path: root/69520-0.txt

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 69520 ***

MAGYAR REGÉNYIRÓK

KARINTHY FRIGYES

CAPILLÁRIA

REGÉNY

BUDAPEST

A KULTURA KÖNYVKIADÓ ÉS NYOMDA R. T. KIADÁSA

_Különös örömöm telik benne, hogy ismét nekem jutott a szerencse,
Gulliver hatodik, eddig ismeretlen úti naplóját kiadni és bemutatni a
közönségnek. Kitünő elődöm a Gulliver-féle kéziratok és hagyatékok
felkutatásában és sajtó alá rendezésében, Swift Jonathán, kétszáz évvel
ezelőtt négy teljes útinaplót hozott nyilvánosságra, Gulliver’s Travels
címen a Liliputban, Brobdingnagban, Laputában és Hahnhnhms-országban
szerzett benyomások anyagából. Ezelőtt mintegy két esztendővel sikerült
rábukkannom – sajnos, csak töredékekben – az ötödik eredeti
Gulliver-kézirat egy másolatára, melyet Utazás Faremidóba cimen
állítottam össze – a kitünő utazó barátai és szelíd, istenfélő eszméinek
kedvelői bizonyára emlékeznek még erre a könyvre, mely, ha a benne
foglalt csekély jelentőségű földrajzi és néprajzi adatokra való
tekintettel, nem is mérhető Stanley vagy Nansen, vagy akár Vámbéry
halhatatlan műveihez, – megfigyeléseinek jámbor és becsületes hűsége s
ama lángoló hazaszeretet és emberszeretet révén, mely az egészet
besugározza, bizonyára odasorozható ama művek közé, melyeket minden
pedagógus nyugodtan ajánlhat az ifjúság okulására és ismereteinek
fejlesztésére éppen úgy, mint a társadalmi együttérzés istápolására: –
olyan erények ezek, melyek Gulliver minden eddig ismert írásában
fellelhetők. Itt következő útleírását, mely Capilláriáról, azaz a női
nem országáról szól, a benne foglalt tájfestésektől és, bár nem
nagyigényű, de hű és megbizható topográfiai és természetrajzi
megfigyelésektől eltekintve, – főként az a meleg és tiszta szeretet
tünteti ki s teszi eléggé nem ajánlható olvasmányává mindazoknak, akik
nem hajmeresztő és tarka fantasztikumot keresnek, hanem őszinteséget és
egyszerűséget, mellyel szerzőnk a családi élet idilli szépségét, a férfi
és nő viszonyának boldog örömeit s mindazokat a bölcsen felállított
emberi és isteni törvényeket dicséri, melyek a fennálló társadalomban
lehetővé teszik, hogy férfi és nő nemes összhangban élhetnek együtt a
dicső emberi fajta fejlődésére és boldogulására._

_Karinthy Frigyes_




ELSŐ FEJEZET

Szerző mentegeti magát, amiért eskűje ellenére hatodszor is útra kelt //
Elfogadja a seborvosi állást a »Queen« fedélzetén // A németek
megtámadják a hajót // Szerző kétségbeesett helyzetében már-már halálra
szánja magát és különös körülmények között partraszáll Capilláriában

Az olvasó bizonyára csodálkozni fog, hogy annyi keserű tapasztalat
ellenére s miután csak a legcsodálatosabb véletleneknek köszönhettem,
hogy imádott hazámat és forrón szeretett családomat viszontláthattam
Redriffben – s hogy esküvéssel tett fogadalmam után, mellyel szeretett
nőmnek megigértem, hogy ezentúl békében és nyugalomban szentelem
életemet neki és leányaimnak: mégis, hatodizben is rászántam magam, hogy
mint seborvos, résztvegyek egy nagyon is bizonytalan kimenetelű úti
vállalkozásban.

Annál csodálatosabb ez, minthogy forrón szeretett nőm, Faremidóból való
visszatérésem óta, anyai és hitvesi kötelességének tökéletes átérzésével
igyekezett meggyőzni a vállalkozásaimban rejlő sokféle veszélyről,
melyek testem épségét, sőt életemet fenyegetve egyszersmindenkorra
lehetetlenné tehetnék, hogy családfői hivatásomat, az ő és leánykánk
fenntartását betölthessem.

Imádott nőm mintaszerűen példás hitvesi magatartását nem győzöm eléggé
hangsúlyozni: annakidején igen szép leány volt, akinek sokan udvaroltak
s szerették volna elvenni s ő, miután számot vetett a lehetőségekkel,
nagylelküen engem választott, hozzám kötve sorsát s nekem ajándékozva
azt az örömet, amit szerelme nyujtott, neki is, meg nekem is. Azóta soha
egy pillanatig sem szünt meg az erényes és magasröptű hitvesnek ama
kiválóságát gyakorolni, ami a házasélet legszentebb feladata: hogy engem
férji hivatásomnak minden erőmmel való betöltésére buzdítson. Egész
életét a jó feleség ama legfőbb kötelességének szentelte, hogy engem
szüntelen és állandóan figyelmeztessen és nógasson arra, ami az igazi
férfi legszebb ékessége: a feleség és család iránt táplált mindent
feláldozó önzetlenség. E hivatásának és kötelességének minden más
szempontot, minden léha örömet alárendelt – önzetlenül és rajongó hittel
egyre azon fáradozott csak, hogy én azzal az önérzettel állhassak
embertársaim elé, amit a feleségéért és családjáért rajongó és nekik
mindent odaadó, értük mindenről lemondó férfi öntudata nyujt.

Hogy engem ilyen eszményi férj és férfi gyanánt tiszteljen és becsüljön
mindenki: ez volt csak velem törődő feleségemnek minden törekvése.
Sokszor, ha hitemet vesztve, vagy elbúsulva, vagy elfáradva a nehéz
munkától, amivel családomat fenntartottam: léha szórakozásban akartam
feledést keresni – az ő erős és önzetlen akarata mentett meg attól, hogy
valamikor úgy beszéljenek rólam unokáim, mint könnyelmű és gonosz
emberről, aki még a családjával sem törődött. Ilyenkor nem kímélt
fáradságot, hogy visszaadja önbecsülésemet. Figyelmeztetett rá, hogy itt
meg itt még lehetne pénzt keresni, ha egy kicsit megerőltetem magam.
Elvitt magával kalapot vagy ruhát vásárolni neki, hogy ez ékességekkel
bizonyíthassa barátaim és barátnői előtt, milyen derék és jó férj
vagyok. Szüntelen serkentett, buzdított a jóságra, önzetlenségre,
önfeláldozásra, a legszebb keresztyéni tulajdonságokra: s igyekezett
nekem alkalmat adni, hogy e tulajdonságokat vele szemben gyakorolhassam.
Reggel felkeltett, ha henyén és resten még aludni akartam, – dolgozni
küldött, ha céltalan merengés ejtett rabul – egyszóval, mindent megtett,
hogy jó hírnevemet megőrizze.

Lassankint el is érte, hogy kezdtek úgy emlegetni, mint a vidék egyik
legtisztességesebb és legmegbízhatóbb polgárát. Mikor a németek forrón
szeretett hazámat, mely ártatlanságában nem is lévén elkészülve az
emberi gonoszságra, éppen azon fáradozott, hogy Görögországot
bekebelezze és Transvaal királyát száműzve, néhány német gyarmatot
magáévá tegyen, megtámadta: a jogtalan cselekedet feletti felháborodás
minden becsületes férfit fegyverbe szólított, közöttük magamat is. A
lángoló jelszó, hogy meg kell védeni gyönge nőinket és gyermekeinket,
könnyeket csalt ki imádott nőm szemeiből – mint a hazáért mindent
feláldozó rajongó honleány pillanatig se habozott, hogy ha kell, akár
életemet is feláldozza ezért a célért. Ő maga buzdított, hogy csak
vonuljak be minél hamarabb.

Eleinte Liverpoolban teljesítettem helyi szolgálatot. Életem ebben az
időben igen nehéz volt, míg erőim egyrészt erősen igénybevette az a
munka, amit ingyen és önzetlenül ajánlottam fel bajtársaimnak, kik a
szent cél érdekében, hogy védtelen nőinket megvédelmezzük a barbároktól,
egyesültek – másrészt, e külön munka mellett, egyre nagyobb gondot
okozott, hogy feleségemet és leánykámat eltarthassam. Főként az a
félelem tartott vissza, hogy azonnal a dicsőség mezejére siessek, hogy
imádott nőmnek abból a csekély és elégtelen segélyből kellett volna
megélnie, amit a hadbavonultak hozzátartozóinak biztosított az állam.

Imádott feleségem, akit büszkeségemnek ez a sérelme érthetően lehangolt,
végre olyan megoldást talált, mely férji önérzetemnek teljesen megfelelt
s ismét visszaadta már-már megrendült nyugalmamat. Rávett, hogy életemet
egy ebben az időben alakult társulatnál biztosítsam – a biztosítás,
tekintettel katonai mivoltomra, kissé nehezen ment s igen magas évi
befizetéssel vált csak lehetségessé.

Ez évi összegnek előteremtése annyira kifárasztott, hogy 19…-ban önként
jelentkeztem harctéri beosztásra.

Mint seborvost, a „Queen“ kereskedelmi hajóra rendeltek ki, melynek az
volt a hivatása, hogy katonai fedezettel fenntartsa a közlekedést azokon
a veszélyeztetett vonalakon, melyek a német tengeralattjárók zónáján
keresztül kötötték össze Anglia és Amerika kereskedelmét.

19… junius 26.-án délelőtt búcsút vettem hát imádott nőmtől, aki
keserves sírásra fakadt, de azután erőt véve magán, figyelmeztetett
kötelességemre, mint ahogy a derék katona feleségéhez illik.

Aznap délután kicsiny málhámmal és felszerelésemmel behajóztam és
átvettem a parancsnoktól a teendőimre vonatkozó utasításokat. Hajónk jó
széllel futott ki a kikötőből és néhány nap mulva rakományának egy
részét letéve G.... irországi városban, julius 3.-án a nyilt tenger felé
fordult.

Egyideig zavartalanul folytattuk utunkat. Julius 6.-án a szélesség 13°
27′ 1″ és a hosszúság 49° 22′ és 36″ alatt voltunk. Ezen a napon,
restelkedve vallom be, valami érthetetlen és léha jókedv uralkodott
rajtam, mely élénk ellentétben volt szeretett hazámnak szomorú
helyzetével s az olvasó csak úgy bocsáthat meg nekem, ha bevallom, hogy
előzőleg némi szesztartalmú italokat élveztem. De jó kedvem volt és –
csak azért vallom ezt be, mert elhatároztam, hogy mindent úgy mondok el,
ahogy történt, nem szépítve és nem színezve az eseményeket oly utazók
módjára, akik csak külső hatásra törekszenek – bevallom, még daloltam
is. E napon délután szikratáviratot kaptam feleségemtől, melyben
értesít, hogy jól érzi magát, fogfájása elmúlt már, pár keztyűt vett
magának igen jutányos áron s így nem kell tartanom semmi bajtól,
feltéve, hogy én is elintéztem minden dolgomat.

Mintha villám sujtott volna le, olyan rémület és kétségbeesés fogott el
a távirat elolvasása után. Eszembe jutott ugyanis, hogy elfelejtettem
befizetni mult héten legutóbb esedékes részletét annak az
életbiztosításnak, mely halálom esetén imádott feleségemnek húszezer
font sterlinget juttatott volna – hogy ezt a részletet legföljebb egy
hét múlva juttathatom el a társulatnak s így, ha közben halálos
szerencsétlenség ér, az eddigi befizetések kárba vesznek s nőm egy
pennyt se kap. Nagyon kevéssé mégis megvigasztalt az a meggondolás, hogy
ez esetben viszont az említett összeg megmarad a biztosító társulatnak,
mely állami intézet volt, annak az imádott államnak birtoka és
tulajdona, melyért életemet és véremet szívesen áldozom vala, hogy
gyenge és védtelen nőit és árváit megvédelmezzem.

Ily kétségek és félelmek között hánykódva ébredtem a julius 10.-i napra,
mely örökké emlékezetes marad számomra. E nap estéjén rettenetes
kiáltozás csalt fel a fedélzetre. Riadtan futkosott a legénység, a
parancsnok fejvesztetten kiáltozott. Csakhamar megtudtam, hogy hajónkat
német tengeralattjáró torpedója érte, még pedig egészen váratlanul, mert
e vizeken – az Óceán egyik legmélyebb pontja fölött lebegtünk éppen –
nem lehetett számítani támadásra.

Nekem azonnal eszembe jutott az elmulasztott biztosítás, lelki szemeim
előtt megjelent imádott nőm szemrehányó tekintete s fájdalmamban hangos
kiáltozásban törtem ki. A hajó azonnal sülyedni kezdett s annyi időnk
volt csak, hogy huszad magammal mentőcsolnakba ugorhattam. Néhány perc
mulva a büszke „Queen“ rakományostul, mindenestül eltünt a felvert
hullámok között.

Számítottam rá, hogy csolnakunkat felveszi valamelyik cirkáló, sajnos, a
balszerencse démonának úgy tetszett, hogy szenvedéseim serlegét
megtetézze: három óra mulva irtózatos dörej röpített a levegőbe,
csolnakunk egy elszabadult aknára futott és darabokra tört.
Visszazuhanva a vízbe darabig úszással próbáltam megmenteni életemet,
keservesen átkozva a pillanatot, mely annyi szomorú tapasztalat után
hatodszor is kitaszított az ismeretlenbe.

Egyszerre örvénybe kerültem, erőm elhagyott. Mégegyszer fölvetettem
szemem, hogy búcsút vegyek az ég napfényes felhőitől, melyek oly békésen
úsztak a magasban – aztán széttártam karjaim s csendesen átadtam fáradt
testemet a mélységnek. Néhány pillanatig ringatózva és csendesen forogva
sülyedtem lefelé ez áttetszően zöld nedüben – emlékszem még, hogy egész
naiv és fájdalmas csodálkozással pillantottam meg egy lapos és vörös
halnak kómikusan tátogó száját, amint orromhoz ütődött s riadtan hőkölt
vissza. Én is kinyitottam számat, hogy a halált befogadjam, sőt –
furcsa, de így volt – néhány ütemes és szabályos tátogást is végeztem,
mintha az utolsó pillanatban el akartam volna tanulni a halaktól, hogy a
víz alatt élni és lélegzeni tudnak.

Ezután nyilván elvesztettem eszméletemet és nem tudom, percekig vagy
órákig tartott-e ez az állapot, mely tökéletesen hasonlított a halálhoz.

Magamhoz térve langyos és lágy közegben éreztem magamat s felismerve,
hogy élek, azt gondoltam, hogy talán kihalásztak és valamely hajó
fedélzetén vagyok. Azonban kinyitva szemem, legnagyobb meglepetésemre
magam fölött sűrű, zöld vizek roppant tömegét láttam lebegni, melyben
soha nem látott halak, kígyók és gyíkok suhogtak – s karomat felemelve,
éreztem az elem ellenállását. Egyben fülem körül különös búgás és
tompaság zavart: odanyúltam és fülem helyén kerek, mintegy
tenyérnagyságú dobozt vagy korongot éreztem, szorosan odatapadva
halántékomra, mint valami kagylót. Másik fülemen is ugyanilyen készülék.
Álmélkodva vettem észre, hogy szájammal szabályos, lélegző mozgásokat
végzek.

Nyögve ülőhelyzetbe emelkedtem. Ekkor suhogás támadt mellettem s
odatekintve, az elmosódó közeg halvány és lágy hátteréből s mintegy
összefolyva a láthatárral, melyet szakadozott hegyláncok kerítettek
körül, csodálatos szépségű női fejet pillantottam meg, amint álmélkodva
és idegenül mered rám.




MÁSODIK FEJEZET

Szerző megérti, hogy csodálatos módon, élő állapotban maradt a tenger
fenekén // Megindul, hogy tájékozódjék // Különös épületek // Sajátos
növények // Egy ismeretlen állatfajta // A bennszülöttek elfogják
szerzőt

A látomás, mert kábult aggyal és lázas szemekkel nem tarthattam másnak –
csak néhány pillanatig tartott, aztán a kékeszöldben villódzó háttérben,
mint valami ködfátyolkép, lassan elmosódott és eltünt.

Fölálltam és rémült csodálkozással tapogattam meg tagjaimat,
kétségenkívül megállapítottam, hogy élek és érzékelek, bár, a rendkívüli
körülményekhez képest, nem olyan mértékben és módon, ahogy ezt a szót
szárazföldi vidékek felszinén értelmezik. Körülöttem és fölöttem
áttetsző víztömegek végtelensége zúgott – de lábam szilárd talajon állt,
mely közeli láthatáromba veszett. Ezt a talajt sajátságos növények
borították: a közelben furcsán fénylő tócsa, vagy tavacska terült el,
távolabb enyhe emelkedés, bizonytalan körvonalakkal. Hogy mindez honnan
nyeri a világosságot, azt még nem tudtam: egyébként azonban meg kellett
értenem, hogy bármily lehetetlennek látszik, a tenger felszine alatt
vagyok, igen mélyen, valószinüleg a fenekén, és élek. Ezt megértve,
pillanatig rettentő rémület lett urrá rajtam s azt hittem, hogy most
mindjárt meghalok, hogy pillanatnyi ébredésem a haldokló utolsó
erőfeszitése csak, melyben kegyetlen sorsom mégegyszer meg akarja
mutatni önnön koporsómat és vesztőhelyemet. Nőmre és gyermekemre
gondolva, kétségbeesetten kaptam fejemhez és ekkor újból éreztem két
halántékomon a különös, kagylószerű tárgyakat, szorosan füleimre
tapadva.

Ugyanabban a pillanatban rájöttem, hogy életbenmaradásom szoros
összefüggésben van e két kagylóval. Semmi kétség: tüdőm szabályszerű
mozgásokkal emelte mellkasomat s hogy benne az oxigénnek és hidrogénnek
ama sajátos keveréke dolgozik, mely minden szerves életnek
alapfeltétele, azt vérem pezsgése és szívem dobogása árulta el. Jó egy
percig tartott, míg rájöttem, hogy ezek az elemek nem szájamon és
orromon keresztül hatolnak tüdőmbe, mint ahogy szoktak, hanem fülemen
át, még pedig nyilván a rájuk tapadott kagyló vagy szerkezet
segítségével.

Átvillant rajtam azonnal, amit az iskolában tanultam, hogy a víz alatt
élő állatok éppen úgy oxigént lélegzenek be, mint mi s tüdejük is van:
csakhogy az oxigént egy megfelelő szerv, a _kopoltyú_ választja ki a
vízből. Nyilvánvaló tehát, hogy érthetetlen módon ilyen kopoltyúnak
megfelelő szerkezettel látott el valaki, vagy valami, míg eszméletlenül
feküdtem – mű-kopoltyúval, mint ahogy vannak mű-lábak és műkezek, sőt
mikrofonos mű-fülek is. Világosan éreztem, hogy nem lehet másról szó s
emlékszem, még ilyenfélét is gondoltam: elég különös, hogy a diadalmas
emberi szellem, mely a fotografálógéppel tökéletesebb szemet, a
telefonnal tökéletesebb fület szerkesztett s a légcsavarral felhők közé
emelte fel a nehéz emberi testet, példát látván a madarakban: eddig még
nem gondolt arra, hogy a végtelen óceán mélységét is birtokába vegye, a
kopoltyúval való lélegzés tanulsága szerint oly szerkezetet eszelve ki,
mely e szerv működését tökéletesen elvégezve, éppen úgy szabad és
korlátlan mozgású hallá, vagy kétéltűvé varázsolja az embert, mint ahogy
a repülőgép madárrá varázsolja.

E pillanatban meg voltam győződve róla, hogy ezúttal olyan országba
kerültem, ahol ezt a kérdést már megoldották. Kalandos hajlamom s az
utazóösztön, mely annyi balvégzetű szerencsétlenség okozója volt már
életemben (s melynek elnézését csak azért remélem az olvasótól, mert
hiszen mégis e nyugtalan ösztön tette lehetővé, hogy az útleírások
történetét nehány szerény és igénytelen adattal gazdagítottam)
felébredt: második gondolatom már az volt, hogy meg kell tudnom,
milyenek azok a bennszülöttek, akik ezt az országot lakják. Fel kellett
tennem, hogy magas fejlettségű lények, kik a matematikában és a vele
kapcsolatos műszaki tudományokban talán még messzebbre jutottak, mint a
szárazföldön ismert országok lakói – legalább a mű-kopoltyú felfedezése
erre engedett következtetni.

Úgy érveltem magamban, hogy a bennszülöttek nem is lehetnek messze:
ahhoz, hogy még megfulladásom előtt, idejében felszerelték rám a
kopoltyúkat, kevés időt vehettek igénybe – s azóta legfeljebb félóra
telhetett csak el. Hogy szemem a rejtelmes világossághoz kissé
hozzászokott, bátrabban kezdtem mozgolódni. Kezeimmel úszó mozdulatokat
végezve, óvatosan megindultam a fénylő tócsa felé. Szívós indák és füvek
csavarodtak lábamra: minden lépésért küzködnöm kellett. Finom, vörös
homokot kavartam fel, melyből bizonytalan körvonalú halfélék rebbentek
elő, kígyózó csápokkal és uszonyokkal. Most már valamivel messzebb
láttam magam elé. A tócsán túl szabályos vonalak rémlettek, fel a
magasba, megerősítve gyanúmat, hogy értelmes lényektől lakott és
beépített vidékre kerültem. Nagynehezen leértem a partra: fényes
felszinű tó vakító tükre terült el előttem – ekkor hökkentem csak meg a
csodára, hogy a tenger fenekén külön, a környező víztől elhatárolt
folyadékot látok, melynek felszinét halkan borzolja és gyűrűzi valamely
ismeretlen erő. Csakhamar megértettem ezt is. A tükör fölé hajolva,
megismertem rémült és sápadt arcomat, a görcsösen tátogó száj és dagadó
orrlikak bizonytalan foltjaival: kétoldalt, a fülek táján, zöld
korongokkal. Lehajoltam és tenyerem a folyadékba merítve, kimertem
belőle egy keveset és szememhez közelítettem. A cseppek ólmosan ragyogó
gömböcskéi sebesen peregtek le ujjaimról. Azonnal felismertem, hogy
_hidrargirum_ van a kezemben, közönséges néven higany: e cseppfolyós fém
gyült itt össze tócsává, a tenger fenekén.

Áthaladva egy kis földnyelven és bokáig gázolva a higanyban, egész
sereg, a tengeri állatvilágot leíró tudomány előtt ismeretlen halfélét,
algát, tengeri pókot, rákot, kígyót és sok másfajta hüllőt (részletes
leírásukkal nem akarom untatni az olvasót) figyeltem meg: mindez
meggyőzött róla, hogy olyan mélységben vagyok, ahonnan semmiféle hírt
nem hozott még eddig a tenger fenekét vizsgáló kutatás. A tulsó partra
érve, meglepetve álltam meg: két szikla résén keresztül magas oszlopot
vagy tornyot pillantottam, szabályos gyűrűkből egymás fölé építve, egyre
keskenyülő épület volt, befejezetlen teteje mintegy húsz méter
magasságban veszett el. A legfelső körök tetején határozatlan nyüzsgést
észleltem: villanásszerű gyorsasággal, mintha apró, fekete lángok
csaptak volna ki.

Abban a reményben, hogy hamarosan megtudok valamit, közeledtem a különös
épülethez. Kiderült, hogy a gyűrűk szélén tenyérnagyságú ablakocskák
vannak kerek, szabályos távolságban. Örömmel fedeztem fel a nyílások két
oldalán bizonyos művészi ornamenteket, jelezve, hogy nemcsak értelmes,
de kulturált lények műveivel állok szemben. Lehajoltam, hogy az egyik
nyíláson bekukkantsak, mikor a nyílás fölötti párkány széléről rémült
rebbenéssel szökkent fel valami, pillanat alatt a következő gyűrűre
kúszott fel, ott megfordult és pihegve, riadtan, remegve nézett vissza
rám.

A különös, tudatosnak látszó mozdulat, ahogy visszafordult, annyira
meghökkentett, hogy percekig néztünk farkasszemet, míg magamhoz tudtam
térni. Lerajzolni könnyebb volna azt, amit láttam, mint leírni. Ez a
különös állat – ha az volt – lehetett úgy huszonkét-huszonöt centiméter
hosszuságú vagy magasságú. Hengeres, hosszúkás teste első pillanatban az
angolnáéra emlékeztetett. De rögtön észrevettem hogy nem hal és nem
kigyó – külön feje, nyaka és törzse volt és sokféle, bonyolult végtagja.
Ami meglepett és zavarba hozott, első pillanatban, az nyilván a fej
lehetett: ennek a fejnek _arca_ volt, abban az értelemben, ahogy emberre
szoktuk mondani. Széles és dudoros, kopasz koponya és igen magas homlok
alatt két hunyorgó, lobogó szem, mély árkok keretében – orr helyett két
nyílás, alatta lengedező hosszú szakáll, mely eltakarta a szájat. A
vastag, csaknem törzsvastagságú nyakból két igen keskeny kar nyúlt ki,
apró kezekkel – hátul még kettő, széles és lapos, mintha szárny akarna
lenni és mozgás közben csakugyan félszeg, repdeső mozdulatokban
vonaglott ez a két iker-kar. Apró, csápszerű nyúlványok lengedeztek
kétoldalt – a láb széles és erős, mint két golyó, uszonyokkal, ujjakkal
és körmökkel felszerelve.

Lehetetlen volt megállapítani, hogy melyik végtagját használja
helyváltoztatásra – s hogy vajjon hasán kúszik-e, vagy, felegyenesedve,
lábán jár, vagy talán, a nyomorék szárnyacskák segítségével, lebeg a
vízben. Általában mindegyik végtagja úgy hatott, mintha csökevénye lenne
csak valaminek, ami valamikor szerv volt; – vagy mint kezdetleges
formája egy most fejlődő testrésznek. Mindene volt, amivel a
természetrajz az egyes csoportokat egymástól megkülönbözteti – lába is,
keze is, szárnya is, uszonya is – haja, szőre, tolla és pikkelye: de
mindez nyomorék, fejletlen állapotban. Mintha a természetnek valami
kisérleti modellje volna, amin kipróbálja a lehetőségeket, vázlatos
vonalakban, hogy aztán más állatokra alkalmazza – mint a műszerüzletek
kirakatában látható bábu, melyen minden van, mű-kéz, mű-láb, mű-koponya,
sérvkötő. Egy személyben emlős, hal, madár, vagy talán inkább féreg – és
ami a legfurcsább (ezt persze csak mint kómikus impressziót említem), az
egészben valami emberi is van. Mert bizonyos, hogy megdöbbenésem egyik
főoka az az emberies tekintet volt, ami a magas homlok alól s a bozontos
szakáll fölött rámmeredt.

Forrón szeretett honfitársaimtól bocsánatot kérek, hogy ezt a furcsa
rovart, ha csak pillanatra is, emberhez hasonlítottam – de tudjuk, hogy
éppen a tenger állatvilága szolgál igen gyakran effajta külső, kómikus
hasonlóságokkal. Ki ne ismerné az akváriumokban sűrűn látható _tengeri
csikó_ nevű halat, melynek feje a paripáéra emlékeztet? vagy azt a
másik, lapos félszegúszót, mely kerek szemöldökeivel, lefelé görbülő
szájával mintha valami emberi indulatot, szomorúságot vagy rémületet
fejezne ki?

Ezekre gondoltam, mihelyt meglepetésemből felocsudtam. Kinyújtottam a
kezem, hogy megérintsem a különös állatot (hányattatásaim közben
hozzászoktam, hogy a kiváncsiság és tudásvágy legyőzze bennem az undort)
– de az éles, horkolásszerű hangot hallatott és kicsúszott ujjaim
között. A következő pillanatban el is tünt szemeim elől.

Megkerültem a tornyot és be-benézegettem a nyílásokon. Gyakran úgy
rémlett, lángoló szemek villannak ki rám a sötétből és a fordulóknál
néha mintha az előbbihez hasonló férgek ugranának el, amint odaérek.
Hármat vagy négyet határozottan látni véltem az egyik nyílás mögött – de
rögtön eltüntek megint. A furcsa mozgolódásból és nyüzsgésből, ami
élénk, bujkáló tevékenység érzését keltette, anélkül, hogy határozottan
láthattam volna valamit, arra kellett következtetnem, hogy az épület
belül tele van ezekkel az élőlényekkel – s hogy most, idegen és különös
állat közeledvén lakóhelyük felé, riadtan visszahúzódtak és a nyílásokon
keresztül vizsgálnak.

Abban a feltevésben, hogy majd előbujnak megint, ha egy kicsit
eltávolodom, otthagytam a tornyot és egy keskeny ösvényre tértem. Ekkor
más, csodálatos látvány tárult elém, mely tökéletesen elfelejttette
velem ezeket az utálatos kis férgeket.

Az ösvény végén pompás, hatalmas palota emelkedett: kolosszeumszerű,
köralakú épület, rózsaszín, márványszerű anyagból! Magas, büszke falai
belevesztek a homályba – tetejét már nem is lehetett látni. De amit
láttam, oly káprázatos volt, hogy lábaim gyökeret vertek.

A boltíves, pompás kapuban egy nőalak állott – szép, mint az álom és
mint a művész rajongása. Hatalmas, szoborszerű alak – két méternél is
magasabb. Öltözékét nem tudtam kivenni innen – de mintha felhők között
úszott volna. Legfeltünőbb a hajzata volt – aranyszőke folyó, mely puhán
ringott és lebegett körülötte a vízben s elveszett szinte, mintha
seholse lenne vége.

Azonnal meglátott engem. Valamit kiáltott befelé – aztán leírhatatlanul
kecses mozdulattal megfordult és befutott. Nem tudom, mi történt velem –
arra emlékszem csak, hogy lihegve és fuldokolva értem a kapuig. Egy
széles, kerek csarnokon haladtam át – aztán gazdag, kőkockás folyosókon.
Eleinte izgalmamban nem vettem észre, hogy valami akadályoz a futásban –
sárga, síma, aranyos szálak hurkolódtak kezemre, nyakamra, lábamra.
Egyszerre elvágódtam és nem tudtam mozdulni többet. Ezer és ezer szál
kötözött össze, sűrűn, mint valami szövedék, gubó vagy háló – szemeim
előtt kereszteződtek a szívós, vékony szálacskák. A dongó érezhet
ilyesmit, mikor ostoba fejét befúrva a pók szövedékén, keresztül akarja
törni s egyszerre belegabalyodik.




HARMADIK FEJEZET

A bennszülöttek leírása // Építkezés Capilláriában // Szerző
bemutatkozik és igyekszik megértetni magát // Az első ebéd Capilláriában

Meglepetésem annál nagyobb volt, hogy az az anyag vagy fonál, ami így
gúzsba kötött, merőben láthatatlan volt, legalább az én szemeimnek, vagy
ebben a közegben. Meg kell jegyeznem, hogy a világítás ebben az
országban teljesen elégséges ahhoz, hogy földi szemeimmel éppen úgy
észrevehessem a legfinomabb részleteket, mintha valami angol ligetben
vagy mezőn járnék, déli napsütésben: központja nincsen ennek az
egyenletes fénynek s így az árnyék Capilláriában ismeretlen fogalom, de
sokféle árnyalata van, az enyhe rózsaszíntől a sötét bordóig, halavány
lilától át a szivárvány minden felhőzetén, rikító sárga és haragos
vörös.

Minderről lesz még alkalom szólni. Egyelőre elég annyi, hogy végtelenül
finom és tapinthatatlanul síkos kellett, hogy legyen az a szívós
kötelék, amibe belebonyolódtam, mint dongó a hálóba. Ez az állapot
percekig tartott: hanyatt feküdtem és ámulva láttam fejem fölött karcsú
ívekben feltornyosulni a kupolaszerű csarnokot. Az építkezés,
architekturában, monumentálisan hatott – szédítő, hatalmas oszlopok,
mintha örök időkre szóló, égbenyúló paloták számára készültek volna. Az
oszlopok hatalmas tömbökön nyugodtak, rettenetes súlyokra méretezve. Azt
kellett volna hinnem, hogy óriások lakják ezt a vidéket, félelmes
géniuszok, ismeretlen célok félistenei, ha az eddig tapasztaltak nem
győznek meg az ellenkezőről.

Egyébként mindabban, amit láttam, volt valami befejezetlen, valami
félbenhagyott, valami töredék-jelleg. A monumentálisan megalapozott
oszlopoknak nem volt feje, a tetőzet sietve és ideiglenesen alkalmazott
deszkákkal volt összeeszkábálva. A legcsodálatosabb ellentét azonban e
palota építkezése és annak berendezése között tátongott. A nehéz
márványfalakat gyermekesen naiv csecsebecsék, csipkék, rajzocskák
borítják – játékszerű, furcsa kis bútorok, törékeny, ismeretlen célú
állványok, tele egzotikus gyümölcsökkel és virágokkal: a papirházakban
gügyögő tarka és kecses és jelentéktelen japán művészetre emlékeztető
stilus.

Míg ezen töprengtem, könnyű szellőként csapta meg arcomat a víz. Nehezen
fölemelve fejem, ámulatomban hangot se tudtam adni: most egészen közel,
három lépésnyire állott tőlem az a tünemény, mely az imént úgy
elbódított. Magas, rendkívül karcsú és mégis telt női alak volt,
rózsaszín köpenyben, lebegő és elfolyó hajában csodálatos színű virágok.
Mosolyban fürdő arcán semmi meglepetés vagy félelem nem volt, – szép
volt ez az arc, hihetetlenül, anyagtalanul szép; a kék szemek
valószinűtlen, enyhe foltja mint két drágakő úszott az áttetsző ajkak
fölött: sehol határozott, szögletes vonal, sehol semmi nyoma a kemény,
sárga váznak. Apró, hosszúkás kezeit állához emelve, nyugodtan és
mosolyogva nézett rám. Valami köszönésfélét dadogtam, – előkelő
magatartását tekintve, főúri hölgynek néztem s nem tudván, asszony-e
vagy leány, tapintatosan myladynek neveztem.

Tágra meresztette szemeit, aztán hirtelen felkacagott. Egyben gyors és
heves mozdulattal megrázta a fejét, – suhogó hullámzás pezsdült meg
körülöttem a lilafényű vízben s abban a pillanatban éreztem, hogy
kötelékeim meglazulnak. Ülőhelyzetbe emelkedtem, majd, hogy a szép
látomás mégegyszer megrázta fürtjeit, talpraálltam.

Most szemtől-szemben állottunk. Meghajtottam fejem s ebben a helyzetben,
a különös alkalomhoz és érthető zavaromhoz képest elég folyékonyan
néhány mondatot ejtettem angol nyelven, abban a feltevésben, hogy
ismeretlen tartomány vendége lévén, már most hangsúlyoznom kell
szeretett hazám igényét az általam felfedezett országra, mint angol
gyarmatra. Elmondottam, hogy Gulliver seborvos vagyok, hogy
tanulmányaimat a legjobb angol egyetemeken végeztem, s hogy tagja vagyok
az Angol Seborvosok Egyesületének. Röviden kitértem azokra a szerény
érdemekre, amelyekkel mint útleíró imádott hazánk irodalmát
gazdagítottam s nem felejtkeztem meg a pályadíjról sem, mellyel „A
nyákhártyák szerepe az emberiség szellemi fejlődésének történetében“
című tanulmányomat jutalmazta legutóbb a National Academy. Végre
közöltem, hogy nőm és gyermekem Redriff jobb társaságának kedvelt és
dédelgetett tagjai s hogy mint katona szerencsém lehetett a legelsők
között lehetni, akik Németország elfoglalásáért folyó ránk kényszerített
védelmi háború hadseregében fegyverbe öltöztek.

Rövid bemutatkozásom után felemelve arcomat, meglepetve láttam, hogy az
előbb említett hölgyhöz hasonló bennszülöttek közül már vagy tizenketten
állanak körülöttem: oly nesztelenül s könnyen suhantak oda, hogy észre
se vettem. Meglehetősen hasonlítottak egymáshoz s ha azt mondom, hogy
egyik szebb volt, mint a másik, csak a szokásos népies szólásmóddal
élek, – e percben alig tudtam különbséget tenni. Már-már azon voltam,
hogy a nagyobb társaságra való tekintettel újból belefogok mondókámba,
midőn a hozzám legközelebb álló hölgynek egy mozdulata a legnagyobb
álmélkodás döbbenetével forrasztotta ajkamra a szót. Mosolyogva és
lágyan, mint mikor egy madár kétfelé csapja fehér szárnyait, ez a hölgy
váratlanul széttárta habos köpenyét – s a következő pillanatban
mezítelenül állott előttem.

Angol ismerőseimre való tekintettel hangsúlyozom, hogy meglepetésemben
szerepet játszott természetesen az a köteles szemérem- és
tisztességérzet, mely, mint családapát és férjet megillet, – de be kell
vallanom, hogy nem kisebb mértékben ejtett ámulatba az, amit láttam.
Ennek a hölgynek, – s mint kiderült, mindazokénak, akik körülöttem
állottak – a teste, míg egyrészt formáiban magában foglalta mindazt a
szépséget és elfinomodott kecsességet, amire szárazföldi nő valaha
büszke lehetett, – másrészt anyagának sajátos természetével messze
felülmult mindent, amit mi élő és szerves test finomságáról valaha
elképzelhettünk. A tengeri állatvilággal foglalkozó tudomány felsorol
néhány igen ritka halfajtát, melyre véletlenül bukkant rá a tudomány, –
a vízben ugyanis nem láthatók, lévén a testük átlátszó, mint a tenger
vize. Nos tehát, e hölgyek teste, amellett, hogy a finom és hajlékony
idomaikra feszülő selyembőr tisztán kivehető és érzékelhető: a
tejüvegnek vagy inkább a legnemesebb tejopálnak áttetsző ragyogásában
láttatja vagy inkább sejteti a belső szerveket.

Határozottan emlékszem, hogy már az első pillanatban észrevettem, hogy
az előttem álló meztelen nő mögött egy másik áll, – a testén keresztül
vettem észre, mint homályos derengést. És látható volt testén belül a
csontváz, de nem a megszokott, durva hálózat, ahogy klinikák üvegablaka
mögött látod: – mintha vékony, világossárga és hajlékony üvegből
lennének ezek a csontok, finomak és kecsesek, mint az apró halacskák
gerince. És látható a két tüdő, két lágy, kék folt és látható a szív,
középen, egy rózsaszín folt. S amellett az egész, úgy, ahogy van,
áttetsző, fehér alabástrom, belül az erek csendes lüktetésével, a
rózsaszínű vér áramlik és piheg keringve, a szív ritmikusan lüktet s
mindez együttvéve tökélye mindennek, ami finomság, gyengédség,
hajlékonyság, – mint egy megelevenedett fehér ködgomoly, mely minden
pillanatban szertefoszlani készül.

Annyira el voltam kábulva, hogy talán órákig álltam volna így
mozdulatlanul és elmerülve a látvány szépségében, ha a hölgyek váratlan
közeledése magamhoz nem térít. Be kell vallanom, azt vártam, hogy
szokatlan külsőm – mert hiszen bizonyos, hogy szárazföldi ember nem járt
még közöttük – félelmet vagy meglepetést vált ki e gyengéd lényekből s
hogy ha megszólalnak, akár szavakban, akár jelekkel, ámuló
kiváncsiságuknak adnak kifejezést s elhalmoznak kérdésekkel, hogy honnan
jöttem, mely csodálatos országból és hogy ki vagyok, mint ahogy
megszoktam útjaim folyamán. Minderről azonban szó sem volt. A hölgyeket
ugyan nyilván érdekeltem, de korántsem mint távoli jövevény vagy
ismeretlen tájak hírnöke. Az a kiváncsiság, amivel felém hajoltak, nem
árult el sem meglepetést, sem csodálkozást. Arcom és alakom nem is
érdekelte őket, a ruháimat nézték inkább, – egyik felemelte kabátom
szárnyát és hangos, rikoltásszerű hangot hallatva, a másik felé fordult.
Különös, rövid kacagás hangzott fel. Aztán még néhány különböző,
artikulátlatlan hang. Holi! Holé! Ujjé! és effajta, csak fonetikusan
ábrázolható indulatszó.

Megpróbáltam, hogy megértessem magam: egy és ugyanazt a szót több
nyelven elmondtam, aztán, a kitünő Berlitz módszere szerint magamra
mutattam és azt mondtam: ember. Eljárásomnak semmi hatása, mikor
kinyitottam a szájam, egy pillanatra elhallgattak, az egyik kiváncsian
felágaskodott és belenézett a szájamba, már a következő pillanatban,
mintha nem is hallanák, hogy beszélek, megint a ruhámnak estek,
rángatták, egyik jobbra, másik balra és közben folyton hallatták azokat
az apró kiáltásokat, – az egész olyan volt, mintha sokféle, egy ketrecbe
zárt madár csicseregne és csacsogna. Már ekkor megfigyeltem, hogy minden
kiáltáshoz másféle arckifejezésük volt: hol a szemüket hunyták le, hol a
szemöldöküket rántották fel, hol a nyelvükkel nyalták végig szájukat.
Egészen el voltam kábulva, látván, hogy ügyet sem vetnek arra, amit
mondok, amikor egyikük hirtelen fölemelte karomat és olyan egyszerűen,
mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, beleharapott
hüvelykujjamba: utána csámcsogott egy kicsit, mint aki valamit
megkóstol.

Az éles fogak csontig hatoltak, értelmetlen jajkiáltás tört ki belőlem.
Abban a pillanatban mind felkapták a fejüket, visszaugrottak, aztán
hangosan felnevettek és most úgy néztek rám, mint aki végre értelmes
dolgot mondott s most már tudni lehet, kicsoda. A jajkiáltást többen
ismételték. Az egyik minden további nélkül karonragadott és száguldó
iramban, olyan erővel, amit nem tettem volna fel ily gyengéd testben,
hurcolni kezdett magával. A többi hangos fercseléssel és csacsogással
iramodott utánunk.

Tágas folyosókon vonszolt keresztül kisérőm. Csak futtában láttam, hogy
a falak mentén mindenféle furcsa bútor és csecsebecse áll, s hogy a
folyosók gazdagon be vannak rendezve, szőnyegekkel, csillárokkal,
dísztárgyakkal. De mekkora volt meglepetésem, mikor egy pillanatra
megfordulva, az utánunk eredő hölgysereg néhány tagját azon kaptam
rajta, hogy dudorászva és szimatolva meg-megállanak egyik-másik
bútortárgy előtt, könnyedén letörnek egy darabot belőle, szájukba veszik
és lenyelik. Akkor még nem tudtam, hogy ebben az országban minden
használati tárgy vagy műszer ehető anyagból, rendesen cukorból vagy
csokoládéból készül.

Annak a csarnoknak a közepén, ahová útunk vezetett, óriási, ovális
asztal állott, hatalmas üveglappal a tetején. Még mielőtt odaértem,
kisérőm elengedte a karomat: zsibongva és zajongva ugrálták körül az
asztalt, melynek közepén hatalmas fedett tálat pillantottam meg.
Megértettem, hogy ebédre vagy vacsorára van terítve, – a hölgyek szinte
elfeledkezve rólam, mohón estek neki tányérjaiknak. Megvallom,
hiuságomat kissé sértette, hogy ilyen kis szenzációt keltettem, – vállat
vontam és látván, hogy senkise szól, tüntetően helyet foglaltam egy
üresen maradt teríték előtt.

A legmagasabb hölgy – az, aki idehozott – előrehajolt és felemelte a tál
tetejét. Bugyogás és zúgás hallatszott – a királynő (így neveztem el
magamban) kézzel nyult a tálba és hurkaszerű, fekete tárgyat emelt ki
belőle – rémülten láttam, hogy amint egymásután a tányérokra ejtette
őket, a hurkák ugrálva és vonagló rángásokban jelezték, hogy élnek.
Mekkora volt meglepetésem, mikor az én tányéromra dobott darabban
egyikét ama különös kis szörnyeknek ismertem fel, akikkel a palota felé
vezető utamon találkoztam. Undorodva és émelygő gyomorral lopva oldalt
pillantottam, megtudni, mihez kezdjek vele, hogy szégyenben ne maradjak.
A mellettem ülő hölgy bezzeg nem volt zavarban: a tányér mellé helyezett
lapos és éles kis fémtárggyal egyenesen nekiesett a tányérján ugráló és
vonagló kis szörnyetegnek – két ujjal lefogta a fejét és a fémdarabbal
egy gyakorlott és erős nyomást mért rá. A fejből sárgásfehér velő
feccsent ki – szomszédnőm kanálba fogta fel, mohón felhörpentette ezt a
sűrű pépet, a kipréselt és kivégzett állatot pedig minden további nélkül
az asztal alá dobta.

Szokásom, hogy bármilyen vidéken járok, alkalmazkodjam a helyi
szokásokhoz, ha ízlésem és természetem fel is lázad ellene. Eszembe
jutott, hogy az osztriga, amit előkelő csemegének tartanak nálunk, nekik
épp oly undorító lehet, mint nekem az, amit ők esznek – hősiesen
legyűrtem tehát ellenszenvemet, s felemelvén a tányérom mellé helyezett
tárgyat, megnyomtam a fejét az én porciómnak is, úgy, ahogy
szomszédnőmtől láttam. A velő kiföccsent – a vonagló állat abban a
pillanatban halálvergődésében felszökkent és másik oldalára fordult.
Olyan ijedelem és borzongás fogott el, hogy azt hittem, elájulok. A kés
kiesett kezemből, Lehet, hogy lázas torzítás túlozta ijesztő viziómat –
de ebben a pillanatban a tányérról megtört szemekkel és kitátott szájjal
és ráncolt homlokán halálos verítékkel egy apró, halavány emberarc
meredt vissza arcomba.




NEGYEDIK FEJEZET

A bennszülöttek közömbössége // Az ország nyelve // Oihák // Néhány szó
szerző határtalan hazaszeretetéről, valamint a természet ostobaságáról
// Az oihák bibliája // A bullokok

Csak néhány hónappal utóbb, Capilláriában való tartózkodásom első
negyedének vége felé fogtam fel mindannak jelentőségét, ami ezen az első
lakomán annyira megdöbbentett és zavarba hozott. Nem akarom az olvasót
untatni ennek a néhány hónapnak részletes történetével: hogyan szoktam
meg, negyven esztendőm ellenére, a kopoltyúval való lélegzést; hogy
ismertem meg ennek az országnak természeti törvényeit; hogy jöttem rá,
sok félreértés és meglepetés után, annak a csodálatos hatásnak nyitjára,
amit a bennszülöttek tettek rám, hogyan értettem meg sajátos
szokásaikat, hogyan helyezkedtem el közöttük társadalmilag és hogyan
tanultam meg végre nyelvüket, annyira, hogy utóbb a közvetlen érintkezés
és fogalomkicserélés módszerével erősíthettem és toldhattam meg mindazt,
amit addig csak sejteni engedett a megfigyelés.

Haladásomat nagyban megnehezítette az az érthetetlen és szinte
hihetetlen közöny, amivel a bennszülöttek országukban való
megjelenésemet fogadták Már az első percben valószínű volt, amit később
be is bizonyítottam nekik és magamnak, hogy magamhoz hasonló szárazföldi
ember soha még nem járt a tenger fenekének ebben a tartományában –
legalább élő ember nem, (ami a hajótörések áldozatait illeti, ezekről
még később megemlékezem). Mindent tekintetbe véve, megjelenésem közöttük
volt olyan ritka alkalom és ujság, mintha, teszem föl, Londonban vagy
Párizsban egy napon partraszállana holmi Mars-beli ember – s be kell
vallanom, hogy az első napokban sokat foglalkoztatott a hiú dicsőség
tudata, hogy nekem adatott a ritka feladat, az egész emberi fajt
képviselni oly értelmes lények között, akik nememről mindezideig semmit
se tudtak. Magamban készültem is rá, hogyan játszom majd el a nehéz s
felelősségteljes diplomáciai szerepet – hogyan gondoskodom majd, hogy
szeretett hazám érdekeit mindig szem előtt tartsam, hogyan elégítem majd
ki módjával és méltósággal mohó kiváncsiságukat s általában, hogy
viselem magam, mint az érdeklődés középpontja.

Hamar rá kellett jönnöm, a csalódott önérzet nem minden keserűsége
nélkül, hogy mindeme lelki előkészület kárbavész. A hölgyek semmiféle
jellel nem árulták el, hogy különösebb módon érdekelné őket, ki vagyok
és honnan jöttem. Miután végigtapogattak, sőt – amint az előző
fejezetben már említettem – egyikük meg is harapott, mintegy megtudni,
ehető vagyok-e, s ha igen, milyen ízű, – hamar magamra hagytak és
folytatták előttem akkor érthetetlen, kicsinyes és gyermekes
foglalatosságukat. A már szintén említett különös ebéd után (melyet
különben éhesen hagytam ott, megundorodva a furcsa tápláléktól)
megpróbáltam mégegyszer, hogy figyelmüket magamra vonjam. Felálltam s
belátván, hogy nyelvük nem tartozik egyikéhez sem ama nyelvcsaládoknak,
melyeket a mi egyetemeink ismernek, mindenféle jelekkel és jelképekkel
próbáltam elmagyarázni nekik, hogy távoli országból jövök és legfőbb
vágyam, hogy az útleírások történetét gazdagítandó, megismerjem
szokásaikat és államformáikat, egyben felvilágosítsam őket mindarról,
amiről szükségképpen ők nem tudhatnak semmit.

De már az első szavak után észrevettem, hogy nem is figyelnek rám. Apró,
csicsergő kiáltásaikkal szakítottak félbe, – néhányan felugráltak,
táncolni kezdtek, mások cukrocskákat szopogattak – végre az egész
társaság felkerekedett s nagy örvényléssel átkerekedtek a szomszédos
csarnokba, magamra hagyva az asztal mellett, zavartan és megszégyenülve.

Akinek felesége van, vagy volt már dolga huzamosabb ideig nőkkel, ismeri
azt a furcsa érzést, mikor az ember értelmesen és logikusan beszélni
kezd, felépít egy gondolatsort s mikor diadalmasan rátérne a
konklúzióra, ami betetőzné az érvek pompás palotáját, – őnagysága
egyszerre azt mondja, pardon, azonnal, s kirohan a konyhába, vagy
eltünik egy fehérneműkereskedés ajtaja mögött, hogy aztán, mikor félóra
mulva visszatér s te még ott állasz ugyanazon a helyen, türelmetlenül
várva, mikor fejezheted már be mondókáidat – vidám csacsogásából és
egész viselkedéséből megdöbbenve tapasztalod, hogy fogalma sincs már
róla, hogy te éppen beszéltél valamiről, mikor faképnél hagyott.
Eltünődsz s restelled emlékeztetni rá, miről volt szó, egyszerre úgy
érzed, tulajdonképpen nem is volt olyan fontos, hiszen ha az lett volna,
nem felejtette volna el oly könnyen.

Amiket tehát az alábbiakban röviden összefoglalok, hogy az olvasónak
némi fogalmat nyujtsak Capillária törvényeiről, azt mind
magánszorgalomból tudtam meg, anélkül, hogy bárki is törődött volna
vele, vajjon tudom-e már mindazt, amire szükségem van, vagy bárminő
módon igyekezett volna segítségemre sietni, – ők bizony azzal se igen
törődtek, hogy ott vagyok-e vagy sem.

Capillária, vagy a nők országa, ahogy magamban elneveztem, az Óceán
fenekének körülbelül azt a területét foglalja el, mely az
Egyesült-Államok és Norvégia között fekszik, átlagban mintegy négyezer
méternyi mélységben a víz felszíne alatt. A meleg áramlatok talaját
kiváltképpen alkalmassá teszik mindenféle állati és növényi tenyészetre,
– faunájának és kövületeinek tanulmányozása arra enged következtetni,
hogy egyike a föld legrégibb rétegeinek, ahol már sok-sok ezer év előtt,
olyan időben, mikor a szárazföldek nagy része kietlen és lakatlan, forró
pusztaság volt, már gazdag és változatos formákban tenyészett az őskori
állatvilág. Hogy maguk a bennszülöttek mikor vándoroltak be, vagy mióta
laknak itt, arról keveset tudhattam meg, – Capillária lakói, az
_oihá_-k, ahogy magukat nevezik, nem ismerik a történelemtudományt és a
hagyományok ápolásának nem érzik szükségét. Ami magát a fajtát illeti
(nagyon nehezen tudom kifejezni, hogy megértessem magam), legfőbb
sajátsága nem annyira az emberi fajtától való különbségben rejlik, hanem
abban a csodálatos tényben, hogy az _oihá_-k mind egyneműek, még pedig,
ahogy alkalmam volt meggyőződni róla, nők, vagy, ha jobban tetszik,
nőstények. Még pedig kifejezetten és fokozott mértékben csak azok; ezt
azért kell hangsúlyoznom sietve, nehogy a tudósok holmi egyivarú fajtára
gondoljanak, melyek szaporodása az alsóbbrendű állatok módjára holmi
öntermékenyítés vagy spórádzás útján történik. Erről, mint meggyőződtem
róla, szó sincsen, az _oihá_-k szaporodása éppen úgy kétnemű, mint
minden felsőbbrendű emlős állaté, csakhogy…

És e pontnál valamit előre kell bocsátanom, valamit meg kell
magyaráznom, néhány hasonlattal kell élnem, nehogy forrón szeretett
honfitársaim és imádott fajtám büszke férfiai azzal vádoljanak, hogy
hamis és útleíróhoz méltatlan adatok koholásával, vagy valódi
megfigyelések elferdítésével, hibás és felületes értelmezésével olyan
jelenségek lehetőségét állítom, melyek mélyen sértenék a férfibüszkeség
nemes kultuszát, s jogos s méltó önérzetében támadnák meg a világ urát,
az alkotó és hódító férfiembert, kinek korlátlan bátorságát és
tökéletességét éppen napjainkban bizonyítja diadalmasan sok dicső
ütközet, ostrom, ragyogó előrenyomulás, haláltmegvető vitézség, ragyogó
hősi halál. Vajha megértenék, hogy én, a szerény utazó és seborvos, nem
kivánok magamnak méltóbb hivatást, mint hogy vitéz bajtársaimat, a hős
angol katonákat, kik imádott hazám jogaiért harcolnak, néhány szerény
megfigyelésemmel mulattassam a pihenés óráiban – s ha hazám szebblelkű
honleányai is szívesen olvassák egyszerű útleírásomat, ezzel már többet
értem el, mint amennyit megérdemeltem. De a valósághoz ragaszkodnom
kell, mert sem ékesenszóló, sem a képzelet ragyogó ajándékával megáldott
nem vagyok – kárpótolnom kell hát az olvasót mindezek hiányáért azzal,
hogy szerény adataim, melyeket bolyongásaim folyamán összegyűjtöttem, ha
érdektelenek is, de legalább megbízhatók és bárki által ellenőrizhetők.

Nos tehát – még egyszer kérem a művelt férfiolvasót, próbálja meg
tudományos tárgyilagossággal elgondolni a természet különös játékait s
ne vegye magára, amit tanít, – legyen elnézéssel a természet iránt,
mely, mint tudjuk, nincsen felruházva az értelem és bölcs belátás
adományával, ami a világ urát díszíti – a természet nem végzett
egyetemet és neki nincs doktori diplomája, a természet műveletlen és
tanulatlan és a büszke öntudat és önérzet hijjával szűkölködik ő –
bocsássuk meg hát neki, hogy durva és pallérozatlan tréfákat enged meg
magának s ezeket gyakran odáig viszi, hogy az már egyszerűen
tiszteletlenség a nemes férfi és – mondjuk ki – az angol alkotmány és
angol törvények szabványaival szemben, melyeket, úgy látszik, nem is
ismer.

Ilyen tréfák például, hogy vannak bizonyos fajták, s főként a tenger
alsóbbrendű élőlényei között, melyeknek nőstényei jóval nagyobbak,
fejlettebbek és erősebbek, mint a hímek, ellentétben minden szokással és
illemmel. Van egy bizonyos tengeri pókfajta, melynek a nősténye
húszszor-harmincszor akkora, mint a hím s ennek következményei gyanánt
ez állatok műveletlen és – mondjuk ki nyiltan – embertelen szokása
szerint gyakran, sőt majdnem mindig megtörténik, hogy a nőstény, ha
szeme elé kerül, egyszerűen bekapja és lenyeli a hímet, mely ugyancsak
igyekszik elrejtőzni előle, ha a fajfenntartás szükséglete
rákényszeríti, hogy párját felkeresse. Ugyanazt figyelték meg egy másik
halfajtánál, melynek hímje a nőstényhez képest oly kicsiny, hogy tőle
való félelmében állandóan a nőstény bélcsatornájának túlsó nyilásában
tartózkodik s különös szerencséjének tekinti, hogy a nőstény
fajfenntartásra szükséges szervei véletlenül ugyanott vannak és nem
például a szemei között, mely esetben nem volna ideje hozzá, hogy dolgát
elvégezze, mert kegyetlen és barbár párja előbb felfalná. A _mantis
religiosa_ például, amit a köznép _imádkozó bogár_-nak vagy _ájtatos
kabócá_-nak nevez, meg is teszi ezt: párzás közben hátrafordítja fejét s
a nála gyengébb és fejletlenebb hímnek egyszerűen leharapja és megeszi
fejét, ami ájtatosságnak legalább is különös. De számtalan más példát
hozhatnék még fel annak igazolására, hogy az _oihá_-k királynőjének,
_Opulá_-nak, akivel szerencsém lehetett e kérdésről vitatkozni egyszer,
egy megjegyzése, ha nem is megbocsátható, de legalább is érthető.

Ez a kitünő hölgy ugyanis, aki, mint valódi _oiha_, sem történelmet, sem
hagyományt nem ismer és nem is akar ismerni, egyszer, mikor a mi
történelmünkről és főként a biblia szent hagyományairól beszéltem neki –
kapcsolatban az ember teremtésével, – csodálkozásának adott kifejezést,
hogy mi ezt szimbolikusan úgy képzeljük el, hogy előbb volt a férfi,
Ádám, s ennek egyik testrészéből, vagy, ahogy a biblia mondja,
oldalbordájából lett a nő, Éva. Ez a szimbolum, szerinte, ellentétben
áll a természet tanításával és minden tapasztalattal. Ő, éppen
ellenkezően, ha már ilyen haszontalan dolgokkal foglalkoznék, – bár
eddig ennek semmi szükségét nem érezte – inkább úgy képzelné el a
dolgot, ahogy egyedül lehetséges: hogy tudniillik kezdetben volt az
_Oiha_ (az ő nyelvükön ez Embert, a Természet Tökélyét és még ennél is
többet jelent), olyanféle lény, mint ők, mely önmagától termékenyült és
szaporodott, mint ahogy sok kezdetleges fajtánál még ma is látjuk.

Később, kényelmi és főként (ez náluk a legfontosabb szempont) szépészeti
okokból az ős_oiha_, azaz a mi nyelvünkön ős-nőstény, egy bizonyos
kényelmetlen és rút szervét, mely az öntermékenyítést végezte saját
testén belül, kiküszöbölte és végül teljesen leválasztotta testéről – s
azóta ez a szerv, amit mi nagyképűen és elbizakodottan _hím_-nek
nevezünk, holott nem más, mint egy külön élő testrésze a nőnek: ez a
testrész afféle élősdi módjára ott él az _oiha_ környezetében, önálló
szerepkör nélkül, örökös, tudatlan és tehetetlen sóvárgásban, hogy ismét
egyesüljön a testtel, melyből, mint méltatlan, kiszakadt és
kitagadtatott.

Meg kell adni, hogy a királynőnek ezt a szörnyű és tiszteletlen
tévedését érthetővé teszi az a tény, amit majd a következő fejezetben
fejtek ki bővebben, s amit itt szárazon és egyszerűen leszögezek. Arról
van szó, hogy Capilláriában a hím, a másik nem, mely nálunk uralkodó:
tökéletesen visszafejlődött, elcsökevényesedett kis szörnyszülött,
megvetett és lenézett kis háziállat formájában él – teste nincs
ötvenedrésze sem az _oiha_ testének s élete kényre-kedvre ki van
szolgáltatva az _oihá_-nak. _Bullok_-nak hívják ők ezt a háziállatot – s
kérem az olvasót, ne émelyedjen el, ha már most közlöm vele, hogy azok a
kis szörnyetegek, amelyeket a palota felé való utamban láttam a torony
nyilásai közt, s amelyeket később terített asztal mellett tányéromon
pillantottam meg, ilyen _bullok_-ok voltak éppen, természetes nagyságban
és fejlettségben.




ÖTÖDIK FEJEZET

Az oihák különös nyelve // Az »oiha« szó eredeti jelentése // Szerzőt
Opula, az oihák királynője kitünteti bizalmával // Néhány szó az európai
nők elnyomatásáról

Ha mégis sikerült összeszedni néhány fontos adatot, amikhez csak szóbeli
közlés útján juthattam – másrészt, vendéglátó gazdáim felvilágosítása
révén, néhány összehasonlítást is tehettem Capillária és Európa közjogi
és társadalmi jelenségei között: ez igazán nem az ő készségükön múlott
és gyakran csak zavar és fondorlatos fogások tették lehetővé.

Az első hetekben, mikor alkalmam volt az _oihá_-k nyelvének szellemét és
lényegét megismerni, már-már azt kezdtem hinni, soha nem fogjuk
megérteni egymást. Ez a nyelv ugyanis egyike a legsajátságosabbaknak,
amiket alkalmam volt tanulmányozni. Elvont fogalmakra vonatkozó szavak
és körülírások egyáltalában nem fordulnak elő e nyelvben – csak
érzékelhető és tapintható tárgyakra van szavuk: s ezek is (ezt nehezen
tudom kifejezni) nem magát a tárgyat jelölik meg pontosan, hanem inkább
csak azt az érzést, indulatot, amit az illető tárgy az _oihá_-k
kedélyvilágában ébreszt, még pedig a megfelelő indulati szinezettel –
úgy hogy röviden szólva, az _oiha_ nyelv csaknem csupa indulatszóból
áll.

Változatosságot az a körülmény biztosít e nyelvnek, hogy egy és
ugyanannak a szónak különféle hangsúlyozása és kiejtése különféle
értelmet ad, mint ahogy a csecsemők szótárában egy „á“ vagy „vá“
szócska, aszerint, ahogy a kicsike kimondja, örömet, bosszúságot,
valamely tárgy kivánását, vagy annak elutasítását jelenti. Maga az
„_oiha_“ szó is tulajdonképpen indulatszó, és ha pontosan használnám, a
mi írásmódunk szerint felkiáltójelet kellene hozzátennem minden
alkalommal – az öröm és elragadtatás felkiáltása ez a szó, melyet
Capillária szülöttje afölött érez, hogy él és lélegzik, és, hogy
szépsége és életöröme segítségével módjában van mindazt a gyönyört és
mámort élni és élvezni, amit önmaga és a világ gazdagon áraszt számára.

Mert – e pontot felhasználom, hogy szóvátegyem – az _oihá_-k egész élete
az örömök és raffináltan válogatott élvezetek örökös gyakorlásában telik
el. Mint ahogy nyelvük csak indulatok és kedélyhullámzások kifejezését
célozza, cselekedeteik és minden ténykedésük is csak odairányul, hogy az
idegeknek és a léleknek azt a fokozott feszültségét tartsák éberen, ami
az úgynevezett életművész számára az élet céljával és értelmével azonos.

Érzékeik örömét szolgálja minden, és minden érzékük oly fokozott
mértékben érzékeny a kellemes ingerekre, mint amilyen érzékenységet
európai ember csak egy bizonyos érzékszervével képes tanusítani a
megfelelő ingerek hatása alatt. Igy például láttam egyszer egy előkelő
_oiha_ hölgyet valóságos kéjes önkívületbe esni s lihegő könnyekbe törni
egy finom kelme piros színének megpillantásakor – ennek a színnek
ugyanolyan hatása volt rá, mint a legforróbb és legkézzelfoghatóbb
szerelmi vallomásnak, ami valaha elszédíthetett holmi londoni vagy
párizsi nagyvilági hölgyet. Ugyanilyen mámoros önkívületet idéz elő
náluk bizonyos hangszerek muzsikája, vagy még inkább bizonyos jól
elkészített ételek és cukorkák izlelése – ennek megfelelően az
étkezéseknek valóságos orgia színezete van, minden esetben. S ha
tekintetbe vesszük, hogy a víznek, a levegőnél sűrűbb elemnek, folytonos
áramlása és érintkezése végtelenül gyengéd és érzékeny bőrüknek egész
felületével szünetlenül csiklandozza és bizsergeti tapintó érzékük
minden porcikáját: bátran elmondhatjuk, hogy az _oiha_ születésétől
kezdve utolsó pillanatáig pillanatra sincsen hijjával annak a ritka és
sűrített állapotnak, amit mi a testi jóérzés legnagyobb fokát jelentő
szóval, a _gyönyör_-rel szoktunk megjelölni.

Ami az _oihá_-k szerelmi életét illeti, egyelőre, anélkül, hogy bővebben
kitérnék arra a rejtelmes módra, ahogy náluk az élet továbbtenyészik,
csak annyit állapítok meg, hogy a szerelemnek náluk semmi köze nincs a
fajfenntartás fogalmával – önmagáért való művészet és öröm, mely egyik
_oihá_-nak a másik iránt érzett rajongásában és odaadásában merül ki,
anélkül, hogy egy harmadik lénynek – gyermekeknek – létrejöttét célozná,
vagy előidézné. Ebben is, mint minden egyébben, a lelki szenzációvá
finomult és fokozott érzéki öröm az, ami egyedül érdekli az _oihá_-kat.
Ha részletekre akarnék kitérni, nagyon nehéz volna, európai nyelvre
fordítva, szeretkezéseik lényegét úgy fejezni ki, hogy az ne tünjék
törvénytelen és fajtalan üzelmek tiltott leírásának – bár, az ő
nyelvükön előadva és az ő érzéseikbe és felfogásaikba beleélve magunkat,
mindez a legtisztább és legnemesebb örömök kultuszát jelenti, olyant,
mint nálunk a zene és a költészet, amit nemcsak nem tiltanak el a népek
vezetői, de inkább pártfogolnak és ösztökélnek.

Capilláriában élve, pillanatig se jutott eszembe, hogy az, amit hallok
és látok magam körül, tulajdonképpen szeméremsértő és erkölcstelen
szabadosság – sajátságos delejes álomhoz hasonló állapotban mindezt
éppen úgy a testben élő lélek legmagasztosabb és legfenségesebb
megnyilvánulásának tekintettem, mint ahogy ők annak szánták és úgy
élvezték.

Ezeket előre kellett bocsátanom, hogy az olvasó megérthesse, miért volt
szükségem bizonyos fondorlatokra – amiket most már restelek – ahhoz,
hogy minden külső megismeréssel szemben teljes közönyös figyelmüket a
magam számára le tudjam kötni.

Talán említettem már, hogy a _oihá_-k királynője, _Opula_, kitüntetett
bizalmával és barátságával, illetve megengedte, hogy közelében
tartózkodjam s tőlem telhetően mulattasam. Egy ily előkelő és
választékos _oiha_ hölgy mulattatása nem oly könnyű dolog, mint ahogy az
ember gondolná, ha tekintetbe vesszük, hogy mindaz, ami bennünket
Európában érdekel, az számukra teljesen közönyös. Hamar észrevettem,
hogy őfelsége csak abban az esetben hajlandó valamely gondolattal, vagy
elbeszélt közléssel foglalkozni, ha az valamely érzéki ingerrel van
kapcsolatban – megpróbáltam hát beszéd közben szájamat oly közel hozni a
tökéletesen átlátszó, finom és rózsaszín halványhoz hasonló fülecskéhez,
hogy a kiáramló lehellet állandóan borzongassa e gyengéd testrészt.
Később rájöttem, hogy még biztosabb hatást érek el, ha nem fülecskéit
használom erre a célra, hanem hajlékony és lágy csípőjének egy bizonyos
pontját – csodálatos, hogy e ponton keresztül sokkal jobban megértett
mindent, mint a szavak befogadására szánt szerv segítségével.

Meg voltam lepetve, hogy a tökéletlen, csupa indulatszavakból álló nyelv
ezen az úton milyen tökéletesen meg tudja értetni magát – mindazt, amit
el akartam mondani, őfelsége e módszerrel hamarabb és teljesebben fogta
fel, mintha ugyanazt angolul magyaráztam volna el a tiszteletreméltó
Mrs. Pankhurstnek például, vagy Ellen Key asszonynak, kik pedig a nők
felszabadítása körül kifejtett munkásságuk közben a vitatkozás és
szónoklás művészetében nagy ügyességre tettek szert.

Ily módon, röviden és összefoglalva, megismertettem őfelségét azokkal a
főirányelvekkel, amelyek a társadalomtudományok tanulsága szerint képet
adnak a nő helyzetéről Európában, a történelmi fejlődés folyamán.
Nyiltan és leplezgetés nélkül beszéltem arról a sajnálatos
elnyomatásról, melynek nagyságára és következményeire csak a legújabb
kor kutatásai figyelmeztettek bennünket. Századokon keresztül a férfiak
megvonták mindazt a jogot a nőktől, melyeknek gyakorlása a civilizált
polgár legszentebb kötelessége.

A férfiak maguknak tartották meg mindazokat az előnyöket, amiket még ma
is féltékenyen őriznek, s mindezt egyszerűen az erősebb jogára
hivatkozva tették, akinek a gyengével szemben minden szabad. A nőknek
egyszerűen semmi sem volt megengedve, amit a férfiak szüntelenül
tehettek. A nők nem dolgozhattak és nem művelődhettek – csak a férfinak
volt joga egész nap törni magát eszeveszett és emberfölötti munkában,
mely eltompítja a test érzékenységét és a lélek fogékonyságát. A
férfiaknak joguk volt megnősülni, gyermekeket nemzeni s azokat eltartani
– a nőknek nem volt ehhez joguk.

De a legégbekiáltóbb igazságtalanság, melynek szégyenteljes visszásságát
éppen napjainkban nyögik újra a megalázott és elnyomott nők, az, hogy –
amit restelek szinte bevallani őfelségének – a nők nem katonáskodhatnak,
meg vannak fosztva a szent és magasztos jogtól, melyben mostanában
Európa minden nemzetének férfiai, kivétel nélkül, részesedhetnek: hogy
tudniillik mindegyik nemzet férfitagjai, külön-külön, nemzetek szerint,
megvédhetik méltatlanul megtámadott hazájuk határát a gaz és gyalázatos
külellenségtől, mely jogtalanul megtámadta és rákényszerítette a
háborút. Franciák, angolok, németek, oroszok, magyarok, osztrákok,
szerbek – mindnek joga van egymástól megtámadott hazáját egymástól
megvédeni, csak a nőknek nincs sehol semmi joguk.

Ez elnyomatás következtében a nők a tudós férfiaktól felfedezett
történelmi materializmus és fejlődéstan törvényeinek útmutatása szerint
természetesen visszafejlődtek és elmaradtak, lelkileg elkorcsosultak és
elaljasodtak, amint azt néhány hatalmas pesszimista elme, Strindberg,
Ibsen, Weininger és mások hangsúlyozottan kimutatták.

Az elnyomatás hosszú századai alatt, míg a férfiak dolgoztak a nőkért, a
nők, megfosztva a másokért való munka és fáradság lehetőségétől,
kénytelenek voltak önmagukkal foglalkozni, aminek az lett a
következménye, hogy testileg finomabbak, szebbek lettek a férfiaknál, s
így kétségbeesett helyzetükben nem maradt számukra egyéb, mint hogy az
élet örömeit élvezzék, anélkül, hogy annak fáradságaiból kivegyék
részüket. Míg a férfiaknak célt és hivatást és élettartalmat adott
minden időben a kényszerűség, hogy ne azzal foglalkozzanak, amivel az
ember folytonosan foglalkozni szeretne, tudniillik a tulajdon testével
és életével, hanem mindenféle egyeben törje a fejét, amivel másoknak
használ, akik aztán a haszon ellenében megengedik neki, hogy addig,
ameddig dolgozni tud értük, ő maga is életben maradjon – addig a nők
kénytelenek voltak abból élni, amiért éltek, hogy tudniillik szeretik és
dédelgetik őket és igyekeznek nekik minél több örömet okozni.

Őfelsége kérdésére, hogy hát mik azok a foglalatosságok, amik a férfiak
számára a magasabb fejlődést biztosítják, felsoroltam néhány gazdag és
jóhírű ismerősömet s röviden összefoglalva élettörténetüket, elmondtam,
hogy mint orvosok, ügyvédek, tanárok, kereskedők, vállalkozók és
művészek, egy élet megfeszített munkájával elérték azt a tiszteletet és
közbecsülést, amit mindazon derék férfiak számára biztosít az általános
felfogás, kik összegyűjtött vagyonuk révén szép és jóházból való
feleségre és családra tettek szert s leánygyermekeiknek tisztességes
hozományt adhattak, mielőtt a halál jótékony ölébe tértek volna,
kipihenni a fáradalmakat.




HATODIK FEJEZET

Szerző igyekszik megértetni a királynővel a férfiak magasabb hivatását
// Tudomány, irodalom // Nehány szó Capillária épületeiről // Az oihák
ruhái // Mivel táplálkoznak az oihák? // A bullok-hízlalás

A nők választójogának bátor és lelkes előharcosai, kik Európa szerte
küzdenek a női nem sajnálatos elnyomatása ellen, bizonyára csodálkozni
fognak s talán el sem hiszik nekem, hogy _Opula_, az _oihá_-k
királynője, ki egész életét örömök és élvezetek keresésében, játékkal és
cukorkák szopogatásával töltötte, s így a mi felfogásunk szerint, az
elképzelhető legalacsonyabb szellemi életet élte, meglepően gyorsan
fogta fel egész értelmét és jelentőségét mindama bonyolult kérdéseknek,
amelyeket szárazföldi életünkkel kapcsolatban előadtam neki: – annál
csodálatosabb ez, mert hiszen említettem már azt a szégyenletes és
megalázó módot, amihez folyamodnom kellett, hogy teljesen közönyös
értelmét érzékein keresztül közelítsem meg, az _oiha_-nyelv sajátságos,
lelkendező, csupa-indulatszó, inkább érzékingerlő, mint fogalomkeltő
zenéjével.

Magam is meg voltam lepetve, mikor fejtegetéseim egy pontján váratlanul
megállított, kéjesen kinyújtotta tündéries testét s hosszú szempillái
alól lenézve rám, jelt adott, hogy elég, mindent tud és hogy remélhetek.
Ez utóbbit nem értettem, hogy mi összefüggésben van tárgyilagos
előadásommal, de nem is volt módomban gondolkodni rajta, mert őfelsége
másról kezdett beszélni.

Tudomásomra adta, hogy sok fölösleges dolgot beszéltem s legnagyobb
megdöbbenésemre kijelentette, hogy az emberi fajta két nemének
viszonyáról egész hamis fogalmaim vannak. Abból, amit előadtam,
semmiképpen nem látja, mennyiben vannak minálunk elnyomva a nők és hogy
általában nem érti, mit nevezek én elnyomatásnak. Igaz, hogy a mi nőink,
ahogy leírtam őket, nem élnek olyan jól, mint az _oihá_-k – de viszont
az a benyomása, hogy a férfiaink meg sokkal rosszabbul élnek és sokkal
alacsonyabb szinvonalon állanak – körülbelül olyan viszonyban vannak a
nőkkel, mint a cselédek.

Ez a meglepő kijelentés, mely homlokegyenest a valóság ellenkezőjét
állította, annyira meglepett, hogy hevesen és haragosan tiltakozni
kezdtem. Mosolyogva hallgatott és megkért, magyarázzam el, hogy
gondolom, mire alapítom azt a meggyőződésemet, hogy a férfiak nálunk
magasabb szinvonalon állanak, hogy a fajtát ők képviselik és
reprezentálják, hogy a fajta fejlődését ők készítik elő s ők biztosítják
a jövőt, egy magasabb és tökéletesebb élet irányában.

Boldogan, hogy nemem legdicsőbb szellemeiről beszélhetek, nehány nevet
soroltam fel kapásból, megszemélyesítőit a legmagasztosabb és
leghatalmasabb eszméknek, gondolatoknak, terveknek, felfedezéseknek és
találmányoknak, melyek részben az emberi fajta testi fejlődését,
kényelmét, részben pedig lelkének magasabb reformok felé törekvő vágyait
készítik elő. Beszéltem a természettudomány lángelméiről, kik a logika
anyagtalan birodalmának útvesztőiben oly összefüggéseket fedeztek fel,
melyeknek gyakorlati megoldása lehetővé tette, hogy földön, vízben és
levegőben legyőzve a holt anyag ellenállását, szabadabban és sebesebben
közlekedhessünk, mint bármely más élőlény a Földön. Elmondtam, hogy
évszázados munka eredményeként az ember ma már úgy tekinthető, mint az
élő élet legmagasabb formája, lehetőségeiben egyesítve mindazt, amit az
élet más fajták ezreiben, külön-külön produkál: egy személyben emlős és
rovar és hal és madár. És ezt mind férfiaknak köszönhetjük, kik
századokon át hangyaszorgalommal gyűjtötték és rakták össze a téglákat,
hogy felépítsék azt a hatalmas épületet, ahonnan a jövő embere
beláthatja a Földnek golyóját, melyen él s fejét a csillagos ég közelébe
emelheti. Ez az épület egyre nő, egyre hatalmasabb lesz s végre el kell,
hogy érje a mennyboltot, trónját ama Megnevezhetetlen Erőnek, melyet
Kant _kategórikus imperativus_-nak nevez, a Legfőbb Erő trónját, melyet
az emberi fajta hivatott betölteni és elfoglalni.

Hogy érzékelhetővé tegyem ezt a nagyon is elvont képet, leírtam egy
csillagász-tornyot, kietlen magas hegy tetején, távol a kicsinyes és
nyüzsgő élettől, a tiszta légóceán legmagasabb rétegeiben. Üvegkupolája,
mint egy ég felé fordított szem, mered csillagok felé: e szem bogarából
átszellemült emberi arc tekint ki: egy ősz tudós arca, ki túl van már az
állati test nyomorult vágyain, szükségletein, a hús sokféle vonagló
lüktetésén – életereje egyetlen pontba futott össze: isteni, csaknem
elvont pont, mint távcsöve lencséjének gyújtópontja, mely mennél kisebb,
annál erősebb, annál inkább nagyítja meg s hozza közelebb az
Elérhetetlent.

S leírtam ezt a tudóst, az igaz Férfit, a Jövő Lovagját, az Ismeretlen
Szerelmesét, ki túl a kicsiny személyes élet s az önfenntartás
ösztönének szűk börtönén, az egész Fajtát képviseli, az egész fajtáért
harcol és emészti magát, hogy több és nagyobb legyen, mint amire
született.

E mondatnál úrnőm félbeszakított s a maga közönségesen egyszerű és
szinte parasztian triviális, de tagadhatatlanul világos és érthető
modorában megkérdezte, hogy néz ki az a több és nagyobb, amiről
beszélek. Óvatos szavakkal és kissé zavartan megpróbáltam elmondani,
hogy ezt Ama Férfi egyelőre még maga se tudja, de szent hivatásának
tekinti, hogy közelebb férkőzzék hozzá és megismerje. Éjjelét és
nappalát ezzel tölti, olvas és tanul, mindent összefog, amit eddig
elhalt társai, a mult mélyén, összegyüjtöttek – lángoló hittel, hogy
egykor, ha ő nem, valamelyik kései szellemtársa mégis csak eléri.
Beszéltem a könyvekről, amelyeket a régiek írtak, mindent összegyüjtve
bennök, amit rövid életük alatt megfigyelhettek s tapasztalhattak. E
könyvek egyre növekvő piramisát, melynek épülő felszinéről lehullanak az
elhalt építők, minden ujonnan született férfi újra megmássza, hogy élete
alkonyán, mire a tetejébe ér, megkísértse egy gondolattal tovább
építeni. S addig-addig épül a Tudás és Megismerés piramisa, míg végre
eléri azt az Ismeretlent, amiről beszéltünk.

Itt úrnőm megint megállított s egy megjegyzést tett, mely a hasonlatnak
kómikusan anyagias értelmezésével tagadhatatlanul sok praktikus
matematikai érzéket árult el. Azt mondta, hogy ez a piramis, amiről
beszélek, így nem sokáig fog emelkedni. Mert az emberi élet, akár
férfié, akár nőé, nem lesz hosszabb soha ötven-hatvan évnél, sőt, úgy
látszik, inkább rövidebb lesz. Már most, ha ez a piramis egyre nő,
nemsokára ott tartunk majd, hogy az ujonnan született kőmívesek, mire
felérnek, éppen elmúlik ötven-hatvan év, s már nincs erejük és idejük
hozzá, hogy tovább építsék. Kezdhetik az egészet előlről. Ő inkább azt
ajánlaná, hogy mielőtt piramist kezdünk építeni, előbb talán azt kellene
elintézni azzal a sok tudománnyal és tehetséggel, amivel dicsekedtem,
hogy az ember az egyre növekvő és sűrűsödő okossággal és bölcseséggel,
amit felhalmoz magában egy életen keresztül, ne forduljon fel és
dögöljön meg ötven-hatvanéves korában, magával rántva a semmibe minden
tapasztalatát, amiknek gyűjtését az újszülöttnek aztán újra kell
kezdeni.

Egyébként az egészből, amit elmondtam neki – úgymond – nem sok volt, ami
érdekelte („értem“ és „érdekel“, e két fogalmat az _oiha_-nyelv egy
szóval jelöli). Figyelmét egy kép ragadta meg, az is főként azért, mert
valamire emlékeztette, amit nagyon is jól ismer. A csillagász-torony
volt ez a kép, de nem a fényes üvegkupola, hanem az alap, amit tágas,
oszlopokon nyugvó csarnoknak képzel.

És úrnőm nehány rövid és tartalmas szóval kapcsolatban
beszélgetésünkkel, végre megértette velem, amit eddig csak homályosan
sejtettem, hogy honnan származik Capillária gazdag és fényűző
berendezése – a pompás paloták nehéz kövekből, furcsa félbemaradt
tetőkkel – a monumentális csarnokok apró, könnyű csecsebecsékkel kirakva
– a lenge öltözetek, – az egész gondtalan fényűzés: rengeteg munka
eredménye – holott munkának, fáradságnak, erőlködésnek nyomát sem
fedeztem fel az _oihá_-k társadalmában.

Nos, mindezt a csodát a _bullok_-ok építik, ezek a borzalmas kis
szörnyetegek, akikre alig tudok émelygés nélkül gondolni. Hogy mi célból
teszik, azt az _oihá_-k nem tudják és nem is érdekli őket – oknyomozó
természettudománnyal sohase foglalkoztak, ők csak magával a jelenséggel
törődnek s azzal is csak annyiban, amennyiben személyes jóérzésükkel
valamely viszonyba kerül. Annyi azonban bizonyos, hogy a _bullok_-ok, az
_oiha_-társadalom elcsenevészedett, eltörpült hímjei, vagy inkább
háziállatjai, évszázadok óta valami ismeretlen célú rettentő
erőfeszítést fejtenek ki, aminek nyomorult, szánalmas testi életükhöz
semmi köze nincsen, mert hiszen nemcsak önmagukat, de utódaikat is
feláldozzák ezért az erőfeszítésért. Magam is sokat láttam őket munka
közben: óriási épületeket kezdenek összehordani, olyan nehéz és mély
alapépítkezéssel, mely arra enged következtetni, hogy rettentő
anyagtömegre számítanak, ami az alapokon kell, hogy nyugodjék. Értek
valamit az építészethez és megállapítottam, hogy mindaz, ami körülöttem
volt, s amiben az _oihá_-k laktak, egy-egy _félbemaradt torony_, óriási
műnek készült, amit abbahagytak.

_Opula_ most megmagyarázta nekem, hogy okoskodásom igen helyes volt: a
_bullok_-ok csakugyan nem a maguk jószántából hagyják abba az
épitkezést, s a maguk részéről korántsem tekintik befejezettnek,
olyankor, mikor az _oihá_-k szempontjából már nagyon is alkalmas a
benntartózkodásra. Hogy milyen magasra építenék a tornyot a _bullok_-ok,
ha hagynák őket, azt eddig még nem lehetett megállapítani, mert ez az
_oihá_-kat sohase érdekelte. Az _oihá_-k egyszerűen megvárják, míg az
épület egy bizonyos magasságot elért és kényelmesen lakható – ilyenkor
egy erős szesszel (illata, ahogy alkalmam volt tapasztalni, nagyon
hasonlít bizonyos parfőmök illatához, amelyeket előkelő hölgyeink
használnak) kifüstölik az egész helyiséget: – az építő _bullok_-ok
megdögölnek, kiseprik őket s az _oihá_-k elfoglalják a palotát. Az
életben maradt _bullok_-ok rögtön új tornyot kezdenek építeni s ez
századok óta így megy, úgyhogy ma már több ezer pompás és lakható palota
áll az _oihá_-k rendelkezésére.

E tárgyra vonatkozó mohó kérdéseimre úrnőm közönyösen és vállvonogatva
elmondta, hogy egy beteg és szerencsétlen _oiha_ élt egyszer, akinek az
volt a mániája, hogy tud a _bullok_-okkal beszélni és érti a nyelvüket.
Ez a szerencsétlen nő, akit társai a piszkos és korcs _bullok_-okkal
való tisztátlan érintkezése miatt később elpusztítottak, azt állította,
hogy a _bullok_-ok egyszer elmagyarázták neki, hogy mi a jelentősége
számukra ezeknek a tornyoknak. E nyomorult férgek társadalmában az a
rögeszme gyökerezett meg, hogy a sűrű és folyós közeg (szóval a
tengerfenékre nehezedő vizek) fölött, amiben élnek, egy hígabb,
világosabb, végtelenül nagyobb és szabadabb világ következik, ha
valahogy el lehetne érni e közeg felszinét. Összeálltak hát, hogy
tornyot építenek, ami odáíg érjen – e torony felviszi őket a tenger
felszinére s ott egyesülhetnek majd azokkal az isteni lényekkel, kik ama
távoli szférák vidékét lakják. Csakhogy – mint láttuk – a tornyot sohase
tudják befejezni, az _oihá_-k felében elfoglalják tőlük s ők kezdhetik
mindig előlről. Eszembe jutott, amit a méhekről tudunk s nem
kérdezősködtem tovább.

Egyébként kiderült, hogy, hasonló módon, a _bullok_-ok nemcsak lakást,
de ruházatot, sőt – ahogy már említettem s még majd beszélnem is kell
róla, bárhogy undorít és megaláz e fejtegetés – táplálékot is
szolgáltatnak az _oihá_-knak. Az a végtelenül finom és lenge
selyemszövet, amibe az _oihá_-k átlátszó testüket burkolják, a már
teljesen érett, öreg _bullok_-ok egy sajátságos terméke, olyanféle, mint
nálunk a selyemfonál. Az öreg, teljesen kifejlett _bullok_ rendes
körülmények között (ha előbb meg nem eszik, vagy ki nem füstölik)
begubózik: e célra agyából, száján keresztül, egy igen vékony, hosszú,
fekete fonalat bocsát ki, hogy a gubó tömör és áthatatlan legyen. A
_bullok_-gubót az _oihá_-k – éppen úgy, ahogy mi a selyemgubóval tesszük
– forró vízbe dobják, a _bullok_-báb megdöglik s a fonalat le lehet
fejteni s szövetet csinálni belőle. Egy ilyen fonál egyszer kezembe
került – hoztam is belőle magammal s a vegyelemzésnél meglepetésemre
kiderült, hogy ugyanabból az anyagból való, amiből nálunk a _tinta_
készül.

De aránylag kevés _bullok_ éri el ezt az öreg kort, mikor agyveleje, az
_oiha_-gazdaság legfontosabb nyersterméke, tinta-szerű anyaggá változik
át. Rendesen előbb összefogdossák őket az _oihá_-k, – a _bullok_-agyvelő
ugyanis egyik főtápláléka ez ország bennszülötteinek, főtápláléka és
csemegéje s azonkívül még egy fontos szerepe is van, mint tápláléknak,
amire – vonakodva bár – de rá fogok térni. Itt csak e táplálék
elkészítésének egy különös sajátságát említem meg. Arra még emlékszik az
olvasó első lakomám leírásából, amit az _oihák_-kal együtt költöttem el,
hogy milyen módon préselik ki ezt az agyvelőt a főtt _bullok_-fejből.
Azt azonban csak később tudtam meg, hogy a _bullok_-velő, mint csemege,
többféle minőségű. Őfelsége közölte velem, hogy nyers állapotban és
hizlalatlanul a _bullok_-velő nem olyan jó minőségű, – de van a
_bullok_-oknak egy bizonyos tápláléka, amivel ha megzabálják magukat,
velőjük elsőrangúan finom és kellemes ízű csemegévé válik. Ez a táplálék
nem a tengerfenéken terem: bizonyos alkalmakkor fölülről szokott lefelé
szállingózni, réteges, soklevelű vékony lemezek alakjában, tele apró
fekete pontokkal.

Mutatott egyet nekem ebből a növényből. Meglepetve kiáltottam fel: egy
tudományos könyv volt, ha jól emlékszem, Nietzsche Zarathustrája,
teljesen elázott, szétmállott állapotban. Úgy látszik, valamely
elsülyedt hajóról került ide, más könyvekkel egyetemben. Őfelsége
elmondotta, hogy a sütésre és evésre szánt _bullok_-ot néhány hétig
rendesen ezzel a növénnyel szokták hízlalni, hogy agyveleje kellemes ízű
és könnyen emészthető legyen.




HETEDIK FEJEZET

A földi szerelem // A teremtés ura // Szépség és küzdelem // Nemek harca
// A nő, mint élvezeti tárgy // Opula néhány észrevétele, szerző
meghökkenése // A bullokok kiírtása // Néhány bullok-tipus tárgyilagos
leírása és jellemzése

Egy másik beszélgetésünk alkalmával, melyben hivatkozott arra a kellemes
és újszerű bódulatra, – az örömök bonyolult összetételének egy-egy újabb
variációja nagyjelentőségű esemény az _oihá_-k életművészetében – melyet
legutóbbi előadásom keltett benne, _Opula_ arra kért, beszélnék
hosszasabban azokról a lényekről, akik, az eddigiek alapján, úgy
látszik, aránylag még a leginkább hasonlítanak „érzelmes lényekhez“ (az
„értelem“ szót náluk az „érzelem“ helyettesíti, mint legmagasabb
életforma), vagyis hozzájuk és akiket én „nők“-nek neveztem: ennek a
szónak ugyanis van rá hatása (az ő nyelvükön ez azt jelenti, hogy érti a
szóval jelölt fogalmat), aminthogy alkalmam volt erről meggyőződni.

Mint módszertanban járatos, képzett gondolkodó, tisztában voltam vele,
hogy ezúttal nem a nők társadalmi helyzete érdekli, hanem maga a nő,
földi, helyesebben, szárazföldi értelemben – a nő és az a viszony, ami a
férfival összeköti: a szerelem. Ez utóbbi jelenséget, vagy állapotot nem
kellett számára meghatároznom: tulajdonságait nagyon jól ismerte,
hiszen, amint említettem, az _oihá_-k körülbelül mindannyian szerelmesek
egymásba.

Őszinte voltam és nem hízelegni akartam úrnőmnek, mikor a jellemrajzot
azzal vezettem be, hogy a női szépségnek ekkora fejlettségéről,
helyesebben, a szépségnek ennyi lehetőségéről, amennyit Capilláriában
tapasztaltam, nem is álmodtam volna soha forrón szeretett hazámban, mely
pedig szép nőiről mindig nevezetes volt. Ezzel egyúttal önkéntelenül
elismertem, hogy legfőbb jellemvonása és megkülönböztető jegye a
szóbanforgó nemnek – legalább a teremtés urának szemében – nálunk is a
szépség, illetve az a vonzerő, amit a férfira gyakorol. Itt a „szépség“
fogalmi meghatározására akartam kitérni: Leibnitz, Kant és Schopenhauer
néhány errevonatkozó, örökérvényű tételét idézve. De _Opulá_-t ez
egyáltalában nem érdekelte; közbevetett kérdései csak arra vonatkoztak:
vajjon a „szépség“ és a „nő“ fogalma összeesik-e a mi gondolkodásunkban
(„vágyaink“-ban, ahogy az ő nyelvükön mondják). El kellett ismernem,
hogy ez nagyrészt így van, ámbár… De az „érdeknélküli“ és „érdekelt“
megkülönböztetést már nem várta be – arra volt csak kiváncsi, (később
tudtam meg, miért) milyen hatást kelt bennünk az, amit mi, _szárazföldi
bullok_-ok, női szépségnek nevezünk.

Meghökkenve meredtem rá: ez alkalommal először használta úrnőm, a
férfiakra alkalmazva, ezt a megszégyenítő kifejezést, elárulva, hogy
felismerni vélte a hasonlóságot köztünk, földi férfiak, s amaz ocsmány
férgek között. De _Opula_ nem sokat törődött méltatlankodó ámulatommal:
parancsoló modorban adta értésemre, hogy válaszolnom kell.

Elmondtam hát, hogy a női szépség valóban nagy hatással van reánk, bár
ezt a hatást az emberi fajta vezető szellemei a fejlődés szempontjából
egyáltalában nem becsülik sokra (legfeljebb az eugenetika kétesértékű
tanokat hirdető apostolai). Elmondtam, hogy ennek megfelelően a testi
szépség felé való törekvés egyik legfőbb erőfeszítése a női nemnek s a
kiválasztódásnak egyik leghatalmasabb összetevője.

Felhasználtam az alkalmat, hogy a nő alacsonyrendűségét, mint
elnyomatásának következményét, ezzel is bizonyítsam. A nőnek, nemesebb
becsvágyak hiányában, egyetlen szegényes élettartalma abban merül ki,
hogy mindenáron tessék a férfiaknak s szépségével indulatokat keltsen
benne, melyeket annak pihenése óráiban a maga számára hasznosít. Leírtam
azt a szánalmas, kicsinyes harcot, amit a nő folytat a férfi kegyeiért.
Idéztem néhány kiváló szociológus és feminista szavait, kik a
legnemesebb harag korbácsával ostorozzák az emberi társadalomnak egyik
legnagyobb bűnét: hogy a nőt élvezeti tárgynak tekinti s ezzel
lealacsonyítja s útját állja fejlődésének. Néhány merész vonással
vázoltam a nagyvárosok életét – a vad hajszát és kergetőzést élvezetek
és örömök eszközeinek birtokáért, melyeknek központjában a szép nő áll,
mint a gazdagság és jólét fokmérője.

Beszéltem a tizennyolcadik század esztelen nőkultuszáról, melynek
hagyománya még ma is érezhető, sok félszeg szokásban. A szép nőt
fényűzési cikknek, csecsebecsének tekinti a férfihiúság: természetes
tehát, hogy a nő, alacsonyabb értelmével nem látva át emberi
rendeltetésének helyes irányát, arra törekszik csak, hogy azokat a
pillanatnyi előnyöket élvezze, amiket testi szépsége biztosít, anélkül,
hogy az emberiség jövőjével törődnék. Önmagammal vitázva, bírálat
tárgyává tettem azt az ellenvetést, hogy hiszen ez csak a társadalom
legmagasabb, tehát a legszűkebb, köreiben van így, egy bizonyos rétegre
jellemző tünet csupán s mint ilyen, nem jelenthet veszedelmet az egész
társadalomra. A dolgozó nép milliói nem tekintik fényűzési cikknek a
nőt, mint feleséget és anyát becsülik meg, munkára fogják, otthon és a
gazdaságban, megadva néki a lehetőséget, hogy ember legyen, hű társa a
férfinak az élet küzdelmeiben. Sajnos azonban, azt látjuk, hogy ez csak
addig van így, amíg a nő _valóban_ csak ember és nem nő, – mihelyt
sajátlagosan női mivolta, durván testi szempontból, hangsúlyozottabban
jut érvényre, esetenkint: rögtön megindul a kiválasztódás ama magasabb
rétegek felé. A felsőbb réteg kiválogatja a maga számára az alsóbb réteg
testileg tökéletesebb példányait, – aki nagyvárosokban él, jól tudja,
hogy a szépség arisztokráciája nem azonos a születés és rang
arisztokráciájával: csak azokra a szédítő pályafutásokra kell gondolni,
amiket házmesterleányok, repedtsarkú pesztonkák futottak be, akiket
szakértő férfiszem emelt ki a homályból, hogy mint szíveketbehálózó
démonok tündököljenek fel aztán drága szőrmék és selymek keretében.

E pontnál úrnőm ismét félbeszakított: a „sajnos“ szó állította meg, úgy
látszik, mint érzelmi színezete egy tisztán logikai meghatározásnak. Azt
kérdezte tőlem, valóban sajnálatosnak tartom-e, hogy a szóbanforgó
házmesterleány vagy pesztonka szép volt. Mert, ha így van, akkor én,
úgynevezett „gondolkodó“ _bullok_-társaimmal egyetemben, azt szeretném,
hogy a nők ne minél szebbek, hanem minél csúnyábbak legyenek, – a békés
együttműködést, az emberi fajta haladását, felfogásom szerint, nyilván
ez biztosítja csak.

A kérdés annyira meglepett, hogy hirtelenében nem tudtam felelni. Csak
percek mulva szedtem össze magam eléggé, hogy a „nemek harcá“-ról
beszélni tudjak, – de úrnőm ismét, hevesebben, félbeszakított és azt
állította, hogy a „nemek harcá“-ra ezekután nem kiváncsi, mivel arról
megvan a véleménye. Abból, amit elmondtam, nyilvánvaló, amit ő különben
mindjárt sejtett, hogy mi, szárazföldi _bullok_-ok, egyszerűen irigyek
vagyunk a mi nőinkre, mivel azok aránylag szebbek, tökéletesebbek és
boldogabbak nálunk s ilyenformán uralkodnak fölöttünk, ami különben a
dolgok természetes rendje. Nyugtalanságunk egyszerűen onnan származik,
hogy felismertük ezt az alárendelt helyzetet, amiben élünk, de
fájdalmunkban (ez a szó _oiha_-nyelven egyben „ostobaság“-ot is jelent)
nem vesszük észre, hogy összecseréljük a tényeket.

Amit a nőről, mint „élvezeti“ tárgyról, csecsebecséről és fényüzésről
összefecsegtem, az úgy hangzik, mintha az árnyék a fény szülőanyjának
nevezné magát. Ami a „repedtsarkú pesztonká“-t és „házmesterleány“-t
illeti, nem érti, miért beszélek róla megvetéssel, mikor magam
elismertem, hogy ugyanazt az eredményt: gazdagságot és jólétet, amit a
férfi a legnagyobb erőfeszítéssel és munkával ér csak el, mint jogos
birtokát veszi tulajdonába, egyszerűen azzal a ténnyel, hogy létezik –
hogy tehát az ő puszta létezése lényegben ugyanaz, amit a férfinél
„érdem“-nek, „erő“-nek nevezek. A nőnek – valódi, tehát tökéletes,
vagyis szép nőt ért ezzel – az a tény, hogy él, egyben érdeme és joga az
élethez – természetes, hogy abból él, amiért él: az élvezetből és
örömből. Mert hiszen magam se hiszem komolyan, ha a nőről, mint tárgyról
beszélek; – anélkül, hogy ezt külön megkérdezte volna, egészen bizonyos
benne, hogy a földi férfi, amikor általam „szerelmi szolgálat“-nak
nevezett örömök kedvéért nőt választ magának, selymekbe és bársonyokba
öltözteti, előnyben részesíti azt a nőt, aki a szerelmet maga is
fokozottan élvezi – enélkül a férfi öröme tökéletlen, sőt lehetetlen is
bizonyos tekintetben.

De hogy lehet „élvezeti tárgy“ valami, ami maga is élvez? Ilyet csak
beteg vagy bárgyu értelem állíthat. Selymekről és bársonyról és aranyról
beszéltem, amivel mi elárasztjuk nőinket „cserébe“ szerelmükért, – de
hogy nevezhetek „cseré“-nek olyan üzletet, ahol az egyik fél semmi olyat
nem ad, amivel megfosztaná magát? Ebben az üzletben _csak_ a nő kap a
férfitól – külső örömöket és élvezeteket, csak azért, hogy hajlandó
belső örömöket és élvezeteket átélni és elfogadni – ugyan mit ád ő a
férfinak egyebet, mint azt a jogot, hogy – adhat? –: azt a különös
jogot, amit a férfi örömnek és élvezetnek hisz, míg kimerülés és halálos
fáradtság meg nem győzi róla, hogy kötelességet teljesített és nem jogot
gyakorolt: kényszernek engedelmeskedett és nem vágyat elégített ki. Nos
tehát: aki vesz, anélkül, hogy adna, – az nem „élvezeti tárgy“, nem
„birtok“ és nem „csecsebecse“, – hanem egyszerűen hódító, erősebb fél,
magasabbrendű lény. Ez nem szerződés, vagy megállapodás, kölcsönös
alapon: ez egyszerűen győzelem, egy tökéletesebb fajta győzelme a
kevésbé tökéletesen.

A _bullok_ kimondhatatlan butaságát mi sem jellemzi jobban, mint az,
hogy fel akarja szabadítani a nőt, ahelyett, hogy önmagát szabadítaná
fel: versenyre kelne a nővel, vagy legalább utánozná, hogy fegyvereit
ellesse, visszamaradottságában igyekeznék elérni azt a fejlettséget,
amit önkéntelen áldozatával ő tett lehetővé.

És _Opula_, felhasználva az időt, míg összeszedem magam, hogy érveket
gyüjtsek ellene, rátért arra, amitől legjobban féltem: hasonlóságot
keresni köztünk, földi férfiak és ama szörnyetegek között, akiket
Capillária _bullok_-oknak nevez. Csak a kötelességérzet, hogy semmit sem
szabad elhallgatnom abból, amit kalandos utazásaim során láttam és
tapasztaltam, ad erőt, hogy kövessem őt ezen az úton, melyre a büszke
férfiönérzet nem léphet pirulás nélkül. Sajnos, kénytelen voltam
meggyőződni róla, hogy ami adatot e kérdéssel kapcsolatban elmondott a
_bullok_-okról, megfelelt a valóságnak: nem hallgathatom hát el, mint a
kedély hiú csapongását, vagy terméketlen játékát a képzeletnek.

Arról a módról beszélt _Opula_, ahogy ők birtokukba szokták venni ama
kastélyokat és palotákat, amiket a _bullok_-ok építenek oly célból, hogy
elérjék a tenger felszínét. Mikor a torony egy bizonyos magasságot
elért, s az _oihá_-k számára alkalmatos lakásnak igérkezik, néhány
_oiha_ váratlanul behatol az épület belsejébe s azonnal árasztani kezdi
azt a könnyű folyadékot, amiről az előző fejezetben már megemlékeztem s
ami nagyon hasonlít bizonyos Európában használatos női illatszerekhez.
Különös dolog, hogy a _bullok_-ok, évezredes tapasztalat ellenére
sohasem veszik észre, miről van szó és nem is gondolnak védekezésre. Az
_oihá_-k megjelenésére nagy riadalom és nyüzsgés támad a serényen
dolgozó állatok soraiban: fejüket kapkodják, otromba végtagjaikat
rezegtetik és sajátságos cincogó hangokat hallatnak.

A bódítószer, amivel kifüstölik őket, úgy látszik, eleinte fokozott
izgalmat vált ki – és ők, nyilván tudják, honnan származik ez az
izgalom, anélkül, hogy az eredményt előre látnák. Elhagyva az épülő
párkányokat, keringeni kezdenek az _oihá_-k körül, egyre gyorsabb
iramban, miközben a legfurcsább fintorokat vágják. Azután rendszerint
egymásnak esnek, cibálják és tépik egymást, – ez a verekedés különösen
akkor fajul el, ha – amint az néha megtörténik – az egyik _bullok_, akár
véletlenül, akár szándékosan, nekiverődik valamelyik _oihá_-nak (ezeket
_struborg_-oknak, vagy _strindberg_-eknek hívják). Ilyenkor valóságos
_bullok_-gyűrű képződik a látszólag megtámadott _oiha_ körül – a
_bullok_-ok védelmi sáncot alkotnak, rettenetes hangzavar támad és a
kavarodásban gyakran meg is ölik egymást. A leghevesebbek, az
úgynevezett _gáláns_-ok, hevesen pofozzák és tépik a _strindberg_-eket:
_Opula_ állítása szerint az _oihá_-k halálra kacagják magukat ezen a
furcsa látványon, hogy _ezek_ akarják _őket_ megvédeni, amikor éppen
arról van szó, hogy védekezniök kellene. Elvétve akad a _bullok_-ok
közül néhány, akik, homályosan felismerve a veszélyt, ha nem is
önmagukat, legalább a keserves fáradsággal felépített tornyot igyekeznek
védeni, emlékezve rá, miért kezdték el építeni: ezek, akiket az _oihá_-k
_gont-_oknak, vagy _kant_-oknak neveznek és kellemetlen izük miatt
szorgalmasan irtanak, az épülő torony szélső párkányain helyezkednek el,
úgy látszik, arra vigyázva, nehogy az _oihá_-k tető alá hozzák és
lakóháznak alakítsák át azt, amihez ők újra meg újra oly célból fogtak
hozzá, hogy létrát és hágcsót alkosson magasabb, hígabb régiók felé.
Leszedésükkel és kipiszkálásukkal az _oihá_-knak nem kell bajlódniok:
ezt elvégzik más _bullok_-ok, az úgynevezett _koétá_-k vagy _poétá_-k,
ezek között különösen a _góté_-k vagy a tarajos _gőté_-k, a _vulde_-k,
_wilde_-k és _danunció_-k, akik, csodálatosképpen, szintén undorodnak
rosszagu _bullok_-társaiktól.

Mert, bármily furcsán hangzik, e förtelmes lények, kiknek törpe teste
eltorzult a céltalan és ostoba fejlődési düh következtében, amivel
uszonyokat és szárnyakat és csápokat és kerekeket és tüdőt és kopoltyut
tenyésztettek ki magukon, átabotába, oly módon, hogy ezer tökéletlen
szerv zavarja szabad mozgásukat, ahelyett, hogy megmaradtak volna amaz
egyetlen, egyszerű szervnek, ami, legalább az _oihá_-k számára,
tökéletesen megfelel a célnak – mondom, e boldogtalan férgek lelkében
nem ismeretlen a hiúság érzése, _oiha_-i értelemben. Vannak közöttük
nagyszámmal, akik befurakodnak az _oihá_-k közé, illegetik magukat és
eltanulják az _oihá_-k szokásait, mozdulatait, abban a reményben, hogy
tetszeni fognak – és megfigyelték, hogy amikor ebéd előtt, fazékba
teszik az evésre szánt és hizlalt _bullok_-okat, nemhogy rugkapálnának,
de gyakran inkább versenyre kelnek, hogy melyik ugorjon először a forró
vízbe, abban az ábrándképben ringatva magukat, hogy nem az étvágy, hanem
valami tetszés, vagy megkülönböztetés válogatja ki őket az _oihá_-k
személyében.




NYOLCADIK FEJEZET

Szerző a házasságról általában és különösen // A »nő« irodalomban és
művészetben // Szerző megtudja, mily viszonyban állanak egymással oihák
és bullokok // Szerző nehány eredeti felfedezése e kérdésben…

Ezekben a napokban volt, ha jól emlékszem, (útleirásomban, ami az
időbeli sorrendet illeti, emlékezetemre vagyok utalva, tekintve, hogy
odalent, a tenger fenekén nem volt módomban jegyzeteket készíteni
megfelelő írószerszámok hiányában), hogy _Opula_ először érdeklődött a
szárazföldi értelemben vett „házasság“ szónak és fogalomnak jelentősége
iránt. Előadásomban ugyanis gyakran fordult elő ez a szó s egy
alkalommal annyi fájdalommal ejtettem ki (nem tudom elégszer
emlékeztetni az olvasót, hogy az _oiha_-nyelv csupa indulatszóból áll),
hogy felkeltettem vele úrnőm figyelmét és szánalmát.

Rövid habozás után rájöttem, hogy legjobb, ha példával magyarázok: és
erre a példára a magam személye kinálkozik alkalmasan. Környezetemben,
mikor még otthon éltem, mindenki elismerte, hogy a kor hangulatának és
szellemének megfelelő értelemben mintaszerű házasságban élek – ez a
házasság egy boldog és szerencsés szerelemnek volt betetőzése,
irígylésreméltó férj hírében állottam, ifjú és szép feleség birtokában,
kinek kezéért annak idején gazdag és tekintélyes férfiak versengtek.

Elmondtam hát, hogy lelkes és tehetséges fiatalember voltam: lángoló
hittel eltelve, minden szépre és jóra hivatott lélek. A jövő, mint
valami csodálatos lehetőség lebegett előttem, úgy éreztem, hegyeket
tudnék elmozdítani, hogy helyükben ismeretlen forrásokra bukkanjak,
melyekből boldogság és megismerés fakad, az egész emberi nem sorsát
eldöntő, jelentőségét megszázszorozó csodálatos erő. Nem tudtam még,
hogy mi vár reám, de a szépnek, jónak és igaznak szentháromsága
biztatott, hogy elérem azt a világosságot, az életnek teljét,
legmagasabb fokát, ahonnan isten gyanánt tekinthetek körül: alkotó és
teremtő isten leszek, nem játékszere, hanem irányítója sorsnak és
természetnek. Ebben az időben ismerkedtem meg későbbi feleségemmel, aki
aztán szertecsapongó képzeletemnek és vágyaimnak irányt, tartalmat
adott. Ő még igen fiatal volt akkor, én pedig szegény, vagyontalan fiú.
Elhatároztam, hogy magamévá teszem s ő, megsejtvén szándékomat,
szépségének minden teremtő erejét és hatalmát önzetlenül arra
fordította, hogy az én erőmet, kitartásomat serkentse, ösztönző
álomképem legyen, aki a csüggedés óráiban fölemel és cselekvésre buzdít.
Szakítva a gyermekes vágyakkal és álmodozással, beiratkoztam az
egyetemre és csakhamar megszereztem a seborvosi oklevelet. Soha nem
felejtem el azt a boldog pillanatot, mikor, kipirult arccal és
lelkendezve, megmutattam neki az okiratot: öt évi megfeszített munka és
nélkülözés eredményét. Egy édes csók, biztató tekintet volt a jutalmam –
soha ilyen elégedett nem voltam életemben. Csakhamar állást kaptam:
társultam egyik kartársammal, seborvosi intézetet alapítottunk s én egy
bizonyos, megfelelő összeg birtokába jutottam, ami lehetővé tette
számomra a nősülést.

A mátkaság boldog heteit próbáltam ezekután elmagyarázni _Opulá_-nak, a
legváltozatosabb felkiáltásokkal – készülődést a családi fészek
berendezésére, együttes tervezgetést, bensőséges csacsogásokat, hogy
milyen legyen a hálószoba, a nagy álló tükör, a fésülködő köpeny, a
kölni-vizes kristályüveg stb. Esküvőnkön nőm mindenkit elkápráztatott
szépségével: mindenki gratulált nekem a kincshez, amihez hozzájutottam s
én boldogan fogadtam meg, hogy meg fogom becsülni.

Ezután a házaséletnek egy napját festettem le úrnőmnek. A keltőóra ütő
szavára halkan felkelek, hogy szendergő nőmet ne zavarjam: lábujjhegyen
lopózom ki dolgozószobámba, ahol inasom vár, hogy feladja cipőimet.
Megreggelizem s a klinikára sietek – délelőttöm szorgos munkában telik
el, csak a déli órákban van annyi időm, hogy társadalmi
kötelezettségeimnek eleget tegyek – meglátogassak néhány politikai
egyesületet, melynek tagja vagyok. Hazamenet betérek a boltokba s nőm
részére megvásárolom azokat a cikkeket, melyeknek listáját előző este
írta össze számomra – a magam számára inasom szokott vásárolni. Közben
nőm felkelt, felöltözött, gyermekeimmel foglalkozott és kikocsikázott a
sétányra, hogy társadalmi állásunknak, – mely megköveteli, hogy a nő
megmutassa magát és öltözékeit, férje anyagi helyzetének és előkelő
szinvonalának hangsúlyozására, – eleget tegyen. Egyszerre érkezünk haza,
inasom és én: inasom rólam segíti le a kabátot, én pedig nőmről, aki e
percben tért meg, kipirulva s hálásan nyujtja csókra a kezét örömében,
hogy mindenkinek tetszett. Ebédhez átöltözik – én közben bort töltök a
poharakba s mikor belép, felállok, hogy a széket alájatoljam, míg inasom
ugyanezt teszi nékem az én székemmel. Egy-két vendég mindig van az
asztalnál, akik tanulnak tőlem jó modort és irígyelnek, hogy ilyen szép
és előkelő nőt szolgálhatok ki.

Ebéd után nőm kissé lepihen, én pedig levelezésemet intézem el. Orvosi
rendelésem következik, majd, ennek végeztével, elnézek kicsit a körbe,
ahol fontos pártpolitikai kérdésekkel foglalkozunk: mindig van valami,
ami ezeket a kérdéseket aktuálissá teszi – gazdasági, kereskedelmi
ellentétek más országokkal, amik esetleges összetűzésekre adhatnak
alkalmat, ha hazánk és hozzám hasonló polgártársaink érdekeit másképpen
megvédeni nem tudjuk. Nőm közben barátnőit látogatja, szabónőjét keresi
fel: fáradhatatlan abban a törekvésben, mely a nő legszentebb
kötelességét: hogy mindig szép és kivánatos, a férfi tevékenységének
buzdítója és jutalma legyen, alkotja. Este, mikor magunkra maradunk,
élvezhetem aztán az említett jutalmat, aminek édességét nem sokat
kellett magyaráznom _Opulá_-nak – egy rövid, boldog felkiáltás elég
volt.

Elmondtam még úrnőmnek azt is, hogy boldogságom természetesen nem volt
mindig zavartalan. Nőm gyakran volt rosszkedvű és lehangolt. Voltak
vakmerő férfiak, akik, irígyelve boldogságomat, igyekeztek őt elhódítani
tőlem. Céljukat hízelgéssel, nagy szerelem és egyéb javak kecsegtető
igérgetésével igyekeztek elérni. Nőm gyakran volt kisértésben és én
rettenetesen szenvedtem. De a végén én győztem mindig s a kisértőknek el
kellett ismerni, hogy abban a harcban, amit egy Darwin, egy Weininger,
egy Molnár Ferenc, egy Ady Endre írtak meg és hirdettek a legnagyobb és
legborzasztóbb harcnak, én vagyok az erősebb. Egy-két párbajom is akadt,
melyekben többnyire én sebesítettem meg ellenfeleimet – mint seborvos,
mondhatom, elég súlyos sebek voltak, egyik pláne halálos kimenetelű.

Beszéltem arról, hogy ezekben a nehéz időkben sokat foglalkoztam azzal a
nagy kérdéssel, mely korunkat is leginkább foglalkoztatja: a nő
problémájával. Sokat olvastam és gyakran jártam szinházba, mint az
emberi lélek legizgatóbb és mindig időszerű politikájának fórumára.
Szépirodalomban járatos ember lévén, bő kivonatokban vázoltam századunk
és a mult század legnagyobb költői alkotásait s ezeknek a tanulságait:
lángelméjű férfiak műveit, melyekből tökéletesen megismerhetővé válik az
a rejtély, amit nőnek nevezünk. Beszéltem azokról a nagyokról, akik a
férfierkölcs, a magasabb bölcselet éles szemüvegén át rajzolták meg a
nőt s azokról, akik a testi szerelem durva és egyszerű tényeit akarván
csak látni, úgyszólván szabad szemmel, tehát tökéletlenebb műszerrel
figyelték és ábrázolták őt.

E rendszerben egy kalap alá került Zola és Marquis de Sade, naturalizmus
és pornográfia (ez utóbbiról hosszabban beszéltem, részletekre térve ki,
amiket itt, illemből, nem ismételhetek) – és külön, előkelő közösségbe
kerültek a női lélek titkának hivatott boncolói – egy Flaubert, egy
Stendhal, egy Bataille. Röviden előadtam a tartalmát egész sereg modern
drámának: elvonultattam Ibsent, Strindberget, Maeterlincket, Gerhart
Hauptmannt, Shawt, Bernsteint. A házasságtörési drámáról külön
beszéltem, arról a módról, ahogy hol tréfásan (háromszög!) hol
tragikusan írták meg a nő ingatag jellemének szörnyű következményeit a
férfi sorsában.

_Opula_ itt váratlanul közbeszólt és azt a csodálatos kérdést tette fel,
hogy Strindberg milyen fehérnemüt és felsőruhát hordott – és milyent
hordott Duse a „Kaméliás hölgy“ cimű darab főpróbáján. Arra kért, írjam
ezt le részletesebben, mert a többi fejtegetést két szóból is megértette
volna, ehhez azonban tüzetesebb adatokra van szüksége. Kissé meglepődve
engedelmeskedtem: elmondtam, hogy Strindberg toalettjével röviden
végezhetek – Európa férfiai nagy vonásokban, úgyszólván, egyenruhát
hordanak, egyszerű szabású burkot, melynek hivatása elrejteni a férfi
meztelenségét, meg a test vonalait, minél gazdaságosabb módon: e célra
öt cső szolgál: egyikbe a derekunkat, kettőbe a karunkat és kettőbe a
lábunkat dugjuk bele. Ezeket a szürke, vagy fekete szövetből (soha
másszinüből) készült csöveket két darabbá varrják össze, kabáttá és
nadrággá, oly módon, hogy a meztelen test két természetes
választóvonala, derék és térd, ne érvényesülhessen. Ezt az öltözéket
hordja Európában minden férfi, tehát az említett Strindberg is ezt
hordta, amig élt, bár nem értem, mennyiben tartozik ez a tárgyhoz.
Nehezebb feladat a második kérdésre felelni – dámáink a legváltozatosabb
és leggazdagabb ruhákban járnak ugyanis: ez öltözékeknek célja, éppen
úgy, mint az állatvilágban, kettős: csekély részben szolgálják az
időjárás elleni védelmet, főfeladatuk a nőknek sajátos, női értelemben
való érvényesülése, a férficsábítás, a férfi vágyainak ingerlése, oly
módon, hogy a nő illatos és letépni való virágnak, vagy még inkább
kivánatos gyümölcsnek hatását keltse s fokozza értékét a férfi szemében.

_Opula_ megjegyezte, hogy szeretné, ha kevesebb hasonlattal élnék –
ezeknek célját nem tudta felismerni s azt állította, hogy a
hasonlatokkal éppen úgy vannak szárazföldi _bullok_-jaink, mint azok az
elaljasodott (elcsúfított) _oihá_-k, akik közöttünk élnek s akiket én
„nők“-nek szoktam nevezni, a ruhákkal, melyekkel testük tökéletlenségét
akarják tökéletessé tenni. Ha nem tudjuk elég szenvedéllyel és örömmel
szeretni, vagy megszerettetni azt, amiről beszélünk, mindjárt hasonlatot
ráncigálunk elő a hiány pótlására, mint a kereskedő, aki azt mondja a
vajról, hogy „olyan, mint a mandula“, vagy a manduláról, hogy „olyan,
mint a vaj“, mert nem bízik benne, hogy az árú önmagáért beszél, saját
tulajdonságaival is hatni tud. Ha a mi elkorcsosodott _oihá_-inknak
ruhákra van szükségük ahhoz, hogy virágnak, vagy gyümölcsnek kivánjuk
meg őket, ez csak azért van nyilván, mert ruha nélkül nem eléggé virágok
és nem eléggé gyümölcsök. Különben ezt nem is tartja lényegesnek, mert
előadásom alapján most már körülbelül tisztában van azzal, amit meg
akart tudni. Csak azt nem érti még, hogy van az, hogy amikor megtaláltak
engem, olyanféle ruhában voltam, mint amilyennek a _bullok_-ok ruháit
írtam le.

Most végre megértettem, hogy _Opula_ engem nem tart _bullok_-nak, azaz
férfinek, hanem az elkorcsosodott _oihá_-k neméhez számít, – magához
hasonlónak, nőnek vél, tekintettel testi megjelenésemre, mely az ő
szempontjából valóban inkább hasonlított „érzelmes lény“-hez, azaz
nőhöz, mint ama szörnyetegekhez, akik Capilláriában a felséges férfit
képviselik. Egyelőre óvakodtam őt tévedéséről felvilágosítani, –
őszintén szólva, ebben az országban ez a tévedés inkább hízelgő volt
reám nézve – de észszerűbbnek is látszott, ha nem világosítom fel a
valóságról; mert hiszen, sajnos, nem volt okom remélni, hogy akkor is
szóba állana velem és méltatna érdeklődésére, ha megtudná, hogy
_lényegben_ közelebb állok ama férgekhez, akik csak megvetést és undort
keltettek benne.

Ennek a balhitnek köszönhettem bizalmát, nem volt jogom, de bátorságom
se volt visszautasítani ezt a bizalmat. Bár elkorcsosultnak, mégis csak
_oihá_-nak tartott, számított rá, hogy meg fogom érteni őt s hogy
végeredményben megegyezünk, ha _bullok_-okról van szó. Ruházatomra
vonatkozóan tehát kitérő választ adtam, céloztam holmi kalózokra, akik
megtámadták hajónkat, mielőtt az elsülyedt, s engem kényszerítettek rá,
hogy átöltözzem! Ebből megtudta _Opula_, hogy a mi _bullok_-jaink
testileg körülbelül akkorák és olyan fejlettek is, mint mi _oihá_-k
vagyunk, – ami ugyan eléggé különös, de „semmiképpen sem jelenti azt,
ahogy vallomásaimból is látja, mintha lelki, értelmi és érzelmi
szempontból említésre érdemes különbség volna köztük és a capilláriabeli
_bullok_-ok között“. Ezt magam is elismertem, úgymond, mindazzal, amit
kérdéseire adott válasz formájában elbeszéltem.

Álmélkodásom nem ismert határt e váratlan kijelentésre: hiszen éppen az
ellenkezőjéről akartam őt meggyőzni mindannak, amit, íme, levont
előadásomból. Kértem, mondaná el, miben látja ezt a hasonlóságot, amihez
képest a különbségek „említésre érdemesnek“ se mondhatók.

_Opula_ válaszából végre megtudtam, ami eddig csak homályos,
kialakulatlan sejtelem formájában élt bennem, mint kis gyermekben a
származás titka; megtudtam, hogy természetrajzi és élettani szempontból
milyen szerepet játszanak Capilláriában a _bullok_-ok a fajfenntartás
nagy munkájában. Röviden, néhány szóban közlök erről annyit, amennyit a
tudományos tárgyilagosság és útleíró lelkiismeretem okvetetlenül
megkövetel: távol áll tőlem, hogy illetlen részletekkel háborítsam fel a
szemérmes olvasót.

Nos tehát: az _oihá_-k, éppen úgy, mint a mi asszonyaink, eleveneket
szülnek, mégpedig önmagukhoz hasonló _oihá_-kat. A megtermékenyülés
kérdéséhez Capilláriában nagyon keveset értenek, legtöbben nem is tudnak
róla, hogy a magzat fogamzásához egyéb is kell, mint egészséges szervek
és jó táplálkozás. Néhány tudós _oiha_, a mi „elkorcsosult“ fajtánkhoz
hasonló, mégis kimutatta – és ezt hosszas keresztkérdésekre sikerült
csak megtudnom, – hogy azok az _oihá_-k, akiknek étrendjéből hiányzik a
csemege, amit ittlétem első napján szolgáltak fel: a frissen sajtolt,
eleven _bullok_-velő, nem szülnek addig, míg újra kedvet nem kapnak erre
a csemegére. Úgy látszik hát, a _bullok_-velőben van valami anyag, ami
nélkül nincs szaporodás: de erre nézve megoszolnak a vélemények. Ami a
_bullok_-okat illeti, azok, minden jel szerint, a tengerfenék salakjából
kelnek életre, – hogy egymás között szaporodnának, mint a tengerfenék
más férgei és csúszó-mászói, erre nézve nincsen semmi bizonyíték – azt
sem sikerült eddig kimutatni, hogy eleveneket szülnek-e, avagy petéket
raknak, mint a hüllők. Annyi bizonyos, hogy a végtelen tengerfenéknek
azokon a vidékein élnek csak, ahol _oihá_-k is vannak: vadon nem
fordulnak elő, de az _oihá_-k társaságában mindig és mindenütt, igen
nagy számban, mint afféle élősdiek – tenyésztésükről nem is kell
gondoskodni, elég nagy számban tenyésznek önmaguktól is, arra a célra,
amit, mint háziférgek, az _oihá_-k életfeltételeinek létrehozásában
szolgálnak.

Ennyi volt az, amit _Opulá_-tól a _bullok_-ok természetrajzára
vonatkozóan megtudtam. És ez nem volna sok, semmiképpen sem kielégítő,
ha nem volna módomban hozzáfűzni néhány megállapítást, mint szerény
kutatásaim eredményét, – oly kutatásokét, melyeket önállóan, az _oihá_-k
utasítása nélkül, végeztem Capilláriában. E megállapítások, vagy inkább
felfedezések, a mi tudományos gondolkodásunkban igen nagyjelentőségű
eredménynek tekinthetők: Capilláriában oly érdektelen természetűeknek
bizonyúltak, hogy mikor _Opulá_-val közöltem őket, abban a reményben,
hogy mint egy capilláriabeli Darwint, vagy Newtont fog ünnepelni, aki
felfedezte a _bullok_-okkal való rokonság elvét: vállat vont, azt
mondotta, hogy lehetséges, amit mondok, de egy csöppet sem élvezetes,
vagy mulatságos.

Felfedezésem útját és módját nem írom meg, unalmas volna; végső
eredménye röviden ennyi:

A _bullok_-ok, akiket Capilláriában hasznos férgeknek tartanak, mint
nálunk a selyemhernyót, s legfeljebb annyit ismernek el róluk, hogy az
_oihá_-k szaporodását stimuláns gyanánt elősegítik, – a valóságban még
ma is, mint az _oiha_-mitológia már említett legendája tartja, az
_oihá_-k testéből származnak: csak a születés sajátságos, elkorcsosult
módja rejtette el ezt a tényt az _oihá_-k szeme előtt. Minden _oiha_
születésekor száz-kétszáz _bullok_ is napvilágra kerül – mégpedig a
_placentában_, azaz méhlepényben. Igen apró, szabadszemmel alig látható
férgecskék ezek az ujszülött kis _bullok_-ok, érthető, hogy az _oihá_-k,
akik nem kedvelik az undorító anyagokban való vájkálást, mint a mi
természettudósaink, eddig nem vették észre őket. A méhlepényben
nyüzsögnek és szülés idején az _oihá_-k ürülékében is van ilyen apró
_bullok_-magzat: ha aztán, a méhlepényt és ürüléket elsodorja az áramló
víz, az algák és korallok ágai közt megkapaszkodnak a kis _bullok_-ok,
vagy elkeverednek a fenék iszapjába: ott indulnak fejlődésnek. Innen a
hit, hogy a tengerfenék salakja öklendezi ki őket magából.

Végeredményben hát, a mi természettudományi gondolkodásunk szerint, azt
lehetne mondani, hogy az _oihá_-k és _bullok_-ok ugyanolyan viszonyban
állanak egymással, mint nálunk a férfiak és a nők. De Capilláriában,
ahol a „_két nem_“ ismeretlen fogalom, ahol az ember, _a felsőbbrendü
lény, a teremtés koronája_ fogalmak kizárólag az _oihá_-kra vonatkoznak,
azt állítani, hogy egy _oiha_ és egy _bullok_ ugy viszonylanak
egymáshoz, mint egy egésznek két fele, mint a legfelsőbb életlehetőség
két egyenrangú tényezője: éppoly nevetséges és ostoba állítás volna,
mintha nálunk, a szárazföldön, azt próbálná kimutatni holmi hóbortos
tudós, hogy az emberi méltóságot nem az értelem és belátás, a lélek
székhelye, az emberi agy képviseli, hanem például a máj, vagy a vese,
vagy a lép, vagy a nemi szerv, vagy egy erjesztőgomba, ami
táplálkozásunkat elősegíti.




KILENCEDIK FEJEZET

Látogatás a bullok-telepen // Bullok-művészek // Tér és idő // Úrnőm
nehány sajátos nézete az emberi fajtáról // Test és lélek // A hatodik
és hetedik érzék

A következő napok egyikén aztán _Opula_ olyan magyarázatát adta az egész
bonyolult kérdésnek, ami, amellett, hogy világosan meg lehetett érteni,
annyira ellentétben állott minden hitemmel és tudásommal, hogy hosszú
időbe tellett, míg magamhoz tértem, legalább annyira, amennyi ahhoz
kell, hogy az ember gondolatait rendbeszedje.

Úrnőm készülő _bullok_-telepeket látogatott éppen és megengedte, hogy
elkísérjem. A villódzó, zöld fényben egész sora lengett bizonytalanul az
épülő Bábel-tornyoknak – új külvárosa capilláriai székhelyének,
makacsul, fáradhatatlanul dolgozó _bullok_-tömegek műve: külön-külön
mindegyik egetverő létrának készül, megannyi kísérlete egyetlen
gondolatnak, hogy elérjék egyszer ama tenger felszínét, melynek fenekén
e boldogtalan férgek dolgoznak, harcolnak és pusztulnak, meg újra
megfeledkezve róla, hogy céljukat soha el nem érhetik. Bementünk az
egyik torony belsejébe is: úrnőm szakértelemmel nézegetett körül és
kijelentette, hogy ez az épület, az _oihá_-k szempontjából nézve, néhány
nap mulva elkészül. Három fal már elég magas; ha a negyedik is eléri
őket, értesíteni fogja barátnőit, hogy jöhetnek a füstölőkkel.

Megható volt látni a kis _bullok_-ok nyüzsgését, sürgés-forgását,
erőlködését. _Opula_ megjelenésére sem hagyták abba a munkát: néhányan
váltak csak le a párkányokról, odajöttek, körüluszkálták, apró szemeiket
kimeresztve. „Megfigyelnek!“ mondta _Opula_ mosolyogva, aztán, szavait
magyarázva, hozzátette, hogy e kis lények között vannak művészi
ösztönüek, akik a készülő torony falát rajzokkal ékesítik: ezek a rajzok
mindig, kivétel nélkül, _oihá_-kat ábrázolnak, különös helyzetekben, ami
arra enged következtetni, hogy e kis szörnyetegekben él valami derengő
sejtelem a szépségről és boldogságról, az élet valódi céljáról. Ezeket a
kis művészeket a dolgozó _bullok_-ok lenézik és csúfolják – _Opula_
hangutánzó szavakkal utánozva őket, értésemre adta, hogy
„vallásos“-aknak, „hivők“-nek hívják őket _bullok_-társaik: az _oihá_-t
ábrázoló képet pedig „bálvány“-nak, „isten“-nek. Maguk a művészek
„végzet“ és „sors“ hanggal jelzik az ábra jelentését.

Ebből megértettem azt, amit _Opula_ természetesnek talált, nekem azonban
eddig érthetetlen volt: hogy miért nem ismeri fel a _bullok_ munkája
egyetlen ellenségét és kisajátítóját, az _oihá_-t s miért nem harcol
ellene, ahelyett, hogy egymást marcangolja. A _bullok_ felsőbb lénynek,
metafizikai erőnek tartja az _oihá_-t, elvont fogalomnak, ami magában
foglalja az életet, – ellene küzdeni tehát, az ő furcsa értelme szerint,
annyi volna, mint önmaga és az élet ellen szállni harcba. A naiv művész,
közöttük is, mint emberek között, istennek nevezi ezt az erőt:
lerajzolja őt, áldozatot mutat be neki művével, hogy kiengesztelje és
meghallgatásra bírja.

Megnéztem egy ilyen bálványképet: – _bullok_-ok térdeltek előtte, akik
_Opula_ megjelenésekor szétrebbentek, a képre mutogattak és lökdösték
egymást. Csak körülírással tudnám elmondani, mi volt a tárgya ennek a
két _oihá_-t ábrázoló képnek: annyit mondhatok róla, hogyha másolatát
közölni akarnám jelen mű szövegében, semmiféle ország cenzurája nem
engedné meg ezt a közlést. Röviden szólva, a kép közönséges trágárságot
ábrázolt, fajtalan műveletet: (a két _oihá_-n kivül néhány _bullok_ is
szerepelt rajta) olyant, amilyenekkel nálunk kéjencek szokták mulattatni
kis hölgyeiket, rejtett zsebekből húzva elő, döntő pillanatokban,
remélve, hogy felgyújtják vele hölgyük képzeletét.

Megvetéssel és undorral fordultam el és kértem _Opulá_-t is, hogy vesse
tekintetét inkább a verejtékező és dolgozó _bullok_-tömegekre.
Felhasználtam az alkalmat, hogy jelképezzem velük azt, ami iránt eddig
hiába igyekeztem tiszteletet kelteni benne, amit férfimunkának,
férfiértelemnek, férfiakaratnak neveztem. Ime, mondottam emelt hangon:
van valami, ami boldogságnál, örömnél többet jelent, amiért fel lehet
áldozni az életet – valami szent, ismeretlen célú hivatás: a kötelesség.
Kant úgy mondja: fejem fölött a csillagos ég és bennem _a kategorikus
imperativus_. Ezek a kicsi lények tornyot emelnek, hogy elérjék – ti
mindannyiszor tönkreteszitek munkájuk eredményét, de mit tesz az? ők
belefognak újra, hittel és bizalommal. S ez a reménytelen verekedés nem
szebb, nem magasztosabb, mint elpuhulva kéjelegni az élet örömeiben – az
életnek ez a tagadása egy szebb, magasabb élet kedvéért nem méltóbb-e a
lélekhez, mint beletörődni a végtelen jelenbe, nem kivánva a nagyszerű
jövőt?

Úrnőm csodálkozva nézett rám és megjegyezte, hogy térről és időről olyan
kiáltásaim vannak, amiket rendkivül unalmasaknak talál: arra kér,
hagyjam abba. Magas és mély, mult és jövő – ezek ostobaságok, hiszen
egyiket se éljük át (élvezzük, ahogy ő kifejezte) – mivel az _oiha_
nincs mélyen és magasan, hanem ott van, ahol van, vagyis saját lelkében,
a világ közepén, örökké jelen és mindig boldogan. Ami a _bullok_-ok
magasság-vágyát illeti, azt se tartja egy cseppet se mulatságosnak és
változatosnak. Mert hiszen mit érhetnének el, legjobb esetben, feltéve,
hogy valamelyik tornyot egyszer sikerülne befejezni? Feljutnának a
tenger felszínére – kijutnának a szárazföldre, abba az országba, amiről
én beszéltem neki, s ahonnan, állítólag, származom. De hol van ebben az
országban az a magasabb, boldogabb életforma a számukra? Odafönt
valamivel nagyobbak a _bullok_-ok, de lényegben, mindabból, amit
előadtam, azt látja, hogy ugyanolyan ostobák (boldogtalanok), ha nem
ostobábbak, mint idelent. Valamivel elbizakodottabbak talán, ennyi az
egész és az, hogy helyzetüket, ha lehet, még kevésbé ismerik fel és
vallják be önmaguknak.

Amit a házasságról elmondtam, lényegben nem más, mint Capilláriában a
_bullok_-tenyésztés. Hogy a mi _bullok_-jaink csövekbe bujnak, az nagyon
természetes – a mi _oihá_-ink akarják ezt így, nem tűrvén el, hogy
fizikai mivoltuk fitogtatásával ők is vágyakat keltsenek s ezen az
alapon ingyen tartassák el magukat. Egyébként bebizonyíthatja, saját
vallomásomból, hogy a mi szegény _bullok_-jaink is, lelkük mélyén,
istenségnek tekintik az _oihá_-kat és fölényeskedésük tagadása csak
annak az öntudatlan érzésnek, hogy alulmaradtak.

Egészen elhülve kértem, magyarázza meg szavait. _Opula_ saját
vallomásomat tárta elém, a maga felfogásában. Elismertem, úgymond, hogy
a „nőkérdés“-sel, ahogy mi nevezzük, – eltekintve azt a néhány
feministát, akiket nem is nőknek, csak elkorcsosodott férfiaknak tekint
– úgynevezett „lángelmék“ foglalkoztak minálunk: hogy tehát e kérdésnek
a megoldásához, amit a nők egyszerűen a létükkel és életükkel oldanak
meg, minden nehézség nélkül – a férfiak között legalább is lángelme
szükségeltetik, értelmi kiválóság, mindent feláldozó szorgalom és
erőfeszítés. Hogy van az, hogy a női lélek rejtélyét mindig férfiak
boncolgatják, a nő jellemét férfiak elemzik: a nagy eredmények e súlyos
tudomány mezején férfiak nevéhez füződnek, a nők adatokkal szolgálnak
csak e tudományhoz? A női értelem alacsonyrendűségét, a nő szellemi
szegénységét én azzal akartam bizonyítani, hogy íme, még önmagukat se
tudják meghatározni – ahhoz, hogy fogalmunk legyen róluk, egy férfi
lángelméje kell, mert tulajdon lelkükről tulajdon vallomásuk nincsen.
Ezen az alapon azt is lehetne mondani, hogy az isten alacsonyabbrangú
értelem az embernél, mert hiszen nem adott magáról önéletrajzot és
jellemleírást: amit tudunk vagy hiszünk róla és működéséről, emberek
fedezték fel és határozták meg – ő maga hallgat és cselekszik. De a
valódi hivő tisztában van vele, hogy az ő hallgatása és a mi imánk abban
a viszonyban leli értelmét, amely isten és ember közt fennáll – hogy
nekünk szükségünk van istenre, de istennek nincsen szüksége reánk.

Határozottan állítja, hogy a mi nagy nőismerőink szívesebben lennének
nők, mint nőismerők, – Strindbergnek pedig és a többi pesszimistáknak,
akik a nő aljasságát abban látják, hogy szívesebben élik a maguk életét,
mintsem azon törjék a fejüket, hogy Strindberg milyen ember lehet és
hogy lehetne őt boldoggá tenni, – ezeknek egyszerűen savanyú a szőlő.
Egyébként is úgy látszik, hogy minden hóbortos elméleten és
eszmeépületen keresztül valami névtelen vágyakozás lakik a mi
_bullok_-jainkban, hogy nőkké lehessenek ők is, „lealjasodjanak“ és
otthagyják bábeltornyaikat. Magam ismertem el, hogy a nőies férfiakat
jobban szeretik a nők, mint a férfias nőket a férfiak – mi mást jelent
ez, mint egy egységes embertipus felé való vágyat, vágyat a
„lealacsonyodás“, a „sülyedés“, az „effeminálódás“ felé – röviden szólva
sejtelmes honvágyát minden földi embernek Capillária felé, a tenger
fenekére, amit eddig csak nekem, Gullivernek, adatott megismerni, s ahol
egyetlen nem él, boldogan és derülten, a Nietzsche Übermensch-e – de
ehhez az egyetlenhez inkább hasonlítanak a nők, mint a férfiak.

Ugyanezt a homályos ösztönt nemcsakhogy nem cáfolja meg, de inkább
bizonyítja az, amit az „egyneműek szerelmé“-ről, erről a
„fajtalanság“-ról beszéltem, ami férfiak és nők közt is előfordul
nálunk, szerelmi elfajulás formájában: – azzal a különbséggel, hogy míg
a nők egymást, éppenúgy, mint Capilláriában, nők gyanánt szeretik –
addig a homosexuális férfi partneréül „nőies“ férfit keres, női neveket
ad neki, női ruhába öltözteti fel, elannyira, hogy felmerül a kérdés, ha
már a nőt keresi a férfiban is – miért nem fordul egyenesen a nőhöz? S a
kéjenc, akit említettem, miért mutat meztelen női testet a nőnek, akit
szerelemre akar hangolni: nem ugyanazon oknál fogva, amiért a
_bullok_-ok festegetik az ő bálványképeiket? – Hiszen, ha azt hinnők,
hogy a nőnek _lelkileg_ is ugyanakkora szüksége volna a férfira, mint a
férfinak a nőre – szüksége volna rá, nemcsak eszköz gyanánt használná,
egyéb eszközök hijján, – akkor az önmaga meztelenségének csábító
feltárásával próbálná meggyujtani a nőt. Mi tréfásan használjuk a szót,
hogy a nő ennek és ennek osztotta „kegy“-eit és nem vesszük észre, a
valóságban milyen komolyan így van.

Szent Antalt nők kisértették a pusztában és ő istenhez fordult
segítségért – istennek ismerve el a nőt, mikor egyenrangu erőt küldött
harcba ellene, érezvén, hogy önmaga, felséges emberi mivoltában, gyönge
volna azzal a lénnyel szemben, akit még csak embernek se akarunk
elismerni különben. De hát miért tartjuk mi tragikusnak a férfiak nő
utáni sóvárgását és komikusnak, ha nő liheg a férfi után, ha nem
ugyanazért, amiért a tökéletesebb felé való igyekezetet is tragikusnak
érezzük?

_Opula_ elhallgatott s én, ki lehajtott fejjel és gúnyosan figyeltem
eddig, gyüjtvén magamban az ellenérveket, hirtelen feltekintettem rá. Az
arca nyugodt volt és hideg, de oly megdöbbentően szép, hogy torkomon
akadt a szó. Néhány pillanatig dobogó szívvel álltam ott, aztán
nyugtalanúl, remegve, fájdalmasan kiáltottam fel:

– De hát mi ez, mi ez akkor – mit jelent ez a zavar, ez a vágy, ez a
határozatlan és sokféle akarat, ez a szabadság után való sóvárgás a
boldogtalanok szívében? Mondd meg, én nem értem, adj valami jelt, mutasd
meg az utat, amin elinduljak!

_Opula_ lehajolt s kezének egy gyakorlott és ügyes mozdulatával elkapott
egyet a fickándozó kis _bullok_-ok közül. Fölemelte és odatartotta
szemeim elé. Először láttam ilyen közelről ezt a furcsa kis
szörnyeteget.

– Ide nézz, – mondta nyugodtan s átlátszó, halványsárga ujjai, mint apró
lángocskák, erősen fogták a rugdalózó állatka derekát. – Látod ezt a
zavaros, bonyolult kis gépezetet? Eredetileg, ahogy te magyarázod, s
ahogy legendáink is bizonyítják, egyetlen szerv volt, egyetlen célra
szolgáló része a nagy egésznek, amit ti, odafönt, embernek, mi, idelent,
_oihá_-nak, azaz Nőnek nevezünk. Alakja elnagyolt körvonalakban, ma is
emlékeztet származására, ha hinni lehet a leírásnak, ahogy te a földi
„férfi“-t jellemezted megjelenésének lényegében. Ez a szerv, ez a része
az egésznek, levált rólunk és külön fejlődésnek indult. És felszerelte
magát mindennel, ami csak az Egészet illeti meg és nem az Alkatrészt:
szemekkel és fülekkel és szájjal – nézd, uszonyai is vannak, szárnyai is
vannak, – mindent egyesíteni akart magában, azt hitte, tökéletessé lesz,
ha minden tökéletesnek formáját magára ölti. Csakhogy az élet
bölcsességét nem lépheti át az sem, aki bölcsebb akar lenni az életnél –
s aki a természetnél jobban akar sietni, az sem siethet más úton, mint a
természet, – megelőzheti csak, de a maga területén.

– Nem érted ezt a világos beszédet? A füledből, amit az élettől kaptál,
csinálhatsz tökéletesebb fület: hiszen telefonjaitok vannak és ezer
mérföldre tudjátok kinyújtani hallóérzéketek – és csinálhatsz a
szemedből tökéletesebb szemet – hiszen közelről látjátok a holdat
távcsöveitekkel és bálnának a vízben úszkáló ázalagot, ha szemeteket
üveggel szerelitek fel. És lábadat, mely arra való, hogy elmozdítsa
testedet állóhelyéről, felszerelheted vasúttal és repülőgéppel, hogy
ezerszer tökéletesebben feleljen meg a célnak, amire a természet
rendelte. Ime, a tökéletesedés természetes útja a boldogság felé, –
akarat, értelem és belátás a természet szolgálatában, szentháromság,
amivel a természet felülmulja önmagát, mikor megnyilatkozik
legtökéletesebb formájában, az emberben. Annyi kell csak hozzá, hogy
tisztában legyünk vele: mire valók az alkatrészek, mielőtt hozzáfogunk a
tökéletesítéshez? Mert aki a fülével akar látni és a szemével hallani,
az letért erről az útról és eredményt nem fog elérni. Ez a féreg, ez a
részecskéje a csodálatos _oihá_-nak, fellázadt az Egész ellen s azt
hitte, felveheti vele a versenyt, feleslegessé tudja tenni, pótolni,
utolérni.

– Képzeld el, hogy a fül fellázadna az ember ellen, leválna róla,
önállósítaná magát s új életet kezdene. Akárhogy erőlködik, _igazán_ nem
tud egyebet, mint hallani, – látni _igazán_ nem fog soha, áltatja csak
magát, nevetséges torz lesz belőle, társtalan, boldogtalan állat – nem
szerzi meg azt, amire vágyott s elveszti azt, amije volt: reménytelen
erőlködésében, hogy láthasson, megsiketül. És így járna minden más
szerv, mely egyebet is akar, mint amire alkottatott: ha hallani akar a
szem és látni a fül.

– De hát az értelem… – szóltam én közbe.

– Valóban, az értelem, – folytatta _Opula_ és mosolygott. – Mit gondolsz
róla, mire való? Meg tudnád-e mondani pontosan? Én azt mondom neked, nem
arra, amire ti odaát használjátok. Az a bonyolult, rendkivül finom
szerv, mely ott reng, titkosan, még a mi gyöngéd testünkben is
láthatatlanul, a koponya kecses csontedényében, ezer selyemszálat bocsát
ki magából a test minden részébe, örömet s fájdalmat gyűjtvén egybe és
osztván szét. S igyekszik örömmé és jóérzéssé és boldogsággá feldolgozni
mindent, amit összegyüjtött – még a fájdalmat is, ha munkájában nem
zavarod s nem kényszeríted rá, hogy egyébbel foglalkozzék, mint amire
való.

– De hát az öntudat… az Én érzése… az a feszült ösztön, hogy megismerjem
az igazságot… a lélek…

_Opula_ mosolygott.

– Aki az Én számára keres valamit, az nem az igazságot keresi, csak a
maga igazát. Hagyd az Én-t – mi egy szervről beszéltünk, amit ti
_agy_-nak neveztek – és ez nem az Én, annak csak egy része, – ha a
legbonyolultabb és legtökéletesebb része is. Avagy, hogy hívjátok ti
odaát – én-nek mondod-e a lelkedet? Nem: az „_én lelkem_“, úgy hívod,
úgy-e, elismervén, hogy nem te vagy az, csak egy részed, mint ahogy
mondod „az én kezem“, vagy az „én lábam“. Hagyd az „én“-t – ezzel a
bonyolult szervvel, amit léleknek nevezel, nem fogod megtudni soha, ki
az… De miért nyugtalankodol? Ha lelkiismeretfurdalás nélkül használod
kezed, és lábad arra, amire valók: használd a lelked is éppen úgy –
ennek az egyetlen lénynek, akit mi egy boldog felkiáltásban _oihá_-nak,
ti pedig kissé szárazon Embernek neveztek, minden öröm, szépség és mámor
és istenhez való emelkedés forrásának boldog figyelésére, minden
lehetőség formájára – mert őbenne van meg minden lehetőség, úgy, ahogy
előtted áll, kézzel, lábbal és lélekkel. Ez a lélek dolga és feladata –
erre alkottatott. Végezze hát dolgát, amig bírja s aztán pihenjen el – s
majd jön új lélek, hogy új örömre serkentse halhatatlan testünket, –
mert a lélek halandó, csak a test halhatatlan.

– Ember… lélek… test… öröm és bánat… _oiha_… – dadogtam –… de ha ebben
merül ki minden… kire bízzam hát… melyik szervre… ki foglalkozzék az
Emberiséggel… a nagyszerű fajtával… embertársaimmal… nőkkel és
férfiakkal… az Emberiséggel, melynek hivatása van e Földön… Te csak az
Emberről beszélsz… a testről… kézről, lábról… szemről és fülről… az öt
érzékről, mely a testet, az embert szolgálja… a hatodiknak nevezed a
lelket… de hát kinek lesz gondja az Emberiségre, ha a lelket lefoglalod
az Ember számára?

_Opula_ mosolygott.

– Hát elfelejtetted a hetediket?

Ránéztem.

– A szerelem… – dadogtam megsemmisülve.

_Opula_ mosolygott és magasra emelte a kezében fickándozó _bullok_-ot.




TIZEDIK FEJEZET

Szerző pillanatnyi elmezavarban szerelmi vallomást tesz Opulá-nak //
Kiderül származása // Kényszermunkára itéltetik

Körülöttünk villództak a vizek – messze vörösen világított a higanytó.
Fejem fölött halak csapkodtak, alvilági szörnyetegek: egy ijesztő fej
bukkant fel, zöld szemekkel, csápokkal és nyúlványokkal. Kissé távolabb
formátlan, fekete tömeg sötétlett: elsülyedt hajó roncsa – kéményéből
zölden tekergett ki éppen egy óriáskigyó, mint a füst. A roncs nyüzsgött
és mozgott: fedélzetét, árbócait, egész belsejét _bullok_-ok lepték el,
dolgoztak rajta, szétszedték és összerakták, mohón kutattak rajta,
vizsgálódtak és tanultak. Most már tudtam, hogy ők voltak azok, akik,
mikor ájultan s talán már félholtan is leértem a tenger fenekére,
közrefogtak és megmentették az életemet: mű-kopoltyút szereltek fel rám,
aminek segítségével egylaki emlősállatok is élhetnek a víz alatt, – ezt
a műszert, a víz alatti mesterséges tüdőt, ők már régen felfedezték,
mint mi, odafönt, a repülőgépet és a gőzhajót. És otthagytak, mielőtt
magamhoz térhettem volna, új feladat után sietve.

Ők mentettek meg, ők vállalták velem a szolidaritást, ezek a kis
szörnyetegek – ezek a dolgozók és keresők és feltalálók és felfedezők és
katonák és szenvedők, akiknek igyekezetét egyetlen, homályos vágy
sarkalja, tüzeli: eljutni hozzánk, ki a szárazföldre, hogy egyesüljenek
velünk a közös, nagy munka lázában.

Két fülem mellett a mesterséges kopoltyúk zúgni kezdtek és zengett a
fejem, elviselhetetlen nyomást éreztem, egyszerre eszembe jutott a
rettenetes vízoszlop, mely fejemre nehezedik, csöndesen és végtelenül –
azt hittem, rögtön megfulladok. Kitártam karjaimat és jajongó, vonító
panasz tört ki a mellemből. Ekkor éreztem, hogy valaki ajkamra teszi a
kezét.

Megfordultam és _Opulá_-t pillantottam meg, aki csodálkozva és
részvéttel nézett rám. Abban a pillanatban elhallgattam. Egyenesen
állott előttem, hatalmas és mégis gyöngéd testén keresztül, mint a
ködfátyolképen át, ki lehetett venni a mögötte rengő vízinövények
derengését. Oly megfoghatatlanul szép volt, hogy pillanatra azt éreztem,
mintha megszünnék lenni, öntudatom, énem, mindaz, amit külön tulajdon
életemnek ismertem, feloszolna és eltünne, hogy helyet adjon ennek az
egyetlen valóságnak. Az arca fölém hajolt és világosan éreztem ekkor,
hogy inkább akarom erről az arcról tudni, hogy van és világít fölöttem,
mint tudni, hogy élek, – hogy ennek inkább kell lenni, mint nekem.
Eltakarta fölöttem a zöld vizeket: boldog megnyugvás fogott el és
bizalom, mintha a napba néznék, a Napba, én, az ő szülöttének és
gyümölcsének és magzatának, a sötét, szomorú Földnek gyermeke: – a
Napba, amit oly rég nem láttam már s amit, jaj, látni akartam megint.

S közben, míg ezt éreztem, észre se vettem, hogy beszélek, dadogok
valamit, hánykolódva és szenvedéllyel, aminek semmi köze sem volt boldog
és nyugodt, megbékélt érzésemhez. Amit mondtam, töredezetten,
össze-vissza, értelmetlenül, ennyi, vagy ilyenféle lehetett:

– Te nem hasonlítsz senkihez, akit eddig láttam, _Opula_, mélység
királynője. Nem hasonlítsz senkihez, de az vagy, akiről mindig tudtam,
hogy van – odafönt, a Földön, egy mosolyban, egy tekintetben – a virágos
mezőn, a tavasz illatában, enyhe, csillagos ég alatt, viharban és
napsütésben. Én mindig tudtam, hogy az isten jelen van valahol, bujkál,
talán a hátam mögött van, vagy most villant el mellettem, gyorsabban,
mint a fény. Azt is tudtam, hogy rejtőzködik, fűben és fában – és hogy
megtalálom, ha nagyon odafigyelek. Én figyeltem, ahogy csak tudtam,
feszülten, kitárt szemekkel – és néha már azt hittem, megtaláltam:
megtaláltam a figyelemben, megtaláltam _magamban_ és hogy én vagyok az.
De most már nem tudom, mit higyjek. Hogy én vagyok-e az, vagy te, –
lehet, hogy te vagy az. Engedd, hogy megcsókoljam libegő aranyhajad, a
napsugarat. Vagy nem is a hajad, hanem a szemed, – vagy a térdedet
talán. De nem – hiszen ahhoz le kellene hajolni, – és én már tudom, hogy
lehajolni nem szabad. Mondd hát, mit tegyek, – mondd, ki vagyok? Nem,
nem akarok lealjasodni hozzád – hiszen tudom, hogy közönyös vagy és nem
törődsz a csillagos éggel. Nem törődsz – de talán csak azért, mert te
magad vagy az – mert neked nem kell emelkedni odáig, mint nekem. Mondd
hát, mit tegyek? Ki vagy, isten, vagy állat? mert hozzám nem
hasonlítasz, csak annyit tudok. Én sokat szenvedtem, harcoltam és
verekedtem magammal és a hozzám hasonlókkal. Lehajolni nem szabad.
Kihajolni nem szabad: ezt írják nálunk a kocsik ablakára. Ugy-e, értesz.
Szeretnélek megcsókolni, – nem, inkább nem, mennem kell, dolgom van, én
nem maradhatok itt. Nekem dolgom van odafönt, itt nagyon sötét van és
nagyon langyos a közeg, – odafönt várnak engem. Szeretlek. Nekem semmi
közöm ezekhez a rút állatokhoz – érted? Nem igaz, hogy én _ezt_ akartam,
nem igaz, hogy egy vagyok velük – ó, én jól tudom, amit te hirdetsz,
anélkül, hogy szólnál: hogy szépség, jóság és igazság egy és ugyanaz, –
hogy nem lehet jó és nem lehet igaz, ami rút, – de hát ki mondja meg, mi
rút, mi szép, ha nem tulajdon lelkem? S a tükör, amiben szép arcod
tükrözik, lehet-e rút, lehet-e darabos és karcolt, ha szépnek mutat?
Nem, ami szépet ad vissza, maga is szép – ugy-e, hasonló vagyok hozzád?
Nem vagyok hozzád hasonló, hiszen én többet akarok, mint te, – téged
akarlak. Engedj, dolgom van, – mondd, mit tegyek? Odafönt valami fény
hunyorog, – nekem azt el kell érni, jössz-e velem? Kiviszlek innen, a
mélységből és a homályból, hogy azt érezd, amit én, mert méltó vagy rá:
feltöröm koporsód fedelét. Kell, hogy visszaadjam neked ezt a mámort és
gyönyörűséget, amit keltettél bennem, – vagy neked nincs rá szükséged?
Elég, elég, – te nyugodt vagy és vársz, de én nem várhatok, nem várhatok
tovább, – ó, milyen rossz vagy és én milyen jó, – ó, milyen szennyes
vagy és én milyen tiszta, – én is rossz akarok lenni – én is be akarok
szennyeződni – nem várhatok!…

Ilyeneket dadogtam, jól emlékszem: ilyen ostoba, szennyes zavar
bugyborékolt ki belőlem. Megtörültem a szájam és megnéztem a kezem
utána: sár és genny és tajték volt a kezemen. Nem mertem _Opulá_-ra
nézni, mert meg voltam győződve, hogy nevet. Rettenetesen fel voltam
indulva, vártam, hogy magamhoz térjek az őrületnek ebből a rohamából. De
ekkor csodálkozó kiáltást hallottam – ijedten pillantottam rá.

_Opula_ nagyra meresztett szemmel, egészen elálmélkodva, szinte ijedten
figyelt: kinyújtotta egyik ujját felém. Zavartan néztem végig magamon,
és felfedeztem meglepetésének okát.

Mit mondjak az olvasónak? Hogy értessem meg magam, hogy illetlennek ne
gondoljanak, mikor valójában nem vagyok az. Nos, – a látvány, ami
tudtomon kívül _Opula_ elé tárult, s aminek kialakulását magam sem
vettem észre a felindulásnak abban a rohamában, amivel földöntúli
szerelmet vallottam neki – ez a látvány alkalmas volt felvilágosítani
őt, hogy nem vagyok _oiha_, még abban az elkorcsosult formában sem,
ahogy képzeletében, az én előadásom alapján, a földi nő képe élt.
Meglepetése, bár igen nagy volt, arányban állott azzal a jelenséggel,
ami ezt a meglepetést okozta. Tikkadtan bámultam magam is, de nem volt
módomban eltüntetni az áruló jelképet, amit szépsége és az én rajongásom
idézett fel harsogó nyiltsággal a homályból, ahol eddig rejtezett.

– _Bullok_… – mondta aztán _Opula_, le nem véve tekintetét rólam… –
_Bullok_… – ismételte és lassan hátrálni kezdett.

Utána akartam vetni magam, de a _Bullok_, mintha kettőnk közé állt
volna, hogy most már nyiltan, fenyegetően, parancsolóan szétválasszon
bennünket, megállásra kényszerített.

Le voltam leplezve, nem tagadhattam tovább, hogy lényegileg ahhoz a
megvetett fajtához tartozom, mely legfeljebb táplálkozásra és
házépítésre jó – éreztem, hogy _Opula_ szemében végleg elvesztem és hogy
soha bizalmára nem méltathat többé.

Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy itthagyjam Capilláriát s ha még
lehet, meneküljek. De a fent körülirt tárgy nem engedett. Hogy értessem
meg magamat illőképpen az olvasóval? Erről a tárgyról Capilláriában való
tartózkodásom alatt egészen megfeledkeztem volt – nem szabad
elfelejtenie, hogy vízben tartózkodtam másfél évig, ami fölöslegessé
tette bizonyos műveletek sajátos és körülményes elintézését, úgy, ahogy
azokat a szárazföldön megszoktuk. Most tehát, amikor váratlanul
megjelent a szinen, s még hozzá ily öntudatos és jelentős alakban, az a
különös érzésem volt, mintha tőlem független, önálló élőlényről lenne
szó, mely váratlanul, deus ex machina módjára, szólt bele az események
menetébe. Érzéki csalódás volt, pillanatnyi őrület látomása, vagy
felismerése a valóságnak, nem tudom – de úgy rémlett, hogy egy hatalmas
_Bullok_ ragadott meg a derekamnál fogva, amiről, vagy akiről azt
hittem, hogy hatalmamban tartom, s most erősebbnek bizonyulva nálam,
nyiltan és bevallottan mutatta ki, hogy arra kell mennem, amerre ő
vezet. Kínlódva erőlködtem, hogy leüljek, vagy másfelé forduljak. Hiába.
A víz örvénylett körülöttünk, lihegve rohantam, úsztam és lebegtem, mint
akit lova elragadott. Végigcikáztunk a tornyok között – _bullok_-ok
tömege kisért száguldó utunkban, előreszegzett fejjel, mereven, mint
megannyi kilőtt, szárnyas nyíl, a kék vizen keresztül.

Tudtam, hogy épp ellenkező irányban kellene menekülnöm, éreztem, hogy
vesztembe rohanunk. Egy kanyarodónál feltűnt az a hatalmas épület,
szárnyas homlokzatával, aminek kapujában először pillantottam meg _oiha_
bennszülöttet, Capilláriába érkezésem napján. Most üres volt az ajtó. Az
üres ajtón át rohantam be, feldöntve mindent magam körül. Néhány _oiha_
rebbent el mellettem, riadtan – nem volt megállás, a _bullok_ ragadott
magával. Ajtók csapódtak be körülöttem, nekiverődtem a falnak, mint egy
kormányavesztett légcsavar – mindenüvé, ahol egy _oiha_ eltünt s ahol a
következő pillanatban üres deszkák meredeztek felém. Egy-egy pillanatra
megjelent _Opula_ ijedt, riadt arca, ajkán valami torz mosollyal – a
_Bullok_ ilyenkor feldühödve utánakapott: nekivágott a tetőnek, ahonnan
lankadtan zuhantam vissza. Vergődött, megint felemelkedett, forogni
kezdett velem, pörgött egyre sebesebben, fejemre állított, mint a
csigát, zúgott és zakatolt… és nem tudom, hogy még mi történt, mit
mívelt, meddig tartott ez a dühöngés, mert a világ elfeketült körülöttem
és elvesztettem eszméletemet.



Mikor magamhoz tértem, első érzésem az volt, mintha most érkeztem volna
Capilláriába: újra élném az első nap furcsa kalandját. A földön
feküdtem, összekötözve: annak a finom, aranyselyemnek pókhálója kötött
gúzsba, ami az _oihá_-k fejéről indul s úgy lengedezik szerte a vízben,
mint valami palást.

Megpróbáltam fölemelni a fejem, de alig sikerült. Néhány pillanat mulva,
hogy életjelt adtam magamról, fölemeltek, anélkül, hogy kezeimet, vagy
lábaimat feloldották volna és leültettek egy alacsony székre. Mellettem,
másik széken, _Opula_ ült, fején fátyollal – előttünk kis asztal volt,
az asztal mögött tekintélyes _oiha_ foglalt helyet.

A capilláriabeli Legfelsőbb Törvényszék volt ez, úgy, ahogy magam előtt
láttam, – _Opula_ képviselte a vádat, azért ültették mellém. Nem tudom
miért, az egész most következő jelenet, elitéltetésem, egész komor
ünnepélyességével, emlékeztetett engem valamire, amit már egyszer
átéltem – erőlködve törtem a fejem, mi lehetett az, de csak akkor jutott
eszembe, mikor elitéltetvén, már kifelé vittek éppen – s fásult
közönyömben is bosszantott, hogy ugyan miféle képzettársítás lehetett,
mely ezt a nagyon is komoly aktust összehozta agyamban _esküvőm_
emlékével – az egész ugyanis esküvőmre emlékeztetett, nem tudom miért.

Vád és itélet igen gyorsan követték egymást. _Opula_ azt állította, hogy
félrevezettem őt, valami ördöngős művészettel elhitettem vele, hogy
abban az országban, ahonnan származom, az _oihá_-kat képviselem. Miután
azonban kiderült, hogy lényegben _bullok_ vagyok, amint a _bullok_-ok
iránt táplált különös rokonszenvemből már régebben gyaníthatta volna,
nem tartja helyesnek, hogy közöttük éljek és megfertőzzem a levegőt.
Arra kérte a Törvényt, hozzon igazságos itéletet.

Az itélet néhány perc alatt megvolt. Az ország különös, de határozottan
humánus szokásainak megfelelően _alternativ_ itélet volt, kétféle
büntetés, melyek közül választhattam, hogy melyiket óhajtom elszenvedni.
Egyik halálos volt, másik nem sokkal kevesebb. Arról volt szó, mit
akarok inkább: hogy, mint _bullok_-ot, _Opula_ születésnapjára
leöljenek, föltálaljanak és megegyenek – vagy pedig életfogytiglani
sáncmunkát vállalok-e, mint erős és használható _bullok_, többi társaim
között, ama tornyok építésénél, melyek az _oihá_-knak lakóházul
szolgálnak: mely utóbbi büntetést természetesen megláncolva tölteném el,
mint az rabokhoz illik. Érdekes, de úgy látszott, hogy az _oihá_-k
felfogása szerint a halálos itélet volt az enyhébb: ennek felolvasása
közben _Opula_ felém fordult s mintha kegyelmesen és biztatóan
mosolygott volna – mosolya oly finom és gyengéd volt, hogy pillanatra
kisértésbe estem, arra a gondolatra, hogyha holtan is, ez a szép száj
fog belém harapni. De aztán a józan megfontolás fölülkerekedett bennem s
tisztelettel és alázattal bejelentettem a Törvényszéknek, hogy inkább az
életfogytiglani kényszermunkát vállalom.

Sötét szobába kisértek át, kezeimet feloldották, lábamra hosszú zsineget
kötöttek. Ekkor láttam utoljára _oihá_-kat. Magamrahagytak és rámzárták
az ajtót. Egész éjszaka egyedül voltam, tengeri pókok és rákok között a
sötétben. Átkoztam sorsomat és a végzetes elhatározást, hogy annyi
balsikerű vállalkozás után ismét útrakeltem: megesküdtem, hogyha valaha
megszabadulnék innen, soha nem hagynám el többé szeretett hazámat –
aztán, holtfáradtan és kétségbeesetten, elaludtam. Úgy látszik, ebben a
mély álomban történhetetett, hogy nagy faládába csuktak és
átszállítottak a sáncok közé, mert reggel már ott ébredtem fel. Egy
kiálló párkányon feküdtem, körülöttem _bullok_-ok dolgoztak serényen.
Kiváncsian és részvéttel néztek rám és serkentettek, hogy én is
dolgozzam.




TIZENEGYEDIK FEJEZET

Szerző megkezdi kényszermunkáját a bullokok között // Halvargónak, annak
a toronynak, melynek szerző polgárává lett, leírása // Szerző
megismerkedik Xa-rá-val, Halvargó államtitkárával // Nehány
felvilágosítás az Oiha-legenda eredetéről

Capilláriában töltött életem második fejezetét, mely korántsem volt oly
boldog és derüs, bár eseményekben sokkal gazdagabb volt, s melyet a
munkás _bullok_-ok között töltöttem, elitéltetésemtől Capilláriából való
szabadulásomig, csak egészen röviden mondom el, szigorúan ragaszkodva
azokhoz a tényekhez, melyeknek felsorolását méltán elvárhatja az olvasó
magamfajta útleírótól, akinek írói és költői erények hijján egyetlen
érdeme az, hogy hűen és lelkiismeretesen elmondja, amit látott.

Éppen ezért mellőzöm az első három hónap történetét – egy másik, nagyobb
munka tárgya lehetne annak a tüzetes leírása, hogy miként szoktam meg a
furcsa kis szörnyetegek társaságát, hogy szerettem meg őket, hogy
fedeztem fel lelküket s annak sok jó tulajdonságát, hogy tanultam meg
nyelvüket, szokásaikat; hogy lettem, eleinte kényszerítve, lázadozva,
később a magam jószántából lelkesen és becsvággyal, társadalmuknak
hasznos tagjává; hogy győztem le bizalmatlanságukat és kedveltettem meg
magamat velük, mert eleinte bizalmatlanok voltak hozzám: a beavatottak
tudták rólam, hogy az _oihá_-k közül kerültem hozzájuk és legnagyobb
meglepetésemre ez a hír korántsem azt a tiszteletet és irigységet
váltotta ki belőlük, amire számítottam – inkább gúnyosan beszéltek velem
és rólam ezzel a kalandommal kapcsolatban. Az olvasó méltán kivánhatja
tőlem, hogy ne untassam őt érzelmi életem elpanaszolásával, – hát csak
annyit jegyzek fel, hogy magam voltam hibás benne, ha nem tudtak
komolyan venni, az első időkben: _Opulá_-tól való elszakadásom oly
fájdalmasan hatott rám s oly levertté és szerencsétlenné tett, hogy
búskomorságomban valóban élvezhetetlen voltam abban az időben.

Ez az én személyes lelki ügyem, _Opula_ iránt táplált reménytelen
szerelmem, elfogulttá és önzővé tett s méltán keltett ellenszenvet
irántam a _bullok_-ok között, akiket abban az időben, mikor önhibámon
kivül odakerültem hozzájuk, éppen nagyfontosságú társadalmi és politikai
kérdések foglalkoztattak, csupa olyan eszme, ami az egyéntől
önfeláldozást és önzetlenséget követel a köz érdekében. Ezekről beszélek
hát inkább, remélve, hogy hasznossá tehetem magam, ha néhány szerény
adatot szolgáltatok ama kitünő és komoly férfiak rendelkezésére, kik ma
Európa sorsát igazgatják s vezetik a jólét és tökéletesbülés felé, s
szívesen lemondok arról a biztosabb és olcsóbb, de komoly férfihoz
méltatlan sikerről, amit unatkozó nőcskék és álmodozó kis diákok
soraiban érhetnék el, ha e lapokat szerelmi nyavalygásaim áradozásával
tölteném meg.

Az a torony, ahová száműztek, nem a legnagyobbak, de kétségkivül a
legrégibb és legfejlettebbek egyike volt Capilláriában. Alapjait sok
évvel ezelőtt rakták le a jelenleg építő _bullok_-ok ősei, (a
_bullok_-ok élettartama sokkal rövidebb, mint az _oihá_-ké) kiket a
toronyban ma uralkodó fejedelem, _Kar-kar-ka_ ősapja, _Kol-ko_, vezetett
erre a vidékre. A szomszédos tornyokkal békés egyetértésben éltek hosszú
ideig, míg a múlt században egy _goncsargó_ (így hívják ők azt a
katasztrófát, mikor az _oihá_-k kifüstölik őket és elfoglalják
tornyaikat: olyanféle természeti tüneményt értenek alatta, mint nálunk a
földrengés) alkalmat nem adott bizonyos összetűzésekre, amiknek
következményeit a következő, utolsó fejezetben, igyekszem majd röviden
elmondani. Ennek a _goncsargó_-nak ugyanis a _bullok_ történelemtudósok
többféle magyarázatát adják: vannak, akik szigorúan tudományos alapon
elemzik, mások rejtelmes erőket emlegetnek. Mind a két felfogásnak
megvolt a maga pártja a különböző tornyokban és a felülkerekedett pártok
irgalmatlanul kipusztították a legyőzötteket. De ezek a barbár idők ma
már elmultak és a körletben épülő tornyok népe kulturában és
civilizációban hallatlan arányú fejlődésnek indult. Fellendültek a
tudományok és művészetek – előbbiek a _bullok_-ok testi és lelki
tulajdonságainak a toronyépítésre alkalmasság szempontjából való
tökéletesítése: utóbbiak a _bullok_-fajta szellemi nevelése irányában.
Kiváló kutatók foglalkoztak a _bullok_ egyéni és faji strukturájával:
természettudósaik kikutatták a törvényeket, melyeknek alkalmazása
nagyszerű felfedezésekre vezetett a gyakorlati életben.

Az első időkben magam mint egyszerű munkás dolgoztam a vakolathordásnál
és nem volt alkalmam bepillantani azoknak a felsőbb osztályoknak
munkakörébe, akik a torony építését tervezték és irányították.
Viszonylagos nagyságom és ennek megfelelő testi erőm csakhamar
pótolhatatlanná tettek: egymagam többet végeztem nyolcvan-száz
_bullok_-nál, ugyannanyi idő alatt. De éppen ez a testi fölényem adott
lehetőséget utóbb, hogy társadalmi osztályomból kiválva, bizonyos
előjogokat élvezhessek, amik alkalmat adtak megismerni a _bullok_
társadalom keresztmetszetét. Barátokra és összeköttetésekre tettem
szert: ezektől tudtam meg aztán a következőket.

A tornyok egy-egy _bullok_-nemzetségnek állami életben való tömörülése
által jöttek létre. Az államok élén királyok, fejedelmek, köztársasági
elnökök, vagy egyszerű hatósági szervezetek álltak, az illető torony
politikai izlésének vagy hagyományainak megfelelően. Ezek a vezetők
gondoskodtak róla, hogy minden egyéni munka összhangban működjék közre a
közös cél: a torony továbbépítése és betetőzése felé. Ezenkivül a rend
fenntartását és a torony belső és külső védelmét irányították, –
utóbbira azért volt szükség, mert az a veszély, hogy valamelyik közeli
torony népe egyszerűen elfoglalja az épületet, minden torony fölött ott
lebegett. Kialakult a „toronyvédelmi jog“, mely a _bullok_-ok hihetetlen
találékonysága, technikai ügyessége mellett fantasztikus eredményeket
hozott. Hogy a következőkről az olvasó akár csak halvány fogalmat
alkothasson, valamit még hangsúlyoznom kell. Az, amit mi itt Európában
„homo faber“-nek, „technikai ember“-nek nevezünk, olyan mértékben
fejlődött ki a _bullok_-oknál, amilyenről nálunk csak a legvadabb
képzeletű szerzők: egy Wells, egy Shaw merészelt ábrándozni legőrjítőbb
álmaiban. Ez a technikai képesség, ami nálunk, egyelőre, inkább csak az
erőművi világban produkált csodákat, náluk kiterjed a szerves élet
minden területére. Nálunk csak a legújabb időkben és csak óvatos
tapogatózásokkal kezdenek foglalkozni az élő szervezetek átalakításával,
– a _bullok_-oknál az a probléma, hogy egy szemet, egy májat, egy
agyvelőt kicseréljenek, hogy egy tüdő helyébe két vesét ültessenek át,
hogy két agyvelőt kicseréljenek, vagy félbevágjanak, hogy szárnyakat,
uszonyokat növesszenek más szervek helyébe, hogy egy hal kopoltyúját
beleillesszék egy _bullok_ szívébe; nem nagyobb kérdés, mint nálunk a
telefon, telegráf, Röntgen-fény, gőzhajó és repülőgép: míg ez utóbbi
technikai eszközök előállítása a _bullok_-ok számára egyszerű
gyerekjátékká sülyedt.

Ezt meg kell érteni, mielőtt belefognék a „toronyvédelmi jog“
kialakulásának történetébe. Mióta ez a kérdés, kényszer formájában,
felszínre vetődött, a _bullok_-társadalom fejlődésében sajátságos
átalakulás indult meg, amit a „kettősség“, „széthasadás“ szóval lehetne
talán jellemezni. Minden szerv és minden szerszám úgy kezdett
formálódni, hogy kettős célt szolgáljon: a torony építését s ugyanakkor
annak védelmét is, ami persze egyértelmű a támadással. Minden _bullok_
egy személyben munkássá és katonává formálódott át. A vakolólapátokat ha
megfordította az ember, vakolatlekaparókésnek is lehetett használni, a
téglaformák úgy voltak szerkesztve, hogy robbanóanyaggal megtöltve,
egyben téglarobbantó aknát is lehessen csinálni belőle. Ugyanazokkal a
kapcsokkal, amikkel összekötnek két lécet az egyik toronyban, a másik
toronyban szét lehetett azokat feszíteni. A szerszám, ami itt épített,
ott rombolt, – ami egyik toronyban leveseskanál volt, hatlövetű
forgópisztolynak bizonyúlt a másikban, – itt mákosrétes gyanánt ették
ugyanazt, amitől odaát úgy fordultak fel a _bullok_-ok, mint a
patkányméregtől. A _bullok_ bonyolult testén minden szerv szerepe
megkettőződött: a repülésre való szárnyacskák végén éles karmok
fejlődtek, amikkel pompásan lehetett szárnyakat felhasítani; a
dobhártyák úgy alakultak, hogy szükség esetén rettenetes zajt lehetett
verni velük, amitől megsiketül az ellenséges _bullok_; a szemek árkában,
a könnyzacskók helyén, apró mirigyek fejlődtek, amiknek mérges váladéka
megvakította azt, akire ráfreccsentették. Voltak _bullok_-ok, akik
ujjaikat meghosszabbították és kihegyezték, hogy szúrni is lehessen
velük; mások két karjukhoz még egy harmadikat növesztettek, ami oldalt,
a derekukról, fityegett le, éles és hegyes volt és kemény, mint a vas.

A „toronyvédelmi jog“ nagyszerű fejlődése szellemi téren is éreztette
hatását. Az összetartozás érzését, ha lehet, még fokozta az a tény, hogy
ezt az összetartozást széthúzás fenyegette – az egyén és társadalom
viszonya tökéletesen tisztázódott. Azokban a nagyarányú mozgalmakban,
amikben szabadulásom előtt részt vettem, alkalmam volt megismerkedni
_Halvargó_-nak (szűkebb hazámnak) legkiválóbb társadalomtudósával és
államférfiával, _Xa-rá_-val, ugyanazzal, akinek oldalán harcoltam
később, mikor a nagy háboru bekövetkezett. Ez a _Xa-ra_ világosított fel
sok homályos kérdésben, – neki köszönhetem, ha a _bullok_
társadalomtudományban némi jártassággal dicsekedhetem s szerényen
hozzászólhatok társadalmi, politikai és gazdasági kérdésekhez.

Egy alkalommal a _bullok_-társadalom jövőjéről beszélgettünk
_Xa-rá_-val. Én csodálatomat fejeztem ki mindarról, amit eddig a kultura
és civilizáció terén tapasztaltam, – felsoroltam minden tudományt és
művészetet s kimutattam, hogy milyen nagyszerű eredménnyel
dicsekedhetnek. Hihetetlen, mennyi mindenfélével foglalkoznak a
_bullok_-ok _Halvargó_-ban és egyebütt is: s mindennel azzal a végtelen
áhítattal és komolysággal foglalkoznak, amit a közös nagy cél sugalmaz –
az a cél, amit csak kiváló elmék látnak tisztán, de amit a legutolsó
munkás is ösztönszerűen érez. A tudomány minden ága szóbakerült: fizika,
kémia, asztronomia, asztrología, geodézia, numizmatika, história,
hisztológia, filozófia, filológia, filatélia, filantrópia, filharmonika,
kiromantika, kriminológia, fiziológia, pszihika, pszichiatria,
pszichofiziológia, pszihogeodézia, fiziopszihopatológia,
patofiziokémgezia, fizoasztronumiz-filkiropszihogeospektri-gonometriai-
judikamentropoantripológia és a többi. Mindezek módszeresen kifejtve és
összeegyeztetve, ellenőrizve és megszövegezve, egységbe foglalva és
kielemezve alkotják azt az egészet, amin a Torony épül. _Xa-ra_, a
legcsodálatosabb elmék egyike, valóságos polihisztor, mindenhez hozzá
tudott szólni: – ismerte mindegyik tudomány fejlődéstörténetét és
állapotát, állásfoglalását a jelenkorban, a legnagyobb könnyűséggel
beszélt gyakorlati és elméleti kérdésekről, szakszerűen és általánosan.
Főként azonban a társadalomtudományok érdekelték, ezen a téren nemcsak
felfogó és megértő, de alkotó lángelme is volt, – néhány csodálatos,
örökéletű művében, miután az elméletek eredményét leszögezte, erkölcsi
magaslatra jutván, azt az útat és módot is megtalálta, amin keresztül,
illetve aminek segítségével a társadalomnak haladnia kell, hogy az
ösztön és akarat tényét összeegyeztető szükségességének világos
parancsát követve megérjen egy jobb lehetőség, felismerésének magaslatát
jelző állomás állapotára.

Erre a pontra érve, örültem, hogy az egész beszélgetés alatt fokozódó
nyugtalanságomon talán enyhíthetek (aznap reggel nagyon leverten
ébredtem: _Opulá_-val álmodtam megint) s feldobtam a kérdést, hogy
állunk mindezek után a _goncsargó_-val, vagyis azzal a természeti
tüneménnyel, amit a _bullok_-ok valami földrengésfélének képzelnek s ami
tornyaikat halomradönti. Először hagyta el számat az „_oiha_“ szó, mióta
_Halvargó_-ba kerültem. _Xa-rá_-ra láthatóan kedvezőtlen hatást
gyakorolt ez a tárgy. Fészkelődni kezdett, kicsinylően mosolygott,
szórakozott válaszokat adott, másról akart beszélni, – majd hirtelen
kitörve, csodálkozásának adott kifejezést, hogy olyan művelt és
felvilágosodott ember, mint én, ilyen haszontalan és gyermekes dolgokkal
foglalkozik. Ami a _goncsargó_-t illeti, unatkozó és műveletlen
filozófusok, elmúlt századokban, mikor a _bullok_-társadalom,
természettudományos gondolkodás és módszeres kutatás nélkül
szűkölködvén, hiú kozmológiákat, mitoszokat és legendákat gyártott még,
ilyes mesékkel próbálták elaltatni a megismerésre szomjazó kulturálatlan
tömegeket. Egyike ezeknek a meséknek a _goncsargó_ is, az a teozofikus
vagy misztikus feltevés, hogy valami csodálatos, felsőbb akarat vagy
intelligencia intézi a tornyok sorsát: ez hozott létre bennünket,
_bullok_-okat, a maga gyönyörűségére, vagy szükségletére s az is dönti
romba bizonyos ponton nagyratörő álmainkat. Ő, a maga részéről, anélkül,
hogy hitetlen, vagy tagadó szellem volna, meg van győződve róla, hogy az
effajta transzcendens, vagy metafizikai koncepciók a fejlődés
szempontjából károsak, egészen reménytelen és terméketlen játékai a
_bullok_-értelemnek, mely bizonyos határok között mozog és a
Felfoghatatlan nem tartozhat munkájának pozitiv tárgyai közé. Egyébként
a fejlődéstörténet kezdi kimutatni, hogy a _goncsargó_-nak nevezett
összeomlás, ami időközönként elsöpri a kulturát, bizonyos atom-bomlást
előidéző kórokozó anyagok működésére vezethető vissza – ezeknek a
kórokozóknak vagy üstökösöknek létezését kétségtelenül kimutatták:
mindig jelen vannak, amikor a csillagászok _goncsargó_-t jeleznek, az
égbolton, fényes tömegek, vagy gomolygó, átlátszó ködfoltok alakjában,
melyek matematikusaink által még ki nem mutatható pályán keringenek a
tornyok felett. A spektrálanalizis már összetételüket is megállapította:
nincsen bennük semmi olyan anyag, mely a _bullok_-ok testében elő ne
fordulna. Nagyon természetes, hogy a naiv ős_bullok_ ezeket a rejtelmes,
imbolygó ködfoltokat, melyeknek hosszú, aranyuszálya végigsöpri az eget
s elborítja tornyainkat is fényével, valami felsőbb erőnek, vagy
akaratnak hitte, _oihá_-nak nevezte el, félt tőle és imádta, – de
valójában tehetetlen, kialakulatlan tömegek ezek, akár szervesek, akár
szervetlenek, kezdetleges állapotban maradt ősanyagok. A műveletlen
paraszt és a tudatlan lelkű, képzelődő költő kisértetet lát bennük, amit
_oihá_-nak keresztel el aztán, megtartva az ősi mitológiák kifejezéseit.

Kissé zavartan hallgattam a kiváló tudós fejtegetéseit és bátortalanul
emlékeztettem őt a _bullok_-művészek festményeire és szobraira, melyek
_oihá_-kat ábrázolnak sajátságos helyzetekben. _Xa-ra_ atyai
jóindulattal mosolygott és ismételten biztosított engem, hogy _oihá_-k
nincsenek. Ezek a képek és ábrák bálványoknak tekinthetők: pozitiv
magvuk részben az előbb említett kórokozó anyag, részben a _goncsargó_-k
alkalmával fellépő tömeg-pszihózis, mely megszédíti és agyrémekkel tölti
el az érzékeket: nem lévén hozzászoktatva azokhoz az erős ingerekhez,
amiket effajta természeti tünemények kiváltanak. Ebben a sajátságos
elmezavarban aztán a _bullok_-ok, közöttük, mint különösebben érzékeny,
tehát könnyebben megzavarható idegrendszerű egyének, az úgynevezett
költők és művészek tipikus módon viselkednek. Ágaskodni kezdenek,
nyújtózkodnak, szemük kifordul, fejük megdagad, összefüggéstelen
szavakat dadognak: mintha csodálatos látomások gyötörnék őket. Meg kell
adni, hogy a fentemlített ingerek nagyon erősek és legyőzésükhöz igen
fegyelmezett elme szükségeltetik: – ő maga, aki csillagvizsgálóból
figyelte egyszer egy ilyen közönségesen _oihá_-nak nevezett ködfolt
közeledését, csaknem megzavarodott tőle, kiáltásokban tört ki,
artikulálatlan és értelmetlen hangokat ejtett, amiket hangutánzó
betűkkel később fel is jegyzett magának, ilyeneket, mint „ó, ó, ó, édes,
gyönyörű, Nusikám, numcikám, mancikám, kuncikám, puncikám, életem,
csillagom, mindenségem, zsófikám, kegyen (vagy legyen?) a feleségem
stb.“

Nyilvánvaló, magyarázta tovább _Xa-ra_, hogy a költőknek és művészeknek
ezeket a különben igen hatásos és sugalmazó megnyilatkozását csak a
szigorúan ellenőrző kritika szemüvegén át szabad nézni, ha azt akarjuk,
hogy ezeknek a _bullok_-oknak működését is be tudjuk kapcsolni a
művelődésnek és fejlődésnek abba a folyamába, mely a társadalom
radikális megszervezését és átalakítását célozza: le kell vonni belőle
azt, ami betegesen túlfűtött képzelődés, ábránd, őrület, agyrém:
redukálni kell a valóságra, ami lelkükön át elferdítve, túlozva,
összezavarva, kielemezetlenül ömlik elő – ki kell hámozni ebből a
zagyva, csillogó halmazból az egyszerű, általános abstrakciót, a
valóságos tényeket, a nagy szociális igazságokat, mint amilyen a
történelmi materializmus, a létért való küzdelem, a nemek harca, az
erősebb kiválása és a fajvédelmi különítmény. Ezeket kell szem előtt
tartani, hogy egyre szélesebb rétegeket vonhassunk a nagy munkába,
felvilágosítva a tömegeket, azokat a ködfoltokat is, amiket _oihá_-knak
neveznek, hogy egykor hasznos, munkás tagjai és támaszai lehessenek a
_bullok_-társadalomnak.




TIZENKETTEDIK FEJEZET

Halvargó külügyi helyzete // Háboru a tornyok között // A háborut követő
társadalmi mozgalmak rövid leírása // Szerzőt elfogják, megmenekül, majd
egy csodálatos tünemény révén elhagyja Capilláriát és visszatér hazájába

_Halvargó_ külügyi helyzete az utóbbi években válságosra fordult. Az
Egyesült Tornyok Birodalma, mióta az „Általános Toronyvédelmi Jog“
kodifikálva lett, hatalmas lendületben vetette rá magát a
fegyverkezésre. A szikrát egy heves _goncsargó_ dobta ki, mely három
tornyot pusztított el: a szerencsétlenséggel _Halvargó_-t vádolták a
többi tornyok, az volt a vád, hogy túlépítkeztünk, túlsok anyagot
halmoztunk fel, ez a torlódás megsűrűsítette a vizet fölöttünk,
áramlatokat idézett elő s ezeknek tulajdonítható az összeomlás. A
Birodalmak vezető férfiai egyre hevesebben sürgették az összetartás
fokozását, erőteljesebb munkára serkentették a polgárságot, nehogy a
többi tornyot is utolérje végzete – hangoztatták a lefegyverzés
szükségességét, amit, ha kell, erőszakkal is, tűzzel-vassal végre kell
hajtani.

A mi időszámításunk szerint junius közepe felé aztán kitört a háború a
tornyok között. _Halvargó_ a Baloldali Szövetséghez tartozott s mint
ilyen, elszántan és elkeseredetten szállt síkra meggyőződése mellett,
mely szerint a _goncsargó_-t nem az építkezés csökkentésével, hanem
inkább fokozásával lehet csak megakadályozni: evégre kivánatos volna,
hogy két-három torony közös államfő alatt működjék, s ezeket a
tornyokat, ha másképpen nem megy, el kell foglalni erővel. Éppen azért,
mihelyt a háború kitört, vízmentesen elzártak minden kijáratot, nehogy a
gyáva csőcselék megszökdössön s kitérjen katonai kötelezettsége elől. A
kijáratok elzárásával sikerült elérni azt a lelkes hangulatot, mely a
támadáshoz szükséges – az egész torony izgalomban volt, mindenki az
egyetlen kijárat, a tetőpárkány felé tolongott, ahol az első
összeütközések folytak a szomszéd torony katonáival. Magam _főszurkálói_
rangban kerültem ki a harctérre, ahol, mint bátor katona, csakhamar
érdemeket szereztem, áthatva a Toronyvédelem eszméjétől, mely a világot
örök békével és boldog munkával kecsegtette.

Magát a hadjáratot s az utána következett időket más könyvben írtam meg,
mely azóta sok kiadást ért el. Itt röviden csak a főbb adatokkal
foglalkozom. Eleinte nagy sikerrel harcoltunk, rengeteg foglyot
ejtettünk, ezeket a torony pincéjében zártuk el és tápláltuk, – sajnos,
óriási veszteségeink utánpótlását képtelen lévén bevárni, december végén
a _kurgi bullok_-ok elől kénytelenek voltunk visszahúzódni, feladni a
terepet. A _kurgi_-k felgyujtották tornyunkat és a védelemre
visszamaradt őrséget lemészárolták. A _Halvargó_-val szövetségben álló
tornyok vezetőségében is meghasonlott az egyetértés: egy eldönthetetlen
nyelvtani kérdés adott alkalmat a hadvezetőség és diplomácia közti
nézeteltérésre. A diplomácia nyelvtudósai azt követelték, hogy a
_bullok_-társadalom nagy érdekeire való tekintettel törölni kell a
szótárból és köztudatból az egyes szám első személyű személyes névmást s
a többes szám névmásával kell behelyettesíteni, – szerintük minden
bajnak az volt az oka, hogy az „én“ névmás vonzatait lehetetlen
összeegyeztetni a „mi“ névmáséival – hogyha egy diplomata azt mondta,
„_mi_ hajlandók vagyunk utolsó csepp vérünkig stb.“, akkor ebbe a „mi“
szócskába beleértették az „én“-t is, vagyis őt magát, ami képtelen
helyzetet idézett elő míg ha a katona a harctéren azt mondta, „én éhes
vagyok“ vagy „én megdöglöm“, ebből az ellenséges torony diplomáciája
mindjárt arra következtetett, mintha odaát valami baj volna, holott
erről szó sem volt. Ebből mindenféle félreértések származtak, amiket a
diplomaták szerint, az „én“ szó és fogalom gyökeres kipusztításával
lehetett volna csak elintézni.

Ennek a felfogásnak hirdetői diadalt arattak, minthogy egy újabb
_goncsargó_ az egész mozgalomnak új irányt adott. Már a háború alatt az
egyes tornyok belsejében szakadás következett be – a harcolók fele be
akarta fejezni a háborút, a másik fele folytatni akarta. A két párt
harcba keveredett egymással, eleinte tornyonkint, később, felismerve azt
az erőt, ami a tornyok közti szövetkezésben rejlik, az egyes tornyok
háborúellenes pártjai összefogtak egymással, szemben a háborús pártok
blokkjával, mely szintén toronyközien szövetkezett akaratának, a tornyok
közti háború folytatásának, keresztülvitelére.

Ez a háború igen soká tartott, mindkét részről rengeteg foglyot
zsákmányoltak, – végre nagyobb fegyverkészletével és kegyetlenebb,
hevesebb támadásaival a mérsékelt, háborúellenes párt győzött s
rákényszerítette a békét ellenfelére.

A Többesszámú Személyes Névmás ötös tanácsa, miután ilyenformán
diadalmaskodott, hozzálátott második nagy feladatának, a békés munka
biztosításának előkészítéséhez. Ebben ismét nézeteltérések támadtak – a
nyelvtudósók egy része az első személyű személyes névmás eltörlése után
követelte az első személyű birtokos névmás kipusztítását is: azzal
érvelve, hogy a „miénk“ szó fölöslegessé teszi az „enyém“-et és megoldja
a gazdasági kérdést. Hiába érvelt a Másfél Éves Csecsemők Konzervativ
Pártja azzal, hogy az „enyém“ szót előbb ismeri az ember, mint az „én“-t
s így annál általánosabb jelentőségű – a forradalom ellenállhatatlanul
kitört s felzúdította az alsó párkányok dolgozóit. Tudósok jelentkeztek,
akik kimutatták, hogy a _bullok_-ok eddig rengeteg munkát pazaroltak
azzal, hogy emeletenkint építették fel a tornyot, – hiszen a cél a
tenger felszínének elérése lévén, teljességgel elégséges, ha mindjárt a
legfelső emeletet kezdik el építeni s ehhez a munkához haladéktalanul
hozzáfognak. Evégből leghelyesebb, ha az alapot építő _bullok_-ok
feljönnek a legfelső emeletre, leszorítják a fentieket a pincébe,
lerombolják az eddigi építést és újra kezdik az egészet, fönt, a tizedik
emeletnél. Darabig győzött ez a felfogás, a rombolást megkezdették, az
ellenállókat lecsukták – míg végre valaki rá nem jött, hogy nem ér az
egész semmit, mert azok a _bullok_-ok, akiknek a tizedik emeletet
kellene építeni, még kicsikék, éretlenek: a felnőtt pinceépítők pedig
nem értenek hozzá. Más megoldást kell keresni.

Ezekután gyors egymásutánban következtek különféle, a _goncsargó_
elkerülésére vonatkozó megoldások s azoknak kipróbálása, alkalmazása. A
mozgalmakban, melyek így egymásra következtek, erősen kivettem a
részemet, mint _Halvargó_ lelkes polgára – tagja voltam annak a
társaságnak, mely a személyes és birtokos névmás üres harcait elvetve,
inkább az igealakok és időmeghatározások javítását ajánlotta, s mely egy
időre felül is kerekedett, azzal a programmal, hogy minden jelen időben
történő cselekvést úgy kell tekinteni, mintha az a jövőben zajlana le.
Miután tudósaik pontosan kiszámították, hogy ezerkétszáz év mulva
szükségképpen ilyen és ilyen ruhában fognak járni a _bullok_-ok, így és
így fognak élni, ezt és ezt fogják akarni, ilyen és ilyen államformában
fognak élni, ilyen és ilyen képeket fognak festeni és verseket fognak
írni, ezt és ezt fogják enni, nyilvánvaló, hogy nagy időt takarítunk
meg, ha a pontos számításoknak ezeket az eredményeit már most
gyakorlatba hozzuk és úgy cselekszünk, mintha az ezerkétszáz év már
elmult volna. A Jövőbelátó Szociálgummihúzó Párt uralomra is került és
két napig úgy ment minden, mint a karikacsapás és ment volna tovább is,
ha egy hirtelen támadt járványos bélhurut és annak kellemetlen
következménye véget nem vet a dolognak: a szörnyű bűztől elszédültek a
vezetők és kénytelenek voltak átadni helyüket, fenntartva
álláspontjukat, hogy a számítás azért tökéletes volt, csak a bélhurutról
feledkeztek meg, aminek nem ők az okai, hanem a hirtelen támadt rossz
időjárás, mely délutánra váratlanul beborította az eget, – azt igazán
nem lehet követelni a tudósoktól, hogy megmondják, milyen idő lesz egy
óra mulva, mikor nekik ezerkétszáz évre kell előre gondolni. – Ezután a
Tavalyihóvisszafagyasztó Egyesület vette át az uralmat, mely okulva a
szörnyű pusztítás emlékén, amit a Gummihúzók okoztak, azt a felfogást
tűzte zászlójára, hogy miután a jövőt nem lehet ismerni, a multat
ellenben igen, legjobb lesz ott újrakezdeni mindent, ahol
ezerhatszáznegyven év előtt abbahagytuk. Ennek megfelelően mindenkinek
vissza kellett menni illetőségi helyére, – az adósnak nem kellett
fizetnie, aki ellenben pénzhez jutott közben, elvették tőle és odaadták
annak, akié ezerhatszáznegyven év előtt volt. Így az egymásra következő
hatalmak alatt mindenki jutott valamihez, rosszul csak azok jártak, akik
úgy akartak élni, mintha junius harmadikán csakugyan junius harmadika
volna és nem szeptember kilencedike, vagy március tizennyolcadika –
ezeket a Gummihúzók és a Hófagyasztók egyaránt büntették és börtönbe
csukták. A kisebb-nagyobb kollektiv mozgalmak, a társadalomtudomány és
_bullok_-tan, valamint a toronyvédelmi eszme fejlődésével egymást
követték a nagyszerű eszmék. Voltak, akik szakítva a monisták
földhözragadt felfogásával, azon az alapon nyúzták le egymás bőrét, hogy
a _bullok_ nem oktalan, vérengző állat, hanem kettős lény, lélek és
test, kit a közönséges, létért való küzdelem által irányított
kiválogatódás mellett a megismerés és belátás kormányoz, – mások ismét a
fajvédelem és fajnemesítés érdekét tartva szem előtt, bebizonyították,
hogy egy _bullok_ értékét, erkölcsi és selyemhernyótenyésztési
szempontból, az határozza meg, hogy ki volt az apja és az anyja: hogy ő
maga kicsoda, vagy hogy ő egyáltalában a világon van, az egészen
lényegtelen, mint ahogyan a lóversenyen is aszerint bízunk a versenyző
lovakban, hogy milyen családból származtak. A gondolkodókat és írókat
elkergették helyükről, helyükbe a kémikusok egy sajátságos fajtája
került, akik, bizonyos csoportok szerint, kimutatták az emberek
gondolkodásában és cselekvésében azokat a vonásokat, amikre előre
következtetni lehet aszerint, hogy hol születtek: ezt aztán
világszemléletnek nevezték el. Később ez a tudomány igen kifinomodott:
különféle tulajdonságok alapján állította szembe egymással a
_bullok_-okat, kiderült, hogy a haj, a fül, a körmök növése, színe,
szaga és halmazállapota szoros összefüggésben áll a _bullok_
természetével és szándékával, – így keveredtek harcba először az
alacsonynövésűek és a magosak, aztán a kiálló pofacsontuak és a beesett
szemüek, a szőkék és a barnák, a kövérek és soványak. Később, sajnos,
némi zavarok állottak be, éppen az ember- és fajisme apostolainak
túlságosan kifejlődött tudása és érzéke következtében, a legutolsó nagy
harcban, melyben rengetegen estek el, lettek földönfutóvá, vesztették el
mindenüket s mely két fajta között folyt, az Orronszemölcsötviselők és
az Előrehajlófülcimpások között, kiderült, hogy vannak, akiknek szemölcs
is van az orrukon, azonkivül a fülcimpájuk is előrehajlik, viszont
olyanok is, akikre egyik se áll: s így ebből a szempontból mégse
lehetett két részre osztani az egész _bullok_-ságot, hogy hatásosan
vívják meg a nagy világszemléleti harcot. Előlről kellett kezdeni az
egészet – megint visszatértek a naiv néphithez, mely _oihá_-nak nézi a
ködfoltokat – a közös veszedelmet, a _goncsargó_-t pedig a gondviselés
büntetésének. Abban az időben, mikor – mint ahogy azonnal látni fogjuk –
váratlanul el kellett hagynom Capilláriát, a nagy küzdelem éppen ebben a
stádiumban volt, s így láttam utoljára: hogy azóta mi történt, nem
tudom: utolsó emlékem tehát erre a nagy fellendülésre vonatkozik, ami a
legyőzött _Halvargó_ politikájában beállott. Goncsargó-kormány vette át
a hatalmat, megalapította az Első Goncsargó Szövetséget, szemben a
hitetlenekkel, Goncsargó Fogyasztási Intézet létesült, Biokémiai
Cipőgyár, másszóval Goncsargóbanhivők Politikai Kormánypártja, mely nagy
erővel igyekezett rendet teremteni a toronyban. Magam, aki jó néhány
harcban részt vettem, tekintettel ismeretlen származásomra, eleinte
gyanúban álltam a Goncsargópárt előtt: később azonban egy
felolvasásommal, amit a „Goncsargóirányzat és a nemzeti eszme nemzetközi
terjedése különös tekintettel a gépalkatrészek által kitépett fülekre“
címen tartottam, ismét felszínre vergődtem _Xa-ra_ oldalán, aki ebben az
időben, elveinek fenntartása mellett, ismét vezető és irányító
egyénisége volt a hatalomnak.

Capilláriából való szabadulásom története néhány szóval elmondva
ennyiből áll.

Egy napon megjelent nálam a kormány egyik megbizottja és felszólított,
hogy, mint az _oiha_-kérdés ismerője, vállaljam annak a küldöttségnek
vezetését, melyet _Halvargó_ indított az egyik elég távollevő toronyba,
ahol a csillagászok _goncsargó_-t jeleztek s ahonnan segélycsapatokat
kértek tőlünk a felbomlott belső rend helyreállítására. A megtisztelő
megbízatást elfogadtam s egy reggel útnak is indultunk. Utunk napokig
tartott, sok akadályt kellett leküzdenünk, – végre azonban elértük a
szóbanforgó tornyot, ahová be kellett volna vonulnunk. Csakhogy a
felkelők bekerítettek bennünket, lefegyverezték kiséretemet s mielőtt a
kaput átléphettem volna, letartóztattak, mint árulót, és börtönbe
vetettek. A vizsgálati fogságot nem volt módomban kitölteni, közben
ugyanis beállott a _goncsargó_, a _bullok_-ok nagyrésze elpusztult, a
többi elmenekült. Éjnek idején hagytam el börtönömet, melynek őrei
eltüntek mellőlem – rettenetesen kimerülve és halálra csigázva vettem
utamat bizonytalan irány felé, egyre bujkálva és aggódva, nehogy
ellenséges _bullok_-ok közé kerüljek megint, akik, nem ismerve a
helyzetet, szabadulásomat szökésnek minősítenék s egyszerűen
főbelőnének, vagy levennék fülemről az odatapasztott kopoltyúkat s én
megfulladnék. Egy őrjárat üldözőbe is vett, de egérutat nyertem s a
korallerdő védelmet nyújtott.

Hajnalban emelkedni kezdett a talaj, a leszűrődő világosságban felfelé
kapaszkodtam s végre elértem a hegy csúcsát, ahol kimerülten és
halálraváltan estem össze. Úgy éreztem, végem van, nincs menekülés, nem
mehetek sehová, nem vesz senki védelmébe – az _oihá_-k elűztek, a
_bullok_-ok halálrakeresnek: nyomorultan el kell pusztúlnom. Hangosan
fohászkodni kezdtem s átkoztam sorsomat és tulajdon dőreségemet, mely
annyi keserves tapasztalat után, újból felkeltette bennem az utazás
vágyát és ingerét. Azt hittem, utolsó perceimet élem és soha nem látom
többé szeretett hazámat s már-már azon voltam, hogy letépve
kopoltyúimat, megrövidítem szenvedéseimet, mikor rettentő zúgás és
dörgés és rengés térített magamhoz. Egyidejűen megrázkódott alattam a
talaj s forró tajték csapott föl mellettem. Iszonyú erő ragadott meg,
tovasodort, meghengergetett és fölkapott – lélegzet után kaptam és
elvesztettem eszméletemet.

Tulajdonképpen nagyon egyszerű dolog volt, ami velem történt, csak a
sajátságos körülmények tették rendkivülivé. Később értettem meg az
összefüggést, amit különös kalandom magyarázatául előrebocsátok. Az a
hegy, ahová kerültem, a tengerfenék egyik tűzhányója: ami magával
ragadott, az a tűzhányó kitörése volt. A vízben rögtön fehér tajtékba
merevülő láva fölemelt s míg ájultan sodródtam benne, oly eleven erőt
helyezett el tagjaimban, mely elégséges volt, hogy a tenger felszínére
kidobjon. Mikor magamhoz tértem, egy keskeny zátonyon találtam magam,
melyet a kitóduló tajték alkotott azon a helyen s melyet a hullámok
lassan ringattak és sodortak észak felé. Kopoltyúim már nem voltak
rajtam. Körülnéztem, megdörgöltem szemem s ámulva bámultam bele a Napba
s a kék ég harangjába, melyet oly sokáig nem adatott láthatnom. Estefelé
volt, az ég felhőtlen, partot nem láttam sehol.

Huszonnégy órai hányattatás után egy cirkálóhajó felfedezett és
kimentett szorult helyzetemből. Első nap semmi jelét nem éreztem annak
az idegbetegségnek, mely aztán kitört rajtam s melyre, mint ideiglenes
elmezavarra, ma már csak szégyenkezve emlékszem vissza. Csak mikor
partot értünk s a cirkáló kapitánya érdeklődött kilétem és kalandjaim
iránt, vettem észre, hogy nem az vagyok, aki voltam. A férfiak szagát
elviselhetetlennek találtam, a kapitány kérdésére _oiha_-nyelven
válaszoltam, aminek furcsa rikoltozásai és kiáltozásai annyira
megdöbbentették a jó embert, hogy a hajó orvosát kérte, vizsgálna meg s
helyezne el valamelyik kórházban. Én azonban, még mielőtt ez
megtörténhetett volna, kereket oldottam és kiszöktem a városba.
Megtudtam, hogy Franciaországban vagyok, Marseille közelében:
megvizsgálva zsebeimet, némi aranypénzt fedeztem fel, amit a tenger
alatt való hosszas tartózkodás nem áztatott úgy el, mint ruháimat és
csizmámat. Ezen a pénzen egy kereskedésben női ruhákat vásároltam,
titokban felöltöttem azokat, hamis hajat tettem a fejemre,
kipirosítottam a szájamat, és rizsporral kentem be vastagon az arcomat a
marseillei szép nők mintájára. Csak homályosan emlékszem ezekre és az
ezekhez hasonló bolondságokra, amiket a következő hetekben elkövettem.
Ez a kevés is, amire emlékszem, néhány hét mulva jutott eszembe, mikor a
doveri tébolydában, ahová becsuktak, kissé kipihentem magam s
orvosomnak, a jóságos és megértő Mr. Foxnak, a lábbadozás óráiban
elmondtam rémképeimnek keletkezését és történetét. Bűnbánóan meggyóntam,
hogy a _bullok_-ok közt való szenvedésektől meggyötört és önmagából
kifordult aggyal az első napokban valami zavaros, tébolyult elhatározás,
vagy inkább rögeszme lett úrrá fölöttem, – hogy nem leszek férfi többé,
vagy ha igen, csak azért, hogy felvegyem a harcot az emberi fajta
elnyomója és rabságban tartó zsarnoka, a nő ellen – felveszem a harcot,
saját fegyvereivel, a közönnyel és hazugsággal – álruhában, női
álarcban, férkőzöm közéjük, kilesem titkaikat és ezeknek birtokában
felszabadítom boldogtalan és tudatlan _bullok_-társaimat.



Ezeket az ostobaságokat szégyenkezve mondom el s mondtam el már akkor a
jóságos dr. Foxnak. – Kipihenve furcsa utam fáradalmait, még néhány
hetet töltöttem az elmegyógyintézetben, melyeknek lepergése után,
értelmes beszédemet hallva, s az orvosok véleménye alapján, az
igazgatóság gyógyultnak minősített. 1922 március 4.-én hagytam el az
intézetet s néhány nap mulva, pontosan március 10.-én, érkeztem
szülővárosomba, Redriffbe, ahol nőmet és gyermekeimet jó egészségben
találtam.

GULLIVER HATODIK ÚTJÁNAK

VÉGE


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

23 |tudam térni |tudtam térni

23 |amit áttam |amit láttam

39 |fémtárgyyal |fémtárggyal

125 |magamom és |magamon, és

143 |elsöprí |elsöpri

148 |mely szeirnt |mely szerint]

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 69520 ***