diff options
Diffstat (limited to 'old/69853-0.txt')
| -rw-r--r-- | old/69853-0.txt | 19441 |
1 files changed, 0 insertions, 19441 deletions
diff --git a/old/69853-0.txt b/old/69853-0.txt deleted file mode 100644 index 7f7abc1..0000000 --- a/old/69853-0.txt +++ /dev/null @@ -1,19441 +0,0 @@ -The Project Gutenberg eBook of Andor, by Ferenc Molnár - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you -will have to check the laws of the country where you are located before -using this eBook. - -Title: Andor - Regény - -Author: Ferenc Molnár - -Release Date: January 21, 2023 [eBook #69853] - -Language: Hungarian - -Produced by: Albert László from page images generously made available - by the Google Books Library Project - -*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ANDOR *** - - -MOLNÁR FERENC - -ANDOR - -REGÉNY - -BUDAPEST, 1918 - -AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. - -KIADÁSA - -9494. Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája. - - - - -ELSŐ RÉSZ. - - -I. - -Hajnali négy órakor, a derengésben, egy fekete fiú ment át a -Margithídon, Pestről Budára. Fáradt volt, meg-megállt a korlát mellett. -Ilyenkor van a szélcsend a Duna fölött. Nyugodt, édes és tiszta percek -ezek. A fiú lenézett a vízre. Mint a tükörüveg, olyan síma és fényes -volt a Duna. Jobbról, Ujpest felől, ahol a nap kél, fémesen elevenzöld a -színe és aztán ködös rózsaszínben párázik át a láthatár végén a szürke -égbe, fel a piruló felhőkig. A fiú balra fordult, végigfutott a -tekintete a budai dombokon, a parti hosszú házsoron, a Gellért felé. Ott -még sötét volt. A víz violába játszó kékes-szürke, üvegfényű és nyugodt. -Figyelt egy kicsit a távolba. A Táborhegy felől vékonyan szóltak a -kakasok. A budai parton, a csónakházakon még ég a jelzőlámpa, de már nem -tükröződik a vízben. Távoli vonat fütyül, mintha messzi-messzi hídon -nesztelenül menne át a Duna fölött. - -A fiú egyesegyedül volt a hídon, rajta kívül sehol egy lélek. Fekete -szárnyas-felöltőjében, ahogy újra elindult, a tavaszi hajnalodás -elmosott, tompa-szürke-rózsaszín pasztelképén ő volt az egyetlen -szénsötét folt. Mire a budai hídfő közelébe ért, már egy barna munkásraj -jött vele szembe. Vastag cipőtalpak kopogtak fel a híd pallójára, egy -kis szél is kerekedett, amely szétfujdogálta a fátyolt a képről. Igen -messziről, a Gellérthegy felől szerényen csöngetett át a vizen egy -villamos. A fiú a belső utcákba kanyarodott, egy kapu előtt megállt, -várta egy ideig a házmestert, aztán eltűnt a házban. - -Az első emeletre ment föl, ott kulcsot vett elő és bement a lakásba, -amelynek ajtaja mellett a lépcsőház falán fekete üvegtábla volt arany -betűkkel, ezzel a szöveggel: Dr. Aradi Dezső, ügyvéd. Alatta fehér tábla -ezzel a fekete szóval: „Iroda“ és egy energikusan kinyujtott fekete -mutatóujjal, amely szinte sértődötten utasította a lakásajtó elé tévedt -ügyfelet az udvari folyosó sarkába, ahol a fiú apjának az ügyvédi -irodája volt. - -A sötét előszobából előbb a cselédszobába nyitott be és halkan szólt a -fülledtségbe: - -– Juli… én vagyok. Felköltés tizenkét óra. - -– Igenis – mondta egy hang a nyöszörgő ágyból. - -Az előszoba végéből az ebédlőbe nyilt az ajtó. A fiú csöndes léptekkel -ment be az ebédlőbe, halkan tette be maga után az ajtót, mintha attól -tartana, hogy felébreszt valakit. Pedig a lakásban nem volt rajta kívül -senki. Dr. Aradi Dezsőt egy hónappal ezelőtt szanatóriumba vitték, mert -a gyomorbaja sehogysem akart javulni, dr. Aradi Dezsőné pedig, aki miatt -valamikor a fiú megtanulta ezt a nesztelen, könnyű éjszakai járást az -ebédlő nagy szőnyegén, már két év óta a budai temetőben nyugodott, ha -ugyan nem teljesült az az anyai jóslása, amit annyiszor hallott tőle a -fiú: „A temetőben se fogok nyugodni, amíg Andor reggel jár haza“. Az -üres és néma lakásban, amelyből immár most mind a két szülét kivitték, a -fiú számára tovább élt így az éjszakai csöndben az anyai szemrehányás. -Most már negyedik hete lakott itt egyedül és mégis lábujjhegyen ment -végig az ebédlőn, balfelé, ahol az ő szobája volt, közvetlenül az ebédlő -mellett. A kétszárnyú nagy ajtó nyitva várta régi szokás szerint: az -ajtót csak reggel hat órakor volt szabad becsuknia a cselédnek, mikor -kis petróleumlámpájával bejött az ebédlőt takarítani, s ez azért volt, -hogy Andornak több levegője legyen, mikor alszik. - -Ledobta szárnyas felöltőjét, a kabátját is levetette, meggyujtotta -íróasztalán a zöldüveges villanylámpát és a vetkőzést abbahagyva, -ingujjban és kalappal a fején fáradtan ült le a karosszékébe. Az apja -régi irodai karosszéke volt, amit akkor kapott meg, mikor egyszer egy -bőrbútorgyáros kliens új karosszéket ajándékozott az ügyvédnek. -Konyakosüveg állt az íróasztalon, – ez is csak azóta, mióta dr. Aradi -Dezsőnét koporsóban vitték el innen – abból húzott egyet a fiú, a -kalapot a fejebúbjára lökte és két öklét nekitámasztva két halántékának, -az itatóspapirra könyökölt. - -Szomorú íróasztal volt, a munkátlan, jómódú pesti fiatalember asztala. -Az itatóson nem volt tintanyom, csak rajzok voltak a szögleteiben, -ceruzával rajzolt unalmi csigavonalak és kockarendszerek. Elegáns -levélpapirosdoboz, domború arany felírással, ezzel a buta szóval: -Papyroleum. Fénylő tintatartókészlet, belvárosi papirkereskedő-stilben, -csupa sárgaréz és csiszolt üveg, soha gyertyát nem látott két -„hozzátartozó“ gyertyatartó, néhány felvágatlan jogi könyv, levélnyomó -vadászkutya döglött madárral a szájában, marienbadi üvegfélgömb, az -üvegbe olvasztott tarka kis bokrétával, kínos, üres rendben mindez, s az -egészet únottan nézte egy állónaptár, amely másfél hónapot késett. A -naptárak is tudnak késni, mint az órák. - -Fölkelt, kiment az ebédlőbe, hogy kibámuljon az ablakon, mert ott nem -volt leeresztve a redőny. A budai utca még félhomályos, csöndes és üres -volt. Szemben a házmester a gyalogjárót öntözte és söpörte. Szemetet is -hoztak ott a kapu elé, egy csinos kis ládát, meg egy rongyos, dülledt -kosarat. Sok, szép szemét volt, búbozva volt a láda is, a kosár is, a -fiú bágyadtan meresztette rá a tekintetét. A szeme így meg-megállt -fáradtan, a jelentéktelen tárgyakra függeszkedve, az esze is fáradt -volt, ment a szeme után, meredten pihenni valami semmin. Aztán, mint a -sirály a hullámról, megint felszállt a gondolkozása, ilyenkor -elmozdította a fejét, hogy elszakadjon a szeme attól, amihez odaragadt -volt. - -Ez volt az utolsó éjszakája a szülei lakásban. A szekrényei, a könyvei -már az új lakásában voltak, a Városliget mellett, a Lendvay-utca táján, -ahol különös szerencsés véletlen folytán kitünő lakást talált, két szép -utcai szobát, egyemeletes, palotaszerű kis házban, a báró Horn-villában. -Az első emeleten laktak a báróék, a földszinten volt két garszonlakás, -ezek közül kapta meg az egyiket Aradi Andor. A bárók rendes és finom -emberek voltak; mielőtt Andornak kiadták a lakást, tudakozódtak felőle, -még a családja felől is. A Horn baronessz még csak nyolc éves volt, de -báró Horn már most úgy építtette a házat, hogy ha a baronessz férjhez -megy, oda jöhessen lakni az urával. Akkor majd összeolvad a most -szétválasztott két garszonlakás. De addig a tíz-tizenöt évig -jövedelmezzen. - -Andor a budai utcától búcsúzott és általában mindentől, a -gyermekkorától, az apjától, az anyja emlékétől, a régi ebédlőasztaltól, -az állóórától, a vizsgákra való készülés súlyos éjszakáitól, a kedves és -furcsa napoktól, amikor könnyű betegségekben feküdt a szobájában, az -anyai gond melegében, könyvek, limonádék, borogatások és játékok közt, -bekötött torokkal, lázmérővel a hóna alatt, az apa hangjától, amint -megszólalt ilyen estéken a küszöbön, a polgári körből jövet: „Na, hogy -vagy te beteg?“ És aztán rögtön utána az óráját nézve: „Negyed kilenc, -mi lesz a vacsorával?“ - -Az ebédlőből nyiló másik szoba felé nézett. Ennek be volt csukva az -ajtaja. Ezen túl egy kis egyablakos szalónféle volt, azon túl még csak -egy szoba, Aradiék hálószobája. Arrafelé mozdult, de aztán meggondolta -és nem ment még az ajtóig se, hanem megállt az ebédlő második ablakánál -és megint lenézett az utcára. Eszébe jutott, hogy hogyan búcsúzott el -abban az utolsó szobában az anyjától. Ez úgy volt, hogy Aradiné nagyon -rövid ideig volt beteg a halála előtt. Mikor beteg lett, haragban volt a -fiával. Az apa tudniillik nem birta megszokni azt, hogy a fia, miután a -doktorátust letette, éjszakázó társaságba keveredett és egyre későbben -járt haza. Eleinte otthon vacsorált és vacsora után lekunyorálta magát -egy órára a kávéházba. Aztán elmaradozott a vacsoráról, éjfélután, majd -még későbben jött haza. Végül rendes szokásává vált, hogy délután elment -és hajnali háromkor lopózott be az ebédlőn keresztül a szobájába. Délben -kelt fel és az ebédnél mindig duzzogva fogadták: - -– Hallottam, amikor jöttél. Negyednégy volt. - -Nem jöhetett oly halkan, nem találhatott ki olyan zseniális nesztelen -bevonulást, hogy az anyja két szobán keresztül meg ne hallotta volna -álmában. Pedig a kilincset két marokra fogva szorította le, hogy ne -pattanjon, mikor a retesz kiugrik a lyukból, a cipőjét már az -előszobában levetette és lámpát sohse gyujtott a vetkőzéshez. Viszont az -anyja nem ébredhetett fel oly nesztelenül, hogy az apja álmában meg ne -érezte volna a halk mozdulatot a másik ágyban. A huszonötéves házasság -sok-sok ezer együtt-aludt éjszakája tette, hogy ez a két gyöngéd ember -álmában is megérezte, hogy a másiknak kinyílik a szeme. És mialatt a fiú -a bútorokra támaszkodott a sötét ebédlőben, hogy könnyebb legyen a -járása még úgy, harisnyában is, a kis szalonon túl, a hálószobában már -két éber ember nézett a sötétbe, de egyik se árulta el a másiknak, hogy -ébren van és hallja a keményített ing halk hangját, amint az ifjú doktor -az ágya szélén ülve iszonyú lassan és óvatosan kibujik belőle. - -Egyszer aztán, mikor a fiú így kibujt a héjjából a sötétben, váratlanul -megjelent előtte a küszöbön az apja. Neki sikerült oly halkan jönnie, -hogy az ing zörrenéseire figyelő fiú nem vette észre a közeledését. Az -öreg ügyvédből akkor nagyon kitört a keserűség, egy pillanat mulva már -ott volt az anya is, aki lefogta és kérlelte a sötétben kiabáló embert, -mialatt a fiú meztelenül ült az ágy szélén és önérzetes feleleteket -adott, majd élesebbeket, egészen addig, amíg az ügyvéd a sötétben erősen -meg nem markolta a fia karját. A fiú durván rántotta el magát az apai -erőszak elől, lámpát gyújtott és öltözködni kezdett, hogy őt többé nem -látják. Az apa egészen kikelt magából és Andort az anyja mentette meg -attól, hogy doktor létére évek hosszú szünetje után pofont ne kapjon az -öreg úrtól. Az öreg mérgesen ment vissza az ágyába, az asszony még -kérlelte, sírva békítette a fiút, aki kivörösödve, égő szemmel, -összeszorított szájjal, befűzetlen cipőben járt fel-alá, valami nagyot -akart határozni és kimondani, csak nem tudta, hogy mit, és végül is -engedett az anyjának és megint levetkőzött. Csak amikor már az ágyában -feküdt, még mindig égve a szégyentől és felforralva a bizonyosságtól, -hogy az ő szabadságát ezek mégse fogják többé elvenni tőle, csak akkor -vette észre az anyja arcán azt a majdnem állati vergődést, amivel ez a -negyvenöt éves asszony a kirepülni készülő fiát visszasírta a fészekbe, -azt a megriadt reménytelenséget, amely tudta, hogy úgyis minden hiába, -ez nem marad itt, ez itt most már csak vendég. Akkor elöntötte a fiút -belül valami nagy-meleg olvadás, megcirógatta az anyja arcát és anélkül, -hogy kérték volna erre, a hirtelen ellágyulásban becsületszavát adta -neki, hogy többé nem jön éjfélután haza. „Eredj, mama, mert megfázol“ – -mondta neki, mikor az asszony megölelte, és már ez alatt az ölelés alatt -érezte, hogy könnyelmű volt, elszólta magát, nem fogja tudni megtartani -a szavát, rossz érzés fogta el, úgy, hogy az ölelés alatt inkább -taszította, mint magához szorította az anyját. Másnap otthon vacsorált, -vacsora alatt nem szólt az apjához egy szót sem, az öreg se nézett rá, -kemény ember volt. Vacsora után bement a szobájába, nem ment el -hazulról. Lefeküdt, de reggel hatig nem tudott elaludni. Az anyja némán -virrasztott vele a harmadik szobában, alvást színlelve, hogy az öreg úr -ne nyugtalankodjék, de az meg felriadt minden félórában. Érezte, hogy -itt valami nincs rendben. Andor másnap nem vacsorált otthon, de éjfélkor -hazajött. Harmadnap sem vacsorált otthon és reggel ötkor jött haza. Nem -szóltak többé neki erről egy szót sem és mikor másnap kezet akart -csókolni az anyjának, az visszahúzta a kezét. Napokon át voltak így -haragban, és mikor az anya beteg lett, a betegségben is tovább tartotta -a haragot. Váratlanul fordult igen rosszra az állapota, negyvenfokos -lázai voltak és eszméletlen volt, merően nézett a fiára, de nem ismerte -meg. A tanár megmondta Andornak is, hogy az anyja meg fog halni. De -akkor már a szemét se nyitotta ki az asszony. Hirtelen lesoványodott -arcán szinte már csak a bőr tüzelt haragos-pirosan, lobogva a láztól, -mikor a fiú órákig állt némán az ágya mellett. Akkor már napok óta nem -evett és nem ivott. Ez már az agónia volt. Egy este, vacsora előtt, -hazajött a fiú, korábban, mint az apja, aki egy rokonért ment ki a -pályaudvarra. A hálószobában kék kendővel letakart lámpa égett. -Odalépett az ágyhoz és lehajolt az anyja arca fölé. Még nem is érintette -az arcát, de már égette a forróság, ami tüzelt belőle. A szeme le volt -csukva, a szája nyitva volt. Hangosan, gyorsan és szárazan lélekzett. A -fiúnak hirtelen felszaladt a melléből a torkába valami nagy, görcsös -gyermeki szerelem, forrón buggyant ki egyszerre mind a két szeméből a -könny, – „mama“ – mondta gyerekesen, legörbült szájjal, – „mama, az -istenért, hát békülj már ki velem…“ És hogy nem felelt, letérdelve -melléje, bőven omló, forró sírással megint mondta, igen halkan, most már -nem is az anyjának, hanem magának, a szívét fájtatva, önmagát büntetve: -„mama, békülj ki velem, mama…“ Az előszobából hangok hallatszottak, -Lujza néniék jöttek apával, Andor gyöngéden, szinte lopva megcsókolta az -égő arcot, hamar felugrott és átfutott a szobájába, letörölte a könnyeit -és az íróasztalához ült, mintha olvasna. Virradatkor halt meg Aradiné, a -fiú csak reggel tudta meg, nem költötték fel a halál percében. - -Ez a búcsúcsók jutott most eszébe az üres lakásban, végigfájt fáradt -testén, nem úgy, mint akkor, amikor a sírástól nedves és duzzadt szájjal -alig hogy érintette a szárazan perzselő lázas anyai arcot, most -bágyadtan és szentimentálisan gondolt erre, mint emlékre, egy pillanatig -azt hitte, hogy könny fog jönni a szeméből, de nem jött, az egész emlék -egyetlen, nem is nagyon mély sóhajtásban adta ki az erejét. Andor bement -a szobájába, ásított egyet, de ezt aztán nagyon és mélyen, az asztalra -dobta a kalapját, vetkőzéshez kezdett. Mikor a nyakkendőjét és a -gallérját bontogatta, a tükör elé állt, megszokásból, mint ahogy a -legtöbb férfi, aki tükör előtt köti a nyakkendőjét, gépiesen akkor is a -tükörhöz megy, mikor leveti. - -Nézte magát a tükörben. Azt nézte, hogy most a felszabadult -éjszakázásban meghúzódott és megsáppadt az arca. Nyáron rendszerint -hamar lebarnult, és keményhúsú, egészséges, síma arca volt. A tél vége -felé, most már második éve, megnyultak a vonásai, mintha megnagyobbodott -volna a szeme és szinte nőiesen fehér lett hosszúkás, ovális arca. -Csinos, nyulánk fiú volt, az anyja főként két szépségére volt büszke: -sötétbarna, majdnem fekete haja dacára élesen kék volt a szeme, s a lába -tökéletesen egyenes volt. Mikor egyszer a tornatanár statisztikát -csinált az osztály lábairól, aszerint hogy kinek van ó-lába és -iksz-lába, ő volt az egyetlen, harmincöt fiú közt, akit egyik rubrikába -se írtak bele. Huszonnegyedik esztendejében járt és a bajusza még csak -most serkedt. A sporthoz nem volt sok kedve, kicsit lusta volt, de ennek -okát lehetett találni a vérszegénységében. Testtartásának és -mozdulatainak valami lassú és kellemes eleganciája volt, ami már a -fiatalkori fáradtság határán járt. Ő maga, aki elég gyakran foglalkozott -külsejével, szépnek tartotta a kezét is: az ujjai és a körmei -hosszúkásak voltak, a kezefeje szépen csatolódott az inas és csontos -csuklóra, ő a kezét szerette legjobban, mert vékony és száraz volt, míg -az anyai szem semmit, ami sovány, nem szeretett a fián, gyermekkorában -mindig a kövérségéért aggódott. - -A tükör előtt felsimította dús haját a homlokából és nézte, hogy így -mennyire hasonlít az anyjához. Most, hogy el kellett menni a régi -lakásból, minden pillanatban az anyjára gondolt, mintha valójában csak -most, az emlékeitől is elszakadva, búcsúznék el örökre tőle. De éppen -ezért, mert ezt az érzést a külsőségek hozták, nem volt mély és benső. -Lefekvés előtt, így halálra fárasztva fiatal testét, mindig érzékeny és -felületesen szentimentális volt és a tavasz, a tavasz – mondta magában, -mikor elfordult a tükörtől és vetkőzni kezdett – a tavasz fárasztja, -bágyasztja és ríkatja a városi embert, ez valami misztikus és ősrégi -rokonság a növényekkel, hogy mikor azokban mozogni és melegedni kezd a -nedv, a finomabb emberi idegzetek is nyugtalankodnak, – ilyesmit -olvasott valahol – vagy talán nemi kérdés ez is, valahol ezen a ponton -hat a modern emberre a nyárelő vizes langyossága, aminek a lankasztó, -furcsa szaga nyugtalanít és valami türelmetlenséget kerget végig a -csontokon. - -Egyingben ült most az ágya szélén, megint megakadt a vetkőzésben, – -intim és oly gyakori pihenő pillanat – a térdére könyökölt és úgy tette -az állát a tenyerébe, mint sok, sok gondterhelt és fáradt városi ember, -aki talán el is felejtette, hogy hányszor állt meg ezen az állomáson az -életében, félig levetkőzve, elgondolkozni éjjel az ágy szélén, a nagy -csöndben összeadni és kivonni egy nehéz nap emlékeit, néha félórákon át -meredve így a lámpába vagy a szőnyegre. - -Ez nehéz eset volt, amire most gondolt. Minden éjszaka elkezdett -gondolni erre, de mindig abbamaradt a gondolatfűzés, mert a paplan alá -bújt és elaludt. De ez a mostani óra, ami a búcsúzást és a holnap -kezdődő új életet jelentette, egy férfi kilépését a világba, ez nem -engedte magát agyonvágni egy félig-sóhajtás, félig-ásítás -ikerlélekzettel, amivel az ember annyi nehéz ügyét intézi el, mikor a -friss párna símán és hűvösen végigcsókolja a felmelegedett arcot. - -A menyasszonyáról gondolkozott. - - -II. - -Turnovszky Ella egy polgári iskolai igazgatónak a lánya volt, akivel az -Aradi-fiú gyerekkorában sokszor került össze, s akivel később a budai -kaszinó házi mulatságain barátkozott meg. Az igazgatót azóta Pestre -helyezték át, de Andor ott is tovább járt hozzájuk. Már negyedik éve -laktak Pesten, a polgári iskola épületében, az úgynevezett igazgatói -lakásban, amelynek építész-adta pompás tágasságát oly ritkán tudják a -szegény igazgatók bútorral, szőnyeggel és függönnyel igazolni. Az utóbbi -években, főként a doktorátus után minden délután, vagy este ott töltött -a fiú egy-két órát. Aradiné egyideig küzdött ez ellen a készülő házasság -ellen, kizárólag azért, mert a lánynak nem volt pénze, de aztán -nagynehezen belenyugodott. Az öreg ügyvéd nem szólt a fia dolgába, bár -nem szerette leendő apósát, akiből az anyagi gond és az előmenetel -lehetőségének aljas nyomorúsága meghunyászkodó, ideges és rendetlen -embert csinált. Egyszer volt is köztük valami, egy váltó miatt, amit -Aradi doktor zsirált a kopasz Turnovszkynak, s amit Turnovszky csak -azután fizetett vissza részletekben Aradi doktornak, miután a kerületi -bank az ügyvéden megvette az egészet. Andor halványan emlékezett is az -esetre, – akkor még kis gimnazista volt – egyszer egy vasárnap -Turnovszky bácsi náluk ebédelt, mert a felesége a kislánnyal Kecskeméten -volt, rokonoknál, és Turnovszky bácsi németül összeszólalkozott apával -már a levesnél és letette a nyakából a szalvétát, fölkelt és olyan -izgatott volt, hogy a mamától is németül búcsúzott: „ich bitte -tausendmal um Verzeihung“ – mert elment, otthagyta még a szép -zöldborsó-levest is, ami pedig szinültig töltötte meg a tányérját, – -csak egy év mulva békültek ki a körben, az apátplébános huszonöt éves -jubileumán, Andor emlékezett rá, hogy mikor az apja késő éjszaka -hazajött és ő hallotta a szüleit a hálószobában beszélgetni, az apja ezt -mondta: „Találd ki, kivel ferbliztem mostanáig, ne is törd a fejedet, -Turnovszkyval, megint adós maradt húsz hatosommal“. - -Körülbelül egyidőben kezdték elvinni a kör szombat-esti mulatságaira a -szülék Andort és Ellát. Már az első télen Turnovszky Ella – így szombat -estéken olcsó-szőkéből és szegényes, otthonkészült rózsaszínből festett -igazi polgári-köri jelenség – báli ideálja és királynője lett ezeknek a -polgári-köri fiúknak, akik épp, hogy a második vagy harmadik -pantalónjukat viselték. Kitünően és jókedvűen táncolt, nem nagy -temperamentummal, de a tömeg számára való örökös, mechanikus vígsággal -és egy kis szabadossággal, ami mögött még akkor semmi érzékiség nem -volt, csak polgári, vagy jobban mondva kerületi tetszenivágyás. -Olyanfajta sikere volt, aminőre a jobb anyák azt mondják: „na én -agyonütném a lányomat stb.“, de azért minden anya figyelte a táncát és a -nevetését, mert minden anyának objektíve tetszett, csak éppen minden -anya épp azért anya, hogy soha ne győzzön benne az ilyen objektív és -természetes tetszés, amíg neki olyan lánya van, akinek nincs ekkora -szombati, kerületi sikere. A kör nagytermének sarkában minden táncának -négy-öt felfelé fésült hajú, bajusz-kezdettől maszatos, pattanásos -homlokú fiú várta türelmetlenül a végét, sötétkék ruhában, kis fekete -csokorral a gallér alatt, egyik-másik hosszúujjú zsakettben, valamennyi -vizes kefével fényesre simítva, nagy, mohó kamasz-szemekkel, izgatottan -huzogatva a fehér keztyűt. Ezek közt a tüzes táncosok közt, akik -kialkudtak három túrt, de már a harmadik kezdeténél táncközben kezdtek -alkudni a kegyetlen lánnyal egy negyedikért, könnyű volt Andor dolga. Ő -lassú és szenvedélytelen táncos volt, ő nem is várt sorára a többiek -csoportjában, valahogy úgy volt mindig, hogy mikor ő következett, halkan -előkerült valahonnan, és mikor a lány épp körül akart nézni utána, már -könnyedén fogta is a derekát, a lány már táncolt is vele, lassan és -sétálósan, magától értetődően és sokáig, addig, amíg a fiú vissza nem -adta a folyton nagyobbodó csoportnak. Néha künn, a rosszillatú, -gázlángos kaszinói folyosó félhomályában égő fiatal pofonok csattantak -Turnovszky Ella miatt, aki ezzel nem sokat törődött. Anyák és lányok -gyűlölködése fölött, csattanó diák-arcok fölött közömbösen uralkodva -lebegett rosszultáplált halvány szépségében, olcsó szőkeségében és -rózsaszínségében, csintalanul fel-felrezzenő felsőajkával, folyton -nevető és nem gondolkozó hamis szemével, mint a rossz partie ideálja, a -taknyosok démona, igazi városvégi szegény lány és kerületi primadonna, -akit minden kamasz azzal ölt, hogy Aradi Andorba szerelmes, de aki -minden kamasznak azt mondta, hogy szerelmes még nem volt soha, de Aradi -Andor „tetszik“ neki. A sikere és a népszerűsége ártott az apjának és az -anyjának is. Az apjáról azt mondták, hogy eladósodott csirkefogó, aki az -iskola szénszállítójától pénzt fogad el és egész nap a városházán -szaladgál gratulálni és tanítók és tanárok ellen intrikálni, az anyjáról -pedig, – ez szinte törvényszerű minden bálkirálynő anyjára nézve – hogy -szép kis pipi lehetett fiatalkorában, sőt a komiszabbak azt, hogy a lány -nem is Turnovszkytól van, hanem egy alpolgármestertől, aki meghalt. - -Andor nyugodtan, a dologról igen keveset beszélve, a szülői kísérletekre -nem igen felelgetve, komolyan, lassan és biztosan, mint ahogy táncolt, -járt éveken át a Turnovszky-házhoz. Mikor Pestre kerültek, oda is utánuk -ment a Dunán át, ami igazi budai ember szemében még ezer évig döntő -fontosságú dolog lesz. Itt nem lehetett semmit csinálni, Andor -látogatásai olyan pontosak, biztosak és meg nem akadályozhatók voltak, -mint a hét napjai, ahogy egymásra következnek. A Turnovszkyék asztalán -öt teríték volt minden este, akár ott vacsorált Andor, akár nem, – s -ezeknek a családias vacsoráknak a csöndes és szívós nyugalmában megvolt -a szegény és ingatag kis családnak az a győzelme, amit a nevetőszemű -szőke-rózsaszín kisasszony szerzett meg Andoron keresztül a rendes, -jómódú és előkelőbb polgárcsalád néma bosszúságán a lassú és mindvégig -sóhajtozó belenyugvásig. Vőlegénységről, házasságról itt nem esett szó. -A dolog oly magától értetődő volt, hogy csak azt kellett megvárni, míg -Andor ügyvédi vizsgát tesz, addig megvoltak eljegyzés nélkül is, és ha -valaki Ivánt, a lány öccsét, a gimnáziumban megkérdezte, hogy igaz-e, -hogy az Ella menyasszony, vigyorgó biztonsággal felelhette, hogy nem az, -de azért a mamád nyugodt lehet, ez a dolog rendben van, az Aradi fogja -elvenni. - -Ez az Iván volt az, akinek Turnovszky bácsi vagy Turnovszky néni minden -vacsora után kilenckor azt mondta: „Iván, menj be apa szobájába Ellához -és Andorhoz és pont fél tízkor küldd haza Andort és Ella feküdjék le“. -Azzal ők aludni mentek, Iván bement a fiatalokhoz, ült a nyakukon öt -percig, s aztán tíz cigarettáért magukra hagyta őket. „Andor“ – mondta -másnap a mama – „az este megint tizenegyig volt itt, ez nem illik, Iván -meg is kapta a magáét“. De ez nem változtatott semmit a dolgon, a mama, -aki más dolgokban keservesen szigorú és okos volt, itt beérte ezzel az -elvi tiltakozással és Andor soha nem ment el tizenegy előtt. Igaz, hogy -egy kis köhögés után bármikor be lehetett lépni „apa szobájába“, Ella az -íróasztalon ült és Andor fel-alá járt előtte. - -Ez ma este is ilyenformán volt. Tegnap, tegnapelőtt és azelőtt Andor nem -jelent meg az igazgatói lakásban. Három vacsorát mulasztott egymásután, -ami annak a jele volt, hogy összeveszett a lánnyal. Ma ott volt, apja -betegségével mentegette magát a háromnapos szünetért és vacsora alatt -nem szólt Ellához, szándékosan beszélt sokat a kopasz Turnovszkyval, -politizált vele s néha nagyon udvariasan kapott a sótartó vagy egyéb -után, ami felé a lány nyult. Mikor a vacsorának vége volt és Turnovszky -végigszívta a virzsiniáját, kilenc óra lett és az öregek, rendes szokás -szerint, fölkeltek. „Iván – mondta az asszony – fél tízkor lefekvés.“ - -– Kezét csókolom, én megyek – mondta Andor. - -Turnovszkyné felderülten nézett rá, aztán a lányára, akinek most is -közömbösen mosolygott a szeme. - -Pillanatnyi csönd lett, de a lány érezte, hogy ha nem szól, Andor elmegy -és megint nem jön három napig. Csöndesen mondta: - -– Maradjon. - -– Kérem – mondta a fiú. – Parancsol velem valamit? - -– Igen, – mosolygott rá fölényesen a lány – mondani akarok magának -valamit. - -Andor kezet csókolt az asszonynak, szétnézett a kopasz után, de az már -nem volt sehol. - -– Gyerekek vagytok, gyerekek vagytok… – mondta a mama és elment, aludni. - -Ella előrement az apja írószobájába. Fekete bársonyruha volt rajta, -amely a nyakát meztelenül hagyta. Szép járása volt; a sötét bársony -puhán rajzolta ki az idomait, és világított fölötte a fehér nyak és a -friss, fényes szőke fej. Csinos és egy kicsit asszonyos volt így. Ahogy -Andor utána indult, végigvágott tekintetével a lányon, a feje búbjától a -cipője sarkáig. A biztos birtoklás nyugalmával nézte: „ez az enyém, ha -akarom“. A vacsoránál való színészkedés miatt észre se vette, hogy -valamivel több bort ivott, mint szokott, és most égett az arca. - -Az írószobában némán dobott az asztalra egy marék cigarettát. Iván, aki -már rég svindler volt, nem nyult rögtön a cigaretta után, hanem előbb -lábujjhegyen az ajtóhoz lopózott és fülelt, hogy aludni tértek-e már a -szülék. Fontossá akarta tenni magát és veszélyessé a szívességet, amit -tett, hogy a cigaretta állandóan biztos legyen. Csak akkor ment az -asztalhoz a cigarettáért. Köszönés nélkül ment ki, mint aki csak éppen, -hogy kimegy, de még visszajöhet. - -Mikor egyedül maradtak, Ella felült az íróasztalra. A fiú lassan járt -fel-alá előtte, aztán szembeállt vele. - -– Ez nem megy – mondta. - -– Gyere ide – nyújtotta ki felé karját a lány. A bársonyruhának rövid -ujja volt. – Megint bolond vagy? Mért vagy bolond? - -– Ez nem megy – ismételte a fiú és rágyújtott, ezzel jelezve, hogy nem -akar csókolózni. A két fehér kar leereszkedett a fekete bársonyra. - -A lány komolyabb lett: - -– Ervin miatt? - -– Ugyan! – És intett a cigarettás kezével. - -Ervin egyike volt a pattanásoshomlokú táncosoknak. Régen, mikor még a -budai körbe jártak, komoly és rossz táncos volt, jogász és kitünő -tanuló, esetlen és egy kicsit piszkos is. Az egyetemen pápaszemet -viselt, a szombati estéken restelte fölvenni, akkor az is látszott -rajta, hogy rövidlátó. Mostanában, hogy ügyvéd lett, Andor ritkábban -látta, de azt tudta róla, hogy jár a házhoz. Veszélytelennek tartotta -mindig. - -– Hiába, – mondta – hiába mondod már másodszor Nagy Ervint. Valami -jobbat mondjál. Ettől én még nem izgulok. Tudom én, hogy mennyire -érdekel téged Nagy Ervin. Jobbat mondjál. - -– Tudok – nevetett a lány. - -– Mondjál csinosabbat, urabbat. Gazdagabbat. Huszárönkéntest mondjál. -Ervin… az nem… az nem… Különben minek is beszélek. Mondhatsz, akit -akarsz. - -Elsétált tőle. - -– Nem megy, – mondta messzibbről – nem megy, mert nem szeretlek. -Próbálom, de nem tudlak. - -– Én se téged. - -Ez komolyan hangzott. Egy kicsit igaz is volt. Ez is, meg a fiúé is. -Korán kezdődött és túlérett mátkaság volt ez. Negyedik éves volt már, -tulajdonképpen most kellett volna kezdeni. A lány most lett húsz éves, a -fiú huszonnégy. Most kezdett forogni a szemük a világban, most nyílt meg -a fülük, most élesedett bennük a mohóság és most gyúlladt meg a -kíváncsiságuk és – egymáshoz voltak kötve. A gyerekesen szép, szomorú és -szerelmes boldogságnak már vége volt. Andornak elég volt, ha az orfeum -télikertjébe bejött egy pirosra pezsgőzött arcú elegáns ember -smokingban, s mellette a szeretője, valami kígyóderekú metresz nagytollú -kalap alatt, hogy dühbe guruljon, átkozza ostoba budai sorsát és korán -eligért férfiéletét, ami valami hagymaszagú lakásban fanyalodik arra a -kis ál-csinosra. Ilyenkor bent a mellében forró szárnyak kezdtek verni, -az érzékiségével a sokasszonyúság szomja égett végig rajta, ezzel együtt -a nagy élet és a gazdagság vágya, eszébe jutott az apja vagyona, ami az -övé lesz, és a szabadság, és a jó modora és az érvényesülési tehetsége. -És… kimenni a világba és frakkban járni és fiatalon méltóságos úrnak -lenni és így, egy kicsit unottan lépdelni a csillárok alatt egy ilyen -erősszagú vízben fürödt, feszes kis fehérkeztyűs cseléd mellett, akinek -vékony franciás gyereklába van és bőfodros csipkék közt finoman izmos, -hosszúkás combja, mint a fogolymadáré. Ez kell, ez meg is van, csak -akarni kell, csak ott kell hagyni a gulyáslevest a Turnovszky-asztalnál, -a szélesedést ígérő bársonyruhás kis ostobát az ő pattanásos -táncosaival, akiknek nem jó közelről a fülükbe nézni, az ő egész kis -rongyos jövőjével, és a bársonyruhával, megint csak a fekete -bársonyruhával, a szegény lányok ez örökös, mindig visszatérő és -egyetlen érzéki eszközével, ezzel a diákoknak való kontraszttal a fekete -bársony és a fehér fedetlenség közt, nyomorult rabság ez, és nem élet -ez, és fiatal vagyok és gazdag vagyok és nem is mondtam még soha, hogy -el akarom venni és „hogy jövök én ehhez“… És még csak az kellett, hogy -néha egy-egy ilyen nagytollú vagy gyémántrezgős frizurájú suhogó -metresz, mikor fáradtan ült a vörösarcú smokingos grófja vagy zsidaja -mellett, ráfelejtse a tekintetét a fellobogó arcú Andorra, aki az ő -batisztba göngyölt kis testét a márványasztalon keresztül élesebben -látta, mint ő az Andor megnagyobbodott és sötétacélkéken fénylő szemét, -– még csak ez hiányzott, hogy ilyenkor le is igya magát egy üveg -Médoc-kal, mert az erős volt, francia volt, sok volt és csak öt korona -volt. - -– Én se téged… - -Komikus. És: - -– Ervin miatt… - -És szerelem, és Ervin, és majd hogy hol fogunk lakni és tudod, ha -hazajősz, már készen lesz a vacsora és mindig az, hogy „tudod, milyen -féltékeny leszel, és tudod majd ez, és tudod majd az… Már mint hogy ő, -Andor. Féltékeny valami Ervinre vagy Péterre, ő, ő! Két szoba és konyha, -és „majd ha gyerek lesz…“ És a lány még el se pirult ilyenkor, mint -falusi lányokról hallani, hogy az ember szerethette volna a bárányi kis -szűzességét, hogy meghatotta volna az embert azzal az ájult, vágóhídi -rémülettel, amivel szűzi gyereklányok a nemzés misztériumaira gondolnak, -– nem, ez nyugodtan, egy kicsit bálokon megfogdosottan, lányiskolában -tiltottakat olvasottan, sugdosottan-dugdosottan, egy kicsit mindennel -tisztában és fél-intellektussá hervadt tudatlansággal beszélt a -gyerekről és a külön vagy nem külön hálószobáról, ebben a korban, egy -huszonnégy éves városi fiúnak, aki volt olyan romlott, hogy csak a -tökéletes és rémült szűziség hatotta volna meg, és volt olyan zöld, hogy -egy kis zsidó báró félárú szeretőjének a kormozott szempillája alól jövő -csaló sugárka úgy felgyúllasztotta, mint tikkadt nyáron a villám a -szénapadlást. - -– Én se téged… - -– „Szamár“ – gondolta magában, mikor végignézett a bársonyruhás, -molletnek induló kis szőkén, aki a maga kis szombat-estés világában, -táncosai pofozkodásának hangjainál, rongy kispolgári démonságában -királynőnek hitte magát ott az íróasztalon, vágyak ideáljának, -parancsolónak és mindenhatónak. - -– Nem megy – mondta neki. – Ezt okosan és becsületesen el kell végezni. -Fiatalok vagyunk. Még… mink… mehetünk és tudja Isten… És nem, nem, nem -szeretjük egymást. Nem. - -– Nem – mondta a lány meglepően őszintén. - -A fiú, halkan: - -– Nahát. - -Odament hozzá, megállt előtte, érintette a térdét. Egy pillanatra, -futólag, de bántotta a hiúságát ennek a „nem“-nek a zamatos őszintesége. - -– Nem? – kérdezte tőle, a fejét közelítve hozzá. - -– Nem – mondta a szőke. Hátrahúzta a fejét. - -A fiú elkapta és megcsókolta. A szőke viaskodott vele, de aztán hagyta -magát. Kivörösödtek és csókolóztak, égtek egymáson, a fiú megbontotta a -vállán a fekete bársonyt és ott perzselte a szájával, miközben a szőke -reszketve szorította a kezét a fiú dús haja közé. Csak ezekben a -pillanatokban hatotta meg a lány szűziessége. Ez a bálozó és ügyes -városi lány csak a dekoltázsig volt gőgös, szemérmetlen és királynő. -Szomorú kis izgatott cseléddé vált, mikor a mohó gyerek a kamaszság -brutalitásával tépni kezdte a gombot a bársonyon. - -Ide jutottak négy évi együttlét után, már nem maradt semmi beszélni -valójuk, csak akkor voltak meg békében egymással, amikor így vacsora -után az esti kis lázzal ölelkezhettek és kipirultan viaskodhattak. Ami -élet-tartalma az együttlétüknek volt, az kiapadt a hosszú várakozásban. -„Már csak az érzékeiddel szeretsz“ – mondta sokszor a lány, mikor a fiú -únta a beszélgetést és türelmetlenné vált, ölelni akarta és oda se -figyelve arra, amit mond, a száját kerülgette a szájával. „Legalább csak -ezt hadd mondjam végig… Istenem, már beszélni se lehet veled… ne… nem…“ -És szomorú lett a csókja alatt, néha ilyenkor nagyon és keservesen -szerette, beleragadt az ajkaival, belül sírva, tűrve a fiú forró kezét, -amint a nyakáról elsiklott és átfogta a meztelen vállát. És mikor -elment, magára maradva, hogy egyszerre jött rá az álmosság az ágyban: -„Nem szeretem én se… csak mikor felforral, csókol, ez is csak érzékiség, -utálatos, utálatos…“ - -Tizenegykor elment és a lépcsőn határozottan érezte, hogy ennek itt vége -van. A csókolózásra gondolt: „Momentán dolog“, – mondta magában – -„momentán dolog.“ Az utcán, ahogy ment, tagadólag rázta a fejét: „Nem, -nem, nem. Soha.“ Aztán: „Beleesem abba, hogy nő-szaga van, lány-szaga -van, marha vagyok. Nem élek rendes férfi-életet, nyugodtan kellene -hozzájuk felmenni, egészen nyugodtan és hidegen, akkor végig tudnám -utálni és únni. Szeretőt kellene tartani, az kellene, hogy pénzem -legyen. Nyugodtnak kellene lenni, nem így…“ - -– Borzasztó – mondta félhangosan. Az orfeum-kávéházba ment. Kereste Rácz -Miklóst, a barátját, azt mondták, már hazament. Leült, közel a -cigányhoz, mert máshol nem volt üres asztal, a nagy cimbalomlármában és -klarinétvisításban kiáltva rendelte meg az üveg Médocot és ott ült -egyedül, órákig. Ma valahogy nehezen és lassan ment csak a fejébe a bor, -lehet, hogy attól a csattogó és visító lármától, amit a cigány csinált a -közvetlen közelében, vagy attól, hogy ott eszébe jutott az utolsó -éjszaka, amit a szülői lakásban fog tölteni. Később nagyon izgatott -lett, talán a bortól, talán a cigányharsogástól, talán a nagy érzéstől, -hogy elmegy lakni hazulról, talán az elhatározástól, hogy vége, vége -Turnovszky Ellával, vagy talán mindezektől összevéve. Érezte, hogy -átfűlik az arca, hátradőlt a széken és bámulta a detektívet, aki itt a -cigány mellett ült minden este, sörösüvegek közt. Megint jöttek -pirosképüek frakkban és smokingban, pasztelszínű ruhás metreszekkel, -virágárúsnők kavarogtak el mellette, megint ránézett egy sétáló -nagykalapos, a falon egy rossz freskó volt, amely a párisi nagy Opera -csillárosan ragyogó lépcsőházát ábrázolta, amint frakkok és tábornokok -közt meztelen női vállak, keblek, legyezők jönnek le a lépcsőn, a cigány -pattogva és ingerlően vágta az angol táncot, a kávéház nagyon tele volt, -csattanva törtek az olcsó poharak egy sarokban, ahol plasztronok és -hűtővödrök ragyogtak a félhomályban, így most már melegen kezdett -szállni a szájából, belül, a homloka felé a Médoc íze, egy kicsit -elkábult ebben az áldott, megnyugtató lármában, egy kicsit elmosolyodott -és gondolatban – nem gondolta, hanem mondta: – „Én se téged“… – előbb a -lány hangján, úgy, ahogy Ella mondta, aztán mintegy feleletül erre, -őszintén, mélyről, a saját hangján, kissé komiszan, a fejével lassan és -megvetően bólogatva: „De én se téged.“ És gúnyosan, szinte gyűlölettel -tette hozzá némán: „Nem, édesem.“ - -Innen indult haza a híd felé háromnegyed négykor. - -– „Nem, édesem“ – mondta hangtalanul most megint, hogy az ágyában -feküdt, a fal felé fordulva, és egy kicsit gúnyosra görbített szájjal -nézve a tapétának egy kis világos foltját, ami épp az orra előtt volt, s -amit megvilágított a redőny felső résein behúzódó első világosság. A -tapéta zöld és barna akantuszleveleket ábrázolt, amint egymásba fonódott -kettő-kettő, és ezen a színfolton felülről lefelé sűrűn vonult sok -párhuzamos fekete vonal, hogy messziről gobelinszerű hatást tegyen. De -így közelről, mintha sűrűrácsos finom kalitka mögött lett volna a zöld -és a barna akantusz. Századszor, vagy ezredszer nézte már így ezt a régi -tapétát, elalvás előtt, olyan közelről, hogy az orra szinte érintette. -Így közelről az is látszott, hogy a tapéta nem síma, hanem végtelenül -finoman bolyhos, mint valami bogaraknak való kis színes prém. Az egész -gyermekkorát, egész első fiatalságát kísérte végig ez a jól és sokszor -megnézett kis látvány, a legkedvesebb percekben, az elalvás előtti -álmosság feledhetetlen gyermeki perceiben. Nappal soha meg se nézte, -eszébe se jutott, nem is tudta volna talán megmondani, milyen tapéta van -a szobájában, ez csak így elalvás előtt volt régi ismerős, aminek minden -szögletét, szőrszálát, vonalát, színét ismerte. „Itt hagyom“, – gondolta -– „itt hagyom, mindent itt hagyok, megyünk el innen, el kell kezdeni -élni, mindent el kell kezdeni, ember leszek és csinálni fogok valamit, -mindent fogok csinálni…“ - -Megijedt, egyszerre, úgy, hogy dobogni kezdett a szíve. Az ebédlőben -halkan nyilt az előszobaajtó, mintha valaki észrevétlenül akarna -belopózni, s ugyanakkor gyenge sárga fény jött be a nyitott ajtón át az -ő szobájába. Riadtan kapta fel a fejét. A cseléd jött takarítani, a -petróleumlámpával. Visszafeküdt, a falnak fordult. A lány lábujjhegyen -jött, igen lassan, óvatosan és nesztelenül csukta rá az ajtót és a -következő percben már hallani lehetett, hogy az ebédlőben nyílik az -ablak, egy kis kocsizörej jön be tompán az utcáról és egy szorgalmas -seprő szisszen meg a nagy szmirnaszőnyegen, ritmikusan, kedvesen, -megszokottan, folyton-folyvást, álomba és gyermekkorba ringatóan. Forró -és nedves lett a szeme a fiúnak, rövidült és kapkodni kezdett a -lélekzete, csöndesen, idegesen, nagyon visszafojtva elsírta magát a -párnán, amelyre utoljára tette rá összezavart és kínlódó gyerekfejét. -Egészen a füléig húzta a paplant, végtelenül jónak, tisztának és -szomorúnak érezte magát, mintha minden rosszaság és piszok a könnyeivel -együtt kiforrt volna belőle meleg szemén keresztül, árvaságában és -sírásában valami megnyugtatót, megtisztítót és fölemelőt érzett, csak a -forrás fájt a mellében, ahonnan a sírás jött. A paplan alatt a mellére, -a szívetájára tette a kezét, a hálóing alá, odaszorította erősen és -ahogy szokott, némán, az agyában beszélve, mondta magában a mondatot, -amitől újra bőven és forrón áradt el az arcán a könny: - -– „Az apám is meg fog halni… szegény jó apa is meg fog halni…“ - - -III. - -Délután, mikor a bútorszállító utolsó rosszképű embere is összeszedte a -köteleit és elment, kinyitotta az új lakás ablakát és kinézett az -utcára. A bútoros-kocsi elhimbálózott, ezt követte a szemével addig, -amíg a csöndes, kertes utcából bele nem fordult az Andrássy-út messziről -tompán zajló kocsikavargásába. Az imént néhány percig esett az eső, de -most már megint sütött a nap, hűvösen, a tavaszi délután sárga fényével. -A gyalogjáró kövei száradoztak, és az ablak előtt, a csenevész kis -előkertben már volt valami kevés zöld, amit tisztára moshatott a futó -eső. Jó illat jött be a szomszéd kopasz kertekből, nem is annyira illat, -mint a vizes földnek a friss szaga, ami a városi kövek közt a természet -egyetlen őszinte lehellete így tavasszal. Szeretettel nézett végig a -sárgaporondos rövid utcán, amely teljesen üres volt, se ember, se kocsi -nem járt benne ebben a percben. Jól esett neki ez a nesztelen, úri, -jómódot titkoló elhagyatottság. Szépek voltak a kis villák a kapuk -fölött kiugró üvegfödélkékkel, az óriási, egy darabból való ablakok, -széles csipkében végződő fehér függönyeikkel, a konzulok címerei a -falon, szép volt ez a korán alkonyodó, mégis fényleni próbáló -tavasz-délutáni napsütés – valóságos boldogság öntötte el, boldogság, -amit az új környezet, új vidék, új látvány ad, ez az egyetlen komoly -orvossága minden emberi szívnek, ami valamitől nehéz. - -Tulajdonképpen semmi értelme nem volt annak, hogy elmenjen lakni -hazulról. A régi cseléd, az ő kövér Juli szakácsnéjuk, aki már -rokonszámba ment, kitünően viselte gondját, az apja nagyon keveset volt -otthon, s az anyja halála óta szinte egyedül az övé volt a budai lakás. -De a fejébe vette, hogy önállóan fog élni, a maga lábára akar állni és -addig kínozta az apját, míg az beleegyezett abba, hogy végleg otthagyja -a családi fészket. Nőkről nem igen szoktak egymással beszélni, de mikor -a fiú csökönyösen és nagy indulattal hozta fel újra és újra a kérést, -hogy a saját kis lakásában szeretne lakni, az öreg úr mindig arra -gondolt, hogy e mögött a kérés mögött valami nő van, a fiúnak van valami -jobbfajta szeretője, minden bizonnyal úriasszony, aki nem akar bérelt -szobákban bujkálni vele. Mikor meghallotta, hogy a fiú a Horn-villában -nézett lakást, megingott benne ez a gyanú, mert tudta, hogy a báróék -első kikötése az lesz, hogy nőket nem szabad fogadni a garszonlakásban. -Ez így is volt. Végül abban állapodott meg benne az apai ész és az apai -hiúság, hogy a nő nagyon előkelő lehet, ha a fiú e tilalom dacára is -ragaszkodik a villalakáshoz. Megmérlegelte a dolgot és a számítása jó -eredményt adott: a báróék háza kizárja azt, hogy mindenféle nőszemély -járkáljon oda, lumptanya tehát nem lesz ott. Olyan nő pedig, akiért a -fiú megkockáztatja a kidobatást, és akinek külseje tiszteletet parancsol -a házmesternek, az csak járjon oda. Sőt járjon oda minél többször és -minél tovább, – az öreg Aradinak kedvére volt minden, ami még -megakaszthatta fia házasságát a Turnovszky-lánnyal. Ő már tehetetlen -volt ezzel a dologgal szemben és minden segítséget a véletlentől és -egyéb külső körülményektől várt. - -Andor becsukta az ablakot és szétnézett a lakásban. Két szobája volt: -egy kétablakos úriszoba és egy egyablakos hálószoba. A házmesterék -vállalták a takarítást, s most ott is piszmogott már a házmesterné, -ronggyal dörzsölte a sárgaréz írókészletet, rabszolgája, a viciné pedig -az ágyat vetette meg a hálószobában, hangosan pofozva a párnákat. Friss, -jó érzés feszítette a mellét a fiúnak. A könyveit nézte, az íróasztalát, -a régi karosszéket, a naptárt, amelyről, mikor kipakolták, letépte a -másfélhónapos késést. Érezte, tudta, hogy új ember lesz belőle, -elkezdődik a készülés az ügyvédi vizsgára, és ugyanekkor a barátja, Rácz -Miklós révén, aki egy nagy lap munkatársa volt, meglesz a hasznos -összeköttetés azzal a nagy lappal, ahol egy kis politikát lehet majd -írni, – a világért sem irodalmat – csak politikát, olyan parlamenti és -pártköri tudósításokat, amelyekkel ismeretségeket és összeköttetéseket -lehet szerezni. Igy majd közben meglesz az ügyvédi vizsga, az apa -irodája és egy kis politika, megint csak egy kis politika, – Andor -politika alatt azt értette, amit az ő világában és az ő helyzetében ez -alatt érteni szoktak: karriért, amelynek messzi ködében a képviselői -mandátum, az udvari tanácsosság, egy kis újságokba való cikkezés, -közgazdaság, bankpaloták képe és egy igen finom és igen gazdag, -nagyszerűen öltözött fiatal asszony – a leendő feleség – kavarodott -össze operai páhollyal, frakkal, saját automobillal és egy-egy nevetős, -társas vacsorázással a Hungáriában, csupa smokingosokkal és ilyen -fehérkezű, divatos asszonyokkal, cigányzene mellett, – nagy -dolgozószobával, hatalmas íróasztallal és alázatos titkárral, aki -szerényen mondja: „őméltósága kéreti a képviselő urat“ – és őméltósága, -az ő, Andor, amint ül a nagy székben, és a képviselő úr az a mosolygó, -zsakettes kopasz, aki megáll az ajtóban és már ott meghajol, mélyen, -miközben ő, Andor, már mint őméltósága int neki és azt mondja: „na -gyere, gyere, ne félj, nem eszlek meg, inkább gyújts rá“. - -Nem, nem lehet elvenni Turnovszky Ellát. Nem lehet. - -Felöltőt vett, elindult az apját meglátogatni a szanatóriumban. - -– Szellőztessenek itt még – mondta a házmesternének – és ha -kitakarítottak, zárja be a lakást és vegye magához a kulcsot. Amíg a -második kulcs elkészül, addig így lesz. Vacsora után jövök haza. - -– Kezét csókolom – mondta az idős asszonyság és előreszaladt, ajtót -nyitni neki. - -Ez mind nagyon jól esett az önérzetének. Lakása van, rendelkezik, jön és -megy, amikor akar, személyzete van, amelynek nincs szemrehányási joga, -mint Julinak volt otthon, amely csak szalad, ajtót nyit és kezet csókol. -Mert azt is akart. - -– Hagyja – mondta neki, mikor visszahúzta a kezét. Kiment az utcára és -azt gondolta magában, hogy ide milyen könnyű lesz korán hazajönni. -Vendéglőben vacsorál, azután benéz a rendes kávéházba, a fiúkhoz, -éjfélre itthon lesz. Hétfőn elkezdi a tanulást. Ma csütörtök van. Hogy -miért csak hétfőn? Mert… ma csütörtök, hurcolkodás, – aztán péntek, -szombat, vasárnap, három nap, amíg rendbejön a lakás, három nap vakáció -még, és aztán tanulás, munka, az élet nem könnyű és most már el kell -kezdeni. - -Mire a szanatóriumba ért, már erősen alkonyodott. Halkan kopogtatott az -apja szobájának ajtaján és miután választ nem kapott, várt egy kicsit. -Aztán gyöngéden megpróbálta a kilincset, az ajtó engedett. Bement. -Alkonyi árnyékban volt a fehér szoba, a nagy, kórházi tisztaságban a fal -mellett feküdt az öreg ember, fehér vaságyban. Nem aludt. Ahogy -oldalvást feküdt, az ablakon át nézte a sötétedő eget. - -– Nem hallottam a kopogást, – mondta – nem alszom. - -És hogy a fiú a falhoz ment, a villanylámpa gyújtóját keresni: - -– Ne, ne gyújtsd meg. Még világos van. - -Az asztalon rubrikázott ív papiros volt, a láz naplója. Andor az -ablakhoz vitte. Az öreg megmozdult az ágyban: - -– Estefelé egészen kis láz, minden nap. Nem akar elmaradni. - -– Miért nincs itt senki? – kérdezte a fiú. - -– Nem kell, nem szeretem. Igy szeretek feküdni, egyedül, nyugodtan. -Gyere ide. Ülj le. - -Andor leült az ágy mellé. Az öreg szeretettel nézett rá, egy kicsit -mosolygott, mikor kérdezte: - -– Na, és az új lakás? - -– Nagyszerű. Boldogság, igazán. Még egypár napig eltart, amíg -rendbehozom, aztán hétfőn elkezdődik a nagy tanulás. - -Hallgattak. - -– Csak aztán elkezdődjék – szólt csöndesen az apa. - -– Ha én mondom. - -Egy fiatal doktor jött be, hosszú fehér köpenyben, a szanatóriumi -segédorvosok kötelező vidám hangosságával. Új ember volt, akivel eddig -még nem találkozott itt. Andor bemutatkozott neki. - -– Eredj, fiam, addig a kertbe – mondta az öreg. - -Andor lement. Fel-alá járt a sötét, nyomorult négyszögű szanatóriumi -parkban, az óráját nézte. Nem lehet Turnovszky Ellát elvenni. Egy -villanyfényes ablakban női alak jelent meg. Ránézett Andorra, Andor -megállt és nézte. Csinos alakú, karcsú nő volt. Aztán a nő felnyult az -ablakon és lehúzta a fehér függönyt. Eltűnt. Ennyi volt az egész kaland, -de a fiúnak jól esett, hogy olyan bátran nézett vissza a nőre. „Szabad -vagyok“ – gondolta. - -A nevét hallotta a sötét kertben, maga mögött. - -– Doktor Aradi úr? - -– Igen – mondta és megfordult. - -A fiatal segédorvos állt ott, a fehér köpenyben. Mosolyogva jött feléje: - -– Talán kolléga? - -– Nem. Jurisz doktor vagyok. - -– Kérem, – mondta a segédorvos és bizalmaskodva fogta karon – a kedves -mama, úgy-e bár… - -– Meghalt. - -– És ön az egyetlen gyerek… - -Idegesen kérdezte a fiú: - -– Nos, az apám? - -– Orvosi kötelességem, – szólt a kis doktor, még mindig cukros mosollyal -– orvosi kötelességem… önnek megmondani, önt előkészíteni… - -A fiú kihúzta a karját a doktoréból. Szigorúan nézett rá: - -– Rákja van? - -– Igen. - -Hirtelen kérdezte tovább: - -– Operálják? - -– Nem. - -Melege lett. És az ijedtségnek, a nagy ijedtségnek az érzése ment végig -rajta. - -– És… - -– Néhány hete van. Orvosi kötelességem volt… - -Hirtelen, köszönés nélkül akarta otthagyni, felrohanni, – talán tegnap, -mikor még elkényeztetett gyerek volt, így tett volna, – de most, a -lakásából, az új életéből jövet férfi volt, és ez volt az első lökés, -amely után egy kicsit megtántorodva, de meg kellett állani a lábán, -szilárdan, egyedül. A kezét nyujtotta a doktornak: - -– Köszönöm, hogy megmondta. De bocsásson meg, most visszamegyek az -atyámhoz. - -Ez a szó: „atyám“ az „apám“ helyett, ez már az önálló férfi komolysága -és póza volt. Meghajtotta a fejét és felrohant az emeletre, kettesével -ugrálva át a lépcsőket. Az ajtó előtt várnia kellett, úgy lihegett. -Megpihent. Aztán csöndesen és unottságot színlelve ment be. Most már -égett egy kis ernyős lámpa az éjjeli szekrényen. Egy ápolónő tányért és -evőeszközt vett ki a szekrényből, s kiment. Megnézte Andort. - -– Már rég ment el a doktor? – hazudott a fiú. - -– Pár perce. Épp küldeni akartam érted. - -– Mit mondott? - -– Hogy adnak végre egy kis morfiumot, ha nem leszek követelő. - -Andor megint leült a székre, az ágy mellé és malmozni kezdett a kezével, -hogy közömbösnek lássék. Hallgatott. - -– Hol vacsorázol? – kérdezte az apja. - -– Nem is tudom. Felmegyek Rácz Miklósért a szerkesztőségbe és majd onnan -megyünk valahova. - -Kis szünet után hozzátette: - -– Éjfélre otthon akarok lenni. - -Ezt már melegen és belül nagyon elérzékenyülten mondta. Ez ajándék volt -a haldokló apának. - -A tányérra bámult, meg az evőeszközre. - -– Ilyen korán kapsz vacsorát? - -– Igen. Hét órakor. - -A lábát lógázta, minden gyanút el akart oszlatni, úgy tett, mintha -unatkoznék itt, csak valahogy meg ne lássék rajta, amit tud. - -– Jó a koszt? - -– Jó… csak étvágyam nincs. - -Fölkelt, a nadrágzsebébe dugta a kezét: - -– Pedig az a fő. - -Az ablakhoz ment, kinézett rajta. Ez is a nyomorult sötét kertre nyílt. -Látta a kavicsos út fordulóját, ahol az imént beszélt a doktorral. És a -világos földszinti ablakot, ahonnan a nő ránézett. Mikor ez eszébe -jutott, felnyult ő is, mint az a nő, biztosra véve valami zsinórt, ami a -függönynek szól. Oda se nézett, a zsinór gombja engedelmesen adta magát -a kezébe. Lehúzta a függönyt, gépiesen. - -– Köszönöm – mondta az öreg az ágyból. - -Megfordult. Egy kicsit meleg lett az arca, hogy mondta: - -– Apa… ne haragudjál, hogy a betegségedben ilyesmivel izgatlak… nagyon -sokat gondolkoztam az éjjel, nem fogom elvenni Turnovszky Ellát. - -Ez volt a második ajándék. Az öregnek alig változott az arca, inkább -valami aggodalom látszott a szemében. - -– Komoly ez? – kérdezte. - -– Komoly. - -Mint ahogy komoly is volt. Épp az utolsó pillanatban harapta el a -lélekzetét, már majdnem a becsületszavát adta, amikor eszébe jutott, -hogy otthon, a szülék előtt ezt a szót már tönkretette Attól félt, hogy -ha a becsületszavát adja, az öreg kétkedő megjegyzést fog tenni. -„Borzasztó“ – gondolta magában – „egy ember, aki nem meri adni a -becsületszavát, mert azzal még lerontja, amit mondott.“ Az ágyhoz ment. -„Ezen segíteni kell“, – gondolkozott a rövid úton – „a becsületszót -vissza kell állítani, majd künn, a világban vigyázok rá.“ - -Az ágynál őszintén, csöndesen beszélt: - -– Nem szeretem már. Most kezd a szemem kinyílni, ez gyerekes dolog volt -és most, a végén már tűrhetetlen… már nem volt más, mint érzékiség… -csókolózás és fogdosódás… ez nem egy egész életnek szóló valami… tegnap -este végleg szakítottam vele. Komolyan. Örökre. - -Most kezdett csak elégedett lenni az öregnek az arca. - -– És a szülei? - -Könnyen hazudott, örült, hogy jót tehet, dobálta az ajándékot a -haldoklónak: - -– Beszéltem velük. Turnovszky belátta. Az asszonyt bántotta a dolog, ezt -nem csodálom. De aztán… ő is… belátta. - -Rágyújtott, nagy zavarában. Hirtelen letette a cigarettát: - -– Pardon… egészen hülye vagyok… - -– Nem, nem… csak szívjál. Én is szoktam. És a lány? - -– Olyan volt, amilyennek vártam. Belement. Semmi sírás. Ő is csak úgy -szeret engem, mint én őt. - -Nagyon nyugtalan lett, mialatt ezt mondta. Mert ezalatt arra gondolt, -hogy a bolond Turnovszky mégis csak ide talál jönni, hízelegni, ha -hallja, hogy rosszabbodik az öreg állapota, és akkor… De nem, ennek -úgyis elejét veszi a levél, amit ma ír a lánynak. „Még ez is jó“, – -gondolta – „most már sietnem kell a levéllel, a szakítással.“ - -– Okos fiú vagy. Jó fiú vagy. - -Ahogy maga elé bámult, jól esett neki ez. Nem a dícséret, hanem a tény, -hogy ennek a halálra ítélt öreg embernek még adhatott valami örömet. -Most nekibuzdult. Folyamatosan hazudott: - -– Rácz Miklós bemutatott a főszerkesztőnek. - -Az öreg fölemelkedett az ágyban. Boldog arccal szólt: - -– És nem ezzel kezdted? Hát hogy volt? - -Dűlt belőle a hazugság. Hogy próbaképpen egy hosszú tanulmányt írt a -parlamentárizmus alkonyáról és ezt Rácz odaadta a főszerkesztőnek. A -méltóságos úr látni kívánta őt és ő fenn volt nála. - -– Mikor? - -– Tegnap. - -– A szakítás után? - -– Nem. Mielőtt Turnovszkyékhoz mentem. - -Elhúzódott egy kicsit az éjjelilámpa fényköréből, mert észrevette, hogy -elvörösödik. A füle is égett. Elmondta, milyen bókokat kapott a -főszerkesztőtől, aki előtte hálálkodott Rácznak, hogy ilyen tehetséget -fedezett fel a lap számára. És hogy úgynevezett „második cikkeket“ fog -írni a lapba. És hogy milyen kedves, milyen úriember a főszerkesztő, ez -a régi, gazdag és hatalmas politikus, a régi szabadelvűpárt egyik -legtiszteltebb alakja. - -– Igen, igen. Megölelt. - -És hogy tulajdonképpen ez adta meg neki a bátorságot, hogy a rég -tervezett szakítást huszárosan, azonnal elintézze Turnovszkyéknál. Hogy -emberré kell lenni és meg lehet utálni ezt a semmitcsináló, éjszakázó -úrifiú-életet, az embernek ki kell kaparni magából, ami tehetség és -kvalitás van benne, és „rájöttem, apám, hogy az embernek le kell magáról -rázni az ilyen akadályokat és egy Turnovszky Ella még nem a világ és ha -egy kicsit szokatlan lesz is most egy pár napig, hát a fene egye meg, -férfi vagyok, és… hát az ember…“ - -És ezt már hitte is. - -Felállt, járkálni, mert az apja szemén olyasvalamit vett észre, mintha -az öreg ügyvéd túlságosan szépnek és hirtelennek találta volna ezt az -egész ideális állapotot, – pedig csak káprázott a megfigyelőképessége, -az öreg ember az ő nagy apai szerelmében és egyre növekvő esti lázában -valósággal boldog volt. A fiú, ahogy járkált itt e mellett az ember -mellett, aki az ő tudatában már nem is volt, már nem is élt, most -teljesen férfinak, önállónak érezte magát, sőt az volt az érzése, hogy ő -a családfő, ez itt egy szegény, elmúló gyerek, akivel úgy is beszélt, -mint gyerekkel szoktak. Szégyelte, egészen a kínlódásig, hogy ennek az -itt fekvő apának, aki ránézve még egy órával ezelőtt a mindenható -hatalom és felsőség volt, már semmi jelentősége nincs, hogy most már ő -az Aradi-család, az Aradi-iroda, az Aradi-vagyon, és most már egyáltalán -ő az Aradi. Viharzott benne ennek a hirtelen változásnak az égető -szélvésze, a jövő érzése dolgozott benne, magasabbnak, erősebbnek, -idősebbnek képzelte magát, de ugyanakkor csalónak és rablónak, aki -eleven élettel járkál itt egy lény mellett, aki nem tudja, hogy már nem -is él, – egy detronizált király, aki mellett ő az egyetlen hű ember, a -régi udvarmester, aki még mindig felségnek szólítja és könnyes szívvel -hazudik neki. - -– Andorkám, – jött feléje a halk és boldog hang az ágyból – most, hogy a -magad lábára álltál, nem fogsz tudni meglenni abból a kis pénzből… -reggel majd intézkedem, hogy a bank minden elsején ötszáz koronát -fizessen neked… - -Az a kis pénz háromszáz korona volt. Egy napra tíz koronát adott neki az -apja most két év óta. És most ötszáz… hatezer korona egy évben… - -Valósággal fájni kezdett a szíve, mikor ezt hallotta: az öreget, amint -nagy jósággal rendelkezett a pénzről, ami már nem is volt az övé. A -száműzött király vezényli a hadseregét, ami már másé… az udvarmester -átveszi a parancsot és künn, az előszobában könnyezve dobja el a papirt… - -Kezet csókolt neki. Nagyon megköszönte. Az ajtó nyilt, hozták a -vacsorát. Utálatos mosollyal mondta az ápolónő, kezében a tányérokkal: - -– Itt a jó vacsora a kedves nagyságos úrnak. - -Búcsúzott és fölvette a kabátját. Az ápolónő otthagyta a tányérokat és -hozzáugrott, segíteni. Úgy utálta, hogy el akarta lökni magától. Ez is -az élethez, az élőhöz, a túlélőhöz húz, otthagyja a halálraítéltet, ide -hízeleg, ettől fogja kapni a borravalót, biztos, már ez is tudja, hogy -vége szegény apának. - -„Istenem, – gondolta a lépcsőn lefelé menet – hány nap ez még? Mit fogok -még elhallgatni, hazudni, mi mindent… És ami aztán jön, aztán…“ - -Undorral és gyűlölettel nézte az aranysapkás portást, nem is viszonozta -alázatos köszöntését, utálta ezt az egész helyet, a drága csillárt a -lépcsőházban, a rézrudas puha piros szőnyeget a lépcsőn, ezt az egész -gyalázatos szanatóriumi pompát, és ezt az egész világot itt, amely mind -csak őérte van, aki túlél, nem a szegény betegért, aki meg fog halni, -annak már talán nem is köszönnek… Egy pillanatra elakadt a lélekzete a -gondolatra, hogy vissza kellene rohanni, kopogás nélkül berontani az -apja szobájába, rajtakapni a hízelgő ápolónőt, mikor durván lökdösi -elgyöngült szegény apját… - -Az utcán már sötét este volt. Egy konflis állt a szanatórium előtt, épp -hozott valakit. Andor félreállt, megvárta, míg kifizetik, aztán beült a -kocsiba, odakiáltva a kocsisnak a nagy lap szerkesztőségének a címét, -ahol Rácz Miklós dolgozott, és ahol a főszerkesztő oly édesen ölel, -buzdít, ígér… Kinyitotta a kocsinak mind a két ablakát, hogy levegőt, jó -hideg levegőt kapjon. - -– „Egyedül vagyok“ – mondta magának. – „Ember leszek.“ - - -IV. - -A szerkesztőség piszkos előszobájából egyenesen Rácz Miklós szobájába -lépett. A szolga ismerte, csak felnézett rá az estilapból, amit a -szenesládán ülve olvasott, és nem köszönt neki. Szerkesztőségi szolgától -ez a legnagyobb bizalom jele. A redakció két átalakított magánlakásból -volt csinálva, ahol nagy szobákban három-négy íróasztal állt a -telefirkált és teleragasztott falak mellett. Rácz Miklós, aki a -külpolitikai rovatot vezette, különös kegyből megkapta a lakás volt -fürdőszobáját, amiből ugyan mindent kiszedtek, ami fürdésre -emlékeztetett volna, de ami mégis mindörökre fürdőszoba maradt, mert -fölötte és alatta is fürdőszoba volt, s örökké csurgott, korgott, -zuhogott a víz a falaiban. Rácz nem volt benn a kis szobában, mikor -Andor belépett. A fiú leült az íróasztalhoz, és piszkálni kezdett a -papirszeletek közt, amiket Rácz „a munkám“-nak nevezett. A Presséből és -néhány berlini lapból kivágott kis cikkek hevertek az asztalon. Akkor -abból állt a külpolitika, hogy ezeket a gót betűkkel nyomtatott -nagyképüségeket nagyképű magyarra kellett fordítani. Ez volt az a -külpolitika, amit Rácz Miklós űzött a lapnál. Ő maga csak előkelő -haláleseteknél jutott szóhoz, mert még „A francia kormányválság“ című -cikket is németből kellett fordítani. Ha egy kancellár meghalt, vagy egy -orosz miniszterelnököt meggyilkoltak, akkor Rácz Miklós kinyitott egy -szekrényt, amelyben már nem is poros, hanem homokos régi ujságkivágások -voltak, s ilyen három-négy elsárgult ujságszeletből írta meg az -életrajzos és mindig méltányló hangú cikket, amely másnap megjelent. - -Végre bejött és kéziratcsomót dobott az asztalra. Mialatt Andor egy -rozoga vas-karosszékbe ült át, bejött a kisebbik szolga és kávéházi -csészében kávét hozott, föllel, egy kiflit, egy pohár vizet és a tálcán -az aprópénzt, ami egy forintból visszajárt. Az igazi ujságírók a nap és -az éj minden szakában tudtak tejeskávét inni, föllel. Vacsora előtt és -vacsora után, éjfélkor és hajnalban. Rácz beleaprította a kifli felét a -kávéba, mialatt Andor elmondta neki a három nagy ujdonságot: hogy az -apja meg fog halni, hogy ő szakít Turnovszky Ellával és hogy ma -beköltözött az új lakásába. - -Rácz Miklós olcsón, de komolyan öltözködő, szűkszavú fiú volt. Andor -szerette szigorúan tanáros arcát, amelyben vastag pápaszem mögött -érdeklődő szem csillogott. Sok pedantéria volt benne. A szerkesztőségi -órák alatt kétszer-háromszor is megmosta a kezét, nem azért, mert a -kézmosó-vízvezetéket benne hagyták a fürdőszobában, hanem mert rendes -ember volt, és úgy látszik, ambicionálta, hogy a sok hideg víztől és -rossz szappantól vörös legyen a keze. Egy szakadt régi kabátját -használta munkakabátnak és elmenés előtt ronggyal mindig gondosan -letörölte a cipőjét. Andor a kávéházban ismerkedett meg vele, -egyszer-kétszer meghívta ebédre a szülei házhoz, ahol Rácznak nagy -sikere volt a komolysága és az érett, férfias beszédmodora miatt. Andor -egy kicsit lányosan ragaszkodott a katonás beszédmodorához, a gyors és -kíméletlen ítéletéhez, a szűkszavúságához és a titokzatos, magányos, -senki által nem ismert magánéletéhez. Mikor az életéről gondolkozott, -azt szokta magában konstatálni, hogy Rácz az egyetlen barátja. - -– Nem kell most már ugrálni a lány körül, – mondta Rácz – te egy puha -alak vagy és ha már egyszer okos voltál életedben, ne rontsd el. Azonnal -írj neki egy levelet és pont, soha többé ne lásd, ez az egy mód van. - -Egy nagy darab, a kávéban dagadtra ázott kifli tette a pontot a katonás -mondat végére. - -– Levél? – kérdezte Andor kissé ingadozó hangon, megijedve ettől a -gyökeres és azonnali szakítástól. - -– Öt sor – mondta az ujságíró. - -– De miféle öt sor? - -Előbb egy darab csöpögő kávéskifli ment le, aztán nyelés után ugyanazon -az úton keményen jött a felelet: - -– „Kedves kisasszony, én önt nem szeretem, tisztességes ember vagyok, -soha nem fogom önt feleségül venni és soha többé nem akarom önt látni, -kitünő tisztelettel Aradi Andor.“ - -– Rettenetes – mondta Andor és fölkelt. – Ez borzalmas. - -– Hát vedd el – mondta bele a csészébe az ujságíró, amint ivott belőle. - -Ez rémesen szólt, ez a csésze öbléből, mint hangnagyító tölcsérből -kongva hangzó beszéd. „Vedd el“ – kongott és búgott a fiú agyában, mint -fellebbezhetetlen ítélet, mint az egyetlen lehetőség, ha nem írja meg az -ötsoros levelet. - -– De megmagyarázni neki, szépen… - -Rácz csudálkozva nézett ki a csészéből: - -– Megmagyarázni… beszélni vele? - -– Esetleg azt is. - -– Esetleg azt is? Na fiam… - -Mosolygott, kis körökbe forgatta a csészét, a maradék löttyel fölizgatta -a cukrot a fenekéről és kihörpintette. - -– Na fiam, – mondta – ha te még beszélni akarsz vele, akkor ráértél -volna idejönni azután. Általában, mit akarsz tőlem? Tudhatod, hogy az -ilyen nyavalygást nem szeretem, de nem is értem. Vagy, vagy. - -– Jó, jó, – mondta Andor – ne dühösködjél, tudod, hogy egy kis -energiáért jövök hozzád, ne riassz el, inkább befolyásolj… igazad van, -hát persze, hogy írni kell neki… de te mindjárt türelmetlen vagy és -rámkiáltasz, hogy vegyem el. - -Rácz megtörülte a száját, eltolta a tálcát és fölkelt: - -– Ülj le. Írd meg. Majd én diktálom. - -Leült. - -– Levélpapir? - -– Semmi levélpapir. Ott van a kéziratpapir. És itt van kék kuverta. - -Esetlen, üzleti borítékot vett elő a fiókból. - -– Jó lesz ez. Írjad. „Kedves kisasszony… én egy pillanatig sem -áltathatom önt tovább… mert tisztességes ember vagyok… pont… Nem -szeretem és nem fogom feleségül venni soha… pont… Mi ketten egymást -többé az életben nem ismerjük… pont… Kitünő tisztelettel Aradi Andor.“ - -Rágyújtott és az első szippantás után, amit mélyen a tüdejébe húzott, -benézett Andor válla fölött a levélbe, s elégedetten szólt, a füsttel -egyszerre eresztve ki a beszédet: - -– Ez világos. - -– Igen – mondta a fiú, és nem téve le a tollat, némán elolvasta, még -kétszer-háromszor, ezt a néhány sort. Mikor harmadszor olvasta, a villám -gyorsaságával ment át a fején, hogy a jégpályán egyszer bemutatta Rácz -Miklóst Ellának, és meglátta a szenvtelen arcon, hogy tetszik neki a -lány. Lágyabb és gyanakvásra hajló jelleme most azt dobta oda -átmeneteket és vígaszokat kereső szívének, hogy ez az ember Ellát -akarja, eddig talán nem is akarta, de most, öt perc óta, ez a hirtelen -és brutálisan cselekvő férfi feltette magában, hogy érte megy. Vele -eldobatja, hogy magának megszerezze. Ez nem meggyőződés volt Andorban, -hanem valamelyes formája a lázadásnak a gyors cselekvés ellen. - -– Mit nézed? – hallatszott erélyesen a háta mögött. – Tedd a kuvertába -és címezd meg. - -Gépiesen írta a borítékra a címet, de lassan, mert azalatt, mint ahogy -hullám a hullám nyakára kapaszkodik nagy szélben, egyik gondolata a -másikat hajtotta: „igen, ez érdekes, ostoba ember vagyok, erre nem is -gondoltam, ez az ember cinikus és lelkiismeretlen, jó, megírtam, -megcímezem, de nem küldöm el, ilyen durvaságot nem lehet cselekedni, -mert Istenem, mennyi tervezgetés, mennyi ígéret, mennyi csók, mennyi -minden…“ - -Pillanatok alatt lélekszakadva rohant fel benne minden kis érzéki emlék. -Ez az a bizonyos perc volt, amely közös nagy betegsége minden hiú, -határozatlan, szakítani akaró és mégse akaró, kissé még szerelmes -férfinak: nagyobb jelentőséget tulajdonítani érzéki dolgoknak, mint -amekkorát bármily tisztességes nő is tulajdonít nekik. Hogy mit fog -érezni ez a lány, akinek a meztelen nyakát csókoltam, akit vadul és -célzatosan szorítottam magamhoz félórákon át, akit a hátába sikló forró -kézzel öleltem csókolózásközben, hogy úgy éreztük, mintha ruhátlanul -érintenők egymást vér-fűtött perceken át… Dolgok, amik a világ teremtése -óta csak férfiak szemében voltak fontosak, a jövőre kötelezők, az -emlékezésben súlyosak és feledhetetlenek. Dolgok, amiknél komolyabbak és -vastagabbak se jutnak eszébe egy nőnek, aki szakítani akar, aki előtt -kimeredt szemű könyörgéssel térdel egy férfi és sírja vagy ordítja az -örök szavakat: „… a forró éjszakák, mikor együtt reggelig… és a tested -égett az enyémmel… és el tudod felejteni, hogy véresre haraptuk -egymást…“ egy nőnek, aki, ha már egyszer nem szeret, úgy hallgatja ezt, -mint a legüresebb jónapotot vagy hogy van-t, nőnek, nőknek, akikben úgy -hal meg minden érzéki emlék, ha már nem szeretik a férfit, hogy annál -hidegebb és örökebb halál nincs is a természetben, s akiknek, ha mondják -az égőszemű könyörgők, hogy: „hát lehet ezt elfelejteni?“ – még csak azt -se gondolják, hogy: „hát lehet erre egyáltalán emlékezni?“ – hanem csak -néznek az emberre üres szemmel, vagy szomorú szemmel, már amilyen a -természetük, és csak a beszéd végét várják, semmi mást. Nincs a világon -tisztább, érzékiségmentesebb, szellemibb lény a nőnél, aki már nem -szeret. - -– „A kötelékek“ – gondolta Andor, és ezekre a kis koldusan érzéki -kötelékekre gondolt, amelyek csak hadd kötelezzék őt, hadd akadályozzák -még egy kicsit az elhatározásban, hadd hazudják lovagiassággá azt a kis -szerelemfélét, ami olyan rémítő nehezen hagyja magát baltával -agyonvágni. - -Az ajtó nyilt és a főszerkesztő lépett be: - -– Mondja, Rácz, – kiáltott rá – mi van a Bunyitay képviselő cikkével? -Meddig várjak még rá. - -Ezalatt, hogy ezt mondta, Andor felugrott, meghajolt és azt mondta, hogy -„jóestét, méltóságos uram“ – de a főszerkesztő se erről, se Andorról nem -véve tudomást, ordított: - -– Maga miatt nem mehetek vacsorázni? Mit fogad itt vendégeket, mikor -munkája van? - -Rácz épp lélekzetet vett, hogy feleljen, mikor a főszerkesztő már ki is -ment, már be is vágta az ajtót, úgy, hogy vakolat hullt le a falról az -íróasztalra. - -Pillanatnyi csönd lett. Vizek rohantak le a falban, a felső -fürdőszobákból, aztán halkan és hosszan zúgtak. - -– Ordináré disznó – mondta Rácz. Kissé sápadt volt. – Add ide a -leveledet, Andorkám, rögtön elküldöm, ajánlva. - -Kiszólt: - -– Kálmán! - -A szolga átvette a levelet, azzal, hogy azonnal, biciklin viszi a -főpostára, ajánlva adja fel. Andor még a főszerkesztői durvaság hatása -alatt kapkodott levegőért, mikor a szolga már indította a biciklit az -előszobában. Hallatszott a kis csengő, ahogy megrezzent, mikor a szolga -a vállára vette a gépet, hogy levigye a lépcsőn. - -Az apjára gondolt, aki most magában bizonyára szereti és áldja a -főszerkesztőt. - -– Igy kell ezt csinálnod, – mondta Rácz Miklós egy kicsit törött hangon, -miközben visszaült az íróasztalhoz és kisimította a kéziratcsomót, amit -az imént behozott magával. El akarta felejteni és feledtetni a -méltóságos úr komiszságát. – Igen… – mondta – most már szaladhatsz a -bicikli után. - -Ahogy a papirlapok sarkait emelgette, nézve, hogy hány lap a cikk, mint -ahogy a bankpénztáros olvassa a nagybankót, egy kicsit reszketett a -keze. - -– Szervusz – mondta Andor. - -Rácz felnézett rá: - -– A bicikli után szaladsz? - -– Ugyan… - -Andor a kalapja bélését nézte. Ő se a lányra gondolt most, hanem a -főszerkesztőre. Mosolyogva szólt: - -– Nem vagyok én annyira puha, mint ahogy te hiszed. - -Gyöngéden a vállára ütött és indult kifelé. Rácz utána szólt: - -– Este? - -– Visszajövök érted egy óra mulva. Megyünk vacsorázni valahova, és -aztán… egy kis zenét hallgatni… a Moulinbe… csak dolgozzál most. -Kilencre visszajövök. Sétálni megyek… levegőre. Nagyon sok minden -történik ma velem. Na írjál, írjál. - -Kiment. Az utcán megnézte az óráját. Nyolc óra volt. „Egy órát sétálok, -a liget felé és vissza“ – gondolta. „Szellőztetem a fejemet. Pardon.“ – -Ezt hangosan mondta, mert nekiment két hölgynek, aki karonfogva jött -vele szembe. Kiállt a tolongásból a gyalogjáró szélére, egy percet -pihenni, mielőtt elindul. Zavaros volt a feje. Egy biciklis ember suhant -el előtte, majdnem súrolva a gyalogjárót. „Iszonyú gyorsan mennek ezek a -biciklik“ – gondolta – „ennyi kocsi közt.“ Utána nézett, már nem is -látta. Elindult, a gyalogjáró szélén, a fákon és lámpákon kívül, ahol -senki sem jár. - -„Ezt nehéz lesz meghódítani“ – mondta magában, félrehúzva a száját, -mikor a főszerkesztőre gondolt. Sajnálta Rácz Miklóst, amiért -megszégyenítették előtte. Ezt az erélyes férfit. Meglepő, hogy milyen -jól tudta fegyelmezni magát. Igaz ugyan, hogy idő se volt, mert a -főszerkesztő jött, ordított és ment, mint a szélvész. De lehet, hogy -Miklós nem is az a kemény férfi, akinek mutatja magát. Csak már annyi -sikere volt erélyes fellépésével és rövid, határozott beszédével ebben a -puha zsidó világban, hogy megmaradt ennél, ebből csinált magának -egyéniséget. - -Az Andrássy-úton ment kifelé, nyitott felöltővel. Lágy és üde este volt, -jobban esett volna a fejének egy kis éles, hideg levegő. Borzalmas, egy -lányt elhagyni, ezekkel az emlékekkel. El fog vörösödni, ha a csókokra -gondol. Vagy napirendre tér? Milyenek a nők? Mit csinálnak ilyenkor? Azt -mondta magában: „én kevésbé szeretem, mint ő engem, mert hisz én hagyom -el. És nekem ilyen nehéz. Neki tehát bizonyára sokkal nehezebb“. Aztán: -„miért esik az nekem jól, hogy neki nehezebb?“ Aztán, később: „Talán, -mert még szeretem?“ Még később, túl az Oktogonon, a csöndesebb vidéken: -„És ha velem is így fog beszélni az a főszerkesztő?“ Letért egy -mellékutcába és állt egy kicsit a gyalogjárón. „Bizonyos“, – gondolta – -„hogy van most valahol egy idegen nő Pesten, akit imádni fogok, aki -tiszta és nagy szerelmem lesz, a feleségem lesz, csak most még nem -tudja. Zongorázik valami ablak mögött. Vagy vacsorál a szüleivel és -hallgat. És ő fogja mondani a soffőrnek, mikor beszáll: „az uramért -megyünk a pártkörbe“ – és illatosan ül majd a nagy autó mély ülésén, a -sarokban, nézi a virágot, ami jobbról és balról kis függő vázában lesz -az autó ablaka mellett.“ És elképzelte magát, amint a pártkörben az -órájára néz: „mi az, még nincs itt a feleségem?“ - -Szeretni kezdte ezt az elképzelt, finomtermetű, sötét angolruhás kis -nőt. A szó szoros értelmében valami szerelemfélét érzett iránta. Fekete -lakkcipője van, és ahogy beszáll az autóba, finom fekete lábikrája, mint -a megfordított hosszú boros butélia. És az asszony imádja őt, nagy -fekete szemmel függ minden szaván. Az arcát nem látta tisztán. De feléje -érzett, feléje sóvárgott, bolond dolgokat gondolt, azt mondta: „Istenem, -miért nem tudom, hogy melyik az, micsoda időveszteség, amíg megtalálom, -mily kár ezért a sok napért!“ - -Újra elindult és amikor Turnovszky Ella eszébe jutott, megrémült a nagy -meglepetéstől, ami érte. Turnovszky Ella, amint megjelent az elméjében, -oly hirtelen ült bele ebbe az egész előbbi ábrándozásba, hogy most már -világos volt: ez a szerelemféle érzés még mind neki szólt, ő most csak -új tárgyat keresett ehhez a meglevő érzéshez. Most vette észre: a hang, -amin a nő a soffőrnek szólt, az Ella hangja volt, az angol ruha -bársonyból volt, a borosüvegszerű finom láb az övé, ahogy egyszer -felszállt előtte a villamosra. Ezért nem akarta ez a nő megmutatni az -arcát. Ella ült a képzelt autóban és elégedetten mosolygott, mintha azt -mondta volna: „nem sikerült Rácz Miklósnak“. És most jóság és hála -öntötte el a fiút, egyszerre csak minden ok nélkül sietni kezdett, nagy -akarat feszítette a mellét, – „drága szegény kis lányom“, – gondolta – -„drága kis pénztelen babám“ – és síró szemeket látott, és olyanokat -gondolt, hogy ő volt az első, a legelső, és látta elbággyadni a kamaszos -csókok alatt, hallotta a gyerekes szavát: „örökre veled“ – és sietett, -most már okkal és határozottan a Turnovszkyék lakása felé, a jó ember -diadalával a rossz fölött, aki hiába diktált rövid levelet és hiába -gurította a biciklit a főpóstára, szamár, pápaszemes, erélyes, aki azt -hiszi, hogy útjába állhat egy újra feltámadó, rohanó és mindent elöntő -fiatal szerelemnek. - -Mielőtt a házhoz ért, egy hosszú férfit látott befordulni az iskolának -azon a kapuján, amely az igazgatói lakáshoz nyílott. Hirtelen megállt: - -– Pécsi Lajos – mondta majdnem hangosan. - -A férfi eltűnt a kapu alatt. Pécsi Lajos igen távoli rokona volt a -lánynak, miniszteri titkár, aki egyszer már megkérte a kezét. - -Elöntötte a vad féltékenység: - -– Hogyan? Hát ez még jár ide? - -Olyan lendülettel ugrott be utána a kapun, hogy ha Pécsi Lajos -szembefordul vele és útjába áll, úgy gázolja el és töri össze, mint az -autó a kutyát. Benn, a lámpa alatt érte utól. Az izgatott lépések -hallatára a férfi megfordult és ijedten nézett rá. Nem Pécsi Lajos volt, -idegen öreg ember volt, csudálatos, hogy nem látta meg az imént az ősz -haját. Hogy lehet ez? Andor elsietett mellette, továbbra is megtartva a -rohanó lépést, hogy igazolja magát az idegen előtt. Az idegen lement a -pincelakásba az iskolaszolgához, Andor pedig megállt a nagy, sötét -udvaron. Még dobogott a szíve. - -– „Pfuj“ – mondta. – „Ez szégyen volt.“ - -Lassan kifelé indult az iskolából, mintha csak azért jött volna ide, -hogy Pécsi Lajost ellenőrizze. Ment visszafelé, nem gondolva semmire, -csak azt konstatálva, hogy egyre távolodik az épülettől. Mintha ezzel a -felrobbanó féltékenységgel együtt kirobbant volna belőle minden -kínlódás, ami idáig hajtotta. Üres szívvel ment, elfáradt már a -fantáziája ahhoz, hogy most újra kezdje magát beleizgatni a szerelembe. -„Csak akkor van ez,“ – gondolta – „ha magam csinálom.“ - -Ment, vissza az Andrássy-úton, ki a Dunáig, végigment egyszer az üres -korzón, aztán visszasétált a szerkesztőségbe Miklósért. Rácz már rendes -kabátjában várta, már a cipője is meg volt törülve, a keze is meg volt -mosva. Gyönyörködött a körmeiben. - -– Mehetünk – mondta és vette a kabátját. A lépcsőn lefelé menet szólalt -meg megint: - -– Mikor bevittem neki, ennek a buta Bunyitaynak a cikkét… megmondtam -neki a véleményemet. - -– Mit mondott? - -– Belátta. Kért, hogy ne haragudjam, ideges. - -– „Nem igaz“ – gondolta Andor. - - -V. - -Megvacsoráztak a vendéglőben és felmentek a Moulinbe. Féltizenegy volt. -A Moulin tele volt, a sok kis asztal mind el volt foglalva, csak -középütt volt négyszögű üres térség a táncok számára. Egy asztalnál két -kéz emelkedett a levegőbe, jelezve, hogy „itt vagyunk“. - -– Somogyi… és Máté Ödön… – mondta Andor. - -Odaültek hozzájuk. Ezek a rendes kávéházi társaság tagjai voltak, -Somogyi színész és Máté ügyvédjelölt. A parketten három pár táncolt, a -cigány itt is iszonyú lármát csapott, hogy kiáltani kellett, ha az ember -azt akarta, hogy megértsék. Ivlámpák ragyogtak és már bőven volt füst. -Szorongtak a kis asztal körül, mindenfelől ültek a nyakukon mások, -vidékiek, bámész társaságok pezsgősvödrök és kövér, komoran tekintő -asszonyságok közt. Az asztaluk a szabad térség szélén állott, előttük -folyt a tánc. - -– „Az apám“ – gondolta Andor. - -Fel akart állni erre a gondolatra. De ahogy körülnézett, rengeteg tömeg -volt körülötte, alig hogy ide tudott tolakodni a sűrűn állított -asztalkák közt, amelyek körül kétszerannyi ember ült, mint kellett -volna. „Az apám ott a fehér szobában és én idejövök…“ - -Egy vörösruhás kis táncosnő ugrott el előtte, a rövid és felbodrozott -tüllszoknya széle megcsapta az asztal szélét, úgy, hogy Somogyi ijedten -húzta beljebb a poharakat. A poharakban nem volt semmi. Kapucinert -ittak. - -– „Ha most felállok és hazamegyek, mi jót teszek ezáltal apának?“ – -gondolta nyugtalanul. – „Milyen ostoba előítélet az ilyen. Ha a rokonok -meghallják, hogy én a mulatóhelyen ülök, mialatt az apám haldoklik, -szörnyűködnek, összecsapják a kezüket. Pedig én tudom és érzem, hogy ez -mindegy… valahol csak kell lenni és énnekem itt éppúgy fáj a szívem -szegény öregemért. Nem mindegy, hogy az ember hova teszi a testét?“ - -A vörösruhás lány most a térség közepén táncolt. - -– „Nem mindegy“ – mondta benne valami. – „Éppenséggel nem mindegy, mert -ha jobban fájna érte a szíved, képtelen volnál itt ülni.“ - -Úgy gondolta, hogy ez nem közömbösség, ami belsejében így csatázik, -hanem a fiatalság életvágya. „Piszkos, piszkos fiatalság, önző -fiatalság!“ A kavargásba bámult, átadta a fejét a cimbalmos zsivajnak. -„A fiatalság az, hogy gyorsabb az élet tempója, az indulás igen erős és -rohamos az embernél, mikor élni kezd“, – gondolta – „innen ez a mohóság -és ez az önzés, ez a kapzsi ragaszkodás minden pillanathoz.“ - -– Ki ez a vörös lány? - -Ide ritkán jártak, ebbe a Moulinbe. Amit ők lumpolásnak neveztek: a -zenétlen kávéház után a zenés kávéházban való nő-szemlélést és néha egy -kis szesszel élénkített, reggelig való üldögélést és fecsegést, az az -orfeumkávéházban szokott történni. Ott ismerték őket. Ez itt balekfogó -hely volt, ahol nem szerették a kapucineres vendéget. A vörös lányra nem -emlékezett. - -– Ismered – mondta Somogyi. – A multkor láttad, mikor oroszt táncolt. - -– Oroszt? - -– Négyen táncoltak nagymazurt, zöld orosz ruhában, két nő, két férfi, a -négy sarokban álltak fel, úgy kezdték. A mellükön összefonták a -karjukat, dobbantottak… - -– Ez az? - -– Ez. - -A vörös lány most a túlsó parton igyekezett kifelé a négyszögből, a haja -hátulját igazgatva. A tömegben leült egy asztalhoz, egy fiatalember -mellé. Legyezte magát a zsebkendőjével, vizet ivott. Tetőtől-talpig -vörösbe volt öltözve sovány kis teste. Vörös, bóbitás sapka volt a szőke -fején, mélyen kivágott dereka vörös atlaszból volt, a ballerinás bodros, -rövid szoknya is vörös volt, vörös a vékony kis combja, és inas, száraz -gyereklába, vörös a magassarkú atlaszcipője. Ahogy ott fáradtan -mosolygott a szomorú és nem elegáns fiatalember mellett, furcsa kis -figura volt: nagyon fiatal lehetett, gyönge kis melle alig domborodott, -valami fiús volt az egész megjelenésében. Nevető szürke szeme volt, az -orra egy kicsit nagy és csontos, a szája is nagy volt, de gyerekesen -nagy, mint az elemi iskolás fiúké. Tiszta arca volt, s azonkívül ki is -volt festve; mégis, nem a színében, hanem a hamiskás kifejezésében az -arcának volt valami a nagyszemű kisfiúk maszatosságából. Valami -komolyan-nem-veendő, jelentéktelen, nem nőies, huncut vonás, valami -abból, akihez így szólnak: „eredj, te taknyos, mert mindjárt kapsz egy -barackot.“ - -– Furcsa kis dög – mondta Somogyi, a színművész. - -Andor elvette róla a szemét: - -– Jól táncol. - -Egy mozdulata jutott eszébe, amire oda se figyelt az imént, mikor az -apjára gondolva összehúzott szemmel nézett az egész kavargásra. A fekete -emberalakok, fehér asztalkák közt egy lángvörös pillanat: amint elől -hirtelen csomóba kapva a vörös szoknyafodrokat, leszegte a fejét és a -térdét felkapta az orráig, ezalatt oldalt eltartva az útból a két -marokra fogott vörös tüllcsomót. Csontos kis térde volt és csontos, -magasnyergű lábfeje. - -– Hogy hivják? – kérdezte Rácz Miklós. - -– Csirke. - -– Mi? – kérdezte Andor, és visszanézett rá. – Csirke? - -Somogyi mindent tudott: - -– Előbb Csibinek hivták, most Csirke. Igazi neve Brenner Mariska. Ő -magát Bárány Micinek nevezte, próbálta ezt lanszirozni, de nem sikerült, -a pincéreken akadt meg minden, azok egyszer hallották a Csirkét, azóta -nem is lehet más névről szó. - -Igazuk volt, a vörös kis ugrálóban volt valami a csirkéből: a csontos, -sovány éretlenség, a kicsit csőrös arc, a nagy szem, a vékony, hosszú -lábacska, a seszínű, fakószőke hajnak, szemöldöknek a majdnem szürke -semmis színtelensége, az egész jelenségnek az egyénietlen olcsósága, -mint amiből sok van a világon… - -Félfüllel hallotta, hogy Máté, a rövidnyakú ügyvédjelölt, aki okos akart -lenni, Oroszországról és Romániáról beszélt, ahol a Csirke már sokat -járt, Bukarestről is volt szó és a lodzi Urániáról, ahol „Pomponette“ és -„Polaire II.“ néven táncolt, – csak az érdekelte, mikor azt hallotta, -hogy tizenhét vagy tizennyolc éves. - -Két órakor fizettek és a ruhatárba mentek. Hivták Rácz Miklóst, hogy -menjen velük még az orfeum-kávéházba, egy üveg italra. Rácz az órájára -nézett és a füléhez szorította az órát. Soha életében nem hitt neki. Az -hiába mutatta pontosan az időt, amíg szerény hűséggel bele nem ketyegett -a gazdája fülébe, addig nem volt hitele. - -– Ez az én időm – mondta, hogy a lépcsőn lementek, ahol csak úgy dőlt -felfelé az újabb publikum: hármas-négyes férficsoportok, hangosan -beszélgetve, némelyik már nekivigadva, feltürt gallérban a legtöbb. - -– Jobban tennéd, ha te is hazamennél. - -A kapunál elváltak. Rácz hazament, a másik három az orfeum-kávéház felé -ballagott. A tisztalevegőjű, kellemes, csöndes tavaszi sötétségből -bementek a másik szikrázó világosságba, zsivajba, füstbe, melegbe. Itt -nem volt tánc, csak erős zene és nagy sétálása a tollasoknak és -dekoltált suhogóknak. Az örök, olcsó Médoc jelent meg az asztalon. - -– Az a fiatalember, akivel ült, a babája? - -– Igen. - -– Kereskedősegéd? - -– Nem. Építési rajzoló. Révész úr. Ezt tudni kell, ha valaki tagja az -éjjeli életnek. - -– Strici? - -– Nem. Ami kis pénze van, azt a Csirkének adja. A Csirke nem keres -sokat, mert nem megy más férfiakkal. Csak a Révészszel megy. Az ott ül -reggel hatig. - -Öt órakor kifelé mentek az Andrássy-úton, az élesen színesedő hajnalban. -Egy-két kocsi messzi fekete pontját leszámítva, végig üres volt az út. -Most már csak ketten voltak, Máté is hazament, a Hajós-utcába, ahol -hónapos szobában magolta az ügyvédi vizsga végtelenségét. A kocsiút -közepén mentek, mint a vándorok az országúton. A liget fái fölött -delivörös volt az ég, a vörös alatt lángban égő sárga folyt szét a fák -és villatornyok fekete rajza mögött. Az Andrássy-út mégis szürkén -derengett, a messze tüzelő színek még csak a házak tetejét, meg a -negyedik emeleti ablakokat csípték el, de azoknak az üvegjét aztán -meggyújtották, hogy szinte lobogtak. - -Sokat ittak. - -Somogyi zsidó volt, ami nem lett volna baj a pályáján. De amért most a -részeg ember minden fájdalmas őszintesége öklendezett belőle: zsidós -volt az arca. Itt hiába volt minden, még harminc éves se volt, és évek -óta egyre görbébb lett az orra és duzzadtabb a szája. Az arca valahogy -nem vett tudomást arról, hogy ő római és magyar hősöket tudott játszani, -gyönyörűen és hangzatosan beszélt magyarul, testtartásban, a mozdulat -méltóságában és fejhordozásban nagyszerűen és méltóságosan magyar volt. -Annál kétségbeejtőbb volt ezen a nyakig szép heroikus magyaron az egyre -jobban, szinte szándékosan, kárörömmel zsidósodó fej: a sáppadt arc, a -túlpiros, megduzzadt száj, a horgas orr és a nagy fekete szem az -alacsony homlok alatt. Minél szebben beszélt magyarul és minél -méltóságosabban állt ki, annál komikusabb volt. Ezt panaszolta most is. -Ha egy kicsit ivott, végleg oda lett. Ilyenkor, mintha valami csökönyös -és szívtelen tükör járt volna előtte, mindig csak magát látta, ifjúi és -heves handlé-arcát, amit oly derült nyugalommal viselt az a néhány -kaftános ifjú, akiben a Dob-utcán végigmenet néha magára ismert. - -– „Határozottan elfelejtettem Ellát“ – mondta magában Andor, mialatt -mellette ennek a tragikumnak a nyomorát jajveszékelte a részeg színész. -– „Igaz, hogy most fáradt vagyok és ittam, de ez nagyszerű… nagyszerű…“ - -Ahogy mentek, már a liget közelében, ki-kipróbálta magát, mert oda se -figyelt Somogyira. Ellának a nevét mondta, behúnyta a szemét és táncolt -vele a budai kerületi körben, a folyosó végében felhevülten megcsókolta, -először, érezte a szája friss mandulaízét, nagyszerű volt, igazán -nagyszerű, hogy semmi hatással nem volt rá. Gondolatai közt el voltak -rakva különálló páros jelenetek képei, amiket annakidején, a szerelem -napjaiban este az ágyban újra elképzelt, megrögzített, ezeket is sorra -szedte. „Gyalog haza együtt, Zebegényben, nyáron, bál után, előre -siettünk, sötét volt, fehér csipkeruha, fölemeltem, ölbevettem, úgy -vittem, szájam a száján, vittem, a lábait átfogva, milyen szerelmes -voltam!“ Bársonyruhás képek jöttek: „az íróasztalon ül, én előtte, ki -van pirulva, csókolom, a jobbkezem a gömbölyödő vállát fogja a ruha -alatt, nagyszerű, nem is törődöm vele.“ Korcsolyázás együtt, fagyos -lábbal, fagyos orral haza együtt, a meleg szobában egymásnak rohanás, -hideg kis arca, forró tekintete… tervezgetés… szerény lakás a -Dunaparton, kilátással a budai hegyekre… a gyerek, az édes, forró, -forraló, a felhőkig röpítő hitvesi gondolat… És ha mástól lesz gyereke? -Kis totyakos kétéves fiú, aki hasonlít valakire: Pécsi Lajos, Nagy -Ervin, Dombauer Laci orra, szeme, szája, vére, ami keveredik az övével… - -Somogyi behurcolta egy pálinkásbutikba, ahol házi törköly és falusi -abált szalonna van, ez a specialitása Roth Jakabnak. Furcsa pillanat -volt: a villanyvilágítás a kerületnek ebben a részében másfél órára meg -volt szüntetve, mert a vezetéket javították, és Roth Jakabnál palackokba -dugott gyertyák égtek a sötét butikban, mintha valami messze-messze -pusztai csárda lett volna Roth Jakab. Egy foltos, hosszú asztal végében -leütötte őket a törköly, végleg. Somogyi két karjába dugva az arcát, -borult az asztalra. Nem lehetett tudni, aludt-e, rosszul volt-e, sírt-e. -Bizonyára mind a hármat csinálta egyszerre, ahogy csak részegek tudják. -Andor kifizette a szalonnát és a törkölyt, és kicipelte Somogyit a -levegőre. De részeg volt ő is. Ha egy pillanatra behunyta a szemét, -forogni és lengeni kezdett a világűrben. Hát jól kimeresztette a szemét -és fákba, lámpákba, kocsikba kapaszkodott a tekintetével. Somogyit -konflisra rakta és elindult az új lakása felé. Égett két orcája a -pálinkától, bizonytalan volt a járása és émelygett benne a cigarettafüst -és a törkölynek kegyetlenül befészkelt bundaszaga. De boldogság felhői -szédelegtek az agyában, a gyomor, a torok, a szájíz betegségei fölött, a -tétován kapkodó álmos szemek fölött, sőt úgy érezte, mintha az agya -fenekén is még gomolygás és émelygés volna, csak egészen fönn, a -hajgyökereknél, a fejbőr alatt tisztulna, mint ködös napon az ég, felül, -ott kéken világosodnék és üdülne boldogan, frissen, reménnyel és -életvággyal, végtelenséggel és világossággal szellősen, nagyszerűen, -édesen, a magasba emelően, repülően és távolságot nem ismerően, – úgy, -hogy levette a kalapját, mint valami akadályát ennek a derülő -felszállásnak, még a haját is végigszántotta öt ujjával, hogy levegőt -bocsásson közel az agyához, a sűrű fürtök fülledtsége közé, mikor -egyszerre csak azon vette észre magát, hogy új lakásának nagy, -arisztokratikus kapuja elé érkezett, amelynek mindkét szárnya nyitva -volt, mintha a nagy udvart szellőztetnék. Mikor a fehérbolthajtásos -kapualjba lépett, az udvar felől két fekete paripa dobogott fel a -visszhangos, fakockás burkolatra. Idegesen, türelmetlenül, kíméletlenül -verték patáikkal a kongó fakockákat: az egyik lovon báró Horn ült, a kis -száraz báró, zsakettben és gömbölyű kemény kalapban, fehér nyakkendővel, -a másikon a szőke és testes báróné, fekete amazonban. - -A fal mellé húzódott, s ahogy ott állt, részegen, sápadtan, levett -kalappal, a falnak szorult testtel, hogy el ne tiporják, szinte -önkéntelenül hajolt meg. Köszönt a reggeli lovaglásra induló báróknak, -mint valami koldus kutya, egy füstös és szeszes éjszaka minden -nyomorával részeg fejében, züllött borotválatlanságban, és a -meghajlásnál a homlokába hulló rendetlen hajjal. A báró csak épp hogy -ránézett, de a kövér, szőke, szép báróné csinált mosollyal bólintott -vissza neki, épp abban a pillanatban, amikor a kapualj közepén a báró -lova sarkantyút kapott, nagyot dobogva ugrott el és magával vitte a -báróné lovát is, amelyen a kövér hölgy a nyergen túlduzzadó ültéből -felzöttyent egy pillanatra. Aztán vad dobogás után, ahogy a ló galopphoz -rakta a lábát, kirohant, kissé elmaradva a másik lovas mögött, az immár -napfényes utcára, ahol csöndesedő trappban távolodtak el a sárga -homokon. - -– Telefonon keresték – mondta a házmesterné, mikor a lakása ajtaját -kinyitotta előtte, de ő ezt nem is hallotta, elment az asszony és a -mondat mellett. Becsapta az ajtót, ledobta kalapját és felöltőjét, -ruhástól az ágyra vetette magát, csukott szemmel, mert már oly kábult -volt, és talán csak egy pillanatig volt ébren, mert csak addig érezte a -párna hűvösségét, már el is aludt, nyitott szájjal, pirosan égő arccal. -Ez utolsó éber, gyorsan kihunyó pillanatában még mindig látta az -ágaskodó és galoppba ugró két fekete paripát, amely most nagy -nekivágtatással mély és süket álomba rántotta őt. - - -VI. - -Hétfőn reggel, mikor az új élet kezdődött, nyolc órakor bejött a -hálószobájába a házmesterné és felhúzta az ablakon a redőnyt. A zajra -felriadt legédesebb álmából. Borzas-harciasan ült fel az ágyban: - -– Mi az? - -– Nyolc óra, nagyságos úr. - -Akkor jutott eszébe, hogy szigorúan megparancsolta az este, költsék fel -nyolckor, ha törik-szakad. - -– Jól van – mondta, dacosan vágódott vissza a párnára, a fülére húzta a -paplant és onnan dünnyögött: - -– Jöjjön be egy félóra mulva. - -A házmesterné lábujjhegyen ment ki és Andor elszenderedett. Jókedvű -nyárias nap sütött be az ablakon, ennek hátat fordított. - -Tegnap este igen komolyan vette a hétfőt, az új életet, a tanulást és az -erkölcsi komolyságot. A fiúkkal vacsorált egy lármás körúti vendéglőben, -katonazene mellett, ott megvárta, míg megjön a színházból Rácz Miklós, -akinek a vasárnap volt az egyetlen szabad estéje, s ezt mindig valami -komolyabb színházban töltötte. Aztán hiába volt a fiúk hívása, -bosszankodása és gúnyolódása, tizenegy órakor hazament a Horn-palotába, -hogy reggel korán kelve, nekilásson az új életnek. Mikor hazaért, álmos -volt. Valami emelkedett érzés fogta el, mikor éjfélelőtt lefeküdt a -tiszta ágyba, örült a nyugalomnak és a holnap reggeli friss ébredésnek, -eloltotta a lámpát és boldogan aludt el. Egy negyedóra mulva felébredt -és nem tudott újra elaludni. Megpróbált mindent, amit az ember ilyenkor -szokott, eredmény nélkül. Olvasott, megmosakodott hideg vízben, próbált -lámpafénynél és próbált sötétben aludni. Hajnali három óra körül úgy -felmelegedett alatta az ágy, hogy azt hitte, láza van. Szétteregette az -ágyneműt, ingben sétált ötszáz megolvasott lépést a szobában, -visszafeküdt a kihült ágyba, de ez sem sikerült. Egyik cigarettát a -másik után szívta, felkönyökölve a párnára, félig ülő helyzetben, fél -hatig. Szervezete, amely az utóbbi időben megszokta az éjjelezést, sőt a -lefekvés előtti kis alkohol-kábulatot, most tiltakozott a hirtelen -átmenet ellen. Fél hatkor kapta magát rajta az első ásításon. Ennek -megörült, hamar eloltotta a lámpát, a paplan alá bujt és hat órakor már -aludt. Az alvás előtti percekben elhatározta, hogy mindenáron felkel -nyolckor, így tér át a polgári életre, mert különben sohse fog -éjfélelőtt aludni tudni. - -Nyolckor még adott magának egy félórát, az álmából felvert ember -optimizmusával, hogy az majd segít rajta. És fél kilenckor, mikor a -házmesterné újra bejött, fel is kelt, ingerlékenyen az első percekben, -de megnyugodva és felfrissülve a mosakodás alatt. A magát ki nem pihent -ember túlságos élénksége égett benne, szenvedélyes dalokat énekelt -öltözködés közben, és amikor felöltözve kiment a másik szobába, amely -boldog reggeli napfényben fürdött, nagyszerűen érezte magát. Az -íróasztalán nagy fatálcán várt a reggelije: kávé, vaj, tojás, zsömle, -ennek hatalmas étvággyal esett neki, jóízűen ivott meg egy pohár friss -vizet és rágyújtott. Hátradőlt az öreg Aradi régi karosszékében és -elégedetten nézte a házmesternét, aki összeszedte és kihordta a reggeli -maradékait. - -– Parancsol még valamit? - -– Nem kell semmi. Csak ne zavarjanak. Ha akárki keres, nem vagyok -itthon. - -Az asszony kiment és Andor még úgy maradt kissé a karosszékben, -előrenyújtott lábbal, hátradőlve, félig fekve, boldogan. - -– „Még három szippantás“, – mondta magában, nagyon élvezve az első -cigarettát – „aztán minden, minden elkezdődik.“ - -A második szippantás után egy kis szomorúság fogta el. - -– „Még csak egy“ – mondta – „és vége a züllésnek.“ Úgy érezte, hogy -ezzel az utolsó szippantással a fiatal életétől kell elbúcsúznia. - -Megtörtént a harmadik szippantás, mély, a tüdőre húzott lélekzettel, s -mikor a sűrű füst kitódult a száján, úgy tett, mint az uszodák -félénkjei, akik hosszas locsolódás és lábujjheggyel való vízkóstolás -után behúnyják a szemüket és egyszerre dobják magukat a vízbe: hirtelen -előrehajolt, az asztalhoz rántotta a széket, kikapott a többi közül egy -nagyon vastag könyvet, lenyomta a cigarettát a hamutartóba, megragadta a -sárgaréz papirvágó kést és felvágta az első lapot. Egy pillanatnyi öröm: -a címlap mögött még nem volt tanulnivaló, hanem fehér oldal, a közepén -ezekkel a szavakkal: „Méltóságos dr. Kautz Gyulának, egykori tanáromnak, -hálás szeretettel ajánlva“. Megállt itt, ez egy kis állomás volt a való -és édes fiatal élet határán, a végtelen szövegtenger partján. Ez még -emberség és élő valami volt, amin a szeme megállhatott, búcsúzni a -létezéstől, mert a következő lap már zsúfoltan és kikezdések nélkül volt -tele holt szöveggel, amely alatt apróbetűs lábjegyzetek húzódtak meg, -tele római és arabs számokkal, betűk és sorok sivár és végtelennek -látszó világa, amely se nem jó, se nem rossz, nem édes és nem fáj, csak -sorakozik és következik, folyton következik, végig ezen a vastag könyvön -és a többin, ami még ott volt felvágatlanul az asztalon, s még azon túl -is, végig a könyvtáron, az egész életen végig, talán a koporsóig. Rövid -bámulás után hirtelen a közepére nyitott a vastag könyvnek, amely -megreccsent a gyors mozdulatra. Friss nyomdaszag jött belőle, nem is -kellemetlen, de ott is, ahol kinyilott, sűrű és sorakozó, áldatlanul -egyforma szöveg volt benne, s megint egy csomó apró lábjegyzet, számok, -rövidítések: „V. ö. 1875: XXV. t.-c. 2. és 3. §. és 1889: XXVIII. t.-c. -4. és 5. §.“ - -Ebbe is belebámult egy kicsit, majd lassú mozdulattal cigaretta után -nyult, a szájába vette és megörült, hogy nem égett, mert a gyufa után -lehetett nyulni, el lehetett nézni a könyvtől, – a gyufaskatulyán -pirosnapernyős nő volt sárga ruhában, kék harisnyában, egy kis sötétkék -kutyával és egy kékeszöld bokorral, amelyen sárga és piros virágok -voltak, és apró kék pontocskák százaiból csinált ég volt fölöttük, – a -gyufaskatulya képes felén, mint ablakon, ki lehetett nézni a jogi -könyvből az élő világba, ahol azúr ég, piros ernyő, sárga hölgy, zöld -bokor és kék kutyuska örül a világ frisseségének, – érdekes, ezeket a -gyufaskatulyákat sohse szokta volt megnézni, és most hosszan hajolt rá, -közelről nézte, mintha rövidlátó volna. És hogy ragyogott ez a buta kis -kép, hogy csillogott attól a fénylő máztól, amivel be volt vonva, úgy -égtek a színei a ráeső napfényben, mint a drágakövek. - -Felállt, az ablakhoz ment. Hátratette a kezét és kinézett, a tárgyakat -nem látva, mint mondják: a végtelenre beállított szemmel. „Nehéz ez -így“, – gondolta aztán – „ha az emberben nincs jellem.“ Aztán egyideig -meredezett, nemcsak a szemével, az eszével is, a semmibe, a tárgyak -mögé. „Nem ilyenkor kell kezdeni, amikor nem aludtam ki magamat.“ És: -„El kellett volna utazni, és nem éjszakázásba fárasztani magamat a lány -miatt, nem italba ölni a dolgot“. Aztán: „Dolgot? Milyen dolgot? Mi az a -dolog?“ Felelt magának: „Dolog az, hogy minden rendben van, csak még egy -kicsit, egy egészen kicsit kellene várni, hogy a lányt egészen -elfelejtsem. Akinek van jelleme, az agyonveri a lelkében az ilyen -emléket, mint például Rácz Miklós. Ahányszor az emlék kidugja a fejét, -az ember egy doronggal retteneteset üt a fejére, amíg csak egyszer aztán -többé nem jön. De nem úgy, mint én, hogy ahányszor kidugja a fejét, egy -kicsit ránézek, aztán leiszom magamat, hogy ne lássam, aztán kérem, hogy -ne jöjjön többet, aztán addig fárasztom magamat, amíg elalszom, – persze -délben, mikor felébredek, megint ott van.“ - -Az üveghez nyomta a homlokát: - -– „Valami átmenet kellene, mert ez így nem fog menni.“ - -Sírhatnékja volt, mikor a könyvre gondolt. Úgy érezte, akkor kellett -volna a tanulást elkezdeni, amikor még tiszta szerelmet érzett Ella -iránt. Akkor lehetett volna tanulni, őérette, őneki, akkor még ez öröm -is lehetett volna. De már későn lett volna tavaly is, amikor a szívbeli -szép szerelem elment és nem maradt más a szemének és az érzékeinek, csak -a serdülő lány meleg lélekzete, az éles fiatal tekintet szemtől-szembe, -a fejlődő formák kemény duzzadása, mint azoké a nagy, de még zárt -rózsabimbóké, amelyek szétrepesztették már a zöld héjat és mutogatják -piros húsukat, de kemények, mint a kő és illattalanok, csak a körülöttük -levő érett rózsák szagával dicsekszenek. - -De most? Igy? - -Maradt egy csúnya kis érzéki fájdalom és a jókora hiúság. - -– „Ha többet volnék nők között, többet foglalkoznám velük, hogy a -hiúságom is folyton abrakot kapna… és ha nem hagynám magára ezt az -érzékiséget, hanem ezt is abrakolnám bőven és változatosan, egészen az -elfáradásig és az unalomig…“ - -És az apja… - -Nem szeretett erre gondolni, ezzel is úgy csinált, mint Ella emlékével, -tolta át egyik napról a másikra, nem akarta megragadni, maga felé -fordítani és a szemébe nézni. Majd holnap… és most nem… Pedig ennek is -el kellett következni, ennek a búcsúnak a vergődő öreg embertől, aki -egyre soványabban feküdt a szanatóriumi ágyon, már kevesebbet beszélt, -nem tartotta olyan frissen nyitva a szemét, mint azelőtt és egyre -fáradtabban kérdezősködött Andortól a világ dolgai felől. Mintha már -sejtette volna, hogy mi fog történni vele, napokon át folyton mélyen -gondolkozott, és komor gondolkozásban való hallgatását néha még Andor -bejövetele és beszélni akarása sem szakította meg. Most már mind a -ketten tapintatosak voltak: az öreg úr, aki sejtette, hogy meg fog -halni, de ezt a világért sem éreztette volna a fiával, és a fiú, aki -szintén úgy tett, mintha bíznék az apja felgyógyulásában. Hazugul -mosolyogva beszélgettek így néha egymással, s mind a kettő fellélekzett, -mikor az ápolónő bejött a vacsorával és vége lehetett a színjátszásnak. - -Ellépett az ablaktól, nyugodtan, a jogi könyvre már nem is gondolva, -telerakta a kis ezüsttárcáját cigarettával, zsebretette a szép képes -gyufát, felöltözött és elment hazulról. Mikor az utcára kiért, olyan jó -szaga volt a levegőnek, hogy most igazolva látott mindent. Ilyenkor nem -szabad szobában ülni és könyvet magolni. Annak is megvan az ideje és -akkor is átmenetet kell csinálni. Előbb ezek a dolgok intéződjenek el: -„szegény öreg és a szívem teljes nyugalma“. - -– „Furcsa“, – mondta magában, az Andrássy-útra fordulva – „azt hittem, a -könyvtől fogom kapni a nyugalmat… és most kisül, hogy a könyvhöz -nyugalom kell…“ - -Bement egy üres kávéház délelőtti csöndjébe, az ablakba ült és -végigolvasta az ujságokat. Milyen más betűk és sorok voltak itt, mint a -jogi könyv lapjain! Milyen kellemes, üde, érdekes dolgok! Még a -politikai cikkek is, amelyek szavai hasonlítottak a jogi könyvből az -imént kivillant szavakhoz, még azok is mennyi életet, szenvedélyt, gúnyt -leheltek, mennyi kellemes, érthető felületességet, – még azok is -érdekesek voltak. - -– Rácz úr mikor szokott jönni? - -– Tizenkettőkor – mondta a pincér, sárgán bámulva ki az utcára. – Akkor -reggelizik. - -– Kávét? - -– Föllel és két kiflivel. - -Fél tizenkettő volt. Türelmetlen lett, nem győzte volna még azt a -félórát, amíg a pontos Rácz reggelizni jön. Fizetett és elindult a korzó -felé. A szemét bántotta kissé a nap, a kocsik is kellemetlenebbül -kavarogtak és zörögtek, mint máskor. Mégis érzi az ember, hogy csak két -órát aludt. Egy dunaparti szük utca hűvös homályából kibukkant a naptól, -égszínkéktől, vízfénytől ragyogó dunai korzóra. Jól esett a fülének a -korzó muzsikája: emberi fecsegés, női csiripelés kedves-halk lármája, -szekerek zörgése nélkül, ez a félbemaradt zenekar, amelyben hallgatnak a -bőgők, csak a hegedűk kergetőznek. - -Mikor a nőket figyelni kezdte, arra gondolt, hogy úgy kellett volna -élnie, mint ahogy a többiek éltek, szabadon vadászni eközt a sok szoknya -és furcsa kalap közt, nem kellett volna fejlődő férfiérzéseit, mint -valami takarékpénztárba, Turnovszky Ellába rakni, napról-napra, -évről-évre. Képviselők mentek el mellette. Három fiatal közt egy öreg -totyakos, akinek a fejebúbján volt a kalap és politikai mondatokat -mondott hangosan, miközben a legkisebb lányokat nézte, meg-megfordulva -utánuk. Most már csak idő kérdése, hogy ő is itt fog menni ezekkel, -minden rendben lesz, ha ma nem is kezdte el a tanulást, de a szándék és -az elhatározás már megvan, ez egészen biztos, szilárd, mint a kő, ez -megvan. Sokáig nézett a fiatal képviselők után, találgatta, hogy hány -évesek lehetnek. Néhány ujságírót látott. Az éjjeli kávéházakból ismerte -őket. Sápadt arcok voltak, egy öreg úr körül csoportosultak, aki -vasszékben ült és süttette az arcát. Úgy tette fáradt, kopasz öreg fejét -a széktámlára, az ég legteteje felé tartva lecsukott szemét, mintha a -ravatalán feküdnék. Ez az öreg valami híres író volt, ezeket nem -szerette Andor, mindig ellenséges érzést, néha utálatot érzett irántuk. -Ahogy ment, négy kibontott hajú kislány lépkedett előtte. Karonfogva -mentek, a fejüket összedugták és folyton nevettek. Mikor egy nagyon -hangosat nevettek, az egyik hátrafordult, hogy nem hallja-e valaki, amit -beszélnek, ez ottfelejtette a pillantását Andoron. Hátrafordított fejjel -húzatta magát a másik hárommal, aztán mondhatott nekik valamit, mert a -másik három egymásután fordult vissza feléje, csak az nem, aki az előbb -megnézte. Elmosolyodott, aztán kissé zavartan a bajuszához nyult, ezt -elszégyelte, megállott, hagyta eltávozni a négy lányt. Nem néztek többet -vissza. - -Csinos jelenség volt, tudta. Az utóbbi időben még halaványabb lett és a -vállát, amelyet diákkorában hátrahúzva, katonás peckességgel tartott, -mostanában már kissé előreeresztette, amitől egész felsőteste kényelmes, -nagyon kevéssé meghajolt tartást nyert. A feje is engedett a magas -nézésből. Kedvesebb, közlékenyebb lett ettől a megereszkedett -válltartástól az egész megjelenése. Egy-két hónap óta fogyott, most -vékony és elegáns figura volt, kitünő ruha és jó cipő volt rajta. Sűrű -fekete haja, mint az angol fiúké, dús, de fényesen egyenletes masszába -volt simítva, s a szemének valami álmodozó kifejezést adott lusta -szemhéjja; ez olyan volt, mint a félig felhúzott függöny, amely hanyagul -rejteget valami titkot. - -Álltában jól megnézett egy nagymellű, fűzőbe préselt szőke asszonyt, aki -egyedül jött az út közepén. Ahogy a széken ülők erős tekintetei előtt -elvonult, zavarban lehetett, s ettől valami kétségbeesett merev -koppanása volt a járásának. Az asszony élesen nézett rá, bátran a -szemébe, szinte szemtelenül, de elment előtte, változatlanul egyforma -járással. Nagyon magas cipősarka volt, ezzel kopogott olyan mereven. -Andor követte a szemével, de az asszony nem nézett vissza. „Ha nagyon -akarom“ – gondolta – „visszanéz.“ Nekiállt, erősen és a szemét meresztve -nézett utána, hallotta, vagy olvasta, hogy ilyen kísérletek sikerülni -szoktak, „akarta“, hogy visszanézzen, magában erőteljesen szótagolva -mondta is, hogy „nézz vissza, _akarom_, hogy visszanézz“ – de a kövér -szőkének eszeágában se volt visszanézni. „Nem tudok akarni“ – mondta -magában és majd hogy utána nem indult. - -Abból az irányból, amerre a begyes szőke elment, egyszerre csak a sok -mozgó fej közül ismerős női arc mosolygott rá. Ahogy, még a szőkével -foglalkozva, észrevette ezt az arcot, az első pillanat ezredrészében az -az érzés villant meg benne, hogy Turnovszky Ella jön. Pedig Ella -alacsonyabb, kövérebb és szőke volt, ez a lány pedig magas, nyulánk és -barna. - -– Margit – mondta örömmel és egy kicsit izgatottan, mikor elébe indult. - -Kornély Margit volt, a Turnovszky-lány úgynevezett legjobb barátnője. -Kezet fogtak. A barna lány megállt, folyton mosolygott és szótlanul -nézte. Ő se mondott semmit, mosolygott ő is, nem minden zavar nélkül. - -– Mi van? – kérdezte a lány a hosszú mosoly-duett után. - -– Semmi sincs – mondta vállat vonva. - -– Vége? - -– Vége. - -A lány megfogta a kezét: - -– Nem hiszem, – mondta meglepetten – ezt nem hiszem. Hát lehetséges ez? - -Kihúzta a kezét a lányéból, mintha Ellától akart volna ezzel is hidegen -visszahúzódni. - -– Megkapták a levelemet? - -– Hiszen ajánlva küldte. - -Gúnyos mosoly. - -Bizony, ez ordináré dolog volt Rácz Miklóstól, ez az ajánlás. De -legalább megkapták. A rendes levél – érezte – lágyabb, bizonytalanabb -dolog lett volna. A cselekvés nem is az némi brutalitás nélkül. - -Lementek a néptelen alsó rakpartra, a hordók és ládák közé. „Hiba, hogy -lemegyek vele“ – gondolta Andor a lépcsőn, de határozottan ment, szinte -ő vezette Kornély kisasszonyt. - -– De az istenért, – mondta ez minden mondat előtt – egy szót se senkinek -és a becsületszavát, mert én megölöm magamat, ha megtudják, hogy én… -éppen én… - -Andor nézte ezt a kissé túlérett leányarcot, amely egészen komolyra, -fontoskodóra vált, mikor kiszolgáltatta a barátnő titkait. Csúnya és -hervadt volt, ellenszenves, pedig este néha majdnem csinosnak találta -azelőtt. És a szája is vértelen és nagy… - -Ella nagyon nyugodtan adta át a levelet az anyjának. Az anyja mérgesen -és büszkén adta tovább Turnovszky bácsinak. A kopasz kis Turnovszkynak -majd kiugrott a szeme, mikor olvasta, kiabált, az asztalt ütötte, de -elrohant a városházára gratulálni. A levelet a földre dobta volt, -ahonnan senki se ítélte helyesnek fölszedni, végül Iván szedte fel, -olvasta el mohón és vágta zsebre közömbösen. Kornély Margitnak nem -mutatták. - -– Sírt? - -– Nem. - -Hallgatva mentek egymás mellett. - -– Nem – ismételte Kornély Margit. – Óriási lelkierő van abban a lányban. - -Ennyivel tartozott neki. - -– És aztán? - -– Egy szó se. Soha. Nagyon jól van. - -Észre se vették, hogy sietni kezdtek. Andor nem akart kérdezni, de -feleleteket várt. - -– Jól teszi – mondta. – Soha nem is szeretett. - -A lányok ismerik az ilyen mondatokat. Kajánul hallgatott Kornély Margit, -nem mondta azt, hogy „ugyan hogy mondhat ilyet“. - -Úgy, hogy Andor kénytelen volt hozzátenni: - -– De én se őt. - -Még mentek, mentek, és a fiú szívében nagyon meggyűlölte Kornély -Margitot. Gyűlöletes volt ez a félig perfid, félig szolidáris -lány-barátság, amely mindig csúnya és irígy, amíg csak a barátnőről, -mint személyről van szó, de konok párthűséggé változik, amint magáról a -női nemről van szó, a férfival való harcról, amelyben elvégre Kornély -Margit is részt vesz. - -Megint lépcső következett. Andor megállott: - -– Hát… visszamehetünk, ha egyéb mondanivalója nincs. - -– Ahogy akarja. - -És indult, a lépcső felé. - -– Majd elveszi Pécsi – mondta idegesen a fiú, minden ok nélkül ugratva -önmagát. - -– Az? Boldogan. - -És felszaladt a lépcsőn, gonoszul, mint aki erről is tudna beszélni, de -nem beszél, a csúnya lány boldog gonoszságával, aki a csinos lány -nevében végre kínozhat egy fiút. „Legjobb volna ittmaradni és hagyni -felszaladni, köszönés nélkül“ – gondolta Andor, miközben két lépcsőt -lépett egyszerre, hogy utólérje. - -– Siet? – kérdezte fenn, kissé gúnyosan. - -– Későn van – felelt Margit, közömbös arcot vágva és a kezét nyújtotta. - -– Tehát Pécsi – mondta Andor. - -– Lehet. - -Elszaladt ezzel a sikerrel, amit magamagának sohse tudott elérni. - -„Utána lőni, hogy egyet sikoltson és elbukjék“ – járt a fiú fejében, -ahogy undorral nézett utána. Félre volt taposva a cipője sarka. „Marha -vagyok“ – tette hozzá, megundorodott most hirtelen Ellától és -Turnovszkyéktól és az egész lakástól és az ételszagú előszobától, szinte -örült, hogy ilyen jól utálja az egész történetet. Megnézte az óráját, és -amint az órából felpillantott, közvetlen közelében Pécsi Lajos ment el a -Turnovszky fiúval. Találkozott a pillantásuk. Pécsi Lajos hosszú, száraz -legény volt, vágással a sporttól barna, csontos arcán. Nagy, bütykös, -erős kezei voltak. Az arca mindig olyan volt, mintha a nap bántaná a -szemét, valami fanyar összehúzottság volt a szeme és a szája körül, – -talán a nyári napfényen való sok evezés tette, hogy télen is hunyorított -az egész arcával. Most világosan látszott rajta, hogy szándékosan nem -köszön Andornak, a szemét mereven szögezte a léptei irányába, de érezni -lehetett, hogy azért látja az oldalt álló Andort. Valami kis vörösség -suhant át erélyes arcán, fakószőke nyírott bajusza ettől még fehérebb -lett. Iván rábámult Andorra, nem tudta, mit kell csinálni, de a pillanat -múlott és így ő se köszönt. Mikor elhaladtak mellette, Pécsi Lajos igen -hangosan mondta Ivánnak: „A kilences huszárok és a tizenhármas huszárok, -mind a kettő.“ - -Ha már úgy állott, ahogy állott, nézett egy kicsit utánuk. Pécsi -hosszúkat lépett, a gimnázista erőlködött, hogy lépést tarthasson vele -és folyton ránézett, mint aki az orákulumot hallgatja. Pécsi férfias és -szívós embernek látszott, a gimnázista komikus volt túlrövid -pantallójában és erőltetetten nagy lépteivel. Ő sohse beszélt így ezzel -a gyerekkel. Odadobta neki a cigarettáit, de se barátság, se rokonság… -És ezek már mennek így együtt, mint a sógorok. Keserűen és gúnyosan -mosolyodott el. „Parancsolj Pécsi,“ – mondta magában – „énnekem már nem -kell, parancsolj méltóztatni.“ Most lett csak teljes az undora és -némileg a gyűlölete is az egész Turnovszky-világgal szemben. Miért? Nem -is tudta. Haragudott rájuk, mintha ők dobták volna ki. „Ügyesen -viselkednek“ – gondolta – „jól vannak szervezve.“ - -Megint megnézte az óráját, mert elfelejtette, amit az imént látott -rajta. Elindult a Lánchíd felé, hogy a színházhoz megy, ott most -végződik a próba, elviszi ebédelni Somogyi Endrét. A Kornély-lány megint -szembe jött vele. „Most én leszek a Pécsi“ – gondolta magában, s -elhatározta, hogy nem köszön neki. De Kornély Margit megint mosolygott -rá azzal a hervadt mosolyával és egyenesen feléje jött, megállította: - -– Különben azt halljuk, – mondta, a „juk“ szótagot megnyomva – hogy maga -se bánkódik nagyon, valami vörösruhás ballerinának kurizál, akit -Csirkének hívnak, egy kokott. - -Dühbe jött. „Bánkódik“ – „ballerina“ – „kurizál“ – micsoda ostoba -szavak. És „kokott“… - -– Igen – mondta élesen. – Nem tetszik? - -Kornély Margit egy kicsit megijedt: - -– Dehogy nem tetszik. Maga szabad, tehet, amit akar. - -És félrekapott fejjel, sértődötten sietett el, otthagyta. Hallatlanul -bosszantó dolog volt ez. Otthagyatta magát vele a faképnél. Ahelyett, -hogy ő ment volna el mellette sértően. Mérges lett, hogy elvörösödött -belé. Valami bosszantó győzelmet aratott rajta itt ma délelőtt az egész -Turnovszky-népség. „Szédelgő lengyelek“ – gondolta, haragudott és -önmagát okolta. Hidegen és elegánsan kellett volna viselkedni. Aztán: -„bánom is én, tőlem ugyan…“ - -Felugrott egy villamosra, hátul maradt a perronon és lebámult a Dunára, -pedig érezte, hogy valaki beszél hozzá. - -– Tessék? – riadt fel aztán. A kalauz állt előtte a jegyfüzettel. - -– Ja, vagy úgy. Szakasz. - - -VII. - -A színpadi bejáró előtt, a kis utcában gyűröttarcú, felhajtott galléros -színészek sütkéreztek. Néhány fonnyadtan maga elé bámuló hölgy ült a -székeken, amiket a portás rakott ki az utcára. A kisebb színészeket -nappal meg lehet ismerni arról, hogy vagy a kalapjukkal, vagy a -felöltőgallérjukkal van valami szándékosság. És az überciherjeik is -sárgábbak, mint más emberé. Únottan álltak, az egyik a szembenlevő ház -tetejét nézte és ügyesen pörgette a botját az ujjai közt. - -– Mindjárt vége a próbának – mondta benn a fülkében a portás. Ismerte -Andort, tudta, hogy Somogyi Endrét várja. – Somogyi úr végzi a darabot. - -Izzadó túróslepényeket és szeplős kis almákat rakott be egy szekrénybe. -Olyan darabot próbáltak, amelyben nagy segédszemélyzet vett részt. -Ilyenkor erős tízórai-üzlet van. A nap egy kis kerek ablakon sütött be. -Az ablak alatt asztal állt, az asztalon egy hölgy ült, mint ahogy Ella -szokott, a lábait összefonva. - -– Tessék leülni – mondta a portás, bezárva a szekrényt. Széket tolt -Andorhoz, szemben az ablakkal és az asztallal. Aztán ismételte: – -Somogyi úr végzi a darabot. - -– Orvost játszik? – kérdezte Andor. - -– Úgy van, – mondta a portás – a halált konstatálja Somogyi úr. - -A hölgy, aki az asztalon ült, büszkén elnézett tőlük, mutatva, hogy neki -ehhez a beszélgetéshez nincs köze. A portás kiment az utcára. Andor -nézni kezdte a hölgy félrefordított arcát. Halavány arc volt, erős, -keskeny és kissé görögösen görbült orral. Hosszú söprű-szempillák alatt -nagy és komoly fekete szem. Rendes, szinte unalmasan szépre rajzolt -piros száj, amely készebb a lefelé görbülésre, mint a nevetésre. Fekete -haj, amely kétoldalt a fülek felét eltakarta. Fekete sapka, amely szinte -a szemöldökéig ért. Sötét, testhezálló angol kabát, alatta dús fekete -selyemszoknya. Korrekt, jól megfeszített selyemharisnya. Tökéletes -lakkcipő. Még ültében is magasnak és egyenestartásúnak látszott. Gőgös, -kissé fájdalmas és nem barátságos arckifejezés. Még leány. Színésznő, -tipikus színésznő. A görög orr és a fehér, majdnem komor arc: valami -tragikaféle. Andor nem ismerte, nem járt ebbe a színházba, mert itt -prózai darabokat játszottak, ő ezt nem szerette. Operetthez járt csak, -oda is ritkán. - -Mikor a hölgy észrevette, hogy a fiú nézi, dacos mozdulattal leugrott az -asztalról és a fülke küszöbéig ment, ott megállt a nyitott ajtóban, -háttal Andornak. Valóban, sudár, erős lány volt, a fejét büszkén -tartotta. Suhogott rajta a fekete selyem, amikor leszállt az asztalról. -Még így, háttal is volt valami sértődöttség a mozdulatában. Néhány perc -mulva beszéd és ajtócsapkodás hallatszott, vége volt a próbának, sietve -jöttek ki a fekete folyosó torkából a színészek. Aki csak elment a fülke -ajtaja előtt, mind bedugta a fejét a mozdulatlan lány mellett a fülkébe. -A színészek mindig bekukkantanak a portásfülkébe, ha arra mennek. Mindig -várnak, remélnek ettől a lyuktól valamit. A legtöbb bemegy, megfordul -maga körül és kimegy. Némelyik hosszan állong benne. - -Somogyi szép-zsidó feje jelent meg a lány mellett. Andor felugrott. - -– Ejnye, de kedves – mondta Somogyi és bejött. – Értem jöttél? - -– Igen. - -– Megyünk ebédelni? - -– A szigetre. - -– Nagyszerű. Irma rögtön jön. - -Ezt a komoly lánynak mondta. Gyorsan ugráló szeme észrevette, hogy Andor -a lányt nézi. - -– Nem ismered Olgát? - -Andor kalapot emelt, szerényen: - -– Nem volt szerencsém. - -– Doktor Aradi barátom… Az Irma nővére, Gyulai Olga. - -Ezt nem hitte volna. Gyulai Irma kistermetű, telt, vöröshajú nő volt. És -ez a fehér-fekete, tragikus jelenség… Most gondolt csak arra, hogy Irma -talán festi a haját. De ez mennyivel magasabb, egészen más faj… Irma -lágyszívű és jókedvű, kicsit szabad beszédű. És ez milyen szigorúan néz, -milyen kelletlen a mosoly az ajkán, mikor bólint a fejével, mintha rossz -néven venné Somogyinak ezt a bemutatást, mialatt a kezét nyújtja. - -– Olga, – mondta Somogyi – ez a mi kis Olgánk! - -Átölelte a vállát, vígan-brutálisan rántotta magához, nem is vette -nőszámba, ráütött a hátára, mint egy pajtásnak. A lány elvörösödött és -eltolta magától. Haragosan nyilallott a szeme. Andor még fogta a kezét. - -– Szintén színésznő? – kérdezte. - -– Az nem – mondta szenvedélyesen a lány és határozott mozdulattal húzta -ki a kezét az Andoréból, mutatva, hogy ő nem az, akivel szemben jogosult -a hosszas kézfogás már a megismerkedés percében. - -Somogyi vigyorgott: - -– Ez a legrosszabb, amit mondhattál neki. Megsértetted. Olga utál -bennünket. Igazad van, fiam. - -Megint magához ölelte, hogy bosszantsa. A lány ellökte és a kezére -csapott, hogy jókorát csattant. Megint hullámzóan piroslott végig az -arcán a harag. Félrelökte az ajtóból Somogyit és kiment az utcára. - -– Egy pillanatig még, – mondta Somogyi – csak Irmát várom én is… egy -szót akarok neki mondani. - -Most ő ült az asztalra, legénykedve, hangosan fütyülve és pálcájával -csapkodva a cipője oldalát, mint ahogy a kis segédszínészek szokták -idegenek előtt, mutatva, milyen nagyurak ők itt, milyen otthonosak, -milyen hangosak… - -Gyulai Irma jött be a fülkébe. Andor rég ismerte, de most érdemes volt -nézni, mennyire különbözött a hugától. Kicsi és gömbölyded volt, jól -ápolt, csinos nő, gyerekes-nagy kék szemmel, csupa jósággal és vígsággal -az arcán. A haja vörösesszőke volt, ami nem nagyon illett polgári -kedvességéhez. - -– Igen, – mondta – a kis hugom a mult héten jött fel Váradról, meghalt -az a nénije, akinél lakott, most az én nyakamba szakadt. - -Somogyi félrevonta Irmát és komolyan suttogva magyarázott neki valamit. -Irma mozdulatlanul hallgatta és minden mondat után hangosan mondta: -„Igen“. Somogyi megint suttogott. „Igen“ – mondta Irma. Aztán megint, -bele a suttogásba: „Igen“, majd türelmetlenül: „Igen, igen“ és végül még -hangosabban: „Igen“ és elmenőben, miközben Somogyi még mindig suttogott: -„Igen, igen, igen“. - -A komoly lány sürgetőn jelent meg az ajtóban: - -– Megyünk? - -– Megyünk – indult feléje Irma. Andor felé ragyogtatott egy kedves -mosolyt és kétszer-háromszor gyorsan biccentett feléje a fejével, a -kezét nyújtotta, szinte tolta a fiú szája felé. Andor kezet csókolt. A -fekete lány úriasan hajtott fejet Andor felé és kiment Irma előtt. - -– Irma! – kiáltott utána Somogyi. - -– Igen! – mondta Irma és a huga után szaladt. Eltűntek az utcán. - -Somogyi nyitott konflist fogott, beleültek Andorral és kétfelé dőlve a -kopott ülésen, mindenik a maga dolgáról gondolkozott. A kocsi lekocogott -velük a szigetre és most puhán és kedvesen gurult a dunai úton a -felsősziget felé. - -– Elmondtam Irmának, – kezdte Somogyi – hogy ma tárgyalásom volt a -direktorral. Lejárt a szerződésem. - -– Ezt sugdostad neki? - -– Ezt. - -– Azt hittem, mást. - -Szomorúan intett. - -– Dehogy. Akkor nem mondta volna mindig, hogy „igen“. Én mindig -megkérdeztem tőle, hogy jól tettem-e, hogy ezt meg azt mondtam a -direktornak és ő mindenre azt mondta: „igen“. Okos nő. - -– Az más. - -Somogyi most benne volt már a témájában: - -– Azért mentem el a Nemzetitől, mert nem bírtam, hogy elmaradok azok -mögött a senkik mögött, akikkel együtt végeztem az akadémiát. De itt se -kapok más szerepeket. - -Befogta tenyerével a két szemét, aztán végigsimította az egész arcát, le -az álláig, ezt a szomorú zsidó arcot, amely oka volt, hogy csak másod- -és harmadrangú szerepeket kapott, egy-egy kevésszavú bárót (grófot már -nem), egy-egy úgynevezett jellem-inast, főként pedig, mint most, az új -darabban is, orvost, jobb esetben professzort, akit a beteghez hívnak. - -Andor arra gondolt, hogy ki beszélhetett Turnovszkyéknak a vörösruhás -táncosnőről, mikor ő alig érdeklődött iránta és akkor nem is volt ott -más, mint Somogyi, Rácz és Máté. Csak Máté lehetett, de az meg nem -ismeri Turnovszkyékat. - -– Ha szakáll nem volna, – mondta Somogyi az állát simogatva – az az -áldott jó szőke szakáll, amivel néha tele tudom ragasztani ezt a -rettenetes pofámat, akkor meg kellene bolondulni. De szakállban is csak -az egészen világos szőke segít valamit, mert barna vagy fekete -szakállban megint olyan zsidó vagyok, hogy belesírok tőle a tükörbe… - -– „Mért megyek én ezzel ebédelni?“ – kérdezte magában Andor, érezve azt -a kiábrándító érzést, hogy boldogtalan színésszel nem lehet egyébről -beszélni, mint az ő esetéről. Visszafelé keresgélt elméjében és -megtalálta azt a pillanatot, amikor a korzón elhatározta, hogy -Somogyiért megy. Ez igen rossz pillanat volt, akkor fel volt vérezve a -hiúsága, mert érezte, hogy hogyan siklik ki a kezéből a lány, aki már az -övé volt. Embert keresett, akivel a maga dolgáról beszélhessen, nem is -sokat; nem is tanács vagy vigasztalás kellett, csak az életnek józan -felfogásában akart megmosakodni, mint hideg vízben. Ráczra azért nem -gondolt, mert ha Rácz nem cselekszik, akkor hallgat, Rácz túlságosan -kemény és metsző volt, most inkább józan, de puhább ember kellett, -akiben egy kis érzelmesség is van, hogy ne mondjon brutalitásokat. - -– Mire gondolsz? – hallotta Somogyi hangját. - -Ránézett. Épp felelni akart, mikor ez megint szólt: - -– Szerelem? - -Ettől elment a kedve: - -– Nem – mondta. - -– Mit is tudtok ti erről… – sóhajtott a színész. - -Megérkeztek, leültek a vendéglő terraszán. - -– Mit tudsz te erről, – tért vissza a tárgyra Somogyi a levesnél – a te -síma kis életeddel. - -Andor szomorúan mosolygott. A szinész büszkén mondta: - -– Én, én vagyok a nyomorult! És egyre rosszabb! - -Végig kellett hallgatni az újabb részleteket, amelyek Somogyi szomorú -szerelméről szóltak. A színháznál köztudomású volt ez a boldogtalan -szerelem, Somogyi második számú élettragédiája. Somogyi halálosan -szerelmes volt Gyulai Irmába, már évek óta. A jószívű Irma kedvesen bánt -Somogyival, oly gyöngéden és tapintatosan, mint ahogy csak az ilyen nők -tudják megbecsülni a reménytelen szerelmest. A szőke Irmának tíz év óta -volt viszonya egy nem is fiatal ügyvéddel, akinek felesége és két -felnőtt lánya volt otthon. Az ügyvéd nem volt rendes ember, -lóversenyezett, kártyázott még kávéházban is, sok pénzt keresett, de nem -pörökkel, hanem üzletekkel, puffadtarcú, fáradt ember volt, aki Irmát -tartotta tulajdonképpeni feleségének, s ezt otthon is éreztette. Már -többször el akart válni a feleségétől, hogy Irmát elvegye, de az asszony -nem akart válni: ő azt mondta, hogy a két nagy lány miatt, most nem, -majd ha azok férjhezmentek… de valójában azért nem vált, mert -kétségbeesetten szerette az ügyvédet, szerelmes volt belé húsz évi -házasság után épp úgy, mint menyasszony korában, sőt jobban, egyre -jobban, minden szenvedéstől és megaláztatástól még szerelmesebben. Pedig -évek óta már csak névleg éltek hitvesi életet, az ügyvéd hetenként -kétszer-háromszor aludt Irmánál, de amikor otthon ebédhez ült, egy -hervadó asszony nagy fekete szeme tüzelt feléje, némán és szemrehányás -nélkül, boldogtalanul és mégis boldogan, mint a bálvány felé, aki arra -való, hogy mások térdelve kínozzák magukat előtte. Szegény asszony már -odáig jutott, hogy Irmára nem is haragudott, már úgyszólván szerette is, -tudomásul vette, odatelefonáltatott hozzá délelőtt, ha az urát olyankor -keresték, amikor hajnalig bakkozott a kaszinóban és onnan Irmához ment -aludni. És a jó Irma is sajnálta és szerette a szegény szenvedő asszonyt -és ezek ketten talán legjobban szerettek volna egymás keblére borulni és -zokogni, ha illett volna ismerniök egymást. De hát az élet olyan, mint -amilyen, és így csak jött-ment közöttük, ide-oda, mint az óra ingája, a -puffadtarcú ügyvéd az ő örökös zsakettjében, csinos kis hasával, -őszbeboruló nyírott fejével, ebédelt otthon, vacsorált Irmával, és a -kártyanyereségből hol a felesége, hol az Irma hálószekrényére tett le -egy ezrest, pedánsan és igazságosan, hogy az egyik kétszer ne kapjon -egymásután, amire egyébként Irma is vigyázott, többször kérdezte: -„otthon is adtál?“ – és az igenlő fejbólintás után: „Azért!“ - -Ebbe a nyugodt, megállapodott hármas viszonyba rontott be a szép zsidó -színész két évvel ezelőtt. Lelkendezve és harsogva szeretett bele -Irmába, akiben a színháznál mindenki ismerte és tisztelte a feleségi -rangra méltó tisztességes és házias metresszt. Somogyi, aki új ember -volt akkor a színháznál, felületes volt az ítéletében, mikor csak a -mollett, szőke, tehetségtelen és szorgalmas segédszínésznőt látta meg -benne, akivel csak foglalkozni kell egy kicsit, hogy az ember aztán -állandóan berendezkedhessék vele. Mire megtudta a való állapotot, vagy -talán azért, _mert_ megtudta, komolyan beleszeretett. Feljárt hozzá, -tanulta vele a szerepkéit, mindig hozott neki valami ajándékot: -hónaposretket vagy spárgát, amit az ügyvéd örömmel evett meg, olcsóbb -ibolyacsokrokat, verseket, pornografikus német könyvet, Karenin Annát, -cseresznyét, néhány disznó fotografiát, Cantaloup-dinnyét, elhúnyt anyja -arcképét, hangversenyjegyet, sőt egyszer asbest-talpbélést is. De -mindezekkel a szíve egy-egy darabja maradt Irmánál, aki végre meghívta -vacsorára, de az ügyvéddel együtt, amikor is Somogyi smokingban jött és -berúgott, sírva ölelgette az ügyvédet, és hajnalban holtrészegen -távozott, áldást mondva mindkettőjükre, a fájdalomtól lüktető szívvel, -mind a kettőt őszintén szeretve, hangosan áldva őket még a lépcsőházban -és a kapualjban is, ahol feldöntötte a földön álló petróleumlámpát és -tíz forintot adott a házmesternek, aki a kocsiállomásig kísérte és -tartotta ott a fejét, mert rosszúl lett, mialatt egy kocsis hátulról -ölelte át, hogy előre ne dűljön. Ezek a vacsorák átlag kéthónaponkint -megismétlődtek és Somogyi önkínzó boldogtalanságának ünnep-estéivé -váltak. Egy ilyen vacsoráról az utolsó pillanatban elmaradt az ügyvéd, -telefonált, hogy nem jöhet, de egy hordárral forintos havannaszivarokat -küldött oda Somogyi számára. Ez este Irma is többet ivott egy cseppel, -mint szokott, és Somogyi az ügyvéd nagyfene szivarjával a szájában úgy -érezte magát, mint egy igazi szívbeli szerető, aki a nagyúr metresszével -édeleg. Kissé tolakodó lett és erőszakkal ajkon csókolta Irmát, aki -mérhetetlen haragra gyúlt és kidobta. Az előszobában aztán letérdelt -Somogyi és jobban mímelve a részeget, mint amilyen részeg volt, -bocsánatot nyert és visszakönyöröghette magát az ebédlőbe, ahol -hosszasan zokogott és megesküdött anyja síremlékére, hogy azon a napon -veszi feleségül Irmát, amikor az miatta lemond az ügyvédről. Irma ezt -gyerekesnek és elbizakodott beszédnek találta, de nem éreztette a -színésszel, hadd higyje, hogy az egész világot rakta a lába elé azzal a -dicső ajánlattal, hogy rongyos magyarosított nevét neki adja. De amikor -Somogyi eldűlöngött és lehetett hallani, amint lenn dulakodik az öreg -házmesterrel, aki nem hagyta a száját megcsókolni: „tessék inkább az -arcomat vagy a fejemet“ – „nem, nem, csak az ajkadat“ – és aztán: „pfuj, -a fene egye meg“ és a kapu zuhanása – mikor így elment, akkor szívében -Irma nagyon megharagudott rá, mert ily tapintatlanul éreztette vele, -hogy ő olyan nő, akit elvenni óriási áldozat és csak halálos -szerelemmel, sőt részegséggel igazolva lehet. Azóta nem vacsorált ott -Somogyi. Tehát este és délelőtt lógott mindig Irma körül, a színháznál. -És mivel mással már nem tudta beszélgetésekbe bevonni, hát folyton a -saját fontos ügyeit beszélte meg vele: „gyere Irma, őrült fontos dolgot -akarok mondani“ – „életbevágó ügy, a tanácsodat akarom kérni“ – mint -most is, mikor a szerződése lejáróban volt és ő elmondta hosszas -tárgyalását az igazgatóval, folyton kérdezve, hogy jól tette-e ezt meg -azt, és Irma türelmetlenül mindenre azt mondta: igen, – igen, igen, -igen, igen. - -– Okos, mint a nap! – mondta Somogyi, mikor a feketekávé mellől az egyik -cukrot zsebretette. – Üzleti esze van, olyan józan és előrelátó, minden -fontos ügyemet vele beszélem meg. – A kutyámnak viszem – mondta a -cukorra, Andor tekintetét észrevéve. - -Aztán hozzátette: - -– Nincs nekem senkim. Ha ez a nő nem volna… - -Andor a kis fürdőhotel kapuját nézte, amely felé egy öreg asszony -bicegett az aranysapkás portás karján, gummivégű vastag botra -támaszkodva. „Nincs… senkim…“ – hangzott a fülébe. Hát kinek van -valakije? Neki sincs senkije. Az apja? Szegény… Nézte a feketefőkötős -öreg dámát, aki a két lépcsőfok megmászása után most pihenőt tartott a -kapuban. Az anyjára gondolt, ez az emlék mindig forró és könnyes volt, -mikor megjelent benne, mindig egy kicsit vádoló, soha jóvá nem tehető és -mégis oly jóleső… Semmi kedve sem volt a bolond Somogyinak elmondani -valamit. Bezárkózott, visszahúzódott, mint a csiga, amely felé tüzes -cigarettát tartanak, már szinte félt a színésztől. És Rácz Miklósnak -látta a vastag pápaszem mögött tanáros eréllyel felvillanó szemét az -első kétkedőbb szóra. Isten ments, azzal még egyszer erről beszélni! - -De nem is kell. - -– Írja össze az egészet – mondta Somogyi a fizetőpincérnek – és majd a -nagyságos úr. - -Sóhajtott. - -– Senkim sincs. Egy kutyám sincs. Még az sincs. - -Andor fizetett, lementek a terraszról. - -– Et quid nunc? – kérdezte Somogyi latinul, de egy cselédlány után -küldve szakértő tekintetét. – Quid nunc? – ismételte, egészen a lány -után fordulva és komolyan mérlegelve annak hatalmas csípőjét. - -Andor felnézett a kis hotelre, amelynek emeleti ablakai nyitva voltak. -Az egyik ablakon egy nagyon sárga arcú öreg úr könyökölt ki, -tajtékszipkából szíva a szivarját. Délutáni nyugalmas napsütés volt, -lusta csend, a tavaszba ékelt, korán jött nyári nap elragadó -bágyadtsága, ami oly végtelenül kellemes a városi embernek. - -– Pardon – mondta – egy pillanatra… - -Besietett a kapu alá, a portáshoz ment és azonnal kivette az egyik kis -szobát, amelynek az ablaka errefelé nyilt. Ő is ki akart könyökölni -olyan nyugalmasan és olyan elégedetten, mint a tajtékszipkás sárga öreg. -És itt tanulni is jobban lehet. - -– Bocsáss meg, – szólt kijövet Somogyinak – de én itt maradok. Felmegyek -a szobámba. - -– Hogyan? Neked itt szobád van? - -– Igen. - -– Hát… ezt nem is mondtad. - -– Minek mondjam? - -Lerázta a nyakáról. Somogyi a lóvonat felé indult, felhajtva a felöltője -gallérját. Négy óra lehetett, az erős sárga napfény hirtelen megbágyadt -egy kicsit és ijedt szellőcske kezdett járkálni az egészen friss, -halaványzöld, ritka lomb között. Pest felől az ég szürkére vált. A sárga -öreg behúzódott és becsukta az ablakot. A szomszédságában, a másik ablak -mögött megjelent egy határozatlan, a szoba homályából lassan formálódó -alak: Andor volt, aki ledobta kalapját és felöltőjét és az ablakhoz -jött, hogy kikönyököljön rajta. Elhagyatottnak és szomorúnak érezte -magát, most e pillanatban három lakása is volt ezen a nagyvilágon: egy -Budán, a szülei házban, egy a Horn-palotában és a harmadik most ez -itten, ez a régiesen berendezett kis hosszúkás hotelszoba, amiben semmi -holmija nincs, de amely most a legkedvesebb volt a szivének. „Kapkodok -egy kicsit“, – gondolta és félrehúzta az orrát, mint akinek nem tetszik -valami – „kapkodok, de nem bánom, most egész délután nem tudtam volna -mit csinálni“. Később hátralépett az ablaktól, a kényelmes öreg zöld -karosszékben helyezkedett el, sokáig, nagyon sokáig nézte az egyre -inkább homályba boruló mosdószekrényt sok gömbölyű fehér porcellánjával, -fölötte a hályogos öreg aranytükröt. „Mit csináljak most estig?“ – -tünődött magában – „mit csináljak estig… és holnapig… és aztán mindig… -amíg öreg nem leszek és meg nem halok…“ - - -VIII. - -– Tetszel az Olgának – mondta egyszer Somogyi az ebédnél. - -Somogyi gyakran ment ki hozzá ebédelni a szigetre. Ingyen is volt az -ebéd, panaszkodni és boldogtalankodni is lehetett s Andor későn kelt, -úgy, hogy próba után, fél háromkor még asztalnál találta a vendéglő -terraszán. Az új darab premiérje megvolt, Somogyi patetikusan játszott -benne egy selymes-szőke szakállú orvostanárt, aki a harmadik felvonás -vége felé érkezik nagyképűen és automobilon, de a darab hősén már nem -segíthet. Irma szobalányt játszott a darabban, fekete ruhában, erősen -befűzve, kivágott nyakkal, fehér bóbitával, kacér fehér kötényben, -lakkcipőben, selyemharisnyában és drága gyűrükkel hófehérre púderezett -kis kövér kezén. Most már új darabot tanultak megint és Somogyi boldog -volt, mert ebben is előfordultak mind a ketten: Somogyi a főpincért -játszotta egy elegáns párisi vendéglő szeparéjában, Irma pedig kokott -volt, más öt hölggyel együtt, saját költségén pompás estélyruhába -öltözötten kellett jönnie és mikor Lebidois vicomte azt kérdezte a -hölgyektől: „Milyen pezsgőt akartok, savanyút, vagy édeset?“ – akkor -mindenkinek azt kellett rá felelni, hogy „savanyút“, csak Irma -mondhatta: „édeset!“ – ami már valóban egyéni kis szerep volt, – „tudja -édesem, én nem bánom, akármilyen kicsi a szerep, csak valami kis -karakter legyen benne“ – hát ebben volt, ő pipiskélve és affektáltan -mondhatta az általános „savanyú“-kiáltások után külön, humorosan és -kedvesen: „édeset“, de ezt aztán jól kellett mondani, mert ez volt az -egész szerep, se több, se kevesebb. Somogyi boldog volt, mert most -megint próba volt három hétig és minden délelőtt együtt lehetett -Irmával. - -– Tetszel az Olgának… - -Andor elbámészkodva ült vele szemben az asztalnál, nézni szokta, hogy -milyen falánkan eszik és hallgatni szokta a panaszait pályája és -szerelme ügyében. Ez jól esett Andornak, ez az érvénytelen sok beszéd, -ez olyan volt, mint a vendéglői zene vagy a tengerparti hullámverés, -emellett jól eltünődhetett az ember a saját dolgain. De ez a mondat -valahogy kiugrott az önző színész állandó lírájából. - -– Én? – kérdezte. - -– Te. - -– Miért… talán mondott valamit? - -– Mindenkit lenéz, mindenkit fitymál, senki se elég komoly és elég -előkelő neki és rólad mégis jól beszélt. - -– De hiszen csak egyszer látott… futólag. - -– Mégis. - -Zabált, rakta magába a főzelékkel tetézett fekete húsokat és nagyokat -nyelt a sörből. Sok kellett neki, hogy tagbaszakadt nagy -zsákhordó-testét a kellő színvonalon tartsa. Ebéd után felment Andorral -a hotelszobába, ingujjra vetkőzött, kinyitotta a nadrágja legfelső -gombját és hortyogott egy órahosszat az ágyon. Andor a pamlagon próbált -aludni, de nem tudott. Aztán együtt mentek be a városba. Somogyi Irmához -ment, mert Irma fellépett a Bercsényi-telepen egy matinén és Somogyi -átvette vele a verseket, amiket szavalnia kellett. Andor a kapuig -kísérte s mikor ott búcsuzkodtak, Olga jelent meg egyszerre a -kapualjban. Pontosan ugyanúgy volt öltözve, mint mikor Andor először -látta, ugyanaz a dúsan suhogó fekete selyemszoknya volt rajta, a sötét -angol kabát és a sapka. Úgy látszik, szegénynek ez volt az egyetlen -rendes utcai ruhája. Halavány görög arca teljesen mozdulatlan maradt, -mikor Andort meglátta. Most is olyan volt, mint mikor a portásfülkében -az asztalon ült, szinte kihívó kifejezése volt az arcán annak, hogy nem -törődik azzal, amit lát, ő magasabb és gőgösebb világban él. - -– Szervusztok – mondta Somogyi és szaladva tűnt el a kapu alatt, neki -Irma fontosabb volt, mint minden a világon. - -Kényelmetlen perc következett, Andor nem tudta, mit mondjon a lánynak. -De ő, aki annyira hozzászokott Ellához, hogy minden más csinos nővel -zavartan beszélt az első percben, most valami nyugalmat, csekély -biztonságot érzett, mert Somogyi a szigeten azt mondta, hogy ő tetszik -Olgának. - -– Nagysád itt lakik a nénjénél? – kérdezte. - -– Nem vagyok telefonos kisasszony – mondotta Olga és egy kicsit lefelé -görbült a szája. Andor nem értette. A „nagysád“ miatt volt ez. - -– Bocsánat – mondta, mikor megtudta. – Hát hogy mondjam? Kisasszony? - -– Nem vagyok szobalány. - -– Hát akkor… - -– Olga a nevem. - -Andor mosolygott: - -– Olga nagyon szigorú. - -A lány felnézett, mintha azt nézné, hogy lesz-e eső és ismételte, -helybenhagyó hangon: - -– Olga nagyon szigorú. - -Észrevétlenül már együtt mentek, nagyon lassan, az Erzsébet-körúton. -Andor tulajdonképpen úgy tervezte, hogy innen az apjához megy, a -szanatóriumba. De még ráért és most vitette magát ezzel a zárkózott -lánnyal, ezzel a feszes és megkezdődni sehogy sem akaró beszélgetéssel. -A „tetszel neki“ alattomosan motoszkált benne, talán ez tette, hogy már -rég el nem ment. Lopva a lány arcára nézett: profilból még görögösebb és -még fensőségesebb volt. Nem volt az, amit csinos lánynak neveznek. Olga -valóban szépség volt a maga nemében, ami azt hozta magával, hogy minden -második embernek nem tetszett. Ilyesmi a népszerű csinosakkal nem -történik. És ez az ilyen lányoknak valami gőgös hidegséget ad, ezek nem -elbizakodottak, mint a csinosak, hanem népmegvetők, mint a lángész. A -ritkasági becsük tudatában nem is kell nekik a köznapi hódolat. Ők úgyis -tudják. És aki nem érti az ő szépségüket, hát abban van a hiba. Szép -volt, olyan komolyan és nemes-hidegen szép, hogy Andornak sem tetszett. -Távol volt tőle az ilyen tisztult formája a női szépségnek. És fölötte -volt az ő hódító-eszközeinek az ilyen komoly érték. Nem izgatta a -becsvágyát. Ami érdekelte, az a „tetszel“ volt és még egy kicsit ez a -hűvös márvány-modor, ami mögött csalhatatlanul egy kis konok butaság -éreztette magát. - -A lány hirtelen megállt és ráemelve árnyékos sötét szemét, élére -állította a helyzetet: - -– Merre megy? - -De ez hidegen pengett, mint a kis kalapács az üllőn, ebben az volt: „ne -higyje, hogy engem csak úgy lehet kísérgetni“. - -– Amerre maga – mondta Andor és jól a szemébe nézett, szemtelenül és -nyugodtan, mert a lány nem tetszett neki. - -– Maga azt hiszi, – pengett tovább a kis acélkalapács – hogy amért a -Gyulai Irma nővére vagyok, velem is lehet azon a hangon beszélni… mint a -színháznál? Én nem vagyok színésznő és útálom a színésznőket és a -színházakat és magukat mind, a maguk hangját, a maguk… - -– Bocsánat, – szólt közbe Andor – ki az a „maguk“? Én nem vagyok színész -vagy ujságíró, én doktor jurisz vagyok és úriember vagyok. - -Legörbült a piros száj: - -– Pesti. - -– Még csak nem is az. Budai. - -A lány egy pillanatig hallgatott. Aztán, türelmetlenül, gyorsan, a kezét -nyújtva: - -– Hát… merre megy? - -És melléje nézett. - -– Ha megengedi, Olga, elkísérem. - -És ezalatt azt gondolta: „Tetszem neki, mert mit törődik annyit azzal, -hogy merre megyek?“ - -– Egy barátnőmhöz megyek, az Aradi-utcába – s elindult, hallgatagon -beleegyezve, hogy Andor kísérje. - -– Az én utcám – mondta ez csöndesen. - -– Mért? - -– Engem Aradinak hívnak. - -Nem is mosolygott a tréfán. Sértően kérdezte: - -– Magyarosított név? - -– Igen. - -Hozzátette, kis szünet után: - -– De már a nagyapám… - -És aztán: - -– A maguk neve se lehet igazi. Gyulai. - -– Az anyám színészi neve volt. - -– Az… édesanyja… színésznő? - -– Volt. Meghalt. - -Elgondolkozott a fiú, hangosan: - -– Gyulai… Gyulai… - -– Nem ismerhette. Vidéken játszott. - -Átmentek a körút egyik oldaláról a másikra. A sok kocsi közt Andor -megijedt egy automobiltól és reflexmozdulattal, minden szándék nélkül, -megfogta a lány karját. Kemény, furcsa, idegen kar volt, erősebb és -fejlettebb, mint az Elláé. A lány ránézett, szigorún és egy kicsit -ostoba rendreutasítással a szemében. De hiába, a pillanat ezredrésze -alatt már le volt vetkőztetve, márványfehéren és a szobrok unalmas -meztelenségében állt Andor képzeletében, haragosan égő sötét -pillantással, nem szemérmeskedve, csak gyűlölettel nézve rá, tűrve ezt a -meztelenséget. - -– Gyulai… Gyulai… – mondta zavarában megint Andor, a túlsó oldalon, -elfelejtve, hogy erre már megfelelt a lány. - -– Miért? – mondta ez elvörösödve. – Miért ismétli annyiszor? Igenis, -Gyulai, és mi az ő nevét viseljük, mert nekünk nincs apánk, mi mind a -ketten törvénytelenek vagyunk. Most meg van elégedve? - -Ezek a legkeservesebb kis tragédiái közé tartoznak a mindennapi életnek. -Andor a kar érintésétől ruhátlanul látta őt és zavarában nem jutott -eszébe más, mint amit utoljára mondott, ezt ismételte mechanikusan. És -ez a könnyen sértődő, nem okos lány soha, de soha nem fogja megtudni az -ő ártatlanságát. Nem is érdemes ilyenkor szólni. Csak rajongók és -szamarak igazolják magukat ilyenkor. Minek, mikor úgyis hiába? - -– Bocsásson meg, – mondta – igazán nem ezért… - -– És ha ezért, az se baj. Nem szégyenlem. El vagyok én az ilyenre -készülve… Pesten. - -A „Pesten“ – ez a vidéki lány sértően gúnyos hangján hangzott. Nem -szeretik ezt a várost. Andor felelni akart, megint ránézett, látta az -arcán a megvetést és a felsőbbséget, ahogy ez a lány a pesti piszok -fölött lebegett valami hűvös, úri és lovagias világban, ez most egy -pillanatra érdekelte, sőt izgatta. - -– Nem vagyok olyan, mint a pestiek, – mondta, némileg pózolva – boldog -volnék, ha bennem különb embert látna, aki valami magasabb és tisztább… -magasabb… - -Belesült, de a lány ezt nem vette észre. Zavarba jött a belesüléstől, -ezt a lány a maga hatásának érezte. Elfogadta a hódolatot: - -– Nem magára értettem. Magának… bizonyára más a lelke… csak a beszédjük -olyan… olyan… - -– „A lelkem?“ – gondolta Andor, felhúzta a szemét. - -– Megbántott – mondta hazug, csinált melankóliával. - -A lány ránézett: - -– Nem akartam. Bocsásson meg. - -Ok nélkül mondta a fiú: - -– Nem lehet. Nem lehet megbocsátani. - -Megálltak, a lány egy ház előtt a házszámot nézte: - -– Ez az a ház. Hát nem bocsát meg? - -– Nem. - -– De ha én kérem, hogy bocsásson meg… - -– Akkor sem. - -– Soha? - -– Soha. - -Most már mind a ketten tudták, hogy ennek mindnek semmi értelme nincs. A -lány mégis folytatta: - -– Soha az életben? - -– Soha. - -Hosszú kis kezét nyújtotta feléje, kissé elmosolyodva: - -– De a kezemet csak elfogadja? - -– „Igazi vidéki dolog“, – gondolta Andor és nyugodtan felelt: - -– Nem. - -A kalapja felé nyult, mialatt a lány kinyújtott keze a levegőben maradt -előtte. Megvillant a fekete szem. - -– Hallja, – mondta és sápadt lett – ha maga most itt hagyja a kezemet a -levegőben várni… ennyi ember előtt… - -Két köhögős zsidó ment arra, az egyik éppen azt mondta: „er ist nicht -der grosse Mann, dem ich…“ A fülébe volt húzva a kalapja. A másik -köpött. És egy asszony jött, batyuval a hátán. - -… „Ennyi ember előtt“… - -– Hallja, – mondta elhalványodó ajakkal – ha így hagyja itt a levegőben -a kezemet… én ehhez a vicchez nem vagyok hozzászokva… - -És remegett a hangja és a kis keztyűs keze is, ami még mindig a fiú felé -volt nyújtva. - -– Ezt velem nem lehet csinálni, maga nagyon téved… - -Elfogta a fiút a gonoszság. - -– Dehogy nem lehet. Látja, hogy lehet. - -– Hallja, – mondta a lány sötét haraggal a szemében, de nyugodt arccal – -ha maga ezt megteszi velem… - -Most volt először szép Andor szemében. - -– Megfogom a kezét, – mondta – de igérje meg, hogy nem haragszik rám és… - -Megkapta a kezét, erősen szorította, hogy a lány most már ott ne hagyja: - -– … és mondja meg, hol láthatom… hol beszélhetek magával, maga… maga… - -Mikor a lány észrevette, hogy erősen fogja, húzni kezdte a kezét kifelé -a fiúéból: - -– Bocsásson el. - -– Maga drága, szép… - -Gonoszul mondta, hit nélkül. - -– Bocsásson el. Mit akar tőlem? Először beszél velem az életben… -Hallatlan. - -Könny áradt el sűrű pillái alatt. Most hirtelen, szívből megsajnálta a -fiú: - -– Olga, – mondta – édes szép Olga… nem akarok magától semmit, de érzem, -hogy valamit kell még mondanom… maga szép, komoly lány… maga tiszta, -nemes… nem tűröm, hogy engem is olyannak nézzen… - -– Bocsásson el. - -A könny leszaladt az arcán, mint aki elvégezte a kötelességét s tudja, -hogy most már nem lesz több dolga. - -– Bocsásson el. - -– Én… én tudom, hogy maga kicsoda… maga különb, mint a többi… és nincs -senkije. Mint nekem. - -Elbocsátotta a kezét. A lány nem mozdult. - -– Olga, – mondta a fiú mélyen és halkan, őszintén – jöjjön este a -színházhoz. Odamegyek és beszélgetünk még. Ez ne maradjon így. - -– Isten áldja meg – szólt a lány. - -– Ott lesz? - -– Nem tudom. - -Nem nézett rá, úgy ment be a kapu alá. Andor nézte, amíg a lépcsőház -ajtajáig nem ért. Angolos, lassú, hosszúléptű járása volt. Komolyan -járt. Érezhette, hogy nézik. Befordult a lépcső felé, anélkül, hogy -visszatekintett volna. Andor bebámult az üres kapualjba. „Mért csináltam -ezt?“ – gondolta – „Mért csináltam ezt az egészet?“ - -Elindult, lassan, a szanatórium felé. „Hát“ – mondta magában – „ez -megvan, Olga megvan. Talán ez lesz az?“ Ilyennel még nem volt dolga. -Érdekelte ez az ostobaság és ez a tájékozatlanság, ami védekezésül a -gőgbe burkolózik, de egyszerre lányossá válik, mikor egy pillanatra nem -győzedelmes. És valami nyugodt és nagyon védett tiszta szűziesség áradt -a lányból. És olyan biztosnak látszott, hogy ez még nagyon szerelmes -lehet belé. Érdekes volna. És talán a jó Isten küldte. És biztos, hogy -sokat kell érte harcolni, nem lesz könnyű. És ez milyen jó elfoglaltság. -És milyen jó érzés ez a kis győzelem itt most, pár perc alatt. És milyen -szép lány. Csodálatosan szép. Váradon bizonyára sokan voltak szerelmesek -belé. Váradon huszárezred van. Ott lett ilyen élesen védekezővé. És most -itt… hogy leesett róla a büszkeség és a dac… És ahogy azt mondta: „Nem -tudom.“ Milyen biztos, hogy ott lesz este a színháznál. Érdemes volna -nem odamenni. - - -IX. - -A szanatórium előtt mélyet sóhajtott. Ez a hol eltűnő, hol megint -feltolakodó gond és fájdalom… apa… - -– Szabad – mondta egy fáradtan nyögő hang, mikor gyöngéden megkopogtatta -a szoba ajtaját. - -Az öreg úr most már igen rossz állapotban volt. Ijesztően lesoványodott, -szürke bajusza nagyon megnőtt és megőszült néhány hét óta. A szeme -mélyen feküdt a gödrében és a tekintete hol zavart, hol kimondhatatlanul -álmos volt, mintha a végtelen álmot hozzá méltó iszonyú álmosság előzné -meg. Majdnem egész nap aludt a sok morfiumtól, csak itt-ott volt ébren -néhány órára, s ezt az időt is szenderegve, félig lehúnyt szemmel -töltötte, olyan volt ilyenkor a szeme, mintha rövid volna hozzá a -szemhéj. Halkan és nyöszörögve beszélt, nem mindig értelmesen, hozzá -kellett hajolni, ha valamit mondott, de akkor se a hangjából, hanem az -arckifejezéséből lehetett tudni, hogy kér valamit. Néha nem sikerült -belőle kivenni, hogy mit kér. A gyöngéd kérdezősködésre értelmetlen -motyogással felelt, aztán csökönyösen hallgatott, ha tovább kérdezték. -Tulajdonképpen mindig lehetett tudni, hogy mit kér. Mindig morfiumot -kért. Mostanában már egyszer-egyszer fehér porcukrot adtak be neki a -morfiumos ostyában, mert már akkora adagokra szokott, mint az erős -morfinisták. Ezt néha észrevette, de nem volt ereje a tiltakozáshoz, -nyöszörögve motyogott, mozdulni próbált, és mély gyűlölettel nézett az -álszenteskedőkre, akik az ágy mellett álltak és nyomorult -kicsinyességből nem adtak neki még több morfiumot. Mit akartak rajta -óvni néhány nappal a halála előtt? A maguk bőrét féltve kínozták így az -orvosok, nem akarták, hogy a morfium utólérje a rákot és ő vigye el a -beteget a rák elől. A rákért nem ők voltak felelősek, de a morfium, az -tőlük jött, az már az orvosi tisztesség fejezetéhez tartozott. És az -öreg ember az elmúló élet minden haragjával gyűlölte őket, az orvosokat, -az ápolónőket, mindezt a sok álkomoly-arcú embert, aki egyre lett volna -jó a világon: hogy morfiumot adjon, és éppen azt nem adott. - -Mikor Andor megjelent a szobában, az elszáradt öreg fej megmozdult a -párnán, a szem és a száj kinyílott, valami fájdalmas panasz volt az -arcon és a halk nyögésben: a haldokló szegény utolsó önzése már nem -örült másért a fiúnak, mint csak azért, hogy talán ő lesz az, aki adja, -végre kiköveteli és adja a morfiumot, – ez a régi kedves arc, ami annyi -mást jelentett még a teljes öntudat perceiben, most csak a végtelenül -fájó test és a kínzó morfium-szomjúság csillapítójának látszott. - -A fiú egészen közel hajolt a panaszos öreg archoz, a fülét tartotta az -apja szája elé, hogy meghallja a gyönge hangot: - -– Nem… adnak… - -Tudta, miről van szó. Mégis kérdezte, nagy elfogódottsággal: - -– Mit… nem adnak? - -Az öreg észrevette ezt a hazugságot. Durcásan fordította el tőle a -szemét, mintha a fiú is elhagyta volna hűtlenül, ő is összeállt volna a -gazemberekkel. Andor hamar jóvá akarta tenni a dolgot: - -– Morfiumot? - -A szóra élénkség világosodott az álmos szemekben és az öreg ember -kinyitotta a száját, mint mikor a csecsemő emlőt kér. És csupa könyörgés -volt az arca. - -A fiú csöngetett. Mialatt a falhoz ment, a felélénkült szemek aggódva -követték. Az ápolónő jött be és szelíd üzleti mosollyal kérdezte a fiút: - -– Parancsol? - -– A doktort… - -Az ápolónői arc a mosolyból a kétségbeesésbe színészkedte magát: - -– Csak nincs rosszul az aranyos nagyságos úr? - -– A doktort – kiáltott rá Andor. Már rég becsukódott az ajtó a kövér -vénasszony mögött, a fiú még mindig villogó haraggal nézett utána. Ezt -nagyon gyűlölte, ezt a szegény kórházi anyaszínésznőt. - -A fiatal doktor bejött és Andor a homályban suttogott vele, ahová a -lámpafény nem ért el. De két égő szem nézte őket a fehér párnán nyugvó -sötét arcból. Mint akinek a sorsa dől el ott a sarokban. A doktor -mentegetőző mozdulatokat tett. Aztán Andor az ajtó felé kísérte, ott még -próbálkozott egyszer, aztán belenyugvó mozdulattal búcsúzott tőle. A -doktor megtagadta a morfiumot. - -Andor leült az ágy mellé. Az öreg a szemével magához intette. Megint az -ajkaihoz hajolt a fülével: - -– Rossz… rossz fiú… vagy… - -Megsimította az ősz fejet. - -– Menj – mondta hangosabban és rettenetes vádló tekintettel az apa. -Keservesen mozdult az ágyban, de nem bírt, lehetett látni, hogy hátat -akar fordítani a rossz gyermeknek, aki nem tudja, vagy nem akarja -kierőszakolni a morfiumot. - -Andor ismét a székre ült, nem akarta említeni az orvosság nevét, nem -tudott mit mondani. Kimondhatatlan szomorúság vett rajta erőt, a -tehetetlenség érzése, a lehetetlen volta annak, hogy most itt -magyarázzon, vigasztaljon. Mert most már teljes bizonyossággal látszott -az öregen, hogy mindent tud. És az is, hogy tudja a fiáról is, hogy az -is tud mindent. Nem lehetett itt beszélni. Ha itt tudott volna valamit -hazudni ennek az okos öreg embernek, gazember lett volna. Előbb maga elé -nézett a szőnyegre, de aztán búsan ráemelte a szemét az apjára, tele -gyermeki nagy és keserves búcsúzással. A haragos öreg szem merően nézett -rá vissza. A fiú most nagyon ellágyult és esengőn, melegen nézett az -apja szemébe, e tekintettel elmondva neki minden kimondhatatlant. De -onnan nem jött feléje semmi egyéb, mint ez a gyerekesen csökönyös, -mániákus, égő harag a morfium miatt és a tehetetlenség miatt, ez a komor -és kifejező nézés, amit nem lehetett félreérteni. „Jóságos nagy Isten,“ -– gondolta magában fel-felszepegő mellel a fiú – „hát apa is haraggal -megy el…“ Ez olyan végtelen nyomorúság volt most benne, legbelül, ez a -keserves véletlen, hogy az anyja után, akivel haragban volt, mikor az -meghalt, most az apa is haraggal… és mily nagy, sötét, utolsó haraggal… - -Kiment. - -– Az Istenért – mondta az irodában a főorvosnak, aki a lámpánál állt, -egy pohár sárga folyadékot nézett. – Adjanak neki morfiumot! - -Izgatott és agresszív volt. - -– Csudálom, – mondta személyében megsértve a főorvos – hogy ön, -egyetemet végzett férfi létére nem látja be, hogy képtelenség… - -Tovább nézte a poharat. - -– Mi képtelenség? – kiáltott a fiú, magából kikelve. – Nem képtelenség! -Marhaság… kérem. - -A főorvos végignézett rajta és lassan letette a poharat. - -– Az ön izgatottsága érthető és tiszteletreméltó. De méltóztassék -belátni, hogy az orvosnak megvan a maga magasabb etikája… - -– Etikája! – Megvetőleg intett. - -– Etikája, – hangzott rendületlenül tovább – igenis etikája, amit… -szembe kell szegeznem doktor úr érthető izgatottságával… - -Andor már indult: - -– Izgatottságommal… a maga etikája… – mondta kifelé menet és becsapta az -ajtót. Borzasztó volt így eredmény nélkül visszamenni az öreghez, aki -éles biztonsággal tudta, hogy ő miért ment el. Most újra leülni vele -szemben, megint állni azt a nézést! A folyosón megállt. Hiszen lehetne -más úton is szerezni morfiumot, igen, ide elhozni és titokban odaadni az -öregnek… A hideg szaladt végig a hátán erre a gondolatra, mire -végiggondolta. Most hirtelen kezdte megérteni az orvos magasabb -etikáját. „Gyávaság, ronda gyávaság, gyávaság“ – mondta magában, és -önmagára, meg az orvosokra értette, az egész emberiségre értette. Bement -és kénytelen volt a két széttárt tenyerével mutatni, hogy hiába járt. A -haldokló öregben nem volt belátás. Még sötétebben, még gyűlölőbben -nézett rá, mintha azt gondolná, hogy ez is csak olyan álszenteskedés, -mint a doktoroké. A fiú nem bírta a tekintetet. Megállt az ágy előtt és -a földre nézett. Az öreg úr suttogott valamit. Odahajolt hozzá. - -– Pécsi – mondta halkan, de érthetően az öreg. - -A fiú fölegyenesedett és szinte megmeredt a meglepetéstől. - -– Pécsi – ismételte az apja. Hallani nem nagyon lehetett, csak a -szájmozgás mutatta pontosan a szót. A szemek nyugodtabbak lettek. - -– Igen, – felelt – Pécsi. Tudom. - -Most nem volt tisztában, mért mondta ezt neki az apja. Nem akarta hinni, -nem bírta hinni, hogy rosszaságból mondta, bosszúból a morfiumért, a -méregtől feldúlt idegrendszerrel, amely már az őrület határán remeg, -vagy csak véletlenül, vagy pláne örömmel… Ahogy ijedten ránézett az -öregre, szinte nem lehetett csalódni, annyira magán viselte ez a valaha -áldott, de most eltorzult arc a káröröm kifejezését, mikor a fiú -ijedtségét látta. Azt hihette, hogy a fiúnak Pécsi neve rosszul esik. És -a szegény vergődő gyermeki lélekhez közel sem fért a gondolat, hogy -ezért ítélkezzék a félőrülten csillogó szemeken, sőt úgy érezte, hogy -neki nincs más kötelessége, mint jót tenni az öreggel, boldogítani, amíg -csak lehet és amivel csak lehet, – és mikor meggyőződött magában, hogy -ez büntetés és bántás akart lenni, a fájdalomtól marokra fogott szívvel -egy rettenetes és felséges színészi mozdulatot tett, leszegte a fejét, -szomorúan bólogatott, és az irtózattól és a gyermeki szeretettől -fojtogatott hangon mondta, hogy teljes legyen az öreg káröröme, hogy ne -csalódjék a hatásban: - -– Pécsi elveszi Ellát. Bevallom… fáj nekem… Nagyon rosszul esik… - -Erőtlenül ült le a szoba közepén álló asztal mellé. Ahogy a balkezét az -asztalra tette, odakocogtak a körmei az üveglaphoz, úgy remegett. A -zsebébe dugta a kezét. Sokáig ült így, aztán becsöngette az ápolónőt. -Kezet csókolt az öregnek, hosszasan, forrón szorította a száját a -csontos, eres öreg kézre. Nem mert most már a szemébe nézni, úgy is ment -el, letörten, megverten, a testében is nagy fáradtsággal. A portás -fülkéjében rágyújtott és le kellett ülnie. Pihent néhány percig, aztán -elment. A sötét és hűvös utcán tért csak magához. „Istenem,“ – járt a -fejében – „ha most volna valakim, akinek a mellére hajtsam a fejemet… -valaki, aki szeret…“ - -Nagy tikkadtság fogta el, majdnem testi szomjúság egy érző ember iránt, -de nem tudott senkire se megnyugvással gondolni. Ráczból csak a szigorú -és férfias pápaszemcsillogást látta: „a férfi ilyenkor hallgat és nem -lágyul el…“ És Somogyi, az önző bolond, elkezdene a saját apjáról -beszélni, hogy az volt csak igazán a rettenetes haldoklás, mi ez ahhoz -képest?… és mindezt a színészeknek azzal a förtelmes hangsúlyozásával -mondaná, amely a polgári beszédjüket is kendőzi és pirosítja, mert úgy -tönkrekínozták magukban az őszinteséget, hogy végül már minden egy -hangszeren keresztül jön ki belőlük. Egy pillanatra felderült, mikor -Julira gondolt, a kövér régi szakácsnéra, aki évek óta már házvezetőnő -és családtag volt náluk és akihez most el lehetne menni az üres budai -lakásba, – de mit mondhat az ilyen szegény cselédasszony?… És Máté, a -gallérjába húzott nyakával, az elefántfejével, a pislogó kis szemeivel, -aki kába a sok magolástól és nem tud másra gondolni, mint az ügyvédi -vizsga anyagára, erre a fekete tengerre… és a vizsga rémületére, amitől -álmatlan az az egy-két órája is, amit alvásra szánt… - -És… nő kell ilyenkor, kedves, meleg női tekintet, és odabujni a mellére, -felnézni rá és felvágyódni a szájával a föléje hajoló fej ajkaihoz, -amelyek lassan és vigasztalón közelednek feléje, és összeforrni, nem, -nem, nem érzékileg, hanem nagy emberi szeretetben és együttérzésben, -gyönge kis kezet érezni a fejebúbján, amint simogatja, ritmikusan, -vissza-visszatérően. - -Mint a víz, amely a legrövidebb utat keresi, mikor a hegyről jön lefelé, -– úgy ment az érzése tisztán, naivul és ösztönösen ahhoz a nőhöz, aki -most legközelebb volt hozzá. A komoly fekete szemekre gondolt, amelyek -ma délután, alig néhány órája, könnyesen csillantak meg miatta. Nem, -Ella igen messze volt már, – ez nem is lehet, ez a kép csak azért jelent -meg, hogy rögtön sarkonforduljon és menjen. Itt, ebben a nagy és -vigasztalan elhagyatottságban nem volt más, mint ez a szép idegen hölgy, -akinek arca és egész lénye annyi képességet mutatott a fájdalommal való -foglalkozásra, – és még az is jó volt és helyes volt, hogy idegen nő -volt, akihez szűzen és eredeti értelmében szállhat a szomorúság, aki nem -ismer semmi mellékkörülményt, csak egy bús fiatal férfit lát, szinte -tisztán csak magát a fájdalmat kapja, az ember nélkül. - - -X. - -A színház főkapujában, az ívlámpák fényében cigarettázva állott -húsz-harminc ember, nagyrésze kalap nélkül. Felvonásköz volt. Andor -hátrakerült a színészbejáróhoz. Az előtt is cigarettáztak, furcsa, -lilára festett, ragasztott orrú, kopasz-parókás szomorú emberek. A -portásfülke tele volt kifestett emberekkel. Frakkos urak és estélyruhás -hölgyek ültek a széken, asztalon, egyik-másik hölgy a férfiak térdén. -Olga nem volt köztük. Lehet, hogy nem jött el. A hölgyek a nyaralásról -beszéltek. Andor tovább indult, s a belső folyosón meglátta egy -villanykörte alatt Somogyit. Aranyszőke tanárszakáll volt rajta, az arca -piros-pozsgásra festve, aranykeretű pápaszeme feltolva a homlokára. -Őszbevegyült-szőke paróka volt a fején. - -– Te, – mondta neki Somogyi és karonfogva egy keresztfolyosóba húzta be -– te ma beszélgettél Olgával. Elkísérted, tudom. - -– Honnan tudod? - -– Most mondta. Itt van. - -Andor megnyugodott kissé. - -– Te, – mondta Somogyi és a szakállához illő joviális -doktorbácsi-mozdulatot tett, mosolygott és előretolta a hasát – mondd -meg, ha valamit mesélt rólam, meg Irmáról… hogy Irma… nem mondott-e neki -valamit rólam? - -– Egy szót se beszélt erről. - -– De ha fog… – mondta a színész, és felemelte a mutatóujját – én -megtudom, úgy-e? Becsületszó, hogy soha senkinek erről nem szólok, -bátran referálhatsz. - -Idegesen nézett szét a fiú: - -– Jó. - -Csöngettek. A cigaretták felvillantak, mindenki húzott még egy nagyot, -mielőtt eldobta, némelyek a szájukban bevitték magukkal a füstöt az -épületbe, úgy ragaszkodtak hozzá. Egy-két perc alatt néptelen lett az -utca, a fülke, a folyosó. Kezdődött a második felvonás. Andor egyedül -maradt a folyosón. Állt és nézte a fekete próbatáblát, nem olvasva -semmit a krétás írásból. Aztán nyilt egy vasajtó és Olga jött ki a -színpadról. Kalapot emelt a fiú, udvariasan. - -– Jó estét – mondta a lány. – Hát maga mit keres itt? - -A fiú belement ebbe, hogy nem akar emlékezni a délutánra: - -– Somogyival volt dolgom. - -Aztán hirtelen, idegesen, únva és méltatlannak találva ezt a cicázást: - -– Kérem, Olga, – mondta – jöjjön ki velem az utcára, komoly beszédem van -magával. - -A lány csodálkozva nézett rá, aztán elindult, lassan ment le a néhány -lépcsőn, benézett a portásfülkébe, mutatva, hogy nem siet, és kiment az -utcára. Mikor Andor utólérte, kezet nyújtott feléje a lány: - -– Na, Isten áldja meg, én megyek haza. - -– De hiszen… mondtam, hogy valami komoly beszédem van… - -De hamar elfogadta a kezét, eszébe jutott a délutáni gyerekség. - -– Kérem, – mondta a lány, kiszabadítva a kezét – tessék, hallgatom. - -– Jöjjön egypár lépéssel odább… - -Elindultak. Andor sokáig nem beszélt, nem is volt mit mondania. Most -érezte csak, milyen lehetetlenség ennek a mellére borulni. Közömbös hang -sürgette: - -– Beszéljen kérem… nekem haza kell mennem. - -– Pedig szerettem volna, ha lesétálunk ide a szigetre… komolyan és sokat -szeretnék magával beszélni. - -– Ugyan… - -Hűvösen mosolygott: - -– Mi komolyat akarhat mondani nekem? Maga. - -A fiú hevesen mondta: - -– Kérem, nagyon kérem, jöjjön le velem. Segítenie kell rajtam. Maga oly -komoly és okos. - -– Ugyan… - -– Nem is hiszi, milyen fontos napja ez az életemnek. Nagyon fontos -dolgokat akarok magának mondani. A tanácsát akarom kérni. - -Eszébe jutott Somogyi, aki ugyanígy erőszakolt ki négyszemközt való -beszélgetéseket Irmától. - -– Jó, – mondta a lány, hiába akarva fagyos arckifejezéssel és közömbös -hanggal enyhíteni a beleegyezés gyorsaságát – nem bánom, de kilencre -otthon akarok lenni. - -Nyolc óra volt. Lementek a szigetre, a hídhoz közeleső sétaútra. Alig -szóltak egymáshoz valamit. Hallgatólag mintha megegyeztek volna abban, -hogy a komoly beszélgetés csak akkor kezdődik, amikor nem lesz -körülöttük senki. De a vendéglő lámpái idáig ragyogtak és folyton újabb -párok, csoportok jöttek a sétaútra. - -– Menjünk beljebb, – mondta Andor – itt sok az ember. - -A lány nem akart, de aztán rá hagyta magát beszélni. Bementek a dús lomb -és a mély árnyékok közé. Balról magas bokrok borultak az útra, jobbról a -fák fekete csipkefüggönye mögött a pesti lámpákkal szórakozott a Duna. - -– Maga vőlegény – mondta Olga, nem kérdező hangon, hanem konstatálva. - -– Nem. Nem is voltam. - -Keserűen és gúnyosan mondta el néhány szóban a vőlegénysége történetét. - -– És most nincs senkim – végezte. - -Olga megállott: - -– És a vörösruhás táncosnő? - -Ez már feltűnő volt, a Csirkének ez a szereplése. Másodszor találkozott -ezzel a pletykával. Most már bizonyos volt, hogy Somogyinak jár a szája. -„Mi ez?“ – gondolta – „hát olyan érdekes ember vagyok én, hogy így -figyelik minden mondatomat? Hát már érdeklődnöm se szabad egy… egy… -ilyen senki iránt?“ - -– Senkim sincs – mondta. Megcáfolatlanul hagyta a vörösruhás táncosnőt. -– Ezen a nagy világon senkim. - -Leültek egy padra. - -– Azért vonzódom magához. Nem birok így. Kell valaki. És más bajom is -van. Szegény apám… nagyon, nagyon beteg. - -– Mi baja van? - -– Ne is kérdezze. Már csak napjai vannak. - -– És maga nincs mellette? - -– Napjában kétszer megyek hozzá. Szanatóriumban fekszik. - -Mélyen sóhajtott, pedig ezt szerette volna elfojtani. Halkan tette -hozzá: - -– Most is tőle jövök. - -És felbuzgott mellében a hő bánat, mint ahogy a hirtelen felforró víz -dagad fölfelé az edényben. Most megint ott volt, ahol a szanatórium -kapuján kijövet. Minden más gondolattól mentesen, nagy árvasága gyerekes -vágyával érintette meg oldalt hajló feje a lány vállát. A kalapját maga -mellé tette a padra. - -A lány nem mozdult. Tűrte ezt a nagyon gyönge érintést, amely oly -alig-érezhető volt, hogy világosan magán viselte a szimbolikus jelleget. -De soká tartott és akkor Olga megszólalt: - -– Maga sír? - -Nem is sírt. - -– Nem – suttogta. – De olyan jól esik így… olyan jól esik… - -És e szavakkal erősebb és természetesebb lett az érintés, a fej -megmozdult és a válltól a szív felé bujt, szorosan tapadt oda. - -– Nem… ne… – mondta a lány és a másik kezével megfogta a fiú fejét, -gyöngén tolta el a szívetájáról. – Ezt nem… ne… - -– De kérem… nagyon kérem… - -– Nincs értelme… ennek… – mondta Olga és fölkelt. – Jöjjön. - -Elindult, és mikor a fiú utólérte: - -– Nagyon sajnálom magát. - -– Azt ne tegye. Ezek rossz napok és majd elmúlnak. De most… oly -végtelenül egyedül vagyok… és maga oly komoly és oly jó… Látszik, hogy a -jó Irma testvére. Az is olyan angyali szív. - -– Nem szeretem – mondta a lány. - -– Irmát? - -– Azt. Nem szeretem. - -– A testvérét? - -– Nem szeretem. Gyűlölöm. Ne hasonlítson hozzá, ne hasonlítsanak hozzá, -hagyjanak vele békén, én én vagyok… én magam vagyok valaki… Istenem, hát -ez már mindig így lesz? - -Váratlanul zokogni kezdett, fájdalmasan. Elfordult, és otthagyva a fiút, -visszafelé ment, a szemére szorított zsebkendővel. Andort meglepte ez a -hirtelen előtörő sírás, utána sietett és átfogta a derekát. - -– Hagyjon! - -Eltolta magától és leült a padra, amelyről az imént keltek fel, -elfordult a fiútól és a pad hátára borult, a könyöke hajlásába rejtette -a fejét, mint a madár a szárnya alá. Balkezének keztyűs keze az ölébe -esett, görcsösen szorítva a kis zsebkendőt, amelynek kiálló csipkés -széle remegett a kezében, mint egy tűre szúrt fehér pillangó. Nagy és -régi szomorúság lehetett ez, ami most ilyen hévséggel csordult ki -belőle. - -A fiú hallgatva állt előtte és a végét várta. A lány lassan-lassan -megnyugodott. Letapogatta a szemét a kis csipkegombóccal. - -– Menjünk haza – mondta, hirtelen fölkelve és végigsimítva a mellétől a -derekáig az angol kabátkát. - -– Nem, így nem… ez borzasztó… jöjjön édes Olga, nyugodjék meg egy -kicsit… – és bátran, erősen fogta karon, vitte befelé, a sziget közepe -felé. Idegen pár jött velük szembe a sötétben, hórihorgas férfi és -egészen kis lány. A férfi a lány vállát ölelte át, a lány a férfi -derekát. - -– Borzasztó, – mondta halkan Olga – itt emberek járnak. - -Elmentek mellettük. Mind a két pár hallgatott, mikor kitért egymásnak. - -Andor addig faggatta, amíg vallott. Ijesztő nagy és csökönyös gyűlölet -hangja volt ez, mikor Olga egyre izgatottabban, a végre kiszabaduló -érzés nagy tódulásával elmondta a baját. Utálta a nővérét, mert -tisztességtelen életet él. Gyűlölte a színházat és a bohéméletet, ő -tudni sem akart ezekről a dolgokról, ő tisztán és boldogan akart -férjhezmenni, komoly emberhez. Ő nem bírja ezt a hangot és ezt a -piszkot. És a ruha égeti, ami rajta van, mert ez is az Irma rossz -életéből való. A falat nem megy le a torkán, mióta Pesten van és ott -kell ülni Rodics doktorral, a dagadtarcú ügyvéddel, hármasban, a -vacsoránál. És az a hang, ahogy az ügyvéd mint kis sógornőjét kezeli. És -az a megalázott családi állapot, amelyben ő ott az asztalnál hallgat és -összeszorítja az ajkát. Erre nem adott okot és erről nem tehet, ez mind -Irma miatt szakadt rá. És az ügyvéd szeretetteljes csúfolódása és -konfidens ölelései. És ahogy be akar menni hozzá ingujjban, reggel, -mikor ő öltözködik, az idősebb sógor papucsos és atyáskodó vígságával, – -ahogy lenézi és ahogy bizalmaskodva ráüt néha a… Hogy szeretné ilyenkor -egy éles, keskeny és hosszú tőrrel leszúrni, hogy a vérét lássa -bugyborékolni a száján… És Irma is érzi ezt és szemrehányón int az -ügyvédnek és duzzog vele ezért… de ebben még egy kis féltékenység is van -és ez a leggyötrőbb, mikor ő úgy gyűlöli és utálja a pocakost. Nem -bírja, nem bírja azt a mosolygó undok nyugalmát, amivel elégedetten -mulat az ő rendreutasító tekintetén, mikor megöleli, mikor igazi nagy, -csattanós pofonokat tűr el tőle, hangosan és szívből nevetve. Nem -törődik a haragtól szikrázó szemekkel, a pofonok közt is ölelgetni -próbálja, birkózik vele és nevet, hogy a könnyei potyognak belé. És -Irma, aki dühösen szidja össze az ügyvédet és duzzogva megy félre, -haragszik rá, sírva is fakad, hogy „a hugom tisztességes lány és én ezt -nem tudom nézni, ezt az ordináréságot…“ És mikor az ügyvéd nevetve -elmegy, és ők magukra maradnak, odalép Olgához, megöleli és megcsókolva -haragban égő arcát, mondja: „de te se légy olyan vad, jóságból teszi és -engem imád és olyan hozzánk, mint a falat kenyér és ilyenek az ő viccei -és ő nekem több mint a férjem…“ – és segít megigazítani Olga felborzolt -haját és aztán leülnek mind a ketten, Irma az ablakhoz, elgondolkozva, -és Olga a pamlag sarkába, még lihegve a birkózástól, elpihenni nem akaró -szívdobogással, komoran és feneketlen szomorúsággal nézve maga elé. -Hosszú, hosszú percekig hallgatnak így ketten. És milyen jó volt -Váradon, ott ebből nem volt semmi, ott családnál lakott. És most fel -kellett jönni ide, ebbe a pokolba és ebbe a szennybe, amit nem lehet -tűrni, nem lehet már bírni, pedig csak egy hónapja, hogy itt van és ő -világgá fog menni és ő öngyilkos lesz és mért nem lehet ő komoly és -derék úriasszony valaha, mért bánnak vele így, mért kergetik őt is -valami piszkosság felé, amitől irtózik és amibe nem fogják belelökni -soha, soha, soha, inkább az életét dobja el, de ezt nem, nem, nem, nem… - -Úgy belemelegedett ennek az elmondásába, hogy már nem is a fiúhoz -beszélt, hanem maga elé meredve, panaszosan, idegesen, egyre -hangosabban, észre se véve, hogy a fiú két kézre fogja a kezét, lehúzza -róla a keztyűt és a hóna alá szorítva karját, le-lehajol a finom, -hosszúkás kézhez és meg-megcsókolja. Néha gépiesen vonszolni kezdte -kifelé a karját a fogságából, de aztán tovább beszélt és megint hagyta, -hogy a fiú hol a száját, hol az arcát szorítsa a kezére. - -– Maga nem is tudja, – mondta a lány – hogy ez az, amiért itt most járok -magával… talán mindegy is, hogy maga az, vagy más… de egy rendes ruhájú -ember, akinek modora van… és azt mondja, hogy komoly… és jó családból -van… és nem tartozik ezek közé a… - -– Somogyi azt mondta… – kezdte Andor, de a lány felkiáltott: - -– Ezt aztán ne is említse. Mert ez a legpiszkosabb a világon, a -legutolsó, a legutolsó… - -Sírni kezdett: - -– Ezt nem lehet leírni, ahogy én ezeket utálom, mind… és hogy lehet -ezzel szóbaállni, és hogy tud maga ezzel beszélni? Tudja maga, mit -csinált ez tegnap? Ötszáz koronát kért kölcsön a Rodicstól és a Rodics -kérdezte Irmát, hogy adjon-e neki és Irma fel volt háborodva és azt -mondta, hogy a világért sem, és a pocakos nevetni kezdett és azt mondta, -hogy már adott neki. Ez a maga barátja. - -– Barátom? – Csöndesen mosolygott. - -Hallgatva jártak, most visszafelé jöttek a sziget közepéről. A lány -átnézett a fák közt, a Dunán, a pesti lámpákra: - -– Hány óra? - -– Tizenegy. - -– Szent isten… - -Összecsapta a kezét. Megrémült. - -– Jöjjön – mondta – gyorsan… Kocsit kell venni… mit fog gondolni Irma? - -– Még nem is vacsorált, ugy-e? - -– Mindegy. Gyerünk, gyerünk. - -– Nézze, most már úgyis mindegy… telefonálunk Irmának, hogy a szigeten -van… itt vacsorál nagy társaságban… - -– Nem, nem, nem – és húzta a kezénél fogva. - -– Jöjjön, – mondta Andor – még kapunk valamit a vendéglőben, engem itt -ismernek, én itt lakom. - -Hirtelen megállt a lány: - -– Maga itt lakik? - -– Itt. - -– És… ezért hítt maga engem ide? - -– Ugyan, hova gondol. Kérem, ne bántson meg. - -Siettek, fel, a híd felé. Messze elkerülték a vendéglőt, amelyben már -csak egy nagy társaság lármázott a fák alatt, hosszú asztalnál, sok -hölgy és sok férfi, a férfiak mind evezős-egyleti ruhában, kis fehér -sapkákkal lebarnult fejükön. A többi asztalokon az abroszokat -hajtogatták a pincérek. - -A híd közelében, mikor a fák alól kijöttek és a nagy csillagos kupola -feltárult fölöttük, Andor csöndesen mondta: - -– Ne siessen úgy. Mindegy. - -A lány megállt, pihenni egy kicsit. A szívére tette a kezét. A -fénypontokkal teletűzdelt sötétkék tájképet nézte. Andor megérintette a -karját. A lány ránézett. A halvány éjszaka sugárzásában látni lehetett, -hogy fehérebb az arca, mint máskor. Egy kis kényszeredett mosolyt -erőltetett magára: - -– Mondja… – szólt halkan, egészen nyugodtan – mondja, elvenne maga -engem? - -Ez hirtelen jött, de olyan szervesen tartozott hozzá az imént a fák -között elsírt nagy panaszhoz, a menekülési vágyhoz, mintha az csengett -volna belőle: „bánom is én, csak ezektől el“, annyi gyerekes, de sértő -szeszélyesség volt benne, hogy Andor megharagudott érte. Éles lett: - -– Megtisztelő – mondta. - -A lány merően nézett rá. - -– Akár én is – mondta a fiú. – Mindegy, kicsoda, az első jókabátos -ember… bárki… csak vigye el onnan… - -A lány nem felelt, sértődötten, sietve indult el a híd felé. Andor -lassan ment utána, egyideig egyre nagyobb lett a távolság közöttük. -Fenn, a hídnál néhány gyors lépéssel utólérte, megelőzte és megállított -egy kocsit. Nyitott kocsi volt. - -– Hajtsa fel a födelet – mondta a kocsisnak. - -Olga beszállott. A fiú, mint aki itt marad, behajolt a födél alá: - -– Hova vigye? - -És pénzt szedett elő a mellényzsebéből. A lány nem felelt. Egy villamos -csöngetett rá Andorra, szorosan a kocsi mellé kellett lapulnia, míg -vasas dübörgéssel elgurult mellette a lámpáktól sugárzó vagon. - -– Hova vigye? - -A kocsi sötétjében világított a lány szeme: - -– Nem kísér el? - -Beugrott melléje, onnan mondták meg a kocsisnak a számot. Az egész úton -hallgattak. Mikor a kocsi megállt Irma lakása előtt az Erzsébet-körúton, -a lány nem mozdult. Andor kihajolt a födél alól: - -– Nem ez az a ház? - -– De ez az – mondta Olga. – És ülve maradt. - -Andor se szólt semmit. Ült a lány mellett és várt. A lány nagyon meg -volt alázva. A gőgből semmi nem maradt. De Andor nem szólt, élvezte ezt -a kínlódást. A kocsis leszállt és letakarta a lovat. - -Olga csöndesen szólalt meg a sarokban: - -– Haragszik rám? - -A hangból nőiesség és megalázkodás áradt. - -– Nem – mondta Andor, feléje fordult, gyöngéden átnyúlt a feje mögött, -elfogta a túlsó orcáját és közel hajolt hozzá. A lány egy kicsit -hátrafeszítette a fejét a közeledő arc elől, de mélyen a szemébe nézett -a fiúnak. Nagyon csöndesen mondta: - -– De haragszik rám. - -A fiú lassan, tagadólag intett és ezzel a mozdulattal egészen közel -hajolt a szájához. A két haraghoz szokott szem lassan elborult, valami -kis rémületféle jelent meg a lány arcán. A fiú lassan eresztette rá -ajkát a lány ajkára, ez tüzelt és remegett. Megcsókolta, egyszer, de -hosszan. Aztán ő igazította meg a lány félrecsúszott sapkáját. Kezet -csókolt neki. Olga kiszállt és becsöngetett. A fiú odaállt melléje és -megvárta a házmestert. - -– Kezét csókolom – mondta, mikor a kapu nyílott. A lány nem felelt, csak -meghajtotta a fejét, nagyon komolyan. A kapu becsukódott. A kocsis -leszedte a pokrócot a lóról és a bakra ült. A fiú lassan, elgondolkozva -ment oda hozzá. Kivette az óráját. - -– Mondja… – szólt szórakozottan – tudja maga, hogy hol van a… hogy hol -van a… várjon csak… - -Borzasztó éhes volt. - -– A Moulinhez menjen – és bebújt a kocsiba. - - -XI. - -Ez nem volt rossz érzés, most így a kocsiban egyedül ülni, a sok járás -után, éhesen, lassacskán megpihenő, elrendezkedő képekkel a fejében. -Maguktól alakultak ki és készen ugrottak elő az agyában az Olgával való -együttlét élesebb képei. Mintha valami láthatatlan kereskedősegéd gyors -tempóban rakott volna eléje mintákat és ő ott állna, határozatlanul:… -délután, ahogy bement a kapu alá… a színház előtt a hamis búcsú: „haza -kell mennem“… a pillanat a szigeten, mikor a keztyűt lefejtette róla… a -padon, mikor sírt… Aztán: „elvenne engem?“… Meg fönn a hídon, a -kocsiban, amelynek sötétjéből aggódva és hűen villogott ki a szeme, mint -egy jó kis kutyáé a kutyaház mélyéből… És végül az a rémült nézés, mikor -megcsókolta… az ajkának a meleg rugalmassága… forró, friss tej-íze… -Vissza-visszanézett egyik-másik eltünő kép után, mikor az új megjelent, -és a végén olyat érzett, mint a vevő, aki még egyszer ránéz az egész -csomóra és: ez is szép… és: az se rossz… ez a legjobb, de… most nem -vesz, majd még gondolkozik, majd legközelebb. Hát hagyjuk, mindegy, na. - -A tánc javában folyt a Moulin parkettnégyszögén, a kis asztalok és az -emberfej-csomók közt. A lárma nagy volt, talán nagyobb, mint máskor, a -világosság is szikrázóbb, így, a sötét és csöndes szigetről jövet. A -tükrök úgy ragyogtak, hogy a csiszolt élük vakította a szemét. Mintha -zsivajt is vertek volna vissza, nemcsak fényt. Ahogy tétován megállt az -asztalok közt, a négyszög partjáról megint kezek emelkedtek a fejcsomók -fölé: Somogyi és Rácz. - -– Rég nem láttalak – mondta Rácz, akinek a szemüvege úgy csillant meg, -mintha gyémántból volna. A hangjában egy kis nyugodt gúny volt és egy -kis gyanusítás, mintha azért kerülné, mert kibékült Ellával. - -Andor a táncolók közt és a kijáratnál csoportban álló lányok seregében a -szemével keresett valakit, nem is tudta, hogy kit, csak aztán jutott -eszébe: a vörösruhást kereste. Az egész tarkaságban nem volt egyetlen -vörös folt se. - -– Nem, – mondta Rácznak – nem voltam Ellánál. - -A szomszéd asztalnál három idősebb úr nevetett. Egy éltes hölgy lesütött -szemmel, rosszkedvűen ült köztük. Egy negyedik úr ravaszul mosolyogva -nézte a hölgyet. A felesége lehetett és valami rossz viccet mondhatott -rá, ami bántotta. A zene angolt játszott, éktelen zsivaj volt. Somogyi -odahajolt a füléhez: - -– Olga nem mondott semmit, ami engem érdekelne? - -– Nem. - -Ebben a pillanatban meglátta a Csirkét a négyszög közepén, amint a -táncoló párok közt egyedül ugrált. A Csirke nem volt vörösben és ez -valami csalódásféle volt. Kár. A Csirke matrózruhában volt. Úgy volt -öltözve, mint a matrózok: magassarkú fehér atlasz félcipő volt rajta, -fehér harisnya, feszes kis fehér atlasznadrág, sötétkék matrózblúz -világoskék matrózgallérral, elől vékony kis vérvörös nyakkendő. Szőke -fején matrózsapka. Kezében vékonyka pálca. A maga kedvére ugrált, -mutogatta és fintorgatta kis hátulját, csontos térdét és elemiiskolás, -fiús mosolyát, az angol zene taktusára, a kis pálcával a pálcás gigerlik -mozdulatait karrikírozva. Monokli is volt rajta, matrózmonokli. - -– Hol a vörös ruha? – kérdezte Andor, miközben a rántottát kezdte enni, -amit a pincér hozott. - -Rácz egy kövér, mélyen kivágott feketeruhás lányt mustrált, aki égnek -fordított szemmel táncolt a szmokingos táncmesterrel. Nagy tollas fekete -kalapja, telt, meztelen válla s a fekete estélyruha a szenvedélyes -nagyvilági úrhölgy jellegét adta neki s ő érezte ezt, mert előkelőn és -egy-egy pillanatra lehúnyva a szemét, ajkába harapott néha táncközben. -Ezt nézte Rácz a gyémántszemüveg mögül, kísérte a tekintetével a táncát, -úgy felelt: - -– A vörös ruha? Ma nincs vörös ruha. - -A Csirke a négyszög közepén eltolt magától egy táncost, aki át akarta -karolni. Aztán veszekedett vele egy kicsit, majd hirtelen megfordult, -előrehajolt és a hátuljával ellökte magától. Egy asztalnál harsogva -nevettek ezen. Az ellökött alak ehhez az asztalhoz ült vissza. A Csirke -is nevetett és Somogyira nézett. - -– Brávó, Csirke – mondta Somogyi. - -A kéjvágyó fekete úrhölgy odalépett az asztalukhoz: - -– Szervusz – mondta Rácznak, a kezét nyújtotta unottan és már el is -ment. - -– Igen? – mosolygott Somogyi. - -– Dehogy – mondta Rácz, mohón nézett a kövér fehér vállak után és zavart -volt egy kicsit a hangja. – Nincs nekem annyi pénzem. - -– Te, – mondta Andor Somogyinak – te beszéltél erről a Csirkéről az -Olgának? - -– Miért? - -– Mert említette, mintha tudom is én… - -Somogyi vállat vont: - -– Ő mondta, hogy folyton bámultad… - -– Kicsoda?… Ő?… - -– Ő, a Csirke. - -– Hogy én bámultam? - -Odapillantott a négyszög közepére. A Csirke most állt és a monoklin -keresztül Andort nézte. Mikor a pillantásuk találkozott, elkezdett -lassan jönni feléjük. „Na“ – kiáltott haragosan egy táncoló párra, amely -fel akarta dönteni. Ahogy fordultak, előbb a lányt vágta hátba, aztán a -táncost. Odaállt Andorék asztala elé, kis hasát nekitámasztotta az -asztal szélének, a pálcikával megkocogtatta a vizespoharakat: - -– Mit isztok? - -– Mondja, – mondta Andor – mit beszél maga? Hogy én bámultam magát? - -– Én? - -– Igen. Somogyinak mondta. - -– Te, – mondta a Csirke Somogyinak, a pálcával Andorra mutatva – ki ez -az úr? - -– Gróf Kohn – mondta Somogyi. - -A Csirke szétnézett, mintha más foglalkozást keresne. - -– Mondja, – szólt Andor és megfogta a kezét – mondja… - -Lenézett nagyra festett szemével az ülő fiúra: - -– Mit mondjak? - -– Mondja… – még egyre fogta a kezét. – Miért olyan hideg a keze? - -– Itt a Révész – szólt hirtelen a lány és el akart ugrani. De Andor -fogta a kezét. - -– Eressze el a kezemet. - -– Nem. - -Ráütött a pálcával Andor kezére. Az ütés kissé nagyobbra sikerült, mint -tervezve volt, úgy hogy megszeppent, hirtelen elmosolyodott: - -– Fájt? - -Somogyi észrevétlenül átnyúlt az asztal fölött és viszonzásul -csattanósat sózott a fehér atlasz matróznadrágra. - -– Te dög – mondta a Csirke és kómikus grimaszt csinált, simogatta az -ütés helyét. Andor eleresztette a kezét. – Megállj! – mondta a Csirke és -Révész úr felé szaladt ugrálva, a nyakába kapaszkodott, aztán átölelte -sápadt, kis feketebajuszos éhenkórász-fejét és leszorította az -öltözőajtó mellett egy kis asztalhoz. Cigarettát kért tőle, rágyújtott -és szembekönyökölve vele nagyon komolyan figyelt arra, amit Révész -beszélt. - -Mikor félnégykor lementek a lépcsőn, Rácz azt mondta Andornak, hogy -„ilyen kis dög“ volna neki való, mint a Csirke. Ez mulatságos és olcsó -és kedves és veszélytelen. Úriembernek ebben a korban ilyen babája van. -Akinek van egy kis pénze, az így éljen. - -– Mit kínozod magad? Mikor voltál utoljára nővel? - -Nem is mert felelni erre. Furcsán élt, az igaz. Zavartan szólt: - -– Hát ennek ott van az a Révésze. - -– Ugyan! – intett Rácz. – Révész úr… Mindeniknek van Révésze és mégis… - -Az utcára léptek ki. Rácz hazament. Somogyi ásított: - -– Megyünk még valahova? - -– Nem – mondta Andor és intett az egyetlen fiákeresnek, aki a túlsó -gyalogjáró előtt várt. Ez felállt a bakon és úgy hajtott oda. Andor most -egy kicsit utálta Somogyit. Mikor a fiákeres a pokrócokat hajtogatta, a -Csirke jött ki a kapun Révész úrral. Rövid fekete szoknya volt rajta, a -fejében fülig érő fekete sapka. - -– Nincs kocsi? – kiáltott a fiákeresre, látva, hogy ez az egyetlen már -el van foglalva. - -– Nincs – mondta ez kárörömmel. - -A Csirke megbökte Somogyi mellét: - -– A tied? - -– Nem. A gróf Kohné. - -A Csirke rá se nézett Andorra. Somogyinak mondta: - -– Vigyetek haza. - -– Parancsoljon – mondta Andor és a kocsira mutatott. Szerény és fátyolos -hang szólalt meg mögötte: - -– Nevem Révész. - -– Aradi – mondta Andor. - -Somogyi búcsúzott. - -– Te nem jösz? – kérdezte a Csirke. - -– Nem. - -Elment, gyalog. - -Csirke beszállt a nyitott kocsiba és megállt a közepén: - -– Üljetek be, én a közepére ülök. - -Révész úr előzékenyen megkerülte a kocsit és túlról szállt be. Andor is -beült és a Csirke a kétfelé húzódó két fiatalember közé kecsesen és -célzatosan, vicces mozdulattal tette le magát. - -– Hol lakik? – kérdezte Andort. - -– A Margitszigeten. - -– Én a Városligetnél. A Savanyú tudja. - -Savanyú, a fiákeres, meg se fordult a bakon, úgy mondta: - -– Én ne tudnám? Gyio. - -Indult. Az Opera előtt nekieresztette a két piszkosszürke, sovány lovat. -Hangosan beszélt hozzájuk a bakról. Friss, jó levegőben szaladt a kocsi, -derengő hajnali kékben és szürkében a barna házak közt. Andor furcsán -érezte magát ezzel a két idegennel. Nem beszéltek. Révész úr szerényen -húzódott a sarokba és felgyűrte a gallérját. Később azt mondta a Csirke, -mikor a fiáker lassított az Oktogonnál, három tejeskocsit eresztve át -maga előtt: - -– Mit beszélt ez, hogy én mondtam, hogy maga bámult? - -– Semmi – mondta Andor. - -Megint szaladt a kocsi, gyorsan gurult a vékony, kissé zökögős gummiján. - -– Szép a szigeten? – kérdezte a Csirke és most először fordult meg, -ránézett Andorra, akinek le volt húnyva a szeme. – Mi az, maga alszik? - -– Nem én. - -– Mondja – szólt a Csirke, akinek a kelő nap fényében csúnyául kormos -volt a szemöldöke és lila a festett arca. – Mink majd magát hazakísérjük -a szigetre és visszagyövünk a kocsival. Jó? - -– Savanyú! – kiáltott Andor. - -– Hallottam, nagyságos úr – mondta Savanyú meg se fordulva, már -lassított, fordult és a körút felé eresztette ki a két piszkos macskát. -Jó, szeles, friss szaladás volt ez, végig az üres körúton, fel a hídra, -aztán sebesen le a szigetre. Mintha a két sovány lovacska is élvezte -volna, szaporán és szorgalmasan verte a rövid trappot a homokos dunai -úton, fel-felhegyezve a fülét Savanyú hangjaira: „ééééh… nyiéééh… -nyieeee…“ - -– Magát Aradinak hijják? – kérdezte a Csirke, nyeszlett fekete -fátyolboát tartva a szája elé. Megint feléje fordult. - -– Igen. - -– Aladár? - -– Andor. - -Előre fordult. Aztán hirtelen megint vissza: - -– Mondja, nincs valami olvasni való könyve? - -– Van. - -– Ledobja? - -– Le. - -A kis hotel előtt már sepertek a parasztasszonyok. A Csirke kiszállt és -egy hajót nézett a Dunán. A hajó négy nagy uszályt vontatott és rengeteg -fekete füstöt bocsátott. - -– Milyen ereje van ennek a kis büdös hajónak – mondta Révész úrnak, aki -fázósan állt melléje, mialatt Andor pénzt adott Savanyúnak, kifizetve -azt is, hogy visszavigye őnagyságáékat. - -– Egy pillanat, – mondta, mikor a portást várták – ez itt az ablakom. - -Felmutatott egyik nyitott ablakra. A portás előjött. Kezet fogtak, -Révész úr kalapot emelt. Aztán vártak egy kicsit, míg Andor kihajolt az -ablakon: - -– Itt van – mondta. - -És eleresztett egy szinesborítékos könyvet, ami kinyilt a levegőben. -Révész úr elkapta. Zola Nanája volt rövidített és komisz magyar -fordításban. - -– Köszönöm – mondta a Csirke, megnézve a képet a borítékon. Révész úr -megint kalapot emelt. Beültek a fiákerbe, mintha az övék lett volna s az -elindult velük a dunai bokrok közt, visszafelé. Andor az ablakba -könyökölt, nagyon fáradt és kábult volt, minden érdeklődés nélkül nézett -utánuk. A fiáker lassú trappban indult velük, de mikor kikerült a bokrok -közül a nyilt útra, ez a lassú trapp is megszűnt, a lovak pihenő -lépésben kezdtek menni, Savanyú eleresztette a gyeplőt és rágyújtott s -látszott, amint megfordulva a bakon, beszélgetni kezd a két vendégével. -Lassan poroszkáltak így visszafelé a pirosló reggelben, mint valami -magára hagyott, együvé tartozó kis személyzet, miután elvált tőlük a -komoly ember, a fizető vendég, aki miatt a világon vannak. - - -XII. - -Valami ideiglenes volt az életmódjában. Mint egykor az a bizonyos hétfő, -amely a zagyva élet végét és a komoly munka kezdetét jelentette, most is -lebegett a távolban egy időpont, amikor majd mindez megváltozik. Nem -nagyon tudta megmondani magának, hogy ez mikor lesz és miért lesz. Csak -azt érezte, hogy ez nem maradhat így, ahogy van. Nem is szeretett ezen -gondolkozni, eltolta magától az egész kérdést, ha jelentkezett. Tovább -tolta másnapra, elfárasztotta, elaltatta. Rendszerint felkeléskor, – -mostanában már délután kelt fel mindennap – amikor friss kipihentséget -érzett fiatal tagjaiban, eszébe jutott, hogy ennek másként kellene -lennie. Ilyenkor nyugtalanság fogta el, forgolódott egy kicsit az ágyban -és bár semmire se gondolt, úgy érezte, mintha mélyen gondolkoznék. De az -állapot, amelyben élt, oly kellemesen kábult volt, hogy minden ilyen -nyugtalankodás egy „majd aztán“-nal végződött, friss kiugrással az -ágyból, egyenesen az ablakhoz, amelyen át Isten szép nyári délutáni -napja sütött be a szőnyeg csücskére, s amelyen túl fehérruhás nők -sétáltak piros napernyővel a sziget pázsit-ábrái közt. A Horn-palotában -azóta sem aludt. Egyszer, a ligetből jövet beszólt a házmesterékhez, -megmondani, hogy nem halt meg és csak vigyázzanak a lakására. Néhány -apróságot, amire szüksége volt, összecsomagolt és a házmesternével -kivitette a szigeti szobába. A jogi könyveket minden sóhajtás nélkül -dobta félre, valami nyugalmat érzett olyanféle gondolatokra, hogy hiszen -„majd aztán“ és „később majd csak“ és „akkor úgyis“, – ez tette, hogy -nem búcsúzott a könyvektől, sőt haragudott rájuk, mint a börtönőrökre, -olyan bizonyosra vette, hogy visszatérnek még hozzá, eljönnek érte -bebörtönözni a szemét és a fejét. Otthon, a budai lakásban is járt, de -nem ment be a szobákba, ettől az emléktől félt. Csak az előszobában ült -le, bottal-kalappal, ott beszélt a kövér Julival, annak is azt mondta, -hogy vigyázzon a lakásra, addig ne csináljon semmit, amíg ő nem -intézkedik. Itt se vallotta be magának a nyugtalanságát. A függő állapot -eltűrhetőbb volt számára, mint a változás és az a sok cselekvés, ami -ezzel járt volna. A kövér Juli is meglátogatta mindennap a -szanatóriumban az apját és már ő is tudta, hogy az öreg úr nemsokára meg -fog halni. Mikor a régi cselédek sopánkodó hangján erről beszélni -kezdett, Andor felkelt a székről és hirtelen elment. - -Az öreg úr haldokló állapota mostanában mint valami utolsó állomáson, -mintha megállt volna, tíz-tizenkét nap óta változatlan volt. Sem Andor, -sem az orvos nem vett észre rosszabbodást. Igaz, hogy most már majdnem -egész nap aludt, beszélni egyáltalán nem beszélt, s ha ébren volt, mély -szemgödreiben tompán fénylett valami, ami már mintha nem is szem lett -volna, hanem szürke fátyol mögött két csepp könny. Teljesen -érzéketlennek látszott minden iránt. Mindegy volt, ha Andor jött, vagy -ment, ha szólt hozzá, vagy ha hallgatott, ha megsimogatta vagy ha -gyöngéden megfogta sárga kezét, amely már nem volt más, mint vékony -csontok és vastag erek szövedékére vont hártya. Mintha a sors ajándéka -lett volna Andor számára ez a némán stagnáló állapot, ez az eleven -nem-létezése az apjának, amely javulást már nem igért, de szinte -rosszabbodással sem aggasztotta. Időt adott neki, hogy hozzászokjék a -halálhoz, hogy automatikusan elkészüljön arra a napra, amikor majd ez a -csekély létezés is megszűnik. Mikor esténként lejött tőle és -elgondolkozva lépett ki a szanatórium kapuján, úgy érezte, hogy az apja -is segít neki ebben a napról-napra való halasztásában minden dolgoknak. -Egy ilyen estén, a kapu előtt állva világosodott meg előtte, hogy az a -távolban függő terminus, az a bizonyos „majd aztán“ és „majd akkor“ nem -egyéb, mint az apja halálának időpontja. Az lesz az a nap, amely -felébreszti ebből a vánszorgó félálomból, a melyben most él, akkor -szakad rá minden munka, kötelesség és komolyság és az emberséges élet -elkezdése. És ez a gondolat aztán még azt a kis nyugtalanságot is -elcsitította, amely nagyritkán verdesni kezdett gyönge szárnyakkal a -szívében, mint a két marokba zárt verébfióka. Addig úgyse lehet semmit -kezdeni. Majd ha azon a borzasztó időn túl lesz és ha majd megnyugszik. - -Az éjszakai életét így valami virrasztás-félének fogta fel. Most már -teljesen éjszaka élt, a nyári reggel arany-sütésében feküdt le és -gyakran esti szürkületkor kelt. Megszerette az utca és a kávéház éjjeli -embereit, a csöndes és barátságos városi éjszakát, az éjjeli pincéreket, -kocsisokat, az éjjeli gyümölcsöskofákat, a levegő éjjeli -egyenletességét, és hogy így rászokott az éjszakára, még a csapatostul -kóborló fiatal ujságírókat is tűrhetőbbeknek találta. Ezeket eddig -mindig bizonyos ellenséges érzéssel, utóbb már gyűlölettel nézte, mert -hangosak, vidámak és az elbizakodottságig öntudatosak voltak. Volt -köztük az ő korabeli ember, de sok volt, aki még nála is fiatalabb volt, -s már nemcsak neve volt a világ előtt, hanem bizonyos tiszteletre és -különleges bánásmódra is igényt tartott. Egy nagyon fiatal versíró, -akinek a nevét a lapokból ismerte, néha a közelébe került a Moulin vagy -az orfeumkávéház asztalánál. Szinte durcásan fordította el ettől a -fejét, nem vette tudomásul, nem akart beállni azok közé, akik a -hosszúhajú gyerekembert megbámulták. Mikor néha négy-öt táncosnő csődült -a költőgyerek köré és nevetett a durva tréfáin, úgy utálta a kis költőt, -ahogy csak jómódú, semmittevő fiatalemberek tudják ezeknek a szerény -társadalmi sikereit irígyelni. Most azonban, hogy őt is megpuhította az -éjszaka, megszokta és eltűrte a kis költőt, ismerősen nézett rá, bár -elbizakodottnak találta és feltette magában, hogy tüntetően elkerüli a -vele való megismerkedést. A Csirke egyszer a kettőjük asztala köré -lépett és taktusban hol a kis költő fejét érintette vékony -nádpálcájával, hol az Andorét. Ez módfelett felbosszantotta, s még -mérgesebb lett, mikor észrevette, hogy a kis költő vele nem is törődik, -csak nevetve kapkod a Csirke pálcája után, sőt egyszer úgy akarta -elkapni, hogy az ő feje fölé nyúlt a pálca után. A pálcát ő kapta el és -messzire eldobta, s mikor a Csirke ezért melléje ült és azt mondta, hogy -addig nem megy onnan el, amíg a pálcáját vissza nem kapja, durván szólt -rá: „eridj a fenébe“ – amin a Csirke sértődött meg halálosan, bár -alapjában véve a kis költőnek szólt. Nem bírta el, hogy az a kis ember -már valaki. És ő senki. És ő még el se kezdett valaki lenni. De hiszen, -istenem, _akkor_ majd… és aztán majd… és kicsodák-micsodák ezek itt -éjjel a füstben és a zenés piszokban? És ez úgyis mind csak ideiglenes -és ő itt csak átmenetileg van, ezek meg itt maradnak életük végéig, -mind, pincérek, írók, cigányok, lányok… „Nem szégyelled magadat?“ – -mondta magamagának – „ezek közt valamit akarni, eközt a szegény -félbolond városi szemét közt, ahol most kínodban kóborolsz… sajnálnod -kellene őket, és majd több elnézéssel gondolsz vissza rájuk, ha majd -fenn jársz a komoly és derék nappali emberek világában, nagy rangban és -tekintélyben, az autódban, ahol melletted ül a finom kis úrhölgy, akinek -gyönge és jó illat száll a fátyolából és aki a térdeden nyugtatja -fehérkeztyűs kezét, mikor felszalad a nagy kocsi az Opera elé…“ Így már -derültebben tudott nézni a kis költőre, szánni még nem tudta, de lenézni -már kezdte. És a Csirkére se haragudott ilyenkor, a Csirke iránt -részvétet érzett, a Csirkének tíz forintot adott minden látható ok -nélkül. És néhány percre jól érezte magát a zenében, a lármában, -belebámult a falicsillárok fényébe, összehúzta a szemét és elképzelte, -hogy ezek lazán kötött bokréták égő üvegrózsákból, amelyeknek fénylő -sárgaréz száruk és lombjuk van. Ilyesmivel töltötte meg a képzeletét, -mikor az komolykodni akart, s ez kellemes és felületes volt, gondokat -elriasztó és képzelt jövőbe ringató, a cimbalomszóhoz és a nevető -zsivajhoz illő. Ilyenkor szinte észre se vette, hogy a Csirke – még -jobbkezében tartva a tízforintost – a balkezével az ő fényesre kefélt -haját igazgatja, inkább a simogatás, mint a rend kedvéért. - -Egyszer, mikor így elszórakozva ült és nem vette észre, hogy a Csirke -megint a hajával foglalkozik, arra riadt, hogy a Csirke hirtelen kapja -el a kezét a fejéről. - -– Mit csinálsz? – szólt rá és a hajához nyúlt. Egy csöppnyi kis piros -csináltvirágot talált a hajában, akkorát, mint egy nefelejts, ezt tűzte -oda a Csirke. De hirtelen abbahagyta a virágozást, mert Révész úr jelent -meg, a bejáratnál feltett kalappal ácsorgó urak közt. - -– Félsz tőle? – kérdezte, megszagolva a kis vászonvirágot. - -Csirke nem felelt, csak tagadólag rázta a fejét, tréfásan és sokáig, -felfelé kancsalító szemmel gyönyörködve abban, hogy hogyan röpdös a -homlokán a szőke hajfürt, mikor ide-oda rázza a fejét. A tagadó -mozdulatból a hajjal való játék lett, amit a Csirke nem akart -abbahagyni. - -– Ne rázd a fejed – szólt rá Andor. - -Nem felelt, tovább rázta a fejét és nézte a homlokán táncoló fürtöt. A -fiú ideges lett: - -– Nem hallod? - -– Mi ez? – nézett rá a Csirke, hirtelen abbahagyva a mozdulatot. – Mit -parancsolgat maga nekem? - -Fölkelt és Révész felé fordult. Andor rámosolygott és a kis piros -nefelejtset gyöngéden az arcához hajította. - -– Olyan féltékeny a Révész? - -A lány lenézett rá, mint aki azon gondolkozik, hogy hamarjában milyen -gorombaságot mondjon, de meggondolta, felbiggyesztette az ajkát és el -akart menni. Andor elkapta a karját. - -– Te, – tartotta vissza, csak hogy bosszantsa – mi van a könyvemmel? -Mikor adod vissza a könyvemet? - -– Azt se tudom, hol van – mondta a Csirke és húzakodni kezdett. - -– Elolvastad? - -– Nem én. - -– Hát akkor mért kérted? - -– Megmondom… ha elereszted a karomat. - -Eleresztette. - -– Azért kértem, – mondta, miközben megjelent a szája körül a kisfiús, -nevető vonás – mert azt hittem, lesz benned annyi udvariasság, hogy -felviszel minket a szobádba, pedig nem is voltál udvarias, mert ledobtad -az ablakon, akkor szerettem volna visszadobni, fel a fejedhez, mert ez -egy hencegés volt és nem is tudom, mire rá adtad ott úgy a bankot. - -Otthagyta, ugrálva ment a bejárathoz, ahol a sápadt Révész szigorúan -állt. Levette Révész kalapját és megint visszatette a fejére, s miután -így köszönt magának Révész helyett, a karjába kapaszkodott és cigarettát -kért tőle. Ma megint talpig vörösben volt. Hogy Andor utána nézett és -ezt a mókázását figyelte, úgy találta, hogy ez a lángvörös táncosruha -illik legjobban hozzá. Egy pincér gyujtotta meg a cigarettáját és Révész -úr, mialatt a cigarettatárcát visszatette a zsebébe, gyorsan és komolyan -beszélt a Csirkéhez, de nem nézett rá, hanem tovább is a táncolókra -függesztette a tekintetét. A szája szapora mozgásáról és a dacoló -tekintetéről látszott, hogy szemrehányást tesz a Csirkének. Aztán a -Csirke el akart indulni vele, még mindig a karjába kapaszkodva, a rendes -asztaluk felé, de Révész húzatta magát, nem akart vele menni és végül -kiszabadítva a karját, ott maradt a bejáratnál. A Csirke elugrált tőle -és táncolni ment egy parkettáncossal, mint aki nem sokat törődik ezzel a -haraggal. Andor Révészt nézte, aki egyideig nagyon komolyan állt ott az -ajtónál, aztán az órájára nézett, de nem ment el, hanem elindult egymaga -az asztala felé. - -Abban a pillanatban, mikor Révész zsebretette az órát és Andor -kíváncsian figyelte, hogy most elmegy-e, vagy sem, Révész mögött, a -lépcső felől jövet, megjelent a bejárat nyílásában Pécsi Lajos. -Szalmakalapja és csontos vörösbarna arca a Révész válla fölött látszott -először, amint a közönséget mustrálva benézett a terem zűrzavarába. -Ahogy Révész elindult előle, szabadon maradt egész nyurga alakja. Sárga -vászon sportruha volt rajta, túlrövid kabát, ami még hosszabbakká tette -a lábait és sárga keztyű a nagy kezén. Hátrafordult és szólt valamit -valakinek, aki nem látszott egy kövér pincértől. - -– „Mi ez?“ – mondta magában Andor, miközben lassan fordította el onnan a -fejét, hogy úgy ne lássék, mintha elkapná. „Mi ez?“ És lassan mintha -unalomból tenné, végigsimította az arcát a kezefejével, mint aki azt -vizsgálja, hogy simára van-e borotválva. Az arca forró volt. Ezen nem -lehetett változtatni, bizonyos volt, hogy elvörösödött. - -A tekintetével a Csirkéhez menekült, aki egyhelyben sebesen forgott a -szmokingos táncossal. Mintha a saját vörössége lobogott volna ott, -mintha visszaverődött volna a Csirke vörös szoknyájáról, újabb perzselő -érzés gyulladt ki az arcán. De csak nézte a Csirkét, hogy legyen hová -néznie, mozdulatlan fejjel, megrögzítve így a szemét minden újabb -találkozás eshetőségére. Ekkor a folyton forgó vörösségen túl, a -parkettnégyszög túlsó partján, a sűrűn ülő publikum közt megint belement -a tekintetébe Pécsi Lajos sárga vászonruhája, nyurga felsőteste, amint -asztalt keresve haladt a fejek fölött. Pécsi mögött, híven követve őt, -mint a kutya, s arcát mohó kíváncsisággal fordítva a táncolók felé, jött -Turnovszky Iván. Soha életében nem hasonlított Ellához, csak most. - -A pincér a négyszög túlsó szélén szorított nekik helyet egy asztalnál, -ahol már ült két egyszerűen öltözött férfi. Ezek összébb húzódtak, Pécsi -udvariasan köszönt nekik, aztán leült. Csak akkor tette le a -szalmakalapját. Csontig nyírott szőke koponyája halványan fénylett a -rézbarna arc fölött. Iván kíváncsi diákfeje mögüle kandikált ki a -táncoló nőkre. Andornak lehetetlen volt nem látni őket, mert -szembenültek vele, épp abban a vonalban, amelyben a Csirke forgott -szédületesen a táncossal, egy vad two-step lármás zenéjére. Ők is a -Csirkét nézték, aki Andor odaerőszakolt szemében már csak kínzó, forgó -vörösség volt, egyre égőbb és egyre szétfolyóbb, egyre összekevertebb a -Pécsi sárga ruhájával és a táncos smokingos feketeségével, – a zsivajban -sárga-vörös-feketén lobogó lángmotolla, amelyről nem lehet levenni az -odababonázott tekintetet egészen a káprázásig, a tűrhetetlenségig, -addig, amíg meg nem áll a forgás. Mintha verseny volna, hogy melyik -bírja tovább: a forgás-e, vagy az egyre nagyobbra tágított szem -önkínzása. És ezt a versenyt egyre gyorsabban és vadabbul hajszolta a -czigány galoppja: a bőgő hátán döbögve csattogott a vonó, a cimbalmot -sebes taktusban a verő nyers végével csengette egy félbolond szmokingos -hindu, és mindezek fölött fennen visítva, önmagával kergetőzve -jajveszékelt a kis klarinét, apróra hasogatta a lármát, mintha egy -mérges kis kutya futkosott volna a pódiumon vigyorgó cigányok közt, akik -a taktust dobogtatva hágdostak volna a farkára. - -A meredten égő szem győzött, a forgás maradt előbb abba. Szerencsére -nagy taps tört ki, mikor a Csirke halálra sápadtan, mosolyogva, a -szívére szorítva a kezét, abbahagyta a forgást és szédülten ment Révész -asztalához. A táncos is megtámaszkodott, gyors és mély -lélekzet-kapkodással, óriási sárga fogsorát kínos-fáradt vigyorgással -mutatva. - -A nagy siker lármájában Andor behúnyhatta a szemét, aztán nézhetett -máshova. Azt még látta, hogy Pécsi is tapsol és hátramagyaráz Ivánnak, -aki nyitott szájjal fordult a Csirke felé és bámulta, hogyan liheg -nevető arccal Révész mellett. Révész megint komolyan és szaporán beszélt -hozzá, másfelé nézve, megint szemrehányást tehetett neki. - -Mikor a taps elcsöndesedett és minden hangos összevissza-beszéd és -nevetés kikeveredett a tapslármából, hogy eluralkodjék a zsúfolt -teremben, ahogy nagy mutatványok után lenni szokott, a cigány, mintha -nem is ugyanaz lett volna, aki az előbb megvadult, lassan és érzelmesen -halk francia keringőbe kezdett. A parkett négyszögén, amely a mutatvány -után üres maradt, most álmatagon megjelent a kövérvállú, dekolletált -úrhölgyutánzó nő, fekete strucckalappal és fekete estélyruhában, únottan -fordította ég felé ismert kéjelgő szemeit és púderes, telt karját -rátámasztva egy sovány, vöröshajú táncos vállára, lassú csúszásokkal és -kicsire aprózott szaladgáló lépéskékkel kezdte meg a bosztont, a táncos -válla fölött le-lenézve az égből az asztaloknál ülőkre, kéjesen fáradt -pillantással keresve azt a kéjesen fáradt angol lordot, aki százötven -koronát adna anélkül, hogy bármit is csinálni kellene érte. - -Erről a hölgyről Rácz Miklós jutott eszébe Andornak. Ő szokta ezt -felfalni a szemüvegével, keservesen és reménytelenül, mert a kéjvágyó -úrhölgy itt csakis ingyenpénzre vágyott, soha itt kéjről szó sem -lehetett. Egy idős német gyárosa volt, szőkén őszülő vad germán óriás, -akinek otthon beteg felesége volt, s aki a pénzéért agyonszerette a -szegény teltvállú úrhölgyet, úgy, hogy az örült, ha békén hagyták, sőt -csakis olyan férfiakhoz vonzódott, akikről bizonyos volt, hogy semmit -sem akarnak tőle. Andor örült, hogy most Rácz Miklós nincs itt. Igy -egyedül majd csak megússza azt, hogy Pécsi ott ül Turnovszky Ivánnal. De -a komoly Rácz fürkésző szemüvege és zord erélye nyugtalanítaná, kihozná -a sodrából. - -A kéjes úrhögy után újabb két pár jelent meg a parketten, majd két nő -indult táncra együtt, útálatosan összetanult két rövidszoknyás, -kalaptalan lány, az egyik Somogyihoz hasonlított, fiatal horgas-tüzes, -pirosszájú vadzsidó szépség, a másik tömpe, kutyaképű púderes, idősebb, -de rövidebb szoknyájú. Most már négy pár táncolt és a táncmester a -parkett közepére állt, úgy, hogy Andor elől elég gyakran fedték el -Pécsit és a bámuló diákot. Egy kicsit meg is nyugodott. De abban a -pillanatban, mikor ezt konstatálta, tudniillik azt, hogy -megcsillapodott, megint felzajgott benne a nyugtalanság, a türelmetlen -mérgesség, a szégyen és a düh: „Mi csillapodott meg bennem? Miért voltam -izgatott? Mi ez?“ - -Felgyulladt a szeme a haragtól, eszébe villant, hogy Pécsi észrevehette -az ő bujdosó tekintetét. Ez a feltevés dühbe hozta és most Pécsiék -irányába nézett. Arrafelé gomolyodtak össze a táncolók, lassan és kis -körökben finomkodva mozogtak, úgy, hogy sokáig takarták el előle Pécsit. -De kivárta őket, mint ahogy az ember kivárja a holdat a mozgó felhő -mögül, s akkor igen lassan, de végre megjelent előtte Pécsi arca, -vizesszürke szeme, amely nyugodtan, de szándékkal nézett az övébe. -Komisz szúróssággal ereszkedett lassan bele ez a hűvös tekintet az ő égő -pillantásába, mint hidegen fénylő, biztosan vezetett vívótőr a forrón -lélekző tüdőbe. A sportban felnőtt, németből magyarrá gentrysedett -csontos-szívós férfi kihívása volt ez a lágyabb, nyugtalanságra és -izgatottságra hajlandóbb fiúval szemben, akiben most a keresztény -anyától örökölt türelmet és szelid nyugalmat pirosan borította el az -apai zsidó vér. Aztán, az első támadás után, most már mint két éles -horog akadt össze a tekintetük. Andor érezte, hogy egy ér rugdalózik a -nyakában és hogy a szája akaratlanul és a saját szántából formát -változtat. De most halálos elszántsággal akasztotta bele a tekintetét a -Pécsiébe. Olyan pillanat volt ez, mint mikor két birkozó sok kerülgetés -után komolyan markol egymásba és hosszan, vésztjóslóan marad így -mozdulatlanul, mintha gondolkodnék. Nem lehetett kétség, ennek a -tekintetnek az ezredrésze is elég lett volna, Pécsi halálosan és -szívósan szerelmes Ellába, gyors ugrással termett a lány mellett, mikor -Andor elkódorgott mellőle és most többé nem ereszti. Pécsinek a zárt, -vékony ajkai mögött szinte látszott a két erős szemfoga, amellyel, mint -egy sovány, izmos kutya, fogja a szőke lány fehér húsát, és a rettenetes -az volt ebben a képben, ami Andor szeme mögött megjelent, hogy a lány -könnyelműen mosolyog, mialatt ezek az éhes-éles fogak a fehér -gömbölyűségeit fogva tartják, olyan vadul, hogy annak is fáj, aki nézi. -Útálta most Pécsit, valóban kutya volt a szemében, rút, sovány, -kiéhezett kuvasz. Nem tigris vagy oroszlán. Azokra a félórákra ugrott az -emlékezete, mikor hárman voltak együtt: most télen a jégpályán, egyszer -a lánynál, ebéden, régen, egyszer a korzón, estefelé, – mindig éhes és -sovány volt ez a Pécsi, de akkor fátyolozott volt a szeme és lemondó az -arca, kérlelő, ha a lányra nézett, hamis és gyűlölködő, ha az övével -találkozott a pillantása. Most se volt diadalmas a szeme, csak bátorság -és a védekezés elszántsága nézett belőle. Pécsi azt szerette volna, hogy -ez jéghideg biztonságnak lássék. De az az idegáram, amely a mélyek -mélyéről jön és milliomodrészekre osztja a pupilla rezdüléseit, az olyan -érzékeny nézőnek, mint aminő Andor most volt, világosan megmutatta, hogy -az egyenesen előre szúró vívótőr tűhegye finoman és alig láthatóan -reszket, a hideg pengét mozdulatlan kéz vezeti, de egy féltékeny szív -vére lüktet hajszálnyi rendetlenséggel a leghegyében. Ez adott a -forrósághoz erőt és gúnyt az Andor nézésének, amelyben most már volt -valami diadal, fájdalmas és pillanatnyi, de mégis felülkerekedés az új -gazdán, a parvenűn, az alkalmi tulajdonoson, benne volt az eldobott régi -jogok titkos fájlalása, az elherdált vagyon dacos „üsse kő“-hangulata, -és az egészen végigsugárzott valami, rezignáltan hencegő, ami azt -mondja: „ugyan ne büszkélkedjél, hiszen ha én akartam volna…“ - -Nézték egymást, most már szántszándékkal, meg-megszakítva a táncoló -pároktól, de nem mozduló szemcsillaggal, tökéletesen megtartva az irányt -akkor is, mikor testek és ruhák mozogtak el közöttük. Egymásba sütöttek, -mint két egymásnak irányzott reflektor, amelyek találkozó sugarában -élesen megvilágítva állt, aki képzeletükben közibük lépett: a -változatlanul kacér mosolyú, jelentéktelen csinosság, fiatalon és -karcsún, szőkén és kövéredőn, egyikre se pillantva, a távolba mosolyogva -a férjhezmenés és a polgári jómód kis krajcáros dicsősége felé, -felületes érzékekkel, sekély érzelmességgel, tulajdonképpen semmit sem -akarva, csak élni, enni, öltözködni és mosolyogni, de most ebben a -kettős sugárzásban érzékien és szerelmesen felragyogva, vakító -menyasszonyi fehéren, mint minden boldogság atlaszfényű forrása, mint az -erősebbnek győzelmi jutalma, akiért ölni vagy halni kell. - -A reflektor mögött mint kis tolvajlámpa pislogott rejtetten a táncosnők -felé az Iván szeme. Ez is erősítette Andort. Ha ez a száraz Pécsi így -hízeleg és kedveskedik ennek a kis svindlernek, hogy elhozza ide, akkor -még szüksége van rá. Akkor még nem lehet olyan nagyon rendben a dolga -Ellánál. Ő ismerte Ivánt és őrző szerepét. Nem bánta volna, ha az ő -tekintetével is találkozik, de ez lehetetlen volt. A kis diák minden -pillanatban másfelé villantotta a tolvajlámpát, mohón és határozatlanul, -szinte ijedezve, mint egy szegény és szerény tolvaj, aki szalonnáért -jött és a kincstárban találja magát. - -Még nézte egyideig Pécsit, akinek a tekintete változatlan maradt, aztán -úgy gondolta, hogy ebben a halálos párbajban győznie kell s ekkor – még -mindig nézés közben – lassan gúnyosra mozdította a száját, mosolyt -erőszakolt, pillanatra se véve le szemét a Pécsiéről. Feldobogó szívvel -és mindenre készen még megvárta, amíg a csontos barna arcon elfehérül a -lenszinű nyírott bajusz a boszankodásban feláramló pirosságtól. Aztán -még mindig várt, mint aki rendelkezésre áll, majd lassan elfordította a -szemét másfelé és a fizetőpincért hivta. Fizetett, fölkelt, az ajtóig -sétált és onnan is visszanézett. Győzelmet érzett. Látta, hogy Iván -kérdez valamit Pécsitől, de Pécsi a semmibe néz és nem felel. Iván már a -vállán kopogtatott, mire nagynehezen feléje fordult. Andor ott maradt az -ajtóban és a tömpe kutyaképű táncosnővel beszélgetett. Maga se tudta, -mit. Sőt virágot is vett neki, mikor a virágárús asszony arra jött. Négy -nagy vörös rózsát. Közben elhozták a felöltőjét, ezt a karjára vette. -Nem akaródzott neki elmenni innen. A tömpeképű otthagyta, egyedül -maradt. És ebben a pillanatban váratlanul minden győzelme összeomlott s -ahogy arra a percre gondolt, mikor ezek bejöttek a terembe és Iván úgy -hasonlított Ellára, – életében először – mikor erre a percre gondolt, a -menthetetlen és halhatatlan irígy szerelem sajgott végig rajta, de nem -az idegein, hanem a csontjai velejében, valahogy a lábából érezte -fölfelé jönni a mellébe, ahol szétterjedt és feldagadt a torkáig. Ott -sikerült csak leszorítania gyilkos erővel, úgy, hogy ott aztán meg is -állt. A következő pillanatban pedig világosan érezte, hogy züllött és -rendetlen élete ideiglenességének és minden dolgok kábult halogatásának -nem az apja halála a véghatára, nem is ez volt az soha, hanem az a nap, -amelyen Turnovszky Ella máshoz fog férjhezmenni. - -És erre a gondolatra most mintha gyorsan kiürültek volna a lába -csontjai, úgy elerőtlenedett és kihűlt, hogy az ajtófélfához kellett -támaszkodnia. Mosolygott, hogy azok, akik ezt az elgyengülését látják, -ne gyanítsanak rosszullétet. Hallotta, hogy az emberek közül, akik -előtte ide-oda mozogtak, beszél hozzá valaki. - -– Igen – mondta, erőt véve magán, s csak akkor látta, hogy Révész úr áll -előtte, az beszél hozzá. - -– A Csirke az öltözőben van – mondta – és nagyon kéri, jöjjön velünk, mi -a Terézvárosi kávéházba megyünk, a pincébe, a kuglizó mellett van egy -szeparé. Lehet, hogy Rácz szerkesztő úr is odajön. - -– Rácz szerkesztő úr? - -Ez a név valami megfogózás-féle érzést keltett benne. Révész megint -beszélt, kérdezett valamit. - -– Köszönöm, nem, – mondta Andor – hazamegyek, nagyon fáradt vagyok. - -És már ment is le a lépcsőn. Egy kocsi vitte, rántotta a sziget felé. A -hídon nagyot lélekzett a dunai szélből. Mikor meglátta a szállót, -rettenetesen megijedt attól, hogy most egyedül marad. Tulajdonképpen -most kellett volna leinnia magát az eszméletlenségig – gondolta. Aztán: -„Igy is fogok tudni aludni, halálosan fáradt vagyok.“ Felment a -szobájába és gyorsan levetkőzött. Befeküdt az ágyába és nézte a villamos -lámpa izzó drótszálát a hálószekrényen. Furcsa, máskor bántotta a -szemét, most akár órákig nézhetett volna bele. „Vége az életemnek“ – -gondolta és egy nagyon egyszerű kérdést tett fel magában: „Istenem“ – ki -is mondta félhangon – „mért hagytam én ott Turnovszky Ellát?“ Megvágta -magát ezzel a kérdéssel, mint az éles késsel. Fájdalmat érzett és a -vérvesztés hűlő érzését, egyszerre. „Nem“, – mondta megint félhangosan – -„ez egészen furcsa, ezt az érzést egy pillanatig se lehet elviselni, -olyan tűrhetetlenül fáj.“ Kiugrott az ágyból, felöltözött. Eloltotta a -lámpát, lement, csöngetett. Mikor a portás kieresztette, sietve indult -el a város felé. Azt érezte, hogy ezt a bajt, amit most felismert, -gyógyítani nem lehet. De a fájdalmat csillapítani kell, mert egyszerűen -eltűrhetetlen. Valami borogatás a szív tájára… Megállt arra a -gondolatra, hogy ezt a kínt testi úton lehetne enyhíteni. A morfiumra -gondolt. Aztán tovább sietett, idegesen. „Marhaság“, – mondta – -„pillanatnyi dolog, ezen segíteni kell… embert kell látni… nőt kell -látni, egy lányt kell megcsókolni… valaki kell, aki szeret… csak egyedül -nem szabad maradni…“ - -Fél kettő volt. Megint megállt, lehajolt és apró kavicsokkal rakta meg -az egyik zsebét. Egynegyed háromkor az Erzsébet-körút egy -mellékutcájában állott és ezeket a kis kavicsokat egyenként dobálta fel -a sarokház egy elsőemeleti ablakára, amely mögött Gyulai Olga lakott. - - -XIII. - -Az utca üres volt, senki se zavarta ebben a munkában. A kis kavicsok -egymás után koccantak az ablakon, de a sötét négyszög mögött nem mozdult -semmi. Egyre fölfelé nézve, a zsebében nagyobb kavicsot keresett, ezt is -feldobta. Ez nagyobbat koccant, mint a többi, ez után tovább is várt. - -– „Szenvedek“, – mondta magában, tekintetével fenn függve az ablakon – -„különös érzés, bizonyos, hogy ez lelki szenvedés, amit most érzek, -életemben először szenvedek.“ - -Behúnyta a szemét s rövid perc alatt végighúzódott az emlékezete egész -életén, mint simító kéz a puha terítőn. Semmi gyűrődést, akadályt nem -talált; a polgári jómódban nevelt egyetlen gyermek férfi-élete most -vetette az első ráncot. - -– „Rossz dolog szenvedni“ – járt a fejében. Nem tudta, mit kell ez ellen -tenni, tűrni roppant nehéz volt, szinte lehetetlennek látszott. - -Megint koccant egy kavics, utána két kicsi egyszerre. Föltette magában, -hogy még három utolsót dob, és ha ennek se lesz eredménye, elmegy. De -hová? Mikor az elsővel célozni kezdett, az ablak mögött megrándult a -redőny. Egyszerre, mintha vékony fénycsíkokkal repedezett volna meg az -ablak sötét négyszöge, a megritkuló redőny mögött megvillant a szoba -barázdált világossága. A redőny recsegve huzakodott felfelé és Olga -jelent meg az ablakban. Andor kalapot emelt. A lány egyideig az üvegen -keresztül nézte, aztán eloltotta a lámpát és kinyitotta az ablakot. -Hajnali fél három körül még teljesen fel volt öltözve. - -– Kezét csókolom – suttogta fel a fiú. - -– Andor? – kérdezte fenn a lány. - -– Igen. - -– Az Istenért… mit csinál itt? Maga dobta a köveket? - -– Én. - -Közelebb lépett. Izgatott volt a hangja: - -– Kérem, Olga, – mondta hangosabban – igen-igen nagy dologról van szó… -életbevágó ügyem… okvetlenül beszélnem kell magával. - -– Most? - -– Azonnal. - -– De hát az Istenért… az Istenért… - -A fiút a sok „Istenért“ kihozta a sodrából: - -– Az Istenért, ne rémüldözzön… segítenie kell rajtam. Ha tudná, mily -nagy szükségem van magára. - -– Most rögtön? - -– Fel akarok menni. - -Ez oly határozottan volt mondva, hogy Olga megijedt: - -– De mit gondol? Megőrült? - -– Meg. - -Indult, a kapu felé. - -– Nem lehet, – szállt utána a fojtott, fájdalmas hang – az Istenért, -hova gondol! Nem az én lakásom ez… - -Most jutott csak eszébe Gyulai Irma – és talán Rodics, az ügyvéd van -nála. Megállt. „Szegény lány“ – mondta. Megsajnálta a virrasztó Olgát, -elképzelte a kis lakást: az egyik végében, a hálószobában a kényelmesen -szuszogó régi viszony, a másik végében meg ez a ruhástul virrasztó lány, -amint rémülettel húzódik egy távoli sarokba, el a két kövértől, mint a -riadt nyúl az oroszlánpár ketrecében. - -Visszament az ablak alá: - -– Jöjjön le – mondta parancsolóan. - -– Lejöjjek? – hangzott felülről az átmenet a beleegyezéshez. - -– Ha nem jön le, én megyek föl. - -Olga hátralépett: - -– Jó, jövök – suttogta és betette az ablakot. Néhány perc mulva nyilt a -kapu és kijött, a kezét nyújtva Andor felé, aki ott várta. Mikor -meglátta a halvány arcot a nagy, komoly szemekkel és végigpillantott az -örökös, az egyetlen fekete selyemruhán, úgy érezte, hogy nem tudja, -miért jött ide és mért hívta le a lányt. Most itt volt és hirtelenében -nem tudott vele mit csinálni. „Bolond dolog ez“ – gondolta; érezte, hogy -egy kicsit kiszaladt a lába alól a föld, vagy ő tántorodott meg belül -valahol, de tudta, hogy szabálytalan és szeszélyes dolgokat csinál, az -akarata ide-oda szaladgál valami elől. A lány csudálkozva nézte: - -– Miért hallgat? - -– Mert meglepett… hogy lejött. - -Karonfogta Olgát: - -– Köszönöm, hogy lejött… nem is tudja, mit tett ezzel nekem… jöjjön. - -A lány megállt: - -– Hova? - -– Sehova. Ide… itt sétálni, csak itt, a ház előtt. Amíg megnyugszom. - -Újra elindultak, a lány a földre nézett, úgy ment nagyon lassan -mellette. Azt hitte, érti a fiút, némi elégtétel és ostobácska büszkeség -fogta el. A multkori esti séta és az értelmetlen csók óta nem is látta. -Hetek multak el azóta. Eleinte várta; a színháznál jövet is, menet is -nagyon szétnézett mindig, de utóbb belenyugodott, hogy a fiú elkerüli, -többé nem jön. Gyakran tettek már így vele óvatos és jobbérzésű -fiatalemberek, mikor egy kicsit beleszerettek. Az első melegebb -beszélgetés után otthagyták, okosan elmentek a szegénysége és a -névtelensége, a rossz családja elől, megszöktek, hogy ne kelljen -feleségül venni, vagy mert nem tartották könnyűnek és veszélytelennek a -vele való egyéb szerelmet. Most, hogy ez a fiú ennyi idő multán ilyen -váratlanul és ilyen bolondos módon jelentkezett, meg volt győződve, hogy -ezt a szerelem hozta vissza, kezdődő és forrongó szerelem, amely nem -bírt magával, és amely ma hirtelen legyőzte az okosságot. A fiúnak jól -esett szép, telt karjába kapaszkodni, gyöngéden szorította magához és -most már örült, hogy vele van, pillanatnyi megnyugvást és elfoglaltságot -érzett. Lassan és szótlanul mentek az üres körút aszfaltján, hallgatták -egyszerre járó, egyforma lépteik koppanását és mind a kettőnek kedvére -volt a hallgatás, a ritmikus, lassú együttlépés az enyhe éjszakában, ok -és cél nélkül. A lány nem szólt, mert kis hiúsága minden éhségével -várta, hogy hogyan fogja elkezdeni a fiú és mit fog mondani. A fiú meg -hallgatott, mert most elég volt neki maga ez az állapot, szerette volna, -ha egyáltalán nem kell majd beszélni. A következő utcakeresztezésnél -megálltak, megfordultak, visszafelé sétáltak. Csöndesen kezdte a fiú: - -– Még nem aludt? - -– Nem. - -És két-három lassú lépés után: - -– Miért? - -– Csak. - -– Ruhástul virrasztott? - -– Levelet írtam. - -– Kinek? - -A lány ránézett: - -– Mi köze hozzá? - -A fiú ideges lett. „Vidéki dolog“ – gondolta. – „Még azt hiszi, -féltékeny vagyok.“ Megharagudott a lányra: - -– Mondja, – szólt majdnem nyersen – hogy van az, hogy első szóra lejött? - -Ez egy kicsit meglökte az egész építményt, amit a fekete lány magában -összerakott. Brutálisnak találta a kérdést: - -– Ezért hívott le? Hogy ezt kérdezze? - -Haragosan mozdult a szeme. Megállt és megint ránézett Andorra. Könnyen -sértődő érzékenysége felborzolódott: - -– Micsoda lovagiatlanság ez? - -Hirtelen nagyon megharagudott, nem is a fiúra, hanem magára, az -optimizmusáért, azért, hogy ilyen könnyen hitt a sikerében. -Elkeseredett. Sírni szeretett volna, mérges lett. Elszaladt a kapu felé, -a csengőhöz nyúlt, ott kapta el a kezét Andor, aki utána ugrott, -lefogta, mielőtt még becsöngethetett volna: - -– Ne haragudjon rám, bocsásson meg, – mondta kedvesen, meleg és őszinte -szomorú mosollyal – nézze, ma bolond vagyok és kétségbe vagyok esve… ne -hagyjon magamra… bocsásson meg… mindent elmondok. - -Megint karonfogta és elvitte a kapuból. A lány engedett neki, egy -pillanatra megint fellobbant benne a remény és a hiú kíváncsiság: - -– Hát mondja meg, amit akar, nekem vissza kell mennem. Borzasztó ez, -hogy lejöttem, még most se tudom, mért tettem. - -– Édes Olga, jó Olga – mondta a fiú, nagyon magához szorítva a karját. – -Drága Olga. Szerelmes vagyok. - -A lánynak biztonság szállt a szívére. Megint hallgatott, fensőséggel és -kellemes elégedettséggel várta a többit. Megint mentek, lassan léptek -egymás mellett. De hogy a fiú nem szólt, a lány kezdte, az ő módja -szerint: - -– Talán a volt menyasszonyába? - -– Nem – felelt egészen tompán. Nagyon-nagyon szorította a karját, a -kezét is megfogta, jól átkulcsolta az ujjaival. - -– Talán a vörösruhás táncosnőbe? - -Ez már fölényes biztonsággal volt mondva, egy kis csúfolódás is -muzsikált benne, úgy, hogy Andorban felágaskodott a gyerek -kegyetlensége. Halkan felelt: - -– Abba. - -– Gratulálok – mondta Olga, még mindig diadalmasan, most már bizonyosra -véve, hogy pillanatok választják el a fiút a kitöréstől: „beléd, beléd -vagyok szerelmes, őrülten szenvedek, könyörülj rajtam…“ Mosolygott és -csiklandoztatta a hiúságát ezekkel a cicázó pillanatokkal. Könnyedén -mondta: - -– Igazán? - -– Igazán. - -– És nagyon szereti? - -– Őrülten. - -– Ne mondja. - -– De mondom. - -– Na és… remélem, viszonozzák. - -– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy én… hogy én… rettenetesen… nagyon… és -szenvedek… - -Még mindig szorította a lány kezét, most a melléhez vonta és odanyomta, -erősen, mintha a mellének azon az oldalán is lett volna egy szíve. -Idegesebben kezdett beszélni: - -– Már nem birom… azért jöttem ide magáért… maga komoly és olyan -végtelenül megnyugtató… és maga is boldogtalan… és hadd lehessek itt egy -kicsit magával… itt maga mellett. - -Ránézett és találkozott a pillantása a lány leső, figyelő tekintetével. -Az arca komoly volt és a szeme égett. A lány az egész testében érezte, -hogy most meg fogja csókolni és nem bánta, már szinte várta is, ahogy -önkéntelenül meglassúdott lépéssel, szinte hozzánőve ment mellette, az -arcát feléje fordítva, olyan közel a fiú arcához, hogy érezte a melegét. - -– Olga, – mondta forrón és halkan – mentsen meg engem. Úgy érzem, hogy -végem van. - -Megálltak. A lány a szemébe nézett és lassan fölemelte a szabad kezét, -megcirógatta a fiú arcát. Ez lehúnyta a szemét. A lány mosolyogva -suttogta: - -– A kis vörös táncosnőbe? - -– Abba. - -Közelebbről nézett a szemébe, már szinte érintette az ajkával a -bajuszát. Alig hallhatóan mondta: - -– A kis vörös táncosnőbe? - -– Abba. - -– Ejnye – mondta és megriadt. Egy kicsit sok volt már ez a tréfából. -Eltűnt az arcáról a mosoly. Összehúzta nagy fekete szemöldökét, -gyanakodva nézett a fiúra: - -– Tréfál? - -– Nem – mondta ez és nyiltan nézett rá. - -– A táncosnőbe szerelmes? - -– Mondtam. - -Kihúzta a karját a fiúéból és mikor érezte, hogy az könnyen engedi, -hideg ijedtség ment végig rajta. Világos lett előtte, hogy ez másba -szerelmes. Nem tudta, mit csináljon, csak állt előtte, még mindig -komoran összehúzott szemöldökkel vizsgálva a fiatal és sápadt arcot, a -fiú szemét, amely erre a szigorú kémlelésre kissé zavart lett. Andor -lehajtotta a fejét. A lánynak azonnal visszatért a lélekjelenléte. A -hiúság automatikus védelme, női reflexmozdulat volt az a nyugalom, amely -elömlött az arcán. Ez lassan elsimította a mély ráncot a szemöldökei -közül, amelyek méltósággal húzódtak vissza magas őrhelyükre. A feje alig -észrevehetőn megemelkedett, csak a hangja volt egy gondolattal -szárazabb, mikor megszólalt: - -– Azt hittem, tréfál. - -És hozzátette, most már ezt a szárazságot is leküzdve: - -– Mondjon el nekem mindent, én tudok jóbarát lenni. - -Inkább megölette volna magát most itt ebben a helyben, mintsemhogy egy -lehelletet is eláruljon abból a kegyetlen csalódásból, amit érzett. -Fiatalemberek, akik szép lányokkal lapdáznak, szokták így mímelni az -érzéketlenséget, mikor az arcukba csapódik a tenniszlapda, s a lányok -ijedten szaladnak oda, hogy fáj-e. De ezeknek soha még nem sikerült ez -tökéletesen. - -– Ma este – mondta Andor – láttam valakit, aki… - -Elhallgatott. Könnyű társalgóhangon segítette Olga: - -– Aki? - -– Valakit láttam, valakinek a szemébe néztem. Nem nő volt, férfi. -Percekig néztük egymást. És én… én… nem tudom, de csak később tört ki -belőlem… magam se tudom… - -Most a lány kapaszkodott az ő karjába, tökéletes hidegséggel, és -nyugodtan mondta: - -– Maga nagyon izgatott. - -– Igen – szólt a fiú, és levette a kalapját. A hajához nyúlt és megint -feltette a kalapot. – Egy kicsit még izgatott vagyok. De maga oly jó -hozzám. - -– Nyugodjék meg – mondta halkan a lány. – És ki volt az a férfi? - -– A szeretője. Annak a lánynak a… - -– Révész úr? - -A fiú kényszeredetten mosolygott: - -– Ezt is tudja? - -– Somogyi mindent elmesél. A lányt Csirkének hívják és a szeretőjét -Révésznek. Az tanítja táncolni otthon. - -– Az tanítja? Ezt nem is tudtam. - -Kínozta az, hogy a nyomorúságát, ami kitörőben volt, ami ki akart -buggyanni belőle, dőlni a szájából, ordítani, most, mint valami -fojtással, leszorítja ez a hazugság: Csirke és Révész úr. Olga tovább -beszélt, játszatta a kínlódó közömbösségét: - -– Somogyi mesélt róla. Hogy milyen graciőz. Fiús, kedves. Tizennyolc -éves. - -– Tizennyolc éves… - -– Csinos. És mindig maga körül ugrál. - -Ez igaz volt. A Csirke únos-úntalan hozzászaladt, cigarettát kért, vizet -ivott a poharából. Eszébe jutott a kis piros vászonvirág, amit ma a -hajába tűzött. És a tekintetében mindig volt valami bámulás, mikor -beszélt vele. - -– És mi volt Révész úrral? - -– Néztük egymást. Nem tudom. Megbolondultam. Meg akartam verni. És az a -nyugalma, amivel nézett… Azt fejezte ki, hogy hiába minden, a lány az -övé, az ő tulajdona… és nem engedi, a fogával kapaszkodik bele. - -Izgatottan beszélt. A lány egyre nyugodtabb lett. Hideg és halavány -volt: - -– És maga… olyan nagyon szereti? - -– Nem. Csak most… úgy érzem, hogy ez valami rettenetes… tűrhetetlen, ez -a féltékenység és ahogy akarom és akarom és akarom… - -Ez olyan vadul őszinte volt, ez a sok „akarom“, hogy Olgában -megkeseredett a színlelt közömbösség. - -– Ne haragudjék, – mondta – de egy ilyen kis senki, ilyen kis -táncosnőcske… akit mindenki megkap… hiszen ez egy kis… - -Már nagyon ideges volt a fiú: - -– Mit akar mondani? - -– Hogy ez… nem méltó magához, egy ilyen kis… - -– Hát ki méltó? – riadt rá. - -– Na, na, nem kell azért… - -– Ki méltó? – mondta nyersen. – Mi az, hogy méltó? Micsoda beszéd ez? -Micsoda hencegés ez? - -A lány eleresztette a karját és megállt. Andorban forrt, forrt a -tárgytalan harag, a lázadás ez ellen az értelmetlen hazudozás ellen, -megint feszítette belülről a vágy, ami idehozta: kinyitni a lefojtott -torkát, hogy zuhogva dűljön ki belőle minden kínlódás. De nem ment, -sehogy se ment, mert ugyanakkor, amikor ordítani szerette volna az -igazat, a hazugságok kötelét ő maga hurkolta egyre szorosabbra a torkán. -Most már tudta, hogy képtelen az igazi kínjait megmutogatni, most már -csak a külsőségekbe kapaszkodott, s hogy valahogy segítsen magán, durván -ismételte: - -– Micsoda hencegés ez? Mert az egy szegény kis ringyó? - -A lány szenvedőn torzította el az arcát. Lecsukta a szemét: - -– Istenem. Micsoda hang. - -– Mert az egy ringyó? – ismételte dacosan. – Mert ringyó? - -Szerette volna százszor mondani ezt a szót. - -– Kísérjen haza – mondta halkan, izgatottan Olga. – Nem tudom, mi -történt magával. - -Indult. Andor megfogta, visszatartotta. Megrémült, hogy egyedül marad. -Fogta a halvány fekete lányt, mint a prédáját, nem bánta, most már -akármi történik is. Elő akart idézni valamit, bármit, valami lármát vagy -izgalmat, amibe belekiálthassa a tűrhetetlen fájdalmat, kirobbanthassa a -feszültséget, amitől nem bírt szabadulni. - -– Ez a ti komiszságotok – mondta. – Ti vigyáztok magatokra, mert el -akarjátok adni a szűzességeteket. Férjet fogni. Vagy gazdag kitartót -fogni. Mert ha egy ilyen jön, akkor ti se vagytok már olyan szigorúak… -de ezt tudjátok: lenézni meg leköpni az ilyen kis nyomorultat, aki -valakit szeretett és nem spórolt és nem rakta a takarékba magát, hanem -odadobta az életét és a szemétbe ment, hogy most ti köpjetek rá, ti -útálatosak… Itt marad, most itt marad. - -Átfogta a derekát. A szemébe nézett. Nagyon sajnálta a lányt. Gyűlölte, -amit most csinál vele, de nem bírt magával, érezte, hogy a lármázásban -megkönnyebbül, tovább beszélt: - -– Ezért kínlódom, mert ilyen nyomorult, mert ilyen szegény és tépett és -züllött és mert mindenkinek a rongya, mert így meg van tépázva és agyon -van kínozva… és ölni tudnék, ha a szemére gondolok… ahogy rám nézett, -ahogy a szemembe nézett, olyan hűen, mint a feleségem, olyan odaadóan… - -Ez az Ella szeme volt. Most boldogságot, boldog fájdalmat érzett, mert -így már szivárogni kezdett belőle a vallomás, ezen a vékony nyíláson. -Folytatta, erőltette: - -– … és hogy másé, hogy más ember jár vele, hogy más ember csókolja… és -ott ül mellette a Moulinben… ott ül és néz engem és legyőz engem a hideg -szemével… és a multkor elvittem őket kocsin és a szegény gyerek köztünk -ült és én éreztem, ahogy húzódik hozzám, mert nem azt szereti, azt nem -szereti, még mindig engem szeret, az nem lehet, hogy ne engem szeressen, -ezt nem bírom végig se gondolni… hogy az övé, és átöleli és hogy az -azzal a vékony szájával hozzáér az ő szájához, ahhoz a tiszta, szép, -piros szájához… és ezt elvenni tőle és elvinni tőle és kiemelni a -piszokból és boldoggá tenni… ezt a szegény kis nyomorultat… és ez az, -ami kínoz és ha maga barátom, hát segítsen meg és vigasztaljon meg, -drága, ne kergessen el, ne haragudjék rám, lássa, őrült vagyok, -szerelmes vagyok… - -Kezet csókolt neki. A kapu előtt álltak. Az utcalámpa fényében a lány -arca fehér volt és fájdalmas, mint a Pierrot lisztes képe, mikor -rapirral szívenszúrják a színpadon. Az állát erőltetve tartotta kissé -felfelé, hogy a fejét emelje. A tekintete komoly volt és a messzibe -néző, mint aki mélyen gondolkozik és határoz. A fiú az elhidegült kezét -csókolgatta. Ez fájóan jól esett neki, de önkéntelenül is végezni akart, -s így elnézve a fiú fölött, a másik kezével ösztönszerűleg meg akarta -simogatni a fejét. A fiúnak leesett a kalapja. Nem nyúlt utána, tovább -csókolta a kezét. Akkor Olga elfordította a fejét és a csengő felé -nyúlt. Nem érte el, egy lépést arrafelé mozdult és magával húzta a -kezéhez tapadt fiút. Nem szólt, elfordított fejjel tűrte a kézcsókot, -amíg a kapu vascirádás ablakocskáiban sárga fény nem jelent meg. Mikor a -házmester kulcsa belezördült a kapuba, a fiú elbocsátotta és a földre -nyúlt a kalapjáért. Olga köszönés nélkül ment be. A kapu bezuhant utána -és a petróleumfény lassan elborult a két kis vasvirágos körablakon. - -Most mohón kívánta meg a fiú a cigarettát. Rágyujtott és mintha nem is a -mellébe, hanem a szívébe húzta volna le a füstöt. Szinte jóllakott vele. -Megkerülte a sarkot és megint odaállt, ahonnan az imént kavicsokat -dobált az ablakra. Az ablak üvegjén kéken tükröződött valami égből jövő -derengés. Felnézett a szűk utca házai közt az égre. A háztetők párkányai -feketék voltak, s ő mély árok fenekén érezte magát. Fenn, a fekete -szögletek közt üvegesedni kezdett az ég sötétkékje. A szögletek és -párkányvonalak élesedtek és komorodtak. Aztán az ablakot nézte. A -szobában villanyfény csattant fel és Olga megjelent az ablaküveg mögött. -Egy pillanat se volt, amíg lenézett rá, de a fiú érezte, a fekete -szilhuett állásából, hogy őt nézi. Aztán rendetlen, meg-megálló -esésekkel zörögve jött le a redőny, megint megjelent a sok párhuzamos -fényvonal, aztán egyszerre összecsukódott az egész. Az ablaküvegen -megint fényleni kezdett a derengő ég hideg kéksége. - -Hazamenni? - -Állt a sarkon, percekig. Nem is mert gondolkozni azon, amit ezzel a -lánynyal itt most csinált. Mint valami idegen őrültre, úgy gondolt -vissza magára. „Nagyon szenvedek,“ – mondta magában – „kezdődik az -életem.“ Tanácstalan és árva volt. Úgy érezte, hogy ha magára marad, -felnyüzsög benne újra minden. Azt gondolta, hogy le kell innia magát. A -törkölyre gondolt, amit egyszer Somogyival ivott a pálinkásnál, arra a -butító kábaságra, amelyben a feltörekvő gondolkozása lassan-lassan -kialudt és összeesett, mint ahogy a tűztáncosnő lángoló selyemleple a -mutatvány végén egyre kisebbeket lobban, önmagába omlik és sötétbe -lohad. Céltalanul indult el a körúton, kiment a kocsiút közepére, úgy -ballagott a nagy ürességben, a sötét virradat csöndjében. Előtte sorra -aludtak ki a lámpák fénypontjai; valami láthatatlan szorgalom járt -előtte némán és észrevétlenül, az volt az érzése, hogy az ő közeledte -oltja a lámpafényeket. A lámpaoltó ment végig a körúton. Mintha egy -lassú autó fekete reflektorból sötétséget lövelve haladt volna előtte, -úgy hunytak ki sorban egymásután a fények a hosszú úton. - -Ahogy a körút fordult, a távolban fényt látott: két ívlámpa idegeskedett -egy kávéház előtt. Ez volt az a kávéház, ahova ma éjjel Révész meghívta -azzal, hogy Rácz szerkesztő úr is ott lesz, lumpolnak a pincében. - -Emberek, világosság, zene! És inni, inni… - -Bement a nyáriasan üres kávéházba. Sehol egy lélek. A kassza is üres -volt. Megállt hátul, a lejárónál, fülelt. Alulról zongoraszó hallatszott -és éneklés. A Csirke énekelt. Egy pincér dobogott fel a falépcsőn. - -– Ki van lent? – kérdezte ettől. - -– Rácz szerkesztő úr. - -– És? - -– Egy hölgy meg még egy úr. - -Megnézte magát a tükörben. - -– „Jó züllött vagyok, csúnya halott vagyok“ – mondta magában és lement. - - -XIV. - -A pincében kuglizó volt, de ez most elhagyatottan kongott, mikor -keresztülment rajta. Budán, a kopasz Turnovszky első iskolájában, a -kertben, ott is volt kuglizó, nagyon régen. Akkor ők gyerekek voltak. Az -öregek játszottak, ők a kertből csak a golyókat hallották, amint dörögve -rohantak fel a fadobon és megszelídülve gurultak vissza a vályún. -Végignézett a sötét kuglipályán, meg is állt egy pillanatra, s lenyúlt a -vályú végébe, ahol a golyók voltak. Visszaemlékezett arra, hogy a nehéz -golyóknak jó faillatuk van, ami játék után is megmarad az ember -tenyerében. Körülnézett, hogy nem látják-e és megszagolt egy golyót. Ez -a gyantás illat, amit azóta sem érzett, hirtelen visszahozta gyermekkora -kedves budai vasárnapjait, az ingujjas bácsikat és a rövidszoknyás, -kurtahajú Turnovszky Ellát a kert zöldje közt. Óvatosan tette vissza a -golyót, hogy ne koppanjon, tovább ment, benyitott a különszobába, -ahonnan a zongoraszó és a Csirke éneklése hallatszott. - -– Jó estét! – mondta és mosolyogva állt meg az ajtóban. A zene egyszerre -elhallgatott. Nagy füst volt a kis szobában, mindenki cigarettázott. A -Csirke felragyogott, azonnal ugrálni kezdett és elvette tőle a kalapját. -Révész úr fölkelt a pianinótól és nagyon alázatosan ment elébe, kezet -szorítani. Rácz Miklós a nagy zöld pamlag sarkába volt süppedve, onnan -füstölt és jóakarattal villogott feléje vastag szemüvege mögül. Ő ivott -a három közül legtöbbet. Csirke volt az egyetlen, aki kiabált, de ő volt -köztük a legjózanabb. - -– Poharat! – kiáltott a Csirke a pincérnek, aki Andor után bejött. - -– És még egy üveggel – vezényelt Rácz a pamlagsarok mélyéből. - -– Kérem, – mondta Andor – ne zavartassák magukat, muzsikáljanak tovább. - -Leült Rácz mellé a pamlagra és rágyújtott. Csípte a szemét a nagy füst -és az erős világosság, de nem volt kellemetlen, máris érezte, hogy ez -az, ami most kell neki. Nógatta Révész urat, aki néhány perc mulva már -tovább verte a zongorát a Csirkének, aki fáradhatatlanul táncolt és -énekelt, forgott és kurjongatott a kis szoba közepén, a lámpa alatt, és -magasra rugdalva csontos kis lábait, a tükörbe csinálta legmerészebb -figuráit. Rácz, mint valami basa, elégedetten vigyorgott, mélyen -belecsúszva a pamlagsarokba és buzdította a Csirkét, hogy még magasabbra -rúgjon. A Csirke dísztelen rövid fekete ruhában volt, mint valami -balletnövendék. A szoknyáját néha derékig fölemelte ugrálásközben, -tréfásan mutogatta magát fekete nadrágjában. A legszemtelenebb -mozdulatait is megkomolyította ez az ő munkásruhájuk, amiben tanulni -szoktak: a rövid fekete szoknya és a térdnél gummival leszorított bő -fekete bugyogó. Rácz muzikalitás nélkül bömbölt néha bele a zenébe, -Révész pedig verte az angolt, mint valami automata, egyforma erősen és -gépies taktusban. Úgy szólt a keze alatt a zongora, mint egy varrógép. A -pincér, aki az új üveg pezsgőt hozta, kitempózta a rugdalózó Csirkét és -vizespohárba töltött Andornak is. Aztán Ráczhoz fordult: - -– Nincs már ott se, kérem. Hazament. - -Ez az ábrándosszemű kéjes úrhölgyre vonatkozott, akit már a harmadik -helyen kerestetett telefonon Rácz. A fehérvállú érzéki szépség végül -mégis csak pénzkérdés volt, és most Rácz elég részegnek érezte magát -ahhoz, hogy akár egy félhavi fizetésével is váltsa meg a boldogságot. -Gyötörte a kívánság ezután az éjjeli grófnő-jelenség után, de azért -mégse nagyon bánta, mikor most hallotta, hogy már hazament, oly óriási -pénzösszeg megmaradását jelentette ez, és azonkívül még úgy se lett -volna bizonyos az édeni gyönyör: a kéjes úrhölgy ostoba és unott lény -volt, és Rácz elég rossz megjelenésű férfinak tudta magát. - -Andor a táncoló Csirkét nézte és ivott. Az első nagy pohár pezsgő -végtelenül jól esett neki, a második után virgoncnak érezte magát, -percről-percre élénkült és boldogan határozta el, hogy nagyon leissza -magát, innen holtrészegen megy el, a többivel nem törődik. Mohón -cigarettázott, tömte a fülét a lármázó zongoracsengéssel, ami szünet -nélkül, mintha öröktől fogva lett volna és soha nem mulnék el, -betöltötte itt az agyát, becsörömpölte a helyet és az időt, az egész -létezést, agyonverdesett minden más hangot, sőt minden más gondolatot -is. A szemét elfoglalta, szinte telelármázta a szoba közepén ugráló, -pihenni nem akaró lány, aki figurákat talált ki, húszszor is -megismételte ugyanazt a táncugrást, tűzben volt, alkotott, komponált, s -a maga mulatságára és gyakorlására rakta, botlatta, rúgta, csattogtatta -a lábait, a nagy tükörből ellenőrizve magát és unos-untalan beleénekelve -a zongoraszóba. - -– Meddig bírja ez ezt? – kérdezte Andor Rácztól. - -A Csirke felelt, énekelve és táncolva: - -– Reeg-gee-liig… Reeg-gee-liig. - -És azontúl folyton ezt énekelte és táncolta: reeggeliig, reeg-gee-liig, -vigyorogva azzal a furcsa, iskolásfiú-szájával, kedvesen és szemtelenül, -nevető okos szemével Andort nézve ugrálás közben, mialatt Révész -féloldalt fordulva verte a pianinót, mert a Csirke lábajárását figyelte -szakértői szigorral. Andor melléje állt, a zongorához: - -– Igaz, hogy ön tanítja táncolni? - -Verte a zongorát: - -– Tessék? – kiáltotta. - -Andor túlkürtölte a zenét: - -– Igaz, hogy ön tanítja táncolni? - -– Nem, én csak gyakorlok vele, néha megkritizálom. De főleg azért tanul -velem, mert tudok zongorázni. - -Ott állt előtte a pohár a pianinó tetején, abból húzott, mialatt a -balkeze tovább gyúrta a ritmust. A szeme már egy kicsit felhős volt és -máskor sáppadt arcán most szerény pirosság ült. „Az Isten fizesse meg -nektek,“ – gondolta Andor – „hogy itt lehetek köztetek.“ Hálás volt -nekik a lármájukért, kezdett egy kicsit megnyugodni köztük. De még -mindig elkomorodott a szája és maga elé meredt a szeme, mikor Pécsire -gondolt. Amit pedig Olgával csinált, arra nem is mert emlékezni, az úgy -bántotta. Nem is értette magát. Bolond lehetett ott, abban a félórában. -Szégyelte magát és olyanokat tervelt, hogy valami nagyon szép ajándékkal -engeszteli ki a szegény lányt. Virágot fog neki küldeni. Rengeteg sokat. -Vagy egy új, szép ruhát vesz neki. „De mért tűrte,“ – gyötörte magát – -„mért tűrte szegény, mért nem ütött pofon, mért nem hagyott ott, mért -nem sértett meg?“ Ez fájt neki a legjobban: hogy olyan komolyan és -korrektül viselte magát. Mikor megint ivott, csak úgy egy pillanatra -megint valami vad szeszély buggyant fel benne: visszamenni, felmenni -hozzá, kiengesztelni, megvigasztalni, elborítani elégtétellel, jósággal, -hogy megint hencegjen, visszaadni szegénynek a gőgjét, ami úgy letört, – -oly rettenetes emlék volt az a fehér és tragikus arc a kapu előtt, mikor -a házmestert várta. Szegény kis hideg keze… Mért kellett neki így -megszenvedni azért, mert ő, egy idegen, egy Aradi Andor nevezetű, éppen -ma este nagyon kínlódott és nem tudott magán segíteni? - -– Táncoljon velem! - -A Csirke állt előtte és a két vállára tette a két kezét. Mosolyogva, -lihegve nézett az arcába, vígan kiáltva mondta, hogy „táncoljon velem“, -de a szemében annyi komoly öröm volt, mintha boldogságot jelentett volna -számára az, ha táncol vele. Innen Révész nyakára dőlt a Csirke és -valcert kért. Révész úr előbb pedánsan befejezte a lármás angolt, aztán -bizonyos tisztelettel, sokkal halkabban és lassabban keringőt kezdett -játszani. A Csirke gyermetegen hajolt Andor mellére és finoman, lassan -táncolt, mint akiért idegen világból való táncos jött. Táncközben -hosszan felnézett rá nagy szürke szemével. Szőke szemöldöke még kormos -volt az égetett dugótól, amellyel „erősíteni“ szokta. Festék is volt még -rajta, s a szőke haja púderes volt. Semmi tisztességes nem volt a Csirke -arcán, akármily komolyan vette is fel táncközben a bálozó bakfis -ihletett kifejezését. A szemében volt csak komolyság, még mindig az -előbbi komoly öröm, amely mintha egy kicsit nagyobb öröm lett volna, -mint amit a táncolás okozott, – öröm, amiben egy csöppnyi félelem is -bujkált. Ahogy Andor táncközben oldalt lenézett a szemébe, olyannak -látta a tekintetét, mint a jólnevelt kis gyermekét, aki felbámul a -vendégre, mert megkívánt valamit, de nem mer szólni. Egy percig -elégültséget okozott neki ez a felfedezés, de aztán megszállta a szívét -a nyomorúsága. Idegennek és utálatosnak érezte a Csirke soványka hátát, -amit táncközben átfogott, a kis bordáit, amiket érezni lehetett az olcsó -fekete selyem alatt, a furcsa színházi-festékszagát, egész fejének, -hajának ezt a mázoltságát és beporozottságát, a csontos forró kis kezét, -ami egyenletesen szorította a hüvelykujja tövét, az egész helyzetet, a -keringőt, mindent, – fárasztó is volt már ez a tánc, amit a Csirke -sehogy se akart abbahagyni, amelynek most már ő vette át a vezetését, le -nem véve a szemét Andorról, – erőszakkal kellett letenni a Csirkét egy -székre, hogy visszadobhassa magát Rácz mellé a pamlagra, mert hirtelen -az apja képe jutott az eszébe és végleg megborzadt magától, úgy, hogy -mohón esett neki a pezsgővel teli vizespohárnak és egy hajtásra itta ki. -Nekidőlt a pamlag hátának és onnan még látta a Csirkét, aki sértődötten -nézett rá a székről. Aztán lehúnyta a szemét. Révész úr Puccinit -játszott és most énekelt is hozzá fakó hangon, meggyőződéssel és az -operaénekesek hanghordozását utánozva. „Hová jutottam, mi lett belőlem?“ -– gondolta Andor a lehúnyt szeme mögött, már a bor első kábulatában – -„mi lesz velem, hogy bírom ezt el, mi ez az egész?“ Gyermekesen és -őszintén Rácz Miklós vállára hajtotta a fejét. Rácz megveregette az -arcát. Sejtette, hogy valami baja van, de nem akarta megkérdezni. -Szerette ezt a bolond fiút, néha oly melegen érzett iránta, mintha az -öccse lett volna, máskor meg, mikor férfiatlannak találta, úgy -megbosszankodott rá, hogy utálni is tudta. - -– Igyál – mondta neki és a szájához tartotta a poharat. – Hol voltál -éjszaka? - -– A Moulinben. Kerestelek. - -– Inspekciós voltam. - -Hallgatták egy kicsit Révész úr Puccinijét. - -– Pécsi volt a Moulinben – mondta Andor. - -Rácz nem szólt semmit. Andor gúnyosan mosolygott: - -– A Turnovszky-fiú volt vele. Együtt járnak már. - -Rácz bosszankodni kezdett: - -– Mi közöd neked ahhoz? - -– Nem is azért – mondta Andor. – Csak mondom. - -Az opera abbamaradt, megint csattogni kezdett a zongorán a néger -kutyakopogós és a Csirke vadul dzsiggelt hozzá, leszegett fővel nézve a -lábafeje apró verdeséseit. Andor látta Rácz arcán a bosszúságot és -elkeseredett arra a gondolatra, hogy az egyetlen barátjával nem -beszélheti ki magát, mert az hallani se akar erről a dologról. Butának -tűnt most előtte Rácz ezzel a meg nem alkuvó nyakasságával. - -– Nézzed, – mondta neki – azzal, hogy nem engedsz beszélni erről, azzal -csak… - -A Csirke hirtelen abbahagyta a dzsigget és az asztalra ült, szemben -Ráczcal és Andorral, magassarkú kis cipőit a két fiú közé rakva a -pamlagra: - -– Ne titkolódzzatok itten. - -Poharakat adott nekik, ittak mind. Révész úr megkergült a saját -zenéjétől és belemélyedt egy önkomponálta néger szimfóniába, amely tele -volt az ismerős éjjeli nóták foszlányaival. Rácz megmarkolta a Csirke -két vékony bokáját. - -– Maga nem itta ki – mondta a Csirke Andornak, a poharára mutatva, amit -az visszatett az asztalra. - -– Részeg vagyok – mondta Andor. – Majd később. - -Most már nagyon nézte őt a Csirke, nem is titkolva azt, hogy nézi. Még -akkor is őt nézte, amikor rugódozni kezdett a lába a Rácz erős kezében: - -– Ne szorítsd a lábamat. - -Rácz rávigyorgott a tanár-szemüveg mögül: - -– Semmi vádlid nincsen – mondta és szemtelenül felcsúsztatta a két kezét -a vékony lábakon, a térdhajlás alá. A Csirke csapkodni kezdte a kezét: - -– Nem méc a kezeddel? - -Nagyokat ütött rá, de Rácz nem eresztette, sőt még közelebb húzódott -hozzá, kiült a pamlag szélére, mint aki nekikészül valami birkózásnak. A -Csirke felvisított és elvörösödött. - -– Te, – kiáltotta hirtelen, a fejét a térdéig lehajtva és védekezve – a -fejedbe ütök! - -Rácz nevetett. Poharak dőltek fel az asztalon, az abrosz megrándult. -Andor egy pohár után kapott, s abban a pillanatban a Csirke ökölbe kapva -csontos kis kezét, felvillanó szemmel, teljes erőből a feje tetejére -sujtott Rácznak, úgy hogy annak leesett a szemüvege. - -– Ne verekedjetek! – kiáltott a zongorától Révész úr, nyomva, zúgatva a -szimfóniát, elmélyedve a saját lármájába. - -A Csirke bíborvörösen, haragtól villogva ült az asztalon, Rácz pedig a -szemüvegüktől megfosztott emberek meztelen hunyorításával kereste az -ölében a pápaszemet, kipirultan a birkózástól, vigyorogva, de komolyan -véve a komoly ökölcsapást. - -– Te piszok – mondta nevetve, miközben megtörölte és föltette a -szemüvegét. Nevetett, de bosszankodott. – Te piszok. Hogy mertél -megütni? - -A Csirkének remegett a szája: - -– Ne mondd ezt, – mondta – ne mondd ezt, mert megütlek megint. - -– Te engem? – vigyorgott rá Rácz és megint megkapta a két lábát. – Talán -a vendég tiszteletére adod itt a bankot? - -– Kérlek, – szólt idegesen Andor – ne bántsd. - -Megfogta szelíden Rácz kezét, mintha vissza akarná tartani a ronda -viaskodástól. Csúnya, kellemetlen érzés fogta el, érezte, hogy a lány -előtte és miatta szégyenli ezt a brutális viccelődést. De Rácz erős keze -nem engedett, vitte az Andor kezét is a Csirke térde felé. - -– Kérlek – mondta Andor, egyszerre felbugyborékolt benne a harag, -belemarkolt a Rácz kezébe és elrántotta, úgy, hogy a Csirkét is majdnem -lerántották az asztalról, mert Rácz nem eresztette. Rácz röhögött. A -Csirkének tüzelt az arca és a szeme, két kézzel markolt a Rácz rövid -hajába és annál fogva hátrafelé nyomta a fejét. - -– Disznó! – kiáltotta, két nagy könnyel a szemében. - -A zongora elhallgatott. Révész úr az asztalhoz lépett és megfogta a -Csirke vállát: - -– Mit csinálnak itt veled? - -Rácz röhögött, nem törődött Révész úrral. Andor még mindig a Rácz kezét -fogta. Leszállt a vér az arcából a dühtől. - -– Ketten fogdosnak egyszerre? – mondta Révész úr, zavart szemmel, most a -karját ragadva meg a Csirkének. A Csirke könnyes-haragos szemét Andorra -szegezte. Ezt is csak nők tudják. Három férfi rángatta, a kitörni -készülő verekedés pillanata volt ez, és neki nem volt más gondja, mint a -szemébe mélyedni a fekete fiúnak, hirtelen felhasználni a viharnak ezt a -másodpercnyi szünetét az ő sürgős magánügyére. Ez a pillantás -fellobogtatta Andorban a tisztességérzetet. „Komisz, aljas állatok“ – ez -rohant át az agyán – „és én, itt, köztük, a kezemmel egy szegény piszkos -kis lány ruhája alatt, én nyomorult, hol vagyok, mit csinálok?“ - -Révész úr leemelte a Csirkét az asztalról. Rácz eleresztette, nevetett, -visszadőlt a pamlag sarkába, nevetett, a szemüvegét törölte, nevetett, -hogy köhögésbe fulladt, lihegett és megint nevetett, a szívére -szorította a kezét, úgy mulatott. Révész úr mereven nézett Andorra, -akiben tombolt a szégyen és a harag. Most megint, mintha birkózás közben -egy frissen hegedt sebe szakadt volna fel, elöntötte a vér, tele lett a -maga kínzó nyomorával, az ital felforrt benne, támadóan nézett vissza -Révészre és rákiáltott: - -– Mit néz? - -– Csudálom öntől – mondta ez élhetetlenül. Aztán kiáltva ismételte: – -Csudálom öntől, úriembernek tartottam. De látom, hogy nem az. - -Andor felállt. Ez oly rémesen igazságtalan volt, ennek a kiéhezett -szegény rajzolónak a dühe, amely Rácz helyett félreértésből ellene -fordult, hogy nem is tudta, mit mondjon. - -– Te csacsi, – kiabált a Csirke, lefogva Révészt – mit akarsz tőle? - -– Mit mondott? – ment feléje Andor, el akarva tolni az útból a Csirkét. -– Mit mondott? - -Rácz fuldoklott a nevetéstől a pamlag sarkában. - -– Mit akar? – kiáltott Révész, még sáppadtabban, mint amilyen lenni -szokott. – Verekedni akar? Hősködni akar? Hívjon ki párbajra! - -Gyötrelmes volt ez a félreértés, amit lehetetlen volt itt most részegen -elintézni. Kínzó érzés öntötte el Andort és keserves mosoly jelent meg -az arcán. Azt szerette volna odaordítani Révésznek, hogy „mi az ön -minden nyomora és piszkossága az enyémhez képest?“ Szerette volna -megölelni és megajándékozni, sajnálta és szerette, irígyelte és -emberebbnek érezte, mint önmagát, ebben a részeg összevisszaságban, -ezzel a mindenünnen feldúlt fiatal életével, vádakkal és sebekkel a -lelkében, de nem lehetett semmit se csinálni, a sovány, sáppadt kis -részeg ordított rá, fájdalmasan és gyáván: - -– Na üssön meg, még üssön is meg! Én híttam ide, üssön meg, maga fizeti -a kocsit meg a pezsgőt, üssön meg! - -A Csirke kiegyenesedve állott, oldalt, mellette, és Andort nézte. A -fülébe kiáltott az ordítozó Révésznek. - -– Mit akarsz tőle, nem csinált semmit! - -– Ne védd! – ordított rá Révész, de elbicsaklott a felkiáltó hangja, a -„védd“ szót rikoltotta, mint egy kakas, ez még jobban dühbe hozta. – -Látom ezt már hetek óta! – ordította. Elvesztette a fejét. - -– Csirkefogó! – vágta oda Andornak. - -Ez hozzálépett egyetlen nagy lépéssel és elfehéredve, görcsös erővel -fogta meg a mellén a kabátját. Megzökkent a hirtelen-erős markolástól a -vékony ember. Andor azonnal eleresztette. Mélyen lélekzett és némán ült -le a fotelbe. Egy pillanatig csönd volt. Most már Rácz se nevetett. - -– Megütött! – mondta Révész úr. Remegő kézzel vette a kalapját a -zongoráról. – Gyerünk. - -És intett a fejével a Csirkének. A Csirke nem mozdult. - -– Vedd… a kalapodat – mondta Révész úr egészen csöndesen, kimerült -lélekzéssel – és… gyerünk innen. - -A Csirke most Révészre nézett, komoran és gyűlölettel. - -– Na! – sürgette ez, az ajtó előtt, kezében a kilinccsel. - -Andor érezte, hogy itt baj van a lánnyal. Felállt és levette a fogasról -a Csirke kalapját. Buta kis sötétkék szalmafazék volt, kevélyen -felmeredő fehér szalaggal. - -– Nem megyünk! – mondta a Csirke. Az ajtóhoz lépett és Révész elől -elkapta a kilincset. Andor lassan visszament a fogashoz és visszatette a -kalapot. Nem kellett se testének, se lelkének a Csirke tekintete, amely -onnan az ajtóból is rászegeződött. Gyűlölettel nézett egy pillanatra a -Csirkére, most ezt a szegény, gyáva Révészt szerette, a gyönge embert, -ezt az önfeláldozó beteg kutyát, aki tanította, imádta ezt a lányt, – -megundorodott a Csirke szerelmes nézéseitől, a hűtlenséget útálta és -gyűlölte benne, Turnovszky Ellát útálta benne, a nőket, akiknek oly -mindegy, hogy valaki szenved-e értük, akik Pécsi Lajosra mosolyognak, a -szájukat kínálják neki… Minden érzésével és férfiúi hűségével Révész -pártján volt és a Csirkében agyon tudta volna verni a női gonoszságot, -Turnovszky Ellát, ezt a messze titokzatosságba távolodott Turnovszky -Ellát, akiről semmit se tudott, csak azt, hogy most már Pécsi Lajoshoz -mosolyogva és könnyen megy feleségül. A fotelje felé indult, de az első -lépés után az útálat kitört belőle, megfordult és idegesen mondta a -Csirkének: - -– Nem tartóztatja senki. - -Leült. A Csirke kivette Révész kezéből a kalapot és eltolta a fiút az -ajtótól. - -– Itt maradunk – mondta. – Itt maradunk, amíg bocsánatot nem kérsz tőle. - -– Én? – tört ki Révész. – Én?? Kitől? - -A leány az állával mutatta Andort: - -– Tőle. - -– Én??? - -– Te. - -Most a lány is leült az ajtó mellett. Nyiltan és haragosan, -leplezetlenül szerelmesen nézte Andort. - -– Te bántottad meg – mondta Révésznek. – Rácz disznókodott, ő védeni -akart, és te ráordítottál és lecsirkefogóztad. - -– Kérem, – mondta Andor – ne védjen engem. Hagyjon engem békén. - -Csönd lett. Révész úr kezdte megérteni, hogy tévedett. De most már -mindegy volt. Most már nem ez volt a fontos. Most már nagyobb baj volt. -A beleit érezte remegni, napnál világosabb volt, hogy a Csirke -beleszeretett ebbe a fiúba. Ő ezt már érezte régen. Egészen pontosan -érezte akkor is, mikor ma este Andort meghívta, fenn a Moulinben. De az -ember olyan ostoba, olyan hiú, olyan ál-gavallér, az ember nem akarja -bevallani, hogy féltékeny, az ember meghívja azt, akitől legjobban fél… - -– Ha nem jösz, – mondta erőtlenül – akkor itthagylak. - -– Akkor itt maradok – mondta a Csirke. - -Révész úr mégse indult. - -– Ha nem jösz, – mondta – akkor itt maradsz, úgy látszik, van itt -valaki, aki miatt itt akarsz maradni. - -A Csirke nem felelt. Maga elé nézett, elszántan. Révész úrban vacogott a -rémület: - -– Fölösleges vagyok itt – mondta. – Itt én komikus vagyok, még talán -zongorázzak is hozzá… mikor te… - -Végtelenül nyomorult és szegény volt, ahogy ott állt és várta, várta a -rongyos kis szeretőjétől azt az egyetlen szót vagy tekintetet, amibe -belekapaszkodhatott volna. Megelégedett volna akármivel, a legkevesebbel -is. De a Csirke konokul hallgatott. - -Andor elfordította a fejét. Undorodott ettől a lánytól. - -– Mondd ki, hogy szerelmes vagy bele – mondta Révész és most már -remegett a szájaszéle. - -– Igen! – mondta hangosan a Csirke és nem Andorra, hanem Révészre -nézett, bátran. Elöntötte belül a boldog forróság, hogy ilyen gyorsan -szerelmet vallhatott Andornak, kínlódás nélkül, rá se kellett néznie, -hamar lehetett élére állítani a kérdést. A Révész arcán volt a szeme, de -a füle az Andor hangját várta, a választ erre a bátor hitvallásra. - -Senki se szólt. A Csirke két kézzel fogta maga alatt a széket, hogy a -keze reszketését titkolja. Rácz némán ült a sarokban, kajánul figyelte, -hogy mi lesz. - -– Az más – szólalt meg Révész úr, feltolta az alsóajkát és Andor felé -fordult. Andor másfelé nézett. A Csirke még mindig csak a fülével várta -az eseményeket. Mereven ült, Andornak oldalvást. A felszabadult szerelem -forró és édes lélekzettel emelgette kis mellét, sötét ragyogással nézett -ki a szeme csillagán. - -– Kérem – mondta Andor, elhatározottan kelt fel a fotelből és Révész -felé ment – én ezt nagyon sajnálom, ha tudtam volna, nem jöttem volna -ide. - -A kezét nyújtotta Révésznek: - -– Én fogok elmenni, – mondta – nem szeretem a drámát, nekem semmi közöm -a kisasszonyhoz. - -Révész arca lassan felengedett erre. Ellágyult a tekintete, úgy nézett -Andorra, mint az elkínzott szomjas, aki hosszút ivott a friss vízből és -most bágyadt-elégülten adja vissza a poharat. A keze az Andor kezében -volt. - -Most felkelt a Csirke és nyugodtan, mosolyogva nézett Andorra. A -kalapjáért ment, a fejébe húzta. Aztán azt mondta: - -– Jojcakát. - -Kiment az ajtón, csöndesen tette be maga után. - -Révész úr oda volt, nem tudta mit csináljon. Járt a szeme, mint a -vetélő. Hol az ajtóra nézett, hol Andorra. Aztán egyszer Ráczra is -nézett, aki némán ült, mint a bálvány. Andor megfogta Révész úr karját: - -– Most tessék ide leülni és igyunk egy pohár snapszot. - -Csöngetett a pincérnek. - -– Konyakot hozzon. - -Révész úr leült, de rögtön felállt. - -– Nem – mondta Andor erélyesen. – Itt fog maradni. - -– Hagyjam… így egyedül… - -– Igen, igen. - -Lenyomta a székre. A pincér bejött a konyakkal. Révész úr félénken -kérdezte: - -– A kisasszony elment? - -– Elment, konflison. - -Konyakot ittak. Révész nyugtalan volt, nyomorultul idegeskedett, -türelmetlenkedett, nem tudta, mit mondjon, kérlelően pillogott Andorra. - -– Szégyelje magát, – mondta neki Andor – ezek után még utána akar -szaladni. - -Érezte, hogy lovagiatlan, de felsebzett szíve, megbántott férfiélete -végtelen szeretettel fordult az elhagyott ember felé, testvérének -érezte, átölelte a lelkével, belevonta a maga fájdalmába, magáévá tette -az ügyét. - -– Igyék. - -Erélyesen beszélt az aggódó, ijedt emberrel, mint ahogy Rácz Miklós -szokott volt ő vele, ha bizonytalankodott az életben. Révész úr nem -érezte magát jól, ő nem óhajtott önérzetes lenni, se haragot tartani, se -kibőjtölni dacolással a lányt – Révész úr oly méltatlannak érezte magát -a Csirke szerelmére, hogy mindig ő akart bocsánatot kérni, most is -legszívesebben ezt tette volna, ha utána engedték volna szaladni. -Rettegett, hogy elhagyja a lány, itt most már csak az tartotta, hogy -Andorral lehetett együtt, éppen azzal, akitől oka volt a szeretőjét -félteni. Szánalmasan tekintgetett a két fiúra, megitta a konyakokat és -titokban azzal vigasztalta magát, hogy holnap délután ott fog strázsálni -a kapu előtt, mikor a Csirke lejön és a Mozeszkóba megy ebédelni. - -Hogy most hallgatott a zene, amely órákon át kalapálta a fülüket, -egyszerre megernyedt a hangulat. Rácz az órájára nézett és aztán a -füléhez tette, hogy jár-e. Ettől a mozdulattól Andor megijedt. Félt, -hogy haza kell menni. - -– Cigány kellene – mondta és csöngetni akart. Lárma és kábulat kellett -még, megint kellett, mert ami eddig volt, annak, mint a -fájdalomcsillapítónak, kezdett lejárni a hatása. Időközönkint nyugtalan -fájás állt megint a mellébe, a szesz sem volt még elég benne, hogy -végképp elkábítsa. De Rácz nem engedte, hogy cigányért telefonáljanak. -Fél hat volt, ezt a kis konyakot még megisszák, aztán haza kell menni. A -pincelyuk, amelyben most hárman nagyokat hallgattak, füstös és fülledt -volt és erős villanyos lámpái ellenére sötétnek hatott arra a -gondolatra, hogy fenn az utcán már frissen süt a reggeli nap -vörösréz-fénye és sugárzik az ég a nyári örömben. Andor egyre mohóbban -ivott, nem a szesz kedvéért, hanem mert nagyon kívánta már a kábulatot. -Végre is fizettek és feljöttek a falépcsőn. Két öreg úr ült már a -kávéházban a reggeli kávénál, messze egymástól, a kávéház két végében. A -tükrök előtt elmenet megnézték magukat. Mind a háromnak kipirult volt az -arca, pedig Andor határozottan emlékezett, hogy Révész úr lenn halálosan -sápadtnak hatott. Mintha festék lett volna az arcukon, izzóra fűtötte -őket a bennük lobogó szesz. Rácznak kinőtt a szakálla és Révész úrnak -piszkos volt a gallérja. Mikor az ifjúi fényben fürdő, még tiszta és -jókedvű utcára léptek, Andor olyasmit gondolt, hogy a poloska érezheti -magát így, mikor véletlenül fényes nappal mászik ki a falból. Szeretett -volna visszamászni a lyukba, ahonnan feljött, olyan szennyesnek és -vaksinak érezte magát. Révész úr kétségbeesetten ment köztük, Rácz -karjába kapaszkodott, mint akinek támogatás kell. Az egyik sarkon -megállt: - -– Kérem, uraim… – mondta, váratlanul eleresztve Ráczot. – Én borzasztóan -kínlódom, uraim. - -– Na, na, – mondta Rácz, meg se állva – jöjjön csak, nem először -történik. - -– Hogyan, szerkesztő úr? – mondta Révész, utána sietve és megint a karja -alá nyúlva. – Ön ezt összehasonlítja azzal? - -Andor szótlanul ment mellettük, mintha nem is ő lett volna az, akiről -szó volt. - -– Engedjen meg, szerkesztő úr, itt csak van egy kis különbség! - -Andor a szavaikból megtudta, hogy már egyszer kínlódott ilyenformán -Révész úr, mikor a Csirke túlságosan sokat foglalkozott egy -huszárkapitánnyal, aki kétszer olyan nagy volt, mint ő. De a különbség -az volt, hogy a Csirke ezt tagadta akkor, s az egész dolog elmult, -Révész úr hetekig egy percre se ment le a kis lány nyakáról, az egész -ügy ellaposodott, az lehetett az igazság, hogy a Csirke valami futó kis -szerelemfélét érzett, ami már az első percben se volt komoly. Ellenben -most – engedjen meg, szerkesztő úr – ez csak más, most olyat tett, amit -soha, nyiltan szerelmet vallott és elment haza egyedül, erre még nem -volt eset. Ha ez nem komoly, akkor igazán, mi a komoly egyáltalán, -szerkesztő úr, hát kérem, mi akkor a komoly, engedjen meg. Ilyeneket -mondott, vitatkozott Rácz rövid és gúnyos feleleteivel, Andor meg -ballagott mellettük. Eleinte nem nagyon figyelt, de hogy a vita -hangosabb lett, minden szóra vigyázott. - -– Ha szabad nekem is beleszólnom, – mondta a nyugoti pályaudvarnál, -mikor Révész megint megállt vitaközben – önt a lány megsértette, és ha -ez velem történik, engem nem lát többé! - -Révész leintett a kezével, neki ezek romantikus szamárságok voltak, hol -volt ő az ilyen legénykedő felfogástól! - -– Uram, – mondta – én egy nyomorult szegény ember vagyok, nekem nincs -más a világon… csak ez a szemtelen lány… Én nem henceghetek vele, uram, -ez tudja, hogy mindenem nekem… és nekem nem is áll jól a hencegés, mert -én egy konflisló vagyok. - -Ráczra nézett: - -– Nemde, szerkesztő úr? Ön mondta egyszer. - -– Úgy van. - -Valóban, ahogy bús mosollyal lógatta a fejét, kitérdelt vékony -nadrágjában és hosszú nyakával, homlokába lógó hajával, olyan volt, mint -egy konflisló. Érthető volt, hogy az élénk, csinos lányt valami állati -rabszolgasággal, kutya-hűséggel, teve-türelemmel, ló-szorgalommal -kellett szolgálnia, csak így tűrték meg, mint nem egyenrangú szerelmest. -Ennek ugyan hiába magyarázta Andor, hogy sérelem érte a hiúságát. Hol -volt már az ő hiúsága! - -– Uraim, – mondta keservesen, még mindig nem merve közvetlenül Andorhoz -fordulni – segítsenek rajtam, mert borzasztóan kínlódom. - -– Mit tehetek? – szólt türelmetlenül Andor. - -– Uram, – mondta Révész – ne szóljon többé hozzá. - -Ez bosszantó volt az első pillanatban, de mikor Andor meglátta azt a -szegény arcot, amely a választ várta erre a merész kérdésre, nagyon -megszánta ezt a szerencsétlen frátert. Részeg volt, de mindent látott, -hallott és értett. Csak kellemes szálldogálást érzett a fejében és -nagyon érzékennyé vált a szíve. - -– Uram, – kezdte ő is – én önnek a… - -A becsületszavát akarta adni. Megharagudott magára, hogy egy pillanatra -megállt a beszédben. Határozottan mondta, szinte elszántan, azért is: - -– Én önnek a becsületszavamat adom, hogy nem szólok többé a Csirkéhez. -Nyugodt lehet… felőlem. - -Révész úr torzul mosolygott. Boldog volt, de nem tudott azonnal hinni -ekkora egyenességben. Vizsgálva nézte Andort: - -– Doktor úr, – mondta – maga… maga… - -Valami nagyon szép akart kijönni belőle. - -– Hagyja, kérem, – mondta Andor – maga egy elítélt ember, így nem lehet -bánni nőkkel, én magát nagyon sajnálom. - -Ezt már mind nem bánta Révész úr. Most megnyugodott, mert ami nyomorúság -volt benne, azt Andortól való féltékeny rettegése okozta. Ez most el -volt intézve. Búcsúzni akart, de Rácz rászólt: - -– Hova megy? - -– Hova. Hát haza. - -– Nem igaz. - -Gúnyosan szegezte rá vastag szemüvegét: - -– Hallja – mondta neki. – Maga vén szamár. Ha maga most ehhez a lányhoz -szalad és nem hagyja legalább estig magára, akkor… - -– De szerkesztő úr, ha nem hiszi, tessék velem jönni. Ha mondom, hogy -hazamegyek. Legyen nyugodt, most egy kicsit megugratom. - -– Csak ezt ne mondta volna – szólt Rácz és megvetően bólogatott utána, -amikor kézfogások után átszaladt a kocsiúton és hazafelé sietett a házak -tövében. – Mik vannak Pesten… micsoda állatok… - -Ketten ballagtak tovább. - -– Az az érzésem, – mondta Rácz – hogy ez a lány ezt csalja. - -– Nekem nem – mondta Andor. - -Mentek a Lipót-körúton. A budai dombok idelátszottak a hídon-túlról. A -zöldből kibúvó nyaralókon a kis toronyablakok, mint piros reflektorok, -égő farkasszemet néztek a felkelő nappal. - -– A szigetre mégy? - -Andor megállt: - -– Részeg vagyok. - -Rácz látta rajta, hogy izgatott és valahol legbelül viaskodik önmagával. -Nem akarta faggatni, de sajnálta: - -– Feküdj le, kialszod magad. - -– Borzasztó ez, – mondta a fiú – rettenetes ez az élet, amit én élek… - -– Jó, jó. - -Szeretettel nézett rá a szemüveges. Nyugodtan nézte ezt a szenvedő -fiatal viharzást, ezt a most erjedő férfi-mustot, ennek a zavarosságát -és robbanni kész, de egyre önmagába visszafojtódó erejét. Nem találta -különösnek, úgy gondolta, olyan ez, mint gyereknél a fogzás: át kell -esni rajta. De azért egy gyerek, akinek fáj valami, mégis megindító -látvány. Rácz nem szerette mutogatni az érzelmességet. - -– Hazakísérlek – mondta szárazan. - -Andor ismerte őt. Ez a szó, akármilyen száraz volt, elárulta a Rácz -részvétét. És mint a gyerek, aki újult erővel zokog fel, mikor látja, -hogy sajnálják, Andor egyszerre újra érezte az éles fájást végigpengeni -az egész lényén, mint valami érzékeny ideghárfán. Rácz itt lakott a -közelben, a Lipót-körút egyik sarokházában. - -– Nem, – mondta – köszönöm, menj csak haza. Én reggelizni megyek ide. - -Egy kávéház felé intett. „Kávéház, megint kávéház, az egész életem -kávéház“ – gondolta kóválygó fejjel. - -– Megyek veled. - -– Nem, – mondta, most már türelmetlenül – egyedül akarok egy kicsit -maradni. - -Rácz mondani akart valamit, de aztán nem mondott semmit. Némán mentek a -házig, ahol Rácz lakott, ott szervuszt mondtak egymásnak. Rácz hazament. -Andor elindult a kávéház felé, átment a kocsiúton és megállt a kávéház -terrasza előtt. A nap szinte forrón sütött már, a körút éledni kezdett -zörgő lármával. Meztelen térdű turisták mentek el előtte csoportosan, -hárman-négyen egymás mellett, tömött zsákkal a hátukon, nagy bottal, -nagyokat és egyszerre lépve szöges cipőikben. „Vasárnap van,“ – mondta -magában, erről ismert rá a vasárnapra, a szegény pesti hegymászók -egyetlen turista-napjára. „Vasárnap van.“ És neki oly mindegy, hogy -milyen nap van. Utánuk bámult, – ezek egész héten dolgoznak, és most -mennek, ki a hegyekbe. Megint jött két turista, egy nővel. Ennek is -hátizsákja, hosszú botja, vastag szöges-cipője volt. Erő és egészség -volt bennük, ahogy a híd felé masiroztak, a zöld budai hegyek felé, -meggyőződéssel, nem is diskurálva, már itt a körúton egyenletesen lépve. -Biztosan már itt is számították az időt és a kilométereket. A nő is -komolyan ment velük, olyanokat lépett, mint egy baka. Boldogoknak -látszottak ebben a hívő buzgalmukban. - -Nem fordult be a kávéházba, de a híd felé se ment, a sziget irányában. -Lassan visszafelé indult el, a város felé. Már tudta, hogy hova megy, de -még önmagának nem vallotta be, gondolkozni még nem akart erről. De ahogy -ment, megnyugodni nem akaró lelkében kajánul serkedt fel a fiatal -rablószenvedély: már tudta, hogy a kis táncosnőért megy, már elözönlötte -a belsejét ez a mindenen átgázolni akaró ötlet, ami nem gondolkodás -útján született benne, hanem amit a gondolkodása csak tudomásul vett. Ez -valahonnan a fiatalsága mélységéből jött fene nagy erőhatalommal, -elsöpörte azt a félénk bírálatot, amivel az esze útját állta, – ez volt -az a pillanat, amikor forró hullámtól vörösödött el az arca – az iménti -elhatározás, az igéret, a becsületszó úgy szakadt-foszlott szét a sebes -áradattól, mint a szénaboglya, amelynek nekirohan az árvíz. Gyorsan és -elszántan ment, feltarthatatlan lendülettel, úgy, hogy szinte rá kellett -beszélnie magát, hogy álljon meg gondolkozni azon az egyszerű kérdésen, -hogy hol lakik az a lány. Megállt és hirtelen, de csak egy pillanatra, -gyötrelmes tehetetlenséget érzett: mintha megszökött volna előle itt -ebben a nagy városban ez a kis ringyó, elveszett a millió ember százezer -nagy házában. Hogy lehet ezt most rögtön, rögtön, de rögtön megtalálni? -A pillanat után fellélekzett és elmosolyodott az ijedségén. Hiszen csak -a Moulinbe kell menni, ott megmondják a címét. - -Hat óra volt. - - -XV. - -A Moulin nagy táncterme olyan ördögien józan volt a reggeli takarítás -világosságában, hogy egy percre megállott a küszöbön, mielőtt belépett -volna. A szűk, piszkos-vörös lépcsőházban még égtek a lámpák, de itt, a -nagyterem plafonja alatt, valahol, ahol eddig még sohse látta, nyitva -volt három kis ablak, amelyről elhúzták a piros plüssfüggönyt. Csak az -asztalokra rakott székeken és a papirszemetes, cigarettavéges középen -derengett valami ezüstös világosság, a terem nagyjából homályba-borult -maradt. Légrohamok jártak keresztül a szék-tornyok közt, ajtót csaptak -be valahol. Két irtózatos takarítóasszony hangosan vihogva vizes -fűrészport tolt maga előtt a padlón. A páholyok függönyei fel voltak -tűrve, mint az úri nadrág sáros időben. Az egyik homályos sarokban, a -konyha mellett még égett egy lámpa. Pincérek ültek egy asztal körül és -számoltak. Az asztalon bankók voltak és egyforma kis oszlopok -aprópénzből. Az egyik pincér meglátta az ajtóban álló Andort és -odakiáltott neki: - -– Záróra, kérem! - -De azért mintha nagyon messziről jönne, a szűk folyosók felől -egyenletes, fojtott brümmögés hallatszott. Valamelyik szeparéban még -cigánnyal folyt a munka. A kis ablakokon a nappali utca lármája hangzott -be, mintha pörölt volna a távoli lyukba bujt bőgővel. - -– Kérem, – mondta Andor a főpincérnek – én egy hölgynek a címét -szeretném megtudni. - -– Sajnálom, – mondta ez – én nem tudom egyiknek se a címét. - -És már vissza is hajolt az asztalra, éreztetve, hogy záróra után semmi -köze a vendéghez. Aztán, mikor látta, hogy Andor nem megy el, feléje -fordult: - -– Talán az asszony tudja. - -Az asszony, ez a lányok ruhatárosnője volt. A deszkából épített -kulipintyóban tükör előtt állt az asszony és éppen egy kacér fekete -kalapot tett százesztendős boszorkányfejére. - -– A Csirke címét? Nem tudom, nagyságos úr. Talán a főpincér. - -– Az küldött magához. - -– Akkor sajnálom. - -És már el is ment, akkora táskát cipelve a karján, mint valami -bábaasszony. Kint maguk közt röhögtek a folyosón a cigányok. Andor -átment a moslékszagú konyhán, a szeparéfolyosóra. Három cigány -cigarettázott a fal mellett. A szeparéból hejehuja hallatszott. - -– Kik vannak benn? - -– Grófok. - -Az egyik gróf hirtelen megjelent az ajtófüggönynél. Kikiáltott: - -– Pincér! - -Ránézett Andorra és megint bement. Andor azt gondolta magában, hogy ez -talán így van jól: nem kapta meg a Csirke címét, hazamegy aludni és soha -többé nem látja a Csirkét. De mégse indult. Van ez így néha, hogy az -ember érzi, biztosra veszi a dolgot, bármennyire úgy látszik is eleinte, -hogy nem akar sikerülni. A Csirke címe meglesz, nem is kell érte sokat -küzdeni, – az volt az érzése, hogy nem ő keresi a címet, hanem a cím -keresi őt, neki csak várni kell egy kicsit, egy helyben állni, majd jön -magától. - -A pincér jött be a folyosóra: - -– A nagyságos úr hívott? - -– Nem. Ott. - -A szeparé felé intett. A pincér arrafelé ment és a szeparé ajtajából -visszaszólt: - -– Mindjárt feljön az üzletvezető úr a barból, az talán tudja a hölgyek -címét. - -Andor elmosolyodott. Jó érzés ez, mikor az ember előérzete helyesnek -kezd bizonyulni. Kiment megint a nagyterembe. Várt egy kicsit, s akkor -meglátta az üzletvezetőt, aki kulcscsomóval a kezében, hosszú -szalonkabátjában sietve ment el a ruhatár előtt. Megszólította, hogy -okvetlenül kell neki az egyik művésznő címe. - -– Tessék velem jönni – mondta az üzletvezető és visszavitte a -szeparéfolyosóra, amelynek végében ajtót nyitott ki. - -– Tessék vigyázni, három lépcső lefelé. - -Újabb folyosó, újabb három lépcső felfelé, ott volt az iroda. Amerikai -íróasztal, zöld lámpa, nagy üzleti könyvek, kopirozó gép, rend és -tisztaság: ez a szobácska volt a józan esze ennek a bolond -bordélyháznak. Az üzletvezető noteszt vett elő a fiókból: - -– Melyik hölgy az? - -Andor már lélekzetet is vett, hogy feleljen, akkor jutott eszébe, hogy -nem tudja, hogyan hívják a Csirkét. „Egy nőt kívánok, követelek, reggel -hatkor, és nem tudom, hogy’ hívják. Bolond vagyok.“ - -– A Csirke. - -Az üzletvezető komoly maradt, lapozott: - -– Rottenbiller-utca húsz – mondta. - -– Köszönöm. - -– Kérem. - -Az ajtóból visszafordult: - -– Bocsánat, kedves uram, azt is legyen szíves megmondani, hogy hogy’ -hívják. - -– Brenner Bárány Mariska. - -– Köszönöm. - -Végigbotorkált az alagutakon, megint elment a grófok előtt és a -nagytermen keresztülmenet hallotta, hogy a két takarítóasszony éktelenül -kiáltozva veszekszik. A főpincér választotta szét őket, egymásnak -akartak ugrani. Sietett, szinte rohant le a lépcsőn. Ki innen, a -levegőre… - -A szesz most már dolgozott benne. Minden mozdulatot gyorsabbnak és -hevesebbnek látott, mint aminő volt, az utcán szembejövő emberek arca -élesebb, de hamarább eltűnő volt, mint máskor. Kocsin ment a -Rottenbiller-utcába és egyenesen a házmesterhez nyitott be. - -– Brenner Bárány Mariska – mondta szigorúan. - -– Második emelet, nyolc – szólt egy nő, aki vasalt. - -Fellábolt a lépcsőn, a nyolcas számnak nyitva volt a konyhaajtaja. Itt -is vasalt egy cseléd. - -– Brenner Bárány Mariska – állt meg kérdő arccal a küszöbön. - -– Itt lakik. - -– Itthon van már? - -– Most feküdt le. - -Névjegyet és a cselédnek ezüstpénzt vett elő: - -– Vigye ezt be neki azonnal. Fontos ügyben. - -A cseléd vaslábra állította a vasalót és bement. Andor megnézte, hogy -mit vasal. Valami alaktalan, talán háromszögletű rongy volt, ha megölték -volna, se tudta volna kitalálni, hogy micsoda. A szegény embereknek -fantasztikus fehérneműik vannak. A cseléd visszajött: - -– Tessék bejönni a szalonba, a kisasszony mindjárt jön. - -Szűk, sötét előszobán mentek keresztül. Két sárga szekrény tetején -paradicsomosüvegek sorakoztak, valahonnan gyereksírás hallatszott. Mikor -a szalonba léptek, onnan egy zöldslafrokos, cvikkeres kövér zsidóhölgy -menekült el, újsággal a kezében. - -– A kisasszony albérletben lakik itt? - -– Igen. Ez a szobája. - -Az ajtóra mutatott. - -– Hónapos szoba? - -– Igen. - -A cseléd kiment és Andor leült. Mályvaszínű olcsó plüssbútor volt a -szalonban, fakó aranyozású konzoltükör, csúnya nagy barna cserépkályha, -az asztalon csináltvirág, aranycsillagos világoskék üvegvázában. A -petróleumlámpáról madárfészek függött le, benne citromsárga posztómadár -ült hegyes piros facsőrrel, rávarrott fekete gyöngy volt a szeme. A -falon gyékény, teletűzdelve fényképekkel. Honvédtiszt, egy menyasszony a -vőlegénnyel, kis meztelen, hasrafektetett gyerek, Abbázia látképe, egy -elálló-fülű sovány öreg zsidó, aki egy távoli pontra mosolyog, egy -túlkövér hölgymellkép máslival a hajában, megint egy nagyhasú kis -meztelen gyerek… ezeket nézte, mikor az ajtó nyilott és a küszöbön -megjelent a Csirke. Komoly arccal jelent meg, de a következő pillanatban -már bágyadtan mosolygott, betette az ajtót és Andorhoz lépett. Halavány -volt és a huncut-fiús kis mosolyában most némi ijedelem játszott. Nem -szólt semmit. Andor ránézett és aztán intett neki a fejével, mintha azt -mondaná: „na, mit nézel?“ Úgy állt ott most a Csirke, mint valami -iskoláslány. A festék le volt mosva az arcáról, most nem volt olyan -csinos, mint az éjszaka. Ugyanaz az egyszerű fekete ruha volt rajta. - -– Még le se vetkőzött? - -– Dehogy nem. Csak most felöltöztem. - -A hangjában elfogódottság volt és szinte szűzi alázatosság. - -– Akkor mehetünk – mondta a fiú. Éhesen, de nyugodtan nézett végig a -lányon, örült neki, de mustrálta, mint a fürdővendég az üvegvázát, amit -a tombolán nyert, s amiről még nem tudja, mit fog vele csinálni. - -– Hova? – kérdezte a lány. - -– Vedd a kalapodat – mondta idegesen a fiú, újra hallva a gyereksírást a -lakás rejtekeiből. A lány beszaladt a szobájába, s kijött, fején a -sötétkék szalmafazékkal, amiről oly mereven állt el a fehér -szalagcsokor. Cérnakeztyűt húzott. Addig a hóna alatt volt a napernyő. - -– Mehetünk – mondta egyszerűen. - -A kapu előtt megszólalt Andor: - -– A ligetbe?… Reggelizni? - -Mosolygó kis arcával igent intett, gyorsan egymásután vagy ötször. -Villamosra szálltak. A ligetben elballagtak a nagy nyári kávéházhoz, a -száz meg száz kis vasasztal közül kikerestek egyet, ami árnyékban volt, -a ponyva alatt, oda ültek le. A lány kávét rendelt, a fiú konyakot. - -– Nem ivott még eleget? - -– Nem. - -Érezte, hogy a részegségét folyton pótolni kell, oly gyorsan párolog. -Vannak ilyen fárasztó és izgatott éjszakák, hogy az ember nem képes -lerészegedni. Már hét óra volt: Andor este is ivott, éjszaka pezsgőt, -konyakot töltött magába, – máskor ennek a harmadrészétől is tönkrement – -most épp csak hogy érezte az italt, de azt, amit akart, azt nem kapta -meg tőle. - -– Ne ítéljen meg, – mondta a lány – hogy ilyen ronda helyen lakom. -Otthon szebb szobám volt, Kecskeméten. - -– Kecskeméten? – kérdezte Andor és ivott. - -– Igen. - -Elragadtatva nézte a fiút. Oly természetes volt, hogy itt ül most vele, -semmi értelme se lett volna megkérdezni, miért jött, honnan tudta meg a -címét, mi történt azóta, amióta oly goromba volt hozzá és ott maradtak -hárman a pinceszobában, és hogy most mit akar tőle. A szeme szürkébb és -tisztább volt így a reggeli fényben, mint éjszaka. És éjjel sötét, -dugóval barnított szemöldöke most vékony, de fényes-szőke volt, nem -árnyalta olyan érzékien a szemét. Polgáribb és tisztességesebb volt a -Csirke, erős és csontos orrával, magas homlokával, kissé nagy, de -kedvesen tréfás szájával, aminek a két sarkában bujkált a kisfiús -huncutság. - -– Kecskeméten? – ismételte ok nélkül Andor, aztán az asztalra könyökölt, -a szemébe nézett és egyszerűen kérdezte: - -– Szeretsz? - -A Csirke megint gyorsan ötször igent intett a fejével, komolyan. És csak -aztán mosolyodott el, de teli félelemmel, s kutató várakozással a -szemében: - -– Hát te? - -– Az enyém vagy? – kérdezte a fiú felelet helyett. - -Megint intett, bólogatott, sokáig. Nézte a fiút, birtokba vette a -szemével. Érezte, hogy semmi fölénye nem lehet fölötte, sejtette, hogy ő -nem nagyon kell neki, de nem bánta. Boldog volt, hogy elfogadta, sőt -titokban egy kicsit félt, hogy csak játszik vele, talán nem is akarja -elfogadni. Annyi egyszerű odaadás és természetes alázatosság volt a -Csirkében, hogy okosnak látszott ebben a kacérság nélküli kis -rabszolga-viselkedésben, frissnek és megnyugtatónak hatott, mint a -szerény és illattalan virágok, mint amilyen a nefelejts, vagy a hóvirág. -Andor, mikor tisztán, de kutatóan néző szemébe tekintett, világosan -érezte, hogy ezzel a kis teremtéssel szemben mégis ő a gyerek, a vad -csikó, ez tud többet az életről, ebben van több tapasztalat és tapintat, -hallgatás és a fölösleges ugrándozások bölcs mellőzése. Olyan komolyság -volt a Csirkében, mint azokban a földből alig kilátszó, mélyhangú és -nagyképű csöpp parasztgyerekekben, akik a csordás körül segédkeznek és -gyorsan futva szigorúan káromkodnak még a bikával is. Lehúzta a -keztyűjét, cukrot tett a kávéba. A fiú megint kérdezte: - -– Az enyém vagy? - -– Tudod. - -– Nagyon? - -– Tudod. Minek kérdezed? - -– Mért nem iszod meg a kávédat? - -– Nem kell. - -Eltolta a kávét. Szégyelt, nem mert enni a fiú előtt, olyan szerelmes -volt. Most elboruló szemmel nézte, ezeknek a gyerek-hetéráknak az -érzékiségével, amelyben még semmi asszonyi nincs, amely őszinte és mohó, -amiben sok van a kétéves gyerek zsarnoki akarásából, mikor megkíván -valamit és nevetve kell neki engedni, mert kikaparja az apja szemét. A -fiú rámosolygott: - -– Velem jösz? - -– Már jöttem. - -– De hozzám… haza… - -– Ha viszel… - -Nem sütötte le a szemét, egész arcával nevetve nézett rá, a nő örömével, -aki kezdi meglátni a kívánságot a szemekben, amiket úgy figyel. - -– És máskor is? - -– Mindig. - -– És a Révész? - -Vállat vont. Nem felelt. - -– Mit csinálsz a Révészszel? - -– Nem kell ezt a Révésznek tudni – mondta, és előrehajolt, játszani -kezdett a kávé mellett csillogó vizespohárral, lassan forgatta a tálcán. -A fiú megállította a poharat: - -– Az nem úgy van – mondta. – Ha velem vagy, akkor nincs többé Révész. -Nem lehet csalni. - -A lány lekönyökölt, féloldalt a tenyerére hajtotta a fejét, a másik -kezével megint a pohár után nyult. Andor elhúzta előle a tálcát, -mindenestül: - -– Én a Révésznek most egy órával ezelőtt azt mondtam, hogy soha nem -beszélek veled többé, és most itt ülök veled. Én ezt a Révésznek még ma -este megmondom. Csalni nem lehet. Ott kell hagyni a Révészt. - -A lány a kezét nézte, kis vékony keze az asztalon maradt, ahogy a -poharat elhúzták előle. Az ujjait nyitogatta-csukogatta a márványrajzú -bádogon, mint egy szerény kis fehér legyezőt. Ezüstgyűrű volt rajta, a -gyűrűn öt mákszemnyi türkizből nefelejts. - -– Minek az? – mondta. - -Kedvetlen lett erre a férfiúi vadságra. Minek ezek a drámák, -kibeszélések, fogadkozások, karaktereskedések? Elszomorítók a férfiak -ebben a gyógyíthatatlan önzésükben. - -– Minek ez? Tönkre akarod tenni? - -– Nem én. De tisztesség és becsület… - -A Csirke rámosolygott a saját kezére, szomorúan. Oly mélyen a bölcsesége -alatt volt ez a vadízű kamaszság. De reménytelen volt ez ellen küzdeni. - -– Ahogy akarod – mondta és mélyet sóhajtott. A sóhajtásban benne volt -mindaz a sok nyomorúság, amit majd el kell intézni a Révészszel, meg az, -hogy ez nagy és nehéz munka lesz. - -Andor megint ivott. Most nagyszerűen érezte magát, úgy látszik, a friss -reggeli levegőn jobban hatott a szesz. Csupa ragyogást látott maga -körül, sebesen özönlött benne a vér, gyorsan és mélyen lélekzett, -forróságot érzett az arcában és valami ellenállhatatlan erőt és -bátorságot mindennel szemben, ami útjába állana. - -– Pénzt kapsz tőle? – kérdezte nyersen. - -A Csirke még mindig a kékköves gyűrűjét nézte: - -– Nem fogadom el tőle – mondta. A Csirke lovagias volt. Nem mondta meg, -hogy nem is kínált neki soha pénzt. És hogy sok kocsit és sok reggelit ő -fizetett kettőjükért. - -– Tőlem se? - -– Nem. - -– De hiszen szegény vagy és rongyos vagy. - -– Nem igaz, – mondta a Csirke, most már minden mosoly nélkül, egy kicsit -izgatottan – nem igaz, mert ami ruhám van, az nagyon jó. Ez egy otthoni -ruha. - -Lesimította a mellén a ruhát, mint a nők, mikor a ruháról beszélnek. - -– Ezt még Kecskemétről hoztam, a szüleimtől. Ez egy finom úri ruha. Csak -egyszerű. - -– A szüleid ott laknak? - -– Laktak. Az anyám meghalt. Az apám… Amerikában van. - -Andor hallott valamit, hogy a Csirke jómódú család gyermeke. Az apja -földbirtokos volt, de mindenét elkártyázta, tönkrement és megszökött. - -– Hány éves vagy? - -– Tizennyolc leszek. - -– A Révész volt az első szeretőd? - -A Csirke ráemelte a szemét. Komolyan és végtelenül egyszerűen mondta: - -– A Révész a harmadik szeretőm. Te vagy a negyedik szeretőm. Mit akarsz -még tudni? - -– Ki volt az első? - -Fáradtan mosolygott a lány. Ez is oly gyerekes volt, oly kamaszos, ez a -kérdés. - -– A bátyámnak volt egy nevelője. Egyszer nem volt otthon senki és az -apámnak volt egy nagy irodája, és ez oda bevitt csókolózni. Bezárta az -ajtót. Én aztán beteg lettem, mert még nagyon fiatal voltam, még nem is -voltam tizenhat éves, sokáig feküdtem és orvos járt hozzám, de aztán -meggyógyultam és az apám kiadott a nagyanyámhoz, falura. Levágták a -hajamat. - -– Miért? - -– A nagyanyám vágatta le, büntetésből. Egy borbély jött, nullás géppel -nyírt le. De aztán hamar kinőtt. Azért olyan rövid még most is. A -lábamig ért. A nevelőt föl akarták jelenteni, de aztán nem akarták, a -bátyám megverte a cukrászdában, pedig el akart venni, de akkor már az -apám Amerikába ment. - -Szerényen mosolyogva, anyásan nézett rá, mintha azt mondaná: „nesze hát, -te gyerek, ha ezt akartad“. - -– És a második? - -Most már mohó volt; kíváncsian, már szinte féltékenyen kérdezte, vallató -hangon, mintha felelősséggel tartoznék a lány neki. - -– Akkor beszöktem a nagyanyámtól és egy barátnémnál laktam, annak volt -egy szeretője, pedig úrilány volt, egy nyolcas huszárkapitány. A -barátném zsidólány volt, nem szeretett engem, mégis akarta, hogy nála -lakjak… a papám antiszemita volt és ő hencegni akart azzal, hogy én -mégis az ő barátnéja vagyok… és ott megismerkedtem a huszárkapitánnyal -és az nekem kezdett udvarolni… és… - -Elhallgatott. - -– Na és? - -– Mit akarsz? – mondta fájdalmasan mosolyogva. - -– És aztán? - -– Olyan öröm ez neked? - -A fiú vadul nézett rá, szeszesen és zsarnoki parancsolással: - -– Mindent elmondani. - -– Addig kínozott, amíg elmentem hozzá, előbb Kecskeméten a kaszárnyába, -aztán Ceglédre, mindig várt a vasútnál, mikor Cegléden voltak, az olyan -szerelmes volt belém, hogy meg akart ölni. - -– Ezt láttad itt Pesten is? - -– Volt itt, tavaly. Feljött a Moulinbe, de akkor én már a Révészszel -voltam. Mulattunk egyszer vele, de akkor már nem voltam bele szerelmes, -pedig nagyon akart, a lakásomra is eljött, de nem eresztettem be. A -Révész oda volt, ő nem tudja, hogy én ezzel már voltam, azt hitte, hogy -most kezdek vele, de aztán nem lett semmi, mert ez Bécsbe utazott. - -Elgondolkozott. Aztán vígan mosolyodott el: - -– Nevetnél, ha látnád. Olyan nagy, mint ez a fa. Van neki egy rendjele, -én éppen odáig értem neki. Ilyen széles a válla… - -Mutatta, a két kezét széttartva, túlozva. Volt ebben valami gyalázatos, -a fiú szemében, ebben a viszonyban, éppen ezért: ez a kicsiny és -soványka gyereklány, aki most se mutatott tizenhat évet és az a -szélesvállú, óriási huszárkapitány. - -– Kopasz volt – mondta a Csirke, csúfondárosan. - -Még ez is. Szenvedélyesen, ellenségesen kérdezte Andor: - -– Szeretted? - -– Nem. - -Oly tisztán, oly határozottan mondta, hogy igaz volt. - -– Ezt se, a nevelőt se. Rossz lány voltam. - -Nyiltan nézett Andorra. Szomorún mondta: - -– A Révészt se szerettem soha. - -– Hát? - -– Sajnáltam. - -Csönd lett és most a Csirke nagy zavarba jött. Megremegett egy kicsit a -szájaszéle és most nem nézett a fiúra, hanem a körmével követte a -bádogasztal festett márvány-ereit, azt nézte gondosan, érezte, hogy -nagyon kiadta magát, egész kis szegény kufferjét kiöntötte Andor elé. -Andor gőgösen hallgatott. Megint a Csirke volt az okosabb és a derekabb: - -– Téged szeretlek, – mondta, óvatosan vezetve hegyes kis körmét a -márvány-éren – tebeléd szerelmes vagyok. Úgyis tudod. Már éjjel tudtad, -mikor olyan komisz voltál hozzám. - -A fiúnak mintha megtelt volna a szíve. Egyszerre érezte, hogy magja van -a mellének. Ez könyörület volt és ifjúi elragadtatás egy nyomorult, -szegény, leromlott gyerek alázatos szerelmétől. Dagadozott benne a -hiúság, mint a felfújódó hólyag. És az önérzete, amit leütött Pécsi -Lajos a hidegen vágó szemével, most rugdalózva kezdte magát emelgetni, -mint az elbukott kocsiló. Egy kis királyság kínálta magát neki. Sót és -kenyeret nyújtott feléje egy szerény és egyszerű kis élet, itt meghajolt -előtte és kezet csókolt neki. Percnyi elégültségében rágyújtott, ivott -és hátradőlt a vasszéken, olyan merészen, hogy félő volt, hogy -hátrabukik. El volt ragadtatva a felséges érzéstől, amely a részegsége -fátyolán át hízelkedett neki, a biztonságtól és attól a keményen férfiúi -gőgtől, amely feltétlen tulajdonának érez egy emberi teremtést. -Diadalmas megvetéssel gondolt most Turnovszky Ellára és nevetni tudott -volna Pécsi Lajoson, aki úgy küzd, dolgozik, beszél, tárgyal, fárad és -lohol érte, mikor ilyesmi is van a világon, ilyen lábnál kuporgó kis -szerelmes állat, aki nem csinál olyan nagy dolgot az életéből, mint az -Ellák, az a sok férjfogó, nagyképű, kacérkodó, az ujjahegyét is -istenségnek túlbecsülő úrikisasszony… Most felénekelt benne újra mindaz, -amit ma éjszaka Olgának mondott erről a Csirkéről, szinte előre -megérezve mindent, most rettenetes megvetést érzett a Turnovszky-világ -iránt, még az Olga tartózkodó érzelme iránt is, most megútálta ezeket a -kényelemben élő hölgyeket, akik bálványozzák magukat és túlbecsülik még -a kézfogásaikat is, mikor egy ilyen elszánt kis élet a maga egészét egy -bús mosolyban ilyen szerényen dobja magát az ő lábai elé. Kellemes -szellő jött, a fiú hátrahajtotta az arcát, megsimogattatta magát vele, -lehúnyt szemmel. Nem is nézett a kis rabszolgájára, olyan intenzíven -érezte maga előtt az odaadását. Büszkén és emelkedő szívvel gondolt -arra, hogy megváltja ezt a szomorú kis Isten-bogárkáját, felemeli és -felragyogtatja a hű szerelem fényes tisztaságaiba, látta őt maga mellett -menni, ahogy rajongó szemmel és megbabonázva függ rajta, imádja és -csodálja őt. Isteni könnyűségek és ringó fellegek vitték a homlokát -valahová fel a levegő-égbe, a kék nyárba, távolságokba lendült, -elhullámzott erről a földről valami végtelenbe lengő nagy és láthatatlan -hintán… - -– Alszik? – suttogta a félénk hang. - -Félig nyitotta csak ki a szemét, rámosolygott: - -– Te csacsi. - -Fölkelt, nem is tudta mért, megkereste a főpincért, fizetett, akkor -jutott eszébe, hogy oda is hívhatta volna. Visszament az asztalhoz. A -lány felállt, nézte, hogy merre indulnak. - -Az Andrássy-út felé mentek be. A lány megkapta Andor karját, mert egy -biciklista oly közel suhant el mellette, hogy megijedt. - -– Ne félj – mondta a fiú. – Vigyázok én. - -A lány nem merte megkérdezni, hogy hová mennek. Annyit tudott, hogy -Andor a Margitszigeten lakik és most kissé aggódni kezdett azon, hogy -hogyan jutnak el olyan messzire, ha ily lassú sétálással indulnak -befelé. De nem szólt. Mentek az Andrássy-úton és a Csirke a szeme -sarkából figyelte a fiút, aki szorosan a villák vaskerítései mellett -ment, kissé bizonytalanul, boldog mosollyal az arcán. Egy sarkon megállt -Andor: - -– Te nem is tudod, – mondta – hogy nekem két lakásom van. - -Bemutatott a zöldlombos kis utcába, egy nagyon előkelő házra: - -– Itt is lakom. - -A lány kényszeredetten mosolygott, azt hitte, hogy a szesz tréfál -belőle. De Andor karonfogta és gyorsan vitte a villa-palota felé. -Bementek a bolthajtásos fehér kapualjba. Andor leszólt a portásék -ajtaján: - -– Kérem a kulcsomat. - -A házmesterné feljött, nagyon megnézte a Csirkét és odaadta a kulcsot. -Néhány lépcsőt kellett menni Andor lakásáig. Kinyitotta az ajtót és maga -elé bocsátotta a Csirkét: - -– Tessék. - -A Csirke csudálkozva ment be, és mikor Andor belülről be akarta zárni az -ajtót, a tejüvegen keresztül meglátta a házmesterné alakját. Az asszony -halkan kocogtatott az üvegen. - -– Menj be – szólt Andor a lánynak, s mikor ez bement a szobába, -kinyitotta az ajtót, sejtve, hogy miért jön a házmesterné. - -– Mit akar? - -– Nagyságos úr kérem, – mondta ez, kétségbeesést mutatva az arcával – ne -tessék haragudni, tessék elhinni, ez nekem borzasztó kellemetlen… - -– Mit akar? - -– Kérem, nekem szigorúan meg van hagyva a háziúrtól, hogy azonnal -szóljak, ha a nagyságos úr hölgyvendéget tetszik a lakásba hozni. - -A nyitott ajtóban irtózatos ordítással tört rá a fiú: - -– Mi köze ehhez a háziúrnak? Gazemberek! - -A fejébe szállt a részeg düh: - -– Takarodjék innen! - -Visszhangzott a csöndes lépcsőházban ez a vad ordítás. A házmesterné -csak integetett, hogy jó, jó, már el is szaladt, rémülten, hogy -meghallják odafenn a botrányt. A fiú úgy vágta be az üveges ajtót, hogy -csuda volt, ha nem tört ezer darabra. Bement a szobába, ahol a Csirke az -íróasztal előtt állt és levelek közt piszkált. Mind a levelekhez mennek, -mikor először jönnek, mint a légy a cukorra, úgy szállnak a levélre. - -– Hagyd – mondta a fiú és elhúzta onnan. Ő vette le a fejéről a -fehérszallagos kalapot. A két tenyerébe fogta a lány fejét és felemelte -az arcát, hogy jól belenézhessen. A Csirke boldogan mosolygott rá. A fiú -ráeresztette nehéz fejét a boldog kis arcra. Lassú mozdulatokkal -helyezkedett el az ajka a lány fiús száján. Belenézett a figyelő szürke -szemekbe, aztán lehúnyta a szemét és lassan átölelve a lány nyakát, -egyre szorosabb és tapadóbb csókkal forrasztotta magához, átadta magát -bódultan ennek a kedves, okos gyereknek, mintha ő lett volna a -szerelemtől kábult rabszolga és az lett volna az úr és az erős. -„Tökéletes,“ – mondta magában, kellemes szédülésben és fiatal hévvel a -vérében – „tökéletes ez, tökéletes…“ Nem is tudta nagyon, mire értette -ezt, a pillanat tökéletes boldogságára-e, arra-e, hogy a gyógyulása és a -felejtése tökéletes ebben a részeg és szerelmes percben, a lányra-e, a -csók végtelen kellemességére, az általános, emelkedett érzésére, vagy -semmire, vagy mindenre ezen a világon… fátyolos volt a tekintete, mikor -megint a lányra nézett, aki akkor már a szerelemtől ostobán bámulta, -várta, hogy parancsoljon neki. Kábultságában még érezte, hogy nagyon -erőseket lép és vadul rántja fel a hálószobája ajtaját, hogy szaggatja, -dobálja le magáról a ruhát, a cipője valami csörömpölő tárgyhoz vágódik -és a leeresztett ablakfüggöny félhomályában sovány kis meztelen gyermeki -vállak jelennek meg előtte, egy kicsiny, de arányos, fiúsan egyszerű -termet áll az ágya mellett, és szőke fej, boldog rémülettel mosolygó, de -nagyra nyilt szemek, – egy kis sötét ruha esik le és valami fehérség -hull, könnyű batiszt, és hogy őneki nevet valami a lelkében, ujjongva és -diadalmasan, győzelemmel, parancsolóan, zsarnokian, de elkeseredetten, -mint valami csúnya-nagy fájdalomnak a fejére hágva, fogcsikordító -kegyetlenséggel tiporva össze a szívetáján valamit, ami vérezni kezd és -jajgatni akar, – szemek és mosolyok jelentek meg előtte a multból, egy -fekete bársonyruha és egy dacos tekintet, ami szemrehányást mutatott, de -rögtön kialudt, és mintha halkan sikoltott volna valaki vagy valami, -egyszer régen, vagy talán most itt… - -Délután háromkor azt álmodta, hogy erősen és hosszasan csöngetnek. -Valami olyat álmodott, hogy az előadás kezdődik. Megint csöngettek, -sokáig, addig, amíg ő álmában azt nem érezte, hogy haragszik a -csöngetésre, minek csöngetnek, hiszen ő már itt van és vár, mit akarnak, -mért nem kezdik az előadást? Valakivel veszekedett, hogy hagyják abba -ezt az értelmetlen csöngetést, már bátran el lehet kezdeni, micsoda -butaság ez… Az illető feleselt vele, a csöngetés egyre erősebb lett és -az álomból átment a valóságba, – lassan kinyílott a szeme és fölemelte a -fejét az ágyban: az előszobájában szólt a csengő, hosszan, újra-újra -kezdődően, mintha addig akarna szólni, amíg valaki elő nem jön, ha -törik-szakad. Mellette dúsra borzolódott szőke fej volt a párnán, a -Csirke mélyen, hangtalanul aludt. Felugrott, magára kapta a -fürdőköpenyét és kiment az előszobába. Az ajtó üvegablakát kinyitotta, -kinézett. Horn báró állt ott, kalap nélkül. - -– Jó napot! – mondta udvariasan. – Szabad kérnem, hogy egy percre -bebocsásson? - -Az első pillanatban valami nagy durvaságot akart neki mondani, mert -sejtette, hogy háziúri minőségben jön, a házmesterné bizonyára már -sietett jelentést tenni neki. De aztán, éppen ezért, a dühtől reszketve, -bebocsátotta, hallani akarta, hogy mit mond, el volt szánva, hogy ezért -a tolakodásért kidobja, inzultálja a saját házában. - -– Tessék – mondta elfehéredve és bebocsátotta az írószobába. A kis -száraz báró gyorsan és kíváncsian nézett szét a szoba berendezésén és -le-leült az íróasztal előtt álló karosszékbe. - -– Kedves doktor úr, – mondta komolyan és fontoskodva – gondolhatja, hogy -nem zavartam volna, ha nem lenne rá komoly ok. - -– Kérem – mondta ridegen a fiú, összébb húzva magán a fürdőköpenyt. - -– Bár csak a véletlen hozott egymás közelébe bennünket, – mondta a báró, -tisztán ejtve minden szót – mégis nekem jutott a kötelesség önt az élete -egy súlyos napján fölkeresni… - -„Mindent tudok“ – gondolta magában Andor és hideg ijedelem ment le a -mellén, a lábába. - -– Egy negyedórával ezelőtt telefonhoz hívott a Ráth-szanatórium főorvosa -és megkért arra, hogy baráti gyöngédséggel közöljem önnel… - -– Köszönöm – mondta Andor, elhidegült szájjal, fölkelt és mélyen -megbánva mindazt, amit az imént gondolt, a báróhoz lépett. - -– Az apám… – mondta, nem kérdőleg, de a reménytelen remény utolsó -optimizmusával, amelynek kell a teljesen kimondott szó. A báró is -felállt és igyekezett nagyon komoly lenni, összeráncolta a szemöldökét: - -– Édesatyja egy negyedórával ezelőtt csöndesen és fájdalom nélkül… - -Kis szünetet tartott. Kínlódva mondta: - -– … kiszenvedett. - -A kezét nyújtotta, fellélekzett, hogy túl van a megbizatáson, már indult -is. - -– Engedje meg, – mondta, erősen megfogva Andor kezét – hogy kifejezzem -részvétemet. - -– Köszönöm, – mondta a fiú – ön nagyon jóságos… - -Még akart valamit mondani, bár nem tudta, hogy mit, de a báró lassan -elindult, egymaga mint valami gyászmenet. Kikísérte, betette utána az -ajtót és visszament az írószobába. Kábult volt; a nagy részegséget -kialudta, de gyengének és bódultnak érezte magát. Künn borús idő volt, a -perzselő reggeli napsütés után délben beborult és most lógott a nyári -eső a komorodó égen. Leült az íróasztalához és a két tenyerébe takarta -az arcát. A nagy pillanat, a végső időhatár megérkezett. Rugalmasan kelt -fel, elszánt komolysággal a tekintetében. Gyerekes sírnivágyás -feszegette a mellét, a lélekzése rendetlenkedni kezdett és a szeme -vizesen borult el. De összeszorította a száját, belül lassan a fogai -közé vette az alsó szájaszélét és keményen megfékezte magában a sírást. -Az ajtóra nézett, amely mögött egy idegen lény aludt, valaki, akitől -hirtelen megirtózott ebben a percben. Mégis, fel kellett azonnal öltözni -és a ruhája ottbenn volt. Óvatosan és nesztelenül nyitott be a -hálószobába, úgy kezelte a kilincset, mint egykor régen, mikor -halk-lopva tért haza késő éjszaka a budai szülei lakásba. És a -félhomályban öltözni kezdett, nagyon lassan és nagyon óvatosan, -vigyázva, hogy a kemény inge ne roppanjon, mint akkor, nagyon régen, -mikor gyermek volt és nem merte felébreszteni azt, aki ma délután -mindörökre elaludt. Körülnézett, megrémült, mert nem bírta el még a -gondolatot sem, hogy ez az idegen kis lény itt most felébredjen mellette -és neki magyarázni, beszélni, vallania kelljen, – végtelen óvatossággal -szedte össze a holmiját, de ez oly tökéletesen hasonlított gyermekkori -motoszkálásához a budai sötét hálószobában, ahol éppígy nem mert világot -gyújtani és éppígy beledugta az ujját a kemény ing két mellrésze közé, -csak össze ne koppanjon, hogy nem bírt többé magával. Forróságot érzett -a szemében és valami végtelen nagy nyomorúságot, amint átrohan az egész -lelkén. És gyermekien égő, olthatatlan fájdalmával együtt, züllött -napjai minden kábulatát szétfújva, gyógyíthatatlanul szállt fel benne a -vágy egy fekete bársonyruhás lány szomorú tekintete és részvéte felé, a -kézfogása és a vigasztalása után, oly erővel és olyan hirtelen, hogy -hamar összeszedett ruháival és cipőjével a kezében mezítláb kellett -kimenekülnie a másik szobába, hogy az idegen lányt fel ne költse a -ziháló lélekzésével, a visszatartott, lefojtogatott, de még keseredetten -birkózó sírnivágyásával, – menekült ki a másik szobába a rongyaival a -kezében, félmeztelenül, mezítláb, torzult arccal és szenvedő szájjal, -mint aki az árvíz elől szalad és már mindenét veszni hagyja, csak a -testi rongyait viszi valahova, ahol megállhat visszanézni és megsiratni -mindent, amit elveszített. - - - - -MÁSODIK RÉSZ. - - -I. - -A szigeten hullottak a falevelek, szeptember közepe felé már olyan -sűrűn, hogy nem söpörték miattuk többé az utakat. Olyan ilyenkor a -sziget, mint a kedves hölgy, aki az első ősz hajszálakat még kitépdesi, -de aztán bús mosollyal megadja magát a hervadásnak. Andor most gyakran -sétált hosszan és egyedül, fekete ruhában, a ritkulólombú fák között, -amelyek fölött borús, de világos volt az ég, mostanában mindig -felhőtelen és egyenletesen világító. Hallotta az embereket beszélgetni -az úton. Nem szerette a beszédjüket. A sziget őszi szépségeit évről évre -mindenki újra mondja egy-egy nőnek, nyugodt felsőséggel, mintha ő -csinálná azt, hogy ez ősszel ilyen szép. A sziget ezzel sokat veszít -igazi barátai szemében, mint Velence, ahová lehurcolja mohó szépérzékeit -minden jobban-nősült ügyvéd, – hat hétig mindenki költő az esküvője után -és bekeni Velencét ezzel a múló láz-állapotával, színesen piszkítja, -mint a gyorsan evő éhes ember az abroszt. Így a szigetet is -összesétálják az alkalmi hódítók, szelíd fényű őszi égboltját megköpik, -mint a legyek az ablakot. A sziget bokor-zugai, elegánsan kanyaruló -útjai és az iszapos földben túlhízlalt óriás-platánjai az egész nagy -Magyarország érzelmi memóriájában milliószor szerepelnek, és ezzel már -valami iparszerű szerelmi jelleget vesznek fel. Andornak főként népes -vasárnapesték után az az érzése volt, hogy ezek a fák és bokrok a rájuk -boruló éji csöndben úgy suttognak, mint a nász-hotelek személyzete, -mikor osztozik az elutazott boldogok borravalóján. Szomorúan élt a -szigeten. - -Olga a déli napfényben sokat sétált Andorral a nagy főúton, amelyre -minden nap jobban látszott be a megáradt sárga Duna, mert a lombfüggöny -ritkult a parton. Ezt az őszi szépséget ő újnak és a sajátjának -tartotta. Sokat várt ettől a hangulattól, amelybe oly bánatosan illett – -gondolta – a gyászruhás, kissé megtörött hangú fiú és az ő saját nemes -komolysága, mellyel szerelmesen, de magát a világért el nem árulva -lépdelt a sárga leveleken Andor mellett. - -A temetésen ő is ott volt. Komoly szerénységgel állt meg a sok ember -közt, csak arra ügyelve, hogy legalább egyszer találkozzék Andor -pillantása az övével. Mikor ez megtörtént, s ő érezte a bágyadt -köszönetet a fiú szemében, visszahúzódott a rokonok mögé, az ismerősök -foszladozó csoportjába. Azok közé állt, akik nem mentek ki a temetőbe, -hanem a kapu előtt várták meg, míg a fekete kocsi elindul a budai ház -elől. Andor ide hazahozatta az öreg Aradi testét, hogy a maga házából, -ugyanabból a szobából induljon el az öröklétbe, mint valamikor a -felesége. Rácz Miklós ült Andor mellett a kocsiban, mikor a temetőbe -mentek. A Csirke nem mert elmenni a temetésre, sok minden okból: nem -szerette a halált, félt is, hogy ismerősök látják meg és elárulják -Révésznek, meg alázatosságból is, – ő odadobta kis életét az Andor borús -fiatalságának, de ebből nem csinált nagy esetet, úgy taksálta, hogy -nincs joga rokoni szerepre a fiú nagy magánügyében. Szerénységből, -okosságból és félelemből maradt otthon. - -Somogyi tűrhetetlen volt a temetésen. Ő látta el Andor életében annak az -embernek a szerepét, aki mindnyájunk emlékezetében megvan: a temetési -tolakodó, a gyász-poloska, aki az ismeretlenségből, vagy a -félismeretségből a koporsó mellett bukkan fel a gyertyalángos sötét -lakásban, hozzánk dörgöli hamis gyászát, intézkedik helyettünk, mint -valami fekete kortes, váratlanul újra előtűnik a temetőben, -kétségbeesetten néz le a sírban eltünő koporsóra, utolsónak szorít -kezet, nagyon erősen, a temető kapujában, a kocsik közt, s azontúl az -életben, mikor az ember nagyritkán látja, mindig gyászosan köszön. -Somogyi az első sorokban állt, a fekete rokonok közt, akik idegenül -néztek rá, mert komorabb és intranzigensebb volt, mint ők. Elsőnek vett -elő zsebkendőt, mikor a pap beszélni kezdett, és szigorúan nézett hátra -a beszélgetőkre. Majd fájó arccal rendezkedett is a kocsik között, mint -fekete násznagy az öröklét fekete lakodalmán. Meg-megcsóválta a fejét, -mikor egyes kopottabb rokoncsaládok túlmohón rohanták meg a négyüléses -batárokat, a szegény rokonok örök gyászpompa-imádatával és -kocsi-éhségével, mely a hosszú úton fontoskodva élvezi a városi járókelő -bámulását, mikor az megáll és elandalodik a temetés láttára. Somogyi -cilinderben volt és ezt a cilindert soha többé nem lehetett elfelejteni -a fejéről. - -Andor a temetés után hosszú és őszinte bocsánatkérő levelet írt Olgának, -amire ő azzal felelt, hogy egyszer délben megjelent a szigeten és -lehivatta a portással. Olga szerelmes volt, de ezt a szerelmét -hátratette valahová a lelkében, s elébe bocsátotta komolykodó baráti -érzéseit, anyás és asszonyos tapintatosságait, amelyekkel Andorra -tisztességes családi benyomást akart tenni. Mintha hitvesi próbaidőt -kellene végigszolgálnia. Keserű szívóssággal élt most már annak a konok -célnak, hogy feleségül vétesse magát Andorral. Ez a vágy most már -kergette őt, úgy érezte, hogy menekül Irma és Rodics vad-hitvesi -életének tisztátalan levegőjéből. Szerelemről nem beszélt Andorral. -Kérdései Andor testi és lelki állapotára vonatkoztak: aludt-e, volt-e -étvágya, nyugodtabb-e, gondolja-e, hogy nemsokára hozzákezdhet a -tanuláshoz. Ami kis részletet meghallott Andortól a magánügyeiről, azt -megragadta, közös üggyé tette. Így érdeklődött a budai lakás sorsa -iránt, komolykodott, hogy mi lesz a kövér Julival és ki vette át az -ügyvédi irodát a kamara megbizásából. Mikor Andor néha a vagyoni dolgait -egyszerű őszinteséggel említette előtte, úgy tett, mintha nem figyelne -oda. Erőltette, hogy őt Andor anyagi ügyei nem érdeklik, kissé ostoba -ízlésfitogtatással eltolta magától a pénzügyeket, mutatni akarva, hogy ő -önzetlen lelki barát, aki még talán szenved is, ha előtte a hirtelen -gazdag fiúvá változott Andor anyagiakról beszél. - -A szigetre mindig délben jött. Oly pontosan járt a megcsöndesedett -fiúhoz, mint valami hivatalba. Mikor Andor a hajóhíd végén állva -közeledni látta a déli hajót, mindig biztosra vette, mint a gyerek a -zongoratanárt. Olgának ebben az órárapontos megjelenésében, mikor -hintázó-hosszú lépteivel feléje jött napernyője alatt a kikötő hídján, -volt valami fodrásznészerű megbízhatóság és unalom. Olga úgy jött a -hosszú fahídon, hogy oldalt nézett ki a napernyő alól a delelő naptól -gyémántos vízre, nem pedig keresgélve a szemével a parton várakozók közt -azt, aki hozzá tartozott, – amit minden kis polgári nő megcselekedett, -még az is, akit nem várt senki. Olgán kívül csak a sziget örök vendégei, -az apácák néztek a vízre, mikor a hídon a sziget felé jöttek, de ezek -legalább tudhatták, hogy nem várja őket a híd végében senki. Ez még -mindig az a kínosan korrekt nyugodtság volt Olgában, amit azon a -keserves éjszakán erőszakolt magára, mikor a körúton sétáltak, s mikor a -fiúból zavaros-tüzesen láng és salak ömlött feléje. Ez – szerinte – -piszkosan kitörő, de majd csak elmúló kamaszfantázia volt, ami -megülepedik és kitisztul ennyi hű komolyság hatása alatt. - -A Csirke soha nem jött a szigetre. A Rottenbiller-utcából elment lakni, -most szép nagy szobája volt a Dohány-utca végében, a földszinten, külön -bejárattal a lépcsőházból, ahol nem törődött senki azzal, hogy mikor jön -vagy megy, egyedül van-e, vagy nem. A Horn-palotából pedig -visszadöcögött a bútorszállító-kocsi a budai lakásba, visszavitte a -bútort, az öreg Aradi régi karosszékét, a vastag jogi könyveket és az -asztali állónaptárt, amely most megint hónapokat késett. Andor a -szigeten akart maradni addig, amíg a szállókat be nem csukják. Híre -járt, hogy az idén megpróbálkoznak a régóta tervezett téli szezónnal, és -lehetséges, hogy egyáltalán nem zárják be a kis szállót. Egy napon -szekér jelent meg a szálló mögött, amely tele volt egyforma kis -vaskályhákkal. Andor szobájába is beállítottak egyet – fellélekzett, -mikor hozták. Örült, hogy talán télen is itt maradhat. Boldogtalan volt -arra a gondolatra, hogy visszatérjen a budai lakásba, amelyben most már -a kövér Juli uralkodott egyedül, aki elküldte a szobalányt, a sajátmaga -szerény kis háztartását vezette és minden elsején pontosan megjelent -Andornál a kiadásai számlájával, meg a fizetéséért. - -Andor a Csirkével majdnem minden nap találkozott. A Csirke augusztusban -megvalósította régi álmát: otthagyta a Moulin gyilkos éjszakáit és -elszerződött a Népszínházhoz, ahol táncos kóristalány lett, -harmadrész-annyi fizetésért, mint amennyit az éjjeli helyen kapott, de -színházban, színházban! – színháznak volt a tagja, még az is megtörtént -vele, hogy a neve a színlapra került. És nem kellett reggelig -fennmaradni, és megszűnt az örökös harc az üzletvezetővel, hogy: menjen -be a szeparéba az urakhoz, és miért szökött ki a szeparéból az uraktól -és miért ment el olyan korán – reggel négy órakor – és mit gondol -tulajdonképpen? - -Révész úr azóta nem is látta Andort. Eszébe se jutott, hogy Andor azért -nem jelenik meg soha a Moulin tánctermében, mert gyászban van. Sokáig -nem is tudta, hogy Andor gyászol, ezt a hirtelen elmaradást annak az -ígéretnek tulajdonította, amit Andortól a keserves reggelen kapott a -nyugati pályaudvar előtt. Tisztelte és méltányolta ezt az úri -szótartást, bár természetesnek találta, mint mindenki, aki az ilyesmiből -hasznot húz. Ezzel a Csirke helyzete is könnyebb lett: nyugodtan mondta -Révész úrnak, hogy ő se látta Andort a pince-jelenet óta. A Csirke -nyugalommal és okosan hazudott mind a kettőnek. Andornak azt mondta, -hogy szakított Révész úrral. Andor érezte, hogy ez nem igaz. De a Csirke -oly okos és derék lány volt, hogy Andor lassan-lassan rábízta ennek az -ügynek a rendezését. Úgy tett, mintha mindent, amit mond, elhinne neki. -Nem akart útjába állani a Csirke diplomáciájának, rájött, hogy csak -ennek a szegény lánynak okoz bonyodalmakat, ha kamaszkodik és -követelőzik. És a Csirke olyan hálás volt neki ezért, hogy érezni -lehetett a háláját, minden nap, még a szerelmén is, amely egyre -odaadóbbá, egyre rabszolgaibbá vált. A Csirke végleg felolvadt ebben az -első igazi szerelmében, amely annyi nemi nyomorúság után áradt el rajta -véghetetlen boldogsággal. Andor megszerette és kedvelte a Csirkét, néha -igazán melegen gondolt rá, okosnak és mulatságosnak találta, de a -legmelegebb érzése az volt iránta, mikor sajnálta. Ennél többre nem -vitte nála a Csirke, dacára a mindennapos és fiatalosan teli viszonynak. -De a Csirke még önmaga előtt is úgy tett, mintha neki teljesen elég -volna az, hogy csak ő szereti a szeretőjét. A Csirke, mikor erről -gondolkozott, nagyon érett volt, tizennyolc éves kis öreg volt, okosan -tudott bánni a saját szívével is. Csak akkor nyugtalankodott egy kicsit, -nagyritkán, mikor előadás után, a színházból kijövet, meglátott egy-egy -nagyon izgatott fiatalembert, akiről tudta, hogy valamelyik -kóristalánynak a szeretője, s aki ott türelmetlenkedett a kiskapu előtt. -Őt nem várta Andor soha a színháznál, ő minden nap el volt készülve -arra, hogy Andor nem jelenik meg a megbeszélt találkozón. Őt legföljebb, -ha Révész úr várta komoran és előre elkészített szemrehányásokkal. - -Tulajdonképpen nagy kínlódás volt az, ahogy a Csirke berendezkedett. -Révész urat sajnálta és azt akarta, hogy lassan szokjék le róla ez az -ember. Szegény Csirke tehát csalta Révész urat, mint oly sok nő, aki nem -azért csalja meg a férjét vagy a szeretőjét, mert rossz, hanem azért, -mert jó. A szerelmes és tehetetlen férfi, aki végül már nem tudott -mással hatni a hidegülő lányra, mint azzal, hogy nem bírja nélküle az -életet, kényszerítette a Csirkét arra, hogy kímélje őt, mikor fel nem -tartható érzéssel megy egy másik férfi felé. Révész úr megvárta a -Csirkét a színháznál. A Csirke azt mondta neki, hogy beteg, orvoshoz -jár, beteg, mint akkor régen Kecskeméten volt. A Csirke régi recepteket -mutogatott Révész úrnak. Heteken át csinálta azt, hogy hazakísértette -magát vele a színháztól, a kapunál elbúcsúzott tőle, becsöngetett és -bement, várt egy kis negyedórát, aztán kicsöngetett és kijött. Szaladva -ment ilyenkor a Terézvárosi Kávéházba, a pincébe, a kuglizó mellé, a kis -különszobába, ahol Andor várta. Ott ketten megvacsoráztak és aztán -együtt mentek felhajtott fedelű kocsin vissza a Dohány-utcába, a -különbejáratú nagy szobába. - -Szegény bujkáló kis élete nem volt könnyű: volt eset, hogy Révész úr, -aki végül már nem hitt abban, hogy a Csirke beteg, mindig beteg, úgy -erőszakoskodott, hogy bement a Csirkével a házba. Ilyenkor a -házmesternek titokban el kellett szaladnia egy kávéházba és telefonálni -a Terézvárosiba, hogy mondják meg Aradi doktor úrnak, hogy a kisasszony -nem érzi jól magát, ma nem megy oda. Hazugságnak ez nem volt hazugság. A -kisasszony ilyenkor nem érezte jól magát, isten látja a lelkét, nemcsak, -hogy jól nem, de nagyon rosszul érezte magát. Pedig Révész úr az ő egész -elkeseredett életét adta volna oda, hogy a kisasszony magát jól érezze, -Révész úr szenvedélyes és egyben gyöngéd volt ilyenkor. Révész úr nagyon -nyomorult volt, mert valahol mélyen az úgynevezett lelki élete alsó -sodraiban öntudatlanul is érezte, hogy semmi nem igaz, amit a Csirke -mond, csak az igaz, hogy őt itt már nem szeretik. Ez még az ő nyomorú -létében nem is lett volna katasztrófa. De azt is érezte, hogy itt már -mást szeretnek. Hogy kit, azt nem lehet tudni, de nem is kell keresni, -mert ez az egész kérdés oly elviselhetetlen volt Révész úrnak, hogy nem -akart gondolkozni rajta. Elfordította tőle a fejét, mint asszonyok a -vértől. Révész úr oly nyomorult és oly züllött volt, hogy kiirtotta -magából a kíváncsiságot és most csak görcsösen ragaszkodott ahhoz a -nagyritkán érvényes szabadjegyhez, amelyet a Csirke szánalma és -emberségessége adott neki. A Csirkét az igazi szabad-lányok feneketlen -méltányossága a részvét kis szolgálójává tette. A Csirkét egy nagy és -tömör emberiség köpte le egyértelmű felsőséggel, mialatt ő a szenvedő -embernek odaadta egy másikba szerelmes bús kis testét, mert a maga -szenvedését nem becsülte annyira, mint a másét. - - -II. - -A temetés napján Andort a budai kerületi kaszinó egy kis küldöttsége -kereste fel, hogy „a kaszinó részvétét előtte kifejezze“. Mind öreg urak -voltak, az apja régi barátai, akik húsz esztendőn át ferbliztek és -választottak kormánypárti képviselőt az öreg Aradival. Utóbb a kaszinó -egy választmányi üléséből hivatalos részvétiratot kapott, úgy hogy -illendőnek tartotta, ha egyszer elmegy a kaszinóba és az öreg uraknak -személyesen köszöni meg a kerületi gyász e korrekt megnyilatkozásait. A -lakásba is haza kellett már egyszer menni, ahol a temetés óta nem volt. -Ezt a két teendőt egymáshoz csatolta, a tetejébe tett néhány kisebbet: a -kövér Julinak és a házmesteréknek valami összeget kell adni a temetés -alkalmából – és az egészet letette egy sarokba, mint a vasúti hordár az -utas holmiját, azzal, hogy majd érte jön az utolsó percben. - -– „Ma lesz mindez“ – mondta egyszer, mikor napos volt az idő, a nyár -visszajött, mintha ittfelejtett volna valamit. - -Aznap Olga az elmaradhatatlan sétán idegesnek mutatkozott. Háromnegyed -egy körül, mikor a fiú megemlítette, hogy ma délután elvégzi a -felszaporodott teendőket, azt kérdezte: - -– Nem is ebédel a szigeten? - -– De igen – mondta Andor és észrevett a kérdésben egy kis gyanús -mohóságot. - -– Miért kérdi? - -– Semmi… Csak kérdeztem. - -Még soha nem ebédeltek itt együtt. Egy órakor vagy fél kettőkor Olga -hajóra szokott szállni és hazament Irmához. Andor már többször gondolt -arra, hogy itt kellene tartani ebédre Olgát, de mindig visszatartotta -magát ettől. „Nővel ebédelni“ – ez még mindig valami furcsa dolog volt -az ő fejében, ilyesmiben önkéntelenül is a családja eszével -gondolkozott. De még ennél is rejtettebben egy másik érzés tette a -szájára az ujját, mikor már majdnem kimondta a meghívást: még megvolt -benne a vőlegényi tartózkodás attól, hogy nővel mutogassa magát egy teli -vendéglőben. Séta, az más. De ebéd, kettesben, nyilvánosan, ez sértette -a lelkében valakinek a jogait, aki már nem törődött e jogokkal, de -akivel titkos és jóleső kapcsolatot érzett, mikor még mindig tisztelte e -jogokat. Olyan ez, mint mikor a halott holmijához sokáig nem mer nyúlni -az ember: maradjon a fésűje ott, ahová utoljára tette. Végül ugyan jön -az élet és fésűt és egyebet megmarkol és ide-oda rak, mégis az emberben -van valami „addig is“ – és „most még egyelőre“, ami talán a jobb -részéből való az embernek, a tűrhetőbb önzései közé tartozik. - -De most bántotta az a gondolat, hogy ez a lány talán már régóta szeretne -vele ebédelni, éppen ezért a nyilvánosságért; talán megalázza az, hogy -soha nem hívja. - -– Örülnék… – mondta zavartan – ha egyszer… velem… talán ma délben… - -– Isten ments, – mondta a lány – nem is tudja, mért kérdeztem. Azt -hittem, nem ebédel itt. Már örültem. - -– Mért? - -Restelkedő mosoly ment a szája körül, egy kis fanyarság is volt benne: - -– Ma idejön ebédelni Irma, fél kettőkor. - -– Hisz az nagyszerű – mondta a fiú, megkönnyebbülten, hogy így hárman -lesznek. - -– De nem egyedül… az is vele jön… az a… - -Intett a kezével. Ez Rodicsot, az ügyvédet jelentette. És szaporán tette -hozzá: - -– Nekem velük kell ebédelnem és maga úgyis meglátna ott velük… azért -mondom meg, mert mindjárt itt lesznek és én nem akarom… - -Elkomolyodott, szinte haragos lett. Restelte, hogy az ügyvéddel ebédel -itt. Andor még azt hiszi: ő hozta ki őket, még azt hiszi: be akarja őt -mutatni Rodicsnak, bele akarja keverni őt ebbe az ő gyűlölt családjába. - -– Tegye meg nekem azt a szívességet, – mondta – hogy ne is nézzen oda, -hagyjon engem velük… hisz tudja, hogy milyen jól érzem én velük magamat… - -Idegesen mozgott az ajka. - -– Megyek a hajóhoz, várni – mondta hirtelen, kezet nyújtott, jól -belenézett a fiú szemébe és elment. Sietve indult, de aztán beletalált -hosszúléptű, komoly járásába, amiben Andor, mikor így utánanézett, -mindig valami komikusat érzett. - -Andor már a tésztánál tartott a vendéglő fedett terraszán, mikor a -gyéren elszórt őszi ebédelők közt az egyik asztalnál megjelentek. Rodics -doktort most látta először. Az ügyvéd, aki a klub bakk-szobájában és a -lóversenytéren folytatott oly erős és ismert prakszist, elég elegáns -ember volt. Kerek, színtelen arca a rövidre nyírt őszülő -fogkefe-bajusszal joviális benyomást tett, szép szelíd kék szeme volt, -kis pocakos termetére jó ruha símult. Valami puffadtság volt az arcán és -az egész megjelenésében, különben rendes ember hatását tette volna. De -így volt rajta valami beteges, sőt fájdalmas vonás. Az arcának a -jóságossága is mintha nem lelki, hanem testi bélyeg lett volna: -szívbajos embereknek van ilyen megbocsátó, szomorún-kedves arcuk. Andor -nem találta ellenszenvesnek. - -Olga csetlett-botlott az asztal körül, mikor elhelyezkedtek. Nem tudta, -hogyan üljön: háttal kerüljön-e Andornak, mert szembe a világért se -akart ülni vele. Elszégyelte ezt a botorkálást, túlhangosan és kínosan -nevetett, végre is úgy ült le, hogy a profilja került Andor felé. Irma -mosolygott rajta, valamit mondott az ügyvédnek s Andorra nézett. Andor -köszönt, és Irmával együtt Olga is meghajtotta feléje a fejét. Az ügyvéd -ravasz arccal súgott valamit Olgának, Olga haragos lett és a tányérba -nézett. Olyan világosan érezhető volt a kínlódása és a restelkedése, -hogy Andor megszánta, sőt szerette ezekben a percekben. A tisztaságnak -és az érzékeny jóízlésnek a lázadozása nyomorgatta szegény lányt ott az -asztalnál. Irma hangos beszéde, az ügyvéd bizalmaskodása a pincérrel: -„nézze, édes barátom“ és „gyere csak ide, öcsém“, és ahogy Irma -mindkettőjüknek kiadott a tálból, ez mind gyötörte. Minden gyötörte, -amit Andor megláthatott vagy meghallhatott. Szerette volna, ha Andor már -elmegy, boldog volt, mikor látta, hogy feketekávét visznek neki, majd -hogy hallotta a hangját, mikor azt mondta: „Kérem, fizetni.“ A fiú -részvétet érzett és tartozást, amit le kell róni, ajándékot, amit adni -kell. Fizetett és fölkelt. Olga éppen készült magában arra, hogy most -elmegy mellettük és köszönni fog, mikor egyszerre maga előtt látta, -amint odalépett az asztalukhoz és kezet csókolt Irmának. Olga meleget -érzett az arcán, az első pillanatban vad kavargást a szívében, de aztán -rögtön boldog büszkeséget, mialatt Andor bemutatkozott Rodicsnak és -széket húzva az ügyvéd és Irma közé, leült hozzájuk, egyszerűen mondván -feléje: - -– Mi már találkoztunk… a hajónál. - -Rövid ideig diskuráltak, az ügyvéd kedves volt, de egyszer ezt mondta: -„Olga nagy zavarban van, ne haragudj, de azt hiszem, das macht die -Liebe“. Andor nem válaszolt, Olga pedig, aki csak ettől félt, sáppadtan -gondolt arra a hosszú és éles tőrre, ami annyiszor jutott az eszébe, -mikor Rodics tréfálni kezdett vele. Megkönnyebbült, mikor Andor -búcsúzott, de boldog volt. Az oly szép volt Andortól, hogy ideült. Az -utolsó pillanatban Irma túlzott mosollyal mondta Andornak: - -– Kedves doktor, legyen egyszer szerencsém vacsorára, mikor Somogyi is -ott lesz. Tudom, milyen jó barátok. - -Olga figyelve nézett Andorra. - -– Kezét csókolom, – mondta ez – nagyon köszönöm. - -– Számíthatok rá? - -– Kérem. - -Biccentett feléje vagy hármat a vörös-szőke fejével, s mikor már elment, -őszinteség nélkül mondta: - -– Kellemes fiú. - -Az ügyvéd Olgát nézte és mikor a haragjával találkozott, azt mondta: - -– Tessék? - -– Nem mondtam semmit – szólt Olga. - -– Én se – vigyorgott az ügyvéd és visszamerült a tányérjába. - -„Mit fog hinni?“ – kínlódott a nagy fekete lány. – „Azt fogja hinni, -hogy azért hívják meg, mert ők is azt akarják, hogy elvegyen, mert -gazdag fiú. Azt fogja hinni, hogy én hivatom meg, Istenem.“ Nem tudta, -örüljön-e annak, hogy meghívták, vagy bosszankodjék, de a lelke mélyén -örült, csak nem tudta, hogy örül. - -Andor a kaszinóban feltünést keltett. Az öreg urak abbahagytak egy zajos -alsóst, mikor hozzájuk lépett. A legszélesebb vigyorgásból ismét -gyászküldöttségi mélabút öltöttek, mikor a fiú halkan és zavartan -elmondta a köszönetet. - -– Ne zavartassák magukat, – mondta nekik Andor, mikor egy másik -asztaltól Nagy Ervin jött feléje – méltóztassanak csak tovább… - -Az öreg urak tovább méltóztattak, az első percben még komoran szedve és -nézve a kártyát, de mikor az osztó kezében felvillant az adú, ismét -megkedvesedve és harsányan nyilatkozva egyik a másik után. - -Nagy Ervin karonfogta Andort. - -– Jársz ide? - -– Nem én. Csak megköszönni jöttem a részvétüket… olyan kedvesek voltak, -mikor szegény apám… - -Nagy Ervin alakos komolysággal nézett rá a monokliján keresztül. - -– Még nem is volt alkalmam – szólt az ügyes társalgó hangján s megrázta -a kezét. - -– Fogadd részvétemet – mondta határozottan. Ez úgy hangzott, mint valami -kommandó. Volt benne valami ellentmondást nem tűrő, a stréber -ügyvédkéknek az a biztonságos kurtasága, amely a pesti életrevalóság -ritmikája, ok nélkül bátor és éles, valahogy a monoklihoz illő, mintha -azt fejezné ki: ha nem fogadod a részvétemet, velem gyűlik meg a bajod, -sajnálom kérlek. - -Ez van úgy az ember életében, hogy a piszkos iskolatárs így -kitisztálkodik. Az ember sokáig nem látja az esetlen, pápaszemes, -pattanásos, hosszúnyakú, alacsonygallérú, rövidnadrágos fiút, aztán -egyszerre egy símaarcú monoklis fiatalember áll előtte, magas gallérral, -vasalt nadrágban és az életformák oly könnyed kezelésével, mintha két -jobblába volna. Nagy Ervin most már dr. Nagy Ervin ügyvéd volt, apjának, -a híres Nagy Fedornak ügyvédi irodáját vezette; nemcsak a budai kerületi -körbe, hanem a szabadelvű pártkörbe is eljárt a monokliját csillogtatni, -hirtelen-mély főhajtásokkal üdvözölni az öreg törzs-képviselőket, bátran -tegezni vissza volt minisztereket, pattogtatva, hogy: „kérlek bátyám“ és -„parancsolj méltóságos uram“, sőt „alázatos szolgád kegyelmes uram“. -Andor megriadt, lelkében visszahúzódott tőle, mikor ezt megérezte rajta, -a beszédjéből, néhány közömbös mondatából, melyek elmondása alatt nem -Andorra nézett, hanem a nagyterem kártyázó csoportjai közt keresgélt a -monoklijával. - -– „Ez megy, előre“ – gondolta, mikor ment mellette, szinte vitette magát -vele, a karjába fogózó fiatal eréllyel, az üres erőszakkal, ami Nagy -Ervinnek mindenéből sugárzott: a hangjából, az ablakos szeméből, a -fejtartásából, a rugalmas rövid lépéseiből, az arrogáns, felálló kis -orrából, a monoklitól kihívó egész arcából, amelynek jobbfele az üveg -tartásától olyanná fintorodott, mintha azon az oldalon valami -kellemetlen szagot érezne. - -Kíváncsi volt, hogy beszél-e Elláról. Nem beszélt. Pedig tudta róla, -hogy még most is jár a házhoz. Valamikor, még amikor két üveget viselt -és ijedt volt az arca, nagyon szerelmes volt Ellába. Vajjon szereti-e -még most is? Tudja-e, hogy Pécsi Lajos elveszi? Mit szól ehhez? -Valószínűleg semmit, valószínűleg lenézi, mert szegény lány, és mert -egész fellépése olyan, mint aki nagyon megfontolja, hogy mennyi pénzzel -nősül és még akkor is megválogatja a családot a karriérje szempontjából. -„Irígylem, irígylem, irígylem“ – gondolta. – „Boldog ember, istenem, -miért nem vagyok én ilyen?“ A kaszinó, s a hozzáfűződő sok politikai -emlék most egy kicsit megmozgatta benne a régi dolgokat: a karriért, az -előmenetelt, – eszébe jutottak apja esti beszélgetései az anyjával, -főként választások előtt, a nagy izgalmak, mikor a törvényhatósági -bizottsági tagokról volt szó, a vérengzések a szavazólistákon, – ebbe -még szegény anyja is beleszólt néha nagy-szelíden, soha valaki ellen, -mindig valaki olyan mellett, akit ki akartak hagyni – megcsapta ez a -füstös és férfihangos érvényesülési levegő, amelyben Nagy Ervin oly -biztosan és oly fennen hordozott szimatoló piszeséggel járt. Aztán -hirtelen, érezve, hogy most már nem marad itt sokáig, hideg unalmat -színlelve szólt Nagy Ervinnek: - -– Ellát mikor láttad? - -– Ma ebédeltem ott – mondta ez, fixírozva egy vitatkozó csoportot, ahol, -úgy látszik, megtalálta azt, akit keresett, – ma ebédeltem náluk Pécsi -Lajossal. - -Andor próbált beleilleszkedni a nemtörődömhangba: - -– Ez már perfekt… Pécsivel? – kérdezte könnyedén. - -– Azt hiszem – mondta Nagy Ervin, egyre élesebben nézve a vitatkozókat -és lassan elbocsátva Andor karját. - -A kaszinóból hazament, a kövér Julihoz. Pénzt adott neki, külön -ajándékot, úgy hogy ez kezet akart csókolni. Aztán pénzt a házmesterék -számára is. Mindezt az előszobában, a fekete ónémet, faragott padon -ülve, még a kalapját se véve le. - -– Nem tetszik bemenni? - -– Nem. - -Elgondolkozott: - -– Minek? - -– Csak úgy… gondoltam – mondta a kövér Juli, nagyot és lassút sóhajtott, -nem annyira érzésből, mint tisztességtudásból. - -– Na, megyek – állt fel a fiú. - -– Fiatalúr kérem, – szólt Juli, zavartan mosolyodva el – nagy kérésem -volna. - -– Na? – mondta Andor, már az ajtóban. - -Juli izgatott lett, a konyhaajtóhoz szaladt, felrántotta és bekiáltott: - -– Mariska! - -– Az én kis lányom – mondta őszintén boldog derüvel az arcán, mikor a -küszöbön megjelent egy szőke lány, szinte rémült alázatossággal az -arcán, tisztán, üdén és szegény ruhájában túl-szépen, mint ápolt francia -parasztlányok a kellemes festményeken, túlnagy és ijedt szemekkel, s -egyenesen Andor felé ment, hogy kezet csókoljon neki. - -– Hagyja fiam – rántotta el Andor a kezét, zsebredugta, és ránézett a -lányra. - -– Fiatalúr kérem, – hangzott a kövér Juli hangja siránkozó-boldogan – én -itt egyedül vagyok a lakásban, mint egy öreg láncoskutya… tessék -megengedni, hogy a kislányom itt lakjon velem… Ő majd segít nekem, -nagyon csöndes lány és dolgos… Tizenhat éves múlt… - -Még beszélt volna, de Andort idegessé tette az, hogy ez a lány olyan -szép. A vén Juli lánya. Régen, – most felrémlett benne, – hallott otthon -arról, hogy a Julinak gyereke van. De „gyereke van“ ez más volt, mint -ami most itt állott előtte. - -– Hogyne, hogyne – mondta. És mialatt Juli megint beszélni kezdett: – -Jól van, jól van. - -Juli beszélt, beszélt, az istent említette, a jóságot, a boldogult -nagyságos urat és a kedves mamát, miközben Andor az ajtóhoz lépett. - -– Köszönd meg a fiatalúrnak – hangzott mögötte. - -– Jól van – mondta Andor, az ajtót kinyitva, hogy menjen már a szapora -hála elől, mikor a balkezén valami meleget érzett: a szőke kis nagyszemű -törvénytelen némán megcsókolta a kezét, már ideje se volt elkapni előle. -Bosszúsan nézett le rá, találkozott a pillantása a félénk szemekkel, -amelyek tétova mosollyal néztek fel rá, tisztelettel, mint valami nagy -hatalomra, élet-halál urára, a gazdára, akinek a jó vagy rossz kedvétől -függ minden. Szinte bántó volt ez a jobbágyi feltekintés, sietve hagyta -ott, ment le a lépcsőn és önkéntelenül is hozzányúlt a kezefejéhez, ahol -a lány megcsókolta. Kellemetlen érintés volt ez, nem szokta meg az ilyet -a keze, és egy pillanatig még az is bántotta, hogy a gyereknek ilyen -merengően szép az arca és olyan puha és nedves volt a szája, mint a kis -borjú orra, mikor parancsszóra és a vén cseléd siettető integetéseire -kezet csókolt neki. - - -III. - -A vacsora-meghívásra nem kellett sokáig várnia. Alig egy héttel a -szigeti ebéd után Irma levelet írt neki fehérszélű orgona-szín kártyán, -olyan írással, aminővel az olcsóbb cselédek írják fel a -telefon-üzeneteket. Megbeszélte Somogyival, hogy együtt mennek föl. -Somogyi a lelkére kötötte, hogy szmokingot vegyen, mert ő is azt akart -venni: mindig várt valami bűvös hatást a szmokingjától meg a frakkjától. -Mikor megérkeztek, Rodics még nem volt ott, várni kellett rá. A gömbölyű -Irma érzéki háziasszonynak volt öltözve: rózsaszínű könnyű selyembe, sok -csipkével, szabadon hagyva telt fehér galambnyakát és valami láthatatlan -mellénykével feldúcolva kebleit, amelyek valószínűtlenül fehérek voltak -és kissé szorongtak egymás mellett. Drága markiz-gyűrűk villogtak rövid, -de kedves ujjain, platina-karperece is volt apró brilliántokkal, -túlterhelt volt a kövérkés kis kéz, a bőre nagyon fehér, a körmei -túl-rózsaszínűek és fényesek, mint a kis tengeri kagylók. Jó illata volt -Irmának, de még kissé nyers. Épp most dörzsölhette magára, mert még csak -maga a parfüm érzett, ahogy az üvegből jött, még hiányzott belőle a női -meleg, ami az igazi aromáját megadja. Kedves, friss háziasszony-illat -ez; nagy vacsorák előtt az elsőknek érkező vendégek szokták ezt érezni. -Olga feketében volt, de nem a régiben, hanem bizonyosan Irma egyik -ruhájában, mély háromszögletű kivágással a mellén. Ez estélyruha volt, -Olga vendégnek volt öltözve, ő maga kereste ki ezt a ruhát, még ezzel is -jelezni akarva, hogy ő nem tartozik ehhez a házhoz. - -Megmutatták Andornak a lakást. Az ebédlőasztal tele volt rakva -tányérokkal és poharakkal, a közepén porcellánvödörben azalea állott, ez -a szegény pesti társadalmi virág, a virágok bolygó zsidaja. Azaleát csak -ajándékba lehet kapni; aki pénzért veszi, az másnak küldi. Volt már rá -eset, hogy valaki magamagának azaleát vett volna? Az ebédlőn túl kis -szalon volt, apróvirágos fehér selyemszövetű aranybútorral, -üvegcsillárkával, furcsán fintorodó aranykerevet mellett sárgaernyős -állólámpával, amelyen üvegpálcikák csörögtek, fehér medvebőrrel, a -sarokba akasztott előredűlő tükörrel, amelyet üvegvirágokból való -halott-hideg füzér szegett körül. Keserves kis metresz-szalon volt, -hideg, mint a kripta, a mit sohse fűtenek, az aranyozott fa és a -csiszolt üveg döglött pompájával, ami senkinek se kell. A szalonon túl -volt Olga szobája. Fehérre festett kis hosszúkás, egyablakos szoba, -különös fehér bútorzattal: lekerekített szélű nagyon alacsony asztal -volt benne, apró székekkel, hatalmas fehér fiókos szekrény öt óriási -fiókkal, de ez is alacsony, mint a régi kommodok. Fehérre lakkozott -polcok függtek a falon, üresen. Ágy helyett keskeny ottomán állt a -falnál. - -– Maga lakik itt? – kérdezte Andor Olgát és az ablakhoz ment. Lenézett a -kis utcába, ahonnan a kavicsokat dobta volt ide fel a nyáron. - -Irma sóhajtott és kiment. Somogyi karonfogta Andort: - -– Ez szomorú szoba, – mondta neki beavatott suttogással – Irmának nemrég -volt egy kis gyereke, de csak egynapos volt, meghalt szegényke. Annak -csinálták ezt a szobát… - -Olga feketén és élettel teli arccal állt a fehér gyerekravatalnak ható -bútorzat közt. Szép és eleven volt ma este, izgatott és szerelmes. Kissé -megereszkedtek a pillái, ahogy most nézte Andort, aki résztvevő arccal -hallgatta Somogyitól a félbemaradt metresz-anyaságnak ezt a rövid -tragédiáját. Nagyon tetszett neki most, először látta estélyre -öltözötten. A fiú karcsún és feketén elegáns volt a fehér -plasztronjával, mint a fecske. Büszkén nézte és valami könnyedén úriasat -látott benne, amit mindennél jobban szeretett. Az érett széplányok -sajátos paripa-idegessége néha gyöngén megrándította a vállát, kissé -melege volt és voltak pillanatok, mikor érezte, hogy hogyan jár a vér a -nyaka ereiben. Andor megérezte a tekintetét, ránézett és elmosolyodott. -Mind a ketten az ablakra gondoltak. - -Rodics még mindig nem jött. Irma hangját lehetett hallani, amint a -hálószobában a telefonnál kínlódott. A kaszinót kérte, a komornyikot -kérte, Rodics doktort kérte: ez mindig így volt, ha vendég volt. Az -ügyvédet mindig telefonon kellett eljajveszékelni a kártyától. „Már -elindult“ – mondták a kaszinóból az örök hazugságot, amely mögül szinte -hallani lehetett a suttogó szót: „mondja, hogy már elindultam“. Irma a -tükörbe nézett, miközben helyére tette a telefont, a magányos nők -hálószoba-barátját, – oly sokat mond az, mikor a telefon a hölgy -hálószobájában van – aztán a vendégei elé ment. Ezek a hálószoba -küszöbén álltak. Meg akarták nézni. - -– A hálószobámat? – mondta Irma és körülnézett. - -– Oly rendetlenség van – tette hozzá minden ok nélkül, mert a szoba -kínosan rendes és tiszta volt. Andor nem minden kíváncsiság nélkül -lépett be a hálószobába, – soha nem látott még kokott-hálószobát. Antik -ágy állt a szobácska közepén, fejével a falnak, kétoldalt szabadon. Igen -magasra volt rakva, mint falun a parasztágyak. Rendesen két, de most -három személyre való ágynemű volt benne: itt lakott a csipkefátyolos -halaványsárga takaró alatt az Irma ágyneműje, aztán a Rodicsé, aki a -széles kanapén szokott aludni, ha itt aludt, s benne volt most a magasra -dagadó puhaságban az Olga párnája és dunnája is. A halvány fényben, -melyet a plafonról láncokon függő alabástrom-tálon át küldött egy -rejtett villanyos égő, volt valami szemfedőszerű ünnepélyes szomorúsága -ennek a selymescsipkés sáppadt ágytakarónak, amely három ember meztelen -éjjeli nyomorát borította le némán. Az üvegektől szikrázó -toalettasztalon, a hármas tükör felett bántóan erős izzólámpa sugárzott. -A tiszta szobában ugyanaz az illat volt, mint az imént Irma kezén. - -Somogyi egy tapéta-ajtóhoz lépett és kinyitotta: - -– Ezt nézd meg, – mondta Andornak – ez a legszebb fürdőszoba Pesten. - -Andor épp csak hogy egy pillantást vethetett be a fehér majolikától, -nikkeltől, üvegtől és porcellántól csillogó villanyfényes lyukba. Olga -haragosan tolta el Somogyit a küszöbről és becsapta az ajtót. - -– Hát még mit nem? – mondta, gyűlölettel nézve a frissen borotvált, -kék-rózsaszín zsidó arcra, amely bután kérdezett valamit nagy fekete -szemével. Tudta, hogy ízléstelen volt, de nem tudta, mi volt a hiba. - -Vállat vont és ellépett az ajtó mellől, ahonnan a másodperc alatt, míg -Andor benézett, mindenét megmutatva villant ki a kis hófehéren fénylő, -nikkelcsapos-kályhás, tükrös, üvegrudas gépháza a testi szerelem -okosságainak, a maga nyomorult gummicsöveivel, laboratóriumos -üvegeszközeivel, fehér padkáival, üveglapon sorakozó rengeteg kis bűnös -patikájával. Valami szagosantúlfűtött lehellet sóhajtott ki belőle, mint -egy elátkozott rab-szellem lélekzete, amely ebbe a csillogó fehér -melegbe van kárhoztatva, s amelynek örök bánata valahogy összefügg a -hideg-fehér és üres-halott gyerekszobával. - -Csöngetés hallatszott az előszobából: két rövid és egy hosszú. - -– Rodics – mondta Somogyi, aki ismerte az ügyvéd csöngetését. Joviális -és a háziasságot kedvelő, enni szerető vénülő városi betyároknak van ez -a kedvtelésük: a saját külön csöngettyű-jelük, amire még a szakácsné is -a fazékhoz ugrik. - -A vacsoránál úgy helyezkedtek el, hogy az asztalfőn ülő háziasszonytól -jobbra Somogyi ült, balra Andor. Somogyi mellé Rodics, Andor mellé Olga -került. Andor az azaleától nem látta az ügyvédet, aki zajos és kedves -akart lenni, dícsérte az ételt, atyáskodva csúfolódott Olgával és minden -figyelmességével Andort tüntette ki. A klubban vesztett, de ezt -jókedvűen mesélte el, tréfásan húzva be a nyakát Irma szemrehányó -tekintete elől. Ahogy folyton Andornak töltött, róla gondoskodott, s -végül még a virágot is lerakatta az asztalról, hogy a fiút lássa, – -ebben volt valami szolidaritása a polgári embernek a másik polgári ember -iránt, valami összetartás az idegen bohém, színésznépséggel szemben. -Pedig az egyetlen igazi bohém éppen Rodics volt köztük. De ő ezt nem -tudta – ami főkelléke az igazi bohémségnek. Sokat evett, mindenből -kétszer kért és sok alkalmat adott Irmának a háziasszonykodásra. Olgához -rokoni kérdéseket intézett: „mit csináltál ma egész nap?“, meg: „hát ezt -a szép ruhát hol vetted?“, meg: „ejnye, de kicsípted magad“. Ezekre Olga -köteles mosollyal felelt, de mindig olyanokat, amikben ennek a -bizalmaskodásnak enyhe visszautasítása volt érezhető. A Rodics tegezése -metszően hangzott, de még élesebbre köszörülődött azon a sok hideg és -kemény „magán“, amit Olga minden megszólítás alá tüntetően odatartott, -néha oly eltökélten, hogy szinte szikrát vetett a hetyke „te“, mint a -kiskés a köszörűkövön. - -Somogyi evett és ivott. Eleinte még mondott egyet-mást, de aztán egyre -kevesebb szó jött belőle és egyre több étel ment bele. Lassú és áhitatos -falást művelt, hosszú és mélyreható kortyokat nyelt a fehér és vörös -borokból. Mikor a csillagokkal telemetszett poharat lassan az ajkához -emelve az utolsó pillanatban sietve hozzáhajolt a pohárhoz, olyan volt a -szája, mint valami piros mágnespatkó, amely magához kapja az üvegedényt -és tapadva szívja, hogy úgy kell leszakítania róla, mikor kiürül. -Pirosodott, és csillogni kezdett nemcsak a szeme, a keményhúsú fényes -fiatal arca is; az álla is, az ajka is csillogott, nagy fehér fogai is -csillogtak, mikor mosolygott. Pirosan égett a két füle. S mikor végül a -Rodics vastag havannáját duzzadt, de kicsiny szájába dugta, ez olyan -volt, mintha bedugaszolta volna magát, hogy a sok meleg étel és -gerjesztő ital ki ne puffanjon belőle. Alacsonyrendű embereknél van a -boldogtalanságába beletörődő szerelemnek egy foka, amely szereti az édes -nőnél való nagyotevés mámorát. A túlzabált és beborozott test édesdeden -bánatos szemet csillogtat a kezdődő részegség ködfátyola mögül. Az -elérhetetlen nő jó kosztjában van valami állati rezignációra indító. Ez -a nőnek is örömet okoz, mintha eredendő jósága örülne, hogy legalább -agyoneszi és issza magát az asztalánál a boldogtalan, aki így mégis csak -valami testi jóléten keresztül szenved feléje. - -Andor bizonyos tisztelettel nézte Rodicsot, ahogy fiatal emberek néznek -olyan férfiakra, akikért halálosan verseng két asszony. Sem a -külsejében, sem a modorában nem talált semmi olyat, ami ezt a két -görcsösen ragaszkodó szerelmet igazolta volna. Rodics is ivott, ő maga -nyitotta fel a pezsgőt, szalvétába csavarva az üveget és belevörösödve a -dugóval való küzdelembe, melynek célja az volt, hogy a pezsgő ne -pukkanjon, a dugó csak tompa pöffenéssel jöjjön ki és az ital szerényen -sisteregjen a palack szájára szorított kendő alól. - -– Brávó – mondta Somogyi, a poharát odatartva. - -Olga keveset beszélt, keveset evett és a pezsgőig nem ivott semmit. -Mikor az ételek megjelentek, úgy üdvözölte őket, mint akinek mindez -meglepetés. Erősen hangsúlyozta, hogy ő itt szintén vendég. Elirtózott, -mikor arra gondolt, hogy Andor talán házikisasszony-számba veszi ennél -az asztalnál. Mikor Irma odaszólt neki a vacsora végén, hogy: – „Olga, -nézz a kávé után“ – olyan fagyos arccal kelt fel, mint akit -megsértettek. És nagyon lassan, a szívében fővő gyűlölettel ment ki. -Mikor bejött, komoran mondta: - -– Mindjárt lesz. - -– Pálinkákat adj elő – mondta Irma, úgy intve felé a szemével, mint anya -a lányának. - -Élesen kérdezte: - -– Hol vannak? - -– Ott a kredencben – mondta Irma. - -A lány végignézett a kredencen, mintha most látná először. - -– Hol? – kérdezte röviden. - -– Fönt. - -Kinyitotta a felső kis ajtót: - -– Itt? – kérdezte. - -– Sokat kérdezel – mondta neki Irma, megérezve azt a kelletlenséget, -amellyel szolgált. – Vigyázz… – szólt rá. – Hogy’ fogod? Még elejted. - -A földhöz szerette volna vágni, de az asztalra tette és visszaült a -helyére. Somogyi töltött mindenkinek a pálinkából. - -– Komoly vagy! – mondta Olgának Rodics, mikor újra szembeült vele a -lány. Poharát feléje emelte, csúfondárosan mosolyogva: – Es lebe die -Liebe! - -Olga rávillantotta a szemét, nem ivott vele. Rodics jókedvű lett: - -– Ez az én pechem, – mondta – egy szelíd angyalé vagyok, pedig csak a -makrancos hölgyek izgatnak. - -– Kérlek – komolykodott feléje Irma, szemrehányó tekintettel. - -A kávé is megjött, Irma is rágyújtott, füst, melegség és jóllakott izzás -járt az arcok körül. Andor cigarettát kínálva fordult a mellette ülő -Olga felé. - -– Soha – mondta ez tragikusan, de hirtelen Andorra mosolygott, mutatva, -hogy nem őrá haragszik. – Szép tárca – szólt aztán és kezébe vette Andor -ezüsttárcáját. Nem is volt szép, de Olga azzal a fürkésző érdeklődéssel -forgatta, ahogy ők a szeretett férfi kézi-tárgyait nézik és vizsgálják, -kiérezve ezekből a gyakori használattól nyert testi és egyéni bélyeget. -Szeretik ezeket a tárgyakat, mintha részei volnának az embernek. - -Rodics kötekedni kezdett Olgával. Volt ebben valami atyáskodó, -sógoroskodó csúfondárosság, de emögött titkon és talán öntudatlanul egy -kis érzéki komiszkodás a megszokott élettárs hugával szemben. Az ilyesmi -néha forró szerelemmé változik és bonyodalmat idéz elő, de soha, még -tisztes családokban sem teljesen mentes valami basás, hárem-kívánó, -férji nyugtalanságtól. Olga kezdte rosszúl érezni magát és egyszer már -rá is szólt Rodicsra: - -– Ne utazzék rám. - -Andornak ez kellemetlen volt, de remélte, hogy abbamarad. Irma -idegeskedett, de megtartotta a mosolyát is, az okosságát is: - -– Ne bántsd mindig szegény Olgát. - -– Ki bántja? – mondta az ügyvéd és koccintani akart Olgával. – Ne légy -olyan mogorva. Szervusz. - -– Nem szervusz – mondta Olga, fanyar ízzel, mintha tolakodó -huszártisztnek mondta volna Váradon. - -– Úgy is jó – nevetett Rodics és ivott. - -– Érzékeny – mondta Irma, elégült mosollyal fordulva Andorhoz. – De nem -bánom, ez nekem nagyon tetszik benne, ő nem a mi világunk, ő arra -született, hogy háziasszony és anya legyen. - -Olgát elborította a vörösség. Érezte, hogy Irma szinte ajánlja őt -feleségnek. Ettől félt, ettől iszonyodott, ő jól ismerte Andort, tudta, -hogy eszes és figyelő, gyanakvó természet, tudta, hogy Andor rögtön -kiérzi ebből a mondatból, hogy ez férjfogó mondat, tudta, hogy ez Andort -elriasztja, megrémíti, – kétségbe volt esve. És Rodics most még -folytatta is az Irma mondatát: - -– Feleségnek született, nem szeretőnek. - -És ízetlenül, jelentősen mosolyogva nyújtotta a poharát Andor felé: - -– Szervusz. - -– Szervusz – koccintott vele Andor, kényszerű kedvességgel az arcán. -Csak félkortyot ivott, s ezt és ennek az értelmét csak Olga vette észre. - -– „Bántják itt,“ – gondolta magában – „ízetlenkednek vele, mi lesz itt -még, ha tovább isznak?“ - -Zavarában megitta az egész pohár pezsgőt, ami előtte volt. Somogyi a ház -barátja és bizalmasa akart lenni, szélesen mosolygott, felváltva -nézegetett Olgára és Andorra, aztán ő is poharat emelt Andor felé: - -– Szervusz – mondta és Olgára hunyorítva hozzátette: – Mindig haragszik, -de ez egy kincs, ez a lány. Én mondom neked. - -Ittak. Somogyi letette a poharat: - -– Az ideális feleség – szólt, a szénsavtól felhökkenő hanggal. – Én -mondom neked. - -És belevadulva az ízléstelenségébe, hangosan: - -– Boldog lesz, aki ezt feleségül veszi: - -– Az bizonyos – mondta Andor és keserves kín járt a tagjaiban. Olga -mozdulatlanul ült mellette, tüzesedett, mint egy karcsú fekete -vaskályha, érezni lehetett, ahogy fűlik. - -Rodics még egy csésze kávét kért. Most Olga boldogan ugrott fel, hogy -kivihesse a csészéjét. Künn felszakította a konyhaajtót, s míg a -szakácsné kávét töltött a csészébe, kiállt a folyosóra, megfüröszteni a -fejét a sötét nagy udvar csendjében és éjszakai hűvösségében. Benn -elhallgattak egy percre. Olga visszajött a teli csészével, és abban a -pillanatban lépett be a fényes-füstös melegbe, mikor Rodics ezt mondta: - -– Miért? Igazán boldog lehet az, aki Olgát elveszi. - -– Hidd el – mondta Somogyi, Andornak. A mellére tette a kezét: – Én -mondom neked. - -Olga letette a csészét Rodics elé és elrántotta a karját előle, mikor az -az asztalra hajolt, s úgy akarta megcsókolni a kezét. Visszaült a -helyére és Rodicsra szegezte gyűlölettől elmélyült izzású két szemét, -mint két kis mozdonylámpát, amely egyre közelebb jön és amely mögött tűz -és gőz forr a sötétben. - -Irma érezte, hogy itt valami nincs rendben. Ideges volt és erőltetett -kellemeskedéssel fordult Andorhoz: - -– Még mindig a szigeten lakik? - -– Igen – mondta Andor. - -Pillanatnyi csönd lett. Rodics kávét ivott, aztán megszólalt, új -szivarja végét vágva le, éneklő hangon: - -– Oda-oda járok minden eestee… - -Olgára nevetett. - -– Maga ízléstelen – mondta fojtottan a lány. - -Az asztalfőről Irma szeme úgy járt Olga és Rodics közt, mint a -világítótorony reflektorja: hol oda villant, hol ide villant, őrködve és -figyelmeztetve, veszélyt jelezgetve. Kövérke fehér ujjaival erőlködve -tört össze egy papirhéjú mandulát, az ajkába harapva, ebbe szorította -bele a kínlódását. - -– Ugyan! – mondta Rodics, kissé megbosszankodva – mint ő gondolta – -ennek a selyemruhás cselédnek a rendreutasításán. - -– Izléstelen – ismételte halkan, de csökönyösen a lány. - -Rodics kegyetlenül vigyorgott rá: - -– A vőlegényed előtt csak beszélhetek. - -Komisz árulás és hazugság volt ez. Olga soha itthon olyasmit nem -mondott, ami az ügyvédet erre a szóra feljogosíthatta volna. Most -fellövelt benne a harag arra a gondolatra, hogy Andor még azt hiheti: ő -itthon hazudik és összeszűri a levet ezekkel. Nem bírta tovább, érezte, -hogy talán még egy perc sincs az az idő, ameddig fuldokolni tud a -mellében a megvetés, a bosszú ezért a rosszaságért. Mintha a szívére -hágott volna a sarkával ez a gazember. - -– Nem vőlegényem – mondta és ijedten érezte, hogy alig hallhatóan jön -belőle a hang. - -– Kérlek! – szólt élesen Irma és a reflektor megállapodott Rodics -szemén, mint a téveteg hajón, amely neki akar menni valaminek. - -– De lesz! – mondta nevetve Rodics. Semmivel se törődött. - -A mozdulatlan Andor kínosan mosolyodott el, pillanatnyi feszengés -reccsentette meg a székét. Olga kínlódott. - -– Szervusz – szólt Somogyi és bizalmaskodó hunyorítással nyujtotta a -poharát Andor felé. - -– „Hova kerültem?“ – gondolta Andor, miközben koccintott és ivott, bár -érezte, hogy Olga jobban gyötrődik, mint ő. - -Olga felállt és lassan a szobája felé ment. Nem bírt most már magával. A -küszöbön megállott és visszafordult. Az arca fehér volt, de a szeme -nagyobb és feketébb, mint máskor. Büszkén szólt, mintha ő volna az úr -ebben a házban és mindenki más csak vendég: - -– Kérem Andor, azonnal keljen fel és menjen el innen. - -– Olga! – kiáltott rá Irma, a szemével gyorsan a legkülönbözőbb jeleket -adva. Andor nyugodt mosollyal nézett Olgára, de megmozdult a székén. - -– Kérem, – mondta elszántan és nagyon hangosan a lány – az Istenért, -azonnal menjen el innen. - -Andor zavartan állt fel. Érezte, hogy Olga mellett kell állania. Egész -lelkében, minden ízlésével hozzá húzott, most a tűzbe ment volna érte, -ezért a szép sudár gavallér lányért, aki miatta most hős és vértanú -volt. - -– Azonnal! – mondta Olga, rászegezve a szemét, de megcsukló lélekzettel -a rövid szó végén. - -Andor meghajolt a rémült Irma felé: - -– Kezét csókolom – mondta. - -– De kérem – hangzott elhalóan Irma felől és csudálkozó, ijedt két szem -nézett rá. A rövidke csendben Andor kezet csókolt, s a két férfi felé -mosolyodott, mély és hirtelen főhajtást csinált, mint amilyet Nagy -Ervintől látott a budai kaszinóban: - -– A viszontlátásra – mondta, s kiment az előszobába. Ott érezte csak, -milyen igaza volt a lánynak. Most, itt künn, benne is feltolakodott a -harag. „Piszok népség“ – mondta magában és a villamoslámpa gyújtóját -kereste. A kabátja akadt a kezébe, hirtelen magára rántotta a sötétben. -De ekkor már ott volt mellette Irma, aki mögül a nyitvamaradt ajtón fény -vágott be a sötét előszobába. - -– Az Istenért, édes doktor úr – mondta Irma és remegve nyúlt a vállakra -húzódó kabát után – dehát ezt csak nem fogja megtenni… - -Belülről, a szobából, a nyitott ajtón keresztül valami rövid zaj -hallatszott. És rögtön utána Somogyi hangja, amint rémülten kiáltott: - -– Olga! - -Az ügyvéd is kezdett kiabálni valamit, de ebben a pillanatban már -megjelent Somogyi a nyitott ajtóban, rettenetesen szigorú arccal. -Belülről vad ajtócsapás hallatszott, amire Somogyi még visszarezzent, de -aztán összeharapott ajakkal játszva meg az irtózó férfit, betette maga -mögött az előszoba ajtaját, és komolykodón, halk-röviden mondta -Andornak: - -– Kérlek, most már én is kérlek, menj el. - -Irma sikoltott: - -– Mi történt? - -Somogyi összeráncolt szemöldökkel, az ajkát harapva, mint ahogy a -színpadon a nagy kellemetlenségeket szokta bejelenteni, ránézett Irmára. -Aztán komoran mondta: - -– Olga pofonütötte Rodicsot. - -– Menjen – mondta Irma Andornak, most már remegve a csipkés rózsaszín -selyemben. Gyöngéden tuszkolta a fiút az ajtó felé. Biztosra vette, hogy -Rodics annyira gyermeknek és rokonnak tekinti Olgát, hogy visszaütötte. - -Andor elhidegült kedvvel és rosszízű mosollyal a száján lépett ki a -folyosóra. Mögötte bezuhant az ajtó és elsötétült az előszoba. Nagyot -lélekzett a hűs éjszakából és a lépcsőház felé ment. A lépcsőházban -megállt. „Mi lesz Olgával?“ – kérdezte magától. „Nem hagyhatom most itt… -így…“ - -S ahogy visszanézett a folyosó felé, már ismét fény járt az előszobaajtó -üvegje mögött és rögtön ezután nyilt és csapódott az ajtó. Olga jött ki, -kalapban, az angol kabátban, utcára öltözve. A lépcsőház homályában -megállt Andor előtt. Sötéten nézett rá: - -– Imádlak – mondta neki halálos őszinteséggel. - -Nem is mozdult, úgy nézte, közelről, belemerítve a tekintetét a fiú -szemébe, mint még soha, bele akarva sülyedni egész életével, ezen a -tekinteten keresztül beledőlni, belé semmisülni, elégni és ellobbanni -benne. A fiú felhevült, bátran fogta meg a hideg kezét, magához húzta, -átkapta, remegő kézzel szorította a fejét a melléhez, hozzáhajolt, az -arcába nézett, mohón mosolygott rá, egészen közelről kérdezte tőle: - -– Szeretsz? - -A lány lehúnyta a szemét, csak a halvány arcával felelt, a mozdulatlanul -váró szájával, a nagyra-feszült, mélyen és forrón szívó orrlikaival, -gyorsan dagadozó fiatal mellével. Kissé megnyugodott, elpihent így. -Aztán felnyitotta a szemét és komolyan nézett szét. Fölegyenesedett és -eltolta magától a fiút. Ránézett: - -– Te, – mondta neki kegyetlen komolysággal, önmagát gyilkolva – én -szeretlek téged és most itt megesküszöm az Istenre, hogy nem akarok a -feleséged lenni. - -Úgy nézett rá, mint a szigorú bíró. - -– Te, – mondta neki haldokló hangon, de erőltetve a határozottságot – én -nem akarom, hogy te azt hidd, hogy… hogy én… mindent inkább, csak azt ne -hidd, hogy én… téged… - -Megharagudott nagyon, amért nem tudta befejezni a mondatot. Aztán -rémülten szólt: - -– Te… én attól félek, hogy nem látlak többé… - -– Bolond – nézett rá Andor, felgyulladva ettől az égő-pirosan -szétlángoló lány-szerelemtől, ami most gátat szakítva sütött feléje, -mint a feléledő tűzvész, mikor a fekete fal lezuhan előle. - -– A szeretőd akarok lenni, – mondta a lány, meredten függve tekintetével -a szemén – a szeretőd akarok lenni… most vigyél rögtön el… - -Nem sejtett erővel kapta el a nála egy hajszállal kisebb fiút, átkarolta -a fejét, valahogy most kitört belőle a nagytermetű nők vad izomereje, -amit lappangó hamissággal titkolnak, amíg meg nem bolondulnak. Magához -szorította, valami végső elkeseredettséggel nyomta forró száját a fiú -ajkaira, olyan erősen, hogy mind a kettőjüknek fájt. A mellét hősi -szemérmetlenséggel feszítette a fiú mellének és csókolta, törte a -száját, szinte férfiasan, egyre szorítva, karjával szinte magához -szíjazva, a lelkéhez kulcsolva a fiút, mint aki ebbe a nagy testi -vallomásba fojtja rab életének keserűen felviharzó forradalmát. Szinte -minden érzékiség nélkül való volt ez a halálos ölelés, mintha egy anya, -akinek meg kell ölnie a gyermekét, a szeretetnek ezt a mozdulatát -választaná arra, hogy megfojtsa azt, akit legjobban szeret. - -A fiúban erre az övénél nagyobb testi erőt eláruló karolásra szerelmes -és férfias dac lobbant fel. Szabad kezével mint szűk csontkapoccsal -kapta el a lány csuklóját. Felegyenesedett, ránézett, s látta, hogy most -elomlik ez a pillanatnyi atlétaerő, szemek borulnak el előtte és egy -szép halvány fej csuklik meg lányos alázattal. Büszkén és diadallal -szólt, halkan: - -– Hát ez vagy te? - -A lány szerelmesen mosolygott rá. Andor csak egy pillanatig nézte még, -aztán karonkapta és vitte le a lépcsőn. Rohanva mentek le. Lenn, míg a -házmestert várták, sötéten mélyedtek egymás szemébe. - -Néhány lépést mentek az utcán, amíg kocsi nem jött arra. Andor az út -közepére lépett, elfogta. Olga szaladva jött, beugrott a fekete -szekrénybe. - -– Hova tetszik? – kérdezte a kocsis. - -Andor egy pillanatra, csak egy pillanatra tétovázott. - -– Hozzád! – kiáltott egy határozott hang a kocsiból. - - -IV. - -A Margithíd előtt kihajolt a fiú a kocsi ablakán: - -– Menjen visszafelé a körúton. - -Eddig egyetlen nagy csók volt az egész, mozdulatlan és a szívekig érő. A -hídfőnél vágott közibük a valóság – a fiú nyugtalan lett, hogy hogy’ is -lesz ez a szigeti hotelben, a portás előtt… Olgát nem lehet kitenni -ennek. De Olga megszólalt, dacosan: - -– Mért? Mért menjen visszafelé? - -Andornak semmi gyakorlata nem volt az ilyen dolgokban. Végtelenül -ügyetlennek érezte magát: - -– Én… szállodában lakom – mondta csöndesen és érezte, hogy melegség -hullámzik fel az arcán. - -– Mindegy – mondta a lány egyszerűen. Ő se értett ehhez. Azt hitte, -Andor túlszegényesnek tartja számára a szállodát, palotát keres, -virágokat, selymeket. Elengedte neki odaadó nagy jóságában, de -büszkeséggel. - -– Mindegy – ismételte. – Ahol te lakol… ott… nekem… - -A mellére bujt. Megint ki kellett szólni a kocsisnak, hogy forduljon -meg, menjen tovább, a szigetre. Lesz, ahogy lesz. Mikor a hotel előtt -kiszálltak, Andor azt gondolta, hogy ha a portás egy szót szól, leüti. -Véresre veri. Bátran csöngetett be és most már semmi zavart nem érzett. -A portás jött, kinyitotta a kaput, mélyen köszönt és úgy tett, mintha -Andor soha másként nem jött volna haza, csak hölggyel. „Úgy látszik,“ – -gondolta a fiú – „csak holnap fog szólni.“ Azt már nem bánta. Felmentek -az emeletre, ott előre sietett és kinyitotta a szobáját, felsrófolta a -villanyt. Olga úgy ment be, mint ha itt lakott volna. Körül se nézett, -letette a kalapját az asztalra s levetette a kabátját. Mikor Andor -bevette a kulcsot és belülről bezárta az ajtót, odanézett egy -pillanatra. De nem szólt egy szót sem. Nagyon el volt szánva. A -sarokban, a kis vaskályhában a vége felé járt a tűz, amit este raktak -benne. Olga odament, letérdelt a kályha elé és kinyitotta az ajtaját. -Bársonyfényű szürke-vörös parázs sütött az arca felé, de állta, nézett -bele. Aztán a fa után nyúlt, ami a kályha mellé volt rakva szép rendben, -és gondosan tömte meg a kályhát a rövid hasábokkal. Annyit rakott belé, -amennyi csak belefért. Pedig nem volt hideg a szobában. De Olga fázott. -Fölkelt és megfordult. Andor a szoba közepén állott és nézte, majd -feléje indult és gyöngéden megölelte. Elfogult volt, most igazán nem -tudott mit mondani. Ennek valami erős íze volt, ennek a nagy, idegen -fekete lánynak az ő életében. A tízforintos szerelmek szultánt csinálnak -a húszéves fiúból, a menyasszonnyal való bevégzetlen szerelem pedig nem -állítja kérdések elé. Most nem tudott mit csinálni ezzel az úri külsejű, -úri modorú lánnyal, aki gőgösebb volt, mint egy grófkisasszony és -izmosabb volt, mint ő. Asszonyos volt a fekete selyem estélyi ruhában, -szerelmes és forró, a végletekig elszánt. Úgy nézett a fiúra, hogy annak -kell mindent tudni, annak kell most valamit elkezdeni, ami égig-sikoltó -és rettenetes. Úgy nézte, mintha a szörnyű és felséges titkokat kettejük -közül csak a fiú tudná, aki most valami középlény a hóhér és a félisten -közt. Mikor az gyöngéden átkarolta és ránézett, rettegve-fürkészve -mélyedt a szemébe. Minden mozdulatát szívdobogva figyelte. Tűrte az -ölelést és figyelt, hogy különbözik-e ez már más öleléstől, nézett, -fülelt, félt, – vajjon ez már kezdete-e valaminek. Végigzongorált rajta -az a kíváncsisággal vegyes halálfélelem, amit csak a nők ismernek. - -A fiú gondolatok nélkül nézett a szemébe. Az ő szeme nyugodt és bánatos -volt, a lány szeme sötéten, de nyugtalanul feneketlennek tűnt előtte, -tele alig látható villódzással, a perc milliomodrésze alatt is száz meg -száz változással. Ez mind csalódás, mert a szem maga mozdulatlan és -mereven egyforma ilyenkor, csak a szemhéjak nem állnak nyugodtan, mint -az ember hinné, hanem finoman remegnek, ahogy a vér fel-fellüktet bennük -és ahogy a gyors gondolatok arra rohanva meglebbentik őket. Így borulnak -és derülnek a szemek hajszálnyi árnyékkülönbségek alatt villámgyorsan, -színt, formát, fényt változtatva annak, aki közelről és komolyan mélyed -beléjük. A fiú lassan eleresztette Olgát és a szekrényéhez lépett. -Cukrot vett ki belőle és letette a lány elé az asztalra. A lány ezt is -kíváncsian és kérdő arccal nézte. Minden idege a fiú mozdulatait leste, -de reflexmozdulatokra készen, mint az ideges vívó, aki az ellenfelének -még a szemhunyorítására is megmoccantja a kardot, amit az arca előtt -tart. A fiú leült egy karosszékbe. - -Most, mintha szünet állt volna be a vívásban, megnyugodott a lány. -Fellélekzett, a tükörhöz ment és megigazította a haját. De csak azért, -mert mohó kíváncsiság fogta el, hogy milyen lehet az arca. Meglepődött, -hogy milyen halvány. Elfordult a tükörtől és leült egy székre, amely az -ágy mellé volt állítva. Szembenült Andorral és mélyen lélekzett. Andor -odament hozzá, mellé állt és szelíden magához ölelte a fejét: - -– Fáradt? – kérdezte tőle. - -A ruhához szorított fejével intett nemet. A fiú meleget érzett a -torkában, s már a kimondás pillanatában érezte, hogy megint ostobán -esetlen: - -– Pihenjen le… itt az ágyon… - -Megint nemet intett a fejével, de vadul, sokszor. Egy szót se szólt. A -fiú lehajolt hozzá, átölelte a vállát és vadul csókolni kezdte, haraggal -a saját ügyetlensége miatt, és végül is brutálisan feltámadó fiatal -férfiassággal. A lánynak hideg ment végig a gerincén, most rögtön -megérezte ennek az ölelésnek a hirtelenségében és tapintatlan támadó -erejében, hogy ez már _az_, de megkönnyebbülést is érzett, mert most már -ösztönösen védelemre rándultak a tagjai. Megnyugvás szállt a lelkére, -mikor látta, hogy amit ő nem tud, azt a szűzi test elvégzi helyette: -ösztönből feszíti el magát a fiútól. A karjai emeltyűkké váltak, az -izmai játszani kezdtek, mint mikor egy szép gép lassan és okosan -megindul, és ő nem tett egyebet, mint bámulva nézte ezt, mint aki a gép -előtt áll és gyönyörködik a tökéletességében. A nyaka hátrafeszült, a -térdei egymáshoz nőttek, a jobbkarja a fiú álla alá nyomult, a balkeze a -fiú homlokára tapadt és hátrafelé szorította azt. És a nagy ereje -nyugalmat öntött el a szívén, és már ebben a percben végleges -bizonyossággal tudta, hogy nem adja magát oda a fiúnak, itt vele baj nem -történik, és hogy minden bolond elszántsága és legkomolyabb akarata is -hiábavaló, mert ő nem született erre. - -A fiún érzéki gyűlölet áradt el erre a nagy ellentállásra. -Gyöngédtelenül, szinte durván ölelte át a nyakát, miközben az egyik -kezét csontos ujjaival átlakatolva lassan fordítani kezdte, önkéntelenül -használva ezt a diákos birkózó-fogást. A lány felkiáltott a fájdalomtól, -s ekkor ő megcsókolta, mintha soha többé nem akarná a száját levenni -róla, a lány fogait érezve tolakodó ajkai alatt, és most egész lényében -türelmetlen haragra gerjedt, mikor megérezte, hogy a lány el akarja -lökni magától. - -A szék most eltört alattuk és ahogy a lány ültéből a földre rogyott, -magával rántotta a nyakába kulcsolódó fiút is. Mikor a fiú a földön az -első ijedtségre eleresztette, rugalmasan ugrott fel, talpraállott. Előbb -állott, mint Andor, aki még térdelt egy pillanatig és csak úgy kelt fel. -Lihegett. A térdét porolta. Olga védekező daccal állt két lépésnyire -tőle, hátrahajló felsőtesttel, nyiltan tekintő szemmel és kipirultan, de -derűvel és győzelemmel az arcán. Andor most nagyon ellenszenvesnek, sőt -gyűlöletesnek találta. Fáradt lélekzéssel nézett rá, aztán megint a -térdét porolta és ezt mondta: - -– Ezért jött ide? - -Az ablakhoz ment, kinézett a sötétbe, hátat fordított neki. A lány -arckifejezése meglágyult, a pillantása tétova lett. Eláradt benne a nagy -szerelem és most haragudott magára. Mintha a teste egy másik Olga lett -volna, aki az ő akarata ellenére védené őt, s aki kérlelhetetlen, mint a -túlbuzgó házőrzőkutya, aki kétségbeejti a gazdát, mert nem lehet a -vendég mellől elparancsolni. - -Leült a szék romjai mellé, az ágy szélére. Egy perccel előbb még ez a -hely olyan irtózatos és lehetetlen volt számára, mint az égő máglya vagy -a feneketlen hegyszakadék. Most a nyugalom közömbösségével ült oda, -mintha máshova nem is volna biztonságos leülni. Ő volt az úr és a -házigazda ebben a szobában. - -– Ne haragudjék rám – mondta és lesütötte a szemét. A fiú az ablaknál -állt. Meg se fordult, úgy felelt: - -– Dehogy haragszom. - -– Megérdemelném… - -Andor eljött az ablaktól, a régi helyére ült, a karosszékbe és -rágyújtott. Az arca keserű volt és a szemöldökei közelhúzódtak -egymáshoz, mikor a cigarettát szívta. - -– Én nem hívtam ide – mondta halkan, megpöccentve az ujjával a -cigarettát az első szippantás után, amikor még nem is lehetett rajta -hamu. - -– Azért kérem, hogy ne haragudjék rám. - -– Én… – kezdte a fiú. – Én… - -Elhallgatott. Szítta a cigarettát. A lány ráemelte a szemét, bűnbánóan. -Ettől nekibátorodott: - -– Én még a híd előtt is mondtam a kocsisnak, hogy menjen visszafelé. Ön -akarta. - -– „Ön?“ – kérdezte a lány. - -– Ön. - -Csönd lett. - -– Ön nem tudja, mit akar – folytatta a fiú. – Nem fér a bőrébe. Tudja -Isten, mit akart tőlem. - -És hogy a lány hallgatott, keserűn-élesen tette hozzá: - -– Tudja Isten, milyen céljai vannak. - -A lány bólogatott, szomorúan mosolyogva: - -– Céljaim vannak – ismételte a fiú szavát. – Nekem vannak céljaim. Nekem -vannak céljaim. - -Mégis, ez tűrhetetlen volt. Andor megalázottnak és nyomorultnak érezte -magát. Tehetetlen harag fogta el. Mindenért, ami itt történt, magát -okolta. Átrohant az agyán, hogy ami itt most történt, az talán mindig -így szokott történni és csak ő volt különösen ügyetlen… és mily gyerekes -és ostoba tőle, hogy abbahagyta a harcot. Felugrott és Olgához lépett, -aki ijedten állt fel, mikor a szája eltökélt kifejezését látta. Andor -megmarkolta a nyakánál a kivágott estélyruha szélét. A lány odakapott a -kezéhez: - -– Mit akar? - -– Azt, hogy… - -Megrántotta a selymet, amennyire a lány keze alatt bírta. A selyem -megroppant, gomb pattant hátul és a lány félválla kivillant a fekete -rámából. - -– Le akarja rólam tépni a ruhát? - -– Le én… - -Megint megfogta a karját. De nem bírt vele, a lány sokkal erősebb volt, -mint ő. Ha nem szégyelte volna, tehetetlen dühében megharapta volna a -kezét, mint egy asszony. De így ellökte magától és szétvetett lábbal -állt meg előtte: - -– Takarodjék innen! - -Hátralépett, az ajtóra mutatott: - -– Azonnal takarodjék! - -– Szent Isten – mondta rémülten a lány és a fejéhez nyúlt. – Szent -Isten… Istenem… - -Visszaült az ágy szélére, és el se takarva az arcát, egyre halkabban és -kapkodóbban mondta önmagának: „szent Isten“… „Istenem“… „Istenem“… „Is… -tenem“. Zokogni kezdett, előbb a könnye omlásával, de még mindig -változatlan arccal, csak a mellével sírva, és csak azután az elgörbülő -szája-sarkával és vizesen lezáruló szemmel. És csak ekkor takarta el az -arcát a két kezével. - -Szánalom ment végig a fiún, halálosan megbánta, amit mondott. A bezárt -ajtóhoz ment és levette róla a kulcsot, zsebredugta, érezve, hogy most -már majd neki kell visszatartani a lányt, amíg megbékül. Leült, tudta, -hogy most nem szabad zavarnia Olgát, várni kell, amíg ez a még mindig -erősödő sírás eléri a tetőpontját és fáradni kezd. Onnan nézte az -eltakart arcot, a mellre csuklott fekete fejet, a fehér, báliasan -meztelen vállat, amely még mindig szabadon volt, ezt a mástól -kölcsönkapott, az ő tiszteletére felvett estélyruhát, amely most -nyomorúságos és megható volt, ezt a díszt, amivel szegény felékesítette -magát, mert őérette kínlódott. Nézte az üveggyémánttól csillogó csattot -a hegyes lakkcipő szallagján, a fekete selyemharisnyát, ami mind korrekt -és szép volt, de most a zokogó nagy lányon szánandó hatást tett, mint -valami fekete menyasszonyi pompa egy elmaradt esküvőn. A sírás -egyenletessé vált, de olyan szabályossá lett, mintha második lélekzéssé -vált volna, mintha soha többé nem szakadna vége. Nyugtalanította a fiút, -hogy mennyire szenvedhet ez a lány a meg nem szűnő és már gépiesen -egyformán ziháló sírás alatt. Odament hozzá és magához vonta a fejét, de -a sírás erre csak felbuzdult Olgában, úgy hogy el kellett ereszteni. - -Andor körülnézett a szobában, mintha valami gyógyszert keresne. Akkor -érezte csak, milyen forróság van itt. A túltömött kis kályha átizzott, -olyan volt, mint valami fantasztikus kis bíbornok a fekete manók közt, -széles vöröslő szallaggal a hasán és tüzelő sapkával a fejebúbján. A -kancsóhoz ment, belenyúlt, de a vizet melegnek találta. Elővette a -kulcsot, halkan kinyitotta a zárat, s eloltva a villanyt, hogy valaki be -ne lásson, mikor nyitja az ajtót, tanácstalanul lépett ki a folyosóra. -Némaság volt itt künn, a hosszú piros szőnyeg félhomályos végtelenbe -húzódott előle, s egy rossz vízvezetéki csap lassú ütemben nagyokat -csöppentett az alvó csöndbe. Észrevette, hogy fojtottan, de kihallatszik -ide a sírás. Visszament. Mikor óvatosan betette az ajtót és Olga felé -nézett, a lány már nem úgy ült, mint az imént. Ültében a párnára hajolt, -a két karjával, mint koszorúval a feje körül. A sírás gyöngébben és -fulladtan hangzott a párnából, most már kis szünetekkel, megcsöndesedve, -még fel-fellobbanva, mint a lámpa a kialvás előtt. - -A sötét szobában nem csavarta fel a villanyt, mert az ablak négyszögében -meglátta a derengést. „Ennyi ideje vagyunk már itt?“ – kérdezte magában, -lábujjhegyen a kályhához ment és a vörös izzáshoz tartotta az óráját. -Aztán hallgatózott. A lány már nem sírt, mély csönd volt az ágyon. -Valami keveset odavilágított a kályha. A párna széle rózsaszínű volt, s -a lakkcipőn rubintnak ragyogott az üveggyémánt-csatt. Óvatosan lépdelt -az ágyhoz és figyelt. A nagy lány aludt, mint egy szegény kis gyerek, -aki verést kapott és fáradtra sírta magát az ágyban. Most szeretni -lehetett őt, ahogy így lankadtan feküdt a magas párnán, félig ülve, hogy -finom hosszú lábai lefüggtek az ágyról, szomorú kecsességgel mutatva -magukat a térdig feltüremlett szoknya alól. Andor lábujjhegyen ment -vissza a karosszékéhez, vigyázva ült bele, előbb a cigarettája után -nyult, de meggondolta, nem akarta a gyufával felébreszteni a lányt. -Kibámult az ablakon a késő-őszi borús virradatba. A távoli partokon túl, -a sötét ég alján tompabádogfényű csík húzódott fel egy fekete erdő -mögül. A síma Dunán élesen tükröződött a fekete erdő és alatta a fémes -csík. Ezt már sokszor nézte, mikor így reggel felé jött haza és -elgondolkozva ült le még egy cigarettát elszívni. De most fáradt volt és -a messzi erdőt búsabbnak, a virradó eget borúsabbnak érezte. A közelében -egyenletes lélekzéssel aludt egy emberi lény, a kínjaitól mégszabadulva, -talán most boldogan. Egyre feketébbnek látszott, hogy a derengésben -fehéredett körülötte az ágy. A cipőjén már nem csillogott a csatt, a -vaskályha hamarosan hűlt, már feketén veszett el a sarok sötétségében. -Az a gondolat, hogy ez a másik lény most letörölte a gondjait és -nyugalomba feledkezik, felriasztotta magára maradt lelkét. A lármák és -izgalmak elől visszahúzódott, szórakozással hátrakergetett nagy gondja -most előjött. Kibújt és nyujtózni kezdett benne, mintha gémberedett -tagjait keltegetné. Irtózatosnak és szennyesnek találta ezeknek az -embereknek a világát, akik közé keveredett, akiknek a piszkát és -életnyomorát ma este megette és megitta. És messze valahol, egy kávéház -pincéjében, a föld alatt, egy négyszögű lyukban talán még most is várja -egy szegény, maszatos gyerek, szomorú szemétkéje a város szemétjének, -egy kopott kis ruha és kopott kis élet… És minden piszkos és minden -kopott, csak egyvalami tiszta és egyvalami friss: az egészséges lány -nevető arca valahol még messzebb, ez az egyszerű fiatal élet, ami -egyszer már az övé volt. Ez a derült szőke fej, amely mögött most vékony -ajkait dacosan összeszorítva és szúró-szürke szemét a távolból is -hidegen erre-szegezve áll egy sovány sárga ördög, aki szívósabb és -hatalmasabb, mint ő most ezzel a mély fáradtságával. Most azt is érezte, -hogy még a küzdelem alatt se kellett neki ez a fekete lány, aki itt -alszik. Ezért nem tudta a végletekig brutalizálni, nem kellett neki, nem -kellett neki, nem tudott szívből küzdeni érte, mint akinek a vágyai -nincsenek itthon, másfelé járnak, keseregve bolyonganak zárt messzi -kertek körül, amelyek rácsain túl kacér nevetés hallatszik. A züllésnek, -a lélekben lefelé húzó vigasztalódásnak keserű részegségét érezte most, -ezzel az idegen alvóval maga mellett, az undorító estével és mind a sok -elmúlt ittas, önfárasztó, öncsaló éjszakával, amibe elbújt a cselekvés -elől. Szép smokingjával és összegyűrött fehér ingmellével egy elmúlt bál -kisöpört szemétjének érezte magát, de közben folyton és egyre jobban -érezte, hogy lankad és álmosodik. Az önkínzásai mögött a saját maga -ravasz mosolyát kezdte látni, amint kajánul örül, hogy az önvádak -mindjárt el fognak hallgatni, mert a test álmos. És így valahogy lebegve -még egy ideig a kínlódás és a vigasztalódás közt, lassan elaludt a -kihűlt szobában, amelyből eltűnt az a kevés derengés, ami még az imént -homálylott benne, mert a messzi világos csík elborult, felszívódott az -ég homályába. Csöndesen esni kezdett az eső. - - -V. - -Mikor a Csirke ezen a napon este kijött a Népszínház kiskapuján, a -hirdetőoszlopnál meglátta Révész urat. Révész úr kalapot emelt és a -Csirke sóhajtva indult feléje. „Ma nem olyan borzasztó“, – gondolta -magában – „Andor még nincs ott, ma az Operában van.“ Mert ezt mondta -neki a fiú, még azt se akarva előtte elárulni, hogy valahová meg van -híva vacsorára. Nem akarta, hogy faggassa. A Csirke neve ma rajta volt a -Népszínház színlapján, az utolsók közt, mert volt egy szava is. -Népszínművet adtak, a Csirke piros csizmában jött be a lakodalmas néppel -és a sor legszélén rúgta a balletbe oltott általános csárdást, félénk -mozdulatokkal, mert nagy volt a csizma a lábára és félt, hogy egyszer -csak elhagyja a levegőben. Révész urat odahúzta a hirdető-oszlophoz és -az ujjával mutatta a színlapon a nevét: „Lidi = Bárány Mariska“, mialatt -a szeme az Opera színlapjára siklott át és ott megkereste azt a sort, -hogy: „Vége 11 óra előtt“. - -– Már néztem az előbb – mondta Révész úr mosolyogva, örülve, hogy a -Csirke valaminek örül. - -Így hát még sok idő volt, ma nem kellett sietni, hogy Andort ne várassa -a szokott komédia miatt: elbúcsúzni otthon a kapu előtt Révész úrtól, -benn várni egy jó negyedórát, míg lassan elballag a biztos távolba, -aztán csöngetni, kijönni és szaladni a sötét utcákon a kávéház felé. -Sétálva indult Révész úrral hazafelé, már az első percekben elmondva mai -folytatását az ő kis hazugságregényének, amivel Révész urat távol -tartotta magától: - -– Voltam az orvosnál. Nem tudom már, mi lesz velem, még kórházba -kerülök. - -Révész úr lehajtott fejjel ment szapora kis léptei mellett; ő hosszúkat -lépett, mint megfontolt emberhez illő. - -– Tanárhoz kellene menni – mondta hosszas tünődés után. – Már annyiszor -mondtam… - -– Igazad van, – sóhajtott a Csirke – végül mégis csak ez lesz a vége. - -Ezt még tartogatta, ezt a tanárt egyre halogatta, mert ez újabb hosszú -haladékot igért, ez a hazugság. A tanár, mint valami tartalék lebegett -még előtte, amit nem kell idő előtt kivenni a takarékból, amíg a -meglevőből futja. A tanár különben is szigorú lesz, ezt elhatározta már -régen, a tanár nagyon össze fogja szidni még azért a ritka jóságért is, -amit Révész úrral szemben tanusított, a tanár meg fogja őt ijeszteni, a -tanár azzal fogja fenyegetni, hogy még a tánctól is eltiltja. Révész úr -átkozni fogja magában a tanárt, de talán majd ez alatt az idő alatt -történhetik meg a végleges szakítás. - -– Most mit csinálsz otthon? – kérdezte Révész úr. - -– Megmosakodom, megfésülködöm, lefekszem – mondta a Csirke. – Ma -félháromig tartott a próba, olyan fáradt vagyok, alig állok a lábamon. - -– Akarsz kocsit? - -– Nem, nem. - -Lassan mentek a végnélküli Dohány-utcán kifelé. Mostanában egyre -kevesebbet beszélgettek. Ha Révész úr nem szólt, a Csirke okosságból -hallgatott. Érezte, hogy ezzel a gyérülő gondolatcserével vékony szálak -szakadoznak köztük, minden hosszú hallgatással messzebb kerülnek -egymástól. A Csirke azt se bánta nagyon, ha Révész úr ebből eltávolodást -olvas ki, mert a Csirke már tudta, hogy Révész úr sejt valamit és nem -bánta, ha ezen a néma és egyszerű módon is hozzászokik Révész úr a -gondolathoz, hogy előbb-utóbb le kell mondania róla. - -– Mikor látlak? – kérdezte nyugodtan a kislány, mialatt becsöngetett. - -Révész úr kezet nyujtott neki: - -– Jöjjek el holnap próba után? - -– Nem. Nem tudhatom soha, mikor végződik. Néha kettőkor… de már voltunk -ott fél négyig is. - -– Hát este. - -– Jó. - -A házmester kinyitotta a kaput: - -– Úgy, mint ma – mondta Révész úr, mialatt szokott módján benyujtotta a -hatost a házmesternek. A Csirke belülről szólt már, visszamosolyogva -feléje: - -– Jó, drágám. Pá. - -Azzal közibük csukta a kaput a házmester. Révész úr még meg szokta -várni, amíg kivilágosodik a két földszinti ablak és a lány lebocsátja a -redőnyöket, még egyszer búcsút intve neki. Ez most is így volt. Aztán -elindult lassan a város felé. Már többször megtörtént vele, hogy -két-háromszáz lépésnyi út után megállott és vissza akart menni a ház -elé. Ilyenkor mindig gondolkozott kissé, ütögette a botjával a -gyalogjáró szélét, visszanézegetett, harapdálta egy kicsit a száját, -aztán kínlódva sóhajtott egyet és tovább ment, a botjával taktusra -suhintva egyet minden második lépésnél. Az volt az érzése, hogy ha -egyszer megbújna valahol a túlsó oldalon egy sötét kapumélyedésben, -ahonnan szemmel lehet tartani a Csirke házának a kapuját, és ott -türelemmel várna, egyszer csak jönne valaki és csöngetne azon a kapun. -Azt gondolta, hogy ez rettenetes volna, bár nem lehetne tudni, hogy nem -egy lakó megy-e be későn éjszaka a nagy háromemeletes kaszárnyába, -amiben annyian laknak. Minek ez? Csak magát kínozná. Megszólítani nem -lehet idegen embert, de ha meg is szólítja, mit kérdez tőle? Csak ott -állni és várni, míg valaki bemegy, hogy aztán ez azontúl rágja a szívét, -még akkor is, ha az illető tényleg csak lakó?… - -Egy gondolatot mindig elkerült: azt, hogy mi történik, ha ő személyesen -ismeri azt, aki becsönget abba a házba. A töprengése fenekén ez mindig -megjelent homályosan, de ő mindig elhúzódott, mint a babonás ember a -kúttól, amiben meglátta a maga ijedt arcát. - -Ma is megállt, visszanézegetett, de ma megfordult és lassan el is indult -visszafelé. Nem volt ennek semmi különösebb oka. Csak éppen, hogy talán -ma érett meg benne az elhatározás. Eleinte tétován lépkedett, de aztán, -hogy belejött a járásba, már eltökélten ment. Jóval a ház előtt -átváltott a túlsó oldalra, onnan átnézett a Csirke házára, mikor -elhaladt előtte, és elment az utcaszögletig, ahonnan még jól látszott a -kapu. Itt befordult és a sarok mögött megállt. A figyelés innen könnyű -volt. Nem kellett állandóan nézni, mert hiszen aki csönget, az áll egy -kicsit a kapu előtt, s ha ő itt sétálgat ebben a kis keresztutcában, oly -módon, hogy a séta egyik végén mindig kibukkan a Dohány-utcába, -okvetlenül meglátja, ha valaki közeledik a kapu felé, vagy vár a kapu -előtt. Így rendezkedett be, a fel-alá sétát rövidre vette, tizenkét -lépést tett, ezt kipróbálta, ennyire futotta a türelme, mikor távolodni -kellett az őrhelytől. Néhány kocsi ment arra, az egyik a közelben állott -meg, ebből egy házaspár szállott ki. Ezek sokáig nézték őt, míg a -házmestert várták. Megint csönd lett és eltelt vagy egy negyedóra. -Pedánsul járta a tizenkét-lépéses sétát, a végén mindig kinézett a -Dohány-utcára, fordulásközben. Most egy lélek se járt arra. Mégis, mikor -egyszer visszafelé menet a negyedik vagy ötödik lépést tette a -keresztutcába, az éjjeli csöndben azt hallotta, hogy egy kapu csukódik. -Meg is ismerte a hangot, amit annyiszor hallott, megdobbant a szíve, -annyira ráismert a Csirke kapujának a hangjára. „Hogyan?“ – mondta -magában a másodperc alatt, míg a sarokhoz ugrott – „nem vettem volna -észre, hogy valaki vár a kapu előtt?“ Kilépett a szöglet mögül, azzal az -érzéssel, hogy lekésett, de ahogy arrafelé nézett, lány-alakot látott, -aki már elhagyva a házat, sietve ment be, a város felé. Még mielőtt az -alakja belekerült volna egy gázlámpa fényébe, hogy megismerhesse, -csalhatatlan biztonsággal ismert rá a cipője szapora kopogásáról. - -A Csirke volt. - -Nem lehetett sokáig állni és bámulni, mert a Csirke sürgősen aprózta a -lépést. Mire Révész úr az első meglepetéséből felocsudott, már oly -messze járt, hogy nagyot kellett volna kiáltani, ha valaki meg akarta -volna állítani. Ez a valaki azonban nem Révész úr volt. Amint felébredt -az esze a bámulásból, elindult utána, nem azon az oldalon, ahol a lány -ment, hanem a másikon, szorosan a házak tövében, de élesen figyelő -tekintettel, hogy el ne veszítse szem elől. Bizonyára meglátszott Révész -úr távolba-szegzett szemén és előrenyúló jockey-nyakán, hogy üldöz -valakit, mert egy embernek, aki szembejött vele, annyira feltűnt, hogy -az megállt és utána nézett, hosszasan. A Csirke, aki olyan fáradtnak -mondta magát, úgy sietett, hogy alig lehetett megtartani a távolságot -mögötte. Innen messziről, mintha nem is ment volna, csak állva siklanék -előre, láthatatlan mozgójárdával a lába alatt. A sietéstől nem ért rá -Révész úr gondolkozni. Csak foszlányok rebbentek fel benne, egy-egy -pillanatra, de mintha rájuk szólt volna: „hagyjatok, most sietek“ – -elfeküdtek, minden utcasarkon újra megpróbálkozva a felszállással. „Nem -hozzá jöttek… ő megy valakihez.“ Meg aztán fájdalmasan ez: „Milyen -hamisság: bemenni, várni, kiszökni.“ Kínzó gyengeség didergett a -térdeiben. Valósággal testi kínja a biztos megcsalatottságnak, az az -elhűlő érzés, amit azok ismernek, akik már érezték, mikor egy tolvaj -lassan a zsebükbe nyúl. És a legcsökönyösebb gondolat: „Hova megy?“ - -A Csirke befordult az egyik keresztutcába. Révész úr óvatosan ment -utána, de jobban sietett, mert attól félt, hogy ennek az utcának egy -kapujába megy be. Ebben a sötét kis utcában a Csirke egyszer -visszanézett. De rögtön tovább ment, nem is látta meg a fiatalembert. -Megint nagy utca következett, ezen megint befelé sietett a lány, aztán -átvágott a kocsiúton és egy egészen kis utcába fordult be. Mikor ebbe az -utcába Révész úr lassan bedugta a sarokház mögűl a fejét, látta, hogy a -túlsó végen a Csirke megáll egy ház előtt és becsönget. Megvárta, míg -bement a házba, csak akkor nézett szét, kereste az utca nevét a sarkon, -a falon. Aztán lassan a házig ment, megnézte a számot. Ekkor vette -észre, hogy a kis utca a körútba torkollik és hogy ennek a háznak, -amelybe a lány becsöngetett, a sarkán van a Terézvárosi Kávéház. Világos -volt, a Csirke a kuglizóba ment le, ahová az udvarból is vezetett ajtó -és lépcső olyan társaságok számára, amelyek nem szerettek a kávéházon -átjárni. - -Most sétálni kezdett Révész úr a sötéten pislogó kis utcában. Most mind -egyszerre felszálltak benne a gondolatok, előbb egy, kettő, aztán -nyomában az egész raj, mint a verebek, mikor kocsi jön. A sok férfi, -akinek a neve kavargott a fejében, lassan elhomályosult mind, csak egy -maradt meg csökönyösen: Rácz Miklós, aki mindig oly gorombán tréfált a -lánnyal, s akihez a Csirke oly közömbös volt. Most ezek a gorombaságok -és közömbösségek mind új színt nyertek; a megjegyzések, amik eszébe -jutottak, le voltak leplezve. „Utálom ezt az alakot“ – mondta egyszer a -Csirke. Igen, mért mondta ezt, semmi oka nem volt rá. És a többi is mind -ilyen volt. „Mi van ma?“ – kérdezte magában, mert tudta, hogy Rácz -kedden és pénteken éjjeli inspekciós a szerkesztőségben. Kedd volt. -„Vagy tévedek?“ Kiment a körútra és egy hirdetőoszlopon megnézte a -színlapokat. KEDD – kiáltotta az arcába mindenik. KEDD – mondta a sárga, -a barna papir, KEDDEN – énekelte az Opera fehér színlapja. Hogy lehet -ez? Az órájára nézett. Negyed tizenkettő volt. Átszaladt a körút túlsó -sarkára, egy másik kávéházba. A telefon-fülkében, mikor a szerkesztőség -számát felhívta és várt, a homlokához nyúlt: hideg és vizes volt. - -– Halló, – mondta – Rácz Miklós úr ott van? - -– Ki kéri? - -Erre már fellélekzett: - -– Steiner-kávéház. - -Aztán Rácz hangját hallotta: - -– Ki az? - -– Steiner-kávéház, a pincér, – mondta nagyravaszul – kérem, Somogyi úr -kérdezteti a nagyságos urat, hogy meddig tetszik a redakcióban maradni. - -– Reggelig – mondta Rácz. - -– Köszönöm. - -Lecsapta a kagylót, már ki is pöndörödött az utcára. Hát nem Rácz. Ekkor -Andor képe olyan nyugodtan jelent meg az elméjében, mint ahogy a -nyitvahagyott ajtón sétál be valaki. Bejött, elhelyezkedett és azontúl -nem volt töprengés. Itt egy rettenetes, régi, nagyon ügyes csalás van, -hónapok óta, csalás, amit nem rövid hazugságok takargatnak, hogy itt-is, -ott-is kilássék a lába, hanem amit a fekete hallgatás tökéletesen fed, -mint minden igazi nagy gonoszságot. A Csirke egy pillanatig olyan nagy -bűnösnek tűnt fel előtte, hogy nem is fájt a szíve. Rettegés és gyűlölet -fogta el. Az érezhet ilyet, aki nyájas hívásra sétált be a csapdába és -ott egyszerre észreveszi, hogy hóhérkézre került. Visszament a kis -utcába, járkálni kezdett és gondolkozott. Csak egy percig tartott az, -hogy undorral a szívében el akart menni ettől az egész dologtól, pfuj, -otthagyni őket, mindent, az egészet. Aztán mozogni kezdett benne az -igazi természete: utánajárni a dolognak, kideríteni, botrányt csinálni, -és ebben a botrányban visszaszerezni a lányt. - -Világos, hogy most itt járkálni, ennek nincs semmi értelme. Andor -bizonyára lenn van már a különszobában, ott várta a Csirkét. Tehát le -kell menni. A kávéházon keresztül nem érdemes, mert a pincérek biztosan -ki vannak tanítva, tagadnak, vagy le se eresztik. Itt kell lemenni, azon -az úton, ahol a lány ment le. Becsöngetett, aztán bement, egyenesen az -udvari kávéház-bejárat felé. Ott a konyha mellett kellett elmenni. Nagy -csörömpölés volt a tüzilegények körül, porcellán- és tálcacsörgés, ezek -a kis kávéházi konyhák ilyenkor olyanok, mint egy népes kis pályaudvar, -ahol vadul siet mindenki és monotón kiáltással mondja egy-egy hang a -zsivajban az állomások neveit: „egy félbarna föllel, két tea, két -kapuciner, egy fekete…“ A kávéház tömve volt, innen látszottak a -füstködben álló oszlopok és a fényes üvegfalak közt izgő-mozgó -emberfejek. Révész úr nem arra ment, hanem balra tért, a különlépcső -felé és lepörgött rajta a pincébe. Lenn csönd volt, a csörömpölő zsivaj -elhalt mögötte. A kuglizót egyetlen villanyoslámpa világította meg a -lépcső felől, szinte sötétben volt a hosszú alagút. A kuglizón túl volt -a szeparé. - -Megállt, figyelt. Sehol semmi hang. Még csak nem is beszélgettek ott az -ajtó mögött. Sokáig fülelt, de egyetlen szót se hallott. Az a gondolata -támadt, hogy ott benn sötét van és azok némán szerelmeskednek. Erre -lecsuklott a feje, mintha le akarna esni a nyakáról. Érezte, hogy a -nyakának semmi ereje sincs; mint a döglött libáé a konyhában, olyan a -feje. A füle halkan zúgni kezdett és mintha eldugult volna. Erőtlenül -ment egy faragott padhoz és leült. A hallása lassan kitisztult, de az -irtózatos csönd tovább kínozta. Néha úgy rémlett, mintha mozdult volna -valami a szeparéban. De ez még borzasztóbb volt. Révész úr olyan -rettenetes helyzettel állott szemben, hogy egyszerűen nem tudott mit -csinálni. Elmenni, erről szó se lehetett. A szeparé ajtajához még csak -közelíteni is, ez olyan volt, mint tűvel nyúlni a fájó fogideghez. Ehhez -a kuglizóhoz volt kötve, amelynek homályos alagútján üres tekintettel -nézett végig. A vége a sötétbe veszett, mintha messze a föld alá -vezetne, mint valami bánya. És köröskörül fojtott némaság. Csak fönn, -falakon át tompultan, az az állandó, örök halk zörgése a messzi -konyhának. Pincér se jött. Senki. Vagy talán nem is ide jött a Csirke? - -Felállt, a homlokát szorongatta. Részeg volt a szenvedéstől. Valami -kábulatban lebegett, amit folyton le akart rázni magáról, mint madár a -vizet; erre szokta az ember azt mondani: „úgy éreztem, mintha álmodnám, -mintha ez mind nem is volna igaz.“ Gépiesen ment a kuglizó vályúja felé, -ahol a jószagú kemény golyók pihentek egymás mellett és lenyúlt, a -kezébe vett egyet. Nehéz és hideg volt, mintha kőből lett volna. „Ha ezt -most teljes erővel a szeparé ajtajához vágnám?“ – gondolta és arrafelé -nézett. Tán be is szakadna az ajtó és ijedten ugranának szét… és… Vér -szállt fel kihűlt sovány arcába, meglobbant a szeme és most megint -végignézett a homályos kuglipályán, mintha annak a végében, a sötétben -bujkálna a nagy titok, aminek közibe kell vágni. A keze, a karja, az -egész teste, az egész nyomorúsága megkívánt most valami szilaj -erőszakosságot. Két kézre markolta a nagy golyót, hátralépett vele, -aztán előreugrott és elkeseredett erővel gurította ki a sötét pályára, -hogy csak úgy ugrott a kemény agyagon. A pálya végén a golyó nekirohant -a dobnak, olyat szólt, mint egy ágyú, felvágódott a csatornába és onnan -sietve gurult vissza feléje, csattant egyet a többi golyón és megállt. -Révész úr szétnézett. Semmi nesz. Megint fogta, megint hátralépett, -meglóbálta, előre rohant és kivágta a pályára. Dobbant, csattant, mintha -szét akarta volna vetni a deszkát, aztán megint jött vissza, mint az -engedelmes vadászeb. Erre se mozdult sehol senki. Révész úr feltűrte a -kabátja ujját, most már láz fogta el, újra töltött, mint a nekibuzdult -tüzér, újra dobott, aztán meg se várva a golyót, másodikat vágott utána, -aztán harmadikat. Dörgette a kuglizót, sietve kapkodott újabb és újabb -golyók után, hogy a mennydörgés el ne hallgasson egy pillanatra sem, -nekihevülve dolgozott, mint valami nagy, bömbölő hangszeren egy megőrült -cigány, úgy, hogy elállt belé a lélekzete. A visszhangos nagy fadob -dörgött és dobogott, szünet nélkül, nyögve és recsegve, egyik golyó a -másik után durrant belé, mintha ez a hajladozó sovány, égőszemű, ide-oda -ugró bolond emberke meg akarta volna mutatni, hogy mit lehet kihozni -ebből a nagy basszus-hangszerből, ha az ember a szíve minden -keserűségével játszik rajta és beleereszti minden fájdalmát, mint a -prímás a hegedűjébe. - -A dörgéstől nem is hallotta, hogy a pincér jött, csak egyszerre -meglátta, amint ott áll mellette fehér kötényben és csudálkozva néz rá. -Elszégyelte magát. - -– Kipróbáltam – mondta lihegve, mosolyt erőltetve. - -A pincérnek ujság volt a kezében. Ő is mosolygott, aztán azt mondta: - -– Csak tessék tovább. - -És bement a szeparéba, oda, ahol a Csirkének kellett lennie. Révész úr -hirtelen utána lépett és nem csukódhatott be a pincér mögött az ajtó, -mert ő visszanyomta. Belépett a szobába. - -A Csirke egyedül ült az asztalnál feketekávé mellett és ujságot -olvasott. - -– Jóestét – mondta Révész úr. - -A pincér letette azt az ujságot, amit hozott, és kiment. Révész úr egy -székhez sétált és leült, szemben a Csirkével. A lánynak nem volt -meglepett az arca. Fájdalmas és haragos volt, ahogy a fiatalemberre -nézett. És elszántság volt benne. A Csirke már egy óra óta ült itt -egyedül, rég megvacsorázott és most éppen a vezércikkét olvasta az -estilapnak. Azért a vezércikket, mert kétségbe volt esve Andor miatt. -Andor nem jött és ez nem lehetett más, mint visszatérés a -menyasszonyához, akiről már mindent tudott a Csirke, annyifelé -szaglászott és faggatózott Andor barátai közt. Az ujságban tehát minden -cikk fájt. Minden cikkben volt valami, ami neki szólt. Valaki meghalt: -meg kellene halni, ezt nem lehet túlélni… Színház, a színdarabok címei: -mind Andor és ő, vagy Andor és az a másik… A hirdetések: lakások, -amilyenben most Andor is van… Lószerszám: kocsiban ülnek most ketten… -Képviselőház: Andor képviselő lesz és a felesége a karzaton ül… A -vezércikk címe ez volt: „Junktim“ – és ez a szó, amiből egy betüt sem -értett, végre megnyugtatta a Csirkét. Épp kezdte olvasni, hogy: „Ahogy -vesszük. Taktikának ugyan átlátszó…“ – és már örült, hogy a „taktikát“ -sem érti, mikor bejött Révész úr. - -– Kit vár? – kérdezte ez, mellőzve minden bevezetést, mintha az most nem -is volna fontos, ami a hazakísérés óta történt. - -– Senkit. - -– Ez jó – mondta és fölkelt. Sétálni kezdett. - -– Kit vár? – kérdezte újra. - -– Senkit – felelt a Csirke és tovább nézte a vezércikket. - -– Hazudik – mondta Révész úr. - -A lány vállat vont. Mit bánta ő most ezt a drámát. Nagyobb baja volt -neki. Révész úr semmi és senki nem volt most a szemében. Nem félt tőle, -érezte, hogy még csak terhére sincs ebben a keserves órájában. - -– Mindegy – szólt Révész úr. – Én ráérek. Várunk együtt. Majd csak jön. - -– Nem jön – mondta a Csirke az ujságból. - -– Kicsoda? - -– Senki se jön. - -Mikor ezt mondta, fájdalmasan érezte, hogy igazat mond. Ha Andor eddig -nem jött, most már ezután sem jön. Még ez is hozzájárult külső -nyugalmához, ez az előérzet. - -– Hát akkor mit csinál itt? - -– Olvasok. - -És olvasott. Folyton a címet olvasta, hogy „Junktim“. Rászédült erre a -szóra, hozzáragasztotta a szemét, magába erőltette az idegen betűket. -Révész úr a pianinóhoz ment, rátette a kalapját, leült elébe. Előbb a -nadrágzsebébe dugott kézzel dőlt hátra a széken és sokáig úgy meredt a -repedtcsontú billentyűkre. Így nézte hosszú ideig mindenik a maga -szem-támasztóját. Aztán Révész úr a kilökött szerelmes ősi -ostobaságával, szeliden mosolyogva elkezdte halkan játszani azt a -keringőt, amit akkor játszott, mikor a nyáron ebben a szobában a Csirke -táncra kérte Andort. Ez fájdalmasabb volt a Csirkének, mint bármelyik -cikk az ujságban. De ez olyan édesen kínozta, hogy nem bánta, hallgatta, -lecsukott szemmel, nem törődve azzal, hogy ki játssza és miért játssza. - -Kopogtattak az ajtón. Révész úr arra kapta a fejét. Megint a pincér jött -be és kérdezte a Csirkétől: - -– Bontsak pezsgőt, nagysád? - -– Mondja csak – szólt hátra Révész úr, oda se nézve, és egy pillanatra -se hagyva abba a zongorázást: – Mi az, hogy ma Aradi úr olyan későn jön? - -– Nem tudom – mondta a pincér. – Máskor már tíz óra előtt itt szokott -lenni. - -A keringő egy másodpercre meglassúdott, de aztán tovább lejtett a régi -tempóban. A pincér elvitte az üres kávéscsészét. A zongora szólt és -senkise beszélt. Aztán visszajött a pincér egy üveg pezsgővel, -kibontotta, töltött és az egyik poharat a pianinóra állította. - -– Kérem – mondta a Csirke, mikor megint magukra maradtak. – Hagyja abba. -Hozza ide a poharát. Beszélni akarok magával. - -Révész úr fogta a poharát és odaült hozzá az asztalhoz. A valóság nagyot -ütött rajta, de mire ezt az ütést megkapta, már úgy el volt fáradva, úgy -ki volt készítve, hogy nem halt bele. Nem is hitte, hogy ezt így el -lehet bírni. Csak az volt a furcsa, hogy mikor a Csirkére nézett, -egészen idegen arcot látott. Meg akarta mutatni, hogy nem izgatott: - -– Tudok mindent – mondta, elnézve a lány arcáról. – Maga szerelmes az -Aradiba és itt szokott vele találkozni. - -– Igen – szólt nagyon egyszerűen a lány. - -– Maga minden este becsapott engem. - -Érezték, hogy jól illik ehhez az új helyzethez a magázódás. - -– Igen – jött a válasz. - -– Minden este. - -– Minden este. - -A Csirke halkan és gyerekesen sírni kezdett, nem Révész úr miatt, hanem -a „minden este“ miatt. A „minden este“ másként hangzott őbenne, mint -Révész úrban. - -Ez a sírás jól esett a fiatalembernek. Elfogadta és méltányolta ezt a -gyönge hímnek az az ösztöne, amely mohón várja a megbocsátás -lehetőségeit. Kínozni kezdte: - -– Nagyon szerelmes? - -– Nagyon. - -– Miért nem vallotta be nekem… becsületesen? - -– Nem bírtam. Azt érezni kellett volna rajtam. - -– Igen? Ne mondja. - -Mérges, gúnyos lett: - -– Ez nagyon jó – mondta. Felállt és egy hajtásra itta ki az egész pohár -pezsgőt. – Nekem kellett volna észrevenni. - -A Csirke a csöndes sírásból most nagyon felzokogott. - -– Nézd, – mondta sírva – ne bánts most engem… inkább állj mellettem, -mikor annyit szenvedek… légy a barátom, hiszen tudod, hogy senkim sincs… -gyere ide… - -Sovány kis karját kinyujtotta feléje. Révész úrnak a szeme tele lett -könnyel, most nagyon ellágyult és odament, melléje húzott egy széket, -leült és átölelte. A Csirke zokogva hajtotta a mellére a fejét. - -– Sírd ki magadat – mondta Révész úr, pityergőre álló hangon, lebiggyedő -szájjal. Úgy érezte, hogy most ezt kell mondani. Most megint halálosan -szerette a lányt, vígasztalni, ápolni szerette volna másért való -szerelmes betegségében, a nem hódításra született férfiak átkozott -gyöngeségével. Az arca lassan büszkére, sőt ridegre vált: lágy -szerelmesek fertőzött önérzete ez, amely már csak a külsőségekre vigyáz, -belül rothadt, mint a könnyű alma. - -– Sírd ki magadat… - -Az meg kisírta magát; ők ilyenkor oly természetesek a feneketlen -önzésükben, hogy nem bánják, kin sírják ki magukat. Szinte jólesik -nekik, hogy épp a megcsalt emberükön sírnak, nem éreznek ki belőle mást, -mint azt, hogy az is egy szenvedő szerelmes, eszükbe se jut, hogy az -éppen őmiattuk szenved. Révész úrban pedig ömledezett a részvét és a -jóság: ez ilyenkor azért jön, hogy leöntse és eloltsa a férfi-önvádat, a -szégyent a nyomorult viselkedés fölött. Révész úr fájóan szépnek -találta, hogy ő most jóságos. - -– Nem szeret már engem, – szepegte-szipogta a keblén a lány – ez -visszament a menyasszonyához… és én ezt nem élem túl… ez borzasztó… - -Görcsösen fogózott a fiatalember nyakába: - -– Drága Károly… – sírta – drága Károly… ne hagyj el… maradj mellettem… - -Drága Károly megsimogatta a púderes szőke fejet. - -– Jól van, – szólt – most már elég volt, fiam, ne sírj annyit… - -Olyan hangon beszélt, mint a doktor bácsi: - -– Na ne sírj, – mondta – egészen fölizgatod magadat. - -Nagysokára lassan elcsöndesedett a Csirke és égő, megduzzadt szájával -Révész úr arca felé közeledett. Révész úr meg akarta csókolni ezt a -szomorú gyerekszájat, de a lány lassú kis mozdulattal kitért előle és ő -csókolta meg az arcán. - -– Jól van, – mondta Révész úr – én veled maradok. - -– Úgy-e? – és ránézett nagy, ázott szemével. - -– Igen, igen. - -Most megint sokáig hallgattak, érezhető volt, hogy a Csirke -megkönnyebbült és most bágyadtan pihent a sírás után. Ivott is egyet a -pezsgőből, ez jól esett a torkának. Benyúlt a jegesvödörbe és két -ujjával hideg vizet kent végig a homlokán. A hosszú hallgatás után azt -mondta: - -– Milyen jó, hogy te vagy nekem. - -– Jó, csak pihend ki magad. - -Fel-alá járt Révész úr a rövid felöltőjében. Aztán megállt: - -– Majd elmúlik ez – mondta. - -– Nem bírom, – szólt a Csirke – ez egy olyan súlyos, furcsa ember… azt -se tudom, kicsoda… legjobban szeretnék szabadulni tőle, ha bírnék… nem -való ez nekem, én ebbe tönkremegyek… - -– El fogod hagyni – parancsolta Révész úr. - -– Igen – súgta maga elé bámulva a lány. Aztán fölemelte a fejét, nyelt -egyet és kedves-kérlelően mondta: - -– Kérlek, tégy nekem egy szívességet. - -– Na mi az? - -– Eredj a telefonhoz, meg akarom tudni, hogy hol van… csak azért, mert -most már úgyse lát többet, de hogy okom legyen… - -– Én telefonáljak neki? - -– A világért sem! – szörnyűködött, pedig úgy gondolta, hogy Révész -telefonáljon neki. – Csak tudni akarom, hogy hol van. Ha kidobom, legyen -meg rá az okom. Drága Károly. - -Kedveskedve nézett rá. Ezt elfogadta a drága Károly. Ahogy a lány -meglátta az arcán az ingadozást, hevesen, gyorsan kezdett beszélni: - -– A Margitszigeten a szállodában, aztán Budán dr. Aradi alatt, aztán a -budai körben… Csak azt kérdezd meg mindenütt, hogy ott van-e. - -– Jó, jó, jó – mondta Révész és kiment, föltette magában, hogy nem -telefonál, majd azt mondja, hogy egyik helyen sincs. A Csirke utána -nézett, most nem szerette, egy kicsit útálta, de hálás volt neki. -Mialatt oda volt, megnézte magát a tükörben. „Agyon van sírva az arcom“ -– mondta magában – „most már ne is jöjjön.“ - -Révész úr kelletlen arccal jött vissza: - -– Nincs. - -– Sehol? - -– Sehol. - -A lány gyanakodva nézett rá: - -– Nem is telefonáltál. - -– Ilyet ne is mondj – szólt sértődötten Révész úr. Tényleg nem -telefonált, egy egész cigarettát szívott el a fülkében és a -telefonkönyvet olvasta. Most állt egy kicsit, némán. Aztán erélyesen -mondta: - -– Na gyerünk. - -Felsegítette a lányra a kabátját, ő maga pedig begombolkozott. Le se -vetette volt a felöltőjét. - -– Meg fogsz hülni – mondta a Csirke meggyőződés nélkül. - -– Nem baj. - -Elindultak. Az ajtónál megállt Révész: - -– Nem is fizettünk… - -– Hagyd – mondta a Csirke és előreszaladt. – Gyere! - -A Csirkénél nem volt semmi pénz és biztosra vette, hogy Révész úrnál -sincs. Andor itt havonként fizette a számlát. - -Révész úr komoran ment utána. Megint az udvaron mentek keresztül, a -kapun mentek ki. Hallgatagon ballagtak visszafelé azokon az utcákon, -amelyeken még tizenegy előtt úgy sietett a lány és mögötte Révész úr. A -Dohány-utcában, a Csirke kapuja előtt esett az első szó, mikor -megálltak. Révész úr nagyon sáppadt volt. - -– Pá – mondta neki halkan a Csirke, gyöngéden megsímogatva az elkínzott -arcot. – Most menj szépen haza. - -Révész úr egy ideig a szemébe nézett a lánynak, aztán a földre nézett. A -Csirke nyugodt és közömbös volt. - -– Holnap gyere értem a színházhoz – szólt, mialatt hosszan nyomta a -csengőt. Révész úr még mindig a földet nézte. Kezet fogtak. - -– Csókolj meg – mondta a lány és a kezénél fogva maga felé húzta, az -arcát kínálva neki. Már közeledett a házmester. Révész úr most megint a -Csirke szemébe nézett, nagyon sötéten. A lány odatolta a szája elé kis -arcát és várta a csókot. Mikor a kulcs hallatszott, Révész úr -megérintette a Csirke arcát, szerette volna hosszan és nagyon -megcsókolni, de nem lehetett, mert a lány bement és a házmester becsukta -a kaput. - - -VI. - -Mire Andor felébredt, már elállt volt az eső. Mikor az ablakot -kinyitotta, kedves langyosság szállt be az ősziesen rozsdás fák felől. -Olga már nem volt ott. Csak a helye látszott meg a tegnap frissen vetett -ágyon, amelyen mindvégig mozdulatlanul fekhetett, mert a feje egyetlen -erős nyomot hagyott a sima párnán. Síró testének a negatív lenyomata -előtt állt egy percig Andor, aztán, mintha nem szeretné ezt a látványt, -gyöngéden ráütött a párnára, amely az első ütésre kisímult, elfelejtette -a súlyos és forró fejet. „Le kellene feküdni“ – gondolta a fiú és -végignézett a smokingján. A megtört ingpáncél kiugrott a mellényből, -feldudorodott az álláig. A combján nagy hamufolt szürkült, csúnya báli -maradék volt ez a jelmez. Házikabátot vett, hogy lemegy, megfürdik a jó -langyos, kénes-szagú vízben, mielőtt befekszik az ágyba. Csak rövid -percekig járt a fejében egy kis álmos érdeklődés az iránt, hogy mikor -ment el Olga, hova ment, mit fog most csinálni: kibékül-e az ügyvéddel -vagy világgá megy. Álmosság és a nem kellemetlen törődöttség érzése vett -erőt rajta. Kibámult a nagyon megritkult fákra, amelyek mozdulatlanul -fürödtek a fényes őszi délelőtt napsütésében. Úgy süttették magukat, -mint az öreg emberek. Szép színeik voltak az erős és mégsem bántó -világításban: a nagy csoport mind vörösen és barnásan rozsdás volt, csak -egyetlen fa volt köztük, amely aranyosra száradt beteges-zöld -lomb-maradékot nyújtogatott ki a rezes-rozsdás masszából, a nap felé, -szinte kérlelően, mint a koldus nyújtja fel tarkarongyos aszott karját -és bütykös ujjait a szép-fényes úridámához. - -A portás előtt, mint szokta, megállt: - -– Nem kerestek? - -– De igen – mondta az. – Telefonon. - -És ment vissza a sötét fülkébe, keresgélni. Cédulával jött vissza: - -– Ez az úr telefonált, hogy délben okvetlenül várja a korzón a nagyságos -urat. - -Átadta a cédulát. Turnovszky Iván neve volt rajta. Andor nézte az írást: - -– Igen – mondta halkan, mintha ezt természetesnek találta volna. – Igen, -tudom. - -Restelt valamit, palástolni akart valamit, nem is tudta, hogy mit, csak -önkéntelenül védekezett az ellen, hogy elárulja magát. Túl-közömbös -volt, mint ahogy a féligrészeg ember túl-egyenesen jár. A zsebébe gyűrte -a cédulát, únott arccal nézett ki a kapun az enyhe napsütésbe, úgy -kérdezte, félvállról: - -– A korzón? - -– Igenis. - -– Délben? - -– Igenis. - -– Jó – mondta, még nézett ki egy kicsit a kapun, aztán elfelejtette, -hogy fürdeni jött le. Lassan visszament, fel a lépcsőn, be a szobájába -és ott újra megnézte a cédulát. A portás írásában önkéntelenül valami -Turnovszky-írást keresett, sőt talált is egy-két betükötést, ami az -Elláéhoz hasonlított. Ilyen semmiségekkel tolja el magától az -idegrendszer a közeledő gondolatrohamot, amelyre nincs felkészülve, hogy -időt nyerjen, kezdjen hozzászokni, védelmi állásba helyezkedhessék. - -– Délben – mondta félhangon, órára nézett, elfelejtette, hogy mit látott -rajta, újra megnézte, hangosan mondta: „féltizenegy“, visszatette a -zsebébe, levetette a házikabátját és megint nem tudta, hány óra. De -vetkőzni kezdett, kinyitotta a szekrényajtót, friss fehérneműt szedett -elő és az új sötét ruháját rakta ki. Első érzése, az első gondolat, -amely betört védekező szívébe, az volt, hogy a lány látni akarja, Pécsi -ki van dobva, őt szereti, mindig is őt szerette, „hogy is lehettem olyan -ostoba, hogy ezt nem tudtam, négyéves szerelem nem múlik el egy hét -alatt, hiszen nálam se múlt el…“ A boldog izgalommal együtt, ami így -rátört, már ébredezett benne a fiatal ragadozó, már elégtételt követelt -azért, amit eddig szenvedett, már látta magát felsőséges mosollyal a -piruló lány előtt, már úgy szakadt és zuhogott az életébe -gyémántos-kéken, szikrázva és frissítően az ifjú boldogság, mint a -felduzzasztott kék tó vize a megnyitott zsilipen a száraz mederbe, – a -gazzal felvert, repedezett, köves, szomjazó életébe, hogy aztán ott üdén -vágtasson tovább, megráncigálva a parti bokrokat. „Vizet, angyalom, -friss vizet“ – kiáltott vígan a szobalányra, két ujja közé csípte az -állát, aztán tolta magától, otthagyta, mint a rohanó víz a lombot, amit -elkap és visszaugraszt. „Szervusz“, – mondta egy piros nyakkendőnek – -„te jösz ma velem“ – majd: „nem, nem te“ és visszalökve őt a sötét -szekrénybe, új szinek után kapott: egy aranycsikos szilvakéket rántott -ki: „Te leszel az, te.“ Harsányan kiáltott a borbélyra, mikor az -kipakolt a mosdóján: „gyerünk, gyorsan és símára!“ – lehúnyta a szemét, -mikor szappanozták és fejét a borbély szívéhez támasztotta, hogy -hallotta a dobogását. Majd három-négy új inget is lökött félre, hogy -szebbet találjon; úgy beszélt az ingekkel, mint a gazda a kiskutyákkal: -„te se kapsz, te se kapsz, te se kapsz… te gyere ide, te kapsz, te vagy -a legtisztább, te jól viselted magadat“. - -Kocsit nem kapott, a lóvonat indulását nem volt türelme megvárni. Gyalog -vágott neki a nagy fasornak, amely Pest felé visz. Puhán járt a -hajnalban megázott faleveleken, vígan nézegetett ki a fák alól az aszú -gyepre, amelyen mint kis tükrök, az esővíz-foltokban égdarabkák -világítottak. Gyorsan és örömmel ment, az egyik pillanatban elhatározva, -hogy leborul a hű lány elé és elébe önti a szerelmet, mint valami -zsákból a kincset, oly dúsan és szépen, hogy elkáprázzék belé, a másik -pillanatban gőgösen mosolyodva el „majd adok én neked“-kifejezéssel az -arcán, de már meg is bocsátva neki mindent, amikor képzeletben a lány -aggódó szemét meglátta. - -Lenn, már a híd közelében egy férfi integetett feléje. Máté volt, a -ragyás Máté, nyakába húzott fejével, elefánt-orrával, pislogó kis -szemével. Könyv volt a hóna alatt. Megállt Andor előtt: - -– Hova sietsz? - -– Megyek fiam – és már ment is, futtában fogott vele kezet, de aztán -türelmetlenül mégis visszaszólt: - -– Tanulsz? - -– Mit csináljak? – vigyorgott Máté, a vastag könyvet mutatta és ment a -Dunapart felé, az őszirózsákhoz, amelyek nap-nap után hallgatták itt őt, -amint kimeredt szemmel mormolta a perrendtartást, néha hosszan megállva, -a kis lila, fehér és rózsaszínű fejekre bámészkodva, s aztán újra -kezdve, mintha nekik mondaná a keserves jogi szöveget. - -„Szegény Máté“ – mosolyodott el magában, miközben felfelé sietett a -hídon – „Máté… Máté…“ Sajnálta, siettében vissza is nézett rá. Szomorú -látvány, ezek a rab magolók a szép kertekben, Pesten. És az a fájó-vágyó -pillantásuk, amellyel soká kísérnek minden arramenőt; úgy néznek utána, -mint kórházkert rácsa mögül a beteg… - -A korzón nem voltak sokan. De azért nem volt elhagyatott. Az ujságírók -csomóba verődve álltak egy-két ülő körül. És gyerekek jöttek, ezek -legtovább hívek a korzóhoz. És ami nyáron ritka: gyerekkocsik, finom, -lakkos fehér kis bádogágyak magas pókháló-kerekeken, bennük hanyatt a -kisgyerek, amint lebiggyesztett szájjal komoran néz felfelé, összehúzott -szemöldökkel, mintha németül számolna magában. És megint jött az a -magános, erőteljes, már nem fiatal hölgy, akinek olyan mereven koppan -mindig a magas cipősarka, aki olyan páncélosan van befűzve, s aki -mindenkire oly púderes-haragosan néz körülárkolt nagy -szépasszony-szemével. Nehezen telt az idő, néha jött egy-egy ismerős, de -Andor egyikkel se mert megállni, türelmetlen volt, félt, hogy -elmulasztja Turnovszky Ivánt. Féltizenkettőkor egyszerre csak meglátta, -amint a Petőfi-tér felől sietve jött, jobbra-balra nézegetve, mint aki a -szemével söpri az utcát. Elébe állt, szétterpesztett lábbal. - -– Halló! – riasztott rá, mikor az épp oldalvást nézett. Ez a „halló“ -átmenet volt a „szervusz“, a „jónapot“, meg a „megállj“ közt; zavartan -hangzott, de magától jött. - -Iván ránézett, megállt, elmosolyodott. - -– Szervusz – mondta Andor. - -– Szervusz – mondta a fiú. – Ne haragudjál, hogy telefonáltam, de nem -akartam megreszkírozni a kiutazást a szigetre… nem tudtam, hogy otthon -talállak-e. - -Valahogy nem volt a hangja olyan vidám és szaporacsengésű, ahogy Andor -várta. És ez a nagyon kis hangszínkülönbség már szívenkapta. A hirtelen, -csak az imént kizöldűlt optimizmus egyszerre elfagyott benne. - -– Nem baj, – mondta már nyugtalanul – a fődolog, hogy most itt vagyunk. - -– Hát kérlek, – kezdte Iván és körülnézett – gyerünk be ide a kis -utcába… nem akarom, hogy itt együtt lássanak minket. - -Elborult benne az idő. Most már nagyon nyugtalan lett, mikor a kis -utcába befordultak. Komoly volt az arca. - -– Tessék – mondta. – Beszélj. Hallgatlak. - -– Kérlek szépen, – mondta a diák – kérlek szépen… - -A kellemetlenségek kezdődnek ezzel a kettős kérlekszépen-nel, mint az -ítéletek az „Őfelsége“ szóval. - -– A nővérem – mondta a második „kérlekszépen“ után – arra kér téged, -hogy add át nekem a leveleit, én majd odaadom neki és neked meg elhozom -a te leveleidet. - -– Igen – mondta Andor, minden gondolat nélkül. - -Mentek egymás mellett, hallgattak, és Iván egyszer-egyszer várakozó -arccal nézett fel rá. Ez az „igen“ nem volt elég feleletnek, ez inkább -úgy hangzott, mintha azt mondta volna: „hallottam“. Megálltak. - -– Kérlek – szólt Andor. – Rendben van, vissza fogom adni. - -A diák is zavarba jött: - -– Mert az Ella – mondta halkan – most… tegnapelőtt óta menyasszony, és -most… hát most már azt neki vissza kell kapni. - -Andor úgy tett, mintha ezt már tudná: - -– Hétfőn volt az eljegyzés. - -– Igen. - -Rágyújtott. Ivánt elfelejtette megkínálni. Már a zsebében volt a tárca, -mikor ez eszébe jutott. „Pardon“ – mondta és elébe tartotta a tárcát. -Aztán a saját cigarettájáról adott neki tüzet. - -– A dolog rendben van – mondta. - -A diák ránézett: - -– Te nem is tudtad? - -– Dehogy nem. - -– Te… Pécsivel nem vagy jóban? - -Vállat vont: - -– Ugyan mért ne volnék jóban Pécsivel? - -Kínlódott. Az is jó lett volna, ha ez a fiú már elment volna innen azzal -az okos, gyanakvó szemével. De az is jó volt, hogy még itt volt és még -talán mond valamit. Még mindig lebegett köztük az, hogy a levelek -visszaadásának módjáról nem beszéltek. Ez a késlekedés már szinte -szándékos, ezt érezte Andor, mikor azon tünődött, hogy most még mit -mondjon. Mintha egy dacos gyerek visított volna a szívében, aki nem -akarja odaadni azt, amit követelnek tőle. Nem ő volt, aki görcsösen -fogta a levélcsomót, valaki más toppantott benne akaratosan és -teleordította az agyát a „nem adom“-mal. - -– Nem adom – mondta nyugodtan, de rögtön megijedve ettől, mintha nem is -ő mondta volna. Aztán figyelt, várta a választ, megsértett szívében -annak a pártjára állva, aki ezt helyette mondta. - -– Nem adod? A leveleket?… - -Bámulva nézett rá Iván. Felocsudott ebből a hibából, zavartan -helyesbbítette: - -– Nem adom… neked. Nem bízhatom… még rád se. - -Kibukott belőle a szó, ami legbelülről jött: - -– Csak Ellának személyesen adhatom át. - -És érezte, hogy most már kapaszkodni fog ebbe, ebbe az utolsó -találkozásba, amit rémülten követelt egész teste és lelke, ebbe az -egyetlen módba, amivel még talán utóléri az előle futó lányt, amivel -talán még megállítja és visszahozza, akár erőszakkal is. „Nem engedem“ – -mondta magában és olyan szívósságot érzett, mintha minden izma -drótkötélből lett volna. - -– Mondd meg Ellának, hogy még egyszer találkozni akarok vele, -személyesen akarom átadni neki a leveleit. - -A fiú tétován mondta: - -– Majd megpróbálom. Meg fogom neki mondani. Hát akkor… a szigetre -telefonáljak? - -– Nem, nem – szólt Andor. Nagyon megijedt a várakozás napjaitól, a -telefontól, a választól. – Nem. Most mindjárt… eridj itt be a kávéházba, -telefonálj haza és én itt kint megvárom a választ. - -– Nem tudom, otthon van-e már Ella… - -– Eridj, kérdezd meg. - -A gyerek egy lépést indult, megállt: - -– És ha éppen ott van Pécsi? - -– Mindegy. Na eredj. - -Iván bement a kávéházba. Andor fel-alá kezdett járni a kis utcában. -„Össze van bennem törve minden“ – mondta magában és tűrhetetlen -nyugtalanságot érzett. „Ideges vagyok.“ Néhány lépés után a kávéház -ajtajára meredt. Düh fogta el. „Nem aludtam“ – gondolta és csitítgatta -magát belül. Egy Thorgott nevű fiatalember fordult be a kis utcába, az -apja volt irodavezetőjének a legjobb barátja, akivel korcsolyázni járt -egy télen a budai jégpályára. - -– Szervusz – mondta ez. – Hogy vagy? - -Meg akart állni, beszélgetni vele. - -– Kérlek – szólt rá idegesen. – Bocsáss meg… várok valakit. - -– Hölgy? – kérdezte Thorgott, mosolyogva. - -– Hölgy. - -Már hátat is fordított neki. - -– Pardon – mondta Thorgott és elment. - -Iván csak nem jött. Nagyon sokára aztán mégis kijött a kávéházból. Andor -elébe ment a kocsiúton: - -– Beszéltél vele? - -– Igen. - -– Mit mondott? - -– Azt mondta: nem. - -– Hogyhogy… nem… - -– Azt mondta: „annyit mondj: nem.“ - -– Igen – mondta Andor és a földre nézett. Aztán kinézett a Duna felé, -Thorgott után. Iván tanácstalanul állt mellette, várt. - -– Hát kérlek – szólt elhatározottan. – Eredj még egyszer a telefonhoz. -Mondd, hogy azt üzenem neki. Hogy azt üzenem neki. Szóról szóra így -mondd. Azt üzenem neki, hogy egyetlen és utolsó kérésem hozzá az -életben. Még egyszer beszélni akarok vele. Aztán soha többé. Átadom a -leveleit és aztán soha többé. Értetted? - -– Igen. - -Visszafutott a kávéházba. „Nagyon rossz, amit csináltam“ – gondolta -Andor. Nekidőlt egy kapunak és nézte a kávéházat. Még lehetett volna -Iván után kiáltani. De nem szólt. A kávéház ablakában egy idősebb úr -tojást evett pohárból, a balkezével az álla alá szorított egy kis -szalvétát és nagyon odafigyelt a kanálra, mikor a szája felé vitte, -elibe is ment szűkre csucsorított szájával. „Mért nézem ezt ilyen -élesen?“ – kérdezte magától Andor. Aztán: „Irígylem ezt az embert.“ - -Iván hamarosan jött vissza. - -– Na? – riadt feléje. - -– Nem. - -– Azt mondta: nem? - -– Azt mondta: „annyit mondj: nem.“ - -Andor most összeszorította a fogát. Elkeseredés égett benne. Tehetetlen -volt, dühös lett. Gyorsan dolgozott az agya, a jelenet villant meg -előtte, amint Ella leteszi a telefonkagylót és elégedetten megy vissza -Pécsihez a másik szobába, a kaján „nem“ után. Most gyerek lett nagy -kínlódásában, átadta magát a gonoszságnak, a kisfiús dacnak, nem törődve -semmivel: - -– Hát jó – mondta szárazon. – Most még egyszer és utóljára menj vissza -és hívd fel. Mondd meg neki, hogy ha nem akarja tőlem személyesen -átvenni a leveleit, akkor egyszerűen nem adom vissza neki a leveleit. - -Ivánra átragadt ez az izgatottság. Némán futott vissza a kávéházba. -Gonosz nyugalom érzése ment végig Andoron. Keserűen mosolygott, mint aki -végtelenül utálja önmagát, de most már nem bán semmit, mert az életéről -van szó. A levelekre gondolt, amelyeket volt oka Ellának visszakérni. -Eleinte ostoba és unalmas leveleket írt Erdélyből, ahová nyaralni -jártak. „Sétáltunk, ebédeltünk, kirándultunk, zongorát gyakoroltam, rád -gondoltam, szeretlek a sírig.“ De utóbb tanította, gyötörte, hogy az -igazi érzéseit írja le, úgy, hogy a levelek melegedni kezdtek. Addig -kínozta, hogy írja meg neki az utána való vágyakozásait, a legnagyobb -leány-titkait, amíg a kis szőke ezt is megpróbálta, és ha nem ment, -készenvett, olvasott vagy hallott frázisokat írt neki, szűzi -szemérmetlenségeket, de néha célzásokat régi együttlétekre, -kamaszmohóságait magasztalva. Ő meg bátorította folyton, s így végül a -levelezésük is olyanná vált, mint az együttlétük: szerelemtelen -izgatottság és érzékieskedés bujkált a levélpapiron. A mondatok erősen -kompromittálóakká lettek, nem harmadik ember számára valók, legkevésbbé -Pécsi Lajos számára… - -A diák szaladva jött vissza, szinte ő is örült, hogy már van valami -megoldás. - -– Na? - -– Azt mondta, hogy azt mondjam, ő ezt zsarolásnak tekinti és téged -megvet ezért, de kénytelen. - -– Mit kénytelen? - -– Kénytelen elfogadni, amit üzentél. - -– Mi az, amit üzentem? - -Észre se vette, hogy kiabál. - -– Azt mondta, hogy értesíteni fog téged általam és egyszer eljöhetsz -mihozzánk és ő fogadni fog téged. - -Andor fellélekzett. Valami iszonyútól könnyebbült meg. Kínosan -mosolyodott el. - -– Na látod – mondta. – Hát majd értesíts. Szervusz. - -Otthagyta a fiút és kiment a Dunához, a korzóra. Nagy nyugalom -terpeszkedett el benne, de undor émelygett a mellében. Gazembernek -érezte magát, de érezte, hogy ebben a rút cselekedetben erő volt, és ez -az erő már valami győzelem Pécsi Lajos ravaszsága, szorgalma, kitartása -fölött. „Az enyém lesz“ – mondta magában szenvedélyesen. A korzón leült, -szemben a Dunával. Pihennie kellett. Nézett a dombok fölé, a híg őszi -levegőbe, a messzi égre. Most valami megnyugtató szelídség volt az ég -tompa fényében. Mintha távolabbra szállhatna ősszel a tekintet, valami -finom köd mögé, nem mint a nyári kékben, amely olyan élesen ragyogva -akadályozza a nézést… Thorgott jött arra és vékony pálcájával -megkoppantotta a térdét: - -– Nem jött a hölgy? - -Ránézett, nem is felelt neki. Thorgott tovább ment, nevetve nézett rá -vissza. Aztán egy öreg úr jött, a budaiak közül való. Ennek köszönnie -kellett. - -– Van szerencsém – mondta az öreg úr, de a nézéséből látszott, hogy nem -ismeri meg Andort. Kár volt köszönni. Fáradtan ült, le-lehúnyta a -szemét. A közelében az ujságírók raja hangosan nevetett. Odanézett, most -megint gyűlölte őket. Meglátta köztük a kis költőt, akit a Moulinból -ismert. A kis költő arca, de a ruhája is fakó volt így a napvilágon, -hogy kimászott az éjszakából a dunai nappal világosságába. Vitatkoztak, -aztán a kis költőt lehetett hallani, amint ezt mondta: - -– Ez most mind svindli, ami itt van. De azért Pest nem kerülheti el, -hogy száz éven belül a legnagyobb városa ne legyen Európának… itt hiába -minden, itt hiába csalnak meg panamáznak, ezt nem lehet tönkretenni, -mert földrajzilag úgy fekszik, hogy az atyaúristen se… - -Közbeszóltak, hárman beszéltek egyszerre. Bántotta ez a gondolatbörze, -fölkelt, elment a közelükből. Még ezt is hallotta: - -– Majd ha mink kidöglünk innen és jönnek komoly gyerekek… - -Meg még néhány szót: - -– … száz év mulva… - -És egészen távolról, éles, kellemetlen hangon: - -– … Kereskedelmi kikötő… igen, igen, ne röhögj… - -Ment a villamos állomása felé, ott megállt, végignézett a fénylő -síneken, nem jött kocsi. „Rémes,“ – mondta magában – „hogy én ilyesmin -soha nem gondolkozom.“ Kínozta őt most ez a szemrehányás, ami mélyen -vergődött benne. „Ujságokat kellene olvasni.“ Aztán: „Könyveket inkább.“ -Aztán: „Istenem, egy lányért kínlódni, így hozzáragadni egy senki -lányhoz… ezek is férfiak és biztosan ezeknek is vannak dolgaik nőkkel… -és mégis tudnak mással törődni…“ Megijedt a gondolatától: „Piszok dolog, -hogy én csak magammal törődöm, mindig csak, hogy én hogy’ érzem magamat… -csak én nem akarok szenvedni.“ Aztán: „Mindenkinek kell szenvedni, én -mért nem akarok?“ Majd később: „Elkényeztettek otthon, egyetlen gyerek -voltam, ez nem megy így.“ - -Messze föltűnt a sárga kocsi. - -„De ha nem bírom, nem bírom“ – mondta magában, benn összeszorult a -mellében valami, végtelenül önző fájdalmat érzett, amely elöntötte, mint -valami hatalom, elsodorta a kereskedelmi kikötő mellől, amibe egy -pillanatig még kapaszkodott, hogy ő is itt van, ő is fiatal, és ő is -szeretné ezt csinálni azokkal együtt, és lehetne, de hogyan kellene?… -Valahol el kellene kezdeni, de most nem, csak most nem… ezt most el kell -intézni és „nem engedem, nem eresztem, belékapaszkodom, nem bírok -nélküle…“ - -Jól esett neki, hogy a villamos gyorsan vitte, erőszakosan rángatta meg -a fordulóknál, mikor visítva kanyarodott. Kellett most a testének ez az -idegen vad erő, ami szilajan rántja a távolba. Kissé kihajolt a -perronról, a kemény szélnek tartotta az arcát. Így siralmas városi -módon, hat krajcárért megvette azt a repülésbe-feledkezést, amit a -messzi vidéken érez a felzokogó férfiszerelem, mikor lóháton vágtat neki -az őszi tarlónak, a rohanást és a végtelent keresve, vad-keserű nagy -fiatalságában. - - -VII. - -Várta az értesítést. Úgy számított, hogy egy-két nap alatt eldől, mikor -beszélhet a lánnyal. Ez a várakozás és a gondolatok serege, ami e köré -gyülekezett, megtöltötte tartalommal egész napját. Aznap, mikor a -korzóról hazament, annyi tépelődnivalója volt, hogy késő éjszakáig járt -fel-alá a szobájában és mikor lefeküdt, még mindig azt érezte, hogy a -felét sem forgatta meg az anyagnak. Így feledkezett meg aznap -tökéletesen a Csirkéről. Csak másnap délben, mikor kinyitotta a szemét, -jutott eszébe, hogy a Csirke hiába várta, talán már két estén -egymásután. De olyan idegen volt most számára a Csirke, hogy feléje se -nézett, nem bánta, ha lemarad mellőle, nem kellett most, hogy egyedül -ment egy cél felé. Néhány napig elég türelmesen bírta a várakozást, de -aztán nyugtalankodni kezdett. Már azon a ponton volt, hogy telefonon -szól Turnovszkyékhoz, legalább Ivánnal beszél. De akkor megijedt attól a -feltevéstől, hogy a lány talán végleg lemondott a leveleiről, nem -kellenek neki, és ha odatelefonál, akkor ezt megtudja. Így pedig minden -újabb naptól még meg lehetett kapni a bizonytalanság alamizsnáját. - -Teljesen ennek a várakozásnak élt. Kiélvezte, ami nyomorult mulatság az -ilyesmiben van. Délután, mikor az ágyában felébredt, nem csöngetett -rögtön, hanem elszívott éhgyomorra egy cigarettát, ezalatt arra -gondolva, hogy talán már lenn van az üzenet a portásnál. Eleinte este -hazatelefonált a portáshoz, hogy nincs-e számára levél, távirat vagy -üzenet. De utóbb ezt abbahagyta, mert jobban érezte magát éjszaka azzal -a reménnyel terhesen, hogy mikor reggel hazaérkezik, talán már ott várja -valami papiros. De a papiros nem jött. - -Somogyival egyszer találkozott éjszaka az orfeum-kávéházban, ahová újra -elkezdett járni, lármával és vörösborral kábítani magát, várni a -reggelt. Mikor meglátta, megijedt tőle, tudta, hogy nagy magyarázatok -következnek Olgáról. Még kellemetlenebbül érintette az, hogy Somogyi -egyáltalán nem említette Olgát, vele is kissé szertartásosan beszélt, -úgy, hogy érezni lehetett, hogy tapintatból hallgat erről a tárgyról. -Csak azt nem lehetett tudni, mi ok van a tapintatra és miért kell -hallgatni. Már azt hitte, hogy Olga az éjszakai elrohanás óta nem volt -otthon, és Somogyi most azért nem szól, mert azt hiszi, hogy ők együtt -élnek. Bizonyos volt, hogy itt valami félreértés van. De mégse kezdett -Olgáról beszélni Somogyinak, jobbnak látta, ha ő is hallgat róla. - -Ezen az éjszakán Somogyi felvitte egy kaszinóba, ahol még az éjszakán -felvették tagnak és rögtön résztvehetett a bakk-játékban. A piszkos és -vad pesti játékszoba melege megcsapta. Szegény elkínzott idegzete -megszimatolta itt a felséges kábítószert, a vesztésnek azt a gyönyörét, -amit soha nem értett meg az, aki nem kártyázott bújában. Hatszáz korona -volt nála az első éjszakán, mikor felment. Ezt elvesztette. De az idő -úgy múlt el tizenegy órától reggel fél hétig, mint egy perc. Gondterhelt -emberek, akiknek egyéb bajuk van, akkor sóhajtanak fel, mikor a pénzüket -visszanyerik a nagy zöld asztalnál. Ezzel a sóhajjal jön vissza a gond, -amelyet elkergetett a vesztés izgalma. Andornál akkor vonult be az ő -nagyobbik baja ezzel a sóhajtással, mikor reggel fél hétkor feloszlott a -játék és el kellett menni a sok idegen ember közül. Rosszul öltözött és -igen közönséges emberek jártak ebbe a játékkaszinóba. A hang, ami itt -uralkodott, éppen olyan volt, mint a padló; cigarettával, köpéssel, -eltépett kártyával, eltaposott estilapokkal teleszórt csúf hely volt a -kaszinó, rozoga praxisú ügyvédek, ingatag divatárúkereskedők, -karikásszemű bankhivatalnokok társasága, egy-két lókereskedővel, négy-öt -éjjeli ujságíróval, hirdetési ügynökökkel, örök kibicelésre ítélt rossz -színészekkel tarkázva. A füstjén és az ételszagán kívül volt a -kaszinónak még egy különleges meleg lehellete, amelyben volt valami a -gőzfürdő kabinfolyosójának nehéz lélekzetéből, amit a gazdájára váró sok -száz elgyötört ruhadarab sóhajt össze. - -Itt volt kiskirály Rodics Elemér. - -Egyszer ez a Rodics, mikor bankot adott, meglátta a bakk-asztal köré -préselődő csöndes tömegben Andor halavány arcát. Mikor találkozott a -pillantásuk, mosolyogva bólintottak egymás felé, aztán Rodics, a vén -kártyások szokása szerint lassan, rosszalólag ingatta a fejét, -csudálkozást és szemrehányást jelezve. Rodics akkor sokat nyert és Andor -vesztett. Mikor más bankár ült a helyére, a tömegben Andorhoz furakodott -és megérintette a vállát. Kivitte a másik szobába: - -– Te jársz ide? - -– Egy párszor voltam… - -– Ne vedd rossz néven, – mondta – de rosszul teszed. - -Furcsa volt: Andor úgy érezte, hogy jól esik neki ez az atyáskodás. -Végtelen elhagyatottságában egy ember, aki törődik vele. De azért -dacosan mozdította a száját: - -– Mindegy – mondta. - -Aztán felnézett a földről az ügyvédre, és csak hogy más témához -meneküljön, kérdezte: - -– Olgával kibékültetek? - -– Hogyne! – nevetett az ügyvéd. – Mesélte, hogy te milyen úri módon -viselted magadat. - -– Én? - -Elpirult. - -– Hát, hogy… virrasztottál mellette és vigasztaltad reggelig. Irma már -kétségbe volt esve. Sok bajom volt vele… még nekem kellett bocsánatot -kérnem tőle. - -– De most szent a béke… - -– Most külön lakik. Irma vett neki egy szobát, ugyanabban a házban, a -harmadik emeleten. Most ott gubbaszt. Velem tartja a haragot. Mikor a -kapu alatt véletlenül találkozunk, nem fogadja a köszönésemet, én meg -megvárom, míg elmegy mellettem, aztán csöndesen utánalopózom és az -ülepére ütök egyet. - -Jóízűen nevetett: - -– Az megfizethetetlen, ahogy ilyenkor büszkén tovább megy, vissza se -néz, mint valami király a merénylet után. - -Az értesítés nem jött. De a kaszinó, ez nagyszerű dolog volt. Itt néha -reggel kilencig lehetett maradni, elveszve a kártyások közt, -belefeledkezve a füstbe és a piszokba, úgy, hogy Andor most már este hat -órakor kelt fel, a szigeten vacsorált hétkor, a szobájában, és egyenesen -a kaszinóba ment. Most már a bakkara után, ami legtöbbször reggel öt-hat -órakor végződött, résztvett a kisebb játék-alakulásokban, makaót -játszott idegenekkel, mindig az utolsó két-három emberrel ment le a -lépcsőn világos reggel, s a kapu előtt még ácsorgott néha egy negyedórát -is, amíg rászánta magát a hazamenetelre. - -Egy éjszaka, mikor a kártyacsomó elfogyott a bakk-asztalon és a tizenkét -ülő játékosnak fel kellett kelnie, hogy másik tizenkettőnek adjon -helyet, azt látta, hogy a mohón letelepedő új tizenkettő közt leül a -kopasz Turnovszky is. „Hogy lehet, hogy eddig nem láttam?“ – kérdezte -magában és érezte, hogy valami baj van a lélekzése körül. Az asztal -másik végénél állt, szemben Turnovszkyval. Előbb el akart tűnni előle. -De aztán úgy rajtafelejtette a tekintetét a régen ismerős, valaha kedves -és most annyit kifejező koponyán, hogy egyszer csak összeakadt a -pillantása a kopasz emberkéével. Meghajtotta feléje a fejét. Az meg -udvarias mosollyal fogadta a köszöntését. Ez volt minden, ami történt -köztük, mert Turnovszky bácsi szenvedélyesen kezdte rakni egy- és -kétkoronás tétjeit, de Andor optimizmusa úgy nőtt ki és virult fel ettől -a pillanattól, mint azok a virágok, amiket a japáni bűvész egyetlen -mosollyal növeszt ki egy cserép földből. Egyszerre nem érdekelte a -játék, kiment az olvasószobába és nagy német ujságot tartott maga elé, -hogy békén hagyják felnyüzsgő gondolataival. - -A főkomornyik, egy rendőrképű ember, aki úgy bánt a tagokkal, mintha -azok lettek volna az ő inasai, itt nyitott rá: - -– Doktor urat egy hölgy várja lenn egy kocsiban. - -Rögtön sejtette, hogy a Csirke jön érte. Lement. Mikor meglátta -nagyorrú, kíváncsi kis arcát a konflis üvegablaka mögött, amint aggódva -figyelt a kapu felé, nagyon elborította a meghatottság. A konflis ajtaja -mintha magától nyilt volna ki, és a Csirke áthúzódott a túlsó sarokba. -Andor vigan állt meg az ajtó előtt: - -– Haragszol? - -– Nem – mondta egy kis madárhang a homályból és halvány arcocska -mosolygott feléje, minden bánatosság nélkül, boldog-nagy szemekkel. - -Beugrott a kocsiba, becsapta az ajtót. A kocsi elindult. - -– Hopp, – mondta – ez nem is tudja, hova menjen! - -Ki akart hajolni az ajtón, már nyúlt a kilincs felé. - -– Hagyd – mondta a madárhang. – Tudja. - -Ránézett a Csirkére, hálával és gyöngédséggel. A Csirke szelíden -mosolygott és le nem vette róla a szemét. Az arcocskája mintha kisebb -lett volna azóta, megnyúltak a vonásai. A keze, amit Andor kikeresett az -olcsó macskaszőr-muffból, soványka és hideg volt. Mikor a kocsiban -megcsókolta a lányt, az lecsukta a szemét és olyan hidegre vált az ajka -és az arca, mintha belehalt volna abba az első remegésbe, ami a csókra -átfutott rajta. Csak vékony ujjainak a kétségbeesett, kapaszkodó -szorítása, amellyel nem eresztette el Andor kezét, mutatta, hogy gyönge -testéből rémült-ragaszkodó erő árad, mintha nem is az izmokból, hanem a -finom csontszerkezetből jönne. A csók után a mellére bújt, mint egy -fázós kis állat, egy szót nem lehetett kivenni belőle, csak a fiú kezét -szorította egyenletesen, meg-megremegve, de a világért sem engedve a -szorítás erejéből. A kocsi a Dohány-utcában állt meg velük, a Csirke -lakása előtt. - -– Még itt lakol? – tréfált a fiú, mikor kiszálltak. - -Nem felelt erre sem. De most már nem mosolygott, hanem halálos -komolysággal nézett az arcába, mintha mind azt a sok időt, amíg nem -látta, most egyszerre kellene pótolni. És komoly tekintetében rettegés -volt, még a kapu alatt is, mert ott se vette le róla a szemét, még a -szobában is, mikor Andor bezárta az ajtót és szembenálltak egymással. -Szinte rémülten nézte itt a melegedő és lassan elboruló férfiszemeket, -elszörnyűködve azon, hogy mennyire szereti ezt a fiút és úgy rettegve -annak, amit most várt, az intenzitásától, hogy leszállt a vér az -arcából. Megszédült egy kicsit és félájultan ült a széken, mikor a fiú -előtte térdelve a magasszárú gombos cipőjét bontogatta türelmetlenül. -Táncos kis lába olyan hideg volt, mint a jég. És mindebből semmi sem -maradt délelőtt, mikor olyan hangosan és olyan szemtelenül énekelt, az -ágyában ficánkolva, hogy párnákkal se lehetett belefojtani nevető, -sikoltozó kis torkába a hancúrozó boldogságot. És akkor se, még azután -se kérdezett egy szót sem, sőt éreztette a fiúval, hogy soha nem fog -tőle kérdezni semmit. Mikor Andor innen délben hazament a szigetre, ahol -megint csak nem volt értesítés, a szobájában, a megvetett ágy párnáján -nagy fehér rózsát talált. Becsöngette a szobalányt, az nem tudott -felvilágosítást adni. A portás vallotta be, hogy egy magas fekete hölgy -volt itt korán reggel, s egy forintot adott neki azért, hogy ezt a -rózsát tegye a doktor úr párnájára. - -Másnap levél jött: Olga írta. Sötétkék kártya volt sötétkék borítékban, -a kártyán lila tintával ez a sor: „Nem láthatom… soha?“ Alatta egy O -betü. Belehasított, eldobta. Nem válaszolt rá. Egyszer a telefonhoz -hívták, hogy: „csak annyit mondjanak, az a hölgy, aki a sötétkék levelet -küldte“. Nem ment le a telefonhoz. - -– Azt mondjam, hogy nem tetszik itthon lenni? - -– Nem. Csak mondja, hogy nem megyek. - -A Csirkének egy rossz szót nem tudott volna mondani. És ezt a szép -fekete lányt szinte örömmel kínozta. Mintha rajta állt volna bosszút, -amért az értesítés csak egyre nem akart jönni. Már úgy látszott, nem is -jön soha. - -A Csirke oly kedves volt, oly világosan érezhetővé tette, hogy mindent -tud, de megelégszik azzal, ami neki jut, hogy Andor szívesen járt vele -megint vacsorázni a kuglizó mellé, a szeparéba. Ez óta a kibékülés óta -csak egyszer kísérte onnan haza a Dohány-utcába. Máskor mindig kocsit -hozatott neki vacsora után, hazaküldte, és ő felment a kaszinóba, -kártyázni. Mindeddig még csak egyszer történt, hogy nyert valamit. -Állandóan vesztett, hol sokat, hol keveset, de már elég kerek summát, -amiért többször kellett a bankba bemenni. Olyan kevés beszélnivalója -volt a Csirkével ez élet dolgairól, hogy mindig hosszasan számolt be -neki a veszteségeiről és a nyereségeiről. A Csirke eleinte -szerénytelenségnek tartotta, hogy anyáskodjék vele, de mikor már sokszor -hallotta azt, hogy „megint vesztettem“, akkor félénken, de óvni kezdte a -kártyázástól. Sóhajtott, mikor a vacsora végeztével ő kocsira szállt, -Andor meg gyalog indult a kaszinó felé. Szólni ilyenkor már nem mert. -„Még azt hihetné, magamhoz akarom vinni.“ Egy este azonban a vacsora -alatt, amelyhez kivételesen két üveg pezsgőt ittak meg, Andor úgy -viselte magát, mintha innen a Csirkéhez volna kedve menni. Ez volt a -lány szomorú kis külön hazárdjátéka: egész este lesni, hogy mi lesz a -vacsora végén, együtt mennek-e majd el, vagy külön-külön. Ezúttal -biztosra vette, hogy együtt mennek. Andor vacsora előtt nyert és most -jókedvű volt. A Csirke bátorságot merített ebből, s mikor -felszedelkőztek, szelíden nevetett: - -– Ma nem mégy vissza, úgy-e? - -– Dehogy nem! – mondta a fiú, kissé megpirosodva és csillogva a -szesztől. – Ma úgy érzem, hogy sokat nyerek. - -Csak az bántotta a Csirkét, hogy rosszul jósolt. - -– Ne menj – szólt és átfogta a nyakát. – Még soha nem mondtam, hogy ne -menj, de ma ne menj. - -– Hozzád menjek? – nevetett rá nyersen Andor. A Csirke elrestelte magát -és fájdalmasan, de határozottan mondta: - -– Nem. Ma nem is lehet. - -– Hát akkor? - -– Menj haza. Csak oda ne menj. - -Megható volt, oly őszintén kérte. Mikor felmentek az udvarba, vastagon -feküdt a hó a köveken. Még egyre esett, ritka, apró pelyhekben. - -– Hó! Hó! – sikoltott a Csirke, azzal a féktelen örömmel, amivel ők a -természet egyszerű csodáit imádják. - -A körút végig fehér és puha volt, puha a gyalogjáró, puha a levegő, a -lámpák fénye a hulló pelyhek fátyola mögött, puha és közeli volt a -beszéd, ami a túlsó oldalról hangzott, mintha szobában beszéltek volna -azok az urak, akik odaát mentek. - -– Jaj, – mondta a Csirke – milyen gyönyörű lehet most a sziget! Menj -haza, én elkísérlek és visszajövök a kocsin! - -Halkan rázkódó, kedves csörgés hallatszott messziről. - -– Pszt! – torpant meg a Csirke, a szájára tette az ujját, aztán a -szívére szorítva a kezét, repeső-hitetlen hangon, mintha valami csodát -jelentene, szólt: - -– Szánkó… - -És már jött is a szánkó, illegetve magát, szemtelenül és kacéran, mint -aki tudja, hogy ő most milyen csemege. Zöldre festett csúf faláda volt, -de két jó fiákerló kapkodta a lábát előtte. Lépésben jött, üres volt. - -– Megállj! – intett a kocsisnak Andor. – Van pokróc? - -– Van. - -Beültek a szánkóba, jól betakaróztak és elindultak a sziget felé. A -csörgő most nekibuzdult, taktusra csengett, és a szánkó gyorsan -csusszant előre, nagyokat ugorva a sínek keresztezésénél. A Csirke két -karral kapaszkodott Andorba, halkan sikoltozott, nevetett, topogott az -örömtől, boldog volt: a hó, a szánkó és Andor, aki szót fogadott neki és -hazamegy… A szigeten, a hotel előtt kiszállt Andor, kifizette a kocsist, -betakarta a pokrócba a Csirkét, hogy csak az orra látszott ki belőle, -megcsókolta fagyos kis arcát és ment a kapu felé. - -– Megvárom, amíg fölmész – mondta a Csirke. - -– Jó. - -Mikor a portás ajtót nyitott, azt mondta: - -– Tessék csak várni egy kicsit. - -Bezárta a kaput, világot gyújtott a fülkéjében és keresgélt az asztalon. -„Megjött az értesítés“ – mondta magában Andor. A portás levelet hozott: - -– Egy fiatalember hozta este. - -Felbontotta. Ez volt benne, megszólítás nélkül: „Holnap, vasárnap -délelőtt 11 órakor a lakásunkon. Iván.“ Zsebretette, felszaladt a -szobájába, kinyitotta az ablakot: - -– Kocsis! – kiáltott le. – Kijöhet ide holnap reggel tízre? - -– Hogyne, nagyságos úr. - -– Hát legyen itt pontosan tíz órára. - -– Igenis. - -Csak most jutott eszébe a lány, aki a pokrócból felfelé tartotta az -orrát. - -– Pá angyalom – szólt le neki. – Pá édesem. Pá cicám. - -A szánkó megfordult és elcsörgött a nagy fehérségbe. Oly reménytelen -volt az, hogy most aludni tudjon, hogy le se vetkőzött. Még elolvasta -egyszer a levelet, mosolygott a hideg formán, a titokzatosságán az írott -sornak, aztán kezdte kirakni a ruhát, amit majd holnap felvesz. Ez -idegcsillapítónak, foglalkozásnak kellett most. És fontos is volt – azt -hitte. Új sötétkék ruhát teregetett ki a pamlagra. Húsz gallér közül a -legfényesebbet és a legfehérebbet tette melléje. A nyakkendők előtt -sokáig állott – van egy kor, amikor az ifjú azt hiszi, hogy ő maga, az -egész ember, ruhástul, mindenestül csak foglalata egy színes -nyakkendőnek – ez olyan legyen, mint a drágakő. Volt egy mély-kék, -vastag és enyhefényű selyem, vékony fehér rézsút-vonalakkal. Ezt -ráillesztette a ruhára, mint a divatárúkereskedő, összehúzott szemmel -gusztálta. Sötétkék zománc manzsettagomb, vékony aranyszegéllyel. És -melyik cipő? Játékok kellenek a bús türelmetlenségnek. Feketebetétes -gombos cipő. És a zsebkendőre valami illat: otkolonba kevert chypre, de -már most kell rácsöppenteni, hogy addig kiszálljon a nyersesége. És a -tükör elé állt. Egészen közel hajolt az üveghez, a bajuszát nézte, az -állát, amelyen már kiütközött az egynapos szakáll. „Az utolsó percben -kell majd borotválkozni“ – gondolta egészen komoly megfontolással. -„Korán reggel fürdő és masszirozás, erős feketekávé, rummal.“ Ruhástul -az ágyra feküdt, most már nem tervezgetett semmit, szinte kiürültnek -érezte a fejét, amiben úgy nyüzsgött eddig minden, ami erre a -találkozásra vonatkozott. Elaludt, de egy óra mulva felébredt. Egy másik -nyakkendőt tett az első mellé, sötétkéket kis arany háromszögekkel, – -azt veszi majd fel, amelyik nappali világításnál jobb lesz. Megint -hevert az ágyon. Aludt egy félórát. Fél hatkor lement a földszintre, -várt a fürdő ajtaja előtt. - -– Mikor nyitják? - -– Pont hatkor. - -Lámpafénynél fürdött, megmasszíroztatta magát. Mikor felment a -szobájába, az az érzése volt, hogy ha most lefeküdnék, nagyszerűen tudna -aludni. Fél kilenckor két nagy csésze feketekávét ivott rummal. Ettől -kipirosodott az arca. Zsebkendővel tapogatta a foghúsát, hogy vérzik-e -még, mert oly keményen ment neki a fogainak az erős fogporral, hogy két -helyen is vérezni kezdett az inye. Kilenckor jött a borbély és kétszer -egymásután borotválta meg. Égett az arca, de síma volt, mint az -asszonyok karjának a belső fele. A virrasztástól és a nyugtalanságtól – -a kávétól és a rumtól is – élénk volt a szeme, nagyobb mint máskor, a -környéke kissé árnyékos. Érzékeny lett minden iránt: hang, szag, fény -iránt, mintha feljöttek volna az idegei a bőrére. Tíz óra előtt csörögni -hallotta a szánkót, lenézett, magához vette a leveleket, még egyszer -megállt a tükör előtt és elindult. A rendetlen szobától szinte búcsút -vett. Friss és ideges bátorságot érzett, vakmerőséget és elszántságot. -Mintha acélból lett volna, úgy pattant fel a szánkóra: - -– Gyerünk! - -A jó kocsisok megérzik, ha az utas türelmetlen. Felporzott a hó, mikor a -lovak megrántották a szánkót. A dunai úton úgy futottak, hogy -csöndesíteni kellett őket, mert farolt a szánkó. Ragyogón sütött a nap, -a Duna úgy szikrázott, mint nyáron. Az éles, fényes hidegben bundába -bújva forró fiatal akarat repült a fehér világban előre. Andor úgy -érezte, hogy a teste nem egyéb, mint csupa ideg és vér, égő lélekzet és -lüktetés, ami néha egy kis szédülésbe lankad: a szánkó nagyon sebesen -ment és sok volt a rum a feketekávéban. Csak negyed tizenegy volt az -óráján, mikor a jól ismert utcába kanyarodott a szánkó. Megállította a -sarkon, megmagyarázta, hogy hol várjon, és bement egy kávéházba. -Konyakot rendelt; de egy egész pohár vizet ivott utána, hogy ne érződjék -rajta a szesz. Még mindig csak negyed tizenegy volt. Türelmetlenül -meredt bele egy képes lapba. - -– „Mit fogok itt csinálni háromnegyedóra hosszat?“ - -Végignézte az összes képeket, egy kicsit nézett ki az utcára, aztán -átlapozott két német élclapot, elolvasott egy hosszú vezércikket, akkor -látta meg a kávéház óráját. - -Azon még csak most volt negyed tizenegy. - - -VIII. - -Mikor a cseléd ajtót nyitott neki, érezte, hogy erőlteti a könnyed -mosolygást a szája. - -– Jónapot Mari – mondta neki halkan, de rekedt és mély volt a hangja, -úgy, hogy köszörülni kellett. – Hogy van? – tette hozzá, csak hogy -kipróbálja a hangját. Mély maradt, csak a rekedtséget köszörülhette le -róla. - -Az előszobában pecsenyeillat szálldogált: a sülő friss zsírnak az az -otthonos lehellete, amely oly ismerős vasárnap délfelé a pesti -lépcsőházakban. - -– Vendég lesz? - -– Nem lesz senki. - -Iván dugta ki a fejét az ajtón. - -– Szervusz, – mondta izgatottan – gyere be. - -Bevezette Turnovszky szobájába, amelyben szélesen ömlött végig a ragyogó -téli nap. A szobában jó meleg volt, üde, illattalan meleg, a tiszta -polgári lakások téli-délelőtti kedves enyhesége. - -– Kérlek, – mondta Iván az udvarmester komolyságával, aki kitanítja a -kérelmezőt, hogy hogyan viselkedjék, ha majd a király bejön – Ella arra -kér, hogy ne maradj sokáig. Azért várt máig, mert ma apa egy ünnepélyen -van… és Pécsi elutazott, csak kedden jön vissza. A mama tudja, hogy -jősz, de nem fog bejönni… - -– Helyes – mondta Andor és fesztelenséget színlelve ült le egy nagy -fotelbe. - -– Hát akkor szólok – suttogott a diák és óvatosan ment ki, halkan tette -be maga mögött az ajtót. Andor az íróasztalt nézte. Valamelyik szobából -állandó szelíd zörgés hallatszott: varrógépek dolgoztak. - -Hirtelen és erősen nyitotta ki Ella az ajtót, hangosan és tüntető -nyiltsággal jött be. Mosolygott: - -– Jónapot. - -Messziről nyujtotta a kezét. Aztán a mosolya rögtön eltűnt, némi kis -kellemetlenkedés volt az arcán, idegesség és valaminek a türtőztetése. -Szinte dacosan ugrott fel az íróasztalra, ahol Andor százszor is látta. -A fekete bársonyruhája volt rajta, csipkés, friss fehér melles-kötény. -Az ujján vastag, új jegygyűrű. Akaratosan csillanó szemmel nézett -Andorra, a fejét egy kicsit felkapva: - -– Itt vagyok. Tessék. - -Andornak gúny és rosszaság szállt a szívébe. Keserűen mosolyodott el, -szerette volna megbántani a lányt, mert rögtön megérezte rajta, hogy -kisiklott a hatalmából. Nézte egy kicsit, azt nézte a szemén, hogy a -lány nem nézi őt kíváncsian. Halkan zörögtek az ajtó mögött a -varrógépek. - -– Elhoztam a leveleket – mondta és a zsebére tette a kezét, mint aki -mutatja, hogy ott van, de még nem adja oda. - -A lány nem is volt olyan haragos, mint amilyennek mutatta magát. -Összeráncolta a szemöldökét, úgy kérdezte: - -– És minek ez a komédia ehhez? - -– Komédia? – kérdezte Andor, akiben egyre keserűbb lett a gúny. -Zsebredugta a kezét, harciasan állt a lány előtt. Ellenségesen néztek -egymásra. „Most érzem csak, mit tettem vele“ – gondolta a fiú, mint aki -eddig nem is gondolt arra, hogy mily mélyen sértette meg a -menyasszonyát. „Mindegy“, – duzzadt fel benne az elszántság – „most már -mindegy.“ - -– Nem komédia, – mondta csöndesen és nyugalmat mutatva – csak kérés -volt… én még akarok veled egyszer beszélni… - -A „veled“-re megint összeráncolta a lány a szemöldökét. - -– Igenis veled. - -Dacosan ismételte ezt. Ránézett, merően, ellenségesen. A lány homloka -lassan kisimult, az ajkán kis lenéző, gyűlölködő mosoly jelent meg, -megadta magát ennek a percnek, mint aki azt mondja: „ezt az egyet még -lenyelem, aztán úgyse látsz többé.“ - -Közelebb lépett hozzá. A lány kissé felegyenesedett ültében. Halkan és -szeliden mondta a fiú: - -– Az nem lehet, hogy mi így minden búcsú nélkül váljunk el, örökre. - -A lány rászegezte a szemét, figyelve most azt is, hogy nem lép-e még -közelebb, de azt is, hogy elszerelmesedik az arca. A sötét tekintetben -volt valami meglepődés, de elégtétel és bosszú is. - -– Ez nagyon szép – mondta gúnyosan, izgatottan. De aztán megint kiderült -az arca. - -Kissé meghízott, mióta nem látta. De fiatalosabb volt, mint azelőtt. -Talán a kötény tette ezt. A félig meztelen karja fehér és gömbölyű volt. -A haját másképp viselte azelőtt. Most fel volt bodrozva a fején a fiatal -fényű szőkeség, oldalt erős választékot viselt. Fiús volt így a feje, -kissé kihívó lett ettől az arckifejezése, de jobban illett ehhez a fitos -orra, meg a szép szabályos szája, amelynek felső ajka fel-felremegett az -orra felé, mintha szimatolna valamit. A fogai, mintha nem is lettek -volna igaziak, hézag nélkül olvadtak egymásba, frissek és fehérek -voltak, mint a tej, kékesen áttetszőek az éleiken. Az arca sima és -egyenletes színű volt, valami egészen más, mint az Olga -martir-halványsága, vagy a Csirke festékhagyta sáppadtsága. A nyaka -telt, de nem kövér, mint az Irmáé. Nem húsnak hatott, inkább eleven -márványnak. Ella fiatalsága olyan volt, mint egy ital csillogó -forrásvíz. Valami sziklából jött frisseség áradt belőle, valami -közvetlen kapcsolat a természettel. A halvány színei nem bágyadtak, -hanem zsendülő-gyengék voltak, mint a gyümölcsfák virágszínei. A szája -vidám-piros volt, mint a babvirág a napon. Ahogy nézett és lélekzett, a -reggeli kertecskék frissesége derült körülötte; valami cseppet sem -érzéki, de élénk és szívélyes élet áradt belőle, se szerelem, se -barátság, se gondolkozás, még csak vígság vagy bánat sem, csupán csak az -üdén színesedni kezdő ifjú létezés. Az elfáradt és szerelmes fiú úgy -nézte, mintha vaskerítés mögött volna, ahová nem lehet bejutni soha. - -– Szeretlek – mondta halkan. - -A lány lenézett a kötényére és lesimította a térdén. Nem felelt. -Egyszerű kis ostobaságának jól esett ez a szó, amelynek hallatára -azonban nem érzett semmi különöset. Pécsit megszerette, szerelem nélkül, -s egész kis agyával benne volt már a férjhezmenetel gondolatában. Ez -nyugodtan élt benne most, ebben a pillanatban is. Nem is gondolt arra, -hogy bármi is kizökkenthetné az élete folyásából. - -– Mást nem akar mondani? – kérdezte aztán, egyszerűen. Megfogta a két -kezével az íróasztal párkányát, mintha leszállni készülne róla. - -A fiú a zsebébe nyúlt. Szorongott a torka: - -– Itt vannak a leveleid. - -Odaadta a kis csomagot, a lány átvette és az íróasztalra dobta. - -– Köszönöm. - -Valamivel kedvesebb lett most a tekintete. Hallgattak, a lány ránézett -és lassan lóbálni kezdte a lábát, mint a gyerekek, akik a faágon ülnek. -Szorgalmas-szerényen zörögtek a varrógépek a szomszédban. Az íróasztalon -ragyogott a nap, szemközt földszintes házak voltak, látszott a tetejükön -a vastag hó-dunna, fény és fehérség jött be az ablakon. „Egy életre, egy -egész életre végem van“ – gondolta Andor, s erősen gondolkozva nézett ki -a lány mellett az ablakon a fehér égre. Igen mély komolyságot érzett -magában és tudta, hogy most van az akarat pillanata. - -– Nézd, – mondta komolyan, meghatottság nélkül, szinte üzletien – én -téged vissza akarlak kapni. - -Mialatt mondta, reménytelenséget érzett. Úgy, hogy nem is engedte -felelni a lányt: - -– Nekem meghalt az apám – sietett tovább – és minden vagyona, ami volt, -az enyém. - -A szemébe nézett a lánynak: - -– A tied. - -Ismerte a családot, tudta, hogy szegények és mindent Ella házasságától -várnak. Idő nem volt, brutálisan kellett jönni ezzel a hatalommal, -bármilyen komiszul hangzott ez most. Pécsi egyszerű, vagyontalan -hivatalnok volt. És valami férfias erő volt ebben, – érezte – ahogy -halálos vágyának, ha másként nem megy, megveszi ezt a gyönyörű fiatal -állatot. Hallgatott, várta a választ. Bár tudta, hogy erre az ajánlatra -a válasznak a másik szobából kell jönni, az anyától. A lány lába -folytonosan mozgott apró lóbálódásokkal. Az arca mosolygóssá, de -szívtelenné vált, egyre derűlt, már majdnem nevetős volt, mikor ezt -mondta: - -– Nem kell. - -Lassan, tagadóan intett, mosolyogva: - -– Nem kell, fiacskám. - -A fiú meglepődött. Sejtett valamit: - -– Ugyan! – mondta, féloldalt hajtva a fejét. - -– Lajosnak meghalt a nagybátyja – mondta a lány, lassan előre-hátra -hintázva magát – és attól másfél milliót örökölt, fiacskám. Most azért -van Lugoson, hogy átvegyen mindent. Nagy Ervinnel utazott le, az az -ügyvédje. - -– Igen – mondta önkéntelenül a fiú. Ellépett a lánytól, lassan járkálni -kezdett a szobában, mint valamikor régen. Mikor megfordult, látta, hogy -a lány kíváncsian nézi őt. Egy pillanatra azt hitte, hogy hazugság az -egész, de aztán rögtön érezte, hogy téved. Tehetetlen düh fogta el. A -legnagyobb kártyáját is leütötték. Nevetségesnek érezte magát. Erőszakos -őrültségek villogtak fel benne. Megfogni a lányt és elrohanni vele, nem -bánni a sikoltását, felkapni és vinni. Vadul nézett vissza rá. -Kétségbeesett a tehetetlenségén és azon a víg nyugalmon, ahogy a lány -ott ült, folyton lóbálva a lábát, kínzóan, bosszantóan, ezzel a -mozdulattal hangsúlyozva a közömbösségét, amivel gyilkolta. Felforrt -benne valami. Az a pillanat volt ez, mikor a koldús abbahagyja a -rimánkodást, hirtelen körülnéz és rablóvá válik. Az érzékisége ordított -fel benne, – világos volt, hogy innen örökre el kell menni, már csak -annak van meg a lehetősége, hogy odaugorjék hozzá, semmivel se törődve, -átkapja és véresre csókolja. - -A lány megérezte a szeméből, hogy veszedelem jön. Leszállt az asztalról, -az ajtó felé ment, tele elégtétellel azért a rettenetes szégyenért, -amiben tavasszal hagyta Andor őt, meg az egész családját, mikor az -utcára nem mertek kimenni, társaságba nem jártak, vérig karcolt -hiúságukkal otthon gyötrődtek, csak akkor ocsudva fel a gyászból, mikor -Pécsi alázattal bekéredzkedett az elugrott vőlegény még meleg helyére. - -A lány a kilincsre tette a kezét. Aztán visszament az íróasztalhoz a -levelekért. A köténye nagy zsebébe tette a csomagot, lassan sétált -vissza az ajtóhoz és megint megfogta a kilincset, mint aki várja, hogy a -vendég elköszönjön. A vendég kísérte a szemével, merően nézte, de már -kihültek benne az őrültségek. Minden kihült benne, valami rémült -pince-hűvösség ült le a szívére. - -– Azt hiszem… – mondta a lány, felhúzta a vállát, mutatva, hogy itt már -nincs beszélgetnivaló. - -Andor begombolta a kabátját. A lány megint messziről nyujtotta neki a -kezét: - -– Isten áldja meg. - -Még a gombot fogta, mikor a kéz feléje nyúlt. A nagy tehetetlenségtől -gyerek lesz az ember, aki még nem távolodott el nagyon a kiskorától. Egy -rongy kis diák-elégtétel sírt bele kényeskedve a szívébe: nem fogadni el -a kinyújtott kezet. De ugyanebben a pillanatban a boldogtalan szerelem -koldús-kutyasága fájdult meg benne: legalább megfogni még egyszer a -kezét. Megfogta, s amíg a tenyerében nyugodott, meg is nézte a -rövidkörmű tiszta kis polgárlány-ujjakat. Aztán lassan összecsukta forró -tenyerét a puha-kövérkés kéz fölött, amely nem szorította az övét, csak -kölcsönadta magát neki, de benne maradt az övében, valamivel tovább, -mint amennyi idő a köszönésnek jár. Érezni lehetett, hogy a lánynál ez -nem az utolsó pillanat mégis-felmelegedő meghatottsága, hanem kiélvezése -az ő vergődésének. Mikor megint felnézett a lányra, még azt is látta, -hogy szimpla kacérságból hagyja egy kicsit a kezét az övében, nem akar -semmit, de enged annak az ösztönnek, hogy aki szerelmes, az legyen még -szerelmesebb. Csak mikor a fiú gyerekesen visszaélt ezzel a kis -haladékkal és meg akarta csókolni a kezet, akkor kapta el tőle. -Szótlanul siklott be az ajtón a másik szobába, ahol a másodperc alatt, -míg az ajtó nyílt és csukódott, két sovány varrólány-arc rebbent Andor -felé, nagy fehér vásznak ragyogtak fel a gépasztalkáról a földre -omlottan, és Turnovszkyné pápaszeme csillant meg egy négyszögű fehér -vászondarab fölött, amit széttárt kezeivel fogott maga előtt, s most -lassan leeresztett, mikor az ajtónyílást hallotta. - -Egyedül maradt. Egy helyben állt, ott, ahol a lány hagyta. Aztán az -ablak felé bámult. Észre se vette, hogy Iván halkan visszajött. - -– Na szervusz, – mondta neki nagy lélekzettel, mikor meglátta. Kiment, -felkapta a bundáját, sietett, egy pillanatra visszahökkent a folyosón, -érezve, hogy erősebben tette be az ajtót, mint akarta. - -A sarkon várta a szánkó. Felült rá. Nem szólt semmit. Aztán felriadt: - -– A szigetre. Vissza. - -A kocsis visszavigyorgott: - -– Jó, hogy jönni tetszett… ha még egy félóráig marad a nagyságos úr, -elolvadtunk volna. - -A csörgők megszólaltak és Andor szétnézett a futó szánkóról. Az erős -déli napfényben csöpögősen olvadt a hó, az aszfalt már feketedett a -házak tövében. - -A szobájában, mikor megállt benne és gondolkodás közben véletlenül a -bajúszához nyúlt, illatot érzett a tenyerében. Az Ella kezéről maradt -rajta. Addig szítta, amíg belefásult a szaglása és nem érezte. Pihenni, -aludni akart, fáradt volt. Elfelejteni mindent. Az ágyához ment, a -párnán egy friss fehér rózsa volt. Lelökte róla. Ingujjra vetkőzött és -az ágyra feküdt. - -A szobapincér jött be: - -– Tessék. - -Már elfelejtette, hogy csöngetett neki. - -– Ebédet hozzon. Akármit. Húst, főzeléket. - -– Italt? - -– Sört. - -A pincér kiment. Alig várta, hogy kimenjen. Ráborította forró tenyerét -az arcára. Az illat csökönyösen bújkált még mindig benne. Mikor már -megint nem érezte, hanyattfekve, gondolatok nélkül a fehér plafont -kezdte nézni, a rabok és betegek ez örök égboltját. Vigasztalannak -találta, hogy ez nem nyit utat a szemnek és a boldogtalanságnak, mint az -a megnyugtató és gyógyító másik, a levegőből való, az igazi. Ez -visszaveri a bánatot. Pedig a bánatnak a végtelenbe-veszés kell, ezért -keresi úgy a felhőket, a bort, a tengert és a zenét. - - -IX. - -Kedden este az Operában ült, a harmadik sorban. Mikor a szünetben -hátranézett a sok idegen arcra, meglátta Kornély Margitot. Köszönt neki, -aztán a páholyok felé fordult, csakhogy elnézhessen róla. Ekkor eszébe -jutott, hogy talán Ella is itt van a vőlegényével. Az üres udvari -páholyra menekült a tekintetével, ott nem érhette meglepetés. Általában -azt vette észre magán az utóbbi időben, hogy ahol sokan voltak, ott -mindenütt az volt az érzése, hogy Ella is ott van Pécsivel. És ilyenkor -oly sok nő-alak hasonlít Ellára, oly sok férfi-sziluett Pécsire és -minden második karonfogva menő pár úgy aránylik egymáshoz, mint Ella és -Pécsi. - -A következő szünetben kiment sétálni a folyósóra és bár még önmaga előtt -is letagadta, azt a véletlent várta, amely összehozza Kornély Margittal. -A csúnya lány ki is jött, már messziről mosolygott rá és egyenesen -feléje ment. - -– Tud mindent? – kérdezte. - -– Nem nagyon érdekel – mondta Andor. - -– Vasárnap lesz az esküvő. - -– Tudom – mondta, mellette elhaladó hölgyeket követve tekintetével, de -úgy érezte, mintha elfolyt volna a vére. - -– Tizenegykor az anyakönyvvezetőnél, tizenkettőkor a református -templomban… - -Hidegen mosolygott: - -– Nem leszek ott. - -– Azt sejtettem – nevetett Kornély Margit, megmutatta a rossz fogait, és -affektált férfiassággal fogott kezet Andorral. Négy vastag síma -aranyozott karika volt a csuklóján, valóságos csöngetés volt az, amikor -ő kezet adott. Ezt nagyon „apartnak“ találta. - -Mikor a szünet végén mindenki besétált a nézőtérre, Andor a ruhatár felé -ment, vette a kabátját, kalapját és otthagyta a harmadik felvonást. -„Szerda, csütörtök, péntek, szombat“, – mondta magában az utcán – „négy -nap“. A kaszinó felé indult. Egész nap egy furcsa kis eset járt a -fejében, most is arra gondolt. A szigeten, a hotelben lakott egy vidéki -hölgy, akit senki nem ismert, csak annyit tudtak róla, hogy egy -téglagyárosnak az elvált felesége. A hölgy hosszú, sovány, melletlen és -száraz volt, szótalan és ijedős, senkivel nem érintkezett, egész nap a -hallban ült a kályha mellett és német regényeket olvasott. A kislányával -lakott ott, aki olyannak indult, mint az anyja: tizennégy-tizenöt éves -lehetett, ő is hosszú és vézna kis deszka volt, igen nagy szomorú szemei -voltak, sáppadt, lenszőke, hallgatag gyerek, aki sohasem játszott. Az -anyja mellett szokott komolyan üldögélni, olvasott vagy kézimunkázott, -de néha egész nap nem látták, ilyenkor egyedül maradt fenn a szobában. -Magyarok voltak, de a hölgy mindig németül beszélt a gyerekkel. Tegnap, -mikor Andor este hatkor felkelt, a fürdőbe ment, és a fürdőből kijövet -ebédelni akart, a pincéreket nem lehetett előkeríteni. Elindult a -vendéglő felé, végig a hosszú földszinti folyósó vörös szőnyegén, a -sötét társalkodó-terem felé, amelyből át lehetett menni a vendéglőbe. A -társalkodó-teremben egyetlen lámpa sem égett, csak a Dunára néző nagy -ablakok mögött csillogtak át a feketeségből Újpest felől a parti -gázlámpák. Belépett a sötét terembe és önkéntelenül szétnézett benne. Az -egyik sarokban valami fehérséget látott. A pincér kötényének a fele -volt. Megismerte az Endre nevű pincért, aki az italokat szokta hozni. -Elegáns fiú volt ez, húszéves, de már lóversenyalak, aki a szabadnapján -fiákeren járt és félrekapta a fejét, ha törzsvendéggel találkozott. Ez -állt ott a homályos sarokban és előtte, szorosan hozzásímulva, -felágaskodva hozzá a vézna kis lány, aki szomorúan fogta át vékony -csontkarjával a nyakát és némán tapadt az arcával az arcára. Meg se -mozdultak, mikor Andor a terembe lépett, azt hihették, hogy tovább megy, -nem veszi észre őket, ha csöndben maradnak. Valami tragikus és -kimondhatatlanúl szomorú volt ebben a szívós ölelésben. Aki ismerte a -gyerek fakó mártir-arcát, nagy, mély, szenvedő szemét és a pincér -csinosan elválasztott, fényesre kefélt szőke haját, a romlott mosolyát -és kamaszos szeplőit az orra körül, a gyerek örök, beteges hallgatását -és a pincér szemtelen életrevalóságát, arra ez a könyörgőn ágaskodó -csók, ez az éretlen és borús szerelem mély hatást tehetett, ami egy kis -borzongással járt. Andor nem zavarta meg őket. Úgy tett, mintha semmit -se látott volna, elment, de végtelenül szomorú lett és írigyelte őket. -Tulajdonképpen semmi sem volt az egész: egy lány megcsókolt egy fiút. És -mégsem tudta elfelejteni ezt a látványt, ez még éjjel is kínozta és most -is foglalkoztatta, mikor a kaszinó felé ment. - -Olga ma már a negyedik fehér rózsát küldte. A hétfőit éppúgy lökte le a -párnájáról, mint azt, amit vasárnap délben talált ott. Egy ujjal -pöccentette a földre, mint valami hernyót. Tragikomikus volt Olgának ez -a néma és elegáns szenvedést kifejezni akaró ötlete. Andor elképzelte, -hogy milyen „úrias“ dolognak tartja ezt a nagy fekete lány, mennyi -büszkeséget tesz bele ebbe a gondolatba, milyen finomnak és mélynek -tartja, mily nemesnek és előkelően szentimentálisnak. De a negyedik -rózsát ma röptében fogta el, mert éppakkor jött haza, reggel nyolckor, -mikor egy vörösorrú kis gyereklány selyempapirban hozta és át akarta -adni a portásnak. - -– Honnan hozza? - -– Berger nővérektől. - -– Virágkereskedés? - -– Igen. - -– Ki rendelte? - -A fénylő kis orr mosolyra szélesedett: - -– Azt nem szabad megmondani. - -Egy ezüstforintot tett a kezébe: - -– Ki rendelte? - -– Egy hölgy. Minden napra van rendelve egy rózsa. - -Valami kaján gonoszság kérdeztette vele: - -– Mit fizet ezért? - -– Három koronát. - -– Egy rózsáért? - -– … És a kihozás! - -Sajnálkozást és szeretetet érzett, mikor a pénztelen lány pénzére -gondolt: - -– És… meddig hozod ezt még? - -– Tíz napra van előfizetve. Harminc korona. - -Most önmagát kínozta: - -– Előre kellett kifizetni? - -– Hogyne. - -A gyereklány még állt ott, rendelkezésre várt. - -A fiú megútálta. Indulatosan szólt rá: - -– Na eredj! Mit állsz itt? - -Ez csudálkozva nézett rá és elment. A hotel előtt megállt, visszanézett. -Megijedt, hogy hibát csinált. Aztán szaladva ment a hóban a lóvasút -felé. - -Rossz érzés volt ez a pénz-dolog. Szánalmas és megható ettől a lánytól, -akinek egy krajcárja se volt, nem is lehetett. Kölcsönkérte? Zálogba -tett valamit? Hamis elegánciája nagyon szenvedett volna, ha ezt a -beszélgetést hallja. Pedig mennyivel szerelmesebb, szomorúbb és -illatosabb volt ez az anyagi része az ügynek, mint maga a rózsa. - -A kaszinóban megint vesztett. De nem törődött a pénzzel. Ami kevés -érzéke volt iránta addig, amíg szűkösen volt, az is eltűnt. Csak azt nem -szerette, ha elfogyott, ami nála volt, mielőtt még haza lehetett volna -menni. Úgy, hogy nagyobb összegeket vett magához, biztonságot akart. Az -apja mintegy hetvenezer korona készpénzt hagyott rá, a többi vagyon a -budai házban, egy svábhegyi telekben és részvényekben volt. A -készpénznek a harmadrészét már elvesztette a kaszinóban. Sűrűn jelent -meg a budai bankban és furcsa érzéssel állt a pénztáros elé, mikor -ezerkétszáz-ezerhatszáz koronás tételekben vette ki a pénzt. -Szemrehányást keresett az öreg pénztáros szemében, aki jól ismerte az -apját. De nem talált benne soha szemrehányást és ez rosszul esett neki. -„Ez a gazember szó nélkül ideadná az egészet, ha kérném“ – gondolta. És -úgy érezte, hogy ez hűtlenség és árulás az öreg pénztárostól az apja -iránt. Legalább egy tekintetet, egy fejcsóválást… De nem, még azt se… - -A kopasz Turnovszky most minden este fenn volt a kaszinóban. Nem -tartozott a reggelig játszók közé, óranéző játékos volt, éjfélután -felszisszenő, olyan „megpofoz a feleségem“-alak, akit semmibe se vesznek -a kártyások. Veszekedős, egykoronás játékos volt, szenvedélyesebb, mint -az ezrekbe játszók, egyike a csúnya és izgatott kispolgári nyerészeknek, -akiket elkap a bakk-áradat, de nem sodródnak be a közepére, hanem a -szélén vergődnek és előbb-utóbb megkapaszkodnak egy parti bokorban, -kimásznak belőle és úgy elszaladnak, hogy soha többé nem látni őket. De -most benne volt még a vergődésben: félholtan és hirtelen lesoványodva -ment haza, ha ötven koronát vesztett; és komisz hencegéssel mondta: -„majd megmutatom én nektek!“ – mikor harmincöt koronát nyert két nap -egymásután. Andort mindig kedvesen köszöntötte, de nem beszéltek -egymással. Tegnap a fiú sokáig nézte fényes kopasz fejét, mikor -játszott, s az Ella vonásait kereste benne. És ebből a hasonlatosságból, -amit az utcán annyi vad-idegen nőben megtalált, semmit nem látott az -apában. - -Ma éjjel a bankárok nyertek. Egyik a másik után kelt fel nyereséggel, -féltve-sunnyogva vitte a kosár bankót a sarokba, mint a kutya a csontot. -Turnovszky bácsi hetven koronát vesztett és ettől még fényesebb lett a -kopasz feje. Valami lakkozott csillámlást nyert, ami a homlokára, az -orrára és az arcára is átterjedt. Turnovszky bácsin minden ragyogott, -csak a szeme nem: ez mélyen és fakón ült benn a gödörben, rémült semmit -mutatott, hetven korona, ez még nem történt Turnovszky bácsival. Ceruza -és jegyzőlap volt előtte, Turnovszky bácsinak egy vasa se volt. Új -bankár ült a tömeg közé és Turnovszky bácsi őszinte mohósággal figyelte -a kártya járását tovább is, anélkül, hogy játszott volna, a letört -játékosoknál mutatkozó tehetetlenségi erővel, amely ebben a komikus -formában jelentkezik, mikor a pénz előbb fogy el, mint a játszókedv. A -körülötte szorongók, akik a helyére szerettek volna ülni, már -meg-meglökdösték, megjegyzéseket tettek, az arcához súrolt karral rakták -az orra elé a bankóikat, meg-megrángatták, mint a halak a gilisztát, -úgy, hogy tarthatatlan kezdett lenni a helyzete. Turnovszky bácsi -ijedten kereső pillantással nézett szét valami kis pénz után. Andor ezt -mind látta, és szeretett volna elébe rakni sok bankót, százasokat, hogy -örüljön és hogy játsszék szegény tovább. Turnovszky bácsi meglátta Andor -arcát az asztal túlsó végében és megállt rajta egy pillanatra a -tekintete. De tovább siklott róla, bár nehezen. Elnézett, mintha ezt -mondaná: „nem, ezt mégse lehet.“ Andor tekintetéből szívélyesség áradt. -„Adok, hogyne adnék, szívesen adok“ – mondta a szeme, és ez, mint a -delej, megint visszavonzotta rá Turnovszky bácsi ijedt tekintetét. -Hosszasan nézte Andort, a dilettáns vesztő szédültségével. Már rég a -nadrágjába szállt az önérzet és elegancia és egyéb ilyesmi. Andor -kedvesen nézte és tétova kézzel nyúlt egy húszkoronás felé, ami előtte -feküdt. Két ujjal felemelte a szája magasságáig, aztán a még egyre -rámeredő kopasztól azt kérdezte, a feje és a bankótartó keze együttes -mozdulatával: „szolgálhatok?“, és mikor erre Turnovszky bácsi néma igent -intett, boldogan szólt hátra: - -– Pincér. - -És odaküldte a húsz koronát. Egy lélekzetnyi ideig az az érzése volt, -hogy ebben a pillanatban feleségül vette Turnovszky Ellát. De ez rögtön -elmúlt és nagy-erős restelkedés maradt csak benne. Ő szégyelte magát -Turnovszky bácsi helyett. Ma éjjel a kopasz fél háromig maradt. Ezt se -tette eddig soha. Elvesztette a húsz koronát is és addig vergődött, míg -a hazulról való elmaradás érzése gyötrőbb lett benne, mint a veszteség -kínja. „Mi ez ahhoz képest, amit otthon kapni fogok!“ Andor akkor már -künn ült a nagyteremben és egy kártyaasztalon sonkát evett. A teremben -rajta kívül csak két ember volt, ezek a sarokban ültek szemben egymással -és délután óta játszottak alsóst, mint két elszánt néma, mintha egyik se -akarna elmenni addig, amíg a másik halva nem rogy le a székről. Az ajtó -nyilt és Nagy Ervin lépett be frakkban. Valami estélyről jöhetett, -nagyon elegáns volt, ki volt pirosodva és agressziven villogtatta szét a -monokliját a teremben. Aztán meglátta Andort. Zsebredugott kézzel, fitos -orrát feltartva ment hozzá; megállt az asztalánál: - -– Mi az? Ide is jársz? - -– Csak ide járok. De téged még nem láttalak itt… - -Nagy Ervin a sonkára nézett: - -– Ehető ez a sonka? - -– Nem rossz. - -Nagy Ervin körülvágott a monoklival az üres termen: - -– Pincér! – mondta. – Megengeded? - -És Andor vizespoharán csöngetett vastag pecsétgyűrűjével. - -– Minden kaszinóban láthatsz, – mondta szétnézve, újra csörgetve a -poharat – nem tudsz olyan kaszinót mondani, ahol én meg nem fordulok. Ez -az üzletemhez tartozik. Biznissz. Egy ilyen sonkát hozzon. - -A tányérra mutatott. Ekkor jött ki Turnovszky bácsi a bakk-szobából, -fénylőn és rémülten, sietve. Meglátta Nagy Ervint. - -– Ervinkém, – ugrott hozzá – igazán nagyszerű, hogy itt vagy… légy -szíves, kérlek, adj ide húsz koronát… - -És mialatt Ervin nagy fekete bőrtárcát csattogtatott, kínosan mosolygott -Andorra: - -– Andornak tartozom, – mondta – de veled előbb találkozom. - -– Kérlek, bátyám. - -Kicsit mérgesen villogott a monokli, mikor a pénzt átadta. - -– Köszönöm – tette le a kopasz a pénzt Andor asztalára. - -– Kérlek… nagyon szívesen… - -A sonkába fojtotta Andor a zavarát. Turnovszky bácsi a vállára ütött -Nagy Ervinnek: - -– Hallom Lajostól, hogy mindent elintéztetek. - -– Igen. - -– Szervusz – mondta Turnovszky, kezet fogott Nagy Ervinnel és a szemével -intett Andor felé. – Agyon fog verni a feleségem… - -Indult, visszaszólt: - -– Holnap nálunk ebédelsz. - -– Igen. - -– Szervusz. - -Kiment. Nagy Ervin leült Andorhoz. - -– Ezt a húsz koronát se látom többé – mondta. - -Andor azon a szerepen tünődött, amit Nagy Ervin most játszott -Turnovszkyéknál. Tudta, hogy szerelmes volt Ellába, még nem is olyan -régen. De ezt, úgy látszik, sikerült végleg elnyomnia magában, mert -partiet akart csinálni. Mit keres ott most mégis, mint Pécsi Lajos -barátja, ügyvédje, ebédvendég, talán násznagy is? Mikor a pincér a -sonkát hozta, Ervin ezt mondta: - -– Vasárnap van az esküvő. - -– Tudom. - -– Barátom, – mondta, lekanyarítva a fehér kövérjét a sonkaszeletről – -neked könnyű, mert te elugrottál. De nekem, aki ottmaradtam… ezt most -végignézni… das ist doch zu stark. - -Hallgattak. Nagy Ervin evett. - -– Szereted? – kérdezte Andor. - -– Nem tudom, – felelt a másik – hogy egyáltalán képes vagyok-e -szerelemre. Ha igen, akkor még mindig szeretem. Értesz? - -A monoklin keresztül ellenszenves volt ez a szamár ön-lélektan, ez a -rossz csináltvirág a stréberlélek gomblyukában. És a piros, pezsgős -arcszín, a zabáló egészség és a krakéler erő… Valami pimasz kis győzelem -volt ez a Nagy Ervin az élet fölött. És a hódító frakk és az a -közönségesen csinos rövidke, szőke bajusz, ez a túlérett asszonyok és -nedvesorrú kislányok szívdöglesztője, ez az ápolt sárga két kis -selyemszárny, puszibajusz, viszonybajusz, brillantinbajusz, -borbélybajusz, karriérbajusz… - -Sápadt és indulatos élete mellett, ahogy szíveszegetten ült itt ennyi -önzéssel és erőszakkal szemben, úgy érezte Nagy Ervint, mint az élőt, -aki halottal beszél. „Mért nem vagyok én is ilyen?“ Némán nézte: az ajka -pirosabb volt, mint a sonka, és a sörből olyan mélyet húzott, mintha a -lelkébe szívta volna be. „Mért van az, hogy én haldoklom és ő velük -ebédel?“ - -Reggel kilenckor még kártyázott. Nagy Ervin már rég hortyogott otthon, -törökstilű garszonhálószobájában, égszínkék pizsamában és a Pester -Lloyddal a vörös paplanra lelankadt kezében. A kaszinóban égtek a -csillárok, a redőnyök le voltak eresztve, a kártyások nem szeretik, ha a -nap besüt az ablakon. Kábultan ült Andor egy makaópartiban három idegen -emberrel. Két ujságíró játszott még és egy vörös kis kereskedő, akinek -úridivatüzlete volt a Kerepesi-úton. Az egyik ujságíró koránőszült, -piros, zömök ember volt, ez nyert. A másik hosszúnyakú, hosszúhajú, -tuberkulotikus, sáppadt, szenvedélyes szemű. Ez se nem nyert, se nem -vesztett. Andor vesztett, de nem siránkozott, s így úgy látszott, mintha -minden pénzt az izzadó vörös zsidó veszítene, aki benn a bakknál leadott -vagy négyezer koronát és itt kétezernyolcszáznál tartott. Piszkos volt a -keze és az arca is, a kezétől, amivel folyton simogatta, törülte magát. -Olyan volt az arca, mintha jártak volna rajta. - -– Uraim, – mondta Andor felé fordulva féltízkor – kénytelen vagyok -leszaladni az üzletembe pénzért. Hacsak az urak nem hiteleznek nekem ma -estig. - -A két ujságíró egymásra nézett. A koránőszült zömök eleget nyert, -szeretett volna hazamenni. Akkorra már a másik is nyert valamit, ez is -abbahagyta volna szívesen. - -– Hitelbe nem játszom – mondta a zömök, összeszedte a pénzt és felkelt. - -– De uraim, – mondta neki rémülten a vörös zsidó – az én cégem -közismert, én minden lapban hirdetek, én jó vagyok minden összegre… Radó -Izsó még jó ezer koronára. - -– Jössz? – fordult a zömök a véznához. - -A vörös zsidó Andorra nézett: - -– Uraim, – mondta neki is, mindenkit uraimnak nevezett kínjában – hát -így itthagynak? - -Andor a pénzére mutatott: - -– Kérem, én szívesen adok. - -– Uraim, – kiáltott a vörös a távozók után, akik már az ajtóban voltak – -ez az úr ad nekem ezer koronát… Kérek még egy félórát. - -Azok kimentek, szó nélkül. - -– Ez egy klub? – mondta a vörös, végtelen megvetéssel. Magyarázta -Andornak: – Örültek, hogy elmehettek. - -Visszaült az asztalhoz, szembe Andorral: - -– Játszik velem tíz rádli alsóst, per száz korona? - -– Azt már nem – mondta Andor, fölkelt és émelygést, undort, haldoklást -érzett. - -– Szóval ön is vízben hagy – hangzott az asztaltól. - -Andor megállt egy pillanatra. Az futott át rajta, hogy le kell-e ezt a -piszkos állatot ütnie, vagy oda kell-e dobnia elébe az egész pénzét, ami -most már csak a fele volt annak, amivel leült. Csak az undorodás -tartotta ettől vissza. A züllés és a piszok, ez a ronda jelenet, ez a -rémülettől megvadult zsidó a szívét fojtogatta. „Ella, Ella“ – ordított -fel benne a belső sírás – „szép fiatal menyasszonyom… életem… koporsóm…“ -Oly élénk volt a fájdalom, ami marta a belsejét, hogy szavakat érzett, -valósággal beszélt a szíve. „Angyalom…“ – hallotta belülről – „… -feleségem… szerelmem… kislányom… Ella.“ Mindez a diákos nyelvkincs -felkavargott benne, fájón, ahogy csak a gyerekkori emlék tud fájni, ha -akar. - -A zsidó már két más emberrel tárgyalt. Onnan Andorhoz ugrott, megfogta a -karját: - -– Újabb ajánlat, – mondta, virgoncságot erőltetve – lemegyünk a kafanába -és én Fischer úrral játszom három százas parti billiárdot, per kétszáz -korona. Tartok önnek is száz koronát. - -– „Nem kell hazamenni“ – mondta a beszélő szív. – „Nem kell egyedül -maradni.“ - -Tíz perc mulva lenn ült a kávéházban, egy tükör alatt, savanyú kávét -ivott és nézte a lökéseket. Fischer úr nyugodtan játszott és nyert, a -vörös zsidó izzadt és izgult, eltévesztette a golyókat, folyton krétázta -a dákót, magyarázott, jajgatott, sokáig célzott és megint rosszul -lökött. - -– Ebben is szerencséje van önnek – mondta egyszer, Andor felé fordulva. - -Tizenegykor ment haza. „Gyűrött lehetek“ – gondolta, mikor a szálló -halljában embereket látott. Egy kosárszékben a száraz elvált asszony -ült, mellette sáppadtan és komoran a kislánya. Az asszony ujságot -olvasott, a gyerek a semmibe nézett. El akart haladni mellettük, mikor -egy férfi kelt fel a másik oldalon a fonott kanapéról és útját állta: - -– Részeg vagy? - -Megijedt, ránézett. Rácz Miklós volt. Szigorú vastag szemüveg nézett -gyűrött, megnyúlt arcába. - -– Kilenc óra óta várok itt. - -Andornak könnyek szorongtak a torkában. Némán követte Rácz Miklóst, aki -egy sarokba vonta: - -– Mit csinálsz magaddal? Hogy élsz? Mi ez? - -– Semmi – mondta, durcásan biggyesztve a száját. - -– Borzasztókat hallok rólad. És felém se jössz, hónapok óta nem -láttalak. - -Andor vállat vont. - -– Rémesen nézel ki – mondta Rácz. A szemüvege jóságosan fénylett. - -– Most jősz haza? - -Igent intett a fejével, szólni nem mert, félt, hogy ha megszólal, -kibuggyan belőle a sírás. - -– Mi ez? Szerelmes vagy? - -– Azt nem – mondta dacosan. Haragosan nézett Ráczra. - -– Hát édes fiam, – mondta ez – én azért jöttem, hogy ebből a züllésből -kihúzzalak. Mától fogva… ha ilyen taknyos vagy és egy semmi lány miatt -így elhagyod magad… - -Andor felállt. Nem bírta ezt. - -– Kérlek, – mondta – hagyd ezt. - -– Nem hagyom. - -– Hagyd ezt – mondta reszkető hangon, tele sírással, érzékenységgel, -idegességgel, türelmetlen kínban. - -Rácz rávillogott: - -– Köszönd meg, hogy törődöm veled. - -A nyakába szeretett volna borulni, széles férfimellén kisírni magát, de -ez reménytelen volt. Rácz oly komoly és férfias, katonás, van benne -valami az apából és a kocsisból, jóságos, de nem vonzó, tisztességes, de -nem érzelmes… „drága, jó fiú, milyen messze vagy tőlem!…“ - -– Örülj, hogy törődöm veled – hangzott nyersen. - -Úgy szerette most Ráczot, mint az apját:. - -– Köszönöm, nem kértem – mondta neki. - -– Úgy? Akkor, édes fiam… - -Felállt és fölvette maga mellől a télikabátját. Felhúzta. - -– … akkor kár volt a kocsiért. - -Sírt a fiúban minden. Kezet szeretett volna csókolni neki. De a szája -már mondta: - -– Megtérítem, ha parancsolod. - -Rácz Miklós köszönés nélkül ment el. - -„Ezt is elvesztettem“ – fájt végig rajta. – „Mindent elvesztettem. De -így jó.“ - -Felemelte a fejét. Nem tudta, hogy így mért jó, de érezte, hogy ilyen -nagyon fájni, az most jó. A fürdő folyosója felé ment. „Meleg víz, jó -meleg víz“, – ez járt a fejében – „aztán aludni, aludni, aludni…“ - -A majolikás fehér kabinba besütött a téli nap. Mint valami szikrázó -jégablak, úgy fénylett fönn a kerek lyukon a katedrálüveg. A kénes víz -csodakék volt a fehér kádban, mint egy kis tenger; a színében volt -valami a végtelenségből. Andor meztelenül állott a ruhái mellett és -meglátta magát a tükörben. Sárga és sovány volt a teste, a bordái -elárulták a csontvázát, mikor kiegyenesedve nézte magát, elgyötrött ifjú -testét, meggyöngült karjait, halvány arcát, és csontos homlokát, amely -alatt sötéten ült két mély-kék szeme, most a tükörből önmagát bírálva, -szégyenkezve nézve vissza sajátmagába. Majd elrestelte a tekintetét, -amely zavartan és könyörögve nézett vissza rá, elfordult a tükörtől, -belépett a kádba és belemerült a meleg vízbe. Egy pillanatig komoran -nézett maga elé, aztán két tenyerével vizet mert az arcára, a szemére, -mert úgy érezte, hogy a szeme belülről nedvesedik, és ezt nem akarta -tudomásul venni. Legörbült szájjal küzdött ellene és a forró, sós -csöppeket locskolva keverte össze a meleg kénesvízzel. - - -X. - -Csütörtökön már vagy huszadszor rakta össze lecsukott szemei mögött -minden pillanatnyi részletét az Ellával való beszélgetésnek. -Emlékezetében még mindig a déli napfény sütötte ezt a mozgó képet: az -arckifejezéseket, a mozdulatokat. Éles és pontos volt minden, mint egy -napon-vett fotografián. Az optimizmusa, mint koldus a vendéglő -kerítésénél, sólyomszemmel nézett minden mozdulatra, de semmit nem -kapott. A lány vagy nagyon ügyesen viselte magát, vagy valóban semmit -nem érzett már iránta. És az életbe csak nemrég kikerült gyermek nagy -csodálkozása fogta el: úgylátszik, nagyon szenvedhetett ez a család, -mikor ő elhagyta a menyasszonyt. Későn jön csak meg a képesség: megmérni -azt a bánatot is, amit okoztunk. A tapasztalt emberek oly büszkén -titkolják a megbántottságukat, hogy a kényeztetett gyermek nem tudja -meg, mekkorát ütött, csak amikor, néha sok-sok idő multán, visszaütik. -És akkor csodálkozik, vagy elbúsúl az emberek gonoszságán. Turnovszky -köszönti a klubban, Iván vigan beszél vele, a lány kezet nyújt neki… és -mégis… valami keserű, néma bosszú és gyűlölet sötétlik feléje ebből az -egészből… - -Aznap is jött rózsa. Már az ötödik vagy hatodik, nem tudta. De mindenik -rózsa céltalanabb volt, mint az előző napi. Mint ahogy az ujság még jár -a halottnak, pontosan és kegyetlenül: „Nagyságos X. Y. úrnak“… - -A Csirkét megint elfelejtette. A szánkó óta nem látta. Most már ez se -kellett neki. Az érzékeit valami nyomorult túlérzékenység fogta el. Nem -tudott nők szemébe nézni, és ha hozzáért valami női kéz vagy ruha, az az -érzése volt, hogy nem bírna egy pillanatnál tovább ilyen érintést. A -Csirke próbálkozott egyszer-kétszer a kuglizó mellett, de reménytelenül. -Egyszer el is ment kocsin a kaszinóig, de ott meggondolta a dolgot és -nem küldte fel a kocsist. A Csirkében volt valami veleszületett kis -önvédelmi okosság: elment a nagyobb fájdalom elől, az ösztöne elvitte a -kaszinótól, nem akarta, hogy fenn azt mondhassa Andor: „mondja, hogy nem -vagyok itt“. - -Délután, mikor fölébredt, váratlanul az a jó érzése támadt, hogy két és -fél nap milyen hosszú idő, ha az ember cselekedni akar valamit. Vasárnap -délelőttre van kitűzve az esküvő. Most csütörtök délután van, fél öt. -„Túlélni úgyse fogom“ – gondolta, bár nem tudta, hogy hogy’ megy az, -mikor az ember nem él túl valamit. Ezek a készrekalapált mondatok, mint: -„nem fogom túlélni“ – nála is olyan furcsa szerepet játszottak, mint sok -más tapasztalatlan embernél. A nyelv gondolkozik és néha határoz is a -gyöngéknél és az elgyöngülteknél: túlbecsült közmondások, hazug -közhelyek, öreg világítótornyok, amik a helyükön maradtak, míg a tenger -új öblöket vájt és régi zátonyokat mosott el, – ők bután pislogják a -régi veszélyt az ifjú hajós felé… - -„Túlélni úgyse fogom.“ Hát akkor: „mi az, amitől vissza lehet riadni?“ -Mindent meg kell próbálni. Erre a két és fél napra mindent fel kell -tenni. Frissen ugrott ki az ágyból, az akaraterő brutális -szalmalángjával a szívében, ami oly nagyot lobban a habozó természetű -emberekben, hogy az igazi erősek, akik ezt nem ismerik, néha az első -percben megtévesztetik magukat általa. „Most nincs kártya, ma nincs -kaszinó, ma cselekvés van, nem buta elsülyedés.“ Öröme telt magában, -mikor öltözött. Késői ebédjéhez vörösbort szokott inni. - -– Nem kell – mondta ma a pincérnek. – Vizet hozzon. - -Tiszta fej kell. Mindenekelőtt Kornély Margithoz kell menni. Ott -mindent, mindent meg lehet tudni és ez a lány az egyetlen út Ella felé, -amely még nincs eltorlaszolva. A vagyonát, amelyet egyszer már odadobott -Ella elé, most ismét, mint valami komoly erőt érezte állni maga mögött. -„Mindent, ha másképp nem megy.“ Kocsiért telefonáltatott, sietve ugrott -bele és a József-utcába dirigálta. Ott laktak Kornélyék, a külső végében -a hosszú utcának. „Vajjon otthon lesz-e?“ Egészen biztosan otthon lesz – -érezte, bár tudta, hogy Margit a sokat sétáló, vizitelő lányok közé -tartozik, akiket mintha a családjuk rossz anyagi helyzete mozgatna -örökkön, mindig az utcán látni őket, mennek valahova, vagy jönnek -valahonnan. - -A harmadik emeleten laktak. Volt itt vagy kétszer Ellával, úgy, hogy -megbeszélték a találkozást és Kornély Margit aztán magukra hagyta őket a -szobájában. Ez nagyon rég volt, amikor még nem volt a szülék előtt is -nyilvánvaló a vőlegénység. Margit akkor az ebédlőben halkan zongorázott, -míg ők benn ügyetlenkedtek és csókolóztak, lázasra pirulva abban a -tudatban, hogy óriási bűnt követnek el. Margit úgy vigyázott rájuk, hogy -darabokra tépette volna magát értük. - -Most is zongora szólt az ebédlőből, mikor a cseléd bebocsátotta Andort -az előszobába. Sok kabát és kalap függött a fogason és belülről vidám -beszéd, fiatal, nevető lárma hallatszott. Aztán rögtön elhallgatott a -zongora és Kornély Margit kiugrott az előszobába. Háziasszony-pirosság -volt az arcán, fénylett a szeme. Nagyot nézett, mikor Andort meglátta. - -– Isten hozta – mondta csudálkozva. – A zsúromra jön? - -– Zsúrja van? - -A lány a túlterhelt fogasra mutatott: - -– Nem látja? - -– Nem tudtam – mondta Andor, levetve a télikabátját. – Bocsásson meg, de -okvetlenül beszélnem kell magával. - -– Most mindjárt? - -– Most mindjárt. Életbevágó ügyben. - -Margit a konyhaajtóhoz ment: - -– Pardon – mondta. Kiszólt: – Nem négy csokoládé, csak három. És hat -tea. - -A félig-nyitott ajtón benézett a gázlángos konyhába: - -– A sósak hol vannak? - -– Azt tetszett mondani, hogy azt a kisasszony pakolja ki. - -– Mi az? – kiáltott rémülten a lány. – Még ki sincsenek pakolva a sósak? -Maga trampli. Még ki sincsenek pakolva? - -Beröpült a konyhába. Az ajtó bölcs lassúsággal, magától fordult utána, -nem csukódott be egészen, megállt, egy kis hasadékot hagyott. - -– A fatálcát adja. A fatálcát adja! A fatálcát adja!! – jött a -hisztérikus, mérges hang, az ember szinte látta a megrémült -parasztcselédet, amint kapkod és nem tudja, mit adjon. - -Faképnél hagyva állt Andor az előszobában. Gúnyosan mosolygott, az -idegen kabátokat nézte és a szegényes, kispolgári lánykalapokat. Biztos, -hogy Ella nincs itt, hiszen az lett volna az első szava Margitnak. És -nem hagyta volna akkor itt állni. És különben is, érezte, hogy Ella -nincs itt, s mostanában, beteges túlérzékenységében úgy megsejtett -mindent, hogy már nagyon bízott az érzéseiben. - -– Előre! – hangzott a konyhából, és nyílt az ajtó, Margit tolta ki a -cseléd mögött, aki fodrosan-kötényesen, pirosan és izgatottan jött, -fatálcán hozva a sósakat, vitte be a tálat az ebédlő felé. - -– Zavarom? – kérdezte Andor. - -– Majd… exkuzálom magam a vendégeim előtt… de sokáig nem lehet… -beláthatja… háziasszony vagyok… - -– Kérem. Hogyne. Öt perc. - -– Várjon itt meg. - -Bement a lármába. Sértő volt, ahogy itt úgy bánt vele Kornély Margit, -mint egy hordárral, de nem bánta. Mit bánta ő ezt? Margit megint kijött: - -– Az én szobámban vannak, meg az ebédlőben. Nincs más hely, mint a -hálószoba. Az le van csukva. De csak a fürdőszobán át lehet odajutni… - -Andor mosolyogva tett egy mozdulatot: „ugyan kérem, hát fontos ez most?“ - -– De nem szabad szétnézni… olyan rendetlenség van. - -A szomorú fürdőszobán át, amelyben búsan csöppentgetett az üres kádba a -tussrózsa, bementek a szomorú hálószobába. A Kornélyék két ágya majd -hogy az egészet be nem töltötte. Kornélyék nem voltak itthon. Mint -szoktak, a zsúr kedvéért elmentek hazulról. Zöld virágokkal festett -szürke, sötét szoba volt ez. A két ágy fölött két krétarajz: Kornély -bácsi és Kornély néni fiatalkorukban. Ezüst gyertyatartók a -hálószekrényeken. Térdeplő a sarokban. A két krétarajz fölött a -homályban Mária, a Sixtus-kápolna csodája, részletfizetésért nyújtott, -zsidókézen át idejutott olajnyomat, aranyos rámában, üveg alatt, -tönkretehetetlen örök szépségében és nyugalmában, minden fölött, édesen -bocsátva meg a zongoralármának, Andornak, a csúnya Margitnak és a -Kornély bácsiék két ágya minden viszontagságának. A gyertyatartó mellett -kis vörösernyős villanylámpát csavart fel Margit. Leült egy feketecsíkos -bordó ripszfotelbe. Ki volt melegedve, türelmetlen volt: - -– Nos? - -Vassal fodorított, felsütött barna haja olyanformán állt a fején, mint -az Elláé. De a Margit kissé elvirágzott arcához ez jobban illett. Vékony -szája volt, az orra hegyes és a végén merészen felnéző. Az orratöve -túlságosan be volt nyomva, ettől volt csúnya Kornély Margit. Az alakja -nem volt rossz, s ahogy most hosszú lábát a másikra rakva megmutatta -egyetlen pár lakkcipőjét, s hanyattvetve magát az alacsony fotelen, a -csípőjére tette a két kezét, volt benne valami elkeseredett és „fess“ -férjhezadhatatlanság, valami hervadt, de kicsinosított örök-leányság. Ez -savanyú és gonoszságot lehelő alap-ízt ad a Kornély Margitoknak, akik -mindenkor és mindenkin készek bosszút állni azért, mert más férjhez megy -és ők nem. És mint ahogy a bor nyugtalankodik a hordóban, tavasszal, -mikor a szőlő virágzik, Kornély Margit ideges és ingerlékeny volt -ezekben a napokban, amikor megint férjhezmenendő volt egy barátnője. - -Andor, akit a másik szobából hallatszó zsúrzsivaj is sürgetett, érezte a -türelmetlenséget a lányon. - -– Rövid leszek – mondta. – Én meg akarom akadályozni, hogy Ella a Pécsi -felesége legyen. Mindenáron. - -– Azt nem lehet – mondta kaján nyugalommal a lány és gőgösen mosolygott -az előtte álló fiúra. Nagykövetek beszélhettek a Balkánon ilyen -bosszantó röviden, mikor hadseregeket éreztek a hátuk mögött és -eladósodott bús szláv urakat maguk előtt. - -– Miért? Nem szereti Pécsit. - -– Szereti. - -Kihívóan nézett a fiúra. - -– Nem igaz – mondta ez. – Engem szeret. - -Kornély Margit nevetni kezdett. Nem is volt kedve nevetni, de tudott és -akart. Ella helyett nevetett, végre látott maga előtt dideregni egy -férfiszívet, most visszaadta neki mindazt, amit ő valaha fehérnadrágos -gentry-fiúktól, táncosoktól, tenniszjátékosoktól, barna evezősöktől -kapott. Hosszan és idegesen nevetett, még arra is gondolva, hogy nem is -olyan lehetetlen, hogy Ella ezt még szereti, de akkor sincs kegyelem, -Ellának se tesz szívességet, azt is gyűlöli, mióta megint menyasszony. -Rettenetes, hogy ezt a jelentéktelen, kacér szőkét ketten is vennék, -mikor őt senki. Kornély Margithoz igazán rossz helyre jött Andor. - -Ebből a nevetésből ezt meg is értette. Gúnyosan nézett a nevető lányra, -közelebb lépett hozzá, úgy, hogy Margit egy pillanatra megijedt. A fiú -gúnyos szája oly szenvedőnek és keserűnek hatott, hogy félelmes volt. -„Még megfojt“ – villant át a lány agyán, de aztán megint elmosolyodott. -„Le fog térdelni előttem“ – gondolta. - -A másik szobában elhallgatott a zsivaj. A zongorán andalgó valcer szólt -és csusszanásokat lehetett hallani, emberi hangok nélkül. A zsúr -táncolt. Margit kitette a fogát az alsóajkára, és az orrán át halkan -dúdolta a valcert. A fejét lassan mozgatta. Igazán meg lehetett volna -most fojtani egy kicsit. - -Andor tökéletesen érezte a reménytelenséget, ami Margitból feléje -lehelt. Mint a nyári délután felnyitott pincetorokból, úgy csapott ki a -hideg ebből a lányból. És idő se volt, sietni kellett. - -– Nézze Margit, – mondta – beszéljünk egymással, mint felnőtt emberek. - -– De röviden! – mondta a lány; gonoszul mozdult a széken, mint aki -indulni akar. - -– Nézze, – szólt Andor nyugodtan – én tudom, hogy maga az egyetlen -barátnője Ellának. Nincs is másnak befolyása rá, csak magának. Ha maga -megmondja neki, hogy én még szeretem és holnap reggel feleségül veszem… - -A lány figyelni kezdett. - -– Ha ezt megmondja neki, és ha rá bírja venni, hogy otthagyja Pécsit és -hozzám jöjjön… - -Borzalmasan restelte és útálta, de kimondta: - -– … akkor az esküvőnk napján adok magának ötvenezer koronát. - -Hirtelen tette hozzá: - -– Vagy százat. Amennyit akar. - -Ez volt a baj. Pedig ezt is őszintén mondta. Azt a pillanatnyi hatást, -amit az ötvenezer korona, mint a pisztolylövés, tett, rögtön elrontotta -a száz, meg az „amennyit akar“. Ettől elmosódott, a bolondságba és a -valószínűtlenségbe szárnyalt az üzleti ajánlat, amely addig csak ronda -volt, de ezzel még bizonytalanná is vált. Kornély Margit nem ilyen -levegőben nőtt fel. Egy hervadásig jutott leányéletet élt végig Kornély -bácsi esti beszélgetéseinél, amelyek százszor meg százszor számoltak be -az államhivatalnokot környékező vesztegetési kísérletekről, amelyeknek -Kornély bácsi bús konoksággal állt ellent. Gondterhes, szegény életükbe -folyton belecsengett így esténként a „kidobtam“, meg a „szóba se álltam -vele“ – és Kornély néni sóhajtása, meg az apa fejbólogatása: „szamár -vagyok, de ilyen vagyok“ és a refrén, ami mindig visszatért: „Menjen -Kosztához. Koszta megcsinálja neki.“ Koszta méltóságos úr volt és négy -óriási lány volt a nyakán: a „tehenek“ – ahogy Pesten hívták őket. A -tehenek csináltak Koszta őméltóságából kedves embert. És Margit sovány -volt és senki nem jött érte. - -– Mit mondott? – kelt fel a székről. - -– A vagyonomat, az életemet adom… – mondta Andor, nagyon elkeseredve a -maga nyomorúságán, – segítsen rajtam, Margit. - -– Na, – mondta a lány, a mellén keresgélve igazgatni való ruharáncot – -annak köszönje, hogy vendégem… - -A fiú nagyon őszinte lett: - -– Nézze, – mondta – nem csoda, ha butaságot beszélek, én nem élem túl, -ha Ella máshoz megy feleségül… bocsásson meg… borzalmasan szenvedek… - -Margit ezt most megírigyelte Ellától. Teljesen kivirágzott benne a -káröröm és a keserűség: - -– Nem haragszom – mondta halkan, de élesen. – Maga bolond, mint minden -szerelmes. De itt hagyjon fel a reménnyel. Itt hiába minden. Vasárnap -lakodalom. Már készen is van a ruhám. - -Hallgattak, nézték egymást. A lány megint az alsóajkát fogta a fogával -és egy kicsit leeresztette a szemhéjját, úgy nézett rá, szinte kéjesen a -győzelemtől, de megleggyintve a másnak szóló szenvedély forróságától. -Aztán hirtelen a fiúskodó gróflányokat utánozva vágta előre egyenes -karral a kezét, búcsúzóra, mialatt megint nagyot csöngetett a csuklóján -a négy vastag-üres aranykarika: - -– Bocsánat, de a vendégeim… - -Azalatt a pillanat alatt, míg a kezét fogta Andor, a végső -férfibosszúnak örök gondolata villant meg a szemében. Keményen megkapni -ezt a hencegő vénlányt, ezt a kiöltözött csúnyát, ezt a lefojtott-tüzű -soványságot, és büntetésből és elkeseredésből erőszakos férfibosszút -állni rajta, hogy megrémítse és megalázza, nővé és zokogó gyermekké -törje, elvegye tőle ezt a diadalt, ami nem jár neki és győzelmesen -mosolyoghasson az ájultságán… Mintha tetszett volna most neki, egy -szemhunyorításnyi időre, ez a visszautasító arcú lány, kihívta a -fiatalságát, és volt, volt, volt valami benne Ellából, a barátnőből, -annak az elérhetetlenségéből… - -– Kezét csókolom – mondta megjuhászodva. Az ajka felé húzta a kezét. - -– Ugyan – mondta Kornély Margit és elrántotta a kezét. Ebben a -pillanatban, ahogy Andorra nézett, érezni lehetett, hogy megsejtette a -fiú gondolatát. - -– Kikísérem – mondta elfogult hangon, most hamar akarva szabadulni -ezektől a különös fényű sötétkék szemektől. Nyugtalan lett. - -Kikisérte az előszobába. Ott némán, szinte dacosan állt, míg Andor -felöltözködött. „Ha még egyszer idejön“ – gondolta – „beleszeretek.“ -Andor meghajolt előtte és a lány szerette volna, ha Andor már most -felteszi a kalapját, mert hirtelen megkívánta látni, hogy’ fest rajta az -a kerek fekete keménykalap. Az ajtót is ő nyitotta ki neki és akkor -teljesült a hirtelenjött óhaja: Andor künn feltette a kalapját. Ezt még -látta. Betette az ajtót, aztán túlhangosan szólt be a konyhába: - -– Bevitt mindent? - -– Igenis, kezit csókolom. - -A kabátok között szorongó előszoba-tükör elé állt és megnézte magát -benne. Ki volt pirulva. Jobbra és balra fordította a fejét, biztos -zongorázómozdulattal nyúlt felbodrozott hajához. Aztán felrántotta az -ebédlőajtót és erőszakolt hancurozással, trallalázva vetette magát a -kavargó táncba és zongoraszóba, durrant mögötte a lendülettel -eleresztett ajtó. Ilikovits Bébi épp akkor végezte a táncot, ezt -szenvedélyesen kapta el és a gentry-fiúktól eltanult mozdulatokkal -táncoltatta vissza a táncolók közé, fiúsan és ügyesen, hevesen és egyre -hevesebben, kissé lehunyt szemmel, együtt dúdolva a zongorával. Annyi -temperamentummal és oly erőszakosan táncoltatta, hogy Ilikovits Bébi -röptében a frizurájához kapkodott, ijedezett és sikoltozott: - -– Margit… Margit… bolond vagy?… Margit!… - - -XI. - -Éjjel kártyázott és nyert. A nyereség nem mulattatta, valahogy -józanította folyton, olyan sikert mutogatott neki, amit nem kívánt. -Szemtelenkedett a szerencséjével, szinte inzultálta, de megint csak -nyert, mintha a kártya dacolni akart volna vele. Máskor a csúnya vesztés -és a rossz kártyajárás-okozta depresszió mégis csak eltérítette valahogy -a figyelmét a kínjaitól. De ebben a szerencsében, mint az egyre derülő -napfényben, minden nyomora fokozatosan jobban és jobban látszott és -érződött. Csapkodta a kártyát, okosság ellen játszott, hiába. Dült elibe -a nyereség. Úgy, hogy mikor Somogyit, akit már rég nem látott, -észrevette az ajtóban, szinte megkönnyebbülten hagyta ott a partnereit -és ment feléje: - -– Megiszunk egy üveggel? - -– Mindig – mondta ez. - -Megint szmokingban volt. Irmáéktól jött. Nagy vacsora volt Irmáéknál, -ott volt a színháztól Altay Terka a szeretőjével, egy híres bőrgyároscég -fiával, aki némelyek szerint egy évvel ezelőtt titokban nőül vette -Terkát, míg mások szerint jegyben járt egy milliomosleánnyal. Ott volt a -Nemzeti Színház egy hölgytagja, aki Irma anyjával pályázott együtt -vidéken és most Stuart Máriától leszállt az öreg Shakespeare-dajkákig és -a más klasszikusok jelmezes, de rövidszerepű szipirtyó-világába. Az Irma -színházától egy csinos, nagyon fiatal bonvivant-jelölt volt ott, aki -sorban vacsorált a színház jól-kitartott segédművésznőinél és -főpincérekkel mutyizott a lóversenyen. Nagyszerű vacsora volt, sokat -ittak, Irma énekelt. - -– És Rodics? - -– Ott maradt nála. - -Szép, estélyre borotvált, szenvedélyes rabbijelölt-arca segítségért -kiáltott erre a gondolatra. A puffadt Rodics, a boldog Rodics, a -kényelmes Rodics… És Irma, ez a fehér galamb… - -– És Olga? - -– Ott volt. - -Szomorú lelkében Andor egy csöpp kíváncsiságot érzett. Hallani akart -valamit a lányról: - -– Szép volt? - -– Oh igen. - -– Jókedvű volt? - -– Nagyon is. Pezsgőt ivott. - -– Ne mondd. - -– Ő tartotta szóval a társaságot. Az Altay Terka féltékeny lett rá, -annyit nevettette a babáját. - -Még fáradtan meglebbent Andorban az a kis férfikomiszság, ami nem akarja -tűrni, hogy az elküldött, megalázott, kidobott lány éljen és nevessen. -Nem kell, menjen, únom… de gyászoljon és bújjon a föld alá. - -Megittak egy üveg pezsgőt. Aztán még egyet. Somogyi már az első üvegnél -megátkozta az arcát. A másodiknál kezdett belőle dőlni a bánat és a -szerelem Irmával kapcsolatban. - -– A nevemet… a nevemet adnám neki. És megbocsátanám neki Rodicsot… -mindent… És magammal vinném, boldogan, a nyomorba… - -Ezt úgy mondta: „a nyomorba“, mintha azt mondta volna: „a -mennyországba“. Irmát kiragadni a metressz-jólétből és a vad -színészszerelem szárnyain hurcolni fel egy olcsó panzióba, a negyedik -emeletre, ahol ő lakott, ez az ő szemében megtisztulás és mennybemenetel -volt a jól táplált, manikürözött és otkolonsókban fürdő Irma számára. -Sült krumplit vacsorálni és Coriolánt szavalni neki, csak neki, mert -másnak nem lehetett, Rodicsot megbocsátani neki, de úgy, hogy folyton -megbocsátani, minden nap, reggel és este, hogy állandóan letörölhesse a -könnyeit és naponta kétszer lehessen nagylelkű… - -Andor megint reggel ment haza. Most egyáltalán nem tudott elaludni. -Minél tovább feküdt az ágyában, annál éberebb lett. Féltizenegykor -felkelt és felöltözött. Még két nap. Nem lehet most alvással tölteni az -utolsó cselekvési alkalom óráit. Mikor a Kornély Margitnál szenvedett -kudarc újra és újra felpiszkált emléke gyötörte, eszébe jutott -Turnovszky Iván. Ettől már nem közbenjárást és befolyást akart, hanem -még egy találkozót, egy legutolsót. Nem mintha Ivánt a maga emberének -tekintette volna, hanem mert Iván megvesztegethető volt. Ahogy így -nyomorultul a pénzében bizakodott, érezte, hogy ebbe a piszokba is úgy -merül, mint a kártyába, a Csirkébe, Somogyiba, az éjjelezésbe, ebbe az -egész mostani mocsárláz világába. De nem bánt semmit. Két nap. -Negyvennyolc óra. Sőt már csak negyvenhét. Most már nincs idő -taktikázni, erős és gyorsan ható eszközök kellenek. Merész hangon szólt -a telefonba, mikor Turnovszkyék számát megkapta: - -– Ivánt kérem. - -A cseléd beszélt. Küldte Ivánt. - -– Te vagy? Itt Andor. Azonnal gyere a Terézvárosi Kávéházba. - -– Miért? - -– A te ügyedben. Nem az enyémben. - -– De miért? - -– Majd megtudod. Hálás leszel. Félóra mulva ott vagyok. - -– Jó. - -Megint volt cél, megint volt miért sietni. Mikor a telefontól elment, a -rózsát látta meg a portás asztalán. - -– A rózsa – nyúlt utána a portás. - -– Magának adom – mosolygott és felszaladt a lépcsőn. Félóra múlva a -Terézvárosiban ült, nem az ablaknál, hanem egy úgynevezett páholyban, a -tükrös kanapén. Nem kellett sokáig várnia, Iván már jött is, keresgélő -szemmel nézett szét az üres kávéházban. - -– Halló! – intett feléje Andor. - -Melléje húzódott, mikor leült: - -– Ivánkám, egy nagy kérés. Akarod megmenteni az életemet? - -Iván a cigarettát gyúrta az asztalon, amit tőle kapott. - -– Az a kérdés… – kezdte. - -– Az a kérdés, – bukott ki az izgalom Andorból – hogy tudsz-e nekem egy -utolsó, legutolsó beszélgetést kieszközölni. - -– Ellánál? - -– Hát ugyan mit gondoltál, hogy kinél? - -A gyerek lassan csóválta a fejét: - -– Azt nem hiszem. - -– Miért? - -– Mert… nem hiszem. És most már Pécsi is Pesten van. - -– Ott van minden nap? - -– Igen. - -– Délben? - -– Délben is, este is. - -Ránézett a diákra. Tudta, hogy most a pénzét fogja elővenni, ezt már úgy -utálta, hogy testi émelygést okozott neki a közeledése. De valami -gyerekes bizalom volt benne ennek az ereje iránt, annyit hallott, annyit -olvasott erről és Iván oly romlott kis csirkefogó volt. Vagy éppen az ő -kezében bukik meg a pénz, mint hatalom? Talán nem jól bánik vele, hogy -már kétszer is úgy kirúgott feléje, mint a makrancos ló a rossz lovas -felé, aki nem tudja, hogyan kapaszkodjék rá. - -– Ivánkám, – mondta nagyon megkeseredetten – ha te ezt megcsinálod -nekem, kapsz egy ezrest. - -Hirtelen kétségbeesett azon, hogy ilyen árjegyzéke van: Margitnak -ötvenezer, Ivánnak egyezer. „Miért spórolok, miért számítok?“ – rohant -át rajta az undor. – „Miért nem Margitnak egy félmillió és ennek -százezer? Mi ez?“ Már megbánta az egészet, fel akart kelni és elrohanni -innen. Iván hidegen nézett rá: - -– Azt lehet – mondta. - -Andor tisztán érezte, hogy reménytelen ez a vállalkozás. A diák úgy -nézett az arcába, mint a pénzsóvár orvostanár, aki hajlandó megoperálni -a menthetetlen beteget, mert nagy pénzt igérnek neki. De ő is úgy nézett -Ivánra, mint a menthetetlen beteg, aki azért mégis a kés alá akar -feküdni. - -– Igen ám, – mondta zavartan – de holnapután délelőtt már minden késő. - -– Tudom – szólt a gyerek és úgy tett, mintha nagyon törné a fejét. -Nagyokat szippantott és messzire fújta a füstöt, mint akik nehezen -szülik a gondolatot. – Tehát holnap kellene még vele beszélned… - -Félénken felelt: - -– Ma… - -– Azt nem lehet. Ma Szentlőrincen vannak, Pécsi anyjánál. De holnap… - -Megegyeztek abban, hogy Iván ma este beszél Ellával és még ma este -telefonál a szigetre. Ha ma nem tud vele beszélni, holnap reggel -telefonál. És telefonál, akármilyen választ kap is. Mikor megvolt a -megegyezés, hosszú szünetet tartottak. Most kellett következnie a -pénzügyi résznek. Andorban dideregve égett a szégyen és a megalázottság -láza. Valami ön-megvető elkeseredettség ez, ami kéjes örömmel nyomja le -az embert még mélyebbre, le az önbecsülés vízvonala alá, – mint a -paraszté, akiről a költő énekeli, hogy karót ragad a jégesőben és a -viharral együtt töri-zúzza a szőlőjét: „hadd lám, uram isten, mire -megyünk ketten…“ Elővette a pénztárcáját és egy ezrest nyújtott a gyerek -felé: - -– Ha beszéltem vele, kapsz még egyet. - -Ez a másik már nem nagyon érdekelte Ivánt. Zavart mosollyal vette kezébe -a nagy bankót. Nem a restelkedéstől volt zavart, hanem a boldogságtól. -Az első egyetemi szemeszter évében ez a pénz maga a tündérország. -Összehajtotta, eltette, zavarában az órájára nézett, mintha dolga volna. -Elment és az utcán nagyon sietett, szaladni szeretett volna, mint a -gyerek, aki krajcárt talált a porban. - -Este nem telefonált. Andor nem ment a kaszinóba, otthon vergődött a -szobájában. A kis vaskályhát kínozta: agyonrakta, vörösre haragította, -ki engedte hűlni, megint megrakta. Közben konyakot ivott. Megint -megmérgesítette a fekete vaskutyát, amely dohogott, búgott feléje, mikor -vörösödni kezdett; néha dühösen lökte ki az ajtaját és tűz-száját -vicsorította feléje, úgy, hogy Andor részegen nevetett rá, beszélt vele, -mint egy gonosz kis állattal. A konyaktól elkábult, ruhástúl aludt egy -kicsit, aztán hajnal előtt felébredt a füstben és a hőségben, -megizzadtan, keserű szájjal és az éhes gyomrát maró szesz fájdalmával. -Szellőztetett, megint megrakta a kályhát és megint ivott. A „gyorsan -kell cselekedni“-jelszó taktikás fejtörésében szinte nem is magára a -lányra gondolt mostanáig, hanem önmagára és a különböző lehetőségekre. -Most, hogy rohamosan fogyott a remény, érzéki kínok kezdtek jelentkezni -benne. Ezeket próbálta elkergetni az ivással, de nem hagyták magukat. A -megfordított hosszú butéliához hasonló lábikra, amely egyszer gömbölyű -és mégis nyulánk izmaival megjelent, mikor Ella felszállt előtte a -villamosra, s amire egyszer már hidegen tudott gondolni, most megint -előjött az emlékek közül, kínzó pontossággal, a kivágott cipő magas -sarkával együtt, ami a maga külön kis karcsúságával oly csinosan fejezte -be a láb merész rajzát. A szűzi mell kezdő hajlásai, a szelíd, -forró-fehér lankák a mellcsont körül, amint kétoldalt mondhatatlan -gyöngéd hullámvonalban árulják el azt a határt, ahol a női mell -különbözni kezd a férfimelltől, – s a rugalmas érzés, mikor az ajak -alatt párnásan ellenkeztek, mikor csókolta… És megint az a koporsóig -feledhetetlen kamaszpillanat, mikor Zebegényben a bálból hazamentek, a -sötét sűrű kertek közt messzire előreszaladtak a társaságtól és az ölébe -kapta a gyereklányt, úgy vitte tovább, mohón összevissza-csókolva forró -arcocskáját, és erőlködő jobbkezében, amint szaladva vitte, megérezte a -térdhajlása formáit, majd síma és hűvös szűzi bőrét, mikor a szaladó -cipelés közben a lány beléje kapaszkodott és ő a nyakán a fedetlen kart -kezdte érezni… - -És a kínzó érzés, hogy ilyet mennyit látott, érzett, más nőnél, szebbet, -sokkal szebbet, és többet és neki-adottat és úgy, hogy minden -folytatással együtt mindez az övé volt, és még száz és még ezer lehetett -az övé, – és az Olga szoborszépsége és szűzi fehérsége is várta őt, és -mégis, mégis, mégis… ez mind földi volt és elérhető a maga nyilt -teljességében… míg ezek a lopkodott, félénk fél-emlékek mintha nem is a -földhöz tartoznának, hanem valami fájdalmas magasságba ragadnák, -gyötrő-édesen, vérlázítóan, a borzalom és a halál felé. -Csipkerongyoknak, fehérneműszéleknek, tenyérnyi test-darabkáknak, futó -látványocskáknak, halk és pillanatnyi érintéseknek örök-rettenetes -hatalma a férfi-idegeken, ez a maró egyre-mélyebbre-vonulása, mint a -szálkáé, amelyhez remegő ujjal nyúlunk és amely egyre beljebb húzódik a -bőr alá… És csak a multból jöttek ezek a gyötrő pillanatképek; a jövő, -amire gondolt, nem volt most benépesítve érzéki fantáziákkal. A vágyott -jövő képe sík és párába-vesző volt, mint messzi szántóföld-horizont a -dombtetőről; nyugalmas és épp azért vágyott, mert derült és síma: vele -élni, vele lenni, a térben és az időben mellette menni mindörökké. -Hatalmas különbség ez. A testileg még nem bírt nő után vágyódás milyen -más, mint az, amellyel elmult és utánunk másnak adott testi -gyönyörűségek emlékei kínoznak. Mennyivel élesebb, de múlandóbb ez! És -amaz milyen nagyvonalú, milyen messzibenéző, mennyire szellemi, minden -testies emlék-vonatkozása mellett! - -Korán reggel lement kérdezősködni, és kitanított mindenkit: portást, -fürdőst, szobaaszonyt, hogy minden telefoncsöngésre vigyázzanak. A -szobaasszony mosolyogva mondta neki: - -– Mélyen tetszett aludni, mikor benyitottunk az éjjel. - -– Hozzám? - -– Igen. - -– Nem is vettem észre. Mit akartak? - -Az asszony elmondta, hogy az éjjel, hajnal előtt nagyot durrant valami a -felső emeleten. Felébredtek, és ő ingben átszaladt a portáshoz. Azt is -felébresztette a durranás. A portás azt mondta, nézzék meg rögtön, ez -lövés volt. El is indultak, a portás tanakodott a csöndes folyosón, -aztán azt mondta, az ötvenkettest kell megnézni, hátha onnan hallatszott -a lövés. Az ötvenkettes, ez Andor szobája volt. - -– Csöndesen benyitottunk, de aludni tetszett. - -– Ez jó, – mondta nagyon megrémülve bensejében Andor – azt hitték, hogy -öngyilkos lettem… - -– Nagyságos uram, esküszöm, úgy szólt, mint egy pisztoly. - -– De mért éppen én? - -Szívében megijedve indult felfelé a lépcsőn. „Hogyan, hát olyannak -látszom, mint akire elsőnek kell gondolni, ha lövés hallatszik?“ Ez a -gondolat, hogy züllöttnek és öngyilkosjelöltnek látják, nagyon bántotta. -„Úgy látszik, nem látom magamat jól… kívülről nyomorult látvány -lehetek…“ A lépcsőről visszafordult: - -– Na és ki volt az? - -– Senki, nagyságos uram. A padláson vannak a szétszedett öreg ágyak, és -az ágyfejek a falhoz vannak támasztva… egy ilyen ágyfej dűlt el, a -földhöz vágta magát, az szólt olyan nagyot… - -Iván nem telefonált. Délben Andor különösen izgatott lett. Most már -egészen bolond dolgok jártak a fejében. Pécsibe belekötni, -pisztolypárbajra menni vele. Inzultálni az utcán. Aztán a kopasz -Turnovszkyra gondolt. Megint a pénz. Az ötven-hetven koronás izgalmak -Turnovszky bácsija, ha ezreket ígérnének neki… De a Pécsi másfél -milliója jutott eszébe. Ez éppen kétszerannyi, mint az ő mindene, ha -pénzzé akarná tenni. Ízlését, okosságát elvesztve, a mértéktelen ivástól -és álmatlanságtól elgyöngült ítélettel, szinte szemérem nélkül ment a -telefonhoz. Turnovszkyék számát hívta, egy kávéházat hazudott és Ivánt -kérte a telefonhoz. - -– Nincs itthon – mondta Turnovszkyné, akinek megismerte a hangját. - -– Mikor jön haza? - -– Este. Vásárolni ment a sógorával. - -„A sógorával…“ - -Meredten nézett a telefon szekrénykéjére, a csillogó két csengőre: -olyanok voltak, mint egy acél-lány kis acélkeblei, így egymás mellett… - -– Mondjak neki valamit, ha hazajön? - -– Köszönöm, semmit. - -– „Vége“ – mondta magában. - -Fenn a szobában az ablakhoz állt és komor szigorúsággal nézett ki a -fehér hóvilágba. Hócsomók estek le az ablak előtt az ereszről, tompán -puffantak a földre. Világos, de fénytelen téli nap volt. A sok hó mintha -pihent volna a fákon, a földön, s a fák közt látszó jégverem kúpos -tetején. Végtelen-mély csöndességet csinált a hó az egész környéken. És -a nap nem látszott, csak a helye fénylett tompán a messzi-ködös -sárgásszürke égbolton. A havas fákról verebek röppentek fel és kiültek -egy magasan meredező nagyon vékony fekete ágacskára. Olyanok voltak -rajta, mint fekete gyümölcsök a fehér lomb közt. Nagy csönd és üresség -ült Andor szívére. Sokáig bámult ki az ablakon. Aztán elfáradt a szeme, -az agya, az egész teste. Ásított. Az ágyra vetette magát és a plafont -nézte, de csak rövid ideig. Hanyattfekve, nyitott szájjal aludt el, -mély, lázas alvással, nyugtalanul. - -Már sötétedett, mire felébredt. Mikor a szemét kinyitotta, Olga állt az -ágya mellett, prémmel a nyaka körül, prémsapkában. Keztyűs kezében a -hetedik fehér rózsa. Ránézett a lányra, meg se mozdult az ágyon. Harag -és kábulat volt a fejében. Nézte egyideig, aztán rászólt: - -– Mit akar? - -A lány nem felelt, összeszorította az ajkát. Iszonyú elfogult volt, -erősen vert a szíve a bélelt orosz kabátka alatt. Leült egy székre és -onnan nézte tovább Andort. Andor megint a plafonra bámult egyideig, -aztán lassan megmozdult és feléje könyökölt az ágyon. - -A lány megszólalt: - -– Rémesen néz ki maga – mondta halkan, elszörnyedt hangon. - -Keserű szájmozdulattal felelt: - -– Ne mondja. - -Aztán, hosszú hallgatás után: - -– Ezért jött ide? - -– Nem. - -– Hát? - -– Nem tudom. - -A fiú körülnézett a sötétedő szobában: - -– Gyújtsd meg a lámpát – mondta, visszadobva magát a hanyatt-helyzetbe. -Először tegezte Olgát, de minden ok nélkül. A kiégett kis sárga lámpa -fénye még szomorúbbá tette a szobát. Nagy rendetlenség volt: poharak, -üvegek, maradékos kávéscsésze, elszórt cigarettavégek, fürdőköpeny, -ujság, ruhadarabok, a papucs a szoba közepén… Andor végigsímította -borostás arcát. Két napja nem borotválkozott. És a ruha, ami nem volt -lenn róla… Égett a lába a cipőben. - -– Iszik? – hallatszott halk-meglepődötten. - -Aztán, fájdalmasan: - -– Miért iszik? - -Ingerülten dobta magát oldalt az ágyon, megint Olgára nézett, -kikönyökölve az ágy szélére. A lány elragadó szép volt halvány -fájdalmasságában. Nagyon diszkréten és elegánsan volt öltözve. Komoly, -érett és előkelő nagy úrilánynak hatott a jó prémek közt, feszes-új -fehér keztyűben, sötét orosz ruhájában, kezében a fehér rózsával. Nem az -volt, aki nyomorultul eldőlve aludt itt az ágyról lefüggő lábakkal, -térden-felül türemlett ruhában, mint valami elgázolt halott, akkor -éjszaka… Valahogy a külső világ ép életfolytonosságát hozta be ebbe a -betegszobába, mutatva, hogy fájdalommal is lehet élni, járni, öltözni, -gondozni magát. Friss-hideg téli egészség jött be vele ebbe a kórházi -melegbe, szeszgőzbe, a fáradt-lázas rendetlen ágy mellé. Andornak -mechanikusan dolgozott a szépérzéke. Tetszett neki a látvány, de magát a -lányságot, ami ebben az elegáns burokban érződött, útálta és únta. - -– Eredj haza – mondta neki, valami aljas részegségtől buzdítva. – Eredj -haza, fiam. - -Az elegáns prémek nem mozdultak. A fehér görög arc vértelen sóvárgással -nézett rá. A hosszú seprő-pillák most szénfekete rajzok voltak a tiszta -halaványságon. A száj csukott, mozdulatlan és túlszabályos rajzú. A -tökéletesség s a szimmetria tette tragikussá, fensőségessé, de meg nem -kívánhatóvá a szép arcot. A vonzó kedvesség a hibákban van, érzéki -hatást a gonosz kis aszimmetriák adnak a női arcnak. Ellának a fitos -orra volt ilyen kínzóan kedves, és a felsőajka, amely fel-fel tudott -remegni az orra felé, mint a fehér nyúlé, mikor füvet eszik és gyönyörű -kis fogait mutatja. - -– Eredj haza. - -Az arc nem mozdult, csak a pillák lettek sötétebbek és a szem-árnyék -mélyebb. A szívrajzú rózsaszín száj megmoccant a fehér arcon. Nem az -ajkak: maga az egész száj rezzent félre egy gondolatnyira a fehér -alapon. - -– Eredj haza – mondta a gyerekesen gonosz hang, amely most már önmagát -is kínozta. Piszkolta magát, fájdalmas kéjjel tépdeste ki a részvéte -szárnyait, mint gyerek a légyét, rátaposott a jó nevelésére, az -emberségére. - -– Eredj haza… - -És az ötéves gyerek gonoszsága mellett az ötéves gyerek könnyei remegtek -ebben a kínzó szóban. - -A fekete lány felállt és az ágyhoz lépett. Olyan nyugodt, társasági -arckifejezése volt, mikor valami mosolyfélével kezet nyújtott a fiúnak, -mintha itt úri módon fogadták volna és ő most konvencionálisan -búcsúznék. - -– Jó éjt – mondta a szokott hangsúllyal. - -Itt lehetett volna fogni. Oly könnyű lett volna, úgy engedett volna -bárminek, ami az erőszakhoz hasonlít. Most puhára volt törve és halálig -volt alázva; talán elég lett volna ezzel a kézfogással magához vonnia, -hogy percek mulva feláldozza neki magát, a szomorú szerelemtől -eláradtan, félholtra gyengülve a legvégső rémülettől, mint ahogy az -elítélt dől a hóhér felé. De nem kellett, lehetetlen volt, rettenetes -volt még csak a gondolat is. A Turnovszky Ella egy leszakadt -bársonymáslija felvehette a versenyt az ő egész testi és lelki -gyönyörtartalmával. Ezt a lány megérezte és legalább méltóságos akart -maradni. Úgy tett, mintha süket volna, nem hallotta a gorombaságot, -úriasan búcsúzott és lassú, hintáló lépéssel ment ki, mint aki rendben -talált mindent. A fiú kilógatta a fejét az ágyból és utána nézett a -komoly elvonulásnak: „így mehetett akkor a kapu alatt, királyi gőggel, -mikor Rodics utána lopózott és az ülepére ütött“ – gondolta. És mikor -becsukódott mögötte az ajtó, hirtelen úgy megsajnálta, hogy meg tudta -volna siratni. - -Óbudán hetet harangoztak. A téli este csöndjében falusi kedvességgel -szállt át a Dunán a harangszó. „Héttől reggel hétig tizenkét óra“ – -számította – „és négy, az tizenegy.“ Holnap vasárnap van, és tizenegykor -van az esküvő. Tizenegykor mindennek vége. Megint ivott és egy fotelbe -ült. „Itt körülöttem egy óriási világ van“ – járt a fejében és -gondolkozni próbált, elképzelni mindent… ahogy most ezermillió ember -megy a dolga után, vonatok futnak, nagy hajók füstölnek a tengeren, -gyárak izzanak és zörögnek, ezer meg ezer gyár a nagy világban, -Amerikában, Európában, itt a szomszédban, Újpesten… És üzletek -ragyognak, kirakatok… Színházakban szól a zene, korcsolyapályák -tündöklenek hideg villanyfényben… Nők nevetnek, férfiak gyűléseznek nagy -termekben… Kikötők vannak a világon, száz lámpapont az öböl tintafényű -sötét vizén, a fekete hajómasszák közt… Szánkók csörögnek -Szentpéterváron, fehér ívlámpák alatt, fehér hidakon… És Párisban mi -zsivajlik és szikrázik most, este hétkor, a boulevardon… a fényreklámok -villognak és kígyóznak… micsoda mozgás és sietés és beszéd, nevetés, sok -hang, kocsi, élet és öröm és munka az egész világon… És micsoda -asszonyok milliói, batisztok, csipkék, parfümök, mosolyok, pillantások, -víg sikoltások és felkacagások, elboruló szemek és turbékoló -félhomályban-hízelkedések… mennyi összesimuló pár most este hétkor, -végig a földgömb millió kis zugocskájában… És Amerikában most van reggel -hét óra… fekete embertömegek vonulnak a kéménytörzsű-füstlombos -gyár-erdők felé… és millió meg millió egészséges házaspár alszik ott -mély reggeli álmot egymás mellett… az asszonyok meztelen karjai a -paplanon, a nyugodtan alvó bágyadt kis kezek a színes selymen… és a -lecsukott szemű, pihenő férfiarcok a párnán… - -És ő itt, ebben a fogház-cellában, forró kígyókkal a mellében, egy -semmitmondó polgárlányka miatt a rab borzalomba törődötten, a földön -fetrengve, sárrá sírva a port és a földbe harapva kínjában, egy -másfélméteres darab leánytest miatt… az elmulást és a kínok megszűnését -rajongva, gyáván és rondává tiprottan, mint egy agyonlépett hernyó… És -több benne a rémület, mint a bánat, úgy, hogy iszonyú messze van tőle a -feloldó sírás… mi lesz ennek a vége? - -Reggel hat órakor, lecsukott szemmel és nyitott szájjal, hanyattfekve az -ágyon, félálmában tompán hallotta az első csengőszót a szálló -folyosóján. Valami koránkelő beteg öregasszony csöngetett két hosszút a -szobalánynak. Részegen aludt, a csöngetés nagyot szólt az agyában. - -– Jönnek! – mondta halkan, boldog-álmodón, lehúnytszemű arcán átsuhanó -reménnyel. A király futárját látta, amint vágtatva jön a nagy fehér -zászlóval, lélekszakadva… már messziről int az anyakönyvvezetőnek… aki -előtt lehorgasztott fejjel áll Pécsi és Ella… A futár leugrik a lóról, -int a fehér zászlóval… Királyi kegyelem! Ella boldogan mosolyodik el, a -hivatalnok-hóhér becsukja nagy könyvét és egy kis ajtón eltűnik… Furcsa… -Pécsi mogorván siet el… és Ella boldog könnyekkel a menyasszonyi fátyol -alatt, mosolyogva tárja ki karjait őfeléje, mert ő nevetve és vigan, -futva jön a futár mögött és diadalmasan kiáltja: „Úgy-e mondtam! úgy-e -megmondtam!“ És mialatt magához szorítja a fátyolos, mirtusos angyalt, -hogy a lélekzete is elfullad belé, kicsorduló szívvel, sírva-nevetve -mondogatja: „Látod… a jó király… a mi jó királyunk… a mi áldott jó öreg -királyunk“… - - -XII. - -A félálomból mély, hörgő, csúnya álomba merült, de már délelőtt tízkor -felriadt és olyan érzéssel ugrott le az ágyról, mint akinek fontos dolga -van és most ijedten szalad az órához, hogy nem aludta-e el az időt. -Megint örvendő fényben fürdött az ablakon túl a hóvilág. „Csak vasárnap -tud ilyen ragyogó idő lenni“ – gondolta és aztán hirtelen elrémülve ült -le a karosszékbe. Tíz óra: a lány menyasszonyi ruhában áll otthon az -íróasztal mellett, Turnovszky néni szürke selyemben, felsütve-púderezve, -mosolygó-könnyesen, Iván fehér keztyűben, Pécsi Lajos hosszú figurája -frakkban és mintha ő is épp most kényszerítené egymásután az ujjaira a -vadonatúj fehér keztyű lapos-hosszú leffentyűit. És vendégek állnak -körülöttük, sok idegen, aki most mind Pécsi kezét fogdossa, éppúgy, -ahogy az övét fogdosta volna. - -Feketekávét ivott és konyakot. Hozatott a vendéglőből egy adag sonkát, -de hozzá se tudott nyúlni. Tizenegy órakor az ablakhoz állt és a kezében -tartott órán nézte a perceket. Most állnak az anyakönyvvezető elé. Vagy -tizenkét percet kísért végig a szemével a másodpercmutatón. - -– Vége – mondta negyed tizenegykor. Ürességet érzett a mellében és a -szája-formája keserű lett. Turnovszky Ella máshoz ment feleségül. - -– „Ezt jól megcsináltam“ – mondta magában, mikor visszaült az öreg -karosszékbe. Csudálkozott, hogy ezt az érzést el lehet tűrni. -Felöltözött, lement, de már a portással való beszélgetés első percében -olyan szórakozott feleleteket adott, hogy megijedt. Igy nem lehet -emberek közé menni. Amit hallott is, azt is meg kellett újra kérdeznie, -annyira ellökött magától az agya mindent, ami nem kellett neki. Az -ujságban kétszer-háromszor kellett egy mondatot elolvasnia, mikor leült -a kályha mellé, és még így se maradt meg a fejében semmi. Ahogy -olvasott, a sorokat újra meg újrakezdve, a mondatok -háromszor-négyszer-ötször is kopogtak bebocsáttatásért az agyán, -zörögtek és újra meg újra csöngettek, mint az alvó házmester lakói a -kapuban. Aztán, mintha megunták volna, gépiesen olvasó szeme előtt -folyamatosan vonultak el százával, meg se állva többé a zárt kapu előtt. - -Tizenkettőkor visszament a szobájába és fellélekzett, mikor az ajtót -magára csukta. Itt legalább hallgatni lehetett és nem kellett mások -szemén nézni azt, hogy nézik-e őt, vagy sem. Most az orgonaszót hallotta -a református templomban, látta a fehér falakat és rajtuk a nagy fekete -táblákat a zsoltárok számaival. És a kifelé vonuló menyasszonyt a -padsorok közt az urával. Egy ostoba gondolat jelent meg akkor, -bekukkantott a fejébe, de rögtön elment megint: az esküvő talán -elmaradt, el kellett halasztani Ella vagy Pécsi hirtelen megbetegedése -miatt. Nem, az esküvők nem szoktak elmaradni. - -Egy órakor: most esznek otthon, az ismert ebédlőben, szűk körben. Pécsi -az ő helyén ül. Elbutult nyugalommal nézett a sonkára, amely még mindig -az asztalán volt. Magához húzta és egy darabot a szájába vett. De ez -kifordult a szájából, úgy, ahogy a rossz kis gyerekek fordítják ki -megrágatlanul az ételt, amit nem szeretnek. A konyak hívebb barát volt, -az lement könnyen. - -Hirtelen, mint akinek ötlete támad, felugrott, lement a portáshoz és a -menetrendet kérte. Kornély Margittól tudta, hogy három órakor Bécsbe -utazik az új pár. Megtalálta a vonatot: a nyugati pályaudvarról indul -3.00 órakor. Gyorsvonat. Csak háromszor áll meg Bécsig. Egynegyed -háromkor a nyugati pályaudvaron volt. Perronjegyet váltott és kiment az -üvegcsarnokba, elkeveredett az emberek közé. „Ez borzasztó“, – gondolta -„hogy idejöttem, hogy ezt megtettem, hogy ezt meg tudtam tenni.“ -Kóválygott a batyus parasztok közt, künn, a csarnokon túl, ahol -meglökdösték, csizmával hágtak a lábára. „Elvesztettem az eszemet?“ Ment -a parasztokkal valami helyi vonat felé, amely messze künn állott, a -hóban. Most olyan gyönge volt az akaratereje, hogy a száz meg száz -hangosan lépő csizmának a katonás menet-hangja, a tömegnek a nehéz -előre-törtetése magával vitte. Sőt lépést is váltott, hogy -egyszerre-léphessen egy sor paraszttal, aki előtte ment. Kiment a -mozdonyig, megnézte merően, mintha érdekelné. Régifajta kis alacsonyan -terpeszkedő mozdony volt, olyan, mint egy lomha fekete vas-kacsa az -előredülledő begyével, földigérő hasával, rövidláb-kerekeivel, hátratett -rövid kémény-nyakával. És hápogott is. - -Mikor megfordult, meglátta a pályaudvar óráját. Fél három mult öt -perccel. Csak most lett izgatott. Asszonyokat várt meg, akik visszafelé -mentek, ezek mögött ment ő is be a csarnok felé. Egy hivatal-ajtó -mélyedésében állt meg, két katona mögött, ahol fedezve érezte magát. A -katonák ládákat őriztek, amelyeken egy pezsgőgyáros cég fekete betűit -olvasta. Huszárok voltak. Később egy hadnagy jött oda, rászólt a cövekké -meredő két kis huszárra: - -– Itt maradjatok, amíg vissza nem jövök. - -Azzal ellépett, hóna alá vett karddal. A köpenyén, hátul, ki volt -gombolva a derékszorító, olyan volt a bő barna köpenyben, mint egy -asszony, mikor elment. - -– „Boldogság“ – mondta magában Andor és a ládákat nézte. Huszárok, -pezsgő, kisváros… - -Most lassan betolták előtte a bécsi gyorsvonatot. Egy vöröszászlós ember -sétált az első vaggon előtt, az egyik kezével fogta a kocsi egy -rézrúdját, úgy vezette, mint a lovat. A vonat négy-öt hosszú kocsiból -állott. Szép, rövid, modern gyorsvonat volt, futó-vonat, könnyű és -messzi szaladásra készült vonat. A mozdony Andor előtt állott meg. Ez -már másféle állat volt: magas és vékonyszárú acélkerekeken hosszú és -karcsú kazán, mint a versenyló hosszú teste a száraz, finom lábakon. És -dudorodó-hegyes szügye volt, kicsiny és rövid kéménye, mint az angol -paripa kis feje. És ápoltabb volt, mint az a parasztmozdony: fénylettek -az acéljai és a rézpántjai, a sárga hevederek csillogtak lakkos-fekete -testén. És míg a parasztmozdony kehes, de közömbös volt, ez nyugtalannak -és idegesnek látszott: a tüzelője felől remegő lélekzés hallatszott és -valami titkos sülés-fővés halk sistergése. A mozdonyvezető kihajolt a -fülkéjéből és újságot olvasott. A fűtő a mozdony alá nézett, aztán -végigment a fényes kerekek előtt. Kicsiny kannából alig két-három csöpp -olajat csöppentett egy kis fekete skatulya-félébe, mintha éppen csak ez -hiányoznék még a teljes tökéletességhez. Aztán úgy nézett a mozdonyon -végig, hogy ez után a nézés után nyakveregetésnek kellett volna -következnie. Ha forró nem lett volna, bizonyosan megveregette volna a -nyakát a szép állatnak, amely egyre idegesebbé lett, hangosabb -sistergéssel főtt, néha haragosan fujt, puffantott egyet-egyet, majd -türelmetlenül lélekzeni kezdett; lassú taktusra pöffent egészséges -vastüdeje. Aztán egyszerre az egész vonat felszisszent, ahogy gőzt -eresztettek a fűtőcsövekbe. A haragos-sziszegő kígyók, amik egyik -vaggonról a másikra lógtak át, végig-mérgeskedtek a vonaton, gőzt sírtak -és meleg vizet izzadtak. Különös forró érverés volt ez. Az egész -alkotmánynak valami izzó-izzadó menni-akarása, feszülő és kivágódni -akaró ereje volt, ami oly tökéletes érzéskísérőjévé vált Andornak, hogy -úgy érezte: e pillanatban nem is lehetne sehol állania az egész világon, -csak itt. - -Emberek szálltak be a vonatba, hordárok számait lehetett hallani. -Bőröndös, csíkosruhás hordárok mögött két gyászruhás hölgy. Aztán egy -gyerek, kosárral, visszataszítóan éles hanggal: „Ujsáág!“ Kövér urak, -bekecsben. Egy ezredes, két tiszttel. Megint az éles sivítás: „Ujsáág!“ -Egy öreg dáma, akinek nagyon szépen szalutál a kalauz és felugrik előtte -a vonatra. Megint urak. Az egyiknek pléd a karján. Az egyik kocsiban -leeresztenek egy ablakot: az egyik gyászruhás hölgy könyököl ki és -leszól egy férfinak: „Az Erzsi ne felejtse el este elvinni az üvegeket -Lujzának“. – „Jó, fiam“ – mondja a férfi. Néznek egymásra. „Megfázol“ – -mondja fel a férfi. A gyászruhás nő hátranéz a kupéba és felel: -„Borzasztó erősen fűtenek“. A kalauz lelép a magas lépcsőről és szalutál -valakinek. Hosszú alak áll előtte, háttal Andornak, télikabát nélkül, -sötét, zöldes-szürke sportruhában, hátul kacéran ráncolt kabáttal. Andor -kinyújtja a fejét a két huszár mögül. Pécsi az. Pécsi felmutat a -Pullmann-kocsira. A kalauz mosolyog. Pécsinek a hóna alatt egy csomó -újság van. - -– Egy pillanat! – mondja Pécsi. – Várjon itt meg. - -Elszalad, a kalauz utána néz. Pécsi jön vissza, Ellával. Ella szürkében -van, rövid szoknyában, kis kalapban, sötétkék fátyollal a kalapja körül. -De az arca szabad. Nyugodt, egy kicsit halvány, de mosolyog. Mialatt -Pécsi megint beszél a kalauzzal, Ella a kalauzra néz, érdeklődőn. Aztán -a kalauz felugrik a lépcsőre, Ella utána. Pécsi megkapja Ella könyökét, -úgy tolja fel a magas hágcsókon. Aztán elrohan, visszajön egy hordárral, -aki kabátokat, plédeket és bőröndöket hoz. Maga előtt bocsátja fel a -lépcsőn, aztán két kezével kapja meg a két rézrudat és felveti magát ő -is. Durran az ajtó mögöttük. - -– „Külön fülke“ – dobog végig Andor mellén. - -Még egy perc és a kalauz lejön, egyedül. - -– „Az ügy el van intézve.“ – Andor a szájához teszi két ujját, mert -érzi, hogy amit gondol, azt néma mozgással kísérik az ajkai. A nagy órán -három óra. - -Csönd. Álldogálás. Még két ajtó csattan távolabb. A huszárok -beszélgetnek. Röhögnek valamin, de Andor nem hallja. Nyugodtan lép ki a -huszárok közül és elindul a perronon hátra, a vonat vége felé. -Elmosolyodik annak a kemény-szívós erőnek az érzetére, ami most küldi. -„Meg vagyok bolondulva“ – vizsgálja és csodálja magát, mint idegen -embert, figyeli az Andor-testet, amely határozottan megy az utolsó -vaggon felé, hogy felszálljon rá és elutazzék. De mialatt egyenletes és -határozott lépéssel megy, a vonat már lassan mozog mellette, vele -ellenkező irányban. „Szédülök“ – mondja a másik Andornak, szinte -panaszkodik neki. „Nem,“ – kiált rá némán és ijedten – „nem én szédülök, -a vonat megy.“ Megáll. A két Andor egybeolvad és a kerekeket nézi, -amelyek lassan forognak. „Még fel lehetne rá ugrani.“ Nézi, aztán -megfordul, lassú lépéssel halad az utolsó kocsi mellett. „Még most is.“ -És három lépés után: „Még most is.“ Sietni kezd mellette a kocsi, de az -ő lépései is gyorsulnak. „Hopp, még most is… most is… most már nem.“ A -kerekek szaladnak. Az egész vonat megy, minden megy, ki a pályacsarnok -nagy-tátott száján, ki a fehér hóvilágba, a künn álló vonatok és házikók -közé. Csattogva megy a vonat, nem szalad még, de már nem lehet utólérni. -Andor siet, de már elmarad tőle, mert szaladni szégyell. Kilépett a -csarnokból, úgy megy utána. Az utolsó kocsin már égnek a kis piros -lámpák. Az utolsó kocsiról, a két ütköző közül rövid és vastag lánc függ -le, kapocsféle van a végén, ez meg-megérinti az éles-darabos köveket, -amik a sínek közt vannak. A zömök lánc lóbálódva fityeg ettől, a kapocs -meg-megcsendülve táncol a köveken. Andor siető nagy léptekkel megy: ez a -kapocs az ő vörös, meztelen szíve, amint az éles köveken vérzőn -rángatják most Bécsig, s ő most már egy kicsit szalad is a vonat után, -mert egy hosszúra, fájón megnyúlt ér köti a testéhez ezt a lánchurcolta -szívet. A vonat most kissé lassúdik, mert fordul. Hófehér és korombarna -tömör füstök gömbölyögnek a mozdony felől, a rövid vonat kanyarodik az -álló vaggonok közt, egy blokkház mellett, a póznák és lámparudak közt. -Egy vashíd alá fordul és lassan tűnik el, hogy a sok álló kocsisor közt -nem is tudni: elment-e már, vagy nem. Az ér nem pattant el, ez Bécsig -nyúlik és a világ végéig nyúlik – úgy érzi. Most bámul a füstös-havas, -póznás, vaggonos nagy tájképre, amelyet keresztül-kasul vonaloz a sok -fekete sín a fehér hószőnyegen. Itt künn most már csönd van. Nagyon -messziről hosszú-hosszú fütyölés hallatszik. Az ő vonatjuk szól? Lehet. -De lehet, hogy valami másik. Nyugalom van az üres sínen, amin a vonat -elment. Messze, a fordulónál egy kormos ember lép keresztül ezen a -sínen, kezében megfeketedett vörös zászlóval. Eltűnik oldalt az álló -kocsik közt. Aztán egy palócos hang kiált elnyújtottan: - -– Jaanos baacsi! - -A kormos ember kibujik a vaggonok közül. A palóc hang megint tompán szól -a hóban: - -– Jaanos baacsi. Győjjön csak ide. - -Ez visszakiált: - -– Győjjön maga ide. - -És vár. Egy másik kormos jön át a sinen, megáll, mond valamit János -bácsinak, aztán mind a ketten beballagnak a kocsisorok közé. Valahol -halkan, hosszan, csöng valami szelíd kis berregés, egy-egy pillanatra -abbahagyja, de újra kezdi. Szerényen, folytonosan csöng. Andor -visszafelé megy a csarnokba. Az első üvegajtó mögött idegesen kopog -valami. Már az előbb is kopogott, mikor erre ment. Most is kopogtat -szabálytalanul, mint a magot szedegető csirke a deszkán; halkan-tompán -szól az üveg mögött. Andor benéz: sárga rézkerekek állnak egy asztalon, -fölöttük zöld üvegernyő függ vékony szálon, lámpa ég benne, az üvegernyő -olyan, mint a smaragd és a rézkerekek csillognak. - - -XIII. - -Nem is emlékezett pontosan, hogy mikor evett utoljára. Aludni se sokat -aludt. Napok óta egy-két órai ruhástul való ágyra-szédülés, ez volt -minden pihenése. De az italt kitünően birta, anélkül, hogy részegnek -érezte volna magát. Mikor az agya izzó munkájában elgőzölgött belőle -egy-két pohárnyi konyak, ezt megérezte és pótolta; feltöltötte magában a -szeszt, mint a hordóban apadó bort szokták. - -A pályaudvar előtt sokáig állt, nézegetve a házakat, a kocsikat és az -embereket, megint érezve azt, amit régente érzett, mikor Elláék nyaralni -utaztak el: hogy milyen üres tud maradni egy ilyen nagy város, ha valaki -elutazik belőle. Milyen oknélküliek a házak és idegenek az utcák, milyen -tartalmatlan a lárma és milyen céltalanok az ember elindulásai. „Drága -jó apám“ – gondolta; bólogatott egy kicsit a fejével, mert eszébe -jutott, hogy ezt az érzést akkor érezte először, mikor a szülei egyszer -Bécsbe utaztak a tanárhoz, aki az első rossz véleményt mondta az apja -gyomráról. Aradiék most isteni csöndben alszanak a budai temetőben, a hó -alatt. „Tudnak aludni?“ Ment néhány lépést a körúton, mint egy idegen -városban. „Különös, hogy nincsenek rokonaim“ – jutott eszébe. Az apja -már régebben szakított a rokonaival, az anyjának pedig egyetlen bátyja -volt, ez Romániában volt mérnök, legutóbb Turn-Szeverinben lakott. -Emlékezett a levelekre, amiket szegény anyja írt a bátyjának, s amiket ő -vitt bedobni a levélszekrénybe. A nagy, kerek betűkkel írt -„Turn-Szeverin“ még most is az emlékezetében volt. „Érdekes, évekig azt -hittem akkor, hogy Turn-Szeverin Magyarországon van.“ Egy utcasarkon -megállott és visszanézett a pályaudvarra: „Mialatt én onnan idáig -ballagtam, milyen messzire elfutott már a vonat…“ - -Fel kellett tölteni a konyakot. Betért egy kávéházba, le se ült, csak -megállt egy asztalnál, oda kért egyszerre két pohárral. Aztán, hogy a -pikkoló arra jött és ránézett, megszólította: - -– Add csak ide a menetrendet. - -És leült, kabátban-kalapban kiírta egy cédulára a vonat állomásait -egészen Bécsig, az érkezési időkkel együtt. Tudni akarta, mely órában -hol vannak. Bécsbe fél nyolckor érkezik a vonat. „Addig még sok időm -van“ – mondta magában értelem nélkül, de nagy jelentőséget érzett hozzá. - -Négy óra után már erősen sötétedett. Vasárnap volt, de az üzletek mind -nyitva voltak. Karácsony előtt ez volt az utolsó vasárnap, a munkaszünet -fel volt függesztve. Egy csemegeüzlet kirakatában havas tájképet -lehetett látni: zuzmarától csillogó fenyőket, a völgyben kis házat, -amelynek ablakaiból világosság áradt; a házban szoba volt, a szobában -kis bútor körül kis parasztok álltak. A dombtetőn kápolna volt, amely -szintén ragyogott belülről. A fenyőerdő két szélén savanyúvizes üvegek -feküdtek a hóban, akkorák voltak, mint a ház és a kápolna. És vörös -Mikulások álltak elől sorban. A tájképre felülről szalámi és sonka -függött le, mint a színpad fölött a szuffitadíszletek. Sokan álltak a -kirakat előtt és melengették Andort, aki elől állt, az üvegnél. Oly szép -és nyugalmas téli este volt ebben a fenyőkoszorúzta kis völgyben, hogy a -körúti futkosók valóságos nosztalgiával álltak előtte. De aztán -futkostak tovább. Andor mögött háromszor is megujult a közönség. Andor -szeretett volna a kis házban állni a kis parasztokkal. Vagy a kis -kápolnában térdelni fenn, a savanyúvíz mellett. - -– „Megyek, kibékülök Rácz Miklóssal.“ - -Sietve ment a szerkesztőségbe. Bejelentés nélkül nyitott be a -fürdőszobába, ahol Rácz az íróasztala előtt ült és francia lapot -olvasott. Nem köszönt, ezzel lépett be: - -– Ne haragudj rám, bolond vagyok. - -– Az már igaz. - -Kabátostul ült le. Rácz letette a lapot és figyelmesen nézte őt. Aztán -megszólalt: - -– Már nem is merek tőled kérdezni semmit. - -Hallgatott. - -– Csak azt mégse akarom, hogy így elhagyd magad… Egészen züllött vagy… -Ilyet még nem is láttam. - -Andor nyugodtan nézett rá: - -– Ma volt az esküvő. - -– Tudom – mondta Rácz. - -– Ott voltál? - -– Azt már nem. - -Jól esett neki ez a dacos távolmaradás. Rácz mégis jóbarát volt. De mit -segít rajta mindez? - -– Ha akarod, – mondta Rácz – ma vasárnap van, nincs sok dolog, a -főszerkesztő itt van, bemutatlak neki… - -Andornak tágult a szeme: ő már nem is gondolt erre a dologra, az újságba -való irkálásra, aminek a karriért kellett volna egyengetni. De Rácz -erélyesen folytatta: - -– Beszéltem rólad neki, azt mondta, nincs kifogása, ha én ajánllak. És -most így valahogy kell összeszedned magad. Na előre. Le a kabátot. - -Lesegítette a télikabátot Andorról és már vitte is be a fiút a -főszerkesztőhöz. A főszerkesztő még ama ritka emberek közé tartozott, -akik pofaszakállt viseltek. Valamikor kormánybiztos volt Wekerle alatt, -azóta címezték méltóságos úrnak. Andort szigorúan, de kedvesen fogadta. - -– Próbálkozzék – mondta neki. – Rácz majd megmutatja nekem az írásait. -Ha jók, a mi ajtónk tárva van minden tehetség előtt. - -Andor erre nevetni akart. „Furcsa“, – érezte – „hogy ez az okos ember -egy halottal beszél és ezt nem veszi észre.“ A további beszédét is ezen -a gondolaton keresztül hallgatta. - -– És ízlés! – kiáltotta egyszer a méltóságos úr. – Ízlés! Az ízlést -tartom a politikai ujságíró legfőbb tulajdonságának. Izléssel támadni, -ízléssel hízelegni. Higyje el, ez a legnagyobb dolog a világon! - -Igazán nevetni lehetett volna. „A legnagyobb dolog a világon.“ Furcsa. -Milyen kicsik most az ő szemében ezeknek a híres és hatalmas embereknek -a legnagyobb dolgai. A vonat Párkánynána és Pozsony közt szalad. - -– Mi az impressziód róla? – kérdezte Rácz, mikor megint a fürdőszobában -ültek. - -– Elég jó – mondta Andor. – Kicsit ostoba. Nem? - -Rácz mindenét rátátotta: száját, orrát, szemét: - -– Ez? Ostoba? Ez? - -– Akkor tévedtem. - -– Ha van igazán okos ember Pesten, akkor ez az… - -És hevesen magyarázta, hogy milyen okos. Andor felállt a vasfotelből és -egészen csöndesen, hidegen szólt: - -– Nem érdekel az egész. Ella ma férjhezment. - -– Az más – mondta Rácz és bosszúsan ült le. Aztán mérgesen szólt fel -Andorra: – Mi az? Tönkre akarsz menni ebbe? - -Nyugodtan felelt: - -– Igen. - -– Ezért a… rongyért?… ezért a senkiért? - -– Ezért. - -– Na hát… - -Őszinte elkeseredéssel csapott az ujságra: - -– Rajtad nem lehet segíteni. - -– Nem. - -– Akkor… nem is tudom, mit akarsz tőlem. - -– Valami olyat akartam… - -Elfúlt a hangja. De nyelt egyet és megkeményítette magát: - -– Valami olyat akartam, amit… te nem tudsz adni. Te alapjában véve -nemcsak szívtelen vagy, hanem ostoba is. - -– Én is? - -– Te is. Én beteg vagyok… és egy beteget… - -Rácz felugrott: - -– Nem beteg vagy, hanem gyerek vagy és férfiatlan vagy. Én tudom, mi -kellene neked. El vagy kényeztetve, siratod magadat, belebujsz a -fájdalmadba, ahelyett, hogy kifelé másznál belőle, egyre mélyebben fúrod -magad bele, mert sohse dolgoztál, jómódú egyetlen fiúcska voltál, és az -élettől is azt várod, hogy kényeztessen, mint a papád meg a mamád. - -– Az lehet, – mondta egészen halkan – de most nem tehetek róla… most -beteg vagyok… nagyon beteg vagyok… - -– Fenét vagy beteg. - -Andor halkan mondta, szinte kérlelőn: - -– Ne beszélj velem így. - -– Nyavalyás vagy. Rám nem hallgatsz. Önfejű vagy, el vagy bizakodva. - -– Ne bánts – mondta alig hallhatóan. - -Rácz igazán mérges volt. Vette a francia lapot és olvasni kezdte: - -– Nem lehet veled. Útálatos kezdesz lenni. - -Egy kicsit hallgattak. Aztán Andor nyugodtan mondta: - -– Gyalázatos vagy és szamár vagy. - -Rácz ránézett, aztán nevetett. Visszamerült a francia lapba, onnan -mondta: - -– Távozzál a szobámból. - -Andor kiment. Lement a lépcsőn. A lépcső alján egy hölggyel találkozott, -aki felfelé jött. Ismerős arc volt. Utána nézett egy kicsit alulról és -csak akkor jutott eszébe, hogy kicsoda. A „kéjvágyó úrhölgy“ volt, az -elefántcsontvállú érzéki fekete szépség a Moulinből. Hát végre mégis -megszerezte magának Rácz. Mennyi pénzt adhatott érte? Vagy mit csinált, -hogy meghódította? Milyen csudálatos… milyen elérhetetlen volt számára -ez a nő, és most itt megy fel hozzá, az irodájába… Hogy csinálják ezt az -emberek? Hogy akinek nem kellenek, az végül mégis csak baktat így fel a -lépcsőn, szép engedelmesen… - -Az Opera-kávéház előtt ment el és az üveg mögött Rodicsot látta ülni a -feleségével és a két lányával. Rodics ujságot olvasott, a két lány közös -olvasmánynak tartott maga elé egy illusztrált lapot, Rodicsné pedig -valami messze-néző szomorúsággal bámult ki a sötét utcába az üveg mögül. -Találkozott az asszonyéval a pillantása. Nem ismerte Rodicsnét, sohasem -is látta, de most tudta, hogy ez az. Meleg érzés ment át rajta, mikor az -idegen asszony szemébe nézett. Ezzel most milyen sokat tudna -beszélgetni. Mind a ketten mennyi mindent tudnának mondani egymásnak… -Rodicson szemüveg volt. Tíz évvel öregebbnek látszott így a családja -körében, mint a szeretőjénél, vagy a klubban. Az ablakon át az óra is -látszott. A vonat most Pozsonyban van. - -Befordult a Hajós-utcába, megállt egy ház előtt, ahol Máté lakott, a -földszinten, hónapos szobában. Itt már egészen bolond dolgot csinált. -Benyitott Máté ajtaján és meglátta az elefántfejűt, amint kis asztalára -könyököl a petróleumlámpa mellett, és hallotta, amint fennszóval magolta -a jogot. Bekiáltott az ajtón: - -– Szervusz, tanulj tovább, már megyek is! - -És elszaladt. Máté utána bámult az ajtóból, aztán sóhajtva könyökölt -vissza a jog fekete betűtengerébe. Andor mosolygott az utcán: „Milyen -rossz, hideg cigarettaszag volt itt.“ - -Kocsit vett és Budára hajtatott, a szülői lakásba. A kövér Julit akarta -látni. Mikor a Margithídon vitte át a konflis, kinézett a hídra. -Ellágyult. „Hányszor cipeltem át ezen a hídon a szívemet“ – mondta -magában. És a híd érzéketlen vasmonstrumnak tűnt előtte, amely -évszázadokon át fog itt állani széles lábaival a sárga vízben, hidegen, -mialatt száz meg százezer emberke szaladgál át rajta ide-oda, viszi a -szívét meg a gondterhelt agyát… és csak nagynéha válik ki egy-egy a -siető tömegből, hogy ne a partra siessen, hanem a híd közepéről a vízbe… - -Julinál leült a konyhában. A világért se akart bemenni a lakásba. „Ha az -akantuszleveles tapétát meglátom a szobámban, akkor végem“ – gondolta. -És nem akarta hallani az ebédlőórát sem, amely oly mélyen-zengve ütötte -a negyedeket a csöndes éjszakákon, mikor ő az ágyában olvasott… Julinak -a lánya szemben ült vele egy zsámolyon és most megint úgy nézte, mint -egy félistent. Ez már a multkor is egészen különös volt, ez a túlvilágit -sejtő csodálat, amivel a Mariska ránézett. Vagy mindenkire így néz? - -– Szép lány lett a Mariska – mondta Julinak. - -Mariska elvörösödött a zsámolyon. Ez valami egészen különös volt, igazán -csudálatos, hogy a Mariskát nem tudta hamarjában máshoz hasonlítani, -mint egy szentképhez. Nem volt benne semmi kívánatos, olyan tiszta és -mellékgondolatot nem keltő volt közönséges, de túlzott szépsége, a -búzasárga haja, a nagy kék szeme. Szentkép és képeslevelezőlap, – vagy -inkább a színezett olcsó fényképek hangulata volt az arcán. Nem is -magyaros volt a szépsége, inkább valami külföldi mese-illusztrációhoz -hasonlított. És volt benne valami nem erre a világra való, olyan -fájdalmas vendég-kifejezés, mintha itt csak átmenne ezen a földön, -sietne az angyalság felé, ami az igazi célja, s amely felé már most -elrajong a tekintete. És őt úgy nézi, mintha el akarná magával vinni -oda, csak nem mondja, alázatosságból. „Az ilyen szép, szegény, szomorú -lányokból lesznek azok a szép, szegény, szomorú apácák“ – gondolta. De -nem szerette a tekintetét, ez más világ volt, idegessé tette. - -– Ne csókolj kezet – szólt rá szomorún-mosolygóan, mikor kiment. – Azt -nem szeretem. - -A vonat megérkezett Bécsbe. „Pályaudvar, csomagok kiváltása, fiáker, -szálloda, még sok időm van“ – mondta, mikor megállt vele a kocsi a -színház kiskapujánál. Az előadás már folyt. De Somogyi a portásnál -cigarettázott – az ő szerepei oly kicsinyek voltak, hogy senki nem -tartózkodott annyit a portásfülkében, mint ő. Még a telefonhoz is ő ment -a portás helyett, mikor csöngött, és szokás szerint ezt kérdezték: -„Mikor van vége?“ Mosolyogva felelt mindenkinek: „Öt perccel tíz előtt“ -– és olyan arccal jött el a telefontól, mint aki azt mondja: „Ha ez -tudná, hogy a portás helyett _ki_ felelt neki!“ - -Mikor Andort meglátta, észrevette az arcán a nagy felkavartságot. -Összeráncolt szemöldökkel nézett rá: - -– Mi bajod van? - -– Semmi. - -– Vesztettél? - -Intett, hogy igen. Somogyi a fejét csóválta. Francia huszártisztnek volt -öltözve, pipacsvörös nadrág, bő csizmaszár és égszínkék attila volt -rajta sűrű fehér zsinórzással. A fején szőke paróka. Az orra ki volt -javítva valami ragacsos, holt tésztával. Vékony sárga bajusza volt. - -– Olga mit csinál? – kérdezte Andor. - -– Olga? Semmit. - -De zavart volt, mikor ezt felelte. Andor, aki érdeklődés nélkül mondta -ki a kérdést, most egy pillanatra kíváncsi lett. - -– Mikor láttad? - -– Ma is – mondta Somogyi, most már egészen különösen, miközben -erőltetten nézett Andor szemébe. A fiú tovább kérdezte: - -– Rólam nem mond… semmit? - -– Nem. - -– Egy szót se? - -– Nem. - -Mind a két „nem“ túlrövid volt. Andor ezt mondta: - -– Talán… haragban vagy vele? - -– Én? Miért? - -– Csak. - -– Nem. - -Eldobta a cigarettáját, láthatólag zavartan menekült a beszélgetés elől: - -– Bocsáss meg, – mondta – most jön az én jelenésem. Mindjárt -visszajövök… várj itt meg. Nagyon fontos dolgot kell neked mondanom. - -Felugrált a lépcsőn, pengő sarkantyúval. Nem is volt még jelenése, de -felszaladt gondolkozni, hogy beszéljen-e most Andorral, és mit mondjon -neki. Egy héttel ezelőtt Irma és Rodics felajánlotta neki, hogy vegye -feleségül Olgát. Rodics tízezer korona készpénzt ad hozományul Olgának -és három éven át hajlandó havi kétszáz koronával segélyezni az ifjú -párt. Olga ezt még nem tudta. De Somogyi gondolkodási időt kért, amely -még mindig nem járt le. A pénz és a szép lány – ez nagyszerű volt. -Irmáról lemondani – ez rettenetes volt. Irma mellé kerülni, mint sógor – -ez megint nagyszerű volt. Rodics kegyelméből élni – ez rettenetes volt. -Így kavargott benne a rettenetes és a nagyszerű, és ez a kavargás, mint -az örvény, húzta őt egyre beljebb a nagyszerű felé. Most fenn ült a -nagy, közös öltözőben, a többi francia huszártisztek közt – mindnyájan a -212-ik ezredből – és a tükre elé könyökölve, korrigált orrát az ujjával -mintázgatva tünődött azon, hogy miképpen mondja ezt meg Andornak. Andor -pedig kiszökött a színházból és ment haza a szigetre. Itt volt a sötét -este, a nyolc óra, a fél kilenc, Ella és Pécsi most öltözik a bécsi -hotelben vacsorára, a hamarosan kibontott kofferek és bőr-toalett-táskák -közt… Vajjon két szobájuk van-e, vagy csak egy… és már szabad-e Pécsinek -odanézni, mikor Ella a mosdó előtt áll… és segít-e neki az -öltözködésnél?… - -Be a hotelbe, fel a szobába, és hamar, hamar, feltölteni a megapadt -konyaktartalmat, pótolni három pohárral, gyorsan, egymásután. És: - -– Hozzon egy egész üveggel! - -Már csak kevés idő van hátra. Megrakta a kályhát, levetette a gallérját, -amely a nyaka nagy ütőerét szorongatta. A foteljébe ült és -cigarettázott. Az órát maga mellé tette az asztalra. Most azon -gondolkozott, hogy milyen bölcsek voltak az emberek, mikor az idő -jelzését hideg kis gépekre bízták. Mert háromtól négyig milyen lassan -telt az idő. Ha ő óra lett volna, alig mozgott volna a -másodpercmutatója. Most pedig egyre jobban rohan, szinte meg kellene -fogni a mutatókat, hogy ne szaladjanak. Csak egy percig néz a sötét -ablak felé, azon tünődve, hogy Ella izgatott-e most átöltözésközben, és -mikor visszanéz az asztalra, az órára, félóra szaladt el. Már fél tíz. -Lenn ülnek az étteremben, Pécsi bizonyára pezsgőt hozatott. És mind a -ketten jól-öltözöttek, báliasak, égők és tiszták, Pécsi biztosan -szmokingban van. A pálinka hatása is igen különböző az emberi agyra. -Most például percenként kell utánatölteni, mert oly rohamosan száll el a -kábulat. És ha az ember jókedvű, két pohárka is elég… De most, mint a -forró tűzhelyre csöppent víz, úgy száll el minden korty, szinte azonnal. - -Tíz órakor kínlódni kezd, testi kínjai vannak. Mélyen és nehezen -lélekzik. Ahogy megmozdul a karosszékben, és körülnéz a szobában, azt -mondja hangosan: „Na… ezt a kis szobát is megemlegetem.“ De ők még -vacsoráznak, még ülnek az asztalnál, ez egészen bizonyos. Észreveszik-e -a többi asztaloknál, hogy ezek nászutasok? Oh, igen. Ezt igazán meg -lehet látni. Van zene az étteremben? Bécsben kis francia zenekar játszik -este a nagyobb hotelekben, nem is látni a muzsikusokat, mindig valami -oldalhelyiségbe dugják őket, onnan tremolózzák és nyújtják a valcereket. -Aznap kellett volna elutazni Pestről, mikor a szakító-levelet a -szerkesztőségi szolga biciklin elvitte a főpostára. Párisba kellett -volna menni. „Ha egy csöpp eszem van akkor, este utazom az expresszel.“ -Vagy legalább is a temetés után. Így kellett volna ezt csinálni. Más -világba, más emberek közé. Vagy a Tátrába, a fenyők alá. A savanyúvizes -kis karácsonyi táj jelent meg előtte, irígylendő, fájdalmas -bájosságában. Milyen szépek és boldogok ezek a kis csinált világok. -Egyszer egy gyufaskatulyát bámult így meg, mikor a Horn-palotában -tanulni kezdett: egy bokor, egy hölgy, egy kiskutya… élénk, napsütött, -túlzott színek… délfrancia fürdőhelyen lehet ilyen hölgy, ilyen bokor, -ilyen kutyus, ilyen kék ég. Akkor is… oda szeretett volna menni. - -Fél tizenegy. A vacsoránál ülnek még? Igen. Vagy… lehet, hogy már nem. -Mért van az, hogy minden igazi ijedség az ember térdében villan meg, -onnan lefelé didereg a lábszárcsonton, és a lábnak a hüvelykujjában áll -el. „Én nem vacsoráztam volna vele a vendéglőben, hanem a szobába -hozattam volna mindent.“ Lemosolyogta Pécsit, aki szmokingban feszít az -étterem csillárfényében. „Ejnye… honnan veszem azt, hogy ott -vacsoráztak?“ De megnyugodott. Bizonyos, hogy ott vacsoráztak, mert ő -olyan élesen érezte és látta őket egy nagy, fényes étteremben. Tizenegy -óra. De most már igazán felmentek a szobába. Vagy két szobájuk van? Nem. -Csak egy van. Egy nagy, kétágyas szobájuk van, nem lehet más. El kellett -volna menni a Csirkéhez ma délután. Nem lett volna szabad így, -régen-nőtlenül ezt az órát megvárni. De nem lehetett. Mért undorodik a -szenvedő ember a nőktől? Micsoda rettenetes, ismeretlen új csapás ez? -Inni kell, forró az arca, a szeme úgy ég, hogy érzi a melegét. És -erősen, tűzzel lélekzik, mint nagy futás után a lovak. A szesz teszi -ezt. De mért nem üti le a kábulat? Egyszer egy törköly tökéletesen -leütötte. Roth Jakab pálinkásnál gyertyák égtek palackokban az asztalon. -Milyen furcsák és szegényesek a Kornély Margit csengő, könnyű-üres -aranykarikái a jobbkarján! Nem, nem lehet, hogy Rácz komolyan -megharagudjék rá, egy egész életre, hiszen Rácz olyan jó, mint a kenyér. -Jó ember Rácz. Jó férfi. Mi volna, ha most nem nézne többet az órára, a -földre tenné, a sarkával ráállana és aztán megfordulna maga körül, -törmelékké őrölné így a kis órát? Tizenegy mult. Az a kérdés, van-e rá -logikai lehetőség, hogy még az asztalnál ülnek, az étteremben? Van. -Határozottan van. „Én ott ülnék még?“ Nem. Határozottan nem. Hát akkor -Pécsi mért ül még ott? Csak azért, mert még ott ül, egészen biztosan, -ezt érezni lehet. És erre iszunk egyet. A konyak túlédes. És már semmi -szaga sincs, nem megy fel az orrba az az égett szőlő-aromája, mint -azelőtt, még délután is. Ez nehéz éjszaka. Megdörgöli a szemét, de érzi, -hogy a kezemozdulása vad és egyenetlen, mint a csecsemőé, mikor oly -brutálisan nyomja meg az öklével a szemét. Nem baj, ez a szesztől van. -Egészen kicsi kis kábulat nyomja a halántékát, ez nagyszerű, ezt most -hagyni kell kifejlődni, lehet előrebámulni, a szürke falra… csak mért -görbül le a szája? Cigaretta. Mélyen le a füstöt. Aztán hevesen ki, -előre, messzire. Csak azért nézni az órára, hogy milyen gyorsan szalad -most az idő. Háromnegyed tizenkettő. Hát… igen. Ez már éjszaka. Ez már -nem este. Egy furcsa, szakadozott, fel-felhápogó lélekzet… valami -szorító kínnal a torok és a tüdő közt… ez undorító dolog, elmult ugyan -rögtön, de sírás-kezdet volt, abortált zokogás, ami visszafulladt a -mellbe… Örökre átkozott, gyalázatos szentimentálizmus: „Sajnálom… -sajnálom szegényt… szegény kis félénk szűz testemet… a vágóhídra viszik -idegenek… kutya, kuvaszfejű ember vicsorítja rá a fogát… szegény remegő -kis áldozatom, bárányom…“ Mért nem tudja most keserűen vigyorogva -kinevetni? Hiszen ez is csak úgy megy, mint millió más eset. Rémes, hogy -milyen ostoba az ember: morfiumot kellett volna bevenni, most milyen -mélyen lehetne aludni, holnap estig. Morfium… - -Elaludt a széken. Ilyenkor így hirtelen kivégzi az agyongyötört testet a -felgyülemlett álom. A fej hanyattesik, a test olyan, mint a meggyilkolt -emberé. Csúf, izzadós, nyálas, lázas szenvedő álom… A mélyen-kéken -karikázott, beesett szemeken sötét-héjú takaró… nyitott száj és rút -torokhangok… rossz lélekzet, lefüggő sovány kezek… és csúnya lábak a -lábszárra felhúzódott, megrövidült nadrágban, előrenyujtott cipők… és jó -isten, milyen rövid ideig tart! - -Mikor egy nagy horkanásától felriadt, rémültbután nézett szét. Aztán -mohón bukott a feje az óra fölé. Fél három volt. Fölkelt a székből, -megtántorodott egy kicsit az álomittasságtól. Félhangosan beszélt -magában: - -– Le kell feküdni. Gyerünk. - -Ledobálta magáról a ruhát és bebujt az ágyba. A hűvös lepedő és a hűvös -párna boldogítóan csókolta meg izzó-részeg testét. Fél három. Belenézett -a lámpába: „nem szabad semmire gondolni.“ A lámpa kínozta a szemét. „Nem -bánom, ha ki is égeti a szememet.“ Meredt belé tovább, -gyulladtan-könnyezőn, a fehéren izzó dróttal dacolva. Mi mindent nem -lehet csinálni a huszonnégy éves fiatal testtel! Micsoda életvágy röhög -benne, mennyire nem hagyja magát tönkretenni! „Azt nem bánom, hogy már -túl van rajta.“ Igen. Túl van rajta, ez most már bizonyos. Van gonoszabb -és találékonyabb, mint az ifjú fantázia? Túl van rajta, de… - -Ez volt a legsúlyosabb: mi történik most, ebben a percben? A gondviselés -átaltatta vele a szörnyű órákat. De most… most… - -– Eh – mondta hangosan és dacosan. – Ezt nem lehet tűrni. - -A hálószekrény fiókjába nyúlt és kivett onnan egy kis revolvert. -Gyöngyházból volt az agya, nikkelből a csöve. Az apjáé volt. Az öreg -Aradi akkor vette, mikor egyszer a Hűvösvölgyben nyaraltak és éjjel -gyalog kellett hazajárnia. Akkor töltötték meg, azóta senki nem nyúlt -hozzá. - -Lerúgta magáról a paplant és szemérmetlenül rántotta fel nyakig a -hálóingét, mint a csecsemők szokták. Csakhogy ezek vigyorognak hozzá -fogatlan kis szájukkal. A hideg kis csövet a szívéhez nyomta. „El fogom -sütni“ – mondta hangosan, mintha valakinek mondaná. Oly erővel nyomta a -bordái közé a szögletes csövet, hogy fájt. De valami gyalázatos kép -bontakozott ki az agyában, kapcsolódó ölelkezés, egybefonódott -testszíneivel és testformáival, valami gyönyörnélküli, örömtelen -birkózás és gyilkolás… - -– Hopp! – mondta hangosan és a fájdalomig szorított csövet elfordította. -– Hopp! - -Még mélyebbre nyomta a testébe, de már nem irányozta a szívének. „El -fogom sütni… de nem megy a szívembe, nem megy a szívembe“ – ordította -benne egy ujjongó hang, amitől boldog és rajongó és részeg lett, – -elmosolyodott, magasra emelte a balkarját és megnyomta a ravaszt. - -A pisztoly kicsit szólt, de megütötte a mellét. „Vaktöltés volt benne“ – -mondta tökéletesen kijózanodva és ellökte az ágyba a kis eszközt, mintha -undorodnék tőle. Két ujját rányomta a cső helyére, de nem érzett sebet. -Fájdalmat se, semmit. De egy perc mulva hűvöset és nedveset érzett a -hónalja tájékán. Hirtelen rányomta erre a helyre a tenyerét és az arca -elé tartotta. A tenyere véres volt. „Meg volt ez töltve, mégis.“ Most -megint a cső helyéhez nyúlt, a másik tenyerével. Az is vérnyomot -mutatott. „Keresztüllőttem magamat“ – mondta és mélységesen -elcsudálkozott, hogy ez ilyen egyszerű és olcsó dolog. Nyugodtnak és -okosnak érezte magát. Megnyomta a csengőt az ágy mellett a falon, és -várt. Csudálatosan kitisztult az esze. Pécsi és Ella, mint két idegen, -jelent meg az agyában, felöltözötten, közömbösen. Úgy álltak előtte, -mint a fényképész előtt. - -A portás nyitott be halkan: - -– Csöngetni tetszett? - -– Igen, – mondta nyugodtan – nem jól érzem magamat… valami rossz húst -ehettem… Kérem azonnal a doktort. - -„Nagyszerű, hogy milyen okos vagyok“ – gondolta felújuló, boldogító -önbizalommal. - -Néhány perc mulva papucsban jött a doktor. - -– Na, – mondta – elrontottuk a gyomrunkat? - -– Doktor úr, – mondta neki, boldog és megkönnyebbült arckifejezéssel -fekve hanyatt a párnán – én öntől az orvosi becsületszavát kérem… amit -most mondok, az a kettőnk… titka… - -A doktor, egy körszakállas, komoly fiatalember, érdeklődve nyúlt a keze -után. - -– Doktor úr, – mondta fel-felremegő, új és tiszta gyerekhangon – én egy -ostobaság miatt magamba lőttem. De semmi bajom nincs. - -Hosszú percekig volt csönd. Az orvos vizsgálta, lassan megfordította, a -sebet nézte, a száját nézte, a lepedőre köpetett vele, aztán a revolvert -vette szemügyre. - -– Semmi baj – mondta. - -– Tudom – szólt a halk gyerekhang és a kissé csapzott fiatal bajusz -alatt gúnyosra mozdult a száj. – Titok marad? - -– De uram! – mondta sértődötten a doktor. Elsietett, kötést hozott, -bekötötte a két sebet. - -– Mehet aludni! – kiáltott a folyosón a portásra. – A nagyságos úr -elrontotta a gyomrát. - -Mikor az ágyfej leesett a padláson, azt hitték, hogy agyonlőtte magát. -És most… senki nem hallotta. - -Megegyezett a doktorral abban, hogy korán reggel intézkedik és elviteti -a Ráth-szanatóriumba. Itt nem akar maradni. És ott ismerik. „Szegény -apám hónapokig feküdt ott.“ - -– Most… nyugalom… – mondta a doktor. – Abszolute semmi nem történt. -Szerencsés golyó… a bőr alatt szaladt körül… Mikor a mentőknél -nyomorogtam, sok ilyet láttam. Mi ezt kontúr-lövésnek hívjuk. -Tangenciális lövés. Napok kérdése… - -Még beszélt, beszélt, és Andor, hallgatva a tompa, halk hangot, édes -álmosságot, nagy-édes, vonzó álmosságot kezdett érezni. Még hallott -egypár szót, de már nem értett belőle semmit. Még az arcán volt az -udvarias, jól-nevelt, érdeklődő mosolyféle, amellyel kiderült szíve a -szomorú idegen embert hallgatta, jobban sajnálva őt, szegény kis -papucsos fürdőorvost, mint sajátmagát, mikor megnyugodottan és fiatalon, -egészségesen elaludt, mint aki hosszú utazás után végre megérkezik -valahova annyi virrasztás és gyötrődés után. Az orvos gyöngéden -betakarta, szétnézett a rendetlen szobában és elment. Halkan tette be -maga után az ajtót. - - -XIV. - -Az első hetekről, amelyeket a szanatóriumban töltött, még később is alig -tudott számot adni magának. Mintha hónapok züllését, virrasztását, -részegségét csak nagy-lassan aludta volna ki, lenyomorodott teste -boldogan pihent az ágyban. Néha órákig aludt ebéd előtt és ebéd után, s -este mégis álmosan fordult meg a párnán, mikor az ápolónője, egy -erőteljes, vöröshajú nő, jóéjszakát mondott neki. A sebe hamar -begyógyult és a doktorok, akiket erre megkért, hallgattak róla. Az -ápolónő látta, hogy kötést kap, de annak azt mondta a segédorvos, hogy -két furunkulust vágtak fel a hónalja körül. - -Embert sokáig nem akart látni az orvosokon és a vörös Jolánon kívül, aki -túlpiros szájával, lángvörös hajtincseivel és erőltetett -csinosanöltözésével nem volt rokonszenves előtte. Van ezekben a sebészek -körül szolgáló ápolónőkben valami különleges klinikai kacérság. Ettől -öltöznek olyan karcsún fehérbe-csinosba, kackiásan bekötött fővel, mint -tűzrőlpattant emberhús-szakácsnék, éles és tiszteletlen ellentétül az -apácák mellett, akik néha-néha átlebegnek közöttük, sóhajtva és -megsárgultan, nagyobb irtózattal nézve rájuk, mint az utcasarki -lányokra. A főorvos ugyanaz volt, akitől egyszer oly gorombán ment ki, -mikor szegény apjának megtagadta a morfiumot. Ezt a Veress doktort most -megszerette, a gyönge emberek ama nagy szimpátiájával, amellyel a -katonákhoz, a híres vívókhoz és az aktív sebészekhez vonzódnak. Veress -doktor kevésbeszédű orvos volt, belül azzal a gyermekien lágy, -művészetet és érzelmességet kedvelő kedéllyel, ami meg a sebészeknél -látszik öröklött gyengeségnek és a nagy Billroth életrajzában virágzik -ki tipikusan. Megnyugodott és boldog védelmet érzett azokban a -percekben, amelyeket a mészárosnak öltözött Veress doktor az ágya -mellett töltött; szerette a szőrös, agyonmosott nagy kezét, rövidre -nyírt mákszürke haját, kefebajuszát. A doktor a fehér kabátja övében -fekete tokban morfiumfecskendőt hordott. Úgy viselte, mint a katona a -bajonettet, beszédközben is ezt fogta. Érezte, hogy ez az egy igazi -fegyvere van. - -– Nem bánom, – mondta neki Veress doktor, mikor a sebe már rég -begyógyult és ő arra kérte, hogy maradhasson még itt – magának nagy -szüksége van egy kis kúrára… a hidegvíz jót fog tenni. Tavaly óta van -vízgyógyászati osztályunk is… de akkor az én kezem alól elkerül, átadom -Seilernek, az a mi idegspecialistánk. - -Megkérte, hogy azért ő minden nap jöjjön be hozzá. - -– Azt lehet – mondta a főorvos. - -A kövér Juli, akit végre mégis elhivatott, minden reggel bejött hozzá -Budáról. Ő intézte az ügyeit, ő volt az egyetlen összeköttetése a -külvilággal. Pénzért ő járt a bankba, a budai házat ő kezelte, a -holmiját ő szállította Budára a szigetről. - -Pécsi és Ella oly idegenül jelentkezett az elméjében, hogy egy reggelen, -mikor felébredt és ezek eszébe jutottak, – mert minden reggel eszébe -jutottak, húsz-harminc másodperccel az ébredés után – azt gondolta -magában: „Korábban kellett volna agyonlőnöm magamat“. Főként az érzéki -képeket irtotta ki ez a változás az agyából. Mintha irígy érzékisége -azon a keserves éjszakán egyetlen nagy lázrohamban égett volna ki -belőle, ha most rájuk gondolt, mindig ruhástul látta őket és néha únták -egymást, sőt veszekedtek is. Ha a párok úgy tudnák egymást szeretni, -ahogy a féltékenység ezt el tudja képzelni! Nincs is igazi szép -nászéjszaka másutt, csak a lemaradt harmadik agyában. - -Egész testét és lelkét valami nagy meg-egészségesedés vágya fogta el. A -vízkúra mellett minden nap tornázott a „gyógytornateremben“. Svéd -kínzólétrákon huzakodott, ravasz gumiköteleket nyújtott, amíg bírta, és -az álló-biciklin, amelyen óra mutatta a kilométereket, Szegedig -ellábolt. Csak egyszer keseredett el nagyon, ez akkor volt, mikor -úszónadrágban ült a nagy teremben egyedül egy földhözsrófolt csónakban, -és szorgalmasan evezett. A tornaterem magasan vágott ablaklyukain -besütött rá a nap, az evezők egyenletesen zörrentek meg vas-ágyaikban, -minden meglett volna itt az evezés friss, testies költészetéből, csak a -víz és az ég hiányzott alatta és fölötte. Ez nagyon elkeserítette, beteg -hernyónak érezte magát, a száját kellett összeszorítania, hogy el ne -sírja magát, de végül is oly gyorsan és erősen kezdett dolgozni az -evezőkkel, hogy ebbe a testi megerőltetésbe sikerült belefojtania a régi -bajokat, amelyek már tolakodni kezdtek fölfelé az idegrendszere finom -kötélhágcsóin. - -Este hét órakor már ágyban volt és ott vacsorált félnyolckor, a -rövidlábú kis fehér asztalon, amit az ágyába állított a vörös Jolán. -Vacsora után cigarettára gyújtott, s néha azon gondolkozott, hogy mi -lesz vele. De miután ez egyszer-kétszer arra vezetett, hogy reggelig nem -tudott elaludni, azontúl mindig elkergette magától a jövőjét, mikor így -a cigarettafüstölés perceiben megjelent, mint elhagyott menyasszony, -kérdezni, hogy vele mi lesz? - -Jó és kedves volt mindenkihez. Akárkivel beszélt, ezt gondolta: „Mindig -csak magammal törődtem, a magam fájdalmát túlbecsültem“. A fürdőstől -megkérdezte a családi körülményeit, pénzt adott a gyerekei számára, és -Seiler doktor öreg szülei iránt minden nap érdeklődött. Mikor azokra a -percekre gondolt, amelyeket Olgával töltött utolsó látogatásakor a -szigeten, úgy gondolt vissza magára, mint egy ártalmas őrültre. -„Csudálom, hogy le nem ütöttek… az ilyet meg kell ölni…“ Megborzongott, -mikor a brutalitásaira gondolt. „Ez azért volt, mert gazdag vagyok“. Azt -érezte, hogy a gazdag embertől mindent eltűrnek a szegények. Önmagában, -önmagának a multjában útálta meg az elkényeztetett gazdag fiúkat, -lelkében a szegények és a tűrők pártjára állott. „Be fogok iratkozni a -szociálista pártba“ – gondolta egyszer a langyos tuss alatt, – „a -munkások közé megyek és küzdeni fogok a gazdagok ellen“. De mikor a -tussolás után a fehér nyugágyon pihent a kemény lepedőben, felhúzta a -száját: „Nem lehet… nem tudok semmit…“ Azt gondolta, hogy az ilyen -úrifiúnak ott a szociálisták közt tudósnak kell lennie, ha már nem -munkás. És ő nem olvasott semmit; egyszer kapott egy könyvet Rácztól, -hogy olvassa el, a szerzőre emlékezett: Werner Sombart volt, de nem -olvasta el. A szocializmus az ő lelkében úgy élt, mint valami becsületes -haragvás a jól-élő, röhögő úri társadalomra, felemelt ököl és fenyegető -szemvillantás. Szinte kiábrándult belőle, mikor egyszer egy -szocializmusról szóló cikkben statisztikákat és munkabértáblázatokat -látott, hörgő lázadás és zengő forradalom helyett. „Kilöknek, be se -vesznek“ – gondolta, mikor felöltözött. „Szeretni kell az embereket.“ -Ez, mint valami tanulásnélküli, könnyebb szocializmus jelent meg előtte. -Eddig is szerette őket, de csak általánosságban – érezte. Akik elébe -kerültek, azokkal kényeskedve komiszkodott, az önzése füttye szerint -táncoltatta őket. „Hát akkor kiket szerettem?“ – „Az embereket“ – -válaszolta magának. „De hát kik az emberek?“ – „Azok, akiket nem -ismerünk személyesen. Mert akiket ismerünk, azok pimaszak, önzők és -gonoszak.“ Eltünődött: „Tehát?“ És a válasz, amelyet erre a kérdésre -adott magának, éppoly kiábrándító volt, mint a számtáblázat a lelkes -szavak helyett: „Ezeket a pimaszokat, önzőket és gonoszakat kell -szeretni. Nem egy távoli, ködös tömeget. Hanem épp azokat, akikkel kezet -fogunk, akik meg akarnak csalni, a helyünkre akarnak ülni, a pénzünket, -vagy a ruhánkat, vagy a lakásunkat, vagy a jó szakácsnénkat, vagy a szép -szeretőnket akarják. Épp ezeket. Mert ezek az emberek, nem pedig azok, -akik messze ködben élnek, s akik éppen ilyenek, ha közelebb jönnek a -ködből.“ Fájdalmas ez a fiatal szívnek, hogy a szép dolgok csak addig -csinosak és könnyedek, amíg nem foglalkozik komolyan velük az ember. A -hegedűt nem szabad úgy tartani, ahogy az ember gondolta és szeretné, -hanem: könyököt befelé, kézfejet kifelé, kínzóan. Pedig az ellenkezője a -szebb és a könnyebb… És a zongorát se úgy kell ütni, ahogy jól esnék, -hanem gyötrő-görcsös ujjgörbítéssel. És a mű-futók se úgy szaladnak, -ahogy az ember szeretne, hanem lábujjhegyen és guggolásból kezdve, ahogy -kínos és örömtelen… Semmi, semmi nincs úgy, ahogy kedves és könnyű -volna. Jónak lenni, ez éppoly tréninget-kívánó, gyötrő stúdium, mint a -sport vagy a zene… nem elég hozzá a tehetség és a rajongás. A piszok -Somogyin kell szeretni tanulni, nem a derék Rácz Miklóson, mert azt -könnyű. És a Csirkét kell tisztelni megtanulni és Révész urat kell -megbecsülni tudni, mert őfelségét a királynét könnyű tisztelni és Luther -Mártont nehéz nem becsülni. Azt mondta magában: a zongorát helyesen -ütni, ez nem egyéb, mint a kéz önzéséről leszokni. Itt van a dolgok -veleje. Szépen és jól élni, ez a lélek kéztartásának a dolga: le kell -szokni az önzésről. „Mért nincsenek a szanatóriumokban és a kórházakban -papok?“ Mért jönnek azok csak a haldoklóhoz? A templomokba – gondolta – -annyi piszkos ember megy be a piszkával és éppoly piszkosan jön ki az -utcára. És itt, a halálból kimászott gyógyulók közt mennyi discipulus -van, olyan, mint ő, lábbadozó testtel és tisztálkodó lélekkel… „Papnak -kellene menni“ – gondolta. De elmosolyodott: „Az apám még zsidó volt, ez -nem menne símán, kellemetlen volna“. – „Hogyan?“ – mondta rögtön utána – -„még mindig a síma utakat keresem, önző vagyok…“ Reverendában, messzi -innen, valahol a hegyekben egy kis kápolnában, a fenyők közt… mint a -csemegekereskedő kirakatában… „De micsoda nehézségek addig!“ És nem kell -azért mindjárt mesterségévé tenni a jóságot. Lehet az ember jó és -önzetlen, ha dilettánsa marad is ezeknek a szépségeknek. „És most tudok -szeretni mindenkit, aki körülöttem van… még a vörös Jolánt is fogom -szeretni, annak is megvan a maga nyomorúsága, bizonyosan…“ - -Február végén, egy reggelen a kövér Juli, mikor a reggelijét tette elébe -az ágyra állított betegasztalkára, izgatottan kezdett beszélni: - -– Fiatalúr kérem… én már annyiszor szerettem volna beszélni a -fiatalúrral, de nem mertem… most már muszáj, kezit csókolom… - -És sírni kezdett, bőven, kiadósan. - -– Mi baj, Juli? - -Megállt a kanál a kezében: - -– Na mi az?… Mért sír? - -Juli végigsírta a verset, amit elkezdett, aztán letapogatta a szemét és -még egyre szipogva, keseredett akadozással kezdett beszélni: - -– Fiatalúr, kezit csókolom, ne tessék haragudni… de én el szeretnék -menni a szolgálatból… - -– Miért? - -– Kezit csókolom… tizenkettedik éve vagyok a nagyságos úréknál… - -Megint sírni kezdett. A „nagyságosúrék“ rég a temetőben feküdtek, ő a -„fiatalúr“ cselédje volt, de azért halhatatlanul és változhatatlanul a -„nagyságosúréknál volt“, hiába, ez már így van. Nagynehezen mondta csak -ki a lényeget: - -– Férjhez akarok menni. - -– Menjen, fiam, hogyne, hogyne… - -– De a lakás… a fiatalúr… - -– A lakást majd rábizzuk a házmesterékre, azok is már nyolc éve vannak -ott, tisztességes emberek, rendőrök… És én most már majd csak megleszek… - -Juli kezet akart csókolni. Andor szomorúan-mosolygósan nézett rá: - -– Szerelmes? - -– Dehogy, fiatalúr. A fene egye meg őket mind, ahányan vannak. Öreg -asszony vagyok én már. - -– Hát? - -– Van egy kis megtakarított pézem. - -– Mennyi? - -– Ezerötszáz korona. Egy asztalos el akar venni. - -És ijedten nézte Andort, hogy beleegyezik-e. - -– Menjen, Juli, – mondta a fiú – menjen és legyen boldog az asztalossal. -Tisztességes ember? - -– Özvegyember, fiatalúr kérem, két katonafia van. És úgy szereti a -kislányomat… - -– Menjen, Juli… nagyon helyes. Tőlem kap ezer korona hozományt. - -A kávé kidőlt a kézcsókolási küzdelemben. Andor rátette a kezét a Juli -őszülő fejére. „Hittem volna valaha, hogy meg fogom símogatni a fejét, -mintha apja lennék… és hogy ez jól fog nekem esni?“ - -– Hát akkor… drága kis fiatalúr… tessék megengedni, hogy délután -idehozzam a vőlegényemet… - -– Hogyne, hogyne. El is várom. - -A szekrényből előhozatta a csekk-könyvét, írt egy ezerkoronás csekket -Julinak. Aztán, bevégezve a reggelizést, hanyattvetette magát a párnán. - -– Most… hagyjon egy kicsit egyedül… Julikám… - -Nem ment le a „vízgyógyba“. Ez a menyasszonyság-vőlegénység… Ha a doktor -ezt tudta volna, megtiltotta volna Julinak, hogy erről beszéljen. - -Délután megjelent az asztalos Julival és a kis Mariskával. Fekete -szalonkabátban volt. - -– Hát maga az? - -– Nevem Gubás János – mondta az asztalos. - -Ozsonnát kaptak. A vörös Jolán mosolyogva szolgálta ki őket. Andor az -ágyban feküdt, ma nem akaródzott neki fölkelni. Valahogy nagyon -megszokta az ágyat, boldog volt, ha bármi kis meghülés-féle ürügyet -adott neki az ágybanmaradásra. - -– Mért nézel te engem mindig olyan nagyon? – kérdezte Mariskától. - -Mariska az anyjára nézett. - -– Felelj a fiatal nagyságos úrnak. - -– Nem nézem – mondta Mariska, elvörösödve, aztán elhalványodottan. - -Valami ostoba érzés mondatta Andorral: - -– Undorodol tőlem? - -– Nem, – mondta a lány, nagy és rajongó elmosolyodással – hogy tetszik -ilyet mondani… - -– Akkor jó… - -Mikor elmentek, Gubás János megköszönte Andornak a kegyes jóságát. Ez a -pénzre vonatkozott. A kövér Juli úgy mutatta meg az ezrest Gubás -Jánosnak, mint ahogy a szép lányok a lábukat mutogatják a vőlegényüknek, -mikor észreveszik, hogy annak a szeme a bokájukhoz tapad. Gubás János -ettől még szerelmesebb lett a kövér Juliba. Andor az ajtóból visszahívta -Julit. - -– Mondja – mondta neki halkan, vidáman. – Ezt az egyet még mondja meg -nekem. De ne haragudjék. A Mariska… ettől a Gubás bácsitól van? - -– Dehogy! Hova gondol a fiatalúr! - -Juli érezte, hogy itt van valami szégyelnivaló, hát a Gubás ellen -tiltakozott, csak hogy éppen tiltakozzék valami ellen. - -Andorban rebbent egyet a régi kis gonoszsága: - -– Hát kitől van? - -– Az meghalt, kezit csókolom. Bizonyos nevezetű Kálai. - -– Kálai? - -– Fűszeres. - -Csönd lett. Juli tétován mosolygott. Andor suttogott: - -– És ő?… a Gubás?… - -– Elfogadja, kezit csókolom. Még csak az kéne, hogy ne fogadja -gyerekének. - -– Akkor nyugodt vagyok – mondta Andor. - -– Hogyne, kezit csókolom. - -Egymás mellé állította Andor papucsait az ágy előtt, még megígérte, hogy -amíg a fiatalúr beteg lesz, addig minden nap idejön, és boldogan -távozott. A vörös Jolán orrfintorgatva jött be, miután elmentek: - -– Milyen rossz szagot hagytak itt. - -Az ablak felé ment. - -– Hagyja – mondta Andor. - -Úgy gondolta, ez megint olyan gazdagember-önzés volna, az asztalos és az -öreg cseléd után most kinyitni az ablakot. - - -XV. - -Egy napon, mikor délelőtt tizenegy körül feljött a „vízgyógy“-ból, -papucsát lerúgta, felöltőjét ledobta és a vizektől és dörzsölésektől -fáradtan az ágyba feküdt, váratlanul vágyat érzett a Csirke után. Nem -érzéki vágyódás volt ez, hanem a világba való kívánkozás, az egyre -egészségesedő idegrendszer normális óhaja a normális lét után, a -rabságba beleszeretett lélek kórházi honvágya a külső élet lélekzete -után. A Csirke okos szeme, kedves beszéde kellett neki most. Hozzon be -ide a Csirke valamit a nagyvilág utcai levegőjéből. És akart már végre -valakit látni, aki igazán szereti. Mert a Julin nagyon gyakorolta magát, -mint kezdő emberszerető, de úgy volt vele, mint a zeneimádó gyerek a -zongorával: nehéz volt a Julit szeretni. Erős lelki torna volt, észre -nem venni a pénzsóvárságát, az önző türelmetlenségét, amivel most már -ezeket a tízperces látogatásokat is únta. De nem csoda, otthon, az új -életében, a Kender-utcában annyi dolga lehetett… Elvégre nemcsak a pénze -iránt való szerelemből vette feleségül Gubás mester, hanem a munkájáért -is, a főzéséért, mosásáért, takarításáért… És Mariskának is dolgoznia -kellett, ő nem volt fölösleges és szálka-a-szemben, mint az úri -gondolkodás hitte volna, hanem a Juli hozományának, a Juli -kívánatosságának egy része, ráadás a Juli munkaerejére. A Juli őáltala -négykezű mosóné, négykezű szakácsné, négykezű varróné lett a Gubásék -férfi-családjában. Nem csoda, ha a jó kövér Juli egy kicsit -türelmetlenkedik, hogy tisztességből még mindig ide kell járnia. - -– Ezt a levelet vigye el – adott neki át egy borítékot dél felé, mikor -bejött. - -A levél Bárány Mariskának volt címezve, a Dohány-utcába. Ez volt benne: -„Gyere okvetlenül, a Ráth-szanatóriumban fekszem. Andor.“ A „fekszem“ – -szónál, mikor írta, megállott. De aztán úgy hagyta. Ez a „fekszem“ a -„vagyok“ helyett, ez egy második „okvetlenül“ volt a szemében. Jó lesz -ez így. - -– Ha elköltözött onnan, a házmester majd megmondja az új lakását. -Siessen, menjen villamoson a Rottenbiller-utca felől… - -– Választ hozok? - -– Nem. Hogy okvetlenül jöjjön el a… a hölgy. Csak ezt mondja. Ha nincs -otthon, hagyja ott a levelet. - -Ebéd után sem kelt fel az ágyból. Ha jön a Csirke, találja így. Egy -kicsit elszenderedett egy óra felé. Nagyot riadt a kopogtatásra: - -– Szabad. - -Révész úr lépett be. „Ejnye“ – gondolta Andor. – „Mi ez? Véletlen? -Révész úr épp akkor jön ide, mikor a Csirkét várom?“ Azóta se látta, -mióta a szavát adta neki, hogy nem beszél többé a Csirkével. - -Révész úr köszönt és leült az ágy mellé: - -– Ön beteg? - -– Úgy van – mondta Andor. - -– Régóta fekszik itt? - -– Óh… nagyon régen. - -– És… ha szabad kérdeznem, mi baja? - -Andor nyugodtan felelt: - -– Húsmérgezés. - -Révész úr illő tisztelettel fogadta ezt a nagy betegséget. „Nem -hazudtam“ – gondolta Andor – „ha volt valaha hús megmérgezve, az én -húsom volt az.“ - -– Doktor úr, – mondta Révész, hosszas tisztelet és hallgatás után – -Mariska megkapta az ön levelét. - -A régi becsületszóval már Révész úr sem törődött. Mi haszna volna, ha -most ezzel előhozakodnék? - -Andor a plafont nézte. „Odaadta neki a levelet. Őt küldte.“ Szánakozó, -megbocsátó merengés derült a szemében. Az ajkára vigyázott, ez ne -áruljon el semmit. - -– Mariska engem küldött ide, hogy megtudakoljam, mi baja. És hogy jobban -van-e. - -Mozdulatlanul felelt a párnáról: - -– Jobban vagyok. - -Hallgattak. Aztán ezt mondta Révész úr: - -– Mariska nem is tudta, hogy ön beteg. - -Andor nem felelt. Révész nehézkesen szólt: - -– Nem látták már régen a Moulinban. - -– Igen. Gyászban voltam… aztán beteg lettem. - -– Remélem, nem súlyos. - -– Nem. - -Hosszas hallgatás következett. Aztán Révész úr fölkelt: - -– Hát – mondta – majd referálok Mariskának. Ő nem jöhet, mert próbái -vannak, félháromkor szabadul a színháztól. - -– Ő adta önnek a levelemet? - -– Igen. - -– És nem üzent semmit? - -Révész úr nem mert hazudni: - -– De igen… azt üzente, hogy ha ön valamit akar tőle, legyen szíves -megmondani nekem. - -Udvarias, előkelő és kimért akart lenni. A különbség, ami az ágyban -meztelenül fekvő és az ágy mellett felöltözötten álló ember közt van, -lehetővé tette ezt még Révész úrnak is. - -– Hát kérem, – mondta Andor – mondja meg neki, hogy vele személyesen -akarok beszélni. - -Révész úr nyelt egyet. Talán most jó volna figyelmeztetni a régi -ígéretére… De éppen ez volt az, amit lenyelt. Boldog emberek, akik az -ilyen üzenetet el merik hallgatni, vagy el merik ferdíteni a nő előtt! -Milyen nyomorúság, hogy ezt ő szóról-szóra meg fogja mondani, mert nem -lehet másképp, mert itt az ágyban egy nála nagyobb hatalom fekszik, mert -ő csak kegyelemkenyéren él. Még mindig ez az igazi, ez itt az ágyban, és -nem ő… - -– Kérem – mondta rosszkedvűen. – Meg fogom mondani. - -Az ajtóhoz ment: - -– Magamat ajánlom. - -– Ajánlom magam – felelt Andor, a plafont nézve. - -Révész úr elment. „Megint együtt élnek“ – gondolta Andor. „Igaza van. Én -elmentem, eltűntem… Nem fog eljönni.“ Nem nagyon bánta. Csak épp, hogy -félrehúzta a száját: „Kedves lány volt“. Aztán: „De hát akkor minek -küldte ide ezt az embert?“ Vagy hazugság az egész? Révész úr elfogta a -levelet és magától jött ide, szimatolni? - -Félötkor bejött a vörös Jolán: - -– Egy hölgy van itt. - -– Várjon – szólt rá Andor, kefét és fésűt vett elő, rendbehozta magát. – -Tegye a papucsot a szekrénybe. - -Az ápolónő rendet csinált. - -– Bejöhet a hölgy. - -– Tessék… - -Ajtót nyitott a Csirke előtt. A Csirke erőltetett mosollyal, halaványan -lépett be. A vörös Jolán felcsavarta a villanyt és kiment. - -– Mi az? – mondta a Csirke, egészen rosszul utánozva a közömbös -társalgó-hangot. – Maga beteg? - -– Ülj le ide. - -Szék állt az ágy mellett. A Csirke leült, szemben a fiú arcával. -Mosolyogni szeretett volna, de az okos kis lányok gyógyíthatatlan -szerelmessége eltorzította az arcát. Furcsa vértanu-mosoly ez, a -legostobább férfi előtt is átlátszó, ha eszes nő csinálja ezt a -komédiát. Csak ostoba nők tudják ezt jól csinálni. A Csirke nem tudta, -és érezte, hogy nem tudja. A fiúban felkerekedett a nagy önbizalom. -Itt-vergődése óta először érezte magát megint királynak, -elkényeztetettnek. Mosolygott a lányra: - -– Miért küldted a Révészt? - -– Mert. - -A lány is érezte, hogy ő van alul. És érezte, hogy ezt nem bírja -titkolni. És jött, már itt is volt a kérdés, amitől félt: - -– Már nem szeretsz? - -Még mindig azzal az eltorzult fiús kis arccal nézett rá: - -– Nem. - -– Kezet se adtál. - -– Adok. - -Előrehajolt, hideg, sovány kis kezét a fiú kezébe tette. Korán akarta -visszahúzni. - -– Ne húzd el. - -– Nem húzom. - -Próbált nyugodtan Andor szemébe nézni, de a szájaszéle megmozdult, -akaratlan kis rezzenéseket tett, a szeme erőltetetten nyilt volt, – ezt -nem bírta még másodpercekig sem. Elvörösödött, mint egy szűz, és -elfutotta a könny a szemét, mint egy iskolásgyerekét. - -– Gyere ide… - -Magához vonta Andor, kis forró arcát a magáéhoz szorította, olcsó-szagos -haját megsimogatta. Lehúnytan meg-megrezzenő szemhéjait és félignyitott -száját megérintette az ajkával. Erre megrebbent a Csirke, de most -dacosan kapta magához a fiú és szájon csókolta. Ő is behúnyta a szemét. - -– Minek… ez… minek ez? – reszketett a Csirke szája az övén. – Mit -akarsz… hagyjál… minek ez? - -Elhúzta magát, visszaült a székre. Az arca ettől a másodperctől is -fáradt és rémült lett. Ki volt pirosodva, egész lénye az Andortól való -menekülést és elhúzódást fejezte ki, csak nagy szürke szeme fénylett rá -sóvárgóan, mint valami tiltottra, ami most már nem, nem, nem lesz az -övé, ha belehal, akkor sem. Andor feléje fordult a párnán: - -– Már nem szeretsz? - -– Nem. - -A fiú mosolygott: - -– Nem szeretsz? - -A Csirke szeme külön életet élt, ment a maga gusztusa után, mohón, -vizsgálódva, anyásan, imádóan, – de a szája mást mondott, -erőltetett-kényszerűen: - -– Nem szeretlek. - -– Hazudsz. - -– Nem, nem. - -Behúnyta a szemét, megrázta a fejét, mintha a szemsugarait akarná -lerázni magáról. Aztán erősen összeszorította a szemét, úgy nyitotta -csak ki, mint aki most újfajta módon akar nézni, közömbösen. Kínlódott a -Csirke, de erőt mutatott, okosságot, sőt olyasvalamit, amire azt is -lehet mondani, hogy férfiasság. - -– Visszamentél a Révészhez? - -– Vissza. - -– Őt szereted? - -Felvetette a fejét: - -– Igen. - -– Engem nem? - -– Nem. - -Most már nem bánta szegény Csirke, hogy az arca mindazt meghazudtolta, -amit mondott. Ezeket a pillanatokat nem is bánják az okos nők. Az arccal -mindent elárulni, amit nem bírnak eltitkolni, a beszéddel pedig hazudni, -– és ezzel az egésszel, a kettőnek együtt való hatásával kifejezni azt, -hogy: „szeretlek, de erőszakot teszek magamon, mert nem akarlak -szeretni.“ - -Andorban megmoccant a régi hiúság: - -– Nem tudnál… engem megint szeretni? - -– Nem. - -– Ha nagyon kérnélek… - -Kedvesen, biztonsággal nézett rá. A Csirke megrázta a fejét: - -– Nem… nem… nem… nem… nem… - -És pislogott a tolakodó könnyek alatt. - -– Soha többé! – mondta elkeseredetten, fölkelt és az ablakhoz ment. Ott -letapogatta a két szemét a zsebkendőjével, nem nagyon titkolva ezt, -mindegy, akár látja Andor, akár nem. Aztán visszament az ágyhoz: - -– Bocsásson el. - -Andor valami belátásfélét érzett. „Nincs jogom, hogy keserítsem a kis -életét.“ Nagy, emberi szeretetet érzett a fájdalma iránt, mintha az nem -is neki szólna, – az okosságát és az erősségét tisztelni kezdte: - -– Elbocsátalak, fiam. Te egy… drága kis okos lány vagy. - -A Csirke úgy nézett rá, mintha kérdezné: „Mi ez? Gúny, keserűség?“ - -– Nem, nem, – felelt a tekintetre Andor – én belátom, hogy én bolond -vagyok… akaratos, szeszélyes voltam… vagyok… és te oly derék, okos -gyerek vagy… - -Sokáig hallgattak. Aztán Andor ezt kérdezte: - -– Mondd… úgy-e most téged lenn vár a Révész? - -A Csirke nyiltan nézett rá: - -– Igen. - -– Esküszöl? - -– Esküszöm. Ha akarod… felhívhatom. - -– Isten ments. Csókolj meg, és menj. - -Most tanácstalanul állt az ágy mellett a lány. Elvégre mindennek a -világon van határa, és ezt rettenetesen és fájdalmasan szerette, ezt a -fiút, ezt a nehéz, nehéz fiút. Ezek azok a pillanatok, amikor a nő -okosabb tud lenni, mint a férfi. - -– Megyek – mondta, legyilkolva magában minden gyöngeséget, megrettenve -új, hosszú szenvedésektől. – Megyek. - -– Csókolj meg. - -Az ágyhoz lépett, két könyökét a fiú arca mellett a párnába nyomta, két -kezével megérintette Andor arcát jobbról és balról. A szemébe nézett, de -összehúzott szemmel, mint ahogy jól, de nagyon jól megnéznek valakit; a -feje megmozdult lassan, jobbra-balra, mintha szeliden tagadna valamit, -mintha mondaná: „nem… nem… hát soha… soha…“, aztán elgyöngülten -bocsátotta le az arcát a fiú arcára, furcsa nagy orrával oldalt kerülve -Andor orrát, hogy a szájához férhessen, és megcsókolta szomorú-tapadóan, -búcsúzóan, minden érzéki gondolat nélkül, lehúnyt szemmel, az ajkába -szorítva minden kis akaraterejét és önvédelmét, hosszan, hosszan. Aztán -felegyenesedett, megfogta a fiú kezét, előbb a forró arcához szorította, -kezet csókolt neki és szaladva ment ki a szobából. - -Már rég csukva volt mögötte az ajtó, mikor Andor ezt mondta magában: -„Igazad van.“ - -Vacsora után ujságot olvasott, mint szokott, aztán eloltotta a lámpát, -de nem tudott elaludni. Ez már rég nem történt vele. Ide-oda fordult a -párnán, a hűvös csücskét hajtotta a feje alá, hiába. Másfél órai -küzködés után lámpát gyújtott és csöngetett. - -– Veress főorvos urat kérem – mondta az ápolónőnek. - -Háromnegyedórát várt így, míg a főorvos bejött hozzá: - -– Na mi az? Mi baj? - -– Nem tudok aludni. Morfiumot kérek… - -A főorvos gyöngéden a homlokára tette a kezét: - -– Mi az? Fölizgatta valami? - -– Nem. De… - -– Nem, de igen. Mi? - -Leült az ágya szélére. Megfogta a kezét. Ez végtelenül jól esett -Andornak. - -– Nyugodjunk meg – mondta és aludjunk szépen. - -A fiú szégyenkezve nézett rá: - -– Nem lehetne… egy csöpp morfiumot?… - -A goromba doktor megsimogatta a kezet, amit a kezében tartott: - -– Édes fiam, – mondta – a morfium szent dolog. Ha ez nem volna, akkor én -már rég földhözvágtam volna a diplomámat. El fog maga aludni morfium -nélkül is. Tudja, hány operált beteg fekszik itt maga körül? - -A fiú szomorún nézett rá. - -– Tizenhét, édes fiam. Tizenhét operált betegünk van. És amelyik nem tud -elaludni, az most mind nyög és síránkozik és jajgat… Ilyenkor kezdek én -végigjárni az egész házon… és fél egy van, mikor végzek… Ezeknek adom én -a morfiumot, nem ilyen kényes uracskáknak, akik nem tudnak aludni… Itt -most ez az egész ház csupa sírás és nyögés, fiam. Csak egyszer jönne így -velem este… vacsora után… - -A kezébe vette a Pravaz-fecskendőt, szeretettel nézte: - -– Ha ezt meglátják, nevetni kezdenek az örömtől. Maga örüljön, fiam, -hogy elalszik enélkül is… - -Megsimogatta a fejét, elment. - -A reménytelen-hosszú, félig világított folyosókon csak az a néhány -ápolónő hallotta a megoperált emberek hangját, aki véletlenül valamelyik -ajtó előtt állt. De ez a nagy, háromemeletes embermészárszék most a -fájdalmak és vérző kínok kaszárnyája volt, így este, az éjszaka -közeledtével. Álom helyett sajgások és fájások ébredtek és lüktettek a -sok betegben, akik a kés alól kikerülve halványan-mozdulatlanul feküdtek -a cellákban. Lesoványodott arcukból kimeredt nagy-kérő szemekkel várták -a doktornak ezt az éjjeli körútját, mikor a Pravaz-fecskendővel -végigmegy az egész házon… Szegények megérezték, mikor a szomszédjukhoz -nyitott be, hallották az ajtó zörejét, a tompa egy-két szó beszédet, -tudták, hogy most majd ők következnek, és tikkadt szájukat nyitogatták, -beesett szemeik fényt kaptak. Öreg urak is sírni szerettek volna -ilyenkor. És mikor benyitott végre hozzájuk, feléledten és sóvárogva -néztek rá, remegve húzták ki karjukat a paplan alól, az imádott morfium -felé, ami elállítja a fájást meg a szomorúságot, és álmot hoz, édes, jó, -nyugodt és mély álmot… - -És a goromba doktor, mint minden éjjel, ma is ment szobáról-szobára, -keveset beszélve, megfogva a legyöngült és elsoványodott karokat, -megszúrva őket gyors és hirtelen visszarántott mozdulattal, beoltva a -nyomorultakba a vigaszt, a nyugalmat, a menyországot, s aztán ment -tovább a hosszú folyósón, tovább, egyre tovább… És ahogy ment, mögötte -mindig egy jajgatás hallgatott el, szemek csukódtak le és vérző testek -csöndesedtek el. Egyre nagyobb lett a csönd a folyósókon, míg végre egy -óra körül minden és mindenki elhallgatott és a varázsló némán, egyedül -jött le a lépcsőn a nagy csöndességben. A földszintre ment le a -szobájába. Akkor már talán ő volt az egyetlen éber emberi lélek ebben a -nagy fájdalom-raktárban. Levetkőzött, lefeküdt, és fáradt testével -végigízlelve a friss ágyat, könyv után nyúlt. A szoba csöndjében, kis -lámpája szelíd fénye mellett lassan kezdte felvágni a könyv lapjait, -meg-megállva egyes oldalaknál, ahol érdekesebb szavak tartóztatták fel a -szemét. - -Akkor már Andor is mélyen és nyugodtan aludt. - - -XVI. - -Az olvadás napjai után, mikor már felszáradt az aszfalt, az orvosok -figyelmeztették, hogy a kórházi életnek ez a megszokása tulajdonképpen -újabb betegség. Jelentéktelen sebének már a helyét is alig lehetett -látni, az általános állapota pedig olyan jó, hogy nemcsak el lehet, de -el is kell mennie innen. Azt ajánlották neki, hogy utazzék el valahová a -Rivierára, ahol üzletszerűen süt a nap. Még hetekig tanulmányozott -mindenféle túlzó fürdőprospektusokat, amiket a doktor adott neki, de nem -tudott határozni. Végül már valami egészségtelen ravaszság fejlődött ki -benne: szinte a markába nevetett, mikor újra meg újra sikerült az -ittmaradását meghosszabbítani. De azért este nyugtalan volt, érezte, -hogy ez örökké nem tarthat. Egyszer csak el kell mennie ezek közül az -emberek közül, akik a mesterségüknél fogva oly jók voltak hozzá, akik -közt védelmet érzett. A letört és kimerült léleknek nehéz ebből a -menedékből megint kilépni a verekedő és siető világba. - -Egy napon névtelen levelet kapott. Nőírással volt írva, a szigeti -lakására címezték, onnan küldték utána ide. „Tisztelt doktor úr!“ – -mondta a levél – „ön érdemtelenekre pazarolja barátságát. Somogyi Endre, -aki az ön szeretőjét, Gyulai Olgát főzi, önt mindenütt nevetségessé -igyekszik tenni, amennyiben azt terjeszti, hogy ön öngyilkossági -kísérletet követett el volt menyasszonya miatt. Ezen ronda zsidó pénzért -feleségül akarja venni az ön levetett babáját.“ - -„Jóakaró X.“ – aki ezt a levelet „tisztelettel“ írta alá, bizonyára más -hatást várt, mint amit a levél tett. Andor szelíden nézett az írásra. -Nagy megbocsátás áradt belőle, mikor végigolvasta. Sajnálkozással, sőt -igazi részvéttel gondolt „szeretőjére“, Gyulai Olgára, akinél ez az új -állapot világosan a vergődés egy momentumának látszott. Nem tudott -haragudni „ezen ronda zsidóra“ sem, aki a nyomorult életét mentette, -építette, el akarván venni Olgát, ha már Irmát nem kapta. És meg tudta -neki bocsátani, hogy őt nevetségessé akarja tenni, mert ebből az -látszott, hogy Somogyinak küzdenie kell Olgánál az ő emlékével. Ez, -tudja Isten, jól esett neki. - -Ki írhatta a levelet? Fogalma se volt róla. De igazában nem is nagyon -érdekelte ez. A levelet a színház írta. Mint ahogy az államnak van -hivatalos lapja, úgy a színháznak e levelek összessége a hivatalos -közlönye. Napról-napra megjelenik, bár mindig csak egy példányban: az -érdekelt fél számára, de éppoly pontosan közli a kinevezéseket, az -elcsapásokat, a kitüntetéseket és a változott személyi állapotokat, mint -amaz. Aki, mint Andor, valamiképpen egy színház kiterjedt életének -körébe kerül, az soha többé ne féljen attól, hogy tájékozatlan marad. -Ott nincsenek becsapott férjek és félrevezetett asszonyok, ott csak tűrő -férjek és okos asszonyok vannak. Ott nincsenek titkok, csak hallgató -emberek. A névtelen levélírásnak ez a szorgalmas üzeme éppúgy -hozzátartozik a színházhoz, mint maga a színjátszás. - -Elhatározta, hogy mielőtt innen elmegy, idehívja egyszer Rácz Miklóst. A -sok-sok lény közt, aki a szanatórium csukott melegházi életén kívül -nyüzsgött, akiket elhagyott és rég nem látott, ez az egy volt a szemében -ember. Ezt kívánta és szerette, bár érezte, hogy megbántotta, s hogy az -ilyen bántás a férfias lélekszerkezetben összetör valamit, ami nem -forrad. Ha Ráczra gondolt, akkor az ő könnyű megbocsátó-képessége -beteges gyöngeségnek tűnt fel előtte. Szépnek azt tartotta, ahogy a Rácz -Miklósok vannak megteremtve: ezekben nem görbül semmi, hanem minden -mindjárt törik. Nyomorúság, elgörbült érzésekkel élni tovább. -Kiegyengetni egy viszonyt, ami elvesztette a szűz egyenességét. Mint a -kövön egyenesre kalapált görbe szög, olyan aztán az ilyen viszony: ha -ütnek rá, összecsuklik a beteg pontján. És mégis: meg kell próbálni még -egyszer. Nem könnyű lemondani a vastag szemüvegéről, a vörösre mosott -kezéről, a megnyugtató nyerseségeiről, a tanáros-katonás -jóhiszeműségéről. Meg kell próbálni. - -Szinte asszonyi ravaszság volt az benne, hogy nem ő akarta felkeresni -Ráczot, hanem ide akarta kéretni, a kórházba, ahol oly nagy a hatalmi -különbség a beteg és a látogató közt. Ha elmegy hozzá, ki van téve -annak, hogy kiüzen: nem fogadja. De ha egy beteg hív valakit a kórházba… - -Levelet írt neki. Nem is volt kétséges, Rácz azt felelte, hogy eljön. -Andor levelében előfordult ez a mondat: „hosszú hónapok óta betegen -fekszem ebben a kórházban“. - -Vacsorával várta. Vasárnap estére ígérkezett és Andor tudta, hogy a -vasárnap-esték Rácz életében a jó vacsoráknak vannak szentelve. Tudta, -hogy szereti a spárgát, ezt rendelt neki. És francia pezsgőt hűttetett -be. Türelmetlenül várta, az órát nézegette, a bútorokat igazgatta a -szobában. Nem öltözött fel, hálóingben, pizsamában volt, az ágyon akart -feküdni, mikor Rácz jön. Meg akarta játszani a beteget, hogy a részvéten -keresztül nyerje vissza a barátságát, s hogy ezzel a helyzeti -szánandóságával expiálja a keserű hetykeséget, amellyel mult életében – -„első életemben“, így nevezte – megsértette. Fél nyolckor a vörös Jolán -jelentette, hogy egy úr van itt. - -– Tessék – mondta az ágyról. A szíve megdobbant, s úgy érezte, hogy ezt -a komoly embert jobban szerette, mint bárkit a világon. - -Rácz zavartan jött be. Az ágy szélére ült. - -– Hónapok óta vagy beteg? - -Andort belül elöntötte a sírás. Nem felelt. - -– Mi bajod? - -Nagy-későre szólt: - -– Húsmérgezés. - -Rácz szétnézett a szobában: - -– Mért nem hívtál előbb? - -Andor a keze után nyúlt: - -– Azt hittem, haragszol. - -– Dehogy haragszom – mondta Rácz, de kelletlenül rándult meg az arca. - -Andor őszintén kezdett beszélni: - -– Bolond feldúlt ember voltam. Most majd másképp lesz. Kómikus volna, ha -folyton bocsánatot kérnék tőled. Szokjál meg így, amilyen vagyok… én már -ilyen vagyok… - -– Ez a baj – mondta Rácz, és fölkelt az ágy széléről. - -– Tudom. De segítek rajta. - -Rácz megállt, ránézett. A szemüveg hitetlen volt: - -– Nem lehet ezen. - -– Dehogy nem. Új élet, új emberek… minden új… - -Rácz meglátta a terített asztalt: - -– Vendéget vársz? - -– Igen. Téged. - -– Kár – mondta. – Nem vacsorázhatom itt. - -– Miért? - -– Várnak. - -– A fekete hölgy? - -– Az is… Csak egy percre jöttem. Azt hittem, valami komoly bajod van. - -Andor kiült az ágy szélére: - -– Hát… az jobb volna? - -– Ejnye… megint kezded? - -Bosszús volt. A kalapját kereste a szemével. - -– Hát… ha el kell menned, – mondta Andor elfogódottan – mit csináljak… -Erőszakkal nem tarthatlak itt. Ha nem akarsz. Pedig spárga van. - -Most mosolyodott el először a szemüveg. - -– És sárgacédulás Clicquot. - -Megtalálta a kalapját. Andor fölkelt az ágyból. - -– Nézd – mondta, érezve, hogy ez most el fog menni – én itt -megváltoztam, kigyógyítottam magamat… Más ember akarok lenni. Ne hagyj -el. Ne hagyjatok el. - -Ráczot ez idegessé tette: - -– Kérlek, – mondta – hagyd ezt… ne csinálj jelenetet… - -– Nem csinálok, de… - -Izgatottan ment hozzá: - -– … de hogyan másszam ki a rongy régi életemből… ha te nem segítesz -rajtam? Nekem nincs senkim, csak te. - -Rácz nem szerette ezeket a szépített mondatokat. Kínlódott tőlük, mint a -szemérmes ember a bókoktól. Izzadt már. - -– Ne… ne… – mondta zavartan – ezt úgy se lehet most itt elintézni. -Örülök, ha megváltozol, de… most itt… nem… - -Andor elkomorult szemmel nézett rá: - -– Így beszélsz velem? Egy jó szavad sincs? - -– Hagyj engem, – tört ki Ráczból a kínlódás – én nem vagyok színész… Ha -valamit akarsz, mondd meg. De ez gyerekes, ez a nyavalygás. - -– Köszönöm, – mondta Andor – nem akarok semmit. - -Rácz látta, hogy meg van bántva, de fellélekzett. - -– Ha szükséged van rám… – kezdte. - -– Köszönöm, nincs. Már nincs. - -– Nagy türelem kell hozzád. És nem nagyon látom, hogy megváltoztál -volna. - -– Ahogy akarod. - -– Hát… Isten áldjon meg. - -– Isten áldjon meg. - -Fel-alá járt a szobában, mialatt Rácz elment. Kezet se fogtak. Sokáig -járt fel-alá és érezte, hogy nem Rácz a hibás, hanem ő. De valami jóleső -szomorúság fogta el arra a gondolatra, hogy most már megint teljesen -egyedül van. Ez megy ki a tavaszi vasárnap estébe a török-szemű -hölggyel, ez nem olyan ember, aki itt most szentimentális -barátság-felújítást tudna játszani. Hogy is várhatta ezt tőle? „És mért -keresem én úgy az ilyen komédiákat?“ - -Megvacsorált egyedül és megivott egy félüveg pezsgőt. Mikor a vörös -Jolán bejött, hogy leszedje az asztalt, már megint az ágyon feküdt. - -– Jolán, – mondta neki – az a félüveg pezsgő a magáé. - -– Köszönöm – mondta ez és kicipelt mindent. - -– „Még két nap“ – gondolta Andor az ágyon. Úgy volt, hogy két nap mulva -megy innen el. Már volt szobája a szigeten, Julit küldte ki -kvártélycsinálónak, csak arra ügyelt, hogy a régi szobáját ne kapja -vissza. - -Tíz perc mulva visszajött a vörös Jolán. Odament hozzá, az ágy széléhez: - -– Nem tetszik semmi? - -– Nem. - -Jolán vasárnapiasan volt öltözve, és mintha a vasárnap tiszteletére -szemtelenebbül is nézett volna, mint hétköznapokon szokott. Jól megnézte -Andort és igen közönséges mosolyra húzódott a szája. Andor egyideig -figyelte, aztán megszólalt: - -– Mit néz? - -– Semmit. - -De a mosolya még szélesebb, még asszonyosabb lett. És nem mozdult a -helyéről. - -– Mit akar? - -Jolán intett a fejével: - -– Én? Maga mit akar? - -Eddig mindig nagyságos úrnak nevezte. Most először mondta neki, hogy -„maga“. Félreértette a fiú kérdéseit, azt hitte, hogy ezek esetlen -bevezetések valamihez, ami így az ő meggyógyult és távozni készülő -betegeinél szinte szokás volt. Andor megértette és az első pillanatban -goromba akart lenni. De aztán eszébe jutott, hogy ő megváltozott. És -elvégre is, mi sértő van abban, ha ez a csinos cselédféle nő odakínálja -magát? A szemérmetlenség miatt bántódjék meg? Mi ő? Pap? Családapa? És -az, hogy pénzt akar, hogy pénzért mosolyog, csak természetes. Szegény -Jolán, egész héten dolgozik, mint az állat. Még ezt se? - -Megfogta a kezét: - -– Édes Jolánkám, – mondta neki – nem akarok semmit… bár akarnék… de nem -akarhatok… - -Jolán karrikirozta az arcán a csudálkozást: - -– Was Sie nicht sagen! Nézd csak! - -A fiú mosolygott rá: - -– Jól van, Jolánkám. Ha majd már nem leszek itt. - -Jolán leintett a levegőben, mint aki ezt már néhányszor hallotta. - -– Jó, jó, – mondta – nem vagyok megsértve. - -De valahogy mégis meg volt sértve. Mintha még el is vörösödött volna -kissé, nem magától a visszautasítástól, hanem annak gyöngéd és atyáskodó -módjától, ami őket legjobban bántja. Andor megérezte, hogy elégtétellel -tartozik neki. - -– Gyere ide, – mondta neki, mikor az elment az ágytól – meg akarlak -csókolni. - -– Hohó! – mondta Jolán diadalmasan. – Azt nem, fiacskám. Azt nem! Még -mit nem? Jojcakát. Azt igen. - -És kiment. „Hála Istennek“, – gondolta Andor – „most legalább győzött.“ -Aztán, egy-két perc mulva: „Ostoba vagyok. Mért csináltam ezt? Betegség -ez? Hogy van az, hogy nem kellett? Ezt Rácz nem csinálta volna…“ - -Harmadnap reggel a kövér Juli minden holmiját elvitte. Utcára -öltözötten, bankó-csomóval a zsebében fel-alá járt a napfényes szobában, -amelyet el kellett hagynia. Lenn már várta a kocsi. Elbúcsúzott a -szobától és egészen elérzékenyülve ment le a lépcsőn, a főorvos -rendelője felé. A hallban fejet bólintott néhány tolószékes beteg felé, -akiket nem ismert, de akiknek köszönni szokott a vízgyógyban. A -főorvostól kijövet boldogtalannak érezte magát. A nagy kapun égő -délelőtti nap ömlött be, gyerekek ugráltak el a kapu előtt, kiabálva és -egymás feje után kapkodva. Parasztszekér zörgött el arra. Nyitott -konflis várt rá, a kocsis a hágcsón ült, s fejét a kocsi ülésére hajtva -aludt. Mikor kilépett a hűvös kapualjból a fényes gyalogjáróra, -megütötte az orrát a meleg, porszagú utcalevegő, megrohanta a fülét az -utcalárma. - -– Bácsikám – mondta az alvó kocsisnak, s miután az a hangra nem ébredt, -gyöngéden táncoltatni kezdte alatta a kocsit a rugón. - -És mikor az a kalapja után kapkodott: - -– A Margitszigetre megyünk. - -Beült a kocsiba. Nagyot, igen nagyot lélekzett. „Előre, új élet“ – -mondta magában. Az első sarkon egy nő ment át, olyan feltünően -hasonlított Ellára, hogy dobogni kezdett tőle a torka. Utána csavarta a -fejét, aztán rájött, hogy nem az. De ugyanabban a pillanatban két nő -jött a szögleten, az egyik alacsony és öreg volt, de a másik, hát ez -bizonyos… És mikor elment előttük a kocsi, ez se volt az. „Mi ez?“ – -mondta rémülten. Megállította a kocsit és felemeltette a kocsifödelet. -Hátradőlt és nem nézett semerre. „Ostobaság“, – gondolta – „és különben -is, a tengerparton vannak.“ A kocsis hátát nézte. Aztán kigombolt két -gombot a mellényén, jobbkezével az inge alá nyúlt a melle balfelén és -ujjahegyével gyöngéden megkereste az alig érezhető kis forradást. -Mialatt tapintotta, forró tenyere ráborult a szívére és érezte a rendes, -erős, fiatal verését. - - - - -HARMADIK RÉSZ. - - -I. - -A dús nyári zöldbe borult szigeten cél nélkül élt. Mikor reggel fölkelt, -nem tudta, mivel fogja eltölteni a napot. Mikor este lefeküdt, nehezen -tudott volna számot adni arról, mit csinált egész nap. Mégis telt az -idő, bár nem egyenletesen, hanem úgy, hogy néha vonszolta magát, néha -meg nekifutamodott. Ilyenkor három-négy nap is eltelt úgy, hogy azt se -tudta, hányadika van, s nem tudott volna pontosan visszaemlékezni a -tegnap és a tegnapelőtt kis eseményeire. Ezek a futó időszakaszok -egybeolvadtak a napnál nagyobb egységekké és ilyenféle neveket kaptak a -fiútól: „azok a meleg napok“, vagy: „amikor napokig olyan esős idő -volt“. Mint a falutornyok a síkságból, csak a vasárnapok emelkedtek ki -az idő egyhangúságából. Azt, hogy vasárnap van, mindig észre kellett -venni, s ez arra volt jó neki, hogy az idő telését méricskélje vele. -„Megint elmult egy hét.“ Vagy: „Ez már a harmadik vasárnap, mióta -kijöttem.“ A szigeten való ezt a létezést még hozzászámította a testi és -lelki lábbadozásához. Folytatta a félfürdőket és az alkonyati langyos -zuhanyokat, s mikor így fürdő után lepedőbe burkolva ült a fürdő -termében, egész testén érezve a kellemes és nyugodt hűvösséget, az ősz -jelent meg előtte, mint a régi élet új határa. A krízist, amelyen -átment, egészen ki kell heverni, nyáron a testet kell megedzeni, ősszel -majd bemegy lakni a szülői lakásba és akkor minden másképpen lesz. Az -ivástól, virrasztástól, izgalmaktól és gyötrődésektől felborzolt -idegrendszere fokonként gyógyult; a nyugalommal együtt vigasztalás -szállt belé és minden nappal érezhetőbbé vált a bánatának a megenyhülése -is. „Nem hittem volna, sohse hittem volna“ – mondta magában este, mikor -jóízű álmossággal feküdt az ágyában az utolsó cigarettát szíva. – -„Nyomorult dolog,“ – gondolta – „hogy a lelkem a bőrön és a belekben -gyógyul… a sok hidegvíz, fürdő, a diéta, a hashajtók…“ Megalázó öröm. -Szégyelte magát a saját bánata emléke előtt. Mintha megcsalta volna azt, -ami benne nemesebb volt: a fájdalmát, azzal, hogy orvul, szinte a háta -mögött gyógyítgatta a testét, ennek a fájdalomnak a szennyes földi -tokját, a léleknek ezt az önző, ostoba, zsarnok feleségét. - -Egyszer lármás fiatal fiúk és lányok közé keveredett délután, a szigeti -romok környékén. Valami kiránduló-társaság volt ez, és a gyerekek oly -szépek, mozgékonyak, barnák, csillogók és hangosak voltak, hogy hirtelen -az az érzése támadt: ő megtört öreg ember közöttük. „Annyi bizonyos, -hogy a hangomnak volt valami fényes csengése, ami most nincs meg.“ -Eleinte azt hitte, hogy a sok cigarettázástól van ez a szordina a -hangján. De aztán rájött, hogy önkéntelenül is halkabban beszél, mint -azelőtt. A pincérek néha kétszer is megkérdezték, hogy mit mondott, -mikor a vendéglőben ebédet rendelt. És egyszer, mikor kocsin jött ki a -szigetre, a kocsis visszafordult a bakon: „Hova tetszett mondani?“ A -kiránduló fiataloknak a száját figyelte, mert otthon, a tükörben -észrevette, hogy a szája vonala a két sarkában egy gondolatnyit lefelé -húzódott. Azonkívül a szemhéja valahogyan egy hajszálnyival még -mélyebbre ereszkedett, nem ugrott fel rugalmasan. Olyan volt, mint a -megromlott kis ablakredőny, amelyet nem lehet egészen felhúzni. És -ezeknek a tizenhat-tizennyolc éves fiataloknak mind nyitott szemük volt, -némelyiknek olyan, mint a madaraké: nagy fekete csillag. Mikor ezek -közül visszafelé sétált, találkozott Kornély Margittal. Margit nagy -társasággal jött feléje a széles főúton. Andor lekerült egy mellékútra, -még mielőtt köszöntő-távolba jutott volna. Ott az az érzése volt, hogy -Kornély Margit látta őt, sőt azt is észrevehette, hogy elkanyarodott -előle. „Huszonöt éves leszek,“ – mondta magában, mikor a fiatalok énekét -hallotta a távolból – „nem volna szabad fáradtnak és öregnek hatnom ezek -közt“. Az alkonyatban ez a vidáman távolodó ének elkísérte a vendéglőig. -Közben egyszer megállt a magas bokrok közt és utánuk figyelt. -„Csúfoltok?“ – kérdezte elszomorodva. Akkor napokig csöndeskén élt és -már reggel sóhajtott, rögtön a felébredés után. Ezek voltak „azok a -napok, mikor olyan esős idő volt“. - -Egyszer, mikor „azok a meleg napok“ voltak, délelőtt egy túlhevített -hordár lépett be hozzá. Gyöngyös homlokkal, méla-irígyen nézett szét a -hűvös szobában és átadott egy selyempapirba takart fehér rózsát. A rózsa -mellett sötétkék levél volt, lilatintás írással. „Istenem… Olga…“ Furcsa -ez: ő új életet él, és a régi élet erről nem akar tudomást venni. A régi -élet folytatja magamagát: Kornély Margit sétál a szigeten a négy csengő -aranykarikával, Olga fehér rózsát küld… és egy skatulyából, az ötvenes -csomagból, megint jön egy sötétkék levél. A szöveg rövid volt: fojtott, -tragikus, affektált, olgás. „_Egy szót. Utoljára. Holnap._“ Ez alatt még -az O. betű sem volt ott. - -– Választ vár? - -– Csak szóbelit: igen, vagy nem. - -Ránézett a fáradt hordárra, aki vörös homlokát törülte. Talán ha hetyke -legény lett volna ez a hordár, már meg is kapta volna azt, hogy „nem“. -De így eszébe jutott, hogy ő más ember lett és a mások szenvedését -ezentúl már tudomásul veszi. - -– Igen – mondta neki. - -Másnap, csak úgy találomra, kiment a déli hajóhoz, amellyel tavaly Olga -érkezni szokott. A nagy hőségben igen kevesen jöttek a hajón, de Olga -köztük volt. Fehérbe volt öltözve, megint a régi, hintázó-hosszú -lépéseivel jött végig a fahídon és megint kinézett oldalt a sárga -folyóra, amelyen az égő déli órában brilliántok és apró naptányérok -karikáztak vakítóan. Olga szép volt és méltóságteljes. Úgy viselkedett, -mintha tegnap is találkoztak volna. Vörös napernyő alatt jött, ez alatt -nem látszott, hogy elpirult volna, mikor Andort meglátta. - -– Kedves, hogy gondolt rám – mondta a fiú, miközben nagy fák alá -vezette, a hűvös árnyékba. Egy padra ültek. A lány itt becsukta a vörös -napernyőt és ettől elvesztette egészséges arcszínét. Halavány volt, a -szeme törődött. A füle furcsa, áttetszőn-sárgás a szénfekete, dús haj-ív -alatt. A márványos formássága mintha meglágyult volna. Az arca, a nyaka -sohse volt kövér, épp csak hogy tökéletesen titkolta a csontjait. Most – -anélkül, hogy soványabbnak hatott volna – a két arccsont és a két -nyakcsont elárulta a helyét. Ő kezdett beszélni és beszédközben azon -igyekezett, hogy ne nézzen a fiúra. Ebből az lett, hogy mikor -találkozott vele a szeme, a pillantása lopottnak és mohónak hatott. - -– Azt írtam, – mondta – hogy utoljára akarok magával beszélni. Ennek -nagy oka van. - -A fiú fáradtan hallgatta. Az ő feje az új életen járt. Ez az arc, ez a -hang csúnya fájdalmakra emlékeztette, türelmetlenné tette. - -– Somogyi megkérte a kezemet. - -– Tudom. - -– Azt sejtettem, hogy tudja. - -Ennek a „tudom“-nak a hangja rosszul esett a lánynak, úgy hogy rajzolni -akart a vörös napernyővel a kavicsba. De rögtön abbahagyta, mert ezt -nagyon is ismerte, ezt a látványt: egy fiút és egy lányt a padon, amint -az egyik a kavicsba rajzol. - -– Ez minden megjegyzése? - -– Ez. - -Most fel kellett volna állni, kinyitni a napernyőt és elmenni. De nem -bírta megtenni. - -– Nézze, – mondta keserves-hetykén – maga nagyon jól ismeri az én -helyzetemet. Én nem bírom ezt az életet Irmánál. Én asszony akarok -lenni, én azt akarom, hogy gyermekeim legyenek, hogy valaki szeressen… -én nem születtem színházra, én azt útálom… és maholnap megöregszem… és -miért éljek így tovább? Kire várjak? - -Andor hallgatott. - -– Ez megkért – folytatta a lány – és Irma ad nekem egy kis hozományt. - -– Talán Rodics – mondta kegyetlenül a fiú, de abban a pillanatban -megbánta. – Különben… hisz az mindegy. - -A lány, mintha nem is hallotta volna: - -– Én Somogyit nem szeretem. - -A régi, kényeztetett rosszaság mondta a fiúból: - -– Csak becsüli. - -– Nem is becsülöm. - -– Tiszteli. - -– Azt se. Semmit se. - -– Hát… csak feleségül megy hozzá. - -A lány ránézett, most komolyan és hosszan: - -– Miért kínoz? - -És hosszú hallgatás után megint, őszintén, szinte kérlelve: - -– Miért kínoz? - -Ez a megcsukló hangocska, ez a második, ez hirtelen mélyen szaladt -Andorba. „A más ember szenvedése“, – érezte rögtön – „ez az, ez az.“ -Kíváncsian nézett a lányra, most először érezve az igazi nagy részvétet -a pillanatnyi heves sajnálkozás helyett. „Amíg magam nem tudtam, mi ez…“ - -Megfogta a lány kezét. Forró volt a fehér cérnakeztyű és a szép hosszú -kéz soványabb, mint azelőtt. De az első érintésre átfogta a lány keze az -övét, szorosan, mint a madár ujjai az ágat. - -– Magát szeretem, – mondta kiszáradt torokkal, a fiú kezét nézve a -magáéban – jobban szeretem, mint valaha… és soha, soha nem fogok mást -szeretni… - -A mondat után egy kicsit nyitva maradt a szája. Ez nagyon fájdalmas -volt. A szeme lecsukódott. Most úgy látszott, hogy nem vigyáz a -méltóságára, mert nem tud rá vigyázni. Andor tisztán és tökéletesen -érezte, hogy nem szereti ezt a szép lányt. De ébredő gyöngédség áradt el -rajta. Simogatni kezdte a kezét. Lassan éledt fel a lány arca a -lankadtságból. - -– Olga, – mondta a fiú – magának férjhez kell mennie. Én romlott vagyok, -fáradt vagyok, az én életem nem ér semmit… és én olyan jó barátja -vagyok, hogy megmondom, csak szerencsétlenné tenném… el nem venném soha… -maradjunk barátok… - -Ez oly közönséges volt, hogy elszégyelte: - -– Nagyon, nagyon jó barátok, – próbálta megmelegíteni a buta szót – -olyan jó, kedves barátok… olyan barátság, amilyen százezer között egy -sincs… - -– Milyen jó hozzám – mondta a lány, aki még így nem hallotta beszélni. – -Milyen kár, hogy sohse beszélt velem… amióta ismerem, alig mondott -valamit… mindig máshol járt az esze… csak… mikor megcsókolt, akkor volt -az enyém… - -Andor lehámozta a cérnakeztyű felét és megcsókolta a kezét. A tenyerén -akarta, de mégis a kezefejét csókolta meg. „Minek ez most már? Csak mert -nekem pillanatnyilag jól esnék? Miért kínozzam?“ - -Még hallgattak egy kicsit. Aztán a lány fölkelt. A csípőjén simítgatta a -fehér pikészoknyát. - -– Milyen szép lett – mondta mosolyogva a fiú a padról. A lány komoly -maradt: - -– Isten áldja meg, Andor. Köszönöm, hogy ilyen jó volt hozzám. - -A hajó felé mentek. Nem tudott neki mit mondani. A hajónál ezt kérdezte: - -– Nem akar itt ebédelni? - -– Nem. - -A vörös napernyő megint felcsattant a napon és a halvány arc egészséges -életszínt kapott. A lány úgy tartotta a napernyőt, hogy Andort is védje. -A rózsaszín fényben az ernyő alatt egymásra néztek, nevettek. - -– Irjon nekem, – mondta a fiú – ha asszony lesz, írjon sokat, hosszú -levelet. - -– Fog rá válaszolni? - -– Hogy kérdezhet ilyet? - -A hajó kikötött. - -– Na, megyek – mondta a lány. - -– Várjon. Még van öt perce. - -„Csak eddig az öt percig bírjam“, – rohant át Andoron – „hogy ne legyek -önző, és elbocsássam.“ Mint valami vizsga, mint nagy próbáltatás, úgy -állt előtte még ez az öt perc. - -– És… mikor akarnak esküdni? - -– Nem tudom – felelt földreszegzett szemmel. - -Aztán hirtelen elhatározással kezet nyujtott: - -– Isten vele. - -És elindult a hídon, mint aki tudja, hogy nézik. Csillogott a fehér -ruhája a napon. A hajóban eltűnt. Aztán fenn a fedélzeten, a ponyva -alatt felvirított a napernyője. De rögtön elbujt, lement a túlsó -lépcsőn, nem akart visszanézni. Úgy, hogy Andor is elment a kikötőtől, -mielőtt még a hajó elindult volna. Már a vendéglőnél járt, mikor az -indulás füttyét hallotta. „Dilettáns vagyok“ – mondta magában – „ha -goromba lettem volna, nem szenvedne annyit. Mikor fogom megtanulni az -igazi okos jóságot?“ - -Megint meleg, lankasztó napok jöttek és most nem tudott aludni. Ez nem -volt jó, mert az volt jó, mikor lefekvés után öt perccel már jött az -álom. A hanyattfekvő ember hevesen és rohamosan gondolkozik – vette -észre – és másfél órát hanyatt feküdni elalvás előtt, vagy éjjel -felriadni és órákig feküdni, ez nem jó. Minden elintézetlen ügye a -fejébe tódul az embernek és az elodázott tervek sürgetve jönnek, -összegyülemlik minden. Az álmatlan ember fejében gyűlést tart a multja, -a jövője, összevissza beszél benne minden, rég leülepedett dolgok -kavarognak fel újabb elintézést követelve. A legrosszabb az volt, hogy -félt ettől az álmatlanságtól, és már vetkőzés közben ideges lett tőle. -Ettől aztán még kevesebbet aludt. Kornély Margitot azóta már kétszer -látta és mind a kétszer köszönt neki. Valahogy csak be kellett -rendezkedni a jövőre nézve a régi ismerősökkel. Ostoba hánykolódási -gondolatok a meleg nyári éjszakákon… Máté már biztosan letette az -ügyvédi vizsgát, ez talán elvenné Kornély Margitot. „De mért jut ez -egyáltalán eszembe?“ És Somogyi mikor veszi el Olgát? „Azt hiszem, -soha.“ Képtelenség, hogy ez a lány hozzámenjen. Vagy ha hozzámegy, ez is -olyan eset lesz, mint Dombauer Laciéknál: az első éjszakán hazaszökik a -nő. Most sok ilyen eset van. Turnovszky Ella nem szökött haza. „Nem, -ősszel nem tanulok, be kell látnom, hogy az idegeim képtelenek a -tanulást elbírni, nem leszek ügyvéd.“ A doktorátusa megvan, állás után -fog nézni. A minisztériumba… oda jó lesz. Ez pozició és munka is, ha az -ember akar dolgozni. Pécsi is a minisztériumban van. „Majd más -minisztériumban próbálok.“ És kedvesnek kell lenni minden emberhez, -érdeklődni kell a dolgaik iránt. „Én egészen meg voltam részegedve -magamtól.“ Ez undorítónak tűnt fel előtte, ilyen önzőnek lenni. „Hogy -nem ütöttek le az emberek, mint egy kutyát. Megérdemeltem volna.“ – -„Megszólítsam Kornély Margitot?“ Most a nyitott ablak sötét-ibolyaszín -négyszöge felé figyelt az éjszakában. Hajókürt búgott a Dunán, egy -teherhúzó gőzös nagy fröcsköléssel ment el a sziget mellett. Az éjjeli -csöndben vontatott hang kiáltott a víz fölött az egyik hajóról a -másikra. Csak ezt az egy szót lehetett érteni: „a kötelet…“ Aztán -elzúgott a menet, csönd lett. Ilyenkor hallott a fák közt a nagy, alvó -hallgatásban hirtelen felvisítani egy-egy madarat. Rekedt csattogás, -visongás küzködése volt ez, aztán elhaló madársírás, egyre halkabban, -aztán megint csönd. Valami éjjeli ragadozó ölt meg egy madarat rémes -zajjal. A többi elbujva hallgatott, pedig ettől ugyan felébredhetett -mind, de moccanni se mert, az ember szinte látta őket remegni-bujni a -fészkükben, némán, hogy el ne árulják magukat. És ilyen gyilkosság után -milyen nagy volt a csönd… még az az egy-két kis pittyentő hang se -hallatszott a sűrűből, ami máskor oly kedves a nyári éjben, mintha a -madár kérdezne valamit a mellette szundikáló feleségétől, s aztán -aludnának tovább. „A tengerparton nyaralnak, de melyik fürdőn?“ Behunyta -a szemét, mikor messziről megint búgott a távolodó hajókürt, és azt -erőltette magára, hogy a tengerparton van, és ez tengeri hajó. Reggel a -hálószekrény fehér márványa tele volt piszkítva odanyomott -cigarettavégekkel. Megolvasta: tizenhat cigaretta volt. „Sok.“ - -– „Ejnye“ – mondta egyszer, mikor Kornély Margitot már vagy negyedszer -látta a szigeten, mindig egy csomó lány társaságában, akik még -csúnyábbak voltak, mint ő. – „Ez addig jár itt, amíg megszólítom.“ - -Mikor elhaladt mellettük, köszönt. De nem úgy mint eddig, a köszönésbe -beletéve a továbbhaladás mozdulatát, hanem rámosolyogva Margitra, és -meglassítva a járását. Olyan megállító köszönés ez, amit nem is lehet -félreérteni. Kornély Margit kivált a csomóból és megállt vele. Ahogy -szokta, férfiasan előrevágott karral nyújtott neki kezet: - -– Azt hittem, haragszik. - -– Miért? - -– Olyan szertartásosan köszönt mindig. - -– Bocsánat, – mondta Andor – azt kellett feltételeznem, hogy maga -haragszik rám. - -– Én? Dehogy. - -Hangosan nevetett, ok nélkül, a többi lányok számára, akik odább vártak -rá. Aztán idegesen mondta a fiúnak: - -– Maga megszépült. - -– Ejnye, – mondta a fiú – még elpirulok. - -– Épp ellenkezőleg – szólt Margit, s egy kicsit összehúzta a szemét, -mialatt nézte. - -– Meghalaványodott – mondta. - -– Beteg voltam. - -– Igazán? Nem is tudtam. - -– Sokáig feküdtem. - -Észrevette, hogy ezt azért mondta, hogy Ella megtudja. De mikor -észrevette, már ki volt mondva. - -– Margit! – kiáltott az egyik csúnya lány. - -– Jövök – mondta Kornély Margit és kezet nyújtott. Andor a csuklójára -nézett: - -– Hol vannak az aranykarikák? - -– Hogyan? Maga emlékszik rájuk? - -– Hogyne. - -– A zálogházban vannak. – Megint nevetett a lányok számára. Aztán ezt -mondta: - -– Elláék a tengerpartra mennek. - -– Nem érdekel – szólt Andor, de ugyanakkor Margit megnevezte a -tengerparti fürdőt és Andor arra gondolt, hogy ő eddig azt hitte, már -ott is vannak. - -– Mához egy hétre utaznak – mondta Margit. – Isten vele. - -A lányok felé indult, de hirtelen megállt: - -– Ez érdekelni fogja: beszéltem velük magáról. Pécsi azt mondta, hogy -nem érti, miért nem köszön maga neki. Őneki maga mindig rokonszenves -volt, azt mondta, maga egy nett fiú, sajnálná, ha itt valami félreértés -volna. - -Andor keserűen kérdezte: - -– És Ella nem nevetett? - -– Nem. Azt mondta: „mindegy“. - -– Mindegy? - -– Igen. És később azt mondta: „Aradi nekem gyerekkori barátom, ez az -egész.“ - -Elszaladt, aztán ment tovább a három csúnyával. „Ez az egész“ – ez nem -volt rossz. Igazán nem volt rossz. Mosolyogva ismételgette a fiú -gondolatban: „Ez az egész“. Nem rossz. Lassan ment a szálló felé. -„Különös,“ – mondta magában, kínos mosollyal az arcán – „mint valami -bizonyosságot érzem, hogy oda fogok utazni“. Kinevette magát ezért a -gondolatért, de valami olyan torz volt ebben a belső nevetésben, mintha -legbelül meg valami ezt az erőltetett nevetést nevette volna ki. „Nem -szabad ezen gondolkozni“ – mondta aztán és behúnyt szemmel megrázta a -fejét, mintha ki akarná rázni belőle ezt az őrültséget. A vacsora ideje -még nem volt itt. Felment a szobájába, levetette a kabátját és -végigfeküdt a pamlagon. A tücskök ma mintha megbolondultak volna. Az -egész alkonyat rezgett a cirpelésüktől. „Külföldre kellett volna utazni -rögtön, mikor a szanatóriumból kijöttem.“ Komoran nézte a plafont. -„Akartam,“ – mondta – „akartam, nem is tudom, mért nem mentem.“ -Türelmetlenséget érzett a lábában. Felkelt, az ablakhoz ment, aztán -megint visszavetette magát a pamlagra. „Rettenetes“ – mondta. – -„Felszakadt bennem. Felszakadt bennem“. Most érezte csak, milyen -nyomorult-vékony kis hártya volt az, amit erre az ügyre rágyógyított a -nyugalom és a hidegvíz. „Felszakadt bennem“ – és mintha friss, melegebb -vér futott volna szét az ereiben. Nagy érzelmesség öntötte el, valami -rajongó és tiszta fájdalom, ami meglepően jól esett. „Milyen isteni -dolog egy ilyen szomorú szerelem“ – gondolta, és hozzátette: „Halálos -szerelem“. Ez az, amit így neveznek? „Halálos szerelem – milyen szép -összetétel“. Ahogy indulni kezdett benne a régóta álló ideg-gépezet, -szinte érezte, hogy a kerekek boldogan kapcsolódnak egymásba, mozdul, -indul, járni kezd ez a bonyolult nagy mindenség az egész testében és -lelkében. Átadta magát ennek a rettenetes gyönyörnek, mint az -absztinens, aki hosszú okosság után először részegszik le. Szabadon -rajongott fel benne az a gondolat, amit az utóbbi hónapokban annyiszor -fojtott le: van-e csodásabban fájó-édes szerelem, mint az, mikor a -vágóhídra hurcolt lányt újra meglátjuk a megkínoztatása után, s az -rettegő boldogsággal néz a szabadítóra… és az az első pillantás… és az -az első kézfogás… és az a halálosan szomorú, de görcsös és örökre szóló -első ölelés… - -Frissen pattant fel a pamlagról. Járni kezdett a szobában. Most acélból -volt megint, erősnek és fiatalnak érezte magát és a szabadságnak oly -nagy boldogsága fogta el, hogy énekelni kezdett. Ha csak mához egy hétre -utaznak, akkor oda lehet menni. Ez a legközönségesebb fürdőhelyek -egyike, ahol ezer meg ezer pesti ember fordul meg nyáron. „Miért ne -lehetnék én már ott, mikor ők megérkeznek?“ A jövő hét elején kell -utazni. „Négyszer alszom még itthon.“ Megint énekelt. Ilyen szabadságot -és bátorságot még soha életében nem érzett. „Előbb utazom. Minek várjak? -Holnapután megyek.“ Aztán rögtön ezt mondta: „Holnap megyek“. Megállt, -kinyitotta a szekrényét, megnézte, hogy van-e itthon elég fehérneműje. A -szekrény tele volt. „Holnap reggel utazom.“ - -Lement a portáshoz és elkérte a menetrendet. Reggel hat órakor indul a -vonat a keleti pályaudvarról. És este nyolckor a déli vasútról. A -portásfülkében ránézett a nagy órára. Hat óra mult öt perccel. „Hogy -megyek be innen hajnalban? Négy órakor kellene fölkelnem“. -Elgondolkozott. „Le se kellene feküdni. Úgyse tudnék aludni egy percet -sem.“ - -– Portás, – mondta hirtelen, boldogan érezve, hogy megint fényes és -bátor a hangja – azonnal hozza fel a számlámat, mert ma este nyolckor -utaznom kell. - -Kettesével szedte a lépcsőt, egykettőre a szobájában volt. Az ajtó -nagyot csapódott utána. Csöngetett a szobalánynak. - -– A szekrény tetejéről… azt a két koffert! - -Énekelt. - -– Szent Isten, – kiáltott a szobalány, mikor Andor eleresztette az -állát, amit éneklés közben vad erővel fogott a két ujja közé – a -nagyságos úr azt hiszi, hogy ez nem fáj? - - -II. - -Mikor reggel rozoga horvát fiákerén megérkezett a fürdő egyetlen nagy -szállodája elé, az arany napsütésben színek fogadták. Osztrák és magyar -zászlók függöttek az erkélyekről, a kapu körül monogrammos pajzsok -csillogtak és sötétzöld lombból font füzérek csavarodtak fehér póznákra, -amelyek címereket és zászlókat viseltek. A kapu fölött sűrű -lombdíszítmény volt, a királyi pár arcképe körül. Szép sárga homokkal -volt felhintve a szálloda előtt levő kis kerek térség, amelynek szélein -emberek tolongtak néhány szerény-egyenruhás rendőr mögött. A hotel -kapujában frakkos és cilinderes urak várakoztak, köztük néhány -aranygalléros tiszt és egy ismeretlen-egyenruhás fonnyadt ember, valami -magasabb osztrák hivatalnok. Odább, a gyepen réztrombiták csillogtak: -falusi zenekar várta az ő pillanatát. „Mi ez? A királyt várják?“ - -A kocsisa nem törődött ezzel az egésszel. Nyugodtan hajtott a kapu elé, -sértőn szántotta fel friss keréknyommal a símára söpört sárga porondot. -A frakkos urak mögül egy rémült portás ugrott elő két pribékkel, -lekapkodták a bakról Andor két bőröndjét, egy rendőr már fogta is a -lovak száját, már el is húzták a kocsit alóla, épp csak, hogy -kiléphetett belőle. Szemrehányó nyers parancsszavak közepett tűnt el a -kocsi a tömeg mögött, fehér keztyűk mutatták, hogy hova bújjon gyorsan, -és mikor Andor zavartan ment be a frakkosok közé, úgy érezte, mintha -tolnák is egy kicsit, hogy siessen. Egy gereblyés ember a keréknyomot -tűntette el. Benn hölgyek álltak sorfalat a hűvös hallban, mind fehér -ruhában voltak és mindeniknek kis bokréta volt a kezében. A vastag vörös -szőnyeg, amely a kapuból kinyúlt a sárga porondra, mintha a lojális -hotel a nyelvét nyújtotta volna a magas vendég elé, itt benn -folytatódott, rézrudak alatt húzódott fel a széles lépcsőház torkába, s -oly tiszta volt ünnepélyes bíborszínében, hogy Andor lelépett róla. -Mellette ment, a kövön. A portások idegeskedtek vele, azt mondták: -„sofort“ és „moment“, szinte dugdosták, mint valami kellemetlen -vendéget, szégyelték, mint a szegény rokont. Végül is „verzeihen“ és -„moment“ szavak kíséretében leültették a hölgyek sorfala mögött egy nagy -fonott székbe. Nem mondták meg neki, hogy főherceget várnak, ezt tudni -kellett mindenkinek, az egész világnak. Andor bosszankodott, de aztán -felállt és a hölgyek mögül kitekintett a kapu elé. Künn megszólalt a -rezesbanda, és nagyokat reccsentett a ragyogó nyári világba. A kerek -térség túlsó végében megállt a villamosvasút egy piros kocsija, amelyet -egy cilinderes, fehérkeztyűs, szalonkabátos úr vezetett. A villamosvasút -főmérnöke volt, a fenség azt az óhaját fejezvén ki tavaly, hogy az idén -majd villamoson akar a vasútállomásról a hotelig utazni. A kocsiban -egyesegyedül volt a főherceg, a meleg dacára barna katonaköpenyben. -Őszülő, ötven év körüli férfi volt, de csinos és délceg tartású katona, -olyan, akit az osztrákok „fescher General“-nak neveznek. Mosolyogva, -szalutálva jött át a sárga porondon, a kiabáló emberek és a recsegő -rezek zajában, aztán megállt a kapu előtt. Egy pillanat alatt -elhallgatott minden, halotti csönd lett. Andor a fejektől nem látta, mi -történik, csak rémlett neki, hogy a templomi csöndben egy szúnyogszerű -hangocska beszél. Mindenki hallgatott és figyelt, s ekkor Andor -észrevette, hogy szabályos időközökben valami erőteljes zuhogás -hallatszik bele az ájtatos szúnyogénekbe. Különös, hogy a többiek ezzel -nem törődtek. A szúnyog egyre énekelt, néha éppenséggel semmit nem -lehetett hallani a beszédjéből, de az a valami rendületlenül zuhant -bele, szinte másodpercenként. A portás egyik legénye állt mellette -ágaskodva. Ezt megkérdezte, hogy mi ez a rengő-zuhogó hang. Mosolyogva -felelt, maga mögé mutatva a hüvelykujjával: - -– A tenger. - -Andor felment a szobájába és kinyitotta az ablak zöld fatábláját. -Felragyogott rá a tenger. Végtelen-kék mosolyával összeszorította a -szívét, és mikor a látványtól egy kicsit feldúltan elfordult az -ablaktól, a tenger kis fényhullámokkal öntötte tele a szobáját; a falon -és a mennyezeten fátyolos aranykígyókat táncoltatott, és ide fel -szelíden küldte a hullámzuhanás muzsikáját, amellyel lustán söpörte a -parti sziklákat. Forró, de szabad levegő jött be az ablakon, beszállt -vele az Adria parfűmje, ez a különös, délvidéki keveréke a sűrű -babérszagnak a sziklák közt hervadó víz pocsolyás-halas lehelletével, ez -a bágyasztó-lustító nehéz illat, amiből semmi sincs Európa nyugati -partjain vagy az Északi-tengeren. Most, ezen a nyugodt és felhőtlen -nyári délelőttön tüzes-kék volt a színe a távolban, de ott messze olyan -sűrűnek hatott, mintha színes tej lett volna. Álmos és álmosító volt ez -a nagy nyugalma, tunya napon-sütkérezése. Szundikáló óriási fenevad -benyomását tette, amely félálomba lustulva terül el és csak a farka -bojtjával csapkod néha a bogarak felé. Alig észrevehető kis meleg szellő -járt be az ablakon, a könnyű függönyt alig, hogy meg-megmoccantotta. -Andor az ágy szélére ült és félig behúnyt szemmel az eget nézte, amely -még jobban sugárzott, mint a tenger. Aztán ledőlt a párnára és a kis -levegőmozgással simogattatta az arcát. Ide nem hallatszott semmi a -főherceg fogadtatásából. Csönd volt, itt még a partot söpörgető hullám -is belesímult a nyugalomba. Néha szerény madárcsipogást hallott. Aztán -ezt se. Elaludt a hosszú utazás után, mélyen, édesen, ahogy csak a déli -óra előtt lehet aludni, nyáron, nyitott ablaknál, a tenger első -lélekzetétől elkábultan. - -Másnap reggel frissen ébredt, sóhajtás nélkül. Semmi dolga nem volt, -mégis, mikor az órára nézett, azt mondta: „hű, már kilenc!“ és sietett -az öltözéssel. Az ablakot kinyitotta és félig-felöltözötten kihajolt a -tengerre. A szemnek az igazi reggelije ez a nagy-messzeségbe nézés. -Mintha a pilla mögé sokáig elzárt tekintet így reggel nyújtózni -szeretne, akár a test. Szereti a messzi párás távolt, felfrissül tőle. -Andor fiatalnak és jókedvűnek érezte magát, mikor leszaladt a lépcsőn -reggelizni. Ez a virgonc érzése megint olyan volt, mint a szesztől -eltiltott emberé, aki végre borhoz jutott. A hosszú időn át megtartott, -s aztán megszegett tilalom beteges élénksége ez: a vízivó részeges -vergődik, szomorkodik, ráfogja magára, hogy jobban van, de mint a -halálból az életbe, úgy repül fel a kedélye, mikor visszazökken a testi -bűnbe. A mániába, az izgatott és izgató foglalkozásba való visszaesés -csinált megint élénk embert a bágyadt lábbadozóból. Nagy étvággyal -evett, s aztán rögtön munkához látott. Mikor érkeznek Pécsiék? És hol -fognak lakni? - -Szinte természetes volt, hogy idejönnek, az egyetlen nagyobb szállóba. -Alig nyolchónapos házasok, ilyenkor még nagy szerepük van a díszleteknek -a házaséletben. De lehet, hogy a sok penzió egyikében vettek lakást. -Mindegy, elég idő van, hat nap, ezalatt mindent ki lehet tudni. - -Megállt a portás fülkéjénél, megvárta, míg az aranysapkás német végez -két hölggyel, akik vagy húsz kérdést intéztek hozzá, aztán, mint aki -unalmában nézeget, odaállt a nagy fekete tábla elé, amelyen a lakók -nevei voltak olvashatók keskeny kartonszeleteken. Sok magyar nevet -látott, a magyar cédulák mind „Herr Graf“, vagy „Herr von“ szavakkal -kezdődtek. De volt még sok üres szoba is. Hirtelen megnézte a maga két -szomszéd számát, – nem szerette volna, ha ezek üres szobák lettek volna. -Mind a kettőben laktak, mind a kettőben idegenek. Egy olasznevű „Herr -Graf“ és egy horvátnevű „Herr von“. A tábla mellett magas pulpituson -nyitott vastag könyv feküdt. Nevek voltak beleírva. Szerénytelen, gyors -beszéddel kérdezte a portástól: - -– Ezek az előjegyzések? - -– Igen. - -De abban a pillanatban fenn, a könyv felső szélén már meglátta a második -sorban a nevet, amit keresett: „Herr Ludwig Pécsi, Ministerialsekretär -u. Frau, Budapest.“ Mellette a dátum, amikor érkezniök kell. Kornély -Margitnak pontos volt az értesülése. Csak most jutott eszébe, hogy -hirtelenében milyen bolondságot csinált, mikor a lány egyetlen -megjegyzésére rögtön ideutazott. Margit tévedhetett volna. De most már -mindegy. - -Sétálni ment, messzire vándorolt el délelőtt a kanyargó, sziklás -tengerparti úton, és elfelejtette, hogy ebédelni is kell. Most már -megint feledékeny volt, apró dolgait sorra elfelejtette, amióta megint -beeresztette elméjébe a nagy gondolatanyagot, ami legjobban érdekelte. -Mintha a memóriája szakmát választott volna, elhanyagolt mindent, ami -nem Ellára vonatkozott. Specializálta magát erre a nőre és mindenre, ami -valaha ezzel összefüggött. Este és másnap egész nap az első találkozás -esetlegességeit számította és minden esethez külön tervet csinált. Mit -fog csinálni, ha a hotelben, ha az úton, ha a fürdőben, ha az -étteremben, ha a kertben találkozik velük. Mi a teendő, ha Ella van -egyedül, ha Pécsi van egyedül, és mi a teendő, ha együtt vannak, mikor -először találkozik velük. Ezeket a terveket pontosan megcsinálta és -minden eshetőségre külön, élesen emlékezett. A tervek egész építménye -pedig oly maniákus aprólékossággal volt kidolgozva, mint azok a -kenyérbélből készült templomok és tájképek, amiket fegyházi rabok -csinálnak évek hosszú során át. - -A hotel a magas tengerparton állott. Vendéglőjének a tenger felé -terrasza volt a földszinten. A terraszról széles lépcső vezetett le a -lejtős parkba, amelyet még csak most fásítottak. A vékonyka facsemeték -közt szerpentinút ereszkedett le a tengerhez: ezen az úton járt lassan -le és fel Andor minden nap, vacsora után, megvizsgálva az aznapi újabb -terveket. Néha éjfélig sétált, vagy ült lenn a kőpadon, a holdködbe -borult távoli szigetek ezüstporos sötét foltjait nézve elgondolkodó -tekintettel. - -Nagy melegek jártak. Egész nap égett a köves tengerpart, és éjszaka, -mint a jó kályha, kiadta magából a lassú meleget, amit napközben -felszívott. Csak a szikláktól távol, a babéros kertekben volt egy kis -enyhülés, vagy egészen lenn, a vizen. Ez a meleg fontos szerepet -játszott a számításokban. Ilyen melegben semmi esetre sem jönnek a -nappali vonattal, hanem éjszaka utaznak. Azzal a vonattal jönnek, -amellyel ő érkezett. De vajjon Pesten is ilyen meleg van-e? Minden nap -megnézte az ujságok időjárási rovatát. Tulajdonképpen mindegy volt neki, -hogy melyik vonattal jönnek. A fontos az volt, hogy ő pontosan tudhassa, -mikor érkeznek. A hőség arra volt jó, hogy egy bizonyos vonatra -kényszerítse őket, s akkor percre lehet tudni, mikor jönnek. A lapok -szerint Pesten is nagy meleg volt. Valóságos komoly örömet okozott -Andornak a napihírek között egy ritkított betűvel nyomtatott tréfás -elmefuttatás a rettenetes hőségről. „Úgy látszik, ott még melegebb van, -mint itt.“ Ilyenkor nem lehet nappal tizenhat órát utazni. Az időjárási -rovat hátul van, a hirdetések határán. Ott van Ősbudavár nyári -programmja is. Ebben meglátta a Moulin nyári helyiségének a műsorát: -„Éjféltől kezdve nemzetközi táncok.“ Alatta vagy tizenöt táncosnő neve, -apró betűvel. Köztük: Bárány M. Leeresztette a térdére az ujságot. -Szegény Csirke ebben a hőségben nemzetközi táncokat táncol. A matróztánc -nem rossz, elég hűvös tánc. A francia táncok is jó nyári táncok: -kivágott ruha, rövid szoknya. De az orosz tánc, a nagymazur, amit -egyszer látott tőle, a prémsapkával, a prémes sötétzöld orosz -posztó-kabátkával, csizmában, fiúnak öltözve… - -Az érkezés napján korán reggelizett, s mintha ő volna a hotel -tulajdonosa, kiállt a kapuba, szétnézett az üde reggeli képen, és az -eget vizsgálgatta. Nyugodtnak érezte magát. Mikor körülbelül elérkezett -az idő, bement a hallba, amelyben most alig néhány ember lézengett, és -egy csomó ujsággal leült egy fonott székbe, úgy, hogy szemmel tarthatta -a nyitott kaput. Olyan széket választott, amely előtt el kell haladnia -annak, aki a lépcső felé megy. De türelmetlen lett, fölkelt és a -portáshoz ment. Megállt az üvegfülke nyílásában és kedélyességet -erőltetve kérdezte: - -– Tele van már a hotel? - -– Oh igen – felelt a portás, nem emelve fel tekintetét egy üzleti -könyvből, amibe belemélázott. – Minden szoba le van foglalva. - -Andor rágyújtott, egy kis szünet kedvéért. Aztán hanyagul kérdezte: - -– Jön ma valaki? - -– Igen – mondta a portás, a könyvet nézve. - -– Most reggel? - -– Igen. - -– Sokan jönnek? - -– Lehet. - -„Érdekes, milyen szűkszavú lett a gazember, mikor olyasmit kérdezek, ami -izgat.“ Mintha megérezte volna rajta. Szünetet tartott, aztán ő is -másfelé nézett, mikor kérdezte: - -– Pestről? - -– Igen. - -Idegessé tette ez a nemtörődömség. Hangosan szólt: - -– Kicsoda jön Pestről? - -A portás a nagy könyvhöz ment. Cvikkert tett fel. Benézett a könyvbe és -kulcsokat csörgetett a nadrágzsebében. Hangosan sillabizálva olvasta: - -– Herr Ludwig Pécsi, Ministerialsekretär… - -A fiú megijedt, mikor ezt a nevet hangosan hallotta kimondani. Majdnem -azt mondta: „Pszszszt!“ Szétnézett. Zavartan szólt: - -– Más nem jön? - -– Nem. Kit tetszik várni? - -Kínjában ezt mondta: - -– Doktor… doktor Máté… ügyvéd. - -A portás a könyvbe nézett: - -– Nem rendelt szobát. - -– Úgy? – mondta Andor, kissé megizzadva. – Akkor talán valami penzióba -jön. - -– Az lehet – szólt a portás, levette a cvikkert és kiment a kapu elé. -Andor visszaült a helyére. Épp az óráját akarta megnézni, mikor árnyék -suhant a kapu elé. A puha homokon nesztelenül jött a hotel elé a fiáker. -Az első szó, ami behallatszott, Ella világos hangja volt. Magyaros -németséggel mondta a portásnak, hogy egy nagy kosár már nem fért erre a -kocsira, azt a villamos teherkocsiján hozza a hordár. Aztán rögtön -megjelent a kapu ragyogó négyszögében, okkersárga vászon útiruhában, -barnafátyolos kalapban, kezében kis táskával. Pécsi a kocsinál maradt. -Ella hátraszólt neki: - -– Itt megvárlak a hűvösön. - -Az arcát nem lehetett jól látni, mert mögötte volt a napsütés. Bejött, -megállt a vendégek fekete táblája előtt, de csak egy pillanatig nézte, -megint visszament a kapuhoz. Künn kofferekkel és skatulyákkal bajlódtak. -Eljött a kaputól és lassan a lépcső felé sétált. Mikor Andor közelébe -ért, ránézett. Andor felállt és köszönt. Az asszony elmosolyodott és -minden zavar nélkül ment feléje. Kezét nyújtotta, már messziről: - -– Maga itt van? - -– Oh, már régen. - -Ügyesnek érezte magát, mikor hozzátette: - -– Micsoda meglepetés… hogy maguk idejöttek. - -Ella a kapu felé nézett: - -– Még tegnapelőtt úgy volt, – mondta – hogy a Balatonhoz megyünk. De -aztán mégis idejöttünk. - -Ijedt izgalom rohant végig Andoron: „nem is tudtam, milyen veszélyben -volt ez az egész“. A portás és a két legény behozta a holmit. Mögöttük -jött Pécsi, erszénnyel a kezében, a hóna alatt két tennisz-ütővel. -Hosszabb, csontosabb és soványabb volt, mint valaha. Az arcán a forradás -meg vörösebb. Valami fanyarság volt az arckifejezésében, még mielőtt -Andort meglátta. De lehet, hogy ez csak a melegtől és a hosszú utazástól -volt. - -– Nézd, Lajos, – szólt feléje az asszony, – Aradi van itt. - -Pécsi arca a fanyarságból hirtelen kisímult, és éppoly hirtelen udvarias -mosolyba rándult: - -– Szervusz – mondta. – Itt nyaralsz? - -– Nyaraltam – felelt Andor, a „tam“ szótagot hangsúlyozva. – Már rég -vagyok itt, alighanem a jövő hét elején utazom. - -– Hova? – kérdezte Pécsi, a koffereket cipelő embert követve -tekintetével. - -– A Tátrába. - -Ella nevetett: - -– Ott legalább hűvös van. A kocsit kifizetted, fiam? - -– Ki. - -– Na gyerünk. - -Andor felé biccentett a fejével: - -– A viszontlátásra. Remélem, látjuk. - -– Hogyne. Kezét csókolom. - -– Szervusz – mondta Pécsi, kezet fogott vele és a felesége után ment. -Pécsinek hűvös és nyirkos keze volt. A legalsó lépcsőn megint -szembekerült Ella a lent álló Andorral: - -– Itt is olyan nagy hőség van? – kérdezte fölfelé menet, szenvedést -jelző arccal. - -– Óh igen. - -– Mert Pesten borzasztó. Tűrhetetlen. - -Fölmentek. Andor visszaült a székbe. Pécsi megcsúnyult, Ella megszépült. -Megint hízott egy kicsit, most már bizonyos, hogy valamikor olyan lesz, -mint az anyja. Az apja csupa csont és koponya. De ő az anyja lágy -teltségét örökölte. Csodálatos, milyen üdék a fogai. Mintha az egész -fogsora egy darabból volna és a fogak csak rovátkolva volnának ebbe az -enyhefényű anyagba. Kékesfehér, szép fogai vannak. Vagy talán csak a -szájának a dús pirossága teszi? „Érdekes, azt hittem, izgatottabb -leszek.“ Az ujságba nézett. Kipróbálta, hogy érti-e, amit olvas. -Értette, egészen jól. „Nem szeretem már?“ Elmosolyodott. Aztán komoly -lett, mintha rendreutasítaná magát: „nem kell ezen nevetni… lehet, hogy -már nem őt szeretem, hanem a magam szenvedését, az egész történetet, a -haldokló emléket…“ Kiment sétálni a ház elé. „Annyi bizonyos, – mondta -magában – hogy érzéki hatást nem tett rám, abszolute semmi érzéki hatást -nem tett.“ Ami legjobban meglepte, az volt, hogy Pécsivel szemben semmi -haragot, féltékenységet vagy irígységet nem érzett. Pécsi annyira férj -volt már, hogy nem zavarta. Sőt az a pillanat, mikor az asszony előtt -azt hazudta neki, hogy rég itt van és hogy a jövő hét elején a Tátrába -utazik, ez a pillanat őt Pécsi fölé emelte és valami közösségbe vonta az -asszonnyal, szinte a szegény Pécsi háta mögött. „Olyan biztos, mint a -szentírás, Ella tudja, hogy miatta jöttem ide.“ És nem mutatta, hogy -tudja. Sőt azt mutatta, hogy nem tudja. És az, ahogy a lépcsőn felmenet -leszólt, hogy itt is olyan meleg van-e, – ez a közömbös, de állandó -érintkezést igérő megszólítás az elbúcsúzás után, amely azt jelentette, -hogy az előbbi beszélgetés nem volt formális, a „remélem, látjuk“ nem -volt udvariassági szólam… „Mert az lehetetlen, hogy ily tökéletesen -közömbös legyen irántam, amilyen közömbösnek mutatta magát. Ennél vagy -jobban szeret, vagy jobban gyűlöl.“ Aztán dühösen szüntette be ezt a -töprengést: „Marhaságok ezek.“ A fő az, hogy itt van, beszélt vele és -egy házban fognak lakni. „Pfuj,“ – mondta hirtelen – „ilyen egyszerű ez? -Ilyen síma ez?“ A pillanatra gondolt, mikor a kis revolvercsövet olyan -erősen nyomta a bordái közé, mintha nem is lőni, hanem szúrni akart -volna vele. És most: „itt is olyan hőség van? Mert Pesten borzasztó.“ - -Este nem látta őket. Vagy korábban vacsoráztak, mint ő, vagy későbben. -Mikor lefeküdt, megvolt elégedve magával. Főként azt tartotta helyesnek, -hogy sehol nem kereste őket, de nem is bujt előlük. Véletlenül történt, -hogy a reggeli találkozás óta nem kerültek egymás szeme elé. Föltette -magában, hogy ez ezentúl is így lesz. Úgy fog élni, mint ha nem is -volnának itt. A természetes esetlegekre kell bízni a találkozást. „Egy -födél alatt alszom velük“ – gondolta, és ez, csudálkozására, valami -megnyugtató, biztonság-féle érzést adott neki. Az, hogy a hitvesi élet -ezen az éjszakai órán milyen viszonylatba hozza őket, most nem bántotta, -pedig gondolt rá. „Valami megfoghatatlan varázsa van a házassági állapot -tényének a szerelmesekre“ – gondolta. „Az ember belenyugszik, a férjre -nem féltékeny.“ De a következő pillanatban, épp, mert foglalkozott vele, -hirtelen összeomlott ez a bölcselkedés. Éles és fiatal írigység ment -végig a testén. Nagyranyilt szemmel nézett a sötétbe. „Elveszem tőle“ – -mondta magában, és nem is tudta, miért, a győzelem érzete fogta el. A -fanyar és csúnya arcra gondolt, a nyirkos tenyérre, a neki oly -kellemetlen, zengzetesség nélkül való hangra, Pécsi egész megjelenésének -arra a dísztelen ösztövérségére, amiben semmi csinos, diadalmas, -fiatalos nem volt. Úgy gondolt most Pécsire, ahogy egészen -tapasztalatlan kis lányok ítélnek meg férfiakat: csinosság és -teatralitás szempontjából. Nem volt érzéke az igazi kan-dísztelenség -iránt, amihez a nőknek is csak öntudatlan érzékük van, mert a tudatuk a -dekorativ hímséget keresi. És a maga díszességének érzetében jól esett -neki az ellenfélt ilyennek látni. És ez még a váratlanul felébredt testi -irigységet is enyhítette. Az asszonyt áldozatnak érezte, akinek -gyötrelem az ilyen férfi ölelése. „Szegény kis szőke babám“ – gondolta, -mielőtt elaludt. - -Másnap, mikor dél felé a fürdőbe ment, találkozott velük az úton. A -fürdőből jöttek. Köszönt nekik és tovább ment. Ella visszaszólt utána: - -– Iván jön holnap! - -– Igen? – mondta, mosolyt ragyogtatva. – Nagyszerű! - -És fürödni ment. Este megint nem látta őket. Úgy látszik, a szobájukban -szoktak vacsorálni. Furcsa volt, hogy nem is nagyon kívánkozott a velük -való együttlét után. Az a tudat, hogy egy házban laknak, még mindig -kielégítette. Nagy ereje van még az ilyen kis bizonyosságnak is. Ha -semmi egyebet nem enyhített, csak azt a bizonytalanságot, hogy hol -vannak, hol járnak, hogy élnek – ez is nagy megnyugvás volt. És nem is -akarta siettetni a dolgokat. Ez az állapot oly tűrhető és oly -reményekbe-ringató volt, hogy szinte félt a beszélgetéstől, amely -kizökkentheti ebből a kellemes várakozásból. - -Harmadnap egész nap nem látta őket, de lenn, a portás fekete tábláján -megjelent az Iván neve. „Herr Ivan von Turnovsky“ a negyedik emelet egy -olcsó padlásszobájában lakott a cédula szerint. De ő sem volt látható -egész nap. Este, mikor Andor egyedül ült a vacsorájánál a hotel -tengerparti nyilt terraszán, egyszerre csak megállt az asztalánál Iván. - -– Szervusz Ivánkám! – mondta neki nagy melegséggel – hát megjöttél? - -– Meg – mondta Iván. – És szeretnék veled beszélni. Nekünk még van egy -elintézetlen ügyünk. - -Leült hozzá. - -– Vacsoráltál már? – kérdezte Andor. - -– Igen. - -– Akkor… iszol velem egy pohár pezsgőt? - -– Köszönöm, hogyne. - -Pezsgőt hozatott. Ez volt az első komolyabb szesz a nagy, búbánatos -konyakok óta. Kis asztalnál ültek, köztük üvegburában gyertyaláng -repkedett és sárga bogarak koccantgatták az üveget. Kellemes, nagyon kis -szellővel frissített este volt, egyike azoknak az estéknek, amelyek -hűvösség nélkül is enyhülést hoznak a nappali hőség után. Mintha a -testnek és a tüdőnek valamelyes szomjúságát oltanák a levegő -megkönnyebbült hígságával, a sűrű-nehéz nappali lélekzet után. Ilyenkor -van az, hogy a nyaralók késő éjszakáig a szabadban maradnak, s aki -lefekszik, az mélyen és nyugodtan alszik. - -– Én tartozom neked ezer koronával – mondta Iván – és bár most nem -vagyok abban a helyzetben… - -– Hagyd fiam – mondta Andor zavartan. - -– Nem, nem, ezt el kell intézni. Akkor nem tudtalak értesíteni. Ötször -is felszólítottalak telefonon, de nem tudtalak megtalálni. A pénzt -hónapokig a tárcámban őriztem, de egyszer szükségem volt kétszáznyolcvan -koronára… - -Andor a pezsgőspoharat nyújtotta feléje: - -– Az Istenért, fiam, hagyd ezt abba. Természetes, ha lesz pénzed, -megadod. Most hagyjuk. Jó? - -– Jó – mondta Iván. - -Koccintottak, ittak. Lassan elfogyott mellőlük a közönség. Az emberek -lementek a parti útra, a tenger mellett sétálni. A tenger csöndes volt, -alig-alig surrantott a sziklák közt. Indigókék égen aranysárgák voltak a -csillagok, egészen mások, mint aminőknek a városi levegőn keresztül -látja őket az ember. És mintha nagyobbak, kövérebbek lettek volna itt, -szinte látni lehetett, hogy nem fénypontok, hanem sugárzó kis -aranygolyók. - -– Jó lakásod van ott fönt? - -– Jó, de meleg. - -– Mert a háztető alatt van. - -– Igen. Egész nap odasüt a nap, melegíti a tetőt. Éjjel olyan, mint egy -ólomkamra. Lajos már nem kapott mást. - -Itták a jeges pezsgőt, Andor nagyszerűen érezte magát az első kis -kábulatban. És olyan jó szag jött a babérkertek felől. És a tenger is -illatozott, azzal az átható, hervadt lehelletével. És a gyertya oly -kedvesen nyugtalankodott az üveg mögött. Hol elfeküdt a lángja, úgy, -hogy ferdére olvasztotta a gyertya végét, hol meg mintha figyelt volna: -mozdulatlan maradt egy másodpercig, aztán hirtelen felnyúlt a magasba, -kormos füstöcske szállt fel a hegyéből, hogy rögtön megint -meghunyászkodjék. Kellemes volt ezt nézni, és hallgatni a diák halk -beszédét, egy nőről, aki nincs elválva, de nem él együtt az urával, -akivel a színházban ismerkedett meg, szép lakása van, de pénzt kért -tőle. - -Tíz óra lett. Rajtuk kívül már senki nem ült a terraszon. A pincérek már -az abroszokat is leszedték, de őket nem bántották. A pezsgős vendég -iránt érzett halhatatlan osztrák áhitat szent hellyé avatta az asztalt, -ahol Herr Doktor és Herr von Turnovsky már a harmadik üveg francia -pezsgőt húzták ki a jegesvödörből. Iván az óráját nézte: - -– Megbeszéltem Elláékkal, hogy megvárom őket. - -Andor azt hitte, már rég otthon vannak. De nem kérdezett semmit. - -– Meg vannak híva vacsorára Radnayékhoz – mondta Iván. - -Hogy ezzel el ne végződjék az Elláról való beszéd, Andor érdeklődést -színlelve kérdezte: - -– Radnayék? Melyik Radnayék? - -– Radnay bíróék. Radnay Sebestyén, aki az Ullerits-lányt vette el -tavaly. Lajosnak a barátja. Az öreg Ulleritséknek van itt egy villájuk, -ott vannak Radnayék is, ezek itt háztartást visznek és ma meghívták -Lajosékat vacsorára. Azt mondták, értem jönnek ide a vendéglőbe és még -megyünk egyet sétálni. - -Andor valami kis féktelenséget érzett magában a pezsgőtől. - -– Szereted Lajost? – kérdezte vidáman, minden átmenet nélkül a fiútól. - -Ez vállára döntötte a fejét, kavargatta a pezsgőt a pohárban: - -– Jó fiú – mondta hidegen. - -„Részeg vagyok“ – mosolygott magában Andor. A szemébe mosolygott -Ivánnak: - -– Engem jobban szerettél volna? - -– Még kérdezed? – mondta Iván és ránézett, hideg és komisz mosollyal. -Sokkal nyugodtabb, eszesebb, életrevalóbb férfinak látszott most ez a -gyerek, mint ő, a gyerekességével, a szamárúl kifakadó -szentimentálizmusával. - -– Én jó barátod lettem volna. - -– Így is annak tekintelek. - -– Szervusz. - -Koccintott vele. Iván még az italt is jobban bírta, mint ő. Ő már boldog -és könnyű volt, neki már szállongott az esze, már valami kis kéjes -szédülés rajongott ki a fejéből a csillagok felé, a tengeren át, fel -ebbe a töméntelen kék, arómás levegőbe, tárgytalanul és ok nélkül, -beleolvadva ebbe a szép éjszakába, a felhőtlen szabad végtelenbe. - -– Isteni éjszaka van – mondta, mikor felnézett, egészen hátraszegve a -fejét, úgy, hogy rengeteg sok csillagot láthasson egyszerre. - -Hallgattak egy kicsit, aztán Iván megszólalt: - -– Jönnek. - -Lenéztek a terraszról, a tenger felé. A kopár parkban, a facsemeték közt -a sötétben két fehér alakot lehetett látni, amint a szerpentinúton -felfelé jött. Iván leszólt: - -– Most jöttök? - -– Halló! – kiáltott Ella alulról vígan, s rögtön ezután halkan mormoló -férfihangot lehetett hallani, amely mintha rendreutasította volna ezért -a túlhangos kiáltásért. - -– Halló! – kiáltott vissza Iván. - -Andor nem nézett most oda, de valami ellenállhatatlannak érződő vágy -sarkalta, hogy ő is kiáltson le egy „hallót“, erőset, diadalmasat, -részeget. Csak azért, mert Pécsinek nem tetszik. - -– Halló! – jött alulról, de már közelebbről, Ella jókedvű hangja, -kihívóan, mintha Pécsit akarná bosszantani. És utána megint az erélyes, -mély mormolás. - -– Be van csipve – mondta Iván. - -– Kicsoda? - -– Ella. - -– Hogyan… hisz soha nem ivott semmit… - -– Most nagyon szereti a pezsgőt. Biztosan ittak Radnayéknál. Halló! -Halló! - -Most egészen közélről, dallamosan és valóban kissé becsípetten szólt az -Ella hangja: - -– Halló! Iván! - -Megjelent fehérruhás alakja a lépcsőn. Széles szalmakalap volt rajta. -Mögötte tiszta fehérben Pécsi, mint valami fehér ördög, -görcsös-csontosan, pesti evezősegyletének fehér sapkájával rézbarna -fején. Hallani lehetett, amint mondta: - -– Ella! Itt már alszik mindenki! - -Andor felállt, üdvözölte őket. - -– Mi az? – mondta Ella, hunyorgatva a gyertyafénytől. – Ti itt -részegeskedtek? - -– Egy kicsit – mondta Andor. - -Pincér állt az asztalhoz. - -– Gyönyörű este van – mondta Ella, lenézve a sötét tengerre. - -– Éjszaka van már, nem este – szólt fanyarul Pécsi, az órájára nézve. – -Mindjárt fél tizenegy. - -– Siet az órád – mondta Iván. - -Ella Pécsihez fordult: - -– Egy kicsit még üljünk… - -Már le is ült. Pécsi állva maradt. Andor halkan mondta a pincérnek: - -– Poharakat. - -– Nem, nem – mondta Pécsi, mialatt a pincér elszaladt. – Épp eleget -ittunk. - -– Ittunk? – mondta Ella. – Ittunk? - -És hátrahajtotta a fejét, hogy a mögötte álló Pécsi arcát lássa: - -– Nem „ittunk“, hanem „ittam“. Te nem ittál. - -Andor széket tett Pécsi mellé: - -– Foglalj helyet. - -– Nem, fiam, megyünk – mondta ez Ella felé. - -Ella tréfásan zsarnoki mozdulattal mutatott a székre: - -– Azonnal üljön le. - -Pécsi leült és a saját nyakába akasztotta Ella fehér tollboáját. Most -nem hatott férjnek. Olyan volt, mint nyári regattabálokon valami híres -öreg táncos, a nyakában a tollboával, karján Ella fehér rétiküljével. A -pincér poharakat hozott és Andor töltött. Huncutul nagyszerű érzés volt -ez, hogy ők ketten be voltak csípve és ez a bosszankodó, kelletlen vén -fiú itt ül köztük, figyelgető apró szemével, józan aggodalmaskodással. -Ella ivott egy kis kortyot. Hátradőlt a fehér kertiszéken: - -– Nagyszerűen érzem magamat. - -És kipirult arcát az égnek fordította, mintha süttetni akarná magát a -csillagokkal. - -Andor Pécsihez fordult: - -– Jó vacsora volt? - -– Kitünő. - -– Mit ittatok? – kérdezte Iván. - -Ella most a székkel együtt dőlt egyre hátrább, úgy, hogy Pécsi rászólt: - -– Az istenért… hanyattesel. - -Az asszony nevetett és előrehajolt. Az asztalra könyökölt, kedves, -lányos-becsípetten: - -– Refoszkót ittunk… olyan édes vöröset… - -És megint a szájához emelte a pezsgőt. Pécsi odanyúlt és kivette a -kezéből a poharat: - -– Elég volt. - -Maga elé állította a poharat. Ella gyerekesen könyörgő arcot vágott: - -– Csak egy csöppecskét. - -Összetette a kezét, mint a kisgyerekek, mikor kérnek: - -– Egy csöppet… Pécsi úr kérem… - -Andor erőltetetten mosolygott. - -– Egy csöppet se – mondta Pécsi, és messze eltolta mind a két poharat. -Ella Andorra nézett: - -– Látja? Így bánik velem. - -– Eleget ittál – mondta zavartan Pécsi. – Igyál inkább egy feketét. -Pincér! - -Feketét rendelt. - -– Haragszik rám – mondta Ella Andornak – mert féltékeny a főhercegre. - -– Ella! – mondta komolyan Pécsi. - -– Pszt! – szólt rá az asszony és fölemelte az ujját. – Egy szót se -halljak! Nézd csak! - -Megint Andorhoz fordult: - -– A főherceg tegnap fixirozott az ebédnél. És ma, mikor a fürdőben -voltunk, gukkerrel nézett. - -Nevetni kezdett, nagyon nevetett, alig tudta abbahagyni. - -– Gukkerrel nézett… gukkerrel… - -– Na igya meg ezt a kis kávét – tolta elébe komolyan a csészét Pécsi. -Andor csöndesen szólt: - -– Az nagy megtiszteltetés… itt Ausztriában. - -– Gukkerrel! – nevetett Ella. – Képzelje, gukkerrel, a partról… tíz -méternyire se voltam tőle! - -Két kézre fogta a csészét, mint egy kis óvodásgyerek, szürcsölve itta -meg a feketét. A csészéből kinézett Pécsi komoly arcára: - -– Ne tessék haragudni, Pécsi bácsi. - -„Nem,“ – repült fel Andorban a boldog káröröm – „ez nem szereti Pécsi -bácsit.“ Nevetett a lelkében valami. Nagyot ivott a pezsgőjéből, Ella -pártján volt, szerette volna most megcsókolni, nem vágyból, csak Pécsi -miatt, hogy mit szólna hozzá, és hogy Ella azután is nevetne-e, és akkor -is mondaná-e: „ne tessék haragudni, Pécsi bácsi!“ - -Pécsi kifizette a feketéket és felállt: - -– Na gyerünk, angyalom. - -– Drága Pécsi bácsi, – mondta az asszony, megint veszedelmesen billenve -hátrafelé a székkel együtt – még egy percig maradjunk… csak egy percig… -olyan szép este van… olyan jól érzem magamat… - -És megint a csillagok felé tartotta csinos kis arcát. A szalmakalap -hátrabillent a fején, csak a tű tartotta meg. Pécsi a kalaphoz nyúlt, -aztán megfogta a kezét: - -– Gyere, – mondta – holnap is van nap. - -Az asszony felmosolygott rá, ügyetlen kacérsággal, kissé fátyolosan az -italtól: - -– Nem szép tőled. Nem szép tőled. - -De ez a hang már egy kicsit duruzsoló, hízelkedő, búgva-szemrehányó -volt, mézeshetes-hang, fiatal-házas hang… - -Pécsi atyáskodva mondta: - -– Na kelj fel, fiacskám. - -Egyszerre megbicsakolta magát az asszony: - -– Nem megyek. - -Most egy pillanatra kínos csönd lett. Valahogy megmutatkozott a kettőjük -igazi viszonya. - -– Nem megyek, és pont. - -Pécsinek elharagosodott az arca: - -– Na, most már elég volt. - -– Igenis, elég volt – mondta Ella, értelem nélkül, de hangosan. - -Andor cigarettát vett elő, megkínálta Ivánt, meggyújtotta Iván -cigarettáját, aztán a magáét, hogy a feszült percben foglalkozzék -valamivel, és megkérdezte Ivántól: - -– Ég? - -– Köszönöm, ég – mondta Iván. - -Ella dacosan mondta: - -– Most itt ülök reggelig. - -– Jó, – mondta Pécsi, ügyetlenül szedve le magáról a tollboát – én nem -bánom. Tessék, ahogy tetszik. - -Tanácstalanul állt: - -– Jössz, vagy nem jössz? - -Andor tele volt boldog diadallal. Oly nyugodtnak érezte magát, hogy -beleavatkozott: - -– Ellácska… hát menjen, ha Lajos kéri. - -Ella sötéten nézett rá, minden jelentőség nélkül, csak a becsípett -asszony mérgességével: - -– Mi az? Maga is az ő pártján van? - -– Hogyne! – mosolygott a fiú. - -– Maga is küld? - -– Ha Lajos kéri… - -Lajos egészen halavány volt. Szárazon és halkan mondta: - -– Azonnal felkel és jön. Egy-kettő. - -Az asszony ránevetett, félig lecsukott szemmel: - -– Ha enged még egy kortyot inni. - -– Nem – mondta Pécsi, és erőteljesen kapta meg a kezét, amely a pohár -után nyúlt. - -– Fáj! – kiáltott Ella. Nevetett. – Fáj, – mondta gyerekes-kérlelőn – -eressze el… - -– Ha rögtön jön. - -Eleresztette. - -– Most juszt se megyek – mondta Ella, felkelt, átült egy másik székre és -átölelte Iván nyakát. – Te megvédesz engem. - -Pécsinek az ajka remegett a haragtól. - -– Kérem, – mondta halott hangon – csináljon, amit akar. Én fölmegyek. Az -ajtó nyitva lesz. - -Némán fogott kezet Andorral, aki igyekezett ideillő zavart-kínos arcot -vágni, és elment. Egyenletes léptei ropogtak a kavicson. Megkerülte a -szállót. Iván lefejtette magáról Ella karját: - -– Na, eridj, – mondta neki – ez már nem tréfa. - -– Adjatok egy kortyot, akkor megyek – szólt kedves-komolyan, csökönyösen -az asszony. - -Andor friss pezsgőt öntött a poharába és elébe tolta. Találkozott a -pillantásuk. Ella elmosolyodott: - -– Nem vagyok részeg, – mondta Andornak – abszolute nem vagyok részeg. -Abszolute. - -Ivott egy kis kortyot. - -– Abszolute hazamegyek – mondta és fölkelt. Iván karonfogta. - -– Kezét csókolom – mondta Andor. - -Az asszony már tett néhány lépést. Visszafordult: - -– Volt szerencsém – mondta tréfásan túlzott fejbólintással. – Abszolute -volt szerencsém. - -Andor társadalmilag mosolygott rá. - -– Szervusz! – mondta Ivánnak. - -Egyedül maradt. Most ő dőlt hátra a székkel együtt, úgy hogy majdnem -hanyattesett. Teljesen józannak érezte magát, de részeg boldogság -énekelt és ujjongott a szívében. „Te szép élet!“ – mondta magában. – „Te -abszolute szép élet!“ - -Sokáig ült így, egyedül. Hűvöskés szellő jött a tengerről. „Te nagyszerű -szép élet,“ – mondta – „téged akartalak itthagyni?“ - -Fizetett és felment a szobájába. Az ablakból kinevetett a holdfényben -fürdő tengerre. „Jojcakát, te szép ezüst tenger!“ – mondta neki halkan, -vígan. Levetkőzött, lefeküdt. A hűs ágy először ízlett neki, mióta itt -volt. Még elszívott egy cigarettát a holdfényben, ami a nyitott ablakon -át fehérlett be. Ez is ízlett neki. Minden ízlett neki. Édes álmosság -szálldogált a fejében. Eszébe jutott ez a szó: „holnap“. És ez a szó, -amely már idestova egy éve mindig sóhajtást húzott fel maga után belőle, -most ringató-kedves, megnyugtató és reményteljes volt. „Holnap,“ – -mondta félhangosan magában – „holnap… holnapután…“ Mintha csak most -kezdett volna hatni rá a pezsgő. Lehúnyt szemmel mosolygott az -optimizmustól. A párna puha, rugalmas és hűvös volt. A takaró könnyű és -kellemes. A félhomály enyhe, nyugalmas, őrködő, otthonos… És lenn -halkan, nagyon halkan söpörgetett a tenger, mintha csak valami -tessék-lássék éjjeli inspekciót tartana, hogy mutassa, hogy nem alszik… -Vajjon veszekszik-e most Pécsi Ellával? Vagy már kibékültek? Valami nagy -bizonyossága áradt el rajta annak, hogy duzzogva alusznak el, hátat -fordítva egymásnak, szót se szólva. Ez egészen bizonyos. „Abszolute“ – -mint Ella mondta. Milyen kedves volt, milyen kedvesen viselte magát a -részegségében. Nevetett a párnába. „Milyen részeg volt!“ – mondta -félhangosan, és még sokáig mosolygott nyitott szájjal, könnyű-boldogan -szédülve az első jó és ízletes álomba annyi, annyi idő után. - - -III. - -– Ott, aki most leült… - -– A katona? - -– Nem. Mellette a civil. A fehérruhás. - -Az égő déli órán kevesen voltak a fürdőben, de mind arra néztek. A part -sziklái mögött, a „Strandweg“-en volt egy fehér pad. Arra most leült a -főherceg egy öreg tábornokkal. A főherceg fehér vászonruhában volt. -Rögtön a szeméhez emelte nagy gukkerét és a fürdőzőket kezdte nézni. -Aztán nagyokat nevetett azon, amit a tábornoknak mondott. Andor kijött a -vízből és szemügyre vette a főherceget. A főherceg ránézett a gukkerrel -és megint odanevetett valamit az öreg generálisnak. „Csak nem Ellát -várja?“ Azóta már háromszor hallotta Ellától, hogy programmszerűen ül -oda a padra, mikor ő fürdik, és valósággal fixirozza a katonai látcsövön -keresztül. „Ez furcsa volna, ha Ella ma ilyenkor jönne fürödni.“ Még -eddig mindig szerencsésen elkerülte. Elláék korán reggel fürödtek, ő -pedig tizenkettő után szokott, épp ebéd előtt, mikor legkevesebben -vannak. Visszament a vízbe és nyakig merült bele. Onnan nézte azokat, -akik a kabinokból felöltözötten jöttek ki és elindultak a napos úton a -villák felé. Alig maradt a vízben négy-öt ember. Csupa férfi volt. Mit -gukkerez ezeken a fenség? Kiúszott a móló végéig, ott kikapaszkodott és -ráült a naptól meleg kőre. A vízbe lógatta a lábát. Ahogy így nézi a -hosszú parti faházat, ahol a kabinok vannak, egyszerre csak látja, hogy -az egyik kabinból egy nő jön ki, fehér fürdőköpenyben. Egyideig a -korlátra támaszkodik, úgy nézi a tengert, aztán leveti magáról a fehér -köpenyt és jön a homokon a víz felé. Feszes fekete trikó van rajta. -Innen messziről alacsony nőnek hat. Nem lehet, Ella magasabb. - -Nézte ezt a nőt, de nem ismerte meg. Belecuppant a vízbe, a part felé -úszott, s ahol földet érzett a lába alatt, megállt. Bizony ez Ella volt. -Amióta ismerte, mindig magassarkú cipőn állva látta. Most, hogy fehér, -sarkatlan fürdőcipőjében a talpán állt, sokkal kisebbnek hatott. De a -formái meglepték. Arányos, romlatlan szűzi termet volt, szebb, mint -aminőnek képzelte. Bántotta, hogy a fürdőruhája egy kicsit -tisztességtelen. Olyan mutogatós trikó volt, ujjatlan, nyakatlan, mint a -nagyon kivágott báli derék. A két vállán csak egy-egy gomb tartotta. És -a nadrágrésze túlrövid volt. „Hogy engedheti ezt Pécsi?“ A fején sárga -viaszkosvászon-főkötő, fodros karimáján piros szegéllyel. Kedves és új -volt az arcában az, hogy semmi hajat nem mutatott. Minden haja a főkötő -alá volt szorítva. Magas homloka, magas halántéka van így. Az arcának -gyermekes, ártatlan lett ettől a kifejezése. Szimpatikus és jóságos volt -így az arca, hajtincsek és homlokzavaró fürtök nélkül. A nők nem is -tudják, milyen szépek és ártatlanok így. Pedig hány férfi simít el -ölelésközben a homlokukról és a halántékukról minden hajat, hogy kezével -eltakarva a keretet, egy szelíd arcocskát láthasson. Milyen -fájdalmas-komolyan nézi meg így a férfi a gyerekké lett asszonyarcot, -amelyben csak a szemek uralkodnak ilyenkor, és szűzzé válik a homlok, a -halánték. - -Ella hirtelen beleszaladt a vízbe, nagy föcsköléssel taposott benne, -megmerítette magát, aztán felállt. Most szárközépig állt a vízben. Így -sudárnak hatott, még hosszabbnak, mint ruhában. De a feketén fénylő, -vizesen tapadó trikó még tisztességtelenebbé vált. Meglátta Andort. -Andor a vállát nézte, amely fényes-gömbölyűn csillogott a napon. Olyan -volt a színe és a fénye, mint az új tajtékpipáé. Ahogy Andorra -mosolygott gyerekes arcával, fel-felrezzenő felsőajkával, elragadó -látvány volt. „Nem szabadulok meg tőled soha“ – gondolta a fiú, mikor -feléje lábolt a vízben. És arra gondolt, hogy az a nagy és halálos -kötelék, ami ehhez a nőhöz húzza, tulajdonképpen be nem vallott, de -végzetesen makacs testi szerelem. - -– Hogy van az, – kérdezte tőle elfogódott hangon – hogy ma ilyen későn -fürdik? - -Igyekezett az arcába nézni, nem akarta, hogy az asszony lássa a szeme -önkéntelen kutatásait. - -– Az uramnak be kellett mennie Fiuméba, – felelt minden zavar nélkül – -egész délelőtt dolgozott valami íráson és azt most fel kell telefonálnia -Pestre. Elkísértem a hajóhoz. Csak este jön vissza. Szegény a postán fog -ülni egész nap… ebben a melegben… - -A csípőjére tette a jobbkezét és kissé balra dűlt. Szinte szemérmetlen -volt, ahogy ott állt, megmutatva magát egy fiatal férfinak, akiről -tudta, hogy szerelmes belé. Időt adott neki arra, hogy mustrálja, sőt -élvezte a fiú látható zavartságát. Nehezen megy az ember fejébe ez a -magától-értetődés, amivel a legtisztességesebb nők is oly természetesen -viselkednek a tengervízben. „Olyan könnyű ez a meztelen kiállás?“ – -kérdezte magában Andor. Szinte ő restelte magát. - -– Ne nézzen oda – mondta Ella mosolyogva, megmutatva kékes-fehér, -gyertyaszínű fogait – ne nézzen semerre, mondani akarok valamit. -Idenézzen, rám. - -Ránézett. - -– Most is engem néz – mondta az asszony. - -– Én? - -– Dehogy. A főherceg, a parton. - -És hogy Andornak önkéntelenül is arra moccant a feje, rákiáltott, -nevetve: - -– Ne nézzen oda. - -Andor most titkolás nélkül, nyiltan nézett végig rajta: - -– Nem csoda – mondta halkan. - -– De most már feltűnő. Minden nap. Máskor reggel kilenckor fürdünk, -akkor reggel kilenckor ül ott. Most fél egy van, és megint ott ül. Most -már bizonyos, hogy miattam jön. - -Andor egy kicsit elszomorodva mosolygott. Nem volt rokonszenves, hogy -így örült a főhercegnek. Ella elindult, magasra emelgetve fehér térdeit -a sekély vízben. - -– Jöjjön beljebb, – mondta – itt megszáradunk és akkor rossz megint a -vízbe merülni. - -Beljebb mentek. Ella úgy állt meg, hogy csak a mellképe volt künn a -vízből. A hajatlan arc nem hagyta nyugton Andort. Tizenkét-tizenhárom -éves korában lehetett ilyen Ella. Nem bírt magával, meg kellett -mondania: - -– Milyen jól áll magának ez a főkötő. - -– Lajos azt mondja, hogy olyan vagyok benne, mint egy kis fiú. - -– Van benne valami… - -Nézte az arcát, szerelmesen: - -– Szép – mondta. - -Az asszony lejebb merült a vízbe, az álláig. Felemelte az állát, hogy -csak a feje úszott a sötétzöld vizen: - -– Hízeleg? - -Andor azt akarta neki mondani, hogy „szeretlek“, de sikerült -elhallgatnia. Azt mondta: - -– Óh, nem. - -Most kiemelkedett az asszony a vízből vállig. A karjával -úszó-mozdulatokat téve ment arrébb, ahol megint derékig látszott. -Tökéletes volt így a felsőteste a rátapadó fekete ragyogásban. Nevetett, -de kissé idegesen: - -– Baráti szívesség! – mondta. - -Andor nem értette: - -– Hogyan… - -– Baráti szívességet kérek. - -– Parancsoljon velem. - -– Lajosnak… nem megmondani, hogy ez a fürdőruha volt rajtam. -Becsületszó. - -Andor zavart lett: - -– De hát… hogy gondolja… mért mondanám? - -– Nem azért, csak úgy beszédközben, hogy ne említse. Ezt én Pestről -hoztam és mikor ő itt meglátta, mikor kipakoltam, megtiltotta. Tudja, ez -szárazon semmit se mutat, olyan kicsi, mint egy mellény. De hiába -magyaráztam neki. Itt muszáj volt újat vennem a bazárban, tudja, olyan -bő, fodros bugyogót, ami térden alul ér, és hosszú szalonkabátot, -térdigérőt, nyakkal és ujjal. Pedig láthatja, a többi nők is mind ilyet -viselnek. Csak öreg hölgyek jönnek olyan egész ruhában. - -– És ha megtudja? - -– Ki mondja meg neki? A főherceg? - -Nevetett és lemerült, nyakig. Andor a partra nézett. A fehérruhás fenség -szétvetett lábbal állt az úton, egészen a szélén és szeméhez -forrasztotta a nagy fekete gukkert. A tábornok néhány lépéssel mögötte -állt. Az asszonyfej a vizen lebegve nevetett: - -– Ne nézzen oda. - -Most érezte csak meg, hogy ezek a vízből-kiemelkedések, lemerülések, -csípőretett kézzel való kiállások nem voltak természetesek, sőt még csak -nem is neki szóltak, mint egy pillanatra hitte. Ő már elfelejtette a -főherceget, de az asszony annak játszott és még most is annak játszik. -Annak vette fel a tiltott trikót. Gyűlöletes érzés volt ez. És a -főhercegnek fordult meg, mikor az imént azt mondta, hogy menjenek -beljebb, mert megszáradnak. Ő itt csak statisztált egy útálatos -némajátékhoz, ami másnak szólt. És ez a gonoszság, hogy az első nap, -mikor az ura benn kinlódik a melegben, a fiumei postán, ő felveszi a -szemérmetlen trikót. Ebben a pillanatban szerette meg Pécsit. Örök, -nyomorú testvéri érzése a visszautasított szerelmesnek a kínlódó férj -iránt. És az a lesujtó szégyen, hogy ő senki és semmi, ő! És ez a -nevető, ostoba kis csinos fej a vizen, ez az imádandó csinos fej a -felhúzott felsőajkával, ez a most eget szaglászó, feltartott fitos orr, -és a gyerekarc, amin meglátszik a hűsen enyhe tengervíz-okozta testi -öröm… Különös érzés: agyoncsókolni, vagy a vízbefojtani, valami vad vágy -a kettő közt… „Csak meg ne lássa rajtam.“ - -Az asszony elúszott tőle. Kifelé úszott, a messzeség felé, csak a sárga -főkötőjét lehetett látni. Aztán visszafelé kanyarodott, az asszonyok -lassú és nyugodt úszásával, azzal az elkomolyodott arccal, amit a testi -munka okoz náluk. Egyszerre felderült, felállt a sekélyben: - -– A Samu! - -És locskolva-föcskölve szaladni kezdett a part felé. A parton egy kövér -hölgy állt tetőtől-talpig vörös fürdőruhába öltözve, fodros-buggyos, -bőráncos, tisztességes jelmezben. Mellette egy úszónadrágos, barnára -sült kis fiú, két-három éves lehetett. Abban az irányban állottak, -ahonnan a főherceg nézett. - -– Samu! Samu! – kiáltott Ella a gyerek felé. Andor önkéntelenül is -követte. A gyerek és kövér anyja oly közel állott a főherceghez, hogy az -levette a szeme elől a gukkert, mikor Ellát közeledni látta. „Nem a -Samunak szól ez, a főhercegnek szól ez“ – gondolta Andor, egészen -elkeseredve. - -Mikor a Samu meglátta Ellát, keservesen kezdett bőgni. El akart -szaladni, de az anyja megfogta. Szegény meztelen kis Samu rugdalódzott -és visított az anyja kezében. Félt Ellától. Ella visszafordult Andor -felé, hangosan és erőltetetten nevetett, a mellére téve a kezét: - -– Nézze, hogy fél tőlem… Én szoktam bevinni a vízbe. Minden nap én -viszem a vízbe. - -A kövér zsidóasszony mosolyogva köszönt Ellának: - -– Jónapot nagysád! - -Ella kilépett a partra. Az iszapos lejtőn túl tíz-tizenkét lépésnyire -volt a magasan épített parti út. A főherceg egészen a szélén állott, s a -vaskorlátra hajolva, mint valami erkélyről nézte a jelenetet. Most már a -tábornok is melléje könyökölt, tiszteletteljesen. Ella túlhangosan -beszélt Samuhoz: - -– Samukám, gyere a vízbe a nénivel. - -– Nem megyek! – bőgte Samu. Barnára sült, egészséges, kövérke gyerek -volt; domború, olajbarna kis melle volt, mint egy hegedűnek. Az egész -Samu olyan volt, mint egy hegedű. Andor a főherceget nézte. - -– Nem jössz? – kiáltott rá nevetve Ella. – Nem jössz, Samuka? Akkor -viszlek, Samuka! - -Most Samu, akinek az anyja fogta a kezét, visítva kezdett forgolódni a -vörös kövérség körül, belemarkolászva a bő, vörös ruhába. Aztán sikerült -magát kiszabadítania, és két kezével balanszirozva, mint a kötéltáncos, -totyogott a homokon, el a víztől, egyenesen a főherceg felé. Ella utána -szaladt: - -– Megfoglak! - -Andor végtelenül haragos lett. „Most utána ugrani, elkapni azt a puha, -karcsú derekát, becipelni a vízbe, beledobni, belevágni, belefojtani.“ -Ahogy elfogta a visító Samut, ahogy lehajolgatott, leguggolt hozzá, -ahogy hangosan nevetve forgolódott körülötte feketén csillogó formáival, -ott, közvetlenül a fehérruhás férfi szeme előtt, tűrhetetlen látvány -volt, tűrhetetlenül gonosz és tűrhetetlenül szép. Andor megfordult, -besietett a hűvös vízbe, néhány lépés után mellrevágta magát és úszni -kezdett kifelé, az egyre hidegebb és sötétebb hullámok felé. Nem akarta, -nem bírta ezt nézni. A háta mögött nagy sivalkodás volt: Ella ölébe -kapta Samut és bement vele együtt a tengerbe. A vörösruhás kövér hölgy -megtisztelve, mosolygósan ment utánuk. Andor kikapaszkodott a móló -végére, onnan még látta őket, amint meg-megmerültek a vízben, nevették a -rémüldöző Samut, akit aztán kivittek a partra. Visszafelé indult a -mólón. Egyszerre érkeztek a homokra. Samuval beszaladt a vörösruhás nő a -kabinba. Ella rászólt Andorra: - -– Megyünk, ebédelni? - -– Egy óra mult – mondta Andor. - -– Velünk ebédel? – kérdezte Ella, csak hogy még állhasson ott egy percig -a főherceg előtt. - -– Köszönöm… ha megengedi… - -Bementek a kabinjaikba. A főherceg mondott valamit a tábornoknak. -Bizonyára azt, hogy „mehetünk, mára vége az előadásnak.“ És elmentek, a -szálloda felé. Andor bágyadtan és fáradtan ült a kabinja kis fapadján. -„Üres, gyalázatos nő“ – mondta magában. „Rossz, hamis, szemérmetlen, -csaló, komisz.“ De oly boldogan zengett benne a kérdés: „velünk ebédel?“ -Ki az a „velünk?“ Pécsi Fiuméban van. Csak Iván lehet, meg ő. És -merészel így hármasban ebédelni, mint ahogy annyiszor ültek így hárman -az asztalnál, otthon, mikor az öreg Turnovszkyék színházba mentek. -„Ennyire nem törődik velem?“ – „Vagy talán…“ - -Felöltözött és várt künn a nyilt folyosó fahídján. A fürdő teljesen üres -volt. Egy lélek se volt benne. Valahol igen messze egy tengerparti -gyártelep szirénája búgta az egy órát. A nap gyilkosan sugárzott, csuda, -hogy fel nem forralta a tengert itt a sekélyebb partokon. Andor kellemes -hűvösséget érzett a tagjaiban. „Ella is ilyen hűvös most“ – gondolta. És -Pécsi jutott eszébe, amint a fiumei főpostán izzad egy párnázott-bélelt, -viaszkos-büdös szűk telefonfülkében, és erőlködve olvas bele a telefonba -nagy-hangosan egy hosszú írást. „Érdemes megházasodni?“ - -Ella kijött a kabinból: - -– Megvárt? - -– Hogyne. - -Fehérbabos kék kartonruha volt rajta. Nagy szalmakalap a fején. -Napernyőt nyitott ki. - -– Hárman leszünk az asztalnál, Ivánnal – mondta, mikor a lépcsőn -felmentek a parti útra. – Végre rávettem tegnap Lajost, hogy asztalt -foglaltasson az étteremben. Unalmas volt mindig a szobában étkezni. - -Andor egészen közel ment mellette. Kétségbeesetten nézte fehér nyakát, a -profilját. Most már szőke csigák selymeztek a halántékán és a kalap alól -a homlokára tódult a dús, fényes szőke haja. Most meg így volt szebb, -mert most asszonyos és kihívó volt. Ahogy mellette ment, érezte új -ruhájának az illatát. A festett nyári kartonnak orrszúró, éles illata -volt ez, örök kísérője az ifjú és nyári szerelmeknek. Keserves, fészkelő -emlék, tisztesség-parfümje… Budai majálisok jöttek vissza vele, -kuglizó-délutánok, vasárnapok, égő ölelések a kertben, régen. Ahogy -némán ment mellette a napon, egyre mondta magában: „Nem szabadulok -tőled.“ És mikor az asszony felszaladt előtte a széles lépcsőn a hotel -árnyéktalan parkjába, szédülten meredt a gyors-kapkodva emelgetett -karcsú fehér cipősarokra: „Elveszem tőle.“ Szegény Pécsi, a forró -telefonfülkében. - -Iván már várt az asztalnál. Ebédelni kezdtek, ott egy kicsit nyomott -volt a hangulat, mert most már ketten voltak Ivánnal, akik erősen -érezték a régi hármas együttlét emlékét. Hogy van, hogy a férfiak -érzékenyebbek az ilyesmi iránt? - -Mikor a leves után csöndben várakoztak a table d’hôte folytatására, -Andor mögött nagy robajjal állt fel az egész publikum. Hátranézett. A -főherceg jött be a generálissal az étterembe és mosolyogva biccentett a -fejével az ebédtől felállók felé, akik minden nap így üdvözölték. Már -közeledett feléjük. El kellett haladnia az asztaluk előtt. Előbb Iván -állt fel, aztán mosolyogva Ella. „Nem állok fel“ – gondolta Andor makacs -haraggal. Nem is állt fel. A főherceg elment mellettük és szép főhajtást -csinált Ella felé. De a szeme sarkából volt egy komor villanása Andor -számára. Ezt Andor észrevette. A szalvétával törülgetni kezdte a kését -és a villáját. A főherceg az utolsó asztalhoz ült le, a sarokban, -szemben Andorral. Amint leült, cvikkert vett fel és megnézte Andort. A -fiú ezt is látta, bár úgy tett, mintha nem nézne oda. „Haragszik rám“ – -gondolta izgatottan. Egy kicsit, egy csöppet feldúlta ez az első -forradalom, amit életében csinált. Lázadás egy igazi főherceg ellen, még -pedig úgy, hogy az észre is vette. - -– Mit csinált? – kérdezte Ella, mikor leült, nevető arccal. - -– Semmit. - -– Miért nem állt fel? - -– Csak. - -Ella érdeklődve nézte Andor elkomolyodott arcát. Látszott rajta, hogy -ugyanakkor, amikor bántja ez, tetszik is neki a dolog. - -– Haragszik rá? - -Pillanatnyi habozás után szerelmesen nézett az asszonyra. A szemébe -nézett: - -– Óh igen – mondta. - -Hozták az újabb fogást. Az ügy be volt fejezve. - -Mikor a feketekávénál tartottak, Ella felágaskodott ültében. Vele -szemben volt az étterem bejárata, amelynek Andor háttal ült. - -– Ervin – mondta Ella. - -Andor nem fordult hátra. - -– Micsoda Ervin? - -– Nagy Ervin – szólt Iván, fölkelt és elébe ment. - -„Nyomorult dolog az ilyen“ – mondta Andor magában, erőltetve a meg nem -fordulást. „Nyomorult dolog, hogy ez most bosszant, mintha én volnék a -férj. Mit csinál itt Nagy Ervin? Honnan jön ide Nagy Ervin?“ - -Már ott állt az asztalnál Nagy Ervin, frissen vasalt hófehérben, -cigánybarnára égett arccal, egészségesen, a barnaság alatt -kicsattanó-pirosan, a naptól és a tengertől fehérített szőke hajjal és -még fehérebb szőke bajusszal. - -– Szervusz – mondta neki Andor, kelletlenül. - -Már le is ült Ervin, már rendelt is feketét. Már Ella csak vele beszélt, -csak feléje fordult, csak őt kérdezte: - -– Itt a motoros? - -– Azzal jöttem. - -– Honnan? – kérdezte Andor. - -– Porto-Malleból. Nagyszerűen jöttünk. Felséges tutaj. - -– Ott nyaralsz? - -– Ott. De most a nyakatokra jöttem, pár napra. - -Ella érdeklődve, mosolyogva nézte a monoklis arcot: - -– Van szobája? - -– Kétszáznegyvenhat. - -Nagyszerű, életrevaló fiú volt ez. Cigarettával kínálta Ellát. - -– Ne abból vegyen. Ebből a parafavégűből. - -Mutatta az ezüsttárcájában, hogy melyikből. - -– Nem árultok el? – nevetett Ella. - -– Soha – mondta Ervin, égő gyufát tartva oda. - -Andor ideges volt. Úgy tett, mintha mosolyogna: - -– Ezt is eltiltotta Lajos? - -– Hogyne! – mondta Ervin Ella helyett, ellenőrizte Ella első -szippantásán, hogy ég-e a cigaretta, és csak akkor oltotta el a gyufát. -Andor felé fordult: - -– Te mióta vagy itt? - -– Régóta. Már elutazófélben vagyok. - -Aztán megint Ella felé beszélt Ervin: - -– Nagyszerű viziélet van odaát. Sajnálhatják, hogy nem oda jöttek. Lajos -mikor jön vissza? - -– Este. - -(„Hogyan, hát ez tudja, hogy Lajos Fiuméban van?“) - -– Tegnap jött vissza gróf Schannigen a jottjával. Nagyszerű tutaj az is. -Albániáig volt vele. Henningsen is vitorlázik. - -Ella az asztalra könyökölve fujta a füstöt: - -– Szilkey ott van? - -– Hogyne. Ő ne legyen ott? Van neki egy vén bárkája, öreg tíztonnás -kisztni, de megy vele. Rózenberg is vett egy kuttert. És három -motorosunk van: Stein, Vizlendvay és Kartali-Kiss Pali, amit elhoztam. - -– Meddig a magáé? - -– Ameddig akarom. - -Ella Andorhoz fordult. - -– Ervin kölcsönkapott egy motorost Kartali-Kiss Palitól, holnapra nagy -kirándulást beszéltünk meg. Akar velünk jönni? - -Még mielőtt felelhetett volna, Ervin biztatóan szólt: - -– Gyere. Nagyszerű lesz. - -Ez bántotta, Ervinnek ez a házigazdai hangja, meg az, hogy Ella -hívásához ilyen hirtelen csatlakozott. Valahogy úgy érezte, hogy ezek -együvé tartoznak. Minden érzése arra késztette, hogy ne menjen velük, ne -lásson ebből még többet, ne jöjjön rá itt semmire, ami még jobban -bántaná. - -– Köszönöm, – mondta – kedves vagy. - -– Jön? – kérdezte Ella. - -– Hogyne! – mondta egészen elgyengülve. - -– Na, ez nagyon kedves – szólt Ervin – és még ott van két -Széchenyi-komtesz, egy izmaelita bárókisasszony, de nagyon rendes lány, -aztán Árközy Fodri, Stoll Feri, Szabó Dönci, az egész Zakariás-család, -van egy Haggenmacher, egy Dréher, van ott minden. És a Jettl-lányok, -természetesen. - -– Bán Luli? - -– Még kérdezi? - -– A tanárral? - -– Noná! – mondta szellemesen Ervin. Szeretett zsidóskodni, ezt nagyon -gentrysnek találta. – Nüná – tette hozzá, hogy még jobb legyen. - -Jó ruha volt rajta. És csúnyául egészséges volt. És nagyszerű, víg -társaságból jött. És motoros-csónakot hozott. És ő, Andor, valahogy -lemaradt, árnyékba került ebben a társalgásban. De nemcsak ő, Pécsi is. -És ez a váratlanság. Ez a gyorsaság. Már szobája is van. -Kétszáznegyvenhat. Tehát a második emeleten lakik, ugyanott, ahol -Elláék. Ő a harmadikon lakott, a háromszáztizenötösben. - -Ahogy így elgondolkozott, mialatt Nagy Ervin újabb grófokat sorolt fel, -kirándulásokat és fürdéseket mesélt pattogva, frissen, üresen, de nem -kellemetlenül, teljesen lefoglalva Ella érdeklődését, Andor megint -hallotta az egyszerre felálló vendégek robaját. Felkapta a fejét, s -látta, hogy a főherceg elindul az asztalától, udvariasan bólintva a -szomszédai felé. Nagy Ervin rugalmasan ugrott fel, és közben meglepetten -kérdezte: - -– Mi az? Főhercegetek van? - -Akkor már Ella és Iván is állott. - -– Igen – mondta Andor és elvörösödve emelkedett fel a székéről. Mikor a -főherceg elhaladt előttük, nekik is bólintott a fejével és a szeme egy -pillanatra Andorra mosolyodott, mintha azt mondta volna: „Na látod, -mégis csak felálltál“. - - -IV. - -A motoros gyönyörű egyenes vonalban közeledett egy zöld hegyfok felé, -amely a kirándulás végpontja volt. A gyeppel borított síma „Zöld Hegy“, -mint valami külön kis félsziget, egymaga ugrott ki a tenger felé a -sötétebb erdős hegyek közül, s annak a kis öbölnek, amelyet a nyilt -tenger felé elzárt, fjordszerű képet adott. Több nyáron át az Abbaziában -nyaraló Terézváros ezt az öblöt Vázsonyi-fjordnak nevezte, s ez a név -rajta ragadt, bár az odavaló horvátok nem vettek róla tudomást. Az így -elpestiesített természeti szépségnek tulajdonképp nem is volt egyebe, -mint ez a neve. Köves-kavicsos partjain se ház, se bokor nem volt. A -pesti sarkutazók, akik néha bérelt motoroson ide kirándultak, egymás -zsíros papirosait és szalámihéjait találták itt, és a gyűrött Pester -Lloydok dátumából állapították meg, hogy mikor jártak itt előttük más -emberek. Nem is volt egyébre jó, mint hogy kirándulás végpontja legyen: -igen messziről látszott, és pontosan egy óráig tartott az út oda és egy -óráig vissza, ami nagyszerű volt, mert ebéd és vacsora közt meg lehetett -járni az útját és uzsonnát lehetett oda vinni. - -Nagy Ervin a soffőr mellett ült s egyrészt a hajóparancsnok, másrészt a -házigazda szerepét játszotta. Valamivel távolabb Ella ült Andor mellett -az oldalpadon, szembe velük Pécsi. Pécsi a lassan tűnő partot nézte, -elég rosszkedvű tekintettel. Ella a legszárazföldibb dolgot csinálta, -amit csak tengeren csinálni lehet: a gyorsan futó csónakból belelógatta -a kezét a vízbe. - -– Ne csináld ezt – mondta Pécsi. - -– Mindjárt – mondta Ella és addig tartotta a kezét a vízben, amíg Pécsi -idegesen fel nem állt és el nem ment Nagy Ervin mellé. Akkor kihúzta a -kezét a tengerből és lerázta róla a vizet. Andor zsebkendőt adott neki, -ebbe törülközött meg. A zsebkendőt megszagolta és kérdőleg nézett -Andorra. - -– Otkolon – mondta ez. - -– És? – kérdezte az asszony, újra az orrához emelve a kendőt. - -– Semmi más. - -Még mindig a kendővel az orránál, halkan mondta: - -– Chypret szoktál belekeverni. - -Hirtelen vette el az arcától a kendőt és fehér fogával belekapott az -alsóajkába. Andorra nézett. Elszólta magát ezzel a tegezéssel. Az arcán -oly bizonyosnak látszott, hogy a tegezés véletlen volt, hogy Andor úgy -tett, mintha ez nem tűnnék fel neki. - -– Nincs rajta semmi, csak Farina, Jülichsplatz négy – mondta -erőltetett-egyhangúan, miközben átvette a feléje nyújtott kendőt. De -aztán hallgattak egyideig. - -Itt volt valami a levegőben. Miért ült Nagy Ervin már az elindulás óta -külön, a soffőr mellett, mintha semmi más nem érdekelné, csak a motor és -a kis hajó egyenletes futása a síma vizen? Mikor a beszálláshoz -gyülekeztek a fürdő mólóján, s Andor megérkezett, Pécsi kényszerű -mosollyal szervuszolt vele. Pécsi Fiumában volt, mikor az asszony Andort -meghívta. És most ez az erőltetett, ál-udvarias vigyorgás… Egészen -bizonyos, hogy ezek közt tárgyalások voltak a meghívás miatt. De miért -ül külön Nagy Ervin? Most úgy látszott, mintha az asszonyra mind a -ketten haragudnának valamiért. Andornak az a furcsa érzése volt, hogy -mind a kettő azért kedvetlen, mert Ella őt meghívta. „Lerongyolt -életem,“ – gondolta most – „óh, lerongyolt életem, hogy én ennek ilyen -rettenetesen örülök.“ Ahogy némán ült az asszony mellett és a két -előregörnyedő férfira nézett a soffőr mellett, úgy érezte magát, mint -egy király. És hogy az övé a hajó, az övé és Elláé, a kettőjüké. Az övék -az együttlét és a gyors futás, és az a másik kettő ott külön, amint -háttal ül nekik és bosszankodását motor-műszavakba fojtja, két -fölösleges, kínlódó alak, két idegen. Oly közel ült Ellához, hogy nagyon -gyöngéden bár, de érintette a felsőkarját. És ez az érintkezés, amely -nem is a testeké, hanem csak a ruháké volt, úgy egybeforrasztotta az -asszonnyal, hogy közös áramnak érezte a gondolatát, amely két testen át -kering, mint összenőtt ikrekben a vér. Ezért nem beszélt semmit, ettől -az elképzeléstől hallgatott, úgy érezve, hogy az asszony úgyis pontosan -ugyanazt gondolja, mint ő. - -Pécsi megmozdult. Visszanézett rájuk, felállt, és visszajött a helyére. -Szembeült velük. Ella rámosolygott: - -– Haragszik, Pécsi bácsi? - -– Dehogy haragszom – mondta ez, egészen komoly arccal. – Én magára sohse -haragszom. - -Ahogy ezt élesen, minden kedvesség nélkül mondta, ez bántotta az -asszonyt Andor előtt. - -– Mert ha haragszik, – szólt – azt se bánom. - -Olyan pillanat volt ez, amikor a harmadik – ha nem Andor lett volna – -azt mondta volna: „De gyerekek, ugyan, ugyan, gyerekek!“ Igy nem mondta -senki, és a pillanat éles maradt, mint a kés. Most mind a hárman -kitünően hallották a motor taktusát. A feszültségben csak ő, a motor -volt jókedvű és szorgalmas, sietve dohogott, mint valami rendes kis -munkás, aki komolyan veszi a dolgát és nem törődik gyerekségekkel. -Vízrongyok loccsantak meg a csónak oldalán. Kellemes szelet csinált a -nyugodt levegőben a csónak futása. Ellának a bodros-szőke hajcsomó -félrefúvódott a homlokából. „Most megint tizenhárom éves“ – gondolta -Andor. Viharosan boldognak és szerelmesnek érezte magát. Pécsi keményen -nézett Ellára és látszott a szemén és száján, hogy mindenféle mondatokat -hallgat el, amik gyors egymásutánban jutnak eszébe. Aztán felkelt, s -kissé megtántorodva, és meghimbálva ezzel a mozdulatával a csónakot, -visszalépkedett, lekuporodott Nagy Ervin mellé. Hallatszott a halk -kérdése: - -– Ez négytaktusos motor? - -– Igen. - -– A hangja után kéttaktusos. - -– Nem. - -Nagy Ervin feleletei ilyen elharapottak voltak. A Zöld Hegy egyre -közelebbről látszott. A nap sütött a hátuk mögött, de kissé sáppadt lett -most az aranya. A Zöld Hegy gyepére nagy felhőárnyék borult. A fele -világoszöld volt, mint a fiatal fű, a fele sötét, mint a fenyőlomb. -Andorban feltrombitált a szó, amit Ella az imént elejtett, a „szoktál“… -ami úgy röppent le róla, mint a kalap a szélben, hogy rögtön -utánakapott… mikor az ajkát hirtelen becsípte a foga alá… - -… „Szoktál“… - -Ránézett, előbb csak a szeme sarkából, aztán lassan a fejét is feléje -fordította. Az asszony rögtön visszanézett rá. Most elvesztette az -eszét. Súgva mondta neki: - -– Szeretlek. - -Az asszony elnézett róla és Pécsi felé fordította a fejét. Andor is -odanézett, de közelebb hajolt a füléhez és még egyszer mondta: - -– Szeretlek. - -Ahogy Ella még mindig Pécsi és Ervin hátát nézte, lassan felemelte egy -kicsit az ujját a levegőbe, mintha azt mondaná: „vigyázz“. Ebben a -pillanatban a két előregörbülő hátú ember azt a benyomást tette Andorra, -hogy ez két halott, aki nem is tud megfordulni. Most vér rohant fel a -nyakán, mintha a fülébe akarna tódulni. Ha Ella lassan le nem ereszti a -fölemelt ujjú kezét, nem tudta volna magát visszatartani: elkapta volna, -és aztán mindegy… minden. Az asszony nem nézett rá, a két hátat -figyelte, meg se mozdulva. Ebben volt valami, ami ezt mondta: „na -beszélj, beszélj, én figyelek, én vigyázok addig“. - -Ültében a füléhez hajolt, a nagyon vékony, arany-selyem karikás -hajacskák mellett, és forrón mondta – nem is mondta, inkább lélekzette – -halkan-kínlódón: - -– Nem is tudod. Magamba lőttem miattad. Hónapokig feküdtem. - -„Hazudom“ – gondolta a beszéddel párhuzamosan. Az asszony nem mozdult, a -görbült hátakat figyelte, ezzel bátorította. Andor csak a halántékát -látta és szabályos kis fülét: - -– Kint voltam a pályaudvaron, mikor nászútra mentél – lélekzette feléje, -olyan közelről, hogy a kis hajak a füle előtt megmozdultak a -lehelletétől. Vágtattak a homloka mögött a gondolatok: „Mi ez? -Meghallgat? Vagy nem is hallja? De tűri… Hallja? Akarja? Mondjam -tovább?“ - -– Ide is miattad jöttem… - -Tűrhetetlen volt ez a mozdulatlansága. Kérdezni kell tőle valamit. Adjon -valami jelet… mutasson valamit, mozduljon… Értelmesen, világosan súgta a -fülébe: - -– Megtűrsz magad mellett? - -Most azok is hallgattak ott a soffőrnél. A motor hangosabban dohogott, -mint valaha. „Dudududu… dudududu…“ – sietett előre, mintha szívességből -lármázott volna, hogy Andor suttogását eltakarja. A kérdésre Ella nem -mozdult, nem felelt, de a balkezét, amely az ölében nyugodott, lassan -megmozdította és lebocsátotta maga mellé, a padnak arra a kis szabad -részére, ami közte és Andor közt volt. A karjaik már érintkeztek, de itt -elől, a térdeknél még volt éppen annyi kis hely, ahová a keze elfért. -Most Andor is a két férfira vigyázott a szemével és a tenyerét -lassú-gyöngéden ráborította az Ella kezére. Ebben a pillanatban nézett -hátra Pécsi. Andor a tenyere alatt igen finom kis rezzenést érzett. De -Pécsi nem láthatta a kezeket. - -– Jó csónak – szólt hátra. - -– Nagyszerűen szalad! – mondta víg-hangosan Andor, erősen rányomva a -tenyerét az asszony kezére. - -– Már itt a zsidó-öböl – szólt Pécsi. Nagy Ervin hangosan felnevetett. -Nem fordult hátra. „Ez nekem szól“ – gondolta Andor. Ella lassan kihúzta -a kezét a keze alól és felállt. Ügyetlenül lépkedett a két férfi felé a -csónak fenékdeszkáján. - -– Mondja, – szólt idegesen, kissé nagyot ütve Nagy Ervin vállára – maga -mit fordít nekem hátat az egész úton? - -Pécsi mögött állt meg, két kezével átfogta hátulról a fejét, lehajolt -hozzá, és az arcát az arcához szorította. „Imádandó, imádandó… bestia!“ -– mondta magában Andor, győzelmesen, diadalos szívvel, boldog-felrepülő -szívvel. „Mit csinál ilyenkor az ember?“ – kérdezte magában féktelen -vígsággal. – „Az ember rágyújt“ – felelt magának, cigarettát vett elő, -hátat fordított a szélnek és az egész jelenetnek, rágyújtott vagy öt-hat -gyufával egyszerre, aztán füstöt fújva, jóllakottan nézett vissza a -három emberre. Ella most az ura és Nagy Ervin közt állt és a két kezét a -két ember vállára tette. „Ez baj“ – vágott végig Andoron a féltékenység, -és az asszonynak arra a kezére meredt, amely a Nagy Ervin fehér -vászonruhájának a vállán volt. És akkor – erősen figyelve – észrevette, -hogy a fehér vászon a váll alatt, a lapockán, ráncot kezd vetni, mintha -fenn a vállon összemarkolnák. A kézre nézett és látta a hüvelykujjat -begörbülni és a kézfejet feldomborodni. A másik kéz lustán nyugodott a -férj vállán. De ez belemarkolt, szinte belekarmolt Nagy Ervin vállába, -haragosan, bosszúálló-némán, jeladóan, türelmetlenül, mintha ezt -jelezné: „mi az, mért bántasz, mért kínozol, mért hallgatsz, mit akarsz, -mit gyötörsz, gazember…“ - -– „Képzelődöm?“ – gondolta, mikor ez az ijedt-fájó féltékeny hideg -végigfutott rajta. De nem volt kétség. Nagy Ervin leeresztette a -megmarkolt vállát, elhúzta az asszony keze alól, óvatosan, de dacosan, -mintha felelt volna neki: „eridj, hagyj békén, eridj csak vissza -sugdosódni“. - -A csónak nagy ívben a part felé fordult. Előttük volt a Zöld Hegy, -egyenletes gyeptakarójával. A kőhegyet üdezöld bársonyköpeny borította, -amely itt-ott lyukas volt, mintha kikopott volna a bütykein, egyes -darabkákon láttatta a fehér-szürke sziklakönyököt, kőtérdeket. A csónak -befordult a sötétvizű öbölbe, amelyen apró hullámok fodrozódtak, mint -valami mély tavon. Csak a Zöld Hegy volt füves és síma, az öböl többi -hegyfalai erdősen sötétlettek a csöndes tó körül. Elsőnek Nagy Ervin -ugrott ki a partra, utána Pécsi, aztán mind a ketten a kezüket -nyújtották Ellának, mikor kiszállt a csónakból. Andor utolsónak maradt. -A csónakból nézte, ahogy a fehérruhás asszony a két kézre támaszkodva -partraugrik a csónak padjáról. Ella visszafordult feléje: - -– Andor! – mondta. – A pad alatt van a kosár az uzsonnával. Hozza ki. - -Andor kivitte a kosarat. Üvegek nyakai álltak ki, kandikálva a kendő -alól, amely az uzsonnát takarta. - -– Még korán van enni – mondta Pécsi, de hirtelen az égre nézett, mert -valahonnan igen messziről dörgés hallatszott. - -– Hopp! – mondta Nagy Ervin, az ujját felemelve és nagyra nyitva a -szemeit. – Figyeljünk csak? - -Füleltek mind. Elhalkuló mennydörgés gurult valahonnan messziről -valahová még messzibbre. Hűvös kis szél szállt át az öblön. Pécsi -lekiáltott a csónakra a soffőrnek: - -– Mi az? Eső lesz? - -A soffőr szétnézett, felnézett, elnézett, – aztán feléjük fordult: - -– Lehet. - -A láthatár végén, ahol a nyilt tenger egy darabkája látszott a messzi -szigetfoltok közt, az ég színe erősen elvált a tenger színétől. Az ég -szürke volt és a tengerdarabka komor-zöld. És mintha magasabban állt -volna ez a haragos vízvonal, mint máskor. - -– Ez hirtelen jött – mondta Nagy Ervin, kémlelve az eget. - -– Jó lesz rögtön visszafordulni – szólt Pécsi. - -A hegyek mögött a sápadó égboltra sötétgalambszínű felhők tolták fel a -gyapjukat. Amint feljebb tolakodtak, a belsejük egyre kékes-feketébb -lett. A Vázsonyi-öbölről eltűntek a fodrok. Sötét vize gyanúsan -nyugodott, hallgatott. A Zöld Hegy elvesztette a fényét. - -– Pech – mondta Nagy Ervin. – Egyszer kapunk egy jó tutajt. - -Beborult. Pécsi a csónak felé ment. Andor követte. - -– Hoztál kabátokat? – szólt vissza Pécsi Ellának. - -– A pad alatt vannak – mondta az asszony. És mialatt Pécsi a soffőrrel -tárgyalt, ő gyorsan és halkan beszélt valamit Nagy Ervinnel, de ez a -végén hátat fordított neki és Pécsi felé nézett. Ellának haragos volt az -arca. „Együtt vannak“ – mondta Andor. A hasában érezte a rémületet és a -kijózanodást. „Hát akkor velem… miért?… vagy talán éppen ezért?“ Most ők -ketten voltak a halottak: ő és Pécsi, ahogy a csónak mellett álltak és a -kabátokra hajoltak. És a királyi pár künn volt a parton, kényeskedett és -dacoskodott egymással, – „vagy képzelődöm?“ Ahogy egy pillantással Ervin -sértődötten megemelt orrát és Ella haragosra sötétült szemét meglátta, -nem volt kétsége. - -– Tessék? – kérdezte Pécsitől, aki mondott neki valamit. - -– A soffőr azt mondja, induljunk rögtön. - -Andor kikiáltott a két fehérruhás felé: - -– Halló! - -De fátyolt érzett a hangján. Köszörülte a torkát, újra szólt: - -– Halló! Megyünk vissza! - -Pécsi már a csónakban volt és a kabátokat szedegette szét. Ervin és az -asszony túlságos-lassan jött a part felé. Ervin nem nézett az asszonyra, -de Andor észrevette rajta, hogy mozdulatlant mutató szája mögött beszél, -titokban gyorsan beszél, mond valamit. Olyan ügyesen csinálta, hogy az -ajkain nem látszott a beszéd, csak az Ella arcán és szemén, amint -figyelve nézett rá, úgy jött mellette. Azt a pillanatot is lehetett -látni, mikor Nagy Ervin bevégezte a beszédet, ezt is az Ella arcáról, a -feje előre-fordulásáról és egy ránduló-gúnyos mosolyáról. „Hogy van, -hogy Pécsi ezt nem látja?“ Egy percig azt hitte, hogy ez csak az ő -rémlátása. De mikor látta, hogy Pécsi a csónakban háttal áll a -közeledőknek, akkor megértette: a fogai közt sugdosó Ervin csak Pécsit -figyelte onnan, s addig beszélt, amíg ez háttal állt. Vele nem is -törődtek. Ella azért ült vele külön az előbb, hogy Ervint féltékennyé -tegye… „Te szegény Pécsi,“ – mondta magában, a mellőzött szerelmes -halhatatlan férj-pártiságával, – „te szegény Pécsi… itten téged -megcsalnak.“ Aztán azok is odaértek a csónak mellé és Ella mosolyogva -mondta neki: - -– Szép kis kirándulás… - -Akkor az égre nézett, hogy valahova nézzen, de az asszony rászólt: - -– Nem segít? - -Hirtelen szolgálatkészen nyújtotta a kezét, felsegítette az asszonyt a -csónak peremére. Az erősen rátámaszkodó kéz végigkergetett valami -meleget az egész testén. De már el is eresztette. Kicsit szórakozottan -ugrott be utána a csónakba, belülről még a kezét nyújtotta Nagy Ervin -felé és hallotta ennek a hangját: - -– Köszönöm… csak hagyd. - -Fejbekólintottan ült, mikor a motor megint puffogni és dudorogni kezdett -és az indulás pillanatai remegtették alattuk a kis hajótestet. És már -futásba siklott a csónak, mikor megint Pécsire gondolt: „Téged itt -megcsalnak, te becsületes Lajos,“… de mély lélekzettel gondolta utána: -„engem pedig megölnek.“ Így volt ez természetes, – gondolta – a férjet -megcsalják, de a szerelmest szivenszúrják. „Hol van az a gyönyörű világ, -ami még tíz perccel ezelőtt volt?“ - -– Pardon – mondta a soffőr, mikor melléje lépett a padra. A ponyvát -feszítette fel a csónak fölé. Nagy Ervin ült a motornál. - -– Mi az? Esik? - -– Már kezd – szólt a soffőr, keményen kifeszítve, meg-meghúzva a -ponyvát. Árnyék borult a csónakba, fedél alatt voltak. Ahogy ez alól -kinézett, a tengernek haragos színét látta. Mint az olvadt palacküveg, -olyan sötét, feketén-zöld és sűrű volt a víz. Hullámokat még nem -lehetett látni, csak szakadozott, habfehér kis fodrokat a mély-zöld -messzeségben, amint egyre közelebb sodródtak. A tenger fénytelen és -sötétszínű lett, mintha a világos-derült felszíne lefordult volna a -fenekére, s alulról felkerült volna a mély komor-zöld hidegebbje. Nagy -Ervin visszaadta a motort a gépésznek. A ponyva feldagadt és lelohadt a -fejük fölött. Hűvös áramlat ment el az arcuk előtt a levegőben és a -csónak himbálódni kezdett. Hullámot még mindig nem láttak, de valami -meg-megemelte őket, lassan és könnyedén, mintha méregetné, milyen nehéz -is ez a csónak. Pécsi összegombolta a kabátot Ella mellén és az asszony -most Ervin és Pécsi közt ült. Ezek szorosan húzódtak melléje, védőleg, -hogy elfogják előle a szelet és a közeledő esőt. Andor szemben ült velük -és Ella cipőjének az orrát nézte. Csöppek koppantak a ponyván, aztán -egy-két koppanás után abbahagyták. - -Ella felkelt a két férfi közül. „Ez Ervinnek szól“ – gondolta Andor. – -„Ugratja.“ - -Az asszony előrement, kimászott a csónak orrára. Megkapaszkodott a -vékony vaspóznában, ami a ponyva végét tartotta és nekidűtötte a mellét, -az arcát a szélnek. Csattogott és repkedett mögötte a kemény fehér -szoknya, amint ott elől állt, a szélben. - -– Gyere onnan – mondta Pécsi. - -Nem is felelt. A szél, mintha azt mondta volna, hogy Pécsinek igaza van, -durván megrántotta a szoknyáját, oldalt lebbentette, úgy, hogy -hozzákapott és össze akarta fogni. Fehér-feszes harisnyája térdig -meglátszott egy pillanatra, s ahogy lehajolt, kapkodott, a harisnyakötő -sárgaréz csatja csillant meg dús fodor közt. - -– Gyere onnan – reccsent végig Pécsi hangja három pár szem mohó-egyenes -sugarán. - -A motor gyorsan kotyogott a csöndben, ami ezt követte. Aztán hosszan -suhogott a széltől a ponyva. Feldudorodott, lelappadt megint. Aztán -megrázta a szél, akkor ropogott, kemény zászlócsattogással. Kívül -végigvágott rajta a kezdődő zápor egy suhintása. - -– Gyere, hiszen esik! - -– Hagyj, ez oly nagyszerű! – kiáltott hátra az asszony, és hátrahajtott -fejjel ívelődött neki a szembefujó vizes szélnek, mint a nagy tengeri -hajók orrára faragott arany-asszonyok. Valami lánykori -viharért-rajongással, bakfis-vadsággal állt a hajócska orrán. Most már a -szoknyája versenyt csattogott-ropogott a ponyvával. Nem látszott törődni -azzal, hogy a hátul kuporgó három férfi a finoman-húzott izmú lábait -nézi, vagy, mikor oldalt kapta a szél, a derekától a sarkáig élesre -rajzolt formáját. - -– Ejnye – mondta Pécsi, fölkelt, hosszú lábaival hozzábotlott és -megfogta: – Egy-kettő, lejönni! - -Visszafordult, szélfésülte szabad homlokkal: - -– Nem. Nem! - -A férj elrestelte magát a két másik előtt. - -– Jó – mondta, visszalábolt a helyére és az ülésre zökkent. Mialatt az -asszonynál állt, nekik kettőjüknek háttal, Andor Nagy Ervinre nézett. És -észrevette, hogy a férj háta mögött Ervin jelt int a megfordult -asszonynak, összehúzott szemmel megrázza a fejét, mint aki azt mondja: -„ne izélj, ne bosszantsd“. És Ella, aki egy pillanattal azelőtt kétszer -egymásután élesen mondta, hogy „nem!“ – most megjuhászodva, zavart -mosollyal lépett be a ponyva alá, s hozzájuk botorkálva leült a két -ember közé. A zápor felsóhajtott körülöttük, rézsút dőlt és sűrű -pergéssel söpörte a ponyvát. A csónak mélyen leszállt, aztán magasra -emelkedett fel. A motorhang egyenetlenkedett, hol nekiszaladt, hol -visszarendesedett, aszerint, amint a csónak propellerje hátul a vízbe -merült, vagy levegőre jutva nekiperdült a szabadságnak. Mindnyájan -hallgattak, az asszony most összehúzta magát és félősen gubbaszkodott -közöttük. Rohantak, himbálva futottak a megmozdult vízháton, érezték, -hogy kínnal és küzködve jutnak csak előre. Mindnyájan előrenéztek. De -ebben az erőlködő előretörekvésben, ahogy marsot dobolt a sűrű tengeri -zápor a fejük fölött repeső ponyván, a sötétülő alkonyatban valami -élet-halál feszültség volt köztük, valami szótlan gyűlölködése a három -fiatal kannak e körül a didergő, puha-fehér madár körül, aki ravaszul -sunyítva bujt közöttük melegét féltő testecskéjével, a komoran -előreszegzett, de neki szóló és érte gyötrött tekintetek közt. A -nagy-csöndes hallgatás mintha a zápornak és a haragos-sötét tengernek -lett volna felajánlva, de alapjában véve a nőstényért való küzdésnek a -konok némasága volt, amely házasságot, elmult vőlegénységet és -kíméletlen udvarlást, mindent nivellált, – itt a tengeren a szélben és -esőben oly primitívvé lett, mint az őshímek egymásra morduló -harckészsége valami ős-nőstényért, kulturátlan, hazugságmentes és -tisztán állati, hogy jobb is volt nem szólni, mert akárki akármit -mondott volna, – úgy érezte Andor – egyszerre horkant volna össze mind a -három, felvillanó szemmel, fogmutogatva, – - -– „Vagy csak én képzelem így?“ - -Szakadatlan, de egyenletessé csöndesedő eső és sötét este volt, mikor a -fürdő mólójánál kikötöttek és szaladva menekültek fel a szálló -terraszának nagy ponyvája alá. - -– Most átöltözünk, – mondta Ella – aztán az uzsonna helyett is -vacsorázunk. De nem a szobában, Lajos, az étteremben, jó? - -– Ahogy akarod, fiam. - -– Hát menjetek, – nézett az asszony Andorról Nagy Ervinre – most fél -nyolc… nyolckor legyetek itt, együtt vacsorázunk. - -– Köszönöm, – mondta Andor – azt hiszem, én megfáztam. Iszom egy teát és -ágyba bujok. - -Ella kegyetlenül hirtelen szólt Ervinnek: - -– De maga jön. - -– Hogyne. - -Búcsúztak, mosolyogtak, szétváltak. Mikor Andor a folyosó szőnyegén -végigment, oly nehéznek érezte a járást, mint aki bő csizmában -agyagsárban tapod. A hallban leült. Maga elé bámult vagy egy félóráig, -amíg észre nem vette a nyitott kapun át, hogy elállt az eső. Még akkor -se ment fel a szobájába. Kisétált a szálló elé, s fellélekzett a -felfrissült, jószagú estében. Elment, keresztülballagott a csöpögős, -lombtól sötét, nehéz-illatú babéros parkon, kábítgatta magát az eső után -meleg és sűrű levegővel, ami ott megrekedt a kövér bokrok és hízlalt -babérfák közt. Aztán megint kiment a tengerpartra, szórakozottan nézte a -holdat, amint fekete felhők mögött bujdosik az üveges égen, -sugárzó-fehérrel szegi a gyorsan úszó felhők foszló széleit. Majd -felment a szobájába, lámpát gyújtott, eloltotta, csöngetett, megint -fényt gyújtott, sonkát rendelt. Otthagyta, nem tudott enni. „Kezdődik, -megint“ – mondta. És átadva magát a rajta eluralkodó gyalázatos -gyöngeségnek, egy üveg konyakot hozatott. „Elkábulni, elfelejteni, -elaludni.“ Remegett, mikor levetkőzött és a páradús levegőtől -átnedvesedett hálóingét magára vette. „Lefeküdni, álomba dögleni…“ Az -ablaka nyitva volt. Átlátszó égbolt világolt be, szinte olvasni lehetett -volna a derült kékségben. Most megnyugodva söpörgetett lenn a tenger. Az -eső elől elbujt madarak csipogtak egyet-kettőt, elhallgattak. „A halálom -vagy“ – mondta magában. A Nagy Ervin néma beszédjére gondolt, meg arra, -mikor az asszony oly engedelmesen lépett le a csónak orráról a -szem-intésre. „Ringyó lettél“ – mondta felszakadó fájdalommal. Némán -nevetett a párnán, hanyattfekve. „Régi önző gazember“ – mondta magának – -„hát én mit akartam tőle? Hogy az legyen. Az enyém. De ő ott az, ahol ő -akar.“ A saját formulája, az „ő akar“ élesen vágódott a hiúságába. A -Nagy Ervin erőszakos száját képzelte el az Ella felszimatoló ajkán. -„Éljetek jól, mulassatok, ahogy akartok.“ - -Felült az ágyban. - -„Te jó Isten,“ – mondta, halálra rémülve – „ha akkor nem írom meg azt az -öt sort, amit Rácz Miklós diktált a szerkesztőségben, akkor életben -maradtam volna.“ Ez agyonvágta az utolsó okosságát is, ez az elképzelése -annak, hogy milyen kis dolgon mult az élete. „Az életem?“ Ahogy megint -leereszkedett a párnára, semmi fiatalságot nem érzett magában. „Rossz -nevelés,“ – mondta zavaros-kábultan – „jómód, túl-engedékeny szülők, -gyönge jellem… semmi munka…“ Majd hosszasan bámult ki az üvegkék -semmibe, gondolat nélkül. És mikor megint megrohanták a gondolatok: -„Terhelt vagyok… ki tudja, mit kaptam a családomtól.“ Melegedni kezdett -a szeme. „Nem sírok, ez rettenetes volna.“ Aztán a dagadozó, fájó -mellében felordított valami: „Ne hagyjatok megdögleni… apa! mama!“ -Legörbült a szája a szégyentől, hogy ilyen férfiatlan. „Pfuj“ – mondta – -„undorító.“ Majd próbálta cinikus hűvösséggel vizsgálni magát: „Egészen -jól kínlódom, nem is lehet jobban.“ - -Ivott és elszenderedett. Arra riadt, hogy kopogtatnak az ajtaján. A hold -magasra szállt fel és belátszott az ablakon. „Mi az?“ – mondta hangosan. -Az ajtó felé rándult, felült. Megint kopogtattak. - -– Szabad! – kiáltotta. Meggyújtotta az éjjeli-szekrényen a zöldernyős -kis lámpát. - -A félignyitott ajtón Nagy Ervin szólt be: - -– Még nem alszol? - -– Nem. - -Bejött. Ránevetett a konyakos üvegre: - -– Snapsz? - -– Parancsolj – mondta neki, magához térve. Nagy Ervin nagyot húzott az -üvegből. Cigarettát vett elő, neki is adott egyet. Leült az ágy mellé, a -székre, ráült Andor levetett ruhájára. - -– Bejöttem egy kicsit diskurálni – mondta. - -Andor meglátta rajta, hogy rosszkedvű. Egetszagoló fitos orra most -előreállt, a polgári életbe. Levette szeméről a monoklit és a -mellényzsebébe dugta. Felbiggyesztette az ajkát, sárga kis bálibajusza -szétfeszült, az egész arca savanyú-ravasz kifejezést öltött. - -– Neked könnyű, – mondta – te kimásztál belőle, irígyellek. De én egy -kicsit beleestem. - -Andor hallgatott. Néma izgalom lelkendezett benne. „Ez beszélni fog. -Mindent megtudok.“ Nem mert szólni, hogy el ne riassza. - -– Nem nagyon, de beleestem – mondta Ervin és megint húzott egyet az -üvegből. És most ő is hallgatott. Andor nyugodt közömbösséget -erőltetett: - -– Már lefeküdtek? - -– Igen. - -Keserűen vigyorodott el Nagy Ervin: - -– Pécsi úr nagyon sietett. Egy kicsit meg volt ijedve tőlem. Ilyenkor -sietnek. Viszik a nőt. Azóta már talán… - -Andor elnézett róla. „Te is így vagy?“ – gondolta, s valami reményét -érezte a megkönnyebbülésnek. - -– De hiába – mondta Ervin. – Itt hiába siet. - -Ez röhögősen-kárörvendőn szólt. Ervin keresztbedobta a lábát a másikon. - -– Te, – mondta, az ágyra csapva a tenyerét – ez az asszony olyan -szerelmes belém, mint egy… egy… - -Nem jutott eszébe a többi. Mélyet húzott a cigarettából és a plafonra -célzott a füsttel. - -– Ne mondd – szólt Andor, most végső erővel mimelve a közömböst. – Ezt -nem tudtam. - -– Mint egy kutya – jutott eszébe Ervinnek a találó hasonlat. – Mint egy -kis beteg kutya. - -Andor ültéből lassan hanyatt-ereszkedett a párnára: - -– Nem csudálom – mondta félholt hangon, de vigyázva, hogy gyanút ne -keltsen, remegve a folytatásért. - -– Kérlek, – szólt Nagy Ervin, mint aki nagy elbeszélésbe fog – ez az -asszony már akkor is szerelmes volt belém, mikor ezzel a svábbal az -anyakönyvvezetőhöz ment. Nem mondom, hogy bolondult értem, de jobban -érdekeltem, mint Pécsi úr. Azt mondod, hogy mért nem vettem el. Jött -volna. De ha én pénz nélkül nősülök, akkor primo: sírba viszem az -apámat, secundo, öregem, hiába születtem erre a világra. Ilyen tragikus -volt a helyzet, mikor a sváb ott erőlködött. - -„Tragikus“ – ezen mosolyogni kellett. - -– De ezt nem bánom, – folytatta csöndesebben Ervin – mert nem rendes -asszony. - -– Ezt hogy érted? - -– Nem rendes asszony. Nem jó állás nála férjnek lenni. - -– Gondolod? - -– Ha nem gondolnám, nem volnék itt. - -Andor megint feltápászkodott az ágyban, felült, átölelte a térdeit. -Mintha most már nem is fájt volna semmi. Az az érzése volt, hogy -meghalt, és csak szórakozottságból beszél tovább: - -– Régi dolog? – kérdezte. - -– Pardon, – mondta Ervin – nem akarok többet sejtetni, mint amennyi van. -Még semmi sincs. Csak ígéretem van. De nagyon kell szorítanom, hogy -beváltsa. Ugrat, kérlek. Ma például veled ugratott. - -– Igen – nézett maga elé, a felhúzott térdére. - -– Észrevetted? - -– Nem, nem – riadt fel. - -– Velem azonban megjárja, mert én visszaugratom. Most könyörgött, hogy -maradjunk még együtt, igyunk pezsgőt, és Pécsi már maradt volna, de én -elmentem. - -– És… mit akarsz tőle? - -– Micsoda kérdés ez? - -– Hogy komoly-e ez… hogy szereted-e… - -– Meg vagyok pörkölve egy kicsit, az bizonyos. Ezt nem tagadom. De nem -annyira, hogy el ne ugorhatnám tőle. De nem akarok. Semmit nem szabad -kihagyni. Nem szabad elmenni egy jóformájú asszony mellett, ha ő -hajlandó egy kicsit megállni. Mindent, amit lehet. Mindent, amit az élet -nyújt. Elvenni mindent. - -Hallgattak. - -– Egy folyosón lakol velük? – kérdezte Andor. - -– Igen. Szembe. Ők a kétszáztizennégyben, én a kétszáznegyvenhatban. - -– És az ígéreten kívül… soha… semmi?… - -– Mióta asszony, semmi. - -Most nagyon úgy kellett tenni, mintha érdeklődés nélkül kérdezné: - -– És azelőtt? - -– Semmi. Flört. - -Magától folytatta Ervin, kérdezés nélkül: - -– Annál a csúnya Margitnál találkoztunk egy párszor. Nem tudom már a -másik nevét. - -– Kornély. - -– Igen. De ennek már több, mint egy éve. Te akkor jártál hozzájuk. -Biztos, hogy megcsalt veled. - -– Téged? - -– Biztos. Különben… az volt az impresszióm, hogy veled el akarta magát -vétetni. - -– Lehet. - -– De ez se volt sok… lanyha flört volt, egy kis csókolózás, aztán -egyszer elvittem fiákeren a Népligetbe, semmi. - -Ásítást nyomott el. - -– Megyek, – mondta – aludj jól. - -Kinézett a holdtól ragyogó tengerre: - -– Nem melegek ezek a parti szobák? - -– Nem. - -– Az enyém előre nyílik, a térre. De az elég hűvös. - -Kiment. - -Andor eloltotta a lámpát. A szoba megtelt holdfénnyel és a tenger -éjszakai illatával. Hanyatt feküdt az ágyon. Annyi idegereje se volt, -hogy a konyak után nyúljon. És egészen üresnek érezte magát belül, -mintha semmi se lett volna a mellében, a hasában. A kitisztított fehér -bornyú jutott eszébe, ahogy a mészárosnál a fogason függ, tiszta kis -fadarabbal szétpeckelve. - - -V. - -Ahogy a forró délutáni időben, úgy három óra körül kilépett az -étteremből a tenger felé nyíló ajtón, a rekkenő meleg álmos csöndjében -beszélgetést hallott valahol a feje fölött. A félemeleten volt az -olvasóterem, annak a tengerre szolgáló nagy erkélyén beszélgettek. Ők -voltak, halkan mondtak egymásnak hosszú mondatokat. Az asszony is sokat -mondott, Ervin is sokat felelt. Hogy mit beszéltek, nem lehetett érteni. -De azokat a hosszú beszédeket gyorsan mondták. Néha hirtelen felelt -egyik a másiknak, aztán nagy szünetet tartottak. És megint gyorsan és -egymásnak rögtön felelve beszéltek. - -Őt nem láthatták. Az erkély alá húzódott, s ahogy erőltetve fülelt, néha -fel-felnézett a kőbalkon fenekére. Fájdalmas-irígy, kíváncsi figyelme, -mint a spirituszláng a forraló alatt, settenkedve nyaldosta alulról ezt -a nagy kőedényt. Mint a szeszláng, ami hol alattomosan bujkál, hol -fellobog oldalt magasra sárga-irígyen, majd megint sunyikéken szelidül -átlátszóvá és mozdulatlanná. Pécsi aludni szokott ebéd után, s ők most -ezt az időt használják ki, hogy ott fenn, a nagy vörös ernyő alatt -kibeszélgessék magukat. A kirándulás napja óta nem látta őket. Ez -tegnapelőtt volt. Tegnap reggel a hajóval bement Fiuméba és a pállott -melegben az átfűlt kövek közt töltötte a napot; egy kis Pestet csinált -magának Fiuméból. Lapokat olvasott a kávéházban, vendéglőben ebédelt, s -délután elkóborolt a piszkos és görbe utcákba, ahol a lányok laknak. A -nyomorult testi fájdalom kergette arrafelé. De az első utca, amelybe -betévedt, oly fülledt és bűzös volt, hogy mikor egy csíkos ponyva -árnyékában egy földszintes ház előtt meglátott három lányt kártyázni, -piros papucsban, az egyiknek a derekáról hátul lefüggő madzaggal, -felfordult a gyomra. A lányok magyarul beszéltek, az egyik visítva -nevetett, ki akarta venni a kártyát a másiknak a kezéből. Megfordult és -lebotorkált a büdös sikátoron, kiment a mólók felé, a napverte nagy -kőkockákra. „Iszonyú dolog,“ – mondta magában – „ilyen forró nyáron, -ilyen égő nyáron szenvedni.“ Valahogy jobban bírja az ember ezt a -keserves-mély kínlódást a téli hidegben. Vagy ősszel, mikor ráfoghatja -egy hervadó kis erdőre, hogy vele búsúl. Egy parti kávéház előtt, a -meleg árnyékban várta meg a hatórai hajót, azzal jött vissza. Már nem is -nagyon bírta volna tovább a mozdulatlanul álló hő levegőt. A hajó -fedélzetén tért magához. És már este hétkor az ágyában feküdt. Mégis, ma -délelőtt, mikor felkelt, úgy gondolt erre a vakító-napos, forró -kő-Fiuméra, mint valami megváltásra. Mert itt lenni… - -Hazautazni, erre még csak gondolni is, nem volt ereje. „Voltam már -gyengén,“ – mondta magában – „de ilyen gyengén még nem voltam.“ Úgy -érezte, hogy nincs az a megalázkodás és aljasság, amire ne volna képes, -csak azért, hogy mint egy haldokló kutya, ott vonszolhassa magát az -asszony levegőjében. Látni nem akarta, ettől most már rettegett. De -elmenni a közeléből…? - -Ahogy az erkély alatt állt, várt és ijedezett, mert már percek óta nem -hallotta fönn a hangjukat, valami csúnya megkönnyebbülést érzett magán. -Mint aki felmentődött a világ minden törvénye alól, csak az utolsó -életösztönének dobta oda magát, s ennek a szolgálatában most már -mindenre képes. „Mi rosszabb történhetik velem?“ Mintha önmagát -siralomházban őrizné, megkérdezte magától: „mi az utolsó kívánságod?“ - -És érezte, hogy mindent teljesít, amit a vergődő kis életfoszlány, ami -még lábon tartotta, követelni fog tőle. Már nem is elszántság volt ez, -hanem teljes felszabadulás minden kötelékből. Aludni, enni, fürödni… hol -volt már mindez? A testre, a modorra vigyázni, a gondolatok tisztaságát, -a cselekvések korrektségét ellenőrizni… Hiúság, tisztességérzet, a mások -véleménye, a jövő, akár csak a holnapi nap is… hol volt már mindez! - -Oldalt, a szálló mellett, a napon égő parkban ropogott a sárga kavics. -Meglátta őket, amint lassan sétálva jöttek elő a szálló mögül és most -nem is a szerpentinúton, hanem a lejtős, aszú gyepen átvágva mentek le a -tenger felé. Fehérben voltak mind a ketten. Ella nagy fehér napernyőt -tartott a vállán, ez mind a kettőnek a fejét elfedte Andor elől. Fáradt -szeme előtt valami furcsa négylábú állattá egyesültek, amelynek a -napernyő fehér félgömbje volt az óriási feje, s ez alól karok és lábak -nyúlkáltak ki, ahogy elég szorosan símulva egymáshoz lépkedtek, -gesztikuláltak. Mikor leértek a parti útra, s elindultak a tenger -mentén, Ella hangosan nevetett. A fiú nem bírta tovább, utánuk osont. -Miért? Restelte egy pillanatig. De menni, menni utánuk, bujva, lopózva, -hogy észre ne vegyék, a sarkukban lenni… A keskeny tengerparti út -bolondosan kanyarog és a magas kertek terraszai alatt megy, falak és -sziklák tövében, ott jól lehet rejtőzve-követni őket. Furcsa volt, ahogy -megint hallotta a sűrű beszédjüket, anélkül hogy értette volna. S mikor -egy falkiugrás, vagy kidülledő sziklatömb mögött a kis öblöcskék mentén -kanyarogtak előtte, egyszerre semmi se hallatszott. És odább megint a -víg, asszonyi hang. Most már majdnem folyton az asszony beszélt. - -Egy idősebb úr jött szembe velük, fehér nadrágban, sötétkék kabátban, -hajóskapitányi sapkával a fején. Ez megfordult utánuk, sokáig nézte őket -hátulról, s mikor tovább indult és Andor szembetalálta magát vele, -különös, gúnyolódó kifejezést látott az arcán. Talán hallott valamit? -Biztos, hogy magyar volt. Most Andor állt meg és nézett utána, mintha -azon tünődnék, hogy megszólítsa-e, kikérdezze-e? „Egészen bolond vagyok“ -– mondta, mialatt tovább loholt a négylábú, négykarú, gömbfejű fehér -polip után, amely előtte mozgott tova, a sziklák árnyékából ki-kilépve a -rekkenő-tüzes napra. Lázban főtt a feje, s mikor a kezefejével tapogatta -az orcáját, az szinte tüzelt. - -Egy helyen lassítottak, megálltak. Andor érezte a mozdulatukról, hogy -vissza fognak nézni. A sziklafal kiugrása mögé húzódott. Ahol megálltak, -ott a kerti terraszról sűrű bokorlomb dőlt ki a fejük fölé a keskeny -útra, mint sötét mennyezet. És előttük két oszlopon kőerkély szögellett -ki a terraszról a tenger felé, úgy, hogy az út az erkély alatt vezetett -tovább. Hátranéztek, aztán álltak ott egy kicsit a mély árnyékban. Mikor -Andor a fél-fejével kimerészkedett a szikla mögül, a napernyő a hátuk -közepéig eltakarta őket. Nem látta sehol a kezeiket. „Ölelkeznek?“ Ervin -az asszony felé fordult. A négy láb mozdulatlanul állott. Aztán az -asszony két fehér cipője megmoccant, mintha egyhelyben lépne; tán csak -egy centimétert közeledett a férfi felé, tán nem is lépett, csak -igazította az egyensúlyát, s aztán megint állt, mozdulatlanul. -Csókolóztak. De lehet, hogy csak megálltak, egymás szemébe nézni, valami -nagyon komoly mondatnál… - -Este ő kopogtatott be Nagy Ervin szobájába. Tíz órakor még nem volt -otthon. Felment a saját szobájába, várt egy félórát, megint lement. Ezt -kétszer csinálta, hiába. Harmadszorra találta csak ott, ahogy ingujjban -rendezkedett: az ágyán szétnyitva fekvő sárga bőröndbe szennyes színes -ingeket gyömöszölt. - -– Mi az, utazol? - -– Holnap reggel. Hol voltál? Két napja nem láttunk. - -– Fiuméban volt dolgom. - -Meg volt lepve ettől a csomagolástól: - -– Hát mi az? Mért utazol? - -– Csak pár napra jöttem… nem is hoztam magammal holmit… mindenem odaát -van Porto-Malleban. Reggel elbúcsúzom Pécsiéktől és délelőtt megyek, -úgy, ahogy jöttem, a motoroson. Azt is vissza kell már vinni -Kartali-Kissnek. - -Andor valami nyomorult, de kellemes gyanút érzett: - -– Talán… történt köztetek valami? - -– Semmi. - -De nagyon röviden mondta. - -– Öregem, – tette hozzá, valami halványkék ingfélével a kezében – most -egy kicsit éheztetni fogom őnagyságát. Majd figyeld meg. - -– Haragban vagytok? - -– Körülbelül. Nem is mondtam neki, hogy elmegyek. Ezt majd csak holnap -reggel, indulás előtt egy órával tudja meg. Őnagysága nagyon biztos a -dolgában. Azt hiszi, engem lehet kínozni. De engem nem lehet. Majd aztán -ír és sürgönyöz utánam Porto-Malleba, mint egy őrült. De most várni fog. -Nem rohanok az első sürgönyre, mint most… - -Gondosan csavarta keskeny hengerré a kék inget és belegyömöszölte a -bőrönd sarkába, a ruhák mellé. Mosolygott, de nem valami vígan. - -– Szervusz – mondta Andor. – Viszontlátásra. - -Alig bírta viszonozni nagy kezének a kemény szorítását. Elpuhultnak, -hidegnek, halottra-lesoványodottnak érezte a kezét az ő -evezős-tenyerében. „Nektek való az élet“ – gondolta, mikor kiment, s -behúnyta a szemét Pécsiék szobája előtt. Felszaladt a harmadik emeletre, -a szobájába. Ma volt annyi ereje, hogy az ágyban leigya magát a -bódultságig. Halkan dúdolt, a párnába, mielőtt elaludt, olyan részeg -volt. - -Reggel erősen késztette valami, hogy lemenjen a reggelihez a terraszra. -Élesen kínozta a vágy: látni az asszonyt, hallani a kérdését: „hol volt -két napig?“, látni a búcsúzását Ervintől. - -Hárman ültek a reggeliző-asztalnál: az asszony, Pécsi és Iván. Pécsi -ujságot olvasott. Mikor köszönt nekik, Pécsi fanyalogva nézett rá. -„Szegény Lajos“, – ment át az agyán – „rám haragszol?“ De azért Lajos -kérdezte tőle: - -– Hol voltál két napig? - -Az asszonynak egy kicsit fáradt volt az arca. Mikor Andor ránézett, -megszólalt: - -– Nem tudok aludni ebben a nagy hőségben – mondta. – Már azt hittük, -elutazott. - -– Fiuméban voltam. - -Pécsi bólogatott a fejével: - -– Szép mulatság, ebben a melegben. - -Ella rátette a kezét az ura kezére: - -– Szegény Lajosnak ma Pestre kell utaznia. - -Andornak megállt valami a torkában. „Hát mégis van élet, mégis mozog az -élet bennem?“ - -– Pestre? – kérdezte. - -– Rettenetes, – mondta Ella, a Lajos kezét simogatva – szegény öregem, -de legalább este utazol. - -– Még csak az kéne, – mondta Pécsi, kedvetlenül nézve a fehéren tündöklő -tenger-tükröt – hogy nappal utazzam. Ez már igazán állatnak való… - -– És muszáj, – mondta Ella, szomorkodó gyöngédséggel – muszáj -szegénykének, az örökség miatt, személyesen muszáj, mert a közjegyző -előtt kell aláírnia az okmányt… megpróbáltunk mindent, de hiába, muszáj… - -– És mikor mégy? – kérdezte Andor. - -– Ma délután. Hatkor megy a vonat. Innen már négykor indulok. - -– Súlyos – mondta Andor. – És mikor jösz vissza? - -– Azonnal. Holnapután este. - -A pincér Andor kávéját hozta. Ugyanakkor lépett ki az étteremből a -ponyva alá Nagy Ervin. - -– Üdv az egész társaságnak! – köszönt jókedvűen. - -Ella ráemelte a szemét. Kissé félremozdult az ajka, mikor tréfásan -mondta neki: - -– Mi az? Már fel tetszett kelni? - -– Hogyne! – vágta frissen a szót Ervin. – Már kilenc óra. - -A pincérhez fordult, a vállára tette a kezét: - -– Hát kérem – mondta. – Mit hoz nekem? - -– Amit tetszik. - -– Igen – mondta, szórakozottan. – Igen. Hát hoz egy teát, egy sonkát, -két lágy tojást, vajat és egy üveg giesshüblit. Még pedig máris. - -Egy kicsit meglódította. A pincér elszaladt. - -– Szabad? – kérdezte Ervin, és leült a nagy, kerek asztalhoz. – Ma -megint nagyon meleg lesz… - -Friss otkolon-szaga volt. Megint újon vasalt fehér ruha volt rajta. És a -szőke haja vizes kefével csillogóra fésülve. És a kis stréberbajusza, a -puszi-szőke közhely az egészséges piros szája fölött… oly ápolt és -kicsiny, oly utálatos a maga köznapi csinosságában… - -– Te meddig maradsz itt? – kérdezte tőle Pécsi. - -– Még három napig – mondta nyugodtan Ervin. – Csütörtökön megyek. -Maradnék, de nincs itt semmi holmim. Mindenem Porto-Malleban van. - -Andor a kávéscsészéjébe nézett. „Hogy van ez? Hiszen éjjel már -csomagolt, ma délelőtt akart elmenni. Vagy talán csak hazudik, ugratja -Ellát, és mindjárt megmondja, hogy egy óra mulva indul?“ - -– Képzelje, – mondta neki Ella nyugodtan – szegény Lajos ma hajnalban -sürgönyt kapott, délután utazik Pestre. - -Ervin az asztalra ütött, de egészen világos volt, hogy csak játssza a -meglepetést: - -– Ne mondja. Hát ez borzasztó. - -– Bizony borzasztó – sóhajtott Ella. - -Andor egy kiflidarabbal játszott a rózsaszínű abroszon. „Korán reggel -értesítette,“ – gondolta rohanó indulattal – „ez már tudta, hogy Pécsi -elutazik, azért marad itt. De hogyan értesítette? Benn volt nála? -Cédulát írt neki?“ - -Felkelt, köszönt és elment. Most úgy fájt benne minden szó, amit itt -hallott, mint ha mind égett seb lett volna. „Ezt én nem bírom“ – mondta -lenn a tengernél. „Ma éjszaka egyedül marad, és ez itt lakik, szemben -vele.“ Aztán, hogy messzire elment, gondolatok nélkül, s leült egy -padra: „De hát ez a Pécsi ilyen… ilyen… ilyen buta? És Nagy Ervin milyen -jól játszott. Velem nem is törődött.“ – „Gazember, gazember,“ – mondta -magában, de nem Ervinre értette, hanem önmagára – „gazember, te ezt itt -végig akarod kínlódni?“ - -Ebédután felment a negyedik emeletre, Iván szobájába. Iván a forró -kamrában meztelenül feküdt egy kanapén, amelyre lepedőt terített. - -– Te, – mondta neki egészen zavarosan, mintha a nagy melegtől forrott -volna fel az agya – megint hozzád fordulok. Te tisztességes fiú vagy. A -te nénéd megcsalja ezt a szegény Pécsit. - -Leült melléje a kanapéra. Úgy kezdett neki magyarázni, hevesen, égő -szemmel, mint ahogy a sokat szenvedett, visszautasított feltalálók -magyarázzák valakinek már ezredszer a találmányukat, a sikertelenségbe -egy kicsit belebolondulva: - -– A te kötelességed… és én segítek neked… és ma délután… és ma este, ha -már elutazott… és őrködni… és ma éjszaka… - -S ahogy a romlott pesti gyerek egykedvűségét látta, amint az lustán -fekve, az ő cigarettáját szíva nem nagyon bánta az egészet, inkább csak -az ő láz-fűtött beszédjén szórakozott álmos-tunyán, rácsudálkozott: - -– Téged ez nem is érdekel? - -– Nem nagyon. - -A nyomorult gyöngéknek azzal az örök ragaszkodásával, amivel mindig -visszatérnek ahhoz, aki őket becsapta, tíz perc mulva már egészen -kapkodó, szinte nem is normális hévvel pénzről beszélt neki, megint -megvesztegette. Érezte, hogy céltalan, buta, gyalázatos és nyomorúságos, -amit csinál, de mert ez cselekvés volt, valamit enyhített a sajgó -nyugtalanságán. Mikor kiment tőle, rajtakapta magát, hogy idegesen -nyulkál az arcába, minden ok nélkül. - -Délután leskelődött a lépcsőházban. Látta Pécsit lemenni Ellával. A -szolga bőröndöt vitt utánuk. Aztán félóra mulva látta Ellát egyedül -visszajönni, s bemenni az olvasóterembe. A szobájába ment, kinézett az -ablakon, erősen kihajolt, látta messzi a fehér hajót, amely Fiume felé -vitte Pécsit. Vastag fekete füst göndörödött a kéményből és a hajó, -mintha állt volna a vízen, csak épp, hogy egyre kisebb lett. Semmi -kétség, Pécsi elment és Ella egyedül maradt itt. „Te nagy Isten,“ – -mondta feldúltan – „egyedül vagyok a drága szőke babámmal a tenger -mellett egy házban, végre, végre… és mégis…“ Arccal vágta magát végig az -ágyán és belefojtogatta a fejét a párnába. A kínlódása olyan égető volt, -annyira ment minden érzelmességtől, hogy nem tudott sírni. Ahogy -fáradtan-csapzottan kiült az ágy szélére, próbált ön-megfigyelő, mint ő -hitte: „cinikus“ lenni. Keserű szájjal mondta magában: „Ez rosszabb, -mint az az éjszaka volt, mikor a revolvert magamba szúrtam.“ Az az -éjszaka most valami simogatón-édes, ábrándos bánatnak tűnt fel előtte, -valami áldott-bús, ártatlan fájdalomnak, ami… „istenem, mi volt az ehhez -képest?“ - -Estefelé Iván kopogtatott be hozzá. - -– Te, – mondta neki – te, Andor, Ella kéret, hogy vacsorázzál velünk. - -Nem felelt, meredten nézett fölfelé az ágyról, amelyen órák óta -mozdulatlan-ébren feküdt. Iván a pénzért mutatni akart valami -vele-érzést: - -– Biztosan azért kéri ezt, – mondta – mert nem akarja, hogy feltűnő -legyen, mikor Nagy Ervinnel vacsorázik. Én nem számítok. - -Hozzátette: - -– Pezsgőzés lesz, képzelem. - -– Jó – mondta Andor. – Hány órakor? - -– Pont fél kilenckor. A terraszon. - -Iván elment. Andor tetőtől-talpig megmosakodott hideg vízben. Csak annyi -erőt és frisseséget akart, hogy tudjon a széken ülni velük. De ezt nem -találta elég frissítőnek. Hét órakor lement a fürdőbe és megfürdött a -tengerben az öreg urakkal, akik ilyenkor fürödtek, álmatlanság ellen. De -ettől meg elbágyadt, úgy hogy vacsora előtt két nagy csésze feketekávét -ivott meg, mindenikbe beleloccsantva egyet a konyakos üvegből. Most -megint érezte azt a kétségbeesetten kellemes érzést, amit az okozott -neki, mikor szenvedő fiatal testét rontotta, mérgezte, kínozta, hogy -jobban bírja a keserves órákat. Félkilenc után öt perccel halaványan és -kissé szédülten ment a terraszra, a kerek asztalhoz, ahol már ott ültek -hárman. - -– Ejnye, de sápadt vagy – mondta neki Ervin. - -– Azt hiszem, – felelt halkan – hogy elrontottam Fiuméban a gyomromat. -Halat ettem. - -Ezt azért mondta, mert érezte, hogy egy falat se fog lemenni a torkán. - -– Most majd koplalok egy kicsit – mondta szomorú mosollyal. - -– De remélem, ebből iszol… - -És pezsgőt töltött neki Ervin. Már most kezdték a pezsgőt, a vacsora -elején. Mikor koccintottak, Ellára nézett. Ella elfogult volt, az ő -arcán is volt valami kis bágyadtság, lehet, hogy a nagy melegtől, lehet, -hogy a helyzettől: először volt egyedül, mióta férjhez ment. Meg is -mondta, hogy ez furcsa, sőt nyugtalanítja egy kicsit, nem is hitte -volna… Andor arra a percre gondolt, mikor a motoros-csónakon a fülébe -súgta neki a vallomást. Se akkor, se azóta, soha, egy pillanatra se tett -úgy, mintha azzal a legkevesebbet is törődött volna. Pedig a kezét -melléje tette akkor és eltűrte a szorítását. „Ringyó vagy“ – mondta neki -magában, a szemén át gyűlölködve vele, haldoklón-szerelmesen nézve a -kissé zavart mosolyát. - -Nem lett a vacsorából nagy pezsgőzés, bár Ervin mindent megpróbált. Ella -konokul megmaradt amellett, hogy pont fél tízkor aludni megy. Nem -maradhat lenn, ha az ura nincs itt. Még csak az kéne. A hotel tele van -pestiekkel. De ideges volt. Pont fél tízkor felkelt, búcsúzott és -felment a szobájába. Csöndesen-kínosan maradtak együtt hárman az -asztalnál. Tízkor Nagy Ervin ásított. - -– Borzasztóan lenyomja az embert ez a meleg – mondta. - -Negyed tizenegykor azt mondta, hogy aludni megy és ő is otthagyta őket. -Andor nem beszélt Ivánnal. Csak ültek ott, míg a vendégek egyre fogytak -mellőlük. Aki nem ment aludni, az lesétált a tengerhez. Közvetlenül a -víz mellett enyhülés volt, némelyek hangosan ajánlottak egyes kisebb -öbölzugokat, ahol „halszag van, de direkt hűvös“. Vagy tíz perccel Ervin -távozása után Iván felkelt: - -– Kérlek, – mondta – ha szükséged van rám, a szobámban vagyok. Állok -rendelkezésedre. - -Elment. Andor csak azt várta, hogy elmenjen. Dehogy volt szüksége rá. -Senkire se volt szüksége. Felsietett a lépcsőn és halkan kopogtatott -Ervin szobája ajtaján. Ervin kidugta a fejét. Még teljesen fel volt -öltözve. - -– Gyere be – mondta Andornak. Ez érezte, hogy azért hívja, hogy mutassa: -nincs nála senki. - -– Köszönöm fiam – mondta. – Álmos vagyok, megyek aludni. Csak jójcakát -akartam mondani. - -Nem tartóztatta egy pillanatig sem. Egy „aludj jól“-lal becsukta az orra -előtt az ajtót. Most már bizonyos volt, hogy találkozni fognak. Várja. -Vagy Ella várja őt. Vagy lenn fognak sétálni, éjjel. Elindult a -lépcsőház felé, hogy felmenjen a harmadik emeletre, de még mielőtt a -lépcsőhöz érkezett volna, nyitott ajtó előtt ment el, amelynek nyílásán -világos kis szobába látott. Az ajtó tejüvegére ez volt írva: „Office“. A -szobácskában vaságy és mosdó volt, az asztalon cipőtisztítószerek: -skatulyák és kefék, s a földön, a fal mellett, sorbaállítva vagy húsz -pár cipő. A hotelszolga szobája volt. Az ember valahol lenn hűsölhetett -a parkban a cselédekkel, vagy cipőket járt összeszedni valamerre… -„Mindegy,“ – gondolta – „ide bemegyek. Ha hazajön, pénzt kap.“ Bement, -kissé behúzta az ajtót, azzal, hogy innen fog lesni. Ha kell, reggelig -itt marad. „Mit mondok, ha visszajön a szolga?“ Nagyon egyszerűnek -találta: megmondja neki, hogy szerelmes egy asszonyba és azt lesi. És -pénzt ad neki. Sőt jobbszerette volna, ha már jön, mert akkor eloltották -volna a lámpát itt a szobában, úgy jobban lehet kilesni a gyéren -világított, éjjelre-homályosított hosszú folyosóra. De nem jött. Leült -egy fakofferre és rágyújtott. A csöndes folyosóra jól lehetett -kifigyelni innen. Hallott álmosan beszélgető embereket lassan feljönni a -lépcsőn, ezek aztán a folyosón búcsúztak egymástól és aludni mentek. Még -a kulcs fordulását is lehetett hallani, ahogy magukra zárták az -ajtajukat. Egy-egy cipőpár koppant, ahogy kitették az ajtó elé. A -behúzott üvegajtó nem érintette egészen az ajtófélfát, Andor hasadékot -hagyott, ezen pontosan rá lehetett látni a kétszáztizennégyesre, a -Pécsiék ajtajára. Most itt állt, ennél a hasadéknál, és hosszan -meresztette a szemét a néma fehér ajtóra. Fárasztó volt ez. A szeme -könnyezett az erős nézéstől. Egyik lábáról a másikra állongott, -felváltva pihentette teste két oldalát, gyötrődve a kényszerű-görnyedt -merevségben. Már az óráját is megnézte, abban a hitben, hogy legalább -egy órája les. De még tizenegy óra sem volt, mindössze húsz-huszonöt -perce állt itt a lesen. Akkor egyszerre némán megmozdult a -kétszáztizennégyes ajtó és Ella feje látszott, amint kihajol rajta és -szétnéz. Aztán kilépett az asszony az ajtó elé és figyelve állt egy -másodpercig. Földigérő fehér ruhalepel volt rajta, csipkegalléros, -kivágott pongyolaféle. Alig látta meg Andor az egész alakját, már -eltűnt, beosont a szembenlevő ajtón, ami nem zörrent, úgy látszik, -nyitva volt egy kicsit, vagy már akkor kinyilt, mikor Ella ajtajának a -nesze odahallatszott. Ott is bizonyára állt valaki így lélekzet nélkül, -az ajtóhasadéknál… A fiú hallása most oly éber volt, hogy azt is -meghallotta, hogy Ervin ajtaja nem csukódik, csak koccan egy kicsit, -mintha csak éppen behajtanák. Most minden gyakorlati gondolat eltűnt -belőle. Nyugodtan lépett ki a folyosóra, nem is ment lábujjhegyen, úgy -közeledett Nagy Ervin szobája felé. Nem tudta, hogy mit akar. Csak ment. -Az ajtó mellett megállott, a falhoz lapult. Vékony-hosszú fényvonal -jelezte, hogy az ajtó nincs becsukva. - -– Nem engedem – ezt hallotta a szobából. Ella hangja volt. – Nem engedem -becsukni. - -Mély-halk mormolás. Ervin beszélt. Aztán az asszony: - -– Nem, nem. Csak mert megígértem… mert kínozott… most itt vagyok… és már -megyek is… - -Árnyék jelezte, hogy az asszony hozzányúlt az ajtóhoz. Andor szinte -beleolvadt a falba, úgy lapult hozzá. De nem mozdult onnan. „Ha meglát?“ -Nem bánta. Semmit se bánt. Most csönd volt, másodpercekig. - -– Nem, – hangzott fojtottan az asszony hangja – nem, nem… - -És megrándult az ajtó, mintha a kilincset fogó asszonyt benn átkarolták -volna, de ő nem ereszti el a kilincset. - -Andor előrelépett, a szívére tette a kezét. Nagyon mélyen lélekzett. A -halál nyugalmával ment az ajtó elé és minden lapulás nélkül, nyugodtan -és elszántan nézett be a vékony hasadékon a szobába. Ha kinyitják az -ajtót, ha rányitják… meghal valaki. Valakinek a torkára rámerevülnek a -csontos ujjai. Ez tökéletes nyugalmat adott neki. Izgalom nélkül – úgy -érezte – jéghideggé kihülten áll ott, szemöldökével érintve az -ajtóhasadék szélét. A lélekzetét most nem hallotta, mintha egyszerűen -megszűnt volna. - -Az ajtó közelében, a villanylámpa túlerős sárga fényében állt Ella, -földetsöprő könnyű fehér selyemben. És előtte, szemben vele, szinte -érintve őt, Ervin. Ervin a két kezét fogta. - -– Bocsásson, – mondta Ella – amit ígértem, megtettem… hogy ne menjen el… -maradjon itt még nálam… de most bocsásson… - -Ervin némán kapta el a fejét. Megcsókolta. Nagyon erős csók volt. Ervin -a csók közben furcsa mozdulattal szinte ráágaskodott az asszony ajkára, -ránehezedett a szájával, majd, még mindig ebben az egy csókban, -tenyerébe vette a szőke koponyát, megtámasztotta. Az asszony egyik keze -szabadon maradt, – a másikat fogta a férfi – ezt a kezét eltartotta a -testétől messzire, szétnyitott ujjakkal. A csók közben, mintha szabaduló -szót akart volna mondani, valami fulladt búgásféle nyögött az orrán -keresztül. - -Andor egész testében hideg nyugalommal ment el az ajtótól, visszament a -szolga szobájába és leült a kofferre. Ugyanabban a pillanatban zajt -hallott. Kinézett, s látta Ellát visszaugrani a saját szobájába, -amelynek most már hangosan csapódott az ajtaja. És kettősen csattant -benne a kulcs. Aztán csönd lett. - -Mikor a látványról ott a hasadéknál levette a szemét, a lelkében érezte -azt az érzést, amit az ember a testében érez, mikor sötét lépcsőházban -egygyel többet lép, mint ahány lépcső van. Valami lerogyása volt ez az -életének. Nem ütéstől, hanem valahogyan önmagától. Kábultan kódorgott ki -a cselédszobából, lement, elballagott a kis sétatér felé. De a sűrű, -tüntetően babéros kertben fulladozott. Az éji szélcsendben a meleg-édes -babérszag megállott, megrekedt itt a tömött zöldben, leülepedett, mint a -cukrosvíz édesebbje a pohár fenekére. Kiszaladt ebből a kínzón-fűszeres -émelygésből. A tengerhez nem mert lemenni. Nem tudta, miért, de úgy félt -most tőle, hogy a térde remegni kezdett, mikor a nagysötét víztömegre -gondolt. Az utcán egyhelyben állt sokáig, amíg a fáradtságtól meg nem -lódult álltában. Akkor visszament a szállóba, becsöngetett. A portásnak -azt mondta, nagyon csöndesen: - -– A számlámat, reggel négykor. Kocsit fél ötkor. A hat órai vonattal -Pestre kell utaznom. - -– Jawohl – mondta a német, az elutazás hírére felbuzdult -portás-élénkséggel vágva le és fel a levegőben az aranyos sapkát. - -„Elég nyugodt vagyok“ – mondta fenn a szobájában, mikor kinyitotta a -nagy, kétszárnyú szekrényt és egy pillanatra elgondolkozott azon, hogy -hol kezdje a csomagolást. - - -VI. - -Pesten egy dunaparti szállóban szállt meg és napokig úgy élt, mint aki -beteg, de nem fekszik kórházba, mert halogatja az operációt. A holmiját -se hozatta el hazulról. A két bőröndjéből ruházkodott, mintha külföldön -volna. Lankadt, s mostanában semmire sem kíváncsi tekintetét egyszer a -szálló ablakából végigküldte a Dunán, s akkor a távolban meglátta a -Margithidat a sziget néhány facsoportjával. Erre a látványra rémület -fogta el, leült az ablak mellett álló nagy karosszékre, s érezte, hogy -hideget izzad a homloka. „Ebből látszik,“ – mondta magában – „hogy -végleg ki vagyok merülve… az idegeknek végük.“ A Margitsziget látása -olyan erővel hívta fel benne az öngyilkosság gondolatát, hogy megrettent -tőle, bár a bágyadt-kódorgó napok a Pestre való érkezése óta sűrűn -keltegették benne ezt az emléket. De a sziget most mintha hívta volna, -vissza, oda, ahol egyszer már megcsókolta a fegyvercső a meztelen -testét. „Pedig azóta már laktam ott, és akkor nyugodt voltam…“ - -Próbált az apja emlékéből valami támaszt csinálni, amely megtartsa, -mikor dülöng és dülöngeni érez magával együtt mindent. De ez nem -sikerült. Kettőjük közt soha barátság nem volt. Az apai szigor és apai -szeretet az öreg Aradinál nem alakult át azzá az öreguras barátsággá, -amely szerencsés családoknál jócimborákat csinál apából és fiúból, a -mama elől bujdosó két lumpot, két kedves összeesküvőt. „Talán most lett -volna ez, ha meg nem hal… most vissza akart vonulni, és akkor ráért -volna velem foglalkozni.“ - -Elindult, azzal, hogy megkeresi ebben a nagy városban a Csirkét. A nevét -már nem látta a városligeti mulató hirdetésében. Oda különben se tudott -volna kimenni. „Nem bírok, zavar minden izgalom.“ Ha a szálló folyosóján -lárma volt, olyan izgatottság fogta el, hogy revolverrel akart -kirohanni. De azért vizsgálta magát, ijedten csudálkozott ezen a nagy -ingerlékenységen. Elment a Csirke Dohány-utcai lakására. „Az egyetlen -ember ennyi ember közt“ – mondta az ajtaja előtt és lehúnyt szemmel -mosolygott. - -Egy asszony dugta ki a fejét az ajtó mögül. - -– Bárány kisasszony… - -– Vadász-utca negyven – kiáltott ki és csapta be az ajtót az orra előtt -a nő, azzal a sértő mérgességgel, amivel csak szoba-kiadó nők tudnak -haragudni az elköltözött lakó utólagos vendégeire. - -Elment a Vadász-utcába, a negyvenedik szám alá. A házmester a harmadik -emeletre irányította, özvegy Breitner Adolfnéhoz. Özvegy Breitner -Adolfné beszólt egy szobába: - -– Nagysád, – mondta – keresik önt. - -– Kicsoda? – jött ki a Csirke az előszobába. Özvegy Breitnerné előkelően -mutatott rá Andorra, s méltóságteljes, öreg-grófnős fejbiccentéssel ment -vissza a konyhába, mindezzel jelezve, hogy nem professzionátus -szobauzsorás, hanem jobb napokat látott agg úrhölgy, aki anyagi -kényszerűségből, büszke szenvedéssel ad ki szobákat. - -A Csirke, mint egy ötéves gyerek, a meglepetéstől kezét-lábát -szétterpesztve állt meg Andor előtt. - -– Andor – mondta halk-csudálkozón. - -Bementek a szobába. Szép, nagy kétablakos szoba volt, s a nyitott ajtón -át egy másik szobát lehetett belőle látni, egyablakosat. Mind a kettőben -elég rendes bútor volt. - -– Két szobád van? - -– Végre – mondta a Csirke. – Mindig egy szobában kínlódtam. - -Andor leült, a kalapját a kezében tartva. A Csirke szembeült vele és nem -titkolt kíváncsisággal nézte, igen figyelmesen, örvendő kis mosollyal, a -fejét néha félrehajtva, mint a madár, mikor jól meg akar nézni valamit. - -– Már nem táncolsz künn a ligetben? - -– Nem. - -– Miből élsz? - -– Ejnye, – mondta a Csirke – de csúnyán kérdezted ezt. - -Andor idegesen nézett körül. El szeretett volna menni, most mindjárt, -kíméletből ez iránt a kedves teremtés iránt. „Nem való vagyok emberek -közé“ – gondolta ingerülten – „durva vagyok, ideges vagyok, őrült -vagyok.“ - -– A nyáron sokat kerestem, – beszélt a lány – jó fizetésem is volt és a -szeparéban sokat táncoltam, ott sok pénzt kaptam. - -– Grófoktól? - -– Azoktól keveset. Azok csak finomak. De az idén sokat jártak ki a zsidó -bárók, azok adnak. A szeretőikkel jöttek, hölgyeknek táncoltam. - -Az asztalon porcellán hamutartó volt, abban félig elszívott szivar. -Andor rámutatott és kérdőleg intett a fejével. A Csirke lenézett a -földre. - -– Szeretőd van? - -– Nincs – és felkapta a fejét. Rózsaszínű lett az arca. - -– Talán te szivarozol? - -– Nem. - -– Hát akkor… kié ez a szivar? - -– Bocsáss meg, – mondta nagyra nyitva szemét a lány, nagyon nyugodtan – -de nem értem, hogy mért kérdezed ezt ilyen idegesen? - -„Én se értem“ – gondolta Andor. – „Minek jöttem ide?“ Bosszankodott -magára ezért a gépies féltékenykedésért, aminek semmi alapja nem volt. -„Nem vagyok normális“ – ment át rajta. Borzasztó, hogy így, szinte csak -szokásból ilyen durva volt, hiszen semmi joga nem volt itt semmihez. - -– Csak kérdeztem – mondta. – Igazán, csak érdeklődésből. Szeretném, ha -jól menne neked. - -A Csirke nagyon komoly lett: - -– Te azzal ne törődj, – mondta – majd gondoskodom én magamról. - -– Most meg vagy bántva? - -– Dehogy vagyok! - -Fölkelt, az ablakhoz ment, visszajött. Ahogy megint ránézett Andorra, ez -úgy tett, mintha fel akarna állni: - -– Elmenjek? - -– Ugyan… - -– Mert ha terhedre vagyok, csak szólj, megyek rögtön. Talán vársz -valakit? - -– Te bolond vagy – mondta a Csirke. – Te egészen bolond vagy, éppen -olyan vagy, mint voltál. - -– Mint voltam? - -Elgondolkozva mosolygott. Most ő kelt fel, sétálni kezdett a szobában. A -tükörasztalkán hosszú férfinyakkendőt látott: - -– Ez kié? - -– Az enyém. - -– Ez? Ez a férfinyakkendő? - -Felemelte a sétabotjával, feléje mutatta, mint egy döglött kígyót. - -– Igenis, férfinyakkendő. Ajándékba kaptam, galléros blúzhoz viselem. -Mit kutatsz a lakásomban? - -Haragosan, de nem sértőn mondta ezt. - -– Bocsánat, – szólt gúnyosan Andor – és gyöngéden tette vissza a bottal -a nyakkendőt. Aztán közel ment a lányhoz: - -– Mért titkolod, megmondhatod, most már igazán senkid és semmid nem -vagyok… mért nem mondod meg, hogy együtt lakol valakivel? - -– Én? - -– Persze, hogy te. Új szeretőd van? - -– Nincs. - -– Hát kivel lakol itt? - -– Senkivel. - -– Révész úrral se? - -– Azzal se. - -– Nem is szeretsz senkit? - -Mint régen, a vérszegény gyereklány haldokló arcával mondta: - -– Nem. - -Azok közé tartozott, akiket az érzéki elszerelmesedés nem gyújt -élénkre-pirosra, hanem félholttá fáraszt. Megernyedtek az arca vonásai, -a szája elhalaványodott, a szeme gyerekes-betegen, más világba fordulva -nézett ilyenkor, rögtön kihült és elfáradt a belső izgalomtól. Ezzel az -ébrenájulással mindig elárulta magát szegény. Úgy meglepte ez a hatás, -amit a fiú rá tett, hogy minden vér elment a kezéből. Olyan fehér volt a -keze, mint a bakfisoké, mikor elkötik a vért a csuklójukon és -kézfehérségi versenyt rendeznek az iskolában. - -– Te ördög, – mondta szomorú-fáradt kis mosollyal – te sovány fekete -ördög… visszajöttél engem kínozni? - -És vékony kezecskéjét nyújtotta feléje. - -– Én? Téged kínozni? Te csacsi. Nem akarok én tőled semmit. Semmit ezen -a világon. - -– Akkor mért jöttél ide? - -– Búcsúlátogatás – mondta keserűen. - -A Csirke nagyot nézett: - -– Búcsú? Elutazol? - -– El. - -– Hová? - -– Nagyon messzire. - -A torkán fulladt egy sóhajtás, itt most majdnem elsírta magát. De -lenyelte ezt a szorongató érzést és kínosan formálgatta a száját, hogy -valami mosolyfélét produkáljon. - -– Na látod, – mondta, mikor a mosoly úgy-ahogy megvolt – nekem már -megmondhatod, ha új szeretőd van, ha szerelmes vagy valakibe, ha együtt -lakol valakivel… - -– Nem, nem, nem! – kiáltotta a lány. – Nem lakom, nincs, nem kell, ne -kínozz… nincs senkim! - -S ahogy a mosolygó, de majdnem ijesztő arcra nézett, megint előjött -benne valahonnan az az okosság és önvédelem, amely már annyi fájdalmat -okozott neki. Ez mint valami hatalmas életösztön, uralkodott a -csirkecsontú, madárbőrű kis testén, cérna-idegein, kis tyúk-eszén, -hányatott kis moslék-exisztenciáján. Ez őrizte és védte, mint az -alsóbbrendű állatokat a héjjuk vagy a színük, a természet odalökött -alamizsnája, amivel azt mondja: „nesztek, hadd éljetek meg“ – s ami az -állatnál a természet bölcseségének hat, de embernél mint az ő okossága -jelentkezik. Érezte, hogy mindhalálig szereti ezt a nyugtalan és -veszedelmes fiút, jobban, mint valaha bárkit a világon, de megsejtette, -hogy ez az életébe kerül, hogy ennél csak tönkre lehet menni, ennél csak -bele lehet pusztulni a szerelembe és a kutyaságba. Nem, nem! Halálra -rémült attól, hogy ennek most megint kedve támad rá, int neki a -szeszélyével, s ő, ha nem vigyáz, megy feléje, mint a holdkóros a hold -felé, a háztetőn, a mélység fölött… nem, nem! Soha! - -A fiú látta az arcát, ráismert erre az erotikus haldoklásra. Most -kegyetlennek érezte magát, de valami vad fájdalom fogta el. „Ha meg kell -halnom,“ – mondta magában – „miért sajnáljak másokat?“ Eszébe jutottak -az éhező sarkutazók, akikről olvasta, hogy síró szívvel néztek a hű -kutyára, mielőtt levágták, hogy végső kínjukban megegyék. És furcsa -volt: ahogy most a lány egy kis mély fotelről felnézett rá, az olyan -volt, mint aminőnek a sarkutazók a kutya utolsó, fájdalmas, -mindent-sejtő tekintetét írták le. Kínlódó, éhező, búcsúzó férfiéletének -kegyetlenül kellett most ez a gyönge martalék, amely tehetetlenül -vergődött itt előtte. - -– Senkid nincs? – nézett le rá. - -– Senkim – súgta az elfehéredett arc, a fájdalomtól szinte vigyorogva. -És megint a fiú felé nyúlt a sovány kéz. - -Andor az asztalra mutatott: - -– Kinek a szivarja ez? - -A kéz türelmetlenül kereste, hívta a levegőben: - -– Senkié, senkié… - -Ez azt jelentette: „Akárkié volt, az most már senki, csak te vagy, senki -más nincs, csak te.“ - -– Hazudsz – mondta Andor. A szekrényhez ment és kinyitotta. Két szekrény -volt, de ezt eltalálta. Férfiruhák függöttek benne, gondosan akasztóra -függesztett kabátok, és csiptetőbe szorított, fejjel lefelé lógó -nadrágok. Alul egy cilinderes skatulya. A fiú hangosan felnevetett. Most -visszaérkezett a vér a lány arcába. Felugrott, ellökte Andort a -szekrénytől, bevágta az ajtót, ráfordította és levette róla a kulcsot. -Dacosan és komoran nézett Andorra: - -– Menjen el – mondta neki hangosan. - -Ez nevetett: - -– Kidobsz? - -– Ki. - -– Bevallod, hogy együtt lakol valakivel? - -– Igen. - -Ezt emelt fővel, bátran a szemébe nézve mondta, ahogy a forradalmárokat -írják le, akik a vésztörvényszék előtt bátran vallanak. Andor meg akarta -simogatni a fejét, de elkapta. - -– Na… – mondta a fiú, elkomolyodott, erősen fogta meg a kezét. – Te… - -A szemébe nézett. Még egyszer feltörekedett benne a fiatal férfi, a -rabló: - -– Te – mondta neki, erősen megmarkolta a kezét. – Figyelj ide. Nem -kérdezem, kinek a ruhája ez, kinek a szivarja ez… nem kérdezek semmit… -és a szavamat adom neked, hogy soha nem fogom kérdezni… de… hagyd itt, -hagyd el, gyere velem, hagyd el, gyere velem… - -Rázta a kezét, olyan erélyesen beszélt. Most már mind a két kezét fogta, -egészen közel-szorult hozzá, egy arasznyiról nézett a szemébe. A Csirke -nem felelt, mélyen és gyorsan lélekzett, merőn nézte a szemét. - -– Gyere velem, – mondta a fiú – ments meg engem, én egy halott vagyok… -gyere egy halottal… gyere velem, megpróbálunk élni… ha nem tudunk, -meghalunk. - -– Nem megyek – mondta fogát összeszorítva a Csirke és rémülten nézve a -komor arcot. Viaskodva akarta kiszabadítani a kezét. - -– Velem jösz! - -– Nem megyek – mondta hangosabban a lány, most olyan volt, mint egy -szegény cseléd, aki rendőrrel birkózik. – Eresszen el… - -– Szereted… azt, akié ez a ruha… meg a szivar. - -– Nem. - -– Nem szereted? És engem? - -– Igen. - -Viaskodott, mialatt mondta: - -– Téged… igen… csak téged… - -Nagy gyerek-könnyek folytak az arcán: - -– Téged… mindig téged… csak téged… - -Hogy nem bírta kiszabadítani magát, lehajtotta az arcát a -markoló-csontos kézre és remegőn, sírva megcsókolta. Most eleresztette a -fiú. Megsimogatta a fejét: - -– Csirke, – mondta neki – Csirke… te csacsi… mért sírsz? Mért sírsz, ha -szeretsz? - -– Azért sírok – mondta a lány. Most ő fogta a fiú kezét görcsösen, két -kézzel, le se véve róla lázmeleg száját. Rábeszélt, rálehelt, rásírt -erre a megvékonyult kézre, amely olyan volt, mint aminőket kórházi -paplanokon látni. - -– És mégse jösz velem? - -– Mégse. - -A fiú érezte, hogy miért nem jön. Igazat adott neki. Nagyon, nagyon -igazat adott neki. Most már semmi kegyetlenség nem volt benne. Ez is -csak olyan hamis hangulat-fellángolás volt, mint minden. Tele lett -sajnálattal és valamivel, ami olyan volt, mint a testvériség. - -– Révésszel lakol? - -Kiengesztelve, most már emberi mosollyal nézett le a szőke fejre, amely -a kezére hajolt. - -– Igen – csókolta forrón-könnyesen a szót a kezére a lány. - -– Na látod, fiam. Ezt igazán mindjárt megmondhattad volna. Ebben igazán -nincs semmi. Jó fiú a Révész. Téged igazán nagyon szeret a Révész. Nem -is láttam még… nőt így szeretni. - -„Hát én?“ – kérdezte hirtelen magában. – „Az más,“ – felelt gondolatban -– „én nem szeretek, én megdöglöm.“ - -Hogy a lány lassan megnyugodott, megint az asztal mellé ültek. Nem -beszéltek. A Csirke lehúnyta a szemét és pihent a nagy fáradalom után. -Andor az asztalra nézett és már rég nem törődött a Csirkével. Csak azért -nem ment még el, mert tudta, hogy a kapu előtt olyan vihara fog -fellármázni benne a szemrehányásoknak, úgy meg fogja utálni magát azért, -amit itt most csinált, hogy meg fogja érteni azokat, akik állítólag már -a falhoz verték a fejüket önbüntetésből. - -– Te, – mondta szelíden a lány – most hét óra, én csak figyelmeztetlek, -hogy hét órakor a Révész haza szokott jönni. - -– Nem bánom. - -– Jó – mondta a lány, és vállat vont. Oly jól esett most neki az, hogy -Andor még itt van, hogy vállalta magában a kellemetlenséget, a -veszekedést Révésszel. Utálatos lesz, de megéri. - -Ültek és hallgattak, aztán a Csirke ezt mondta: - -– Oroszországba megyünk a Révésszel. - -– Okos – szólt Andor, maga elé bámulva. - -Mind a ketten cigarettáztak és a Csirke asszonyos-anyásan nézte a fiút, -mint valami idősebb hölgy, aki restelli, hogy szerelmes egy gyerekbe. -„Az anyja lehetnék“ – gondolta magában, tizennyolc évével annyira -okosabbnak, emberebbnek, komolyabbnak érezte magát nála. De imádta a -szép fekete haját és a fehér homlokát, a szomorú szemét, amit most mind -sorra szemügyre vett, az asztalra könyökölve: „Ez mind az enyém lehetne… -ha el akarnék pusztulni… valahol a szeméten…“ - -Révész úr egyszerre csak kinyitotta az ajtót és bejött. - -– Na, csakhogy itt vagy! – kiabálta túl meglepett arca kifejezését a -lány. – Andor már egy félórája vár, nem akart elmenni, amíg nem jösz. - -Andor kezelt vele, kérdezősködött a dolgai után. Révész úr -kínos-udvarias volt. Lehetett érezni, hogy Andor távozása után rögtön -ordináré lesz. - -– Csak átutazom Pesten, – mondta Andor – akartam látni, hogy mit -csináltok… - -Aztán elbúcsúzott és elment. Révész úr kísérte ki a lépcsőházig. -„Szegény kis lány“ – gondolta Andor, mialatt a régies, vörösmárvány -csigalépcsőn lefelé ment – „most még veszekszel egy kicsit miattam, -aztán, mielőtt elalszol, sokáig gondolkodol az ágyban…“ - -Ahogy a szállodája felé gyalogolt, egyszerre csak megállt. „Különös,“ – -gondolta – „azok a fiúk, akik hasonló körülmények közt születtek, mint -én, egészen más társaságban forognak: családokhoz járnak, egészséges -férfiakkal és tisztességes nőkkel vannak mindig együtt… nekem az volt a -bajom, hogy ezek közé a rongyok közé kerültem…“ - -Hangos fiatalemberek mentek el előtte. „Ha külföldre mentem volna,“ – -gondolta – „az nagyszerű lett volna.“ Az apja nagy németbarát volt, -folyton azt kívánta, hogy egy évre menjen Heidelbergbe vagy Jénába. Ezek -az egyetemek szent helyek voltak az öreg diplomás ember szemében. De -hiába beszélt, nem volt elég erélyes, engedett Andor anyjának, aki oda -volt arra a gondolatra, hogy az egyetlen gyermek egy évig idegenek közt -éljen. „És mégis, hogy itthagytatok mind a ketten az idegenek közt.“ -Elképzelte a nagykezű, nagylábú, szőke-piros német bursokat, akik közt -megemberesedett volna, a sörtől meghízott, megvállasodott volna, – csupa -egészség, erő, éneklés, röhögés… Istenem, német diákélet! Azok a -kedveskövér, vörös, vízszemű, forradásos német diák-arcok. Pécsi is ott -kapta az arcára a vágást, Németországban, ahol egy szemesztert -hallgatott. Liszt tanítványa volt, ezt sokszor említette. Pécsi… Most -már bizonyosan visszautazott a tenger mellé. Nyolc óra. Most mennek le -vacsorázni a terraszra. Felállnak a főhercegnek. Ott van még Nagy Ervin? -Tulajdonképpen a főherceget irígyelte: ennek mozgolódott Ella, ez -érdekelte, ennek mutogatta magát a fürdőben. Rettenetes volt az a -pillanat, amikor kiszaladt a vízből és úgy tett, mintha azt a kis Samut -békítgetné, aki félt a víztől, s közben egészen közel ment a főherceghez -s ott épp előtte, a szeme előtt lehajolt a Samuhoz, – ez undorító és -aljas volt. Istenem, istenem, mi lett ebből a tiszta szent lányból, aki -olyan volt, mint egy ital friss víz, mi lett ebből? Azt mondta magában: -„Tiszta volt? Mért mondom még most is, hogy tiszta volt? Ervinnel -bújkált Kornély Margitnál, már akkor megcsalt, már akkor bugyborékolt -benne a rossz vér, Ervin elvitte egyszer kocsin a Népligetbe… de már -régebben, a tánciskolában is kacér volt, ezt látni kellett volna már -akkor… ez nem született tisztességes feleségnek, az anyjáról is mi -mindent beszéltek, és az apja svihák és az öccse kész kis gazember… -szegény Pécsi megjárta.“ - -Szegény Pécsi… - -„Sajnálom“ – gondolta. – „Szeretem. Nem különös ez? Ha most meggondolom, -hogy kit szeretek ezen a világon tisztán, önzetlenül… apa meghalt, mama -meghalt… Rácz Miklós egy más világ… a Csirke, szegény, megható, de van -esze a saját életéhez… kit szeretek?“ - -Megállt a kocsik előtt, mielőtt a Fürdő-utca egyik oldalára átment volna -a másikra: - -– „Pécsi az egyetlen ember, akivel őszintén és önzetlenül -rokonszenvezem“ – mondta. - -– „Ennyire elrothadtam“ – tette hozzá gondolatban. – „Ennyire -elrothadtam, így, élve, elevenen, pedig még lélekzem és eszem és alszom… -Alszom?“ - -A klorál-hidrátra gondolt, amely most napok óta álomhoz segítette -esténként. „Meddig tart ez még?“ - -Sokáig várt a kocsiút szélén, mégis majdnem elütötte egy magánfogat, -mikor átment a tulsó gyalogjáróra. Ott arra gondolt, hogy milyen ügyesen -ugrott el a lovak elől. Kajánul nevetett benne valami: „A testem élni -akar, tovább akar élni, ez mulatságos.“ - - -VII. - -Mikor egyszer a szállóban, a szobájából lejövet alig tudott a portáshoz -férni, hogy a kulcsát leadja, mert akkora vásárt csaptak ott utiruhás -hölgyek és urak, megkérdezte: - -– Mi ez… ez a sok ember? - -– Az István-napi vendégek utaznak haza – mondták neki súgva, lenézéssel. - -Így tudta meg, hogy augusztus vége felé jár a naptár. „Csudálatos, -mennyire nem érdekelnek a számok, a hétfők, a keddek, a szerdák…“ - -Most már délután, mikor így lejött és elindult csavarogni, mindig egy -kicsit részeg volt. A részegség megint állapottá lett nála, mint -valamikor a szigeten. Állandó félkábulatban élt lefekvésig, s akkor, -mint a szultán a háremében, szétnézett a patikáján. Félkörbe rakta az -altatószereket és válogatott köztük, hogy melyikkel töltse az éjszakát. -A klorál-hidrát volt a megúnt hölgy, aki már nem nagyon hatott rá. -Medinál, adalin, veronál, szulfonál… meg még porok és üvegek, minden -este… Most a zsebében volt az egész hárem, mert nem szándékozott -hazajönni éjszakára. Elhatározta, hogy ma otthon alszik, a budai -lakásban, amelyet már hosszú hónapok óta nem is látott. Ott mindennek -úgy kellett lennie még most is, mint mikor az apja meghalt. Ez is valami -volt még, ami segíthette abban, hogy az életét tovább vonszolja. Volt -még egypár ilyen, egy-egy napra szóló tartalékja, most ezt fogyasztotta, -mint a megszorult ember a tőkét. A Julihoz is el lehetett egyszer még -menni, az is egy nap. És talán még lehetséges egyszer egy napot -megmenteni azzal, hogy megkeresi Rácz Miklóst. - -Mikor a Margithídon ballagott Buda felé, lenézett a szigetre, amely már -színesedni kezdett az ősz közeledtétől. A csónakházon vörösödött a sűrű -vadszőlő és a fák zöldje meglágyult. A bokrok se voltak nyári-haragosak. -Mintha megokosodtak volna: engedtek a sötét burjánzásból, szelídültek, -ritkultak. - -Le-fel mozgatta a fejét, mikor a sziget mellett elment a hídon. „Jövök, -jövök“ – mondta neki magában. Most is az volt az érzése, hogy ez a -kedves, de alapjában véve mérhetetlenül szomorú hely hívja őt. Elmúlni -hívja, mint ahogy ő is elmúlik majd most nemsokára, szeptemberben. - -A lakásban nagy tisztaság volt. A lakástól Andor többet várt. Nem -érzékenyült el, mikor a meghitt, jóságos szobákon végigment. Csak -elkomolyodott nagyon. Az ebédlő nagy órája állott. - -– Kérem, húzza fel – mondta a házmesternének, aki felkísérte. És -figyelmesen nézte az idős asszonyságot, amint az székre állt és felhúzta -az órát. Aztán megteríttette az ebédlőben a nagy asztalt és hideg -vacsorát hozatott. Igy egyedül maradt, leült, szembe az órával, s -türelmetlenül várta, hogy a mutató az első negyedhez érkezzék. Hallani -akarta a régi zengő-zúgó halk hangot. Mikor meghallotta, lehajtotta a -fejét és úgy maradt sokáig. - -– Juliék hol laknak? – kérdezte a házmesternétől, mikor lefeküdt a régi -szobájában, az ággyá vetett kanapéra, amelyen annyi évig aludt. - -– A Kender-utca elején, a számot nem tudom, de ki van téve az ura -táblája: Gubás János, asztalosmester. - -– Jól élnek? - -– Óh igen. A Juli nagy szerencsét csinált. - -Veronált vett be, megnézte közelről a tapéta akantuszleveleit a sűrű -fekete vonalrács mögött, lassan és boldogan elbódult, elaludt. Mikor -másnap lement a lépcsőn, megállt a lakók táblája előtt, kereste a régi -neveket. Az ő lakásuk kis fehér céduláján az ő neve állott. Mielőtt a -kapun kiment, visszanézett a tiszta lépcsőházba. „Mért búcsúzom?“ – -kérdezte magában, szorongó mellel. A lépcsőház homályába meredt, s -emlékébe idézte a látványt, mikor itt tele volt emberrel a lépcsőház és -koporsót hoztak le fekete alakok. Kétszer is jött itt le koporsó. „Még -most is vendég vagyok ebben a házban“ – gondolta, és kereste magában, de -nem találta azt az érzést, ami az ifjú örököst elfogja az apai birtokon. -Lélekben nem vette birtokába ezt a nagy házat soha. A pénzügyeit, a -lakbéreket nem is ismerte. A bank kezelt mindent, ő idegen volt itt. -„Senki nem vagyok, semmi nem lett belőlem“ – érezte fanyar keserűséggel. -„Költöm az apám pénzét.“ Fájt most neki, hogy az apját olyan takarékos -embernek ismerte. Perfidia volt tőle, hűtlenség, hogy azt a keservesen -összerakott vagyont ilyen szédült-könnyelműen dobálja. „Az apám se volt -nagy ember“ – mondta aztán – „de legalább egy kőházat épített ezen a -világon… egy túrást csinált a földgömbön, valami nyomot hagyott, köveket -rakott össze… egy kőrakást csinált, mielőtt meghalt… de én?“ - -Másnap délután elindult a Kender-utca felé. Eddig még a nevét se -hallotta ennek az utcának. A hotelben magyarázták meg neki az -aranysapkások, hogy a Józsefvárosban van. Már esteledett, mire odaért és -meglátta a fehérbetűs világoskék táblán a nevet: Gubás János -asztalosmester. Földszintes ház volt, tágas udvarral, amelyben két igen -nagy akácfa kínlódott. Az udvar hátsó végében széles üvegablakok -jelezték, hogy ott a műhely. De ott már csend volt, mára vége volt a -munkának. A lakások udvarra nyiló ajtai nyitva voltak és a lépcsőiken -asszonyok ültek csöndesen beszélgetve. Az egyiktől megkérdezte, hogy hol -laknak Gubásék. Mint a Kender-utcában szokás, egész raj gyerek vezette -el Gubásék ajtajához. A kövér Julit a konyhában találta, a fazekak -mellett. - -– Szent Isten, a fiatal úr! - -Égnek emelte a két vastag kezét. - -– Na Juli… mért ijed úgy meg tőlem? - -– Nem ijedtem meg, kezit csókolom, az öröm… - -Juli kezet csókolt neki. Aztán nézni kezdte. Andor mosolygott: - -– Rosszul nézek ki? - -– Bizony, kezit csókolom, otthon jobban tetszett… - -A kövér Juli arcán, mint valami tükörben, meg lehetett látni, hogy -feltünően megsoványodott az ő arca. A Juli szemében szeretet és -csudálkozás volt. - -– Fáradt vagyok, Julikám – mondta. - -Juli bevezette a szobába, ahol Gubás mester ingujjban ült a fehérpitykés -fekete viaszkosvászon pamlagon és ujságot olvasott. Az asztal meg volt -terítve. Gubás bácsi fel akarta venni a kabátját. - -– Ha kabátot húz, elmegyek – mondta a fiú. – Eljöttem megnézni, mit -csinálnak. A kis Mariska hol van? - -– A pincében. Borért ment. - -– Istenem, – mondta a kövér Juli siránkozó hangon – ha engem az a nagy -tisztesség érhetne, hogy a fiatalúr itt vacsorázna nálunk… - -És mikor habozó mosolyt látott Andoron, kiabálni kezdett: - -– Olyan pörköltöm van, fiatal úr, kezit csókolom, hogy olyat még… - -– Jó – mondta. – Ha szívesen látnak… - -Már rohant ki az asszony, már rohant vissza tányérral, késsel, villával, -pohárral, már tologatta a többi terítéket, boldog volt, ugrált és -rakosgatott, mind a bolond. Igy most hat teríték állott az asztalon. A -konyhában valami kis sütő-főző izgalom kezdett mozgolódni. Egy idegen -öregasszony került elő valahonnan és az is dolgozott, segített Julinak. -Valami új zsír kezdett recsegve sírni a tűzhelyen. És zuhogott a -vízvezeték. - -Andor megtudta Gubás bácsitól, hogy boldogan és nyugodtan élnek. Gubás -bácsi meg volt elégedve Julival is, Mariskával is. Bár Mariska egy -kicsit sokat imádkozik. - -– Gubás bácsi szocialista? - -– Nem én. - -De a sok imádkozást nem szereti. És a papokat, hát arról jobb, ha nem is -beszélünk. Két szobájuk van, ez itt és még egy másik. Abban a másikban -alszik Gubás bácsi, ebben itt a Juli meg a Mariska. A konyhán túl van -még egy szoba, azt kiadják. Most két nagyon derék fiatalember lakik -benne: az ő első segédje, a Kubényi Sándor, meg egy Ecker Miska nevű -ékszerészsegéd. Ezek itt is kosztolnak náluk. Azért van most a nagyságos -úréval együtt hat teríték az asztalon. - -A konyhából behallatszott, amint Juli zsémbelt valakivel, aki valamit -nem csinált elég gyorsan. A vékonyhangú feleletekből Mariskára lehetett -következtetni. - -– Még mindig olyan szép a Mariska? - -– Szép kis lány – mondta Gubás mester. - -– Hány éves lehet most? - -– Tizenhét. - -Vastag ősz bajusza alatt elmosolyodott: - -– A Kubényi Sándor nagyon oda van érte. - -– Elveszi? - -– Venné, de ez mindig nyavalyog. Pedig az rendes fiú, nagyszerű fiú, -gazdag ember lesz még. - -A két kosztos bejött a szobába. Látszott, hogy egy kicsit rendbeszedték -magukat a vendég kedvéért; Juli bizonyára lelkendezett nekik, hogy -micsoda nagy vendég van. Kubényi Sándor alacsony, nagyon izmos fiú volt. -Izommal rakott karján meg-megfeszült a fekete kabát, amivel a vendéget -megtisztelte. De gallért nem vett kék ingére. Vastag bikanyakán szép, -csontos fej nyugodott, de az arcszíne nem volt egészséges. Mélyen ülő -szemei valahogy nem illettek ehhez az erős, zömök megjelenéséhez. Az -egész testi képe brutális és józan volt, csak az arca sápadtsága és a -mély fészekből világoló sötét szem adott neki rajongó, a testi életnél -egyébbel is komolyan foglalkozó emberre valló kifejezést. Ecker Miska, -az ékszerész, sovány sárga fiú volt, ádámcsutkás, vékonynyakú legény, -inkább hatott szabónak, mint ékszerésznek. Nagyon udvariasak és komolyak -voltak, de némán ültek a helyükön, nem igen tudtak Andorral miről -beszélni. Aztán nyílott a konyhaajtó, magasra emelt cseréptál vonult be -rajta gőzölögve, mögötte Juli kerek-piros, boldog és csillogó arca. Juli -mögött, mint a macska, amely a nyitvahagyott ajtón somfordál be, jött -Mariska. Gubás bácsi az asztalfőre ült, Mariska az asztal végére, az -asztaloslegény és az ékszerész közé. Mariska megint kezet akart csókolni -Andornak, mikor bejött. - -– Ejnye, – mondta ez – hagyd ezt már. - -Gubás bácsi komoly és szigorú zabáló volt. Nagyokat evett, izzadt és -hallgatott. Julinak be nem állt a szája. A két fiatalember csak -nagy-lassan kezdett a beszélgetéshez, de akkor olyasmiről beszélt, ami -nem tartozott ide. Kubényi pártügyeket magyarázott az ékszerésznek, és -komoran villogtatta a szemét. Kemény és erélyes volt, mindenkire -haragudott, sok ismeretlen nevű embert gazemberezett le, akiknek nevét -Andor sohasem hallotta. Az ékszerész nagy tisztelettel figyelte, de nem -felejtett el enni. Kubényi Sándorra pedig rá kellett szólni, hogy egyék, -ne beszéljen annyit. Mariska egyikkel se törődött, úgylátszik, nagyon -sokszor hallott már ilyen beszélgetést, amiből láthatólag egy szót se -értett. Andor megérezte, hogy a fekete asztaloslegény vad beszédjében, -amely pártvezetőségről és a szakszervezetek egészen belső -kulisszaügyeiről pattogott, van valami, ami neki szól. Mindenekelőtt -neki szólt az, hogy ez a legény nem törődött vele. Aztán az a harcos -hév, amellyel nekirugaszkodott a dolgoknak, holott az ékszerész egyebet, -mint helyeslő szót, nem mondott, kifejezte azt a makacs gondolatot, hogy -„csak azért is, hadd hallja a kapitalista!“ És ahogy még egyetlenegyszer -se nézett rá a legény, még akkor se, mikor egészen eléje nyúlt a -vizeskancsóért, ebben határozott megvetés, sőt gyűlölködés volt, valami: -„minek jön ez ide közénk?“ – valami barátságtalanság, amiben a -közeledésnek semmi nyoma nincs, sőt távolodást éreztet. Ezt Andoron -kívül csak Juli vette észre, és a maga módján iparkodott ezért a fiút -kárpótolni, a kínálásoknak és a visszaemlékezéseknek olyan zuhatagával, -amely csak jobban vadította a mélyszemű szociálistát. - -Andort ez nemcsak hogy nem bántotta, hanem egyenesen melegítette a -legény iránt. A modern és műveletlen „úri“ fiú áhitatával hallgatta a -nyers beszédet. Tisztelte a szocialistát, csodálta és szerette benne ezt -az új, szép világot, amelyért ilyen meszire kelett jönnie, ki a -Józsefváros végébe, a Kender-utcába. A mérges hangot nem érezte maga -ellen irányulónak, hanem azok ellen, akiket ő is megútált és meggyűlölt. -Nagy Ervinre értett minden dacos haragot, ami az asztaloslegény szeméből -lövelt. És jól esett neki ezzel a friss és goromba beszéddel elborítania -Pécsi fehér gentry-evezős megjelenését, gondolkodásmódját, Ella -romlottságát és fehérpongyolás bujkálását, mindent és mindenkit, az -uraknak hízelgő portásokat, a gukkerező főherceget, – ezt különösen – -még Rácz Miklóst is, akinek tanáros, polgári, kissé korlátolt keménysége -semmi volt ehhez a lángoló munkásbeszédhez képest, amit itt hallott, s -amely mintha őhelyette, sőt ő érette gazemberezte volna azt a -társadalmat, amely őt elrontotta és agyonkínozta. „A tiétek az élet“ – -gondolta izgatottan – „a tiétek a jövő. Nem fáj, ha útáltok engem, -igazatok van.“ - -A sok beszéd és a sok vacsora után rágyújtottak, s akkor csönd lett. -Juli kiment, halkan beszélt, csöndesen csörömpölt künn a konyhában, az -idegen öregasszony nyávogva felelgetett neki. Andor hallgatott. Sehogy -sem akart ez a Kubényi Sándor ránézni. És különös, hogy egész este -Mariskára se nézett, pedig Gubás olyan megbízhatónak látszott, mikor azt -mondta, hogy oda van érte. Mariska egyszer sokáig nézte Andort, aztán -komolyan és nyugodtan vette le róla a szemét. Mariska szebb volt, mint -mikor utoljára látta. Kissé megnyúlt, nemcsak a termete, az arca is. De -a túlságosan nagy kék szeme most is olyan volt, mint akkor. Andor -emlékezett arra a rajongó tekintetre, amellyel akkor reá nézett. Most -meglepetve vette észre, hogy másokra is ezzel a rajongó tekintettel néz, -nemcsak emberekre, de tárgyakra is, mintha álomban látna mindent, mintha -a gondolatai nem kísérnék a szeme mozdulatait. Szőke haja középen volt -elválasztva és szorosan a fejére fésülve; hátul rövid, de vastag copfban -végződött. Rendes, jó ruhája volt, mégis volt rajta valami jegye az -árvaságnak, a mostoha gyereknek. A hallgatagsága tette-e, vagy a -szomorún messzi-vágyó tekintete, de valahogy kikívánkozott a testi és -lelki egészségnek ebből a társaságából, ahol mintha csak átmenetileg -bánkódott volna. Andor úgy érezte, hogy ez az egy lény van itt közel az -ő nyomorúságához. Ránézett és az a gondolata támadt, hogy ez nem fog -sokáig élni. Gubás bácsi bort ivott és Andort is kínálta. Andor fogta a -palackot s előbb a két szocialista felé nyújtotta, udvariasan kínálva -őket. Az ékszerész szerényen megköszönte és engedte, hogy szinültig -töltse a poharát. Kubényi Sándor félrehúzta a poharát a palack elől, nem -szólt semmit és még most se nézett Andorra. - -– Sándor nem iszik szeszt – mondta Gubás bácsi, a levegőben tartott -pohárral várva Andor koccintását. Most először bántotta egy csöppet -Andort az asztaloslegény viselkedése. Ez már nagyon feltűnő volt, ez a -néma visszautasítás, egy szó köszönet, egy pillantás nélkül. Andor -fenékig ürítette a poharat, úgy, mint Gubás bácsi. Jószagú kis újbor -volt, ami hígnak hat, de rögtön kipirosítja az arcot és nehézkedő ködöt -von a homlok mögé. Andor nem volt jó borivó. Mint sok pesti fiú, ő se -bírta a bort, bár voltak éjszakák, mikor egy egész üveg konyakot meg -tudott inni. Az az erősen városias alkoholizmus volt ez, amely nem az -ízéért szereti az italt, hanem a hatásáért. Ha poralakban lehetne szedni -a szeszt, legszívesebben így szedte volna. Andor mindig csak a -vérkeringésnek azért a kis lázadásáért ivott, amely az optimizmust -szabadítja fel a mindennapi jobbágyságából, s azért a szárnyakat bontó, -fellendülő kis szédületért, ami felemeli az idegrendszert a bajok sötét -tájképe fölé, a kellemesen lengő álomfelhőkbe. A pálinkák ezt töményen -és gyorsan végzik; úgy aránylanak a borhoz, mint a gépek a kézierő -munkájához. De ez az újbor hamis és erős volt, lassacskán ez is a -szárnyára vette és meg-megemelte. - -– Jojcakát – mondta váratlanul Kubényi Sándor, fölkelt a székéről és -ahogy Gubás mesterre nézett, egy pillanatnyit villant Andor felé. De ez -elkapta ezt a rebbenést, szinte beleakaszkodott a szemével, és melegen, -hangosan, hirtelen felelt rá: - -– Jojcakát kívánok. - -– Jössz? – reccsent az ékszerészre Kubényi Sándor. - -– Hogyne – mondta ez. Ő már szépen és szelíden köszönt, mint fényűzési -iparhoz illik. Ő gyöngébb ember lehetett, talán mert nem tanították -harcra a kis aranykarikák, amiket forrasztgatott, nem edzették a gazdag -hölgyek és a metresszek javítni küldött drágaságai, hanem puhították és -szelidítették. Ő szocialista volt, de inkább olvasó szocialista mint -beszélő szocialista, ő csak akkor fejlődött volna ki teljesen, ha -kovácslegénynek ment volna. Látszott, hogy erősen a hatása alatt áll -Kubényi Sándornak. „Olyanféle viszony lehet köztük, mint Rácz Miklós -közt és köztem.“ - -Most hárman maradtak az asztalnál. Gubás bácsi rövid pipáját szívta, -Andor a széken hátradőlve cigarettázott és Mariska összehúzott szemmel -nézte a borosüveget, amely sárgán csillogtatta a lámpafényt. Andornak -megérintette a lelkét ez a becsületes, egyszerű nyugalom, ez a távollét -az ő munkátlan és komplikált társadalmától. De nem nyugtatta meg, hanem -felizgatta, élesen kínozta, valami szörnyű „későn van“-érzéssel. Eszébe -jutott egy Zoltán nevű ember, az apja egy cimborája, akiről Budán -mindenki tudta, hogy szerelmes egy beteg ember feleségébe, aki -tisztességes asszony volt és sóhajtozva ápolta a beteget. Ez a Zoltán -agglegény maradt és nyolc évig várt az asszonyra, amikor is annak -meghalt a beteg ura és Zoltán előtt feltárult a mennyország. De rögtön a -beteg ember halála után Zoltánról megállapították, hogy gégerákja van és -nem él egy évig sem. Soha még olyan keservesen ember le nem maradt az -életről, mint Zoltán. Ahogy Andor a bortól kissé kábultan ezt a -tisztességes csöndet hallgatta, azt mondta magában: „Zoltán vagyok. Én -vagyok a második Zoltán.“ Mariskára nézett és most angyalnak látta. „Te -szép szűz angyal,“ – mondta neki némán, belül – „te szép árva szegény -angyal,“ és mikor arra gondolt, hogy az erős, barna Kubényi Sándor ezt -feleségül fogja venni, olyan boldogságot érzett, mintha mind a kettőnek -ő volna az apja. Ez a házasság oly szépnek, természetesnek és tisztának -tűnt fel előtte, hogy megszerette egy pillanatra önmagát: „Tudok nekik -örülni, jó vagyok, önzetlen vagyok… én szegény, piszkos, elgázolt állat, -belül én mégis tiszta és ártatlan vagyok… mert mért tudok ilyen nagyon -örülni a gyönyörű boldogságnak?“ Hirtelen a gyermeki védtelenségnek -olyan rohamos érzése fogta el, hogy meg-megvonaglott tőle a szájaszéle. -Dacosan és elkényeztetetten, mint kisgyerek korában, fogta el egy vágy, -amelyből nem engedett: itt maradni ezek közt, soha többé vissza nem -menni a vasalt nadrágok és a csipkés női ingek közé, a -megmérgezettekhez, a komiszakhoz, akik nem is tudják, hogy itt alattuk -egy új, vad és erős élet rügyezik, ellenállhatatlanul és elragadó tiszta -kemény szépségben. Nem bírt magával, úgy tolakodtak fel égőn a könnyek -benne. - -– Julikám! – kiáltott remegő hangon, hirtelen felkelt és kiment a -konyhába. Künn meglátta az idegen vénasszonyt, aki edényt mosogatott. -Még valahogy egypár másodpercig, érezte, vissza tudja tartani a sírást. - -– Julikám! – mondta künn akadozó-csukló torokkal – küldje ezt hamar el… -Julikám… beszélni akarok magával… - -A vénasszony nagyot bámult és kiment. Juli csudálkozva csukta be utána -az ajtót és Andorra nézett. Ez lehúnyt szemmel jött feléje, megölelte, -nagy-vastag mellére tette ösztövérré soványodott fejét és -egészséges-keservesen, jó-bőven kezdett sírni rajta. Juli már abban a -pillanatban vele sírt, mikor a mellére borult. Símogatta sűrű-síma -fekete haját. Nem volt most már meglepve, szinte rendbenlevőnek találta, -hogy a fiú az elhalt szüleit, az elmult gyerekkorát siratja az öreg -cselédnél. Megértette az ilyen ellágyulást, részt is vett benne, ő is -szerette az öregeket és Juli szeretett sírni, nekik vannak ilyen félig -lelki, félig testi élvezeteik, az ő szegény cselédéletükben ezek ünnepi -pillanatok, nem szenvedések, hanem érzelem-kicsordulások és társadalmi -felemelkedések, ezek az úrfival- vagy kisasszonnyal-sírások, -nagyságosúrápolások és nagysága-vigasztalások. - -– Fiatal úr, – mondogatta neki – édes jó Andor úrfi… ne tessék már, na… - -Aztán neki elálltak a könnyei: - -– Ejnye, – mondta – az egész testit rázza… ne tessék már… ejnye… - -Valahogy megnyugodott a fiú. Mire mélyen lélekezve nagynehezen szárazra -tapogatta a szemét, oly fáradtságot és kiürültséget érzett, hogy nem -tudott a lábán megállni. Leült egy kis lócára a fal mellé. Ilyen testi -fáradtságot még soha életében nem érzett. Mikor szétnézett, látta, hogy -Mariska ott áll előtte, a kövér Juli mellett. Az anyja karját fogta és -merőn nézte a fiút, de semmi részvét nem látszott az arcán. Véghetetlen -komoly volt, mint a becsületes orvos, aki nagy bajt lát, de nem -komédiázik, hanem maga kínlódik a részvéttől. Még egy kis maradék hiúság -utolsó-gyengét lobbant Andorban. Önmagát gúnyolón mosolyódott el: - -– Úgy-e, csúnya ez, te kis lány… - -Mariska nem felelt. Az anyjára nézett. Juli ingatta a fejét: - -– Szegény fiatalúrnak… eszibe jutott a papa meg a mama… bizony az jobb -volt, mikor ott voltunk… mind együtt… - -Sóhajtott, most már nem őszintén: - -– De hát mit csináljon az ember? - -Közelebb lépett a fiúhoz és megint megsimogatta a fejét. Mariskához -fordult: - -– Ilyen kicsikorában ismertem. - -Letartotta a tenyerét maga mellé. Ezzel mentegetni akarta Andort, amiért -az így elsírta magát. - -– Julikám, – mondta halkan a fiú, megfogva a kövér asszony kezét – én -legjobban szeretnék itt maradni maguknál. Én… én… - -Elcsuklott. Nyelt egy nagyot, folytatta: - -– Én nem találom a helyemet sehol. Én borzasztó dolgokon mentem -keresztül… - -Teljesen össze volt törve. A lábait csonttalanoknak, végképp -erőtleneknek érezte: - -– Julikám, alhatom itt maguknál? - -– Hogyne, drága fiatalúr – villanyozódott fel Juli és nagyot lökött -Mariskán: – Eridj, én a Gubásnál alszom… és a fiatalúr az én ágyamban… - -Már szaladt be és beszélt Gubással. Már cipekedtek benn, pamlagot -vittek, bútorok tologatását lehetett hallani. Mariska Andor előtt -állott, az ölén összefogott kézzel, nem reá nézett, hanem elébe, a -földre. Ahogy Andor lassacskán megpihent, mélyen elrestelte a -gyöngeségét. De testileg oly kimerült, oly halálra-fáradt volt, hogy itt -ültében majdnem elaludt, már bukkant egyet-kettőt a feje, véghetetlen -álmosságot érzett, minden altatószer nélkül. Szomorú, de tökéletes -altató a nagy sírás. Bódultságából az ébresztette, hogy Juli fogja a -kezét: - -– Tessék, – mondta dajkás-kedvesen – tessék gyönni, szép puha friss -ágyat vetettem. - -Bement, egészen erőtlenül, meglepetten érezve, hogy a térdének nincs -tartása, hol az egyik csuklik meg, hol a másik. Juli még magyarázott -neki valamit gyertyáról és papucsról, de ezt már nem nagyon hallotta. És -Mariskának is mondott valamit, hogy ő a konyhában aludjék. Már magára is -hagyták. Valahogy lehámozta magáról a ruhát, a cipőt, belefeküdt a -kényelmes-nagy ágyba, de égve hagyta a gyertyát. Elaludt, de öt perc -mulva felriadt. Mintha tíz órát aludt volna, teljesen ébernek érezte -magát. „Pfuj,“ – mondta – „ez rettenetes, amit itt csináltam, ez már a -feloszlás…“ Aztán, hogy nyomasztó-nagy csönd volt körülötte, amitől -teljesen elszokott, nyugtalan lett. „A bortól volt ez?“ Tépelődött: -„Mitől volt ez?“ Kétségbeesett, összetette a kezét: „Te jó Isten, segíts -rajtam, végy magadhoz“. Aztán: „Hol vagyok, miben fekszem, kik vannak -körülöttem, hogy’ kerülök ide?“ - -Mélyen elgondolkodva feküdt így sokáig. Akkor egyszerre nagyon halk -neszt hallott. A konyhaajtó nyílt és Mariska jött be. Komolyan ült le az -ágya mellé készített székre, a gyertya világába. Olyan halkan suttogott -feléje, hogy még a nyelve halk csattanását is lehetett hallani, amint -beszédközben elvált a szája-bélésétől: - -– Mondja meg, ha szenved, – mondta váratlanul választékos nyelven – -mondja meg a bánatát, az én szívem nyitva van azoknak, akik sírnak. - -Csudálkozva, de fáradtan nézett a lányra: - -– Mariska… te nem alszol? - -– Nem alszom. Virrasztok, mert nem akarom, hogy szenvedjen. Beszéljen el -mindent nekem, én tudom, hogy megkönnyebbül. - -Azzal a rajongó, másfelé szóló tekintettel nézett rá, ami most -betegesnek hatott. Nem mozdult a széken, mereven ült és tiszta komolyság -volt az arcán. - -– Jézus mindnyájunkat megvigasztal – mondta csudálatos-halkan – engem is -az ő kegyelme vigasztalt meg, mikor szenvedtem. - -– Szenvedtél? – súgta a fiú és feléje fordult a párnán. - -– Igen. De ő megvigasztalt. - -– Bántottak? - -– Nem. - -Merőn nézett a szemébe. „Szörnyű volna,“ – gondolta Andor – „szörnyű -volna, ha ezt a lányt is én mérgeztem volna meg.“ Átrohant a memóriáján -az a néhány perc, amit ezzel a szép szomorú gyerekkel töltött az -életben, átfutólag, otthon, a konyhában, az előszobában, egyszer a -szanatóriumban… „Nem hiszem, hogy csalódnám“ – gondolta, mialatt -fáradtan nézte a megvilágosodott arcot. - -– Miért szenvedtél? – súgta feléje. - -– Szerettem valakit – jött lehellet-finoman a felelet, a lány nem -mozdította el róla a tekintetét, nyugodtan és merőn nézett rá, a szemét -a fiú szemébe tűzte, de mintha keresztülnézett volna rajta, nem a -testébe nézett, hanem valahova mögéje, vissza, a multba. Aztán felkelt, -némán és nesztelenül kiment, a konyhába. Ahogy Andor a szemével követte, -csudásnak találta a könnyűségét, amivel járt. A lány most hosszúnak és -vékonynak hatott, semmi testies nem volt rajta, mikor eltűnt az ajtónak -oly kicsiny kinyílásán, hogy szinte csuda volt, hogy kifért rajta. És a -nehéz ajtó oly lágyan csukódott utána, mintha paplanból lett volna. - -– „Csudálatos este ez,“ – gondolta a fiú – „különös, csudálatos… mi van -velem?“ - -Elfujta a gyertyát, és az ágyat kimondhatatlanul kellemesnek, puhának -kezdte érezni. El tudta képzelni, hogy ő most kis gyerek, s azt a -nagyszerű testi érzést érezte, amit a kisgyerekek, mikor hosszú -könyörgésre a nagyok ágyába fektetik őket, s amitől rögtön el is -alszanak. - - -VIII. - -Harmadik napja ült le velük a vacsorához. A Kender-utca egyik emeletes -házában talált kiadó szobát, most ott lakott két nap óta. Több levegőt -érzett maga körül, hogy divatos nőket és elegáns férfiakat nem látott. -Ezeknek a szegény józsefvárosi házaknak az élete, amely alapjában véve -éppoly nyomorult és szennyes volt, mint azé a másik társaságé, amelynek -látása elől idemenekült, most tisztának és boldogítónak tűnt fel előtte. -A szegény emberek és az idegen emberek más világot ringattak körülötte. -„Nem gyógyulok meg itt“ – gondolta – „de talán egypár nappal tovább -bírom.“ Tegnap egész délután kis gyerekekkel játszott Gubásék udvarában. -„Ha örökre köztük maradhatnék“ – gondolta. Aztán, mikor a gyerekek -hazaszéledtek, azon töprengett, hogy ez mind nem egyéb, mint menekülés -az életből, idegenek közé, gyerekek közé, csupa olyan helyre, ahol -állandóan mégse maradhatott meg. Tegnap este már ránézett a vacsoránál -Kubényi Sándor, de még mindig nem szólt hozzá. Pedig említette az -asztalnál, hogy most egyidőre ő is Juli néni kosztosa lett. Már -kétszer-háromszor felmerült benne a gondolat: mindent otthagyni, -idejönni, munkásnak lenni, a Kubényi Sándorok nyilt, bátor és új életét -élni. De úgy össze volt törve benne minden, hogy ezt az eszmét -mindannyiszor, ahányszor felmerült, szomorú mosollyal végezte ki. -„Korábban kellett volna…“ Aztán: „Pfuj, micsoda gyűlöletes dolog lehet -ez az ő szemükben: egy gazdag úrfi, aki élet-undorában és bánatában úgy -megy közéjük, mintha kolostorba vonulna“. - -Ezen a harmadik estén a két szocialistának nem terítettek a Gubásék -asztalán. Gyűlésen voltak, s ilyenkor kocsmában vacsoráztak. Andor -szabadabbnak és nyugodtabbnak érezte magát. És ezúttal különösen kedves -és nyugalmas volt az őszies este. Künn egy kis szél járt, s itt benn, a -petróleumlámpa alatt az egész napi erős munka után üldögélő emberek -szent csöndessége… Andor is pihenést érzett. Egész délután kóválygott a -Józsefváros külső részein, egészen a Kálváriáig járt, bekalandozta a -Koszorú-utca, a Szűz-utca vidékét, a hosszú Práter-utcán kiment végig, -minden udvarba hosszan benézve. Úgy állt meg a házak kapujában, mint a -kirakatok előtt szokás. Kétszer is megesett vele, hogy megszólították: - -– Kit tetszik keresni? - -– Senkit – mondta, és tovább ment. - -Mikor a második helyen kérdezték tőle, hogy kit keres, ezt felelte egy -asszonynak: - -– Magamat. - -A nagy sétában elfáradt, de azért vacsora előtt még játszott a -gyerekekkel a nagy udvarban. De ma nem tudta mulattatni őket, mert -nagyon szomorú lett közöttük. Nem figyelt rájuk, nem felelt minden -kérdésükre, úgy, hogy cibálták és püfölték, mikor elgondolkozott. „Ezek -közt se birok“ – gondolta, megsimogatott egyet, de az ráütött a kezére. -„Jól van,“ – mondta neki – „igazad van“. - -Vacsora után csöndben ültek és hallgatták a hegedűszót, amely az udvar -végéből hangzott. Egy jogász hegedült ilyenkor, s ki szokta nyitni az -ablakot, hogy a nagy udvar lakói jól hallják a zenéjét. Aztán Andor -meglátott egy ujságot a pamlagon. - -– Istenem, – mondta – milyen régen nem olvastam már ujságot. Nem is -tudom, mi történik a világban. - -Fölkelt, érte ment és leterítette a lámpa alá, az asztalra. -Boldog-szomorú öröm, ezeknek a kedves szegény embereknek este, vacsora -után, a családi lámpa fényében felolvasni az ujságot. A hegedű édesen -szólt a csukott ajtón keresztül. A jogász érzelemmel játszott. Mikor -abbahagyta, tapsoltak az udvarban. - -Az ujságban meglátott egy cikket, amely alá a kis költő neve volt írva, -a kis költőé, akit a Moulinben úgy utált, akit a korzón hallott -vitatkozni, s akit most úgy üdvözölt a szeme az ujságpapiron, mint -valami régi ismerőst. Felolvasta a cikket. A kis költő a cikkben -szerelmet vallott Budapestnek, olyan különös apacs-módon, ahogy köztük -divat volt nőknek is szerelmet vallani. Lehordta, piszkos rablóvárosnak -nevezte, csalónak és tehetségesnek, komisznak és imádandónak, megszidta -és megcsókolta a lármáját, a piszkosságát, a nyers és kulturátlan -erejét, aztán dunai Hamburgnak, dunai Marseillenek nevezte, – a kis -költő kinyitotta a fantáziáját és elképzelte ezt a várost száz év mulva, -amikor a földrajzi helyzetéből kifolyólag okvetlenül Európa központja -lesz, túlszárnyalva népességben és forgalomban Párist és Londont, mint a -Nyugat nagy kereskedelmi világítótornya Kelet és Délkelet felé, a Duna -királya, őre, zsarnoka, – feldicsőítője a magyar erőnek, okosságnak és -szerencsének… - -Mikor vége lett a felolvasásnak, hosszan hallgattak. A kis költő -cikkének volt egy kis beteges alaphangja, amely folyton azt muzsikálta a -sorok közt: „de ezt már mi nem érjük meg, ehhez új, erős, munkás -embereknek kell születniök“ – valami lemondásos szeretet volt benne a -város iránt; a kis költő, aki alig mult húszéves, mint az ifjú Budapest -nagypapája látszott a cikk mögött, aki csak megmutatja az ígéret -földjét, de ő, istenem, ő már nem megy oda… jöjjön az új erő… majd az… - -Ez tetszett Andornak. Ő is alig mult húsz éves, mégis a régiekhez -számította magát, a fáradtakhoz, azok közé, akik nem mennek át a hegyen, -csak itt állnak a kis Mózes mögött és néznek, néznek, amerre az ő ujja -mutat, a harsogó és élettől kicsattanó jövendőbe… Ahogy így -elgondolkozva gépiesen még lapozott egyet-kettőt az ujságban, a -„Házasság“ rovatra nézett. Az első volt _Waldbaum Mór_ (Pércs), aki nőül -vette _Weisz Rezsinkét_ (Újdabas). A második _Somogyi Endre_ színművész, -aki házasságot kötött _Gyulai Olgával_ (Budapest). Behajtotta az -ujságot. Azt mondta magában: „Mi ez, ha nem üldözés, az élet részéről: -hetekig nem kerül ujság a kezembe, és mikor egyet találok egy pamlagon, -abban a vérpadra megy Gyulai Olga.“ Az egyetlen hatás, amit ez a két sor -reá tett, mélységes meggyűlölése volt ennek a színésznek, ennek a -bélyeges arcú hazugnak, ennek a félig magyar-hős, félig bócher-zsidó -testnek, ennek a kétfajú delfinnek, ennek a szörnyű lénynek, aki ezt a -büszke, és gőgös szűzességtől illatozó hallgatag királylányt most -belegyűri a maga szemét életébe, mint valami bűzös ragadozó a hattyút… -ezt az emeltfejű, tisztaságra vágyó lányt, ezt a szerencsétlen vértanut, -ezt a… ezt a… Szerette volna a legszebb dolgokat gondolni róla, miközben -a homlokáig elvörösödött, arra a gondolatra, hogy ő kergette a hattyút -ennek a nyomorultnak a horgas karmai közé. - -Gubás bácsi aludni tért, s ő kiült a nagy udvarra, a lócára, amely a -hervadozó akácfa mellett állott. Itt korán csöndesedett el minden, alig -volt egy-két ablakban világosság. A jogász ablaka is be volt már csukva -és halvány gyertyafény szerénykedett mögötte. A jogász bizonyára olvas -az ágyban. Orosz regényeket olvas, ezt tudni lehetett róla, mert -Mariskának is ilyet adott kölcsön. Az ég halványan sugárzott, az -udvarban nem volt sötét. Nem lehetett tudni, a kelő hold enyhe világa -volt-e ez, vagy a város bűnösebbik részének az égre-sugárzása, amit néha -a vonatról lát az ember, egy órányira Pesttől… ezt a megvilágosított, -nyugtalan égfoltot, így őszi estéken… - -– Egyedül? - -Halk hang kérdezte ezt. Mariska állott előtte. - -– Igen – mondta. – Oly szép az este. - -Mióta az ágya mellé ült, könnyedén és eltűnően, mint egy jelenés, nem -beszélt vele néhány közömbös szónál egyebet. Most rámosolygott és -félrehúzódott a lócán. - -– Ülj le – mondta neki. S mikor leült: – Nem is tudom, miért tegezlek… -már nem is illenék tegezni ilyen nagy lányt. Ilyen szép nagy lányt. - -Ránézett: - -– Maholnap férjhez mégy – mondta neki atyáskodó szeretettel. A lány -lassan ráemelte a tekintetét: - -– Férjhez megyek, – mondta azon a meglepő halk hangon, ahogy Andor mást -sohse hallott beszélni – férjhez fogok menni és elviszlek a szívemben. - -Zavar nélkül nézett a fiúra, szomorún, de nyugodtan, mint aki ezt már -rég elintézte, akit nem érhet meglepetés, aki nem akar semmit a világon. -Andor nem szólt, ez megrendítette, de örömtelenül. El volt erre -készülve, de ez a szó most úgy hatott rá, mintha azt jelentette volna: -„innen is el kell menned, azonnal, ide is bajt hoztál és fertőzést, mint -a szegény Csirkéhez, mint a szegény Olgához, menj innen, menj…“ - -– Elviszlek a szívemben, – hangzott mellette édesen, lágyan, szenvedés -nélkül, nem is emberien – elviszlek a szívemben, mint igazi férjemet -Isten és Jézus előtt, mert te vagy a menyasszonyi koszorú az én fejemen… -te vagy a virág az én aranyos koporsómon… - -A derengő-sötétben fénylett nagy, elsötétült szeme, amint nem is Andorra -nézett, hanem melléje, el, messzire, a földszintes tető fölött a -fénytpárázó ég felé. - -– Mariska, – suttogta a fiú – én neked barátod és testvéred vagyok… én -nem adtam okot arra, hogy így beszélj rólam… A te jó anyád a mi öreg -cselédünk… és a családunkhoz tartozik… én hozzád soha egy rossz szót nem -szóltam, hamis szót soha nem mondtam… hogyan… hogyan jutottál erre a -gondolatra? - -A lány felemelte az ujját: - -– Hallgass, – súgta – ez nem a te dolgod, ez az én dolgom… te ezt nem -tudhatod… ez az én dolgom és az én Jézusomé, vele én ezt sokszor -megbeszéltem, és ő megvigasztalt engem, mert neki csak mink vagyunk -kedvesek, mink szenvedők, nem pedig ti gazdagok, nem… - -Felderült, éghezszóló mosollyal ingatta a fejét, ismételve: „nem… nem…“ -– és Andor számára ijesztő volt e pillanatban, mintha az őrültséggel -járna jegyben, mikor ezt mondta: - -– Tehetsz te róla, hogy imádtalak, mikor először láttalak? Te ártatlan -vagy, csak én voltam bűnös, mert megkívántalak, de most már tisztának -érzem magamat, mert nagyon szenvedtem és megöltem a lelkemet. - -Andor nem mert szólni, maga elé nézett és mélyen elszomorodott. „El kell -mennem innen.“ Fájt neki, hogy kergetik, mindenünnen kergetik, még azt -sem engedik, hogy megsebzett életét vonszolja a sűrűben, mielőtt -elfolyik a vére. Kergetik, mint valami meglőtt vadat, a tüskén, bozóton -keresztül, ezt a pár utolsó napját is elveszik… Lopva a lányra emelte a -tekintetét, aki most a távolba mosolygott. Az ajka lassan megmozdult, s -a fiúra se nézve, suttogta: - -– Mennyei szerelmesem vagy. Majd ott… odaát… - -Sápadt és magasztos volt az enyhe éjszaka fényében. A vizionárius -parasztlány meggyőződött nyugalma derült az arcán, a szemében üdvözlet -ült, valami felé, amit csak ő látott. Talán, ha falun maradt volna, -búcsújáró-helyet csinált volna a falujából. Ezek, a hozzá hasonlók -látják meg alkonyatkor a kútban szelíden felmosolyogni Máriát, ezeknek a -felfelé rajongó, átszellemült arcára csöppen a Krisztus könnye az -útkeresztezésnél a bádogfeszületről, ezek borulnak le zokogva a kis -források mellett, amelyekben a gyermek Jézus édes arcvonásait ringatja a -hálózó-gyűrűző hegyi vizecske, hogy aztán sok-sok száz éven át sántákat -és folyós-szeműeket gyógyítson, azzal az isteni szerelemmel és -rettenetes hittel megtelve, amivel egykor egy mélyen a fenekére néző -boldog szempár sugárzása töltötte meg. - -– Mennyei szerelmesem, – súgta alig hallhatón – oly szomorú nekem itt -veled találkoznom a földön. - -Andor felkelt: - -– Édes kis lányom, – mondta neki, megrendülten és tisztán – elmegyek az -utadból, felejts el engem, imádkozzál értem, elmegyek, már rég nem -vagyok itt… rég halott vagyok… - -Szerette volna felfelé emelt kis gyönyörű arcát megsimogatni, de nem -mert hozzányúlni. Oldalt fordult, nézte egy kicsit a jogász alig-világos -ablakát, aztán elment, nagyon lassan, végig a nagy udvaron, ki a kapun, -a csöndes Kender-utcába. Már tíz óra volt. Sorra hangzottak a kapuk a -néma utcán, amint becsukódtak, különböző visszhangos döngéssel, egyik a -másik után. Mintha egy nagy, mély zongorán tompán kongó skálát játszott -volna az éjszaka láthatatlan ujja. Andor éjfélig sétált a kisvárosias -köveken, künn, a nyugalmas kocsiút közepén, amit lassanként elárasztott -világló-ködös derengéssel az őszi hold. - - -IX. - -A szobáját felmondta az emeletes házban, a holmiját belecsomagolta a két -bőröndbe, amely a nyáron a Margitszigetről indult el vele, hogy -elkísérje a tengerhez, onnan a pesti szállodába, s most ide, a jobb és -egyszerű emberek világába. „Megyünk,“ – mondta nekik csomagolás közben – -„innen is megyünk, tudja Isten, hova megyünk, meddig megyünk…“ - -Még ma este náluk vacsorál, de már nem alszik a Kender-utcában, -visszamegy az aranysapkásokhoz, a dunaparti szállodába. Mikor estefelé -bement a földszintes házba, az udvaron keresztben ment el előtte Kubényi -Sándor az ékszerésszel. Elfordították a fejüket, nemcsak hogy nem -köszöntek neki, de még az ő köszöntése elől is elfordultak. „Mindegy,“ – -gondolta – „úgyis vége, nem láttok többé.“ - -Mariska a konyhaajtóban állt és látta ezt a jelenetet. Lejött a két -kopott lépcsőn, elébe ment Andornak: - -– Mondja, – szólt – mért nem szereti maga Kubényi Sándort? - -Így nappal józanul és egészségesen szólt a hangja. - -– Nem szeretem? Dehogy nem szeretem. - -– Olyan haragosan mennek el egymás mellett. - -– Én? Hogy mondhat ilyet? Énnekem nagyon rokonszenves a Kubényi Sándor -is, meg az ékszerész-miska is, nem tudom, mi bajuk van velem. Azt mindig -éreztem, hogy a Kubényi Sándor gyűlöl, de eddig legalább az -ékszerész-miska volt kedves hozzám. Nem tudom, miért fordult el most ő -is, mikor meglátott… - -Mariska mosolyogva nézett maga elé: - -– Bolondok – mondta halkan. - -– Nem leszek már sokáig terhükre, – vont vállat Andor – ma este utoljára -vacsorázom nálatok. Visszamegyek a hotelbe, sok dolgom van, annyit -mulasztottam. - -A lány komoran nézett a szemébe: - -– Elmegy? - -– El. - -– Nem jön többé hozzánk? - -– Nem. - -Egyre mélyült a komorsága: - -– Kubényi Sándor miatt? - -– Dehogy… - -S hogy most meglátta a lány arcát, gyanú ébredt benne: - -– Te Mariska, – mondta neki, közelebb lépve hozzá – talán mondott neked -rólam valamit ez a Sándor? - -A lány nem felelt. - -– Mért nem felelsz? Beszéltetek rólam? - -– Igen. - -– És mit beszéltetek? - -– Oh, nem most. Már nagyon régen. Tavasszal beszéltünk egyszer, a -Kubényi akkor még magát nem is ismerte. - -Andor kezdte megérteni a fiatal munkás viselkedését. - -– Mit mondtál neki? - -– Mikor a kezemet megkérte, megmondtam neki, hogy a felesége leszek, -mert szeretem, becsületes, jó fiú, szép, erős ember, de várni kell, míg -a szenvedésem meggyógyul. - -– Engem említettél neki? - -– Igen. Megmondtam, hogy a Jézus megvigasztalt és most még várnom kell -őszig, amíg tökéletesen meggyógyulok. A Kubényi Sándor akkor megcsókolta -az arcomat és azt mondta, hogy vár, ameddig akarok, mert ő szeret engem -és az uram akar lenni és szép gyerekeket akar és velem akar megöregedni -munkában és becsületben. Ezt mondta Kubényi Sándor. És mi akkor -eljegyeztük egymást és ő azóta az én földi vőlegényem, Kubényi Sándor. - -Egy kicsit felforrott a fiúban a harag: - -– Ugyan – mondta. – De neked nem volt jogod engem megnevezni előtte. Én -erre semmi okot nem adtam. Neked nem volt jogod. - -A lány a szemébe nézett: - -– Neked nincs jogod – mondta halkan. – Neked nincs jogod, semmihez sincs -jogod, mert tőled nem akarok semmit. Neked nincs jogod beszélni az én -életemről, ez az én dolgom és Kubényi Sándoré, az én uramé. Ne bánts te -engem. - -– Én?… Téged?… - -Végtelenül megsajnálta. Most hozzányúlt: megsimította dús szőke haját, -aztán megérintette az állát, aminél fogva gyöngéden felbillentette az -arcát, hogy rálátása legyen. Mint a bárány, úgy engedelmeskedett a lány -az ujja legkisebb mozdulatának is. - -– Mondd meg édesanyádnak, – szólt Andor, és eleresztette – hogy már ma -este se vacsorázom itt. Mondd, hogy azért jöttem csak, hogy ezt -megmondjam. Mondd, hogy dolgom van. - -– Hazudni? – mosolygott a lány. - -– Nem te hazudol, én. - -– Soha, – mondta, idegesen mozgatva jobbra-balra a fejét – soha, soha… -mindent megmondok, nem hazudunk, tudják meg, hogy jóságból maradsz el -innen… pedig mindegy, ha jösz, ha mégy, nekem akkor is itt vagy, ha -elmentél, te semmin nem változtatsz, de ők tudják meg, hogy milyen nemes -vagy. - -– Az Istenért, – mondta a fiú – ne okozzál másoknak szenvedést… a -világért se tedd. Egy szót se szólj. Parancsolom. - -Alázatosan hajtotta le a fejét a lány. Andor csöndesen szólt: - -– Még ma itt vacsorázom, jó. - -Megmozdult, hogy a konyha felé menjen. - -– Imádlak – mondta neki tisztán, érthetően és nyugodtan a lány, -megfordult és bement előtte a konyhába. A két lépcsőn, ahogy felment az -ajtó felé, mintha szállott és suhant volna, oly könnyen lépett. Megint -hosszúnak és vékonynak látszott, csonttalannak és hústalannak, az -érzékekhez nem szólt rajta semmi. Kimondhatatlanul idegenszerű és nem -földi mozdulat volt ez a fellebbenése Andor szemében, úgy, hogy még -sokáig nézett utána, még akkor is, amikor már rég eltűnt a konyha esti -homályában. Nem akart rögtön utána menni, megfordult, hogy cigarettára -gyújtson és még üldögéljen egy kicsit a lócán, mielőtt enni hívják. -Ekkor meglátta Kubényi Sándort és az ékszerész-miskát, amint az udvar -túlsó oldalán, a házmester ajtaja előtt állottak és őt nézték. Most -megnézte őt Kubényi Sándor és ő megértette a pillantását. Nyugodtan ment -a lócához és leült. Felborult az a kis nyugalma, ami rácsöndesedett itt -néhány nap óta. „Most ez azt gondolja rólam,“ – mondta magában – „hogy -úri csábító vagyok, azért járok ide, hogy elcsábítsam ezt a szép kis -bolond lányt, undorító!“ Szívta a cigarettáját, s nem nézett a két -munkásra, de a fülével érezte, hogy mozdulatlanul áll mind a kettő, -némán, gondolkozva. A néma ottállásukban az volt a nyomasztó, hogy most -Ecker Miska is úgy viselkedett, mint a sápadt Sándor. Bizonyos, hogy -beszéltek róla, megtárgyalták az ittlétét és mind a ketten egy -véleményen vannak. Dacosan tette egyik lábát a másikra, bensejében fel -volt háborodva az igazságtalanságuk miatt. Aztán ezt gondolta: „Nem -csuda, ha gyanusítanak, hogyan értsék meg, hogy itt kóválygok közöttük, -honnan tudhassák, hogy vergődni jöttem ide, utolsót lélekzeni jöttem -ide?…“ Nagyon elkeseredett. „Ha tudná ez a Kubényi Sándor, hogy mennyire -szeretem.“ Keserves dolognak érezte ezt a helyzetet. Tíz lépésnyire tőle -áll egy ember, akit szeret, akinek a boldogságát kívánja, aki az ő -szemében férfi-ideál és irígylendő, de nem irígyelt, boldog ember… Itt -áll, tíz lépésnyire tőle és nemcsak, hogy nem tudja ezt, de az -ellenkezőjét hiszi. Mért van olyan nyomorultul megcsinálva a világ, hogy -ő most nem mehet oda megmondani: „Sándor, én szeretem önt és már megyek -is innen, mert az ön menyaszonya bolondokat ábrándozik.“ Mért van az, -hogy ennek a derék fiúnak a keze soha sem fogja melegen megszorítani az -övét? Mi az a fal, ami közöttük van? És mi az az erő, ami még most is -visszatartja őt attól, hogy odamenjen hozzá, mi az, ami ideszegezi a -lócára? Ez volna az, amit önérzetnek neveznek? Vagy szeméremérzés ez? -Vagy félelem attól, hogy Kubényi Sándor nem fog neki hinni, mert angol -ruhája van és betétes lakkcipője, s mert egy rothadt, gazdag, gyűlölt -társadalomból jött ide? „Mért nem fogadtok be magatok közé?“ – sírt fel -benne a kérdés – „mért fordítjátok el a fejeteket tőlem?“ Aztán, mikor a -konyhaajtó megint nyilt, és Juli mosolya jelent meg, vacsorához híva -mindenkit, ezt gondolta, mikor felkelt: „Elvesztettem az irányomat. -Irányom nincs, ez a halálom.“ Nem értette, de ösztönével érezte ezt a -mondatot. Irány alatt a célt, erőt, jövőt, egészséget, életkedvet, -mindezek összességét értette. „Utolsó vacsora“ – mondta magában, mikor a -kedves szobába benyitott, amelyet már majdnem megszeretett. - -A vacsoránál ma nagy feszültséget érzett a levegőben. Ma még vita sem -volt Miska és Sándor között. És Mariska sápadtabb volt, mint tegnap. -Kubényi Sándor hosszan nézte Mariskát, s a lány a tányérra menekült a -tekintetével a szeme elől. „Fertőzök, mint egy járvány,“ – gondolta -Andor – „Révész úr életét is megfertőztem, most szegény idegen Kubényi -Sándor életét rontom, elmegyek, elfutok tőletek, nem akarom, hogy ti is -kínlódjatok.“ S mikor egy kis bort ivott s megint érezte, hogy emelkedik -benne a világ, egészségesebb gondolatok jártak a fejében: „Ebből is férj -lesz, ebből a derék Kubényi Sándorból“. És utálni kezdte egy kicsit -Mariskát. „Akárhogy nevezitek, akármilyen szépre cifrázzátok, egykutya: -nem bírtok egy férfi mellett maradni, nem elég nektek egy férfi, állatok -vagytok, csalók vagytok, nők vagytok, erkölcstelenek vagytok, -tisztátalanok vagytok.“ Ahogy Kubényi Sándorra nézett, szép -emberpéldánynak találta: izmos férfinak, fiatalnak, munkásnak, eszesnek, -lelkesnek. „A legszebb, ami férfi lehet, a tökély.“ Sajnálni kezdte. -Vele érzett, Mariska ellen. „Ezt a szép, erős életet fogja rontani ez a -holdkóros macska.“ Elgondolta, mennyi baja lesz még Kubényi Sándornak -ezzel a beteges rajongóval az életben. „Miért nem lehet félreülnöm vele -egy órára, egy egész éjszakára, a nőkről beszélni, elmondani neki az -életemet, hogy okuljon belőle.“ Most már nem bánta, hogy nem néz rá a -legény, sajnálta, mélyen, mint valami makacs gyereket, akinek hiába is -beszélne az ember, aki szenvedélyesen rohan a vesztébe. „Olyanformán -szeretem,“ – gondolta magában – „mint szegény Pécsit.“ Ránézett: „Te is -egy Pécsi vagy, izzadni, dolgozni, utazni, kínlódni fogsz, és ő majd -átrajong valakihez, nem hozzám, de bizonyos, hogy átmegy egyszer -valakihez…“ - -Úgy tervezte, hogy holnap levelet ír Juli néninek, szép pénzt küld neki -a kosztért és megírja, hogy nem jöhet többet, dolga van. Nem akart vele -beszélni erről, el akarta kerülni a nagy magyarázgatást, búcsúzkodást. -Vacsora után még ültek egy kicsit az asztalnál. Kubényi és az ékszerész -már korábban elment, mint rendesen. És Mariska, aki eddig csak lopva -nézegetett rá, most mintha igazolni akarná a ma este támadt -nőgyűlöletét, a két fiatalember távozása óta nyiltan és állandóan nézte. -Most már elpárolgott a pillantásából az a földöntúli elem, ami eddig -távoltartotta Andortól, ami szinte eltaszító hatást gyakorolt rá. Úgy -látszik, ezt a viziós rajongást az éltette, hogy Andor távol volt tőle, -elmult az életéből, s csak tűnő-múló képe éldegélt benne, soványan -táplálva a pubertás első fojtott viharait. Most, hogy itt élt mellette, -a rajongásába – Andor ezt ma este vette észre először – valami praktikum -vegyült, ez vette el a szemének azt a látnoki, baljóslatú merengését. -„És ez nemcsak őrá nézve rossz,“ – gondolta a fiú – „de hozzám is -közelebb hozza… földivé változtatja…“ Felkelt az asztaltól: „Igen, el -innen, el“ – gondolta, mikor kiment. Még kapuzárás előtt mehet ki, úgy -tervezte, gyalog megy ki a körútig a József-utcán, a körúton villamosra -ül és visszarobog a zajba, az éjjeli fénybe, száműzi magát a tiszta -csöndből, visszakeveredik a ragyogó piszokba, amelyből idejött, s amely, -úgy látszik, a végzete. - -Befordult a hosszú, alacsony kapualjába és az utca felé igyekezett. A -kapu alatt zöld bádoglámpában gyertya égett, ennek az imbolygó-gyenge -fényében meglátta, hogy két ember áll az utcán, a kapu nyitott szárnya -előtt. Még mielőtt a küszöbig ért volna, a két ember gyorsan bejött a -kapu alá és egyenesen feléje tartott. Már akkor, mikor háttal álltak -neki, megismerte őket. Kubényi Sándor volt és az ékszerész-miska. Most -megdobbant a szíve, mikor komoly arcukat meglátta. „Leszámolás“ – -gondolta villámgyorsan és megállt. - -Kubényi előbbre lépett és felemelte az ujját a levegőbe. Halálosan -sápadt volt. A szeme nagy és fekete. - -– Megálljunk – mondta csöndesen. - -Andor nyugodtan nézett rá. - -– Csak annyit mondok, – szólt Kubényi Sándor fojtottan-halk hangon – ha -még egyszer meglátom, hogy a menyasszonyommal beszél, leütöm. - -Andorban, mint a napsugár, ömlött el a lelkiismerete tisztasága, a -nagyszerű, bizonyítható ártatlanság érzése, és valami véghetetlen, -sajnálkozó szeretet ez iránt a remegő ember iránt: - -– Sándor, – mondta neki – maga téved. - -– Nem vagyok Sándor – mondta ez keményen. – Én Kubényi úr vagyok, nem -vagyok neked Sándor. - -– Téved – ismételte nyugodtan Andor. – Énnekem semmi közöm a -menyasszonyához, én tisztességes ember vagyok, én… - -Tompán ordított rá a fekete legény: - -– Akkor mit mászkálsz itt nálunk? - -Még mindig hullámzott benne a jóság és a szeretet: - -– Meg tudnám magyarázni… meg is tudom… de az nagyon hosszadalmas. Ha -türelme van, jöjjön velem, mindent elmondok. De ez félreértés, szegény -jó Sándor… - -Ennek már elhidegült az arca: - -– Ne sajnálj! – ordított rá, s a földre nézett, elébe. – Ide ne merj -jönni többet. Pusztulj innen. - -Még utolsót lobbant Andorban a fájdalmas szeretet, a megbocsátás, a -részvét, a saját tisztasága érzete: - -– Kérem, – mondta – én magát szeretem, én a maga testvérének érzem -magamat, mért nem akar megérteni, mért nem akar meghallgatni? - -Most közelebb lépett hozzá Kubényi: - -– Svindler – mondta egészen közelről, az arcába. És a szemébe nézett. – -Lator! - -Andor felemelte a fejét. Dac lövelt fel benne. „Le akar ütni,“ – -gondolta hirtelen – „belém akar kötni, szamár, szamár, szamár…“ -Összeszorította a fogát. Elkeserítette az érzés, hogy vérző, vonszolódó, -haldokló testét még ezek a véletlen idegenek se hagyják békén, ezek is -kinézték maguknak, hogy beleharapjanak. - -– Micsoda beszéd ez? – szólt felrohanó haraggal. – Mi jogon beszél velem -így? - -Kubényi egyre nézte: - -– Svindler vagy, úri gazember vagy. Ide többet nem jössz. - -Andor zsebredugta a kezét. A kabátzsebén át megtapintotta a revolvert, -amit a nadrágzsebében hordott. Keserű mosoly ment át a lelkén. „Nem -miattatok viselem. Ha tudnátok, ki számára van nálam.“ - -És mikor Kubényi szeméből meglátta, hogy a legény mozdulni akar feléje, -hirtelen kirántotta a kezét a kabátzsebéből és a nadrágzsebébe nyúlt. - -– Revolver? – súgta az arcába Kubényi Sándor, hátrahúzódott egy -pillanatra, s mint a villám, ököllel az arca közepébe csapott. - -– Te… – sóhajtotta Andor, elborult benne az élet, a nadrágzsebéből -kifelé rándult a keze, görcsösen fogva a kis revolver markolatát. - -Akkor hirtelen nagyrameredt szemmel nézett Kubényi Sándorra, mert annak -nagy rémületet látott az arcán. A pillanat ezredrészén ez villant át az -agyán: „Mért rémül ez így meg?“ De rögtön gyöngeséget érzett, valami -nagyon kis fájdalmat az oldalában, s valami meleget, ami folyt a ruhája -alatt. Megszúrták. Zavarosan hallotta ezeket a szavakat: - -– Tisztességes ember… menyasszonyát… csábítani… - -A falhoz támaszkodott. Aztán leült a földre. Nagyon gyönge lett. Azt -akarta nekik mondani, hogy menjenek segítségért, csináljanak valamit, ne -álljanak itt, de nem tudott mondani semmit, csak fájdalmasan mosolygott -rájuk, a száját nyitotta és ernyedten csukta, a szemét félig lehúnyta. -Még rémlett neki, hogy Ecker Miska hozzáhajol és Kubényi Sándor mond -valamit, elmegy. Akkor lecsukta a szemét, azzal a gondolattal, hogy -végtelenül álmos. Majd halkan, mint valami sűrű anyagon át szűrődve, -hangokat kezdett hallani. Érezte, hogy nehéz a szemhéja, erről tudta -meg, hogy a szeme kinyitásával kínlódik. Mikor valamennyire kinyitotta a -szemét, sok embert látott. Az az érzése volt, hogy ezer meg ezer ember -áll körülötte. Érezte, hogy emelik. Már akkor be volt kötözve. Nagyon -sokan emelték, azt világosan érezte, hogy nem kínlódnak vele, hanem -könnyen viszik, mint a pelyhet. Levegőt érzett, sok összevissza hangot -hallott, érezte, hogy az utcán van, a hangok szabadabbak voltak, nem -kongottak, mint az elsők, ott a kapu alatt. Valami piros fényt látott, -lámpa lehetett. Motor zúgott a fülébe. „Automobil?“ Aranygombos-sapkás -fiatal arcot látott. Könnyek szivárogtak a szemhéja alá. Lassan küzködő, -fél-éber gondolkodásában ez szállongott határozatlanul: „A mentők, -áldott jó, szegény orvosnövendékek… ilyen későn este… ilyen messze -künn.“ Már csönd volt körülötte, érezte, hogy megy, viszik. Zökkent és -zúgott alatta valami. „Mégis csak automobil…“ Még mindig nem tudta -összekapcsolni agyában a két fogalmat: a mentőket és az automobilt. A -mentők, ez az ébredő, homályos valóság volt. De az automobil, ez -álomszerű volt, utazás, országút, boldogság… Csak nagykésőn olvadtak -össze benne a mentők az automobillal. Most már kezdte megállapítani, -hogy hanyatt fekszik egy nagy automobilban és rajta kívül mások is -vannak a kocsiban. Halvány fény pislogott, lobogott, egy arc hajolt -föléje, kérdeztek is tőle valamit. Ő érezte, hogy nem tud felelni, de -azt akarta, hogy lássák, hogy hallotta a beszédet, hát erőltetetten -elmosolyodott. Erre megint forró nedvességet érzett gyülekezni a -szemében. Összeszorította a szemhéját, hogy kipréselje alóla a forró -nedvet. Most hirtelen meglátta csukott szemével azt a színes -cseréptörpét, ami ott a tengerparti szálloda előtt állott a gyep -közepén, undokul vigyorogva. Soha életében igazán nem haragudott -senkire, csak erre a majolika-törpére, akinek fénylő hegyes sapkája -volt, olyan arca, mint egy öreg gimnáziumi igazgatónak, kisgyerek-teste, -rövid nadrágja, nagy facipő-féle a lábán. Szívtelen vigyorgása volt. Mit -keres ez most itt? „Mit akarsz tőlem,“ – gondolta – „hisz én olyan -tiszta vagyok, mint egy bárány… mit nevetsz rajtam?“ Aztán szédülni -kezdett, de erőltette az ébrenlétet, gondolkozott tovább: „Tiszta -vagyok… szomorú vagyok… nagyon szomorú vagyok…“ És váratlanul -felszakadva felsírt benne a tehetetlen nagy szerelem az asszony iránt, -aki most pezsgőt iszik a terraszon, az illatozó tenger mellett, ott -messze… - -„Vagy ölelkezik?“ – indult meg benne a régi gépezet. „Ölel valakit… -Pécsit?… A másikat?“ - -Aljasnak érezte, idáig hallotta a könnyelmű nevetését. „Engem visznek, -megszúrva, egy sikátorból… és te nevetsz?“ - -Felordított benne valami, olyan fájdalmasan, hogy talán a torkán is -hangot adott, erre lehetett következtetni abból, hogy megint az arca -fölé hajolt egy fej. Valamit mondtak neki, nyugtatták. - -– „Igen,“ – gondolta – „hogyne.“ - -Könyörgő kifejezést öltött az arca. Mondani akart valamit, nyögött benne -az akarat, tehetetlenül. Azt akarta mondani, hogy az Istenért, ne legyen -itt félreértés, ha ő most meghalna, mielőtt beszélni tud, nem ezek -szúrták meg ott a sötét kapu alatt, ezek a szegény ártatlan emberek, -ezek csak áldozatok… „Te szúrtál meg,“ – zokogott fel benne – „te -szúrtál meg, nem, nem, nem fogom elhallgatni, te szúrtál meg, igen, te -szúrtál meg, hiába nézel úgy rám…“ És valahonnan messziről az asszony -arca nézett rá csudálkozva, meglepetten, mintha azt mondaná: „Én? Én??“ -– nagyra nyitva a szemét, fel-felrezzentve babvirág-piros szép -felsőajkát és mentegetőzőn a keblére téve rövidujjú, rövidkörmű kis -kezét. - - -X. - -Az első emberi szó, ami a száján kijött, Veress doktornak a neve volt, a -kedves, komoly morfiumos varázslóé. Visszavitték a szanatóriumba, ahol -rövid ideig olyan boldog volt. Mikor a vörös Jolánt meglátta, amint az -ágya fölé hajolt és igazi rokonszenvvel nézett fehér arcába, a szemében -bús köszöntés jelent meg, s az a kérés, amit oly jól és rögtön -megértenek az ápolással foglalkozók. - -– Igen, – felelt a vörös Jolán – itt maradok, én fogom ápolni. - -Napokig nem szólt egy szót sem. Mozdulatlanul kellett feküdnie, s abból, -hogy mást, mint orvost és ápolónőt nem látott, arra következtetett, hogy -súlyos az állapota, nem eresztenek be hozzá senkit. Valóban, az ajtaján -künn függött a nyomtatott kartonlap, amely tiltotta a bemenetelt. Az -orvosok, mielőtt kimentek volna, mindig sokat beszéltek halkan a vörös -Jolánhoz. Látszott, hogy valamire tanítják. Komolyan suttogtak vele, -néha fel is emelték az ujjokat és Jolán minden hosszabb suttogó-strófára -fejbólintással felelt. A fehérkabátos szanatóriumi orvosok közt -megjelent egyszer egy feketekabátos úr is, ez valami idegen tanár volt. -Egyszer, álmodozó-kábult szemével látta, hogy gyűlés van az ágya körül. -És a vörös Jolán most órákig ült némán a fehér szobában, nem kérdezett -tőle semmit, sőt, ha az ágyához lépett, intett neki, hogy ne beszéljen ő -sem. Megint beleszokott abba a fáradt-álmos, fél-éber életbe, aminőt már -élt itt egyszer. Nem félt a haláltól, nem is gondolt rá. Furcsa ez: -kórházban az ember azt hiszi, hogy itt csak meggyógyulni lehet. A -gyógyulni-akarásnak ez a környezete áldott-puhán simogatta a szívét, -érezte, hogy nagy bajban van, de nem nyugtalankodott. - -Egyszer egy feketeruhás kövér nő hivatta ki a vörös Jolánt a szobából. - -– Nem lehet bemenni, – mondta ez – senkinek se lehet… - -– De csak tetszik engem ismerni, én jártam hozzá, mikor először feküdt -itt. Mindennap itt voltam nála. Mondja meg neki, hogy Juli van itt, -Gubás Jánosné. - -A főorvoshoz utasították. - -– Hová gondol? – rivallt rá Veress doktor. – Meg van bolondulva? Inkább -vigyázott volna, hogy ne szúrják meg ott a kegyed tiszteletreméltó -családjában! - -– Nálam, kezit csókolom? - -Sírva fakadt és bő beszéddel mentegetőzött. Hogy ő? Hogy ha ő ezt csak -sejtette volna is! - -– Menjen a fenébe – állt fel doktor Veress. - -– Nagyságos uram… - -– Takarodjék, mert kilököm – ment feléje a doktor, és ahogy most Julira -nézett, valószínűnek hangzott, amit mond. Juli elment. A nyers erőt -különben is tisztelte, de most annyival inkább hatott rá a testi -fenyegetés, mert azon az éjszakán, mikor Andort a mentők elvitték a -Kender-utcai házból, Gubás János azzal a természetes és józan ösztönnel, -amely az érettkorú parasztot jellemzi, úgy elverte a jó Julit, hogy még -hajnalban is vonított. Már igazán azt kezdte hinni, hogy ő a hibás ebben -a szerencsétlenségben. - -Szeptember utolsó napján levették a táblát az ajtajáról, de Veress -doktor szigorúan meghagyta az ápolónőknek, hogy ha valaki be akar menni -hozzá, azt előbb küldjék be az irodájába. Így jelentkezett ott Rácz -Miklós. - -– Csak arra kérem szerkesztő urat, – mondta neki az orvos – hogy ne -maradjon nála sokáig. Remélem, mondanom sem kell, hogy semmi olyasmit, -ami izgatná… - -– De kérem… - -– A nehezén már túl van. Most már megmarad, hála Istennek. Nem is tudom, -de úgy megszerettem ezt a szegény gyereket. Ön régi barátja? - -– Igen. - -– Nekem sok ember fordul meg a kezem alatt. És mindig, szinte minden -évben van egy vagy kettő, aki különösen érdekel. Pedig ez nem jó. -Sebésznek nem szabad szívének lenni, csak eszének és kezének. Ha a szíve -beiktatódik az esze és a keze közé, ez rossz. Sok örömem volt már emiatt -a prakszisomban, de sok rossz órám is. Mindegy, na. Tessék felmenni -hozzá. - -– Szóval főorvos úr úgy gondolja, hogy meggyógyul. - -– Úgy gondolom. De most másodszor van a kezem alatt, mint sebészi beteg, -és most másodszor látom, hogy az idegei sokkal betegebbek, mint a teste. - -– Másodszor? Mint sebészi beteg? - -– Igen. Ön talán… - -Meglepődve nézett rá: - -– Mindegy, – mondta – úriemberrel beszélek… én elszóltam magamat, pedig -akkor titoktartást fogadtam neki. Először azért volt itt, mert magába -lőtt. - -Rácz Miklós zavartan nézett a vastag szemüveg mögül. Visszaemlékezett az -utolsó találkozásukra. Most szerette ezt a szamár fiút, aki akkor -eltitkolta előtte a baját. És némileg haragudott magára, amért akkor -olyan keményen viselkedett. - -– Fődolog, – mondta – hogy meggyógyuljon. - -Veress doktor az ajtóig kísérte: - -– Az segítene rajta, ha legalább egy évre elmenne egy külföldi -szanatóriumba, a testét edzeni és kiszabadulni ebből a környezetből, -elfelejteni ezt az ő speciális esetét azzal a hölggyel… - -– Önnek elmondta? - -– Soha egy szót se szólt. - -– Máshonnan méltóztatik tudni? - -– Jó doktornak mindent kell tudni – mondta Veress, kényszeredetten -mosolygott, meghajtotta a fejét és becsukta Rácz mögött az ajtót. Rácz -felment az emeletre. A lépcsőnél a vörös Jolán várta. - -– A főorvos úr megengedte – mondta Rácz. - -– Tudom, épp most szólt fel a telefonon. Kérem a kabátot meg a kalapot. -Ne tessék kopogtatni. - -Rácz elfogult lett ettől a ceremóniálétól. Nagyon megcsöndesedve és -alázatosan lépett be Andor szobájába, s mikor látta, hogy nem alszik, -lábujjhegyen ment az ágy felé. Ezen a rövid úton önvádat érzett. Úgy -gondolta, meg kellett volna mondania az orvosnak, hogy haragban van a -beteggel. Akkor talán fel se engedte volna hozzá. - -Andor nyitott szemmel, mozdulatlanul feküdt hanyatt az ágyban. A haja -hosszúra nőtt meg, az arca fehér és még inkább lesoványodott volt. -Hosszan elnyúló vékony teste alig emelte meg a síma fehér paplant. Rossz -hatást tett Ráczra a paplan végében az a kiemelkedés, amely a -hanyattfekvő fiú lábafejét jelezte. Ezek a hanyattfekvő ember -lábaujjától magasra emelt fehér paplanok valahogy a halál formáit -mutatják. Rácz megállt egy lépésnyire az ágytól. Andor fáradtan -fordította feléje a szemét, de az arcán semmi meglepetés nem -mutatkozott. Lassan megint visszafordult a tekintete a mennyezet felé, -amit eddig is nézett. Csönd volt. Se Rácz nem szólt, se Andor. Rácz -halkan és vigyázva ült le egy fehér karosszékbe, úgy, hogy szembefordult -a beteg arcával. - -Andor mostanában napok óta nem beszélt. Gyógyulása jobb napjaiban már -halkan szólt néha Jolánnak egyet-mást, sőt Veress doktorral egész -mondatokat beszélt. De aztán minden látható külső ok nélkül egyszerre -csak elhallgatott, nem felelt az ápolónő kérdéseire, s mikor egyszer -meghallotta, hogy Veress doktor ezzel lép be: - -– Na Jolán, hogy van a beteg? - -És Jolán erre így válaszolt: - -– Jobban van, de nem akar beszélni… - -Akkor valami oktalan dac ébredt benne, amely azt tanácsolta neki, hogy a -doktornak se feleljen. A doktor hiába ült az ágya mellé, hiába fogta meg -a kezét, hiába nógatta, hogy szóljon hozzá, makacsul nézett a levegőbe -és nem felelt. Úgy érezte, hogy most valami rendkívüli új dolgot csinál, -büszke volt erre a némaságára, valami gonosz elégtételt érzett az egész -világ felett, amellyel szemben ilyen konokul hallgat. - -– Ön intelligens ember, – mondta akkor neki az orvos – ne erőltesse -magára ezt a némaságot, mi ezt ismerjük, ennek tudományos neve is van, -ne essék ebbe bele, beszéljen, feleljen nekem. - -Valami fájdalmas kajánság arra késztette, hogy most csak azért se -feleljen. Ettől fogva nem beszélt egy szót se. És ez a hisztériás -kajánság most új erőre kapott benne, mikor meglátta Rácz Miklóst, aki -szinte kapóra jött jó prédának: íme megint valaki, akinek a szemébe -lehet hallgatni… - -– Andor, – mondta elfogultan Rácz – én vagyok. Ha fáraszt a beszéd, ne -szólj hozzám. Eljöttem megnézni, hogy vagy. - -Azt akarta neki mondani: „édes fiam“, de nem jött ki a száján. Kínlódott -ezért egy pillanatig, s ettől az arca komor kifejezést nyert. És mikor -nagyon sokáig nem kapott még csak egy tekintetet se a fiútól, -megszólalt: - -– Hallom, hogy már egészen jól vagy. Nagyon megnyugtatott az orvos. - -Erre se jött semmi válasz, még csak egy szemrebbenés sem. Csöndesen -folytatta, miután várt egy kicsit: - -– Csak megnyugtatásodra mondom, hogy az egész esetről a világon senki -nem tud semmit. Gondoskodtam róla, hogy ne kerüljön a lapokba. - -Most a tekintet megmozdult. Rácz Miklós megörült ennek és sietve -folytatta: - -– Mikor a rendőri riporter behozta a hírt este tizenegykor, azonnal a -telefonhoz ültem és az összes lapokhoz telefonáltam… mint személyes -kérést… kértem, hogy ne hozzák… A fiúk olyan kedvesek voltak, egyetlen -lapban se volt egy szó sem. Nehogy… emiatt… csak egy percig is -bánkódjál… - -Elvörösödött, olyan vihart csinált a vérkeringésében ez az utolsó pár -meleg szó. De kinyomta magából, künn volt. Andor elmosolyodott, nem a -szájával vagy az arcával, csak a szemével. Ezt gondolta: „Szamár jó fiú, -mit bánom én a te világodat, a lapokat, a riportereket…“ Most először -tűnt fel előtte kicsinek Rácz Miklós, ahogy ide, erre a végső és szent -helyre behozta a praktikus élet kicsinyes szennyét, a kis baj kis -elhárítását, a kis sikert… „A fiúk kedvesek voltak.“ – Mit bánta ő a -fiúkat! Hol vannak ezek mind, valahol lenn, messze, ködben, ahogy a hegy -tetejéről lát az ember elmosódó városokat, falvakat… embereket alig… - -Még mondott egyet-mást Rácz Miklós, de erre nem is figyelt. A szeme -sarkából látta, hogy óvatosan felemelkedik a székből. Most őt fogta el a -félelem egy szentimentális jelenettől. Megijedt attól, hogy Rácz Miklós -az ágya fölé hajol, a kezéhez nyúl, vagy mond valamit. Lassan lehúnyta a -szemét, tudta, hogy ez tökéletes védelmet ad. A betegnél ez olyan, mint -a királynál az, ha összeüti a sarkantyúját. Elég volt. El lehet menni. -Nem is látta, mikor kiment, csak hallotta lábhegyen való áhítatos kifelé -csikorgását, az ajtó halk neszét, a gyöngéd becsukódást, s akkor -fellélekzett. Nem volt meghatva attól, hogy Rácz Miklós eljött hozzá. -Valami szuverén gőgöt érzett, amit csak a császárok és a nagy betegek -ismernek az emberekkel szemben, valami felettük-lebegést, -közéjük-nem-tartozást, mélységes senkivel-nem-törődést. Egyedül lenni. -Hallgatni. És valahogy eszébe ne jusson valakinek meggyújtani a lámpát. - - -XI. - -Néhány nappal ezután, mikor reggel felébredt, a rendesnél nagyobb -éhséget érzett. Türelmetlenül várta a reggelit, amit a vörös Jolán -szokott a rövidlábú asztalon az ágyára tenni. Megszólította a lányt: - -– Milyen idő van kint? - -– Na végre – mondta ez. – Csakhogy végre beszél. - -Reggeli után egy kis testi elégedettséggel dőlt vissza a párnájára. Jól -esett neki a víz, amellyel Jolán megmosta a kezét meg az arcát. Lehúnyta -a szemét, mikor Jolán gyöngéden fésülte. Suttogva mondta: - -– Adjon egy tükröt. - -– Nincs – mondta Jolán. - -Fáradtan mosolygott: - -– Képzelem, milyen az arcom… ha nem adnak tükröt… - -Jolán kedveskedve rázta a fejét: - -– Nincs… Azért nem adunk, mert nincs… - -– Jó, jó. - -Betakarták nyakig, pokrócot tettek a paplanjára, ablakot nyitottak, -takarítottak a szobájában. Enyhe, szabadillatú levegő jött be az -ablakon. - -– Jolán, – mondta – mért nem mondja meg, milyen idő van? - -– Gyönyörű szép, napos. Szép őszi idő. - -– Még nincs tél? - -– Dehogy van. Meleg őszi idő van. Gyönyörű. - -– Köszönöm – mondta és bágyadtan húnyta le a szemét a friss -levegő-illatra, beletartotta az arcát, örült, hogy lengedezik körülötte -a lágy októberi délelőtt hervadt langyossága. Olyasmit érzett, ami -feltűnően hasonlított az élethez. „Csalódás“ – gondolta. - -Mikor megint becsukták az ablakot, magára maradt, felkönyökölt az -ágyban. Belső mosollyal egy kicsit kinevette magát. „Haldokolni akarok“ -– gondolta – „és most mintha jól esett volna élni…“ Sokáig visszatartott -gondolatok most berohantak a fejébe, mint a tolongó karzatjegyesek a -színházba, mikor ajtót nyitnak. „Na, na, na“ – mondta nekik – „csak ne -olyan hevesen… sor kerül mindenikre…“ Az első gondolat, amit beeresztett -a fejébe, az volt, hogy vajjon tiszta-e ő? Azt mondta magában: „igen.“ – -„Tettem valaha valami rosszat?“ – „Soha.“ – „Semmit.“ – „Nem csaltam, -nem hazudtam, senkit soha szándékosan meg nem bántottam…“ Valami -kérdezte benne: „Igazán?“ – Dacosan felelt: „Igazán.“ – „Minden bűntől -irtóztam…“ – „A másét nem kívántad?“ – „Igen, de… nem, nem, az nem volt -a másé, az az enyém volt.“ – Kereste a tisztességes momentumokat az -életében: „Csinos, gazdag, fiatal gyerek voltam, soha házasságot nem -törtem…“ Itt megakadt. Való igaz, hogy soha asszonyhoz hozzá nem nyúlt, -de – szent Isten – milyen nagyon hozzányúlt volna valakihez, ahhoz a -valakihez, milyen vadul, rettenetesen, milyen megveszetten nyúlt volna -hozzá, ha… ha…“ - -– „Mért csinosítom úgy az életemet?“ – kérdezte magától. – „Véletlen -alibi ez mind… csupa véletlen, hogy nem követtem el semmit… azért én -mégis gazember voltam.“ - -Délután elhivatta doktor Vadász Imrét, aki az apja ügyvédi irodáját -átvette és most vezette. Ez kezelte az apjáról rámaradt értékpapirokat -és ez vigyázott a svábhegyi telekre. Megbízta, hogy a legrövidebb idő -alatt adja el az értékpapirokat és tegye pénzzé a svábhegyi telket. Ha -lehet, még ma. Vagy holnap. És rögtön jelentse. - -Este magához kérette Veress doktort és altatószert kért tőle. - -– Hogyne – mondta ez. – Még csak az kéne. Mikor az a sok piszok fehér -por vette le a lábáról. - -Altatópor helyett hideg borogatást csavartak a gyomrára és a lábára. Azt -mondták, hogy ennek nagyszerű hatása van, nincs jobb és ártalmatlanabb -altató, mint ez az éjszakára való priznicrendszer. Kínlódott ebben a -hamar felmelegedő nedves-hűvös bilincsben, de elaludt. - -Reggel bejött hozzá a vörös Jolán: - -– Kérem, – mondta – az este is itt volt az a kövér nő, az a Juli néni, -aki idejárt, mikor először tetszett nálunk lenni. Már ötször volt itt, -de a főorvos úr sohse eresztette be. Most megengedte a főorvos úr, hogy -az üzenetét átadjam. - -– Mit üzent? - -– Hogy délután ide akar jönni a lánya. - -Sokáig nem kapott feleletet. - -– Valami Mariska – mondta halkan. - -Andor vállat vont az ágyban: - -– Jöjjön – mondta. - -A vörös Jolán kifelé indult. Andor utánaszólt: - -– Itt van? - -– Kicsoda? - -– Az a kövér… Juli… - -– Itt vár kint, a válaszra. - -– Jó – mondta. – Ne bocsássa be. De a lánya eljöhet, ezt megmondhatja -neki. - -Mikor Jolán visszajött, idegesen szólt rá: - -– Ne beszéljen, nem vagyok kíváncsi semmire. Ha délután jön a lány, -eresszék be. Most menjen ki, Jolán. Hagyjon, hagyjon… egyedül akarok -maradni… - -Feltápászkodott az ágyban, a párnáit a háta mögé gyűrte, hogy ülni -tudjon. Felült, törökösen húzta maga alá a lábát és nyugtalanul kezdett -gondolkozni. „Te jó Isten,“ – mondta – „úgy látszik, te azt akarod, hogy -éljek. Én nem bánom.“ Hullámozni kezdett benne valami, s bár rögtön -érezte, hogy rajongások és világtól elrugaszkodott képzetek szállnak fel -benne, mohó örömmel ült a szárnyukra és vitette magát velük. Lehúnyta a -szemét és olyasmit érzett, amit akkor szokott érezni, mikor nyolc-tíz -pohár konyak volt benne: a fantázia és az életkedv nagy szabadságát. Azt -mondta belül magának: „A szép szűz idejön.“ Hátrahajtotta a fejét a -párnacsomón. „Isten báránya idejön hozzám, mit akarhat tőlem?“ Kevélység -fogta el, a kényeztetett, nagyon-ápolt beteg szuverénitása: „A -nagybeteget csak úgy lehet megmenteni, ha egy szűzlány vérét ömlesztik -át beléje.“ Elmosolyodott ezen a szamárságon. Aztán a mosolyból lassan -komolyra változott át az arca, merőn gondolkozva szegezte maga elé a -tekintetét: „Szerelmes belém, idejön, meg fog menteni engem, az enyém -akar lenni, te nagy Isten, te küldöd hozzám ezt a tisztaságot, te fel -akarsz emelni engem…“ - -Nagy mohóság fogta el, belemarkolt kétoldalt a lepedőbe: „Élni fogok…“ -Kiáltani szeretett volna, énekelve kiáltani, felzengeni az égig: „Élni -fogok, repülni fogok, fel, fel, minden szenvedésnek vége!“ Édes-mohó -gondolatok jártak benne: „Szerelmes belém egy tiszta szűz gyermek, egy -romlatlan parasztszűz, messziről jön felém, int felém, hozzám akarja -csatolni magát, meg akar váltani, meg akar menteni, fel akarja áldozni -magát értem!“ - -Az ebédet visszaküldte, hirtelen rámérgesedett Jolánra, aki megpróbálta -rábeszélni, hogy egyék. Izgatott volt, nem akarta, hogy bármi is zavarja -lelkének ezt a meginduló, egyre lendülőbben ringó hullámzását, ami -folyton feljebb vitte, boldogabbá lengette. - -– „Megvan,“ – kiáltotta benne a fiatal életerő utolsó maradványa – -„megvan a megoldás.“ És összeráncolt homlokkal töprengett maga elé. A -szegény szűz, a rajongó parasztcseléd el fog jönni. És ő, aki lelkében -millió mérföldnyire szakadt mindentől, amiben eddig élt, magához fogja -szorítani a kis szentet. Friss és ártatlan lelkét felszívja, mint a -száraz föld a langyos esőt. Nem lesz itt sok beszéd. Itt fogja, el se -ereszti, menyasszonyává, feleségévé teszi. Telefon, szolga, minden -rohanjon: jöjjön Vadász Imre, szaladjon rögtön a hivatalokba, a -polgármesterhez, mindenhová, intézze el rögtön, hogy megnősülhessen. A -lány el se mozduljon innen, amíg a papirosok meg nem jönnek. Látta -képzeletében Vadász Imrét loholva visszaérkezni: „Megvan minden, bejöhet -az anyakönyvvezető?“ – És aztán különös, szinte perverz öröm: a -cselédsorban felnőtt szűz megdicsőülése… Ami pénze csak van, azon mind -selyemruha, dísz, fény, ragyogás, szédítő pompa, szépség és boldogság… -Egy feltápászkodott élet megőrült hálája a tiszta gyermek iránt, aki -megmentette. Cselédlányból királykisasszony… elszédíteni, felcifrázni, -trónraültetni, menybemenetelt énekelni neki, ennek a gyönyörű-szerelmes -gyermeknek, ennek az elragadtatott paraszt-angyalnak, amért érte jön és -leborul az ő nyomorúsága előtt… „Milyen jó, hogy tele vagyok pénzzel… -elboríthatom boldogsággal… mindent ráaggathatok és a lábához önthetek.“ -Aranyakat és selymeket látott lecsukott szeme mögött, bíbor-bársony -trónt, amelyen egy sápadt-rajongó lánygyermek ül… meztelen fehér -lábacskái alatt dús, sötét bársony… szűzi kezei feléje remegnek, a szeme -majdnem egészen le van húnyva… szép halvány szája idegesen mosolyog, -meg-megrándul… sokat szenvedett és most égi derűben fel-boldogított arca -fölött tompafényű régi arany korona a parasztos-szőke, vastag -hajfonadékon… - -Négy órakor hőmérőt tett a hóna alá. Harminchét és háromtized fok láza -volt. Lerázta a higanyt az üvegcsőben, föltette magában, hogy ezt -titokban tartja. Minden tudatlansága mellett érezte, hogy ez a lázacska -nem testi bajtól származik, hanem a belső izgalomtól. Emlékezett rá, -hogy egyszer hallotta, mikor a doktorok azt mondták, hogy azért reagál -rögtön és könnyen lázzal, mert sok szeszt ivott az utóbbi hónapokban. -Aztán türelmetlen lett, mikor az alkonyati nap rézsútos-sárga sugarait -látta végigvetődni a szobán. Idegeskedni kezdett, igen rossz érzést -érzett a mellében, már percről-percre halogatta azt az elhatározását, -hogy csönget és a doktort hivatja egy kis megnyugvásért, mikor a vörös -Jolán benyitott: - -– Itt van az a kislány. - -Sokáig nem felelt. Jolán engedelmesen várt, amíg megszólalt: - -– Jó. Jöjjön be. - -Jolán kinyitotta az ajtót és Mariska bejött, már a küszöbön -figyelő-csudáló szemmel, a beteghez belépő világi lény elfogódott -áhitatával. Jolán kiment. Mariska megállt a szoba közepén. Andor nem -szólt neki semmit, csak ránézett. Úgy képzelte, hogy most magától, -minden hívás nélkül hozzája vonzódik ez a légies, szinte átlátszón finom -tünemény, az ágy fölé hajol, az arca fölé sugárzik. S akkor ő -elsoványodott karjaival felnyúl a halálból, s minden feltörekvő -életerejével magához öleli, a melléhez roppantja – nem is a testét – a -lelkét, a lényét, az akaratát ennek a tiszta gyermeknek. Magához -kapcsolja forrasztó erővel, beszívja magába az életét, és a fülébe lehel -mindent, amit az imént elgondolt: bíbort és bársonyt és aranyat és -lehetetlen menyországot, végtelen jövőt, együtt-repesést az ájúlt -boldogságba… magával együtt szédíti fel az égig, valahogy úgy, ahogy ez -a rajongó szokta képzelni, ahogy most róla átragadt őreá is… - -Feléje rezzent a jobbkeze, az átlátszó-sovány keze, kérő-hívón nyúlt ki -a levegőbe. A szeme sötéten élt, erősebben élt, mint a teste, most a -szemében ült minden ereje, ezt érezte. A lány odament az ágyhoz, -elfogadta kinyújtott kezét, lehajolt a kézhez és megcsókolta. - -– Ülj le – mondta Andor erőtlenül, s felszívta a szemével a -szomorú-komoly csudálkozást és ájtatosságot az arcáról. A lány, mintha -csak a fele lett volna annak, ami azelőtt volt. De a szeme nem -változott, ez az övé maradt, e fölött ő rendelkezett, nem mint a teste -fölött, amit felfal az izgatott bánkódás, ez a láthatatlan húsevő. -Sokáig néztek így egymásra. Andor bűntelennek és könnyűnek érezte magát. -Érezte, amint lassan kinyílik benne valami, ami most olyan tiszta és -érzékeny, hogy minden szentség befogadására képes. Földi gondolatoktól – -úgy érezte – megtisztultan, kitisztítottan nézett a gyermek arcába. - -– Jobban van? – kérdezte a lány. - -Ez bántotta. „Mi az?“ – kérdezte magában – „rajongóbb volnék, mint ő?“ -Prózai és sáros-nehéz volt ez a „jobban van?“ – mint a könnyű cipőre -ragadt agyagcsomó. - -– Te drága gyönyörű, – mondta neki halkan – milyen jó vagy, milyen édes -vagy, hogy eljöttél hozzám… - -A lány komolyan szólt újra: - -– Jobban van? - -Mintha visszahúzta volna a földre. A földön-kínlódás ragadós-agyagos, -esős, borús, végtelen országútjára. - -– Jobban vagyok – húzta ki magát belőle. - -– Meggyógyult? - -– Meg. - -– Egészen? - -– Egészen. - -Derültebb lett a lány arca. Most úgy gondolta Andor, hogy túlzón -gondolkozott előbb. „Hát persze, hogy ez az első gondja.“ Hisz kívülről -jön, az ép emberek közül, a szabad levegőről… Rámosolygott és úgy -érezte, hogy ez a mosoly most át-napsugárzik a lányon, felderíti és -felszabadítja, ideszabadítja hozzá. - -– Beszélj – súgta neki boldogan. - -A lány komolyan nézte őt, földien és vizsgálódva, nem úgy, mint akkor -este az udvarban. Andor úgy gondolta, hogy ez még mindig az a különbség, -ami a beteg és az egészséges közt van. - -– Boldogság, – mondta a lány – boldogság, hogy meggyógyult. Jézus akarta -így, az én jó Jézusom. - -Most végre ő is elmosolyodott, átvilágosult arccal. Közelebb húzta a -széket a fiú arcához. - -– Imádkoztam érted, – mondta – olyan erősen imádkoztam, hogy mindig -majdnem elájultam, mikor a végére értem. De meghallgatta. És most azért -jöttem, hogy megmondjam neked a bűnömet. Mikor imádkoztam, nemcsak -teéretted imádkoztam, hanem őérette is. - -– Őérette? - -– Érette, aki most a börtönben van. - -Andor hátrább húzódott a párnán. - -– Börtönben? - -– Nem szaladt el, – mondta halk-egyenletes beszéddel a lány – nem bujt -el, nem futott el… Rögtön a kapitányhoz ment és feladta magát, de azok -visszaküldték… felírták, visszaküldték… tudták, hogy becsületes… -Hazajött és megölelt és sírt a vállamon. De aztán érte jöttek három nap -múlva. - -– Elvitték? - -– El. Most a börtönben van miattam. - -– Miattad? - -Némán, lassan bólintott a lány. Most elszállt minden Andorból. Keserű -lett a szájaíze: - -– Miattad? - -Megint bólintott, merőn nézve a semmibe. A fiú feldacosodott: - -– Mit akarsz tőlem? Mért jöttél ide? - -Nem felelt. Idegesen szólt rá megint: - -– Mit akarsz tőlem? - -– Őt akarom – mondta csöndesen. - -– Tőlem? - -– Tőled. - -Hanyattdobta magát a párnán. Hosszan hallgatott, tudta, hogy minden -összeesett benne, amit ma képzelt. Egyszerre gyűlölködni kezdett -magában, megsajnálta a képzelgéseit, végtelenül szomorú lett. Nem -beszélt. Hallotta, hogy a lány mond valamit, lassan kapcsolódott be a -füle a figyelésbe: - -– … és ha te meghalnál, akkor őt ott tartanák örökre… akkor ő gyilkos -volna… érettem gyilkolt volna… de a Jézus nem akarta… és te ezért -gyógyultál meg… és így lehet ő az én uram ezen a földön és az emberek -előtt… felemelheti a fejét és jöhet énhozzám… mert ő nem bűnös… ő csak -nagyon szeretett… - -Hirtelen, felháborodottan ült fel az ágyban: - -– Mit akarsz? – kiáltott rá keservesen. – Mit akarsz tőlem? Minek jöttél -ide? - -Nyugodtan felelt a lány: - -– Hogy lássam… hogy élsz… hogy meggyógyultál… hogy megmentetted Sándort… - -Keserűn vigyorodott rá: - -– Igen? - -A lány birta a tekintetét. Csak nézte, egyre. - -– Igen? – mondta izgatottan. – Azért jöttél, hogy megnyugtasd magad… -hogy nem gyilkos a vőlegényed? - -A lány le-fel mozgatta a fejét: „igen“. - -– Na, menj innen – mondta neki. – Menj szépen. - -Visszafeküdt megint a párnára. A lány felállt, hozzálépett és -rámosolygott: - -– Mindegy, – mondta – mindegy, hogy te mit mondasz… imádlak téged, -imádlak a halálomon túl, ott várok rád, ott kitárom feléd a karomat, ott -várok rád, amíg utánam nem jösz… Ővele végigszenvedem a földi életet, ez -az övé… De az igazi a tied, az a másik… - -Hittel mondta, rémült-szerelmesen nézett le a fiú arcába. - -– Na menj – mondta ez. - -A lány lehajtotta a fejét: - -– Gyerekem lesz – mondta egyszerűen. - -Most felfigyelt Andor. Nem szólt semmit. Várta, hogy magától folytassa -ezt a vallomást. A lány elvette a tekintetét róla. Az ablak sötétülő -négyszögébe nézett, valahova messzire beszélt: - -– Másnap, – mondta tisztán, de alig hallható halkan – másnap megölelt és -megcsókolt. Azt mondta, hogy az akasztófáját csinálják. Énérettem. - -Hallgatott. Aztán tovább mondta: - -– Elviszik, eljönnek érte. Gyilkos lett… miattam… Az én Sándorom. Az én -szép, szegény Sándorom. Az utolsó éjszakáján bementem hozzá és -átkaroltam. És most ő a börtönben ül és én a testemben viselem az ő -gyermekét. - -Ahogy Andor felnézett rá, rettenetesnek találta a tekintetét, amely -átszállt fölötte, mint sugáregyenes, végtelenbe-vesző híd ment át az -ágya fölött, ki az ablakon, a sötét égbolt messzeségébe. Már nem -foglalkozott vele magában. Mint valami idegent nézte, már elkívánta -innen, hogy ne lássa, hogy ne is gondoljon rá többé. - -– Mi ez? – kérdezte távolba-szegzett pillantással a lány. – Mi ez? Mi ez -a földi élet? Ott messze, ott te vársz rám, ott túl, messze… ott te -vársz rám, te édes, te boldog… - -Mélyen, fájdalmasan sóhajtott: - -– Meddig kell még szenvednem érted? - -Andor lassan, fáradtan nyújtotta ki a kezét, megkereste az -éjjeli-szekrényen a csengőt. Megnyomta. A vörös Jolán jött be az ajtón, -nesztelenül. - -– Gyújtsa meg a lámpát – mondta neki. Lehúnyta a szemét, mikor a fény -rácsapott. Lezárt szemmel feküdt. - -– Maradjon itt – mondta Jolánnak. - -Sokáig nyugodott így. Halk neszeket hallott, nem akart figyelni rájuk, -sejtette, hogy Mariska megy el, Jolán kikíséri, visszajön. Csak feküdt, -mozdulatlanul. Mikor az ápolónő megérintette, – bizonyára a vacsora -miatt, vagy talán másvalamit akart kérdezni tőle – még mindig lecsukott -szemmel, idegesen kapta vissza a kezét, dacos-tagadón rázta meg a fejét -és felemelte az ujját, fenyegetve intett, hogy ne szóljon, ne beszéljen -senki, hagyják most, egy szó se legyen, hagyják békén, csönd legyen, -csönd, csönd… egy szót se. - - -XII. - -Vadász Imre eladta az értékpapirokat és a svábhegyi telket. Büszke -lehetett arra, hogy mily sok pénzt csinált ezekből a dolgokból, mert -mindenáron magyarázatokat akart fűzni a hosszú papiroshoz, amire az -elszámolást írta fel. De Andor türelmetlen volt, a pénzcsomó borítékját -fel se szakította, úgy dobta bele az éjjeliszekrény fiókjába. Aztán -néhány szóval elintézte Vadász Imrét és egyedül maradt. Vacsora után -nyugtalanul aludt néhány órát, s éjfél körül már megint ébren volt. -Minden lámpát meggyújtott a fehér szobában, nagy világosságot akart. -Félegy körül kopogtatás nélkül óvatosan benyitott valaki az ajtaján. -Fáradt öröm futotta el, mikor meglátta Veress doktor arcát. - -– Még nem alszik? - -– Nem. Jöjjön be, kedves doktor úr… üljön egy kicsit nálam… - -Veress doktor lefelé jövet nézett be hozzá. Már elaltatta a betegeket -mind a három emeleten. Fáradt volt és álmosan fészkelte bele magát a -karosszékbe: - -– Nem bánom – mondta. – Úgyis kell magával beszélnem. - -– Szidni akar? - -– Nem. De mindenekelőtt vegye tudomásul, hogy a sebe maholnap -meggyógyul. Hála Istennek, könyv szerint gyógyul. Ettől elmehetne -nemsokára. Maholnap a kötését is leveszem, ha addig jól viseli magát és -nem mozog sokat. De az egyebek most sokkal rosszabbak, mint tavaly -voltak. - -– Az egyebek… - -– Bizony, azok nagyon rosszak. Az én tanácsom az, hogy itt szedjen -magára egy kis húst, fürödjön ki magából annyi rosszaságot, amennyit -csak tud, és akkor menjen el nagyon messzire, de egy évig haza se -jöjjön. - -A fiú szerényen, a konok betegek szemérmességével mosolygott maga elé. -Az orvos iránt való szeretetből nem nevetett hangosan. - -Egy kicsit magyarázgatta még neki a doktor a dolgot, de aztán -abbahagyta. Tudta, hogy az ilyesmihez több idő kell. Mára elég volt neki -ez az első figyelmeztetés, hadd gondolkozzék majd rajta a fiú néhány -napig. Akkor majd lehet folytatni. Mielőtt kiment, ezt mondta: - -– És még egyet. A napokban egy kis izgalmon kell keresztülmennie. Azt -tudja, úgy-e, hogy az a fiatalember, akivel ez a kellemetlensége volt, -le van tartóztatva. - -– Tudom. - -– Hát most magát ki akarják hallgatni. Az állapotára való tekintettel -eddig még azt sem engedtem meg, hogy szóljanak magának erről. De most -már bátran jöhetnek, egy kicsit összeszedi magát, nem fogják kínozni, -tudják, hogy beteg. - -– De mért tartóztatták le? Én föl se jelentettem. - -– Én tanítsam magát, a jogászt? - -Leintett a levegőben: - -– Az én jogászi tudományom… - -– Sokáig nem tudtuk, hogy mi lesz magával, hogy egyáltalán megmarad-e. -És ha nem maradt volna meg, akkor az a temperamentumos fiatalember -emberölési vádat kapott volna, vagy tudom is én, minek híjják: halált -okozó súlyos testi sértésnek, vagy egyébnek… - -– És így? - -– Súlyos testi sértés, azt hiszem… vagy emberölés kísérlete… én igazán -nem vagyok jogász. De ha lecsukták, hát biztosan valami szép komoly -dolog. A fiatalember ügyvédje azt követelte, hogy a terhelt is jelen -legyen az ön kihallgatásánál. És hozzám eljött, hogy ne halasszuk a -dolgot, mert ez az ember addig a fogházban ül… és én úgy gondoltam, hogy -maga se akarja kínozni… - -– A világért sem. - -– Igy hát… idejönnek egyszer. - -– Mikor? - -– A napokban. Holnap megtudom. - -Elment. Andor felült az ágyban. „Kubényi Sándor“ – mondta ki a nevét -félhangosan. Csudálatos, milyen idegen ember volt ez. Nemcsak, hogy nem -haragudott rá, de mikor a maga sorsáról gondolkozott, folyton -elfelejtette. Mindenki szerepelt ebben az ő ügyében, csak ez nem. Mit -akar tőle a törvény? Szegény Kubényi Sándor. Tisztelni lehet Kubényi -Sándort. Ez egy hétig se tűrte, hogy a menyasszonya olvadozzék valakinek -a melegénél. Alaposan és férfiasan cselekedett. Ez kiállt és megvédte a -nőstényét. És rögtön azután, hogy kést szúrt érette valakibe, megfogta -és anyává tette. Gyorsan és bátran cselekedett: bélyeget ütött rá, hogy -az övé. Aztán, – most már vihetik a rendőrök. Mint valami semleges -harmadik személy, oly becsületesen csudálkozott ezen a szép férfiui -életen. „Nem is lehet másként,“ – gondolta – „a férfi élete a harc és a -cselekvés, nem valami olyan bágyadt úszás egy nagy folyó sodrában, -lefelé, mint az enyém…“ De nem érezte hibásnak magát. Olyasmi járt a -fejében, hogy erre születni és nevelődni kell. Ha ő ilyet csinált volna -valaha, az balul ütött volna ki, mert ő nem való erre, mert ő… vagy -talán épp az a baj, hogy ő ezen így el tud gondolkozni, és hogy törődik -azzal, mi üt ki balul és mi nem? - -Később eszébe jutott: „elutazni messzire, egy évig haza se jönni…“ -Megint mosolygott. Csudálta Veress doktort, hogy ilyet mondott neki. - -Mostanában, különösen, ha éjjel felébredt és sokáig nem tudott elaludni, -gyakran kellett egy furcsa, újszerű sírási vággyal küzdenie. Az a -borzasztó perc, mikor a Kender-utcában a kövér Juli mellén kisírta -magát, mintha felszabadította volna benne azt a szeméremérzést, ami -eddig sokszor visszatartotta a sírástól. Rémesen restelte önmaga előtt a -sírást, mindig meg tudta állapítani, hogy ez csak testi szükséglet, -amelyről az embernek le kell szoknia, mint sok másról, nevelés útján. De -mióta egyszer szabad utat engedett ennek a rázkódásnak, azóta az -gyakrabban jelentkezett, szemrehányón, hogy: ha egyszer igen, akkor -többé mért nem? Ilyenkor úgy erőltette vissza magába a feltörekvő -rohamot, hogy közömbös dolgokra erőszakolta a figyelmét. De néha -megjárta ezzel is. Egyszer mérnöki dolgokra gondolt, nagy hidak -konstrukciójára. Ezt erőltette a fejében, ezt a száraz számtani és -fizikai képet, de a Margithíd kedves-megszokott, terpeszkedő szerkezete -jelent meg előtte, s ez a híd, amely rá nézve oly sokáig a szomorú élet -országútja volt, olyan érzékeny emlékeket vérzett fel benne, mint a -faluról származott emberben egy-egy akácfa, régi kis földszintes ház, -templomtorony… Ez volt az ő fiatalsága, ez a nagy kőlábú vasszerkezet. -Tud ez úgy fájni, mint egy akáclombos alföldi templomtér. - -Ma a kaszinóra gondolt és a bakkara-kártyára, az esélyekre, a bankár -előnyeire, a valószínűségi számításokra. De az első percben meglátta -emlékei közt Fischer urat, akit alig ismert, de aki sok pénzét nyerte -el, s akinek most éles emlékezéssel jutott eszébe egy megjegyzése. Egy -nagyon rossz éjszakáján, mikor csak úgy tudta valamiképpen kábítani -magát, hogy nagy pénzeket tartott valakinek a kártyájára, hallotta, -amint mögötte egy ember beszélget Fischer úrral. Az ember ezt mondta: - -– Ez a fiatal gyerek milyen nagy pénzbe játszik. - -Ez őreá vonatkozott. Hallotta, mikor Fischer úr erre súgva felelt: - -– Az ilyeneket fel se volna szabad venni a klubba. - -Akkor is ez bántotta, ez az: „ilyeneket“ szó. Most, hogy felkavarodott -megint benne, szúróan fájt neki, úgy kínozta a szívét, mint az éles -homok a szemet. Ő egy egész, fájó világot viselt magában, és Fischer -úrnak mégis igaza volt: ő csak egy olyan „ilyen“, ő csak tagja, része, -egy példánya az „ilyeneknek“, csak egység a sok ezer közt, és -égigsikoltó kínjával együtt ő csak egy a sok közül, nagyon sok olyan -van, mint ő. „Nem, édesem,“ – mondta keserű szájmozdulattal magának – -„ön nem viseli az egész emberiség fájdalmát, ön egy eltűnő rongy, egy -rothadó falevél, amin egészséges talpak nem-törődve gázolnak, ön nem -csinált soha semmit, csak a beteg életét kímélgette és a szennyes kis -fájdalmait csitítgatta, ön egy rongy, doktor úr, egy marék véres szemét, -nincs az a leölt csirke, ami több ne lett volna, mint ön, mert avval -legalább egyszer jóllakott valaki, de ki lakott jól önnel, ön szemét, ön -szemét, szemét…“ - -Mégis csak ráborította az arcát a párnára és vigasztalanul fulladozott -bele, igen keserves sírással. Aztán feltápászkodott, a homlokára -csapzott haját félresimította, meredten nézett a lámpába. „De kutyamód -kínlódom“ – mondta. - -A sebe még be volt kötve. És nem lett volna szabad magát így végigvágni -az ágyon. Most érezte, hogy túlnagyot mozdult. Rátette a kezét a -kötésre. „Nagy vergődés ez“ – mondta magában. Most igazán hasonlított – -úgy érezte – valami meglőtt fiatal szarvashoz, aki sebbel az oldalában -vonszolódik a sűrűbe. Egy pillanat alatt ment át az agyán, hogy ha most -leszakítja ezt a kötést és durván belekarmol a sebbe, egy ütéssel -felmarcangolja és elpiszkolja – akkor mindennek milyen könnyen és milyen -hamar vége… Ültében kinyúlt és felegyenesedett a felsőteste, úgy, hogy -lazulni érezte magán a fehér pólya-kötést. „Na most,“ – mondta hangosan -– „na most… most az egyszer.“ - -A keze már ott volt a kötésen és a hüvelykujja alája feszült. Akkor igen -komoly lett, a keze mozdulása megállt, s ahogy a vaságy lábára meredt a -tekintete, lassan eleresztette a kötést. „Nem“ – mondta – „én nem -küldhetem a börtönbe Kubényi Sándort.“ Lassan visszaereszkedett a -párnájára és érezte, amint a forró jóság elömlik benne, a jóság és -emelkedett emberség, amit soha senki a világon nem fog megtudni róla. -„Én vittem oda a fertőzést“ – jött vissza a régi gondolata – „én öltem -meg Gyulai Olgát, a szegény Csirkét, a Mariskát… én öljem meg Kubényi -Sándort is… és az ő gyerekét a Mariska testében?“ És felbőszült benne -egy eddig soha nem érzett harag, mikor Ellára gondolt: „Teéretted? -Temiattad?“ De nem bírta a képét. Az agya-gépezete ontani kezdte most -olyan képeit az asszonynak, amiket erősen tartott meg, élesen -megrajzolva tett el a memória-raktárába. Megint a csinosságai, az -elérhetetlen üdeségei, a kínzó testi csintalanságai szállták meg, a -hangjai, amiken a neki-szólt szavak csengettek, a ruhák alá titkolt -gyötrő-kívánt formái, nyomorult, aljas, átkozott emlékbe-vésettségei -olcsó ruharongyoknak: egy harisnyának, egy rézcsatnak, ami a -szélviharban kivillogott a fodrai közül, azok a fodrok a maguk -puceráj-tisztaságával, és a válla, a vizes válla a fürdőben, mikor -viaszosan csillogott, a két gyermek-szép keble a vízfényes fekete selyem -tapadása alatt, és ami már egyszer, sokszor, az övé volt: a dús-piros -szája, azzal a kínba-kergető, felrezzenő felsőajakkal, annak a rugalmas -érintése, a mandulatej-íze, a szeme közelről-kutató, aztán bágyadó -tekintete… mindezek mögött Kubényi Sándor sápadt munkásarca és mély, -gyűlölő szeme… a Mariska rajongó halványsága és a halk szó, amivel a -gyerekéről beszélt… - -– „Hohó!“ – mondta magában oly hangosan, hogy nem tudta: gondolta-e, -vagy valóban kiáltott – „hohó, nem lehet!“ - -Most jól esett neki a sírás újabb rohama. De ez olyan erővel jött, hogy -ahogy féloldalt fordulva feküdt, a fél párnát át kellett karolnia, hogy -az arcára szorítsa, belefojtsa a csukló-fuldokló hangot. „Nem vagyok én -„ilyenek“ – sírta belsejében a szöveget a rettenetes hanghoz – „nem -vagyok én rongy… nem vagyok én szemét… én mégis, mégis csak egy egész -nagy világ vagyok…“ - -Vonított a párnába, hosszan, már nem is sírva, csak panaszosan-jajdulva -valami hatalom felé, amely értse és lássa őt. „Le kell ütni az ilyen -állatot“ – gondolta – „ártalmas állatot… piszkos, önző állatot… De azért -ő is valami… ő is minden… ő mégis csak az egész világ, istenem… mért -nézem le magamat olyan nagyon… mikor így tudok sírni… és mikor egy ember -így sír… az mégis csak az egész világ… ez az egész, nagy világ… – -mindenki…“ - - -XIII. - -Harmadnap délelőtt mély álmából ébresztették fel. Veress doktor állt az -ágya előtt. - -– Már tíz óra – mondta. – Itt vannak. - -Hamarosan rendbehozta magát, hideg vízzel dörzsölte ki szeméből az -álmot, megivott egy pohár tejet, szétnézett a szobában, hogy rend van-e, -aztán hátradőlt a párnákra, amiket a háta mögé egyengetett a vörös -Jolán. Furcsa-szögletes fejű, vörösarcú kis ember jött be a szobájába -egy hosszú barna fiúval. Bemutatkozott, hogy ő vizsgálóbíró. - -– A jegyzőm – mutatott a hosszú fiúra. - -Andor cigarettát tett eléjük. - -– Köszönöm, nem dohányzom – mondta a kis ember, s erre a jegyző is -tagadólag intett, szerény mosollyal. - -– Doktor úr elég jól érzi magát ahhoz, hogy itt most egy kicsit -faggassuk? - -– Oh igen, csak tessék. - -Még kóválygott-bujkált a fejében az álom ködje, s nagy fáradtságot -érzett, mint utóbbi időben mindig, mikor felébredt. És ma különösen -rossz kedvvel ébredt. Már az imént, mikor Veress doktort meglátta, -pillanatnyi ok nélkül megint az a gyalázatos sírni-vágyás fogta el. -Teljesen összetörtnek érezte magát, mintha hajnalban, mialatt aludt, -fakalapáccsal verdesték volna össze a csontjait, ahogy a nyers húst -szokták a konyhában. - -– Neve? - -– Aradi Andor. - -És végig, mind ezt a sok semmit, ami fárasztotta és felizgatta. A -nacionáléját elmondani, ez a szellemének ugyanolyan kín volt, mint a -testének az a meztelenül kiállás, mikor sorozták. Csakhogy ez után nem -küldték el azzal, hogy gyönge. Sőt most kellett erősnek lenni. „Mit -bánom én őket“ – gondolta, lehúnyta a szemét. Így válaszolt a -kérdésekre. - -– Sötét volt a kapu alatt? - -– Igen. - -– Ecker Mihály nem bántalmazta? - -– Nem. - -– Nem is közelített ön felé? - -– Nem. - -– Láthatta Ecker Mihály, mikor Kubényi Sándor önt megszúrta? - -– Lehet. - -Kinyitotta a szemét. „Nagyon tisztességesnek kell lenni“ – gondolta: - -– Kérem, – mondta – lehet, hogy ő semmit se látott, mert én se láttam -semmit, se kést, se mozdulatot, én csak a… a Kubényi arcától ijedtem -meg, mikor megszúrt, és csak aztán éreztem egy kis fájdalmat az -oldalamban. - -Ez a hosszabb mondat kimerítette. Nem is hitte volna, hogy igy -felizgatja ez, mikor idegen emberek előtt kell beszélni róla. - -– Ön udvarolt Kubényi menyasszonyának? - -Felült az ágyban. Egy kicsit szédült. De nagy erővel kiabált benne -valami: „Jóvátenni! Jóvátenni!… Ezt a nyomorult életedet… Jóvátenni! -Mindent!“ - -A szögletesfejű halkan ismételte: - -– Udvarolt ön Kubényi menyasszonyának? - -– Igen! – mondta bátran. Forrón pirult el a hazugságtól és a vad-fiatal -örömtől, hogy jót tesz, egy hanggal embereket éltet, börtönt nyit, -boldogságot okoz. „Csak ne sírjam el magam, én rongy“ – gondolta. -Összeszorította a fogát. - -– Olyan módon udvarolt ön Kubényi menyasszonyának, Gubás Mariskának, -hogy joggal kelthette fel a féltékenységet Kubényi Sándorban? - -– Olyan módon – mondta, és belül mosolygott. „Pártos bíró,“ – gondolta – -„te Kubényi pártján vagy, de nem bánom, én is veled vagyok, de mégse -szép tőled.“ - -– Ön gazdag ember? - -– Igen. - -– Pazarló életmódot folytatott? - -Lehúnyta a szemét. A „folytatott“ szó kínosan mulattatta. - -– Folytattam – felelt. - -– Pénzt költött nőkre… éjjeli mulatóhelyeket látogatott… - -– Látogattam. - -– Általában, olyan életmódot élt, amely joggal kelthette Kubényi -Sándorban a gyanút, hogy ön azért telepedett meg az ő környezetükben, -hogy Gubás Mariskát elcsábítsa? - -– Igen! – felelt erősen, a mondat elejére nem emlékezve, azért mondva -igent, hogy magát terhelje. – Igen! - -– Ön nyíltan fogdosta Gubás Mariskát? - -Kitört belőle a felháborodás: - -– Én? - -A szögletesfejű az írásba nézett. Most vette csak észre Andor, hogy -mindezeket a dolgokat papirosról kérdezi tőle a kis ember. Az írásból -olvasta: - -– Szeptember tizenkettedikén este hét órakor az udvarban ön megfogta -Gubás Mariska állát a vőlegénye jelenlétében. - -Visszaemlékezett erre a pillanatra: - -– Hogyne! – mondta. – Ez igaz. - -A szögletesfejű a jegyzőjére nézett, aki serényen írt. Aztán lapozott az -írásban és nem is nézve Andorra, onnan kérdezte: - -– Ön revolvert rántott Kubényi Sándorra, ugyancsak szeptember -tizenkettedikén, mikor Kubényi önt a kapu alatt felelősségre akarta -vonni a menyasszonya elcsábítását célzó kísérleteiért. - -Most az forrongott benne, hogy micsoda gyávaság ez: végleg komisz -csábítónak vallani itt magát, miért? miért? - -– Revolvert rántott ön? – hangzott szárazon. - -– Igen – mondta. - -– Meg volt töltve a revolver? - -– Igen. - -– Hány töltény volt benne? - -Szinte elmosolyodott kínjában, a keserű emlékektől, amelyek -felkergetőztek benne. Félrevonagló szájmozdulattal felelt: - -– Egy töltény hiányzott. - -– Szóval öt volt benne. - -– Szóval… öt… mert egy hiányzott. - -Ránézett a kis bírócskára, várta, hogy azt kérdezze tőle, hogy hova lett -az az egy, ami hiányzott, mert akkor ránevetett volna és megmondta volna -neki, hogy azt az egyet magába lőtte. De a kis bíró nem kérdezett semmit -a hiányzó töltény ügyében. Neki öt is elég volt ahhoz, amit ő akart. - -– Kérem, – mondta, a vállát felhúzva – a terhelt itt van a folyosón az -ügyvédjével. Kötelességem volt teljesíteni azt a kívánságát, hogy -szembesíttessék önnel. Emel ön kifogást, egészségi állapotára való -tekintettel, ez ellen? - -– Nem. - -A bíró a fejével intett a hosszú fiúnak. Ez kiment a szobából. Andor, -aki eddig ült, most hátradőlt a párnákon. Rövid ideig csönd volt, aztán -nyílt az ajtó. Kubényi Sándor lépett be elsőnek, mögötte egy egyenruhás -ember, aki rögtön megállt az ajtó mellett. Az egyenruhás után egy -borotválatlan, cvikkeres fiatalember jött, felszaglászó orral, meghajolt -a bíró előtt és azonnal leült egy székre. A jegyző jött vissza -utolsónak, ő csukta be az ajtót. Andor nem fordította a fejét Kubényi -Sándor felé, de látta őt. Nem változott semmit. Még abban se, hogy nem -nézett rá. A bíróra nézett, de ebben volt valami erőltetettség: nem -akart a fehér ágyra nézni, ahol az az ember feküdt, akit az ő bicskája -juttatott ide. A rövid csöndben, amely ezt a bevonulást követte, Andor -azt gondolta, hogy itt minden rendben van, itt mindenkinek igaza van, -itt mindenki derék ember, csak egy utálatos ember van itt: az a -cvikkeres fiatal ügyvéd, aki neki nem köszönt, aki dacosan és -neveletlenül ült le, akinek mozdulata és arckifejezése ellene irányult, -ok nélkül, pusztán ügyvédi ösztönből, aki máris úgy tett, mintha évek -óta haragban volnának, aki nem nézett rá és támadólag csillogtatva -cvikkerét, várta, hogy megszólaljon a bíró és ő mondhasson valami -szemtelenséget, valami éleset, amiből kitűnik, hogy neki nem imponál a -kórházi ágy és a benne fekvő sápadt fiatalember. „És ilyen akartam én -lenni“ – gondolta Andor, lassan megmozgatta a fejét, a szemét félig -kinyitva. - -– Maga azt mondta, – szólt a bíró Kubényi Sándorhoz – hogy Aradi Andor -úr el akarta csábítani az ön menyasszonyát. - -Kubényi mondani akart valamit, de a bíró felemelte az ujját: - -– Aradi úr ezt beismeri. - -A legény lassan ráemelte a szemét Andorra. Andor most egészen lehúnyt -szemmel feküdt hanyatt a párnán. - -– Maga azt mondta, – folytatta a bíró – hogy tanuja volt annak, saját -szemével látta, mikor Aradi Andor úr Gubás Mariskát megérintette,… -mondjuk: illetlenül érintette, ahogy maga kifejezte: megfogdosta. - -Kubényi Andort nézte. A lehúnytszemű arcon könnyű mosoly derengett. - -– Aradi úr ezt is beismeri – mondta a bíró. – És végül megerősíti -magának azt a vallomását, hogy mikor maga felelősségre akarta őt vonni a -menyasszonya elcsábítására irányuló kísérletei miatt, ő revolvert -rántott elő, amelyben saját kijelentése szerint öt töltény volt. - -Andor lassan kinyitotta a szemét és a tekintete találkozott Kubényi -Sándoréval. Oly világosan olvasott most benne, mint a nyomtatott -szövegben. Kubényi Sándor csudálkozva és megindultan nézett rá. Nem -értette, de sejtette, hogy itt mi történik. Ettől, – „nem bánom, ha -tévedek is, de nem, nem, én látom, hogy ő ért engem“ – ettől megint -forró mozdulások kezdtek verni a fiú mellében. Mintha megint sírás -jönne, de nem, nem az jött, hanem valami elmagyarázhatatlan, felfelé -emelő érzés: tovább, tovább, most hamar: mindent, amit lehet… - -– Bíró úr, – mondta nem egészen biztos hangon – nem érdemes sokat -keresgélni itten. Ez az úr a kapu alatt megszólított engem és felkért, -hogy ne jelenjek meg többé a menyasszonya közelében. Most belátom ennek -a kérésének a jogosultságát. De akkor bolond voltam és felbőszültem, -megharagudtam… - -Kubényi most egészen sápadt volt és a szeme átszegezte Andort, most úgy -látszott, hogy haraggal. Mintha ezt mondaná: „Mi az? Magadra veszel -mindent?“ - -– Megharagudtam – folytatta Andor, isteni nyugalmat és derűt érezve a -tagjaiban – és beismerem, hogy erre a derék és tisztességes emberre -revolvert rántottam. Ő megütött, hogy ellökjön magától… - -Kubényi a földre nézett. - -– De én fogtam és emeltem a revolvert, s akkor ő megszúrt engem. - -A bíró: - -– Ön rá akart lőni? - -– Igen. - -– Pusztán… csak azért, mert kérte, hogy ne látogassa a menyasszonyát? - -„Pártos bíró“, – gondolta Andor – „most az én pártomon vagy… de -megállj…“ Fájó-kaján érzéssel felelt: - -– Pusztán csak azért. Akkor nagyon heves voltam és be kell vallanom, -megkívántam… az illető lányt… úgy érzem, kötelességem a bíró előtt -őszintén beszélni… - -A bíró bólintott. - -– … hát őszintén megmondom, pillanatnyilag felháborodtam, most már -restellem, de akkor így volt, dühbe jöttem, rá akartam lőni… nem csuda, -hogy védte magát, ahogy tudta… - -Elfáradt ebbe. Visszafeküdt a párnatömegre. De még megnézte Kubényi -Sándort. Ez elborultan nézte őt, most először volt alul, amióta ők -ketten ismerték egymást. Ami dac és becsület benne volt, az a száján -vonaglott, alig-láthatóan. De a megütött fejű állat tétova pillantásával -megadta magát ennek a percnek, amely kinyitotta előtte az egész világot, -elébe vezette a rajongó lányt, felmutatta előtte a gyermekét és egész -jövő életét. Ahogy Andor fáradtan nézte a küzködő és lassan megalázkodó -arcot, büszke lett és fiatal, fensőbbséget érzett, s ezt érezte: „Na… -hát most ki az ember?“ - -A bíró megszólalt. Nem az írásból beszélt, de az írásba nézett, ahogy -mondta: - -– Szóval maga a sértett, maga doktor Aradi Andor úr azt a színezetet -adja az egész dolognak, hogy Kubényi Sándor jogos védelemben -cselekedett, mikor őt megszúrta. - -A fiú felháborodott az ágyban. „De komisz minden ember!“ – forrt végig -rajta. Merőn nézett a bíróra, hangosan mondta neki, mintha a szájába -akarná rágni: - -– Nem színezetet adok, én vallok, kikérem magamnak. - -– Kérem! – nézett fel rá szigorúan a bíró. - -– Nem tűröm! – mondta a fiú, érezve, hogy ami kis vére van, lemegy az -arcából. – Kubényi úrra rá akartam lőni, rá is lőttem volna, ha ebben a -szúrással meg nem akadályoz. Ezt méltóztassék szóról-szóra jegyzőkönyvbe -venni. - -A bíró a jegyzőre nézett. Az gyorsan írt. Világos volt, hogy a bíró -haragszik. Andor még mindig a bírót nézte „Majd megmutatom én neked“ – -gondolta. Össze voltak szorítva a fogai, most engedett ezen a -szorításon, mert szinte megfájdult belé az állkapcsa. A cvikkeres -zsidólegény gőgösen nézett a jegyzőre. Neki ez mind nagyon tetszett, de -a világért se adott volna semmi elégtételt a „sértettnek“. Ő mindhalálig -a terhelt ügyvédje volt, tőle összedőlhetett a világ. Andor a bíró feje -fölött Kubényira nézett. Lágy és fájdalmas tekintettel találkozott. Most -ő maradt szigorú: „Nem mutatok neki semmit.“ - -A bíró kellemetlenkedett: - -– Ön agyon akarta lőni Kubényi Sándort? - -„Velem kezdesz?“ – érezte Andor. Élesen felelt: - -– Én mind az öt golyót bele akartam ereszteni Kubényi Sándorba. Mind az -ötöt. - -És most ő nézett felhúzott szemöldökkel a jegyzőre, hogy az írja-e. A -jegyző mohón írt, s aztán kérdőleg nézett Andorra, mintha ezt mondaná: -„Nos, még, még!“ - -– Köszönöm – mondta a bíró, felkelt és összeszedte az írásait. -Kubényinak csak a szemével intett. Andor aláírt valamit, ezalatt Kubényi -némán ment ki az egyenruhás ember előtt. Most a cvikkeres is felkelt, -összecsapta a sarkát és meghajolt Andor felé. Andor elkapta róla a -tekintetét, úgy utálta. A bíró most nem volt olyan kedves, mint mikor -jött. Ceremóniásan köszönt, úgy vonult ki. Csak a hosszú jegyző nézett -szeretettel Andorra. „Ez derék ember“ – gondolta a fiú, szeretettel -mondta neki: - -– Jónapot kívánok. - -Egyedül maradt. Sokáig nem jött be hozzá senki. Aztán benyitott a vörös -Jolán. Körülszaglászott a szobában: - -– Micsoda szagot hagytak itt. - -– Menjen – mondta idegesen Andor. – Magának mindig a szaggal van baja. -Hagyjon most. - -Jolán kiment. - -„Nagyszerű érzés, embernek lenni“ – gondolta a fiú, fáradtan nyújtva el -testét a takaró alatt. „Mit szólna ehhez Fischer úr?“ Sokáig mosolygott -felfelé, ahogy elálmosodón, az izgalomtól elfárasztottan feküdt. „Te -szegény kis gyerek“ – gondolta lágy-furcsa érzéssel, s elképzelt egy -maszatos, mezítlábos kis lányt, aki Mariska kék szoknyáját görcsösen -fogja és sír. „Mért éppen lány?“ – kérdezte magától. „És mért sír?“ De a -kis lány szeme ugyanolyan volt, mint Kubényi Sándoré. Fáradt testében -megint mozgolódni kezdett az az oknélküli sírás-vágy, amit most haraggal -érzett. „Nem mégy?“ – kiáltott rá némán – „hagyj most békén.“ Mindig -nagyon szerette a kis gyerekeket. „A magamét borzalmasan tudtam volna -szeretni.“ A szívét most megint Ella puha kis keze kezdte pofozni. „Ne -bánts“ – mosolyodott rá lehúnyt szemmel, de már viharzó-gyorsan jött fel -benne minden mondat, amit valamikor Turnovszky kisasszonnyal a leendő -gyerekről beszélt. A hangját hallotta: „a gyerekünk…“ „a mi kis -gyerekünk…“ de nem érzelmesedett el. Hirtelen és ügyesen kormányozta -magát. Elképzelte Ellát, amint a csipkés-kivágott fehér lepelben -megdőlve áll Nagy Ervin előtt, úgy, hogy a fejét nem is látni, csak a -balkarját, amely a fehér lepelből kibontakozva könyökig fedetlenül mered -el tőle, amint eltartja magától, szétnyitott ujjakkal, a vad rabló-csók -alatt édesen kínlódva, hogy nem is látni mást, mint Ervin nyírott fejét, -ahogy felülről rátapad az asszony arcára és csak a meg-megmozduló -koponyáról látni, hogy csókokat szív belőle, vadul, erőt-mutatón, -komiszan, meg-megújítva a szája-mozdulatát. - -– „Így kellett volna élni,“ – mozgott némán az ajka – „vagy úgy, mint -Kubényi Sándor… akárhogy, csak úgy nem, ahogy én éltem… és az „ilyenek“… -mint én…“ - -Ha az „ilyenek“ szónál Fischer úrra nem gondolt volna, erre az -izzadt-kövér, kupecforma, kerekfejű, kártyás ügynökre, megint elsírta -volna magát, „ez már undorító lett volna, rettenetes, gyalázatos, -utolsó… te jó Isten, mikor szabadítasz meg?“ - - -XIV. - -Utolsó napjának történetét Rácz Miklós a naplója, de a maga szíve -számára is pontosan meg akarta állapítani, s mint jó ujságíró, gondosan -utánajárt mindennek, ami a szanatóriumból való távozásától kezdve a -másnapi szomorú reggelig történt. A következőket sikerült megtudnia és -feljegyeznie. - -Aradi Andor két nappal a kihallgatás után délelőtt tíz órakor ébredt -fel, rögtön csöngetett és jóízűen reggelizett. Reggeli után benn volt -nála Veress doktor, aki saját előadása szerint még soha nem látta olyan -nyugodtnak és derültnek, mint ekkor. Igaz, hogy gyönyörű idő volt, -egyike azoknak a Pesten oly gyakori októberi napoknak, amelyek a nyár -világítását meglepetésnek hozzák vissza az ősz színeihez. Veress doktor -azt ajánlta neki, hogy utazzék el a Riviérára és maradjon ott jövő -nyárig. Erre azt felelte, hogy a Riviérától fél, mert ott erős kártyázás -folyik és ő annak nehezen tudna ellentállni. Ekkor Veress doktor Párist -ajánlta neki, azzal a megokolással, hogy neki kellemes és felületes -szórakozásra van szüksége, ez fontosabb rá nézve, mint a levegő és a -fürdés. Azt felelte, hogy erről inkább lehet beszélni, ezen gondolkozni -fog. Aztán azt kérdezte az orvostól, hogy ebben a szép időben -kikocsizhatik-e. Veress doktor ezt megengedte neki és tréfásan -figyelmeztette, hogy ne menjen lumpolni, estére jöjjön haza. Mikor az -orvos kiment tőle, ápolónőjét, Gergyó Jolánt hivatta és arra kérte, -készítsen ki neki a szekrényből fehérneműt, cipőt és ruhát. Jolán azt -mondja, hogy ő maga is elfelejtette, hogy a betegnek itt nincs más -ruhája, mint amelyben a mentők idehozták, tehát a szekrényhez ment és -kinyitotta. A szekrényben a véres inge függött, s világos ruhája, -amelynek mellényén, kabátján és nadrágja felső részén nagy barna, -száradt vérfoltok látszottak. Jolán, mint mondja, hamar becsapta a -szekrényajtót, de már későn volt, mert a beteg az ágyból meglátta ezeket -a ruhadarabokat. Akkor hosszan hallgatott, szomorúan nézett maga elé és -Jolán kérdéseire csak hosszas unszolás után felelt. De később -visszanyerte derült arckifejezését, felhivatott egy hordárt, cédulát írt -valami asszonynak a Kender-utcába, ahol utoljára lakott, s a hordárt -megbízta, hogy két sárga bőrkoffert, ami becsomagolva és lezárva maradt -ennél az asszonynál, hozzon el. Az ebédjét úgy ette meg, ahogy az utóbbi -időben szokta: kevés levest evett, a húsból csak egy falatot és a két -szelet sült tésztából az egyiket. Ebéd után megjött a hordár, elhozta a -két bőröndöt, amelyekből Jolán kiszedte és a szekrénybe aggatta a -holmit. Három órakor felöltözött, tréfás megjegyzéseket tett arra, hogy -a sok fekvéstől elgyengülten bizonytalanná lett a járása, s néhány -perccel négy óra előtt gummikerekű fiákerért küldött. A fiákert a közeli -állomásról hozta a portás, ahonnan mindig szokta, ha a betegek kocsizni -mennek. Mikor a beteg lement és beült a kocsiba, a portás gondosan -betakarta a lábát és megmondta a kocsisnak, hogy vigyázzon a nagyságos -úrra. A fiáker száma kétszáztizenhat volt, ismerős kocsis ült rajta, -Bauer nevezetű. Ennek Andor azt mondta, hogy a Lánchídon át hajtson fel -a Várba. A Várban újra szólt a kocsishoz, azt mondta neki, hogy hajtson -a gőzsikló felső állomásához. Ott a nagy téren kiszállt a kocsiból. -Bauer kocsis segíteni akart neki, de ő visszautasította, bár gyöngén -járt és egyszer meg is kellett támaszkodnia a pályaház sarkába. Az -alacsony kőfalhoz ment, amely a pályaház mellett mint valami erkély -mellvédje szögellik ki a Duna és a város fölé. Rákönyökölt erre a -kőfalra és hosszan nézte Pestet, a Dunát, lehetett egy félóra idő, amit -itt így töltött. Közben egyszer fölegyenesedett, cigarettát vett elő, és -amikor Bauer kocsis odaugrott hozzá, hogy gyufával szolgáljon neki, őt -is megkínálta cigarettával. Megkérte a kocsist, hogy maradjon ott néhány -percig vele a kőfalnál és várjon, amíg megint előkerülnek a Lánchíd alól -azok a különös madarak, amelyek az előbb ott röpködtek, s amelyekről nem -tudja, hogy miféle madarak lehetnek, mert nagyobbak, mint a galambok, de -a repülésük idegenszerű, olyan, mintha sirályok volnának. Bauer kocsis -vele együtt megvárta, míg a madarak ismét felrepültek a híd alól, s -akkor megerősítette azt a véleményét, hogy ezek sirályok. Ő azt mondta, -lehetetlennek tartja, hogy Pesten sirályok legyenek, de Bauer kocsis -megjegyezte, hogy ő már igen sokszor látott sirályokat a hidak -környékén, amint magasra felrepülnek, majd a Dunára ereszkedve a vízre -ülnek és vitetik magukat egy darabon a folyóval. Ezután ő azt mondta, -hogy korán alkonyodik, mert mikor feljöttek, még erősen sütött a nap, és -most már gyújtják a lámpákat a pesti oldalon a partra néző ablakokban. -Akkor visszaült a kocsiba és a Fő-utcába hajtatott, az apja házához. Itt -is követni lehetett majdnem minden lépését és cselekedetét. Első útja a -házmesterhez vezetett, akitől afelől kérdezősködött, hogy mi ujság a -házban, hogy vannak a lakók, rendben megy-e minden. Aztán megdícsérte a -házmesteréket a tisztaságért, amit a lépcsőházban és az udvaron -tapasztalt, s váratlanul kétezer korona ajándékot adott nekik azzal a -megjegyzéssel, hogy ő hosszú időre külföldre utazik és tovább is ilyen -szépen vigyázzanak a házra. Akkor a házmesternével felkísértette magát -boldogult szülei lakásába, s útközben, a lépcsőn megkérdezte, hogy -minden rendesen úgy van-e még a lakásban, ahogy legutóbbi ittléte -alkalmával volt. De nem ment be azonnal a lakásba. A házmesternének azt -mondta, hogy csak nyissa ki és várjon, ő egy kicsit bemegy az irodába -doktor Vadász Imréhez. Vadász Imrénél egy negyedóráig időzött. A -kérdezősködésre azt mondta, hogy egészen jól érzi magát, s aziránt -érdeklődött, hogy Kubényi Sándort szabadlábra bocsátották-e. Mikor -megtudta, hogy igen, azt mondta: „na ennek nagyon örülök.“ Akkor -elővette azt a borítékot, amelyben Vadász Imre annak idején elvitte neki -az értékpapirjai és a telke eladásából származott összeget, kivette -belőle az ezresbankókat, s megolvasta. Aztán a csomóból elvett hármat és -ezt visszatette a zsebébe. A többit pontosan két részre osztotta és -megbízta Vadász Imrét, hogy az egyik felét, hatvanháromezer koronát, még -ma délután küldje el Gubás Jánosnénak, a kövér Julinak, azzal, hogy ő -ezt hozományul adja a lányának, Mariskának. Vadász Imre azt mondja, hogy -ő erre, az összeg szokatlan nagysága miatt megjegyzést akart tenni, de -aztán meggondolta magát és nem szólt, mert azt hitte, hogy ezzel a nagy -összeggel a fiatal Aradi a lány vőlegényét akarja megfizetni. Vadász -Imre biztosra vette, hogy a fiatal Aradi anyává tette Mariskát és gazdag -urak szokása szerint most nagy hozománnyal segíti abban, hogy -férjhezmenjen valaki máshoz. Az összeg másik felét, tehát szintén -hatvanháromezer koronát pénzeslevélben kellett Vadásznak feladnia, -ugyancsak még aznap délután, a következő címre: „Mademoiselle Mariska -Bárány-Brenner, Moscou, Russie“ – és itt odaadott Vadász Imrének egy -cédulát, amelyre orosz betűkkel fel volt írva egy utca neve. A -pénzeslevélbe, intézkedése szerint csupán egy cédula volt a pénz mellé -teendő, s ezen a cédulán ez a szöveg legyen: „Hatvanháromezer korona -ajándék Brenner-Bárány Mariska számára, küldi dr. Aradi Andor úr -megbízásából dr. Vadász Imre ügyvédi irodája.“ Ezt szintén feltűnőnek -találta Vadász Imre, de nem tartotta illendőnek, hogy erre nézve -bármiféle megjegyzést is tegyen. Mikor ezek után Vadász Imre a ház -kezelésére és a befolyt házbérekre vonatkozó beszélgetést akart vele -kezdeni, ezt elhárította, azt mondván, hogy ez majd ráér akkor, ha ő -Párisból visszaérkezik. De megkérte Vadász Imrét, hogy szanatóriumi -számláját a napokban fizesse ki ebből az összegből, és doktor Veress -főorvosnak adjon hatezer korona külön tiszteletdíjat. Megjegyezte, hogy -ezt azért nem adja át ő személyesen neki, mert doktor Veress tőle ezt -nem fogadná el. Az orvos, már a multkor, mikor elsőízben kezelte a -szanatóriumban, egyezer korona külön tiszteletdíjat sokallott, és -valóságos kínlódásba került ezt az összeget elfogadtatni vele. Ezek után -azt mondta Vadász Imrének, hogy most bemegy egy kicsit a lakásba -szétnézni, és kéri Vadász Imrét, hogy az irodából való távozásakor -szóljon be érte, ő fiákerrel van itt és szívesen átviszi őt Pestre. -Ekkor átment a lakásba, ahol a házmesternével együtt végigjárt a -szobákon, majd hosszasan nézett ki az ebédlő ablakán az utcára. Innen -boldogult apja dolgozószobájába ment és leült a könyvtárszekrény elé egy -fotelbe. Akkor a házmesterné kiment az előszobába, hogy ott várjon -addig, amíg hívják, vagy amíg a fiatal gazda elmegy. Ez sokáig időzött -egyedül az öreg Aradi szobájában; még akkor is ott volt, mikor Vadász -Imre az irodából jövet bement hozzá a lakásba. Vadász őt az íróasztalnál -találta, amint a Pallas-Lexikon Simor-kódex-Tea-rózsa kötetében -olvasott. Arra a kérdésre, hogy mit olvas, azt felelte, hogy sirályokat -látott a Lánchídnál, és most tudta csak meg, a lexikonból, hogy ezek -valóban sirályok lehettek, ő eddig azt hitte, hogy sirályok csak a -tengeren vannak. Csudálkozott, hogy hazánkban nem is egy, de tizenöt -sirályfajta él és megjegyezte, hogy milyen szép neveik vannak a -sirályoknak: rablósirály, ezüstsirály, törpesirály, angolsirály, és a -legszebb: a kacagó sirály, pedig ez az, amit a tudomány közönséges -sirálynak nevez. Ugyanekkor azt mondta, hogy milyen különös az, hogy ha -az ember a lexikonban egy szót keres, lapozás-közben mindig egy csomó -más szót is végigolvas, mert senki sem elég erős ahhoz, hogy mindent -mellőzve csak éppen a keresett szó iránt érdeklődjék. Igy ő most a -_Sirály_-t keresve megtalálta az angol _Sir_ szót és megtanulta belőle, -hogy az angol ember, ha valakit Sir-nek címez, elhagyhatja a -megszólított vezetéknevét, de a keresztnevét soha. És gúnyolódva hívta -fel Vadász Imre figyelmét a _Sírás_ címszóra, amely rögtön a -_Sirályfélék_ után következik, s amelynél a lexikon azt mondja, hogy „a -sírás nem gáncsolandó addig, amíg a tragikus célnak megfelel“, majd ezt: -„a sírás magában véve, ha érdemes tárgyaknak szól, megkönnyít és -felemel“. Vadász Imre ama megjegyzésére, hogy ez valóban így van, nem -felelt semmit. Ezután együtt lementek a fiákerhez és ő megkérdezte, hogy -hová vigye Vadász Imrét. Mikor ez egy lipótkörúti vendéglő címét mondta, -odairányította a kocsist. Mikor a kocsi a Margithídon haladt át, -dícsérte a szép estét és felhívta Vadász figyelmét arra, hogy nyugaton -még tűzzel-szegett felhők látszanak, de az égbolt másik része már -éjszakásan sötét. A hídról lenézett és azt mondta, hogy a Duna olyan, -mint egy fekete tükör, és a parton látszó sok kis lámpafényre mutatva -ezt mondta: „nézze ezt az ezer kis gyertyát.“ Vadász Imre a Lipótkörúton -leszállt és ama kérdésre, hogy a pénzeket elküldte-e, igennel felelt. -Azóta Vadász Imre nem látta. - -A szanatóriumba fáradtan érkezett meg, azonnal levetkőzött, az ágyába -feküdt és oda kérte a vacsoráját. Megint keveset evett és ápolónőjének -arra a kérdésére, hogy hogy’ mulatott a kiránduláson, egykedvűen azt -felelte, hogy: „sehogy“. Vacsora után azt mondta Jolánnak, hogy talán -már holnap elhagyja a szanatóriumot, s azt a háromezer koronát, amit -otthon a bankó-csomóból levett, neki adta. Jolán kezet akart neki -csókolni nagy megindultságában, s mikor hozzáhajolt, Aradi megfogta a -fejét, s amit eddig soha sem tett, megcsókolta az arcát, s azután a -száját, hosszasan, de tisztességesen, minden mohóság nélkül. Tizenegy -órakor bement a szobájába doktor Veress. Akkor elgondolkozva feküdt -hanyatt az ágyon, s arra a kérdésre, hogy hogyan érzi magát a kocsikázás -után, azt felelte, hogy fáradt. Veress doktor megkérdezte tőle, hogy hol -járt. Erre pontosan és őszintén felelt, azt mondta, hogy a Várban volt -és gyönyörködött a szép kilátásban, mert mielőtt külföldre utazik, el -akart búcsúzni Pesttől, ahol annyit szenvedett. Azt mondta, hogy a -Várhegyről lenézve keresgélte, de csak nagyon nehezen találta meg azokat -az utcákat, ahol sokat járt azelőtt, ahol nők után leskelődött, ahol -szerelmes-korában izgatottan várt vagy nézegetett. Kereste azokat a -házakat, amelyekben boldog és boldogtalan volt, de ezek közül egyet sem -talált meg, mert valami őszi párázás borult a városra, széthúzódott -fölötte valami áttetszően elnyúló ködfelhő, ami por és füst is lehetett, -de valószínűleg az őszi alkonyat párája volt, bár ő inkább azt hiszi, -hogy szélcsendes időben a napközben felvert könnyű por képezi ezt a -vöröslő-fénylő alkonyati fátyolt a háztető-rengeteg fölött, amelyből -csak a tornyok és kupolák emelkednek ki a tisztább levegőbe. Felhívta a -főorvos figyelmét az alkonyatkor kigyulladó fényreklámokra, amelyek a -budai hegyről nézve csodálatos fényvonalakat rajzolnak a háztetőkre, és -megjegyezte, hogy milyen különös, sugaras beosztást adnak a város -látképének az estefelé felgyulladó gázlámpák, mert a budai magasságból -csak amaz utcák lámpasorai látszanak, amelyek a tekintet sugarába esnek, -mintha minden utca csak kifelé vezetne a városból és más utca nem is -volna. Doktor Veress ama megjegyzésére, hogy reméli: ma ezek után jól -fog aludni, idegesen felelt, s azt mondta, hogy egyáltalán nem fog -aludni, mert bár a friss levegő, amelytől elszokott, elbágyasztotta, de -a világban való szétnézés és különösen az elhúnyt szülei lakásában való -hosszasabb időzés annyira felizgatta, hogy semmi reménye nincs még csak -arra sem, hogy ma egyáltalán lehúnyja a szemét. Bizonyos -türelmetlenséggel, amit az okozhatott, hogy ilyen kéréseit állandóan -megtagadták, morfiumot, vagy más hatékony altatószert kért. Ezt doktor -Veress határozottan megtagadta, s újra figyelmeztette arra, hogy nagy -depressziója, lelkének demoralizált erőtlensége nagyrészt attól -származik, hogy az utóbbi időben az altatóporokkal, főként a veronállal -csúnyául visszaélt. Ismét a gyomortájra és a lábszárakra alkalmazandó -priznic-borogatásokat ajánlotta neki altatóporok helyett. Erre előbb -néma dacossággal reagált, de aztán felsóhajtva mondta, hogy ha mást nem -enged meg a főorvos, nem bánja, pólyálják be ezekbe a vizesrongyokba. -Veress doktor felügyelete mellett alkalmazta rá a nedves borogatást -Gergyó Jolán, sőt Veress főorvos segített is a flanel felcsavarásánál. -Aztán a főorvos szokása szerint azt mondta neki, hogy „megyek -Csipkerózsa-várkastélyt csinálni a szanatóriumból“ – ami rendes éjszakai -injekcióskörútjára vonatkozott, s egyszerű kézfogással búcsúzva tőle, -kiment a szobájából. - -Hajnali négy órakor Gergyó Jolánt, mint mondja, csöngetéssel költötte -fel egy beteg, aki ugyanazon a folyosón feküdt, mint Aradi. Mikor az -ápolónő ettől a betegtől kijött és a szobája felé ment a folyosón, Aradi -ajtaja alatt, a hasadékon világosságot látott. Szívességből és -érdeklődésből óvatosan benyitott Aradi szobájába, s látta, hogy Aradi -nyugodtan alszik, hanyattfekve az ágyában. Akkor lábujjhegyen az ágy -felé közeledett, hogy eloltsa az éjjeli szekrényen égő villanylámpát, -amelyet, úgy vélte, égve felejtett az álommal küzdő és végre mégis -elaludt beteg. Mikor az ágyhoz ért, ijedten látta, hogy vérfolt van -Aradi fehér hálóingén, a melle balfelén. Ugyanekkor nagyon megrémült, -mert Aradinak a fehér paplanon nyugvó kezében meglátott egy kis -revolvert, s akkor észrevette a revolvert markoló kéz feltűnő -sárgaságát. Föléje hajolt, de Aradi akkor már nem lélekzett, s az arca, -amelyet az ápolónő első ijedtségében megérintett, már egészen hideg -volt. Azonnal leszaladt a földszintre és felköltötte doktor Veress -főorvost, aki papucsban és hálóingben szaladt fel a lépcsőn az emeletre. -Rögtön megállapította, hogy a beteg egy-két órával ezelőtt azzal a kis -revolverrel szivenlőtte magát, valóságos anatómiai pontossággal. A -szívét telibe találta, s valószínű, hogy abban a szempillantásban halt -meg, amikor a golyó keresztülment a szívén. A főorvos izgatottan -rántotta le róla a fehér paplant, a beteg lábai már hidegek voltak, csak -a priznic-borogatás nedves vászna volt még meleg, ahogy -álomra-kötözötten, elnyúlva feküdt ott a főorvos szerint meglepően -lesoványodott és most egészen halavány, jól ápolt és tiszta, nem izmos, -de szépen formázott hideg fiatal teste. Az ápolónő megfigyelése szerint -a főorvos rendkívül izgatott volt, mikor a halált jelentő jeleket -kereste és megtalálta Aradi testén, s azután leült az ágy mellé és -hosszan hallgatott, úgy hogy az ápolónőnek kellett őt tiszteletteljesen -figyelmeztetni a további teendőkre. Doktor Veress főorvos ezt a hosszas -töprengését azzal magyarázta meg, hogy eszébe jutott az a kérés, amit a -beteg tizenegy órakor hozzá intézett, mikor morfiumot, vagy más erősen -ható altatószert kért tőle. Nyilatkozata szerint orvosi lelkiismerete -teljesen nyugodt volt, amiért az erős altatószert megtagadta, ez -vitathatatlanul kötelessége volt. De emberi lelkiismeretét végtelenül -bántotta az a gondolat, hogy ha brutális altatót adott volna neki, akkor -nem követhette volna el azt, amit elkövetett. Arra a vigasztaló -megjegyzésre, hogy a beteg akkor ezt más alkalommal követte volna el, -előbb némán tagadó fejmozdulattal felelt, aztán azt mondta, hogy ez nem -idő és elhatározás, hanem pillanatnyi ötlet és alkalom kérdése, és hogy -a megakadályozott öngyilkosság néha, sőt igen gyakran, sőt a legtöbb -esetben végleg elmarad. Arra a kérdésre, hogy hogyan történhetett az, -hogy a revolver pukkanását senki nem hallotta, azt felelte a főorvos, -hogy az ápolónők szobái a hosszú folyosó legvégében vannak, Aradi Andor -szomszédai pedig újon operált és morfium-befecskendezéssel elaltatott -betegek voltak. Egyébként is a revolver, amellyel szívébe lőtt, oly -kicsiny kaliberű volt, hogy minden valószínűség szerint kicsit pukkant, -pláne úgy, ahogy Aradi sütötte el: egészen erősen a mellére szorítva, -amit a golyó behatolási helyének ismert jellegzetes formája bizonyít. -Veress doktor, miután a köteles intézkedéseket megtette, a kora reggeli -órákban ismét felment Aradi szobájába, és megilletődötten, hosszan -időzött ott. Elbeszélése szerint Aradi Andor nem-változott arccal feküdt -a fehér ágyon, sőt vonásain határozottan a nyugvás és a derű kifejezése -volt látható. Doktor Veressre azt a hatást tette, mint a nagy fáradalom -után elgyengülten nyugvó ifjú. Nem volt olyan, mintha aludnék, hanem -inkább olyan, mintha lehúnyt szemmel ébren pihenne. Tökéletesen -hasonlított a sebészi osztály ama betegeihez, akik súlyos operáció után -vértelenül-elbágyadva lecsukott szemmel, elsárgultan és elgyötörten -nyugosznak ágyukon, ahová visszafektették őket. - -Rácz Miklós körülbelül egy félévvel ezelőtt olvasta Saint-Simon -emlékiratait, s ez a könyv oly mély hatással volt rá, hogy azóta naplót -vezetett, amelybe minden őszinteséggel, amelyre képes volt, napról-napra -beleírta az élete és a gondolkozása eseményeit. Fiatal barátja ez utolsó -napjának a történetét ebben a hosszú fejezetben így írta le. Nagyon -rövid, s hirtelen véget ért, önmagával való belső küzdelem után -hozzáírta azt is, hogy egy részlet különös erővel és mélyebben -rendítette meg, mint maga a nap története. Ez az volt, hogy a -kétszáztizenhatos fiákeres, Bauer kocsis vallomása szerint Aradi Andor, -miután Vadász Imrét a lipótkörúti vendéglőnél letette, a kocsisnak azt -mondta, hogy hajtson Andrássy-út negyvenharmadik szám alá, ahol az ő, a -Rácz Miklós lapjának a szerkesztősége volt. Mikor a kocsis az -Andrássy-út negyvenharmadik számú háza előtt megállította a lovakat, -sokáig várt, de Aradi Andor nem szállt ki a kocsiból, hanem hosszas -hallgatás után ezt mondta a kocsisnak: „Különben… csak menjen a -szanatóriumba, vissza, ahonnan jöttünk.“ - - -[Transcriber's Note: - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - -55 |„Pfuj |„Pfuj“ - -135 |megának |magának - -303 |rajtafelejtettte |rajtafelejtette - -459 |szajához |szájához - -576 |és Jolán |És Jolán - -576 |akkor valami |Akkor valami - -607 |„Velem kezdesz? |„Velem kezdesz?“] - - -*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ANDOR *** - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the -United States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase “Project -Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg™ License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg™ electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the -Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg™ License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work -on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the -phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you will have to check the laws of the country where - you are located before using this eBook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase “Project -Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg™. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg™ License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format -other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg™ website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain -Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works -provided that: - -• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation.” - -• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ - works. - -• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -• You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg™ works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right -of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you “AS-IS”, WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™ - -Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™'s -goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg™ and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation's website -and official page at www.gutenberg.org/contact - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without -widespread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our website which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This website includes information about Project Gutenberg™, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. |