path: root/69391-0.txt

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 69391 ***

VERNE GYULA.

*

UTAZÁS A HOLDBA

KILENCZVENHÉT ÓRA ÉS HUSZ PERCZ ALATT.

FORDÍTOTTA

GAAL MÓZES.

HARMADIK, EGYEDÜL JOGOSITOTT KÉPES KIADÁS.

BUDAPEST.

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.

1895.

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.




ELSŐ FEJEZET.  Az Ágyú-club.

Míg az Egyesült-Államok szövetség-háborúja folyt, Marylandnak Baltimore
nevű városában egy nagy jelentőségű, új klub alakult. Mindenki tudja,
hogy minő hatalmas hévvel támadott ennek a hajózással kereskedéssel,
mechanikával foglalkozó népnek harczra való készsége. Az igénytelen
kalmárnak egyebet sem kellett tennie, mint hogy egyszer-kétszer alá és
fel sétálgasson irodájában s ime kapitány, ezredes, tábornok lett
belőle, a nélkül hogy valaki észre vehette volna, miként; bizony még a
westpointi katonaiskola padjait sem kellett végig ülnie. Nem kellett sok
idő ahhoz, hogy a vén Európával kiállják a versenyt, s ők is éppen úgy
értettek a golyók, milliók és emberek tékozlása árán szerzett
diadalokhoz.

No de az ágyú-gyártás mesterségében jóval túltettek az európaiakon.
Olyan ágyúk kerültek ki gyáraikból, hogy azoknál tökéletesebbeket
képzelni sem lehet; valóságos ágyú-szörnyetegek voltak, következésképpen
hallatlan messzire is hajigálták ki a golyókat.

Igaz ugyan, hogy a hathatós, szóró, egyenes és ferde irányba, sőt hátba
fogó lövések mestereiül az angolokat, francziákat és poroszokat kell
elismernünk, de ágyúik, tarackjaik és mozsaraik valóságos
zsebbelipisztolykák az amerikai tüzérek rettenetes masináihoz képest.

Nincs is ezen mit csodálkoznunk. A yankeek a világ leghiresebb
mechanikusai, mérnököknek születnek, a mint az olaszok zene-értőknek, a
németek metafizikusoknak. Természetes tehát, hogy lángelméjök az
ágyú-gyártásban nyilatkozott a legkiválóképpen. Ebből magyarázható meg,
hogy olyan ágyú-óriásokat gyártottak. Ezek bizony kevesebb hasznot
hajtottak nekik, mint varrógépeik, de hasonlatosképpen csodálatot
keltettek, sőt jóval nagyobb bámulat tárgyai valának. Effajta
csoda-alkotmányok nálunk, a vén Európában a Parott, Dahlgreen, Rodman;
az Armstrong, Palliser, Treuille de Baueleiu, de ezek mind elbujhatnak a
tengeren túl feltünt vetélytársaik mellett.

Bezzeg ki is jutott a tiszteletből az északi és déli államok rettenetes,
háborúja alkalmával a tüzérségnek. Az Union minden újsága lelkesedve
magasztalta találmányaikat és nem akadt egy nyomorult szatócs avagy
tejfeles szájú kamasz sem, a ki fejét ne törte volna únos-untalan holmi
eszeveszett lő-távolság számításán.

Ha pedig egy amerikait meglep holmi ötlet, mindjárt keres egy másik
amerikait, hogy osztozzanak rajta. Ha három akad össze: választanak egy
elnököt és két titkárt, ha négy – no akkor megteszik azt levéltárosnak
és munkához látnak; ha végül egy ötödik csatlakozik hozzájok:
összehivják az alakuló közgyülést és – megszületett a _club_.

Szakasztott így vala ez Baltimoreban is.

Az egyik feltalált egy ágyút, társul vett maga mellé egy másikat, a ki
az ágyút öntötte, egy harmadikat, a ki lyukat fúrt belé. Effajta magból
sarjadt ki a Gun-club vagyis Ágyú-club. Egy hónappal azután, hogy
megalakult, vala egyezernyolczszázharminczhárom rendes és
harminczezerötszázhetvenöt kültagja.

Föltétlenül megkivánták minden tagtól, hogy egy külön ágyút talált
légyen föl avagy legalább holmi puskafélét eszelt ki vagy jobb kiadásban
tálalta fel. Azt őszintén meg kell vallanunk, hogy tizenöt golyóra járó
forgó-pisztolykák, Pirot-karabélyok vagy huszár pisztolyok éppen nem
okoztak nagy feltünést. Tagadhatatlanul a tüzérek valának minden
tekintetben a legelőbbkelőek.

– A tisztelet, mely osztályrészül jutott nekik, – mondá egy alkalommal a
Gun-club egyik legokosabb szónoka, – attól a viszonytól függ, mely
vagyon ágyúik nagysága és a lőtávolságok között, még pedig a négyzetnek
egyenes mértékét véve alapul.

Még hozzá kell tennünk azt is, hogy a Newton-féle nehézkedési törvény az
erkölcsi világban is gyökeret vert.

Nem nehéz dolog elképzelni, hogy a Gun-club létesülése óta minő effajta
találmányokkal termékenyedett meg az amerikaiak feltaláló lángelméje. A
hadiágyúk rengeteg alakot öltöttek, a golyók nem tekintették a
természetes határokat, hanem azon jóval túl röpültek, hogy a gyanutlanul
sétálgatókat szétszaggathassák. Ezek a gyártmányok a gyarló európai
hadiszerszámocskákat mind megszégyenítették. Ám beszéljenek a következő
számok:

Hajdanában – «ha ugyan sikerült a lövés» – egy harminczhatfontos golyó
háromszáz lépésről harminczhat lónak az oldalát fúrta keresztül, s
ráadásul hatvannyolcz embert. Gyermek-korát élte még akkor az ágyú-öntés
művészete. Bezzeg nagyot haladott azóta. A Rodman-ágyú, mely féltonna
nehézségű (500 klg.) golyót hét angol mérföld távolságra röpített, egész
könnyedén leteríthetett volna százötven lovat és háromszáz embert. Sőt a
Gun-clubban egészen komolyan szóba is hozták, hogy tegyenek vele próbát.
A lovak ugyan ráálltak volna még erre a próbatételre, de sajna, ember
nem vállalkozott reá.

Egy szó, mint száz, ezek az ágyúk borzalmas dolgokat cselekedtek, minden
lövésre úgy hullott az ember, mint kasza előtt a sarjú. Ugyan mi is
lehetett ezekhez képest ama híres Coutrasi golyó, a mely 1587-ben húsz
embert terített le, és az a másik Zorndorf mellett 1758-ban, a mely
negyven embert ölt meg, no meg 1742-ben a kesseldorfi, az a bizonyos
osztrák golyó, a mely hetven embert küldött a másvilágra? Mi volt ehhez
képes a sokat bámult ágyú-tűz a jenai és austerlitzi csatákban, a mely a
harcz sorsát eldöntötte? Bezzeg különb dolgok történtek az amerikai
szövetség-háborúban! A gettysburgi csatában egy gömbalakú golyó, melyet
vontcsövű ágyúból durrantottak ki, hetvenhárom embert tett tönkre és a
Potomakon való átkelés alkalmával egy Rodman-gólyó kétszáztizenöt
délamerikait szenderített jobb létre, a mely bizonyára jobb, mint ez a
mi létünk.

Meg kell végezetül említenünk azt a mozsarat is, melyet Maston J. T. a
Gun-club egyik kiváló tagja és örökös titkára talált ki; ennek a hatása
még gyilkolóbb vala, mert a próba-lövésnél háromszázhetvenhárom embert
törült le a föld szinéről – mert hát szétrepedt.

Kell-e ezekhez az ékesen szóló számokhoz bővebb magyarázat?

Valószinüleg a következő számadatokat is szó nélkül elfogadják, melyeket
Pitkairn, a statisztika embere, jegyzett fel:

Ha a Gun-club tagjainak számával elosztjuk az ágyúgolyók áldozatainak
számát, az eredmény lészen, hogy minden egyes golyóra átlag véve
kétezerháromszázhetvenöt és egy harmad ember jut.

Ha ezeket a számokat tekintetbe veszszük, napnál világosabbá lesz, hogy
e tudós társulatnak a tulajdonképpen való czélja emberbaráti szeretet
sugalmazta ember-irtás és a lőfegyvereknek, mint a művelődés eszközének
tökéletesítése vala. A halál angyalainak vala egyesülete, egyébként
pedig a világ legjobb emberei voltak.

Ezek a yankeek, hogy igazat adjak nekik, mint próbált vitézségű férfiak,
nem csak a szónál maradtak, hanem tényleg be is léptek a clubba. Voltak
közöttük tisztek, hadnagytól fölfelé tábornokig, mindenféle korú
hadviselő és hadviselt férfiak; olyanok, a kik csak belekóstoltak a
katonaéletbe és olyanok, kik az ágyú csöve mellett őszültek meg. Sokan
estek el a csatában, neveiket beirták a Gun-club aranykönyvébe; azok, a
kik élve kerültek haza, azok rettenhetetlen bátorságuknak nyilvánvaló
emlékeit hordották magukon. Mankók, falábak, fakarok, kéz-pótoló kampók,
kaucsuk-állak, ezüst-koponyák, platina-orrok fölös számmal akadtak; s
éppen a föntebb említett Pitkairn kiszámította, hogy a Gun-clubban négy
tagra nem jut _egy egész kar_ és csak _két_ láb _hat_ emberre.

Ámde ezek a derék tüzérek éppen nem törődtek evvel, sőt joggal büszkék
voltak arra, hogy ha a hadi tudósítás tizszerannyi áldozatról számolt
be, mint a hány ágyúlövés dördült el.

Hanem aztán felvirradt az a nap, – hej, siralmas, szánalmas egy nap vala
az, – mikor az életben maradottak megkötötték a békét; az ágyúdörgések
lassankint elhallgattak, a mozsarak elnémultak, s a tarackokat hosszú
időre ártalmatlanokká tették.

Az ágyúk lehorgasztott fejjel kullogtak vissza a fegyvertárakba, a
golyókat a raktárakba összehordották, a véres emlékek elmosódtak és a
dúsan megtrágyált földeken virágzottak a gyapot-ültetvények, a
gyászruhával együtt félre dobták a fájdalmat is: és a Gun-club
működésének kereke megakadt.

[Illustration: A GUN-CLUB VEZÉRFÉRFIAI.]

A ballisztikának lázas tevékenységű mesterei abbahagyták
tervelgetéseiket, álmodtak óriási bombákról, páratlan hatású lövegekről…
Az ám, csak álmodtak, mert mit ér a merő theoria, ha hiányzik a
gyakorlati alkalmazás?…

A club termei kongának az ürességtől, az előszobákban szunyókáltak a
szolgák, az újságok ott hevertek az asztalokon s a clubnak hajdan erős
szavú, sokbeszédű tagjai bevonultak egy-egy szögletbe és a rettenetes
béke nyomasztó hatása alatt elaltatta őket is a plátói tüzérség szomorú
tudata.

– Ez kétségbeejtő állapot, – mondá a derék Hunter Tamás egy este,
falábát a kandalló rácsozatára rakva, – tétlenségre vagyunk kárhoztatva,
nem biztat semmi remény! Merő unalom az élet! Hol vagytok arany napok,
mikor hajnali álmunkból ágyúdörgés riasztott fel?…

– Annak már vége, – felelé a vidám Bilsby. – Más világ volt az! Az ember
feltalált egy mozsarat, valaki megcsinálta, az ellenségen kipróbálták,
hogy mit ér, aztán visszament az ember a táborba, Sherman megdicsérte,
vagy Mac-Clellan kezet szorított vele… Hanem most!… a tábornokok
visszatértek irodáikba, s küldözgetik az ártatlan gyapotkötegeket…
Bizony, nincs már a tüzérségnek Amerikában jövője.

– Igazad van Bilsby, – dörgött reá Blombsberry ezredes, – szörnyű
csalódások martaléka az ember. Az ember ma szakít csendes polgári
foglalkozásával, elmegy Baltimoreból a táborba, feltünik, mint hős –
aztán két-három év mulva minden fáradozásának gyümölcse oda… az embert a
tétlenség csak arra kárhoztatja, hogy zsebre dugja a kezét és aludjék…

Ámbátor a derék ezredes nem egy könnyen adhatta volna ilyenforma jelét
unatkozásának, mert erre nézvést nagyon érezhette volna hiányát
valaminek – még pedig nem a zsebnek.

– És csakugyan nincs semmi háborúra reményünk! – szólalt meg a hires
Maston J. T., megvakarván vas-kampó kezével gutta-percha fejét. – Egy
árva felhőcskét sem látok mely hirdetné, holott mennyit kellene még
tennünk a tüzérség tökéletesítésére! A mi engem illet, én ma reggel
készítettem egy hatalmas taraczk-tervet, mely hivatva lenne arra, hogy a
harcz törvényeit megváltoztassa.

– Valóban? – kérdé Hunter Tamás, s önkénytelenül eszébe jutott a
tiszteletre méltó Maston J. T.-nek legutóbbi kisérlete.

– Úgy van, – felelé ez, – de hát mire is való ez a sok tanulmány, annyi
akadálynak a legyőzése? Nem hiába való fáradozás? Az új világ emberei,
úgy látszik, megfogadták, hogy ezentúl békességben élnek és a mi
harczias irányú újságunk, a Tribune, előre megjósolta, hogy a lakosság
szaporodása miatt nagy katasztrófára számíthatunk.

– Pedig, lám, Európában mindennap foly a harcz a nemzetiségi eszmék
érdekében, – felelé Blombsberry ezredes.

– És aztán?

– Nos, talán megpróbálhatnók, hátha igénybe vennék szolgálatainkat…

– Mi jut eszedbe? – kiáltá Bilsby, – a ballisztikát idegenek javára
fejleszszük?

– Csak okosabb dolog, mint hogy pangjon, – válaszolá az ezredes.

– Mindenesetre, – felelé Maston J. T., – okosabb volna, de erre a módra
gondolnunk sem szabad.

– Ugyan miért nem? – kérdé az ezredes.

– Azért, mert az ó-világban az előhaladásra nézve homlokegyenest
ellenkező vélemények uralkodnak, mint Amerikában. Azok az emberek el sem
tudják képzelni, hogy valaki tábornok lehessen, ha előbb nem volt
hadnagy; éppen olyan forma ez, mintha valaki azt mondaná, hogy nem tud
valaki egy ágyút elsütni, hacsak nem öntött ágyút. Pedig egészen
természetes, hogy…

– Kaczagni való! – felelé Hunter Tamás, mi alatt Bowie késével
faricskálta a szék karját – és mivelhogy a dolgok ilyeténképpen állanak,
egyebet sem tehetünk, mint ültessünk dohányt és olvaszszunk
czethalzsirt.

– Micsoda? – kiált fel Maston J. T., harsány hangon, – hát ne szenteljük
életünk hátra levő nehány évét a tüzérség fejlesztésére? Hát ne adódnék
alkalom arra, hogy golyóinkat kipróbáljuk? Hát ágyúink tüze ne világítsa
meg az eget? Hát nem emelné fejét fel holmi nemzetközi
véleménykülönbség, a mi alkalmat adna arra, hogy valamelyik tengeren túl
levő hatalomnak háborút izenjünk? Hát a francziák sem furják át
valamelyik gőzhajónkat, avagy az angolok sem akasztják fel nemzetközi
jog ellenére egy nehány hazánkfiát?

– Nem, Maston, – viszonzá Blombsberry ezredes, – ez a szerencse sohasem
mosolyog reánk! Nem. Hiába várunk ezekre a szerencsés esetekre, s ha be
is következnének, nem vennők hasznát. Az amerikai önérzet napról-napra
fogy, anyámasszony katonái leszünk.

– Hanyatlunk… dörmögé Bilsby.

– És megaláznak minket, – szólott közbe Hunter Tamás.

– Ez bizony mind nagyon igaz, – felelé Maston J. T. megújuló
hevességgel. – Ezer ok volna a háborúra, és mégsem harczolunk. Kímélik
az emberek a karjukat és a lábukat és mindezt azoknak a javára, a kik
azt sem tudják, hogy mit csináljanak vele… Hát ugyan olyan messzire kell
kalandozni, ha okot keresünk a háborúra?… Észak-Amerika nem tartozott
hajdanában Angolországhoz?

– Minden bizonynyal – mondá Hunter Tamás, falábával megkotorva a
parazsat.

– Nos hát, – folytatá Maston J. T., – ugyan, miért ne tartozhatnék most
Angolország Észak-Amerikához.

Az volna még csak jogos és méltányos, – kiáltja Blombsberry ezredes.

– Eredj, mondd meg ezt az Egyesült-Államok elnökének, – riad fel Maston
J. T., – majd meglátod, hogyan fogadja.

– Bizonyára elképped, – mormogá Bilsby, azon a négy ép fogon szürve át a
szót, a mit nem hagyott a csatatéren.

– Istenemre, – kiáltja Maston J. T., – a legközelebbi választásnál ne is
számítson a szavazatomra.

– A miénkre se, – harsogták egy szívvel, egy lélekkel a harczias lelkű
rokkantak.

– Végre is, – mondá befejezésül Maston J. T., – ha nekem nem adnak
alkalmat, hogy új mozsaramat a csatatéren próbáljam ki, lemondok a
Gun-clubban elfoglalt állásomról, kilépek az egyesületből s az arkanzasi
savannák közé temetkezem.

– Veled tartunk, – kiálták a vakmerő Maston J. T. pajtásai.

Ilyeténképpen állottak a dolgok, a kedélyek felizgatódtak, s az
egyesületet már ma-holnap a feloszlás veszélye fenyegette, midőn egy
váratlan esemény új fordulatot adott mindennek, s a végpusztulást
elhárította.

E beszélgetés után következő napon a Gun-club minden tagja a következő
körlevelet kapta:

Baltimore, október 3.

A Gun-club elnöke tisztelettel tudatja kollegáit, hogy a f. hó 5-dikén
tartandó gyülésen olyan előterjesztéssel áll elő, a mely őket nagyon
fogja érdekelni. Ezért kéri, hogy jelen meghivóra mulhatatlanul
jelenjenek meg.

Szives üdvözlettel Impey Barbicane, a G. C. elnöke.

[Illustration: BARBICANE, A GUN-CLUB ELNÖKE.]




MÁSODIK FEJEZET.  Barbicane elnök közleménye.

Október 5-dikén este nyolcz órakor sűrű tömeg tolongott a Gun-club
(Union-square 21.) termeiben. A clubnak baltimorei tagjai az elnök
meghivására mind megjelentek. A levelező tagok express-vonatokon
százával érkeztek a városba, s habár a club gyülésterme óriási nagy
vala, a sok tudós nem fért el benne. Beleszorultak a melléktermekbe,
megtöltötték a folyosókat, a külső udvart, hol a köznép lökdösődött,
nyüzsgött. Mindenki a legjobb helyre akart jutni, mert égtek a
kiváncsiságtól, hogy Barbicane elnök közleményét hallják. Ide-oda
hullámzott az emberáradat, nyomkodták egymást avval a szabadsággal, a
mely a self-governement embereit jellemzi.

Azon este Baltimoreban egyetlen idegen sem juthatott volna semmi áron
abba a terembe. Azt kizárólag a baltimoreieknek és a club levelező
tagjainak tartották fenn, senki fia rajtok kivül be nem juthatott.
Maguk, a város korifeusai, a tanácsurak künn szorultak, s a csőcselék
közé keveredtek, hogy fülhegygyel felfogják: mi történik odabenn.

A rengeteg gyülésterem csodálatos látványt nyujthatott. Bámulatosan
illett rendeltetéséhez. Egymásra halmozott ágyúk képezték az oszlopokat,
az oszlopok alját mozsarak tették, ezek valának a tetőzet czifrázatai
olyan formán öntve, mintha függönyök lettek volna. Kurta csövű, hosszu
csövű puskák, karabélyok, a régibb és újabb idők minden rendű és rangú
fegyverei festői csoportozatban ékítették a falakat köröskörül. Ezer
forgó-pisztoly csövéből áradt ki a gáz, melyek úgy valának összeállítva,
mint egy óriási csillár, pisztolyok füzére és puska-csövek kandellaber
alakjában összerakva: világították meg az óriási termet. –
Ágyú-modellek, bronz-minták, átlyukgatott czéltáblák; a Gun-club ágyúi
által összelőtt lapok, az ágyú-töltők és törlők nagy választéka,
olvasószemekként összerakott bombák, nyaklánczok ágyúgolyókból,
gránát-füzérek, szóval minden együtt volt ott, a mi a tüzérségre
vonatkozik. A szemet gyönyörködtették, és bámulatot keltettek ügyes
elrendezésükkel s azt a gondolatot keltették a szemlélőben, hogy
mindezek valósággal inkább ékességül szolgáltak, mint gyilkoló
szerszámokul.

A díszhelyen éppen a ragyogó üveg-harang alatt állott a Maston J. T.
által feltalált ágyúnak egy összelapult és lőpor által alakjából
kiforgatott töredéke.

A terem végén, elkülönített helyen ült az elnök és a négy titkár széke
egy faragványokkal ékesített lafettán állott s valójában egy harminczkét
hüvelyes mozsárhoz vala egészen hasonló, melyet 90° szög alatt
állítottak fel s a két fülénél fogva megerősítettek, úgy hogy az elnök
azon igen kényelmesen hintázhatott, mint holmi hintaszéken. Az
iróasztalon, mely széles vaslemez vala és hat lábon állott, láthatták a
különös izléssel formált tintatartót, a mely tulajdonképpen biskayoi
puskacső vala, továbbá a hatalmas elnöki csengetőt, mely beillett volna
harangnak is, mert ha megszólalt, akkorát szólott, mint egy revolver.
Hevesebb viták alkalmával alig tudta néha a tűzbe jött legió tüzérnek a
hangját túlropogni.

Az iróasztal előtt czikk-czakkos alakban padok valának felállítva,
hasonlatosak a vár-falakhoz és lőréses bástyákhoz. Ezeken ültek a
Gun-club tagjai – és ezen az estén elmondhatták, hogy a bástyák telve
valának őrséggel. Eléggé ismerték az elnököt, jól tudták, hogy fontos ok
hiján nem mozgósította a kollegákat.

Impey Barbicane negyven éves volt, nyugodt, hideg természetű, szigorú,
rendkivül komoly és átható elméjű; olyan pontos, mint egy chronometer,
edzett, rettenhetetlen jellem, kevésbbé lovagias, mint inkább kalandos
természetű, tele volt a feje gyakorlati eszmével, még a legvakmerőbb
vállalatokban is. Új-Angliának igazi fia volt ő, az északi ültetvényes,
azoknak a kerek-fejűeknek sarjadéka, a kik hajdanában a Stuartoknak oly
veszedelmes ellenségei voltak, a délieknek, az anyaország hajdani
junkerainak engesztelhetetlen ellensége. Egy szóval: tetőtül-talpig
yankee volt Barbicane.

[Illustration: BARBICANE NYILATKOZIK.]

Fával kereskedett és nagy vagyont szerzett; a háború alatt tüzérségi
főfelügyelővé nevezték ki, félelmes feltalálónak bizonyult be, merész
eszméi nagyban elősegítői voltak a tüzérség fejlődésének és roppant
lendületet adtak a kisérletező kutatásnak.

Középtermetű és egészen _ép testű_ vala – a mi nagy ritkaság a Gun-club
tagjai között. Arczának vonásai kiélezettek valának, mintha vonalzóval
és szögmérővel lettek volna kivésve. És ha áll az, hogy valakinek
arczéle csalhatatlanul kifejezi annak jellemét, úgy az ő arczából a
tetterőt, bátorságot és hideg nyugalmat a legvilágosabban ki lehetett
olvasni.

Ebben a pillanatban mozdulatlanul, némán, gondolataiba mélyedve ült,
mintha tekintetét befelé fordította volna, fejében magas tetejű kalap
ült – fekete selyem cylinder, a mely, úgy látszik, az amerikai fejhez
hozzá van nőve.

Kollégáinak lármás beszéde nem zavarta őt; azok puhatolóztak,
találgattak, elnökük vonásait kémlelték és hasztalanul igyekeztek, hogy
áthatolhatatlan arczvonásainak ismeretlen x-jét kikeressék.

Mihelyt a terem órája mennydörgésszerűen nyolczat ütött, Barbicane
hirtelen fölkelt, mintha egy rugót nyomtak volna meg alatta. Mindenki
hallgatott és a szónok kissé áradozva a következőképpen kezdé:

– Vitéz társak! már igen hosszú idő óta kárhoztatja ez a meddő béke a
Gun-club tagjait sajnálatos tétlenségre. Négy eredménynyel teljes év
után be kellett szüntetnünk működésünket s a haladás útján meg kelle
állanunk. Bátran kimondom, hogy minden háborút, a mely kezünkbe
visszaadná a fegyvert, örömmel üdvözölnénk…

– A háború! – kiáltott fel viharos lelkesedéssel Maston J. T.

– Halljuk!… halljuk! – hangzék mindenfelé a teremben.

– Ámde a háború, – folytatá Barbicane, – a mostani körülmények között
lehetetlenség; és bárminő reményeket táplálnak is tiszteletre méltó
társaim, kik engemet az imént félbe szakítának, sok esztendő el fog még
telni, míg ágyúink a csatamezőn mennydörögni fognak. Ebbe bele kell
törődnünk és más eszmekörben kell tettre való buzgóságunkat latba
vetnünk.

A hallgatók észrevéve, hogy az elnök a legfontosabb kérdéshez ért,
kettős figyelemmel hallgattak.

– Nehány hónapja már, derék társaim, – folytatá Barbicane, – azon töröm
fejemet, hogy nem tudnánk-e mi – a magunk eszmekörén belül – valami
tudományos kutatásba fogni, olyan kutatásba, mely a XIX. századhoz méltó
s vajjon nem segíthetne-e minket ebben a ballisztikának előhaladottsága.
E végett kutattam, dolgoztam, számítgattam és tanulmányaim eredménye ime
az a meggyőződésem, hogy mi olyan vállalatnál, mely más országban
lehetetlenek látszik, szerencsésen czélhoz juthatunk. Ime, ezt az én jól
meghányt-vetett tervemet akarom önöknek részletesebben elmondani. Méltó
lesz ez önökhöz, méltó a Gun-club multjához és minden bizonynyal nagy
zajt fog ütni az egész világon.

– Nagy zajt?… kiáltott egy szenvedélyes tüzér.

– Igen, nagy zajt, – ismétlé Barbicane, – még pedig a szónak valódi
értelmében.

– Nem kell félbeszakítani az előadót! – kiáltozák más oldalról.

– Kérem tehát önöket, derék tagtársaim, – folytatá az elnök, –
hallgassák szavaimat nagy figyelemmel.

A gyülekezet önkénytelenül mozogni kezdett. Barbicane hirtelen a
kalapjához nyult, beljebb nyomta, aztán nyugodtan folytatá:

– Egy sincs önök között, derék társaim, a ki a holdat nem látta volna,
avagy legalább ne hallott volna róla valamit. Ne csodálkozzanak, hogy én
most az éj eme csillagzatáról beszélek. Talán nekünk jutott
osztályrészül, hogy ez ismeretlen világrésznek Kolumbusai legyünk. Ha
önök megértenek engem és teljes erejökből támogatnak, úgy én lehetővé
teszem, hogy az új világrészt hatalmunkba kerítsük s a meglevő
harminczhat állam közé sorozzuk, a melyek e földnek nagy szövetségét
alkotják.

– Éljen a hold! – kiáltá a Gun-club egy szájjal egy szívvel.

– Már sokan tanulmányozták a holdat, – vevé fel újra a beszéd fonalát
Barbicane, – pontosan ismerjük tömegét, sűrűségét, sulyát, kerületét,
alkatát, mozgását, távolságát, a naprendszerben való szerepét; csináltak
térképeket róla, a melyek a földről készített térképekkel pontosság
tekintetében fölveszik a versenyt; a fényképészet csodaszép képét
nyujtotta a holdnak. Egy szóval, mindent tudunk a holdból, a mire a
mathematikai tudományok, a csillagászat, a geologia, optika számíthat,
_de mindez ideig senkinek sem sikerült, hogy a föld és hold között
egyenes összeköttetést teremtsen_.

E szavakra az érdeklődés tetőpontra hágott.

– Engedjék meg önök, hogy nehány szóval elmondjam, hogy egy némely tüzes
elme minő gazdag képzelő tehetségre valló utirajzban igyekezett a hold
titkait földeríteni. A XVII. században avval dicsekedett valami
Fabricius Dávid nevű ember, hogy saját szemeivel látta a hold lakóit.
1649-ben közzé tette egy Beaudoin I. nevű franczia «Dominico Gonzalez
spanyol kalandornak: Utazását a holdba». Ugyanekkor jelent meg Cyrano de
Bergeracnak hires Expeditió-ja, melynek Francziaországban olyan nagy
eredménye volt. Később egy Fontenelle nevű franczia kiadott egy nagy
munkát e czímen: «A világok sokasága» – mert hát azok a francziák sokat
bajlódtak a holddal; – ámde a tudomány előhaladása túlszárnyalja a
korszakalkotó munkákat is. 1835 körül megjelent a New-York American-ben
Herschel J.-nek egy művecskéje fordításban; a tudós szerző elbeszéli
ebben, hogy ő csillagászati tanulmányok czéljából a Jó-remény fokára
küldetvén, egy javított teleszkop segélyével 80 yard (a yard valamivel
kisebb, mint a méter) közelben látta a holdat. Egész világosan látott
barlangokat a holdban, melyekben vizi-lovak tanyáztak, zöld hegyeket
aranyos keretben, elefántcsont szarvú kosokat, fehér őzeket, pergament
szárnyú lakosokat, a kik hasonlók valának a denevérekhez. Ez a Locke
által – a ki amerikai volt – írt művecske nagy hatással volt az
olvasókra. Ámde nemsokára fölismerték benne a tudományos misztifikácziót
és a francziák voltak, a kik először kaczagtak rajta.

– Micsoda, egy amerikait nevettek ki? – kiáltott fel Marton J. T. – ime,
itt _az ok háborúra_.

– Legyen nyugodt, érdemes barátom, a míg kaczagtak, addig alaposan
felültette őket a mi földink. Még azt is megemlítem, hogy egy Pfast
János nevű rotterdami ember, 19 nap alatt a holdig felszállott
léghajóján, mely oxigénnel volt telítve, a mely tudvalevőleg
harminczötször könnyebb, mint a hydrogén. Ez az utazás is – mint az
előbbiek – természetesen a fantázia szülöttei voltak, ámde szerzője a
népszerű Poë vala, az éles elméjű amerikai iró.

– Éljen Poë Edgar! – kiáltá lelkesedve a gyülekezet.

– Ime, ezek voltak a kisérletek, a melyek még elég türhető tudományos
alapon nyugodtak, de egyátalában nem tudták a holddal való érintkezést
megteremteni. Mindazonáltal meg kell jegyeznem, hogy nehány gyakorlati
elméjű ember megkisérlette, hogy az összeköttetést létesítse. Nehány
évvel ezelőtt indítványozta egy német geometer, hogy Szibéria vadonjaiba
küldjenek ki egy tudósokból álló bizottságot. A bizottság a
beláthatatlan sikságon megvilágított fém-tükrök segélyével csináljon
mérhetetlen nagyságú geometriai figurákat, így többek közt annak a
bizonyos átlónak a négyzetét, melyet a francziák a «szamarak hidjának»
neveznek. «Minden művelt embernek – mondá a német geometer – fel kell
fognia észszel ez alaknak tudományos jelentőségét; már most, ha a
holdban emberek laknak, ezek meglátják, s okvetetlenűl felelni fognak
reá. Igy készen van a közlekedés föld és hold között, ha pedig ezt
elértük, úgy nagyon könnyű dolog lesz egy abc összeállítása, melynek
segélyével a hold és föld lakói értekezhetnek egymással.»

Ez vala a német föld-mérő indítványa, ámde minde mai napig nem
valósíthatták meg s így a föld és hold között egyenes összeköttetés
nincsen. Azért hát az amerikaiak gyakorlati elméjére vár a feladat, hogy
a föld és csillagok között az összeköttetést létesítse. Igen egyszerű
ennek a módja, egyszerű az eszköze, könnyű, biztos és csalhatatlan; az
én indítványom megvilágosítja önök előtt.

Hangos tetszés-nyilatkozatok, viharos kiáltások követték e szavakat.
Egyetlen egy hallgató sem akadt, a kit a szónok meg nem győzött, el nem
ragadt volna.

– Halljuk!… halljuk!… Csend legyen! – kiáltozák mindenfelől.

Midőn újra beállott a csend, Barbicane még komolyabb hangon folytatá:

– Önök jól tudják, hogy az ágyúöntés művészete nehány év alatt a
haladásnak mily nagy fokára jutott, s még mennyire tökéletesedett volna
e fegyvernem, ha a háború tovább foly. Azt is mindnyájan jól tudják,
hogy az ágyúk ellenálló ereje és a lőpor hajtóképessége nem ismernek
határt. Nos, ezeket alapul véve, felállítám e kérdést: vajjon elegendő
előkészűlettel bizonyos ellenállási föltételek tekintetbe vételével nem
volna-e lehetséges egy löveget a holdba röpíteni?…

E szavakra az elfogult keblekből feltört a bámulat kiáltása; aztán kevés
ideig, mint egy a mennydörgést megelőző csend állott be – aztán kitört a
vihar, a helyeslésnek kiabálása, ordítása, reszketett belé az óriási
ülésterem. Hasztalanul próbálta meg az elnök, hogy szóljon, csak tiz
percz múlva juthatott szóhoz.

– Engedjék, hadd fejezzem be mondani valómat – folytatá nyugodtan.
Minden szempontból megvitattam a kérdést, eltökélten fogtam fel és
csalhatatlan számításaimból kiviláglik, hogy minden golyónak, mely
másodperczenkint 12,000 yard (körülbelül 11,000 méter) kezdő-sebességgel
röpíttetik a hold felé, okvetetlenül el kell oda jutnia. Azért, derék
társaim, van szerencsém ezt a csekély kisérletet önöknek figyelmébe
ajánlani.




HARMADIK FEJEZET.  Barbicane tervének hatása.

Nem lehet azt leirni, hogy minő hatással voltak az érdemes elnöknek
utolsó szavai a hallgatókra. Az volt ám a lárma! Ordítás!
Éljen-riadalom! Hip… hip… hip!… és természetutánzó hangoknak egész
ármádiája – mert ebben gazdag az amerikai nyelv. Hallatlan zsibongás,
zúgás töltötte be a termet. Működött a torok, csattogott a tenyér,
tombolt a láb. Nincs ezen mit csodálkoznunk: vannak tüzérek, a kik
ágyúikkal versenyt dörögnek.

Barbicane a lelkesedésnek ez őrjöngése közepett is hideg, nyugodt
maradt. Hasztalan intett kezével, hogy csendesedjenek le, az elnöki
harang mennydörgését senki sem hallotta. Letépték őt az elnöki székről,
vállaikra vették és diadalmasan hordozták körül. Előbb hű társai, aztán
a mámoros tömeg.

Mert az amerikai semmitől sem riad meg. Ezt a szót: «lehetetlen» nem
ismeri. Amerikában minden könnyű, egyszerű, a mechanikai nehézségek ott
halvaszületett gyermekek. Az igazi yankee egy hajszálnyi nehézséget sem
látott abban, hogy Barbicane tervét meg is lehet valósítani. Kimondta,
megteszi.

Az elnök diadalmenete egész este tartott. Valóságos fáklyásmenet volt.
Irek, francziák, skótok s mind a többi nemzetiségüek, a minők Maryland
lakói, kiki a maga nyelvén kiáltozott: vivat! hurrah! bravo!
összevegyültek a leirhatatlan örömriadalban.

A hold, mintha megértette volna, hogy róla van szó, derülten mosolygott
le, túlragyogva a föld minden világosságát. A yankeek mind reá szögezték
tekintetöket; egyik üdvözölte a kezével, másik szerető szavakat kiabált
feléje; amaz méregette a szemével, emez fenyegette; egy optikus éjfélig
egyebet sem tett, csak szemüvegeket adott el. Luna asszonyságot úgy
nézegették, mintha pályolyban ülő úrhölgy lett volna, még pedig olyan
arczátlansággal, minőre csak az amerikai földbirtokosok szoktak
vetemedni. Mintha már Phoebus szép testvére az Union birtoka lenne,
holott még csak arról volt szó, hogy egy golyót röpítsenek fel hozzá: ez
bizony elég durva módja az összeköttetésnek még egy bolygóval szemben
is; mindazonáltal a művelt nemzetek között nagyon használatos.

Éjfélt ütött, s a lelkesedés éppen tetőpontra hágott, egyformán
elterjedt az a lakosság minden osztályához tartozók között. A városi
hatóság, a tudósok, nagykereskedők, kiskereskedők, teherhordók, az
intelligenczia, a tejfeles szájú tacskók izgatottak valának minden
porczikájukban. Nemzeti vállalkozásról volt szó; így hát a felső és alsó
része a városnak, a nagy terek a Patapsco partján, az öbölben horgonyozó
hajók mind, de mind zsúfolásig telve valának mámoros tömeggel a gin és
whisky meg az öröm telítette őket; mindenik csevegett, fecsegett,
vitatkozott, kötekedett, tapsolt, éljenezett, a gentlemantől kezdve, ki
a vendéglőben Sherry-cobblere mellett kamaszmódra terpeszkedett a
diványon, egész a hordárig, ki a Fells-Point nevű piszkos csapszékben
részegedett le a «knock me down»-tól (erős sör).

[Illustration: BARBICANE DIADALÚTJA.]

Hanem két óra tájt lecsendesedett az izgalom. Haza térhetett Barbicane
összetörve, önmagából kiforgatva. Herkulesi erő kellett ahhoz, hogy
valaki ekkora lelkesedésnek a viharát kiállja. A tömeg elszéledt
lassankint az utczákról. A négy vonat, mely Baltimoreban keresztezi
egymást, Ohio, Susquehanna, Philadelphia és Washington felé
hazaszállították az idegeneket a szélrózsa minden irányába és
Baltimoreban, a viszonyokhoz képest, elég nyugalom uralkodott.

Egyébiránt tévedés volna, ha azt hinnők, hogy csak Baltimoreban vala
azon az estén akkora izgatottság, az Unio nagy városai New-York, Boston,
Albany, Washington, Richmond, Crescent-City, Charleston, Mobil, Texastól
Massachussetsig, Michigantől Floridáig minden város kivette a részét
ebből az öröm-riadalomból. A Gun-clubnak 30,000 levelező tagja mind
tudott valamit elnökük meghivójáról és mindenik egyforma
tűrelmetlenséggel várta az október 5-diki csodálatos közleményt. Ezért
mihelyt az elnök ajkáról elhangzottak a szavak, még az nap este az Unio
minden államába vitték azokat a táviró-drótok 248,447 angol mérföldnyire
egy másodpercz alatt. Elmondhatjuk tehát, hogy az északamerikai
Egyesült-Államok, melyek együttvéve tizszer akkora területüek, mint
Francziaország, ugyanabban a pillanatban tört ki éljen-riadalomban és
huszonöt millió szivet egy _heves_ dobbanással dagasztott a büszke
érezet.

Másnap tizenötezer újságban, napi, heti, havi, kéthavi folyóiratokban
czikkeztek erről a tárgyról, különböző szempontokból vizsgálták:
fizikai, meteorologiai, nemzetgazdasági, közerkölcsi szempontokból, a
szerint, a mint a politikát vagy a művelődést tekintették előbbre
valónak. Fejtegették, hogy vajjon a hold kialakult égitest-e, vagy még
átalakuló félben vagyon? Minő látványul szolgálna a földgömbre nézve
láthatatlan oldala.

És ámbátor még csak arról volt szó, hogy egy golyót röpítsenek feléje,
mindenki látta, hogy a vizsgálódásoknak mind ebből a pontból kell
kiindulniok. Mindenki eltelt a reménynyel, hogy Amerika fog a misztikus
holdtányér titkaiba behatolni és sokan már attól féltek, hogy a hold
meghódítása az európai politika súlyegyenét meg fogja billenteni.

Miután a tervet szétbonczolták, senkinek sem jutott eszébe, hogy annak
megvalósításában kételkedjék; a tudós, tudományos vagy vallásos
társulatok által kiadott szakközlönyök, röpiratok, jelentések, szemlék
kiemelték előnyeit, és a bostoni «Természettudományi társulat», az
albany-i «A tudományok és művészetek amerikai társulata», a new-yorki
«Földrajzi és statisztikai társulat», a philadelphiai «Amerikai
filozofiai társaság», a washingtoni «Smithson-intézet» ezer átiratban
kivántak a Gun-clubnak szerencsét és ajánlták az elmaradhatatlan anyagi
és erkölcsi támogatást.

Azért hetykén elmondhatjuk, hogy soha még indítvány nem tétetett,
melyhez annyi hozzájáruló csatlakozott volna; kétkedésről,
akadékoskodásról, megfontolásról szó sem vala. Európában, főleg pedig
Francziaországban a holdba lövendő golyónak eszméjét pelengérre
állították volna az élczlapok, a poeták gúnydalokkal fogadták volna:
effajta ötlettel senki sem merészelt volna előállani, nem védi vala meg
őt a csúffátételtől semmiféle életbiztosító pisztoly. Az új világban
vannak eszmék, melyeket senki sem nevet ki.

Impey Barbicane ettől a naptól kezdve az Egyesült-Államok legnagyobb
férfiainak sorába emelkedett, a tudományok Washingtonának tekintették.
Egy eset legfényesebben tanuskodik arról, hogy minő magas polczra
kapaszkodhatik fel egy ember iránt a nép kegye.

Nehány nappal a Gun-club hirhedt gyülése után a baltimorei angol
szintársulat szinlapja Shakespearenak «_Sok hűhó semmiért_» czímű
vígjátékát hirdette. A város lakossága a Barbicane tervére czélzó gúnyos
vonatkozásnak tartván, behatolt a nézőtérre, összezúzta az üléseket és
kényszerítette a szerencsétlen igazgatót, hogy rögtön vegye le azt a
darabot a műsorról. A direktor, mint okos ember, meghajolt a nép akarata
előtt, s ugyanannak a drámairónak «_A mint tetszik_» czímű darabját
tűzte ki előadásra. És nehány hétig hallatlan bevételei valának.




NEGYEDIK FEJEZET.  A cambridgei csillagvizsgáló felelete.

Ezenközben Barbicane az őt körülvevő ünnepeltetés közepett sem töltött
haszontalanul egy pillanatot sem. Mindenek előtt összehívta a Gun-club
választmányát értekezletre. Elhatározták, hogy a kérdésnek csillagászati
oldalára nézve felvilágosítást kérnek a csillagvizsgálóktól, azután, ha
a felelet kedvező, hozzá kezdenek a technikai rész megbeszéléséhez, hogy
semmit se mulaszszanak el, a mi a fontos kisérlet sikerét biztosíthatja.

Szerkesztettek tehát egy világos és szabatos átiratot, külön kérdésekbe
foglalva a cambridgei csillagvizsgálóhoz Massachussetsben. Itt volt az
északamerikai Egyesült-Államok leghiresebb egyeteme, melynek főleg
csillagvizsgálója szólott messze földre. Itt voltak a legkiválóbb
tudósok és az a messzenéző teleszkop, melynek segélyével Bond az
Andromedát, e másodrangú bolygót bolygatta fel és Clarke a Siriust
fedezte fel. Így hát nem hiában bizott annyira a Gun-club ebben az
intézetben.

Két nap múlva megérkezett a tűrelmetlenül várt válasz Barbicane
elnökhöz. Ilyeténformán vala fogalmazva:

_A cambridgei csillagvizsgáló igazgatója Barbicanenak, a Gun-club
elnökének, Baltimoreban._

Cambridge, október 7.

Folyó hó 6-dikán küldött, s a baltimorei Gun-club nevében a cambridgei
observatoriumhoz intézett levelének vétele után haladéktalanul
összehívtam a kartársakat és illendőnek tartjuk a következőkben megadni
kérdéseikre a feleletet:

A kérdések, melyekkel hozzánk fordultak, ezek:

1. Lehet-e golyót röpíteni a holdba?

2. Pontos számítással minő távolságra van a hold a földtől?

3. Körülbelül mennyi idő kellene ahhoz, hogy elegendő kezdő-sebességgel
meginduló golyó ezt az utat megtegye? ebből kifolyólag mikor kell
kilőni, hogy egy bizonyos időben a holdhoz érkezzék?

4. Mikor fog a hold a legkedvezőbb helyzetben lenni arra nézve, hogy a
golyó megtalálja?

5. Az égnek mely pontjára kell czélozni, hogy a löveg a kellő helyre
jusson?

6. Az égnek mely pontján fog a hold állani, mikor a löveg találja?

Az _első_ kérdésre így szól a felelet:

A holdra löveget röpíteni lehet, ha sikerül annak másodperczenkint 12000
yardnyi kezdő-sebességet kölcsönözni. Pontos számítás szerint elegendő
ez a sebesség. Minél távolabb jutunk a földtől, annak vonzó-ereje a
távolság négyzetével fordított arányban csökken; így például háromszoros
távolságnál kilenczszerte csekélyebb mozgó-erő elégséges. Vagyis a löveg
súlya rohamosan csökkenni fog, s végül abban a pillanatban teljesen
megsemmisül, midőn a földnek vonzó-erejét a hold vonzó-ereje
kiegyenlíti, mégpedig a távolságnak 47/52 részénél. Ebben a pillanatban
nem lesz a lövegnek súlya, s mihelyt tovább folytatja útját már a
holdnak vonzó-ereje lészen reá hatással, miért is reá esik a holdra.
Elméletileg e szerint megvan a lehetőség arra nézve, hogy a kisérlet
sikerülhet; hogy valóban sikerül-e, az alkalmazandó gép erejétől függ.

[Illustration: A CAMBRIDGEI CSILLAGVIZSGÁLÓ.]

A _második kérdésre_ ezt feleljük:

A hold nem kör, hanem ellipsis alakjában forog a föld körül, melynek
földünk egyik tűz-pontját képezi; e szerint a hold hol közelebb, hol
távolabb vagyon a földtől, vagyis mint a csillagvizsgálók mondják, majd
a földközel-ben, majd a földtávol-ban. Legkisebb és legnagyobb távolsága
között a különbözet jelentékeny, úgy, hogy azt figyelembe kell venni.
Legnagyobb távolsága 247552 mérföld, legkisebb távolsága csak 218657
mérföld a különbözet tehát 28895 mérföld, több mint kerületének
kilenczed része. Számításaink alapjául a földközelt kell vennünk.

A _harmadik kérdésre:_

Ha a löveg másodperczenkint 12000 yardnyi kezdősebességét változatlanul
megtartja, úgy körülbelül 9 óra alatt rendeltetési helyére jut; minthogy
azonban ez a sebesség fokozatosan csökken, minden számítás szerint
300000 másodpercz vagyis 83 órára és 20 perczre van szükség, hogy arra a
pontra jusson, a hol a föld és hold vonzási ereje egymást kiegyenlítik,
innen aztán 50000 másodpercz vagyis 13 óra és 53 másodpercz alatt esik a
holdra. Ezek szerint 97 órával és 13 perczczel és 20 másodperczczel
előbb kell elröpíteni, mielőtt a hold abba a helyzetbe kerül, hova a
löveget irányítják.

A _negyedik kérdésre:_

Azok szerint, a miket előre bocsátottunk, a holdnak földközeli idejét
kell választani s egyszersmind azt a pillanatot, mikor a hold a
zenithen[1] van, minek folytán a löveg által megteendő út a föld
sugarának hosszával rövidebb lesz, a mi 3919 mérföldnek felel meg; a
megteendő út végleges megállapodás szerint 214976 mérföld. Ámde ha a
hold minden hónapban egyszer a földközelbe jut is, de nem áll minden ily
pillanatban a zenithen: ez a találkozása földközelnek és zenithnek nagy
időközökben szokott csak előfordulni. Meg kell tehát ezt az időpontot
várni. Szerencsére a jövő év deczemberében a hold e kettős
találkozásának néz elébe. Éjfélkor a földközelbe jut, vagyis a földtől a
legcsekélyebb távolba s ugyanekkor a zenithen is.

Az _ötödik kérdésre:_

Az előre bocsátott megjegyzéseket alapul véve, a golyót a zenithre kell
irányozni, a szem határára éppen függőlegesen, mert így a föld
vonzó-erejétől a leghamarabb megszabadul. Arra nézve azonban, hogy a
hold valamely helynek éppen a zenithjére juthasson, nem szabad ennek a
helynek nagyobb szélességi fokon feküdnie, mint a mennyire e csillagzat
az egyenlítőtől elhajlik, más szóval 0° és 28° északi vagy déli
szélességben kell lennie. Minden egyéb helyen a lövés ferde irányban
történnék, a mi a kisérlet sikerét megakadályozná.

A _hatodik kérdésre:_

Abban a pillanatban, mikor a löveget elröpítik, a holdnak, mely a saját
pályáján naponta 13° 10′ 35″ utat tesz meg, négyszer ennyi távolságra
kell a zenithtől lennie, vagyis 52° 42′ 20″, mert ekkora útat kell még
megtennie. Minthogy azonban azt az eltérést is figyelembe kell venni,
melyet a földnek saját tengelye körül való forgása a lövegnél előidéz,
és minthogy az a föld 16 fél átmérőjének felel meg, mig a holdba ér a
löveg, a mi a hold kerületéhez mérve 11°-ot tesz, azt is az előbbihez
kell adni, tehát kerekszámban 64° távolságra kell állnia a holdnak a
zenithtől. Ebből következik, hogy a lövés pillanatában a holdra
irányzott szem-vonalnak a helynek vizszintjével 64°-ot kell képeznie.

Ime ezeket a feleleteket adta a cambridgei csillagvizsgáló azokra a
kérdésekre, melyeket a Gun-club tagjai intéztek hozzá.

Összegezzük a végeredményt:

1. Az ágyút olyan helyen kell fölállítani, mely 0° és 28° északi vagy
déli szélesség között fekszik.

2. A zenithre kell czélozni.

3. A lövegnek másodperczenkint 12000 yardnyi kezdő-sebességet kell adni.

4. A löveget jövő év deczember 1-jén 11 óra előtt 13 perczczel és 20
másodperczczel kell kilőni.

5. A kilövés után negyednapra éppen éjfélkor, deczember 4-dikén, abban a
pillanatban, mikor a hold a zenithhez ér, a golyó is czéljához érkezik.

A Gun-club tagjainak tehát haladéktalanul hozzá kell kezdeniök a
munkálatokhoz, melyek egy ilyen vállalathoz szükségesek, hogy a
meghatározott időben működésbe hozzák az ágyút, mert ha ezt a deczember
4-dikét elszalasztják, akkor csak 18 év és 11 nap mulva kerül ismét a
hold a földközelbe s a zenith pontjára egyszerre.

A cambridgei csillagvizsgáló a csillagászat elméleti kérdéseiben
felajánlja szolgálatát a Gun-clubnak és csatlakozik egész Amerika
szerencsekivánataihoz.

A választmány nevében

Belfast J. M. a Cambridge observatorium igazgatója.




ÖTÖDIK FEJEZET.  A hold története.

Ha abban az időben, mikor még a világegyetem chaos vala, egy végtelen
átható tekintetű szemlélő belenézett volna az ismeretlen centrumba,
millió meg millió parányt láthatott volna, a melyek a tért betöltik.
Ámde mig századok eltelének, lassankint változás állott be, a mozgó
parányokra a vonzás törvénye gyakorolta hatását. A parányok rokonságaik
szerint vegyi összeköttetésekbe léptek, elemekké váltak és alkották
azokat a köd-tömegeket, melyek az ég-ür mélységeit töltik be.

Ezek a tömegek nyomban középpontjuk körül mozgásba jöttek. Egy-egy ilyen
közzéppont, melyet ismeretlen elemek alkotának, lassankint tömörült s
maga körül való forgását kezdé meg s később, a mint a tömöttség
növekedtével a terjedtség kisebbedett, az erőműtan örök törvényei
szerint körforgása sebesebb lett, s a mint ez a két működés
folytatódott, támadott egy elsőrendű csillag, mely a ködtömegnek
középpontjává lőn.

Figyelmes vizsgálódással azt is észrevehette volna a szemlélő, hogy a
többi elemi részecskék éppen viselkedtek, mint a középponti csillagtest,
körforgás által sajátságos módon tömörültek, gyorsaságuk fokozódott és
megszámlálhatatlan csillag alakjában körötte, mint súlypontjuk körül
forogtak. Igy támadott egy ködfolt, minőt a csillagászat ma körülbelül
5000-et ismer.

Ez ötezer ködfolt között van az úgynevezett tej-út, mely 18 millió
csillagból áll, melyek közül mindenik egy naprendszer középpontjává
lett.

Ha akkor a szemlélő a tizennyolcz millió csillag közül különösen az
egyikre, mely a legszerényebb és legkevésbbé ragyogók közé tartozik,[2]
fordította volna figyelmét, egy negyedrangú csillagra, a melyet büszkén
napnak neveznek: akkor a világrendszer alakulásának minden jelenségét
nyomról-nyomra kisérhette volna.

A napot meg tényleg úgy látta volna, mint gázat, mely mozgó
részecskékből áll, és megfigyelhette volna; miképen forog saját tengelye
körül, hogy a centralizálás munkáját végezze. Megfigyelhette volna, hogy
az erőműtan törvényei szerint a terjedtség csökkentével gyorsaságban
gyarapodott és elérkezett az idő, mikor a középponttól futó erő a
középpontba vonzó erőt, mely a részecskéket a középpont felé hajtá,
legyőzte.

Akkor újabb jelenség kötötte volna le a szemlélő figyelmét. Észrevette
volna, hogy a részecskék az egyenlitő tájékán, miként az elszakadt
parittyából a kő elröpül, elválnak s a naptest körül több középponti
gyürüt alkotnak, mint a minő Saturnus; s a mint tovább ezek az
ős-anyagból való gyürük, melyek magok körül is forognak, a középponti
tömeg körül való forgásban eltördelőzve, alsóbb rendű ködcsillagokká:
bolygókká oszlanak fel.

Ha aztán a szemlélő minden figyelmét ezekre a bolygókra fordítja vala,
észreveszi, hogy ezek is olyanok, mint a nap, s egy vagy több kozmikus
gyürünek adnak életet, melyekből az alsóbb rendű csillagok származtak;
ezeket nevezik holdaknak.

Igy jut az ember annak az ismeretére, hogy paránytól részecskékre,
részecskéktől ködfoltokra, továbbá középponti csillagra, középponti
csillagtól a napra, naptól a bolygókra és ezek holdjaira vezet a
világegyetem fokozatos alakulása.

A nap, úgy látszik, elvész a csillag-világ végtelen birodalmában, s
mindazonáltal a jelenleg uralkodó tudományos elmélet szerint a tejútnak
ködfoltjai közé tartozik. Az aetheri ürben oly kicsiny s mégis egy világ
középpontja és magában véve rendkivül nagy, mert 400 ezerszer akkora,
mint a föld. Nyolcz bolygó kering körülötte. Ezek a legközelebb esőktől
a legtávolabb esőkig sorrendben: Merkur, Venus, a Föld, Mars, Jupiter,
Saturnus, Uranus, és Neptunus. Ezeken kivül a Mars és Jupiter között
más, kevésbbé fontos égitestek is keringenek rendszeresen, a melyek
talán több ezer darabra szakadt részecskéi egy nagyobb bolygónak. A
teleszkop e fajta csillagot a mai napig kilenczvenhetet fedezett föl.[3]
E függő-viszonyban levő égitestek közül, melyek fölött a nehézkedés nagy
törvénye értelmében a nap elliptikus pályáján uralkodik, némelyiknek
megvan a maga holdja. Uranusnak és Saturnusnak van nyolcz holdja,
Jupiternek négy, Neptunusnak talán három, a Földnek egy. Ezt az egyet, a
mely a naprendszer legjelentéktelenebbjei közé tartozik: a mi _holdunk;_
az a hold, melyet az amerikaiak vakmerő elméje meg akart hódítani.

Az éjnek e csillaga a miatt, hogy aránylag oly közel van, és gyorsan
váltakozik alakja, a nappal együtt már kezdettől fogva igen hamar
felköltötte a föld lakóinak figyelmét; ámde a nap tekintetét nem lehet
kiállani, vakító fénye kényszeríti a szemlélőt, hogy szemeit lesüsse, ha
reá néz. A nyájas hold szereti az embereket, megengedi, hogy szelid
szépségében gyönyörködjünk; nem hevíti becsvágy, néha abba is
beleegyezik, hogy tündöklő bátyja, a nap, őt homályba takarja. A
mohamedánok a földnek e hű társát háladatosságból avval tisztelték meg,
hogy hónapjaikat kör-útja után osztották fel.[4]

A föld őslakói ennek a csillagzatnak különös tisztelői voltak. Az
egyiptomiak Izisnek nevezték, a föniciaiak Astartenak, a görögök
Phoebe-nek nevezték, Zeus és Latina leányának tartották és a
holdfogyatkozást úgy magyarázták, hogy Diana ilyenkor titkos látogatóban
van a szép Endymionnál. A mithologia szerint a nemeai oroszlán
körüljárta Luna arczulatát, mielőtt a földön megjelent; Agesianax költő
versben dicsőítette édes tekintetű szemét, bájos orrát, kedves száját,
melyek az imádásra méltó Selenenek megvilágított részét szemléletessé
teszik. S habár a régiek a holdnak minéműségét, hőmérsékét, szóval
moralis tulajdonságait mithologiai szempontból fel is fogták,
mindazonáltal a hold-ismeretében még a tudósok is nagyon tudatlanok
voltak.

Egyik-másik csillagász mégis némely kiváló tulajdonságát födözte fel már
a régi időkben, melyeket a tudomány ma is elfogad. Igaz ugyan, hogy az
arkadiaiak azt mondták, hogy a hold mikor még nem létezett, a földön
lakott; Simplicius azt tartotta, a kristály-menyboltozaton van
megerősítve és nem mozoghat; Tatius a napból lehasított töredék-darabnak
tekintette; Klearchos, Aristoteles tanítványa csiszolt tűkörlapnak
minősítette, mely az Oczeánt visszatükrözi; mások a föld kipárolgásának
mondák, mely oda fenn összesürűsödött, avagy félig tűzből, félig jégből
alkotott alkotott golyónak, mely tengelye körül forog… No de voltak
tudósok, kik optikai műszerek nélkül is éles elmével kitalálták
törvényeit.

A miletosi Thaley Kr. e. 406-dik esztendőben úgy vélekedett, hogy a
holdat a nap világítja meg; a samosi Aristarchos helyes magyarázatát
adta változásainak; Kleomenes azt tanította, hogy kölcsönvett fényt
sugároztat vissza. A chald Berozus, hogy körforgásának időtartama
megfelel kerületének, s ebből kimagyarázta azt a tényt, hogy a holdnak
mindig ugyanazt az oldalát látjuk. Végül Hipparchus időszámításunk előtt
kétszáz esztendővel némely egyenetlenségeket vett észre a hold
forgásában.

Ezek az észleletek később igazaknak bizonyultak, s az újabb csillagászok
hasznát vették nekik. Ptolomäus a második és az arab Abul-Wéfa a tizedik
században kiegészítették Hipparchos megjegyzéseit a szabályellenességre
vonatkozólag, melynek a hold a nap hatása alatt hullám-vonalú pályáján
ki vagyon téve. Később Kopernikus a XV. és Tycho Brahe a XVI. században
teljesen megállapították a hold csillagászati szerepének egész
rendszerét.

[Illustration]

Ebben az időben határozták meg teljesen forrását; de fizikai alkatáról
keveset tudtak. Akkor magyarázta meg Galilei bizonyos változataiban
beálló fény-jelenségeket az által, hogy a holdban hegyeket
föltételezett, melyeknek átlagos magasságát 4500 ölnyire becsülte.
Később Helvetius, egy danzigi csillagász, 2000 ölre szállította le, ámde
kortársa, Riccioli, 7000 ölre emelte. A XVIII. század végén Herschel, ki
a legerősebb teleszkoppal vala fölfegyverezve, erősen megcsökkentette e
számokat, mert a legmagasabb hegyeket 1900 ölre becsülte ugyan, de átlag
véve 400 ölre a holdban levő hegyek magasságát. No de Herschel is
tévedett, szükséges vala még, hogy Schröter, Louville, Halley, Nasmythy,
Biachini, Pastorf, Lohrmann, Gruithuysen és különösen Beer és Bödeler
tanulmányozzák kitartóan, mig végre a kérdést véglegesen megoldhaták. Az
utóbbi két csillagász 1905 hegyet mért meg, melyek közül hat magasabb
mint 2600 öl, huszonkettő 2400; a legmagasabb csúcs 3801 ölnyire nyúlik
fel a hold-fölületén.

Ugyanebben az időben jutottak tökéletesebb ismeretére a hold
alkotásának. Úgy mutatkozék, hogy tele van kráterrel és minden
vizsgálódás igazolta, hogy vulkanikus természetű. Abból, hogy az általa
eltakart bolygók fénysugarai minden törés nélkül jutnak hozzánk, azt
következtették, hogy légköre csaknem teljességgel nincsen. Abból, hogy
levegője nincs, csaknem biztosra vették, hogy hijával lehet a víznek is.
Mindebből világos, hogy a hold lakóinak sajátságos szervezettel kell
birniok, hogy ott megélhessenek, a mi szervezetünktől merőben eltérőnek.

Végre az újabb vizsgálati módszerek és tökéletesbített műszerek
segítségével a holdat szakadatlanul vizsgálták és felületének egy
pontján sem siklottak tova, habár átmérője kétezerötszáz mértföld,
felülete pedig a földénél tizenháromszor kisebb, kerülete 49-ed része a
föld kerületének; a csillagászok szeme minden titkát kifürkészte és ezek
az ügyes tudósok csodálatos megfigyeléseiket még tovább folytatják.

Igy megfigyelték azt is, hogy teli hold alkalmával a hold tányérának
némely helyén fehér vonalak láthatók, a változások alatt feketék.
Pontosabb tanulmányozás után sikerült e vonalak minéműségéről biztosabb
ismereteket szerezni. Hosszú, keskeny barázdák valának ezek,
párhuzamosan haladó barázda-szélekkel, melyek a vulkánok krátereinél
futnak össze nyolczszáz öl szélességűek és 10–100 mérföld hosszúságuak.
A csillagászok elnevezték barázdáknak, de ennél többet aztán róluk nem
tudtak mondani, de azt sem tudták meghatározni, hogy vajjon nem
kiszáradt ágyai-e néhai való folyóknak. Ezért remélték az amerikaiak,
hogy ezt a geologiai kérdést előbb vagy utóbb megoldják. Azt is czélul
tüzték ki, hogy azokat az árkokat is átkutatják, melyeket Gruithuysen
müncheni tanár fedezett fel, a ki azokat a holdbeli mérnökök
erődítményének tartotta. Ez a két vitás kérdés no meg sok egyéb más nem
világosodhatik meg előbb, mig a főld és a hold között egyenes
összeköttetés nem létesül.

Fényének erejére nézve nem volt mit tanulniok, tudták, hogy az
300000-szer gyöngébb, mint a napfény, továbbá azt sem, hogy melegét a
thermometer nem fogja fel. A mi a «hamuszürke-fényt» illeti, azt a
földről a holdra visszavetődő napsugarak okozzák, a melyek úgy tünnek
fel, mintha a hold tányérát kiegészítenék, mikor ez fél vagy negyed hold
alakjában látható.

A Gun-club elhatározta, hogy a tudománynak, a holdról eddig
megállapított ismereteit minden szempontból: kozmografiai, geologiai,
politikai, erkölcsi szempontból tökéletesebbekké fogja tenni.




HATODIK FEJEZET.  A mi az Egyesült-Államokban most már nem lehet
ismeretlen és a mit már többé nem szabad hinni.

Barbicane indítványának az lőn a legelső hatása, hogy mindazok a
csillagászat által megállapított tények, melyek a holdra vonatkoztak,
naponkint szőnyegre kerültek. Mindenki törte magát, hogy azokat buzgón
tanulmányozza. Úgy tetszett, mintha a hold most tünt volna fel először a
szemhatárán és mindezideig senkisem látta volna az égen.

Divatba jött a hold: ő lett a nap hőse, a nélkül, hogy szerénysége
csorbát szenvedett volna, elfoglalta méltó helyét a csillagok között, de
gőgössé nem vált. Az ujságok fölfrissítették azokat a régi adomákat,
melyekben a holdat, mint a «farkasok nap»-ját dicsőítették,
megemlékeztek arról a hatásról, melyet a régi idők tudatlansága a
holdnak tulajdonított és minden rangú és rendű dicsőítő énekeket
zengének róla; még szóélczeket is faragtak volná rá: egész Amerika
_holdkórossá_ lett.

A tudományos folyóiratok külön-külön azokról a kérdésekről értekeztek,
melyek a Gun-club vállalatával összefüggésben voltak; a cambridgei
csillagvizsgáló feleletét közölték, magyarázgatták és minden ellenvetés
nélkül helyeselték.

Egy szó, mint száz, még a legkevésbbé tudós yankeenek sem vala szabad a
holdra vonatkozó ismeretek közül csak egyetlen egyet is nem tudni, épp
olyan kevéssé a legbárdolatlanabb amerikai vén fehércselédnek az meg
éppen bűn lett volna, ha a holdra vonatkozó babonás vélekedésnek hivei
maradnak. A tudomány minden úton-módon lelkökbe szivárgott: füleiken,
szemeiken át. Teljes lehetetlenség volt, hogy valaki továbbra is szamár
maradjon – csillagászati dolgokban.

Eddigelé sok ember nem tudta, hogy miképpen lehet a föld és hold között
levő távolságot kiszámítani. Felhasználták ezt a körülményt arra, hogy
ez ismeretekhez a hold parallaxjának mérése által jutnak. Ha ez a szó
szeget ütött a fejökbe, akkor megmagyarázták, hogy így nevezik azt a
szöget, melyet a föld átmérőjének két végpontjáról a holdba húzott
egyenes vonal képez. Ha pedig ennek a módszernek megfelelő voltában
kételkedtek, akkor bebizonyították nekik kézzelfoghatólag nemcsak azt,
hogy a föld és hold között levő távolság 234,347 angol mérföld, hanem az
is, hogy a csillagászok még csak hetven mérfölddel sem mondtak többet
vagy kevesebbet.

Azoknak, a kik a hold forgásával nem valának eléggé tisztában, az
ujságok mindennap megmagyarázták, hogy kétféle forgása van: először a
saját tengelye, másodszor a föld körül, s hogy ezt a két forgást
egyszerre végezi, még pedig 27⅓ nap alatt.

A saját tengelye körül való forgása a hold felületére nézve előidézi a
nappalt és éjjelt, csakhogy egy hónap alatt a hold felületén csak
_egyszer van nappal_ és csak _egyszer éjjel;_ s ezek mindenike 354½
óráig tart. Ámde szerencsére a holdnak azt a felét, mely a föld felé
néz, a föld oly fénynyel világítja meg, mely a hold fényénél
tizennégyszer erősebb. A hold másik felén, melyet mi nem láthatunk,
természetesen 354 óráig tartó teljes éjjel uralkodik, melyet csak a
csillagokról reávetődő fény szelidít. Ennek a jelenségnek egyedül az a
sajátság a magyarázója, hogy a tengely körül való forgás és a föld körűl
való pályafutás egy időben történik; oly jelenség ez, a mely Cassini és
Herschel szerint a Jupiter holdjánál is előfordul és valószinüleg minden
holdnál.

Egy némely eléggé okos, de makacsfejű ember nem értette meg azonnal,
hogy a hold a föld körül és saját tengelye körül forogva mindig ugyanazt
az arczulatát fordítsa felénk. Erre ezt a magyarázatot adták:

[Illustration: A HOLD.]

– Menjen be az ebédlő szobájába és kerülgesse az asztalt, de úgy, hogy
arczczal folyton az asztal közepefelé forduljon; ha ennek a körsétának
vége van, nemde saját tengelye körül is megfordult, mert szemeivel a
szoba minden szögletét láthatta. Nos, az ebédlő szoba az ég, az asztal a
föld, a hold pedig ön.

És ez a hasonlat pompásan kielégítette őket.

Tehát a hold mindig ugyanavval a felével fordul a föld felé.
Mindazonáltal, ha pontosak akarunk lenni, azt is hozzá kell tennünk,
hogy ama bizonyos imbolygó mozgása miatt északtól dél és nyugattól kelet
felé – ez a libratio – felénél valamivel több látható a földről
körülbelül 57 század része.

Minthogy a tudatlanok a holdnak körforgásáról éppen annyit tudtak, mint
a cambridgei csillagvizsgáló igazgatója, nyugtalanította őket a holdnak
föld körül való forgása: húsz tudományos folyóirat nyomban útba
igazította őket. Megtanulták az ujságokból, hogy az égboltozat
megszámlálhatatlan csillagseregével egy nagy lapnak tekintendő, melyen a
hold körülsétálgat s a föld lakóinak az idő járását mutatja, mint egy
óra; hogy a hold e sétája alkalmával változatos alakokban jelenik meg;
hogy tele hold van, ha a nappal ellenkező állást foglal el (oppositio),
vagyis: a nap, föld és hold egyenes vonalban, középen a föld; hold-újság
pedig akkor van, ha a nap és föld közé jut (conjunctio); végre, hogy a
hold első és utolsó negyede akkor van, ha annak a derékszögnek a csúcsán
van, melyet a naptól és földtől húzott egyenes vonalak képeznek.

Egynémely éles elméjű yankee ebből arra következtetett, hogy
holdfogyatkozás csak conjunctio vagy oppositio esetén lehet, és helyes
vala az itéletök. Conjunctio alkalmával elsötétítheti a hold a napot,
oppositio esetén a föld sötétítheti el, és annak, hogy a hold körútja
alkalmával nincsen kétszer holdfogyatkozás, az az oka, hogy a hold
forgásának síkja a föld mozgásának irányában hajlik.

A mi a holdnak a szemhatár fölött való magasságát illeti, arra megfelelt
a csillagvizsgáló átirata. Mindenki tudta, hogy ez a magasság, a
szerint, a minő szélességi fokon áll a szemlélő: változik. Az egyetlen
zóna, hol a hold a szemlélőnek éppen a feje fölött van, csupán az
egyenlítő és az északi vagy déli szélesség 28° között lehet. Ezért
ajánlották a csillagászok olyan sürgősen, hogy e kisérletnél ezt a zónát
válaszszák a vállalkozók, mert csak itt lehet függőleges irányban
elröpíteni a löveget és győzhetik le leghamarább a föld vonzóerejét. A
vállalat sikere ettől az egy lényeges föltételtől függött s így a
közvéleménynek ez iránt élénken kellett érdeklődnie.

A mi a holdnak a föld körül való útját illeti, annak a cambridgei
observatorium kimerítően megadta a magyarázatát, a föld minden
tudatlanja megtanulhatta, hogy a hold nem kört ir le pályáján, hanem
ellipsist, a melynek egyik fokusán áll a föld. Ilyen elliptikus
pályafutása van minden bolygónak és holdnak, s az észszerű mechanika
teljes bizonyossággal bebizonyítja, hogy ez nem is képzelhető el
másképpen. Természetesen azt is felfogták észszel, hogy a holdnak
föld-közele azt jelenti, hogy ilyenkor a hold legközelebb áll a földhöz;
a föld-távola pedig azt, hogy ilyenkor a legtávolabb áll.

Ezt tehát minden amerikai tudta, akár akarta tudni, akár nem, s így ha
csak tisztességes embernek tartá magát, senki efféle dolgokban tudatlan
nem lehetett. No de, ha e módon el is terjedtek gyorsan a helyes
nézetek, még sem volt könnyű dolog egy rakás tévedést és hiábavaló
aggaskodást kiirtani.

Így pl. némely derék polgár a mellett erősködött, hogy a hold hajdanában
üstökös csillag volt, aztán hosszura nyúlt pályáján a föld közelébe
jutva, annak vonzó ereje által lebilincselteték. Ezek a
kocza-csillagászok e módon a holdnak elégett külsejét akarták
megmagyarázni. De hát ezeknek csak azt kellett feleletül adni, hogy az
üstökösöknek van légköre, a holdnak pedig vagy nincs, vagy igen csekély:
erre aztán nem tudtak megfelelni.

Mások egynémely aggaskodásuknak adtak kifejezést a holdra vonatkozólag.
Azt hallották ugyanis, hogy a kalifák kora óta, a hold körforgásában
bizonyos arányú gyorsasággal gyarapodik. Ebből egészen ok szerűen azt
következtették, hogy a gyorsabb mozgásnak a két csillagzat között való
távolság csökkenése felel meg, ha pedig ez a kettős működés a
végtelenségig foly, akkor a holdnak egyszer majd a földre kell hullania.

No de le kellett erről az aggodalmukról a jövendő nemzedékekre
vonatkozólag mondaniok, mert Laplace számításai szerint a hold
mozgásának gyorsulása igen szük határok között érvényesűl, s hogy reá
aránylagos csökkenésnek kell beállania: miért is a naprendszerben a
súlyegyennek megbomlása a jövőben nem fenyeget.

Hátra voltak még a babonás tudatlanok, a kik nem elégedtek meg avval,
hogy semmit sem tudtak, hanem hogy sokkal többet tudtak abból, a mi nem
is létezik; no meg a holdról a soknál is többet tudtak. Egyik a holdat
csiszolt tükörlapnak nézte, melyben az emberek a föld különböző pontjain
nézegetik magukat és egymással gondolataikat közlik. Másik a mellett
tanuskodik, hogy ezer új hold közül 950 mindig valami emlékezetre méltó
változást jelentett, pl.: vízáradást, forradalmat, földrengést stb.,
erősen hittek tehát abban, hogy a holdnak misztikus befolyása van az
emberi sorsra; azt is beszélték, hogy a föld és hold lakóit egymáshoz a
rokonszenvnek egy fonala köti össze; Mead doktorral azt állították, hogy
a holdnak az emberi szervezetre elhatározó befolyása van; fiúgyermekek
csak hold-újságban születnek, leánygyermekek csak utolsó-negyedben stb.
stb. Végre ezeket a balgatagságokat is sutba kellett vetniök, s habár
ezóta a hatalmától megfosztott hold azok szemében, a kik a hatalmasok
előtt szeretnek farkat csóválni, nagyon sokat veszített, s habár sokan
ezóta semmit sem adtak is reá: mégis a túlnyomó többség kegyébe fogadta.
A yankeeknek nem volt egyéb becsvágyuk, mint az, hogy a levegőégnek ezt
az új kontinensét hatalmukba kerítsék és a csillag-zászlót az amerikai
Egyesült-Államok legmagasabb csúcsaira kitűzzék.




HETEDIK FEJEZET.  A löveg dicsérete.

A cambridgei observatorium október 7-diki csodálatraméltó átiratában
csillagászati szempontból megvitatta a kérdést; mert arról volt szó,
hogy technikai megoldását tegyék lehetővé. Minden más országban
legyőzhetetlennek tartották volna a nehézségeket, melyek gyakorlati
szempontból fölmerültek. Amerikában mindez csak gyermekjáték volt.

Barbicane elnök haladéktalanul kinevezett a Gun-club kebelében egy
előkészítő-bizottságot. Ennek a bizottságnak a feladata, hogy három
gyűlésben megvitassa a három főkérdést: az ágyú, a löveg és a lőpor
kérdését. Négy igen értelmes tagot választottak meg: Barbicanet,
túlnyomó szótöbbséggel Morgan tábornokot, Elphiston őrnagyot s jelentést
tevő titkárul a nélkülözhetetlen Maston J. T.-t.

Október 8-dikán tartotta az első gyülést a bizottság Barbicane elnök
lakásán, Republican-street 3. Minthogy ilyen fontos értekezletet a
gyomor kivánságainak megzavarnia nem volt szabad, az asztal, mely köré
telepedtek, sandvichs-sal és tekintélyes theáskannákkal tele vala.
Maston megerősítette kampója között a pennáját és az ülés megkezdődött.

[Illustration: AZ ELŐKÉSZÍTŐ BIZOTTSÁG MŰKÖDIK.]

Barbicane kezdé meg a szót:

– Kedves társaim, – mondá, – a ballisztika legfontosabb problemáinak
egyikét kell megoldanunk, azét a tudományét, mely a lövegek
mozgóerejével foglalkozik: azt a testet kell vizsgálnunk, melyet
valamely hajtóerő a végtelen űrbe kiröpít, s aztán magára hagy…

– Oh a ballisztika!… a ballisztika!… kiáltott fel a megindulás hangján
Maston J. T.

– Talán helyesebb lett volna, – folytatá Barbicane, – ha első ülésünk
tárgyául az ágyút vettük volna…

– Én is azt hiszem, – veté közbe Morgan tábornok –

– És mégis – vevé át a szót Barbicane – a kérdésnek érettebb
megfontolása után elsőbbséget kell adnunk a löveg kérdésének, minthogy
ennek méreteitől függ az ágyú nagysága.

– Szót kérek! – kiáltott Maston J. T.

Készséggel megadták neki.

– Vitéz barátaim, – mondá harsány hangon, – elnökünknek igaza van, a
lövegé az elsőség. A golyó, melyet mi a holdba röpítünk, a mi követünk
és én szeretném ezt a golyót erkölcsi szempontból vizsgálatom tárgyává
tenni.

Egy lövegnek e szokatlan szempontból való vizsgálata rendkívűl
fölkeltette a bizottság tagjainak kiváncsiságát, azért Maston szavaira a
legfeszültebb figyelemmel hallgattak.

– Kedves társaim – folytatá ez – rövid óhajtanék lenni; mellőzöm a
fizikai golyót, a mely gyilkol, én csak a mathematikai, az erkölcsi
golyóról beszélek. Én a golyóban az emberi hatalomnak legfényesebb
bizonyítékát látom; a golyó-alkotás tette az embert a világ alkotójához
leghasonlatosabbá.

– Nagyon helyes! – mondá Elphistone őrnagy.

– Bizonynyal, – kiáltá a szónok, – a mint az Isten a csillagokat és
bolygókat teremtette, úgy teremtette az ember a golyót, a világürben
bolyongó csillagoknak e mását, mert hiszen a csillagok is valójában
lövegek! Isten teremtette az elektromosság, a fény, a csillagok, az
üstökösök, a bolygók, a holdak gyorsaságát, ő a hang és a szél
gyorsaságát! Mi teremtettük a golyó gyorsaságát, a mely a vasút és a
leggyorsabban futó paripák gyorsaságát is százszorta túlszárnyalja.

Maston J. T. lelkesedett; ezt a dicsérő éneket lirai lendülettel zengé.

– A számok beszélnek ékesen, – folytatá. – Vegyük csak a szerény
huszonnégy-fontost, habár a villamosságnál 800,000-szer lassabban röpül,
640,000-szer lassabban a fénynél, 76-szor lassabban, mint a föld a nap
körül, – mégis túlszárnyalja a hang terjedési sebességét,
másodperczenkint 1200 lábnyi útat tesz meg; tiz mp. alatt 2000-et, 14
angol mérföldet egy percz alatt, 840 mérföldet egy óra alatt, 20,100
mérföldet egy nap alatt és egy év alatt éppen akkora útat, mint a föld
egyenlítőjének két pontja a földnek tengelye körül való forgásánál,
vagyis: 7.336,500 mérföldet: tehát 11 nap alatt a holdba érkeznék,
tizenkét év alatt a naphoz. Ezt tehetné meg a szerény golyó, a mi
alkotásunk! Mi lenne akkor, ha húszszor akkora gyorsaságot kölcsönöznénk
neki! Oh, dicső golyó, hiszem és vallom, hogy tégedet, mint a mi
követünket, oda fönn illendő tisztelettel fogadnak.

Ezt a beszédet a bizottság tagjai harsogó éljennel fogadták és Mastonnak
szerencsét kivántak hozzá.

– És most, – mondá Barbicane, – miután a költészetnek is megadtuk a maga
szerepét, hadd szóljunk egyenesen a tárgyhoz.

– Hajlandók vagyunk rá, – válaszolák a bizottság tagjai és mindenik
féltuczat sandwichsot nyelt el.

– Önök ismerik a mi feladatunkat, – folytatá az elnök, – arról van szó,
hogy egy lövegnek másodperczenkint 12,000 yardnyi[5] gyorsaságot adjunk.
Én hiszem, hogy ez nekünk sikerülni fog. Mindenek előtt vegyük szemügyre
az eddig elért gyorsaságokat; Morgan tábornoknak módjában áll, hogy
erről minket felvilágosítson.

– Annál is inkább, – felelé a tábornok, – mert a háború alatt a
kisérletező bizottság tagja voltam. Megjegyzem, hogy Dahlgreen
százas-ágyui, melyek 15,000 láb távolságra röpítették a golyót,
lövegeiknek 500 yardnyi kezdő sebességet kölcsönöztek.

– Jól van. És Rodman Columbiadja?[6] – kérdé az elnök.

– A Hamilton erősség mellett, New-York közelében használt Rodman-féle
Columbiad féltonna[7] súlyú golyókat hat mérföldnyire röpített
másodperczenkint, 600 yardnyi kezdő sebességgel. Oly eredmény ez, minőre
az angol Armstrong és Palliser soha nem jutottak.

– Persze, az angolok! – mondá Maston J. T., fenyegetőleg emelvén karját
nyugat felé.

– E szerint a 800 yardnyi kezdő sebesség eddigelé a legnagyobb, – veté
közbe Barbicane.

– Úgy van, – válaszola Morgan.

– Meg kell jegyeznem, – szólott közbe Maston J. T., – hogy az én
mozsaram, ha szét nem pukkadt volna…

– Az ám, csakhogy mégis szétpukkadt, – viszonzá jóakaró kézmozdulattal
Barbicane. – Nekünk kiindulási pontul ezt a 800 yardnyi sebességet kell
fölvennünk. Huszszor ekkora sebességet kell elérnünk. Minthogy e
sebesség elérésének módozatát egy másik gyülésen fogjuk szőnyegre hozni,
most arra fordítsuk minden figyelmünket, derék társaim, hogy minő méretű
legyen a golyó. Azt bizonyára belátják, hogy nem lehet szó csak féltonna
súlyú golyóról.

– Miért nem? – kérdé az őrnagy.

– Azért nem, – veté közbe élénken Maston, – mert a mi golyónknak olyan
nagynak kell lennie, hogy magára vonja a hold lakóinak figyelmét.

– Úgy van, – válaszolt Barbicane, – és még egy másik fontos okból.

– Mit ért ön ez alatt a fontos ok alatt, Barbicane? – kérdé az őrnagy.

– Azt értem, hogy nem elég az üdvösségre, hogy egy löveget elröpítsünk s
aztán vele tovább ne törődjünk, követnünk kell azt addig a pontig, a míg
czéljához ér.

– Hm! – kiáltotta fel kissé meglepetve a tábornok és az őrnagy.

– Mindenesetre, mert kisérletünknek nem lesz semmi eredménye.

– Nos, – vélekedék az őrnagy, – és a lövegnek rendkivüli méretűnek kell
erre a czélra lennie?

– Nem, kérem szeretettel, hallgassanak meg. Tudják, hogy az optikai
műszerek immár nagyon tökéletesek, némely teleszkop hatszázszoros
nagyításra alkalmas, úgy, hogy ezeken át a holdat negyven angol mérföld
távolságban láthatják. Ebből a távolságból a hatvan láb nagyságú testek
egészen láthatók. Hogy a teleszkopok erejét tovább nem fokozták, annak
az az oka, mert a látás tiszta voltának rovására esnék. Minthogy a hold
fénye gyönge, visszaverődött fény, arra már gondolni sem lehet, hogy még
nagyobb legyen a teleszkop ereje.

– Nos, mit akar ebből következtetni! – kérdé a tábornok. A löveget ön 60
lábnyi átmérőjűvé akarja öntetni?

[Illustration: RODMAN «COLUMBIAD»-JA.]

– Nem!

– Avagy a holdnak intenzivebb fényt akar kölcsönözni?

– Azt akarom.

– Az egy kissé merész dolog, – kiáltott fel Maston J. T.

– Pedig nagyon egyszerű a dolog, – viszonzá Barbicane. Mert ugyan nem
lesz-e a holdnak erősebb fénye, ha sikerül nekem azt a levegő-réteget,
melyen át e fény hozzánk hatol, ritkítani?

– Minden bizonynyal.

– Nos tehát, erre a czélra elég lesz, ha a teleszkopot egy magas hegy
csúcsára állítjuk fel.

– Kapitulálok, – viszonzá az őrnagy. – Minő bámulatos ügyessége van
önnek arra nézve, hogy a dolgokat egyszerűvé tegye… és minő
fényerősítésre számít?

– Negyvennyolczezerszeres erősítésre, úgy, hogy a holdat öt mérföld
távolságra láthatjuk, és arra nézve, hogy a holdban levő tárgyak
láthatókká váljanak, elegendő lesz, ha kilencz lábnyi az átmérőjük.

– Pompás! – kiáltott fel Maston, – e szerint a mi lövegünk kilencz láb
átmérőjű lesz?

– Annyi.

– Engedje meg, – veté közbe Elphiston őrnagy, – hogy megjegyezzem, a
lövegnek súlya is van…

– Lassan, őrnagy, – válaszolt Barbicane, – mielőtt a lőveg súlyáról
beszélnénk, főlemlítem, hogy elődeink e tekintetben csodákat műveltek.
Nincs szándékomban világért sem azt állítani, hogy a ballisztika nem
fejlődött, de meg kell jegyeznem, hogy már a középkorban bámulatos
eredményekre jutottak, – mondhatnám bámulatosabbakra, mint mi.

– Például, – viszonzá Morgan.

– Bizonyítsa be, a mit mond, – kiáltott fel tüzesen Maston J. T.

– Semmi sem könnyebb, mint ezt bebizonyítani, – felelt Barbicane. –
Mondhatok példákat. Mikor II. Mahomed 1453-ban Konstantinápolyt
ostromolta, 1900 fontos kő-golyókat dobáltak, mondhatom csinos kis
darabkák lehettek.

– Ej ha! – mondá az őrnagy, – 19 mázsa, derék egy szám.

– A máltai lovagok korában, a St. Elme erősségen volt egy ágyú, mely
2500 fontos löveget röpített tova.

– Lehetetlen!

– Végül egy franczia történetiró tanusága szerint XI. Lajos idejében
volt egy mozsár, mely csak 500 fontos bombákat lőtt ki ugyan; de ez a
Bastilletől, hova a bolondok az okosakat becsukták, Charentonig hatolt,
hol viszont a bolondokat tartották fogva az okosak.

– Nagyon jó! – mondá Maston J. T.

– Ugyan mi minden történt velünk azóta, ha röviden összefoglaljuk. Az
Armstrong-ágyú ötszáz fontosokat, a Rodman-Columbiad féltonnásokat hord.
Úgy tünik fel, hogy az ágyúk röpítő ereje növekedett, de a golyók súlya
fogyott. Ha mi e tekintetben buzgólkodunk, elérhetjük, hála a tudomány
fejlődésének, azt, hogy lövegeink tizszer akkora súlyuak lesznek, mint a
II. Mohamed-é és a máltai lovagoké.

– Nyilván úgy lehet, – mondá az őrnagy, – de minő érczből kivánja
öntetni ezt a löveget?

– Egyszerű öntött vasból, – vélekedék Morgan tábornok.

– Piha, öntött vas!… kiáltá Maston J. T. megvetően, – nagyon közönséges
matéria az egy olyan golyónak, mely a holdba megy látogatóba.

– Ne túlozzunk, tiszteletre méltó barátom, – viszonzá Morgan, – az
öntött vas megfelel.

– No hát, – folytatá Elphiston őrnagy, az a golyó öntött vasból, kilencz
lábnyi átmérőjű, s ennek arányosan megfelelő nagyságu még mindig szörnyű
súlyos leend.

– Az ám, ha tömör, de korántsem, ha üres, – mondá Barbicane.

– Üres?… Tehát kartács-gránát?

– A melybe táviratokat dughatunk és mintákat a terményeinkből?

– Úgy van, üres golyónak kell lenni minden áron, viszonzá Barbicane. – A
108 hüvelyk átmérőjű tömör golyónak súlya 20,000 font volna; bizonyára
számot tevő súly. Minthogy azonban a golyónak bizonyos keménységünek is
kell lennie, azt ajánlom, hogy legyen a mi golyónk 5000 fontos.

[Illustration: A MÁLTAI LOVAGOK ÁGYÚJA.]

– Minő vastagok legyenek az oldalfalak? – kérdé az őrnagy.

– A rendes aránynak megfelelően, – vélekedék Morgan, – 108 hüvelyk
átmérőnek legalább két lábnyi vastag fal felel meg.

– Ennyi túlságosan sok volna – viszonzá Barbicane. Méltassák
figyelmökre, hogy a jelen esetben nem olyan golyóról van szó, mely
falakat fúr keresztül; elegendő, ha az oldalfalak oly erősek, hogy a
lőpor robbantó erejét ellensulyozzák. E szerint ez a kérdés: minő vastag
fala legyen egy olyan öntött vasból készült üres golyónak, a melynek
csak 20,000 font súlyunak szabad lennie? A mi derék mathematikusunk,
Maston, rögtön megmondhatja nekünk.

– Misem könnyebb ennél, – viszonzá a bizottságnak tiszteletre méltó
titkára. Rögtön nehány algebrai tételt állított fel: π és _x_ a második
hatványon jöttek le pennája hegyéről; úgy tetszék, mintha érintenie sem
kellene és már vonja ki a harmadik gyököt, aztán megszólalt:

– Az oldalfalaknak alig kell két hüvelyknyi vastagságuaknak lenniök.

– Elegendő volna ennyi? – kérdé az őrnagy kételkedő ábrázattal.

– Bizonyára nem, – viszonzá az elnök.

– Nos, mit tévők legyünk tehát? – szólott Elphiston, kissé megzavarodva.

– Más érczet választunk.

– Rezet? – kérdé Morgan.

– Nem, az igen nehéz; valami jobbat fogok önöknek ajánlani.

– Mit? – kérdé az őrnagy.

– Aluminiumot, – felelé Barbicane.

– Aluminiumot! – kiáltának fel az elnök társai.

– Minden bizonynyal, barátaim. Önök tudják, hogy 1854-ben egy
Sainte-Claire-Deville nevű franczia vegyésznek sikerült az aluminiumot
szilárd tömegben előállítani. Ez a drága fém olyan fehér, mint az ezüst,
nem változik, mint az arany, szivós, mint a vas, olvasztható, mint a
réz, és olyan könnyű, mint az üveg; alkalmas a feldolgozásra, mindenütt
el van terjedve, mert minden kőzetnek az alapját képezi – háromszorta
könyebb, mint a vas és éppen alkalmasnak látszik arra nézve, hogy a mi
lövegünknek az anyaga legyen.

– Éljen az aluminium! – kiáltá a bizottság titkára.

– No de, kedves elnök, – veté közbe az őrnagy, nem igen drága az
aluminium?

– Eleinte az volt, – viszonzá Barbicane, – egy fontnak 260–280 dollár
volt az ára, aztán leszállott 27 dollárra, most már csak kilencz dollár.

– De mégis, ha fontja kilencz dollár, – felelé az őrnagy, – még mindig
szerfölött drága.

– Mindenesetre, kedves őrnagy, nagy ár ez, de meggyőzzük.

– És minő nehéz lesz a löveg? – kérdé Morgan.

– Elmondom önöknek számításaim eredményét, – felelt Barbicane. Egy 108
hüvelyk átmérőjű és 12 hüvelyk vastagfalu üres golyó, ha öntött vasból
készül 67,440 font súlyu volna; aluminiumból 19250 fontot nyom.

– Nagyszerű! – kiáltott fel Maston, – ez már belevág tervezetünkbe.

– Nagyszerű… pompás! – viszonzá az őrnagy, – de nem tudná megmondani,
hogy mennyibe kerül egy aluminium golyó, ha fontja 18 dollár?

– 173,250 dollár, ennyibe, egészen pontosan számítva. No de ne
aggódjanak, barátaim, jót állok arról, hogy vállalatunkhoz annyi pénzünk
lesz, a mennyi éppen kell.

– Csak úgy ömlik a pénz a kasszánkba.

– Nos, mit szólanak önök az aluminiumhoz? – kérdé az elnök.

– Elfogadjuk! – kiálták egy szivvel, egy lélekkel.

– A löveg alakja nem fontos, – folytatá Barbicane, minthogy az, ha a
légkörön áttörte magát, az űrben mozog; azért tehát gömbölyü golyót
ajánlok, a mely tetszés szerint foroghat mindenfelé.

Igy végződött a bizottság első ülése; a löveg kérdését elintézték és
Maston J. T. rendkivül örvendett, hogy a holdba egy aluminium golyót
fognak röpíteni. «A holdlakók, – mondá, – igen derék ideának fogják ezt
tartani.»




NYOLCZADIK FEJEZET.  Az ágyú története.

Az első gyülés határozatai nagy feltünést keltettek. Egy némely félénk
természetű ember megütődött azon, hogy 20,000 fontos löveget röpítenek a
levegőbe. Kérdezgették, hogy volt-e valaha ágyú, mely ekkora tömegnek
megfelelő kezdő-sebességet adhatott volna? A második ülés
jegyzőkönyvének kellett erre a meggyőző feleletet megadnia.

Másnap este a bizottság tagjai ugyancsak sandwichs-hegyekkel és
thea-oceánnal megrakott asztal körül telepedtek le. Mindjárt hozzá
kezdtek a tanácskozáshoz, most már bevezetésre sem vala szükség.

– Kedves társaim, – mondá Barbicane, – most már az ágyú kérdésével kell
foglalkoznunk: minő hosszú, alakú, szerkezetű és sulyú legyen. Meglehet,
hogy ezt az ágyút rengeteg méretüvé kell öntenünk; ámde ha még oly nagy
nehézségek állanak is utunkba, a mi ipari lángelménk könnyen
diadalmoskodik. Hallgassanak tehát kegyesen reám és ne kiméljenek meg
találó megjegyzéseiktől. Nem félek azoktól.

E kijelentést helyeslő morgással fogadták.

– Ne téveszszük szemünk elől, hogy tegnapi tanácskozásunk alkalmával
meddig jutottunk; a feladat következő: egy 108 hüvelyk átmérőjü, 20,000
font sulyú üres golyónak másodperczenkint 12,000 yardnyi
kezdő-sebességet kell adnunk.

– Valóban ez a feladatunk, – jegyzé meg Elphiston őrnagy.

– Ha tehát, – folytatá Barbicane, – egy löveg az ürbe röpíttetik, mi
történik akkor? Három független erő hatásának vagyon kitéve: a környezet
ellenállásának, a föld vonzásának és a benne levő röpítő-erőnek.
Vizsgáljuk közelebből ezt a három erőt. A környezetnek vagyis a
levegőnek ellenállása jelentéktelen lesz. A levegő tényleg 40 angol
mérföldnyire terjed a föld felett. Tizenkétezer yardnyi
kezdő-sebességnél ezt a távolságot 5 másodpercz alatt áthaladja a golyó.
Vegyük most a föld vonzó erejét, vagyis a golyó nehézségét figyelembe.
Tudjuk, hogy ez a vonzó erő a távolság négyzetével fordított arányban
csökken. A fizika a következőkre tanít minket: ha egy magára hagyatott
test a föld felületére esik, erre nézve az alap-mérték az első
másodperczben 15 láb és ha ugyanez a test 257,542 mérföldről esik le –
vagyis más szóval a holdnak a földtől való távolságából, úgy esésének
első másodperczére egy félvonalnál nem több. Ez csaknem mozdulatlanság.
Arról van tehát szó, hogy ezt az ellenállást nyomról-nyomra legyőzzük.
Mi módon lehetséges ez? A ható erővel.

– Éppen ez a nehézség! – szólott közbe az őrnagy.

– Ugy van, ez a nehézség, – folytatá Barbicane, de mi le fogjuk győzni,
mert az a ható erő, melyre nekünk szükségünk van, a golyó csövének
hosszától és a felhasználandó lőpor mennyiségétől függ. No hát,
foglalkozzunk ma az ágyú méreteivel. Jól meg kell jegyezni, hogy mi azt
csaknem határtalan ellenálló képességgel akarjuk felruházni, mert nem
csatározáshoz készül.

– Mindez oly világos, mint a nap fénye, – válaszolá a tábornok.

– Eddigelé, – mondá Barbicane, – a leghosszabb csövű ágyúk, a rengeteg
Columbiadok, nem hosszabbak 25 lábnál, azért a mi Columbiadunknak olyan
méreteket adunk, a mi csodálkozásra késztet egy némely embert.

– Meghiszem azt! – kiáltott fel Maston. – Én részemről ágyút kivánok, a
mely legalább fél angol mérföld hosszú.

– Fél mérföld! – álmélkodának az őrnagy és a tábornok.

– Bizony, fél mérföld s még ez is felével rövidebb lesz a kelleténél.

– Ejnye, Maston, – szólott Morgan, – ön túloz.

– Nem, – viszonzá a vérmes természetű titkár, valóban nem tudom, miért
vádol ön engem túlzással?

– Mert túl megy a határokon.

– Önök tudják, uraim, – veté oda Maston büszke tekintettel, – hogy egy
tüzér éppen úgy nem mehet soha túl a határon, valamint egy golyó nem.

Mivelhogy a vitatkozás személyeskedéssé vált, közbeveté magát az elnök.

– Ne veszítsük el a nyugalmunkat. Uraim, legyünk megfontolók; okvetlenül
hosszú csövű ágyút kell csináltatnunk, minthogy a cső hoszsza a löveg
alatt összetömörült gáz feszítő erejét fokozza, ámde bizonyos határokon
túlmennünk nem szabad.

– Egészen úgy van, – mondá az őrnagy.

– Minő szabályok érvényesülnek ily esetekben? Az ágyú rendszerint
huszszor-huszonötször olyan hosszú, mint a golyónak átmérője és
235–240-szer olyan súlyos, mint a golyó.

– Ez nem elég kiáltott fel méltatlankodva Maston.

– Megengedem hogy nem elég, érdemes barátom, mert tényleg eszerint az
arány szerint egy kilencz lábnyi átmérőjű és harminczezer font sulyú
lövegnek 225 láb hosszú és 7.200,000, font sulyú ágyú felelne meg.

– Nevetséges! – kiáltott Maston. – Hiszen akkor válaszszunk egy
pisztolyt, az is megteszi.

– Meghiszem azt, – viszonzá Barbicane. – Azért 900 láb hosszú ágyút
szándékozom öntetni, tehát négyszer olyan hosszút.

A tábornok és őrnagy tettek ugyan egy-két ellenvetést, mindazonáltal a
bizottság titkára melegen ajánlotta ez indítványt és egyhangulag
elfogadták.

– Hát az ágyú-falak minő vastagok legyenek? – kérdé Elphiston.

– Hat lábnyiak, – felelé Barbicane.

– Remélem, nem gondolja, hogy ilyen tömeget lafettára helyezhetünk? –
kérdé az őrnagy.

– Pedig milyen dicső dolog volna! mondá Maston.

– De nem volna lehetséges, – viszonzá Barbicane. Én úgy gondolom, hogy
ezt az ágyút belesülyesztenők a földbe, kovácsolt vasból gyürüket
vonnánk körüle és körülvennők kő- és mészfallal, hogy a körülötte levő
szilárd talajnak ellenálló erejéből kivehetné a részét. Ha az ágyú
készen van, belsejét gondosan kifurnók, kaliberét meghatároznók, hogy a
golyó oldalfalai űrt ne hagyjanak; így aztán a lőpor nem megy veszendőbe
és egész terjeszkedő ereje feszítő erővé változik.

[Illustration: MASTON ÁGYÚ-CSÖVE.]

– Éljen!… éljen! – kiáltott Maston, megvan az ágyúnk!

– Még nincsen, – viszonzá Barbicane, buzgólkodó barátját kezével
türelemre intve.

– Ugyan miért nincs?

– Mert még nem állapítottuk meg az alakját. Ágyú legyen, kartács vagy
mozsár?

– Ágyú! – mondá Morgan.

– Kartács! – indítványozá az őrnagy.

– Mozsár! – mennydörgött Maston.

És már azon a ponton voltak, hogy élénk vitatkozásba melegedjenek bele,
kiki a maga kedves fegyvernemét dicsőítvén, midőn az elnök röviden
elvágta a vita fonalát.

Barátim, – mondá, – mindnyájuk kivánságát teljesítem; a mi Columbiadunk
mind a három tűzszerszámnak bir valamely alkotórészével. Ágyú lesz, mert
lőpor-üregének éppen olyan átmérője lesz, mint a csövének; kartács is
lesz, mert üres golyót fog röpíteni; mozsár is lesz, mert 90° szög alatt
állítják fel és minden visszaható erő kizárásával a szilárd földbe
megingathatlanul áll és a lövegre irányítja minden kiröpítő erejét.

– Elfogadjuk! Elfogadjuk! – viszonzák a bizottság tagjai.

– Még csak egy szerény megjegyzést koczkáztatok, mondá Elphiston, – a
kartács-ágyú-mozsár vontcsövű lesz-e?

– Nem, – felelé Barbicane, – nem, nekünk rendkivül nagy kezdő-sebességre
van szükségünk, s önök jól tudják, hogy a golyó a vontcsövű ágyúkból
kisebb sebességgel lódul ki, mint a sima csövüekből.

– Helyes!

– Végre elkészült az ágyú, – ismétlé Maston.

– Még nem egészen, – felelé az elnök.

– Ugyan miért nem?

– Mert még nem tudjuk, hogy minő anyagból öntessük.

– Állapítsuk meg haladéktalanul!

– Éppen most akartam előállani egy indítványnyal.

A bizottság négy tagja egy-egy tuczat sandwichot nyelt el s reá öblített
egy-egy üst theát, aztán kezdődött újra az értekezlet.

– Derék társaim, – kezdé Barbicane, – a mi ágyúnknak szerfölött
tartósnak, rendkívül keménynek kell lennie, hogy a tűz meg ne olvaszsza,
fel ne oldja, s a savak hatása alatt meg ne meszesedjék.

– Kétségen kívül ilyennek kell lennie, – viszonzá az őrnagy, – s
minthogy nekünk igen tetemes érczre van szűkségünk, bizonyára nem lesz
nehéz dolog a választás.

– Nos hát akkor én a mi Columbiadunk számára az eddig ismert legjobb
öntvényt hozom javaslatba: száz rész rezet, tizenkét rész ónt és hat
rész bronzot, – mondá Morgan.

– Barátaim, – szólott Barbicane, – megengedem, hogy ez a keverék
kitünőnek bizonyult, de jelen esetben igen költséges és roppant nehéz
volna az alkalmazásban. Azért úgy vélem, kitünő, de nem nagyon drága
anyagot kell választanunk, pl. az öntött vasat. Nem gondolná, őrnagy?

– Tökéletesen igaza van, – viszonzá az őrnagy.

– Az öntött vas tényleg tízszer kevesebbe kerül, mint a bronz, könnyen
önthető, a föld-formába egyszerűen beleömlik, gyorsan kezelhető; pénz-
és időkimélet egyszerre. Azonkívül kitünő anyag; emlékszem, hogy a
háború alatt Atlanta ostroma alkalmával öntött vasból készült ágyúkból
öt percznyi szünetekkel ezer lövést tettek, a nélkül, hogy valami kár
esett volna bennök.

– Mégis az öntött vas könnyen szétreped, – veté közbe Morgan.

– Igaz, de minő ellenálló ereje van; egyébiránt teszek róla, hogy a
miénk szét ne repedjen.

– Hiszen egy derék embernek is szétrepedhet valamely gyártmánya, –
jegyzé meg Maston jelentőséggel teljesen.

– Minden bizonynyal, – viszonzá Barbicane. – Kérném a mi érdemes
titkárunkat, hogy egy öntött vasból gyártott ágyúnak a súlyát
kiszámítani sziveskedjék, a mely 900 láb hosszú, belső átmérője 9 láb és
6 láb vastag falai vannak.

– Rögtön, – válaszolt Maston J. T.

És, mint a minap, csodálatos gyorsasággal felállította tételeit s egy
percz mulva így szólott:

– Ennek az ágyúnak 68,040 tonna (68.040,000 kilogramm) súlya lesz.

– És mennyibe fog kerülni, ha fontját két centimesre becsüljük?

– 2.510,701 dollár (13 millió 608,000 franc).

Maston, az őrnagy és a tábornok aggodalmas arczczal tekintettek
Barbicanera.

– Nos, uraim! – mondá az elnök, – ismétlem önöknek még egyszer azt, a
mit tegnap kijelentettem, ne féljenek: milliókban nem lesz hiány.

Elnöküknek e megnyugtatására a bizottság feloszlatta a gyülést,
minekutána a harmadik gyülésre a következő estét a jelölte ki.




KILENCZEDIK FEJEZET.  A lőpor kérdése.

Hátra volt még a lőpor kérdése. A közönség feszült várakozással nézett
ennek az értekezletnek elébe. Minekutána a löveg vastagságát és az ágyú
hoszszát megállapították, most az volt a kérdés, hogy mennyi lőporra
volna szükség, hogy a kellő röpítő-erőt megadja a lövegnek. Erre a
rettenetes erőre, mely fölött azonban uralkodik az ember, az a feladat
várt, hogy hallatlan mértékben érvényesüljön.

Általánosan elfogadták, sőt bizonyos örömmel, hogy a lőport a XIV.
században egy Schwarcz nevű szerzetes találta fel, a ki e fölfedezésért
életével adózott. Most azonban teljesen lerontották ezt a balhitet s a
középkori mesék világába utasították. A lőport nem találta fel senki; a
görögtűzből vette eredetét, a mely szintén kén és salétrom keveréke.
Csakhogy ezek a keverékek azóta a szétfolyókból a szétrobbanóba mentek
át.

No de, ámbátor a tudósok tisztázták ezt a tévedést, mégis kevés ember
tudja megitélni a lőpornak mechanikai erejét. Pedig tudnunk kell ezt,
hogy a bizottság által tárgyalandó kérdés fontosságát méltányolhassuk.

Egy liter lőpornak a súlya két font (900 gramm), ha felrobban 400 liter
gázt fejleszt; ha ez a gáz szabad levegőn van, 2400 fok hőmérsék hatása
alatt, akkor 4000 liternyi térfogatot tölt be. E szerint a lőpor
területe az általa kifejlesztett gáz területéhez úgy viszonylik, mint 1:
4000. Ebből megitélhetjük e gáznak rettenetes feszítő erejét, ha
4000-szerte kisebb helyre szorul be.

Ezt jól tudták a bizottság tagjai, midőn másnap összegyültek. Barbicane
átadta a szót Elphiston őrnagynak, ki a háború alatt lőpor-igazgató
volt.

– Kedves társaim, – mondá a kitünő vegyész, – csalhatatlan számokkal
kezdem előterjesztésemet, hogy ezt vehessük alapul. Azt a 24-fontost,
melyről minap tiszteletre méltó barátunk, Maston, oly költői
elragadtatással beszélt, csak 16 font lőpor rőpítette ki az ágyú
torkából.

[Illustration: A LŐPOR FELTALÁLÁSA.]

– Megbizhatunk ebben a számban? – kérdé Barbicane.

– Teljesen, – viszonzá az őrnagy. – Az Armstrong ágyúnak 75 font lőporra
van szüksége, hogy 800 fontos golyót lódítson ki és a
Rodman-Columbiadnak csak 160 fontra, hogy féltonnás golyóit hat
mérföldre zúdítsa. Ezekben a tényekben nem lehet kételkednünk; a
tüzér-választmány jegyzőkönyvéből merítettem.

– Egészen helyes, – szólott közbe a tábornok.

– Nos tehát, – folytatá az őrnagy, – vonjuk le a számokból a
következtetéseket: hogy a lőpor mennyisége a löveg súlyához viszonyítva
nem növekszik arányosan. Mert ha 24-fontos golyóhoz 16 font lőpor
szükséges, vagy más szavakkal: ha a közönséges ágyúknál a felhasznált
lőpor a löveg súlyának 2/3-da, úgy e viszony nagyon változó. Számítsák
ki önök, s meg fognak róla győződni, mert hiszen egy féltonnás golyónak
nem 333 font lőporra, hanem csak 160 fontra van szüksége.

– Mire akar ebből következtetni? – kérdé az elnök.

– Ha ön ez elméletet a végsőkig alkalmazza, – jegyzé meg Maston, – úgy
arra az eredményre jut, hogy kellő súlyú golyóknak egyáltalában semmi
lőporra sincs szükségök.

– Az én Maston barátom még a legkomolyabb dolgoknál sem tud el lenni
tréfa nélkül – viszonzá az őrnagy – ámde legyen nyugodt; nemsokára olyan
mennyiségű lőport hozok javaslatba, hogy avval az ön tüzéri önérzete is
beéri. Én csak azt akarom itt felemlíteni, hogy a háború alatt használt
legnagyobb ágyúknál is a lőpor – tapasztalatunk szerint – csak
tizedrésznyire volt olyan nehéz, mint a golyó.

– Ez a tény egészen pontos, – mondá Morgan. Mielőtt azonban a szükséges
lőpornak mennyiségét határoznók meg, helyén valónak tartanám, hogy e
lőpor minéműségét állapítsuk meg.

– Durvaszemű lőport fogunk használni, – viszonzá az őrnagy, gyorsabban
ég el, – mint a finomszemű.

– Minden esetre, – jegyzé meg Morgan, – de nagyon romboló és esetleg
megrontja az ágyúcsövet.

– Megengedem. Ámde a mi hosszabb használatra szánt ágyúknál el nem
viselhető, a mi Columbiadunkra nem vonatkozhatik. Robbanástól nem kell
félnünk, arra viszont feltétlenül kell számítanunk, hogy a lőpor azonnal
tüzet fogjon, hogy mechanikai hatása teljes mértékben érvényre jusson.

– Több gyujtó-nyilást furhatnánk, hogy egyszerre több helyen süssük el,
– vélekedék Maston.

– Minden bizonynyal, csakhogy az által megnehezítjük a kezelést, – mondá
Elphiston. Azért én a durvaszemű lőpor mellett maradok, mert ennél a
nehézségeket elkerülhetjük.

– Nem bánom, – viszonzá a tábornok.

– Rodman az ő Columbiadjának töltésére, – folytatá az őrnagy, – olyan
durvaszemű lőport vesz, mint a gesztenye, ezeket fűzfaszénből készítette
és öntött vas üstökben szárította ki. Ez a lőpor keményszemű és fényes
volt, nem mázolta be a kezet, nagy mértékben tartalmazott hydrogent és
oxigent, egy pillanat alatt meggyuladt és – bár nagyon vehemens volt, –
nem rontotta meg a tűzkamrát.

– Ejnye, nekem úgy tetszik, – veté közbe Maston, – hogy nem is kell
rajta a fejünket törnünk, s meg van már a választás.

– Ha ugyan ön nem ajánl inkább aranyszemű lőport, – viszonzá mosolyogva
az őrnagy, miért is őt lobbanékony természetű társa vaskampójával
megfenyegette.

Mindeddig Barbicane nem vett részt a vitában. Engedte, hogy beszéljenek
s ő csak hallgatta. Bizonyára meg volt neki a maga eszméje. Csupán ezt
jegyezte meg:

– És mennyi lőport ajánl ön, barátom?

A Gun-club három tagja egy ideig egymásra nézett.

– 200,000 fontot, – mondá Morgan.

– 500,000-et, – toldá meg az őrnagy.

– 800,000-et, – harsogott Maston.

Most az egyszer nem merészelte Elphiston avval vádolni társát, hogy
túllő a czélon. Mert tényleg arról volt szó, hogy egy 20,000 fontos
löveget röpítsenek a holdba és másodperczenkint 12,000 yardnyi
kezdő-sebességgel ruházták azt fel.

Rövid ideig hallgatás követte a három ajánlatot.

Végre Barbicane elnök töré meg a csendet.

– Derék társaim, – kezdé nyugodt hangon, – abból az alapgondolatból
indulok ki, hogy a mi ágyúnknak az ismert föltételek mellett határtalan
ellenálló erővel kell birnia. Azért tehát tiszteletreméltó Maston
barátunkat avval a kijelentéssel lepem meg, hogy számításában kissé
bátortalan volt, mert ime én a 800,000 fontot megkétszerezem.

– 1.600,000 font? – kiáltott Maston és felugrott a székéről.

– Sem több, sem kevesebb.

– Hiszen akkor vissza kell térnünk a félmérföldes ágyúra.

– Úgy van, – jegyzé meg az őrnagy.

– 1.600,000 font lőpor, – folytatá a bizottság titkára, – 22,000
köblábnyi tért foglal el. Minthogy azonban az ön ágyújának 54,000 köbláb
térfogata van, félig kell lőporral megtölteni, s akkor a cső nem lesz
elég hosszú arra, hogy a töltény feszítő ereje megfelelő röpítő erővel
hasson a lövegre.

Erre nem volt mit felelni. Mastonnak igaza volt. Barbicanere néztek.

– És mégis, – folytatá az elnök, – megmaradok e mellett. Gondolják meg
önök 1.600,000 font lőpor hat milliárd liter gázt fejleszt… Hat
milliárd!… Tudják mi ez?

– De hát mitévők leszünk akkor? – kérdé a tábornok.

– A dolog nagyon egyszerű: a lőpor terjedelmét csökkentjük, anélkül,
hogy e miatt feszítő ereje csorbát szenvedne.

– Jól van, de mi úton-módon?

– Elmondom, – viszonzá Barbicane.

Hallgatói majd elnyelték szemeikkel.

– Valóban igen egyszerű a dolog, – folytatá Barbicane, – hogy ezt a
lőpor-tömeget negyedrésznyi térfogatra szorítsuk össze. Önök ismerik azt
a csodálatos anyagot, mely a vegetabiliak elemi szövetét képezi: a
celluloset.

– Áh, értem már, kedves Barbicane, – mondá az őrnagy.

– Ezt az anyagot – folytatá az elnök – számos testben egészen tisztán
megtaláljuk, különösen a gyapotban, a mi nem egyéb, mint a gyapot-szárak
magvának szőre. A gyapot oxigensavval vegyítve kihült állapotban
szerfölött fel nem oldható, rendkivül gyulékony és módnélkül robbanékony
anyaggá változik. 1832-ben feltalálta egy franczia vegyész, Braconnot a
neve, ezt az anyagot «xyloidin»-nek nevezte. Egy Pelouse nevű franczia
1838-ban tanulmányozta különféle tulajdonságait és végre 1846-ban
Schönbein a baseli egyetem chemiai tanára azt az ajánlatot tette, hogy
lőpor helyett használják. Nos tehát, ez a lőpor az oxigentartalmú
gyapot.

– Vagyis pyroxyle, – viszonzá Elphiston.

– Vagyis lőgyapot, – jegyzé meg Morgan.

– Hát amerikai szó nincs e találmány elnevezésére? – kiáltott fel Maston
J. T. élénk nemzeti önérzettel.

– Sajna, nincs, – felelt az őrnagy.

– No de mégis Maston megvigasztalására elmondom, hogy egyik
polgártársunk buzgólkodása a cellulose tanulmányozásával összefügg; mert
a collodium, a fényképirásnak ez a legfontosabb segítő-eszköze,
egyszerűen alkohollal telített ætherben feloldott pyroxyle és ezt
Maynard találta fel, a mikor Bostonban orvostanhallgató volt.

– No hát, éljen Maynard és a lőgyapot! – riongott viharos lelkesedéssel
a Gun-club titkára.

– Visszatérek a pyroxylre, – folytatá Barbicane, – önök ismerik azokat a
tulajdonságait, a melyek őt reánk nézve olyan becsessé teszik; nagyon
könnyen lehet gyártani: a gyapotot tizenöt perczig füstölgő oxigensavba
áztatjuk, aztán hideg vizben kimossuk, megszáraztjuk s készen van.

– Valóban nagyon egyszerű, mondá Morgan.

– Továbbá a pyroxyle-t nem támadja meg a nedvesség, ez pedig a mi
szempontunkból igen fontos tényező, minthogy az ágyú megtöltése nehány
napi munkába kerül; meggyúl 170° mellett, nem 240 foknál és oly gyorsan
elég, hogy közönséges lőporon gyujtva meg, a lőpornak ideje sem marad
arra, hogy tüzet fogjon.

– Nagyszerű! – mondá az őrnagy.

– Csakhogy drágább, mint a lőpor.

– Az szóba sem jön! – kiáltott Maston.

– Végre a lövegnek négyszer akkora gyorsaságot kölcsönöz, mint a lőpor.
Továbbá ha súlyának tizedrészével egyenlő salétromsavat keverűnk hozzá,
terjeszkedő ereje jelentékenyen gyarapodik.

– Szükség lesz arra? – kérdé az őrnagy.

– Úgy hiszem, nem, – felelé Barbicane. Tehát 1.600,000 font lőpor
helyett 400,000 font lőgyapotot veszünk, s minthogy 500 lőgyapotat
minden veszély nélkül össze lehet szorítani 27 köblábnyi térbe: úgy ez
az anyag a Columbiadban 180 láb magasságnyira emelkedik. E szerint 700
lábnál magasabb űr áll rendelkezésére a golyónak az ágyúban, ezen át 6
millió liter gáznak röpítő ereje lódítja ki majd a hold felé.

Ekkor Maston nem uralkodhatott tovább háborgó érzelmein, egy golyó
röperejével veté magát barátja karjaiba, s ha bomba-szilárdan nem áll
vala Barbicane, bizonyosan összezúzza.

Így végződött a bizottság harmadik ülése. Barbicane és vakmerő társai, –
kik nem ismerték a lehetetlent, – megoldák a löveg, ágyú és lőpor
bonyolult kérdéset. Tervökkel elkészültek, még csak az volt hátra, hogy
megvalósítsák.

– Az mellékes, az csak gyerekjáték, – mondá Maston J. T.

_Az író jegyzete:_ Hogy Barbicane elnök ezen az értekezleten a collodium
feltalálását egy honfitársának tulajdonítja, tévedésen alapszik, a mit
Maston zokon ne vegyen; _két név_ rokonhangzásán alapul e tévedés.

Egy Maynard nevű bostoni tanuló 1847-ben foglalkozott ugyan avval az
eszmével, hogy a collodiumot a sebek gyógyításánál használja; de már
előbb, 1846-ban fedezte azt fel a franczia Menard Lajos, a ki szellemes
tudós, azonkivül festő, költő, filozófus, filologus és vegyész volt. –
_V. Gy._




TIZEDIK FEJEZET.  Egy ellenség és 25 millió jó barát.

Az amerikai közönség a Gun-club tervét a legapróbb részletekig a
legélénkebb érdeklődéssel kisérte. Napról-napra leste a bizottság
értekezletét s a legnagyobb szenvedélylyel foglalkozott a
leglényegtelenebb előkészülettel is, mely a hatalmas vállalatra
vonatkozott. A szám-kérdéseket, a mechanikai nehézségeket, melyek
megoldásra vártak, lázas figyelemmel kisérte.

Ámbátor egy álló esztendő kellett ahhoz, hogy a munkához hozzáfogjanak s
azt befejezzék, mégis az érdeklődésnek mind újabb meg újabb
nyilvánulásai betölték bőségesen azt az időt: az ágyúfúrásra választandó
hely, az öntőforma elkészítése, a Columbiad öntése, a szerfölött
veszedelmes megtöltés, mindez busás anyagot szolgáltatott a nép
kiváncsiságának. Ha majd a löveget kilövik, egy fél percz lefolyása
alatt csakugyan eltünik-e szemök elől; mi lesz vele, mi vár reá a
végtelen ürben, miképpen jut a holdba, bezzeg kevés embernek jut
osztályrészeül, hogy saját szemeivel láthassa. Azért az előkészületek, s
a kivitel pontos részletei csakugyan igénybe vették az igazi
érdeklődést.

Ezen közben a vállalatnak tisztán tudományos vonzóerejét igen nagy
mértékben fokozta egy mellékkörülmény.

Barbicanenak terve egy legio barátot és bámulót szerzett, de ha még oly
tiszteletteljes és még oly rendkivüli volt is ez a tetszés: általános
nem lehetett. Egyetlen egy ember akadt az Egyesült-Államokban, a ki
fölemelte tiltakozó szavát a Gun-club terve ellen és minden alkalommal
hevesen megtámadta. Barbicane, – mert ilyen az emberi természet, – ez
egyetlen ellenkezés iránt érzékenyebb volt, mint az általános tetszés
iránt fogékony.

Pedig jól tudta okát ennek a kiirthatatlan ellenkezésnek, ennek az
egymagára szorítkozó ellenséges érzületnek kútforrását: tudta, hogy a
személyes féltékenység és becsvágy melyik forrásából buzgott elő már
régebb idő óta.

A Gun-club elnöke sohasem látta e makacs ellenségét; bizonyára
szerencse, mert ha e két férfiú szemtől-szembe kerül: szomorú
következményei lesznek. A vetélytárs éppen olyan tudós volt, mint
Barbicane, büszke, vakmerő, erőszakos, határozott akaratú férfiú: igazi
yankee. A neve: Nicholl kapitány, lakott Philadelphiában.

Mindenki tudja, hogy a szövetség-háború alatt a löveg és a hajó-pánczél
között bámulatra méltó küzdelem fejlődött ki: az egyiknek az volt a
rendeltetése, hogy a másikat átfúrja, a másiknak pedig az, hogy ne
hagyja magát. Ennek az lőn a következménye, hogy a két világrész
tengerészete nemzeti átalakuláson ment keresztül. A golyó és a vaspánt
hallatlanul elkeseredett élet-halál harczot vívtak, egyik nagyságban,
másik vastagságban gyarapodott napról-napra. A rettenetes ágyúkkal
felszerelt hajók áthatolhatatlan pánczélvédeik mögül az ellenséges
tűzzel daczoltak. A Merrimac, Monitor, Ram-Tenesse, Weckausen[8]
ellenséges lövegek ellen védve, rengeteg nagy golyókat röpítettek. Azt
tették másokkal, a mit maguknak nem kivántak az egész hadtudománynak
erkölcsi igazság híjával levő alapelve értelmében.

[Illustration: NICHOLL KAPITÁNY.]

Ha Barbicane a lövegek öntéséről volt híres, éppen oly névre tett szert
Nicholl a pánczélkovácsolásban. Éjjel-nappal golyót öntött az egyik
Baltimoreban, pánczélt kovácsolt a másik Philadelphiában: az eszméknek
ellentétes áramlata éltette az egyiket is, másikat is. Mihelyt Barbicane
egy új golyót talált fel, készen volt Nicholl egy új pánczéllal. A
Gun-club elnöke világéletében azon buzgólkodott, hogy lyukat fúrjon, a
kapitány pedig azon, hogy őt ebben megakadályozza. Ebből magyarázható
meg a folytonos féltékenység, mely később személyeskedővé lett. Nichollt
olybá képzelte Barbicane, mint egy áttörhetetlen pánczélt, melyen
hajótörést szenved minden fáradozása; viszont Barbicanet Nicholl olyan
lövegnek tartotta, mely őt keresztül-kasul fúrja.

Habár ez a két tudós ellentett irányban működött, mégis a geometria
minden tantétele daczára is végül egymásba ütköztek volna – a párviadal
terén. Szerencsére ez a két hasznos polgára a hazának 50–60 mérföld
távolságra laktak egymástól és barátaik annyi akadályt tudtak közéjük
gördíteni, hogy sohasem találkozhattak. Egy időben nem tudták, hogy a
kettő közül melyiké lesz a dicsőség, mégis úgy látszék, hogy a
pánczélnak kell útat nyitnia a golyó előtt. Ámde a szakavatott
itélőbirák is haboztak még az itélethozatalban. Az utolsó próbánál
Barbicane hengeralakú, hegyes végű golyói Nicholl pánczélaiban
fennakadtak; azt hitte a philadelphiai kovács, hogy övé a diadal és
vetélytársát megvetésével sujthatja, de midőn ez később hegyes golyók
helyett 600 fontos kartács gránátokat használt – bezzeg elszontyolodott
a kapitány. Valóban ezeknek a gránátoknak sikerült, – habár kisebb
sebességgel,[9] – a legjobb érczből készült pánczélt is szétroncsolni,
átlyukasztani és darabokra tördelni.

Midőn aztán a golyó győzelme biztosítottnak látszék és Nicholl egy új,
kovácsolt vasból gyártott pánczéllal elkészült, a harcz bevégződött.
Mestermű volt az, a világ mindenféle golyóival farkasszemet nézett. A
mester kivitette a washingtoni Polygonra[10] és a Gun-club elnökét
felszólította, hogy rombolja azt szét. A békekötés után Barbicane
egyáltalában nem állott reá a próbára.

Erre aztán azt ajánlotta a kapitány, hogy pánczélát ellenébe állítja
bárminő golyónak, a legképtelenebb lövéseknek, tömör, üres, hegyes végű,
gömbölyű golyóknak. Ámde az elnök rá sem hederített, egyáltalában nem
akarta sikerét koczkáztatni.

Nichollt annyira felingerelte ez a leirhatatlan makacsság, hogy
mindennemű előnynyel kisértetbe akarta hozni Barbicanet. Felajánlotta,
hogy pánczélát az ágyútól 200 yardnyira állítja fel. Barbicane megmaradt
a mellett, hogy nem kisérletez.

– Száz yardnyira?… Még hetvenötre sem.

– No hát ötvenre, – harsogott Nicholl az ő ujságaiban, – 25 yardnyira is
fölállítom s ráadásul én magam mögéje állok.

Barbicane azt felelteté, hogy még úgy sem hajlandó, ha Nicholl a pánczél
– elé áll.

Ez már teljesen kihozta sodrából Nichollt, sértegetni kezdett.
Kijelentette, hogy a gyávaság Barbicanetól el nem választható
tulajdonság; az olyan ember, a ki nem hajlandó egy ágyúlövést
megkoczkáztatni majdnem fél; általában a tüzérek, a kik manapság hat
mérföldről lődözgetnek, olyan okosak, hogy személyes bátorságukat
mathematikai itéletekkel pótoltatják; egyébiránt, ha valaki pánczéla
mögött nyugodtan várja be a lövést, éppen olyan bátorságra mutat, mintha
egy másik minden művészetét latba vetve ellövi a golyót.

[Illustration: A POLEMIZÁLÓ NICHOLL.]

Barbicane e gyülöletet lehelő nyilatkozatokra nem is felelt; talán nem
is vett róluk tudomást, mert nagy terve egészen lefoglalta.

Mikor hires indítványát a Gun-clubban megtette: Nicholl dühe tetőpontra
hágott. Jókora féltékenység is vegyült e gyülölségbe, mert tudta, hogy
nem tehet ellenében semmit. Ugyan mit is találhatott volna ki, a mi
túltesz ezen a 900 láb hosszú Columbiadon? Képzelhető-e olyan pánczél,
mely 30,000 fontos golyónak ellenáll? Nichollt az első pillanatban
leverte, megsemmisítette, összezúzta ez az «ágyúlövés»; később újra
feltápászkodott, s elhatározta, hogy bizonyító érveinek erejével
meghiusítja Barbicane tervét.

A Gun-club munkálatait tehát a legádázabbul megtámadta; írt egy rakás
levelet, melyeket az újságok szivesen közöltek. Tudományos eszközökkel
próbálta Barbicane művét tönkresilányítani. S mihelyt a hadjárat
folyamatban volt, mindennemű érvekkel előhozakodott; őszintén szólva
gyakran olyanokkal is, melyeknek csak látszólagos tartalma volt.

Mindenek előtt megostromolta Barbicane számításait. _A_ + _B_ alapján
igyekezett kimutatni, hogy Barbicane tételei hamisak, s avval vádolta,
hogy egy kukkot sem ért a ballisztikához. Egyéb tévedéseit nem érintve,
azt is kimutatta, hogy teljes lehetetlenség egy lövegnek
másodperczenkint 12,000 yardnyi kezdő-sebességet kölcsönözni. Erősen
állítá, az algebrára támaszkodván, hogy még ilyen kezdő-sebesség mellett
sem juthat egy löveg túl a légkörön! Húsz angol mérföldnyire is alig.
Még ennél is tovább ment. Tegyük fel, hogy megadatja a kellő sebességet,
ámde az 1.600,000 font lőpor által kifejlesztett gáz nyomásának az üres
löveg nem állhatna ellen; s ha még ezt is feltételezzük, de nem birná
meg azt a hőséget, hanem abban a pillanatban, mikor a Columbiadból
kiért, elolvadna, s mint tüzes eső reá hullana a meggondolatlan
nézősokaság fejére.

Barbicanenak e támadásokra egyetlen arczizma sem rándult meg, nyugodtan
folytatta megkezdett munkáját.

Erre aztán Nicholl más szempontból fogta fel a dolgot. A nélkül, hogy a
vállalat haszontalan voltát feszegette volna, úgy beszélt róla, mint
szerfölött veszedelmesről úgy a polgárokra nézve, kik ilyen kárhozatos
színjátéknak szemlélői lennének, valamint a szomszéd városokra nézve;
mert ha ez a golyó czélját el nem éri – a mi pedig lehetetlenség is –
úgy visszaesik a földre, s akkor súlyának megfelelőleg a gyorsaság
négyzetével gyarapodik nehézségben, s akkor jaj annak a helynek, hova
lezuhan. Ily körülmények között, a nélkül, hogy a szabad polgárok
jogaiba beleavatkoznánk, a kormánynak kellene lépéseket tenni, mert az
nem járja, hogy egy embernek a kedvtelése az összesnek biztonságát
veszélyeztesse.

Ebből kitetszik, hogy minő tulságokba sodródott Nicholl kapitány.
Véleményét nem osztotta senki: egymagára állt. Számba sem vették gonosz
jóslásait. Hadd ordítson kedvére, – mondák, – míg a tüdeje bírja. Olyan
ügynek védőjévé szegődött, mely már előre veszett ügy vala; hallották
kiabálását, de nem hallgatták meg, s így a Gun-club elnökének tisztelői
közül egyet sem hódított el. Ez pedig vetélytársának érveléset arra sem
tartotta méltónak, hogy megczáfolja.

  1. Arra, hogy a Gun-club vállalatához szükséges
     pénz nem gyül be, fogadok                         1000 dollárba
  2. Arra, hogy 900 láb hosszú ágyút önteni nem lehet,
     s így nem sikerülhet, fogadok                     2000 «
  3. Arra, hogy a Columbiadot nem lehet megtölteni, s
     hogy a lőgyapot a löveg nyomása alatt magától
     meggyulad, fogadok                                3000 «
  4. Arra, hogy a Columbiad az első lövésnél
     szétpukkan, fogadok                               4000 «
  5. Arra, hogy a löveg nem fog hat mérföldnyire sem
     röpülni, s a kilövetés után nehány másodpercz
     mulva visszaesik a földre, fogadok                5000 «
  
Minekutána látta Nicholl, hogy egészen sarokba szorították, s még arra
sem adódik alkalom, hogy ügyét személyesen védje, elhatározta, hogy a
pénzével áll elő. Ezért Richmond Enquirer-jében egy rakás fogadást
ajánlott fel, melyek a számok fokozatosságához képest így következének:

Ebből kitetszik, hogy a kapitány legyőzhetetlen makacsságától hajtva,
tekintélyes összeget, – összesen 15,000 dollárt – tett koczkára.

A fogadás tételeinek jelentékeny volta daczára május 19-dikén egy
lepecsételt levelet kapott, melynek hatalmas lakonikus tartalma így
hangzik:

«Baltimore, október 18.

Tartom.

Barbicane.»




TIZENEGYEDIK FEJEZET.  Florida vagy Texas?

No de még hátra volt egy kérdés eldöntése: a kisérlethez alkalmas helyet
kelle választani. Az observatorium ajánlata szerint a zenithre kell majd
irányítani az ágyút; ámde a hold csak 0° és 28° szélességi fok között
eső helyen jut a zenith-pontra, más szavakkal, elhajlási foka 28. Arról
volt szó, hogy egészen pontosan meghatározzák a helyet, a hol a rengeteg
Columbiadot önteni kell.

Midőn a Gun-club október 20-dikán közgyülést tartott, Barbicane elhozta
a gyülésre Belltropp C.: «Az Egyesült-Államok» kitünő térképét. Ámde
Maston J. T. anélkül, hogy időt engedett volna neki arra, hogy ezt a
térképet kiteregesse, az ő szokott erőszakosságával szót kérvén,
ilyeténképpen beszélt:

– Tiszteletre méltó társaim! A ma szőnyegre kerülendő tárgynak igazi
nemzeti érdeke van, s azért alkalmat szolgáltat nekünk arra, hogy
hazaszeretetünknek jó adag kifejezést adjunk.

A Gun-club tagjai egymásra meredtek, mert nem fogták fel észszel, hogy a
szónok mire czéloz.

– Nincs önök között senki, a ki kevésre becsülné a dicsőséget és az
Unionak jogában áll követelni azt, hogy a Gun-club rémítő ágyúját a maga
kebelében rejtse. A jelen körülmények szerint tehát – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Derék, Maston, – szakítá félbe az elnök.

– Engedje meg, – folytatá a szónok, – hogy eszmémet kifejtsem. A jelen
körülmények között olyan helyet kell választanunk, a mely az
egyenlítőhöz közel fekszik, hogy a kisérlet a szükséges feltételek
mellett történhessék…

– Sziveskedjék… mondá Barbicane.

– Követelem a szólásszabadságot, – veté oda Maston felingerülve, – én
azt mondom, hogy annak a dicsőséggel teljes földnek, honnan a löveget
felröpítjük, az Uniohoz kell tartoznia.

– Kétségen kívül! – válaszola nehány tag.

– Nos tehát, minthogy a mi birodalmunk olyan messzire nem terjed; és
minthogy délről az oceán határt szab területünknek, melyen túl nem
terjeszkedhetünk; és minthogy a 28-ik szélességi fokot az
Egyesült-Államok határain túl kell keresnünk: ime kell-e ennél
jogosultabb casus belli… és én követelem, hogy izenjünk Mexikónak
háborút.

– Már azt nem! Nem! – kiáltozák minden felül.

– _Nem?_… viszonzá Maston… E gyülekezet kebelében mégis csak
csodálkoznunk kell e szó miatt.

– De hallgasson meg…

– Soha!… soha!… kiáltott fel a tüzes szónok. Előbb vagy utóbb, de meg
kell indítanunk ezt a háborút és én követelem hogy ez még ma
megtörténjék.

– Maston! – szólott Barbicane és megrázta erősen az elnöki harangot, –
megvonom öntől a szót.

Maston felelni akart, de nehány barátjának sikerült őt elhallgattatni.

– Egy véleményen vagyok az előttem szólóval, – kezdé Barbicane, – hogy e
kisérletet csak az Unio területén szabad véghezvinnünk, ámde, ha
türelmetlen barátomtól szóhoz juthattam volna, s ha ő a térképre egy
pillantást vetett volna: belátta volna, hogy egyáltalában nincsen
szükségünk arra, hogy szomszédunknak háborút izenjünk, mert az
Egyesült-Államok nehány határvidéke éppen a 28°-dik fokig terjed, sőt
azon még túl is. Nézzenek ide: Texasnak és Floridanak egész déli része
rendelkezésünkre áll.

Az intermezzónak nem lett semmi következménye; no de azért Maston nem
szivesen győződött meg. Elhatározták, hogy a Columbiadot Texas vagy
Florida területén öntetik. Ennek a határozatnak példátlan vetélkedés
lett a következménye a két tartomány városai között. A 28-dik szélességi
fok az amerikai parton ketté szeli Florida félszigetét s azt csaknem két
egyenlő részre osztja. Aztán a mexikói öböltől kezdve, mintegy ívnek a
szelvénye az Alaboma, Mississippi és Louisiana partvidékét érintve
lehasít Texasból egy darabot s tovább halad Mexikón, Sonoran és
Ó-Kalifornián át a Csendes-tengerig. E szerint Texasnak és Floridának a
28-dik szélességi fok alatt fekvő déli részei feleltek meg az
observatorium által kikötött feltételnek.

Florida déli részén egy jelentékeny város sincsen, csak erődítményekkel
van megrakva a nyughatatlan indiánusok támadása ellen. Egyetlenegy
városa: Tampa-Town tarthatott számot a választásra, alkalmatos fekvése
miatt.

Bezzeg Texasban számosabb és jelentékenyebb városok vannak:
Corpus-Christi a Nucces kerületben; a Rio-Brovo mellett fekvő összes
városok: Laredo, Comilates, San-Ignatio, Webben: Roma, Rio-Grande-City,
Starrban: Edinburg, Hidalgoban: Santa-Rita, El-Panda, Brownsville,
Cameron Florida egyetlen városával szemben hatalmas szövetséget
képeztek.

Azért, mihelyt a határozatot alighogy megtudták, Texasból és Floridából
sietve jöttek Baltimoreba a küldöttségek és Barbicane elnököt, meg a
Gun-club tekintélyesebb tagjait napról-napra rettenetes reklamácziókkal
ostromolták. Amint hajdanában hét város versengett egymással
Görögországban azért a dicsőségért, hogy Homeros születése helye, úgy
fenyegetőzött most két egész állam, egymás ellen egy ágyú miatt.

E «vad testvéreket» látták azokban a napokban fegyveresen fel és alá
járkálni Baltimore utczáin. Minden találkozásnál attól lehetett tartani,
hogy összetűznek, a minek gonosz következményei lettek volna.
Szerencsére értett hozzá az elnök, hogy okosan és ügyesen elhárítsa a
veszedelmet. A különböző államok hirlapjai egymással versenyeztek a
tüntetésekben. A «New-York-Herald» és a «Tribune» pártolták Texast, a
«Times» és «American Review» ellenben Florida pártját fogták. A Gun-club
tagjai már nem tudták, hogy melyikre hallgassanak.

[Illustration: FLORIDA TÉRKÉPE.]

Texas büszkén hozakodott elő 26 provinciájával, úgy állította fel
ezeket, mint valami ágyú-üteget; Florida azonban azt felelte erre, hogy
egy hatszorta kisebb államban 12 provincia mégis többet tehet.

Texas erősen büszke vala 330,000 lakosára; Florida ugyan szerényebben,
de mégis azt állítja, hogy népesebb ő 56,000 lakosával. Azonkívül
szemére lobbantotta Texasnak, hogy egy különös-fajta mocsárláza van, a
melynek évről-évre akár jó, akár rossz az időjárás, nehány ezer ember
áldozatul esik. És igaza volt ebben.

Texas azt felelte erre, hogy Florida ugyan a láz tekintetében nem vethet
semmit a szemére, s ha több nem, de legalább oktalan cselekedet, ha egy
más államra reá fogjuk, hogy egészségtelen, különösen, ha abban a
szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a fekete-hányás («Vomito negro»)
időszakilag fellép nálunk. És igaza volt ebben.

– Egyébiránt, – mondatá tovább Texas a New-York-Heralddal, – meg kell
bizonyos hiányt bocsátanunk olyan államnak, a hol egész Amerikában a
legjobb gyapot terem, a mely a legjobb hajó-talpfát szállítja, olyan
pompás kőszénnel dicsekedik és vas-ércze 100% tiszta fémet tartalmaz.

Erre azt felelte az American Review hogy Florida földje nem olyan gazdag
ugyan, de a legkitünőbb anyagot szolgáltatja a Columbiad mintájának
megintésére, mert igen gazdag homokban és agyagban.

Hanem mielőtt valamely országban valamit önteni akarunk, be is kell oda
előbb jutni, Florida közlekedése nehézkes, holott Texasnak van
partvidéke és a Govelston öböl főleg tizennégy mérföld területű s a
világ összes flottáit befogadhatná.

– Megengedjük, – mondák a Florida mellett kardoskodó ujságok, ugyancsak
dicsekedhetnek olyan kikötővel, a mely a 29-dik szélességi fok alatt
fekszik. Hát mi Espiritu-Santo öblünk nincs éppen a 28° alatt,
Tampa-Tocon közvetlen közelében?

– Gyönyörű öböl! – veté oda Texas, – félig elborítja a föveny.

– Még fövenynyel telten is! – kiáltott fel Florida. Legalább ne higyjék
rólam, hogy vadak hazája vagyok.

– Valóban? Hát a seminolak nem barangolják be sivatagjaitokat?

– No lám, hát a ti apachatok és comanchaijok czivilizálódtak?

Igy folyt a harcz nehány napig, midőn Florida más téren igyekezett
ellenfele alól kihuzni a gyékényt. Egy reggel azzal állott elő a Times,
hogy «minekutána a vállalat tetőtől-talpig amerikai, föltétlenül
szükséges, hogy tetőtől-talpig amerikai földön létesüljön».

Erre aztán megbotránkozva kiáltá Texas: Amerikai! Hát mi nem vagyunk
éppen úgy amerikaiak? Hát Texast és Floridát nem 1845-ben, még pedig
egyszerre kebelezték be az Unioba?

– Mindenesetre, – felelé a Times, – de mi már 1820 óta tartozunk oda.

– Meghiszem azt, – hánytorgatta a Tribune, – minekutána 200 évig
spanyolok vagy angolok valátok, öt millió dolláron eladtak titeket az
Egyesült-Államoknak.

– Nos, mi van ebben? – felelték a floridabeliek, szégyenkeznünk kell
talán e miatt? Hát Louisianat nem vették meg Napoleontól 16 millió
dolláron.

– Szégyen, gyalázat! – kiáltozták Texas küldöttei. Egy nyomorúságos
rongyföld, a minő Florida, még egybeveti magát Texassal, a melyet soha
el nem adtak, a mely saját erejéből küzdötte ki függetlenségét, a mely
1836 márczius 2-dikán kiűzte a s.-mexikóiakat és S.-Houstonn Santa-Anna
seregei felett San-Jancinto mellett aratott győzelme után, szövetséges
köztársasággá változott! Végül olyan állammal, a mely önként
csatlakozott az Uniohoz.

– Az ám, mert félt a mexikóiaktól, – veté oda Florida.

– Miért félt!… a mint ezt a fölötte élénk szót kimondák, a helyzet
csaknem türhetetlenné vált. Már-már arra gondoltak, hogy Baltimore
piacza véres dráma szinhelyévé lesz. Szükséges vala, hogy a következőkre
felvigyázzanak.

[Illustration: OSTROMÁLLAPOT BALTIMOREBAN.]

Barbicane azt sem tudta, hol áll a feje. Levelek, röpiratok,
nyilatkozatok, fenyegető levelek csak úgy özönlöttek a lakására.
Melyiknek fogja pártját? Az illetőség, hozzáférhetőség és a szállítás
könnyüségére való tekintetben mindkét állam teljesen egyforma vala.
Politikai melléktekintetek nem határozhattak ebben a kérdésben.

Ez az ingadozás, ez a zavar már jó ideig tartott, Barbicane elhatározta,
hogy nyilatkozik. Összegyüjtötte bajtársait s egy határozatot
terjesztett elő, a mely – mint látni fogjuk – elég bölcs vala.

– «Mindannak érett megfontolása után, a mi a napokban Texas és Florida
között történt, nyilvánvaló, hogy azok a torzsalkodások az előnyben
részesítendő állam városai között is napirenden lesznek. A vetélkedés
átmegy a nemről a fajra: államról a városokra. Ámde Texasnak tizenegy
városa van egyenlően megfelelő a föltételeknek, s ezek mind vetélkedni
fognak a vállalat dicsősége után, nekünk pedig a mellőzött városok
ellenségeinkké válnak; – Floridának csak egy városa van. Tehát
válaszszuk Floridát vagyis Tampa-Town-t.»

Mikor ezt a határozatot megtudták, Texas követei össze voltak zúzva.
Leirhatatlan düh szállotta meg őket, s névszerint fenyegették a Gun-club
több tagját. Baltimore hatóságának még csak egy eszköze volt ellenökben,
alkalmazták azt. Külön vonatot rendeltek, a kazánt befűttették, a
texasbelieket kit erőszakkal, kit szépszerével felültették és óránkint
30 mérföld gyorsasággal hazaszállították.

Ámde, ha még oly gyorsan röpítették is őket tova, mégis elég idejök
akadt arra, hogy ellenségeiknek konczul oda dobjanak bucsuzóul egy-két
gunyos, fenyegető szót. Arra a keskeny földnyelvre czélozva, mely
Floridát két oldalról tenger által mosva képezi, – azt mondák, hogy az
ágyúlövést nem állja az ki, s az első dörgésre kettészakad.

– Hadd szakadjon! – felelék a floridabeliek oly röviden és velősen, hogy
még a spartaiak is büszkék lettek volna erre a feleletre.




TIZENKETTEDIK FEJEZET.  Ország-világnak.

Minekutána a csillagászati, mechanikai, helyrajzi akadályokat legyőzték,
került a sor a pénz-kérdésre. Arról volt szó, hogy a terv
megvalósítására rengeteg összeget teremtsenek elő. Sem magán ember, sem
egy állam a szükségelt milliókat rendelkezésre nem bocsáthatta volna.

Barbicane elnök elhatározta tehát, hogy ámbátor a vállalat tisztán
amerikai, általános érdeküvé teszi, s minden országot felszólít arra,
hogy pénz-segítséggel hozzájáruljon. Az egész világnak joga, sőt
kötelessége vala, hogy holdjuk érdekét hathatósan pártolják. Az e czélra
megindított aláirás Baltimoreból indult ki és szólott
országnak-világnak.

Ennek az aláirási felhivásnak minden várakozást fölülmuló eredménye
lett. Nem pénz-kölcsönről volt szó, hanem ajándékról. A vállalat tényleg
hasznot nem leső volt, s nem nyujtott nyereségre reményt.

No de Barbicane felszólításának volt hatása az Egyesült-Államok határain
túl, áthatott az Atlanti és a Csendes-oceánon, elterjedt Ázsiában,
Európában, Afrikában és Ausztráliában. Az Unio csillagvizsgálói direkt
összeköttetésbe léptek a külföldi csillagvizsgálókkal. A párisi,
szent-pétervári, berlini, altonai, stokholmi, varsói hamburgi, budai,
bolognai, malti, lissaboni, a jó-reményfoki, benaresi, madrasi, pekingi
csillagvizsgálók üdvözölték a Gun-clubot, a többiek óvatosan várakozó
álláspontot foglaltak el.

A greenwichi observatorium, melyhez Nagy-Brittanniának többi huszonkét
csillagvizsgálója csatlakozott, kereken kijelentette, hogy tagadja, hogy
a vállalat eredményre jusson és Nicholl kapitány pártjára állott.
Ugyancsak a greenwichi csillagvizsgáló arra a hirre, hogy számos
tudóstársaság szaktudóst küld Tampa-Townba, lelketlenül napirendre tért
egyik választmányi ülésében Barbicane indítványa felett. Nem volt egyéb,
mint merő angol féltékenység.

Egészben véve a tudományos világ érdeklődése szemmel látható volt, ez
megtette a kellő hatást a tömegre, mely általában nagy kedvvel
foglalkozott a vállalattal. Igen nyomós körülmény ez, mert hiszen ehhez
a tömeghez fordultak, hogy a jelentékeny tőkét összehordják.

[Illustration: ARANY-ESŐ.]

Barbicane elnök október 8-dikán lelkes manifestumot fogalmazott, a
melyben a kerek föld minden jóakaró lakójához fordult. Ezt a kiáltványt
a világ minden nyelvére lefordíttatta, volt is eredménye.

Az Unio fővárosaiban aláirási iveket tettek közzé, hogy a baltimorei
banknál (Baltimore street 9.) folynak be a pénzek; erre az ismert
világrészekben a következő bankoknál történtek aláirások:


Bécsben Rothschild S. M. bank.

Szent-Pétervár – Stieglitz és társa.

Páris – Credit Mobilier

Stockholm – Tottie és Arfuredion.

London – Rothschild N. M. és fiai.

Turin – Arduin és társa.

Berlin – Mendelsohn.

Genua – Lombard, Odier és társa.

Kostantinápoly – Ottomann-bank.

Brüssel – Lambert C.

Madrid – Weisweller Dániel.

Amsterdam – Németalföldi Hitelbank.

Róma – Torlonia és társa.

Lissabon – Lecesue.

Kopenhága – Magán-bank.

Buenos-Ayres – Manua-bank.

Rio-de-Janeiro – u. o.

Montevideo – u. o.

Valparaiso – La Chambre Tamás és társa.

Mexiko – Daran Márton és társa.

Lima – La Chambre Tamás és társa.

Az elnök manifestumának kibocsátása után harmadnapra az
Egyesült-Államokban négy millió dollár gyült össze. Evvel az összeggel
már kezdhetett valamit a Gun-club.

Nehány nap mulva távirati uton értesültek Amerikában, hogy a külföldön
megindított gyüjtésben valósággal versenyre keltek az aláirók. Némely
ország nemes bőkezüségével tünt ki, mások ismét nem egy könnyen
nyitották ki a tárczájukat. Vérmérséklet dolga az egész.

Egyébiránt ékesebben szólanak a számok; hadd álljon itt az adakozásokról
szóló hivatalos kimutatás, ez mutatja, hogy mekkora összeg állott a
gyüjtés lezártával a Gun-club rendelkezésére.

_Oroszország_ 368,733 rubellel járult hozzá. Ha valaki ezen csodálkozik,
úgy félreismeri az oroszok tudományos érzékét, és azt a haladást, melyet
náluk a csillagászat tett azoknak a számos csillagvizsgálóknak
segítségével, melyek közül a legfigyelemreméltóbb 2.000,000 rubelbe
került.

_Francziaország_ eleinte nevetett az amerikaiak követelésein. A hold
czéltáblájává lett számtalan elkoptatott élcznek és egy rakás
vaudville-nek a tárgya, melyekben rossz izlés meg tudatlanság birokra
keltek. De a mint a francziák előbb énekeltek, aztán fizettek, úgy
fizettek most is, minekutána jól kaczagtak: aláirtak 1.253,930 francot.
No már ennyi pénzért csak nevethettek egy kicsit.

_Osztrákország_ daczára pénzügyi inségének, elég nemesen viselte magát;
216,000 forinttal járult hozzá, a mit közadóul rótt ki, ez bizony
szivesen látott vendég volt az amerikaiaknak.

_Svédország és Norvégia_ összesen 52,000 birodalmi tallért adott, a két
ország viszonyaihoz mérten tekintélyes ez; de még ennél is bizonyára
több lett volna, ha a gyüjtést Cristiániában és Stockholmban egyszerre
kezdették volna meg. A norvégek nem küldik szivesen a pénzüket a
svédekhez bárminő czél legyen is a gyüjtés.

_Poroszország_ 25,000 tallér aláirásával bizonyította be, hogy mennyire
helyesli a vállalatot. A porosz csillagvizsgálók az összegnek tetemes
részét adák s nagy részük volt abban, hogy Barbicane elnök még inkább
neki buzduljon.

_Törökország_ nemes példáját adta az áldozatkészségnek; igaz, hogy reá
leginkább tartozik a dolog, mert hiszen a török év és hires bőjtjük, a
Ramazan, a hold járása szerint igazodik. Nem tudott kevesebbet adni,
mint 1.372,640 piastert, hanem ezt nagy buzgósággal fizette ki, a miben
jó része volt a magas porta pressiójának.

_Belgium_ az összes államok között a második helyet foglalta el, mert
513,000 frankkal járult hozzá, egy lakóra körülbelül 12 centimes esett.

_Hollandia_ és gyarmatai 110,000 forinttal támogatták a vállalatot,
csupán 5% leszámítást kért, mivelhogy készpénzzel fizetett.

_Dánia_ szük területe daczára 9000 vert aranyat adott; ez is bizonyítéka
annak, hogy minő szivesen támogatják a dánok a tudományos vállalatokat.

_A német-szövetség_ 34,285 frtot irt alá; többet nem lehetett tőlük
kivánni, no de nem is adtak volna.

_Olaszország_ ámbátor nagy pénzzavarban volt, mégis fiainak zsebéből
kikotorászott 200,000 lirát, persze nagyon mélyen bele kellett nyúlnia,
hogy ennyit találjon. Ha Velenczének lett volna, többet is ajándékozott
volna, de hát nem volt.

_A pápai állam_ nem is mert 7040 római tallérnál kevesebbet küldeni.

_Portugália_ 30,000 cruzado-val bizonyította be a tudomány iránt érzett
lelkesedését.

_Mexiko_ 86 piasterrel járult hozzá, mint alamizsnafillérrel, de hát az
alakuló félben levő birodalmak mindig korlátozottak.

_Svájcz_ szerény adománya, melylyel az amerikaiakat segítette, 275
frank. Őszintén megvallva, Svájcz nem fogta fel e vállalatnak gyakorlati
jelentőségét; nem tudták elképzelni, hogy a holdba röpített golyó
alkalmas arra, hogy az éj-csillagával üzleti összeköttetéseket
létesítsen; azért oktalan dolognak tarták, hogy ilyen vállalatba tőkét
fektessenek be. Végre is Svájcznak igaza volt.

_Spanyolország_ teljességgel nem tudott 110 reale-nál többet
felhajhászni. Azt hozta föl ürügyül, hogy még el nem készült
vasút-hálózatát kell kiépítenie. Valódi oka pedig az volt, hogy ebben az
országban nem nézik jó szemmel a tudományt. Kissé hátra-maradt a
világtól. Azonkívül akadt egy-két spanyol – nem is tartoztak a
tudatlanok közé – a ki nem tudta eléggé elképzelni, hogy mekkora lészen
a golyó a holdhoz viszonyítva; attól féltek, hogy a golyó a holdat
megtalálja zavarni pályafutásában, hold-hivatásából kiturja s az esetleg
a földre hull. Ebben az esetben pedig okosabb dolog, ha az ember távol
marad tőle.

Meg is cselekedték ezt, nem számítva azt a nehány realet.

Hátra volt még _Angolország_. Ismerjük már azt a megvetésre méltó
ellenkezési viszketeget, melylyel Barbicane tervét fogadták. Az
angoloknak egy szive és lelke van, s ebben együtt értendő
Nagy-Britanniának mind a 25 millió lakója. Azt felelték, hogy a Gun-club
vállalata vetélkedik a «bele nem avatkozás elvé»-vel, s ők bizony egy
fillért sem irtak alá.

Erre a válaszra a Gun-club rándított egyet a félvállán, s tovább
buzgólkodott nagy munkájában. Midőn _Dél-Amerika_, még pedig: Peru,
Chili, Brazilia, a La-plata-Államok, Columbia, 300,000 dollárt küldöttek
erre a czélra: tekintélyes tőkének jutottak birtokába; a végösszeg:

   Az Egyesült-Államok aláirása 4.000,000 dollár
   Külföldi hozzájárulás        1.446,675 «
                       összesen 5.446,675 dollár

[Illustration: A GYÁRTELEP KOHÓI.]

vagyis 29.520,983 franc 40 centimes folyt be a Gun-club pénztárába.

Ne csodálkozzunk ezen az összegen. Az öntő-, fúró-, kőmives-munkák, a
munkások szállítása, elhelyezése azonban a csaknem lakatlan országban, a
kemenczék felállítása, az épületek, a szerszámok, műhelyek, a lőpor, a
golyó, a mellékkiadások a költségvetés szerint csaknem az egész összeget
fölemésztik. A szövetség-háborúban némely ágyú-lövés ezer dollárba
került; a Barbicane elnök lövése, mely a tüzérség történetében
páratlanul álland, bizony belekerülhet bátran 500,000-szer annyiba.

Október 5-dikén a Goldspring-hámorral (New-York közelében) szerződést
kötöttek, ez a hámor öntötte a háború alatt Parrott számára a
legkitünőbb ágyúkat.

A szerződő felek megállapodtak abban, hogy a Goldspring hámor kötelezi
magát, hogy a Columbiad öntésére szükséges anyagot Dél-Floridába:
Tampa-Townba szállítja.

Ennek a munkálatnak jövő év október 15-dikéig készen kell lennie. Az
ágyút jó állapotban oda kell szállítani, különben naponkint 100 dollár
bánatpénzt fizet a hámor mindaddig a napig, míg a hold a föltétel
szerint megállapított pontra jut ismét, vagyis 18 év és 11 napig.

A munkások fogadása, fizetése, a szükséges gazdasági berendezés a
Goldspring-társaság kötelessége lesz.

Ezt a szerződést két példányban pontosan kiállították, aztán aláirták:
Barbicane J., a Gun-club elnöke, és Murchison J., a Goldspring-hámor
igazgatója.




TIZENHARMADIK FEJEZET.  Stone’s Hill.

Mióta a Gun-club Texast mellőzve Floridát választotta, Amerikában, hol
mindenki tud olvasni és irni, mindenki kötelességének tartotta, hogy
Florida földrajzát tanulmányozza. A nagy munkákat, melyek erre
vonatkoztak, mind eladták, s így újabb kiadásokat kellett sajtó alá
rendezni.

Barbicane nem elégedett meg avval, hogy olvasson róla, saját szemeivel
kellett látnia, hogy a Columbiad számára kijelölje a helyet. Egyuttal
nyomban rendelkezésére bocsátotta a cambridgei csillagvizsgálónak egy
teleszkop készítésére a szükséges költséget és érintkezésbe lépett az
Albanyban lakó Breadwill-házzal az aluminium-löveg készítése tárgyában.
Aztán Maston J. T., Elphiston őrnagy és a Goldspring-hámor igazgatójával
együtt elutazott Baltimoreból.

A négy utas másnap New-Orleansba érkezett, innen a szövetséges hajóhad
egy futár-hajójára, Tampico-ra szállottak fel; mihelyt a gőz javában
működött, szemeik elől eltünt Louisiana partja.

Az átszállás nem tartott sokáig; az elindulás után másodnapra 480
mérföldnyi utat téve, meglátták Florida partjait. Mihelyt közelebb
értek, Barbicane alacsony, lapos, meglehetős terméketlen földet látott
maga előtt. Minekutána a Tampico nehány fazekat megtöltött osztrigával
és tengeri rákkal, besikamlott a Santo Espiritu öbölbe.

Ezt az öblöt két hosszúkás földnyelv alkotja: a Tampa és a Hillisboro,
ezeknek szük nyilásán át siklott be a gőzhajó. Kevéssel azután feltünt
Tampa-Town városa a kis kikötő hátteréből, melyet a Hillisboro folyónak
torkolata alkot.

Itt vetett horgonyt a Tampico október 22-dikén este hét órakor; a négy
utas rögtön partra szállott.

Mikor Barbicane az első lépést tette Florida földjén, hevesen dobogott a
szive; úgy képzelte, hogy építész ő, s arra a földre lép, melyen majd
építménye fog állani. Maston J. T. megkotorta vaskampójával a talajt.

– Uraim, – mondá Barbicane, – nincsen elvesztegetni való időnk; mindjárt
holnap nyeregbe ülünk és megvizsgáljuk a tartományt.

Mihelyt Barbicane a szárazra lépett, Tampa-Town három ezer lakosa elébe
özönlött; oly tisztességtétel ez, a mi méltán megillette a Gun-club
elnökét, a ki a választásnál evvel a földdel kegyét éreztette. Borzasztó
üdv-ordítozással fogadták, ámde Barbicane elkerült minden
hódolat-nyilatkozatot s a Franklin-szállóban fogadott szobájába vonult
vissza. Nem fogadott el látogatásokat. «Hires ember» volta teljességgel
nem vala inyére.

[Illustration: STOUE’S-HILL.]

Másnap, október 23-dikán apróbb fajta, eleven, tüzes lovakat láttak a
fogadó előtt, de nem négy volt, hanem ötven, még pedig mindeniken egy
lovas. Barbicane három társával lejött s eleinte csodálkozott a
lovas-banderiumon. Azonkívül észrevette, hogy mindenik lovasnak a
nyeregkápájában karabélya és pisztolyai voltak.

Egyik floridai ifju rögtön megadta a magyarázatát e hadfelszerelésnek:

– Uraim, seminoláktól kell tartanunk.

– Micsoda, seminoláktól?

– Vadak, a kik a pusztaságon csatangolnak; azért okos dolognak tartók,
hogy testőreikül önökhöz csatlakozzunk.

– Eh, mit! – mondá Maston lovára pattanva.

– Elvégre is így biztosabb az út, – folytatá a floridai.

– Uraim, – szólott Barbicane, – köszönöm figyelmöket, most pedig
induljunk!

A kis csapat megindult és a porfellegben eltünt. Reggeli öt óra volt; a
nap már fenn ragyogott és a thermometer 84°-ot[11] mutatott, ámde a
friss tengeri szellő mérsékelte a hőséget.

Barbicane Tampa-Towntól a déli part hosszában indult el, hogy Alisia
patakához érjen, a mely Tampa-Townon alul 12 mérföldnyire a Hillisboro
öbölbe szakad. A csapat a jobb part hosszában keleti irányban fölfelé
haladt. Nem sokára eltünt az öböl a föld egyik kanyarulatánál és nagy
síkság terült el szemeik előtt.

Florida két részből áll: az északi népesebb, kevésbbé puszta, fővárosa
Talahasse és Pensacola, egyike az Egyesült-Államok legjelentékenyebb
hajóarzenáljainak; a déli részt összeszorítják a folyók, melyek az
amerikai tengerbe és a mexikói öbölbe szakadnak, nem egyéb, mint a
mexikói öböl hosszában elnyuló keskeny félsziget, egy földnyelv, a
Bahama-csatorna számos hajóitól állandóan körülrajozva. Nagy viharok
alkalmával az öbölnek előrenyuló őrsévé válik. Ennek az államnak a
területe 38.033,672 acres, azon részén kellett az ágyúöntés számára a
helyet kijelölni, a mely éppen a 26-dik szélességi fokon fekszik; azért
Barbicane menet közben igen gondosan megvizsgálta a talajnak minőségét.

Floridát 1518-ban Juan Ponce de Leon fedezte fel éppen virágvasárnapján,
e miatt eleinte «Pâques Fleuries»-nek nevezte el; ez a szép név sehogy
sem illett a kiszáradt, puszta partvidékhez. Ámde a tengerparttól nehány
mérföldre beljebb lassankint megváltozik a talaj alkata és a föld
méltónak látszik a nevére: itt a földet folyók, patakok, tavacskák
hálózzák be; az ember azt hihetné, hogy Hollandiában vagy Guyannában
van. A talaj lassan emelkedett s termékeny fensíkok következtek az
északnak és délnek mindenféle növényzete díszlett; beláthatatlan
gabona-földjeit a tropikus meleg, s az agyagföld tartalmazta nedvesség
mintegy magától művelték; végül a mezőkön ananas, yams, dohány, rizs,
gyapot és czukor-nád, melyek szemmel át nem fogható területekre nyultak
el, igen üdén díszlettek.

Barbicanet igen kellemesen lepte meg, midőn a talajnak fokozatos
emelkedését látta, s mikor Maston őt erre vonatkozólag megkérdezé, így
felelt:

– Érdemes barátom, igen nyomós érdek késztet minket arra, hogy
Columbiadunkat magasabban fekvő helyen öntessük.

– Hogy a holdhoz közelebb legyen? – kiáltott fel a Gun-club titkára.

– Nem éppen, – viszonzá Barbicane, – egy-két mérföld ide vagy oda: nem
jön számításba. Hanem azért, mert a magasabb helyen nem kell a vízzel
birokra kelnünk, hamarább haladhat előre a munka, s így sokáig eltartó,
drága csatorna-építkezésektől meg leszünk kimélve, mert hát arról van
szó, hogy 900 láb mélyre ássunk alá.

– Igaza van, – veté közbe Murchison mérnök, – ásás közben, a mennyire
csak lehetséges, ki kell kerülnünk a víz-alá-mosásokat. De ha egy-két
forrásra bukkanunk, az nem baj, kiszivattyúzzuk, vagy elvezetjük. Nincs
ártézi kútról szó, a hol a műszerek sötétben működnek. Korántsem, mi
szabad ég alatt, napvilágnál dolgozunk, kezünkben ásó, kapa, csákány
lesz és tűz-akna segélyével gyorsan előre haladunk a munkában.

– No de mégis csak könnyebb lesz a munka, ha magasabban fekvő helyet
választva, a földalatti vízforrásokat kikerüljük, derekasabb munkát is
végezhetünk; igyekezzünk tehát olyan talajt keresni, a mely a tenger
szine felett nehány száz lábnyira van.

– Igaza van önnek, Barbicane, s ha nem csalódom, nem sokára találunk
alkalmatos helyet.

– Oh, mennyire szeretnék ott lenni az első kapavágásnál, – mondá az
elnök.

– Én pedig az utolsónál! – kiáltott Maston.

– És mi ezt a czélt elérjük, uraim, – mondá a mérnök, – higyjék meg
nekem, hogy a Goldspring-társaság egy garas bánatpénzt sem fog fizetni.

– Istók ucscse, arra csakugyan gondjuk legyen, – mondá Maston, – mert
naponta 100 dollárt fizetni mindaddig, a míg a hold a kellő helyzetbe
jut, tehát 18 évig és 11 napig, nem gyerekség; tudják, mennyit tesz az?
658,000 dollárt.

– Nem, uram, mi az nem tudjuk és nem is lesz szükség arra, hogy
megtanuljuk.

Délelőtt 10 óráig a kis csapat már egy tuczat mérföldet hagyott maga
után hátra, a termékeny mezőkről az erdőségekbe jutottak. Ezek az
áthatolhatatlan erdők telve voltak gránát-, narancs-, czitrom-, füge-,
olaj- és szilva-fákkal, pisanggal és hatalmas szőlőtőkékkel, a melyek
illat és virág-díszben egymással vetélkedtek. E pompás fák illatos
árnyékában csillogó tollú madarak egész serege csicsergett, melyek közül
különösen a rákevő madár tünt ki; ennek a madárnak a fészke olyan, mint
egy ékszer-szekrény, mely méltó e tollas csecsebecsékhez.

Maston és az őrnagy nem állhattak ellen, hogy a természet nagyszerűsége
fölött érzett bámulatuknak kifejezést ne adjanak.

Ámde Barbicane elnök e csodák mellett érzéketlenül haladt tova, mindig
előre; a vidék éppen nagy termékenysége miatt nem tetszett neki; a
nélkül, hogy vízkutató lett volna, érezte lábai alatt a vízforrásokat s
vizsgálódott mindenfelé valami kétségtelen szárazságra mutató jelek
után.

Ezenközben előre haladtak; több folyón kellett átgázolniok – néha
veszély közepett is – minthogy medrükben 15–18 láb hosszú alligatorok
valának. Maston vakmerően megfenyegette őket vaskampójával, de csak a
pelikánok, vadkacsák és phaetonok, a vidék vadlakói ijedtek meg ettől, a
vörös hórihorgas flamingók bambán néztek reá.

Végre a nedves talajnak ezek a lakói is eltüntek, vékonyabb fákat láttak
a gyérülő erdőben. Végtelen rónákon egy-egy csoport látszék még, hova
felriasztott dámvadak, menekültek.

– Végre valahára! – kiáltott fel Barbicane, fölemelkedve nyergéből, –
most következik a fenyvesvidék.

– A vadaké is, – tevé hozzá az őrnagy.

Valóban a szemhatáron fel-feltünedezett egy-két semiola; mozgolódtak,
gyors lovaikon ide-oda iramodtak, hadonásztak hosszú lándzsáikkal vagy
lőttek tompán szóló fegyvereikkel; egyébiránt megelégedtek ellenséges
indulatuknak ilyetén éreztetésével, a nélkül, hogy egyébként
nyugtalanították volna őket.

[Illustration: A BIZOTTSÁG KISZEMELI A HELYET.]

Barbicane társaival egy sziklás síkságra érkezett, ez a nyilt tér nehány
holdnyi területű lehetett, a nap reá sütött izzó sugaraival. Ez a
kimagasló, eléggé tágas fensík, a Gun-club tagjai előtt éppen
alkalmasnak tetszék arra, hogy a Columbiadot ott állítsák fel.

– Megálljunk, – kiáltott Barbicane, – mi a neve ennek a helynek?

– Stone-s Hill (kő-halom), – felelé az egyik floridai.

Barbicane szótlanul leszállott a lováról, elővette műszereit s a helyet
a legnagyobb pontossággal szemügyre vette, fölmérte. A kis csapat köréje
csoportosult és nagy figyelemmel hallgatták.

E pillanatban ért a nap a delelő pontra. Barbicane nehány pillanat alatt
leirta megfigyelésének eredményeit. «Ez a hely 300 toisnyi magasságban
fekszik a tenger szine felett 27° 7′ északi szélességben és 5° 7′
nyugati hosszuságban; úgy tetszik nekem száraz volta, és sziklás alkata
miatt megfelel mindazoknak a föltételeknek, melyeket vállalatunk
érdekében megkivánunk. Ezen a téren építjük fel raktárainkat,
műhelyeinket, munkáslakainkat és erről a helyről, úgy van, erről a
helyről – és ekkor a Stone’s Hill tetejére tette lábát – röpüljön fel
lövegünk a nap országába.




TIZENNEGYEDIK FEJEZET.  Kapa és vakoló-lapát.

Még az nap este visszatérve Barbicane társaival Tampa-Townba és
Murchison mérnök a Tampicon haza vitorlázott New-Orleansba. Egy sereg
munkást kellett fogadnia és az anyag legnagyobb részét odahordatnia. A
Gun-club tagjai Tampa-Townban maradtak, hogy a lakók segítségével a
kezdő munkálatokat előkészítsék.

A Tampico nyolcz nappal eltávozása után egy kis gőzhajó flottával tért
vissza az Espiritu Santo kikötőben. Murchison 15,000 munkást toborzott
össze. A rabszolgaság idejében hiába fáradozott volna, ámde mióta
Amerika a szabad nemzetek hazája, csak úgy özönlött a nép oda, a hol a
munkát bőségesen megfizették. Minthogy a Gun-clubnak elég pénze volt,
igen magas bért ajánlott a munkásoknak s e mellett aránylag jelentékeny
kedvezményeket. A Floridába elszegődött munkás számíthatott arra, hogy a
munka befejezte után számára a baltimorei banknál szép tőkécske lesz
elhelyezve. Murchison tehát tetszés szerint válogathatott az emberekben
és szigorú föltételeket szabhatott munkásainak ügyességére és
arravalóságára nézve. Elhihetjük, hogy munkásainak táborába csak a
legderekabbat választotta be: gépészeket, fűtőket, öntő-mestereket,
mészégetőket, sáncz-munkásokat, téglavetőket és mindenféle kézmívest:
feketéket és fehéreket vegyest, nem tekintve a színre. A munkások közül
sokan háznépestűl jöttek. Olyanforma volt, mintha kivándorlás lett
volna.

Október 31-dikén délelőtt 10 órakor partra szállott ez a sereg
Tampa-Townba. El lehet képzelni, hogy minő élénkség, sürgés-forgás
támadt ebben a városkában, midőn lakóinak száma egy csapásra
megkétszereződött. A Gun-clubnak ez a lépése tényleg nagy hasznára vált
Tampa-Townnak, nemcsak azért, hogy olyan nagy tömeg munkás ment Stone’s
Hillbe, hanem azért is, mert a kiváncsiak egész raja a világ minden
részéből Florida félszigetére sereglett.

Az első napokban partra hordották a magukkal hozott szerszámokat: a
gépeket, élelmiszereket, vaslemezből készült házakat, melyek részekre
bontva és megszámozva valának. Egyidejűleg Barbicane megkezdette a
Tampa-Town-t Stone’s Hillal összekötő 15 mérföld hosszú vasútvonalnak az
építését.

Mindenki tudja, hogy Amerikában mi módon szoktak vasutakat építeni;
kerülőket figyelembe sem véve, vakmerő emelkedésekkel, nem törődve
korláttal, alap-vető építkezéssel, hegynek fel, hegyről le vakon előre
haladnak a sín-párok, tekintet nélkül az egyenes vonalra. Nem
költségesek és nem kényelmetlenek ezek a vasutak; az a fő, hogy teljes
szabadsággal és kellemetes kéj-ugrándozásokkal haladhasson rajta a
vonat. A Tampa-Towntól – Stone’s Hillig vezető vonal csak csipp-csupp
dolog volt, sem sok pénzbe, sem sok időbe nem került.

Egyébiránt Barbicane a lelke volt ennek a tömegnek, mely az ő hírének
nevelése czéljából sereglett össze. Életet öntött abba, szétosztotta
közöttük leheletét, lelkesedését, meggyőződését; mikéntha mindenütt
jelenlevő lett volna: ott volt mindenütt. Úgy követte őt nyomon Maston,
mint a dongó légy. Találékony esze ezerféle új dolgot talált fel, nem
ismert akadályt, nehézséget, zavart; éppen olyan jó bányász, kőmíves,
gépész, mint a milyen jeles tüzér volt egy személyben; meg tudott
felelni minden kérdésre, meg tudott oldani minden bonyolult kérdést.
Élénk levelezést folytatott a Gun-clubbal és a Goldspring-hámorral. A
Tampico fűtött kazánjával és feszült gőzével éjjel-nappal várt
parancsára a Hillisboro révpartján.

November 1-jén elhagyta Barbicane egy rakás munkással Tampa-Townt és
másodnaptól kezdve Stone’s Hill körül gép alkotta házakból egész város
kerekedett. Körülvették véd-czölöpökkel és az eleven, sürgő-forgó élet
után itélve, az Unio egyik nagy városának tarthatták volna. Katonás rend
uralkodott ott és a munkálatok a legszigorúbb pontossággal kezdődtek.

Gondos vizsgálatok alapján kitanulták egész alaposan a talaj minőségét s
az ásási munkálatokat már november 4-dikén megkezdették. Ezen a napon
összegyűjtötte Barbicane a munka-vezetőket s így szólott hozzájuk:

– Barátaim, önök mindnyájan tudják, hogy miért toborzottam össze
Floridának e sivár vidékére. Egy olyan ágyút kell öntenünk, a melynek
belső átmérője 9 láb, oldalfalai 6 láb, külső kő-burkolata 19½ láb
széles. Erre a czélra 900 láb mély és 60 láb széles gödröt kell ásnunk.
Ennek a jelentékeny munkának nyolcz hónap alatt készen kell lennie. E
szerint önöknek 2.543,400 köbláb földet kell 255 nap alatt kiásniok;
naponkint 10,000 köblábnyit. Ez a feladat 1000 embernek, ha szabad téren
dolgoznak, nem nehéz, de aránylag szűk helyen nehezebb. De mégis, ha úgy
kell lennie, elkészülhet; ép úgy számítok az önök bátorságára, mint
derék voltukra.

Reggel 8 órakor az első ásó hasított bele Florida földjébe és ettől a
pillanattól kezdve ez a derék jószág a sánczásók kezében egy perczig sem
szünetelt. A munkásokat minden nyolcz órában felváltották.

Ha még oly óriási volt is a feladat, az emberi erő határán nem haladt
túl. Hány sokkal nehezebb feladatot oldottak már meg, hol az elemek
hatalmát kellett első sorban legyőznie az embernek! Hogy csupán effajta
munkát említsek fel, a József páter kútját állítom ide például, a melyet
Saladin szultán Kairo mellett ásatott olyan időben, mikor az emberi erőt
a gépek nem százszorozták még meg, s a mely a Nil felszinétől számítva
300 láb mélységig terjedt alá. No meg a koblenzit, melyet János bádeni
őrgróf 600 láb mélyre ásatott. És itt ugyan miről volt szó? Hogy röviden
ismételjem: Háromszor ilyen mélyre kellett ásni, de tizszer olyan
szélességben, a mi az ásást megkönnyítette. Azért hát sem a pallérok,
sem a munkások nem kételkedtek abban, hogy sikerülni fog.

A munka gyorsaságát még fokozta az a határozat, melyet Murchison mérnök
Barbicaneval együtt hozott. A szerződés egyik pontja így szólott: a
Columbiadot kovácsolt vasból készült gyűrűk vegyék körül, melyeket izzó
alakban kell reá húzni. Ez az előre látó gondoskodás túlzott volt, mert
ezek nélkül is ellehettek. Ezt a pontot tehát kihagyták és így sok időt
takarítottak meg. Az ásásnál azt az újabban használatos módszert
követték, hogy a kőmives munkákat az ásási munkálatokkal egyidőben
végezték. Ennek az egyszerüsített módnak következtében nem volt arra
szükség, hogy a falakat gerendákkal erősítsék meg a beomlás ellen, mert
a kőfalak rendíthetetlen szilárdan megvédték.

No de ehhez a munkához csak akkor foghattak hozzá, mikor a kapa a
szikla-rétegig hatolt alá.

November 4-dikén 50 munkás a körülkerített tér közepén a Stone-s Hill
csúcspontján 60 láb széles kerek lyukat ásott.

A kapa eleinte egy hat hüvelyk mély, fekete talajba vágott bele, ezt
hamar félre takarították. Erre következett két láb mély, finom homok,
melyet gondosan félre tettek, hogy az öntőminta készítésénél
felhasználják.

Ezután fehér színű, meglehetős kemény agyagréteg bukkant elő, a mely
hasonló az Angolországban találhatóhoz, négy láb mélységre nyúlt alá.

Erre következett a megkövesült kagyló-réteg, mely igen száraz és kemény
volt, s folytonosan gép-eszközzel kellett dolgozni. Már körülbelül hat
és fél láb mélységre ástak le, – most már megkezdhették a kőmíves
munkákat.

Ennek a gödörnek a fenekére kerékalakú, igen kemény tölgyfa-alapot
tettek, melynek akkora nyilása volt a közepén, mint a Columbiadnak külső
átmérője. Erre a kerek alapra fektették a kőfalakat, melynek köveit
hydraulikus mészszel készített vakolat igen szilárdon tartotta össze.
Mikor a falréteg köröskörül készen volt, a munkások 21 láb széles
kőfal-gyűrűben valának beszorítva.

Mikor evvel elkészültek vaslemez sipkát és csákányt vettek elő a
munkások, s a fatalp alatt a sziklát hasogatták, ámde gondjuk volt arra,
hogy a munka előhaladtával ezt a fatalpat rengeteg erős gerendákkal
megtámaszszák. Mihelyt az újabb aláásás két láb mélységre alább hatolt,
a támasztó-gerendákat egyenkint kihúzták, s a kerékalakú tölgyfatalap a
kőfallal együtt lassan alább sűlyedt. Mert a kőmívesek is derekasan
építették a körfalat, itt-ott szelelő-nyílásokat hagyván, hol az
öntő-munkálatoknál kifejlődő gáz találhasson kiutat.

Ez a munka rendkivüli ügyességet kivánt a munkásoktól és szüntelen
figyelmet. Egyiket-másikat a sziklatörő munkálatoknál kőtöredékek
megsebeztek, de azért buzgóságuk sem éjjel, sem nappal egy pillanatra
sem csökkent. Nappal a hőségben, mely később nehány hónapon át
90°-ra[12] emelkedett; éjjel az elektromos fény sáppadt fénye mellett, a
kőzúzók kopogása mellett, tűzaknák robbanása, berregő-zakatoló gépek,
gomolygó gőz- és páratenger közepett, melyek Stone’s Hill körül messze
kavarogtak a légben, úgy hogy sem a bivalycsordák, sem a semiolak nem
merészkedtek közel jönni… dolgoztak a munkások.

[Illustration: AZ ÁSÁSI MUNKA.]

A munkálatok rendszeresen folytak tovább. Az anyagokat gőzerő
szállította kosárkákban fel és alá; előre nem sejtett akadály kevés
jelentkezett, s azon, a mire előre számítottak, hamar diadalmaskodtak.

Az első hónap végén az óriási gödör elérte azt a mélységet, melyet
kijelöltek volt: 112 láb; deczemberben volt kétszer ilyen mély,
januárban háromszor ilyen mély. Februárban a munkásoknak meggyűlt a
bajok a vízzel, a mely a földrétegekből előszivárgott. Gyors és erős
működésű szivattyúkat alkalmaztak és sűrített légnyomással igyekeztek
azt eltávolítani, hogy a vízforrások száját befalazzák. Így lőnek a
víz-beszivárgásoknak uraivá. Csak az a baj történt, hogy a lágy talaj
miatt a fatalapzat egy része lejebb süppedt, a miért is néminemű
földomlás történt. Képzeljük csak el, hogy minő rengeteg súlylyal
nehezedett 450 láb magas kőfalgyűrű a talapzatra. Ez alkalommal nehány
munkás áldozatul esett.

Három heti munkába került, míg a falakat helyreigazították s a
fenékmunkát folytathatták, minekutána a talapzatot éppen olyan szilárddá
tették, mint azelőtt volt. A mérnökök ügyessége és a derék gépek
lehetővé tették ezt.

Ezen túl nem történt semmi baleset, a mi a munka előrehaladását
meggátolta volna; és junius 10-dikén, a Barbicane által kijelölt
határnap előtt 20 nappal, elkészült a 900 láb mély gödör, és a körfal.
Alul egy tömör, harmincz láb vastag koczkán nyugodott a kőfal és felül
éppen a földszinéig ért.

Barbicane és a Gun-club tagjai szerencsét kivántak Murchison mérnöknek,
hogy cyclopi-munkájával oly rendkivüli gyorsan elkészült.

Ez alatt a nyolcz hónap alatt Barbicane egy pillanatra sem távozott
Stone’s Hillből; míg nyomról-nyomra kisérte a fúró-munkálatokat, azalatt
szüntelenül arra volt gondja, hogy a munkások egészsége és jóléte
csorbát ne szenvedjen; és szerencsére értett ahhoz, hogy az olyan
betegségeket eltávolítsa, a melyek nagy embertömeg csoportosulásainál
könnyen fellépnek és tropikus égalj alatt annyira veszedelmesek
lehetnek.

Igaz ugyan, hogy több munkás életével adózott gondatlanságáért; ámde
efféle munkálatoknál lehetetlenség ily sajnálatraméltó eseteket
elkerülni – és azok közé a mellékdolgok közé tartoznak, a mi miatt az
amerikaiak nem igen verik a fejöket a falba. Ők inkább törődnek az
emberiséggel nagy átalánosságban, mint külön-külön az egyénekkel.

Ámde Barbicanenak homlokegyenest ellenkező nézetei voltak és ezeket
minden alkalommal érvényre juttatta. Azért az ő gondoskodásának,
megfontolásának, a nehezebb esetekben az ő hasznos beavatkozásának és az
ő bámulatos emberszerető éles-pillantásának köszönhették azt, hogy a
szerencsétlenül jártak száma átlag véve nem volt több, mint azokban az
európai államokban szokott lenni, melyeket bőséges elővigyázati
rendszabályai miatt mintául szoktak felállítani, többek között
Francziaországban, a hol pl. olyan munkálatnál, a mely 200,000 francba
kerül egy balesetet szoktak számítani.




TIZENÖTÖDIK FEJEZET.  Az öntés ünnepe.

Az alatt a nyolcz hónap alatt, míg az ásás munkálatai folytak, az öntés
előmunkálatai is rendkivül gyorsan haladtak előre; egy idegen, a ki
Stone’s Hillbe jött, – állítólag nagyon meg volt lepetve attól, a mit
ott látott.

A gödörtől 600 yardnyira e körül, mint középpont körül, ezerkétszáz
kemencze emelkedett, mindenik hat láb széles és három láb távolságra
egymástól. Két mérföld hosszúságra nyúlt e kemencze-vonal. Mindenik
egyforma: négyszögű kéményeikkel különös hatással voltak a szemlélőre.
Maston J. T. nagyszerűnek találta ezt az elrendezést. Washington
emlékszobrára emlékeztette őt. Ő ennél szebbet a világon nem is tudott
elképzelni. Úgy vélekedék, hogy ehhez hasonló még Görögországban sem
volt soha.

Emlékezünk arra, hogy a bizottság harmadik gyűlésén a Columbiad öntésére
főleg szürke szinű öntött vasat állapított meg. Ez a fém, tényleg,
szivósabb, nyujthatóbb, lágyabb és könnyebben feldolgozható s bárminő
alakba formálható; továbbá, ha kőszénnel hevítik, kitünő anyagul szolgál
oly gépek szerkesztésére, melyek nagy ellenálló erővel birnak: pl.
ágyúk, gőzgép-hengerek, víz-sajtók stb. Ámde az öntött vas, ha csak
egyszer öntik, ritkán lesz eléggé egyöntetű, azért másodszori öntéssel
tisztítják meg, hogy földrészecskéitől végleg megszabaduljon.

Azért a vasérczet, mielőtt Tampa-Townba szállították volna, előbb a
Goldspring-hámor kohóiban előkészítették, kőszén tűz mellett roppant
magas fokig hevítették s így a szénanyaggal vegyülve, öntött vassá
változtatták. Ezután az előkészítés után szállították Stone’s Hillbe.
Ámde a 130 millió fontot nyomó anyagnak vasúton való szállítása igen
költséges vala; a költség a szállítással kétszer akkora lett volna.
Azért inkább azt határozták, hogy New-Yorkban hajókat bérelnek, hogy
azokat Barrenben az öntött vassal megrakják. Nem kevesebb, mint 68 ezer
tonnás hajóra volt szükség, – valóságos flotta, – a melyek május 3-dikán
New-Yorkból elindultak, az amerikai part hosszában szelték az Oceán
hullámait, a Bahama-csatornán át Florida déli csúcsa mellett elhaladva,
május 10-dikén érkeztek meg az Espiritu Santo öbölbe és minden kár és
veszély nélkül horgonyt vetettek Tampa-Town kikötőjében. Itt a
hajórakományt átszállították a stone’s hilli vasútra és január közepén a
rengeteg anyag ott volt rendeltetése helyén.

Nem nehéz dolog elképzelni, hogy e 60,000 tonna vasnak megolvasztására
az 1200 olvasztókemencze nem volt igen sok. Minden egyes
olvasztókemenczében 114,000 font ércz fért el; azoknak a mintájára
készültek, a melyeket a Rodman-ágyú öntésénél használtak, trapez-alakúak
voltak és nagyon alacsonyak. A fütőkészülék és a kémény a kemencze két
végén voltak, úgy hogy a kemencze egész hosszában egyenletesen hevült.
Ezeket a kemenczéket tűzmentes téglákból építették, egy rostélylyal
bírtak a kőszén égetésére és egy tűzhelylyel, melyre az olvasztandó
anyagot helyezték, ez a tűzhely 25° szög alatt állott ferdén és az ércz
a felfogó-medenczébe folyt, innen 1200 csatorna vezetett a középponti
medenczébe.

Mihelyt a gödörásási és kőmives munkálatok elkészültek, hozzá kezdetett
Barbicane a belső öntésiforma készítéséhez. Az volt a feladat, hogy a
gödör középpontjában, a tengely hosszában, 900 láb hosszú és 9 láb
átmérőjű hengert készítsenek, a mely a Columbiad csövének pontosan
megfelelő terjedelmű legyen. A hengert agyagnemű föld és
homok-keverékből készítették, szalmát vagy szénát keverve közbe. Azt a
közt, mely a körfal és a henger között maradt, meg kellett tölteni az
olvadt érczczel: ez alkotta a hat láb vastagságú oldalfalakat.

Ezt a hengert vaspántokkal és keresztvasakkal kellett a körfalhoz
erősíteni, hogy a súlyegyent megtartsa. Az öntés után ezeknek a
keresztvasaknak az érczanyagban kellett maradniok, a mi egyáltalában nem
szolgált hátrányul.

Ezt a munkát julius 8-dikán fejezték be, és másnapra tüzték ki feladatul
az öntést.

Az öntés szép ünnepünk lesz, – mondá Maston barátjának, Barbicanenak.

– Mindenesetre, – viszonzá ez, – de nyilvános ünneppé tennünk nem
szabad.

– Hogy-hogy! Nem akarja mindenki számára tárva-nyitva tartani a kaput.

– Attól őrizkedem, Maston; a Columbiad öntése aggodalmas, hogy ne
mondjam, veszedelmes munka és jobb lesz, ha ez alkalommal bezárjuk a
kapukat. Ünnepet ülhetünk a löveg kiröpítésekor, nem bánom, de előbb
nem.

Az elnöknek igaza volt; az öntésnél előre nem látható veszély
szinhelyévé lehetett a hely s ilyenkor a nézők nagy tömege csak
akadályul szolgálhatott volna. Szabad mozgási térről kellett
gondoskodni. Az elrekesztett tére tehát senkit sem engedtek be a
Gun-club küldöttein kivül, kik erre az alkalomra Tampa-Townba jöttek.

Köztük volt a vidám Bilsby, Hunter Tamás, Blombsberry ezredes, Elphiston
őrnagy, Morgan tábornok és mindazok, kikre nézve a Columbiad öntése
személyes érdekké vált. Maston volt a kalauzuk; nem kimélte meg őket,
hanem a legapróbb részletekig magyarázgatott, mutogatott mindent,
körülvezette a raktárakban, műhelyekben, a gépek alá, sőt az 1200
olvasztó kemenczét is rendre meg kellett nézegetniök. Az
ezerkétszázadiknál kissé már kimerültek.

Az öntésnek éppen délben kellett történnie; egy nappal előbb minden
kemenczébe 114,000 font rúdvasat tettek, még pedig keresztben egymás
fölé, hogy a forró lég szabadon körülnyaldoshassa. Kora reggeltől okádta
az ezerkétszáz kürtő a tüzes áradatot a levegőbe, maga a föld is tompán
remegett. Rengeteg mennyiségű ércz olvadott; irtóztató tömeg kőszén
izzott. A hatvannyolczezer tonna kőszén sürű fátyollal vonta be a napot.

A kemenczék környékén dübörgő zaj hallatszék, mely hasonlatos vala a
messze hallatszó mennydörgéshez; a hőség kiállhatatlanná vált. Hatalmas
hűsítő gépek árasztották szünetlenűl a friss levegőt és telitették az
izzó kéményeket oxigénnel.

Ha azt akarták, hogy az öntés sikerüljön, gyorsan kellett annak végbe
mennie. Egy ágyúdörgés adta meg a jelt arra, hogy az összes kemenczékből
mind kiereszszék az olvadt ércz-anyagot. Ez intézkedéshez mérten minden
pallér és munkás türelmetlen izgatottsággal várt a jeladásra. Senki sem
volt már a műhelyek belsejében, hanem minden kohó-mester a levezető
nyilásnál várt, mint egy őrállomáson.

[Illustration: EZERKÉTSZÁZ OLVASZTÓ-KEMENCZE.]

Barbicane társaival a kivezető csatornák közelében egy halmon állott.
Elől állott egy ágyú, várakozva a mérnök jeladására.

Tizenkét óra előtt nehány perczczel kezdettek az első olvadt érczcseppek
csordogálni; a medenczék lassankint megteltek, s midőn az egész anyag
felolvadt, egy perczig úgy hagyták, hogy a könnyebb salak eltávozzék
belőle.

Mikor tizenkettőt ütött az óra, mennydörgött az ágyú és keresztül
villámlott a légen. Az ezerkétszáz kivezető nyilás szelepe felpattant
mind egyszerre, s az ezerkétszáz tüzes kigyó végig a csatornákon
kanyargott a gödör szája felé. Rémítő robajjal zúdultak a 900 lábnyi
mélységbe. Magasztos, nagyszerű pillanat volt ez. A föld megrendült,
mikor az olvadt anyag füstgomolyokat eresztett az ég felé, egyuttal a
forma nedvességét is párákká forralva, melyek a burok nyilásain
átláthatatlan gőz alakjában felgomolygott. Ezek a mesterségesen alkotott
felhők kúpalakú fejeikkel háromezer láb magasra kavarogtak fel a zenith
felé. A szemhatáron túl csatangoló vad-lakó azt hihette, hogy Florida
földjén egy új tűzokádó nyilatkozott meg, pedig nem tört elő a vulkán,
nem volt szélforgatag, zivatar vagy az elemeknek egyéb csatája sem
valami szörnyű jelenség, a mint ez már ily esetekben elő szokott
fordulni. Nem, most az egyszer ember míve vala a gőz-felhő, a
tűzhányóhoz méltó óriási láng-nyelvek, ezek a földindulásra való
földrengések, ez a tompa, vihart jósló dörgés; az ember keze zudított
egy olvadt ércz-Niagarát emberkéz csinálta örvénybe.




TIZENHATODIK FEJEZET.  A Columbiad.

Sikerült az öntés? Csak sejteni lehetett. Ámde minden arra mutatott,
hogy lehet a sikerben hinni. Mert az öntési forma az összes kemenczékben
felolvadt érczanyagot befogadá. Bármiként volt is, jó ideig tartott, míg
erről meggyőződhettek.

Tényleg akkor is, mikor Rodman őrnagy 160,000 font súlyú ágyúit öntötte,
éppen 14 nap kellett addig, míg az öntvény kihült. Hát még mennyi idő
kellett ahhoz, míg ez a szörnyeteg Columbiad, melyet gőzforgatagok
vettek körül és hősége mintegy őrizett, látható lesz bámulói számára?
Nehezen lehetett azt kiszámítani.

A Gun-club tagjainak kiváncsisága igen erős próbára volt kitéve. De hát
ez ellen tenni nem lehetett. Maston önfeláldozása annyira ment, hogy
csaknem megsüttette volna magát. Az öntés után két hét mulva még
végtelen füst-gomolyag szállott az ég felé és Stone’s Hill körül 200
lépésre oly forró volt a talaj, hogy megégette a talpat.

Napok teltek el, hetek hágtak egymás nyakára. Nem volt mód rá, hogy a
rengeteg hengert lehűtsék. Még közelébe sem férhettek. Nem tehettek
egyebet, mint vártak és a Gun-club tagjainak várniok kellett.

– Már augusztus 10-dike van – mondá egy reggel Maston J. T. – Nincs
egészen négy hónapunk deczember 1-jéig. A forma belsejét kell még
rendbehoznunk, a csövet kell megvonnunk, a Columbiadot meg kell
töltenünk! Mindennek meg kell történnie! Nem leszünk készen! Hiszen még
csak közel sem lehet hozzá jutni! Hát már soha sem hűl ki az ágyú? No
bezzeg keservesen megjárnók! Hasztalan volt a fáradozás, hogy a
türelmetlen titkárt megnyugtassák. Barbicane nem szólott semmit, de az ő
hallgatása alatt belső izgatottság lappangott. Kemény falat volt ezeknek
a harczias lelkeknek, hogy végkép megállítsa útjukban olyan akadály,
melyet csak az idő győzhet le – és az idő esetleg rettenetes ellenség,
így hát fegyvertelenül kell magukat megadniok.

Ezen közben a naponként ismétlődő megfigyelések szerint változást vettek
észre a talajban. Augusztus 15-dikén a felszálló gőz nem volt annyira
sűrű. Nehány nap mulva csak gyér párázat emelkedett fel a talajból: a
kő-koporsóba zárt szörnyetegnek utolsó lehellete. Lassankint megszünt a
föld remegése, s a forró anyag köre szűkült; az egyik nap nyertek két
lábnyit, másnap négyet és augusztus 22-dikén Barbicane a mérnökkel és
barátaival ráléphetett arra az öntvénylemezre, mely Stone’s Hill vidékét
belepte. Bizonyára egészséges vala ez, mert az embernek nem hülhetett
meg a lába.

– Végre, valahára! – kiáltott fel Barbicane, a Gun-club elnöke, teljes
megelégedéssel.

Ugyanazon a napon megkezdődtek újra a munkálatok. Mindjárt hozzáláttak,
hogy belsejét kivegyék; a kapa, csákány, a fúró-eszközök szüntelen
működésben voltak. A homokkal kevert agyag roppantul megkeményedett,
ámde a gépek segélyével uralkodtak ezen az anyagon, mely a falak mellett
még izzó volt: kivették s gőzerővel tovább szállították. És a buzgóság e
munkánál oly nagy és hatékony, Barbicane közreműködése oly hathatós és
dollár alakjában kifejezett érvei oly nyomósak valának, hogy szeptember
3-dikán az agyag-mintának hire-hamva sem volt.

Rögtön hozzá kezdettek a cső kisimításához, haladéktalanul működésbe
hozták a gépeket, s a hatalmas vésők szorgosan munkálkodtak, hogy a
csőnek minden érdességét lecsiszolják. Nehány hét mulva a rengeteg
csőnek belső fala hengeralakúra ki volt csiszolva.

Végre szeptember 22-dikén, mielőtt a Barbicane indítványtételétől
számítva egy év eltelt volna, a rengeteg gép gondosan kaliberezve és
pontos eszközökkel éppen függőleges irányba helyezve, használatra készen
állott. Még csak az volt hátra, hogy a hold megérkezzék, no de arra akár
mérget vehettek, hogy a találkáról a hold nem fog elmaradni.

Maston öröme határtalan volt, úgy hogy mikor a 900 láb mélységű csőbe
alátekintett, szinte belehullott.

Ha őt Blombsberry erős kezével meg nem ragadja, úgy a Gun-club titkára,
miként egy ujkori Herostrates, a Columbiad fenekén lelte volna sírját.

Az ágyú tehát elkészült; senki sem kételkedhetett, hogy tökéletes a
szerkesztése; azért Barbicane elnöknél megjelent Nicholl kapitány és ez
bevételi naplójába feljegyezett 2000 dollárt. El lehet képzelni, hogy a
kapitány mérgében megbetegedett. No, de hátra volt még három fogadás 3,
4 és 5 ezer dollárra, úgy, hogy ha ezek közűl csak kettőt is megnyer, ha
nem is kitűnően, de rosszul sem áll a szénája. No de ő nem is pénzre
gondolt, hanem az szörnyű csapás volt reá nézve, hogy vetélytársának
sikerűlt olyan ágyút önteni, melynek 36 láb vastag pánczél sem állhatott
volna ellen.

Szeptember 23-dika óta megengedték a közönségnek, hogy a Stone’s Hill
elrekesztett térségére bemenjenek. Elképzelhetjük, hogy minő
ember-áradat tolongott oda.

Valóban az Egyesült-Államoknak minden tájékáról számtalan kiváncsi ember
sietett Floridába. Tampa-Town városa azalatt az egy év alatt, mióta a
Gun-club munkálatai folytak, jelentékenyen megnövekedett, 150,000 lakója
volt már. Miután a Brooke erősséget utczák hálózatával vette körül, a
földnyelven terjeszkedett tovább, mely az Espiritu Santo öböl két
rév-partját egymástól elválasztja: új városnegyedek, új terek
keletkeztek, egész sereg ház épült a rövid idővel ezelőtt puszta
tengerparton. Társaságok alakultak, hogy templomokat, iskolákat,
magánházakat építsenek és a város egy év leforgása alatt tizszer akkora
lett.

[Illustration: A TAMPA-TOWNI KIKÖTŐ.]

Tudvalevő dolog, hogy a yankeek kész kereskedőkül jönnek a világra,
bárhova hordja is őket a szél, az északi sarkra vagy az egyenlítőhöz:
üzleti szellemök hasznothajtó vállalatokra izgatja. Ebből magyarázható
meg, hogy egyes kiváncsi emberek, kik csupán azért mentek Floridába,
hogy a Gun-club munkálatait meglássák, letelepedtek Tampaban és üzleti
vállalatokba keveredtek. A hajók, melyeket abból a czélból béreltek,
hogy az építési anyagot és a munkásokat odaszállítsák: példátlanul
élénkké tették a kikötőt. Nemsokára más hajók, kisebbek és nagyobbak,
kötöttek ki az öböl két révpartján: élelmiszerekkel, kézműárúkkal, egyéb
eszközökkel valának megrakodva. Nagy szállító-irodák keletkeztek és a
«Hajózási Közlöny» naponta új hajóknak hozta a nevét, a melyek a tampai
kikötőben horgonyt vetettek.

Mialatt város utczái megsokasodtak, magát a várost a lakosság nagy
szaporodása és a virágzó kereskedelem miatt az Unio déli államaival
vasút-vonal kötötte össze. Már Mobilet és Pensacolat, ezt a nevezetes
tengerészeti arzenált vonat kötötte össze, mely innen Talahasseba vitt.
Ez a 21 mértföldnyi távolban a tenger partján fekvő St.-Markkal volt
összeköttetésben. Ezt a rövid vasútvonalat most Tampa-Townig
meghosszabbították és ez irányban a kihalt Közép-Floridába új életet
öntöttek. E szerint Tampa egy kiváló elméjű ember eszméje által
teremtett csodálatos ipari föllendülésnek köszönhette, hogy a nagy
városok közé emelkedett. «Holdvárosá»-nak nevezték el.

Most már mindenki felfoghatja, hogy miért volt Texas és Florida között
oly elkeseredett a féltékenység; miért lobbantak fel oly mértéken felűl
a texasbeliek, mikor a Gun-club választása reményeiket meghiusította.
Előre vetett éles pillantásukkal felfogták, hogy haszonnal jár a
választandó földre Barbicane kisérlete. Texast megfosztotta a
kereskedelem és vasúthálózat jelentékeny középpontjától és lakosainak
számottevő szaporodásától. E sok haszon mind a nyomorúságos Florida
félszigeté lett, a mely most úgy tünt fel, mintha az Ocean és a Golf
között egy hatalmas töltés lenne. Azért érezett Barbicane is Texas iránt
olyan ellenszenvet, mint Sta-Anna tábornok.

Tampa-Town városának új lakossága kereskedői és ipari üzletének nagy
buzgalmában a Gun-club érdekes munkálatait sem hagyta figyelmen kivül.
Ellenkezőleg még a legapróbb részletek iránt is szenvedélyes érdeklődést
tanusított. A városból a Stone’s Hillbe és vissza úgy özönlött a nép,
mintha processio vagy búcsújárás lett volna.

Már előre látható volt, hogy a kisérlet napján millió meg millió néző
tódul oda; mert már most is a szélrózsa minden irányából áradott a
néptömeg a keskeny földnyelvre. Európa kivándorolt Amerikába.

Meg kell adnunk, hogy eddigelé a tömeg kiváncsisága nem talált elegendő
táplálékot. Sokan azt remélték, hogy az öntésnél egész színjáték
szemléletében lesz részük és füstnél egyebet nem láttak. Ez a sóvár
pillantásokat nem elégítette ki. Ámde Barbicane azt akarta, hogy e
munkálatnál egyáltalában ne legyen néző közönség. Ezért káromkodtak,
morogtak és szidták őt; az elnöknek szemére vetették, hogy önkénykedő, a
mi éppenséggel nem «amerikai» tulajdonság. Csaknem lázadás tört ki a
Stone’s hilli védczölöpök mögött. Barbicane – amint tudjuk –
rendíthetetlenül megmaradt határozata mellett.

De mikor aztán a Columbiad teljesen készen volt, megengedte, hogy
megnézzék. Udvariatlanság, sőt oktalanság lett volna a közönség
érzelmeit semmibe sem venni, mindazonáltal az ő praktikus elméje
kihasználta a közönség kiváncsiságát és tőkét kovácsolt belőle.

A rengeteg Columbiad látása valami nagyszerű dolog volt; de hogy abba
bele is ereszkedjenek; az amerikaiakra nézve páratlan boldogság vala.
Azért egyetlen látogató sem akadt, ki erről az élvezetről lemondott
volna.

Gőzerővel fel és leszálló kosárkákban tették meg az útat. Minő őrületes
kedv hajtotta az asszonyokat, gyermekeket, aggokat oda, hogy a
szörnyeteg titkait megnézni, a szédületes mélységbe, le a fenékig
hatoljanak. Daczára annak, hogy fejenkint 5 dollárt kellett fizetni: két
álló hónapig özönlöttek a látogatók, úgy hogy a Gun-clubnak ez 500,000
dollár jövedelmet hajtott.

[Illustration: AZ ÜNNEPI EBÉD ZAJOS VOLT.]

Az első látogatók természetesen a Gun-club tagjai voltak, ez az ünnepnap
szeptember 25-dike volt. Barbicane elnök, Maston, Elphiston őrnagy,
Blombsberry ezredes, Murchison mérnök s több előkelő tagjai a
Gun-clubnak – számszerint tizen ereszkedtek alá. A hosszú vascsőben még
meglehetős meleg volt, szinte megfuladtak benne; hanem bezzeg a gyönyör
is felért evvel! A fenéken tiz személyre terített asztal várta őket és
villam világítá meg a fenékhelyiséget, mintha fényes nappal lett volna.
Számos válogatott fogás, mintegy az égből hullott alá a vendégek
számára, a legfinomabb franczia borok folytak a 900 láb mélységben
rendezett lakománál.

Az ünnepi ebéd igen élénk, sőt zajos volt. Ittak a földteke és holdja, a
Gun-club, az Unio, a hold, Phoebe, Selene egészségére. Mindezek a
tósztok a cső akusztikája segítségével mennydörgéshez hasonló erővel
hatoltak fel a föld szinére, hol a tömeg éljen riadalommal fogadta a tíz
vendég beszédeit.

Maston majd kiugrott a bőréből; kiabált, hadonászott; s egy országért
sem cserélte volna el helyét még akkor sem, «ha őt a megtöltött ágyú a
bolygók hazájába röpítette volna».




TIZENHETEDIK FEJEZET.  Egy távirat.

A Gun-club által kezdett nagy munkálatok már készen voltak és mégis két
hónapig kellett arra várni, hogy a golyót a holdba röpítsék. Az
általános türelmetlenség e két hónapot két évnek tekintette. Eddigelé az
előkészítő munkák részletei napról-napra megjelentek az ujságokban és a
közönség sovár, szenvedélyes izgatottsággal csak ugy nyelte a betüket;
most azonban attól lehetett félni, hogy a közönségnek juttatott
«érdeklődés-osztalék» nagyon megcsappan, s mindenki megijedt annak a
gondolatára, hogy ezentul nem veheti ki részét a mindennapos
kedélyizgalomból.

De még sem történt így; valami igen váratlan, egészen rendkívüli,
hihetetlen, valószinűtlen dolog történt, a mi minden elmét újra
fanatizált, s az egész világot fokozottabb izgatottság martalékául dobta
oda.

Szeptember 30-dikán, délután 3 óra és 47 perczkor az irlandi Valentia és
az északamerikai tengerpart között elhelyezett kabelen egy távirat jött
Barbicane elnök czímére.

Az elnök felbontotta, elolvasta s ha még olyan nagyon is tudott magán
uralkodni, ajka szélei elsápadtak és szemei elhomályosultak a husz sor
olvasásakor.

A Gun-club levéltárában meglevő eredeti szöveg tartalma a következő:

Francziaország, Páris, szeptember 30, reggel 4 óra.

Barbicane, Tampa, Florida.

Egyesült-Államok.

Gömbölyű golyó helyett csináltasson hengeralakú löveget. Abban önnel
együtt megyek a holdba. Az Atlanta gőzhajón érkezem.

_Ardan Mihály._




TIZENNYOLCZADIK FEJEZET.  Az Atlanta utasa.

Ha ez a rémületet keltő újság nem villamos dróton, hanem pecsétes
levélben, egyszerűen a postán jött volna, a franczia, irlandi és
amerikai táviró hivatalnokok nem tudták volna meg a tartalmát; akkor
Barbicane egy pillanatig sem jött volna zavarba. Okosan hallgatott
volna, hogy munkája iránt az általános tisztelet ne csökkenjen. Hiszen
igaz, lehetett abban a táviratban valami misztifikáczió is, annál
inkább, mert franczia küldi. Hát valószinű-e, hogy valakinek eszébe
jusson a holdba való utazás. És ha akad ilyen, vajjon nem kötni való
bolond-e, a kit az őrültek házának egyik czellájába, nem pedig golyóba
kell zárni?

No de a távirat tartalmát ismerték, mert a távirati közleményeknél nem
lehet titok. Ardan Mihály ajánlatát az Egyesült-Államokban mindenfelé
tudták. Barbicanenak sem lehetett arra oka, hogy eltitkolja. Összehívta
tehát Tampa-Townban levő tagtársait és előtt hideg arczkifejezéssel
felolvasta a rövid, de velős táviratot, e mellett arcza nem fejezte ki
gondolatait és egy szót sem vesztegetett arra, hogy vajjon a közlemény
hitelességében megbizhatnak-e?

– Lehetetlen!… Valószinűtlen!… Tréfa az egész!… Ki akarnak minket
gúnyolni! – Nevetséges dolog!… Merő képtelenség!… ezek hangzának nehány
pillanatig: a kételynek, hihetetlenségnek, bolondságnak, esztelenségnek
eme kifejezései. Egyik mosolygott, másik hangosan felkaczagott, a
harmadik vállát vonogatta. Csak Maston volt megelégedve:

– Ez ám az ötlet! – kiáltott fel.

– Ugy van, – viszonzá az őrnagy, ámde ha hébe-korba támadnak is ilyen
ötleteink, magától értetődik, hogy eszünk ágában sincs azt
megtestesíteni.

– Ugyan miért ne lehetne? – felelt élénken a Gun-club titkára, – s
készen állott a vitára. No de nem volt, a ki vele ezt a tárgyat tovább
részletezze.

Ardan Mihály neve Tampaban a közbeszéd tárgya lett. Idegenek és
benszülöttek egymásra néztek, szóba hozták és évelődtek nem avval az
európaival, – a ki merő mese és a képzelet szülötte, – hanem Mastonnal,
a ki e mondai alak létezésében tudott hinni. Mikor Barbicane avval az
indítványnyal állott elő, hogy golyót röpítsenek a holdra, tervét
mindenki természetesnek, megvalósíthatónak és a ballisztika egyszerű
feladatának tartotta! De az, hogy egy okos ember arra vállalkozzék, hogy
beleül a lövegbe, megteszi a képtelen utat: az csak fantasmagoria,
tréfa, bohóság és – hogy egy franczia szóval fejezzük ki: _humbug_.

A gúnyolódásoknak nem volt se vége, se hossza egész estig; elmondhatjuk,
hogy az egész Unio hangos nevetésbe tört ki, a mi éppen nem mindennapi
dolog olyan földön, hol a lehetetlenséggel határos vállalatoknak akadnak
dicsőítői, résztvevői és pártolói.

Mindazonáltal Ardan Mihály ajánlata, mint minden ujdonsült idea,
foglalkoztatott nehány embert. Kihozta a rendes kedélyhangulatúakat a
sodrukból. «Ki gondolt volna erre!» Ez az eset éppen rendkivüli volta
miatt magához vonzotta az embereket. Gondolkozóba estek. Ugy voltak
vele, mint azokkal a gondolatokkal, melyek felett este pálczát törnek,
reggel pedig természeteseknek találják. Miért ne lehetne előbb vagy
utóbb ilyen utazásra gondolni. Hanem az bizonyos, hogy az az ember, ki
erre adja a fejét, okvetlenül sült bolond; az is bizonyos, hogy jobb
lett volna, ha hallgat, mert hiszen nem veszik komolyan a tervét, és
nevetséges agyrémével egy csomó embernek a nyugalmát megzavarja.

No de mindenek előtt: létezik-e valóban az az ember? Fontos kérdés! Az
Ardan Mihály neve Amerikában nem volt ismeretlen. Egy vakmerő
vállalkozásai miatt hires európait hivtak így. Továbbá az Atlanti oceán
hullámai alatt jövő távirat, a hajó megnevezése, melyen a franczia jönni
akar, megérkezésének pontos napja: oly körülmények valának, melyek a
terv valószinűségének némi látszatát bizonyították. Tisztázni kellett a
dolgot. Majd egy-két ember csoportba verődött. A kiváncsiság mind
nagyobbá tette ezeket a csoportosulásokat: miképpen az atomok a vonzó
erő hatása alatt; végül támadt egy hatalmas tömeg, mely Barbicane elnök
lakása felé tolongott.

Az elnök a távirat érkezése óta még nem nyilatkozott; meghallgatta
Maston véleményét, de sem nem veté el, sem nem helyeslé; nyugodtan
viselkedett, s várakozott a történendőkre. A közvélemény
türelmetlenségét számba sem vette, azért nagyon csodálkozott, mikor
ablaka alatt meglátta a nagy tömeget. Morgással, kiáltozással
kényszerítették őt, hogy megjelenjék. Ebből látható, a nagyságnak
nemcsak kötelességeit, hanem kellemetlenségeit is el kellett viselnie.

Megjelent tehát; nagy csendesség lőn. Egy polgár beszélni kezdett.
Kategorikus kérdést intézett az elnökhöz:

– A táviratban Ardan Mihálynak nevezett ember útban van-e Amerika felé
vagy nincs útban?

– Uraim, felelé Barbicane, én azt éppen oly jól tudom, mint önök.

– Tudnia kell! – kiáltozá egy-két türelmetlen polgár.

– Majd megtudjuk idővel, – viszonzá hidegen az elnök.

– Az időnek nincs jogában arra, hogy egy egész országot feszült
várakozásra kárhoztasson, – replikázott a szónok. – Megváltoztatta ön a
löveg tervét a szerint, a mint a távirat kivánja?

– Még nem, uraim, de önöknek igaza van abban, hogy az embernek tudnia
kell, hogy mitevő legyen; a táviró, mely ezt az izgatottságot okozta,
lesz oly kegyes, hogy önöknek kimerítő választ adjon.

– A táviró-hivatalhoz! A táviró-hivatalhoz! – ordítá a tömeg.

Barbicane lejött a lakásából s a rengeteg tömeg kiséretében a
táviró-hivatalhoz ment.

Nehány percz mulva távirat indult a liverpooli hajóállomás syndikusához.
A következő kérdésre kértek választ:

– «Mi van az Atlanta hajóval? – Mikor indult el Európából? – Volt-e a
fedélzeten egy Ardan Mihály nevű franczia utas?»

Két óra mulva olyan pontos válasz érkezett Barbicanehoz, hogy a
legkisebb kétely is szétoszlott.

– «Az Atlanta gőzhajó október 2-dikán indult el Tampa-Townba, – a
fedélzeten volt egy franczia utas, a kinek neve az utasok könyve szerint
Ardan Mihály.»

Az első táviratnak e megerősítésére az elnök szemei hirtelen
felvillantak, ökölbe szorította a kezét és hallották, a mint dörmögé:

– Mégis igaz tehát! Mégis lehetséges! Eleven jószág az a franczia! Két
hét mulva megérkezik! Bizonyosan bolond, megbomlott az agya… Sohasem
engedem meg, hogy…

[Illustration: BARBICANE ÉS A TÜRELMETLEN NÉP.]

Még ugyanazon este írt a Breadville és tsa czégnek, kérte, hogy a
golyóöntést függeszszék fel addig, míg újabb rendelettel nem intézkedik
effelől.

Leírjam-e, hogy minő izgatottság szállotta meg egész Amerikát, tizszer
akkora volt ez, mint Barbicane első indítványánál; szóljak-e arról, hogy
miképpen nyilatkoztak az Unio ujságai a hír vételekor, s minő
dicshymnuszokat zengettek a vén Európa hősének megérkezésekor; azt a
lázas várakozást, a mint számítgatták az órákat, perczeket,
másodperczeket; csak halvány képét festhetném annak, hogy annyi elmét
_egy_ gondolat töltött el, egy kedvencz gondolat, mely mellett a többi
mind háttérbe szorult; a munkák szüneteltek, a boltokat becsukták, az
indulófélben levő hajók horgonyt vetettek újra, hogy az Atlanta
megérkezésénél jelen legyenek. Zsufolásig telve jöttek a vonatok, üresen
mentek vissza. Az Espiritu Santo öböl megtelt gőzhajókkal,
postanaszádokkal, kéj-yachtokkal, kisebb-nagyobb vontató hajókkal;
emberi erőt meghaladó munka volna, azt a sok ezer kiváncsi utast
felsorolni, kik két hét alatt Tampa-Town lakóinak a számát
megsokszorozták s úgy özönlöttek a városba, mint egy hadsereg, sátrak
alatt kellett táborozniok, – bizony vakmerőség volna tőlem hozzá is
kezdeni.

Október 20-dikán délelőtt 9 órakor a Bahama-csatorna távirói sűrű füstöt
jeleztek. Két óra mulva egy hatalmas gőzhajó érkezett a csatornába,
azonnal jelezték a távirók Tampa-Townba, hogy az Atlanta itt van. Négy
órakor közeledett az angol hajó az Espiritu Santo révparthoz. Öt órakor
teljes erővel vitorlázott a a Hillisboro part mentén; hat órakor
horgonyt vetett a tampa-towni kikötőben.

Még le sem merűlt egészen a vasmacska a fenékre, midőn száz csolnak
vette körül az Atlantát, megrohanták a szó szoros értelmében. Barbicane
az ostromló gyűrűn először jelent meg és hasztalanul palástolt
megindulással kérdé:

– Ardan Mihály?

– Itt vagyok! – válaszolt egy férfiú a fedélzet hátsó részéből.

Mellén keresztbe fonta karjait, szemei vizsgálódó kifejezést öltöttek,
ajkát összeszorította Barbicane s úgy nézett az utasra.

Negyvenkét éves férfiú volt az, hatalmas termetű, de a dereka kissé
előrehajlott, mint a karyatidoké, a kik oszlopokat támogatnak. Kemény
feje, – valódi oroszlánfej, – lángvörös haját meg-megrázogatta néha, úgy
vette körül a fejét, mintha sörény lett volna. Arcza rövid volt, széles
a halántéka, torzonborz bajusza valami macskaszerű külsőt kölcsönzött
neki, kerek szemei rövidlátók voltak, tekintete kissé réveteg, orra
merész kanyarodású, szája kiválóan barátságos, homloka magas, értelmes
és redők barázdálták. Erős termetű, daliás járású, izmos karú és
határozott fellépésű férfiú volt ez az európai: szilárdan alkotott,
inkább kovácsolt, mint öntött vasból valónak látszék.

Lavater tanítványai koponyájában és arczának vonásaiban félre nem
ismerhető vonásait fedezték volna fel a harczra való készségnek, a
veszélyek közepett nyilatkozó bátorságnak, és arra való hajlandóságnak,
hogy útjából akadályokat hárítson félre; jeleit a csodálatos iránt való
előszeretetnek és annak az ösztönnek, mely némely jellemet az emberi
erőt felülmuló dolgok iránt szenvedélyes érdeklődésre sarkal; no de a
szerzőképességnek és igényeknek jeleit nem találták volna meg benne.

Bőszabású ruhája volt, nadrága és felöltője csak úgy duskálkodtak a
szövetben, úgy hogy önmagát «szövetgyilkos»-nak nevezte el. Nyakkendő
szorította össze ingének széles gallérait az erős nyak körül, s az
állandóan kigombolt kézelők közül kilátszott fehér keze. Az ember
érezte, hogy ez az ember sem pogány téli időben, sem a veszélylyel
szemben nem érezett soha hideget, – még a pillantásokban sem.

Egyébiránt a fedélzeten levő utasok között fel és alá járt, sohasem
maradt egy helyen, kezeivel hadonászott, mindenkivel tegeződött és mohón
rágcsálta a körmeit.

Valóban, Ardan Mihály erkölcsi mivolta analytikus szempontból gazdag
anyag volt. Ez a különös ember teljes világéletében a túlzások felé
hajlott, pedig már a túlzások korán jóval túl volt; a tárgyak az ő
szemének reczehártyájára mértéktelen nagy alakokban vetültek, a mivel
óriási eszmék támadtak az eszmetársítás révén; mindent óriási méretekben
látott, csak az akadályokat és az embereket nem. E mellett sokoldalú
tehetség volt benne: ösztön szerű művész, szellemes társalgó, nem olyan,
a ki csak úgy köpködi a viczczeket, hanem, a ki az enyelgéshez,
évelődéshez nagyon jól ért. Vitatkozásaiban nem törődött a logikával;
ellensége volt az észbeli okoskodásoknak, a melyeket nem ő talált ki s a
maga módja szerint osztogatta csapásait. Valóságos «czéltábla szétzúzó»
volt, csak úgy hajigálta a biztosan találó «argumenta ad hominem»-eket –
teljes tüdővel és szivesen védett kézzel vagy lábbal veszendő ügyeket.

[Illustration: ARDAN MIHÁLY.]

Egyebek között az volt a szokása, hogy magát «felséges tudatlan»-nak
nevezé, mint Shakespeare, s a tudósokat hivatásszerűleg megvetette.
«Olyan emberek a tudósok, – mondá, – mint, a kik a játéknál a tét-eket
felírják, mi pedig végigjátszuk azt.» Szóval csodavilág gyermeke volt
Ardan Mihály, kalandkedvelő, de nem kalandor, egy vakmerő ficzkó, egy
Phaeton, a ki értett ahhoz, hogy miképpen kell a nap paripáit hajtani;
Ikarus, kinek váltogatható szárnyai voltak. Végül megmutatta, mit tud,
még pedig derekasan. Őrült vállalatokba elegyedett hetyke bizakodással,
vidámabban lángra borította hajóit, mint Agathokles, s bár minden
pillanatban készen állott arra, hogy nyakát szegje: mindig talpra esett,
mint a Paprika Jancsik a vásáros bódékban, melyek a kis gyermekeket
gyönyörködtetik.

Két szó fejezi ki a jelszavát: _hát aztán!_ jellemzi pedig a
lehetetlenség leküzdésére ösztökélő szenvedély.

De hibáiért mennyire megáldotta a sors ezt a vállalkozó szellemű embert
kiváló tulajdonságokkal! A ki nem mer, nem nyer: tartja a példabeszéd.
Ardan gyakran mert, de soha sem nyert. Tékozló volt, valóságos Danaidák
hordaja. Mint önzetlen embernek, a szive is épp úgy helyén volt, mint a
feje; jószivű, lovagias, még legelkeseredettebb ellenségének a
halálitéletét sem tudta volna aláirni, s eladatta volna magát
rabszolgául, csakhogy egy négert kiváltson.

Francziaországban, egész Európában ismerték ezt a pompás, sok port
felverő embert. Hát nem adott elég anyagot a száznyelvű fámának, hogy
róla beszéljen s addig magasztalja, míg bele nem reked. Nem lakott-e
üvegházban, holott az egész világ kileshette titkait? No de számos
ellensége is volt; olyanok voltak ezek, a kiket ő kisebb vagy nagyobb
mértékben megsértett, megsebzett, irgalmatlanul letiport, midőn
könyökével kellett a tömegben útat törnie magának.

És mégis mindenki szerette őt, beczéje volt mindenkinek. Mindenki
érdeklődött vakmerő vállalatai iránt, kisérte aggodalmas pillantással,
mert hiszen ismerték vakmerőségét és vigyázatlanságát. Midőn egyik
barátja figyelmessé akarta tenni az őt fenyegető veszélyre, azt felelte
neki:

– Az erdő is a fák miatt égett el.

Nem is sejtette, hogy evvel az arab közmondások egyik legszebbikét
idézte.

Ilyen volt az Atlanta utasa, örök tevékenységben, mind felingerülve,
belső tűz által hevítve, nem a miatt, a mi reá Amerikában várt, – arra
nem is gondolt, – hanem lázas szervezete miatt. Ha valaha két ember
feltünő ellentéte vala egymásnak ilyen volt a franczia Ardan Mihály és a
yankee Barbicane; mindakettő vállalkozó szellemű, vakmerő, kiki a maga
módja szerint.

Annak a szemlélődésnek, melybe a Gun-club elnöke elmerült, midőn
vetélytársát, a ki őt le akarta szorítani a helyzet magaslatáról,
csakhamar véget vetett a tömeg hurrah-ja és éljen-rivalgása. Ez a
kiabálás oly őrült és a lelkesedés oly személyeskedő természetűvé lett,
hogy Ardan Mihály, minekutána ezer kezet visszaszorongatott, s e mellett
szinte letördelték az újjait, – bele menekült kabinjába.

Barbicane szó nélkül nyomon követte.

– Ön Barbicane? – kérdé Ardan Mihály, mikor magukra maradtak, még pedig
olyan hangon, mintha legalább húsz esztendeje ismerték volna egymást.

– Az vagyok, – felelé a Gun-club elnöke.

– No lám, jó napot Barbicane, hogy van? Jól? No, annál jobb, annál jobb!

– Tehát, – kezdé Barbicane a nélkül, hogy részletekbe bocsátkozott
volna, – határozott szándéka, hogy megtegye az utat.

– Szilárd elhatározásom.

– Semmi sem tántorítja el attól?

– Semmi. Megváltoztatta ön táviratom értelmében a löveget?

– Vártam, hogy ön megérkezzék. De, – kezdé újra Barbicane a faggatást,
megfontolta ön?…

– Megfontoltam! Nincs elvesztegetni való időnk. Megragadom az alkalmat,
hogy a holdba ránduljak ki egy kissé; mi kell ennél több? Azt hiszem,
erre nem kell hosszadalmas megfontolás.

Barbicane nem tudta tekintetét arról az emberről elfordítani, a ki ilyen
útról olyan könnyelműen, olyan gondatlanúl és annyi nyugalommal beszél.

De legalább van valami eszméje, eszköze arra, hogy megvalósítsuk ezt a
tervet?

– Kitünő eszmém és eszközeim vannak, kedves Barbicane. Engedje meg, hogy
valami megjegyzést tegyek; igen nagy kedvem volna arra, hogy eszméimet
mindenkinek elbeszéljem, hogy többé ne is legyen róla szó. Nos tehát, ha
másképpen nem lehet, hivja össze barátait, tagtársait, az egész várost,
Floridát, s ha úgy tetszik, egész Amerikát és én holnap apróra elmondom
eszközeimet, s az ellenvetésekre megfelelek. Legyen nyugodt, megállok én
a magam lábán. Meg van ön evvel elégedve?

– Meg vagyok elégedve, – viszonzá Barbicane.

Ekkor az elnök kilépett a kabinból és tudtára adta a tömegnek Ardan
Mihály szándékát. Szavait helyeslő moraj és öröm-ordítás fogadta. Evvel
minden akadékoskodásnak elejét vették. Másnap mindenki szemtől-szembe
láthatta Európa hősét. Mégis nehány makacs nem akarta a fedélzetet
elhagyni, ott maradtak éjjel is. Ezek között vala Maston J. T. is, a ki
vaskampóját a fedélzet hátuljának karfájához srófolta; le kellett őt
onnan csavarni.

– Egy hős,… valódi hérosz! – kiáltozá a hangskála minden fokán, – mi
csak anyámasszony katonái vagyunk hozzá képest.

Az elnök felszólította a tömeget, hogy távozzanak el, aztán az utasok
kabinjába vonult vissza, s ott maradt éjfélig.

Ezalatt a nép kegyéért vetélkedő két férfiú melegen kezet szorított
egymással és Ardan Mihály tegezte Barbicane elnököt.




TIZENKILENCZEDIK FEJEZET.  A népgyülés.

Másnap a közönség türelmetlenségéhez képest későn kelt fel a nap. Azt
hajtogatták, hogy a nap lusta, ahhoz mérten, hogy egy ilyen ünnepséget
kell megvilágítania. Barbicane azért, hogy bizalmas természetű
kérdéseket ne intézzenek Ardan Mihályhoz, szerette volna, ha szükebb
körű társaság, pl. a tagtársai előtt nyilatkozik. Ez azonban éppen olyan
kisérlet lett volna, mint a Niagarának egy töltéssel gátat vetni. El
kellett ezt a tervét vetnie, és ki kellett új barátját egy nyilvános
értekezlet eshetőségeinek tennie. A tampa-towni új börze-épület
tanácskozó terme rengeteg terjedelmének daczára kicsinynek bizonyult a
gyülés megtartására, mert az valóságos népgyüléssé dagadt.

A városon kivül egy rengeteg sikságot választottak ki erre a czélra,
nehány óra alatt készen voltak egy rémítő nagy védő-fedél építésével; a
kikötőben horgonyzó hajók egy irtózatos nagy sátor felállításához
szolgáltattak anyagul vitorlavásznat, árboczokat, póznákat és minden
szükséges holmit.

Nemsokára egy megmérhetlen sátor-boltozat emelkedett a tikkadt mező
felett, mintegy védelméül az izzó napsugarak ellenében. Háromszázezer
ember fért el ott, ennyi nép daczolt a tikkasztó hőséggel, várakozván a
francziára. A nézők tömegének csak harmadrésze láthatott és hallhatott
valamit; a második harmadrésze alig látott valamit és hallani nem
hallott semmit; a harmadik harmad sem nem látott, sem nem hallott
semmit. És mégis ezek osztogatták legpazarabbul tetszésök
nyilatkozatait.

Három órakor megérkezett Ardan Mihály a Gun-club legelőkelőbb tagjainak
kiséretében. Jobb kezét Barbicanenak, balját Maston J. T.-nak nyujtá; ez
utóbbinak arcza úgy ragyogott, mint a déli nap és csaknem olyan piros is
volt.

Ardan föllépett az emelvényre és tekintete egy fekete kalap-oceánon
siklott végig köröskörül. Úgy látszék, hogy éppenséggel nincs
megzavarodva, no de nem is akar tekintélyesnek látszani. Éppen olyan
volt itt is, mint otthon: vidám, bizalmas, szeretetre méltó. Az éljen
riongásra udvariasan köszönt, aztán egy kézmozdulattal csendet intett,
beszélni kezdett még pedig szabatos angol nyelven a következőképpen:

– Uraim, habár nagy a meleg, figyelmöket nehány pillanatig próbára
teszem, hogy egy-két szót szóljak olyan tervekről, a melyek önöket
érdekelni fogják. Én sem szónok, sem tudós nem vagyok, arra sem
számítottam, hogy a nagy közönség előtt beszélek; de barátom, Barbicane
azt mondotta, hogy ez önöknek örömére szolgál, azért adtam rá a fejemet.
Méltóztassanak azért 600,000 fülükkel reám hallgatni, s ne vegyék zokon
előadásom fogyatékosságát.

Ez a mesterkéletlen bevezetés éppen szája izére volt a hallgatóknak, no
de adtak is olyan morgásban kifejezést, hogy annak alig volt mása.

– Uraim! – folytatá, – egyformán jogukban van helyeselni vagy
kárhoztatni szavaimat. Ennek előre bocsátása után, hozzákezdek.
Mindenekelőtt ne feledjék el, hogy egy tudatlan beszél önök előtt, a
kinek tudatlansága oly nagy, hogy még a nehézségekről sem tud semmit.
Úgy képzeli ő, hogy egyszerű, természetes és könnyű dolog lészen reá
nézve, hogy utasképpen beleüljön egy lövegbe és a holdba utazzék. Előbb
vagy utóbb meg kell úgy is tenni ezt az utat, a mi az utazás módját
illeti, az a dolog természetes menete szerint a következő: Az ember
eleinte négy-kézláb mászott, aztán egy szép napon két lábon, majd
szekeren, aztán hintón, majd hajó-kabinban, végül vasuti kocsiban; nos
hát, a löveg a jövő század vasuti kocsija, s hogy őszinte legyek, a
bolygók is csak lövegek, ágyúgolyók, melyeket a teremtő keze röpített
ki, – no de térjünk vissza közlekedési eszközünkhöz. Uraim, önök közül
egyik vagy másik azt gondolhatja, hogy az a gyorsaság, melyről szólani
fogok, túlzott; pedig nincs igazok; minden égitest túltesz azon rohamos
mozgásában, sőt maga a föld is nap körül való forgásában háromszor olyan
gyorsan ragad minket magával. Néhány példát hozok fel. De engedjék meg,
hogy a «lieue»[13] kifejezéssel éljek, mert az amerikai mértékeket nem
ismerem jól, s attól félek, hogy számításaimba hiba csúszhatnék be.

[Illustration: A NÉPGYÜLÉS.]

Ezt a kérést mindenki természetesnek találta, senki sem akadt fel rajta.
A szónok folytatá:

– Először is, uraim, hadd beszéljek a bolygók gyorsaságáról. Meg kell
vallanom, hogy tudatlanságom daczára, ezeket a csillagászati csipp-csupp
dolgokat igen jól ismerem; no de két percz mulva önök is annyit fognak
érteni, mint jó magam. Figyeljenek reám kérem szeretettel: a Neptun
óránkint 5000 lieue-t tesz meg; az Uranus 7000, a Saturnus 8858; a
Jupiter 11,657-et; a Mars 22,011; a Föld 27,500; a Venus 32,119; a
Mercur 52,520; nehány üstökös 114,000-et a napközelben! Ehhez képest mi
csakugyan lusta fráterek vagyunk; a mi gyorsaságunk nem haladja túl a
9900 lieuet, s a mellett folyton csökken. Azt kérdezem önöktől, hogy
van-e ok arra, hogy az ember a csodálattól egészen oda legyen; s nem
természetes-e, hogy idővel ennek a gyorsaságnak jóval nagyobbnak kell
lennie, a mire nézvést a fény avagy az elektromosság fogják valószinüleg
a főszerepet játszani.

Úgy látszék, hogy Ardan Mihálynak ezt az állítását egyetlen ember sem
vonta kétségbe.

– Kedves hallgatóim! – folytatá, – ha az ember egy némely begyepesedett
koponyájú embernek – ez az őket megillető kifejezés – hinne, akkor az
egész emberiség «Popilius kör»[14]-ébe volna beleszorítva, a melyből ki
nem léphetne, arra volna kárhoztatva, hogy ezen a gömbölyű földön
tengődjék, a nélkül hogy valaha a bolygók világába fölemelkedhessék.
Abból nem lesz semmi. Az ember eszébe vette, hogy a holdba fog utazni, a
bolygókba, a csillagokba is eljutunk, aminthogy Liverpolbol elutazhatunk
New-Yorkba, mégpedig könnyen, gyorsan, biztosan, nem is kell még sokáig
várnunk arra, hogy a lég tengerén, mely minket a holdtól elválaszt,
éppen úgy uszkálhassunk, mint az Óceánon. A távolság csak relativ
fogalom, a mit végül egyenlővé kell tennünk majd a zéró-val.

Habár a gyülekezet a mi franczia héroszunk irányában a legkedvezőbb
véleménynyel vala eltelve, ennek a merész theoriának hallatára kissé
mégis elképpedt. Úgy látszik, hogy Ardan Mihály észrevette.

– Úgy látszik, nem győztem meg önöket, derék barátaim, – folytatá
tovább, szeretetre méltóan mosolyogva. Nos tehát! Gondolkozzunk kissé.
Tudják-e, hogy mennyi időre volna szüksége egy futárvonatnak arra, hogy
a holdba érkezzék? Háromszáz napra, többre nem. És az út 86410 lieue-nyi
út, de hát mi ez? Annyi sem, mintha valaki a földkörül tenné meg az
utat; no meg nincsen-e világlátott hajós vagy utazó, a ki életében ennél
sokkal hosszabb utakat tett meg? Gondolják meg, hogy én csak 97 óráig
leszek útban. Ah, s önök azt hiszik, a hold olyan nagyon messze van a
földtől, s hogy ugyancsak jól fontolóra kell venni a dolgot, mielőtt
ráadná fejét az ember. Hát még mit szólanának ahhoz, ha arról volna szó,
hogy a Neptunba utazzunk, a mely 1147 millió lieue távolságra a napkörül
kereng. Ilyen útra kevesen vállalkoznának még akkor is, ha
kilométerenkint öt sou-ba kerülne. Még maga Rothschild báró sem
fizethetné meg egy milliárddal a jegyét, 147 milliárdra volna még
szüksége.

Az érvelésnek ez a módja, – úgy látszék, – nagyon tetszett a
hallgatóságnak; egyébiránt Ardan Mihály, telve lévén lelke az ideával,
csak úgy áradozott a lendületes beszédben; érezte, hogy majd elnyelik
szemeikkel hallgatói és folytatá bámulatra méltó biztossággal:

– Nos tehát, barátaim, – a Neptunnak a naptól való távolsága még semmi,
ha a csillagokéval hasonlítjuk össze. Valóban, ha a csillagok távolságát
akarjuk számokban kifejezni: beleszédül a fejünk, a legkisebb szám
kilencz numerusból áll és egységül milliárdokat kell vennünk.

Bocsánatot kérek, hogy e kérdést oly alaposan ismerem, de nagyon érdekes
is. Hallják és hozzanak itéletet: A kentaurok Alphaja 8000 milliárd
lieue-re van távol; Wega 50,000 milliárdra, Sirius szintén, Arcturus
52,000 milliárdra, a sarkcsillag 117,000 milliardra, a bak 170,000
milliardra, a többi csillagok is ezer meg ezernyi milliárd lieue
távolságra. Nos, számbavehető-e a bolygók távolsága a naptól.
Mondhatjuk-e egyáltalában, hogy távolság az? Tévedés! Hazugság!
Érzékcsalódás! Tudják-e önök, hogy mi a véleményem a világ-egyetemről,
mely a ragyogó csillagnál kezdődik s a Neptunnál végződik? Elmondjam a
theoriámat? Nagyon egyszerű: én a világrendszert tömör, egynemű testnek
tartom; a bolygók melyekből áll, igen közel vannak egymáshoz, az az ür,
mely közöttünk van, nem egyéb, mint a legszilárdabb fém részecskéi
között levő pl. az ezüsté, az aranyé, a platináé. Teljes joggal állítom,
és olyan meggyőződés ismételteti velem, a mely önöket is mind áthatja: a
távolság jelentés nélkül való szó, távolság nincsen!

– Jól beszél! Éljen! Bravó! – zugott fel a gyülekezet, kiket a szónok
mozdulatai, hangsulyozása, fogalmainak merészsége felvillanyozott.

– Nincs! – harsogtatá Maston, jóval erélyesebben, mint a többiek, –
távolság nincs!

És tulságosan buzgó mozgása és testének súlyegyene, melynek már alig
lehetett ura, csaknem arra juttatták, hogy az emelvényről leesik. Mégis
valahogy visszanyerte a súlyegyent, s így kikerülte a kellemetlen
alápottyanást, a mi kézzelfoghatólag bebizonyította volna neki, hogy a
távolság nem üres fogalom.

Erre aztán folytatá az elragadó szónok:

– Barátaim, azt hiszem, ez a kérdés már meg van oldva. Ha mindnyájukat
meg nem győztem, annak az az oka, hogy érveim felsorolásában nem vagyok
elég merész, a bizonyításban nem elég erős, és elméleti ismereteim
fogyatékosak. Bármiként légyen is ez, ismétlem, hogy a földnek a holdtól
való távolsága tényleg csekély jelentőségű, s nem méltó arra, hogy
komoly embert elfogulttá tegyen. Azért azt hiszem, nem nagyítok, ha azt
állítom, hogy nemsokára «löveg-vonatok»-at fognak szerkeszteni, hogy a
holdba való utazás kényelmes legyen, és ezt a czélt hamar elérik, ki sem
fáradnak, egyenes vonalban, «méh-röptével» hogy a ti prémvadászaitok
kifejezésével éljek. Husz esztendőt nem adok rá, hogy a föld lakóinak
fele már megjárta az utat a holdba.

– Éljen!… Éljen – Ardan Mihály! – kiálták a jelenlevők, még azok is,
kiket legkevésbbé sem győzött meg.

– Éljen Barbicane! – kiáltott a szerény szónok.

A vállalat kezdeményezőjének e méltatását egyhangú helyeslés fogadta.

– És most, barátaim, – folytatá Ardan Mihály, – ha önök tőlem valamit
kérdezni akarnak, bizonyára megzavarják árva fejemet, no de megpróbálom,
talán meg tudok felelni.

[Illustration: ARDAN MIHÁLY LÖVEG-VONATA.]

Eddigelé a Gun-club elnöke meg lehetett elégedve a beszéddel. Az
elméleti spekulácziókra vonatkozott, s e tekintetben Ardan Mihály élénk
képzelő erejének hatása alatt ragyogtatta ügyességét. Most csak arra
kellett ügyelni, hogy a kérdés gyakorlati oldala ne kerüljön szóba, mert
ott a rövidebbet huzta volna. Azért Barbicane mindjárt szólni kezdett, s
azt a kérdést intézte új barátjához, hogy mit gondol, laknak a holdon
vagy a bolygókon emberek?

– Érdemes elnökünk, – válaszolá mosolyogva a a szónok, – nagy a feladat,
melyet meg kell oldanom; mégis, ha nem csalódom, mély belátású emberek
voltak, mint például: Plutarchos, Swedenborg, Bernardin de St. Pierre,
és még mások, a kik azt mondták, hogy laknak.

A természet-filozófiai szempontból én is hajlandó volnék osztozni
véleményökben; azt mondanám, hogy a világon semmi sincs, a mi czél
nélkül való, s hogy kérdésre kérdésre feleljek, ime barátom, Barbicane,
úgy fejezem ki állításomat: Ha a világok lakhatók, akkor vagy most
laknak bennök emberek, vagy már laktak, vagy ezentul fognak lakni.

– Nagyon helyes! – kiálták az első sorban álló hallgatók, kiknek
véleménye a többiekre nézve olyan szent volt, mint a törvény.

– Nem lehet több logikával felelni és helyesebben felelni, – mondá a
Gun-club elnöke. A kérdés tehát így szól az ön redukálása szerint:
Lakhatók-e a világok? – Én úgy hiszem, hogy lakhatók.

– Én pedig arról meg vagyok győződve, – viszonzá Ardan Mihály.

– Mégis vannak érvek az ellen, hogy a világok lakhatók volnának, – mondá
egyik hallgató. Bizonyára a legtöbbnél az élet első feltételeinek
különbözőknek kell lenniök. Hogy csak a bolygókról beszéljünk: nekünk az
egyiken meg kellene sülnünk, a másikon fagynunk, a szerint, a mint a
naptól távol, vagy a naphoz közel keringenek.

– Sajnálom, hogy tiszteletre méltó ellenfelemet nem ismerem személyesen,
– felelé Ardan Mihály, – de megkisértem, hogy feleljek neki. Felhozott
érve nem minden érték nélkül való, de azt hiszem, mégis megczáfolható
éppen úgy, mint minden érv, melyet a világok lakhatósága ellen szoktak
felhozni. Ha fizikus volnék, azt felelném: a naphoz közel keringő
bolygón kevesebb hőanyagnak kifejlődését kell megengedni, a távolabb
fekvőn annál többet; ez egyszerű tény azt tanítja, hogy a hőmérséket ki
lehet annyira egyenlíteni, hogy olyan szervezetű emberek, mint mi
vagyunk, elviselhessék. Ha természetbuvár volnék, akkor sok híres tudós
példája szerint azt mondanám, a természet maga reá mutat olyan
teremtményekre, melyek igen különböző föltételek mellett laknak
különböző helyeken: a halak olyan helyen élnek, hol más állat
elpusztulna; az amphibiáknak kétféle s nagyon nehezen megmagyarázható
lényük van; némely tengerlakó állat oly nagy mélységben él, s az
ötven-hatvan athmosphera nyomása még sem lapítja össze; némely
vizi-rovar annyira nem érzékeny a hideg és meleg iránt, hogy forró
vízben vagy az északi sarktenger jegén is megél; továbbá a természetben
el kell ismerni működése eszközeinek sokféleségét, a melyek néha észszel
fel nem foghatók és mégis valóban léteznek, s egész a Mindenhatóságig
fölemelkednek. Ha vegyész volnék, azt mondanám, hogy a meteorkövek,
melyek a föld felületén kivül képződtek, az analizálásnál kétségbe nem
vonhatóan szénrészeket is tartalmaznak; hogy ez a lényeg csak szerves
lénytől származhatik, s hogy ennek Reichenbach kisérletei szerint
szükségszerűen állati anyaghoz tartozónak (animalis) kell lennie. Ha
theologus volnék, azt mondanám, úgy látszik, Pál apostol szavai szerint,
hogy az isteni megváltás nem csak a földre, hanem az ég minden világára
vonatkozik. Ámde én nem vagyok sem theologus, sem vegyész, sem
természetbuvár, sem fizikus. Azért a világ törvényeinek ismeretében való
nagy tudatlanságom miatt erre a feleletre szorítkozom: Nem tudom, hogy
laknak-e a holdban, s minthogy nem tudom, felmegyek és megnézem.

Merészkedett-e Ardan Mihály elméletének ellenfele más bizonyítékokat
felhozni ellenében?… Nem tudhatjuk, mert a tömeg őrületes ordítása
minden nyilatkozatot elnémított volna. Mikor már a legtávolabb álló
csoportok is elcsendesedtek, megelégedett a diadalmas szónok a következő
megjegyzések hozzácsatolásával:

– Önök azt hiszik, derék yankeek, hogy én ilyen fontos kérdést csak
fölületesen érintettem. Nem akarok önöknek tudományos előadást tartani,
és e széles körű kérdés felett csatát vivni. Egy egész rakás érv szól a
mellett, hogy a csillagzatok lakhatók. Ezeket nem sorolom fel, csak
egyet emelek ki. Azoknak, a kik azt állítják, hogy a bolygókon nem
laknak, ezt kell felelni: Igazuk lehet, ha bebizonyítják, hogy a föld az
égitestek között a legkiválóbb; már pedig nem az, bármit mondott légyen
is róla Voltaire. A földnek csak _egy_ holdja van, míg Jupiternek,
Uranusnak, Saturnusnak, Neptunusnak több ilyen hold áll rendelkezésére,
oly előny ez, melyet kevésre becsülnünk nem szabad. A mi pedig a mi
földünket különösen kényelmetlenné teszi, hogy tengelye hajlik a pályája
felé. E miatt nem egyenlők a napok és az éjjelek, ezért különbözők az
évszakok. A mi szerencsétlen bolygónkon vagy igen meleg van, vagy igen
hideg; télen megfagyunk, nyáron megsülünk: náthának, katharusnak,
csúznak a hazája, – míg pl. a Jupiteren, a melynek tengelye csak kevéssé
hajlik,[15] a lakók egyenletes hőmérséknek örvendezhetnek: a tavasz,
nyár, ősz és tél évszakainak klimája mind egyforma, minden Jupiter lakó
olyan klimát választhat magának, a milyen tetszik, s egész életén át ott
lakhatik, a hőmérsék változása miatt nem szenved. Önök bizonyára
szivesen elismerik, hogy a Jupiter bolygó a miénk fölött áll e
tekintetben, a nélkül, hogy évére gondolnának, mert ott egy év
tizenkétszerte tovább tart, mint a miénk. Továbbá én azt hiszem, hogy e
csodálatos életviszonyok között e boldog világ lakói magasabb
fejlődésűek: a tudósok még tudósabbak, a művészek még nagyobb művészek,
a rosszak nem olyan rosszak, a jók még jobbak. Oh, mi híja van ennek a
mi bolygónknak, hogy éppen olyan tökéletesek lehetnénk? Nem sok. Csak
olyan tengely, a mely kevésbbé hajlik pályájának síkja felé.

– Ejnye! – kiáltott egy vakmerőséggel teljes hang, – egyesült erővel
találjunk ki valami gépet és változtassunk a föld tengelyén.

Mennydörgéshez hasonló tapsvihar zúgott fel erre az ajánlatra, melyet
senki más nem koczkáztathatott, mint Maston J. T. Hanem azt meg kell
vallanunk, mert úgy volt, sokan buzdították őt helyeslő kiáltásaikkal; –
és ha az amerikaiak megtalálták volna azt a bizonyos pontot, melyet
Archimedes hiába keresett, – minden bizonynyal csináltak volna egy
emelőrúdat, a mivel a világot kiforgatták volna sarkaiból és
megigazították volna tengelyét. No de ezek az eszeveszett gépmesterek
sem találhatták meg azt a bizonyos pontot.

Ennek daczára «e kitünő, gyakorlati eszme» roppant hatással volt a
hallgatókra. Jó negyedórára megszakadt az eszmecsere és még sokáig,
nagyon sokáig beszéltek az északamerikai Egyesült-Államokban arról az
indítványról, melyet a Gun-club állandó titkára oly erélyesen tett.




HUSZADIK FEJEZET.  Támadás és védelem.

Ez az intermezzo vetett véget az értekezletnek. Találóbb végszót keresve
sem találhattak volna. S mégis, mikor az izgatottság lecsillapult,
valaki komoly és erős hangon így szólott:

– Most pedig, minekutána a szónok bőséges teret juttatott a
képzelőtehetségnek, sziveskedjék tárgyára visszatérni, kevesebbet
theoretizáljon és szóljon a vállalatnak praktikus oldaláról.

Mindenki arra az emberre tekintett, a ki így szólott. Sovány, száraz
ember volt az, erélyes tekintetű, amerikai módra vágott szakállú, mely
állát buján nőtte körül. Az értekezleten uralkodó mozgalomban lassankint
az első sorig hatolt előre. Itt megállott, keresztbe fonta karjait, és
merészen villogó szemeit szünetlenül a népgyűlés hősére szegezte.
Minekutána kifejezte kivánságát, elhallgatott, s úgy látszik, sem az
ezer meg ezer tekintet, melyet reá vetének, sem a nemtetszésnek morgása,
melyet szavai idéztek elő, nem voltak reá hatással. Minthogy a válasz
még késett, még egyszer megkoczkáztatta a kérdést érthető és határozott
hangon, aztán hozzá toldá:

– Nekünk itt a holddal van dolgunk, nem a földdel.

– Önnek igaza van, uram, – felelé Ardan Mihály, egy kissé eltértünk a
tárgytól, térjünk vissza a holdhoz.

– Uram, – folytatá az ismeretlen ember, – ön azt állítja, hogy a holdon
laknak. Jól van. Ámde, ha a holdnak lakói vannak, azok bizonyára nem
lélekzenek, mert – ezt az ön érdekében előre megjegyzem – a hold
fölületén egy falás levegő sincsen.

Ez állításnál Ardan rőt haját hátrasimítá; felfogta, hogy evvel az
emberrel vitatkozván, a dolog velejére jutnak. Ő is élesen szemügyre
vette és szólott:

– No lám, a hold fölületén nincs levegő! S ha szabad kérdenem, ki
állítja ezt?

– A tudósok.

– Valóban?

– Valóban.

– Uram, – folytatá Ardan Mihály, – tréfa nélkül legyen mondva,
tisztelem, becsülöm az olyan tudósokat, a kik valamihez értenek, de
mélységesen megvetem azokat, a kik semmihez sem értenek.

– Ismer ön olyanokat, kik az utóbbi csoportba tartoznak?

– Igen jól ismerem azokat. Francziaországban él egy, a ki azt állítja,
hogy «a mathematika szerint nem tud a madár röpülni», egy másik azt a
theoriát hirdeti, hogy hal nem alkalmas arra, hogy a vízben éljen.

– Nem ezekről van a szó, uram, én olyan nevekre hivatkozhatom állításom
igazolása czéljából, a melyeket ön nem utasíthat vissza.

– Akkor ön, uram, nagy zavarba hozná a szegény tudatlant, a ki
egyébiránt készségesen hajlandó arra, hogy okuljon.

– Miért foglalkozik ön tudományos kérdésekkel, ha azokat nem
tanulmányozta? – kérdé kissé nyersen az ismeretlen.

– Hogy miért? – viszonzá Ardan Mihály, – azért, mert a kinek sejtelme
sincs a veszélyről, mindig bátor. Én nem tudok semmit, az igaz, de éppen
ebben az én gyengémben rejlik az erőm.

– Az ön fogyatkozása csaknem őrültség, – kiáltá az ismeretlen kedvetlen
hangon.

– No, hát annál jobb, – viszonzá a franczia, ha őrültségem a holdba visz
fel.

Barbicane és társai mérges tekinteteket löveltek arra a tolakodó
emberre, a ki magát oly hetykén tolta előtérbe. Senki sem ismerte; és az
elnök nyugtalankodva e nyilvános vita következményeitől, bizonyos
aggodalommal nézett új barátjára. A gyűlekezet feszült figyelemmel
hallgatá és komolyan nyugtalankodott, mert ez a vita oda czélzott, hogy
a tervnek vagy veszélyes voltát vegye tekintetbe vagy éppen
lehetetlenségére gondoljon.

– Uram, – folytatá Ardan Mihály ellenfele, – van számtalan meg nem
dönthető érv arra nézvést, hogy a hold körül nincsen levegő. Sőt a
priori mondom, hogy ha esetleg valaha lett volna is, azt a föld magához
vonzotta volna. Hanem inkább meg nem dönthető tényeket sorolok fel
önnek.

– Tessék, kérem, sorolja fel, – viszonzá Ardan Mihály a legnagyobb
udvariassággal, – soroljon fel annyit, a mennyi a szivének tetsző.

– Ön tudja azt, – mondá az ismeretlen, – ha fénysugarak hatolnak a
levegőn keresztűl, az egyenes iránytól eltérnek, vagyis más szóval
megtöretnek. Nos tehát! Ha a hold csillagokat takar el, azoknak
fénysugara, mely a hold karimája mellett halad el, soha a legcsekélyebb
eltérést sem mutatják, a törésnek még legparányibb jele sem vehető rajta
észre. Ebből világosan kitetszik, hogy a holdat nem veszi athmosphära
körül.

Mindenki a francziára nézett, mert hogy ha ennek az állításnak igazságát
elismeri, fontos következmények vonhatók le abból.

– Valóban, – így felelt Ardan Mihály, – ez önnek a legjobb bizonyítéka,
és esetleg az egyetlen is – és egy tudós talán zavarba jönne, ha erre
kellene felelnie; – _én_ csak azt mondom, hogy ennek a bizonyítéknak
sincs föltétlen értéke, mert előre bocsátja, hogy a hold két sarkközi
átmérőjét tökéletesen meg kell határozni, a mi pedig nincsen úgy. De
menjünk tovább; mondja meg nekem kedves úr, elhiszi ön, hogy a holdon
tűzhányók vannak?

– Kiégett vulkánok vannak; égő vulkánok nincsenek.

– Engedje meg, hogy mégis higyjem, s a nélkül, hogy a logika határain
túl lépjek, állítsam, hogy ezek a vulkánok valaha működtek.

[Illustration: ARDAN VITATKOZIK NICHOLLAL.]

– Tagadhatatlanul; de minthogy az égéshez szükséges oxigént maguktól
adhatták, a kitörés még nem bizonyíték a mellett, hogy a hold körül
atmosphära van.

– Menjünk még tovább, – viszonzá Ardan Mihály, – hagyjuk el az effajta
érveket, s forduljunk a közvetlen megfigyelésekhez. De előre kijelentem,
hogy nevekkel állok elé.

– Csak tessék!

– Fölemlítem, hogy 1715-ben Louville és Halley csillagászok a május
3-diki napfogyatkozást vizsgálván, bizonyos villámszerű, különös
természetű jelenségeket észleltek. Ők ezt a gyors, gyakran ismétlődő
fény-czikázást zivatarnak minősítették, a mely a hold légkörében támadt.

– 1715-ben – válaszolá az ismeretlen – Louville és Halley csillagászok a
földön jelentkező jelenségeket, a hold körében történőknek magyarázták,
bolidák[16] vagy más egyebek lehettek, még pedig a föld atmospherájának
körében. Így nyilatkoztak erről a jelenségről a tudósok. Ime ez a
válaszom reá.

– Menjünk tovább, – folytatá Ardan Mihály, – anélkül, hogy a válasz
zavarba hozta volna őt. Herschel 1787-ben nem vett észre egy csomó
fény-pontot a hold fölületén?

– Mindenesetre, de nem magyarázta meg, hogy honnan támadtak; maga
Herschel sem következtetett ebből arra, hogy a holdat légkör veszi
körül.

– Jól megfelelt, – mondá Ardan Mihály, bókolva ellenfelének, – látom,
hogy nagyon jártas a holdismében.

– Meghiszem azt, uram, s még azt is hozzá toldom, hogy a holdat
legbehatóbban tanulmányozó Beer és Mödler is egyetértenek abban, hogy a
hold fölületén egyáltalában semmi levegő sincsen.

A hallgatók, kikre a csodálatos ember érvelése kezdett hatni,
mozgolódtak.

– Csak tovább, – viszonzá Ardan Mihály a legnagyobb lelki nyugalommal, –
tegyünk egy igen fontos tényt vizsgálatunk tárgyává. Laussedat, a derék
franczia csillagász, az 1860 julius 18-diki napfogyatkozás szemléleténél
konstatálta, hogy a félhold alakú nap-tányérnak csúcsai le vannak
kerekítve és meg vannak csonkítva. Ezt a csonkulást csak a nap
sugarainak a hold atmosphärájában szenvedett törése magyarázza meg; más
magyarázat nem állja meg a sarat.

– És valóban tény ez? – kérdé élénken az ismeretlen.

– Ez még a ténynél is tényebb.

Az ellenfél elhallgatása a gyülekezetet ismét mozgásra bujtogatta, még
pedig az ünnepelt héros előnyére. Ardan újra felvette a beszéd fonalát
és mondá egyszerű hangon, nem hivalkodva a kivívott eredménynyel:

– Beláthatja tehát, drága uram, hogy nem lehet olyan nagy bizonyossággal
állítani, hogy a hold körül nincsen légkör, meglehet, hogy ez a légkör
gyér, kissé finom, de manapság már a tudomány megállapította, hogy
valóban létezik.

– A hegyek csúcsán felül nincsen – ha megengedi, – viszonzá az
ismeretlen, a ki szilárdan megmaradt véleménye mellett.

– Nincs, hanem a völgyekben és nehány száz lábnyi magasságig fel.

– Mindenesetre okosan tenné, ha magáról jó előre gondoskodnék, mert ez a
levegő borzasztó híg lesz.

– Derék barátom, egy ember számára mindig elég lesz az; egyébiránt ha
egyszer már oda fenn leszek, akkor nagyon takarékoskodom, és csak a
legvégső szükségben veszek lélekzetet.

Irtóztató nevetés zúgott a titokteljes vitatkozónak füleibe; makacs
büszkeséggel hordozta körül tekintetét a gyülekezeten.

– Minthogy már tisztába jöttünk affelől, hogy a holdat levegő veszi
körül, – folytatá Ardan Mihály természetes hangon, – azt is el kell
ismernünk, hogy bizonyos mennyiségű víz is vagyon ott. E következtetés
nagy örömömre szolgál. Ezenkivül, szeretetre méltó ellenfelem, engedje
meg, hogy még egy megjegyzéssel terheljem. Mi a holdnak csak egyik
tányérját ismerjük, s ha esetleg a felénk néző oldalon kevés levegő van,
lehet, hogy az ellenkező oldalon sok van.

– És ugyan miért?

– Minthogy a hold a föld vonzó erejének következtében tojás alakúvá
lett, s e tojásnak a hegye fordul felénk. Innen van, Hansen magyarázata
szerint, hogy súlypontja a másik felére esik. Ebből következtetik, hogy
holdunk teremtése óta a levegő és víztömegnek a másik oldalra kellett
húzódnia.

– Merő képzelődés! – kiáltá az ismeretlen.

– Nem, merő elméletek, melyek a mechanika törvényein alapulnak és
véleményem szerint nehezen czáfolhatók meg.

– A gyülekezetre hivatkozom és fölteszem ezt a kérdést: vajjon
lehetséges-e olyan élet a hold felületén, mint a minő a földön van,
döntsék el!

Háromszázezer hallgató adózott helyeslő kiáltással ennek a
kijelentésnek. Ardan Mihály ellenfele beszélni akart még, de nem
juthatott szóhoz. Kiabálás, fenyegetés zápora némította el.

– Eláll!… Eláll!… kiáltozák némelyek.

– Kergessétek ki a tolakodót – ismételték mások.

– Dobjátok ki!… Ki vele! – ordítá a felingerült tömeg.

Ő pedig az emelvényhez kapaszkodva szilárdan állott, nem engedett, nem
ingadozott; megvárta míg a vihar kitombolta magát, mely iszonyatos
mérveket öltött volna, ha Ardan Mihály egy kézmozdulattal le nem
csillapítja; sokkal lovagiasabb volt, hogysem ellenfelét a veszélyben
cserbe hagyja.

– Önnek még volna egy-két szó mondani valója? – kérdé tőle igen
barátságos hangon.

– Úgy van, száz, ezer, – viszonzá az ismeretlen megbotránkozva. – Avagy
sokkal kevesebb, csak egy árva szavam volna. Ha ön terve mellett
megmarad, akkor önnek…

– Mily oktalan ön! Hát így bánik velem azért, mert barátomtól,
Barbicanetól azt kértem, hogy hengeralakú, kúpos lövegeket válaszszon a
gömbölyű helyett, melyben a fejem tetejére fordultam volna, mint a
mókus.

– De szerencsétlen, a golyó rettenetes rugása darabokra szaggatja önt.

– Kedves ellenfelem! Ön most reá mutatott az egyetlen, az igazi
nehézségre; no de sokkal jobb véleménynyel vagyok az amerikaiak ipari
lángelméjéről, hogysem elgondolhatnám, hogy ezt a nehézséget nem fogják
elhárítani.

– De a hőség, mely a lövegnek a levegő rétegein való gyors átfúródásakor
fejlődik…

– Ej, elég vastagok a löveg falai s én oly hirtelen hatolok keresztül a
levegőrétegen.

– Hát az élelmiszer? Víz?

– Kiszámítottam, hogy évre való eleséget vihetek magammal és egész utam
négy napra szól.

– Hát levegő?

– Vegyileg csinálok.

– De hiszen, ha valaha a holdba jut, ott leesik a földre.

– Ha a Földön esném így le, hatszorta gyorsabb esés lenne az, mert a
hold fölületén hatszorta csekélyebb a nehézkedés.

– Mégis elég jelentékeny arra nézve, hogy úgy összetörjék ön, mint az
üveg.

– Ki fog engem abban megakadályozni, hogy esés közben annak idején
meggyujtott rakétákkal lassítsam az esést.

– No de végre is, föltéve, hogy mindezeket a nehézségeket legyőzi, és
mindez a sok bizonytalan az ön javára lel megoldást; föltéve, hogy épen
érkezik a holdba: miképpen jön vissza a földre?

– Egyátalában nem jönnék vissza.

Erre az egyszerűsége daczára csaknem fenséges feleletre elnémult az
egész gyülekezet. De ez a hallgatás ékesebben szólott, mint a lelkesedés
ordítása. Az ismeretlen felhasználta ezt az alkalmat, hogy még utoljára
felemelje a szavát.

– Bizonyára elpusztulna, – kiáltott fel, – és az ön oktalan halála még a
tudománynak sem válnék hasznára.

– Menjen isten hírével, nemeslelkű ismeretlenem, mert bizonyára kellemes
dolgokat jósol.

– Ez már sok! – kiáltott fel Ardan Mihály ellenfele, – nem tudom, hogy
mi okom volna ilyen kevéssé komoly értekezleten tovább maradnom. Csak
valósítsa meg kedve szerint őrült tervét. Önnek ezt nem lehet szemére
vetni.

– Kérem, csak rajta!

– Nem, egy más ember tartozik önért felelősséggel.

– Ugyan ki? – ha szabad kérdenem, – kérdé Ardan Mihály parancsoló
hangon.

– Az az oktalan, a ki ezt a képtelen, merőben nevetséges kisérletet
kezdeményezte.

Ez személyes támadás volt. Barbicane azóta, hogy az ismeretlen a vitába
beleelegyedett, roppant erővel igyekezett, hogy magán uralkodjék, – s
miként «némely kazán saját füstjét fölemészsze», – de midőn meghallotta,
hogy őt ily sértően támadják meg, sietve felállott s ellensége felé
tartott, a ki makacsul nézett vele farkas-szemet, midőn hirtelen
elválasztották egymástól.

Az emelvényt egyszerre száz erős kar fölemelte és a Gun-club elnökének
Ardan Mihálylyal osztoznia kellett a diadalútban. Igaz ugyan, hogy nehéz
pajzs volt, no de az emberek szünetlenül váltakoztak, mindenik törte
magát a dicsőségért, hogy a vállával részt vegyen a hódolatban.

Ezen közben az ismeretlen nem használta fel a tolongást arra, hogy
helyét elhagyja. A sűrű tömegben nem is tehette volna. Mindenre készen,
az első sorban maradt, keresztbe fonta karjait és szemeit merően
Barbicanera szegezte.

Ez sem tévesztette őt el szeme elől, s e két embernek szeme hasonlatos
vala egymásnak szegezett nyilakhoz.

Ezalatt a diadalmenet alatt a tömeg ordítása állandóan a tetőponton
maradt. Ardan Mihálynak ez szemmel láthatóan jól esett; ragyogott az
arcza. Néha úgy ingott az emelvény, mint a hullámon ringatózó hajó; no
de a népgyűlés két hőse otthon érezte magát a tengeren: nem ingadoztak
és hajójuk minden veszély nélkül ért a kikötőbe – Tampa-Townba.

[Illustration: A DIADALMENET.]

Ardan Mihálynak sikerült, hogy tisztelőinek legsűrűbb tolongásából
kiszabaduljon. A Franklin-szállóba menekült, haladéktalanul szobájába
vonult, bemászott az ágyába, künn pedig százezer ember őrizte álmát.

Ezalatt az idő alatt rövid, jelentőséggel teljes, határozott jelenet
játszódott le a titokteljes ember és a Gun-club elnöke között.

Mihelyt Barbicane szabadon lélekzett, egyenesen ellenfelének tartott.

– Jöjjön velem! – mondá nyersen.

Az ismeretlen követte őt s midőn egy elhagyott helyre jutottak,
megállott a két ellenség, a kik egymást nem is ismerték, egymás szemébe
néztek:

– Ki ön? – kérdé Barbicane.

– Nicholl kapitány.

– Gondoltam. Eddigelé nem engedte meg a véletlen, hogy találkozzunk…

– Azért jöttem el.

– Megsértett becsületemben.

– Nyilvánosan.

– Elégtételt ad a gyalázásért.

– Ebben a pillanatban.

– Nem. Azt akarom, hogy titokban, egymás között végezzük.

Tampa-Towntól három mértföldnyire van a Skersnaw erdeje. Ismeri?

– Ismerem.

– Tetszik-e önnek, hogy holnap reggel 5 órakor az egyik oldalról oda
jöjjön?

– Igen, ha ön ugyanabban az időben a másik oldalról jön oda.

– És nem fogja itthon felejteni a puskáját, – mondá Barbicane.

– Ép oly kevésbbé, mint ön a magáét, – viszonzá Nicholl.

E roppant rideg szavak után elvált egymástól a Gun-club elnöke és a
kapitány. Barbicane haza ment, de a helyett, hogy nehány óráig pihent
volna, azon törte a fejét, hogy mi módon lehetne a löveg visszaható
lökését elkerülni, s Ardan Mihálynak a népgyűlésen kifejtett problémáját
megoldani.




HUSZONEGYEDIK FEJEZET.  Miképpen intéz el egy franczia becsületbeli
ügyet.

Mialatt az elnök és a kapitány a párbaj ügyét elhatározták, a szörnyű,
embertelen párbajt, melyben mind a két ember egymásnak az életére tört:
Ardan Mihály diadalának fáradalmait pihente ki. Azt, hogy kipiheni, nem
is mondanók helyesen, mert az amerikai ágyak keménység dolgában
vetélkednek a márványasztalokkal.

Ardan tehát meglehetős rosszul aludt, mert az asztalkendők alatt, melyek
őt lepedő gyanánt betakarták, ide-oda hánykolódott, arra gondolt, hogy a
lövegben kényelmesebb fekvő helyről fog gondoskodni, – ekkor hirtelen
erős robaj riasztá fel álmából. Hatalmas ökölcsapásokkal kopogtattak
ajtaján; úgy tetszik, hogy valami vasszerszámmal zörgetnek. E korai zaj
közepett valaki rettenetesen kiabált:

– Nyisd ki! Az isten szerelmére kérlek, nyisd ki rögtön! – Ardannak nem
lehetett oka arra, hogy ily lármás kivánságot teljesítsen, mindazonáltal
kinyitotta az ajtót éppen abban a pillanatban, mikor az a makacs
látogató erőszakoskodásainak szinte engedni kezdett.

A Gun-club titkára tört be a szobába. Egy bomba sem hatolt volna be
kevesebb körülményességgel.

– Tegnap este, – kiabált Maston J. T. minden előleges bocsánatkérés
nélkül, – elnökünket a népgyűlésen nyilvánosan meggyalázták! Ő kihivta
ellenfelét, a ki senki más, mint Nicholl kapitány. Ma reggel verekednek
a Skersnaw-erdőben! Nekem Barbicane maga mindent elmondott! Ha ő elesik,
odavesz minden tervünk! Meg kell tehát ezt a párbajt akadályoznunk!
Nincs a világon egy ember sem, a kinek több befolyása volna Barbicanera,
mint Ardan Mihály.

Mialatt Maston így beszélt, Ardan Mihály felhúzta bő nadrágját és két
percznél kevesebb idő alatt a két barát gyors léptekkel haladt
Tampa-Town külvárosa felé.

[Illustration: MASTON FELVERI ARDANT ÁLMÁBÓL.]

Útközben beavatta Maston az ő kisérőjét a dologba. Közölte vele a két
férfiú ellenségeskedésének valódi okát, hogy az régi keletű, s hogy
barátaik mesterkedése miatt az elnök és a kapitány mindezideig
személyesen nem találkozhattak; azt is hozzátevé, hogy a pánczélnak és
golyónak vetélkedéséről van itt csupán szó és Nicholl a népgyűlés alatt
csak arra keresett alkalmat, hogy régi boszúját elégítse ki.

Semmi sincs a világon borzasztóbb, mint az efféle ellenségeskedések és
párosviaskodások Amerikában. Két ellenfél les egymásra az erdőben, a
bokrok mögül, miként a rézbőrűekre, egymásra czéloznak. Akkor aztán
irigylik a prairik indianusait csodálatos természeti adományaikért: hogy
olyan gyorsan vált az eszök, hogy olyan ravaszoknak születtek, s hogy az
ellenséget ösztönszerűen megérzik. Egy tévedés, rábukkanás, félrelépés
előidézhetik a halált. Ilyen hajtóvadászatra indulnak néha a yankeek
kutyáikkal: vadász és vad lévén egyszerre és órák hosszáig űzik egymást.

– Micsoda ördögfajzotta nép vagytok ti! – kiálta fel Ardan Mihály, midőn
társa ezt az egész hajtóvadászatot nagy hévvel festette.

– Már mi ilyenek vagyunk, – felelé Maston, elhallgatva; – no de
siessünk.

No de ha még oly gyorsan haladtak is át a harmatos síkságon, a
rizsföldeken, patakokon keresztül, hogy megrövidítsék az utat: fél 6 óra
előtt még sem érhettek a Skersnaw erdőbe. Barbicanenak már egy fél
órával előtt ott kellett lennie.

Egy öreg busmannal találkoztak, a ki száraz galyakat tördelt. Maston
hozzászaladt és reákiáltott:

– Látott maga egy puskás embert erre felé: Barbicane elnököt, az én
legjobb barátomat?

A Gun-club érdemes titkára olyan naiv volt, hogy azt hivé: az ő elnökét
az egész világnak ismernie kell.

No de úgy látszik, a busmann nem értette őt meg.

– Egy vadászt, – mondá Ardan.

– Egy vadászt láttam, – felelé a busmann.

– Rég ideje annak, hogy látta?

– Egy órája lehet.

– Későn jöttünk! – kiáltott Maston.

– Puskaropogást hallott-e? – kérdé Ardan Mihály.

– Nem.

– Egyetlen egyet sem?

– Egyetlen egyet sem! Úgy látszik, a vadásznak nincs ma szerencséje.

– Már most mitevők legyünk? – kérdé Maston.

– Bemegyünk az erdőbe, készen arra az eshetőségre, hogy egy golyó röpül
felénk, a mely nem volt nekünk szánva.

– Oh, inkább röpüljön tíz golyó az _én_ fejembe, mint csak egy is a
Barbicane fejébe.

– Előre hát! – mondá Ardan és megszorítá Mastonnak a kezét.

Nehány percz mulva a két jó barát eltünt az erdőben. Sűrű vala ez az
erdő: óriási cyprusok, sykomorák, olajfák, tamarindák, örökzöld tölgyek
borították el. E különböző fák ágai egymásra fonódtak és teljesen
elzárták a kilátást. Ardan Mihály és Maston nem távoztak tehát egymástól
messzire, a magas fűben gázoltak, utat törtek maguknak, vizsgáló, kémlő
pillantásokkal méregették a sürű bokrokat és lombokat. Barbicane nyomára
sehol sem bukkantak, és ők vakon haladtak előre a nehezen tört uton,
holott egy indianus ellenségét mindenütt nyomon követte volna.

Egy órai hiábavaló keresés után megállottak. Nyugtalanságuk
megkétszereződött.

– Úgy látszik, hogy végbement már, – mondá Maston elkedvetlenedve. Olyan
ember, mint Barbicane, nem igen vet cselt ellenfelének, annál sokkal
nyiltabb jellemű, sokkal bátrabb, homlokegyenest neki ment a veszélynek,
kétségen kivül messze eltávozott a busmanntól, s azért nem hallotta ez a
lövést.

– De hát mi,… mi csak meghallottuk volna, mióta az erdőben vagyunk.

– De hátha későn érkeztünk, – kiáltá Maston a kétségbeesés hangján.

Ardan Mihálynak nem volt erre mit felelnie, azért tovább folytatták a
keresést. Koronként hangos kiáltást hallattak; hol Barbicane, hol
Nicholl nevét kiáltozák, – ámde felelet nem hallatszik. Az élénk madarak
e zajtól megijedve csoportosan szállottak fel az ágakról és egy-egy
felriadt dámvad menekült sietve az erdő sűrűjébe.

Még teljes egy óráig keresték. Csaknem az egész erdőt keresztül-kasul
járták és nyoma sem volt annak, hogy a viaskodók ott voltak. Mégis csak
kételkedniök kellett a buschmann szavaiban, Ardan abba akarta már hagyni
az eredménytelen keresést, midőn Maston hirtelen megállott.

– Csitt… amott van valaki!

– Valaki? – kérdé Ardan Mihály.

– Úgy van, egy ember! Úgy látszik, meg sem moczczan, nincs puska a
kezében. Ugyan mit csinál?

– De hát nem ismersz reá? – kérdé Ardan Mihály, a kit rövidlátása ilyen
alkalmaknál cserben hagyott.

– De igen, most megfordul, – viszonzá Maston.

– Nos, ki az?

– Nicholl kapitány!

– Nicholl! – kiáltott Ardan Mihály és szive elszorult.

Nicholl fegyvertelenül jött!… E szerint nem kell az ellenségétől cseppet
sem félnie. Alig haladtak ötven lépéssel előbbre, midőn megállottak,
hogy a kapitányt jobban szemügyre vegyék. Azt hitték, hogy vérrel
fertőzött boszúját lehűtő embert találnak. Mennyire elcsodálkoztak azon,
a mint találták.

Óriási tulipánfák ágai között egy háló vala kifeszítve, melynek közepén
egy siránkozó madár vergődött, mivel lábai a hálóba akadtak. Nem
emberkéz feszíté ki ezt az elszakíthatatlan madárhálót, hanem egy azon a
földön honos, mérges pók, mely galambtojás nagyságú, és rendkivül nagy
karmai vannak. A mint ez az undok állat éppen neki akart esni
zsákmányának, elriasztotta valaki, s így a fa lombjai közé menekült,
mert látta, hogy őt magát is egy rettenetes ellenség fenyegeti.

Valóban, Nicholl kapitány félretette a puskáját, elfelejtette
helyzetének veszedelmes voltát s buzgólkodott, hogy az utálatos állat
szövedékében fennakadt madárkát kiszabadítsa. Mikor evvel elkészült,
szabadon bocsátá és a madár vidám szárnycsattogtatással elrepült.

Nicholl meghatott pillantással nézett utána az ágak között, midőn ez
érzelmes hangon mondott szavak riaszták fel:

– Ön mégis csak derék egy ember!

Hátrafordult. Ardan Mihály állott előtte és ismételé:

– Ön szeretetre méltó egy ember!

– Ardan Mihály, – kiáltá a kapitány. – Mit akar ön itt, uram?

– Meg akarom a kezét szorítani, Nicholl, és meg akarom akadályozni, hogy
Barbicane életét kioltsa, vagy ő az önét.

– Barbicane! – kiáltá a kapitány, már két órája, hogy hasztalanul
keresem. Hol rejtőzik?

– Nicholl, – mondá Ardan Mihály, – ez nem szép dolog öntől. Az embernek
mindig tisztelnie kell ellenfelét; legyen nyugodt, ha Barbicane még él,
meg fogjuk őt találni, még pedig annál könnyebben, minthogy neki, ha
ugyan nem elégedett meg azzal, hogy üldözött madárkák pártját fogja,
minket szintén keresnie kell. De ha megtaláljuk, akkor, – és Ardan
Mihály mondja ezt önnek, – akkor önök között párbajról szó sem lészen.

[Illustration: A PÁRBAJOZÓ NICHOLL.]

– Barbicane elnök és közöttem – mondá Nicholl komolyan – oly ellenséges
vetélkedés van, hogy csak a halál…

– Ugyan ne mondja! Ugyan hagyjon fel avval, – folytatá Ardan, – olyan
derék emberek, mint a milyenek önök, – lehetnek ugyan kellemetlenek
egymásra nézve, de tisztelniök kell egymást. Nem fognak megverekedni.

– Én verekedni fogok, uram.

– Soha.

– Kapitány, – mondá erre Maston J. T. szivében nagy meghatottsággal, –
én az elnök barátja, az ő alter ego-ja vagyok, második kiadása az
elnöknek. Ha ön csakugyan meg akar valakit ölni, vegyen engem czélba,
ugyanaz az eredmény.

– Uram, – felelé Nicholl és görcsösen kezébe szorította puskáját, –
ilyen tréfákat…

– Maston barátom nem tréfál, – viszonzá Ardan Mihály, – és én megértem,
hogy valaki olyan emberért, a kit szeret, életét is feláldozza, de sem
őt, sem Barbicanet nem teríti le Nicholl golyója, mert én a két
vetélytársnak olyan csábító ajánlatot teszek, hogy azt elfogadni
édes-örömest hajlandók lesznek.

– Micsoda ajánlatot? – kérdé Nicholl szemmel láthatóan kételkedve.

– Türelem, – viszonzá Ardan, – azt csak Barbicane jelenlétében
közölhetem.

– Nos hát, keressük őt fel! – kiáltá a kapitány.

Rögtön útnak indult a három férfiú. A kapitány kivette fegyveréből a
töltényt, vállára akasztá és szótlanul ballagott előre.

Még egy félóráig keresték hiába. Mastont gonosz sejtelem szállotta meg.
Keményen szeme közé nézett Nichollnak, s azon gondolkodott, vajjon nem
hűté-e a kapitány boszú-szomját, s nem fekszik-e a szerencsétlen
Barbicane golyótól leterítve valamelyik bokornak az alján? Úgy látszik,
hogy Ardan Mihályt is ez a gondolat lepte meg, mert mindkettőnek
tekintete kérdőleg szegeződött a kapitányra, midőn Maston hirtelen
megállott.

Husz lépésnyire egy óriási katalpa tövében egy emberi alakot
pillantottak meg, háttal volt feléjök fordulva, mozdulatlanul feküdt a
fűben.

– Ő az! – mondá Maston.

Barbicane meg sem mozdult. Ardan belemélyeszté tekintetét a kapitány
szemeibe, de az bátran kiállta a tekintetet.

Ardan előre lépett és kiáltá:

– Barbicane! Barbicane!

– Felelet nem jött. Ardan barátjához rohant, de a mint őt vállánál fogva
érintette, megállott, s a csodálkozásnak felkiáltása röppent el
ajakáról.

Barbicane kezében plajbász volt, s egy jegyzőkönyvecskében geometriai
figurákat rajzolt, fegyvere pedig ártatlanul mellette hevert.

Munkájában elmerülten párbajt, boszút, mindent elfelejtett, a tudós se
nem _látott_, se nem _hallott_ semmit.

De a mint Ardan Mihály reá tette a kezét, fölállott és csodálkozva
nézett reá.

– Oh, – kiáltá végre, – te itt vagy? Megtaláltam, barátom, megtaláltam.

– Mit?

– Az eszközt.

– Micsoda eszközt?

– Az eszközt arra nézve, hogy a löveg visszalökő hatását a kilövetésnél
megszüntessem.

– Valóban? – mondá Mihály, – és oda villantott szemével a kapitányra.

– Úgy van! A víz, csupán a víz fogja eszközölni… Oh Maston! Ön is, uram!

– Ő maga, viszonzá Ardan Mihály, – van szerencsém neked az érdemes
Nicholl kapitányt bemutatni.

– Nicholl! – kiáltá Barbicane, – s rögtön felugrott. Bocsásson meg
kapitány, elfelejtettem… készen állok…

Ardan Mihály, mielőtt a két ellenség szóhoz juthatott volna, közbe veté
magát:

[Illustration: A HALÁLOS ELLENSÉGEK SZÖVETKEZNEK.]

– Valóban, – mondá, – igazi szerencse, hogy ilyen derék emberek, mint
önök, nem találkoztak előbb. Akkor egyiket önök közül most siratnunk
kellene. De hála istennek, mert gondoskodik arról, hogy többé nem kell
egyikért sem aggódnunk. Ha valaki megfeledkezik gyűlöletéről, hogy
mechanikai problemákon törje a fejét, vagy a pókok cselvetését kijátsza:
akkor ez a gyűlölet senkire nézve sem lehet veszélyes.

És Ardan Mihály elbeszélte, hogy mi történt a kapitánynyal.

– Végre is azt kérdem, hogy két olyan derék ember azért van-e a világon,
hogy egymás fejét bezúzzák?

Ebben a tényállásban volt valami nevetséges, valami váratlan, úgy hogy
Barbicane és Nicholl tulajdonképpen nem tudták: miképpen viselkedjenek
egymással szemben? Ardan Mihály felfogta ezt, s elhatározta, hogy egy
csapásra megoldja a kérdést.

– Derék barátaim, – mondá és legnyájasabb mosolya játszadozott ajka
szélein, – elejétől kezdve egy félreértés volt önök között, egyéb semmi.
Arra nézve, hogy önök között minden rendben van, s hogy mindketten
férfiak, a kik életöket is koczkára teszik, legjobb bizonyíték lesz, ha
elfogadják hevenyében ajánlatomat, a melyet most akarok önöknek tenni.

– Beszéljen, – mondá Nicholl.

– Barátom, Barbicane azt hiszi, hogy lövege egyenesen a holdba röpül.

– Minden bizonynyal, – viszonzá az elnök.

– Barátom, Nicholl, pedig meg van arról győződve, hogy ismét vissza fog
esni a földre.

– Szórul-szóra! – kiáltott fel a kapitány.

– Jól van! – folytatá Ardan Mihály, – annyira elfogult nem vagyok, hogy
higyjem, hogy önök közt a teljes harmoniát helyre tudom állítani;
egészen egyszerűen azt mondom: Utazzanak velem a holdba, aztán majd
meglátjuk, hogy sikerül-e ez az utazás.

– Hm! – mondá Maston J. T. megijedve.

A két vetélytárs a váratlan ajánlatra egymásra nézett, feszülten
várakozott egyik a másiknak feleletére.

– Nos? – kérdé Ardan Mihály megnyerő mosolylyal. – Minthogy a löveg
visszaható erejétől nem kell félnünk…

– Elfogadom.

De bármily gyorsan is mondá ki e szót, Nicholl is ugyanezt, s ugyanabban
az időben ejté ki.

– Hurrah! Bravo! Hip… hip… hip!… kiáltott fel Ardan Mihály s a két
ellenfélnek kezét nyujtá. És most, minekutána az ügyet elintéztük,
engedjék meg, hogy franczia szokás szerint önöket megvendégeljem.
Menjünk reggelizni!




HUSZONKETTEDIK FEJEZET.  Az Egyesült-Államok új polgára.

Még ugyanazon a napon megtudta Amerika, hogy Nicholl kapitány és
Barbicane elnök kibékültek, s azt is, hogy minő sajátságos módon. A
szerep, melyet a lovagias európai ennél a kibékülésnél játszott; az ő
váratlan ajánlata, mely a nehézségeket egy csapásra megszüntette, a két
vetélytársnak egyszerre való beleegyezése, a hold-földrésznek ez az
elfoglalása, mely czélra Francziaország és az Egyesült-Államok
közreműködtek: mindez együtt tevé, hogy az Ardan Mihály népszerűsége
fokozódott. Mindenki tudja, hogy a yankeek az őrültség mely fokáig
jutnak egy-egy ember iránt való szenvedélyes szeretetökben. Olyan
földön, hol tiszteletre méltó városatyák egy-egy tánczosnő kocsiját
maguk húzzák, mit nem tesznek itt a vakmerő franczia iránt fellobbant
lelkesedésökben? Hogy a lovait ki nem fogta, az csak azért nem történt,
mert lovai nem voltak, de minden egyéb hódolat-nyilatkozattal
elhalmozták. Egyetlen egy polgár sem akadt, a ki szívvel-lélekkel az övé
nem lett volna.

Ettől a naptól kezdve Ardan Mihálynak nem volt többé egy nyugodt órája
sem. Az Unio minden zegéből-zugából jöttek a küldöttek és a nyakára
jártak. Fogadnia kellett őket nyájas arczczal. A sok kézszorításról,
tegeződésről nem is lehet számot adni. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy
kimerüljön. Torka rettenetesen berekedt a sok fogadó szónoklattól, már
csak egy-két érthetetlen hangot tudott hebegni; attól a sok
pohárköszöntőtől, a miket végig kellett hallgatnia, bátran eshetett
volna tüdőgyuladásba. Ez a siker más embert mindjárt az első nap
holtrészeggé tett volna, de ő értett ahhoz, hogy szellemes, elbűvölő
félmámoros állapotát megőrizze.

A sokféle küldöttségek között, melyek reá rohantak, közte volt a
«Holdkórosok»-é is, a kik nem feledkeztek meg, hogy miképpen kell
viselkedniök a hold leendő meghódítójával szemben. Egyik napon
felkereste őt nehány szegény ember, – mert van efféle meglehetősen sok
Amerikában, – és kérte őt, hogy vigye őket is magával a holdba.
Egyik-másik azt mondta, hogy tud a hold-lakók nyelvén, s meg akarták
erre Ardan Mihályt tanítani. Ő elég jó akarattal fogadta őket és együgyü
hóbortjuknak engedve megigérte, hogy holdbeli ismerőseiknek átadja
üdvözletüket.

– Sajátságos őrültség! – mondá Barbicanehoz fordulva, miután azoktól
elbucsúzott, – olyan őrültség, mely gyakran okos embereket is megszáll.
Arago, leghiresebb tudósaink egyike mondá nekem, hogy sok igen okos és a
mint gondolják, igen józan ember, – szerfölött izgatott lett,
valahányszor a hold rájok hatást gyakorolt. Ez az őrültség aztán
hihetetlen különczségekben nyilatkozott. Te nem hiszed azt, hogy a
holdnak van befolyása a betegségekre?

– Alig, – felelé a Gun-club elnöke.

– Én sem hiszem, de mégis a történelem egynehány bámulatos adattal
támogatja e hitet. Az 1693-ik év január 21-én nagy ragály tört ki és
éppen a holdfogyatkozás pillanatában tömegesen haltak meg. A hirneves
Bacon, valahányszor holdfogyatkozás volt, elájult, és csak akkor tért
egészen magához, ha mindennek vége vala. VI. Károly 1399-ben holdujság
vagy teli hold idején hatszor veszté el a józan eszét. Az epilepsziát az
orvosok azok közé a betegségek közé sorozzák, a melyek a hold változásai
szerint lépnek fel. Az idegbetegségek is, – úgy látszik, – a hold hatása
alatt állanak. Mead említést tesz egy olyan gyermekről, a ki görcsökbe
esett, valahányszor a hold az oppoziczió helyzetébe került. Gall
megfigyelte, hogy gyönge szervezetűeknél az ideg-izgatottság havonta
kétszer: új- és telihold idején fokozódik. Végül se szeri se száma az
efajta észleléseknél szédülés, gonosz láz, holdkórosság eseteinél, a mi
mind arra vall, hogy a holdnak a földön-lakók betegségére titokteljes
hatása vagyon.

– De hát mi módon, miért? – kérdé Barbicane.

– Miért? – viszonzá Ardan. – Csakugyan én is azt felelem erre neked, a
mit Plutarchos után XIX. századdal Arago ismételt: «Talán azért, mert
nem igaz!»

E diadal következtében Ardan Mihály nem kerülhette ki azokat a
ráfogásokat, melyek minden hires embert nyomon kisérnek. A vállalkozó
szelleműek ki akarták őt nyilvánosan állítani. Barnum felajánlott neki
egy milliót, ha beleegyezik, hogy őt az Egyesült-Államok városaiba
rendre vigye, s miként egy csodaállatot pénzért mutogathassa. Ardan
Mihály úgy bánt vele, mint egy elefánt-vezetővel és kiadta neki az utat.

Mindazonáltal, ha nem is vala hajlandó, hogy a közkiváncsiság e módon
nyujtson táplálékot; arczképe bejárta az egész világot, s az
arczképcsarnokokban az első helyre került; kiadták mindenféle
nagyságban, kezdve az életnagyságútól, egészen a postabélyegek miniatur
alakjáig. A hőst mindenféle fölvételben meg lehetett vásárolni: csak a
fejét, vagy mellképét, oldalról, szemben, egész alakban stb. Egy millió
ötszázezer példányt készítettek, s igen kinálkozó alkalma nyilt volna,
hogy önmagát emlékül elárusítsa, ha abból hasznot akart volna látni. Nem
kellett volna egyebet tennie, mint a hajaszálait dollárjával eladni és
nagy vagyonra tehetett volna szert.

Őszintén megvallva, ez a népszerűség mégis csak inyeszerinti volt.
Szivesen állott a közönség rendelkezésére, levelezett az egész világgal.
Szájról-szájra adták szóélczeit, különösen azokat, a miket nem is ő
mondott. De azért rendesen neki tulajdonították, mivelhogy e tekintetben
nagyon gazdag volt.

De nem csak a férfiak lettek hiveivé, hanem az asszonyok is. Istenem,
hány, úgynevezett «fényes házasság»-ot köthetett volna, ha éppen kedve
csucsorodik, fejét járom alá hajtani. Különösen a vén hajadonok, a kik
negyven év óta epedeztek a házasság után, éjjel-nappal az ő arczképéről
ábrándoztak.

Bizonyára száz meg száz hitestársa akadt volna, még ugyis, ha kiköti,
hogy őt a holdba kell felkisérniök. Az olyan asszonyok, a kik nem félnek
mindentől, nem ismerik a csüggedést. No de neki nem vala szándéka, hogy
a holdban ősapa legyen és franczia-amerikai vegyesfajt ültessen át oda.
Ezért kitért a házassági ajánlatok elől.

– Köszönöm szépen, – mondá, – hogy odafenn Ádám szerepe jusson nekem
valamelyik Éva leánya mellett!… Hiszen akkor kigyókkal gyűlne meg a
bajom.

Miután végre a tulságosan sok diadalmi örömeket lerázta magáról,
barátaival együtt meglátogatta a Columbiadot. Kötelessége is volt.
Egyébiránt, mióta Barbicaneval, Mastonnal és társaikkal érintkezett,
nagyot haladt a ballisztika tudományában. Abban telt a legnagyobb öröme,
ha ezeknek a tüzérségben beavatottaknak gyakran a szemök közé vághatta,
hogy ők tulajdonképpen nem egyebek, mint szeretetre méltó, tudós
emberhús-vágók. E kérdésben az ő sziporkázó szelleme kifogyhatatlan
volt. Látogatása alkalmával a Columbiádnak kifejezte legnagyobb
bámulatát és egészen a lelkéig szállott alá az óriási mozsárnak, mely
majdan őt a holdba fogja röpíteni.

– Legalább ez az ágyú senkiben sem fog kárt tenni – mondá, – a mi egy
ágyúnál csakugyan bámulni való. Hanem azokról a ti ágyúitokról, melyek
szétzúznak, lángba borítanak, életet rabolnak el… azokról nekem ne is
beszéljetek; és főleg azt ne mondjátok nekem, hogy «lelkök» van; bizony
nem hiszem el.

Most pedig Maston J. T.-nak egy ajánlatáról kell még számot adnom. Midőn
a Gun-club titkára meghallotta, hogy Barbicane és Nicholl az Ardan
Mihály ajánlatát elfogadták, elhatározta, hogy negyedikül ő is
csatlakozik az utitársakhoz. Egy napon előállott ezzel a kivánságával,
Barbicane, a ki nem szivesen tagadta meg barátja valamelyik kérésének
teljesítését, igyekezett megértetni, hogy a lövegben nem fér el annyi
utas. Maston kétségbeesett és Ardan Mihályhoz fordult, a ki őt
felszólította, hogy mondjon le erről a kivánságáról s nyomban
bizonygatta ezt argumentumokkal, melyek éppen Mastonra vonatkoztak.

– Látod, öregem, – mondá neki, – ne vedd zokon, a mit most mondok, de
hát köztünk maradjon, te egy kissé nagyon tökéletlen vagy ahhoz, hogy a
holdban felléphess.

– Tökéletlen? – kiáltott fel az izmos rokkant.

– Úgy van, derék barátom; képzeld csak, ha mi oda fenn a
bennszülöttekkel találkozunk, hát szivedre vennéd, hogy a föld lakóiról
tenszemélyedben olyan szomorú képet alkottass velök; hát szemléletessé
kivánnád tenni előttük a háború fogalmát, hogy az emberek idejök
javarészét arra fordítják, hogy egymást szétdarabolják, fölemészszék,
lábaikat, karjaikat letördeljék – s mindezt egy olyan gömbön, hol száz
milliárd ember megélhetne s mégis alig lakik rajta 1200 millió! Ejnye,
érdemes barátom, hiszen ürügyet szolgáltatnál neki arra, hogy minket be
se ereszszenek.

– De hiszen, ha darabokra tépve érkeztek fel, ti is olyan tökéletlenek
lesztek, mint én, – viszonzá Maston J. T.

– Mindenesetre, – viszonzá Ardan Mihály, – de darabokban mégsem fogunk
felérkezni.

Tényleg az október 18-dikán megejtett előkészítő kisérletet a legszebb
eredmény koszoruzta és legjobb reményekre jogosítá fel az utasokat.
Barbicane azért, hogy a kilövésnél a golyó-falaira irányuló lökés felől
biztos adatai legyenek, a pensarolai arzenálból 32 hüvelyknyi
mozsár-ágyút hozatott. A Hillisboro révparton állították fel, hogy a
bomba a tengerbe hulljon és emberben kárt ne tegyen. Csak arról volt
szó, hogy a kilövésnél a golyó rázkódását tegyék próbára, nem a
lecsapódásnál a hatását.

Erre a figyelemre méltó kisérletre a legnagyobb gonddal egy üres löveget
készítettek. Belső falait aczélrugókkal párnázták ki, s erre vastag
selyemszövetet vontak: olyan volt, mint egy gondosan kibélelt fészek.

– Milyen kár, hogy az ember nem fekhetik bele! – mondá Maston J. T.
sajnálkozva a felett, hogy testbéli állapota ebben őt megakadályozza.

E csinos bombába, melyet csavaron járó fedél zárt el, beletettek először
egy nagy macskát, aztán egy mókust, a mely a Gun-club állandó titkárját
vallotta urának, s ugyancsak előtte nagyon kedves vala; no de meg
akarták tudni, hogy ezeknek nem igen szédülékeny állatkáknak mennyiben
lesz ártalmára az út. A mozsárt 160 font lőporral töltötték meg, aztán
reá tevék a bombát. Elsütötték.

[Illustration: AZ ÉLELMES MACSKA.]

Rohamos gyorsasággal tört ki a löveg, méltósággal megtevé parabolikus
útját, mintegy ezerlábnyi magasságban és kecsesen lehajlott ívalakjában
a habok felé.

Nyomban oda eveztek egy csolnakon, a hol beleesett; ügyes buvárok
lemerültek a tenger fenekére, a hajó-kötelet a bomba-füléhez erősítették
és a fenn levők azonnal felhuzták. Alig telt el öt percz azóta, hogy az
állatokat a bombába csukták, s fölnyiták a fedelet.

Ardan, Barbicane, Nicholl és Maston voltak a csolnakban, s könnyen
megérthető feszült várakozással lesték az eredményt. Mihelyt a bombát
felnyitották: a macska, egy kissé ugyan össze volt lapítva, de azért
vidáman és élénken kiugrott belőle, nem is lehetett rajta ezt a
levegőn-át megtett utat észrevenni. Hanem a mókust nem találták meg.
Keresgélték, nyoma sem akadt. Bizonyosak lehettek tehát abban, hogy a
macska megette utitársát. Maston J. T. nagyon elszomorodott a
tudományért való eme martiromságért.

Szóval e kisérlet óta minden fontolgatás, aggódás megszünt; egyébiránt
Barbicanenak gondja volt arra, hogy a löveget még tökéletesebbé tegye,
hogy a golyóra ható erőt egészen hatálytalanná tegye. Evvel aztán a
löveg készen állott az ellövetésre.

Két nappal azután Ardan Mihály az Unio elnökétől értesítést kapott. Oly
kitüntetés vala ez, a mi méltán hizelgő volt reá nézve.

A kormány őt lovagias honfitársa, Lafayette példájára, az
Egyesült-Államok díszpolgárává nevezte ki.




HUSZONHARMADIK FEJEZET.  A löveg-vonat.

A hires Columbiad elkészítése után a közérdeklődés nyomban a löveg felé
irányult, erre az új szállító-szerszámra, mely a három kalandort a
világürbe fogja vinni. Mindenki tudta, hogy Ardan Mihály a szeptember
30-dikán küldött táviratban a bizottság által megállapított lövegnek
módosítását kivánta.

Barbicane elnök akkor még joggal hihette, hogy a löveg alakjától nem
függ sok, mivelhogy az nehány másodpercz alatt a légkör területét
elhagyva, a teljesen üres térben folytatja útját. A bizottság tehát a
gömbalakú golyót választotta, hogy szabadon mozoghasson. De attól a
pillanattól kezdve, hogy a löveget szállításra szánták, egészen
másképpen állott a dolog. Ardan Mihálynak nem volt arra kedve, hogy a
levegőben úgy forogjon, mint a mókus; úgy akart felröpítődni, hogy feje
fenn, talpa lenn legyen, éppen olyan tisztességesen, mint a léghajó
utasai a hajócskában, gyorsabban, de a nélkül hogy ugrándozzék, a mire
ugyan egy csöpp kedve sem volt.

Ezért tehát az albany-i Breadwill és társa czéghez egy új tervrajzot
küldöttek s megbizták, hogy a szerint haladéktalanul készítse el a
löveget. A megváltoztatott löveget november 2-dikán öntötték és vasuton
rögtön Stone’s Hillbe szállították.

10-dikén érkezett meg rendeltetése helyére. Ardan Mihály, Barbicane és
Nicholl a legnagyobb türelmetlenséggel vártak a lövegvonat
megérkezésére, melyben ők egy új világ felfedezésére fognak indulni.

Meg kell adnunk, hogy pompás egy munka volt, olyan fémipari, termék, a
mely az amerikaiak ipari lángelméjének becsületére vált. Ez volt az első
eset, hogy aluminiumot oly rengeteg tömegben dolgoztak fel, már ez
egymagában véve is csodálatra méltó jelenség vala. A drága löveg
csillogott-villogott a napfényben. Ha az ember tekintélyes külsejére
nézett, kúpalakú csúcsával olyan vala, mint egy vastag torony, a minőket
középkori építészek az erős várak szögletén alkalmaztak; csak a lőrések
és a szélkakas hiányoztak rajta.

– Nekem úgy tetszik, mintha egy lándzsás, érczpánczélos ember jönne ki
belőle, – mondá Ardan Mihály. – Mi úgy fogjuk magunkat benne érezni,
mintha hűbér-urak volnánk, s ha benne egy kis tüzérség is volna, fittyet
hánynánk minden hold-beli urnak, ha ugyan vannak ilyenek ott.

– Nos, inyedre való ez a kocsi? – kérdé Barbicane barátjától.

– A bizony, kedvemre való, – mondá Ardan műértő szemekkel vizsgálva. –
Csak annak érzem hiányát, hogy nem karcsú az alakja, nem elég kecses a
csúcsa; csokorral, ércz-diszítményekkel kellett volna felékesíteni,
chimärával vagy például egy salamandert is alkalmazhattak volna, a mely
kiterjesztett szárnyakkal és tátott szájjal jön ki a tűzből…

[Illustration: LÖVEG-KOCSI.]

– Hát ez mitől jó? – kérdé Barbicane, a ki praktikus elméjű levén, a
művészi szép iránt nem igen birt fogékonysággal.

– Hogy mitől jó?… barátom, Barbicane! – Oh, ha te így beszélsz, akkor
félek, hogy te azt sohasem fogod megérteni.

– Csak ki vele, derék barátom!

– Nos hát véleményem szerint, – mindenben, a mihez az ember hozzá fog,
egy kis művészetet kell kifejezésre juttatni; ez úgy helyesebb. Ismered
«A gyermek-kocsi» czimű indus szindarabot?

– A czime után itélve nem, – viszonzá Barbicane.

– Nem csodálom, – folytatá Ardan Mihály, – tehát jegyezd meg, hogy ebben
a darabban előfordul egy tolvaj, a ki egy házba akar betörni, de előbb
azon gondolkodik: vajjon a lyukat lira, virág, madár vagy amphora
alakban furja? Mondd, barátom Barbicane, ha te abban az időben birája
lettél volna ennek a tolvajnak, elitélted volna?

– A nélkül, hogy sokat törtem volna a fejemet rajta, még pedig
sulyosbító körülmények számbavételével – mondá a Gun-club elnöke.

– Én pedig fölmentettem volna, – barátom Barbicane. – Ezért nem fogsz te
engemet soha megérteni.

– Nem is próbálom, hogy megértselek, derék művész barátom.

– No de legalább, – ha már a lövegünk külsejét tekintve nem egészen
kivánatom szerint való, azt megengeditek, hogy izlésem szerint rendezzem
be, még pedig olyan fényesen, amint az a föld hirnökeihez méltó.

– No ezt már, derék Mihályom, egészen rád bizzuk, nem szólunk bele, –
mondá Barbicane.

De mielőtt ez a kellemeshez foghatott volna, a Gun-club elnöke a
hasznosra gondolt, és az általa kitalált eszközt, melylyel ő a
visszaható lökés erejét akarta megsemmisíteni, a legtökéletesebb
belátással alkalmaztatá.

Barbicane azt mondá, és nem is ok nélkül, hogy semmiféle rugónak nincs
elég ereje arra, a lökés hatását egészen megsemmisítse; az emlékezetes
séta alkalmával a Skersnaw erdőben végre kieszelte, hogy ezt a
nehézséget szellemes módon távolítsa el. A viz – így számította ki – fog
erre alkalmas lenni. Lássuk csak, hogyan.

A löveg üregének alját három lábnyi magasságig vízzel kellett
megtölteni, melyen egy, a löveg falaihoz egészen odasimuló deszka-lap
fog úszni, ezen foglalnak helyet az utasok; a víz a felületére
alkalmazott kerek deszkalap alatt törékeny rekesztékekkel vízszintes
irányban több részre lesz osztva; a löveg fenekére ható irtózatos lökés
a rekesztékeket egymásután tördeli szét, így azok a vizet egyenként
eresztik ki, még pedig a löveg csúcsa felé haladó csöveken a lövegből
kivezetődnek. Ez által a rugókat pótolják, s a kemény deszka lap a víz
elvezetése és a rekesztékek eltörése után lassankint nyomul alább egész
a löveg fenekéig. Tagadhatatlan, hogy az első lökés után még egy második
is fog következni, de az már nem lesz olyan hatalmas; az első lökés
ereje pedig csaknem egészen megsemmisül.

Igaz ugyan, hogy ötvennégy négyszöglábnyi területen levő víznek 11,500
fontot kellett nyomnia, de a Columbiádban összegyülő gáz hajtó erejének
– Barbicane számítása szerint a súlyban való eme gyarapodást ellen kell
súlyoznia; egyébiránt a lökésnek ezt a vizet egy másodpercznél rövidebb
idő alatt ki kell mind hajtania, úgy hogy a löveg normalis súlyát nem
sokára vissza fogja nyerni.

Ezt találta ki a Gun-club elnöke, s azt hivé, hogy e módon az ellenlökés
fontos kérdését megoldotta. Egyébiránt a Breadwil-czég mérnökei ehhez a
munkához nagy ügyességgel fogtak hozzá és bámulatos eredménynyel
fejezték be; ha a működés folyamatban lesz és a víz kihajtatik, akkor az
utazók az eltört rekeszeket könnyen eltávolíthatják és a mozgó deszkalap
melyen az elindulás pillanatában állanak, félre tehetik.

A löveg oldalfalaira köröskörül a legfinomabb aczélrugókat alkalmazták,
melyek olyan hajlékonyak valának, mint az óra rugói s erre bőrt vontak
takaróul. Ez alatt a bőrtakaró alatt valának elhelyezve a levezető
csövek, úgy elrejtve, hogy senki sem vehette észre.

E szerint minden kigondolható intézkedést megtettek, hogy az első lökés
hatását erejétől megfoszszák és Ardan Mihály szerint nagyon rossz
szerkezetűeknek kellene lenniök, hogy összelapíttassanak.

A löveg külső szélességének átmérője 9 láb vala, magassága 12 láb. Hogy
az előre megállapított súlynál többet ne nyomjon, az oldalfalakat
valamivel vékonyabbra csinálták, a feneket pedig vastagabbra, mert a
lőgyapot elégésekor kifejlődő gáz összes erejét ennek kellett kiállania.
Egyébiránt így van ez a bombáknál és a kúpalakú gránátoknál is, ezeknek
is az alapja mindig vastagabb.

Ebbe a fémtoronyba egy szűk nyiláson át lehetett jutni, mely a csúcsnál
volt, éppen úgy, mint a gőzkazánoknál. Aluminium-lap zárta el
légmentesen, melyet belülről csavarokkal erősítettek a löveg falához. Az
utazók tehát tetszésök szerint kijöhettek mozgó börtönükből, mihelyt a
holdra érkeznek.

No de útközben látniok is kellett valamit. Ezt igen könnyen lehetővé
tették. A belső burkolat alatt négy igen vastag tükörlencsét
alkalmaztak, kettőt az oldalfalon, egyet a fenekén, a negyediket a
csúcsban. Így az utasok a földre is, a holdra is, no meg az ég többi
csillagzataira nézhettek. Ezeket az ablakokat a lökések ellenében erős
lemezfedők védték, melyeket belülről könnyen le lehetett csavarni. Így
az utasok kinézhettek, a nélkül, hogy a lövegben lévő levegő
kiszabadulhatott volna.

Mindezeket a csodálatos mechanikai készülékeket egészen könnyedén
alkalmazták és a mérnökök éppen annyi belátást tanusítottak a
berendezésnél, mint a lövegkocsi ellátásánál.

Igen szilárd anyagból készült szekrénykéket készítettek az utasok
számára szükséges viz és élelmiszerek elhelyezésére; tűzet és
világosságot éleszthettek gáz segítségével, a mi több atmosphära nyomás
alatt külön edényekben vala elhelyezve. Csak egy csapot kellett
megcsavarni és kiáradt a hat napra elegendő vizet és világosságot
előállító gáz. Ebből kitetszik, hogy minden készletben volt, a mi a
megélhetéshez, sőt a kényelemhez tartozott. Azonkivül Ardan Mihály
izlése szerint műtárgyak is valának ott, hogy a szép a hasznossal
párosíttassék. Egyébiránt tévedésben leledzenék az, a ki azt hinné, hogy
három ember számára szűk volt ez a torony. Területe körülbelül 54
négyszög lábnyi volt és 10 láb magas. Volt hely arra is, hogy
mozogjanak. Az Egyesült-Államok legkényelmesebb vasúti kocsijában sem
lett volna annyi kényelmök.

Így az élelmiszerek és a világítás kérdése meg vala oldva; gondoskodni
kellett még levegőről. Tagadhatatlan, hogy a lövegben levő léggel az
utazók négy napig sem érték volna be. Mert egy embernek naponkint 100
liter levegő élenyére van szüksége. Barbicane, két társa és a két kutya,
melyet magukkal voltak viendők 24 óra alatt 2400 liter élenyt vagyis
körülbelül 7 fontot emésztenek fel. A levegőt a lövegben tehát meg kell
újítani. De miképpen? Igen egyszerű módon. Reiset és Regnault szerint, a
mint ezt Ardan Mihály a népgyűlés alkalmával kifejtette.

Mindenki tudja, hogy a levegő főleg 21 részt élenyből és 79 rész
légenyből áll. A belélekzésnél az ember fölemészti a levegő élenyét és
kileheli a légenyt; a kilehelt levegő mintegy 5 százalékát elveszti
élenyének és ugyanannyi szénsavat tartalmaz, a mi a vér alkotórészeinek
elégéséből származik a belélekzett éleny hatása következtében. Ebből
kitünik, hogy valamely zárt helyen bizonyos idő alatt a levegőnek összes
élenyét szénsav váltja fel, a mi pedig lényegesen veszedelmes anyag.

A feladat tehát akkor ez volt: 1. A fölemésztett élenyt pótolni kell; 2.
a kilehelt szénsavat pedig meg kell semmisíteni. Ezt pedig igen könnyen
megtehették klórsavas kalival és kali-lúggal.

A klórsavas kali nem egyéb, mint só, a mely fehér szilánk koczkákban
fordul elő, ha ezt 100 foknál magasabb hőmérséknél hevítjük, átváltozik
sósavas kalivá és az éleny, a mit tartalmaz, teljesen kiválik.
Tizennyolcz font klórsavas kaliból hét font éleny válik ki, éppen annyi,
a mennyi az utasoknak 24 órára szükséges. Igy lehet az élenyt pótolni.

A kalilúg a levegőben levő szénsavat mohón elnyeli és csak meg kell az
embernek várnia, hogy azt magához vonja és kettős szénsavas kalivá
alakuljon át. Igy lehet a szénsavat megsemmisíteni.

E két eszköznek egyesítésével a levegőnek éltető tulajdonságát vissza
lehetett adni. Ezt Reiset és Regnault, e két vegyész, szerencsés
kisérletekkel megállapították.

Nem kell eltitkolnunk, hogy ezt a kisérletet eddig csak állatokon –
anima vili – tették meg. Ha még tudományos pontossággal eszközölték is,
azt egyátalában nem tudták, hogy emberekre mennyiben alkalmazható.

Ezt a megjegyzést azon az ülésen tették, mikor ezt a fontos kérdést
beszélték meg. Ardan Mihály nem akart kételkedni annak a lehetőségében,
hogy ilyen mesterségesen készített levegőben az ember megélhet, azért
felajánlotta, hogy elutazásuk előtt magán kipróbálja.

Ámde Maston J. T. igen erélyesen követelte, hogy övé legyen a kisérlet
dicsősége.

– Mivelhogy nem utazhatom veletek, – mondá a derék tüzér, – hadd lakjam
legalább egy hétig a lövegben.

Háládatlanság lett volna, ha kérését megtagadják. Beleegyeztek és
rendelkezésére bocsátották a nyolcz napra elegendő klórsavat és
kalilúgot meg az élelmi szereket. November 12-dikén reggel hat órakor
kezet szorított barátaival, s minekutána erősen a szivökre kötötte, hogy
20-dikán este 6 óra előtt börtöne ajtaját fel ne nyissák, besiklott a
löveg nyilásán és utána bezárták az ajtót még pedig légmentesen.

Hogy mi történt vele ez alatt a nyolcz nap alatt, – arról az emberek
teljességgel nem tudhattak semmit, mert a löveg falának vastagsága miatt
a belülről jövő zajt egyátalában nem hallhatták.

[Illustration: MASTON KIJÖN A LÖVEGBŐL.]

November 20-dikán este pontban 6 órakor kinyitották a lemezajtót; Maston
barátai egy kissé mégis nyugtalankodtak; no de – midőn egy rettenetes
_hurrah_ üvöltést hallának, nyomban megnyugodtak.

Nemsokára megjelent a nyiláson keresztűl a Gun-club titkára diadalmas
ábrázattal.

Még jobban meghizott.




HUSZONNEGYEDIK FEJEZET.  A sziklahegy teleskopja.

Múlt év október 20-dikán, minekutána az aláirások befejeződtek, a
Gun-club elnöke a cambridgei observatoriumnak elegendő költséget
utalványozott ki, hogy egy rengeteg optikai műszert keszítsen. Elég
erősnek kellett a műszernek lennie arra nézvést, hogy a hold fölületén
levő 9 láb széles tárgyat azon át megláthassanak.

Messzelátó és teleszkop között lényeges különbség van, a miről e helyütt
megemlékeznünk nem lesz fölösleges dolog. A messzelátó vagy távcső egy
csőből áll, melynek felső részén domború lencse van, – ezt nevezik
objectivnek, alsó részén egy második lencse, ennek a neve: szemüveg, ez
utóbbin át nézünk bele. A megvilágított tárgyról jövő sugarak áthatolnak
az első lencsén és megtöretvén, ennek góczpontjában megfordított képet
adnak, ezt veszszük szemügyre a másik lencsén át, a mely azt nagyobb
alakban tünteti fel. E szerint a messzelátó csöve mindkét végén el van
zárva az objectiv- és a szemüveggel.

Ellenben a teleszkop csövének felső része nyilt, a megfigyelendő
tárgyról jövő sugarak szabadon hatolnak be a csőbe és egy homorú
fémtükörre esnek ferde irányban, erről visszapattanva, egy másik kis
tükörlapra hullanak, a mely a szemüvegre vetíti, a mely a kép
nagyítására való.

Igy a messzelátónál a sugártörés a fődolog; a teleszkopnál a
sugárvisszaverődés; azért nevezik azt refractornak (sugártörő), ezt
reflectornak (visszasugárzó). Ennek az optikai készüléknek gyártásánál
az objectivának készítése a legnehezebb feladat akár lencséről, akár
fémtükörről legyen a szó.

Abban az időben, mikor a Gun-club tevé kisérletét, ezek a műszerek
rendkivül tökéletesek voltak és kitünő sikerrel vétettek használatba.
Galilëi az ő megfigyeléseit egy nyomorúságos távcső segélyével tette
meg, a mely legfölebb kétszeresen nagyított. A XVII. század óta az
optikai műszerek jelentékenyen hosszabbak voltak és módot nyújtottak
arra, hogy a csillagos eget az eddigieknél sokkal alaposabban
fölmérhessék a tudósok. Az akkor használatos refractorok közül híres
volt a pulkowai observatoriumé (Oroszországban), ennek objectivája 15
hüvelyk széles Lerebours franczia optikusé ugyanilyen nagy; s végül a
cambridgei observatorium messzelátójának objectivája 19 hüvelyk széles.
A teleszkopok közül kettő volt csodálatos erősségű és óriási nagyságú.
Az egyiket Herschell szerkesztette, 36 láb hosszú volt és 4½, láb széles
a tükre, evvel 6000-szeres nagyítás járt együtt. A másik Irlandban volt,
Birrcastlben a Parsonstown parkban, a Rosse lorde volt. Csöve 48 láb
hosszuságú vala, tükre 6 láb széles; 6400-szoros nagyítású, rengeteg
falat kellett körüle építeni, hogy a készület kezelésére szükséges
eszközöket alkalmazhassák: 28,000 fontot nyomott.

De a mint látjuk, a rengeteg nagy méreteknek daczára kerekszámban
6000-szeres nagyításnál tovább nem vihették; no de az ilyen teleszkoppal
a holdat csak 39 angol mérföld távolságra hozhatták, és csak olyan
tárgyakat láthattak, a melyek 60 láb átmérőjűek, ha ugyan nem igen
hosszúak.

Jelen esetben azonban egy kilencz láb átmérőjű és 15 láb hosszú lövegről
volt szó; a holdat tehát legalább 5 angol mérföld közelségből kellett
látni vagyis 48,000-szeres nagyításra volt szükség.

Ez a feladat várt a cambridgei observatoriumra. Nem tekintve a pénzügyi
akadályokra, csak az anyagiakat kellett fontolóra venni.

Mindenek előtt messzelátó és teleszkop között kellett választani. Az
előbbi több előnynyel kecsegtet; egyenlő nagyságú objectiva mellett
számottevőbb nagyításokra alkalmasak, minthogy a lencsén áthatoló
fénysugarak kisebb mértékben gyöngülnek meg, mint a fém-tükörről való
visszaverődés alkalmával. Ámde a lencsét csak korlátolt nagyságúra lehet
készíteni, mert ha igen vastag, a fénysugarak nem hatolhatnak rajta
keresztül. Azonkivül ezeknek a rengeteg nagy lencséknek készítése
rendkivül nehéz és évekig tartó munkával jár.

Habár a messzelátóban a tárgyak képe jobban meg van világítva, a mi a
hold vizsgálatánál megbecsülhetetlen előny, mert hisz ennek a fénye csak
visszaverődő fény; mégis a teleszkopot választották, mert ezt gyorsabban
el lehetett készíteni és nagyobb mértékben való nagyításra alkalmasabb.
Csakhogy a Gun-club elhatározta, hogy azt az Unio legmagasabb
hegy-csúcsán kell felállítani, hol a levegő-réteg ritkább, minthogy a
fénysugarak a mi atmosphäránkon áthatolva, erejökből sokat veszítenek.

A teleszkopnál – a mint láttuk – a nagyítást a szeműveg eszközli, és
erre a czélra olyan objectiva a legalkalmasabb, a melynek legnagyobb az
átmérője és a fokustól való távolsága. Hogy a nagyítás 40,000-szeres
legyen, sokkal nagyobb objectivát kellett készíteni, mint a mekkora a
Herschelé és a Rosse lordé volt. Ez volt a nehézség, mert ilyen tükrök
készítése nagyon kényes dolog.

Szerencsére nehány évvel előbb egy Foucault Léon nevű franczia tudós, az
Institut tagja, az objectivák köszörülésének egy igen könnyű és gyors
módját találta ki, ugyanis fém-tükör helyett ezüstözötteket kell
alkalmazni. Kellő nagyságú üveget kell csupán önteni és ezüst-savas
fémmel körülburkolni. Ezt a derekasan bevált készítés módot vették
foganatba az objectiva gyártásánál.

Továbbá az elkészítésnél követték azt a módszert is, a melyet Herschel
talált ki teleskopja készítésével.

A sloughi csillagász nagy készülékénél a tárgy képe, alul a tubusban
lehajlított helyzetben alkalmazott tükörről visszaverődve, éppen
ellenkező oldalon látszott, hol a szemüveg vala elhelyezve. E szerint a
szemlélő a cső alsó vége helyett, a felsőnél foglalt helyet, a honnan a
hatalmas tengerbe alá nézett. Ennek a szerkezetnek az volt az előnye,
hogy a kisebb tű, melynek feladata, hogy a képet a szemüvegre vetítse,
egészen elesik: vagyis kettős fényvisszaverődés helyett, csak egyszeri
fordul elő, így kevesebb sugár megy veszendőbe, a kép erősebb, tisztább:
már pedig ezek mind megbecsülni való előnyök annál a megfigyelésnél,
melyről itt szó van.

Minekutána mindezt elhatározták, hozzá fogtak a munkához. Az
observatorium igazgatóságának számítása szerint az új reflectornak 280
láb hosszúnak kellett lennie, tükrének átmérője 16 láb. Bármily rengeteg
apparatusnak igérkezett is, mégsem hasonlítható össze avval, a melyet
Hooke csillagász hozott javaslatba ezelőtt néhány évvel, ugyanis tizezer
láb (3½ kilom.) hosszú. Mindazonáltal sok nehézséggel járt.

Azt a kérdést, hogy hol állítsák fel, hamar megoldották. Magas hegyet
kellett választani, ilyen pedig nincs sok az Egyesült-Államokban.

Valóban ennek a nagy darab főldnek hegy-rendszere két, közepes nagyságú
hegy-lánczra szorítkozik, melyek között a méltósággal teljes Mississippi
hömpölyög, melyet az amerikaiak a «Folyamok királyá»-nak neveznének, ha
egyátalában valami királyságot elismernének.

Az Apaadachak keleti ágában a New-Hampsire-ben fekvő csúcs szerény 6500
láb magasságra nyulik fel.

Nyugaton pedig a sziklahegység van, annak az óriási hegyláncznak egy
része, mely a Magellan-szorostól Dél-Amerika nyugati partján halad végig
és Andejaknak vagy Cordilleriáknak neve alatt ismeretes, Panaman
keresztül halad és Észak-Amerikán át folytatódva, az északi sarktengerig
terjed.

Ez a hegység nem igen magas; az Alpok és Himalaya mélységes megvetéssel
néznének le rája. Tényleg a legmagasabb csúcsa 10,709 lábnál nem
magasabb, mig a Montblanc 14,439 láb, és a Kintsajunga[17] 26,776 láb
magasra nyulik fel a tenger szine felett.

Minthogy azonban a Gun-club erősen ragaszkodott ahhoz, hogy a
teleszkopot is éppen úgy, mint a Columbiadot, az Unio területén állítsák
fel: meg kellett a sziklahegységgel elégedniök, s így a szükséges
anyagot a Long-s-Peak csúcsára, a Missouri környékére szállították.

Mindenféle leirhatatlan akadályokkal kellett az amerikai mérnököknek
megküzdeniök; a bátorságnak és ügyességnek csodáit művelték. Rengeteg
szikladarabokat, nehéz kovácsolt-vas tömegeket, jelentékeny súlyú
vas-kapcsokat, a cső-hengernek iszonyú nehéz részeit, az objectivat,
mely egy magában 30,000 fontot nyomott, 10,000 láb magasságba, az örök
hó hazájába felszállítani, minekutána azokat előbb puszta síkságokon,
áthatolhatatlan erdőkön, megáradt folyókon, távol az emberlakta
vidékektől, vad sivatagokon át szállították, a hol ember egyáltalában
alig élhetett volna meg. Ezeken az ezer meg ezer akadályon is
diadalmaskodott az amerikaiak lángelméje. Nem is telt el egy egész
esztendő és az óriási reflektor szeptember végső napjaiban ott állott a
helyén 280 láb hosszú csövével az égnek meredve. Roppant erős
vas-emelvény vette körül és elmés készülék segélyével lehetett az ég
bármely pontja felé irányítani.

Többe került, mint 400,000 dollárba. Midőn először szögezték neki a
holdnak, a kiváncsi tudás-vágy egészen izgatottságba hozta a
szemlélőket: minő felfedezéseket fognak ők tenni evvel a 48,000-szeresen
nagyító teleszkoppal? – holdban lakó népeket, nyájakat, városokat
tengereket?… Semmi sem volt ezekből, semmi olyan, a mit a tudomány eddig
nem ismert és a hold felületének minden részén fölismerzett annak
vulkanikus természete.

Ámde a szikla-hegy teleszkopja – mielőtt még a Gun-club czélja
megkivánta volna – megmérhetetlen szolgálatokat tett a csillagászatnak.
Messze terjedő ereje segítségével az égnek végső határaig megmérték a
mélységeket, sok csillagnak eddig látszólagos átmérőjét most igen
pontosan meghatározták és Clarke H., a cambridgei csillagvizsgáló
igazgatóságának tagja, a bikának bolygóját a «rák»-ot most már alkotó
részecskéire szedhette, a mit Rosse lord reflectorával világéletében
sohasem tehetett volna meg.

[Illustration: A SZIKLAHEGYI CSILLAGVIZSGÁLÓ.]




HUSZONÖTÖDIK FEJEZET.  Végső események.

November 22-dike volt és tiz nap mulva az elutazásra kitűzött végső
határnap. Még egy munkálat volt hátra és annak szerencsés elvégzése, a
mi nagy vigyázatot kivánt, mert veszedelmes és olyan kényes volt, hogy
Nicholl kapitány harmadik fogadása arról szólott, hogy nem fog
sikerülni. A Columbiadot 400,000 font lőgyapottal kellett megtölteni.
Nicholl azt gondolta, – és nem is alaptalanul, – hogy ily rengeteg, s
könnyen gyulékony tömegnek kezelése jelentékeny szerencsétlenségek
okozója lehet, s hogy ez az anyag a löveg súlya alatt magától felrobban.

Még ennél is nagyobb veszélytől lehetett tartani az amerikaiak könnyelmű
gondatlansága miatt, mert ezek a szövetség-háború idején éppen nem
átallották szájukban égő szivarral tölteni a bombáikat. Ámde Barbicane
remélte, hogy sikeresen fogja végezni. Legderekabb munkásait válogatta
ki, szemeláttára végeztette a munkát, egy pillanatra sem hagyta magukra,
így okosság és előrelátás által tudta a szerencsés sikert biztosítani.

Mindenek előtt eléggé óvatos volt és nem hozatta az egész töltést
Stone’s Hillbe, hanem csak egymás után nagy gonddal elzárt ládákban. Az
összes lőgyapot ötszáz fontot nyomó zsákokba volt elhelyezve, nyolczszáz
erős hüvely volt, melyet Pesacolában a legügyesebb kezű mesteremberek
készítettek a leggondosabban. Minden ládában tiz ilyen zsák volt és
egymás után jöttek Tampa-Town-ból a vonaton, így egyszerre sohasem volt
több 5000 fontnál raktáron. Mihelyt egy megérkezett, a munkások mezitláb
minden egyes zsákot a Columbiad szájához vittek és darukkal, melyeket
emberkéz forgatott, lassan alá eresztették. A gőz-gépeket mind
eltávolították és köröskörül két mérföld területen minden szikrát
eloltottak. Már magában véve az is nehéz feladat volt, hogy ezt a sok
lőgyapotot a nap melege ellen megóvják. Azért főleg éjjel dolgoztak
mesterségesen előállított fény világánál, a mi a Ruhmkorff-készülék
segélyével a Columbiad belsejét egészen a fenekéig úgy megvilágította,
mintha fényes nappal lett volna odalenn. Ide helyezték el sorjában a
töltényeket és fém-sodronynyal egymáshoz erősítették, hogy ez a villamos
szikra mindenik tölténynek a közepébe hatoljon.

E nagy tömeg lőgyapotot a Volta-oszlop segélyével kellett meggyujtani,
mindezek a sodrony-szálak, melyeket egymástól elszigetelő anyag
választott el fenn, hol a löveg fog a lőgyapotra reá nehezülni:
egyesültek egy szűk gyujtó-nyilásban. Ezen át hatoltak ki az öntött
vasfal nyilásán, továbbá a kőfal egyik résén, s úgy fel egészen a
földszinéig, innen Stone’s Hill magaslatáról oszlopokon futottak két
mérföldnyire, miglen egy megszakító-készülék egy erős Volta-oszloppal
kötötte össze.

Nem kellett egyebet tenni, mint a készülék gombját megnyomni, hogy az
áram ismét folyamatba hozassék és a tűz a 400,000 font lőgyapotot
egyszerre felrobbantsa. Magától értetődik, hogy mindennek a legutolsó
pillanatban szabad csak megtörténnie.

November 28-dikán a 800 töltény mind benne volt a Columbiad gyomrában. A
munkának evvel a részével szerencsésen elkészültek. De micsoda zajt,
nyugtalanságot és küzdelmet kellett Barbicanenak kiállania! Nem használt
az semmit, hogy Stone’s Hillbe a bemenet tilos volt. Napról-napra
átmászkáltak a kiváncsiak a védczölöpökön, és gondatlanságuk határos
vala az őrültséggel; a lőgyapot-göngyölegek között szivaroztak.
Barbicanet elöntötte mindennap a méreg. Maston erejéhez képest
segítségére volt barátjának; mert a betolakodókat elhajtotta, s a
yankeek által eldobott szivarvégeket buzgón szedegette fel a földről.
Fölötte nehéz munka volt ez, mert háromszázezernél több yankee ugrált át
a véd-czölöpökön. Ardan Mihály is kikötötte magának azt a munkát, hogy a
szekrényeket a Columbiad torkáig szállíthassa; minthogy azonban egy
alkalommal az elnök őt magát is rajta kapta, hogy szivarozik, mialatt a
szivarozó yankeeket elkergeti, holott ő maga adott rossz példát nekik: a
Gun-club elnöke belátta, hogy e javíthatatlan dohányosra nem bizhat
ilyen munkát, azért őt még külön felügyelet alatt tartatta.

Végre – mert isten szeme virraszt a tüzérek felett – elvégezték minden
robbanás nélkül a töltést. Nicholl kapitány harmadik fogadása tehát
nagyon merész volt. Most még csak az volt hátra, hogy a sürü lőgyapot
tetejére reá ereszszék a löveget.

De mielőtt ehhez hozzáfogtak volna, előbb a lövegben rendezték el az
útra-való készleteket. Meglehetős számu podgyász vala, és ha Ardan
Mihálynak szabad kezet adtak volna, úgy csakhamar megtelik az egész tér,
a mi az utasok számára vala kijelölve. Az ember alig tudja csak
elképzelni is, hogy mennyi mindent akart ez a szeretetreméltó franczia
magával a holdba vinni. Egy egész rakás haszontalan lomot. No de
Barbicane közbelépett, s így csak a legszükségesebbekre szorítkoztak.

Nehány thermometert, barometert és szemüveget tettek a szekrénybe a
műszerek mellé.

Az útasok útközben a holdat akarták tanulmányozni s hogy ez új világ
ismeretéhez könnyebben férjenek, magukkal vitték Beer és Mädler kitünő
hold-térképét, négy lapon, a mi a kitartó megfigyelésnek valóságos
remekműve. Tudományos pontossággal tárja elénk a hold felénk fordított
oldalának arczulatát a legapróbb részletekig: a hegyeket völgyeket,
circusokat, krátereket, kerek-foltokat, hegy-kúpokat és csíkokat pontos
méretekben, helyes fekvéssel és megnevezéssel meglehetett azokon
találni.

Az utasokra nézve becses egy okmány vala ez, mert tanulmányozhatták
rajta az országot, mielőtt lábukkal érintették volna annak földjét.

Vittek továbbá három puskát és három vadász-karabélyt robbanó golyók
számára: lőport és töltést jó sokat.

– Az ember nem tudja, – mondá Ardan Mihály – hogy kivel gyül meg ott a
baja. Az emberek és állatok egyaránt zokon vehetik tőlünk, hogy őket
meglátogatjuk. Előrelátóknak kell lennünk.

Egyébiránt hasznos szerszámokat is vittek magukkal: pl. fejszét, kapát,
fürészt, továbbá mindenféle időjárásnak és éghajlatnak megfelelő
ruhákat.

Ardan Mihály szeretett volna egy rakás állatot is magával vinni, ha nem
is egy párt minden fajtából, mert kigyókat, tigriseket és alligatorokat
nem akart a holdban meghonosítani.

– No de egy nehány házi állatot csak viszünk, – mondá Barbicanenak, –
ökröt vagy tehenet, szamarat vagy lovat, – esetleg nagy hasznukat
vehetnők odafenn.

– Meghiszem, kedves Ardan, – viszonzá a Gun-club elnöke, – a mi
löveg-kocsink nem a Noé-bárkája; nem is ez a hivatása, no de nincs is
ennek megfelelően berendezve. Maradjunk tehát a lehetőség határain
belül.

Végre nagy szó-harcznak utána megegyeztek abban, hogy megelégednek egy
kitünő vadász-kutyával, a mely a Nichollé volt, s egy fiatal, erős
neufoundlandival. Nehány szekrény vető-magvat is vittek magukkal; ha
Ardan Mihályra hallgattak volna, ő nehány zsák földet is felpakol, hogy
abba elvessék. Minden eshetőségre számítva, vitt egy tuczat oltó-galyat,
melyet nagy gonddal szalma közé csomagolt és egy szögletbe felállított.

[Illustration: ARDAN MIHÁLY RENDEZKEDIK.]

Hátra volt még az élelmiszerek fontos kérdése, mert számolniok kellett
azzal az eshetőséggel, hogy a holdnak valamelyik igen terméketlen
részére juthatnak. Barbicane elég előrelátó lévén, egész évre valót
csomagolt be. Meg kell azonban jegyeznem, hogy ezen ne igen csodálkozzék
nagyon az olvasó, mert ezek az élelmiszerek hús-kivonatok és
préseltfőzelékek voltak, még pedig olyanok, melyek négyféle tápláló
anyagot tartalmaztak; igaz ugyan, hogy ez nem kinálkozott valami
tulságos változatossággal, de útközben az embernek nem szabad kényesnek
lennie. Pálinka is volt mintegy 200 liter, víz azonban csak két hónapra
való, mert az újabb csillagászati megfigyelések után nem kételkedtek
abban, hogy a hold fölületén bizonyos mennyiségű vizet találnak. Azt
meg, hogy a lakók oda fenn élelmiszert nem találnak, oktalanság lett
volna hinni. Ardan Mihály ebben cseppet sem kételkedett; hiszen akkor
nem is vállalkozott volna az útra.

– Egyébiránt, – mondá egy napon barátaihoz, – földön maradt barátaink
csak nem hagynak minket egészen cserben, nem feledkeznek meg azok
rólunk.

– Nem, – bizonyára nem! – viszonzá Maston J. T.

– Hogy érti ön azt? – kérdé Nicholl.

– Egészen egyszerűen, – felelé Ardan. – Nincs itt a Columbiad?

Nos, valahányszor a hold a kedvező zenith állásba jut, ha nem is a
földközelben, – tehát évenkint egyszer, – vajjon nem küldhetnének-e
nekünk egy golyó élelmiszert, melyre mi egy meghatározott napon várnánk?

– Hurrah! Hurrah! – rivalla fel Maston, mint az ötletek barátja – fején
találta a szeget. Bizony, kedves barátaim, nem fogunk mi rólatok
megfeledkezni.

– Számítok reá! – E szerint, látja, rendesen tudósításokat kapunk a
földtekéről; a mi pedig minket illet, nagyon ügyefogyottak volnánk, ha
nem ejtenők módját annak, hogy földön lakó jó barátainkkal
összeköttetésbe lépjünk.

Ezekből a szavakból olyan nagy bizalom áradt ki, hogy Ardan Mihály az ő
határozott arcz-kifejezésével és férfias alakjával az egész Gun-clubot
elragadta volna.

A mit ő mondott, az oly egyszerűnek, elemi dolognak, könnyűnek, biztosan
elérhetőnek tetszett, hogy bizonyára igen kicsinyes lélekkel kell vala
ehhez a nyomoruságos földtekéhez annak kapaszkodnia, a ki nem lett volna
hajlandó a három utast a holdba felkisérni.

Midőn a különböző tárgyakat a holdban elhelyezték, a lökés erejének
meggátlására való vizet beeresztették, s a világító gázt tartójába
beleszivattyúzták. A klórsavas és káli-lugból, hogy váratlan késedelem
gátul ne szolgáljon, megfelelő mennyiséget vitt be Barbicane, annyit,
hogy két hónapig felfrissíthessék a levegőt s a szénsavat
eltávolíthassák. Rendkivül elmés készüléke volt arra, mely magától
működött s a levegőnek éltető tulajdonságát visszaadta, azt tökéletesen
megtisztította. Igy fel vala a löveg szerelve, még csak a Columbiadba
kellett ereszteni, a mi különben nehéz és veszélyes munka vala.

A rengeteg löveget felszállították Stone’s Hill csúcsára, a hol erős
darúkkal megfogva az ércz cső felett lebegtették.

Olyan pillanat volt ez, mely telve vala szorongó aggodalommal. Ha a
rengeteg súly alatt a láncz-szemek elpattannak, akkor e nagy súly
lezuhanása a lőgyapotot föltétlenül meggyújtja.

Szerencsére nem következett be ez az eset. Nehány pillanat mulva
gondosan reánehezedett az ágyú-lelkében a löveg a lőgyapotra. Súlya csak
arra volt jó, hogy a töltést még jobban összeszorította.

– Vesztettem! – mondá a kapitány és lefizette Barbicanenak a háromezer
dollárt.

Barbicane nem akarta utitársától elfogadni a pénzt; de végül is engednie
kellett Nicholl állhatatosságának, a ki, mielőtt a földet elhagyja,
minden kötelezettségét le akarta róni.

– No hát még csak egyet kivánok önnek, derék kapitányom, – mondá Ardan
Mihály.

– És mi volna az? – kérdé Nicholl.

– Hogy a hátralevő két fogadását is veszítse el! Akkor bizonyára nem
pusztulunk el ebben az útban.




HUSZONHATODIK FEJEZET.  Tüzet!

Deczember elseje közeledett. Végzetes egy nap volt ez, mert ha nem a
löveget röpítik el ugyanaz nap este 10 óra 46′ és 40″-kor: – tizennyolcz
évnek kell eltelnie, míg a hold a földközelbe és zenith-állásba kerül
egyszerre.

Pompás idő volt; annak daczára, hogy a tél közeledőben vala, a nap
beragyogta ezt a földet, melyet három ember egy új világ kedveért
elhagyóban volt. Hány ember szemére nem szállott le az álom a
türelmetlenül várt nap előtt: éjjel! Hány kebel szorult össze a
várakozás nehéz terhe alatt! Minden szív nyugtalanul dobogott, csak az
Ardan Mihályé nem.

Ez az ember, a kit semmi e világon nyugalmából nem zavart ki, mindennapi
foglalkozása után látott, és nem lehetett rajta észre venni, hogy
elméjét szokatlan módon megerőlteti. Olyan nyugodtan aludt, mint Turenne
a csata napja előtt egy ágyú-lafettán.

Kora reggel óta megszámlálhatatlan tömeg lepte el a mezőket, melyek
beláthatatlan távolban Stone’s Hill körül terjednek el. Minden
negyedórában újabb kiváncsiakat hozott Tampa-Townból a vonat. Ez a
vándorlás csaknem meseszerű arányokat öltött és a «Tampa-Town Observer»
adatai szerint ezen az emlékezetes napon öt millió ember tapodta Florida
földjét.

Nehány hónap óta tanyázott szabadság alatt a tömeg nagy része a műhelyek
környékén és alapját veté egy új városnak, melyet később Ardan’s Townnak
neveztek el. A sikságot barakok, kunyhók és sátrak borították, melyek
alatt annyi ember tanyázott, hogy a legnagyobb városok irigykedve néztek
rájok.

A világ minden népének vala itt képviselője, a világ minden nyelvét
beszélték itt össze-vissza, mint hajdanában a Babel-tornya körül. Az
amerikai társadalmi osztályok föltétlen egyenlősége uralkodott itt.
Bankárok, földmívesek, matrózok, bizományosok, kufárok, ültetvényesek,
nagykereskedők, hajósok, előljárók tolongtak és lökdösték egymást a
velök született kiméletlenséggel. Louisiana kreoljai összebarátkoztak
Indiana farmerjeivel; a kentuky és tennessei divatúr, az előkelő és
dölyfös virginiai érintkeztek a seemi félvad prém-vadászokkal és a
cincinnati tojás-áruló kofákkal. Fehér hód-kalap, vagy klasszikus
panamai karimás fejrevaló, opelovsadi kék nadrág és finom vászonujjas
összevegyűlt itt; voltak olyanok, a kik az ingüket, kézelőiket,
galléraikat, füleiket, mind a tiz ujjokat telerakták csecse-becse
táborral: melltű, gyémánt, láncz, csatt, láncz-függő, a melyek mind
olyan drágák voltak, mint a milyen izléstelenek. Asszonyok, gyermekek,
szolgasereg, mind gazdagon felcziczomázva körülvették a férfiakat, az
apákat, a kik családaik számtalan tagjainak közepette állva,
hasonlatosak valának a törzsfőkhöz.

[Illustration: A KIVÁNCSIAK LEGIÓJA.]

Ebéd ideje alatt kellett volna őket megfigyelni, mint esett neki ez a
tömeg a dél kedves eledeleinek, még pedig olyan étvágygyal, a minő
Florida élelmikészletét veszélylyel fenyegette; mint falta fel az
európai gyomorban undort keltő ételeket pl. békaczombot, páczolt
majomhúst, hal-aprólékot, fiahordó-sültet, mosó-medve-rostélyost.

De hát micsoda italok és pálinkák is segíték elő az emésztést! Minő
kedélyes ordítás, hivogató bőgés hallszott ki a csapszékekből,
vendégszobákból, melyek zengtek-bongtak, poharak, üvegek, flaskók s
mindennemű, rangú és alakú ivóedények, mozsarak, czukortörők lármájától.

– Ide julapot! – harsan valaki az egyik csapszékben.

– Sangaret bordeauxival! – riad rá egy másik, rikácsoló hangon.

– És gin-slinget! – hallatja egy harmadik.

– És koktailt! Brandy-smash-t! – kiáltja a negyedik.

– Kinek kell legújabb fajta julap? – kiáltozák az élelmes elárusítók,
miközben olyan gyorsan, mint a zsebmetszők, czukrot, czitromot,
tojáshabarékot, cognacot és ananast kevertek vízzel s abból készíték az
üdítő italt.

Így ismétlődtek rendesen a csalogató kinálgatások a sovár és füszerektől
felizgatott torkokra számítva. Süketítő zsibajt keltve mindenfelé.
Bezzeg deczember 1-jén nem volt ekkora kiáltozás, a korcsmárosok hiába
kiáltozták volna a torkukat rekedtre. Evésre, ivásra egy lélek sem
gondolt, s délután négy óráig még senki sem vette magához megszokott
eledelét. Még ennél is tovább mentek, az amerikaiak játékszenvedélye
megfeneklett a kedélyek emez izgatottságában. Golyót, koczkát
félredobtak, nem törődtek a a roulette-tel és cribbage-zsal, a wist-tel,
a rouge et noir-ral, monte-faro-val; a nap eseménye elfeledtetett minden
egyéb szükségletet, s nem adott alkalmat semminémű egyéb szórakozásnak.

Egész estig tompa, nesztelen mozgalom uralkodott, hasonló vala ez a
zivatart megelőző fülledtséghez, mely megszállotta a várakozó
ember-áradatot. Leirhatatlan kedvetlenség nyügözte le az elméket, kinos
levertség, megmagyarázhatatlan szorongás nehezedett a kedélyekre.
Mindenki azt kivánta, hogy bár esnének már túl rajta.

Hét óra tájban hirtelen vége szakadt ennek a tompa hallgatásnak. A hold
feltünt a szem-határán, nehány millió «hurrah!» üdvözölte. Pontosan
megjelent állomásán. Eget hasogatta a riongás, s mig a halvány Luna
csodálatra méltó békés fényességét a földre hinté, minden oldalról
zúgott a taps, az ittasult tömeget elragadta nyájas sugaraival.

E pillanatban megjelent a három rettenhetetlen utas. Meg-megújult szünet
nélkül látásukra a kiáltás. A szorongó keblekből mintegy varázsütésre,
egyszerre felharsant a nemzeti dal és a «Yanke doodle» öt millió
torokból tört ki egy hatalmas karban, hasonlatosan a zúgó szélviharhoz,
felhatolva a levegő-ég határáig.

Ezután az ellenállhatatlan fellendülés után elhangzott az ének, az
utolsó harmonia is elnémult, a zajt csönd váltá fel és hallgatag
mozgalom terjedt végig a mélyen meghatott tömegen. Ez alatt a franczia
és a két amerikai a körülzárt tér közepére jutottak, mely körül a
megszámlálhatatlan tömeg tolongott. A Gun-club tagjainak és az európai
csillagvizsgálók küldötteinek kiséretében jelentek meg. Barbicane hideg
lelkinyugalommal osztá ki utolsó rendeleteit. Nicholl hátán összefont
karokkal, ajkát összeszorítva, szilárd léptekkel jött; Ardan Mihály
szokott könnyűségével, teljes úti-öltözékben, bőr-kamásliban és
utazó-táskával, bő barna-bársony ruhájába burkolózva, evvel is avval is
kezet szorított, királyi leereszkedéssel. Fékezhetetlen szeszélyében a
legvidámabban nevetett, tréfált s az érdemes Maston J. T.-ra fintorgatta
az arczát; szóval «franczia» volt, és a mi még ennél is rosszabb,
«párisi», a végső pillanatig.

Tizet ütött az óra, ideje volt, hogy a lövegben helyet foglaljanak. A
leszálláshoz szükséges eljárás, a nyilásnak erős elzárása, a daruk
eltávolítása, a Columbiad körül felállított állványok eltávolítása
bizonyos időbe került.

Barbicane chronometerét tizedrész másodpercznyi pontosságig
összeegyeztette a Murchison mérnökével, a kinek a lőport villamos-szikra
segélyével meg kellett gyujtania. Így a lövegbe zárt utasok az
érzéketlen óramutatót szemökkel kisérték, mely nekik az elindulás
pillanatát jelezé.

Elérkezett a búcsú pillanata; megindító jelenet vala az. Lázas
vidámságának daczára is érzett egy kis izgatottságot Ardan Mihály.
Maston J. T. is érzett száraz pillái alatt egy öreg könycseppet, melyet
ő bizonyára erre az alkalomra tartogatott. Megáztatá avval az ő hű,
derék elnökének az ábrázatát.

– Hátha mégis veletek mennék, – mondá, – még van rá idő.

– Nem lehet, öreg barátom, – viszonzá Barbicane.

Nehány pillanat mulva a három utitárs benn volt a lövegben, a nyilást
belülről erősen bezárták. A Columbiad torka az állványok eltávolítása
után szabadon tátongott fel az ég felé.

Nicholl, Barbicane és Ardan Mihály ércz-kocsijokba valának bezárva, ezen
immár változtatni nem lehetett.

A kedélyek tetőpontra hágó izgatottságát leirni nem lehet.

A hold véghetetlen tisztán emelkedett fel az égboltozatra, a körülötte
ragyogó csillagokat háttérbe szorítva fényességével; az Ikreken túl
haladva éppen a horizonton volt, a zenith-felé vivő pályának közepén.
Mindenki könnyen felfogta tehát, hogy a czélpontot előbbre kell
helyezni, a miképpen a vadász, ki a futó nyulat akarja lelőni, előbbre
czéloz, tekintetbe véve mozgását.

Csaknem ijesztő csend honolt köröskörül e pillanatban. Szellő sem
mozgott a földön. Fennakadt a lélekzet, a szív nem mert dobogni. Minden
szem oda tapadt a Columbiad tátongó torkára.

Murchison tekintete nyomon kisérte a chronometer mutatóját. Alig volt
hátra több negyven másodpercznél, s úgy tetszék, hogy mindenik egy
örökkévalóság.

A huszadiknál általános borzadás szállotta meg a tömeget, úgy tetszék
mindenkinek, hogy a lövegbe zárt utasok is éppen így számítják a
rettenetes másodperczeket. Egyes kiáltások hallatszottak:

– Harminczöt!… Harminczhat!… Harminczhét!… Harmincznyolcz!…

– Harminczkilencz!… Negyven!… _Tüzet!!!_

Ebben a pillanatban megnyomta Murchison a megszakító-készülék gombját,
hogy a folyamatba hozott áram a villamos szikrát a Columbiad fenekére
vezethesse.

Rettenetes, hallatlan, mennydörgésszerű csattanás hangzék ebben a
pillanatban; minden emberi fogalmat túlhaladó villámlás, mennydörgés
vala ez. Égig érő tűzoszlop csapott fel a földből, mint egy tűzhányó
krateréből. A föld megrendült, és csak egy-két ember látta egy futó
pillanatig a löveget, a mint láng-felhőknek közepette diadalmasan
emelkedett fel a levegőégbe.

[Illustration: TÜZET!]




HUSZONHETEDIK FEJEZET.  Beborult ég.

Az a tűzsugár, mely izzófehér fényével az ég felé tört, megvilágítá
egész Floridát. Egy ideig körül-körül jó messzire fénytengerben úszott.
A megmérhetetlen, lobogó tűz száz mérföld távolságra meglátszott a
tengeren. Némely hajóskapitány óriási meteornak tartotta.

A Columbiad felrobbanását valóságos földrengés követte nyomon. Florida
fenekestül megrendült. A hőség miatt kifejlődő lőpor-gáz páratlan erővel
nyomá vissza a levegőréteget, s ez a mesterséges vihar százszorakkora
erővel hozá mozgásba a levegőt, mint a természetes vihar.

Egyetlen egy néző sem maradhatott a talpán; férfiak, asszonyok,
gyermekek úgy hullottak le, mint a jégeső alkalmával a kalász; irtózatos
zűr-zavar támadt, számtalan ember sulyosan megsérült és Maston J. T.-t,
a ki minden elővigyázatnak ellenére, igen közel talált állani, 120
lábnyi távolságra lódította, úgy repült, mint egy golyó polgártársainak
feje fölött. Háromszázezer embert fogott el e pillanatban a kábulás.

A légáram felfordította a barakokat, széthordta a kunyhókat és 20
mérföldre köröskörül gyökerestül kitépte a fákat, Tampaig hajtotta a
vonatokat, úgy vonult keresztül ezen a városon, mint egy lavina, csomó
házat ledöntött, egyebek között a Mária-templomot és a börze-épületet,
melyet egész hosszában megrongált. A kikötőben horgonyzó hajókat
egymáshoz csapdosta s elsülyesztette; egy tuczat hajót a révpartról
kisodort a nyilt partra, gyönge fonálként eltépve lánczaikat.

[Illustration: BUJDOSIK A HOLD.]

A pusztulás még nagyobb területre terjedt ki, s az Egyesült-Államok
határain túl hatolt. A lökés hatását a nyugati szelek még elősegítették,
s így az amerikai partoktól háromszáz mérföldre az Atlanti-oceánon is
érezhető volt. Valóságos, váratlan tengeri viharrá nőtte ki magát, s
hallatlan erővel rohanta meg a hajókat. Némely hajó, mivelhogy nem
maradt ideje az irtózatos forgatagból való menekülésre, ép vitorlája
daczára is zátonyra jutott; így pl. a liverpooli Child Harold.
Sajnálatos szerencsétlenség vala ez, eléggé panaszkodott is e miatt
Angolország.

Végül, hogy semmiről meg ne feledkezzünk, Goréa és Sierra Leone nehány
bennszülöttének állítása szerint, a löveg kiröpülése után félórával,
tompa rázkódást éreztek, – ez volt a hanghullámok legtávolibb árama,
mely keresztül hatolt az Atlanti-oceánon és az afrikai partokon tört
meg.

De térjünk vissza Floridába. A mint a zűr-zavar első pillanata elmult és
a megsebesültek, s az egész tömeg kábultságából magához tért, őrült
kiáltás támadt:

– Éljen Ardan! – Éljen Barbicane! – Éljen Nicholl!

Nehány millió ember megfeledkezve rázkódásaikról és zúzódásaikról, ki
szemüveggel, ki távcsővel, ki lorgnettel nézett fel az ég felé és
kereste a löveget. Mind hiába. Nem vehették már szemügyre, meg kellett
elégedniök avval, hogy Longs-Peak-ből majd hoz tudósítást a táviró.
Belfast, a cambridgei csillagvizsgáló igazgatója, volt a szikla-hegy
teleszkopja mellett, erre a kitartó, ügyes csillagászra bizták a
megfigyeléseket.

Ámde egy előre nem látott, bár könnyen előre látható jelenség, a melyet
meg nem akadályozhattak, kemény próbára tette a közönség türelmét.

A szép időjárás megváltozott; az ég beborult, felhők takarták. De ugyan
lehetett volna-e ez másképpen a levegőrétegek eme szörnyű megváltozása
után, és ama rengeteg sok pára szétáradása után, melyet 400,000 font
lőgyapot elégése okozott? A természet egész rendje megváltozott. Ezen
pedig ne csodálkozzék senki, mert a tengeri csaták alkalmával
megfigyelték már, hogy ágyúsortüzek az athmospherát hirtelen
megváltoztatták.

Másnap, napfölkeltekor, az eget sűrű felhők szállották meg, az ég és
föld között mintegy szemmel át nem hatolható függöny vala ez, a mi,
fájdalom, a sziklahegy környékéig terjedt. Boszantó egy dolog. A világ
minden tájékáról jöttek a sürgető tudakozódások. De a természet
érzéketlen vala, mert ha megzavarták a légkört, ám érzék ennek
következményeit is.

Az első napon mindenki azon fáradozott, hogy a sűrű felhőfátyolon
keresztül lásson, no de hasztalan volt a fáradság; abban is
csalatkoztak, hogy az ég felé irányozták tekintetöket, holott tudvalevő
dolog, hogy ekkor a hold az ellenlábasok feje fölött lehetett, mert
hiszen a hold rendes körútját végezte.

Éjjel, azon a vak sötét éjjelen sem láthatták a holdat, pedig fenn volt
a szemhatárán; az emberek csaknem azt hihették, hogy szándékosan nem jön
elő, mert haragszik azokra a vakmerőkre, kik reá lőttek. E szerint nem
figyelhettek meg semmit, ugyanezt konstatálta a Longs-Peak-ből jövő
távirat.

Mindazonáltal, ha a kisérlet sikerült, a deczember 1-jén este 10 óra 46′
és 40″-kor elinduló utasoknak deczember 4-dikén éjfélkor meg kellett
érkezniök. Ezért tehát különösebb zúgás nélkül belenyugodtak az
állapotba addig, főleg mert oly kis testet, mint a löveg, igen nehéz
lett volna észrevenni.

Deczember 4-dikén este 8-órától éjfélig nyomára jöhettek volna a
lövegnek a hold tányéron esetleg látható fekete pontocska alakjában, ha
az idő nem lett volna olyan irgalmatlanul könyörtelen, a mi a közönséget
végkép elkeserítette. Annyira jutottak, hogy szidták a holdat, miért nem
mutatkozik már!… Fájdalom, ilyenek az emberek!

Maston J. T. kétségbeesetten ment Longs-Peakbe. Ő maga akarta
megfigyelni. Legkevésbbé sem kételkedett abban, hogy barátai czélhoz
értek. Mert hiszen még senki sem hallotta, hogy a löveg a szigetek
valamelyikére vagy a kontinensre leesett volna; és Maston J. T. éppen
nem tartá lehetetlenségnek, hogy tengerbe esett alá, mert hiszen a föld
háromnegyedrészét tenger borítja.

[Illustration: A TÜRELMETLEN MASTON J. T.]

5-dikén is ilyen volt az idő. Az ó-világ nagy teleszkopjai: a Herschel-é
Rosse-é, és Faucault-é állandóan a holdra valának irányozva, mert
Európában nagyszerű időjárás volt; csakhogy ezek a teleszkopok aránylag
gyöngék valának arra, hogy a megfigyelés sikeres legyen.

6-dikán szintén borus volt az ég. A föld háromnegyedrészét emésztette a
türelmetlenség. Már azon törték a fejöket, hogy a legoktalanabb
eszközöket ajánlják arra, hogy a felhőket szétkergessék.

7-dikén, úgy látszik, hogy kissé megváltozik az ég arczulata. De ez a
reménység sem tartott sokáig, mert este a csillagos eget ismét sűrű
felhő-réteg takarta el az emberek szeme elől.

Ez a körülmény most már jelentőséggel teljes vala. Ugyanis 11-dikén
délelőtt 9 óra 11 perczkor a hold utolsó negyedébe lép. Ettől kezdve
folyton fogy, s ha az ég ki is derül, a megfigyelésre való reménység
mégis csak mind soványabb lesz, mert a holdnak csak keskeny karéja
látható, míg beáll a hold-újság: vagyis a nappal egy időben jönne fel,
és szállana le úgy, hogy a nap sugarai őt sötétségben hagynák; akkor
aztán január 3-ig 12 óra és 44′-ig kellene várniok, hogy holdtöltekor
folytassák a megfigyeléseket.

Az újságok ezer megjegyzéssel kisérték ezeket az eshetőségeket, nem
titkolták el a közönség elől, hogy angyali türelemre lesz szüksége.

8-dikán semmi. 9-dikén egy pillanatra feltünt a nap, mintha ki akarta
volna gúnyolni az amerikaiakat. Hangos gúnykiáltással fogadták, s
valószinűleg e miatt megsértődve, még fösvényebben árasztotta szét
sugarait.

10-dikén semmi változás. Maston majdnem megbolondult, s méltán is
aggódtak ez érdemes férfiú agyáért, mely eddigelé a gutta-percha-koponya
alatt igen jó fészekben vala.

No de 11-dikén rettenetes vihar támadt, a minők a tropikus égaljak alatt
szoktak előfordulni. – Erős keleti szél elseperte az összetorlódott
felhőket, és estére feltünt a sarló alakú hold, mely méltóságos
komolysággal jelent meg a többi csillagok között.




HUSZONNYOLCZADIK FEJEZET.  Új égitest.

Ugyanazon az éjszakán, miként egy villám, oly gyorsan elterjedt az Unio
minden részében az oly türelmetlenül várt hir és az oczeánon átszökellve
végigszaladt a földteke minden táviró-drótján. A longs-peaki
óriás-reflectoron át meglátták a löveget.

Következett erre a cambridgei observatorium igazgatója által kiadott
jelentés. A Gun-club nagyszerű kisérletének tudományos záradékát
tartalmazza.

Longs-Peak, deczember 12.

_A cambridgei observatorium igazgatósági tagjainak._

A Columbiadból Stones’s Hillben kilőtt löveget Belfast és Maston J. T.
urak deczember 12-dikén este 8 óra és 47 perczkor meglátták, éppen
akkor, midőn a hold utolsó negyedébe lépett.

A löveg nem ért czéljához, hanem a mellett elhaladt mégis ahhoz
meglehetősen közel, úgy hogy a hold vonzó ereje leköti.

Egyenes irányú haladása rohamos gyorsaságú körforgássá változott és a
hold körül ellipsis alakú pályán halad előre, e szerint a holdnak
valóságos bolygójává lett.

Ez új égitest alkotó elemeinek megállapítása még nem volt lehetséges.
Sem körforgásának, sem tengelye körül való forgásának gyorsaságát nem
ismerjük. A hold fölületétől való távolsága úgy hozzávetőleg
kétezernyolczszázharminczhárom mérföldre becsülhető.

E szerint két eshetőség jöhet szóba, melyek a dolgok állását
megváltoztathatják.

Vagy fölülkerekedik a hold vonzó-ereje és akkor czélhoz jutnak az
utazók; vagy századokon át lekötve tartja a hold a löveget, s az a hold
körül fog keringeni.

Arról majd a megfigyelések fognak számot adni; ez ideig a Gun-club
kisérletének csak az az eredménye, hogy a nap-rendszer egy
új-csillagzattal megszaporodott.

_Belfast J._

E váratlan megoldást hány kérdés fölmerülése követte.

A tudományos vizsgálódásnak minő titokteljes feladata lőn! Három férfiú
önfeláldozó bátorságának köszönhették, hogy az a látszólag jelentéktelen
kisérlet: golyó röpítése a holdba, megmérhetetlen fontosságú jelenséggé,
kiszámíthatatlan következményű eseménynyé változott. Ha az új égitestbe
zárkózott utasok czéljokat nem is érték el, de legalább a holdnak
világához tartoztak, keringtek körüle és emberi szem most először
leshette ki annak minden titkát. Nicholl, Barbicane és Ardan Mihály neve
a csillagászat történetében örök dicsőséggel vannak följegyezve; mert ez
a három bátor kutató az emberi tudás körének szélesbítésének
gondolatából üzetve eléggé vakmerőek valának a végtelen ürbe hatolni és
az újkor legritkább vállalatáért életüket tették koczkára.

Elég az hozzá, hogy midőn a longs-peaki jelentés köztudomásuvá lett, az
egész világot megszállotta a részvét, a bámulat és a félelem. Volt-e
arra nézve lehetőség, hogy ezeknek a vakmerő föld-lakóknak segítségére
siessenek? Nem volt, bizonyára nem volt, mert ők az istentől a teremtett
földi lények elé szabott határokat áthágva, megszakították az
emberiséggel való összeköttetést. Két hónapra való levegőt tudtak
gyártani. Élelmiszerük egy évre elegendő volt. De azután?… E rettenetes
gondolatra a legérzéketlenebb szivűek is megrendültek.

Csak egyetlen egy ember nem akarta hinni, hogy a helyzet kétségbeejtő;
egyetlen egy ember nem veszíté el bizodalmát: az ő ragaszkodó, vakmerő
és olyan határozott természetű barátjuk, a derék Maston J. T.

Egyébiránt folyton figyelemmel kisérte őket. Ettől az időtől kezdve a
longs-peaki reflectornál lakott, a mérhetetlen nagyságú reflector tükre
volt az ő szemhatára. Mihelyt abban feltünt a hold, bele szorítá azt
látása körének keretébe, egy pillanatra sem veszíté el szeme elől,
állhatatosan kisérte pályáján végig a csillagok világában;
elpusztíthatlan türelemmel vigyázta a löveg útját a hold ezüst tányéra
előtt és a derék ember valósággal állandó összeköttetésben maradt három
barátjával; arról a reményről pedig, hogy őket viszontlátja, nem mondott
le.

– Levelezni fogunk velök, – mondá mindenkinek, – mihelyt a körülmények
megengedik. Tudósítani fognak minket, mi pedig őket. Jól tudom én, hogy
ők eléggé elmés, találékony emberek, hogy a művészetnek, tudománynak és
iparnak minden segítő eszközével rendelkeznek. Evvel aztán mindent meg
lehet valósítani, a mit akarunk; meglátjátok, hogy ők ebből a hinárból
is ki fognak lábolni.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: A zenith a szem határának az a pontja, mely fejünk felett
függőleges irányban van.]

[Footnote 2: A Sirusnak Wollaston számítása szerint 12-szer akkora, mint
a napé.]

[Footnote 3: Ezek közül egyik-másik oly kicsiny, hogy egy nap alatt
körül lehetne járni.]

[Footnote 4: Körülbelül 29½ nap.]

[Footnote 5: 36,000 láb.]

[Footnote 6: Ez volt a neve az amerikai ágyú-óriásnak.]

[Footnote 7: Ötszáz kilogramm.]

[Footnote 8: Az amerikai tengeri had hajói.]

[Footnote 9: A lőpor súlya a golyó súlyának csak 12-ed része volt.]

[Footnote 10: Agyú-telep és gyakorlótér.]

[Footnote 11: Fahrenheit szerint = 28° Celcius.]

[Footnote 12: Fahrenheit szerint = 40° Celsius.]

[Footnote 13: A _régi_ lieue = 0·6 földr. mérföld; az _új_ = 10
kilometer.]

[Footnote 14: A nyájas olvasó emlékezik, hogy ez a római követ Ptolomäus
egyiptomi királynál kihallgatás alkalmával botjával egy kört vont a
király körül és követelte, hogy mielőtt abból a körből kilépne, háboru
vagy béke felett határozzon.]

[Footnote 15: A Jupiter tengelyének hajlása 3° 5′.]

[Footnote 16: Meteor-kő.]

[Footnote 17: A Himalaya legmagasabb csúcsa.]




TARTALOM.

  ELSŐ FEJEZET.
  Az Ágyú-club  3
  MÁSODIK FEJEZET.
  Barbicane elnök közleménye  16
  HARMADIK FEJEZET.
  Barbicane tervének hatása  27
  NEGYEDIK FEJEZET.
  A cambridgei csillagvizsgáló felelete  33
  ÖTÖDIK FEJEZET.
  A hold története  39
  HATODIK FEJEZET.
  A mi az Egyesült-Államokban most már nem lehet ismeretlen és a mit
    már többé nem szabad hinni  48
  HETEDIK FEJEZET.
  A löveg dicsérete  56
  NYOLCZADIK FEJEZET.
  Az ágyú története  71
  KILENCZEDIK FEJEZET.
  A lőpor kérdése  79
  TIZEDIK FEJEZET.
  Egy ellenség és 25 millió jó barát  89
  TIZENEGYEDIK FEJEZET.
  Florida vagy Texas?  99
  TIZENKETTEDIK FEJEZET.
  Ország-világnak  109
  TIZENHARMADIK FEJEZET.
  Stone’s Hill  119
  TIZENNEGYEDIK FEJEZET.
  Kapa és vakoló-lapát  129
  TIZENÖTÖDIK FEJEZET.
  Az öntés ünnepe  138
  TIZENHATODIK FEJEZET.
  A Columbiad  145
  TIZENHETEDIK FEJEZET.
  Egy távirat  155
  TIZENNYOLCZADIK FEJEZET.
  Az Atlanta utasa  156
  TIZENKILENCZEDIK FEJEZET.
  A népgyülés  170
  HUSZADIK FEJEZET.
  Támadás és védelem  185
  HUSZONEGYEDIK FEJEZET.
  Miképpen intéz el egy franczia becsületbeli ügyet  199
  HUSZONKETTEDIK FEJEZET.
  Az Egyesült-Államok új polgára  214
  HUSZONHARMADIK FEJEZET.
  A löveg-vonat  223
  HUSZONNEGYEDIK FEJEZET.
  A sziklahegy teleskopja  234
  HUSZONÖTÖDIK FEJEZET.
  Végső események  242
  HUSZONHATODIK FEJEZET.
  Tüzet!  251
  HUSZONHETEDIK FEJEZET.
  Beborult ég  260
  HUSZONNYOLCZADIK FEJEZET.
  Új égitest  267


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

10 |bombákról-páratlan |bombákról, páratlan

23 |Gyrano de |Cyrano de

23 |Americain |American

39 |cambridge |Cambridge

47 |szelességűek |szélességűek

65 |töténetiró |történetiró

70 |tervezerünkbe |tervezetünkbe

71 |108 hüvely |108 hüvelyk

77 |felne |fel ne

78 |kerül-mint |kerül, mint

79 |átmárője |átmérője

84 |yardni |yardnyi

86 |bascli |baseli

97 |Columbradból |Columbiadból

102 |váokros vannak |városok vannak

131 |legszigorúbbb |legszigorúbb

150 |kötöttek ki az |kötöttek az ki

166 |talált kis |talált ki s

166 |azt. |azt.»

168 |Őn Barbicane |Ön Barbicane

228 |négszöglábnyi |négyszöglábnyi

244 |folymatba |folyamatba

246 |megletett |meglehetett]

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 69391 ***