diff options
Diffstat (limited to 'old/69771-0.txt')
| -rw-r--r-- | old/69771-0.txt | 5580 |
1 files changed, 0 insertions, 5580 deletions
diff --git a/old/69771-0.txt b/old/69771-0.txt deleted file mode 100644 index 29694b0..0000000 --- a/old/69771-0.txt +++ /dev/null @@ -1,5580 +0,0 @@ -The Project Gutenberg eBook of Rabok, by Ferencz Molnár - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you -will have to check the laws of the country where you are located before -using this eBook. - -Title: Rabok - -Author: Ferencz Molnár - -Release Date: January 11, 2023 [eBook #69771] - -Language: Hungarian - -Produced by: Albert László from page images generously made available - by the Google Books Library Project - -*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK RABOK *** - - -RABOK. - -IRTA - -MOLNÁR FERENCZ. - -BUDAPEST. - -FRANKLIN-TÁRSULAT - -MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA. - -1907. - -FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA. - - - - -I. - -A pályaudvar érkezési oldalán a hordárok nagy koffert tettek föl egy -fiakker bakjára. A hó sűrűn, nagy pihékben esett és ezért a kocsis -szeretettel takarta le a bőröndöt egy nagy pokróczczal s elhelyezkedett -a bakon azzal a kiváló akrobata-érzékkel, a mely a pályaudvarra járó -kocsist olyannyira jellemzi. Csak városi kocsis tud ily békésen megférni -kis helyen egy nagy bőrönddel, a melyről lelóg a lába s a mely mellett -oly szerényen húzódik meg, mintha nem is neki csinálták volna a kocsi -elejére a bakot. - -A nagy üvegcsarnokból egy kövér öreg hölgy szaladt bele egyenesen a -kocsiba s helyet foglalt benne. Aztán egy csöppecske lány került elő, -meg egy fiatal ember. A fiatal ember besegítette a csöpp lányt a -kocsiba, szépen köszönt és ezt mondta a kocsisnak: - -– A… a régi fogházhoz hajtson. - -A kocsis ránézett, mintha nem jól hallotta volna, de aztán belenyugodott -ebbe a furcsa adreszbe és nekivágott a havas útnak. - -Benn a városban, a pályaudvar körül szépen, városi módon bántak el már -korán reggel a hóval. Kupaczokba rakták az út szélén, tisztára söpörték -az utczát, úgy, hogy a mi most hullott, az csak valami nagyon finom, -nagyon vékony fehér lepelhez hasonlított, a mit mintha épen most -teregettek volna szét a szürke kövek fölött. Ez nem volt az igazi -hólepel, a mely puhán, vastagon fekszik a földön, elfogja a kocsik -neszét, s az emberi hangnak is valami kedves, kellemes csengést ad, úgy -tompítván a kiáltást, mintha az egész utcza valami puhára kárpitozott -nagy szoba volna és mindenki ebben a szobában diskurálna szelid, csendes -hangon. Ez még városi hó volt, a melyből hiányzott a kedélyes elem, az -igazi téli hangulat. - -A kis lány behúzódott a kocsi sarkába, fehérkeztyűs kis kezével tisztára -törült egy kis foltott az ablak üvegén és kinézett. - -– Itt nem kedves a hó – mondta gyerekes szomorúsággal – ezt nem -szeretem… Úgy szép, ha nagy mezők vannak tele hóval… mikor az ember -mindenfelé csak csupa fehéret lát, a merre néz… - -Az öreg hölgy nem is felelt. Az ilyesmi iránt elveszti az ember az -érzékét a korral. Az öreg ember már csak a szép időt szereti. Hát csak -tovább hallgatott, mint a ki megszokta, hogy valami komolyan nem veendő -lény fecseg körülötte. A kocsi pedig vágtatva ment kifelé, a falvak -irányában. Lassanként elmaradoztak a nagy házak, elfogyott a kövezet a -kerekek alól. Most már puhán jártak és a hó is rendezetlenül fehérlett -mindenfelé, úgy a hogy a jó Isten a födre hintette. - -– Ez már más! – mondta a kis lány és ez úgy hangzott, mintha elismerését -fejezte volna ki a természetnek, a miért eltalálta az ő gusztusát. – Ez -már az igazi hó,… olyan, a milyennek én szeretem. Úgy-e szép, Mari néni? - -Mari néni álmosan pislantott ki a nagy fehérségbe. Neki e pillanatban -fázott a lába, s nemcsak, hogy örömet nem érzett a természet fehér -játékán, hanem bosszankodott. A szegény rokonok örök elégedetlenségével -konstatálta magában, hogy mások mindig épen akkor örülnek, mikor neki -fáj valamije. Tehát ismét nem felelt. - -Most már szántóföldek nyultak el mellettük, meg veteményes kertek, a -melyekben egy-egy alacsony üvegház aludt a hó alatt. Vékonyka füstszálak -szállottak az ég felé. A kertészek fűtöttek a szélesen terpeszkedő -üvegházakban, valami finom virág tiszteletére. Aztán ezek is elmaradtak. -Szőlők következtek, meg végtelenbe nyuló földek. Nálunk hamar vége -szakad a városnak. A határnál egyszerre következik a végtelenség, -átmenet nélkül. Nem kisebbednek fokozatosan a házak, hanem nagy -palotával végződik a város. Négyemeletes nagy házak állanak őrt a -határon, mintha a város gazdagsága állította volna őket oda, mint a -grófok a czifra portást a kapuba. Hogy megijedjen tőle a szegény ember -és ne kapjon kedvet bemerészkedni oda, a hol csak a nagyuraknak áll a -világ. Majd letért a kocsi az országútról és nekivágott egy kisebb -útnak. És ekkor a távolban, kopasz fák között feltünt egy nagy sárga -ház. - -A kis lány merően nézett abba az irányba. - -– Ez az? – kérdezte az öreg hölgytől. - -Az öreg dáma most már megszólalt: - -– Ez az – mondta csöndesen. - -– Kár – szólt a lány. - -Mari néni ránézett. - -– Mi kár? - -– Hogy már itt vagyunk… olyan szép volt ez a havas vidék. - -Az öreg nő most úgy nézett rá, mint a hogy az ellenségeire néz az ember. - -– Hogyan? – mondta szörnyűködő hangon. – Egy esztendeje nem látta az -édes apját, most végre megjön az idegenből, mindjárt ott lesz, mindjárt -a nyakába fog ugrani és nincs egyéb gondja, mint ez a hóborított -szántóföld? - -Azzal ismét visszabújt a kendőjébe, mint a ki nem is találja érdemesnek, -hogy az ilyen Istentől elrugaszkodott teremtést tovább korholja. - -De a kis lány se törődött vele. Megszokták már egymást. Nemcsak az olyan -emberek szoknak könnyen össze, a kiknek egyformán dolgozik a képzeletük. -Abban is van kapcsoló erő, ha két ember épenséggel nem érti meg egymást. -Mindenki beleburkolózik a maga igazába és nyugton hagyja a másikat. -Megnyugtatóbb az olyan lénynyel való állandó együttlét, a kiről biztosan -tudjuk, hogy sohasem fogjuk a magunk képére formálni, mint az olyannak a -társasága, a kit el lehet téríteni a felfogásától. Az ilyennel baj van. -Az ilyet meg kell győzni, mert az okos érvelésnek megadja magát. És ez -fárasztó. Már pedig az ember nem szeret fáradni sem az utitársával, sem -azzal, a kit egy életen keresztül kisér, mint a hogy például ez az öreg -hölgy kisérte ezt a csöpp lányt. - -Most már közel voltak a nagy sárga házhoz. Innen már lehetett látni, -hogy a sárga épület nem egy ház, hanem sokféle különböző építmény, a mit -idők folyamán építettek ide egy rakásra, egyiket szorosan a másik mellé, -úgy, hogy azt a hatást tette, mintha a sok kisebb-nagyobb emeletes, -földszintes ház valami veszedelemtől való félelmében bujt volna össze. A -ferde tetők egymásra borultak, egymásnak feküdtek, a falak szorosan -csatlakoztak egymáshoz, sehol semmi köz, semmi udvarféle nem volt -köztük. Szinte félelmes volt itt a végtelen síkság közepén ez a nagy -házhalmaz, a melynek nem lehetett az udvarába látni, mintha valami -titkolni való dolog számára építették volna. Az udvar – körülötte volt. -A nagy háztömeget nagy kőfal vette körül, mely széles körben kanyarodott -köréje, tisztes távolban magától a háztól. Még így, a fehér takaró alatt -is barátságtalan volt a fogház. A végtelen téli csöndben némán meredt ki -a fehér földből és semmi jelét nem adta annak, hogy élő emberek laknak -benne. - -Mikor a kocsi megállott a kőfal rácsos vaskapujánál, a kapu mögül egy -szuronyos ember dugta ki a fejét. Csak úgy félvállról nézett a kocsira, -de a mikor meglátta a bakon a bőröndöt és az üveg mögött azt a -csudálkozó kis lányfejet, a mely tágranyitott szemmel nézett a -titokzatos rács felé, egyszeriben kinyitotta a kaput, a kocsihoz ugrott, -és onnan bekiáltott az udvarba: - -– Hé, Szabó! Jőjjenek csak ki! Vegyék le ezt a ládát… Itt a kisasszony! - -És barátságos mosolylyal segítette ki a hölgyeket a kocsiból. - -A Szabó nevű egyén is előkerült. Ennek is egyenruhája volt és ez is -barátságos arczot igyekezett vágni, mikor a kocsissal nekiestek a -koffernek. A hölgyek bementek az udvarra, aztán eltüntek a házban. A -kocsis meghatottsággal kérdezte, mialatt zsebrevágta a pénzét: - -– Ezek a hölgyek itt laknak? - -– Igen – mondta Szabó, – ez az igazgatónak a lánya. - -– Ja szóó? – mondta a fiakkeres és megnyugodott a magyarázatban. -Látszott az arczán, hogy az egész uton ezen a kérdésen törte a fejét. – -Az már más! - -Felült a bakra, még egyszer benézett a szomorú udvarra, aztán elhajtott. -Finom, előkelő fiakkeres volt. Nem szerette ezt a házat, a hol rabok -laknak. Ez egy kicsit messze volt attól a gummikerekű világtól, a -melyben ő oly vidáman élt. És egy percz mulva már nem is lehetett látni, -elkanyarodott az országút felé, bemenekült a szép városba ez elől a -gondolat elől. Csak a finom, vékony, úri keréknyom maradt itt, a friss -hóban, jeléül annak, hogy megfordult erre felé egyszer egy olyan vidám, -előkelő, kedélyes jószág is, a minő egy elegáns Gizella-téri fiakker… - -És most újra csönd borult a nagy házra, megint elnémult körülötte -minden. Csöndes kis reggeli szél járt a mezők fölött, szeliden ringatta -a kövér pihéket. A kopasz fákról egy-egy hócsomócska puffant le a -földre. A házból semmi nesz nem jött. Mélységes nyugalom áradt belőle, -nem mintha megelégedett, pihenő emberek laktak volna benne, hanem annak -a gondolatnak a nyugalma, hogy itt vastagok a falak, hogy innen nem -lehet elmenni, mert ide csak jönni lehet, hogy itt nagy a biztonság és a -rend és hogy itt mindenki hallgat. Ez a gondolat tükröződött az őrök -arczán, ez nézett ki a Szabó szeméből, ez érzett ki a kapuzár -csattanásából, ez fojtotta olyan nagyon csöndesre magát a csöndet is, a -mi itt honolt. - -És épen az a gondolat, hogy ez a ház semminek sem a kezdete, hanem -mindennek a vége, hogy ide nem jön az ember, hanem hozzák, hogy itt a -nyugalom nem megnyugvás, hanem beletörődés valami változhatatlanba, hogy -itt a csönd nem a néptelenség vagy az üresség kongó csöndje, hanem -hallgató emberek némasága, épen ez tette, hogy ez a ház semmihez sem -hasonlított olyan nagyon, mint épen egy temetőhöz. - -És ezen a friss fehér téli reggelen, ebbe a házba jött lakni Rimmer -Lenke, tizenhét éves korában, egy csomó érzelmes német kottával, több -rend hófehér és rózsaszínű ruhával, néhány Marlitt regénynyel és néhány -igen lányos és nagyon meleg gondolattal arról a fiúról, a ki a -pályaudvarnál azt mondta a kocsisnak, hogy hajtson a fogházhoz. - - - - -II. - -Lenke kilencz éves volt, mikor a gyermeki tisztaság szent -nemtörődömségével vette tudomásul, hogy az a valaki, a kit egy fekete -kocsin kivittek a házból, az édes anyja volt. És tizenhárom esztendős -volt azon a napon, mikor az apja beleült vele a vasuti kocsiba, hogy -elvigye Drezdába, egy híres, jó leánynevelő intézetbe, a honnan csak -nemrégen érkezett meg Radovszky Klára, a törvényszéki elnök leánya, a ki -hasonló körülmények közt indult el annak idején Drezdába, a hová az -egész világ anyátlanul maradt leányai mennek anya nélkül nevelődni. -Ennek az egész nagy világnak az árvaháza ez a tiszta és komoly német -város. Apák, a kik érzik, hogy nem fogják tudni emberséggel fölnevelni -az anyátlan lányukat, a kiknek nincs valami rokonuk, a kire a gyermeket -rá mernék bizni, komoly, érett férfiak csődülnek oda a világ minden -részéből, a karjukon egy-egy sápadt kis teremtéssel, a ki nagyra nyitott -szemmel néz ebbe az idegen világba, nem értve az egészből semmit, s -nagyokat sír az első éjszakán, mikor felébred és nem a régi megszokott -festésmintát látja az ágya mellett a falon. És a nagy penzionátusok -tulajdonosnői érzik ezt a hivatásukat. Komolyak, szigoruak és szemüveget -viselnek. Méltósággal játszszák a pótanya szerepét és anyai -fösvénységgel kezelik a zsebpénzecskéket, a miket a szomorú apák -pontosan küldenek minden hónap elsején. - -Innen jött Rimmer Lenke, egyenesen a fogházba, a hol az apja már egy fél -esztendővel ezelőtt kirakatta a rabokkal az irodai holmit egy kis -szobából, a melyet azóta – ámbátor a lánya soha nem lakott benne – -állandóan «a lányom szobájának» nevezett. Ez a magányos, komoly ember -szinte gyermekes türelmetlenséggel várta vissza a kis lányát, a kit -esztendőnként csak egy-egy hónapra látott Kecskeméten, a hol a nyarat, -illetve egy hónapi szabadságát töltötte. Lenke egyenesen ide jött -Drezdából, a rokonaihoz és vele egy napon szokott érkezni az apja is. A -fogházdirektor szándékosan kerülte, hogy a lánya a vakáczióját a pesti -fogház épületében töltse. Lenke ezt a házat még nem is látta soha. A -német intézetbe egy erdélyi városból vitték, a hol akkor az apja -fogházfelügyelő volt. Egy évvel azután az apját Pestre helyezték s itt -legényember módjára rendezkedett be. Nem is számított egyelőre arra, -hogy valaha a lánya is itt fog lakni. Úgy gondolkozott, hogy tizenhét -éves koráig külföldön tartja, addig minden évben egyszer hazajön a -kislány a rokonokhoz Kecskemétre, s a mikor majd végleg hazakerül, akkor -arra a néhány hónapra, míg férjhez adja, berendez neki egy kis szobát, – -Isten neki – a fogházban. Mert kész tervvel hozatta haza Lenkét. Minden -levelében, a mit a lányának írt, beszámolt valakinek az előmeneteléről. -Ennek a valakinek a jó mondásai, a sikerei, a vizsgái, az izenetei -állandó témái voltak ennek a levelezésnek. Miklós kitűntetéssel tette le -a vizsgát. Miklós belépett egy kitünő ügyvédi irodába, majd Miklós -közmegelégedésre tette le az ügyvédi vizsgát, úgy, hogy az összes -nagyfejüek gratuláltak neki és majd hogy ki nem világították aznap -Budapestet az ő tiszteletére. Miklós az összes levelekben szerepelt, -abban a végtelenül naiv világításban, a melylyel az apai szív ragyogja -be az ifjút, a kit leányával meg akar szerettetni. Az apák ebben a -tekintetben évezredek óta nem változtak. Nem tanulták ki ezt a -mesterséget, nem okultak. Még most is ott tartanak, hogy fiatal -leányoknak ugyanazokkal a szavakkal ajánlanak egy ifjút, mintha valami -öreg barátjuknak ajánlanák, bizonyos igen nagy komolyságot igénylő -állásra. - -De Lenke oly fiatal volt, hogy megértette ezeket az öreguras leveleket. -Ez nem tréfa: csak nagyon öreg urak és nagyon fiatal lányok szeretik a -rettenetes komolyságot az ifjúban. A temperamentumot csak ez a két -emberfajta nézi le: az egyik azért, mert még nem ismeri, a másik azért, -mert neki már nincs. És képzeletében úgy élt Csáthi Miklós, mint a világ -legkomolyabb férfia, s a mennyivel a levelek csökkentették az illuziót, -annyit kellett minden nyáron Miklósnak személyesen pótolni a szivében, -lévén Csáthi Miklós történetesen éppen arra a hónapra meghíva a -kecskeméti rokonokhoz, a mikor Lenke és az apja ott volt. - -Négy nyáron ismétlődtek meg rendesen ezek a találkozások. Mind a négy -alkalommal pontosan megérkezett Rimmerék után Miklós is és mind a négy -alkalommal egy nappal az ő elutazásuk után ő is csomagolt. - -A mi itt a gyerekek közt történt, az nem nagyon érdemes a részletezésre. -Az emberi életnek azokat az édes és minden szenzácziónál nagyszerűbb -közhelyeit élték itt, a melyek egyszerű «lásd» szócskára is hatalmas -erővel rezonálnak a mi szivünkben. Ezeknek a semmiségeknek a költészete -oly véghetetlenül finom valami, oly pókhálószövetű emlék, oly -csudálatosan halk kis melódia, hogy összetörik és banalitássá durvul, ha -instrumentálni kezdi az ember. A leghosszabb mondat, a melyben ezekkel -foglalkozni szabad, egy rövid sóhajtás. És ez a sóhajtás is csak azé, a -ki sóhajtja. Más ember abból ugyan édes-keveset érez ki. Alapjában véve -pedig gyerekség az egész, mint minden, a minek nem veszi hasznát az -élet. Jobb is, ha nem beszélünk róla. - -A kis szoba tehát, a melyben Lenkének be kellett rendezkednie s a mely, -hála a rabok lelkiismeretességének, oly tiszta volt, mint valami kis -kápolna, ideiglenes fészek volt. Erről a dologról nem beszéltek, ez -természetes volt, mint az evés meg az ivás. Miklós neve úgy csengett a -beszédjükben, mint valakié, a ki a házhoz tartozik, mint valami olyan -név, a miből már kikopott az érdekesség, a titokzatosság, az előttünk -ismeretlen emberek örök érdekessége és titokzatossága. «Miklós» – ez úgy -hangzott a leány és az apa ajkán, mint a sokszor énekelt nóta, a melyből -kipárolgott az édesség. A muzsika is úgy szép, ha csak félig-meddig -ismerjük. A teljesen kiismert embert és az agyonénekelt nótát egyazon -sors éri: az, hogy megszokjuk. Szomorú sors embernél is, nótánál is. -Mikor már nem azért kell, mert nincs, hanem azért, mert régóta van. -Holott a mi szegény életünk egész tartalma az az édes és halhatatlan -nyugtalanság, a mivel egy dal fordulatait várjuk és a mivel új emberek -és új esztendők szemébe nézünk… - -Megszokták Miklóst és azt a gondolatot, hogy Miklós feleségül fogja -venni Lenkét. Az apa az érett férfiak nyugodt örömével örült ennek a -tervnek, a leány pedig a tudatlan és engedelmes gyermek amaz érzésével, -hogy «megint jó voltam, megint valami nagyon tisztességeset, nagyon -rendeset, nagyon derék dolgot követtem el…» Ez nem azt jelenti, hogy -kötelességszerűen szerette Miklóst. Vannak gyerekek, a kiket igazán -boldoggá tesz az, hogy megtanulták a leczkét. A kik még oly kicsinyek, -hogy a boldogságukat még egy másik ember mérlegén mérik. A kik az apjuk -lelkén keresztül megelégedettek. A kikben még nem fejlődött ki a saját -érzéseik kritikája. Ezek aztán – és a miért gyerekeknek nevezem őket, -azért vannak ám köztük meglett férfiak: az úgynevezett jó hivatalnokok; -férjes asszonyok: az úgynevezett páratlan feleségek – ezek aztán, ha azt -akarják tudni, hogy boldogok-e, hát egy másik ember arczára néznek kérdő -pillantással. - -És így, az apja arczából tudta meg a kis Rimmer Lenke is, hogy ő -tulajdonképen boldog és hogy szereti Miklóst. Ez neki elég volt, ezzel ő -meg volt elégedve, ennél több az ő szűk kis lelkének egyelőre nem is -kellett. És mikor a «lányom szobájában» egy széken állott, nagy -komolysággal vervén a falba egy szöget, a melyen a drezdai igazgatónőtől -örök emlékül kapott Schiller Frigyesnek kellett majdan lógnia, a világ -legizgalommentesebb hangján szólt le az apjának, a ki emléksorokat -olvasott le egy intézeti emléklegyezőről: - -– Tudod, apa, csak úgy épen hogy valami kedvesség legyen ebben a -szobában… hiszen őszszel már úgyis kiröpülök belőle… - -Mari, a szegény rokon, hátul állott és szemrehányólag csóválta a fejét. -Az egészből csak annyit érzett meg az ő rokoni szive, hogy őszszel -megint csak ő lesz az, a kinek a kárpitossal veszekednie kell az új -lakásban, mialatt a fiatal pár valahol Olaszországban kóborol… Ez már -szinte öröme volt neki: kiválasztani azokat a pillanatokat, a melyek a -jómódú rokonnak kellemesek, neki pedig ugyanakkor kellemetlenséget -jelentenek. Talán nem is tudott volna velük egyidőben örülni. Szeretett -az örömeivel úgy, mint boszúságaival magára maradni. Így mind a két -esetben mártirnak érezte magát és elvégre is ez volt a czél. - -– Mit szól ehhez, Mária? – kérdezte ragyogó arczczal az öreg Rimmer. – -Hallotta, mit mondott? - -– Hallottam. - -– Elmegy… kirepül… csak ilyen egyszerűen mondja ezt a haszontalan… - -A leány nevetett a széken. Az apja boldogan nézett fel rá. - -– Itt hagysz? És még ki is nevetsz? - -Mari megszólalt, váratlanul: - -– Mit akar? Azt akarja, hogy sírjon? - -Most mindketten Marira néztek és kinevették. Mari kiment a szobából, -becsapta az ajtót és pityeregni kezdett az előszobában. Most meg volt -sértve, hát boldog volt. - -A leány pedig megfogta Schiller Frigyest arany rámájánál fogva, a falnak -támasztotta, meghajolt előtte és mély, komoly hangon ezt mondta neki: - -– Szerbusz, Friczi. - - - - -III. - -Az a fiatal ember, a ki a hölgyeket a kocsiba segítette, még egy ideig -nézett a fiakker után, aztán behúzta a nyakát a télikabátja gallérjába s -nekivágott a Kerepesi-útnak. Úgy körülbelül a tót templom mellett -befordult egy kis utczába, majd a kis utczából a másikba, még kisebbe, -és csak akkor állott meg, a mikor elérkezett a Kóré-féle czukrászbolt -elé. - -Még a legszegényebb ember is látott a Kóré-féle czukrászboltnál -előkelőbb ilynemű üzletet. Szegény Kóré hiába próbált magán aranyos -betűkkel segíteni, az üzlet kopott maradt. Hiába írta ki a czégtáblára, -alája, föléje, melléje a legelegánsabb szavakat, a miket egy czukrásznak -megengedtetett a maga felmagasztalására a közönséggel szemben használni, -nem volt a boltja finom helyiség. Sőt mondhatnám: lerítt a piszkos -ajtóról a «czukrászda», a «confiserie», meg a «conditorei» és a többi -gyönyörű szó, a mivel Kóré úr felczifrázta magát, mint valami szerecsen, -a ki olajszagú fekete testére a legczifrább csillogó rongyokat akasztja. -Biz ez nem volt egyéb, mint csak az, a mi volt: a meggazdagodott, sőt -kapuk alján meggazdagodott czukorárús kis parvenü-boltja, a hová a -környék legcsekélyebb jelentőségű szinésznövendékei és legszegényebb -jogászai jártak ozsonnázni, néha külön-külön, néha együtt. - -Miklós ez előtt a bolt előtt állott meg, mint azon a környéken mondták -volna, a «Kóréba ment». A szerény üvegajtó fölött megszólalt a kis -csengő és Kóré úr, a ki föltett szemüveggel olvasta az ujságot a pult -mögött, fölriadt. Ez szokatlan dolog volt a «Kóréban». Délelőtt tíz -órakor még aludni szokott a kis czukrosbolt. Ilyenkor itt nem volt -szezon. - -Mikor meglátta Miklóst, levette a szemüvegét és elébe ment. Talpig -fehérben volt Kóré úr és ez nagyon tekintélyessé tette a külsejét. -Beszélhetnek a fekete ruha komolyságáról és a harczi jellegről, a mit a -díszmagyar kölcsönöz az érett férfiúnak, nincs a világon tiszteletet -parancsolóbb valami, mint a fehér ruhába öltözött férfi. Ezt érezte Kóré -úr s ezért nem vált meg az üzletében soha a fehér ruhájától. Igaz, hogy -tiszta fehér volt mindig. És úgy viselte, mintha valami papi köntös lett -volna, valami titkos és nagyon komoly vallásnak a papi köntöse. -Szertartásosan lépkedett benne s állandóan ott lebegett ajkán valami -leereszkedő és mégis nagyon tekintélyes mosoly, mely mintha azt mondta -volna: Ti nem értitek ennek a komolyságát, ti nem tudjátok, ki vagyok -én, ti nem is sejtitek, kivel beszéltek, mikor én szóba állok veletek. -Az igazi czukrászról el lehet mondani, hogy vagy elasszonyosodik, vagy -elpaposodik a fehér gunyában. Kóré úr már a termeténél fogva is csak -ebbe az utóbbi csoportba tartozhatott. S így tehát kenetes is volt a -hangja, mikor Miklósra mosolyogva ezt mondta: - -– Tudom, mélyen tisztelt doktor uram, miért méltóztatik jönni. - -Miklós kedélyesen felelt: - -– Nem tudja, miért méltóztatom jönni. - -– Dehogy nem. - -– Hát meg fogja látni… - -Azzal letette a kabátját, leült egy kis asztalhoz, mely bádogból volt, -de márványt mutatott és ráütött a bádogra: - -– Kérek egy pohár császárkörtét. - -Most már komoly volt a helyzet Kóré úrra nézve, mert a császárkörte volt -a Kóréban a legdrágább ital. Hátrasietett tehát a pudli mögé és benyult -a legszebb szekrénybe, melyben egymás mellett állottak a különböző -pálinkák és egyéb drágaságok, szépen a színük szerint csoportosítva. - -– Az már más – szólt most már nem kenetes, hanem tisztán üzletszerű -czukrászi hangon és elővette az üveget. Gondosan belöttyentett egy kis -pohárba ép annyit, a mennyit kellett s aztán visszatette az üveget, arra -gondolva, hogy ha most nem volna itt senki, a legnagyobb kéjjel nyalná -le az üveg nyakáról azt a csillogó csöppet, a mely rajta ragadt, de most -nem tehetvén ezt meg, kevéssel beérte, mindössze csak a tekintetével -nyalván le az édes csöppet, mely ilyenkor ki szokott rekedni az üvegből. - -Letette az asztalra Miklós elé. Aztán várt. Miklós pedig rámosolygott és -a mellette levő székre mutatott. - -– Üljön ide mellém, Kóré úr. És hadd beszélek egy kicsit okosan magával. - -Kóré úr nevetett. - -– Úgy-e, kitaláltam? - -– Körülbelül. - -– A Rizáról van szó. - -– Arról. - -– Nahát akkor – mondta most már teljesen elkomolyodva Kóré úr – jobb -lesz, ha el sem méltóztatik kezdeni, tisztelt doktor úr, mert ez az egy -dolog az, a miben Kóré nem ért tréfát. A Riza úgy akarta, hogy így -legyen, nem én vagyok az oka, hogy tönkre teszi magát. - -– De hiszen… - -– Ne is tessék szólni. Bocsánat, hogy a Kóré belevág a szavába, de itt -jobb nem is tárgyalni, mert mi lehet a vége? A Kóré még jobban dühbe jön -és még kevésbbé enged. A dolog különben is tiszta munka. A Riza -visszaélt a bizalommal, a Riza lopott, hát csukják be a Rizát. Én a -pénzemet úgy se kapom vissza, a háromszáz pengőnek fuccs, most már -jőjjön az állam és zárja be a Rizát. Arra való az állam. Mind ez a sok -rendőr, a kit az utczán tetszik látni, arra való, hogy ha az ilyen Rizák -pénzt lopnak az ilyen szegény Kóré bácsiktól, akkor jőjjenek és vigyék -be a fegyházba. Mert ha a Rótsild lopta volna el a pénzemet, nem mondom… -megtéríti, rendben van. A Kóré nem az az ember, a ki boszúból a börtönbe -juttat egy szegény elvetemült teremtést. A Kórénak van szive és ő meg -tud bocsátani, persze, ha visszaadják neki a pénzét. Csak hogy épen ez a -világ sorja, ügyvéd úr, hogy a Rótsild, a ki vissza tudná adni a pénzt, -az nem lop; és a Riza pedig lop és nem tudja visszaadni, a mit -sikkasztott. - -Miklós megint megpróbálta megakasztani ezt a szóáradatot: - -– De nézze, Kóré úr, – mondta szerényen. - -A czukrász nagyot ütött az asztalra. - -– Kérem – kiáltotta – most már a hatodik ember jön és mondja, hogy -hagyjam, hadd szaladjon a Riza. Az egyik azt mondja, hogy azért hagyjam, -mert keresztény ember vagyok. A másik hosszú prédikácziókat tart, hogy -nincs szivem, ha a dutyiba juttatom ezt a szegény leányt, mert ott -elzüllik és így még lehet belőle vidéken tisztességes lány. Aztán jönnek -az asszonyok és azt mondják, hogy úgy se kapom meg a pénzemet, hát minek -üldöztetem a törvénynyel a Rizát, hogy hagyjam békében, majd ő szerez -magának valami keresetet és abból lassan ki fogja fizetni azt, a mit -ellopott. De hát kérem, ügyvéd úr, maga intelligens ember, hát nem -tetszik gondolni, hogy ez mind a legnagyobb szemtelenség, a mit csak -lehet mondani egy ilyen szegény kárvallott embernek? Hát nekem legyen -szivem és neki nem volt, mikor a keservesen összespórolt pénzt kivette a -fiókból? Hát én azért vagyok keresztény ember, hogy hagyjam másoknak a -nyakára menni, hogy azoknak a másoknak is belemászszon egyszer a -pénzesfiókjába? Hát nem jobb, ha az ilyen teremtéstől megszabadítom azt -a… hogy is szokták az urak tudományosan mondani… a társadalmat…? És hogy -visszafizeti? Hogy várjak, a míg állása lesz és visszaadja a pénzemet? -Hát kérem… azért lopta talán, hogy visszafizesse? És mit ad ő nekem, -hogy én biztos legyek a pénzem felől? Talán írást ad? Nem tetszik -gondolni, hogy ezen meg lehet pukkadni a nevetéstől? Vagy talán váltót -ad? A Riza? Ki hallotta valaha, hogy a tolvajok váltót adnak a pénzről, -a mit elloptak? Bocsánatot kérek! Mindenki jószivű az én pénzemért, -mindenki keresztény, mikor éntőlem lopják el a legkeservesebb kis -összeget, mindenki egyszerre bízni kezd a Rizában, mikor arról van szó, -hogy nekem fizessen havi részleteket! Hiszen kérem, ez kész nevetség… És -még jobban dühbe hozza az embert az ilyen! Ha bolond lettem volna és meg -akartam volna bocsátani a Rizának, még akkor is most visszalöktem volna -a dutyiba, mert annyian akarják a Kórét tanítani és mert mindenki -gavallér az én keserves pénzemért! - -Most csönd lett. A czukrász befejezte a nagy tirádát és dühösen -pislogott. Benne volt a hévben, hát szeretett volna még egyet-mást -hozzátenni, de érezte, hogy ezuttal mindent elmondott, a mi csak nyomta -a szivét. Hát nem szólt. Fölkelt, visszament a pudlija mögé, újra -elővette az ujságot, nézte, nézte, de érezte, hogy nem akar a szemébe -ragadni egyetlen betű sem. Mindenik fölött elsiklott a pillantása, mert -tele volt méreggel, a maga kis polgári igazságával, az ő életének -egyetlen nagy felháborodásával. És e pillanatban ez talán jól is esett -neki, a fölcseperedett czukorárúsnak, a kit harminczöt esztendőn -keresztül minden hatóság üldözött, minden háziúr kikergetett néhány -krajczár házbértartozás miatt, minden rendőr megmotozott, mikor titokban -házalt éjszakánként a kávéházakban a fapálczikákra tüzdelt fügével. Most -végre, ennyi keserves kínlódás után megvolt a boltja, adót fizetett, -választópolgárrá lett, segédet tartott, uraztatta magát és most mindjárt -kezdje azon, hogy megbocsásson a kiszolgáló leánynak, a kit annyira -megkedvelt, hogy még a pénztára kezelését is reá bízta és a ki ezért a -kitüntetésért azzal fizetett, hogy egy szép napon ellopta a félretett -háromszáz forintját, a mit másnap akart a bankba vinni… Ez volt az első -megtakarított pénze. Ez volt talán az alapja egy másik, belsőbb -városrészben nyitandó üzletének, az egész vagyonának, a jövőjének, az -egész életének… - -Durczásan nézett az ujságba és ellenségét látta Miklósban, a ki szerény -vendégéből egyszerre hivatalos személylyé lépett elő, mikor a sikkasztó -lány védelmét elvállalta. A ki csak a lány érdekében szólt, mindenkiben -személyes ellenségét érezte, mindenkiben csalót látott, a ki mindenféle -jelszavakkal és egyéb csinosan hangzó hazugságokkal el akarja őt -bolondítani. A ki mind azt akarja, hogy ő megbocsásson s ha -megbocsátott, mind a markába nevet és megszünteti az ilyen alkalmakra -való szép szavak használatát. Úgy érezte magát, mint a választópolgár, a -kihez választás idején jók, leereszkedők és barátságosak a nagyurak, a -kihez szép szavakkal jönnek, mint: haza, becsület, nemzeti jóllét, -párthűség és a többi s a kit, ha leszavazott rájuk, többé meg sem -ismernek és csunya szavakat használnak vele szemben, mint: a képviselő -úr nincs itthon, ne járjon a nyakamra, maga nélkül is meglettem volna és -a többi. Az önző kisemberek örök nagy gyűlöletét érezte a szép szavakkal -szemben, a mi jogosult dolog s méltó büntetésük a csalóknak. - -A sokszor kihasznált, elbolondított, megcsalt és végül kiábrándított -szegény embernek ez az egyetlen elégtétele. - -Ezt körülbelül meg is látta rajta Miklós és úgy gondolkozott, hogy most -ugyan hiába szedi össze az ékesszólását. Szép csöndesen felállott, egy -kicsit még nézte a megdühödött czukrászt, aztán vállat vont. - -– Majd eljövök máskor, – mondta – most egyelőre fizetek. Majd ha jobb -kedve lesz, kedves Kóré úr… - -A czukrász dörmögött az ujság mögül: - -– Minden hiába, doktor úr! - -De miután a császárkörte áráról volt szó, nem vitte a duzzogást odáig, -hogy ülve maradjon. Előjött a pénzért, sőt a kabátot is fölsegítette -Miklósra. És akkor hirtelen eszébe jutott még valami: - -– Tudja kérem, – mondta gonosz sunyítással, – aztán ha ez a Riza valami -csunya öreg nő lenne, nem törődnék vele a kutya sem… Azért jönnek az -urak, mert szép és fiatal… Ismerem én ezt! - -Miklós erősen a szemébe nézett. Most neki jutott az eszébe valami. -Átrohant az agyán valami, a mi egyszerre világítani kezdett Kóré úr -lelki életének sötétségeibe. Hogy itt még egyéb is van, mint lopás. Hogy -itt még más is van, mint kárvallott gazda. Hogy a lopás mögött, mint az -ügy lényegére nem tartozó, de az egészet félelmesen színező körülmény, -valami szerelemféle csillog, és hogy ez a fehérruhás ember nemcsak a -meglopott tőkés haragját, hanem a kinevetett, megcsúfolt, százszor -visszautasított öregember kárörömét is belevitte abba a kis keserű -szónoklatba, a mit az imént kivágott… - -Végignézett rajta. Némán állottak egymással szemközt. Aztán az öreg Kóré -lenézett a földre. Most nagyon nagy volt a csönd és Kóré úr érezte, hogy -az ügyvéd megértett valamit, a miről eddig sejtelme sem volt. Mint a ki -szét akar zilálni valami kellemetlen hangulatot, nagyon hangosan, nagyon -roszhiszeműen és nagyon nagy nyugalmat szinlelve mondotta: - -– Tessék neki megmondani, hogy nem vonom vissza a panaszt, eszem ágában -sincs. Tessék neki megmondani… Nem vonom vissza… - -Az ügyvéd azonban még egyre nézte, szigorúan, kiváncsian, mint a ki -előtt az élet új nagy képe nyilik meg, a fiatal és emberszivű emberek -ama fájdalmas pillantásával, melytől kerekre nyilik a szem, a nagy -kiábrándulások e keserű perczeiben. Minél öregebb és komiszabb az ember, -annál jobban állja ezt a gyerekpillantást. - -Dicséretére legyen mondva Kóré urnak, – megint lenézett a földre. És így -az a kucséber, a ki e pillanatban benyitott a csengős kis ajtón és a két -embert ebben a helyzetben találta, joggal hihette volna, hogy itt most -az egyik ember rajtakapta valamin a másikat és az a másik e röpke -félpercz alatt leszégyelli az egész emberiség minden komiszságának a -szégyelleni valóját. - -Joggal hihette volna, – mondom, – de nem hitte, sőt egyáltalán semmit -sem hitt e pillanatban, mert a kucséber egyszerű ember volt, és különben -is azért jött, hogy a mai házaláshoz szükséges olcsó süteményt -beszerezze. Jó napot kivánt és kinyitotta ujra az ajtót Miklósnak. - -És Miklós csak a negyedik lépésénél vette észre, hogy nem jobbra ment, a -merre kellett volna, hanem balra, a merre nem kellett volna. De nem -csuda, hogy megszédül egy kicsit az, a ki egy pillanatra belelát valami -mérhetetlen és titokzatos sötétbe. - - - - -IV. - -A fogház nagy folyosóján pecsenyeszag terjengett és a régi boltívek -alatt ide nem illő kellemes illatok szállottak. Ebéd készült, hosszú idő -óta az első pecsenyés, tortás, fagylaltos nagy ebéd. Az öreg Rimmer -puritán volt és marhahust evett. Csak nagy vendég, előkelő úr okozta itt -csirkék halálát. És ma a legnagyobb úr ebédelt itt. Egy fehérruhás kis -lány, a kinek még meglátszott az arczán az utazás fáradalma, de a ki azt -a végtelenül jó és meleg érzést érezte, a mely végig szalad az ember -szivén, ha hosszu idő után végre idegenek közül hazaérkezik. - -Az asztalfőn az öreg Rimmer ült, s az asztal végén Mária. Ez volt az -asztal egyik átlója. A másik átló két végén a két fiatal ember kanalazta -a levest. És az egyik irányban csupa melegség szaladgált keresztül az -asztalon, míg a másik irányt egyetlen hideg pillantás hasította végig. -Ezt a pillantást Mari pillantotta és valóban meg volt vele elégedve. -Talán még soha ezen a világon senkinek sem sikerült ilyen kitünően -kifejezni egyetlen tekintetben mindazt, a mit a szegény rokon hasonló -helyzetben érez. Volt ebben a pillantásban sértődés, még a délelőttiek -miatt, volt benne dacz, volt benne büszkeség, s főként volt benne akkora -adag mártirium, hogy megirigyelhette volna Maritól ezt a szivettépően -fájdalmas tekintetet akármelyik hires és könyvekben magasztalt középkori -vértanu. - -És ebéd közben szóba került itt is a Nagy Riza esete. Miklósnak ez volt -az első jelentősebb védelme, igaz ugyan, hogy semmit sem hozott a -konyhára, de kriminális ügy volt, érdekes tárgyalás lehetett belőle, -olyan, a melyet párbeszédes formában szoktak közölni a lapok. Miklóst e -kétes értékű szerencse úgy érte, hogy ügyvédjelölt korában ő is rendes -vendége volt a Kóré-féle czukrosboltnak, sőt az ügyvédi vizsga napján a -czukrászda összes törzsvendégei és alkalmazottai valósággal drukkoltak -Miklósért. Egy hórihorgas szinésznövendék, a ki a Bérkocsis-utczában -lakott és a ki fél életét a Kóréban töltötte, annyira merészkedett, hogy -elment az Országház-téri nagy palotába, a hol Miklóst igen tudós emberek -faggatták, s ott várta az eredményt. A terembe ugyan nem mert bemenni, -de a folyosón állott és minden kijövőt megcsipett: - -– Szabad kérem… vizsgázott már bizonyos Csáthi nevezetű? - -– Most kinlódik. - -– Hogy áll? - -– Elég jól. - -És ez így ment egészen addig, míg egyszerre csak meg nem jelent az -ajtóban Miklós, kipirultan, a vizsga melegével az arczán és boldogan nem -mosolygott Sebfire annak jeléül, hogy letette az ügyvédit. - -Ez az epizód szörnyűmód tetszett Lenkének: - -– Milyen ember az a Sebfi? - -Követelte a részletes személyleirását, hallani akart róla jellemző -apróságokat, érdeklődött iránta, meg akart vele ismerkedni. A mért Sebfi -ilyen szépen és szemérmes egyszerűséggel szerette Miklóst, most ő is -szerette Sebfit, hálás akart lenni iránta és elhatározta, hogyha majd -egyszer Miklós felesége lesz, Sebfi minden vasárnap náluk fog ebédelni. -Az tetszett neki, hogy Sebfi rongyos volt, mint valami ágról szakadt -koldus. Az is tetszett neki, hogy Sebfi soha nem szólt egy szót sem és -mégis őt tartották a század legnagyobb csirkefogójának mindenütt, a hol -csak ismerték. Egy dolognál szomorodott el Lenke. És ez igazán szomorú -ügy volt. Sebfit ugyanis nem hivták Sebfinek. Ezt a nevet a -szinésziskolában kapta, mert a tisztességes neve Wundt volt. Ennek a -névnek a szinésznevek nyelvére való lefordítása volt a Sebfi, a mely -névvel a hosszú fiú nagyon meg volt elégedve. - -Ez a Sebfi azért foglalt el aránytalanul nagy helyet Miklós -elbeszélésében, mert ez a Sebfi szerelmes volt Nagy Rizába, a ki e -pillanatban még a törvényszék fogházában várta a sorsát. Ez már igazán -megható részlet volt és nagyon tetszett Lenkének. De nem nagyon -érdekelte az ő szivét ez a szomorú szerelem, mert nem tartotta komolynak -az olyan szerelmet, a mely nem szép fehérkötényes lányok és fekete -ruhába öltözött urak közt tört ki. A nő, a ki lopott, nem izgatta. - -– Szegény lány, – mondta. – Én szeretném, ha nem zárnák be, de csak -azért, mert a maga ügye… ügyvéd úr… - -A nagy ablakon, mely talán az egyetlen ablak volt ebben a szomorú -házban, a melyet nem védett vasrács, a januári dél kedves napsugara -sütött be. Tiszta fehér sugarak jönnek ilyenkor, mindenünnen a hó -ragyogó palástja veri vissza a napfényt, s mintha átitatná valami friss -hideggel, úgy hogy szinte fázik tőle a szem. - -Üldögéltek, csöndes-boldogan ettek a nagy asztal mellett ebben a téli -verőfényben, s most már mindenkit érdekelt a Nagy Riza története. Ennek -a bűnös lánynak az esete mintha az ő dolguk lett volna, mintha Riza nem -is idegen személy lett volna, hanem ennek a becsületes családnak valami -rosz útra tévedt tagja. Azzal, hogy Miklósnak ez volt az első védelme, -mindnyájan enyhítő körülményekről gondolkoztak és még maga a szigorú -Mária sem itélte el a megtévedt leányzót, pedig ő ugyancsak hamar készen -szokott lenni az itélettel. - -– Talán el kellene menni ahhoz, a ki följelentette, – mondta nagy -bölcsen. - -Miklós udvariasan felelt: - -– Már voltam nála. - -– Nos? - -Ezt Lenke kérdezte. Itt meg kell vallani, hogy Lenke kissé kegyetlen -volt abban a dologban, a mire most gondolt. Ő nem óhajtotta a panasz -visszavonását. Ez azt jelentette volna, hogy a lány megszabadul, de -egyszersmind útját vágta volna annak a gyönyörű védőbeszédnek is, a -melylyel Miklósnak a hirnevét kellett megalapítania. De a szerelmes -lánynak ezt a gyermeki kegyetlenségét semmi más nem árulta el, mint az a -csöppnyi aggodalom, a mely ebben a «nos»-ban csengett. - -– Ott voltam, – mondta Miklós, – de tudni sem akar az az ember róla. - -Az öreg Rimmerből kikivánkozott a jogász: - -– Hány éves az a lány? - -– Tizenkilencz. - -– Micsoda? – kérdezte meglepetten a kis lány, – ilyen fiatal? Én azt -hittem, valami roszképű öreg lány… - -– Nem az. Sőt nagyon is jóképű teremtés. Talán ez okozza a vesztét. - -– Hogy-hogy? - -Most már kezdett érdekes lenni az eset. Nagyon is sok érdekes körülmény -merült fel Nagy Riza körül. Most már nemcsak mint védencz volt -figyelemreméltó, hanem mint emberi lény is. - -– Ezt el kell mondania, – szólt Lenke olyan arczczal, a minővel a kis -gyerekek a a mese kezdetét várják. Szinte nekiült az érdekes -történetnek, közelebb húzta a székét az asztalhoz és várta, hogy Miklós -elkezdje. - -– Hogyan? – mondta az öreg Rimmer, a ki félt, hogy az eset nem lányoknak -való. – Az okozza a vesztét, hogy szép? De hisz ez akkor valóságos -regény! - -És titkos pillantást vetett Miklósra, melylyel megkérdezte, hogy -hallhatja-e Lenke ezt a regényt. A fiú mosolygott. - -– Ez a lány, – mondta, – a szemefénye volt a Kóré-féle czukrászboltnak. -Valahonnan Miskolczról jött, a hol kaszirnő volt egy éjjeli kávéházban. -Az öreg Kóré akkor azt mondta, hogy ő nem is venne más lányt a -czukrászboltjába, mint csak olyat, a ki katonavárosból jön. Mindig azt -hajtogatta, hogy csak ezek tudnak kellően bánni a vendégekkel, különösen -azzal a publikummal, a mely az ő czukrászdájába jár. És én még emlékszem -arra is, hogy hetekkel előbb mutogatta a leveleket, a melyekben az új -czukrászkisasszony az érkezését jelezte. Mondhatnám, hogy valósággal -lázban volt a czukrászbolt egész törzsközönsége. Mindenki az új lányt -várta. Már csak azért is szenzáczió volt ez, mert eddig nem volt más a -boltban, mint maga az öreg Kóré és az ő kérges tenyeréből kellett -elfogadnunk a krémes pitéket, meg a «sámrolni»-kat, a gyönyörű -habfánkokról nem is szólva, a melyek tulajdonképen büszkeségei voltak a -Kóré-czégnek. Képzelhetik, az a sok szegény szinésznövendék hogyan várta -ezt a lányt, a kiről az öreg czukros már azt is elárulta, hogy szép, és -hogy a kiállítás idejéből ismeri, a mikor Nagy Riza pezsgőt árult egy -pavillonban. Azt elfelejtette hozzátenni Kóré mester, hogy ő nem mint a -pezsgőpavillon vendége kötött ismeretséget Rizával, hanem ugyanakkor, -mikor a lány a habzó italt árulta, Kóré mester fehér kötényben és fehér -sapkában süteménynyel kereskedett a kiállítás területén. De ez nem -tartozik a dologra. Mondom, vártuk rettenetesen a szép Rizát, nemcsak -mi, fiúk, hanem a lányok is, a kik odajártak. A kis szinitanodások, -tetszik tudni: nem az igaziak, hanem azok, a kik valami kis ismeretlen -zug-szinésziskolába jártak, s a kik nagy áhitattal néztek fel Bella -kisasszonyra, a ki viszont karhölgy, hogy ne mondjam: kóristáné volt a -népszinházban. Ezek szükségét érezték egy női lénynek ebben a -czukrászdában. Kellett valaki, a ki békítsen, pletykázzék, a kinél -leveleket lehessen hagyni, a kinek bánatokat lehessen elpanaszolni. -Egyszóval, óriási volt a várakozás. És egy napon aztán Kóré mester a -legszenzácziósabb levelet lobogtatta. Ebben a levélben már az volt, hogy -küldjön neki pénzt az útra, mert holnapután már indulni akar. És -holnapután el is indult, – Kóré mester küldött neki pénzt, igaz, hogy -feleannyit, a mennyit kért, – és egy szép napon végre meg is érkezett. - -– Gyújts rá, – mondta Rimmer és szivart nyújtott Miklós felé. - -– Nem! – mondta Lenke, és elkapta a fiú felé nyújtott szivart. – Csak -mondja tovább… - -Még annyi időt sem akart a fiúnak adni, hogy rágyújtson. Most már fogta -az érdeklődését ez a lány, most már kellett kiváncsi gyerekfejének ez a -történet, mely abban a világban játszott, a melyről neki halvány -sejtelme sem volt. Minél több részletet akart és mindent szóról-szóra, -pontosan, úgy a hogy megtörtént. - -– Jó, – mosolygott a fiú, – mindent elmondok. Csak türelem. - -– Tehát megérkezett, – szólt a kis lány nagyra nyitott szemmel, az -asztalra könyökölve. – És aztán mi történt? Különben ne azt mondja, -hanem onnan mondja, a mikor betette a lábát az ajtón… - -Miklós eközben orvul rágyújtott. - -– Megérkezett, – folytatta, – és aznap délután annyian voltunk a -Kóréban, hogy néhányan állva itták a kávét a pult mellett. Az új -kisasszony pedig ott ragyogott a pudli mögött, hófehér kötényben, édes -mosolygással, és elégedetten konstatálta, hogy kellő feltűnést kelt a -törzsvendégek között. Az a néhány idegen, a ki ezen a napon betévedt a -boltba, furcsállotta a hangulatot. Persze, ők nem értették, miért oly -ünnepies ma itt minden, miért oly nagy a csönd a kis boltban, mely -máskor hangos volt a vitáktól, a veszekedésektől, s a melyben egyszer -Sebfi kissé kapatosan elszavalta az őrültet Petőfitől, oly frenetikus -hatással, hogy egy idegen vendég meg akarta verni, egy barnaruhás öreg -hölgy az ijedtségtől sírva fakadt és fizetés nélkül távozott, Kóré -mestert pedig másfél óráig kellett kérlelni, hogy Sebfit örök időkre ki -ne tiltsa a boltjából. Ezen a napon ennek semmi nyoma sem volt. Áhitatos -volt a csönd, az emberek suttogva beszéltek, nemcsak Riza kisasszony -iránt való tiszteletből, hanem azért is, mert mindenki Riza -kisasszonyról beszélt. - -– És milyen volt? - -Ezt megint Lenke kérdezte. - -– Csinos volt. Sőt ennél is több volt: csinosabb, mint hittük. Dús, -omlós fekete haja volt és a termetében volt valami kedélyes… olyan -formás, igénytelen, házias teremtés volt, se nem magas, se nem alacsony, -úgy, hogy se nem imponált, sem lenézni nem lehetett. És pompásan illett -a pult mögé. Az egész bolt megváltozott azzal, hogy ő sürgött-forgott a -sütemények között. Addig – tudja Isten, – valami bizalmatlansággal -vettük a kezünkbe Kóré úr süteményeit. A férfi keze nem illik ezekhez a -habos, édes dolgokhoz. De a finom czukorporral behintett piték, a -gyönyörű fánkok valósággal megnemesedtek a Riza kisasszony kis fehér -kezében. Gusztusosabb volt minden. Nem is lehetett szebb látványt -elképzelni, mint azt, mikor Riza kisasszony megjelent a kis bádogasztal -mellett, s fényesre puczovált tálczán hozta a habos csokoládét, melyen -az ő idejében hatalmasan fel volt púpozva tejszinhab. És ennek a sok -szegény fiúnak és bolondos lánynak a képzeletében Riza kisasszony -ruhafodrai, olcsó csipkéi is csupa czukornak, csupa finom, könnyű -tejszinhabnak tűntek fel. Ezt mindenki érezte, de kifejezni csak egyedül -Sebfi tudta, a ki mindnyájunk érzését tolmácsolta, a mikor kijelentette, -hogy Riza kisasszony «azonosítja magát a bolttal». Ez ugyan mint stilus -nem volt valami elsőrendű, de mint érzés és megfigyelés a világ -legkitünőbb ilyfajta termékeihez tartozott. Az áhitat azonban nem -tartott sokáig. Ennél a népségnél egyáltalán nagyon rövid ideig tart -mindenféle áhitat. Két-három nap múlva a czukrászbolt fölvette régi -képét, megint ugyanazok ültek délutánonként a kis pléhasztaloknál, -megint megindultak a viták arról, hogy Zacconi nagyobb-e, vagy Novelli, -avagy mind a kettő csak halvány epigonja-e az öreg Salvininek, a kiről a -régebbi generáczió egyszerűen csudákat mesélt. És lassan Riza kisasszony -is beleszokott ebbe a társaságba. Egy hét se telt belé, már névszerint -ismerte az összes törzsvendégeket, már tudta mindenkinek a baját, már -ismerte mindenkinek a titkos vágyait, a reményeit, a mi azt jelenti, -hogy őket magukat ismerte, mert hisz valamennyi nem volt egyéb, mint -vágyaknak és reményeknek a földi foglalatja. Ez se az én ötletem, ezt is -Sebfi mondta először, s akkor nagy sikere is volt ennek a kijelentésnek. -Azt mondta: «Vágyakat ebédelünk, reményt vacsorálunk, mégis megélünk!» - -– Ez szép, – mondta Lenke. – Ilyet költők szoktak irni, versben. Ez a -Sebfi talán költő is… - -A szigorú Mária elérkezettnek látta az időt, hogy egy kis humort szőjjön -a beszélgetésbe. Csöndesen mondta: - -– Talán pénzköltő! - -Mire váratlanul akkora nevetés támadt, hogy még a kevésbé érzékeny lélek -is észrevette volna, hogy itt nem a tréfán nevetnek, hanem azon, a ki -mondta. És most teljes volt a boldogság, mely Máriát e napon érhette s a -mely az emésztését is bizonyára nagy mértékben segítette elő: ismét meg -volt sértve, ezúttal, úgy érezte, vérig, halálosan. Tehát fölkelt, -kiment és bevágta az ajtót. - -– Szóval, – mondta tovább Miklós, jelezve, hogy szóra sem érdemes a -szigorú Mária haragja – szóval, belenőtt Riza kisasszony ebbe a -környezetbe. És körülbelül erre az időre esik az, hogy egyszer vacsora -után Sebfi eljött a lakásomra, a hol egy barátommal a magánjogot -bifláztuk, és megkért, hogy menjek el vele sétálni, mert mondani akar -valamit. Én rögtön sejtettem, hogy miről van szó. Elhurczolt a -Dunapartra és ott bevallotta, hogy halálosan szerelmes Riza -kisasszonyba, olyannyira, hogy el se merte még mondani neki. Mindenféle -terveket kovácsolt, és az összes bolond terveit elmondotta nekem. -Előadta, hogy feleségül akarja venni Riza kisasszonyt, a ki oly -tiszteletreméltó és tiszteletet parancsoló nő, hogy más gondolattal, -mint ezzel, nem is szabad közeledni hozzá. De azért Sebfi nem volt -könnyelmű ember, mert mint mondta, irt egy szinész barátjának, a ki -Miskolczon énekelt a karban, hogy kérdezősködjék Riza kisasszony felől. -A levél már elment és Sebfi másnapra várta a választ. - -És akkor valami nagyon furcsa érzést éreztem. Valami olyat, a mi egy -kicsit megdöbbentett. Sebfi beszélt, beszélt, kissé izgatott volt és sok -olyat mondott, a minek nem volt értelme. Alapjában pedig, a sok értelmes -és értelmetlen beszéde mélyén az rejtőzött, hogy az ő elhatározásán ez a -válasz nem fog sokat változtatni. A hogy sétáltunk a nagy viz partján, a -csöndes, elhagyatott korzó repedezett aszfaltján, észre se véve, hogy a -Lánczhidnál vagyunk-e, vagy a Petőfi-téren, folyton ő beszélt, és mintha -az egész beszéde nem lett volna egyéb, mint a miskolczi feleletre való -felelés… Előre lerontotta ennek a levélnek az értékét, mintegy sejtve, -hogy az nem lesz valami nagyon kedvező Riza kisasszonyra nézve. - -Az öreg Rimmer nagyot szippantott a szivarjából, aztán hangosan -köszörülte a torkát. A történet kezdett érdekes lenni, de az öreg attól -tartott, hogy nagyon is érdekes lesz, olyan érdekes, hogy talán jobb -volna, ha Lenke nem hallaná a többit. - -Most csönd lett rövidke időre és Miklós megint rámosolygott az öreg -úrra. Aztán csöndesen mondta: - -– Nagyon egyszerű a történet. Nem kell tőle megijedni. - -Lenke nagyot nézett: - -– Hogyan? – mondta. – Nem is tudom, miért kellene megijedni tőle. - -– Hát… – szólt az apja, és újra a szájába vette a szivart. Vállat vont. -A lány csillogó szemmel várt. Kis öklével dobolt a fehér asztalon: - -– Mondja, mondja, Miklós! - -És Miklós mondta tovább: - -– Gyönyörű szép éjszaka volt. Meg-megállottunk és átnéztünk Budára. De -Sebfi, a ki pedig költői lélek volt, ezúttal nem mondott szépeket az -éjszakáról. Csak belenézett a Gellért-hegybe, olyan erősen, olyan -mélyen, olyan szúrósan és olyan sokáig, mintha alagutat akart volna belé -fúrni a tekintetével. Nagyon izgatott volt. Azt mondta: «Nem tudok -aludni, doktor úr, nem tudok aludni». És szakadozottan, gyors beszéddel, -izgatottan mesélte el, hogy hogyan szeretett bele Riza kisasszonyba. Nem -volt egyszer pénze ebédre. Aztán másszor se volt pénze ebédre. Sebfinek -egyáltalán sohasem volt pénze ebédre és azért gyakran mégis ebédelt. A -mikor azonban nem ebédelt, mert nem ebédelhetett, akkor korán ment el a -czukrászboltba, a hol volt hitele és már fél háromkor megitta a nagy -csésze kávét és megette hozzá a nagy vizes zsömlét. Akkortájt nagyon -roszúl ment a sora és a boltban egy vidám legény akkor azt mondta, hogy -Sebfi gyökerekből él, mint az erdő mesebeli remetéi. Hát egy délután, -mikor már fél háromkor ott ült a kis bádogasztal mellett s a mikor ő -volt az egyetlen vendég a czukrászboltban, beszédbe ereszkedett a -kisasszonynyal. A kisasszony oly jó volt hozzá, oly barátságosan -kérdezősködött a viszonyai felől, oly melegen érdeklődött a pályája -iránt, hogy szegény Sebfi, a ki a kóbor kutyánál is árvább lélek volt, -majdnem sírva fakadt. De ezzel még nem volt kimerítve a kisasszony -jósága. A beszélgetés végén Riza kisasszony suttogni kezdett és -olyanforma dologra tett czélzást, hogy az esetben, ha Sebfi nagyon nagy -nélkülözések közepette vergődnék, hát ő – már mint a csipkéskötényes -kisasszony – szivesen adna kölcsön neki – már mint a rongyos ifjúnak – -néhány forintot, mert van némi megtakarított pénze. Ekkor azonban Sebfi -kirohant az üzletből, s mint maga mesélte, egy negyedóráig szaladt a -Kerepesi-úton czéltalanul, ok nélkül, csak azért, mert rettenetesen -szégyelte magát. De ettől a naptól kezdve észrevette, hogy szereti ezt a -szép, egyszerű, tiszta lányt. Fölfedezett a szemében valami furcsa -villogást, a mire szerette azt mondani, hogy ez a titkolt szenvedély -belső tüzének a visszfénye. És akkor Sebfi átmenet nélkül egyszerűen -megbolondult, egyszerűen, mondom, és őszintén, a hogy a hozzája hasonló -rajongó lelkek meg szoktak bolondulni, szinte azt szeretném mondani: -minden emóczió nélkül. Kezdte rendbeszedni a haját, meg a nyakkendőjét. -Mert ez a két elem volt rajta a legművészibben rendetlen. Gyakran -borotválkozott, a mi nála igazán egy új élet kezdetének biztató jele -volt. Sokat sétált egyedül, sokáig titkolgatta magában az új érzést, de -végre aztán – mint mondta – nem birt vele és engem választván ki -bizalmasának, a Dunaparton mindent elmondott. Azt mondta: azért fordult -hozzám, mert én nem tartozom az ő világához. Nem vagyok művész, hanem, -azt mondta: józan polgár vagyok, a kinek elég hideg az agyveleje ahhoz, -hogy az ilyen merész vállalkozást bölcsen és az élet törvényei szerint -itélje meg. Mert a barátai, azt előre tudta, minden habozás nélkül azt -mondták volna neki: «Vedd el, Sebfi, azonnal vedd el» – mint a hogy ők -is azonnal és habozás nélkül vették nőül a leányokat, a kik mélyebb -hatást tettek rájuk. De Sebfinek a lelke tele volt kétségekkel, ő -valamivel több volt, mint a barátai, értékesebb anyag, gondolkodóbb -ember. - -Most egyszerre ketten szóltak közbe, a leány is, meg az apja is. - -A leány ezt mondta: - -– És maga mit tanácsolt neki? - -Az apja meg ezt: - -– És mi volt a miskolczi válaszban? - -Miklós pedig rendre felelt mind a kettőnek: - -– Én – folytatta – bevallom őszintén, nem azt tanácsoltam neki, a mit -magam tettem volna az ő helyében. - -– Miért? - -– Mert nem tudom elképzelni, hogy bármely körülmények között is, ha -valaha beleszerettem volna hasonló teremtésbe… szóval, én rögtön azon -kezdtem volna, hogy mily kár, hogy ezt a leányt _nem lehet_ feleségül -venni. Nálam az ilyennek a lehetősége volt kizárva. De mikor rajta végig -néztem, s az ő életét végig gondoltam, elöntött a szabadelvűség. Azt -mondtam neki, győződjék meg arról, hogy érdemes-e ez a leány egy -tisztességes fiú szerelmére és ha érdemes és valóban olyan nagyon -szereti, vegye el. Elvégre nem azért élünk ezen a világon, hogy a többi -emberek ne pletykáljanak rólunk, hanem azért, hogy boldogok legyünk. A -világnak úgy sem áll meg a szája, az a nagy malomkő, mely az embernek jó -hirét őrli, úgy is örökké forog, hát miért rontsa el az ilyen szegény, -amúgy is kevéssé komoly lélek az élete boldogságát azzal, hogy olyan -dolgokra van tekintettel, a melyeket a társadalom a grófok és bárók, meg -a jobbmódú polgárok számára talált ki. - -– Miskolcz, Miskolcz – sürgette az öreg úr. - -– Igen… Miskolcz… - -– Mi volt a levélben? - -– A levél megjött másnap. És itt kezdődik a tragédia. - -– Tragédia? - -– Az. - -– Hát rosz volt a válasz? - -– Nem. Még annál is roszabb. A válasz olyan rosz volt, a milyen rosz -csak lehetett. Az volt benne, hogy Riza kisasszony volt a város -úgynevezett éjjeli életének a központja. Hogy a kis kávéházat, a melyben -alkalmazva volt, ő lendítette fel. Hogy miatta jártak oda a tisztek, s -hogy a kisasszony reggelig pezsgőzött velük. Hogy a kisasszonyt be -akarták csukatni erényes apák, a kiknek a jogász fiuk adósságokba verte -magát a Mexikó-kávéházban a kisasszony miatt. Hogy minden mulatós ember -sírt és minden apa, anya és feleség örvendezett, mikor megtudták, hogy -Riza kisasszony elmegy a fővárosba. A kávés vörösre sírta a szemét -bánatában és szokatlanul nagy összeget kinált Rizának, ha ott marad. De -Riza minden ajánlatot visszautasított azzal, hogy Pestre megy új életet -kezdeni. Azt is megirta a kórista, hogy a főhadnagy, az a bizonyos -főhadnagy, a kit különösebben tüntetett ki a kisasszony, még a -pályaudvarról is vissza akarta vinni a városba és megigérte neki, hogy -ellátja, hogy kiveszi a kávéházból, a hová különben se való, de nem ment -semmire sem ezzel az ajánlatával. A kisasszony egyre azt hajtotta, hogy -a fővárosban új élet kezdődik számára, s hogy ő férjhez akar menni, nem -bánja, ha valami tisztes iparoshoz is, de ebből az életből elég volt. - -Az öreg urat elfogta az engedékenység. Megint vállat vont, mondván: - -– Hisz ez nem is olyan rosz. - -És Lenke szívből mondta: - -– Ez nagyon jó. Ez nagyon szép. - -Miklós pedig folytatta. - -– Nagyon jó és nagyon szép nekünk. De nem volt se jó, se szép szegény -Sebfinek. Ő nem a végét nézte, a szép, okos, becsületes elhatározást és -azt a komolyságot, a mivel Nagy Riza az új életnek neki indult, hanem az -elejét, a mi nagyon lesujtó volt Rizára nézve. Harmadnap, negyednap is -eljött hozzám, de akkor már nem kért tanácsot. Akkor már csak a lelkét -kiönteni járt hozzám. Most már úgy volt, hogy biztosan meg fogja kérni a -kezét. Hiszen az ilyen tudakozódások sohsem arra valók, hogy a szerelmes -ember függővé tegye tőlük valamely elhatározását, hanem csak arra, hogy -kinozza magát velük, hogy mindent tudjon, hogy annál keservesebben, -annál jobban szeressen és szenvedjen… - -A cseléd jelent meg a küszöbön. Le akarta szedni az asztalt. Fölkeltek -tehát és bementek Lenke szobájába, a szép, fehér «lányom szobájába», a -fehér függöny mögé és ott helyezkedtek el. Itt hangzott tovább a csöndes -elbeszélés, a melyhez, látva az érdeklődést, egyre nagyobb kedvet kapott -Miklós. Most már őt is jobban érdekelte a Nagy Riza története, most már -ő is gondolkozott fölötte, így, beszédközben, a hogy emlékezetébe idézte -az ügy epizódjait. - -Elhelyezkedett a kanapé sarkában és tovább mondta: - -– Történt egyszer aztán egy szép napon, hogy megtörtént a nagy eset. -Sebfi kiöltözött, s frissen borotvált arczczal, púderes állal megjelent -a czukrász-boltban, délelőtt. Egyenesen oda lépett Riza kisasszonyhoz, a -ki a kis kirakatban rakta keskeny üvegpolczra a süteményeket és komoly -arczczal szólította meg: «Nagysád, komoly beszédem volna -kisasszonynyal.» Ezeket a dolgokat mi, törzsvendégek, szóról-szóra -tudjuk, hiszen hetekig egyébről sem volt szó a Kóréban, hetekig erről -tárgyaltunk a kisasszonynyal, Sebfivel, sőt magával az öreg Kóréval is, -a ki azonban bizonyos közömbösséggel fogadta az ügyet. – A -nagysád-kisasszony rámosolygott Sebfire, letörölte a czukorport a -keféről és aztán leültek ketten az üres bolt egyik asztalához. Az öreg -Kóré nem volt otthon. És Sebfi bevallotta Rizának, hogy szereti s hogy -feleségül akarja venni. A kisasszony – mint meg van állapítva – egyre -csak mosolygott és hagyta beszélni Sebfit. Nem felelt neki. Sőt még -akkor sem felelt, mikor Sebfi a szónoklata végén azt mondta neki: «Most -pedig várom feleletét, kisasszony». Nem felelt és Sebfi már akkor látta, -hogy az ő élete végig boldogtalanság lesz és szenvedés. Vannak ilyen -pillanatok, a melyek hirtelen végig világítanak egy egész életen, mint a -hogy a világító tornyok forgó lámpása végig villantja sugarát a tenger -sötétjén. És Sebfi akkor már oly biztosra vette a tagadó választ, hogy -nem is akart rögtön feleletet hallani. - -Hamar azt mondta: «Hát jó, kisasszony, hát jó, ne feleljen most. -Gondolkozzék a dolog felett néhány napig, aludjon rá egyet-kettőt és -csak aztán feleljen.» De szegény ezt sem azért mondta, a miért szokták -az ilyet mondani. Ő a legnagyobb bizonysággal tudta, hogy Rizának esze -ágában sincs őt szeretni, vagy a mi ennél kevesebb, de neki talán mégis -elég lett volna: hozzá menni feleségül. De a mig ezt a kisasszony -szájából nem hallotta, addig még volt némi igen kis remény. Csakhogy -Riza rögtön felelt. Azt mondta: «Hagyjuk ezt, Sebfi úr.» Viszont Sebfi -úr nem «hagyta ezt.» És akkor Riza szépen, okosan megmagyarázta neki, -hogy a dolog lehetetlen, mert Sebfi fiatal, majdnem gyerek még, hogy nem -keres egy árva krajczárt sem, hogy az egész ügy végtelenül komikus és ő -csak azért nem nevet rajta, mert tiszteli Sebfi úr érzelmeit és mert ő -jó leány és soha életében nem nevetett ki senkit, a ki azt mondta neki, -hogy szereti. Ezt gazdag és jól nevelt úrilányok szokták tenni, – mondta -– szegény és egyszerű teremtések soha. Valóban meg is volt hatva, mint a -hogy nem lehetett nem elérzékenyedni, ha az ember hallotta Sebfit erről -beszélni. De bármily szép formában történt is, visszautasításnak -visszautasítás volt, még pedig a javából, igazi, komoly, végérvényes -kosár, a mely után hónapokig nem szól ujra az olyan ember, a kiben csak -némi önérzet van. Sebfi pedig csupa önérzet volt, mint mondani szokta. -Tehát vette a kalapját, illedelmesen köszönt és kiment a boltból azzal a -mozdulattal, a hogy a növendék-előadásokon a visszautasított szerelmest -szokta játszani. Nem pózolt, csak elegáns akart lenni a nő előtt, a kit -szeretett. És ez volt a legnagyobb eleganczia, a mit Sebfi úr az -életben, mint a szinpadon ki tudott fejteni. - -Lenke összekuporodva ült egy kis puffon és sürgette a bonyodalom -kifejlését: - -– Mi lett a vége? - -– Ez. - -– Hogyan… ez? Mit csinált Sebfi? - -– Semmit. - -– Nem ment vissza még egyszer? - -– Dehogy nem. - -– Újra megkérte a kezét? - -– Azt nem tette. Ő csupa önérzet volt és erről a szerelemről többet nem -beszélt. De viszont csupa szerelem is volt, tehát továbbra is eljárt a -czukrászboltba, de akkor már többet sóhajtott mint kávézott és többet -nézte a kisasszonyt, mint a süteményeket. Az egész társaság tudott -mindent, a legapróbb részletekig, csakhogy azontúl már nem én voltam -bizalmasa, hanem az a Bella nevű hölgy, a kit már említettem egyszer s a -ki kóristalány volt a Népszinházban. Hogy miért? Mert most már nem -«józan polgár» kellett az ő szegény szivének, hanem valaki, a ki úgy -gondolkozott, mint ő. Az ember ahhoz megy tanácsért, a kiről fel lehet -tenni, hogy jóleső tanácsot ad. És most már úgy fordult a dolog, hogy -nem kellett a józan, polgári vélemény. Ezzel a Bella kisasszonynyal -sétálgatott a kerepesi-úton és ennek mondta el búját-baját. Az aranyhajú -Bella pedig hűségesen referált Riza kisasszonynak, a ki még mindig -tisztelte Sebfi érzelmeit, de ennél többet a legjobb akarattal sem -tudott cselekedni az érdekében. S ekkor történt az, hogy egy éjszaka, -mikor jóizűen aludtam odahaza, fölvertek. Valaki becsöngetett a lakásba -éjfél után fél kettőkor, úgy, hogy a lakásadó asszonyom halálra ijedt. -Nem is merte kinyitni az ajtót. Csak kikukucskált a függöny mögül. Sebfi -állott künn és hogy igazolja magát, mert a hangjáról nem ismerte meg az -asszony, gyufát gyujtott. Az asszonyom még ma is rémülettel beszél róla. -Sebfi olyan volt, mint valami őrült. A gyujtó világánál is látszott, -hogy halálosan sápadt. Az asszony ijedten jött be hozzám, felköltött és -azt mondta, hogy itt van a művész, de úgy látszik, meg van bolondulva, -mert nincs rajta kalap és olyan fehér, mint a fal. Bebocsátottuk Sebfit, -a ki térdre rogyot az ágyam előtt és keservesen sírt. Akkor aztán -egyszerre fölemelte a fejét, kiütött belőle a szinész és valami roppant -fájdalmas hangon, lassan, keserűen ezt mondta: «Doktor úr… a Rizát ma -este elvitték a rendőrök…» Erre aztán én is megijedtem. «Jöjjön azonnal, -– mondta Sebfi, – ő küldött a lakásomra, ő izente, hogy menjek önért, -hogy legyen az ügyvédje…» Felöltöztem és azonnal kocsiba ültünk. Előbb -hazavittem Sebfit a kalapjáért. Aztán a főkapitányságra hajtattunk. Az -úton eldadogta Sebfi, hogy háromszáz forintról van szó, a mit a -kisasszony ellopott a kasszából. Meg akart szökni, már meg is volt a -jegye Bécsig. A pénzt nem találták meg nála. Aztán két detektiv jött és -elvitte a lakásáról… - -Miklós felállott. A szép déli verőfény már bágyadtabban mosolygott. -Télen egy-két óráig van csak öröme belőle az embernek. Már nagyon sok -volt mára a történetből. És Miklósnak el kellett menni. - -– Vacsorázzék itt – mondta Lenke. Az apjára nézett. - -Az öreg úr boldogan mosolygott: - -– Jőjjön el, Miklós. Legfeljebb ide rendel egy konflist tizenegy órára… -mert innen ugyan bajos hazagyalogolni éjszaka… - -Miklós meghajolt: - -– Köszönöm. - -– És folytatni fogja? – kérdezte Lenke. - -– Igen. - -– Hát… hát jőjjön korán… - -– Jó. Hét órára itt leszek. - -Az öreg Rimmer most tapintatosan kiment a szobából. Mindig kiment, mikor -Miklós jött, vagy búcsúzott. Ez már az apák boldogsága. Hadd csókolják -meg egymást a gyerekek. És magukra maradtak ketten a kis fehér szobában. -Miklós gyöngéden megölelte a kis leányt és a szemébe nézett. Lenke pedig -komolyan szólt: - -– Te – mondta – de neked… úgy-e neked soha semmi közöd nem volt… ehhez a -Riza kisasszonyhoz? - -Miklós elbámult: - -– Nekem? - -– Igen, neked. Tudod, mikor azt mesélted, hogy az a Sebfi elhivott téged -a Duna partra sétálni, megállott a szivem verése. Azt hittem, hogy -gyanakodott rád… hogy azt hitte: te szereted ezt a leányt… mert, tudod, -ha ő azt hitte volna, akkor én most… akkor most én is azt hinném… - -Elpirult, elkomolyodott, rettenetesen megbánta azt, a mit most mondott. - -– Menj, menj, – mondta Miklósnak, – menj, most szégyellem magam. - - - - -V. - -Itt künn csöndes volt az este. - -Itt nem robognak kocsik, ide nem hallatszik fel még az a csöndessé -szűrődött kis utczai lárma sem, a mely legvastagabb függönyökkel elzárt -lakásba is beduruzsol a pesti utczáról. Itt halálosan nyugodt -szántóföldek aludtak a hólepel alatt s a nagy ház velük hallgatott. A -nagy ház nem aludt, mint a földek. A nagy házon érezni lehetett, hogy -ébren van és csak hallgat. Minden kis ablak mögött nyitott szemű emberek -voltak – így érezte, a ki megállott a hóborította udvaron – minden -czellában emberi sóhajtások szállottak s ez volt az, a mi ennek a nagy -háznak a látszólagos nyugalmát valójában elfojtott nyugtalansággá tette. -Olyan érzés ez, hogy az ember azt hiszi: még egy percz és egyszerre csak -fellázad itt minden, recsegve törnek fel az ajtók, ordítástól -visszhangzik a sok hosszú folyosó s mint valami fojtás mögül -előszabaduló nagy erő, úgy tör ki, árad szét az épületben a megszabadult -emberek viharozó csoportja… A ki járt este fogházban, az ismeri ezt az -érzést. Furcsa, nyugtalanító gondolat. - -De most, a csöndes vacsora mellett senki sem gondolt erre. Az öreg -Rimmer azért, mert már megszokta, a leánya azért, mert nem tudott -semmiről semmit, a mi körülötte volt s talán Miklós volt az egyetlen, a -kiről fel lehetett volna tételezni, hogy érez valamit ebből a nyomasztó -gondolatból, de ő meg szerelmes volt. - -Ez tette, hogy kedélyesen, nyugalmasan tudtak itt vacsorázni, halk -csöndesen diskurálni, mint a hogy hosszú téli estéken valami nyugalmas -falusi kurián diskurálnak az emberek. A forróságot, mely ennek a nagy -háznak a levegőjében volt, nem érezték. A sóhajtásokat nem hallották, – -igaz, hogy ezt nem is a fülével, hanem a szivével hallja az ember… és -nagy elégedettségükben, nyugalmukban nem érezték meg maguk körül ezt a -sok véghetetlenül szerencsétlen emberi szivet, ezt a sok elgyötrött -lelket, a mi mind úgy kinlódott itt körülöttük: alattuk egy emelettel, -felettük egy emelettel, jobbról-balról, mindenfelől, mint valami nagy, -hideg pokol, mely telve van elkárhozottakkal. Ennek a hidegnek látszó és -mégis lázas világnak a közepébe ékelve ült három boldog és ezuttal nem -gondolkodó ember. Barátságos fényű lámpa világította meg az arczokat és -a szemekben boldog derű fénylett. - -Miklós beszélt, halkan, kényelmesen, mint a kinek nincs oka sietni s -mint a kit nem nagyon izgat a történet, melyet elbeszél. - -– Ott hagytam el – mondta – mikor éjjel kocsiba ültünk és felkerestük -Rizát a főkapitányságnál, a hol ép folyt a kihallgatása. Jegyzőkönyvbe -vették a vallomását, aztán beszélhettem vele. De hiába igyekeztem belőle -kivenni valamit. Sötéten nézett rám és azt mondta, hogy most nagyon -fáradt, hagyjam békén. Hiába magyaráztam neki, hogy minél előbb kezdjük -meg a munkát az érdekében, annál hamarább szabadul meg, ha ugyan -megszabadul – nem is állott velem szóba. A szó szoros értelmében -kidobott s csak annyit tudtam elérni nála, hogy védőjéül nevezett meg s -nagy kegyesen beleegyezett abba, hogy másnap fölkeressem. Néhány nap -telt el, a nélkül, hogy valami érdemleges történt volna az ügyében. -Akkor aztán átszállították az ügyészség fogházába s ott beszéltem vele. -Sebfi ezalatt szaladgált a városban, mint valami bolond. Össze akarta -szedni a háromszáz forintot, a mivel meg lehetett volna menteni Nagy -Rizát. De minden futkosásának csak az lett az eredménye, hogy a -legnagyobb uzsorakamatok árán, a hitelképessége teljes kimerítésével meg -tudott szerezni húsz forintot, összesen húsz keserves forintot, a mi -ugyan abban a pilanatban, hogy meg volt, már negyven forintjába került, -hála egy-két uzsorás pinczérnek és vállalkozóbb szellemű hordárnak, de a -mely a czélra még sem volt elég. A húsz forintot átadtuk a -fogházfelügyelőnek, hogy fordítsa Riza élelmezésére s aztán szerdán, -mikor Lenkét a kocsiba ültettem a vasútnál, elmentem a Kóréba, hogy -beszéljek az öreggel a bűnös leány érdekében. De hallani sem akart róla. -Hiába volt minden. Mikor Sebfinek elbeszéltem, hogy miket mondott, -szegény fiú keserves sirásra fakadt. Most már hiába volt minden, most -már bele kellett nyugodni abba, hogy a kisasszony börtönbe kerül rongyos -háromszáz forint miatt, a mit senki se tudott előkeríteni egész Pesten. -Megvallom, magam is megpróbáltam, nem a leány miatt, hanem szegény Sebfi -kedvéért, de én is hiába operáltam. Talán ha nekem lett volna rá oly -rettenetesen nagy szükségem, mint Sebfinek, meg tudtam volna szerezni. -De így nem ment. És másnap beszéltem Rizával a fogházban. - -Most először kezdett feszengeni Miklós két főből álló hallgatósága a -széken. Tudniilik e pillanatban vonult be a történetbe Nagy Riza, mint -szereplő személy. Eddig csak némán szerepelt és _róla_ volt szó. Ez volt -az ismerkedés pillanata. - -– Fogadta? – kérdezte Lenke. - -– Fogadott. - -– Most már nem volt dühös? - -– Nem. - -– És mit mondott? - -Miklós hallgatott egy pillanatig. Aztán úgy tett, mint a ki nekidurálja -magát valamihez: - -– Borzasztókat mondott. - -S ezzel valami hideg lehellet csapott le a szobába, a hol együtt ültek, -s melynek barátságos esti csöndjében eddig majdnem unalmas -egykedvűséggel hangzott a Nagy Riza története. - -– Azon kezdte – mondta Miklós – hogy ő már egyszer szivta a -börtönlevegőt hasonló dologért. Elmondta, hogy Kolozsvárott is megtette. -De ott sok bőkezű barátja volt és egy fiatal erdélyi mágnás egy summában -kifizette érte a pénzt, úgy hogy ezuttal elvitte szárazon. Még egy -furcsa kifejezést is használt a mostani esetére. Azt mondta: «most -megakadtam». De roppant furcsa volt a leány, roppant különösen -viselkedett, úgy hogy rá se ismertem. Megszoktam, hogy a czukrászboltban -kedves firma volt. Megszoktam rajta a tiszta fehér köténykét és a -hófehér csipkegallért, a mi ép úgy hozzátartozott a lényéhez s ép úgy -jellemezte ezt a különös teremtést, mint az ő állandó, kedves, szinte -hizelgő mosolygása, a melyet itt a fogházban a fehér köténynyel együtt -levetett. - -A kis leány megint beleszólt. - -– Szomorú volt? - -– … Nem. - -– Haragos volt? - -– Azt se mondhatnám. - -– Hát miben állott a furcsasága? - -– Tudja Isten. El se tudnám azt így, egy mondatba szorítva mondani. Majd -hogy szigorúan nem nézett rám. A pillantásában elszántság volt, a szeme, -a szép nagy fekete szeme vadul csillogott s talán az is adott valami -vadságot az arczának, hogy fekete haja, mely azelőtt apró fürtöcskékké -göndörítve engedelmes koszorúként vette körül a homlokát, most nagy -hullámban omlott a szeme fölé, gondozatlanul. És ekkor azt a rettenetes -fölfedezést tettem, hogy csalódtam ebben a teremtésben. Nem az volt az -igazi Nagy Riza, a kit a boltban láttam édesen mosolyogni a habos -sütemények között, hanem ez, ez a vad, fekete kis teremtés, a kinek most -minden pillantásából dacz és akarat sugárzott s a kinek minden -mozdulatából áradt az elszántság és a mindenre készség. Bevallom, -megijedtem tőle egy kicsit. De aztán arra gondoltam, hogy én e -pillanatban hivatalos személy vagyok, az ő védője, a kinek nincs ideje -arra, hogy lélektani megfigyeléseket tegyen, ellágyuljon ezen a gyors -változáson. Hát áttértem az ügyvédi kötelességemre. Elmondtam neki, hogy -beszéltem érdekében az öreg czukrászszal. Szúrósan nézett a szemembe és -ezt mondta: - -– Miért tette ezt? - -Szinte mentegetőztem: - -– Ez volt az egyetlen dolog, a mit megpróbálhattam a maga érdekében. - -– És mit mondott az öreg? - -Vállat vontam: - -– Nem akar hallani se a dologról. - -– No lássa! – mondta diadallal, mintha örült volna annak, hogy jobban -ismeri Kórét, mint én. - -Hogy némikép vigasztaljam, elmeséltem neki, hogy Sebfi mindenütt -megpróbált pénzt szerezni neki, de nem tudott. Legnagyobb meglepetésemre -ezt felelte: - -– Utálom azt a Sebfit. - -– Hogyan? – mondtam – hiszen imádja magát, hiszen feleségül akarta -venni, hiszen még tegnap is azt mondta, hogy nincs más czélja, mint hogy -magát innen kiszabadítsa, a feleségévé tegye és megmentse az élet -számára! - -– Utálom – mondta még egyszer – épen ezért utálom! Ne is jőjjön ide. - -Elbámultam. - -És akkor egy kicsit mintha megszelidült volna, kezdte mentegetni magát. -Azt mondta: - -– Tudja, ne itéljen meg szigorúan ezért. De semmi közöm hozzá, nem -szeretem… És kapaszkodik belém, jár utánam, meg akar menteni, rám -tukmálja magát, mikor tudja, hogy nem kell. És nekem nem kell az ő -élete, nekem nem kell egy szegény bolond, csak azért, mert el akar -venni. Kedves ügyvéd úr, engem nem lehet elvenni. Nem azért, mert kósza -és rossz életet éltem eddig, hanem mert nem vagyok abból a fából, a -miből a feleségeket faragják. Én magam akartam valami lenni. Ne higyje, -hogy művészi ambiczióim vannak. Szó sincs róla. Csak élni akartam, -akárhogy, akárkinek az oldala mellett, de igazán élni, beleavatkozni a -dolgokba, olyan nővé lenni, a kinek a kegyétől nagy urak függenek, a ki -diktál, a ki parancsol! - -Lenke most feszülten figyelt. A kis leányok amaz égő pillantásával -hallgatta Miklóst, mely felragyog az ártatlan szemekben, mikor valami -érdekes nőről van szó, a ki nem akart úgy élni, mint ők: lenn, a föld -szinén, enyhe boldogságok közepette, hanem kikivánkozott a világba -küzdeni és daczolni, hódítani és uralkodni. - -– Érdekes leány – suttogta csöndesen. - -Miklós ráhagyta: - -– Érdekes… - -– És aztán? - -Tovább mondta: - -– És aztán… engem nagyon meglepett ez. És valami fájó érzés bujkált a -lelkemben, mikor konstatáltam, hogy ime ezt nekem a fogházban kell -megtudnom Rizáról, akkor, mikor majdnem lehetetlennek látszik, hogy -kiszabadíthatom valaha innen. Nagy hatással volt rám ez a pillanat. -Mikor elmondta, hogy mi akart lenni, fölegyenesedett s látszott az -arczán, hogy tudott volna azzá lenni, a mi akart, ha most nem törött -volna bele a bicskája. Sőt… többet mondok: akkor úgy éreztem, hogy még -mindig ki tudja magát vágni a bajból. Én ugyan semmi módját nem tudtam a -rajta való segítésnek, de a hogy beszélt, a hogy rám nézett, az azt az -impressziót tette rám, hogy ez a leány meg fogja találni az utat, a mely -a fogházból visszavezet az élet kellő közepébe. - -Most az öreg Rimmer szólt: - -– De hát miért lopott? - -– Azt is megmondta. - -– Nos? - -– Az volt a terve, hogy azzal a háromszáz forinttal Bécsbe utazik. Két -bécsi ismerősére számított. Az egyik egy magyar leány, a ki évekkel -ezelőtt kiment Bécsbe s ott balletet tánczol egy nagy szinházban, a -másik pedig egy katonatiszt, a kivel Aradon ismerkedett meg. A pénzzel -élni akart egyideig, a mig a katonatisztet megtalálta, s mint mondja, -azt meg akarta kérni, hogy küldje vissza helyette a pénzt Kóré úrnak. A -leány segítségével pedig ő is be akart jutni valami szinházhoz, nem -azért, hogy művésznő legyen belőle, hanem, hogy ismeretségeket kössön és -onnan induljon el arra a hódító útjára, a melyről annyit álmodozott. - -– No – mondta az öreg – ez nagyon naiv ravaszság volt. - -– Nem volt naiv. Csak pechje volt szegénynek. Az előtt ő kezelte a -pénzt, ő vezette a könyvet és tizszer is megszökhetett volna ezzel az -összeggel, a nélkül, hogy a czukrász rájött volna. De most azt törte ki -a nyakát, hogy Kóré úr a pénzt másnap a bankba akarta vinni. Öt percz -leforgása alatt minden kisült és jöttek a detektivek. - -– A pénz már nem volt meg? - -– Nem. - -– Mit csinált vele? - -– Azzal is pontosan elszámolt nekem. Húsz forintot kölcsönadott Bella -kisasszonynak, kétszázharmincz forintért pedig megvett egy nagyszerű -ruhát, a mit a Bécsi-utczában látott meg egy kirakatban. Egypár forintot -elköltött fiakkerre, a többi pedig megvolt nála. Valami harminczöt -forintja maradt. Ezzel akart elutazni. - -– De hát… a ruháért talán vissza lehetne kapni a pénzt? - -Miklós mosolygott: - -– Annak már vége. Mikor a detektivek elfogták, arra kérte őket, engedjék -meg neki, hogy holmiját rendbe hozza. Azzal fogta a drága ruhát és ezer -darabra tépte. Mikor ezzel elkészült, tiz forint borravalót adott a -cselédnek, tiz forintot küldött a viczeházmesternének, a maradék pénzét -kidobta az ablakon és azt mondta a detektiveknek: «Most mehetünk, -uraim!» - -– Érdekes lány, – suttogta Lenke. - -Miklós folytatta: - -– Mikor megkérdeztem tőle, hogy miért tette ezt, vállat vont. Azt -mondta: «Nem tudom. Bolond voltam». Magyaráztam neki, hogy ha ezt nem -tette volna, vissza lehetett volna az összeg nagy részét fizetni Kóré -úrnak, a többi keveset majd csak megszereztük volna hozzá, s ő most -kiszabadulna. Erre nevetni kezdett. Azt mondta: - -– Akkor már mindegy volt minden. Nem sikerült, hát nem sikerült. Sokszor -próbáltam magamat kivágni ebből az ilyenfajta életből, egypárszor bűnös -módon, sokkal többször szorgalommal és okosággal, de egyszer sem -sikerült. Nagyon el voltam keseredve. Azt mondtam magamban: «Az élet nem -engedi, hogy felrúgjam magamat a fenékről a víz szinére. Az élet -visszanyomja a fejemet a vizbe, a hányszor csak fel akarok jutni. Hát -úgy látszik, az a sorsom, hogy megfulladjak!» Ezt mondta. És daczosan, -szinte ellenségesen nézett rám, mintha én is egy része, egy tagja, egy -atomja volnék annak az életnek, a mely folyton visszalöki őt a -mélységekbe. Ebben a pillanatban nagyon sajnáltam. - -Elhallgatott egy kicsit Miklós. És most már nem volt egykedvű az arcza, -mint az imént, mint délben, mikor még az ügyvéd érdeklődése volt az -egyetlen izgalom, a mely a történet elbeszélése közben lelkét -melegítette. Most olyan volt az arcza, mintha ő is szereplő személy -volna ebben a történetben. - -Hallgatott, és a hallgatása mintha jelentett volna valamit. Valami el -nem mondott részlet volt e hallgatás mögött. Néhány pillanatig idegesen -babrált a feketekávés csészéjével, mintha haboznék, hogy elmondja-e a -többit. Aztán találkozott a pillantása a Lenkéével. - -Ha a kis lány e pillanatban derűsen, nyugodtan, a mit sem sejtés -pillantásával nézett volna rá, talán örökre elhallgatta volna a történet -folytatását. De a Lenke szemén valami furcsa kifejezés ült: a fokozott -kiváncsiság volt ez, de valami ijedtséggel keverve. Mintha azt mondta -volna a szeme: «Te most el akarsz hallgatni valamit.» - -És akkor csöndesen, szinte mogorva szólt a fiú: - -– Aztán valami olyat mondott… de hisz gyerekség az egész… talán nem is -érdemes arra, hogy megemlítsem… tudniillik… - -Lenke nem szólt. Csak nézte mereven, most már tisztán látható félelemmel -nagy, ártatlan szemében. - -Az öreg mindebből nem érzett semmit. Hát nyugodtan kérdezte: - -– Mit mondott? - -– Nagyon meglepett… badarságokat beszélt… - -Most megszólalt Lenke, nyugodtan, szinte hidegen: - -– De hát mit mondott? - -– Azt mondta… hogy szeret. - -Lenke lehunyta a szemét. Ezt ő az első pillanattól fogva érezte. Tudta. - -Rimmer kedélyesen nevetett: - -– Téged szeret? - -– Engem. - -– Hogyan? Már úgy, hogy szerelmes beléd? - -– Úgy. - -– És te mit mondtál neki? - -– Zavarban voltam. Azt mondtam, hogy ez szamárság… és hogy… hogy ennek -semmi köze ehhez a dologhoz, hogy ezt nem veszem tudomásul… és hogy meg -fogom kérni egy barátomat, hogy inkább ő vállalja el a védelmét, ha ez -így van… - -– És ő? - -– Erre sirni kezdett és megesküdött, hogy soha többé nem tesz erről -említést, hogy soha többé nem mondja se nekem, se másnak, csak vállaljam -el a védelmét, csak szabadítsam ki innen… - -– És te? - -– És én… nagyon megsajnáltam… és mert nagyon könyörgött és mert -megigérte, hogy örökre elfelejti a dolgot, hát én… elvállaltam a -védelmét. - -Hozzátette, mintha restelte volna, hogy most itt egy pillanatra -megzavarodott: - -– Elvégre is nekem semmi közöm hozzá! - -Rimmer nyugodtan mondta: - -– Úgy van. - -– És máskülönben is – mondta most már nekibátorodva Miklós, – ismerem én -ezt a metódust. Ezt szokták ügyvédeknek mondani. Csupa ravaszság ez a -lány. Azért mondta, mert azt hitte, jobban megfog vele. Vannak fiatal -kollégák, a kik beugranak az ilyesminek. De én!… - -Visszatért a nyugalma. Vidáman intett a levegőben a kezével: - -– Nekem beszélhet! - -Későre járt az idő. Miklós felállott és búcsúzott. Az öreg Rimmer -köszörülte a torkát. - -– Várj csak, – mondta, – majd leküldök valakit, hogy itt van-e már a -kocsid. - -Azzal kiment. Általában nagy ötletességet fejtett ki a körül, hogy -hogyan kell a gyerekeket magukra hagyni a búcsúzás pillanatában. - -Magukra maradtak. Miklós odament a lányhoz és megölelte. A lány nem -szólt semmit. Ölelés közben is némán, szomorúan nézte a fiút. - -– No? – mondta vidáman a fiú. – Mi ez? - -Nem felelt. - -– Haragszol? - -– Nem. - -– Hát? - -Ráhajolt a vállára. Sóhajtott s ebbe a sóhajtásba olvadt bele az a -csöndes szó, a mivel mindent elárult, a mi tiszta gyereklelkében e -pillanatban történt: - -– Félek, – mondta. - -Az ajtó előtt megint a torkát köszörülte az öreg. Mintha mondta volna: -«Jövök gyerekek.» - -Aztán koczogni kezdett a fagyos téli éjszakában egy szerény konflis a -város felé. Miklós szivarozott a kocsiban és lehúnyta a szemét. Ugy -érezte, hogy valami bántó hangulat maradt ott a nagy sárga házban. És -most ő is nyugtalan volt. Csöndesen, magában mondta: - -– Le fogok mondani a védelméről. - -Ment, döczögött vele a kocsi. A serfőző előtt nagy fény áradt. Két -villamos lámpa szórta ragyogó világosságát a fehér útra. Itt visszatért -a bátorsága, érezte maga körül a várost, az embereket, az életet. - -– Dehogy! – mondta csöndesen. – Dehogy fogok lemondani! Mi közöm hozzá? -Ügyvéd vagyok és pont. - -A lakása előtt leszállt és kifizette a kocsit. Magára maradt. De nem -csöngetett be a kapun. - -– Érzem, – gondolta – hogy most nem tudok aludni. - -A tulsó oldalon kávéház ragyogott. Átment a kocsiúton s megállt az -izzadt tükörablakok előtt. - -– Mégis hazamegyek, – mondta. - -Aztán felelt magának: - -– Nem. Megiszom egy konyakot. - -És benyitott a meleg, füstös kávéházba. - -Nyugtalan volt. - - - - -VI. - -Mikor Miklós másnap reggel fölébredt, egyszeribe kiment az álom a -szeméből. Máskor szeretett ébredés után egy kicsit lustálkodni az -ágyában, de most nem volt erre kedve. Vannak reggelek, – a cselekvés -napjainak reggelei – mikor az ember az öntudatlanságból egyszerre ugrik -át az életbe. Miklós is érezte, mikor kinyitotta a szemét, hogy a mai -nap a cselekvés napja, ma _tenni_ kell. Gyorsan öltözött fel s lesietett -az utczára. - -A kapu előtt egy zilált figura sétált fel-alá. Sebfi volt. Miklós -meglepetten nézett rá: - -– Hogyan?… - -– Igen, én vagyok. - -– Mit keres errefelé korán reggel? - -– Magát várom. - -– Hát miért nem jött fel? - -– Nem akartam zavarni. Itt sétálok már másfél órája. Korán keltem, de -tudja, mostanában ez nem határoz nálam, mert úgysem alszom éjszaka. Néha -a villamoson elnyom az álom, ha már nagyon fáradt vagyok. Tegnap is -elaludtam és még hozzá az volt a pechem, hogy körforgalmi kocsin. -Aludtam egy sarokban és a kocsi körülszaladgálta velem a várost. De ez -nem fontos. Beszélni akarok magával. - -Miklós a kávéházra mutatott, melyben az éjszaka oly sokáig ült -egymagában egy csésze tea mellett: - -– Gyerünk reggelizni. - -Bementek. Sebfi le se vette szárnyas kabátját, odatelepedett az asztal -mellé s beszélt: - -– Tudja, az éjszaka mindenféle elhatározások jutottak eszembe. Azért -jöttem, hogy ezeket magának elmondjam. Az egyszer szent és ennek kell a -kiinduló pontnak lenni, hogy ezt a leányt meg kell menteni. Hosszas -megfontolás után arra az elhatározásra jutottam – és ezen az -elhatározásomon most már nem változtathat semmiféle égi vagy földi -hatalom – hogy Riza kisasszonyt feleségül veszem, akár kiszabadul most a -börtönből, akár azután, miután már kitöltötte büntetését. Tehát maga -okosabban teszi, ha a helyett, hogy erről engem lebeszélne, vagy bármely -módon megvigasztalni próbálna, vagy módokat ajánlana, a melyek arra -vezethetnek, hogy én elfelejtsem Riza kisasszonyt és ezt az egész -szerelmet egyszerű kalandnak, vagy ha önnek ez jobban tetszik, őrült -kirándulásnak tekintsem, mondom, jobban teszi, ha mindezek helyett arra -törekszik, hogy ezen a leányon segítsen. - -Miklós czukrot rakott a kávéjába. Nem tudta, mit feleljen erre, tehát -nagy szeretettel adta rá magát a kávéval való foglalkozásnak. De Sebfi -most már benne volt a beszédben. Kérdezett és felelt ő Miklós helyett -is. Azt mondta: - -– Tudja, mi vitt engem erre? - -– Micsoda? - -– A logika, doktor úr. Én egy roppant különös fölfedezést tettem. - -– Mit? - -– Megmondom, de ehhez aztán az ön legnagyobb diskrécziója szükséges. -Feltétlen titoktartás. - -Miklós bólintott, hogy ez meglesz. Sebfi odahajolt hozzá: - -– Megmondom, doktor úr, de még arra is figyelmeztetem, hogy ezt az -adatot még akkor sem szabad felhasználnia, ha esetleg törvényszéki -tárgyalásra kerül a dolog. - -– De hát mi az? - -Sebfi boldogan mosolygott. - -– Doktor úr – mondta alig hallható, csöndes hangon – az a leány szeret -engem. - -Miklós szép csöndesen letette a tálczára a kanalat és rábámult Sebfire: - -– Micsoda? - -– Igen! – mondta Sebfi. - -– Szereti magát? - -– Szeret. - -Ezt oly biztonsággal, oly nyugalommal mondta Sebfi, hogy Miklós elámult. -A történtek után ez legalább is különösen hangzott. És Sebfi hozzátette: - -– Igen, doktor úr, szeret. És ez érlelte meg bennem éjszaka ezt az -elhatározást Most már ismét van erőm a küzdelemhez. Ez a tudat -megaczéloz! - -Ha ezt két-három nappal előbb mondta volna Sebfi, Miklós szó nélkül -készpénznek vette volna ezt a rá nézve közömbös kijelentést. De most -egyszerűen nem értette. Habozott egy pillanatig, hogy foglalkozzék-e -ezzel az ellentmondással, mely a Sebfi szavai és az ő tapasztalata közt -volt, s aztán győzött benne a kiváncsiság. Ugy tett – először életében -nem volt őszinte ehhez a szegény rongyos emberhez – úgy tett, mintha -épenséggel nem érdekelné a dolog, próbált komoly, közömbös ügyvédi -hangon beszélni, mikor ezt kérdezte tőle: - -– Honnan tudja ezt, kedves Sebfi? - -Gyorsan jött a válasz: - -– Tőle. - -Most már érdekes volt az ügy. Miklós csodálkozott: - -– Tőle magától? - -– Igenis. - -De Sebfi most már megrendült egy kicsit. Félénken szólt, miközben -ártatlan kiváncsisággal nézett Miklós szemébe: - -– Talán… talán önnek valami mást mondott? - -– Mondott… mindenfélét. Ilyen helyzetben azonban… különben, meglehet. - -Sebfi gyorsan, hadarva adta elő az okoskodását: - -– Tudja – mondta – nem közvetlenül tudom tőle, de azért mégis teljes -bizonyossággal tudom. Ez a leány épenséggel nem közönséges teremtés. Én -ezt a leányt képesnek tartom arra, hogy az érzését büszkeségből -mindhalálig eltitkolja. - -Most már sejtette Miklós, miről van szó. A szemébe nézett Sebfinek s -látta, hogy szinte kérdőleg néz rá, szinte várja, hogy megnyugtassa, -hogy igazat adjon neki. Látta: a szerelmes ember örök bízása, -halhatatlan reménykedése ez, mely nem ismer lehetetlen kombinácziót. Nem -tudta, mit mondjon. Az ő nyugalmas, zavartalan filiszter-élete eddig nem -állított elébe soha rébuszokat. Súlyos vagy könnyű, de mindig érthető -helyzeteken kellett eddig keresztülvágnia magát. Szeretném azt mondani: -gyalogsági helyzetek voltak ezek. Sohse került sor huszáros attakra, -vagy fedett helyről való bombázásra. Menni kellett, fáradni kellett, -néha egy kicsit verekedni is – de mindig síkságokon, nyilt ellenséggel, -egyszerűen ősi módon. Ez volt az első bonyodalmasabb szituáczió, a -melybe belesodródott. - -Tehát – nem tudta, mit mondjon. - -Sebfi aggódva nézett rá: - -– Miért hallgat? - -Zavartan felelt: - -– Nem hallgatok. - -– Hát? - -– Csak nem szólok. - -És hogy véget vessen ennek a rossz percznek, csöngetett a poháron: - -– Fizetni. - -Az ajtóban megállottak. - -– Maga hova megy, Sebfi? - -– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy most mennem kell valahova, cselekednem -kell valamit. Ez a szaladgálás, bármily czéltalan is, ez tartja bennem a -lelket. Érzem, hogy abban a pillanatban, a mikor megszünök szaladgálni, -összetörik bennem minden. Olyan vagyok, mint a villamos kocsi: most -rohanni, szikrázni, ölni tudnék. És ha eljön az este, mikor kikapcsolják -a lelkemből az áramot, hidegen, halottan, mozdulatlanul fogok pihenni. - -– Semmi közelebbi czélja nincs? - -– Ha nagyon gondolkodom, az is van. Minden napra akad egy-két bolond -ötletem, a miért érdemes huszonnégy órát élni. - -– Hát mit akar? - -– El akarok menni a Kóréhoz. - -Miklós szomorúan intett: - -– Oda hiába megy. - -– Miért? - -– Mert én már egyszer odamentem hiába. - -Úgy mosolygott erre Sebfi, mint Napoleon mosolygott volna, ha valaki azt -merészelte volna mondani neki: «Ugyan, Bonaparte úr, hagyja ön a -hadseregét, úgy is hiába próbálkozik vele.» - -– Hiába? – mondta. – Tudja mit jelent ez? - -– Mit? - -– Azt jelenti, hogy maga egyszer ott volt hiába. Vagy azt jelenti, hogy -én most hiába megyek oda. De addig megyek és annyit megyek, a mig térdig -kopik a lábam és ennek a sok hiábavaló odamenésnek a legfenekén mégis -csak marad valami és ha már egyszer voltam ott hiába, az annyi, mintha -egyszer eredménynyel lettem volna ott. - -Tűzbe jött a saját lelki nagyságától szegény. Hévvel folytatta. -Hadonászott azután, szinte szavalt, úgy hogy egy-két járókelő meg is -állott, meg is bámulta. Azt mondta: - -– Mi van egy pohár vízben? Víz, ugy-e bár? Tiszta víz. Semmi egyéb. A -legtisztább forrásvíz, az abszolut semmi, ízetlen, szintelen, szagtalan -folyadék. És ha kiszárad a pohárból, a pohár fenekén mégis marad valami -nagyon halvány, alig látható kis homály. De ha ezerszer öntök frisset a -kiszáradt helyébe, ezer kis homály marad és ez már réteg. És millió -pohár víz után már harapni is lehet az üledéket. És százmilliószor öntöm -utána. És ha ez sem elég, ezermilliószor öntöm utána. De egyszer mégis -csak megtelik a pohár lerakodott kővel. - -Ez volt Sebfi. Ezek voltak az ő számai. Százmillió és ezermillió. Ezeket -ő így mondta, mint más azt, hogy: négy vagy: hat. Sebfi nem spórolt a -milliókkal soha, ezt leggonoszabb ellenségei sem foghatták rá. - -Büszkén nézett Miklósra, mikor vége volt a hasonlatnak. Úgy érezte, hogy -a csökönyösség nagy nótáját fújta el, vagy a hogy ő mondta volna: -«eldalolta az akarat hatalmának himnuszát…» - -Az ilyesmit nem jó filisztereknek eldalolni. A józan ember dühbe jön az -ilyesmitől. A ki nyugodtan nézi az életet, a ki ahhoz van szokva, hogy -megmászsza, vagy megkerüli az akadályokat, az dühbe jön, mikor olyanokat -hall szavalni, a kik részegen járnak ebben a világban és az akadályokat -feldöntik, vagy legalább is átrepüléséről pokoli nyugalommal beszélnek. -Talán az is egyik gyökérszála annak a nagy ellenszenvnek, mely örök idők -óta megvan a filiszter és a bohém között. - -Miklós majdhogy megvetőleg nem nézett rá. De aztán feltámadt benne a -szánalom. És elébe meredt megint a helyzet, melybe került. Érezte, hogy -el kell fogadnia vezetőül ezt az álmadozó részeget, mert különben ő maga -gyanusíthatná meg önmagát azzal, hogy nem járt a szerelmes ember kezére. -Talán, ha a kisasszony nem mondta volna neki azt, a mit mondott, most -így szólt volna: «Menjen, öregem, hagyjon nekem békét, elég volt ebből a -históriából!» De most már nem lehetett hátrálni. - -Meg aztán – tudja Isten, hisz ő az, a ki a mi szivünk kamráiba is -belelát – minden férfi szivének a mélyén van valami hála az iránt a nő -iránt, a ki azt mondja neki, hogy szereti. Mondhatnám azt is, hogy ez -hiuság. De miért szidjuk egymást mindig? Nem, nem hiuság ez. Hálás -vagyok az iránt, a ki meleg tekintetet vetett rám, még ha én nem is -tudok visszanézni a szemébe. Valaki nem tartozott nekem, és mégis adott. -Derék ember, jó ember. És épen engem szeret? Mily jóizlésű nő! - -– Gyerünk! – mondta Miklós. - - - - -VII. - -A kit sorsa ezen a napon délelőtt fél tizkor a Kóré-féle czukrászbolt -elé vitt, az a következő kis jelenetnek lehetett tanuja. - -Előbb kinyilott az ajtó és nyitva maradt egyideig. Aztán kijött rajta -egy jól öltözött fiatalember s megállott a bolt előtt, a nélkül, hogy az -ajtót becsukta volna maga után. Aztán bekiáltott valamit a boltba, -mintha hivott volna onnan valakit. S mivel ez a valaki nem jött, hát -visszament. Aztán megint kijött, de akkor már a kabátjánál fogva húzott -kifele egy rosszúl öltözött ifjút, a ki a képéből kikelve ordítozott -vissza a boltba. Mikor pedig mind a ketten kiértek az utczára, akkor a -rosszúl öltözött, sőt képéből kikelt ifjú a zsebébe nyúlt s a mi pénzt -ott talált, azt a nyitott ajtón át bevagdosta a boltba, neki az -üvegszekrénynek, a sütemény-máglyáknak, a czukros-skatulyáknak. És mikor -már minden aprópénzét – mert nagy pénze nem volt – ily módon beszórta a -boltba, nagyot lélegzett, félre csapta a kalapját és valami rettenetesen -keserű vidámsággal ezt kiáltotta: - -– De legalább megmondtam neki a magamét! - -Azzal megint csönd lett a napfényes kis utczában és a két alak lassan -ballagni kezdett a Kerepesi-út felé. - -Sebfi a karjába kapaszkodott Miklósnak: - -– Engedje meg, hogy kapaszkodjam, – mondta, – mert szédülök. Mikor így -kijövök a sodromból, mindig elgyöngülök… - -Valóban, sápadt volt s egész testében remegett. Meg kellett állaniok és -a falhoz támaszkodott. Mosolyogva mondta: - -– Nem érdekes ez, doktor úr? - -A doktor szomorúan ingatta a fejét. - -– Nem érdekes ez, – mondta sóhajtva a hosszúhajú, – hogy most reális -hasznom volt abból, hogy nincs pénzem? - -Megmagyarázta: - -– Nézze csak. Ha csak egyetlen forint is lett volna nálam… ötkoronás -tallérról nem is beszélek… ha csak egyetlen forint lett volna is a pénz -között, a mit bevágtam az üzletébe, összetörtem volna vele valamit. De a -hatos meg a krajczár nem töri be az üveget. Úgy meg kellett volna -fizetni a kárt. Így meg nincs baj. - -Miklós szomorúan nézett rá. - -– Nem lehet így boldogulni, Sebfi, – mondta a fejét rázva. – Nem ez a -módja. Ha még lett volna remény arra, hogy ezt a vén gazembert -meglágyítsuk, maga most még azt is tönkretette volna. - -Sebfi daczosan emelte föl a fejét: - -– Nem bánom! - -– Hát én őszinte leszek, – szólt Miklós csöndes szemrehányással. – Én -bánom. - -– Nem bánom! – kiáltott a másik. – Én ismerem az embereket. Maguk -józanok, maguk következtetnek, okoskodnak, kombinálnak, tapasztalnak és -azt hiszik, hogy ez a módja az emberek megismerésének. Tudja, mim van -nekem? Nekem blikkem van! Tudja, mi az a «blikk»? Szem. Gyors szem. Én -egy pillanat alatt meglátom, érdemes-e tovább kínlódni ezzel az -emberrel, vagy sem. A második mondatánál láttam, hogy ez nem fog engedni -soha. És tudja, miért nem enged? Mert szerelmes. - -Hozzátette szinészi páthoszszal: - -– Mert gyűlöl… - -Nincs annál szomorúbb dolog, mint szinészt bajban látni. Még a kis baj -megjárja. Akkor még természetesen beszél. De Isten őrizzen attól, hogy -nagy baja legyen. Mert akkor szaval szegény. Úgy látszik az izgalom -legnagyobb foka kiváltja belőlük az előadó-képességüket. Nagyon -izgatottnak kell lennie, hogy teljes lélekkel játszszék a színpadon. És -mikor ugyanezt az izgalmat másvalami okozza nála, nem a szerepe, akkor -azért ugyanaz az eredménye az izgalmának: szaval. Olyan, mint a bábu, a -mely azt mondja: «mama, mama». Mikor a gyerek játszik vele és megnyomja -a hátát, nyekeregve szól: «mama, mama». És ha leég a ház és tűzoltók -rohannak fel-le a lépcsőkön, bútorok zuhannak az udvarra és a sok bútor -közt lepotyog a bábú is és ráhág valami kúszált arczú menekülő ember, -akkor is, még akkor is, a halálordításba, jajveszékelésbe vesző egykedvű -hangon szól: «mama, mama». Hogy milyen körülmények közt nyomják meg a -hátát, mindegy neki. - -Effélére gondolt most Miklós, mikor végignézett Sebfin. A szinész -összeszorította az öklét, széthúzta a száját és a fogai közt mondta: - -– Össze fogom törni!… - -Majd lehanyatlott a feje, a keze s búsan rezgő hangon tette hozzá: - -– Pedig koldusabb vagyok a koldusnál. - -Prózai hangon szakította végét ennek Miklós: - -– Jöjjön, jöjjön, mondta. – Lássa, nem sikerült a százmillió pohár víz -példája. Már az első poharat feldöntötte, öregem. Jöjjön. - -– Hova? - -– A fogházba. Az alkotmány-utczába. - -Még egy utolsó szinészi mozdulat következett: Sebfi kifelé fordította a -tenyerét. mintha el akarna magától hárítani valamit: - -– Nem, – szólt – nem megyek hozzá. Nem akarom látni. Tisztelem a -hallgatását és megbecsülöm benne azt, hogy némán szeret. Nagyon -szégyellené magát előttem. - -Megegyeztek abban, hogy Miklós lemegy a fogházba és Sebfi azalatt várni -fogja künn az utczán. - -A fogház kis pinczelépcsőjén azonban megállott Miklós. Most úgy érezte, -hogy valami felelősség felé megy. Nem, nem lett volna szabad tovább -foglalkoznia ezzel az ügygyel. Eszébe jutott Lenke. Látta a komoly -gyerekpillantást, a melyet rávetett, mikor a Nagy Riza történetének a -végét mesélte. Érezte, tudta, hogy ez semmi. És most neki jutott eszébe -az a példa, a melylyel Sebfi oly csúfosan megbukott az imént. - -A százmillió pohár víz. Az ezermillió semmi, a miből végül leüllepedik -valami _valami_. - -Az ember életét a legkeservesebben kicsiny dolgok kormányozzák. Talán ha -_felfelé_ kellett volna menni a fogház-irodába, nem ment volna tovább. -De _lefelé_ kell menni a pinczébe. És a teste súlya vitte, az tette -könnyűvé, hogy folytassa a megkezdett utat. Gondolkodott és közben szép -lassan ment lefelé… - -Öt percz mulva az ügyvédek szobájában szemben állott vele Nagy Riza. A -kezét nyujtotta Miklós felé és Miklós érezte, hogy a finom, munkátlan, -fehér kis kéz forrón simul a tenyerébe. És a sok mindenen -keresztülvergődött kis kalandorleány daczos, szinte gyerekes hangon -mondta neki: - -– Valaki vagy vőlegény, vagy ügyvéd. Már hivatni akartam. - -És ránézett, fájdalmasan, nagyon komolyan. Miklós összeszedte magát és -valami olyat mondott, hogy őt nem kell figyelmeztetni a kötelességére. -És akkor a leány, mintha ebben a nagy házban ő lett volna a -házikisasszony, helyet mutatott Miklósnak, hogy üljön le. Ő is leült, az -ölébe tette a kezét és emelt fővel mondta: - -– Nagyon fontos dolgokat akarok magának mondani. Jól figyeljen ide és ne -szóljon közbe. Csak a végén beszéljen. Sőt még ez is fölösleges, mert én -nem kérdezek magától semmit, én nem kérek magától semmit, én csak majd -mondok magának valamit. - -És a szemébe nézett mélyen, nagyon asszonyosan, azzal az ellenséges -indulattal, a melylyel a szerelmes nők néznek valakire, ha érzik, hogy -bármint akarják, nem tudják nem-szeretni. - -Az ügyvéd lehajtotta a fejét, mert nem állta ezt a tekintetet. Sebfire -gondolt, a ki most künn vár az utczán. - -A leány elkezdett beszélni. Valahogy úgy kezdte, mint a hogy a gyerekek -szoktak beszélni, ha érzik, hogy rossz fát tettek a tűzre: bátortalanul, -majdnem hebegve. Ezt mondta: - -– Maga nem tud még mindent… ügyvéd úr. Szinte szeretném azt mondani, -hogy semmit sem tud. - -Miklós ránézett. Úgy érezte, hogy mondania kell valamit, a mi bátorítja -a lányt. - -Csöndesen szólt: - -– Hát mondja el. - -– Nem tudom. - -Ez daczosan csengett, ez a «nem tudom». - -– Miért? - -– Mert nem néz rám. - -A fiúnak az arczán az a furcsa, forró érzés szaladt végig, a mely az -emberben azt a hitet kelti, hogy elpirult. De nem pirult el. Hanem a -szemébe nézett a lánynak, összeszedte, a mi szigorúság volt benne és -szinte rászólt: - -– Ne beszéljen nekem így, kisasszony. Ezek komolytalan dolgok, a melyek -nem illenek sem az ön komoly helyzetéhez, sem az én komoly hivatásomhoz, -a mit e pillanatban betöltök… - -Még tovább is mondta volna a szép tirádát, de Riza belemosolygott a -körmondat közepébe, ép oda, a hol a legridegebb résznek kellett volna -kezdődnie. - -Ez megzavarta Miklóst. Elhallgatott. És ez mintha azt jelentette volna, -hogy ebben a nagyon rövid ideig tartó kis háborúságban, a mely most -köztük történt s a melyben gondolatfinom fegyverek: mosolyok, -pillantások, hanglejtések viaskodtak egymással, ő legyőzöttnek érzi -magát. - -A leány pedig felülkerekedett. Igazi nőnemű teremtés volt. Más, mint -igazi asszony, nem is érzi meg ily villámgyorsan azt a pillanatot, a -mikor győzött. A férfi még ilyenkor is skrupulizál, habozik. Az igazi -asszonynak külön érzék súgja meg: «Ez az a pillanat, az a milliomodrésze -egy másodpercznek, a melyet nem szabad elszalasztanod, a mibe az egész -életeddel bele kell kapaszkodnod!» - -És most hamar, forró hangon, közelebb húzódva Miklóshoz, beszélni -kezdett: - -– Maga semmit sem tud. Maga ügyvéd és maga jogi dolgokon törte a fejét, -mikor rólam volt szó, a helyett, hogy megnézett volna, a hogy egyik -embernek meg kell néznie a másikat, a ki az útjába kerül. Maga engem, -ugyebár közönséges teremtésnek tart? - -– Azt nem… - -– Ne tagadja. Látom azon a módszeren, a melylyel velem el akar bánni. -Látom, hogy pózolja előttem a komoly ügyvédet, mikor attól fél, hogy -olyasmiről találok beszélni, a mi a lelkét fölkavarja… - -Miklós felállott. Most őszintén mondta: - -– Ezt nem tűröm. - -De a lány most már biztos volt abban, hogy ez az ember legalább is végig -fogja hallgatni. Nevetett. - -– Kérem, – mondta, – lássa be, hogy nem nagy kunszt így beszélni egy -szegény, elesett leánynyal, a ki a börtönben ad magának zsúrt. Üljön -szépen vissza a helyébe és szégyelje magát. - -Ez már oly nyugalommal volt mondva, hogy más körülmények közt a -legjózanabb itélet is szemtelenségnek minősítette volna. De ezen a -helyen, egy nagy, négyemeletes börtönpalota félhomályos -pinczeszobájában, a háttérben a küszöbön álló fogházi őrrel, – vagy -nevetséges volt, vagy mélységesen megható. Csak egy fokkal mélyebbre -kell helyezni ezt a hangot s mindjárt látja az ember, milyen lehetett -itt e pillanatban a hangulat: – az akasztófa lépcsőjén álló elitéltre -kell gondolni, a ki onnan gorombáskodik az ügyészszel, a biróval, a -társadalmi renddel. Úgy-e, ez nem szemtelenség? - -Ez járt Miklós fejében. Nagyon érezte a meleget a szive körül, azt a -meleget, a mit boldog, gond nélkül élő fiatalok, még meg nem savanyodott -emberek éreznek, mikor az élet elibük dobja az ilyen helyzetet. - -Hát szépen visszaült a helyére s meghajtotta fejét ez előtt a szomorú -gorombaság előtt. - -– Maga engem közönséges teremtésnek tart, – folytatta Riza, – pedig nem -vagyok az. Még ma, mielőtt innen elmegy, meg fogja érezni, hogy ki -vagyok és látni fog engem, mint a hogy most csak a külsőmet látja. Még -mielőtt elmegy innen, mindent fog tudni. És tudja, miért? - -Kérdőleg nézett rá Miklós. - -– Azért, – felelt a lány, – mert addig nem eresztem innen el. Érti? Nem -eresztem innen el, a míg be nem fészkelem magam a lelkébe, a míg bele -nem kapaszkodom az emlékezetébe úgy, hogy onnan egyhamar ki ne vehessen -senki és semmi. És most hallgasson végig. Mikor én vidékről feljöttem -Pestre, azért jöttem, hogy nekivágjak az életnek. Arról ne beszéljünk -hogy én már egynéhányszor elrontottam az életemet. Én ezt nagyon jól -tudom. De nem vagyok hajlandó belemenni abba, a mit az emberek -követelnek tőlem. Az emberek az ilyen leánytól azt követelik, ha egyszer -lopott, hogy azontúl vegye komolyan őket: húzódjék félre, ne ártsa magát -semmibe, vesse alá magát annak a megvetésnek, a mivel rája néznek és -menjen, nyugodjék bele abba a száműzetésbe, a mibe maguk, polgári -erkölcsmesterek az ilyen teremtést küldik. Hogyan? Akkor kezdjem -magukat, a maguk rongy aprólékoskodásait, a rosszakaratú -kicsinyeskedéseiket komolyan venni, mikor az életemről van szó? Hogyan, -kérem? Abba belenyugosznak maguk, hogy felrúgjam _egyszer_ a polgári -erkölcsöket, akkor, a mikor semmivé lettem a maguk szemében és azt nem -akarják eltűrni, hogy azontúl is ott rúgjak egyet a maguk erkölcsein, a -hol tudok, hogy azontúl ne úgy viselkedjem, mint a hogy ellenfélhez -illik? Csak maguk akarnak az én ellenségeim lenni, és én ne legyek a -maguk ellensége? Mi? - -Most égett az arcza. Látszott rajta, hogy sokat gondolkozik a -czellájában, hogy külön filozófiát csinál a maga igazolására, – látszott -rajta, hogy négy vastag fallal el van különözve az élettől, mely a -renitenseket maga alá töri s a mely nem tűri, hogy az ő sablonjai ellen -valaki diadalmas gondolatokkal harczoljon. - -Miklós hidegen szólt: - -– Mit akar? Végeredményben mit akar? - -A leány kapkodott: - -– Nem tudom, mit akarok. De ez a lelkemet nyomta, hát elmondtam. El -kellett mondanom. Főleg azonban azért beszélek, hogy valamibe belevigyem -magamat. - -Sötéten nézett Miklósra. Künn, az életben nem lett volna komoly ez a -pillantás. Szinpadias lett volna, vagy legalább is meg lett volna -gyanusítható azzal, hogy rosszhiszemű. De itt mindennek valami szomorú -őszinteséget adott az az unatkozó, kékruhás, katonaformájú ember, a ki a -küszöbön állongott s türelmesen várta, hogy a fogoly a védőjével -kidiskurálja magát. - -– Az Istenre kérem – mondta – engedje meg nekem, hogy őszinte legyek. -Megengedi? - -– Hogyne. De… - -– Tudom. De «arról» ne beszéljek. - -– Körülbelül eltalálta. - -– Pedig minden e körül fordul meg. Ha arról nem beszélnénk, minden -hazugság volna, a mit itt most hallana tőlem. Minden, a mit tettem, a -mit teszek és a mit tenni fogok, abban olvad fel, hogy én magát -szeretem. - -És megismételte, erősen, majdnem oly hangosan, hogy a fogházőr is -hallotta: - -– Hogy én magát szeretem. - -Most csönd lett. Miklós nagyon komolyan nézett maga elé. Valamit mondott -most ez a leány, a mi a lelke mélyéig szaladt. - -– Azt mondta – szólt – minden ebben olvad fel. - -– Azt. - -– Az, a mit tesz és a mit tenni fog. Ezt, ha akarom, hiszem. Ha nem -akarom, nem hiszem. De egyebet is mondott. Azt mondta: «a mit tettem». -Mi ez? - -Daczosan mondta a leány: - -– A mit tettem. - -– Hogyan… a mit tett, az az, a miért most itt van… - -– Igen. - -– És a miért most itt van… azt… azt azért tette… mert… - -Várt. Várta, hogy a leány egészítse ki a mondatot. De a leány nem ment -bele ebbe a diskurzusba, mely a sorok közt csengett. Kimondta: - -– Ne kerülgessük. Azért tettem, mert magát szerettem. - -– Azért… azért… - -– Megint fél a szótól. Azért loptam. Loptam. Ez a neve, magyarul. Azért -loptam, mert szeretem. - -Most elmosolyodott Miklós. Valami nyugalmas érzése támadt. Olyan érzés -ez, mint a mikor az ember rosszat álmodik, kinosat s az álom vége felé, -mikor már lassan átmegy az ébrenlétbe, ezt érzi: «Oh, én bolond, miért -félek, hisz én ezt csak álmodom!» Úgy érezte most ezt: «Oh, én bolond, -miért aggódom, hisz ezt nekem csak hazudják!» - -Nyugalmat adott ez neki. Elégedetten mosolygott a leányra. Az pedig -hamarosan szólt: - -– Maga ezen mosolyog? - -– Természetesen. - -– Azt hiszi, ez az egész csak arra való hogy én magát bolonddá tartsam? - -Miklós habozott. - -– Ne féljen – sürgette Riza – nem sért meg vele. Mondja csak ki, bátran! -Hogy is sérthetne meg? Hát lehet engem megsérteni? Azt hiszi, ugy-e, -hogy hazudom. - -– Azt. - -Most a leány arcza lett olyanná, mint a minő az izgatott és aztán -hirtelen megnyugodott ember arcza. - -– Lássa – mondta – még jó, hogy így rögtön, nyiltan bevallotta. Mert így -legalább nem lesz köztünk félreértés. Most tiszta munka az egész. Hát én -magának – be fogom bizonyítani azt, a mit mondtam: - -– No, erre igazán kiváncsi vagyok. - -A leány odahajolt hozzá: - -– Ismeri maga Bella kisasszonyt? - -– A koristaleányt? - -– Azt. A ki a czukrászdába szokott járni. - -– Ismerem. - -– Tudja, ugy-e bár, hogy azzal némileg barátságban voltam. - -– Láttam, hogy gyakran beszéltek. - -– Ugy-e bár, azt is tudja, hogy mikor a detektivek értem jöttek, nem -találták meg nálam azt a pénzt, a mit loptam. - -– Tudom. - -– Hallotta, hogy egy drága, nagyon drága báli ruhát vettem rajta a -Bécsi-utczában. Gyönyörű halványkék ruha volt, teleszórva ezüst -csillámokkal. - -– Hallottam. - -– Azt is hallotta, hogy a pénz egy részét Bella kisasszonynak adtam. - -– Igen. - -– Hát most majd előbb azt mondom meg magának, hogy miért vettem azt a -ruhát. Érdekli? - -– Igen. - -– Azért vettem, hogy magának tessem benne. Láttam, hogy a czukrászboltba -rám se néz. Láttam, hogy nem törődik velem, mint a többi, pedig én -egyebet se tettem, mint a pillantásomba gyűjtögettem a lelkem egész -melegét s a hányszor csak véletlenül találkozott a pillantásunk, magába -iparkodtam önteni mind ezt a nagy forróságot… - -– Kérem… - -– Hagyja, hadd mondom el. Éjszakákon át kinlódtam. Fetrengtem odahaza, -álmatlanul. És közben, nappal, délelőtt, mikor üres volt a bolt és nem -volt ott más, mint Kóré úr meg én, hallgatnom kellett az öreg ember -félreérthetetlen czélzásait arra, hogy tetszem neki, hogy szeret és -rajtam áll, hogy elvegyen feleségül. - -Miklós mosolygott: - -– Ezt tudtam – mondta csöndesen. - -– Kitalálta. - -– Körülbelül. - -– No, lássa. Alig vártam az ozsonna idejét, mikor maga szokott jönni. És -maga jöt, és megint nem nézett rám. És én tovább kinlódtam. Egyre -szenvedélyesebben ástam magam bele ebbe a szerencsétlen érzésbe. De nem -beszélek, mert megint azt fogja hinni, hogy hazugság. Látom, hogy a -szemem nézése, az arczom tüze, a hangom reszketése nem elég magának -ahhoz, hogy higyjen nekem. Maga most is ügyvéd. Magának ténybeli -bizonyítékok is kellenek. Ne féljen ügyvéd úr, olyan is van. Én erről az -érzésről naplót vezettem. Minden napon, minden este hiven beleirtam abba -a naplóba minden gondolatomat. Ebben a naplóban benne van a ruha -története. Azt mondtam magamban egy napon: «nem birom tovább». Éreztem, -hogy elfogyott alólam a föld, hogy nem vagyok olyan nő, a ki a rendes -eszközökkel hódíthat meg egy férfit. Mert mi voltam? Hogyan próbáljam a -maga tisztes polgári lelkét megzavarni? Bolond gondolatom támadt. Végig -mentem a városon és megláttam ezt a ruhát egy kirakatban. Akkor -elfutotta a fejemet a vér. Egy pillanat alatt átrohant az agyamon az a -gondolat, hogy meg fogom venni ezt a ruhát, felöltözöm, szépen -megfésülöm, beillatozom a hajamat, virágot tűzök a keblemre, a hajamba, -s egyszer este, mikor maga el fog jönni a boltba, ott fogok állani a -szoba közepén, ragyogó szépen, piros arczczal, égő szemmel és még -mielőtt maga magához térhetne a meglepetéstől, megfogom a fejét és -megcsókolom az ajkát és nem bocsátom el addig, a míg meg nem tudja, hogy -az őrűlésig szeretem, hogy imádom és hogy meg tudnék halni magáért… - -(«Nem», – gondolta Miklós, – «hazugságnak ez nagyon czifra volna!») - -A lány nagyot lélegzett és akadozva, fojtott hangon mondta tovább: - -– Rohantam, vágtattam vissza a czukrászboltba. Még aznap este elloptam a -pénzt. És másnap megvettem a ruhát. És nem vehettem magamra, mert -megfogtak. És azért említettem Bella kisasszonyt, mert ő mindezt tudja. -A mi ebből az elfogatásom előtti estéig történt, az benne van a -naplómban. És a naplóm Bella kisasszonynál van. Ha tetszik, menjen el -hozzá és kérje el tőle. - -Elhallgatott. Miklós úgy érezte, mintha ebben a pillanatban valaki -megfogta volna a torkát. Nem tudott mást mondani, hát ezt mondta: - -– Kisasszony… az Istenért… de hisz nekem menyasszonyom van… én ezt mind, -mind szóról-szóról el fogom neki mondani… - -Most diadallal állt fel a leány. Szinte gőgösen mondta: - -– Ez most már fölösleges. - -A fiú rábámult. - -– Fölösleges, – ismételte Riza. – Mert ezt, a mit most itt elmondtam, -szóról-szóra megirtam a menyasszonyának! - -– Mikor? - -– Tegnap. És most ment el innen Bella kisasszony, a kinek a kezébe -tudtam csúsztatni ezt a levelet. És ebben a pillanatban már olvasta is -ezt a menyasszonya… - -Miklós felugrott ültéből. Nagyra nyitott szemmel nézte Rizát. - -– Nem igaz! – kiáltotta. - -De Riza most már mozdulatlanul, szinte hidegen ült a helyén és nem -felelt. Nem felelt, de a hogy Miklósra nézett, abban a tekintetben benn -volt az a felelet, a mely a legroszabb volt Miklósra nézve. - -– Nem igaz! – kiáltotta Miklós. – Hiába hallgat, még sem igaz. - -Várt valami beszédet, de hiába. A lány csak nézte. Valami furcsa, -kesernyés mosoly járt az ajka körül, mintha ezt gondolta volna: -«Látszik, hogy te még nem ismersz engem.» - -Harmadszor is mondta a fiú: - -– Nem igaz! - -Aztán észrevette, hogy figyeli az őr. Hát leült a kis karosszékbe, oda -húzta közvetlenül a leány lába elé és gyorsan, szinte hadarva beszélt, -mintha azt akarta volna, hogy hamar, nagyon hamar legyen vége ennek a -rémítő helyzetnek s hogy ha ez hazugság, akkor egy másodperczczel se -kinlódjék tovább, mint a mennyi kinlódást egy ilyen rosz tréfa megér. - -Ezt mondta: - -– Ez ép úgy hazugság, mint az a rémhistória, a mit a ruháról talált ki. -Nagyon jól tudom, hogy az is szemenszedett hazugság. Rám akar ijeszteni, -meg akar fogni, fél, hogy nem csinálom ambiczióval a dolgát, hát ilyen -történeteket tálal fel s még elég izléstelen ahhoz is, hogy ebbe a -piszkos ügybe belekeverje a menyasszonyomat. Szégyelheti magát, -kisasszony – nem azért, mert tapintatlan és rosz izlésű, hanem azért, -mert ilyen ügyetlen! Hát… hát mondja, hogy csak tréfál! - -– Nem. - -– Csökönyösködik? - -– Nem én. De nem hazudom. A mit mondtam, igaz. - -– Irt a menyasszonyomnak? - -– Irtam. - -Most oly komolyan mondta, hogy el lehetett hinni. Miklósnak elakadt a -lélegzete. Aztán, hogy összeszedte magát, még egy utolsó reménye támadt: - -– De nem küldte el. - -– Elküldtem. - -– Hova? - -– A régi fogházba. Ki, messze ki, a régi fogházba. A hol az apja -igazgató. Bella kisasszony fiakkert vett, ha ugyan el nem sikkasztotta -azt az öt forintot, a mit erre a czélra kapott. - -Miklós felugrott és szedte a kalapját, botját. A leány szeliden állt -elébe: - -– Ne menjen el, ügyvéd úr! - -– Dehogy nem megyek! - -És indult, izgatottan, sápadtan. - -– Ne menjen el, kedves ügyvéd úr – mondta szeliden, mosolyogva Riza – -nem tanácsolom, hogy most elmenjen. Van rá okom. - -Miklós megállott. Érezte, hogy olyan hangon beszél hozzá ez a leány, -hogy mindig felül neki. - -– Miért ne menjek? - -– Mert ha elindul és látom, hogy itt akar hagyni, akkor ez a csöndes -«vizsgálati fogoly», a ki most maga előtt áll, egyszerre meg fogja magát -ölelni, birkózni fog magával, kiáltani, ordítani fog, fölveri ezt a -csöndes irodát és erőszakkal, erőnek erejével, az összeszedett utolsó -erejével itt fogja tartani ügyvéd urat, még ha az lesz is a vége, hogy -ügyvéd úrnak darabokra szakad a ruhája, összetörik a kalapja, és még ha -az lesz is a vége, hogy két fogházőr jön kiszabadítani ügyvéd urat az én -kezem közül! - -De a végét már oly hangosan, oly reszkető sirásra álló hangon mondta, -hogy Miklós megijedt tőle. A szomszéd irodából egy hivatalnok nézett be -a nyitott ajtón. Az őr megmozdult a küszöbön. - -– Az Istenért – mondta Miklós – beszéljen csöndesebben! - -Riza hátranézett és meglátta a hivatalnok kiváncsi arczát. Az őr is -beljebb jött egy lépéssel a szobába. Elhallgatott. Visszaült a helyére -és a kezébe temette az arczát. - -Sokáig hallgatott így. - -Miklós pedig tanácstalanul állott előtte. Nagyon furcsa érzése volt -most. Tisztán látta, hogy nem a véletlenek lánczolata sodorta őt ebbe a -helyzetbe. Konstatálta magán, hogy e pillanatban, ha kevesebb -őszinteséggel gondolkodnék, azt mondhatná: «ejnye, hogyan kerültem én -bele ennek a drámának a kellő közepébe?» De őszintén gondolkozott, s -megvolt az a ritka jó tulajdonsága, a melynek hiánya oly sokszor dönti -szomorúságba a mi szegény, gyönge emberszivünket – megvolt az a józan -tisztánlátás benne, a mely csak olyan embereknek a tulajdonsága, a kik -hideg fiatalságot éltek, eget nem ostromoltak, légvárak építésével -hivatásszerűen nem foglalkoztak soha. Látta, hogy neki magának is nagy -része van abban, hogy most itt áll a fogház irodájában, egy siró leány -előtt, a ki – most már elhitte neki – szerelmes belé. És azt is tudta, -miért van neki ebben része. Érdekelte a leány. Többet foglalkozott vele, -mintsem kellett volna. Sőt: többet foglalkozott vele, mintsem illett -volna. Most Lenkére gondolt, a fehér leányszobára, a csöndes öreg úrra, -a ki oly ügyesen tudott a szobából kimenni, ha azt akarta, hogy a -fiatalok magukra maradjanak… - -Nézte a leányt és észrevette, hogy csöndesen sír. Most látszott, hogy -igaza volt, mikor az utolsó erejéről beszélt. Az imént még vadul égő -szemmel, büszkén fölemelt fővel vágta az arczába, hogy nem ereszti el -innen s akkor ez a leány maga volt a harczos élet, a fölényesség, az -erő. Mintha valami hatalma is lett volna… Úgy eltűnt körüle a fogház, a -szabadság-hiánynak minden szimboluma, mikor beszélt. Az őr egy -közönséges, unatkozó, várakozó inassá homályosult s az iroda nem volt -fogháziroda, hanem a Riza szobája, a mely tele volt vele a mely az övé -volt. - -És most itt ült, a kezébe temetett arczczal, csöndesen sírva, megtörve. -Szegény nyomorult leány volt ebben a perczben, a kiben megtörött a dacz, -a kiből elfogyott a harczos erő. És az őr megint fogházőrré lett és a -szoba falai megint megnőttek körülötte, az ablakok vasrácsai jelentősen -rajzolódtak a kék égre: megint nem volt egyéb Riza, mint az a szegény -vizsgálati fogoly, a kinek itt ismerték. - -Miklós megijedt magamagától. Érezte, hogy most jobban fogja őt ez a -lány, mint az imént, mikor azzal fenyegette, hogy birkózni fog vele és -nem ereszti ki az ajtón. Szerette volna tudni: vajjon tudja-e ezt Riza? -Úgy gondolta: ha tudja, hát akkor – azért sír. Érezte, hogy mondania -kell valamit. Piszkálta botjával a kopott szőnyeget, mely az asztal -alatt volt és csöndesen csak ennyit mondott: - -– Hát… - -Többet nem tudott. És erre várta a feleletet. De a felelet csak az volt, -hogy összerándult a leánynak a válla. Sírt, egyre sírt. - -Megint szólt a fiú: - -– Hát nézze kérem… - -A minthogy az igazi drámának ilyen egyszerű szavaik vannak. Nem «jaj» – -nem «halál» – nem «szenvedés». A mi életünk nagyon szomorú és nagyon -komoly, megsiratni való jelenetei csupa «hát»-ból meg «nézze kérem»-ből -állanak. - -– Eh – mondta hirtelen Riza és a kezefejével végigtörölte a szemét. -Mintha nem csak a könnyeit, hanem az egész sirását akarta volna egy -mozdulattal eltűntetni. Daczos mozdulat volt ez, benne volt, hogy -nemcsak szégyenli, de utálja is azt, hogy ennyire ellágyult. Lassan, -csöndesen elmosolyodott. - -Miklós halkan szólt: - -– Hát most mondja kérem, mit akar? - -– Semmit. - -– Nem akarom megbántani. Látom, hogy nyugtalan, de azt hiszem, hogy maga -sem tudja, mit akar. - -A leány ránézett: - -– Igaza lehet. - -Egy kicsit nézte, aztán súgva szólt: - -– Ha akar, menjen el. - -És hozzá tette: - -– Nem így képzeltem a dolgot, de elhagyott az erőm, mielőtt még a végére -értem volna annak, a mit elhatároztam. Ezt a csatát én vesztettem el. -Most menjen el, csináljon a mit akar… menjen a menyasszonyához… én le -vagyok győzve és itt maradtam a csatatéren, megsebesülve… - -Vigasztalta Miklós: - -– Na… ne legyen olyan szomorú. - -De aztán érezte, hogy ez a mondása szinte ostobán hangzott. Hát jobbnak -látta fölvenni az ügyvédi hangot: - -– Szedje össze magát. Gondolkozzék a helyzetén. Én majd megteszek -mindent, hogy helyrehozhassa még az életét. - -A leány fölállott: - -– Menjen el, – mondta – most már én kérem, hogy menjen el. Most -szükségem van arra, hogy egész nap egymagamban legyek és gondolkodjam. -De azért nem kell féltenie engemet. Alszom rá egyet és holnap reggel -megint friss, erős és bátor leszek. Tudom, hogy nem szabad elhagynom -magamat, mert akkor végem. Hanem… - -Itt elhallgatott. És Miklós hiába várta a folytatást. Hát megkérdezte: - -– Hanem? - -– Hanem megkérem valamire. - -– Mire? - -– Nagyon gyerekes dolog. Ne vegye rosz néven. - -– Nos? - -– Nézze… igazán gyerekes dolog… de most olyan nagyon, olyan -nagyon-nagyon esnék nekem… - -Nem mert előhozakodni vele. - -– Mi az? - -Lesütötte a szemét, mint a regények és szindarabok naivái. Nem is illett -hozzá ez a póz. De talán ép ezért volt őszinte ennél az öntudatos -leánynál. Halkan mondta: - -– Fogjon velem kezet… és… - -– És? - -– És… simítsa végig egyszer a fejemet. - -Miklós megijedt. De tele volt a szive szánalommal és emberséggel. Lassan -nyujtotta a kezét a leány felé. Riza keze forró volt. Sőt reszketett is, -mikor a férfi kezébe tette. És akkor igazán elfogta a részvét Miklóst ez -iránt a teremtés iránt. Valami jóságos lehellet szállott a lelkére, -érezte, hogy most szivesen simogatja meg ezt a gyereket. Hát esetlenül, -szinte komikusan ügyetlen mozdulattal, mialatt a jobbkezével a leány -reszkető kezét fogta, a baljával elsimította a hajat a leány homlokából. -És egy pillanatra otthagyta a kezét a puha fekete haján… - -A pinczefolyosóra vezető ajtó csöndesen nyilott. Egy szuronyos ember -nyitotta ki. És egy másik ember dugta be rajta a fejét. - -Sebfi volt. A türelmetlen Sebfi. - -Most ez volt egy pillanatra a kép: az egyik ajtóban az egyik őr, a másik -ajtóban a másik őr. Benn a szobában a lány s Miklós, a mint a haján -nyugtatta a kezét. És az ajtó nyilásában egy meglepett, bámuló fej, egy -zavartan néző szempár, mely egy rendetlen, kuszált arczból villogott ki. - -Riza látta meg először Sebfit, mert ő állott szemben vele. És -elmosolyodott. Diadalmas mosolygás volt ez. Miklós hátranézett. És Sebfi -csak bámúlt, aztán lassan visszahúzta a fejét az ajtóból. Az ajtó pedig -becsukódott utána. - -A képnek vége volt. - -– Hát ez mi volt? – kérdezte meglepetten Miklós. - -A lány még mindig mosolygott: - -– Sebfi volt. - -– És… - -– És látta, hogy maga fogta a kezemet és megsimogatta a fejemet. És -nemcsak látta, hanem nézte is. És nemcsak nézte, hanem – nem tudta -nézni. - -– És maga ennek örül? - -– Nagyon! - -– Ugyan miért? - -– Mert örülök neki. Nem tudom az okát, de ezt nagyon nagy örömnek érzem. -Tudja Isten, talán azért, mert most már majd lesz valaki, a ki rá fogja -magát birni, hogy foglalkozzék velem… Ez az ember faggatni fogja, -vallatni fogja… - -Örült neki valóban. Látszott az arczán. Most már egészen felvidult. - -– Szerencsés napom van ma mégis! – mondta bátran, kedvesen. – Menjen, -ügyvéd úr! - -Miklós most elindult az ajtó felé. Rossz érzés volt tudni, hogy Sebfi -künn várja. De mindegy volt, alapjában véve. - -– Menjen, ügyvéd úr! – mondta Riza. – Ne féljen! - -Visszafordult: - -– Nem félek, – szólt szinte sértődötten. És kiment. Még köszönni is -elfelejtett. - - - - -VIII. - -Lenn a pinczefolyosón nem találta Sebfit. A nyirkos lépcsőn fölsietett -és végigszaladt a hosszú folyosón. Fiatal ügyvédbojtárokba ütődött, a -kik vigan kiáltottak rá: - -– Hova siet, Csáthi? - -Nem is felelt nekik. Kiért az utczára és föllélegzett. Gyönyörű nap -volt, hóolvadás napja. A hideg pinczében még a tél nyirkossága érzett. -De itt fönn langyos szél járt az utczán s a szegény városi tüdő úgy -érezte, hogy már jön valahonnan Buda felől az ibolyák lehellete, meg az -a kedves tavaszi fűszag, a mely a földből árad, a mint a hó eltakarodik -a hátáról. - -Nem látta Sebfit. Belenyugodott, hogy elszaladt előle, s rögtön azután -belenyugodott abba is, hogy még a mai napon lesz hozzá szerencséje. - -A konfortábli-állomás felé ment. Most ki kellett menni Lenkéhez. Még -pedig gyorsan. - -De a túlsó oldalon meg kellett állnia. Meglátta Sebfit, a ki némán, -sápadtan támaszkodott a falnak. Mintha ez az egész város csak azért -épült volna, hogy szegény Sebfi nekitámaszkodhassék a falaknak… Ilyen -volt az ő élete. Minden nap történt szegény fejével valami, a miért -érdemes volt világos nappal, nyilt utcza során nekidőlni a falnak. - -Miklós odament hozzá: - -– Megvárakoztattam, úgy-e? - -Nem felelt. - -– Most pedig itt kell hagynom, kedves Sebfi, mert borzasztóan sietek. Ki -kell mennem a menyasszonyomhoz! - -Ezt szándékosan hangsúlyozta. Sajnálta ezt az embert. Az orra alá akarta -dörgölni ezzel a mondattal azt, hogy: «no ne félj, te szamár, hiszen -énnekem menyasszonyom van, én nem vehetem el tőled azt a leányt!» - -De nem mehetett tovább, mert Sebfi nem felelt. Most türelmetlenné lett -Miklós: - -– Mit áll itt? Mit bámul? - -Egy hangot se szólt. - -– Mi baja? - -És miután látta, hogy csökönyösen, programmszerűleg hallgat, hát vállat -vont: - -– Tudja… Én itthagyom ám magát… - -És hozzátette: - -– Maga, úgy látszik, bolond. - -Erre keserű kaczaj következett. Az, a mit úgy írnak be utasításból a -szindarabokba a szerzők, hogy: - -… _(Keserűen kaczag.)_ - -– Haha! – «kaczagott» Sebfi. – Haha! Bolond vagyok? Hahaha! - -Miklós boszankodott: - -– Mondom, most sietek. De jőjjön el hozzám délután háromkor, majd -beszélünk. - -– Tehát… szökik előlem? - -– Hogy az ördögbe szökném, mikor azt mondom, hogy legyen szerencsém -délután! - -Sebfi fölemelte az ujját: - -– De most szökik. Momentán, szökik. - -– Momentán? - -Elnevette magát erre a furcsa szóra. - -– Bolond ember maga, barátom – mondta. – Ha nem volna bolond, hát most -egyszerűen itt hagynám a faképnél. De mivel bolond, hát inkább késem -maga miatt két perczet. Mit akar? - -– A menyasszonyához megy? - -– Oda. - -– Kocsin? - -– Kocsin. - -– Hát vigyen el magával. Én elkisérem odáig és a kocsiban kidiskuráljuk -magunkat. - -Miklós habozott egy pillanatra. Aztán belement a dologba: - -– Nem bánom. - -Beültek egy kocsiba, mely elkezdett döczögni velük kifelé. Hosszú ideig -nem mondott semmit Sebfi, csak bámult maga elé és közben néha szomorúan -bólongatott a fejével. Végre is Miklósnak kellett megszólaltatnia: - -– No hát mi kell? Ki vele! - -– Tudja, – mondta Sebfi, – mikor a fogház felé mentünk, úgy bíztam -magában, mintha a testvérem lett volna. És most… most nem tudom, mit -gondoljak magáról. - -– Miért? - -– Látta, hogy benéztem az ügyvédi szobába? - -– Láttam. - -– Nos? Hát még kérdezi?… - -Most Miklós egy pillanatra arra gondolt, hogy nem volna-e jobb, ha -egyáltalán nem felelne neki? Úgy érezte, hogy ennek az embernek nincs -joga ahhoz, hogy őt faggassa, nehéz helyzetekbe hozza, -keresztkérdésekkel kínozza. De ezt az ős kényelmi érzést elnyomta benne -a jól nevelt lelkiismeret. A ki hosszú esztendőkön keresztül azzal -hizeleg a lelkiismeretének, hogy folyton hallgat rá, az elkényezteti a -lelkiismeretét és rabjává válik. Az ilyen embert becsületes embernek -szokták nevezni. De Miklós most egy kis lázadás-félét érzett a lelkében: -fel akart lázadni ez ellen a valami ellen, a mi az ő jóvoltából így -elhatalmasodott rajta. - -Sebfi türelmetlenül mondta: - -– Még kérdezi is? - -Miklós egy kicsit ingerülten felelt: - -– Kérdezem, Sebfi úr, kérdezem. - -– Csodálom. - -– Ugyan miért? - -– Mert vannak rövidke pillanatok, a mikor az ember meglát valamit, a mi… -a mi… - -Kényszeredetten mosolygott. Ő ugyan gúnyosan akart mosolyogni, de bizony -elkényszeredtek az arcza vonásai. - -– A mi? - -– A mi sok mindent megmagyaráz. A mi megvilágítja az embert, a kit csak -felületesen ismerünk. - -Nevetni kezdett. És folytatta: - -– Tudja, ügyvéd úr, én egyszer játszottam egy franczia bohózatban… csak -inasszerepet persze… a melyben előfordult egy részeg ember. Ez a részeg -ember késő éjszaka jött haza és a kis villamos zseblámpáját maga felé -fordítva tartotta. Veszettül átkozódott, hogy nem lát, pedig világít a -lámpája. Persze, mert a hasát világította. Hát tudja… ügyvéd úr… nekem -most az az érzésem, hogy maga az imént becsipett valamitől és fordítva -tartotta a lámpáját, úgy, hogy az a hasára világított. És a mint ezt mi, -rongyos komédiások mondani szoktuk – én most belelátok a maga hasába, -ügyvéd úr… - -Ez már keserűen volt mondva, daczos hangon. És fanyarság áradt belőle. -Másnál harag lett volna, ismét másnál: elszomorodás. A Sebfi lelkéből -fanyarságot váltott ki az a föltevés, hogy Miklóst Riza mint nő is -érdekli. - -Az ügyvéd rászólt: - -– Maga nemcsak hálátlan, hanem goromba is – mondta neki és szinte örült, -hogy most már van oka haragudni erre a fiúra. De ez az öröme nem tartott -sokáig. Sebfi mindent jóvátett. Egy ideig szótlanul nézte Miklóst, aztán -elérzékenyedve szólt: - -– Megbántottam talán? - -A másik vállat vont. - -– Megbántottam? - -– Nem. - -– De igen… tudom, hogy megbántottam. Szamár voltam. Bocsásson meg… -Tehetek én róla, hogy olyan rettenetesen, olyan nagyon rettenetesen -szeretem ezt a leányt? - -És már potyogtak is a könnyei. Sebfinél a sirás olyan közönséges valami -volt, mint más embernél a köhögés. De a könny – könny és mi, más -emberek, sohse tudjuk, hogy melyik könny mennyit ér. Nem tudjuk, könnyen -csordult-e, csak úgy felszinről, vagy nehezen, fájdalommal szivárgott-e -fel a mélységekből. A síró férfi a legszomorúbb valami ezen a világon s -ha valaki könnyen fakad sirva, ez az ő privát szerencséje. A könnynek az -emberi szív mérlegén arany-értéke van és a mérleg egyformán méri a -lopott aranyat úgy, mint a talált aranyat, meg a verejtékkel kiásottat. - -Ez a sirás megfogta Miklóst. - -– Na… na… – mondta zavarodottan. – Ne sirjon kérem. Hiszen az borzasztó, -mikor egy felnőtt férfi sír! - -Még csak ez kellett a fiúnak. Most már zokogott, bőven ontotta a -könnyeit, amúgy Istenigazában kisirta magát. És a milyen könnyen -beborult, oly könnyen derült is ki. - -– Úgy-e mondtam – szólt félig mosolyogva, – hogy szamár vagyok? Hát ha -sohse hitte volna el rólam, most legalább bebizonyítottam. - -– De hát mit gondolt? - -– Megmondjam? Mert szégyellem. - -– Mondja ki, bátran. - -– Igaza van. Jobb is, ha szóba kerül köztünk. Azt hittem, hogy maga… -érdeklődik az iránt a leány iránt… aztán meg olyasvalamit hittem, a mi -még ennél is szomorúbb: hogy Riza szereti magát… - -Most megint borús szemmel nézett a csinos fiúra. Látszott rajta, hogy a -gyanú még mindig rág rajta. - -Miklós intett a kezével: - -– Ugyan!… - -A fordulónál voltak. Feltünt a nagy sáskahad, a csöndes és bús palota, -mint Sebfi mondta volna: végszóra. - -Miklós odamutatott, a nagy ház felé: - -– Hát nem tudja, hogy…? - -– Tudom, tudom. - -– Hát akkor mit akar? - -Csak ennyit mondott: - -– Semmit. - -De ezt úgy, olyan hangsúlylyal mondta, mintha ezt akarta volna mondani: - -– Mégis! - -A kocsi megállott a nagy ház előtt. Miklós az ablakon keresztül -meglátta, hogy egy másik kocsi már áll a bejáratnál s arra gondolt, a -mit Riza az imént mondott neki: Bella kisasszony van itt, a levéllel. De -a kocsi nem fiakker volt, hanem egyfogatú. És Riza fiakkeren küldte a -kisasszonyt. Igen ám, de azt is mondta, hogy Bella kisasszony -valószinűleg gazdaságosan fog bánni az öt forinttal, a mit erre a czélra -kapott – s a mi alatt az értendő, hogy zsebrevágja. Mindez egy pillanat -alatt röppent keresztül Miklós agyán, de nem is volt szüksége több -időre: a következő pillanatban a bejáró rácsos kapuja mögött megjelent -Bella kisasszony, suhogó selyem hangjától kisérve s elegánsan -biczczentett a szuronyos Szabó felé, a ki ajtót nyitott előtte. Csak -akkor vált elegáns dámából rémült, megriadt kis fruskává, a mikor -Miklóst meglátta. - -– Ön… ön itt van? – mondta hirtelen. - -Sebfi még benn ült a kocsiban. De ő talán még rémültebb volt, mint Bella -kisasszony. És a két rémült ember között, a kocsi hágcsója mellett -állott Miklós, a kinek fagyos lehellet csapta meg a szivét erre a -látványra: Bella kisasszony, a ki az ő menyasszonyától jön. És -hátrakapta a fejét s akkor Sebfit látta… Előtte ez a borzasztó, kinzó -helyzet: a két leány, _ez_ a két leány együtt… mögötte ez a szegény, -majdnem megcsalt, félig-meddig már kijátszott, szerencsétlen ember, a ki -meredt szemmel nézte hol Miklóst, hol Bella kisasszonyt, hol meg minden -ok nélkül, de annál szúróbb pillantással a szuronyos kapuőrt… - -– Ön itt? – kérdezte megint a kisasszony, a ki erre bizonyára valami -szindarabból emlékezett. - -– Igen! – mondta Miklós. - -– Egy… egy üzenetet hoztam, – hebegte a leány. - -Miklós most ideges lett: - -– Átadta? - -– Át. - -– Hát akkor… hát akkor… ez szemérmetlenség volt öntől, Bella kisasszony! - -Ennek úgy megörült a kisasszony, ennek a sértésnek, hogy tán annak se -örült volna jobban, ha hirtelenében aranygyűrűt talál az utczán. Végre -megsértették, végre meg volt oldva a helyzet, végre lehetett gőgös -pillantással végignézni a fiút és valamit mondani, ilyenfélét: - -– Az ilyen sértegetés nem is ér fel hozzám! - -És végre lehetett beszállani az egyfogatúba, s odakiáltani a kocsisnak: - -– Hajtson a Népszinházhoz! - -A mi meg is történt. Az egyik bárka már eldöczögött. Hátra volt még a -másik, a keservesebbik. - -Miklós megfordult s a nyitott ajtónak támaszkodva mondani akart valamit -Sebfinek. Maga se tudta még, hogy mit, s annak a pillanatnak a -kényszerítő erejére bizta, hogy kipréseljen belőle valami elfogadható -kijelentést. De nem szólhatott semmit, mert Sebfi ugyanabban a -pillanatban megfogta belülről a kocsiajtót és szép lassan, szinte -gyöngéden elhúzta Miklós alól. - -– Hagyja kérem – mondta reszkető hangon – ne is kínlódjon… - -– De… - -Sebfi kiszólt a kocsiból: - -– Hagyjuk ezt. Kocsis, a Népszinházhoz, a másik kocsi után! Hagyjuk ezt, -ügyvéd úr és ereszsze el az ajtót. - -Az ügyvéd engedelmeskedett. Sebfi becsapta az ajtót és a kocsi szép -lassan megfordult. Akkor még ott állott Miklós a kapuban és nézte a -komfortáblit. Meg a másikat is, a mely már a fordulónál járt. Még azt is -látta, hogy Sebfi kihajol az ablakon s valamit mond a kocsisnak, s hogy -a kocsis most rácsap a lóra s a fordulónál utoléri a másikat. Látta, -hogy Sebfi kiszáll, benyit a másik kocsiba, mond valamit, aztán a másik -kocsiból kilebben Bella kisasszony, kifizeti a kocsisát és beszáll -Sebfivel az ő kocsijába. És aztán megint megindul a bárka, be, a város -felé, az aranyos napfényen, a mezőkön olvadó hó között, gondosan -kerülgetve a nagyobb pocsolyákat… - -– Jó napot kivánok, ügyvéd úr! – mondta Szabó, katonás pózba vágva -magát. - -Még egy reménye volt Miklósnak. Hirtelen, mohón kérdezte: - -– Itthon van Lenke kisasszony? - -Hátha nem találta itthon? Hátha csak itthagyta számára a levelet? - -– Itthon van, ügyvéd úr! – mondta kedélyes mosolylyal Szabó, úgy -érezvén, hogy ezzel nagy örömet okoz a vőlegénynek. - -A vőlegény azonban lehorgasztotta a fejét. Csöndesen szólt: - -– És… sokáig volt fenn ez a hölgy? - -– Körülbelül húsz perczet várt rá a kocsi. - -Hát nemcsak, hogy átadta a levelet, de még beszélt is vele… - -Most már nem törődött semmivel. Otthagyta a bámuló Szabót a faképnél, s -mint a bolond, vágott neki a nagy háznak. A belső kapuban nekiment -Vogelnénak, a ki a női rabok munkafelügyelője volt, a lépcsőn hármat is -lépett egyszerre s a direktor előszobájának ajtaját majdnem betörte, -olyat nyomott a kilincsen mielőtt a csengőt megnyomta. - -Mária, a szigorú Mária nyitotta ki az ajtót. A fiú nem is köszönt, csak -ezt lihegte: - -– Lenke… merre van? - -(«Nem köszön» – gondolta Mária – «a szegény, elnyomott rokonnak persze -nem köszön!») - -Nem felelt neki. A vállán rántott egyet s a fejével biczczentett a Lenke -szobájának irányába. - -S a következő perczben Miklós ott állt a kis fehér szobában, melynek -asztala mellett, Schiller Frigyes arczképe alatt egy keskenyvállú, kicsi -kis leány ült, kezébe temetve az arczát, maga előtt egy nyitott, sűrűn -teleirott levéllel. - - - - -IX. - -Miklós hosszú ideig szótlanul állott a szobában. A legutóbb eltelt -órákban annyi nehéz helyzetet kellett megoldania, annyi kinos percz -bonyodalmából kellett kivágnia magát, hogy most igazán nem tudta, hogyan -kezdje. Soha nem hitte volna, hogy valaha ilyen érzésekkel fog állani -ebben a tiszta szobában. Agyában most összekeverődött sok minden, a mi -váratlanúl jött, a mibe – úgy érezte – akaratán kivül sodródott, most -nem látott tisztán semmit, csak azt tudta, hogy itt áll annak a leánynak -a szobájában, a kinek ehhez az egész dologhoz eddig semmi köze nem volt, -s a ki ennek a jogi esetnek idegen nézőjéből most egyszerre egy -bonyolódottan regényes helyzetnek a hősnőjévé lett. - -A kis leány nem tudta, hogy ki lépett be a szobájába. Csak akkor érezte -meg Miklóst, mikor már perczek teltek el a nélkül, hogy a belépő egy -szót is szólt volna. - -Akkor csöndesen fölemelte a fejét és ránézett a fiúra. Az még mindig nem -beszélt. Lenke szólott: - -– Legjobb lesz – mondta gyönge hangon – ha maga most elmegy. Ha magamra -hágy. - -Miklós szólni akart. - -– Ne is mondjon semmit – mondta Lenke – mert nincs oka a mentegetőzésre. -Maga tisztán és becsületesen áll előttem ebben a dologban, a mennyire -hitelt adhatok ennek a levélnek és annak a néhány szónak, a melyet az -imént egy ismeretlen, selyemruhás kisasszonynyal váltottam. De hagyjon -magamra… - -– Miért? - -– Mert össze akarom szedni a gondolataimat… mert most nem tudok semmit… -nem tudom, mit csináljak, mire gondoljak… ez a levél úgy felzaklatott… - -A levélre mutatott, mely ott hevert előtte az asztalon. Sűrűn teleirott -nagy négy oldal vol. Csupa piczi betű a nagy papiroson. Még keresztben, -a margóra is voltak sorok irva, látszott rajta, hogy nagyon sok volt a -mondanivalója annak, a ki irta. - -– Lenke – mondá Miklós, a kinek erre némileg visszatért a nyugalma – én -azt se tudom, mi van ebben a levélben. Engem váratlanúl ér ez az egész -dolog… én… én ebbe beleestem, belekeverődtem… higyje el, édes Lenke… ez -egy katasztrófa! - -A leány megértette, hogy mit akar. Fogta a levelet és odanyujtotta neki. - -– Olvassa el, – mondta. - -– Megengedi? - -– Meg. Azért, hogy lássa: elhiszem magának, hogy nem tudja, mi van -benne. Ha nem biznám magában, most nem beszélnénk itt ketten… Olvassa -el. - -Miklós mohón kapott az irás után. Elolvasta. - -Ez volt a levélben: - -«Tisztelt kisasszony! - -«Én ismeretlenül irok önnek, én önt még soha életemben nem láttam, sőt -mindössze csak néhány hete tudok arról, hogy ön létezik. Nagyon sok -elnézés kell tehát ahhoz, hogy ön nekem ezt a levelet megbocsássa és -nagyon sok bátorság kellett nekem ahhoz, hogy ezt a levelet önnek -megirjam. - -«De most, hogy irom, már azt is érzem, hogy nem a bátorság vezeti a -tollamat, hanem az az elszántság, a melyet a kétségbeesés adott a -lelkemnek. Ön bizonyára kényelmes, csinos kis szobában fogja olvasni -ezeket a sorokat, a melyeket én egy vasajtó mögött sietve irok önnek, -mert én a fogházból irok önnek, mert én be vagyok ide zárva azért, mert -pénzt sikkasztottam egy öreg embertől, a ki azt a pénzt rám bizta. - -«Ön valószinüleg ismeri az én nevemet. Én vagyok az a Nagy Riza, a kiről -önnek bizonyára beszélt már a vőlegénye, a ki az én védőügyvédem. Ön -most ne törődjék azzal, hogy én ártatlan vagyok-e, vagy sem, hogy el -fognak-e itélni, vagy sem, mert ezzel most már én se törődöm. Itt most -már egészen más dologról van szó s ez az, a miről én itt ezen a -papiroson önnel beszélni akarok - -«Kisasszony, én egy bolond, őrült pillanatomban azért loptam el a pénzt, -mert szerelmes vagyok az ön vőlegényébe. Tudtam, hogy az, a mire a pénzt -lopom, nem fog engem arra segíteni, hogy a vőlegénye szerelmét -kiküzdjem, tudtam, hogy csak egy pillanatnak az őrült gondolata, tehát -nem is azért irom ezt ide, hogy magamat mentegessem, vagy épen, hogy az -ön vőlegényét okozójává tegyem a szerencsétlenségemnek, – hanem azért, -hogy ön lássa, hogy ön elhigyje, mennyire szeretem ezt az embert. Mert -csak egy ötletem volt, inkább csak tréfa: fel akartam öltözni -királynénak, hogy megtessem neki, hogy imponáljak neki ezzel az őrült -ötlettel és lássa kisasszony, már ez a semmi, már ez a tréfa elég volt -ahhoz, hogy olyan bűnt kövessek el érte, a miért rám zárnak egy vasajtót -és a miért megbélyegzett maradok egész életemben. Most képzelje el, -kisasszony, mire volnék én képes ezért az emberért, ha igazán arról -volna szó, hogy szeressen és hogy az enyém legyen! - -«Ön talán bolondnak fog tartani engem, de ezt nem bánom. Sőt hajlandó -vagyok magam is azt hinni, hogy őrültjévé lettem ennek a gondolatnak. -Érzem, tudom, hogy ellenállhatatlanul sodródom bele ebbe a szerelembe, a -mibe vagy üdvözülök, vagy belehalok. Most már itt vagyok miatta a -börtönben és ezt föl se veszem. Nem bánt az, hogy elvették a -szabadságomat, csak azért, mert nem tudok olyasmit cselekedni, a mi -közelebb vigyen engem hozzá. Nem aggaszt az, hogy rab vagyok, tönkretett -élet, csak azért, mert ezzel talán az ő szemében sülyedtem. Habár ezt -nem hiszem igy, a hogy irom, mert én imádni tudnám azt az embert, a ki -én miattam a börtönbe menne. - -«És most, hogy _itt_ vagyok és _így_ vagyok, most még rettenetesebben -dolgozik a lelkemben a vágy az után az ember után. Most már az iránta -érzett szerelmem összefonódott bennem a szabadságvágygyal, sőt azzal is, -hogy ebből a piszokból, a melyben most vergődöm, kiemelkedjem és -megtisztuljak. Ez a piszkos négy fal most megtanított vágyakozni arra a -három dologra, a mi a tisztességes emberek szemében a legszentebb: -szerelemre, szabadságra és megtisztulásra. Szerelmes vagyok – és nem -szeret senki. Szabad akarok lenni – és rab vagyok. Tisztaságra vágyom – -és szennyes vagyok, kisasszony, szennyes vagyok minden értelemben: nem -csak mint leány, hanem mint ember is. - -«Lassan elérek oda, a mit tulajdonképen mondani akarok önnek. Ime, -egyetlen egy emberben, egy ügyvédben, egy csinos fiúban, épen az ön -vőlegényében összpontosúl minden vágyamnak, mind a háromnak a -beteljesedése. Ő az a férfi, a ki engem, elzüllött, söpredékké lett -teremtést vissza tud adni az életnek. Nem a mások életét értem, -kisasszony, hanem a magamét. Az emberekkel nem törődöm. De _én_ akarok -élni és _élni_ akarok. Most tele vagyok daczczal és keserűséggel és -valami vad elszántsággal, ha arra gondolok: miért menjek én tönkre; -miért pusztuljak el az emberiségnek ebben a szemetesládájában, mikor -eleven, érző ember vagyok, soha senkit nem bántottam, bűnös életemben -több örömet okoztam az embereknek, mint fájdalmat – és mikor először -életemben vagyok szerelmes! - -«Most nem bánom, kisasszony, ha itt, ebben a levélben udvariasságok -helyett komoly, rideg gondolatok következnek, én most nem törődöm önnel, -az ön társadalmi helyzetével, az ön szerelmével, semmivel. Ez háború, -kisasszony, a mi most kezdődik meg, ezzel a keserű levéllel és a mit én, -én végig fogok küzdeni tekintet nélkül, szánalom nélkül, a legvadabb -erőszakkal. Szinte örülök neki, hogy tele van az életem valamivel, hogy -minden perczemnek, minden gondolatomnak, minden lélekzetemnek van valami -czélja. És nem is utolsó czél: a magam életét akarom megmenteni. - -«Mit jelent önnek Csáthi Miklós? Nem ismerem önt, de el tudom képzelni, -hogy milyen. Szőke vagy barna – jelentéktelen kis polgári leány, a kit a -papája meg a mamája szépen, gondosan nevelt arra, hogy valamikor férjhez -menjen és soha semmi vizet ne zavarjon ezen a világon, csöndesen élje -végig a maga kicsiny polgári életét, mert önök, tisztességes leányok és -tisztességes asszonyok arra büszkék, a mibe egy magamfajta asszonyi lény -belehalna: – hogy jelentéktelenek, hogy beszédre, pletykára nem adnak -alkalmat, hogy nem cselekszenek semmit, csak vitetik magukat oda, a hová -az uruk megy. Önnek tehát Csáthi Miklós a vőlegénye, a szó -leglangyosabb, legpolgáribb, legszomorúbb értelmében. - -«De nekem, kisasszony, az én számomra, az én szememben más ez az ember! -Én rám nézve az eleven életet jelenti, a melyből most száműzve vagyok. -Ha én valami közönséges gonosztevő volnék, a ki egyszerűen csak azt -várnám Csáthi Miklóstól, hogy engem a börtönből kimentsen, akkor önnek -joga volna mosolyogni ezen a levélen és azt mondani: «Ez a leány nagyon -ravasznak akar látszani, de nagyon naivul hazudik.» - -«Itt azonban másról van szó. Ez az én börtönöm csak egy állomás azon az -úton, a melyen én a csatatérre megyek, ezért az emberért megküzdeni. -Észrevétlenül, ön maga se tudja, ön is közeledik e felé a csatatér felé. -És egy napon mégis csak találkozni fogunk ott, szemben fogunk állani -egymással és a ki erősebb lesz, azé lesz a győzelem. - -«Azért irtam ezt a levelet, hogy ezt a harczot bejelentsem önnek. Nem -törődöm semmivel, nem gondolok az ön nyugalmával és nem bánom, ha -családi katasztrófát okoz is ez az irásom. Sőt ez még jó is volna nekem. -Valami nagy kavarodás, a melyből én kiszakíthatnám magamnak Csáthi -Miklóst. Mert ha talán nyugodt és csöndes dolgokban nem tudunk is -versenyezni egymással, kisasszony, a zavarosban én vagyok az erősebb, -mert ez az én elemem. Viharban érzem jól magam, mikor hideg eső veri az -arczomat, éles szél lobogtatja a hajamat, mikor vadnak és bátornak kell -lenni, hogy az ember az életéért megverekedhessék. - -«Az én erőm, kisasszony, az elkeseredettek ereje. Ez a legkeserűbb és -legborzasztóbb erő, a mi emberben lehetséges. A rabnak, az elnyomott -embernek, a züllött léleknek az ereje ez, kisasszony, a mivel az életben -nem veheti fel a versenyt az ártatlan becsület, mert ez csak a -könyvekben van így. Én a győzelem biztos érzésével megyek a harczba, -mert nekem most már minden mindegy, én senkivel és semmivel ezen a -világon nem törődöm. Úgy szokták mondani: «Isten neki – az én életem -úgyse élet!» - -«Talán nagy bolondot irok most ide, de talán meglepően okos ez a tanács, -őszintén megvallom, nem tudom. Azt tanácsolom önnek, mondjon le erről az -emberről, mert úgyse lesz az öné. _Én elveszem öntől._ Ha lemond róla, -csöndes szomorúság lesz az osztályrésze. Ha nem mond le róla, el fog -esni a küzdelemben és talán olyan sebet kap, a melyből soha életében nem -gyógyul ki. - -«Úgy hiszem, ez volt az első és az utolsó beszélgetésünk egymással, -kisasszony. Ebben is csak én beszéltem, mert ön nem fog erre felelni. -Nem is akarom. Sőt kérem, hogy ne feleljen. Talán, mint a hogy eddig nem -láttuk egymást még soha, ezentúl se fogjuk egymást látni. Kétségbeesett -erővel fogok viaskodni ezzel a láthatatlan és néma ellenséggel. Semmi -ettől nem riaszt vissza. És ezt a levelet is csak azért irtam, mert -tudom, hogy ez szükséges volt a harcz megindításához. Akarom, hogy ön -tudjon mindenről, akarom, hogy még akkor is viaskodjék velem, a mikor -úgy tesz, mintha még a létezésemmel se törődnék. - -«Isten áldja meg kisasszony. _Nagy Riza._» - -Miklós letette a levelet az asztalra. Lenke az ablaknál állott, háttal -Miklósnak. - -A fiú csöndesen mondta: - -– Ez borzasztó. - -A lány megfordult. Hosszasan néztek maguk elé, egyik se nézett a -másiknak a szemébe. - -A leány nem akart szólani, a fiú nem tudott. Némán állottak így egy -ideig. Rettenetes volt ez a néhány hosszúra nyúló, nehéz pillanat. - -Ekkor – szerencsére – nyilott az ajtó. Az öreg Rimmer lépett be. A -szomorú helyzet kellő közepébe belevilágított egy boldog, mosolygós apai -arcz. Látta a két fiatal embert, de nem vett észre semmit. Az anyai -szemnek a specziálitása az, hogy ilyenkor egyenesen a szivekbe lát. Az -apák a felszinen siklanak végig a tekintetükkel s a mit ott látnak, az -nekik elég. Ezért van az, hogy még az apák is igen sokszor csak – -férjek. Olyan apáknál, a kiknek meghalt a feleségük s a kik maguk -viselik gondját egy felnőtt leánynak, gyakran lehet tapasztalni az -úgynevezett «férji vonást». A nagy leány úgy bánik velük bizonyos -dolgokban, mintha nem apák, hanem férjek volnának. Száz eset közül -kilenczvenszer az ilyen apa az, a ki utolsónak tudja meg, hogy kibe -szeretett bele a leánya. És az már évezredes tapasztalat, hogy az -értesülések dolgában az utolsó hely a férjé. - -És így most ez a néhány pillanatig tartó látogatás is olyanformán -festett, mintha valami öreg férj toppant volna be a fiatal feleségéhez. -Nem vett észre semmit abból, a mi történt. A fiatalok kényszeredetten -mosolyogtak és az öreg őszinte boldogsággal szólt: - -– Úgy látom, zavarlak benneteket… valami nagy titkotok van, mi? - -Fürkésző pillantással nevetett rájuk és meg volt velük elégedve. - -Kiment a szobából és szentül meg volt győződve arról, hogy valami nagyon -fontos dologról tárgyalnak, mint például arról, hogy melyik városrészben -fognak lakni, vagy milyen szinű bútort csináltatnak az ebédlőszobájukba… - -És ez a jelentéktelen látogatás kiváltotta belőlük a beszédet. Miklós -szólalt meg: - -– És maga beszélt azzal a hölgygyel, a ki ezt hozta? - -– Igen. - -– Szóba állott vele? - -– Igen. - -– És mit mondott az a dáma magának? - -– Körülbelül újra elmondta azt, a mi a levélben meg van irva. - -– Egyebet nem mondott? - -A leány a földre nézett. Ezt a fontossággal nem biró kérdést ez a -földrenézés egyszeribe nagygyá, fontossá, érdekessé növesztette. Miklós -most már némi izgalommal ismételte meg: - -– Egyebet nem mondott? - -Most felnézett a leány s nagy, őszinte szemét elborította valami belső -tűznek a lobogása. Bátran, mintha valami komoly vallomást tenne, -mondotta: - -– De mondott egyebet is! - -– Micsodát? - -– Azt mondta, hogy ha maga akarta volna, nem fejlődött volna idáig a -dolog, és… - -– Ha akartam volna… - -– Most már ne vágjon közbe – mondta Lenke, majdnem szigorú hangon – ha -már egyszer rászántam magam és összeszedtem az erőmet arra, hogy magával -erről beszéljek, legalább hallgasson meg türelmesen. - -– De hát… - -– Figyeljen jól. A hölgy azt mondta, hogy magának tudomása volt erről az -érzelemről, a melyet ennek a szegény, szánandó teremtésnek a lelkében – -megengedem – akaratlanul keltett életre. És abban a pillanatban, a mikor -maga ezt tudta és a mikor maga azonnal meg nem szakított minden néven -nevezendő ügyvédi és emberi összeköttetést ezzel a leánynyal, abban a -pillanatban maga velem szemben súlyos hibát követett el… - -– De gondolja meg, Lenke, hogy elvállaltam a dolgát, hogy majdnem tőlem -függ a szabadsága, a becsülete, az élete!… - -Valami könnyed és mégis keserűnek ható mosolygás volt erre a válasz. - -– Maga mosolyog ezen? - -Nem tudta Miklós, nem értette, hogy Lenke igenis mosolyog ezen, hogy -ezen minden Lenke mosolyog s hogy ezen a világon minden kis -urikisasszonykának mosolyogni kell. Mit tudnak ők mindama fergetegekről, -a melyek közepette az ő kis fehér szobájuk nyugalmas csöndben áll? - -– Persze, hogy mosolygok – mondotta és most megjelent a szempillája -alatt, lopózva, orvul az első könny. – Mosolygok rajta, mert ha valaki -valakit szeret és ha azt a valakit az a valaki viszontszereti, akkor -nincs se szabadság, se becsület, se élet… - -Ez legalább jó, egyenes, őszinte kisleányos beszéd volt. A gyereknek az -ősi önzése. Vagy talán a szivnek önzése? - -Miklóst ez lesujtotta egy kicsit. Csak most látott be egy pillanatra -ennek a kis leánynak a tudatlan, tiszta lelkébe. Halkan mondta: - -– Az már más. - -És érezvén, hogy most már más téren kell keresnie a mentségeket, -hozzátette: - -– A fő azonban nem ez. - -– Hát mi a fő? - -– A fő az, hogy én ezzel a leánynyal nem törődöm. Én nem bántam, -szeret-e, vagy nem szeret… nem törődtem vele. Nem érdekelt. Nem hittem -volna, hogy valaha… - -Nem tudta folytatni a mondatot. Megijedt attól, a mit most mondania -kellett volna, a mi most természetszerüleg következett volna ennek a -gondolatnak a folytatásaképen. Hogy nem hitte volna, hogy valaha -ekkorára fog nőni ez a szerelem. Nem hitte volna, hogy valaha ez a -szerelem el fog jutni ennek a fehér szobának a küszöbéig, sőt támadólag -át is fogja lépni. Nem hitte volna valaha, hogy Nagy Riza nem csak mint -vádlott leány, hanem mint szerelmes nő is érdekelni fogja s hogy valaha -el fog következni egy nap, a melyen az lesz az életének legfontosabb -gondja, hogy Nagy Riza szerelmes belé… - -Ezek mind igazságok voltak, de amaz igazságok közé tartoztak, a melyeket -el kell hallgatni. - -A kis kisasszony folytatta az ő okoskodását: - -– Az épen a baj, hogy nem törődött vele. Mert törődnie kellett volna -vele. Tudnia kellett, hogy ez a lány szereti és akkor menekülni kell az -ilyen szerelem elől… - -Úgy mondta ezt, mint valami komoly kis bölcs, a ki a kisujjában -tartogatja az egész világ minden tapasztalatát, mint a ki hirtelen, első -intrádára meg tudja mondani minden dologról, hogy helyesen volt-e -cselekedve, vagy nem. - -Miklós kezdett megnyugodni. Valami olyat érzett, hogy ez a tiszta kis -urileány nem oly komplikált lélek, a kinek ki ne lehetne beszélni a -fejéből ezt az alapjában véve ostoba félelmet. Ez polgári nyelvre -fordítva olyasfélét jelentett, hogy Lenke nem elég okos ahhoz, hogy az ő -igazi hibáját meglássa ebben az ügyben. És tudja Isten – annak ellenére, -hogy érezte ebben a gondolatban a Lenkét megalázó elemet, örült ennek a -tapasztalatának. Örült annak, hogy ime, fáradság, fejtörés nélkül fogja -magát kivághatni ebből a bolond helyzetből, a melybe egy bolond leány -révén jutott. És nyugodtan kezdett beszélni: - -– Nem törődtem vele és most sem törődöm vele. Az az igazi jele annak, -hogy nem törődöm vele, hogy… most se bánom. Ha szeret, hát szeressen. Én -elvégzem vele a dolgomat, és adieu… - -De ez a könnyed hang, a melyet próbált, csődöt mondott. Lenke komolyan -felelt: - -– Én pedig nem engedem, hogy ebben az életben valaha még egy szót -váltson ezzel a Riza kisasszonynyal. Érti? - -– Értem. - -– Azt sem engedem, hogy valaha lássa. Érti? - -– Értem. - -– És kötelezem magát arra, hogy ha ettől a teremtéstől bármi irásos vagy -szóbeli üzenetet kap, azt azonnal, még abban a félórában jelentse be -nekem. - -Kérdőleg nézett Miklósra, mintha ki akarná kerülni azt, hogy -megkérdezze: «megigéri nekem ezt?» - -Miklós megértette: - -– Megigérem – mondta és mosolygott hozzá. Ezzel el akarta venni ennek az -egész jelenetnek a komolyságát. - -– Ne mosolyogjon – mondta Lenke. - -– Miért? - -– Mert ez azt jelenti, hogy maga engem valami ostoba kis teremtésnek -néz, a kinek az aggodalmait meg kell mosolyogni… - -– Dehogy! - -– Ne tagadja, érzem én ezt… Igérje meg komolyan. - -– Hát megigérem, komolyan. - -– Adja a kezét. - -– Tessék… - -Kezet adott neki. - -– Ez a becsületszavát jelenti, ugy-e? - -– Azt. - -Komolyan néztek egymásra. Most volt valami a pillantásukban, a mi azt -jelentette, hogy ez a két ember az egész életen keresztül egymáshoz fog -tartozni. Ez a pillantás a férj és a feleség pillantása volt. - -– Most megnyugodtam, – mondta Lenke - -Aztán hozzátette: - -– Még egyre kérem. - -– Mi az? - -– Az édesapám ne tudjon meg ebből egy szót sem. - -– Miért? Hát mégis komolyan veszi? - -– Komolyan veszem. Igérje meg ezt is. - -– Megigérem. - -Most először mosolyodott el boldogan. Látszott rajta, hogy meg van -elégedve ezzel a hű, engedelmes fiúval. Olybá vette, mint valami -tapasztalatlan gyereket, a ki már majdnem fejjel rohant valami nagy -veszedelemnek s a kit az ő okos kis leányfejének a bölcsesége mentett -meg. - -Csöndesen, szinte suttogva szólt: - -– Most… - -Nem folytatta. Lehajtotta szemérmes kis fejét. - -Miklós odahajolt hozzá és gyöngéden megcsókolta homlokát. - -És ebben a pillanatban ő is boldognak érezte magát, a míg az ajka a -tiszta, fehér homlokot érintette. De mikor újra a szemébe nézett a -leány, valami megmozdult a lelke mélyén. - -Valami bizonyosság ébredt benne, a mely azt mondotta, hogy ez a -becsületes, régimódian szentimentális jelenet, a mely most köztük -lejátszódott, csak a vékony felszine volna egyéb, komolyabb ügyeknek. -Tisztán érezte, hogy Nagy Riza ügye ezzel nincs eltemetve, s hogy ez a -vékonyka fátyol, a mely most borult rá, csak olyasvalami, mint az olaj a -tenger hátán. A vad hullám, mely a mélyből kapja az erőit, egyszerre -csak fölemeli, meghasítja, szerteszórja ezerfelé… A hosszú levélből, -melynek egyes mondatai még mindig égették a szivét, valami -ellenállhatatlanúl nyers és támadó erő érzete áradt. Tele volt ez a -levél – a sorok közt ép úgy, mint magukban a sorokban – ama fanyar -vadsággal, a melylyel talán az első asszonyok, a barlanglakó ősemberek -nőstényei viaskodtak egy-egy férfiért. És tisztán állott előtte, hogy ez -a fehér kis úrileány az ő egész kis bölcseségével, az ő polgári -erkölcseivel, a társadalomadta nagy morális felsőségével egyetemben úgy -el fog söprődni ebben a viharban, hogy nyoma se marad… - -Valahogyan kinőtt a levélből ez a Nagy Riza. Forró temperamentum, erős -értelmesség és féktelen akarat. És főleg: az elkeseredettségnek az -eleven szobra. Egy női «desperádó», a kinek ezen a világon semmi félteni -avagy veszíteni valója nincs… - -Megijedt ettől a gondolattól. Fészkelődni kezdett benne az a -kényelemszeretet, a mely a polgári lelket jellemzi. Az a lelki lustaság, -a mely behunyja a szemét, ha veszekedést lát. A mely nem szereti a -felzaklatottságot, a mely rémüldözik az álmatlan éjszakáktól, s a -melynek nincs nagyobb ijedelme, mint az, hogy: «jaj, most majd -gondolkozni kell, nagyon kell gondolkozni!» Ezek a lelkek a polgári élet -langyos fürdőjében érzik jól magukat és a hadilármát is csak jó -messziről, halk zúgássá szűrődve szeretik. Remegnek a lelki -fölfegyverkezés gondolatától. - -Ez volt a Miklós érzése, csak olyan érzés, mint sok más ezer és millió -ember érzése hasonló helyzetben. És itt kezdte látni azt, hogy a mi ebbe -a helyzetbe sodorta, a mi ez elé a harcz elé hurczolta, az szintén nem -volt más, mint a lelkének ez a megrögzött bourgeois-kényelemszeretete. -Az a semmire nem gondoló, a mások viharai elől menekülő lustaság, a mely -elhallgatta benne a felzúdulást a Riza szerelmével szemben. A mi azt -súgta neki: «Ne bánd, ne törődj vele, hiszen téged ez nem érdekel, a -világért se izgasd magad… hisz csak ő kinlódik, hisz ez az ő dolga.» - -De most már egy kicsit későn volt. Most már itt állott előtte a -menyasszonya, igaz, hogy mosolyogva, s az is igaz, hogy ez volt az -utolsó szava: «most megnyugodtam», – de a mosolygásából kirítt valami -titkolt nyugtalanság és a hangjában reszketett az az erőfeszítés, a -melylyel ez a nyugtalan leánylélek a nyugodtságot vallotta. - -Most már itt feküdt az asztalon ez a lopva irott, titokban elküldött -levél, a mely úgy ereszkedett közibük, mint valami ék, a mely a saját -súlyánál fogva sülyed egyre lejebb két test között. Ott izzott a fehér -papiron a börtön leányának beteg érzése, ez a vadon nőtt, nyesetlen, -oltatlan, fanyar szerelem, a mely magába látszott foglalni mindazt a sok -nyomorúságot és szenvedést, a mi a Riza múltjában megvolt. Mint a hogy a -vadon nőtt fa gyümölcse fanyar és keserű, mert az erdő földjének vad -vizeit szivta, az erdő vad viharait állta és virágkorában nem egy tiszta -kis kert kapált földjéből itta az emberöntötte vizet, udvariasan -átengedve gallyait a kertész nevelő ollójának. - -Ezen most már nem lehetett segíteni. Ezt mosolygásokkal, igéretekkel, -szűzi homlokra lehelt ártatlan csókokkal nem lehetett elintézni. Itt -most már bele kellett menni a harczba. - -Az ajtó nyilott megint. - -– Ebédelni, gyerekek, – mondta az öreg Rimmer, a ki megint benézett, -megint látta őket és megint nem vett észre semmit. - - - - -X. - -A sáros országuton bevergődött valahogy az egyfogatú a városba Sebfivel -meg Bella kisasszonynyal. Egymás mellett ült itt a finom selyem és a -kopott posztó. A kisasszony kiöltözködött arra az alkalomra, hogy -misszióba ment polgári házhoz, Sebfi pedig már napok óta porolatlanul, -keféletlenül hányta magára a ruhát. - -És most igazán jellemezte a helyzetet ez a két ruha. A Bella kisasszony -finom selyme, suhogó alsója, tollas kalapja képviselte itt az előkelő -diplomácziát, a Sebfi darócza pedig a nyers és bolond őszinteséget. - -És úgy is beszéltek, a milyen ruha volt rajtuk. Szeretném azt mondani, -hogy Bella kisasszony csupa selyem-dolgokat mondott, Sebfi meg -daróczosan beszélt. - -Azt mondta a kisasszony: - -– Csak ne ajtóstúl a házba, kedves barátom! Csak óvatosan! - -Sebfi meg dühöngött: - -– Legjobb volna, ha revolvert vásárolnék! - -Majd ezt mondta a kisasszony, a helyzethez és a finom selyemruhához illő -mosolylyal: - -– Ön kissé túloz, kedves barátom! Ha sikert akar elérni, okosnak, -tartózkodónak kell lennie. - -A darócz pedig ezt felelte rá: - -– Semmi óvatosság! Itt most már csak törni-zúzni lehet! Majd megmutatom -én! - -A Népszinháznál kiszállottak. Bella kisasszony bement a kis kapun, -megnézni, hogy elkezdődött-e már a próba. Mert órája egyiknek se volt. -Vannak emberek, a kik még ebben a nagy városban is kénytelenek a -csillagok járása után igazodni idő dolgában, s a mi a legszomorúbb, még -nappal is… - -Örömtől sugárzó arczczal jött ki a kisasszony: - -– Még nem kezdték. - -– Mikor kezdik? - -– Félóra mulva. - -– Akkor… - -Itt elharapta a mondatot a fiú. Kibámult a Kerepesi-útra, a hol aranyos -napfényben czammogtak a kocsik s a hol már sárgállott, piroslott egy-két -virágcsomó a sarkon. Tudja Isten, honnan bújik elő ez a sok furcsa, -városi virág így az első sugarasabb napon. Mintha a házak, a kövek közt -korábban nyilnék a virág. A mező még kopár ilyenkor, de mi már virággal -járunk. A megvásárolt, vasuton hozott tavasz ez. Egy kis pénzért, ime, -még a kikeletre is van elővétel. - -Hirtelen megfordult. De olyan hirtelen, hogy a selyemkisasszony megijedt -tőle. - -– Nagysád! – mondta. – Nekem támadt egy bolond ideám. - -– Halljuk. - -– De szükségem van az ön teljes diszkrécziójára. - -– Megkapja, barátom. - -– Sőt ennél sokkal többre is. Az önfeláldozására is. - -– Azt is megkapja! - -Bella kisasszonynál – az ő fajtájánál – ez még talán kevesebbet -jelentett, mint a teljes diskréczió. Egy kis önfeláldozás… mi az? Azért -ugyan nem érdemes a szomszédba menni. Akad ez otthon is, bőven. - -A fiú a karjába kapaszkodott: - -– Jöjjön, járjunk egyet a szinház körül. - -– Jó. - -– Majd én elmondom, mit akarok. - -Sétáltak, köszöntgettek a szinészeknek, meg a kóristáknak, a kik a -próbára érkeztek. És Sebfi titokzatosan, rejtelmesen beszélt, mint a -hogy a drámákban az intrikusok szoktak beszélni, mikor vad, elszánt -nőkkel szövetkeznek valami rettenetes tervre. - -– Nézze, kérem – mondta – itt most már csak egy dolog segít rajtam. - -– Micsoda? - -– Az, ha én beszélhetek azzal a leánynyal. - -– Melyikkel? - -– A Miklós menyasszonyával. - -Bella kisasszony megállott, hirtelen. - -– Ugy-e meglepi? – kérdezte Sebfi. - -Az igazat megvallva, Bella kisasszony azért állott meg, mert ép e -pillanatban gördült a szinház elé egy elegáns fogat, a melyből egy -kóczos kis hölgy szállott ki. És a meglepő ő reá nézve az volt, hogy -ime, a kóczos kis hölgy, névszerint Somogyi Rózsi, magánfogaton jött a -próbára. De azért – miért ne legyen meg szegény Sebfinek az öröme, – ezt -mondta: - -– Biz’ ez nagyon meglepő! - -Sebfi folytatta: - -– Mert mi a helyzet? A helyzet az, akármint tagadjuk is, hogy nemcsak -Riza szerelmes az ügyvédbe, hanem az ügyvéd is kezd érdeklődni Riza -iránt. Én láttam. Én tudom. Én érzem. És a hogy én Rizát ismerem, ő most -már küzdeni fog ezért az emberért a végsőkig. Tehát… - -Észrevette, hogy Bella másfelé néz. - -– Nem figyel? - -Bella hirtelen elkapta a pillantását a magánfogatról. - -– Dehogy nem. - -– Hát akkor figyeljen. Tehát… nekem azzal kell szövetkeznem Riza ellen, -a kinek természetes érdeke, hogy ebből a szerelemből ne legyen semmi. -Logika dolga az egész: kinek a természetes érdeke ez? Rimmer Lenkének. -Igazam van? - -– Igaza van. - -Most kezdett csak figyelni Bella kisasszony. De egyszersmind olyan -arczot is vágott, mintha mondaná: «Önnek igaza van, de mi közöm nekem -ehhez az egész bonyodalomhoz?» De alapjában véve mégis megtisztelve -érezte magát, hogy beavatták ilyen regényes ügybe, hát figyelni kezdett. - -– Beszélni akarok vele! – mondta Sebfi. - -– Igaza van. - -– Beszélni akarok vele, még pedig az ön segítségét kérem ehhez. - -– Az enyémet? De hisz én… - -– Ne szabadkozzék. Ön már ismeri, ön Beszélt vele, ön már volt nála. Az -én kedvemért megint el fog menni hozzá és ki fogja nála eszközölni, hogy -beszélhessek vele. - -– Oda akar menni? - -– A világért sem. - -– Hát? - -– Találkoznunk kell valahol. - -A kisasszony elmosolyodott: - -– Maga bolond, Sebfi. Hát maga azt hiszi, hogy ez az úri kisasszony úgy -első hivásra majd randevut ad magának valahol a városligetben? - -– Azt hiszem. - -– Ugyan, ugyan… - -– Ön ezt nem érti. De nem baj, hogy nem érti, mert nem is kell, hogy -értse. Vagy megteszi azt, a mire kértem, vagy nem. De arra igazán semmi -szükségem nincs, hogy ön előadja a saját külön aggodalmait. Ha nem akar -velem találkozni az a leány, az az én privát bajom… és az ő privát baja. -Egyébként pedig leharapom a fejemet, ha első hivásra nem egyezik bele a -találkozásba! - -Ez is olyan mondás volt, a melyet mintha Sebfi számára találtak volna -ki. Sebfi mindig leharapta a fejét. - -A szinházból, a kis kapu felől éles, berregő csengő szólt. Kezdték a -próbát. - -– Be kell mennem, – mondta Bella kisasszony. - -Sebfi megkapta a karját: - -– Hohó! - -– Mi kell még? - -– Nem szökünk meg. Igérje meg, hogy elmegy ahhoz a leányhoz az én -érdekemben. - -– Megigérem. - -– Mikor? - -– … Holnap. Jó? - -Sebfi gúnyosan intett: - -– Holnap! Holnap! Dehogy jó! - -– Hát mikor kell? - -– Ma! - -Bella kisasszony fordult egyet, kikapta a karját a Sebfié alól és -beszaladt a kapu alá. Onnan kiáltotta: - -– Mégis csak szamár maga, Sebfi! - -A fiú keserűen nézett utána. - -– Ez is elhagy – gondolta. – Engem mindenki elhagy. Magamra vagyok -utalva. Egyedül állok, mint a magányos tölgy a bérczek vad viharában! - -Összeszorította az ajkait, daczosan vetette fel a fejét, kicsit ki is -düllesztette öntudatlanúl a mellét, mikor ezt gondolta. S valóban, e -pillanatban olyan volt, mint a magányos tölgy a bérczek vad viharában. -Legalább ő azt hitte, hogy a hogy most itt áll, nem is lehet őt mással -összetéveszteni, mint valami viharral daczoló igen magányos tölgygyel… - -Aztán gondolt egyet és elvágtatott a szinház tájékáról. A szárnyas kabát -lebegett rajta, a hogy ment, szinte bukdácsolva sietett a Kerepesi-úton. -Az első kávéháznál megállott. - -Bement, tintát-tollat kért és lázasan irt meg egy rengeteg hosszú -levelet. Elfogyott belé vagy négy levélpapiros. Mikor készen volt a -levél, elolvasta, nagyon meg volt elégedve vele, – aztán újra elolvasta -és még egyszer elolvasta, aztán a világ legnyugodtabb arczával tépte -ezer darabra. - -Majd némi rágása után a tollnak, újra nekiült és írt vagy négy sort. Ezt -is elolvasta vagy ötször, abszolute nem volt megelégedve vele, mert -fanyar arczokat vágott hozzá, de ezt aztán borítékba is tette, meg is -czímezte és el is küldte egy hordárral. - -A mi benne volt, az nem volt érdekes. De a levél borítékjára ez volt -irva: - -_Őnagysága_ - -_Rimmer Lenke kisasszonynak_ - -_Saját kezébe._ - -_Régi fogház._ - -A hordár elnyargalt a levéllel. Nagyokat lépett, úgy tett, mintha -sietne. Sebfi pedig gőgös mosolylyal nézett utána. - -– Haha – mondta halkan – ott viszik a levelet… ott viszik! Mindjárt ott -is lesz. Mindjárt olvasni is fogja! - -Gyönyörködött abban a gondolatban, hogy a levél egyre távolodik tőle s -egyre közeledik Lenkéhez. Még nézte egy ideig a hordárt, aztán csöndes -félhangon ezt mondta: - -– Sebfi, most alája gyujtottál a máglyának. - -És lelki szemei előtt már meg is jelent ez a képzeletbeli máglya, -házmagasságra fellobogó piros lángokkal, a melyek meg fognak emészteni -minden ellenséget, s a melyekből megújhodva fog kiemelkedni az ő -szelleme. - -Ilyen czirkalmasan gondolta ezt Sebfi. A hordár pedig, miután eltünt a -szemhatárról, szép lassan kezdett czammogni és arra gondolt, hogy -negyven krajczárt fog-e kapni ezért az útért, vagy ötvenet. - - - - -XI. - -Másnap délben a Jaulusz-féle «étcsarnokban», a hol négy tál étel kapható -harmincz krajczárért, bort bele nem értve, egy izgatott hang süvöltött -végig: - -– Fizetni! - -Az ablaknál, három idegen vendég között ült Sebfi és még a Jaulusz-féle -négy tál ételből is az asztalon hagyott hármat, a nélkül, hogy -hozzányult volna. Ezzel szemben azonban, mikor a fizetőpinczér megjelent -előtte jól ismert és viharvert frakkjában: gőgösen szólt: - -– Ma megint komisz volt az étel. - -– Igenis – mondta a főpinczér és számoló-czédulát vett elő. - -Sebfi nyugodtan intett: - -– Csak tegye vissza. - -– Igenis. - -– Irja fel. - -És már az ajtónál volt. A főpinczér nézett utána egy kicsit, aztán -zsebrevágta a nagy bőrtárczáját és a dolga után látott. Ezek a ki nem -fizetett harmincz krajczárok a legjobb pénzek a világon. – «Majd -visszafizeti – gondolta magában, – ha a Nemzeti Szinházban fog -játszani.» Ezekben a szegény főpinczérekben, vidéken úgy, mint Pesten, a -Nemzeti Szinház tartja a lelket. Ha mindazok az ifjak és hölgyek, a kik -azon a czímen éltek hónapokig hitelbe, hogy valamikor a Nemzeti -Szinházban fognak játszani, most valóban a Nemzeti Szinház tagjai -volnának, akkor ez az intézet joggal vetekedhetnék az osztrák-magyar -hadsereggel ama szempontból, hogy melyiknek van több tagja… - -Sebfi pedig nekivágott a kis utczáknak és vágtatott a Városliget felé. -Most már nem repült utána a szárnyas kabát. Szép tavaszi nap ragyogta be -a piszkos kis utczákat. De ha most nem sütött volna a nap, sőt -ellenkezőleg: ha tüzes eső hullott volna az égből, Sebfi akkor is az -időjárásra való tekintet nélkül vágtatott volna s ép úgy nem törődött -volna a tüzes esővel, mint a hogy most nem törődött az édes napsugárral. - -A Városliget úri részén, a parkon keresztülvágtatott. Egyenesen a -hullámvasút felé tartott, a mely mögött, a játéktér lármájának közepette -van egy csöndes, szinte elhagyatott kis hely. Ott megállott, körülnézett -és várt. Neki támaszkodott egy fának, előkotorászott a zsebéből egy -összenyomorított, olcsó czigarettát, kiegyengette, aztán rágyujtott. -Nincs boldogabb érzés, mint jó ebéd után egy finom czigaretta… - -Eszébe jutott az, a mit Bella kisasszony mondott: «Csak nem hiszi, hogy -egy úrileány az első hivásra el fog menni a találkozóra?» De aztán -elmosolyodott: «Ezen a világon semmi sem komoly: sem az, hogy valaki -úrileány, sem az, hogy úrileányoknak nem szabad ártatlan czélból -megjelölt időben a Városligetbe jönniök.» És eszébe jutott, hogy hiszen -darabokban is úgy van, hogy ha valakit levélben hívnak, az okvetetlenűl -megjelenik, ha az első felvonásban nem, hát a másodikban, vagy a -harmadikban… Most már erősen hitt abban, hogy Lenke el fog jönni és -minden közeledő női alakot erősen szemügyre vett. Ez a vizsgálódás azért -volt különösen érdekes az ő szempontjából, mert Lenkét nem ismerte. -Szerette volna, ha megismeri, első látásra. - -És a hogy nézett: előre, jobbra, balra, mindenüvé, csak a háta mögé nem -– mint a hogy vannak emberek, a kik minden szerencsétlenségüket annak -köszönhetik, hogy soha életükben még nem néztek a hátuk mögé – egyszerre -csak megszólalt mögötte egy félénk leányhang: - -– Wundt úrhoz van szerencsém? - -Megfordult: - -– Az vagyok… - -Lenke állott mögötte. Tudta, hogy Sebfinek hívják, de nem merte így -szólítani. Meg aztán Sebfi is nagyon komoly volt, mikor a levelet irta -neki s így irta alá: «Wundt.» - -A leány nekibátorodott: - -– Én… Rimmer Lenke vagyok. És… és… - -Elakadt. Aztán erőt vett magán: - -– És eljöttem. - -Most Sebfin volt a sor. Most ő kezdett akadozni: - -– Én pedig… – mondta – én pedig itt vagyok. - -Így mutatkoztak be. És miután e kinos külsőségeken átestek, Sebfi rögtön -visszanyerte a lélekjelenlétét: - -– Jöjjön, kisasszony – mondta – sétáljunk itt fel-alá, nem fog soká -tartani az ügy. Köszönöm, hogy eljött. Ámbátor… - -– Ámbátor? - -– Ámbátor tudom, hogy nem én miattam jött el ide, hanem maga miatt. Mint -a hogy az igazat megvallva, én se a kisasszony miatt jöttem ide, hanem a -magam bőre miatt… - -– Furcsa ember – gondolta Lenke és szemügyre vette. Nagyjából valóban -ilyennek képzelte Miklós leirása után. De nem volt ideje Sebfit, mint -érdekes jelenséget szemlélni, mert a fiú azonnal a tárgyra tért: - -– Fontos adatok birtokában vagyok – mondta titokzatos arczczal. - -Ezt ugyan úgy is mondhatta volna, hogy «érdekes dolgokat tudok» – vagy -«fontos dolgot akarok mondani» – de Sebfi nem lett volna Sebfi, ha ez -alkalommal ez érdekes helyzetben nem ezeket a titokzatos és regényes -szavakat mondta volna: «Fontos adatok birtokában vagyok.» - -A leány ránézett: - -– Mi az? – kérdezte. - -– Miklósról van szó. - -– Azt tudom. Nos? - -– Hát… hát… szereti. - -– Hogyan? Miklóst szereti az ön… az ön… - -Azt akarta mondani: «az ön menyasszonya» – de elharapta. - -– Nem! – mondta Sebfi. – Másról van szó… - -– Miklós? - -– Az. - -– Ő szereti? Az ön… az ön… - -Bólintott a fejével, hogy így van. Lenke megállott. Mintha végig futott -volna rajta valami. A torkában érez az ember ilyenkor valami elhülő, -szorongó érzést, a mi leszáll az egész testén és mintha valami villamos -áram volna, nem áll meg a lábában, hanem mintha tovább menne, le a -földbe… Ezért mondják, hogy «gyökeret vert a lába.» Lenke életében most -érezte ezt először. - -Halkan kérdezte: - -– Szereti? - -– Igen. - -– És… maga honnan tudja ezt? - -– Láttam. - -Csak nézett rá, értelmetlenül. Félve várta hogy a könnyek egyszerre csak -elborítsák a szemét. - -– Látta? - -– Igenis. Tegnap délelőtt. A börtönben. - -– Mit látott? - -– Megsimogatta a fejét. Igen. És én künn vártam. Azaz, nem vártam künn. -Azaz, mégis künn vártam. És bedugtam a fejemet az ajtón, hogy miért nem -jön már hogy meddig marad, hogy mi van vele? Hát… - -– Hát akkor simogatta meg a fejét. És a leány úgy… úgy egy kicsit -odahajolt hozzá és ő úgy… úgy egy kicsit odahajolt a leányhoz… és… és… - -– És? - -– És… ez az egész. - -Nagyot lélekzett, mint a ki valami fárasztó útról jön meg. Olyan arczot -vágott, mint a ki végre, hosszas mászás után fölérkezett a negyedik -emeletre. - -Szegény Lenke ennek ép a fordítottját érezte. Ő olyasmit érzett, mintha -hosszas zuhanás után végre leesett volna a negyedik emeletről a földre… - -– A saját szememmel. - -Most hallgattak mind a ketten. Lenke körülnézett ezen az idegen vidéken. -Messziről idehangzott a délutánra készülő «vurstli» lármája. Egy-két -zongoraverkli pengett a távolban. Katonák sétáltak arra, hármasával, -elégedetten… Majd két cselédleány szaladt el előttük, ropogós -szoknyában, nevetve. Egy kicsit forgott a világ Rimmer Lenkével, a mi -annál keservesebb volt, mert Rimmer Lenke egész életében nyugodtnak és -mozdulatlannak látta a világot. - -Valahogy megtámaszkodott ebben a forgásban. Sebfire nézett és úgy -érezte, mintha a tekintete, mely a fiúéba kapaszkodott, mintha a -tekintete volna az egyetlen vékony szál, a mely megakadályozza abban, -hogy elessék… És mereven nézte Sebfit, szeretném azt mondani: -kapaszkodott belé a szemével. - -Aztán ezt mondta: - -– Mit csináljunk? - -A fiú nem felelt. Újra kérdezte: - -– Most mit csináljunk? Mondja, mit csináljunk? - -Sebfi elmosolyodott. - -– Miért mosolyog? - -– Mert nagysád azt mondta: «Mit csináljunk.» Ez a «_junk_», ez esik jól -nekem. Mert ebből azt látom, nagysád már érzi, hogy a mi kettőnk érdeke -azonos. Hogy nekünk együtt kell cselekednünk, és hogy mi ketten, a kik -öt perczczel ezelőtt még nem is ismertük egymást, az elképzelhető -legjobb és leghívebb barátok vagyunk ebben a pillanatban… - -A leány megmaradt a kérdésénél: - -– Mit csináljunk! - -Sebfi most a bölcs emberek tanácsadó hangját vette fel: - -– Itt sok mindent lehet csinálni. De legjobb lesz, ha nem vágunk Hübele -Balázs, módjára bele a dologba. - -– Hanem? - -– Ne türelmetlenkedjék, nagysád. Ime, én ezeket tudom: Jövő hét elején -lesz a tárgyalás. Azon eldől, hogy elitélik-e Nagy Rizát, vagy nem… - -A leány türelmetlenűl szólt: - -– Ez… ez az önt érdeklő része a dolognak. De én nem várok addig. Én -tudni akarok mindent, én… - -– Csöndesebben, nagysád. Addig önnek is várnia kell. Megmondom, miért. -Mert ha Rizát elitélik, – és ez aztán viszont az önt érdeklő része a -dolognak – akkor önnek már nincs több gondja az egész ügygyel. Akkor ez -Miklós részéről egyszerű, jelentéktelen fellobbanás marad, a melynek a -fejlődését elfojtja a börtön hideg levegője… - -Ezt oly szépen mondta, ezzel úgy meg volt elégedve, hogy kicsordult a -könny a szeméből. - -Lenke bámúlva nézte: - -– Maga sír? - -– Sokat, nagysád, sokat. - -Letörülte a könnyeit és beszüntette a sirást. - -– Mondom, akkor önre nézve vége a dolognak. Ha azonban fölmentik, vagy -ha sikerül Kóré urat az utolsó perczben meglágyítani annyira, hogy -visszavonja a panaszt, akkor aztán nagy baj van. - -Lenke megint csak ezt mondta: - -– Mit csináljunk? - -– Várjunk. De – együtt várjunk, nagysád. Nekünk találkoznunk kell -többször, ki fogjuk cserélni az impresszióinkat, és… - -Ebben a pillanatban a jobbkezét, a melylyel gesztikulált, megfogta -valaki. - -Mária volt. A szigorú Mária. - -Lefogta a kezét s aztán félretolta a fiút, mintha valami alkalmatlan -bútor lett volna. Lenkéhez fordult: - -– Jöjjön haza! – mondta egyszerűen. - -Lenke nem tudott szóhoz jutni. Mária kézen fogta és elvezette. Ment -vele, gyöngén, akarat nélkül. - -– Jöjjön haza – mondta Mária csöndesen, – és máskor ne hagyja heverni a -kis czéduláit, a miket bolondoktól kap… - - - - -XII. - -Az öreg Rimmer irodájában, künn, a nagy sárga házban, egymásután -jelentkeztek a felek. A fogházigazgató irodájának rendes vendégei, az -ügyvédek, a fegyőrök, sorra jöttek. És a nagy szobából egymásután -hangzottak ki a direktor szokatlanúl erélyes kijelentései: - -– Nem lehet. - -– Nem engedem meg. - -– Megtiltom. - -– Nem egyezem bele. - -Minden mondatában benne volt a «nem». És minden mondata szigorúan, -keményen csendült. A kik kijöttek az irodából, arczokat vágtak: - -– Mi baja az öregnek? - -A vén fogházőrök vállat vontak. Rimmert soha senki sem látta haragosnak. -Szelid ember volt, mint a falat kenyér. Valami igen súlyos eset -lehetett, a mi így kihozta a sodrából. - -Dél felé Mária jelentkezett az iroda ajtaja előtt. A Mária jelentkezése -abból állott, hogy félrelökte a szuronyos őrt. A szuronyos őr pedig, -ismervén a jelentkezésnek ezt a formáját, mosolygott és belenyugodott. - -Mikor belépett Mária az irodába, egy egyenruhás ember állt az igazgató -előtt, az iróasztalára hajolva, nagy árkus papirokkal. Az őrmester hozta -be a számadásait. Rimmer a kék czeruzájával szántogatta a papirost, de -mikor Máriát meglátta, összecsapta az irásokat. Rámordult az őrmesterre: - -– Jó, mehet. - -– De kérem… - -Szigorúan nézett rá s felállott: - -– Jőjjön délután. Most más dolgom van. - -Mária már ült is egy régi, kopott karosszékben és olyan arczot vágott, -mint a ki várja, hogy ez az alkalmatlan egyenruhás vendég minél hamarabb -takarodjék innen. Az őrmester kiment s ezalatt pillantást vetett -Máriára. Nem, a legnagyobb elnézéssel se lehet mondani, hogy a -fogházőrök szerették Máriát. Mária oly szigorú, oly kemény volt, oly -férfias, hogy nem egyszer kedve támadt egyiknek-másiknak még ahhoz is, -hogy Máriát jól elverje. Most is ilyenféleképen nézett rá az őrmester. -Aztán tisztelettel, halkan tette be az ajtót maga mögött. - -Rimmer odalépett Máriához: - -– Mit végzett? - -– Sok mindent. - -– A leánynyal mi van? - -(A «leány», ez az volt, a kit valaha így hivtak: «leányom».) - -– A leány benn ül a szobájában és sír. Bezárta az ajtót és a mikor -kopogtattam, nem akart beereszteni. - -– Miért? - -– Mert most már nagyon haragszik rám. - -– És? - -– És én nyugodtan azt mondtam neki, hogy ha nem bocsát be, hát berúgom -az ajtót. - -Rimmer elmosolyodott: - -– De Mária! Mária! - -– Mindegy kérem nekem nincs piczi tánczos lábam. Én berúgom az ajtót, ha -valahova be akarok menni. Erre kinyitotta. De nem beszélt velem. Hiába -faggattam, hiába kértem, nem beszélt. Előbb az ablakhoz ment és kisírt -az ablakon, aztán leült az asztalhoz és belesírt az asztalba. Ismerem én -már ezt. Hát gondoltam egyet, bementem a városba és a magam erejéből -jártam utána a dolognak. - -– Miklóssal beszélt? - -– Beszéltem. - -– Mit mondott? - -– Azt mondta, hogy kétségbe van esve, hogy semmiről sem tehet, hogy az -egész ügy csak csekélység és hogy délután ki fog jönni. - -– Ki fog jönni? - -– Azaz épen, hogy nem fog kijönni. - -– Miért? - -– Mert azt mondtam neki, hogy ne jőjjön ki. Az ön utólagos beleegyezése -reményében mondtam neki, hogy az apa kivánságára ne jőjjön a házhoz -addig, a míg nem értesítik? Helyesen tettem? - -Az öreg úr nem felelt rögtön. Egy kicsit fel-alá járt a szobában, -lehajtott fővel, a bajuszát pödörgetve, aztán sóhajtott egyet és így -szólt: - -– Jól tette, Mária. Maguk asszonyok, jobban értik az ilyesmit. Ha maga -nem találja meg annak a bolond embernek a czéduláját, akkor még most se -tudunk az egészről semmit és ki tudja, mi minden történt volna… -nélkülünk… - -Mária egykedvűen fogadta az elismerést. Folytatta: - -– Aztán beszéltem a bolond emberrel is. - -– Hogyan? Megtalálta? - -– Meg. Valami szinházhoz utasítottak, ott ődöngött. Előbb megijedt -tőlem, mert rám ismert. De aztán szóba állt velem. - -– Mit mondott? - -Vállat vont: - -– Szavalt. - -– Mit szavalt? - -– Szép szavakat szavalt, a miből nem értettem semmit. De meg kell adni, -szépen szavalt. - -– Érdemlegeset nem mondott? - -– Azt mondta, hogy az a becstelen teremtés elcsavarta Miklósnak a fejét. - -Most csönd lett. Ez volt az, a mire Rimmer várt. Az eddig mondott dolgok -mind csak jelentéktelen bevezetései voltak ennek a kemény mondatnak. Itt -pattant ki minden, a mi érdekes volt, a mi fájdalmas volt, s a mit mégis -hallani, tudni kellett. - -Az öreg leült az iróasztalához: - -– Most mi lesz? - -Mária nyugodtan és bölcsen felelt: - -– Lesz, a mi lesz. - -– Levelet irok neki, – szólt az öreg úr. - -Mária halkan mondta: - -– Nem ir neki levelet. - -– Akkor beszélek vele. - -– Nem beszél vele. - -– Hát?… - -Nagyon büszke volt most Mária. Végre elégtételt kapott annyi -mellőztetéseért. Most ő volt a legfőbb biró, ő volt a hadvezér, a -stratagémák intézője, a családi béke orvosa, a kire nagy szükség volt, a -ki tanácsokat osztogatott, szóval: máról holnapra első személylyé lett -ebben a kis familiában, s szinte úgy érezte, hogy már nem is az öreg -Rimmer a régi fogház igazgatója, hanem ő. - -– Mit fogok csinálni? – kérdezte az öreg úr. - -– Mindent rám fog bízni. - -– És mit fog maga csinálni? - -– Beszélni fogok azzal a lánynyal. - -– Mikor? - -– Még ma. Holnapután tárgyalják az ügyét a törvényszéken. Itt mindössze -egy háromszáz forintos ügyről van szó. Az én tervem a következő, kérem. -Beszélek a leánynyal és megtudom, milyen komoly a dolog. Ha a dolog nem -komoly, nem törődöm többet vele. De ha komoly, akkor mi meg fogunk -alkudni ezzel a hölgygyel. Az a czukrász, a kitől sikkasztott, nem -akarja visszavonni a panaszt. Hát mi azt fogjuk mondani a kisasszonynak, -hogy mi megmentjük őt a börtöntől: kifizetjük érte a háromszáz pengőt a -czukrásznak s rábirjuk, hogy vonja vissza a panaszát. Ezzel szemben -azonban a kisasszony kötelezze magát arra, hogy azonnal elutazik Pestről -és nem törődik többet Miklóssal. - -Rimmer nagyot nézett: - -– Hogyan? Hát maga belemegy abba, hogy Miklós tovább is járjon a házhoz? -Ezek után? - -Mária bölcs hangon szólt: - -– Ez a dolog olyan dolog, hogy még akkor se komoly, ha komoly. Én -Miklóst derék, tisztességes embernek ismerem, a kinek a fejéből az -egészet ki lehet szellőztetni egy hét alatt. De nem ez a főok. - -– Hanem? - -– Hanem az, hogy ha mi Miklós nélkül oldjuk meg ezt a helyzetet, akkor a -kis leány ebbe belepusztul. - -Rimmer bámult: - -– Mi? - -– A hogy mondtam: belepusztul. Ezt aztán már _csak_ én tudom. Ehhez maga -már épenséggel semmit sem ért, s a legjobb, a mit tehet, az, hogy -belenyugszik abba, a mit én határozok. - -Az öreg úrnak jól esett ez a katonás hang. Csak a kik voltak már hasonló -helyzetben, csak azok tudják, milyen jól esik az embernek valaki, a ki -bajban katonásan beszél, határozottan cselekszik. Még a jó tanácsnál is -többet ér az ilyen határozott fellépésű barát, mert megnyugtatja a -lelket. Hiába, a legokosabb embernek is imponál az, hogy valakinek hideg -és erős a hangja, biztos a keze olyan pillanatban, a mikor ő elveszti a -nyugalmát. - -Hálásan mondta: - -– Mária, maga egy áldott teremtés és én mindent magára bízok. De azt az -egyet kikötöm, hogy nekem mindent elmondjon. - -– Megigéri, hogy nem diskurál bele? - -– Megigérem. - -– Megigéri, hogy nem fog kapkodni és nem fogja magában, belül, azt -hinni, hogy a maga férfi-esze ilyen dologban többet ér, mint az én -öregasszony-eszem? - -– Ezt is megigérem, Mária. - -– Akkor rendben van minden. Már nyugodt is lehet. És most… - -– Gyerünk ebédelni. - -– Nem. A kis leánynak küldjék be az ebédjét a szobájába. Maga ebédeljen -egyedül az ebédlőben és ne zavarja a gyereket. - -– És maga? - -– Én ma a Jaulusz-féle étcsarnokban fogok ebédelni, négy tál ételt -harmincz krajczárért. - -– Miért? - -– Mert ott van találkozóm a bolond emberrel. Vele megyek ebéd után a -fogházba, beszélni azzal a kisasszonynyal… - -Sebfiről csak per «bolond ember» beszéltek. Nem ismeri Sebfit az, a ki -azt hiszi, hogy ez bántotta volna, ha megtudja. Sebfi erre büszke lett -volna. Bolond embernek lenni szép, nagy és dicső dolog volt az ő -szemében. Mindenesetre több a józan jelentéktelenségnél. És talán épen -azért érezte magát szép, nagy és dicső férfiúnak, mert alapjában véve -tudta magáról, hogy egy kicsit hóbortos. - -Kezet fogtak. Mária intett: - -– Pénzt készítsen elő. - -– Mennyit? - -– Háromszáz forintot mindenesetre. Aztán egy ötvenest… ki tudja, mire -lesz jó. A bolond ember talán elkiséri vidékre a kisasszonyt, részben -azért, hogy őnagysága ne utazzék gardedám nélkül, részben pedig azért, -mert mégis csak jó biztosan tudni, hogy a kisasszony nem fordult vissza -a pályaudvarról. - -Rimmer el volt ragadtatva: - -– Milyen okos asszony! - -Az okos asszony pedig büszkén, nyugodtan ment ki, mint a ki biztos a -maga dolgában s mint a ki meg van győződve arról, hogy a maga kis -agyával megértett mindent: a Miklós pillanatnyi eltévelyedését, a bolond -ember fellobbanását, a rab leány számító ügyeskedését. - -Ő ezt így látta. Mindenki lát valahogyan, és némely ember megbízik a -szemében, más ember meg nem hisz a szemének. Mária bízott a szemében. -Büszkén vonult ki a rácsos kapun, mint a ki oly okos és oly erős, hogy -ezt a rongyos emberiséget minden bújával-bajával, minden bonyodalmával -egyetemben egyszerűen a zsebébe dugja… - - - - -XIII. - -A Jaulusz-féle étteremben, az ablaknál ebédeltek ketten: Mária meg -Sebfi. A sokat emlegetett négy tál étel nem nagyon izlett nekik. Sebfi -megette volna, de izgatott volt. Mária – és ez volt a különbség köztük – -ha nyugodt lett volna, nem ette volna meg, de így megette, hogy -nyugtalannak ne lássék. Ebéd végén jött a főpinczér: - -– Fizetni parancsol? - -A főpinczér nagyon szerette, ha az ilyen rendes adósok, mint Sebfi, -vendéggel jöttek. Olyankor legalább volt kilátás arra, hogy a vendég -kifizeti az adósnak az ebédjét is. - -Mária letette az asztalra a harmincz krajczárt. Aztán Sebfire nézett: - -– Maga nem fizet? - -– Nem. - -– Miért? - -Válasz helyett Sebfi grimacet vágott. Mária csak most vette észre, hogy -olyasmit követett el, a mit más társaságban tapintatlanságnak neveznek. -Aztán kapta magát, elővette a ridicule-jét és kitett az asztalra – még -harmincz krajczárt. Sebfi tiltakozni akart és olyan arczot vágott, mely -nála azt jelentette, hogy most mindjárt szavalni fog, – de még mielőtt -belekezdhetett volna, a főpinczér felkapta a három hatost és -elszáguldott. Ezen már nem lehetett segíteni. Mit volt mást tenni? Sebfi -elővette az úgynevezett «keserű kaczajt». Keserűen kaczagott s ezzel az -ügy el volt intézve. - -Elindultak a fogház felé. Sebfi már délelőtt jelentkezett az ügyésznél, -s kikunyorálta kettőjük számára az engedélyt. Lassan baktattak a -Váczi-körút felé. Furcsa pár ember volt: a régimódi divat szerint -öltözött szigorú dáma, meg a lengőhajú, széleskarimájú kalapos «bolond -ember». Idegen ember joggal hihette volna, hogy a dáma egy derék, öreg -vidéki asszonyság, a fiú meg a fia, a ki Pesten tanúl művészetet. - -Az uton nem beszéltek. Sebfi tett ugyan néhány elkeseredett kisérletet -arra, hogy szólásra birja Máriát, de Mária nem állott kötélnek. Az -Alkotmány-utcza sarkán hosszas tünődés után például ezt mondta a művész: - -– Ön talán azt hiszi… - -De Mária ránézett és egyszerűen agyonlőtte a szemével. A mondat -hátralevő része belefagyott Sebfibe. Két házzal odébb ismét megpróbálta: - -– Ha ön ismerné a leányt… - -Az asszonyság megint ránézett, valami oly mélységes megvetéssel, oly -főlényes gőggel, hogy ezt a mondatot se volt kedve tovább folytatni. Hát -végleg lemondott szegény a szólás jogáról és nem is annyira ment, mint -inkább tántorgott mellette. - -Öt percz mulva lenn ültek a pinczében a fogházgondnok irodája mellett és -várták a leányt. Most szólalt meg először Mária. Csöndes, parancsoló -hangon, hadvezéri modorban mondta: - -– Most pedig majd én fogok beszélni ezzel a hölgygyel. Érti? - -– Értem. - -– Kegyed nem szól egy szót sem. Érti? - -– Értem. - -– Kegyed mindenbe bele fog nyugodni, a mit mondok és cselekszem, már -csak azért is, mert a mit mondok és cselekszem, az az ön érdekét is -szolgálja. Így van? - -– Így. - -– Tehát semmi szavalás. - -Erre búsan pillantott rá Sebfi. Mintha azt mondta volna: «Ugyan, miért -csufol engem, szegény komédiást?» Vagy még inkább, mintha ezt mondta -volna: «Hát illik valakit a testi hibájáért kigunyolni?» - -Mária érezte, hogy fájdalmat okozott a fiúnak. Jóvá akarta tehát tenni -ezt a szigorú kijelentést. Az ő módszere szerint az ilyesmit csak úgy -lehetett jóvá tenni, ha az ember valami kedves, bizalmas, baráti szólást -tesz hozzá. Tehát mosolygott és ezt mondta: - -– Ne nézzen rám ilyen szomorúan. És főleg, ne kuruttyoljon közbe. - -– Kuruttyolok? – mondta Sebfi. – Hogyan, asszonyom? Már odáig jutottam, -hogy a lelkem feljajdulását kuruttyolásnak méltóztat nevezni? - -És már majdnem kitört a konfliktus a kedves, bizalmas, baráti szó miatt, -mikor nyilott az ajtó és belépett rajta Nagy Riza. Egy kékruhás fogházőr -állott meg a küszöbön. Az ajtófélfának támaszkodott, mint a ki elkészül -arra, hogy most egy kicsit várni fog. - -Riza megállott az ajtó előtt. Szigorúan nézett a két vendégre. Ha csak -Sebfi lett volna ott egyedül, szó nélkül visszafordult volna. De ezt -Sebfi nem tudta meg soha. Mert a másik vendég, az idegen, ó-divatú hölgy -kiváncsivá tette a leányt, s arra késztette, hogy itt maradjon. - -Sebfi felugrott a fotelből, a melyben eddig hanyattdőlve ült, s -odarohant Rizához. Elkapta a kezét és megcsókolta. A leány nem szólt, -nem mozdult, tűrte ezt. - -Azután Mária állott fel, méltóságteljesen. Halkan szólította meg Rizát: - -– Nagy Riza kisasszonyhoz van szerencsém? - -Riza keserűen mosolygott: - -– Már ez is szerencse? - -Csönd lett. - -– Kérem – mondta Mária – én… Rimmer igazgató úr rokona vagyok, és azért -jöttem… - -A leány komolyan szólt: - -– Tudom. - -– Mit tud? - -– Hogy miért jött? - -– Nem hiszem, hogy tudná a kisasszony. - -– De tudom. Ön azért jött, hogy ajánlatokat tegyen nekem. Nem tudom -pontosan megmondani, hogy miféle ajánlatról van szó. De a hogy a -megjelenéséből látom, a hogy a bemutatkozásából következtetem, nem -akarhat mást, mint olyasféle ajánlatot tenni nekem, hogy mondjak le -Miklósról. Igazam van? - -Mária meghökkent. Ez a valaki olyan valaki volt, a ki még nálánál is -talpraesettebben tudott beszélni. - -– De kérem – mondta kissé zavartan. - -A lány leült. És most úgy beszélt az álló Máriával, mintha valami -nagyúri dáma lett volna, a ki parancsokat osztogat a kulcsárnőjének. - -– Most már egészen biztos vagyok benne – mondta. – Ön vagy pénzt akar -nekem ajánlani, vagy valami fenyegetéssel akar rábirni arra, hogy -mondjak le Csáthi Miklósról és engedjem őt át az ön kis kisasszonyának. -De ön csalódik! Ön meg fogja most tanulni, ha eddig még nem tudta, hogy -a mért a kis kisasszonyok tollas fehér ágyban alusznak és selyemszoknyás -nevelőnőtől tanulnak angolul, azért még nem bérelték ki a maguk számára -a zavartalan boldogságot. Én meg fogom önnek mutatni, hogy háromszáz -forintért még nem árulják a boldogságot, és meg fogom önnek mutatni, -hogy mégsem lehet mindvégig, minden téren úgy megolajozni az élet -kerekét, hogy az az önök kénye-kedve szerint forogjon. Ha nálunk, -szegény rongyosoknál csikorog, kátyúba zökken, akkor bajlódjanak vele -egy kicsit maguk is. Meg tetszett érteni, asszonyság? - -Ez volt a legsulyosabb döfés, ez az «asszonyság». Ez a kegyetlen -bevallása annak, hogy «igenis, én látom, hogy te nem tartozol a -családhoz, jól látom, hogy te valami nagyszájú gazdasszony-féle vagy, a -ki elvállaltad ezt a finnyás kezeknek nem való munkát: fogházba menni, -rossz útra tévedt leánynyal alkudozni». - -Sebfi pedig bámult. Mint embernek, tetszett neki ez a vad, bátor modor. -De mint szerelmes, a porba volt sujtva. Nem birta megállani: - -– Asszonyság – mondta ő is – meg fogja bocsátani, ha közbe kuruttyolok. -Riza kisasszony nem szokta meg ezt a hangot! - -De most már Máriából is kitört a harag: - -– Miféle hangot? – mondta. – Hisz eddig egy árva szót se szóltam! Mit -akarnak tőlem? - -Riza halkan mondta: - -– Üljön le, jó asszony. Ne izgassa magát. - -A «jó asszony» még fájdalmasabb volt. De azért, ha már itt volt, leült. -Most már föltette magában csökönyösen, hogy leül, szóba ered a rab -kisasszonynyal, inkább hizeleg neki, simán bánik vele, megvárja, a míg -megpuhul, a míg ellágyul a szava, s aztán majd fölülkerekedik ő, s -visszaadja a kölcsönt, kamatostúl. - -– No, mit akar, mondja el szépen, nyugodtan. És maga hallgasson, Sebfi. - -– Igenis, Rizácska. - -Szerelmesen, gyöngéden nézett rá. Mária pedig végleg magábafojtott -mindent, a mit most nagy kedve lett volna a leánynak a szemébe -mondogatni, és nyugodtan kezdte: - -– Rokonomnak, Rimmer igazgató úrnak a leánya, Rimmer Lenke kisasszony a -menyasszonya az ön ügyvédjének, Csáthi Miklós úrnak. - -– Úgy van – mondta Sebfi örömében, hogy végre némi társalgási hang lett -urrá ebben a szobában. De ezért most ketten pillantottak rá szigorúan. -«Mindenkinek a kutyája vagyok» – gondolta a fiú és föltette magában, -hogy megnémul. - -– Csáthi úr – folytatta Mária – elég ügyetlen volt, s nem éreztette a -kisasszonynyal azt, hogy az az érzés, a mi a kisasszony szivében ő -iránta támadt, őt nemcsak, hogy nem érdekli, de legszentebb érzelmeiben -egyenesen sérti is. - -Riza mosolygott: - -– Csak beszéljen, jó asszony - -– «Megállj – gondolta magában a jó asszony – hiszen beszélek én, ha csak -az kell, de tudom Istenem, nem fogod megköszönni!» - -– Ez hiba volt – mondta – de menthető azzal, hogy Csáthi úr jószivű -ember és fájt volna neki kisasszonyt ép ebben a szomorú helyzetében -megkínozni. Ezért jöttem én most el Csáthi úr helyett, s ezért vállaltam -el, hogy okosan fogok kisasszonynyal beszélni. Az ilyesmit mi, -asszonyok, könnyebben intézzük el egymással, s különben sem teszem fel -kisasszonyról, hogy Csáthi úr boldogságának útjába akar állani, pláne, -ha szereti. - -Riza még mindig mosolygott. - -– Pláne! – ismételte gúnyosan Mária szavát. - -Mária folytatta: - -– Szeliden, okosan mindent meg lehet beszélni. És kisasszony nagyon -csalódik, ha azt hiszi, hogy mi háromszáz forintért vagy bárhány -forintért kisasszonyt meg akarjuk vásárolni. - -– Hát mit akarnak velem? – kérdezte Riza. – Mert hogy valamit akarnak -velem, azt látom ebből a látogatásból. - -Mária okos akart lenni: - -– Mi azt akarjuk, hogy a kisasszony elővegye a jobbik eszét. - -Most felállott Riza, nyugodtan, egyszerűen. - -– Kérem – mondta – mondok valamit. - -– Nos? - -– Nagyon egyszerű a dolog. Nem akarom elővenni a jobbik eszemet. -Kegyeskedjék tudomásul venni, hogy azon a napon, mikor belenyúltam a -Kóré úr pénzesfiókjába, a jobbik eszemet hosszú időre nyugdíjba küldtem. -Az most pihen. Mint katonáéknál mondják: «ausser Dienst.» Tetszik tudni? - -– De kisasszony… - -– Ez nem tréfa. A jobbik eszemet addig használtam az életben, a mig el -nem fáradt. Most hosszas pihenőre van szüksége. Ajánlom magamat. - -Most már felállott Sebfi is, sőt Mária is, Mária sötét pillantással -mérte végig a leányt. Ebben a pillantásban benne volt minden gyülölet, a -mit az ember az iránt érez, a ki egy sikerének az útjába áll. - -– Hát nem lehet a kisasszonynyal beszélni? - -– Nem. - -– Még akkor sem, ha arra emlékeztetem, hogy holnapután lesz az ügyének a -tárgyalása, s nekem módomban van önnek felajánlani amaz anyagi -eszközöket, melyek önt a börtönből megmentik? - -Riza nevetett: - -– Lássa, ezt finoman mondta. Ezt az egész, gyönyörű szónoklatot, a mit -most kivágott, magyarul úgy hivják, hogy «háromszáz forint». Hagyjon -engem békén, szegény asszony. - -Az «asszonyság» után a «jó asszony», ez után pedig a legsúlyosabb -természetű sértés: «szegény asszony»… Nem. Ezt Mária nem birta el. -Vállat vont: - -– Hát csukják be, nagysád – mondta. - -– Jó lesz – mondta Riza. - -Azzal intett a fogházőrnek, mintha a lakája lett volna, s mintha ez az -intés azt jelentette volna, hogy «jöhet a hintó, megyünk!» - -És derűs arczczal, nagy lelki nyugalommal, egyetlen árva szó köszöntés -nélkül, a nélkül, hogy még egyszer rájuk nézett volna, a faképnél hagyta -a vendégeit. - -Sebfi lenézett a földre. Aztán mondani akart valamit. Hogy mit, azt maga -se tudta. Csak tátongott, mint a potyka. Mária pedig érezte, hogy miután -a leánynyal nem sikerült a terve, most már a bolond ember is fölösleges. -Hát kiment ő is, a másik ajtón, a nélkül, hogy köszönt volna Sebfinek. - -A fiú egyedül maradt. Egy könny – ama bizonyos, hirtelen fakadó könny – -csillant meg a szemében. - -– «Hogyan? – gondolta. – Én vagyok a legjobb szív, a legnemesebb lélek -az egész társaságban, én vagyok az egyetlen önfeláldozó, az egyetlen -tisztalelkű ember, én vagyok mindenkinek a segítője, és ép engem hagy -mindenki ilyen sértő módon a faképnél?» - -Egy fogházőr jelent meg a küszöbön. - -– Kell a szoba, – mondta, – tessék kimenni. Mások jönnek. - -Egy rab látszott a háta mögött. A másik ajtón meg egy czvikkeres fiatal -ügyvéd jött be, bőrtáskával a hóna alatt. - -Sebfi elindult, búsan. - -– Még ki is dobnak, – mondta csöndesen. - - - - -XIV. - -Délelőtt tiz óra volt. - -– Három-négy ember ácsorgott a tárgyalási terem előtt. A kőnyomatos -ujság munkatársa arra ment és megszólította az egyik ácsorgó embert: - -– Milyen ügy, Babos úr? - -Babos úr lenéző mozdulatot tett: - -– Semmi. Nem való magának. Valami háromszáz forintos sikkasztás. Egy -izé… - -De ezt már nem hallotta a kőnyomatos. A háromszáz forint említésénél már -be volt fejezve reá nézve a dolog. Már robogott tovább, vágtatott fel a -lépcsőn, a felső emeletre. - -A teremben álmosan ült néhány ember. A birák ép végeztek az előző -ügydarabbal. A délelőtti csöndben unalmasan hangzott a biró hangja: - -– Ő Felsége a király nevében… - -Valaki kapott néhány hónapot. Szegény, kopott, züllött ember volt. Még -motyogtak egy-két szót, az ügyész is mondott valamit, a védő összecsapta -az irásait, s az elitéltet kivitték. Minden izgalom nélkül ment itt az -igazság szolgáltatása, szinte unottan, gyárilag, vagy legalább is: -iparszerűleg. A hol igen sok igazságot osztanak, délelőttönként átlag -nyolczat, tizet, néha többet is, – ott nem izgatott senki. Legtöbb -esetben maga a vádlott sem, mert a kik ide kerülnek, azok rendszerint -állottak már néhányszor ebben a szobában a biró előtt. Olyanok ezek a -szegény emberek, mint az adakozó emberek úgynevezett «rendes szegényei». -Mint a hogy szerkesztőknél, papoknál, bankároknál minden elsején -megjelenik egy-két alamizsnaváró szegény ember, már esztendők óta, -pontosan, úgy jönnek az erkölcsi rend szegényei ide a biró elé, csak nem -épen minden hónapban, s nem pontosan, elsején. Akkor jönnek, mikor a -másik rendes pártfogójuk, a rendőrség idesegíti őket. - -A középen ülő biró mondott valamit, a mit csak a közelében ülők -hallottak. Valami számot motyogott. A másik két biró félretette az -aktáit, s más aktacsomót vett elő. Az ügyész kirántotta a fiókját és -belenyúlt könyökig. A szolga kiment. Az ajtónyilásban pedig megjelent -Csáthy Miklós és fölment az ügyész mellé. Néhány szót váltott vele, -aztán leült a védők helyére. - -Csönd volt. - -A hallgatóság a régi maradt. A hátulsó padokban aludt két ember. -Elszórva volt ott még vagy négy. Egy öreg úr, aztán két meglett ember, a -ki vidékről jött, s a kinek kedve szotytyant egy-két tárgyalást -végighallgatni a fővárosban, meg egy kis jogász, a ki idejárt a -vizsgájára készülni. Jegyzet volt előtte, azt olvasta. - -Mikor Nagy Rizát felvezette a folyosón a börtönőr, Nagy Riza nevetett. -Nem tudta miért, de vágya támadt arra, hogy nevessen. Nem a jókedv vitte -erre, hanem valami furcsa érzés, a melylyel egyszerre megérezte a maga -nagy nyomorúságát. És nem tehetett róla, de nevetnie kellett. Ezért, -csakis ezért bámult utána a folyosón néhány ember. De azok se törődtek -aztán vele. - -Kóré úr ünnepies arczczal foglalt helyet azon a padon, a hová a -magánpanaszos szokott ülni. Ferenczjózsef-kabát volt rajta, pápaszem az -orrán, s bizonyos meghatottság az arczán – ama bizonyos meghatottság, a -melyet az egyszerű iparos érez, mikor fontos személynek tudja magát -ilyen hatalmas emberek: birák, ügyészek, ügyvédek között. Miklósra rá se -nézett. Mintha nem is ismerte volna. Sőt mintha igen komolyan haragudott -volna rá. Kóré úr nagyon szigorúan vette azt a helyzetet, hogy ő most az -egyik pártnak a főnöke itt: a Riza-ellenes pártnak, a melyhez – úgy -érezte – hozzátartozik rajta kívűl az ügyész, a biró, meg a hallgatóság. -Az ellenpárton pedig nincs más, mint a védő, meg a vádlott. A ki már sok -tárgyaláson volt, s hallotta, milyen hangon beszélnek a magánpanaszosok -a vádlott ügyvédjével, az érteni fogja, sőt méltányolni fogja, hogy Kóré -úr e pillanatban fődiktátornak érezte itt magát, a kinek Csáthi Miklós -minden tekintetben alá van rendelve, még erkölcsi tekintetben is, hisz a -Kóré-párton birák, ügyészek voltak, a másik párt pedig egyszerűen -tolvajpárt volt, és – ez az ő felfogásuk a védői hivatásról – egy -iskolát végzett, jóruhás, diplomás ember nem szégyel nyilvánosan annak a -pártjára állani, a kiről bizonyos, hogy lopott, s a kitől minden -becsületes adófizető polgárnak illik elpártolnia! - -A bizonyítási eljárás nem tartott sokáig. Hogy Riza sikkasztott, az -kétségtelen volt, azt nem tagadta senki. Riza egyébként is keveset -beszélt. Úgy tett, mint a kit kevéssé érdekel ez az egész dolog, s olyan -pillantásokat vetett a birákra, a melyek azt jelentették: «kérem, -siessünk, itéljenek el, mert már unom ezt a hosszú délelőttöt.» - -Aztán az ügyész beszélt. Nem mondott parádés beszédet. Elővette a tudja -Isten hányadik számú sablónját, ama bizonyos egyszerű beszédet, a melyet -az ilyen háromszáz forintos pör megérdemel. Hangsulyozta, hogy Riza -visszaélt egy magányos öreg ember bizalmával, hogy megcsalt és -megkárosított egy embert, a ki szinte családtagjává fogadta, a ki -rábizta az üzlete vezetését, rábizta a pénzét s valósággal kitüntette őt -bizalmával. - -Kóré úrnak nagyon tetszett a beszéd. Ez okos ember volt, ez az ügyész. -Ez ki tudta fejezni a Kóré úr érzelmeit, szépen, tudományosan. Jól esett -neki, hogy egy ember, a kit soha életében nem látott, ilyen szépen -beszélt róla, hogy valaki, a kihez soha semmi köze nem volt, a kinek -soha semmi szivességet nem tett, most ilyen erőteljesen képviseli az ő -érdekeit, ilyen érzéssel pártfogolja őt, ilyen ékesszólással védi az ő -igazát. Arra gondolt, hogy milyen gyönyörű intézmény a törvény, s hogy -milyen jó lenne, ha most már ezentúl mindig barátságban maradna ezzel az -ügyészszel, a ki így szereti őt meg az ő üzletét s arra gondolt, hogy -meg fogja hivni, meg fogja neki mutatni a boltot, hogy valamiképen meg -fogja neki hálálni a jóságát és azt a heves érdeklődését, a mi a -beszédéből kicsengett… - -Az ügyész kivágott néhány erős frázist a megsértett jogrendről, a -tisztes polgári keresmény védelméről, a züllött emberek szivtelenségéről -és egyéb ily kérdésekről, melyek egy ügyész keblét dagasztják, aztán -Riza szigorú megbüntetését kérte és leült. - -Nagyot fújt. Kóré úr szeretett volna odamenni hozzá s szerette volna -nagy kék zsebkendőjével letörülni a verítéket a derék férfiú homlokáról. -De miután ez a bűnvádi perrendtartás miatt nehezen ment volna, minden -rokonszenvét, minden háláját és elragadtatását egyetlenegy mosolyba volt -kénytelen összesűríteni. De ez a mosoly aztán – meg kell adni – édes -volt. Kis szemei ragyogtak az okuláré mögött, jól táplált arczán derű és -elégültség ömlött el. Kóré úr meg volt elégedve az ügyészszel, a -jogrenddel, a törvénynyel, az élettel, a világgal, mindennel. Úgy -érezte, hogy ime, mégis csak érdemes élni és államot alapítani, mely ily -atyai módon vigyáz minden czukrásznak a kis kasszafiókjára. «Nem – -gondolta Kóré úr – a vademberek nem teszik jól, hogy nem alapítanak -államokat, mikor az ilyen kellemes.» - -Most Miklós állott fel. - -Riza az ügyész beszédjére alig figyelt. Hol az ablak felé nézett, hol a -csekélyszámú hallgatóság felé fordította a szemét. Mikor a kis jogászt -meglátta, a ki a hátsó padban jegyzetéből egyházjogot tanult, el is -mosolyodott. Majd a törvényszéki szolgák egyenruháját mustrálta s az -elnököt vette szemügyre. Mindenhova nézett, még az ágáló, szónokló -ügyésznek is juttatott egy pillantást, csak épen Miklóst kerülte el -következetesen a tekintete. - -Most, hogy Miklós felállott és csöndes, szerény hangon ezt mondta: - -– Tekintetes királyi törvényszék! - -Riza egyenest a szemébe nézett. Olyan tekintet volt ez, a melyből -kiérzett az, hogy «most már addig nem veszem le rólad a tekintetemet, a -mig le nem ülsz». - -Miklós érezte ezt, s az első néhány mondatát ez az érzés bátortalanná -tette. De aztán, miután rájött, hogy hiába próbál másfelé nézdegélni, -hiába beszél az elnöknek, a ki irásokban lapozott, hiába fordul az -ügyész felé, a ki maga elé meredt s a kinek az arczáról lerítt, hogy -minden egyébre gondol e pillanatban, csak erre a háromszáz forintos -ügyre nem, mikor látta, hogy az ő szemének egyetlen nyugvópontja ez -órában nem is lehet más, mint az a kérő, bízó, szerelmes szempár, a mely -a Nagy Riza fekete szemöldöke alól tüzelt feléje, akkor aztán már nem is -nézett máshová, csak a Riza szemébe, bátran, melegen, szinte -lelkesedéssel. - -A szemek harcza volt ez, a melyben – mint mindig – az asszony szeméé -volt a győzelem. És most már Miklós, akár akarta, akár nem, azt mondta, -a mit Riza diktált neki. Ezt nem kell szó szerint venni! Voltak a Miklós -lelkében érzések, a melyeknek nem is keresett volna formát, ha Riza nem -mélyesztette volna az övébe a pillantását. Voltak gondolatai, a melyeket -elhallgatott volna, ha Riza szeme nem váltotta volna ki őket a -beszédéből. A Riza szeme kért, könyörgött, követelt, buzdított, -bátorított, igért, hajszolta a gondolatait, űzőbe vette a -lelkiismeretét, a legbenső meggyőződését, s most már érezte is, hogy -mindent, de mindent elmond, a mit csak érez, tekintet nélkül a -menyasszonyára, nem törődve biróval, ügyészszel, hallgatósággal, sőt -magával Rizával sem. - -A kis jogász eleinte fel-felnézett a jegyzetéből, aztán végleg -abbahagyta az egyházjogot s Miklósra meredt. Tetszett neki a beszéd. Az -elnök félretolta az aktáit, az asztalra könyökölt és figyelni kezdett. -Kóré úr, a ki eddig nemtörődömséget szinlelve az üres padokra bámult, -most félszemmel az ellenpárt vezérére, a tolvajpárt főnökére sandított. -Egyesegyedül csak az ügyész arcza maradt hideg és gúnyos. Úgy tett, mint -a ki már megszokta fiatal védőktől ezt az ifjúi heveskedést és a kinek -ezen a világon semmi nem imponál, a mi védői körökből ered. Neki -védőügyvéd nem mondhatott semmi újat, semmi izgatót, sőt még csak semmi -érdekeset sem. - -Miklós pedig egyre növekvő hévvel beszélt. Elmondta, milyen életet élt -Riza vidéken. Aztán elmondta, milyen körülmények közt kerűlt a Kóré úr -kis czukrászboltjába. Majd Kóré urat festette le. Kivetkőztette a -tisztes polgári ferenczjózsef-kabátból, ledisputálta az orráról a -pápaszemet, s megmutatta a jelenlevőknek úgy, a hogy volt, annak, a -micsoda volt: szegény, megvénűlt kucsébernek, a ki beleszeretett a -czukrászlányba. - -Aztán megint Rizáról beszélt. Elmondta, hogy Riza szerelmes _valakibe_. -Valakibe, a ki sohse lehet az övé. Lefestette azokat a rettenetes -kínokat, a miket ez a csupa-tűz, csupa-egyéniség, csupa-akarat lány -szenvedett azért az emberért, a kibe belebotlott. - -És itt nézett be a legmélyebben Riza szemébe. Most megnőtt előtte a -leány szeme. Úgy villogott, mint két kis tüzes nap, a mely elhomályosít -mindent, a mi körülötte van. Miklós pedig most már nem látott egyebet, -mint ezt a két tűzpontot. Elmondta a ruha történetét, nem úgy, a hogy -Rizától hallotta, hanem úgy, a hogy ez a történet az ő lelkében élt, -szilaj erővel, mint a bolond szerelemnek, a vak vágyódásnak valami -féktelen indulója, diadalmas harczi nótája. - -Bebizonyította, hogy abban a pillanatban, mikor Riza a pénzesfiókba -nyúlt, mértföldnyire volt a lelkétől minden hideg számítás, minden -haszonlesés, vagy mint a törvény mondja: nyereségvágy. Bebizonyította, -hogy abban a minutumban Riza nem látott, nem hallott, nem gondolkozott, -hanem ellenállhatatlan kényszer hatása alatt cselekedett. Bebizonyította -ezt elejétől végig, meggyőző erővel, nem a rutinos ügyvédek jogászos -logikájával, hanem az embereknek beszélő ember lebilincselő -őszinteségével. Be akarta bizonyítani s be tudta bizonyítani, mert -hitte. - -Aztán ő is leűlt. Az első pillanatban nem hallotta, mi történik -körülötte. Nem hallotta, a mit az elnök egyszerű, nyugodt hangon -föltette a kérdést: - -– Vádlott, tud-e még valamit mondani a mentségére? - -Ez abba a halk zúgásba vegyült, a melybe most minden hang olvadt a -fülében. Ebben mosódott el az is, a mit Riza felelt az elnök kérdésére: - -– Nincs semmi mondani valóm. - -Akkor ocsúdott fel ebből a zsibbadtságból, a mikor látta, hogy a három -biró fölkel és kimegy a teremből. Az ügyésznek nem volt semmi replikázni -valója. Elegendőnek tartott a védőbeszéd hatásának lerontására egy -szánalmi szinekkel aláfestett gúnymosolyt, a melyben benne volt az, hogy -méltóságán alólinak tartja ily jogásziatlan, ily ifjúi és ily zöld -beszédre még csak egy mondatot is válaszolni. Mindez egy szempillantás -ideje alatt történt s a birák már el is hagyták a termet. - -Csak most bontakozott ki Miklós szeme előtt a homályból Riza arcza. Már -nem az az égő arcz volt, a mely az imént tüzelt feléje. A szeme se -izzott már. Most derűlt, nyugodt, kissé bágyadt volt ez az arcz. A -szemét Riza félig lehúnyta. A ki a tengerből jön ki, a hol verte a hátát -a hatalmas, hideg, sós hullám, annak ilyen a tekintete. Benne van a -felfrissülés, de a kellemes fáradtság is. Most meg lehetett nyugodni a -tekintetén. Most jutalmazott a pillantása. Finom, kedves mosolygás -ömlött el a vonásain, s ebben a mosolygásban sok, sok szomorúság volt, s -e mellett még valami olyan is, a mit más körülmények között talán -boldogságnak merészelne nevezni az ember. - -És Miklós izgatott, nagyranyilt szeme megpihent ezen a látványon. -Épenséggel nem gondolt most arra, hogy mint ügyvéd ül ezen a helyen, -hogy mint ügyvéd mondta azt, a mit mondott. Az ő saját legbelsőbb -válsága nyert most megoldást azzal, hogy szive szerint kibeszélte magát. -Itt most a törvényszéki terem, a biró, ügyész, a panaszos, a hallgatóság -mind csak staffage volt ahhoz a magánügyhöz, a mely kettejük közt volt, -s az ő szemükben mindez most nem volt egyéb, mint alkalom arra, hogy a -mi megtörtént, megtörténhessék. - -De mindez csak kertelés. Magyarul ez így van: Miklós szerelmet vallott -Rizának. - -Nem tellett sok időbe, a birák szobájának ajtaja kinyilott. Most csönd -lett a teremben. A birák ismét elfoglalták helyüket, s az elnök, hogy -egy kis szünetet tartson, lapozgatni kezdett az aktákban. Aztán -csöndesen kezdett beszélni, mint a ki tudja, hogy most ő a legfontosabb -személy ebben a szobában és akármily halkan beszél, mégis figyel minden -szavára mindenki. De azért mégse lehetett minden szavát érteni. Ez -csengett ki a motyogásából: - -– Ő Felsége a király nevében… - -Meg aztán a vége felé valami ilyen. - -– … hét hónap… - -A minek a tulajdonképeni értelme az volt, hogy mialatt király Ő Felsége -e szép, napfényes tavaszi délelőttön Bécs környékén, a schönbrunni -parkban szeliden sétált a nyirott bokrok közt, azalatt az ő nevében hét -hónapra itélték el Nagy Rizát. - -Az ügyész megnyugodott az itéletben Riza felállott, s hogy mindenki jól -értse, jól hallja a hangját, fennhangon, mint a ki a leczkéjét mondja, -így szólt: - -– Megnyugszom az itéletben. Le akarom ülni a hét hónapot! - -Miklós erősen a szemébe nézett. Nem várta ezt a különös kijelentést, de -ő volt itt az egyetlen, a ki értette. Ő volt az egyetlen, a ki tudta, -hogy ez volt Rizának lovagias válasza arra a védőbeszédre, a melyben ő -megvallotta a szerelmét Rizának, s a melyben elmondta neki, hogy ő érti, -annyira érti, hogy már nincs is megbocsátani valója. Ebben a beszédben -szakított a menyasszonyával, ebben a beszédben kötött mindennél erősebb -kötést egy szegény leánynyal, a kit a társadalom az élet útjának a -szélére söpört az élet egyébb hulladékai közé. Ebben a beszédben -szállott el mindenki fölött, a birák, az emberek fölé. - -És Riza most felelt erre. Itt csak így lehetett felelni. Itt nem -mondhatta ezt: - -– Szeretlek, a mért bátor voltál, szeretlek, a mért a szemembe mondtál -mindent, a mit csak bátor és erős emberek mernek egy asszonynak a -szemébe mondani, ha az asszony olyan, mint én. És mert szeretlek, most -megmutatom, hogy nem spekuláltam veled, hogy nem szabadítónak akartalak -felhasználni, nem kis czélok szolgálatába akartalak szegődtetni, hanem -szeretlek úgy, mintha én volnék kettőnk közül a gazdagabb, az erősebb, a -szabadabb, a tisztább! Megmutatom ezt azzal, hogy elszenvedem a börtönt, -nem tűröm tovább, hogy «lépéseket tégy az érdekemben», s e pillanatban -megszűnt közöttünk minden olyan kötelék, a mi nem szerelem. Megszűntél -az ügyvédem lenni, megszűntem a pártfogoltad lenni. Úgy veszlek, a hogy -vagy, de neked is úgy kell venned engem, a hogy én vagyok. Te készen -vagy a házasságra, hisz vőlegénye voltál egy tiszta teremtésnek. Az én -házasságra való készségem nem titok: tisztaság dolgában egy kósza élet -minden viszontagsága; hozományom hét hónapi börtön. Ha kellek _így_, itt -vagyok! - -Nem mondhatta el ezt. Hát csak ezt mondta: - -– Megnyugszom az itéletben. - -De talán semmi nem volt ebben a perczben ezen az egész, nagy világon -olyan tiszta, olyan világos, olyan magától értetődő, mint hogy ez a -rövid mondat ama hosszú beszédet jelentette. - -Miklós föllebbezett. Formaságok következtek, aztán a tárgyalás véget -ért. Rizát elvitték jobbra, Miklós elment balra. - -Elmentek, mind a ketten egyazon érzéssel a szivükben. Mind a ketten -tudták, érezték, hogy ez itt nem törvényszéki tárgyalás volt, hanem -alkalom arra, hogy ők ketten kiöntsék egymásnak a szivüket. És oly -kicsinek, oly végtelenül kicsinek látták ez órában az egész emberiséget, -a maga komor biráival, törvényszéki szolgáival, börtöneivel, bűnvádi -perrendtartásaival, hogy szinte mosolyogni volt kedvük azon, hogy valami -ilyen kicsi és ilyen jelentékelen is lehet. - -Nagy, mély és szent titok, hogy ebben kinek volt igaza. Az -emberiségnek-e, mely lenézi és gyűlöli az ilyen felül-emelkedést, vagy -nekik-e, a kik elrugták maguktól az emberiséget. Nagy, komoly, véres -titok ez még ma, a titok titka, mely a sötétségben alszik. Évszázadok, -talán évezredek ébresztik majd fel. Néha ugyan most is úgy tesz, mintha -ébredeznék, de ez nem más, mint a lomha embernek az a mozdulata, -melylyel legjobb álmában a másik oldalára fordul, hogy még jobban, még -mélyebben, még édesebben aludjék. - -Künn, az alkotmány-utczában két ember várta, mi lesz a tárgyalás vége. -Egyik se mert bemenni a terembe. Az egyik sarkon Sebfi állt sápadtan, a -másik sarkon Mária, az izgatottság minden külső jele nélkül. - -Mikor Miklós kijött a kapun s szemét lehunyva, arczát a meleg napsugár -felé fordította, mind a ketten megmozdultak. Egy-egy lépést tettek -Miklós felé. Miklós előbb Sebfit látta meg. Elsiklott fölötte a -tekintete, mintha meg se látta volna. De ez nem az a bizonyos, ismert -tekintet volt, a melyet komisz emberek arra használnak, hogy egymást -megsértsék vele. Ez valami nagyon bátor, cselekedetre elszánt embernek a -lenéző pillantása volt olyan emberrel szemben, a ki a többi -kicsinyekhez, a kicsinyesekhez tartozik, a ki egy azok közül, a kik ezt -soha, de soha nem fogják megérteni. - -Aztán, hogy a fejét félrefordította, Máriát látta meg. Mária a szemébe -nézett. Az ő számára is volt egy pillantása Miklósnak. Őt sajnálta. -Mintha ezt mondta volna: - -– Szegény, katonás, szigorú asszony, a ki azt hiszed, hogy bátor és erős -vagy, milyen gyávának, milyen rongyosnak, milyen szegénynek és milyen -megalázottnak látlak e pillanatban! - -Úgy határozta még fönn, a lépcsőn, hogy kocsiba ül. De hogy ezt a két -embert meglátta, elment a kedve a kocsitól. Nem akarta, hogy azt -higyjék: szökik előlük. Hát kiment az utcza közepére, a kocsiútra, -melynek egyik oldaláról Sebfi bámult rá, a másik oldaláról pedig Mária -nézett feléje, zavartan. És végigsétált közöttük, lassan, méltósággal, -mint a régi időkben irták: Scylla és Charibdis között. Aztán eltűnt az -egyik fordulónál. - -Scylla és Charibdis pedig egymásra néztek. Aztán mind a kettő -megmozdult. Egymás felé rohantak az utcza közepén s hangos, izgatott -beszédben törtek ki. - -– Mi volt ez? - -– Fölmentették? - -– Elitélték? - -– Magának se köszönt? - -Egy boldog öreg úr állott meg mellettük. Kóré úr volt. Ezt megrohanták: - -– Mi történt? - -– Hát… – kezdte az nagy lomhán. - -– Fölmentették? - -– Dehogy! – mondta Kóré úr. – Van még igazság ezen a földön. Elitélték. - -– Óh… - -Ezt a szörnyű «oh»-t Sebfi mondta. Kóré úr diadalmas arczczal folytatta: - -– Hét hónapra itélték el! És most beszéltem az ügyészszel, a ki derék, -tiszteséges és igazságos ember… azt mondta, hogy hiába föllebezett a -védő, mert ez tiszta ügy, ez a hét hónap rajta marad… - -– Borzasztó! – mondta Sebfi. - -– Ez baj! – mondta Mária. - -Mind a kettőnek fájt ez az értesülés, más-más okokból. Kóré úr gőggel -nézett végig rajtuk. Kóré úr nem szerette azokat az embereket, a kik más -véleményen voltak, mint az ügyész. - -* - -Rizát még az nap kiszállították a «Régi fogházba». Rimmer Lenke nem -látta, mert Rimmer Lenke abban a félórában csomagolt, hogy a kecskeméti -rokonokhoz utazzék néhány hónapra. Nem volt ott más, mint Szabó, az őr, -Jermák, az irodatiszt, és a kövér Vogelné, a női rabok felügyelője. - -A rabszállító kocsi mögött egy bérkocsi állott meg a kapu előtt. Miklós -szállt ki belőle. Jelen volt az irodában, mikor Rizát átadták új -gazdáinak. S a mikor az egyik ajtón ki akarták vezetni Nagy Rizát, a -másik ajtó nyilásában megjelent az öreg Rimmer. Becsületes, komoly -arczán egy mozdulás, egy rezzenés nem árulta el, hogy mit érez, mire -gondol e pillanatban. Itt most a fogház igazgatója volt, fehér sapkával -a fején, s Miklós nem volt Miklós, hanem az ügyvéd, a fellebbezés alatt -álló fogoly érdekeinek jogi képviselője. - -Miklós a szemébe nézett. Aztán gondolt egyet és minden póz nélkül, -alázattal, tiszteletteljesen, szerelemmel, kezet csókol Nagy Rizának. - -Elkisérte a czellájáig. Be is nézett a kis zugba, a hol Riza most lakni -fog. És akkor egyszerre úgy érezte, hogy e szűk négy fal között van -minden szabadság, a gondolatoknak, az érzéseknek, az igaz emberi -erkölcsöknek forradalmi felszabadulása s mindaz, a mi e négy falon kívül -esik, az mind börtön, s a kik ott künn felemelt fővel, büszkén járnak, a -kiket megbocsátásra hiába tanított a Mester, a kik porkolábjai a rab -gondolatnak, a rab érzésnek és a rab szeretetnek, azok a derűs arczú, -megelégedett, ficzánkoló emberek, azok a rabok… - - -[Transcriber's Note: - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - -11 |magfordult |megfordult - -44 |éz az ő |és az ő - -103 |kíáltott |kiáltott - -118 |men találták |nem találták - -135 |Menen |Menjen - -168 |egézs |egész - -173 |társadálomadta |társadalomadta - -193 |Fontos |«Fontos - -217 |olyan vaaki |olyan valaki - -245 |melyen szegénynek |milyen szegénynek] - - -*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK RABOK *** - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the -United States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase “Project -Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg™ License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg™ electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the -Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg™ License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work -on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the -phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you will have to check the laws of the country where - you are located before using this eBook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase “Project -Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg™. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg™ License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format -other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg™ website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain -Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works -provided that: - -• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation.” - -• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ - works. - -• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -• You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg™ works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right -of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you “AS-IS”, WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™ - -Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™'s -goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg™ and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation's website -and official page at www.gutenberg.org/contact - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without -widespread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our website which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This website includes information about Project Gutenberg™, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. |