diff options
Diffstat (limited to 'old/69804-0.txt')
| -rw-r--r-- | old/69804-0.txt | 5409 |
1 files changed, 0 insertions, 5409 deletions
diff --git a/old/69804-0.txt b/old/69804-0.txt deleted file mode 100644 index 9da4a2c..0000000 --- a/old/69804-0.txt +++ /dev/null @@ -1,5409 +0,0 @@ -The Project Gutenberg eBook of Muzsika, by Ferencz Molnár - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you -will have to check the laws of the country where you are located before -using this eBook. - -Title: Muzsika - Elbeszélések - -Author: Ferencz Molnár - -Release Date: January 15, 2023 [eBook #69804] - -Language: Hungarian - -Produced by: Albert László from page images generously made available - by the Google Books Library Project - -*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK MUZSIKA *** - - -MUZSIKA - -ELBESZÉLÉSEK - -IRTA - -MOLNÁR FERENCZ - -BUDAPEST - -FRANKLIN-TÁRSULAT - -MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA - -1908 - -FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA. - - - - -Muzsika. - -Édes márcziusi nap süt a templom falára. Valami félénk kis szél fanyar, -de izgató szagokat hoz a hegyekről, s ugy érzik, hogy az egész rengeteg -nagy levegő-égnek ez a csipős illat az alja, a zamatja volna, sürübb, -mint a többi, a mi higan, kéken, nap-ittasan borult a hegyvidékre. - -A templom körül szines kis temető kövei villognak. Az ajtóban áll a -leány meg a tanitó. Kora délután van, márcziusi kora délután, langyosan -hüvös az idő, melegecske de borzongatós, mint a milyen ilyenkor lenni -szokott. - -Valahonnan egy gyerek került elő és beszalad a templomba. - -– Na itt van – mondja a tanitó. – Most már itt van. Mehetünk. - -Bemennek. A gyerek eljött a fujtatót kezelni. Kis orgona van a -templomban, a hegyi falu körül sok az erdő, az erdőnek van egy gazdag -ura és a gazdag ur hozatta az orgonát. - -Most orgonálni mennek, mert a leány férjhez megy és csak három nap -választja el az esküvőtől. Az esküvőn a tanitó fog orgonálni, s ehez -próba kell, mert ez hivatalnoknak a lánya, gőzfürészi kisasszony, s a ki -elveszi, pirosarczu, erős férfi, szintén nem paraszt, hanem iparvasuti -ember. Szép Lajos felügyelő, inspektor ur, barna bársony mellénye van, -évi fizetés, egészséges szervezet és még egyszer: inspektor ur. - -A kotta, a mit a tanitó visz, Lohengrin nászindulója, orgonára átirta P. -J. innsbrucki karnagy. A leány virágot visz. Igy mennek be ketten a -hüvös templomba, a leány felpróbálta ma a mennyasszonyi ruhát, most fel -akarja próbálni a nász-zenét is, ettől függ: lassan jöjjenek-e ki, -milyen lassan jöjjenek, mert a tanitó szerínt ugy szép, ha épp akkor -fogy el az induló, mikor kiérnek a küszöbre. - -Ezt tegnap este beszélték meg. Nem a leány hivta a tanitót, a tanitó -magától ment el este a leányhoz. - -– Utoljára megyek hozzá – gondolta. De azért mégis a fehérpettyes kék -Lavalliéret kötötte a nyakára. Nem kell ehez szegény falusi férfinak -lenni: mind azt hiszszük, hogy az utolsó perczben is segithet valamit -még a nyakkendő, vagy más egyéb. - -De csak néhány szót mondott. A leány várta Szép Lajost és a nyakkendő -beleolvadt az általános semmibe, a tanitóval együtt. De legalább -sikerült megbeszélnie az orgonapróbát. Sóhajtások estek és a tanitó most -az orgonapróbára gondolt, arra, hogy csak ketten lesznek, arra, hogy -hosszu évek óta annyi mindent mesélt, sóhajtott a leánynak és most -máshoz megy, s ő olyan szomoru, hogy még az orgonapróbának is tud -örülni. Ez ugyanaz zenében – gondolta – mint a fehérpettyes kendő -ruházatban. És mind a kettő nem más, mint az a bizonyos «még egyszer», a -«csak még egyszer», az «utóljára». Ezt gondolta tegnap este és most már -nem gondolja, mert látja a leány szemét, a mely hidegen, mértékletesen -csillog: vágy, gondolat, érzékenység nélkül, s épp oly nyugodt, mint az -a szerelem, a mit Szép Lajos tud kelteni. Szép Lajos nem nyugtalanitó -ember. És igy, egy felismerő sóhajtáson keresztül az ürügy czéllá válik: -valóban jó lesz kiszámitani, mikor kell majd kezdeni az indulót, hogy a -násznép a küszöbig vonulhasson a muzsikára. A tanitó az ütemekre gondol, -s igy eszébe jut a melódia. Már előre danol benne az induló, s ettől -megvillan fényes szeme. Ilyenkor az ujjai hegyébe szalad a hangok árama, -s ott meggyülemlik, bizsereg, várja a billentyüt, a min át muzsikává -szabadul. - -A fiu már fenn motoszkál a nyekergő deszkákon. A tanitó most megy fel a -falépcsőn és lemosolyog a lányra, a ki az első padban ül, ölében a -virágokkal. Aztán rövid, csöndes párbeszéd, fenn az orgonánál. A tanitó -szigoruan kérdez, a fiu vékony hangon felel. Egy akkord. Aztán egy -sovány, csontos arcz jelenik meg az orgona mellett, ez megint a tanitó. -Leszól: - -– Ne olyan közel. - -A leány fölkel és öt paddal hátrább megy Ott leül. - -– Itt jó lesz? - -– Jó. - -Csönd. Aztán dolgozni kezd a fiu és megszólal a kis orgona. Eleinte -lassan, egy akkord nagyon mélyen búg, a másik nagyon magasan sipol. -Aztán közelednek egymáshoz, összeolvadnak, s most kezd ömleni a hang a -sipokból, dül a melódia onnan felülről, jön, támad, megrohanja a leány -szivét ez a harczias nászmuzsika, a Lohengrin kardos, pánczélos, katonás -szerelmi zenéje, a miben a lágyság és a szerelem elbujik az ujongó -vitézi tempó zugaiban, mint a hogy a Lohengrin fehér arcza és leányos -keze alig látszik ki a vasból. - -– Ah – mondja magában, talán csak gondolja a lány – a hektikás tanitó -tüzbe jött! - -Ezt gondolja a lány, mert ostoba. Hidegen, szépen ostoba, örül a -kövérségének, nem tud izgatott lenni, rendben levőknek találja az összes -dolgokat, a fű zöld, a férfi udvarol, a tanitó mellbajos és az ember -este lefekszik és reggelig alszik. A kinek pénze van, az gazdag, a kinek -nincs, az szegény. A tanitó szegény. Sok férfi van mindenfelé, de Szép -Lajos udvarolt, és ő most Szép Lajosné lesz, és Szép Lajos is buta. A -tanitó okos, szegény és mellbajos. Itt igazán nem volt nehéz választani. -Minden rendben van. És a tanitó miért, hogy mégis tüzbe jön? - -Jönnek közben lágy hangok. A sisakos vítéz ellágyul. A szüz Grál lovag -édesen énekel a várkisasszonynak. Aztán visszatér a katonás zengés, a -lüktető, támadó szerelem. De most erősebben zug az orgonából, most -megtelik vele a templom és a leány nem akar mosolyogni, mert ez a zene -bántja egy kicsit. Nagyon nem bántja. Szép Lajost egyáltalán nem -bántaná, őt meg csak annyiban bántja, a mennyiben ő leány. És mert a -tanitó játszsza, tüzben, nagyon játszsza, az okos, szegény és mellbajos -tanitó, a ki mintha most minden okosságát, minden szegénységét és minden -esti lázát bele akarná muzsikálni az indulóba. A nap besüt az ablakon. - -– Mi ez? – kérdi magában a kövér lány. – Kis, rongyos, sovány ember… -szegény, és igy teleénekli a templomot. Honnan veszi ezt? - -És érzik, hogy most a tanitó az ur a templomban. Valami olyan nyelven -beszél, a min a leány nem ért. A hegyek közt valahol, egy kis -templomban, egy beteg, szerelmes ember Wagnert muzsikál. A lányt -nyugtalanitja az idegen érzés. Kik beszélnek egymással ezen a -muzsikanyelven? A tanító beszél talán messze nagy városok lármájával? -Meghalt művészek szólnak át a hegyek fölött? A leány körülnéz a -templomban, mert egyszerre itt vendégnek kezdi érezni magát. Kikhez -tartozik a tanitó? A betegek, okosak, szegények, érzők… kik azok? Ez -nekik egy emberük, a ki most visszasóhajt hozzájuk a hegyeken tavakon -át? Mi ez? - -Nagyra nyilik a szeme. A tanitó elhatalmasodik az orgonán. Mintha -mostanáig csak kerülgette volna egymást a nóta ritmusa meg az ő -pulzusának a verése. Most megtalálták egymást, a vér a nóta szerint -rohan a tanitó ereiben és most az ő forró vére, az ő láza veri a taktust -benn az induló ütemeiben, a tanitó az ő egész nyomorult életével zenél -az orgonán. - -Mintha valami aranyos selyemfüggöny huzódnék ki az ablakon: eltünik a -napos sáv. Huh, egy kis hüvösség jár a padok közt. A mennyezetről dörög -most az induló. A buta, szép lányok ellen szól, panaszkodva éneklik -együtt mind: a világ minden érző okosai, a szegények, a betegek, a -soványak, a melegszemüek, – énekelnek a kövér fehér hus ellen, piros -szájak, fehér fogak, csillogó szemek ellen, a miktől oly jó volna -szabadulni, a mit oly jó lenézni és megvetni, otthagyni, elfelejteni, -kinevetni – csak férfiak ne volnánk, csak fiatalok ne volnánk! - -A tanitó vádaskodik, panaszol, jajgat fenn az orgonán, és az igazságának -a szele megcsapja a kövér lányt. Egy pillanatra olyan érzése van, mintha -Szép Lajos egy nagy darab üveg volna, a tanitó meg egy kis darab -gyémánt. Most fölkel a helyéről és az arczát a virágokba temeti. - -A templomajtó mögött árnyék nyulik el. Jön Szép Lajos. Megáll a küszöbön -és mosolyog. A fejével int. A lány szép lassan feléje megy. Kimegy a -templomból. Künn a fehér sirkövek közt megcsókolják egymást. Lejönnek a -kis dombról karonfogva. Lassan, nyugodtan mennek. Mögöttük még zúg a -muzsika egy darabig, de ők már Homoródi ügyvédről beszélnek, a ki épp -most jött meg a feleségével Pestről, az esküvőre. Lenn eltünnek. Nem is -szerepelnek ez irásban többé. - -Most még csak a tanitó szerepel, az is rövidke időre. A templomban még -ott búg az utolsó néhány hang, pedig már vége a zenének. A tanitó szinte -várja, hogy leülepedjék a sok felébresztett visszhang, mint bál után a -finom por. Lassan száll csak le a csönd a hüvös zugokba. Akkor aztán a -tanitó kijön a templomból és szétnéz. Nagyon piros az arcza, a sovány, -az okos. Aztán rágyujt egy félkrajczáros czigarettára. Tüdőre szivja a -füstöt és lapoz a kottában. Leül a kőpadra és arra gondol, hogy Szép -Lajos kétszáz évig fog élni. - -Több semmi nem történik, ez volt az egész. - - - - -Altató mese. - -(Ez a mese arra való, hogy özvegy asszonyok altassák el vele kis -gyermekeiket, vagy jó gyerekek altassák el vele öreg és fáradt -szüleiket. A mesét szép csöndesen, folyékonyan kell mondani, az elejét -élénken, mintha igaz volna, a végét pedig már lassabban és halkan, hogy -mire vége szakad, aludjék el az, a kinek mesélték.) - - -I. - -A ligetben, az egyik bódéban volt egy furcsa ember. Ugy hivták, hogy -Závoczki. Ez a Závoczki nagy csirkefogó volt, mindenkit megbántott, -sokat megvert, néhányat meg is szurt késsel, lopott, csalt, rabolt, de -azért nagyon jó fiu volt és a felesége nagyon szerette. Mert a felesége -egyszerü kis cseléd volt, a ki tizenhét éves koráig zsidóknál szolgált, -s akkor egy vasárnapon, mikor kimenője volt, a ligetben megismerte -Závoczkit, a kin kétszinű nadrág volt: a fele sárga, a másík szára -piros. A hajában csirketoll volt, a csirketollra spárga volt kötve, a -spárga vége a zsebébe ért és Závoczki megránczigálta a spárgát, hogy a -csirketoll mozogjon a fején. Ezen mindenki sokat nevetett és a legszebb -cselédek arra a ringlispilre szállottak, a melyiken Závoczki ezt a -tréfát üzte. Az egyszerü kis cseléd itt ismerte meg Závoczkit és vele -maradt egész nap, s bár tiz órára otthon kellett volna lennie, még -tizenegykor se ment haza, egész éjjel a ligetben maradt, másnap pedig -már nem mert hazamenni. Azontul a tollasfejü fiunál maradt, soha többé -nem ment cselédnek és olyan jó volt és olyan szelid volt és olyan szép -kis cseléd volt, hogy Závoczki elvitte a hivatalba és feleségül vette. - -Ez az ember volt a legnagyobb gazember az egész ligetben. Hol kikiáltó -volt egy bódé előtt, hol meg hónapokig abból élt, hogy kártyán csalta a -többi embereket. A mikor lopott valamit, mindaddig nem ment dolgozni, a -mig tartott a lopott pénz. Néha becsukták néhány napra a tolonczházba és -ilyenkor a felesége sirt egész nap és egész éjjel és ámbátor tudta, hogy -nem jöhet haza a börtönből, mégis megvetette maga mellett az ágyát, hogy -ugy legyen, mintha mindjárt hazajönne. Závoczki pedig még a -tolonczházban is szemtelenkedett, a miért külön zárkába csukták. -Ilyenkor nagyon sirt szegény és mindegyre csak ezt mondta: milyen -szerencsétlen vagyok! Milyen boldogtalan vagyok! - -Otthon nem volt pénz és Závoczki szégyelte, hogy otthon nincs pénz. Fájt -a szive, hogy a szép fehérarczu kis cselédnek kenyérhéjjat kell ennie -vacsorára, de hogy az asszony ezt ne tudja, hát rárivalt, szigoruan: - -– Minden pénzt elpuczolsz, adta teremtette. - -És a fehérarczu ilyenkor szomoruan nézett rá és majdnem sirt. Závoczki -pedig fölemelte az öklét: - -– Ne sirj, mert összetörlek! - -Azzal kiment, bevágta az ajtót, elbujt az udvarban és egész éjszaka -keservesen sirt. A fehérarczu pedig még magában se mert sirni, mert a -tollasfejü megtiltotta neki és mert az asszonyok vissza tudják tartani. -Igy volt ez. És egész nap egymásra gondoltak és Závoczki erről nem szólt -egy szót sem. Rendszerint megverte ilyenkor a házmestert, vagy hátulról -megszurt egy rendőrt és elszaladt. Mert hirtelen haragu ember volt, -véglegesen züllött ficzkó, a ki már rég megért az akasztófára. - -Egy szombati napon esett az eső, és Závoczki a Hermina-ut mögött ült egy -árok szélén, egy másik csirkefogóval. Az esőben kártyáztak. Már -esteledett és a kártyákat már alig lehetett látni, különben is lemosta -róluk a czifra képeket az eső. Ez ugyan nem zsenirozta volna Závoczkit, -mert ő ugyis hátulról ismerte a kártyát, de arra birta a másik urat, -hogy abbahagyja a játékot. - -– Köszönöm uram – mondta a másik és kimászott az árokból. - -– Nem illik! – kiáltott Závoczki. – Hiába csaltam, elnyerted az összes -pénzemet, mind a három haczimat. Játszszál tovább! - -A másik azonban arra hivatkozott, hogy esik az eső és már öreg este van, -és hogy majd holnap szivesen ad revánsot és elszaladt, olyan gyorsan, -mint a nyil. Mezitláb csattogott végig a sárban. - -Most Závoczki elővette a konyhakést és kiment a Franczia-uton is túl -oda, a hol a Magyar Királyi Államvasutak töltése van. Arra szokott járni -Linzman ur, a bőrgyár pénztárnoka, a ki minden szombaton este kiviszi a -munkásoknak a fizetést. A Magyar Királyi Államvasutak töltése mellé -lebujt és várta Linzman urat, hogy leszurhassa, s elvehesse tőle a -pénzt. De hiába várt. Rájött, hogy elkésett. Linzman ur már kivitte a -pénzt, sőt már vissza is ment a városba az üres táskával. Ilyen átkos -dolog a kártya. Az ember a legfontosabb dolgait mulasztja el miatta. - -Ekkor felmászott Závoczki a Magyar Királyi Államvasutak töltésére, két -könny csordult végig piszkos arczán, hirtelen elsáppadt, aztán -elmosolyodott, igy kiáltott fel: Zeller Julia! Zeller Julia! mert ez -volt a felesége neve és két marokra fogva a konyhakést, maga felé -forditotta és a szivébe döfte. Akkor rögtön meghalt, legurult a Magyar -Királyi Államvasutak töltéséről, egy pakli piszkos kártya volt a -zsebében, meg három fehér csontgolyó, a mi a zsonglőrséghez kell, -hajában a csirketoll, ajkán pedig a kis szelid cseléd neve: Zeller -Julia! Zeller Julia! - - -II. - -Závoczkit eltemették az árokba és szó sincs róla, hogy az esztergomi -érsek mondott volna bucsuztatót a sirján. De ott volt a felesége, fekete -ruhában, a mit éjszaka maga varrt. Mindenki vigasztalta a házban a -fehérarczu Juliát, mondván: nagy az isten, hogy megszabaditja -kinzójuktól az elkinzott kis cselédeket, kegyed még fiatal, isten -nyugosztalja, de jobb igy, nagy az isten, kegyed még fiatal. És Julia -bólogatott, szomoru szemével igazat adott a szomszédoknak, sőt mondta -is: köszönöm, házfelügyelőné, maga nagyon jó hozzám, Braunné, köszönöm -Braunné, köszönöm Stufenbergerné, mindenki nagyon jó hozzám, köszönöm -Braunné. Söt a mi több, azt is mondta: igaza van, rendőr-ellenőr ur, igy -sokkal jobb, isten nyugosztalja a boldogultat. Mert Julia szégyelte a -rendőr előtt, hogy az olyan gazembert, mint Závoczki, még a siron tul is -lehet szeretni, minden ok nélkül, a mi tényleg szégyen is. És már a -temetésre következő napon hozzáfogott a gyerekruha varrásához, mert ugy -volt, hogy a jövő hónapban kis babája fog születni. - -Závoczkit pedig letették délután az ingyen földbe, de csak estig maradt -ott. A ki tudja a rendet, az azt is tudja, hogy a kapitányságon minden -este megjelenik a zöld kocsi és elviszi azokat a tolonczházba, a kiket a -rendőrök egész nap szorgalmasan begyüjtöttek a kapitányságra. Épp így -jön minden éjszaka egy nagy zöld kocsi a temetőbe, hogy elvigye azokat a -gazembereket, a kik önkezükkel ölték meg magukat. Ezek nem mennek -mindjárt a pokolba, mert előbb a tisztitó tüzbe mennek. Ott -megvizsgálják, hogy mi volt a baj és hogyan áll az ügy. Mert még a -paradicsomba is megy közülük sok. - -Hát csak beült Závoczki is a zöld kocsiba, a többivel együtt, szivében a -nagy késsel. Mellette egy vizes ember ült, ez azért volt vizes, mert a -Dunába ölte magát. Szembe velük egy nő ült, kötéllel a nyakában. Ez egy -szegény asszony volt, a ki felakasztotta magát. A többin semmi nem -látszott. Ezekben kis golyók voltak, a miket magukba lőttek. És ment -velük a kocsi. Kidöczögött a kereszturi utra, onnan befordult a fogház -felé a sötét éjszakában. Ment, ment, egészen addig ment, a mig -hajnalodni nem kezdett. Ekkor hirtelen gyorsan kezdtek szaladni a lovak, -majd vágtatva rohantak. Závoczki kinézett egy lyukon és látta, hogy -valami nagyon széles uton rohan lefelé a kocsi, völgybe, a melyen -rózsaszinü köd ült. Most már röpült a kocsi, a kerekek a levegőben -forogtak, városok, falvak maradtak el alatta, de ez már mind nem fájt -Závoczkinak, mert éppen azért volt kés a szivében, hogy ne fájjon neki -ezentul semmi. - -Aztán megálltak. Egymásután kiszálltak a kocsiból és rendőrök egy nagy -hivatalba vezették őket. Az előszobában kellett várni, nem volt szabad -dohányozni, és sokan köpködtek és mégis füstszag volt. Aztán kijött egy -pápaszemes hivatalszolga és sorra szólitotta őket. Végre Závoczki is a -hivatalnok elé került. - -– Hogy hivják? – kérdezte, föl se nézve a nagy papirból, a melynek -rubrikáiba irt. - -– Závoczki Endre. - -– Hány éves? - -– Harminczkettő. - -– Születési helye? - -Erre nem felelt Závoczki. A hivatalnok még mindig nem nézett rá. Igy -szólt: - -– Születési helye? Ismeretlen? - -Závoczki intett, hogy igen. Aztán most ránézett a hivatalnok: - -– Önnek joga van visszamenni egy napra, ha ott felejtett valamit az -életben. Aki magától hal meg, a hogy illik, annak nem kell visszamennie, -mert a mögött nem marad semmi. De a ki öngyilkossá válik, az nem magától -hal meg, hát néha elfelejt valamit és ezzel szenvedést okoz a földön. -Feleljen. - -És szigoruan nézett rá, mint a hogy öngyilkosra szokás. Závoczki felelt: - -– Elfelejtettem megvárni a születendő kis gyermekemet. Utóbb megbántam, -hogy nem vártam meg, mert szerettem volna látni, de most már késő. Ez -nagyon szomorú, de én férfi vagyok és ha egyszer elmentem, most már -köszönöm, itt is maradok. - -Azzal büszkén kidüllesztette a mellét, daczosan nézett a hivatalnok -szemébe, és a szeme épp ugy ragyogott, mint a konyhakés, a mely szivéből -kiállott. - -– Mars tömlöczbe, szivtelen gazember! – kiáltott a hivatalnok és a -rendőrök megfogták Závoczkit és a tömlöczbe ránczigálták és Závoczki az -uton rájuk röhögött, a késsel a szivében és a fejét csóválta, mondván: -Andrások vagytok, zsaluk vagytok, András, Mihaszna András, fogdmeg -zsalu! - -Erre a rendőrök megrugdosták Závoczkit, miközben az egyik fogta a kés -nyelét, hogy ki ne essék a szivéből. - - -III. - -Tizenhat évig üldögélt a tisztitó tűzben Závoczki. Nagy hazugság az, -hogy a tisztitó tűz éget. A tisztitótűz nem más mint egy igen erős -rózsaszinü fény, a miben évek hosszu során át kell ülni, a mig kiszivja -az emberből a rossz tulajdonságokat. Závoczki megszokta idővel a fényt -és ugy érezte, hogy nagyon megtisztult benne. Most már mindenféle -terveket szőtt, mert a szive megtisztult és szerette volna látni a -gyermekét a kiről azt se tudta, hogy fiu-e, vagy leány. Tehát mikor -egyszer a fogalmazó végig sétált a rózsaszinü tűzön és mindenkitől -megkérdezte, hogy nincs-e valami panasza a személyzet ellen, Závoczki -szólásra jelentkezett: - -– Kérem nagyságos ur, – mondta – jogom van még visszamenni egy napra -valamiért, a mit ott felejtettem? - -– Joga van – mondta szeliden a fogalmazó, mert a ki már ilyen régóta ül -a tűzben, avval udvariasabban beszélnek. – Jelentkezzék. - -Závoczki jelentkezett is másnap. A fogalmazó egy kis czédulát adott -neki, melyre fel volt irva, hogy huszonnégy órára szabadságot kapott. -Azzal levezették a pinczébe és kihuzták szivéből a kést. A késről -ruhatári számot kapott, a mit a zsebébe kellett tennie. És elindult szép -lassan, ment, mendegélt, egészen addig, a mig az ujpesti jutagyárhoz nem -ért. Ott illedelmesen megkérdezte, hogy hol lakik özvegy Závoczkiné, a -ki a gyárban dolgozik. Megmondták neki a czimet és ő elindult. - -A felesége egy kis munkásházban lakott, olyanban, a miből hat állott -egymás mellett, mind egyforma. Vasárnap délelőtt volt és a nap sütött. -Az asszony még mindig a régi kis fehérarczu cseléd volt, csak -megöregedett egy kissé. Závoczki látta, mert a földszinten ült az -ablakban és varrt. Az ablakban két cserép ordináré piros virág állott és -kis függönyöcske függött a virág mögött. De a függöny mellett volt annyi -hely, hogy az asszonyt is lehetett látni. Szelid és komoly volt az -arcza. - -Závoczki kopogtatott az ajtón. A kopogtatásra kinyílt az ajtó és egy -kislány lépett a küszöbre. Tizenhatéves lehetett és az ember rögtön -megismerte, hogy ez az ő lánya. A lány szigoruan kérdezte: - -– Mit akar? - -Závoczki eltakarta a balkezével a szive helyét, hogy a lány ne lássa a -szurás helyén elrongyolódott kabátot. Aztán érezte, hogy most már mehet -vissza, mert látta a lányát. De mondani kellett valamit, mert a lány azt -kérdezte, hogy mit akar. Hát a jobbkezével a zsebébe nyult, hogy -elővegye a három fehér csontgolyót, a mivel oly ördöngősen tudott -dobálózni. - -– Én kérem – mondta – mindenféle komédiákat tudok… - -És vigyorgott, hogy nevetni lássa a lányát. De a lány nem nevetett. -Szigoru és komoly lány volt, mint az anyja. Igy szólt: - -– Menjen innen. - -Azzal kinyult, a kilincs után, hogy a koldusformáju ficzkó elől becsukja -az ajtót. Finomujju kis fehér keze volt. Ebben a pillanatban Závoczkit -elöntötte mind az a sok harag, a mit tizenhat év alatt a tűz eloltott -benne. Felszállt benne a keserűség, mint egy dagadó tenger. És arra a -kis fehér kézre, a mi kinyult, hogy az orra előtt örökre becsapja az -ajtót, ráütött. A lány ránézett, aztán megint kinyult és becsukta az -ajtót. A zárban fordult a kulcs. Závoczki kivül maradt. Most lelohadt a -haragja, s rettenetesen szégyelte, hogy megütötte a gyermekét. Zavartan -nézett szét és érezte, hogy az átdöfött szive sajogni kezd. Megindult -tehát, sietve, visszafelé. Maga se tudta, hogy hova, merre megy. De a -meghalt emberek már nem is tudnak másfelé menni, mint csak vissza a -halálba. - -Öreg este lett, mikor megérkezett a nagy házba, a honnan elindult. Ott -már mindent tudtak. A portás vigyorgott rája a fülkéjéből. Ő -lehorgasztotta a fejét és némán ment föl az emeletre, a hol jelentkezni -kellett. A fogalmazó már várta. Elvették tőle a ruhatári számot és a -markába nyomták a kését. Ráorditottak: - -– No, maga mégis csak a legutolsó csirkefogó a világon! A másvilágról -visszamegy megverni a gyerekét! - -Nem szólt egy szót se. Visszatették a kést a szivébe, ekkor sóhajtott -egy nagyot. Aztán megfogták, egy kis vaskocsira ültették és leguritották -a pokolba. A rózsaszinű tüzből a piros tűzbe gurult igy Závoczki, a hol -az idők végezetéig fog főni, üvölteni a fájdalomtól. Ez történt -Závoczkival. - -A kis lánya pedig bement a szobába, az anyjához: - -– Valami rongyos ember volt itt, – mondta. – Nagyon csúful vigyorgott, -hát be akartam csapni előtte az ajtót. Valami rettenetes tűz lobogott a -szemében. A szeme sirt, az arcza nevetett. Hát be akarom csapni az -ajtót, hát rácsap a kezemre. Nagyot, hogy csak ugy csattant. - -Az asszony lenézett a földre, mintha keresne valamit. És reszkető hangon -szólt: - -– És aztán? - -– És aztán elment. De én még most is remegek. Nagyot ütött a kezemre, de -nem fájt. Mintha valaki lágyan megérintett volna. Olyan volt a kérges, -durva kezének az érintése, mintha valami ajak lett volna, vagy egy sziv. - -– Tudom – mondta nagyon halkan az asszony és tovább varrt. - -És az egészről nem beszéltek soha többé semmit, és addig éltek, a mig -meg nem haltak, és itt vége van a mesének. Aludj, kis lányom. - - - - -Sirokkó. - - -I. - -Az örök tenger partján egy mulandó fiu és egy romlandó leány állott. -Előttük fehér csónak rengett a vizen és a nagy tenger unalmában -nekicsapdosott a hófehér bárkának. Meglocscsantotta, megtánczoltatta és -a karcsu csónaknak ez jól esett. Ugy érezte magát, mint a kit -csiklandoznak. Ficzánkolt, felszaladt a partra, aztán csörrentett egyet -a lánczon és megint lesiklott a tengerre. Izgett-mozgott, kellette -magát, s ha ambiczióm volna, hogy tobzódjam ama tetszetős hasonlatokban, -melyek holt tárgyakat eleven lényekké hipnotizálnak, azt is mondhatnám: -olyan volt, mint a türelmetlen csikó, rágta a kötőféket, el akart -szabadulni, toporzékolt, rugott, vágtatni, rohanni akart a szélben, neki -a vad végtelennek. - -A fiu pedig bágyadt volt. A városi szervezetnek nem friss erőt jelent a -május. A dekadens corpust a márczius kikezdi, az április felbolygatja, a -május elbágyasztja. Bennünk nem gyujt életkedvet a tavasz, és az éles -márcziusi szél nem lobogtatja a mi szivünkben az öröm lángját. Valami -furcsa, édes, mosolygó bágyadtságot hoz, valami morbidezzás állapotot, -hogy ugy érezzük, mintha kellemes nyüg ülne a nyakunkon, édes borok gőze -kószálna a fejünkben, alapjában véve, mintha az a nyers, vad, erőszakos -fejlődés, a mi körülöttünk rohanvást indul meg tavaszszal, magával -sodorná ezt a mi anemikus testünket is, a mely nem elég erős arra, hogy -a tavasz csikóival versenyt nyargaljon. A fiu különben – és szolgáljon -ez mentségül a régi erkölcsök tisztelőinek szemében – délután -félkettőtől félhatig egyfolytában csókolta azt a kis szőke leányt, a ki -mellette állott. Igy aztán kissé furcsa jelenség volt ez a legény orvosi -szempontból. Az arcza halavány volt és hideg, de a szája forró és piros. -A leány pedig áhitattal és tudatlanul nézte a vérszegény arczot és ama -partiális vérbőséget, melyet a költők az ajkak pirjának neveznek. A -leány már jobban birta a tavaszt. Ő csupa egészség volt. És a -csókolózást is jobban birta. Az asszony passziv fölénye a szerelmi -tusában már ilyenkor kezdödik. Mikor még az egész szerelem abból áll, -hogy két különnemű lény farkasszemet néz egymással, már akkor is a férfi -hunyja be előbb a szemét. - -A leány fehér ruhában volt. Még rövid szoknyát viselt, a rövid szoknyák -ama fajtájából, a melyek mintha nőnének. Az érti ezt meg, a ki együtt -nőtt fel egy rövid szoknyával. Szép, fehér nyakát matrózgallér vette -körül, s hogy ezen mi a sirni való, azt is csak az tudja, a ki még -emlékszik arra a mérhetetlen bájra, mely akkor sugárzik a leányból, a -mikor még fiús. Talán nagyot tévedek, de reám az egyszerű megfejtések -hatását teszi az a tapasztalat, hogy a nő fiatalsága a férfiasság. A -pubertást megelőző esztendőkben mintha még nem határozta volna el magát -a leány, hogy fiu legyen-e, vagy leány maradjon. És ezt a hermafrodita -viselkedést, ama jól sikerült verekedő-kedvet, azt a -karakter-tultengést, a fiuruhába való öltözködés amaz örök vágyát, a -fiu-játékok után való bánatos sóvárgást aztán a természet rendbeszedi az -első komolyan női reggelen, melyre rémülettel virrad a kis határozatlan. -Mint az induló vonat, a mely a nagy pályaudvar harmincz-negyven -sinpárján ide-oda zökken, egyikről a másikra szalad, jobbra fordul, -balra kanyarodik, s csak a város határán túl, a szabad mezőn vág neki -annak az egyetlen hosszu sinnek, a mely a czéljához viszi. - -Egymásra néztek. És a bágyadt, beteg, fáradt fiu szemében erő villant -meg. Az egészséges, friss, erős leány pedig alázattal sütötte le a -szemét. - - -II. - -A fiu lement a kőbe vágott lépcsőn, s beleugrott a fehér csónakba. Kissé -tántorgott benne, s a csónak billegett alatta. - -– Jaj! – mondta a leány a parton. - -A fiu félt és a leány sikoltott. - -Aztán a fiu eloldotta a lánczot, az evezőt nekifeszitette az iszapnak és -a partig siklott. Ott a kezét nyujtotta a leánynak. A leány mosolygott -és belépett a csónakba. Gracziózus volt, szépen csinálta ezt az ugrást s -akkor talán nem gondolt arra, hogy ezért a könnyedségért harmincz év -mulva egy esztendőt adna az életből. És most bennültek a csónakban mind -a ketten. - -– Én evezek – mondta a leány. - -– Nem. Majd én. - -– Tudsz? - -– Hogyne! - -– De később hagysz engem is egy kicsit, ugy-e? - -– Hogyne! – mondta a fiu azzal a biztos tudattal, hogy később se fogja -hagyni. Hogy itt is előre nézzünk: husz év mulva épp ily rosszhiszemü -könnyedséggel fog házasságot igérni egy forró estén. «De feleségül -veszel, ugy-e?» – «Hogyne» fogja mondani agglegénységébe vetett -rendíthetetlen hittel. - -És megindult a csónak, miután ellökték az evezővel a parttól. A fiu -ledobta könnyű kis fehér kabátját, valami férfias büszkeséggel, mely azt -éreztette a leánynyal, hogy a komoly munka pillanataiban felrugandók a -konvencziók. A leánynak tetszett, hogy most oly komoly evezés -következik, hogy «pardon» nélkül vetkőzik trikóra a fiu. És a fiu háttal -ült a nagy tengernek, mely mögött leáldozóban volt a nap. A leány -arczczal fordult a bucsuzó sugárnak: aranyporos lett tőle a haja és két -vörös-arany csillag tündökölt a szemében. Mikor nekiszaladtak a viznek, -a kisasszony összeborzongott és nekiszegte a homlokát a sós szélnek. A -fiu hátradőlt, nekifeküdt és meghuzta az evezőt. Most jól érezték -magukat. Siklottak, elsurrantak a parttól, mosolyogtak, örültek. A fiu -hátra-hátranézett, irányért. - -– Csak előre, neki! – mondta a leány. - -És a fiu daczos örömmel rántotta meg ujból az evezőt, nem törődve -iránynyal, telve azzal a gondolattal, hogy mily jó volna, ha most egy -evezőrántással kivághatná magát az Atlanti Oczeán közepére. És a parton -megkicsinyedtek a házak, alkonyi ködbe vesztek a hegyek és könnyű fátyol -szállott a völgyekre. - -De a csónakot mintha lökte volna valami alulról. Az az érzésük volt, -mintha valami nagy hal emelgette volna a könnyű fehér alkotmányt. Hullám -semerre sem látszott, a tenger sima volt, sehol egy fodor, sehol egy -vizcsipke, semmi. És mégis meg-megrendült a csónak s egy láthatatlan erő -birkózott vele. - -Meleg volt. - -– Mi ez? – mondta szorongva a leány. - -A fiu a vizbe eresztette az evezőt és megfordult. Nagy nyugalom borult a -kék vizre, s messzi, a hosszugerinczü, alacsony hegyek mögött szétomlott -az égen a nap parazsa. Szines tüzek lobogtak a felhők közt s égő foltok -folytak szét a párában. Mintha izzó érczet csurgattak volna a tengerbe s -az ott tovább izzott volna, szétterjedt volna a tükrén: tócsákban állott -a tengeren az égő zöld, a fényes lila és mintha a hegy tetején a hegybe -ömlött s a hegylábnál a vizbe folyt volna a hegyből valami kozmikus -eredetű tüzes-piros vér, a Nap szerelmes és szinesen párázó vére, a mit -a tenger hűvössége sem alvaszt meg, s a mely kanyarogva, kigyózva, -máshol széles csikokban patakzott, az égi anyagok villamos -könnyedségével áramlott szét az egyre sötétülő viz hátán. - -A csónak mintha most emelkedett volna. Aztán megint sülyedt, de akkorát, -mint az emeleti lift. A fiu beszedte az evezőket, és felállott a -csónakban. Arczczal a nap felé fordult, aztán körülnézett. De -megtántorodott és hirtelen leült. - -– A sirokkó, – mondta. - -Ez ijesztően hangzott a nagy csöndességben. Nekik, szegény városi -legényeknek ez olyan volt, mint a karavánok rettenetes ordítása: - -– Számum! - -És most a fiu fölvette a kabátját, komolyan, szótlanul. Nekiöltözött a -sirokkónak. És ez is olyan volt, mint mikor a napon heverésző katona a -trombitaszóra a puskája után kap. Itt az ellenség! Egyet fordított a -csónakon és nekilátott a munkának. - -– Visszamegyünk! - - -III. - -De most már fogta őket a sirokkó. Valóban, a sirokkóban van valami, a mi -méltóvá teszi őt a gondolkodó ember rokonszenvére. Minden -rendelkezésünkre álló szelek közül ez az egyetlen, a melyben értelem, -titokzatosság és drámaiasság van. A bóra néha szemtelen, sokszor -rakonczátlan, sőt vad, romboló szél, a melynek azonban a hasába lát az -ember, mint a kártyások mondják. Hullámosra veri a tengert, -végigszánkázik rajta, falombot tép, háztetőket repít, s ehez a banális -szélmuzsikát fujja: süvít, fütyül, zúg, búg. Nem lehet komolyan venni, -mint a hogy a csirkefogót, a cirkuszi akrobatát és a dühös embert csak a -gyermekek veszik komolyan. A tenger se veszi komolyan. Hullámzik, -kellemetlenkedik, nekivág a partnak, elsötétül, fodrozódik, de alapjában -véve nem bánja ezt a felületes dühöngőt. – De a sirokkó, az más. Mintha -nem is szél volna. Csöndes és komoly. A tenger alatt fuj – mondják a -partiak. Lassan jön s nem korbácsolja a tengert, hanem emelgeti. -Feszegeti ezt a rettenetes súlyu vizföldet, a mi a földet borítja. És -langyos, sőt meleg. A felületekkel nem törődik. Tőle békén maradhat -falomb, háztető, mencsikoff-kabát és szalmakalap. És nem átlátszó jellem -mint a bóra. Nem tudni mikor jön s a mikor jön, már itt is van. A tenger -reszket, ha érzi. Nagyokat sóhajt. Rengeteg melle emelkedik és sülyed, -mint a nehezen lélekző betegé. Némán fogadja, mert erősebb nála. És az -egész partvidék tiszteli. Az ég elborul, a fák lecsüggesztik az ágaikat -s a füvek önként hajolnak meg. A bóra nyakonfogja őket, lenyomja a -fejüket. A sirokkó, mikor jön, már alázatosságot talál, mint az igazi -király. És csönd van. Semmi részeges lárma, semmi süvítés, zúgás, -csikorgás. A bóra dühösen hajszolja és kergeti a felhőket, mint a falu -bolondja a gyerkőczöket. A sirokkó felhőkkel érkezik, nagy, sötét -kisérettel, hatalmasan ivelt borulattal, melybe az égbolt gyerkőczei -ijedten olvadnak bele. A hűvös bóra előtt elbujhatsz a fal mögé, nem ér -el. A sirokkó forró lehellete elől nincs menekvés. Megadod magad neki s -vársz. - -És ha most a partról néznők a tengert, látnók a kis fehér csónakot egy -nagy, de nem tarajos hullám tetején. Mint a hogy a bivaly gerincze -meggörbül, mikor a nehéz szekérrel nem tud elindulni, úgy domborodik meg -a tenger háta, mikor nekifeszül a sirokkónak. Fenn a gerincz tetején -volt a kis csónak, aztán mintha legurult volna róla. Nem dobálta a -hullám, csak vitte. - -A leány megijedt. - -– Ne félj, – mondta a fiu és most rosszul kezte magát érezni. A vér -leszaladt a fejéből és a halántéka verítékezett. A leány fogta az -ülődeszkát és az ajkába harapott. Azt mondta: - -– A mig veled vagyok, nem félek. - -Tüzesen nézett a fiu szemébe és most érezte, hogy szép. És ennek nagyon -örült. És nem bánta, hogy a hegyeken túl megmordult a tenger, mint -valami álmából fölvert vad, nem bánta, hogy dél felől is elbődült a nagy -viz, jelezve, hogy ott már kikezdte a néma, vad erő. Arra se gondolt, -hogy e pillanatban nem a tenger volt többé félelmes, hanem a láthatatlan -sirokkó, s hogy most a tengert pongyolában lehetett látni, mint valami -nagy, hatalmas embert, a kitől mindenki fél s a ki este, mikor -magányosan marad, nyög és hánykolódik és megadja magát a láznak, mely -gyötri. Most olyformán kellett félni a tengertől, mint a megsebzett -vadtól, a mely már csak a maga bajával törődik és nem bánja, ha -hánykolódásközben akármit tör-zúz is össze. - -– Szép lehetek most, – érezte a leány, félig lehunyta a szemét és kissé -kinyitotta a száját. - -A fiu pedig elsápadt és sirni szeretett volna. Szörnyen evezett, hogy -partra érjenek, mielőtt utoléri a rosszullét. Nem akarta, nem, inkább -meghalt volna, mintsem hogy elveszítse a tisztaságát és a legényes -frisseségét a leány előtt. És karikák tánczoltak a szeme előtt és valami -saját külön kis sirokkó kezdett dúlni a gyomra körül. Most már a leány -is észrevette ezt. És ő is rettenetesen megijedt. Nem attól, hogy baj -lesz, s hogy a fiut betegség fogja kinozni, hanem, hogy a szép sudár -gyerek csunyáva válik, grimaceokat fog vágni és tisztátalanságot követ -el. Mikor már meg tudja bocsátani a leány a rosszullétet a legénynek, -akkor már megérett arra, hogy feleség és anya legyen. De a tiszta, -igazi, önző és nyers vágyakozás korában ez katasztrófa lett volna. És a -fiu halálsápadtan szorította össze a fogát s ereje utolsó maradékával -evezett. A leány reszketett és félt. «Csak ezt ne! Csak ezt ne add, -Istenem!» – gondolta. És vadul száguldottak a part felé, mely már -sötétségbe burkolta magát, repültek a hullámokon, az egyik felrántotta, -a másik a part felé dobta őket. Ők azt hitték, hogy ők eveznek, hogy ők -viszik magukat biztonságba, de tulajdonképpen a sirokkó söpörte őket. -Takarította a tengert, s neki mindegy volt, döglött delfint, törött -gerendát söpör-e a partra, avagy egy könnyű fehér csónakot, a melyben -két szerelmes gyerek ül reszketve. És a két szerelmes gyereknek is -míndegy volt: kinos halál következik-e mostan, a Berceuse Bleue -reczipéje szerint, a melyben a «deux amants» végül a tenger fenekén -nyugosznak, «sous le linceul bleu des vagues» – avagy küzdelmes -menekvés, és sem arra nem gondoltak, hogy összeölelkezve haljanak meg -együtt, sem arra, hogy most koczkán forog minden, a mi ebben az életben -öröm és nyomoruság, hanem egyesegyedül csak arra, hogy a fiu rosszul ne -legyen, mert akkor a fiu örökre megrútul a tüzesszemü előtt, és a -tüzesszemű is megrútul a fiu előtt, mert rút helyzetbe kerül: végig kell -néznie az emésztés tragédiáját, mely kicsiben – s ez az, a mit ők nem -tudtak – épp oly szent, épp oly fenséges és megalázó, mint a mi rongy -emberi életünknek legszebb szenvedély-tragédiái. - -Megnyugtatom a régimódi lirai lelkeket, a langyos gilicenyögdelések -rajongóit, a ledér, kéjhajhászó, perverz és piszkos naturalizmus -ellenségeit, ne ijedjenek meg, nem történt baj. Partra értek, pihentek, -s a fiunak visszatért a jókedve. Föllélegzettek és összeölelkeztek, mint -a kik nagy veszélyből menekültek meg. Abból a veszélyből, a melyről -egyik se beszélt, de a melyre mind a kettő gondolt. Csókolták egymást. - -És körülöttük, felettük sötét kiséretével lassan jött a sirokkó és az -örök tenger a reszkető meghunyászkodásból áttért a daczos és -elkeseredett betegek viselkedésére: féktelenül hánykolódott és -fájdalmasan orditott bele az éjszakába. - - - - -Fernande kisasszony kis fia. - -Éjfélután félegykor megindult a hegyoldalról Fernande kisasszony a Duna -felé, a kis fiát megölni. A fák néma tömegekben, mozdulatlanul állottak -a hegyen, alant a halvány holdfényben olyanformán csillogott a Duna, -mintha millió kis ezüsthal hosszan nyuló rajban szállott volna fel a -vizszinére, s ott süttetné a hátát a holddal a csöndes nyári éjszakán. - -A sovány kis franczia leány reszketés nélkül, szinte merészen jött le a -bokrok közt a hegyről, s ámbátor halálba vitte a kis fiát, vigyázott rá, -hogy a gallyak meg ne csapják a kis arczát. A gyerek pedig komolyan -nézett ki a pólyából, nagy, fekete szemét belemeresztette az éjszakába s -a hogy nézett, nézett, buksi feje meg-megbillent vékonyka nyakán. De nem -sírt, komolyan, szinte öregesen nézett, mintha tudta volna, hogy -meghalni megy, s mintha érezte volna, hogy ennek igy kell lenni s hogy ő -reá nézve még most e pillanatban tökéletesen mindegy, hogy él-e, avagy -meghal. Fernande kisasszony pedig nyugalommal vitte a viz felé, talán -mert ő sem volt sokkal okosabb a fiánál. Jobbra került, balra fordult a -magas bokrok közt s csak akkor állt meg, a mikor az utolsó bokor mögül -is előkerült, s mikor felcsillant előtte a nagy, fényes-fekete viz, -hátán a milliónyi ezüst halacskával. - -De akkor aztán nagyon megállt. - -Halk zúgással ment alatta a Duna s igy nagyjából úgy látszott, mintha -igazuk volna a könyveknek, melyek azt mondják, hogy a folyam -méltóságosan hömpölyög. De mikor jól ránézett, látta, hogy a Duna rohan. -A hol a kis pikkelyek ragyogtak, ott jól lehetett látni, hogy rohanvást -siet s a habot, a mi uszik rajta, kegyetlenül rántja-ránczigálja lefelé. -És a méltóságából is leadott. A parton kicsinyeskedett: veszekedett a -parti gazzal, tépázta a beléje függő vesszőbokrokat és a maga nyelvén -pörölt velük: felcsörrent a kavicsosra, neki locscsant egy nagy kőnek, -csurgott, csattogott, paskolt, veszkődött a kövek közt szakadatlanul. -Mikor igy éjszaka minden elhallgat és se szekér nem jár a parti uton, se -hajó nem sustorog végig a vizen, szél se zúgatja az erdőt, emberszó se -hallszik, – akkor csupán a Duna beszél az ő halk, locsogó nyelvén. -Megijeszti a mi gyönge szivünket azzal, hogy ő örökkön él, s ha mi -nappal túl is orditjuk őt, éjszaka, mikor mi a skatulyáinkba bujunk, a -szekereinket a szinbe állitjuk és lármás eszközeinket elcsititjuk, ő -évezredekre szóló nyugalommal munkálkodik, diskurál tovább. És mikor így -csöndesen zúg, mikor hallani, hogy folyik, akkor ijesztően nagygyá is -válik a szemünkben. Érezni, hogy messziről jön és messzire megy. Mert -fekete, érezni, hogy mély. Mert nem ordit, hanem ezzel a rettenetes -tömegével, nagy, országokra szóló áramlásával is csak mindössze finom, -suttogó zúgásra képes, félelmet kelt az erejével. Érezni, hogy nem -bömbölő csőcselék, hanem szervezett, rendben vonuló, rémesen erős -hadsereg. Mint a hogy nem a sortüz durranása rémes, hanem az a halkan -csettenő nesz, mikor hatszáz katona egyszerre kapja a vállához a puskát. - -Végigszaladt a hideg Fernande kisasszony hátán. Nem mozdult. -Nagyranyitott szemmel, mint a ki a távolba figyel, úgy állott a parton, -husz lépésnyire a viztől. A gyereket magához szoritotta és bámult. S -mikor föleszmélt ebből a hatalmas varázslatból, a mely alá a nagy viz -fogta, elvesztette a gyerekes nyugodtságát és szenvedő emberré vált. -Most egy kicsit visszagondolt a lausannei partra, mely épp ily lankásan -ereszkedik a genfi tónak. De az csöndes, sima és világoskék volt, annak -le lehetett látni a fenekére, az nem viselt álarczot, mint a Duna. - -Maga az eset kissé közönséges volt. Ama jóindulatu figyelmeztetések, -melyek a svájczi kupékban kitanitják a keletre induló guvernantokat, nem -nagyon fogtak Fernande kisasszonyon. A harmadosztályu vaggonból Bécsben -szállott ki s onnan hajón jött Pestre. Az állomásnál várta az ügynök, -kocsin a pályaudvarra vitte, s innen megint harmadosztályon ment -Kassára. Ott egy fél esztendeig volt. Onnan Pestre jött s itt egy évet -töltött. Innen Komáromba vitték egy fiskális gyerekeihez. Hogy Komárom -katonai góczpont, ez nincs benn a jóakaró figyelmeztetésekben, melyek a -svájczi vasutak kupéiban függenek. De nem is kell, mert ezt ugyis -megtanulja a helvét szűz, mikor odakerül. A főhadnagyot, a kivel a jó -Isten Fernande kisasszonyt végleg elintézte, a galicziai határra tették, -Fernande kisasszony pedig már a pesti klinika Mária-utczai részében -elhatározta, hogy a kis fiut meg fogja ölni. S ez elhatározása nyugodt -volt, sőt nem is izgatta. Akkor sem izgatta, a mikor a viczinálison ült -a gyerekkel, sőt este nyugodtan vacsorált Szent-Endrén túl egy kis -korcsmában. Mikor aztán gyalogolt vele, be az éjszakába, s még nem látta -a Dunát, azon gondolkozott, hogy hajón menjen-e majd vissza Pestre, vagy -vonaton. - -De most itt a parton megrémült és pityeregni kezdett, eszébe jutott, -hogy mindössze tizenkilenczéves, s hogy most e pillanatban a szülei -nyugodtan alusznak odahaza, s hogy Dupont ur, a szép fogorvos is édesen -szunnyad ott a szomszédban, egy világoskékre festett házban, melynek -sarkain széles rózsaszinü szegély huzódik végig, s melynek kapuján kis -réztábla van: «Dupont, dentiste americain.» Mindez messze van, valahol -arra balra, a hol most vonatok robognak az éjszakában, más országban, a -honnan semmi módon senki sem láthatja ezt a kis foltot, a hol ő most -áll, a kis fiával a karján. - -És most aztán sirt és sirva indult meg a viz felé. Már tépte a belsejét -a dráma, a mely eddig ravasz lesben várta ezt a perczet. Most már -meg-megrogygyant a lába, most már nem tudott vigyázni a gyerekre, most -már nem látott, nem hallott, csak botorkált a viz felé buta -félőrületben, a mit a Duna riasztott fel benne. - -Lement egészen a kövekig és ugy gondolkozott, hogy kimegy az utolsó -kőre, ott letérdel és csöndesen belefekteti a gyereket a vizbe, mintha -bölcsőbe tenné. Egy kicsit meg is lóditja majd, hogy az ár befelé vigye, -a középre, a hol szalad a viz. Aztán meg fog fordulni, vissza se néz a -gyerekre és rohanni fog felfelé azon a domboldalon, a melyről oly -tudatlan nyugalommal jött le. Itt nehány vesszőbokor állt a vizben. -Megdagadt egy kicsit a Duna, s ilyenkor vizben állnak a bokrok. - -Óvatosan lépkedett a kövek közt s aztán egyszerre megállott. Ugy -rémlett, mintha valaki motoszkálna a bokrok közt, a vizben. A homlokára -tette a jobbkezét, a melylyel eddig a kövek közt balanszirozott és -megállapitotta, hogy csak rémlátás volt. És tovább ment, a mig csak ki -nem ért az utolsó kőre. Itt letérdelt, a hogy előre megtervezte s -csöndesen bele akarta fektetni a pólyát a vizbe. - -A bokrok közt megint motoszkált valami. Megijedt és fölkapta a gyereket. -Féllábával talpraállott, s körülnézett féltérden. A bokor nagy ágát -félrehajtotta valaki. Most már tisztán látta, emberi kéz volt. Aztán a -kéz után kar, a kar után egy fej jelent meg a bokor mellett. Egy ember -ült egy csónakban, a bokrok tövén, s most a léptek zajára előbujt. -Nyugodtan nézett a leányra. Fernande kisasszony egy szót se szólt. -Minden vére hidegen szaladt le a lábszárába, a mint a férfi nézte. -Jóképü, szelid, szakállas ember volt és még mindig félrehajlitva -tartotta a bokrot a félkarjával. Aztán megszólalt, halkan, úgy hogy nem -törte meg a hangja a csendet, hanem belesimult a halk éjszakába. Ezt -mondta: - -– Adjon Isten, kisasszony. - -A leány el akart futni. De csetlett-botlott a kövek közt. - -– Ne tessék szaladni, – mondta az ember, – nem bántom én. Halász vagyok, -kérem, Kisorosziból. Lerakom a spárgát. - -A kisasszony föllélegzett. - -– Halász? – mondta. - -– Az. - -Nagy csönd lett. A halász nézte a leányt. És mintha ezzel az emberrel -megszünt volna a Duna nagy csöndje, fenn valahol, Esztergom felől hajó -jött. Zúgó, mély dohogása idáig hallatszott. A halász megint szólt: - -– A kisasszony a gyereket a vizbe akarta tenni? - -A leány nem felelt. - -– Láttam, – mondta a halász. – Már akkor láttam a kisasszonyt, mikor -felülről tetszett jönni. Én itt lerakom a spárgát. Kisorosziból jövök. - -Megint csönd lett. A leány se felelt, a halász is hallgatott. Sokáig -hallgattak így. Egyik se mozdult. Aztán nagysokára megszólalt az ember, -most már még halkabban, mint az imént. - -– Én elvállalnám a gyereket, kérem. - -A leány csak nézte. Talán nem is tudta, hogy hol van, hogy mit csinál, -hogy ki beszél hozzá, hogy mit mond… - -– Elvállalnám, – mondta csöndesen az ember. – A feleségem, tetszik -tudni, beteg. Nem úgy beteg, hogy feküdnék, fenn jár. Hanem úgy beteg, -hogy nekünk vállalni kell valami gyereket, ha azt akarjuk, hogy legyen. -A jó Isten úgy akarta, hogy nem ád magától. Hát ha éppen… ha a vizbe -akarta tenni a kisasszony… elviszem én Kisorosziba parasztnak… ki is -gyöhet hozzá, meg is nézheti… Ferenczi József a nevem, úgy hivnak, mint -a császárt. - -– A császárt? – mondta a leány és elnézett az ember fölött a fekete -semmibe. - -– Kerestünk már Pesten is, – beszélt a halász. – Már ujságba is akartuk -tenni. Én elvállalom a gyereket, kérem, örökbe. Nálam megél. - -Megvakarta a tarkóját, s ezzel a mozdulattal hátulról a szemére -billentette kis kerek kalapját. Aztán fölemelte az orrát és kinézett a -karima alól, ravaszul. - -– A vízben megfullad, – mondta. – És Ujpestnél kifogja a rendőrhivatal. - -Utána is nyúlt. Tisztességtudóan kérte: - -– Tessen inkább ideadni. - -A leány nem huzta el előle, hát gyöngéden átvette tőle. Levetette a -kabátját, összehajtogatta, a csónak fenekére tette és ráfektette a -gyereket. Billegett a lába alatt a fekete csónak, a hogy topogott benne. -Most, hogy legörnyedve rakosgatott, a fejebubjára tolta a kalapot. -Hátranézett: - -– Hát nekem adja? - -A leány csak nézte. - -– Nekem adja? - -Intett, hogy igen. A halász városban tanult előkelőséggel mondta: - -– Köszönöm szépen. - -Aztán gyanakodva nézett a leányra: - -– De elviszem! - -A leány intett, hogy igen, igen, tudja. Erre aztán helyrebillentette kis -kerek kalapját, leült a deszkára és megkapta az evezőt. Nem köszönt. -Sietve, erős huzással indult neki, szinte szökött, mint a kutya, mikor -csontot kap és félti. A csónak kilendűlt a vizre és nagy lassan ment -fölfelé. Az ember nagyon dolgozott benne. Mintha félt volna, hogy a -leány még meggondolja és visszakéri tőle a gyereket. Mintha rablott -jószággal sietett volna. Feje fölött a hold finom párával törülte szét a -hegyek körvonalait, s a partok ezüstös-szürkén derengtek. Ezüstös volt a -csik is, a mi a csónak után maradt a vizen. A tulsó parton őrtálló -jegenyék árnya feketéllett le a viztükörbe. És ez árnyak közt mozgott a -túlpart mentén a kis fekete csónak, s benne a hajladozva evező ember, a -kinek meg-megvillant fehér ingujja a holdfényen. - -A leány megfordult és utána akart nézni, de akkor már odaért a -kanyarodóból a vontatóhajó. Bárkákat czipelt kinlódva maga után, hörgő -lármával, gőzt krákogva, sistergő lélegzéssel erőlködött, fekete -füstcsóvát vonszolt a kéménye fölött. Felzaklatta a csöndet, bekormozta -a holdfényt, összezavarta a Duna ezüstpikkelyeit és eltakarta a fekete -csónakot a fehéringujjas emberrel. - - - - -Tavaszi részegség. - -Annak az egész történetnek, ami itt következik, semmi értelme nem volna, -ha nem mondanám meg, hogy az ifju doktor milyen ember volt. Hát nagyon -pontos, rendes ember volt és azzal foglalkozott, hogy ügyvédnél -dolgozott. Ez az ügyvéd is jellemezte őt. Nem volt kriminalista, a ki -bármily okból is, de végső eredményben mégis csak az emberi lélek -bonczolásával foglalkozik, hanem polgári ügyvéd volt, amolyan jól kereső -részletbehajtó, a kinek csöndes irodájában néhány doktori czimmel -felruházott irógép dolgozott. Maga az egész iroda egyike volt amaz -ügyvédi masináknak, melyeknek, ha az egyik oldalán bedobnak egy -sommás-keresetet, a másik oldalán kijön egy ingre vetkőztetett szegény -ember. Nem volt itt baj azzal, hogy a férfi féltékenység elegendő ok-e -arra, hogy Tóth Gerő huszonhatéves, római katholikus, nős, napszámos egy -élesre fent baltával halálos sebet ejtsen Kis Mátyás huszonötéves, ev. -református, nőtlen, bádogossegéden, – nem volt töprengés a fölött, hogy -igaza volt-e Svarcsuk Péter ötvennégyéves, római katholikus, nőtlen, -budapesti illetőségü, de perabszolute foglalkozás hiján szükölködő -egyénnek, mikor Breuer Mór péküzletével szemben a minősített lopás -álláspontjára helyezkedett. Nem. Sótlan, izetlen, szagtalan pörök -folytak itt, az életnek ama számtalanszor megismétlődő kicsiny -konfliktusai, a melyeket talán az Ur is blankettákon intéz majd el az -utolsó itélet napján. - -És a milyen az iroda, olyan a jelölt. A mi doktorunk is ilyen volt. -Tanult, készült az ügyvédi vizsgára és közben őrölte a pöröket az -igazság malmában. Reggel fölkelt, este lefeküdt, s a mi e két -cselekménye közé esett, azt igazán nem érdemes elmondani. A doktor -vegetált, a doktornak szaporodtak a sejtjei – ez történt a doktorral, -semmi egyéb. - -Egy napon azonban kirugott a hámból és ez az, a mit el akarok mondani. A -dolog a következőképpen történt. - -Reggel fölkelt a doktor a Hajós-utczában, beledugta a fejét a lavórba, -megmosakodott és öltözködni kezdett. Az öreg asszony, a kinél a szobáját -bérelte, ilyenkor be szokott szólni hozzá, s ezt most sem mulasztotta -el. - -– Szép idő van, doktor ur – mondta. - -– Igen, – felelt a doktor s kinézett az ablakon. - -Hát Istenem, valóban tavasz volt. A nap sütött és szemben a pálinkás -ragyogó pofával nézett szét a piszkos utczában. - -– Meleg van, – mondta az öreg nő. - -A doktor a nyakkendőjét kötötte és csak ugy szokásból mondta: - -– Igen? - -Szemben, a pálinkás fölött, kinyilott az emeleti ablak és egy cseléd -körülnézett, hogy nincs-e rendőr a közelben. Aztán kirázta a portörlő -rongyot az utczára, a pálinkás fejére. A pálinkás feje ekkor a napon -szikrázó porszemektől aranyos glóriát kapott és ez fölemelő látvány -volt. Szép vörösorru zsidó volt, fehér szakálla ezüstfényben csillogott, -szemére huzott kalapja körül pedig aranyfényben szállongott a por. E -pillanatban talán az egész föld kerekségén nem volt nálánál dekorativebb -leszemetelt rumhamisitó. S mintha ezt érezte volna, boldog mosolylyal -nézett át az ügyvédjelölt földszintes ablakába és a szemével intett az -ingujjas öltözködőnek, mintha ezt mondta volna neki: - -– Azt a koczkás rózsaszinű inget már ötödik napja látom rajtad. De nem -bánom, mert jó melegen süt a nap és tavasz van, és én jól érzem magam -itt a butik küszöbén. - -A jelölt pedig vísszamosolygott rá, fölvette a kabátját, hóna alá csapta -az irásait és kiment az utczára. Szétnézett. A porrongyos cselédleány -most kifeküdt az ablakba, lehajtotta a fejét és azokat nézte, a kik a -ház alatt mentek el. Ezt csak mellesleg mondom, de azt hiszem, igazam -van: a városi ember másként néz ki az ablakon, mint a falusi; a városi -lány az emeletről átnéz a tulsó gyalogjáróra, míg cselédleányt nem is -látni másként az ablakban, mint ugy, hogy azzal kinlódik, hogy -merőlegesen lefelé nézzen azoknak a fejetetejére, a kik a ház előtt -járnak. Sőt tovább megyek: ablakból _fölfelé_ is csak ők néznek, a mi -igen mulatságos, sőt abszurd látvány az utczáról nézve. - -– Egy olyan törkölyt kaptam Becskerekről, – mondta a jelöltnek a glóriás -öreg – de egy olyan jó törkölyt… - -Görcsös öreg ujjait összeillesztette, mintegy csücsörítette a tenyerét. - -– Fein! – mondta aztán és bemászott a homályos butikba. - -A jelölt egy kicsit kábán szítta a friss levegőt és állongott a bolt -előtt. Az öreg kiordított a sötét boltból: - -– Szép idő! - -Mire a jelölt szó nélkül bement a snapszok közé. Még mindig nem szólt -egy szót se. Felhörpintette a törkölyt, nyelt utána egyet, megnyalta a -szájaszélét, ok nélkül belenézett a butikos szemébe, aztán -helybenhagyólag bólintott. A butikos büszkén nevetett: - -– Mi? - -– Ühüm! – mondta a jelölt. - -Az ujságárus megállt a küszöbön és beüvöltött valamit a sötétbe. De a -jelölt az épp most fölkelt emberek bárgyuságával nézett rá és nem felelt -neki. - -– Hány óra? – kérdezte a pálinkástól. - -– Félkilencz. - -Még ráért. Kiállt a bolt elé és nézte az embereket. Míntha mindenki -frissen szaladgált volna. - -– Adjon még egy pohárral – mondta és ásított. - -Ezt is lehajtotta, éhgyomorra. - -– Gyönyörű idő, – mondatta vele az első pohár törköly. És jól érezte -magát, mint mindenki, a ki nem szokta meg az italt, s így reggel az -éhomra nyelt pálinkától nirvána-sejtelmeket kap. A hogy ott állt, állt, -kábulni kezdett. Nem is tudta, miért ivott, hiszen soha életében nem -jutott eszébe betérni a butikba. És most kéjjel fordult hátra és kéjjel -szólt: - -– Fatter, adjon még. Ez igazán jó. - -És a fatter adott neki, és a vége az lett, hogy a jelölt leküldött a -torkán vagy kilencz kupiczával. Ok nélkül. Tudja Isten, miért… És leült -a bolt lóczájára és nézte, hogyan vágtatnak el a kocsik meg az emberek -az ajtó napfényes négyszöge előtt. Bután mosolygott, fizetett és átment -az utczán, be a szobájába. Az ágyra csapta az irásokat és előhivta az -öreg asszonyt. - -– Sári néni – mondta neki. - -Ez már humor volt, mert az öreg nőt özvegy Kaufmannénak hívták és jobb, -ha nem is kutatjuk a keresztnevét. - -– Sári néni – mondta neki bárgyu mosolylyal. - -Az öreg nő csak nézte. - -– Móricz néni! – mondta a jelölt és nevetni kezdett. Kitünően mulatott -ezen a kitünő viczczen. Azzal meghajolt, azt mondta, hogy: «szálem -alejkum» és kiment. - -Most már nagyon furcsán jártak az emberek az utczán. Egy ur például tiz -lépés magasságban, a levegőben járt és keresztülment egy szekéren, -melyen dobozok voltak. Több más szekér, köztük egy tejeskocsi is – -annyira megbolondult, hogy huzni kezdte a lovakat hátrafelé és a lovak, -daczára annak, hogy előre szaladtak, mégis a kocsival együtt hátráltak, -szépen himbálózva a levegőben. Az utcza gázlámpásai lehajoltak a -doktorhoz, mint a füzfák és lombjukkal megsimogatták a fejét. Némely ház -pedig, köztük a magyar királyi Opera is, – nagyon himbálózott. - -– Ma viharos a tenger, – mondta csöndesen a doktor és nyugodtan belement -egy kofába, a ki kicsiny szekerével az utczasarkon áll. De ez nem hozta -ki a sodrából. - -– El kellene tiltani a kofataligáknak a gyorshajtást, – gondolta és -nagyot sóhajtott. Vannak sóhajtások, amelyek oly mélyről fakadnak az -emberi lélekben, hogy az ember gyomra is megrezdül beléjük. A doktor -konstatálta, hogy nem megy egyenes vonalban. - -– Czélozni fogok, – gondolta. És czélbavett egy lámpát a szemével. És -nekilőtte magát a lámpának, mintha puskagolyó lett volna. Csöndesen -motyogta: - -– Igy fogom magamat kilőni a ligetbe, egyik lámpától a másikig… - -De már az Andrássy uton volt. És előbb nagy, ormótlan barna házak jöttek -feléje, aztán vigan csuszott a lába alá az Oktogon-tér. Ugy érezte, -mintha a Váczi-köruton, a Fonciére-palotánál valami nagy óriás állana, a -ki ugy húzza az Andrássy-utat, mint a futószőnyeget, s ő csak egy -helyben lépked. Sietve jöttek feléje a csinos villák, vaskerítések -maradtak el mellette, s a kocsik oly villámgyorsan suhantak el mellette, -mint a vonat ablakából nézve a táviródrót görcsei. - -– Nagyon gyors a hajtás, a hajtás nagyon gyors, – gondolta. És hogy ne -szédüljön, behunyta a szemét. Igy vágtatott tova. Néha érezte, hogy a -fülébe orditanak valamit, sőt nagy ütéseket is kapott az uton, de ezt -önérzetből nem vette tudomásul. Mikor megint kinyitotta a szemét, -valahol a liget végén járt. - -– Erre a padra leülök, – mondta, s belecsapkodott a zsebkendőjével a -levegőbe és lezöttyent a puszta földre. - -Körülötte édes délelőtti csöndben nyugodott a liget. Valahol messze -duruzsolt a város, és a láthatár permén lassan járt egy-egy nő egy-egy -gyerekkel. Könnyü kis szél szállott a fák között és apró, zsiros -papirosrongyok gurultak feléje a földön. Egy helyütt zöld pázsit -foltjába vágódtak a csupasz fák, s erre a zöld pázsitra rásütött a nap. -Ez oly gyönyörü, oly édes volt, hogy a jelölt nekitámasztotta a hátát -egy fatörzsnek és sirni kezdett. Verejtékes homlokát végigsimitotta a -meleg völgyekből ideszabadult és a mi reggelünkön megnyirkosodott -illatos szél. Szerette a szegény jelöltet a tavasz, jól bánt vele, -elringatta, csókolta, a szédűlés könnyü hintaján lóbálta, kifujta a -fejéből a gondokat, tisztára szellőztette a lelkét. - -És a hogy buta, oktalan könyein keresztülnézett a jelölt, ugy látta, -hogy kis fehér kecskék jönnek feléje. Sok ezer kis fehér kecske, mely -katonás rendben lépett, egyszerre. Bal, jobb, bal, jobb, – mintha -tanulták volna. A fák pedig zúgni kezdtek, s a lombjuk világoskék volt, -átlátszó, mintha az ég azurjának foszlányai akadtak volna meg a -galyakon. A sok ezer, bodros kis fehér kecske pedig jött, jött a nélkül, -hogy közelebb ért volna hozzá. Terjengett ez a rengeteg kecskenyáj, -oldalt kiszélesedett addig a meddig csak ellátott a szem, a háttérben -pedig fölfehérlett az égre, ott, a hol a sikság az éggel találkozik. Még -az égbolt nagy buráján is jöttek, egyre jöttek, s ekkor látta a jelölt, -hogy ott fönn még felhők a kis kecskék, s csak a földre érve nő meg -aranyos szarvuk. És igy most már minden kék és fehér fényben ragyogott -körülötte, s a nagy, fehér tengerből kivillantak az aranyszarvacskák, és -a fák nagy, levegőkönnyü, kék lombkoronái jobbra-balra lengedeztek, -könnyen, súlytalanul, mintha az egészből egy szó se lett volna igaz. - -A jelölt ekkor felállott és érezte, hogy ebben a könnyü világban ő az -egyedüli súlyos test. Nem is tudta, hogy min áll. Csudálta, hogy el nem -süpped e friss puhaságba, örökre bele nem vész a lágy fehérségbe és az -illanó, lengő, kék füstnél is könnyebb, tisztább és világosabban ragyogó -lombkoronák közé. Egy zsiros, csontos, emberszagu, súlylyal biró ügyvéd -volt, – ezt érezte. Érezte, mert józanodni kezdett. S a hogy a fehér -kecskék oszladozni kezdtek előle és megint visszagomolyogtak az égre -felhőknek, s a hogy a halványkék, nagy lombok visszaolvadtak a fehér -felhők közé égszin foltoknak, a jelölt körűlnézett és végigsimitotta a -homlokát. - -Harang csendült a városban. Delet harangoztak. Egy guvernánt jött arra a -gondjára bizott kis leánynyal. - -– Maman nous grondera, – mondta a francziáné, – allons, marchons! - -És a gyerek botorkált mellette, alig birt vele lépést tartani. - -A jelölt csak bámult utánuk. - -– Aludtam? – kérdezte magától. - -És a szivébe nyilallott az elmulasztott kötelességek gondolata. Három -tárgyaláson makacsolták el. És baj lesz, veszekedés lesz, mentegetőzés -lesz, csudálkozás, csapkodás, káromkodás… És senki, senki sem fogja -megérteni azt, a mi ma vele történt, senki sem fogja elhinni, senki sem -fogja beleilleszteni tudni a logika durva kereteibe, buta, kemény -szavakat fog hallani, mint: «miért?» – vagy «hogyan történhetett» – -avagy «nem értem» és minden ember: a főnök, a kollega, a háziasszony, a -járásbiró a maga rongy kis eszével fogja megitélni az esetet, és őt -beleteszik az emberi élet keretei közé: makacsolják, dorgálják, -kérdezik, mentegetik… és senki sem fog belenyugodni ebbe az esetbe, mert -az emberek az ilyesmin gondolkoznak, a helyett, hogy megéreznék és -napirendre térnének fölötte. - -Éhesen, fáradtan, kábultan és nehéz fővel kapaszkodott fel a villamosra -és visszarobogott rajta az életbe. Ő ebben a pillanatban tragikus hősnek -érezte magát, de ez a tragikum oly kicsiny, oly kevéssé érdekes és olyan -muló volt, hogy csakhamar nem is vette komolyan, s a történet ránézve -ezen a ponton be is fejeződött. - -Igaza is volt. Az ilyen semmiségeken csak a magunkfajta bolondok, az -élet soha ki nem józanodó részegjei, nem létező aranyszarvu kecskék -vidám pásztorai képesek tollal a kezükben hosszan elrágódni. - - - - -Az aranyóra és a láncz. - -_(Történik egy jobbfajta udvari lakásban. A lakás most üres, mert az -egész háznép temetésen van. A nyugdijas özvegyasszony, a ki ebben a -lakásban lakott, meghalt, s ma délután temették.)_ - -_A viczéné_ - -(feljön, kinyitja az ajtót és bemegy a lakásba. Megilletődve tekint szét -a butorokon, majd kimegy a konyhába, s bár becsületes lélek, azon -tünődik, hogy mely kisebb térfogatu konyhai eszközt lehetne ellopni. -Csodálattal konstatálja, hogy a kisebb eszközök már el vannak lopva.) - -_A cseléd_ - -(vörösre sirt szemmel, fekete ruhában, fekete kendőben jön fel): - -Hát maga mit keres itt, viczéné? - -_A viczéné:_ - -A kapuból láttam, hogy már gyönnek vissza. Felgyöttem rendet csinálni. -Szép volt? - -_A cseléd_ (sirni kezd). - -(Nagy szünet.) - -_A viczéné:_ - -Kisasszony lelkem, nem azért mondom, de az én levesszürő kanalam már úgy -összehorpadozott, hogy… hát ha éppen nem kellene kisasszonynak a kanál, -hát én… úgy sincs már kinek szürni a levest. - -_A cseléd:_ - -Nem szabad elvinni semmit. Az asszonynak a fia itt van és számbavesz -mindent. - -(Bemegy a kamrába és megnézi, hogy jól dugta-e el a levesszürő kanalat.) - -(A rokonok feljönnek a lépcsőn.) - -_Az özvegyasszony fia:_ - -Üljetek le… Mari, nincs valami ennivaló a háznál? - -_A cseléd_ - -(szomoru arczczal jár a rokonok közt): - -Egy kis kompót… - -_Egy hölgy:_ - -Csak hozza, hozza. Sok befőtt van? - -_A cseléd:_ - -Van vagy husz üveggel. - -_A hölgy:_ - -Szegény Lujza néni, még ebben is rendes volt. Tegyen fiam egy kosárba -vagy öt üveget, elviszem emlékül, ugy sincs már itt, a ki megegye. -(Őszintén sir.) - -_A fiu:_ - -Hagyjatok, hagyjatok. - -(Leül a kanapé sarkába és maga elé néz. Halk beszégetés. Az asszonyok -ki-bejárnak.) - -_Egy másik hölgy_ (sóhajtva): - -Haj, haj! Igy van ez. - -_Az egyik hölgy:_ - -Mindenkinek ez a vége. - -(A fiu fölkel, a szekrényhez megy és kinyitja. Egy szivarskatulyát vesz -ki, melyben különféle apróságok vannak: gyürük, csattok, diszes gombok, -egy női kalapmadár, néhány bross, karperecz, egy aranyóra és egy láncz. -Az egészet az asztalra szórja.) - -_A fiu:_ - -Vigyetek szegénykétől valami emléket. - -(Nagy csönd. Senki se mer az értéktárgyakhoz lépni.) - -_A fiu:_ - -Válaszszatok valami kicsiséget. - -_Egy hölgy_ - -(odamegy; turkál a csomóban): - -Mi mindene volt szegénykének… - -(Kéjjel nézi az órát, meg a lánczot.) - -_Egy másik hölgy:_ - -Én… én valami kis értéktelen holmit akarok… ezt a gombot. Vagy inkább -ezt a csattot. (Az órát nézi.) - -_Az egyik:_ - -Na, nem viszed el a csattot? - -_A másik:_ - -Nem. - -(Arra gondol, hogyha most elviszi a csattot, elesik még a reményétől is -annak, hogy az órát megkapja.) - -_Az egyik_ (egy kis leányhoz): - -Julis, nesze, vidd el te a csattot. Szegény Lujza nénié volt. - -(Odaadja a kis leánynak a csattot, hogy igy kiküszöbölje a csomóból az -értéktelen holmit.) - -_A másik:_ - -Nesze Julis, a gomb is a tied. - -_Julis:_ - -Köszönöm. (Az órát nézi.) - -_Az egyik hölgy:_ - -Kinek kell a madár? - -(Nagy hallgatás. Senkise akarja a madárral eljátszani az órára való -jogát. Általában az a gondolat kerekedik felül, hogy az óra utolsónak -fog maradni, tehát az kapja, a ki utoljára jelentkezik. Mondom, nagy -hallgatás.) - -_Egy harmadik hölgy:_ - -Julis, nem kell neked ez a madár? - -_Julis_ (az órát nézi): - -Nem. Én a csattot is visszaadom, meg a gombot is visszaadom. - -(Hamar visszateszi a gombot meg a csattot.) - -_Az egyik hölgy:_ - -Azt nem lehet. A csatt meg a gomb a tied. - -(Kiveszi és visszaadja neki.) - -Csak tedd szépen el, a mit kaptál. Itt nem lehet válogatni. Nem -szégyenled magad? - -_Julis_ - -(sirni kezd, elteszi a csattot és a gombot, látva, hogy néki itt semmi -reménye se lehet): - -Hát akkor… akkor kérem a madarat is. - -(Sietve, egyszerre hárman is oda adják neki a madarat. Julis el van -intézve és visszavonul. – Nagy szünet.) - -_Az egyik hölgy:_ - -Milyen szép kis óra. (Nagy szünet.) - -_Egy másik:_ - -Ugy-e, ezt te tartod meg, Elemér? - -_A fiu:_ - -Én semmit se tartok meg… - -(Mindenki az asztalhoz lép.) - -_Az egyik hölgy_ (kezébe veszi az órát): - -Gyönyörü kis óra… (a lánczot is kihúzza a csomóból)… és milyen nett kis -láncz. Ugy-e, ez hozzá tartozik? - -_A másik:_ - -Igen, igen. Akaszd rá a lánczot. - -(Ugy gondolkozik, hogy még ő is kaphatja az órát s az esetben jobb, ha -rajta van a láncz. Ugyanezt érzi a másik is, tehát hirtelen és jó erősen -beleakasztja az óra karikájába a lánczot.) - -_Egy hölgy_ (kissé idegesen): - -Nagyon szép. Na, most tedd le. - -_Az előbbi_ (nem teszi le): - -Szegény néni, mindig ezt hordta. (Mégse teszi le.) Emlékeztek, milyen -elegáns volt a fekete selyemruháján ez a vékony kis aranyláncz? Igy -hordta, ugy-e? - -(Felpróbálja. Nagy megdöbbenés.) - -_A másik:_ - -Ilyenformán. Tedd le. - -_Az előbbi_ - -(leveszi a nyakáról, de a kezében tartja): - -Ezt a boldogult urától kapta. - -_A másik:_ - -Igen, igen, tedd le. - -_Egy harmadik_ (erélyesen): - -Tedd már le, ha annyit mondják. - -_Egy sovány hölgy:_ - -Itt van egy fekete csont-karperecz. Gyász-ékszer. Kinek kell? (Senki se -szól.) - -_A sovány hölgy:_ - -Itt van egy ischl-i bross. Andenken von Ischl. Ki akarja? - -_Néhányan_ (jószivüen): - -Vidd el mind a kettőt. - -_A sovány hölgy:_ - -Én sohase voltam Ischlben. - -(Visszateszi a brossot.) - -Nagyon szép kis óra. Adja már ide, hadd nézem meg én is. - -_Egy hölgy:_ - -Add oda. - -_Többen:_ - -Add oda neki, hadd nézze meg. - -(Ugy gondolkoznak, hogy ez már nagyon sokáig tartotta a kezében és hogy -a soványnál nincs veszélyben az óra.) - -_Az előbbi hölgy_ - -(odaadja az órát, de a láncz végét a kezében tartja): - -Duplafedelü. - -_A sovány:_ - -Ereszsze el a lánczot. - -_Az előbbi:_ - -Megnézheti igy is. - -(A láncz elszakad, a miből egyszerre nyilvánvalóvá válik, hogy huzták -mind a ketten. Mindenkinek megdobban a szive, mert érzik, hogy igazán -nagy és komoly harcz folyik az óra körül.) - -_A sovány:_ - -Na, most elszakitotta. - -_Az előbbi:_ - -Maga szakitotta el. - -_A sovány:_ - -Én? Hogy lehet ilyet mondani? - -(Egy pillanat alatt rájön, hogy a láncz nagyobb része az ő kezében -maradt az órával együtt, s hogy még igy is lehet hordani.) - -Nem is olyan nagy baj. - -_Egy hölgy, a ki eddig még nem szólt:_ - -Hol van az az ischl-i emlék? - -(Ő is odalép az órához.) - -_Az előbbi:_ - -Na, na, na. Lassabban. (Visszatolja.) - -_Az uj hölgy:_ - -Hadd nézem meg én is azt az órát. - -_Mind_ (a soványhoz): - -Adja oda neki. - -(Mert az a fő, hogy egy kézben sokáig ne legyen az óra és inkább -outsiderek tartsák a kezükben, mint olyanok, a kik erőteljesebb -érdeklődésükkel már megmutatták, hogy jogot formálnak rá.) - -_A sovány_ (odaadja): - -Duplafedelü. - -_Az uj hölgy_ (nyugodtan): - -Na hát, én ezt választom. - -(Általános elképpedés azon, hogy ezt a bonyolultnak látszó ügyet ilyen -egyszerüen is el lehet intézni.) - -_Az előbbi hölgy_ (idegesen): - -Bocsánat, maga az ischli emléket kérte. - -_Az uj hölgy:_ - -Én? Csak kérdeztem, hogy hol van. - -(A ridiküljébe akarja tenni az órát.) - -_Egy hölgy:_ - -Bocsánat, ez nem járja. - -_Egy másik:_ - -Ez egy értékes dolog. Az ember kiválaszt valami kis csecsebecsét, valami -emléket, de nem egy aranyórát lánczczal. - -_Az uj hölgy_ (nyugodtan elteszi az órát): - -Hát válaszszanak csecsebecsét. - -(Visszavonul és a tükör elé megy, igazitja a kalapját. Lassankint -mindenki ott hagyja az asztalt, mely e pillanatban értéktelenné vált, s -mind az ügyes hölgy köré csoportosul, arczczal a tükör felé. -Valamennyien a tükörbe néznek, a maguk arczát nézik és a másikhoz -beszélnek.) - -_Az egyik:_ - -Mit válaszszunk, ha maga elvitte a javát. - -_Az órás hölgy:_ - -Mindegy az… én se azért választottam… valakinek csak el kell vinni ezt -is. - -_Egy másik:_ - -Hát legalább a lánczot adja ide. - -_Az órás hölgy:_ - -Hiszen el van szakadva. - -(Elől lehuzza a bluzát a balkezével, a jobbjával pedig felülről lefelé -végigsimitja.) - -Isten áldjon meg, Elemérkém. - -_A fiu:_ - -Csókolom kezét, Tóni néni. Köszönöm szépen a jóságát. - -_Tóni néni_ (mert ő az): - -Hadd csak fiam. Hisz tudod, hogy szerettem szegény anyádat. (Sirva fakad -és elmegy.) - -(Nagy szünet.) - -_Az előbbi hölgy:_ - -Ez elvitte az órát. - -(Kétségbe van esve, de azért zsebre dugja a maradék lánczot.) - -_A sovány:_ - -Hát legalább hol van az ischli emlék? - -(Az ischli emlék eltünt. A gyász-ékszer is eltünt. Most már csak -csontgombok vannak az asztalon, mert az óra távoztával a rangban -legidősebb dolgok vették át a helyét, s eltüntek.) - -_A sovány:_ - -Hát nekem semmi se marad? - -(Julis fél, hogy most még azt is elveszik tőle, a mit kapott, tehát -fölkel és indul.) - -_A sovány:_ - -Julis, add ide nekem a csattot, neked megmarad a gomb és a madár. - -_Julis:_ - -A madarat odaadom. - -_A sovány:_ - -Az nem kell. Add ide a csattot. - -_Julis:_ - -Hát akkor semmit se adok. - -(Indul.) - -_A sovány_ (savanyuan): - -Jó, hát… hát add ide a madarat. - -(Táskájába teszi az üvegszemü kolibrit és köszönés nélkül távozik. A -többi utána. Az asztalról már a csontgombok is eltüntek. A lakás üresen -marad, csak a fiu sir egymagában a kanapé sarkában. Beesteledik. A -cseléd meggyujtja a lámpát.) - - - - -A titokzatos Csókai. - - -I. - -Ebéden voltam egyszer egy barátomnál, a kit mindnyájan a világ -legboldogabb emberének tartottunk. Három évvel ezelőtt nősült, feleségül -vett egy jónevelésü, szerény kis polgári leányt, a kit leánykorában -sokszor láttam, s a ki állandóan szende és szerény volt. E két -tulajdonságát a házasságban is megtartotta, egyszerű, olcsó ruhákban -járt, soha konflisra nem ült, a boltban félórákig alkudott, hatosokat és -koronákat helyezett el a postatakarékpénztárban, szinházba csak olyanba -ment, a hol nem kellett sokat fizetni a szabadjegyért s ha valami -agressziv öltözékü férfi jól megnézte az utczán, hát oly savanyú -undorral tudott visszanézni rá, hogy annak nemcsak a kalandtól, hanem -magától az asszonytól is elment a kedve, a mi tulajdonképen az egyetlen -eredmény, melyre tisztességes asszonynak utczabetyárral szemben -törekednie kell. - -A barátomról még ennyit sem érdemes beszélni. Kissé túlzottan kövér -volt, s ő meg ezt vitte bele a házasságba. Lustán intézte a dolgait, -lassan és sokat evett, hosszan és kéjjel szivarozott, az ujságot -elejétől végig olvasta, s egyazon ruhában járt már két év óta. Semmi -izgalom nem volt benne. Semmi ámor, semmi mámor, – mint a költő mondta. - -Ebéd után az asszony egyszerre csak azt mondja: - -– Kiesett a kő a fülbevalómból. - -A férj nyugodtan felel: - -– Jó. - -Hosszu szünet. Én szódát fröcsköltem a boromba, a férj rágyujtott, az -asszony pedig ujra megszólalt: - -– Nem csináltatod meg? - -Lassan, ebédutáni hangon mondta a férje: - -– Majd… ráér. - -– Jó – mondta erre hirtelen és kedves mosolylyal az asszony – majd -odaadom a Csókainak, az megcsináltatja. - -A férj mosolygott. Az ügy el volt intézve. - -Mikor félnégykor el akartam menni, az asszony így szólt az urához: - -– Nem kisérsz el? A városba megyek. - -– Most nem… – mondta a lusta emberek könyörgő pillantásával az ember, a -ki nyakig ült egy nagy bőrfotelben. - -– Jó, majd elkisér a Csókai. - -Erre már fülelni kezdtem. Megkoczkáztattam a kérdést: - -– Ki az a Csókai? - -– Senki. - -– Hogyan?… Hisz már másodszor hallottam a nevét. - -– Mégis senki. Csókai nincs. Csókai nem létezik. Ha az uram lusta és -unalmas, vagy fösvény, vagy udvariatlan, akkor megfenyegetem Csókaival. -Csókai, az egy képzelt személy, a kiben megvannak mindazok a -tuajdonságok a mik az ilyen tulságosan elférjesedett emberből, mint az -uram, hiányoznak. - -– Tehát Csókai az ideális férj. - -– Nem. Csókai nem férj. Csókai szabad ember, a ki tud az asszonyokkal -bánni. Ha az uram nem akar uj ruhát venni nekem, – majd vesz Csókai. Ha -nincs kedve a szinházba menni, – elkisér Csókai. Ha elejtem a -zsebkendőmet és az uram nem nyúl érte, – Csókai fölemelte volna. Ha -tavaszszal nem hoz délben ibolyát, – lám Csókainak eszébe jutott volna. -Sajnálom, de csak brutális szóval tudom Csókait tökéletesen jellemezni: -Csókai a szeretőm. - -Nevettem. Az asszony is nevetett, az ura is nevetett. Aztán -összecsókolóztak. De a lusta ember mégse kisérte el a városba. - - -II. - -Eljön hozzám ez után az ebéd után vagy két hónappal a férj. - -– Még emlékezni fogsz – mondja, kissé fanyar pofával, – hogy beszéltünk -egyszer valami Csókairól. - -– Emlékszem. - -– Hát tudod, – mondja egy kellemetlen grimace kiséretében, – kezdem unni -ezt a Csókait. - -– Ugyan, ugyan. - -– Besavanyítja az életemet. Most már akármit csinálok, folyton Csókairól -van szó. Szerdán, mikor elmentem hazulról reggel, elfelejtettem -megcsókolni az asszonyt. Hát utánam kiált: «Majd megcsókol Csókai.» -Tudod? - -– Tudom. - -– Ugyanaznap este későn jön haza. Bizom benne, eszemágában sincs -megkérdezni tőle, hogy hol járt délután, de tudod, éhes voltam, várni -kellett a vacsorára. Hát – bevallom – kissé szigoruan szóltam rá: -«Honnan jösz ilyen későn?» – A világ legnyugodtabb hangján feleli: -«Csókaitól». Tudod? - -– Tudom. - -– Na már most… tudja Isten… hiszen agyonlövöm még azt is, a ki azt meri -mondani, hogy gyanakszom rá… de máskor mindig egyhuzamban alszom este -tiztől reggel nyolczig… aznap felriadtam félkettőkor, mert azt álmodtam, -hogy Csókai ott áll az ágyam mellett és azt mondja a feleségemnek: -«Csöndesen, édes, úgy jöjj ki, hogy az öreg föl ne ébredjen.» Álmomban -azt feleltem neki: «Felébredek, fel fogok ébredni, majd megmutatom én -neked!» És fel is ébredtem. Nagyon szégyeltem magam. Az asszony ott -aludt mellettem, nyugodtan, boldog mosolylyal, mint valami anzix-kártyán -a «pihenő Vénusz». De… mégis… szóval… tudod? - -– Tudom, tudom. - -Elhallgatott. Bennem az agglegény káröröme motoszkált. Valami olyan -«ugykellnektek» érzés. Nem kellett nagy lélektanárnak lennem ahhoz, hogy -megállapítsam most már teljes bizonysággal, ki az a Csókai. Csókai a -férj lelkiismerete. A jóllakott emberé, a ki ebéd előtt szerelmesen, -figyelemmel olvasta az étlapot, az árakat meg se nézte, s a ki ebédután -félrelöki ezt a papirost, vagy ha a kezébe is veszi, azért veszi, hogy -megnézze rajta az árakat. És magam is elképzeltem Csókait, az örökké -éheset, a figyelmes, udvarias, fürge, szerelmes ifjut, a prózából verssé -finomult lényt, a desztillált férfit, a barátom lelkiismeretének -furóját, a barátom feleségének itt-ott elpotyogtatott illuzióiból -összesürüsödött valakit. - -– Tudod? – mondta aggódva. - -Megvakartam a fejemet. Bevallottam a barátomnak, hogy nem tudok tanácsot -adni. Hogy miért, azt nem mondtam meg neki. De azért nem tudtam, mert ha -Csókai ember lett volna, hamar lehetett volna végezni vele. De Csókai -gondolat volt, és a gondolatnak rettenetes az ereje, nemcsak akkor, ha -Jézusnak, Galileinek, Luther Mártonnak, Kossuthnak, vagy Marxnak hivják, -hanem – oh, örökbüszke hatalma az ember vágyainak – még akkor is, ha -olyan szerény, rongyos, komikus neve van is, mint: Csókai. - - -III. - -Körülbelül hat héttel ez után a látogatás után találkoztam az -asszonynyal a Műcsarnokban. - -– Hogyan? – kérdeztem – nagyságos asszony most a művészet iránt is -érdeklődik? - -Zavartan felelt valamit, a minek az volt az értelme, hogy azért jött ide -a képekhez, mert összezördült az urával. - -– Most már tűrhetetlen – mondta. – Most már nem én fenyegetem őt -Csókaival… oh, erről végleg leszoktam. Most ő beszél róla mindig. Ha -megjegyzést teszek arra, hogy a ruhája lompos, azt mondja: «Csókai -vasalt nadrágban jár.» Egyebet se hallok, mint: «Mit csinál Csókai?» – -«Vár ma délután Csókai?» – «Ha elválunk, feleségül vesz Csókai?» – Most -már hadikiáltássá lett köztünk ez a név. Most már ugy kialakult, ugy -megtestesedett, a miért annyit beszéltünk róla, annyit faragtuk, -csiszoltuk, pingáltuk, hogy most már teljesen látjuk a képét, már olyan, -mint valami önműködő bábu a Coppélius mester titokzatos műhelyéből, a -melynek emberformája van, jár, kel, énekel, beszél, tánczol – csak -éppen, hogy még nem él. Ugy, hogy most már nem is merek róla beszélni. -Nem merem kimondani a nevét, mintha igazán a szeretőm volna. És az uram -dühös rá, megfojtaná egy kanál vizben, csufolja, bántalmazza; szóval, -nevessen, ha mulatságosnak találja, de az uram féltékeny Csókaíra. - -Elgondolkoztam. Valóban az emberek addig ijesztették a gyerekeket a -krampuszszal, addig mondták róla, hogy vörös nyelve van, puttony a -hátán, jobbkezében virgács, balkezében láncz, a mig végül a -játékgyárosok összeszedték mindezeket az adatokat és teremtettek egy -krampusz-tipust, a mi most már oly ismeretes és oly klasszikus, hogy -semmit se szabad változtatni rajta. Tudja Isten – gondoltam – hátha a -legelmésebb játékgyárosnak, az életnek egyszer eszébe jut, hogy a -barátomék Csókaiját meg is csinálja ennyi adat alapján. - -Mondtam néhány vigasztaló szót az asszonynak, azután elbucsuztunk. De -mielőtt elváltunk, ezt mondta az asszony: - -– A legfurcsább a dologban, hogy engem dühössé tesz, mikor csufolja a -Csókait. Fáj, ha bántja. - -Nagyot néztem. Hogyan? Az asszony már titokban szolidaritást érez ez -iránt a Csókai iránt? Hiszen akkor ez az asszony szereti Csókait, és ha -Csókaiból még csak az az egy hiányzott, hogy éljen, akkor a baj már -nagyon közel van, tekintve ama megrögzött hitemet, hogy a mit egy emberi -lény szeret, az már félig él. Vagy talán a Messiás megszületésének nem -az a története, hogy az emberek addig és annyira szerették, hogy -egyszerre csak elkezdett élni? - - -IV. - -Most már csak néhány szót kell mondanom azok kedvéért, a kik a -történetek végére utaznak. Mert a történet szakemberek, helyesebben -ember-szakemberek részére már az előző káputban befejeződött. - -A barátom egy napon nyugtalan volt, lecsapta a hivatalban a -dolgozókabátját és hazarohant. Az asszony nem volt otthon. Megvadult és -nekiesett a fehérneműszekrénynek, s az abban elhelyezett -ékszer-kazettáknak. Feltörte és egy czimet talált benne. A czimet -megmondta egy kocsisnak, s azzal elvágtatott. Tiz percig várt a kapu -alatt, s akkor jött az asszony. Az asszony sikoltott egyet, aztán -félájultan – ezuttal életében először – konflisba ült és az anyjához -hajtatott. A barátom még öt negyedórát várt, s akkor lejött az emeletről -egy úr, a ki nem volt szőke és magas, mint Csókai, nem viselt vasalt -nadrágot, szürke zsakettet és oldalt felcsapott Panamát, mint Csókai, de -a kiben a férfi szimat mégis oly minden tévedést kizáró módon érezte meg -a csókaiságot, hogy a barátom minden habozás nélkül verte le a fejéről a -kis zsirardi szalmakalapot. - -Névjegyet cseréltek s ekkor kitünt, hogy Csókait Kellernek hivják. - -Mint utóbb, néhány évvel a válás után a barátom egy szép nyári éjszakán -a Zugligetből hazajövet elmondta, az asszony még nem volt bünös. Ez lett -volna az első találkozásuk. Ez feltétlenül bebizonyitódott. - -– A legérdekesebb a dologban – tette hozzá – az, hogy ez a Keller egy -csöppet sem, de abszolute semmiképpen nem hasonlitott a képzeletbeli -csinos, elegáns Csókaihoz. Polgári megjelenésü, köpczös, értelemhiányra -valló arczu emberke volt… - -S a hogy igy jellemezte, leszidta, kigunyolta és szivből kinevette ezt a -szegény, gyatra Kellert, egyre összehasonlítván őt a daliás és csábító -Csókaival, eszembe jutottak azok a franczia szobrok, a melyekben a -forradalom gondolatát hatalmas, csodaszép géniusz ábrázolja, a feltámadt -nemzeti erőt pedig égi haraggal teljes, fenkölt arczu félisten, holott -Arouet de Voltaire egy sovány, göthös, hiu, féltékeny, szószátyár vén -kóró volt, Mirabeau pedig szörnyszülött: görbevállu, ragyás, borostás, -ferdeorru, bozontos, sőt a legujabb kutatások szerint megvesztegethető -is. - - - - -Téli reggel. - -A gőzfürdő előtt a villamos ivlámpa mesterséges éjszakát csinált, de -odébb, a Kerepesi-ut felől már piszkos-vörös pára szállott fel az égre. -Valahol messze már jött, sietett felénk a Nap. - -A nagy ház még be volt zárva. Tejüvegablakai mögött fehér fény -villódzott, kigyultak benn is a lámpák. Árnyak jöttek-mentek. A frakkos -fiu künn állt a kapu előtt még, vagy nyolcz-tiz emberrel. Fel volt türve -a gallérjuk, szemükre huzva a kalapjuk, a kéz a zsebben. Mind maga elé -bámult, várta a kapunyitást, várta a megváltó meleg vizet. Kettő -nekidőlt a kapufélfának jobbról-balról, s majdnem aludt. Az egyik a -leggyüröttebb pofa volt, a mit a frakkos fiu életében látott. Valami -nagyon utolsó züllött ember lehetett, ámbár prém volt a télikabátján. De -sárga, fáradt arcza volt, s a szája körül undor és fájdalom -játszadozott. Kávéházi levegőn füstölt fej volt ez, dohányban páczolt -arcz, bután merengő szem, a melyben olyan kifejezés ült, a mit a -külföldi illusztrált lapoknak husz éven át való felületes és unott -nézegetése ad a pesti kávéházi állatnak. Nagy pinczér-túlélő lehetett -szegény, az a fajta, a ki alól minden reggel kidől az éjjeli pinczér és -a ki – ámbátor vacsora után ment be a kávéházba – a reggeli pinczérnél -fizeti az utolsó konszommáczióját. - -A másik kariatid pedig egyenesen éjjeli pinczér volt. De az már el is -aludt szegény, állva. - -A frakkos fiu didergett. Csöndes, alattomos kis szél járt az utczán, a -füle mögé fujt, a manzsettája alá fujt, besurrant a czipője főlött a -vékony frakknadrág alá. Vágyó pillantást vetett a nagy, homályos -ablakokra, a melyek mögül fehéren sugárzott a gőzfürdő erkölcsi -tartalma: a melegség, a tisztálkodás, az olcsó borbélyparfüm szomoru és -mégis tisztaságot jelentő illata, a pihenés, a csönd, és az az édes -forróság, a miben egy pillanatra fuldoklik az ember, de a mi aztán -megdolgozza, úgy, hogy azt érzi, mintha kipárolna, kiolvasztana belőle -mindent, a mi rossz és fájdalmas. - -Még többen jöttek. Szemben pálinkamérés volt, transzparenssel a -kirakatában. A transzparensen ez állott: «Itt fürdő Jegyek.» Jöttek a -boltból hárman, zöld jegyekkel a kezükben. - -Aztán egyszerre kinyitották a kaput. Észre se vették. De aztán mégis -elkezdtek befelé menni, a kávéházi állat büszkén, katonásan, az alvó -pinczér őszintén tántorogva. A frakkos fiu szerényen ment köztük. A -három, a ki a pálinkamérésből jött, vígan kiabált és ismerősként -üdvözölte a pénztárkisasszonyt. Aztán lábdobogás hallatszott, ment fel a -raj a vaslépcsőn a labirintusba, és eltünt a sok száz kabin közt a -fuladt melegben. - -A frakkos fiu lassan vetkőzött, meg is borotválkozott elébb. Mire ő -bement a nagy medencze-csarnokba, már benn ültek a fehér békák a meleg -pocsolyában. Forró, sötét nedvesség ült a tüdejére. Meg kellett állnia a -gőzös, párás teremben, mert nem látott. Aztán megszokta a szeme a -sötétet. Leült az első lépcsőfokra és szétnézett. - -A medenczében köröskörül ültek az emberek. Nem láthatták őket jól, mert -a meleg köd, a mit bezártak ebbe a csarnokba, fátyolt huzott minden akt -elé. Két-három kis sárga villamos lámpa világolt a sarkokban, -mindeniknek udvara volt a sűrü gőzben. A fiú úgy érezte, mintha itt -minden izzadna. A barna falakról csöpögött a langyos viz. Az oszlopok -megcsillantak. Fenn, a kupola, a melyen négy-öt piczi -szinesüveg-ablakocska volt, egymásután csöppentette homlokára a maga -hideg kő-izzadságát. Ugy látta, még a kis villamos lámpák is izzadnak -valami sárgás gőzt, a mi szétáradt belőlük, el-elgomolygott a többi pára -közé. - -És csönd volt. Itt most a viz volt az ur, mindenki másnak a neve: -hallgass. Fülelt a fiu. A szomszéd medencze felől pocskolás, csurgás -zaja jött. Valahol messze zuhogott a viz olyan zúgással, mint valami -vizesés. Valaki szaladt: csattogott meztelen talpa a vizes kövön. Hátul, -az oszlopok mögött kis záporok verték a követ: a tussok zúgtak, -csattogtak, el-elálltak hirtelen, majd megint megeredtek, egyik a másik -után. És közben egyre, folyton, mindenünnen csöpögött a meleg viz. Ha -egy pillanatra csönd lett, akkor is lehetett hallani a -verejték-csöppenését ennek a nagy háznak, a melyet kivül fagyosra fujt -az éles, száraz téli szél, s a mit itt belülről főztek, pároltak már -húsz év óta minden nap, éjjel-nappal szakadatlanul. - -Egyre jöttek. A kis vasajtók nyikorogtak, ujabb meztelen alakok léptek -be a párába. Csupa csöndes ember. Csupa komoly arcz. Sorjában ültek a -medencze szélén, térdig a vizben. - -A frakkos fiu – most már ő is csak akt volt, mint a többi – álmosan ült -köztük. Belülről ő is fázott. De megindult és vállig ment be a meleg -vizbe. - -És akkor ő is megértette, hogy miért kell ide jönni. Szétnézett. -Mellette állott a kávéházi állat, szomoru arczán valami -mosolygásfélével. De még ebben a mosolyában is benne volt az undor, a mi -kisérte őt és minden gesztusát, minden grimaceát, minden tekintetét, a -mi állandó és őszinte kritika volt valami fölött: talán a többi emberek, -talán az egész ország, talán még ennél is nagyobb, mindent összefoglaló -valami: önmaga fölött. - -A kávéházi nyakig volt a vizben. A feje úgy uszott a medencze tükrén, -mint egy nagy, fáradt, fájdalmas, hervadt, sárga virág. A frakkos fiu, a -kinek jómódu szülei voltak, s a ki finom házibálból jött ide, egy kis -szomoru szerelemmel a szivében, megijedt tőle. Aztán úgy látta, hogy -megmozdul a szája az embernek. Mondott valamit. - -– Tessék? – kérdezte tőle ijedten. - -A hervadt virág feléje siklott a vizen: - -– Jó ez a meleg viz, – mondta. - -– Igen. - -Körülnéztek. A kik az imént még a medencze partján ültek, most már mind -nyakig állottak a vizben, főttek ebben a nagy lábasban, a mely e -pillanatban olybá tünt, mintha belső földi tüzek melegitették volna -alulról, és mintha valami nagyon okos, nagyon bölcs, nagyon elmés és -nagyon szomoru ördög föltette volna magában, hogy megfőzi az emberi -nyomoruság levesét ebből a sok virrasztó, éjjel bujó emberből, szegény -hatodrangu, tuberkulotikus pinczérekből, urakból, a kik alól kihuzták a -gyékényt, peches kártyásokból, beteg betüszedőkből, félbolond -ujságirókból, a nagyvárosba szédült kishivatalnokokból, a kik a -legpiszkosabb szerelmi éjszaka emlékét hozták ide a vizbe, ebből a sok -sárgabőrü, kiálló-lapoczkás, furcsa emberállatból, a csontosból úgy, -mint a pókhasuból, ezekből a szomoru fejekből, ezekből a semmitmondó bus -emberszemekből, – alájuk tüzel, főzi a rettenetes, keserü levest ebben a -háromemeletes fazékban, és ezt egyik se tudja, mert mind boldogan fől a -meleg vizben, félig lehunyja a szemét, érez a fejében valami édes, bús -kóválygást, érzi a teste körül a jó, puha, áramló, simogató forróságot, -és nem hall mást, csak csurgást, zuhogást, egy-egy eltévedt, visszhangzó -emberhangot, és átadja magát ennek a forró szédülésnek, keblére borul a -meleg viznek, érzi, hogy könnyen lép benne, szinte lebeg, érzi a hátán, -a mellén, a nyakán, elandalodik tőle, egy kicsit elfelejt mindent, bután -mosolyog, lehunyja a szemét és szeretné a fejét ráhajtani a viz szinére -ebben a boldog fél-öntudatlanságban, a miben párává kavarodik előtte -minden, hang, szin, forma – nincs többé gond és gondolat, csak boldog -szédülés van a jó, forró vízben. - -Igy lehet megrészegedni viztől is. Az éjszaka kóbor kutyái minden reggel -berugnak tőle. Csak más a teknikája, mint a bornak. Ő iszik meg -bennünket. - -– Tessék? – kérdezte megint a fiu. - -A sárga fej kinyult a vizből. - -– Nézze… – szólt. - -Az orrával intett az oszlopok felé. Az oszlopsor mögött, a gőzpárában -két masszőr szaladt. Aztán egy harmadik. - -Egy kövér zsidó czuppogott utánuk. - -– Semmi, semmi – mondta neki a masször. – Csak tessék visszamenni a -vizbe. - -Kicsit a viz felé tolta. A nagytestü, fehér zsidó féllábbal belépett a -vizbe, de gyanakvólag nézett arra felé, a merre a masszőrök szaladtak. - -Két kiváncsi fej nyult fel a sötét vizből: - -– Mi az? - -Ijedt szemmel néztek a zsidóra. - -– Valami… – mondta ez – Valaki… - -És leszaladt a vizbe. Nyakig merült belé. Menekült, szaladni akart a -vizben, de csak nehezen eviczkélt benne. - -A masszőrök hoztak valakit. Ketten fogták közre. Az a valaki azonban nem -jött, hanem huzatta magát. A feje oldalt billent. - -A két kiváncsi fej mereven állt ki a vizből. Egy szót se szóltak. Nagy -volt a csönd, csak a zsidó csapkodta a vizet, a mint szaladt benne; nem -akarta látni az egészet. - -A fejek mind kinyultak a viz szine fölé. A frakkos fiu megijedt. - -– Mi az? - -Ott hozták az embert mellette. Az egyik szeme le volt hunyva, a másik -nyitva volt, de nem nézett vele. Siettek a masszőrök. Beszéltek vele: - -– Jöjjön, nagyságos ur, majd kint jobban lesz. - -– Rosszul lett? – kérdezte a frakkos fiu. De visszahőkölt, mert meglátta -a lyukat az ember halántékán. - -A masszőrök kihurczolták. A fiu még egyszer látta, a küszöbön. A két -masszőr vörös, egészséges hátát látta, s köztük ezt a szegény, vékony, -görbe kis hátat, a nagyságos ur sárga hátát. - -A vasajtó csattant. Künn voltak. És most megmozdult a sötét viz. Sárga, -fehér, vörös, rózsaszinü, szőrös szörnyek másztak ki belőle, nagy -locsogás, paskolás hallatszott. Mindenki a parton volt. Csattogtak, -locskoltak, a hogy kiszaladtak a vizből, ijedten, kiváncsian. - -– Semmi, semmi, – mondták a fűrdős emberek. - -– De hogy a durranást nem hallottuk – mondta egy ember. - -És magára maradt a sötétzöld viz a medenczében. Lomhán hullámzott, -gyürüzött. Moraj kelt mindenfelől. Hangok jöttek. Sokan beszéltek -egyszerre. Csak a viz hallgatott most, mindenütt. Ez az emberek ügye -volt. - -Aztán egyik a viz felé fordult. Aztán a másik. Majd a harmadik, -negyedik. Fáztak künn. Visszakivánkoztak. És lassan jött le ismét a raj -a lépcsőn. És ujra beleültek, egy percz multán benne voltak mind az -éjszaka fiai a boldog melegségben. De most némán, mozdulatlanul -kuksoltak. Pislogtak, mint a békák. Két pinczér ült egymás mellett egy -kőoroszlánfejnél… Ezeknek rémület volt az arczukon. A kávéházi ember -gondolkozott. De az undor ott volt az arczán. A frakkos fiu -összeszoritotta a fogát és a korláthoz kapaszkodott. A nagy, fehér zsidó -belenézett a vizbe. Most egy kicsit meg voltak ijedve a legények, mind, -mind. - -Aztán végleg csönd lett megint. Csak a viz zúgott tompán a föld alatt, a -falakban, mellettük, alattuk, sziszegett a gőz, csurgott, csöpögött a -falak verejtéke, vagy csövekből titkos bugyborékolás hallatszott és az -emberek hallgatták ezt a furcsa, andalitó neszt, most már álmosan, -bágyadtan, teleszíva magukat forrósággal, s kábuló agygyal, a miben -eltörlődött a nagyságos ur szegény, sovány hátának az emléke – főttek -megint. - -– Aludni, aludni… – mondta a kávéházi ember. - -Kiment a vizből, gőgös mosolylyal. - -Nyilt a vasajtó. - -Egy kis zömök, erős ember jött be. Nem duzzadtszemü, félig alvó, mint -ők, hanem nyilt tekintetü, jó, egészséges, buta arcz. Ez most kelt föl. -Mind e közt a negyven-ötven ember közt ő volt az egyetlen, a ki ágyban -aludt az éjjel, most félhatkor fölkelt és most hatkor már itt is van a -fürdőben. Ugy jött be, mint az élet. Ismeretlenül, idegenül nézett szét. -Aztán leült a vizbe és frissen, gyorsan mosta meg az arczát benne. -Prüszkölt is hozzá. Mosolyogva nézett szét a puffadt, pirosra gyúlt, -részeg, kimerült arczok közt. - -Aztán a tuss alá ment. - -A kávéházi ember eltünt. Többen mentek már el. Most aludni mentek mind, -részegen, félig-meddig boldogan, szegény megrugott, eltiprott, pénztelen -éjjeli figurák, szégyelték magukat a friss kis ágens előtt, a ki most -kelt föl, még a frakkos fiu is szégyelte magát. Rögtön más képe lett a -fürdőnek. Menekültek szegények, ezt az embert nem állhatták. Kiáltások -hangzottak. Ujabb emberek jöttek. Villamos csengő szólt. A frissen -jöttek beszéltek, mulattak, a tuss alá mentek, kiabáltak: «masszőr! -masszőr!» Elfoglalták az országot, és a régiek a kis ajtókon fordultak -ki, eltüntek, egy percz – és már egy se volt ott közülük. - -Az ujak pedig már nem tisztelték áhitattal a vizet, szemtelenkedtek -vele, kezelték, öntötték, birtokukba vették. Csapokat nyitottak, -tussokat zártak el, csöveket igazgattak. Ez már egészen más volt. Félóra -mulva már százan-százötvenen hanczuroztak, orditoztak, terrorizálták a -medenczét. - -Ekkor már a szegény viz-imádók fenn aludtak a nagy hálóterem egyik -sarkában, a pamlagokon, fehér köpönyegben, fehér kendővel a fejükön, -nyitott szájjal. Egyik-másik még czigarettázott. Egy csomóban aludtak -mind, mintha összebujtak volna ebbe a sarokba a többi ember elől, mint -valami szomoru kis szekta, bánatos, nagyon tiszta, nagyon elzüllött kis -nyáj, csupa rossz, beteg gyereke ennek a piszkos városnak, drága, -szegény, jó, szomoru fiuk, a kik bujnak az élet elől, mert kikaptak -tőle, a kik besurrannak minden olyan házba, a hol egy kicsit el lehet -felejteni mindent, rongyos, bússzemü, mezitlábas kis fiai ennek a czifra -város-anyának, a ki tollas kalapban mulat a szeretőivel és elfelejtette -őket. - -Édes, jó testvéreim. - - - - -Turóczi. - -Ha hosszabb útra megy az ember vonaton – s ha történetesen az ember nem -beszédes ember, aféle gyors-ismerkedő causeur, hanem szeret a néma -megfigyelés álláspontjára helyezkedni – az ötödik állomásnál rájön, hogy -a vonat olyan, mint a hirlap. Mentél már végig, nyájas olvasó, valami -hosszú vonaton, az utolsó vaggonból az étkező-kocsiba, mely a mozdony -szeneskocsija mögött terjesztette a kellemes zsirszagot? Ha igen, akkor -be is néztél mindenik fülkébe, a mely előtt elhaladtál. S akkor -rájöttél, hogy a fülkék olyanok, mint a hirlap rovatjai. Az egyikben a -háboruról beszélnek, a másikban politikáról; a harmadikban földbérlők -utaznak s közgazdasági rovatokat mondanak el; a negyedikben -külpolitikáról van szó, az ötödikben a rendőri krónikák rémes eseteit -hallod. S ahogy útas ember minden rovatnak megtalálja a maga fülkéjét, -úgy arra is rájön, hogy tárcza-fülkék is vannak, a hol az emberek nőkről -beszélnek és szerelmi történeteket adnak elő, sőt néha a nagy port vert -botrányokat vigjátékokká vagy drámákká nemesítik. - -Itt hallottam, a mint egy panama-kalapos úr egy másik úri-kalapos -panamistának a következő tanúlságos történetet beszélte el, melyet -minden rangú és rendű férfiak okúlására hiven közlök. A történet két -részből áll. Az egyik rész Kelenföld és Sárbogárd közt hangzott el, a -másik rész Sárbogárd és Dombovár közt. A történet Kelenföldnél még -unalmas volt, Szakály-Högyésznél volt a legérdekesebb s tíz óra -negyvennyolcz perczkor Uj-Dombovárnál tanúlságossá vált. - - -I. Kelenföldtől Sárbogárdig. - -– Nézd, kérlek, – mondta a panamakalapos, – az nem úgy megy, a hogy te -gondolod. A nőket nem lehet paragrafusokba szedni. A nő és a férfi közt -olyanforma a külömbség, mint a hegedü és a zongora közt. A zongora -temperált hangszer, mint a férfi. A cé után cisz következik rajta. A -hegedűn a cé és a cisz közt még a mi brutális kezünk is megtalál négy-öt -hangot. Nekem volt egy esetem, a mit, ha elmondok, mindjárt megértesz -valami keveset abból, a mit nő és férfi közt való viszonynak neveznek. - -– Halljuk! – mondta a másik. - -– Mielőtt ügyvédi irodát nyitottam, tudod, hogy újságíró akartam lenni. -Ifjukoromban verseket, novellákat irtam és éreztem, hogy mozog bennem -valami, az a valami, a miről Mikszáth azt mondta, hogy rendszerint nem -tehetség, hanem giliszta. S abban az időben mi fiatalok egy kávéházba -jártunk esténkint. Valóban olyanok voltunk, a milyeneknek a könyvekben -leírják a bohémeket. Hosszúhajúak, borzasak. Nagy kalapokban jártunk, -lompos fekete nyakkendőket viseltünk, szakadt volt a czipőnk, kitérdelt -a nadrágunk, s a kabátunknak lefigyegtek a zsebei, mert mindig könyveket -czipeltünk bennük. Egy azon ruhában eljártunk egy esztendeig s hogy -tömören fejezzem ki magamat, valamennyien: költők, festők, mind -rongyosak és piszkosak voltunk. - -És volt abban a kávéházban egy Emma nevü kaszirosnő. Némi viharokon -átment, helyőrséggel ellátott városokból jött nő volt, a mi kaszirosnőre -nézve egyszerűen az életrajz jellegével bir. És én szerelmes voltam -Emmába. - -Járt oda közénk egy ur, a ki se költő, se piktor nem volt. Hivatalnok -volt egy bankban, s nekünk mindenben ellentétünk. Nem volt vidám fiú és -pokoli előkelőséggel öltözött. A czilinderén nyolcz reflex, a nadrágja -élre vasalva, mint a kés, a nyakkendője vékony, mint a czipőzsinór, a -czipője lakkos és hibátlan, a zsebkendője sarkában patkó… Finom ember -volt. Turóczinak hivták. Nem felejtem el a nevét soha. Állandóan «cuir -de Russie» illata volt és ugy fésűlködött, mint az angol miniszterek -fiai. Egyszóval nem volt közibénk való és mi nagyokat mulattunk rajta. -De az a híre volt, hogy szerencséje van a nőknél, s ez némi kis -érdekességet adott neki a szemünkben. Emmával sokat beszéltünk róla és -Emma, az édes és viharvert Emma kinevette, velünk együtt. Édesen -kaczagott, mint a régimódi irók irták, s ilyenkor elővillant piros ajkai -közül hófehér fogsora a finom aranyplombbal, melyet egy főhadnagy -költségén egy egyszerű kassai fogorvos ékelt picziny egérfogába. - -– Csókolom a plombját, – mondtuk neki, s ő imádott minket. - -– Az én fiaim vagytok, – mondogatta, – még soha sehol ilyen jól nem -éreztem magamat, mint köztetek. Imádom a bohémeket! - -Az imádat azonban csakis mint összeségre, mint társadalomra vonatkozott -ránk. Engem speczialiter nem akart imádni, pedig erre többször és a -legerélyesebben felszólítottam. Nagyon szeretett mulatni velem, de – -ennyi volt az egész. Turóczi ur is udvarolt neki. Unottan beszélgetett -vele s azalatt halványkék, hogy ne mondjam: vieux-bleu szeme rajtunk -kalandozott. Turóczi ur nem vicczelt vele. Komolyan és unalmasan beszélt -neki. Az időjárásról fejtette ki nézeteit. A divatról értekezett. A -gazdasági viszonyokat ecsetelte. S mikor mi távozóban odakiáltottunk -Emmának, hogy: - -– Szervusz, angyal! - -Vagy ezt: - -– Jobb erkölcsöket! - -Avagy: - -– Csókolom a plombját! - -Turóczi úr udvariasan levette kalapját és így szólt: - -– Kezét csókolom, nagysád. - -Mi ezen mulattunk. Ez a csiszolt polgár nagyon komikusan hatott a -rongyosok közt. Kirítt közülünk. Emma azt mondta: - -– Minek barátkoztok ezzel? - -Mi vállat vontunk. A többi nem törődött vele, de engem bántott a -jelenléte. Nekem a szerelmi czirkulusaimat zavarta Emmánál. - -– Udvarol neked, – mondtam. - -– Hadd udvaroljon, – felelt, – én mégis csak titeket imádlak. Ezt a -hosszú hajatokat, ezt a nagy nyakkendőtöket szeretem. Meg azt, hogy -gorombák vagytok, mint a pokrócz… meg azt, hogy nincs pénzetek… - -És megszorította a kezemet. De semmire se mentem vele. Egy napon aztán -elhatároztam, hogy minden apropó nélkűl délután meglátogatom a lakásán -és az eddigieknél sokkal erélyesebb intézkedéseket fogok tenni arra -nézve, hogy viszont szeressen. El is mentem hozzá. Az Üllői uton lakott. -Becsöngettem. Nem jött ki senki. A házmesterné hozzám sompolygott. - -– Nem lehet bemenni hozzá, – mondta. – Ilyenkor mindig nála van a -barátja. - -– A barátja? Hát van barátja? - -– Hogyne! Már egy éve. - -– Kicsoda? - -– Egy hivatalnok. Turóczinak hivják. - -Majd, hogy a falnak nem szédültem. Épp azt akartam kérdezni, hogy melyik -Turóczi, micsoda Turóczi, mikor kijött az ajtón Turóczi. Az én Turóczim. -Az elegáns. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -– Sárbogárd! – kiáltotta a kalauz. - - -II. Sárbogárdtól Dombovárig. - -– Tudod, – folytatta a panamakalapos, – hogy nálam nem tartott sokáig, a -mig kijózanodtam a bohémségből. Nálunk Pesten nem intézmény, vagy kaszt -a bohémség, mint Párisban, hanem gyerekbetegség. Valami -bárányhimlő-féle. Nálunk ebből ki szokás gyógyulni. Hamar -megkomolyodtam, folytattam a tanulmányaimat, a versirást végleg a -költőkre biztam s beállottam a bátyám ügyvédi irodájába. Most már én is -elegáns emberré lettem. Sutba dobtam a nagykarimás kalapot és a -félárboczra eresztett nyakkendőt. Kamgarnban jártam, mint a többi, -duplagallért viseltem vékony diskrét nyakkendővel s czilindert nyomtam a -fejemre. Gondot viseltem a fehérnemüimre és a modoromra. A sógornémnak -sok baja volt velem, a mig leszoktam a tolvaj-nyelvről. Kigyógyultam -abból, hogy a szobaleányt «öregemnek», a szakácsnőt «angyalnak», a -hordárt «apám»-nak szólitsam. Öreg uraknak nem mondtam többé: «pá» és a -levélhordótól nem kérdeztem: «van-e levelem, mester?» Majdnem azt merném -mondani, hogy világfi lett belőlem. Éjfél előtt tértem aludni s reggel -kilenczkor már a törvényszéknél tárgyaltam. Tömören szólva: -megkomolyodtam. - -És társaságba kezdtem járni. Ez jól esett csapszékekhez, -orfeum-kávéházhoz és egyéb lebujokhoz szokott szivemnek. Ah, a finom, -selyemruhás asszonyok, a kedves fehérkeztyűs dámák, a finom kis -urileányok, a diskrét, előkelő tónus… Mint minden igazi lump, halálosan -beleszerettem a szép, nyugalmas polgári életbe. És a modorom gyönyörűen -megcsiszolódott. Ugy beszéltem a nőkkel, mint a Pailleron darabjaiban a -grófok és a diplomaták. Ha rólam volt szó, azt mondták: - -– Jómodorú ember. Komoly ember. - -Végül arra kezdtem gondolni, hogy nősülni is kell. Boldog, szép családi -élet… Nyugalmas otthon… - -És beleszerettem egy leányba. Az apja jómódú ember volt, magasrangú -hivatalnok a miniszteriumban. Nagyszerű család. Ugy éltek, mint a -grófok. Fehérkeztyűs inasuk volt, nagyon előkelő estélyeket rendeztek, -melyen minden második ember méltóságos ur volt. A leányuk tipusa volt a -finom, kedves, jelentéktelen urileánynak. Zárdában nevelkedett és kis -fehér kötényt viselt. Vattában nevelték, dédelgették. De bájos teremtés -volt, valóságos kis herczegnő, sőt királykisasszony. Komolyan, szinte -daczosan hordta a fejét, melyre diadém kivánkozott. És a beszédje is -komoly, csöndes volt. Maga volt a nyugalmas tisztaság, vagy mint -költőkoromban mondtam volna: tisztavizű, csöndes tó az erdő rejtekén. - -A dolgom jól haladt. A leány nagyon szerette a társaságomat s hosszasan -szoktunk beszélgetni. Másoktól hallottam, hogy komoly, karakteres -embernek tart, a kivel élvezet és tanúlság diskurálni s a kire minden -apa rábízhatja a gyermekét. És boldog voltam. - -Egy napon, a jégen, – mert korcsolyázni jártam, quae mutatio! – azzal -fogad a leány, hogy tegnap egy barátnőjénél megismerkedett egy Turóczi -nevű fiatal emberrel, a ki rögtön udvarolni kezdett neki. Most -mosolyogtam. Azt gondoltam magamban: «Ezuttal én főzlek le, Turóczi, -mert ebben a környezetben fütyűlnek a te tiszta manzsettádra, a minél -egyebed nincs. És még polgári komolyság dolgában is fölveszem veled a -versenyt! Komolyabb vagyok, mint te, elegánsabb, jobbmodorú, -bizalomgerjesztőbb.» - -– Roppant kedves fiú, – mondta a leány. - -Meglepődtem. - -– Ismerem, nagysád, – mondtam, – és nagyon csodálom, hogy az ön -tetszését sikerült megnyernie. Jelentéktelen, sótalan embernek tartom, a -kiben az egyéniség elolvadt a banális jómodorban és a legujabb divatban. - -A leány rám nézett: - -– Akkor nem ez az. - -– Turóczi Endre. - -– Igen. - -– Hivatalnok a Kereskedelmi Bankban. - -– Igen. - -– Barna, nyirottbajszú, pirosarczu fiu. - -– Igen. - -– Hát persze, hogy az - -Az mondja a leány: - -– De nem olyan banális ember, mint maga mondja. Roppant eredeti ember. -Mikor bemutattak neki és meglátta az aranyplombot a fogamban, azt -mondta: «csókolom a plombját.» - -Most megint szédülni kezdtem. A leány folytatta: - -– Nem olyan közönséges tuczat ember, mint maguk. Neveletlen, -rosszmodorú, folyton tréfál, semmit se vesz komolyan, a szobaleánynak -azt mondja: «apám» és tőlem úgy bucsuzott, hogy «jobb erkölcsöket.» - -Csak bámultam. - -– Igen, – mondta a leány, – sok rossz tulajdonsága van, de végre valami -más, valami különös… Nagy, rojtos nyakkendőt hord, rendetlen, de -zseniális, érdekes… - -– Turóczi? - -– Igen. - -Most már kezdett bennem derengeni a dolgok értelme. Turóczinak itt is -szerencséje volt a nők körül. Turóczi itt, ebben a polgári környezetben -bohémre játszotta magát. Néztem a leányt. Villogott a szeme, a mikor -Turócziról beszélt. Felragyogott benne annak a tűznek a világossága, a -mi lobbot vet a polgárleányban, mikor megérzi a bohémben a -társadalmonkivüliségnek, az édes rendetlenségnek, a szabadság okozta -élet-ittasságnak, a gondtalanságnak, a filozófiává vált tréfának azt a -csábító hangúlatát, a miben minden megvan, a mi csak az ő zárdában -nevelt szivét érdekli és izgatja. A pillantásával, a hangja -reszketésével védte Turóczit a bourgeois társadalommal szemben, már az ő -pártján volt, már szembeszállott volna érte az egész világgal, már -Marlitthősnő volt, már szerette… És nem csalódtam. Megtalálta benne azt, -a mi neki új volt. Beleszeretett és hozzá ment feleségűl. Most -lenézéssel beszél a polgári társadalomról s úgy él a bankfival, mint -Mimi Rodolpheal. Kis korcsmákban vacsorálnak és vasárnap kimennek a -vurstliba. Boldogok s erről a boldogságról Turóczi verseket ír egy -szerényebb hetilapba. Ilyen az élet és ez volt az én esetem. Azaz jobban -mondva, ez volt Turóczi esete. Vonj le belőle olyan konzekvencziákat, a -minőket akarsz. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -– Dombovár! – kiáltotta a kalauz. - - - - -Az éjszaka fia. - -Volt egyszer egy fiatal ember, a ki lassankint belesápadt és -belebetegedett abba, hogy mindennap reggel feküdt le. A fiatal ember -tulajdonképpen nem volt lump, ha a lumpság fogalmát a női elemtől és az -elfogyasztott italok alkoholtartalmától teszük függővé. Az egyre -halványabb és álmatagabb ifju az éjszakának kóbor ebe volt, a ki -gyöngébb akaraterejü pajtásait kávéházról-kávéházra vonszolta, s mikor -már nagyon sok volt a torkában a nikotin, kisétált az Andrássy-uton a -liget felé, a hol a szép kertes utczák kezdődnek és a hol az emberiség -villákban lakik. - -Ilyenkor az ifju lakást keresett. Az ifjunak az volt a legfájdalmasabb -bolondsága, hogy nyolcz esztendő óta egyebet se tett, mint a rendes -élethez készülődött. De ennek a készülődésnek minden fázisában -megbukott. Egyszer már eljutott odáig, hogy szépen berendezte a lakását, -de akkor ruházat és koszt dolgában oly nagy rendetlenségben élt, hogy -nem lehetett tudni, rongyosabb-e, mint a milyen éhes, vagy éhesebb-e, -mint a milyen rongyos. Majd az öltözködési ügyet hozta rendbe; jó -szabóval dolgoztatott, de akkor már egy harmademeleti lyukban lakott, -langyos kávét ebédelt és igen sokszor vacsorált szivart. Egy szóval, az -általános és győzelmes rend sohasem lett urrá a fiatal ember életében és -mindez nem volt egyéb, mint az éjszakának hozott áldozat. - -De még az éjszakázásban sem volt rendes. Mikor néha feltette magában, -hogy ő is ugy fog élni, mint a többi milliók: reggeltől-estig, akkor -egyáltalán nem feküdt le aludni, csak azért, hogy másnap este korán -tudjon lefeküdni. De nem sikerült neki ez se. Ilyenkor már délután -elálmosodott, lefeküdt a szerkesztőségi kanapén és husz órát aludt -egyfolytában. - -Ezzel az ifjuval történt meg aztán egyszer az, a mi az előre -bocsátottakból majdnem önként következik, hogy meg akart nősülni. -Egyszerű, bájos, polgári leánykát nézett ki magának, a kinek nem volt -pénze, de a ki ebből a világból semmit se ismert. Se zsúrokra nem járt, -se a művész-koloniával nem volt ismeretségben. - -Mindattól, a mi az ifjunak megszokott környezete volt, igen távol -állott. A dolog nagyon egyszerüen ment. Egy napon a fiu, mikor este hat -órakor fölkelt, megfürdött és megborotválkozott, friss erőben érezte -magát, megivott egy langyos kávét, rágyujtott és elment a kedves -leányhoz. A leány egyedül volt otthon. - -– Azért jöttem – mondta az ifju – hogy megkérjem a kezét. Szeretem. - -A leány nem szólt semmit, csak nézte. - -A fiu folytatta: - -– Engem egyetlen dolog menthet meg az élet számára, s ez az, ha -megnősülök. Most találtam valakit, a kivel szivesen tölteném el az -életemet. Mentsen meg… legyen az enyém, csináljon belőlem embert. - -Ennek a tizenhétéves leánynak a szive mélyéig szaladt ez a beszéd. -Valami fájdalmas boldogság áradt el benne arra a gondolatra, hogy ő most -meg fogja menteni azt, a kit szeret. Végignézett a sápadt, nagyszemű, -halk beszédű fiun és szerette volna egészséges leány melléhez szoritani -azt a bünös fejét, szeretett volna a maga piros, friss véréből inni adni -neki, a kinek Isten tudja, hol folydogált a vére, mert sem az ajkán, sem -az arczán nem látszott meg, hogy vér is van benne. Ápolni, jól etetni, -szabad levegőre vinni reggel… - -Nem felelt, csak a mellére borult. És a fiu sirni szeretett volna, mert -könnyü sirásu legény volt, amolyan kis kezdődő neuraszténia kergette a -könyeit a szemébe és a halálos elérzékenyülést a szivébe. - -– Igen – mondta elfuladt hangon a fiu – és én megemberelem magam. Ma -este már korán fekszem le. Meg fogom szokni a rendes életet. Mindennap -pont egy órakor fogok ebédelni és pont nyolczkor vacsorázom. Reggeli -után sétálni fogok sokat. Higyje el, csak ez hiányzik nekem. És az -irásaim is jobbakká válnak. Drámát fogok irni. Tudja, rájöttem, hogy a -ki éjszakázik, az nem tud konstruálni. A részleteket jobban irják meg a -lump irók, de szerkeszteni, építeni csak az tud, a ki este fekszik és -reggel kel. És a jelzőknek se jó az éjszakázás. A ki bágyadt, az nem tud -uj jelzőket találni. Belenyugszik a régiekbe. Igen. Uj élet következik! - -És ezzel az elhatározással ment haza. Boldog volt. Szerelmes volt és -érezte, hogy most már a rendes, nyugodt élet következik, a mikor ő is -látható lesz az utczán, és a mikor estefelé szépen elfárad, mint a többi -ember, mint a gyárból hazasiető munkás, mint a hivatalból megtérő -hivatalnok. És korán fog kelni és sétálni fog a napfényben, a napon, a -melynek sugarát lelke minden porczikájával imádta… - -És el is kezdte. - -De már az első éjszakán nem tudott aludni. Hiányzott neki az ablakon át -csöndesen beszürődő utczai moraj, a mely nyolcz esztendőn keresztül -ringatta álomba minden reggel. Ez a városi muzsika, az ébredő utczák -szerény lármája volt az altató dala, s most, hogy este feküdt le, nagy -némaság, valami nyomasztó csend borult köréje, s ez a csend -nyugtalanitotta. El-elszunyadt néhány perczre, de a nagy csend -felriasztotta. Felült az ágyában, czigarettára gyujtott, olvasott, aztán -megint megpróbálta az elalvást. Nem ment sehogyse. Éjjeli konflisok -zörögtek végig az ablaka alatt. Ugy gondolt reájuk, mint az idegenben -élő vándor a távozó darvakra, a kik az ő hazája felé röpülnek. És -nyugtalan fészkelődés vett rajta erőt. Az ágya felmelegedett, a feje -izzott. Ugy érezte, hogy láza van. De erőt vett magán és hajnal felé -elaludt. A gazdasszonya reggel nyolczkor felköltötte és az ifju ekkor -felöltözött és kiment az utczára a napon sétálni. - -Szerényen ment, bujkált az emberek közt. Nem szokta meg, hogy ennyi -embert lásson az utczán. Oh, az éjszakának egyik édes, megnyugtató -érzése, hogy kevés embert látni az utczán és a kit látni, az is mind, -mind jó ember. Vagy valami szegény, züllött teremtés, – és ezek mind jó -szivüek, mint a bukott angyalok – vagy valami részeg ember, a ki mindig -rokonszenves, mikor csöndesen motyogva támolyog és monologizál. - -Ez a sok idegen, siető alak bántotta. Szaladt közülük ki, a város -végére. De akkorra már dél lett és ezrével jöttek a munkások a -gyárakból. - -– Mennyi ember – gondolta az ifju és visszafordult. Menekült előlük, de -unos-untalan emberekbe ütközött. Mikor a kocsiuton átment, majdnem -elgázolták. Éjjel nem jár csak egy-két kocsi, s ez a nappali robogás, -hajsza olybá tünt neki, mintha valami versenyen lett volna, a hol azé a -dicsőség, a ki elébb ér valahová. Megállt kirakatokat bámulni, de ez meg -elkeseritette. Mindent meg akart venni. Látta, mi minden csábitja az -emberiséget arra, hogy bemenjen a boltba és otthagyjon néhány forintot. - -– Levélpapirom sincs – gondolta. - -Majd szép nyakkendőket látott. Egy jó czilinder ragyogott feléje az -egyik kirakatból. - -– Sok minden kellene – sóhajtott és ebédelni ment. - -Nem volt étvágya és ebéd után rettenetesen elálmosodott. Gondolkozni -kezdett: - -– Ebédután – mondta magában – a rendes emberek is alusznak egy-egy -órácskát. - -És hazament, lefeküdt a kanapéra. Az ablakon túl zsongott az utcza, a -kocsik muzsikálták az ő altató nótáját. Édesen, könnyen szállott az álom -a szemére. Elaludt. - -Mikor fölébredt, hat óra volt. Alkonyodott. Fölkelt és kinézett az -ablakon. A lámpákat most gyujtogatták az utczán, s a szemközt levő ház -ablakaiban egymásután csillant fel egy-egy kis fénypont. Ugy érezte, -hogy most kezdődik az este, most készülnek az emberek a sötéthez, -lámpákat gyujtogatnak, rollókat eresztenek le. - -– Még nincs este – mondta és visszafeküdt a kanapéra. Ujra elaludt, -ezuttal mélyen. - -Mikor ujból felébredt, tiz óra volt. Kinézett az ablakon és most már -büszkén ragyogtak a lámpák az utczán, és az ég vaksötét volt. -Megmosakodott, rágyujtott, elment vacsorázni. Most friss volt, s -mozgékonyságot érzett minden tagjában. Az ismerős pinczérek köszöntek -neki és az éjjeli kocsisok kalapot emeltek előtte. Éjszaka minden -szegény ember ismerte, még a virstli árus is a nevét mondta, mikor -köszönt neki. - -És a hogy vacsora után mindent feledve ujra nekiindult az éjszakának, -ugy érezte magát, mint valami király, a ki számüzetés után végre ismét -visszatért a birodalmába. Most megint az övé volt az egész gyalogjáró, -mind az a sok aszfalt, a melyen nappal piszkos emberek százai -hemzsegtek. A boltok redőnyei leeresztve, a kapuk zárva – minden és -mindenki mintha respektálta volna az ő ember és világiszonyát, s mintha -ő az ő szomoru lelkét épp ugy sétáltatta volna itt a lecsukott szemű -házak közt, a kongó, üres városban, mint a hogy régen lady Godiva -lovagolt végig meztelenül az utczákon, mikor minden polgár leeresztette -az ablaka redőnyét és bezárta a kapuját, hogy a szép asszony szemérmetes -testét egy pillantás se sértse. - -És e pillanatban tisztán érezte, hogy soha nem fog megnősülni… - -Bement egy kávéházba, tintát, tollat kért és megirta a kis leánynak a -lemondó levelet. Rögtön bélyeget is ragasztott rá és bedobta a -levélszekrénybe, hogy valahogy meg ne bánja. - -Aztán föllélegzett, felvidult, belebujt a téli kabátjába és nekivágott -az édes, csöndes éjszakának, a melyben az ember magamagának él, a -melyben nincsenek vágyak, kötelezettségek és robogó kocsik, a mik végig -gázoljanak rajtunk, a melynek csak nyugalmas csöndje, barátságos árnyai -vannak, és a melyben jólesik virasztó embert találni, mert hisz ilyenkor -olyan kicsi, olyan szűk, olyan kevés emberből áll a társadalom, hogy -bánat nélkül lehet benne élni… - -A csillagok ragyogtak a feje fölött és a döczögő konfortábli bakjáról -leköszönt neki a kocsis. - -– Jó estét, nagyságos ur – mondta vígan a virstliáruló ember és a fiu, -az éjszaka magányos, gondtalan, hol bús, hol vidám, fia ugy meg volt -hatva, hogy megint majdnem sirt, mikor ezt felelte neki: - -– Jó estét, édes jó öreg barátom! - - - - -A Ribiszke. - - -I. - -Ijesztő és csekély személyemre feltétlenül a patologikus eset benyomását -teszi, a hogy különösen a törvényes koron alul levő fiatal irók szép -nőket leirnak. Elvégre megbocsátható a költőnek, ha a szive vérével és -az agya velejével fest meg egy alakot, de mióta az emberi idegrendszer -betegségeinek ismerete úgyszólván egyetlen művelt család asztaláról sem -hiányzik, sok ifju tehetség keveredik abba a gyanuba, hogy férfiui -idegéletét a kéziratpapiron éli. Ez magánügy lévén, a ravaszabb olvasót -a czivilizált undor egy nemével tölti el, a pszikopatológus érdeklődését -pedig nagy mértékben fölkelti. - -A nőnek tehát, a kiről itt szó lesz, nem reszkettek kéjesen az -orrczimpái, nem vonaglott érzékileg a szájaszéle, s szemében nem -villódzott ama macskásan révedező, zöldes szürke fény, mely olyannyira -jellemzi a «nouvelle volupté» szenvedélyes keresőjét. - -A Ribiszke régimódi kis kövér nő volt, egyszerű szép. Okos, talán -tulságosan kicsi, mondhatnám: malaczosan apró szeme volt, az arcza kerek -és egészséges, szája rendes, orra rendes, fogai épek. A Ribiszke az -énekhangjából élt, még pedig többedmagával, mert ha egyedül énekelt -volna, ebből nem tudott volna megélni. Összeálltak tehát többen, csupa -ilyen Ribiszkék és minden este együtt énekeltek. A szinháznál, a hol -szerződve voltak, ezt női karnak hivták, de ők tudták, hogy ez nem női -kar, hanem ez az, hogy egy jóhangú hölgy énekel és ők, a többiek, ugy a -hogy vele tartanak. - -Hiába kerülgetném, előbb-utóbb ugyis ki kellene vele rukkolni, hát -essünk túl rajta: a Ribiszke feslett életű nő volt. Élete már kora -ifjuságában fölfeslett, s akkor nyerte az Erzsébet név helyébe a -Ribiszke nevet, mely azóta rajta is ragadt. Kifejező név volt: Erzsébet -piros volt és teli, mosolygós, zamatos és kicsike. A szinpadon mindig -utolsónak állott a sorban. Ő volt a legkisebb nemes apród, eprészleány, -parasztnő, udvarhölgy vagy halászfiu, a szerint, a milyen operettet -adtak. S miután Ribiszke mindig a sor szélén állt, neki nyilott a -legtöbb alkalma a proszczénium-páholyba nézni, a mi oly közel van a -szinpadhoz, hogy gukkerezni már szemtelenség. A proszczéniumpáholyhoz -való közelségéből aztán szépen megélt a Ribiszke. Ékszerei is voltak, a -melyeket finom érzékkel nem aggatott folyton magára, hanem gondosan -eltett a zálogházba, hogy meg ne egye a moly. A moly ellen különösen ama -szép gyöngyfülbevalót óvta meg, melyre Friedmann szó nélkül adta meg a -hatvan koronát, s a mely oka lett annak, hogy Ribiszke pénzzavar esetén -mindig a füléhez nyult. Haekelista barátaim méltányolni fogják Ribiszke -utódjainál ezt a mozdulatot, mely oly gyakori volt, hogy fölvétette -magát az örökölhető reflexmozgások közé. A Ribiszke fia, ha megnő és nem -lesz pénze, a füléhez fog kapni s nem fogja tudni, miért. De mi nevetni -fogunk, mert mi tudjuk. - -Szóval jól ment Ribiszkének. Még azok is szerették, akik nem vitték -fölhajtott fedelű fiakkerben vacsorázni, mert maga volt a vidámság, a -csapongó jókedv, a rugdalódzó életöröm. Tele volt csirkefogó-allűrökkel. -Kis fiukat elpáholt az utczán s képes volt egy-egy kis mezitlábos után -kivágtatni a Városligetig, ha az utána kiáltott valamit, csakhogy -meghúzhassa a fülét. - -Egy este, mikor a szinházban «Pörtschach gyöngyét» adták és Ribiszke -ismét utolsónak állott be a gyopárszedő leányok karába, két jól öltözött -úr jelent meg a proszczéniumpáholyban. Az egyik, a ki még jobban volt -öltözve, mint a másik, azonnal gukkerezni kezdte Ribiszkét. Ribiszke -rámosolygott, s az ügy ezzel el volt intézve. Kissé túlzok, mert az ügy -már akkor el volt intézve, mikor a jól öltözött úr a gukkerhez nyúlt, de -tartozom Ribiszkének annyi lovagiassággal, hogy a konstatálás előtt -megvárjam az ő beleegyezését is. - -– Ah! – suttogta diszkréten a jobban öltözött a jól öltözöttnek. – Tehát -ez a Ribiszke! - -– Ez! - -A jobban öltözött jól belenézett a Ribiszkébe s olyan mosolylyal, oly -finom vonalban nyitotta ki a száját, mintha azt akarta volna mondani: -«Ez a kis angyal a pajkos báj elragadó inkarnácziója.» De nem volt -franczia, hanem pesti, tehát csak ezt mondta: - -– Jó bőr. - -A másik intett: - -– Jó. - -– Megvan! – suttogott a gukkeres. – Ez az, a mit keresek! Ezzel a kis -leánynyal fogok elutazni Abbáziába. Holnapután kezdődik a szabadságom. -Hetek óta keresek valami vidám kis nőt, a ki erre az útra elkisérjen… de -most megvan! - -Jött a finálé. A kóristák úgy ordítottak, mintha fizették volna őket -érte, pedig azt igazán nem lehet fizetésnek nevezni, a mit kaptak. -Ribiszke a sor szélén állott s vonzalma jeléül a két jól öltözött felé -énekelte, a többivel hogy: «Menj hát, menj hát, menj hát, menj, menj, -menj, mehenj háhát!» – s ezzel legördült a függöny. - -A jól öltözött úr – Stern – néhány szót váltott a páholyos asszonynyal, -majd könnyed főhajtással üdvözölte a nézőtéren levő mondain ismerőseit, -a kik bájmosolylyal köszöntek neki vissza s közben ezt mormogták: -«akaszd föl magad.» Aztán hanyag előkelőséggel simította végig Bay -Rummal mosott, brillantinnal fényezett haját, mondván: - -– Igen, ah, igen! Elég volt a feszes nagyvilági életből, a folytonos -bókokból, finomkodásokból, udvariaskodásokból, a sok formából és -unalomból. Egy hónapig szabad leszek, mint a madár és vigan fogok élni -ezzel a kis csirkefogóval. Ah, milyen jó lesz neveletlennek, -szabadszájunak lenni, ingujjban ebédelni, pikáns nótákat énekelni… - -A páholyos asszony diskréten nyitott be: - -– Ő nagysága azt üzeni, hogy igen. - - -II. - -Julius elsején a fiumei gyorsvonatban ültek. A nagy mozdony -felszáguldott velük a Karszt tetejére s ők a kopasz hegyeket nézték. - -– Itt nincs fű – mondta kevés tudományos készültséggel a Ribiszke, – -mert nagyon fuj a szél. - -– Úgy van, – mondta az előkelő Stern és egy koronát adott a kalauznak. -Azzal odaugrott Ribiszke mellé és megfogta az orrát. - -– Olyan orrod van – jegyezte meg – mínt egy gomb. - -Ribiszke eltolta magától: - -– Pardon. Ne szorítsd az orromat. - -– Miért ne? – kérdezte Stern. – Az orrod olyan, mint egy gomb és ha a -télikabátom itt volna, rá is gombolhatnám. - -– Ez nagyon buta, – mondta Ribiszke. - -– Igen? – kérdé az ifjú és meg akarta csókolni a Ribiszkét. De a lány -dühbe jött. - -– Maradhasson! - -– Ugyan, ugyan! ne add a bankot. Légy víg, te kis csirkefogó. - -Ribiszke félrehúzta a száját: - -– Én nem tudom, – mondta – mi ütött magába. Eddig olyan finom volt, mint -egy buta ember. Most egyik csunya szót a másik után mondja. És mért nem -veszi föl a kabátját. Még bejön valaki és mit gondol, ha ingujjban -látja? - -Az ifju nagyott nézett. - -– De édesem – szólt – csak nem fogsz itt nagyúri kivánalmakkal föllépni! -Hiszen mulatni megyünk, kirúgni a hámból, neveletlenkedni, vihánczolni! - -– Vihánczolni? - -– Azt. Azért hoztalak magammal, hogy vidáman éljünk! - -És torkaszakadtából kezte énekelni a «Csipd meg bogár» kezdetü magyar -népdalt, mely egész télen át aludt a lelkében. - -A Ribiszke lehajtotta a fejét. Fiuméig egy szót sem szólt. Mikor a -tengert meglátta, ennyit mondott: - -– Minden tenger ilyen halszagu? - -S miután Stern fölvilágosította, hogy vannak ennél sokkal halszagubb -tengerek is, ismét hallgatásba merült. Hajóra szálltak. - -– Oda menjünk, az orrára – mondta az ifju – és lógassuk ki a lábunkat a -viz fölé. - -– Hogyne! – mondta Ribiszke. – Ennyi ember előtt. Otthon nem bánom, ha -hecczelünk, de most elegánsan kell viselnünk magunkat. Az kell, hogy az -emberek azt higyjék, hogy én egy grófné vagyok. - -És finoman, kecsesen ült le a többiek közé, nagyon diskréten beszélt és -úgy viselkedett, mint egy kis grófné, mert törvény az, hogy grófnésan -viselkedni az tud legjobban, a ki csak egyszer egy évben grófné és igy -minden finomságát arra az egy alkalomra tartogatja, míg az igazi grófné -néha elunja a grófnéságot és olyankor ribiszkésen viseli magát egy -kicsit. - -Stern urban elhült a vér. - -– Grófné? – kiáltotta. – De hiszen akkor én be vagyok savanyítva. Nem -azért hoztam én magammal egy kis csirkefogót, hogy egy grófné üljön -mellettem! Hát ujra kezdjem azt, a mit a télen úgy meguntam? Most megint -finom, udvarias és unalmas legyek? Soha! - -De Ribiszke most már grófné volt, még pedig csökönyösen. Halkan mondta: - -– Elég volt a kánkánból a télen. Most egy előkelő urral utazom és -meglássa, olyan előkelő leszek, hogy élvezet lesz nézni. Meglátja, -milyen merev leszek a table d’hotenál és milyen finom, művelt dolgokról -fogunk beszélni. Maga irodalomról fog velem csevegni és elmondja az uj -képek tartalmát a tárlatról. És nem fogunk bort inni és sokat fogunk -sétálni… - -Az ifju a fejéhez kapott: - -– Mi? Micsoda? - -– Az emberek azt fogják mondani: «ez itt egy unalmas nő.» Ez a spanyol -frizura is utoljára volt ma rajtam. Holnaptól kezdve egyszerü polgári -fejem lesz… és nem akarok tetszeni senkinek… és ne mondja senki, hogy jó -bőr vagyok… és ne irjanak nekem leveleket a katonatisztek… mert ebből -elég volt a télen. - -Tapsolt, úgy örült ennek a gondolatnak. De elszégyelte magát és finoman -mondta: - -– Pardon, hogy tapsoltam. - -Szégyenkezve dugta el a fejét. - -– Oh jaj! – nyögött Stern. – Valóban be vagyok savanyítva ezzel a nővel. -Vége a mulatságomnak! Hát miért vagy te a Ribiszke? Nem azért, hogy rugd -a port, angyal? Nem azért, hogy az urinők bosszankodjanak rajtad? Nem -azért, hogy pezsgőt igyál és a fejed tetején tánczolj és a «grand -écart»-t csináljad, a mit ti ugy hivtok, hogy «spárga»? Hát hol maradnak -a jó zsidó vicczek, a miket én neked el akartam mondani, és hol marad -az, hogy mi ketten becsipve fogunk végigrobogni a tengerparton… te -valami nagy tollas kalappal a fejeden, piczi lábad a bakra téve, én meg -az öledben, keresztbe… hejehuja, hopp, hopp! - -Csöndesen mondta Ribiszke: - -– Fenét. - -Ezen már nem lehetett segiteni. A Ribiszke gyógyíthatatlan -arisztokratitiszbe esett, illemgyulladást kapott. Ez a jóleső magyar -fene volt az utolsó fellobbanása a téli életnek. S ezzel vége is volt. A -Ribiszke belerészegedett a finomságba és a rendezett pénzviszonyokba s -most egyszerre, elemi erővel tört ki belőle az a nagy honvágy a -bourgeois élet iránt, a mit a ribiszkék itthon éreznek. Most volt pénz, -Abbázia, ékszer, jó ruha, finom Stern úr, most megengedhette magának azt -a luxust, hogy grófné legyen, a mi alatt ők polgári leányzót értenek. - -Stern úr dühében felordított: - -– A teremtésit a fejemnek! - -– Pszt! – mondta szemrehányólag a Ribiszke – ne kiabáljon. Ez nem illik. -Mit szólnak az emberek? Üljön ide mellém és mondja el a képek tartalmát. -Én most nem vagyok szinésznő. - -És mialatt Stern úr megátkozván jó ötletét, egy pillanat alatt -elhatározta magában, hogy a Ribiszkét a legközelebbi vonattal hazaviszi, -boldog büszkeséggel tette hozzá: - -– Én most privát vagyok. - - - - -Diskréczió. - -(Személyek: Az _asszony_, előkelő, gazdag, szép nő. Abból a fajtából, -melyből a katona-operettekben a trikós dragonyosokat válogatják. A régi -időkben ugy mondták volna: fejedelmi termetű nő. De mióta a fejedelmek -nem olyanok – az ember oda megy hasonlatért, a hol talál. A _férfi_ -korrektül öltözött, férfikora délutánján levő ember. A mellényére -manzsettagombok vannak varrva. A legmagasabb foku eleganczia.) - -_Az asszony:_ A tüzes vasat is elszenvedné? - -_A férfi:_ El én. - -_Az asszony:_ A spanyol csizmát, a homlokszoritót, meg a vizpróbát is? - -_A férfi:_ Mindent. Én még ama régimódi férfiak közül való vagyok, a kik -a hóhér kezében sem vallották ki a szeretőjük nevét. - -_Az asszony:_ És mivel bizonyitja ezt? - -_A férfi:_ Egy esettel. - -_Az asszony:_ Halljuk. - -_A férfi:_ Lemondtam a hivatalomról és elmentem előlről kezdeni egy -egészen uj pályát egy asszony miatt. Ha egyetlenegy szócskát szóltam -volna, minden rendben lett volna. Ez én vagyok. - -_Az asszony:_ Ez szép. - -(Nézi.) - -_A férfi:_ Az már nem is diskréczió, a mit én csinálok. Mert a -«diskréczió» rossz szó. Nagyon csodálom, hogy klasszikus szóban ilyen -hibát lehet fölfedezni. A diskréczió egy pozitivum. És az indiskréczió -negativum. Mintha az, a ki diskrét, csinálna, cselekednék valamit, az -pedig, a ki indiskrét, valamit nem csinálna. Ez nem finom szó. Ez azok -közé a szavak közé tartozik, a melyek nincsenek a fenekükig megérezve. -Mert a ki már titkol, az nem diskrét ember. A ki csinálja azt, hogy -titkol valamit, az már számba se jöhet ezen a téren. Az az igazi, a kin -nem látszik meg az, hogy elhallgat valamit. Lássa, a magyar nyelv már -gavallérosabb ebben a tekintetben. Érzi a finom különbséget, a mi a -«hallgat» és «elhallgat» szavak közt van? A ki hallgat, az teljesiti -kötelességét. Most veszem észre, hogy a hallgatás is cselekvés. Tudja, -mi van ebben? Ebben benne van a férfi-titkolózás leleplezése. _Igazán_ -hallgatni nem tud senki. Ha ez lehetséges volna, akkor a nyelv tagadó -jellegü szóval fejezné ki ezt a gondolatot. - -_Az asszony:_ Tehát nem lehetséges? - -_A férfi_ (zavartan): Elvben. - -_Az asszony:_ És a gyakorlatban? - -_A férfi:_ Próbálja meg. Én e nemben olyat fogok produkálni, a mire -nincs példa visszamenőleg, egészen Anthes Györgyig, a ki a «Toscá»-ban -inkább halálra kinoztatja magát, mintsem hogy valljon. És a hóhér -csiptetői alatt ordit, de hallgat. - -_Az asszony:_ És… - -(Kérdezni akar valamit.) - -_A férfi:_ Ne is folytassa. Tudom, hogy mit akar kérdezni. Mikor az -ember egy asszonyt végleg meggyőzött valamiről, akkor az asszony még azt -kérdezi: «és… ha ez, vagy az történik, akkor is ugy lesz?» Igenis, ugy -lesz, akármi történik. - -_Az asszony:_ Tökéletesnek tartja ön magát diskréczió dolgában? - -_A férfi:_ Igen. - -_Az asszony:_ Álmában se beszél? - -_A férfi:_ Nem. - -_Az asszony:_ Nem iszik? - -_A férfi:_ Nem. - -_Az asszony:_ Nincs valami bizalmas gyerekkori barátja. - -_A férfi:_ Nincs. - -_Az asszony:_ Soha életében még nem érezte annak a szükségességét, hogy -valakinek kiöntse a szivét? - -_A férfi:_ Soha. - -_Az asszony:_ Midás királyról hallott? - -_A férfi:_ Valaki egyszer el kezdett róla beszélni, de én akkor kimentem -a szobából. Ez az ur rám nézve nem létezik. - -(Szünet.) - -_Az asszony:_ Akkor. - -_A férfi:_ Akkor? - -(Ujabb szünet.) - -_Az asszony:_ Akkor ön nem kell nekem… - -(A férfi elképped. Az asszony díadalmasan néz rá. A férfi érzi, hogy e -pillanatban kiszaladt a lába alól a föld és hamarjában nem tudja, milyen -alapra helyezkedjék. Neki is az a fix pont hiányzik a melyből -kiforgathatná sarkaiból a világot. Tehát bambán néz.) - -_Az asszony:_ Mert én csak türelmesen hallgattam, édes barátom, mikor -itt adta a bankot. De most, hogy ebben az irányban már angazsálta magát, -bátran kijelenthetem, hogy ez nem az én zsánerem. - -_A férfi:_ Hát… - -_Az asszony:_ Hogy hát mi a zsánerem? Megmondom. Semmiesetre sem egy -diskrét férfi. Maguk, a maguk nyers fejükkel finom külömbségeket -próbálnak tenni. Milyen siralmas volt, a mit a «diskréczió» szóról -mondott! A nyelv nagyobb pszikológus, mint maguk. Mert igenis, ugy szép -a diskréczió, ha csinálják. Ha lerí a férfi arczáról, hogy most titkol -valamit. Hiszen ez a szép, ez az élvezetes a diskréczióban! Ülünk a -társaságban. Ön zavart. Feszeng a helyén. Ideges. Az emberek -összesúgnak: «nini, X-nek valami baja van. Alighanem női ügy.» -Találgatnak, kérdezgetik. És én a szoba tulsó sarkában ülök és élvezem -azt, hogy maga hallgat. Gyönyörködöm a zavarában. Büszke vagyok arra, -hogy hallgatásával az én érdekemben cselekszik. - -_A férfi:_ Ah… - -_Az asszony:_ Kezd eszmélni, kis filológus? Más példa. Ön egyszerre csak -kezd jobban öltözni, gyakrabban borotválkozni, mint eddig. Az utczán -sietve jár. A klubban hirtelen ugrik fel a kártya mellől és idegesen -szól: «Pardon, de el kell mennem.» Mindenkinek feltünik ez. -«Természetes, – mondják, – hogy asszony van a dologban.» Mindenki érzi, -mindenki kiváncsi. És én repesek az örömtől, mert senki sem tudja, hogy -mindez én miattam van. Igy benne vagyok a maga cselekvéseiben, s azokon -keresztül érdeklem az embereket, rejtélyes valaki vagyok, egy kéz, a -mely a kulissza mögött tartja a drót végét, a mely fölrángatja magát a -kártyaasztal mellől. Érti? - -_A férfi:_ Kezdem érteni. - -_Az asszony:_ A hóhér, az jó példa volt. Szerettem volna annak a -helyében lenni, a ki miatt Cavaradossit kinozták. Igaz, hogy az férfi -volt, de mégis szerettem volna a helyében leni. Nem élvezet az, hogy -senki semmit nem tud. Az az élvezet, hogy valakit kinoznak miattunk, és -az nem szól. De mielőtt kinozták, valamicske mégis kiszivárgott, mert -hiszen, ha semmi sem szivárgott volna ki, nem kinozták volna. A -diskréczió, az igazi, a zamatos, az élvezhető diskréczió nem egyéb, mint -kaczérkodás a némasággal. A hallgatásnak müvészetté való nemesitése. A -félig kimondott szó veszedelme, keverve azzal a biztonsági érzéssel, a -mit a másik felének az elhallgatása okoz. Az egészen elhallgatott dolgok -sótalanok, izetlenek. A semmi sohase mulatságos. - -_A férfi:_ De… - -_Az asszony:_ Ez a «de» nem egyéb, mint az az «és», a mit az imént a -szememre vetett. Azt akarja mondani: «de a semmi biztosabb!» Édes uram, -ha én a teljes biztonságot akarnám, egyszerüen csak békén kellene -maradnom. Szóba sem állnom férfival. Az élet gyönyöre: a csatából -sebzetlenül jönni haza. Nem pedig – el se menni a csatába. Én féltem a -bőrömet, de csak akkor élvezem az épségemet, ha veszélyben forgott. Az -egész élet nem egyébb, mint ez. A természet tudta, hogy mit csinál. A -halál gondolatával járunk, és minden percz azért élet, és az élet azért -jó, mert még mindig nem haltunk meg. Na már most, ki az ördög fogja -magát a halál ellen ugy bebiztositani, hogy meg se születik? - -_A férfi:_ Kezdem belátni, hogy nem volt igazam. - -_Az asszony:_ Ha nem érdekelne maga, nem mondtam volna el mindezeket. -De… érdekel. - -(Lesüti a szemét.) - -_A férfi:_ Hiszen… ön, a ki észszel nézi a dolgokat, talán már -konstatálta is, hogy én lehetetlen igéreteket tettem. Hiszen magam -mondtam, hogy tökéletes diskréczió lehetetlenség. - -_Az asszony:_ Mondta. - -_A férfi:_ Az ember nincs mindjárt tisztában azzal, hogy magasabbrendü -asszonynyal áll szemben. Hát tökéletesnek hazudja magát. - -_Az asszony:_ Ezt már szeretem. - -_A férfi:_ Mindnyájan fél-emberek vagyunk. És most, hogy belevág az ön -programmjába, bevallhatom, hogy azt a hivatalomat is azért vesztettem -el, mert a férj gyanut fogott. - -_Az asszony:_ (felragyogó szemmel): No, lássa! Boldog asszony, a ki -érezhette az ura izzó féltékenységét a nélkül, hogy veszedelemben -forgott volna! - -_A férfi:_ És a mikor a tökéletlen diskréczióról beszélt, ugy éreztem, -hogy a lelkembe lát és engem ir le. - -_Az asszony:_ Igazán? - -_A férfi:_ Igazán. És külömben is kinyitotta a szememet. - -_Az asszony:_ No, lássa. Emlékszik, hogy Midás király után -kérdezősködtem önnél? Ön letagadta még azt is, hogy ismeri. - -_A férfi:_ Pedig… - -_Az asszony:_ Tudom, tudom. Ez volt a negyedik kérdésem. Az első az -volt: beszél álmában? A második: iszik? A harmadik: van-e bizalmas -barátja? A negyedik: Midás király? Mind a négyre tagadólag felelt. Eddig -rendben volt a dolog. Az ötödik kérdőpontnál azonban megbukott. - -_A férfi:_ (álmélkodva): Megbuktam? - -_Az asszony:_ Tökéletesen. A miket a diskréczió élvezhetőségéről -mondtam, azokba beugrott. Igazi férfi nem ül fel az ilyen trükknek. Vagy -talán komolyan gondolja, hogy uriasszony létemre kivánom a gyanut? -Elhitte, hogy jólesik látnom, ha magáról lerí a szerelem, az adultere, a -«viszony». Oh, édesem. - -(Sajnálattal nézi.) - -_A férfi:_ Hát… - -_Az asszony:_ Eltalálta. Ki van adva az utja. Mehet. A legfontosabb -tantárgyból megbukott. Lélektani elemzéseknek beugrott. Nüánszoknak ült -fel. Gyönge ember. Szegény ember. Indiskréczióra hajlandó, hiu lélek. -Ugyan mi az ördögöt kezdenék én el magával? Ha legalább mindjárt azon -kezdte volna, hogy «pletykáló vagyok», nem kellett volna annyit -beszélnem. De jól kezdte, hát fel kellett adnom az utolsó, a nagy -kérdést is, a melyen elvérzett. - -(Fölényesen mosolyog. Kellemesen biczczent egyet a fejével, a faképnél -hagyja és – mint a szindarabokban mondják – egy másik csoporthoz megy.) - - - - -Lohengrin halála. - -Lohengrin fiatal volt és tenorhangon énekelt. Aztán gyors egymásutánban -négy pofont kapott az élettől, s ekkor áttért a csöndes baritonra. -Megcsendesedett, megkopott, s felment Budára lakni, egy kis szobába, -melynek ablakából lelátott a Dunára. A szobát nem tudta fizetni, a -czipője rongyos volt, hat görcs volt a lakczipője zsinórján. Reggel -feküdt, este kelt, kávét ebédelt, szivart vacsorázott, sohasem volt -ébren, sohasem aludt, aprópénzből élt. - -Egyszer hazafelé bandukolt a Kerepesi-útról. A nap, gyermekeim, a keleti -pályaudvar fölött kel fel. Tehát Lohengrin hátat fordított a felkelő -napnak. Igy tesz az, a ki Budára megy. A háta mögött nagyon bátortalanul -derengett már, de előtte még sötét volt. Általában az jellemezte -Lohengrint, hogy a háta mögött derengett. Előtte, a merre csak nézett, -sötét volt mindig. - -Nem, nem volt részeg. Csak könnyű volt az italtól. Nagyokat lélegzett, s -úgy érezte, hogy nem a lába viszi, hanem a feje. A feje, mint valami -súly, húzta előre. De boldogan mosolygott, mert volt a zsebében egy -parádivizes üveg, tele törkölypálinkával. - -Mikor hazaért a kis budai szobába, ledobta a télikabátját. Ennek még -finom vatelin bélése volt, selyemmel bevonva. Ez még a tenoridőkből -maradt. Ledobta az ágyra, és körülszaglászott. Szaglás utján jött rá, -hogy nagyon hideg van. Más az, mikor egy kis gyantaszag röpköd a -levegőben. Akkor fa ég a kis kályhában. - -– Be fogok fűteni – mondta Lohengrin és a kályhára nézett. A kis -vaskályha a sarokban állott, és olyan volt, mint egy nagyobbfajta -czilinder-skatulya. Négy vékony lábon állott, két ajtaja volt és esetlen -kályhacső nyult fel belőle majdnem a menyezetig, ott aztán meggondolta -magát és befordult a falba. - -Lohengrin vette a tegnapi ujságot és belegyömöszölte a kályhába, a felső -ajtón. Lenyomta a rostélyra. Aztán aprófát tett rá, sokat. Aztán -keményfát, a mennyi csak belefért. - -– Ma kimulathatod magad – mondta a kályhának. – Ma jól élhetsz. - -Meggyujtotta a papirost, széket húzott a kályha elé és ivott a szeszből. -Most pattogni kezdett az aprófa. Papirospernye szaladt fel a -bádogcsövön, ez furcsán zörgött. És egykettőre tűz volt a kályhában, -lármás, piros tűz. Lohengrin úgy érezte, hogy most nincs egyedül. Boldog -volt és nézte a kályhát. A kis fekete skatulya azonban mintha -bosszankodott volna. A reggeli álmából verték fel, a mikor legjobban -aludt, üres hassal, hidegen. Most dohogott, haragudott, sőt ki is köpött -Lohengrin felé, a ki elkapta lábát a szikra elől. - -– Na, na! – mondta. – Nem kell haragudni. - -És kinyitván a felső ajtót, lepiszkálta a fát az elégett papiros -helyére, fölülre pedig annyi szenet rakott, a mennyit csak birt. - -– Majd adok én neked! – mondotta fenyegető hangon. - -És kinevette a kályhát, a mely tehetetlen haraggal puffogott a sarokban. -Most már olyan volt, mint valami mérges kis állat. Villogó szemmel -nézett a fiura. Morgott, csöndes, fojtott ugatás hallatszott belőle. -Aztán meg, mintha valami láthatatlan óramű bolondult volna meg benne, -ketyegni, kopogni kezdett a melegedő vaspléh. - -A fiu ivott és nevetett: - -– Haragszol? Pukkadj meg. - -Szembeült vele, zavaros szemmel nézte, mert most már részeg volt. -Csufolta, ugratta. A nyelvét öltötte feléje: - -– Nagyon megtömtelek? Nesze még! - -És rakott rá szenet, szép fekete szenet, vagy három vaskanállal. Most -elhallgatott a kis fekete skatulya. - -– Sok, mi? Nem tudod lenyelni? - -Megpiszkálta a rostélyt, hogy levegőt kapjon a szén. Aztán nagyon -furcsán mosolygott. Csöndesen mondta: - -– Ne mondd, hogy rosszul élsz. A szegény kopott lovag kályhája vagy. -Grálvitéznél szolgálsz. Szerelmes voltam a királyi szüzbe, de már nem -vagyok. Mert én most részeg vagyok és elfelejtem a szeretőmet. De be -fogsz te is rugni, fekete kutya. Berugatlak. - -Óvatosan kinyitotta a felső ajtót. Benn sürü füst kavargott. A szén még -nem kapott lángra. De hogy az ajtó kinyilt, fellobbant, és kicsapott a -nagy sárga, kormosszélü láng, a fiu kezére. - -Lohengrin elkapta a kezét. Megnézte. - -– Megharapott a szemtelen – mondta halkan. - -De akkor benn már főtt, forrott, égett a szén. Egyre szurósabban nézett -ki a tüz az ajtóhasadékon. Határtalanul dühös volt a kis kályha, de -hiába, nem tehetett róla, szép lassan berugott a széntől, a mit a fiu -beléje gyömöszölt. - -– Igyál pajtás! – mondta neki. - -A cső izzani kezdett. És a pattogás, dorombolás helyébe fojtott zúgás, -vontatott dohogás lépett. Lassan átpirosodott a teteje a fekete -kutyának. És öt-hat szeme volt már, és mind villogva nézett a fiura. A -fiu mosolygott, egyre mosolygott, talán ez hozta ki sodrából a fekete -kutyát. Látható volt, hogy elugornék a helyéről, ha a bádogcső fogva nem -tartaná. Kinyitná vasszáját és tüzes torkát tátaná a fehér fiu felé. -Rázta a düh, valami alig látható, reszkető kis tánczot járt vékony -lábain, folyton ugatott benne a tűz, és a fiu egyre nevette, meg is -rugta, és tömte bele a szenet. - -– A ki haragszik, annak nincs igaza – mondta neki, feddőleg emelve fel -ujját. - -Aztán megtörülte a homlokát. A kis szobában égett a levegő. Az ablak -izzadt. - -– Nekem mindegy – mondta a fiu a kályhának – ezzel engem nem bosszantsz. -Legföljebb még jobban berugatlak! - -És megint tett rá szenet. Olyan volt a fekete kutya torka most, mint a -pokol. Égő hő csapott ki belőle, mikor nyilt az ajtaja. A beléje hullott -szén rögtön lángrakapott a parázson. A cső alsó negyede pirosan izzott. -Mint valami bibornoki sapka, olyan volt a fedő. Rákvörös, áttetsző. És a -fekete kutya most hörgött, huhogott, fenyegetőleg mordult egyre -nagyobbakat, úgy, hogy a fiu végre is dühbe jött. - -– Elég volt! – kiáltott rá. - -És egy mozdulattal megcsavarta a csövön azt a kulcsot, a mely a csövet -elzárja, a levegőt kirekeszti a kályhából. - -Hirtelen elhallgatott a fekete kutya. A fiu hanyatt vetette magát a -kanapén, úgy nézte. Élvezte, hogy a berugott kályha most elbódult, hogy -kizárta belőle a levegőt. Aztán kinyitotta az ajtaját. Benézett a -parázsra, a mi fölött kis kék lángok jártak. Aztán megint lefeküdt. - -Felriadt. Ijedten nézett a kályha felé, de megnyugodott. - -– Nem jöhet ide – mondta csöndesen. Tudta, hogy halálosan megsértette a -kis filisztert, kicsufolta, megrugta és becsipette. És most látta, hogy -a beléje fojtott parázs hunyorgatva, ravaszul néz rá. Rámeredt: - -– Mit akarsz tőlem? - -Vigyorgott feléje a fekete kutya. A fedője kihült és megfeketedett. De -vigyorgott, komiszul, kegyetlenül, félig lehunyt szemmel a kis -hasadékokon, és kék láng szállongott a parazsa fölött, olyan, mint a -milyen az asszony szemében kéklik hidegen, mikor elárul minket. - -Csönd volt. Lohengrinnek hosszufürtös szőke feje lecsuklott, lelógott a -divánról. Kábult volt. Hosszu ideig feküdt igy, aztán egészen halkan -mondta a kályhának: - -– Ne izélj velem… te… egészen elszédülök… - -Fel akarta emelni a fejét, de nem tudta. Lecsuszott hát a földre és -végig feküdt a szőnyegen. Bódultan, félszemmel nézte a fekete kutyát. - -– Megfojtasz – mondta. - -A fülében muzsikálni kezdett valami halk ének. Fiatal arcza most -megvénült, fájdalmassá komolyodott. Rettenetes nagyokat lélekzett. - -– Kár értem – mondta. – Én szegény szőke fejem. Én szegény kék szemem. -Én szegény fiatal életem. - -A piszkos padlóra tette fehér arczát. Már ő is csak félszemmel nézett a -fekete kutya felé. Az most már sötéten állott a helyén, s a parázsnak -sötét biborszine volt. A kék láng, az még mindig ott járt, bolygott -fölötte. A hasadékok merően, kérlelhetetlenül néztek a fiura. - -Lohengrin még egyszer fölemelte fáradt szemét. A tenor-esztendőkre -gondolt. De hirtelen, még egyszer feléje lélekzette mérgét a fekete -kutya és erre Lohengrin lehunyta a szemét. Örök álmok kóborogtak a -fejében. Elkábult. Friss piros szája a piszkosra taposott deszkához -tapadt. És most ránevetett nagy, szögletes, szénszagu szájával a fekete -vaskutya. - -Lohengrin most végleg elfelejtette szép szeretőjét, meghalt. - - - - -A hóember. - - -I. - -A fehér, havas utczában hat fekete komfortábli állott, mintha fényeshátu -bogarak sorakoztak volna egymás mögé a gyalogjáró mellett. A hat ló -lelógatta a fejét és a saját külön módja szerint fázott, ami alatt az -értendő, hogy se nem didergett, se nem topogott, mint például a hat -lónak megfelelő hat kocsis. Ezek a sarkon járták a kocsiscsárdást: a -hónuk alá csapkodták a kezüket és ehhez valami furcsa medvetánczot -topogtak, a mire a fagy tanitja meg az embert. - -A hó kupaczokba rakva várta, hogy értejöjjön a szekér és elvigye. Innen -az Andrássy-ut környékéről hamar elviszik a fehérséget. A kupaczok közt -azonban egy hóember állott, ugy, a hogy a hóemberek állani szoktak. A -két lába belegyökerezett a talapzatába, a két karja végig a törzséhez -simult, nagy hasa és rövid nyaka volt és a két gesztenyével, a mit szem -gyanánt a fejébe dugtak, bizonyos bonhómiával nézett a világba. A -szájában pipa volt, a mely nem égett, de ő ezzel nem törődött. Neki igy -is tetszett az élet és olyan pofát vágott, mint a ki egy kicsit buta, de -azért – vagy épen azért – nagyon meg van elégedve a dolgok folyásával. - -A hóembert Csüpü csinálta, az itató. Ez Csüpünek speczialitása volt. -Mikor a Bakács-téren itatott, akkor kis kápolnát is csinált hóból, a mit -este kivilágitottak s a kápolna elé két őrt, szintén hóból. Mindenik -őrnek seprő volt a zsebébe szurva s e látványnak csodájára jártak a -ferenczvárosi gyerekek, sőt több felnőtt is mosolylyal tekintette meg. A -dij, a mit ezért a kocsisok Csüpünek fizettek, aránylag kicsiny volt, de -Csüpü nagyon ki tudta aknázni a pénzt. Olyan olcsón oly tökrészeggé -senki se tudta magát inni, mint Csüpü. - -Itt az Andrássy-ut mellett a kis kertes utczában nem lehetett nagyobb -épitkezésekbe bocsátkoznia. Tehát megelégedett egyszerüen a hóemberrel, -de azt annál nagyobb művészettel csinálta. Gyönyörü hóember volt, egyike -a legszebb hóembereknek, a kik valaha elolvadtak Pesten. - -Egyszer egy szobrász, műteremből jövet, egy barátjával beleült az egyik -komfortábliba, s mialatt Csüpü a pokróczot oldozta a ló hasán, megnézte -a hóembert. - -– Ejnye, de svungos munka – mondta és hüvelykujjával felülről lefelé -kanyaritott egyet a levegőben, a mi szobrászoknál a nagyfoku -elragadtatás jele. - -Aztán elrobogott a kocsi és nem esett több szó a hóemberről. De fagyos -napok jártak és a szobrász megint kocsira fanyalodott egyszer. Megint -beleült az egyikbe. A hóember még mindig ott állott és gesztenye-szemét -reá szegezte. - -– Ejnye, – mondta a szobrász – ebben a hóemberben karakter van. Ebben a -hóemberben mozgás van. És anyagszerüséget látok benne. Hó-jelleme van. -Ez a leghóemberebb hóember, a mit valaha… - -Kihajolt az ajtón: - -– Kocsis, ki csinálta ezt a hóembert? - -A kocsis leugrott a bakról: - -– Ezt kérem az itató csinálta. A Csüpü. - -Egy szegény, vörösorru alak jelentkezett a kocsi mellett. - -– Maga a Csüpü? - -– Igen, kérem. - -– Maga csinálta ezt a hóembert? - -– Igen, nagyságos ur. - -– Hogy hivják magát? - -– Csepeli János. - -A szobrász odaadta neki a névjegyét: - -– Holnap délelőtt jöjjön el hozzám a műterembe. - -Azzal meglódult a kocsi, kivánszorgott a havas utczából s eltünt az -Andrássy-uton. Csüpü ott maradt az utczán, kezében a névjegygyel és -bambán nézett arra, a merre a kocsi elment. Csak nagysokára tért -magához, megnézte előbb a névjegyet s aztán a hóembert. És most már nem -értette sem a hóembert, sem magamagát. Csüpü alól e pillanatban -elveszett a talaj. - - -II. - -Nem habozom elárulni, hogy Csüpüt fölfedezték. A művésznél a fiatalság -mulásának egyik jele, hogy fölfedezésre adja magát. És a szobrász, a ki -Csüpüt fölfedezte, már nem volt mai csirke. A kezdődő művészi -impotenczia hajtja az irókat is arra, hogy szerkesztői örömöknek -örvendeni tudjanak. Mikor a művész fölfedez, hasonlatos az apához, a ki -gyermekei fejlődésében talál örömet – mert a maga fejlődésében ugyan -kevés öröme telik. Mondhatnám azt is, hogy az egészséges, kemény önzés -szuvasodik meg ilyenkor az emberben s hogy a fölfedezés nem egyéb, mint -a megbocsátás egy neme, a mi tudvalevőleg a véredények elmeszesedésével -egyidejüleg költözik bele az emberi lélekbe. De mindez késleltetné az -értesitéseket, melyeket Csüpü sorsáról óhajtok adni. Csüpüt ünnepelték a -szobrászok és kinevették a modellek. Nagyurak, tanárokká száradt -művészek jöttek a műterembe, nézni, hogy Csüpü hogyan gyúrja az agyagot. -Elegáns hölgyek eredtek beszédbe vele. - -– Hogy megy a munka? – kézdezték tőle. - -Csüpü azaz Csepeli keserü pofát vágott: - -– Meleg ez az agyag – mondta. - -És rakta, rakta az agyagot a vasrud köré, de érezte, hogy nem ez az -igazi. A hó, az más volt. Mikor belenyúl az ember, puha, mint a fosztott -toll. Ha belemarkolsz, roppan egyet, kővé válik és azontúl már törik, -mint a rög. És tiszta munka van vele. Az agyag ellenben engedelmes. -Nyúlik, mázolódik, a nyomásnak enged, tésztás, meg aztán nehéz is. - -Rakta Csüpü az agyagot a vasdrótok köré, czibálta a kis fakereszteket, a -mik összetartják a sarat s miután szorgalmas is volt, foglalkoztak is -vele, hát szépen haladt. - -Egyszer maga a miniszter is megnézte a munkáját. - -– Nagyszerü – mondta. – S ön kocsis volt? - -– Dehogy – felelt büszkén Csüpü – még annál is rosszabb. Itató, -kegyelmes uram, egyszerü itató. - -– Kolosszális – mondta a miniszter. - -És Csüpüt kiküldték Párisba. - -Ott föl se tünt a többi rongyos szobrásznövendék közt. Csak itt nálunk -olyan nagyon fiatal minden növendék. Az ő szakálla nem volt ott -kivételes eset. És ő is volt egy évig _ongroa_ Párisban, kinlódott az -agyaggal, gyakran szeszelt és nagybetüs leveleket irogatott haza a -fölfedezőjének. Egyszer egy házi pályázatot nyert meg a Julianban. Föl -volt adva a béke géniusza, a mint elcsititja a háboru szellemét. -Monsieur Cepeli ezt kitünően oldotta meg, s mikor a tanár kihirdette az -eredményt, ezt mondta: - -– Cepeli uré az első díj. Jó munka, erős plasztikai érzék. Egyetlen -hibája, hogy semmi könnyedség nincs benne. Nehézkes, mintha tudom is én -miből csinálta volna… izéből… olyan… - -Ha akkor valaki közbe kiáltotta volna: - -– Hóból! - -Ezret tehetünk egy ellen, hogy a tanár ráhagyta volna, igy: - -– Igen, igen, ez az! Ezt akartam mondani. - -És mikor visszajött Párisból, kiállított a tárlaton. Egy erős, nagy -férfiaktot állitott ki. Vastag, erőteljes, félmeztelen figura volt, bő -pantallóban, melynek két szára egymásba olvadt. A két lába rettentő -állékonysággal gyökerezett a talapzatba, a karjai odasimultak a -törzséhez, nagy hasa és rövid nyaka volt, pipa lógott az agyarán. Az -volt a czime, hogy «Pihenő munkás» és olyan pofát vágott, mint a ki egy -kicsit buta, de azért – vagy épen azért – nagyon meg van elégedve a -dolgok folyásával. - -A művész, a ki Csüpüt fölfedezte, behivta a szobájába, megvakarta a -tarkóját és ezt mondta neki: - -– Csepeli, az istenfáját magának, hiszen maga egy hóembert csinált! - -Csüpü lenézett a földre és nem szólt egy szót se. A művész föl-alá járt -a szobában, savanyu arczokat vágott, aztán vette a kalapját és elment. -Otthagyta Csüpüt. Ez meg kiballagott a tárlatra, bámulta egyideig a -Pihenő munkást, aztán vállat vont. Beült egy kocsmába és beszeszelt. - - -III. - -Most rettenetes napok következtek. A művész telebeszélte Csepeli fejét a -modern plasztika minden uj ideájával. És kinos megdöbbenéssel vette -észre, hogy tulajdonképpen ott kellene kezdenie, hogy az agyag meg a -bronz, meg a márvány, nem olvad el, mint a hó, és hogy Csepeli ne féljen -tőle. Mert szegény nagyon félénken kezelte az uj anyagokat. Nem engedett -meg az aktjainak egy merészebb mozdulatot sem. A kutyák, a miket -mintázott, behúzták a farkukat a hasuk alá, mintha attól kellett volna -félni, hogy leolvad. És erőlködött szegény, igyekezett szabadon bánni a -formákkal, szeretett volna könnyed, elegáns, flott lenni, de hiába. -Aztán azt disputálta magába, hogy ő nem gracziózus művész. Ő kemény és -erőteljes, mint Meunier vagy Rodin. De a többiek rájöttek, hogy csak -nehézkes és lomha, nem egyéb. Amilyen gyorsan emelkedett, most oly -rohamosan sülyedt. A fölfedezője nem törődött vele, magára hagyta. És -szegény bambán állott az agyagmasszák előtt, elhagyatva kinlódott, -nyomkodott, formált. Most már erőszakoskodott. Lábujjhegyen álló, félig -repülő géniuszokat csinált. Finom profilokat mintázott. - -De hiába. - -És most már rohamosan megy a vége felé a történet. Csepeli nem haladt, -hát a többiek egyszerüen elgázolták. Elrobogtak fölötte. Magára maradt -és megunta a nyomoruságot, s vele együtt a mesterségét is. Külvárosi -kocsmákban nagy számlákat csinált. Egyszer aztán odáig jutott, hogy künn -aludt a ligetben egy padon, mert már lakása sem volt. Lerongyolódott. -Még mindig sokkal elegánsabb volt ugyan, mint kocsimosó korában, de az -emberek most azt mondták rá, hogy züllött alak. A rongyosságnak ezer -fokozata van, de bármely fokon rongyos is valaki, az emberek megérzik, -hogy avanzsált-e vagy lefokoztatott. A vadonatuj frakkból éppugy -kimosolyognak az elmult rongyok, mint a hogy a legpiszkosabb viseltesből -kisír az elmult redingote. - -A padon rosszul aludt. Nekivágott a városnak véres szemmel és elment a -régi kocsiállomásra. Egy-két kocsis még volt ott a régiek közül. - -– A Csüpü – mondták és megint járták a kocsistánczot a hókupaczok közt, -nagyokat csapkodva a balkezükkel a jobb hónuk alá és viszont. De itt már -volt azóta uj itató és Csüpünek tovább kellett mennie. Hétfőtől -szombatig keresett állást. Szombaton megegyezett egy józsefvárosi -állomással. Megitatta a lovakat, megmosta a kocsikat, beszeszelt és -kezdte magát jól érezni. - -– Öreg – mondta neki egy kocsis, a ki régi ismerőse volt – lesz-e -hóember az idén? - -Csüpü szomoruan mosolygott és délutánra megcsinálta a hóembert. A -kocsisok megnézték a munkát és elmosolyodtak. - -Vékonylábu, bolond hóember volt, lapos hassal, domboru mellel. A kezét -kaczéran a a csipőjére tette, mintha örült volna annak, hogy ilyen -karcsu. Éles, nyugtalan arcza volt és aggódva nézett a világba, mint a -ki keres valamit, mint a ki indul valahova. Ez volt Csüpünek az első -könnyed figurája. De ez már hóból volt. Estére lekonyult a feje, -megroskadt a lába és behorpadt a dereka. A reggeli fagy igy keményítette -meg, ebben a görcs állapotban. - -– Nem tudsz már hóembert csinálni, Csüpü – mondta az öreg kocsis. A -többiek helybenhagyólag bólintottak és Csüpünek senki egy krajczárt se -adott snapszra. - - - - -A manó és a tündér. - -A bányatiszt rövid bekecsben állott a tárna bejárata előtt és a -kalapjával integetett az országutra. A havas országuton egy kis bricska -röpült a bánya felé, s ez a bányatiszt suite-jében, értsd: a két -tagbaszakadt öreg tót között, nagy mozgalmat okozott. - -– Gyünnek – mondta az egyik, a mikor már fölösleges volt ezt mondani. - -A bányatiszt a bricska elé sietett és lesegítette az érkezőket. Négyen -voltak, három férfi és egy hölgy. Hogy a dámán kezdjem, ez a -szintársulat primadonnája volt, bájos, fehérarczu teremtés, a kinek a -szeméből a tizenöt éves lányok ártatlan őzike-pillantása sugárzott, de -ez nem volt egyéb, mint az éjszakai lumpolás okozta bágyadtság. A dámát -két ur vette közre, két erős, pirosarczu legény, két fiatal és gazdag -földbirtokos. Mind a kettő már másfél hónapja mulatott a kis -szinésznővel, a ki a kegyeit megosztotta kettőjük között, a mi azt -mutatja, hogy jó leány volt, még inkább azt, hogy a fiúk jó fiúk voltak. -A negyedik alak, s a ki a bricskán jött, s a ki a kocsis mellett ült a -bakon, a szerkesztő ur volt. - -Ő szerkesztette a szélaknai lapot, mely buzgón támogatta a kormányt, a -kormány buzgó támogatásával. Tekintélye éppenséggel nem volt a -szerkesztő urnak, s az urak csak ugy vitték magukkal lumpolni, mint -valami bolond gnómot, a kin, bármily komoly pofát vágott is, -hatalmasakat lehetett nevetni. A szerkesztő ur tudniillik külsejére -nézve a legfurcsább emberi lények egyike volt. Kicsike volt és lángvörös -haju. Rettenetesen rövidlátó volt és ujjnyi vastagságu pápaszemet -viselt, melytől vörös nyerget kapott az orra. A rövidlátástól ábrándos -kifejezésű nagy szeme egyre ugrált az üveg mögött és a homoru üveg -ijesztő csillámlásával furcsa, szinte félelmesen reszkető fénybe villant -egybe ez a folyton mozgó tekintet. Homloka magas volt, és a vörös kócz, -a mit a fején viselt, igazán az egymásba csapó lángok benyomását tette. -Ez a téglavörös szin a feje bubjától a ritkás szakálla hegyéig -uralkodott csontos fején. A szeplő kiverte még a szemhéjját is, -szemöldök és szempilla helyett ez árnyalta szeszélyes foltokban a -homloka környékét. A szakálla rendetlen volt és csomókban nőtt, mint a -réti fű. Sűrűn, de egyenetlenül nőtte be az arczát. Nem lehetett tudni, -körszakálla van-e, vagy kétágu szakállt visel. Néha még ugy is látszott, -mintha egyágu hegyes szakálla volna. Ez a szakáll nem volt merev holt -szőr, mint némely embernél; eleven szálakból állott, melyek mintha -külön-külön is mozogtak volna, mint a félig-állat félignövény -tengerfenéki moszat. Aztán vörös szálak voltak, s ez azt a fantasztikus -hitet adta, hogy a mi itt szőrnek látszik, az csupa hajszálvékony -izomrost, amolyan eleven csáp, a miből vér serkedne, ha megnyirnák. És -ez a szeplők közé keveredett, rendetlen, borzas szakáll óráról órára -változott. A szerkesztőnek volt szomoru szakálla és vidám szakálla. -Mikor el volt keseredve, a szálak és csomók egymáshoz simultak, -összebujtak és az arczát megkicsinyitették. Ilyenkor a szemét is -lehunyta s ezzel kialudt a pápaszem hideg üvegfénye mögül a lelkes tűz, -a mely azt színesen ragyogtatta. Finom fehér orrának czimpái, a melyek -mindig szimatoltak, meg-megrebbentek, ilyenkor mint fáradt vitorlák -pihentek el. Két nagy ráncz-árok futott le az orra két felén a szája -szögletéig és ritkás kis bajusza belesimult ebbe a ránczba, bágyadtan. -És az állán úgy igazodtak a csomók hogy az árok mentén folytatásaivá -szegődtek a bajusznak, s így a szerkesztő arcza ha búsult, fölülről -lefelé huzódó irányzatot kapott s ez ugyanaz a vonás volt, a mi a -szomoru fűzfát szomoruvá teszi, s a mi örök kifejezése a bánatnak, mióta -az első szomoru ember lehajtotta a fejét. Ha pedig vidám volt a -szerkesztő, felágaskodott az arczán a szakáll. A szálak kitápászkodtak a -csomókból, mint a fű, a melyen feküdtünk, mikor felkelünk róla. A száját -szélesre huzta, a szeme melegen villogott a szomoru üveg alatt az -orrczimpái mozgékonyak lettek, a kis bajusz kinőtt az árok partjára és -komikusan szurt az ég felé két kis csenevész hegyével. A füle, a mely -bús állapotban a koponyájához simult, vidám kedvében kivörösödött és -kétoldalt elállott a csonttól. - -Ilyen furcsa emberke volt a szerkesztő, a ki utolsónak mászott le a -bricskáról. Prémgalléros bőrkabát volt rajta, a fején, a szeméig lehuzva -sealskin-sapka. Vékony lábszárai egy pár irtózatosan nagy csizmában -végződtek, s ez oly mulatságos volt, hogy mikor leereszkedett a bakról -és a szemüvegét levette, hogy megtörülje, s így vakon mosolygott bele a -világba, az egész társaság kinevette. Átbotorkált a hóbuczkákon és ő is -odaállt a többihez. - -– Elhoztuk a szerkesztő urat is, – mondta az egyik fiu – majd ir a -bányáról valami szép tárczaczikket. - -– Jótollu ember – mondta a másik. - -– Jöjjön, leghivebb udvarlóm – mondta a fehérarczu kis szinésznő és -belekapaszkodott a karjába. - -A szerkesztő zavarban volt. A téli nap, mely beragyogta a hófedte -hegyoldalt, bántotta a szemét. Pislogott, pofákat vágott, mert akármerre -fordult, a hó mindenünnen kristályos fehérséggel verte vissza a -napsugarat. Zavartan szorította magához a karcsu kisasszony karját, és -egy kicsit szomoru volt, mert szerelmes volt. - -– Induljunk – mondta a bányatiszt és intett a tótoknak. A tótok -meggyujtották az olajmécseket és minden vendégnek a kezébe adtak egyet. -A kis hölgy kedvesen nevetett, mikor fehér glaszékeztyüs kezébe nyomták -a mécses olajos drótját, de elfogadta. Nevetett, tréfált, egyre beszélt, -mert most ő volt itt a háziasszony ezen a fagyos zsúron, itt az isten -háta mögött, a hó alatt alvó kis bányafaluban. Az ő tiszteletére mutatta -meg a bányatiszt a társaságnak a bányát, még pedig az ő személyes -kalauzolása mellett, a mi nála nagy szó volt. A kis szinésznő tudniillik -erre is kiváncsi volt, mint a hogy a vidéki primadonnák mindent -megnéznek. Az igazi vidéki primadonna az ország összes folyóiban -megfürdött, egy vidám társasággal benn volt a dobsinai jégbarlangban, -más vidám urakkal megmászta a lomniczi csucsot, leszállt a vizaknai -sóbányába, tutajozott a Vágon, kirándult a Vaskapuhoz, yachtolt a -Balatonon, – a vidéki primadonnán, ha igazi, senki se tesz túl hazánk -nevezetességeinek ismeretében. - -Most a bányán volt a sor. - -– Előre! – mondta a bányatiszt. – Szerencse fel! - -És belépett a tárnába elsőnek. - -– Gligauf! – mondta az egyik tót, a ki vele ment, ezután következett a -szerkesztő, karján a kis művésznővel, majd a két csinos legény, s végül -a második tót. - -És azzal elbucsuztak a naptól. Mikor vagy ezer lépésről visszanéztek, a -tárna bejárata akkora volt, mint egy krajczár, s úgy ragyogott a nagy -sötétség közepette, mint valami tisztavizü zafirkő. - -– Gyönyörü, – mondta a művésznő és erősebben kapaszkodott a szörnyeteg -karjába. Látja, szerkesztőm? - -– Nem, – sugta neki a szerkesztő – én csak a maga kis lányos karját -érzem… azt a gyönge, madárhusu testét… oly jó igy vinni, így vezetni -magát. - -A lány elmosolyodott és egy kicsit félretartotta a mécsesét, hogy a -szerkesztő ezt a mosolyt ne lássa. - -Mentek, egyre beljebb. Most már kanyarodott a tárna, és lefelé ment, be, -a hegy alá. Most már rettenetes feketeség közepette jártak, olyan -sötétben, a melyben még az emléke sem derengett a napsugárnak, mint a -hogy például pinczében mindig érzem azt, hogy ide besütött valaha a nap, -mikor a házat épitették. Ez azonban vigasztalan, örök sötétség volt, a -melybe még a mi lelkünk se tudott napfényt beleképzelni. Itt sohse volt -világos és sohase lesz világos. És mind ez az elmult és eljövendő -sötétség ránehezedett a lelkekre. - -– Ez ijesztő valami, – mondta csöndesen a kis szinésznő, – tudtam, hogy -itt sötét lesz, de ilyen feketeséget el sem tudtam képzelni. Ez -sötétebb, mint a sötét. - -– Igen, – szólt a bányatiszt – ezt minden idegen érzi a bányában. - -Nyirkos lehelletek jártak körülöttünk. Csöpögés, csurgás hallatszott az -irtózatos, nyomasztó csöndben s lépteik alatt locsogott a vizes agyag. -Itt-ott deszkán jártak, a melynek a vége belecsapott a pocsétába, a mint -leléptek róla. És a nyirkos agyag langy lélekzete bukkant elő egy-egy -üregből, a mely mellett elmentek. A szerkesztő bevilágitott az egyikbe. - -– Mi ez a fülke? – kérdezte. - -– Ez nem fülke, – mondta a bányatiszt – hanem ezerkétszázméteres alagut, -a mi lemegy egészen a hegy alá. A trenóczi aknán aztán megint -felszállhat belőle a szomszéd faluba… De ott már háromszáz méter mély… - -Innen jön ez a fojtó nedvesség. - -– Borzasztó, – susogta elfogódottan a kis hölgy. – Megreszkettették ezek -a siri némaságu nagy üregek, a hol az ércz lakik csökönyösen, daczosan -kapaszkodva a sziklába, a melynek erecskéiben fészkel. - -Elfogyott alóluk az agyag. Most már sziklapadlón jártak és szinte -könnyűeknek érezték magukat, mikor elképzelték, hogy alattuk százezer -méter vastag a kő. És kő volt körülöttük a fal, fejük fölött a szűk -folyosóra boruló mennyezet, s e fölött a rengeteg nagy, egybekeményedett -kovatömeg fölött – képzelték – valahol messze fenn úgy fekszik a puha -föld, mint csonton a hus. Nem is lehet a földet, annak meleg puhaságát, -erjesztő erejét, életet jelentő porhanyósságát, szóval a föld anyai -voltát igazán megérezni és megérteni másutt, mint a bánya fenekén. - -Nagy üregbe értek. - -– Itt pihenni fogunk, – szólt a bányatiszt. - -A tótok bakokra deszkát tettek, pokróczot teritettek rá, s a kis hölgy -erre ült le. Most már nem beszélt, nagyon meg volt hatva, s összehuzta -magát prémes kabátkájában, mint valami fázós madár. Ő, a kinek élete -volt a melegség, a világosság, a fütött szoba és a selyemernyős lámpa, -teljesen megtört itt a föld alatt, a nyirkos, sötét hidegben. Az urak -konyakkal kinálták. Ivott belőle, s aztán megint behuzta a nyakát a -prémgallérba. - -– Fázik? – kérdezte a szerkesztő. - -– Nem… köszönöm, – mondta egy gyöngécske, félénk hang a prém körül. – A -két fiatalember elkalandozott a rengeteg nagy üregben a bányatiszttel. A -messzeségben csak három piczi fénypontot lehetett látni: a három -mécsest. A tótok egy sziklapadon ültek, némán, egymás mellett. -Távolságok megérzéséről itt szó sem lehetett. Csak a bányatiszt -hangjáról lehetett tudni, hogy messze vannak. - -– Ezt csillagbarlangnak hivjuk, – magyarázta – ebbe belefér akármelyik -pesti templom, tornyostul. Olyan nagy. És ebbe torkollik kilencz kisebb -tárna. - -Azzal elhalt a hangja, egyre kisebbedett a mécses lángja és a három -fénypont egyszerre eltünt. Bementek az egyik tárnába. - -– Mindjárt jövünk, – kiáltott vissza tompán valamelyik. - -– Gyerünk mi is, – mondta a szerkesztő – magácska meghül, ha nem mozog. -Visszatalálunk ide a tótok mécseséhez. - -És karonfogta. Mentek egyenesen előre, a mig csak a barlang falához nem -értek. Aztán a fal mentén mentek egészen addig, a mig nyilásra nem -bukkantak a falban. Fel kellett kapaszkodni a nyilásig. Beléptek rajta. -Messze valahol két fénypont imbolygott. Két bányamunkás járt-kelt, aztán -eltünt a lyuk végében. És itt melegebb volt, mint a nagy üregben. Fülkék -nyiltak jobbra-balra, akkorák, mint egy-egy kisebb éléskamra. Elhagyott -ezüsterek voltak. A kő, a melyből az emberféreg kirágta az ezüstöt. Egy -ilyen fülkében leültek. A két mécsest letették maguk elé és egymásra -néztek. A kis hölgy sápadt volt. Halkan mondta: - -– Nem kellett volna ide jönnöm… Roppantul félek… - -A szerkesztő felállott. - -– Édes – mondta minden bevezetés nélkül. – Szép kis lányom… - -És megfogta a kezét. A kis kéz reszketett az övében és a leány -elfogódottan emelte rá a pillantását. A szerkesztő érezte, hogy most nem -neveti ki a kis hölgy, mert fél, mert valami rettenetes világban van, s -mert ő most e pillanatban tisztán _ember_, meleg, érző lény e közt a sok -szikla közt. S erre a gondolatra felvidult. - -A lány ránézett. - -Szétterpesztett lábbal, sáros csizmában állott a szerkesztő, előtte a -földön a két olajmécs. És vidám volt a szakálla, a mi nála arczot -jelentett. Itt, a föld alatt, otthon volt. Ide illett a zömök alakja, -czingár lába és vigyorgó vörös pofája. A mécsek felvilágítottak az -arczára és szakálla mintha vörösrézforgácsból lett volna, ugy -csillogott. A szemüvegén piros fény villant meg, s a hogy fejébe huzott -sapkája alól elállt a füle, a hogy felborzolódott az arcza, a hogy -vigyorogni kezdett s tágultak az orrlikai, a hogy macskabajszának két -komikus kis hegye szurósan állott fölfelé, ez a zsebredugott kezü, -dölyfösen álló kis alak urrá lett itt a manók országában. A feje majd -hogy a menyezetet nem érezte, oly kicsi volt a fülke. A bőrkabátjáról -csöpögött a viz, s ő szinte büszkén, majdnem kaczkiásan állott a -reszkető leány előtt. Előtte a földön a két foszladozó, kormos láng, -mintha kisérő lidérczfénye lett volna, alázatosan világitotta meg ezt a -kis bányarémet. Fenn, a földön, a hol délczeg emberek járnak, nevetséges -volt. De a bánya királylyá avatta. Vörös haja, szakálla világitott a -sötétben, s a pápaszeme mintha valami erős gyujtó, a sötétbe való -kyklops-szem lett volna. S a hogy beszélni kezdett, recsegő mély hangja, -mely a szabad ég alatt nyekergésnek hatott, most olyan volt, mintha -valami nagyhatalmu kis manó brekegte volna el a sziklarémek nyelvét, -hogy itt ő az ur. És vidám volt és jóság sugárzott nagy, fényes -szeméből. És kiült arczára az örökéletü törpék kedélyessége és kicsinyes -jósága. Most, ő sem tudta miért, jól érezte magát. A hogy állott, -bátornak, mindentudónak és hatalmasnak látszott. Vijjogó nevetése -betöltötte az üreget és megreszkettette a földi lányt. Minden rútsága, -megcsúfoltsága itt otthonosan hatott és diadalt ült, s itt sokkal -komolyabb lény volt ez a peczkesen álló, formátlan, torzonborz, vörösen -fénylő szemű, hol rikoltó, hol röhögő manó, mint az a lágy, fehér arczu, -ijedtszemü illatos emberfia, a ki előtte ült és merőn nézett fel rá. - -– Én kis szépségem, – mondta neki vigan, leereszkedő hangon és -hozzányult az arczához, nagy, szőrös, vörös kezével, de valami olyan -gyöngédséggel, mint a hogy mi a kanári-madárhoz nyulunk. Odahajolt hozzá -és csöndesen, elégedetten röhögött: - -– Félünk kicsikém? Hideg van? Sötét van? - -Megfogta a kezét: - -– Huh, huh! – mondta – milyen hideg a keze. - -Melléje ült és átfogta a derekát. - -– Édeském… kis fehér lányom, – mondta neki – szeretem magát, nagyon… - -És a lány egyre a szemét nézte. S mikor a rém a kezét megcsókolta, -érezte forró ajkán, hogy ebben az istenteremtésben lobog valami láng, s -ez az égő lehellet, a mely perzselte a kezefejét, ennek a lángnak a -kicsapódása. Most így már elárulódott a manó mestersége is… Ez ama kis -vörös kovácsok közül való, a kik parányi üllőkön nagy pörölyökkel -kovácsolnak a fellobogó láng mellett… Forró volt a szája, a csókja, az -arcza s ez a hő mintha a vulkánok gyökeréből fakadt volna, perzselőbb -volt, mint a földi tüzek melege, hiszen ott lenn, nagyon mélyen, a hol -ezek a markos kis vörös legények vigadoznak, ott, a szivében, még tartja -a Föld a rokonságot a Nappal, melynek elszakadt gyermeke. - -És a lány nem is tudta, miképen, de az ajkán érezte a tüzes kis legény -csókját, a dereka körül a vaskapocs-karját. S ekkor hálásan simult -hozzá, megborzongott, ránevetett és a mellére bujt. És aztán -felmosolygott hozzá, bizalmasan és átfogta a nyakát. Az izzó csókok úgy -lobogtak az arczán, mintha kovácstüz lángja csapdosta volna. S ez -mérhetetlenül jól esett neki. Fázó kis testét odaszoritotta a manóéhoz, -s egyszeribe alázatos lett. A szemét félig lehunyta és érezte, hogy a -sörtés szakáll szúrja az arczát. És ekkor, a hogy átölelve szorosan -fogta, kinyitotta a szemét, keresztülnézett a vastag szemüvegen, be a -manó vidám, bátor és meleg szemébe s rögtön ezután az ajkával keresni -kezdte a szakáll között a manó száját, mely tüzelt, szinte égett. És a -manó még kaczérkodott is vele: elhuzta előle a fejét, de a lány utána -hajolt és szájon csókolta, hosszasan. És összehangzott a hamiskás, -szinte kéjes, fojtott asszonyi nevetés, mély, elégedett, de csöndes -röhejével az erős törpének. - -Hangok hallatszottak. Keresték őket. A manó felállt és az üreg -nyilásához ment. A lány összekuporodott a sziklán és behunyta a szemét. - -– Jövünk! – kiáltott ki a nagy barlangba a férfi, de ez a hang már a -szerkesztő rekedt, fénytelen hangja volt. És kimentek a lángok -irányában, karonfogva. Még az uton a lány egy pillanatra ráhajtotta -fejét a szerkesztő vállára. Aztán odaértek a többihez. - -Egy kis fehér ló húzta ki őket a hegy lábának túlsó oldalára, a hová a -sínek vezettek és kis vaskerekü kocsik szokták kihordani az ércztartalmu -törmeléket. Az uton, mikor csöndesen koczogott velük a ló, a kis -művésznő az egyik földbirtokos mellett ült. De mintha megnémult volna, -egy szót se szólt. Melléje huzódott és lehunyta a szemét. Csak akkor -lélekzett fel, mikor ujra meglátta kék napfényben ragyogni a tárna -száját. - -Kiértek a szabadba. A nap vakitóan sütött, egyikük se tudta kinyitni a -szemét. Mire nagynehezen hozzászokott a szeme a világossághoz, a lány -szétnézett! Első pillantása a a szerkesztőre esett, a ki most megint -kidüllesztett mellel, büszkén állt a hóban. Széthúzta a száját és -vigyorgott a szája, a szeme, az orra, a füle. De most oly szegény, oly -csunya és oly komikus volt, hogy a lány hangosan elkezdett nevetni -rajta. És föllélekzett, mint a kit a szabad levegő és a napfény -felszabaditott valami varázslat alól. Belekapaszkodott az egyik fiu -karjába és kiváncsian nézett barna, szép, férfias arczába, sötét, -őszinte szemébe. Ez most jól esett. És mikor a szerkesztő az egész -társaság hangos nevetése közepett nagy kínnal felkapaszkodott a -bricskára és a kis művésznő mellé akart ülni, a hölgyecske elfordította -a fejét, eltolta őt magától és nevetve mondta: - -– Üljön csak a bakra, kis figurám. - - - - -A szobalány. - -Egy kis lány levele. - -Édes, czukor angyal Joczókám! - -Neked jó, de én most vizsgára készülök a többiekkel együtt és ez rém, ez -borzasztó, ez undok, ez egy csöppet sem guszta, hiszen te ezt éppen -olyan jól tudod, mint én, de neked már jó, mert te már tavaly végeztél -és tudod, ez a legundokabb, ez az utolsó év az iskolában, az utolsó -vizsga, mert a fejem már nincs az iskolában és még hallanom kell, mikor -azt mondják: «nem leszünk szigoruak a vizsgán, de azért készüljenek, -főleg az, a ki javitani akar az osztályzatán», mert csak az felel -részben, a kinek rossz az osztályzata és az a vizsgán még javithat, -részben az, a kinek a szülei eljönnek a vizsgára, hogy lássák az -előmenetelt, pedig ez butaság, mert egész évben semmit se tanul az ember -és a vizsgára bevág egy oldalt és ledarálja és még csak nem is ő -drukkol, hanem a tanárnő és a szülei ugy se arra figyelnek, a mit mond, -hogy a fizika jól van-e mondva, és hogy mi a különbség a konvex és -konkáv üvegeknél a sugártörésben, mert például az én mamám mit tudjon -erről, hiszen csak kétféle üveget tud, tudniillik azt, hogy van olyan -üveg, a mi a rövidlátóknak való és olyan üveg, a mi a messzelátóknak -való és a sugártörésről annyit tud, hogy az egyik a gyönge üveg, a másik -pedig az erős üveg és ugyis nem a fizika lényegét figyeli a vizsgán, -hanem a ruhán a csipkét és azt se az enyémet, mert azt ismeri, hanem a -többi leányokét, és rendesen ilyenkor szokta megállapitani, hogy -visszajött-e már a sonkaujjak divatja, vagy pedig fölül a puffos, hát -bizony nincs sok értelme annak, hogy éppen az felel a vizsgán, a kinek a -szülője ott van, mert az egész ugyis csak abból áll, hogy egy leány -föláll felelni és akkor a szülők susognak és sisteregnek, vagy azt -mondják: jaj de herczig, vagy azt mondják: jaj de ronda, vagy azt -mondják: szegény kis leány, vagy azt mondják: undok kokett leány, vagy -még mindenfélét mondanak, a mi nem tartozik ide, de jó, hogy ez eszembe -jut, apropo, a mit én neked irni akarok az se tartozik ide, vagy jobban -mondva, a mit eddig irtam, az nem tartozik oda ahhoz, a mit -tulajdonképpen irni akarok, mert a szobaleányunkról van szó és a Jenő -bátyámról, hiszen tudod, hogy jogász és az idén veszi az első egyetemet, -a szobaleányt pedig szintén valószinüleg talán ismered, ez e Mili, a ki -félév előtt jött hozzánk, de mikor jött, akkor még nagyon buta volt és -slamposan öltözött, de azóta a mama annyit vesződött vele, hogy végre -nagynehezen kitanult és jobban is öltözik, sőt egészen fess leány lett -belőle, a kivel nem szégyen iskolába, jégre, zenedébe, vagy máshová -kisértetni magamat, mert mindenhova ő kisér és ő jön értem is, nagyon -kedves szobaleány, és már nem mulatunk rajta, mert már a zsidó -vendégeket is be tudja jelenteni, pedig azelőtt a legborzasztóbb röhögés -volt, mikor németnevü embereket jelentett be, de mondom, most már -egészen fess és jól beszél és nem is slampos, hogy szégyen volna vele -menni, de a legjobb a dologban, hogy a Jenő bátyámra mindig nézett, -nézett, nézett, persze ezt se a papa nem vette észre, se a mama nem -vette észre, és ebédnél, mikor négyen ülünk az asztalnál, a mama, papa, -Jenő meg én, akkor ezt csak én veszem észre és megvallom neked, -Joczókám, czukor angyal édes, hogy egész délután bőgtem, mikor először -észrevettem, hogy mikor körülvitte a tálat az asztalnál és nagy zaj -volt, mert vendégek voltak és azt hitték senki se veszi észre, a Mili -ugy vitte a tálat, hogy a kezével végigsimitotta a Jenő bátyám szőke -haját és a Jenő egy kicsit hátranyomta a fejét, hogy megmutassa ezzel a -Milinek, hogy ő tudja, hogy ez nem véletlen volt, és akkor aztán, mikor -a Mili körülment a tállal és szembekerült az asztal másik oldalán a -Jenővel, akkor egymásra mosolyogtak és én letettem a villát, mert olyan -érzésem volt, a mi szokott lenni, ha az ember megijed, mintha egy gyürü -jött volna fel a gyomromból a torkomon és ott körülszoritotta volna a -gégémet, ugy hogy azontul egy hus se ment le a torkomon, szóval elakadt -az étvágyam és még valahogy kibirtam az ebéd végéig bőgés nélkül, de -aztán bementem a szobámba, lefeküdtem a földre és belesirtam egy -sarokba, a hová a Mili besöpörte a szemetet, előbb gondoltam, hogy -boszuból megmondom a mamának, hogy ilyen rendetlenül takarit, de aztán -nagyon elővette a fájdalom a szivemet és inkább belesirtam a sarokba -ugy, a hogy volt, minden följelentés nélkűl, mert gondoltam: ez ugy is -egy szegény leány, a ki kénytelen abból élni, hogy idegen embereknél -pénzért takarit, és nem tehet tulajdonképpen magában arról, hogy -szerelme őt egy olyan magaslat felé ragadja, mely örvényként választja -el az ő társadalmi helyzetét Jenőtől, ki egy magasabb ranghoz tartozik, -ámbár én nem vagyok henczegő és tudom, hogy mi középosztály vagyunk, -mint ügyvédék, de azért valóban ugy kell venni, a hogy van, -szoczializmus ide és demokraczismus oda, hogy a ki egy egyszerü és -szegény becsületes cselédleány, az még sem emelheti szemét egy -joghallgató felé, ki őt nem emelheti magához, részben mert a különbség -örvényként és áthidalhatatlan ürként tátong közöttük, részben mert a -papa nem tudja, hogy ő mint ügyvéd csak középosztály, hanem azt hiszi, -hogy mint ügyvéd egy főbb rangosztály, például arisztokráczia, s ezért -képesnek tartom őt, hogy Jenővel szemben egészen egy pofonig sülyedjen, -ha éppen arról van szó, mert ugyis folyton őseiről beszél, kik régen -jöttek be és vérükkel öntözték e földet, és mint harczosoknak a puha -föld volt a párnájuk, mire a mama helyesen jegyezte meg, hogy a papa, -mint ügyvéd még azt is kihuzta volna a fejük alól, de ez csak viczcz -volt, a mi abból is látszott, hogy papa erre tényleg földhöz vágott egy -tányért, no, most képzelheted, ilyen szigor és büszkeség mellett mi -volna, ha ezen egyenlőtlen szerelmet megtudná, vagy pláne, ha rájönne -arra, a mit én aztán láttam, tudniillik, ez nagyon érdekes, mert tudod, -én attól fogva, hogy ezt észrevettem, nem birtam ama nő szemébe nézni, -sőt utáltam, mikor elkisért valahová és egész testemben reszkettem, -mikor otthon véletlenül láttam, hogy Jenővel egymásra néznek, tudod, ez -olyan szivfacsaró, olyan lélekölő és ríkató dolog, hogy ezt csak az -tudja, a kinek van bátyja és a ki rájön, hogy ezen bátyja a szobaleányba -szerelmes, és hogy ezen szobaleány a bátyjába szerelmes, hiszen ez -borzasztó, sőt később egyszer, hiába próbáltam elkerülni, egyszer -kénytelen voltam keresztülmenni az előszobán, midőn azon nő megölelte -Jenőt, ők nem látták, hogy én látom, de azért én láttam és ugy éreztem, -mintha a villám beleütött volna a szivembe, de azért jóra fordult a -dolog, mert ezen nő ezt mondta Jenőnek: «Jenőkém, vegye a vastagabb -kabátot, mert nagyon fuj kint a szél és maga ugyis meg van hülve», -tudod, és ugy ápolta, ugy vigyázott rá, szinte betakargatta a kabátba, -hogy megszerettem és láttam, ez egy igazi szerelmes nő, a ki szerelme -tárgyáért valóban meghalni is kész, és arisztokraczismus ide, mesaliansz -oda, mégis csak az ember ember és ezen nő oly odaadóan szereti Jenő -bátyámat, hogy én kénytelen vagyok őt belsőleg rokonomnak érezni és most -már azóta nem tudtam utálni őt, bármint szerettem volna is, sőt, tudod, -bementem a szobába és a sarokból kisöpörtem a szemetet, a hova ő -besöpörte a szemetet, mert gondoltam, ezzel tartozom szegénynek, ha -bátyámért meghalni is kész, tekintve azon ürt, mely örvényként tátong -közöttük, azaz, hogy nőül nem veheti, még ha megreped is szive -bánatában, mert atyám ezt nem engedné és én is meghalnék a -szégyenpirban, mely e miatt szivemet facsarná, de mégis ugy gondoltam -jobbnak, hogy ezentul én titokban pártoljam őt a háznál, a mit meg is -tettem, de a mi utóbbi időben borzasztó nehéz dologgá lett, mert a leány -elbizakodva abban, hogy Jenő bátyám őt imádja, egyre szemtelenebbül -viselkedik és minél keservesebben sóhajt utána Jenő bátyám és este, -mikor mindenki lefeküdt és ő az asztalt szedi le, minél izgatottabban -susognak egymással, annál kevésbbé puczolja ki Jenő czipőjét, mert ugyis -tudja, hogy Jenő nem mer szólni a mamának, és tudod, édes czukor angyal -Joczókám, én kénytelen vagyok éjjel titokban fölkelni és sirva puczolom -ki szegény Jenő czipőjét, a legnagyobb titokban, mert ezen nő, bár -Jenőért, mint szerelmes nő meghalni kész, mint szobaleány nem hajlandó -müködni és direkt kinozza a szegény fiut, igaz, hogy szerelméből -kifolyólag, de viszont Jenő szereti őt és már most, ha én nem puczolnám -éjjel a czipőjét, vagy a Milit dobná ki a mama, a mibe Jenő talán -belehalna a fájdalomtól, vagy pedig Jenő piszkos czipőben járna, a mit -szintén nem volnék képes elviselni, és tudod, most már ugy áll a dolog, -hogy a Mili annyira szerelmes, hogy mindent elhanyagol, slamposan -takarit, a teritésnél mindig elfelejt valamit és én kénytelen vagyok -titokban utána takaritani, hogy a mama észre ne vegye, és az ebédnél -odatenni azt, a mit ő elfelejtett, mert látom szegény Jenő szemében a -szerelmet és tudom, hogy ezen nő nem tekinti az örvényt, mely ürként -tátong közöttük, hanem meghüléstől félti, és méltányolni tudom, hogy a -szerelmes nőnek fáj az olyan suvikszolás, mely az ideáljára vonatkozik, -hát inkább én suvikszolok, védem a mamánál, takaritok helyette és -eltussolom a szemetet, a mit besöpör az ágy alá és mindazt, a mit -egyáltalán ugy takarit, hogy csak ott tisztogat, a hol a papok -tánczolnak és képek mögött nem törül és divány alól nem söpör ki semmit, -sőt mindent oda besöpör, és ezt szivesen teszem, mert tudom, hogy -boldogságukat szolgálom ezzel, daczára, hogy Jenő ezt nem tudja, és a -mióta érzelmei ilyenek, azóta felém se néz, szóba se áll velem, -bakfisnak tart és lesajnál, de nem bánom, mert a testvérem és minek kell -neki tudni, hogy én szenvedek az ő boldogságáért, mikor szivesen -szenvedek érte, remélem, ebben igazat adsz nekem, drága, édes, czukor -angyal Joczókám, mert tulajdonképpen ezen levelet azért irtam neked, -hogy felelj rá és ird meg, vajjon helyesen cselekszem-e igy, mert én nem -tudom megitélni, mert én kizárólag szivem szerint cselekszem, de te okos -vagy és tudod, mi jó és mi nem jó, és mi félig jó, félig nem jó, azt -hiszem, az én eljárásom ez utóbbihoz tartozik, tehát felelj és nyugtass -meg és bocsáss meg csunya irásomért, de nagyon siettem, mellyel maradok -téged 1000000000-szor csókoló hű, buta barátnőd - -_Olga_. - -_U. i._ Most látom, hogy elfelejtettem pontokat tenni és az egész -levelem egy mondat. Kérlek, rakd fel a pontokat és javitsd ki a kis -betüket nagy betükre a pontok után. És irj, czukor angyal. - -_Fenti_. - - - - -A gipszöntő és barátai. - -Igen komoly oka van, kedves testvéreim, hogy ezt a történetet, mely rég -elhalt édesapánkról szól, meg arról a kis furcsa házról a hol a -fiatalságunkat töltöttük, csak most, husz évi távollét után, innen, -Amerikából küldöm el nektek. Az igazság az, hogy nagyon rosszul érzem -magamat, s ha jól értelmezem az orvosok arczkifejezését, meg azokat a -rejtelmes szavakat, a miket egymással suttognak, nem élek már sokáig. - -Nem akarom, hogy ez a történet, melyről senki más élő ember e -pillanatban nem tud, veszendőbe menjen, el akarom nektek mondani, kedves -testvéreim, mert talán ti is jobban fogjátok érteni boldogult -édesapánkat, az ő számtalan furcsaságait, ha ezt elolvastátok, épugy, -mint én, a ki azóta tiszteltem és becsültem őt igazán, mélységesen, a -mióta ez a rettenetes dolog az ő házaban megtörtént. - -Hogy a történetnek tanuja lehettem, annak gyermeki kiváncsiságom és -léhaságom volt az oka. Akkor hallgatóztam először életemben, de bevallom -nektek, hogy ámbár mindig ambiczióm volt, hogy tiszta jellemnek lássam -magamat, ez egyszer nem bántam meg, hogy alattomos voltam. A mit -végignéztem és végighallgattam, az olyan mély hatással volt rám, hogy -fenekestől felforgatta egész gondolatvilágomat, teljesen -megváltoztatott, és most, hogy a halálos ágyamon fekszem, még most is, -vagy talán csak most érzem áldásos hatását. Nem félek a haláltól, -nyugodtan, szinte fásultan fogadom, és ezt mind ennek a borzasztó -históriának köszönhetem, a mit gyermekkoromban otthon végiglestem. -Olvassátok el, okuljatok belőle, talán nektek is hasznotokra fog válni -ebben a végső pillanatban, ha ugyan jól tudom elmondani. Mert az ilyet -végig kell élni, ugy, a hogy én végig éltem. Nem fogom czifrázni, mint a -hogy az irók kiczifrázzák a maguk kitalált történeteit, nem keverek bele -lélektani analizist, főként az őszinteségre és az igazságra törekszem. -Hisz a mi jó édesapánkról van benne szó, és távol van tőlem még a -gondolata is annak, hogy az ő emlékét a ti szemetekben meghamisitsam. - -Tizennyolcz évvel ezelőtt történt. Kamasz voltam, hazajöttem a mi furcsa -házunkba. Hiszen emlékeztek még a házra. Ott állott künn, a rákosi -határban, az uj temető mellett. Fel kell idéznem emlékezetetekben a ház -állását és berendezését, hogy a történetet figyelemmel tudjátok kisérni. - -Mély telken állott, s csak az országut felé volt a teleknek palánkja. A -telek annyival volt mélyebben az országutnál, hogy a földszintes háznak -még a kéménye se látszott ki a palánk fölött. Tudjátok, hogy az ut felé -eső traktusban a lakásunk volt: apa szobája, az ebédlő, meg a mi -szobánk, a gyerekszoba. A ház hátulsó részében volt a gipszöntő mühely. -Itt volt a nagyablakos fehér terem, a hol fehér munkások dolgoztak, -kotyvasztották a gipszet, formázták, véstek, kapartak, fürészeltek. Itt, -ebben a teremben dolgozott harmincz évig a segédeivel apánk. - -Mikor megjöttem az ünnepekre, kissé megváltozottnak találtam apa arczát. -Tömött szakálla immár akkor is fehér volt, a mikor nem dolgozott a -gipszszel. Vastag szemüvege mögött furcsán fénylett a szeme. Nem nézett -már oly nyugodtan, oly tiszta pillantással, mint azelőtt. És keveset -beszélt, de annál többet olvasott. Hiszen mindnyájan tudjuk, hogy a mama -halála óta folyton könyveket bujt, s néha reggelig olvasott az ágyban, -gyertya mellett. De akkor már teljesen urrá lett fölötte a betü, mert a -mikor csak néhány percz szabad ideje maradt, olvasott. - -Ekkor történt, körülbelűl negyedik napján az otthonlétemnek, hogy valami -nagyon különöset vettem észre. Üres óráimat a mühelyteremben töltöttem, -figurákat faragtam, oszlopfejeket öntöttem gipszből. A sarokban hatalmas -hordó állott vizzel telve. Dél volt, a munkások ebédelni mentek. Én -leültem a hordó mellé, és egy korintusi oszlopon faragtam. Apa bejött a -mühelybe és nem vett észre. A kezében tálcza volt, a tálczán pedig két -tányér leves. Mikor bejött, bezárta maga mögött az ajtót és körülnézett -a mühelyben, hogy van-e ott valaki. Mondom, engem nem látott meg. -Meglepődtem és a lélekzetemet is visszafojtottam, ugy figyeltem. Apa -végigment a hosszu mühelyen, aztán kinyitott egy kis ajtót, a melyről -annyit tudtam, hogy egy kamrába vezet, mely három lépcsővel fekszik -mélyebben, mint a műhely. Vártam, füleltem. Egy szó beszédet sem -hallottam, és apa körülbelül két percz mulva visszatért a kamrából, -kezében az üres tálczával. Megrezzentem. Mögötte valaki belülről -bereteszelte a kamra ajtaját. Apa kiment a mühelyből és én elfogódott -szivvel másztam elő a hordó mögül. Tudtam, hogy a kamrának ablaka van, -mely hátra, a szántóföldek felé nyilik. Kiszaladtam a műhelyből és -megkerültem a házat. Nagy meglepetésemre a kamra ablaka belülről el volt -függönyözve. Nagy sárga kendőt akasztottak belül az ablakra. Ott kellett -hagynom az egész ügyet, mert Irma hangját hallottam, a ki az udvarban -kiáltott utánam: - -– Antal, ebédelni! - -Ebédhez ültem veletek és apát néztem. Az asztalfőn ült és némán evett. -Az arczán semmi nyomát nem láttam annak, hogy valami titokzatos dologban -járt volna. Aztán kamasz-észszel gondolkozni kezdtem. Ki lehetett abban -a kamrában? Mert két tányér levest vitt be nekik. Első gondolatom az -volt, hogy apa valami asszonyszemélyt rejteget a kamrában. Elvégre is -öten voltunk, gyerekek, ő soha nem gondolt arra, hogy uj asszonyt hozzon -a házhoz, mama helyére. Irma már husz éves volt akkor és ellátta a -háztartást. Mi, fiuk, nagyon szerettük volt mamát és ragaszkodtunk az -emlékéhez. Aztán vadak voltunk mind, erőszakos népség – az apánk vére – -és bizony nem lett volna tanácsos uj asszonyt hozni közénk. Igy -okoskodva jutottam arra a gondolatra, hogy apa valami leányfélét -tartogat a házban, elrejtve, talán valami szép munkáslányt, vagy valami -más ember megszökött feleségét – de ez a fiatal, pelyhesállu legény -okoskodása volt. Kissé fájt ez a gondolat, de aztán beletörődtem, s -elhatároztam, hogy gavallér leszek az öreg ember késő szerelmével -szemben, sőt sajnáltam is őt, hogy igy kell élnie, s hogy ily nagy -erkölcsi nyomás alatt tartják a gyermekei, a kiknek elvégre is apjuk, -parancsolójuk volt. - -Napokig rágott rajtam ez a fölfedezés, de nem szóltam róla senkinek. A -kémlelést is abbahagytam. Eljárogattam még a mühelybe is, de nem vettem -észre semmi különöset. A kamrából egyetlen hang se hallatszott, s mikor -apánk a tiz munkásával a mühelyben dolgozott, ugy járt-kelt a kis ajtó -előtt, mintha nem volna mögötte semmi különös, soha rá nem nézett, soha -ki nem nyitotta. Ha akkor, mikor rajtakaptam, hogy bement, nem -reteszelték volna be mögötte az ajtót, azt is hihettem volna, hogy -valami állatot, kutyát vagy macskát tart a kamrában és annak viszi a -levest. De bereteszelték, ezt tisztán hallottam, emberi kéz motoszkált a -závár körül, biztos volt, hogy az ajtó mögött ember van. - -Egy szerdai napon kellett elutaznom, vissza, Németországba. Mondom, -gavallér voltam, nem törődtem többé a titokzatos kamrával. De kedden -este előfogott a kiváncsiság. Ugy éreztem: holnap már el kell utaznom, -és talán soha nem fogom megtudni, mi történik itt ebben a házban az -apámmal. Este, mikor a munkások hazamentek, lementem a műhelybe. Sokáig -ábrándoztam, gondolatokba mélyedve ültem egy helyben. Mindenféle -regényes dolgok jártak a fejemben. Aztán egyszer félve, szinte szomoruan -néztem a kis ajtó felé. Elállt a szivem verése. A műhelyben már sötét -volt, s a kis ajtó alatt vékony csikban sárga fény szürődött ki a -kamrából. Erre hirtelen megjött a bátorságom. Odamentem az ajtóhoz és -hallgatództam. Benn beszélt valaki. Halk, mély férfihang volt, de nem -értettem, hogy mit beszél. Rá akartam tapasztani a fülemet az ajtóra, -mikor a műhely nagy ajtaja előtt lépéseket hallottam. Az apám jött. -Hirtelen lehuzódtam a hordó mögé. Az öreg ur átment a műhelyen és halkan -kopogtatott a kis ajtón. Csattant a retesz és kinyilott az ajtó. Apám -bement, s rögtön becsukta, sőt bezárta maga mögött az ajtót. - -Most már vége volt a diszkrécziónak, gavallérságnak, mindennek. -Egyszeribe urrá lett fölöttem a kiváncsiság. Tudtam, hogy ennek a kis -szobának egy részét tavaly fáskamrává alakitották át, ugy, hogy -deszkafalat huztak a közepén. És tudtam, hogy kivülről, az udvar felől -be lehet jutni a fáskamrába. Kimentem tehát, de a fáskamra zárva volt. -Üzött az izgatott, reszkető kiváncsiság. Beszaladtam a házba és a -konyhában leakasztottam a szögről a fáskamra kulcsát. Egy percz mulva -már benn kuporogtam a fáskamrában, s két deszka közt a hasadékon -benéztem a titokzatos kis szobába. - -A szoba közepén asztal volt, a fal mellett pedig két szalmazsák, -takaróval. Az asztalon gyertya égett. Egy üveg bor állott még az -asztalon, s mellette ült az apám két idegen emberrel. Mind a két idegen -feketében volt. Megrémültem tőlük. A másik szalonkabátban ült ott, ennek -napbarnitott arcza volt, ez még nem volt öreg, mindössze -negyvenöt-negyvennyolczéves lehetett. Jobbfajta iparosnak látszott, a ki -vasárnapi ruhában van. Ez nem nagyon érdekelt. A másik, öreg urra -néztem, s ekkor végigfutott rajtam a hideg. Egy hires orvosprofesszor -volt, H. tanár, a ki egyike volt Pesten a legkeresettebb -belgyógyászoknak. Hogy volt, ezt hangsulyozom, mert H. tanárról két -héttel azelőtt azt olvastam az ujságban, hogy meghalt. Meghalt, el is -temették. És most itt ült, frakkban, az apámnak: egy szegény -gipszöntőnek a kamrájában, bereteszelt ajtó mögött, egy szál gyertya -világánál. Tudtam, hogy ismerte az apámat, hiszen emlékeztek rá, hogy -apának sok baja volt az asztmájával, s H. tanárhoz járt, sőt ő is -gyakran volt nálunk. Most már vége szakadt minden okoskodásnak, most már -csak figyeltem, rémülten, hangosan dobogó szivvel. - -A tanár valami fényes kis tárgyat tett az asztalra: - -– Itt a gyémánt inggombom – mondta apának, – ez a magáé. - -Apa komolyan tolta vissza és intett a fejével, hogy nem fogadja el. - -– De hisz pénzébe kerülök! – mondta a tanár. - -– Mindegy, felelt apa, nem fogadom el. - -Aztán sokáig hallgattak. Aztán mosolygott a tanár és ezt mondta: - -– A két manzsettagombomat, a mit Jenő főherczegtől kaptam, a temetőőrnek -adtam. Az megér vagy ezer forintot. - -És mutatta a manzsettáját, a melyből hiányzott a gomb. Aztán a -barnaarczuhoz fordult: - -– Ön mit adott neki, főkertész ur? - -A nagy, erős ember szétnyitotta a szalonkabátját: - -– Mindent, a mim volt. Aranylánczot, melltűt, gyürüt. - -Nem értettem. Mi volt ez? Honnan jött ez a két ember? Borzasztó sejtés -derengett bennem. Ezek a temetőből jöttek. Abban a ruhában, a melyben -eltemették őket. Mi történt ezekkel? Tetszhalottak voltak? Fölébredtek? -Föltámadtak? Mit keresnek itt? - -Halkan beszélgettek az apámmal. Hiába füleltem, sokáig nem értettem egy -árva szót sem a beszédjükből. Csak később, mikor már belemelegedtek, s -hangosabban beszéltek, értettem meg őket. - -– Nincs más mód – mondta a tanár – hagyja meg végrendeletében, hogy a -halottkém valami nagy tűvel szurja át a szivét. - -Emlékeztek, ugy-e, szegény apának erre az utolsó kivánságára, a mit -teljesitettünk is? - -Apa hallgatott. Aztán ezt mondta a tanár: - -– Ez borzasztóan szép fölfedezés volna. Ha még élnék, irnék róla egy -nagy könyvet. Az indiai fakirizmust nem veszik komolyan itt Európában. -Pedig az eltemetett fakírok, a kik két hónapig feküsznek a föld alatt, s -aztán fölkelnek, nagyon komoly emberek. Talán komolyabbak, mint mi -valamennyien itt a mi komoly tudományunkkal. Ezek uj és borzalmas -dolgok, a mikre mi még nem vagyunk elég érettek. Én az ő módszerükkel -haltam meg, most már megállapitottam. A lelki tréninget, a mit ők -programmszerüleg csinálnak, én megcsináltam véletlenül. A magány, az -elmélyedés, a hónapokig való magányos fekvés az ágyban, az óraszámra -való rámeredés egy fix pontra… Ez mind magától értetődő volt nálam, -elhagyott, embergyülölő agglegénynél. Meghaltam, mint az indiai fakírok. -És ha nem lettem volna régi patriczius-család sarja, a kinek kriptája -van a temetőben, most már igazán meghaltam volna. De az is meglehet, -hogy másként történt. Tudja Isten, hogy történt. Most már talán nem is -érdemes töprengeni fölötte. Még négy napom van. Aztán megyünk, végleg. -De vissza már nem! - -A város felé mutatott a fejével. Lázban égett az arcza, a szemöldökét -összehúzta. Rettenetes volt az arcza ebben a pillanatban. Aztán a barna -emberre nézett: - -– A főkertész ur – mondta – az egészen más. Az ordináré orvosi tévedés. -De neki már nincs négy napja. Ő holnap, vagy legkésőbb holnapután végez. - -Megfogta a barna ember pulzusát. - -– E pillanatban száztizenkettőt ver – mondta mosolyogva. – Ez egy kicsit -sok. Egy napja van, főkertész ur. De vissza… vissza, ugy-e már nem -megyünk? - -– Nem – mondta a főkertész. - -Az apám hallgatott. Komolyan, szeretettel nézte a tanárt. A tanár ivott -egy korty bort és az apámhoz fordult: - -– Menjen aludni, öregem – mondta. – Magának korán kell kelnie, maga még -él. Gyerekei vannak. Menjen. Mi majd, ha tudunk, alszunk. Ha nem tudunk, -nem alszunk. És még az is meglehet, hogy a főkertész ur már nem éri meg -a reggelt. Ezt magának nem kell végignéznie. - -Most megszólalt az apám, halk, tiszteletteljes hangon: - -– Ha valami izennivalója van a tanár urnak… vagy a főkertész urnak… -Valaki, a kiről gondoskodni kell… Valami parancsa, ha van… - -A tanár szigoruan nézett rá: - -– Semmi. - -Az apám még várt. - -– Semmí nincs – mondta a tanár. – Ők mind nincsenek. Meghaltam, -véletlenül. Még négy napom van, azt végigélem itt, jó öreg, magánál. De -vissza már nem megyek, nem is nézek vissza. Nem akarom tudni, hol élnek -a többiek… Nem kell az élet, öreg. Nem gavallérság visszamenni, ha már -egyszer elment az ember. És… pfuj az egész. Menjen aludni. - -Az apám kezet szoritott velük és elment. A főkertész mereven ült a -széken. A tanár maga elé bámult. - -Most kezdett bennem derengeni, hogy itt mi történt. Ez a két tetszhalott -visszajött, hogyan, miként, mi módon: még ma se értem teljesen. És ott, -a kis szobában, a temető mellett élték le a hátralevő néhány napjukat. -Nem akartak még egyszer visszajönni az életbe. Nem volt érdemes. - -Megborzongtam. Valami rettenetes nóta kezdett énekelni a lelkemben. Ez -alatt a néhány percz alatt megértettem a lét és a halál gondolatát. Most -én is ugy éreztem, hogy az élet, a város millió mértföldnyire van innen. -Tisztán éreztem, hogy igaza volt a tanárnak. Nem volt érdemes. És én is -ugy éreztem, hogy fáradt vagyok, az élet fáradtja, mint a tanár, a -lázas, okos, komoly öreg ember, a ki a koporsóból jött és most itt ül -frakkban és ugy várja a végleges halált, mint az utas a vonatot. - -Néztem őket, vagy háromnegyedóra hosszant. Nem szóltak egymáshoz egy -szót sem. Vártak. Nem tudtam elmozdulni a deszkahasadéktól. - -És most történt az, a mi engem hazulról elkergetett, és a mi oka volt -annak, hogy Amerikába jöttem és soha többé hozzátok vissza nem mentem. - -Félkettő lehetett, mikor kopogtattak az ablakon. A tanár fölrezzent s -intett a szemével a főkertésznek, hogy ne vegyen tudomást a -kopogtatásról. De aztán erősebben zörgettek. A tanár fölkelt és -rettenetes dühvel ment az ablakhoz. Félrehajtotta a sárga függönyt és -kinézett az éjszakába. Most beszéltek egymással, mind a ketten az -ablakhoz mentek, kinyitották és beszéltek azzal, a ki zörgetett. Tiz -percz mulva, hosszas beszéd, tárgyalás után beemeltek az ablakon egy -embert. - -Ezen a rettenetes napon már nem történhetett semmi, a mi megrémitett -volna. Fásultan néztem. Az ablakon bemászott ember talpig fehérben volt. -Zsidó volt, valami szegény, sovány, gyönge, sápadt zsidó. A fehér -halotti ruha volt rajta. Didergett, reszketett, oda volt. A tanár bort -adott neki. A zsidó hebegett: - -– Borzasztó… rettenetes… - -Megtudtam, hogy ez is onnan jött. De ez még nem volt eltemetve, mint a -tanár. Ez még nem érezte a föld szagát, még nem részegedett meg tőle. -Ravatalról jött. - -– Már ki voltam teritve… – nyögte. – Istenem… holnap eltemettek volna. - -Ijesztően komikus arczot vágott. A tanár megint adott neki bort. - -– Itt világosságot láttam… – mondta. – Valami ruhát kérek… Egy kis -levest… és megyek vissza. Meine gute, theure Frau! Meine Kinder! - -Sírva fakadt. Most ördögivé vált a tanár arcza, mikor ránézett. Lenézte -a jajveszékelő zsidót. - -– Visszamegy? – mondta hörögve. – Nem megy vissza! Nem szégyenli magát? - -A zsidó ostobán nézett rá: - -– Én a Rottenbiller-utczában lakom – mondta bámulva. – Nevem Braun -József. - -A körmét rágta izgatottságában. A könyek folytak a szeméből. - -– Ich muss zu meine Kinder! – mondta. - -A tanár rászólt: - -– Nem megy vissza. - -– De miért? - -– Mert nem engedem. - -A zsidó körülnézett. Érezte, hogy itt valami baj van. Ha jól itéltem meg -a helyzetet, azt hitte, hogy őrültek közé került. Pislogott és ezt -mondta: - -– Fáradt vagyok. - -A tanár a szalmazsákra mutatott: - -– Feküdjék le. Majd reggel beszélünk. - -A láz tüzelt a tanár szeméből. Az arcza piros volt. A másik szalmazsákon -a főkertész feküdt, arczczal a falnak. - -A zsidó a szalmazsákhoz támolygott. Lefeküdt és sírt. Összekuporodva -feküdt, s olyan volt a fehér ruhában, mint valami hosszu hálóinges -gyerek. Rázta a sirás borzasztóan. A tanár az asztalnál ült és keserüen -mosolygott. - -Aztán csönd lett. A zsidó elaludt a zsákon. Most órák teltek el. Én -mozdulatlanul néztem a tanárt, a ki a gyertyába bámult. Alig volt már -valami a gyertyából. A tanár sóhajtott és elfujta. Néhány másodperczig -sötét volt, aztán láttam, hogy a sárga függönyön bedereng a hajnal. -Virradt. A tanár hanyattdőlt a székben, kinyujtotta a lábát és lecsukta -a szemét. Csönd volt. - -Egyszerre csak megmozdult a kis zsidó a szalmazsákon. Fölkelt és -lábujjhegyen az ablakhoz ment. A tanárra nézett és azt hitte, hogy -alszik. Óvatosan kinyitotta az ablakot és ki akart rajta mászni. -Felhorkant a tanár. - -– Nem! – mondta. - -De ebben a pillanatban már a zsidónál is volt és visszarántotta. Egy szó -se hangzott. A tanár szivenszúrta a zsidót. - -Letette a szalmazsákra. Aztán kiment a kamrából, a műhely felé. Tiz -percz mulva visszajött az apámmal. Az apám sápadt volt és egy szót sem -szólt. A kis embert pokróczba takarták, egymásután kimásztak az ablakon, -kiemelték és elvitték. Negyedóra mulva visszajöttek. Néhány szót -váltottak, a miből megtudtam, hogy sikerült visszatenniök a ravatalra, a -nélkül, hogy valaki észrevette volna őket. Becsukták az ablakot. A tanár -ivott egy korty bort, és megint végignyujtózott a széken. - -– Nem lehet visszamenni – mondta. – Nem szabad. - -Az apám elment. - -Többet nem láttam. Feltántorogtam a szobába, lefeküdtem és rögtön -elaludtam. Délelőtt tizkor ébredtem fel. Délben elutaztam. Azóta nem -láttatok. Semmit, semmit nem tudok többet. E pillanatban azt hiszem, -hogy a mit tudok, a mit itt leirtam, az se igaz. Talán meg se történt, -talán csak álmodtam most, a legutóbbi öt perczben. Nem vagyok tisztában -magammal. Lázam van. - -De a haláltól nem félek. Itt, a kórházi ágyon is a lázban égő, de azért -nyugodt és bölcs arczát látom. Mikor torkonfogta a kis zsidót, olyan -volt, mint a halál szerelmese, mint valaki, a kinek titkos viszonya van -az elmulással, a ki ennek az érdekeit védi, a ki ennek a csalóját -bünteti. Akkor éreztem azt, hogy minden, minden milyen messze van a -haláltól. És most is minden, minden oly messze van tőlem. És olyan -nagyon fáradt, fáradt vagyok. Isten veletek, kedves testvéreim. - - - - -Széntolvajok. - -A Dunán aranyos reggeli köd. Alul, a viz fölött sűrü, tejes a szine. -Följebb, a budai torony fölött mintha megolvadt volna a ködben a -napsugár. Aranypára ez, valami hideg, ritkás aranygőz, a miről részeg -alkimisták álmodhattak valaha. És a parton a fák felnyúlnak a ködbe, -felágaskodnak az aranyfüstbe, megmaradt nehány rozsdaszinü levelüket, -lombrongyaikat fürösztik benne. Minden elolvad ebben az őszi párában. -Egy régi pasztell a tájkép, a mit letörültek. - -Valami nagy folt jön a parti uton, lassan, révedezve. Aztán kiáltás is -hallatszik, de tompa, otthonos hang: mintha szobában volnánk. A nagy -folt küzködik a köddel, aztán nagynehezen kiküzdődik belőle. Most már -látni, hogy kocsi, a mely szenet hoz. A bakon három vig legény ül. Bolti -bányászok, maszatosképü városi szén-emberek, a kik komikusan hatnak a -nagy széntömeg szomszédságában. Hol van már ezektől a tárna, akna, -bányalég, a fekete izzadság, a fehér rémület! Az ő szenük már -szelidített ásvány, többé nem eleven, gyilkos valami, hanem döglött -fekete tömeg. Elől be van fogva a kocsiba két szegény öreg ló: az őseik -vadul nyargaláztak, tiportak, és ők most szenet húznak. A szén is igy -van befogva ebbe a szekérbe. Szegény, öreg, dobálni való, hasogatni -való, elporlásnak indult ásvány, a mi nyomorult szervetlen háziállattá -vedlett. És a három vig ál-bányász uralkodik az állaton is, a fekete -kövön is. Komikusak ők, mert olyan messze vannak a szénbányásztól, mint -a mészároslegény a pásztortól, a ki a barmot őrizte, mikor még nem hus -volt, hanem állat. - -Kiáltoznak: - -– Hahó! Köd előttem, köd utánam – mondja az egyik. - -A másik nagyot szól: - -– Hoó! - -Felmászik a szekérre, a szénkupacz tetejére. - -– Oda le – mond a harmadik. - -– Ahun a bokor. - -Az első köp. És bölcsen mondja: - -– Csak oda. - -Valami zuhan. A ki fenn áll, kihajít egy nagy darabot a kocsiból. A -fekete kő zuhan, gurul a rozsdás gyepen, nekimegy a bokornak, alája -buvik és megáll. - -– Gyerünk! – izgatja a másik. - -– Itt is van bokor. - -A kocsis bólogat: - -– Csak oda. - -És megint kilódul a ködbe egy darab szén. Lepottyan, kettétörik. -Nekizörren a bokornak és ez is megbuvik alatta. - -A két öreg ló kinlódva megy tovább. Nem érzi, hogy egyre könnyebbedik a -munka, kisebbedik a súly. A fizika nagyon hideg és felette erkölcstelen, -sőt igazságtalan tételek összesége. Ezt jól tudom, különben azt -mondanám, hogy azért nem lett könnyebb a szekér, mert erkölcstelen uton -fogyott a súlya. Kár, hogy nem éltünk ezer évvel ezelőtt. Akkor még tiz -közül kilencz elhitte volna, hogy ha száz fontból kettőt ellopnak, a -száz font mégis száz font marad. Ma ezt tiz közül csak egy hiszi el: a -szénkereskedő. - -Tehát loptak a fiuk, és nevettek hozzá. Lopni valami nagyon vidám és -mulattató dolog lehet. Talán oly vidám, oly mulatságos és oly boldogitó, -mint a milyen borus, szomoru és keserü az ellentéte: a tisztes -kenyérkereső munka. Hiszen legszivesebben azok lopnak, a kik legjobban -szeretik a mulatságot és az örömet: a gyerekek meg az asszonyok. Mi ezt -nem is tudjuk. A dédunokám unokája majd mesél arról a nagy -felujjongásról, a mi lészen, ha felszabadulnak a lelkek mindama rengeteg -súlyok alól, a miket a tulajdon szentsége rak a mi életünkre. - -– Gyerünk, gyerünk! – hangzott vígan a bakról a szénlopók friss -indulója. - -– Hóopp! – röpült a Kleinberger ur szene. Egyik a másik után. A -legnagyobb, legkövérebb darabok. A félkályhára elég, nagy kölönczök. - -– Gyerünk, gyerünk! – szólt egyre a a tolvaj-mars. – Bokorba! Csak a -bokorba! - -– Csak oda, – mondta a basszus. - -Mulattak, vigadoztak, ez valami igen finom izgalom lehetett, kéjesebb, -mint a kártya, örömmel telibb, mint az alkohol. - -A módszer egyébként oly régi, mint maga a szén. Odafelé menet kidobálni -a kocsiból egy csomó szenet, visszafelé jövet pedig fölszedni -darabonként. A szén, ha esze volt, szintén mulatott ezen. Hogy hogyan -nem változik az ember! Évezrek kellenek, mig barna lignitből kékesfekete -antraczit válik. De őt már igy lopták barna ifjuságában is a czölöpépitő -emberek. S ha majd elporlott szürke málladék lesz, igy fogják lopni a -léghajón röpülők is. - -Az utolsó kövér darabot a kikötőhidnál hajitották le. Ott tudniillik -megszakadt a bokrok sora. Fájt a szive Tucsiknak fenn a szénhalom -tetején, hogy nem lehet már többet. Egy kicsit sajnálta, hogy oly ritkán -hajigálta. «Lehetett volna még vagy kettőt» – gondolta, és eszébe jutott -két szép sürü bokor, a mit nem tisztelt meg. Igy néz vissza a haldokló -az életére. Mindig vannak bokrok, a mik mellett elmentünk. És minden kis -negyedóra egy egész élet, teli mulasztással. Szinte mindegy, hogy hatvan -év-e, vagy csak egy negyedóra. És teljesen mindegy, hogy lopni -mulasztottam-e el, vagy adni. - -Fenn, a szálló kapujában már várta őket a portás: - -– Most gyönnek? - -– Hát mikor? - -– Már reggel kellett volna. - -Megállt a kocsi. - -– Balra, aztán hátra! – orditott a portás fölénynyel. – A pinczeablak -nyitva van. - -És hogy lassan czihelődtek, rájuk szólt: - -– Gyerünk, gyerünk! - -De ez már nem volt a lelkes tolvaj-mars «gyerünk»-je. Ez már a -felsőséges kötelességtudásé volt. Ez már komor, siettető, sivár volt, -mint maga a kötelesség. Ezt már nem tolvajok mondták, hanem a -tiszteletreméltó portás, a ki dehogy is lop szenet. Ő inget lop. Ő -törülközőt lop. Ő már egy magasabb rang: lenézi a nyersanyagot. Ő egy -kulturtolvaj: neki ipari termék kell. - -Megkerülte a négyemeletes hotelt a kocsi, s azontul dörögve, csattogva -gördült le a pinczébe a szén. Végigdübörgött a deszkán, a mint -leguritották, és egyik kis mennydörgés pontosan követte a másikat. - -– Szenet hoztak! – mondta a néhány kései vendég. – Itt az ősz. - -A pincze felől egyre durrogott, morgott a szén-lavina. - -– Jön a tél – mondta a kövér öreg hotelszobalány, az a bizonyos, a kinek -kétszer kell csengetni. - -Kinézett a padláslyukon. - -Oszlófélben volt a köd. Felszítta a nap aranyát, fölmelegedett tőle és -elillant. A gyönyörü, langyos, sárga fény elömlött a tájon. A Duna olyan -volt, mint a folyós opál. Parasztlányok – kertészlányok – lassu, ringó -mozgással söpörték a lehullott levelet. Nyugalmas, édes őszi reggel volt -ez. - -A kövér szobalány meglátott a padláslyukból egy hordárt. - -– Gyön már – mondta. - -Azzal lesietett az első emeletre, a huszas szobába. Bekopogtatott: - -– Nagysága kérem, gyön már a hordár a targonczával. - -Özvegy Sikoróné a pamlagon ült, bepakolt kosarak és kofferek közt. - -– Ideje már – mondta. Hallja? Hallja? - -Füleltek. Gurult a szén, gurult, robogott le a pinczébe. - -– Itt a tél! - -Egy kis zsidó hordár kopogtatott az ajtón. Bejött: - -– Kezicsókolom. - -Özvegy Sikoróné feltápászkodott a pamlagról. Nagyon beteg, nagyon öreg -asszony volt. Sóhajtva mondta: - -– Hát gyerünk. - -Ez aztán még annál is komolyabb volt, mint a mikor a portás mondta, hogy -«gyerünk.» Ez volt az igazi. Gyerünk. Gyerünk elmúlni, gyerünk meghalni, -gyerünk a csöndes temetőbe, a többi öreg asszony mellé. Özvegy Sikoróné -már nem lopott semmit. Talán azért is volt ilyen szomoru. Őtőle már nem -hagyta magát ellopni senki és semmi. - -A hordár kicsiny, vörösarczu ember volt. Arany óraláncz fityegett a -mellén. Látszott rajta, hogy jómódu férfiu s épp most van azon a ponton, -hogy abbahagyja a hordárságot valami kisebb szállító-üzletért. -Hordárságának ezek ugyszólván utolsó akkordjai voltak, ezek a kis -targonczás hurczolkodási üzletek. Ő most be fog lépni a szállítóczégek -közé, s lesz a leggazdagabb hordárból a legrongyosabb speditőr. - -Tiz percz mulva fel volt rakva özvegy Sikoróné minden holmija -targonczára. Szépen átkötötte spárgával, miközben vegyest magyarul és -németül fuldokolt. Aztán hátralökte fején a vörös sapkát és elkiáltotta -magát: - -– Jozef! - -Erre a szóra előjött valaki a hotel mögül A hordár igavonó állatja volt. -Vizenyős, penészes-zöld arcz, valami lélektelen, állatias kis sáppadt -karrikatura, szabálytalanul nőtt szőrökkel az ajka fölött, – olyan volt -szegény, mintha nem is lett volna ilyen zöld és ilyen rút, hanem csak -megnézte volna magát egy tizkrajczáros, hólyagos, ordináré tükörben és -azontul mindig azzal a pofával járt volna, a mit akkor ott látott. Bő -nadrág lötyögött rajta, s a kabátja ujja a körméig ért. Valami kövér -ember gyakorolhatta vele szembe a jótékonyságnak amaz undoritó nemét, -hogy odaadta neki a víselt ruháját. - -Ez a vékony, zöld Jozef befogta magát a kis szekérbe, és nekifeszült a -munkának. Lassan, kinosan huzta el a holmit. A kis vörös hordár pedig -fogta özvegy Sikoróné tolószékét és virgonczan indult a könnyü teherrel -a Jozef után. Elébe került, s azontul lassu ballagással ment ez a szép -menet: elől a tolószék, aztán a hordár, aztán a Jozef, aztán a -telerakott kocsi. - -Mikor felkanyarodtak arra az utra, a hol az imént a szenesek jöttek, a -hordár köszönt a rendőrnek. A hordár míndig köszön a rendőrnek. A hordár -mindenkinek köszön, mert az ő üzleténél a nagy ismeretkör a fő, s ezt -csak ugy tarthatja fönn, ha zsúrokra jár az illetőkhöz, vagy ha a -bosszantásig sokszor köszön. Ő ez utóbbit választja. - -A mint ballagnak az uton a nyikorgó kis kocsival, egyszerre csak megáll -a penészszinü emberke. Fölemeli a fejét, mint a kutya, mikor -megszimatolt valamit. - -– Eislitzer ur – mondja csöndesen. - -A hordár megáll. Az egész menet megáll. Láttatok már terhet czipelő -embert? Ezekben, mikor czipelnek, egyre jobban gyülemlik az undor a -munkájuk iránt. De csak viszik, viszik a terhet. Mikor aztán már nagyon -tele vannak undorral, akkor elég egy hang, egy idegen mozdulat, egy -akármicsoda, a mi fölrezzenti őket – megállanak. A fáradság meg a -kedvetlenség nem elég arra, hogy megállítsa őket. Ennek a megállásnak ki -kell sütődnie, mint az elektromos szikrának. - -Csöndesen motyogtak. - -– Eislitzer ur – ismételte a zöld. - -– Mi kell. - -– Én itt szenet láttam. - -– Milyen szenet? - -– Jó szenet. Már a hogy jövünk itten, mindig nézem. Azt hittem, csak -véletlenül volt ottan. De most már arrébb is volt egy, meg az előbb is -volt egy, meg itt most megint van egy. Itten stibiczelni akarják a -szenesek a szenet. - -– Aha! – mondta Eislitzer ur. - -És a következő perczben már elhagyatottan állt a fehér uton a tolószék, -meg a kis kocsi. A rudja oldalt fordult, a part felé, mintha utánuk -nézett volna. A két ember meg lenn motoszkált a gazban, a bokrok közt, a -viz mellett. - -Titokzatosan beszélgettek: - -– Hűhá! – mondta az igavonó. – Ez itt egy nagy. - -– Ez lopás – mondta Eislitzer ur. - -Le-lebuktak, szedték a hónuk alá a széndarabokat. Furcsa két állat volt: -két kis elkényszeredett városi bestia, a ki szenet legel. Eislitzer -urnak is volt a kezében egy szép, nagy, fényes darab. Szerelmesen nézett -rá és méregette a sulyát: - -– Ez maga öt kiló. - -– Itt is van! – sugta mohón a másik. – Ezt is fölveszem. - -Eislitzer ur szétnézett a tájon. - -– Hallatlan! – mondta. – És hozzátette: – Ott is van. - -Mikor már annyit szedtek fel, hogy nem birtak többet, az igavonó -csöndesen röhögött Eislitzer ur felé: - -– Most ők ide eldugták, most mi innen elviszszük. - -– Elviszszük? – kérdezte a hordár. – Miért viszszük el? Hogy gondolja -maga, hogy elviszszük? Mit gondol maga? Talán azt hiszi, hogy -elviszszük? Mért vinnénk el? - -– Na persze – mondta a másik. - -És egy kicsit csudálkozva néztek egymásra, mert mind a kettőnek tele -volt a keze szénnel. Eislitzer ur végre feltalálta magát: - -– Fölteszszük a kocsira. - -Föl is tették. Aztán tovább ballagott a menet. Messziről, a hotel felől -sejtelmesen hangzott feléjük a pinczébe guruló szén robogása. - -– Fognak ezek bámulni! Visszajönnek és majd keresik. De nem lesz! – -mondta boldogan a Jozef és huzta a kis kocsit, hogy majd megszakadt -belé. - -De arrébb megint megálltak. Egy bokor alól egy akkora darab sötétlett -feléjük, hogy a hordárnak megdobbant a szive. - -– Hallatlan! – mondta. – Ilyen nagy darabokat lopnak! - -Lerohant érte. Lihegve hozta fel. Csillogtatta a napon. Bizony, ez is -szép példány volt. Sötét fényű, finom nagy darab, itt-ott sárga -érczfoltok ragyogtak rajta. A hordár a kocsira tette ezt is. Ránézett a -Jozefre. Ez sunyi pofával törülte az orrát. Mosolygott néhány szál -bajusz-szőre alatt. Erre hirtelen elkomolyodott Eislitzer ur arcza: - -– Ez föl lesz jelentve – szólt. És megkapta a tolószéket, s buzgón tolta -odább. - -– Ezeket becsukják – mondta kárörömmel az igavonó, de félszemmel egyre a -bokrok felé lesett. - -– Fől lesz jelentve – ismételte Eislitzer ur – és lerohant egy ujabb -darabért. Alulról felkiáltott: - -– A mit csak lát, mind szedje föl, ez mind föl lesz jelentve és vissza -lesz adva! - -Egyelőre talán nem vette olyan nagyon szigoruan ezt a följelentést és -visszaadást. De eddig nem volt erkölcsi alapja ahhoz, hogy fölszedhesse -a már félig ellopott szenet. Ezzel a kijelentéssel érkezett meg az -erkölcsi alap és a jog a szén fölszedésére. Csak föl legyen rakva a -kocsira, a ládák és kosarak közé. Aztán, ha már egyszer ott van, majd -meglátjuk a többit. - -Mentek, mendegéltek, meg-megálltak az uton a kopaszodó fák közt. Már -fekete volt a kis kocsi a sok széntől. A tolószéket a kocsihoz kötötték, -s most már a hordár, maga Eislitzer ur is befogta magát a rud mellé. -Együtt huzták a kocsit. Némán mentek egymás mellett és Jozef nagyon -kiváncsi volt arra, hogy mi lesz a szénnel. Hideg idők jártak. Maholnap -itt a tél. Egy kis póklábu vaskályha jelent meg előtte, a mely ugy be -van fűtve, hogy csak ugy süt. «Ez jó volna» – gondolta. Eislitzer ur nem -ezt gondolta «A szenet el lehetne adni» – gondolta. A háznál minden -krajczár kell. Ez tiszta haszon, talált pénz. Ez finom szén. - -Egyszerre csak egy rendőr jött szembe. - -– Ahá! – mondta Eislitzer ur és olyan vörös lett, mint a sapkája. - -Nyelt egyet. A rendőr szép, erélyes magyar volt. Szigoruság és fölény -honolt az arczán. - -– Igen, igen – mondá ok nélkül Eislitzer ur, – Igen, igen. - -Megint nyelt. - -– Hány óra? – kérdezte a kis embertől, de félszemmel a rendőr felé -nézett. - -A rendőr egyre közelebb jött. Most megállott a hordár, kibujt a kötélből -és mélyen megemelte a sapkáját a rendőr előtt. - -– Majd adok én ezeknek a disznóknak! – sugta Jozef felé. És a rendőr elé -szaladt: - -– Kérem – mondta – hol van itt egy rendőrhivatal! Valami rendőrszoba, -vagy kapitányság? Följelentést akarok tenni. - -A rendőr egy kis piros batyuban ebédet vitt. - -– Mi kell? – kérdezte haragosan. - -Eislitzer ur a szénre mutatott. - -– Mit szól? Na mit szól? Odanézzen, le, a bokrokba… látja? - -Elmondta neki az esetet. A rendőr letette a batyut a földre. Ő is -megnézte a szenet. De az út tulsó végéről már jött a másik rendőr. A -kinek köszönt az imént a hordár. - -– Igen – mondta ez – engem már figyelmeztetett a kikötős. Ő már -összeszedett egy csomót, mikor arra mentem. - -(– Ő is? – gondolta Eislitzer úr.) - -– Ezzel egy hétig lehetne fütteni – mondta az egyik rendőr. A másik így -szólt: - -– Hát még a mi arrább van? Van ott két hétre való még. Végigjártam a -partot, minden bokor alatt van. - -Megjelent a kikötős is, rézgombos kabátban. Lihegve szólt: - -– A vizbe is dobtak, biztos úr. Nem bele, csak oda a szélére, hogy el ne -vigye. - -Nézte a kocsira rakott szenet. Mosolygott. Szerette ő is a szenet. - -– Aj, ha! – mondta. – Maguk már fölszedték? - -– Pardon! – kiáltott Eislitzer ur – Mink följelentést tettünk! - -Most ott álltak mind egy csomóban. A vörösbatyus rendőr, szegény budai -házmester, a kinek hat gyereke volt – igy becslés után – meg a másik -rendőr, a kinek lerítt az arczáról, hogy szeretne lefeküdni és -negyvennyolcz órát aludni egyhuzamban. Aztán Eislitzer úr, meg a -segédje, a szegény emberállat, a ki híg kávéval felduzzasztott kenyéren -élt, meg liszttel kevert melegvizen. Aztán a kikötős, a ki pontonon -lakott egy kis kerekablakos kalyibában és télen azzal fűtött, a mi -deszkahulladékot nyáron kihalászott a Dunából. Mind, mind szegények és -nyomorultak voltak, betegek a rossz lakásuktól és a rettenetes, az -emésztő, a sírbakergető pénzhiánytól. Csupa megrogygyant, megsáppadt -paraszt, kivéve az egy Eislitzer urat, a ki gazdag volt, mert minden nap -egyszer húst is evett. - -– Meg kell fogni őket, ha visszajönnek – mondta a kikötős. – Én ott -voltam a hotelben, láttam, hogy már lerakodtak. Jönnek mindjárt vissza. - -Az igavonó mosolygott. Örült, hogy a gazembereket meg fogják fogni. De -sajnálta a szép szenet. A kikötős a kezébe vett egy darabot: - -– Jó volna nekem! – mondta nevetve, mesterkélten, erőltetetten nevetve, -hogy valahogy komolyan ne vegyék, a mit mondott. De közben oly fájdalmas -vágygyal nézett a szénre, hogy Eislitzer ur kivette a kezéből, mondván: - -– Csak tegye vissza. - -– Einheicn! – mondta az igavonó. – Jól befűteni, mikor jön a fagy. - -A fejét vakarta. Félt a fagytól. Ezt ő ismerte. Ez az ő szakmája volt, -egye meg a fene. - -A két rendőr nem szólt semmit. Ezeknek már nagy gyakorlatuk volt abban, -hogy ne kivánják meg a gazdátlan holmit. Ők már átélték ezt az érzést az -első talált erszénynél, a mit egy czilinderes ur a markukba nyomott, az -első elgázolt embernél, a kinek a zsebéből hivatalból kiszedték a négy -forint hatvankét krajczárt, az első rongyos kóficznál, a kinek a kezéből -kicsavarták a lopott óralánczot. Ez a gyakorlat, ez a becsület-training -adta meg az arczuknak azt a komolyságot, mely majdnem olyan volt, mintha -őszinte erkölcsi érzés lett volna. Ez is csak olyan mesterség, a mit ki -lehet tanulni. Mint a hogy az asztalos megtanul a gyaluval bánni, ugy -tanul meg a rendőr becsületesnek lenni. Ez az ő munkája. És ha tizenkét -órát volt egyfolytában becsületes, hát elfárad és lefekszik aludni. - -Az igavonó becsületes volt, mert ő felolvadt Eislitzer úr erős -egyéniségében. Ha Eislitzer ur egy mellékuton megszökött volna a -tolvajoktól lopott szénnel, akkor ő is vele szökött volna, s ép ugy -örült volna annak, hogy sikerült a szenet hazaszöktetni, mint a hogy -most örült annak, hogy sikerült a följelentés. - -Eislitzer nem lopta el a szenet, mert habozott. A ki habozik, az már -morális lény. Mi a habozás? Mesterséges szünet, mely arra való, hogy egy -kivülről jövő esemény döntsön a kérdésben. A ki habozva lop, olyan, mint -a ki dadogva hazudik. A dadogó hazug egy szóból négyet csinál, hogy -teljék az idő és történjék valami, a mi szükségtelenné teszi a hazugság -befejezését. Ezek a testnek, a matériának küzdelmei az elvek ellen, a -melyek általában kormányozni szokták. - -A kikötős – végül – azért nem lopta el a szenet, mert a többi már mind -nem lopta el, és mert az események folytán most már ő is benne volt a -becsületes, jogrend-védő társaságban. - -Hirtelen felujjongott az igavonó ember. A távolba mutatott: - -– Jönnek! Jönnek! - -Valóban, jöttek visszafelé a raktári bányászok. A lovak most már -trappoltak. A kocsis ült csupán a bakon. A másik kettő a kocsiban -állott, komoly, nagyon komoly arczczal. Már tapasztalták, hogy baj van. -Valaki fölszedte a szenet. És most már csak menekülni akartak. - -Mikor meglátták a csoportot, a kocsis meghúzta a gyeplőt. Most lépésben -jött a kocsi. Ennél jobban nem is lehetett kifejezni azt, hogy milyen -nagy bajban voltak a hajdan vidám, fekete legények. - -A csoport az ut közepére állt. - -– Hohó! Hó! – ordított elől Eislitzer ur. – Álljunk csak meg egy kicsit! - -A kikötős elébük ment és megfogta az egyik ló szájánál a gyeplőszárat. - -– Mi az? – kérdezte rosszhiszeműen a kocsis. Tudta már szegény, hogy mi -az. - -A rendőrök félretolták Eislitzer urat. A legények leszállottak a -kocsiról. Hivatalos dolgok következtek. Feliródtak a tanuk. Aztán a -csoportból kivált az üres szeneskocsi és elment, a szomoru kocsissal. A -kocsisnak jogosítványa van, őt meg lehet találni holnap is. A két vig -legény a rendőrökkel maradt. - -Aztán megindult a menet. Elől mentek a rendőrök, a két szegény, éhes, -álmos rendőr a két maszatos emberrel, a kik ketten aludtak egy vaczkon, -három órát naponta. Aztán jött Eislitzer ur a tolószékkel, mellette a -kikötős, a ki még egyre szerelmesen nézte a szenet. Ezek mind, mind -tanuk voltak. Mind mentek az őrszobába, ők is. Majd adnak ők ezeknek a -gazembereknek! Aztán jött az özvegy Sikoróné holmijával a penészember, -ravaszul mosolyogva, arczán az «ugy kell nekik» kifejezésével, de -némileg büszkén, mert ő is tanu volt. Majd ad ő is nekik! - -Mentek a napon, ezen az édes, langyos októberi napon, vitték egymást a -börtönbe a szegény emberek, a Kleinberger-czég néhány darab szene miatt, -– mindnyája tolvaj is lehetett volna és mégis becsületes volt, mindnyája -vádlott és vádló, tanu, följelentő, tolvajok-tolvaja; egyiküknek se volt -igaza és mégis mindeniknek igaza volt, nem volt köztük semmi különbség, -csak hogy az egyiknek penészszinű volt az arcza, a másiknak meg -szénporos, az egyiknek fehérforgós kalpagja és trainirozott becsülete -volt, a másiknak réz-zsinóros hajóssipkája és túlságos ellenőrzése, a -harmadiknak vörös sapkája és gyönge akarata, de vitték egymást, mert -együtt voltak, s együtt voltak, mert összetartotta őket mind az a sok -gaz hazugság, a mit a gazdag emberek annyi évezred óta a fejükbe vertek, -– mentek egymás után, mert egymásra uszították őket a fentnevezett -gazdagok, ennyi szegény nyomorultat, éheset, álmosat, fázót, beteget, – -mentek, mert az egyiknek a gazdagok kardot csatoltak a derekára, a -másiknak vörös sapkát nyomtak a fejébe, megtanították őket egymásra -vigyázni, – ezt a pár szegény rongyost és szines-ruhás maskarát! – -mentek, oly komolyan, oly igazán, hogy ennél keservesebb, izgatóbb, -lázítóbb, szívet elszoritóbb menet nem is volt a világon soha. - -De nem látta őket más, csak özvegy Sikoróné, a ki elhajtatott mellettük -egy konflison, és özvegy Sikoróné nem értett az egészből semmit, mert ő -ma a halálra gondolt, a szép temetőre, a hol a többi fáradt -öregasszonyok már szép sorjában feküsznek. - - - - -TARTALOM. - - Muzsika 3 - Altató mese 13 - Sirokkó 29 - Fernande kisasszony kis fia 44 - Tavaszi részegség 56 - Az aranyóra és a láncz 69 - A titokzatos Csókai 80 - Téli reggel 92 - Turóczi 106 - Az éjszaka fia 120 - A Ribiszke 131 - Diskréczió 143 - Lohengrin halála 154 - A hóember 163 - A manó és a tündér 175 - A szobalány 194 - A gipszöntő és barátai 205 - Széntolvajok 226 - - -[Transcriber's Note: - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - -3 |Edes márcziusi |Édes márcziusi - -30 |jelenság |jelenség - -38 |találi … Semm, |talál, … Semmi - -68 |emberí |emberi - -85 |feleltem nek: |feleltem neki: - -86 |nemcsak akkkor |nemcsak akkor - -89 |azok kevéért |azok kedvéért - -90 |zsürke |szürke - -141 |tetetén |tetején - -150 |Hiszem magam |Hiszen magam - -157 |káyhát |kályhát - -159 |kís tánczot |kis tánczot - -172 |mesterségét ís |mesterségét is - -179 |alat, … bat jusz |alatt … bajusz - -189 |diadatt |diadalt - -215 |jott |jött - -229 |bogy nem |hogy nem - -233 |e a pinczébe |le a pinczébe - -241 |ezeknak |ezeknek] - - -*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK MUZSIKA *** - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the -United States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase “Project -Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg™ License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg™ electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the -Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg™ License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work -on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the -phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you will have to check the laws of the country where - you are located before using this eBook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase “Project -Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg™. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg™ License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format -other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg™ website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain -Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works -provided that: - -• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation.” - -• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ - works. - -• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -• You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg™ works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right -of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you “AS-IS”, WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™ - -Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™'s -goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg™ and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation's website -and official page at www.gutenberg.org/contact - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without -widespread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our website which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This website includes information about Project Gutenberg™, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. |