1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
39
40
41
42
43
44
45
46
47
48
49
50
51
52
53
54
55
56
57
58
59
60
61
62
63
64
65
66
67
68
69
70
71
72
73
74
75
76
77
78
79
80
81
82
83
84
85
86
87
88
89
90
91
92
93
94
95
96
97
98
99
100
101
102
103
104
105
106
107
108
109
110
111
112
113
114
115
116
117
118
119
120
121
122
123
124
125
126
127
128
129
130
131
132
133
134
135
136
137
138
139
140
141
142
143
144
145
146
147
148
149
150
151
152
153
154
155
156
157
158
159
160
161
162
163
164
165
166
167
168
169
170
171
172
173
174
175
176
177
178
179
180
181
182
183
184
185
186
187
188
189
190
191
192
193
194
195
196
197
198
199
200
201
202
203
204
205
206
207
208
209
210
211
212
213
214
215
216
217
218
219
220
221
222
223
224
225
226
227
228
229
230
231
232
233
234
235
236
237
238
239
240
241
242
243
244
245
246
247
248
249
250
251
252
253
254
255
256
257
258
259
260
261
262
263
264
265
266
267
268
269
270
271
272
273
274
275
276
277
278
279
280
281
282
283
284
285
286
287
288
289
290
291
292
293
294
295
296
297
298
299
300
301
302
303
304
305
306
307
308
309
310
311
312
313
314
315
316
317
318
319
320
321
322
323
324
325
326
327
328
329
330
331
332
333
334
335
336
337
338
339
340
341
342
343
344
345
346
347
348
349
350
351
352
353
354
355
356
357
358
359
360
361
362
363
364
365
366
367
368
369
370
371
372
373
374
375
376
377
378
379
380
381
382
383
384
385
386
387
388
389
390
391
392
393
394
395
396
397
398
399
400
401
402
403
404
405
406
407
408
409
410
411
412
413
414
415
416
417
418
419
420
421
422
423
424
425
426
427
428
429
430
431
432
433
434
435
436
437
438
439
440
441
442
443
444
445
446
447
448
449
450
451
452
453
454
455
456
457
458
459
460
461
462
463
464
465
466
467
468
469
470
471
472
473
474
475
476
477
478
479
480
481
482
483
484
485
486
487
488
489
490
491
492
493
494
495
496
497
498
499
500
501
502
503
504
505
506
507
508
509
510
511
512
513
514
515
516
517
518
519
520
521
522
523
524
525
526
527
528
529
530
531
532
533
534
535
536
537
538
539
540
541
542
543
544
545
546
547
548
549
550
551
552
553
554
555
556
557
558
559
560
561
562
563
564
565
566
567
568
569
570
571
572
573
574
575
576
577
578
579
580
581
582
583
584
585
586
587
588
589
590
591
592
593
594
595
596
597
598
599
600
601
602
603
604
605
606
607
608
609
610
611
612
613
614
615
616
617
618
619
620
621
622
623
624
625
626
627
628
629
630
631
632
633
634
635
636
637
638
639
640
641
642
643
644
645
646
647
648
649
650
651
652
653
654
655
656
657
658
659
660
661
662
663
664
665
666
667
668
669
670
671
672
673
674
675
676
677
678
679
680
681
682
683
684
685
686
687
688
689
690
691
692
693
694
695
696
697
698
699
700
701
702
703
704
705
706
707
708
709
710
711
712
713
714
715
716
717
718
719
720
721
722
723
724
725
726
727
728
729
730
731
732
733
734
735
736
737
738
739
740
741
742
743
744
745
746
747
748
749
750
751
752
753
754
755
756
757
758
759
760
761
762
763
764
765
766
767
768
769
770
771
772
773
774
775
776
777
778
779
780
781
782
783
784
785
786
787
788
789
790
791
792
793
794
795
796
797
798
799
800
801
802
803
804
805
806
807
808
809
810
811
812
813
814
815
816
817
818
819
820
821
822
823
824
825
826
827
828
829
830
831
832
833
834
835
836
837
838
839
840
841
842
843
844
845
846
847
848
849
850
851
852
853
854
855
856
857
858
859
860
861
862
863
864
865
866
867
868
869
870
871
872
873
874
875
876
877
878
879
880
881
882
883
884
885
886
887
888
889
890
891
892
893
894
895
896
897
898
899
900
901
902
903
904
905
906
907
908
909
910
911
912
913
914
915
916
917
918
919
920
921
922
923
924
925
926
927
928
929
930
931
932
933
934
935
936
937
938
939
940
941
942
943
944
945
946
947
948
949
950
951
952
953
954
955
956
957
958
959
960
961
962
963
964
965
966
967
968
969
970
971
972
973
974
975
976
977
978
979
980
981
982
983
984
985
986
987
988
989
990
991
992
993
994
995
996
997
998
999
1000
1001
1002
1003
1004
1005
1006
1007
1008
1009
1010
1011
1012
1013
1014
1015
1016
1017
1018
1019
1020
1021
1022
1023
1024
1025
1026
1027
1028
1029
1030
1031
1032
1033
1034
1035
1036
1037
1038
1039
1040
1041
1042
1043
1044
1045
1046
1047
1048
1049
1050
1051
1052
1053
1054
1055
1056
1057
1058
1059
1060
1061
1062
1063
1064
1065
1066
1067
1068
1069
1070
1071
1072
1073
1074
1075
1076
1077
1078
1079
1080
1081
1082
1083
1084
1085
1086
1087
1088
1089
1090
1091
1092
1093
1094
1095
1096
1097
1098
1099
1100
1101
1102
1103
1104
1105
1106
1107
1108
1109
1110
1111
1112
1113
1114
1115
1116
1117
1118
1119
1120
1121
1122
1123
1124
1125
1126
1127
1128
1129
1130
1131
1132
1133
1134
1135
1136
1137
1138
1139
1140
1141
1142
1143
1144
1145
1146
1147
1148
1149
1150
1151
1152
1153
1154
1155
1156
1157
1158
1159
1160
1161
1162
1163
1164
1165
1166
1167
1168
1169
1170
1171
1172
1173
1174
1175
1176
1177
1178
1179
1180
1181
1182
1183
1184
1185
1186
1187
1188
1189
1190
1191
1192
1193
1194
1195
1196
1197
1198
1199
1200
1201
1202
1203
1204
1205
1206
1207
1208
1209
1210
1211
1212
1213
1214
1215
1216
1217
1218
1219
1220
1221
1222
1223
1224
1225
1226
1227
1228
1229
1230
1231
1232
1233
1234
1235
1236
1237
1238
1239
1240
1241
1242
1243
1244
1245
1246
1247
1248
1249
1250
1251
1252
1253
1254
1255
1256
1257
1258
1259
1260
1261
1262
1263
1264
1265
1266
1267
1268
1269
1270
1271
1272
1273
1274
1275
1276
1277
1278
1279
1280
1281
1282
1283
1284
1285
1286
1287
1288
1289
1290
1291
1292
1293
1294
1295
1296
1297
1298
1299
1300
1301
1302
1303
1304
1305
1306
1307
1308
1309
1310
1311
1312
1313
1314
1315
1316
1317
1318
1319
1320
1321
1322
1323
1324
1325
1326
1327
1328
1329
1330
1331
1332
1333
1334
1335
1336
1337
1338
1339
1340
1341
1342
1343
1344
1345
1346
1347
1348
1349
1350
1351
1352
1353
1354
1355
1356
1357
1358
1359
1360
1361
1362
1363
1364
1365
1366
1367
1368
1369
1370
1371
1372
1373
1374
1375
1376
1377
1378
1379
1380
1381
1382
1383
1384
1385
1386
1387
1388
1389
1390
1391
1392
1393
1394
1395
1396
1397
1398
1399
1400
1401
1402
1403
1404
1405
1406
1407
1408
1409
1410
1411
1412
1413
1414
1415
1416
1417
1418
1419
1420
1421
1422
1423
1424
1425
1426
1427
1428
1429
1430
1431
1432
1433
1434
1435
1436
1437
1438
1439
1440
1441
1442
1443
1444
1445
1446
1447
1448
1449
1450
1451
1452
1453
1454
1455
1456
1457
1458
1459
1460
1461
1462
1463
1464
1465
1466
1467
1468
1469
1470
1471
1472
1473
1474
1475
1476
1477
1478
1479
1480
1481
1482
1483
1484
1485
1486
1487
1488
1489
1490
1491
1492
1493
1494
1495
1496
1497
1498
1499
1500
1501
1502
1503
1504
1505
1506
1507
1508
1509
1510
1511
1512
1513
1514
1515
1516
1517
1518
1519
1520
1521
1522
1523
1524
1525
1526
1527
1528
1529
1530
1531
1532
1533
1534
1535
1536
1537
1538
1539
1540
1541
1542
1543
1544
1545
1546
1547
1548
1549
1550
1551
1552
1553
1554
1555
1556
1557
1558
1559
1560
1561
1562
1563
1564
1565
1566
1567
1568
1569
1570
1571
1572
1573
1574
1575
1576
1577
1578
1579
1580
1581
1582
1583
1584
1585
1586
1587
1588
1589
1590
1591
1592
1593
1594
1595
1596
1597
1598
1599
1600
1601
1602
1603
1604
1605
1606
1607
1608
1609
1610
1611
1612
1613
1614
1615
1616
1617
1618
1619
1620
1621
1622
1623
1624
1625
1626
1627
1628
1629
1630
1631
1632
1633
1634
1635
1636
1637
1638
1639
1640
1641
1642
1643
1644
1645
1646
1647
1648
1649
1650
1651
1652
1653
1654
1655
1656
1657
1658
1659
1660
1661
1662
1663
1664
1665
1666
1667
1668
1669
1670
1671
1672
1673
1674
1675
1676
1677
1678
1679
1680
1681
1682
1683
1684
1685
1686
1687
1688
1689
1690
1691
1692
1693
1694
1695
1696
1697
1698
1699
1700
1701
1702
1703
1704
1705
1706
1707
1708
1709
1710
1711
1712
1713
1714
1715
1716
1717
1718
1719
1720
1721
1722
1723
1724
1725
1726
1727
1728
1729
1730
1731
1732
1733
1734
1735
1736
1737
1738
1739
1740
1741
1742
1743
1744
1745
1746
1747
1748
1749
1750
1751
1752
1753
1754
1755
1756
1757
1758
1759
1760
1761
1762
1763
1764
1765
1766
1767
1768
1769
1770
1771
1772
1773
1774
1775
1776
1777
1778
1779
1780
1781
1782
1783
1784
1785
1786
1787
1788
1789
1790
1791
1792
1793
1794
1795
1796
1797
1798
1799
1800
1801
1802
1803
1804
1805
1806
1807
1808
1809
1810
1811
1812
1813
1814
1815
1816
1817
1818
1819
1820
1821
1822
1823
1824
1825
1826
1827
1828
1829
1830
1831
1832
1833
1834
1835
1836
1837
1838
1839
1840
1841
1842
1843
1844
1845
1846
1847
1848
1849
1850
1851
1852
1853
1854
1855
1856
1857
1858
1859
1860
1861
1862
1863
1864
1865
1866
1867
1868
1869
1870
1871
1872
1873
1874
1875
1876
1877
1878
1879
1880
1881
1882
1883
1884
1885
1886
1887
1888
1889
1890
1891
1892
1893
1894
1895
1896
1897
1898
1899
1900
1901
1902
1903
1904
1905
1906
1907
1908
1909
1910
1911
1912
1913
1914
1915
1916
1917
1918
1919
1920
1921
1922
1923
1924
1925
1926
1927
1928
1929
1930
1931
1932
1933
1934
1935
1936
1937
1938
1939
1940
1941
1942
1943
1944
1945
1946
1947
1948
1949
1950
1951
1952
1953
1954
1955
1956
1957
1958
1959
1960
1961
1962
1963
1964
1965
1966
1967
1968
1969
1970
1971
1972
1973
1974
1975
1976
1977
1978
1979
1980
1981
1982
1983
1984
1985
1986
1987
1988
1989
1990
1991
1992
1993
1994
1995
1996
1997
1998
1999
2000
2001
2002
2003
2004
2005
2006
2007
2008
2009
2010
2011
2012
2013
2014
2015
2016
2017
2018
2019
2020
2021
2022
2023
2024
2025
2026
2027
2028
2029
2030
2031
2032
2033
2034
2035
2036
2037
2038
2039
2040
2041
2042
2043
2044
2045
2046
2047
2048
2049
2050
2051
2052
2053
2054
2055
2056
2057
2058
2059
2060
2061
2062
2063
2064
2065
2066
2067
2068
2069
2070
2071
2072
2073
2074
2075
2076
2077
2078
2079
2080
2081
2082
2083
2084
2085
2086
2087
2088
2089
2090
2091
2092
2093
2094
2095
2096
2097
2098
2099
2100
2101
2102
2103
2104
2105
2106
2107
2108
2109
2110
2111
2112
2113
2114
2115
2116
2117
2118
2119
2120
2121
2122
2123
2124
2125
2126
2127
2128
2129
2130
2131
2132
2133
2134
2135
2136
2137
2138
2139
2140
2141
2142
2143
2144
2145
2146
2147
2148
2149
2150
2151
2152
2153
2154
2155
2156
2157
2158
2159
2160
2161
2162
2163
2164
2165
2166
2167
2168
2169
2170
2171
2172
2173
2174
2175
2176
2177
2178
2179
2180
2181
2182
2183
2184
2185
2186
2187
2188
2189
2190
2191
2192
2193
2194
2195
2196
2197
2198
2199
2200
2201
2202
2203
2204
2205
2206
2207
2208
2209
2210
2211
2212
2213
2214
2215
2216
2217
2218
2219
2220
2221
2222
2223
2224
2225
2226
2227
2228
2229
2230
2231
2232
2233
2234
2235
2236
2237
2238
2239
2240
2241
2242
2243
2244
2245
2246
2247
2248
2249
2250
2251
2252
2253
2254
2255
2256
2257
2258
2259
2260
2261
2262
2263
2264
2265
2266
2267
2268
2269
2270
2271
2272
2273
2274
2275
2276
2277
2278
2279
2280
2281
2282
2283
2284
2285
2286
2287
2288
2289
2290
2291
2292
2293
2294
2295
2296
2297
2298
2299
2300
2301
2302
2303
2304
2305
2306
2307
2308
2309
2310
2311
2312
2313
2314
2315
2316
2317
2318
2319
2320
2321
2322
2323
2324
2325
2326
2327
2328
2329
2330
2331
2332
2333
2334
2335
2336
2337
2338
2339
2340
2341
2342
2343
2344
2345
2346
2347
2348
2349
2350
2351
2352
2353
2354
2355
2356
2357
2358
2359
2360
2361
2362
2363
2364
2365
2366
2367
2368
2369
2370
2371
2372
2373
2374
2375
2376
2377
2378
2379
2380
2381
2382
2383
2384
2385
2386
2387
2388
2389
2390
2391
2392
2393
2394
2395
2396
2397
2398
2399
2400
2401
2402
2403
2404
2405
2406
2407
2408
2409
2410
2411
2412
2413
2414
2415
2416
2417
2418
2419
2420
2421
2422
2423
2424
2425
2426
2427
2428
2429
2430
2431
2432
2433
2434
2435
2436
2437
2438
2439
2440
2441
2442
2443
2444
2445
2446
2447
2448
2449
2450
2451
2452
2453
2454
2455
2456
2457
2458
2459
2460
2461
2462
2463
2464
2465
2466
2467
2468
2469
2470
2471
2472
2473
2474
2475
2476
2477
2478
2479
2480
2481
2482
2483
2484
2485
2486
2487
2488
2489
2490
2491
2492
2493
2494
2495
2496
2497
2498
2499
2500
2501
2502
2503
2504
2505
2506
2507
2508
2509
2510
2511
2512
2513
2514
2515
2516
2517
2518
2519
2520
2521
2522
2523
2524
2525
2526
2527
2528
2529
2530
2531
2532
2533
2534
2535
2536
2537
2538
2539
2540
2541
2542
2543
2544
2545
2546
2547
2548
2549
2550
2551
2552
2553
2554
2555
2556
2557
2558
2559
2560
2561
2562
2563
2564
2565
2566
2567
2568
2569
2570
2571
2572
2573
2574
2575
2576
2577
2578
2579
2580
2581
2582
2583
2584
2585
2586
2587
2588
2589
2590
2591
2592
2593
2594
2595
2596
2597
2598
2599
2600
2601
2602
2603
2604
2605
2606
2607
2608
2609
2610
2611
2612
2613
2614
2615
2616
2617
2618
2619
2620
2621
2622
2623
2624
2625
2626
2627
2628
2629
2630
2631
2632
2633
2634
2635
2636
2637
2638
2639
2640
2641
2642
2643
2644
2645
2646
2647
2648
2649
2650
2651
2652
2653
2654
2655
2656
2657
2658
2659
2660
2661
2662
2663
2664
2665
2666
2667
2668
2669
2670
2671
2672
2673
2674
2675
2676
2677
2678
2679
2680
2681
2682
2683
2684
2685
2686
2687
2688
2689
2690
2691
2692
2693
2694
2695
2696
2697
2698
2699
2700
2701
2702
2703
2704
2705
2706
2707
2708
2709
2710
2711
2712
2713
2714
2715
2716
2717
2718
2719
2720
2721
2722
2723
2724
2725
2726
2727
2728
2729
2730
2731
2732
2733
2734
2735
2736
2737
2738
2739
2740
2741
2742
2743
2744
2745
2746
2747
2748
2749
2750
2751
2752
2753
2754
2755
2756
2757
2758
2759
2760
2761
2762
2763
2764
2765
2766
2767
2768
2769
2770
2771
2772
2773
2774
2775
2776
2777
2778
2779
2780
2781
2782
2783
2784
2785
2786
2787
2788
2789
2790
2791
2792
2793
2794
2795
2796
2797
2798
2799
2800
2801
2802
2803
2804
2805
2806
2807
2808
2809
2810
2811
2812
2813
2814
2815
2816
2817
2818
2819
2820
2821
2822
2823
2824
2825
2826
2827
2828
2829
2830
2831
2832
2833
2834
2835
2836
2837
2838
2839
2840
2841
2842
2843
2844
2845
2846
2847
2848
2849
2850
2851
2852
2853
2854
2855
2856
2857
2858
2859
2860
2861
2862
2863
2864
2865
2866
2867
2868
2869
2870
2871
2872
2873
2874
2875
2876
2877
2878
2879
2880
2881
2882
2883
2884
2885
2886
2887
2888
2889
2890
2891
2892
2893
2894
2895
2896
2897
2898
2899
2900
2901
2902
2903
2904
2905
2906
2907
2908
2909
2910
2911
2912
2913
2914
2915
2916
2917
2918
2919
2920
2921
2922
2923
2924
2925
2926
2927
2928
2929
2930
2931
2932
2933
2934
2935
2936
2937
2938
2939
2940
2941
2942
2943
2944
2945
2946
2947
2948
2949
2950
2951
2952
2953
2954
2955
2956
2957
2958
2959
2960
2961
2962
2963
2964
2965
2966
2967
2968
2969
2970
2971
2972
2973
2974
2975
2976
2977
2978
2979
2980
2981
2982
2983
2984
2985
2986
2987
2988
2989
2990
2991
2992
2993
2994
2995
2996
2997
2998
2999
3000
3001
3002
3003
3004
3005
3006
3007
3008
3009
3010
3011
3012
3013
3014
3015
3016
3017
3018
3019
3020
3021
3022
3023
3024
3025
3026
3027
3028
3029
3030
3031
3032
3033
3034
3035
3036
3037
3038
3039
3040
3041
3042
3043
3044
3045
3046
3047
3048
3049
3050
3051
3052
3053
3054
3055
3056
3057
3058
3059
3060
3061
3062
3063
3064
3065
3066
3067
3068
3069
3070
3071
3072
3073
3074
3075
3076
3077
3078
3079
3080
3081
3082
3083
3084
3085
3086
3087
3088
3089
3090
3091
3092
3093
3094
3095
3096
3097
3098
3099
3100
3101
3102
3103
3104
3105
3106
3107
3108
3109
3110
3111
3112
3113
3114
3115
3116
3117
3118
3119
3120
3121
3122
3123
3124
3125
3126
3127
3128
3129
3130
3131
3132
3133
3134
3135
3136
3137
3138
3139
3140
3141
3142
3143
3144
3145
3146
3147
3148
3149
3150
3151
3152
3153
3154
3155
3156
3157
3158
3159
3160
3161
3162
3163
3164
3165
3166
3167
3168
3169
3170
3171
3172
3173
3174
3175
3176
3177
3178
3179
3180
3181
3182
3183
3184
3185
3186
3187
3188
3189
3190
3191
3192
3193
3194
3195
3196
3197
3198
3199
3200
3201
3202
3203
3204
3205
3206
3207
3208
3209
3210
3211
3212
3213
3214
3215
3216
3217
3218
3219
3220
3221
3222
3223
3224
3225
3226
3227
3228
3229
3230
3231
3232
3233
3234
3235
3236
3237
3238
3239
3240
3241
3242
3243
3244
3245
3246
3247
3248
3249
3250
3251
3252
3253
3254
|
<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN"
"http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd">
<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu">
<head>
<meta name="generator" content=
"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" />
<meta http-equiv="Content-Type" content=
"text/html; charset=UTF-8" />
<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" />
<title>The Project Gutenberg eBook of Capillária by Frigyes
Karinthy</title>
<style type="text/css">
/*<![CDATA[*/
body {
margin-left: 10%;
margin-right: 10%;
}
h1,h2 {
text-align: center;
clear: both;
line-height: 200%;
}
h2 {
margin-top: 2em;
}
p {
margin-top: 0.75em;
margin-bottom: 0.75em;
}
body > p {
text-align: justify;
text-indent: 1.5em;
}
hr {
width: 33%;
margin-top: 2em;
margin-bottom: 2em;
margin-left: auto;
margin-right: auto;
clear: both;
}
hr.chap {width: 65%}
table {
margin-left: auto;
margin-right: auto;
}
td {
padding-left: 1em;
padding-right: 1em;
}
.pagenum {
position: absolute;
right: 2%;
color: gray;
font-size: smaller;
text-align: right;
text-indent:0;
}
.tdr {text-align: right;}
.center {
text-align: center;
text-indent: 0;
}
.summary {
text-align: center;
text-indent: 0;
margin: auto;
font-weight: bold;
}
.right {
text-align: right;
margin-right: 1.5em;
}
.caption {font-weight: bold;}
.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;}
.figcenter {
margin: auto;
text-align: center;
}
.figcenter, .figcenter img {
max-width: 100%;
}
.transnote {
background-color: #E6E6FA;
color: black;
padding: 0.5em;
font-family: sans-serif, serif;
font-size: 0.9em;
}
.transnote p {
text-align: center;
text-indent: 1.5em;
}
/*]]>*/
</style>
</head>
<body>
<div>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 69520 ***</div>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p class="center"><span class="caption">MAGYAR
REGÉNYIRÓK</span></p>
<p class="center"><span class="caption-150">KARINTHY
FRIGYES</span></p>
<h1>CAPILLÁRIA</h1>
<p class="center"><span class="caption">REGÉNY</span></p>
<p> </p>
<p> </p>
<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST</span></p>
<p class="center"><span class="caption">A KULTURA KÖNYVKIADÓ ÉS
NYOMDA R. T. KIADÁSA</span></p>
<hr class="chap" />
<div class="figcenter" style="width: 599px;"><img src=
"images/i001.png" alt="" title="" /></div>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_5" id=
"Page_5">-5-</a></span></p>
<p><i>Különös örömöm telik benne, hogy ismét nekem jutott a
szerencse, Gulliver hatodik, eddig ismeretlen úti naplóját kiadni
és bemutatni a közönségnek. Kitünő elődöm a Gulliver-féle kéziratok
és hagyatékok felkutatásában és sajtó alá rendezésében, Swift
Jonathán, kétszáz évvel ezelőtt négy teljes útinaplót hozott
nyilvánosságra, Gulliver’s Travels címen a Liliputban,
Brobdingnagban, Laputában és Hahnhnhms-országban szerzett
benyomások anyagából. Ezelőtt mintegy két esztendővel sikerült
rábukkannom – sajnos, csak töredékekben – az ötödik eredeti
Gulliver-kézirat egy másolatára, melyet Utazás Faremidóba cimen
állítottam össze – a kitünő utazó barátai és szelíd, istenfélő
eszméinek kedvelői bizonyára emlékeznek még erre a könyvre, mely,
ha a benne foglalt csekély jelentőségű <span class=
"pagenum"><a name="Page_6" id="Page_6">-6-</a></span> földrajzi és
néprajzi adatokra való tekintettel, nem is mérhető Stanley vagy
Nansen, vagy akár Vámbéry halhatatlan műveihez, – megfigyeléseinek
jámbor és becsületes hűsége s ama lángoló hazaszeretet és
emberszeretet révén, mely az egészet besugározza, bizonyára
odasorozható ama művek közé, melyeket minden pedagógus nyugodtan
ajánlhat az ifjúság okulására és ismereteinek fejlesztésére éppen
úgy, mint a társadalmi együttérzés istápolására: – olyan erények
ezek, melyek Gulliver minden eddig ismert írásában fellelhetők. Itt
következő útleírását, mely Capilláriáról, azaz a női nem országáról
szól, a benne foglalt tájfestésektől és, bár nem nagyigényű, de hű
és megbizható topográfiai és természetrajzi megfigyelésektől
eltekintve, – főként az a meleg és tiszta szeretet tünteti ki s
teszi eléggé nem ajánlható olvasmányává mindazoknak, akik nem
hajmeresztő és tarka fantasztikumot keresnek, hanem őszinteséget és
egyszerűséget, mellyel szerzőnk a családi élet idilli szépségét, a
férfi és nő viszonyának boldog örömeit s mindazokat a bölcsen
felállított emberi és isteni törvényeket dicséri, melyek a fennálló
társadalomban lehetővé teszik, hogy férfi és nő nemes összhangban
élhetnek együtt a dicső emberi fajta fejlődésére és
boldogulására.</i></p>
<p class="right"><i>Karinthy Frigyes</i> <span class=
"pagenum"><a name="Page_7" id="Page_7">-7-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>ELSŐ FEJEZET</h2>
</div>
<p class="summary">Szerző mentegeti magát, amiért eskűje ellenére
hatodszor is útra kelt // Elfogadja a seborvosi állást a »Queen«
fedélzetén // A németek megtámadják a hajót // Szerző kétségbeesett
helyzetében már-már halálra szánja magát és különös körülmények
között partraszáll Capilláriában</p>
<p>Az olvasó bizonyára csodálkozni fog, hogy annyi keserű
tapasztalat ellenére s miután csak a legcsodálatosabb véletleneknek
köszönhettem, hogy imádott hazámat és forrón szeretett családomat
viszontláthattam Redriffben – s hogy esküvéssel tett fogadalmam
után, mellyel szeretett nőmnek megigértem, hogy ezentúl békében és
nyugalomban szentelem életemet neki és leányaimnak: mégis,
hatodizben is rászántam magam, hogy mint seborvos, résztvegyek egy
nagyon is bizonytalan kimenetelű úti vállalkozásban.</p>
<p>Annál csodálatosabb ez, minthogy forrón szeretett nőm,
Faremidóból való visszatérésem <span class="pagenum"><a name=
"Page_8" id="Page_8">-8-</a></span> óta, anyai és hitvesi
kötelességének tökéletes átérzésével igyekezett meggyőzni a
vállalkozásaimban rejlő sokféle veszélyről, melyek testem épségét,
sőt életemet fenyegetve egyszersmindenkorra lehetetlenné tehetnék,
hogy családfői hivatásomat, az ő és leánykánk fenntartását
betölthessem.</p>
<p>Imádott nőm mintaszerűen példás hitvesi magatartását nem győzöm
eléggé hangsúlyozni: annakidején igen szép leány volt, akinek sokan
udvaroltak s szerették volna elvenni s ő, miután számot vetett a
lehetőségekkel, nagylelküen engem választott, hozzám kötve sorsát s
nekem ajándékozva azt az örömet, amit szerelme nyujtott, neki is,
meg nekem is. Azóta soha egy pillanatig sem szünt meg az erényes és
magasröptű hitvesnek ama kiválóságát gyakorolni, ami a házasélet
legszentebb feladata: hogy engem férji hivatásomnak minden erőmmel
való betöltésére buzdítson. Egész életét a jó feleség ama legfőbb
kötelességének szentelte, hogy engem szüntelen és állandóan
figyelmeztessen és nógasson arra, ami az igazi férfi legszebb
ékessége: a feleség és család iránt táplált mindent feláldozó
önzetlenség. E hivatásának és kötelességének minden más szempontot,
<span class="pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9">-9-</a></span>
minden léha örömet alárendelt – önzetlenül és rajongó hittel egyre
azon fáradozott csak, hogy én azzal az önérzettel állhassak
embertársaim elé, amit a feleségéért és családjáért rajongó és
nekik mindent odaadó, értük mindenről lemondó férfi öntudata
nyujt.</p>
<p>Hogy engem ilyen eszményi férj és férfi gyanánt tiszteljen és
becsüljön mindenki: ez volt csak velem törődő feleségemnek minden
törekvése. Sokszor, ha hitemet vesztve, vagy elbúsulva, vagy
elfáradva a nehéz munkától, amivel családomat fenntartottam: léha
szórakozásban akartam feledést keresni – az ő erős és önzetlen
akarata mentett meg attól, hogy valamikor úgy beszéljenek rólam
unokáim, mint könnyelmű és gonosz emberről, aki még a családjával
sem törődött. Ilyenkor nem kímélt fáradságot, hogy visszaadja
önbecsülésemet. Figyelmeztetett rá, hogy itt meg itt még lehetne
pénzt keresni, ha egy kicsit megerőltetem magam. Elvitt magával
kalapot vagy ruhát vásárolni neki, hogy ez ékességekkel
bizonyíthassa barátaim és barátnői előtt, milyen derék és jó férj
vagyok. Szüntelen serkentett, buzdított a jóságra, önzetlenségre,
önfeláldozásra, a legszebb keresztyéni tulajdonságokra: s
igyekezett nekem <span class="pagenum"><a name="Page_10" id=
"Page_10">-10-</a></span> alkalmat adni, hogy e tulajdonságokat
vele szemben gyakorolhassam. Reggel felkeltett, ha henyén és resten
még aludni akartam, – dolgozni küldött, ha céltalan merengés ejtett
rabul – egyszóval, mindent megtett, hogy jó hírnevemet
megőrizze.</p>
<p>Lassankint el is érte, hogy kezdtek úgy emlegetni, mint a vidék
egyik legtisztességesebb és legmegbízhatóbb polgárát. Mikor a
németek forrón szeretett hazámat, mely ártatlanságában nem is lévén
elkészülve az emberi gonoszságra, éppen azon fáradozott, hogy
Görögországot bekebelezze és Transvaal királyát száműzve, néhány
német gyarmatot magáévá tegyen, megtámadta: a jogtalan cselekedet
feletti felháborodás minden becsületes férfit fegyverbe szólított,
közöttük magamat is. A lángoló jelszó, hogy meg kell védeni gyönge
nőinket és gyermekeinket, könnyeket csalt ki imádott nőm szemeiből
– mint a hazáért mindent feláldozó rajongó honleány pillanatig se
habozott, hogy ha kell, akár életemet is feláldozza ezért a célért.
Ő maga buzdított, hogy csak vonuljak be minél hamarabb.</p>
<p>Eleinte Liverpoolban teljesítettem helyi szolgálatot. Életem
ebben az időben igen nehéz <span class="pagenum"><a name="Page_11"
id="Page_11">-11-</a></span> volt, míg erőim egyrészt erősen
igénybevette az a munka, amit ingyen és önzetlenül ajánlottam fel
bajtársaimnak, kik a szent cél érdekében, hogy védtelen nőinket
megvédelmezzük a barbároktól, egyesültek – másrészt, e külön munka
mellett, egyre nagyobb gondot okozott, hogy feleségemet és
leánykámat eltarthassam. Főként az a félelem tartott vissza, hogy
azonnal a dicsőség mezejére siessek, hogy imádott nőmnek abból a
csekély és elégtelen segélyből kellett volna megélnie, amit a
hadbavonultak hozzátartozóinak biztosított az állam.</p>
<p>Imádott feleségem, akit büszkeségemnek ez a sérelme érthetően
lehangolt, végre olyan megoldást talált, mely férji önérzetemnek
teljesen megfelelt s ismét visszaadta már-már megrendült
nyugalmamat. Rávett, hogy életemet egy ebben az időben alakult
társulatnál biztosítsam – a biztosítás, tekintettel katonai
mivoltomra, kissé nehezen ment s igen magas évi befizetéssel vált
csak lehetségessé.</p>
<p>Ez évi összegnek előteremtése annyira kifárasztott, hogy 19…-ban
önként jelentkeztem harctéri beosztásra.</p>
<p>Mint seborvost, a „Queen“ kereskedelmi hajóra rendeltek ki,
melynek az volt a hivatása, <span class="pagenum"><a name="Page_12"
id="Page_12">-12-</a></span> hogy katonai fedezettel fenntartsa a
közlekedést azokon a veszélyeztetett vonalakon, melyek a német
tengeralattjárók zónáján keresztül kötötték össze Anglia és Amerika
kereskedelmét.</p>
<p>19… junius 26.-án délelőtt búcsút vettem hát imádott nőmtől, aki
keserves sírásra fakadt, de azután erőt véve magán, figyelmeztetett
kötelességemre, mint ahogy a derék katona feleségéhez illik.</p>
<p>Aznap délután kicsiny málhámmal és felszerelésemmel behajóztam
és átvettem a parancsnoktól a teendőimre vonatkozó utasításokat.
Hajónk jó széllel futott ki a kikötőből és néhány nap mulva
rakományának egy részét letéve G.... irországi városban, julius
3.-án a nyilt tenger felé fordult.</p>
<p>Egyideig zavartalanul folytattuk utunkat. Julius 6.-án a
szélesség 13° 27′ 1″ és a hosszúság 49° 22′ és 36″ alatt voltunk.
Ezen a napon, restelkedve vallom be, valami érthetetlen és léha
jókedv uralkodott rajtam, mely élénk ellentétben volt szeretett
hazámnak szomorú helyzetével s az olvasó csak úgy bocsáthat meg
nekem, ha bevallom, hogy előzőleg némi szesztartalmú italokat
élveztem. De jó kedvem <span class="pagenum"><a name="Page_13" id=
"Page_13">-13-</a></span> volt és – csak azért vallom ezt be, mert
elhatároztam, hogy mindent úgy mondok el, ahogy történt, nem
szépítve és nem színezve az eseményeket oly utazók módjára, akik
csak külső hatásra törekszenek – bevallom, még daloltam is. E napon
délután szikratáviratot kaptam feleségemtől, melyben értesít, hogy
jól érzi magát, fogfájása elmúlt már, pár keztyűt vett magának igen
jutányos áron s így nem kell tartanom semmi bajtól, feltéve, hogy
én is elintéztem minden dolgomat.</p>
<p>Mintha villám sujtott volna le, olyan rémület és kétségbeesés
fogott el a távirat elolvasása után. Eszembe jutott ugyanis, hogy
elfelejtettem befizetni mult héten legutóbb esedékes részletét
annak az életbiztosításnak, mely halálom esetén imádott
feleségemnek húszezer font sterlinget juttatott volna – hogy ezt a
részletet legföljebb egy hét múlva juttathatom el a társulatnak s
így, ha közben halálos szerencsétlenség ér, az eddigi befizetések
kárba vesznek s nőm egy pennyt se kap. Nagyon kevéssé mégis
megvigasztalt az a meggondolás, hogy ez esetben viszont az említett
összeg megmarad a biztosító társulatnak, mely állami intézet volt,
annak az imádott államnak birtoka és <span class="pagenum"><a name=
"Page_14" id="Page_14">-14-</a></span> tulajdona, melyért életemet
és véremet szívesen áldozom vala, hogy gyenge és védtelen nőit és
árváit megvédelmezzem.</p>
<p>Ily kétségek és félelmek között hánykódva ébredtem a julius
10.-i napra, mely örökké emlékezetes marad számomra. E nap estéjén
rettenetes kiáltozás csalt fel a fedélzetre. Riadtan futkosott a
legénység, a parancsnok fejvesztetten kiáltozott. Csakhamar
megtudtam, hogy hajónkat német tengeralattjáró torpedója érte, még
pedig egészen váratlanul, mert e vizeken – az Óceán egyik
legmélyebb pontja fölött lebegtünk éppen – nem lehetett számítani
támadásra.</p>
<p>Nekem azonnal eszembe jutott az elmulasztott biztosítás, lelki
szemeim előtt megjelent imádott nőm szemrehányó tekintete s
fájdalmamban hangos kiáltozásban törtem ki. A hajó azonnal sülyedni
kezdett s annyi időnk volt csak, hogy huszad magammal
mentőcsolnakba ugorhattam. Néhány perc mulva a büszke „Queen“
rakományostul, mindenestül eltünt a felvert hullámok között.</p>
<p>Számítottam rá, hogy csolnakunkat felveszi valamelyik cirkáló,
sajnos, a balszerencse démonának úgy tetszett, hogy szenvedéseim
serlegét <span class="pagenum"><a name="Page_15" id=
"Page_15">-15-</a></span> megtetézze: három óra mulva irtózatos
dörej röpített a levegőbe, csolnakunk egy elszabadult aknára futott
és darabokra tört. Visszazuhanva a vízbe darabig úszással próbáltam
megmenteni életemet, keservesen átkozva a pillanatot, mely annyi
szomorú tapasztalat után hatodszor is kitaszított az
ismeretlenbe.</p>
<p>Egyszerre örvénybe kerültem, erőm elhagyott. Mégegyszer
fölvetettem szemem, hogy búcsút vegyek az ég napfényes felhőitől,
melyek oly békésen úsztak a magasban – aztán széttártam karjaim s
csendesen átadtam fáradt testemet a mélységnek. Néhány pillanatig
ringatózva és csendesen forogva sülyedtem lefelé ez áttetszően zöld
nedüben – emlékszem még, hogy egész naiv és fájdalmas
csodálkozással pillantottam meg egy lapos és vörös halnak kómikusan
tátogó száját, amint orromhoz ütődött s riadtan hőkölt vissza. Én
is kinyitottam számat, hogy a halált befogadjam, sőt – furcsa, de
így volt – néhány ütemes és szabályos tátogást is végeztem, mintha
az utolsó pillanatban el akartam volna tanulni a halaktól, hogy a
víz alatt élni és lélegzeni tudnak.</p>
<p>Ezután nyilván elvesztettem eszméletemet és <span class=
"pagenum"><a name="Page_16" id="Page_16">-16-</a></span> nem tudom,
percekig vagy órákig tartott-e ez az állapot, mely tökéletesen
hasonlított a halálhoz.</p>
<p>Magamhoz térve langyos és lágy közegben éreztem magamat s
felismerve, hogy élek, azt gondoltam, hogy talán kihalásztak és
valamely hajó fedélzetén vagyok. Azonban kinyitva szemem,
legnagyobb meglepetésemre magam fölött sűrű, zöld vizek roppant
tömegét láttam lebegni, melyben soha nem látott halak, kígyók és
gyíkok suhogtak – s karomat felemelve, éreztem az elem
ellenállását. Egyben fülem körül különös búgás és tompaság zavart:
odanyúltam és fülem helyén kerek, mintegy tenyérnagyságú dobozt
vagy korongot éreztem, szorosan odatapadva halántékomra, mint
valami kagylót. Másik fülemen is ugyanilyen készülék. Álmélkodva
vettem észre, hogy szájammal szabályos, lélegző mozgásokat
végzek.</p>
<p>Nyögve ülőhelyzetbe emelkedtem. Ekkor suhogás támadt mellettem s
odatekintve, az elmosódó közeg halvány és lágy hátteréből s mintegy
összefolyva a láthatárral, melyet szakadozott hegyláncok kerítettek
körül, csodálatos szépségű női fejet pillantottam meg, amint
álmélkodva és idegenül mered rám. <span class="pagenum"><a name=
"Page_17" id="Page_17">-17-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>MÁSODIK FEJEZET</h2>
</div>
<p class="summary">Szerző megérti, hogy csodálatos módon, élő
állapotban maradt a tenger fenekén // Megindul, hogy tájékozódjék
// Különös épületek // Sajátos növények // Egy ismeretlen
állatfajta // A bennszülöttek elfogják szerzőt</p>
<p>A látomás, mert kábult aggyal és lázas szemekkel nem tarthattam
másnak – csak néhány pillanatig tartott, aztán a kékeszöldben
villódzó háttérben, mint valami ködfátyolkép, lassan elmosódott és
eltünt.</p>
<p>Fölálltam és rémült csodálkozással tapogattam meg tagjaimat,
kétségenkívül megállapítottam, hogy élek és érzékelek, bár, a
rendkívüli körülményekhez képest, nem olyan mértékben és módon,
ahogy ezt a szót szárazföldi vidékek felszinén értelmezik.
Körülöttem és fölöttem áttetsző víztömegek végtelensége zúgott – de
lábam szilárd talajon állt, mely közeli láthatáromba veszett. Ezt a
talajt sajátságos növények <span class="pagenum"><a name="Page_18"
id="Page_18">-18-</a></span> borították: a közelben furcsán fénylő
tócsa, vagy tavacska terült el, távolabb enyhe emelkedés,
bizonytalan körvonalakkal. Hogy mindez honnan nyeri a világosságot,
azt még nem tudtam: egyébként azonban meg kellett értenem, hogy
bármily lehetetlennek látszik, a tenger felszine alatt vagyok, igen
mélyen, valószinüleg a fenekén, és élek. Ezt megértve, pillanatig
rettentő rémület lett urrá rajtam s azt hittem, hogy most mindjárt
meghalok, hogy pillanatnyi ébredésem a haldokló utolsó erőfeszitése
csak, melyben kegyetlen sorsom mégegyszer meg akarja mutatni önnön
koporsómat és vesztőhelyemet. Nőmre és gyermekemre gondolva,
kétségbeesetten kaptam fejemhez és ekkor újból éreztem két
halántékomon a különös, kagylószerű tárgyakat, szorosan füleimre
tapadva.</p>
<p>Ugyanabban a pillanatban rájöttem, hogy életbenmaradásom szoros
összefüggésben van e két kagylóval. Semmi kétség: tüdőm
szabályszerű mozgásokkal emelte mellkasomat s hogy benne az
oxigénnek és hidrogénnek ama sajátos keveréke dolgozik, mely minden
szerves életnek alapfeltétele, azt vérem pezsgése és szívem
dobogása árulta el. Jó egy percig tartott, <span class=
"pagenum"><a name="Page_19" id="Page_19">-19-</a></span> míg
rájöttem, hogy ezek az elemek nem szájamon és orromon keresztül
hatolnak tüdőmbe, mint ahogy szoktak, hanem fülemen át, még pedig
nyilván a rájuk tapadott kagyló vagy szerkezet segítségével.</p>
<p>Átvillant rajtam azonnal, amit az iskolában tanultam, hogy a víz
alatt élő állatok éppen úgy oxigént lélegzenek be, mint mi s
tüdejük is van: csakhogy az oxigént egy megfelelő szerv, a
<i>kopoltyú</i> választja ki a vízből. Nyilvánvaló tehát, hogy
érthetetlen módon ilyen kopoltyúnak megfelelő szerkezettel látott
el valaki, vagy valami, míg eszméletlenül feküdtem –
mű-kopoltyúval, mint ahogy vannak mű-lábak és műkezek, sőt
mikrofonos mű-fülek is. Világosan éreztem, hogy nem lehet másról
szó s emlékszem, még ilyenfélét is gondoltam: elég különös, hogy a
diadalmas emberi szellem, mely a fotografálógéppel tökéletesebb
szemet, a telefonnal tökéletesebb fület szerkesztett s a
légcsavarral felhők közé emelte fel a nehéz emberi testet, példát
látván a madarakban: eddig még nem gondolt arra, hogy a végtelen
óceán mélységét is birtokába vegye, a kopoltyúval való lélegzés
tanulsága szerint oly szerkezetet eszelve ki, mely e szerv
működését tökéletesen <span class="pagenum"><a name="Page_20" id=
"Page_20">-20-</a></span> elvégezve, éppen úgy szabad és korlátlan
mozgású hallá, vagy kétéltűvé varázsolja az embert, mint ahogy a
repülőgép madárrá varázsolja.</p>
<p>E pillanatban meg voltam győződve róla, hogy ezúttal olyan
országba kerültem, ahol ezt a kérdést már megoldották. Kalandos
hajlamom s az utazóösztön, mely annyi balvégzetű szerencsétlenség
okozója volt már életemben (s melynek elnézését csak azért remélem
az olvasótól, mert hiszen mégis e nyugtalan ösztön tette lehetővé,
hogy az útleírások történetét nehány szerény és igénytelen adattal
gazdagítottam) felébredt: második gondolatom már az volt, hogy meg
kell tudnom, milyenek azok a bennszülöttek, akik ezt az országot
lakják. Fel kellett tennem, hogy magas fejlettségű lények, kik a
matematikában és a vele kapcsolatos műszaki tudományokban talán még
messzebbre jutottak, mint a szárazföldön ismert országok lakói –
legalább a mű-kopoltyú felfedezése erre engedett következtetni.</p>
<p>Úgy érveltem magamban, hogy a bennszülöttek nem is lehetnek
messze: ahhoz, hogy még megfulladásom előtt, idejében felszerelték
rám a kopoltyúkat, kevés időt vehettek igénybe – s azóta legfeljebb
félóra telhetett csak el. Hogy <span class="pagenum"><a name=
"Page_21" id="Page_21">-21-</a></span> szemem a rejtelmes
világossághoz kissé hozzászokott, bátrabban kezdtem mozgolódni.
Kezeimmel úszó mozdulatokat végezve, óvatosan megindultam a fénylő
tócsa felé. Szívós indák és füvek csavarodtak lábamra: minden
lépésért küzködnöm kellett. Finom, vörös homokot kavartam fel,
melyből bizonytalan körvonalú halfélék rebbentek elő, kígyózó
csápokkal és uszonyokkal. Most már valamivel messzebb láttam magam
elé. A tócsán túl szabályos vonalak rémlettek, fel a magasba,
megerősítve gyanúmat, hogy értelmes lényektől lakott és beépített
vidékre kerültem. Nagynehezen leértem a partra: fényes felszinű tó
vakító tükre terült el előttem – ekkor hökkentem csak meg a
csodára, hogy a tenger fenekén külön, a környező víztől elhatárolt
folyadékot látok, melynek felszinét halkan borzolja és gyűrűzi
valamely ismeretlen erő. Csakhamar megértettem ezt is. A tükör fölé
hajolva, megismertem rémült és sápadt arcomat, a görcsösen tátogó
száj és dagadó orrlikak bizonytalan foltjaival: kétoldalt, a fülek
táján, zöld korongokkal. Lehajoltam és tenyerem a folyadékba
merítve, kimertem belőle egy keveset és szememhez közelítettem. A
cseppek ólmosan ragyogó gömböcskéi <span class="pagenum"><a name=
"Page_22" id="Page_22">-22-</a></span> sebesen peregtek le
ujjaimról. Azonnal felismertem, hogy <i>hidrargirum</i> van a
kezemben, közönséges néven higany: e cseppfolyós fém gyült itt
össze tócsává, a tenger fenekén.</p>
<p>Áthaladva egy kis földnyelven és bokáig gázolva a higanyban,
egész sereg, a tengeri állatvilágot leíró tudomány előtt ismeretlen
halfélét, algát, tengeri pókot, rákot, kígyót és sok másfajta
hüllőt (részletes leírásukkal nem akarom untatni az olvasót)
figyeltem meg: mindez meggyőzött róla, hogy olyan mélységben
vagyok, ahonnan semmiféle hírt nem hozott még eddig a tenger
fenekét vizsgáló kutatás. A tulsó partra érve, meglepetve álltam
meg: két szikla résén keresztül magas oszlopot vagy tornyot
pillantottam, szabályos gyűrűkből egymás fölé építve, egyre
keskenyülő épület volt, befejezetlen teteje mintegy húsz méter
magasságban veszett el. A legfelső körök tetején határozatlan
nyüzsgést észleltem: villanásszerű gyorsasággal, mintha apró,
fekete lángok csaptak volna ki.</p>
<p>Abban a reményben, hogy hamarosan megtudok valamit, közeledtem a
különös épülethez. Kiderült, hogy a gyűrűk szélén tenyérnagyságú
ablakocskák vannak kerek, szabályos távolságban. Örömmel fedeztem
fel a nyílások <span class="pagenum"><a name="Page_23" id=
"Page_23">-23-</a></span> két oldalán bizonyos művészi
ornamenteket, jelezve, hogy nemcsak értelmes, de kulturált lények
műveivel állok szemben. Lehajoltam, hogy az egyik nyíláson
bekukkantsak, mikor a nyílás fölötti párkány széléről rémült
rebbenéssel szökkent fel valami, pillanat alatt a következő gyűrűre
kúszott fel, ott megfordult és pihegve, riadtan, remegve nézett
vissza rám.</p>
<p>A különös, tudatosnak látszó mozdulat, ahogy visszafordult,
annyira meghökkentett, hogy percekig néztünk farkasszemet, míg
magamhoz tudtam térni. Lerajzolni könnyebb volna azt, amit láttam,
mint leírni. Ez a különös állat – ha az volt – lehetett úgy
huszonkét-huszonöt centiméter hosszuságú vagy magasságú. Hengeres,
hosszúkás teste első pillanatban az angolnáéra emlékeztetett. De
rögtön észrevettem hogy nem hal és nem kigyó – külön feje, nyaka és
törzse volt és sokféle, bonyolult végtagja. Ami meglepett és
zavarba hozott, első pillanatban, az nyilván a fej lehetett: ennek
a fejnek <i>arca</i> volt, abban az értelemben, ahogy emberre
szoktuk mondani. Széles és dudoros, kopasz koponya és igen magas
homlok alatt két hunyorgó, lobogó szem, mély árkok keretében – orr
helyett két nyílás, alatta lengedező <span class="pagenum"><a name=
"Page_24" id="Page_24">-24-</a></span> hosszú szakáll, mely
eltakarta a szájat. A vastag, csaknem törzsvastagságú nyakból két
igen keskeny kar nyúlt ki, apró kezekkel – hátul még kettő, széles
és lapos, mintha szárny akarna lenni és mozgás közben csakugyan
félszeg, repdeső mozdulatokban vonaglott ez a két iker-kar. Apró,
csápszerű nyúlványok lengedeztek kétoldalt – a láb széles és erős,
mint két golyó, uszonyokkal, ujjakkal és körmökkel felszerelve.</p>
<p>Lehetetlen volt megállapítani, hogy melyik végtagját használja
helyváltoztatásra – s hogy vajjon hasán kúszik-e, vagy,
felegyenesedve, lábán jár, vagy talán, a nyomorék szárnyacskák
segítségével, lebeg a vízben. Általában mindegyik végtagja úgy
hatott, mintha csökevénye lenne csak valaminek, ami valamikor szerv
volt; – vagy mint kezdetleges formája egy most fejlődő testrésznek.
Mindene volt, amivel a természetrajz az egyes csoportokat egymástól
megkülönbözteti – lába is, keze is, szárnya is, uszonya is – haja,
szőre, tolla és pikkelye: de mindez nyomorék, fejletlen állapotban.
Mintha a természetnek valami kisérleti modellje volna, amin
kipróbálja a lehetőségeket, vázlatos vonalakban, hogy aztán más
állatokra <span class="pagenum"><a name="Page_25" id=
"Page_25">-25-</a></span> alkalmazza – mint a műszerüzletek
kirakatában látható bábu, melyen minden van, mű-kéz, mű-láb,
mű-koponya, sérvkötő. Egy személyben emlős, hal, madár, vagy talán
inkább féreg – és ami a legfurcsább (ezt persze csak mint kómikus
impressziót említem), az egészben valami emberi is van. Mert
bizonyos, hogy megdöbbenésem egyik főoka az az emberies tekintet
volt, ami a magas homlok alól s a bozontos szakáll fölött
rámmeredt.</p>
<p>Forrón szeretett honfitársaimtól bocsánatot kérek, hogy ezt a
furcsa rovart, ha csak pillanatra is, emberhez hasonlítottam – de
tudjuk, hogy éppen a tenger állatvilága szolgál igen gyakran
effajta külső, kómikus hasonlóságokkal. Ki ne ismerné az
akváriumokban sűrűn látható <i>tengeri csikó</i> nevű halat,
melynek feje a paripáéra emlékeztet? vagy azt a másik, lapos
félszegúszót, mely kerek szemöldökeivel, lefelé görbülő szájával
mintha valami emberi indulatot, szomorúságot vagy rémületet fejezne
ki?</p>
<p>Ezekre gondoltam, mihelyt meglepetésemből felocsudtam.
Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem a különös állatot
(hányattatásaim közben hozzászoktam, hogy a kiváncsiság és
tudásvágy <span class="pagenum"><a name="Page_26" id=
"Page_26">-26-</a></span> legyőzze bennem az undort) – de az éles,
horkolásszerű hangot hallatott és kicsúszott ujjaim között. A
következő pillanatban el is tünt szemeim elől.</p>
<p>Megkerültem a tornyot és be-benézegettem a nyílásokon. Gyakran
úgy rémlett, lángoló szemek villannak ki rám a sötétből és a
fordulóknál néha mintha az előbbihez hasonló férgek ugranának el,
amint odaérek. Hármat vagy négyet határozottan látni véltem az
egyik nyílás mögött – de rögtön eltüntek megint. A furcsa
mozgolódásból és nyüzsgésből, ami élénk, bujkáló tevékenység
érzését keltette, anélkül, hogy határozottan láthattam volna
valamit, arra kellett következtetnem, hogy az épület belül tele van
ezekkel az élőlényekkel – s hogy most, idegen és különös állat
közeledvén lakóhelyük felé, riadtan visszahúzódtak és a nyílásokon
keresztül vizsgálnak.</p>
<p>Abban a feltevésben, hogy majd előbujnak megint, ha egy kicsit
eltávolodom, otthagytam a tornyot és egy keskeny ösvényre tértem.
Ekkor más, csodálatos látvány tárult elém, mely tökéletesen
elfelejttette velem ezeket az utálatos kis férgeket.</p>
<p>Az ösvény végén pompás, hatalmas palota <span class=
"pagenum"><a name="Page_27" id="Page_27">-27-</a></span>
emelkedett: kolosszeumszerű, köralakú épület, rózsaszín,
márványszerű anyagból! Magas, büszke falai belevesztek a homályba –
tetejét már nem is lehetett látni. De amit láttam, oly káprázatos
volt, hogy lábaim gyökeret vertek.</p>
<p>A boltíves, pompás kapuban egy nőalak állott – szép, mint az
álom és mint a művész rajongása. Hatalmas, szoborszerű alak – két
méternél is magasabb. Öltözékét nem tudtam kivenni innen – de
mintha felhők között úszott volna. Legfeltünőbb a hajzata volt –
aranyszőke folyó, mely puhán ringott és lebegett körülötte a vízben
s elveszett szinte, mintha seholse lenne vége.</p>
<p>Azonnal meglátott engem. Valamit kiáltott befelé – aztán
leírhatatlanul kecses mozdulattal megfordult és befutott. Nem
tudom, mi történt velem – arra emlékszem csak, hogy lihegve és
fuldokolva értem a kapuig. Egy széles, kerek csarnokon haladtam át
– aztán gazdag, kőkockás folyosókon. Eleinte izgalmamban nem vettem
észre, hogy valami akadályoz a futásban – sárga, síma, aranyos
szálak hurkolódtak kezemre, nyakamra, lábamra. Egyszerre elvágódtam
és nem tudtam mozdulni többet. Ezer és ezer szál kötözött össze,
sűrűn, mint <span class="pagenum"><a name="Page_28" id=
"Page_28">-28-</a></span> valami szövedék, gubó vagy háló – szemeim
előtt kereszteződtek a szívós, vékony szálacskák. A dongó érezhet
ilyesmit, mikor ostoba fejét befúrva a pók szövedékén, keresztül
akarja törni s egyszerre belegabalyodik. <span class=
"pagenum"><a name="Page_29" id="Page_29">-29-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>HARMADIK FEJEZET</h2>
</div>
<p class="summary">A bennszülöttek leírása // Építkezés
Capilláriában // Szerző bemutatkozik és igyekszik megértetni magát
// Az első ebéd Capilláriában</p>
<p>Meglepetésem annál nagyobb volt, hogy az az anyag vagy fonál,
ami így gúzsba kötött, merőben láthatatlan volt, legalább az én
szemeimnek, vagy ebben a közegben. Meg kell jegyeznem, hogy a
világítás ebben az országban teljesen elégséges ahhoz, hogy földi
szemeimmel éppen úgy észrevehessem a legfinomabb részleteket,
mintha valami angol ligetben vagy mezőn járnék, déli napsütésben:
központja nincsen ennek az egyenletes fénynek s így az árnyék
Capilláriában ismeretlen fogalom, de sokféle árnyalata van, az
enyhe rózsaszíntől a sötét bordóig, halavány lilától át a
szivárvány minden felhőzetén, rikító sárga és haragos vörös.
<span class="pagenum"><a name="Page_30" id=
"Page_30">-30-</a></span></p>
<p>Minderről lesz még alkalom szólni. Egyelőre elég annyi, hogy
végtelenül finom és tapinthatatlanul síkos kellett, hogy legyen az
a szívós kötelék, amibe belebonyolódtam, mint dongó a hálóba. Ez az
állapot percekig tartott: hanyatt feküdtem és ámulva láttam fejem
fölött karcsú ívekben feltornyosulni a kupolaszerű csarnokot. Az
építkezés, architekturában, monumentálisan hatott – szédítő,
hatalmas oszlopok, mintha örök időkre szóló, égbenyúló paloták
számára készültek volna. Az oszlopok hatalmas tömbökön nyugodtak,
rettenetes súlyokra méretezve. Azt kellett volna hinnem, hogy
óriások lakják ezt a vidéket, félelmes géniuszok, ismeretlen célok
félistenei, ha az eddig tapasztaltak nem győznek meg az
ellenkezőről.</p>
<p>Egyébként mindabban, amit láttam, volt valami befejezetlen,
valami félbenhagyott, valami töredék-jelleg. A monumentálisan
megalapozott oszlopoknak nem volt feje, a tetőzet sietve és
ideiglenesen alkalmazott deszkákkal volt összeeszkábálva. A
legcsodálatosabb ellentét azonban e palota építkezése és annak
berendezése között tátongott. A nehéz márványfalakat gyermekesen
naiv csecsebecsék, csipkék, rajzocskák borítják – játékszerű,
furcsa kis bútorok, törékeny, <span class="pagenum"><a name=
"Page_31" id="Page_31">-31-</a></span> ismeretlen célú állványok,
tele egzotikus gyümölcsökkel és virágokkal: a papirházakban gügyögő
tarka és kecses és jelentéktelen japán művészetre emlékeztető
stilus.</p>
<p>Míg ezen töprengtem, könnyű szellőként csapta meg arcomat a víz.
Nehezen fölemelve fejem, ámulatomban hangot se tudtam adni: most
egészen közel, három lépésnyire állott tőlem az a tünemény, mely az
imént úgy elbódított. Magas, rendkívül karcsú és mégis telt női
alak volt, rózsaszín köpenyben, lebegő és elfolyó hajában
csodálatos színű virágok. Mosolyban fürdő arcán semmi meglepetés
vagy félelem nem volt, – szép volt ez az arc, hihetetlenül,
anyagtalanul szép; a kék szemek valószinűtlen, enyhe foltja mint
két drágakő úszott az áttetsző ajkak fölött: sehol határozott,
szögletes vonal, sehol semmi nyoma a kemény, sárga váznak. Apró,
hosszúkás kezeit állához emelve, nyugodtan és mosolyogva nézett
rám. Valami köszönésfélét dadogtam, – előkelő magatartását
tekintve, főúri hölgynek néztem s nem tudván, asszony-e vagy leány,
tapintatosan myladynek neveztem.</p>
<p>Tágra meresztette szemeit, aztán hirtelen felkacagott. Egyben
gyors és heves mozdulattal <span class="pagenum"><a name="Page_32"
id="Page_32">-32-</a></span> megrázta a fejét, – suhogó hullámzás
pezsdült meg körülöttem a lilafényű vízben s abban a pillanatban
éreztem, hogy kötelékeim meglazulnak. Ülőhelyzetbe emelkedtem,
majd, hogy a szép látomás mégegyszer megrázta fürtjeit,
talpraálltam.</p>
<p>Most szemtől-szemben állottunk. Meghajtottam fejem s ebben a
helyzetben, a különös alkalomhoz és érthető zavaromhoz képest elég
folyékonyan néhány mondatot ejtettem angol nyelven, abban a
feltevésben, hogy ismeretlen tartomány vendége lévén, már most
hangsúlyoznom kell szeretett hazám igényét az általam felfedezett
országra, mint angol gyarmatra. Elmondottam, hogy Gulliver seborvos
vagyok, hogy tanulmányaimat a legjobb angol egyetemeken végeztem, s
hogy tagja vagyok az Angol Seborvosok Egyesületének. Röviden
kitértem azokra a szerény érdemekre, amelyekkel mint útleíró
imádott hazánk irodalmát gazdagítottam s nem felejtkeztem meg a
pályadíjról sem, mellyel „A nyákhártyák szerepe az emberiség
szellemi fejlődésének történetében“ című tanulmányomat jutalmazta
legutóbb a National Academy. Végre közöltem, hogy nőm és gyermekem
Redriff jobb társaságának kedvelt és <span class="pagenum"><a name=
"Page_33" id="Page_33">-33-</a></span> dédelgetett tagjai s hogy
mint katona szerencsém lehetett a legelsők között lehetni, akik
Németország elfoglalásáért folyó ránk kényszerített védelmi háború
hadseregében fegyverbe öltöztek.</p>
<p>Rövid bemutatkozásom után felemelve arcomat, meglepetve láttam,
hogy az előbb említett hölgyhöz hasonló bennszülöttek közül már
vagy tizenketten állanak körülöttem: oly nesztelenül s könnyen
suhantak oda, hogy észre se vettem. Meglehetősen hasonlítottak
egymáshoz s ha azt mondom, hogy egyik szebb volt, mint a másik,
csak a szokásos népies szólásmóddal élek, – e percben alig tudtam
különbséget tenni. Már-már azon voltam, hogy a nagyobb társaságra
való tekintettel újból belefogok mondókámba, midőn a hozzám
legközelebb álló hölgynek egy mozdulata a legnagyobb álmélkodás
döbbenetével forrasztotta ajkamra a szót. Mosolyogva és lágyan,
mint mikor egy madár kétfelé csapja fehér szárnyait, ez a hölgy
váratlanul széttárta habos köpenyét – s a következő pillanatban
mezítelenül állott előttem.</p>
<p>Angol ismerőseimre való tekintettel hangsúlyozom, hogy
meglepetésemben szerepet játszott természetesen az a köteles
szemérem- és <span class="pagenum"><a name="Page_34" id=
"Page_34">-34-</a></span> tisztességérzet, mely, mint családapát és
férjet megillet, – de be kell vallanom, hogy nem kisebb mértékben
ejtett ámulatba az, amit láttam. Ennek a hölgynek, – s mint
kiderült, mindazokénak, akik körülöttem állottak – a teste, míg
egyrészt formáiban magában foglalta mindazt a szépséget és
elfinomodott kecsességet, amire szárazföldi nő valaha büszke
lehetett, – másrészt anyagának sajátos természetével messze
felülmult mindent, amit mi élő és szerves test finomságáról valaha
elképzelhettünk. A tengeri állatvilággal foglalkozó tudomány
felsorol néhány igen ritka halfajtát, melyre véletlenül bukkant rá
a tudomány, – a vízben ugyanis nem láthatók, lévén a testük
átlátszó, mint a tenger vize. Nos tehát, e hölgyek teste, amellett,
hogy a finom és hajlékony idomaikra feszülő selyembőr tisztán
kivehető és érzékelhető: a tejüvegnek vagy inkább a legnemesebb
tejopálnak áttetsző ragyogásában láttatja vagy inkább sejteti a
belső szerveket.</p>
<p>Határozottan emlékszem, hogy már az első pillanatban
észrevettem, hogy az előttem álló meztelen nő mögött egy másik áll,
– a testén keresztül vettem észre, mint homályos derengést. És
látható volt testén belül a csontváz, <span class=
"pagenum"><a name="Page_35" id="Page_35">-35-</a></span> de nem a
megszokott, durva hálózat, ahogy klinikák üvegablaka mögött látod:
– mintha vékony, világossárga és hajlékony üvegből lennének ezek a
csontok, finomak és kecsesek, mint az apró halacskák gerince. És
látható a két tüdő, két lágy, kék folt és látható a szív, középen,
egy rózsaszín folt. S amellett az egész, úgy, ahogy van, áttetsző,
fehér alabástrom, belül az erek csendes lüktetésével, a rózsaszínű
vér áramlik és piheg keringve, a szív ritmikusan lüktet s mindez
együttvéve tökélye mindennek, ami finomság, gyengédség,
hajlékonyság, – mint egy megelevenedett fehér ködgomoly, mely
minden pillanatban szertefoszlani készül.</p>
<p>Annyira el voltam kábulva, hogy talán órákig álltam volna így
mozdulatlanul és elmerülve a látvány szépségében, ha a hölgyek
váratlan közeledése magamhoz nem térít. Be kell vallanom, azt
vártam, hogy szokatlan külsőm – mert hiszen bizonyos, hogy
szárazföldi ember nem járt még közöttük – félelmet vagy meglepetést
vált ki e gyengéd lényekből s hogy ha megszólalnak, akár szavakban,
akár jelekkel, ámuló kiváncsiságuknak adnak kifejezést s
elhalmoznak kérdésekkel, hogy honnan jöttem, mely csodálatos
országból és hogy ki vagyok, <span class="pagenum"><a name=
"Page_36" id="Page_36">-36-</a></span> mint ahogy megszoktam útjaim
folyamán. Minderről azonban szó sem volt. A hölgyeket ugyan nyilván
érdekeltem, de korántsem mint távoli jövevény vagy ismeretlen tájak
hírnöke. Az a kiváncsiság, amivel felém hajoltak, nem árult el sem
meglepetést, sem csodálkozást. Arcom és alakom nem is érdekelte
őket, a ruháimat nézték inkább, – egyik felemelte kabátom szárnyát
és hangos, rikoltásszerű hangot hallatva, a másik felé fordult.
Különös, rövid kacagás hangzott fel. Aztán még néhány különböző,
artikulátlatlan hang. Holi! Holé! Ujjé! és effajta, csak
fonetikusan ábrázolható indulatszó.</p>
<p>Megpróbáltam, hogy megértessem magam: egy és ugyanazt a szót
több nyelven elmondtam, aztán, a kitünő Berlitz módszere szerint
magamra mutattam és azt mondtam: ember. Eljárásomnak semmi hatása,
mikor kinyitottam a szájam, egy pillanatra elhallgattak, az egyik
kiváncsian felágaskodott és belenézett a szájamba, már a következő
pillanatban, mintha nem is hallanák, hogy beszélek, megint a
ruhámnak estek, rángatták, egyik jobbra, másik balra és közben
folyton hallatták azokat az apró kiáltásokat, – az egész olyan
volt, mintha <span class="pagenum"><a name="Page_37" id=
"Page_37">-37-</a></span> sokféle, egy ketrecbe zárt madár
csicseregne és csacsogna. Már ekkor megfigyeltem, hogy minden
kiáltáshoz másféle arckifejezésük volt: hol a szemüket hunyták le,
hol a szemöldöküket rántották fel, hol a nyelvükkel nyalták végig
szájukat. Egészen el voltam kábulva, látván, hogy ügyet sem vetnek
arra, amit mondok, amikor egyikük hirtelen fölemelte karomat és
olyan egyszerűen, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna,
beleharapott hüvelykujjamba: utána csámcsogott egy kicsit, mint aki
valamit megkóstol.</p>
<p>Az éles fogak csontig hatoltak, értelmetlen jajkiáltás tört ki
belőlem. Abban a pillanatban mind felkapták a fejüket,
visszaugrottak, aztán hangosan felnevettek és most úgy néztek rám,
mint aki végre értelmes dolgot mondott s most már tudni lehet,
kicsoda. A jajkiáltást többen ismételték. Az egyik minden további
nélkül karonragadott és száguldó iramban, olyan erővel, amit nem
tettem volna fel ily gyengéd testben, hurcolni kezdett magával. A
többi hangos fercseléssel és csacsogással iramodott utánunk.</p>
<p>Tágas folyosókon vonszolt keresztül kisérőm. Csak futtában
láttam, hogy a falak mentén <span class="pagenum"><a name="Page_38"
id="Page_38">-38-</a></span> mindenféle furcsa bútor és csecsebecse
áll, s hogy a folyosók gazdagon be vannak rendezve, szőnyegekkel,
csillárokkal, dísztárgyakkal. De mekkora volt meglepetésem, mikor
egy pillanatra megfordulva, az utánunk eredő hölgysereg néhány
tagját azon kaptam rajta, hogy dudorászva és szimatolva
meg-megállanak egyik-másik bútortárgy előtt, könnyedén letörnek egy
darabot belőle, szájukba veszik és lenyelik. Akkor még nem tudtam,
hogy ebben az országban minden használati tárgy vagy műszer ehető
anyagból, rendesen cukorból vagy csokoládéból készül.</p>
<p>Annak a csarnoknak a közepén, ahová útunk vezetett, óriási,
ovális asztal állott, hatalmas üveglappal a tetején. Még mielőtt
odaértem, kisérőm elengedte a karomat: zsibongva és zajongva
ugrálták körül az asztalt, melynek közepén hatalmas fedett tálat
pillantottam meg. Megértettem, hogy ebédre vagy vacsorára van
terítve, – a hölgyek szinte elfeledkezve rólam, mohón estek neki
tányérjaiknak. Megvallom, hiuságomat kissé sértette, hogy ilyen kis
szenzációt keltettem, – vállat vontam és látván, hogy senkise szól,
tüntetően helyet foglaltam egy üresen maradt teríték előtt.
<span class="pagenum"><a name="Page_39" id=
"Page_39">-39-</a></span></p>
<p>A legmagasabb hölgy – az, aki idehozott – előrehajolt és
felemelte a tál tetejét. Bugyogás és zúgás hallatszott – a királynő
(így neveztem el magamban) kézzel nyult a tálba és hurkaszerű,
fekete tárgyat emelt ki belőle – rémülten láttam, hogy amint
egymásután a tányérokra ejtette őket, a hurkák ugrálva és vonagló
rángásokban jelezték, hogy élnek. Mekkora volt meglepetésem, mikor
az én tányéromra dobott darabban egyikét ama különös kis
szörnyeknek ismertem fel, akikkel a palota felé vezető utamon
találkoztam. Undorodva és émelygő gyomorral lopva oldalt
pillantottam, megtudni, mihez kezdjek vele, hogy szégyenben ne
maradjak. A mellettem ülő hölgy bezzeg nem volt zavarban: a tányér
mellé helyezett lapos és éles kis fémtárggyal egyenesen nekiesett a
tányérján ugráló és vonagló kis szörnyetegnek – két ujjal lefogta a
fejét és a fémdarabbal egy gyakorlott és erős nyomást mért rá. A
fejből sárgásfehér velő feccsent ki – szomszédnőm kanálba fogta
fel, mohón felhörpentette ezt a sűrű pépet, a kipréselt és
kivégzett állatot pedig minden további nélkül az asztal alá
dobta.</p>
<p>Szokásom, hogy bármilyen vidéken járok, <span class=
"pagenum"><a name="Page_40" id="Page_40">-40-</a></span>
alkalmazkodjam a helyi szokásokhoz, ha ízlésem és természetem fel
is lázad ellene. Eszembe jutott, hogy az osztriga, amit előkelő
csemegének tartanak nálunk, nekik épp oly undorító lehet, mint
nekem az, amit ők esznek – hősiesen legyűrtem tehát ellenszenvemet,
s felemelvén a tányérom mellé helyezett tárgyat, megnyomtam a fejét
az én porciómnak is, úgy, ahogy szomszédnőmtől láttam. A velő
kiföccsent – a vonagló állat abban a pillanatban halálvergődésében
felszökkent és másik oldalára fordult. Olyan ijedelem és borzongás
fogott el, hogy azt hittem, elájulok. A kés kiesett kezemből,
Lehet, hogy lázas torzítás túlozta ijesztő viziómat – de ebben a
pillanatban a tányérról megtört szemekkel és kitátott szájjal és
ráncolt homlokán halálos verítékkel egy apró, halavány emberarc
meredt vissza arcomba. <span class="pagenum"><a name="Page_41" id=
"Page_41">-41-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>NEGYEDIK FEJEZET</h2>
</div>
<p class="summary">A bennszülöttek közömbössége // Az ország nyelve
// Oihák // Néhány szó szerző határtalan hazaszeretetéről, valamint
a természet ostobaságáról // Az oihák bibliája // A bullokok</p>
<p>Csak néhány hónappal utóbb, Capilláriában való tartózkodásom
első negyedének vége felé fogtam fel mindannak jelentőségét, ami
ezen az első lakomán annyira megdöbbentett és zavarba hozott. Nem
akarom az olvasót untatni ennek a néhány hónapnak részletes
történetével: hogyan szoktam meg, negyven esztendőm ellenére, a
kopoltyúval való lélegzést; hogy ismertem meg ennek az országnak
természeti törvényeit; hogy jöttem rá, sok félreértés és meglepetés
után, annak a csodálatos hatásnak nyitjára, amit a bennszülöttek
tettek rám, hogyan értettem meg sajátos szokásaikat, hogyan
helyezkedtem el közöttük társadalmilag és hogyan <span class=
"pagenum"><a name="Page_42" id="Page_42">-42-</a></span> tanultam
meg végre nyelvüket, annyira, hogy utóbb a közvetlen érintkezés és
fogalomkicserélés módszerével erősíthettem és toldhattam meg
mindazt, amit addig csak sejteni engedett a megfigyelés.</p>
<p>Haladásomat nagyban megnehezítette az az érthetetlen és szinte
hihetetlen közöny, amivel a bennszülöttek országukban való
megjelenésemet fogadták Már az első percben valószínű volt, amit
később be is bizonyítottam nekik és magamnak, hogy magamhoz hasonló
szárazföldi ember soha még nem járt a tenger fenekének ebben a
tartományában – legalább élő ember nem, (ami a hajótörések
áldozatait illeti, ezekről még később megemlékezem). Mindent
tekintetbe véve, megjelenésem közöttük volt olyan ritka alkalom és
ujság, mintha, teszem föl, Londonban vagy Párizsban egy napon
partraszállana holmi Mars-beli ember – s be kell vallanom, hogy az
első napokban sokat foglalkoztatott a hiú dicsőség tudata, hogy
nekem adatott a ritka feladat, az egész emberi fajt képviselni oly
értelmes lények között, akik nememről mindezideig semmit se tudtak.
Magamban készültem is rá, hogyan játszom majd el a nehéz s
felelősségteljes diplomáciai szerepet <span class=
"pagenum"><a name="Page_43" id="Page_43">-43-</a></span> – hogyan
gondoskodom majd, hogy szeretett hazám érdekeit mindig szem előtt
tartsam, hogyan elégítem majd ki módjával és méltósággal mohó
kiváncsiságukat s általában, hogy viselem magam, mint az érdeklődés
középpontja.</p>
<p>Hamar rá kellett jönnöm, a csalódott önérzet nem minden
keserűsége nélkül, hogy mindeme lelki előkészület kárbavész. A
hölgyek semmiféle jellel nem árulták el, hogy különösebb módon
érdekelné őket, ki vagyok és honnan jöttem. Miután végigtapogattak,
sőt – amint az előző fejezetben már említettem – egyikük meg is
harapott, mintegy megtudni, ehető vagyok-e, s ha igen, milyen ízű,
– hamar magamra hagytak és folytatták előttem akkor érthetetlen,
kicsinyes és gyermekes foglalatosságukat. A már szintén említett
különös ebéd után (melyet különben éhesen hagytam ott, megundorodva
a furcsa tápláléktól) megpróbáltam mégegyszer, hogy figyelmüket
magamra vonjam. Felálltam s belátván, hogy nyelvük nem tartozik
egyikéhez sem ama nyelvcsaládoknak, melyeket a mi egyetemeink
ismernek, mindenféle jelekkel és jelképekkel próbáltam elmagyarázni
nekik, hogy távoli országból jövök és legfőbb vágyam, hogy az
útleírások <span class="pagenum"><a name="Page_44" id=
"Page_44">-44-</a></span> történetét gazdagítandó, megismerjem
szokásaikat és államformáikat, egyben felvilágosítsam őket
mindarról, amiről szükségképpen ők nem tudhatnak semmit.</p>
<p>De már az első szavak után észrevettem, hogy nem is figyelnek
rám. Apró, csicsergő kiáltásaikkal szakítottak félbe, – néhányan
felugráltak, táncolni kezdtek, mások cukrocskákat szopogattak –
végre az egész társaság felkerekedett s nagy örvényléssel
átkerekedtek a szomszédos csarnokba, magamra hagyva az asztal
mellett, zavartan és megszégyenülve.</p>
<p>Akinek felesége van, vagy volt már dolga huzamosabb ideig
nőkkel, ismeri azt a furcsa érzést, mikor az ember értelmesen és
logikusan beszélni kezd, felépít egy gondolatsort s mikor
diadalmasan rátérne a konklúzióra, ami betetőzné az érvek pompás
palotáját, – őnagysága egyszerre azt mondja, pardon, azonnal, s
kirohan a konyhába, vagy eltünik egy fehérneműkereskedés ajtaja
mögött, hogy aztán, mikor félóra mulva visszatér s te még ott
állasz ugyanazon a helyen, türelmetlenül várva, mikor fejezheted
már be mondókáidat – vidám csacsogásából és egész viselkedéséből
megdöbbenve tapasztalod, hogy fogalma sincs már <span class=
"pagenum"><a name="Page_45" id="Page_45">-45-</a></span> róla, hogy
te éppen beszéltél valamiről, mikor faképnél hagyott. Eltünődsz s
restelled emlékeztetni rá, miről volt szó, egyszerre úgy érzed,
tulajdonképpen nem is volt olyan fontos, hiszen ha az lett volna,
nem felejtette volna el oly könnyen.</p>
<p>Amiket tehát az alábbiakban röviden összefoglalok, hogy az
olvasónak némi fogalmat nyujtsak Capillária törvényeiről, azt mind
magánszorgalomból tudtam meg, anélkül, hogy bárki is törődött volna
vele, vajjon tudom-e már mindazt, amire szükségem van, vagy bárminő
módon igyekezett volna segítségemre sietni, – ők bizony azzal se
igen törődtek, hogy ott vagyok-e vagy sem.</p>
<p>Capillária, vagy a nők országa, ahogy magamban elneveztem, az
Óceán fenekének körülbelül azt a területét foglalja el, mely az
Egyesült-Államok és Norvégia között fekszik, átlagban mintegy
négyezer méternyi mélységben a víz felszíne alatt. A meleg
áramlatok talaját kiváltképpen alkalmassá teszik mindenféle állati
és növényi tenyészetre, – faunájának és kövületeinek tanulmányozása
arra enged következtetni, hogy egyike a föld legrégibb rétegeinek,
ahol már sok-sok ezer év előtt, olyan <span class=
"pagenum"><a name="Page_46" id="Page_46">-46-</a></span> időben,
mikor a szárazföldek nagy része kietlen és lakatlan, forró
pusztaság volt, már gazdag és változatos formákban tenyészett az
őskori állatvilág. Hogy maguk a bennszülöttek mikor vándoroltak be,
vagy mióta laknak itt, arról keveset tudhattam meg, – Capillária
lakói, az <i>oihá</i>-k, ahogy magukat nevezik, nem ismerik a
történelemtudományt és a hagyományok ápolásának nem érzik
szükségét. Ami magát a fajtát illeti (nagyon nehezen tudom
kifejezni, hogy megértessem magam), legfőbb sajátsága nem annyira
az emberi fajtától való különbségben rejlik, hanem abban a
csodálatos tényben, hogy az <i>oihá</i>-k mind egyneműek, még
pedig, ahogy alkalmam volt meggyőződni róla, nők, vagy, ha jobban
tetszik, nőstények. Még pedig kifejezetten és fokozott mértékben
csak azok; ezt azért kell hangsúlyoznom sietve, nehogy a tudósok
holmi egyivarú fajtára gondoljanak, melyek szaporodása az
alsóbbrendű állatok módjára holmi öntermékenyítés vagy spórádzás
útján történik. Erről, mint meggyőződtem róla, szó sincsen, az
<i>oihá</i>-k szaporodása éppen úgy kétnemű, mint minden
felsőbbrendű emlős állaté, csakhogy…</p>
<p>És e pontnál valamit előre kell bocsátanom, <span class=
"pagenum"><a name="Page_47" id="Page_47">-47-</a></span> valamit
meg kell magyaráznom, néhány hasonlattal kell élnem, nehogy forrón
szeretett honfitársaim és imádott fajtám büszke férfiai azzal
vádoljanak, hogy hamis és útleíróhoz méltatlan adatok koholásával,
vagy valódi megfigyelések elferdítésével, hibás és felületes
értelmezésével olyan jelenségek lehetőségét állítom, melyek mélyen
sértenék a férfibüszkeség nemes kultuszát, s jogos s méltó
önérzetében támadnák meg a világ urát, az alkotó és hódító
férfiembert, kinek korlátlan bátorságát és tökéletességét éppen
napjainkban bizonyítja diadalmasan sok dicső ütközet, ostrom,
ragyogó előrenyomulás, haláltmegvető vitézség, ragyogó hősi halál.
Vajha megértenék, hogy én, a szerény utazó és seborvos, nem kivánok
magamnak méltóbb hivatást, mint hogy vitéz bajtársaimat, a hős
angol katonákat, kik imádott hazám jogaiért harcolnak, néhány
szerény megfigyelésemmel mulattassam a pihenés óráiban – s ha hazám
szebblelkű honleányai is szívesen olvassák egyszerű útleírásomat,
ezzel már többet értem el, mint amennyit megérdemeltem. De a
valósághoz ragaszkodnom kell, mert sem ékesenszóló, sem a képzelet
ragyogó ajándékával megáldott nem vagyok – kárpótolnom kell hát az
olvasót <span class="pagenum"><a name="Page_48" id=
"Page_48">-48-</a></span> mindezek hiányáért azzal, hogy szerény
adataim, melyeket bolyongásaim folyamán összegyűjtöttem, ha
érdektelenek is, de legalább megbízhatók és bárki által
ellenőrizhetők.</p>
<p>Nos tehát – még egyszer kérem a művelt férfiolvasót, próbálja
meg tudományos tárgyilagossággal elgondolni a természet különös
játékait s ne vegye magára, amit tanít, – legyen elnézéssel a
természet iránt, mely, mint tudjuk, nincsen felruházva az értelem
és bölcs belátás adományával, ami a világ urát díszíti – a
természet nem végzett egyetemet és neki nincs doktori diplomája, a
természet műveletlen és tanulatlan és a büszke öntudat és önérzet
hijjával szűkölködik ő – bocsássuk meg hát neki, hogy durva és
pallérozatlan tréfákat enged meg magának s ezeket gyakran odáig
viszi, hogy az már egyszerűen tiszteletlenség a nemes férfi és –
mondjuk ki – az angol alkotmány és angol törvények szabványaival
szemben, melyeket, úgy látszik, nem is ismer.</p>
<p>Ilyen tréfák például, hogy vannak bizonyos fajták, s főként a
tenger alsóbbrendű élőlényei között, melyeknek nőstényei jóval
nagyobbak, fejlettebbek és erősebbek, mint a hímek, ellentétben
minden szokással és illemmel. Van egy <span class=
"pagenum"><a name="Page_49" id="Page_49">-49-</a></span> bizonyos
tengeri pókfajta, melynek a nősténye húszszor-harmincszor akkora,
mint a hím s ennek következményei gyanánt ez állatok műveletlen és
– mondjuk ki nyiltan – embertelen szokása szerint gyakran, sőt
majdnem mindig megtörténik, hogy a nőstény, ha szeme elé kerül,
egyszerűen bekapja és lenyeli a hímet, mely ugyancsak igyekszik
elrejtőzni előle, ha a fajfenntartás szükséglete rákényszeríti,
hogy párját felkeresse. Ugyanazt figyelték meg egy másik
halfajtánál, melynek hímje a nőstényhez képest oly kicsiny, hogy
tőle való félelmében állandóan a nőstény bélcsatornájának túlsó
nyilásában tartózkodik s különös szerencséjének tekinti, hogy a
nőstény fajfenntartásra szükséges szervei véletlenül ugyanott
vannak és nem például a szemei között, mely esetben nem volna ideje
hozzá, hogy dolgát elvégezze, mert kegyetlen és barbár párja előbb
felfalná. A <i>mantis religiosa</i> például, amit a köznép
<i>imádkozó bogár</i>-nak vagy <i>ájtatos kabócá</i>-nak nevez, meg
is teszi ezt: párzás közben hátrafordítja fejét s a nála gyengébb
és fejletlenebb hímnek egyszerűen leharapja és megeszi fejét, ami
ájtatosságnak legalább is különös. De számtalan más példát
hozhatnék még fel annak igazolására, hogy az <i>oihá</i>-k
királynőjének, <span class="pagenum"><a name="Page_50" id=
"Page_50">-50-</a></span> <i>Opulá</i>-nak, akivel szerencsém
lehetett e kérdésről vitatkozni egyszer, egy megjegyzése, ha nem is
megbocsátható, de legalább is érthető.</p>
<p>Ez a kitünő hölgy ugyanis, aki, mint valódi <i>oiha</i>, sem
történelmet, sem hagyományt nem ismer és nem is akar ismerni,
egyszer, mikor a mi történelmünkről és főként a biblia szent
hagyományairól beszéltem neki – kapcsolatban az ember teremtésével,
– csodálkozásának adott kifejezést, hogy mi ezt szimbolikusan úgy
képzeljük el, hogy előbb volt a férfi, Ádám, s ennek egyik
testrészéből, vagy, ahogy a biblia mondja, oldalbordájából lett a
nő, Éva. Ez a szimbolum, szerinte, ellentétben áll a természet
tanításával és minden tapasztalattal. Ő, éppen ellenkezően, ha már
ilyen haszontalan dolgokkal foglalkoznék, – bár eddig ennek semmi
szükségét nem érezte – inkább úgy képzelné el a dolgot, ahogy
egyedül lehetséges: hogy tudniillik kezdetben volt az <i>Oiha</i>
(az ő nyelvükön ez Embert, a Természet Tökélyét és még ennél is
többet jelent), olyanféle lény, mint ők, mely önmagától
termékenyült és szaporodott, mint ahogy sok kezdetleges fajtánál
még ma is látjuk.</p>
<p>Később, kényelmi és főként (ez náluk a legfontosabb szempont)
szépészeti okokból az ős<i>oiha</i>, <span class="pagenum"><a name=
"Page_51" id="Page_51">-51-</a></span> azaz a mi nyelvünkön
ős-nőstény, egy bizonyos kényelmetlen és rút szervét, mely az
öntermékenyítést végezte saját testén belül, kiküszöbölte és végül
teljesen leválasztotta testéről – s azóta ez a szerv, amit mi
nagyképűen és elbizakodottan <i>hím</i>-nek nevezünk, holott nem
más, mint egy külön élő testrésze a nőnek: ez a testrész afféle
élősdi módjára ott él az <i>oiha</i> környezetében, önálló
szerepkör nélkül, örökös, tudatlan és tehetetlen sóvárgásban, hogy
ismét egyesüljön a testtel, melyből, mint méltatlan, kiszakadt és
kitagadtatott.</p>
<p>Meg kell adni, hogy a királynőnek ezt a szörnyű és tiszteletlen
tévedését érthetővé teszi az a tény, amit majd a következő
fejezetben fejtek ki bővebben, s amit itt szárazon és egyszerűen
leszögezek. Arról van szó, hogy Capilláriában a hím, a másik nem,
mely nálunk uralkodó: tökéletesen visszafejlődött,
elcsökevényesedett kis szörnyszülött, megvetett és lenézett kis
háziállat formájában él – teste nincs ötvenedrésze sem az
<i>oiha</i> testének s élete kényre-kedvre ki van szolgáltatva az
<i>oihá</i>-nak. <i>Bullok</i>-nak hívják ők ezt a háziállatot – s
kérem az olvasót, ne émelyedjen el, ha már most közlöm vele, hogy
azok a kis szörnyetegek, <span class="pagenum"><a name="Page_52"
id="Page_52">-52-</a></span> amelyeket a palota felé való utamban
láttam a torony nyilásai közt, s amelyeket később terített asztal
mellett tányéromon pillantottam meg, ilyen <i>bullok</i>-ok voltak
éppen, természetes nagyságban és fejlettségben. <span class=
"pagenum"><a name="Page_53" id="Page_53">-53-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>ÖTÖDIK FEJEZET</h2>
</div>
<p class="summary">Az oihák különös nyelve // Az »oiha« szó eredeti
jelentése // Szerzőt Opula, az oihák királynője kitünteti
bizalmával // Néhány szó az európai nők elnyomatásáról</p>
<p>Ha mégis sikerült összeszedni néhány fontos adatot, amikhez csak
szóbeli közlés útján juthattam – másrészt, vendéglátó gazdáim
felvilágosítása révén, néhány összehasonlítást is tehettem
Capillária és Európa közjogi és társadalmi jelenségei között: ez
igazán nem az ő készségükön múlott és gyakran csak zavar és
fondorlatos fogások tették lehetővé.</p>
<p>Az első hetekben, mikor alkalmam volt az <i>oihá</i>-k nyelvének
szellemét és lényegét megismerni, már-már azt kezdtem hinni, soha
nem fogjuk megérteni egymást. Ez a nyelv ugyanis egyike a
legsajátságosabbaknak, amiket alkalmam volt tanulmányozni. Elvont
fogalmakra vonatkozó szavak és körülírások egyáltalában
<span class="pagenum"><a name="Page_54" id=
"Page_54">-54-</a></span> nem fordulnak elő e nyelvben – csak
érzékelhető és tapintható tárgyakra van szavuk: s ezek is (ezt
nehezen tudom kifejezni) nem magát a tárgyat jelölik meg pontosan,
hanem inkább csak azt az érzést, indulatot, amit az illető tárgy az
<i>oihá</i>-k kedélyvilágában ébreszt, még pedig a megfelelő
indulati szinezettel – úgy hogy röviden szólva, az <i>oiha</i>
nyelv csaknem csupa indulatszóból áll.</p>
<p>Változatosságot az a körülmény biztosít e nyelvnek, hogy egy és
ugyanannak a szónak különféle hangsúlyozása és kiejtése különféle
értelmet ad, mint ahogy a csecsemők szótárában egy „á“ vagy „vá“
szócska, aszerint, ahogy a kicsike kimondja, örömet, bosszúságot,
valamely tárgy kivánását, vagy annak elutasítását jelenti. Maga az
„<i>oiha</i>“ szó is tulajdonképpen indulatszó, és ha pontosan
használnám, a mi írásmódunk szerint felkiáltójelet kellene
hozzátennem minden alkalommal – az öröm és elragadtatás felkiáltása
ez a szó, melyet Capillária szülöttje afölött érez, hogy él és
lélegzik, és, hogy szépsége és életöröme segítségével módjában van
mindazt a gyönyört és mámort élni és élvezni, amit önmaga és a
világ gazdagon áraszt számára. <span class="pagenum"><a name=
"Page_55" id="Page_55">-55-</a></span></p>
<p>Mert – e pontot felhasználom, hogy szóvátegyem – az
<i>oihá</i>-k egész élete az örömök és raffináltan válogatott
élvezetek örökös gyakorlásában telik el. Mint ahogy nyelvük csak
indulatok és kedélyhullámzások kifejezését célozza, cselekedeteik
és minden ténykedésük is csak odairányul, hogy az idegeknek és a
léleknek azt a fokozott feszültségét tartsák éberen, ami az
úgynevezett életművész számára az élet céljával és értelmével
azonos.</p>
<p>Érzékeik örömét szolgálja minden, és minden érzékük oly fokozott
mértékben érzékeny a kellemes ingerekre, mint amilyen érzékenységet
európai ember csak egy bizonyos érzékszervével képes tanusítani a
megfelelő ingerek hatása alatt. Igy például láttam egyszer egy
előkelő <i>oiha</i> hölgyet valóságos kéjes önkívületbe esni s
lihegő könnyekbe törni egy finom kelme piros színének
megpillantásakor – ennek a színnek ugyanolyan hatása volt rá, mint
a legforróbb és legkézzelfoghatóbb szerelmi vallomásnak, ami valaha
elszédíthetett holmi londoni vagy párizsi nagyvilági hölgyet.
Ugyanilyen mámoros önkívületet idéz elő náluk bizonyos hangszerek
muzsikája, vagy még inkább bizonyos jól elkészített ételek és
cukorkák izlelése – ennek <span class="pagenum"><a name="Page_56"
id="Page_56">-56-</a></span> megfelelően az étkezéseknek valóságos
orgia színezete van, minden esetben. S ha tekintetbe vesszük, hogy
a víznek, a levegőnél sűrűbb elemnek, folytonos áramlása és
érintkezése végtelenül gyengéd és érzékeny bőrüknek egész
felületével szünetlenül csiklandozza és bizsergeti tapintó érzékük
minden porcikáját: bátran elmondhatjuk, hogy az <i>oiha</i>
születésétől kezdve utolsó pillanatáig pillanatra sincsen hijjával
annak a ritka és sűrített állapotnak, amit mi a testi jóérzés
legnagyobb fokát jelentő szóval, a <i>gyönyör</i>-rel szoktunk
megjelölni.</p>
<p>Ami az <i>oihá</i>-k szerelmi életét illeti, egyelőre, anélkül,
hogy bővebben kitérnék arra a rejtelmes módra, ahogy náluk az élet
továbbtenyészik, csak annyit állapítok meg, hogy a szerelemnek
náluk semmi köze nincs a fajfenntartás fogalmával – önmagáért való
művészet és öröm, mely egyik <i>oihá</i>-nak a másik iránt érzett
rajongásában és odaadásában merül ki, anélkül, hogy egy harmadik
lénynek – gyermekeknek – létrejöttét célozná, vagy előidézné. Ebben
is, mint minden egyébben, a lelki szenzációvá finomult és fokozott
érzéki öröm az, ami egyedül érdekli az <i>oihá</i>-kat. Ha
részletekre akarnék kitérni, nagyon nehéz volna, európai
<span class="pagenum"><a name="Page_57" id=
"Page_57">-57-</a></span> nyelvre fordítva, szeretkezéseik lényegét
úgy fejezni ki, hogy az ne tünjék törvénytelen és fajtalan üzelmek
tiltott leírásának – bár, az ő nyelvükön előadva és az ő érzéseikbe
és felfogásaikba beleélve magunkat, mindez a legtisztább és
legnemesebb örömök kultuszát jelenti, olyant, mint nálunk a zene és
a költészet, amit nemcsak nem tiltanak el a népek vezetői, de
inkább pártfogolnak és ösztökélnek.</p>
<p>Capilláriában élve, pillanatig se jutott eszembe, hogy az, amit
hallok és látok magam körül, tulajdonképpen szeméremsértő és
erkölcstelen szabadosság – sajátságos delejes álomhoz hasonló
állapotban mindezt éppen úgy a testben élő lélek legmagasztosabb és
legfenségesebb megnyilvánulásának tekintettem, mint ahogy ők annak
szánták és úgy élvezték.</p>
<p>Ezeket előre kellett bocsátanom, hogy az olvasó megérthesse,
miért volt szükségem bizonyos fondorlatokra – amiket most már
restelek – ahhoz, hogy minden külső megismeréssel szemben teljes
közönyös figyelmüket a magam számára le tudjam kötni.</p>
<p>Talán említettem már, hogy a <i>oihá</i>-k királynője,
<i>Opula</i>, kitüntetett bizalmával és barátságával, illetve
megengedte, hogy közelében tartózkodjam <span class=
"pagenum"><a name="Page_58" id="Page_58">-58-</a></span> s tőlem
telhetően mulattasam. Egy ily előkelő és választékos <i>oiha</i>
hölgy mulattatása nem oly könnyű dolog, mint ahogy az ember
gondolná, ha tekintetbe vesszük, hogy mindaz, ami bennünket
Európában érdekel, az számukra teljesen közönyös. Hamar
észrevettem, hogy őfelsége csak abban az esetben hajlandó valamely
gondolattal, vagy elbeszélt közléssel foglalkozni, ha az valamely
érzéki ingerrel van kapcsolatban – megpróbáltam hát beszéd közben
szájamat oly közel hozni a tökéletesen átlátszó, finom és rózsaszín
halványhoz hasonló fülecskéhez, hogy a kiáramló lehellet állandóan
borzongassa e gyengéd testrészt. Később rájöttem, hogy még
biztosabb hatást érek el, ha nem fülecskéit használom erre a célra,
hanem hajlékony és lágy csípőjének egy bizonyos pontját –
csodálatos, hogy e ponton keresztül sokkal jobban megértett
mindent, mint a szavak befogadására szánt szerv segítségével.</p>
<p>Meg voltam lepetve, hogy a tökéletlen, csupa indulatszavakból
álló nyelv ezen az úton milyen tökéletesen meg tudja értetni magát
– mindazt, amit el akartam mondani, őfelsége e módszerrel hamarabb
és teljesebben fogta fel, mintha ugyanazt angolul magyaráztam volna
el a tiszteletreméltó <span class="pagenum"><a name="Page_59" id=
"Page_59">-59-</a></span> Mrs. Pankhurstnek például, vagy Ellen Key
asszonynak, kik pedig a nők felszabadítása körül kifejtett
munkásságuk közben a vitatkozás és szónoklás művészetében nagy
ügyességre tettek szert.</p>
<p>Ily módon, röviden és összefoglalva, megismertettem őfelségét
azokkal a főirányelvekkel, amelyek a társadalomtudományok tanulsága
szerint képet adnak a nő helyzetéről Európában, a történelmi
fejlődés folyamán. Nyiltan és leplezgetés nélkül beszéltem arról a
sajnálatos elnyomatásról, melynek nagyságára és következményeire
csak a legújabb kor kutatásai figyelmeztettek bennünket. Századokon
keresztül a férfiak megvonták mindazt a jogot a nőktől, melyeknek
gyakorlása a civilizált polgár legszentebb kötelessége.</p>
<p>A férfiak maguknak tartották meg mindazokat az előnyöket, amiket
még ma is féltékenyen őriznek, s mindezt egyszerűen az erősebb
jogára hivatkozva tették, akinek a gyengével szemben minden szabad.
A nőknek egyszerűen semmi sem volt megengedve, amit a férfiak
szüntelenül tehettek. A nők nem dolgozhattak és nem művelődhettek –
csak a férfinak volt joga egész nap törni magát eszeveszett
<span class="pagenum"><a name="Page_60" id=
"Page_60">-60-</a></span> és emberfölötti munkában, mely eltompítja
a test érzékenységét és a lélek fogékonyságát. A férfiaknak joguk
volt megnősülni, gyermekeket nemzeni s azokat eltartani – a nőknek
nem volt ehhez joguk.</p>
<p>De a legégbekiáltóbb igazságtalanság, melynek szégyenteljes
visszásságát éppen napjainkban nyögik újra a megalázott és
elnyomott nők, az, hogy – amit restelek szinte bevallani
őfelségének – a nők nem katonáskodhatnak, meg vannak fosztva a
szent és magasztos jogtól, melyben mostanában Európa minden
nemzetének férfiai, kivétel nélkül, részesedhetnek: hogy tudniillik
mindegyik nemzet férfitagjai, külön-külön, nemzetek szerint,
megvédhetik méltatlanul megtámadott hazájuk határát a gaz és
gyalázatos külellenségtől, mely jogtalanul megtámadta és
rákényszerítette a háborút. Franciák, angolok, németek, oroszok,
magyarok, osztrákok, szerbek – mindnek joga van egymástól
megtámadott hazáját egymástól megvédeni, csak a nőknek nincs sehol
semmi joguk.</p>
<p>Ez elnyomatás következtében a nők a tudós férfiaktól felfedezett
történelmi materializmus és fejlődéstan törvényeinek útmutatása
szerint természetesen visszafejlődtek és elmaradtak, <span class=
"pagenum"><a name="Page_61" id="Page_61">-61-</a></span> lelkileg
elkorcsosultak és elaljasodtak, amint azt néhány hatalmas
pesszimista elme, Strindberg, Ibsen, Weininger és mások
hangsúlyozottan kimutatták.</p>
<p>Az elnyomatás hosszú századai alatt, míg a férfiak dolgoztak a
nőkért, a nők, megfosztva a másokért való munka és fáradság
lehetőségétől, kénytelenek voltak önmagukkal foglalkozni, aminek az
lett a következménye, hogy testileg finomabbak, szebbek lettek a
férfiaknál, s így kétségbeesett helyzetükben nem maradt számukra
egyéb, mint hogy az élet örömeit élvezzék, anélkül, hogy annak
fáradságaiból kivegyék részüket. Míg a férfiaknak célt és hivatást
és élettartalmat adott minden időben a kényszerűség, hogy ne azzal
foglalkozzanak, amivel az ember folytonosan foglalkozni szeretne,
tudniillik a tulajdon testével és életével, hanem mindenféle
egyeben törje a fejét, amivel másoknak használ, akik aztán a haszon
ellenében megengedik neki, hogy addig, ameddig dolgozni tud értük,
ő maga is életben maradjon – addig a nők kénytelenek voltak abból
élni, amiért éltek, hogy tudniillik szeretik és dédelgetik őket és
igyekeznek nekik minél több örömet okozni. <span class=
"pagenum"><a name="Page_62" id="Page_62">-62-</a></span></p>
<p>Őfelsége kérdésére, hogy hát mik azok a foglalatosságok, amik a
férfiak számára a magasabb fejlődést biztosítják, felsoroltam
néhány gazdag és jóhírű ismerősömet s röviden összefoglalva
élettörténetüket, elmondtam, hogy mint orvosok, ügyvédek, tanárok,
kereskedők, vállalkozók és művészek, egy élet megfeszített
munkájával elérték azt a tiszteletet és közbecsülést, amit mindazon
derék férfiak számára biztosít az általános felfogás, kik
összegyűjtött vagyonuk révén szép és jóházból való feleségre és
családra tettek szert s leánygyermekeiknek tisztességes hozományt
adhattak, mielőtt a halál jótékony ölébe tértek volna, kipihenni a
fáradalmakat. <span class="pagenum"><a name="Page_63" id=
"Page_63">-63-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>HATODIK FEJEZET</h2>
</div>
<p class="summary">Szerző igyekszik megértetni a királynővel a
férfiak magasabb hivatását // Tudomány, irodalom // Nehány szó
Capillária épületeiről // Az oihák ruhái // Mivel táplálkoznak az
oihák? // A bullok-hízlalás</p>
<p>A nők választójogának bátor és lelkes előharcosai, kik Európa
szerte küzdenek a női nem sajnálatos elnyomatása ellen, bizonyára
csodálkozni fognak s talán el sem hiszik nekem, hogy <i>Opula</i>,
az <i>oihá</i>-k királynője, ki egész életét örömök és élvezetek
keresésében, játékkal és cukorkák szopogatásával töltötte, s így a
mi felfogásunk szerint, az elképzelhető legalacsonyabb szellemi
életet élte, meglepően gyorsan fogta fel egész értelmét és
jelentőségét mindama bonyolult kérdéseknek, amelyeket szárazföldi
életünkkel kapcsolatban előadtam neki: – annál csodálatosabb ez,
mert hiszen említettem már azt a szégyenletes és megalázó módot,
amihez folyamodnom <span class="pagenum"><a name="Page_64" id=
"Page_64">-64-</a></span> kellett, hogy teljesen közönyös értelmét
érzékein keresztül közelítsem meg, az <i>oiha</i>-nyelv sajátságos,
lelkendező, csupa-indulatszó, inkább érzékingerlő, mint
fogalomkeltő zenéjével.</p>
<p>Magam is meg voltam lepetve, mikor fejtegetéseim egy pontján
váratlanul megállított, kéjesen kinyújtotta tündéries testét s
hosszú szempillái alól lenézve rám, jelt adott, hogy elég, mindent
tud és hogy remélhetek. Ez utóbbit nem értettem, hogy mi
összefüggésben van tárgyilagos előadásommal, de nem is volt
módomban gondolkodni rajta, mert őfelsége másról kezdett
beszélni.</p>
<p>Tudomásomra adta, hogy sok fölösleges dolgot beszéltem s
legnagyobb megdöbbenésemre kijelentette, hogy az emberi fajta két
nemének viszonyáról egész hamis fogalmaim vannak. Abból, amit
előadtam, semmiképpen nem látja, mennyiben vannak minálunk elnyomva
a nők és hogy általában nem érti, mit nevezek én elnyomatásnak.
Igaz, hogy a mi nőink, ahogy leírtam őket, nem élnek olyan jól,
mint az <i>oihá</i>-k – de viszont az a benyomása, hogy a férfiaink
meg sokkal rosszabbul élnek és sokkal alacsonyabb szinvonalon
állanak – körülbelül <span class="pagenum"><a name="Page_65" id=
"Page_65">-65-</a></span> olyan viszonyban vannak a nőkkel, mint a
cselédek.</p>
<p>Ez a meglepő kijelentés, mely homlokegyenest a valóság
ellenkezőjét állította, annyira meglepett, hogy hevesen és
haragosan tiltakozni kezdtem. Mosolyogva hallgatott és megkért,
magyarázzam el, hogy gondolom, mire alapítom azt a meggyőződésemet,
hogy a férfiak nálunk magasabb szinvonalon állanak, hogy a fajtát
ők képviselik és reprezentálják, hogy a fajta fejlődését ők
készítik elő s ők biztosítják a jövőt, egy magasabb és tökéletesebb
élet irányában.</p>
<p>Boldogan, hogy nemem legdicsőbb szellemeiről beszélhetek, nehány
nevet soroltam fel kapásból, megszemélyesítőit a legmagasztosabb és
leghatalmasabb eszméknek, gondolatoknak, terveknek, felfedezéseknek
és találmányoknak, melyek részben az emberi fajta testi fejlődését,
kényelmét, részben pedig lelkének magasabb reformok felé törekvő
vágyait készítik elő. Beszéltem a természettudomány lángelméiről,
kik a logika anyagtalan birodalmának útvesztőiben oly
összefüggéseket fedeztek fel, melyeknek gyakorlati megoldása
lehetővé tette, hogy földön, vízben és levegőben legyőzve a holt
anyag ellenállását, szabadabban és sebesebben közlekedhessünk,
<span class="pagenum"><a name="Page_66" id=
"Page_66">-66-</a></span> mint bármely más élőlény a Földön.
Elmondtam, hogy évszázados munka eredményeként az ember ma már úgy
tekinthető, mint az élő élet legmagasabb formája, lehetőségeiben
egyesítve mindazt, amit az élet más fajták ezreiben, külön-külön
produkál: egy személyben emlős és rovar és hal és madár. És ezt
mind férfiaknak köszönhetjük, kik századokon át hangyaszorgalommal
gyűjtötték és rakták össze a téglákat, hogy felépítsék azt a
hatalmas épületet, ahonnan a jövő embere beláthatja a Földnek
golyóját, melyen él s fejét a csillagos ég közelébe emelheti. Ez az
épület egyre nő, egyre hatalmasabb lesz s végre el kell, hogy érje
a mennyboltot, trónját ama Megnevezhetetlen Erőnek, melyet Kant
<i>kategórikus imperativus</i>-nak nevez, a Legfőbb Erő trónját,
melyet az emberi fajta hivatott betölteni és elfoglalni.</p>
<p>Hogy érzékelhetővé tegyem ezt a nagyon is elvont képet, leírtam
egy csillagász-tornyot, kietlen magas hegy tetején, távol a
kicsinyes és nyüzsgő élettől, a tiszta légóceán legmagasabb
rétegeiben. Üvegkupolája, mint egy ég felé fordított szem, mered
csillagok felé: e szem bogarából átszellemült emberi arc tekint ki:
egy ősz tudós arca, ki túl van már az állati test <span class=
"pagenum"><a name="Page_67" id="Page_67">-67-</a></span> nyomorult
vágyain, szükségletein, a hús sokféle vonagló lüktetésén –
életereje egyetlen pontba futott össze: isteni, csaknem elvont
pont, mint távcsöve lencséjének gyújtópontja, mely mennél kisebb,
annál erősebb, annál inkább nagyítja meg s hozza közelebb az
Elérhetetlent.</p>
<p>S leírtam ezt a tudóst, az igaz Férfit, a Jövő Lovagját, az
Ismeretlen Szerelmesét, ki túl a kicsiny személyes élet s az
önfenntartás ösztönének szűk börtönén, az egész Fajtát képviseli,
az egész fajtáért harcol és emészti magát, hogy több és nagyobb
legyen, mint amire született.</p>
<p>E mondatnál úrnőm félbeszakított s a maga közönségesen egyszerű
és szinte parasztian triviális, de tagadhatatlanul világos és
érthető modorában megkérdezte, hogy néz ki az a több és nagyobb,
amiről beszélek. Óvatos szavakkal és kissé zavartan megpróbáltam
elmondani, hogy ezt Ama Férfi egyelőre még maga se tudja, de szent
hivatásának tekinti, hogy közelebb férkőzzék hozzá és megismerje.
Éjjelét és nappalát ezzel tölti, olvas és tanul, mindent összefog,
amit eddig elhalt társai, a mult mélyén, összegyüjtöttek – lángoló
hittel, hogy egykor, ha ő nem, valamelyik kései szellemtársa mégis
csak eléri. Beszéltem a könyvekről, amelyeket a régiek írtak,
<span class="pagenum"><a name="Page_68" id=
"Page_68">-68-</a></span> mindent összegyüjtve bennök, amit rövid
életük alatt megfigyelhettek s tapasztalhattak. E könyvek egyre
növekvő piramisát, melynek épülő felszinéről lehullanak az elhalt
építők, minden ujonnan született férfi újra megmássza, hogy élete
alkonyán, mire a tetejébe ér, megkísértse egy gondolattal tovább
építeni. S addig-addig épül a Tudás és Megismerés piramisa, míg
végre eléri azt az Ismeretlent, amiről beszéltünk.</p>
<p>Itt úrnőm megint megállított s egy megjegyzést tett, mely a
hasonlatnak kómikusan anyagias értelmezésével tagadhatatlanul sok
praktikus matematikai érzéket árult el. Azt mondta, hogy ez a
piramis, amiről beszélek, így nem sokáig fog emelkedni. Mert az
emberi élet, akár férfié, akár nőé, nem lesz hosszabb soha
ötven-hatvan évnél, sőt, úgy látszik, inkább rövidebb lesz. Már
most, ha ez a piramis egyre nő, nemsokára ott tartunk majd, hogy az
ujonnan született kőmívesek, mire felérnek, éppen elmúlik
ötven-hatvan év, s már nincs erejük és idejük hozzá, hogy tovább
építsék. Kezdhetik az egészet előlről. Ő inkább azt ajánlaná, hogy
mielőtt piramist kezdünk építeni, előbb talán azt kellene elintézni
azzal a sok tudománnyal és tehetséggel, amivel dicsekedtem, hogy az
ember az <span class="pagenum"><a name="Page_69" id=
"Page_69">-69-</a></span> egyre növekvő és sűrűsödő okossággal és
bölcseséggel, amit felhalmoz magában egy életen keresztül, ne
forduljon fel és dögöljön meg ötven-hatvanéves korában, magával
rántva a semmibe minden tapasztalatát, amiknek gyűjtését az
újszülöttnek aztán újra kell kezdeni.</p>
<p>Egyébként az egészből, amit elmondtam neki – úgymond – nem sok
volt, ami érdekelte („értem“ és „érdekel“, e két fogalmat az
<i>oiha</i>-nyelv egy szóval jelöli). Figyelmét egy kép ragadta
meg, az is főként azért, mert valamire emlékeztette, amit nagyon is
jól ismer. A csillagász-torony volt ez a kép, de nem a fényes
üvegkupola, hanem az alap, amit tágas, oszlopokon nyugvó csarnoknak
képzel.</p>
<p>És úrnőm nehány rövid és tartalmas szóval kapcsolatban
beszélgetésünkkel, végre megértette velem, amit eddig csak
homályosan sejtettem, hogy honnan származik Capillária gazdag és
fényűző berendezése – a pompás paloták nehéz kövekből, furcsa
félbemaradt tetőkkel – a monumentális csarnokok apró, könnyű
csecsebecsékkel kirakva – a lenge öltözetek, – az egész gondtalan
fényűzés: rengeteg munka eredménye – holott munkának, fáradságnak,
erőlködésnek nyomát sem fedeztem fel az <i>oihá</i>-k
társadalmában. <span class="pagenum"><a name="Page_70" id=
"Page_70">-70-</a></span></p>
<p>Nos, mindezt a csodát a <i>bullok</i>-ok építik, ezek a
borzalmas kis szörnyetegek, akikre alig tudok émelygés nélkül
gondolni. Hogy mi célból teszik, azt az <i>oihá</i>-k nem tudják és
nem is érdekli őket – oknyomozó természettudománnyal sohase
foglalkoztak, ők csak magával a jelenséggel törődnek s azzal is
csak annyiban, amennyiben személyes jóérzésükkel valamely viszonyba
kerül. Annyi azonban bizonyos, hogy a <i>bullok</i>-ok, az
<i>oiha</i>-társadalom elcsenevészedett, eltörpült hímjei, vagy
inkább háziállatjai, évszázadok óta valami ismeretlen célú rettentő
erőfeszítést fejtenek ki, aminek nyomorult, szánalmas testi
életükhöz semmi köze nincsen, mert hiszen nemcsak önmagukat, de
utódaikat is feláldozzák ezért az erőfeszítésért. Magam is sokat
láttam őket munka közben: óriási épületeket kezdenek összehordani,
olyan nehéz és mély alapépítkezéssel, mely arra enged
következtetni, hogy rettentő anyagtömegre számítanak, ami az
alapokon kell, hogy nyugodjék. Értek valamit az építészethez és
megállapítottam, hogy mindaz, ami körülöttem volt, s amiben az
<i>oihá</i>-k laktak, egy-egy <i>félbemaradt torony</i>, óriási
műnek készült, amit abbahagytak.</p>
<p><i>Opula</i> most megmagyarázta nekem, hogy <span class=
"pagenum"><a name="Page_71" id="Page_71">-71-</a></span>
okoskodásom igen helyes volt: a <i>bullok</i>-ok csakugyan nem a
maguk jószántából hagyják abba az épitkezést, s a maguk részéről
korántsem tekintik befejezettnek, olyankor, mikor az <i>oihá</i>-k
szempontjából már nagyon is alkalmas a benntartózkodásra. Hogy
milyen magasra építenék a tornyot a <i>bullok</i>-ok, ha hagynák
őket, azt eddig még nem lehetett megállapítani, mert ez az
<i>oihá</i>-kat sohase érdekelte. Az <i>oihá</i>-k egyszerűen
megvárják, míg az épület egy bizonyos magasságot elért és
kényelmesen lakható – ilyenkor egy erős szesszel (illata, ahogy
alkalmam volt tapasztalni, nagyon hasonlít bizonyos parfőmök
illatához, amelyeket előkelő hölgyeink használnak) kifüstölik az
egész helyiséget: – az építő <i>bullok</i>-ok megdögölnek, kiseprik
őket s az <i>oihá</i>-k elfoglalják a palotát. Az életben maradt
<i>bullok</i>-ok rögtön új tornyot kezdenek építeni s ez századok
óta így megy, úgyhogy ma már több ezer pompás és lakható palota áll
az <i>oihá</i>-k rendelkezésére.</p>
<p>E tárgyra vonatkozó mohó kérdéseimre úrnőm közönyösen és
vállvonogatva elmondta, hogy egy beteg és szerencsétlen <i>oiha</i>
élt egyszer, akinek az volt a mániája, hogy tud a
<i>bullok</i>-okkal beszélni és érti a nyelvüket. Ez a <span class=
"pagenum"><a name="Page_72" id="Page_72">-72-</a></span>
szerencsétlen nő, akit társai a piszkos és korcs
<i>bullok</i>-okkal való tisztátlan érintkezése miatt később
elpusztítottak, azt állította, hogy a <i>bullok</i>-ok egyszer
elmagyarázták neki, hogy mi a jelentősége számukra ezeknek a
tornyoknak. E nyomorult férgek társadalmában az a rögeszme
gyökerezett meg, hogy a sűrű és folyós közeg (szóval a
tengerfenékre nehezedő vizek) fölött, amiben élnek, egy hígabb,
világosabb, végtelenül nagyobb és szabadabb világ következik, ha
valahogy el lehetne érni e közeg felszinét. Összeálltak hát, hogy
tornyot építenek, ami odáíg érjen – e torony felviszi őket a tenger
felszinére s ott egyesülhetnek majd azokkal az isteni lényekkel,
kik ama távoli szférák vidékét lakják. Csakhogy – mint láttuk – a
tornyot sohase tudják befejezni, az <i>oihá</i>-k felében
elfoglalják tőlük s ők kezdhetik mindig előlről. Eszembe jutott,
amit a méhekről tudunk s nem kérdezősködtem tovább.</p>
<p>Egyébként kiderült, hogy, hasonló módon, a <i>bullok</i>-ok
nemcsak lakást, de ruházatot, sőt – ahogy már említettem s még majd
beszélnem is kell róla, bárhogy undorít és megaláz e fejtegetés –
táplálékot is szolgáltatnak az <i>oihá</i>-knak. Az a végtelenül
finom és lenge selyemszövet, <span class="pagenum"><a name=
"Page_73" id="Page_73">-73-</a></span> amibe az <i>oihá</i>-k
átlátszó testüket burkolják, a már teljesen érett, öreg
<i>bullok</i>-ok egy sajátságos terméke, olyanféle, mint nálunk a
selyemfonál. Az öreg, teljesen kifejlett <i>bullok</i> rendes
körülmények között (ha előbb meg nem eszik, vagy ki nem füstölik)
begubózik: e célra agyából, száján keresztül, egy igen vékony,
hosszú, fekete fonalat bocsát ki, hogy a gubó tömör és áthatatlan
legyen. A <i>bullok</i>-gubót az <i>oihá</i>-k – éppen úgy, ahogy
mi a selyemgubóval tesszük – forró vízbe dobják, a
<i>bullok</i>-báb megdöglik s a fonalat le lehet fejteni s szövetet
csinálni belőle. Egy ilyen fonál egyszer kezembe került – hoztam is
belőle magammal s a vegyelemzésnél meglepetésemre kiderült, hogy
ugyanabból az anyagból való, amiből nálunk a <i>tinta</i>
készül.</p>
<p>De aránylag kevés <i>bullok</i> éri el ezt az öreg kort, mikor
agyveleje, az <i>oiha</i>-gazdaság legfontosabb nyersterméke,
tinta-szerű anyaggá változik át. Rendesen előbb összefogdossák őket
az <i>oihá</i>-k, – a <i>bullok</i>-agyvelő ugyanis egyik
főtápláléka ez ország bennszülötteinek, főtápláléka és csemegéje s
azonkívül még egy fontos szerepe is van, mint tápláléknak, amire –
vonakodva bár – de rá fogok térni. Itt csak e táplálék <span class=
"pagenum"><a name="Page_74" id="Page_74">-74-</a></span>
elkészítésének egy különös sajátságát említem meg. Arra még
emlékszik az olvasó első lakomám leírásából, amit az
<i>oihák</i>-kal együtt költöttem el, hogy milyen módon préselik ki
ezt az agyvelőt a főtt <i>bullok</i>-fejből. Azt azonban csak
később tudtam meg, hogy a <i>bullok</i>-velő, mint csemege,
többféle minőségű. Őfelsége közölte velem, hogy nyers állapotban és
hizlalatlanul a <i>bullok</i>-velő nem olyan jó minőségű, – de van
a <i>bullok</i>-oknak egy bizonyos tápláléka, amivel ha megzabálják
magukat, velőjük elsőrangúan finom és kellemes ízű csemegévé válik.
Ez a táplálék nem a tengerfenéken terem: bizonyos alkalmakkor
fölülről szokott lefelé szállingózni, réteges, soklevelű vékony
lemezek alakjában, tele apró fekete pontokkal.</p>
<p>Mutatott egyet nekem ebből a növényből. Meglepetve kiáltottam
fel: egy tudományos könyv volt, ha jól emlékszem, Nietzsche
Zarathustrája, teljesen elázott, szétmállott állapotban. Úgy
látszik, valamely elsülyedt hajóról került ide, más könyvekkel
egyetemben. Őfelsége elmondotta, hogy a sütésre és evésre szánt
<i>bullok</i>-ot néhány hétig rendesen ezzel a növénnyel szokták
hízlalni, hogy agyveleje kellemes ízű és könnyen emészthető legyen.
<span class="pagenum"><a name="Page_75" id=
"Page_75">-75-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>HETEDIK FEJEZET</h2>
</div>
<p class="summary">A földi szerelem // A teremtés ura // Szépség és
küzdelem // Nemek harca // A nő, mint élvezeti tárgy // Opula
néhány észrevétele, szerző meghökkenése // A bullokok kiírtása //
Néhány bullok-tipus tárgyilagos leírása és jellemzése</p>
<p>Egy másik beszélgetésünk alkalmával, melyben hivatkozott arra a
kellemes és újszerű bódulatra, – az örömök bonyolult összetételének
egy-egy újabb variációja nagyjelentőségű esemény az <i>oihá</i>-k
életművészetében – melyet legutóbbi előadásom keltett benne,
<i>Opula</i> arra kért, beszélnék hosszasabban azokról a lényekről,
akik, az eddigiek alapján, úgy látszik, aránylag még a leginkább
hasonlítanak „érzelmes lényekhez“ (az „értelem“ szót náluk az
„érzelem“ helyettesíti, mint legmagasabb életforma), vagyis
hozzájuk és akiket én „nők“-nek neveztem: ennek a szónak ugyanis
van rá hatása (az ő nyelvükön ez azt jelenti, <span class=
"pagenum"><a name="Page_76" id="Page_76">-76-</a></span> hogy érti
a szóval jelölt fogalmat), aminthogy alkalmam volt erről
meggyőződni.</p>
<p>Mint módszertanban járatos, képzett gondolkodó, tisztában voltam
vele, hogy ezúttal nem a nők társadalmi helyzete érdekli, hanem
maga a nő, földi, helyesebben, szárazföldi értelemben – a nő és az
a viszony, ami a férfival összeköti: a szerelem. Ez utóbbi
jelenséget, vagy állapotot nem kellett számára meghatároznom:
tulajdonságait nagyon jól ismerte, hiszen, amint említettem, az
<i>oihá</i>-k körülbelül mindannyian szerelmesek egymásba.</p>
<p>Őszinte voltam és nem hízelegni akartam úrnőmnek, mikor a
jellemrajzot azzal vezettem be, hogy a női szépségnek ekkora
fejlettségéről, helyesebben, a szépségnek ennyi lehetőségéről,
amennyit Capilláriában tapasztaltam, nem is álmodtam volna soha
forrón szeretett hazámban, mely pedig szép nőiről mindig nevezetes
volt. Ezzel egyúttal önkéntelenül elismertem, hogy legfőbb
jellemvonása és megkülönböztető jegye a szóbanforgó nemnek –
legalább a teremtés urának szemében – nálunk is a szépség, illetve
az a vonzerő, amit a férfira gyakorol. Itt a „szépség“ fogalmi
meghatározására akartam kitérni: Leibnitz, Kant és <span class=
"pagenum"><a name="Page_77" id="Page_77">-77-</a></span>
Schopenhauer néhány errevonatkozó, örökérvényű tételét idézve. De
<i>Opulá</i>-t ez egyáltalában nem érdekelte; közbevetett kérdései
csak arra vonatkoztak: vajjon a „szépség“ és a „nő“ fogalma
összeesik-e a mi gondolkodásunkban („vágyaink“-ban, ahogy az ő
nyelvükön mondják). El kellett ismernem, hogy ez nagyrészt így van,
ámbár… De az „érdeknélküli“ és „érdekelt“ megkülönböztetést már nem
várta be – arra volt csak kiváncsi, (később tudtam meg, miért)
milyen hatást kelt bennünk az, amit mi, <i>szárazföldi
bullok</i>-ok, női szépségnek nevezünk.</p>
<p>Meghökkenve meredtem rá: ez alkalommal először használta úrnőm,
a férfiakra alkalmazva, ezt a megszégyenítő kifejezést, elárulva,
hogy felismerni vélte a hasonlóságot köztünk, földi férfiak, s amaz
ocsmány férgek között. De <i>Opula</i> nem sokat törődött
méltatlankodó ámulatommal: parancsoló modorban adta értésemre, hogy
válaszolnom kell.</p>
<p>Elmondtam hát, hogy a női szépség valóban nagy hatással van
reánk, bár ezt a hatást az emberi fajta vezető szellemei a fejlődés
szempontjából egyáltalában nem becsülik sokra (legfeljebb az
eugenetika kétesértékű tanokat hirdető <span class=
"pagenum"><a name="Page_78" id="Page_78">-78-</a></span>
apostolai). Elmondtam, hogy ennek megfelelően a testi szépség felé
való törekvés egyik legfőbb erőfeszítése a női nemnek s a
kiválasztódásnak egyik leghatalmasabb összetevője.</p>
<p>Felhasználtam az alkalmat, hogy a nő alacsonyrendűségét, mint
elnyomatásának következményét, ezzel is bizonyítsam. A nőnek,
nemesebb becsvágyak hiányában, egyetlen szegényes élettartalma
abban merül ki, hogy mindenáron tessék a férfiaknak s szépségével
indulatokat keltsen benne, melyeket annak pihenése óráiban a maga
számára hasznosít. Leírtam azt a szánalmas, kicsinyes harcot, amit
a nő folytat a férfi kegyeiért. Idéztem néhány kiváló szociológus
és feminista szavait, kik a legnemesebb harag korbácsával
ostorozzák az emberi társadalomnak egyik legnagyobb bűnét: hogy a
nőt élvezeti tárgynak tekinti s ezzel lealacsonyítja s útját állja
fejlődésének. Néhány merész vonással vázoltam a nagyvárosok életét
– a vad hajszát és kergetőzést élvezetek és örömök eszközeinek
birtokáért, melyeknek központjában a szép nő áll, mint a gazdagság
és jólét fokmérője.</p>
<p>Beszéltem a tizennyolcadik század esztelen nőkultuszáról,
melynek hagyománya még ma is <span class="pagenum"><a name=
"Page_79" id="Page_79">-79-</a></span> érezhető, sok félszeg
szokásban. A szép nőt fényűzési cikknek, csecsebecsének tekinti a
férfihiúság: természetes tehát, hogy a nő, alacsonyabb értelmével
nem látva át emberi rendeltetésének helyes irányát, arra törekszik
csak, hogy azokat a pillanatnyi előnyöket élvezze, amiket testi
szépsége biztosít, anélkül, hogy az emberiség jövőjével törődnék.
Önmagammal vitázva, bírálat tárgyává tettem azt az ellenvetést,
hogy hiszen ez csak a társadalom legmagasabb, tehát a legszűkebb,
köreiben van így, egy bizonyos rétegre jellemző tünet csupán s mint
ilyen, nem jelenthet veszedelmet az egész társadalomra. A dolgozó
nép milliói nem tekintik fényűzési cikknek a nőt, mint feleséget és
anyát becsülik meg, munkára fogják, otthon és a gazdaságban,
megadva néki a lehetőséget, hogy ember legyen, hű társa a férfinak
az élet küzdelmeiben. Sajnos azonban, azt látjuk, hogy ez csak
addig van így, amíg a nő <i>valóban</i> csak ember és nem nő, –
mihelyt sajátlagosan női mivolta, durván testi szempontból,
hangsúlyozottabban jut érvényre, esetenkint: rögtön megindul a
kiválasztódás ama magasabb rétegek felé. A felsőbb réteg
kiválogatja a maga számára az alsóbb réteg testileg <span class=
"pagenum"><a name="Page_80" id="Page_80">-80-</a></span>
tökéletesebb példányait, – aki nagyvárosokban él, jól tudja, hogy a
szépség arisztokráciája nem azonos a születés és rang
arisztokráciájával: csak azokra a szédítő pályafutásokra kell
gondolni, amiket házmesterleányok, repedtsarkú pesztonkák futottak
be, akiket szakértő férfiszem emelt ki a homályból, hogy mint
szíveketbehálózó démonok tündököljenek fel aztán drága szőrmék és
selymek keretében.</p>
<p>E pontnál úrnőm ismét félbeszakított: a „sajnos“ szó állította
meg, úgy látszik, mint érzelmi színezete egy tisztán logikai
meghatározásnak. Azt kérdezte tőlem, valóban sajnálatosnak
tartom-e, hogy a szóbanforgó házmesterleány vagy pesztonka szép
volt. Mert, ha így van, akkor én, úgynevezett „gondolkodó“
<i>bullok</i>-társaimmal egyetemben, azt szeretném, hogy a nők ne
minél szebbek, hanem minél csúnyábbak legyenek, – a békés
együttműködést, az emberi fajta haladását, felfogásom szerint,
nyilván ez biztosítja csak.</p>
<p>A kérdés annyira meglepett, hogy hirtelenében nem tudtam
felelni. Csak percek mulva szedtem össze magam eléggé, hogy a
„nemek harcá“-ról beszélni tudjak, – de úrnőm ismét, hevesebben,
félbeszakított és azt állította, hogy <span class=
"pagenum"><a name="Page_81" id="Page_81">-81-</a></span> a „nemek
harcá“-ra ezekután nem kiváncsi, mivel arról megvan a véleménye.
Abból, amit elmondtam, nyilvánvaló, amit ő különben mindjárt
sejtett, hogy mi, szárazföldi <i>bullok</i>-ok, egyszerűen irigyek
vagyunk a mi nőinkre, mivel azok aránylag szebbek, tökéletesebbek
és boldogabbak nálunk s ilyenformán uralkodnak fölöttünk, ami
különben a dolgok természetes rendje. Nyugtalanságunk egyszerűen
onnan származik, hogy felismertük ezt az alárendelt helyzetet,
amiben élünk, de fájdalmunkban (ez a szó <i>oiha</i>-nyelven egyben
„ostobaság“-ot is jelent) nem vesszük észre, hogy összecseréljük a
tényeket.</p>
<p>Amit a nőről, mint „élvezeti“ tárgyról, csecsebecséről és
fényüzésről összefecsegtem, az úgy hangzik, mintha az árnyék a fény
szülőanyjának nevezné magát. Ami a „repedtsarkú pesztonká“-t és
„házmesterleány“-t illeti, nem érti, miért beszélek róla
megvetéssel, mikor magam elismertem, hogy ugyanazt az eredményt:
gazdagságot és jólétet, amit a férfi a legnagyobb erőfeszítéssel és
munkával ér csak el, mint jogos birtokát veszi tulajdonába,
egyszerűen azzal a ténnyel, hogy létezik – hogy tehát az ő puszta
létezése lényegben ugyanaz, amit <span class="pagenum"><a name=
"Page_82" id="Page_82">-82-</a></span> a férfinél „érdem“-nek,
„erő“-nek nevezek. A nőnek – valódi, tehát tökéletes, vagyis szép
nőt ért ezzel – az a tény, hogy él, egyben érdeme és joga az
élethez – természetes, hogy abból él, amiért él: az élvezetből és
örömből. Mert hiszen magam se hiszem komolyan, ha a nőről, mint
tárgyról beszélek; – anélkül, hogy ezt külön megkérdezte volna,
egészen bizonyos benne, hogy a földi férfi, amikor általam
„szerelmi szolgálat“-nak nevezett örömök kedvéért nőt választ
magának, selymekbe és bársonyokba öltözteti, előnyben részesíti azt
a nőt, aki a szerelmet maga is fokozottan élvezi – enélkül a férfi
öröme tökéletlen, sőt lehetetlen is bizonyos tekintetben.</p>
<p>De hogy lehet „élvezeti tárgy“ valami, ami maga is élvez? Ilyet
csak beteg vagy bárgyu értelem állíthat. Selymekről és bársonyról
és aranyról beszéltem, amivel mi elárasztjuk nőinket „cserébe“
szerelmükért, – de hogy nevezhetek „cseré“-nek olyan üzletet, ahol
az egyik fél semmi olyat nem ad, amivel megfosztaná magát? Ebben az
üzletben <i>csak</i> a nő kap a férfitól – külső örömöket és
élvezeteket, csak azért, hogy hajlandó belső örömöket és
élvezeteket átélni és elfogadni – ugyan mit ád ő <span class=
"pagenum"><a name="Page_83" id="Page_83">-83-</a></span> a férfinak
egyebet, mint azt a jogot, hogy – adhat? –: azt a különös jogot,
amit a férfi örömnek és élvezetnek hisz, míg kimerülés és halálos
fáradtság meg nem győzi róla, hogy kötelességet teljesített és nem
jogot gyakorolt: kényszernek engedelmeskedett és nem vágyat
elégített ki. Nos tehát: aki vesz, anélkül, hogy adna, – az nem
„élvezeti tárgy“, nem „birtok“ és nem „csecsebecse“, – hanem
egyszerűen hódító, erősebb fél, magasabbrendű lény. Ez nem
szerződés, vagy megállapodás, kölcsönös alapon: ez egyszerűen
győzelem, egy tökéletesebb fajta győzelme a kevésbé
tökéletesen.</p>
<p>A <i>bullok</i> kimondhatatlan butaságát mi sem jellemzi jobban,
mint az, hogy fel akarja szabadítani a nőt, ahelyett, hogy önmagát
szabadítaná fel: versenyre kelne a nővel, vagy legalább utánozná,
hogy fegyvereit ellesse, visszamaradottságában igyekeznék elérni
azt a fejlettséget, amit önkéntelen áldozatával ő tett
lehetővé.</p>
<p>És <i>Opula</i>, felhasználva az időt, míg összeszedem magam,
hogy érveket gyüjtsek ellene, rátért arra, amitől legjobban féltem:
hasonlóságot keresni köztünk, földi férfiak és ama szörnyetegek
között, akiket Capillária <i>bullok</i>-oknak <span class=
"pagenum"><a name="Page_84" id="Page_84">-84-</a></span> nevez.
Csak a kötelességérzet, hogy semmit sem szabad elhallgatnom abból,
amit kalandos utazásaim során láttam és tapasztaltam, ad erőt, hogy
kövessem őt ezen az úton, melyre a büszke férfiönérzet nem léphet
pirulás nélkül. Sajnos, kénytelen voltam meggyőződni róla, hogy ami
adatot e kérdéssel kapcsolatban elmondott a <i>bullok</i>-okról,
megfelelt a valóságnak: nem hallgathatom hát el, mint a kedély hiú
csapongását, vagy terméketlen játékát a képzeletnek.</p>
<p>Arról a módról beszélt <i>Opula</i>, ahogy ők birtokukba szokták
venni ama kastélyokat és palotákat, amiket a <i>bullok</i>-ok
építenek oly célból, hogy elérjék a tenger felszínét. Mikor a
torony egy bizonyos magasságot elért, s az <i>oihá</i>-k számára
alkalmatos lakásnak igérkezik, néhány <i>oiha</i> váratlanul
behatol az épület belsejébe s azonnal árasztani kezdi azt a könnyű
folyadékot, amiről az előző fejezetben már megemlékeztem s ami
nagyon hasonlít bizonyos Európában használatos női illatszerekhez.
Különös dolog, hogy a <i>bullok</i>-ok, évezredes tapasztalat
ellenére sohasem veszik észre, miről van szó és nem is gondolnak
védekezésre. Az <i>oihá</i>-k megjelenésére nagy riadalom és
nyüzsgés támad a serényen dolgozó állatok soraiban: <span class=
"pagenum"><a name="Page_85" id="Page_85">-85-</a></span> fejüket
kapkodják, otromba végtagjaikat rezegtetik és sajátságos cincogó
hangokat hallatnak.</p>
<p>A bódítószer, amivel kifüstölik őket, úgy látszik, eleinte
fokozott izgalmat vált ki – és ők, nyilván tudják, honnan származik
ez az izgalom, anélkül, hogy az eredményt előre látnák. Elhagyva az
épülő párkányokat, keringeni kezdenek az <i>oihá</i>-k körül, egyre
gyorsabb iramban, miközben a legfurcsább fintorokat vágják. Azután
rendszerint egymásnak esnek, cibálják és tépik egymást, – ez a
verekedés különösen akkor fajul el, ha – amint az néha megtörténik
– az egyik <i>bullok</i>, akár véletlenül, akár szándékosan,
nekiverődik valamelyik <i>oihá</i>-nak (ezeket
<i>struborg</i>-oknak, vagy <i>strindberg</i>-eknek hívják).
Ilyenkor valóságos <i>bullok</i>-gyűrű képződik a látszólag
megtámadott <i>oiha</i> körül – a <i>bullok</i>-ok védelmi sáncot
alkotnak, rettenetes hangzavar támad és a kavarodásban gyakran meg
is ölik egymást. A leghevesebbek, az úgynevezett <i>gáláns</i>-ok,
hevesen pofozzák és tépik a <i>strindberg</i>-eket: <i>Opula</i>
állítása szerint az <i>oihá</i>-k halálra kacagják magukat ezen a
furcsa látványon, hogy <i>ezek</i> akarják <i>őket</i> megvédeni,
amikor éppen arról van szó, hogy védekezniök kellene. <span class=
"pagenum"><a name="Page_86" id="Page_86">-86-</a></span> Elvétve
akad a <i>bullok</i>-ok közül néhány, akik, homályosan felismerve a
veszélyt, ha nem is önmagukat, legalább a keserves fáradsággal
felépített tornyot igyekeznek védeni, emlékezve rá, miért kezdték
el építeni: ezek, akiket az <i>oihá</i>-k <i>gont-</i>oknak, vagy
<i>kant</i>-oknak neveznek és kellemetlen izük miatt szorgalmasan
irtanak, az épülő torony szélső párkányain helyezkednek el, úgy
látszik, arra vigyázva, nehogy az <i>oihá</i>-k tető alá hozzák és
lakóháznak alakítsák át azt, amihez ők újra meg újra oly célból
fogtak hozzá, hogy létrát és hágcsót alkosson magasabb, hígabb
régiók felé. Leszedésükkel és kipiszkálásukkal az <i>oihá</i>-knak
nem kell bajlódniok: ezt elvégzik más <i>bullok</i>-ok, az
úgynevezett <i>koétá</i>-k vagy <i>poétá</i>-k, ezek között
különösen a <i>góté</i>-k vagy a tarajos <i>gőté</i>-k, a
<i>vulde</i>-k, <i>wilde</i>-k és <i>danunció</i>-k, akik,
csodálatosképpen, szintén undorodnak rosszagu
<i>bullok</i>-társaiktól.</p>
<p>Mert, bármily furcsán hangzik, e förtelmes lények, kiknek törpe
teste eltorzult a céltalan és ostoba fejlődési düh következtében,
amivel uszonyokat és szárnyakat és csápokat és kerekeket és tüdőt
és kopoltyut tenyésztettek ki magukon, átabotába, oly módon, hogy
<span class="pagenum"><a name="Page_87" id=
"Page_87">-87-</a></span> ezer tökéletlen szerv zavarja szabad
mozgásukat, ahelyett, hogy megmaradtak volna amaz egyetlen,
egyszerű szervnek, ami, legalább az <i>oihá</i>-k számára,
tökéletesen megfelel a célnak – mondom, e boldogtalan férgek
lelkében nem ismeretlen a hiúság érzése, <i>oiha</i>-i értelemben.
Vannak közöttük nagyszámmal, akik befurakodnak az <i>oihá</i>-k
közé, illegetik magukat és eltanulják az <i>oihá</i>-k szokásait,
mozdulatait, abban a reményben, hogy tetszeni fognak – és
megfigyelték, hogy amikor ebéd előtt, fazékba teszik az evésre
szánt és hizlalt <i>bullok</i>-okat, nemhogy rugkapálnának, de
gyakran inkább versenyre kelnek, hogy melyik ugorjon először a
forró vízbe, abban az ábrándképben ringatva magukat, hogy nem az
étvágy, hanem valami tetszés, vagy megkülönböztetés válogatja ki
őket az <i>oihá</i>-k személyében. <span class="pagenum"><a name=
"Page_88" id="Page_88">-88-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>NYOLCADIK FEJEZET</h2>
</div>
<p class="summary">Szerző a házasságról általában és különösen // A
»nő« irodalomban és művészetben // Szerző megtudja, mily viszonyban
állanak egymással oihák és bullokok // Szerző nehány eredeti
felfedezése e kérdésben…</p>
<p>Ezekben a napokban volt, ha jól emlékszem, (útleirásomban, ami
az időbeli sorrendet illeti, emlékezetemre vagyok utalva, tekintve,
hogy odalent, a tenger fenekén nem volt módomban jegyzeteket
készíteni megfelelő írószerszámok hiányában), hogy <i>Opula</i>
először érdeklődött a szárazföldi értelemben vett „házasság“ szónak
és fogalomnak jelentősége iránt. Előadásomban ugyanis gyakran
fordult elő ez a szó s egy alkalommal annyi fájdalommal ejtettem ki
(nem tudom elégszer emlékeztetni az olvasót, hogy az
<i>oiha</i>-nyelv csupa indulatszóból áll), hogy felkeltettem vele
úrnőm figyelmét és szánalmát.</p>
<p>Rövid habozás után rájöttem, hogy legjobb, <span class=
"pagenum"><a name="Page_89" id="Page_89">-89-</a></span> ha
példával magyarázok: és erre a példára a magam személye kinálkozik
alkalmasan. Környezetemben, mikor még otthon éltem, mindenki
elismerte, hogy a kor hangulatának és szellemének megfelelő
értelemben mintaszerű házasságban élek – ez a házasság egy boldog
és szerencsés szerelemnek volt betetőzése, irígylésreméltó férj
hírében állottam, ifjú és szép feleség birtokában, kinek kezéért
annak idején gazdag és tekintélyes férfiak versengtek.</p>
<p>Elmondtam hát, hogy lelkes és tehetséges fiatalember voltam:
lángoló hittel eltelve, minden szépre és jóra hivatott lélek. A
jövő, mint valami csodálatos lehetőség lebegett előttem, úgy
éreztem, hegyeket tudnék elmozdítani, hogy helyükben ismeretlen
forrásokra bukkanjak, melyekből boldogság és megismerés fakad, az
egész emberi nem sorsát eldöntő, jelentőségét megszázszorozó
csodálatos erő. Nem tudtam még, hogy mi vár reám, de a szépnek,
jónak és igaznak szentháromsága biztatott, hogy elérem azt a
világosságot, az életnek teljét, legmagasabb fokát, ahonnan isten
gyanánt tekinthetek körül: alkotó és teremtő isten leszek, nem
játékszere, hanem irányítója sorsnak <span class="pagenum"><a name=
"Page_90" id="Page_90">-90-</a></span> és természetnek. Ebben az
időben ismerkedtem meg későbbi feleségemmel, aki aztán
szertecsapongó képzeletemnek és vágyaimnak irányt, tartalmat adott.
Ő még igen fiatal volt akkor, én pedig szegény, vagyontalan fiú.
Elhatároztam, hogy magamévá teszem s ő, megsejtvén szándékomat,
szépségének minden teremtő erejét és hatalmát önzetlenül arra
fordította, hogy az én erőmet, kitartásomat serkentse, ösztönző
álomképem legyen, aki a csüggedés óráiban fölemel és cselekvésre
buzdít. Szakítva a gyermekes vágyakkal és álmodozással,
beiratkoztam az egyetemre és csakhamar megszereztem a seborvosi
oklevelet. Soha nem felejtem el azt a boldog pillanatot, mikor,
kipirult arccal és lelkendezve, megmutattam neki az okiratot: öt
évi megfeszített munka és nélkülözés eredményét. Egy édes csók,
biztató tekintet volt a jutalmam – soha ilyen elégedett nem voltam
életemben. Csakhamar állást kaptam: társultam egyik kartársammal,
seborvosi intézetet alapítottunk s én egy bizonyos, megfelelő
összeg birtokába jutottam, ami lehetővé tette számomra a
nősülést.</p>
<p>A mátkaság boldog heteit próbáltam ezekután <span class=
"pagenum"><a name="Page_91" id="Page_91">-91-</a></span>
elmagyarázni <i>Opulá</i>-nak, a legváltozatosabb felkiáltásokkal –
készülődést a családi fészek berendezésére, együttes tervezgetést,
bensőséges csacsogásokat, hogy milyen legyen a hálószoba, a nagy
álló tükör, a fésülködő köpeny, a kölni-vizes kristályüveg stb.
Esküvőnkön nőm mindenkit elkápráztatott szépségével: mindenki
gratulált nekem a kincshez, amihez hozzájutottam s én boldogan
fogadtam meg, hogy meg fogom becsülni.</p>
<p>Ezután a házaséletnek egy napját festettem le úrnőmnek. A
keltőóra ütő szavára halkan felkelek, hogy szendergő nőmet ne
zavarjam: lábujjhegyen lopózom ki dolgozószobámba, ahol inasom vár,
hogy feladja cipőimet. Megreggelizem s a klinikára sietek –
délelőttöm szorgos munkában telik el, csak a déli órákban van annyi
időm, hogy társadalmi kötelezettségeimnek eleget tegyek –
meglátogassak néhány politikai egyesületet, melynek tagja vagyok.
Hazamenet betérek a boltokba s nőm részére megvásárolom azokat a
cikkeket, melyeknek listáját előző este írta össze számomra – a
magam számára inasom szokott vásárolni. Közben nőm felkelt,
felöltözött, gyermekeimmel foglalkozott és kikocsikázott a
sétányra, <span class="pagenum"><a name="Page_92" id=
"Page_92">-92-</a></span> hogy társadalmi állásunknak, – mely
megköveteli, hogy a nő megmutassa magát és öltözékeit, férje anyagi
helyzetének és előkelő szinvonalának hangsúlyozására, – eleget
tegyen. Egyszerre érkezünk haza, inasom és én: inasom rólam segíti
le a kabátot, én pedig nőmről, aki e percben tért meg, kipirulva s
hálásan nyujtja csókra a kezét örömében, hogy mindenkinek tetszett.
Ebédhez átöltözik – én közben bort töltök a poharakba s mikor
belép, felállok, hogy a széket alájatoljam, míg inasom ugyanezt
teszi nékem az én székemmel. Egy-két vendég mindig van az
asztalnál, akik tanulnak tőlem jó modort és irígyelnek, hogy ilyen
szép és előkelő nőt szolgálhatok ki.</p>
<p>Ebéd után nőm kissé lepihen, én pedig levelezésemet intézem el.
Orvosi rendelésem következik, majd, ennek végeztével, elnézek
kicsit a körbe, ahol fontos pártpolitikai kérdésekkel foglalkozunk:
mindig van valami, ami ezeket a kérdéseket aktuálissá teszi –
gazdasági, kereskedelmi ellentétek más országokkal, amik esetleges
összetűzésekre adhatnak alkalmat, ha hazánk és hozzám hasonló
polgártársaink érdekeit másképpen megvédeni nem tudjuk. Nőm közben
barátnőit látogatja, szabónőjét <span class="pagenum"><a name=
"Page_93" id="Page_93">-93-</a></span> keresi fel: fáradhatatlan
abban a törekvésben, mely a nő legszentebb kötelességét: hogy
mindig szép és kivánatos, a férfi tevékenységének buzdítója és
jutalma legyen, alkotja. Este, mikor magunkra maradunk, élvezhetem
aztán az említett jutalmat, aminek édességét nem sokat kellett
magyaráznom <i>Opulá</i>-nak – egy rövid, boldog felkiáltás elég
volt.</p>
<p>Elmondtam még úrnőmnek azt is, hogy boldogságom természetesen
nem volt mindig zavartalan. Nőm gyakran volt rosszkedvű és
lehangolt. Voltak vakmerő férfiak, akik, irígyelve boldogságomat,
igyekeztek őt elhódítani tőlem. Céljukat hízelgéssel, nagy szerelem
és egyéb javak kecsegtető igérgetésével igyekeztek elérni. Nőm
gyakran volt kisértésben és én rettenetesen szenvedtem. De a végén
én győztem mindig s a kisértőknek el kellett ismerni, hogy abban a
harcban, amit egy Darwin, egy Weininger, egy Molnár Ferenc, egy Ady
Endre írtak meg és hirdettek a legnagyobb és legborzasztóbb
harcnak, én vagyok az erősebb. Egy-két párbajom is akadt, melyekben
többnyire én sebesítettem meg ellenfeleimet – mint seborvos,
mondhatom, elég súlyos sebek voltak, egyik pláne halálos
kimenetelű. <span class="pagenum"><a name="Page_94" id=
"Page_94">-94-</a></span></p>
<p>Beszéltem arról, hogy ezekben a nehéz időkben sokat foglalkoztam
azzal a nagy kérdéssel, mely korunkat is leginkább foglalkoztatja:
a nő problémájával. Sokat olvastam és gyakran jártam szinházba,
mint az emberi lélek legizgatóbb és mindig időszerű politikájának
fórumára. Szépirodalomban járatos ember lévén, bő kivonatokban
vázoltam századunk és a mult század legnagyobb költői alkotásait s
ezeknek a tanulságait: lángelméjű férfiak műveit, melyekből
tökéletesen megismerhetővé válik az a rejtély, amit nőnek nevezünk.
Beszéltem azokról a nagyokról, akik a férfierkölcs, a magasabb
bölcselet éles szemüvegén át rajzolták meg a nőt s azokról, akik a
testi szerelem durva és egyszerű tényeit akarván csak látni,
úgyszólván szabad szemmel, tehát tökéletlenebb műszerrel figyelték
és ábrázolták őt.</p>
<p>E rendszerben egy kalap alá került Zola és Marquis de Sade,
naturalizmus és pornográfia (ez utóbbiról hosszabban beszéltem,
részletekre térve ki, amiket itt, illemből, nem ismételhetek) – és
külön, előkelő közösségbe kerültek a női lélek titkának hivatott
boncolói – egy Flaubert, egy Stendhal, egy Bataille. Röviden
előadtam a tartalmát egész sereg modern drámának: <span class=
"pagenum"><a name="Page_95" id="Page_95">-95-</a></span>
elvonultattam Ibsent, Strindberget, Maeterlincket, Gerhart
Hauptmannt, Shawt, Bernsteint. A házasságtörési drámáról külön
beszéltem, arról a módról, ahogy hol tréfásan (háromszög!) hol
tragikusan írták meg a nő ingatag jellemének szörnyű
következményeit a férfi sorsában.</p>
<p><i>Opula</i> itt váratlanul közbeszólt és azt a csodálatos
kérdést tette fel, hogy Strindberg milyen fehérnemüt és felsőruhát
hordott – és milyent hordott Duse a „Kaméliás hölgy“ cimű darab
főpróbáján. Arra kért, írjam ezt le részletesebben, mert a többi
fejtegetést két szóból is megértette volna, ehhez azonban
tüzetesebb adatokra van szüksége. Kissé meglepődve
engedelmeskedtem: elmondtam, hogy Strindberg toalettjével röviden
végezhetek – Európa férfiai nagy vonásokban, úgyszólván, egyenruhát
hordanak, egyszerű szabású burkot, melynek hivatása elrejteni a
férfi meztelenségét, meg a test vonalait, minél gazdaságosabb
módon: e célra öt cső szolgál: egyikbe a derekunkat, kettőbe a
karunkat és kettőbe a lábunkat dugjuk bele. Ezeket a szürke, vagy
fekete szövetből (soha másszinüből) készült csöveket két darabbá
varrják össze, kabáttá és nadrággá, oly módon, hogy a meztelen test
két természetes választóvonala, derék <span class=
"pagenum"><a name="Page_96" id="Page_96">-96-</a></span> és térd,
ne érvényesülhessen. Ezt az öltözéket hordja Európában minden
férfi, tehát az említett Strindberg is ezt hordta, amig élt, bár
nem értem, mennyiben tartozik ez a tárgyhoz. Nehezebb feladat a
második kérdésre felelni – dámáink a legváltozatosabb és
leggazdagabb ruhákban járnak ugyanis: ez öltözékeknek célja, éppen
úgy, mint az állatvilágban, kettős: csekély részben szolgálják az
időjárás elleni védelmet, főfeladatuk a nőknek sajátos, női
értelemben való érvényesülése, a férficsábítás, a férfi vágyainak
ingerlése, oly módon, hogy a nő illatos és letépni való virágnak,
vagy még inkább kivánatos gyümölcsnek hatását keltse s fokozza
értékét a férfi szemében.</p>
<p><i>Opula</i> megjegyezte, hogy szeretné, ha kevesebb hasonlattal
élnék – ezeknek célját nem tudta felismerni s azt állította, hogy a
hasonlatokkal éppen úgy vannak szárazföldi <i>bullok</i>-jaink,
mint azok az elaljasodott (elcsúfított) <i>oihá</i>-k, akik
közöttünk élnek s akiket én „nők“-nek szoktam nevezni, a ruhákkal,
melyekkel testük tökéletlenségét akarják tökéletessé tenni. Ha nem
tudjuk elég szenvedéllyel és örömmel szeretni, vagy megszerettetni
azt, amiről beszélünk, mindjárt hasonlatot ráncigálunk elő a hiány
pótlására, <span class="pagenum"><a name="Page_97" id=
"Page_97">-97-</a></span> mint a kereskedő, aki azt mondja a
vajról, hogy „olyan, mint a mandula“, vagy a manduláról, hogy
„olyan, mint a vaj“, mert nem bízik benne, hogy az árú önmagáért
beszél, saját tulajdonságaival is hatni tud. Ha a mi elkorcsosodott
<i>oihá</i>-inknak ruhákra van szükségük ahhoz, hogy virágnak, vagy
gyümölcsnek kivánjuk meg őket, ez csak azért van nyilván, mert ruha
nélkül nem eléggé virágok és nem eléggé gyümölcsök. Különben ezt
nem is tartja lényegesnek, mert előadásom alapján most már
körülbelül tisztában van azzal, amit meg akart tudni. Csak azt nem
érti még, hogy van az, hogy amikor megtaláltak engem, olyanféle
ruhában voltam, mint amilyennek a <i>bullok</i>-ok ruháit írtam
le.</p>
<p>Most végre megértettem, hogy <i>Opula</i> engem nem tart
<i>bullok</i>-nak, azaz férfinek, hanem az elkorcsosodott
<i>oihá</i>-k neméhez számít, – magához hasonlónak, nőnek vél,
tekintettel testi megjelenésemre, mely az ő szempontjából valóban
inkább hasonlított „érzelmes lény“-hez, azaz nőhöz, mint ama
szörnyetegekhez, akik Capilláriában a felséges férfit képviselik.
Egyelőre óvakodtam őt tévedéséről felvilágosítani, – őszintén
szólva, ebben az országban ez a tévedés <span class=
"pagenum"><a name="Page_98" id="Page_98">-98-</a></span> inkább
hízelgő volt reám nézve – de észszerűbbnek is látszott, ha nem
világosítom fel a valóságról; mert hiszen, sajnos, nem volt okom
remélni, hogy akkor is szóba állana velem és méltatna
érdeklődésére, ha megtudná, hogy <i>lényegben</i> közelebb állok
ama férgekhez, akik csak megvetést és undort keltettek benne.</p>
<p>Ennek a balhitnek köszönhettem bizalmát, nem volt jogom, de
bátorságom se volt visszautasítani ezt a bizalmat. Bár
elkorcsosultnak, mégis csak <i>oihá</i>-nak tartott, számított rá,
hogy meg fogom érteni őt s hogy végeredményben megegyezünk, ha
<i>bullok</i>-okról van szó. Ruházatomra vonatkozóan tehát kitérő
választ adtam, céloztam holmi kalózokra, akik megtámadták hajónkat,
mielőtt az elsülyedt, s engem kényszerítettek rá, hogy átöltözzem!
Ebből megtudta <i>Opula</i>, hogy a mi <i>bullok</i>-jaink testileg
körülbelül akkorák és olyan fejlettek is, mint mi <i>oihá</i>-k
vagyunk, – ami ugyan eléggé különös, de „semmiképpen sem jelenti
azt, ahogy vallomásaimból is látja, mintha lelki, értelmi és
érzelmi szempontból említésre érdemes különbség volna köztük és a
capilláriabeli <i>bullok</i>-ok között“. Ezt magam is elismertem,
úgymond, mindazzal, amit kérdéseire adott válasz formájában
elbeszéltem. <span class="pagenum"><a name="Page_99" id=
"Page_99">-99-</a></span></p>
<p>Álmélkodásom nem ismert határt e váratlan kijelentésre: hiszen
éppen az ellenkezőjéről akartam őt meggyőzni mindannak, amit, íme,
levont előadásomból. Kértem, mondaná el, miben látja ezt a
hasonlóságot, amihez képest a különbségek „említésre érdemesnek“ se
mondhatók.</p>
<p><i>Opula</i> válaszából végre megtudtam, ami eddig csak
homályos, kialakulatlan sejtelem formájában élt bennem, mint kis
gyermekben a származás titka; megtudtam, hogy természetrajzi és
élettani szempontból milyen szerepet játszanak Capilláriában a
<i>bullok</i>-ok a fajfenntartás nagy munkájában. Röviden, néhány
szóban közlök erről annyit, amennyit a tudományos tárgyilagosság és
útleíró lelkiismeretem okvetetlenül megkövetel: távol áll tőlem,
hogy illetlen részletekkel háborítsam fel a szemérmes olvasót.</p>
<p>Nos tehát: az <i>oihá</i>-k, éppen úgy, mint a mi asszonyaink,
eleveneket szülnek, mégpedig önmagukhoz hasonló <i>oihá</i>-kat. A
megtermékenyülés kérdéséhez Capilláriában nagyon keveset értenek,
legtöbben nem is tudnak róla, hogy a magzat fogamzásához egyéb is
kell, mint egészséges szervek és jó táplálkozás. Néhány tudós
<i>oiha</i>, a mi „elkorcsosult“ fajtánkhoz hasonló, mégis
kimutatta – és ezt hosszas keresztkérdésekre <span class=
"pagenum"><a name="Page_100" id="Page_100">-100-</a></span>
sikerült csak megtudnom, – hogy azok az <i>oihá</i>-k, akiknek
étrendjéből hiányzik a csemege, amit ittlétem első napján
szolgáltak fel: a frissen sajtolt, eleven <i>bullok</i>-velő, nem
szülnek addig, míg újra kedvet nem kapnak erre a csemegére. Úgy
látszik hát, a <i>bullok</i>-velőben van valami anyag, ami nélkül
nincs szaporodás: de erre nézve megoszolnak a vélemények. Ami a
<i>bullok</i>-okat illeti, azok, minden jel szerint, a tengerfenék
salakjából kelnek életre, – hogy egymás között szaporodnának, mint
a tengerfenék más férgei és csúszó-mászói, erre nézve nincsen semmi
bizonyíték – azt sem sikerült eddig kimutatni, hogy eleveneket
szülnek-e, avagy petéket raknak, mint a hüllők. Annyi bizonyos,
hogy a végtelen tengerfenéknek azokon a vidékein élnek csak, ahol
<i>oihá</i>-k is vannak: vadon nem fordulnak elő, de az
<i>oihá</i>-k társaságában mindig és mindenütt, igen nagy számban,
mint afféle élősdiek – tenyésztésükről nem is kell gondoskodni,
elég nagy számban tenyésznek önmaguktól is, arra a célra, amit,
mint háziférgek, az <i>oihá</i>-k életfeltételeinek létrehozásában
szolgálnak.</p>
<p>Ennyi volt az, amit <i>Opulá</i>-tól a <i>bullok</i>-ok
természetrajzára vonatkozóan megtudtam. És <span class=
"pagenum"><a name="Page_101" id="Page_101">-101-</a></span> ez nem
volna sok, semmiképpen sem kielégítő, ha nem volna módomban
hozzáfűzni néhány megállapítást, mint szerény kutatásaim
eredményét, – oly kutatásokét, melyeket önállóan, az <i>oihá</i>-k
utasítása nélkül, végeztem Capilláriában. E megállapítások, vagy
inkább felfedezések, a mi tudományos gondolkodásunkban igen
nagyjelentőségű eredménynek tekinthetők: Capilláriában oly
érdektelen természetűeknek bizonyúltak, hogy mikor <i>Opulá</i>-val
közöltem őket, abban a reményben, hogy mint egy capilláriabeli
Darwint, vagy Newtont fog ünnepelni, aki felfedezte a
<i>bullok</i>-okkal való rokonság elvét: vállat vont, azt mondotta,
hogy lehetséges, amit mondok, de egy csöppet sem élvezetes, vagy
mulatságos.</p>
<p>Felfedezésem útját és módját nem írom meg, unalmas volna; végső
eredménye röviden ennyi:</p>
<p>A <i>bullok</i>-ok, akiket Capilláriában hasznos férgeknek
tartanak, mint nálunk a selyemhernyót, s legfeljebb annyit ismernek
el róluk, hogy az <i>oihá</i>-k szaporodását stimuláns gyanánt
elősegítik, – a valóságban még ma is, mint az <i>oiha</i>-mitológia
már említett legendája tartja, az <i>oihá</i>-k testéből
származnak: csak a születés sajátságos, elkorcsosult módja rejtette
el ezt a tényt az <span class="pagenum"><a name="Page_102" id=
"Page_102">-102-</a></span> <i>oihá</i>-k szeme előtt. Minden
<i>oiha</i> születésekor száz-kétszáz <i>bullok</i> is napvilágra
kerül – mégpedig a <i>placentában</i>, azaz méhlepényben. Igen
apró, szabadszemmel alig látható férgecskék ezek az ujszülött kis
<i>bullok</i>-ok, érthető, hogy az <i>oihá</i>-k, akik nem kedvelik
az undorító anyagokban való vájkálást, mint a mi
természettudósaink, eddig nem vették észre őket. A méhlepényben
nyüzsögnek és szülés idején az <i>oihá</i>-k ürülékében is van
ilyen apró <i>bullok</i>-magzat: ha aztán, a méhlepényt és ürüléket
elsodorja az áramló víz, az algák és korallok ágai közt
megkapaszkodnak a kis <i>bullok</i>-ok, vagy elkeverednek a fenék
iszapjába: ott indulnak fejlődésnek. Innen a hit, hogy a
tengerfenék salakja öklendezi ki őket magából.</p>
<p>Végeredményben hát, a mi természettudományi gondolkodásunk
szerint, azt lehetne mondani, hogy az <i>oihá</i>-k és
<i>bullok</i>-ok ugyanolyan viszonyban állanak egymással, mint
nálunk a férfiak és a nők. De Capilláriában, ahol a „<i>két
nem</i>“ ismeretlen fogalom, ahol az ember, <i>a felsőbbrendü lény,
a teremtés koronája</i> fogalmak kizárólag az <i>oihá</i>-kra
vonatkoznak, azt állítani, hogy egy <i>oiha</i> és egy
<i>bullok</i> ugy viszonylanak egymáshoz, mint egy egésznek
<span class="pagenum"><a name="Page_103" id=
"Page_103">-103-</a></span> két fele, mint a legfelsőbb
életlehetőség két egyenrangú tényezője: éppoly nevetséges és ostoba
állítás volna, mintha nálunk, a szárazföldön, azt próbálná
kimutatni holmi hóbortos tudós, hogy az emberi méltóságot nem az
értelem és belátás, a lélek székhelye, az emberi agy képviseli,
hanem például a máj, vagy a vese, vagy a lép, vagy a nemi szerv,
vagy egy erjesztőgomba, ami táplálkozásunkat elősegíti.
<span class="pagenum"><a name="Page_104" id=
"Page_104">-104-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>KILENCEDIK FEJEZET</h2>
</div>
<p class="summary">Látogatás a bullok-telepen // Bullok-művészek //
Tér és idő // Úrnőm nehány sajátos nézete az emberi fajtáról //
Test és lélek // A hatodik és hetedik érzék</p>
<p>A következő napok egyikén aztán <i>Opula</i> olyan magyarázatát
adta az egész bonyolult kérdésnek, ami, amellett, hogy világosan
meg lehetett érteni, annyira ellentétben állott minden hitemmel és
tudásommal, hogy hosszú időbe tellett, míg magamhoz tértem,
legalább annyira, amennyi ahhoz kell, hogy az ember gondolatait
rendbeszedje.</p>
<p>Úrnőm készülő <i>bullok</i>-telepeket látogatott éppen és
megengedte, hogy elkísérjem. A villódzó, zöld fényben egész sora
lengett bizonytalanul az épülő Bábel-tornyoknak – új külvárosa
capilláriai székhelyének, makacsul, fáradhatatlanul dolgozó
<i>bullok</i>-tömegek műve: külön-külön <span class=
"pagenum"><a name="Page_105" id="Page_105">-105-</a></span>
mindegyik egetverő létrának készül, megannyi kísérlete egyetlen
gondolatnak, hogy elérjék egyszer ama tenger felszínét, melynek
fenekén e boldogtalan férgek dolgoznak, harcolnak és pusztulnak,
meg újra megfeledkezve róla, hogy céljukat soha el nem érhetik.
Bementünk az egyik torony belsejébe is: úrnőm szakértelemmel
nézegetett körül és kijelentette, hogy ez az épület, az
<i>oihá</i>-k szempontjából nézve, néhány nap mulva elkészül. Három
fal már elég magas; ha a negyedik is eléri őket, értesíteni fogja
barátnőit, hogy jöhetnek a füstölőkkel.</p>
<p>Megható volt látni a kis <i>bullok</i>-ok nyüzsgését,
sürgés-forgását, erőlködését. <i>Opula</i> megjelenésére sem
hagyták abba a munkát: néhányan váltak csak le a párkányokról,
odajöttek, körüluszkálták, apró szemeiket kimeresztve.
„Megfigyelnek!“ mondta <i>Opula</i> mosolyogva, aztán, szavait
magyarázva, hozzátette, hogy e kis lények között vannak művészi
ösztönüek, akik a készülő torony falát rajzokkal ékesítik: ezek a
rajzok mindig, kivétel nélkül, <i>oihá</i>-kat ábrázolnak, különös
helyzetekben, ami arra enged következtetni, hogy e kis
szörnyetegekben él valami derengő sejtelem a szépségről és
boldogságról, <span class="pagenum"><a name="Page_106" id=
"Page_106">-106-</a></span> az élet valódi céljáról. Ezeket a kis
művészeket a dolgozó <i>bullok</i>-ok lenézik és csúfolják –
<i>Opula</i> hangutánzó szavakkal utánozva őket, értésemre adta,
hogy „vallásos“-aknak, „hivők“-nek hívják őket
<i>bullok</i>-társaik: az <i>oihá</i>-t ábrázoló képet pedig
„bálvány“-nak, „isten“-nek. Maguk a művészek „végzet“ és „sors“
hanggal jelzik az ábra jelentését.</p>
<p>Ebből megértettem azt, amit <i>Opula</i> természetesnek talált,
nekem azonban eddig érthetetlen volt: hogy miért nem ismeri fel a
<i>bullok</i> munkája egyetlen ellenségét és kisajátítóját, az
<i>oihá</i>-t s miért nem harcol ellene, ahelyett, hogy egymást
marcangolja. A <i>bullok</i> felsőbb lénynek, metafizikai erőnek
tartja az <i>oihá</i>-t, elvont fogalomnak, ami magában foglalja az
életet, – ellene küzdeni tehát, az ő furcsa értelme szerint, annyi
volna, mint önmaga és az élet ellen szállni harcba. A naiv művész,
közöttük is, mint emberek között, istennek nevezi ezt az erőt:
lerajzolja őt, áldozatot mutat be neki művével, hogy kiengesztelje
és meghallgatásra bírja.</p>
<p>Megnéztem egy ilyen bálványképet: – <i>bullok</i>-ok térdeltek
előtte, akik <i>Opula</i> megjelenésekor szétrebbentek, a képre
mutogattak és lökdösték egymást. Csak körülírással tudnám
<span class="pagenum"><a name="Page_107" id=
"Page_107">-107-</a></span> elmondani, mi volt a tárgya ennek a két
<i>oihá</i>-t ábrázoló képnek: annyit mondhatok róla, hogyha
másolatát közölni akarnám jelen mű szövegében, semmiféle ország
cenzurája nem engedné meg ezt a közlést. Röviden szólva, a kép
közönséges trágárságot ábrázolt, fajtalan műveletet: (a két
<i>oihá</i>-n kivül néhány <i>bullok</i> is szerepelt rajta)
olyant, amilyenekkel nálunk kéjencek szokták mulattatni kis
hölgyeiket, rejtett zsebekből húzva elő, döntő pillanatokban,
remélve, hogy felgyújtják vele hölgyük képzeletét.</p>
<p>Megvetéssel és undorral fordultam el és kértem <i>Opulá</i>-t
is, hogy vesse tekintetét inkább a verejtékező és dolgozó
<i>bullok</i>-tömegekre. Felhasználtam az alkalmat, hogy
jelképezzem velük azt, ami iránt eddig hiába igyekeztem tiszteletet
kelteni benne, amit férfimunkának, férfiértelemnek, férfiakaratnak
neveztem. Ime, mondottam emelt hangon: van valami, ami
boldogságnál, örömnél többet jelent, amiért fel lehet áldozni az
életet – valami szent, ismeretlen célú hivatás: a kötelesség. Kant
úgy mondja: fejem fölött a csillagos ég és bennem <i>a kategorikus
imperativus</i>. Ezek a kicsi lények tornyot emelnek, hogy elérjék
– ti mindannyiszor tönkreteszitek munkájuk eredményét, de
<span class="pagenum"><a name="Page_108" id=
"Page_108">-108-</a></span> mit tesz az? ők belefognak újra, hittel
és bizalommal. S ez a reménytelen verekedés nem szebb, nem
magasztosabb, mint elpuhulva kéjelegni az élet örömeiben – az
életnek ez a tagadása egy szebb, magasabb élet kedvéért nem
méltóbb-e a lélekhez, mint beletörődni a végtelen jelenbe, nem
kivánva a nagyszerű jövőt?</p>
<p>Úrnőm csodálkozva nézett rám és megjegyezte, hogy térről és
időről olyan kiáltásaim vannak, amiket rendkivül unalmasaknak
talál: arra kér, hagyjam abba. Magas és mély, mult és jövő – ezek
ostobaságok, hiszen egyiket se éljük át (élvezzük, ahogy ő
kifejezte) – mivel az <i>oiha</i> nincs mélyen és magasan, hanem
ott van, ahol van, vagyis saját lelkében, a világ közepén, örökké
jelen és mindig boldogan. Ami a <i>bullok</i>-ok magasság-vágyát
illeti, azt se tartja egy cseppet se mulatságosnak és
változatosnak. Mert hiszen mit érhetnének el, legjobb esetben,
feltéve, hogy valamelyik tornyot egyszer sikerülne befejezni?
Feljutnának a tenger felszínére – kijutnának a szárazföldre, abba
az országba, amiről én beszéltem neki, s ahonnan, állítólag,
származom. De hol van ebben az országban az a magasabb, boldogabb
életforma a számukra? Odafönt valamivel nagyobbak <span class=
"pagenum"><a name="Page_109" id="Page_109">-109-</a></span> a
<i>bullok</i>-ok, de lényegben, mindabból, amit előadtam, azt
látja, hogy ugyanolyan ostobák (boldogtalanok), ha nem ostobábbak,
mint idelent. Valamivel elbizakodottabbak talán, ennyi az egész és
az, hogy helyzetüket, ha lehet, még kevésbé ismerik fel és vallják
be önmaguknak.</p>
<p>Amit a házasságról elmondtam, lényegben nem más, mint
Capilláriában a <i>bullok</i>-tenyésztés. Hogy a mi
<i>bullok</i>-jaink csövekbe bujnak, az nagyon természetes – a mi
<i>oihá</i>-ink akarják ezt így, nem tűrvén el, hogy fizikai
mivoltuk fitogtatásával ők is vágyakat keltsenek s ezen az alapon
ingyen tartassák el magukat. Egyébként bebizonyíthatja, saját
vallomásomból, hogy a mi szegény <i>bullok</i>-jaink is, lelkük
mélyén, istenségnek tekintik az <i>oihá</i>-kat és fölényeskedésük
tagadása csak annak az öntudatlan érzésnek, hogy alulmaradtak.</p>
<p>Egészen elhülve kértem, magyarázza meg szavait. <i>Opula</i>
saját vallomásomat tárta elém, a maga felfogásában. Elismertem,
úgymond, hogy a „nőkérdés“-sel, ahogy mi nevezzük, – eltekintve azt
a néhány feministát, akiket nem is nőknek, csak elkorcsosodott
férfiaknak tekint – úgynevezett „lángelmék“ foglalkoztak minálunk:
hogy tehát e kérdésnek a megoldásához, <span class=
"pagenum"><a name="Page_110" id="Page_110">-110-</a></span> amit a
nők egyszerűen a létükkel és életükkel oldanak meg, minden nehézség
nélkül – a férfiak között legalább is lángelme szükségeltetik,
értelmi kiválóság, mindent feláldozó szorgalom és erőfeszítés. Hogy
van az, hogy a női lélek rejtélyét mindig férfiak boncolgatják, a
nő jellemét férfiak elemzik: a nagy eredmények e súlyos tudomány
mezején férfiak nevéhez füződnek, a nők adatokkal szolgálnak csak e
tudományhoz? A női értelem alacsonyrendűségét, a nő szellemi
szegénységét én azzal akartam bizonyítani, hogy íme, még önmagukat
se tudják meghatározni – ahhoz, hogy fogalmunk legyen róluk, egy
férfi lángelméje kell, mert tulajdon lelkükről tulajdon vallomásuk
nincsen. Ezen az alapon azt is lehetne mondani, hogy az isten
alacsonyabbrangú értelem az embernél, mert hiszen nem adott magáról
önéletrajzot és jellemleírást: amit tudunk vagy hiszünk róla és
működéséről, emberek fedezték fel és határozták meg – ő maga
hallgat és cselekszik. De a valódi hivő tisztában van vele, hogy az
ő hallgatása és a mi imánk abban a viszonyban leli értelmét, amely
isten és ember közt fennáll – hogy nekünk szükségünk van istenre,
de istennek nincsen szüksége reánk. <span class="pagenum"><a name=
"Page_111" id="Page_111">-111-</a></span></p>
<p>Határozottan állítja, hogy a mi nagy nőismerőink szívesebben
lennének nők, mint nőismerők, – Strindbergnek pedig és a többi
pesszimistáknak, akik a nő aljasságát abban látják, hogy
szívesebben élik a maguk életét, mintsem azon törjék a fejüket,
hogy Strindberg milyen ember lehet és hogy lehetne őt boldoggá
tenni, – ezeknek egyszerűen savanyú a szőlő. Egyébként is úgy
látszik, hogy minden hóbortos elméleten és eszmeépületen keresztül
valami névtelen vágyakozás lakik a mi <i>bullok</i>-jainkban, hogy
nőkké lehessenek ők is, „lealjasodjanak“ és otthagyják
bábeltornyaikat. Magam ismertem el, hogy a nőies férfiakat jobban
szeretik a nők, mint a férfias nőket a férfiak – mi mást jelent ez,
mint egy egységes embertipus felé való vágyat, vágyat a
„lealacsonyodás“, a „sülyedés“, az „effeminálódás“ felé – röviden
szólva sejtelmes honvágyát minden földi embernek Capillária felé, a
tenger fenekére, amit eddig csak nekem, Gullivernek, adatott
megismerni, s ahol egyetlen nem él, boldogan és derülten, a
Nietzsche Übermensch-e – de ehhez az egyetlenhez inkább
hasonlítanak a nők, mint a férfiak.</p>
<p>Ugyanezt a homályos ösztönt nemcsakhogy nem cáfolja meg, de
inkább bizonyítja az, amit <span class="pagenum"><a name="Page_112"
id="Page_112">-112-</a></span> az „egyneműek szerelmé“-ről, erről a
„fajtalanság“-ról beszéltem, ami férfiak és nők közt is előfordul
nálunk, szerelmi elfajulás formájában: – azzal a különbséggel, hogy
míg a nők egymást, éppenúgy, mint Capilláriában, nők gyanánt
szeretik – addig a homosexuális férfi partneréül „nőies“ férfit
keres, női neveket ad neki, női ruhába öltözteti fel, elannyira,
hogy felmerül a kérdés, ha már a nőt keresi a férfiban is – miért
nem fordul egyenesen a nőhöz? S a kéjenc, akit említettem, miért
mutat meztelen női testet a nőnek, akit szerelemre akar hangolni:
nem ugyanazon oknál fogva, amiért a <i>bullok</i>-ok festegetik az
ő bálványképeiket? – Hiszen, ha azt hinnők, hogy a nőnek
<i>lelkileg</i> is ugyanakkora szüksége volna a férfira, mint a
férfinak a nőre – szüksége volna rá, nemcsak eszköz gyanánt
használná, egyéb eszközök hijján, – akkor az önmaga meztelenségének
csábító feltárásával próbálná meggyujtani a nőt. Mi tréfásan
használjuk a szót, hogy a nő ennek és ennek osztotta „kegy“-eit és
nem vesszük észre, a valóságban milyen komolyan így van.</p>
<p>Szent Antalt nők kisértették a pusztában és ő istenhez fordult
segítségért – istennek ismerve el a nőt, mikor egyenrangu erőt
küldött <span class="pagenum"><a name="Page_113" id=
"Page_113">-113-</a></span> harcba ellene, érezvén, hogy önmaga,
felséges emberi mivoltában, gyönge volna azzal a lénnyel szemben,
akit még csak embernek se akarunk elismerni különben. De hát miért
tartjuk mi tragikusnak a férfiak nő utáni sóvárgását és komikusnak,
ha nő liheg a férfi után, ha nem ugyanazért, amiért a tökéletesebb
felé való igyekezetet is tragikusnak érezzük?</p>
<p><i>Opula</i> elhallgatott s én, ki lehajtott fejjel és gúnyosan
figyeltem eddig, gyüjtvén magamban az ellenérveket, hirtelen
feltekintettem rá. Az arca nyugodt volt és hideg, de oly
megdöbbentően szép, hogy torkomon akadt a szó. Néhány pillanatig
dobogó szívvel álltam ott, aztán nyugtalanúl, remegve, fájdalmasan
kiáltottam fel:</p>
<p>– De hát mi ez, mi ez akkor – mit jelent ez a zavar, ez a vágy,
ez a határozatlan és sokféle akarat, ez a szabadság után való
sóvárgás a boldogtalanok szívében? Mondd meg, én nem értem, adj
valami jelt, mutasd meg az utat, amin elinduljak!</p>
<p><i>Opula</i> lehajolt s kezének egy gyakorlott és ügyes
mozdulatával elkapott egyet a fickándozó kis <i>bullok</i>-ok
közül. Fölemelte és odatartotta szemeim elé. Először láttam ilyen
közelről ezt a furcsa kis szörnyeteget. <span class=
"pagenum"><a name="Page_114" id="Page_114">-114-</a></span></p>
<p>– Ide nézz, – mondta nyugodtan s átlátszó, halványsárga ujjai,
mint apró lángocskák, erősen fogták a rugdalózó állatka derekát. –
Látod ezt a zavaros, bonyolult kis gépezetet? Eredetileg, ahogy te
magyarázod, s ahogy legendáink is bizonyítják, egyetlen szerv volt,
egyetlen célra szolgáló része a nagy egésznek, amit ti, odafönt,
embernek, mi, idelent, <i>oihá</i>-nak, azaz Nőnek nevezünk. Alakja
elnagyolt körvonalakban, ma is emlékeztet származására, ha hinni
lehet a leírásnak, ahogy te a földi „férfi“-t jellemezted
megjelenésének lényegében. Ez a szerv, ez a része az egésznek,
levált rólunk és külön fejlődésnek indult. És felszerelte magát
mindennel, ami csak az Egészet illeti meg és nem az Alkatrészt:
szemekkel és fülekkel és szájjal – nézd, uszonyai is vannak,
szárnyai is vannak, – mindent egyesíteni akart magában, azt hitte,
tökéletessé lesz, ha minden tökéletesnek formáját magára ölti.
Csakhogy az élet bölcsességét nem lépheti át az sem, aki bölcsebb
akar lenni az életnél – s aki a természetnél jobban akar sietni, az
sem siethet más úton, mint a természet, – megelőzheti csak, de a
maga területén.</p>
<p>– Nem érted ezt a világos beszédet? A füledből, <span class=
"pagenum"><a name="Page_115" id="Page_115">-115-</a></span> amit az
élettől kaptál, csinálhatsz tökéletesebb fület: hiszen
telefonjaitok vannak és ezer mérföldre tudjátok kinyújtani
hallóérzéketek – és csinálhatsz a szemedből tökéletesebb szemet –
hiszen közelről látjátok a holdat távcsöveitekkel és bálnának a
vízben úszkáló ázalagot, ha szemeteket üveggel szerelitek fel. És
lábadat, mely arra való, hogy elmozdítsa testedet állóhelyéről,
felszerelheted vasúttal és repülőgéppel, hogy ezerszer
tökéletesebben feleljen meg a célnak, amire a természet rendelte.
Ime, a tökéletesedés természetes útja a boldogság felé, – akarat,
értelem és belátás a természet szolgálatában, szentháromság, amivel
a természet felülmulja önmagát, mikor megnyilatkozik
legtökéletesebb formájában, az emberben. Annyi kell csak hozzá,
hogy tisztában legyünk vele: mire valók az alkatrészek, mielőtt
hozzáfogunk a tökéletesítéshez? Mert aki a fülével akar látni és a
szemével hallani, az letért erről az útról és eredményt nem fog
elérni. Ez a féreg, ez a részecskéje a csodálatos <i>oihá</i>-nak,
fellázadt az Egész ellen s azt hitte, felveheti vele a versenyt,
feleslegessé tudja tenni, pótolni, utolérni.</p>
<p>– Képzeld el, hogy a fül fellázadna az ember <span class=
"pagenum"><a name="Page_116" id="Page_116">-116-</a></span> ellen,
leválna róla, önállósítaná magát s új életet kezdene. Akárhogy
erőlködik, <i>igazán</i> nem tud egyebet, mint hallani, – látni
<i>igazán</i> nem fog soha, áltatja csak magát, nevetséges torz
lesz belőle, társtalan, boldogtalan állat – nem szerzi meg azt,
amire vágyott s elveszti azt, amije volt: reménytelen
erőlködésében, hogy láthasson, megsiketül. És így járna minden más
szerv, mely egyebet is akar, mint amire alkottatott: ha hallani
akar a szem és látni a fül.</p>
<p>– De hát az értelem… – szóltam én közbe.</p>
<p>– Valóban, az értelem, – folytatta <i>Opula</i> és mosolygott. –
Mit gondolsz róla, mire való? Meg tudnád-e mondani pontosan? Én azt
mondom neked, nem arra, amire ti odaát használjátok. Az a
bonyolult, rendkivül finom szerv, mely ott reng, titkosan, még a mi
gyöngéd testünkben is láthatatlanul, a koponya kecses
csontedényében, ezer selyemszálat bocsát ki magából a test minden
részébe, örömet s fájdalmat gyűjtvén egybe és osztván szét. S
igyekszik örömmé és jóérzéssé és boldogsággá feldolgozni mindent,
amit összegyüjtött – még a fájdalmat is, ha munkájában nem zavarod
s nem kényszeríted rá, hogy egyébbel foglalkozzék, mint amire való.
<span class="pagenum"><a name="Page_117" id=
"Page_117">-117-</a></span></p>
<p>– De hát az öntudat… az Én érzése… az a feszült ösztön, hogy
megismerjem az igazságot… a lélek…</p>
<p><i>Opula</i> mosolygott.</p>
<p>– Aki az Én számára keres valamit, az nem az igazságot keresi,
csak a maga igazát. Hagyd az Én-t – mi egy szervről beszéltünk,
amit ti <i>agy</i>-nak neveztek – és ez nem az Én, annak csak egy
része, – ha a legbonyolultabb és legtökéletesebb része is. Avagy,
hogy hívjátok ti odaát – én-nek mondod-e a lelkedet? Nem: az „<i>én
lelkem</i>“, úgy hívod, úgy-e, elismervén, hogy nem te vagy az,
csak egy részed, mint ahogy mondod „az én kezem“, vagy az „én
lábam“. Hagyd az „én“-t – ezzel a bonyolult szervvel, amit léleknek
nevezel, nem fogod megtudni soha, ki az… De miért nyugtalankodol?
Ha lelkiismeretfurdalás nélkül használod kezed, és lábad arra,
amire valók: használd a lelked is éppen úgy – ennek az egyetlen
lénynek, akit mi egy boldog felkiáltásban <i>oihá</i>-nak, ti pedig
kissé szárazon Embernek neveztek, minden öröm, szépség és mámor és
istenhez való emelkedés forrásának boldog figyelésére, minden
lehetőség formájára – mert őbenne van meg minden lehetőség, úgy,
ahogy <span class="pagenum"><a name="Page_118" id=
"Page_118">-118-</a></span> előtted áll, kézzel, lábbal és
lélekkel. Ez a lélek dolga és feladata – erre alkottatott. Végezze
hát dolgát, amig bírja s aztán pihenjen el – s majd jön új lélek,
hogy új örömre serkentse halhatatlan testünket, – mert a lélek
halandó, csak a test halhatatlan.</p>
<p>– Ember… lélek… test… öröm és bánat… <i>oiha</i>… – dadogtam –…
de ha ebben merül ki minden… kire bízzam hát… melyik szervre… ki
foglalkozzék az Emberiséggel… a nagyszerű fajtával…
embertársaimmal… nőkkel és férfiakkal… az Emberiséggel, melynek
hivatása van e Földön… Te csak az Emberről beszélsz… a testről…
kézről, lábról… szemről és fülről… az öt érzékről, mely a testet,
az embert szolgálja… a hatodiknak nevezed a lelket… de hát kinek
lesz gondja az Emberiségre, ha a lelket lefoglalod az Ember
számára?</p>
<p><i>Opula</i> mosolygott.</p>
<p>– Hát elfelejtetted a hetediket?</p>
<p>Ránéztem.</p>
<p>– A szerelem… – dadogtam megsemmisülve.</p>
<p><i>Opula</i> mosolygott és magasra emelte a kezében fickándozó
<i>bullok</i>-ot. <span class="pagenum"><a name="Page_119" id=
"Page_119">-119-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>TIZEDIK FEJEZET</h2>
</div>
<p class="summary">Szerző pillanatnyi elmezavarban szerelmi
vallomást tesz Opulá-nak // Kiderül származása // Kényszermunkára
itéltetik</p>
<p>Körülöttünk villództak a vizek – messze vörösen világított a
higanytó. Fejem fölött halak csapkodtak, alvilági szörnyetegek: egy
ijesztő fej bukkant fel, zöld szemekkel, csápokkal és
nyúlványokkal. Kissé távolabb formátlan, fekete tömeg sötétlett:
elsülyedt hajó roncsa – kéményéből zölden tekergett ki éppen egy
óriáskigyó, mint a füst. A roncs nyüzsgött és mozgott: fedélzetét,
árbócait, egész belsejét <i>bullok</i>-ok lepték el, dolgoztak
rajta, szétszedték és összerakták, mohón kutattak rajta,
vizsgálódtak és tanultak. Most már tudtam, hogy ők voltak azok,
akik, mikor ájultan s talán már félholtan is leértem a tenger
fenekére, közrefogtak <span class="pagenum"><a name="Page_120" id=
"Page_120">-120-</a></span> és megmentették az életemet:
mű-kopoltyút szereltek fel rám, aminek segítségével egylaki
emlősállatok is élhetnek a víz alatt, – ezt a műszert, a víz alatti
mesterséges tüdőt, ők már régen felfedezték, mint mi, odafönt, a
repülőgépet és a gőzhajót. És otthagytak, mielőtt magamhoz
térhettem volna, új feladat után sietve.</p>
<p>Ők mentettek meg, ők vállalták velem a szolidaritást, ezek a kis
szörnyetegek – ezek a dolgozók és keresők és feltalálók és
felfedezők és katonák és szenvedők, akiknek igyekezetét egyetlen,
homályos vágy sarkalja, tüzeli: eljutni hozzánk, ki a szárazföldre,
hogy egyesüljenek velünk a közös, nagy munka lázában.</p>
<p>Két fülem mellett a mesterséges kopoltyúk zúgni kezdtek és
zengett a fejem, elviselhetetlen nyomást éreztem, egyszerre eszembe
jutott a rettenetes vízoszlop, mely fejemre nehezedik, csöndesen és
végtelenül – azt hittem, rögtön megfulladok. Kitártam karjaimat és
jajongó, vonító panasz tört ki a mellemből. Ekkor éreztem, hogy
valaki ajkamra teszi a kezét.</p>
<p>Megfordultam és <i>Opulá</i>-t pillantottam meg, aki csodálkozva
és részvéttel nézett rám. Abban a pillanatban elhallgattam.
Egyenesen állott <span class="pagenum"><a name="Page_121" id=
"Page_121">-121-</a></span> előttem, hatalmas és mégis gyöngéd
testén keresztül, mint a ködfátyolképen át, ki lehetett venni a
mögötte rengő vízinövények derengését. Oly megfoghatatlanul szép
volt, hogy pillanatra azt éreztem, mintha megszünnék lenni,
öntudatom, énem, mindaz, amit külön tulajdon életemnek ismertem,
feloszolna és eltünne, hogy helyet adjon ennek az egyetlen
valóságnak. Az arca fölém hajolt és világosan éreztem ekkor, hogy
inkább akarom erről az arcról tudni, hogy van és világít fölöttem,
mint tudni, hogy élek, – hogy ennek inkább kell lenni, mint nekem.
Eltakarta fölöttem a zöld vizeket: boldog megnyugvás fogott el és
bizalom, mintha a napba néznék, a Napba, én, az ő szülöttének és
gyümölcsének és magzatának, a sötét, szomorú Földnek gyermeke: – a
Napba, amit oly rég nem láttam már s amit, jaj, látni akartam
megint.</p>
<p>S közben, míg ezt éreztem, észre se vettem, hogy beszélek,
dadogok valamit, hánykolódva és szenvedéllyel, aminek semmi köze
sem volt boldog és nyugodt, megbékélt érzésemhez. Amit mondtam,
töredezetten, össze-vissza, értelmetlenül, ennyi, vagy ilyenféle
lehetett:</p>
<p>– Te nem hasonlítsz senkihez, akit eddig <span class=
"pagenum"><a name="Page_122" id="Page_122">-122-</a></span> láttam,
<i>Opula</i>, mélység királynője. Nem hasonlítsz senkihez, de az
vagy, akiről mindig tudtam, hogy van – odafönt, a Földön, egy
mosolyban, egy tekintetben – a virágos mezőn, a tavasz illatában,
enyhe, csillagos ég alatt, viharban és napsütésben. Én mindig
tudtam, hogy az isten jelen van valahol, bujkál, talán a hátam
mögött van, vagy most villant el mellettem, gyorsabban, mint a
fény. Azt is tudtam, hogy rejtőzködik, fűben és fában – és hogy
megtalálom, ha nagyon odafigyelek. Én figyeltem, ahogy csak tudtam,
feszülten, kitárt szemekkel – és néha már azt hittem, megtaláltam:
megtaláltam a figyelemben, megtaláltam <i>magamban</i> és hogy én
vagyok az. De most már nem tudom, mit higyjek. Hogy én vagyok-e az,
vagy te, – lehet, hogy te vagy az. Engedd, hogy megcsókoljam libegő
aranyhajad, a napsugarat. Vagy nem is a hajad, hanem a szemed, –
vagy a térdedet talán. De nem – hiszen ahhoz le kellene hajolni, –
és én már tudom, hogy lehajolni nem szabad. Mondd hát, mit tegyek,
– mondd, ki vagyok? Nem, nem akarok lealjasodni hozzád – hiszen
tudom, hogy közönyös vagy és nem törődsz a csillagos éggel. Nem
törődsz – de talán csak azért, <span class="pagenum"><a name=
"Page_123" id="Page_123">-123-</a></span> mert te magad vagy az –
mert neked nem kell emelkedni odáig, mint nekem. Mondd hát, mit
tegyek? Ki vagy, isten, vagy állat? mert hozzám nem hasonlítasz,
csak annyit tudok. Én sokat szenvedtem, harcoltam és verekedtem
magammal és a hozzám hasonlókkal. Lehajolni nem szabad. Kihajolni
nem szabad: ezt írják nálunk a kocsik ablakára. Ugy-e, értesz.
Szeretnélek megcsókolni, – nem, inkább nem, mennem kell, dolgom
van, én nem maradhatok itt. Nekem dolgom van odafönt, itt nagyon
sötét van és nagyon langyos a közeg, – odafönt várnak engem.
Szeretlek. Nekem semmi közöm ezekhez a rút állatokhoz – érted? Nem
igaz, hogy én <i>ezt</i> akartam, nem igaz, hogy egy vagyok velük –
ó, én jól tudom, amit te hirdetsz, anélkül, hogy szólnál: hogy
szépség, jóság és igazság egy és ugyanaz, – hogy nem lehet jó és
nem lehet igaz, ami rút, – de hát ki mondja meg, mi rút, mi szép,
ha nem tulajdon lelkem? S a tükör, amiben szép arcod tükrözik,
lehet-e rút, lehet-e darabos és karcolt, ha szépnek mutat? Nem, ami
szépet ad vissza, maga is szép – ugy-e, hasonló vagyok hozzád? Nem
vagyok hozzád hasonló, hiszen én többet akarok, mint te, – téged
akarlak. <span class="pagenum"><a name="Page_124" id=
"Page_124">-124-</a></span> Engedj, dolgom van, – mondd, mit
tegyek? Odafönt valami fény hunyorog, – nekem azt el kell érni,
jössz-e velem? Kiviszlek innen, a mélységből és a homályból, hogy
azt érezd, amit én, mert méltó vagy rá: feltöröm koporsód fedelét.
Kell, hogy visszaadjam neked ezt a mámort és gyönyörűséget, amit
keltettél bennem, – vagy neked nincs rá szükséged? Elég, elég, – te
nyugodt vagy és vársz, de én nem várhatok, nem várhatok tovább, –
ó, milyen rossz vagy és én milyen jó, – ó, milyen szennyes vagy és
én milyen tiszta, – én is rossz akarok lenni – én is be akarok
szennyeződni – nem várhatok!…</p>
<p>Ilyeneket dadogtam, jól emlékszem: ilyen ostoba, szennyes zavar
bugyborékolt ki belőlem. Megtörültem a szájam és megnéztem a kezem
utána: sár és genny és tajték volt a kezemen. Nem mertem
<i>Opulá</i>-ra nézni, mert meg voltam győződve, hogy nevet.
Rettenetesen fel voltam indulva, vártam, hogy magamhoz térjek az
őrületnek ebből a rohamából. De ekkor csodálkozó kiáltást hallottam
– ijedten pillantottam rá.</p>
<p><i>Opula</i> nagyra meresztett szemmel, egészen elálmélkodva,
szinte ijedten figyelt: kinyújtotta <span class="pagenum"><a name=
"Page_125" id="Page_125">-125-</a></span> egyik ujját felém.
Zavartan néztem végig magamon, és felfedeztem meglepetésének
okát.</p>
<p>Mit mondjak az olvasónak? Hogy értessem meg magam, hogy
illetlennek ne gondoljanak, mikor valójában nem vagyok az. Nos, – a
látvány, ami tudtomon kívül <i>Opula</i> elé tárult, s aminek
kialakulását magam sem vettem észre a felindulásnak abban a
rohamában, amivel földöntúli szerelmet vallottam neki – ez a
látvány alkalmas volt felvilágosítani őt, hogy nem vagyok
<i>oiha</i>, még abban az elkorcsosult formában sem, ahogy
képzeletében, az én előadásom alapján, a földi nő képe élt.
Meglepetése, bár igen nagy volt, arányban állott azzal a
jelenséggel, ami ezt a meglepetést okozta. Tikkadtan bámultam magam
is, de nem volt módomban eltüntetni az áruló jelképet, amit
szépsége és az én rajongásom idézett fel harsogó nyiltsággal a
homályból, ahol eddig rejtezett.</p>
<p>– <i>Bullok</i>… – mondta aztán <i>Opula</i>, le nem véve
tekintetét rólam… – <i>Bullok</i>… – ismételte és lassan hátrálni
kezdett.</p>
<p>Utána akartam vetni magam, de a <i>Bullok</i>, mintha kettőnk
közé állt volna, hogy most már nyiltan, fenyegetően, parancsolóan
szétválasszon bennünket, megállásra kényszerített. <span class=
"pagenum"><a name="Page_126" id="Page_126">-126-</a></span></p>
<p>Le voltam leplezve, nem tagadhattam tovább, hogy lényegileg
ahhoz a megvetett fajtához tartozom, mely legfeljebb táplálkozásra
és házépítésre jó – éreztem, hogy <i>Opula</i> szemében végleg
elvesztem és hogy soha bizalmára nem méltathat többé.</p>
<p>Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy itthagyjam Capilláriát s
ha még lehet, meneküljek. De a fent körülirt tárgy nem engedett.
Hogy értessem meg magamat illőképpen az olvasóval? Erről a tárgyról
Capilláriában való tartózkodásom alatt egészen megfeledkeztem volt
– nem szabad elfelejtenie, hogy vízben tartózkodtam másfél évig,
ami fölöslegessé tette bizonyos műveletek sajátos és körülményes
elintézését, úgy, ahogy azokat a szárazföldön megszoktuk. Most
tehát, amikor váratlanul megjelent a szinen, s még hozzá ily
öntudatos és jelentős alakban, az a különös érzésem volt, mintha
tőlem független, önálló élőlényről lenne szó, mely váratlanul, deus
ex machina módjára, szólt bele az események menetébe. Érzéki
csalódás volt, pillanatnyi őrület látomása, vagy felismerése a
valóságnak, nem tudom – de úgy rémlett, hogy egy hatalmas
<i>Bullok</i> ragadott meg a derekamnál fogva, amiről, vagy akiről
azt hittem, <span class="pagenum"><a name="Page_127" id=
"Page_127">-127-</a></span> hogy hatalmamban tartom, s most
erősebbnek bizonyulva nálam, nyiltan és bevallottan mutatta ki,
hogy arra kell mennem, amerre ő vezet. Kínlódva erőlködtem, hogy
leüljek, vagy másfelé forduljak. Hiába. A víz örvénylett
körülöttünk, lihegve rohantam, úsztam és lebegtem, mint akit lova
elragadott. Végigcikáztunk a tornyok között – <i>bullok</i>-ok
tömege kisért száguldó utunkban, előreszegzett fejjel, mereven,
mint megannyi kilőtt, szárnyas nyíl, a kék vizen keresztül.</p>
<p>Tudtam, hogy épp ellenkező irányban kellene menekülnöm, éreztem,
hogy vesztembe rohanunk. Egy kanyarodónál feltűnt az a hatalmas
épület, szárnyas homlokzatával, aminek kapujában először
pillantottam meg <i>oiha</i> bennszülöttet, Capilláriába érkezésem
napján. Most üres volt az ajtó. Az üres ajtón át rohantam be,
feldöntve mindent magam körül. Néhány <i>oiha</i> rebbent el
mellettem, riadtan – nem volt megállás, a <i>bullok</i> ragadott
magával. Ajtók csapódtak be körülöttem, nekiverődtem a falnak, mint
egy kormányavesztett légcsavar – mindenüvé, ahol egy <i>oiha</i>
eltünt s ahol a következő pillanatban üres deszkák meredeztek
felém. Egy-egy pillanatra megjelent <i>Opula</i> ijedt, riadt arca,
ajkán <span class="pagenum"><a name="Page_128" id=
"Page_128">-128-</a></span> valami torz mosollyal – a <i>Bullok</i>
ilyenkor feldühödve utánakapott: nekivágott a tetőnek, ahonnan
lankadtan zuhantam vissza. Vergődött, megint felemelkedett, forogni
kezdett velem, pörgött egyre sebesebben, fejemre állított, mint a
csigát, zúgott és zakatolt… és nem tudom, hogy még mi történt, mit
mívelt, meddig tartott ez a dühöngés, mert a világ elfeketült
körülöttem és elvesztettem eszméletemet.</p>
<p> </p>
<p>Mikor magamhoz tértem, első érzésem az volt, mintha most
érkeztem volna Capilláriába: újra élném az első nap furcsa
kalandját. A földön feküdtem, összekötözve: annak a finom,
aranyselyemnek pókhálója kötött gúzsba, ami az <i>oihá</i>-k
fejéről indul s úgy lengedezik szerte a vízben, mint valami
palást.</p>
<p>Megpróbáltam fölemelni a fejem, de alig sikerült. Néhány
pillanat mulva, hogy életjelt adtam magamról, fölemeltek, anélkül,
hogy kezeimet, vagy lábaimat feloldották volna és leültettek egy
alacsony székre. Mellettem, másik széken, <i>Opula</i> ült, fején
fátyollal – előttünk kis asztal volt, az asztal mögött tekintélyes
<i>oiha</i> foglalt helyet. <span class="pagenum"><a name=
"Page_129" id="Page_129">-129-</a></span></p>
<p>A capilláriabeli Legfelsőbb Törvényszék volt ez, úgy, ahogy
magam előtt láttam, – <i>Opula</i> képviselte a vádat, azért
ültették mellém. Nem tudom miért, az egész most következő jelenet,
elitéltetésem, egész komor ünnepélyességével, emlékeztetett engem
valamire, amit már egyszer átéltem – erőlködve törtem a fejem, mi
lehetett az, de csak akkor jutott eszembe, mikor elitéltetvén, már
kifelé vittek éppen – s fásult közönyömben is bosszantott, hogy
ugyan miféle képzettársítás lehetett, mely ezt a nagyon is komoly
aktust összehozta agyamban <i>esküvőm</i> emlékével – az egész
ugyanis esküvőmre emlékeztetett, nem tudom miért.</p>
<p>Vád és itélet igen gyorsan követték egymást. <i>Opula</i> azt
állította, hogy félrevezettem őt, valami ördöngős művészettel
elhitettem vele, hogy abban az országban, ahonnan származom, az
<i>oihá</i>-kat képviselem. Miután azonban kiderült, hogy lényegben
<i>bullok</i> vagyok, amint a <i>bullok</i>-ok iránt táplált
különös rokonszenvemből már régebben gyaníthatta volna, nem tartja
helyesnek, hogy közöttük éljek és megfertőzzem a levegőt. Arra
kérte a Törvényt, hozzon igazságos itéletet.</p>
<p>Az itélet néhány perc alatt megvolt. Az ország különös, de
határozottan humánus szokásainak <span class="pagenum"><a name=
"Page_130" id="Page_130">-130-</a></span> megfelelően
<i>alternativ</i> itélet volt, kétféle büntetés, melyek közül
választhattam, hogy melyiket óhajtom elszenvedni. Egyik halálos
volt, másik nem sokkal kevesebb. Arról volt szó, mit akarok inkább:
hogy, mint <i>bullok</i>-ot, <i>Opula</i> születésnapjára
leöljenek, föltálaljanak és megegyenek – vagy pedig életfogytiglani
sáncmunkát vállalok-e, mint erős és használható <i>bullok</i>,
többi társaim között, ama tornyok építésénél, melyek az
<i>oihá</i>-knak lakóházul szolgálnak: mely utóbbi büntetést
természetesen megláncolva tölteném el, mint az rabokhoz illik.
Érdekes, de úgy látszott, hogy az <i>oihá</i>-k felfogása szerint a
halálos itélet volt az enyhébb: ennek felolvasása közben
<i>Opula</i> felém fordult s mintha kegyelmesen és biztatóan
mosolygott volna – mosolya oly finom és gyengéd volt, hogy
pillanatra kisértésbe estem, arra a gondolatra, hogyha holtan is,
ez a szép száj fog belém harapni. De aztán a józan megfontolás
fölülkerekedett bennem s tisztelettel és alázattal bejelentettem a
Törvényszéknek, hogy inkább az életfogytiglani kényszermunkát
vállalom.</p>
<p>Sötét szobába kisértek át, kezeimet feloldották, lábamra hosszú
zsineget kötöttek. Ekkor láttam utoljára <i>oihá</i>-kat.
Magamrahagytak és <span class="pagenum"><a name="Page_131" id=
"Page_131">-131-</a></span> rámzárták az ajtót. Egész éjszaka
egyedül voltam, tengeri pókok és rákok között a sötétben. Átkoztam
sorsomat és a végzetes elhatározást, hogy annyi balsikerű
vállalkozás után ismét útrakeltem: megesküdtem, hogyha valaha
megszabadulnék innen, soha nem hagynám el többé szeretett hazámat –
aztán, holtfáradtan és kétségbeesetten, elaludtam. Úgy látszik,
ebben a mély álomban történhetetett, hogy nagy faládába csuktak és
átszállítottak a sáncok közé, mert reggel már ott ébredtem fel. Egy
kiálló párkányon feküdtem, körülöttem <i>bullok</i>-ok dolgoztak
serényen. Kiváncsian és részvéttel néztek rám és serkentettek, hogy
én is dolgozzam. <span class="pagenum"><a name="Page_132" id=
"Page_132">-132-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>TIZENEGYEDIK FEJEZET</h2>
</div>
<p class="summary">Szerző megkezdi kényszermunkáját a bullokok
között // Halvargónak, annak a toronynak, melynek szerző polgárává
lett, leírása // Szerző megismerkedik Xa-rá-val, Halvargó
államtitkárával // Nehány felvilágosítás az Oiha-legenda
eredetéről</p>
<p>Capilláriában töltött életem második fejezetét, mely korántsem
volt oly boldog és derüs, bár eseményekben sokkal gazdagabb volt, s
melyet a munkás <i>bullok</i>-ok között töltöttem, elitéltetésemtől
Capilláriából való szabadulásomig, csak egészen röviden mondom el,
szigorúan ragaszkodva azokhoz a tényekhez, melyeknek felsorolását
méltán elvárhatja az olvasó magamfajta útleírótól, akinek írói és
költői erények hijján egyetlen érdeme az, hogy hűen és
lelkiismeretesen elmondja, amit látott.</p>
<p>Éppen ezért mellőzöm az első három hónap történetét – egy másik,
nagyobb munka tárgya lehetne annak a tüzetes leírása, hogy miként
<span class="pagenum"><a name="Page_133" id=
"Page_133">-133-</a></span> szoktam meg a furcsa kis szörnyetegek
társaságát, hogy szerettem meg őket, hogy fedeztem fel lelküket s
annak sok jó tulajdonságát, hogy tanultam meg nyelvüket,
szokásaikat; hogy lettem, eleinte kényszerítve, lázadozva, később a
magam jószántából lelkesen és becsvággyal, társadalmuknak hasznos
tagjává; hogy győztem le bizalmatlanságukat és kedveltettem meg
magamat velük, mert eleinte bizalmatlanok voltak hozzám: a
beavatottak tudták rólam, hogy az <i>oihá</i>-k közül kerültem
hozzájuk és legnagyobb meglepetésemre ez a hír korántsem azt a
tiszteletet és irigységet váltotta ki belőlük, amire számítottam –
inkább gúnyosan beszéltek velem és rólam ezzel a kalandommal
kapcsolatban. Az olvasó méltán kivánhatja tőlem, hogy ne untassam
őt érzelmi életem elpanaszolásával, – hát csak annyit jegyzek fel,
hogy magam voltam hibás benne, ha nem tudtak komolyan venni, az
első időkben: <i>Opulá</i>-tól való elszakadásom oly fájdalmasan
hatott rám s oly levertté és szerencsétlenné tett, hogy
búskomorságomban valóban élvezhetetlen voltam abban az időben.</p>
<p>Ez az én személyes lelki ügyem, <i>Opula</i> iránt táplált
reménytelen szerelmem, elfogulttá és <span class="pagenum"><a name=
"Page_134" id="Page_134">-134-</a></span> önzővé tett s méltán
keltett ellenszenvet irántam a <i>bullok</i>-ok között, akiket
abban az időben, mikor önhibámon kivül odakerültem hozzájuk, éppen
nagyfontosságú társadalmi és politikai kérdések foglalkoztattak,
csupa olyan eszme, ami az egyéntől önfeláldozást és önzetlenséget
követel a köz érdekében. Ezekről beszélek hát inkább, remélve, hogy
hasznossá tehetem magam, ha néhány szerény adatot szolgáltatok ama
kitünő és komoly férfiak rendelkezésére, kik ma Európa sorsát
igazgatják s vezetik a jólét és tökéletesbülés felé, s szívesen
lemondok arról a biztosabb és olcsóbb, de komoly férfihoz méltatlan
sikerről, amit unatkozó nőcskék és álmodozó kis diákok soraiban
érhetnék el, ha e lapokat szerelmi nyavalygásaim áradozásával
tölteném meg.</p>
<p>Az a torony, ahová száműztek, nem a legnagyobbak, de kétségkivül
a legrégibb és legfejlettebbek egyike volt Capilláriában. Alapjait
sok évvel ezelőtt rakták le a jelenleg építő <i>bullok</i>-ok ősei,
(a <i>bullok</i>-ok élettartama sokkal rövidebb, mint az
<i>oihá</i>-ké) kiket a toronyban ma uralkodó fejedelem,
<i>Kar-kar-ka</i> ősapja, <i>Kol-ko</i>, vezetett erre a vidékre. A
szomszédos tornyokkal békés egyetértésben éltek hosszú <span class=
"pagenum"><a name="Page_135" id="Page_135">-135-</a></span> ideig,
míg a múlt században egy <i>goncsargó</i> (így hívják ők azt a
katasztrófát, mikor az <i>oihá</i>-k kifüstölik őket és elfoglalják
tornyaikat: olyanféle természeti tüneményt értenek alatta, mint
nálunk a földrengés) alkalmat nem adott bizonyos összetűzésekre,
amiknek következményeit a következő, utolsó fejezetben, igyekszem
majd röviden elmondani. Ennek a <i>goncsargó</i>-nak ugyanis a
<i>bullok</i> történelemtudósok többféle magyarázatát adják:
vannak, akik szigorúan tudományos alapon elemzik, mások rejtelmes
erőket emlegetnek. Mind a két felfogásnak megvolt a maga pártja a
különböző tornyokban és a felülkerekedett pártok irgalmatlanul
kipusztították a legyőzötteket. De ezek a barbár idők ma már
elmultak és a körletben épülő tornyok népe kulturában és
civilizációban hallatlan arányú fejlődésnek indult. Fellendültek a
tudományok és művészetek – előbbiek a <i>bullok</i>-ok testi és
lelki tulajdonságainak a toronyépítésre alkalmasság szempontjából
való tökéletesítése: utóbbiak a <i>bullok</i>-fajta szellemi
nevelése irányában. Kiváló kutatók foglalkoztak a <i>bullok</i>
egyéni és faji strukturájával: természettudósaik kikutatták a
törvényeket, melyeknek alkalmazása nagyszerű felfedezésekre
vezetett a gyakorlati életben. <span class="pagenum"><a name=
"Page_136" id="Page_136">-136-</a></span></p>
<p>Az első időkben magam mint egyszerű munkás dolgoztam a
vakolathordásnál és nem volt alkalmam bepillantani azoknak a
felsőbb osztályoknak munkakörébe, akik a torony építését tervezték
és irányították. Viszonylagos nagyságom és ennek megfelelő testi
erőm csakhamar pótolhatatlanná tettek: egymagam többet végeztem
nyolcvan-száz <i>bullok</i>-nál, ugyannanyi idő alatt. De éppen ez
a testi fölényem adott lehetőséget utóbb, hogy társadalmi
osztályomból kiválva, bizonyos előjogokat élvezhessek, amik
alkalmat adtak megismerni a <i>bullok</i> társadalom
keresztmetszetét. Barátokra és összeköttetésekre tettem szert:
ezektől tudtam meg aztán a következőket.</p>
<p>A tornyok egy-egy <i>bullok</i>-nemzetségnek állami életben való
tömörülése által jöttek létre. Az államok élén királyok,
fejedelmek, köztársasági elnökök, vagy egyszerű hatósági
szervezetek álltak, az illető torony politikai izlésének vagy
hagyományainak megfelelően. Ezek a vezetők gondoskodtak róla, hogy
minden egyéni munka összhangban működjék közre a közös cél: a
torony továbbépítése és betetőzése felé. Ezenkivül a rend
fenntartását és a torony belső és külső védelmét irányították, –
utóbbira azért <span class="pagenum"><a name="Page_137" id=
"Page_137">-137-</a></span> volt szükség, mert az a veszély, hogy
valamelyik közeli torony népe egyszerűen elfoglalja az épületet,
minden torony fölött ott lebegett. Kialakult a „toronyvédelmi jog“,
mely a <i>bullok</i>-ok hihetetlen találékonysága, technikai
ügyessége mellett fantasztikus eredményeket hozott. Hogy a
következőkről az olvasó akár csak halvány fogalmat alkothasson,
valamit még hangsúlyoznom kell. Az, amit mi itt Európában „homo
faber“-nek, „technikai ember“-nek nevezünk, olyan mértékben
fejlődött ki a <i>bullok</i>-oknál, amilyenről nálunk csak a
legvadabb képzeletű szerzők: egy Wells, egy Shaw merészelt
ábrándozni legőrjítőbb álmaiban. Ez a technikai képesség, ami
nálunk, egyelőre, inkább csak az erőművi világban produkált
csodákat, náluk kiterjed a szerves élet minden területére. Nálunk
csak a legújabb időkben és csak óvatos tapogatózásokkal kezdenek
foglalkozni az élő szervezetek átalakításával, – a
<i>bullok</i>-oknál az a probléma, hogy egy szemet, egy májat, egy
agyvelőt kicseréljenek, hogy egy tüdő helyébe két vesét ültessenek
át, hogy két agyvelőt kicseréljenek, vagy félbevágjanak, hogy
szárnyakat, uszonyokat növesszenek más szervek helyébe, hogy egy
hal kopoltyúját beleillesszék <span class="pagenum"><a name=
"Page_138" id="Page_138">-138-</a></span> egy <i>bullok</i>
szívébe; nem nagyobb kérdés, mint nálunk a telefon, telegráf,
Röntgen-fény, gőzhajó és repülőgép: míg ez utóbbi technikai
eszközök előállítása a <i>bullok</i>-ok számára egyszerű
gyerekjátékká sülyedt.</p>
<p>Ezt meg kell érteni, mielőtt belefognék a „toronyvédelmi jog“
kialakulásának történetébe. Mióta ez a kérdés, kényszer formájában,
felszínre vetődött, a <i>bullok</i>-társadalom fejlődésében
sajátságos átalakulás indult meg, amit a „kettősség“, „széthasadás“
szóval lehetne talán jellemezni. Minden szerv és minden szerszám
úgy kezdett formálódni, hogy kettős célt szolgáljon: a torony
építését s ugyanakkor annak védelmét is, ami persze egyértelmű a
támadással. Minden <i>bullok</i> egy személyben munkássá és
katonává formálódott át. A vakolólapátokat ha megfordította az
ember, vakolatlekaparókésnek is lehetett használni, a téglaformák
úgy voltak szerkesztve, hogy robbanóanyaggal megtöltve, egyben
téglarobbantó aknát is lehessen csinálni belőle. Ugyanazokkal a
kapcsokkal, amikkel összekötnek két lécet az egyik toronyban, a
másik toronyban szét lehetett azokat feszíteni. A szerszám, ami itt
épített, ott rombolt, – ami egyik toronyban leveseskanál
<span class="pagenum"><a name="Page_139" id=
"Page_139">-139-</a></span> volt, hatlövetű forgópisztolynak
bizonyúlt a másikban, – itt mákosrétes gyanánt ették ugyanazt,
amitől odaát úgy fordultak fel a <i>bullok</i>-ok, mint a
patkányméregtől. A <i>bullok</i> bonyolult testén minden szerv
szerepe megkettőződött: a repülésre való szárnyacskák végén éles
karmok fejlődtek, amikkel pompásan lehetett szárnyakat felhasítani;
a dobhártyák úgy alakultak, hogy szükség esetén rettenetes zajt
lehetett verni velük, amitől megsiketül az ellenséges
<i>bullok</i>; a szemek árkában, a könnyzacskók helyén, apró
mirigyek fejlődtek, amiknek mérges váladéka megvakította azt, akire
ráfreccsentették. Voltak <i>bullok</i>-ok, akik ujjaikat
meghosszabbították és kihegyezték, hogy szúrni is lehessen velük;
mások két karjukhoz még egy harmadikat növesztettek, ami oldalt, a
derekukról, fityegett le, éles és hegyes volt és kemény, mint a
vas.</p>
<p>A „toronyvédelmi jog“ nagyszerű fejlődése szellemi téren is
éreztette hatását. Az összetartozás érzését, ha lehet, még fokozta
az a tény, hogy ezt az összetartozást széthúzás fenyegette – az
egyén és társadalom viszonya tökéletesen tisztázódott. Azokban a
nagyarányú mozgalmakban, amikben szabadulásom előtt <span class=
"pagenum"><a name="Page_140" id="Page_140">-140-</a></span> részt
vettem, alkalmam volt megismerkedni <i>Halvargó</i>-nak (szűkebb
hazámnak) legkiválóbb társadalomtudósával és államférfiával,
<i>Xa-rá</i>-val, ugyanazzal, akinek oldalán harcoltam később,
mikor a nagy háboru bekövetkezett. Ez a <i>Xa-ra</i> világosított
fel sok homályos kérdésben, – neki köszönhetem, ha a <i>bullok</i>
társadalomtudományban némi jártassággal dicsekedhetem s szerényen
hozzászólhatok társadalmi, politikai és gazdasági kérdésekhez.</p>
<p>Egy alkalommal a <i>bullok</i>-társadalom jövőjéről
beszélgettünk <i>Xa-rá</i>-val. Én csodálatomat fejeztem ki
mindarról, amit eddig a kultura és civilizáció terén tapasztaltam,
– felsoroltam minden tudományt és művészetet s kimutattam, hogy
milyen nagyszerű eredménnyel dicsekedhetnek. Hihetetlen, mennyi
mindenfélével foglalkoznak a <i>bullok</i>-ok <i>Halvargó</i>-ban
és egyebütt is: s mindennel azzal a végtelen áhítattal és
komolysággal foglalkoznak, amit a közös nagy cél sugalmaz – az a
cél, amit csak kiváló elmék látnak tisztán, de amit a legutolsó
munkás is ösztönszerűen érez. A tudomány minden ága szóbakerült:
fizika, kémia, asztronomia, asztrología, geodézia, numizmatika,
história, hisztológia, filozófia, filológia, filatélia,
filantrópia, filharmonika, <span class="pagenum"><a name="Page_141"
id="Page_141">-141-</a></span> kiromantika, kriminológia,
fiziológia, pszihika, pszichiatria, pszichofiziológia,
pszihogeodézia, fiziopszihopatológia, patofiziokémgezia,
fizoasztronumiz-filkiropszihogeospektri-gonometriai-judikamentropoantripológia
és a többi. Mindezek módszeresen kifejtve és összeegyeztetve,
ellenőrizve és megszövegezve, egységbe foglalva és kielemezve
alkotják azt az egészet, amin a Torony épül. <i>Xa-ra</i>, a
legcsodálatosabb elmék egyike, valóságos polihisztor, mindenhez
hozzá tudott szólni: – ismerte mindegyik tudomány
fejlődéstörténetét és állapotát, állásfoglalását a jelenkorban, a
legnagyobb könnyűséggel beszélt gyakorlati és elméleti kérdésekről,
szakszerűen és általánosan. Főként azonban a társadalomtudományok
érdekelték, ezen a téren nemcsak felfogó és megértő, de alkotó
lángelme is volt, – néhány csodálatos, örökéletű művében, miután az
elméletek eredményét leszögezte, erkölcsi magaslatra jutván, azt az
útat és módot is megtalálta, amin keresztül, illetve aminek
segítségével a társadalomnak haladnia kell, hogy az ösztön és
akarat tényét összeegyeztető szükségességének világos parancsát
követve megérjen egy jobb lehetőség, felismerésének magaslatát
jelző állomás állapotára. <span class="pagenum"><a name="Page_142"
id="Page_142">-142-</a></span></p>
<p>Erre a pontra érve, örültem, hogy az egész beszélgetés alatt
fokozódó nyugtalanságomon talán enyhíthetek (aznap reggel nagyon
leverten ébredtem: <i>Opulá</i>-val álmodtam megint) s feldobtam a
kérdést, hogy állunk mindezek után a <i>goncsargó</i>-val, vagyis
azzal a természeti tüneménnyel, amit a <i>bullok</i>-ok valami
földrengésfélének képzelnek s ami tornyaikat halomradönti. Először
hagyta el számat az „<i>oiha</i>“ szó, mióta <i>Halvargó</i>-ba
kerültem. <i>Xa-rá</i>-ra láthatóan kedvezőtlen hatást gyakorolt ez
a tárgy. Fészkelődni kezdett, kicsinylően mosolygott, szórakozott
válaszokat adott, másról akart beszélni, – majd hirtelen kitörve,
csodálkozásának adott kifejezést, hogy olyan művelt és
felvilágosodott ember, mint én, ilyen haszontalan és gyermekes
dolgokkal foglalkozik. Ami a <i>goncsargó</i>-t illeti, unatkozó és
műveletlen filozófusok, elmúlt századokban, mikor a
<i>bullok</i>-társadalom, természettudományos gondolkodás és
módszeres kutatás nélkül szűkölködvén, hiú kozmológiákat,
mitoszokat és legendákat gyártott még, ilyes mesékkel próbálták
elaltatni a megismerésre szomjazó kulturálatlan tömegeket. Egyike
ezeknek a meséknek a <i>goncsargó</i> is, az a teozofikus vagy
misztikus feltevés, hogy <span class="pagenum"><a name="Page_143"
id="Page_143">-143-</a></span> valami csodálatos, felsőbb akarat
vagy intelligencia intézi a tornyok sorsát: ez hozott létre
bennünket, <i>bullok</i>-okat, a maga gyönyörűségére, vagy
szükségletére s az is dönti romba bizonyos ponton nagyratörő
álmainkat. Ő, a maga részéről, anélkül, hogy hitetlen, vagy tagadó
szellem volna, meg van győződve róla, hogy az effajta
transzcendens, vagy metafizikai koncepciók a fejlődés szempontjából
károsak, egészen reménytelen és terméketlen játékai a
<i>bullok</i>-értelemnek, mely bizonyos határok között mozog és a
Felfoghatatlan nem tartozhat munkájának pozitiv tárgyai közé.
Egyébként a fejlődéstörténet kezdi kimutatni, hogy a
<i>goncsargó</i>-nak nevezett összeomlás, ami időközönként elsöpri
a kulturát, bizonyos atom-bomlást előidéző kórokozó anyagok
működésére vezethető vissza – ezeknek a kórokozóknak vagy
üstökösöknek létezését kétségtelenül kimutatták: mindig jelen
vannak, amikor a csillagászok <i>goncsargó</i>-t jeleznek, az
égbolton, fényes tömegek, vagy gomolygó, átlátszó ködfoltok
alakjában, melyek matematikusaink által még ki nem mutatható pályán
keringenek a tornyok felett. A spektrálanalizis már összetételüket
is megállapította: nincsen bennük semmi olyan anyag, mely a
<i>bullok</i>-ok <span class="pagenum"><a name="Page_144" id=
"Page_144">-144-</a></span> testében elő ne fordulna. Nagyon
természetes, hogy a naiv ős<i>bullok</i> ezeket a rejtelmes,
imbolygó ködfoltokat, melyeknek hosszú, aranyuszálya végigsöpri az
eget s elborítja tornyainkat is fényével, valami felsőbb erőnek,
vagy akaratnak hitte, <i>oihá</i>-nak nevezte el, félt tőle és
imádta, – de valójában tehetetlen, kialakulatlan tömegek ezek, akár
szervesek, akár szervetlenek, kezdetleges állapotban maradt
ősanyagok. A műveletlen paraszt és a tudatlan lelkű, képzelődő
költő kisértetet lát bennük, amit <i>oihá</i>-nak keresztel el
aztán, megtartva az ősi mitológiák kifejezéseit.</p>
<p>Kissé zavartan hallgattam a kiváló tudós fejtegetéseit és
bátortalanul emlékeztettem őt a <i>bullok</i>-művészek festményeire
és szobraira, melyek <i>oihá</i>-kat ábrázolnak sajátságos
helyzetekben. <i>Xa-ra</i> atyai jóindulattal mosolygott és
ismételten biztosított engem, hogy <i>oihá</i>-k nincsenek. Ezek a
képek és ábrák bálványoknak tekinthetők: pozitiv magvuk részben az
előbb említett kórokozó anyag, részben a <i>goncsargó</i>-k
alkalmával fellépő tömeg-pszihózis, mely megszédíti és agyrémekkel
tölti el az érzékeket: nem lévén hozzászoktatva azokhoz az erős
ingerekhez, amiket effajta természeti tünemények <span class=
"pagenum"><a name="Page_145" id="Page_145">-145-</a></span>
kiváltanak. Ebben a sajátságos elmezavarban aztán a
<i>bullok</i>-ok, közöttük, mint különösebben érzékeny, tehát
könnyebben megzavarható idegrendszerű egyének, az úgynevezett
költők és művészek tipikus módon viselkednek. Ágaskodni kezdenek,
nyújtózkodnak, szemük kifordul, fejük megdagad, összefüggéstelen
szavakat dadognak: mintha csodálatos látomások gyötörnék őket. Meg
kell adni, hogy a fentemlített ingerek nagyon erősek és
legyőzésükhöz igen fegyelmezett elme szükségeltetik: – ő maga, aki
csillagvizsgálóból figyelte egyszer egy ilyen közönségesen
<i>oihá</i>-nak nevezett ködfolt közeledését, csaknem megzavarodott
tőle, kiáltásokban tört ki, artikulálatlan és értelmetlen hangokat
ejtett, amiket hangutánzó betűkkel később fel is jegyzett magának,
ilyeneket, mint „ó, ó, ó, édes, gyönyörű, Nusikám, numcikám,
mancikám, kuncikám, puncikám, életem, csillagom, mindenségem,
zsófikám, kegyen (vagy legyen?) a feleségem stb.“</p>
<p>Nyilvánvaló, magyarázta tovább <i>Xa-ra</i>, hogy a költőknek és
művészeknek ezeket a különben igen hatásos és sugalmazó
megnyilatkozását csak a szigorúan ellenőrző kritika szemüvegén át
szabad nézni, ha azt akarjuk, hogy <span class="pagenum"><a name=
"Page_146" id="Page_146">-146-</a></span> ezeknek a
<i>bullok</i>-oknak működését is be tudjuk kapcsolni a művelődésnek
és fejlődésnek abba a folyamába, mely a társadalom radikális
megszervezését és átalakítását célozza: le kell vonni belőle azt,
ami betegesen túlfűtött képzelődés, ábránd, őrület, agyrém:
redukálni kell a valóságra, ami lelkükön át elferdítve, túlozva,
összezavarva, kielemezetlenül ömlik elő – ki kell hámozni ebből a
zagyva, csillogó halmazból az egyszerű, általános abstrakciót, a
valóságos tényeket, a nagy szociális igazságokat, mint amilyen a
történelmi materializmus, a létért való küzdelem, a nemek harca, az
erősebb kiválása és a fajvédelmi különítmény. Ezeket kell szem
előtt tartani, hogy egyre szélesebb rétegeket vonhassunk a nagy
munkába, felvilágosítva a tömegeket, azokat a ködfoltokat is,
amiket <i>oihá</i>-knak neveznek, hogy egykor hasznos, munkás
tagjai és támaszai lehessenek a <i>bullok</i>-társadalomnak.
<span class="pagenum"><a name="Page_147" id=
"Page_147">-147-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>TIZENKETTEDIK FEJEZET</h2>
</div>
<p class="summary">Halvargó külügyi helyzete // Háboru a tornyok
között // A háborut követő társadalmi mozgalmak rövid leírása //
Szerzőt elfogják, megmenekül, majd egy csodálatos tünemény révén
elhagyja Capilláriát és visszatér hazájába</p>
<p><i>Halvargó</i> külügyi helyzete az utóbbi években válságosra
fordult. Az Egyesült Tornyok Birodalma, mióta az „Általános
Toronyvédelmi Jog“ kodifikálva lett, hatalmas lendületben vetette
rá magát a fegyverkezésre. A szikrát egy heves <i>goncsargó</i>
dobta ki, mely három tornyot pusztított el: a szerencsétlenséggel
<i>Halvargó</i>-t vádolták a többi tornyok, az volt a vád, hogy
túlépítkeztünk, túlsok anyagot halmoztunk fel, ez a torlódás
megsűrűsítette a vizet fölöttünk, áramlatokat idézett elő s ezeknek
tulajdonítható az összeomlás. A Birodalmak vezető férfiai egyre
hevesebben sürgették az összetartás fokozását, erőteljesebb munkára
serkentették a polgárságot, <span class="pagenum"><a name=
"Page_148" id="Page_148">-148-</a></span> nehogy a többi tornyot is
utolérje végzete – hangoztatták a lefegyverzés szükségességét,
amit, ha kell, erőszakkal is, tűzzel-vassal végre kell hajtani.</p>
<p>A mi időszámításunk szerint junius közepe felé aztán kitört a
háború a tornyok között. <i>Halvargó</i> a Baloldali Szövetséghez
tartozott s mint ilyen, elszántan és elkeseredetten szállt síkra
meggyőződése mellett, mely szerint a <i>goncsargó</i>-t nem az
építkezés csökkentésével, hanem inkább fokozásával lehet csak
megakadályozni: evégre kivánatos volna, hogy két-három torony közös
államfő alatt működjék, s ezeket a tornyokat, ha másképpen nem
megy, el kell foglalni erővel. Éppen azért, mihelyt a háború
kitört, vízmentesen elzártak minden kijáratot, nehogy a gyáva
csőcselék megszökdössön s kitérjen katonai kötelezettsége elől. A
kijáratok elzárásával sikerült elérni azt a lelkes hangulatot, mely
a támadáshoz szükséges – az egész torony izgalomban volt, mindenki
az egyetlen kijárat, a tetőpárkány felé tolongott, ahol az első
összeütközések folytak a szomszéd torony katonáival. Magam
<i>főszurkálói</i> rangban kerültem ki a harctérre, ahol, mint
bátor katona, csakhamar érdemeket szereztem, <span class=
"pagenum"><a name="Page_149" id="Page_149">-149-</a></span> áthatva
a Toronyvédelem eszméjétől, mely a világot örök békével és boldog
munkával kecsegtette.</p>
<p>Magát a hadjáratot s az utána következett időket más könyvben
írtam meg, mely azóta sok kiadást ért el. Itt röviden csak a főbb
adatokkal foglalkozom. Eleinte nagy sikerrel harcoltunk, rengeteg
foglyot ejtettünk, ezeket a torony pincéjében zártuk el és
tápláltuk, – sajnos, óriási veszteségeink utánpótlását képtelen
lévén bevárni, december végén a <i>kurgi bullok</i>-ok elől
kénytelenek voltunk visszahúzódni, feladni a terepet. A
<i>kurgi</i>-k felgyujtották tornyunkat és a védelemre visszamaradt
őrséget lemészárolták. A <i>Halvargó</i>-val szövetségben álló
tornyok vezetőségében is meghasonlott az egyetértés: egy
eldönthetetlen nyelvtani kérdés adott alkalmat a hadvezetőség és
diplomácia közti nézeteltérésre. A diplomácia nyelvtudósai azt
követelték, hogy a <i>bullok</i>-társadalom nagy érdekeire való
tekintettel törölni kell a szótárból és köztudatból az egyes szám
első személyű személyes névmást s a többes szám névmásával kell
behelyettesíteni, – szerintük minden bajnak az volt az oka, hogy az
„én“ névmás vonzatait lehetetlen összeegyeztetni a „mi“ névmáséival
– hogyha <span class="pagenum"><a name="Page_150" id=
"Page_150">-150-</a></span> egy diplomata azt mondta, „<i>mi</i>
hajlandók vagyunk utolsó csepp vérünkig stb.“, akkor ebbe a „mi“
szócskába beleértették az „én“-t is, vagyis őt magát, ami képtelen
helyzetet idézett elő míg ha a katona a harctéren azt mondta, „én
éhes vagyok“ vagy „én megdöglöm“, ebből az ellenséges torony
diplomáciája mindjárt arra következtetett, mintha odaát valami baj
volna, holott erről szó sem volt. Ebből mindenféle félreértések
származtak, amiket a diplomaták szerint, az „én“ szó és fogalom
gyökeres kipusztításával lehetett volna csak elintézni.</p>
<p>Ennek a felfogásnak hirdetői diadalt arattak, minthogy egy újabb
<i>goncsargó</i> az egész mozgalomnak új irányt adott. Már a háború
alatt az egyes tornyok belsejében szakadás következett be – a
harcolók fele be akarta fejezni a háborút, a másik fele folytatni
akarta. A két párt harcba keveredett egymással, eleinte
tornyonkint, később, felismerve azt az erőt, ami a tornyok közti
szövetkezésben rejlik, az egyes tornyok háborúellenes pártjai
összefogtak egymással, szemben a háborús pártok blokkjával, mely
szintén toronyközien szövetkezett akaratának, a tornyok közti
háború folytatásának, keresztülvitelére. <span class=
"pagenum"><a name="Page_151" id="Page_151">-151-</a></span></p>
<p>Ez a háború igen soká tartott, mindkét részről rengeteg foglyot
zsákmányoltak, – végre nagyobb fegyverkészletével és kegyetlenebb,
hevesebb támadásaival a mérsékelt, háborúellenes párt győzött s
rákényszerítette a békét ellenfelére.</p>
<p>A Többesszámú Személyes Névmás ötös tanácsa, miután ilyenformán
diadalmaskodott, hozzálátott második nagy feladatának, a békés
munka biztosításának előkészítéséhez. Ebben ismét nézeteltérések
támadtak – a nyelvtudósók egy része az első személyű személyes
névmás eltörlése után követelte az első személyű birtokos névmás
kipusztítását is: azzal érvelve, hogy a „miénk“ szó fölöslegessé
teszi az „enyém“-et és megoldja a gazdasági kérdést. Hiába érvelt a
Másfél Éves Csecsemők Konzervativ Pártja azzal, hogy az „enyém“
szót előbb ismeri az ember, mint az „én“-t s így annál általánosabb
jelentőségű – a forradalom ellenállhatatlanul kitört s felzúdította
az alsó párkányok dolgozóit. Tudósok jelentkeztek, akik kimutatták,
hogy a <i>bullok</i>-ok eddig rengeteg munkát pazaroltak azzal,
hogy emeletenkint építették fel a tornyot, – hiszen a cél a tenger
felszínének elérése lévén, teljességgel elégséges, <span class=
"pagenum"><a name="Page_152" id="Page_152">-152-</a></span> ha
mindjárt a legfelső emeletet kezdik el építeni s ehhez a munkához
haladéktalanul hozzáfognak. Evégből leghelyesebb, ha az alapot
építő <i>bullok</i>-ok feljönnek a legfelső emeletre, leszorítják a
fentieket a pincébe, lerombolják az eddigi építést és újra kezdik
az egészet, fönt, a tizedik emeletnél. Darabig győzött ez a
felfogás, a rombolást megkezdették, az ellenállókat lecsukták – míg
végre valaki rá nem jött, hogy nem ér az egész semmit, mert azok a
<i>bullok</i>-ok, akiknek a tizedik emeletet kellene építeni, még
kicsikék, éretlenek: a felnőtt pinceépítők pedig nem értenek hozzá.
Más megoldást kell keresni.</p>
<p>Ezekután gyors egymásutánban következtek különféle, a
<i>goncsargó</i> elkerülésére vonatkozó megoldások s azoknak
kipróbálása, alkalmazása. A mozgalmakban, melyek így egymásra
következtek, erősen kivettem a részemet, mint <i>Halvargó</i>
lelkes polgára – tagja voltam annak a társaságnak, mely a személyes
és birtokos névmás üres harcait elvetve, inkább az igealakok és
időmeghatározások javítását ajánlotta, s mely egy időre felül is
kerekedett, azzal a programmal, hogy minden jelen időben történő
cselekvést úgy kell tekinteni, mintha az a jövőben zajlana le.
Miután tudósaik pontosan <span class="pagenum"><a name="Page_153"
id="Page_153">-153-</a></span> kiszámították, hogy ezerkétszáz év
mulva szükségképpen ilyen és ilyen ruhában fognak járni a
<i>bullok</i>-ok, így és így fognak élni, ezt és ezt fogják akarni,
ilyen és ilyen államformában fognak élni, ilyen és ilyen képeket
fognak festeni és verseket fognak írni, ezt és ezt fogják enni,
nyilvánvaló, hogy nagy időt takarítunk meg, ha a pontos
számításoknak ezeket az eredményeit már most gyakorlatba hozzuk és
úgy cselekszünk, mintha az ezerkétszáz év már elmult volna. A
Jövőbelátó Szociálgummihúzó Párt uralomra is került és két napig
úgy ment minden, mint a karikacsapás és ment volna tovább is, ha
egy hirtelen támadt járványos bélhurut és annak kellemetlen
következménye véget nem vet a dolognak: a szörnyű bűztől
elszédültek a vezetők és kénytelenek voltak átadni helyüket,
fenntartva álláspontjukat, hogy a számítás azért tökéletes volt,
csak a bélhurutról feledkeztek meg, aminek nem ők az okai, hanem a
hirtelen támadt rossz időjárás, mely délutánra váratlanul
beborította az eget, – azt igazán nem lehet követelni a tudósoktól,
hogy megmondják, milyen idő lesz egy óra mulva, mikor nekik
ezerkétszáz évre kell előre gondolni. – Ezután a
Tavalyihóvisszafagyasztó <span class="pagenum"><a name="Page_154"
id="Page_154">-154-</a></span> Egyesület vette át az uralmat, mely
okulva a szörnyű pusztítás emlékén, amit a Gummihúzók okoztak, azt
a felfogást tűzte zászlójára, hogy miután a jövőt nem lehet
ismerni, a multat ellenben igen, legjobb lesz ott újrakezdeni
mindent, ahol ezerhatszáznegyven év előtt abbahagytuk. Ennek
megfelelően mindenkinek vissza kellett menni illetőségi helyére, –
az adósnak nem kellett fizetnie, aki ellenben pénzhez jutott
közben, elvették tőle és odaadták annak, akié ezerhatszáznegyven év
előtt volt. Így az egymásra következő hatalmak alatt mindenki
jutott valamihez, rosszul csak azok jártak, akik úgy akartak élni,
mintha junius harmadikán csakugyan junius harmadika volna és nem
szeptember kilencedike, vagy március tizennyolcadika – ezeket a
Gummihúzók és a Hófagyasztók egyaránt büntették és börtönbe
csukták. A kisebb-nagyobb kollektiv mozgalmak, a társadalomtudomány
és <i>bullok</i>-tan, valamint a toronyvédelmi eszme fejlődésével
egymást követték a nagyszerű eszmék. Voltak, akik szakítva a
monisták földhözragadt felfogásával, azon az alapon nyúzták le
egymás bőrét, hogy a <i>bullok</i> nem oktalan, vérengző állat,
hanem kettős lény, <span class="pagenum"><a name="Page_155" id=
"Page_155">-155-</a></span> lélek és test, kit a közönséges, létért
való küzdelem által irányított kiválogatódás mellett a megismerés
és belátás kormányoz, – mások ismét a fajvédelem és fajnemesítés
érdekét tartva szem előtt, bebizonyították, hogy egy <i>bullok</i>
értékét, erkölcsi és selyemhernyótenyésztési szempontból, az
határozza meg, hogy ki volt az apja és az anyja: hogy ő maga
kicsoda, vagy hogy ő egyáltalában a világon van, az egészen
lényegtelen, mint ahogyan a lóversenyen is aszerint bízunk a
versenyző lovakban, hogy milyen családból származtak. A
gondolkodókat és írókat elkergették helyükről, helyükbe a kémikusok
egy sajátságos fajtája került, akik, bizonyos csoportok szerint,
kimutatták az emberek gondolkodásában és cselekvésében azokat a
vonásokat, amikre előre következtetni lehet aszerint, hogy hol
születtek: ezt aztán világszemléletnek nevezték el. Később ez a
tudomány igen kifinomodott: különféle tulajdonságok alapján
állította szembe egymással a <i>bullok</i>-okat, kiderült, hogy a
haj, a fül, a körmök növése, színe, szaga és halmazállapota szoros
összefüggésben áll a <i>bullok</i> természetével és szándékával, –
így keveredtek harcba először az alacsonynövésűek <span class=
"pagenum"><a name="Page_156" id="Page_156">-156-</a></span> és a
magosak, aztán a kiálló pofacsontuak és a beesett szemüek, a szőkék
és a barnák, a kövérek és soványak. Később, sajnos, némi zavarok
állottak be, éppen az ember- és fajisme apostolainak túlságosan
kifejlődött tudása és érzéke következtében, a legutolsó nagy
harcban, melyben rengetegen estek el, lettek földönfutóvá,
vesztették el mindenüket s mely két fajta között folyt, az
Orronszemölcsötviselők és az Előrehajlófülcimpások között,
kiderült, hogy vannak, akiknek szemölcs is van az orrukon,
azonkivül a fülcimpájuk is előrehajlik, viszont olyanok is, akikre
egyik se áll: s így ebből a szempontból mégse lehetett két részre
osztani az egész <i>bullok</i>-ságot, hogy hatásosan vívják meg a
nagy világszemléleti harcot. Előlről kellett kezdeni az egészet –
megint visszatértek a naiv néphithez, mely <i>oihá</i>-nak nézi a
ködfoltokat – a közös veszedelmet, a <i>goncsargó</i>-t pedig a
gondviselés büntetésének. Abban az időben, mikor – mint ahogy
azonnal látni fogjuk – váratlanul el kellett hagynom Capilláriát, a
nagy küzdelem éppen ebben a stádiumban volt, s így láttam utoljára:
hogy azóta mi történt, nem tudom: utolsó emlékem tehát erre a nagy
fellendülésre vonatkozik, <span class="pagenum"><a name="Page_157"
id="Page_157">-157-</a></span> ami a legyőzött <i>Halvargó</i>
politikájában beállott. Goncsargó-kormány vette át a hatalmat,
megalapította az Első Goncsargó Szövetséget, szemben a
hitetlenekkel, Goncsargó Fogyasztási Intézet létesült, Biokémiai
Cipőgyár, másszóval Goncsargóbanhivők Politikai Kormánypártja, mely
nagy erővel igyekezett rendet teremteni a toronyban. Magam, aki jó
néhány harcban részt vettem, tekintettel ismeretlen származásomra,
eleinte gyanúban álltam a Goncsargópárt előtt: később azonban egy
felolvasásommal, amit a „Goncsargóirányzat és a nemzeti eszme
nemzetközi terjedése különös tekintettel a gépalkatrészek által
kitépett fülekre“ címen tartottam, ismét felszínre vergődtem
<i>Xa-ra</i> oldalán, aki ebben az időben, elveinek fenntartása
mellett, ismét vezető és irányító egyénisége volt a hatalomnak.</p>
<p>Capilláriából való szabadulásom története néhány szóval elmondva
ennyiből áll.</p>
<p>Egy napon megjelent nálam a kormány egyik megbizottja és
felszólított, hogy, mint az <i>oiha</i>-kérdés ismerője, vállaljam
annak a küldöttségnek vezetését, melyet <i>Halvargó</i> indított az
egyik elég távollevő toronyba, ahol a csillagászok
<i>goncsargó</i>-t jeleztek s ahonnan segélycsapatokat <span class=
"pagenum"><a name="Page_158" id="Page_158">-158-</a></span> kértek
tőlünk a felbomlott belső rend helyreállítására. A megtisztelő
megbízatást elfogadtam s egy reggel útnak is indultunk. Utunk
napokig tartott, sok akadályt kellett leküzdenünk, – végre azonban
elértük a szóbanforgó tornyot, ahová be kellett volna vonulnunk.
Csakhogy a felkelők bekerítettek bennünket, lefegyverezték
kiséretemet s mielőtt a kaput átléphettem volna, letartóztattak,
mint árulót, és börtönbe vetettek. A vizsgálati fogságot nem volt
módomban kitölteni, közben ugyanis beállott a <i>goncsargó</i>, a
<i>bullok</i>-ok nagyrésze elpusztult, a többi elmenekült. Éjnek
idején hagytam el börtönömet, melynek őrei eltüntek mellőlem –
rettenetesen kimerülve és halálra csigázva vettem utamat
bizonytalan irány felé, egyre bujkálva és aggódva, nehogy
ellenséges <i>bullok</i>-ok közé kerüljek megint, akik, nem ismerve
a helyzetet, szabadulásomat szökésnek minősítenék s egyszerűen
főbelőnének, vagy levennék fülemről az odatapasztott kopoltyúkat s
én megfulladnék. Egy őrjárat üldözőbe is vett, de egérutat nyertem
s a korallerdő védelmet nyújtott.</p>
<p>Hajnalban emelkedni kezdett a talaj, a leszűrődő világosságban
felfelé kapaszkodtam s végre elértem a hegy csúcsát, ahol
kimerülten <span class="pagenum"><a name="Page_159" id=
"Page_159">-159-</a></span> és halálraváltan estem össze. Úgy
éreztem, végem van, nincs menekülés, nem mehetek sehová, nem vesz
senki védelmébe – az <i>oihá</i>-k elűztek, a <i>bullok</i>-ok
halálrakeresnek: nyomorultan el kell pusztúlnom. Hangosan
fohászkodni kezdtem s átkoztam sorsomat és tulajdon dőreségemet,
mely annyi keserves tapasztalat után, újból felkeltette bennem az
utazás vágyát és ingerét. Azt hittem, utolsó perceimet élem és soha
nem látom többé szeretett hazámat s már-már azon voltam, hogy
letépve kopoltyúimat, megrövidítem szenvedéseimet, mikor rettentő
zúgás és dörgés és rengés térített magamhoz. Egyidejűen
megrázkódott alattam a talaj s forró tajték csapott föl mellettem.
Iszonyú erő ragadott meg, tovasodort, meghengergetett és fölkapott
– lélegzet után kaptam és elvesztettem eszméletemet.</p>
<p>Tulajdonképpen nagyon egyszerű dolog volt, ami velem történt,
csak a sajátságos körülmények tették rendkivülivé. Később értettem
meg az összefüggést, amit különös kalandom magyarázatául
előrebocsátok. Az a hegy, ahová kerültem, a tengerfenék egyik
tűzhányója: ami magával ragadott, az a tűzhányó kitörése volt. A
vízben rögtön fehér tajtékba merevülő láva fölemelt s <span class=
"pagenum"><a name="Page_160" id="Page_160">-160-</a></span> míg
ájultan sodródtam benne, oly eleven erőt helyezett el tagjaimban,
mely elégséges volt, hogy a tenger felszínére kidobjon. Mikor
magamhoz tértem, egy keskeny zátonyon találtam magam, melyet a
kitóduló tajték alkotott azon a helyen s melyet a hullámok lassan
ringattak és sodortak észak felé. Kopoltyúim már nem voltak rajtam.
Körülnéztem, megdörgöltem szemem s ámulva bámultam bele a Napba s a
kék ég harangjába, melyet oly sokáig nem adatott láthatnom.
Estefelé volt, az ég felhőtlen, partot nem láttam sehol.</p>
<p>Huszonnégy órai hányattatás után egy cirkálóhajó felfedezett és
kimentett szorult helyzetemből. Első nap semmi jelét nem éreztem
annak az idegbetegségnek, mely aztán kitört rajtam s melyre, mint
ideiglenes elmezavarra, ma már csak szégyenkezve emlékszem vissza.
Csak mikor partot értünk s a cirkáló kapitánya érdeklődött kilétem
és kalandjaim iránt, vettem észre, hogy nem az vagyok, aki voltam.
A férfiak szagát elviselhetetlennek találtam, a kapitány kérdésére
<i>oiha</i>-nyelven válaszoltam, aminek furcsa rikoltozásai és
kiáltozásai annyira megdöbbentették a jó embert, hogy a hajó
orvosát kérte, vizsgálna meg s helyezne el valamelyik <span class=
"pagenum"><a name="Page_161" id="Page_161">-161-</a></span>
kórházban. Én azonban, még mielőtt ez megtörténhetett volna,
kereket oldottam és kiszöktem a városba. Megtudtam, hogy
Franciaországban vagyok, Marseille közelében: megvizsgálva
zsebeimet, némi aranypénzt fedeztem fel, amit a tenger alatt való
hosszas tartózkodás nem áztatott úgy el, mint ruháimat és
csizmámat. Ezen a pénzen egy kereskedésben női ruhákat vásároltam,
titokban felöltöttem azokat, hamis hajat tettem a fejemre,
kipirosítottam a szájamat, és rizsporral kentem be vastagon az
arcomat a marseillei szép nők mintájára. Csak homályosan emlékszem
ezekre és az ezekhez hasonló bolondságokra, amiket a következő
hetekben elkövettem. Ez a kevés is, amire emlékszem, néhány hét
mulva jutott eszembe, mikor a doveri tébolydában, ahová becsuktak,
kissé kipihentem magam s orvosomnak, a jóságos és megértő Mr.
Foxnak, a lábbadozás óráiban elmondtam rémképeimnek keletkezését és
történetét. Bűnbánóan meggyóntam, hogy a <i>bullok</i>-ok közt való
szenvedésektől meggyötört és önmagából kifordult aggyal az első
napokban valami zavaros, tébolyult elhatározás, vagy inkább
rögeszme lett úrrá fölöttem, – hogy nem leszek férfi többé, vagy ha
igen, csak <span class="pagenum"><a name="Page_162" id=
"Page_162">-162-</a></span> azért, hogy felvegyem a harcot az
emberi fajta elnyomója és rabságban tartó zsarnoka, a nő ellen –
felveszem a harcot, saját fegyvereivel, a közönnyel és hazugsággal
– álruhában, női álarcban, férkőzöm közéjük, kilesem titkaikat és
ezeknek birtokában felszabadítom boldogtalan és tudatlan
<i>bullok</i>-társaimat.</p>
<p> <span class="pagenum"><a name="Page_163" id=
"Page_163">-163-</a></span></p>
<p>Ezeket az ostobaságokat szégyenkezve mondom el s mondtam el már
akkor a jóságos dr. Foxnak. – Kipihenve furcsa utam fáradalmait,
még néhány hetet töltöttem az elmegyógyintézetben, melyeknek
lepergése után, értelmes beszédemet hallva, s az orvosok véleménye
alapján, az igazgatóság gyógyultnak minősített. 1922 március 4.-én
hagytam el az intézetet s néhány nap mulva, pontosan március
10.-én, érkeztem szülővárosomba, Redriffbe, ahol nőmet és
gyermekeimet jó egészségben találtam.</p>
<p class="center">GULLIVER HATODIK ÚTJÁNAK<br /></p>
<p class="center">VÉGE</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<div class="transnote">
<p class="center"><span class="caption">Javítások.</span></p>
<p>Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.</p>
<p>A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:</p>
<table summary="Javítások">
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_23">23</a></td>
<td>tudam térni</td>
<td>tudtam térni</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_23">23</a></td>
<td>amit áttam</td>
<td>amit láttam</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_39">39</a></td>
<td>fémtárgyyal</td>
<td>fémtárggyal</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_125">125</a></td>
<td>magamom és</td>
<td>magamon, és</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_143">143</a></td>
<td>elsöprí</td>
<td>elsöpri</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_148">148</a></td>
<td>mely szeirnt</td>
<td>mely szerint</td>
</tr>
</table>
</div>
<div>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 69520 ***</div>
</body>
</html>
|
