diff options
| -rw-r--r-- | .gitattributes | 4 | ||||
| -rw-r--r-- | LICENSE.txt | 11 | ||||
| -rw-r--r-- | README.md | 2 | ||||
| -rw-r--r-- | old/69804-0.txt | 5409 | ||||
| -rw-r--r-- | old/69804-0.zip | bin | 104980 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/69804-h.zip | bin | 112890 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/69804-h/69804-h.htm | 5166 |
7 files changed, 17 insertions, 10575 deletions
diff --git a/.gitattributes b/.gitattributes new file mode 100644 index 0000000..d7b82bc --- /dev/null +++ b/.gitattributes @@ -0,0 +1,4 @@ +*.txt text eol=lf +*.htm text eol=lf +*.html text eol=lf +*.md text eol=lf diff --git a/LICENSE.txt b/LICENSE.txt new file mode 100644 index 0000000..6312041 --- /dev/null +++ b/LICENSE.txt @@ -0,0 +1,11 @@ +This eBook, including all associated images, markup, improvements, +metadata, and any other content or labor, has been confirmed to be +in the PUBLIC DOMAIN IN THE UNITED STATES. + +Procedures for determining public domain status are described in +the "Copyright How-To" at https://www.gutenberg.org. + +No investigation has been made concerning possible copyrights in +jurisdictions other than the United States. Anyone seeking to utilize +this eBook outside of the United States should confirm copyright +status under the laws that apply to them. diff --git a/README.md b/README.md new file mode 100644 index 0000000..8fcaffa --- /dev/null +++ b/README.md @@ -0,0 +1,2 @@ +Project Gutenberg (https://www.gutenberg.org) public repository for +eBook #69804 (https://www.gutenberg.org/ebooks/69804) diff --git a/old/69804-0.txt b/old/69804-0.txt deleted file mode 100644 index 9da4a2c..0000000 --- a/old/69804-0.txt +++ /dev/null @@ -1,5409 +0,0 @@ -The Project Gutenberg eBook of Muzsika, by Ferencz Molnár - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you -will have to check the laws of the country where you are located before -using this eBook. - -Title: Muzsika - Elbeszélések - -Author: Ferencz Molnár - -Release Date: January 15, 2023 [eBook #69804] - -Language: Hungarian - -Produced by: Albert László from page images generously made available - by the Google Books Library Project - -*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK MUZSIKA *** - - -MUZSIKA - -ELBESZÉLÉSEK - -IRTA - -MOLNÁR FERENCZ - -BUDAPEST - -FRANKLIN-TÁRSULAT - -MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA - -1908 - -FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA. - - - - -Muzsika. - -Édes márcziusi nap süt a templom falára. Valami félénk kis szél fanyar, -de izgató szagokat hoz a hegyekről, s ugy érzik, hogy az egész rengeteg -nagy levegő-égnek ez a csipős illat az alja, a zamatja volna, sürübb, -mint a többi, a mi higan, kéken, nap-ittasan borult a hegyvidékre. - -A templom körül szines kis temető kövei villognak. Az ajtóban áll a -leány meg a tanitó. Kora délután van, márcziusi kora délután, langyosan -hüvös az idő, melegecske de borzongatós, mint a milyen ilyenkor lenni -szokott. - -Valahonnan egy gyerek került elő és beszalad a templomba. - -– Na itt van – mondja a tanitó. – Most már itt van. Mehetünk. - -Bemennek. A gyerek eljött a fujtatót kezelni. Kis orgona van a -templomban, a hegyi falu körül sok az erdő, az erdőnek van egy gazdag -ura és a gazdag ur hozatta az orgonát. - -Most orgonálni mennek, mert a leány férjhez megy és csak három nap -választja el az esküvőtől. Az esküvőn a tanitó fog orgonálni, s ehez -próba kell, mert ez hivatalnoknak a lánya, gőzfürészi kisasszony, s a ki -elveszi, pirosarczu, erős férfi, szintén nem paraszt, hanem iparvasuti -ember. Szép Lajos felügyelő, inspektor ur, barna bársony mellénye van, -évi fizetés, egészséges szervezet és még egyszer: inspektor ur. - -A kotta, a mit a tanitó visz, Lohengrin nászindulója, orgonára átirta P. -J. innsbrucki karnagy. A leány virágot visz. Igy mennek be ketten a -hüvös templomba, a leány felpróbálta ma a mennyasszonyi ruhát, most fel -akarja próbálni a nász-zenét is, ettől függ: lassan jöjjenek-e ki, -milyen lassan jöjjenek, mert a tanitó szerínt ugy szép, ha épp akkor -fogy el az induló, mikor kiérnek a küszöbre. - -Ezt tegnap este beszélték meg. Nem a leány hivta a tanitót, a tanitó -magától ment el este a leányhoz. - -– Utoljára megyek hozzá – gondolta. De azért mégis a fehérpettyes kék -Lavalliéret kötötte a nyakára. Nem kell ehez szegény falusi férfinak -lenni: mind azt hiszszük, hogy az utolsó perczben is segithet valamit -még a nyakkendő, vagy más egyéb. - -De csak néhány szót mondott. A leány várta Szép Lajost és a nyakkendő -beleolvadt az általános semmibe, a tanitóval együtt. De legalább -sikerült megbeszélnie az orgonapróbát. Sóhajtások estek és a tanitó most -az orgonapróbára gondolt, arra, hogy csak ketten lesznek, arra, hogy -hosszu évek óta annyi mindent mesélt, sóhajtott a leánynak és most -máshoz megy, s ő olyan szomoru, hogy még az orgonapróbának is tud -örülni. Ez ugyanaz zenében – gondolta – mint a fehérpettyes kendő -ruházatban. És mind a kettő nem más, mint az a bizonyos «még egyszer», a -«csak még egyszer», az «utóljára». Ezt gondolta tegnap este és most már -nem gondolja, mert látja a leány szemét, a mely hidegen, mértékletesen -csillog: vágy, gondolat, érzékenység nélkül, s épp oly nyugodt, mint az -a szerelem, a mit Szép Lajos tud kelteni. Szép Lajos nem nyugtalanitó -ember. És igy, egy felismerő sóhajtáson keresztül az ürügy czéllá válik: -valóban jó lesz kiszámitani, mikor kell majd kezdeni az indulót, hogy a -násznép a küszöbig vonulhasson a muzsikára. A tanitó az ütemekre gondol, -s igy eszébe jut a melódia. Már előre danol benne az induló, s ettől -megvillan fényes szeme. Ilyenkor az ujjai hegyébe szalad a hangok árama, -s ott meggyülemlik, bizsereg, várja a billentyüt, a min át muzsikává -szabadul. - -A fiu már fenn motoszkál a nyekergő deszkákon. A tanitó most megy fel a -falépcsőn és lemosolyog a lányra, a ki az első padban ül, ölében a -virágokkal. Aztán rövid, csöndes párbeszéd, fenn az orgonánál. A tanitó -szigoruan kérdez, a fiu vékony hangon felel. Egy akkord. Aztán egy -sovány, csontos arcz jelenik meg az orgona mellett, ez megint a tanitó. -Leszól: - -– Ne olyan közel. - -A leány fölkel és öt paddal hátrább megy Ott leül. - -– Itt jó lesz? - -– Jó. - -Csönd. Aztán dolgozni kezd a fiu és megszólal a kis orgona. Eleinte -lassan, egy akkord nagyon mélyen búg, a másik nagyon magasan sipol. -Aztán közelednek egymáshoz, összeolvadnak, s most kezd ömleni a hang a -sipokból, dül a melódia onnan felülről, jön, támad, megrohanja a leány -szivét ez a harczias nászmuzsika, a Lohengrin kardos, pánczélos, katonás -szerelmi zenéje, a miben a lágyság és a szerelem elbujik az ujongó -vitézi tempó zugaiban, mint a hogy a Lohengrin fehér arcza és leányos -keze alig látszik ki a vasból. - -– Ah – mondja magában, talán csak gondolja a lány – a hektikás tanitó -tüzbe jött! - -Ezt gondolja a lány, mert ostoba. Hidegen, szépen ostoba, örül a -kövérségének, nem tud izgatott lenni, rendben levőknek találja az összes -dolgokat, a fű zöld, a férfi udvarol, a tanitó mellbajos és az ember -este lefekszik és reggelig alszik. A kinek pénze van, az gazdag, a kinek -nincs, az szegény. A tanitó szegény. Sok férfi van mindenfelé, de Szép -Lajos udvarolt, és ő most Szép Lajosné lesz, és Szép Lajos is buta. A -tanitó okos, szegény és mellbajos. Itt igazán nem volt nehéz választani. -Minden rendben van. És a tanitó miért, hogy mégis tüzbe jön? - -Jönnek közben lágy hangok. A sisakos vítéz ellágyul. A szüz Grál lovag -édesen énekel a várkisasszonynak. Aztán visszatér a katonás zengés, a -lüktető, támadó szerelem. De most erősebben zug az orgonából, most -megtelik vele a templom és a leány nem akar mosolyogni, mert ez a zene -bántja egy kicsit. Nagyon nem bántja. Szép Lajost egyáltalán nem -bántaná, őt meg csak annyiban bántja, a mennyiben ő leány. És mert a -tanitó játszsza, tüzben, nagyon játszsza, az okos, szegény és mellbajos -tanitó, a ki mintha most minden okosságát, minden szegénységét és minden -esti lázát bele akarná muzsikálni az indulóba. A nap besüt az ablakon. - -– Mi ez? – kérdi magában a kövér lány. – Kis, rongyos, sovány ember… -szegény, és igy teleénekli a templomot. Honnan veszi ezt? - -És érzik, hogy most a tanitó az ur a templomban. Valami olyan nyelven -beszél, a min a leány nem ért. A hegyek közt valahol, egy kis -templomban, egy beteg, szerelmes ember Wagnert muzsikál. A lányt -nyugtalanitja az idegen érzés. Kik beszélnek egymással ezen a -muzsikanyelven? A tanító beszél talán messze nagy városok lármájával? -Meghalt művészek szólnak át a hegyek fölött? A leány körülnéz a -templomban, mert egyszerre itt vendégnek kezdi érezni magát. Kikhez -tartozik a tanitó? A betegek, okosak, szegények, érzők… kik azok? Ez -nekik egy emberük, a ki most visszasóhajt hozzájuk a hegyeken tavakon -át? Mi ez? - -Nagyra nyilik a szeme. A tanitó elhatalmasodik az orgonán. Mintha -mostanáig csak kerülgette volna egymást a nóta ritmusa meg az ő -pulzusának a verése. Most megtalálták egymást, a vér a nóta szerint -rohan a tanitó ereiben és most az ő forró vére, az ő láza veri a taktust -benn az induló ütemeiben, a tanitó az ő egész nyomorult életével zenél -az orgonán. - -Mintha valami aranyos selyemfüggöny huzódnék ki az ablakon: eltünik a -napos sáv. Huh, egy kis hüvösség jár a padok közt. A mennyezetről dörög -most az induló. A buta, szép lányok ellen szól, panaszkodva éneklik -együtt mind: a világ minden érző okosai, a szegények, a betegek, a -soványak, a melegszemüek, – énekelnek a kövér fehér hus ellen, piros -szájak, fehér fogak, csillogó szemek ellen, a miktől oly jó volna -szabadulni, a mit oly jó lenézni és megvetni, otthagyni, elfelejteni, -kinevetni – csak férfiak ne volnánk, csak fiatalok ne volnánk! - -A tanitó vádaskodik, panaszol, jajgat fenn az orgonán, és az igazságának -a szele megcsapja a kövér lányt. Egy pillanatra olyan érzése van, mintha -Szép Lajos egy nagy darab üveg volna, a tanitó meg egy kis darab -gyémánt. Most fölkel a helyéről és az arczát a virágokba temeti. - -A templomajtó mögött árnyék nyulik el. Jön Szép Lajos. Megáll a küszöbön -és mosolyog. A fejével int. A lány szép lassan feléje megy. Kimegy a -templomból. Künn a fehér sirkövek közt megcsókolják egymást. Lejönnek a -kis dombról karonfogva. Lassan, nyugodtan mennek. Mögöttük még zúg a -muzsika egy darabig, de ők már Homoródi ügyvédről beszélnek, a ki épp -most jött meg a feleségével Pestről, az esküvőre. Lenn eltünnek. Nem is -szerepelnek ez irásban többé. - -Most még csak a tanitó szerepel, az is rövidke időre. A templomban még -ott búg az utolsó néhány hang, pedig már vége a zenének. A tanitó szinte -várja, hogy leülepedjék a sok felébresztett visszhang, mint bál után a -finom por. Lassan száll csak le a csönd a hüvös zugokba. Akkor aztán a -tanitó kijön a templomból és szétnéz. Nagyon piros az arcza, a sovány, -az okos. Aztán rágyujt egy félkrajczáros czigarettára. Tüdőre szivja a -füstöt és lapoz a kottában. Leül a kőpadra és arra gondol, hogy Szép -Lajos kétszáz évig fog élni. - -Több semmi nem történik, ez volt az egész. - - - - -Altató mese. - -(Ez a mese arra való, hogy özvegy asszonyok altassák el vele kis -gyermekeiket, vagy jó gyerekek altassák el vele öreg és fáradt -szüleiket. A mesét szép csöndesen, folyékonyan kell mondani, az elejét -élénken, mintha igaz volna, a végét pedig már lassabban és halkan, hogy -mire vége szakad, aludjék el az, a kinek mesélték.) - - -I. - -A ligetben, az egyik bódéban volt egy furcsa ember. Ugy hivták, hogy -Závoczki. Ez a Závoczki nagy csirkefogó volt, mindenkit megbántott, -sokat megvert, néhányat meg is szurt késsel, lopott, csalt, rabolt, de -azért nagyon jó fiu volt és a felesége nagyon szerette. Mert a felesége -egyszerü kis cseléd volt, a ki tizenhét éves koráig zsidóknál szolgált, -s akkor egy vasárnapon, mikor kimenője volt, a ligetben megismerte -Závoczkit, a kin kétszinű nadrág volt: a fele sárga, a másík szára -piros. A hajában csirketoll volt, a csirketollra spárga volt kötve, a -spárga vége a zsebébe ért és Závoczki megránczigálta a spárgát, hogy a -csirketoll mozogjon a fején. Ezen mindenki sokat nevetett és a legszebb -cselédek arra a ringlispilre szállottak, a melyiken Závoczki ezt a -tréfát üzte. Az egyszerü kis cseléd itt ismerte meg Závoczkit és vele -maradt egész nap, s bár tiz órára otthon kellett volna lennie, még -tizenegykor se ment haza, egész éjjel a ligetben maradt, másnap pedig -már nem mert hazamenni. Azontul a tollasfejü fiunál maradt, soha többé -nem ment cselédnek és olyan jó volt és olyan szelid volt és olyan szép -kis cseléd volt, hogy Závoczki elvitte a hivatalba és feleségül vette. - -Ez az ember volt a legnagyobb gazember az egész ligetben. Hol kikiáltó -volt egy bódé előtt, hol meg hónapokig abból élt, hogy kártyán csalta a -többi embereket. A mikor lopott valamit, mindaddig nem ment dolgozni, a -mig tartott a lopott pénz. Néha becsukták néhány napra a tolonczházba és -ilyenkor a felesége sirt egész nap és egész éjjel és ámbátor tudta, hogy -nem jöhet haza a börtönből, mégis megvetette maga mellett az ágyát, hogy -ugy legyen, mintha mindjárt hazajönne. Závoczki pedig még a -tolonczházban is szemtelenkedett, a miért külön zárkába csukták. -Ilyenkor nagyon sirt szegény és mindegyre csak ezt mondta: milyen -szerencsétlen vagyok! Milyen boldogtalan vagyok! - -Otthon nem volt pénz és Závoczki szégyelte, hogy otthon nincs pénz. Fájt -a szive, hogy a szép fehérarczu kis cselédnek kenyérhéjjat kell ennie -vacsorára, de hogy az asszony ezt ne tudja, hát rárivalt, szigoruan: - -– Minden pénzt elpuczolsz, adta teremtette. - -És a fehérarczu ilyenkor szomoruan nézett rá és majdnem sirt. Závoczki -pedig fölemelte az öklét: - -– Ne sirj, mert összetörlek! - -Azzal kiment, bevágta az ajtót, elbujt az udvarban és egész éjszaka -keservesen sirt. A fehérarczu pedig még magában se mert sirni, mert a -tollasfejü megtiltotta neki és mert az asszonyok vissza tudják tartani. -Igy volt ez. És egész nap egymásra gondoltak és Závoczki erről nem szólt -egy szót sem. Rendszerint megverte ilyenkor a házmestert, vagy hátulról -megszurt egy rendőrt és elszaladt. Mert hirtelen haragu ember volt, -véglegesen züllött ficzkó, a ki már rég megért az akasztófára. - -Egy szombati napon esett az eső, és Závoczki a Hermina-ut mögött ült egy -árok szélén, egy másik csirkefogóval. Az esőben kártyáztak. Már -esteledett és a kártyákat már alig lehetett látni, különben is lemosta -róluk a czifra képeket az eső. Ez ugyan nem zsenirozta volna Závoczkit, -mert ő ugyis hátulról ismerte a kártyát, de arra birta a másik urat, -hogy abbahagyja a játékot. - -– Köszönöm uram – mondta a másik és kimászott az árokból. - -– Nem illik! – kiáltott Závoczki. – Hiába csaltam, elnyerted az összes -pénzemet, mind a három haczimat. Játszszál tovább! - -A másik azonban arra hivatkozott, hogy esik az eső és már öreg este van, -és hogy majd holnap szivesen ad revánsot és elszaladt, olyan gyorsan, -mint a nyil. Mezitláb csattogott végig a sárban. - -Most Závoczki elővette a konyhakést és kiment a Franczia-uton is túl -oda, a hol a Magyar Királyi Államvasutak töltése van. Arra szokott járni -Linzman ur, a bőrgyár pénztárnoka, a ki minden szombaton este kiviszi a -munkásoknak a fizetést. A Magyar Királyi Államvasutak töltése mellé -lebujt és várta Linzman urat, hogy leszurhassa, s elvehesse tőle a -pénzt. De hiába várt. Rájött, hogy elkésett. Linzman ur már kivitte a -pénzt, sőt már vissza is ment a városba az üres táskával. Ilyen átkos -dolog a kártya. Az ember a legfontosabb dolgait mulasztja el miatta. - -Ekkor felmászott Závoczki a Magyar Királyi Államvasutak töltésére, két -könny csordult végig piszkos arczán, hirtelen elsáppadt, aztán -elmosolyodott, igy kiáltott fel: Zeller Julia! Zeller Julia! mert ez -volt a felesége neve és két marokra fogva a konyhakést, maga felé -forditotta és a szivébe döfte. Akkor rögtön meghalt, legurult a Magyar -Királyi Államvasutak töltéséről, egy pakli piszkos kártya volt a -zsebében, meg három fehér csontgolyó, a mi a zsonglőrséghez kell, -hajában a csirketoll, ajkán pedig a kis szelid cseléd neve: Zeller -Julia! Zeller Julia! - - -II. - -Závoczkit eltemették az árokba és szó sincs róla, hogy az esztergomi -érsek mondott volna bucsuztatót a sirján. De ott volt a felesége, fekete -ruhában, a mit éjszaka maga varrt. Mindenki vigasztalta a házban a -fehérarczu Juliát, mondván: nagy az isten, hogy megszabaditja -kinzójuktól az elkinzott kis cselédeket, kegyed még fiatal, isten -nyugosztalja, de jobb igy, nagy az isten, kegyed még fiatal. És Julia -bólogatott, szomoru szemével igazat adott a szomszédoknak, sőt mondta -is: köszönöm, házfelügyelőné, maga nagyon jó hozzám, Braunné, köszönöm -Braunné, köszönöm Stufenbergerné, mindenki nagyon jó hozzám, köszönöm -Braunné. Söt a mi több, azt is mondta: igaza van, rendőr-ellenőr ur, igy -sokkal jobb, isten nyugosztalja a boldogultat. Mert Julia szégyelte a -rendőr előtt, hogy az olyan gazembert, mint Závoczki, még a siron tul is -lehet szeretni, minden ok nélkül, a mi tényleg szégyen is. És már a -temetésre következő napon hozzáfogott a gyerekruha varrásához, mert ugy -volt, hogy a jövő hónapban kis babája fog születni. - -Závoczkit pedig letették délután az ingyen földbe, de csak estig maradt -ott. A ki tudja a rendet, az azt is tudja, hogy a kapitányságon minden -este megjelenik a zöld kocsi és elviszi azokat a tolonczházba, a kiket a -rendőrök egész nap szorgalmasan begyüjtöttek a kapitányságra. Épp így -jön minden éjszaka egy nagy zöld kocsi a temetőbe, hogy elvigye azokat a -gazembereket, a kik önkezükkel ölték meg magukat. Ezek nem mennek -mindjárt a pokolba, mert előbb a tisztitó tüzbe mennek. Ott -megvizsgálják, hogy mi volt a baj és hogyan áll az ügy. Mert még a -paradicsomba is megy közülük sok. - -Hát csak beült Závoczki is a zöld kocsiba, a többivel együtt, szivében a -nagy késsel. Mellette egy vizes ember ült, ez azért volt vizes, mert a -Dunába ölte magát. Szembe velük egy nő ült, kötéllel a nyakában. Ez egy -szegény asszony volt, a ki felakasztotta magát. A többin semmi nem -látszott. Ezekben kis golyók voltak, a miket magukba lőttek. És ment -velük a kocsi. Kidöczögött a kereszturi utra, onnan befordult a fogház -felé a sötét éjszakában. Ment, ment, egészen addig ment, a mig -hajnalodni nem kezdett. Ekkor hirtelen gyorsan kezdtek szaladni a lovak, -majd vágtatva rohantak. Závoczki kinézett egy lyukon és látta, hogy -valami nagyon széles uton rohan lefelé a kocsi, völgybe, a melyen -rózsaszinü köd ült. Most már röpült a kocsi, a kerekek a levegőben -forogtak, városok, falvak maradtak el alatta, de ez már mind nem fájt -Závoczkinak, mert éppen azért volt kés a szivében, hogy ne fájjon neki -ezentul semmi. - -Aztán megálltak. Egymásután kiszálltak a kocsiból és rendőrök egy nagy -hivatalba vezették őket. Az előszobában kellett várni, nem volt szabad -dohányozni, és sokan köpködtek és mégis füstszag volt. Aztán kijött egy -pápaszemes hivatalszolga és sorra szólitotta őket. Végre Závoczki is a -hivatalnok elé került. - -– Hogy hivják? – kérdezte, föl se nézve a nagy papirból, a melynek -rubrikáiba irt. - -– Závoczki Endre. - -– Hány éves? - -– Harminczkettő. - -– Születési helye? - -Erre nem felelt Závoczki. A hivatalnok még mindig nem nézett rá. Igy -szólt: - -– Születési helye? Ismeretlen? - -Závoczki intett, hogy igen. Aztán most ránézett a hivatalnok: - -– Önnek joga van visszamenni egy napra, ha ott felejtett valamit az -életben. Aki magától hal meg, a hogy illik, annak nem kell visszamennie, -mert a mögött nem marad semmi. De a ki öngyilkossá válik, az nem magától -hal meg, hát néha elfelejt valamit és ezzel szenvedést okoz a földön. -Feleljen. - -És szigoruan nézett rá, mint a hogy öngyilkosra szokás. Závoczki felelt: - -– Elfelejtettem megvárni a születendő kis gyermekemet. Utóbb megbántam, -hogy nem vártam meg, mert szerettem volna látni, de most már késő. Ez -nagyon szomorú, de én férfi vagyok és ha egyszer elmentem, most már -köszönöm, itt is maradok. - -Azzal büszkén kidüllesztette a mellét, daczosan nézett a hivatalnok -szemébe, és a szeme épp ugy ragyogott, mint a konyhakés, a mely szivéből -kiállott. - -– Mars tömlöczbe, szivtelen gazember! – kiáltott a hivatalnok és a -rendőrök megfogták Závoczkit és a tömlöczbe ránczigálták és Závoczki az -uton rájuk röhögött, a késsel a szivében és a fejét csóválta, mondván: -Andrások vagytok, zsaluk vagytok, András, Mihaszna András, fogdmeg -zsalu! - -Erre a rendőrök megrugdosták Závoczkit, miközben az egyik fogta a kés -nyelét, hogy ki ne essék a szivéből. - - -III. - -Tizenhat évig üldögélt a tisztitó tűzben Závoczki. Nagy hazugság az, -hogy a tisztitó tűz éget. A tisztitótűz nem más mint egy igen erős -rózsaszinü fény, a miben évek hosszu során át kell ülni, a mig kiszivja -az emberből a rossz tulajdonságokat. Závoczki megszokta idővel a fényt -és ugy érezte, hogy nagyon megtisztult benne. Most már mindenféle -terveket szőtt, mert a szive megtisztult és szerette volna látni a -gyermekét a kiről azt se tudta, hogy fiu-e, vagy leány. Tehát mikor -egyszer a fogalmazó végig sétált a rózsaszinü tűzön és mindenkitől -megkérdezte, hogy nincs-e valami panasza a személyzet ellen, Závoczki -szólásra jelentkezett: - -– Kérem nagyságos ur, – mondta – jogom van még visszamenni egy napra -valamiért, a mit ott felejtettem? - -– Joga van – mondta szeliden a fogalmazó, mert a ki már ilyen régóta ül -a tűzben, avval udvariasabban beszélnek. – Jelentkezzék. - -Závoczki jelentkezett is másnap. A fogalmazó egy kis czédulát adott -neki, melyre fel volt irva, hogy huszonnégy órára szabadságot kapott. -Azzal levezették a pinczébe és kihuzták szivéből a kést. A késről -ruhatári számot kapott, a mit a zsebébe kellett tennie. És elindult szép -lassan, ment, mendegélt, egészen addig, a mig az ujpesti jutagyárhoz nem -ért. Ott illedelmesen megkérdezte, hogy hol lakik özvegy Závoczkiné, a -ki a gyárban dolgozik. Megmondták neki a czimet és ő elindult. - -A felesége egy kis munkásházban lakott, olyanban, a miből hat állott -egymás mellett, mind egyforma. Vasárnap délelőtt volt és a nap sütött. -Az asszony még mindig a régi kis fehérarczu cseléd volt, csak -megöregedett egy kissé. Závoczki látta, mert a földszinten ült az -ablakban és varrt. Az ablakban két cserép ordináré piros virág állott és -kis függönyöcske függött a virág mögött. De a függöny mellett volt annyi -hely, hogy az asszonyt is lehetett látni. Szelid és komoly volt az -arcza. - -Závoczki kopogtatott az ajtón. A kopogtatásra kinyílt az ajtó és egy -kislány lépett a küszöbre. Tizenhatéves lehetett és az ember rögtön -megismerte, hogy ez az ő lánya. A lány szigoruan kérdezte: - -– Mit akar? - -Závoczki eltakarta a balkezével a szive helyét, hogy a lány ne lássa a -szurás helyén elrongyolódott kabátot. Aztán érezte, hogy most már mehet -vissza, mert látta a lányát. De mondani kellett valamit, mert a lány azt -kérdezte, hogy mit akar. Hát a jobbkezével a zsebébe nyult, hogy -elővegye a három fehér csontgolyót, a mivel oly ördöngősen tudott -dobálózni. - -– Én kérem – mondta – mindenféle komédiákat tudok… - -És vigyorgott, hogy nevetni lássa a lányát. De a lány nem nevetett. -Szigoru és komoly lány volt, mint az anyja. Igy szólt: - -– Menjen innen. - -Azzal kinyult, a kilincs után, hogy a koldusformáju ficzkó elől becsukja -az ajtót. Finomujju kis fehér keze volt. Ebben a pillanatban Závoczkit -elöntötte mind az a sok harag, a mit tizenhat év alatt a tűz eloltott -benne. Felszállt benne a keserűség, mint egy dagadó tenger. És arra a -kis fehér kézre, a mi kinyult, hogy az orra előtt örökre becsapja az -ajtót, ráütött. A lány ránézett, aztán megint kinyult és becsukta az -ajtót. A zárban fordult a kulcs. Závoczki kivül maradt. Most lelohadt a -haragja, s rettenetesen szégyelte, hogy megütötte a gyermekét. Zavartan -nézett szét és érezte, hogy az átdöfött szive sajogni kezd. Megindult -tehát, sietve, visszafelé. Maga se tudta, hogy hova, merre megy. De a -meghalt emberek már nem is tudnak másfelé menni, mint csak vissza a -halálba. - -Öreg este lett, mikor megérkezett a nagy házba, a honnan elindult. Ott -már mindent tudtak. A portás vigyorgott rája a fülkéjéből. Ő -lehorgasztotta a fejét és némán ment föl az emeletre, a hol jelentkezni -kellett. A fogalmazó már várta. Elvették tőle a ruhatári számot és a -markába nyomták a kését. Ráorditottak: - -– No, maga mégis csak a legutolsó csirkefogó a világon! A másvilágról -visszamegy megverni a gyerekét! - -Nem szólt egy szót se. Visszatették a kést a szivébe, ekkor sóhajtott -egy nagyot. Aztán megfogták, egy kis vaskocsira ültették és leguritották -a pokolba. A rózsaszinű tüzből a piros tűzbe gurult igy Závoczki, a hol -az idők végezetéig fog főni, üvölteni a fájdalomtól. Ez történt -Závoczkival. - -A kis lánya pedig bement a szobába, az anyjához: - -– Valami rongyos ember volt itt, – mondta. – Nagyon csúful vigyorgott, -hát be akartam csapni előtte az ajtót. Valami rettenetes tűz lobogott a -szemében. A szeme sirt, az arcza nevetett. Hát be akarom csapni az -ajtót, hát rácsap a kezemre. Nagyot, hogy csak ugy csattant. - -Az asszony lenézett a földre, mintha keresne valamit. És reszkető hangon -szólt: - -– És aztán? - -– És aztán elment. De én még most is remegek. Nagyot ütött a kezemre, de -nem fájt. Mintha valaki lágyan megérintett volna. Olyan volt a kérges, -durva kezének az érintése, mintha valami ajak lett volna, vagy egy sziv. - -– Tudom – mondta nagyon halkan az asszony és tovább varrt. - -És az egészről nem beszéltek soha többé semmit, és addig éltek, a mig -meg nem haltak, és itt vége van a mesének. Aludj, kis lányom. - - - - -Sirokkó. - - -I. - -Az örök tenger partján egy mulandó fiu és egy romlandó leány állott. -Előttük fehér csónak rengett a vizen és a nagy tenger unalmában -nekicsapdosott a hófehér bárkának. Meglocscsantotta, megtánczoltatta és -a karcsu csónaknak ez jól esett. Ugy érezte magát, mint a kit -csiklandoznak. Ficzánkolt, felszaladt a partra, aztán csörrentett egyet -a lánczon és megint lesiklott a tengerre. Izgett-mozgott, kellette -magát, s ha ambiczióm volna, hogy tobzódjam ama tetszetős hasonlatokban, -melyek holt tárgyakat eleven lényekké hipnotizálnak, azt is mondhatnám: -olyan volt, mint a türelmetlen csikó, rágta a kötőféket, el akart -szabadulni, toporzékolt, rugott, vágtatni, rohanni akart a szélben, neki -a vad végtelennek. - -A fiu pedig bágyadt volt. A városi szervezetnek nem friss erőt jelent a -május. A dekadens corpust a márczius kikezdi, az április felbolygatja, a -május elbágyasztja. Bennünk nem gyujt életkedvet a tavasz, és az éles -márcziusi szél nem lobogtatja a mi szivünkben az öröm lángját. Valami -furcsa, édes, mosolygó bágyadtságot hoz, valami morbidezzás állapotot, -hogy ugy érezzük, mintha kellemes nyüg ülne a nyakunkon, édes borok gőze -kószálna a fejünkben, alapjában véve, mintha az a nyers, vad, erőszakos -fejlődés, a mi körülöttünk rohanvást indul meg tavaszszal, magával -sodorná ezt a mi anemikus testünket is, a mely nem elég erős arra, hogy -a tavasz csikóival versenyt nyargaljon. A fiu különben – és szolgáljon -ez mentségül a régi erkölcsök tisztelőinek szemében – délután -félkettőtől félhatig egyfolytában csókolta azt a kis szőke leányt, a ki -mellette állott. Igy aztán kissé furcsa jelenség volt ez a legény orvosi -szempontból. Az arcza halavány volt és hideg, de a szája forró és piros. -A leány pedig áhitattal és tudatlanul nézte a vérszegény arczot és ama -partiális vérbőséget, melyet a költők az ajkak pirjának neveznek. A -leány már jobban birta a tavaszt. Ő csupa egészség volt. És a -csókolózást is jobban birta. Az asszony passziv fölénye a szerelmi -tusában már ilyenkor kezdödik. Mikor még az egész szerelem abból áll, -hogy két különnemű lény farkasszemet néz egymással, már akkor is a férfi -hunyja be előbb a szemét. - -A leány fehér ruhában volt. Még rövid szoknyát viselt, a rövid szoknyák -ama fajtájából, a melyek mintha nőnének. Az érti ezt meg, a ki együtt -nőtt fel egy rövid szoknyával. Szép, fehér nyakát matrózgallér vette -körül, s hogy ezen mi a sirni való, azt is csak az tudja, a ki még -emlékszik arra a mérhetetlen bájra, mely akkor sugárzik a leányból, a -mikor még fiús. Talán nagyot tévedek, de reám az egyszerű megfejtések -hatását teszi az a tapasztalat, hogy a nő fiatalsága a férfiasság. A -pubertást megelőző esztendőkben mintha még nem határozta volna el magát -a leány, hogy fiu legyen-e, vagy leány maradjon. És ezt a hermafrodita -viselkedést, ama jól sikerült verekedő-kedvet, azt a -karakter-tultengést, a fiuruhába való öltözködés amaz örök vágyát, a -fiu-játékok után való bánatos sóvárgást aztán a természet rendbeszedi az -első komolyan női reggelen, melyre rémülettel virrad a kis határozatlan. -Mint az induló vonat, a mely a nagy pályaudvar harmincz-negyven -sinpárján ide-oda zökken, egyikről a másikra szalad, jobbra fordul, -balra kanyarodik, s csak a város határán túl, a szabad mezőn vág neki -annak az egyetlen hosszu sinnek, a mely a czéljához viszi. - -Egymásra néztek. És a bágyadt, beteg, fáradt fiu szemében erő villant -meg. Az egészséges, friss, erős leány pedig alázattal sütötte le a -szemét. - - -II. - -A fiu lement a kőbe vágott lépcsőn, s beleugrott a fehér csónakba. Kissé -tántorgott benne, s a csónak billegett alatta. - -– Jaj! – mondta a leány a parton. - -A fiu félt és a leány sikoltott. - -Aztán a fiu eloldotta a lánczot, az evezőt nekifeszitette az iszapnak és -a partig siklott. Ott a kezét nyujtotta a leánynak. A leány mosolygott -és belépett a csónakba. Gracziózus volt, szépen csinálta ezt az ugrást s -akkor talán nem gondolt arra, hogy ezért a könnyedségért harmincz év -mulva egy esztendőt adna az életből. És most bennültek a csónakban mind -a ketten. - -– Én evezek – mondta a leány. - -– Nem. Majd én. - -– Tudsz? - -– Hogyne! - -– De később hagysz engem is egy kicsit, ugy-e? - -– Hogyne! – mondta a fiu azzal a biztos tudattal, hogy később se fogja -hagyni. Hogy itt is előre nézzünk: husz év mulva épp ily rosszhiszemü -könnyedséggel fog házasságot igérni egy forró estén. «De feleségül -veszel, ugy-e?» – «Hogyne» fogja mondani agglegénységébe vetett -rendíthetetlen hittel. - -És megindult a csónak, miután ellökték az evezővel a parttól. A fiu -ledobta könnyű kis fehér kabátját, valami férfias büszkeséggel, mely azt -éreztette a leánynyal, hogy a komoly munka pillanataiban felrugandók a -konvencziók. A leánynak tetszett, hogy most oly komoly evezés -következik, hogy «pardon» nélkül vetkőzik trikóra a fiu. És a fiu háttal -ült a nagy tengernek, mely mögött leáldozóban volt a nap. A leány -arczczal fordult a bucsuzó sugárnak: aranyporos lett tőle a haja és két -vörös-arany csillag tündökölt a szemében. Mikor nekiszaladtak a viznek, -a kisasszony összeborzongott és nekiszegte a homlokát a sós szélnek. A -fiu hátradőlt, nekifeküdt és meghuzta az evezőt. Most jól érezték -magukat. Siklottak, elsurrantak a parttól, mosolyogtak, örültek. A fiu -hátra-hátranézett, irányért. - -– Csak előre, neki! – mondta a leány. - -És a fiu daczos örömmel rántotta meg ujból az evezőt, nem törődve -iránynyal, telve azzal a gondolattal, hogy mily jó volna, ha most egy -evezőrántással kivághatná magát az Atlanti Oczeán közepére. És a parton -megkicsinyedtek a házak, alkonyi ködbe vesztek a hegyek és könnyű fátyol -szállott a völgyekre. - -De a csónakot mintha lökte volna valami alulról. Az az érzésük volt, -mintha valami nagy hal emelgette volna a könnyű fehér alkotmányt. Hullám -semerre sem látszott, a tenger sima volt, sehol egy fodor, sehol egy -vizcsipke, semmi. És mégis meg-megrendült a csónak s egy láthatatlan erő -birkózott vele. - -Meleg volt. - -– Mi ez? – mondta szorongva a leány. - -A fiu a vizbe eresztette az evezőt és megfordult. Nagy nyugalom borult a -kék vizre, s messzi, a hosszugerinczü, alacsony hegyek mögött szétomlott -az égen a nap parazsa. Szines tüzek lobogtak a felhők közt s égő foltok -folytak szét a párában. Mintha izzó érczet csurgattak volna a tengerbe s -az ott tovább izzott volna, szétterjedt volna a tükrén: tócsákban állott -a tengeren az égő zöld, a fényes lila és mintha a hegy tetején a hegybe -ömlött s a hegylábnál a vizbe folyt volna a hegyből valami kozmikus -eredetű tüzes-piros vér, a Nap szerelmes és szinesen párázó vére, a mit -a tenger hűvössége sem alvaszt meg, s a mely kanyarogva, kigyózva, -máshol széles csikokban patakzott, az égi anyagok villamos -könnyedségével áramlott szét az egyre sötétülő viz hátán. - -A csónak mintha most emelkedett volna. Aztán megint sülyedt, de akkorát, -mint az emeleti lift. A fiu beszedte az evezőket, és felállott a -csónakban. Arczczal a nap felé fordult, aztán körülnézett. De -megtántorodott és hirtelen leült. - -– A sirokkó, – mondta. - -Ez ijesztően hangzott a nagy csöndességben. Nekik, szegény városi -legényeknek ez olyan volt, mint a karavánok rettenetes ordítása: - -– Számum! - -És most a fiu fölvette a kabátját, komolyan, szótlanul. Nekiöltözött a -sirokkónak. És ez is olyan volt, mint mikor a napon heverésző katona a -trombitaszóra a puskája után kap. Itt az ellenség! Egyet fordított a -csónakon és nekilátott a munkának. - -– Visszamegyünk! - - -III. - -De most már fogta őket a sirokkó. Valóban, a sirokkóban van valami, a mi -méltóvá teszi őt a gondolkodó ember rokonszenvére. Minden -rendelkezésünkre álló szelek közül ez az egyetlen, a melyben értelem, -titokzatosság és drámaiasság van. A bóra néha szemtelen, sokszor -rakonczátlan, sőt vad, romboló szél, a melynek azonban a hasába lát az -ember, mint a kártyások mondják. Hullámosra veri a tengert, -végigszánkázik rajta, falombot tép, háztetőket repít, s ehez a banális -szélmuzsikát fujja: süvít, fütyül, zúg, búg. Nem lehet komolyan venni, -mint a hogy a csirkefogót, a cirkuszi akrobatát és a dühös embert csak a -gyermekek veszik komolyan. A tenger se veszi komolyan. Hullámzik, -kellemetlenkedik, nekivág a partnak, elsötétül, fodrozódik, de alapjában -véve nem bánja ezt a felületes dühöngőt. – De a sirokkó, az más. Mintha -nem is szél volna. Csöndes és komoly. A tenger alatt fuj – mondják a -partiak. Lassan jön s nem korbácsolja a tengert, hanem emelgeti. -Feszegeti ezt a rettenetes súlyu vizföldet, a mi a földet borítja. És -langyos, sőt meleg. A felületekkel nem törődik. Tőle békén maradhat -falomb, háztető, mencsikoff-kabát és szalmakalap. És nem átlátszó jellem -mint a bóra. Nem tudni mikor jön s a mikor jön, már itt is van. A tenger -reszket, ha érzi. Nagyokat sóhajt. Rengeteg melle emelkedik és sülyed, -mint a nehezen lélekző betegé. Némán fogadja, mert erősebb nála. És az -egész partvidék tiszteli. Az ég elborul, a fák lecsüggesztik az ágaikat -s a füvek önként hajolnak meg. A bóra nyakonfogja őket, lenyomja a -fejüket. A sirokkó, mikor jön, már alázatosságot talál, mint az igazi -király. És csönd van. Semmi részeges lárma, semmi süvítés, zúgás, -csikorgás. A bóra dühösen hajszolja és kergeti a felhőket, mint a falu -bolondja a gyerkőczöket. A sirokkó felhőkkel érkezik, nagy, sötét -kisérettel, hatalmasan ivelt borulattal, melybe az égbolt gyerkőczei -ijedten olvadnak bele. A hűvös bóra előtt elbujhatsz a fal mögé, nem ér -el. A sirokkó forró lehellete elől nincs menekvés. Megadod magad neki s -vársz. - -És ha most a partról néznők a tengert, látnók a kis fehér csónakot egy -nagy, de nem tarajos hullám tetején. Mint a hogy a bivaly gerincze -meggörbül, mikor a nehéz szekérrel nem tud elindulni, úgy domborodik meg -a tenger háta, mikor nekifeszül a sirokkónak. Fenn a gerincz tetején -volt a kis csónak, aztán mintha legurult volna róla. Nem dobálta a -hullám, csak vitte. - -A leány megijedt. - -– Ne félj, – mondta a fiu és most rosszul kezte magát érezni. A vér -leszaladt a fejéből és a halántéka verítékezett. A leány fogta az -ülődeszkát és az ajkába harapott. Azt mondta: - -– A mig veled vagyok, nem félek. - -Tüzesen nézett a fiu szemébe és most érezte, hogy szép. És ennek nagyon -örült. És nem bánta, hogy a hegyeken túl megmordult a tenger, mint -valami álmából fölvert vad, nem bánta, hogy dél felől is elbődült a nagy -viz, jelezve, hogy ott már kikezdte a néma, vad erő. Arra se gondolt, -hogy e pillanatban nem a tenger volt többé félelmes, hanem a láthatatlan -sirokkó, s hogy most a tengert pongyolában lehetett látni, mint valami -nagy, hatalmas embert, a kitől mindenki fél s a ki este, mikor -magányosan marad, nyög és hánykolódik és megadja magát a láznak, mely -gyötri. Most olyformán kellett félni a tengertől, mint a megsebzett -vadtól, a mely már csak a maga bajával törődik és nem bánja, ha -hánykolódásközben akármit tör-zúz is össze. - -– Szép lehetek most, – érezte a leány, félig lehunyta a szemét és kissé -kinyitotta a száját. - -A fiu pedig elsápadt és sirni szeretett volna. Szörnyen evezett, hogy -partra érjenek, mielőtt utoléri a rosszullét. Nem akarta, nem, inkább -meghalt volna, mintsem hogy elveszítse a tisztaságát és a legényes -frisseségét a leány előtt. És karikák tánczoltak a szeme előtt és valami -saját külön kis sirokkó kezdett dúlni a gyomra körül. Most már a leány -is észrevette ezt. És ő is rettenetesen megijedt. Nem attól, hogy baj -lesz, s hogy a fiut betegség fogja kinozni, hanem, hogy a szép sudár -gyerek csunyáva válik, grimaceokat fog vágni és tisztátalanságot követ -el. Mikor már meg tudja bocsátani a leány a rosszullétet a legénynek, -akkor már megérett arra, hogy feleség és anya legyen. De a tiszta, -igazi, önző és nyers vágyakozás korában ez katasztrófa lett volna. És a -fiu halálsápadtan szorította össze a fogát s ereje utolsó maradékával -evezett. A leány reszketett és félt. «Csak ezt ne! Csak ezt ne add, -Istenem!» – gondolta. És vadul száguldottak a part felé, mely már -sötétségbe burkolta magát, repültek a hullámokon, az egyik felrántotta, -a másik a part felé dobta őket. Ők azt hitték, hogy ők eveznek, hogy ők -viszik magukat biztonságba, de tulajdonképpen a sirokkó söpörte őket. -Takarította a tengert, s neki mindegy volt, döglött delfint, törött -gerendát söpör-e a partra, avagy egy könnyű fehér csónakot, a melyben -két szerelmes gyerek ül reszketve. És a két szerelmes gyereknek is -míndegy volt: kinos halál következik-e mostan, a Berceuse Bleue -reczipéje szerint, a melyben a «deux amants» végül a tenger fenekén -nyugosznak, «sous le linceul bleu des vagues» – avagy küzdelmes -menekvés, és sem arra nem gondoltak, hogy összeölelkezve haljanak meg -együtt, sem arra, hogy most koczkán forog minden, a mi ebben az életben -öröm és nyomoruság, hanem egyesegyedül csak arra, hogy a fiu rosszul ne -legyen, mert akkor a fiu örökre megrútul a tüzesszemü előtt, és a -tüzesszemű is megrútul a fiu előtt, mert rút helyzetbe kerül: végig kell -néznie az emésztés tragédiáját, mely kicsiben – s ez az, a mit ők nem -tudtak – épp oly szent, épp oly fenséges és megalázó, mint a mi rongy -emberi életünknek legszebb szenvedély-tragédiái. - -Megnyugtatom a régimódi lirai lelkeket, a langyos gilicenyögdelések -rajongóit, a ledér, kéjhajhászó, perverz és piszkos naturalizmus -ellenségeit, ne ijedjenek meg, nem történt baj. Partra értek, pihentek, -s a fiunak visszatért a jókedve. Föllélegzettek és összeölelkeztek, mint -a kik nagy veszélyből menekültek meg. Abból a veszélyből, a melyről -egyik se beszélt, de a melyre mind a kettő gondolt. Csókolták egymást. - -És körülöttük, felettük sötét kiséretével lassan jött a sirokkó és az -örök tenger a reszkető meghunyászkodásból áttért a daczos és -elkeseredett betegek viselkedésére: féktelenül hánykolódott és -fájdalmasan orditott bele az éjszakába. - - - - -Fernande kisasszony kis fia. - -Éjfélután félegykor megindult a hegyoldalról Fernande kisasszony a Duna -felé, a kis fiát megölni. A fák néma tömegekben, mozdulatlanul állottak -a hegyen, alant a halvány holdfényben olyanformán csillogott a Duna, -mintha millió kis ezüsthal hosszan nyuló rajban szállott volna fel a -vizszinére, s ott süttetné a hátát a holddal a csöndes nyári éjszakán. - -A sovány kis franczia leány reszketés nélkül, szinte merészen jött le a -bokrok közt a hegyről, s ámbátor halálba vitte a kis fiát, vigyázott rá, -hogy a gallyak meg ne csapják a kis arczát. A gyerek pedig komolyan -nézett ki a pólyából, nagy, fekete szemét belemeresztette az éjszakába s -a hogy nézett, nézett, buksi feje meg-megbillent vékonyka nyakán. De nem -sírt, komolyan, szinte öregesen nézett, mintha tudta volna, hogy -meghalni megy, s mintha érezte volna, hogy ennek igy kell lenni s hogy ő -reá nézve még most e pillanatban tökéletesen mindegy, hogy él-e, avagy -meghal. Fernande kisasszony pedig nyugalommal vitte a viz felé, talán -mert ő sem volt sokkal okosabb a fiánál. Jobbra került, balra fordult a -magas bokrok közt s csak akkor állt meg, a mikor az utolsó bokor mögül -is előkerült, s mikor felcsillant előtte a nagy, fényes-fekete viz, -hátán a milliónyi ezüst halacskával. - -De akkor aztán nagyon megállt. - -Halk zúgással ment alatta a Duna s igy nagyjából úgy látszott, mintha -igazuk volna a könyveknek, melyek azt mondják, hogy a folyam -méltóságosan hömpölyög. De mikor jól ránézett, látta, hogy a Duna rohan. -A hol a kis pikkelyek ragyogtak, ott jól lehetett látni, hogy rohanvást -siet s a habot, a mi uszik rajta, kegyetlenül rántja-ránczigálja lefelé. -És a méltóságából is leadott. A parton kicsinyeskedett: veszekedett a -parti gazzal, tépázta a beléje függő vesszőbokrokat és a maga nyelvén -pörölt velük: felcsörrent a kavicsosra, neki locscsant egy nagy kőnek, -csurgott, csattogott, paskolt, veszkődött a kövek közt szakadatlanul. -Mikor igy éjszaka minden elhallgat és se szekér nem jár a parti uton, se -hajó nem sustorog végig a vizen, szél se zúgatja az erdőt, emberszó se -hallszik, – akkor csupán a Duna beszél az ő halk, locsogó nyelvén. -Megijeszti a mi gyönge szivünket azzal, hogy ő örökkön él, s ha mi -nappal túl is orditjuk őt, éjszaka, mikor mi a skatulyáinkba bujunk, a -szekereinket a szinbe állitjuk és lármás eszközeinket elcsititjuk, ő -évezredekre szóló nyugalommal munkálkodik, diskurál tovább. És mikor így -csöndesen zúg, mikor hallani, hogy folyik, akkor ijesztően nagygyá is -válik a szemünkben. Érezni, hogy messziről jön és messzire megy. Mert -fekete, érezni, hogy mély. Mert nem ordit, hanem ezzel a rettenetes -tömegével, nagy, országokra szóló áramlásával is csak mindössze finom, -suttogó zúgásra képes, félelmet kelt az erejével. Érezni, hogy nem -bömbölő csőcselék, hanem szervezett, rendben vonuló, rémesen erős -hadsereg. Mint a hogy nem a sortüz durranása rémes, hanem az a halkan -csettenő nesz, mikor hatszáz katona egyszerre kapja a vállához a puskát. - -Végigszaladt a hideg Fernande kisasszony hátán. Nem mozdult. -Nagyranyitott szemmel, mint a ki a távolba figyel, úgy állott a parton, -husz lépésnyire a viztől. A gyereket magához szoritotta és bámult. S -mikor föleszmélt ebből a hatalmas varázslatból, a mely alá a nagy viz -fogta, elvesztette a gyerekes nyugodtságát és szenvedő emberré vált. -Most egy kicsit visszagondolt a lausannei partra, mely épp ily lankásan -ereszkedik a genfi tónak. De az csöndes, sima és világoskék volt, annak -le lehetett látni a fenekére, az nem viselt álarczot, mint a Duna. - -Maga az eset kissé közönséges volt. Ama jóindulatu figyelmeztetések, -melyek a svájczi kupékban kitanitják a keletre induló guvernantokat, nem -nagyon fogtak Fernande kisasszonyon. A harmadosztályu vaggonból Bécsben -szállott ki s onnan hajón jött Pestre. Az állomásnál várta az ügynök, -kocsin a pályaudvarra vitte, s innen megint harmadosztályon ment -Kassára. Ott egy fél esztendeig volt. Onnan Pestre jött s itt egy évet -töltött. Innen Komáromba vitték egy fiskális gyerekeihez. Hogy Komárom -katonai góczpont, ez nincs benn a jóakaró figyelmeztetésekben, melyek a -svájczi vasutak kupéiban függenek. De nem is kell, mert ezt ugyis -megtanulja a helvét szűz, mikor odakerül. A főhadnagyot, a kivel a jó -Isten Fernande kisasszonyt végleg elintézte, a galicziai határra tették, -Fernande kisasszony pedig már a pesti klinika Mária-utczai részében -elhatározta, hogy a kis fiut meg fogja ölni. S ez elhatározása nyugodt -volt, sőt nem is izgatta. Akkor sem izgatta, a mikor a viczinálison ült -a gyerekkel, sőt este nyugodtan vacsorált Szent-Endrén túl egy kis -korcsmában. Mikor aztán gyalogolt vele, be az éjszakába, s még nem látta -a Dunát, azon gondolkozott, hogy hajón menjen-e majd vissza Pestre, vagy -vonaton. - -De most itt a parton megrémült és pityeregni kezdett, eszébe jutott, -hogy mindössze tizenkilenczéves, s hogy most e pillanatban a szülei -nyugodtan alusznak odahaza, s hogy Dupont ur, a szép fogorvos is édesen -szunnyad ott a szomszédban, egy világoskékre festett házban, melynek -sarkain széles rózsaszinü szegély huzódik végig, s melynek kapuján kis -réztábla van: «Dupont, dentiste americain.» Mindez messze van, valahol -arra balra, a hol most vonatok robognak az éjszakában, más országban, a -honnan semmi módon senki sem láthatja ezt a kis foltot, a hol ő most -áll, a kis fiával a karján. - -És most aztán sirt és sirva indult meg a viz felé. Már tépte a belsejét -a dráma, a mely eddig ravasz lesben várta ezt a perczet. Most már -meg-megrogygyant a lába, most már nem tudott vigyázni a gyerekre, most -már nem látott, nem hallott, csak botorkált a viz felé buta -félőrületben, a mit a Duna riasztott fel benne. - -Lement egészen a kövekig és ugy gondolkozott, hogy kimegy az utolsó -kőre, ott letérdel és csöndesen belefekteti a gyereket a vizbe, mintha -bölcsőbe tenné. Egy kicsit meg is lóditja majd, hogy az ár befelé vigye, -a középre, a hol szalad a viz. Aztán meg fog fordulni, vissza se néz a -gyerekre és rohanni fog felfelé azon a domboldalon, a melyről oly -tudatlan nyugalommal jött le. Itt nehány vesszőbokor állt a vizben. -Megdagadt egy kicsit a Duna, s ilyenkor vizben állnak a bokrok. - -Óvatosan lépkedett a kövek közt s aztán egyszerre megállott. Ugy -rémlett, mintha valaki motoszkálna a bokrok közt, a vizben. A homlokára -tette a jobbkezét, a melylyel eddig a kövek közt balanszirozott és -megállapitotta, hogy csak rémlátás volt. És tovább ment, a mig csak ki -nem ért az utolsó kőre. Itt letérdelt, a hogy előre megtervezte s -csöndesen bele akarta fektetni a pólyát a vizbe. - -A bokrok közt megint motoszkált valami. Megijedt és fölkapta a gyereket. -Féllábával talpraállott, s körülnézett féltérden. A bokor nagy ágát -félrehajtotta valaki. Most már tisztán látta, emberi kéz volt. Aztán a -kéz után kar, a kar után egy fej jelent meg a bokor mellett. Egy ember -ült egy csónakban, a bokrok tövén, s most a léptek zajára előbujt. -Nyugodtan nézett a leányra. Fernande kisasszony egy szót se szólt. -Minden vére hidegen szaladt le a lábszárába, a mint a férfi nézte. -Jóképü, szelid, szakállas ember volt és még mindig félrehajlitva -tartotta a bokrot a félkarjával. Aztán megszólalt, halkan, úgy hogy nem -törte meg a hangja a csendet, hanem belesimult a halk éjszakába. Ezt -mondta: - -– Adjon Isten, kisasszony. - -A leány el akart futni. De csetlett-botlott a kövek közt. - -– Ne tessék szaladni, – mondta az ember, – nem bántom én. Halász vagyok, -kérem, Kisorosziból. Lerakom a spárgát. - -A kisasszony föllélegzett. - -– Halász? – mondta. - -– Az. - -Nagy csönd lett. A halász nézte a leányt. És mintha ezzel az emberrel -megszünt volna a Duna nagy csöndje, fenn valahol, Esztergom felől hajó -jött. Zúgó, mély dohogása idáig hallatszott. A halász megint szólt: - -– A kisasszony a gyereket a vizbe akarta tenni? - -A leány nem felelt. - -– Láttam, – mondta a halász. – Már akkor láttam a kisasszonyt, mikor -felülről tetszett jönni. Én itt lerakom a spárgát. Kisorosziból jövök. - -Megint csönd lett. A leány se felelt, a halász is hallgatott. Sokáig -hallgattak így. Egyik se mozdult. Aztán nagysokára megszólalt az ember, -most már még halkabban, mint az imént. - -– Én elvállalnám a gyereket, kérem. - -A leány csak nézte. Talán nem is tudta, hogy hol van, hogy mit csinál, -hogy ki beszél hozzá, hogy mit mond… - -– Elvállalnám, – mondta csöndesen az ember. – A feleségem, tetszik -tudni, beteg. Nem úgy beteg, hogy feküdnék, fenn jár. Hanem úgy beteg, -hogy nekünk vállalni kell valami gyereket, ha azt akarjuk, hogy legyen. -A jó Isten úgy akarta, hogy nem ád magától. Hát ha éppen… ha a vizbe -akarta tenni a kisasszony… elviszem én Kisorosziba parasztnak… ki is -gyöhet hozzá, meg is nézheti… Ferenczi József a nevem, úgy hivnak, mint -a császárt. - -– A császárt? – mondta a leány és elnézett az ember fölött a fekete -semmibe. - -– Kerestünk már Pesten is, – beszélt a halász. – Már ujságba is akartuk -tenni. Én elvállalom a gyereket, kérem, örökbe. Nálam megél. - -Megvakarta a tarkóját, s ezzel a mozdulattal hátulról a szemére -billentette kis kerek kalapját. Aztán fölemelte az orrát és kinézett a -karima alól, ravaszul. - -– A vízben megfullad, – mondta. – És Ujpestnél kifogja a rendőrhivatal. - -Utána is nyúlt. Tisztességtudóan kérte: - -– Tessen inkább ideadni. - -A leány nem huzta el előle, hát gyöngéden átvette tőle. Levetette a -kabátját, összehajtogatta, a csónak fenekére tette és ráfektette a -gyereket. Billegett a lába alatt a fekete csónak, a hogy topogott benne. -Most, hogy legörnyedve rakosgatott, a fejebubjára tolta a kalapot. -Hátranézett: - -– Hát nekem adja? - -A leány csak nézte. - -– Nekem adja? - -Intett, hogy igen. A halász városban tanult előkelőséggel mondta: - -– Köszönöm szépen. - -Aztán gyanakodva nézett a leányra: - -– De elviszem! - -A leány intett, hogy igen, igen, tudja. Erre aztán helyrebillentette kis -kerek kalapját, leült a deszkára és megkapta az evezőt. Nem köszönt. -Sietve, erős huzással indult neki, szinte szökött, mint a kutya, mikor -csontot kap és félti. A csónak kilendűlt a vizre és nagy lassan ment -fölfelé. Az ember nagyon dolgozott benne. Mintha félt volna, hogy a -leány még meggondolja és visszakéri tőle a gyereket. Mintha rablott -jószággal sietett volna. Feje fölött a hold finom párával törülte szét a -hegyek körvonalait, s a partok ezüstös-szürkén derengtek. Ezüstös volt a -csik is, a mi a csónak után maradt a vizen. A tulsó parton őrtálló -jegenyék árnya feketéllett le a viztükörbe. És ez árnyak közt mozgott a -túlpart mentén a kis fekete csónak, s benne a hajladozva evező ember, a -kinek meg-megvillant fehér ingujja a holdfényen. - -A leány megfordult és utána akart nézni, de akkor már odaért a -kanyarodóból a vontatóhajó. Bárkákat czipelt kinlódva maga után, hörgő -lármával, gőzt krákogva, sistergő lélegzéssel erőlködött, fekete -füstcsóvát vonszolt a kéménye fölött. Felzaklatta a csöndet, bekormozta -a holdfényt, összezavarta a Duna ezüstpikkelyeit és eltakarta a fekete -csónakot a fehéringujjas emberrel. - - - - -Tavaszi részegség. - -Annak az egész történetnek, ami itt következik, semmi értelme nem volna, -ha nem mondanám meg, hogy az ifju doktor milyen ember volt. Hát nagyon -pontos, rendes ember volt és azzal foglalkozott, hogy ügyvédnél -dolgozott. Ez az ügyvéd is jellemezte őt. Nem volt kriminalista, a ki -bármily okból is, de végső eredményben mégis csak az emberi lélek -bonczolásával foglalkozik, hanem polgári ügyvéd volt, amolyan jól kereső -részletbehajtó, a kinek csöndes irodájában néhány doktori czimmel -felruházott irógép dolgozott. Maga az egész iroda egyike volt amaz -ügyvédi masináknak, melyeknek, ha az egyik oldalán bedobnak egy -sommás-keresetet, a másik oldalán kijön egy ingre vetkőztetett szegény -ember. Nem volt itt baj azzal, hogy a férfi féltékenység elegendő ok-e -arra, hogy Tóth Gerő huszonhatéves, római katholikus, nős, napszámos egy -élesre fent baltával halálos sebet ejtsen Kis Mátyás huszonötéves, ev. -református, nőtlen, bádogossegéden, – nem volt töprengés a fölött, hogy -igaza volt-e Svarcsuk Péter ötvennégyéves, római katholikus, nőtlen, -budapesti illetőségü, de perabszolute foglalkozás hiján szükölködő -egyénnek, mikor Breuer Mór péküzletével szemben a minősített lopás -álláspontjára helyezkedett. Nem. Sótlan, izetlen, szagtalan pörök -folytak itt, az életnek ama számtalanszor megismétlődő kicsiny -konfliktusai, a melyeket talán az Ur is blankettákon intéz majd el az -utolsó itélet napján. - -És a milyen az iroda, olyan a jelölt. A mi doktorunk is ilyen volt. -Tanult, készült az ügyvédi vizsgára és közben őrölte a pöröket az -igazság malmában. Reggel fölkelt, este lefeküdt, s a mi e két -cselekménye közé esett, azt igazán nem érdemes elmondani. A doktor -vegetált, a doktornak szaporodtak a sejtjei – ez történt a doktorral, -semmi egyéb. - -Egy napon azonban kirugott a hámból és ez az, a mit el akarok mondani. A -dolog a következőképpen történt. - -Reggel fölkelt a doktor a Hajós-utczában, beledugta a fejét a lavórba, -megmosakodott és öltözködni kezdett. Az öreg asszony, a kinél a szobáját -bérelte, ilyenkor be szokott szólni hozzá, s ezt most sem mulasztotta -el. - -– Szép idő van, doktor ur – mondta. - -– Igen, – felelt a doktor s kinézett az ablakon. - -Hát Istenem, valóban tavasz volt. A nap sütött és szemben a pálinkás -ragyogó pofával nézett szét a piszkos utczában. - -– Meleg van, – mondta az öreg nő. - -A doktor a nyakkendőjét kötötte és csak ugy szokásból mondta: - -– Igen? - -Szemben, a pálinkás fölött, kinyilott az emeleti ablak és egy cseléd -körülnézett, hogy nincs-e rendőr a közelben. Aztán kirázta a portörlő -rongyot az utczára, a pálinkás fejére. A pálinkás feje ekkor a napon -szikrázó porszemektől aranyos glóriát kapott és ez fölemelő látvány -volt. Szép vörösorru zsidó volt, fehér szakálla ezüstfényben csillogott, -szemére huzott kalapja körül pedig aranyfényben szállongott a por. E -pillanatban talán az egész föld kerekségén nem volt nálánál dekorativebb -leszemetelt rumhamisitó. S mintha ezt érezte volna, boldog mosolylyal -nézett át az ügyvédjelölt földszintes ablakába és a szemével intett az -ingujjas öltözködőnek, mintha ezt mondta volna neki: - -– Azt a koczkás rózsaszinű inget már ötödik napja látom rajtad. De nem -bánom, mert jó melegen süt a nap és tavasz van, és én jól érzem magam -itt a butik küszöbén. - -A jelölt pedig vísszamosolygott rá, fölvette a kabátját, hóna alá csapta -az irásait és kiment az utczára. Szétnézett. A porrongyos cselédleány -most kifeküdt az ablakba, lehajtotta a fejét és azokat nézte, a kik a -ház alatt mentek el. Ezt csak mellesleg mondom, de azt hiszem, igazam -van: a városi ember másként néz ki az ablakon, mint a falusi; a városi -lány az emeletről átnéz a tulsó gyalogjáróra, míg cselédleányt nem is -látni másként az ablakban, mint ugy, hogy azzal kinlódik, hogy -merőlegesen lefelé nézzen azoknak a fejetetejére, a kik a ház előtt -járnak. Sőt tovább megyek: ablakból _fölfelé_ is csak ők néznek, a mi -igen mulatságos, sőt abszurd látvány az utczáról nézve. - -– Egy olyan törkölyt kaptam Becskerekről, – mondta a jelöltnek a glóriás -öreg – de egy olyan jó törkölyt… - -Görcsös öreg ujjait összeillesztette, mintegy csücsörítette a tenyerét. - -– Fein! – mondta aztán és bemászott a homályos butikba. - -A jelölt egy kicsit kábán szítta a friss levegőt és állongott a bolt -előtt. Az öreg kiordított a sötét boltból: - -– Szép idő! - -Mire a jelölt szó nélkül bement a snapszok közé. Még mindig nem szólt -egy szót se. Felhörpintette a törkölyt, nyelt utána egyet, megnyalta a -szájaszélét, ok nélkül belenézett a butikos szemébe, aztán -helybenhagyólag bólintott. A butikos büszkén nevetett: - -– Mi? - -– Ühüm! – mondta a jelölt. - -Az ujságárus megállt a küszöbön és beüvöltött valamit a sötétbe. De a -jelölt az épp most fölkelt emberek bárgyuságával nézett rá és nem felelt -neki. - -– Hány óra? – kérdezte a pálinkástól. - -– Félkilencz. - -Még ráért. Kiállt a bolt elé és nézte az embereket. Míntha mindenki -frissen szaladgált volna. - -– Adjon még egy pohárral – mondta és ásított. - -Ezt is lehajtotta, éhgyomorra. - -– Gyönyörű idő, – mondatta vele az első pohár törköly. És jól érezte -magát, mint mindenki, a ki nem szokta meg az italt, s így reggel az -éhomra nyelt pálinkától nirvána-sejtelmeket kap. A hogy ott állt, állt, -kábulni kezdett. Nem is tudta, miért ivott, hiszen soha életében nem -jutott eszébe betérni a butikba. És most kéjjel fordult hátra és kéjjel -szólt: - -– Fatter, adjon még. Ez igazán jó. - -És a fatter adott neki, és a vége az lett, hogy a jelölt leküldött a -torkán vagy kilencz kupiczával. Ok nélkül. Tudja Isten, miért… És leült -a bolt lóczájára és nézte, hogyan vágtatnak el a kocsik meg az emberek -az ajtó napfényes négyszöge előtt. Bután mosolygott, fizetett és átment -az utczán, be a szobájába. Az ágyra csapta az irásokat és előhivta az -öreg asszonyt. - -– Sári néni – mondta neki. - -Ez már humor volt, mert az öreg nőt özvegy Kaufmannénak hívták és jobb, -ha nem is kutatjuk a keresztnevét. - -– Sári néni – mondta neki bárgyu mosolylyal. - -Az öreg nő csak nézte. - -– Móricz néni! – mondta a jelölt és nevetni kezdett. Kitünően mulatott -ezen a kitünő viczczen. Azzal meghajolt, azt mondta, hogy: «szálem -alejkum» és kiment. - -Most már nagyon furcsán jártak az emberek az utczán. Egy ur például tiz -lépés magasságban, a levegőben járt és keresztülment egy szekéren, -melyen dobozok voltak. Több más szekér, köztük egy tejeskocsi is – -annyira megbolondult, hogy huzni kezdte a lovakat hátrafelé és a lovak, -daczára annak, hogy előre szaladtak, mégis a kocsival együtt hátráltak, -szépen himbálózva a levegőben. Az utcza gázlámpásai lehajoltak a -doktorhoz, mint a füzfák és lombjukkal megsimogatták a fejét. Némely ház -pedig, köztük a magyar királyi Opera is, – nagyon himbálózott. - -– Ma viharos a tenger, – mondta csöndesen a doktor és nyugodtan belement -egy kofába, a ki kicsiny szekerével az utczasarkon áll. De ez nem hozta -ki a sodrából. - -– El kellene tiltani a kofataligáknak a gyorshajtást, – gondolta és -nagyot sóhajtott. Vannak sóhajtások, amelyek oly mélyről fakadnak az -emberi lélekben, hogy az ember gyomra is megrezdül beléjük. A doktor -konstatálta, hogy nem megy egyenes vonalban. - -– Czélozni fogok, – gondolta. És czélbavett egy lámpát a szemével. És -nekilőtte magát a lámpának, mintha puskagolyó lett volna. Csöndesen -motyogta: - -– Igy fogom magamat kilőni a ligetbe, egyik lámpától a másikig… - -De már az Andrássy uton volt. És előbb nagy, ormótlan barna házak jöttek -feléje, aztán vigan csuszott a lába alá az Oktogon-tér. Ugy érezte, -mintha a Váczi-köruton, a Fonciére-palotánál valami nagy óriás állana, a -ki ugy húzza az Andrássy-utat, mint a futószőnyeget, s ő csak egy -helyben lépked. Sietve jöttek feléje a csinos villák, vaskerítések -maradtak el mellette, s a kocsik oly villámgyorsan suhantak el mellette, -mint a vonat ablakából nézve a táviródrót görcsei. - -– Nagyon gyors a hajtás, a hajtás nagyon gyors, – gondolta. És hogy ne -szédüljön, behunyta a szemét. Igy vágtatott tova. Néha érezte, hogy a -fülébe orditanak valamit, sőt nagy ütéseket is kapott az uton, de ezt -önérzetből nem vette tudomásul. Mikor megint kinyitotta a szemét, -valahol a liget végén járt. - -– Erre a padra leülök, – mondta, s belecsapkodott a zsebkendőjével a -levegőbe és lezöttyent a puszta földre. - -Körülötte édes délelőtti csöndben nyugodott a liget. Valahol messze -duruzsolt a város, és a láthatár permén lassan járt egy-egy nő egy-egy -gyerekkel. Könnyü kis szél szállott a fák között és apró, zsiros -papirosrongyok gurultak feléje a földön. Egy helyütt zöld pázsit -foltjába vágódtak a csupasz fák, s erre a zöld pázsitra rásütött a nap. -Ez oly gyönyörü, oly édes volt, hogy a jelölt nekitámasztotta a hátát -egy fatörzsnek és sirni kezdett. Verejtékes homlokát végigsimitotta a -meleg völgyekből ideszabadult és a mi reggelünkön megnyirkosodott -illatos szél. Szerette a szegény jelöltet a tavasz, jól bánt vele, -elringatta, csókolta, a szédűlés könnyü hintaján lóbálta, kifujta a -fejéből a gondokat, tisztára szellőztette a lelkét. - -És a hogy buta, oktalan könyein keresztülnézett a jelölt, ugy látta, -hogy kis fehér kecskék jönnek feléje. Sok ezer kis fehér kecske, mely -katonás rendben lépett, egyszerre. Bal, jobb, bal, jobb, – mintha -tanulták volna. A fák pedig zúgni kezdtek, s a lombjuk világoskék volt, -átlátszó, mintha az ég azurjának foszlányai akadtak volna meg a -galyakon. A sok ezer, bodros kis fehér kecske pedig jött, jött a nélkül, -hogy közelebb ért volna hozzá. Terjengett ez a rengeteg kecskenyáj, -oldalt kiszélesedett addig a meddig csak ellátott a szem, a háttérben -pedig fölfehérlett az égre, ott, a hol a sikság az éggel találkozik. Még -az égbolt nagy buráján is jöttek, egyre jöttek, s ekkor látta a jelölt, -hogy ott fönn még felhők a kis kecskék, s csak a földre érve nő meg -aranyos szarvuk. És igy most már minden kék és fehér fényben ragyogott -körülötte, s a nagy, fehér tengerből kivillantak az aranyszarvacskák, és -a fák nagy, levegőkönnyü, kék lombkoronái jobbra-balra lengedeztek, -könnyen, súlytalanul, mintha az egészből egy szó se lett volna igaz. - -A jelölt ekkor felállott és érezte, hogy ebben a könnyü világban ő az -egyedüli súlyos test. Nem is tudta, hogy min áll. Csudálta, hogy el nem -süpped e friss puhaságba, örökre bele nem vész a lágy fehérségbe és az -illanó, lengő, kék füstnél is könnyebb, tisztább és világosabban ragyogó -lombkoronák közé. Egy zsiros, csontos, emberszagu, súlylyal biró ügyvéd -volt, – ezt érezte. Érezte, mert józanodni kezdett. S a hogy a fehér -kecskék oszladozni kezdtek előle és megint visszagomolyogtak az égre -felhőknek, s a hogy a halványkék, nagy lombok visszaolvadtak a fehér -felhők közé égszin foltoknak, a jelölt körűlnézett és végigsimitotta a -homlokát. - -Harang csendült a városban. Delet harangoztak. Egy guvernánt jött arra a -gondjára bizott kis leánynyal. - -– Maman nous grondera, – mondta a francziáné, – allons, marchons! - -És a gyerek botorkált mellette, alig birt vele lépést tartani. - -A jelölt csak bámult utánuk. - -– Aludtam? – kérdezte magától. - -És a szivébe nyilallott az elmulasztott kötelességek gondolata. Három -tárgyaláson makacsolták el. És baj lesz, veszekedés lesz, mentegetőzés -lesz, csudálkozás, csapkodás, káromkodás… És senki, senki sem fogja -megérteni azt, a mi ma vele történt, senki sem fogja elhinni, senki sem -fogja beleilleszteni tudni a logika durva kereteibe, buta, kemény -szavakat fog hallani, mint: «miért?» – vagy «hogyan történhetett» – -avagy «nem értem» és minden ember: a főnök, a kollega, a háziasszony, a -járásbiró a maga rongy kis eszével fogja megitélni az esetet, és őt -beleteszik az emberi élet keretei közé: makacsolják, dorgálják, -kérdezik, mentegetik… és senki sem fog belenyugodni ebbe az esetbe, mert -az emberek az ilyesmin gondolkoznak, a helyett, hogy megéreznék és -napirendre térnének fölötte. - -Éhesen, fáradtan, kábultan és nehéz fővel kapaszkodott fel a villamosra -és visszarobogott rajta az életbe. Ő ebben a pillanatban tragikus hősnek -érezte magát, de ez a tragikum oly kicsiny, oly kevéssé érdekes és olyan -muló volt, hogy csakhamar nem is vette komolyan, s a történet ránézve -ezen a ponton be is fejeződött. - -Igaza is volt. Az ilyen semmiségeken csak a magunkfajta bolondok, az -élet soha ki nem józanodó részegjei, nem létező aranyszarvu kecskék -vidám pásztorai képesek tollal a kezükben hosszan elrágódni. - - - - -Az aranyóra és a láncz. - -_(Történik egy jobbfajta udvari lakásban. A lakás most üres, mert az -egész háznép temetésen van. A nyugdijas özvegyasszony, a ki ebben a -lakásban lakott, meghalt, s ma délután temették.)_ - -_A viczéné_ - -(feljön, kinyitja az ajtót és bemegy a lakásba. Megilletődve tekint szét -a butorokon, majd kimegy a konyhába, s bár becsületes lélek, azon -tünődik, hogy mely kisebb térfogatu konyhai eszközt lehetne ellopni. -Csodálattal konstatálja, hogy a kisebb eszközök már el vannak lopva.) - -_A cseléd_ - -(vörösre sirt szemmel, fekete ruhában, fekete kendőben jön fel): - -Hát maga mit keres itt, viczéné? - -_A viczéné:_ - -A kapuból láttam, hogy már gyönnek vissza. Felgyöttem rendet csinálni. -Szép volt? - -_A cseléd_ (sirni kezd). - -(Nagy szünet.) - -_A viczéné:_ - -Kisasszony lelkem, nem azért mondom, de az én levesszürő kanalam már úgy -összehorpadozott, hogy… hát ha éppen nem kellene kisasszonynak a kanál, -hát én… úgy sincs már kinek szürni a levest. - -_A cseléd:_ - -Nem szabad elvinni semmit. Az asszonynak a fia itt van és számbavesz -mindent. - -(Bemegy a kamrába és megnézi, hogy jól dugta-e el a levesszürő kanalat.) - -(A rokonok feljönnek a lépcsőn.) - -_Az özvegyasszony fia:_ - -Üljetek le… Mari, nincs valami ennivaló a háznál? - -_A cseléd_ - -(szomoru arczczal jár a rokonok közt): - -Egy kis kompót… - -_Egy hölgy:_ - -Csak hozza, hozza. Sok befőtt van? - -_A cseléd:_ - -Van vagy husz üveggel. - -_A hölgy:_ - -Szegény Lujza néni, még ebben is rendes volt. Tegyen fiam egy kosárba -vagy öt üveget, elviszem emlékül, ugy sincs már itt, a ki megegye. -(Őszintén sir.) - -_A fiu:_ - -Hagyjatok, hagyjatok. - -(Leül a kanapé sarkába és maga elé néz. Halk beszégetés. Az asszonyok -ki-bejárnak.) - -_Egy másik hölgy_ (sóhajtva): - -Haj, haj! Igy van ez. - -_Az egyik hölgy:_ - -Mindenkinek ez a vége. - -(A fiu fölkel, a szekrényhez megy és kinyitja. Egy szivarskatulyát vesz -ki, melyben különféle apróságok vannak: gyürük, csattok, diszes gombok, -egy női kalapmadár, néhány bross, karperecz, egy aranyóra és egy láncz. -Az egészet az asztalra szórja.) - -_A fiu:_ - -Vigyetek szegénykétől valami emléket. - -(Nagy csönd. Senki se mer az értéktárgyakhoz lépni.) - -_A fiu:_ - -Válaszszatok valami kicsiséget. - -_Egy hölgy_ - -(odamegy; turkál a csomóban): - -Mi mindene volt szegénykének… - -(Kéjjel nézi az órát, meg a lánczot.) - -_Egy másik hölgy:_ - -Én… én valami kis értéktelen holmit akarok… ezt a gombot. Vagy inkább -ezt a csattot. (Az órát nézi.) - -_Az egyik:_ - -Na, nem viszed el a csattot? - -_A másik:_ - -Nem. - -(Arra gondol, hogyha most elviszi a csattot, elesik még a reményétől is -annak, hogy az órát megkapja.) - -_Az egyik_ (egy kis leányhoz): - -Julis, nesze, vidd el te a csattot. Szegény Lujza nénié volt. - -(Odaadja a kis leánynak a csattot, hogy igy kiküszöbölje a csomóból az -értéktelen holmit.) - -_A másik:_ - -Nesze Julis, a gomb is a tied. - -_Julis:_ - -Köszönöm. (Az órát nézi.) - -_Az egyik hölgy:_ - -Kinek kell a madár? - -(Nagy hallgatás. Senkise akarja a madárral eljátszani az órára való -jogát. Általában az a gondolat kerekedik felül, hogy az óra utolsónak -fog maradni, tehát az kapja, a ki utoljára jelentkezik. Mondom, nagy -hallgatás.) - -_Egy harmadik hölgy:_ - -Julis, nem kell neked ez a madár? - -_Julis_ (az órát nézi): - -Nem. Én a csattot is visszaadom, meg a gombot is visszaadom. - -(Hamar visszateszi a gombot meg a csattot.) - -_Az egyik hölgy:_ - -Azt nem lehet. A csatt meg a gomb a tied. - -(Kiveszi és visszaadja neki.) - -Csak tedd szépen el, a mit kaptál. Itt nem lehet válogatni. Nem -szégyenled magad? - -_Julis_ - -(sirni kezd, elteszi a csattot és a gombot, látva, hogy néki itt semmi -reménye se lehet): - -Hát akkor… akkor kérem a madarat is. - -(Sietve, egyszerre hárman is oda adják neki a madarat. Julis el van -intézve és visszavonul. – Nagy szünet.) - -_Az egyik hölgy:_ - -Milyen szép kis óra. (Nagy szünet.) - -_Egy másik:_ - -Ugy-e, ezt te tartod meg, Elemér? - -_A fiu:_ - -Én semmit se tartok meg… - -(Mindenki az asztalhoz lép.) - -_Az egyik hölgy_ (kezébe veszi az órát): - -Gyönyörü kis óra… (a lánczot is kihúzza a csomóból)… és milyen nett kis -láncz. Ugy-e, ez hozzá tartozik? - -_A másik:_ - -Igen, igen. Akaszd rá a lánczot. - -(Ugy gondolkozik, hogy még ő is kaphatja az órát s az esetben jobb, ha -rajta van a láncz. Ugyanezt érzi a másik is, tehát hirtelen és jó erősen -beleakasztja az óra karikájába a lánczot.) - -_Egy hölgy_ (kissé idegesen): - -Nagyon szép. Na, most tedd le. - -_Az előbbi_ (nem teszi le): - -Szegény néni, mindig ezt hordta. (Mégse teszi le.) Emlékeztek, milyen -elegáns volt a fekete selyemruháján ez a vékony kis aranyláncz? Igy -hordta, ugy-e? - -(Felpróbálja. Nagy megdöbbenés.) - -_A másik:_ - -Ilyenformán. Tedd le. - -_Az előbbi_ - -(leveszi a nyakáról, de a kezében tartja): - -Ezt a boldogult urától kapta. - -_A másik:_ - -Igen, igen, tedd le. - -_Egy harmadik_ (erélyesen): - -Tedd már le, ha annyit mondják. - -_Egy sovány hölgy:_ - -Itt van egy fekete csont-karperecz. Gyász-ékszer. Kinek kell? (Senki se -szól.) - -_A sovány hölgy:_ - -Itt van egy ischl-i bross. Andenken von Ischl. Ki akarja? - -_Néhányan_ (jószivüen): - -Vidd el mind a kettőt. - -_A sovány hölgy:_ - -Én sohase voltam Ischlben. - -(Visszateszi a brossot.) - -Nagyon szép kis óra. Adja már ide, hadd nézem meg én is. - -_Egy hölgy:_ - -Add oda. - -_Többen:_ - -Add oda neki, hadd nézze meg. - -(Ugy gondolkoznak, hogy ez már nagyon sokáig tartotta a kezében és hogy -a soványnál nincs veszélyben az óra.) - -_Az előbbi hölgy_ - -(odaadja az órát, de a láncz végét a kezében tartja): - -Duplafedelü. - -_A sovány:_ - -Ereszsze el a lánczot. - -_Az előbbi:_ - -Megnézheti igy is. - -(A láncz elszakad, a miből egyszerre nyilvánvalóvá válik, hogy huzták -mind a ketten. Mindenkinek megdobban a szive, mert érzik, hogy igazán -nagy és komoly harcz folyik az óra körül.) - -_A sovány:_ - -Na, most elszakitotta. - -_Az előbbi:_ - -Maga szakitotta el. - -_A sovány:_ - -Én? Hogy lehet ilyet mondani? - -(Egy pillanat alatt rájön, hogy a láncz nagyobb része az ő kezében -maradt az órával együtt, s hogy még igy is lehet hordani.) - -Nem is olyan nagy baj. - -_Egy hölgy, a ki eddig még nem szólt:_ - -Hol van az az ischl-i emlék? - -(Ő is odalép az órához.) - -_Az előbbi:_ - -Na, na, na. Lassabban. (Visszatolja.) - -_Az uj hölgy:_ - -Hadd nézem meg én is azt az órát. - -_Mind_ (a soványhoz): - -Adja oda neki. - -(Mert az a fő, hogy egy kézben sokáig ne legyen az óra és inkább -outsiderek tartsák a kezükben, mint olyanok, a kik erőteljesebb -érdeklődésükkel már megmutatták, hogy jogot formálnak rá.) - -_A sovány_ (odaadja): - -Duplafedelü. - -_Az uj hölgy_ (nyugodtan): - -Na hát, én ezt választom. - -(Általános elképpedés azon, hogy ezt a bonyolultnak látszó ügyet ilyen -egyszerüen is el lehet intézni.) - -_Az előbbi hölgy_ (idegesen): - -Bocsánat, maga az ischli emléket kérte. - -_Az uj hölgy:_ - -Én? Csak kérdeztem, hogy hol van. - -(A ridiküljébe akarja tenni az órát.) - -_Egy hölgy:_ - -Bocsánat, ez nem járja. - -_Egy másik:_ - -Ez egy értékes dolog. Az ember kiválaszt valami kis csecsebecsét, valami -emléket, de nem egy aranyórát lánczczal. - -_Az uj hölgy_ (nyugodtan elteszi az órát): - -Hát válaszszanak csecsebecsét. - -(Visszavonul és a tükör elé megy, igazitja a kalapját. Lassankint -mindenki ott hagyja az asztalt, mely e pillanatban értéktelenné vált, s -mind az ügyes hölgy köré csoportosul, arczczal a tükör felé. -Valamennyien a tükörbe néznek, a maguk arczát nézik és a másikhoz -beszélnek.) - -_Az egyik:_ - -Mit válaszszunk, ha maga elvitte a javát. - -_Az órás hölgy:_ - -Mindegy az… én se azért választottam… valakinek csak el kell vinni ezt -is. - -_Egy másik:_ - -Hát legalább a lánczot adja ide. - -_Az órás hölgy:_ - -Hiszen el van szakadva. - -(Elől lehuzza a bluzát a balkezével, a jobbjával pedig felülről lefelé -végigsimitja.) - -Isten áldjon meg, Elemérkém. - -_A fiu:_ - -Csókolom kezét, Tóni néni. Köszönöm szépen a jóságát. - -_Tóni néni_ (mert ő az): - -Hadd csak fiam. Hisz tudod, hogy szerettem szegény anyádat. (Sirva fakad -és elmegy.) - -(Nagy szünet.) - -_Az előbbi hölgy:_ - -Ez elvitte az órát. - -(Kétségbe van esve, de azért zsebre dugja a maradék lánczot.) - -_A sovány:_ - -Hát legalább hol van az ischli emlék? - -(Az ischli emlék eltünt. A gyász-ékszer is eltünt. Most már csak -csontgombok vannak az asztalon, mert az óra távoztával a rangban -legidősebb dolgok vették át a helyét, s eltüntek.) - -_A sovány:_ - -Hát nekem semmi se marad? - -(Julis fél, hogy most még azt is elveszik tőle, a mit kapott, tehát -fölkel és indul.) - -_A sovány:_ - -Julis, add ide nekem a csattot, neked megmarad a gomb és a madár. - -_Julis:_ - -A madarat odaadom. - -_A sovány:_ - -Az nem kell. Add ide a csattot. - -_Julis:_ - -Hát akkor semmit se adok. - -(Indul.) - -_A sovány_ (savanyuan): - -Jó, hát… hát add ide a madarat. - -(Táskájába teszi az üvegszemü kolibrit és köszönés nélkül távozik. A -többi utána. Az asztalról már a csontgombok is eltüntek. A lakás üresen -marad, csak a fiu sir egymagában a kanapé sarkában. Beesteledik. A -cseléd meggyujtja a lámpát.) - - - - -A titokzatos Csókai. - - -I. - -Ebéden voltam egyszer egy barátomnál, a kit mindnyájan a világ -legboldogabb emberének tartottunk. Három évvel ezelőtt nősült, feleségül -vett egy jónevelésü, szerény kis polgári leányt, a kit leánykorában -sokszor láttam, s a ki állandóan szende és szerény volt. E két -tulajdonságát a házasságban is megtartotta, egyszerű, olcsó ruhákban -járt, soha konflisra nem ült, a boltban félórákig alkudott, hatosokat és -koronákat helyezett el a postatakarékpénztárban, szinházba csak olyanba -ment, a hol nem kellett sokat fizetni a szabadjegyért s ha valami -agressziv öltözékü férfi jól megnézte az utczán, hát oly savanyú -undorral tudott visszanézni rá, hogy annak nemcsak a kalandtól, hanem -magától az asszonytól is elment a kedve, a mi tulajdonképen az egyetlen -eredmény, melyre tisztességes asszonynak utczabetyárral szemben -törekednie kell. - -A barátomról még ennyit sem érdemes beszélni. Kissé túlzottan kövér -volt, s ő meg ezt vitte bele a házasságba. Lustán intézte a dolgait, -lassan és sokat evett, hosszan és kéjjel szivarozott, az ujságot -elejétől végig olvasta, s egyazon ruhában járt már két év óta. Semmi -izgalom nem volt benne. Semmi ámor, semmi mámor, – mint a költő mondta. - -Ebéd után az asszony egyszerre csak azt mondja: - -– Kiesett a kő a fülbevalómból. - -A férj nyugodtan felel: - -– Jó. - -Hosszu szünet. Én szódát fröcsköltem a boromba, a férj rágyujtott, az -asszony pedig ujra megszólalt: - -– Nem csináltatod meg? - -Lassan, ebédutáni hangon mondta a férje: - -– Majd… ráér. - -– Jó – mondta erre hirtelen és kedves mosolylyal az asszony – majd -odaadom a Csókainak, az megcsináltatja. - -A férj mosolygott. Az ügy el volt intézve. - -Mikor félnégykor el akartam menni, az asszony így szólt az urához: - -– Nem kisérsz el? A városba megyek. - -– Most nem… – mondta a lusta emberek könyörgő pillantásával az ember, a -ki nyakig ült egy nagy bőrfotelben. - -– Jó, majd elkisér a Csókai. - -Erre már fülelni kezdtem. Megkoczkáztattam a kérdést: - -– Ki az a Csókai? - -– Senki. - -– Hogyan?… Hisz már másodszor hallottam a nevét. - -– Mégis senki. Csókai nincs. Csókai nem létezik. Ha az uram lusta és -unalmas, vagy fösvény, vagy udvariatlan, akkor megfenyegetem Csókaival. -Csókai, az egy képzelt személy, a kiben megvannak mindazok a -tuajdonságok a mik az ilyen tulságosan elférjesedett emberből, mint az -uram, hiányoznak. - -– Tehát Csókai az ideális férj. - -– Nem. Csókai nem férj. Csókai szabad ember, a ki tud az asszonyokkal -bánni. Ha az uram nem akar uj ruhát venni nekem, – majd vesz Csókai. Ha -nincs kedve a szinházba menni, – elkisér Csókai. Ha elejtem a -zsebkendőmet és az uram nem nyúl érte, – Csókai fölemelte volna. Ha -tavaszszal nem hoz délben ibolyát, – lám Csókainak eszébe jutott volna. -Sajnálom, de csak brutális szóval tudom Csókait tökéletesen jellemezni: -Csókai a szeretőm. - -Nevettem. Az asszony is nevetett, az ura is nevetett. Aztán -összecsókolóztak. De a lusta ember mégse kisérte el a városba. - - -II. - -Eljön hozzám ez után az ebéd után vagy két hónappal a férj. - -– Még emlékezni fogsz – mondja, kissé fanyar pofával, – hogy beszéltünk -egyszer valami Csókairól. - -– Emlékszem. - -– Hát tudod, – mondja egy kellemetlen grimace kiséretében, – kezdem unni -ezt a Csókait. - -– Ugyan, ugyan. - -– Besavanyítja az életemet. Most már akármit csinálok, folyton Csókairól -van szó. Szerdán, mikor elmentem hazulról reggel, elfelejtettem -megcsókolni az asszonyt. Hát utánam kiált: «Majd megcsókol Csókai.» -Tudod? - -– Tudom. - -– Ugyanaznap este későn jön haza. Bizom benne, eszemágában sincs -megkérdezni tőle, hogy hol járt délután, de tudod, éhes voltam, várni -kellett a vacsorára. Hát – bevallom – kissé szigoruan szóltam rá: -«Honnan jösz ilyen későn?» – A világ legnyugodtabb hangján feleli: -«Csókaitól». Tudod? - -– Tudom. - -– Na már most… tudja Isten… hiszen agyonlövöm még azt is, a ki azt meri -mondani, hogy gyanakszom rá… de máskor mindig egyhuzamban alszom este -tiztől reggel nyolczig… aznap felriadtam félkettőkor, mert azt álmodtam, -hogy Csókai ott áll az ágyam mellett és azt mondja a feleségemnek: -«Csöndesen, édes, úgy jöjj ki, hogy az öreg föl ne ébredjen.» Álmomban -azt feleltem neki: «Felébredek, fel fogok ébredni, majd megmutatom én -neked!» És fel is ébredtem. Nagyon szégyeltem magam. Az asszony ott -aludt mellettem, nyugodtan, boldog mosolylyal, mint valami anzix-kártyán -a «pihenő Vénusz». De… mégis… szóval… tudod? - -– Tudom, tudom. - -Elhallgatott. Bennem az agglegény káröröme motoszkált. Valami olyan -«ugykellnektek» érzés. Nem kellett nagy lélektanárnak lennem ahhoz, hogy -megállapítsam most már teljes bizonysággal, ki az a Csókai. Csókai a -férj lelkiismerete. A jóllakott emberé, a ki ebéd előtt szerelmesen, -figyelemmel olvasta az étlapot, az árakat meg se nézte, s a ki ebédután -félrelöki ezt a papirost, vagy ha a kezébe is veszi, azért veszi, hogy -megnézze rajta az árakat. És magam is elképzeltem Csókait, az örökké -éheset, a figyelmes, udvarias, fürge, szerelmes ifjut, a prózából verssé -finomult lényt, a desztillált férfit, a barátom lelkiismeretének -furóját, a barátom feleségének itt-ott elpotyogtatott illuzióiból -összesürüsödött valakit. - -– Tudod? – mondta aggódva. - -Megvakartam a fejemet. Bevallottam a barátomnak, hogy nem tudok tanácsot -adni. Hogy miért, azt nem mondtam meg neki. De azért nem tudtam, mert ha -Csókai ember lett volna, hamar lehetett volna végezni vele. De Csókai -gondolat volt, és a gondolatnak rettenetes az ereje, nemcsak akkor, ha -Jézusnak, Galileinek, Luther Mártonnak, Kossuthnak, vagy Marxnak hivják, -hanem – oh, örökbüszke hatalma az ember vágyainak – még akkor is, ha -olyan szerény, rongyos, komikus neve van is, mint: Csókai. - - -III. - -Körülbelül hat héttel ez után a látogatás után találkoztam az -asszonynyal a Műcsarnokban. - -– Hogyan? – kérdeztem – nagyságos asszony most a művészet iránt is -érdeklődik? - -Zavartan felelt valamit, a minek az volt az értelme, hogy azért jött ide -a képekhez, mert összezördült az urával. - -– Most már tűrhetetlen – mondta. – Most már nem én fenyegetem őt -Csókaival… oh, erről végleg leszoktam. Most ő beszél róla mindig. Ha -megjegyzést teszek arra, hogy a ruhája lompos, azt mondja: «Csókai -vasalt nadrágban jár.» Egyebet se hallok, mint: «Mit csinál Csókai?» – -«Vár ma délután Csókai?» – «Ha elválunk, feleségül vesz Csókai?» – Most -már hadikiáltássá lett köztünk ez a név. Most már ugy kialakult, ugy -megtestesedett, a miért annyit beszéltünk róla, annyit faragtuk, -csiszoltuk, pingáltuk, hogy most már teljesen látjuk a képét, már olyan, -mint valami önműködő bábu a Coppélius mester titokzatos műhelyéből, a -melynek emberformája van, jár, kel, énekel, beszél, tánczol – csak -éppen, hogy még nem él. Ugy, hogy most már nem is merek róla beszélni. -Nem merem kimondani a nevét, mintha igazán a szeretőm volna. És az uram -dühös rá, megfojtaná egy kanál vizben, csufolja, bántalmazza; szóval, -nevessen, ha mulatságosnak találja, de az uram féltékeny Csókaíra. - -Elgondolkoztam. Valóban az emberek addig ijesztették a gyerekeket a -krampuszszal, addig mondták róla, hogy vörös nyelve van, puttony a -hátán, jobbkezében virgács, balkezében láncz, a mig végül a -játékgyárosok összeszedték mindezeket az adatokat és teremtettek egy -krampusz-tipust, a mi most már oly ismeretes és oly klasszikus, hogy -semmit se szabad változtatni rajta. Tudja Isten – gondoltam – hátha a -legelmésebb játékgyárosnak, az életnek egyszer eszébe jut, hogy a -barátomék Csókaiját meg is csinálja ennyi adat alapján. - -Mondtam néhány vigasztaló szót az asszonynak, azután elbucsuztunk. De -mielőtt elváltunk, ezt mondta az asszony: - -– A legfurcsább a dologban, hogy engem dühössé tesz, mikor csufolja a -Csókait. Fáj, ha bántja. - -Nagyot néztem. Hogyan? Az asszony már titokban szolidaritást érez ez -iránt a Csókai iránt? Hiszen akkor ez az asszony szereti Csókait, és ha -Csókaiból még csak az az egy hiányzott, hogy éljen, akkor a baj már -nagyon közel van, tekintve ama megrögzött hitemet, hogy a mit egy emberi -lény szeret, az már félig él. Vagy talán a Messiás megszületésének nem -az a története, hogy az emberek addig és annyira szerették, hogy -egyszerre csak elkezdett élni? - - -IV. - -Most már csak néhány szót kell mondanom azok kedvéért, a kik a -történetek végére utaznak. Mert a történet szakemberek, helyesebben -ember-szakemberek részére már az előző káputban befejeződött. - -A barátom egy napon nyugtalan volt, lecsapta a hivatalban a -dolgozókabátját és hazarohant. Az asszony nem volt otthon. Megvadult és -nekiesett a fehérneműszekrénynek, s az abban elhelyezett -ékszer-kazettáknak. Feltörte és egy czimet talált benne. A czimet -megmondta egy kocsisnak, s azzal elvágtatott. Tiz percig várt a kapu -alatt, s akkor jött az asszony. Az asszony sikoltott egyet, aztán -félájultan – ezuttal életében először – konflisba ült és az anyjához -hajtatott. A barátom még öt negyedórát várt, s akkor lejött az emeletről -egy úr, a ki nem volt szőke és magas, mint Csókai, nem viselt vasalt -nadrágot, szürke zsakettet és oldalt felcsapott Panamát, mint Csókai, de -a kiben a férfi szimat mégis oly minden tévedést kizáró módon érezte meg -a csókaiságot, hogy a barátom minden habozás nélkül verte le a fejéről a -kis zsirardi szalmakalapot. - -Névjegyet cseréltek s ekkor kitünt, hogy Csókait Kellernek hivják. - -Mint utóbb, néhány évvel a válás után a barátom egy szép nyári éjszakán -a Zugligetből hazajövet elmondta, az asszony még nem volt bünös. Ez lett -volna az első találkozásuk. Ez feltétlenül bebizonyitódott. - -– A legérdekesebb a dologban – tette hozzá – az, hogy ez a Keller egy -csöppet sem, de abszolute semmiképpen nem hasonlitott a képzeletbeli -csinos, elegáns Csókaihoz. Polgári megjelenésü, köpczös, értelemhiányra -valló arczu emberke volt… - -S a hogy igy jellemezte, leszidta, kigunyolta és szivből kinevette ezt a -szegény, gyatra Kellert, egyre összehasonlítván őt a daliás és csábító -Csókaival, eszembe jutottak azok a franczia szobrok, a melyekben a -forradalom gondolatát hatalmas, csodaszép géniusz ábrázolja, a feltámadt -nemzeti erőt pedig égi haraggal teljes, fenkölt arczu félisten, holott -Arouet de Voltaire egy sovány, göthös, hiu, féltékeny, szószátyár vén -kóró volt, Mirabeau pedig szörnyszülött: görbevállu, ragyás, borostás, -ferdeorru, bozontos, sőt a legujabb kutatások szerint megvesztegethető -is. - - - - -Téli reggel. - -A gőzfürdő előtt a villamos ivlámpa mesterséges éjszakát csinált, de -odébb, a Kerepesi-ut felől már piszkos-vörös pára szállott fel az égre. -Valahol messze már jött, sietett felénk a Nap. - -A nagy ház még be volt zárva. Tejüvegablakai mögött fehér fény -villódzott, kigyultak benn is a lámpák. Árnyak jöttek-mentek. A frakkos -fiu künn állt a kapu előtt még, vagy nyolcz-tiz emberrel. Fel volt türve -a gallérjuk, szemükre huzva a kalapjuk, a kéz a zsebben. Mind maga elé -bámult, várta a kapunyitást, várta a megváltó meleg vizet. Kettő -nekidőlt a kapufélfának jobbról-balról, s majdnem aludt. Az egyik a -leggyüröttebb pofa volt, a mit a frakkos fiu életében látott. Valami -nagyon utolsó züllött ember lehetett, ámbár prém volt a télikabátján. De -sárga, fáradt arcza volt, s a szája körül undor és fájdalom -játszadozott. Kávéházi levegőn füstölt fej volt ez, dohányban páczolt -arcz, bután merengő szem, a melyben olyan kifejezés ült, a mit a -külföldi illusztrált lapoknak husz éven át való felületes és unott -nézegetése ad a pesti kávéházi állatnak. Nagy pinczér-túlélő lehetett -szegény, az a fajta, a ki alól minden reggel kidől az éjjeli pinczér és -a ki – ámbátor vacsora után ment be a kávéházba – a reggeli pinczérnél -fizeti az utolsó konszommáczióját. - -A másik kariatid pedig egyenesen éjjeli pinczér volt. De az már el is -aludt szegény, állva. - -A frakkos fiu didergett. Csöndes, alattomos kis szél járt az utczán, a -füle mögé fujt, a manzsettája alá fujt, besurrant a czipője főlött a -vékony frakknadrág alá. Vágyó pillantást vetett a nagy, homályos -ablakokra, a melyek mögül fehéren sugárzott a gőzfürdő erkölcsi -tartalma: a melegség, a tisztálkodás, az olcsó borbélyparfüm szomoru és -mégis tisztaságot jelentő illata, a pihenés, a csönd, és az az édes -forróság, a miben egy pillanatra fuldoklik az ember, de a mi aztán -megdolgozza, úgy, hogy azt érzi, mintha kipárolna, kiolvasztana belőle -mindent, a mi rossz és fájdalmas. - -Még többen jöttek. Szemben pálinkamérés volt, transzparenssel a -kirakatában. A transzparensen ez állott: «Itt fürdő Jegyek.» Jöttek a -boltból hárman, zöld jegyekkel a kezükben. - -Aztán egyszerre kinyitották a kaput. Észre se vették. De aztán mégis -elkezdtek befelé menni, a kávéházi állat büszkén, katonásan, az alvó -pinczér őszintén tántorogva. A frakkos fiu szerényen ment köztük. A -három, a ki a pálinkamérésből jött, vígan kiabált és ismerősként -üdvözölte a pénztárkisasszonyt. Aztán lábdobogás hallatszott, ment fel a -raj a vaslépcsőn a labirintusba, és eltünt a sok száz kabin közt a -fuladt melegben. - -A frakkos fiu lassan vetkőzött, meg is borotválkozott elébb. Mire ő -bement a nagy medencze-csarnokba, már benn ültek a fehér békák a meleg -pocsolyában. Forró, sötét nedvesség ült a tüdejére. Meg kellett állnia a -gőzös, párás teremben, mert nem látott. Aztán megszokta a szeme a -sötétet. Leült az első lépcsőfokra és szétnézett. - -A medenczében köröskörül ültek az emberek. Nem láthatták őket jól, mert -a meleg köd, a mit bezártak ebbe a csarnokba, fátyolt huzott minden akt -elé. Két-három kis sárga villamos lámpa világolt a sarkokban, -mindeniknek udvara volt a sűrü gőzben. A fiú úgy érezte, mintha itt -minden izzadna. A barna falakról csöpögött a langyos viz. Az oszlopok -megcsillantak. Fenn, a kupola, a melyen négy-öt piczi -szinesüveg-ablakocska volt, egymásután csöppentette homlokára a maga -hideg kő-izzadságát. Ugy látta, még a kis villamos lámpák is izzadnak -valami sárgás gőzt, a mi szétáradt belőlük, el-elgomolygott a többi pára -közé. - -És csönd volt. Itt most a viz volt az ur, mindenki másnak a neve: -hallgass. Fülelt a fiu. A szomszéd medencze felől pocskolás, csurgás -zaja jött. Valahol messze zuhogott a viz olyan zúgással, mint valami -vizesés. Valaki szaladt: csattogott meztelen talpa a vizes kövön. Hátul, -az oszlopok mögött kis záporok verték a követ: a tussok zúgtak, -csattogtak, el-elálltak hirtelen, majd megint megeredtek, egyik a másik -után. És közben egyre, folyton, mindenünnen csöpögött a meleg viz. Ha -egy pillanatra csönd lett, akkor is lehetett hallani a -verejték-csöppenését ennek a nagy háznak, a melyet kivül fagyosra fujt -az éles, száraz téli szél, s a mit itt belülről főztek, pároltak már -húsz év óta minden nap, éjjel-nappal szakadatlanul. - -Egyre jöttek. A kis vasajtók nyikorogtak, ujabb meztelen alakok léptek -be a párába. Csupa csöndes ember. Csupa komoly arcz. Sorjában ültek a -medencze szélén, térdig a vizben. - -A frakkos fiu – most már ő is csak akt volt, mint a többi – álmosan ült -köztük. Belülről ő is fázott. De megindult és vállig ment be a meleg -vizbe. - -És akkor ő is megértette, hogy miért kell ide jönni. Szétnézett. -Mellette állott a kávéházi állat, szomoru arczán valami -mosolygásfélével. De még ebben a mosolyában is benne volt az undor, a mi -kisérte őt és minden gesztusát, minden grimaceát, minden tekintetét, a -mi állandó és őszinte kritika volt valami fölött: talán a többi emberek, -talán az egész ország, talán még ennél is nagyobb, mindent összefoglaló -valami: önmaga fölött. - -A kávéházi nyakig volt a vizben. A feje úgy uszott a medencze tükrén, -mint egy nagy, fáradt, fájdalmas, hervadt, sárga virág. A frakkos fiu, a -kinek jómódu szülei voltak, s a ki finom házibálból jött ide, egy kis -szomoru szerelemmel a szivében, megijedt tőle. Aztán úgy látta, hogy -megmozdul a szája az embernek. Mondott valamit. - -– Tessék? – kérdezte tőle ijedten. - -A hervadt virág feléje siklott a vizen: - -– Jó ez a meleg viz, – mondta. - -– Igen. - -Körülnéztek. A kik az imént még a medencze partján ültek, most már mind -nyakig állottak a vizben, főttek ebben a nagy lábasban, a mely e -pillanatban olybá tünt, mintha belső földi tüzek melegitették volna -alulról, és mintha valami nagyon okos, nagyon bölcs, nagyon elmés és -nagyon szomoru ördög föltette volna magában, hogy megfőzi az emberi -nyomoruság levesét ebből a sok virrasztó, éjjel bujó emberből, szegény -hatodrangu, tuberkulotikus pinczérekből, urakból, a kik alól kihuzták a -gyékényt, peches kártyásokból, beteg betüszedőkből, félbolond -ujságirókból, a nagyvárosba szédült kishivatalnokokból, a kik a -legpiszkosabb szerelmi éjszaka emlékét hozták ide a vizbe, ebből a sok -sárgabőrü, kiálló-lapoczkás, furcsa emberállatból, a csontosból úgy, -mint a pókhasuból, ezekből a szomoru fejekből, ezekből a semmitmondó bus -emberszemekből, – alájuk tüzel, főzi a rettenetes, keserü levest ebben a -háromemeletes fazékban, és ezt egyik se tudja, mert mind boldogan fől a -meleg vizben, félig lehunyja a szemét, érez a fejében valami édes, bús -kóválygást, érzi a teste körül a jó, puha, áramló, simogató forróságot, -és nem hall mást, csak csurgást, zuhogást, egy-egy eltévedt, visszhangzó -emberhangot, és átadja magát ennek a forró szédülésnek, keblére borul a -meleg viznek, érzi, hogy könnyen lép benne, szinte lebeg, érzi a hátán, -a mellén, a nyakán, elandalodik tőle, egy kicsit elfelejt mindent, bután -mosolyog, lehunyja a szemét és szeretné a fejét ráhajtani a viz szinére -ebben a boldog fél-öntudatlanságban, a miben párává kavarodik előtte -minden, hang, szin, forma – nincs többé gond és gondolat, csak boldog -szédülés van a jó, forró vízben. - -Igy lehet megrészegedni viztől is. Az éjszaka kóbor kutyái minden reggel -berugnak tőle. Csak más a teknikája, mint a bornak. Ő iszik meg -bennünket. - -– Tessék? – kérdezte megint a fiu. - -A sárga fej kinyult a vizből. - -– Nézze… – szólt. - -Az orrával intett az oszlopok felé. Az oszlopsor mögött, a gőzpárában -két masszőr szaladt. Aztán egy harmadik. - -Egy kövér zsidó czuppogott utánuk. - -– Semmi, semmi – mondta neki a masször. – Csak tessék visszamenni a -vizbe. - -Kicsit a viz felé tolta. A nagytestü, fehér zsidó féllábbal belépett a -vizbe, de gyanakvólag nézett arra felé, a merre a masszőrök szaladtak. - -Két kiváncsi fej nyult fel a sötét vizből: - -– Mi az? - -Ijedt szemmel néztek a zsidóra. - -– Valami… – mondta ez – Valaki… - -És leszaladt a vizbe. Nyakig merült belé. Menekült, szaladni akart a -vizben, de csak nehezen eviczkélt benne. - -A masszőrök hoztak valakit. Ketten fogták közre. Az a valaki azonban nem -jött, hanem huzatta magát. A feje oldalt billent. - -A két kiváncsi fej mereven állt ki a vizből. Egy szót se szóltak. Nagy -volt a csönd, csak a zsidó csapkodta a vizet, a mint szaladt benne; nem -akarta látni az egészet. - -A fejek mind kinyultak a viz szine fölé. A frakkos fiu megijedt. - -– Mi az? - -Ott hozták az embert mellette. Az egyik szeme le volt hunyva, a másik -nyitva volt, de nem nézett vele. Siettek a masszőrök. Beszéltek vele: - -– Jöjjön, nagyságos ur, majd kint jobban lesz. - -– Rosszul lett? – kérdezte a frakkos fiu. De visszahőkölt, mert meglátta -a lyukat az ember halántékán. - -A masszőrök kihurczolták. A fiu még egyszer látta, a küszöbön. A két -masszőr vörös, egészséges hátát látta, s köztük ezt a szegény, vékony, -görbe kis hátat, a nagyságos ur sárga hátát. - -A vasajtó csattant. Künn voltak. És most megmozdult a sötét viz. Sárga, -fehér, vörös, rózsaszinü, szőrös szörnyek másztak ki belőle, nagy -locsogás, paskolás hallatszott. Mindenki a parton volt. Csattogtak, -locskoltak, a hogy kiszaladtak a vizből, ijedten, kiváncsian. - -– Semmi, semmi, – mondták a fűrdős emberek. - -– De hogy a durranást nem hallottuk – mondta egy ember. - -És magára maradt a sötétzöld viz a medenczében. Lomhán hullámzott, -gyürüzött. Moraj kelt mindenfelől. Hangok jöttek. Sokan beszéltek -egyszerre. Csak a viz hallgatott most, mindenütt. Ez az emberek ügye -volt. - -Aztán egyik a viz felé fordult. Aztán a másik. Majd a harmadik, -negyedik. Fáztak künn. Visszakivánkoztak. És lassan jött le ismét a raj -a lépcsőn. És ujra beleültek, egy percz multán benne voltak mind az -éjszaka fiai a boldog melegségben. De most némán, mozdulatlanul -kuksoltak. Pislogtak, mint a békák. Két pinczér ült egymás mellett egy -kőoroszlánfejnél… Ezeknek rémület volt az arczukon. A kávéházi ember -gondolkozott. De az undor ott volt az arczán. A frakkos fiu -összeszoritotta a fogát és a korláthoz kapaszkodott. A nagy, fehér zsidó -belenézett a vizbe. Most egy kicsit meg voltak ijedve a legények, mind, -mind. - -Aztán végleg csönd lett megint. Csak a viz zúgott tompán a föld alatt, a -falakban, mellettük, alattuk, sziszegett a gőz, csurgott, csöpögött a -falak verejtéke, vagy csövekből titkos bugyborékolás hallatszott és az -emberek hallgatták ezt a furcsa, andalitó neszt, most már álmosan, -bágyadtan, teleszíva magukat forrósággal, s kábuló agygyal, a miben -eltörlődött a nagyságos ur szegény, sovány hátának az emléke – főttek -megint. - -– Aludni, aludni… – mondta a kávéházi ember. - -Kiment a vizből, gőgös mosolylyal. - -Nyilt a vasajtó. - -Egy kis zömök, erős ember jött be. Nem duzzadtszemü, félig alvó, mint -ők, hanem nyilt tekintetü, jó, egészséges, buta arcz. Ez most kelt föl. -Mind e közt a negyven-ötven ember közt ő volt az egyetlen, a ki ágyban -aludt az éjjel, most félhatkor fölkelt és most hatkor már itt is van a -fürdőben. Ugy jött be, mint az élet. Ismeretlenül, idegenül nézett szét. -Aztán leült a vizbe és frissen, gyorsan mosta meg az arczát benne. -Prüszkölt is hozzá. Mosolyogva nézett szét a puffadt, pirosra gyúlt, -részeg, kimerült arczok közt. - -Aztán a tuss alá ment. - -A kávéházi ember eltünt. Többen mentek már el. Most aludni mentek mind, -részegen, félig-meddig boldogan, szegény megrugott, eltiprott, pénztelen -éjjeli figurák, szégyelték magukat a friss kis ágens előtt, a ki most -kelt föl, még a frakkos fiu is szégyelte magát. Rögtön más képe lett a -fürdőnek. Menekültek szegények, ezt az embert nem állhatták. Kiáltások -hangzottak. Ujabb emberek jöttek. Villamos csengő szólt. A frissen -jöttek beszéltek, mulattak, a tuss alá mentek, kiabáltak: «masszőr! -masszőr!» Elfoglalták az országot, és a régiek a kis ajtókon fordultak -ki, eltüntek, egy percz – és már egy se volt ott közülük. - -Az ujak pedig már nem tisztelték áhitattal a vizet, szemtelenkedtek -vele, kezelték, öntötték, birtokukba vették. Csapokat nyitottak, -tussokat zártak el, csöveket igazgattak. Ez már egészen más volt. Félóra -mulva már százan-százötvenen hanczuroztak, orditoztak, terrorizálták a -medenczét. - -Ekkor már a szegény viz-imádók fenn aludtak a nagy hálóterem egyik -sarkában, a pamlagokon, fehér köpönyegben, fehér kendővel a fejükön, -nyitott szájjal. Egyik-másik még czigarettázott. Egy csomóban aludtak -mind, mintha összebujtak volna ebbe a sarokba a többi ember elől, mint -valami szomoru kis szekta, bánatos, nagyon tiszta, nagyon elzüllött kis -nyáj, csupa rossz, beteg gyereke ennek a piszkos városnak, drága, -szegény, jó, szomoru fiuk, a kik bujnak az élet elől, mert kikaptak -tőle, a kik besurrannak minden olyan házba, a hol egy kicsit el lehet -felejteni mindent, rongyos, bússzemü, mezitlábas kis fiai ennek a czifra -város-anyának, a ki tollas kalapban mulat a szeretőivel és elfelejtette -őket. - -Édes, jó testvéreim. - - - - -Turóczi. - -Ha hosszabb útra megy az ember vonaton – s ha történetesen az ember nem -beszédes ember, aféle gyors-ismerkedő causeur, hanem szeret a néma -megfigyelés álláspontjára helyezkedni – az ötödik állomásnál rájön, hogy -a vonat olyan, mint a hirlap. Mentél már végig, nyájas olvasó, valami -hosszú vonaton, az utolsó vaggonból az étkező-kocsiba, mely a mozdony -szeneskocsija mögött terjesztette a kellemes zsirszagot? Ha igen, akkor -be is néztél mindenik fülkébe, a mely előtt elhaladtál. S akkor -rájöttél, hogy a fülkék olyanok, mint a hirlap rovatjai. Az egyikben a -háboruról beszélnek, a másikban politikáról; a harmadikban földbérlők -utaznak s közgazdasági rovatokat mondanak el; a negyedikben -külpolitikáról van szó, az ötödikben a rendőri krónikák rémes eseteit -hallod. S ahogy útas ember minden rovatnak megtalálja a maga fülkéjét, -úgy arra is rájön, hogy tárcza-fülkék is vannak, a hol az emberek nőkről -beszélnek és szerelmi történeteket adnak elő, sőt néha a nagy port vert -botrányokat vigjátékokká vagy drámákká nemesítik. - -Itt hallottam, a mint egy panama-kalapos úr egy másik úri-kalapos -panamistának a következő tanúlságos történetet beszélte el, melyet -minden rangú és rendű férfiak okúlására hiven közlök. A történet két -részből áll. Az egyik rész Kelenföld és Sárbogárd közt hangzott el, a -másik rész Sárbogárd és Dombovár közt. A történet Kelenföldnél még -unalmas volt, Szakály-Högyésznél volt a legérdekesebb s tíz óra -negyvennyolcz perczkor Uj-Dombovárnál tanúlságossá vált. - - -I. Kelenföldtől Sárbogárdig. - -– Nézd, kérlek, – mondta a panamakalapos, – az nem úgy megy, a hogy te -gondolod. A nőket nem lehet paragrafusokba szedni. A nő és a férfi közt -olyanforma a külömbség, mint a hegedü és a zongora közt. A zongora -temperált hangszer, mint a férfi. A cé után cisz következik rajta. A -hegedűn a cé és a cisz közt még a mi brutális kezünk is megtalál négy-öt -hangot. Nekem volt egy esetem, a mit, ha elmondok, mindjárt megértesz -valami keveset abból, a mit nő és férfi közt való viszonynak neveznek. - -– Halljuk! – mondta a másik. - -– Mielőtt ügyvédi irodát nyitottam, tudod, hogy újságíró akartam lenni. -Ifjukoromban verseket, novellákat irtam és éreztem, hogy mozog bennem -valami, az a valami, a miről Mikszáth azt mondta, hogy rendszerint nem -tehetség, hanem giliszta. S abban az időben mi fiatalok egy kávéházba -jártunk esténkint. Valóban olyanok voltunk, a milyeneknek a könyvekben -leírják a bohémeket. Hosszúhajúak, borzasak. Nagy kalapokban jártunk, -lompos fekete nyakkendőket viseltünk, szakadt volt a czipőnk, kitérdelt -a nadrágunk, s a kabátunknak lefigyegtek a zsebei, mert mindig könyveket -czipeltünk bennük. Egy azon ruhában eljártunk egy esztendeig s hogy -tömören fejezzem ki magamat, valamennyien: költők, festők, mind -rongyosak és piszkosak voltunk. - -És volt abban a kávéházban egy Emma nevü kaszirosnő. Némi viharokon -átment, helyőrséggel ellátott városokból jött nő volt, a mi kaszirosnőre -nézve egyszerűen az életrajz jellegével bir. És én szerelmes voltam -Emmába. - -Járt oda közénk egy ur, a ki se költő, se piktor nem volt. Hivatalnok -volt egy bankban, s nekünk mindenben ellentétünk. Nem volt vidám fiú és -pokoli előkelőséggel öltözött. A czilinderén nyolcz reflex, a nadrágja -élre vasalva, mint a kés, a nyakkendője vékony, mint a czipőzsinór, a -czipője lakkos és hibátlan, a zsebkendője sarkában patkó… Finom ember -volt. Turóczinak hivták. Nem felejtem el a nevét soha. Állandóan «cuir -de Russie» illata volt és ugy fésűlködött, mint az angol miniszterek -fiai. Egyszóval nem volt közibénk való és mi nagyokat mulattunk rajta. -De az a híre volt, hogy szerencséje van a nőknél, s ez némi kis -érdekességet adott neki a szemünkben. Emmával sokat beszéltünk róla és -Emma, az édes és viharvert Emma kinevette, velünk együtt. Édesen -kaczagott, mint a régimódi irók irták, s ilyenkor elővillant piros ajkai -közül hófehér fogsora a finom aranyplombbal, melyet egy főhadnagy -költségén egy egyszerű kassai fogorvos ékelt picziny egérfogába. - -– Csókolom a plombját, – mondtuk neki, s ő imádott minket. - -– Az én fiaim vagytok, – mondogatta, – még soha sehol ilyen jól nem -éreztem magamat, mint köztetek. Imádom a bohémeket! - -Az imádat azonban csakis mint összeségre, mint társadalomra vonatkozott -ránk. Engem speczialiter nem akart imádni, pedig erre többször és a -legerélyesebben felszólítottam. Nagyon szeretett mulatni velem, de – -ennyi volt az egész. Turóczi ur is udvarolt neki. Unottan beszélgetett -vele s azalatt halványkék, hogy ne mondjam: vieux-bleu szeme rajtunk -kalandozott. Turóczi ur nem vicczelt vele. Komolyan és unalmasan beszélt -neki. Az időjárásról fejtette ki nézeteit. A divatról értekezett. A -gazdasági viszonyokat ecsetelte. S mikor mi távozóban odakiáltottunk -Emmának, hogy: - -– Szervusz, angyal! - -Vagy ezt: - -– Jobb erkölcsöket! - -Avagy: - -– Csókolom a plombját! - -Turóczi úr udvariasan levette kalapját és így szólt: - -– Kezét csókolom, nagysád. - -Mi ezen mulattunk. Ez a csiszolt polgár nagyon komikusan hatott a -rongyosok közt. Kirítt közülünk. Emma azt mondta: - -– Minek barátkoztok ezzel? - -Mi vállat vontunk. A többi nem törődött vele, de engem bántott a -jelenléte. Nekem a szerelmi czirkulusaimat zavarta Emmánál. - -– Udvarol neked, – mondtam. - -– Hadd udvaroljon, – felelt, – én mégis csak titeket imádlak. Ezt a -hosszú hajatokat, ezt a nagy nyakkendőtöket szeretem. Meg azt, hogy -gorombák vagytok, mint a pokrócz… meg azt, hogy nincs pénzetek… - -És megszorította a kezemet. De semmire se mentem vele. Egy napon aztán -elhatároztam, hogy minden apropó nélkűl délután meglátogatom a lakásán -és az eddigieknél sokkal erélyesebb intézkedéseket fogok tenni arra -nézve, hogy viszont szeressen. El is mentem hozzá. Az Üllői uton lakott. -Becsöngettem. Nem jött ki senki. A házmesterné hozzám sompolygott. - -– Nem lehet bemenni hozzá, – mondta. – Ilyenkor mindig nála van a -barátja. - -– A barátja? Hát van barátja? - -– Hogyne! Már egy éve. - -– Kicsoda? - -– Egy hivatalnok. Turóczinak hivják. - -Majd, hogy a falnak nem szédültem. Épp azt akartam kérdezni, hogy melyik -Turóczi, micsoda Turóczi, mikor kijött az ajtón Turóczi. Az én Turóczim. -Az elegáns. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -– Sárbogárd! – kiáltotta a kalauz. - - -II. Sárbogárdtól Dombovárig. - -– Tudod, – folytatta a panamakalapos, – hogy nálam nem tartott sokáig, a -mig kijózanodtam a bohémségből. Nálunk Pesten nem intézmény, vagy kaszt -a bohémség, mint Párisban, hanem gyerekbetegség. Valami -bárányhimlő-féle. Nálunk ebből ki szokás gyógyulni. Hamar -megkomolyodtam, folytattam a tanulmányaimat, a versirást végleg a -költőkre biztam s beállottam a bátyám ügyvédi irodájába. Most már én is -elegáns emberré lettem. Sutba dobtam a nagykarimás kalapot és a -félárboczra eresztett nyakkendőt. Kamgarnban jártam, mint a többi, -duplagallért viseltem vékony diskrét nyakkendővel s czilindert nyomtam a -fejemre. Gondot viseltem a fehérnemüimre és a modoromra. A sógornémnak -sok baja volt velem, a mig leszoktam a tolvaj-nyelvről. Kigyógyultam -abból, hogy a szobaleányt «öregemnek», a szakácsnőt «angyalnak», a -hordárt «apám»-nak szólitsam. Öreg uraknak nem mondtam többé: «pá» és a -levélhordótól nem kérdeztem: «van-e levelem, mester?» Majdnem azt merném -mondani, hogy világfi lett belőlem. Éjfél előtt tértem aludni s reggel -kilenczkor már a törvényszéknél tárgyaltam. Tömören szólva: -megkomolyodtam. - -És társaságba kezdtem járni. Ez jól esett csapszékekhez, -orfeum-kávéházhoz és egyéb lebujokhoz szokott szivemnek. Ah, a finom, -selyemruhás asszonyok, a kedves fehérkeztyűs dámák, a finom kis -urileányok, a diskrét, előkelő tónus… Mint minden igazi lump, halálosan -beleszerettem a szép, nyugalmas polgári életbe. És a modorom gyönyörűen -megcsiszolódott. Ugy beszéltem a nőkkel, mint a Pailleron darabjaiban a -grófok és a diplomaták. Ha rólam volt szó, azt mondták: - -– Jómodorú ember. Komoly ember. - -Végül arra kezdtem gondolni, hogy nősülni is kell. Boldog, szép családi -élet… Nyugalmas otthon… - -És beleszerettem egy leányba. Az apja jómódú ember volt, magasrangú -hivatalnok a miniszteriumban. Nagyszerű család. Ugy éltek, mint a -grófok. Fehérkeztyűs inasuk volt, nagyon előkelő estélyeket rendeztek, -melyen minden második ember méltóságos ur volt. A leányuk tipusa volt a -finom, kedves, jelentéktelen urileánynak. Zárdában nevelkedett és kis -fehér kötényt viselt. Vattában nevelték, dédelgették. De bájos teremtés -volt, valóságos kis herczegnő, sőt királykisasszony. Komolyan, szinte -daczosan hordta a fejét, melyre diadém kivánkozott. És a beszédje is -komoly, csöndes volt. Maga volt a nyugalmas tisztaság, vagy mint -költőkoromban mondtam volna: tisztavizű, csöndes tó az erdő rejtekén. - -A dolgom jól haladt. A leány nagyon szerette a társaságomat s hosszasan -szoktunk beszélgetni. Másoktól hallottam, hogy komoly, karakteres -embernek tart, a kivel élvezet és tanúlság diskurálni s a kire minden -apa rábízhatja a gyermekét. És boldog voltam. - -Egy napon, a jégen, – mert korcsolyázni jártam, quae mutatio! – azzal -fogad a leány, hogy tegnap egy barátnőjénél megismerkedett egy Turóczi -nevű fiatal emberrel, a ki rögtön udvarolni kezdett neki. Most -mosolyogtam. Azt gondoltam magamban: «Ezuttal én főzlek le, Turóczi, -mert ebben a környezetben fütyűlnek a te tiszta manzsettádra, a minél -egyebed nincs. És még polgári komolyság dolgában is fölveszem veled a -versenyt! Komolyabb vagyok, mint te, elegánsabb, jobbmodorú, -bizalomgerjesztőbb.» - -– Roppant kedves fiú, – mondta a leány. - -Meglepődtem. - -– Ismerem, nagysád, – mondtam, – és nagyon csodálom, hogy az ön -tetszését sikerült megnyernie. Jelentéktelen, sótalan embernek tartom, a -kiben az egyéniség elolvadt a banális jómodorban és a legujabb divatban. - -A leány rám nézett: - -– Akkor nem ez az. - -– Turóczi Endre. - -– Igen. - -– Hivatalnok a Kereskedelmi Bankban. - -– Igen. - -– Barna, nyirottbajszú, pirosarczu fiu. - -– Igen. - -– Hát persze, hogy az - -Az mondja a leány: - -– De nem olyan banális ember, mint maga mondja. Roppant eredeti ember. -Mikor bemutattak neki és meglátta az aranyplombot a fogamban, azt -mondta: «csókolom a plombját.» - -Most megint szédülni kezdtem. A leány folytatta: - -– Nem olyan közönséges tuczat ember, mint maguk. Neveletlen, -rosszmodorú, folyton tréfál, semmit se vesz komolyan, a szobaleánynak -azt mondja: «apám» és tőlem úgy bucsuzott, hogy «jobb erkölcsöket.» - -Csak bámultam. - -– Igen, – mondta a leány, – sok rossz tulajdonsága van, de végre valami -más, valami különös… Nagy, rojtos nyakkendőt hord, rendetlen, de -zseniális, érdekes… - -– Turóczi? - -– Igen. - -Most már kezdett bennem derengeni a dolgok értelme. Turóczinak itt is -szerencséje volt a nők körül. Turóczi itt, ebben a polgári környezetben -bohémre játszotta magát. Néztem a leányt. Villogott a szeme, a mikor -Turócziról beszélt. Felragyogott benne annak a tűznek a világossága, a -mi lobbot vet a polgárleányban, mikor megérzi a bohémben a -társadalmonkivüliségnek, az édes rendetlenségnek, a szabadság okozta -élet-ittasságnak, a gondtalanságnak, a filozófiává vált tréfának azt a -csábító hangúlatát, a miben minden megvan, a mi csak az ő zárdában -nevelt szivét érdekli és izgatja. A pillantásával, a hangja -reszketésével védte Turóczit a bourgeois társadalommal szemben, már az ő -pártján volt, már szembeszállott volna érte az egész világgal, már -Marlitthősnő volt, már szerette… És nem csalódtam. Megtalálta benne azt, -a mi neki új volt. Beleszeretett és hozzá ment feleségűl. Most -lenézéssel beszél a polgári társadalomról s úgy él a bankfival, mint -Mimi Rodolpheal. Kis korcsmákban vacsorálnak és vasárnap kimennek a -vurstliba. Boldogok s erről a boldogságról Turóczi verseket ír egy -szerényebb hetilapba. Ilyen az élet és ez volt az én esetem. Azaz jobban -mondva, ez volt Turóczi esete. Vonj le belőle olyan konzekvencziákat, a -minőket akarsz. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -– Dombovár! – kiáltotta a kalauz. - - - - -Az éjszaka fia. - -Volt egyszer egy fiatal ember, a ki lassankint belesápadt és -belebetegedett abba, hogy mindennap reggel feküdt le. A fiatal ember -tulajdonképpen nem volt lump, ha a lumpság fogalmát a női elemtől és az -elfogyasztott italok alkoholtartalmától teszük függővé. Az egyre -halványabb és álmatagabb ifju az éjszakának kóbor ebe volt, a ki -gyöngébb akaraterejü pajtásait kávéházról-kávéházra vonszolta, s mikor -már nagyon sok volt a torkában a nikotin, kisétált az Andrássy-uton a -liget felé, a hol a szép kertes utczák kezdődnek és a hol az emberiség -villákban lakik. - -Ilyenkor az ifju lakást keresett. Az ifjunak az volt a legfájdalmasabb -bolondsága, hogy nyolcz esztendő óta egyebet se tett, mint a rendes -élethez készülődött. De ennek a készülődésnek minden fázisában -megbukott. Egyszer már eljutott odáig, hogy szépen berendezte a lakását, -de akkor ruházat és koszt dolgában oly nagy rendetlenségben élt, hogy -nem lehetett tudni, rongyosabb-e, mint a milyen éhes, vagy éhesebb-e, -mint a milyen rongyos. Majd az öltözködési ügyet hozta rendbe; jó -szabóval dolgoztatott, de akkor már egy harmademeleti lyukban lakott, -langyos kávét ebédelt és igen sokszor vacsorált szivart. Egy szóval, az -általános és győzelmes rend sohasem lett urrá a fiatal ember életében és -mindez nem volt egyéb, mint az éjszakának hozott áldozat. - -De még az éjszakázásban sem volt rendes. Mikor néha feltette magában, -hogy ő is ugy fog élni, mint a többi milliók: reggeltől-estig, akkor -egyáltalán nem feküdt le aludni, csak azért, hogy másnap este korán -tudjon lefeküdni. De nem sikerült neki ez se. Ilyenkor már délután -elálmosodott, lefeküdt a szerkesztőségi kanapén és husz órát aludt -egyfolytában. - -Ezzel az ifjuval történt meg aztán egyszer az, a mi az előre -bocsátottakból majdnem önként következik, hogy meg akart nősülni. -Egyszerű, bájos, polgári leánykát nézett ki magának, a kinek nem volt -pénze, de a ki ebből a világból semmit se ismert. Se zsúrokra nem járt, -se a művész-koloniával nem volt ismeretségben. - -Mindattól, a mi az ifjunak megszokott környezete volt, igen távol -állott. A dolog nagyon egyszerüen ment. Egy napon a fiu, mikor este hat -órakor fölkelt, megfürdött és megborotválkozott, friss erőben érezte -magát, megivott egy langyos kávét, rágyujtott és elment a kedves -leányhoz. A leány egyedül volt otthon. - -– Azért jöttem – mondta az ifju – hogy megkérjem a kezét. Szeretem. - -A leány nem szólt semmit, csak nézte. - -A fiu folytatta: - -– Engem egyetlen dolog menthet meg az élet számára, s ez az, ha -megnősülök. Most találtam valakit, a kivel szivesen tölteném el az -életemet. Mentsen meg… legyen az enyém, csináljon belőlem embert. - -Ennek a tizenhétéves leánynak a szive mélyéig szaladt ez a beszéd. -Valami fájdalmas boldogság áradt el benne arra a gondolatra, hogy ő most -meg fogja menteni azt, a kit szeret. Végignézett a sápadt, nagyszemű, -halk beszédű fiun és szerette volna egészséges leány melléhez szoritani -azt a bünös fejét, szeretett volna a maga piros, friss véréből inni adni -neki, a kinek Isten tudja, hol folydogált a vére, mert sem az ajkán, sem -az arczán nem látszott meg, hogy vér is van benne. Ápolni, jól etetni, -szabad levegőre vinni reggel… - -Nem felelt, csak a mellére borult. És a fiu sirni szeretett volna, mert -könnyü sirásu legény volt, amolyan kis kezdődő neuraszténia kergette a -könyeit a szemébe és a halálos elérzékenyülést a szivébe. - -– Igen – mondta elfuladt hangon a fiu – és én megemberelem magam. Ma -este már korán fekszem le. Meg fogom szokni a rendes életet. Mindennap -pont egy órakor fogok ebédelni és pont nyolczkor vacsorázom. Reggeli -után sétálni fogok sokat. Higyje el, csak ez hiányzik nekem. És az -irásaim is jobbakká válnak. Drámát fogok irni. Tudja, rájöttem, hogy a -ki éjszakázik, az nem tud konstruálni. A részleteket jobban irják meg a -lump irók, de szerkeszteni, építeni csak az tud, a ki este fekszik és -reggel kel. És a jelzőknek se jó az éjszakázás. A ki bágyadt, az nem tud -uj jelzőket találni. Belenyugszik a régiekbe. Igen. Uj élet következik! - -És ezzel az elhatározással ment haza. Boldog volt. Szerelmes volt és -érezte, hogy most már a rendes, nyugodt élet következik, a mikor ő is -látható lesz az utczán, és a mikor estefelé szépen elfárad, mint a többi -ember, mint a gyárból hazasiető munkás, mint a hivatalból megtérő -hivatalnok. És korán fog kelni és sétálni fog a napfényben, a napon, a -melynek sugarát lelke minden porczikájával imádta… - -És el is kezdte. - -De már az első éjszakán nem tudott aludni. Hiányzott neki az ablakon át -csöndesen beszürődő utczai moraj, a mely nyolcz esztendőn keresztül -ringatta álomba minden reggel. Ez a városi muzsika, az ébredő utczák -szerény lármája volt az altató dala, s most, hogy este feküdt le, nagy -némaság, valami nyomasztó csend borult köréje, s ez a csend -nyugtalanitotta. El-elszunyadt néhány perczre, de a nagy csend -felriasztotta. Felült az ágyában, czigarettára gyujtott, olvasott, aztán -megint megpróbálta az elalvást. Nem ment sehogyse. Éjjeli konflisok -zörögtek végig az ablaka alatt. Ugy gondolt reájuk, mint az idegenben -élő vándor a távozó darvakra, a kik az ő hazája felé röpülnek. És -nyugtalan fészkelődés vett rajta erőt. Az ágya felmelegedett, a feje -izzott. Ugy érezte, hogy láza van. De erőt vett magán és hajnal felé -elaludt. A gazdasszonya reggel nyolczkor felköltötte és az ifju ekkor -felöltözött és kiment az utczára a napon sétálni. - -Szerényen ment, bujkált az emberek közt. Nem szokta meg, hogy ennyi -embert lásson az utczán. Oh, az éjszakának egyik édes, megnyugtató -érzése, hogy kevés embert látni az utczán és a kit látni, az is mind, -mind jó ember. Vagy valami szegény, züllött teremtés, – és ezek mind jó -szivüek, mint a bukott angyalok – vagy valami részeg ember, a ki mindig -rokonszenves, mikor csöndesen motyogva támolyog és monologizál. - -Ez a sok idegen, siető alak bántotta. Szaladt közülük ki, a város -végére. De akkorra már dél lett és ezrével jöttek a munkások a -gyárakból. - -– Mennyi ember – gondolta az ifju és visszafordult. Menekült előlük, de -unos-untalan emberekbe ütközött. Mikor a kocsiuton átment, majdnem -elgázolták. Éjjel nem jár csak egy-két kocsi, s ez a nappali robogás, -hajsza olybá tünt neki, mintha valami versenyen lett volna, a hol azé a -dicsőség, a ki elébb ér valahová. Megállt kirakatokat bámulni, de ez meg -elkeseritette. Mindent meg akart venni. Látta, mi minden csábitja az -emberiséget arra, hogy bemenjen a boltba és otthagyjon néhány forintot. - -– Levélpapirom sincs – gondolta. - -Majd szép nyakkendőket látott. Egy jó czilinder ragyogott feléje az -egyik kirakatból. - -– Sok minden kellene – sóhajtott és ebédelni ment. - -Nem volt étvágya és ebéd után rettenetesen elálmosodott. Gondolkozni -kezdett: - -– Ebédután – mondta magában – a rendes emberek is alusznak egy-egy -órácskát. - -És hazament, lefeküdt a kanapéra. Az ablakon túl zsongott az utcza, a -kocsik muzsikálták az ő altató nótáját. Édesen, könnyen szállott az álom -a szemére. Elaludt. - -Mikor fölébredt, hat óra volt. Alkonyodott. Fölkelt és kinézett az -ablakon. A lámpákat most gyujtogatták az utczán, s a szemközt levő ház -ablakaiban egymásután csillant fel egy-egy kis fénypont. Ugy érezte, -hogy most kezdődik az este, most készülnek az emberek a sötéthez, -lámpákat gyujtogatnak, rollókat eresztenek le. - -– Még nincs este – mondta és visszafeküdt a kanapéra. Ujra elaludt, -ezuttal mélyen. - -Mikor ujból felébredt, tiz óra volt. Kinézett az ablakon és most már -büszkén ragyogtak a lámpák az utczán, és az ég vaksötét volt. -Megmosakodott, rágyujtott, elment vacsorázni. Most friss volt, s -mozgékonyságot érzett minden tagjában. Az ismerős pinczérek köszöntek -neki és az éjjeli kocsisok kalapot emeltek előtte. Éjszaka minden -szegény ember ismerte, még a virstli árus is a nevét mondta, mikor -köszönt neki. - -És a hogy vacsora után mindent feledve ujra nekiindult az éjszakának, -ugy érezte magát, mint valami király, a ki számüzetés után végre ismét -visszatért a birodalmába. Most megint az övé volt az egész gyalogjáró, -mind az a sok aszfalt, a melyen nappal piszkos emberek százai -hemzsegtek. A boltok redőnyei leeresztve, a kapuk zárva – minden és -mindenki mintha respektálta volna az ő ember és világiszonyát, s mintha -ő az ő szomoru lelkét épp ugy sétáltatta volna itt a lecsukott szemű -házak közt, a kongó, üres városban, mint a hogy régen lady Godiva -lovagolt végig meztelenül az utczákon, mikor minden polgár leeresztette -az ablaka redőnyét és bezárta a kapuját, hogy a szép asszony szemérmetes -testét egy pillantás se sértse. - -És e pillanatban tisztán érezte, hogy soha nem fog megnősülni… - -Bement egy kávéházba, tintát, tollat kért és megirta a kis leánynak a -lemondó levelet. Rögtön bélyeget is ragasztott rá és bedobta a -levélszekrénybe, hogy valahogy meg ne bánja. - -Aztán föllélegzett, felvidult, belebujt a téli kabátjába és nekivágott -az édes, csöndes éjszakának, a melyben az ember magamagának él, a -melyben nincsenek vágyak, kötelezettségek és robogó kocsik, a mik végig -gázoljanak rajtunk, a melynek csak nyugalmas csöndje, barátságos árnyai -vannak, és a melyben jólesik virasztó embert találni, mert hisz ilyenkor -olyan kicsi, olyan szűk, olyan kevés emberből áll a társadalom, hogy -bánat nélkül lehet benne élni… - -A csillagok ragyogtak a feje fölött és a döczögő konfortábli bakjáról -leköszönt neki a kocsis. - -– Jó estét, nagyságos ur – mondta vígan a virstliáruló ember és a fiu, -az éjszaka magányos, gondtalan, hol bús, hol vidám, fia ugy meg volt -hatva, hogy megint majdnem sirt, mikor ezt felelte neki: - -– Jó estét, édes jó öreg barátom! - - - - -A Ribiszke. - - -I. - -Ijesztő és csekély személyemre feltétlenül a patologikus eset benyomását -teszi, a hogy különösen a törvényes koron alul levő fiatal irók szép -nőket leirnak. Elvégre megbocsátható a költőnek, ha a szive vérével és -az agya velejével fest meg egy alakot, de mióta az emberi idegrendszer -betegségeinek ismerete úgyszólván egyetlen művelt család asztaláról sem -hiányzik, sok ifju tehetség keveredik abba a gyanuba, hogy férfiui -idegéletét a kéziratpapiron éli. Ez magánügy lévén, a ravaszabb olvasót -a czivilizált undor egy nemével tölti el, a pszikopatológus érdeklődését -pedig nagy mértékben fölkelti. - -A nőnek tehát, a kiről itt szó lesz, nem reszkettek kéjesen az -orrczimpái, nem vonaglott érzékileg a szájaszéle, s szemében nem -villódzott ama macskásan révedező, zöldes szürke fény, mely olyannyira -jellemzi a «nouvelle volupté» szenvedélyes keresőjét. - -A Ribiszke régimódi kis kövér nő volt, egyszerű szép. Okos, talán -tulságosan kicsi, mondhatnám: malaczosan apró szeme volt, az arcza kerek -és egészséges, szája rendes, orra rendes, fogai épek. A Ribiszke az -énekhangjából élt, még pedig többedmagával, mert ha egyedül énekelt -volna, ebből nem tudott volna megélni. Összeálltak tehát többen, csupa -ilyen Ribiszkék és minden este együtt énekeltek. A szinháznál, a hol -szerződve voltak, ezt női karnak hivták, de ők tudták, hogy ez nem női -kar, hanem ez az, hogy egy jóhangú hölgy énekel és ők, a többiek, ugy a -hogy vele tartanak. - -Hiába kerülgetném, előbb-utóbb ugyis ki kellene vele rukkolni, hát -essünk túl rajta: a Ribiszke feslett életű nő volt. Élete már kora -ifjuságában fölfeslett, s akkor nyerte az Erzsébet név helyébe a -Ribiszke nevet, mely azóta rajta is ragadt. Kifejező név volt: Erzsébet -piros volt és teli, mosolygós, zamatos és kicsike. A szinpadon mindig -utolsónak állott a sorban. Ő volt a legkisebb nemes apród, eprészleány, -parasztnő, udvarhölgy vagy halászfiu, a szerint, a milyen operettet -adtak. S miután Ribiszke mindig a sor szélén állt, neki nyilott a -legtöbb alkalma a proszczénium-páholyba nézni, a mi oly közel van a -szinpadhoz, hogy gukkerezni már szemtelenség. A proszczéniumpáholyhoz -való közelségéből aztán szépen megélt a Ribiszke. Ékszerei is voltak, a -melyeket finom érzékkel nem aggatott folyton magára, hanem gondosan -eltett a zálogházba, hogy meg ne egye a moly. A moly ellen különösen ama -szép gyöngyfülbevalót óvta meg, melyre Friedmann szó nélkül adta meg a -hatvan koronát, s a mely oka lett annak, hogy Ribiszke pénzzavar esetén -mindig a füléhez nyult. Haekelista barátaim méltányolni fogják Ribiszke -utódjainál ezt a mozdulatot, mely oly gyakori volt, hogy fölvétette -magát az örökölhető reflexmozgások közé. A Ribiszke fia, ha megnő és nem -lesz pénze, a füléhez fog kapni s nem fogja tudni, miért. De mi nevetni -fogunk, mert mi tudjuk. - -Szóval jól ment Ribiszkének. Még azok is szerették, akik nem vitték -fölhajtott fedelű fiakkerben vacsorázni, mert maga volt a vidámság, a -csapongó jókedv, a rugdalódzó életöröm. Tele volt csirkefogó-allűrökkel. -Kis fiukat elpáholt az utczán s képes volt egy-egy kis mezitlábos után -kivágtatni a Városligetig, ha az utána kiáltott valamit, csakhogy -meghúzhassa a fülét. - -Egy este, mikor a szinházban «Pörtschach gyöngyét» adták és Ribiszke -ismét utolsónak állott be a gyopárszedő leányok karába, két jól öltözött -úr jelent meg a proszczéniumpáholyban. Az egyik, a ki még jobban volt -öltözve, mint a másik, azonnal gukkerezni kezdte Ribiszkét. Ribiszke -rámosolygott, s az ügy ezzel el volt intézve. Kissé túlzok, mert az ügy -már akkor el volt intézve, mikor a jól öltözött úr a gukkerhez nyúlt, de -tartozom Ribiszkének annyi lovagiassággal, hogy a konstatálás előtt -megvárjam az ő beleegyezését is. - -– Ah! – suttogta diszkréten a jobban öltözött a jól öltözöttnek. – Tehát -ez a Ribiszke! - -– Ez! - -A jobban öltözött jól belenézett a Ribiszkébe s olyan mosolylyal, oly -finom vonalban nyitotta ki a száját, mintha azt akarta volna mondani: -«Ez a kis angyal a pajkos báj elragadó inkarnácziója.» De nem volt -franczia, hanem pesti, tehát csak ezt mondta: - -– Jó bőr. - -A másik intett: - -– Jó. - -– Megvan! – suttogott a gukkeres. – Ez az, a mit keresek! Ezzel a kis -leánynyal fogok elutazni Abbáziába. Holnapután kezdődik a szabadságom. -Hetek óta keresek valami vidám kis nőt, a ki erre az útra elkisérjen… de -most megvan! - -Jött a finálé. A kóristák úgy ordítottak, mintha fizették volna őket -érte, pedig azt igazán nem lehet fizetésnek nevezni, a mit kaptak. -Ribiszke a sor szélén állott s vonzalma jeléül a két jól öltözött felé -énekelte, a többivel hogy: «Menj hát, menj hát, menj hát, menj, menj, -menj, mehenj háhát!» – s ezzel legördült a függöny. - -A jól öltözött úr – Stern – néhány szót váltott a páholyos asszonynyal, -majd könnyed főhajtással üdvözölte a nézőtéren levő mondain ismerőseit, -a kik bájmosolylyal köszöntek neki vissza s közben ezt mormogták: -«akaszd föl magad.» Aztán hanyag előkelőséggel simította végig Bay -Rummal mosott, brillantinnal fényezett haját, mondván: - -– Igen, ah, igen! Elég volt a feszes nagyvilági életből, a folytonos -bókokból, finomkodásokból, udvariaskodásokból, a sok formából és -unalomból. Egy hónapig szabad leszek, mint a madár és vigan fogok élni -ezzel a kis csirkefogóval. Ah, milyen jó lesz neveletlennek, -szabadszájunak lenni, ingujjban ebédelni, pikáns nótákat énekelni… - -A páholyos asszony diskréten nyitott be: - -– Ő nagysága azt üzeni, hogy igen. - - -II. - -Julius elsején a fiumei gyorsvonatban ültek. A nagy mozdony -felszáguldott velük a Karszt tetejére s ők a kopasz hegyeket nézték. - -– Itt nincs fű – mondta kevés tudományos készültséggel a Ribiszke, – -mert nagyon fuj a szél. - -– Úgy van, – mondta az előkelő Stern és egy koronát adott a kalauznak. -Azzal odaugrott Ribiszke mellé és megfogta az orrát. - -– Olyan orrod van – jegyezte meg – mínt egy gomb. - -Ribiszke eltolta magától: - -– Pardon. Ne szorítsd az orromat. - -– Miért ne? – kérdezte Stern. – Az orrod olyan, mint egy gomb és ha a -télikabátom itt volna, rá is gombolhatnám. - -– Ez nagyon buta, – mondta Ribiszke. - -– Igen? – kérdé az ifjú és meg akarta csókolni a Ribiszkét. De a lány -dühbe jött. - -– Maradhasson! - -– Ugyan, ugyan! ne add a bankot. Légy víg, te kis csirkefogó. - -Ribiszke félrehúzta a száját: - -– Én nem tudom, – mondta – mi ütött magába. Eddig olyan finom volt, mint -egy buta ember. Most egyik csunya szót a másik után mondja. És mért nem -veszi föl a kabátját. Még bejön valaki és mit gondol, ha ingujjban -látja? - -Az ifju nagyott nézett. - -– De édesem – szólt – csak nem fogsz itt nagyúri kivánalmakkal föllépni! -Hiszen mulatni megyünk, kirúgni a hámból, neveletlenkedni, vihánczolni! - -– Vihánczolni? - -– Azt. Azért hoztalak magammal, hogy vidáman éljünk! - -És torkaszakadtából kezte énekelni a «Csipd meg bogár» kezdetü magyar -népdalt, mely egész télen át aludt a lelkében. - -A Ribiszke lehajtotta a fejét. Fiuméig egy szót sem szólt. Mikor a -tengert meglátta, ennyit mondott: - -– Minden tenger ilyen halszagu? - -S miután Stern fölvilágosította, hogy vannak ennél sokkal halszagubb -tengerek is, ismét hallgatásba merült. Hajóra szálltak. - -– Oda menjünk, az orrára – mondta az ifju – és lógassuk ki a lábunkat a -viz fölé. - -– Hogyne! – mondta Ribiszke. – Ennyi ember előtt. Otthon nem bánom, ha -hecczelünk, de most elegánsan kell viselnünk magunkat. Az kell, hogy az -emberek azt higyjék, hogy én egy grófné vagyok. - -És finoman, kecsesen ült le a többiek közé, nagyon diskréten beszélt és -úgy viselkedett, mint egy kis grófné, mert törvény az, hogy grófnésan -viselkedni az tud legjobban, a ki csak egyszer egy évben grófné és igy -minden finomságát arra az egy alkalomra tartogatja, míg az igazi grófné -néha elunja a grófnéságot és olyankor ribiszkésen viseli magát egy -kicsit. - -Stern urban elhült a vér. - -– Grófné? – kiáltotta. – De hiszen akkor én be vagyok savanyítva. Nem -azért hoztam én magammal egy kis csirkefogót, hogy egy grófné üljön -mellettem! Hát ujra kezdjem azt, a mit a télen úgy meguntam? Most megint -finom, udvarias és unalmas legyek? Soha! - -De Ribiszke most már grófné volt, még pedig csökönyösen. Halkan mondta: - -– Elég volt a kánkánból a télen. Most egy előkelő urral utazom és -meglássa, olyan előkelő leszek, hogy élvezet lesz nézni. Meglátja, -milyen merev leszek a table d’hotenál és milyen finom, művelt dolgokról -fogunk beszélni. Maga irodalomról fog velem csevegni és elmondja az uj -képek tartalmát a tárlatról. És nem fogunk bort inni és sokat fogunk -sétálni… - -Az ifju a fejéhez kapott: - -– Mi? Micsoda? - -– Az emberek azt fogják mondani: «ez itt egy unalmas nő.» Ez a spanyol -frizura is utoljára volt ma rajtam. Holnaptól kezdve egyszerü polgári -fejem lesz… és nem akarok tetszeni senkinek… és ne mondja senki, hogy jó -bőr vagyok… és ne irjanak nekem leveleket a katonatisztek… mert ebből -elég volt a télen. - -Tapsolt, úgy örült ennek a gondolatnak. De elszégyelte magát és finoman -mondta: - -– Pardon, hogy tapsoltam. - -Szégyenkezve dugta el a fejét. - -– Oh jaj! – nyögött Stern. – Valóban be vagyok savanyítva ezzel a nővel. -Vége a mulatságomnak! Hát miért vagy te a Ribiszke? Nem azért, hogy rugd -a port, angyal? Nem azért, hogy az urinők bosszankodjanak rajtad? Nem -azért, hogy pezsgőt igyál és a fejed tetején tánczolj és a «grand -écart»-t csináljad, a mit ti ugy hivtok, hogy «spárga»? Hát hol maradnak -a jó zsidó vicczek, a miket én neked el akartam mondani, és hol marad -az, hogy mi ketten becsipve fogunk végigrobogni a tengerparton… te -valami nagy tollas kalappal a fejeden, piczi lábad a bakra téve, én meg -az öledben, keresztbe… hejehuja, hopp, hopp! - -Csöndesen mondta Ribiszke: - -– Fenét. - -Ezen már nem lehetett segiteni. A Ribiszke gyógyíthatatlan -arisztokratitiszbe esett, illemgyulladást kapott. Ez a jóleső magyar -fene volt az utolsó fellobbanása a téli életnek. S ezzel vége is volt. A -Ribiszke belerészegedett a finomságba és a rendezett pénzviszonyokba s -most egyszerre, elemi erővel tört ki belőle az a nagy honvágy a -bourgeois élet iránt, a mit a ribiszkék itthon éreznek. Most volt pénz, -Abbázia, ékszer, jó ruha, finom Stern úr, most megengedhette magának azt -a luxust, hogy grófné legyen, a mi alatt ők polgári leányzót értenek. - -Stern úr dühében felordított: - -– A teremtésit a fejemnek! - -– Pszt! – mondta szemrehányólag a Ribiszke – ne kiabáljon. Ez nem illik. -Mit szólnak az emberek? Üljön ide mellém és mondja el a képek tartalmát. -Én most nem vagyok szinésznő. - -És mialatt Stern úr megátkozván jó ötletét, egy pillanat alatt -elhatározta magában, hogy a Ribiszkét a legközelebbi vonattal hazaviszi, -boldog büszkeséggel tette hozzá: - -– Én most privát vagyok. - - - - -Diskréczió. - -(Személyek: Az _asszony_, előkelő, gazdag, szép nő. Abból a fajtából, -melyből a katona-operettekben a trikós dragonyosokat válogatják. A régi -időkben ugy mondták volna: fejedelmi termetű nő. De mióta a fejedelmek -nem olyanok – az ember oda megy hasonlatért, a hol talál. A _férfi_ -korrektül öltözött, férfikora délutánján levő ember. A mellényére -manzsettagombok vannak varrva. A legmagasabb foku eleganczia.) - -_Az asszony:_ A tüzes vasat is elszenvedné? - -_A férfi:_ El én. - -_Az asszony:_ A spanyol csizmát, a homlokszoritót, meg a vizpróbát is? - -_A férfi:_ Mindent. Én még ama régimódi férfiak közül való vagyok, a kik -a hóhér kezében sem vallották ki a szeretőjük nevét. - -_Az asszony:_ És mivel bizonyitja ezt? - -_A férfi:_ Egy esettel. - -_Az asszony:_ Halljuk. - -_A férfi:_ Lemondtam a hivatalomról és elmentem előlről kezdeni egy -egészen uj pályát egy asszony miatt. Ha egyetlenegy szócskát szóltam -volna, minden rendben lett volna. Ez én vagyok. - -_Az asszony:_ Ez szép. - -(Nézi.) - -_A férfi:_ Az már nem is diskréczió, a mit én csinálok. Mert a -«diskréczió» rossz szó. Nagyon csodálom, hogy klasszikus szóban ilyen -hibát lehet fölfedezni. A diskréczió egy pozitivum. És az indiskréczió -negativum. Mintha az, a ki diskrét, csinálna, cselekednék valamit, az -pedig, a ki indiskrét, valamit nem csinálna. Ez nem finom szó. Ez azok -közé a szavak közé tartozik, a melyek nincsenek a fenekükig megérezve. -Mert a ki már titkol, az nem diskrét ember. A ki csinálja azt, hogy -titkol valamit, az már számba se jöhet ezen a téren. Az az igazi, a kin -nem látszik meg az, hogy elhallgat valamit. Lássa, a magyar nyelv már -gavallérosabb ebben a tekintetben. Érzi a finom különbséget, a mi a -«hallgat» és «elhallgat» szavak közt van? A ki hallgat, az teljesiti -kötelességét. Most veszem észre, hogy a hallgatás is cselekvés. Tudja, -mi van ebben? Ebben benne van a férfi-titkolózás leleplezése. _Igazán_ -hallgatni nem tud senki. Ha ez lehetséges volna, akkor a nyelv tagadó -jellegü szóval fejezné ki ezt a gondolatot. - -_Az asszony:_ Tehát nem lehetséges? - -_A férfi_ (zavartan): Elvben. - -_Az asszony:_ És a gyakorlatban? - -_A férfi:_ Próbálja meg. Én e nemben olyat fogok produkálni, a mire -nincs példa visszamenőleg, egészen Anthes Györgyig, a ki a «Toscá»-ban -inkább halálra kinoztatja magát, mintsem hogy valljon. És a hóhér -csiptetői alatt ordit, de hallgat. - -_Az asszony:_ És… - -(Kérdezni akar valamit.) - -_A férfi:_ Ne is folytassa. Tudom, hogy mit akar kérdezni. Mikor az -ember egy asszonyt végleg meggyőzött valamiről, akkor az asszony még azt -kérdezi: «és… ha ez, vagy az történik, akkor is ugy lesz?» Igenis, ugy -lesz, akármi történik. - -_Az asszony:_ Tökéletesnek tartja ön magát diskréczió dolgában? - -_A férfi:_ Igen. - -_Az asszony:_ Álmában se beszél? - -_A férfi:_ Nem. - -_Az asszony:_ Nem iszik? - -_A férfi:_ Nem. - -_Az asszony:_ Nincs valami bizalmas gyerekkori barátja. - -_A férfi:_ Nincs. - -_Az asszony:_ Soha életében még nem érezte annak a szükségességét, hogy -valakinek kiöntse a szivét? - -_A férfi:_ Soha. - -_Az asszony:_ Midás királyról hallott? - -_A férfi:_ Valaki egyszer el kezdett róla beszélni, de én akkor kimentem -a szobából. Ez az ur rám nézve nem létezik. - -(Szünet.) - -_Az asszony:_ Akkor. - -_A férfi:_ Akkor? - -(Ujabb szünet.) - -_Az asszony:_ Akkor ön nem kell nekem… - -(A férfi elképped. Az asszony díadalmasan néz rá. A férfi érzi, hogy e -pillanatban kiszaladt a lába alól a föld és hamarjában nem tudja, milyen -alapra helyezkedjék. Neki is az a fix pont hiányzik a melyből -kiforgathatná sarkaiból a világot. Tehát bambán néz.) - -_Az asszony:_ Mert én csak türelmesen hallgattam, édes barátom, mikor -itt adta a bankot. De most, hogy ebben az irányban már angazsálta magát, -bátran kijelenthetem, hogy ez nem az én zsánerem. - -_A férfi:_ Hát… - -_Az asszony:_ Hogy hát mi a zsánerem? Megmondom. Semmiesetre sem egy -diskrét férfi. Maguk, a maguk nyers fejükkel finom külömbségeket -próbálnak tenni. Milyen siralmas volt, a mit a «diskréczió» szóról -mondott! A nyelv nagyobb pszikológus, mint maguk. Mert igenis, ugy szép -a diskréczió, ha csinálják. Ha lerí a férfi arczáról, hogy most titkol -valamit. Hiszen ez a szép, ez az élvezetes a diskréczióban! Ülünk a -társaságban. Ön zavart. Feszeng a helyén. Ideges. Az emberek -összesúgnak: «nini, X-nek valami baja van. Alighanem női ügy.» -Találgatnak, kérdezgetik. És én a szoba tulsó sarkában ülök és élvezem -azt, hogy maga hallgat. Gyönyörködöm a zavarában. Büszke vagyok arra, -hogy hallgatásával az én érdekemben cselekszik. - -_A férfi:_ Ah… - -_Az asszony:_ Kezd eszmélni, kis filológus? Más példa. Ön egyszerre csak -kezd jobban öltözni, gyakrabban borotválkozni, mint eddig. Az utczán -sietve jár. A klubban hirtelen ugrik fel a kártya mellől és idegesen -szól: «Pardon, de el kell mennem.» Mindenkinek feltünik ez. -«Természetes, – mondják, – hogy asszony van a dologban.» Mindenki érzi, -mindenki kiváncsi. És én repesek az örömtől, mert senki sem tudja, hogy -mindez én miattam van. Igy benne vagyok a maga cselekvéseiben, s azokon -keresztül érdeklem az embereket, rejtélyes valaki vagyok, egy kéz, a -mely a kulissza mögött tartja a drót végét, a mely fölrángatja magát a -kártyaasztal mellől. Érti? - -_A férfi:_ Kezdem érteni. - -_Az asszony:_ A hóhér, az jó példa volt. Szerettem volna annak a -helyében lenni, a ki miatt Cavaradossit kinozták. Igaz, hogy az férfi -volt, de mégis szerettem volna a helyében leni. Nem élvezet az, hogy -senki semmit nem tud. Az az élvezet, hogy valakit kinoznak miattunk, és -az nem szól. De mielőtt kinozták, valamicske mégis kiszivárgott, mert -hiszen, ha semmi sem szivárgott volna ki, nem kinozták volna. A -diskréczió, az igazi, a zamatos, az élvezhető diskréczió nem egyéb, mint -kaczérkodás a némasággal. A hallgatásnak müvészetté való nemesitése. A -félig kimondott szó veszedelme, keverve azzal a biztonsági érzéssel, a -mit a másik felének az elhallgatása okoz. Az egészen elhallgatott dolgok -sótalanok, izetlenek. A semmi sohase mulatságos. - -_A férfi:_ De… - -_Az asszony:_ Ez a «de» nem egyéb, mint az az «és», a mit az imént a -szememre vetett. Azt akarja mondani: «de a semmi biztosabb!» Édes uram, -ha én a teljes biztonságot akarnám, egyszerüen csak békén kellene -maradnom. Szóba sem állnom férfival. Az élet gyönyöre: a csatából -sebzetlenül jönni haza. Nem pedig – el se menni a csatába. Én féltem a -bőrömet, de csak akkor élvezem az épségemet, ha veszélyben forgott. Az -egész élet nem egyébb, mint ez. A természet tudta, hogy mit csinál. A -halál gondolatával járunk, és minden percz azért élet, és az élet azért -jó, mert még mindig nem haltunk meg. Na már most, ki az ördög fogja -magát a halál ellen ugy bebiztositani, hogy meg se születik? - -_A férfi:_ Kezdem belátni, hogy nem volt igazam. - -_Az asszony:_ Ha nem érdekelne maga, nem mondtam volna el mindezeket. -De… érdekel. - -(Lesüti a szemét.) - -_A férfi:_ Hiszen… ön, a ki észszel nézi a dolgokat, talán már -konstatálta is, hogy én lehetetlen igéreteket tettem. Hiszen magam -mondtam, hogy tökéletes diskréczió lehetetlenség. - -_Az asszony:_ Mondta. - -_A férfi:_ Az ember nincs mindjárt tisztában azzal, hogy magasabbrendü -asszonynyal áll szemben. Hát tökéletesnek hazudja magát. - -_Az asszony:_ Ezt már szeretem. - -_A férfi:_ Mindnyájan fél-emberek vagyunk. És most, hogy belevág az ön -programmjába, bevallhatom, hogy azt a hivatalomat is azért vesztettem -el, mert a férj gyanut fogott. - -_Az asszony:_ (felragyogó szemmel): No, lássa! Boldog asszony, a ki -érezhette az ura izzó féltékenységét a nélkül, hogy veszedelemben -forgott volna! - -_A férfi:_ És a mikor a tökéletlen diskréczióról beszélt, ugy éreztem, -hogy a lelkembe lát és engem ir le. - -_Az asszony:_ Igazán? - -_A férfi:_ Igazán. És külömben is kinyitotta a szememet. - -_Az asszony:_ No, lássa. Emlékszik, hogy Midás király után -kérdezősködtem önnél? Ön letagadta még azt is, hogy ismeri. - -_A férfi:_ Pedig… - -_Az asszony:_ Tudom, tudom. Ez volt a negyedik kérdésem. Az első az -volt: beszél álmában? A második: iszik? A harmadik: van-e bizalmas -barátja? A negyedik: Midás király? Mind a négyre tagadólag felelt. Eddig -rendben volt a dolog. Az ötödik kérdőpontnál azonban megbukott. - -_A férfi:_ (álmélkodva): Megbuktam? - -_Az asszony:_ Tökéletesen. A miket a diskréczió élvezhetőségéről -mondtam, azokba beugrott. Igazi férfi nem ül fel az ilyen trükknek. Vagy -talán komolyan gondolja, hogy uriasszony létemre kivánom a gyanut? -Elhitte, hogy jólesik látnom, ha magáról lerí a szerelem, az adultere, a -«viszony». Oh, édesem. - -(Sajnálattal nézi.) - -_A férfi:_ Hát… - -_Az asszony:_ Eltalálta. Ki van adva az utja. Mehet. A legfontosabb -tantárgyból megbukott. Lélektani elemzéseknek beugrott. Nüánszoknak ült -fel. Gyönge ember. Szegény ember. Indiskréczióra hajlandó, hiu lélek. -Ugyan mi az ördögöt kezdenék én el magával? Ha legalább mindjárt azon -kezdte volna, hogy «pletykáló vagyok», nem kellett volna annyit -beszélnem. De jól kezdte, hát fel kellett adnom az utolsó, a nagy -kérdést is, a melyen elvérzett. - -(Fölényesen mosolyog. Kellemesen biczczent egyet a fejével, a faképnél -hagyja és – mint a szindarabokban mondják – egy másik csoporthoz megy.) - - - - -Lohengrin halála. - -Lohengrin fiatal volt és tenorhangon énekelt. Aztán gyors egymásutánban -négy pofont kapott az élettől, s ekkor áttért a csöndes baritonra. -Megcsendesedett, megkopott, s felment Budára lakni, egy kis szobába, -melynek ablakából lelátott a Dunára. A szobát nem tudta fizetni, a -czipője rongyos volt, hat görcs volt a lakczipője zsinórján. Reggel -feküdt, este kelt, kávét ebédelt, szivart vacsorázott, sohasem volt -ébren, sohasem aludt, aprópénzből élt. - -Egyszer hazafelé bandukolt a Kerepesi-útról. A nap, gyermekeim, a keleti -pályaudvar fölött kel fel. Tehát Lohengrin hátat fordított a felkelő -napnak. Igy tesz az, a ki Budára megy. A háta mögött nagyon bátortalanul -derengett már, de előtte még sötét volt. Általában az jellemezte -Lohengrint, hogy a háta mögött derengett. Előtte, a merre csak nézett, -sötét volt mindig. - -Nem, nem volt részeg. Csak könnyű volt az italtól. Nagyokat lélegzett, s -úgy érezte, hogy nem a lába viszi, hanem a feje. A feje, mint valami -súly, húzta előre. De boldogan mosolygott, mert volt a zsebében egy -parádivizes üveg, tele törkölypálinkával. - -Mikor hazaért a kis budai szobába, ledobta a télikabátját. Ennek még -finom vatelin bélése volt, selyemmel bevonva. Ez még a tenoridőkből -maradt. Ledobta az ágyra, és körülszaglászott. Szaglás utján jött rá, -hogy nagyon hideg van. Más az, mikor egy kis gyantaszag röpköd a -levegőben. Akkor fa ég a kis kályhában. - -– Be fogok fűteni – mondta Lohengrin és a kályhára nézett. A kis -vaskályha a sarokban állott, és olyan volt, mint egy nagyobbfajta -czilinder-skatulya. Négy vékony lábon állott, két ajtaja volt és esetlen -kályhacső nyult fel belőle majdnem a menyezetig, ott aztán meggondolta -magát és befordult a falba. - -Lohengrin vette a tegnapi ujságot és belegyömöszölte a kályhába, a felső -ajtón. Lenyomta a rostélyra. Aztán aprófát tett rá, sokat. Aztán -keményfát, a mennyi csak belefért. - -– Ma kimulathatod magad – mondta a kályhának. – Ma jól élhetsz. - -Meggyujtotta a papirost, széket húzott a kályha elé és ivott a szeszből. -Most pattogni kezdett az aprófa. Papirospernye szaladt fel a -bádogcsövön, ez furcsán zörgött. És egykettőre tűz volt a kályhában, -lármás, piros tűz. Lohengrin úgy érezte, hogy most nincs egyedül. Boldog -volt és nézte a kályhát. A kis fekete skatulya azonban mintha -bosszankodott volna. A reggeli álmából verték fel, a mikor legjobban -aludt, üres hassal, hidegen. Most dohogott, haragudott, sőt ki is köpött -Lohengrin felé, a ki elkapta lábát a szikra elől. - -– Na, na! – mondta. – Nem kell haragudni. - -És kinyitván a felső ajtót, lepiszkálta a fát az elégett papiros -helyére, fölülre pedig annyi szenet rakott, a mennyit csak birt. - -– Majd adok én neked! – mondotta fenyegető hangon. - -És kinevette a kályhát, a mely tehetetlen haraggal puffogott a sarokban. -Most már olyan volt, mint valami mérges kis állat. Villogó szemmel -nézett a fiura. Morgott, csöndes, fojtott ugatás hallatszott belőle. -Aztán meg, mintha valami láthatatlan óramű bolondult volna meg benne, -ketyegni, kopogni kezdett a melegedő vaspléh. - -A fiu ivott és nevetett: - -– Haragszol? Pukkadj meg. - -Szembeült vele, zavaros szemmel nézte, mert most már részeg volt. -Csufolta, ugratta. A nyelvét öltötte feléje: - -– Nagyon megtömtelek? Nesze még! - -És rakott rá szenet, szép fekete szenet, vagy három vaskanállal. Most -elhallgatott a kis fekete skatulya. - -– Sok, mi? Nem tudod lenyelni? - -Megpiszkálta a rostélyt, hogy levegőt kapjon a szén. Aztán nagyon -furcsán mosolygott. Csöndesen mondta: - -– Ne mondd, hogy rosszul élsz. A szegény kopott lovag kályhája vagy. -Grálvitéznél szolgálsz. Szerelmes voltam a királyi szüzbe, de már nem -vagyok. Mert én most részeg vagyok és elfelejtem a szeretőmet. De be -fogsz te is rugni, fekete kutya. Berugatlak. - -Óvatosan kinyitotta a felső ajtót. Benn sürü füst kavargott. A szén még -nem kapott lángra. De hogy az ajtó kinyilt, fellobbant, és kicsapott a -nagy sárga, kormosszélü láng, a fiu kezére. - -Lohengrin elkapta a kezét. Megnézte. - -– Megharapott a szemtelen – mondta halkan. - -De akkor benn már főtt, forrott, égett a szén. Egyre szurósabban nézett -ki a tüz az ajtóhasadékon. Határtalanul dühös volt a kis kályha, de -hiába, nem tehetett róla, szép lassan berugott a széntől, a mit a fiu -beléje gyömöszölt. - -– Igyál pajtás! – mondta neki. - -A cső izzani kezdett. És a pattogás, dorombolás helyébe fojtott zúgás, -vontatott dohogás lépett. Lassan átpirosodott a teteje a fekete -kutyának. És öt-hat szeme volt már, és mind villogva nézett a fiura. A -fiu mosolygott, egyre mosolygott, talán ez hozta ki sodrából a fekete -kutyát. Látható volt, hogy elugornék a helyéről, ha a bádogcső fogva nem -tartaná. Kinyitná vasszáját és tüzes torkát tátaná a fehér fiu felé. -Rázta a düh, valami alig látható, reszkető kis tánczot járt vékony -lábain, folyton ugatott benne a tűz, és a fiu egyre nevette, meg is -rugta, és tömte bele a szenet. - -– A ki haragszik, annak nincs igaza – mondta neki, feddőleg emelve fel -ujját. - -Aztán megtörülte a homlokát. A kis szobában égett a levegő. Az ablak -izzadt. - -– Nekem mindegy – mondta a fiu a kályhának – ezzel engem nem bosszantsz. -Legföljebb még jobban berugatlak! - -És megint tett rá szenet. Olyan volt a fekete kutya torka most, mint a -pokol. Égő hő csapott ki belőle, mikor nyilt az ajtaja. A beléje hullott -szén rögtön lángrakapott a parázson. A cső alsó negyede pirosan izzott. -Mint valami bibornoki sapka, olyan volt a fedő. Rákvörös, áttetsző. És a -fekete kutya most hörgött, huhogott, fenyegetőleg mordult egyre -nagyobbakat, úgy, hogy a fiu végre is dühbe jött. - -– Elég volt! – kiáltott rá. - -És egy mozdulattal megcsavarta a csövön azt a kulcsot, a mely a csövet -elzárja, a levegőt kirekeszti a kályhából. - -Hirtelen elhallgatott a fekete kutya. A fiu hanyatt vetette magát a -kanapén, úgy nézte. Élvezte, hogy a berugott kályha most elbódult, hogy -kizárta belőle a levegőt. Aztán kinyitotta az ajtaját. Benézett a -parázsra, a mi fölött kis kék lángok jártak. Aztán megint lefeküdt. - -Felriadt. Ijedten nézett a kályha felé, de megnyugodott. - -– Nem jöhet ide – mondta csöndesen. Tudta, hogy halálosan megsértette a -kis filisztert, kicsufolta, megrugta és becsipette. És most látta, hogy -a beléje fojtott parázs hunyorgatva, ravaszul néz rá. Rámeredt: - -– Mit akarsz tőlem? - -Vigyorgott feléje a fekete kutya. A fedője kihült és megfeketedett. De -vigyorgott, komiszul, kegyetlenül, félig lehunyt szemmel a kis -hasadékokon, és kék láng szállongott a parazsa fölött, olyan, mint a -milyen az asszony szemében kéklik hidegen, mikor elárul minket. - -Csönd volt. Lohengrinnek hosszufürtös szőke feje lecsuklott, lelógott a -divánról. Kábult volt. Hosszu ideig feküdt igy, aztán egészen halkan -mondta a kályhának: - -– Ne izélj velem… te… egészen elszédülök… - -Fel akarta emelni a fejét, de nem tudta. Lecsuszott hát a földre és -végig feküdt a szőnyegen. Bódultan, félszemmel nézte a fekete kutyát. - -– Megfojtasz – mondta. - -A fülében muzsikálni kezdett valami halk ének. Fiatal arcza most -megvénült, fájdalmassá komolyodott. Rettenetes nagyokat lélekzett. - -– Kár értem – mondta. – Én szegény szőke fejem. Én szegény kék szemem. -Én szegény fiatal életem. - -A piszkos padlóra tette fehér arczát. Már ő is csak félszemmel nézett a -fekete kutya felé. Az most már sötéten állott a helyén, s a parázsnak -sötét biborszine volt. A kék láng, az még mindig ott járt, bolygott -fölötte. A hasadékok merően, kérlelhetetlenül néztek a fiura. - -Lohengrin még egyszer fölemelte fáradt szemét. A tenor-esztendőkre -gondolt. De hirtelen, még egyszer feléje lélekzette mérgét a fekete -kutya és erre Lohengrin lehunyta a szemét. Örök álmok kóborogtak a -fejében. Elkábult. Friss piros szája a piszkosra taposott deszkához -tapadt. És most ránevetett nagy, szögletes, szénszagu szájával a fekete -vaskutya. - -Lohengrin most végleg elfelejtette szép szeretőjét, meghalt. - - - - -A hóember. - - -I. - -A fehér, havas utczában hat fekete komfortábli állott, mintha fényeshátu -bogarak sorakoztak volna egymás mögé a gyalogjáró mellett. A hat ló -lelógatta a fejét és a saját külön módja szerint fázott, ami alatt az -értendő, hogy se nem didergett, se nem topogott, mint például a hat -lónak megfelelő hat kocsis. Ezek a sarkon járták a kocsiscsárdást: a -hónuk alá csapkodták a kezüket és ehhez valami furcsa medvetánczot -topogtak, a mire a fagy tanitja meg az embert. - -A hó kupaczokba rakva várta, hogy értejöjjön a szekér és elvigye. Innen -az Andrássy-ut környékéről hamar elviszik a fehérséget. A kupaczok közt -azonban egy hóember állott, ugy, a hogy a hóemberek állani szoktak. A -két lába belegyökerezett a talapzatába, a két karja végig a törzséhez -simult, nagy hasa és rövid nyaka volt és a két gesztenyével, a mit szem -gyanánt a fejébe dugtak, bizonyos bonhómiával nézett a világba. A -szájában pipa volt, a mely nem égett, de ő ezzel nem törődött. Neki igy -is tetszett az élet és olyan pofát vágott, mint a ki egy kicsit buta, de -azért – vagy épen azért – nagyon meg van elégedve a dolgok folyásával. - -A hóembert Csüpü csinálta, az itató. Ez Csüpünek speczialitása volt. -Mikor a Bakács-téren itatott, akkor kis kápolnát is csinált hóból, a mit -este kivilágitottak s a kápolna elé két őrt, szintén hóból. Mindenik -őrnek seprő volt a zsebébe szurva s e látványnak csodájára jártak a -ferenczvárosi gyerekek, sőt több felnőtt is mosolylyal tekintette meg. A -dij, a mit ezért a kocsisok Csüpünek fizettek, aránylag kicsiny volt, de -Csüpü nagyon ki tudta aknázni a pénzt. Olyan olcsón oly tökrészeggé -senki se tudta magát inni, mint Csüpü. - -Itt az Andrássy-ut mellett a kis kertes utczában nem lehetett nagyobb -épitkezésekbe bocsátkoznia. Tehát megelégedett egyszerüen a hóemberrel, -de azt annál nagyobb művészettel csinálta. Gyönyörü hóember volt, egyike -a legszebb hóembereknek, a kik valaha elolvadtak Pesten. - -Egyszer egy szobrász, műteremből jövet, egy barátjával beleült az egyik -komfortábliba, s mialatt Csüpü a pokróczot oldozta a ló hasán, megnézte -a hóembert. - -– Ejnye, de svungos munka – mondta és hüvelykujjával felülről lefelé -kanyaritott egyet a levegőben, a mi szobrászoknál a nagyfoku -elragadtatás jele. - -Aztán elrobogott a kocsi és nem esett több szó a hóemberről. De fagyos -napok jártak és a szobrász megint kocsira fanyalodott egyszer. Megint -beleült az egyikbe. A hóember még mindig ott állott és gesztenye-szemét -reá szegezte. - -– Ejnye, – mondta a szobrász – ebben a hóemberben karakter van. Ebben a -hóemberben mozgás van. És anyagszerüséget látok benne. Hó-jelleme van. -Ez a leghóemberebb hóember, a mit valaha… - -Kihajolt az ajtón: - -– Kocsis, ki csinálta ezt a hóembert? - -A kocsis leugrott a bakról: - -– Ezt kérem az itató csinálta. A Csüpü. - -Egy szegény, vörösorru alak jelentkezett a kocsi mellett. - -– Maga a Csüpü? - -– Igen, kérem. - -– Maga csinálta ezt a hóembert? - -– Igen, nagyságos ur. - -– Hogy hivják magát? - -– Csepeli János. - -A szobrász odaadta neki a névjegyét: - -– Holnap délelőtt jöjjön el hozzám a műterembe. - -Azzal meglódult a kocsi, kivánszorgott a havas utczából s eltünt az -Andrássy-uton. Csüpü ott maradt az utczán, kezében a névjegygyel és -bambán nézett arra, a merre a kocsi elment. Csak nagysokára tért -magához, megnézte előbb a névjegyet s aztán a hóembert. És most már nem -értette sem a hóembert, sem magamagát. Csüpü alól e pillanatban -elveszett a talaj. - - -II. - -Nem habozom elárulni, hogy Csüpüt fölfedezték. A művésznél a fiatalság -mulásának egyik jele, hogy fölfedezésre adja magát. És a szobrász, a ki -Csüpüt fölfedezte, már nem volt mai csirke. A kezdődő művészi -impotenczia hajtja az irókat is arra, hogy szerkesztői örömöknek -örvendeni tudjanak. Mikor a művész fölfedez, hasonlatos az apához, a ki -gyermekei fejlődésében talál örömet – mert a maga fejlődésében ugyan -kevés öröme telik. Mondhatnám azt is, hogy az egészséges, kemény önzés -szuvasodik meg ilyenkor az emberben s hogy a fölfedezés nem egyéb, mint -a megbocsátás egy neme, a mi tudvalevőleg a véredények elmeszesedésével -egyidejüleg költözik bele az emberi lélekbe. De mindez késleltetné az -értesitéseket, melyeket Csüpü sorsáról óhajtok adni. Csüpüt ünnepelték a -szobrászok és kinevették a modellek. Nagyurak, tanárokká száradt -művészek jöttek a műterembe, nézni, hogy Csüpü hogyan gyúrja az agyagot. -Elegáns hölgyek eredtek beszédbe vele. - -– Hogy megy a munka? – kézdezték tőle. - -Csüpü azaz Csepeli keserü pofát vágott: - -– Meleg ez az agyag – mondta. - -És rakta, rakta az agyagot a vasrud köré, de érezte, hogy nem ez az -igazi. A hó, az más volt. Mikor belenyúl az ember, puha, mint a fosztott -toll. Ha belemarkolsz, roppan egyet, kővé válik és azontúl már törik, -mint a rög. És tiszta munka van vele. Az agyag ellenben engedelmes. -Nyúlik, mázolódik, a nyomásnak enged, tésztás, meg aztán nehéz is. - -Rakta Csüpü az agyagot a vasdrótok köré, czibálta a kis fakereszteket, a -mik összetartják a sarat s miután szorgalmas is volt, foglalkoztak is -vele, hát szépen haladt. - -Egyszer maga a miniszter is megnézte a munkáját. - -– Nagyszerü – mondta. – S ön kocsis volt? - -– Dehogy – felelt büszkén Csüpü – még annál is rosszabb. Itató, -kegyelmes uram, egyszerü itató. - -– Kolosszális – mondta a miniszter. - -És Csüpüt kiküldték Párisba. - -Ott föl se tünt a többi rongyos szobrásznövendék közt. Csak itt nálunk -olyan nagyon fiatal minden növendék. Az ő szakálla nem volt ott -kivételes eset. És ő is volt egy évig _ongroa_ Párisban, kinlódott az -agyaggal, gyakran szeszelt és nagybetüs leveleket irogatott haza a -fölfedezőjének. Egyszer egy házi pályázatot nyert meg a Julianban. Föl -volt adva a béke géniusza, a mint elcsititja a háboru szellemét. -Monsieur Cepeli ezt kitünően oldotta meg, s mikor a tanár kihirdette az -eredményt, ezt mondta: - -– Cepeli uré az első díj. Jó munka, erős plasztikai érzék. Egyetlen -hibája, hogy semmi könnyedség nincs benne. Nehézkes, mintha tudom is én -miből csinálta volna… izéből… olyan… - -Ha akkor valaki közbe kiáltotta volna: - -– Hóból! - -Ezret tehetünk egy ellen, hogy a tanár ráhagyta volna, igy: - -– Igen, igen, ez az! Ezt akartam mondani. - -És mikor visszajött Párisból, kiállított a tárlaton. Egy erős, nagy -férfiaktot állitott ki. Vastag, erőteljes, félmeztelen figura volt, bő -pantallóban, melynek két szára egymásba olvadt. A két lába rettentő -állékonysággal gyökerezett a talapzatba, a karjai odasimultak a -törzséhez, nagy hasa és rövid nyaka volt, pipa lógott az agyarán. Az -volt a czime, hogy «Pihenő munkás» és olyan pofát vágott, mint a ki egy -kicsit buta, de azért – vagy épen azért – nagyon meg van elégedve a -dolgok folyásával. - -A művész, a ki Csüpüt fölfedezte, behivta a szobájába, megvakarta a -tarkóját és ezt mondta neki: - -– Csepeli, az istenfáját magának, hiszen maga egy hóembert csinált! - -Csüpü lenézett a földre és nem szólt egy szót se. A művész föl-alá járt -a szobában, savanyu arczokat vágott, aztán vette a kalapját és elment. -Otthagyta Csüpüt. Ez meg kiballagott a tárlatra, bámulta egyideig a -Pihenő munkást, aztán vállat vont. Beült egy kocsmába és beszeszelt. - - -III. - -Most rettenetes napok következtek. A művész telebeszélte Csepeli fejét a -modern plasztika minden uj ideájával. És kinos megdöbbenéssel vette -észre, hogy tulajdonképpen ott kellene kezdenie, hogy az agyag meg a -bronz, meg a márvány, nem olvad el, mint a hó, és hogy Csepeli ne féljen -tőle. Mert szegény nagyon félénken kezelte az uj anyagokat. Nem engedett -meg az aktjainak egy merészebb mozdulatot sem. A kutyák, a miket -mintázott, behúzták a farkukat a hasuk alá, mintha attól kellett volna -félni, hogy leolvad. És erőlködött szegény, igyekezett szabadon bánni a -formákkal, szeretett volna könnyed, elegáns, flott lenni, de hiába. -Aztán azt disputálta magába, hogy ő nem gracziózus művész. Ő kemény és -erőteljes, mint Meunier vagy Rodin. De a többiek rájöttek, hogy csak -nehézkes és lomha, nem egyéb. Amilyen gyorsan emelkedett, most oly -rohamosan sülyedt. A fölfedezője nem törődött vele, magára hagyta. És -szegény bambán állott az agyagmasszák előtt, elhagyatva kinlódott, -nyomkodott, formált. Most már erőszakoskodott. Lábujjhegyen álló, félig -repülő géniuszokat csinált. Finom profilokat mintázott. - -De hiába. - -És most már rohamosan megy a vége felé a történet. Csepeli nem haladt, -hát a többiek egyszerüen elgázolták. Elrobogtak fölötte. Magára maradt -és megunta a nyomoruságot, s vele együtt a mesterségét is. Külvárosi -kocsmákban nagy számlákat csinált. Egyszer aztán odáig jutott, hogy künn -aludt a ligetben egy padon, mert már lakása sem volt. Lerongyolódott. -Még mindig sokkal elegánsabb volt ugyan, mint kocsimosó korában, de az -emberek most azt mondták rá, hogy züllött alak. A rongyosságnak ezer -fokozata van, de bármely fokon rongyos is valaki, az emberek megérzik, -hogy avanzsált-e vagy lefokoztatott. A vadonatuj frakkból éppugy -kimosolyognak az elmult rongyok, mint a hogy a legpiszkosabb viseltesből -kisír az elmult redingote. - -A padon rosszul aludt. Nekivágott a városnak véres szemmel és elment a -régi kocsiállomásra. Egy-két kocsis még volt ott a régiek közül. - -– A Csüpü – mondták és megint járták a kocsistánczot a hókupaczok közt, -nagyokat csapkodva a balkezükkel a jobb hónuk alá és viszont. De itt már -volt azóta uj itató és Csüpünek tovább kellett mennie. Hétfőtől -szombatig keresett állást. Szombaton megegyezett egy józsefvárosi -állomással. Megitatta a lovakat, megmosta a kocsikat, beszeszelt és -kezdte magát jól érezni. - -– Öreg – mondta neki egy kocsis, a ki régi ismerőse volt – lesz-e -hóember az idén? - -Csüpü szomoruan mosolygott és délutánra megcsinálta a hóembert. A -kocsisok megnézték a munkát és elmosolyodtak. - -Vékonylábu, bolond hóember volt, lapos hassal, domboru mellel. A kezét -kaczéran a a csipőjére tette, mintha örült volna annak, hogy ilyen -karcsu. Éles, nyugtalan arcza volt és aggódva nézett a világba, mint a -ki keres valamit, mint a ki indul valahova. Ez volt Csüpünek az első -könnyed figurája. De ez már hóból volt. Estére lekonyult a feje, -megroskadt a lába és behorpadt a dereka. A reggeli fagy igy keményítette -meg, ebben a görcs állapotban. - -– Nem tudsz már hóembert csinálni, Csüpü – mondta az öreg kocsis. A -többiek helybenhagyólag bólintottak és Csüpünek senki egy krajczárt se -adott snapszra. - - - - -A manó és a tündér. - -A bányatiszt rövid bekecsben állott a tárna bejárata előtt és a -kalapjával integetett az országutra. A havas országuton egy kis bricska -röpült a bánya felé, s ez a bányatiszt suite-jében, értsd: a két -tagbaszakadt öreg tót között, nagy mozgalmat okozott. - -– Gyünnek – mondta az egyik, a mikor már fölösleges volt ezt mondani. - -A bányatiszt a bricska elé sietett és lesegítette az érkezőket. Négyen -voltak, három férfi és egy hölgy. Hogy a dámán kezdjem, ez a -szintársulat primadonnája volt, bájos, fehérarczu teremtés, a kinek a -szeméből a tizenöt éves lányok ártatlan őzike-pillantása sugárzott, de -ez nem volt egyéb, mint az éjszakai lumpolás okozta bágyadtság. A dámát -két ur vette közre, két erős, pirosarczu legény, két fiatal és gazdag -földbirtokos. Mind a kettő már másfél hónapja mulatott a kis -szinésznővel, a ki a kegyeit megosztotta kettőjük között, a mi azt -mutatja, hogy jó leány volt, még inkább azt, hogy a fiúk jó fiúk voltak. -A negyedik alak, s a ki a bricskán jött, s a ki a kocsis mellett ült a -bakon, a szerkesztő ur volt. - -Ő szerkesztette a szélaknai lapot, mely buzgón támogatta a kormányt, a -kormány buzgó támogatásával. Tekintélye éppenséggel nem volt a -szerkesztő urnak, s az urak csak ugy vitték magukkal lumpolni, mint -valami bolond gnómot, a kin, bármily komoly pofát vágott is, -hatalmasakat lehetett nevetni. A szerkesztő ur tudniillik külsejére -nézve a legfurcsább emberi lények egyike volt. Kicsike volt és lángvörös -haju. Rettenetesen rövidlátó volt és ujjnyi vastagságu pápaszemet -viselt, melytől vörös nyerget kapott az orra. A rövidlátástól ábrándos -kifejezésű nagy szeme egyre ugrált az üveg mögött és a homoru üveg -ijesztő csillámlásával furcsa, szinte félelmesen reszkető fénybe villant -egybe ez a folyton mozgó tekintet. Homloka magas volt, és a vörös kócz, -a mit a fején viselt, igazán az egymásba csapó lángok benyomását tette. -Ez a téglavörös szin a feje bubjától a ritkás szakálla hegyéig -uralkodott csontos fején. A szeplő kiverte még a szemhéjját is, -szemöldök és szempilla helyett ez árnyalta szeszélyes foltokban a -homloka környékét. A szakálla rendetlen volt és csomókban nőtt, mint a -réti fű. Sűrűn, de egyenetlenül nőtte be az arczát. Nem lehetett tudni, -körszakálla van-e, vagy kétágu szakállt visel. Néha még ugy is látszott, -mintha egyágu hegyes szakálla volna. Ez a szakáll nem volt merev holt -szőr, mint némely embernél; eleven szálakból állott, melyek mintha -külön-külön is mozogtak volna, mint a félig-állat félignövény -tengerfenéki moszat. Aztán vörös szálak voltak, s ez azt a fantasztikus -hitet adta, hogy a mi itt szőrnek látszik, az csupa hajszálvékony -izomrost, amolyan eleven csáp, a miből vér serkedne, ha megnyirnák. És -ez a szeplők közé keveredett, rendetlen, borzas szakáll óráról órára -változott. A szerkesztőnek volt szomoru szakálla és vidám szakálla. -Mikor el volt keseredve, a szálak és csomók egymáshoz simultak, -összebujtak és az arczát megkicsinyitették. Ilyenkor a szemét is -lehunyta s ezzel kialudt a pápaszem hideg üvegfénye mögül a lelkes tűz, -a mely azt színesen ragyogtatta. Finom fehér orrának czimpái, a melyek -mindig szimatoltak, meg-megrebbentek, ilyenkor mint fáradt vitorlák -pihentek el. Két nagy ráncz-árok futott le az orra két felén a szája -szögletéig és ritkás kis bajusza belesimult ebbe a ránczba, bágyadtan. -És az állán úgy igazodtak a csomók hogy az árok mentén folytatásaivá -szegődtek a bajusznak, s így a szerkesztő arcza ha búsult, fölülről -lefelé huzódó irányzatot kapott s ez ugyanaz a vonás volt, a mi a -szomoru fűzfát szomoruvá teszi, s a mi örök kifejezése a bánatnak, mióta -az első szomoru ember lehajtotta a fejét. Ha pedig vidám volt a -szerkesztő, felágaskodott az arczán a szakáll. A szálak kitápászkodtak a -csomókból, mint a fű, a melyen feküdtünk, mikor felkelünk róla. A száját -szélesre huzta, a szeme melegen villogott a szomoru üveg alatt az -orrczimpái mozgékonyak lettek, a kis bajusz kinőtt az árok partjára és -komikusan szurt az ég felé két kis csenevész hegyével. A füle, a mely -bús állapotban a koponyájához simult, vidám kedvében kivörösödött és -kétoldalt elállott a csonttól. - -Ilyen furcsa emberke volt a szerkesztő, a ki utolsónak mászott le a -bricskáról. Prémgalléros bőrkabát volt rajta, a fején, a szeméig lehuzva -sealskin-sapka. Vékony lábszárai egy pár irtózatosan nagy csizmában -végződtek, s ez oly mulatságos volt, hogy mikor leereszkedett a bakról -és a szemüvegét levette, hogy megtörülje, s így vakon mosolygott bele a -világba, az egész társaság kinevette. Átbotorkált a hóbuczkákon és ő is -odaállt a többihez. - -– Elhoztuk a szerkesztő urat is, – mondta az egyik fiu – majd ir a -bányáról valami szép tárczaczikket. - -– Jótollu ember – mondta a másik. - -– Jöjjön, leghivebb udvarlóm – mondta a fehérarczu kis szinésznő és -belekapaszkodott a karjába. - -A szerkesztő zavarban volt. A téli nap, mely beragyogta a hófedte -hegyoldalt, bántotta a szemét. Pislogott, pofákat vágott, mert akármerre -fordult, a hó mindenünnen kristályos fehérséggel verte vissza a -napsugarat. Zavartan szorította magához a karcsu kisasszony karját, és -egy kicsit szomoru volt, mert szerelmes volt. - -– Induljunk – mondta a bányatiszt és intett a tótoknak. A tótok -meggyujtották az olajmécseket és minden vendégnek a kezébe adtak egyet. -A kis hölgy kedvesen nevetett, mikor fehér glaszékeztyüs kezébe nyomták -a mécses olajos drótját, de elfogadta. Nevetett, tréfált, egyre beszélt, -mert most ő volt itt a háziasszony ezen a fagyos zsúron, itt az isten -háta mögött, a hó alatt alvó kis bányafaluban. Az ő tiszteletére mutatta -meg a bányatiszt a társaságnak a bányát, még pedig az ő személyes -kalauzolása mellett, a mi nála nagy szó volt. A kis szinésznő tudniillik -erre is kiváncsi volt, mint a hogy a vidéki primadonnák mindent -megnéznek. Az igazi vidéki primadonna az ország összes folyóiban -megfürdött, egy vidám társasággal benn volt a dobsinai jégbarlangban, -más vidám urakkal megmászta a lomniczi csucsot, leszállt a vizaknai -sóbányába, tutajozott a Vágon, kirándult a Vaskapuhoz, yachtolt a -Balatonon, – a vidéki primadonnán, ha igazi, senki se tesz túl hazánk -nevezetességeinek ismeretében. - -Most a bányán volt a sor. - -– Előre! – mondta a bányatiszt. – Szerencse fel! - -És belépett a tárnába elsőnek. - -– Gligauf! – mondta az egyik tót, a ki vele ment, ezután következett a -szerkesztő, karján a kis művésznővel, majd a két csinos legény, s végül -a második tót. - -És azzal elbucsuztak a naptól. Mikor vagy ezer lépésről visszanéztek, a -tárna bejárata akkora volt, mint egy krajczár, s úgy ragyogott a nagy -sötétség közepette, mint valami tisztavizü zafirkő. - -– Gyönyörü, – mondta a művésznő és erősebben kapaszkodott a szörnyeteg -karjába. Látja, szerkesztőm? - -– Nem, – sugta neki a szerkesztő – én csak a maga kis lányos karját -érzem… azt a gyönge, madárhusu testét… oly jó igy vinni, így vezetni -magát. - -A lány elmosolyodott és egy kicsit félretartotta a mécsesét, hogy a -szerkesztő ezt a mosolyt ne lássa. - -Mentek, egyre beljebb. Most már kanyarodott a tárna, és lefelé ment, be, -a hegy alá. Most már rettenetes feketeség közepette jártak, olyan -sötétben, a melyben még az emléke sem derengett a napsugárnak, mint a -hogy például pinczében mindig érzem azt, hogy ide besütött valaha a nap, -mikor a házat épitették. Ez azonban vigasztalan, örök sötétség volt, a -melybe még a mi lelkünk se tudott napfényt beleképzelni. Itt sohse volt -világos és sohase lesz világos. És mind ez az elmult és eljövendő -sötétség ránehezedett a lelkekre. - -– Ez ijesztő valami, – mondta csöndesen a kis szinésznő, – tudtam, hogy -itt sötét lesz, de ilyen feketeséget el sem tudtam képzelni. Ez -sötétebb, mint a sötét. - -– Igen, – szólt a bányatiszt – ezt minden idegen érzi a bányában. - -Nyirkos lehelletek jártak körülöttünk. Csöpögés, csurgás hallatszott az -irtózatos, nyomasztó csöndben s lépteik alatt locsogott a vizes agyag. -Itt-ott deszkán jártak, a melynek a vége belecsapott a pocsétába, a mint -leléptek róla. És a nyirkos agyag langy lélekzete bukkant elő egy-egy -üregből, a mely mellett elmentek. A szerkesztő bevilágitott az egyikbe. - -– Mi ez a fülke? – kérdezte. - -– Ez nem fülke, – mondta a bányatiszt – hanem ezerkétszázméteres alagut, -a mi lemegy egészen a hegy alá. A trenóczi aknán aztán megint -felszállhat belőle a szomszéd faluba… De ott már háromszáz méter mély… - -Innen jön ez a fojtó nedvesség. - -– Borzasztó, – susogta elfogódottan a kis hölgy. – Megreszkettették ezek -a siri némaságu nagy üregek, a hol az ércz lakik csökönyösen, daczosan -kapaszkodva a sziklába, a melynek erecskéiben fészkel. - -Elfogyott alóluk az agyag. Most már sziklapadlón jártak és szinte -könnyűeknek érezték magukat, mikor elképzelték, hogy alattuk százezer -méter vastag a kő. És kő volt körülöttük a fal, fejük fölött a szűk -folyosóra boruló mennyezet, s e fölött a rengeteg nagy, egybekeményedett -kovatömeg fölött – képzelték – valahol messze fenn úgy fekszik a puha -föld, mint csonton a hus. Nem is lehet a földet, annak meleg puhaságát, -erjesztő erejét, életet jelentő porhanyósságát, szóval a föld anyai -voltát igazán megérezni és megérteni másutt, mint a bánya fenekén. - -Nagy üregbe értek. - -– Itt pihenni fogunk, – szólt a bányatiszt. - -A tótok bakokra deszkát tettek, pokróczot teritettek rá, s a kis hölgy -erre ült le. Most már nem beszélt, nagyon meg volt hatva, s összehuzta -magát prémes kabátkájában, mint valami fázós madár. Ő, a kinek élete -volt a melegség, a világosság, a fütött szoba és a selyemernyős lámpa, -teljesen megtört itt a föld alatt, a nyirkos, sötét hidegben. Az urak -konyakkal kinálták. Ivott belőle, s aztán megint behuzta a nyakát a -prémgallérba. - -– Fázik? – kérdezte a szerkesztő. - -– Nem… köszönöm, – mondta egy gyöngécske, félénk hang a prém körül. – A -két fiatalember elkalandozott a rengeteg nagy üregben a bányatiszttel. A -messzeségben csak három piczi fénypontot lehetett látni: a három -mécsest. A tótok egy sziklapadon ültek, némán, egymás mellett. -Távolságok megérzéséről itt szó sem lehetett. Csak a bányatiszt -hangjáról lehetett tudni, hogy messze vannak. - -– Ezt csillagbarlangnak hivjuk, – magyarázta – ebbe belefér akármelyik -pesti templom, tornyostul. Olyan nagy. És ebbe torkollik kilencz kisebb -tárna. - -Azzal elhalt a hangja, egyre kisebbedett a mécses lángja és a három -fénypont egyszerre eltünt. Bementek az egyik tárnába. - -– Mindjárt jövünk, – kiáltott vissza tompán valamelyik. - -– Gyerünk mi is, – mondta a szerkesztő – magácska meghül, ha nem mozog. -Visszatalálunk ide a tótok mécseséhez. - -És karonfogta. Mentek egyenesen előre, a mig csak a barlang falához nem -értek. Aztán a fal mentén mentek egészen addig, a mig nyilásra nem -bukkantak a falban. Fel kellett kapaszkodni a nyilásig. Beléptek rajta. -Messze valahol két fénypont imbolygott. Két bányamunkás járt-kelt, aztán -eltünt a lyuk végében. És itt melegebb volt, mint a nagy üregben. Fülkék -nyiltak jobbra-balra, akkorák, mint egy-egy kisebb éléskamra. Elhagyott -ezüsterek voltak. A kő, a melyből az emberféreg kirágta az ezüstöt. Egy -ilyen fülkében leültek. A két mécsest letették maguk elé és egymásra -néztek. A kis hölgy sápadt volt. Halkan mondta: - -– Nem kellett volna ide jönnöm… Roppantul félek… - -A szerkesztő felállott. - -– Édes – mondta minden bevezetés nélkül. – Szép kis lányom… - -És megfogta a kezét. A kis kéz reszketett az övében és a leány -elfogódottan emelte rá a pillantását. A szerkesztő érezte, hogy most nem -neveti ki a kis hölgy, mert fél, mert valami rettenetes világban van, s -mert ő most e pillanatban tisztán _ember_, meleg, érző lény e közt a sok -szikla közt. S erre a gondolatra felvidult. - -A lány ránézett. - -Szétterpesztett lábbal, sáros csizmában állott a szerkesztő, előtte a -földön a két olajmécs. És vidám volt a szakálla, a mi nála arczot -jelentett. Itt, a föld alatt, otthon volt. Ide illett a zömök alakja, -czingár lába és vigyorgó vörös pofája. A mécsek felvilágítottak az -arczára és szakálla mintha vörösrézforgácsból lett volna, ugy -csillogott. A szemüvegén piros fény villant meg, s a hogy fejébe huzott -sapkája alól elállt a füle, a hogy felborzolódott az arcza, a hogy -vigyorogni kezdett s tágultak az orrlikai, a hogy macskabajszának két -komikus kis hegye szurósan állott fölfelé, ez a zsebredugott kezü, -dölyfösen álló kis alak urrá lett itt a manók országában. A feje majd -hogy a menyezetet nem érezte, oly kicsi volt a fülke. A bőrkabátjáról -csöpögött a viz, s ő szinte büszkén, majdnem kaczkiásan állott a -reszkető leány előtt. Előtte a földön a két foszladozó, kormos láng, -mintha kisérő lidérczfénye lett volna, alázatosan világitotta meg ezt a -kis bányarémet. Fenn, a földön, a hol délczeg emberek járnak, nevetséges -volt. De a bánya királylyá avatta. Vörös haja, szakálla világitott a -sötétben, s a pápaszeme mintha valami erős gyujtó, a sötétbe való -kyklops-szem lett volna. S a hogy beszélni kezdett, recsegő mély hangja, -mely a szabad ég alatt nyekergésnek hatott, most olyan volt, mintha -valami nagyhatalmu kis manó brekegte volna el a sziklarémek nyelvét, -hogy itt ő az ur. És vidám volt és jóság sugárzott nagy, fényes -szeméből. És kiült arczára az örökéletü törpék kedélyessége és kicsinyes -jósága. Most, ő sem tudta miért, jól érezte magát. A hogy állott, -bátornak, mindentudónak és hatalmasnak látszott. Vijjogó nevetése -betöltötte az üreget és megreszkettette a földi lányt. Minden rútsága, -megcsúfoltsága itt otthonosan hatott és diadalt ült, s itt sokkal -komolyabb lény volt ez a peczkesen álló, formátlan, torzonborz, vörösen -fénylő szemű, hol rikoltó, hol röhögő manó, mint az a lágy, fehér arczu, -ijedtszemü illatos emberfia, a ki előtte ült és merőn nézett fel rá. - -– Én kis szépségem, – mondta neki vigan, leereszkedő hangon és -hozzányult az arczához, nagy, szőrös, vörös kezével, de valami olyan -gyöngédséggel, mint a hogy mi a kanári-madárhoz nyulunk. Odahajolt hozzá -és csöndesen, elégedetten röhögött: - -– Félünk kicsikém? Hideg van? Sötét van? - -Megfogta a kezét: - -– Huh, huh! – mondta – milyen hideg a keze. - -Melléje ült és átfogta a derekát. - -– Édeském… kis fehér lányom, – mondta neki – szeretem magát, nagyon… - -És a lány egyre a szemét nézte. S mikor a rém a kezét megcsókolta, -érezte forró ajkán, hogy ebben az istenteremtésben lobog valami láng, s -ez az égő lehellet, a mely perzselte a kezefejét, ennek a lángnak a -kicsapódása. Most így már elárulódott a manó mestersége is… Ez ama kis -vörös kovácsok közül való, a kik parányi üllőkön nagy pörölyökkel -kovácsolnak a fellobogó láng mellett… Forró volt a szája, a csókja, az -arcza s ez a hő mintha a vulkánok gyökeréből fakadt volna, perzselőbb -volt, mint a földi tüzek melege, hiszen ott lenn, nagyon mélyen, a hol -ezek a markos kis vörös legények vigadoznak, ott, a szivében, még tartja -a Föld a rokonságot a Nappal, melynek elszakadt gyermeke. - -És a lány nem is tudta, miképen, de az ajkán érezte a tüzes kis legény -csókját, a dereka körül a vaskapocs-karját. S ekkor hálásan simult -hozzá, megborzongott, ránevetett és a mellére bujt. És aztán -felmosolygott hozzá, bizalmasan és átfogta a nyakát. Az izzó csókok úgy -lobogtak az arczán, mintha kovácstüz lángja csapdosta volna. S ez -mérhetetlenül jól esett neki. Fázó kis testét odaszoritotta a manóéhoz, -s egyszeribe alázatos lett. A szemét félig lehunyta és érezte, hogy a -sörtés szakáll szúrja az arczát. És ekkor, a hogy átölelve szorosan -fogta, kinyitotta a szemét, keresztülnézett a vastag szemüvegen, be a -manó vidám, bátor és meleg szemébe s rögtön ezután az ajkával keresni -kezdte a szakáll között a manó száját, mely tüzelt, szinte égett. És a -manó még kaczérkodott is vele: elhuzta előle a fejét, de a lány utána -hajolt és szájon csókolta, hosszasan. És összehangzott a hamiskás, -szinte kéjes, fojtott asszonyi nevetés, mély, elégedett, de csöndes -röhejével az erős törpének. - -Hangok hallatszottak. Keresték őket. A manó felállt és az üreg -nyilásához ment. A lány összekuporodott a sziklán és behunyta a szemét. - -– Jövünk! – kiáltott ki a nagy barlangba a férfi, de ez a hang már a -szerkesztő rekedt, fénytelen hangja volt. És kimentek a lángok -irányában, karonfogva. Még az uton a lány egy pillanatra ráhajtotta -fejét a szerkesztő vállára. Aztán odaértek a többihez. - -Egy kis fehér ló húzta ki őket a hegy lábának túlsó oldalára, a hová a -sínek vezettek és kis vaskerekü kocsik szokták kihordani az ércztartalmu -törmeléket. Az uton, mikor csöndesen koczogott velük a ló, a kis -művésznő az egyik földbirtokos mellett ült. De mintha megnémult volna, -egy szót se szólt. Melléje huzódott és lehunyta a szemét. Csak akkor -lélekzett fel, mikor ujra meglátta kék napfényben ragyogni a tárna -száját. - -Kiértek a szabadba. A nap vakitóan sütött, egyikük se tudta kinyitni a -szemét. Mire nagynehezen hozzászokott a szeme a világossághoz, a lány -szétnézett! Első pillantása a a szerkesztőre esett, a ki most megint -kidüllesztett mellel, büszkén állt a hóban. Széthúzta a száját és -vigyorgott a szája, a szeme, az orra, a füle. De most oly szegény, oly -csunya és oly komikus volt, hogy a lány hangosan elkezdett nevetni -rajta. És föllélekzett, mint a kit a szabad levegő és a napfény -felszabaditott valami varázslat alól. Belekapaszkodott az egyik fiu -karjába és kiváncsian nézett barna, szép, férfias arczába, sötét, -őszinte szemébe. Ez most jól esett. És mikor a szerkesztő az egész -társaság hangos nevetése közepett nagy kínnal felkapaszkodott a -bricskára és a kis művésznő mellé akart ülni, a hölgyecske elfordította -a fejét, eltolta őt magától és nevetve mondta: - -– Üljön csak a bakra, kis figurám. - - - - -A szobalány. - -Egy kis lány levele. - -Édes, czukor angyal Joczókám! - -Neked jó, de én most vizsgára készülök a többiekkel együtt és ez rém, ez -borzasztó, ez undok, ez egy csöppet sem guszta, hiszen te ezt éppen -olyan jól tudod, mint én, de neked már jó, mert te már tavaly végeztél -és tudod, ez a legundokabb, ez az utolsó év az iskolában, az utolsó -vizsga, mert a fejem már nincs az iskolában és még hallanom kell, mikor -azt mondják: «nem leszünk szigoruak a vizsgán, de azért készüljenek, -főleg az, a ki javitani akar az osztályzatán», mert csak az felel -részben, a kinek rossz az osztályzata és az a vizsgán még javithat, -részben az, a kinek a szülei eljönnek a vizsgára, hogy lássák az -előmenetelt, pedig ez butaság, mert egész évben semmit se tanul az ember -és a vizsgára bevág egy oldalt és ledarálja és még csak nem is ő -drukkol, hanem a tanárnő és a szülei ugy se arra figyelnek, a mit mond, -hogy a fizika jól van-e mondva, és hogy mi a különbség a konvex és -konkáv üvegeknél a sugártörésben, mert például az én mamám mit tudjon -erről, hiszen csak kétféle üveget tud, tudniillik azt, hogy van olyan -üveg, a mi a rövidlátóknak való és olyan üveg, a mi a messzelátóknak -való és a sugártörésről annyit tud, hogy az egyik a gyönge üveg, a másik -pedig az erős üveg és ugyis nem a fizika lényegét figyeli a vizsgán, -hanem a ruhán a csipkét és azt se az enyémet, mert azt ismeri, hanem a -többi leányokét, és rendesen ilyenkor szokta megállapitani, hogy -visszajött-e már a sonkaujjak divatja, vagy pedig fölül a puffos, hát -bizony nincs sok értelme annak, hogy éppen az felel a vizsgán, a kinek a -szülője ott van, mert az egész ugyis csak abból áll, hogy egy leány -föláll felelni és akkor a szülők susognak és sisteregnek, vagy azt -mondják: jaj de herczig, vagy azt mondják: jaj de ronda, vagy azt -mondják: szegény kis leány, vagy azt mondják: undok kokett leány, vagy -még mindenfélét mondanak, a mi nem tartozik ide, de jó, hogy ez eszembe -jut, apropo, a mit én neked irni akarok az se tartozik ide, vagy jobban -mondva, a mit eddig irtam, az nem tartozik oda ahhoz, a mit -tulajdonképpen irni akarok, mert a szobaleányunkról van szó és a Jenő -bátyámról, hiszen tudod, hogy jogász és az idén veszi az első egyetemet, -a szobaleányt pedig szintén valószinüleg talán ismered, ez e Mili, a ki -félév előtt jött hozzánk, de mikor jött, akkor még nagyon buta volt és -slamposan öltözött, de azóta a mama annyit vesződött vele, hogy végre -nagynehezen kitanult és jobban is öltözik, sőt egészen fess leány lett -belőle, a kivel nem szégyen iskolába, jégre, zenedébe, vagy máshová -kisértetni magamat, mert mindenhova ő kisér és ő jön értem is, nagyon -kedves szobaleány, és már nem mulatunk rajta, mert már a zsidó -vendégeket is be tudja jelenteni, pedig azelőtt a legborzasztóbb röhögés -volt, mikor németnevü embereket jelentett be, de mondom, most már -egészen fess és jól beszél és nem is slampos, hogy szégyen volna vele -menni, de a legjobb a dologban, hogy a Jenő bátyámra mindig nézett, -nézett, nézett, persze ezt se a papa nem vette észre, se a mama nem -vette észre, és ebédnél, mikor négyen ülünk az asztalnál, a mama, papa, -Jenő meg én, akkor ezt csak én veszem észre és megvallom neked, -Joczókám, czukor angyal édes, hogy egész délután bőgtem, mikor először -észrevettem, hogy mikor körülvitte a tálat az asztalnál és nagy zaj -volt, mert vendégek voltak és azt hitték senki se veszi észre, a Mili -ugy vitte a tálat, hogy a kezével végigsimitotta a Jenő bátyám szőke -haját és a Jenő egy kicsit hátranyomta a fejét, hogy megmutassa ezzel a -Milinek, hogy ő tudja, hogy ez nem véletlen volt, és akkor aztán, mikor -a Mili körülment a tállal és szembekerült az asztal másik oldalán a -Jenővel, akkor egymásra mosolyogtak és én letettem a villát, mert olyan -érzésem volt, a mi szokott lenni, ha az ember megijed, mintha egy gyürü -jött volna fel a gyomromból a torkomon és ott körülszoritotta volna a -gégémet, ugy hogy azontul egy hus se ment le a torkomon, szóval elakadt -az étvágyam és még valahogy kibirtam az ebéd végéig bőgés nélkül, de -aztán bementem a szobámba, lefeküdtem a földre és belesirtam egy -sarokba, a hová a Mili besöpörte a szemetet, előbb gondoltam, hogy -boszuból megmondom a mamának, hogy ilyen rendetlenül takarit, de aztán -nagyon elővette a fájdalom a szivemet és inkább belesirtam a sarokba -ugy, a hogy volt, minden följelentés nélkűl, mert gondoltam: ez ugy is -egy szegény leány, a ki kénytelen abból élni, hogy idegen embereknél -pénzért takarit, és nem tehet tulajdonképpen magában arról, hogy -szerelme őt egy olyan magaslat felé ragadja, mely örvényként választja -el az ő társadalmi helyzetét Jenőtől, ki egy magasabb ranghoz tartozik, -ámbár én nem vagyok henczegő és tudom, hogy mi középosztály vagyunk, -mint ügyvédék, de azért valóban ugy kell venni, a hogy van, -szoczializmus ide és demokraczismus oda, hogy a ki egy egyszerü és -szegény becsületes cselédleány, az még sem emelheti szemét egy -joghallgató felé, ki őt nem emelheti magához, részben mert a különbség -örvényként és áthidalhatatlan ürként tátong közöttük, részben mert a -papa nem tudja, hogy ő mint ügyvéd csak középosztály, hanem azt hiszi, -hogy mint ügyvéd egy főbb rangosztály, például arisztokráczia, s ezért -képesnek tartom őt, hogy Jenővel szemben egészen egy pofonig sülyedjen, -ha éppen arról van szó, mert ugyis folyton őseiről beszél, kik régen -jöttek be és vérükkel öntözték e földet, és mint harczosoknak a puha -föld volt a párnájuk, mire a mama helyesen jegyezte meg, hogy a papa, -mint ügyvéd még azt is kihuzta volna a fejük alól, de ez csak viczcz -volt, a mi abból is látszott, hogy papa erre tényleg földhöz vágott egy -tányért, no, most képzelheted, ilyen szigor és büszkeség mellett mi -volna, ha ezen egyenlőtlen szerelmet megtudná, vagy pláne, ha rájönne -arra, a mit én aztán láttam, tudniillik, ez nagyon érdekes, mert tudod, -én attól fogva, hogy ezt észrevettem, nem birtam ama nő szemébe nézni, -sőt utáltam, mikor elkisért valahová és egész testemben reszkettem, -mikor otthon véletlenül láttam, hogy Jenővel egymásra néznek, tudod, ez -olyan szivfacsaró, olyan lélekölő és ríkató dolog, hogy ezt csak az -tudja, a kinek van bátyja és a ki rájön, hogy ezen bátyja a szobaleányba -szerelmes, és hogy ezen szobaleány a bátyjába szerelmes, hiszen ez -borzasztó, sőt később egyszer, hiába próbáltam elkerülni, egyszer -kénytelen voltam keresztülmenni az előszobán, midőn azon nő megölelte -Jenőt, ők nem látták, hogy én látom, de azért én láttam és ugy éreztem, -mintha a villám beleütött volna a szivembe, de azért jóra fordult a -dolog, mert ezen nő ezt mondta Jenőnek: «Jenőkém, vegye a vastagabb -kabátot, mert nagyon fuj kint a szél és maga ugyis meg van hülve», -tudod, és ugy ápolta, ugy vigyázott rá, szinte betakargatta a kabátba, -hogy megszerettem és láttam, ez egy igazi szerelmes nő, a ki szerelme -tárgyáért valóban meghalni is kész, és arisztokraczismus ide, mesaliansz -oda, mégis csak az ember ember és ezen nő oly odaadóan szereti Jenő -bátyámat, hogy én kénytelen vagyok őt belsőleg rokonomnak érezni és most -már azóta nem tudtam utálni őt, bármint szerettem volna is, sőt, tudod, -bementem a szobába és a sarokból kisöpörtem a szemetet, a hova ő -besöpörte a szemetet, mert gondoltam, ezzel tartozom szegénynek, ha -bátyámért meghalni is kész, tekintve azon ürt, mely örvényként tátong -közöttük, azaz, hogy nőül nem veheti, még ha megreped is szive -bánatában, mert atyám ezt nem engedné és én is meghalnék a -szégyenpirban, mely e miatt szivemet facsarná, de mégis ugy gondoltam -jobbnak, hogy ezentul én titokban pártoljam őt a háznál, a mit meg is -tettem, de a mi utóbbi időben borzasztó nehéz dologgá lett, mert a leány -elbizakodva abban, hogy Jenő bátyám őt imádja, egyre szemtelenebbül -viselkedik és minél keservesebben sóhajt utána Jenő bátyám és este, -mikor mindenki lefeküdt és ő az asztalt szedi le, minél izgatottabban -susognak egymással, annál kevésbbé puczolja ki Jenő czipőjét, mert ugyis -tudja, hogy Jenő nem mer szólni a mamának, és tudod, édes czukor angyal -Joczókám, én kénytelen vagyok éjjel titokban fölkelni és sirva puczolom -ki szegény Jenő czipőjét, a legnagyobb titokban, mert ezen nő, bár -Jenőért, mint szerelmes nő meghalni kész, mint szobaleány nem hajlandó -müködni és direkt kinozza a szegény fiut, igaz, hogy szerelméből -kifolyólag, de viszont Jenő szereti őt és már most, ha én nem puczolnám -éjjel a czipőjét, vagy a Milit dobná ki a mama, a mibe Jenő talán -belehalna a fájdalomtól, vagy pedig Jenő piszkos czipőben járna, a mit -szintén nem volnék képes elviselni, és tudod, most már ugy áll a dolog, -hogy a Mili annyira szerelmes, hogy mindent elhanyagol, slamposan -takarit, a teritésnél mindig elfelejt valamit és én kénytelen vagyok -titokban utána takaritani, hogy a mama észre ne vegye, és az ebédnél -odatenni azt, a mit ő elfelejtett, mert látom szegény Jenő szemében a -szerelmet és tudom, hogy ezen nő nem tekinti az örvényt, mely ürként -tátong közöttük, hanem meghüléstől félti, és méltányolni tudom, hogy a -szerelmes nőnek fáj az olyan suvikszolás, mely az ideáljára vonatkozik, -hát inkább én suvikszolok, védem a mamánál, takaritok helyette és -eltussolom a szemetet, a mit besöpör az ágy alá és mindazt, a mit -egyáltalán ugy takarit, hogy csak ott tisztogat, a hol a papok -tánczolnak és képek mögött nem törül és divány alól nem söpör ki semmit, -sőt mindent oda besöpör, és ezt szivesen teszem, mert tudom, hogy -boldogságukat szolgálom ezzel, daczára, hogy Jenő ezt nem tudja, és a -mióta érzelmei ilyenek, azóta felém se néz, szóba se áll velem, -bakfisnak tart és lesajnál, de nem bánom, mert a testvérem és minek kell -neki tudni, hogy én szenvedek az ő boldogságáért, mikor szivesen -szenvedek érte, remélem, ebben igazat adsz nekem, drága, édes, czukor -angyal Joczókám, mert tulajdonképpen ezen levelet azért irtam neked, -hogy felelj rá és ird meg, vajjon helyesen cselekszem-e igy, mert én nem -tudom megitélni, mert én kizárólag szivem szerint cselekszem, de te okos -vagy és tudod, mi jó és mi nem jó, és mi félig jó, félig nem jó, azt -hiszem, az én eljárásom ez utóbbihoz tartozik, tehát felelj és nyugtass -meg és bocsáss meg csunya irásomért, de nagyon siettem, mellyel maradok -téged 1000000000-szor csókoló hű, buta barátnőd - -_Olga_. - -_U. i._ Most látom, hogy elfelejtettem pontokat tenni és az egész -levelem egy mondat. Kérlek, rakd fel a pontokat és javitsd ki a kis -betüket nagy betükre a pontok után. És irj, czukor angyal. - -_Fenti_. - - - - -A gipszöntő és barátai. - -Igen komoly oka van, kedves testvéreim, hogy ezt a történetet, mely rég -elhalt édesapánkról szól, meg arról a kis furcsa házról a hol a -fiatalságunkat töltöttük, csak most, husz évi távollét után, innen, -Amerikából küldöm el nektek. Az igazság az, hogy nagyon rosszul érzem -magamat, s ha jól értelmezem az orvosok arczkifejezését, meg azokat a -rejtelmes szavakat, a miket egymással suttognak, nem élek már sokáig. - -Nem akarom, hogy ez a történet, melyről senki más élő ember e -pillanatban nem tud, veszendőbe menjen, el akarom nektek mondani, kedves -testvéreim, mert talán ti is jobban fogjátok érteni boldogult -édesapánkat, az ő számtalan furcsaságait, ha ezt elolvastátok, épugy, -mint én, a ki azóta tiszteltem és becsültem őt igazán, mélységesen, a -mióta ez a rettenetes dolog az ő házaban megtörtént. - -Hogy a történetnek tanuja lehettem, annak gyermeki kiváncsiságom és -léhaságom volt az oka. Akkor hallgatóztam először életemben, de bevallom -nektek, hogy ámbár mindig ambiczióm volt, hogy tiszta jellemnek lássam -magamat, ez egyszer nem bántam meg, hogy alattomos voltam. A mit -végignéztem és végighallgattam, az olyan mély hatással volt rám, hogy -fenekestől felforgatta egész gondolatvilágomat, teljesen -megváltoztatott, és most, hogy a halálos ágyamon fekszem, még most is, -vagy talán csak most érzem áldásos hatását. Nem félek a haláltól, -nyugodtan, szinte fásultan fogadom, és ezt mind ennek a borzasztó -históriának köszönhetem, a mit gyermekkoromban otthon végiglestem. -Olvassátok el, okuljatok belőle, talán nektek is hasznotokra fog válni -ebben a végső pillanatban, ha ugyan jól tudom elmondani. Mert az ilyet -végig kell élni, ugy, a hogy én végig éltem. Nem fogom czifrázni, mint a -hogy az irók kiczifrázzák a maguk kitalált történeteit, nem keverek bele -lélektani analizist, főként az őszinteségre és az igazságra törekszem. -Hisz a mi jó édesapánkról van benne szó, és távol van tőlem még a -gondolata is annak, hogy az ő emlékét a ti szemetekben meghamisitsam. - -Tizennyolcz évvel ezelőtt történt. Kamasz voltam, hazajöttem a mi furcsa -házunkba. Hiszen emlékeztek még a házra. Ott állott künn, a rákosi -határban, az uj temető mellett. Fel kell idéznem emlékezetetekben a ház -állását és berendezését, hogy a történetet figyelemmel tudjátok kisérni. - -Mély telken állott, s csak az országut felé volt a teleknek palánkja. A -telek annyival volt mélyebben az országutnál, hogy a földszintes háznak -még a kéménye se látszott ki a palánk fölött. Tudjátok, hogy az ut felé -eső traktusban a lakásunk volt: apa szobája, az ebédlő, meg a mi -szobánk, a gyerekszoba. A ház hátulsó részében volt a gipszöntő mühely. -Itt volt a nagyablakos fehér terem, a hol fehér munkások dolgoztak, -kotyvasztották a gipszet, formázták, véstek, kapartak, fürészeltek. Itt, -ebben a teremben dolgozott harmincz évig a segédeivel apánk. - -Mikor megjöttem az ünnepekre, kissé megváltozottnak találtam apa arczát. -Tömött szakálla immár akkor is fehér volt, a mikor nem dolgozott a -gipszszel. Vastag szemüvege mögött furcsán fénylett a szeme. Nem nézett -már oly nyugodtan, oly tiszta pillantással, mint azelőtt. És keveset -beszélt, de annál többet olvasott. Hiszen mindnyájan tudjuk, hogy a mama -halála óta folyton könyveket bujt, s néha reggelig olvasott az ágyban, -gyertya mellett. De akkor már teljesen urrá lett fölötte a betü, mert a -mikor csak néhány percz szabad ideje maradt, olvasott. - -Ekkor történt, körülbelűl negyedik napján az otthonlétemnek, hogy valami -nagyon különöset vettem észre. Üres óráimat a mühelyteremben töltöttem, -figurákat faragtam, oszlopfejeket öntöttem gipszből. A sarokban hatalmas -hordó állott vizzel telve. Dél volt, a munkások ebédelni mentek. Én -leültem a hordó mellé, és egy korintusi oszlopon faragtam. Apa bejött a -mühelybe és nem vett észre. A kezében tálcza volt, a tálczán pedig két -tányér leves. Mikor bejött, bezárta maga mögött az ajtót és körülnézett -a mühelyben, hogy van-e ott valaki. Mondom, engem nem látott meg. -Meglepődtem és a lélekzetemet is visszafojtottam, ugy figyeltem. Apa -végigment a hosszu mühelyen, aztán kinyitott egy kis ajtót, a melyről -annyit tudtam, hogy egy kamrába vezet, mely három lépcsővel fekszik -mélyebben, mint a műhely. Vártam, füleltem. Egy szó beszédet sem -hallottam, és apa körülbelül két percz mulva visszatért a kamrából, -kezében az üres tálczával. Megrezzentem. Mögötte valaki belülről -bereteszelte a kamra ajtaját. Apa kiment a mühelyből és én elfogódott -szivvel másztam elő a hordó mögül. Tudtam, hogy a kamrának ablaka van, -mely hátra, a szántóföldek felé nyilik. Kiszaladtam a műhelyből és -megkerültem a házat. Nagy meglepetésemre a kamra ablaka belülről el volt -függönyözve. Nagy sárga kendőt akasztottak belül az ablakra. Ott kellett -hagynom az egész ügyet, mert Irma hangját hallottam, a ki az udvarban -kiáltott utánam: - -– Antal, ebédelni! - -Ebédhez ültem veletek és apát néztem. Az asztalfőn ült és némán evett. -Az arczán semmi nyomát nem láttam annak, hogy valami titokzatos dologban -járt volna. Aztán kamasz-észszel gondolkozni kezdtem. Ki lehetett abban -a kamrában? Mert két tányér levest vitt be nekik. Első gondolatom az -volt, hogy apa valami asszonyszemélyt rejteget a kamrában. Elvégre is -öten voltunk, gyerekek, ő soha nem gondolt arra, hogy uj asszonyt hozzon -a házhoz, mama helyére. Irma már husz éves volt akkor és ellátta a -háztartást. Mi, fiuk, nagyon szerettük volt mamát és ragaszkodtunk az -emlékéhez. Aztán vadak voltunk mind, erőszakos népség – az apánk vére – -és bizony nem lett volna tanácsos uj asszonyt hozni közénk. Igy -okoskodva jutottam arra a gondolatra, hogy apa valami leányfélét -tartogat a házban, elrejtve, talán valami szép munkáslányt, vagy valami -más ember megszökött feleségét – de ez a fiatal, pelyhesállu legény -okoskodása volt. Kissé fájt ez a gondolat, de aztán beletörődtem, s -elhatároztam, hogy gavallér leszek az öreg ember késő szerelmével -szemben, sőt sajnáltam is őt, hogy igy kell élnie, s hogy ily nagy -erkölcsi nyomás alatt tartják a gyermekei, a kiknek elvégre is apjuk, -parancsolójuk volt. - -Napokig rágott rajtam ez a fölfedezés, de nem szóltam róla senkinek. A -kémlelést is abbahagytam. Eljárogattam még a mühelybe is, de nem vettem -észre semmi különöset. A kamrából egyetlen hang se hallatszott, s mikor -apánk a tiz munkásával a mühelyben dolgozott, ugy járt-kelt a kis ajtó -előtt, mintha nem volna mögötte semmi különös, soha rá nem nézett, soha -ki nem nyitotta. Ha akkor, mikor rajtakaptam, hogy bement, nem -reteszelték volna be mögötte az ajtót, azt is hihettem volna, hogy -valami állatot, kutyát vagy macskát tart a kamrában és annak viszi a -levest. De bereteszelték, ezt tisztán hallottam, emberi kéz motoszkált a -závár körül, biztos volt, hogy az ajtó mögött ember van. - -Egy szerdai napon kellett elutaznom, vissza, Németországba. Mondom, -gavallér voltam, nem törődtem többé a titokzatos kamrával. De kedden -este előfogott a kiváncsiság. Ugy éreztem: holnap már el kell utaznom, -és talán soha nem fogom megtudni, mi történik itt ebben a házban az -apámmal. Este, mikor a munkások hazamentek, lementem a műhelybe. Sokáig -ábrándoztam, gondolatokba mélyedve ültem egy helyben. Mindenféle -regényes dolgok jártak a fejemben. Aztán egyszer félve, szinte szomoruan -néztem a kis ajtó felé. Elállt a szivem verése. A műhelyben már sötét -volt, s a kis ajtó alatt vékony csikban sárga fény szürődött ki a -kamrából. Erre hirtelen megjött a bátorságom. Odamentem az ajtóhoz és -hallgatództam. Benn beszélt valaki. Halk, mély férfihang volt, de nem -értettem, hogy mit beszél. Rá akartam tapasztani a fülemet az ajtóra, -mikor a műhely nagy ajtaja előtt lépéseket hallottam. Az apám jött. -Hirtelen lehuzódtam a hordó mögé. Az öreg ur átment a műhelyen és halkan -kopogtatott a kis ajtón. Csattant a retesz és kinyilott az ajtó. Apám -bement, s rögtön becsukta, sőt bezárta maga mögött az ajtót. - -Most már vége volt a diszkrécziónak, gavallérságnak, mindennek. -Egyszeribe urrá lett fölöttem a kiváncsiság. Tudtam, hogy ennek a kis -szobának egy részét tavaly fáskamrává alakitották át, ugy, hogy -deszkafalat huztak a közepén. És tudtam, hogy kivülről, az udvar felől -be lehet jutni a fáskamrába. Kimentem tehát, de a fáskamra zárva volt. -Üzött az izgatott, reszkető kiváncsiság. Beszaladtam a házba és a -konyhában leakasztottam a szögről a fáskamra kulcsát. Egy percz mulva -már benn kuporogtam a fáskamrában, s két deszka közt a hasadékon -benéztem a titokzatos kis szobába. - -A szoba közepén asztal volt, a fal mellett pedig két szalmazsák, -takaróval. Az asztalon gyertya égett. Egy üveg bor állott még az -asztalon, s mellette ült az apám két idegen emberrel. Mind a két idegen -feketében volt. Megrémültem tőlük. A másik szalonkabátban ült ott, ennek -napbarnitott arcza volt, ez még nem volt öreg, mindössze -negyvenöt-negyvennyolczéves lehetett. Jobbfajta iparosnak látszott, a ki -vasárnapi ruhában van. Ez nem nagyon érdekelt. A másik, öreg urra -néztem, s ekkor végigfutott rajtam a hideg. Egy hires orvosprofesszor -volt, H. tanár, a ki egyike volt Pesten a legkeresettebb -belgyógyászoknak. Hogy volt, ezt hangsulyozom, mert H. tanárról két -héttel azelőtt azt olvastam az ujságban, hogy meghalt. Meghalt, el is -temették. És most itt ült, frakkban, az apámnak: egy szegény -gipszöntőnek a kamrájában, bereteszelt ajtó mögött, egy szál gyertya -világánál. Tudtam, hogy ismerte az apámat, hiszen emlékeztek rá, hogy -apának sok baja volt az asztmájával, s H. tanárhoz járt, sőt ő is -gyakran volt nálunk. Most már vége szakadt minden okoskodásnak, most már -csak figyeltem, rémülten, hangosan dobogó szivvel. - -A tanár valami fényes kis tárgyat tett az asztalra: - -– Itt a gyémánt inggombom – mondta apának, – ez a magáé. - -Apa komolyan tolta vissza és intett a fejével, hogy nem fogadja el. - -– De hisz pénzébe kerülök! – mondta a tanár. - -– Mindegy, felelt apa, nem fogadom el. - -Aztán sokáig hallgattak. Aztán mosolygott a tanár és ezt mondta: - -– A két manzsettagombomat, a mit Jenő főherczegtől kaptam, a temetőőrnek -adtam. Az megér vagy ezer forintot. - -És mutatta a manzsettáját, a melyből hiányzott a gomb. Aztán a -barnaarczuhoz fordult: - -– Ön mit adott neki, főkertész ur? - -A nagy, erős ember szétnyitotta a szalonkabátját: - -– Mindent, a mim volt. Aranylánczot, melltűt, gyürüt. - -Nem értettem. Mi volt ez? Honnan jött ez a két ember? Borzasztó sejtés -derengett bennem. Ezek a temetőből jöttek. Abban a ruhában, a melyben -eltemették őket. Mi történt ezekkel? Tetszhalottak voltak? Fölébredtek? -Föltámadtak? Mit keresnek itt? - -Halkan beszélgettek az apámmal. Hiába füleltem, sokáig nem értettem egy -árva szót sem a beszédjükből. Csak később, mikor már belemelegedtek, s -hangosabban beszéltek, értettem meg őket. - -– Nincs más mód – mondta a tanár – hagyja meg végrendeletében, hogy a -halottkém valami nagy tűvel szurja át a szivét. - -Emlékeztek, ugy-e, szegény apának erre az utolsó kivánságára, a mit -teljesitettünk is? - -Apa hallgatott. Aztán ezt mondta a tanár: - -– Ez borzasztóan szép fölfedezés volna. Ha még élnék, irnék róla egy -nagy könyvet. Az indiai fakirizmust nem veszik komolyan itt Európában. -Pedig az eltemetett fakírok, a kik két hónapig feküsznek a föld alatt, s -aztán fölkelnek, nagyon komoly emberek. Talán komolyabbak, mint mi -valamennyien itt a mi komoly tudományunkkal. Ezek uj és borzalmas -dolgok, a mikre mi még nem vagyunk elég érettek. Én az ő módszerükkel -haltam meg, most már megállapitottam. A lelki tréninget, a mit ők -programmszerüleg csinálnak, én megcsináltam véletlenül. A magány, az -elmélyedés, a hónapokig való magányos fekvés az ágyban, az óraszámra -való rámeredés egy fix pontra… Ez mind magától értetődő volt nálam, -elhagyott, embergyülölő agglegénynél. Meghaltam, mint az indiai fakírok. -És ha nem lettem volna régi patriczius-család sarja, a kinek kriptája -van a temetőben, most már igazán meghaltam volna. De az is meglehet, -hogy másként történt. Tudja Isten, hogy történt. Most már talán nem is -érdemes töprengeni fölötte. Még négy napom van. Aztán megyünk, végleg. -De vissza már nem! - -A város felé mutatott a fejével. Lázban égett az arcza, a szemöldökét -összehúzta. Rettenetes volt az arcza ebben a pillanatban. Aztán a barna -emberre nézett: - -– A főkertész ur – mondta – az egészen más. Az ordináré orvosi tévedés. -De neki már nincs négy napja. Ő holnap, vagy legkésőbb holnapután végez. - -Megfogta a barna ember pulzusát. - -– E pillanatban száztizenkettőt ver – mondta mosolyogva. – Ez egy kicsit -sok. Egy napja van, főkertész ur. De vissza… vissza, ugy-e már nem -megyünk? - -– Nem – mondta a főkertész. - -Az apám hallgatott. Komolyan, szeretettel nézte a tanárt. A tanár ivott -egy korty bort és az apámhoz fordult: - -– Menjen aludni, öregem – mondta. – Magának korán kell kelnie, maga még -él. Gyerekei vannak. Menjen. Mi majd, ha tudunk, alszunk. Ha nem tudunk, -nem alszunk. És még az is meglehet, hogy a főkertész ur már nem éri meg -a reggelt. Ezt magának nem kell végignéznie. - -Most megszólalt az apám, halk, tiszteletteljes hangon: - -– Ha valami izennivalója van a tanár urnak… vagy a főkertész urnak… -Valaki, a kiről gondoskodni kell… Valami parancsa, ha van… - -A tanár szigoruan nézett rá: - -– Semmi. - -Az apám még várt. - -– Semmí nincs – mondta a tanár. – Ők mind nincsenek. Meghaltam, -véletlenül. Még négy napom van, azt végigélem itt, jó öreg, magánál. De -vissza már nem megyek, nem is nézek vissza. Nem akarom tudni, hol élnek -a többiek… Nem kell az élet, öreg. Nem gavallérság visszamenni, ha már -egyszer elment az ember. És… pfuj az egész. Menjen aludni. - -Az apám kezet szoritott velük és elment. A főkertész mereven ült a -széken. A tanár maga elé bámult. - -Most kezdett bennem derengeni, hogy itt mi történt. Ez a két tetszhalott -visszajött, hogyan, miként, mi módon: még ma se értem teljesen. És ott, -a kis szobában, a temető mellett élték le a hátralevő néhány napjukat. -Nem akartak még egyszer visszajönni az életbe. Nem volt érdemes. - -Megborzongtam. Valami rettenetes nóta kezdett énekelni a lelkemben. Ez -alatt a néhány percz alatt megértettem a lét és a halál gondolatát. Most -én is ugy éreztem, hogy az élet, a város millió mértföldnyire van innen. -Tisztán éreztem, hogy igaza volt a tanárnak. Nem volt érdemes. És én is -ugy éreztem, hogy fáradt vagyok, az élet fáradtja, mint a tanár, a -lázas, okos, komoly öreg ember, a ki a koporsóból jött és most itt ül -frakkban és ugy várja a végleges halált, mint az utas a vonatot. - -Néztem őket, vagy háromnegyedóra hosszant. Nem szóltak egymáshoz egy -szót sem. Vártak. Nem tudtam elmozdulni a deszkahasadéktól. - -És most történt az, a mi engem hazulról elkergetett, és a mi oka volt -annak, hogy Amerikába jöttem és soha többé hozzátok vissza nem mentem. - -Félkettő lehetett, mikor kopogtattak az ablakon. A tanár fölrezzent s -intett a szemével a főkertésznek, hogy ne vegyen tudomást a -kopogtatásról. De aztán erősebben zörgettek. A tanár fölkelt és -rettenetes dühvel ment az ablakhoz. Félrehajtotta a sárga függönyt és -kinézett az éjszakába. Most beszéltek egymással, mind a ketten az -ablakhoz mentek, kinyitották és beszéltek azzal, a ki zörgetett. Tiz -percz mulva, hosszas beszéd, tárgyalás után beemeltek az ablakon egy -embert. - -Ezen a rettenetes napon már nem történhetett semmi, a mi megrémitett -volna. Fásultan néztem. Az ablakon bemászott ember talpig fehérben volt. -Zsidó volt, valami szegény, sovány, gyönge, sápadt zsidó. A fehér -halotti ruha volt rajta. Didergett, reszketett, oda volt. A tanár bort -adott neki. A zsidó hebegett: - -– Borzasztó… rettenetes… - -Megtudtam, hogy ez is onnan jött. De ez még nem volt eltemetve, mint a -tanár. Ez még nem érezte a föld szagát, még nem részegedett meg tőle. -Ravatalról jött. - -– Már ki voltam teritve… – nyögte. – Istenem… holnap eltemettek volna. - -Ijesztően komikus arczot vágott. A tanár megint adott neki bort. - -– Itt világosságot láttam… – mondta. – Valami ruhát kérek… Egy kis -levest… és megyek vissza. Meine gute, theure Frau! Meine Kinder! - -Sírva fakadt. Most ördögivé vált a tanár arcza, mikor ránézett. Lenézte -a jajveszékelő zsidót. - -– Visszamegy? – mondta hörögve. – Nem megy vissza! Nem szégyenli magát? - -A zsidó ostobán nézett rá: - -– Én a Rottenbiller-utczában lakom – mondta bámulva. – Nevem Braun -József. - -A körmét rágta izgatottságában. A könyek folytak a szeméből. - -– Ich muss zu meine Kinder! – mondta. - -A tanár rászólt: - -– Nem megy vissza. - -– De miért? - -– Mert nem engedem. - -A zsidó körülnézett. Érezte, hogy itt valami baj van. Ha jól itéltem meg -a helyzetet, azt hitte, hogy őrültek közé került. Pislogott és ezt -mondta: - -– Fáradt vagyok. - -A tanár a szalmazsákra mutatott: - -– Feküdjék le. Majd reggel beszélünk. - -A láz tüzelt a tanár szeméből. Az arcza piros volt. A másik szalmazsákon -a főkertész feküdt, arczczal a falnak. - -A zsidó a szalmazsákhoz támolygott. Lefeküdt és sírt. Összekuporodva -feküdt, s olyan volt a fehér ruhában, mint valami hosszu hálóinges -gyerek. Rázta a sirás borzasztóan. A tanár az asztalnál ült és keserüen -mosolygott. - -Aztán csönd lett. A zsidó elaludt a zsákon. Most órák teltek el. Én -mozdulatlanul néztem a tanárt, a ki a gyertyába bámult. Alig volt már -valami a gyertyából. A tanár sóhajtott és elfujta. Néhány másodperczig -sötét volt, aztán láttam, hogy a sárga függönyön bedereng a hajnal. -Virradt. A tanár hanyattdőlt a székben, kinyujtotta a lábát és lecsukta -a szemét. Csönd volt. - -Egyszerre csak megmozdult a kis zsidó a szalmazsákon. Fölkelt és -lábujjhegyen az ablakhoz ment. A tanárra nézett és azt hitte, hogy -alszik. Óvatosan kinyitotta az ablakot és ki akart rajta mászni. -Felhorkant a tanár. - -– Nem! – mondta. - -De ebben a pillanatban már a zsidónál is volt és visszarántotta. Egy szó -se hangzott. A tanár szivenszúrta a zsidót. - -Letette a szalmazsákra. Aztán kiment a kamrából, a műhely felé. Tiz -percz mulva visszajött az apámmal. Az apám sápadt volt és egy szót sem -szólt. A kis embert pokróczba takarták, egymásután kimásztak az ablakon, -kiemelték és elvitték. Negyedóra mulva visszajöttek. Néhány szót -váltottak, a miből megtudtam, hogy sikerült visszatenniök a ravatalra, a -nélkül, hogy valaki észrevette volna őket. Becsukták az ablakot. A tanár -ivott egy korty bort, és megint végignyujtózott a széken. - -– Nem lehet visszamenni – mondta. – Nem szabad. - -Az apám elment. - -Többet nem láttam. Feltántorogtam a szobába, lefeküdtem és rögtön -elaludtam. Délelőtt tizkor ébredtem fel. Délben elutaztam. Azóta nem -láttatok. Semmit, semmit nem tudok többet. E pillanatban azt hiszem, -hogy a mit tudok, a mit itt leirtam, az se igaz. Talán meg se történt, -talán csak álmodtam most, a legutóbbi öt perczben. Nem vagyok tisztában -magammal. Lázam van. - -De a haláltól nem félek. Itt, a kórházi ágyon is a lázban égő, de azért -nyugodt és bölcs arczát látom. Mikor torkonfogta a kis zsidót, olyan -volt, mint a halál szerelmese, mint valaki, a kinek titkos viszonya van -az elmulással, a ki ennek az érdekeit védi, a ki ennek a csalóját -bünteti. Akkor éreztem azt, hogy minden, minden milyen messze van a -haláltól. És most is minden, minden oly messze van tőlem. És olyan -nagyon fáradt, fáradt vagyok. Isten veletek, kedves testvéreim. - - - - -Széntolvajok. - -A Dunán aranyos reggeli köd. Alul, a viz fölött sűrü, tejes a szine. -Följebb, a budai torony fölött mintha megolvadt volna a ködben a -napsugár. Aranypára ez, valami hideg, ritkás aranygőz, a miről részeg -alkimisták álmodhattak valaha. És a parton a fák felnyúlnak a ködbe, -felágaskodnak az aranyfüstbe, megmaradt nehány rozsdaszinü levelüket, -lombrongyaikat fürösztik benne. Minden elolvad ebben az őszi párában. -Egy régi pasztell a tájkép, a mit letörültek. - -Valami nagy folt jön a parti uton, lassan, révedezve. Aztán kiáltás is -hallatszik, de tompa, otthonos hang: mintha szobában volnánk. A nagy -folt küzködik a köddel, aztán nagynehezen kiküzdődik belőle. Most már -látni, hogy kocsi, a mely szenet hoz. A bakon három vig legény ül. Bolti -bányászok, maszatosképü városi szén-emberek, a kik komikusan hatnak a -nagy széntömeg szomszédságában. Hol van már ezektől a tárna, akna, -bányalég, a fekete izzadság, a fehér rémület! Az ő szenük már -szelidített ásvány, többé nem eleven, gyilkos valami, hanem döglött -fekete tömeg. Elől be van fogva a kocsiba két szegény öreg ló: az őseik -vadul nyargaláztak, tiportak, és ők most szenet húznak. A szén is igy -van befogva ebbe a szekérbe. Szegény, öreg, dobálni való, hasogatni -való, elporlásnak indult ásvány, a mi nyomorult szervetlen háziállattá -vedlett. És a három vig ál-bányász uralkodik az állaton is, a fekete -kövön is. Komikusak ők, mert olyan messze vannak a szénbányásztól, mint -a mészároslegény a pásztortól, a ki a barmot őrizte, mikor még nem hus -volt, hanem állat. - -Kiáltoznak: - -– Hahó! Köd előttem, köd utánam – mondja az egyik. - -A másik nagyot szól: - -– Hoó! - -Felmászik a szekérre, a szénkupacz tetejére. - -– Oda le – mond a harmadik. - -– Ahun a bokor. - -Az első köp. És bölcsen mondja: - -– Csak oda. - -Valami zuhan. A ki fenn áll, kihajít egy nagy darabot a kocsiból. A -fekete kő zuhan, gurul a rozsdás gyepen, nekimegy a bokornak, alája -buvik és megáll. - -– Gyerünk! – izgatja a másik. - -– Itt is van bokor. - -A kocsis bólogat: - -– Csak oda. - -És megint kilódul a ködbe egy darab szén. Lepottyan, kettétörik. -Nekizörren a bokornak és ez is megbuvik alatta. - -A két öreg ló kinlódva megy tovább. Nem érzi, hogy egyre könnyebbedik a -munka, kisebbedik a súly. A fizika nagyon hideg és felette erkölcstelen, -sőt igazságtalan tételek összesége. Ezt jól tudom, különben azt -mondanám, hogy azért nem lett könnyebb a szekér, mert erkölcstelen uton -fogyott a súlya. Kár, hogy nem éltünk ezer évvel ezelőtt. Akkor még tiz -közül kilencz elhitte volna, hogy ha száz fontból kettőt ellopnak, a -száz font mégis száz font marad. Ma ezt tiz közül csak egy hiszi el: a -szénkereskedő. - -Tehát loptak a fiuk, és nevettek hozzá. Lopni valami nagyon vidám és -mulattató dolog lehet. Talán oly vidám, oly mulatságos és oly boldogitó, -mint a milyen borus, szomoru és keserü az ellentéte: a tisztes -kenyérkereső munka. Hiszen legszivesebben azok lopnak, a kik legjobban -szeretik a mulatságot és az örömet: a gyerekek meg az asszonyok. Mi ezt -nem is tudjuk. A dédunokám unokája majd mesél arról a nagy -felujjongásról, a mi lészen, ha felszabadulnak a lelkek mindama rengeteg -súlyok alól, a miket a tulajdon szentsége rak a mi életünkre. - -– Gyerünk, gyerünk! – hangzott vígan a bakról a szénlopók friss -indulója. - -– Hóopp! – röpült a Kleinberger ur szene. Egyik a másik után. A -legnagyobb, legkövérebb darabok. A félkályhára elég, nagy kölönczök. - -– Gyerünk, gyerünk! – szólt egyre a a tolvaj-mars. – Bokorba! Csak a -bokorba! - -– Csak oda, – mondta a basszus. - -Mulattak, vigadoztak, ez valami igen finom izgalom lehetett, kéjesebb, -mint a kártya, örömmel telibb, mint az alkohol. - -A módszer egyébként oly régi, mint maga a szén. Odafelé menet kidobálni -a kocsiból egy csomó szenet, visszafelé jövet pedig fölszedni -darabonként. A szén, ha esze volt, szintén mulatott ezen. Hogy hogyan -nem változik az ember! Évezrek kellenek, mig barna lignitből kékesfekete -antraczit válik. De őt már igy lopták barna ifjuságában is a czölöpépitő -emberek. S ha majd elporlott szürke málladék lesz, igy fogják lopni a -léghajón röpülők is. - -Az utolsó kövér darabot a kikötőhidnál hajitották le. Ott tudniillik -megszakadt a bokrok sora. Fájt a szive Tucsiknak fenn a szénhalom -tetején, hogy nem lehet már többet. Egy kicsit sajnálta, hogy oly ritkán -hajigálta. «Lehetett volna még vagy kettőt» – gondolta, és eszébe jutott -két szép sürü bokor, a mit nem tisztelt meg. Igy néz vissza a haldokló -az életére. Mindig vannak bokrok, a mik mellett elmentünk. És minden kis -negyedóra egy egész élet, teli mulasztással. Szinte mindegy, hogy hatvan -év-e, vagy csak egy negyedóra. És teljesen mindegy, hogy lopni -mulasztottam-e el, vagy adni. - -Fenn, a szálló kapujában már várta őket a portás: - -– Most gyönnek? - -– Hát mikor? - -– Már reggel kellett volna. - -Megállt a kocsi. - -– Balra, aztán hátra! – orditott a portás fölénynyel. – A pinczeablak -nyitva van. - -És hogy lassan czihelődtek, rájuk szólt: - -– Gyerünk, gyerünk! - -De ez már nem volt a lelkes tolvaj-mars «gyerünk»-je. Ez már a -felsőséges kötelességtudásé volt. Ez már komor, siettető, sivár volt, -mint maga a kötelesség. Ezt már nem tolvajok mondták, hanem a -tiszteletreméltó portás, a ki dehogy is lop szenet. Ő inget lop. Ő -törülközőt lop. Ő már egy magasabb rang: lenézi a nyersanyagot. Ő egy -kulturtolvaj: neki ipari termék kell. - -Megkerülte a négyemeletes hotelt a kocsi, s azontul dörögve, csattogva -gördült le a pinczébe a szén. Végigdübörgött a deszkán, a mint -leguritották, és egyik kis mennydörgés pontosan követte a másikat. - -– Szenet hoztak! – mondta a néhány kései vendég. – Itt az ősz. - -A pincze felől egyre durrogott, morgott a szén-lavina. - -– Jön a tél – mondta a kövér öreg hotelszobalány, az a bizonyos, a kinek -kétszer kell csengetni. - -Kinézett a padláslyukon. - -Oszlófélben volt a köd. Felszítta a nap aranyát, fölmelegedett tőle és -elillant. A gyönyörü, langyos, sárga fény elömlött a tájon. A Duna olyan -volt, mint a folyós opál. Parasztlányok – kertészlányok – lassu, ringó -mozgással söpörték a lehullott levelet. Nyugalmas, édes őszi reggel volt -ez. - -A kövér szobalány meglátott a padláslyukból egy hordárt. - -– Gyön már – mondta. - -Azzal lesietett az első emeletre, a huszas szobába. Bekopogtatott: - -– Nagysága kérem, gyön már a hordár a targonczával. - -Özvegy Sikoróné a pamlagon ült, bepakolt kosarak és kofferek közt. - -– Ideje már – mondta. Hallja? Hallja? - -Füleltek. Gurult a szén, gurult, robogott le a pinczébe. - -– Itt a tél! - -Egy kis zsidó hordár kopogtatott az ajtón. Bejött: - -– Kezicsókolom. - -Özvegy Sikoróné feltápászkodott a pamlagról. Nagyon beteg, nagyon öreg -asszony volt. Sóhajtva mondta: - -– Hát gyerünk. - -Ez aztán még annál is komolyabb volt, mint a mikor a portás mondta, hogy -«gyerünk.» Ez volt az igazi. Gyerünk. Gyerünk elmúlni, gyerünk meghalni, -gyerünk a csöndes temetőbe, a többi öreg asszony mellé. Özvegy Sikoróné -már nem lopott semmit. Talán azért is volt ilyen szomoru. Őtőle már nem -hagyta magát ellopni senki és semmi. - -A hordár kicsiny, vörösarczu ember volt. Arany óraláncz fityegett a -mellén. Látszott rajta, hogy jómódu férfiu s épp most van azon a ponton, -hogy abbahagyja a hordárságot valami kisebb szállító-üzletért. -Hordárságának ezek ugyszólván utolsó akkordjai voltak, ezek a kis -targonczás hurczolkodási üzletek. Ő most be fog lépni a szállítóczégek -közé, s lesz a leggazdagabb hordárból a legrongyosabb speditőr. - -Tiz percz mulva fel volt rakva özvegy Sikoróné minden holmija -targonczára. Szépen átkötötte spárgával, miközben vegyest magyarul és -németül fuldokolt. Aztán hátralökte fején a vörös sapkát és elkiáltotta -magát: - -– Jozef! - -Erre a szóra előjött valaki a hotel mögül A hordár igavonó állatja volt. -Vizenyős, penészes-zöld arcz, valami lélektelen, állatias kis sáppadt -karrikatura, szabálytalanul nőtt szőrökkel az ajka fölött, – olyan volt -szegény, mintha nem is lett volna ilyen zöld és ilyen rút, hanem csak -megnézte volna magát egy tizkrajczáros, hólyagos, ordináré tükörben és -azontul mindig azzal a pofával járt volna, a mit akkor ott látott. Bő -nadrág lötyögött rajta, s a kabátja ujja a körméig ért. Valami kövér -ember gyakorolhatta vele szembe a jótékonyságnak amaz undoritó nemét, -hogy odaadta neki a víselt ruháját. - -Ez a vékony, zöld Jozef befogta magát a kis szekérbe, és nekifeszült a -munkának. Lassan, kinosan huzta el a holmit. A kis vörös hordár pedig -fogta özvegy Sikoróné tolószékét és virgonczan indult a könnyü teherrel -a Jozef után. Elébe került, s azontul lassu ballagással ment ez a szép -menet: elől a tolószék, aztán a hordár, aztán a Jozef, aztán a -telerakott kocsi. - -Mikor felkanyarodtak arra az utra, a hol az imént a szenesek jöttek, a -hordár köszönt a rendőrnek. A hordár míndig köszön a rendőrnek. A hordár -mindenkinek köszön, mert az ő üzleténél a nagy ismeretkör a fő, s ezt -csak ugy tarthatja fönn, ha zsúrokra jár az illetőkhöz, vagy ha a -bosszantásig sokszor köszön. Ő ez utóbbit választja. - -A mint ballagnak az uton a nyikorgó kis kocsival, egyszerre csak megáll -a penészszinü emberke. Fölemeli a fejét, mint a kutya, mikor -megszimatolt valamit. - -– Eislitzer ur – mondja csöndesen. - -A hordár megáll. Az egész menet megáll. Láttatok már terhet czipelő -embert? Ezekben, mikor czipelnek, egyre jobban gyülemlik az undor a -munkájuk iránt. De csak viszik, viszik a terhet. Mikor aztán már nagyon -tele vannak undorral, akkor elég egy hang, egy idegen mozdulat, egy -akármicsoda, a mi fölrezzenti őket – megállanak. A fáradság meg a -kedvetlenség nem elég arra, hogy megállítsa őket. Ennek a megállásnak ki -kell sütődnie, mint az elektromos szikrának. - -Csöndesen motyogtak. - -– Eislitzer ur – ismételte a zöld. - -– Mi kell. - -– Én itt szenet láttam. - -– Milyen szenet? - -– Jó szenet. Már a hogy jövünk itten, mindig nézem. Azt hittem, csak -véletlenül volt ottan. De most már arrébb is volt egy, meg az előbb is -volt egy, meg itt most megint van egy. Itten stibiczelni akarják a -szenesek a szenet. - -– Aha! – mondta Eislitzer ur. - -És a következő perczben már elhagyatottan állt a fehér uton a tolószék, -meg a kis kocsi. A rudja oldalt fordult, a part felé, mintha utánuk -nézett volna. A két ember meg lenn motoszkált a gazban, a bokrok közt, a -viz mellett. - -Titokzatosan beszélgettek: - -– Hűhá! – mondta az igavonó. – Ez itt egy nagy. - -– Ez lopás – mondta Eislitzer ur. - -Le-lebuktak, szedték a hónuk alá a széndarabokat. Furcsa két állat volt: -két kis elkényszeredett városi bestia, a ki szenet legel. Eislitzer -urnak is volt a kezében egy szép, nagy, fényes darab. Szerelmesen nézett -rá és méregette a sulyát: - -– Ez maga öt kiló. - -– Itt is van! – sugta mohón a másik. – Ezt is fölveszem. - -Eislitzer ur szétnézett a tájon. - -– Hallatlan! – mondta. – És hozzátette: – Ott is van. - -Mikor már annyit szedtek fel, hogy nem birtak többet, az igavonó -csöndesen röhögött Eislitzer ur felé: - -– Most ők ide eldugták, most mi innen elviszszük. - -– Elviszszük? – kérdezte a hordár. – Miért viszszük el? Hogy gondolja -maga, hogy elviszszük? Mit gondol maga? Talán azt hiszi, hogy -elviszszük? Mért vinnénk el? - -– Na persze – mondta a másik. - -És egy kicsit csudálkozva néztek egymásra, mert mind a kettőnek tele -volt a keze szénnel. Eislitzer ur végre feltalálta magát: - -– Fölteszszük a kocsira. - -Föl is tették. Aztán tovább ballagott a menet. Messziről, a hotel felől -sejtelmesen hangzott feléjük a pinczébe guruló szén robogása. - -– Fognak ezek bámulni! Visszajönnek és majd keresik. De nem lesz! – -mondta boldogan a Jozef és huzta a kis kocsit, hogy majd megszakadt -belé. - -De arrébb megint megálltak. Egy bokor alól egy akkora darab sötétlett -feléjük, hogy a hordárnak megdobbant a szive. - -– Hallatlan! – mondta. – Ilyen nagy darabokat lopnak! - -Lerohant érte. Lihegve hozta fel. Csillogtatta a napon. Bizony, ez is -szép példány volt. Sötét fényű, finom nagy darab, itt-ott sárga -érczfoltok ragyogtak rajta. A hordár a kocsira tette ezt is. Ránézett a -Jozefre. Ez sunyi pofával törülte az orrát. Mosolygott néhány szál -bajusz-szőre alatt. Erre hirtelen elkomolyodott Eislitzer ur arcza: - -– Ez föl lesz jelentve – szólt. És megkapta a tolószéket, s buzgón tolta -odább. - -– Ezeket becsukják – mondta kárörömmel az igavonó, de félszemmel egyre a -bokrok felé lesett. - -– Fől lesz jelentve – ismételte Eislitzer ur – és lerohant egy ujabb -darabért. Alulról felkiáltott: - -– A mit csak lát, mind szedje föl, ez mind föl lesz jelentve és vissza -lesz adva! - -Egyelőre talán nem vette olyan nagyon szigoruan ezt a följelentést és -visszaadást. De eddig nem volt erkölcsi alapja ahhoz, hogy fölszedhesse -a már félig ellopott szenet. Ezzel a kijelentéssel érkezett meg az -erkölcsi alap és a jog a szén fölszedésére. Csak föl legyen rakva a -kocsira, a ládák és kosarak közé. Aztán, ha már egyszer ott van, majd -meglátjuk a többit. - -Mentek, mendegéltek, meg-megálltak az uton a kopaszodó fák közt. Már -fekete volt a kis kocsi a sok széntől. A tolószéket a kocsihoz kötötték, -s most már a hordár, maga Eislitzer ur is befogta magát a rud mellé. -Együtt huzták a kocsit. Némán mentek egymás mellett és Jozef nagyon -kiváncsi volt arra, hogy mi lesz a szénnel. Hideg idők jártak. Maholnap -itt a tél. Egy kis póklábu vaskályha jelent meg előtte, a mely ugy be -van fűtve, hogy csak ugy süt. «Ez jó volna» – gondolta. Eislitzer ur nem -ezt gondolta «A szenet el lehetne adni» – gondolta. A háznál minden -krajczár kell. Ez tiszta haszon, talált pénz. Ez finom szén. - -Egyszerre csak egy rendőr jött szembe. - -– Ahá! – mondta Eislitzer ur és olyan vörös lett, mint a sapkája. - -Nyelt egyet. A rendőr szép, erélyes magyar volt. Szigoruság és fölény -honolt az arczán. - -– Igen, igen – mondá ok nélkül Eislitzer ur, – Igen, igen. - -Megint nyelt. - -– Hány óra? – kérdezte a kis embertől, de félszemmel a rendőr felé -nézett. - -A rendőr egyre közelebb jött. Most megállott a hordár, kibujt a kötélből -és mélyen megemelte a sapkáját a rendőr előtt. - -– Majd adok én ezeknek a disznóknak! – sugta Jozef felé. És a rendőr elé -szaladt: - -– Kérem – mondta – hol van itt egy rendőrhivatal! Valami rendőrszoba, -vagy kapitányság? Följelentést akarok tenni. - -A rendőr egy kis piros batyuban ebédet vitt. - -– Mi kell? – kérdezte haragosan. - -Eislitzer ur a szénre mutatott. - -– Mit szól? Na mit szól? Odanézzen, le, a bokrokba… látja? - -Elmondta neki az esetet. A rendőr letette a batyut a földre. Ő is -megnézte a szenet. De az út tulsó végéről már jött a másik rendőr. A -kinek köszönt az imént a hordár. - -– Igen – mondta ez – engem már figyelmeztetett a kikötős. Ő már -összeszedett egy csomót, mikor arra mentem. - -(– Ő is? – gondolta Eislitzer úr.) - -– Ezzel egy hétig lehetne fütteni – mondta az egyik rendőr. A másik így -szólt: - -– Hát még a mi arrább van? Van ott két hétre való még. Végigjártam a -partot, minden bokor alatt van. - -Megjelent a kikötős is, rézgombos kabátban. Lihegve szólt: - -– A vizbe is dobtak, biztos úr. Nem bele, csak oda a szélére, hogy el ne -vigye. - -Nézte a kocsira rakott szenet. Mosolygott. Szerette ő is a szenet. - -– Aj, ha! – mondta. – Maguk már fölszedték? - -– Pardon! – kiáltott Eislitzer ur – Mink följelentést tettünk! - -Most ott álltak mind egy csomóban. A vörösbatyus rendőr, szegény budai -házmester, a kinek hat gyereke volt – igy becslés után – meg a másik -rendőr, a kinek lerítt az arczáról, hogy szeretne lefeküdni és -negyvennyolcz órát aludni egyhuzamban. Aztán Eislitzer úr, meg a -segédje, a szegény emberállat, a ki híg kávéval felduzzasztott kenyéren -élt, meg liszttel kevert melegvizen. Aztán a kikötős, a ki pontonon -lakott egy kis kerekablakos kalyibában és télen azzal fűtött, a mi -deszkahulladékot nyáron kihalászott a Dunából. Mind, mind szegények és -nyomorultak voltak, betegek a rossz lakásuktól és a rettenetes, az -emésztő, a sírbakergető pénzhiánytól. Csupa megrogygyant, megsáppadt -paraszt, kivéve az egy Eislitzer urat, a ki gazdag volt, mert minden nap -egyszer húst is evett. - -– Meg kell fogni őket, ha visszajönnek – mondta a kikötős. – Én ott -voltam a hotelben, láttam, hogy már lerakodtak. Jönnek mindjárt vissza. - -Az igavonó mosolygott. Örült, hogy a gazembereket meg fogják fogni. De -sajnálta a szép szenet. A kikötős a kezébe vett egy darabot: - -– Jó volna nekem! – mondta nevetve, mesterkélten, erőltetetten nevetve, -hogy valahogy komolyan ne vegyék, a mit mondott. De közben oly fájdalmas -vágygyal nézett a szénre, hogy Eislitzer ur kivette a kezéből, mondván: - -– Csak tegye vissza. - -– Einheicn! – mondta az igavonó. – Jól befűteni, mikor jön a fagy. - -A fejét vakarta. Félt a fagytól. Ezt ő ismerte. Ez az ő szakmája volt, -egye meg a fene. - -A két rendőr nem szólt semmit. Ezeknek már nagy gyakorlatuk volt abban, -hogy ne kivánják meg a gazdátlan holmit. Ők már átélték ezt az érzést az -első talált erszénynél, a mit egy czilinderes ur a markukba nyomott, az -első elgázolt embernél, a kinek a zsebéből hivatalból kiszedték a négy -forint hatvankét krajczárt, az első rongyos kóficznál, a kinek a kezéből -kicsavarták a lopott óralánczot. Ez a gyakorlat, ez a becsület-training -adta meg az arczuknak azt a komolyságot, mely majdnem olyan volt, mintha -őszinte erkölcsi érzés lett volna. Ez is csak olyan mesterség, a mit ki -lehet tanulni. Mint a hogy az asztalos megtanul a gyaluval bánni, ugy -tanul meg a rendőr becsületesnek lenni. Ez az ő munkája. És ha tizenkét -órát volt egyfolytában becsületes, hát elfárad és lefekszik aludni. - -Az igavonó becsületes volt, mert ő felolvadt Eislitzer úr erős -egyéniségében. Ha Eislitzer ur egy mellékuton megszökött volna a -tolvajoktól lopott szénnel, akkor ő is vele szökött volna, s ép ugy -örült volna annak, hogy sikerült a szenet hazaszöktetni, mint a hogy -most örült annak, hogy sikerült a följelentés. - -Eislitzer nem lopta el a szenet, mert habozott. A ki habozik, az már -morális lény. Mi a habozás? Mesterséges szünet, mely arra való, hogy egy -kivülről jövő esemény döntsön a kérdésben. A ki habozva lop, olyan, mint -a ki dadogva hazudik. A dadogó hazug egy szóból négyet csinál, hogy -teljék az idő és történjék valami, a mi szükségtelenné teszi a hazugság -befejezését. Ezek a testnek, a matériának küzdelmei az elvek ellen, a -melyek általában kormányozni szokták. - -A kikötős – végül – azért nem lopta el a szenet, mert a többi már mind -nem lopta el, és mert az események folytán most már ő is benne volt a -becsületes, jogrend-védő társaságban. - -Hirtelen felujjongott az igavonó ember. A távolba mutatott: - -– Jönnek! Jönnek! - -Valóban, jöttek visszafelé a raktári bányászok. A lovak most már -trappoltak. A kocsis ült csupán a bakon. A másik kettő a kocsiban -állott, komoly, nagyon komoly arczczal. Már tapasztalták, hogy baj van. -Valaki fölszedte a szenet. És most már csak menekülni akartak. - -Mikor meglátták a csoportot, a kocsis meghúzta a gyeplőt. Most lépésben -jött a kocsi. Ennél jobban nem is lehetett kifejezni azt, hogy milyen -nagy bajban voltak a hajdan vidám, fekete legények. - -A csoport az ut közepére állt. - -– Hohó! Hó! – ordított elől Eislitzer ur. – Álljunk csak meg egy kicsit! - -A kikötős elébük ment és megfogta az egyik ló szájánál a gyeplőszárat. - -– Mi az? – kérdezte rosszhiszeműen a kocsis. Tudta már szegény, hogy mi -az. - -A rendőrök félretolták Eislitzer urat. A legények leszállottak a -kocsiról. Hivatalos dolgok következtek. Feliródtak a tanuk. Aztán a -csoportból kivált az üres szeneskocsi és elment, a szomoru kocsissal. A -kocsisnak jogosítványa van, őt meg lehet találni holnap is. A két vig -legény a rendőrökkel maradt. - -Aztán megindult a menet. Elől mentek a rendőrök, a két szegény, éhes, -álmos rendőr a két maszatos emberrel, a kik ketten aludtak egy vaczkon, -három órát naponta. Aztán jött Eislitzer ur a tolószékkel, mellette a -kikötős, a ki még egyre szerelmesen nézte a szenet. Ezek mind, mind -tanuk voltak. Mind mentek az őrszobába, ők is. Majd adnak ők ezeknek a -gazembereknek! Aztán jött az özvegy Sikoróné holmijával a penészember, -ravaszul mosolyogva, arczán az «ugy kell nekik» kifejezésével, de -némileg büszkén, mert ő is tanu volt. Majd ad ő is nekik! - -Mentek a napon, ezen az édes, langyos októberi napon, vitték egymást a -börtönbe a szegény emberek, a Kleinberger-czég néhány darab szene miatt, -– mindnyája tolvaj is lehetett volna és mégis becsületes volt, mindnyája -vádlott és vádló, tanu, följelentő, tolvajok-tolvaja; egyiküknek se volt -igaza és mégis mindeniknek igaza volt, nem volt köztük semmi különbség, -csak hogy az egyiknek penészszinű volt az arcza, a másiknak meg -szénporos, az egyiknek fehérforgós kalpagja és trainirozott becsülete -volt, a másiknak réz-zsinóros hajóssipkája és túlságos ellenőrzése, a -harmadiknak vörös sapkája és gyönge akarata, de vitték egymást, mert -együtt voltak, s együtt voltak, mert összetartotta őket mind az a sok -gaz hazugság, a mit a gazdag emberek annyi évezred óta a fejükbe vertek, -– mentek egymás után, mert egymásra uszították őket a fentnevezett -gazdagok, ennyi szegény nyomorultat, éheset, álmosat, fázót, beteget, – -mentek, mert az egyiknek a gazdagok kardot csatoltak a derekára, a -másiknak vörös sapkát nyomtak a fejébe, megtanították őket egymásra -vigyázni, – ezt a pár szegény rongyost és szines-ruhás maskarát! – -mentek, oly komolyan, oly igazán, hogy ennél keservesebb, izgatóbb, -lázítóbb, szívet elszoritóbb menet nem is volt a világon soha. - -De nem látta őket más, csak özvegy Sikoróné, a ki elhajtatott mellettük -egy konflison, és özvegy Sikoróné nem értett az egészből semmit, mert ő -ma a halálra gondolt, a szép temetőre, a hol a többi fáradt -öregasszonyok már szép sorjában feküsznek. - - - - -TARTALOM. - - Muzsika 3 - Altató mese 13 - Sirokkó 29 - Fernande kisasszony kis fia 44 - Tavaszi részegség 56 - Az aranyóra és a láncz 69 - A titokzatos Csókai 80 - Téli reggel 92 - Turóczi 106 - Az éjszaka fia 120 - A Ribiszke 131 - Diskréczió 143 - Lohengrin halála 154 - A hóember 163 - A manó és a tündér 175 - A szobalány 194 - A gipszöntő és barátai 205 - Széntolvajok 226 - - -[Transcriber's Note: - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - -3 |Edes márcziusi |Édes márcziusi - -30 |jelenság |jelenség - -38 |találi … Semm, |talál, … Semmi - -68 |emberí |emberi - -85 |feleltem nek: |feleltem neki: - -86 |nemcsak akkkor |nemcsak akkor - -89 |azok kevéért |azok kedvéért - -90 |zsürke |szürke - -141 |tetetén |tetején - -150 |Hiszem magam |Hiszen magam - -157 |káyhát |kályhát - -159 |kís tánczot |kis tánczot - -172 |mesterségét ís |mesterségét is - -179 |alat, … bat jusz |alatt … bajusz - -189 |diadatt |diadalt - -215 |jott |jött - -229 |bogy nem |hogy nem - -233 |e a pinczébe |le a pinczébe - -241 |ezeknak |ezeknek] - - -*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK MUZSIKA *** - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the -United States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase “Project -Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg™ License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg™ electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the -Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg™ License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work -on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the -phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you will have to check the laws of the country where - you are located before using this eBook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase “Project -Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg™. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg™ License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format -other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg™ website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain -Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works -provided that: - -• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation.” - -• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ - works. - -• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -• You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg™ works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right -of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you “AS-IS”, WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™ - -Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™'s -goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg™ and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation's website -and official page at www.gutenberg.org/contact - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without -widespread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our website which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This website includes information about Project Gutenberg™, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. diff --git a/old/69804-0.zip b/old/69804-0.zip Binary files differdeleted file mode 100644 index ecd914e..0000000 --- a/old/69804-0.zip +++ /dev/null diff --git a/old/69804-h.zip b/old/69804-h.zip Binary files differdeleted file mode 100644 index 8fb1b33..0000000 --- a/old/69804-h.zip +++ /dev/null diff --git a/old/69804-h/69804-h.htm b/old/69804-h/69804-h.htm deleted file mode 100644 index 55bb8c7..0000000 --- a/old/69804-h/69804-h.htm +++ /dev/null @@ -1,5166 +0,0 @@ -<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN" - "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd"> -<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu"> -<head> -<meta name="generator" content= -"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" /> -<meta http-equiv="Content-Type" content= -"text/html; charset=utf-8" /> -<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" /> -<title>The Project Gutenberg eBook of Muzsika by Ferencz -Molnár</title> - -<style type="text/css"> -/*<![CDATA[*/ -body { - margin-left: 10%; - margin-right: 10%; -} - -h1,h2,h3 { - text-align: center; - clear: both; - line-height: 200%; -} - -h2,h3 { - margin-top: 2em; -} - -p { - margin-top: 0.75em; - margin-bottom: 0.75em; -} - -body > p { - text-align: justify; - text-indent: 1.5em; -} - -hr { - width: 33%; - margin-top: 2em; - margin-bottom: 2em; - margin-left: auto; - margin-right: auto; - clear: both; -} - -hr.chap {width: 65%} -hr.tb {width: 25%;} - -table { - margin-left: auto; - margin-right: auto; -} - -td { - padding-left: 1em; - padding-right: 1em; -} - -.pagenum { -/* visibility: hidden; */ -/* display: none; */ - position: absolute; - right: 2%; - color: gray; - font-size: smaller; - text-align: right; - text-indent:0; -} - -.tdr {text-align: right;} - -.center { - text-align: center; - text-indent: 0; -} - -.summary { - text-align: center; - text-indent: 0; - margin: auto; -} - -.right { - text-align: right; - margin-right: 1.5em; -} - -.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;} - -.caption {font-weight: bold;} - -.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;} - -.transnote { - background-color: #E6E6FA; - color: black; - padding: 0.5em; - font-family: sans-serif, serif; - font-size: 0.9em; -} - -.transnote p { - text-align: center; - text-indent: 1.5em; -} - -ul.TOC { - list-style-type: none; - padding-left: 10%; - text-indent: -5%; - width: 70%; - text-align: justify; -} - -ul.TOC li { - margin-top: 0.25em; -} - -span.ralign { - position: absolute; - text-align: right; - right: 15%; - top: auto; -} -/*]]>*/ -</style> -</head> -<body> -<div lang='en' xml:lang='en'> -<p style='text-align:center; font-size:1.2em; font-weight:bold'>The Project Gutenberg eBook of <span lang='hu' xml:lang='hu'>Muzsika</span>, by Ferencz Molnár</p> -<div style='display:block; margin:1em 0'> -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online -at <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. If you -are not located in the United States, you will have to check the laws of the -country where you are located before using this eBook. -</div> -</div> - -<p style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:0; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Title: <span lang='hu' xml:lang='hu'>Muzsika</span></p> -<p style='display:block; margin-left:2em; text-indent:0; margin-top:0; margin-bottom:1em;'><span lang='hu' xml:lang='hu'>Elbeszélések</span></p> -<p style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:0; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Author: Ferencz Molnár</p> -<p style='display:block; text-indent:0; margin:1em 0'>Release Date: January 15, 2023 [eBook #69804]</p> -<p style='display:block; text-indent:0; margin:1em 0'>Language: Hungarian</p> - <p style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:0; margin-left:2em; text-indent:-2em; text-align:left'>Produced by: Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project</p> -<div style='margin-top:2em; margin-bottom:4em'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK <span lang='hu' xml:lang='hu'>MUZSIKA</span> ***</div> -<div class="transnote"> -<p class="center"><span class="caption">Megjegyzés:</span></p> -<p>A tartalomjegyzék a <a href="#Page_251">251</a>. oldalon -található.</p> -</div> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<h1>MUZSIKA</h1> -<p class="center"><span class="caption">ELBESZÉLÉSEK</span></p> -<p class="center"><span class="caption-small">IRTA</span></p> -<p class="center"><span class="caption-150">MOLNÁR -FERENCZ</span></p> -<p> </p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST</span></p> -<p class="center"><span class= -"caption">FRANKLIN-TÁRSULAT</span></p> -<p class="center"><span class="caption-small">MAGYAR IROD. INTÉZET -ÉS KÖNYVNYOMDA</span></p> -<p class="center"><span class="caption">1908</span></p> -<p class="center"><span class="caption-small">FRANKLIN-TÁRSULAT -NYOMDÁJA.</span></p> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_3" id= -"Page_3">-3-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2>Muzsika.</h2> -</div> -<p>Édes márcziusi nap süt a templom falára. Valami félénk kis szél -fanyar, de izgató szagokat hoz a hegyekről, s ugy érzik, hogy az -egész rengeteg nagy levegő-égnek ez a csipős illat az alja, a -zamatja volna, sürübb, mint a többi, a mi higan, kéken, nap-ittasan -borult a hegyvidékre.</p> -<p>A templom körül szines kis temető kövei villognak. Az ajtóban -áll a leány meg a tanitó. Kora délután van, márcziusi kora délután, -langyosan hüvös az idő, melegecske de borzongatós, mint a milyen -ilyenkor lenni szokott.</p> -<p>Valahonnan egy gyerek került elő és beszalad a templomba. -<span class="pagenum"><a name="Page_4" id= -"Page_4">-4-</a></span></p> -<p>– Na itt van – mondja a tanitó. – Most már itt van. -Mehetünk.</p> -<p>Bemennek. A gyerek eljött a fujtatót kezelni. Kis orgona van a -templomban, a hegyi falu körül sok az erdő, az erdőnek van egy -gazdag ura és a gazdag ur hozatta az orgonát.</p> -<p>Most orgonálni mennek, mert a leány férjhez megy és csak három -nap választja el az esküvőtől. Az esküvőn a tanitó fog orgonálni, s -ehez próba kell, mert ez hivatalnoknak a lánya, gőzfürészi -kisasszony, s a ki elveszi, pirosarczu, erős férfi, szintén nem -paraszt, hanem iparvasuti ember. Szép Lajos felügyelő, inspektor -ur, barna bársony mellénye van, évi fizetés, egészséges szervezet -és még egyszer: inspektor ur.</p> -<p>A kotta, a mit a tanitó visz, Lohengrin nászindulója, orgonára -átirta P. J. innsbrucki karnagy. A leány virágot visz. Igy mennek -be ketten a hüvös templomba, a leány felpróbálta ma a mennyasszonyi -ruhát, most fel akarja próbálni a nász-zenét is, ettől függ: lassan -jöjjenek-e ki, milyen lassan jöjjenek, <span class= -"pagenum"><a name="Page_5" id="Page_5">-5-</a></span> mert a tanitó -szerínt ugy szép, ha épp akkor fogy el az induló, mikor kiérnek a -küszöbre.</p> -<p>Ezt tegnap este beszélték meg. Nem a leány hivta a tanitót, a -tanitó magától ment el este a leányhoz.</p> -<p>– Utoljára megyek hozzá – gondolta. De azért mégis a -fehérpettyes kék Lavalliéret kötötte a nyakára. Nem kell ehez -szegény falusi férfinak lenni: mind azt hiszszük, hogy az utolsó -perczben is segithet valamit még a nyakkendő, vagy más egyéb.</p> -<p>De csak néhány szót mondott. A leány várta Szép Lajost és a -nyakkendő beleolvadt az általános semmibe, a tanitóval együtt. De -legalább sikerült megbeszélnie az orgonapróbát. Sóhajtások estek és -a tanitó most az orgonapróbára gondolt, arra, hogy csak ketten -lesznek, arra, hogy hosszu évek óta annyi mindent mesélt, sóhajtott -a leánynak és most máshoz megy, s ő olyan szomoru, hogy még az -orgonapróbának is tud örülni. Ez ugyanaz zenében – gondolta – mint -a fehérpettyes kendő ruházatban. És mind a kettő nem más, -<span class="pagenum"><a name="Page_6" id="Page_6">-6-</a></span> -mint az a bizonyos «még egyszer», a «csak még egyszer», az -«utóljára». Ezt gondolta tegnap este és most már nem gondolja, mert -látja a leány szemét, a mely hidegen, mértékletesen csillog: vágy, -gondolat, érzékenység nélkül, s épp oly nyugodt, mint az a -szerelem, a mit Szép Lajos tud kelteni. Szép Lajos nem nyugtalanitó -ember. És igy, egy felismerő sóhajtáson keresztül az ürügy czéllá -válik: valóban jó lesz kiszámitani, mikor kell majd kezdeni az -indulót, hogy a násznép a küszöbig vonulhasson a muzsikára. A -tanitó az ütemekre gondol, s igy eszébe jut a melódia. Már előre -danol benne az induló, s ettől megvillan fényes szeme. Ilyenkor az -ujjai hegyébe szalad a hangok árama, s ott meggyülemlik, bizsereg, -várja a billentyüt, a min át muzsikává szabadul.</p> -<p>A fiu már fenn motoszkál a nyekergő deszkákon. A tanitó most -megy fel a falépcsőn és lemosolyog a lányra, a ki az első padban -ül, ölében a virágokkal. Aztán rövid, csöndes párbeszéd, fenn az -orgonánál. A tanitó szigoruan kérdez, a fiu vékony hangon -<span class="pagenum"><a name="Page_7" id="Page_7">-7-</a></span> -felel. Egy akkord. Aztán egy sovány, csontos arcz jelenik meg az -orgona mellett, ez megint a tanitó. Leszól:</p> -<p>– Ne olyan közel.</p> -<p>A leány fölkel és öt paddal hátrább megy Ott leül.</p> -<p>– Itt jó lesz?</p> -<p>– Jó.</p> -<p>Csönd. Aztán dolgozni kezd a fiu és megszólal a kis orgona. -Eleinte lassan, egy akkord nagyon mélyen búg, a másik nagyon -magasan sipol. Aztán közelednek egymáshoz, összeolvadnak, s most -kezd ömleni a hang a sipokból, dül a melódia onnan felülről, jön, -támad, megrohanja a leány szivét ez a harczias nászmuzsika, a -Lohengrin kardos, pánczélos, katonás szerelmi zenéje, a miben a -lágyság és a szerelem elbujik az ujongó vitézi tempó zugaiban, mint -a hogy a Lohengrin fehér arcza és leányos keze alig látszik ki a -vasból.</p> -<p>– Ah – mondja magában, talán csak gondolja a lány – a hektikás -tanitó tüzbe jött! <span class="pagenum"><a name="Page_8" id= -"Page_8">-8-</a></span></p> -<p>Ezt gondolja a lány, mert ostoba. Hidegen, szépen ostoba, örül a -kövérségének, nem tud izgatott lenni, rendben levőknek találja az -összes dolgokat, a fű zöld, a férfi udvarol, a tanitó mellbajos és -az ember este lefekszik és reggelig alszik. A kinek pénze van, az -gazdag, a kinek nincs, az szegény. A tanitó szegény. Sok férfi van -mindenfelé, de Szép Lajos udvarolt, és ő most Szép Lajosné lesz, és -Szép Lajos is buta. A tanitó okos, szegény és mellbajos. Itt igazán -nem volt nehéz választani. Minden rendben van. És a tanitó miért, -hogy mégis tüzbe jön?</p> -<p>Jönnek közben lágy hangok. A sisakos vítéz ellágyul. A szüz Grál -lovag édesen énekel a várkisasszonynak. Aztán visszatér a katonás -zengés, a lüktető, támadó szerelem. De most erősebben zug az -orgonából, most megtelik vele a templom és a leány nem akar -mosolyogni, mert ez a zene bántja egy kicsit. Nagyon nem bántja. -Szép Lajost egyáltalán nem bántaná, őt meg csak annyiban bántja, a -mennyiben ő leány. És mert a tanitó játszsza, tüzben, nagyon -játszsza, az okos, <span class="pagenum"><a name="Page_9" id= -"Page_9">-9-</a></span> szegény és mellbajos tanitó, a ki mintha -most minden okosságát, minden szegénységét és minden esti lázát -bele akarná muzsikálni az indulóba. A nap besüt az ablakon.</p> -<p>– Mi ez? – kérdi magában a kövér lány. – Kis, rongyos, sovány -ember… szegény, és igy teleénekli a templomot. Honnan veszi -ezt?</p> -<p>És érzik, hogy most a tanitó az ur a templomban. Valami olyan -nyelven beszél, a min a leány nem ért. A hegyek közt valahol, egy -kis templomban, egy beteg, szerelmes ember Wagnert muzsikál. A -lányt nyugtalanitja az idegen érzés. Kik beszélnek egymással ezen a -muzsikanyelven? A tanító beszél talán messze nagy városok -lármájával? Meghalt művészek szólnak át a hegyek fölött? A leány -körülnéz a templomban, mert egyszerre itt vendégnek kezdi érezni -magát. Kikhez tartozik a tanitó? A betegek, okosak, szegények, -érzők… kik azok? Ez nekik egy emberük, a ki most visszasóhajt -hozzájuk a hegyeken tavakon át? Mi ez?</p> -<p>Nagyra nyilik a szeme. A tanitó elhatalmasodik <span class= -"pagenum"><a name="Page_10" id="Page_10">-10-</a></span> az -orgonán. Mintha mostanáig csak kerülgette volna egymást a nóta -ritmusa meg az ő pulzusának a verése. Most megtalálták egymást, a -vér a nóta szerint rohan a tanitó ereiben és most az ő forró vére, -az ő láza veri a taktust benn az induló ütemeiben, a tanitó az ő -egész nyomorult életével zenél az orgonán.</p> -<p>Mintha valami aranyos selyemfüggöny huzódnék ki az ablakon: -eltünik a napos sáv. Huh, egy kis hüvösség jár a padok közt. A -mennyezetről dörög most az induló. A buta, szép lányok ellen szól, -panaszkodva éneklik együtt mind: a világ minden érző okosai, a -szegények, a betegek, a soványak, a melegszemüek, – énekelnek a -kövér fehér hus ellen, piros szájak, fehér fogak, csillogó szemek -ellen, a miktől oly jó volna szabadulni, a mit oly jó lenézni és -megvetni, otthagyni, elfelejteni, kinevetni – csak férfiak ne -volnánk, csak fiatalok ne volnánk!</p> -<p>A tanitó vádaskodik, panaszol, jajgat fenn az orgonán, és az -igazságának a szele megcsapja a kövér lányt. Egy pillanatra olyan -<span class="pagenum"><a name="Page_11" id= -"Page_11">-11-</a></span> érzése van, mintha Szép Lajos egy nagy -darab üveg volna, a tanitó meg egy kis darab gyémánt. Most fölkel a -helyéről és az arczát a virágokba temeti.</p> -<p>A templomajtó mögött árnyék nyulik el. Jön Szép Lajos. Megáll a -küszöbön és mosolyog. A fejével int. A lány szép lassan feléje -megy. Kimegy a templomból. Künn a fehér sirkövek közt megcsókolják -egymást. Lejönnek a kis dombról karonfogva. Lassan, nyugodtan -mennek. Mögöttük még zúg a muzsika egy darabig, de ők már Homoródi -ügyvédről beszélnek, a ki épp most jött meg a feleségével Pestről, -az esküvőre. Lenn eltünnek. Nem is szerepelnek ez irásban -többé.</p> -<p>Most még csak a tanitó szerepel, az is rövidke időre. A -templomban még ott búg az utolsó néhány hang, pedig már vége a -zenének. A tanitó szinte várja, hogy leülepedjék a sok -felébresztett visszhang, mint bál után a finom por. Lassan száll -csak le a csönd a hüvös zugokba. Akkor aztán a tanitó kijön a -templomból és szétnéz. Nagyon piros az arcza, a sovány, az okos. -Aztán rágyujt <span class="pagenum"><a name="Page_12" id= -"Page_12">-12-</a></span> egy félkrajczáros czigarettára. Tüdőre -szivja a füstöt és lapoz a kottában. Leül a kőpadra és arra gondol, -hogy Szép Lajos kétszáz évig fog élni.</p> -<p>Több semmi nem történik, ez volt az egész.</p> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_13" id= -"Page_13">-13-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2>Altató mese.</h2> -</div> -<p class="summary">(Ez a mese arra való, hogy özvegy asszonyok -altassák el vele kis gyermekeiket, vagy jó gyerekek altassák el -vele öreg és fáradt szüleiket. A mesét szép csöndesen, folyékonyan -kell mondani, az elejét élénken, mintha igaz volna, a végét pedig -már lassabban és halkan, hogy mire vége szakad, aludjék el az, a -kinek mesélték.)</p> -<h3>I.</h3> -<p>A ligetben, az egyik bódéban volt egy furcsa ember. Ugy hivták, -hogy Závoczki. Ez a Závoczki nagy csirkefogó volt, mindenkit -megbántott, sokat megvert, néhányat meg is szurt késsel, lopott, -csalt, rabolt, de azért nagyon jó fiu volt és a felesége nagyon -szerette. Mert a felesége egyszerü kis cseléd volt, a ki tizenhét -éves koráig zsidóknál szolgált, s akkor egy vasárnapon, mikor -kimenője volt, a ligetben megismerte Závoczkit, <span class= -"pagenum"><a name="Page_14" id="Page_14">-14-</a></span> a kin -kétszinű nadrág volt: a fele sárga, a másík szára piros. A hajában -csirketoll volt, a csirketollra spárga volt kötve, a spárga vége a -zsebébe ért és Závoczki megránczigálta a spárgát, hogy a csirketoll -mozogjon a fején. Ezen mindenki sokat nevetett és a legszebb -cselédek arra a ringlispilre szállottak, a melyiken Závoczki ezt a -tréfát üzte. Az egyszerü kis cseléd itt ismerte meg Závoczkit és -vele maradt egész nap, s bár tiz órára otthon kellett volna lennie, -még tizenegykor se ment haza, egész éjjel a ligetben maradt, másnap -pedig már nem mert hazamenni. Azontul a tollasfejü fiunál maradt, -soha többé nem ment cselédnek és olyan jó volt és olyan szelid volt -és olyan szép kis cseléd volt, hogy Závoczki elvitte a hivatalba és -feleségül vette.</p> -<p>Ez az ember volt a legnagyobb gazember az egész ligetben. Hol -kikiáltó volt egy bódé előtt, hol meg hónapokig abból élt, hogy -kártyán csalta a többi embereket. A mikor lopott valamit, mindaddig -nem ment dolgozni, a mig tartott a lopott pénz. Néha becsukták -<span class="pagenum"><a name="Page_15" id= -"Page_15">-15-</a></span> néhány napra a tolonczházba és ilyenkor a -felesége sirt egész nap és egész éjjel és ámbátor tudta, hogy nem -jöhet haza a börtönből, mégis megvetette maga mellett az ágyát, -hogy ugy legyen, mintha mindjárt hazajönne. Závoczki pedig még a -tolonczházban is szemtelenkedett, a miért külön zárkába csukták. -Ilyenkor nagyon sirt szegény és mindegyre csak ezt mondta: milyen -szerencsétlen vagyok! Milyen boldogtalan vagyok!</p> -<p>Otthon nem volt pénz és Závoczki szégyelte, hogy otthon nincs -pénz. Fájt a szive, hogy a szép fehérarczu kis cselédnek -kenyérhéjjat kell ennie vacsorára, de hogy az asszony ezt ne tudja, -hát rárivalt, szigoruan:</p> -<p>– Minden pénzt elpuczolsz, adta teremtette.</p> -<p>És a fehérarczu ilyenkor szomoruan nézett rá és majdnem sirt. -Závoczki pedig fölemelte az öklét:</p> -<p>– Ne sirj, mert összetörlek!</p> -<p>Azzal kiment, bevágta az ajtót, elbujt az udvarban és egész -éjszaka keservesen sirt. <span class="pagenum"><a name="Page_16" -id="Page_16">-16-</a></span> A fehérarczu pedig még magában se mert -sirni, mert a tollasfejü megtiltotta neki és mert az asszonyok -vissza tudják tartani. Igy volt ez. És egész nap egymásra gondoltak -és Závoczki erről nem szólt egy szót sem. Rendszerint megverte -ilyenkor a házmestert, vagy hátulról megszurt egy rendőrt és -elszaladt. Mert hirtelen haragu ember volt, véglegesen züllött -ficzkó, a ki már rég megért az akasztófára.</p> -<p>Egy szombati napon esett az eső, és Závoczki a Hermina-ut mögött -ült egy árok szélén, egy másik csirkefogóval. Az esőben kártyáztak. -Már esteledett és a kártyákat már alig lehetett látni, különben is -lemosta róluk a czifra képeket az eső. Ez ugyan nem zsenirozta -volna Závoczkit, mert ő ugyis hátulról ismerte a kártyát, de arra -birta a másik urat, hogy abbahagyja a játékot.</p> -<p>– Köszönöm uram – mondta a másik és kimászott az árokból.</p> -<p>– Nem illik! – kiáltott Závoczki. – Hiába csaltam, elnyerted az -összes pénzemet, mind a három haczimat. Játszszál tovább! -<span class="pagenum"><a name="Page_17" id= -"Page_17">-17-</a></span></p> -<p>A másik azonban arra hivatkozott, hogy esik az eső és már öreg -este van, és hogy majd holnap szivesen ad revánsot és elszaladt, -olyan gyorsan, mint a nyil. Mezitláb csattogott végig a sárban.</p> -<p>Most Závoczki elővette a konyhakést és kiment a Franczia-uton is -túl oda, a hol a Magyar Királyi Államvasutak töltése van. Arra -szokott járni Linzman ur, a bőrgyár pénztárnoka, a ki minden -szombaton este kiviszi a munkásoknak a fizetést. A Magyar Királyi -Államvasutak töltése mellé lebujt és várta Linzman urat, hogy -leszurhassa, s elvehesse tőle a pénzt. De hiába várt. Rájött, hogy -elkésett. Linzman ur már kivitte a pénzt, sőt már vissza is ment a -városba az üres táskával. Ilyen átkos dolog a kártya. Az ember a -legfontosabb dolgait mulasztja el miatta.</p> -<p>Ekkor felmászott Závoczki a Magyar Királyi Államvasutak -töltésére, két könny csordult végig piszkos arczán, hirtelen -elsáppadt, aztán elmosolyodott, igy kiáltott fel: Zeller Julia! -Zeller Julia! mert ez volt a felesége <span class= -"pagenum"><a name="Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> neve és -két marokra fogva a konyhakést, maga felé forditotta és a szivébe -döfte. Akkor rögtön meghalt, legurult a Magyar Királyi Államvasutak -töltéséről, egy pakli piszkos kártya volt a zsebében, meg három -fehér csontgolyó, a mi a zsonglőrséghez kell, hajában a csirketoll, -ajkán pedig a kis szelid cseléd neve: Zeller Julia! Zeller -Julia!</p> -<h3>II.</h3> -<p>Závoczkit eltemették az árokba és szó sincs róla, hogy az -esztergomi érsek mondott volna bucsuztatót a sirján. De ott volt a -felesége, fekete ruhában, a mit éjszaka maga varrt. Mindenki -vigasztalta a házban a fehérarczu Juliát, mondván: nagy az isten, -hogy megszabaditja kinzójuktól az elkinzott kis cselédeket, kegyed -még fiatal, isten nyugosztalja, de jobb igy, nagy az isten, kegyed -még fiatal. És Julia bólogatott, szomoru szemével igazat adott a -szomszédoknak, sőt mondta is: köszönöm, házfelügyelőné, maga nagyon -jó hozzám, Braunné, köszönöm <span class="pagenum"><a name= -"Page_19" id="Page_19">-19-</a></span> Braunné, köszönöm -Stufenbergerné, mindenki nagyon jó hozzám, köszönöm Braunné. Söt a -mi több, azt is mondta: igaza van, rendőr-ellenőr ur, igy sokkal -jobb, isten nyugosztalja a boldogultat. Mert Julia szégyelte a -rendőr előtt, hogy az olyan gazembert, mint Závoczki, még a siron -tul is lehet szeretni, minden ok nélkül, a mi tényleg szégyen is. -És már a temetésre következő napon hozzáfogott a gyerekruha -varrásához, mert ugy volt, hogy a jövő hónapban kis babája fog -születni.</p> -<p>Závoczkit pedig letették délután az ingyen földbe, de csak estig -maradt ott. A ki tudja a rendet, az azt is tudja, hogy a -kapitányságon minden este megjelenik a zöld kocsi és elviszi azokat -a tolonczházba, a kiket a rendőrök egész nap szorgalmasan -begyüjtöttek a kapitányságra. Épp így jön minden éjszaka egy nagy -zöld kocsi a temetőbe, hogy elvigye azokat a gazembereket, a kik -önkezükkel ölték meg magukat. Ezek nem mennek mindjárt a pokolba, -mert előbb a tisztitó tüzbe mennek. Ott megvizsgálják, hogy -<span class="pagenum"><a name="Page_20" id= -"Page_20">-20-</a></span> mi volt a baj és hogyan áll az ügy. Mert -még a paradicsomba is megy közülük sok.</p> -<p>Hát csak beült Závoczki is a zöld kocsiba, a többivel együtt, -szivében a nagy késsel. Mellette egy vizes ember ült, ez azért volt -vizes, mert a Dunába ölte magát. Szembe velük egy nő ült, kötéllel -a nyakában. Ez egy szegény asszony volt, a ki felakasztotta magát. -A többin semmi nem látszott. Ezekben kis golyók voltak, a miket -magukba lőttek. És ment velük a kocsi. Kidöczögött a kereszturi -utra, onnan befordult a fogház felé a sötét éjszakában. Ment, ment, -egészen addig ment, a mig hajnalodni nem kezdett. Ekkor hirtelen -gyorsan kezdtek szaladni a lovak, majd vágtatva rohantak. Závoczki -kinézett egy lyukon és látta, hogy valami nagyon széles uton rohan -lefelé a kocsi, völgybe, a melyen rózsaszinü köd ült. Most már -röpült a kocsi, a kerekek a levegőben forogtak, városok, falvak -maradtak el alatta, de ez már mind nem fájt Závoczkinak, mert éppen -azért volt kés a szivében, hogy ne fájjon neki ezentul semmi. -<span class="pagenum"><a name="Page_21" id= -"Page_21">-21-</a></span></p> -<p>Aztán megálltak. Egymásután kiszálltak a kocsiból és rendőrök -egy nagy hivatalba vezették őket. Az előszobában kellett várni, nem -volt szabad dohányozni, és sokan köpködtek és mégis füstszag volt. -Aztán kijött egy pápaszemes hivatalszolga és sorra szólitotta őket. -Végre Závoczki is a hivatalnok elé került.</p> -<p>– Hogy hivják? – kérdezte, föl se nézve a nagy papirból, a -melynek rubrikáiba irt.</p> -<p>– Závoczki Endre.</p> -<p>– Hány éves?</p> -<p>– Harminczkettő.</p> -<p>– Születési helye?</p> -<p>Erre nem felelt Závoczki. A hivatalnok még mindig nem nézett rá. -Igy szólt:</p> -<p>– Születési helye? Ismeretlen?</p> -<p>Závoczki intett, hogy igen. Aztán most ránézett a -hivatalnok:</p> -<p>– Önnek joga van visszamenni egy napra, ha ott felejtett valamit -az életben. Aki magától hal meg, a hogy illik, annak nem kell -visszamennie, mert a mögött nem marad semmi. De a ki öngyilkossá -válik, az nem <span class="pagenum"><a name="Page_22" id= -"Page_22">-22-</a></span> magától hal meg, hát néha elfelejt -valamit és ezzel szenvedést okoz a földön. Feleljen.</p> -<p>És szigoruan nézett rá, mint a hogy öngyilkosra szokás. Závoczki -felelt:</p> -<p>– Elfelejtettem megvárni a születendő kis gyermekemet. Utóbb -megbántam, hogy nem vártam meg, mert szerettem volna látni, de most -már késő. Ez nagyon szomorú, de én férfi vagyok és ha egyszer -elmentem, most már köszönöm, itt is maradok.</p> -<p>Azzal büszkén kidüllesztette a mellét, daczosan nézett a -hivatalnok szemébe, és a szeme épp ugy ragyogott, mint a konyhakés, -a mely szivéből kiállott.</p> -<p>– Mars tömlöczbe, szivtelen gazember! – kiáltott a hivatalnok és -a rendőrök megfogták Závoczkit és a tömlöczbe ránczigálták és -Závoczki az uton rájuk röhögött, a késsel a szivében és a fejét -csóválta, mondván: Andrások vagytok, zsaluk vagytok, András, -Mihaszna András, fogdmeg zsalu!</p> -<p>Erre a rendőrök megrugdosták Závoczkit, miközben az egyik fogta -a kés nyelét, hogy ki ne essék a szivéből. <span class= -"pagenum"><a name="Page_23" id="Page_23">-23-</a></span></p> -<h3>III.</h3> -<p>Tizenhat évig üldögélt a tisztitó tűzben Závoczki. Nagy hazugság -az, hogy a tisztitó tűz éget. A tisztitótűz nem más mint egy igen -erős rózsaszinü fény, a miben évek hosszu során át kell ülni, a mig -kiszivja az emberből a rossz tulajdonságokat. Závoczki megszokta -idővel a fényt és ugy érezte, hogy nagyon megtisztult benne. Most -már mindenféle terveket szőtt, mert a szive megtisztult és szerette -volna látni a gyermekét a kiről azt se tudta, hogy fiu-e, vagy -leány. Tehát mikor egyszer a fogalmazó végig sétált a rózsaszinü -tűzön és mindenkitől megkérdezte, hogy nincs-e valami panasza a -személyzet ellen, Závoczki szólásra jelentkezett:</p> -<p>– Kérem nagyságos ur, – mondta – jogom van még visszamenni egy -napra valamiért, a mit ott felejtettem?</p> -<p>– Joga van – mondta szeliden a fogalmazó, mert a ki már ilyen -régóta ül a tűzben, avval udvariasabban beszélnek. – Jelentkezzék. -<span class="pagenum"><a name="Page_24" id= -"Page_24">-24-</a></span></p> -<p>Závoczki jelentkezett is másnap. A fogalmazó egy kis czédulát -adott neki, melyre fel volt irva, hogy huszonnégy órára szabadságot -kapott. Azzal levezették a pinczébe és kihuzták szivéből a kést. A -késről ruhatári számot kapott, a mit a zsebébe kellett tennie. És -elindult szép lassan, ment, mendegélt, egészen addig, a mig az -ujpesti jutagyárhoz nem ért. Ott illedelmesen megkérdezte, hogy hol -lakik özvegy Závoczkiné, a ki a gyárban dolgozik. Megmondták neki a -czimet és ő elindult.</p> -<p>A felesége egy kis munkásházban lakott, olyanban, a miből hat -állott egymás mellett, mind egyforma. Vasárnap délelőtt volt és a -nap sütött. Az asszony még mindig a régi kis fehérarczu cseléd -volt, csak megöregedett egy kissé. Závoczki látta, mert a -földszinten ült az ablakban és varrt. Az ablakban két cserép -ordináré piros virág állott és kis függönyöcske függött a virág -mögött. De a függöny mellett volt annyi hely, hogy az asszonyt is -lehetett látni. Szelid és komoly volt az arcza.</p> -<p>Závoczki kopogtatott az ajtón. A kopogtatásra <span class= -"pagenum"><a name="Page_25" id="Page_25">-25-</a></span> kinyílt az -ajtó és egy kislány lépett a küszöbre. Tizenhatéves lehetett és az -ember rögtön megismerte, hogy ez az ő lánya. A lány szigoruan -kérdezte:</p> -<p>– Mit akar?</p> -<p>Závoczki eltakarta a balkezével a szive helyét, hogy a lány ne -lássa a szurás helyén elrongyolódott kabátot. Aztán érezte, hogy -most már mehet vissza, mert látta a lányát. De mondani kellett -valamit, mert a lány azt kérdezte, hogy mit akar. Hát a jobbkezével -a zsebébe nyult, hogy elővegye a három fehér csontgolyót, a mivel -oly ördöngősen tudott dobálózni.</p> -<p>– Én kérem – mondta – mindenféle komédiákat tudok…</p> -<p>És vigyorgott, hogy nevetni lássa a lányát. De a lány nem -nevetett. Szigoru és komoly lány volt, mint az anyja. Igy -szólt:</p> -<p>– Menjen innen.</p> -<p>Azzal kinyult, a kilincs után, hogy a koldusformáju ficzkó elől -becsukja az ajtót. Finomujju kis fehér keze volt. Ebben a -pillanatban Závoczkit elöntötte mind az a sok <span class= -"pagenum"><a name="Page_26" id="Page_26">-26-</a></span> harag, a -mit tizenhat év alatt a tűz eloltott benne. Felszállt benne a -keserűség, mint egy dagadó tenger. És arra a kis fehér kézre, a mi -kinyult, hogy az orra előtt örökre becsapja az ajtót, ráütött. A -lány ránézett, aztán megint kinyult és becsukta az ajtót. A zárban -fordult a kulcs. Závoczki kivül maradt. Most lelohadt a haragja, s -rettenetesen szégyelte, hogy megütötte a gyermekét. Zavartan nézett -szét és érezte, hogy az átdöfött szive sajogni kezd. Megindult -tehát, sietve, visszafelé. Maga se tudta, hogy hova, merre megy. De -a meghalt emberek már nem is tudnak másfelé menni, mint csak vissza -a halálba.</p> -<p>Öreg este lett, mikor megérkezett a nagy házba, a honnan -elindult. Ott már mindent tudtak. A portás vigyorgott rája a -fülkéjéből. Ő lehorgasztotta a fejét és némán ment föl az emeletre, -a hol jelentkezni kellett. A fogalmazó már várta. Elvették tőle a -ruhatári számot és a markába nyomták a kését. Ráorditottak:</p> -<p>– No, maga mégis csak a legutolsó csirkefogó <span class= -"pagenum"><a name="Page_27" id="Page_27">-27-</a></span> a világon! -A másvilágról visszamegy megverni a gyerekét!</p> -<p>Nem szólt egy szót se. Visszatették a kést a szivébe, ekkor -sóhajtott egy nagyot. Aztán megfogták, egy kis vaskocsira ültették -és leguritották a pokolba. A rózsaszinű tüzből a piros tűzbe gurult -igy Závoczki, a hol az idők végezetéig fog főni, üvölteni a -fájdalomtól. Ez történt Závoczkival.</p> -<p>A kis lánya pedig bement a szobába, az anyjához:</p> -<p>– Valami rongyos ember volt itt, – mondta. – Nagyon csúful -vigyorgott, hát be akartam csapni előtte az ajtót. Valami -rettenetes tűz lobogott a szemében. A szeme sirt, az arcza -nevetett. Hát be akarom csapni az ajtót, hát rácsap a kezemre. -Nagyot, hogy csak ugy csattant.</p> -<p>Az asszony lenézett a földre, mintha keresne valamit. És -reszkető hangon szólt:</p> -<p>– És aztán?</p> -<p>– És aztán elment. De én még most is remegek. Nagyot ütött a -kezemre, de nem fájt. Mintha valaki lágyan megérintett volna. -<span class="pagenum"><a name="Page_28" id= -"Page_28">-28-</a></span> Olyan volt a kérges, durva kezének az -érintése, mintha valami ajak lett volna, vagy egy sziv.</p> -<p>– Tudom – mondta nagyon halkan az asszony és tovább varrt.</p> -<p>És az egészről nem beszéltek soha többé semmit, és addig éltek, -a mig meg nem haltak, és itt vége van a mesének. Aludj, kis -lányom.</p> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_29" id= -"Page_29">-29-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2>Sirokkó.</h2> -</div> -<h3>I.</h3> -<p>Az örök tenger partján egy mulandó fiu és egy romlandó leány -állott. Előttük fehér csónak rengett a vizen és a nagy tenger -unalmában nekicsapdosott a hófehér bárkának. Meglocscsantotta, -megtánczoltatta és a karcsu csónaknak ez jól esett. Ugy érezte -magát, mint a kit csiklandoznak. Ficzánkolt, felszaladt a partra, -aztán csörrentett egyet a lánczon és megint lesiklott a tengerre. -Izgett-mozgott, kellette magát, s ha ambiczióm volna, hogy -tobzódjam ama tetszetős hasonlatokban, melyek holt tárgyakat eleven -lényekké hipnotizálnak, azt is mondhatnám: olyan volt, mint a -türelmetlen csikó, rágta a kötőféket, el akart szabadulni, -toporzékolt, rugott, vágtatni, <span class="pagenum"><a name= -"Page_30" id="Page_30">-30-</a></span> rohanni akart a szélben, -neki a vad végtelennek.</p> -<p>A fiu pedig bágyadt volt. A városi szervezetnek nem friss erőt -jelent a május. A dekadens corpust a márczius kikezdi, az április -felbolygatja, a május elbágyasztja. Bennünk nem gyujt életkedvet a -tavasz, és az éles márcziusi szél nem lobogtatja a mi szivünkben az -öröm lángját. Valami furcsa, édes, mosolygó bágyadtságot hoz, -valami morbidezzás állapotot, hogy ugy érezzük, mintha kellemes -nyüg ülne a nyakunkon, édes borok gőze kószálna a fejünkben, -alapjában véve, mintha az a nyers, vad, erőszakos fejlődés, a mi -körülöttünk rohanvást indul meg tavaszszal, magával sodorná ezt a -mi anemikus testünket is, a mely nem elég erős arra, hogy a tavasz -csikóival versenyt nyargaljon. A fiu különben – és szolgáljon ez -mentségül a régi erkölcsök tisztelőinek szemében – délután -félkettőtől félhatig egyfolytában csókolta azt a kis szőke leányt, -a ki mellette állott. Igy aztán kissé furcsa jelenség volt ez a -legény orvosi szempontból. Az <span class="pagenum"><a name= -"Page_31" id="Page_31">-31-</a></span> arcza halavány volt és -hideg, de a szája forró és piros. A leány pedig áhitattal és -tudatlanul nézte a vérszegény arczot és ama partiális vérbőséget, -melyet a költők az ajkak pirjának neveznek. A leány már jobban -birta a tavaszt. Ő csupa egészség volt. És a csókolózást is jobban -birta. Az asszony passziv fölénye a szerelmi tusában már ilyenkor -kezdödik. Mikor még az egész szerelem abból áll, hogy két különnemű -lény farkasszemet néz egymással, már akkor is a férfi hunyja be -előbb a szemét.</p> -<p>A leány fehér ruhában volt. Még rövid szoknyát viselt, a rövid -szoknyák ama fajtájából, a melyek mintha nőnének. Az érti ezt meg, -a ki együtt nőtt fel egy rövid szoknyával. Szép, fehér nyakát -matrózgallér vette körül, s hogy ezen mi a sirni való, azt is csak -az tudja, a ki még emlékszik arra a mérhetetlen bájra, mely akkor -sugárzik a leányból, a mikor még fiús. Talán nagyot tévedek, de -reám az egyszerű megfejtések hatását teszi az a tapasztalat, hogy a -nő fiatalsága a férfiasság. A pubertást megelőző <span class= -"pagenum"><a name="Page_32" id="Page_32">-32-</a></span> -esztendőkben mintha még nem határozta volna el magát a leány, hogy -fiu legyen-e, vagy leány maradjon. És ezt a hermafrodita -viselkedést, ama jól sikerült verekedő-kedvet, azt a -karakter-tultengést, a fiuruhába való öltözködés amaz örök vágyát, -a fiu-játékok után való bánatos sóvárgást aztán a természet -rendbeszedi az első komolyan női reggelen, melyre rémülettel virrad -a kis határozatlan. Mint az induló vonat, a mely a nagy pályaudvar -harmincz-negyven sinpárján ide-oda zökken, egyikről a másikra -szalad, jobbra fordul, balra kanyarodik, s csak a város határán -túl, a szabad mezőn vág neki annak az egyetlen hosszu sinnek, a -mely a czéljához viszi.</p> -<p>Egymásra néztek. És a bágyadt, beteg, fáradt fiu szemében erő -villant meg. Az egészséges, friss, erős leány pedig alázattal -sütötte le a szemét. <span class="pagenum"><a name="Page_33" id= -"Page_33">-33-</a></span></p> -<h3>II.</h3> -<p>A fiu lement a kőbe vágott lépcsőn, s beleugrott a fehér -csónakba. Kissé tántorgott benne, s a csónak billegett alatta.</p> -<p>– Jaj! – mondta a leány a parton.</p> -<p>A fiu félt és a leány sikoltott.</p> -<p>Aztán a fiu eloldotta a lánczot, az evezőt nekifeszitette az -iszapnak és a partig siklott. Ott a kezét nyujtotta a leánynak. A -leány mosolygott és belépett a csónakba. Gracziózus volt, szépen -csinálta ezt az ugrást s akkor talán nem gondolt arra, hogy ezért a -könnyedségért harmincz év mulva egy esztendőt adna az életből. És -most bennültek a csónakban mind a ketten.</p> -<p>– Én evezek – mondta a leány.</p> -<p>– Nem. Majd én.</p> -<p>– Tudsz?</p> -<p>– Hogyne!</p> -<p>– De később hagysz engem is egy kicsit, ugy-e?</p> -<p>– Hogyne! – mondta a fiu azzal a biztos tudattal, hogy később se -fogja hagyni. Hogy itt is előre nézzünk: husz év mulva <span class= -"pagenum"><a name="Page_34" id="Page_34">-34-</a></span> épp ily -rosszhiszemü könnyedséggel fog házasságot igérni egy forró estén. -«De feleségül veszel, ugy-e?» – «Hogyne» fogja mondani -agglegénységébe vetett rendíthetetlen hittel.</p> -<p>És megindult a csónak, miután ellökték az evezővel a parttól. A -fiu ledobta könnyű kis fehér kabátját, valami férfias büszkeséggel, -mely azt éreztette a leánynyal, hogy a komoly munka pillanataiban -felrugandók a konvencziók. A leánynak tetszett, hogy most oly -komoly evezés következik, hogy «pardon» nélkül vetkőzik trikóra a -fiu. És a fiu háttal ült a nagy tengernek, mely mögött leáldozóban -volt a nap. A leány arczczal fordult a bucsuzó sugárnak: aranyporos -lett tőle a haja és két vörös-arany csillag tündökölt a szemében. -Mikor nekiszaladtak a viznek, a kisasszony összeborzongott és -nekiszegte a homlokát a sós szélnek. A fiu hátradőlt, nekifeküdt és -meghuzta az evezőt. Most jól érezték magukat. Siklottak, -elsurrantak a parttól, mosolyogtak, örültek. A fiu -hátra-hátranézett, irányért. <span class="pagenum"><a name= -"Page_35" id="Page_35">-35-</a></span></p> -<p>– Csak előre, neki! – mondta a leány.</p> -<p>És a fiu daczos örömmel rántotta meg ujból az evezőt, nem -törődve iránynyal, telve azzal a gondolattal, hogy mily jó volna, -ha most egy evezőrántással kivághatná magát az Atlanti Oczeán -közepére. És a parton megkicsinyedtek a házak, alkonyi ködbe -vesztek a hegyek és könnyű fátyol szállott a völgyekre.</p> -<p>De a csónakot mintha lökte volna valami alulról. Az az érzésük -volt, mintha valami nagy hal emelgette volna a könnyű fehér -alkotmányt. Hullám semerre sem látszott, a tenger sima volt, sehol -egy fodor, sehol egy vizcsipke, semmi. És mégis meg-megrendült a -csónak s egy láthatatlan erő birkózott vele.</p> -<p>Meleg volt.</p> -<p>– Mi ez? – mondta szorongva a leány.</p> -<p>A fiu a vizbe eresztette az evezőt és megfordult. Nagy nyugalom -borult a kék vizre, s messzi, a hosszugerinczü, alacsony hegyek -mögött szétomlott az égen a nap parazsa. Szines tüzek lobogtak a -felhők közt s égő foltok folytak szét a párában. Mintha izzó -<span class="pagenum"><a name="Page_36" id= -"Page_36">-36-</a></span> érczet csurgattak volna a tengerbe s az -ott tovább izzott volna, szétterjedt volna a tükrén: tócsákban -állott a tengeren az égő zöld, a fényes lila és mintha a hegy -tetején a hegybe ömlött s a hegylábnál a vizbe folyt volna a -hegyből valami kozmikus eredetű tüzes-piros vér, a Nap szerelmes és -szinesen párázó vére, a mit a tenger hűvössége sem alvaszt meg, s a -mely kanyarogva, kigyózva, máshol széles csikokban patakzott, az -égi anyagok villamos könnyedségével áramlott szét az egyre sötétülő -viz hátán.</p> -<p>A csónak mintha most emelkedett volna. Aztán megint sülyedt, de -akkorát, mint az emeleti lift. A fiu beszedte az evezőket, és -felállott a csónakban. Arczczal a nap felé fordult, aztán -körülnézett. De megtántorodott és hirtelen leült.</p> -<p>– A sirokkó, – mondta.</p> -<p>Ez ijesztően hangzott a nagy csöndességben. Nekik, szegény -városi legényeknek ez olyan volt, mint a karavánok rettenetes -ordítása:</p> -<p>– Számum! <span class="pagenum"><a name="Page_37" id= -"Page_37">-37-</a></span></p> -<p>És most a fiu fölvette a kabátját, komolyan, szótlanul. -Nekiöltözött a sirokkónak. És ez is olyan volt, mint mikor a napon -heverésző katona a trombitaszóra a puskája után kap. Itt az -ellenség! Egyet fordított a csónakon és nekilátott a munkának.</p> -<p>– Visszamegyünk!</p> -<h3>III.</h3> -<p>De most már fogta őket a sirokkó. Valóban, a sirokkóban van -valami, a mi méltóvá teszi őt a gondolkodó ember rokonszenvére. -Minden rendelkezésünkre álló szelek közül ez az egyetlen, a melyben -értelem, titokzatosság és drámaiasság van. A bóra néha szemtelen, -sokszor rakonczátlan, sőt vad, romboló szél, a melynek azonban a -hasába lát az ember, mint a kártyások mondják. Hullámosra veri a -tengert, végigszánkázik rajta, falombot tép, háztetőket repít, s -ehez a banális szélmuzsikát fujja: süvít, fütyül, zúg, búg. Nem -lehet komolyan venni, mint a hogy a csirkefogót, a cirkuszi -akrobatát <span class="pagenum"><a name="Page_38" id= -"Page_38">-38-</a></span> és a dühös embert csak a gyermekek veszik -komolyan. A tenger se veszi komolyan. Hullámzik, kellemetlenkedik, -nekivág a partnak, elsötétül, fodrozódik, de alapjában véve nem -bánja ezt a felületes dühöngőt. – De a sirokkó, az más. Mintha nem -is szél volna. Csöndes és komoly. A tenger alatt fuj – mondják a -partiak. Lassan jön s nem korbácsolja a tengert, hanem emelgeti. -Feszegeti ezt a rettenetes súlyu vizföldet, a mi a földet borítja. -És langyos, sőt meleg. A felületekkel nem törődik. Tőle békén -maradhat falomb, háztető, mencsikoff-kabát és szalmakalap. És nem -átlátszó jellem mint a bóra. Nem tudni mikor jön s a mikor jön, már -itt is van. A tenger reszket, ha érzi. Nagyokat sóhajt. Rengeteg -melle emelkedik és sülyed, mint a nehezen lélekző betegé. Némán -fogadja, mert erősebb nála. És az egész partvidék tiszteli. Az ég -elborul, a fák lecsüggesztik az ágaikat s a füvek önként hajolnak -meg. A bóra nyakonfogja őket, lenyomja a fejüket. A sirokkó, mikor -jön, már alázatosságot talál, mint az igazi király. És csönd van. -Semmi <span class="pagenum"><a name="Page_39" id= -"Page_39">-39-</a></span> részeges lárma, semmi süvítés, zúgás, -csikorgás. A bóra dühösen hajszolja és kergeti a felhőket, mint a -falu bolondja a gyerkőczöket. A sirokkó felhőkkel érkezik, nagy, -sötét kisérettel, hatalmasan ivelt borulattal, melybe az égbolt -gyerkőczei ijedten olvadnak bele. A hűvös bóra előtt elbujhatsz a -fal mögé, nem ér el. A sirokkó forró lehellete elől nincs menekvés. -Megadod magad neki s vársz.</p> -<p>És ha most a partról néznők a tengert, látnók a kis fehér -csónakot egy nagy, de nem tarajos hullám tetején. Mint a hogy a -bivaly gerincze meggörbül, mikor a nehéz szekérrel nem tud -elindulni, úgy domborodik meg a tenger háta, mikor nekifeszül a -sirokkónak. Fenn a gerincz tetején volt a kis csónak, aztán mintha -legurult volna róla. Nem dobálta a hullám, csak vitte.</p> -<p>A leány megijedt.</p> -<p>– Ne félj, – mondta a fiu és most rosszul kezte magát érezni. A -vér leszaladt a fejéből és a halántéka verítékezett. A leány fogta -az ülődeszkát és az ajkába harapott. Azt mondta: <span class= -"pagenum"><a name="Page_40" id="Page_40">-40-</a></span></p> -<p>– A mig veled vagyok, nem félek.</p> -<p>Tüzesen nézett a fiu szemébe és most érezte, hogy szép. És ennek -nagyon örült. És nem bánta, hogy a hegyeken túl megmordult a -tenger, mint valami álmából fölvert vad, nem bánta, hogy dél felől -is elbődült a nagy viz, jelezve, hogy ott már kikezdte a néma, vad -erő. Arra se gondolt, hogy e pillanatban nem a tenger volt többé -félelmes, hanem a láthatatlan sirokkó, s hogy most a tengert -pongyolában lehetett látni, mint valami nagy, hatalmas embert, a -kitől mindenki fél s a ki este, mikor magányosan marad, nyög és -hánykolódik és megadja magát a láznak, mely gyötri. Most olyformán -kellett félni a tengertől, mint a megsebzett vadtól, a mely már -csak a maga bajával törődik és nem bánja, ha hánykolódásközben -akármit tör-zúz is össze.</p> -<p>– Szép lehetek most, – érezte a leány, félig lehunyta a szemét -és kissé kinyitotta a száját.</p> -<p>A fiu pedig elsápadt és sirni szeretett volna. Szörnyen evezett, -hogy partra érjenek, <span class="pagenum"><a name="Page_41" id= -"Page_41">-41-</a></span> mielőtt utoléri a rosszullét. Nem akarta, -nem, inkább meghalt volna, mintsem hogy elveszítse a tisztaságát és -a legényes frisseségét a leány előtt. És karikák tánczoltak a szeme -előtt és valami saját külön kis sirokkó kezdett dúlni a gyomra -körül. Most már a leány is észrevette ezt. És ő is rettenetesen -megijedt. Nem attól, hogy baj lesz, s hogy a fiut betegség fogja -kinozni, hanem, hogy a szép sudár gyerek csunyáva válik, -grimaceokat fog vágni és tisztátalanságot követ el. Mikor már meg -tudja bocsátani a leány a rosszullétet a legénynek, akkor már -megérett arra, hogy feleség és anya legyen. De a tiszta, igazi, -önző és nyers vágyakozás korában ez katasztrófa lett volna. És a -fiu halálsápadtan szorította össze a fogát s ereje utolsó -maradékával evezett. A leány reszketett és félt. «Csak ezt ne! Csak -ezt ne add, Istenem!» – gondolta. És vadul száguldottak a part -felé, mely már sötétségbe burkolta magát, repültek a hullámokon, az -egyik felrántotta, a másik a part felé dobta őket. Ők azt hitték, -hogy ők eveznek, hogy ők <span class="pagenum"><a name="Page_42" -id="Page_42">-42-</a></span> viszik magukat biztonságba, de -tulajdonképpen a sirokkó söpörte őket. Takarította a tengert, s -neki mindegy volt, döglött delfint, törött gerendát söpör-e a -partra, avagy egy könnyű fehér csónakot, a melyben két szerelmes -gyerek ül reszketve. És a két szerelmes gyereknek is míndegy volt: -kinos halál következik-e mostan, a Berceuse Bleue reczipéje -szerint, a melyben a «deux amants» végül a tenger fenekén -nyugosznak, «sous le linceul bleu des vagues» – avagy küzdelmes -menekvés, és sem arra nem gondoltak, hogy összeölelkezve haljanak -meg együtt, sem arra, hogy most koczkán forog minden, a mi ebben az -életben öröm és nyomoruság, hanem egyesegyedül csak arra, hogy a -fiu rosszul ne legyen, mert akkor a fiu örökre megrútul a -tüzesszemü előtt, és a tüzesszemű is megrútul a fiu előtt, mert rút -helyzetbe kerül: végig kell néznie az emésztés tragédiáját, mely -kicsiben – s ez az, a mit ők nem tudtak – épp oly szent, épp oly -fenséges és megalázó, mint a mi rongy emberi életünknek legszebb -szenvedély-tragédiái. <span class="pagenum"><a name="Page_43" id= -"Page_43">-43-</a></span></p> -<p>Megnyugtatom a régimódi lirai lelkeket, a langyos -gilicenyögdelések rajongóit, a ledér, kéjhajhászó, perverz és -piszkos naturalizmus ellenségeit, ne ijedjenek meg, nem történt -baj. Partra értek, pihentek, s a fiunak visszatért a jókedve. -Föllélegzettek és összeölelkeztek, mint a kik nagy veszélyből -menekültek meg. Abból a veszélyből, a melyről egyik se beszélt, de -a melyre mind a kettő gondolt. Csókolták egymást.</p> -<p>És körülöttük, felettük sötét kiséretével lassan jött a sirokkó -és az örök tenger a reszkető meghunyászkodásból áttért a daczos és -elkeseredett betegek viselkedésére: féktelenül hánykolódott és -fájdalmasan orditott bele az éjszakába.</p> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_44" id= -"Page_44">-44-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2>Fernande kisasszony kis fia.</h2> -</div> -<p>Éjfélután félegykor megindult a hegyoldalról Fernande kisasszony -a Duna felé, a kis fiát megölni. A fák néma tömegekben, -mozdulatlanul állottak a hegyen, alant a halvány holdfényben -olyanformán csillogott a Duna, mintha millió kis ezüsthal hosszan -nyuló rajban szállott volna fel a vizszinére, s ott süttetné a -hátát a holddal a csöndes nyári éjszakán.</p> -<p>A sovány kis franczia leány reszketés nélkül, szinte merészen -jött le a bokrok közt a hegyről, s ámbátor halálba vitte a kis -fiát, vigyázott rá, hogy a gallyak meg ne csapják a kis arczát. A -gyerek pedig komolyan nézett ki a pólyából, nagy, fekete szemét -belemeresztette az éjszakába s a hogy nézett, nézett, buksi feje -meg-megbillent vékonyka <span class="pagenum"><a name="Page_45" id= -"Page_45">-45-</a></span> nyakán. De nem sírt, komolyan, szinte -öregesen nézett, mintha tudta volna, hogy meghalni megy, s mintha -érezte volna, hogy ennek igy kell lenni s hogy ő reá nézve még most -e pillanatban tökéletesen mindegy, hogy él-e, avagy meghal. -Fernande kisasszony pedig nyugalommal vitte a viz felé, talán mert -ő sem volt sokkal okosabb a fiánál. Jobbra került, balra fordult a -magas bokrok közt s csak akkor állt meg, a mikor az utolsó bokor -mögül is előkerült, s mikor felcsillant előtte a nagy, -fényes-fekete viz, hátán a milliónyi ezüst halacskával.</p> -<p>De akkor aztán nagyon megállt.</p> -<p>Halk zúgással ment alatta a Duna s igy nagyjából úgy látszott, -mintha igazuk volna a könyveknek, melyek azt mondják, hogy a folyam -méltóságosan hömpölyög. De mikor jól ránézett, látta, hogy a Duna -rohan. A hol a kis pikkelyek ragyogtak, ott jól lehetett látni, -hogy rohanvást siet s a habot, a mi uszik rajta, kegyetlenül -rántja-ránczigálja lefelé. És a méltóságából is leadott. A parton -kicsinyeskedett: veszekedett a parti gazzal, <span class= -"pagenum"><a name="Page_46" id="Page_46">-46-</a></span> tépázta a -beléje függő vesszőbokrokat és a maga nyelvén pörölt velük: -felcsörrent a kavicsosra, neki locscsant egy nagy kőnek, csurgott, -csattogott, paskolt, veszkődött a kövek közt szakadatlanul. Mikor -igy éjszaka minden elhallgat és se szekér nem jár a parti uton, se -hajó nem sustorog végig a vizen, szél se zúgatja az erdőt, emberszó -se hallszik, – akkor csupán a Duna beszél az ő halk, locsogó -nyelvén. Megijeszti a mi gyönge szivünket azzal, hogy ő örökkön él, -s ha mi nappal túl is orditjuk őt, éjszaka, mikor mi a -skatulyáinkba bujunk, a szekereinket a szinbe állitjuk és lármás -eszközeinket elcsititjuk, ő évezredekre szóló nyugalommal -munkálkodik, diskurál tovább. És mikor így csöndesen zúg, mikor -hallani, hogy folyik, akkor ijesztően nagygyá is válik a -szemünkben. Érezni, hogy messziről jön és messzire megy. Mert -fekete, érezni, hogy mély. Mert nem ordit, hanem ezzel a rettenetes -tömegével, nagy, országokra szóló áramlásával is csak mindössze -finom, suttogó zúgásra képes, félelmet kelt az erejével. Érezni, -hogy nem <span class="pagenum"><a name="Page_47" id= -"Page_47">-47-</a></span> bömbölő csőcselék, hanem szervezett, -rendben vonuló, rémesen erős hadsereg. Mint a hogy nem a sortüz -durranása rémes, hanem az a halkan csettenő nesz, mikor hatszáz -katona egyszerre kapja a vállához a puskát.</p> -<p>Végigszaladt a hideg Fernande kisasszony hátán. Nem mozdult. -Nagyranyitott szemmel, mint a ki a távolba figyel, úgy állott a -parton, husz lépésnyire a viztől. A gyereket magához szoritotta és -bámult. S mikor föleszmélt ebből a hatalmas varázslatból, a mely -alá a nagy viz fogta, elvesztette a gyerekes nyugodtságát és -szenvedő emberré vált. Most egy kicsit visszagondolt a lausannei -partra, mely épp ily lankásan ereszkedik a genfi tónak. De az -csöndes, sima és világoskék volt, annak le lehetett látni a -fenekére, az nem viselt álarczot, mint a Duna.</p> -<p>Maga az eset kissé közönséges volt. Ama jóindulatu -figyelmeztetések, melyek a svájczi kupékban kitanitják a keletre -induló guvernantokat, nem nagyon fogtak Fernande kisasszonyon. A -harmadosztályu vaggonból Bécsben szállott ki s onnan hajón jött -Pestre. Az <span class="pagenum"><a name="Page_48" id= -"Page_48">-48-</a></span> állomásnál várta az ügynök, kocsin a -pályaudvarra vitte, s innen megint harmadosztályon ment Kassára. -Ott egy fél esztendeig volt. Onnan Pestre jött s itt egy évet -töltött. Innen Komáromba vitték egy fiskális gyerekeihez. Hogy -Komárom katonai góczpont, ez nincs benn a jóakaró -figyelmeztetésekben, melyek a svájczi vasutak kupéiban függenek. De -nem is kell, mert ezt ugyis megtanulja a helvét szűz, mikor -odakerül. A főhadnagyot, a kivel a jó Isten Fernande kisasszonyt -végleg elintézte, a galicziai határra tették, Fernande kisasszony -pedig már a pesti klinika Mária-utczai részében elhatározta, hogy a -kis fiut meg fogja ölni. S ez elhatározása nyugodt volt, sőt nem is -izgatta. Akkor sem izgatta, a mikor a viczinálison ült a gyerekkel, -sőt este nyugodtan vacsorált Szent-Endrén túl egy kis korcsmában. -Mikor aztán gyalogolt vele, be az éjszakába, s még nem látta a -Dunát, azon gondolkozott, hogy hajón menjen-e majd vissza Pestre, -vagy vonaton.</p> -<p>De most itt a parton megrémült és pityeregni kezdett, eszébe -jutott, hogy mindössze <span class="pagenum"><a name="Page_49" id= -"Page_49">-49-</a></span> tizenkilenczéves, s hogy most e -pillanatban a szülei nyugodtan alusznak odahaza, s hogy Dupont ur, -a szép fogorvos is édesen szunnyad ott a szomszédban, egy -világoskékre festett házban, melynek sarkain széles rózsaszinü -szegély huzódik végig, s melynek kapuján kis réztábla van: «Dupont, -dentiste americain.» Mindez messze van, valahol arra balra, a hol -most vonatok robognak az éjszakában, más országban, a honnan semmi -módon senki sem láthatja ezt a kis foltot, a hol ő most áll, a kis -fiával a karján.</p> -<p>És most aztán sirt és sirva indult meg a viz felé. Már tépte a -belsejét a dráma, a mely eddig ravasz lesben várta ezt a perczet. -Most már meg-megrogygyant a lába, most már nem tudott vigyázni a -gyerekre, most már nem látott, nem hallott, csak botorkált a viz -felé buta félőrületben, a mit a Duna riasztott fel benne.</p> -<p>Lement egészen a kövekig és ugy gondolkozott, hogy kimegy az -utolsó kőre, ott letérdel és csöndesen belefekteti a gyereket a -vizbe, mintha bölcsőbe tenné. Egy kicsit meg <span class= -"pagenum"><a name="Page_50" id="Page_50">-50-</a></span> is lóditja -majd, hogy az ár befelé vigye, a középre, a hol szalad a viz. Aztán -meg fog fordulni, vissza se néz a gyerekre és rohanni fog felfelé -azon a domboldalon, a melyről oly tudatlan nyugalommal jött le. Itt -nehány vesszőbokor állt a vizben. Megdagadt egy kicsit a Duna, s -ilyenkor vizben állnak a bokrok.</p> -<p>Óvatosan lépkedett a kövek közt s aztán egyszerre megállott. Ugy -rémlett, mintha valaki motoszkálna a bokrok közt, a vizben. A -homlokára tette a jobbkezét, a melylyel eddig a kövek közt -balanszirozott és megállapitotta, hogy csak rémlátás volt. És -tovább ment, a mig csak ki nem ért az utolsó kőre. Itt letérdelt, a -hogy előre megtervezte s csöndesen bele akarta fektetni a pólyát a -vizbe.</p> -<p>A bokrok közt megint motoszkált valami. Megijedt és fölkapta a -gyereket. Féllábával talpraállott, s körülnézett féltérden. A bokor -nagy ágát félrehajtotta valaki. Most már tisztán látta, emberi kéz -volt. Aztán a kéz után kar, a kar után egy fej jelent meg a bokor -mellett. Egy ember ült egy csónakban, a bokrok <span class= -"pagenum"><a name="Page_51" id="Page_51">-51-</a></span> tövén, s -most a léptek zajára előbujt. Nyugodtan nézett a leányra. Fernande -kisasszony egy szót se szólt. Minden vére hidegen szaladt le a -lábszárába, a mint a férfi nézte. Jóképü, szelid, szakállas ember -volt és még mindig félrehajlitva tartotta a bokrot a félkarjával. -Aztán megszólalt, halkan, úgy hogy nem törte meg a hangja a -csendet, hanem belesimult a halk éjszakába. Ezt mondta:</p> -<p>– Adjon Isten, kisasszony.</p> -<p>A leány el akart futni. De csetlett-botlott a kövek közt.</p> -<p>– Ne tessék szaladni, – mondta az ember, – nem bántom én. Halász -vagyok, kérem, Kisorosziból. Lerakom a spárgát.</p> -<p>A kisasszony föllélegzett.</p> -<p>– Halász? – mondta.</p> -<p>– Az.</p> -<p>Nagy csönd lett. A halász nézte a leányt. És mintha ezzel az -emberrel megszünt volna a Duna nagy csöndje, fenn valahol, -Esztergom felől hajó jött. Zúgó, mély dohogása idáig hallatszott. A -halász megint szólt: <span class="pagenum"><a name="Page_52" id= -"Page_52">-52-</a></span></p> -<p>– A kisasszony a gyereket a vizbe akarta tenni?</p> -<p>A leány nem felelt.</p> -<p>– Láttam, – mondta a halász. – Már akkor láttam a kisasszonyt, -mikor felülről tetszett jönni. Én itt lerakom a spárgát. -Kisorosziból jövök.</p> -<p>Megint csönd lett. A leány se felelt, a halász is hallgatott. -Sokáig hallgattak így. Egyik se mozdult. Aztán nagysokára -megszólalt az ember, most már még halkabban, mint az imént.</p> -<p>– Én elvállalnám a gyereket, kérem.</p> -<p>A leány csak nézte. Talán nem is tudta, hogy hol van, hogy mit -csinál, hogy ki beszél hozzá, hogy mit mond…</p> -<p>– Elvállalnám, – mondta csöndesen az ember. – A feleségem, -tetszik tudni, beteg. Nem úgy beteg, hogy feküdnék, fenn jár. Hanem -úgy beteg, hogy nekünk vállalni kell valami gyereket, ha azt -akarjuk, hogy legyen. A jó Isten úgy akarta, hogy nem ád magától. -Hát ha éppen… ha a vizbe akarta tenni a kisasszony… elviszem én -Kisorosziba <span class="pagenum"><a name="Page_53" id= -"Page_53">-53-</a></span> parasztnak… ki is gyöhet hozzá, meg is -nézheti… Ferenczi József a nevem, úgy hivnak, mint a császárt.</p> -<p>– A császárt? – mondta a leány és elnézett az ember fölött a -fekete semmibe.</p> -<p>– Kerestünk már Pesten is, – beszélt a halász. – Már ujságba is -akartuk tenni. Én elvállalom a gyereket, kérem, örökbe. Nálam -megél.</p> -<p>Megvakarta a tarkóját, s ezzel a mozdulattal hátulról a szemére -billentette kis kerek kalapját. Aztán fölemelte az orrát és -kinézett a karima alól, ravaszul.</p> -<p>– A vízben megfullad, – mondta. – És Ujpestnél kifogja a -rendőrhivatal.</p> -<p>Utána is nyúlt. Tisztességtudóan kérte:</p> -<p>– Tessen inkább ideadni.</p> -<p>A leány nem huzta el előle, hát gyöngéden átvette tőle. -Levetette a kabátját, összehajtogatta, a csónak fenekére tette és -ráfektette a gyereket. Billegett a lába alatt a fekete csónak, a -hogy topogott benne. Most, hogy legörnyedve rakosgatott, a -fejebubjára tolta a kalapot. Hátranézett: <span class= -"pagenum"><a name="Page_54" id="Page_54">-54-</a></span></p> -<p>– Hát nekem adja?</p> -<p>A leány csak nézte.</p> -<p>– Nekem adja?</p> -<p>Intett, hogy igen. A halász városban tanult előkelőséggel -mondta:</p> -<p>– Köszönöm szépen.</p> -<p>Aztán gyanakodva nézett a leányra:</p> -<p>– De elviszem!</p> -<p>A leány intett, hogy igen, igen, tudja. Erre aztán -helyrebillentette kis kerek kalapját, leült a deszkára és megkapta -az evezőt. Nem köszönt. Sietve, erős huzással indult neki, szinte -szökött, mint a kutya, mikor csontot kap és félti. A csónak -kilendűlt a vizre és nagy lassan ment fölfelé. Az ember nagyon -dolgozott benne. Mintha félt volna, hogy a leány még meggondolja és -visszakéri tőle a gyereket. Mintha rablott jószággal sietett volna. -Feje fölött a hold finom párával törülte szét a hegyek körvonalait, -s a partok ezüstös-szürkén derengtek. Ezüstös volt a csik is, a mi -a csónak után maradt a vizen. A tulsó parton őrtálló jegenyék árnya -feketéllett le a viztükörbe. És ez árnyak közt mozgott a -<span class="pagenum"><a name="Page_55" id= -"Page_55">-55-</a></span> túlpart mentén a kis fekete csónak, s -benne a hajladozva evező ember, a kinek meg-megvillant fehér -ingujja a holdfényen.</p> -<p>A leány megfordult és utána akart nézni, de akkor már odaért a -kanyarodóból a vontatóhajó. Bárkákat czipelt kinlódva maga után, -hörgő lármával, gőzt krákogva, sistergő lélegzéssel erőlködött, -fekete füstcsóvát vonszolt a kéménye fölött. Felzaklatta a csöndet, -bekormozta a holdfényt, összezavarta a Duna ezüstpikkelyeit és -eltakarta a fekete csónakot a fehéringujjas emberrel.</p> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_56" id= -"Page_56">-56-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2>Tavaszi részegség.</h2> -</div> -<p>Annak az egész történetnek, ami itt következik, semmi értelme -nem volna, ha nem mondanám meg, hogy az ifju doktor milyen ember -volt. Hát nagyon pontos, rendes ember volt és azzal foglalkozott, -hogy ügyvédnél dolgozott. Ez az ügyvéd is jellemezte őt. Nem volt -kriminalista, a ki bármily okból is, de végső eredményben mégis -csak az emberi lélek bonczolásával foglalkozik, hanem polgári -ügyvéd volt, amolyan jól kereső részletbehajtó, a kinek csöndes -irodájában néhány doktori czimmel felruházott irógép dolgozott. -Maga az egész iroda egyike volt amaz ügyvédi masináknak, melyeknek, -ha az egyik oldalán bedobnak egy sommás-keresetet, a másik oldalán -kijön egy ingre vetkőztetett szegény ember. Nem volt itt baj azzal, -hogy <span class="pagenum"><a name="Page_57" id= -"Page_57">-57-</a></span> a férfi féltékenység elegendő ok-e arra, -hogy Tóth Gerő huszonhatéves, római katholikus, nős, napszámos egy -élesre fent baltával halálos sebet ejtsen Kis Mátyás huszonötéves, -ev. református, nőtlen, bádogossegéden, – nem volt töprengés a -fölött, hogy igaza volt-e Svarcsuk Péter ötvennégyéves, római -katholikus, nőtlen, budapesti illetőségü, de perabszolute -foglalkozás hiján szükölködő egyénnek, mikor Breuer Mór -péküzletével szemben a minősített lopás álláspontjára helyezkedett. -Nem. Sótlan, izetlen, szagtalan pörök folytak itt, az életnek ama -számtalanszor megismétlődő kicsiny konfliktusai, a melyeket talán -az Ur is blankettákon intéz majd el az utolsó itélet napján.</p> -<p>És a milyen az iroda, olyan a jelölt. A mi doktorunk is ilyen -volt. Tanult, készült az ügyvédi vizsgára és közben őrölte a -pöröket az igazság malmában. Reggel fölkelt, este lefeküdt, s a mi -e két cselekménye közé esett, azt igazán nem érdemes elmondani. A -doktor vegetált, a doktornak szaporodtak a sejtjei – ez történt a -doktorral, semmi egyéb. <span class="pagenum"><a name="Page_58" id= -"Page_58">-58-</a></span></p> -<p>Egy napon azonban kirugott a hámból és ez az, a mit el akarok -mondani. A dolog a következőképpen történt.</p> -<p>Reggel fölkelt a doktor a Hajós-utczában, beledugta a fejét a -lavórba, megmosakodott és öltözködni kezdett. Az öreg asszony, a -kinél a szobáját bérelte, ilyenkor be szokott szólni hozzá, s ezt -most sem mulasztotta el.</p> -<p>– Szép idő van, doktor ur – mondta.</p> -<p>– Igen, – felelt a doktor s kinézett az ablakon.</p> -<p>Hát Istenem, valóban tavasz volt. A nap sütött és szemben a -pálinkás ragyogó pofával nézett szét a piszkos utczában.</p> -<p>– Meleg van, – mondta az öreg nő.</p> -<p>A doktor a nyakkendőjét kötötte és csak ugy szokásból -mondta:</p> -<p>– Igen?</p> -<p>Szemben, a pálinkás fölött, kinyilott az emeleti ablak és egy -cseléd körülnézett, hogy nincs-e rendőr a közelben. Aztán kirázta a -portörlő rongyot az utczára, a pálinkás fejére. A pálinkás feje -ekkor a napon szikrázó porszemektől aranyos glóriát kapott és ez -<span class="pagenum"><a name="Page_59" id= -"Page_59">-59-</a></span> fölemelő látvány volt. Szép vörösorru -zsidó volt, fehér szakálla ezüstfényben csillogott, szemére huzott -kalapja körül pedig aranyfényben szállongott a por. E pillanatban -talán az egész föld kerekségén nem volt nálánál dekorativebb -leszemetelt rumhamisitó. S mintha ezt érezte volna, boldog -mosolylyal nézett át az ügyvédjelölt földszintes ablakába és a -szemével intett az ingujjas öltözködőnek, mintha ezt mondta volna -neki:</p> -<p>– Azt a koczkás rózsaszinű inget már ötödik napja látom rajtad. -De nem bánom, mert jó melegen süt a nap és tavasz van, és én jól -érzem magam itt a butik küszöbén.</p> -<p>A jelölt pedig vísszamosolygott rá, fölvette a kabátját, hóna -alá csapta az irásait és kiment az utczára. Szétnézett. A -porrongyos cselédleány most kifeküdt az ablakba, lehajtotta a fejét -és azokat nézte, a kik a ház alatt mentek el. Ezt csak mellesleg -mondom, de azt hiszem, igazam van: a városi ember másként néz ki az -ablakon, mint a falusi; a városi lány az emeletről átnéz a tulsó -gyalogjáróra, míg cselédleányt nem is látni másként <span class= -"pagenum"><a name="Page_60" id="Page_60">-60-</a></span> az -ablakban, mint ugy, hogy azzal kinlódik, hogy merőlegesen lefelé -nézzen azoknak a fejetetejére, a kik a ház előtt járnak. Sőt tovább -megyek: ablakból <i>fölfelé</i> is csak ők néznek, a mi igen -mulatságos, sőt abszurd látvány az utczáról nézve.</p> -<p>– Egy olyan törkölyt kaptam Becskerekről, – mondta a jelöltnek a -glóriás öreg – de egy olyan jó törkölyt…</p> -<p>Görcsös öreg ujjait összeillesztette, mintegy csücsörítette a -tenyerét.</p> -<p>– Fein! – mondta aztán és bemászott a homályos butikba.</p> -<p>A jelölt egy kicsit kábán szítta a friss levegőt és állongott a -bolt előtt. Az öreg kiordított a sötét boltból:</p> -<p>– Szép idő!</p> -<p>Mire a jelölt szó nélkül bement a snapszok közé. Még mindig nem -szólt egy szót se. Felhörpintette a törkölyt, nyelt utána egyet, -megnyalta a szájaszélét, ok nélkül belenézett a butikos szemébe, -aztán helybenhagyólag bólintott. A butikos büszkén nevetett: -<span class="pagenum"><a name="Page_61" id= -"Page_61">-61-</a></span></p> -<p>– Mi?</p> -<p>– Ühüm! – mondta a jelölt.</p> -<p>Az ujságárus megállt a küszöbön és beüvöltött valamit a sötétbe. -De a jelölt az épp most fölkelt emberek bárgyuságával nézett rá és -nem felelt neki.</p> -<p>– Hány óra? – kérdezte a pálinkástól.</p> -<p>– Félkilencz.</p> -<p>Még ráért. Kiállt a bolt elé és nézte az embereket. Míntha -mindenki frissen szaladgált volna.</p> -<p>– Adjon még egy pohárral – mondta és ásított.</p> -<p>Ezt is lehajtotta, éhgyomorra.</p> -<p>– Gyönyörű idő, – mondatta vele az első pohár törköly. És jól -érezte magát, mint mindenki, a ki nem szokta meg az italt, s így -reggel az éhomra nyelt pálinkától nirvána-sejtelmeket kap. A hogy -ott állt, állt, kábulni kezdett. Nem is tudta, miért ivott, hiszen -soha életében nem jutott eszébe betérni a butikba. És most kéjjel -fordult hátra és kéjjel szólt:</p> -<p>– Fatter, adjon még. Ez igazán jó. <span class= -"pagenum"><a name="Page_62" id="Page_62">-62-</a></span></p> -<p>És a fatter adott neki, és a vége az lett, hogy a jelölt -leküldött a torkán vagy kilencz kupiczával. Ok nélkül. Tudja Isten, -miért… És leült a bolt lóczájára és nézte, hogyan vágtatnak el a -kocsik meg az emberek az ajtó napfényes négyszöge előtt. Bután -mosolygott, fizetett és átment az utczán, be a szobájába. Az ágyra -csapta az irásokat és előhivta az öreg asszonyt.</p> -<p>– Sári néni – mondta neki.</p> -<p>Ez már humor volt, mert az öreg nőt özvegy Kaufmannénak hívták -és jobb, ha nem is kutatjuk a keresztnevét.</p> -<p>– Sári néni – mondta neki bárgyu mosolylyal.</p> -<p>Az öreg nő csak nézte.</p> -<p>– Móricz néni! – mondta a jelölt és nevetni kezdett. Kitünően -mulatott ezen a kitünő viczczen. Azzal meghajolt, azt mondta, hogy: -«szálem alejkum» és kiment.</p> -<p>Most már nagyon furcsán jártak az emberek az utczán. Egy ur -például tiz lépés magasságban, a levegőben járt és keresztülment -egy szekéren, melyen dobozok voltak. <span class="pagenum"><a name= -"Page_63" id="Page_63">-63-</a></span> Több más szekér, köztük egy -tejeskocsi is – annyira megbolondult, hogy huzni kezdte a lovakat -hátrafelé és a lovak, daczára annak, hogy előre szaladtak, mégis a -kocsival együtt hátráltak, szépen himbálózva a levegőben. Az utcza -gázlámpásai lehajoltak a doktorhoz, mint a füzfák és lombjukkal -megsimogatták a fejét. Némely ház pedig, köztük a magyar királyi -Opera is, – nagyon himbálózott.</p> -<p>– Ma viharos a tenger, – mondta csöndesen a doktor és nyugodtan -belement egy kofába, a ki kicsiny szekerével az utczasarkon áll. De -ez nem hozta ki a sodrából.</p> -<p>– El kellene tiltani a kofataligáknak a gyorshajtást, – gondolta -és nagyot sóhajtott. Vannak sóhajtások, amelyek oly mélyről -fakadnak az emberi lélekben, hogy az ember gyomra is megrezdül -beléjük. A doktor konstatálta, hogy nem megy egyenes vonalban.</p> -<p>– Czélozni fogok, – gondolta. És czélbavett egy lámpát a -szemével. És nekilőtte magát a lámpának, mintha puskagolyó lett -volna. Csöndesen motyogta: <span class="pagenum"><a name="Page_64" -id="Page_64">-64-</a></span></p> -<p>– Igy fogom magamat kilőni a ligetbe, egyik lámpától a -másikig…</p> -<p>De már az Andrássy uton volt. És előbb nagy, ormótlan barna -házak jöttek feléje, aztán vigan csuszott a lába alá az -Oktogon-tér. Ugy érezte, mintha a Váczi-köruton, a -Fonciére-palotánál valami nagy óriás állana, a ki ugy húzza az -Andrássy-utat, mint a futószőnyeget, s ő csak egy helyben lépked. -Sietve jöttek feléje a csinos villák, vaskerítések maradtak el -mellette, s a kocsik oly villámgyorsan suhantak el mellette, mint a -vonat ablakából nézve a táviródrót görcsei.</p> -<p>– Nagyon gyors a hajtás, a hajtás nagyon gyors, – gondolta. És -hogy ne szédüljön, behunyta a szemét. Igy vágtatott tova. Néha -érezte, hogy a fülébe orditanak valamit, sőt nagy ütéseket is -kapott az uton, de ezt önérzetből nem vette tudomásul. Mikor megint -kinyitotta a szemét, valahol a liget végén járt.</p> -<p>– Erre a padra leülök, – mondta, s belecsapkodott a -zsebkendőjével a levegőbe és lezöttyent a puszta földre. -<span class="pagenum"><a name="Page_65" id= -"Page_65">-65-</a></span></p> -<p>Körülötte édes délelőtti csöndben nyugodott a liget. Valahol -messze duruzsolt a város, és a láthatár permén lassan járt egy-egy -nő egy-egy gyerekkel. Könnyü kis szél szállott a fák között és -apró, zsiros papirosrongyok gurultak feléje a földön. Egy helyütt -zöld pázsit foltjába vágódtak a csupasz fák, s erre a zöld pázsitra -rásütött a nap. Ez oly gyönyörü, oly édes volt, hogy a jelölt -nekitámasztotta a hátát egy fatörzsnek és sirni kezdett. Verejtékes -homlokát végigsimitotta a meleg völgyekből ideszabadult és a mi -reggelünkön megnyirkosodott illatos szél. Szerette a szegény -jelöltet a tavasz, jól bánt vele, elringatta, csókolta, a szédűlés -könnyü hintaján lóbálta, kifujta a fejéből a gondokat, tisztára -szellőztette a lelkét.</p> -<p>És a hogy buta, oktalan könyein keresztülnézett a jelölt, ugy -látta, hogy kis fehér kecskék jönnek feléje. Sok ezer kis fehér -kecske, mely katonás rendben lépett, egyszerre. Bal, jobb, bal, -jobb, – mintha tanulták volna. A fák pedig zúgni kezdtek, s a -lombjuk világoskék volt, átlátszó, mintha <span class= -"pagenum"><a name="Page_66" id="Page_66">-66-</a></span> az ég -azurjának foszlányai akadtak volna meg a galyakon. A sok ezer, -bodros kis fehér kecske pedig jött, jött a nélkül, hogy közelebb -ért volna hozzá. Terjengett ez a rengeteg kecskenyáj, oldalt -kiszélesedett addig a meddig csak ellátott a szem, a háttérben -pedig fölfehérlett az égre, ott, a hol a sikság az éggel -találkozik. Még az égbolt nagy buráján is jöttek, egyre jöttek, s -ekkor látta a jelölt, hogy ott fönn még felhők a kis kecskék, s -csak a földre érve nő meg aranyos szarvuk. És igy most már minden -kék és fehér fényben ragyogott körülötte, s a nagy, fehér tengerből -kivillantak az aranyszarvacskák, és a fák nagy, levegőkönnyü, kék -lombkoronái jobbra-balra lengedeztek, könnyen, súlytalanul, mintha -az egészből egy szó se lett volna igaz.</p> -<p>A jelölt ekkor felállott és érezte, hogy ebben a könnyü világban -ő az egyedüli súlyos test. Nem is tudta, hogy min áll. Csudálta, -hogy el nem süpped e friss puhaságba, örökre bele nem vész a lágy -fehérségbe és az illanó, lengő, kék füstnél is könnyebb, tisztább -és világosabban ragyogó lombkoronák közé. Egy <span class= -"pagenum"><a name="Page_67" id="Page_67">-67-</a></span> zsiros, -csontos, emberszagu, súlylyal biró ügyvéd volt, – ezt érezte. -Érezte, mert józanodni kezdett. S a hogy a fehér kecskék oszladozni -kezdtek előle és megint visszagomolyogtak az égre felhőknek, s a -hogy a halványkék, nagy lombok visszaolvadtak a fehér felhők közé -égszin foltoknak, a jelölt körűlnézett és végigsimitotta a -homlokát.</p> -<p>Harang csendült a városban. Delet harangoztak. Egy guvernánt -jött arra a gondjára bizott kis leánynyal.</p> -<p>– Maman nous grondera, – mondta a francziáné, – allons, -marchons!</p> -<p>És a gyerek botorkált mellette, alig birt vele lépést -tartani.</p> -<p>A jelölt csak bámult utánuk.</p> -<p>– Aludtam? – kérdezte magától.</p> -<p>És a szivébe nyilallott az elmulasztott kötelességek gondolata. -Három tárgyaláson makacsolták el. És baj lesz, veszekedés lesz, -mentegetőzés lesz, csudálkozás, csapkodás, káromkodás… És senki, -senki sem fogja megérteni azt, a mi ma vele történt, senki sem -fogja elhinni, senki sem fogja beleilleszteni <span class= -"pagenum"><a name="Page_68" id="Page_68">-68-</a></span> tudni a -logika durva kereteibe, buta, kemény szavakat fog hallani, mint: -«miért?» – vagy «hogyan történhetett» – avagy «nem értem» és minden -ember: a főnök, a kollega, a háziasszony, a járásbiró a maga rongy -kis eszével fogja megitélni az esetet, és őt beleteszik az emberi -élet keretei közé: makacsolják, dorgálják, kérdezik, mentegetik… és -senki sem fog belenyugodni ebbe az esetbe, mert az emberek az -ilyesmin gondolkoznak, a helyett, hogy megéreznék és napirendre -térnének fölötte.</p> -<p>Éhesen, fáradtan, kábultan és nehéz fővel kapaszkodott fel a -villamosra és visszarobogott rajta az életbe. Ő ebben a pillanatban -tragikus hősnek érezte magát, de ez a tragikum oly kicsiny, oly -kevéssé érdekes és olyan muló volt, hogy csakhamar nem is vette -komolyan, s a történet ránézve ezen a ponton be is fejeződött.</p> -<p>Igaza is volt. Az ilyen semmiségeken csak a magunkfajta -bolondok, az élet soha ki nem józanodó részegjei, nem létező -aranyszarvu kecskék vidám pásztorai képesek tollal a kezükben -hosszan elrágódni.</p> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_69" id= -"Page_69">-69-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2>Az aranyóra és a láncz.</h2> -</div> -<p class="center"><i>(Történik egy jobbfajta udvari lakásban. A -lakás most üres, mert az egész háznép temetésen van. A nyugdijas -özvegyasszony, a ki ebben a lakásban lakott, meghalt, s ma délután -temették.)</i></p> -<p class="center"><i>A viczéné</i></p> -<p class="center">(feljön, kinyitja az ajtót és bemegy a lakásba. -Megilletődve tekint szét a butorokon, majd kimegy a konyhába, s bár -becsületes lélek, azon tünődik, hogy mely kisebb térfogatu konyhai -eszközt lehetne ellopni. Csodálattal konstatálja, hogy a kisebb -eszközök már el vannak lopva.)</p> -<p class="center"><i>A cseléd</i></p> -<p class="center">(vörösre sirt szemmel, fekete ruhában, fekete -kendőben jön fel):</p> -<p>Hát maga mit keres itt, viczéné?</p> -<p class="center"><i>A viczéné:</i></p> -<p>A kapuból láttam, hogy már gyönnek vissza. Felgyöttem rendet -csinálni. Szép volt?</p> -<p class="center"><i>A cseléd</i> (sirni kezd).</p> -<p class="center">(Nagy szünet.)</p> -<p class="center"><i>A viczéné:</i></p> -<p>Kisasszony lelkem, nem azért mondom, de az én levesszürő kanalam -már úgy összehorpadozott, <span class="pagenum"><a name="Page_70" -id="Page_70">-70-</a></span> hogy… hát ha éppen nem kellene -kisasszonynak a kanál, hát én… úgy sincs már kinek szürni a -levest.</p> -<p class="center"><i>A cseléd:</i></p> -<p>Nem szabad elvinni semmit. Az asszonynak a fia itt van és -számbavesz mindent.</p> -<p class="center">(Bemegy a kamrába és megnézi, hogy jól dugta-e el -a levesszürő kanalat.)</p> -<p class="center">(A rokonok feljönnek a lépcsőn.)</p> -<p class="center"><i>Az özvegyasszony fia:</i></p> -<p>Üljetek le… Mari, nincs valami ennivaló a háznál?</p> -<p class="center"><i>A cseléd</i></p> -<p class="center">(szomoru arczczal jár a rokonok közt):</p> -<p>Egy kis kompót…</p> -<p class="center"><i>Egy hölgy:</i></p> -<p>Csak hozza, hozza. Sok befőtt van?</p> -<p class="center"><i>A cseléd:</i></p> -<p>Van vagy husz üveggel.</p> -<p class="center"><i>A hölgy:</i></p> -<p>Szegény Lujza néni, még ebben is rendes volt. Tegyen fiam egy -kosárba vagy öt üveget, elviszem emlékül, ugy sincs már itt, a ki -megegye. (Őszintén sir.) <span class="pagenum"><a name="Page_71" -id="Page_71">-71-</a></span></p> -<p class="center"><i>A fiu:</i></p> -<p>Hagyjatok, hagyjatok.</p> -<p class="center">(Leül a kanapé sarkába és maga elé néz. Halk -beszégetés. Az asszonyok ki-bejárnak.)</p> -<p class="center"><i>Egy másik hölgy</i> (sóhajtva):</p> -<p>Haj, haj! Igy van ez.</p> -<p class="center"><i>Az egyik hölgy:</i></p> -<p>Mindenkinek ez a vége.</p> -<p class="center">(A fiu fölkel, a szekrényhez megy és kinyitja. -Egy szivarskatulyát vesz ki, melyben különféle apróságok vannak: -gyürük, csattok, diszes gombok, egy női kalapmadár, néhány bross, -karperecz, egy aranyóra és egy láncz. Az egészet az asztalra -szórja.)</p> -<p class="center"><i>A fiu:</i></p> -<p>Vigyetek szegénykétől valami emléket.</p> -<p class="center">(Nagy csönd. Senki se mer az értéktárgyakhoz -lépni.)</p> -<p class="center"><i>A fiu:</i></p> -<p>Válaszszatok valami kicsiséget.</p> -<p class="center"><i>Egy hölgy</i></p> -<p class="center">(odamegy; turkál a csomóban):</p> -<p>Mi mindene volt szegénykének…</p> -<p class="center">(Kéjjel nézi az órát, meg a lánczot.)</p> -<p class="center"><i>Egy másik hölgy:</i></p> -<p>Én… én valami kis értéktelen holmit akarok… ezt a gombot. Vagy -inkább ezt a csattot. (Az órát nézi.) <span class= -"pagenum"><a name="Page_72" id="Page_72">-72-</a></span></p> -<p class="center"><i>Az egyik:</i></p> -<p>Na, nem viszed el a csattot?</p> -<p class="center"><i>A másik:</i></p> -<p>Nem.</p> -<p class="center">(Arra gondol, hogyha most elviszi a csattot, -elesik még a reményétől is annak, hogy az órát megkapja.)</p> -<p class="center"><i>Az egyik</i> (egy kis leányhoz):</p> -<p>Julis, nesze, vidd el te a csattot. Szegény Lujza nénié -volt.</p> -<p class="center">(Odaadja a kis leánynak a csattot, hogy igy -kiküszöbölje a csomóból az értéktelen holmit.)</p> -<p class="center"><i>A másik:</i></p> -<p>Nesze Julis, a gomb is a tied.</p> -<p class="center"><i>Julis:</i></p> -<p>Köszönöm. (Az órát nézi.)</p> -<p class="center"><i>Az egyik hölgy:</i></p> -<p>Kinek kell a madár?</p> -<p class="center">(Nagy hallgatás. Senkise akarja a madárral -eljátszani az órára való jogát. Általában az a gondolat kerekedik -felül, hogy az óra utolsónak fog maradni, tehát az kapja, a ki -utoljára jelentkezik. Mondom, nagy hallgatás.)</p> -<p class="center"><i>Egy harmadik hölgy:</i></p> -<p>Julis, nem kell neked ez a madár? <span class="pagenum"><a name= -"Page_73" id="Page_73">-73-</a></span></p> -<p class="center"><i>Julis</i> (az órát nézi):</p> -<p>Nem. Én a csattot is visszaadom, meg a gombot is visszaadom.</p> -<p class="center">(Hamar visszateszi a gombot meg a csattot.)</p> -<p class="center"><i>Az egyik hölgy:</i></p> -<p>Azt nem lehet. A csatt meg a gomb a tied.</p> -<p class="center">(Kiveszi és visszaadja neki.)</p> -<p>Csak tedd szépen el, a mit kaptál. Itt nem lehet válogatni. Nem -szégyenled magad?</p> -<p class="center"><i>Julis</i></p> -<p class="center">(sirni kezd, elteszi a csattot és a gombot, -látva, hogy néki itt semmi reménye se lehet):</p> -<p>Hát akkor… akkor kérem a madarat is.</p> -<p class="center">(Sietve, egyszerre hárman is oda adják neki a -madarat. Julis el van intézve és visszavonul. – Nagy szünet.)</p> -<p class="center"><i>Az egyik hölgy:</i></p> -<p>Milyen szép kis óra. (Nagy szünet.)</p> -<p class="center"><i>Egy másik:</i></p> -<p>Ugy-e, ezt te tartod meg, Elemér?</p> -<p class="center"><i>A fiu:</i></p> -<p>Én semmit se tartok meg…</p> -<p class="center">(Mindenki az asztalhoz lép.)</p> -<p class="center"><i>Az egyik hölgy</i> (kezébe veszi az órát):</p> -<p>Gyönyörü kis óra… (a lánczot is kihúzza a csomóból)… és milyen -nett kis láncz. Ugy-e, ez hozzá tartozik? <span class= -"pagenum"><a name="Page_74" id="Page_74">-74-</a></span></p> -<p class="center"><i>A másik:</i></p> -<p>Igen, igen. Akaszd rá a lánczot.</p> -<p class="center">(Ugy gondolkozik, hogy még ő is kaphatja az órát -s az esetben jobb, ha rajta van a láncz. Ugyanezt érzi a másik is, -tehát hirtelen és jó erősen beleakasztja az óra karikájába a -lánczot.)</p> -<p class="center"><i>Egy hölgy</i> (kissé idegesen):</p> -<p>Nagyon szép. Na, most tedd le.</p> -<p class="center"><i>Az előbbi</i> (nem teszi le):</p> -<p>Szegény néni, mindig ezt hordta. (Mégse teszi le.) Emlékeztek, -milyen elegáns volt a fekete selyemruháján ez a vékony kis -aranyláncz? Igy hordta, ugy-e?</p> -<p class="center">(Felpróbálja. Nagy megdöbbenés.)</p> -<p class="center"><i>A másik:</i></p> -<p>Ilyenformán. Tedd le.</p> -<p class="center"><i>Az előbbi</i></p> -<p class="center">(leveszi a nyakáról, de a kezében tartja):</p> -<p>Ezt a boldogult urától kapta.</p> -<p class="center"><i>A másik:</i></p> -<p>Igen, igen, tedd le.</p> -<p class="center"><i>Egy harmadik</i> (erélyesen):</p> -<p>Tedd már le, ha annyit mondják.</p> -<p class="center"><i>Egy sovány hölgy:</i></p> -<p>Itt van egy fekete csont-karperecz. Gyász-ékszer. Kinek kell? -(Senki se szól.) <span class="pagenum"><a name="Page_75" id= -"Page_75">-75-</a></span></p> -<p class="center"><i>A sovány hölgy:</i></p> -<p>Itt van egy ischl-i bross. Andenken von Ischl. Ki akarja?</p> -<p class="center"><i>Néhányan</i> (jószivüen):</p> -<p>Vidd el mind a kettőt.</p> -<p class="center"><i>A sovány hölgy:</i></p> -<p>Én sohase voltam Ischlben.</p> -<p class="center">(Visszateszi a brossot.)</p> -<p>Nagyon szép kis óra. Adja már ide, hadd nézem meg én is.</p> -<p class="center"><i>Egy hölgy:</i></p> -<p>Add oda.</p> -<p class="center"><i>Többen:</i></p> -<p>Add oda neki, hadd nézze meg.</p> -<p class="center">(Ugy gondolkoznak, hogy ez már nagyon sokáig -tartotta a kezében és hogy a soványnál nincs veszélyben az -óra.)</p> -<p class="center"><i>Az előbbi hölgy</i></p> -<p class="center">(odaadja az órát, de a láncz végét a kezében -tartja):</p> -<p>Duplafedelü.</p> -<p class="center"><i>A sovány:</i></p> -<p>Ereszsze el a lánczot.</p> -<p class="center"><i>Az előbbi:</i></p> -<p>Megnézheti igy is.</p> -<p class="center">(A láncz elszakad, a miből egyszerre -nyilvánvalóvá válik, hogy huzták mind a ketten. Mindenkinek -megdobban a szive, mert érzik, hogy igazán nagy és komoly harcz -folyik az óra körül.) <span class="pagenum"><a name="Page_76" id= -"Page_76">-76-</a></span></p> -<p class="center"><i>A sovány:</i></p> -<p>Na, most elszakitotta.</p> -<p class="center"><i>Az előbbi:</i></p> -<p>Maga szakitotta el.</p> -<p class="center"><i>A sovány:</i></p> -<p>Én? Hogy lehet ilyet mondani?</p> -<p class="center">(Egy pillanat alatt rájön, hogy a láncz nagyobb -része az ő kezében maradt az órával együtt, s hogy még igy is lehet -hordani.)</p> -<p>Nem is olyan nagy baj.</p> -<p class="center"><i>Egy hölgy, a ki eddig még nem szólt:</i></p> -<p>Hol van az az ischl-i emlék?</p> -<p class="center">(Ő is odalép az órához.)</p> -<p class="center"><i>Az előbbi:</i></p> -<p>Na, na, na. Lassabban. (Visszatolja.)</p> -<p class="center"><i>Az uj hölgy:</i></p> -<p>Hadd nézem meg én is azt az órát.</p> -<p class="center"><i>Mind</i> (a soványhoz):</p> -<p>Adja oda neki.</p> -<p class="center">(Mert az a fő, hogy egy kézben sokáig ne legyen -az óra és inkább outsiderek tartsák a kezükben, mint olyanok, a kik -erőteljesebb érdeklődésükkel már megmutatták, hogy jogot formálnak -rá.)</p> -<p class="center"><i>A sovány</i> (odaadja):</p> -<p>Duplafedelü. <span class="pagenum"><a name="Page_77" id= -"Page_77">-77-</a></span></p> -<p class="center"><i>Az uj hölgy</i> (nyugodtan):</p> -<p>Na hát, én ezt választom.</p> -<p class="center">(Általános elképpedés azon, hogy ezt a -bonyolultnak látszó ügyet ilyen egyszerüen is el lehet -intézni.)</p> -<p class="center"><i>Az előbbi hölgy</i> (idegesen):</p> -<p>Bocsánat, maga az ischli emléket kérte.</p> -<p class="center"><i>Az uj hölgy:</i></p> -<p>Én? Csak kérdeztem, hogy hol van.</p> -<p class="center">(A ridiküljébe akarja tenni az órát.)</p> -<p class="center"><i>Egy hölgy:</i></p> -<p>Bocsánat, ez nem járja.</p> -<p class="center"><i>Egy másik:</i></p> -<p>Ez egy értékes dolog. Az ember kiválaszt valami kis -csecsebecsét, valami emléket, de nem egy aranyórát lánczczal.</p> -<p class="center"><i>Az uj hölgy</i> (nyugodtan elteszi az -órát):</p> -<p>Hát válaszszanak csecsebecsét.</p> -<p class="center">(Visszavonul és a tükör elé megy, igazitja a -kalapját. Lassankint mindenki ott hagyja az asztalt, mely e -pillanatban értéktelenné vált, s mind az ügyes hölgy köré -csoportosul, arczczal a tükör felé. Valamennyien a tükörbe néznek, -a maguk arczát nézik és a másikhoz beszélnek.)</p> -<p class="center"><i>Az egyik:</i></p> -<p>Mit válaszszunk, ha maga elvitte a javát. <span class= -"pagenum"><a name="Page_78" id="Page_78">-78-</a></span></p> -<p class="center"><i>Az órás hölgy:</i></p> -<p>Mindegy az… én se azért választottam… valakinek csak el kell -vinni ezt is.</p> -<p class="center"><i>Egy másik:</i></p> -<p>Hát legalább a lánczot adja ide.</p> -<p class="center"><i>Az órás hölgy:</i></p> -<p>Hiszen el van szakadva.</p> -<p class="center">(Elől lehuzza a bluzát a balkezével, a jobbjával -pedig felülről lefelé végigsimitja.)</p> -<p>Isten áldjon meg, Elemérkém.</p> -<p class="center"><i>A fiu:</i></p> -<p>Csókolom kezét, Tóni néni. Köszönöm szépen a jóságát.</p> -<p class="center"><i>Tóni néni</i> (mert ő az):</p> -<p>Hadd csak fiam. Hisz tudod, hogy szerettem szegény anyádat. -(Sirva fakad és elmegy.)</p> -<p class="center">(Nagy szünet.)</p> -<p class="center"><i>Az előbbi hölgy:</i></p> -<p>Ez elvitte az órát.</p> -<p class="center">(Kétségbe van esve, de azért zsebre dugja a -maradék lánczot.)</p> -<p class="center"><i>A sovány:</i></p> -<p>Hát legalább hol van az ischli emlék?</p> -<p class="center">(Az ischli emlék eltünt. A gyász-ékszer is -eltünt. Most már csak csontgombok vannak az asztalon, <span class= -"pagenum"><a name="Page_79" id="Page_79">-79-</a></span> mert az -óra távoztával a rangban legidősebb dolgok vették át a helyét, s -eltüntek.)</p> -<p class="center"><i>A sovány:</i></p> -<p>Hát nekem semmi se marad?</p> -<p class="center">(Julis fél, hogy most még azt is elveszik tőle, a -mit kapott, tehát fölkel és indul.)</p> -<p class="center"><i>A sovány:</i></p> -<p>Julis, add ide nekem a csattot, neked megmarad a gomb és a -madár.</p> -<p class="center"><i>Julis:</i></p> -<p>A madarat odaadom.</p> -<p class="center"><i>A sovány:</i></p> -<p>Az nem kell. Add ide a csattot.</p> -<p class="center"><i>Julis:</i></p> -<p>Hát akkor semmit se adok.</p> -<p class="center">(Indul.)</p> -<p class="center"><i>A sovány</i> (savanyuan):</p> -<p>Jó, hát… hát add ide a madarat.</p> -<p class="center">(Táskájába teszi az üvegszemü kolibrit és -köszönés nélkül távozik. A többi utána. Az asztalról már a -csontgombok is eltüntek. A lakás üresen marad, csak a fiu sir -egymagában a kanapé sarkában. Beesteledik. A cseléd meggyujtja a -lámpát.)</p> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_80" id= -"Page_80">-80-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2>A titokzatos Csókai.</h2> -</div> -<h3>I.</h3> -<p>Ebéden voltam egyszer egy barátomnál, a kit mindnyájan a világ -legboldogabb emberének tartottunk. Három évvel ezelőtt nősült, -feleségül vett egy jónevelésü, szerény kis polgári leányt, a kit -leánykorában sokszor láttam, s a ki állandóan szende és szerény -volt. E két tulajdonságát a házasságban is megtartotta, egyszerű, -olcsó ruhákban járt, soha konflisra nem ült, a boltban félórákig -alkudott, hatosokat és koronákat helyezett el a -postatakarékpénztárban, szinházba csak olyanba ment, a hol nem -kellett sokat fizetni a szabadjegyért s ha valami agressziv -öltözékü férfi jól megnézte az utczán, hát oly savanyú undorral -tudott visszanézni rá, hogy annak nemcsak a kalandtól, hanem -magától <span class="pagenum"><a name="Page_81" id= -"Page_81">-81-</a></span> az asszonytól is elment a kedve, a mi -tulajdonképen az egyetlen eredmény, melyre tisztességes asszonynak -utczabetyárral szemben törekednie kell.</p> -<p>A barátomról még ennyit sem érdemes beszélni. Kissé túlzottan -kövér volt, s ő meg ezt vitte bele a házasságba. Lustán intézte a -dolgait, lassan és sokat evett, hosszan és kéjjel szivarozott, az -ujságot elejétől végig olvasta, s egyazon ruhában járt már két év -óta. Semmi izgalom nem volt benne. Semmi ámor, semmi mámor, – mint -a költő mondta.</p> -<p>Ebéd után az asszony egyszerre csak azt mondja:</p> -<p>– Kiesett a kő a fülbevalómból.</p> -<p>A férj nyugodtan felel:</p> -<p>– Jó.</p> -<p>Hosszu szünet. Én szódát fröcsköltem a boromba, a férj -rágyujtott, az asszony pedig ujra megszólalt:</p> -<p>– Nem csináltatod meg?</p> -<p>Lassan, ebédutáni hangon mondta a férje:</p> -<p>– Majd… ráér. <span class="pagenum"><a name="Page_82" id= -"Page_82">-82-</a></span></p> -<p>– Jó – mondta erre hirtelen és kedves mosolylyal az asszony – -majd odaadom a Csókainak, az megcsináltatja.</p> -<p>A férj mosolygott. Az ügy el volt intézve.</p> -<p>Mikor félnégykor el akartam menni, az asszony így szólt az -urához:</p> -<p>– Nem kisérsz el? A városba megyek.</p> -<p>– Most nem… – mondta a lusta emberek könyörgő pillantásával az -ember, a ki nyakig ült egy nagy bőrfotelben.</p> -<p>– Jó, majd elkisér a Csókai.</p> -<p>Erre már fülelni kezdtem. Megkoczkáztattam a kérdést:</p> -<p>– Ki az a Csókai?</p> -<p>– Senki.</p> -<p>– Hogyan?… Hisz már másodszor hallottam a nevét.</p> -<p>– Mégis senki. Csókai nincs. Csókai nem létezik. Ha az uram -lusta és unalmas, vagy fösvény, vagy udvariatlan, akkor -megfenyegetem Csókaival. Csókai, az egy képzelt személy, a kiben -megvannak mindazok a tuajdonságok a mik az ilyen tulságosan -elférjesedett emberből, mint az uram, hiányoznak. <span class= -"pagenum"><a name="Page_83" id="Page_83">-83-</a></span></p> -<p>– Tehát Csókai az ideális férj.</p> -<p>– Nem. Csókai nem férj. Csókai szabad ember, a ki tud az -asszonyokkal bánni. Ha az uram nem akar uj ruhát venni nekem, – -majd vesz Csókai. Ha nincs kedve a szinházba menni, – elkisér -Csókai. Ha elejtem a zsebkendőmet és az uram nem nyúl érte, – -Csókai fölemelte volna. Ha tavaszszal nem hoz délben ibolyát, – lám -Csókainak eszébe jutott volna. Sajnálom, de csak brutális szóval -tudom Csókait tökéletesen jellemezni: Csókai a szeretőm.</p> -<p>Nevettem. Az asszony is nevetett, az ura is nevetett. Aztán -összecsókolóztak. De a lusta ember mégse kisérte el a városba.</p> -<h3>II.</h3> -<p>Eljön hozzám ez után az ebéd után vagy két hónappal a férj.</p> -<p>– Még emlékezni fogsz – mondja, kissé fanyar pofával, – hogy -beszéltünk egyszer valami Csókairól.</p> -<p>– Emlékszem. <span class="pagenum"><a name="Page_84" id= -"Page_84">-84-</a></span></p> -<p>– Hát tudod, – mondja egy kellemetlen grimace kiséretében, – -kezdem unni ezt a Csókait.</p> -<p>– Ugyan, ugyan.</p> -<p>– Besavanyítja az életemet. Most már akármit csinálok, folyton -Csókairól van szó. Szerdán, mikor elmentem hazulról reggel, -elfelejtettem megcsókolni az asszonyt. Hát utánam kiált: «Majd -megcsókol Csókai.» Tudod?</p> -<p>– Tudom.</p> -<p>– Ugyanaznap este későn jön haza. Bizom benne, eszemágában sincs -megkérdezni tőle, hogy hol járt délután, de tudod, éhes voltam, -várni kellett a vacsorára. Hát – bevallom – kissé szigoruan szóltam -rá: «Honnan jösz ilyen későn?» – A világ legnyugodtabb hangján -feleli: «Csókaitól». Tudod?</p> -<p>– Tudom.</p> -<p>– Na már most… tudja Isten… hiszen agyonlövöm még azt is, a ki -azt meri mondani, hogy gyanakszom rá… de máskor mindig egyhuzamban -alszom este tiztől reggel nyolczig… aznap felriadtam félkettőkor, -<span class="pagenum"><a name="Page_85" id= -"Page_85">-85-</a></span> mert azt álmodtam, hogy Csókai ott áll az -ágyam mellett és azt mondja a feleségemnek: «Csöndesen, édes, úgy -jöjj ki, hogy az öreg föl ne ébredjen.» Álmomban azt feleltem neki: -«Felébredek, fel fogok ébredni, majd megmutatom én neked!» És fel -is ébredtem. Nagyon szégyeltem magam. Az asszony ott aludt -mellettem, nyugodtan, boldog mosolylyal, mint valami anzix-kártyán -a «pihenő Vénusz». De… mégis… szóval… tudod?</p> -<p>– Tudom, tudom.</p> -<p>Elhallgatott. Bennem az agglegény káröröme motoszkált. Valami -olyan «ugykellnektek» érzés. Nem kellett nagy lélektanárnak lennem -ahhoz, hogy megállapítsam most már teljes bizonysággal, ki az a -Csókai. Csókai a férj lelkiismerete. A jóllakott emberé, a ki ebéd -előtt szerelmesen, figyelemmel olvasta az étlapot, az árakat meg se -nézte, s a ki ebédután félrelöki ezt a papirost, vagy ha a kezébe -is veszi, azért veszi, hogy megnézze rajta az árakat. És magam is -elképzeltem Csókait, az örökké éheset, a figyelmes, udvarias, -<span class="pagenum"><a name="Page_86" id= -"Page_86">-86-</a></span> fürge, szerelmes ifjut, a prózából verssé -finomult lényt, a desztillált férfit, a barátom lelkiismeretének -furóját, a barátom feleségének itt-ott elpotyogtatott illuzióiból -összesürüsödött valakit.</p> -<p>– Tudod? – mondta aggódva.</p> -<p>Megvakartam a fejemet. Bevallottam a barátomnak, hogy nem tudok -tanácsot adni. Hogy miért, azt nem mondtam meg neki. De azért nem -tudtam, mert ha Csókai ember lett volna, hamar lehetett volna -végezni vele. De Csókai gondolat volt, és a gondolatnak rettenetes -az ereje, nemcsak akkor, ha Jézusnak, Galileinek, Luther Mártonnak, -Kossuthnak, vagy Marxnak hivják, hanem – oh, örökbüszke hatalma az -ember vágyainak – még akkor is, ha olyan szerény, rongyos, komikus -neve van is, mint: Csókai.</p> -<h3>III.</h3> -<p>Körülbelül hat héttel ez után a látogatás után találkoztam az -asszonynyal a Műcsarnokban. <span class="pagenum"><a name="Page_87" -id="Page_87">-87-</a></span></p> -<p>– Hogyan? – kérdeztem – nagyságos asszony most a művészet iránt -is érdeklődik?</p> -<p>Zavartan felelt valamit, a minek az volt az értelme, hogy azért -jött ide a képekhez, mert összezördült az urával.</p> -<p>– Most már tűrhetetlen – mondta. – Most már nem én fenyegetem őt -Csókaival… oh, erről végleg leszoktam. Most ő beszél róla mindig. -Ha megjegyzést teszek arra, hogy a ruhája lompos, azt mondja: -«Csókai vasalt nadrágban jár.» Egyebet se hallok, mint: «Mit csinál -Csókai?» – «Vár ma délután Csókai?» – «Ha elválunk, feleségül vesz -Csókai?» – Most már hadikiáltássá lett köztünk ez a név. Most már -ugy kialakult, ugy megtestesedett, a miért annyit beszéltünk róla, -annyit faragtuk, csiszoltuk, pingáltuk, hogy most már teljesen -látjuk a képét, már olyan, mint valami önműködő bábu a Coppélius -mester titokzatos műhelyéből, a melynek emberformája van, jár, kel, -énekel, beszél, tánczol – csak éppen, hogy még nem él. Ugy, hogy -most már nem is merek róla beszélni. Nem merem kimondani a nevét, -<span class="pagenum"><a name="Page_88" id= -"Page_88">-88-</a></span> mintha igazán a szeretőm volna. És az -uram dühös rá, megfojtaná egy kanál vizben, csufolja, bántalmazza; -szóval, nevessen, ha mulatságosnak találja, de az uram féltékeny -Csókaíra.</p> -<p>Elgondolkoztam. Valóban az emberek addig ijesztették a -gyerekeket a krampuszszal, addig mondták róla, hogy vörös nyelve -van, puttony a hátán, jobbkezében virgács, balkezében láncz, a mig -végül a játékgyárosok összeszedték mindezeket az adatokat és -teremtettek egy krampusz-tipust, a mi most már oly ismeretes és oly -klasszikus, hogy semmit se szabad változtatni rajta. Tudja Isten – -gondoltam – hátha a legelmésebb játékgyárosnak, az életnek egyszer -eszébe jut, hogy a barátomék Csókaiját meg is csinálja ennyi adat -alapján.</p> -<p>Mondtam néhány vigasztaló szót az asszonynak, azután -elbucsuztunk. De mielőtt elváltunk, ezt mondta az asszony:</p> -<p>– A legfurcsább a dologban, hogy engem dühössé tesz, mikor -csufolja a Csókait. Fáj, ha bántja. <span class="pagenum"><a name= -"Page_89" id="Page_89">-89-</a></span></p> -<p>Nagyot néztem. Hogyan? Az asszony már titokban szolidaritást -érez ez iránt a Csókai iránt? Hiszen akkor ez az asszony szereti -Csókait, és ha Csókaiból még csak az az egy hiányzott, hogy éljen, -akkor a baj már nagyon közel van, tekintve ama megrögzött hitemet, -hogy a mit egy emberi lény szeret, az már félig él. Vagy talán a -Messiás megszületésének nem az a története, hogy az emberek addig -és annyira szerették, hogy egyszerre csak elkezdett élni?</p> -<h3>IV.</h3> -<p>Most már csak néhány szót kell mondanom azok kedvéért, a kik a -történetek végére utaznak. Mert a történet szakemberek, helyesebben -ember-szakemberek részére már az előző káputban befejeződött.</p> -<p>A barátom egy napon nyugtalan volt, lecsapta a hivatalban a -dolgozókabátját és hazarohant. Az asszony nem volt otthon. -Megvadult és nekiesett a fehérneműszekrénynek, s az abban -elhelyezett ékszer-kazettáknak. <span class="pagenum"><a name= -"Page_90" id="Page_90">-90-</a></span> Feltörte és egy czimet -talált benne. A czimet megmondta egy kocsisnak, s azzal -elvágtatott. Tiz percig várt a kapu alatt, s akkor jött az asszony. -Az asszony sikoltott egyet, aztán félájultan – ezuttal életében -először – konflisba ült és az anyjához hajtatott. A barátom még öt -negyedórát várt, s akkor lejött az emeletről egy úr, a ki nem volt -szőke és magas, mint Csókai, nem viselt vasalt nadrágot, szürke -zsakettet és oldalt felcsapott Panamát, mint Csókai, de a kiben a -férfi szimat mégis oly minden tévedést kizáró módon érezte meg a -csókaiságot, hogy a barátom minden habozás nélkül verte le a -fejéről a kis zsirardi szalmakalapot.</p> -<p>Névjegyet cseréltek s ekkor kitünt, hogy Csókait Kellernek -hivják.</p> -<p>Mint utóbb, néhány évvel a válás után a barátom egy szép nyári -éjszakán a Zugligetből hazajövet elmondta, az asszony még nem volt -bünös. Ez lett volna az első találkozásuk. Ez feltétlenül -bebizonyitódott.</p> -<p>– A legérdekesebb a dologban – tette hozzá – az, hogy ez a -Keller egy csöppet <span class="pagenum"><a name="Page_91" id= -"Page_91">-91-</a></span> sem, de abszolute semmiképpen nem -hasonlitott a képzeletbeli csinos, elegáns Csókaihoz. Polgári -megjelenésü, köpczös, értelemhiányra valló arczu emberke volt…</p> -<p>S a hogy igy jellemezte, leszidta, kigunyolta és szivből -kinevette ezt a szegény, gyatra Kellert, egyre összehasonlítván őt -a daliás és csábító Csókaival, eszembe jutottak azok a franczia -szobrok, a melyekben a forradalom gondolatát hatalmas, csodaszép -géniusz ábrázolja, a feltámadt nemzeti erőt pedig égi haraggal -teljes, fenkölt arczu félisten, holott Arouet de Voltaire egy -sovány, göthös, hiu, féltékeny, szószátyár vén kóró volt, Mirabeau -pedig szörnyszülött: görbevállu, ragyás, borostás, ferdeorru, -bozontos, sőt a legujabb kutatások szerint megvesztegethető is.</p> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_92" id= -"Page_92">-92-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2>Téli reggel.</h2> -</div> -<p>A gőzfürdő előtt a villamos ivlámpa mesterséges éjszakát -csinált, de odébb, a Kerepesi-ut felől már piszkos-vörös pára -szállott fel az égre. Valahol messze már jött, sietett felénk a -Nap.</p> -<p>A nagy ház még be volt zárva. Tejüvegablakai mögött fehér fény -villódzott, kigyultak benn is a lámpák. Árnyak jöttek-mentek. A -frakkos fiu künn állt a kapu előtt még, vagy nyolcz-tiz emberrel. -Fel volt türve a gallérjuk, szemükre huzva a kalapjuk, a kéz a -zsebben. Mind maga elé bámult, várta a kapunyitást, várta a -megváltó meleg vizet. Kettő nekidőlt a kapufélfának jobbról-balról, -s majdnem aludt. Az egyik a leggyüröttebb pofa volt, a mit a -frakkos fiu életében látott. Valami nagyon utolsó züllött ember -lehetett, <span class="pagenum"><a name="Page_93" id= -"Page_93">-93-</a></span> ámbár prém volt a télikabátján. De sárga, -fáradt arcza volt, s a szája körül undor és fájdalom játszadozott. -Kávéházi levegőn füstölt fej volt ez, dohányban páczolt arcz, bután -merengő szem, a melyben olyan kifejezés ült, a mit a külföldi -illusztrált lapoknak husz éven át való felületes és unott -nézegetése ad a pesti kávéházi állatnak. Nagy pinczér-túlélő -lehetett szegény, az a fajta, a ki alól minden reggel kidől az -éjjeli pinczér és a ki – ámbátor vacsora után ment be a kávéházba – -a reggeli pinczérnél fizeti az utolsó konszommáczióját.</p> -<p>A másik kariatid pedig egyenesen éjjeli pinczér volt. De az már -el is aludt szegény, állva.</p> -<p>A frakkos fiu didergett. Csöndes, alattomos kis szél járt az -utczán, a füle mögé fujt, a manzsettája alá fujt, besurrant a -czipője főlött a vékony frakknadrág alá. Vágyó pillantást vetett a -nagy, homályos ablakokra, a melyek mögül fehéren sugárzott a -gőzfürdő erkölcsi tartalma: a melegség, a tisztálkodás, az olcsó -borbélyparfüm szomoru és mégis <span class="pagenum"><a name= -"Page_94" id="Page_94">-94-</a></span> tisztaságot jelentő illata, -a pihenés, a csönd, és az az édes forróság, a miben egy pillanatra -fuldoklik az ember, de a mi aztán megdolgozza, úgy, hogy azt érzi, -mintha kipárolna, kiolvasztana belőle mindent, a mi rossz és -fájdalmas.</p> -<p>Még többen jöttek. Szemben pálinkamérés volt, transzparenssel a -kirakatában. A transzparensen ez állott: «Itt fürdő Jegyek.» Jöttek -a boltból hárman, zöld jegyekkel a kezükben.</p> -<p>Aztán egyszerre kinyitották a kaput. Észre se vették. De aztán -mégis elkezdtek befelé menni, a kávéházi állat büszkén, katonásan, -az alvó pinczér őszintén tántorogva. A frakkos fiu szerényen ment -köztük. A három, a ki a pálinkamérésből jött, vígan kiabált és -ismerősként üdvözölte a pénztárkisasszonyt. Aztán lábdobogás -hallatszott, ment fel a raj a vaslépcsőn a labirintusba, és eltünt -a sok száz kabin közt a fuladt melegben.</p> -<p>A frakkos fiu lassan vetkőzött, meg is borotválkozott elébb. -Mire ő bement a nagy medencze-csarnokba, már benn ültek a fehér -békák a meleg pocsolyában. Forró, sötét nedvesség <span class= -"pagenum"><a name="Page_95" id="Page_95">-95-</a></span> ült a -tüdejére. Meg kellett állnia a gőzös, párás teremben, mert nem -látott. Aztán megszokta a szeme a sötétet. Leült az első -lépcsőfokra és szétnézett.</p> -<p>A medenczében köröskörül ültek az emberek. Nem láthatták őket -jól, mert a meleg köd, a mit bezártak ebbe a csarnokba, fátyolt -huzott minden akt elé. Két-három kis sárga villamos lámpa világolt -a sarkokban, mindeniknek udvara volt a sűrü gőzben. A fiú úgy -érezte, mintha itt minden izzadna. A barna falakról csöpögött a -langyos viz. Az oszlopok megcsillantak. Fenn, a kupola, a melyen -négy-öt piczi szinesüveg-ablakocska volt, egymásután csöppentette -homlokára a maga hideg kő-izzadságát. Ugy látta, még a kis villamos -lámpák is izzadnak valami sárgás gőzt, a mi szétáradt belőlük, -el-elgomolygott a többi pára közé.</p> -<p>És csönd volt. Itt most a viz volt az ur, mindenki másnak a -neve: hallgass. Fülelt a fiu. A szomszéd medencze felől pocskolás, -csurgás zaja jött. Valahol messze zuhogott a viz olyan zúgással, -mint valami vizesés. <span class="pagenum"><a name="Page_96" id= -"Page_96">-96-</a></span> Valaki szaladt: csattogott meztelen talpa -a vizes kövön. Hátul, az oszlopok mögött kis záporok verték a -követ: a tussok zúgtak, csattogtak, el-elálltak hirtelen, majd -megint megeredtek, egyik a másik után. És közben egyre, folyton, -mindenünnen csöpögött a meleg viz. Ha egy pillanatra csönd lett, -akkor is lehetett hallani a verejték-csöppenését ennek a nagy -háznak, a melyet kivül fagyosra fujt az éles, száraz téli szél, s a -mit itt belülről főztek, pároltak már húsz év óta minden nap, -éjjel-nappal szakadatlanul.</p> -<p>Egyre jöttek. A kis vasajtók nyikorogtak, ujabb meztelen alakok -léptek be a párába. Csupa csöndes ember. Csupa komoly arcz. -Sorjában ültek a medencze szélén, térdig a vizben.</p> -<p>A frakkos fiu – most már ő is csak akt volt, mint a többi – -álmosan ült köztük. Belülről ő is fázott. De megindult és vállig -ment be a meleg vizbe.</p> -<p>És akkor ő is megértette, hogy miért kell ide jönni. Szétnézett. -Mellette állott a kávéházi állat, szomoru arczán valami -mosolygásfélével. <span class="pagenum"><a name="Page_97" id= -"Page_97">-97-</a></span> De még ebben a mosolyában is benne volt -az undor, a mi kisérte őt és minden gesztusát, minden grimaceát, -minden tekintetét, a mi állandó és őszinte kritika volt valami -fölött: talán a többi emberek, talán az egész ország, talán még -ennél is nagyobb, mindent összefoglaló valami: önmaga fölött.</p> -<p>A kávéházi nyakig volt a vizben. A feje úgy uszott a medencze -tükrén, mint egy nagy, fáradt, fájdalmas, hervadt, sárga virág. A -frakkos fiu, a kinek jómódu szülei voltak, s a ki finom házibálból -jött ide, egy kis szomoru szerelemmel a szivében, megijedt tőle. -Aztán úgy látta, hogy megmozdul a szája az embernek. Mondott -valamit.</p> -<p>– Tessék? – kérdezte tőle ijedten.</p> -<p>A hervadt virág feléje siklott a vizen:</p> -<p>– Jó ez a meleg viz, – mondta.</p> -<p>– Igen.</p> -<p>Körülnéztek. A kik az imént még a medencze partján ültek, most -már mind nyakig állottak a vizben, főttek ebben a nagy lábasban, a -mely e pillanatban olybá tünt, mintha belső földi tüzek -melegitették volna alulról, <span class="pagenum"><a name="Page_98" -id="Page_98">-98-</a></span> és mintha valami nagyon okos, nagyon -bölcs, nagyon elmés és nagyon szomoru ördög föltette volna magában, -hogy megfőzi az emberi nyomoruság levesét ebből a sok virrasztó, -éjjel bujó emberből, szegény hatodrangu, tuberkulotikus -pinczérekből, urakból, a kik alól kihuzták a gyékényt, peches -kártyásokból, beteg betüszedőkből, félbolond ujságirókból, a -nagyvárosba szédült kishivatalnokokból, a kik a legpiszkosabb -szerelmi éjszaka emlékét hozták ide a vizbe, ebből a sok sárgabőrü, -kiálló-lapoczkás, furcsa emberállatból, a csontosból úgy, mint a -pókhasuból, ezekből a szomoru fejekből, ezekből a semmitmondó bus -emberszemekből, – alájuk tüzel, főzi a rettenetes, keserü levest -ebben a háromemeletes fazékban, és ezt egyik se tudja, mert mind -boldogan fől a meleg vizben, félig lehunyja a szemét, érez a -fejében valami édes, bús kóválygást, érzi a teste körül a jó, puha, -áramló, simogató forróságot, és nem hall mást, csak csurgást, -zuhogást, egy-egy eltévedt, visszhangzó emberhangot, és átadja -magát ennek a forró szédülésnek, <span class="pagenum"><a name= -"Page_99" id="Page_99">-99-</a></span> keblére borul a meleg -viznek, érzi, hogy könnyen lép benne, szinte lebeg, érzi a hátán, a -mellén, a nyakán, elandalodik tőle, egy kicsit elfelejt mindent, -bután mosolyog, lehunyja a szemét és szeretné a fejét ráhajtani a -viz szinére ebben a boldog fél-öntudatlanságban, a miben párává -kavarodik előtte minden, hang, szin, forma – nincs többé gond és -gondolat, csak boldog szédülés van a jó, forró vízben.</p> -<p>Igy lehet megrészegedni viztől is. Az éjszaka kóbor kutyái -minden reggel berugnak tőle. Csak más a teknikája, mint a bornak. Ő -iszik meg bennünket.</p> -<p>– Tessék? – kérdezte megint a fiu.</p> -<p>A sárga fej kinyult a vizből.</p> -<p>– Nézze… – szólt.</p> -<p>Az orrával intett az oszlopok felé. Az oszlopsor mögött, a -gőzpárában két masszőr szaladt. Aztán egy harmadik.</p> -<p>Egy kövér zsidó czuppogott utánuk.</p> -<p>– Semmi, semmi – mondta neki a masször. – Csak tessék -visszamenni a vizbe.</p> -<p>Kicsit a viz felé tolta. A nagytestü, fehér <span class= -"pagenum"><a name="Page_100" id="Page_100">-100-</a></span> zsidó -féllábbal belépett a vizbe, de gyanakvólag nézett arra felé, a -merre a masszőrök szaladtak.</p> -<p>Két kiváncsi fej nyult fel a sötét vizből:</p> -<p>– Mi az?</p> -<p>Ijedt szemmel néztek a zsidóra.</p> -<p>– Valami… – mondta ez – Valaki…</p> -<p>És leszaladt a vizbe. Nyakig merült belé. Menekült, szaladni -akart a vizben, de csak nehezen eviczkélt benne.</p> -<p>A masszőrök hoztak valakit. Ketten fogták közre. Az a valaki -azonban nem jött, hanem huzatta magát. A feje oldalt billent.</p> -<p>A két kiváncsi fej mereven állt ki a vizből. Egy szót se -szóltak. Nagy volt a csönd, csak a zsidó csapkodta a vizet, a mint -szaladt benne; nem akarta látni az egészet.</p> -<p>A fejek mind kinyultak a viz szine fölé. A frakkos fiu -megijedt.</p> -<p>– Mi az?</p> -<p>Ott hozták az embert mellette. Az egyik szeme le volt hunyva, a -másik nyitva volt, de nem nézett vele. Siettek a masszőrök. -Beszéltek vele: <span class="pagenum"><a name="Page_101" id= -"Page_101">-101-</a></span></p> -<p>– Jöjjön, nagyságos ur, majd kint jobban lesz.</p> -<p>– Rosszul lett? – kérdezte a frakkos fiu. De visszahőkölt, mert -meglátta a lyukat az ember halántékán.</p> -<p>A masszőrök kihurczolták. A fiu még egyszer látta, a küszöbön. A -két masszőr vörös, egészséges hátát látta, s köztük ezt a szegény, -vékony, görbe kis hátat, a nagyságos ur sárga hátát.</p> -<p>A vasajtó csattant. Künn voltak. És most megmozdult a sötét viz. -Sárga, fehér, vörös, rózsaszinü, szőrös szörnyek másztak ki belőle, -nagy locsogás, paskolás hallatszott. Mindenki a parton volt. -Csattogtak, locskoltak, a hogy kiszaladtak a vizből, ijedten, -kiváncsian.</p> -<p>– Semmi, semmi, – mondták a fűrdős emberek.</p> -<p>– De hogy a durranást nem hallottuk – mondta egy ember.</p> -<p>És magára maradt a sötétzöld viz a medenczében. Lomhán -hullámzott, gyürüzött. Moraj kelt mindenfelől. Hangok jöttek. Sokan -<span class="pagenum"><a name="Page_102" id= -"Page_102">-102-</a></span> beszéltek egyszerre. Csak a viz -hallgatott most, mindenütt. Ez az emberek ügye volt.</p> -<p>Aztán egyik a viz felé fordult. Aztán a másik. Majd a harmadik, -negyedik. Fáztak künn. Visszakivánkoztak. És lassan jött le ismét a -raj a lépcsőn. És ujra beleültek, egy percz multán benne voltak -mind az éjszaka fiai a boldog melegségben. De most némán, -mozdulatlanul kuksoltak. Pislogtak, mint a békák. Két pinczér ült -egymás mellett egy kőoroszlánfejnél… Ezeknek rémület volt az -arczukon. A kávéházi ember gondolkozott. De az undor ott volt az -arczán. A frakkos fiu összeszoritotta a fogát és a korláthoz -kapaszkodott. A nagy, fehér zsidó belenézett a vizbe. Most egy -kicsit meg voltak ijedve a legények, mind, mind.</p> -<p>Aztán végleg csönd lett megint. Csak a viz zúgott tompán a föld -alatt, a falakban, mellettük, alattuk, sziszegett a gőz, csurgott, -csöpögött a falak verejtéke, vagy csövekből titkos bugyborékolás -hallatszott és az emberek hallgatták ezt a furcsa, andalitó neszt, -most már álmosan, bágyadtan, teleszíva magukat <span class= -"pagenum"><a name="Page_103" id="Page_103">-103-</a></span> -forrósággal, s kábuló agygyal, a miben eltörlődött a nagyságos ur -szegény, sovány hátának az emléke – főttek megint.</p> -<p>– Aludni, aludni… – mondta a kávéházi ember.</p> -<p>Kiment a vizből, gőgös mosolylyal.</p> -<p>Nyilt a vasajtó.</p> -<p>Egy kis zömök, erős ember jött be. Nem duzzadtszemü, félig alvó, -mint ők, hanem nyilt tekintetü, jó, egészséges, buta arcz. Ez most -kelt föl. Mind e közt a negyven-ötven ember közt ő volt az -egyetlen, a ki ágyban aludt az éjjel, most félhatkor fölkelt és -most hatkor már itt is van a fürdőben. Ugy jött be, mint az élet. -Ismeretlenül, idegenül nézett szét. Aztán leült a vizbe és frissen, -gyorsan mosta meg az arczát benne. Prüszkölt is hozzá. Mosolyogva -nézett szét a puffadt, pirosra gyúlt, részeg, kimerült arczok -közt.</p> -<p>Aztán a tuss alá ment.</p> -<p>A kávéházi ember eltünt. Többen mentek már el. Most aludni -mentek mind, részegen, félig-meddig boldogan, szegény megrugott, -eltiprott, pénztelen éjjeli figurák, szégyelték <span class= -"pagenum"><a name="Page_104" id="Page_104">-104-</a></span> magukat -a friss kis ágens előtt, a ki most kelt föl, még a frakkos fiu is -szégyelte magát. Rögtön más képe lett a fürdőnek. Menekültek -szegények, ezt az embert nem állhatták. Kiáltások hangzottak. Ujabb -emberek jöttek. Villamos csengő szólt. A frissen jöttek beszéltek, -mulattak, a tuss alá mentek, kiabáltak: «masszőr! masszőr!» -Elfoglalták az országot, és a régiek a kis ajtókon fordultak ki, -eltüntek, egy percz – és már egy se volt ott közülük.</p> -<p>Az ujak pedig már nem tisztelték áhitattal a vizet, -szemtelenkedtek vele, kezelték, öntötték, birtokukba vették. -Csapokat nyitottak, tussokat zártak el, csöveket igazgattak. Ez már -egészen más volt. Félóra mulva már százan-százötvenen hanczuroztak, -orditoztak, terrorizálták a medenczét.</p> -<p>Ekkor már a szegény viz-imádók fenn aludtak a nagy hálóterem -egyik sarkában, a pamlagokon, fehér köpönyegben, fehér kendővel a -fejükön, nyitott szájjal. Egyik-másik még czigarettázott. Egy -csomóban aludtak mind, mintha összebujtak volna ebbe a sarokba -<span class="pagenum"><a name="Page_105" id= -"Page_105">-105-</a></span> a többi ember elől, mint valami szomoru -kis szekta, bánatos, nagyon tiszta, nagyon elzüllött kis nyáj, -csupa rossz, beteg gyereke ennek a piszkos városnak, drága, -szegény, jó, szomoru fiuk, a kik bujnak az élet elől, mert kikaptak -tőle, a kik besurrannak minden olyan házba, a hol egy kicsit el -lehet felejteni mindent, rongyos, bússzemü, mezitlábas kis fiai -ennek a czifra város-anyának, a ki tollas kalapban mulat a -szeretőivel és elfelejtette őket.</p> -<p>Édes, jó testvéreim.</p> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_106" id= -"Page_106">-106-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2>Turóczi.</h2> -</div> -<p>Ha hosszabb útra megy az ember vonaton – s ha történetesen az -ember nem beszédes ember, aféle gyors-ismerkedő causeur, hanem -szeret a néma megfigyelés álláspontjára helyezkedni – az ötödik -állomásnál rájön, hogy a vonat olyan, mint a hirlap. Mentél már -végig, nyájas olvasó, valami hosszú vonaton, az utolsó vaggonból az -étkező-kocsiba, mely a mozdony szeneskocsija mögött terjesztette a -kellemes zsirszagot? Ha igen, akkor be is néztél mindenik fülkébe, -a mely előtt elhaladtál. S akkor rájöttél, hogy a fülkék olyanok, -mint a hirlap rovatjai. Az egyikben a háboruról beszélnek, a -másikban politikáról; a harmadikban földbérlők utaznak s -közgazdasági rovatokat mondanak el; a negyedikben külpolitikáról -van szó, az ötödikben a rendőri krónikák <span class= -"pagenum"><a name="Page_107" id="Page_107">-107-</a></span> rémes -eseteit hallod. S ahogy útas ember minden rovatnak megtalálja a -maga fülkéjét, úgy arra is rájön, hogy tárcza-fülkék is vannak, a -hol az emberek nőkről beszélnek és szerelmi történeteket adnak elő, -sőt néha a nagy port vert botrányokat vigjátékokká vagy drámákká -nemesítik.</p> -<p>Itt hallottam, a mint egy panama-kalapos úr egy másik -úri-kalapos panamistának a következő tanúlságos történetet beszélte -el, melyet minden rangú és rendű férfiak okúlására hiven közlök. A -történet két részből áll. Az egyik rész Kelenföld és Sárbogárd közt -hangzott el, a másik rész Sárbogárd és Dombovár közt. A történet -Kelenföldnél még unalmas volt, Szakály-Högyésznél volt a -legérdekesebb s tíz óra negyvennyolcz perczkor Uj-Dombovárnál -tanúlságossá vált.</p> -<h3>I.<br /> -Kelenföldtől Sárbogárdig.</h3> -<p>– Nézd, kérlek, – mondta a panamakalapos, – az nem úgy megy, a -hogy te <span class="pagenum"><a name="Page_108" id= -"Page_108">-108-</a></span> gondolod. A nőket nem lehet -paragrafusokba szedni. A nő és a férfi közt olyanforma a külömbség, -mint a hegedü és a zongora közt. A zongora temperált hangszer, mint -a férfi. A cé után cisz következik rajta. A hegedűn a cé és a cisz -közt még a mi brutális kezünk is megtalál négy-öt hangot. Nekem -volt egy esetem, a mit, ha elmondok, mindjárt megértesz valami -keveset abból, a mit nő és férfi közt való viszonynak neveznek.</p> -<p>– Halljuk! – mondta a másik.</p> -<p>– Mielőtt ügyvédi irodát nyitottam, tudod, hogy újságíró akartam -lenni. Ifjukoromban verseket, novellákat irtam és éreztem, hogy -mozog bennem valami, az a valami, a miről Mikszáth azt mondta, hogy -rendszerint nem tehetség, hanem giliszta. S abban az időben mi -fiatalok egy kávéházba jártunk esténkint. Valóban olyanok voltunk, -a milyeneknek a könyvekben leírják a bohémeket. Hosszúhajúak, -borzasak. Nagy kalapokban jártunk, lompos fekete nyakkendőket -viseltünk, szakadt volt a czipőnk, kitérdelt a nadrágunk, s a -kabátunknak lefigyegtek a zsebei, mert <span class= -"pagenum"><a name="Page_109" id="Page_109">-109-</a></span> mindig -könyveket czipeltünk bennük. Egy azon ruhában eljártunk egy -esztendeig s hogy tömören fejezzem ki magamat, valamennyien: -költők, festők, mind rongyosak és piszkosak voltunk.</p> -<p>És volt abban a kávéházban egy Emma nevü kaszirosnő. Némi -viharokon átment, helyőrséggel ellátott városokból jött nő volt, a -mi kaszirosnőre nézve egyszerűen az életrajz jellegével bir. És én -szerelmes voltam Emmába.</p> -<p>Járt oda közénk egy ur, a ki se költő, se piktor nem volt. -Hivatalnok volt egy bankban, s nekünk mindenben ellentétünk. Nem -volt vidám fiú és pokoli előkelőséggel öltözött. A czilinderén -nyolcz reflex, a nadrágja élre vasalva, mint a kés, a nyakkendője -vékony, mint a czipőzsinór, a czipője lakkos és hibátlan, a -zsebkendője sarkában patkó… Finom ember volt. Turóczinak hivták. -Nem felejtem el a nevét soha. Állandóan «cuir de Russie» illata -volt és ugy fésűlködött, mint az angol miniszterek fiai. Egyszóval -nem volt közibénk való és mi nagyokat mulattunk <span class= -"pagenum"><a name="Page_110" id="Page_110">-110-</a></span> rajta. -De az a híre volt, hogy szerencséje van a nőknél, s ez némi kis -érdekességet adott neki a szemünkben. Emmával sokat beszéltünk róla -és Emma, az édes és viharvert Emma kinevette, velünk együtt. Édesen -kaczagott, mint a régimódi irók irták, s ilyenkor elővillant piros -ajkai közül hófehér fogsora a finom aranyplombbal, melyet egy -főhadnagy költségén egy egyszerű kassai fogorvos ékelt picziny -egérfogába.</p> -<p>– Csókolom a plombját, – mondtuk neki, s ő imádott minket.</p> -<p>– Az én fiaim vagytok, – mondogatta, – még soha sehol ilyen jól -nem éreztem magamat, mint köztetek. Imádom a bohémeket!</p> -<p>Az imádat azonban csakis mint összeségre, mint társadalomra -vonatkozott ránk. Engem speczialiter nem akart imádni, pedig erre -többször és a legerélyesebben felszólítottam. Nagyon szeretett -mulatni velem, de – ennyi volt az egész. Turóczi ur is udvarolt -neki. Unottan beszélgetett vele s azalatt halványkék, hogy ne -mondjam: vieux-bleu szeme rajtunk kalandozott. Turóczi ur nem -vicczelt <span class="pagenum"><a name="Page_111" id= -"Page_111">-111-</a></span> vele. Komolyan és unalmasan beszélt -neki. Az időjárásról fejtette ki nézeteit. A divatról értekezett. A -gazdasági viszonyokat ecsetelte. S mikor mi távozóban -odakiáltottunk Emmának, hogy:</p> -<p>– Szervusz, angyal!</p> -<p>Vagy ezt:</p> -<p>– Jobb erkölcsöket!</p> -<p>Avagy:</p> -<p>– Csókolom a plombját!</p> -<p>Turóczi úr udvariasan levette kalapját és így szólt:</p> -<p>– Kezét csókolom, nagysád.</p> -<p>Mi ezen mulattunk. Ez a csiszolt polgár nagyon komikusan hatott -a rongyosok közt. Kirítt közülünk. Emma azt mondta:</p> -<p>– Minek barátkoztok ezzel?</p> -<p>Mi vállat vontunk. A többi nem törődött vele, de engem bántott a -jelenléte. Nekem a szerelmi czirkulusaimat zavarta Emmánál.</p> -<p>– Udvarol neked, – mondtam.</p> -<p>– Hadd udvaroljon, – felelt, – én mégis csak titeket imádlak. -Ezt a hosszú hajatokat, ezt a nagy nyakkendőtöket szeretem. Meg -<span class="pagenum"><a name="Page_112" id= -"Page_112">-112-</a></span> azt, hogy gorombák vagytok, mint a -pokrócz… meg azt, hogy nincs pénzetek…</p> -<p>És megszorította a kezemet. De semmire se mentem vele. Egy napon -aztán elhatároztam, hogy minden apropó nélkűl délután meglátogatom -a lakásán és az eddigieknél sokkal erélyesebb intézkedéseket fogok -tenni arra nézve, hogy viszont szeressen. El is mentem hozzá. Az -Üllői uton lakott. Becsöngettem. Nem jött ki senki. A házmesterné -hozzám sompolygott.</p> -<p>– Nem lehet bemenni hozzá, – mondta. – Ilyenkor mindig nála van -a barátja.</p> -<p>– A barátja? Hát van barátja?</p> -<p>– Hogyne! Már egy éve.</p> -<p>– Kicsoda?</p> -<p>– Egy hivatalnok. Turóczinak hivják.</p> -<p>Majd, hogy a falnak nem szédültem. Épp azt akartam kérdezni, -hogy melyik Turóczi, micsoda Turóczi, mikor kijött az ajtón -Turóczi. Az én Turóczim. Az elegáns.</p> -<hr class="tb" /> -<p>– Sárbogárd! – kiáltotta a kalauz. <span class= -"pagenum"><a name="Page_113" id="Page_113">-113-</a></span></p> -<h3>II.<br /> -Sárbogárdtól Dombovárig.</h3> -<p>– Tudod, – folytatta a panamakalapos, – hogy nálam nem tartott -sokáig, a mig kijózanodtam a bohémségből. Nálunk Pesten nem -intézmény, vagy kaszt a bohémség, mint Párisban, hanem -gyerekbetegség. Valami bárányhimlő-féle. Nálunk ebből ki szokás -gyógyulni. Hamar megkomolyodtam, folytattam a tanulmányaimat, a -versirást végleg a költőkre biztam s beállottam a bátyám ügyvédi -irodájába. Most már én is elegáns emberré lettem. Sutba dobtam a -nagykarimás kalapot és a félárboczra eresztett nyakkendőt. -Kamgarnban jártam, mint a többi, duplagallért viseltem vékony -diskrét nyakkendővel s czilindert nyomtam a fejemre. Gondot -viseltem a fehérnemüimre és a modoromra. A sógornémnak sok baja -volt velem, a mig leszoktam a tolvaj-nyelvről. Kigyógyultam abból, -hogy a szobaleányt «öregemnek», a szakácsnőt «angyalnak», a hordárt -«apám»-nak szólitsam. <span class="pagenum"><a name="Page_114" id= -"Page_114">-114-</a></span> Öreg uraknak nem mondtam többé: «pá» és -a levélhordótól nem kérdeztem: «van-e levelem, mester?» Majdnem azt -merném mondani, hogy világfi lett belőlem. Éjfél előtt tértem -aludni s reggel kilenczkor már a törvényszéknél tárgyaltam. Tömören -szólva: megkomolyodtam.</p> -<p>És társaságba kezdtem járni. Ez jól esett csapszékekhez, -orfeum-kávéházhoz és egyéb lebujokhoz szokott szivemnek. Ah, a -finom, selyemruhás asszonyok, a kedves fehérkeztyűs dámák, a finom -kis urileányok, a diskrét, előkelő tónus… Mint minden igazi lump, -halálosan beleszerettem a szép, nyugalmas polgári életbe. És a -modorom gyönyörűen megcsiszolódott. Ugy beszéltem a nőkkel, mint a -Pailleron darabjaiban a grófok és a diplomaták. Ha rólam volt szó, -azt mondták:</p> -<p>– Jómodorú ember. Komoly ember.</p> -<p>Végül arra kezdtem gondolni, hogy nősülni is kell. Boldog, szép -családi élet… Nyugalmas otthon…</p> -<p>És beleszerettem egy leányba. Az apja jómódú ember volt, -magasrangú hivatalnok <span class="pagenum"><a name="Page_115" id= -"Page_115">-115-</a></span> a miniszteriumban. Nagyszerű család. -Ugy éltek, mint a grófok. Fehérkeztyűs inasuk volt, nagyon előkelő -estélyeket rendeztek, melyen minden második ember méltóságos ur -volt. A leányuk tipusa volt a finom, kedves, jelentéktelen -urileánynak. Zárdában nevelkedett és kis fehér kötényt viselt. -Vattában nevelték, dédelgették. De bájos teremtés volt, valóságos -kis herczegnő, sőt királykisasszony. Komolyan, szinte daczosan -hordta a fejét, melyre diadém kivánkozott. És a beszédje is komoly, -csöndes volt. Maga volt a nyugalmas tisztaság, vagy mint -költőkoromban mondtam volna: tisztavizű, csöndes tó az erdő -rejtekén.</p> -<p>A dolgom jól haladt. A leány nagyon szerette a társaságomat s -hosszasan szoktunk beszélgetni. Másoktól hallottam, hogy komoly, -karakteres embernek tart, a kivel élvezet és tanúlság diskurálni s -a kire minden apa rábízhatja a gyermekét. És boldog voltam.</p> -<p>Egy napon, a jégen, – mert korcsolyázni jártam, quae mutatio! – -azzal fogad a leány, hogy tegnap egy barátnőjénél megismerkedett -<span class="pagenum"><a name="Page_116" id= -"Page_116">-116-</a></span> egy Turóczi nevű fiatal emberrel, a ki -rögtön udvarolni kezdett neki. Most mosolyogtam. Azt gondoltam -magamban: «Ezuttal én főzlek le, Turóczi, mert ebben a környezetben -fütyűlnek a te tiszta manzsettádra, a minél egyebed nincs. És még -polgári komolyság dolgában is fölveszem veled a versenyt! Komolyabb -vagyok, mint te, elegánsabb, jobbmodorú, bizalomgerjesztőbb.»</p> -<p>– Roppant kedves fiú, – mondta a leány.</p> -<p>Meglepődtem.</p> -<p>– Ismerem, nagysád, – mondtam, – és nagyon csodálom, hogy az ön -tetszését sikerült megnyernie. Jelentéktelen, sótalan embernek -tartom, a kiben az egyéniség elolvadt a banális jómodorban és a -legujabb divatban.</p> -<p>A leány rám nézett:</p> -<p>– Akkor nem ez az.</p> -<p>– Turóczi Endre.</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– Hivatalnok a Kereskedelmi Bankban.</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– Barna, nyirottbajszú, pirosarczu fiu.</p> -<p>– Igen. <span class="pagenum"><a name="Page_117" id= -"Page_117">-117-</a></span></p> -<p>– Hát persze, hogy az</p> -<p>Az mondja a leány:</p> -<p>– De nem olyan banális ember, mint maga mondja. Roppant eredeti -ember. Mikor bemutattak neki és meglátta az aranyplombot a -fogamban, azt mondta: «csókolom a plombját.»</p> -<p>Most megint szédülni kezdtem. A leány folytatta:</p> -<p>– Nem olyan közönséges tuczat ember, mint maguk. Neveletlen, -rosszmodorú, folyton tréfál, semmit se vesz komolyan, a -szobaleánynak azt mondja: «apám» és tőlem úgy bucsuzott, hogy «jobb -erkölcsöket.»</p> -<p>Csak bámultam.</p> -<p>– Igen, – mondta a leány, – sok rossz tulajdonsága van, de végre -valami más, valami különös… Nagy, rojtos nyakkendőt hord, -rendetlen, de zseniális, érdekes…</p> -<p>– Turóczi?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>Most már kezdett bennem derengeni a dolgok értelme. Turóczinak -itt is szerencséje volt a nők körül. Turóczi itt, ebben a polgári -<span class="pagenum"><a name="Page_118" id= -"Page_118">-118-</a></span> környezetben bohémre játszotta magát. -Néztem a leányt. Villogott a szeme, a mikor Turócziról beszélt. -Felragyogott benne annak a tűznek a világossága, a mi lobbot vet a -polgárleányban, mikor megérzi a bohémben a társadalmonkivüliségnek, -az édes rendetlenségnek, a szabadság okozta élet-ittasságnak, a -gondtalanságnak, a filozófiává vált tréfának azt a csábító -hangúlatát, a miben minden megvan, a mi csak az ő zárdában nevelt -szivét érdekli és izgatja. A pillantásával, a hangja reszketésével -védte Turóczit a bourgeois társadalommal szemben, már az ő pártján -volt, már szembeszállott volna érte az egész világgal, már -Marlitthősnő volt, már szerette… És nem csalódtam. Megtalálta benne -azt, a mi neki új volt. Beleszeretett és hozzá ment feleségűl. Most -lenézéssel beszél a polgári társadalomról s úgy él a bankfival, -mint Mimi Rodolpheal. Kis korcsmákban vacsorálnak és vasárnap -kimennek a vurstliba. Boldogok s erről a boldogságról Turóczi -verseket ír egy szerényebb hetilapba. Ilyen az élet és ez volt az -én esetem. Azaz <span class="pagenum"><a name="Page_119" id= -"Page_119">-119-</a></span> jobban mondva, ez volt Turóczi esete. -Vonj le belőle olyan konzekvencziákat, a minőket akarsz.</p> -<hr class="tb" /> -<p>– Dombovár! – kiáltotta a kalauz.</p> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_120" id= -"Page_120">-120-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2>Az éjszaka fia.</h2> -</div> -<p>Volt egyszer egy fiatal ember, a ki lassankint belesápadt és -belebetegedett abba, hogy mindennap reggel feküdt le. A fiatal -ember tulajdonképpen nem volt lump, ha a lumpság fogalmát a női -elemtől és az elfogyasztott italok alkoholtartalmától teszük -függővé. Az egyre halványabb és álmatagabb ifju az éjszakának kóbor -ebe volt, a ki gyöngébb akaraterejü pajtásait kávéházról-kávéházra -vonszolta, s mikor már nagyon sok volt a torkában a nikotin, -kisétált az Andrássy-uton a liget felé, a hol a szép kertes utczák -kezdődnek és a hol az emberiség villákban lakik.</p> -<p>Ilyenkor az ifju lakást keresett. Az ifjunak <span class= -"pagenum"><a name="Page_121" id="Page_121">-121-</a></span> az volt -a legfájdalmasabb bolondsága, hogy nyolcz esztendő óta egyebet se -tett, mint a rendes élethez készülődött. De ennek a készülődésnek -minden fázisában megbukott. Egyszer már eljutott odáig, hogy szépen -berendezte a lakását, de akkor ruházat és koszt dolgában oly nagy -rendetlenségben élt, hogy nem lehetett tudni, rongyosabb-e, mint a -milyen éhes, vagy éhesebb-e, mint a milyen rongyos. Majd az -öltözködési ügyet hozta rendbe; jó szabóval dolgoztatott, de akkor -már egy harmademeleti lyukban lakott, langyos kávét ebédelt és igen -sokszor vacsorált szivart. Egy szóval, az általános és győzelmes -rend sohasem lett urrá a fiatal ember életében és mindez nem volt -egyéb, mint az éjszakának hozott áldozat.</p> -<p>De még az éjszakázásban sem volt rendes. Mikor néha feltette -magában, hogy ő is ugy fog élni, mint a többi milliók: -reggeltől-estig, akkor egyáltalán nem feküdt le aludni, csak azért, -hogy másnap este korán tudjon lefeküdni. De nem sikerült neki ez -se. Ilyenkor már délután elálmosodott, lefeküdt a szerkesztőségi -<span class="pagenum"><a name="Page_122" id= -"Page_122">-122-</a></span> kanapén és husz órát aludt -egyfolytában.</p> -<p>Ezzel az ifjuval történt meg aztán egyszer az, a mi az előre -bocsátottakból majdnem önként következik, hogy meg akart nősülni. -Egyszerű, bájos, polgári leánykát nézett ki magának, a kinek nem -volt pénze, de a ki ebből a világból semmit se ismert. Se zsúrokra -nem járt, se a művész-koloniával nem volt ismeretségben.</p> -<p>Mindattól, a mi az ifjunak megszokott környezete volt, igen -távol állott. A dolog nagyon egyszerüen ment. Egy napon a fiu, -mikor este hat órakor fölkelt, megfürdött és megborotválkozott, -friss erőben érezte magát, megivott egy langyos kávét, rágyujtott -és elment a kedves leányhoz. A leány egyedül volt otthon.</p> -<p>– Azért jöttem – mondta az ifju – hogy megkérjem a kezét. -Szeretem.</p> -<p>A leány nem szólt semmit, csak nézte.</p> -<p>A fiu folytatta:</p> -<p>– Engem egyetlen dolog menthet meg az élet számára, s ez az, ha -megnősülök. <span class="pagenum"><a name="Page_123" id= -"Page_123">-123-</a></span> Most találtam valakit, a kivel szivesen -tölteném el az életemet. Mentsen meg… legyen az enyém, csináljon -belőlem embert.</p> -<p>Ennek a tizenhétéves leánynak a szive mélyéig szaladt ez a -beszéd. Valami fájdalmas boldogság áradt el benne arra a -gondolatra, hogy ő most meg fogja menteni azt, a kit szeret. -Végignézett a sápadt, nagyszemű, halk beszédű fiun és szerette -volna egészséges leány melléhez szoritani azt a bünös fejét, -szeretett volna a maga piros, friss véréből inni adni neki, a kinek -Isten tudja, hol folydogált a vére, mert sem az ajkán, sem az -arczán nem látszott meg, hogy vér is van benne. Ápolni, jól etetni, -szabad levegőre vinni reggel…</p> -<p>Nem felelt, csak a mellére borult. És a fiu sirni szeretett -volna, mert könnyü sirásu legény volt, amolyan kis kezdődő -neuraszténia kergette a könyeit a szemébe és a halálos -elérzékenyülést a szivébe.</p> -<p>– Igen – mondta elfuladt hangon a fiu – és én megemberelem -magam. Ma este már korán fekszem le. Meg fogom szokni a rendes -<span class="pagenum"><a name="Page_124" id= -"Page_124">-124-</a></span> életet. Mindennap pont egy órakor fogok -ebédelni és pont nyolczkor vacsorázom. Reggeli után sétálni fogok -sokat. Higyje el, csak ez hiányzik nekem. És az irásaim is jobbakká -válnak. Drámát fogok irni. Tudja, rájöttem, hogy a ki éjszakázik, -az nem tud konstruálni. A részleteket jobban irják meg a lump irók, -de szerkeszteni, építeni csak az tud, a ki este fekszik és reggel -kel. És a jelzőknek se jó az éjszakázás. A ki bágyadt, az nem tud -uj jelzőket találni. Belenyugszik a régiekbe. Igen. Uj élet -következik!</p> -<p>És ezzel az elhatározással ment haza. Boldog volt. Szerelmes -volt és érezte, hogy most már a rendes, nyugodt élet következik, a -mikor ő is látható lesz az utczán, és a mikor estefelé szépen -elfárad, mint a többi ember, mint a gyárból hazasiető munkás, mint -a hivatalból megtérő hivatalnok. És korán fog kelni és sétálni fog -a napfényben, a napon, a melynek sugarát lelke minden porczikájával -imádta…</p> -<p>És el is kezdte.</p> -<p>De már az első éjszakán nem tudott aludni. <span class= -"pagenum"><a name="Page_125" id="Page_125">-125-</a></span> -Hiányzott neki az ablakon át csöndesen beszürődő utczai moraj, a -mely nyolcz esztendőn keresztül ringatta álomba minden reggel. Ez a -városi muzsika, az ébredő utczák szerény lármája volt az altató -dala, s most, hogy este feküdt le, nagy némaság, valami nyomasztó -csend borult köréje, s ez a csend nyugtalanitotta. El-elszunyadt -néhány perczre, de a nagy csend felriasztotta. Felült az ágyában, -czigarettára gyujtott, olvasott, aztán megint megpróbálta az -elalvást. Nem ment sehogyse. Éjjeli konflisok zörögtek végig az -ablaka alatt. Ugy gondolt reájuk, mint az idegenben élő vándor a -távozó darvakra, a kik az ő hazája felé röpülnek. És nyugtalan -fészkelődés vett rajta erőt. Az ágya felmelegedett, a feje izzott. -Ugy érezte, hogy láza van. De erőt vett magán és hajnal felé -elaludt. A gazdasszonya reggel nyolczkor felköltötte és az ifju -ekkor felöltözött és kiment az utczára a napon sétálni.</p> -<p>Szerényen ment, bujkált az emberek közt. Nem szokta meg, hogy -ennyi embert lásson az utczán. Oh, az éjszakának egyik édes, -<span class="pagenum"><a name="Page_126" id= -"Page_126">-126-</a></span> megnyugtató érzése, hogy kevés embert -látni az utczán és a kit látni, az is mind, mind jó ember. Vagy -valami szegény, züllött teremtés, – és ezek mind jó szivüek, mint a -bukott angyalok – vagy valami részeg ember, a ki mindig -rokonszenves, mikor csöndesen motyogva támolyog és monologizál.</p> -<p>Ez a sok idegen, siető alak bántotta. Szaladt közülük ki, a -város végére. De akkorra már dél lett és ezrével jöttek a munkások -a gyárakból.</p> -<p>– Mennyi ember – gondolta az ifju és visszafordult. Menekült -előlük, de unos-untalan emberekbe ütközött. Mikor a kocsiuton -átment, majdnem elgázolták. Éjjel nem jár csak egy-két kocsi, s ez -a nappali robogás, hajsza olybá tünt neki, mintha valami versenyen -lett volna, a hol azé a dicsőség, a ki elébb ér valahová. Megállt -kirakatokat bámulni, de ez meg elkeseritette. Mindent meg akart -venni. Látta, mi minden csábitja az emberiséget arra, hogy bemenjen -a boltba és otthagyjon néhány forintot.</p> -<p>– Levélpapirom sincs – gondolta. <span class="pagenum"><a name= -"Page_127" id="Page_127">-127-</a></span></p> -<p>Majd szép nyakkendőket látott. Egy jó czilinder ragyogott feléje -az egyik kirakatból.</p> -<p>– Sok minden kellene – sóhajtott és ebédelni ment.</p> -<p>Nem volt étvágya és ebéd után rettenetesen elálmosodott. -Gondolkozni kezdett:</p> -<p>– Ebédután – mondta magában – a rendes emberek is alusznak -egy-egy órácskát.</p> -<p>És hazament, lefeküdt a kanapéra. Az ablakon túl zsongott az -utcza, a kocsik muzsikálták az ő altató nótáját. Édesen, könnyen -szállott az álom a szemére. Elaludt.</p> -<p>Mikor fölébredt, hat óra volt. Alkonyodott. Fölkelt és kinézett -az ablakon. A lámpákat most gyujtogatták az utczán, s a szemközt -levő ház ablakaiban egymásután csillant fel egy-egy kis fénypont. -Ugy érezte, hogy most kezdődik az este, most készülnek az emberek a -sötéthez, lámpákat gyujtogatnak, rollókat eresztenek le.</p> -<p>– Még nincs este – mondta és visszafeküdt a kanapéra. Ujra -elaludt, ezuttal mélyen.</p> -<p>Mikor ujból felébredt, tiz óra volt. Kinézett <span class= -"pagenum"><a name="Page_128" id="Page_128">-128-</a></span> az -ablakon és most már büszkén ragyogtak a lámpák az utczán, és az ég -vaksötét volt. Megmosakodott, rágyujtott, elment vacsorázni. Most -friss volt, s mozgékonyságot érzett minden tagjában. Az ismerős -pinczérek köszöntek neki és az éjjeli kocsisok kalapot emeltek -előtte. Éjszaka minden szegény ember ismerte, még a virstli árus is -a nevét mondta, mikor köszönt neki.</p> -<p>És a hogy vacsora után mindent feledve ujra nekiindult az -éjszakának, ugy érezte magát, mint valami király, a ki számüzetés -után végre ismét visszatért a birodalmába. Most megint az övé volt -az egész gyalogjáró, mind az a sok aszfalt, a melyen nappal piszkos -emberek százai hemzsegtek. A boltok redőnyei leeresztve, a kapuk -zárva – minden és mindenki mintha respektálta volna az ő ember és -világiszonyát, s mintha ő az ő szomoru lelkét épp ugy sétáltatta -volna itt a lecsukott szemű házak közt, a kongó, üres városban, -mint a hogy régen lady Godiva lovagolt végig meztelenül az -utczákon, mikor minden polgár leeresztette az ablaka <span class= -"pagenum"><a name="Page_129" id="Page_129">-129-</a></span> -redőnyét és bezárta a kapuját, hogy a szép asszony szemérmetes -testét egy pillantás se sértse.</p> -<p>És e pillanatban tisztán érezte, hogy soha nem fog -megnősülni…</p> -<p>Bement egy kávéházba, tintát, tollat kért és megirta a kis -leánynak a lemondó levelet. Rögtön bélyeget is ragasztott rá és -bedobta a levélszekrénybe, hogy valahogy meg ne bánja.</p> -<p>Aztán föllélegzett, felvidult, belebujt a téli kabátjába és -nekivágott az édes, csöndes éjszakának, a melyben az ember -magamagának él, a melyben nincsenek vágyak, kötelezettségek és -robogó kocsik, a mik végig gázoljanak rajtunk, a melynek csak -nyugalmas csöndje, barátságos árnyai vannak, és a melyben jólesik -virasztó embert találni, mert hisz ilyenkor olyan kicsi, olyan -szűk, olyan kevés emberből áll a társadalom, hogy bánat nélkül -lehet benne élni…</p> -<p>A csillagok ragyogtak a feje fölött és a döczögő konfortábli -bakjáról leköszönt neki a kocsis. <span class="pagenum"><a name= -"Page_130" id="Page_130">-130-</a></span></p> -<p>– Jó estét, nagyságos ur – mondta vígan a virstliáruló ember és -a fiu, az éjszaka magányos, gondtalan, hol bús, hol vidám, fia ugy -meg volt hatva, hogy megint majdnem sirt, mikor ezt felelte -neki:</p> -<p>– Jó estét, édes jó öreg barátom!</p> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_131" id= -"Page_131">-131-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2>A Ribiszke.</h2> -</div> -<h3>I.</h3> -<p>Ijesztő és csekély személyemre feltétlenül a patologikus eset -benyomását teszi, a hogy különösen a törvényes koron alul levő -fiatal irók szép nőket leirnak. Elvégre megbocsátható a költőnek, -ha a szive vérével és az agya velejével fest meg egy alakot, de -mióta az emberi idegrendszer betegségeinek ismerete úgyszólván -egyetlen művelt család asztaláról sem hiányzik, sok ifju tehetség -keveredik abba a gyanuba, hogy férfiui idegéletét a kéziratpapiron -éli. Ez magánügy lévén, a ravaszabb olvasót a czivilizált undor egy -nemével tölti el, a pszikopatológus érdeklődését pedig nagy -mértékben fölkelti.</p> -<p>A nőnek tehát, a kiről itt szó lesz, nem reszkettek kéjesen az -orrczimpái, nem vonaglott érzékileg a szájaszéle, s szemében -<span class="pagenum"><a name="Page_132" id= -"Page_132">-132-</a></span> nem villódzott ama macskásan révedező, -zöldes szürke fény, mely olyannyira jellemzi a «nouvelle volupté» -szenvedélyes keresőjét.</p> -<p>A Ribiszke régimódi kis kövér nő volt, egyszerű szép. Okos, -talán tulságosan kicsi, mondhatnám: malaczosan apró szeme volt, az -arcza kerek és egészséges, szája rendes, orra rendes, fogai épek. A -Ribiszke az énekhangjából élt, még pedig többedmagával, mert ha -egyedül énekelt volna, ebből nem tudott volna megélni. Összeálltak -tehát többen, csupa ilyen Ribiszkék és minden este együtt -énekeltek. A szinháznál, a hol szerződve voltak, ezt női karnak -hivták, de ők tudták, hogy ez nem női kar, hanem ez az, hogy egy -jóhangú hölgy énekel és ők, a többiek, ugy a hogy vele -tartanak.</p> -<p>Hiába kerülgetném, előbb-utóbb ugyis ki kellene vele rukkolni, -hát essünk túl rajta: a Ribiszke feslett életű nő volt. Élete már -kora ifjuságában fölfeslett, s akkor nyerte az Erzsébet név helyébe -a Ribiszke nevet, mely azóta rajta is ragadt. Kifejező név volt: -Erzsébet piros volt és teli, mosolygós, zamatos és kicsike. -<span class="pagenum"><a name="Page_133" id= -"Page_133">-133-</a></span> A szinpadon mindig utolsónak állott a -sorban. Ő volt a legkisebb nemes apród, eprészleány, parasztnő, -udvarhölgy vagy halászfiu, a szerint, a milyen operettet adtak. S -miután Ribiszke mindig a sor szélén állt, neki nyilott a legtöbb -alkalma a proszczénium-páholyba nézni, a mi oly közel van a -szinpadhoz, hogy gukkerezni már szemtelenség. A -proszczéniumpáholyhoz való közelségéből aztán szépen megélt a -Ribiszke. Ékszerei is voltak, a melyeket finom érzékkel nem -aggatott folyton magára, hanem gondosan eltett a zálogházba, hogy -meg ne egye a moly. A moly ellen különösen ama szép -gyöngyfülbevalót óvta meg, melyre Friedmann szó nélkül adta meg a -hatvan koronát, s a mely oka lett annak, hogy Ribiszke pénzzavar -esetén mindig a füléhez nyult. Haekelista barátaim méltányolni -fogják Ribiszke utódjainál ezt a mozdulatot, mely oly gyakori volt, -hogy fölvétette magát az örökölhető reflexmozgások közé. A Ribiszke -fia, ha megnő és nem lesz pénze, a füléhez fog kapni s nem fogja -tudni, miért. De mi nevetni fogunk, mert mi tudjuk. <span class= -"pagenum"><a name="Page_134" id="Page_134">-134-</a></span></p> -<p>Szóval jól ment Ribiszkének. Még azok is szerették, akik nem -vitték fölhajtott fedelű fiakkerben vacsorázni, mert maga volt a -vidámság, a csapongó jókedv, a rugdalódzó életöröm. Tele volt -csirkefogó-allűrökkel. Kis fiukat elpáholt az utczán s képes volt -egy-egy kis mezitlábos után kivágtatni a Városligetig, ha az utána -kiáltott valamit, csakhogy meghúzhassa a fülét.</p> -<p>Egy este, mikor a szinházban «Pörtschach gyöngyét» adták és -Ribiszke ismét utolsónak állott be a gyopárszedő leányok karába, -két jól öltözött úr jelent meg a proszczéniumpáholyban. Az egyik, a -ki még jobban volt öltözve, mint a másik, azonnal gukkerezni kezdte -Ribiszkét. Ribiszke rámosolygott, s az ügy ezzel el volt intézve. -Kissé túlzok, mert az ügy már akkor el volt intézve, mikor a jól -öltözött úr a gukkerhez nyúlt, de tartozom Ribiszkének annyi -lovagiassággal, hogy a konstatálás előtt megvárjam az ő -beleegyezését is.</p> -<p>– Ah! – suttogta diszkréten a jobban öltözött a jól öltözöttnek. -– Tehát ez a Ribiszke! <span class="pagenum"><a name="Page_135" id= -"Page_135">-135-</a></span></p> -<p>– Ez!</p> -<p>A jobban öltözött jól belenézett a Ribiszkébe s olyan -mosolylyal, oly finom vonalban nyitotta ki a száját, mintha azt -akarta volna mondani: «Ez a kis angyal a pajkos báj elragadó -inkarnácziója.» De nem volt franczia, hanem pesti, tehát csak ezt -mondta:</p> -<p>– Jó bőr.</p> -<p>A másik intett:</p> -<p>– Jó.</p> -<p>– Megvan! – suttogott a gukkeres. – Ez az, a mit keresek! Ezzel -a kis leánynyal fogok elutazni Abbáziába. Holnapután kezdődik a -szabadságom. Hetek óta keresek valami vidám kis nőt, a ki erre az -útra elkisérjen… de most megvan!</p> -<p>Jött a finálé. A kóristák úgy ordítottak, mintha fizették volna -őket érte, pedig azt igazán nem lehet fizetésnek nevezni, a mit -kaptak. Ribiszke a sor szélén állott s vonzalma jeléül a két jól -öltözött felé énekelte, a többivel hogy: «Menj hát, menj hát, menj -hát, menj, menj, menj, mehenj háhát!» – s ezzel legördült a -függöny. <span class="pagenum"><a name="Page_136" id= -"Page_136">-136-</a></span></p> -<p>A jól öltözött úr – Stern – néhány szót váltott a páholyos -asszonynyal, majd könnyed főhajtással üdvözölte a nézőtéren levő -mondain ismerőseit, a kik bájmosolylyal köszöntek neki vissza s -közben ezt mormogták: «akaszd föl magad.» Aztán hanyag -előkelőséggel simította végig Bay Rummal mosott, brillantinnal -fényezett haját, mondván:</p> -<p>– Igen, ah, igen! Elég volt a feszes nagyvilági életből, a -folytonos bókokból, finomkodásokból, udvariaskodásokból, a sok -formából és unalomból. Egy hónapig szabad leszek, mint a madár és -vigan fogok élni ezzel a kis csirkefogóval. Ah, milyen jó lesz -neveletlennek, szabadszájunak lenni, ingujjban ebédelni, pikáns -nótákat énekelni…</p> -<p>A páholyos asszony diskréten nyitott be:</p> -<p>– Ő nagysága azt üzeni, hogy igen.</p> -<h3>II.</h3> -<p>Julius elsején a fiumei gyorsvonatban ültek. A nagy mozdony -felszáguldott velük a Karszt tetejére s ők a kopasz hegyeket -nézték. <span class="pagenum"><a name="Page_137" id= -"Page_137">-137-</a></span></p> -<p>– Itt nincs fű – mondta kevés tudományos készültséggel a -Ribiszke, – mert nagyon fuj a szél.</p> -<p>– Úgy van, – mondta az előkelő Stern és egy koronát adott a -kalauznak. Azzal odaugrott Ribiszke mellé és megfogta az orrát.</p> -<p>– Olyan orrod van – jegyezte meg – mínt egy gomb.</p> -<p>Ribiszke eltolta magától:</p> -<p>– Pardon. Ne szorítsd az orromat.</p> -<p>– Miért ne? – kérdezte Stern. – Az orrod olyan, mint egy gomb és -ha a télikabátom itt volna, rá is gombolhatnám.</p> -<p>– Ez nagyon buta, – mondta Ribiszke.</p> -<p>– Igen? – kérdé az ifjú és meg akarta csókolni a Ribiszkét. De a -lány dühbe jött.</p> -<p>– Maradhasson!</p> -<p>– Ugyan, ugyan! ne add a bankot. Légy víg, te kis -csirkefogó.</p> -<p>Ribiszke félrehúzta a száját:</p> -<p>– Én nem tudom, – mondta – mi ütött magába. Eddig olyan finom -volt, mint egy buta ember. Most egyik csunya szót a másik után -mondja. És mért nem veszi föl a kabátját. <span class= -"pagenum"><a name="Page_138" id="Page_138">-138-</a></span> Még -bejön valaki és mit gondol, ha ingujjban látja?</p> -<p>Az ifju nagyott nézett.</p> -<p>– De édesem – szólt – csak nem fogsz itt nagyúri kivánalmakkal -föllépni! Hiszen mulatni megyünk, kirúgni a hámból, -neveletlenkedni, vihánczolni!</p> -<p>– Vihánczolni?</p> -<p>– Azt. Azért hoztalak magammal, hogy vidáman éljünk!</p> -<p>És torkaszakadtából kezte énekelni a «Csipd meg bogár» kezdetü -magyar népdalt, mely egész télen át aludt a lelkében.</p> -<p>A Ribiszke lehajtotta a fejét. Fiuméig egy szót sem szólt. Mikor -a tengert meglátta, ennyit mondott:</p> -<p>– Minden tenger ilyen halszagu?</p> -<p>S miután Stern fölvilágosította, hogy vannak ennél sokkal -halszagubb tengerek is, ismét hallgatásba merült. Hajóra -szálltak.</p> -<p>– Oda menjünk, az orrára – mondta az ifju – és lógassuk ki a -lábunkat a viz fölé.</p> -<p>– Hogyne! – mondta Ribiszke. – Ennyi ember előtt. Otthon nem -bánom, ha hecczelünk, <span class="pagenum"><a name="Page_139" id= -"Page_139">-139-</a></span> de most elegánsan kell viselnünk -magunkat. Az kell, hogy az emberek azt higyjék, hogy én egy grófné -vagyok.</p> -<p>És finoman, kecsesen ült le a többiek közé, nagyon diskréten -beszélt és úgy viselkedett, mint egy kis grófné, mert törvény az, -hogy grófnésan viselkedni az tud legjobban, a ki csak egyszer egy -évben grófné és igy minden finomságát arra az egy alkalomra -tartogatja, míg az igazi grófné néha elunja a grófnéságot és -olyankor ribiszkésen viseli magát egy kicsit.</p> -<p>Stern urban elhült a vér.</p> -<p>– Grófné? – kiáltotta. – De hiszen akkor én be vagyok -savanyítva. Nem azért hoztam én magammal egy kis csirkefogót, hogy -egy grófné üljön mellettem! Hát ujra kezdjem azt, a mit a télen úgy -meguntam? Most megint finom, udvarias és unalmas legyek? Soha!</p> -<p>De Ribiszke most már grófné volt, még pedig csökönyösen. Halkan -mondta:</p> -<p>– Elég volt a kánkánból a télen. Most egy előkelő urral utazom -és meglássa, olyan <span class="pagenum"><a name="Page_140" id= -"Page_140">-140-</a></span> előkelő leszek, hogy élvezet lesz -nézni. Meglátja, milyen merev leszek a table d’hotenál és milyen -finom, művelt dolgokról fogunk beszélni. Maga irodalomról fog velem -csevegni és elmondja az uj képek tartalmát a tárlatról. És nem -fogunk bort inni és sokat fogunk sétálni…</p> -<p>Az ifju a fejéhez kapott:</p> -<p>– Mi? Micsoda?</p> -<p>– Az emberek azt fogják mondani: «ez itt egy unalmas nő.» Ez a -spanyol frizura is utoljára volt ma rajtam. Holnaptól kezdve -egyszerü polgári fejem lesz… és nem akarok tetszeni senkinek… és ne -mondja senki, hogy jó bőr vagyok… és ne irjanak nekem leveleket a -katonatisztek… mert ebből elég volt a télen.</p> -<p>Tapsolt, úgy örült ennek a gondolatnak. De elszégyelte magát és -finoman mondta:</p> -<p>– Pardon, hogy tapsoltam.</p> -<p>Szégyenkezve dugta el a fejét.</p> -<p>– Oh jaj! – nyögött Stern. – Valóban be vagyok savanyítva ezzel -a nővel. Vége a mulatságomnak! Hát miért vagy te a Ribiszke? -<span class="pagenum"><a name="Page_141" id= -"Page_141">-141-</a></span> Nem azért, hogy rugd a port, angyal? -Nem azért, hogy az urinők bosszankodjanak rajtad? Nem azért, hogy -pezsgőt igyál és a fejed tetején tánczolj és a «grand écart»-t -csináljad, a mit ti ugy hivtok, hogy «spárga»? Hát hol maradnak a -jó zsidó vicczek, a miket én neked el akartam mondani, és hol marad -az, hogy mi ketten becsipve fogunk végigrobogni a tengerparton… te -valami nagy tollas kalappal a fejeden, piczi lábad a bakra téve, én -meg az öledben, keresztbe… hejehuja, hopp, hopp!</p> -<p>Csöndesen mondta Ribiszke:</p> -<p>– Fenét.</p> -<p>Ezen már nem lehetett segiteni. A Ribiszke gyógyíthatatlan -arisztokratitiszbe esett, illemgyulladást kapott. Ez a jóleső -magyar fene volt az utolsó fellobbanása a téli életnek. S ezzel -vége is volt. A Ribiszke belerészegedett a finomságba és a -rendezett pénzviszonyokba s most egyszerre, elemi erővel tört ki -belőle az a nagy honvágy a bourgeois élet iránt, a mit a ribiszkék -itthon éreznek. Most volt pénz, Abbázia, ékszer, jó ruha, -<span class="pagenum"><a name="Page_142" id= -"Page_142">-142-</a></span> finom Stern úr, most megengedhette -magának azt a luxust, hogy grófné legyen, a mi alatt ők polgári -leányzót értenek.</p> -<p>Stern úr dühében felordított:</p> -<p>– A teremtésit a fejemnek!</p> -<p>– Pszt! – mondta szemrehányólag a Ribiszke – ne kiabáljon. Ez -nem illik. Mit szólnak az emberek? Üljön ide mellém és mondja el a -képek tartalmát. Én most nem vagyok szinésznő.</p> -<p>És mialatt Stern úr megátkozván jó ötletét, egy pillanat alatt -elhatározta magában, hogy a Ribiszkét a legközelebbi vonattal -hazaviszi, boldog büszkeséggel tette hozzá:</p> -<p>– Én most privát vagyok.</p> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_143" id= -"Page_143">-143-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2>Diskréczió.</h2> -</div> -<p class="summary">(Személyek: Az <i>asszony</i>, előkelő, gazdag, -szép nő. Abból a fajtából, melyből a katona-operettekben a trikós -dragonyosokat válogatják. A régi időkben ugy mondták volna: -fejedelmi termetű nő. De mióta a fejedelmek nem olyanok – az ember -oda megy hasonlatért, a hol talál. A <i>férfi</i> korrektül -öltözött, férfikora délutánján levő ember. A mellényére -manzsettagombok vannak varrva. A legmagasabb foku eleganczia.)</p> -<p><i>Az asszony:</i> A tüzes vasat is elszenvedné?</p> -<p><i>A férfi:</i> El én.</p> -<p><i>Az asszony:</i> A spanyol csizmát, a homlokszoritót, meg a -vizpróbát is?</p> -<p><i>A férfi:</i> Mindent. Én még ama régimódi férfiak közül való -vagyok, a kik a hóhér kezében sem vallották ki a szeretőjük -nevét.</p> -<p><i>Az asszony:</i> És mivel bizonyitja ezt?</p> -<p><i>A férfi:</i> Egy esettel.</p> -<p><i>Az asszony:</i> Halljuk. <span class="pagenum"><a name= -"Page_144" id="Page_144">-144-</a></span></p> -<p><i>A férfi:</i> Lemondtam a hivatalomról és elmentem előlről -kezdeni egy egészen uj pályát egy asszony miatt. Ha egyetlenegy -szócskát szóltam volna, minden rendben lett volna. Ez én -vagyok.</p> -<p><i>Az asszony:</i> Ez szép.</p> -<p class="center">(Nézi.)</p> -<p><i>A férfi:</i> Az már nem is diskréczió, a mit én csinálok. -Mert a «diskréczió» rossz szó. Nagyon csodálom, hogy klasszikus -szóban ilyen hibát lehet fölfedezni. A diskréczió egy pozitivum. És -az indiskréczió negativum. Mintha az, a ki diskrét, csinálna, -cselekednék valamit, az pedig, a ki indiskrét, valamit nem -csinálna. Ez nem finom szó. Ez azok közé a szavak közé tartozik, a -melyek nincsenek a fenekükig megérezve. Mert a ki már titkol, az -nem diskrét ember. A ki csinálja azt, hogy titkol valamit, az már -számba se jöhet ezen a téren. Az az igazi, a kin nem látszik meg -az, hogy elhallgat valamit. Lássa, a magyar nyelv már gavallérosabb -ebben a tekintetben. Érzi a finom különbséget, a mi a «hallgat» és -«elhallgat» szavak közt van? <span class="pagenum"><a name= -"Page_145" id="Page_145">-145-</a></span> A ki hallgat, az -teljesiti kötelességét. Most veszem észre, hogy a hallgatás is -cselekvés. Tudja, mi van ebben? Ebben benne van a férfi-titkolózás -leleplezése. <i>Igazán</i> hallgatni nem tud senki. Ha ez -lehetséges volna, akkor a nyelv tagadó jellegü szóval fejezné ki -ezt a gondolatot.</p> -<p><i>Az asszony:</i> Tehát nem lehetséges?</p> -<p><i>A férfi</i> (zavartan): Elvben.</p> -<p><i>Az asszony:</i> És a gyakorlatban?</p> -<p><i>A férfi:</i> Próbálja meg. Én e nemben olyat fogok -produkálni, a mire nincs példa visszamenőleg, egészen Anthes -Györgyig, a ki a «Toscá»-ban inkább halálra kinoztatja magát, -mintsem hogy valljon. És a hóhér csiptetői alatt ordit, de -hallgat.</p> -<p><i>Az asszony:</i> És…</p> -<p class="center">(Kérdezni akar valamit.)</p> -<p><i>A férfi:</i> Ne is folytassa. Tudom, hogy mit akar kérdezni. -Mikor az ember egy asszonyt végleg meggyőzött valamiről, akkor az -asszony még azt kérdezi: «és… ha ez, vagy az történik, akkor is ugy -lesz?» Igenis, ugy lesz, akármi történik. <span class= -"pagenum"><a name="Page_146" id="Page_146">-146-</a></span></p> -<p><i>Az asszony:</i> Tökéletesnek tartja ön magát diskréczió -dolgában?</p> -<p><i>A férfi:</i> Igen.</p> -<p><i>Az asszony:</i> Álmában se beszél?</p> -<p><i>A férfi:</i> Nem.</p> -<p><i>Az asszony:</i> Nem iszik?</p> -<p><i>A férfi:</i> Nem.</p> -<p><i>Az asszony:</i> Nincs valami bizalmas gyerekkori barátja.</p> -<p><i>A férfi:</i> Nincs.</p> -<p><i>Az asszony:</i> Soha életében még nem érezte annak a -szükségességét, hogy valakinek kiöntse a szivét?</p> -<p><i>A férfi:</i> Soha.</p> -<p><i>Az asszony:</i> Midás királyról hallott?</p> -<p><i>A férfi:</i> Valaki egyszer el kezdett róla beszélni, de én -akkor kimentem a szobából. Ez az ur rám nézve nem létezik.</p> -<p class="center">(Szünet.)</p> -<p><i>Az asszony:</i> Akkor.</p> -<p><i>A férfi:</i> Akkor?</p> -<p class="center">(Ujabb szünet.)</p> -<p><i>Az asszony:</i> Akkor ön nem kell nekem… <span class= -"pagenum"><a name="Page_147" id="Page_147">-147-</a></span></p> -<p class="center">(A férfi elképped. Az asszony díadalmasan néz rá. -A férfi érzi, hogy e pillanatban kiszaladt a lába alól a föld és -hamarjában nem tudja, milyen alapra helyezkedjék. Neki is az a fix -pont hiányzik a melyből kiforgathatná sarkaiból a világot. Tehát -bambán néz.)</p> -<p><i>Az asszony:</i> Mert én csak türelmesen hallgattam, édes -barátom, mikor itt adta a bankot. De most, hogy ebben az irányban -már angazsálta magát, bátran kijelenthetem, hogy ez nem az én -zsánerem.</p> -<p><i>A férfi:</i> Hát…</p> -<p><i>Az asszony:</i> Hogy hát mi a zsánerem? Megmondom. -Semmiesetre sem egy diskrét férfi. Maguk, a maguk nyers fejükkel -finom külömbségeket próbálnak tenni. Milyen siralmas volt, a mit a -«diskréczió» szóról mondott! A nyelv nagyobb pszikológus, mint -maguk. Mert igenis, ugy szép a diskréczió, ha csinálják. Ha lerí a -férfi arczáról, hogy most titkol valamit. Hiszen ez a szép, ez az -élvezetes a diskréczióban! Ülünk a társaságban. Ön zavart. Feszeng -a helyén. Ideges. <span class="pagenum"><a name="Page_148" id= -"Page_148">-148-</a></span> Az emberek összesúgnak: «nini, X-nek -valami baja van. Alighanem női ügy.» Találgatnak, kérdezgetik. És -én a szoba tulsó sarkában ülök és élvezem azt, hogy maga hallgat. -Gyönyörködöm a zavarában. Büszke vagyok arra, hogy hallgatásával az -én érdekemben cselekszik.</p> -<p><i>A férfi:</i> Ah…</p> -<p><i>Az asszony:</i> Kezd eszmélni, kis filológus? Más példa. Ön -egyszerre csak kezd jobban öltözni, gyakrabban borotválkozni, mint -eddig. Az utczán sietve jár. A klubban hirtelen ugrik fel a kártya -mellől és idegesen szól: «Pardon, de el kell mennem.» Mindenkinek -feltünik ez. «Természetes, – mondják, – hogy asszony van a -dologban.» Mindenki érzi, mindenki kiváncsi. És én repesek az -örömtől, mert senki sem tudja, hogy mindez én miattam van. Igy -benne vagyok a maga cselekvéseiben, s azokon keresztül érdeklem az -embereket, rejtélyes valaki vagyok, egy kéz, a mely a kulissza -mögött tartja a drót végét, a mely fölrángatja magát a kártyaasztal -mellől. Érti? <span class="pagenum"><a name="Page_149" id= -"Page_149">-149-</a></span></p> -<p><i>A férfi:</i> Kezdem érteni.</p> -<p><i>Az asszony:</i> A hóhér, az jó példa volt. Szerettem volna -annak a helyében lenni, a ki miatt Cavaradossit kinozták. Igaz, -hogy az férfi volt, de mégis szerettem volna a helyében leni. Nem -élvezet az, hogy senki semmit nem tud. Az az élvezet, hogy valakit -kinoznak miattunk, és az nem szól. De mielőtt kinozták, valamicske -mégis kiszivárgott, mert hiszen, ha semmi sem szivárgott volna ki, -nem kinozták volna. A diskréczió, az igazi, a zamatos, az élvezhető -diskréczió nem egyéb, mint kaczérkodás a némasággal. A hallgatásnak -müvészetté való nemesitése. A félig kimondott szó veszedelme, -keverve azzal a biztonsági érzéssel, a mit a másik felének az -elhallgatása okoz. Az egészen elhallgatott dolgok sótalanok, -izetlenek. A semmi sohase mulatságos.</p> -<p><i>A férfi:</i> De…</p> -<p><i>Az asszony:</i> Ez a «de» nem egyéb, mint az az «és», a mit -az imént a szememre vetett. Azt akarja mondani: «de a semmi -biztosabb!» Édes uram, ha én a teljes biztonságot <span class= -"pagenum"><a name="Page_150" id="Page_150">-150-</a></span> -akarnám, egyszerüen csak békén kellene maradnom. Szóba sem állnom -férfival. Az élet gyönyöre: a csatából sebzetlenül jönni haza. Nem -pedig – el se menni a csatába. Én féltem a bőrömet, de csak akkor -élvezem az épségemet, ha veszélyben forgott. Az egész élet nem -egyébb, mint ez. A természet tudta, hogy mit csinál. A halál -gondolatával járunk, és minden percz azért élet, és az élet azért -jó, mert még mindig nem haltunk meg. Na már most, ki az ördög fogja -magát a halál ellen ugy bebiztositani, hogy meg se születik?</p> -<p><i>A férfi:</i> Kezdem belátni, hogy nem volt igazam.</p> -<p><i>Az asszony:</i> Ha nem érdekelne maga, nem mondtam volna el -mindezeket. De… érdekel.</p> -<p class="center">(Lesüti a szemét.)</p> -<p><i>A férfi:</i> Hiszen… ön, a ki észszel nézi a dolgokat, talán -már konstatálta is, hogy én lehetetlen igéreteket tettem. Hiszen -magam mondtam, hogy tökéletes diskréczió lehetetlenség. -<span class="pagenum"><a name="Page_151" id= -"Page_151">-151-</a></span></p> -<p><i>Az asszony:</i> Mondta.</p> -<p><i>A férfi:</i> Az ember nincs mindjárt tisztában azzal, hogy -magasabbrendü asszonynyal áll szemben. Hát tökéletesnek hazudja -magát.</p> -<p><i>Az asszony:</i> Ezt már szeretem.</p> -<p><i>A férfi:</i> Mindnyájan fél-emberek vagyunk. És most, hogy -belevág az ön programmjába, bevallhatom, hogy azt a hivatalomat is -azért vesztettem el, mert a férj gyanut fogott.</p> -<p><i>Az asszony:</i> (felragyogó szemmel): No, lássa! Boldog -asszony, a ki érezhette az ura izzó féltékenységét a nélkül, hogy -veszedelemben forgott volna!</p> -<p><i>A férfi:</i> És a mikor a tökéletlen diskréczióról beszélt, -ugy éreztem, hogy a lelkembe lát és engem ir le.</p> -<p><i>Az asszony:</i> Igazán?</p> -<p><i>A férfi:</i> Igazán. És külömben is kinyitotta a -szememet.</p> -<p><i>Az asszony:</i> No, lássa. Emlékszik, hogy Midás király után -kérdezősködtem önnél? Ön letagadta még azt is, hogy ismeri.</p> -<p><i>A férfi:</i> Pedig… <span class="pagenum"><a name="Page_152" -id="Page_152">-152-</a></span></p> -<p><i>Az asszony:</i> Tudom, tudom. Ez volt a negyedik kérdésem. Az -első az volt: beszél álmában? A második: iszik? A harmadik: van-e -bizalmas barátja? A negyedik: Midás király? Mind a négyre tagadólag -felelt. Eddig rendben volt a dolog. Az ötödik kérdőpontnál azonban -megbukott.</p> -<p><i>A férfi:</i> (álmélkodva): Megbuktam?</p> -<p><i>Az asszony:</i> Tökéletesen. A miket a diskréczió -élvezhetőségéről mondtam, azokba beugrott. Igazi férfi nem ül fel -az ilyen trükknek. Vagy talán komolyan gondolja, hogy uriasszony -létemre kivánom a gyanut? Elhitte, hogy jólesik látnom, ha magáról -lerí a szerelem, az adultere, a «viszony». Oh, édesem.</p> -<p class="center">(Sajnálattal nézi.)</p> -<p><i>A férfi:</i> Hát…</p> -<p><i>Az asszony:</i> Eltalálta. Ki van adva az utja. Mehet. A -legfontosabb tantárgyból megbukott. Lélektani elemzéseknek -beugrott. Nüánszoknak ült fel. Gyönge ember. Szegény ember. -Indiskréczióra hajlandó, hiu lélek. Ugyan mi az ördögöt kezdenék én -el magával? Ha legalább <span class="pagenum"><a name="Page_153" -id="Page_153">-153-</a></span> mindjárt azon kezdte volna, hogy -«pletykáló vagyok», nem kellett volna annyit beszélnem. De jól -kezdte, hát fel kellett adnom az utolsó, a nagy kérdést is, a -melyen elvérzett.</p> -<p class="center">(Fölényesen mosolyog. Kellemesen biczczent egyet -a fejével, a faképnél hagyja és – mint a szindarabokban mondják – -egy másik csoporthoz megy.)</p> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_154" id= -"Page_154">-154-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2>Lohengrin halála.</h2> -</div> -<p>Lohengrin fiatal volt és tenorhangon énekelt. Aztán gyors -egymásutánban négy pofont kapott az élettől, s ekkor áttért a -csöndes baritonra. Megcsendesedett, megkopott, s felment Budára -lakni, egy kis szobába, melynek ablakából lelátott a Dunára. A -szobát nem tudta fizetni, a czipője rongyos volt, hat görcs volt a -lakczipője zsinórján. Reggel feküdt, este kelt, kávét ebédelt, -szivart vacsorázott, sohasem volt ébren, sohasem aludt, aprópénzből -élt.</p> -<p>Egyszer hazafelé bandukolt a Kerepesi-útról. A nap, gyermekeim, -a keleti pályaudvar fölött kel fel. Tehát Lohengrin hátat fordított -a felkelő napnak. Igy tesz az, a ki Budára megy. A háta mögött -nagyon bátortalanul derengett már, de előtte még sötét volt. -Általában az jellemezte Lohengrint, hogy a <span class= -"pagenum"><a name="Page_155" id="Page_155">-155-</a></span> háta -mögött derengett. Előtte, a merre csak nézett, sötét volt -mindig.</p> -<p>Nem, nem volt részeg. Csak könnyű volt az italtól. Nagyokat -lélegzett, s úgy érezte, hogy nem a lába viszi, hanem a feje. A -feje, mint valami súly, húzta előre. De boldogan mosolygott, mert -volt a zsebében egy parádivizes üveg, tele törkölypálinkával.</p> -<p>Mikor hazaért a kis budai szobába, ledobta a télikabátját. Ennek -még finom vatelin bélése volt, selyemmel bevonva. Ez még a -tenoridőkből maradt. Ledobta az ágyra, és körülszaglászott. Szaglás -utján jött rá, hogy nagyon hideg van. Más az, mikor egy kis -gyantaszag röpköd a levegőben. Akkor fa ég a kis kályhában.</p> -<p>– Be fogok fűteni – mondta Lohengrin és a kályhára nézett. A kis -vaskályha a sarokban állott, és olyan volt, mint egy nagyobbfajta -czilinder-skatulya. Négy vékony lábon állott, két ajtaja volt és -esetlen kályhacső nyult fel belőle majdnem a menyezetig, ott aztán -meggondolta magát és befordult a falba. <span class= -"pagenum"><a name="Page_156" id="Page_156">-156-</a></span></p> -<p>Lohengrin vette a tegnapi ujságot és belegyömöszölte a kályhába, -a felső ajtón. Lenyomta a rostélyra. Aztán aprófát tett rá, sokat. -Aztán keményfát, a mennyi csak belefért.</p> -<p>– Ma kimulathatod magad – mondta a kályhának. – Ma jól -élhetsz.</p> -<p>Meggyujtotta a papirost, széket húzott a kályha elé és ivott a -szeszből. Most pattogni kezdett az aprófa. Papirospernye szaladt -fel a bádogcsövön, ez furcsán zörgött. És egykettőre tűz volt a -kályhában, lármás, piros tűz. Lohengrin úgy érezte, hogy most nincs -egyedül. Boldog volt és nézte a kályhát. A kis fekete skatulya -azonban mintha bosszankodott volna. A reggeli álmából verték fel, a -mikor legjobban aludt, üres hassal, hidegen. Most dohogott, -haragudott, sőt ki is köpött Lohengrin felé, a ki elkapta lábát a -szikra elől.</p> -<p>– Na, na! – mondta. – Nem kell haragudni.</p> -<p>És kinyitván a felső ajtót, lepiszkálta a fát az elégett papiros -helyére, fölülre pedig annyi szenet rakott, a mennyit csak birt. -<span class="pagenum"><a name="Page_157" id= -"Page_157">-157-</a></span></p> -<p>– Majd adok én neked! – mondotta fenyegető hangon.</p> -<p>És kinevette a kályhát, a mely tehetetlen haraggal puffogott a -sarokban. Most már olyan volt, mint valami mérges kis állat. -Villogó szemmel nézett a fiura. Morgott, csöndes, fojtott ugatás -hallatszott belőle. Aztán meg, mintha valami láthatatlan óramű -bolondult volna meg benne, ketyegni, kopogni kezdett a melegedő -vaspléh.</p> -<p>A fiu ivott és nevetett:</p> -<p>– Haragszol? Pukkadj meg.</p> -<p>Szembeült vele, zavaros szemmel nézte, mert most már részeg -volt. Csufolta, ugratta. A nyelvét öltötte feléje:</p> -<p>– Nagyon megtömtelek? Nesze még!</p> -<p>És rakott rá szenet, szép fekete szenet, vagy három vaskanállal. -Most elhallgatott a kis fekete skatulya.</p> -<p>– Sok, mi? Nem tudod lenyelni?</p> -<p>Megpiszkálta a rostélyt, hogy levegőt kapjon a szén. Aztán -nagyon furcsán mosolygott. Csöndesen mondta:</p> -<p>– Ne mondd, hogy rosszul élsz. A szegény <span class= -"pagenum"><a name="Page_158" id="Page_158">-158-</a></span> kopott -lovag kályhája vagy. Grálvitéznél szolgálsz. Szerelmes voltam a -királyi szüzbe, de már nem vagyok. Mert én most részeg vagyok és -elfelejtem a szeretőmet. De be fogsz te is rugni, fekete kutya. -Berugatlak.</p> -<p>Óvatosan kinyitotta a felső ajtót. Benn sürü füst kavargott. A -szén még nem kapott lángra. De hogy az ajtó kinyilt, fellobbant, és -kicsapott a nagy sárga, kormosszélü láng, a fiu kezére.</p> -<p>Lohengrin elkapta a kezét. Megnézte.</p> -<p>– Megharapott a szemtelen – mondta halkan.</p> -<p>De akkor benn már főtt, forrott, égett a szén. Egyre szurósabban -nézett ki a tüz az ajtóhasadékon. Határtalanul dühös volt a kis -kályha, de hiába, nem tehetett róla, szép lassan berugott a -széntől, a mit a fiu beléje gyömöszölt.</p> -<p>– Igyál pajtás! – mondta neki.</p> -<p>A cső izzani kezdett. És a pattogás, dorombolás helyébe fojtott -zúgás, vontatott dohogás lépett. Lassan átpirosodott a teteje a -fekete kutyának. És öt-hat szeme volt már, <span class= -"pagenum"><a name="Page_159" id="Page_159">-159-</a></span> és mind -villogva nézett a fiura. A fiu mosolygott, egyre mosolygott, talán -ez hozta ki sodrából a fekete kutyát. Látható volt, hogy elugornék -a helyéről, ha a bádogcső fogva nem tartaná. Kinyitná vasszáját és -tüzes torkát tátaná a fehér fiu felé. Rázta a düh, valami alig -látható, reszkető kis tánczot járt vékony lábain, folyton ugatott -benne a tűz, és a fiu egyre nevette, meg is rugta, és tömte bele a -szenet.</p> -<p>– A ki haragszik, annak nincs igaza – mondta neki, feddőleg -emelve fel ujját.</p> -<p>Aztán megtörülte a homlokát. A kis szobában égett a levegő. Az -ablak izzadt.</p> -<p>– Nekem mindegy – mondta a fiu a kályhának – ezzel engem nem -bosszantsz. Legföljebb még jobban berugatlak!</p> -<p>És megint tett rá szenet. Olyan volt a fekete kutya torka most, -mint a pokol. Égő hő csapott ki belőle, mikor nyilt az ajtaja. A -beléje hullott szén rögtön lángrakapott a parázson. A cső alsó -negyede pirosan izzott. Mint valami bibornoki sapka, olyan volt a -fedő. Rákvörös, áttetsző. És a fekete kutya <span class= -"pagenum"><a name="Page_160" id="Page_160">-160-</a></span> most -hörgött, huhogott, fenyegetőleg mordult egyre nagyobbakat, úgy, -hogy a fiu végre is dühbe jött.</p> -<p>– Elég volt! – kiáltott rá.</p> -<p>És egy mozdulattal megcsavarta a csövön azt a kulcsot, a mely a -csövet elzárja, a levegőt kirekeszti a kályhából.</p> -<p>Hirtelen elhallgatott a fekete kutya. A fiu hanyatt vetette -magát a kanapén, úgy nézte. Élvezte, hogy a berugott kályha most -elbódult, hogy kizárta belőle a levegőt. Aztán kinyitotta az -ajtaját. Benézett a parázsra, a mi fölött kis kék lángok jártak. -Aztán megint lefeküdt.</p> -<p>Felriadt. Ijedten nézett a kályha felé, de megnyugodott.</p> -<p>– Nem jöhet ide – mondta csöndesen. Tudta, hogy halálosan -megsértette a kis filisztert, kicsufolta, megrugta és becsipette. -És most látta, hogy a beléje fojtott parázs hunyorgatva, ravaszul -néz rá. Rámeredt:</p> -<p>– Mit akarsz tőlem?</p> -<p>Vigyorgott feléje a fekete kutya. A fedője kihült és -megfeketedett. De vigyorgott, <span class="pagenum"><a name= -"Page_161" id="Page_161">-161-</a></span> komiszul, kegyetlenül, -félig lehunyt szemmel a kis hasadékokon, és kék láng szállongott a -parazsa fölött, olyan, mint a milyen az asszony szemében kéklik -hidegen, mikor elárul minket.</p> -<p>Csönd volt. Lohengrinnek hosszufürtös szőke feje lecsuklott, -lelógott a divánról. Kábult volt. Hosszu ideig feküdt igy, aztán -egészen halkan mondta a kályhának:</p> -<p>– Ne izélj velem… te… egészen elszédülök…</p> -<p>Fel akarta emelni a fejét, de nem tudta. Lecsuszott hát a földre -és végig feküdt a szőnyegen. Bódultan, félszemmel nézte a fekete -kutyát.</p> -<p>– Megfojtasz – mondta.</p> -<p>A fülében muzsikálni kezdett valami halk ének. Fiatal arcza most -megvénült, fájdalmassá komolyodott. Rettenetes nagyokat -lélekzett.</p> -<p>– Kár értem – mondta. – Én szegény szőke fejem. Én szegény kék -szemem. Én szegény fiatal életem.</p> -<p>A piszkos padlóra tette fehér arczát. Már ő <span class= -"pagenum"><a name="Page_162" id="Page_162">-162-</a></span> is csak -félszemmel nézett a fekete kutya felé. Az most már sötéten állott a -helyén, s a parázsnak sötét biborszine volt. A kék láng, az még -mindig ott járt, bolygott fölötte. A hasadékok merően, -kérlelhetetlenül néztek a fiura.</p> -<p>Lohengrin még egyszer fölemelte fáradt szemét. A -tenor-esztendőkre gondolt. De hirtelen, még egyszer feléje -lélekzette mérgét a fekete kutya és erre Lohengrin lehunyta a -szemét. Örök álmok kóborogtak a fejében. Elkábult. Friss piros -szája a piszkosra taposott deszkához tapadt. És most ránevetett -nagy, szögletes, szénszagu szájával a fekete vaskutya.</p> -<p>Lohengrin most végleg elfelejtette szép szeretőjét, meghalt.</p> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_163" id= -"Page_163">-163-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2>A hóember.</h2> -</div> -<h3>I.</h3> -<p>A fehér, havas utczában hat fekete komfortábli állott, mintha -fényeshátu bogarak sorakoztak volna egymás mögé a gyalogjáró -mellett. A hat ló lelógatta a fejét és a saját külön módja szerint -fázott, ami alatt az értendő, hogy se nem didergett, se nem -topogott, mint például a hat lónak megfelelő hat kocsis. Ezek a -sarkon járták a kocsiscsárdást: a hónuk alá csapkodták a kezüket és -ehhez valami furcsa medvetánczot topogtak, a mire a fagy tanitja -meg az embert.</p> -<p>A hó kupaczokba rakva várta, hogy értejöjjön a szekér és -elvigye. Innen az Andrássy-ut környékéről hamar elviszik a -fehérséget. A kupaczok közt azonban egy hóember állott, ugy, a hogy -a hóemberek állani szoktak. <span class="pagenum"><a name= -"Page_164" id="Page_164">-164-</a></span> A két lába -belegyökerezett a talapzatába, a két karja végig a törzséhez -simult, nagy hasa és rövid nyaka volt és a két gesztenyével, a mit -szem gyanánt a fejébe dugtak, bizonyos bonhómiával nézett a -világba. A szájában pipa volt, a mely nem égett, de ő ezzel nem -törődött. Neki igy is tetszett az élet és olyan pofát vágott, mint -a ki egy kicsit buta, de azért – vagy épen azért – nagyon meg van -elégedve a dolgok folyásával.</p> -<p>A hóembert Csüpü csinálta, az itató. Ez Csüpünek speczialitása -volt. Mikor a Bakács-téren itatott, akkor kis kápolnát is csinált -hóból, a mit este kivilágitottak s a kápolna elé két őrt, szintén -hóból. Mindenik őrnek seprő volt a zsebébe szurva s e látványnak -csodájára jártak a ferenczvárosi gyerekek, sőt több felnőtt is -mosolylyal tekintette meg. A dij, a mit ezért a kocsisok Csüpünek -fizettek, aránylag kicsiny volt, de Csüpü nagyon ki tudta aknázni a -pénzt. Olyan olcsón oly tökrészeggé senki se tudta magát inni, mint -Csüpü. <span class="pagenum"><a name="Page_165" id= -"Page_165">-165-</a></span></p> -<p>Itt az Andrássy-ut mellett a kis kertes utczában nem lehetett -nagyobb épitkezésekbe bocsátkoznia. Tehát megelégedett egyszerüen a -hóemberrel, de azt annál nagyobb művészettel csinálta. Gyönyörü -hóember volt, egyike a legszebb hóembereknek, a kik valaha -elolvadtak Pesten.</p> -<p>Egyszer egy szobrász, műteremből jövet, egy barátjával beleült -az egyik komfortábliba, s mialatt Csüpü a pokróczot oldozta a ló -hasán, megnézte a hóembert.</p> -<p>– Ejnye, de svungos munka – mondta és hüvelykujjával felülről -lefelé kanyaritott egyet a levegőben, a mi szobrászoknál a nagyfoku -elragadtatás jele.</p> -<p>Aztán elrobogott a kocsi és nem esett több szó a hóemberről. De -fagyos napok jártak és a szobrász megint kocsira fanyalodott -egyszer. Megint beleült az egyikbe. A hóember még mindig ott állott -és gesztenye-szemét reá szegezte.</p> -<p>– Ejnye, – mondta a szobrász – ebben a hóemberben karakter van. -Ebben a hóemberben mozgás van. És anyagszerüséget látok -<span class="pagenum"><a name="Page_166" id= -"Page_166">-166-</a></span> benne. Hó-jelleme van. Ez a -leghóemberebb hóember, a mit valaha…</p> -<p>Kihajolt az ajtón:</p> -<p>– Kocsis, ki csinálta ezt a hóembert?</p> -<p>A kocsis leugrott a bakról:</p> -<p>– Ezt kérem az itató csinálta. A Csüpü.</p> -<p>Egy szegény, vörösorru alak jelentkezett a kocsi mellett.</p> -<p>– Maga a Csüpü?</p> -<p>– Igen, kérem.</p> -<p>– Maga csinálta ezt a hóembert?</p> -<p>– Igen, nagyságos ur.</p> -<p>– Hogy hivják magát?</p> -<p>– Csepeli János.</p> -<p>A szobrász odaadta neki a névjegyét:</p> -<p>– Holnap délelőtt jöjjön el hozzám a műterembe.</p> -<p>Azzal meglódult a kocsi, kivánszorgott a havas utczából s eltünt -az Andrássy-uton. Csüpü ott maradt az utczán, kezében a névjegygyel -és bambán nézett arra, a merre a kocsi elment. Csak nagysokára tért -magához, megnézte előbb a névjegyet s aztán a hóembert. És most már -nem értette sem a hóembert, <span class="pagenum"><a name= -"Page_167" id="Page_167">-167-</a></span> sem magamagát. Csüpü alól -e pillanatban elveszett a talaj.</p> -<h3>II.</h3> -<p>Nem habozom elárulni, hogy Csüpüt fölfedezték. A művésznél a -fiatalság mulásának egyik jele, hogy fölfedezésre adja magát. És a -szobrász, a ki Csüpüt fölfedezte, már nem volt mai csirke. A -kezdődő művészi impotenczia hajtja az irókat is arra, hogy -szerkesztői örömöknek örvendeni tudjanak. Mikor a művész fölfedez, -hasonlatos az apához, a ki gyermekei fejlődésében talál örömet – -mert a maga fejlődésében ugyan kevés öröme telik. Mondhatnám azt -is, hogy az egészséges, kemény önzés szuvasodik meg ilyenkor az -emberben s hogy a fölfedezés nem egyéb, mint a megbocsátás egy -neme, a mi tudvalevőleg a véredények elmeszesedésével egyidejüleg -költözik bele az emberi lélekbe. De mindez késleltetné az -értesitéseket, melyeket Csüpü sorsáról óhajtok adni. Csüpüt -ünnepelték <span class="pagenum"><a name="Page_168" id= -"Page_168">-168-</a></span> a szobrászok és kinevették a modellek. -Nagyurak, tanárokká száradt művészek jöttek a műterembe, nézni, -hogy Csüpü hogyan gyúrja az agyagot. Elegáns hölgyek eredtek -beszédbe vele.</p> -<p>– Hogy megy a munka? – kézdezték tőle.</p> -<p>Csüpü azaz Csepeli keserü pofát vágott:</p> -<p>– Meleg ez az agyag – mondta.</p> -<p>És rakta, rakta az agyagot a vasrud köré, de érezte, hogy nem ez -az igazi. A hó, az más volt. Mikor belenyúl az ember, puha, mint a -fosztott toll. Ha belemarkolsz, roppan egyet, kővé válik és azontúl -már törik, mint a rög. És tiszta munka van vele. Az agyag ellenben -engedelmes. Nyúlik, mázolódik, a nyomásnak enged, tésztás, meg -aztán nehéz is.</p> -<p>Rakta Csüpü az agyagot a vasdrótok köré, czibálta a kis -fakereszteket, a mik összetartják a sarat s miután szorgalmas is -volt, foglalkoztak is vele, hát szépen haladt.</p> -<p>Egyszer maga a miniszter is megnézte a munkáját.</p> -<p>– Nagyszerü – mondta. – S ön kocsis volt?</p> -<p>– Dehogy – felelt büszkén Csüpü – <span class="pagenum"><a name= -"Page_169" id="Page_169">-169-</a></span> még annál is rosszabb. -Itató, kegyelmes uram, egyszerü itató.</p> -<p>– Kolosszális – mondta a miniszter.</p> -<p>És Csüpüt kiküldték Párisba.</p> -<p>Ott föl se tünt a többi rongyos szobrásznövendék közt. Csak itt -nálunk olyan nagyon fiatal minden növendék. Az ő szakálla nem volt -ott kivételes eset. És ő is volt egy évig <i>ongroa</i> Párisban, -kinlódott az agyaggal, gyakran szeszelt és nagybetüs leveleket -irogatott haza a fölfedezőjének. Egyszer egy házi pályázatot nyert -meg a Julianban. Föl volt adva a béke géniusza, a mint elcsititja a -háboru szellemét. Monsieur Cepeli ezt kitünően oldotta meg, s mikor -a tanár kihirdette az eredményt, ezt mondta:</p> -<p>– Cepeli uré az első díj. Jó munka, erős plasztikai érzék. -Egyetlen hibája, hogy semmi könnyedség nincs benne. Nehézkes, -mintha tudom is én miből csinálta volna… izéből… olyan…</p> -<p>Ha akkor valaki közbe kiáltotta volna:</p> -<p>– Hóból! <span class="pagenum"><a name="Page_170" id= -"Page_170">-170-</a></span></p> -<p>Ezret tehetünk egy ellen, hogy a tanár ráhagyta volna, igy:</p> -<p>– Igen, igen, ez az! Ezt akartam mondani.</p> -<p>És mikor visszajött Párisból, kiállított a tárlaton. Egy erős, -nagy férfiaktot állitott ki. Vastag, erőteljes, félmeztelen figura -volt, bő pantallóban, melynek két szára egymásba olvadt. A két lába -rettentő állékonysággal gyökerezett a talapzatba, a karjai -odasimultak a törzséhez, nagy hasa és rövid nyaka volt, pipa lógott -az agyarán. Az volt a czime, hogy «Pihenő munkás» és olyan pofát -vágott, mint a ki egy kicsit buta, de azért – vagy épen azért – -nagyon meg van elégedve a dolgok folyásával.</p> -<p>A művész, a ki Csüpüt fölfedezte, behivta a szobájába, -megvakarta a tarkóját és ezt mondta neki:</p> -<p>– Csepeli, az istenfáját magának, hiszen maga egy hóembert -csinált!</p> -<p>Csüpü lenézett a földre és nem szólt egy szót se. A művész -föl-alá járt a szobában, savanyu arczokat vágott, aztán vette a -kalapját és elment. Otthagyta Csüpüt. Ez meg <span class= -"pagenum"><a name="Page_171" id="Page_171">-171-</a></span> -kiballagott a tárlatra, bámulta egyideig a Pihenő munkást, aztán -vállat vont. Beült egy kocsmába és beszeszelt.</p> -<h3>III.</h3> -<p>Most rettenetes napok következtek. A művész telebeszélte Csepeli -fejét a modern plasztika minden uj ideájával. És kinos -megdöbbenéssel vette észre, hogy tulajdonképpen ott kellene -kezdenie, hogy az agyag meg a bronz, meg a márvány, nem olvad el, -mint a hó, és hogy Csepeli ne féljen tőle. Mert szegény nagyon -félénken kezelte az uj anyagokat. Nem engedett meg az aktjainak egy -merészebb mozdulatot sem. A kutyák, a miket mintázott, behúzták a -farkukat a hasuk alá, mintha attól kellett volna félni, hogy -leolvad. És erőlködött szegény, igyekezett szabadon bánni a -formákkal, szeretett volna könnyed, elegáns, flott lenni, de hiába. -Aztán azt disputálta magába, hogy ő nem gracziózus művész. Ő kemény -és erőteljes, mint Meunier vagy Rodin. De a többiek rájöttek, -<span class="pagenum"><a name="Page_172" id= -"Page_172">-172-</a></span> hogy csak nehézkes és lomha, nem egyéb. -Amilyen gyorsan emelkedett, most oly rohamosan sülyedt. A -fölfedezője nem törődött vele, magára hagyta. És szegény bambán -állott az agyagmasszák előtt, elhagyatva kinlódott, nyomkodott, -formált. Most már erőszakoskodott. Lábujjhegyen álló, félig repülő -géniuszokat csinált. Finom profilokat mintázott.</p> -<p>De hiába.</p> -<p>És most már rohamosan megy a vége felé a történet. Csepeli nem -haladt, hát a többiek egyszerüen elgázolták. Elrobogtak fölötte. -Magára maradt és megunta a nyomoruságot, s vele együtt a -mesterségét is. Külvárosi kocsmákban nagy számlákat csinált. -Egyszer aztán odáig jutott, hogy künn aludt a ligetben egy padon, -mert már lakása sem volt. Lerongyolódott. Még mindig sokkal -elegánsabb volt ugyan, mint kocsimosó korában, de az emberek most -azt mondták rá, hogy züllött alak. A rongyosságnak ezer fokozata -van, de bármely fokon rongyos is valaki, az emberek megérzik, hogy -avanzsált-e vagy lefokoztatott. A vadonatuj frakkból éppugy -kimosolyognak <span class="pagenum"><a name="Page_173" id= -"Page_173">-173-</a></span> az elmult rongyok, mint a hogy a -legpiszkosabb viseltesből kisír az elmult redingote.</p> -<p>A padon rosszul aludt. Nekivágott a városnak véres szemmel és -elment a régi kocsiállomásra. Egy-két kocsis még volt ott a régiek -közül.</p> -<p>– A Csüpü – mondták és megint járták a kocsistánczot a -hókupaczok közt, nagyokat csapkodva a balkezükkel a jobb hónuk alá -és viszont. De itt már volt azóta uj itató és Csüpünek tovább -kellett mennie. Hétfőtől szombatig keresett állást. Szombaton -megegyezett egy józsefvárosi állomással. Megitatta a lovakat, -megmosta a kocsikat, beszeszelt és kezdte magát jól érezni.</p> -<p>– Öreg – mondta neki egy kocsis, a ki régi ismerőse volt – -lesz-e hóember az idén?</p> -<p>Csüpü szomoruan mosolygott és délutánra megcsinálta a hóembert. -A kocsisok megnézték a munkát és elmosolyodtak.</p> -<p>Vékonylábu, bolond hóember volt, lapos hassal, domboru mellel. A -kezét kaczéran a a csipőjére tette, mintha örült volna annak, -<span class="pagenum"><a name="Page_174" id= -"Page_174">-174-</a></span> hogy ilyen karcsu. Éles, nyugtalan -arcza volt és aggódva nézett a világba, mint a ki keres valamit, -mint a ki indul valahova. Ez volt Csüpünek az első könnyed -figurája. De ez már hóból volt. Estére lekonyult a feje, megroskadt -a lába és behorpadt a dereka. A reggeli fagy igy keményítette meg, -ebben a görcs állapotban.</p> -<p>– Nem tudsz már hóembert csinálni, Csüpü – mondta az öreg -kocsis. A többiek helybenhagyólag bólintottak és Csüpünek senki egy -krajczárt se adott snapszra.</p> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_175" id= -"Page_175">-175-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2>A manó és a tündér.</h2> -</div> -<p>A bányatiszt rövid bekecsben állott a tárna bejárata előtt és a -kalapjával integetett az országutra. A havas országuton egy kis -bricska röpült a bánya felé, s ez a bányatiszt suite-jében, értsd: -a két tagbaszakadt öreg tót között, nagy mozgalmat okozott.</p> -<p>– Gyünnek – mondta az egyik, a mikor már fölösleges volt ezt -mondani.</p> -<p>A bányatiszt a bricska elé sietett és lesegítette az érkezőket. -Négyen voltak, három férfi és egy hölgy. Hogy a dámán kezdjem, ez a -szintársulat primadonnája volt, bájos, fehérarczu teremtés, a kinek -a szeméből a tizenöt éves lányok ártatlan őzike-pillantása -sugárzott, de ez nem volt egyéb, mint az éjszakai lumpolás okozta -bágyadtság. A dámát <span class="pagenum"><a name="Page_176" id= -"Page_176">-176-</a></span> két ur vette közre, két erős, -pirosarczu legény, két fiatal és gazdag földbirtokos. Mind a kettő -már másfél hónapja mulatott a kis szinésznővel, a ki a kegyeit -megosztotta kettőjük között, a mi azt mutatja, hogy jó leány volt, -még inkább azt, hogy a fiúk jó fiúk voltak. A negyedik alak, s a ki -a bricskán jött, s a ki a kocsis mellett ült a bakon, a szerkesztő -ur volt.</p> -<p>Ő szerkesztette a szélaknai lapot, mely buzgón támogatta a -kormányt, a kormány buzgó támogatásával. Tekintélye éppenséggel nem -volt a szerkesztő urnak, s az urak csak ugy vitték magukkal -lumpolni, mint valami bolond gnómot, a kin, bármily komoly pofát -vágott is, hatalmasakat lehetett nevetni. A szerkesztő ur -tudniillik külsejére nézve a legfurcsább emberi lények egyike volt. -Kicsike volt és lángvörös haju. Rettenetesen rövidlátó volt és -ujjnyi vastagságu pápaszemet viselt, melytől vörös nyerget kapott -az orra. A rövidlátástól ábrándos kifejezésű nagy szeme egyre -ugrált az üveg mögött és a homoru üveg ijesztő csillámlásával -furcsa, szinte félelmesen <span class="pagenum"><a name="Page_177" -id="Page_177">-177-</a></span> reszkető fénybe villant egybe ez a -folyton mozgó tekintet. Homloka magas volt, és a vörös kócz, a mit -a fején viselt, igazán az egymásba csapó lángok benyomását tette. -Ez a téglavörös szin a feje bubjától a ritkás szakálla hegyéig -uralkodott csontos fején. A szeplő kiverte még a szemhéjját is, -szemöldök és szempilla helyett ez árnyalta szeszélyes foltokban a -homloka környékét. A szakálla rendetlen volt és csomókban nőtt, -mint a réti fű. Sűrűn, de egyenetlenül nőtte be az arczát. Nem -lehetett tudni, körszakálla van-e, vagy kétágu szakállt visel. Néha -még ugy is látszott, mintha egyágu hegyes szakálla volna. Ez a -szakáll nem volt merev holt szőr, mint némely embernél; eleven -szálakból állott, melyek mintha külön-külön is mozogtak volna, mint -a félig-állat félignövény tengerfenéki moszat. Aztán vörös szálak -voltak, s ez azt a fantasztikus hitet adta, hogy a mi itt szőrnek -látszik, az csupa hajszálvékony izomrost, amolyan eleven csáp, a -miből vér serkedne, ha megnyirnák. És ez a szeplők közé keveredett, -rendetlen, borzas <span class="pagenum"><a name="Page_178" id= -"Page_178">-178-</a></span> szakáll óráról órára változott. A -szerkesztőnek volt szomoru szakálla és vidám szakálla. Mikor el -volt keseredve, a szálak és csomók egymáshoz simultak, összebujtak -és az arczát megkicsinyitették. Ilyenkor a szemét is lehunyta s -ezzel kialudt a pápaszem hideg üvegfénye mögül a lelkes tűz, a mely -azt színesen ragyogtatta. Finom fehér orrának czimpái, a melyek -mindig szimatoltak, meg-megrebbentek, ilyenkor mint fáradt vitorlák -pihentek el. Két nagy ráncz-árok futott le az orra két felén a -szája szögletéig és ritkás kis bajusza belesimult ebbe a ránczba, -bágyadtan. És az állán úgy igazodtak a csomók hogy az árok mentén -folytatásaivá szegődtek a bajusznak, s így a szerkesztő arcza ha -búsult, fölülről lefelé huzódó irányzatot kapott s ez ugyanaz a -vonás volt, a mi a szomoru fűzfát szomoruvá teszi, s a mi örök -kifejezése a bánatnak, mióta az első szomoru ember lehajtotta a -fejét. Ha pedig vidám volt a szerkesztő, felágaskodott az arczán a -szakáll. A szálak kitápászkodtak a csomókból, mint a fű, a melyen -feküdtünk, mikor <span class="pagenum"><a name="Page_179" id= -"Page_179">-179-</a></span> felkelünk róla. A száját szélesre -huzta, a szeme melegen villogott a szomoru üveg alatt az orrczimpái -mozgékonyak lettek, a kis bajusz kinőtt az árok partjára és -komikusan szurt az ég felé két kis csenevész hegyével. A füle, a -mely bús állapotban a koponyájához simult, vidám kedvében -kivörösödött és kétoldalt elállott a csonttól.</p> -<p>Ilyen furcsa emberke volt a szerkesztő, a ki utolsónak mászott -le a bricskáról. Prémgalléros bőrkabát volt rajta, a fején, a -szeméig lehuzva sealskin-sapka. Vékony lábszárai egy pár -irtózatosan nagy csizmában végződtek, s ez oly mulatságos volt, -hogy mikor leereszkedett a bakról és a szemüvegét levette, hogy -megtörülje, s így vakon mosolygott bele a világba, az egész -társaság kinevette. Átbotorkált a hóbuczkákon és ő is odaállt a -többihez.</p> -<p>– Elhoztuk a szerkesztő urat is, – mondta az egyik fiu – majd ir -a bányáról valami szép tárczaczikket.</p> -<p>– Jótollu ember – mondta a másik.</p> -<p>– Jöjjön, leghivebb udvarlóm – mondta <span class= -"pagenum"><a name="Page_180" id="Page_180">-180-</a></span> a -fehérarczu kis szinésznő és belekapaszkodott a karjába.</p> -<p>A szerkesztő zavarban volt. A téli nap, mely beragyogta a -hófedte hegyoldalt, bántotta a szemét. Pislogott, pofákat vágott, -mert akármerre fordult, a hó mindenünnen kristályos fehérséggel -verte vissza a napsugarat. Zavartan szorította magához a karcsu -kisasszony karját, és egy kicsit szomoru volt, mert szerelmes -volt.</p> -<p>– Induljunk – mondta a bányatiszt és intett a tótoknak. A tótok -meggyujtották az olajmécseket és minden vendégnek a kezébe adtak -egyet. A kis hölgy kedvesen nevetett, mikor fehér glaszékeztyüs -kezébe nyomták a mécses olajos drótját, de elfogadta. Nevetett, -tréfált, egyre beszélt, mert most ő volt itt a háziasszony ezen a -fagyos zsúron, itt az isten háta mögött, a hó alatt alvó kis -bányafaluban. Az ő tiszteletére mutatta meg a bányatiszt a -társaságnak a bányát, még pedig az ő személyes kalauzolása mellett, -a mi nála nagy szó volt. A kis szinésznő tudniillik erre is -kiváncsi volt, mint a hogy a <span class="pagenum"><a name= -"Page_181" id="Page_181">-181-</a></span> vidéki primadonnák -mindent megnéznek. Az igazi vidéki primadonna az ország összes -folyóiban megfürdött, egy vidám társasággal benn volt a dobsinai -jégbarlangban, más vidám urakkal megmászta a lomniczi csucsot, -leszállt a vizaknai sóbányába, tutajozott a Vágon, kirándult a -Vaskapuhoz, yachtolt a Balatonon, – a vidéki primadonnán, ha igazi, -senki se tesz túl hazánk nevezetességeinek ismeretében.</p> -<p>Most a bányán volt a sor.</p> -<p>– Előre! – mondta a bányatiszt. – Szerencse fel!</p> -<p>És belépett a tárnába elsőnek.</p> -<p>– Gligauf! – mondta az egyik tót, a ki vele ment, ezután -következett a szerkesztő, karján a kis művésznővel, majd a két -csinos legény, s végül a második tót.</p> -<p>És azzal elbucsuztak a naptól. Mikor vagy ezer lépésről -visszanéztek, a tárna bejárata akkora volt, mint egy krajczár, s -úgy ragyogott a nagy sötétség közepette, mint valami tisztavizü -zafirkő.</p> -<p>– Gyönyörü, – mondta a művésznő és <span class= -"pagenum"><a name="Page_182" id="Page_182">-182-</a></span> -erősebben kapaszkodott a szörnyeteg karjába. Látja, -szerkesztőm?</p> -<p>– Nem, – sugta neki a szerkesztő – én csak a maga kis lányos -karját érzem… azt a gyönge, madárhusu testét… oly jó igy vinni, így -vezetni magát.</p> -<p>A lány elmosolyodott és egy kicsit félretartotta a mécsesét, -hogy a szerkesztő ezt a mosolyt ne lássa.</p> -<p>Mentek, egyre beljebb. Most már kanyarodott a tárna, és lefelé -ment, be, a hegy alá. Most már rettenetes feketeség közepette -jártak, olyan sötétben, a melyben még az emléke sem derengett a -napsugárnak, mint a hogy például pinczében mindig érzem azt, hogy -ide besütött valaha a nap, mikor a házat épitették. Ez azonban -vigasztalan, örök sötétség volt, a melybe még a mi lelkünk se -tudott napfényt beleképzelni. Itt sohse volt világos és sohase lesz -világos. És mind ez az elmult és eljövendő sötétség ránehezedett a -lelkekre.</p> -<p>– Ez ijesztő valami, – mondta csöndesen a kis szinésznő, – -tudtam, hogy itt sötét <span class="pagenum"><a name="Page_183" id= -"Page_183">-183-</a></span> lesz, de ilyen feketeséget el sem -tudtam képzelni. Ez sötétebb, mint a sötét.</p> -<p>– Igen, – szólt a bányatiszt – ezt minden idegen érzi a -bányában.</p> -<p>Nyirkos lehelletek jártak körülöttünk. Csöpögés, csurgás -hallatszott az irtózatos, nyomasztó csöndben s lépteik alatt -locsogott a vizes agyag. Itt-ott deszkán jártak, a melynek a vége -belecsapott a pocsétába, a mint leléptek róla. És a nyirkos agyag -langy lélekzete bukkant elő egy-egy üregből, a mely mellett -elmentek. A szerkesztő bevilágitott az egyikbe.</p> -<p>– Mi ez a fülke? – kérdezte.</p> -<p>– Ez nem fülke, – mondta a bányatiszt – hanem ezerkétszázméteres -alagut, a mi lemegy egészen a hegy alá. A trenóczi aknán aztán -megint felszállhat belőle a szomszéd faluba… De ott már háromszáz -méter mély…</p> -<p>Innen jön ez a fojtó nedvesség.</p> -<p>– Borzasztó, – susogta elfogódottan a kis hölgy. – -Megreszkettették ezek a siri némaságu nagy üregek, a hol az ércz -lakik <span class="pagenum"><a name="Page_184" id= -"Page_184">-184-</a></span> csökönyösen, daczosan kapaszkodva a -sziklába, a melynek erecskéiben fészkel.</p> -<p>Elfogyott alóluk az agyag. Most már sziklapadlón jártak és -szinte könnyűeknek érezték magukat, mikor elképzelték, hogy alattuk -százezer méter vastag a kő. És kő volt körülöttük a fal, fejük -fölött a szűk folyosóra boruló mennyezet, s e fölött a rengeteg -nagy, egybekeményedett kovatömeg fölött – képzelték – valahol -messze fenn úgy fekszik a puha föld, mint csonton a hus. Nem is -lehet a földet, annak meleg puhaságát, erjesztő erejét, életet -jelentő porhanyósságát, szóval a föld anyai voltát igazán megérezni -és megérteni másutt, mint a bánya fenekén.</p> -<p>Nagy üregbe értek.</p> -<p>– Itt pihenni fogunk, – szólt a bányatiszt.</p> -<p>A tótok bakokra deszkát tettek, pokróczot teritettek rá, s a kis -hölgy erre ült le. Most már nem beszélt, nagyon meg volt hatva, s -összehuzta magát prémes kabátkájában, mint valami fázós madár. Ő, a -kinek élete volt a melegség, a világosság, a fütött szoba és a -<span class="pagenum"><a name="Page_185" id= -"Page_185">-185-</a></span> selyemernyős lámpa, teljesen megtört -itt a föld alatt, a nyirkos, sötét hidegben. Az urak konyakkal -kinálták. Ivott belőle, s aztán megint behuzta a nyakát a -prémgallérba.</p> -<p>– Fázik? – kérdezte a szerkesztő.</p> -<p>– Nem… köszönöm, – mondta egy gyöngécske, félénk hang a prém -körül. – A két fiatalember elkalandozott a rengeteg nagy üregben a -bányatiszttel. A messzeségben csak három piczi fénypontot lehetett -látni: a három mécsest. A tótok egy sziklapadon ültek, némán, -egymás mellett. Távolságok megérzéséről itt szó sem lehetett. Csak -a bányatiszt hangjáról lehetett tudni, hogy messze vannak.</p> -<p>– Ezt csillagbarlangnak hivjuk, – magyarázta – ebbe belefér -akármelyik pesti templom, tornyostul. Olyan nagy. És ebbe torkollik -kilencz kisebb tárna.</p> -<p>Azzal elhalt a hangja, egyre kisebbedett a mécses lángja és a -három fénypont egyszerre eltünt. Bementek az egyik tárnába.</p> -<p>– Mindjárt jövünk, – kiáltott vissza tompán valamelyik. -<span class="pagenum"><a name="Page_186" id= -"Page_186">-186-</a></span></p> -<p>– Gyerünk mi is, – mondta a szerkesztő – magácska meghül, ha nem -mozog. Visszatalálunk ide a tótok mécseséhez.</p> -<p>És karonfogta. Mentek egyenesen előre, a mig csak a barlang -falához nem értek. Aztán a fal mentén mentek egészen addig, a mig -nyilásra nem bukkantak a falban. Fel kellett kapaszkodni a -nyilásig. Beléptek rajta. Messze valahol két fénypont imbolygott. -Két bányamunkás járt-kelt, aztán eltünt a lyuk végében. És itt -melegebb volt, mint a nagy üregben. Fülkék nyiltak jobbra-balra, -akkorák, mint egy-egy kisebb éléskamra. Elhagyott ezüsterek voltak. -A kő, a melyből az emberféreg kirágta az ezüstöt. Egy ilyen -fülkében leültek. A két mécsest letették maguk elé és egymásra -néztek. A kis hölgy sápadt volt. Halkan mondta:</p> -<p>– Nem kellett volna ide jönnöm… Roppantul félek…</p> -<p>A szerkesztő felállott.</p> -<p>– Édes – mondta minden bevezetés nélkül. – Szép kis lányom…</p> -<p>És megfogta a kezét. A kis kéz reszketett <span class= -"pagenum"><a name="Page_187" id="Page_187">-187-</a></span> az -övében és a leány elfogódottan emelte rá a pillantását. A -szerkesztő érezte, hogy most nem neveti ki a kis hölgy, mert fél, -mert valami rettenetes világban van, s mert ő most e pillanatban -tisztán <i>ember</i>, meleg, érző lény e közt a sok szikla közt. S -erre a gondolatra felvidult.</p> -<p>A lány ránézett.</p> -<p>Szétterpesztett lábbal, sáros csizmában állott a szerkesztő, -előtte a földön a két olajmécs. És vidám volt a szakálla, a mi nála -arczot jelentett. Itt, a föld alatt, otthon volt. Ide illett a -zömök alakja, czingár lába és vigyorgó vörös pofája. A mécsek -felvilágítottak az arczára és szakálla mintha vörösrézforgácsból -lett volna, ugy csillogott. A szemüvegén piros fény villant meg, s -a hogy fejébe huzott sapkája alól elállt a füle, a hogy -felborzolódott az arcza, a hogy vigyorogni kezdett s tágultak az -orrlikai, a hogy macskabajszának két komikus kis hegye szurósan -állott fölfelé, ez a zsebredugott kezü, dölyfösen álló kis alak -urrá lett itt a manók országában. A feje majd hogy a menyezetet -<span class="pagenum"><a name="Page_188" id= -"Page_188">-188-</a></span> nem érezte, oly kicsi volt a fülke. A -bőrkabátjáról csöpögött a viz, s ő szinte büszkén, majdnem -kaczkiásan állott a reszkető leány előtt. Előtte a földön a két -foszladozó, kormos láng, mintha kisérő lidérczfénye lett volna, -alázatosan világitotta meg ezt a kis bányarémet. Fenn, a földön, a -hol délczeg emberek járnak, nevetséges volt. De a bánya királylyá -avatta. Vörös haja, szakálla világitott a sötétben, s a pápaszeme -mintha valami erős gyujtó, a sötétbe való kyklops-szem lett volna. -S a hogy beszélni kezdett, recsegő mély hangja, mely a szabad ég -alatt nyekergésnek hatott, most olyan volt, mintha valami -nagyhatalmu kis manó brekegte volna el a sziklarémek nyelvét, hogy -itt ő az ur. És vidám volt és jóság sugárzott nagy, fényes -szeméből. És kiült arczára az örökéletü törpék kedélyessége és -kicsinyes jósága. Most, ő sem tudta miért, jól érezte magát. A hogy -állott, bátornak, mindentudónak és hatalmasnak látszott. Vijjogó -nevetése betöltötte az üreget és megreszkettette a földi lányt. -Minden rútsága, megcsúfoltsága itt otthonosan <span class= -"pagenum"><a name="Page_189" id="Page_189">-189-</a></span> hatott -és diadalt ült, s itt sokkal komolyabb lény volt ez a peczkesen -álló, formátlan, torzonborz, vörösen fénylő szemű, hol rikoltó, hol -röhögő manó, mint az a lágy, fehér arczu, ijedtszemü illatos -emberfia, a ki előtte ült és merőn nézett fel rá.</p> -<p>– Én kis szépségem, – mondta neki vigan, leereszkedő hangon és -hozzányult az arczához, nagy, szőrös, vörös kezével, de valami -olyan gyöngédséggel, mint a hogy mi a kanári-madárhoz nyulunk. -Odahajolt hozzá és csöndesen, elégedetten röhögött:</p> -<p>– Félünk kicsikém? Hideg van? Sötét van?</p> -<p>Megfogta a kezét:</p> -<p>– Huh, huh! – mondta – milyen hideg a keze.</p> -<p>Melléje ült és átfogta a derekát.</p> -<p>– Édeském… kis fehér lányom, – mondta neki – szeretem magát, -nagyon…</p> -<p>És a lány egyre a szemét nézte. S mikor a rém a kezét -megcsókolta, érezte forró ajkán, hogy ebben az istenteremtésben -lobog valami láng, s ez az égő lehellet, a mely perzselte a -kezefejét, ennek a lángnak a kicsapódása. <span class= -"pagenum"><a name="Page_190" id="Page_190">-190-</a></span> Most -így már elárulódott a manó mestersége is… Ez ama kis vörös kovácsok -közül való, a kik parányi üllőkön nagy pörölyökkel kovácsolnak a -fellobogó láng mellett… Forró volt a szája, a csókja, az arcza s ez -a hő mintha a vulkánok gyökeréből fakadt volna, perzselőbb volt, -mint a földi tüzek melege, hiszen ott lenn, nagyon mélyen, a hol -ezek a markos kis vörös legények vigadoznak, ott, a szivében, még -tartja a Föld a rokonságot a Nappal, melynek elszakadt -gyermeke.</p> -<p>És a lány nem is tudta, miképen, de az ajkán érezte a tüzes kis -legény csókját, a dereka körül a vaskapocs-karját. S ekkor hálásan -simult hozzá, megborzongott, ránevetett és a mellére bujt. És aztán -felmosolygott hozzá, bizalmasan és átfogta a nyakát. Az izzó csókok -úgy lobogtak az arczán, mintha kovácstüz lángja csapdosta volna. S -ez mérhetetlenül jól esett neki. Fázó kis testét odaszoritotta a -manóéhoz, s egyszeribe alázatos lett. A szemét félig lehunyta és -érezte, hogy a sörtés szakáll szúrja az arczát. <span class= -"pagenum"><a name="Page_191" id="Page_191">-191-</a></span> És -ekkor, a hogy átölelve szorosan fogta, kinyitotta a szemét, -keresztülnézett a vastag szemüvegen, be a manó vidám, bátor és -meleg szemébe s rögtön ezután az ajkával keresni kezdte a szakáll -között a manó száját, mely tüzelt, szinte égett. És a manó még -kaczérkodott is vele: elhuzta előle a fejét, de a lány utána hajolt -és szájon csókolta, hosszasan. És összehangzott a hamiskás, szinte -kéjes, fojtott asszonyi nevetés, mély, elégedett, de csöndes -röhejével az erős törpének.</p> -<p>Hangok hallatszottak. Keresték őket. A manó felállt és az üreg -nyilásához ment. A lány összekuporodott a sziklán és behunyta a -szemét.</p> -<p>– Jövünk! – kiáltott ki a nagy barlangba a férfi, de ez a hang -már a szerkesztő rekedt, fénytelen hangja volt. És kimentek a -lángok irányában, karonfogva. Még az uton a lány egy pillanatra -ráhajtotta fejét a szerkesztő vállára. Aztán odaértek a -többihez.</p> -<p>Egy kis fehér ló húzta ki őket a hegy lábának túlsó oldalára, a -hová a sínek vezettek <span class="pagenum"><a name="Page_192" id= -"Page_192">-192-</a></span> és kis vaskerekü kocsik szokták -kihordani az ércztartalmu törmeléket. Az uton, mikor csöndesen -koczogott velük a ló, a kis művésznő az egyik földbirtokos mellett -ült. De mintha megnémult volna, egy szót se szólt. Melléje huzódott -és lehunyta a szemét. Csak akkor lélekzett fel, mikor ujra meglátta -kék napfényben ragyogni a tárna száját.</p> -<p>Kiértek a szabadba. A nap vakitóan sütött, egyikük se tudta -kinyitni a szemét. Mire nagynehezen hozzászokott a szeme a -világossághoz, a lány szétnézett! Első pillantása a a szerkesztőre -esett, a ki most megint kidüllesztett mellel, büszkén állt a hóban. -Széthúzta a száját és vigyorgott a szája, a szeme, az orra, a füle. -De most oly szegény, oly csunya és oly komikus volt, hogy a lány -hangosan elkezdett nevetni rajta. És föllélekzett, mint a kit a -szabad levegő és a napfény felszabaditott valami varázslat alól. -Belekapaszkodott az egyik fiu karjába és kiváncsian nézett barna, -szép, férfias arczába, sötét, őszinte szemébe. Ez most jól esett. -És mikor a szerkesztő az egész társaság hangos <span class= -"pagenum"><a name="Page_193" id="Page_193">-193-</a></span> -nevetése közepett nagy kínnal felkapaszkodott a bricskára és a kis -művésznő mellé akart ülni, a hölgyecske elfordította a fejét, -eltolta őt magától és nevetve mondta:</p> -<p>– Üljön csak a bakra, kis figurám.</p> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_194" id= -"Page_194">-194-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2>A szobalány.</h2> -</div> -<p class="summary">Egy kis lány levele.</p> -<p>Édes, czukor angyal Joczókám!</p> -<p>Neked jó, de én most vizsgára készülök a többiekkel együtt és ez -rém, ez borzasztó, ez undok, ez egy csöppet sem guszta, hiszen te -ezt éppen olyan jól tudod, mint én, de neked már jó, mert te már -tavaly végeztél és tudod, ez a legundokabb, ez az utolsó év az -iskolában, az utolsó vizsga, mert a fejem már nincs az iskolában és -még hallanom kell, mikor azt mondják: «nem leszünk szigoruak a -vizsgán, de azért készüljenek, főleg az, a ki javitani akar az -osztályzatán», mert csak az felel részben, a kinek rossz az -osztályzata és az a vizsgán még javithat, részben az, a kinek a -szülei eljönnek a vizsgára, <span class="pagenum"><a name= -"Page_195" id="Page_195">-195-</a></span> hogy lássák az -előmenetelt, pedig ez butaság, mert egész évben semmit se tanul az -ember és a vizsgára bevág egy oldalt és ledarálja és még csak nem -is ő drukkol, hanem a tanárnő és a szülei ugy se arra figyelnek, a -mit mond, hogy a fizika jól van-e mondva, és hogy mi a különbség a -konvex és konkáv üvegeknél a sugártörésben, mert például az én -mamám mit tudjon erről, hiszen csak kétféle üveget tud, tudniillik -azt, hogy van olyan üveg, a mi a rövidlátóknak való és olyan üveg, -a mi a messzelátóknak való és a sugártörésről annyit tud, hogy az -egyik a gyönge üveg, a másik pedig az erős üveg és ugyis nem a -fizika lényegét figyeli a vizsgán, hanem a ruhán a csipkét és azt -se az enyémet, mert azt ismeri, hanem a többi leányokét, és -rendesen ilyenkor szokta megállapitani, hogy visszajött-e már a -sonkaujjak divatja, vagy pedig fölül a puffos, hát bizony nincs sok -értelme annak, hogy éppen az felel a vizsgán, a kinek a szülője ott -van, mert az egész ugyis csak abból áll, hogy egy leány föláll -felelni és akkor a szülők <span class="pagenum"><a name="Page_196" -id="Page_196">-196-</a></span> susognak és sisteregnek, vagy azt -mondják: jaj de herczig, vagy azt mondják: jaj de ronda, vagy azt -mondják: szegény kis leány, vagy azt mondják: undok kokett leány, -vagy még mindenfélét mondanak, a mi nem tartozik ide, de jó, hogy -ez eszembe jut, apropo, a mit én neked irni akarok az se tartozik -ide, vagy jobban mondva, a mit eddig irtam, az nem tartozik oda -ahhoz, a mit tulajdonképpen irni akarok, mert a szobaleányunkról -van szó és a Jenő bátyámról, hiszen tudod, hogy jogász és az idén -veszi az első egyetemet, a szobaleányt pedig szintén valószinüleg -talán ismered, ez e Mili, a ki félév előtt jött hozzánk, de mikor -jött, akkor még nagyon buta volt és slamposan öltözött, de azóta a -mama annyit vesződött vele, hogy végre nagynehezen kitanult és -jobban is öltözik, sőt egészen fess leány lett belőle, a kivel nem -szégyen iskolába, jégre, zenedébe, vagy máshová kisértetni magamat, -mert mindenhova ő kisér és ő jön értem is, nagyon kedves -szobaleány, és már nem mulatunk rajta, mert már a zsidó vendégeket -is be <span class="pagenum"><a name="Page_197" id= -"Page_197">-197-</a></span> tudja jelenteni, pedig azelőtt a -legborzasztóbb röhögés volt, mikor németnevü embereket jelentett -be, de mondom, most már egészen fess és jól beszél és nem is -slampos, hogy szégyen volna vele menni, de a legjobb a dologban, -hogy a Jenő bátyámra mindig nézett, nézett, nézett, persze ezt se a -papa nem vette észre, se a mama nem vette észre, és ebédnél, mikor -négyen ülünk az asztalnál, a mama, papa, Jenő meg én, akkor ezt -csak én veszem észre és megvallom neked, Joczókám, czukor angyal -édes, hogy egész délután bőgtem, mikor először észrevettem, hogy -mikor körülvitte a tálat az asztalnál és nagy zaj volt, mert -vendégek voltak és azt hitték senki se veszi észre, a Mili ugy -vitte a tálat, hogy a kezével végigsimitotta a Jenő bátyám szőke -haját és a Jenő egy kicsit hátranyomta a fejét, hogy megmutassa -ezzel a Milinek, hogy ő tudja, hogy ez nem véletlen volt, és akkor -aztán, mikor a Mili körülment a tállal és szembekerült az asztal -másik oldalán a Jenővel, akkor egymásra mosolyogtak és én letettem -<span class="pagenum"><a name="Page_198" id= -"Page_198">-198-</a></span> a villát, mert olyan érzésem volt, a mi -szokott lenni, ha az ember megijed, mintha egy gyürü jött volna fel -a gyomromból a torkomon és ott körülszoritotta volna a gégémet, ugy -hogy azontul egy hus se ment le a torkomon, szóval elakadt az -étvágyam és még valahogy kibirtam az ebéd végéig bőgés nélkül, de -aztán bementem a szobámba, lefeküdtem a földre és belesirtam egy -sarokba, a hová a Mili besöpörte a szemetet, előbb gondoltam, hogy -boszuból megmondom a mamának, hogy ilyen rendetlenül takarit, de -aztán nagyon elővette a fájdalom a szivemet és inkább belesirtam a -sarokba ugy, a hogy volt, minden följelentés nélkűl, mert -gondoltam: ez ugy is egy szegény leány, a ki kénytelen abból élni, -hogy idegen embereknél pénzért takarit, és nem tehet tulajdonképpen -magában arról, hogy szerelme őt egy olyan magaslat felé ragadja, -mely örvényként választja el az ő társadalmi helyzetét Jenőtől, ki -egy magasabb ranghoz tartozik, ámbár én nem vagyok henczegő és -tudom, hogy mi középosztály vagyunk, mint ügyvédék, <span class= -"pagenum"><a name="Page_199" id="Page_199">-199-</a></span> de -azért valóban ugy kell venni, a hogy van, szoczializmus ide és -demokraczismus oda, hogy a ki egy egyszerü és szegény becsületes -cselédleány, az még sem emelheti szemét egy joghallgató felé, ki őt -nem emelheti magához, részben mert a különbség örvényként és -áthidalhatatlan ürként tátong közöttük, részben mert a papa nem -tudja, hogy ő mint ügyvéd csak középosztály, hanem azt hiszi, hogy -mint ügyvéd egy főbb rangosztály, például arisztokráczia, s ezért -képesnek tartom őt, hogy Jenővel szemben egészen egy pofonig -sülyedjen, ha éppen arról van szó, mert ugyis folyton őseiről -beszél, kik régen jöttek be és vérükkel öntözték e földet, és mint -harczosoknak a puha föld volt a párnájuk, mire a mama helyesen -jegyezte meg, hogy a papa, mint ügyvéd még azt is kihuzta volna a -fejük alól, de ez csak viczcz volt, a mi abból is látszott, hogy -papa erre tényleg földhöz vágott egy tányért, no, most képzelheted, -ilyen szigor és büszkeség mellett mi volna, ha ezen egyenlőtlen -szerelmet megtudná, vagy pláne, ha rájönne <span class= -"pagenum"><a name="Page_200" id="Page_200">-200-</a></span> arra, a -mit én aztán láttam, tudniillik, ez nagyon érdekes, mert tudod, én -attól fogva, hogy ezt észrevettem, nem birtam ama nő szemébe nézni, -sőt utáltam, mikor elkisért valahová és egész testemben reszkettem, -mikor otthon véletlenül láttam, hogy Jenővel egymásra néznek, -tudod, ez olyan szivfacsaró, olyan lélekölő és ríkató dolog, hogy -ezt csak az tudja, a kinek van bátyja és a ki rájön, hogy ezen -bátyja a szobaleányba szerelmes, és hogy ezen szobaleány a bátyjába -szerelmes, hiszen ez borzasztó, sőt később egyszer, hiába próbáltam -elkerülni, egyszer kénytelen voltam keresztülmenni az előszobán, -midőn azon nő megölelte Jenőt, ők nem látták, hogy én látom, de -azért én láttam és ugy éreztem, mintha a villám beleütött volna a -szivembe, de azért jóra fordult a dolog, mert ezen nő ezt mondta -Jenőnek: «Jenőkém, vegye a vastagabb kabátot, mert nagyon fuj kint -a szél és maga ugyis meg van hülve», tudod, és ugy ápolta, ugy -vigyázott rá, szinte betakargatta a kabátba, hogy megszerettem és -láttam, ez egy igazi szerelmes <span class="pagenum"><a name= -"Page_201" id="Page_201">-201-</a></span> nő, a ki szerelme -tárgyáért valóban meghalni is kész, és arisztokraczismus ide, -mesaliansz oda, mégis csak az ember ember és ezen nő oly odaadóan -szereti Jenő bátyámat, hogy én kénytelen vagyok őt belsőleg -rokonomnak érezni és most már azóta nem tudtam utálni őt, bármint -szerettem volna is, sőt, tudod, bementem a szobába és a sarokból -kisöpörtem a szemetet, a hova ő besöpörte a szemetet, mert -gondoltam, ezzel tartozom szegénynek, ha bátyámért meghalni is -kész, tekintve azon ürt, mely örvényként tátong közöttük, azaz, -hogy nőül nem veheti, még ha megreped is szive bánatában, mert -atyám ezt nem engedné és én is meghalnék a szégyenpirban, mely e -miatt szivemet facsarná, de mégis ugy gondoltam jobbnak, hogy -ezentul én titokban pártoljam őt a háznál, a mit meg is tettem, de -a mi utóbbi időben borzasztó nehéz dologgá lett, mert a leány -elbizakodva abban, hogy Jenő bátyám őt imádja, egyre szemtelenebbül -viselkedik és minél keservesebben sóhajt utána Jenő bátyám és este, -mikor mindenki lefeküdt <span class="pagenum"><a name="Page_202" -id="Page_202">-202-</a></span> és ő az asztalt szedi le, minél -izgatottabban susognak egymással, annál kevésbbé puczolja ki Jenő -czipőjét, mert ugyis tudja, hogy Jenő nem mer szólni a mamának, és -tudod, édes czukor angyal Joczókám, én kénytelen vagyok éjjel -titokban fölkelni és sirva puczolom ki szegény Jenő czipőjét, a -legnagyobb titokban, mert ezen nő, bár Jenőért, mint szerelmes nő -meghalni kész, mint szobaleány nem hajlandó müködni és direkt -kinozza a szegény fiut, igaz, hogy szerelméből kifolyólag, de -viszont Jenő szereti őt és már most, ha én nem puczolnám éjjel a -czipőjét, vagy a Milit dobná ki a mama, a mibe Jenő talán belehalna -a fájdalomtól, vagy pedig Jenő piszkos czipőben járna, a mit -szintén nem volnék képes elviselni, és tudod, most már ugy áll a -dolog, hogy a Mili annyira szerelmes, hogy mindent elhanyagol, -slamposan takarit, a teritésnél mindig elfelejt valamit és én -kénytelen vagyok titokban utána takaritani, hogy a mama észre ne -vegye, és az ebédnél odatenni azt, a mit ő elfelejtett, mert látom -szegény Jenő szemében a szerelmet <span class="pagenum"><a name= -"Page_203" id="Page_203">-203-</a></span> és tudom, hogy ezen nő -nem tekinti az örvényt, mely ürként tátong közöttük, hanem -meghüléstől félti, és méltányolni tudom, hogy a szerelmes nőnek fáj -az olyan suvikszolás, mely az ideáljára vonatkozik, hát inkább én -suvikszolok, védem a mamánál, takaritok helyette és eltussolom a -szemetet, a mit besöpör az ágy alá és mindazt, a mit egyáltalán ugy -takarit, hogy csak ott tisztogat, a hol a papok tánczolnak és képek -mögött nem törül és divány alól nem söpör ki semmit, sőt mindent -oda besöpör, és ezt szivesen teszem, mert tudom, hogy boldogságukat -szolgálom ezzel, daczára, hogy Jenő ezt nem tudja, és a mióta -érzelmei ilyenek, azóta felém se néz, szóba se áll velem, bakfisnak -tart és lesajnál, de nem bánom, mert a testvérem és minek kell neki -tudni, hogy én szenvedek az ő boldogságáért, mikor szivesen -szenvedek érte, remélem, ebben igazat adsz nekem, drága, édes, -czukor angyal Joczókám, mert tulajdonképpen ezen levelet azért -irtam neked, hogy felelj rá és ird meg, vajjon helyesen -cselekszem-e igy, mert én <span class="pagenum"><a name="Page_204" -id="Page_204">-204-</a></span> nem tudom megitélni, mert én -kizárólag szivem szerint cselekszem, de te okos vagy és tudod, mi -jó és mi nem jó, és mi félig jó, félig nem jó, azt hiszem, az én -eljárásom ez utóbbihoz tartozik, tehát felelj és nyugtass meg és -bocsáss meg csunya irásomért, de nagyon siettem, mellyel maradok -téged 1000000000-szor csókoló hű, buta barátnőd</p> -<p class="right"><i>Olga</i>.</p> -<p><i>U. i.</i> Most látom, hogy elfelejtettem pontokat tenni és az -egész levelem egy mondat. Kérlek, rakd fel a pontokat és javitsd ki -a kis betüket nagy betükre a pontok után. És irj, czukor -angyal.</p> -<p class="right"><i>Fenti</i>.</p> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_205" id= -"Page_205">-205-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2>A gipszöntő és barátai.</h2> -</div> -<p>Igen komoly oka van, kedves testvéreim, hogy ezt a történetet, -mely rég elhalt édesapánkról szól, meg arról a kis furcsa házról a -hol a fiatalságunkat töltöttük, csak most, husz évi távollét után, -innen, Amerikából küldöm el nektek. Az igazság az, hogy nagyon -rosszul érzem magamat, s ha jól értelmezem az orvosok -arczkifejezését, meg azokat a rejtelmes szavakat, a miket egymással -suttognak, nem élek már sokáig.</p> -<p>Nem akarom, hogy ez a történet, melyről senki más élő ember e -pillanatban nem tud, veszendőbe menjen, el akarom nektek mondani, -kedves testvéreim, mert talán ti is jobban fogjátok érteni -boldogult édesapánkat, az ő számtalan furcsaságait, ha ezt -elolvastátok, épugy, mint én, a ki azóta tiszteltem <span class= -"pagenum"><a name="Page_206" id="Page_206">-206-</a></span> és -becsültem őt igazán, mélységesen, a mióta ez a rettenetes dolog az -ő házaban megtörtént.</p> -<p>Hogy a történetnek tanuja lehettem, annak gyermeki kiváncsiságom -és léhaságom volt az oka. Akkor hallgatóztam először életemben, de -bevallom nektek, hogy ámbár mindig ambiczióm volt, hogy tiszta -jellemnek lássam magamat, ez egyszer nem bántam meg, hogy alattomos -voltam. A mit végignéztem és végighallgattam, az olyan mély -hatással volt rám, hogy fenekestől felforgatta egész -gondolatvilágomat, teljesen megváltoztatott, és most, hogy a -halálos ágyamon fekszem, még most is, vagy talán csak most érzem -áldásos hatását. Nem félek a haláltól, nyugodtan, szinte fásultan -fogadom, és ezt mind ennek a borzasztó históriának köszönhetem, a -mit gyermekkoromban otthon végiglestem. Olvassátok el, okuljatok -belőle, talán nektek is hasznotokra fog válni ebben a végső -pillanatban, ha ugyan jól tudom elmondani. Mert az ilyet végig kell -élni, ugy, a hogy én végig éltem. Nem fogom czifrázni, mint a -<span class="pagenum"><a name="Page_207" id= -"Page_207">-207-</a></span> hogy az irók kiczifrázzák a maguk -kitalált történeteit, nem keverek bele lélektani analizist, főként -az őszinteségre és az igazságra törekszem. Hisz a mi jó -édesapánkról van benne szó, és távol van tőlem még a gondolata is -annak, hogy az ő emlékét a ti szemetekben meghamisitsam.</p> -<p>Tizennyolcz évvel ezelőtt történt. Kamasz voltam, hazajöttem a -mi furcsa házunkba. Hiszen emlékeztek még a házra. Ott állott künn, -a rákosi határban, az uj temető mellett. Fel kell idéznem -emlékezetetekben a ház állását és berendezését, hogy a történetet -figyelemmel tudjátok kisérni.</p> -<p>Mély telken állott, s csak az országut felé volt a teleknek -palánkja. A telek annyival volt mélyebben az országutnál, hogy a -földszintes háznak még a kéménye se látszott ki a palánk fölött. -Tudjátok, hogy az ut felé eső traktusban a lakásunk volt: apa -szobája, az ebédlő, meg a mi szobánk, a gyerekszoba. A ház hátulsó -részében volt a gipszöntő mühely. Itt volt a nagyablakos fehér -terem, a hol fehér munkások dolgoztak, <span class= -"pagenum"><a name="Page_208" id="Page_208">-208-</a></span> -kotyvasztották a gipszet, formázták, véstek, kapartak, fürészeltek. -Itt, ebben a teremben dolgozott harmincz évig a segédeivel -apánk.</p> -<p>Mikor megjöttem az ünnepekre, kissé megváltozottnak találtam apa -arczát. Tömött szakálla immár akkor is fehér volt, a mikor nem -dolgozott a gipszszel. Vastag szemüvege mögött furcsán fénylett a -szeme. Nem nézett már oly nyugodtan, oly tiszta pillantással, mint -azelőtt. És keveset beszélt, de annál többet olvasott. Hiszen -mindnyájan tudjuk, hogy a mama halála óta folyton könyveket bujt, s -néha reggelig olvasott az ágyban, gyertya mellett. De akkor már -teljesen urrá lett fölötte a betü, mert a mikor csak néhány percz -szabad ideje maradt, olvasott.</p> -<p>Ekkor történt, körülbelűl negyedik napján az otthonlétemnek, -hogy valami nagyon különöset vettem észre. Üres óráimat a -mühelyteremben töltöttem, figurákat faragtam, oszlopfejeket -öntöttem gipszből. A sarokban hatalmas hordó állott vizzel telve. -Dél volt, a munkások ebédelni mentek. Én leültem a hordó mellé, és -egy korintusi oszlopon faragtam. <span class="pagenum"><a name= -"Page_209" id="Page_209">-209-</a></span> Apa bejött a mühelybe és -nem vett észre. A kezében tálcza volt, a tálczán pedig két tányér -leves. Mikor bejött, bezárta maga mögött az ajtót és körülnézett a -mühelyben, hogy van-e ott valaki. Mondom, engem nem látott meg. -Meglepődtem és a lélekzetemet is visszafojtottam, ugy figyeltem. -Apa végigment a hosszu mühelyen, aztán kinyitott egy kis ajtót, a -melyről annyit tudtam, hogy egy kamrába vezet, mely három lépcsővel -fekszik mélyebben, mint a műhely. Vártam, füleltem. Egy szó -beszédet sem hallottam, és apa körülbelül két percz mulva -visszatért a kamrából, kezében az üres tálczával. Megrezzentem. -Mögötte valaki belülről bereteszelte a kamra ajtaját. Apa kiment a -mühelyből és én elfogódott szivvel másztam elő a hordó mögül. -Tudtam, hogy a kamrának ablaka van, mely hátra, a szántóföldek felé -nyilik. Kiszaladtam a műhelyből és megkerültem a házat. Nagy -meglepetésemre a kamra ablaka belülről el volt függönyözve. Nagy -sárga kendőt akasztottak belül az ablakra. Ott kellett hagynom az -egész ügyet, mert Irma <span class="pagenum"><a name="Page_210" id= -"Page_210">-210-</a></span> hangját hallottam, a ki az udvarban -kiáltott utánam:</p> -<p>– Antal, ebédelni!</p> -<p>Ebédhez ültem veletek és apát néztem. Az asztalfőn ült és némán -evett. Az arczán semmi nyomát nem láttam annak, hogy valami -titokzatos dologban járt volna. Aztán kamasz-észszel gondolkozni -kezdtem. Ki lehetett abban a kamrában? Mert két tányér levest vitt -be nekik. Első gondolatom az volt, hogy apa valami asszonyszemélyt -rejteget a kamrában. Elvégre is öten voltunk, gyerekek, ő soha nem -gondolt arra, hogy uj asszonyt hozzon a házhoz, mama helyére. Irma -már husz éves volt akkor és ellátta a háztartást. Mi, fiuk, nagyon -szerettük volt mamát és ragaszkodtunk az emlékéhez. Aztán vadak -voltunk mind, erőszakos népség – az apánk vére – és bizony nem lett -volna tanácsos uj asszonyt hozni közénk. Igy okoskodva jutottam -arra a gondolatra, hogy apa valami leányfélét tartogat a házban, -elrejtve, talán valami szép munkáslányt, vagy valami más ember -megszökött feleségét – de ez a <span class="pagenum"><a name= -"Page_211" id="Page_211">-211-</a></span> fiatal, pelyhesállu -legény okoskodása volt. Kissé fájt ez a gondolat, de aztán -beletörődtem, s elhatároztam, hogy gavallér leszek az öreg ember -késő szerelmével szemben, sőt sajnáltam is őt, hogy igy kell élnie, -s hogy ily nagy erkölcsi nyomás alatt tartják a gyermekei, a kiknek -elvégre is apjuk, parancsolójuk volt.</p> -<p>Napokig rágott rajtam ez a fölfedezés, de nem szóltam róla -senkinek. A kémlelést is abbahagytam. Eljárogattam még a mühelybe -is, de nem vettem észre semmi különöset. A kamrából egyetlen hang -se hallatszott, s mikor apánk a tiz munkásával a mühelyben -dolgozott, ugy járt-kelt a kis ajtó előtt, mintha nem volna mögötte -semmi különös, soha rá nem nézett, soha ki nem nyitotta. Ha akkor, -mikor rajtakaptam, hogy bement, nem reteszelték volna be mögötte az -ajtót, azt is hihettem volna, hogy valami állatot, kutyát vagy -macskát tart a kamrában és annak viszi a levest. De bereteszelték, -ezt tisztán hallottam, emberi kéz motoszkált a <span class= -"pagenum"><a name="Page_212" id="Page_212">-212-</a></span> závár -körül, biztos volt, hogy az ajtó mögött ember van.</p> -<p>Egy szerdai napon kellett elutaznom, vissza, Németországba. -Mondom, gavallér voltam, nem törődtem többé a titokzatos kamrával. -De kedden este előfogott a kiváncsiság. Ugy éreztem: holnap már el -kell utaznom, és talán soha nem fogom megtudni, mi történik itt -ebben a házban az apámmal. Este, mikor a munkások hazamentek, -lementem a műhelybe. Sokáig ábrándoztam, gondolatokba mélyedve -ültem egy helyben. Mindenféle regényes dolgok jártak a fejemben. -Aztán egyszer félve, szinte szomoruan néztem a kis ajtó felé. -Elállt a szivem verése. A műhelyben már sötét volt, s a kis ajtó -alatt vékony csikban sárga fény szürődött ki a kamrából. Erre -hirtelen megjött a bátorságom. Odamentem az ajtóhoz és -hallgatództam. Benn beszélt valaki. Halk, mély férfihang volt, de -nem értettem, hogy mit beszél. Rá akartam tapasztani a fülemet az -ajtóra, mikor a műhely nagy ajtaja előtt lépéseket hallottam. Az -apám jött. Hirtelen lehuzódtam <span class="pagenum"><a name= -"Page_213" id="Page_213">-213-</a></span> a hordó mögé. Az öreg ur -átment a műhelyen és halkan kopogtatott a kis ajtón. Csattant a -retesz és kinyilott az ajtó. Apám bement, s rögtön becsukta, sőt -bezárta maga mögött az ajtót.</p> -<p>Most már vége volt a diszkrécziónak, gavallérságnak, mindennek. -Egyszeribe urrá lett fölöttem a kiváncsiság. Tudtam, hogy ennek a -kis szobának egy részét tavaly fáskamrává alakitották át, ugy, hogy -deszkafalat huztak a közepén. És tudtam, hogy kivülről, az udvar -felől be lehet jutni a fáskamrába. Kimentem tehát, de a fáskamra -zárva volt. Üzött az izgatott, reszkető kiváncsiság. Beszaladtam a -házba és a konyhában leakasztottam a szögről a fáskamra kulcsát. -Egy percz mulva már benn kuporogtam a fáskamrában, s két deszka -közt a hasadékon benéztem a titokzatos kis szobába.</p> -<p>A szoba közepén asztal volt, a fal mellett pedig két szalmazsák, -takaróval. Az asztalon gyertya égett. Egy üveg bor állott még az -asztalon, s mellette ült az apám két idegen emberrel. Mind a két -idegen feketében volt. <span class="pagenum"><a name="Page_214" id= -"Page_214">-214-</a></span> Megrémültem tőlük. A másik -szalonkabátban ült ott, ennek napbarnitott arcza volt, ez még nem -volt öreg, mindössze negyvenöt-negyvennyolczéves lehetett. -Jobbfajta iparosnak látszott, a ki vasárnapi ruhában van. Ez nem -nagyon érdekelt. A másik, öreg urra néztem, s ekkor végigfutott -rajtam a hideg. Egy hires orvosprofesszor volt, H. tanár, a ki -egyike volt Pesten a legkeresettebb belgyógyászoknak. Hogy volt, -ezt hangsulyozom, mert H. tanárról két héttel azelőtt azt olvastam -az ujságban, hogy meghalt. Meghalt, el is temették. És most itt -ült, frakkban, az apámnak: egy szegény gipszöntőnek a kamrájában, -bereteszelt ajtó mögött, egy szál gyertya világánál. Tudtam, hogy -ismerte az apámat, hiszen emlékeztek rá, hogy apának sok baja volt -az asztmájával, s H. tanárhoz járt, sőt ő is gyakran volt nálunk. -Most már vége szakadt minden okoskodásnak, most már csak figyeltem, -rémülten, hangosan dobogó szivvel.</p> -<p>A tanár valami fényes kis tárgyat tett az asztalra: <span class= -"pagenum"><a name="Page_215" id="Page_215">-215-</a></span></p> -<p>– Itt a gyémánt inggombom – mondta apának, – ez a magáé.</p> -<p>Apa komolyan tolta vissza és intett a fejével, hogy nem fogadja -el.</p> -<p>– De hisz pénzébe kerülök! – mondta a tanár.</p> -<p>– Mindegy, felelt apa, nem fogadom el.</p> -<p>Aztán sokáig hallgattak. Aztán mosolygott a tanár és ezt -mondta:</p> -<p>– A két manzsettagombomat, a mit Jenő főherczegtől kaptam, a -temetőőrnek adtam. Az megér vagy ezer forintot.</p> -<p>És mutatta a manzsettáját, a melyből hiányzott a gomb. Aztán a -barnaarczuhoz fordult:</p> -<p>– Ön mit adott neki, főkertész ur?</p> -<p>A nagy, erős ember szétnyitotta a szalonkabátját:</p> -<p>– Mindent, a mim volt. Aranylánczot, melltűt, gyürüt.</p> -<p>Nem értettem. Mi volt ez? Honnan jött ez a két ember? Borzasztó -sejtés derengett bennem. Ezek a temetőből jöttek. Abban a ruhában, -a melyben eltemették őket. Mi történt <span class= -"pagenum"><a name="Page_216" id="Page_216">-216-</a></span> -ezekkel? Tetszhalottak voltak? Fölébredtek? Föltámadtak? Mit -keresnek itt?</p> -<p>Halkan beszélgettek az apámmal. Hiába füleltem, sokáig nem -értettem egy árva szót sem a beszédjükből. Csak később, mikor már -belemelegedtek, s hangosabban beszéltek, értettem meg őket.</p> -<p>– Nincs más mód – mondta a tanár – hagyja meg végrendeletében, -hogy a halottkém valami nagy tűvel szurja át a szivét.</p> -<p>Emlékeztek, ugy-e, szegény apának erre az utolsó kivánságára, a -mit teljesitettünk is?</p> -<p>Apa hallgatott. Aztán ezt mondta a tanár:</p> -<p>– Ez borzasztóan szép fölfedezés volna. Ha még élnék, irnék róla -egy nagy könyvet. Az indiai fakirizmust nem veszik komolyan itt -Európában. Pedig az eltemetett fakírok, a kik két hónapig feküsznek -a föld alatt, s aztán fölkelnek, nagyon komoly emberek. Talán -komolyabbak, mint mi valamennyien itt a mi komoly tudományunkkal. -Ezek uj és borzalmas dolgok, a mikre mi még nem vagyunk elég -érettek. Én az ő módszerükkel haltam meg, most már megállapitottam. -A <span class="pagenum"><a name="Page_217" id= -"Page_217">-217-</a></span> lelki tréninget, a mit ők -programmszerüleg csinálnak, én megcsináltam véletlenül. A magány, -az elmélyedés, a hónapokig való magányos fekvés az ágyban, az -óraszámra való rámeredés egy fix pontra… Ez mind magától értetődő -volt nálam, elhagyott, embergyülölő agglegénynél. Meghaltam, mint -az indiai fakírok. És ha nem lettem volna régi patriczius-család -sarja, a kinek kriptája van a temetőben, most már igazán meghaltam -volna. De az is meglehet, hogy másként történt. Tudja Isten, hogy -történt. Most már talán nem is érdemes töprengeni fölötte. Még négy -napom van. Aztán megyünk, végleg. De vissza már nem!</p> -<p>A város felé mutatott a fejével. Lázban égett az arcza, a -szemöldökét összehúzta. Rettenetes volt az arcza ebben a -pillanatban. Aztán a barna emberre nézett:</p> -<p>– A főkertész ur – mondta – az egészen más. Az ordináré orvosi -tévedés. De neki már nincs négy napja. Ő holnap, vagy legkésőbb -holnapután végez.</p> -<p>Megfogta a barna ember pulzusát. <span class="pagenum"><a name= -"Page_218" id="Page_218">-218-</a></span></p> -<p>– E pillanatban száztizenkettőt ver – mondta mosolyogva. – Ez -egy kicsit sok. Egy napja van, főkertész ur. De vissza… vissza, -ugy-e már nem megyünk?</p> -<p>– Nem – mondta a főkertész.</p> -<p>Az apám hallgatott. Komolyan, szeretettel nézte a tanárt. A -tanár ivott egy korty bort és az apámhoz fordult:</p> -<p>– Menjen aludni, öregem – mondta. – Magának korán kell kelnie, -maga még él. Gyerekei vannak. Menjen. Mi majd, ha tudunk, alszunk. -Ha nem tudunk, nem alszunk. És még az is meglehet, hogy a főkertész -ur már nem éri meg a reggelt. Ezt magának nem kell végignéznie.</p> -<p>Most megszólalt az apám, halk, tiszteletteljes hangon:</p> -<p>– Ha valami izennivalója van a tanár urnak… vagy a főkertész -urnak… Valaki, a kiről gondoskodni kell… Valami parancsa, ha -van…</p> -<p>A tanár szigoruan nézett rá:</p> -<p>– Semmi.</p> -<p>Az apám még várt. <span class="pagenum"><a name="Page_219" id= -"Page_219">-219-</a></span></p> -<p>– Semmí nincs – mondta a tanár. – Ők mind nincsenek. Meghaltam, -véletlenül. Még négy napom van, azt végigélem itt, jó öreg, -magánál. De vissza már nem megyek, nem is nézek vissza. Nem akarom -tudni, hol élnek a többiek… Nem kell az élet, öreg. Nem gavallérság -visszamenni, ha már egyszer elment az ember. És… pfuj az egész. -Menjen aludni.</p> -<p>Az apám kezet szoritott velük és elment. A főkertész mereven ült -a széken. A tanár maga elé bámult.</p> -<p>Most kezdett bennem derengeni, hogy itt mi történt. Ez a két -tetszhalott visszajött, hogyan, miként, mi módon: még ma se értem -teljesen. És ott, a kis szobában, a temető mellett élték le a -hátralevő néhány napjukat. Nem akartak még egyszer visszajönni az -életbe. Nem volt érdemes.</p> -<p>Megborzongtam. Valami rettenetes nóta kezdett énekelni a -lelkemben. Ez alatt a néhány percz alatt megértettem a lét és a -halál gondolatát. Most én is ugy éreztem, hogy az élet, a város -millió mértföldnyire van innen. <span class="pagenum"><a name= -"Page_220" id="Page_220">-220-</a></span> Tisztán éreztem, hogy -igaza volt a tanárnak. Nem volt érdemes. És én is ugy éreztem, hogy -fáradt vagyok, az élet fáradtja, mint a tanár, a lázas, okos, -komoly öreg ember, a ki a koporsóból jött és most itt ül frakkban -és ugy várja a végleges halált, mint az utas a vonatot.</p> -<p>Néztem őket, vagy háromnegyedóra hosszant. Nem szóltak egymáshoz -egy szót sem. Vártak. Nem tudtam elmozdulni a deszkahasadéktól.</p> -<p>És most történt az, a mi engem hazulról elkergetett, és a mi oka -volt annak, hogy Amerikába jöttem és soha többé hozzátok vissza nem -mentem.</p> -<p>Félkettő lehetett, mikor kopogtattak az ablakon. A tanár -fölrezzent s intett a szemével a főkertésznek, hogy ne vegyen -tudomást a kopogtatásról. De aztán erősebben zörgettek. A tanár -fölkelt és rettenetes dühvel ment az ablakhoz. Félrehajtotta a -sárga függönyt és kinézett az éjszakába. Most beszéltek egymással, -mind a ketten az ablakhoz mentek, kinyitották és beszéltek azzal, a -ki zörgetett. <span class="pagenum"><a name="Page_221" id= -"Page_221">-221-</a></span> Tiz percz mulva, hosszas beszéd, -tárgyalás után beemeltek az ablakon egy embert.</p> -<p>Ezen a rettenetes napon már nem történhetett semmi, a mi -megrémitett volna. Fásultan néztem. Az ablakon bemászott ember -talpig fehérben volt. Zsidó volt, valami szegény, sovány, gyönge, -sápadt zsidó. A fehér halotti ruha volt rajta. Didergett, -reszketett, oda volt. A tanár bort adott neki. A zsidó -hebegett:</p> -<p>– Borzasztó… rettenetes…</p> -<p>Megtudtam, hogy ez is onnan jött. De ez még nem volt eltemetve, -mint a tanár. Ez még nem érezte a föld szagát, még nem részegedett -meg tőle. Ravatalról jött.</p> -<p>– Már ki voltam teritve… – nyögte. – Istenem… holnap eltemettek -volna.</p> -<p>Ijesztően komikus arczot vágott. A tanár megint adott neki -bort.</p> -<p>– Itt világosságot láttam… – mondta. – Valami ruhát kérek… Egy -kis levest… és megyek vissza. Meine gute, theure Frau! Meine -Kinder!</p> -<p>Sírva fakadt. Most ördögivé vált a tanár <span class= -"pagenum"><a name="Page_222" id="Page_222">-222-</a></span> arcza, -mikor ránézett. Lenézte a jajveszékelő zsidót.</p> -<p>– Visszamegy? – mondta hörögve. – Nem megy vissza! Nem szégyenli -magát?</p> -<p>A zsidó ostobán nézett rá:</p> -<p>– Én a Rottenbiller-utczában lakom – mondta bámulva. – Nevem -Braun József.</p> -<p>A körmét rágta izgatottságában. A könyek folytak a szeméből.</p> -<p>– Ich muss zu meine Kinder! – mondta.</p> -<p>A tanár rászólt:</p> -<p>– Nem megy vissza.</p> -<p>– De miért?</p> -<p>– Mert nem engedem.</p> -<p>A zsidó körülnézett. Érezte, hogy itt valami baj van. Ha jól -itéltem meg a helyzetet, azt hitte, hogy őrültek közé került. -Pislogott és ezt mondta:</p> -<p>– Fáradt vagyok.</p> -<p>A tanár a szalmazsákra mutatott:</p> -<p>– Feküdjék le. Majd reggel beszélünk.</p> -<p>A láz tüzelt a tanár szeméből. Az arcza piros volt. A másik -szalmazsákon a főkertész feküdt, arczczal a falnak. <span class= -"pagenum"><a name="Page_223" id="Page_223">-223-</a></span></p> -<p>A zsidó a szalmazsákhoz támolygott. Lefeküdt és sírt. -Összekuporodva feküdt, s olyan volt a fehér ruhában, mint valami -hosszu hálóinges gyerek. Rázta a sirás borzasztóan. A tanár az -asztalnál ült és keserüen mosolygott.</p> -<p>Aztán csönd lett. A zsidó elaludt a zsákon. Most órák teltek el. -Én mozdulatlanul néztem a tanárt, a ki a gyertyába bámult. Alig -volt már valami a gyertyából. A tanár sóhajtott és elfujta. Néhány -másodperczig sötét volt, aztán láttam, hogy a sárga függönyön -bedereng a hajnal. Virradt. A tanár hanyattdőlt a székben, -kinyujtotta a lábát és lecsukta a szemét. Csönd volt.</p> -<p>Egyszerre csak megmozdult a kis zsidó a szalmazsákon. Fölkelt és -lábujjhegyen az ablakhoz ment. A tanárra nézett és azt hitte, hogy -alszik. Óvatosan kinyitotta az ablakot és ki akart rajta mászni. -Felhorkant a tanár.</p> -<p>– Nem! – mondta.</p> -<p>De ebben a pillanatban már a zsidónál is volt és visszarántotta. -Egy szó se hangzott. A tanár szivenszúrta a zsidót. <span class= -"pagenum"><a name="Page_224" id="Page_224">-224-</a></span></p> -<p>Letette a szalmazsákra. Aztán kiment a kamrából, a műhely felé. -Tiz percz mulva visszajött az apámmal. Az apám sápadt volt és egy -szót sem szólt. A kis embert pokróczba takarták, egymásután -kimásztak az ablakon, kiemelték és elvitték. Negyedóra mulva -visszajöttek. Néhány szót váltottak, a miből megtudtam, hogy -sikerült visszatenniök a ravatalra, a nélkül, hogy valaki -észrevette volna őket. Becsukták az ablakot. A tanár ivott egy -korty bort, és megint végignyujtózott a széken.</p> -<p>– Nem lehet visszamenni – mondta. – Nem szabad.</p> -<p>Az apám elment.</p> -<p>Többet nem láttam. Feltántorogtam a szobába, lefeküdtem és -rögtön elaludtam. Délelőtt tizkor ébredtem fel. Délben elutaztam. -Azóta nem láttatok. Semmit, semmit nem tudok többet. E pillanatban -azt hiszem, hogy a mit tudok, a mit itt leirtam, az se igaz. Talán -meg se történt, talán csak álmodtam most, a legutóbbi öt perczben. -Nem vagyok tisztában magammal. Lázam van. <span class= -"pagenum"><a name="Page_225" id="Page_225">-225-</a></span></p> -<p>De a haláltól nem félek. Itt, a kórházi ágyon is a lázban égő, -de azért nyugodt és bölcs arczát látom. Mikor torkonfogta a kis -zsidót, olyan volt, mint a halál szerelmese, mint valaki, a kinek -titkos viszonya van az elmulással, a ki ennek az érdekeit védi, a -ki ennek a csalóját bünteti. Akkor éreztem azt, hogy minden, minden -milyen messze van a haláltól. És most is minden, minden oly messze -van tőlem. És olyan nagyon fáradt, fáradt vagyok. Isten veletek, -kedves testvéreim.</p> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_226" id= -"Page_226">-226-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2>Széntolvajok.</h2> -</div> -<p>A Dunán aranyos reggeli köd. Alul, a viz fölött sűrü, tejes a -szine. Följebb, a budai torony fölött mintha megolvadt volna a -ködben a napsugár. Aranypára ez, valami hideg, ritkás aranygőz, a -miről részeg alkimisták álmodhattak valaha. És a parton a fák -felnyúlnak a ködbe, felágaskodnak az aranyfüstbe, megmaradt nehány -rozsdaszinü levelüket, lombrongyaikat fürösztik benne. Minden -elolvad ebben az őszi párában. Egy régi pasztell a tájkép, a mit -letörültek.</p> -<p>Valami nagy folt jön a parti uton, lassan, révedezve. Aztán -kiáltás is hallatszik, de tompa, otthonos hang: mintha szobában -volnánk. A nagy folt küzködik a köddel, aztán nagynehezen -kiküzdődik belőle. Most már látni, hogy kocsi, a mely szenet hoz. -<span class="pagenum"><a name="Page_227" id= -"Page_227">-227-</a></span> A bakon három vig legény ül. Bolti -bányászok, maszatosképü városi szén-emberek, a kik komikusan hatnak -a nagy széntömeg szomszédságában. Hol van már ezektől a tárna, -akna, bányalég, a fekete izzadság, a fehér rémület! Az ő szenük már -szelidített ásvány, többé nem eleven, gyilkos valami, hanem döglött -fekete tömeg. Elől be van fogva a kocsiba két szegény öreg ló: az -őseik vadul nyargaláztak, tiportak, és ők most szenet húznak. A -szén is igy van befogva ebbe a szekérbe. Szegény, öreg, dobálni -való, hasogatni való, elporlásnak indult ásvány, a mi nyomorult -szervetlen háziállattá vedlett. És a három vig ál-bányász uralkodik -az állaton is, a fekete kövön is. Komikusak ők, mert olyan messze -vannak a szénbányásztól, mint a mészároslegény a pásztortól, a ki a -barmot őrizte, mikor még nem hus volt, hanem állat.</p> -<p>Kiáltoznak:</p> -<p>– Hahó! Köd előttem, köd utánam – mondja az egyik.</p> -<p>A másik nagyot szól: <span class="pagenum"><a name="Page_228" -id="Page_228">-228-</a></span></p> -<p>– Hoó!</p> -<p>Felmászik a szekérre, a szénkupacz tetejére.</p> -<p>– Oda le – mond a harmadik.</p> -<p>– Ahun a bokor.</p> -<p>Az első köp. És bölcsen mondja:</p> -<p>– Csak oda.</p> -<p>Valami zuhan. A ki fenn áll, kihajít egy nagy darabot a -kocsiból. A fekete kő zuhan, gurul a rozsdás gyepen, nekimegy a -bokornak, alája buvik és megáll.</p> -<p>– Gyerünk! – izgatja a másik.</p> -<p>– Itt is van bokor.</p> -<p>A kocsis bólogat:</p> -<p>– Csak oda.</p> -<p>És megint kilódul a ködbe egy darab szén. Lepottyan, kettétörik. -Nekizörren a bokornak és ez is megbuvik alatta.</p> -<p>A két öreg ló kinlódva megy tovább. Nem érzi, hogy egyre -könnyebbedik a munka, kisebbedik a súly. A fizika nagyon hideg és -felette erkölcstelen, sőt igazságtalan tételek összesége. Ezt jól -tudom, különben azt mondanám, hogy azért nem lett könnyebb a -szekér, mert erkölcstelen uton fogyott a súlya. <span class= -"pagenum"><a name="Page_229" id="Page_229">-229-</a></span> Kár, -hogy nem éltünk ezer évvel ezelőtt. Akkor még tiz közül kilencz -elhitte volna, hogy ha száz fontból kettőt ellopnak, a száz font -mégis száz font marad. Ma ezt tiz közül csak egy hiszi el: a -szénkereskedő.</p> -<p>Tehát loptak a fiuk, és nevettek hozzá. Lopni valami nagyon -vidám és mulattató dolog lehet. Talán oly vidám, oly mulatságos és -oly boldogitó, mint a milyen borus, szomoru és keserü az ellentéte: -a tisztes kenyérkereső munka. Hiszen legszivesebben azok lopnak, a -kik legjobban szeretik a mulatságot és az örömet: a gyerekek meg az -asszonyok. Mi ezt nem is tudjuk. A dédunokám unokája majd mesél -arról a nagy felujjongásról, a mi lészen, ha felszabadulnak a -lelkek mindama rengeteg súlyok alól, a miket a tulajdon szentsége -rak a mi életünkre.</p> -<p>– Gyerünk, gyerünk! – hangzott vígan a bakról a szénlopók friss -indulója.</p> -<p>– Hóopp! – röpült a Kleinberger ur szene. Egyik a másik után. A -legnagyobb, legkövérebb darabok. A félkályhára elég, nagy -kölönczök. <span class="pagenum"><a name="Page_230" id= -"Page_230">-230-</a></span></p> -<p>– Gyerünk, gyerünk! – szólt egyre a a tolvaj-mars. – Bokorba! -Csak a bokorba!</p> -<p>– Csak oda, – mondta a basszus.</p> -<p>Mulattak, vigadoztak, ez valami igen finom izgalom lehetett, -kéjesebb, mint a kártya, örömmel telibb, mint az alkohol.</p> -<p>A módszer egyébként oly régi, mint maga a szén. Odafelé menet -kidobálni a kocsiból egy csomó szenet, visszafelé jövet pedig -fölszedni darabonként. A szén, ha esze volt, szintén mulatott ezen. -Hogy hogyan nem változik az ember! Évezrek kellenek, mig barna -lignitből kékesfekete antraczit válik. De őt már igy lopták barna -ifjuságában is a czölöpépitő emberek. S ha majd elporlott szürke -málladék lesz, igy fogják lopni a léghajón röpülők is.</p> -<p>Az utolsó kövér darabot a kikötőhidnál hajitották le. Ott -tudniillik megszakadt a bokrok sora. Fájt a szive Tucsiknak fenn a -szénhalom tetején, hogy nem lehet már többet. Egy kicsit sajnálta, -hogy oly ritkán hajigálta. «Lehetett volna még vagy kettőt» – -gondolta, és eszébe jutott két szép sürü <span class= -"pagenum"><a name="Page_231" id="Page_231">-231-</a></span> bokor, -a mit nem tisztelt meg. Igy néz vissza a haldokló az életére. -Mindig vannak bokrok, a mik mellett elmentünk. És minden kis -negyedóra egy egész élet, teli mulasztással. Szinte mindegy, hogy -hatvan év-e, vagy csak egy negyedóra. És teljesen mindegy, hogy -lopni mulasztottam-e el, vagy adni.</p> -<p>Fenn, a szálló kapujában már várta őket a portás:</p> -<p>– Most gyönnek?</p> -<p>– Hát mikor?</p> -<p>– Már reggel kellett volna.</p> -<p>Megállt a kocsi.</p> -<p>– Balra, aztán hátra! – orditott a portás fölénynyel. – A -pinczeablak nyitva van.</p> -<p>És hogy lassan czihelődtek, rájuk szólt:</p> -<p>– Gyerünk, gyerünk!</p> -<p>De ez már nem volt a lelkes tolvaj-mars «gyerünk»-je. Ez már a -felsőséges kötelességtudásé volt. Ez már komor, siettető, sivár -volt, mint maga a kötelesség. Ezt már nem tolvajok mondták, hanem a -tiszteletreméltó portás, a ki dehogy is lop szenet. Ő inget lop. Ő -törülközőt lop. Ő már egy magasabb rang: lenézi <span class= -"pagenum"><a name="Page_232" id="Page_232">-232-</a></span> a -nyersanyagot. Ő egy kulturtolvaj: neki ipari termék kell.</p> -<p>Megkerülte a négyemeletes hotelt a kocsi, s azontul dörögve, -csattogva gördült le a pinczébe a szén. Végigdübörgött a deszkán, a -mint leguritották, és egyik kis mennydörgés pontosan követte a -másikat.</p> -<p>– Szenet hoztak! – mondta a néhány kései vendég. – Itt az -ősz.</p> -<p>A pincze felől egyre durrogott, morgott a szén-lavina.</p> -<p>– Jön a tél – mondta a kövér öreg hotelszobalány, az a bizonyos, -a kinek kétszer kell csengetni.</p> -<p>Kinézett a padláslyukon.</p> -<p>Oszlófélben volt a köd. Felszítta a nap aranyát, fölmelegedett -tőle és elillant. A gyönyörü, langyos, sárga fény elömlött a tájon. -A Duna olyan volt, mint a folyós opál. Parasztlányok – -kertészlányok – lassu, ringó mozgással söpörték a lehullott -levelet. Nyugalmas, édes őszi reggel volt ez.</p> -<p>A kövér szobalány meglátott a padláslyukból egy hordárt. -<span class="pagenum"><a name="Page_233" id= -"Page_233">-233-</a></span></p> -<p>– Gyön már – mondta.</p> -<p>Azzal lesietett az első emeletre, a huszas szobába. -Bekopogtatott:</p> -<p>– Nagysága kérem, gyön már a hordár a targonczával.</p> -<p>Özvegy Sikoróné a pamlagon ült, bepakolt kosarak és kofferek -közt.</p> -<p>– Ideje már – mondta. Hallja? Hallja?</p> -<p>Füleltek. Gurult a szén, gurult, robogott le a pinczébe.</p> -<p>– Itt a tél!</p> -<p>Egy kis zsidó hordár kopogtatott az ajtón. Bejött:</p> -<p>– Kezicsókolom.</p> -<p>Özvegy Sikoróné feltápászkodott a pamlagról. Nagyon beteg, -nagyon öreg asszony volt. Sóhajtva mondta:</p> -<p>– Hát gyerünk.</p> -<p>Ez aztán még annál is komolyabb volt, mint a mikor a portás -mondta, hogy «gyerünk.» Ez volt az igazi. Gyerünk. Gyerünk elmúlni, -gyerünk meghalni, gyerünk a csöndes temetőbe, a többi öreg asszony -mellé. Özvegy Sikoróné már nem lopott semmit. Talán <span class= -"pagenum"><a name="Page_234" id="Page_234">-234-</a></span> azért -is volt ilyen szomoru. Őtőle már nem hagyta magát ellopni senki és -semmi.</p> -<p>A hordár kicsiny, vörösarczu ember volt. Arany óraláncz -fityegett a mellén. Látszott rajta, hogy jómódu férfiu s épp most -van azon a ponton, hogy abbahagyja a hordárságot valami kisebb -szállító-üzletért. Hordárságának ezek ugyszólván utolsó akkordjai -voltak, ezek a kis targonczás hurczolkodási üzletek. Ő most be fog -lépni a szállítóczégek közé, s lesz a leggazdagabb hordárból a -legrongyosabb speditőr.</p> -<p>Tiz percz mulva fel volt rakva özvegy Sikoróné minden holmija -targonczára. Szépen átkötötte spárgával, miközben vegyest magyarul -és németül fuldokolt. Aztán hátralökte fején a vörös sapkát és -elkiáltotta magát:</p> -<p>– Jozef!</p> -<p>Erre a szóra előjött valaki a hotel mögül A hordár igavonó -állatja volt. Vizenyős, penészes-zöld arcz, valami lélektelen, -állatias kis sáppadt karrikatura, szabálytalanul nőtt szőrökkel az -ajka fölött, – olyan volt szegény, mintha nem is lett volna ilyen -<span class="pagenum"><a name="Page_235" id= -"Page_235">-235-</a></span> zöld és ilyen rút, hanem csak megnézte -volna magát egy tizkrajczáros, hólyagos, ordináré tükörben és -azontul mindig azzal a pofával járt volna, a mit akkor ott látott. -Bő nadrág lötyögött rajta, s a kabátja ujja a körméig ért. Valami -kövér ember gyakorolhatta vele szembe a jótékonyságnak amaz -undoritó nemét, hogy odaadta neki a víselt ruháját.</p> -<p>Ez a vékony, zöld Jozef befogta magát a kis szekérbe, és -nekifeszült a munkának. Lassan, kinosan huzta el a holmit. A kis -vörös hordár pedig fogta özvegy Sikoróné tolószékét és virgonczan -indult a könnyü teherrel a Jozef után. Elébe került, s azontul -lassu ballagással ment ez a szép menet: elől a tolószék, aztán a -hordár, aztán a Jozef, aztán a telerakott kocsi.</p> -<p>Mikor felkanyarodtak arra az utra, a hol az imént a szenesek -jöttek, a hordár köszönt a rendőrnek. A hordár míndig köszön a -rendőrnek. A hordár mindenkinek köszön, mert az ő üzleténél a nagy -ismeretkör a fő, s ezt csak ugy tarthatja fönn, ha zsúrokra -<span class="pagenum"><a name="Page_236" id= -"Page_236">-236-</a></span> jár az illetőkhöz, vagy ha a -bosszantásig sokszor köszön. Ő ez utóbbit választja.</p> -<p>A mint ballagnak az uton a nyikorgó kis kocsival, egyszerre csak -megáll a penészszinü emberke. Fölemeli a fejét, mint a kutya, mikor -megszimatolt valamit.</p> -<p>– Eislitzer ur – mondja csöndesen.</p> -<p>A hordár megáll. Az egész menet megáll. Láttatok már terhet -czipelő embert? Ezekben, mikor czipelnek, egyre jobban gyülemlik az -undor a munkájuk iránt. De csak viszik, viszik a terhet. Mikor -aztán már nagyon tele vannak undorral, akkor elég egy hang, egy -idegen mozdulat, egy akármicsoda, a mi fölrezzenti őket – -megállanak. A fáradság meg a kedvetlenség nem elég arra, hogy -megállítsa őket. Ennek a megállásnak ki kell sütődnie, mint az -elektromos szikrának.</p> -<p>Csöndesen motyogtak.</p> -<p>– Eislitzer ur – ismételte a zöld.</p> -<p>– Mi kell.</p> -<p>– Én itt szenet láttam.</p> -<p>– Milyen szenet?</p> -<p>– Jó szenet. Már a hogy jövünk itten, <span class= -"pagenum"><a name="Page_237" id="Page_237">-237-</a></span> mindig -nézem. Azt hittem, csak véletlenül volt ottan. De most már arrébb -is volt egy, meg az előbb is volt egy, meg itt most megint van egy. -Itten stibiczelni akarják a szenesek a szenet.</p> -<p>– Aha! – mondta Eislitzer ur.</p> -<p>És a következő perczben már elhagyatottan állt a fehér uton a -tolószék, meg a kis kocsi. A rudja oldalt fordult, a part felé, -mintha utánuk nézett volna. A két ember meg lenn motoszkált a -gazban, a bokrok közt, a viz mellett.</p> -<p>Titokzatosan beszélgettek:</p> -<p>– Hűhá! – mondta az igavonó. – Ez itt egy nagy.</p> -<p>– Ez lopás – mondta Eislitzer ur.</p> -<p>Le-lebuktak, szedték a hónuk alá a széndarabokat. Furcsa két -állat volt: két kis elkényszeredett városi bestia, a ki szenet -legel. Eislitzer urnak is volt a kezében egy szép, nagy, fényes -darab. Szerelmesen nézett rá és méregette a sulyát:</p> -<p>– Ez maga öt kiló.</p> -<p>– Itt is van! – sugta mohón a másik. – Ezt is fölveszem. -<span class="pagenum"><a name="Page_238" id= -"Page_238">-238-</a></span></p> -<p>Eislitzer ur szétnézett a tájon.</p> -<p>– Hallatlan! – mondta. – És hozzátette: – Ott is van.</p> -<p>Mikor már annyit szedtek fel, hogy nem birtak többet, az igavonó -csöndesen röhögött Eislitzer ur felé:</p> -<p>– Most ők ide eldugták, most mi innen elviszszük.</p> -<p>– Elviszszük? – kérdezte a hordár. – Miért viszszük el? Hogy -gondolja maga, hogy elviszszük? Mit gondol maga? Talán azt hiszi, -hogy elviszszük? Mért vinnénk el?</p> -<p>– Na persze – mondta a másik.</p> -<p>És egy kicsit csudálkozva néztek egymásra, mert mind a kettőnek -tele volt a keze szénnel. Eislitzer ur végre feltalálta magát:</p> -<p>– Fölteszszük a kocsira.</p> -<p>Föl is tették. Aztán tovább ballagott a menet. Messziről, a -hotel felől sejtelmesen hangzott feléjük a pinczébe guruló szén -robogása.</p> -<p>– Fognak ezek bámulni! Visszajönnek és majd keresik. De nem -lesz! – mondta boldogan a Jozef és huzta a kis kocsit, hogy majd -megszakadt belé. <span class="pagenum"><a name="Page_239" id= -"Page_239">-239-</a></span></p> -<p>De arrébb megint megálltak. Egy bokor alól egy akkora darab -sötétlett feléjük, hogy a hordárnak megdobbant a szive.</p> -<p>– Hallatlan! – mondta. – Ilyen nagy darabokat lopnak!</p> -<p>Lerohant érte. Lihegve hozta fel. Csillogtatta a napon. Bizony, -ez is szép példány volt. Sötét fényű, finom nagy darab, itt-ott -sárga érczfoltok ragyogtak rajta. A hordár a kocsira tette ezt is. -Ránézett a Jozefre. Ez sunyi pofával törülte az orrát. Mosolygott -néhány szál bajusz-szőre alatt. Erre hirtelen elkomolyodott -Eislitzer ur arcza:</p> -<p>– Ez föl lesz jelentve – szólt. És megkapta a tolószéket, s -buzgón tolta odább.</p> -<p>– Ezeket becsukják – mondta kárörömmel az igavonó, de félszemmel -egyre a bokrok felé lesett.</p> -<p>– Fől lesz jelentve – ismételte Eislitzer ur – és lerohant egy -ujabb darabért. Alulról felkiáltott:</p> -<p>– A mit csak lát, mind szedje föl, ez mind föl lesz jelentve és -vissza lesz adva!</p> -<p>Egyelőre talán nem vette olyan nagyon <span class= -"pagenum"><a name="Page_240" id="Page_240">-240-</a></span> -szigoruan ezt a följelentést és visszaadást. De eddig nem volt -erkölcsi alapja ahhoz, hogy fölszedhesse a már félig ellopott -szenet. Ezzel a kijelentéssel érkezett meg az erkölcsi alap és a -jog a szén fölszedésére. Csak föl legyen rakva a kocsira, a ládák -és kosarak közé. Aztán, ha már egyszer ott van, majd meglátjuk a -többit.</p> -<p>Mentek, mendegéltek, meg-megálltak az uton a kopaszodó fák közt. -Már fekete volt a kis kocsi a sok széntől. A tolószéket a kocsihoz -kötötték, s most már a hordár, maga Eislitzer ur is befogta magát a -rud mellé. Együtt huzták a kocsit. Némán mentek egymás mellett és -Jozef nagyon kiváncsi volt arra, hogy mi lesz a szénnel. Hideg idők -jártak. Maholnap itt a tél. Egy kis póklábu vaskályha jelent meg -előtte, a mely ugy be van fűtve, hogy csak ugy süt. «Ez jó volna» – -gondolta. Eislitzer ur nem ezt gondolta «A szenet el lehetne adni» -– gondolta. A háznál minden krajczár kell. Ez tiszta haszon, talált -pénz. Ez finom szén.</p> -<p>Egyszerre csak egy rendőr jött szembe. <span class= -"pagenum"><a name="Page_241" id="Page_241">-241-</a></span></p> -<p>– Ahá! – mondta Eislitzer ur és olyan vörös lett, mint a -sapkája.</p> -<p>Nyelt egyet. A rendőr szép, erélyes magyar volt. Szigoruság és -fölény honolt az arczán.</p> -<p>– Igen, igen – mondá ok nélkül Eislitzer ur, – Igen, igen.</p> -<p>Megint nyelt.</p> -<p>– Hány óra? – kérdezte a kis embertől, de félszemmel a rendőr -felé nézett.</p> -<p>A rendőr egyre közelebb jött. Most megállott a hordár, kibujt a -kötélből és mélyen megemelte a sapkáját a rendőr előtt.</p> -<p>– Majd adok én ezeknek a disznóknak! – sugta Jozef felé. És a -rendőr elé szaladt:</p> -<p>– Kérem – mondta – hol van itt egy rendőrhivatal! Valami -rendőrszoba, vagy kapitányság? Följelentést akarok tenni.</p> -<p>A rendőr egy kis piros batyuban ebédet vitt.</p> -<p>– Mi kell? – kérdezte haragosan.</p> -<p>Eislitzer ur a szénre mutatott.</p> -<p>– Mit szól? Na mit szól? Odanézzen, le, a bokrokba… látja?</p> -<p>Elmondta neki az esetet. A rendőr letette a batyut a földre. Ő -is megnézte a szenet. <span class="pagenum"><a name="Page_242" id= -"Page_242">-242-</a></span> De az út tulsó végéről már jött a másik -rendőr. A kinek köszönt az imént a hordár.</p> -<p>– Igen – mondta ez – engem már figyelmeztetett a kikötős. Ő már -összeszedett egy csomót, mikor arra mentem.</p> -<p>(– Ő is? – gondolta Eislitzer úr.)</p> -<p>– Ezzel egy hétig lehetne fütteni – mondta az egyik rendőr. A -másik így szólt:</p> -<p>– Hát még a mi arrább van? Van ott két hétre való még. -Végigjártam a partot, minden bokor alatt van.</p> -<p>Megjelent a kikötős is, rézgombos kabátban. Lihegve szólt:</p> -<p>– A vizbe is dobtak, biztos úr. Nem bele, csak oda a szélére, -hogy el ne vigye.</p> -<p>Nézte a kocsira rakott szenet. Mosolygott. Szerette ő is a -szenet.</p> -<p>– Aj, ha! – mondta. – Maguk már fölszedték?</p> -<p>– Pardon! – kiáltott Eislitzer ur – Mink följelentést -tettünk!</p> -<p>Most ott álltak mind egy csomóban. A vörösbatyus rendőr, szegény -budai házmester, a kinek hat gyereke volt – igy becslés -<span class="pagenum"><a name="Page_243" id= -"Page_243">-243-</a></span> után – meg a másik rendőr, a kinek -lerítt az arczáról, hogy szeretne lefeküdni és negyvennyolcz órát -aludni egyhuzamban. Aztán Eislitzer úr, meg a segédje, a szegény -emberállat, a ki híg kávéval felduzzasztott kenyéren élt, meg -liszttel kevert melegvizen. Aztán a kikötős, a ki pontonon lakott -egy kis kerekablakos kalyibában és télen azzal fűtött, a mi -deszkahulladékot nyáron kihalászott a Dunából. Mind, mind szegények -és nyomorultak voltak, betegek a rossz lakásuktól és a rettenetes, -az emésztő, a sírbakergető pénzhiánytól. Csupa megrogygyant, -megsáppadt paraszt, kivéve az egy Eislitzer urat, a ki gazdag volt, -mert minden nap egyszer húst is evett.</p> -<p>– Meg kell fogni őket, ha visszajönnek – mondta a kikötős. – Én -ott voltam a hotelben, láttam, hogy már lerakodtak. Jönnek mindjárt -vissza.</p> -<p>Az igavonó mosolygott. Örült, hogy a gazembereket meg fogják -fogni. De sajnálta a szép szenet. A kikötős a kezébe vett egy -darabot: <span class="pagenum"><a name="Page_244" id= -"Page_244">-244-</a></span></p> -<p>– Jó volna nekem! – mondta nevetve, mesterkélten, erőltetetten -nevetve, hogy valahogy komolyan ne vegyék, a mit mondott. De közben -oly fájdalmas vágygyal nézett a szénre, hogy Eislitzer ur kivette a -kezéből, mondván:</p> -<p>– Csak tegye vissza.</p> -<p>– Einheicn! – mondta az igavonó. – Jól befűteni, mikor jön a -fagy.</p> -<p>A fejét vakarta. Félt a fagytól. Ezt ő ismerte. Ez az ő szakmája -volt, egye meg a fene.</p> -<p>A két rendőr nem szólt semmit. Ezeknek már nagy gyakorlatuk volt -abban, hogy ne kivánják meg a gazdátlan holmit. Ők már átélték ezt -az érzést az első talált erszénynél, a mit egy czilinderes ur a -markukba nyomott, az első elgázolt embernél, a kinek a zsebéből -hivatalból kiszedték a négy forint hatvankét krajczárt, az első -rongyos kóficznál, a kinek a kezéből kicsavarták a lopott -óralánczot. Ez a gyakorlat, ez a becsület-training adta meg az -arczuknak azt a komolyságot, mely majdnem olyan volt, mintha -<span class="pagenum"><a name="Page_245" id= -"Page_245">-245-</a></span> őszinte erkölcsi érzés lett volna. Ez -is csak olyan mesterség, a mit ki lehet tanulni. Mint a hogy az -asztalos megtanul a gyaluval bánni, ugy tanul meg a rendőr -becsületesnek lenni. Ez az ő munkája. És ha tizenkét órát volt -egyfolytában becsületes, hát elfárad és lefekszik aludni.</p> -<p>Az igavonó becsületes volt, mert ő felolvadt Eislitzer úr erős -egyéniségében. Ha Eislitzer ur egy mellékuton megszökött volna a -tolvajoktól lopott szénnel, akkor ő is vele szökött volna, s ép ugy -örült volna annak, hogy sikerült a szenet hazaszöktetni, mint a -hogy most örült annak, hogy sikerült a följelentés.</p> -<p>Eislitzer nem lopta el a szenet, mert habozott. A ki habozik, az -már morális lény. Mi a habozás? Mesterséges szünet, mely arra való, -hogy egy kivülről jövő esemény döntsön a kérdésben. A ki habozva -lop, olyan, mint a ki dadogva hazudik. A dadogó hazug egy szóból -négyet csinál, hogy teljék az idő és történjék valami, a mi -szükségtelenné teszi a hazugság befejezését. Ezek a testnek, -<span class="pagenum"><a name="Page_246" id= -"Page_246">-246-</a></span> a matériának küzdelmei az elvek ellen, -a melyek általában kormányozni szokták.</p> -<p>A kikötős – végül – azért nem lopta el a szenet, mert a többi -már mind nem lopta el, és mert az események folytán most már ő is -benne volt a becsületes, jogrend-védő társaságban.</p> -<p>Hirtelen felujjongott az igavonó ember. A távolba mutatott:</p> -<p>– Jönnek! Jönnek!</p> -<p>Valóban, jöttek visszafelé a raktári bányászok. A lovak most már -trappoltak. A kocsis ült csupán a bakon. A másik kettő a kocsiban -állott, komoly, nagyon komoly arczczal. Már tapasztalták, hogy baj -van. Valaki fölszedte a szenet. És most már csak menekülni -akartak.</p> -<p>Mikor meglátták a csoportot, a kocsis meghúzta a gyeplőt. Most -lépésben jött a kocsi. Ennél jobban nem is lehetett kifejezni azt, -hogy milyen nagy bajban voltak a hajdan vidám, fekete legények.</p> -<p>A csoport az ut közepére állt.</p> -<p>– Hohó! Hó! – ordított elől Eislitzer ur. – Álljunk csak meg egy -kicsit! <span class="pagenum"><a name="Page_247" id= -"Page_247">-247-</a></span></p> -<p>A kikötős elébük ment és megfogta az egyik ló szájánál a -gyeplőszárat.</p> -<p>– Mi az? – kérdezte rosszhiszeműen a kocsis. Tudta már szegény, -hogy mi az.</p> -<p>A rendőrök félretolták Eislitzer urat. A legények leszállottak a -kocsiról. Hivatalos dolgok következtek. Feliródtak a tanuk. Aztán a -csoportból kivált az üres szeneskocsi és elment, a szomoru -kocsissal. A kocsisnak jogosítványa van, őt meg lehet találni -holnap is. A két vig legény a rendőrökkel maradt.</p> -<p>Aztán megindult a menet. Elől mentek a rendőrök, a két szegény, -éhes, álmos rendőr a két maszatos emberrel, a kik ketten aludtak -egy vaczkon, három órát naponta. Aztán jött Eislitzer ur a -tolószékkel, mellette a kikötős, a ki még egyre szerelmesen nézte a -szenet. Ezek mind, mind tanuk voltak. Mind mentek az őrszobába, ők -is. Majd adnak ők ezeknek a gazembereknek! Aztán jött az özvegy -Sikoróné holmijával a penészember, ravaszul mosolyogva, arczán az -«ugy kell nekik» kifejezésével, de némileg büszkén, mert ő is tanu -volt. Majd ad ő is nekik! <span class="pagenum"><a name="Page_248" -id="Page_248">-248-</a></span></p> -<p>Mentek a napon, ezen az édes, langyos októberi napon, vitték -egymást a börtönbe a szegény emberek, a Kleinberger-czég néhány -darab szene miatt, – mindnyája tolvaj is lehetett volna és mégis -becsületes volt, mindnyája vádlott és vádló, tanu, följelentő, -tolvajok-tolvaja; egyiküknek se volt igaza és mégis mindeniknek -igaza volt, nem volt köztük semmi különbség, csak hogy az egyiknek -penészszinű volt az arcza, a másiknak meg szénporos, az egyiknek -fehérforgós kalpagja és trainirozott becsülete volt, a másiknak -réz-zsinóros hajóssipkája és túlságos ellenőrzése, a harmadiknak -vörös sapkája és gyönge akarata, de vitték egymást, mert együtt -voltak, s együtt voltak, mert összetartotta őket mind az a sok gaz -hazugság, a mit a gazdag emberek annyi évezred óta a fejükbe -vertek, – mentek egymás után, mert egymásra uszították őket a -fentnevezett gazdagok, ennyi szegény nyomorultat, éheset, álmosat, -fázót, beteget, – mentek, mert az egyiknek a gazdagok kardot -csatoltak a derekára, a másiknak vörös sapkát nyomtak <span class= -"pagenum"><a name="Page_249" id="Page_249">-249-</a></span> a -fejébe, megtanították őket egymásra vigyázni, – ezt a pár szegény -rongyost és szines-ruhás maskarát! – mentek, oly komolyan, oly -igazán, hogy ennél keservesebb, izgatóbb, lázítóbb, szívet -elszoritóbb menet nem is volt a világon soha.</p> -<p>De nem látta őket más, csak özvegy Sikoróné, a ki elhajtatott -mellettük egy konflison, és özvegy Sikoróné nem értett az egészből -semmit, mert ő ma a halálra gondolt, a szép temetőre, a hol a többi -fáradt öregasszonyok már szép sorjában feküsznek.</p> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_250" id= -"Page_250">-250-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_251" id="Page_251"><br /> --251-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2>TARTALOM.</h2> -</div> -<ul class="TOC"> -<li>Muzsika <span class="ralign"><a href= -"#Page_3">3</a></span></li> -<li>Altató mese <span class="ralign"><a href= -"#Page_13">13</a></span></li> -<li>Sirokkó <span class="ralign"><a href= -"#Page_29">29</a></span></li> -<li>Fernande kisasszony kis fia <span class="ralign"><a href= -"#Page_44">44</a></span></li> -<li>Tavaszi részegség <span class="ralign"><a href= -"#Page_56">56</a></span></li> -<li>Az aranyóra és a láncz <span class="ralign"><a href= -"#Page_69">69</a></span></li> -<li>A titokzatos Csókai <span class="ralign"><a href= -"#Page_80">80</a></span></li> -<li>Téli reggel <span class="ralign"><a href= -"#Page_92">92</a></span></li> -<li>Turóczi <span class="ralign"><a href= -"#Page_106">106</a></span></li> -<li>Az éjszaka fia <span class="ralign"><a href= -"#Page_120">120</a></span></li> -<li>A Ribiszke <span class="ralign"><a href= -"#Page_131">131</a></span></li> -<li>Diskréczió <span class="ralign"><a href= -"#Page_143">143</a></span></li> -<li>Lohengrin halála <span class="ralign"><a href= -"#Page_154">154</a></span></li> -<li>A hóember <span class="ralign"><a href= -"#Page_163">163</a></span></li> -<li>A manó és a tündér <span class="ralign"><a href= -"#Page_175">175</a></span></li> -<li>A szobalány <span class="ralign"><a href= -"#Page_194">194</a></span></li> -<li>A gipszöntő és barátai <span class="ralign"><a href= -"#Page_205">205</a></span></li> -<li>Széntolvajok <span class="ralign"><a href= -"#Page_226">226</a></span></li> -</ul> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<div class="transnote"> -<p class="center"><span class="caption">Javítások.</span></p> -<p>Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.</p> -<p>A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:</p> -<table summary="Javítások"> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_3">3</a></td> -<td>Edes márcziusi</td> -<td>Édes márcziusi</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_30">30</a></td> -<td>jelenság</td> -<td>jelenség</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_38">38</a></td> -<td>találi … Semm,</td> -<td>talál, … Semmi</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_68">68</a></td> -<td>emberí</td> -<td>emberi</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_85">85</a></td> -<td>feleltem nek:</td> -<td>feleltem neki:</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_86">86</a></td> -<td>nemcsak akkkor</td> -<td>nemcsak akkor</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_89">89</a></td> -<td>azok kevéért</td> -<td>azok kedvéért</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_90">90</a></td> -<td>zsürke</td> -<td>szürke</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_141">141</a></td> -<td>tetetén</td> -<td>tetején</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_150">150</a></td> -<td>Hiszem magam</td> -<td>Hiszen magam</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_157">157</a></td> -<td>káyhát</td> -<td>kályhát</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_159">159</a></td> -<td>kís tánczot</td> -<td>kis tánczot</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_172">172</a></td> -<td>mesterségét ís</td> -<td>mesterségét is</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_179">179</a></td> -<td>alat, … bat jusz</td> -<td>alatt … bajusz</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_189">189</a></td> -<td>diadatt</td> -<td>diadalt</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_215">215</a></td> -<td>jott</td> -<td>jött</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_229">229</a></td> -<td>bogy nem</td> -<td>hogy nem</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_233">233</a></td> -<td>e a pinczébe</td> -<td>le a pinczébe</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_241">241</a></td> -<td>ezeknak</td> -<td>ezeknek</td> -</tr> -</table> -</div> -<div lang='en' xml:lang='en'> -<div style='display:block; margin-top:4em'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK <span lang='hu' xml:lang='hu'>MUZSIKA</span> ***</div> -<div style='text-align:left'> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Updated editions will replace the previous one—the old editions will -be renamed. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United -States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. -</div> - -<div style='margin-top:1em; font-size:1.1em; text-align:center'>START: FULL LICENSE</div> -<div style='text-align:center;font-size:0.9em'>THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE</div> -<div style='text-align:center;font-size:0.9em'>PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase “Project -Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg™ License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person -or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ -electronic works. See paragraph 1.E below. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the -Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg™ License when -you share it without charge with others. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work -on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the -phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: -</div> - -<blockquote> - <div style='display:block; margin:1em 0'> - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most - other parts of the world at no cost and with almost no restrictions - whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms - of the Project Gutenberg License included with this eBook or online - at <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. If you - are not located in the United States, you will have to check the laws - of the country where you are located before using this eBook. - </div> -</blockquote> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase “Project -Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg™. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg™ License. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format -other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg™ website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain -Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works -provided that: -</div> - -<div style='margin-left:0.7em;'> - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation.” - </div> - - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ - works. - </div> - - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - </div> - - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg™ works. - </div> -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right -of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any -Defect you cause. -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™ -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s -goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg™ and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org. -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state’s laws. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation’s website -and official page at www.gutenberg.org/contact -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread -public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state -visit <a href="https://www.gutenberg.org/donate/">www.gutenberg.org/donate</a>. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of -volunteer support. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Most people start at our website which has the main PG search -facility: <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -This website includes information about Project Gutenberg™, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. -</div> - -</div> -</div> -</body> -</html> |