path: root/69347-0.txt

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 69347 ***

BRAM STOKER

DRAKULA

ANGOL REGÉNY

HARKER JONATHAN NAPLÓJA

Budapest

Rákosi Jenő Budapesti Hirlap Ujságvállalata kiadása

M DCCC XCVIII

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.




I.

_Május 3. Beszterce._ Münchenből 8 óra 35 perckor indultam este. Bécsbe
másnap reggel érkeztem; 6 óra 36 perckor kellett volna érkeznem, de a
vonatunk egy órát késett.

Budapest csodálatos egy helynek látszott, ha a kevésből, a mit a
vonatról és rövid sétám alatt láttam, itélhetek. Nem mertem nagyon
messzire menni az állomástól, mert hogy későn is érkeztünk, meg nem
biztam egészen az indulás pontosságában sem. A benyomásom az volt, hogy
elhagytuk nyugatot és keleten vagyunk, a nyugati-hidak egyik
legremekjebbén, a mely itt a hatalmasan széles és mély Dunát fogja át,
keresztül a hajdani török uralom tradiciói közé jutottunk.

Elég jókor indultunk és éjjelre Kolozsvárra értünk. A Royal-hôtelben
szálltam meg éjszakára. Ebédre, vagyis inkább vacsorára csirkét ettem, a
mely valamiféle piros borssal volt elkészitve, igen izlett, de roppant
szomjas ételnek bizonyult. (_Megjegyzés_. A recipéjét megszereztem Minna
számára.) A pincér hozzá intézett kérdésemre azt mondta, hogy ez
_paprikás csirke_ és minthogy ez nemzeti eledel, hát mindenütt
megkaphatom a Kárpátok között. A csekély német tudományomnak itt is igen
jó hasznát vettem; nem is igen tudom, hogy a nélkül hogyan
boldogulhattam volna.

Indulásom előtt Londonban egy kis időt szakitottam arra, hogy a British
Muzeumban néhány könyvet és mappát átnézzek Erdélyt illetőleg, eszembe
jutott, hogy az országnak némi ismerete nem ártana, a mikor az ország
egyik fővárosával lévén dolgom. Ugy találtam, hogy a vidék, a melyről
szó volt, az ország legkeletibb részén, épp három más állammal határos,
Erdélylyel, Moldovával és Bukovinával, a Kárpátok kellő közepén, egyike
Európa legvadabb és legismeretlenebb részének. Egyetlen egy mappán sem
voltam képes megtalálni a Drakula-kastély fekvésének csak körülbelül
való meghatározását sem, de ugy találtam, hogy Beszterce, a melyet a
gróf utolsó postaállomás gyanánt nevezett meg, elég jól ismert hely.
Néhány jegyzetet szurok itt közbe, hogy majd, ha Minnával utazásaimról
beszélek, felfrisitsem velük emlékezőtehetségemet.

Transzszilvánia népessége négy különböző nemzetségből áll; szászokból
délen és ezekkel vegyest az oláhokból, a kik a Dáciriktól származtatják
magukat; magyarokból nyugaton és székelyekből keleten és északon. Én az
utóbbiak közé megyek, a kik a hunoktól és Attilától származottaknak
mondják magukat. Meglehet, hogy ez ugyis van, mert a mikor a magyarok a
tizenegyedik században elfoglalták az országot, a hunokat már itt
találták. Azt olvastam, hogy a Kárpátok patkóalakja a világ minden
ismert babonáját fogja körül, ha igen, akkor itt időzésem igen
érdekesnek igérkezik. (_Megj_. Meg kell a grófot kérdeznem.)

Nem jól aludtam, noha elég kényelmes ágyam volt, mindenféle különös
álmom volt. Igaz, hogy egész éjjel egy kutya vonitott az ablakom alatt,
tán ez okozthatta; vagy pedig a paprika, mert az egész flaskó vizemet
meg kellett innom és azért még folyton szomjas voltam. Reggel felé
elaludtam és csak az ajtómon való folytonos kopogtatásra ébredtem föl.
Hát ugy látszik, mélyen kellett aludnom. Reggelire megint paprikást és
valami kukorica lisztből készült kása félét ettem, a mit ugy hivtak,
hogy _mamaliga_, aztán valami leveles félébe takargatott füszerezett
vágott husfélét, kitünőnek találtam. (_Megj_. Ennek is elkértem a
recipéjét.) Sietnem kellett a reggelivel, mert a vonat valamivel nyolc
előtt indult, vagyis kellett volna, hogy induljon, mert én hét óra
harminc perckor az állomásra rohantam és egy óránál is tovább ültem már
a kupéban, a mikor végre elindultunk. Ugy látszik, hogy minél jobban
közeledik az ember Kelet felé, annál kevésbbé pontosak a vonatok.

Egész nap ődöngtünk végig az országon, a mely változatos szépségében
fejlődött fel előttünk. Néha apró városokat vagy kastélyokat láttunk a
dombok oldalán, olyanokat, a melyeket csak régi mesemondó könyvek
rajzain látunk, néha folyók és patakok mentén haladtunk, a melyeknek két
oldalt néha köves medre mutatta, hogy milyen szokott áradások alkalmával
lenni. Minden állomáson láttunk embereket, néha egész csoportokat
mindenféle viseletben. Némelyek épp olyanban voltak, mint nálunk otthon
a parasztok, vagy olyanok, a milyeket Német- és Franciaországon
keresztül jövet láttam, rövid zekével, kerek kalappal és otthon készült
nadrágban, de némelyek ma rendkivül festői viseletben voltak. Az
asszonyok igen csinosaknak látszottak, kivéve ha ugyan közelről nézte
őket az ember, csakhogy egy kissé esetlenül vastagok voltak derék körül.
Mindegyiknek bő fehér ingujja volt és csaknem valamennyinek széles öve
egy egész csomó lig-lóggóval, mint valami ballerinának a jelmeze,
csakhogy persze ez alatt egy alsószoknyával. A legkülönösebbeknek a
szlávokat találtam, a kik vadabbak a többinél, széles cseperke
kalapjukkal nagy, bő, piszkos, fehér nadrágjukkal, fehér vászon ingükkel
és óriás bőr övekkel, a mely majdnem egy lábnyi széles és rézszögekkel
gazdagon kivert volt. Óriás csizmát viseltek, a melybe a nadrágjuk széle
bele volt türve és hosszu fekete hajuk és tömött fekete bajuszuk volt.
Nagyon festőiek, de nem igen bizalomkeltők. Szinpadon bárki is valamely
keleti zsiványbandának nézhetné őket. Pedig azt hallottam, hogy igen
szelidek és jócskán hijjával vannak a személyes bátorságnak.

Meglehetősen bealkonyodott, mire Besztercére értünk, a mely igen érdekes
ódon városka. Ugyszólván a határszélen állva – mert a Borgó-szoros innen
át vezet Bukovinába – igen viharos időket látott, a melyek erős nyomokat
hagytak rajta. Vagy ötven évvel ezelőtt öt izben is borzasztó tüzvész
pusztitotta.

Drakula gróf utasitása nyomán az Arany Korona vendéglőbe szálltam, a
melyet kellemes meglepetéssel egészen ódonnak találtam, mert
természetesen szerettem volna, a mit csak lehet, tapasztalni és látni az
ország szokásaiból. Ugy látszik, már vártak, mert a kapuhoz közeledve,
egy jóképü öreges asszonyt láttam, a rendes pórruhában, fehér
alsószoknya, dupla, hosszu köténynyel elül-hátul, szines szövetből, a
mely szinte-szinte szerénytelenül feszült meg rajta. Mikor közel értem,
köszönt és szólott:

– Az angol uraság?

– Igen, feleltem, én vagyok Harker Jonatán.

Ő mosolygott és valamit mondott egy öreges, fehér ingujjas embernek, a
ki utána jött a kapuba. Az bement és rögtönösen vissza jött egy levéllel
a kezében:

Barátom, üdvözlöm a Kárpátokban. Türelmetlenül várom. Pihenje ki magát
jól az éjjel. A delizsánc holnap három órakor indul Bukovinába; helyet
fogadtam az ön számára rajta. A Borgó-szorosban várni fogja a kocsim és
ide hozza hozzám. Remélem, hogy szerencsés utja volt Londontól idáig és
hogy jól fogja magát érezni szép hazámban való tartózkodása alatt. Az ön
barátja: _Drakula_.

_Május 4._ – Megtudtam, hogy a vendéglős is kapott levelet a gróftól, a
melyben meghagyta neki, hogy a legjobb helyet foglalja le a számomra a
kocsiban; de a részletek felől való tudakozódásomra kissé zárkózottnak
látszott és ugy tett, mintha nem igen értette volna német beszédemet, a
mi pedig nem lehetett igaz, mert mindeddig tökéletesen megértett;
legalább ugy felelt kérdéseimre, mintha megértett volna. Ő, meg a
felesége, az öreg asszony, a ki fogadott, mintha ijedten néztek volna
egymásra. A férj azt morogta, hogy levélben küldték neki a pénzt és hogy
ez minden, a mit tud. Mikor azt kérdeztem tőle, hogy ismeri-e Drakula
grófot és mondhat-e nekem valamit a kastélyáról, mind a ketten, ő is,
meg a felesége is keresztet vetettek magukra, azt mondták, hogy semmit
sem tudnak róla, aztán pedig egyáltalán nem szóltak többet. De ekkor már
oly közel volt az indulás ideje, hogy senki mást meg nem kérdezhettem,
hanem az egész igen titokzatosnak és egyáltalán nem igen biztatónak
látszott.

Épp indulás előtt, az öreg asszony följött a szobámba és szinte
hiszterikus indulattal mondá:

– Hát igazán muszáj elmennie? Oh, ifju uram, hát muszáj elmennie?

Oly izgatott állapotban volt, hogy még azt a kevés németet is
elfelejtette, a mit tudott és folyton valamely idegen nyelvet vegyitett
a beszédébe, a melyet egyáltalán nem értettem. Csak ugy birtam valahogy
megérteni, hogy kérdéseket intéztem hozzá. Mikor megérttettem vele, hogy
mennem kell, még pedig haladéktalanul, és hogy fontos ügyben járok,
ismét kérdezte.

– De hát tudja-e, hogy micsoda nap van ma? – Azt feleltem, hogy május
negyedike. Erre a fejét rázta és igy szólt.

– Oh igen! Azt én is tudom! Hanem hát maga tudja-e, hogy ez miféle nap?

– Feleletemre, hogy nem értem őt, igy folytatta:

– Ez Szent György napjának az előestéje. Hát nem tudja, hogy ma éjjel,
ha elütötte az éjfélt, a világ minden gonosz lelke fölszabadul? Tudja-e,
hogy hová indul és hogy mire mén vele?

Annyira kétségbeesettnek látszott, hogy vigasztalni próbáltam, de hiába.
Végül térdre vetette magát és ugy könyörgött, hogy ne menjek; vagy
legalább várjak egy-két napot az indulással. Mindez igen nevetségesnek
látszott, hanem azért nem igen jól éreztem magamat. Hanem hát egy rám
bizott dolgot kellett elvégeznem és nem engedhettem hogy ebben bármi is
megakadályozzon. Azért hát felpróbáltam emelni az öreg asszonyt és tőlem
telhető komolysággal mondottam neki, hogy köszönöm részvétét, de hát a
kötelességem parancsolja, hogy menjek. Erre ő fölkelt, letörölte könyeit
és egy feszületet oldva le a nyakáról, nekem nyujtotta. Nem tudtam, hogy
mitévő legyek, mert mint az angol egyház tagját ugy tanitottak, hogy az
efféle ugyszólván bálványimádás számba megyen, de szinte kegyetlenségnek
látszott, hogy elutasitsam az öreg asszonynak, kivált ilyen izgatott
állapotban, oly jó szándékkal nyujtott ajándékát. Azt hiszem, észrevette
arcomon a kételkedést, mert az olvasót a nyakamba akasztva igy szólt:

– Az édes anyja kedveért – és ezzel kisietett a szobából.

Naplómnak ezt a részét addig irom, a mig a kocsira várok, a mely
természetesen késik és az olvasó a kereszttel rajta még mindig a nyakam
körül van. Nem tudom, hogy mi okozza, az öreg asszony rettegése, vagy
ennek a helynek a kisérteties hagyományai, vagy tán a kereszt maga, de
nem vagyok távolról sem oly nyugodt elmével, mint lenni szoktam. Ha ez a
könyv valaha nálam nélkül jutna Minna kezeihez, akkor ez legyen végső
bucsum. – No valahára itt a kocsi!

_Május 5. A várkastély._ A reggeli szürkület elmulott és a nap magasan
áll a távoli szemhatár fölött, a mely szakadozottnak látszik, hogy
fáktól vagy hegyektől-e, azt alig látom, mert a nagy távolságban a kicsi
dolgok a nagyokkal vegyülnek. Nem vagyok álmos és minthogy nem fognak
fölkölteni és alhatom, a meddig tetszik, hát természetesen irok, a mig
álom nem kerül a szememre. Nagyon sok különös följegyezni valóm van és
nehogy az, a ki olvassa, azt találja hinni, hogy nagyon is jól
ebédeltem, mielőtt Besztercéből utnak indultam volna, idejegyzem
pontosan, hogy mit ebédeltem. – Ugynevezett zsivány-pecsenyét ettem, a
mely szalonna, hagyma és marhahus-szeletekből áll, jól megvörösborsolva
és fanyársra huzva, aztán a tüz fölött megsütve. Hozzá valami csipős bor
félét ittam, a mi igen jól esett. De ebből is csak egy-két pohárral és
egyebet semmit sem.

Mikor a kocsira ültem, a kocsis még nem foglalta el a helyét és láttam,
hogy a vendéglősnével beszélget. Nyilván rólam folyt a szó, mert néha
néha rám néztek és néhányan, a kik a ház előtti pletyka padon ültek,
szintén hozzájuk csatlakozva hallgatták őket, aztán szintén rám néztek,
mintegy szánakozva. Nehány szót gyakran hallottam ismételni, furcsa
szókat, mert többféle nemzetiség volt együtt a csoportban; hát én szép
csöndesen elővettem többnyelvü szótáramat a táskámból és kikerestem
őket. Mondhatom, hogy nem igen vigasztalók voltak rám nézve, mert
_ördög_-öt, _sátánt, poklot_ jelentettek aztán, meg olyasmit, a mi nagy
emberirtót, vagyis vampirt jelent szerb vagy oláh nyelven. (_Megj_.
felvilágositást kell a gróftól kérnem ezeket a babonákat illetőleg.)

Mikor elindultunk, az egész tömeg, a mely ezalatt jócskán felszaporodott
a vendégfogadó kapuja körül, keresztet vetett és két ujjal rám mutatott.
Nagy nehezen sikerül egyik utitársammal megmagyaráztatnom, hogy ez mit
jelentsen. Eleinte nem akart beszélni, de a mint megtudta, hogy angol
vagyok, megmagyarázta, hogy ez babona, vagyis védelem a gonosz szemverés
ellen. Ez ugyan nem volt valami megnyugtató rám nézve, a ki ismeretlen
helyre, ismeretlen ember elé indultam; de mindenki elég szivesnek, elég
szomorunak és elég résztvevőnek látszott, hogy szinte megindultam belé.
Soha sem fogom elfelejteni az ódon fogadó udvarát és a festői alakok
tömegét, a mint ott álltak az udvar közepén mind keresztet vetve. A
kocsisnak, a kinek bő fehér gyolcs nadrágja (ők gatyának hivják) az
egész ülést elboritotta, félreállt, megdurrantotta az ostorát, négy,
egymás mellé fogott apró lova fölött és mi utnak indultunk.

A remek vidék, a melyen keresztül haladtunk, csakhamar elfelejtette
velem a kisérteties aggodalmakat, bár talán, ha a nyelvet, vagyis inkább
nyelveket értettem volna, a melyeken utitársaim beszélgettek, nem
egyhamar sikerült volna tőlük megszabadulnom. Az ut rosznak látszott,
hanem azért őrületes sebességgel repültünk rajta végig. Nem tudtam, hogy
mit jelentsen az a rémes sebesség, de a kocsis ugy látszik, minél
korábban akatt elérni a Borgo szoroshoz. Azt mondták nekem, hogy ez az
ut nyáron is igen jó szokott lenni, hanem hogy az idén még nem tudták
rendbehozni a tavaszi olvadások után. A bukós, dombos vidéken tul
kezdődtek a rengeteg erdőkkel boritott hegyhátak, a melyek föl egész a
Kárpátok magas csucsáig huzódtak. Jobb és balra emelkedtek fölöttünk, a
délutáni napfénynyel rajtuk, a mely minden szépségét kiemelte a remek
hegyláncnak. A csucsok árnyában rejlő sötét kék és biborszint, a zöld és
barnát, a hol a szikla a füvel vegyült, aztán végtelennek látszó
láncolatát a szakgatott csucsoknak, mig végre ezek is belevesztek a
távolba, a hol a havas csucsok emelkedtek a maguk nagyszerüségében.
Imitt-amott hatalmas szakadások látszottak a sziklás hegyekben, a
melyeken keresztül, a mint a nap lefelé hanyatlott, néha-néha rohanó
vizek esését láttuk. Egyik utitársam megérintette a karomat, a mint egy
hegy lábát megkerülve, egy magas, hófedett csucs tünt a szemünk elé és
igy szólt „nézze uram, Isten széke!“ és ájtatosan keresztet vetett
magára. A mint végtelennek látszó utunkon fölfelé kapaszkodtunk és a nap
lejebb-lejebb hanyatlott mögöttük, az esthajnal homálya kezdett
bennünket körülfogni, a mig a hegyek havas csucsa még mindig rózsás
fényben ragyogott fölöttünk. Egy-egy parasztot hagytunk el utunkon,
székelyt és oláht, mind festői ruhában. Az ut mentén sok helyt keresztet
láttunk és minden utitársam keresztet vetett magára, a mint arra
hajtattunk. Egyik-másik szentkép előtt egy-egy paraszt vagy
parasztasszony térdelt, de csak meg sem fordult a kocsi közeledtére,
annyira el volt merülve buzgó ájtatosságában, hogy sem látni sem hallani
nem kivánt a külső világból semmit sem. A mint jobban beesteledett,
nagyon hideg kezdett lenni és az esthomály egyetlen sötét árnyéka
boritotta a fákat, völgyeket, hegyeket, csak a mint fölebb kapaszkodtunk
a szorosban, egy-egy sötét fenyő vált ki élesen a havas háttérből. A
kapaszkodó néha oly meredek volt, hogy a lovak, a kocsis biztatása
ellenére is csak igen lassan haladtak. Ilyenkor én szerettem volna
kiszállni és gyalog menni a kocsi mellett, mint otthon szoktuk, de a
kocsis hallani sem akart erről.

– Nem, nem, nem lehet itt gyalogolni, – állitotta – nagyon vadak erre
felé a kutyák, – és hozzátette, még pedig olyanformán, mintha valami jó
tréfa lenne, most körülnézett, hogy a többiek helybenhagyó mosolyát
arassa – pedig aligha nem nagy módja lesz ma még az effélékben. Csak
egyetlen egyszer állitotta meg lovait, a mig a lámpákat meggyujtotta.

Mikor egészen besötétedett, mintha bizonyos izgalom vett volna erőt az
utasokon, folyton szólongatták a kocsist, egyik a másik után és mintha
fokozott sietségre nógatták volna. Könyörtelenül ostorozta lovait és vad
kiáltozással nógatta őket erejük megfeszitésére és sietésre. Végre a
sötétségben, épp előttünk, mintha a világosságnak egy szürke foltja
támadna, mintha a hegyek ott ketté volnának hasadva. Az utasok
izgatottsága fokozódott, a kalandos ósdi kocsi ugy himbálódzott óriás
bőrrugóin, mint egy csónak a viharos tengeren. Bele kellett
kapaszkodnom, hogy ki ne essem. Az ut egyenesebb lett és mi csak ugy
repültünk rajta. A hegyek meg mintha rohantak volna velünk és sötéten
fenyegetőn szorosan mellettünk emelkedtek fölénk. Beértünk a Borgo
szorosba. Az utasok közül néhányan egymásután valami ajándékot
erőltettek rám, annyi komolysággal, hogy lehetetlen volt el nem
fogadnom; ezek között ugyan nehány nagyon fura tárgy volt, de mindez
őszinte jóindulattal, egy-egy jó szó és áldás kiséretében adták és azzal
csodálatos mozdulattal, a melyet már a besztercei vendéglő kapujában
észrevétlen – keresztvetéssel és a szenvedés ellen védő jellel. A mint
rohanva haladtunk, a kocsis előrehajolt és az utasok is két oldalt
kihajolva a sötétséget fürkészték tekintetükkel. Nyilvánvalónak
látszott, hogy valami nagyon izgató dolog, nagy esemény bekövetkezését
lesik, várják, de noha mindegyik utast külön megkérdeztem, egyik sem
adta a legcsekélyebb fölvilágositást sem. Ez az izgatottság igy tartott
egy darabig, mig végre a tulsó vége tárult ki előttünk. Nehéz sötét
viharfelhők gomolyogtak a fejünk fölött és a dörgést megelőző fuladt
levegő nyomását éreztük.

Mintha a hegylánc kétféle atmoszferát választott volna el egymástól és
mi derültből beértünk volna a viharosba. Már most magam is kinéztem a
kocsiból az alkalmatosságot keresve, a melyen a grófhoz kellett volna
mennem. Minden pillanatban vártam, hogy meglátom a kocsi két ragyogó
lámpáját a sötétségben; de hiába, nem láttam semmit sem. Az egyetlen
világosság saját lámpáinknak rezgő fénye volt, a melyben agyonhajszolt
lovaink párája fehér köd gyanánt szállt föl. Láttuk a homokos fehér utat
magunk előtt, de kocsinak semmi nyomát sem rajta. Az utasok
megkönnyebbült sóhajjal dültek hátra, a mely, mintha az én csalodásomat
gunyolta volna.

Már épp azon kezdtem tünődni, hogy mittévő legyek, a mikor a kocsis,
óráját nézve, mondott valamit a többieknek, de oly halkan és csöndesen,
hogy én nem igen birtam megérteni. Mintha azt mondta volna, hogy egy óra
hiányzik még, a kitüzött időből. Hozzám fordulva, még az enyémnél is
rosszabb németséggel igy szólott hozzám:

– Itt nincsen kocsi. Az urat, ugy látszik, hogy még sem várják. Tán
velünk jönne Bukovinába, aztán vissza jöhetne holnap, vagy holnapután:
igen, még jobb lesz, ha holnapután.

A mig beszélt, a lovai egyszerre csak nyeriteni, horkantani és ágaskodni
kezdtek, ugy, hogy alig birta őket féken tartani. Aztán az utasok
kiabálása, sikoltozása és kereszthányása közben egy négylovas hintó ért
utól bennünket és szorosan mellettünk megállt. A lámpája fényénél
láttam, a mint az idegen lovakra esett, hogy azok koromfekete remek
állatok. Egy szálas, barna szakállas férfi hajtotta őket, nagy fekete
kalappal a fején, a mely arcát elrejtette előlünk. Csak egy ragyogó
szempár villanását láttam, a mely szinte vörös fényünek látszott a lámpa
világánál, a mint felénk fordult. Igy szólott a kocsisunknak.

– Kend nagyon korán ért ide ma földi.

A kocsis dadogva felelte:

– Az angol uraságnak igen sietős volt az utja – mire az idegen igy
szólott:

– Persze fél, ezért biztatta őt, hogy folytassa az utját Bukovina felé.
Engem ugyan meg nem csal kend, én nagyon sokat tudok és a lovaim
sebesjárásuak. – A mint beszélt, mosolygott és a lámpa fénye rideg
metszésü, duzzadt, piros ajkát és hegyes, éles, vakitóan fehér fogait
világitotta meg. Egyik utitársam Burger Leonórájának egy sorát susogta
egy másik fülébe:

– Mert hisz a halottak gyorsan járnak.

Az idegen alighanem meghallotta az idézetet, mert kegyetlen mosolylyal
fordult az utas felé, a ki keresztet vetett magára és két ujját
kinyujtotta.

– Adják ide az angol ur bagázsiját, – szólott az idegen; – és minden
holmimat széditő sebességgel adogatták ki és át a hintóra.

Aztán magam is lemásztam a kocsiról, és a mint a mellette álló hintóba
szálltam, az idegen segiteni iparkodván, fél kézzel ugy megfogta a
karomat, mintha vasmarka lett volna: bámulatos erejének kellett lenni.
Szónélkül megrázta a gyeplőt, a lovak visszafordultak, és elnyelt
bennünket ujra a hegyszoros sötétsége. Visszatekintve, még láttam a
kocsiba fogott négy ló fehér páráját a levegőben és a lámpák fényénél
utitársaimat, a mint keresztet vetettek magukra. Aztán a kocsis
kieresztette ostorát és kiáltott a lovaira, és eltüntek a Bukovinába
vezető uton.

A mint elenyésztek a sötétségben, sajátságos borzongás futott rajtam
végig és az elhagyatottság érzése vett rajtam erőt; de egy köpeny
hullott a vállamra és meleg pokróc a térdeimre és kocsisom korrekt
németséggel szólalt meg:

– Az éj hideg uram és gazdám, a gróf meghagyta, hogy jól gondját
viseljem uraságodnak. Egy üveg sligovicát is talál az ülés alatt, ha
szükségét érezné. – Nem fogadtam el a kináját, de azért jól esett
tudnom, hogy egy kis sziverősitő van a kezem ügyében.

Egy kissé különösen éreztem magamat, nem akarom mondani, hogy
meglehetősen féltem. Ha lett volna választásom, nem igen hiszem, hogy
folytattam volna ezt a titokzatos éjjeli utazást. A hintó sebesen haladt
egyenes uton előre, aztán hirtelen fordult egyet és egy másik egyenes
után haladt. Nekem ugy tetszett ugyan, mintha ugyanazt az utat tennők
meg ismét és ismételve és hogy meggyőződjem róla, a kiválóbb pontjait
kezdtem figyelni és ugy láttam, hogy csakugyan ugy van. Szerettem volna
megkérdezni a kocsistól, hogy mit jelentsen ez, de igazán nem mertem,
mert azt gondoltam, hogy helyzetemben hiába volna minden ellenkezés, ha
ő neki célja a megérkezés halogatása. Végre már szerettem volna tudni,
hogy hány óra lehet, gyufát gyujtottam hát, a lángjánál az órámat nézve
láttam, hogy nehány perc hijja van csak az éjfélnek. Ez szinte
megdöbbentett, azt kell hinnem, hogy az éjféli órát illető általános
babonás hiedelmét fokozták, bennem a mai nap eseményei. A félelemnek
bizonyos émelyitő kelletlen érzésével néztem a bekövetkezendőket.

Ekkor egy kutya kezdett valahol egy utmenti majorban vonitani – hosszas,
fájdalmas, gyötrő vonitással, mintha félne valamitől, folytatta a
vonitást egy másik, aztán még egy és ismét egy, mig végre a hegyszorosan
mély sóhajtásképpen átsuhanó szél szárnyain, rémes vonitás szállt
felénk, a táj minden irányából, a meddig csak ért a képzelet az éj
homályán keresztül. Az első vonitásra a lovak elkezdtek rugni és
ágaskodni, de a hajtójuk csititgatón szólott hozzájuk, hát
lecsendesedtek, de remegtek és folyt róluk a viz, mint valami hirtelen
ijedség után. Aztán a messze távolban, a hegyekben két oldalt felettünk
egy másik, hangosabb, élesebb orditás kezdődött – farkasoké – a mely
egyforma hatással volt a lovakra és rám is – mert én kiszerettem volna
ugrani a kocsiból és futásnak eredni, mig a lovak ismét ágaskodtak és
kapálóztak félőrülten a félelemtől, hogy a kocsis óriási erejével is
alig birta őket megfékezni és visszatartani az eszeveszett vágtatástól.
Alig néhány perc alatt azonban a fülem hozzászokott az üvöltéshez és a
lovak is annyira lecsendesültek, hogy a kocsis képes volt leszállni és
elejbük állni. Simogatta és cirógatta őket, a fülükbe sugott valamit,
mint a hogy hallottam, hogy a lóidomitók szokták tenni és pedig
csudálatos eredménynyel, mert hizelkedésére a lovak egészen
megszelidültek, noha még mindig reszkettek. A kocsis ismét elfoglalta a
helyét és megrázva a gyeplőt, sebes trappban indult. Ezuttal a
hegyszoros tulsó oldalára érve, hirtelen egy keskeny utra kanyarodott le
jobbra.

Nemsokára fák közé jutottunk, a melyek ugy beárnyékoltak bennünket,
mintha alagutba jutottunk volna és ismét óriás rideg sziklák zárták el
utunk két szélét és noha védett helyen voltunk, hallottuk a szél zugását
fölöttünk a sziklaszorosokban és a galyak tördelését az erdőben.
Hidegebb, mind hidegebb lett és finom hó kezdett szitálni, ugy, hogy
nemsokára mi magunk és minden körülöttünk fehér lepellel volt boritva.
Az éles szél még folyton hozta felénk a kutyák vonitását, noha már csak
igen gyöngén, a mint tovahaladtunk. A farkasok üvöltése ellenben mind
közelebb-közelebbről hangzott, mintha minden oldalról körülfognának
bennünket. Rettenetes félelem gyötört és a lovak osztoztak félelmemben,
de a kocsis föl sem vette a dolgot. Csak jobbra-balra nézett, noha én
semmit sem birtam a sötétségben látni.

Egyszer csak hirtelen, tőlünk balra gyönge kékes lángot láttam lobogni.
A kocsis is abban a pillanatban látta; rögtön megállitotta a lovakat,
leugrott a földre és eltünt a sötétségben. Én nem tudtam, hogy mit
csináljak, annál kevésbbé, mert a farkasok üvöltése mind közelebbről
hangzott; de mig még tünődtem, a kocsis előkerült, elfoglalta helyét és
folytattuk utunkat. Azt hiszem, hogy végre is el kellett szunnyadnom és
ismételten ugyanazt a dolgot álmodnom, mert mintha folytonosan
ismétlődött volna ugyanez a dolog, mint egy rémes álom.

Egy izben a láng oly közel látszott az uthoz, hogy a bennünket körülfogó
sötétségben is jól láthattam kocsisom mozdulatait. Sebesen igyekezett a
kékes láng felé, a mely nagyon gyönge lehetett, mert egyáltalán nem
világitotta meg a körülötte levő helyet, aztán néhány követ keresve,
bizonyos formában rakta le őket. Egy ilyen sajátságos optikai eredményt
észleltem: a mikor köztem és a láng között állt, nem födte el az
utóbbit, épp ugy láttam kisérteties lobogását, mint azelőtt. Ez
megriasztott, de minthogy csak egy pillanatig tartott az egész, azt
hittem, hogy csak a szemem csalt meg, a sötétségbe való meresztés
következtében. Ezután egy ideig nem láttunk kék lángot és sietve
haladtunk a sötétségben előre, a farkasok üvöltésével körülöttünk,
mintha mind szükebb körben követnének bennünket.

Végre egy izben a kocsis messzebbre távolodott el, mint ezelőtt bármikor
és a mig oda volt, a lovak erősebben kezdtek remegni, horkolni és
nyeriteni félelmükben, mint azelőtt bármikor. El nem képzelhettem az
okát, mert a farkasok üvöltése is hirtelen abban maradt; de épp ekkor a
hold kibukkant a sötét felhők közül, a sziklás hegyormok fölött; és
világánál láttam körülöttünk az ordasokat zárt, tömött körben, villanó
fehér fogakkal, kiöltött vörös nyelvvel, hosszu, izmos tagjaikkal és
lompos szőrükkel. Százszorta borzalmasabbak voltak a rémes csöndben,
meredten állva, mint a mikor még üvöltöttek. Engemet a félelem szinte
megdermesztett. Csak a mikor az ember ilyen borzalommal kerül szemtől
szembe, akkor érté meg, hogy mi tulajdonképpen a félelem.

A farkascsorda hirtelen ujra üvölteni kezdett, mintha a holdvilág
különös hatással lett volna rájuk. A lovak ágaskodtak és rugtak és
remegve, gyámoltalanul tekintettek körös-körül olyan szemmel, hogy
fájdalmas volt látni; de a rettenetes ellenség áttörhetetlen gyürü
gyanánt fogta körül őket, a melyből nem volt menekülés. Én orditoztam a
kocsisnak, hogy jöjjön, mert a menekülésnek csak ezt az egy módját
láttam, hogy a gyürün keresztül törve, a közeledését megkönnyitsem:
Orditoztam tehát és döngettem a hintó oldalát, hogy a farkasokat
legalább egy oldalról elriaszszam, hogy a kocsis megközelithessen
bennünket. Hogy hogyan termett ott, nem tudom, de egyszer csak a hangját
hallottam, hatalmasan, parancsolón és a hang felé tekintve, ott láttam
őt az ut közepén állva. A mint hosszu karjaival a levegőben hadonászott,
mintha valamely megfoghatatlan akadályt akarna elháritani, az ordasok
meghátráltak előle. Ebben a pillanatban egy sötét felhő takarta el a
holdat és mi ismét sötétben voltunk.

Mire ismét láttam valamit, a kocsis az ülésbe kapaszkodott és a
farkascsorda eltünt. Mindez oly borzalmasnak és kisértetiesnek tetszett
nekem, hogy irtózatos félelembe estem és sem szólni, sem mozdulni nem
mertem többé. Az idő végtelennek látszott, a mint igy ismét teljes
sötétségben folytattuk utunkat, mert a sötét felhők teljesen elnyelték a
holdat. Az ut hol emelkedett, hol ismét völgynek szállt, de általában
véve mégis folyton magasabbra jutottunk. Egyszer csak azon vettem észre
magamat, hogy a kocsisom egy félig romba dőlt várkastély udvarán állitja
meg a lovait. Az ódon épület nagy ablakaiban egyetlen egy világ fénye
sem látszott, düledezett bástyái pedig szakgatott vonalban rajzolódtak a
holdvilágos égboltozaton.




II.

_Máj. 5._ Bizonyos, hogy aludnom kellett, mert ha ébren lettem volna,
okvetetlen észreveszem egy ilyen csodálatos épülethez való
közeledésünket. Holdvilágnál az udvar jó nagy területnek látszott és
több homályos utféle vezetett ki belőle boltives kapuzatok alatt, a
melyek nyilása tán nagyobbnak is látszott igy éjjel, mint a milyen
valósággal. Nappal még nem volt alkalmam szemügyre venni.

A mint a hintó megállott, a kocsis leugrott és kezét nyujtotta, hogy
lesegitsen. Ismét feltünt nekem bámulatraméltó ereje. A keze valóságos
acél csavarfogónak tetszett, a mely szétmorzsolhatta volna az enyémet,
ha kedve tartotta volna. A holmimat is leszedte és lerakta mellém a
földre, a mint ott álltam, közel egy nagy, ódon, vasszögekkel kivert és
kiálló massziv kő kapubálványba illesztett ajtó előtt. Még a
holdvilágnál is láttam, hogy a kőzet nehézkesen faragott, de hogy a
faragást nagyon megviselte az idők ereje. A mig ott álltam, a kocsis
ismét az ülésébe ugrott, megrázta a gyeplőt, a lovak elindultak és a
hintó és minden eltünt az egyik sötét nyilásban.

Némán álltam ott, a hol hagytak, mert nem tudtam, hogy mit csináljak.
Csengettyünek vagy kopogtatónak nyoma sem látszott; a zord falakon meg a
sötét ablaknyilásokon a hangom ugy sem hat keresztül. Az idő, a mig
vártam, végtelennek tetszett és mindenféle kétség és félelem lepett meg.
Miféle helyre vetődtem én és miféle népek közé? Miféle zord kalandnak
indulok még? Vajjon az ilyes rendes esemény-e egy ügyvédsegéd életében,
a kit elinditanak, hogy egy londoni birtokvásárlás csinyját-binját
megmagyarázza egy külföldinek? Ügyvédsegéd! Minnának nem tetszenék, ha
ezt hallaná. Ügyvéd, – igenis hogy kész ügyvéd, mert hisz mielőtt
elhagytam volna Londont, minden vizsgámat kitüntetéssel tettem le, és
immár kész ügyvéd vagyok! Megdörzsöltem a szemem és csiptem magamon
egyet, hogy lássam, hogy ébren vagyok-e. Minden a mi történt, egy rémes
álomnak tetszett, és azt hittem, ha felébrednék, otthon az ágyamban
találnám magamat, a spalettán beszürődő hajnal fénynyel, mint
akárhányszor, ha egy munkával tulterhelt nap után ébredtem. De husom
sajgott a csipésre, és szemem nem csalódott. Ébren voltam és a Kárpátok
között. Nem volt mit tennem, mint türelmesen megvárnom a virradatot.

Alig jutottam erre az elhatározásra, sulyos lépteket hallottam a nagy
ajtó mögött közeledni, s világosságot láttam a hasadékok között. Aztán
rozsdás láncok zörgését és nehéz reteszek csattanását hallottam, a hogy
visszahuzták őket. Kulcs fordult végre a hosszu használatlanság
csikorgásával a zárban és a nehéz ajtó hátrafordult sarkában.

Belül egy hatalmas öreg ember állott, tisztára borotválkozva, a hosszu
fehér bajuszát kivéve, tetőtől-talpig feketében, egy csipetnyi kis szin
nélkül az egész alakján. Kezében egy ódon ezüst lámpát tartott, a
melyben a bél cilinder és golyó nélkül égett, hosszu, rezgő árnyakat
vetve, a mint a légvonat lobogtatta lángját. Az öreg ember a jobb
kezével udvariasan intett, hogy lépjek be, kitünő, bár kissé különös
kiejtésü angol nyelven mondá:

– Üdvözlöm a házam küszöbén! Lépjen be önként, a saját szabad
akaratából!

Nem lépett egy lépéssel sem közelebb fogadásomra, de ugy állt, mint egy
szobor, mintha az üdvözlésemre tett kézmozdulatra kővé vált volna. Abban
a pillanatban azonban, a mint a küszöböt átléptem, mintegy ösztönszerüen
előre lépett és kezét nyujtva oly erővel szoritotta meg az enyémet, hogy
megrázkódtam belé. A hatást még fokozta, hogy keze jéghideg volt –
olyan, mint egy halott keze és nem élő emberé. Ismét igy szólott:

– Üdvözlöm a házam küszöbén. Jöjjön szabadon. Távozzék békében; és
hagyjon nálunk valamit a boldogságból, a melyet hoz. – A kézszoritásának
ereje annyira hasonlitott a kocsison tapasztalthoz, hogy egy pillanatig
azt gondoltam, hogy tán egy és ugyanazzal az egyénnel van dolgom; hogy
megbizonyosodjam, kérdőleg mondtam:

– Drakula gróf? – Ő udvariasan meghajolva, felelt:

– Drakula vagyok és üdvözlöm önt a házamban Harker ur. Jöjjön be; az
éjjeli levegő hüvös és ön ételre, italra és nyugalomra vágyhatik. –
Beszéd közben lámpáját egy polcra tette a falon, kilépett az udvarra és
málhámat, még, mielőtt megakadályozhattam volna, behozta. Én tiltakozni
akartam, de ő igy szólott:

– Nem uram, ön az én vendégem. Késő van és cselédeim nincsenek kéznél.
Engedje meg, hogy magam lássak a kényelme után. – Erővel, esetlen vitte
a holmimat sajátkezüleg végig a folyosón, fel egy nagy tekergős lépcsőn
és ismét végig egy hosszu folyosón, a melynek márványkockái
viszhangzottak lépteink alatt. Ennek a végén egy ajtót tárt ki és én
örömmel láttam egy jól világitott szobát, a melyben az asztal vacsorára
volt teritve és a melynek a kandallójában nagy hasáb fák lángoltak és
pattogtak.

A gróf lerakta málhámat, betette a ajtót és keresztül menve, a szobán
egy másik ajtót nyitott, a mely egy kicsi, nyolc szögü, egyetlen lámpa
által világitott és látszólag teljesen ablaktalan szobába nyitott. Ezen
keresztül haladva ismét egy másik ajtót nyitott és intett, hogy lépjek
be. Megörültem: mert ez egy jó tágas, jól fütött, jól világitott háló
szoba volt, szintén ropogó, lobogó tüzzel az óriás kandallóban. A gróf
behozta a málhámat és visszavonult; de mielőtt az ajtót betette volna,
igy szólt.

– Fárasztó utazása után jól fog esni önnek, ha egy kissé fölfrisitheti
magát. Remélem, mindent meg fog találni, a mire szüksége van. Ha
elkészült, jöjjön vissza a másik szobába, a hol kérem, várja a vacsora.

A meleg és világosság és a gróf udvarias, szives látása minden
félelmemet és kétségemet eloszlatták. Rendes lélekállapotomat
visszanyerve, észrevettem, hogy majd meghalok éhen; hát gyorsan
átöltözve és kimosakodva, visszatértem a másik szobába.

A vacsorát csakugyan az asztalon találtam. Házi gazdám, a ki a kandalló
egyik feléhez támaszkodva állott, szeretetreméltón intett az asztal
felé, mondván:

– Kérem foglaljon helyet és vacsoráljon kedve szerint. Remélem,
megbocsátja, hogy nem tartok vele! de én már megebédeltem, vacsorálni
pedig nem szoktam.

Én átadtam neki a lepecsételt levelet, melyet Hawkins ur, a főnököm
bizott rám a számára. Ő fölbontotta és komolyan olvasta végig; aztán
kedves mosolylyal adta át, hogy olvassam én is. A levél egyik passzusa
mindenesetre igen megörvendeztetett; igy szólt:

– Rendkivül sajnálom, hogy a köszvény, a mely gyakran kinoz, egy időre
legalább, lehetetlenné tesz rám nézve minden utazást, de örömmel
jelenthetem, hogy illő helyettest küldök, olyat, a ki teljes
bizodalmamat birja, fiatal ember, telve energiával és talentummal a maga
dolgában és e mellett hüséges odaadással. Megbizható, diszkrét,
hallgatag és az én szolgálatomban fejlődött férfiuvá. Ott léte alatt
méltóságodnak mindenben szolgálatára fog állni és utasitásait pontosan
követni és teljesiteni fogja minden dologban.

A gróf vele jött és maga emelte le a födőt egy tálról és én hamarosan
nekiláttam a kitünő sült csirkének. Ez, egy kis saláta, sajt és egy üveg
ó-tokaji bor, a melyből két pohárral ittam, képezték az uzsonámat. A mig
ettem, a gróf számos kérdést intézett hozzám utazásomat illetőleg, és én
lassan-lassan mindent elmondtam neki.

Ezalatt elvégeztem a vacsorámat és gazdám kertére egy széket huztam a
kandalló elé és rágyujtottam a szivarra, a melylyel ő kinált meg,
egyuttal mentegetve magát, a miért nem dohányzik. Ezuttal bő alkalmam
nyilott a megfigyelésére és igen markáns arculatunak találtam.

Vonásai erősek voltak, igen erősen kifejlett, nyerges, egyenes éles
orral, a melynek cimpái sajátságosan ivezett, táguló orrlyukkal; magas,
domboru homlokkal és ritkás hajjal a halántékai körül, de sürü tömöttel
hátrább. A szemöldöke tömött, majdnem összenőve az orr fölött és hosszu,
sürü volt, hogy szinte kunkorodott a vége. A szája, már a mennyire
tömött bajusza alatt láthattam, kemény metszésü, szinte kegyetlennek
tetszett, sajátságosan hegyes, éles fehér fogakkal, a melyek a korához
képest föltünően duzzadt piros szájaszéle mögül kinyultak. A mi a többi
részét illeti, a füle sápadt volt és a felső része föltünően hegyes; az
álla széles és erős, az orcája kemény, noha sovány. Legföltünőbb volt
rajta rendkivüli sápadtsága.

Eddig a kezefejét csak messziről láttam, a mint a tüz előtt a térdein
pihenve tartotta és igen fehérnek és finomnak gondoltam; de most,
közelebbről látva, észre kellett vennem, hogy kissé durvák a kezei,
szélesek, köpcös, lapos ujjakkal. Különös, hogy a tenyere közepe
vörösnek látszott. A körme hosszu volt és finom, hegyezve és élesre
vágva. A mint a gróf felém hajolt és megérintett kezével, nem birtam
borzongásomat eltitkolni. Lehet, hogy a lélekzete volt romlott, de engem
oly émelyitő undor fogott el, a melyet nem voltam képes eltitkolni. A
gróf, a ki nyilván észrevette, visszahuzódott és zordon mosolylyal, a
mely még az eddiginél is jobban kimutatta hosszu fogait, ült vissza
helyére a kandalló tulsó oldalán. Egy ideig mindaketten hallgattunk; és
én az ablak felé nézve a hajnal hasadásának első halavány fényét vettem
észre. Sajátságos csönd volt mindeneken; de én a mint figyeltem, mintha
a farkasok üvöltését hallottam volna mélyen lent a völgyben. A gróf
szeme föllobbant, a mint megszólalt:

– Hallga! figyeljen! az éj gyermekei. Milyen egy zenekar! – Aztán
nyilván arcom különös kifejezését látva, igy folytatta:

– Ah uram, önök, a városok lakói nem képesek fölfogni a vadászember
érzéseit. – Aztán fölállott és szólt:

– De hisz fáradt lehet. A hálószobája készen várja és holnap alhatik, a
meddig kedve tartja. Én magam egész délutánig oda leszek, azért hát jól
aludjék és szépeket álmodjék! – ezzel udvarias meghajlással ő maga tárta
ki előttem a nyolc szögü szoba ajtaját és én hálószobámba tértem…

A tünődések árjába merültem. Kételkedem; félek; különös gondolatokkal
tépelődöm, a melyeket magamnak sem merek bevallani. A jó Isten őrizzen
meg, ha csak azok kedvéért is, a kiket szeretek!

_Máj. 7._ Ismét kora reggel van, de én pihentem és jól töltöttem az
utolsó huszonnégy órát. Sokáig aludtam és későn ébredtem föl a magam
jószántamból. Mikor fölöltöztem, átmentem a szobába, a hol vacsoráltam
és hideg reggelit találtam az asztalon, a kávét meg melegen tartva a
kandallón. Egy kártyát is találtam az asztalon, rajta ez volt irva:

– Kénytelen vagyok távol maradni egy kis ideg. Ne várjon rám – D. – Igy
hát jóizüen hozzáláttam az evéshez. A mikor elvégeztem, csengetyüt
néztem, hogy értésükre adhassam a cselédségnek, hogy fölszedhetnek; de
nem láttam sehol sem. Ez ugyan sajátságos hiány egy olyan házban, a
melyben körülöttem minden dusgazdagságra vall. Az edény az asztalon
szinarany és oly remek munka, hogy óriás értéke lehet. A függönyök, a
székek és kanapék kelméje, az ágyam menyezete, mind oly drága és szép
szövetből való, hogy mesés kincsbe kerülhettek uj korukban, mert noha
több száz évesek, mégis csodálatosan szépek és jó karban vannak. Hanem
különös, hogy egyik szobában sincsen tükör. Még az öltözködőasztalon, a
hálószobában sincsen és a táskámból kellett elővennem a kis
borotválkozó-tükrömet, hogy rendbeszedhessem a hajamat, arcomat. Még
cselédet sem láttam sehol sem és neszt sem hallottam a várkastély körül,
a farkasok orditását kivéve. Mikor az étkezést elvégeztem – nem tudom,
reggelinek vagy ebédnek mondjam-e, mert öt és hat óra közt ettem –
körülnéztem, hogy nem találnék-e valami olvasnivalót, mert nem akartam a
várkastélyt bejárni, mig a gróf engedelmét ki nem kértem erre. De semmi
sem volt a szobában, sem könyv, sem ujság, de még csak irószerek sem;
hát egy másik ajtón keresztül – a hálószobámmal szemközt levő ajtót
zárva találtam – valami könyvtárszobafélét találtam.

A könyvtárban nagy örömömre egy egész sereg angol könyvet találtam,
egész polc-sorok telve voltak velük és bekötött folyóiratokkal és
ujságokkal. A szoba közepén álló asztalon is halomra hevert az angol
folyóirat és ujság, noha nem igen akadt köztük frisebb keletü. A könyvek
a legkülönbözőbb fajtájuak voltak – történelem, földrajz, politika,
közgazdaság, botanika, geologia és jog – mind Angliára vagy angol
életre, szokásokra és módokra vonatkozók. Még a londoni cimnaptárt és a
hadsereg és tengerészet – de a minek legjobban megörültem, még az
ügyvédek névsorát is megtaláltam.

Még a könyveket nézegettem, a mikor megnyilt az ajtó és belépett a gróf.
Nagyon szivesen üdvözölt és remélte, hogy jól kipihentem magamat, aztán
folytatta:

– Örvendek, hogy betalált ide, mert azt hiszem, itt sok van, a mi önt
érdekli. Ezek a jó barátok – kezét néhány könyvön nyugtatva – nagyon jó
barátaim voltak és néhány év óta, a mióta azzal foglalkoztam, hogy
Londonba menjek, nagyon, nagyon sok kellemes órát szereztek nekem.
Általuk ismerkedtem meg az önök nagy Angliájával és ismerni annyit tesz
mint szeretni őt. Vágyom a hatalmas London tolongó utcáira, bele
szeretnék vegyülni rohanó emberségének forgatagába, osztozni az
életében, változásaiban, halálában és mindenben, a mi azzá teszi, a mi.
De sajnos! mindezideig nyelvüket csak könyvekből ismerem. Öntől, remélem
barátom, hogy beszélni is megtanulom.

– De gróf ur – feleltem én – hisz ön tökéletesen ért és beszél angolul!
– Ő komolyan hajtotta meg magát.

– Köszönöm barátom az ön nagyon is hizelgő nyilatkozatát, de azért
félek, hogy csak alig indultam el az uton, a melyet megfutni szeretnék.
Igaz, hogy ismerem a gramatikát és tudom a szókat, de nem tudom őket
helyesen alkalmazni.

– De hisz ön valósággal kitünően beszél, mondtam.

– Nem ugy van az, – felelte ő. – Nagyon jól tudom én, hogy ha Londonban
járnék-kelnék és beszélnék, nem volna senki, a ki rögtön meg nem ismerné
bennem az idegent. Ez nekem nem elég. Itt én mágnás vagyok, _bojár_, a
köznép ismer és ur vagyok. De egy idegen, idegen országban senki és
semmi sem, az emberek nem ismerik és nem ismerni annyit tesz, mint nem
törődni vele. Én oly régóta vagyok ur, hogy ur akarok maradni is vagy
legalább urat nem ismerni magam fölött. Ön nemcsak, mint az én Hawkin
Péter barátomnak a megbizottja jött Exeter-ből, hogy engem
fölvilágositson londoni birtokomra nézve. Remélem, hogy itt is marad
nálam egy kis ideig, hogy az ön beszédjéből megtanuljam az angol szó
hangsulyát és kérném is, hogy ha hibát ejtek, bármily csekélyet is, hogy
azonnal kijavitson. Sajnálom, hogy ma oly sokáig oda voltam, de tudom,
hogy ön elnéző lesz valaki iránt, a kinek annyi fontos teendője van,
mint nekem.

Természetesen erre kijelentettem, hogy szivesen maradok és kérdeztem,
hogy bejöhetek-e bármikor, a mikor kedvem tartja, ebbe a szobába. Ő azt
felelte, hogy – igen, hogyne – és hozzátette:

– Ön mindenüvé mehet a kastélyban, kivéve természetesen oda, a hol
csukott ajtóra talál, oda ugy sem kivánhat bemenni. Nagy oka van annak,
hogy minden ugy legyen, a hogy van és ha ön az én szememmel látna és az
én tudásommal tudna, akkor talán jobban megértene. – Erre én azt
mondtam, hogy erről meg vagyok győződve, mire ő folytatta: Mi
Transzszilvániában vagyunk és Transzszilvánia nem Angolország. A mi
szokásaink nem olyanok, mint az önök szokásai és ön itt nagyon sok
különös dolgot fog tapasztalni. Hisz a mit tegnap az eddigi
tapasztalatairól beszélt, is bizonyitja, hogy ön már is látott egy-két
különös dolgot itten.

Ezen aztán megindult a beszélgetés; és minthogy a gróf ugy látszott,
hogy szivesen beszél, csakhogy angolul beszélhessen, sok mindenfelől
kérdezősködtem, a mit eddig láttam és tapasztaltam. Néha elháritotta a
feleletet, máskor azzal az ürügygyel, hogy nem ért meg jól, más tárgyra
terelte a beszélgetést, de általánosságban elég nyiltan felelt meg
kérdéseimre. Idő haladtával, a mint egy kicsit nekibátorodtam, az elmult
éjszaka eseményeit illetőleg is mertem kérdezősködni; például
megkérdeztem, hogy a kocsis miért szállt le és ment oda, a hol a kékes
lángokat láttuk fölcsapni a földből. Igaz-e, hogy azok az elásott
kincsek helyén lobbannak fel? Erre ő megmagyarázta, hogy a közhit
szerint az évnek egy bizonyos éjszakáján – és ez véletlenül csakugyan a
tegnapi éjszaka volt, – a mikor minden gonosz szellem felszabadul, kékes
láng lobog föl olyan helyeken a hol kincs van elásva. Hogy sok kincs
lehet elásva ezen a környéken, a melyen keresztül jött tegnap, ehhez
kétség nem fér; mert ezen a vidéken marakodtak évszázadokig az oláhok,
szászok és törökök egymással. Valósággal egy-egy talpalatnyi földje
sincs az egész vidéknek, a melyet vitéz férfiak vére ne itatott volna,
akár a hazafiaké, akár az ellenségé. Ha az ellenség győzött is aztán,
hát már nem sok zsákmányt talált, mert a jó anyaföldbe temették kapzsi
szeme elől.

– De hogyan maradhatott a kincs annyi ideig rejtve – kérdeztem én – a
mikor oly biztos jelzője van a rejtekének, hogy bárki is fölfedezheti,
ha nem restelli a fáradságot? – A gróf mosolygott, piros szája széle
fölhuzódott és fehér foga élesen ragyogott, igy felelt.

– Mert a paraszt a maga valóságában gyászos és ostoba. Az a láng ez
évnek csak egyetlenegy éjszakáján csapódik föl és nincsen ennek az
országnak olyan fia, a ki azon a bizonyos éjszakán kimozduljon a
házából, ha csak nem muszáj neki. De még ha meg merné tenni, sem volna
belőle sok haszna. Mert higyje el nekem, hogy még az a paraszt kocsics,
a kiről ön azt mondja, hogy megjegyezte a lobogó lángok helyét, még az
sem találna rá világos nappal, hol keresse a tulajdon keze munkáját. Sőt
meg mernék rá esküdni, hogy még ön sem volna képes azokat a helyeket
megtalálni.

– No már ebben tökéletesen igaza van – feleltem. – Még csak halvány
sejtelmem sincs róla, hogy merre kereshetném őket. Aztán egyebekről
kezdtünk beszélgetni.

– Jőjjön – szólt végre – beszéljen nekem Londonról és a házról, a melyet
számomra választottak. Én hanyagságomért bocsánatot kérve, a szobámba
siettem, hogy az okmányokat kivegyem a táskámból. Mig rendezgettem őket,
tányér és késcsörömpölést hallottam a szomszéd szobában és mikor
keresztül mentem rajta, láttam, hogy fölszedték az asztalt és lámpát
gyujtottak, mert ezalatt teljesen besötétedett. A könyvtárszoba lámpái
is föl voltak gyujtva és a grófot a divánon találtam fekve és – szinte
megfoghatatlan – de az angol vasuti kalauzt Bradshanst olvasgatva. Mikor
beléptem, fölkelt és félretolva a lapokat és könyveket, az asztalról,
belemélyedt velem a tervek, szerződések és okmányok tanulmányozásába.
Minden iránt érdeklődött és ezer kérdést intézett hozzám a hely és
környéke iránt. Ugy látszik, hogy már előre is sokat foglalkozott a ház
és szomszédságára vonatkozó dolgokkal, mert mire készen lettünk, már
majd nem többet tudott róla, mint jó magam. Midőn ezt megjegyeztem, igy
felelt:

– Nos igen barátom, de hát nem szükséges-e, hogy ez igy legyen. Ha
egyszer ott leszek, már nem lesz mellettem az én Harker Jonathán
barátom, hogy tanácsokkal és fölvilágositással szolgáljon. Hanem távol
tőlem Exeter-ben, tán a más dolgaival és ügyeivel bibelődve, az én másik
jó barátommal Hanskin Péterrel a principálisával együtt. Hát lássa!

Mikor minden a Purfleet – házvételére vonatkozó dolgot rendbe hoztunk és
ő aláirta a szükséges okmányokat és én levelet irtam Hawkins urnak, a
melyet az okmányokkal együtt postára kellett tennünk, a gróf csak ekkor
kérdezte, hogy miképpen jutottunk ehhez a neki különösen alkalmas
házhoz. Én fölolvastam neki ez erre vonatkozó, akkoriban irt
naplójegyzeteimet, a melyeket ide jegyzek:

– Purfleet-ben, egy mellékutcában, láttam egy épp olyan házat, a milyent
kivánnak tőlünk, és a melynek kapujára kopott cédulán volt kiirva, hogy
a hely eladó. Ódon magas kőfal veszi körül minden oldalról, a melyet
látszólag hosszu évek során nem tataroztak. A zárt kapu nehéz régi tölgy
és vas, a melyet a rozsda jócskán megmart már.

A birtokot Carfaxnak nevezik, a ház négy oldala a négy világtájnak van
forditva. Lehet vagy husz hold, a melyet a föntemlitett fal zár körül. A
kertben sok a fa, annyira, hogy némely helyen szinte sötét homályban
lehet járni tőlük és egy helyt mély sötét tó van, a melyet nyilván
rejtett források táplálnak, mert a vize tiszta és jó bő vizü patakban
folyik le. A ház igen nagy és mindenféle korra vall, egészen vissza a
zord középkorig, mert némely helyen a fala óriási vastagságu, csak
néhány igen magasan vágott erős vasrácscsal ellátott szük ablakkal.
Olyan, mint valamely régi börtön részlete, közel hozzá az ódon
kápolnával vagy templommal. Be nem mehettem, mert még a külső kapuhoz
sem volt kulcsom, de gyors fotografáló gépemmel néhány fölvételt
készitettem róla. Közel a házhoz nagyon kevés más épület van, csak egy
igen nagy házat láttam, a melyet nemrégiben bővitettek ki és alakitottak
át, elmebetegeknek szánt privát gyógyitó intézetté. De ez sem látszik a
magányos épület kertjéből.

A mikor elvégeztem jegyzeteim olvasását, a gróf igy szólott:

Nagyon örülök, hogy a ház régi és nagy, tágas. Én magam is régi
családból származom és belehalnék, ha valami uj házban kellene laknom.
Egy házat nem lehet lakhatóvá tenni egy nap alatt és mily kevés nap kell
egy egész századhoz. Azt is nagyon szeretem, hogy kápolna is maradt a
régi időkből. Mi, Transzszilvánia nemes urai, nem szeretünk arra
gondolni, hogy csontjaink valamikor a köznép csontjai közé keveredjenek.
Nem szeretem a derüt és kacagást, nem kivánom a napfény és locsogó vizek
kéjes melegét és ragyogását, a mit a fiatalok annyira imádnak. Én immár
nem vagyok fiatal; és szivemet a halottak gyászolásában eltelt hosszu
évek nem hangolták vidámságra. Ezenfelül váram falai letörtek: az árnyak
sokasodnak, a szél hidegen fütyül a düledezett réseken és tört ablakokon
keresztül. Én szeretem a hüvöst és az árnyakat és egyedül szeretek lenni
a gondolataimmal, a mikor kedvem tartja.

A gróf szavai és kinézése valahogy ellentétben álltak egymással, vagy
talán csak arcának éles vágása tette a mosolyát oly rideggé és
gonoszszá. Nemsokára ezután valami mentséggel otthagyott, kérve, hogy
szedném rendbe papirjaimat. Jó ideig oda maradt és én a szétszórt
könyveket kezdtem lapozgatni. Ezek közül az egyik atlasz volt, a mely a
mint a kezembe vettem, magától nyilott Angliára, mintha ennek a térképét
sokat használták volna. Közelebbről megnézve, észrevettem, hogy London
körül kék ceruzával apró karikák vannak jegyezve; az egyik London keleti
részén, körülbelül ott, a hol a gróf birtoka feküdt, a másik, Exetert és
Whitbit jegyezte.

– Jorkshire-ban.

– A gróf majdnem egy óráig távol volt, visszatérve igy szólt: Ah, ön még
mindig a könyveket forgatja, jó! de azért nem kell mindig dolgozni.
Jöjjön, jelentették, hogy a vacsora készen várja. Ezzel karon fogott és
a szomszéd szobába mentünk, a hol kitünő vacsora volt az asztalra
készitve. A gróf ismét kimentette magát, mondván, hogy távollétében
megebédelt. Hanem azért helyet foglalt, mint az elmult éjjel és
beszélgetett, a mig ettem.

Vacsora után én szivarra gyujtottam, a gróf pedig velem maradt,
beszélgetve és kérdezgetve minden elképzelhető dologról, mig óra, óra
után mulott. Én éreztem, hogy nagyon későre jár az idő, de nem szóltam
semmit sem, mert nem akartam a házigazdám kedvét rontani. Nem voltam
álmos, mert a hosszu alvás nappal eléggé helyreállitott, de nem birtam
eltitkolni a hideg borzongást, a melyet hajnal felé érezni szokott az
ember. Egyszer csak rendkivül éles kakas kukorékolást hallottunk, az
éles, fris levegőn keresztül. Drakula gróf talpra ugorva szólott: No
lám, már ismét megvirradt s milyen gondolatlanság tőlem, önt ilyen soká
ébren tartani.

– Önnek nem szabad olyan érdekesen beszélgetnie drága uj hazámról,
Angliáról, nehogy én elfelejtkezzem az idő futásáról – ezzel mélyen
meghajolt és eltávozott. Én a hálószobámba mentem és szétvontam a
függönyöket, de nem sokat láthattam, mert ablakom az udvarra nyilott,
nem is láttam egyebet, csak a hajnali szürkületet az égen. Ismét
összehuztam hát a függönyöket és naplómba jegyeztem a nap eseményeit.

– _Május 8._ Attól féltem, mikor ezeket a jegyzeteket kezdtem, hogy
nagyon is terjengős vagyok, de most örülök, hogy a legapróbb részletekre
is kezdettől fogva kiterjesztettem a figyelmemet. Mert ez a hely,
mindennel benne, olyan különös, hogy már nyugtalankodni kezdek. Nem
bánnám, ha már ép bőrrel itt hagyhattam volna, vagy habár soha sem
jöttem volna bele. Lehet, hogy csak ez a szokatlan éjjeli élet merit ki,
de nem hinném, hogy ez minden. Ha valakivel beszélhetnék, könnyebben
elviselném a dolgot, de nincsen senkim. A gróf az egyetlen, a kivel szót
válthatok és ő! – attól tartok, hogy én az egyetlen élő lény vagyok ezen
a helyen. De maradjunk meg az egyszerü tényeknél, nem szabad
megengednem, hogy a képzeletem elragadjon. Mert ha igen, akkor el vagyok
veszve. Hadd mondjam meg egyszerre, hogy miként állok, vagy gondolom,
hogy állok.

Csak néhány órát aludtam lefekvés után és érezve, hogy nem tudok többé
elaludni, fölkeltem. Az ablakba akasztottam a borotváló tükrömet és épp
borotválkozni kezdtem. Hirtelen egy kéz érintését éreztem a vállamon és
a gróf hangját hallottam „jó reggelt“ mondani. Megrettentem, mert
meglepett, hogy nem láttam jönni, holott a tükröm az egész szobát
mutatta mögöttem. Megrettenésemben kissé megvágtam az arcomat, de észre
sem vettem abban a pillanatban. A mint a gróf üdvözlésére megfeleltem,
ismét a tükörhöz fordultam, hogy lássam, hogy miképpen történhetett,
hogy előbb nem láttam meg őt. Ezuttal nem foroghatott fönn semmi
tévedés, a gróf egészen közel állt mögöttem, a vállamon át nézve
láthattam. De azért a tükörben nem volt meg a képe! Az egész mögöttem
levő szobát láthattam; de magamat kivéve, élő emberi lényt nem láttam
benne. Ez ijesztő volt s a sok egyéb meglepő és különös dolgot, a mi
velem történt, tetézve, csak fokozta azt a kellemetlen érzést, a mely
mindig elfogott, valahányszor a grófot közelemben éreztem; de ugyanabban
a pillanatban a vágást is észrevettem arcomon és a vért, a mely államon
végigcsurgott. Letettem a borotvát és megfordultam, hogy egy kis angol
flastromot keressek. A mint a gróf meglátta arcomat, szeme démoni dühben
lángolt föl és hirtelen mozdulattal, mintha torkon akart volna ragadni.
Én visszahuzódtam és kezem az olvasót érintette, a mely a kereszttel a
nyakamban függött. Arca erre rögtön megváltozott, még pedig oly
hirtelenséggel tünt el belőle a düh, hogy alig hihettem, hogy valaha ott
láttam volna.

– Vigyázzon – szólt – vigyázzon az ilyen vágásra. Ez sokkal
veszedelmesebb ebben az országban, mintsem hihetné. – Aztán meglátva a
tükrömet, – folytatta – és ez az a nyomorult lom, a mely a bajt okozta.
Az emberi hiuság emez aljas játékszere. Félre vele! – és rettenetes
kezének egy mozdulatával kitárva a nehéz nagy ablakot, kihajitotta rajta
a tükröt, a mely ezer darabra zuzódott lent az udvar kövezetén. Aztán
szó nélkül visszavonult. Ez roppant boszantó, mert most azt sem tudom,
hegy hogyan borotválkozzam, ha csak az órám fedelébe vagy a borotválkozó
tál fenekébe, a mely szerencsémre fémből van, nem nézem magamat.

A mikor az ebédlőbe mentem, a reggeli készen várt, de a grófot nem
találtam sehol sem. Különös, hogy a grófot még eddig nem láttam sem
enni, sem inni. Nagyon sajátságos egy ember lehet. Reggeli után egy
kissé körüljártam a kastélyban. Kimentem a lépcsőházba és egy délnek
fekvő szobát találtam. A kilátás az ablakából nagyszerü volt. A
várkastély egy rettenetes szakadéknak a legszélére van épitve. Egy az
ablakból kidobott kő ezer lábnyira eshetnék, a nélkül, hogy bármihez
ütődnék utközben. A meddig a szem ellát, csak zöld fasudarak tengerét
látja, itt-ott egy mély szakadással közben. Imitt-amott szük szalagnak
látszik a rengeteg erdő sziklás szakadékaiban kanyargó folyó vagy patak.

De nem nagy kedvvel időzök a természet szépségein, mert a mikor
kigyönyörködtem magamat benne, tovább indultam fölfedező utamban. Ajtók,
ajtók és csak ajtók mindenütt és valamennyi elzárva és reteszelve. Sehol
semmi kijárás a várkastélyból, csak az ablakokon keresztül.

A kastély egy valóságos börtön és én rabja vagyok!




III.

Mikor láttam, hogy fogva vagyok, valósággal megvadultam. Föl és le
rohantam a lépcsőn, megráztam minden ajtót, és kinéztem minden ablakon,
a melyet csak találtam; de egy kis idő mulva teljes tehetetlenségem
érzete minden más érzést legyőzött bennem. Ha visszatekintek arra az
időre, ugy tetszik, hogy ugy viselkedtem, mint egy kelepcébe jutott
patkány. De mikor meggyőződtem teljes tehetetlenségemről, nyugodtan
leültem, olyan nyugodtan, mint bármikor életemben – és elkezdtem
gondolkozni, hogy mit volna legokosabb tennem. Még most is gondolkozom,
és még mindig nem jutottam végérvényes elhatározásra. Csak egyben vagyok
teljesen bizonyos; hogy nem érne semmit sem, ha a gróffal közölném
fölfedezésemet. Ő jól tudja, hogy én fogva vagyok; és minthogy ő maga
ejtett foglyul és valószinü, hogy valamely előtte tudott fontos oknál
fogva, kit csak megcsalna, ha benne, bizakodnám. A mennyire láthatom,
legokosabb lesz, ha fölfedezésemet és rettegésemet eltitkolom, a
szememet pedig nyitva tartom. Mert vagy ugy van, hogy a tulajdon
félelmem tesz bolonddá, mint egy gyermeket, vagy pedig rettenes
helyzetben vagyok; és ha igaz ez az utóbbi, akkor jól összeszedhetem az
eszemet, hogy kijussak belőle. Alig jutottam erre az elhatározásra,
hallottam a bejárók nagy ajtajának csukódását és tudtam, hogy a gróf
haza érkezett. Nem jött egyenesen a könyvtárszobába, hát óvatosan a
hálószobámba osontam és ott találtam őt, az ágyamat vetve. Ez különösnek
tetszett, de csak megerősitett abban, a mit már sejtettem, hogy
nincsenek cselédek a házban. Mikor később az ajtó hasadékán keresztül
meglestem, a mint az asztalt teritette, teljesen megbizonyosodtam a
dolog felől; mert ha minden ilyen alantos dolgot maga végez, akkor
bizonyos, hogy nincsen senkije, a kivel megtétesse. Ez megrémitett, mert
ha senki más nincsen a kastélyban, akkor a grófnak magának kellett a
kocsisnak is lenni, a ki engem ide hozott. Ez rettenetes egy gondolat;
mert ha ugy van, mit jelentsen az, hogy még a farkasokon is tudott
uralkodni a kezének puszta fölemelésével. És miért, hogy a besztercei
utasok, mintha mind féltek volna tőle és mintha rettegtek volna miattam?
Mert mi egyebet jelentett a kereszt, a fokhagyma, a vadrózsa, a törpe
fenyőgaly ajándékozása? Az Isten áldja meg azt a jó, jó öreg asszonyt, a
ki a keresztet az olvasóval a nyakamba akasztotta! Megvigasztal és erőt
ád valahányszor megérintem. Különös, hogy a mit valamikor, mint
bálványimádást és babonát megvetettem, az most elhagyatott állapotomban
milyen vigasztalásomra szolgál. De mert nem ezzel, hanem Drakula gróffal
kell foglalkoznom – meg kell róla tudnom mindent, a mit csak lehet,
akkor talán jobban megértek mindent. Ma este majd ugy forditom a beszéd
tárgyát, hogy saját magáról beszélgessen. Hanem vigyáznom kell, nehogy
gyanuját fölébreszszem.

_Éjfél._ Hosszasan beszélgettem a gróffal. Néhány kérdést intéztem hozzá
Transzszilvánia történelmét illetőleg, és ő csudálatosan belemelegedett
a tárgyba. A hogy ő dolgokról, népekről, de kiváltképpen a véres
csatákról beszélt, az mind ugy hangzott, mintha személyesen jelen lett
volna. Ennek ő későbben azzal adta magyarázatát, hogy egy bojárnak a
háza és neve, büszkesége a saját büszkesége, az ősei dicsősége, az ő
dicsősége, az ő végzetök az ő végzete. Valahányszor az őseiről beszélt,
mindég azt mondta, mi, és csaknem mindég a többes számban beszélt, mint
a királyok szoktak. Szeretném, ha ugy tudnék leirni mindent, s hogy ő
mondta, mert szinte megbüvölt vele. Beszédközben izgatott lett és
föl-alá járt a szobában, nagy fehér bajuszát sodorgatva, és mindent
megmarkolva, a mire a kezét tette, mintha a puszta erejével össze akarná
morzsolni. Egy dolgot, a mit mondott, lehetőleg pontosan jegyzek ide,
mert ugyszólván a fajának a históriáját tartalmazza.

– Mi székelyek joggal vagyunk büszkék, mert ereinkben sok vitéz faj vére
csörgedez, a kik ugy harcoltak a felsőbbségért, a hogy az oroszlán
harcol. Ide, az európai fajok e forgatagába, az Ugrier törzs behozta
jeges hazájából a Thor és Vodin által beléjük oltott harci szellemet.
Mikor ide jöttek, itt találták a Hunnokat, a kiknek harci furiája lobogó
tüz gyanánt söpörte végig a világot, mig a pusztuló népek azt nem
hitték, hogy ereikben a Szkthia-ból kiüzött boszorkányok vére folyik, a
kik a puszták démonaival párosodtak. Bolondok! bolondok! melyik démon,
vagy melyik boszorkány volt valaha oly nagy mint Attila, a kinek vére
ereimbe folyik? Karjait az ég felé nyujtotta. – Csuda-e, hogy
győzedelmes faj voltunk; hogy büszkék voltunk; hogy midőn a magyar, a
lombárd, az avar, a bolgár és a török ezreiket osztották a határainkra,
mi vissza kergettük őket. Különös-e, hogy mikor Árpád és seregei végig
söpörték a magyar hazát és itt talált bennünket, a mikor a határszélre
ért, a honfoglalásnak el maradt a határa. Mi ránk bizták Törökország
határainak őrzését, mi velünk szövetkeztek a vitéz magyarok, sőt rokon
fajnak ismertek el bennünket. Ki volt boldogabb nálunknál, ha a véres
kardokat körül hordozták az országban és ki követte készségesebben a
király zászlaját.

Ki váltotta meg a nemzetem gyalázatát, mikor az oláh és magyar zászlókat
legyőzte a félhold? Ki lett volna más, mint az én fajomból való férfi, a
ki mint vajda lépte át a Dunát és a saját területén győzte le a törököt.
Ez volt aztán az igazi Drakula! Sajnos, hogy eleste után a tulajdon
méltatlan öcscse adta el népét a töröknek és juttatta őket a rabság
gyalázatára. Vajjon nem az a Drakula volt-e, a ki fajának azt a későbbi
ivadékát inspirálta, hogy ismét és ismét a török ellen vigye hadait; a
ki, ha vissza verték, ujra, ujra és ujra támadt, még ha maga maradt is a
véres mezőn, a hol seregeit lemészárolták, mert tudta, hogy neki végre
is győzedelmeskedni kell. Azt mondják, hogy ő csak magára gondolt. Hát
mit ér a paraszt vezető nélkül?! Mit ér a háboru ész és sziv nélkül, a
mely igazitsa? És végre, a mikor a mohácsi vész után leráztuk a magyarok
igáját, mi a Drakula vérbeliek voltunk a vezérek, mert a mi szellemünk
nem türte, hogy szabadok ne legyünk. Ah! ifju uracskám, a székelyek és
velük a Drakulák, mint a szivük vére, az agyuk veleje és harci fegyverük
olyan időkkel dicsekedhetnek, a melyeket a gombamódra fölcseperedett
Habsburgok és Romanovok soha sem fognak elérni. A háborus időknek vége.
A vér nagyon drága dolog a becstelen béke eme napjaiban és a nagy fajok
dicsősége már csak mesébe való.

Erre jóformán megvirradt és mi lefeküdtünk. (Jegyzet. Ez a napló
borzasztón kezd hasonlitani az Ezeregy éjszaka kezdetéhez, mert mindent
abban kell hagyni a kakaskukorikolásra.)

_Május 12._ Hadd kezdjem tényekkel, puszta rideg tényekkel, a melyeket
könyvek és számok igazolnak és a melyekhez kétség nem fér. Nem szabad
ezeket összetévesztenem olyan tapasztalatokkal, a melyekre nézve csak a
saját megfigyelésemre és emlékemre támaszkodhatom. Mult este, mikor a
gróf jött, azon kezdte, hogy jogi dolgokra és bizonyos üzletek körüli
eljárásra kért tőlem fölvilágositást. A gróf kérdéseiben bizonyos
rendszer mutatkozott, azért olyan sorrendben próbálom ide iktatni, ki
tudja nem-e veszem még valamikor hasznát a dolognak.

Először is azt kérdezte, hogy egy embernek Angliában lehet-e két, vagy
ennél is több ügyvéde egyszerre. Én azt feleltem, hogy bárkinek lehet
egy tucat is, ha kivánja, de hogy nem volna okos dolog egynél több
ügyvédet bizni meg egy és ugyanamaz ügynek az elintézésével, mert
egyszerre csak egy foglalkozhatnék vele jogosan. Ezt tökéletesen
megértette és tovább kérdezte, hogy nehézségekbe ütköznék-e, ha egy
embert a pénzügyeivel, egy másikat például hajóteherszállitással bizna
meg, abban az esetben, ha például lokális támogatásra volna szüksége, a
pénzügyeivel foglalkozó ügyvéd lakóhelyétől távol. Én kértem, hogy
magyarázza ki magát jobban, nehogy valamiképpen félre értsem, erre igy
szólt: – Jó, hát megmagyarázom a dolgot. Az ön principálisa is közös
barátunk, Hawkins Péter ur, Exeterből, a mely távol esik Londontól,
veszi meg az ön közbenjárásával számomra a londoni birtokot. Helyes! Már
most engedje meg, hogy őszintén megvalljam, nehogy különösnek találja,
hogy egy Londontól távol lakó ügyvéd segitségéhez fordultam, a helyett,
hogy egy ottanit kerestem volna; hogy okom erre az volt, hogy semmiféle
helyiérdeket ne szolgáljon, csupán csak az én óhajomat teljesitse; s
minthogy egy Londonban lakó ügyvéd tán inkább a saját érdekeit vagy egy
barátjáét szolgálta volna, mint az enyimet, a távolban kerestem az
ügynököt, a ki csupán csak az én érdekemet szolgálja: már most tegye
föl, hogy én, a kinek sok mindenféle ügye van, hajóterhet óhajtanék
küldeni Newercastle, Durham, Haruch vagy Dowerbe, nem volna-e
alkalmasabb a megfelelő kikötőben valakit megbizni az átvételével? Erre
én azt feleltem, hogy ez természetesen egyszerüsitené a dolgot, de hogy
mi ügyvédek olyan összeköttetésben vagyunk egymással, hogy mindenütt
vannak embereink, a kikkel a lokális dolgokat elvégeztessük, ugy, hogy
megbizónk, ha egy kézbe adja is ügyeit minden tekintetben és minden
további gond nélkül elérheti azt, a mit óhajt.

– Hanem azért szabadságomban áll magamnak is rendelkezni. Vagy nem ugy
van? kérdezte a gróf.

– De igen – feleltem – és ezt gyakran még üzletemberek is megteszik, a
kik nem akarják, hogy más valaki minden ügyletükbe be legyen avatva.

– Helyes! szólt ő, aztán folytatta kérdezősködéseit, valamely portéka
átküldésének, átadásának vagy letétbe helyezésének módja felől, a
formalitások felől, a melyeknek eleget kell tenni és mindenféle nehézség
és fönnakadás felől, a mely előfordulhatna, de előrelátás által
elháritható. Mindezeket legjobb képességem szerint magyaráztam meg neki,
noha azt a benyomást tette rám, hogy kitünő prókátor vált volna belőle,
mert nem volt semmi, a mire nem gondolt, vagy a mit előre nem látott
volna. Olyan embernek, a ki soha sem volt Angliában és nyilván nem sokat
foglalkozott üzleti dolgokkal, bámulatra méltó volt a tudása és
éleslátása. Midőn már mindenre nézve fölvilágosittatta magát, hirtelen
fölkelt és kérdezte:

– Irt-e ön az első levele óta Hawkins Péter barátunknak vagy bárki
másnak? Némi keserüséggel a szivemben, feleltem neki, hogy nem irtam,
mert semmi módját nem láttam eddig annak, hogy levelet küldhessek
valakinek.

– Akkor hát irjon most, ifju barátom – felelte ő, sulyos kezét a
vállamra téve – irjon a mi közös barátunknak és bárki másnak is és
mondja meg nekik, hogy mától fogva egy hónapig marad még nálam.

– Kivánja ön, hogy oly hosszu ideig maradjak? – kérdeztem, mert a szivem
elszorult a gondolatra.

– Nagyon kivánom; annyira, hogy tagadó választ nem is fogadok el. Mikor
az ön gazdája vagy főnöke, vagy hogy is mondják, beleegyezett, hogy küld
valakit maga helyett, ugy értettük a dolgot, hogy minden és mindenben az
én óhajtásom szerint történjék. Én nem voltam szükmarku. Nem igy van-e?

Mit tehettem egyebet, minthogy beleegyezésem jeléül meghajoltam. Hawkins
ur érdekéről volt szó, nem az enyémről, vele kellett törődnöm és nem
magammal; és különben is, a mig a gróf beszélt, volt valami a szemében
és modorában, a mi eszembe juttatta, hogy rab vagyok és hogy ha
szeretnék, sem mehetnék el. A gróf látta győzedelmét a meghajlásomban és
hatalmát arcom zavarodottságában, mert azonnal élni kezdett vele a maga
sima ellenállhatatlan módjában.

– Kérem önt, kedves ifju barátom, hogy ne szóljon másról, csak üzleti
dolgokról leveleiben. Barátai mindenesetre örülni fognak, ha megtudják,
hogy ön jól érzi magát és hogy örömmel gondol az időre, a mikor ismét
köztük lehet. Nem ugy van-e?

Beszédközben három levélpapirost és három boritékot tett elibém. Mind a
három a lehető legvékonyabb külföldi papirból való volt és rájuk
pillantva, aztán a grófra és látva nyugodt mosolyát és fehér hegyes
fogait, a mint piros alsó ajkára nyultak, megértettem, mintha szóval
mondotta volna, hogy vigyázzak arra, a mit irok, mert ő könnyen
elolvashatja. Igy hát elhatároztam, hogy ezuttal csak röviden,
hivatalosan irok, de hogy titokban Hawkins urnak és Minnának is irok
hosszu kimeritő levelet, kivált Minnának, mert az övét gyorsirással
irhatom, a mit a gróf nem képes kibetüzni. Két levelet irtam, aztán
csendesen ülve olvasgattam, mig a gróf több rendbeli levelet irt,
irásközben néha egyik vagy másik az asztalán levő könyvbe nézve. Aztán
az én két levelemet is átvette és az övéihez tette, összeszedte az
irószereit és távozott. A mint az ajtó becsukódott mögötte én a levelek
fölé hajoltam, a melyek a cimzéssel lefelé forditva voltak az asztalra
téve. Nem éreztem semmiféle lelkifordulást sem eljárásomért, mert
éreztem hogy a fönforgó körülményeknél fogva ez csak jogos önvédelem.

Az egyik levél _Billington_ Sámuel urnak volt cimezve Whithyben 7. sz. A
másik Leutner urnak Várna; a harmadik Coutti & Comp. London és a
negyedik Klopstock és Billreuth bankároknak Budapestre. A második és
harmadik nem volt még lepecsételve. Már éppen beléjük akartam
pillantani, a mikor a kilincset mozdulni láttam. Visszadültem a
székembe, csak annyi időm volt, hogy e leveleket helyükre tegyem és a
könyvemet fölvegyem, mire a gróf még egy levéllel a kezében bejött.
Fölvette a leveleket, gondosan ellátta őket bélyeggel, aztán felém
fordulva szólott:

– Remélem, megbocsát, de rendkivül sok elvégezni való dolgom van ez
este. Remélem, hogy mindent kivánsága szerint fog találni. – Az ajtóban
még egyszer megfordult és némi habozás után igy folytatta:

– Engedje, hogy figyelmeztessem kedves ifju barátom, – nem, engedje,
hogy a legkomolyabban intsem, hogy abban az esetben, ha elhagyná ezeket
a szobákat, soha semmi szin alatt le ne dőljön álomra a kastélynak
bármelyik másik részében. A ház ódon, telve emlékekkel és rossz álmok
kisérik benne a gondatlanul elalvót. Vigyázzon magára! Ha akár most,
akár máskor bármikor érzi, hogy álom kerülgeti, siessen vissza
hálószobájába, vagy ezekbe a szobákba, mert itt békében fog pihenni. De
ha ebben a tekintetben nem óvatos, akkor, – beszédét félelmes
mozdulattal fejezte be, ugy tett, mintha a kezét mosná. Én tökéletesen
megértettem; csak kételkedtem, hogy lehetne álom, borzalmasabb, mint a
homálynak és titokzatosságnak az a természet ellenes és rémes hálója, a
mely mintha fogva tartana.

_Későbben_. Megerősitem a fönt leirottakat, de ezuttal a kétség
kizárásával. Nem fogok az álomtól félni sehol sem, a hol ő nincsen
jelen. A feszületet az ágyam feje fölé helyeztem – ugy érzem, hogy
nyugalmam igy mentebb lesz az álmoktól és ott is fogom hagyni.

A gróf távozása után a szobámba tértem. Egy kis idő mulva, hogy semmi
neszt nem hallottam, kimentem a folyósóra és föl a lépcsőn oda, a honnan
kilátásom volt délnek. Az udvar szük sötétségéhez képest, a szabadságnak
bizonyos érzése kapott meg a nagy térségben, noha rám nézve elérhetetlen
volt is. Az udvart nézve legjobban éreztem, hogy csakugyan börtönben
vagyok és mohón vágytam a fris levegőre, noha csak az éjszakaira is.
Érzem, hogy ez az éjszakai élet kimerit. Az idegemeit rontja.
Megrettenek a saját árnyékomtól és telve vagyok a legőrültebb
képzelődésekkel. Isten a tanum, hogy félelemre van elég okom ebben az
elátkozott fészekben! Kibámultam a gyönyörü, holdvilágban fürösztött
tájra, a mely csaknem nappali világosságban látszott. A lágy fényben a
távoli hegyek tetői elsimultak, a völgyek és szakadékok árnyai pedig
sötétek voltak, mint a fekete bársony. Az éj tiszta szépsége
megnyugtatott; békét és vigasztalást hozott minden lélekzetvételem. A
mint kihajoltam az ablakon, szemem valami mozgó tárgyon akadt meg, ugy
egy emelettel alattam, kissé balra, a hol, ugy gondoltam, a szobák
fekvéséről itélve, hogy a gróf tulajdon szobájának ablakai lehetnek. Az
ablak, a melyben álltam, magas volt és öblös, kőből faragott párkánynyal
és ablakkereszttel, a mely, noha ódon, még egészen jókarban volt, de
nyilván jó ideje hiányzott belőle az ablaküveg. Én a kőfaragás mögé
huzódtam és óvatosan néztem ki.

A mit láttam, a gróf feje volt, a mint kihajolt az ablakon. Az arcát nem
láttam, de fölismertem emberemet a nyakánál és válla és karjai
mozdulatánál fogva. De ha ezekről nem is, a kezéről, a melyet annyi
alkalmam volt szemügyre venni, okvetetlen fölismertem volna. Eleinte
csak érdekelt és szórakoztatott a dolog, mert csodálatos, hogy mily
csekélység érdekelheti és szórakoztathatja az embert, a mikor fogoly. De
minden érzésem fölháborodott és rémületté változott, a mikor láttam,
hogy az egész ember lassan kiemelkedik az ablakon és elkezd lefelé
mászni a vár falán, a borzalmas mélység fölött _fejjel lefelé_, mig a
köpenye mint két hatalmas sötét szárny terjeszkedik szét körülötte.
Eleinte nem hittem szememnek. Azt gondoltam, hogy csak a holdvilágnak
vagy árnyéknak valamely kisérteties játéka; de csak néztem tovább és
láttam, hogy nem csalódom. Láttam, a mint a kezeivel és lábujjaival a
kiálló kövek rögeibe kapaszkodik, a melyekről az idők viharai
lefosztották a vakolatot és igy minden egyenetlenségét és repedését a
falnak fölhasználva, meglehetős sebességgel kuszott lefelé, mint egy
gyik a falon. Miféle ember lehet ez, vagy miféle kreatura élő ember
képében? Érzem, hogy ennek a rettenetes helynek a borzalma erőt vesz
rajtam. Félelemben vagyok – irtózatos félelemben – és nincsen menekülés
a számomra; oly rémségekkel vagyok körülzárva, a melyekre gondolni sem
merek.

_Máj. 15._ Azóta még egyszer láttam a grófot olyan gyikmódra kimászni az
ablakán. Féloldalt csuszva igyekezett lefelé ugy száz lábnyira és
folyton balra tartva. Valamely lyukon vagy ablakon keresztül tünt el.
Mikor eltünt, kihajoltam, hogy jobban lássak, de hiába – a távolság
sokkal nagyobb volt, hogy sem bármit is láthattam volna. Tudtam, hogy
most elhagyta a várkastélyt és azt gondoltam, hogy fölhasználom az
alkalmat, hogy többet kutassak a várban, mint eddig mertem. Visszamentem
a szobámba és egy lámpát fogva, megpróbáltam minden ajtót. Valamennyi
zárva volt, a mit ugy is tudtam, és a zárak aránylag ujaknak látszottak.
Lementem a lépcsőn a csarnokba, a melyen keresztül először jöttem a
várba. A reteszeket elég könnyen vissza tudtam huzni és a láncokat
kiakasztani, de ez az ajtó is zárva volt és kulcs nem volt benne. Ennek
a kulcsnak okvetetlen a gróf szobájában kell lenni; figyelnem kell,
hátha nyitva hagyja egyszer az ajtaját, hogy a kulcshoz jutva
elmenekülhessek. Tovább folytattam fölfedező utamat, minden lépcsőn fel
és minden folyosón végig és meg próbáltam minden ajtót a hányat csak
találtam. A csarnokból nyiló egy-két szoba nyitva volt de nem találtam
bennük egyebet por lepte, moly ette ósdi butornál. Hanem végre az egyik
lépcső fölött akadtam egy ajtóra, a mely noha zártnak látszott, engedett
egy kicsit a nyomásnak. Erősebben neki dülve, ugy láttam, hogy
tulajdonképpen nincsen is bezárva, csak azért nem nyilik, mert a sarkai
kitágultak és a nehéz ajtó egész sulyával a padlóra ereszkedett. Az
alkalom olyan csábitónak látszott, hogy nem akartam elszalasztani, ki
tudja, kerül-e máskor, – keményen neki dültem hát és ismételt
erőfeszitéseimnek sikerült annyira kinyitni, hogy beléphettem rajta.
Olyan szárnyába jutottam ezuttal a várkastélynak, a mely jobbra esett az
általam eddig ismert szobáktól és egy emelettel alacsonyabb volt. Az
ablakokból láthattam, hogy a szobasor a kastély déli részének hosszában
van; az utolsó szoba ablakai két felé, délre és nyugatra engedtek
kilátást. Mind a két oldalon irtózatos mélység tátongott. A várkastélyt
egy óriás szikla csucsán épitették és három oldalról bevehetetlennek
látszott. Nagy tágas ablakokkal épült itt, a hol sem nyil, sem parittya,
sem mozsár lövés nem érhette és ennélfogva világosság és kényelemről
lehetett gondoskodni, a mi elérhetetlen lett volna olyan helyen, a
melyet védeni kellett. Nyugaton tág völgy nyilott, azon tul nagy
távolságban nagy óriás hegytömbök emelkedtek egymásfölé tornyosuló
sziklás csucsokkal, a melyek közül az oda kapaszkodott hegyi köris és
tövis szakadozott gyökerei fonódtak a szikla szakadékok repedéseibe. A
várkastélynak hajdanában ez lehetett a lakott része, mert a butor itt
kényelmesebb volt, mint a minőt az eddigi pusztult szobákban láttam. Az
ablakokon nem volt függöny és az üvegen beszürödő hold sárgás fényénél
még a szineket is meg lehetett látni, mert a szelid világosság még a
mindent ellepő por és az idő pusztitásait is megenyhitette. A lámpámnak
kevés hasznát vettem a ragyogó holdfényben, hanem azért örültem, hogy
velem volt, mert rémes elhagyatottság honolt a helyen, a mely
megdermesztette szivemet és megreszkettette idegeimet.

De azért mégis jobb volt itt, mint egyedül lennem azokban a szobákban, a
melyeket a gróf jelenléte meggyülöltetett velem. Kis vártatva idegeim
lecsillapodtak és édes nyugalom szállt rám. Itt vagyok, egy kis tölgyfa
asztal előtt ülve, a melyen tán a régi időkben valamely szép mágnás
asszony irta, rózsás pirral az arcán, helyesirási hibákkal telt
szerelmes levelét és irom én is a naplómba gyorsirással mindazt, a mi
történt velem, a mióta utoljára félretettem.

_Később: Május 16-án reggel._ Isten őrizze meg a józan eszemet, mert már
annyira jutottam, hogy kételkedni kezdek benne. Biztosság és nyugalom a
multaké. Amig még itt élek, csak egyért könyörgök, hogy meg ne őrüljek,
ha ugyan nem vagyok már is őrült. Ha még ép az eszem, bizonyos, hogy
őrültté tehet a gondolat, hogy az undok lények közül, a melyek e
gyülöletes helyen rejtőznek, a gróf maga a legkevésbbé félelmes rám
nézve, hogy csak ő vele vagyok bátorságban, de vele is csak addig, a
meddig valamelyes célját szolgálom. Nagy Isten, könyörületes Isten! de
nyugalom, mert különben elhagy az eszem. A naplómhoz fordulok csillapitó
gyanánt.

Megrögzött szokásom, hogy mindent pontosan följegyezzek, tán most is
megnyugtat.

A gróf titokzatos intése eléggé megijesztett, annak idején, most még
jobban megijedek, ha eszembe jut, mert a jövőben az is fokozza a
hatalmát fölöttem, hogy nem merek többé kételkedni szavainak
igazságában.

Midőn a mult este napló jegyzeteimet elvégeztem és a könyvet
szerencsésen visszarejtettem a zsebembe, kezdtem elálmosodni. A gróf
intése eszembe jutott, de szinte jól esett nem engedelmeskednem. Az
enyhe holdvilág lecsillapitott és a tág kilátás a szabadságnak bizonyos
érzésével töltött el, a mely fölüditett. Elhatároztam, hogy nem térek
vissza sötét szobáimba, de hogy itt alszom, a hol hajdanában szép
asszonyok ültek, énekeltek és élték édes életüket, mig gyönge szivük
aggodalmasan dobogott, háboruskodó hozzátartozóik miatt. Egy kényelmes
diványt huztam ki a helyéből, közel az ablakhoz, hogy fekve is lássam a
remek vidéket keleten és nyugaton, mitsem törődve a porral és készültem
az alvásra.

Valószinü, hogy el is aludtam. Remélem, hogy igen, de félek, mert
minden, a mi következett, ijesztően reális volt, ugy annyira, hogy most
itt a nappal fényes világánál sem hihetem egy cseppet sem, hogy aludtam
volna.

Nem voltam egyedül. A szoba ugyanaz volt, semmiben sem változott, a
mióta belejöttem. A padlón még a tulajdon lábam nyomát is láttam a
holdvilágnál, a századok óta fölhalmozott porban. Velem szemben a hold
fényében három fiatal hölgy állott, ruhájukról és tartásukról itélve,
uri hölgyek. Eleinte, a mint megláttam őket, azt hittem, hogy csak
álmodom, mert noha a hold mögöttük állt, nem vetettek árnyékot a
padlóra. Közel jöttek hozzám és egy ideig néztek, azután suttogni
kezdtek egymással. Kettő közülök barna volt, egyenes, vékony orral, mint
a gróf és nagy fekete szemmel, a mely szinte vörösnek látszott a sápadt
holdfényben. A harmadik szőke volt, szőke mint egy angyal, gazdag
hullámzó aranyos haj tömeggel és szafirkék ragyogó szempárral. Ugy
tetszett, mintha ismerném az arcát, még pedig mintha valamely félelmes
álmomban láttam volna, de nem birt eszembe jutni, hogy hol és hogyan.
Mind a háromnak ragyogó fehér foga volt, a mely fénylett, mint a gyöngy,
kéjesen duzzadt piros ajkuk közül. Volt valami rajtuk, a mi
nyugtalanitott, bizonyos sóvárgás, de meg mintha félelemben is lettek
volna. A szivemben bünös, gonosz forró vágyat éreztem, hogy bár csak
megcsókolnának azokkal a duzzadó piros szájukkal. Nem jó ezt leirni,
mert valamikor Minna szeme elé kerülhet és fájdalmat okozhatna neki; de
ez az igazság. A három hölgy suttogott egymással, aztán mind a hárman
kacagtak – olyan ezüstös csengő kacajjal, de egyuttal oly keménynyel,
mintha ez a hang nem is asszonyi édes ajkon jött volna keresztül. Olyan
volt, mint a csengő üveg poharakban emberi kéz által kivert idegizgató
melódia. A szőke lány kacéran rázta meg a fejét, a másik kettő biztatta.
Az egyik igy szólt:

– No rajta! Te vagy az első, mi majd követünk, tied a kezdés joga. – A
másik hozzá tette:

– Ő ifju és erős: jut a csókból valamennyiünknek. – Én mozdulatlanul
feküdtem, szempillám alól kémlelve, a gyönyörteli várakozás kinjában. A
szőke leány közeledett és fölém hajolt, annyira közel, hogy
lélekzetvételét éreztem arcomon. Édes volt, bizonyos tekintetben
kábitóan édes és épp ugy izgatta az idegeimet, mint az imént a kacagása,
de másrészt meg volt benne valami keserüen émelyitő, mint a fris vérnek
a szagában.

Nem mertem a szememet kinyitni, hanem azért jól láttam mindent félig
hunyt szempillám alól. A szép lány térdre ereszkedett és fölém hajolva,
szinte elnyelt a szemével. Volt benne valami eltökélt érzékiség, a mely
észbontó és visszataszitó volt egyszerre; a mint a nyakát meghajtotta,
valósággal megnyalta a száját, mint valamely állat, annyira, hogy a hold
világánál láttam a nedvességet piros ajkán és nyelvén, a mint ragyogó
éles fogait és szája szélét nyalta vele. Lejjebb, mind lejjebb hajlott a
feje, mig ajka a számon és államon alul a nyakamat kereste. Ekkor várt
egy kicsit és én jól hallhattam a nyelve suhogását, a mint a fogait és
ajkát nyalta vele és éreztem forró lehelletét a nyakamon. Aztán a torkom
bőre elkezdett remegni, mint az embernek a husa szokott, midőn a kezet a
mely meg akarja csiklandozni, mind jobban-jobban közeledni látja.
Éreztem az ajkak lágy, remegő érintését torkom idegesen érzékeny bőrén
és két kemény, éles fog hegyes végét, a mely csak épp megérintette és
ott pihent. Kéjes aléltsággal hunytam le szememet és vártam – vártam
dobogó szivvel.

De ebben a pillanatban villámos ütés gyanánt futotta végig egy egészen
más érzés egész valómat. A gróf jelenlétének tudatára ébredtem és arra,
hogy valóságos furiájában van a dühnek. Szemem önkénytelen kinyilt és
láttam, a mint erős keze megragadta és óriás erejével huzta vissza a
szőke lány nyakát, a kinek kék szeme lobogott a furiájától, fehér foga
csattogott és szép arca lángolt a szenvedélytől. De hát még a gróf! Soha
sem álmodtam ilyen dühödt haragról még a pokol démonaiban sem. A szeme
valósággal szikrázott Vöröses fényük lángolt, mintha a gyehenna tüze
égne mögöttük. Az arca halálosan sápadt volt és vonásai kemények és
feszültek, mint az acéldrót, sürü szemöldöke, a mely az orra fölött
találkozott, rángatózott dühében. Karjának egy hatalmas mozdulatával
ellóditotta a lányt magától, aztán intett a többinek, mintha elháritaná
őket magától, ugyanaz a parancsoló mozdulat volt, a melylyel az
ordasokat meghátráltatta. Olyan hangon, a mely noha halk és csaknem
suttogó volt, de azért mégis mintha betöltötte volna az egész levegőt és
mindenünnen viszhangozna szólott:

– Hogy meritek őt megérinteni? Hogy meri őt bántani bármelyitek is? Hogy
meritek a szemeteket rávetni, a mikor én megtiltottam? Vissza, ha
mondom, vissza mind! Ez az ember az enyém! Vigyázzatok, mert ha
bántjátok, velem gyülik meg a bajotok.

A szőke lány arcátlanul kacér nevetéssel fordult feléje, hegy
megfeleljen neki:

– Te magad soha sem szerettél; soha sem is szeretsz! erre a másik két
lány is kacagott, de oly rideg, lélektelen nyers kacagással, hogy szinte
megdermedtem hallatára, mintha elkárhozott lelkek kacaja volna. A gróf,
a ki ezalatt figyelmesen nézte az arcomat, erre feléjük fordult és
halkan suttogva mondta:

– De igen, én is tudok szeretni, hisz erről magatok is tudhatnátok a
multból. Nem ugy van-e? Nos, igérem nektek, hogyha nekem már nem lesz rá
szükségem, hát kedvetek szerint csókolhatjátok. Most távozzatok!
Távozzatok! Föl kell őt keltenem, mert dologhoz kell együtt látnunk.

– Hát mi semmit se kapjunk ez éjjel? – Kérdezte az egyik lány halk
nevetéssel egy zsákra mutatva, melyet a gróf a földre dobott és mely
mozgott, mintha valami élőlény volna benne.

A gróf felelet helyett biccentett a fejével. A leányok közül az egyik
oda ugrott és kibontotta a csomót. Ha fülem nem csalt, olyan forma
fuldoklást és halk sirást hallottam, mintha egy félig agyonszoritott
gyermek hangja volna. Az asszonyok körülállták, mig engem megbénitott az
irtózat; de mire jobban oda néztem, hát eltüntek és velük együtt a
rettenetes zsák is. Nem volt mellettük ajtó és nem mehettek el
mellettem, hogy észre ne vettem volna őket. Mintha csak egyszerüen
beleolvadtak volna a hold sugaraiba és kihuzódtak volna az ablakon, mert
még kivül is láttam egy ideig homályos árnyalakjukat, mielőtt teljesen
eloszlottak volna.

De már erre teljesen legyőzött az irtózat és eszmélet nélkül
hanyatlottam a semmibe.




IV.

_Harker Jonathán_ naplója – folytatás.

Az ágyamban ébredtem föl. Ha ugy lenne, hogy nem álmodtam az egészet,
akkor a grófnak magának kellett ide hoznia. Szerettem volna
megbizonyosodni a dolog felől, de semmiféle elvitázhatlan bizonyitékra
nem akadtam. Igaz, hogy apró jelenségei voltak, például a ruhám nem ugy
volt összerakva, a hogy magam szoktam, az órám nem volt fölhuzva, pedig
rendesen föl szoktam huzni mikor lefekszem és több efféle apróság. De
mind ez nem bizonyiték, mindez azt is jelentheti, hogy egy, vagy más
oknál fogva nem voltam, a rendes lélek állapotomban. Bizonyitékokat kell
szereznem. Egy dolognak nagyon megörültem, ha ugy volna is, hogy a gróf
hozott ide és vetkeztetett le, nagyon siethetett a föladatával, mert a
zsebeim érintetlenek. Meg vagyok róla győződve, hogy ezt a naplót olyan
rejtélynek találta volna, a melyet nem lett volna hajlandó eltürni. Vagy
elvette, vagy megsemmisitette volna. A mint körültekintek a szobámban, a
mely eddig oly gyülöletesnek látszott, most mintha valóságos szentély
volna, mert semmi sem lehet borzasztóbb, mint azok a rémes asszonyok, a
kik a véremet akarták szivni és a kik még most is arra áhitoznak.

_Május 18._ Lementem, hogy még egyszer megnézzem azt a szobát a nap
világánál, mert tudni akarom az igazat. Mikor a lépcső aljáról nyiló
ajtóhoz értem, zárva találtam. Oly erősen csapták be, hogy a szárfának
egy része szilánkokba hullott. Jól láthattam, hogy a zár nyelve nem
csukódott, hanem hogy az ajtót belülről erősitették a szárfához. Félek,
hogy nem álmodtam és e szerint a föltevés szerint kell cselekednem.

_Május 19._ Már bizonyos, hogy tőrbe estem. Mult este a gróf a
legszivesebb hangján szólitott föl, hogy három levelet irjak. Egyet, a
melyben mondom, hogy a rám bizott munkával már majnem készen vagyok és
hogy néhány nap mulva indulok hazafelé; egy másikat, a melyben a levél
keltezésére következő napra teszem az indulásomat és egy harmadikat, a
melyben értésükre adom, hogy elhagytam a kastélyt és Besztercére
érkeztem. Szivesen föllázadtam volna, de éreztem, hogy a dolgok jelen
állásában, őrültség volna nyiltan pörbe szállani a gróffal, a kinek
teljesen a hatalmában vagyok és ha megtagadnám a levelek irását, csak
fokozom a gyanakodását és kihivom a haragját. Azt már tudja, hogy többet
tudok, mint kellene és hogy nem szabad élnem, mert veszedelmessé
válhatok ő rá nézve; egyetlen menekülésem az időnyerés. Esetleg történik
valami, a mi a menekülésemet elősegiti. Láttam is a szemében
keletkezését annak a dühödt haragnak, a melylyel azt a szőke
szörnyeteget magától ellóditotta. Magyarázta, hogy a postajárás ritka és
bizonytalan, és hogy ha most irok, az barátaim megnyugtatására fog
szolgálni; és annyira biztositott arról, hogy intézkedni fog, hogy a két
utolsó levelemet Besztercén vissza tartsák a kellő időig abban az
esetben, hogy ha a véletlen ugy hozná magával, hogy tovább maradnék,
hogy nem mertem vele ellenkezni, ne hogy gyanakodását fölébreszszem. Ugy
tettem tehát, mintha teljesen osztanám nézetét, és csak azt kérdeztem
tőle, mikorról keltezzem leveleimet. Egy percig kalkulált, aztán szólt.

– Az elsőt junius 12-éről, a másodikat junius 19-éről, a harmadikat
junius 29-éről.

– Már most tudom, hogy meddig élhetek. Az Isten legyen irgalmas.

_Május 28._ A menekülésnek van reménye, vagy legalább annak, hogy
értesitsem az otthon valókat. Egy csapat cigány jött a várba, és az
udvaron tanyázik. Ezek oláh cigányok, a kik a világ e részében jóformán
otthon vannak, noha azt hiszem, hogy rokonságban vannak az egész világon
szétszórt cigányokkal. Ezren, és ezren tanyáznak Magyarországon és
Transzszilvániában és csaknem kivül élnek a törvényen. Nem ismerik a
félelmet, nincs vallásuk, a babonát kivéve, és valami sajátságos
zagyvalékát beszélik a román nyelvnek.

Irok haza leveleket, és meg próbálom, hogy nem lehetne-e velük a postára
tétetni. Az ablakon keresztül már beszélgettem velük, hogy ismeretséget
kőssek. Levették a kalapjukat, és hajlongtak és mindenféle jeleket
csináltak, a melyeket épp ugy nem tudtam megérteni, mint a nyelvüket.

Megirtam a leveleket. Minnáét gyors irással és Hawkins urnak csak
annyit, hogy tegye magát érintkezésbe Minnával. Menyasszonyomnak
megmagyaráztam a helyzetemet; természetesen a borzalmai nélkül, a
melyeket magam is csak gyanitok. Hisz halálra rémiteném, ha kitárnám
előtte a szivemet. Ha a levelek nem jutnak is céljukhoz, a gróf ne tudja
meg titkomat, vagy azt, hogy meddig terjed tudomásom.

Átadtam a leveleket, az ablakon keresztül dobtam ki, egy aranynyal
együtt, és iparkodtam jelek által megértetni, hogy postára tegyék. Az
ember, a ki elkapta őket, a szivére szoritotta és meghajlott, aztán a
sapkájába rejtette őket. Ennél többet nem tehettem. Vissza lopóztam a
könyvtárba, és olvasni kezdtem. Minthogy a gróf nem jött be, itt irtam
napló jegyzetemet…

A gróf bejött. Leült mellém és a legsimább hangján mondta, két levelet
kibontva:

– Ezt a cigányok adták és noha nem tudom, hogy honnan kerültek,
természetesen pártul fogtam őket. Nézze, ez az egyik magától való, még
pedig Hawkins barátunkhoz van cimezve; a másik – a boritékot fölbontva,
szeme a sajátságos jegyekre tapadt, arca elsötétült és szeme szikrázott
– a másik egy alávaló dolog, a barátság és a vendégszeretet
meggyalázása! De nincs aláirva. Nos hát akkor semmi közünk hozzá. –
Ezzel nyugodtan tartotta a levelet boritékostól a lámpa lángjába, mig
teljesen el nem hamvadtak. Aztán folytatta.

A Hawkinsnak szóló levelet, minthogy az öné, hát természetesen el fogom
küldeni. Az ön levelei szentek nekem. Megbocsájtja kedves barátom, hogy
tudatlanságomban föltörtem a pecsétjét. Nem tenne rá friss boritékot? –
felém nyujtotta a levelet és udvarias meghajlással tiszta levélboritékot
adott át. Nem volt mit tennem egyebet, ujra kellett cimeznem és szó
nélkül visszaadni neki. A mikor elhagyta a szobát, hallottam a kulcs
halk fordulását a zárban. Egy pillanattal későbben megpróbáltam – az
ajtó be volt zárva.

Mikor egy vagy két órával ezután a gróf visszajőtt, a bejövetele
ébresztett föl, mert elszunnyadtam a divánon. Nagyon udvarias és jókedvü
volt és látva, hogy aludtam, igy szólt:

– Ugy, hát maga fáradt, kedves barátom? Feküdjék ágyba. Az a legjobb
pihenés. Ma este ugy sem lehetek szerencsés önnel társaloghatni, mert
még igen sok a teendőm; de ön, bizton remélem, hogy aludni fog. – A
hálószobámba tértem és lefeküdtem és különös, de nyugodtan és mélyen
aludtam, a nélkül, hogy álmodtam volna. A kétségbeesésnek is meg van a
maga nyugalma.

_Május 31._ Ma reggel, a mint fölébredtem, eszembe jutott, hogy jó lenne
nehány levélpapirt és boritékot a táskámból magamhoz venni, hogy
irhassak, ha esetleg valamely jó alkalom kinálkoznék, de csak egy ujabb
meglepetés, egy ujabb ijedelem ért.

Minden falat papirosom eltünt, vele minden az utra vonatkozó jegyzeteim,
vasuti és hajókalauzaim, bankutalványaim, szóval minden, a mire nagy
szükségem lenne, mihelyt kiszabadulok. Egy darabig csak ültem és
tünődtem, aztán hirtelen eszembe jutott valami és a málhámba is
belenéztem s a szekrénybe, a melybe ruháimat aggattam.

A téli ruhám eltünt, vele felöltőm és meleg pokrócom; sehol sem találtam
azokat. Miféle uj gazságot jelentsen ez?

_Jun. 17._ Ma reggel, az ágyam szélén ültem, a fejemet hiu
tervelgetésben törve, midön kivülről ostorpattogást, lódobogást és
szekérnyikorgást hallottam az udvaron tul levő sziklás uton. Örömmel
rohantam az ablakhoz és két hosszu szekeret láttam az udvarba hajtani,
mindegyik elé nyolc zömök ló volt fogva és mindegyik pár ló mellett
egy-egy oláh ember volt széles karimáju kalapjával, nagy, szögekkel
kivert bőr tüszőjével, ronda birkabőr-bundában és nagy csizmában. Az
ajtóhoz rohantam, hogy lesiessek és a főbejáraton keresztül, a melyet
bizonyosan kinyitnak előttük, valahogy tán hozzájuk juthatnék. Ujabb
meglepetés: ajtóm kivülről be volt lakatolva.

Ekkor visszarohantam az ablakhoz és kiabáltam nekik. Bambán néztek és
mutogattak rám, de épp akkor a cigányok főembere jött ki eléjük és
látva, hogy az ablakomra mutogatnak, mondott nekik valamit, a mire mind
nevettek. Ezentul hiába kiabáltam, hiába könyörőgtem kétségbeesetten,
még csak felém sem néztek többet. Elszántan fordultak el tőlem. A hosszu
szekereken nagy erős faládákat hoztak, mindegyikre vastag szivós
kötélfogó volt erősitve; valamennyi üresnek látszott a könnyüségről, a
melylyel az oláhok elbántak velük és a hangzásról, a midőn durván a
földre dobálták őket. Mikor valamennyi le volt rakva és az udvar egyik
sarkában halomra hordva, a cigány pénzt adott az oláhoknak, a melyre
ezek ráköptek, hogy szerencsét hozzon nekik, aztán mindegyik tohonyán a
lova felé ballagott. Nemsokára ezután a távolban hallottam
ostorpattogásukat elveszni.

_Junius 24. Hajnal előtt._ Mult éjjel a gróf korán magamra hagyott és a
szobájába zárkózott, Mihelyt csak mertem, fölsiettem a kanyargó lépcsőn
és kinéztem a délnek nyiló nagy ablakon. Föltettem magamban, hogy
meglesem a grófot, mert van valami készülőben. A cigányok most is itt
vannak valahol a kastélyban és pedig valami dologban – erről meg vagyok
győződve, mert néha-néha, nagy távolságból, mintha csákány és ásó tompa
zaját hallanám és bármit csinálja nak is, bizonyos, hogy valamely
kegyetlen gazság lesz e munkájuk végcélja.

Még alig leselkedtem félóráig az ablakban, a mikor valamit mozogni
láttam a gróf ablakában. Visszahuzódva, feszülten figyeltem és láttam az
egész embert az ablakon kimászni. Megrázkódva láttam, hogy az a ruha van
rajta, a melyet ideutaztamban viseltem és a vállára van akasztva az a
rettenetes zsák vagy szatyorféle, a melyet szemem láttára ragadt el az a
három asszony akkor éjjel. Immár nem lehettem kétségben a szándéka iránt
és az én ruhámban indul rettenetes utjára! Ez hát legujabb gonosz terve:
azt akarja, hogy mások lássanak, vagyis higyjék, hogy láttak, egyrészt
hogy esetleg bizonyithassák, hogy látták, a mint leveleimet magam tettem
postára a városban vagy faluban, másrészt meg hogy bármely gazságot
kövessen el, azt a környékbeliek az én rovásomra irják.

Emészt a tehetetlen düh, ha arra gondolok, hogy ez igy tarthat, mig én
itt ülök fogva, valósággal rabságban, csakhogy a törvény védelme nélkül,
a mely pedig még a gyilkost is védi és vigasztalja.

Föltettem magamban, hogy megvárom a gróf visszatértét és makacs
kitartással ültem jó ideig az ablakban. Egyszer csak észrevettem, hogy
sajátságos kis foltok szállongnak a hold sugaraiban. Olyanok voltak,
mint az apró porszemek ét sajátságosan keringtek és tömörültek ködös
foszlányokká.

Mintegy csillapulva figyeltem őket és jóleső nyugalom szállt e közben
rám. Kényelmesebb helyzetbe illeszkedtem az ablak ülésén, hogy
könnyebben figyelhessem a légi tünemény játékát.

Egyszer csak fölriasztott valami, halk kinos vonitás, mintha valamely
távoli, mély völgyben vonitanának a kutyák. Mind hangosabban szállt
felém a kinos hang és a holdfényben táncoló árnyak mintha uj alakot
öltenének a hangra. Éreztem, hogy ösztöneim mintegy ébredésre
serkentenek; a lelkem is mintha küzködött volna a zsibbadás ellen.
Hipnotikus álom vett rajtam erőt. Sebesebben, sebesebben táncoltak az
atomok, a holdsugarak szinte remegve tüntek el mögöttem a homályban. Az
atomok mind határozottabb árnyalakokká tömörültek. De ekkor már
fölriadtam, teljesen ébren és érzékeim birtokában és sikoltozva rohantam
a helyről. Az árnyalakok, a melyek a hold sugaraiban keletkeztek életre,
a három kisérteties szép asszony alakjává tömörültek, a kiknek a
prédájává kellett lennem. Menekültem és csak a saját szobámban kezdtem
magamat biztosságban érezni, mert ott nem volt holdvilág és derülten
égett a lámpa.

Egy két óra elmultával valamit hallottam a gróf szobájában, mintha éles
fájdalmas sikoltás lett volna, a melyet gyorsan elfojtottak; aztán
csönd, mélységes borzalmas csönd következett, a mely megdermesztett.
Lüktető szivvel próbáltam a kilincsemet, de ismét be voltam zárva
börtönömbe és semmit sem tehettem. Le ültem és tehetetlenül sirva
fakadtam.

A mint igy ültem, az udvaron hallottam valamit – egy asszony
kétségbeesett kiáltását. Az ablakhoz rohantam, kinyitottam és a
vasrácsozat körül kinéztem. Csakugyan egy asszony volt ott szétzillált
hajjal, két kezét a szivére szoritva, mintha sebes futástól ki volna
merülve. A kapu bálványához támaszkodott. A mikor arcomat meglátta,
előre vetette magát és fenyegető hangon kiáltotta:

– Szörnyeteg, ad vissza gyermekemet!

Térdre vetette magát és kezeit felém nyujtva szivet tépő hangon
ugyanazokat a szavakat ismételte kiabálva. Azután a haját tépte, a
mellét verte és átengedte magát a legőrültebb kétségbeesés kitöréseinek.
Végre előre vetette magát és én noha nem láttam, de hallottam, a mint
puszta öklével az ajtót döngette.

Ekkor valahonnan a magasból, talán a toronyból, a gróf hivogató hangját
hallottam kemény, zord suttogással. Hivására közel és távolból a
farkasok üvöltése felelt. Alig néhány perc mulva egy egész falka rohant
be, mint az áradat, a széles kapubejárón keresztül az udvarra.

Nem hallottam az asszonyt sikoltani, a farkasok üvöltése is csak rövid
ideig tartott. Nem sok vártatva egyenkint ódalogtak el, szájukat nyalva.
Nem is sajnáltam szegény asszonyt, hisz tudtam, hogy gyermeke mivé lett
és jobb, hogy meghalt szegény, hogy sem azt megtudja.

De mit tegyek én? Mit tehetnék? Hogyan szabaduljak meg a sötétség, az éj
és félelem rémes fogságából?

_Junius 25._ Nincsen ember, a ki tudná, a mig az éj meg nem kinozta,
hogy mily édes és drága szemének és szivének a napkelte. Mikor a nap ma
már oly magasra ért, hogy az ablakommal szemközt levő kabuboltozat magas
tetejét érték sugarai, ugy tetszett nekem, mintha Noe bárkájának a
galambja szállott volna oda. A félelem ugy lefoszlott rólam, mintha
ködből szőtt köntös lett volna, a mely a nap sugarától elfoszlik. Tennem
kell valamit, a mig a nappal bátorsága bennem van. Nem szabad tovább
töprenkednem – tenni kell.

Eddig mindig csak éjjel voltam valamely zaklatásnak, fenyegetésnek, vagy
veszedelemnek kitéve. A grófot nappal még csak nem is láttam soha sem.
Lehetséges-e, hogy ő alszik, a mig mások ébren vannak és viszont ébren
van, a mikor mások alusznak? Csak a szobájába juthatnék! De lehetetlen
oda eljutni. Az ajtaja mindig zárva és más ut nincs a számomra.

De igenis hogy van, csak merni kellene. Arra, a merre ő jár, miért ne
járhatna más is? Én magam láttam őt az ablakán kimászni; miért ne
utánoznám őt és miért ne másznék be az ablakán? A próba kétségbeesett,
de hát nem kétségbeesettebb-e az én helyzetem? Megkisérlem. Legrosszabb
esetben csak a halál vár rám. Isten vezéreljen föladatomban! Isten veled
Minna – ha nem sikerül; Isten veled hüséges barátom, második atyám;
Isten veletek mind és végül és utoljára Isten veled Minna!

_Ugyanazon a napon későbben:_

– Megtettem a kisérletet és Isten segitségével visszajutottam ide a
szobámba. Minden részletet sorrendben kell ide iktatnom. Elindultam, a
mig bátorságom első föllendülése tartott, a délnek nyiló ablakhoz és
egyszeriben kiléptem rajta a keskeny kőpárkányra, a mely ezen az oldalon
végig fut az épületen. A kövek nagyok és durván faragottak, a vakolat az
idők során kikopott közülök. Lehuztam a csizmámat és elindultam
kétségbeesett utamon. Egyszer lenéztem, hogy meggyőződjem felőle, hogy a
rettenetes mélység hirtelen föltárulása nem szédit-e le, de azután
elforditottam róla szememet. Meglehetősen jól tudtam a gróf ablakának
irányát és távolságát s lehetőleg feléje tartottam, hasznát véve minden
kinálkozó támaszpontnak. Nem szédültem – lehet azért, hogy tulságos
izgatott voltam – és roppant rövid idő alatt azon vettem észre magamat,
hogy az ablak párkányán állok és a tolóablakot próbálom emelgetni. Hanem
azért remegtem a fölindulástól, a mint lehajolva, lábbal előre,
ereszkedtem le az ablakon. Aztán körültekintve, kerestem a grófot, de
meglepetésemre és örömömre fedeztem föl, hogy a szoba üres! Alig volt
butorozva, különös tárgyakkal, a melyeknek mintha soha sem vették volna
hasznát; a butor különben formára hasonlitott a déli szobákéhoz és épp
ugy porral volt lepve. A kulcsot kerestem, de nem volt a zárban és sehol
sem birtam megtalálni. Az egyetlen, a mit találtam, egy nagy halom arany
volt egy szögletben, mindenféle arany, római és britt, osztrák és
magyar, görög és török pénzek porral és penészszel lepve, mintha sokáig
a földben hevertek volna. Azok közül, a melyeket megnéztem, egy sem volt
háromszáz esztendősnél ujabb. Volt ott még aranylánc rengeteg és
kövekkel kirakott ékszer, de mind régi és piszkos.

A szoba egyik sarkában nehéz ajtót láttam. Nyitni próbáltam, mert hogy
sem a szoba kulcsát, sem a kapu kulcsát, a melyet leginkább kerestem,
nem találtam, hát másfelé kellett kutatnom, hogy utam hiábavaló ne
légyen. Az ajtó engedett és egy kőbe vágott folyosón keresztül egy
csigalépcsőhöz jutottam, a mely meredeken vezetett lefelé. Óvatosan
lefelé indultam rajta, mert a lépcső igen sötét volt, csak itt-ott a
vastag falba vágott lyukon keresztül nyert egy kis derengő világosságot.
A garádics alján sötét, alagutszerü átjáróféle volt, a melyen halált
lehellő dögleletes levegő áramlott felém, mintha rothadt földet
forgattak volna föl. A mint az átjárón végigmentem, a levegő mindig
tülledtebb és nehezebb lett. Végre kitártam egy nehéz ajtót, a mely
kissé nyitva állott és egy ódon, romba dőlt kápolnába értem, a melyet
hajdan nyilván temetkezőhelynek használtak. A tetőzet beszakadt és két
helyen lépcső vezetett le a kriptákba, de az egész talaj föl volt
forgatva és a föld nagy faládákba rakva, nyilván ugyanazokba, a melyeket
az oláhok hoztak. Senki sem volt közel és én kerestem más kijárást, de
nem volt több sehol sem. Aztán végigkutattam minden talpalatnyi földet.
Még a kriptákba is lementem, a hova alig szürődött be egy kis félhomály,
pedig a lelkem valósággal irtózott ettől a föladattól. A két elsőben nem
találtam csak régi koporsók romjait és halomra gyülött port, a
harmadikban azonban rémes fölfedezést tettem.

Ott, az egyik faládában, a melyekből összesen ötven volt, egy halom
frisen ásott földön feküdt a gróf. Vagy aludt, vagy meg volt halva,
magam sem tudtam, hogy mit gondoljak – mert a szeme nyitott volt és
merev, de nem üvegesedett, mint a halottaké szokott lenni – az arcán
pedig sápadtsága dacára is az élet melege látszott, a szája széle pedig
épp oly piros volt, mint rendesen. De semmi jele az életnek, a
mozgásnak, az ütőere nem vert; lélekzete nem járt és a szive nem
dobogott. Föléje hajoltam, hogy az életnek valamely jelét lássam, de
hiába. Nem fekhetett itt régen, mert a frisen ásottföld szaga néhány óra
alatt el szokott oszlani.

A láda mellett hevert a teteje, a melybe imitt-amott lyukak voltak
furva. Azt gondoltam, hogy tán a grófon megtalálom a kulcsait, de midőn
keresni kezdtem, megláttam holt szemeit és bennük, noha halottak voltak
és nem lehetett tudomásuk rólam, vagy jelenlétemről, a gyülöletnek oly
rémes kifejezését, hogy futottam a helyről és a gróf szobáját az ablakon
keresztül elhagyva, ujra fölmásztam a vár falán. A szobámba érve,
zihálva vetettem magamat az ágyra és gondolkozni próbáltam.

_Junius 29._ – Ma van utolsó levelem keltezésének a napja és a grófnak
gondja volt rá, hogy pontos legyen, mert ismét láttam őt az ablakán
keresztül elhagyni a kastélyt és ismét az én ruhámban. A mint lefelé
mászott a falon, mint egy óriás gyik, szerettem volna egy puska vagy más
halálos fegyver birtokában lenni, hogy elpusztithassam; de attól tartok,
hogy pusztán emberkéz alkotta fegyver ugy sem fogna rajta. Nem mertem
megvárni a visszatértét, mert féltem, hogy ujra meglátnám a kisérteties
nővéreket. Visszatértem a könyves szobába és olvastam, mig el nem
nyomott az álom.

A gróf keltett föl, zordon arccal nézett rám, a mint mondá:

– Holnap barátom megválunk egymástól. Ön visszatér az ön szép
Angliájába, én pedig föladatomhoz, a melynek olyan vége szakadhat, hogy
talán soha sem találkozunk többé. Az ön levelét elinditottuk, holnap én
már nem leszek itt, de minden rendben lesz az ön elutazására. Reggel
eljönnek a cigányok, a kiknek itt valami dolguk van és jönnek az oláhok
is. Majd ha ők mind eltávoztak, elő fog állni a kocsim és elviszi önt a
Borgo-szorosba, a hol a Bukovinából Besztercére siető delizsáncot
találja. De remélem, hogy még látni fogom önt Drakula várában. – Én
gyanakodtam a grófra és elszántam magamat, hogy próbára teszem
őszinteségét. Őszinteség! a szó megszentségtelenitésének látszik, ha az
ember egy ilyen szörnyeteggel kapcsolatban irja le, azért hát hirtelen
kérdeztem:

– Miért ne indulhatnék még ez éjjel?

– Azért jó uram, mert a kocsisom és lovaim másfelé vannak elfoglalva.

– De hisz én szivesen mennék gyalog is. Azonnal szeretnék indulni. – A
gróf mosolygott olyan édesen, szendén és oly diabolikusan, hogy mindjárt
tudtam, hogy valami rejlik a simasága mögött. Igy szólt:

– És az ön málhája?

– Nem törődöm vele. Majd érte küldök máskor.

A gróf fölállt és oly szives udvariassággal szólott, hogy szinte a
szememet dörzsöltem, hogy nem álmodom-e.

– Jöjjön drága ifju barátom. Egy órát se töltsön kedve ellenére
házamban, bár búba ejt az ön távozása és kivált az, hogy oly
hirtelenséggel elkivánkozik.

– Jőjjön! – Méltóságteljes komolysággal vitte előttem a lámpát, le a
lépcsőn és végig a csarnokon. Hirtelen megállott.

– Figyeljen!

A közelből farkasok orditása hangzott. Majdnem ugy volt, mintha a hang
az ő kezének a fölemelésére támadt volna, mint valami óriás zenekaré a
karmester botjának intésére. Egy pillanatnyi megállapodás után komoly
méltósággal folytatta utját az ajtó felé, visszahuzta az óriás
reteszeket, kezdte lekapcsolni a láncokat és lassan nyitotta az ajtót.

Végtelen meglepetésemre láttam, hogy nem volt kulcscsal zárva.
Gyanakodva tekintettem köröskörül, de kulcsnak sehol semmi nyoma.

A mint az ajtó nyilni kezdett, a farkasok orditása hangosabb és
haragosabb lett; vörös állkapcsukban csattogó agyaraik, tompa karmu
lábuk a mint odaugrottak, betolakodtak a lassan nyiló ajtón. Beláttam,
hogy e pillanatban hiu volna minden küzdelem a gróffal. Ilyen
szövetségesekkel szemben, mint ezek, én teljesen tehetetlenül állok.
Hanem azért az ajtó lassan nyilott tovább és csak a gróf teste védte a
bejáratot. Hirtelen eszembe ötlött, hogy tán végzetem beteljesülésének
ez az ideje és módja, még pedig a saját kivánságom folytán. A gondolat
pokoli gonoszsága méltónak látszott a grófhoz. Irtózva kiáltottam:

– Csukja be az ajtót! inkább várok holnapig! – és kezeimbe rejtettem
arcomat, hogy a csalódás keserü könyeit elrejtsem előle. Hatalmas
karjának egyetlen mozdulatával csapta be a gróf az ajtót és az óriás
reteszek és vasak csattogva a boltozatos csarnokon visszhangozva
csapódtak helyükre vissza.

Némán tértünk vissza a könyvtárba és én néhány perc mulva a hálószobámba
huzódtam. Drakula grófot ugy láttam utoljára, hogy kezével csókot intett
felém; szemében a diadal lobogó lángjával és ajkán olyan mosolylyal, a
melyet a kárhozatra vetett Judás is megirigyelhetett volna tőle.

Mikor már a szobámban voltam és lefekvéshez készültem, ugy tetszett,
mintha suttogást hallanék az ajtómban. Loppal odacsusztam és figyeltem.
Ha fülem nem csalt, a gróf hangját hallottam:

– Vissza! Vissza a helyetekre! Még nem érkezett el az időtök. Várjatok.
Türelem. A holnap éjjel, holnap éjjel a tiétek! – Halk, édes kacagás
felelt erre, én dühődten tártam föl az ajtót és ott láttam a három
rettenetes asszonyt ajkukat nyalva. A mint megjelentem, mind együtt
irtózatos kacajra fakadtak és elfutottak.

Visszatértem a szobámba és térdre vetettem magamat. Hát már oly közel a
vég? Holnap! holnap! Uram Istenem oltalmazz engem és mindazokat, a kik
ragaszkodnak hozzám!

_Junius 30._ Ezek talán az utolsó sorok, a melyeket valaha naplómba
irok. Csaknem hajnal hasadtáig aludtam. A mint fölébredtem, térdre estem
és imádkozni kezdtem, mert el voltam szánva a halálra és azt akartam,
hogy készen találjon.

Végre éreztem a levegőnek azt a szubtilis változását, a mely a hajnal
hasadtát jelenti. Aztán az epedve várt kakas-kukorékolást hallottam és
éreztem, hogy immár biztosságban vagyok. Örömmel telt szivvel nyitottam
ki az ajtómat és rohantam a lépcsőn le a csarnokba. Láttam éjjel, hogy
az ajtó nem volt zárva, tehát nyitva a menekülés utja. A sietségtől
remegő kézzel huztam vissza a nehéz reteszeket és szedtem le a sulyos
láncokat.

De az ajtó csak nem akart mozdulni. Kétségbeesés fogott el. Teljes
erőmmel neki dülve huztam az ajtót és ráztam mindaddig, hogy sulyos
volta dacára is csak ugy recsegett a sarkaiban. Hiába, a zár rá volt
forditva. A gróf bizonyosan azután csukta be, hogy én a szobámba tértem.

Ekkor elfogott az őrült vágy, hogy azt a kulcsot megkeritsem, bármibe
kerüljön is és elhatároztam, hogy még egyszer megmászom a falat a gróf
szobájáig. Lehet, hogy megöl, de már a halállal sem igen törődtem.
Rohantam föl az ablakhoz, lemásztam a falon, be a gróf szobájába. Üres
volt, de ez nem lepett meg. Kulcsot nem láttam sehol sem, de az
aranyhalmaz a helyén volt. Körösztül siettem a sarokajtó küszöbén, le a
csigalépcsőn, végig az átjárón az ódon kápolnába. Most már jól tudtam,
hogy hol találom a szörnyeteget, a kit kerestem.

A nagy láda ugyanazon a helyen állt a falhoz közel, de ezuttal a teteje
rá volt téve, nem ráerősitve, noha a szögek a helyükön voltak, csak be
kellett volna őket kalapácscsal verni. Tudtam, hogy a gróf testén kell a
kulcsot keresnem, hát fölemeltem a láda tetejét és a falnak támasztottam
és ekkor olyasmit láttam, a mitől irtózattal tellett el a lelkem. Ott
feküdt a gróf, de olyannak látszott, mintha az ifjuságát féligmeddig
visszanyerte volna, mert a fehér haja és bajusza épp hogy deresedőre
változott; az arc teltebb volt és a fehér bőre alatt rubinpirosnak
tetszett; a szája pirosabb volt, mint valaha, mert a szája szélén fris
vércseppek piroslottak, a melyek a szája szögletén szivárogtak ki és az
arcán és nyakán csepegtek végig. Még a tüzes, mély szeme is mintha
dagadt hus közé lett volna illesztve, mert a szem héja és zacskója
duzzadtak voltak. Ugy látszott, mintha az egész borzalmas kreatura
vérrel volna teleivakodva; ugy feküdt ott, mint egy utálatos pióca;
kimerülten és tehetetlenül a jóllakottságtól. Borzadva hajoltam föléje,
hogy megmotozzam és egész valóm föllázadt az érintkezésre; de meg
kellett keresnem a kulcsot, vagy elvesztem. Ki tudja, hogy a következő
éjjelen nem rajtam fog-e igy lakmározni ez a rettenetes hiéna. Az egész
testet végig tapogattam, de sehol, semmi nyoma a kulcsnak. Ekkor
fölegyenesedtem és a grófra néztem. Duzzadt ábrázatán csufondáros
mosolyt láttam, a mely őrületbe ejtett. Ez volt hát az a lény, a kit én
magam segitettem átszállitani Londonba, hogy tán annak nyüzsgő milliói
közt elégitse ki vérszomját, az elkövetkező századokon keresztül és
teremtse maga körül a félig démonok örökké táguló körét, a kikkel együtt
a tehetetleneken táplálkozzék. Ez a gondolat őrültté tett. Szörnyü
vágyam támadt, hogy a világot megszabaditsam egy ilyen szörnyetegtől.
Nem volt semmiféle halálos fegyver kéznél, felkaptam hát az ásót, a
melylyel a munkások a földet a ládákba rakták és magasra emelve, az
élével lefelé vágtam a gyülöletes arcba. De a mint ezt tettem, a fej
megfordult és a szeme, rettenetes baziliszkus tekintetével egyenesen rám
szegződött.

Ez a látvány mintha megbénitott volna, az ásó fordult a kezemben és
lecsuszott az arcról, csak a halánték fölött ejtett egy mély sebet. Az
ásó kiesett a kezemből, a ládán keresztül és a mint vissza akartam
huzni, a láda födelébe akadt, a mely lecsapódott és elrejtette azt a
rettenes látományt szemem elől. Utoljára is oly gonosz vigyorgásba
merülten láttam annak a rémnek vérrel boritott puffadt arcát, a mely a
legmélységesebb poklokhoz méltó lett volna.

Gondolkoztam, tünődtem, hogy mihez kezdjek most, de az agyvelőm mintha
égett volna és én kétségbeesetten vártam – csak vártam. A mint igy
várok, egyszer csak a távolból cigány nótát hallok, mind jobban közeledő
vidám hangokkal és ének közben nehéz kerékcsikorgás és ostorpattogás
hallatszott, jöttek a cigányok és oláhok, a kiket a gróf emlitett. Egy
végső pillantással körül és a ládára, a mely az undok tetemet rejtette,
futottam a helyről, föl a gróf szobájába, elszántan, hogy a mint nyilik
az ajtó, kirohanok rajta. Feszült figyelemmel hallgatózva, hallottam a
lépcső alján a kulcs csikorgását, a nehéz zárban és a sulyos ajtó
hátracsapódását. Valakinek, ugy látszik, volt kulcsa a bejárathoz. Aztán
sok láb lassan-lassan elhaló dobogása hallatszott valamely folyosón
végig. Megfordultam, hogy még egyszer a kriptába siessek, hogy azon
keresztül talán megtalálhatom a kijáratot, a melyen a ládákat elviszik.
De abban a pillanatban mintha hirtelen szélroham támadt volna, a mely a
csigalépcső ajtaját dörögve csapta be. Oda rohantam, hogy kitaszitsam,
hiába! teljesen bezáródott! Ismét rab voltam és végzetem hálója mind
szorosabbra huzódott körülöttem.

A mig itt irok, lent, valahol a folyóson ismét hallom a lábak dobogását
és olyan zuhogást, mintha nehéz terhet raknának földre, nyilván a nagy
ládákat, frissen ásott terhükkel. Kalapácsolást hallok, bizonyosan most
szögezik le azt az egy, utolsó ládát. Még egyszer hallom a sulyos
lábdobogást a csarnokon végig.

Az ajtó becsapódik, a lánc csörömpöl, a kulcs csikorogva fordul meg a
zárban, aztán hallom, a mint a kulcsot a zárból kihuzzák. Aztán még egy
ajtót hallok nyitni és csukni, hallom a zár és retesz csattanását.

Hallom az udvaron és a sziklás uton végig a nehezen gördülő kerekek
csikorgását, az ostorok pattogását és a cigányoknak a távolban elhaló
dalát.

Egyedül vagyok a várban azokkal a rettenetes asszonyokkal. Utálat! De
hisz Minna is asszony, de semmi közös nincs köztük. Ez a három a pokol
mélyéből kikelt démon!

Nem fogok velük egyedül maradni; megpróbálok tovább mászni a falon, mint
a mennyire eddig eljutottam. Viszek magammal az aranyból, hátha rá
szorulok később. Hátha ki tudok valahogy menekülni ebből a borzalmas
helyből.

Aztán el, el hazafelé! El a legközelebbi és leggyorsabb vonatra, el
erről az átkozott helyről, ebből az átkozott országból, a hol az ördög
és ivadékai földi alakban járnak!

Isten kegyelmére bizom magamat, a szakadék meredek és mély, de inkább
annak fenekén aludjam örök álmomat, hogy sem e szörnyetegek kényének
prédája legyek. Isten veletek mind! Minna!




V.


_Murray Minna kisasszony levele Westenra Lucy kisasszonynak._

_Május 9._

Kedves Lücym!

Bocsásd meg, hogy oly régóta nem irtam, de el voltam halmozva dologgal.
Egy segédtanitónő élete néha nagyon nehéz. Alig várom, hogy veled
lehessek a tengerparton, a hol szabadon beszélgethetünk és együtt
épithetjük légvárainkat. Az utóbbi időben nagyon sokat dolgoztam, mert
lépést akarok tartani Jonathán tanulmányaival, meg a gyorsirásban is
szorgalmasan gyakoroltam magamat. Ha egyszer férj és feleség leszünk,
támogatni szeretném őt munkájában és ha egyszer jól tudok stenografálni,
minden utasitását följegyezhetem magamnak, aztán kidolgozhatom az
irógépen, a melyet szintén nagyon szorgalmasan gyakorlok. Néha
gyorsirással váltunk levelet egymással és ő minden utinaplóját igy
jegyzi. Ha egyszer nálad leszek, én is ilyenformán fogok mindenről
naplót vezetni. Nem olyan fiatal, lányos két lapot egy hétről, a
vasárnapot is beleszoritvaféle naplót, hanem egy olyan napilapfélét, a
melybe irok, ahányszor csak kedvem tartja. Nem gondolnám, hogy ez
másokat nagyon érdekelne; de hát nem is másoknak van szánva. Majd
egyszer tán Jonathánnak megmutatom, ha valami érdemes lesz benne, de
tulajdonképpen csak gyakorlófüzetem lesz az egész. Majd ugy fogok tenni,
a hogy egy ujságiró hölgytől láttam: interviewolok, aztán iparkodom
hiven leirni a hallottakat. Azt hallottam, hogy egy kis gyakorlattal az
ember mindenre képes visszaemlékezni, a mi történt, vagy a mit napközben
mondani hallott. No, majd meglássuk. Majd elmondom a legapróbb terveimet
is, ha találkozunk. Mostanában kaptam egy-két sietős sort Jonathántól
Transzszilvániából. Jól érzi magát és majd egy hét mulva hazafelé indul.
Alig várom, hogy elbeszélhesse élményeit. Érdekes lehet idegen
országokat látni. Vajjon mi – már mint Jonathán meg én – valaha fogunk-e
együtt világot látni. De csöngetik a tiz órát. Isten veled.

Szerető Minnád.

Minden ujságot elmondj, ha irsz. Már régóta nem mondtál semmit sem.
Hallottam ám valamit – különösebben egy szálas, szép göndörhaju ifjuról
rebesgetni???


_Levél. Westenra Lucy-Murray Minnának._

17. Chatam utca. Kedden.

Drága édes Minnám.

– Mondhatom, szép tőled, hogy engem vádolsz hanyag levélirással. Én már
_kétszer_ is irtam neked elválásunk óta és a te multkori leveled volt
csak a _második_. Aztán meg nincs is semmi mondani valóm. Igazán semmit
sem tudok, a mi tégedet érdekelne. A város most igen kellemes és mi igen
sokat járunk képcsarnokokba, sétálni és kocsikázni a parkban. A mi a
szálas, szép, göndörhaju ifjut illeti, hát bizonyosan Helmwood Artur
urat értették alatta, pedig hát szó sincs róla, csak ugy beszélnek az
emberek. Igaz, hogy sokat jár hozzánk, de hát a mama meg ő olyan jól
értik egymást, olyan jól el tudnak egymással beszélgetni. Nem rég
ismerkedtünk meg egy fiatal emberrel, az éppen neked való volna Minna,
ha már Jonathánnak a mátkája nem volnál. Kitünő párti, szép ember, jó
módu és jó családból való. Orvos doktor és nagyon de nagyon okos ember.
Képzeld! még csak huszonkilenc éves és már is egy óriási
elmegyógyintézetnek a főorvosa. Helmwood ur mutatta be nekünk, azóta
aztán meglátogatott bennünket, és most már gyakran jár hozzánk. Azt
hiszem, hogy egyike a legelszántabb embereknek, a kit valaha láttam, de
azért a legnyugodtabb. Tökéletesen megingathatatlannak látszik. El tudom
képzelni, hogy mily rendkivüli hatalommal birhat betegei fölött. Különös
szokása, hogy olyan egyenesen néz az ember arcába, mintha a gondalatait
szeretné kitalálni. Velem is nagyon sokat próbálgatja, de hizelgek
magamnak azzal, hogy ezzel kemény diót próbálgat feltörni. Ezt a
tükrömből tudom. Próbáltad-e valaha a saját arcodból kiolvasni a
gondolataidat? Én próbáltam és mondhatom neked, hogy különös egy dolog
és nagyobb föladat, mint hinnéd, ha soha sem próbáltad.

A doktor azt mondja, hogy neki egy érdekes lélektani tanulmány vagyok, a
mit szerényen el is hiszek magamról. Mit irjak még. Tudod, hogy nem
érdeklődöm annyira a ruhák iránt, hogy uj divatok leirásával
foglalkozzam.

A ruha kész unalom. Ez ugyancsak olyan szójárás, de sebaj; Artur is
ugyanazt mondja mindennap. No tessék, hát nem kiszalasztottam. Minna mi
minden titkunkat elmondtuk egymásnak gyermekkorunk óta; együtt háltunk
és együtt ettünk és nevettünk és sirtunk is együtt; és most, noha már
eleget mondtam, szeretnék többet is mondani. Oh Minna, hát nem találod-e
ki ugyis? Szeretem őt. Pirulok, a mint leirom, mert noha _gondolom_,
hogy ő is szeret, azért még szóval nem mondta azt nekem. De oh Minna! én
szeretem, szeretem, szeretem! Na, ez jól esett. Szeretném, ha veled
lehetnék édes, a tüz előtt, vetkezés közben, a mikor beszélgetni
szoktunk; és én megkisérleném elmondani, hogy mit érezek.

Nem is tudom, hogy merem mindezt még neked is megirni. Nem is merek
megállapodni, mert szét találom szakitani a levelem, de nem is akarok
megállapodni, mert oh, ugy kivánnék neked elmondani mindent. Jaj,
azonnal is mondd meg, hogy mit gondolsz mind erről. Minna már mégis meg
kell állapodnom. Jó éjt és imádkozzál értem és Minna imádkozzál a
boldogságomért.

Lucy.

P. S. Nem kell mondanom ugy-e, hogy mindez mélységes titok. Jó éjt még
egyszer.

L.


_Levél. Westenra Lucy Murray Minnának._

_Május 24._

Legdrágább Minnám!

Köszönet és köszönet és még egyszer köszönet édes leveledért! Oly jól
esett, hogy neked elmondhattam és hogy velem érzesz.

Drágám, csőstől szakad az áldás. Mily régi jó közmondás. Itt vagyok én,
a ki jövő szeptemberben leszek husz esztendős és még mindez ideig kérőre
nem akadtam, legalább igazira nem, hát ma egyszerre került három.
Képzeld! _Három_ kérő egy napra! Nem borzasztó-e ez? Sajnálok, de igazán
és tiszta szivemből sajnálok a három szegény fiu közül kettőt.

Oh Minna, én oly boldog vagyok, hogy azt sem tudom, mittévő legyek
magammal. És három kérő! De az ég szerelmére, meg ne mondd valahogy a
lányoknak, mert mindenféle hóbortos képzelődéssel szednék tele a
fejecskéjüket és ha a nevelőből hazaérkezve, mindjárt első nap legalább
hat kérőjük nem akadna, hát mellőzve és sértve éreznék magukat. Hisz
némely leány oly hiu.

Te meg én Minna, a kik már mátkásak vagyunk és már innen-onnan öreg
asszonyok leszünk, mi megvethetjük a hiuságot. Nos hát hadd mondjam el
csak mind a hármat, de titokban kell tartanod édes mindenki előtt,
kivéve természetesen Jonathánt. Neki meg fogod mondani, mert a te
helyedben én is megmondanám Arturnak. Az asszony mindent meg kell hogy
mondjon az urának – nem gondolod édes te is? – és én méltányos akarok
lenni. A férfiak szeretik is, ha az asszony – legalább a tulajdon
feleségük – őszinte; és én tartok tőle, hogy bizony az asszonyok nem
mindig olyan őszinték, mint a milyeneknek lenniök kellene.

Nos drágám, hát az első szám épp a villásreggeli előtt jött. Már
beszéltem neked róla, Seward John dr. az őrültek házának orvosa, a kinek
olyan határozott álla és olyan szép homloka van. Külsőleg nagyon nyugodt
volt, de azért jól láttam, hogy ideges, bizonyosan jól feltette magában,
hogy vigyázni fog minden aprólékos külsőségre, hogy izgatottnak ne
lássék, hanem azért mégis majd rá ült a cilinderére, a mit a férfiak nem
szoktak éppen megtenni, ha nyugodtak. Aztán mikor legjobban mutatni
szerette volna, hogy igen-igen nyugodt, hát ugy forgatott egy lánzetát a
kezében, hogy majdnem sikoltoztam tőle. Hanem azért nagyon egyenesen és
őszintén beszélt velem. Megmondta, hogy mennyire szeret, noha csak oly
rövid ideje ismer és hogy milyen lenne az élete, ha én mellette volnék,
hogy támogassam és derültté tegyem. Már éppen azt kezdte mondani, hogy
mily boldogtalan lenne, ha én nem törődnék vele, a mikor észre vette,
hogy potyognak a könyeim. Akkor aztán elkezdte magát szidni és
bocsánatot kérni és igérte, hogy nem kinoz tovább. Aztán végre
elhallgatott és kis idő mulva kérdezte, hogy valamikor később nem
tudnám-e őt szeretni; és mikor erre fejemet ráztam, hát remegett a keze
és kissé akadozva kérdezte, hogy tán már más valakit szeretek-e? De
nagyon kedvesen tette, mondván, hogy nem akarja a bizalmamat
erőszakolni, csak tudni szeretné, mert ha a lánynak a szive szabad, a
férfi még remélhet. És ekkor Minna, éreztem, hogy kötelességem neki
megmondani, hogy már van más valaki. De csak ennyit mondtam neki és
akkor ő fölállt és nagyon erősnek és nagyon komolynak látszott, a mint
mind a két kezemet az övéibe fogta és azt mondta, hogy reméli, hogy
boldog leszek és hogyha valaha jóbarátra szorúlnék, hát reméli, hogy őt
a legjobb barátaim közé sorolom. Ó, Minna édes, nem tehetek róla, hogy
sirnom kell és meg kell bocsátanod, hogy ez a levél olyan pecsétes. A
megkérés és több efféle nagyon kedves dolog lehet, hanem azért nem jól
esik látnod, mikor egy szegény fiu, a kiről tudod, hogy igazán szeret,
olyan leverten és busan távozik, mintha a szive szakadt volna meg. És
tudod, hogy bármit mondott is abban a pillanatban, azért mégis csak
kiestél az életéből örökre. Drágám, be kell fejeznem a levelemet, mert
nagyon nyomorultnak érzem magamat, noha nagyon boldog vagyok.

_Ugyan az este._ Artur épp most ment el, és én jobb kedvünek érzem
magamat, mint mikor a levelet abba hagytam, hát folytatom a nap
eseményeinek leirását. Hát tudod drágám a 2-dik szám az mindjárt villás
reggeli után jött. Az is egy olyan édes fiu, amerikai Texasból és oly
fiatalnak és frisnek látszik, hogy szinte lehetetlen elhinni, hogy annyi
helyen megfordult és oly csudálatos kalandjai voltak. Én nagyon
szimpatiálok szegény Desdemonával, a kinek a füle hallatára oly
veszedelmes kalandokat regélt, habár csak egy szerecsen is. Én azt
hiszem, mi asszonyok oly gyávák vagyunk, hogy csak azért megyünk
férjhez, mert azt hiszszük, hogy a férfi mindentől megvéd bennünket. Én
most már tudom, hogy mihez kezdenék, ha férfi volnék és azt akarnám,
hogy egy leány belém szeressen. Nem a, dehogy tudám, mert hisz itt volt
Morris ur, a ki folyton a kalandjait regélte és Artur, a ki sose beszélt
és mégis, – de drágám, látom, hogy összezavarodom. Morris P. Quincey ur
egyedül talált idehaza. Ugy látszik, hogy a férfi mindig egyedül találja
a leányt. Nem a, rosszul mondom, mert hisz Artur kétszer is nagyon
igyekezett, hogy egyedül beszélhessen velem és én is nagyon rajta
voltam; most már nem szégyenlem bevallani. Előre kell bocsátanom, hogy
Morris ur nem használja mindig a maga sajátságos szójárását, vagyis
sohasem használja idegenek előtt, mert jónevelésü és kitünő modora van,
de rájött, hogy engem rendkivül mulattat az ő amerikai szójárása és ha
egyedül voltunk és senkit mást nem botránkoztatott vele,
furcsábbnál-furcsább dolgokat mondott. Én azt hiszem, drágám, hogy ő
minden szót maga talál ki, mert mindig tökéletesen illik arra, a mit
mondani akar. Én nem tudom, hogy fogok-e valaha tudni ilyen furcsa
szójárással beszélni, mert még nem tudom, hogy Arturnak tetszik-e, mert
őt magát soha sem hallottam igy beszélni. Nos hát Morris ur mellém ült
és oly vignak és pajkosnak látszott, mint bármikor, hanem azért én jól
láttam, hogy nagyon nervozus. Kezemet az övébe fogta és a legédesebb
hangon szólalt meg:

– Luca kisasszony tudom, hogy nem vagyok méltó, hogy a maga pici
csipőcskéjének a szalagját bebógozzam, de mondok, ha addig vár, még
olyan embert talál, a ki méltó, hát alighanem ama bizonyos hét szüz közé
sorolják nyolcadiknak, a mikor itt hagyja ezt az árnyékvilágot, a kiknek
a mécsesük nem volt rendén. Mondok, nem állna mellém rudasnak, hogy
kettőshámba fogva indulnánk együtt a hosszu utnak?

Olyan jó kedvünek és tréfásnak tetszett, hogy nem esett olyan nehezemre
visszautasitani, mint azt a szegény doktort, hát azt feleltem neki, hogy
nem is tudom mi az a rudas, meg hogy még egyáltalán semmi kedvem nincsen
a hámbatöréshez. Ekkor ő azt mondta, hogy reméli, nem veszem rossz
néven, hogy egy ilyen rá nézve komoly pillanatban is tréfásan beszélt és
hogy megbocsátok neki érte. Igazán nagyon komolynak látszott, a mikor
ezt mondta és én is egy kicsit elkomolyodtam, noha – pedig tudom, hogy
te ezért engem egy rettenetes kacérnak fogsz tartani – noha nem tehettem
róla, hogy roppant jól ne essék, hogy ez már a második kérő egy napon.
Aztán drágám, még mielőtt csak egy szót is szólhattam volna, valóságos
zuhatagát a szerelmi vallomásnak, zuditotta a nyakamba, lábaim elé rakva
szivét, lelkét. És olyan komolynak látszott ezalatt, hogy soha sem fogom
többé azt hinni, hogy a ki rendesen pajkos és jókedvü, hát nem tud
komolyan venni semmit sem. Azt hiszem, hogy végre észrevett valamit az
arcomban, a mi megakasztotta beszédében, mert hirtelen elhallgatott és
olyan férfias hévvel, a melyért okvetetlen megszerettem volna, ha még
szabad vagyok, folytatta:

– Luca, tudom, hogy maga becsületes, nyilt szivü leány. Nem volnék itt
és nem beszélnék igy magával, ha nem hinném magát a lelke legmélyéig
nyilt és egyenesnek. Mondja nekem őszintén, mint egyik jó pajtás a
másiknak, hogy van-e más valaki, a kivel törődik? Mert ha igen, hát én a
haja szálát sem görbitem többé okvetetlenkedésemmel, csak arra kérem,
engedje meg, hogy igaz, hü jó barátja lehessek.

Kedves Minnám, mondd, hogy miért oly nemesek a férfiak, mikor mi nők oly
kevéssé vagyunk érdemesek rájuk? Ime például én, a ki csaknem gunyt
üztem ebből az igaz szivü, valódi uri emberből. Könyekre fakadtam –
attól tartok, édes, hogy ezt a levelemet egynél több oknál fogva is,
igen vizenyősnek fogod találni – és igazán nagyon rossznak éreztem
magamat. Miért is nem engedik meg, hogy egy lány három emberhez mehessen
feleségül, vagy annyihoz, a hány éppen feleségül kivánja, akkor aztán
semmi baj sem volna? De hát ez persze hogy illetlenség és ilyet mondanom
sem szabadna. Hanem azért örömmel vallom be, hogy noha sirtam, képes
voltam Morris urnak becsületes szemébe nézni és őszintén megmondani
neki:

– Igenis van valaki, a kit szeretek, noha ő még eddig nem mondta nekem,
hogy szeret. Helyesen tettem, hogy ily őszintén beszéltem vele, mert az
arca szinte földerült és mind a két kezét kinyujtva, megfogta az
enyémet, azt hiszem, hogy én magam tettem a kezemet az övébe és nyilt
modorában mondta:

– Ez aztán a derék kis lány. Jobb elkésve érkezni a maga meghóditására,
mint jókor bármely más lányéra. Ne sirjon, drágám. Ha engem sirat, kár,
én mokány gyerek vagyok és állva fogadom a csapást. Ha pedig azért a
másik fickóért sir, a ki még nem is tudja, hogy milyen boldogság érte,
hát jó lesz, ha hamarosan utána lát, mert különben velem gyülik meg a
baja. Kis babám, a maga nyiltságával és őszinteségével jóbarátot nyert
bennem, ez pedig nagyobb ritkaság, mint a szerető, legalább is
önzetlenebb. Drágám, én nagyon magányosan fogom ám megfutni a hosszu
utat, a jelenlegi meg a más világ között. Nem adna egy csókot
utravalónak? Nagyon jól esnék ám bufelejtőnek. Hisz adhat, tudja, attól
a másik jó fiutól – mert fölteszem róla, hogy jó fiu drágám, meg hogy
derék szép gyerek, különben maga nem is szerethetné – a ki mindeddig még
csak nem is nyilatkozott, még megtehetné. – No ezzel aztán elhiheted
Minnám, hogy teljesen levett a lábamról, a milyen kedves, édes és milyen
nemesen gondolkozik a vetélytársáról – nem igaz? – és ő maga meg oly bus
volt; hát feléje hajoltam és megcsókoltam. Ő fölállt, a két kezemet még
folyton szorosan az övében tartva és a mint lenézett az arcomba – a mely
félek, hogy nagyon pirult – igy szólott:

– Kis babám, a kezét a kezemben tartom és maga megcsókolt és ha ez nem
füzné szorosra a barátságunkat, hát semmi sem a világon. Köszönöm a
hozzám való édes nyiltságát és Isten áldja. – Megrázta a kezemet, aztán
fölkapva a kalapját, egyenesen az ajtónak tartott, a nélkül, hogy
visszanézett, a nélkül, hogy egy könyet ejtett, vagy a hangja remegett
volna; és én ugy sirok, mint egy kis baba. Oh, hát miért kell egy ilyen
embernek boldogtalannak lenni, a mikor van leány elég, a ki még a lába
nyomát is térden állva imádná? Én tudom, hogy magam is megtenném, ha
szabad volnék – csak hogy azért nem szeretném ám, ha szabad volnék.
Drágám ez az egész dolog roppant kihozott a sodromból és érzem, hogy nem
irhatok most mindjárt, hogy ezt elmondottam neked, a boldogságomról és
addig nem is akarok a harmadikról irni, a mig megint rózsás kedvben nem
lehetek. A te örökké szerető

Lucyd.

P. S. – Oh, különben is a mi a harmadikat illeti, – hisz a harmadikról
fölösleges is irnom, nem igaz? Aztán meg olyan furcsa, olyan zavaros is
volt az egész; attól a pillanattól kezdve, hogy a szobába lépett, addig,
mig mind a két karjával átölelt és megcsókolt, nem is emlékszem, hogy mi
volt. És én oly boldog, oly boldog vagyok és nem is tudom, hogy mivel
érdemeltem ezt. Csak arra iparkodhatom a jövőben, hogy bebizonyitsam a
jó Istennek, hogy nem vagyok hálátlan a kegyességért, a miért ilyen
szeretőt, ilyen férjet és jó barátot küldött nekem. Isten áldjon.


_Seward dr. naplója._

(Fonográfban tartva.)

_Ápril 25._

Apály az étvágyban máma. Nem tudok enni, nem tudok pihenni, hát
naplómhoz látok inkább. Tegnapi kudarcom óta mintha hiányoznék belőlem
valami; mintha semmi sem volna érdemes arra, hogy foglalkozzam vele…
Minthogy tudom, hogy az effélének a legjobb orvossága a munka, hát
lementem a betegeim közé. Olyat szemeltem ki közülük, a ki eddig is igen
érdekes megfigyelésekre adott alkalmat. Olyan különös az ötleteiben és
annyira eltérő a rendes lunatikustól, hogy elhatároztam, hogy igyekezni
fogok őt lehetőleg megérteni. Ma, mintha közelebb jutottam volna, mint
eddig bármikor a titka magvához.

Kimeritőbben kérdeztem ki, mint eddig bármikor, azzal a szándékkal, hogy
végre is urrá legyek hallucinációinak alapja fölött. Most már látom,
hogy szinte kegyetlenül viselkedtem vele szemben. Mintegy szoritottam őt
őrültségének a sodra felé – a mit máskor kerülni szoktam a betegemmel
szemben, mint a pokol tornácát. De hadd beszéljek betegemről.

Renfield R. M. ur. 59 éves, – vérmes temperamentum; óriási testi erővel;
betegesen ingerlékeny; periodikus mélabuval, a mely valamely fixa
ideában végződik, de a melyet nem birok belőle kivenni. Lehet, hogy
veszedelmes ember, valószinü hogy az, ha önzetlen. Önző emberekben az
óvatosság épp oly biztos vértje ellenségeiknek, mint saját maguknak. Én
erre nézve azt gondolom, hogy a mikor az _Én_ a középpont, a vonzó erőt
egyensulyozza a taszitó erő; de ha kötelesség, vagy egy bizonyos feladat
stb. a középpont, akkor az utóbbi erő a döntő és csak a véletlen eset,
vagy véletlen esetek sora ellensulyozhatja.


_Levél, Morris P. Quincey nagys. Helmwood Arturnak._

_Május 25._

Kedves Art. – Mesékkel tartottuk egymást a prairieken rakott tüz
mellett; egymás sebeit kötöztük a Marquesas-on próbált partraszállás
után; és egymás egészségére koccintottunk Titicaca partján. Van még
elmondatlan mesém, vannak kötözni való sebeim és van valaki, a kinek az
egészségére még nem ittunk. Nem lehetne-e ezt holnap este az én
tüzhelyemnél megejteni? Habozás nélkül kérlek, mert jól tudom, hogy egy
bizonyos ifju hölgy holnap ebédre hivatalos és hogy te szabad vagy. Csak
még egyetlen más vendégem lesz, régi jó pajtásunk, Seward doktor. Ő is
eljön és borba óhajtjuk fojtani könyeinket s őszinte szivvel akarjuk
éltetni a földkerekség legboldogabb fiát, a ki megnyerte magának a
legjobb szivet, a melyet az Uristen teremtett és az egyetlent, a kiért
érdemes volt fáradni. Igérünk neked szives látást, szeretetteljes
ölelést és oly igaz őszinte baráti parolát, a milyen a magadé. Még arra
is megesküszünk, hogy haza támogatunk, ha nagyon sokat találnál inni egy
bizonyos szempár fényére, Jöszte!

A tied most és örökké

Morris P. Quincey.


_Telegram. Helmwood Artur, Morris P. Quincey._

_Május 26._

Okvetetlen ott leszek. Olyan üdvözletet viszek, hogy mind a kettőtök
füle megcsendül tőle.

Art.




VI.


_Murray Minna naplója._

_Julius 24. Whitby._

Lücy elejbém jött az állomásra, édesebb és bájosabb volt, mint valaha és
együtt hajtattunk a ház elé a villasoron, a hol lakást fogadtak. Ez
gyönyörü egy hely. A pici folyó, az Esk, mély völgyön fut keresztül, a
mely csak ott szélesedik, a hol már a tengert éri. Nagy viadukt köti
össze a két szélét, magas pilléreken nyugvó. A völgy gyönyörü, szép zöld
és oly meredek, hogy nem látni le bele, csakha már egészen a szélén áll
az ember. A régi városka házai – tőlünk a tulsó parton – mind
vöröstetősek és olyanformán vannak egymás fölé halmozva, mintha egymásra
akarnának csuszni. Épp a város fölött vannak a Whitby-apátság romjai, a
melyet valaha a dánok fosztottak ki és pusztitották el. Igen nagyszerü
romok, óriási terjedelemmel és tömérdek szép és érdekes részlettel; még
legendájuk is van, a mely szerint egy fehér hölgyet látni valamelyik
ablakában. Az apátság romja és a város között van még egy templom, a
plebánia, köröskörül nagy temetővel, a mely tömve van régi sirkövekkel.
Én ezt tartom a legszebb helynek Whitbyben, mert épp a város fölött van
és remek kilátást nyujt a kikötőre és tovább a tengeröbölre egész addig,
a hol a hegylánc ereszkedik le és nyulik ki messze a tengerbe. Oly
meredeken emelkedik a kikötő fölött, hogy a partnak egy része leomlott
és néhány sir elpusztult belé. Egy helyt a sirok falazata kiugrik a
mélyen lent elfutó homokos gyalogut fölé.

A temetőn keresztül-kasul sétautak vannak padokkal; és az emberek
naphosszat ott szoktak sétálni és üldögélni és gyönyörködni a remek
kilátásban és élvezni a fris tengeri szellőt. Én magam is gyakran fogok
idejönni a munkámmal. Különben most is itt irok, naplómat a térdemen
nyugtatva és közben három öreg embernek, a kik közel hozzám ülnek, a
beszélgetésére figyelve. Ugy látszik, hogy az öregeknek egyéb dolguk
nincsen egész nap, mint itt ülni és beszélgetni.

A kikötő alattam terül el, a tulsó oldalán egy hosszu gránitfallal, a
mely messze kinyulik a tengerbe, a végén egy kifelé kanyarodással, a
melynek a közepén világitótorony épült. Sulyos kövekből hordott védgát
támogatja a falat kivülről a tenger ellen. Az innenső oldalon a védőgát
befelé kanyarodik és ennek a végén is világitótorony áll. A két kőgát
közt keskeny nyilás vezet a kikötőbe, a mely aztán hirtelen
kiszélesedik.

Dagály idejében igen szép az egész, de apály idején ugy eltünik a kikötő
vize, hogy csak a kis Esk folyó vize szalad végig a homok ágyában,
itt-ott egy sziklakövet látni benne. A kikötőn kivül, az innenső oldalon
egy óriás sziklagát nyulik ugy egy fél mértföldnyire a tengerbe, a
melynek éles taraja épp a déli világitótorony mögül indul ki. A
sziklagát legvégén egy uszó harangláb van, a mely rossz időben meginog
és busan kongó hangokat küld a vizeken végig. Egy legendáról hallottam
itt, a mely szerint ha bajba kerül egy hajó, a harang mindig megszólal.
Majd megtudakolom az öreg embertől, hogy mi igaz e dologban: épp erre
felé tart…

Nagyon furcsa egy öreg ez az én öregem. Rémitően öreg lehet, mert az
ábrázata olyan görcsös és barázdás, mint egy vén fának a kérge. Azt
mondja, hogy tán már száz esztendős is van és hogy cethalászó tengerész
volt már akkor is, mikor a Waterlooi csatát vivták. Attól tartok, hogy
igen-igen hitetlen egy vén ember, mert a mikor a tengeren szóló harangot
és az apátságbeli fehér asszonyt emlegettem neki, hát igen nyersen
felelt:

– Én bizony nem hederitenék az ilyesmire, ha magának vónék
kisasszonykám. Az effélék már rég kikoptak az igazságból. Tudja, én nem
mondom, hogy sohse vótek, csak annyit mondok, hogy az én időmben bizony
már nem vótek. Az ilyesmi csak annak a sok jött-ment turistának való, de
nem az ilyen helyes kis fehér cselédnek, mint a kisasszonyka. Azok a
gyalog utazó, örökké sós heringet evő és teát ivó, meg mindenféle olcsó
lim-lomot összevásárló népek, sok minden bolondságot elhinnének.
Csudálom, hogy akad még, a ki hazugsággal nem röstelli őket traktálni –
még az ujságok is, azok is tele vannak haszontalansággal. – Én azt
gondoltam, hogy az öregtől sok érdekes dolgot megtudhatnék a régi jó
időkből, hát kérdeztem, hogy nem mesélne-e nekem valamit, a régi
cethalászatokról. Már éppen letelepedett és jól neki készült az öreg,
hogy meséljen, a mikor az óra hatot ütött, erre ő megint nagynehezen
föltápászkodott és igy szólt.

– Most már haza felé kell hogy induljak kisasszonykám. Az unokám nem
szereti, ha megvárakoztatom, mikor készen van a tea, mert időbe kerül ám
mig lemászom azon a tenger sok garádicson; aztán meg jól is esik ám egy
kis fütőszer ilyenkor ennek az öreg masinának.

El totyogott és láttam őt lefelé igyekezni a lépcsőkön. Ezek a lépcsők a
legkülömb része a városnak. A városból egész a templomig fölvezetnek;
nem is tudom, hogy mennyi lehet, – de sok száz az bizonyos – és gyönyörü
hajlásban emelkednek fölfelé. Annyira menetelesek, hogy egy ló is
könnyen le és föl sétálhatna rajtuk. Azt hiszem hogy eredetileg az
apátsághoz kellett tartozniok. Én is haza fogok menni. Lucy látogatóba
ment az anyjával, de minthogy egészen idegenekhez, hát én nem mentem
velük. Azóta már haza is érkezhettek.

_Augusztus 1._ Egy órával ezelőtt jöttünk ide fel Lucyvel, és roppant
érdekes beszélgetésbe eredtünk az én öreg barátommal, és a másik két
öreggel, a kik mindig fölkeresik, őt hogy beszélgethessenek vele. Ugy
veszem észre, hogy ő valóságos orákulum köztük és hogy a maga idejében
igen hatalmaskodó egyéniség lehetett. Semmit sem akar elismerni és
mindenkit letorkol. Lucy nagyon bájosan szép volt fehér nyári ruhájában;
az arca is rózsásabb szinü, a mióta ide jöttek. Vettem észre, hogy a
három öreg alig várta, hogy helyet foglaljon és mindjárt a közelében
telepedett meg. Lucy oly kedves az öregek iránt; én azt hiszem, hogy
mind a hárman minden meggondolás nélkül és azonnal halálosan
beleszerelmesedtek. Még az én külön öregem is beadta a derekát és nem
disputált vele – hanem annál többet én velem. Csakhamar a legendákra
tereltem a beszélgetést, és ő mindjárt leckéztetni kezdett bennünket. Ha
jól emlékszem ezeket mondotta:

– Bolond beszéd, a mind a hogy csak van, semmi egyéb, nekem elhihetik.
Az a sok kisértet, boszorkány, garaboncás, meg tudja a micsoda csak arra
való, hogy gyerekeket, meg hóbortos asszonyokat bolonditsanak vele.
Szappanbuborék az egész. Azt a sok ijesztgetést meg hazugságot csak a
papok meg az urak találták ki, hogy a szegény embert ijesztgessék vele,
azt olyat is megtétessenek vele, a mit különben meg nem tenne. Öl a
méreg, ha csak rá gondolok. Nem elég nekik, hogy ujságba nyomtatják, meg
szószékből prédikálják a hazugságot – még a sirkövekre is rávésetik.
Nézzenek csak körül, itt ni, a meddig csak látnak, ez a tömérdek sirkő,
hogy iparkodik mind a hány egyenesen állni, merő büszkeségből, de megdül
mind a hány, lehuzza őket a hazugságok sulya, a miket rájuk irattak.
„Itt nyugszik teste – vagy – Az Istenben boldogult emlékének szentelve“
van valamennyire irva, pedig a fele alatt nem nyugszik egyáltalán
senkinek sem a teste; az emlékükkel meg nem törődik senki sem annyit,
mint egy pipa dohánynyal. Hazugság mind, semmi egyéb, csak hazugság vagy
egy vagy más módon, de mind hazudik. A nyüstyit! az lesz ám csak a fura
gyülekezet, ha majd itélet napján mind itt nyüzsögnek egymás hátán,
aztán huzigálják ki a sirkövüket, hogy bebizonyitsák velük, hogy milyen
jók voltak; némelyike majd csak ugy csöpög-csurog a sós tengerlétől, a
miben feküdtek, azt az iszaptól sikos kezükkel meg sem tudják jól fogni
a kövüket.

– Ugyan öreg ur, csak nem beszél komolyan – vetettem közbe – ez a
tömérdek sirkő csak nem mind hamissággal van tele.

– Azzal a, ha mondom. Lehet közte valami kevés, a ki nem csalárd –
kivéve, hogy az is tulságosan jónak mondja a gazdáját. De a javarésze
hazugsággal teli. Példának okáért látja kisasszonykám, azt a templom
falát – és azt hiszi, hogy a neki támasztott sirkövek alatt mindazok
nyugosznak szépen, békességesen, a kikről a kövek mesélnek?

– Biccentettem, hogy igen. Nahát hogy éppen itt a hazugság. Van ott
tucatszámra olyan sir, a mi épp olyan üres, mind itt az én Dani barátom
tubákos pikszise péntek este. Oldalba bökte nevezett barátját, mire mind
jóizüen nevettek. De hát hogy is lehetne másképp? Nézze például azt, azt
a tulsót la; olvassa csak, hogy mi van rajta! Én fölkeltem oda mentem és
elolvastam.

Szpenceclagh Edward, hajókormányos, meghalt tengeri rablók kezétől,
Audres partjain, 1854-ben.

– Mikor ujra leültem, az öreg igy folytatta:

– Nahát, szeretném tudni, hogy ki hozta volna haza olyan messziről? De
még tudok eleget, a kiknek a csontjai az északi tengerekben Grönland
körül pihennek – vagy a hova az áramlatok azóta sodorták – a sirköve meg
itt van. Mit gondol, azoknak a szegényeknek vajjon mind ide muszáj majd
rohanni Whity-be, ha majd a végitélet trombitája harsog? Bátor vagyok
benne kételkedni.

– De hát miért gondolja ön, – kérdeztem, – hogy azoknak a szegény
embereknek, vagy a szellemüknek magukkal kell vinni itéletnapján a
sirkövüket. Azt hiszi talán, hogy ez okvetetlenül szükséges?

Hogyne, hát mire való akkor a sirkő, ha nem erre? feleljen meg erre
kisasszonykám.

– Tán arra, hogy az elhunyt hozzátartozóinak jól esnék.

– Hogy a halott hozzátartozóinak jól essék! – Ezt szörnyü megvetéssel
mondta. – Hát jól eshetik a hozzátartozóinak, hogy hazugságot vésnek a
sirkövére és hogy a helységben mindenki tudja, hogy hazugság? – Egy
sirkőre mutatott a lábainknál, a melyet fektetve helyeztek el közel a
partszakadás széléhez és a melyre padunk erősitve volt. – Olvassa el
példának okául, hogy mit mond az irás ezen a kövön la. – A betük lefelé
voltak forditva onnan, a hol én ültem, de Lucy jobban szembe volt velük,
áthajolt tehát és olvasta:

– Canon György emlékének szentelve, a ki boldog föltámadás reményében
halt meg jul. 29. 1873, a magas sziklapartról való esés következtében.
Ezt a sirkövet szomorodott szivü anyja emeltette drágán szeretett
fiának. „Egyetlen fia volt anyjának, a ki özvegy asszony vala.“

– No, ebben igazán nem látok semmi furcsaságot sem öreg ur, – jegyezte
meg Lucy komolyan és kissé szigoruan.

– Hogy nem lát benne semmi furcsaságot! ha! ha! Hát persze hogy nem lát,
mert hát nem tudhassa, hogy az a szomorodott szivü édesanya egy
valóságos tigris macska volt, a ki gyilkolta a fiát, ugy, hogy ez
annyira meggyülölte, hogy öngyilkosságra vetemedett csak azért, hogy az
anyja elessék az összeg pénztől, a mire a fia életét biztositositotta.
Magára sütötte az ócska puskájukat, a mivel a varjukat szokta
ijesztgetni – azután ugy gurult le a sziklán. A mi pedig a boldog
föltámadást illeti – hát a magam fülével hallottam akárhányszor, a mikor
aszondta, hogy reméli, hogy a poklok mélységes fenekére jut, mivelhogy
az édesanyja olyan átkozottul ájtatos, hogy bizonyosan menybe jut, ő
pedig még ott sem kivánna vele egy kenyéren lenni. No hát ha ez sem
világos hazugság – a botjával a sirkövet veregette – akkor nem tudom,
hogy mi. Már szinte látom Gábriel arkangyalt, hogy fogja az oldalát
nevettében, a mikor György öcsém szuszogva cipeli eléje a sirkövét, hogy
bizonyságot tegyen mellette.

Én nem tudtam mit feleljek erre, de Lucy fölállt és igy szólt:

– Oh, jaj minek mondta el ezt nekünk? Ez az én kedvenc ülőhelyem és nem
tudok megválni tőle; aztán most kisül, hogy egy öngyilkosnak a sirján
kell üldögélnem.

– Attól ugyan nem esik semmi baja kis szépem; és tán a szegény Gyurinak
meg jól esik, hogy egy ilyen szép kis lány ül az ölében. Magának meg
nincsen kára benne. Jó magam is, van vagy husz éve, hogy ott szoktam
üldögélni és bizony nekem sem esett bajom tőle. Soha se törődjék
azokkal, a kik ott alatta vannak, meg azokkal se, a kik nincsenek! Elég
ideje lesz az ijedtségnek akkor, majd ha a sirköveket mind szaladni
látja, ozt üres lesz a temető, mint az ugar föld. No de üt az óra,
mennem kell. Alázatos szolgája a hölgyeknek! – És ezzel elbaktatott.

Lucy és én még ott maradtunk egy ideig. Oly szép volt körülöttünk
minden, hogy önkénytelenül kezet fogtunk és ő ujból elmondott nekem
mindent Arturról és elkövetkező lakodalmukról. Ez egy kissé
elszomoritott, mert már egy hónapja, hogy semmi hirt sem hallottam
Jonathánról.

_Ugyanezen napon._ Egyedül jöttem fel ide, mert nagyon bus vagyok. Nem
volt levelem. Remélem, hogy Jonathánnak nem történt semmi baja sem. Az
óra most ütötte a kilencet. A városban és sétatéren este kigyultak a
lámpák. A zenekar épp egy friss keringőt játszik a kikötőben. Vajjon hol
lehet most Jonathán és gondol-e rám? Bár csak már itthon volna!


_Seward dr. naplója._

_Junius 5._

Renfield esete mind érdekesebb lesz, minél jobban kezdem ismerni ez
embert. Bizonyos tulajdonságai rendkivül ki vannak fejlödve: az önzés, a
titkolózás és az elszántság. Szeretném, ha ki tudnám találni, hogy az
utóbbinak mi a célja. Olyan, mintha valamely eltökélt szándéka volna, de
hogy mi, ezt még eddig nem tudom. Az egyetlen jó tulajdonsága,
rendkivüli szeretete az állatok iránt, noha ez is néha ugy nyilatkozik,
hogy azt kezdem hinni, hogy rendkivül kegyetlennek kell lennie. A
kedvencei néha igazán furák. Jelenleg legyek összefogdosása képezi
kedvenc szórakozását. Már annyit szedett össze, hogy kénytelen voltam
megpirongatni érte. Meglepetésemre nem kezdett dühöngni a feddésért,
mint a hogy el voltam rá készülve, hanem nyugodt komolysággal fogadta az
intést. Egy kis ideig gondolkozott, aztán igy szólt: Kaphatnék három
napot? Azalatt elpusztitom őket innen. – Én természetesen azt mondtam,
hogy helyesen teszi. Figyelnem kell őt.

_Junius 18._

Renfield ujabban pókok gyüjtésére szánta magát és már néhány jó nagy
pocakos példányt fogott és skatulyába tette. A legyeivel eteti a pókjait
és a legyek már jól fogytán vannak, noha minden ételmaradékát még több
légy becsalogatására szánta.

_Julius 1._

A pókjai immár épp ugy elszaporodtak és oly alkalmatlanok, mint a legyek
voltak és én ma megmondtam neki, hogy szabaditsa meg magát valahogy
tőlük. Erre ő nagyon elbusulta magát, azért hát azt mondtam, hogy
legalább egy részüktől váljék meg. Ebbe nagyon szivesen beleegyezett és
én ugyanannyi határidőt szabtam a pókok elpusztitására, mint a
legyekére. Szörnyü undort keltett bennem, hogy a mig nála voltam, egy
nagy dongó légy, szinte duzzadva valami dögvészes lakomától, zümmögve
röpült a szobába, betegem megfogta, egy percig gyönyörködve tartotta a
mutató és hüvelyk ujja közt, aztán a szájába tette és megette. Én
megszidtam érte, de ő a legnyugodtabban vitatta, hogy ez igen jóizü és
igen egészséges, mert hogy élet, erős élet és életet ad neki is. Erre
egy ötletem, de még csak igen homályos ötletem támadt. Meg kell
figyelnem, hogy miképpen szabaditja meg magát a pókjaitól. Az bizonyos,
hogy valami problemán töri a fejét, mert egy jegyzőkönyvet tart, a
melynek lapjai számokkal vannak tele irva, rendesen egymás alá, aztán
összeadva és az igy nyert eredmény ismét és ismét összeadva.

_Julius 8._

Van valami rendszer betegem őrültségében és az én ötletem mind
határozottabb alakot kezd ölteni. Néhány nap távol tartottam magamat
tőle, hogy jobban lássam, ha valami változása lenne. De minden meg van a
régiben, kivéve, hogy néhány régi kedvencétől megvált és egy ujat
szerzett be magának. Elfogott valahogy egy verebet és részben már meg is
szeliditette. A szelidités módja igen egyszerü, ugy látom, hogy a pókjai
tetemesen megfogytak. Hanem azok, a kik még megmaradtak, annál
kövérebbek, mert folyton csalogatja be ételmaradékaival a legyeket a
számukra.

_Julius 13._

Haladunk. Beteg barátomnak már egy egész kolónia verebe van, a legyei és
pókjai pedig majdnem elfogytak. Mikor ma meglátogattam, elejbém szaladt
és azt mondta, hogy egy nagy kegyet, egy igen-igen nagy kegyet akar
tőlem kérni, és a mig beszélt oly alázatosan hizelkedett, mint egy
kutya. Kérdésemre, hogy mi lenne az a nagy kegy, az elragadtatás hangján
és modorában mondta:

– Egy kis cica, egy ici-pici kicsi kis cicuska, a kivel játszhatnám, a
kit tanithatnék és etethetnék – etethetnék – etethetnék! – Kérése nem
lepett meg, mert vettem észre, hogy kedvencei hogy gyarapodtak formában,
nagyságban és élénkségben, de nem szerettem volna, ha szép kis
verébkoloniája ugyanolyan módon fogyott volna meg, mint a legyei és
pókjai; hát csak annyit mondtam neki, hogy majd rajta leszek, hogy
kapjon és egyuttal kérdeztem, hogy nem jobban szeretne-e egy jó nagy
macskát, mint egy kis cicát. Feleletének mohósága azonnal elárulta
szándékát:

– Oh igen! sokkal jobban szeretnék egy jó, nagy, erős macskát! Csak
azért kértem egy kis cicát, mert azt hittem, hogy a nagy macskát kereken
megtagadná tőlem. De egy kis cicát, ugy-e ezt csak nem tagadhatja meg
senki sem? – Én a fejemet ráztam és azt mondtam neki, hogy attól félek,
hogy egyelőre ezt is lehetetlen lesz megadni, de hogy majd utánalátok a
dolognak. Az arca elsötétült erre és én láttam benne a derengő
veszedelmet, mert egy olyan hirtelen, vad, fenyegető tekintettel mért
végig, a mely gyilkolást jelentett. Ez az ember egy még kifejletlen
maniákus emberölő. Mostani legujabb, teljesitetlen kivánságával próbára
fogom tenni és akkor talán többet tudok meg.

_Ugyanaz nap 10-kor este._

Ismét meglátogattam betegemet és egy sarokban találtam duzzogva. A mint
meglátott, fölkelt és a lábaim elé vetette magát és ugy könyörgött, hogy
adjak neki egy macskát, hogy az üdvössége függ attól, hogy egy macskát
kapjon. De szilárd voltam és azt mondtam neki, hogy nem kaphat macskát;
mire ő szó nélkül visszaült a sarokba, a hol bejövetelemkor találtam és
a körmét rágta. Holnap korán reggel meg fogom látogatni.

_Julius 20._

Nagyon korán meglátogattam Renfieldet, mig mielőtt a segédorvos reggeli
körutját megtette volna. Már ébren találtam, dudolgatva. Az ablakban
állt, megtakaritott cukrát morzsolgatva szét a deszkára, ugy látszik,
hogy ismét a légy fogdosásra szánta el magát, még pedig a
leggondtalanabb jó kedvvel fogott hozzá. Én körülnéztem, a madarait
keresve és egyet sem látva, kérdeztem, hogy hova lettek. Azt felelte, a
nélkül, hogy felém fordult volna, hogy mind elrepültek. A szobában
szétszórva hevert egy pár toll, a vánkosán pedig vércseppeket láttam.
Nem szóltam neki, de az ápolóért mentem és meghagytam neki, hogy szemmel
tartsa és értesitsen, ha valami szokatlant tapasztalna rajta napközben.

_Délelőtt 11 órakor._

Az ápoló most volt itt és jelentette, hogy Renfield igen roszul lett és
végre egy nagy csomó tollat hányt ki. – Én azt hiszem doktor ur – mondja
megbizottan – hogy az a szerencsétlen megette a madarait, még pedig azon
nyersen tollastól, mindenestől!

– Éjjel 11 óra. Erős csillapitó szert adtam ma Renfieldnek, eleget, hogy
még őt is elaltassa – és elvettem a jegyzőkönyvét, hogy bele
tekinthessek. Föltevésem igaznak bizonyult. Az én emberölő maniákusom
nagyon sajátságos fajta. Kénytelen leszek uj osztályzatot találni a
számára és zoophagusnak (életevő) őrültnek mondani; mániája, annyi
életet fölemészteni, a mennyit csak bir és iparkodott, hogy ezt
halmozott módon érje el. Sok legyet adott egy póknak és sok pókot egy
madárnak, aztán macskát szeretett volna, hogy legyen, a ki a sok madarat
fölfalja. Hogy mihez fogott volna az után? Igazán érdemes volna
befejezésre juttatni a kisérletet. Az emberek valamikor gunyolódtak a
viviszekción és ime, milyen eredményeket értünk el vele máig. Miért ne
fejleszteni a tudomány legéletbevágóbb és legnehezebb ágát, az agyvelő
ismeretét? Ha csak egy ilyen elme titkát birnám, – ha csak egyetlenegy
elmebeteg képzelődésének a nyitját meg tudnám fejteni, hát olyan fokra
fejleszthetném az elmekórtan ismeretét, a milyenről ma még nem is
álmodunk. De szabad-e még ily fontos okért is föláldozni valakit? Eh, ne
gondoljunk erre – még kisértetbe esném.

Milyen helyesen okoskodott az én emberem; különben az őrültek egy
bizonyos csapáson mindig helyesen járnak. Szeretném tudni, hogy vajjon
hány életre becsül egy embert, vagy hogy csak egyre-e? A számadást a
legpontosabban fejezte be és ma egy uj sorozatot kezdett. Hányan
közülünk nem kezdünk egy uj sorozatot életünknek minden uj napjával.

Nekem ugy tetszik, mintha csak tegnap történt volna, hogy egész életem
megszünt csalódott reményemmel és hogy én is uj sorozatot kezdtem. Óh
Lucy, Lucy, nem tudok rád haragudni és nem birok haragudni a barátomra,
sem a kinek a boldogsága egy a magáéval. De hát nekem reménytelenül kell
élnem és dolgoznom. Dolgoznom! Dolgoznom!


_Murray Minna naplója._

_Jul. 26-án._

Telve vagyok aggodalommal és kissé csillapit, ha jegyzeteimen dolgozom;
Olyan ez, mintha az ember saját magának mesét mondana és egyuttal
hallgatna is. Egyaránt nyugtalankodom Lucy és Jonathán miatt. Már jó
ideje nem volt hirem Jonathánról, a mi természetesen nagyon busitott, de
tegnap a kedves jó öreg Hawkinz ur, a ki mindig oly kedves hozzám, egy
levelét küldte el hozzám, azzal a megjegyzéssel, hogy abban a percben
kapta ő is a postával. Az egész csak egy sor, Drakula várából keltezve
és tudatja velünk, hogy épp indulóban van hazafelé. Ez egyáltalán nem
hasonlit Jonathánhoz. Nem értem az egészet és nagyon nyugtalan vagyok.
Aztán meg Lucy, noha nagyon jól érzi magát, az utóbbi napokban
visszaesett régi, rosz szokásába, az alva járásba. Az édes anyja beszélt
velem róla és elhatároztuk, hogy minden éjjel be fogom zárni szobánk
ajtaját. Lucy édes anyja azt képzeli, hogy az alvajárók okvetetlen a
háztetőkre másznak vagy a szikla szakadékok legszélén sétálnak és ha
hirtelen felébresztik őket, hát kétségbeesett sikoltással zuhannak a
mélységbe. Szegény asszony természetesen aggódik Lucyért és azt mondja
nekem, hogy Lucy édes atyjának ugyanaz a rosz szokása volt; hogy
akárhányszor fölkelt éjjel és felöltözködött és elsétált volna, ha meg
nem akadályozzák. Lucy esküvője őszszel lesz és ő nagyban töri már a
fejét, hogy milyenek legyenek a ruhái és hogyan rendezze be a házát.
Engem nagyon érdekel minden dolga, mert hisz én is abban a sorban
volnék, csakhogy persze Jonathán és én sokkal egyszerübb életre
készülünk, mert nekünk nagyon számot kell vetnünk a jövedelemmel.
Helmwood urat – nagyságos Helmwood Arthur, Godalming lord egyetlen fia –
nemsokára várjuk, jön mihelyt csak elhagyhatja a várost, a hol
betegeskedő édes atyja miatt tartózkodik és Lucy türelmetlenül olvassa a
perceket jöveteléig. Lehet, hogy ez a várakozás izgatja és hogy semmi
baja sem lesz, mihelyt a vőlegénye megérkezik.

_Julius 27._

Semmi hir Jonathánról, nagyon kezdek nyugtalankodni miatta, noha
tulajdonképpen nem tudom, hogy miért. Csak irna legalább, ha mindjárt
csak egy sort is, Lucy is nyugtalanabb, mint valaha és minden éjjel arra
ébredek, hogy a szobában járkál. Szerencse, hogy oly meleg az idő, hogy
nem hütheti meg magát; de a nyugtalanság és a folytonos fölébredés már
engem is kimerit, én is kezdek ideges és álmatlan lenni. Szerencse, hogy
Lucy jó egészsége tartós. Helmwood ur édes atyjának a betegsége
komolyabbra fordult. Lucy boszankodik, hogy vőlegényének a jövetele
ujabb halasztást szenvedett, de szerencsére a boszankodás nem árt az
egészségnek; erősebb mint volt és az arca rózsapiros. Teljesen
elvesztette vérszegény sápadtságát, a melylyel idejött, bárcsak tartós
lenne a jó szine.

_Augusztus 3-án._

Ismét elmult egy hét és semmi hir Jonathánról, remélem, hogy nem beteg,
mert hisz akkor is irt volna. Nézem csak nézem a legutolsó levelét, de
sehogysem elégit ki. Nem olyan, mintha ő irta volna, pedig az ő keze
irása az bizonyos. Lucy nem sokat járt álmában az utolsó héten, de
valami különös tartózkodást veszek észre rajta, a melyet nem birok
megérteni. Még álmában is mintha őrizkednék tőlem. Mindig megkisérli az
ajtót nyitni és ha csukva találja, járkálni kezd a szobában, mintha a
kulcsot keresné.

_Augusztus 6._

Ismét három nap és semmi hir, ez a bizonytalanság elviselhetetlen. Csak
tudnám, hogy hova irjak, vagy hova menjek, hát meg volnék nyugodva. De
Jonathán utolsó levele óta senki még csak hirt sem hallott róla. Csak
Istenhez fordulhatok türelemért. Lucy izgatottabb mint valaha, de
különben jól érzi magát. Az elmult éjszaka nagyon fülledt volt és a
halászok azt mondják, hogy viharra lehetünk elkészülve. Ma szürke napunk
van és a mint itt irok, vastag felhők rejtik el a napot, minden szürke,
a zöld füt kivéve, a mely smaragd szinben ragyog a szürke foglalásban.
Szürke a szikla, szürke a felhő és sulyosan lóg a szürke tenger fölött.
A szemhatár is szürke ködbe vész, a halászbárkák hazafelé sietnek, hogy
a vihar kitörése előtt kikötőbe jussanak. Itt jön az én ismerős öregem.
Egyenesen felém tart és a hogy a kalapját megemeli, látom, hogy
beszélgetni óhajtana.

Engem egészen meginditott a szegény öreg emberen történt változás. Mikor
mellém ült, szinte szeliden szólalt meg:

– Szeretnék magának valamit mondani kisasszonykám. Én láttam, hogy
nehezére esik a dolog, hát a kezembe fogtam szegény öreg ráncos kezét és
biztattam, hogy csak beszéljen bátran. Kezét a kezemben hagyva, hozzá
kezdett:

– Attól félek drágicám, hogy nagyon megbotránkoztattam magát a sok
ostobasággal, a mit a halottakról és több efféléről a mult hetekbe
fecsegtem. De nem értettem ám komolyan, ez jusson eszébe, ha majd én már
nem leszek. Mi szegény öregek, a kik már féllábbal a gödörben vagyunk,
nem szeretünk ám arra gondolni, azt meg félni sem akarunk tőle. Ozt
azért tréfálunk a halállal, hogy a magunk szegény öreg szivét
biztatgassuk egy kicsit. Hanem azért az Isten áldja meg drágicám, ne
higyje ám, hogy én félek a haláltól. Nem én, egy csöppet sem, hanem csak
nem akarok meghalni, a mig nem muszáj. Haj, az én időm már innen-onnan
lejár. Mert már igen öreg vagyok és százesztendőnél többet senki sem
igen remélhet. Én pedig már olyan közel érzem a százesztendőt, hogy
szinte hallom az öreg csontost, a hogy a kaszáját köszörüli. No lássa,
már megint nem tudom megállni, hogy ne tréfáljak vele, pedig már a halál
angyala is keresi a trombitáját, hogy engem hivjon vele. Hanem azért ne
pityeregjen drágicám! Mert látta, hogy könyezem. Nem bánom ám én, ha még
az éjjel jön is értem az öreg, mer iszen hát az élet ugy sem egyébbel
telik, mint a halálra való várakozással. És a halál az egyetlen, a mire
biztosan számithatunk az életben. De hát én nyugodt vagyok, noha érzem,
hogy jön drágicám, még pedig sietve. Tán elér addig, a mig itt ülök és
tünődök rajta. Tán azzal a viharral jön a tengeren által, a mely
veszteséget, bánatot és könyeket hoz sokaknak. Nézze! Nézze! – Kiáltotta
hirtelen – van valami a szélben, a levegőben, a ködben, a minek az ize
és szine, a formája halált hozó. A levegőben van, érzem a jövetelét.
Uram Istenem engedd, hogy, jó kedvvel kövessem hivásodat, ha szólit!
Ájtatos mozdulattal terjesztette ki a karjait és vette le a kalapját.
Ajka mozgott, mintha imádkoznék. Néhány pillanatnyi csönd után fölállt,
kezet adott, megáldott, bucsut mondott és elballagott.

Az egész modora roppant fölizgatott és meghatott. Szinte megörültem,
mikor a révkapitányt láttam közeledni, messzelátójával a hóna alatt.
Megállt, hogy velem beszélgessen, mint rendesen, de az egész idő alatt
egy idegen hajót fürkészett a messzelátójával.

– Nem tudom kitalálni, hogy miféle lehet – szólott. A formájáról itélve,
orosz hajó, de megfoghatatlanul furcsa módon viselkedik. Mintha nem
tudna elhatározásra jutni.

Ugy látszik, észrevette a közeledő vihart, de nem tudja magát elszánni,
hogy északnak szaladjon-e a nyilt tengerre, vagy bemeneküljön ide a
kikötőbe. Na nézze már megint! Ugyancsak különösen kormányozhatják. Vagy
pedig a hajó kifog a kormányoson, mert minden szélrohammal változik a
futása. Alighanem többet is hallunk felőle holnap ilyenkorig.




VII.


_A Dailygraph aug. 8-diki számából kivágva.  Murray Minna naplójába
ragasztva_.

(Tudósitónktól.)

_Whitby._

Egyikét a legnagyobb és leghirtelenebb viharoknak éltük át itten,
sajátságos és a maga nemében páratlan események közt. Az idő
meglehetősen fülledt volt, a mi, tekintve hogy augusztus hónapját éljük,
nem tünt föl senkinek sem. A szombat este még szebb volt, mint rendesen
és a hajók alig győzték a kirándulókat Whitby környékére szállitani. A
szép idő délutánig nem változott, csak akkor vették észre a magaslaton
lévő temetőben őgyelgők, a kik messze elláthattak – északnak és keletnek
– a felhők tornyosulását északnyugaton. A szolgálatot tévő révfölügyelő
azonnal jelentést tett az idő változásáról és egy öreg halászember, a ki
félszázadnál tovább figyelte az időjárást, határozottan megjövendölte a
vihar jövetelét. A nap nyugtát miriád felhő kisérte minden elképzelhető
szinben, tüzes piros, rózsaszin, zöld, lila és aranysárga változatokban
ragyogva. Imitt-amott nem nagy, de sürü tömegeivel a mélységesen fekete
felhőknek. A könnyü szél estefelé teljesen elállt és éjfél felé oly
csendes, oly fülledten forró volt a levegő, a milyen csak égi háboru
előtt szokta az érzékeny-idegzetü embereket bántani. A tengeren nem igen
láttunk világot, mert a halászbárkák legtöbbje korán hazasietett. Az
egyetlen hajó a szemhatáron egy idegennek tetsző könnyü két árbocos
volt, a mely összes vitorláit kifeszitve látszólag nyugat felé
iparkodott. A hajó tisztjeinek vakmerősége, vagy tudatlansága képezte a
szikla magaslaton sétálók beszédtárgyát, a mig a hajót csak látták;
igyekeztek is jelzésekkel megértetni vele, hogy a fenyegető
veszedelemmel szemben siessen a vitorláit behuzni, de hiába.

Még az est leszállta előtt is látták a hajót, laza vitorlákkal gyengén
inogni a tenger lassu hullámzásában.

Kevéssel tiz óra előtt a levegő oly nyomasztóvá és a csönd oly áthatóvá
lőn, hogy egy bárány bégetését a mezőn és egy kutya ugatását a városban
tisztán meg lehetett hallani. A kikötőben játszó zenekar élénk melodiája
sértő hangzavarnak tetszett a természet nagy csöndjének harmóniájában.
Kissé éjfél után különös hang szállt felénk a tenger felől és a fejünk
fölött a levegőben sajátságos elhaló lassu zugás hallatszott.

Aztán hirtelen minden előkészület nélkül kitört a vihar. Hihetetlen
gyorsasággal megváltozott a természet egész látóképe. A hullámok
dühödten emelkedtek magasra, egyik keresztül gázolva a másikon, mig
nehány pillanat alatt az imént még ólomszerü tenger egy bömbölő mindent
elnyelő szörnyeteggé vált. Fehér tarajos hullámok őrült futással
rohantak végig a sima homokon és verték magukat a partot védő sziklákba;
mások a gáton törtek meg, habos tarajukat a világitó tornyok lámpásáig
dobva. A szél menydörgéshez hasonlóan zengett és oly erővel fujt, hogy
még a férfiak is alig tudtak megállni lábukon, vagy megkapaszkodni a
kikötőt védő láncokba. A veszélyt fokozta és sokszorositotta a tengerről
felénk szálló ködfelhők szakadozott tömege, a mely fehér nedves tömör
felhőkben huzódott kisértetiesen a partnak. Oly nedves, hideg, nyirkos
volt ez a felhő tömeg, hogy egy kis megerőltetéssel azt hihette volna az
ember, hogy a tengerbe veszettek szellemei érintik nyirkos halotti
kezükkel élő testvéreiket és bizony sokan megborzadtak, a mint a tapadó
felhők elhuzódtak mellettük. A köd néha eltisztult és ilyenkor a sürü
villámlás fényénél, a melyet nyomon követett a süketitő menydörgés,
messze el lehetett látni a tengeren. A keleti szikla csucsán berendezett
villámos-reflektort, a mely ezuttal először tett szolgálatot, készen
tartották és a kezelő tisztek a köd oszladozása közben végig-végig
söpörték vele a tengert. Hatalmasan szolgált az áldott fény, a melynek a
világánál egy-egy elkésett halász bárka megtalálta az utat a kikötőbe.
Valahány ilyen halász bárka szerencsésen bejutott a biztos révbe,
örömrivalgással fogadták a parton állók. Nem nagy idő mulva a villámos
reflektor fényénél fölfedeztek egy-két árbocost, kifeszitett
vitorlákkal, nyilván ugyanazt, a mely már a délután folyamán föltünt. A
szél ezalatt megfordult és a sziklás parton állok borzadva látták a
rettenetes veszedelmet, a melybe a hajó jutott. Közte és a kikötő közt
meredezett az óriási sziklataraj, a melyen időről-időre már sok jó hajó
pusztulását lelte. És a szélfordulás lehetetlenné tette, hogy a két
árbocos megtalálja a kikötő bejáratát. Az óra szerint a dagály ideje
lett volna, de a vihar ugy fölszántotta a vizeket, hogy mélységeikben a
kikötőnek a homokos talaját láttuk. És a két árbocos kifeszült
vitorláival oly őrült sebességgel rohant, hogy egy mellettem álló öreg
matróz szavai szerint „muszáj neki rögvest valahová elérni, ha mindjárt
a pokolba is.“ Ekkor hirtelen ismét köd szakadt ránk a tenger felől
sokkal sürübb, mint az eddigiek. Oly tömege a nyirkos ködnek, a mely
szürke lepelként burkolt be mindent és csak a hallás érzékét hagyta meg
az embereknek, mert a menydörgést a hullámok ágyudörgésszerü suhogását
és a vihar bömbölését csak annál jobban hallottuk a vakitó, nedves ködön
keresztül. A villámos reflektor sugarait állhatatosan a kikötő
bejáratára szögezve tartották és mindenki lélegzetét visszafojtva leste
a katasztrófát. A szél hirtelen északkeletre fordult és a tengeri köd
szétfoszlott viharos lehelletétől és ekkor _csodák csodája_, a kikötő
két oszlopa között hullámról-hullámra bukva, rohant be veszett futásával
az idegen hajó, a vihartól duzzadó vitorlákkal és bejutott a védett
kikötőbe. A villámos reflektor sugara nyomon követte és hideg borzongás
futott végig mindazokon, a kik látták, mert a kormányrudhoz kötve egy
halott ember volt, lecsuklott fejjel és borzalmasan ingott ide-oda a
hajó minden mozgásával. Senki mást nem lehetett a fedélzeten látni. Nagy
félelem szállt mindenkire annak a láttára, hogy a hajó mintegy csoda
folytán, megtalálta a kikötő bejáratát, noha senki sem vezette, a halott
ember kezét kivéve. Mindez gyorsabban történt, mint a mennyi idő alatt
leirom az eseményeket. A két árbocos megállapodás nélkül rohant végig a
kikötőn és neki a századok viharai által a révpart keletnyugati szögében
fölhordott kő- és kavicsdombnak, a mely a keleti magaslaton levő régi
temető alatt van. Természetesen a hajó sulyos rázkódást szenvedett, a
mint a homokdombba furódott. Minden bordája, kötele és árboca
megfeszült, recsegett, ropogott és az egyik árboc recsegve zuhant le. De
a legkülönösebb mindenek fölött, hogy abban a pillanatban, hogy a hajó a
partot érte, egy óriási kutya termett a fedélzeten, mintha a heves lökés
taszitotta volna föl a hajó gyomrából és előre rohanva a hajó orráról a
homokra ugrott. Aztán egyenesen neki vágott a meredek sziklának, a régi
temető felé, az elhagyott templomnak és eltünt a sötétségben, a mely
villámosreflektor fénykörén tul még sürübbnek látszott.

Az őrségen levő partőr volt az első, a ki leszaladt a gáton és
fölmászott az idegen hajóra. A villámos-reflektor kezelői, miután
látták, hogy már senki sincsen a kikötőn kivül, a gazdátlan hajóra
forditották a fényét és rajta is tartották. A partőr hátra sietett a
hajón és mikor a kormányrudhoz ért és lehajolt, hogy megvizsgálja,
hirtelen visszatántorodott, mint a kit nagy ijedtség ért. Erre
természetesen tetőpontját érte az általános érdeklődés és sokan kezdtek
a hajó felé szaladni, szerencse, hogy az önök tudósitója jó futó és
jóval a tömeg előtt ért a hajóhoz. Különben hiába is futottak, mert a
partőrök, a révkapitány és rendőrség az önök tudósitóját kivéve, senkit
sem engedtek a hajóra kapaszkodni és igy a hivatalos egyéneken kivül én
voltam az egyedüli, a ki látta a halott tengerészt, a mig még a
kormánykerék egyik rudjához volt kötözve.

Nem csuda, hogy a partőr megrémült, mert aligha látott még valaha ilyet
életében. A halott egyszerüen a két egymásra tett kezénél fogva volt a
kormánykerék egyik rudjához kötve. Az alul levő keze és a kerék rudja
között egy olvasóra füzött feszület volt, az olvasó maga pedig mind a
két keze s a kerék körül csavarodott, az egészet aztán a szorosra huzott
és bogozott kötél tartotta együtt. A szegény ember valószinü, hogy
eleinte ült, de a hajó ingása és tán a vitorlák csapkodása kimozditotta
helyéből és ide-oda lóbázta, ugy, hogy a kezére kötözött kötél csontig
vágta a husát. Jegyzőkönyvet vettek föl az esetről és a gyorsan hivott
orvos, pontos vizsgálat után kijelentette, hogy a szerencsétlen ember
legalább két napja már, hogy halott. A zsebében egy gondosan bedugaszolt
üveget találtak, a melyben egy kis papirtekercset kivéve, a mely a hajó
napi jelentéseinek kiegészitőrészét képezte, semmisem volt. A part-őr
azt állitotta, hogy a halott tengerésznek magának kellett a kezeit
megkötni és hogy a fogával fojtotta szorosra a bogot. Fölösleges talán
megjegyeznem, hogy halott kormányost kellő tisztelettel mozditották el
helyéről, a melyet becsülettel megőrzött halála órájáig és a halottas
házban teritették ki.

A hirtelenséggel támadt vihar immár szünni kezd; a tömeg szétszóródott
és hazafelé huzódnak az emberek; az égen a hajnal pirkadása látszik. A
következő szám megjelenéseig remélem, hogy érdekes részleteket fogok
küldhetni a gazdátlan hajónak, a ki oly csodálatos módon találta meg
utját a kikötőnkbe, a történetéről.

_Whithy, aug. 9._

Az elmult éjjel a vihar szárnyán hozzánk érkezett gazdátlan hajó
története még csudálatosabb és borzalmasabb, mint az érkezés maga.
Kitünt, hogy a két árbocos orosz hajó és Várnából indult. A neve
Demeter. Terhe csaknem kizárólagosan ezüst por és csak kevés más terhet
hozott, nevezetesen egy sereg nagy faládát, telve kövér termő földdel. A
szállitmánynak ez a része egy ide, Whithy-be való ügyvéd cimére szólott,
a ki ma reggel a hajóra ment és át is vette a neki cimzett ládákat. A
hajót és a rakomány többi részét egyelőre az orosz konzul vette át, mig
a tulajdonosa nem jelentkezik.

Sokan nagyon érdeklődtek a kutya iránt, a ki a hajó zátonyra jutása
pillanatában ugrott a partra és sokan az állatvédő egyesület tagjai
közül szivesen pártul fogták volna. De legnagyobb sajnálkozásukra az
állatot sehol sem találták, teljesen eltünt a város környékéről. Lehet,
hogy rémületében neki vágott a hegyeknek és most is ott rejtőzik
valamely oduban. Vannak, a kik ijedten tárgyalják ennek a lehetőségét,
mintegy esetleg elkövetkezhető veszedelem forrását, mert az állat igen
erősnek és vadnak látszott. Ma korán reggel, egy városbeli szénkereskedő
óriás kutyáját, egy félvér szelindeket, közel a kikötőhöz halva találták
az ut közepén, szemben a gazdája raktárával. Ugy látszik, hogy
verekedett, még pedig kemény ellenfélre akadhatott, mert a torka szét
volt szakitva és a bordája mintegy éles karommal fölhasitva.

_Későbben_. A révkapitány szivessége folytán betekintést nyertem a
_Demeter_ naplókönyvébe, a mely a katasztrófa előtti harmadnapig
teljesen rendben volt vezetve, a nélkül, hogy valami különösebben
érdekeset tartalmazott volna, kivéve a hajó legénységének
megfogyatkozásáról szóló adatokat. Hanem aztán annál érdekesebb volt az
üvegben talált papirtekercs tartalma és én annál csodálatosabb
elbeszélést, mint a milyen a kettőből együttvéve kikerül, még soha
életemben sem hallottam. Minthogy nem köteleztek titoktartásra, itt
küldöm a hü leirását, csak épp a hajó terhére és vezetésére vonatkozó
részleteket hagytam ki. Ugy látszik, mintha a kapitányt az őrületnek egy
neme lepte volna meg, nemsokára a hajó indulása után és hogy ez az ut
folyamán csak fejlődött és fokozódott. Az összes jegyzékeket az orosz
konzulátus egyik ifju tagja forditotta le a számomra.


_A Demeter jegyzéke.  Várnától Whitby-ig._

_Julius 18._

_Kezdtem az irást, oly különös események következtében, hogy pontosan
fogok ezentul mindent jegyezni egész a megérkezésünk napjáig._

_Julius 6._

Elkészültünk terhünk – ezüstpor és termőföld nagy faládákban –
berakásával. Délben indulás. Fris keleti széllel. Legénység öt ember,
két kormányos, a szakács és magam (a kapitány).

_Julius 11._

A Bosporusra értünk. Török vámvizsgálók. Baksis. Minden rendben. Délután
3-kor tovább indulás.

_Julius 12._

A Dardanellákon. Ismét vámtisztek. Ismét baksis. Alaposan, de gyorsan
ment minden.

_Julius 13._

Elhagytuk Cap Matapant. A legénységet mintha bántaná valami. Mintha meg
volnának döbbenve – de nem akarnak nyilatkozni.

_Julius 14._

Nyugtalankodni kezdek a legénység miatt. Mind derék, megbizható emberek,
a kikkel már jártam máskor is. A kormányos nem tudta belőlük kivenni,
hogy hol a hiba, csak annyit mondtak neki, hogy _baj van_ és keresztet
vetettek magukra. A kormányost a nap folyamán az egyik annyira kihozta a
sodrából, hogy megütötte. Azt hittem, hogy véres veszekedés támad erre,
de minden csendes maradt.

_Julius 16._

Reggel a kormányos jelentette, hogy a legénység közül egy ember,
Petrovszky nevezetü hiányzik. Nem tudják, hogy hova lett. Este nyolckor
vette át az őrséget; Abrámoff váltotta föl a rendes időben, de nem
látták alvó helyére térni. Az emberek levertebbek, mint valaha. Mind azt
mondták, hogy nem vártak egyebet; de semmiképp sem lehetett belőlük mást
kivenni, mint azt, hogy van _valami_ a hajón. A kormányost ismét nagyon
elhagyta a béketürés; féltem, hogy baj lesz belőle.

_Julius 17._

Tegnap az emberek egyike, Olganoff, a kabinomba jött és aggodalmas,
suttogó hangon közölte velem, hogy azt hiszi, hogy egy idegen ember van
a hajón. Azt mondta, hogy éjjel, a mikor az őrségen volt, kissé meghuzta
magát a födélzeten, mert hevesen esett az eső és ekkor látott egy
hosszu, vékony alakot, a ki senkihez sem hasonlitott a hajó személyzete
közül, a kabinok felé vezető lépcsőn feljönni, végig menni a hajó orráig
és ott eltünni. Ő óvatosan utána ment, de mire a hajó elejére ért, már
nem látott senkit sem, pedig minden a hajóba vezető nyilás le volt
zárva. A babonás félelemnek valóságos lázában volt a szegény ember és
tartok tőle, hogy ez a félelem elragad a többire is. Hogy elejét vegyem,
ma az egész hajót alaposan át fogom vizsgálni.

A nap folyamán összehivattam a legénységet és mondtam nekik, hogy mivel
azt látszanak gondolni, hogy valaki rejtőzik a hajón, hát együtt fogjuk
átvizsgálni a fedélzettől a fenekéig. Az első kormányos haragos; azt
mondta, hogy bolondság az egész és ha ilyen ostobaságnak engedünk, csak
demoralizáljuk vele az embereinket; fogadkozott, hogy ő egy furkósbottal
egymaga is észre tériti majd őket. A kormányon hagytuk és a többiekkel
hozzáfogtunk a hajó alapos megvizsgálásához. Lámpákkal ellátva, minden
zugot kikutattunk. Nem volt nehéz föladat, mert a nagy faládákon kivül
nem volt semmiféle rakomány és ezek mellett sehol akkora zug, hogy egy
férfi elrejtőzhetett volna. A legénység nagyon megkönnyebbülve, friss
jókedvvel látott a kutatás befejeztével munkához. Első kormányos
mérgesen nézett, de nem szólt semmit sem.

_Julius 22._

Három napig rossz idő, minden kéz a vitorlákkal elfoglalva – nem értek
rá a félelemre. A legénység, mintha meg is feledkezett volna
ijedelméről. Kormányos jókedvü és mindenkivel jó barátságban.
Megdicsértem az embereket rossz idők benvaló helytállásukért. Elhagytuk
Gibraltárt. Minden rendén van.

_Julius 24._

A hajónk, mintha meg volna átkozva. Már egy emberrel kevesebben, nagyon
rossz időben jutottunk a Biscay-öbölbe. És a mult éjjel ismét egy embert
vesztettünk – eltünt. Mint az elsőt, ezt is, azután, hogy az őrségről
fölváltották, nem látták többet. A legénység őrült félelemben;
kérelmezték, hogy kettesben állhassanak őrt, mert nem mernek egyedül
maradni. Kormányos dühöng. Tartok tőle, hogy bajunk lesz, mert vagy ő,
vagy a legények végletekre vetemednek.

_Julius 28._

Négy napig pokolban voltunk egy őrült forgatagban táncolva, viharos
széllel. A szemét nem hunyhatta le senki sem. Mindannyija ki van
merülve. Alig tudom, kit hagyjak őrszemnek, hisz egyik sem képes a lábán
állni. Második kormányos ajánlkozott, hogy kormányoz és őrködik egyben,
hogy az emberek egy pár órát alhassanak. A szél csöndesül, a tenger még
viharos, de mégis könnyebben vagyunk.

_Julius 29._

Ismét egy tragédia. Egy embert hagytunk az őrségen ez éjjel, legénység
fáradtabb volt, hogysem kettőt engedhettünk volna. Mikor a reggeli
őrszem fölváltani jött az éjfélit, senkit sem talált a kormányoson
kivül. Föllármázott mindenkit. Mindenütt kerestük az eltüntet, de senkit
sem találtunk. Immár második kormányos nélkül vagyunk és legénységünk
zsibbadt a félelemtől. Kormányos és én megegyeztünk, hogy ezentul csak
fegyveresen járunk és szemmel tartunk mindenkit.

_Julius 30._

Utolsó éjjel. Örülök, hogy közeledünk Angliához. Az idő remek, minden
vitorla fölhuzva. Kimerülten vonultam vissza; mélyen aludtam, a
kormányos keltett föl azzal, hogy az éjjel mind a ketten, az őrszem és a
kire a kormányrudat bizta, eltüntek. Most már csak magam, a kormányos és
két ember van a hajó szolgálatára.

_Augusztus 1._

Két napi köd. Egyetlen vitorlát sem láttunk. Reméltük, hogy az Angol
kanálisban jelzéssel segitséget kérhetünk, vagy kiköthetünk valahol.
Nincs erőnk a vitorlák kezelésére, futnunk kell a széllel. Nem mertük
őket bevonni, mert nem birnók ujra kifesziteni. Valamely végzet sodor
bennünket az ismeretlen felé. A kormányos immár jobban megvan riadva,
mint az emberek maguk. Azok már tul vannak minden félelmem és türelmesen
sorsukba törödve és a legrosszabbra elkészülve, nyugodtan teszik
kötelességüket. Nem csoda, ők oroszok, a kormányos román.

_Augusztus 2. – Éjfél._

Alig aludtam el, egy kiáltásra ébredtem, a mely mintha az ajtómon kivül
hangzott volna. Semmit sem láttam a ködtől. A fedélzetre rohantam és
neki szaladtam a kormányosnak. Mondja, hogy ő is hallotta a kiáltást,
azért futott, de hiába, az őrszemnek hülthelyét leltük. Ismét egy
emberrel kevesebb. Az Ur legyen velünk! Kormányos azt mondja, hogy
elhagytuk a Doweri-szorost. Mert a mint egy pillanatra fölszállt a köd,
látta az északi partot, de ugyanakkor hallotta a kiáltást is. Ha ez
igaz, akkor az északi tengerbe jutottunk és csak az Ur Isten vezérelhet
bennünket a ködben, a mely mintha velünk jönne és az Ur Isten mintha
ehagyott volna bennünket.

_Augusztus 3._

Éjfélkor fölkeltem, hogy fölváltsam a kormányhoz állitott embert, de
senkit sem találtam ottan. A szél erősen fujt, nem mertem otthagyni a
kormányt, hát csak kiáltoztam a kormányosért. Néhány perc mulva
alsóruháiban rohant föl a fedélzetre. A szeme vad volt és kidülledt és
én nagyon félek, hogy az esze megbomlott, egészen közel jött hozzám és
rekedten suttogta, a száját egészen a fülemhez tartva, mintha attól
félne, hogy a levegő meghallhatná: Itt van. Csakugyan itt van. Most már
bizonyosan tudom, hogy itt van. Láttam a mult éjjel, mikor őrt álltam.
Olyan mint egy férfi, magas és vékony és kisértetiesen sápadt. A
hajófenékről jött és kinézett. Én mögéje csusztam és belédöftem a
késemet; de a késem keresztülment rajta, mint a levegőn. – Ezt mondva,
megragadva a kését és dühödten döfte az ürbe. Aztán folytatta: Hanem
azért itt van és én meg fogom találni. Lehet, hogy fenéken van a nagy
faládák egyikében, valamennyinek lesrófolom a födelét és megnézem. Ön
csak maradjon itt a kormányon. – És óvatosságra intő tekintettel, ujját
az ajkára téve, távozott. És ment le a hajóba. A szél fokozódott és én
nem hagyhattam el a kormányt. Ismét láttam a kormányost egy
szerszámládával és lámpással a födélzetre jönni és a hajó orrán levő
lejárat felé indulni. Megőrült. Határozottan megőrült és hiába próbálnám
visszatartani. Különben sem tehet kárt azokban a nagy ládákban, hisz
csak földet tartalmaznak. Igy hát itt maradok, vigyázok a kormányrudra
és irom a jegyzetemet. Csak Istenben bizhatom és várnom kell, mig a köd
eloszlik. Azután, ha nem tudnék a meglévő széllel valamely kikötőbe
jutni, befogom vonni a vitorlákat és segitségért fogok jelezni…

Immár mindennek vége, épp a mint már remélni kezdtem, hogy a
kormányosom, nyugodtabban fog előkerülni, mert szorgalmasan hallottam
kopácsolni a hajó testben és gondoltam, hogy a munka kissé lecsöndesiti,
egyszerre csak egy rémült sikoltást hallottam, a mely megfagylalta a
vérem és láttam őt fölrohanni a lejáron, mintha ágyuból lőtték volna ki.
Dühöngő őrülten, vérben forgó szemmel és a rémülettől vonágló arccal. –
Segitség! Segitség! Mentsetek meg! kiabálta. Aztán körültekintett a sürü
ködben. Irtózata kétségbeesésre változott és szilárd hangon mondta:
Jobban tenné, ha velem jönne, kapitány, még mielőtt késő lenne. Ő itt
van. Most már tudom a titkát. A tenger meg fog tőle védeni, ez a
legbiztosabb menedék! Még mielőtt egy szót szólhattam vagy mozdulhattam
volna, hogy megragadjam, a korlátra ugrott és a tengerbe vetette magát.
Azt hiszem, hogy most már én is tudom a titkát. Ez a boldogtalan őrült
pusztitotta el egytől-egyig az embereket és most követte őket a sirba.
Az Ur legyen velem! Miként adjam számon ezeket a borzalmakat, ha a
kikötőbe jutok? Ha kikötőbe! Vajjon jutok-e valaha?

_Augusztus 4._

Folyton sürü köd, a melyen a kelő nap nem bir áthatolni. Nem mertem
lemenni. Nem mertem elhagyni a kormányt. Igy hát itt maradtam egész
éjjel és az éj homályában én is láttam azt a valamit – valakit! Az ég
irgalmazzon, de a kormányosnak igaza volt, hogy a tengerbe vetette
magát. Jobb meghalni elszántan, meghalni tengerészhez méltón a kék vizbe
temetkezve, mint… de én kapitány vagyok és nem szabad elhagynom a
hajómat. De kifogok ezen az eleven ördögön vagy szörnyetegen, mert a
kerékhez kötöm a kezemet, ha erőm csökkenni kezd és a kezemmel együtt
oda kötöm azt is, a mit ő nem mer megérinteni és aztán jó vagy rossz
szélben, de megmentem a lelkem üdvösségét és becsületemet, mint
hajóskapitány. Gyöngülni kezdek és az éj közeledik. Ha ő még egyszer
szembe néz velem, tán nem lesz időm a cselekvésre… ha hajótörést
szenvedünk, ezt az üveget tán megtalálják és a kik megtalálják, tán
megértenek. Ha nem… nos hát akkor is tudják az emberek, hogy eleget
tettem a kötelességemnek. Az Uristen, a Szüz Mária és az ég minden
szentjei segitsenek egy szegény tudatlan embernek, a ki kötelességének
iparkodott eleget tenni.

Eddig volt az irás és nem tovább. Hogy ki követte el a gyilkosságokat,
azt bizonyosan senki sem tudná megmondani.

A közvélemény a kapitányt valóságos hősnek tekinti és diszes temetésben
akarják részesiteni. Már is elhatározták, hogy a testét, az összes
csónakok kiséretében fölviszik az Eszk folyón egy darabig. Aztán
visszakerülnek vele és az apátsághoz vezető lépcsőkön fölviszik és a
régi temetőbe teszik örök nyugalomba. Már több mint 100 csónaknak a
gazdája beiratkozott, a kik a kiséretben részt akarnak venni.

A megugrott nagy kutyának nem akadtak nyomára, a mit nagyon sajnálnak és
én meg vagyok győződve róla, hogy a közvélemény mai föllendülésében a
város fogadná örökbe a dögöt. Holnap lesz a temetés és ezzel vége szakad
a nagy Oceán emez ujabb miszteriumának.


_Murray Minna naplója._

_Augusztus 8._

Lucy egész éjjel nyugtalankodott és én sem tudtam aludni. Félelmes volt
a vihar és a mint végigsüvöltött a kéményeinken, borzongtam tőle.
Különös, hogy Lucy nem ébredt föl. De kétszer fölkelt s felöltözködött.
Szerencsére mind a kétszer idején fölébredtem és sikerült levetköztetnem
a nélkül, hogy fölébredt volna és visszafektetnem az ágyba. Sajátságos
tünemény ez az alvajárás, mert mihelyt, bármely módon gátat vetnek az
akaratának, fölhagy a szándékával, ha ugyan egyáltalán van valamely
szándéka és visszatér az élet rendes kerékvágásába.

Korán reggel fölkeltünk mind a ketten és lementünk a kikötőbe együtt,
megnézni, hogy nem történt-e valami az éjjel. Nagyon kevés emberrel
találkoztunk és noha ragyogott a nap és a levegő tiszta és fris volt, a
haragos fehér tarajos hullámok még mindig zuhogtak be a kikötő keskeny
nyilásán. Nagyon örültem a gondolatnak, hogy Jonathán nem volt tengeren
az elmult éjjel, hanem szárazföldön. De hát tulajdonképpen szárazon
van-e vagy vizen? Hol van? És mit csinál? Borzasztóan nyugtalankodom
miatta. Csak tudnám, hogy mitévő legyek és csak tehetnék valamit!

_Augusztus 10._

A szegény hajóskapitány temetése nagyon megható volt ma. Az összes
csónakok kisérték és koporsóját hajóskapitányok hozták föl a lépcsőzeten
a temetőbe. Lucy velem volt és korán elfoglaltuk rendes ülésünket és
gyönyörüen láttuk az egész processziót. A szegény embert közel a mi
rendes ülésünkhöz tették örök nyugalomra. Szegény Lucy nagyon
izgatottnak látszott. Az egész idő alatt nyugtalan volt és rosszul
nézett ki. És én nem gondolhatok egyebet, mint hogy az alvajárás nagyon
kimeriti. Egyben nagyon különös: Nem akarja belátni, hogy okunk lenne a
nyugtalankodásra. Vagy ha volna is, hát ő maga sem érti, hogy mi.
Izgatottságunkat még az én öreg barátom halálának hire is fokozta, a kit
ma korán reggel halva találtak a mi kedvenc ülésünkön tört
nyakcsigolyával. A doktor állitása szerint valamely ijedtség
következtében hátra kellett esnie a padon, mert a félelemnek és
rémületnek olyan kifejezése fagyott az arcára, a melynek láttára még a
férfiak is borzadoztak. Szegény öreg ember! Talán a halált magát látta
holdokló szemeivel! Lucy oly édes és érzékeny, hogy mindent jobban érez,
mint más emberek. Épp most egészen kikelt magából egy csekélység miatt,
a melyre én alig ügyeltem, noha én is nagyon szeretem az állatokat. A
halászok egyike, a kit gyakran láttunk ide feljönni hogy a halászbárkák
jöttét lesse, magával hozta a kutyáját is a temetésre. A kutya máskor is
rendesen vele volt. Mind a ketten nagyon csendesen szoktak viselkedni és
én soha sem láttam az embert haragudni és soha sem hallottam a kutyát
ugatni. A szertartás alatt a kutya nem akart a gazdájához jönni, a ki
velünk volt a padon, de néhány ölnyire maradt tőle ugatva és vonitva. A
gazdája először szeliden, aztán keményebben és végre haragosan
szólongatta, de a kutya sem oda nem jött, sem az üvöltést nem hagyta
abba. Valóságos dühbe esett, szemét vadul forgatta és a szőre
ágaskodott, mint a macskának a farka, mikor támadni készül. Végre a
gazdája is megharagudott, leugrott, fölrugta a kutyát, aztán nyakon
ragadta és félig vonszolta, félig lökte a sirkőre, a melyre padunk
erősitve volt. Abban a percben, hogy a követ érte, a szegény pára
elcsöndesedett és remegni kezdett. Nem próbált elmenni, de lelapult
remegve és félve és oly szánandó állapotában a rettegésnek, hogy én noha
sikertelenül, de csititgatni próbáltam. Lucy, bár szintén nagyon
sajnálta, nem próbálta megérinteni a kutyát, csak az irtózatnak egy
nemével nézte. Attól tartok, hogy tulságosan érzékeny lelkü, hogysem baj
nélkül haladjon az élet utain. Meg vagyok róla győződve, hogy erről fog
álmodni az éjjel. A dolgok csodás halmozódása – halottkéz által a
kikötőbe kormányzott hajó, a kormányrudhoz feszülettel és olvasóval a
kezében kötözött kapitány; a megható temetés; a kutya, a mely majd
dühödt, majd pedig félelemben remegő, – mindez bő anyagot fog
szolgáltatni álmainak.

Legjobb lesz, ha nem hagyom lefeküdni, mig testileg jól ki nem
fárasztom. Elviszem őt egy hosszu sétára a tenger mentén, hogy ne legyen
kedve még éjjel álmában is járni.




VIII.


_Murray Minna naplója._

_Ugyanaz nap este 11 órakor._ – Oh! be fáradt vagyok. Ha keményen föl
nem tettem volna, hogy mindennap följegyzem élményeimet, hát ma ugyan ki
nem nyitnám a naplómat. Remek sétát tettünk, Lucy nemsokára egészen
fölvidult, a mit egy pár jó indulatu tehénnek köszönhetek, a kik
barátságosan közeledtek felénk az egyik legelőn, de a kik elől mi
eszeveszett futásnak eredtünk ijedtünkben. Azt hiszem, hogy a gyáva
ijedelem minden egyebet kivert a fejünkből és friss jókedvvel teáztunk
meg egy ósdi kis fogadóban, jó messze a várostól. Ozsonna után hazafelé
indultunk, sokszor meg-megállva, szivünkben folytonos rettegéssel a vad
bikáktól. Lucy alaposan elfáradt és siettünk nyugalomra térni. Lucy
alszik és csöndesen szedi a lélekzetet. A rendesnél is rózsásabb szinben
van és oly csodálatosan bájos. Oly boldognak érzem magamat, mert látom,
hogy mennyire gyarapodik; azt hiszem, hogy annyira megerősödött, hogy
már az alvajárást is elhagyja. Tökéletesen boldog volnék, ha hirem volna
Jonathán felől… Az Isten tartsa és óvja meg őt.

_Augusztus 11-dikén_ reggel 3 órakor. – Ismét a naplómmal vagyok. Már
nem bánt az álom, hát jobb, ha irok. Sokkal izgatottabb vagyok, hogysem
alhatnám. Oly borzasztó kalandunk volt, oly kétségbeejtő. Alig fejeztem
be este naplójegyzeteimet, azonnal elaludtam… Egyszer csak hirtelen és
teljesen fölébredek, felülök, nyomasztó félelemmel a szivemen és az
ürességnek, pusztaságnak sajátságos érzetével körülöttem. A szoba sötét
volt, Lucy ágyát nem láthattam, hát keresztül lopóztam a szobán és
tapogatva kerestem őt. Az ágy üres volt. Gyufát gyujtottam és láttam,
hogy Lucy nincs a szobában. Az ajtó be volt téve, de nem volt bezárva,
mint a hogy lefekvéskor hagytam. Az édes anyját nem mertem felkölteni,
mert ugyis nagyon beteges és az utóbbi napokban a rendesnél is
rosszabbul volt, hát egy két darab ruhát kapkodtam magamra, hogy magam
lássak utána. Mikor már az ajtónál voltam eszembe jutott, hogy a
ruháról, a mit felöltött, tán rájöhetnék, hogy hol keressem, ha csak
pongyolát vett, tán nem hagyta el a házat, ha nappali ruhát, akkor a
kertben lehet. Mind a kettö, a pongyola is, a nappali ruha is helyükön
lógtak. Hál’ Istennek gondoltam magamban, nem lehet messze, mert csak a
hálóruhája van rajta. Leszaladtam a lépcsőn és benéztem a nappaliba. Ott
nem volt! Sorra benéztem minden üres szobába, folyton növekedő,
dermesztő félelemmel szivemben, sehol sem találtam. Végre az utca
ajtóhoz értem és nyitva találtam. A kilincs bámulatomra nem volt
becsattanva. A cselédek pedig rendesen igen gondosan be szokták az ajtót
zárni, hát félni kezdtem, hogy Lucy ugy a hogy volt, elhagyta a házat.
Nem volt időm a megfontolásra, egy mindent elhomályositó vad félelem
kergetett. Fölkaptam egy nehéz, nagy sálkendőt és kirohantam. Az óra
egyet ütött, mikor az utcára értem és egy lelket sem láttam. Végig
futottam a villasoron a kikötőig, de nyoma sem volt a fehér alaknak, a
kit kerestem. A kikötőgátra érve, a kikötőn keresztül, a keleti
sziklamagaslat felé tekintettem, abban a reményben – vagy félelemben –
magam sem tudom, hogy melyik volt erősebb, hogy Lucyt kedvenc helyünkön
látnám meg. Ragyogó teli hold volt, nehéz fekete futó felhőkkel, a
melyek az egész tájat folyton váltakozó fény és árnyképekkel boritották.

Egy vagy két percig semmit sem láthattam, mert egy felhő árnya a
templomot és egész környéket homályba boritotta. A mint a felhő odébb
huzódott, először is az apátság romjait láttam föltünni, aztán
lassan-lassan a régi templom és a temető is belekerültek a keskeny futó
fénysávba, a mely élesen világitott meg mindent. Bármit vártam is, nem
csalódtam, mert ott, kedvenc ülő helyünkön, a hold ezüstös fénye egy
hófehér pihenő alakra esett. A gyorsan uszó felhő nem engedte, hogy
sokat lássak, mert az árnyék majdnem nyomon követte a fényt; de mégis
ugy tetszett, az ülés mögött, a melyen a fehér alak fénylett, valami
sötét alak is föléje hajolt. Hogy mi lehetett, ember-e vagy állat, azt
nem tudtam volna megmondani; nem vesztegettem egy pillanatot sem, végig
szaladtam a kikötőn és keresztül a halpiacon a lépcsőzet följáratához,
mert ez volt a keleti sziklapart egyetlen utja. A város mintha kihalt
volna, egy lélekkel sem találkoztam, a minek nagyon megörültem, mert nem
szerettem volna, ha valaki szegény Lucyt ilyen állapotban látja. Az idő
és távolság végtelennek látszott, térdem remegett és lélekzetem
szakadozott, a mig az Apátsághoz vivő számtalan lépcsőn fölfelé
igyekeztem. Gyorsan kellett járnom, noha ugy tetszett, hogy lábaim
ólomból valók és minden forgám be van rozsdásodva. Mikor már majdnem
fölértem, jól láttam a padot és a fehér alakot rajta, mert már elég
közel voltam ahhoz, hogy a homályban is lássak. Bizonyos, hogy állt
mögötte valami, hosszu fekete, a padon félig hátra hanyatló fehér alak
fölé hajolva. Én rémületemben kiabálni kezdtem: Lucy! Lucy! és az a
valami fölemelte a fejét és onnan, a hol voltam, egy fehér arcot és
vörös lángoló szemeket láttam. Lucy nem felelt és én a temető
bejáratához szaladtam. A mint beléptem, a templom közém és a pad közé
került és egy pillanatra elvesztettem Lucyt szem elől. Mire ismét
megláttam, a felhő elhuzódott és a hold fényesen világitott, hogy
egészen jól láthattam Lucyt, a mint a padon hátrahanyatlott, a feje a
pad támláján pihent. Egészen egyedül volt és egyetlen élő lénynek nyomát
sem láttam a közelben.

Mikor föléje hajoltam, láttam, hogy még mindig alszik. Az ajka szét volt
nyitva és lélekzetét nem a nála megszokott halk, csöndes módon szivta,
hanem nehezen, mélyen zihálva szakadt föl kebléből, mintha minden
lélegzetvétellel tele akarná szivni a tüdejét levegővel. Mikor közel
értem, álmában fölemelte a kezét és hálóruhája gallérját szorosabbra
huzta a nyaka körül. A mint igy tett, kissé megrázkódott, mintha a
hideget érezné. Én rádobtam a meleg nagykendőt és jól beleburkoltam, jó
szorosra huzva a nyaka körül, nehogy meghüljön ruhátlan állapotában. Nem
mertem hirtelen fölkelteni azért, hogy a kezeim szabadon maradjanak és
támogathassam őt, a kendőt egy jó hosszu kapcsos tüvel tüztem össze a
nyakán; de ijjedtemben, vagy siettemben aligha ügyetlenül meg nem
szurtam szegényt, mert egy kis vártatva, a mint a lélegzete kissé
könnyebbült, a kezét ismét a torkához emelte és nyögött. Mikor már jól
bepólyáztam és a cipőmet is a lábára huztam, lassan elkezdtem
költögetni. Eleinte meg sem érezte, de lassan, fokozatosan nyugtalanabb
lett az álma, nyögött és közbe-közbe sóhajtott. Végre már félni kezdtem,
hát erősebben megráztam, mire fölnyitotta szemét és teljesen fölébredt.
Nem lepte meg egy csöppet sem, hogy engem látott és nem is vette
mindjárt észre, hogy hol vagyunk. Lucy ébredése mindig igen bájos és
noha ezuttal át volt fázva és megijjedt, a mint látta, hogy ruhátlanul
és a temetőben van éjnek idején, nem vesztette el szelid kedvességét.
Kissé remegett és belém kapaszkodott; a mikor hivtam, hogy jőjjön velem
haza, egy gyermek engedelmességével, szó nélkül fölkelt. A mint
elindultunk, a kavics sértette a lábamat és Lucy észrevette, hogy
fölszisszentem. Azonnal megállt és mindenáron vissza akarta adni a
cipőmet, de persze nem hagytam.

A szerencse kedvezett és haza jutottunk, a nélkül, hogy egy lélekkel
találkoztunk volna. Csak egy izben láttunk egy nem egészen józannak
látszó embert előttünk az utcán keresztül menni; de mi elrejtőztünk egy
kapu aljában, mig ő el nem tünt egy mellékutcában.

A szivem olyan hangosan dobogott, hogy némelykor azt hittem, hogy el
kell ájulnom. Telve voltam aggodalommal Lucy miatt, nem csak az
egészségét féltettem, de a jó hirnevét is, ha kitudódnék ez a dolog.
Mikor hazaértünk és megmostuk a lábunkat és buzgón hálát adtunk az
égnek, lefektettem Lucyt. Mielőtt elaludt volna, kért, könyörgött, hogy
ne szóljak egy szót se senkinek, még az édes anyjának se ez éjjel
alvajárásáról. Eleinte haboztam igéretet tenni, de édes anyja
egészségére gondolva és hogy mennyire nyugtalanitaná ez a dolog, hát
mégis csak megigértem. Remélem, hogy helyesen cselekedtem. Az ajtót
bezártam és a kulcsot a kézcsuklómra kötöttem, igy talán nem fognak még
egyszer háborgatni. Lucy mélyen alszik, a hajnal rózsás pirja ömlik
szerte a tengeren…

_Ugyanaz nap délben._ Minden jól megy. Lucy aludt, még föl nem
keltettem. Az éjjeli kaland nem esett kárára, sőt ugy látszik, javára
vált, mert ma jobb szinben van, mint bármikor ezelőtt. Sajnálattal
vettem észre, hogy ügyetlenségemben a kapcsos tüvel megsértettem.
Szerencse, hogy nagyobb bajt nem okozott, mert a torkán egészen
átlyukasztotta a bőrt. Meg kellett valahogy csipnem és átszurnom vele a
laza felsőbőrt, mert két pici piros folt, mint a tü szurásé van rajta, a
hálóinge gallérján pedig egy csöpp vér. Mikor bocsánatot kértem tőle és
aggságoskodtam miatta, Lucy kinevetett és megcirógatott és azt mondta,
hogy nem is érzi. Szerencse, hogy oly parányi a szurás, hát sebhelyet
nem hagyhat.

_Ugyanaznap éjjelén._ Nagyon jól töltöttük a napot. A levegő tiszta, a
nap ragyogó, a tengeri szellő kellemesen hüvös volt. Villásreggelinkkel
kirándultunk egy távoli szép erdőbe. Lucy és én gyalog, Lucy anyja pedig
kocsin. Engem egy kissé busitott a gondolat, hogy mily boldog lehetnék,
ha Jonathán is velünk lehetne. De hisz türelmesnek kell lennem. Este
kitünő zenét hallgattunk a sétatéren, aztán korán lefeküdtünk. Lucy
nyugodtabbnak látszott, mint az utóbbi napokban és csaknem rögtön
elaludt. Az ajtót ismét be fogom zárni és a kulcsot a csuklomra kötni,
mint az elmult éjjel, noha azt hiszem, hogy nyugodtan fog telni az
éjszakánk.

_Augusztus 12._

Várakozásunkban megcsalódtam, mert két izben is arra ébredtem ez éjjel,
hogy Lucy ki akart menni. Még álmában is, mintha kissé haragudott volna,
hogy zárva találja az ajtót és kelletlenül ment vissza az ágyába.
Hajnalban a madarak csiripelésére ébredtem. Lucy is fölébredt és én
örömmel láttam, hogy még jobb szinben van, mint tegnap reggel. A régi
vidámsága is mintha visszatért volna. Mellém furakodott az ágyba és
Arturjáról kezdett beszélgetni; én is elmondtam neki, hogy mennyire
aggódom Jonathan miatt és ő vigasztalni próbált. Egy kicsit mintha
sikerült volna is neki, mert noha a részvét nem változtathat az ember
baján, mégis csak elviselhetőbbé teszi.

_Augusztus 13._

Egy nyugodt nappal több és lefekvés ismét csuklómra erősitett kulcscsal.
Éjjel ismét fölébredtem és Lucyt ülve találtam az ágyában, alva, ujjával
az ablakra mutatva. Én csendesen fölkeltem, félre huztam a függönyt és
kitekintettem. Ragyogó holdvilág volt, csendes szép nyugodt éjszaka
terült a földre és tengerre, kimondhatatlan szépségben. Köztem és a
holdvilág közt egy óriás denevér röpködött, nagy köröket irva le, hol
közeledve, hol távolodva. Egyszer-kétszer egészen közel jött az
ablakhoz, de valószinü, megijjedt tőlem és átrepült a kikötőn az apátság
felé. Mikor visszafordultam az ablaktól, Lucy már feküdt és csendesen
aludt. Egész éjjel nem mozdult többet.

_Augusztus 14._

A régi temetőben rendes helyünkön töltöttük az egész napot, irva,
olvasva. Lucy épp ugy megszerette ezt a helyet, mint én magam, és alig
lehet hazacsalni villásreggelire és ebédre. Ma délután furcsa
megjegyzést hallottam tőle. Mikor estefelé hazajöttünk, a lépcsők
tetején, mint rendesen, most is megálltunk egy percre, a remek
kilátásban gyönyörködni. A nyugvó nap épp a hegylánc mögé csuszott és
vörös fényével elárasztotta az apátságot és a régi temetőt a padunkkal
is rózsás fénybe vonta. Egy pillanatig némán bámultunk, egyszer csak
Lucy suttogva, mintha csak magának beszélne, megszólalt:

– Ismét az ő vörös szemepárja! Most is épp ugyanaz. – Ez olyan furcsán
hangzott, minden apropos nélkül, hogy szinte megrettentett. Kissé oldalt
fordultam, hogy jól lássam Lucyt, a nélkül, hogy észrevegye és láttam,
hogy ugy áll ott, mintha félálomban volna, különös tekintettel a
szemében, a melyet nem birtam megérteni, nem szóltam, de tekintetének
irányát követtem. Mintha kedvenc helyünket nézte volna, a melyen egy
sötét alak ült egyedül. Egy kissé magam is megrettentem, mert egy
pillanatig ugy tetszett, mintha az idegennek nagy tüzes szeme volna, de
a következő pillanatban szétfoszlott az illuzió. A nyugvó nap vérvörös
fénye tükröződött a kedvenc padunk mögött levő templom ablakaiba és a
mint a nap letünt, a verőfénye épp ugy változott, mintha bolygó tüz
volna. Én Lucy figyelmét a sajátságos látványra irányoztam és ő
megrázkódva tért magához, de levert maradt; lehet, hogy az itt fönt
töltött rettenetes éjszaka jutott eszébe. Soha sem emlitettük még egymás
közt sem; hát most sem szóltam. Hazamentünk ebédelni, Lucynek fájt a
feje és korán lefeküdt. Én megvártam, mig elaludt, aztán egy kis
magányos sétára indultam, Jonathánra gondolva. Mikor hazafelé jöttem,
fényes holdvilág volt és noha a villasornak az a része, melyen laktunk,
árnyékban volt, mindent jól lehetett látni, fölnézek az ablakunkra és
Lucy fejét látom kihajolva rajta. Azt hittem, hogy engem vár, hát
kivettem a zsebkendőmet és integettem neki. Nem vette észre és nem
mozdult. A holdvilág épp ekkor került át a sarkon és fénye az ablakra
esett. Ekkor láttam, hogy Lucy feje az ablakpárkányán fekszik és a szeme
le van hunyva. Mélyen aludt és mellette, a párkányon ült valami, a mi
egy jókora madárhoz hasonlitott. Megijedtem, hogy meg talál hülni, hát
fölszaladtam a lépcsőn, de mire a szobába értem, már ballagott vissza az
ágya felé, még mindig mélyen alva és nehezen szedve a lélegzetét; a
kezét a torkán tartotta, mintha a hideg ellen akarná védeni.

Nem keltettem föl, csak jól betakartam; gondom volt rá, hogy az ajtó és
ablak jól be legyenek csukva.

Lucy oly édes, a mikor alszik, de sápadtabb mint rendesen és olyan
mélyen gyürüs a szeme, a milyennek még soha sem láttam. Félek, hogy
gyötrődik valamin, bár ki tudnám találni, hogy min.

_Augusztus 15._

Később keltünk mint rendesen. Lucy nagyon kimerült és bágyadt volt és
nagyon sokáig aludt. Reggelinél kellemes meglepetés várt ránk, Artur
édesatyja jobban van és siettetni óhajtja a fiatalok esküvőjét. Lucy el
van telve boldogságával. Az édesanyja szomoru is vig is egyszerre.
Később, napközben, megvallotta nekem az okát. Busul, hogy meg kell
válnia egyetlen leányától, de másrészt örül, hogy lesz, a ki gondját
viselje. Szegény, édes öreg néni! Megvallotta nekem azt is, hogy halálra
van itélve. Lucynek nem mondta meg és velem is megigértette, hogy
megőrzöm titkát; az orvos tudtára adta, hogy napjai megszámlálvák;
szivbajos; a legjobb esetben is már csak hónapokig élhet, de bármely
hirtelen fölindulás minden pillanatban véget vethet életének. Ah, mily
okosan tettük, hogy eltitkoltuk előtte Lucy borzasztó kirándulását
alvajárása közben.

_Augusztus 17._ Két teljes napig egy sort sem irtam a naplómba. Nem volt
kedvem hozzá. Mintha valamely titokzatos, kisérteties lepel borulna
boldogságunkra. Semmi hir Jonathánról és Lucy mintha napról-napra
gyöngülne, mig az édes anyja szemlátomást közeledik a vég felé. Nem
értem Lucy csodálatos hervadását. Jól eszik, jól alszik és élvezi a
friss levegőt, de azért arca rózsái haloványulnak és gyöngébb és
bágyadtabb lesz napról-napra, éjjel pedig hallom, hogy csak ugy kapkod
levegőért. Az ajtó kulcsát mindig a csuklómra kötve tartom éjjel, de
Lucy fölkel, a szobában járkál és a nyitott ablakba ül. Mult éjjel, a
mikor fölébredtem, látám, hogy kihajol az ablakon és mikor föl akartam
kelteni, nem ébredt föl, el volt ájulva. Mire magához téritettem, oly
gyönge volt, mint a viz és csöndesen sirdogált, közbe-közbe keservesen
zihálva és küzködve lélegzetért. Mikor kérdeztem, hogy mint jutott az
ablakba, a fejét rázta és elfordult. Remélem, hogy nem annak a
szerencsétlen kapcsos tünek a szurásától beteg. Megnéztem a torkát, a
mint aludt és láttam, hogy a parányi sebek még most sincsenek
begyógyulva. Még mindig nyitva vannak és mintha nagyobbak volnának, mint
eleinte, a szélük körül meg sárgásfehérek. Olyanok, mint egy fehér pont,
piros középponttal. Ha egy-két nap mulva be nem gyógyulnak, nem
nyugszom, mig meg nem mutatjuk az orvosnak őket.


_Levél, Billington F. és fiai ügyvivők Whitby-ben Carter, Paterson és A.
uraknak Londonban._

_Aug. 17._

Tisztelt uraim!

Van szerencsénk az Északi vasut vonalán utnak inditott szállitmány
jegyzékét idezárva átküldenünk. A szállitmány megérkezése után azonnal
Carfax-ba küldendő. A ház jelenleg üresen áll, idecsatolva küldjük a
kulcsokat, a melyek mind számozva vannak.

A ládákat – szám szerint ötvenet – a melyekből a teljes szállitmány áll,
a házhoz tartozó részben romba dőlt régi kápolnában kell elhelyeztetni,
a mely az idecsatolt épület tervrajzán „A“-val van jelezve. A
szállitmányt a ma esti 9 órai vonattal inditjuk utnak, holnap délután 4
óra 30 perckor érkezik Londonba. Minthogy megbizónk sulyt fektet a gyors
szállitásra, kérjük önöket, hogy a mondott időben készen várjanak a
fuvarosok a Kings-Cross-i állomásnál, hogy azonnal rendeltetési helyükre
szállitsák a ládákat. A kulcsokat kérjük a bejárat csarnokában hagyni, a
hol is a tulajdonos, a kinek külön kulcsa van a főbejárathoz,
megtalálhatja őket.

Kitünő tisztelettel

_S. F. Billington & fiai._


_Levél. Carter, Paterson és t. London. Billington és fiai uraknak
Whitby-ben._

_Augusztus 21._

Tisztelt uraim!

Szállitmányt átvettük és utasitásaikhoz hiven helyeztük el, a kulcsokat
meghagyásuk értelmében a főbejárat csarnokában hagytuk.

Kiváló tisztelettel

_Carter, Paterson és t._


_Murray Minna naplója._

_Augusztus 18._

Ma boldog vagyok és itt irok a temetőben kedvenc helyünkön ülve. Lucy
sokkal jobban van. Az elmult éjjel jól aludt és egyetlen egyszer sem
zavart föl álmomból. A rozsás pir mintha vissza kezdene térni szép
arcába. Jó kedvü, telve élettel és pajkossággal. Az a beteges
zárkózottság mintha teljesen elhagyta volna és ő épp most emlékeztetett
arra a rettenetes éjszakára, a mikor itt találtam alva. A mint beszélt,
tréfásan veregette a cipője sarkát, a lapos sirkőhöz mondván:

– Szegény kis lábaim, akkor bezzeg nem csináltak ilyen zajt! Szegény jó
öreg barátunk ha élne, erre bizonyosan azt mondta volna, hogy azért nem,
mert féltem, hogy Gyuricát, a ki itt nyugszik, fölverem álmából.
Minthogy ilyen közlékeny hangulatban volt, kérdeztem tőle, hogy
álmodott-e valamit akkor éjjel. Mielőtt felelt volna, kissé tünődve
huzta össze a homlokát és azután félig álmodozó hangon, mintha csak alig
tudna rá emlékezni, kezdte:

– Nem is tudom, hogy álmodtam-e, az az egész oly igaznak tetszett. Azt
tudom, hogy nagyon vágytam ide erre a helyre jutni, azt nem tudom, hogy
miért, mert nagyon féltem valamitől, azt nem tudom, hogy mitől.
Emlékszem, noha aludnom kellett, arra, hogy az utcákon végig, a hidon
keresztül jöttem. Egy halacska vetette föl magát a vizből és én
lehajoltam, hogy jobban lássam és hallottam a kutyák vonitását, ugy
tetszett, mintha az egész város tele volna kutyákkal, a kik mind
egyszerre vonitottak, a mig én lassan fölfelé mentem a lépcsőkön. Aztán
homályosan emlékszem valami hosszu sötét alakra, vörös lángoló
szempárral, épp olyannal, a milyent naplementekor láttunk és valami
nagyon édesre és nagyon keserüre egyben ugy körülöttem; aztán mintha
mély zöld vizbe merültem volna és ugy zugott a fülem, mint a hogy
mondják, a vizbefulóké szokott; aztán mintha minden elmult volna tőlem;
a lélek mintha kiszakadt volna a testemből és a levegőben lebegett
volna. Mintha arra is emlékezném, hogy egyszer épp a világitó torony
fölött lebegtem, aztán egyszer csak hirtelen rémület fogott el, mintha
földrengésbe jutottam volna és fölébredve láttam, a mint ráztad a
vállamat. Hamarább láttalak, mintsem éreztelek volna.

Erre kacagni kezdett. Én lélegzet nélkül figyeltem, oly kisértetiesnek
tetszett az egész. Nem is láttam jónak feszegetni a dolgot, hát másra
tereltem a beszédet, és Lucy régi jó kedve azonnal visszatért. Mire
hazaértünk, a fris szellő oly rózsásra festette arcát, hogy édes anyja
nem győzött benne gyönyörködni és nagyon boldog estét töltöttünk együtt.

_Aug. 13._

Öröm, öröm, öröm! Noha nem egészen tiszta öröm. Végre hirt kaptam
Jonathánról. A szegény fiu nagy beteg volt; ezért nem irhatott maga.
Hawkins ur küldte a levelet és oly kedvesen, jóságosan irt hozzá. Holnap
indulok utnak, hogy ápolni segitsem Jonathánt, ha kell és hogy haza
hozzam magammal. Hawkins ur azt irja, hogy legjobb volna, ha mindjárt
odakünn megesküdnénk. A jó ápoló testvér levelét könnyeimmel öntöztem és
a keblembe rejtettem. Az utam iránya meg van határozva és málhám kész.
Nem irok többet – a többit Jonatánnak tartogatom – a férjemnek fogom
elmondani.


_Levél, Ágota testvér a budapesti szt. József kórházból Murray Minna
kisasszonynak._

_Augusztus 12._

Kedves kisasszony!

Harker Jonathán ur kivánságára irok – a ki maga nem elég erős arra hogy
irjon, noha – hála érte patrónusunknak, szt. Józsefnek – a javulás utján
van. Majdnem teljes hat hete, hogy ápolás alatt van, heves agylázban
szenvedett. Kért, hogy kegyedet változatlan szerelméről biztositsam és
adjam tudtára hogy a mai postával Hawkins urnak is iratott velem
levelet, a melyben bocsánatot kér akaratlan késedelmeért és tudtára
adja, hogy rá bizott ügyét befejezte. Még néhány heti üdülésre szorult a
hegyek között levő szanatóriumunkban és csak ekkor térhet haza. Kér,
hogy azt is irjam meg, hogy nincsen elegendő pénze, pedig hogy szeretné
megfizetni az itt nyert ápolást, ne hogy egy nálánál szegényebbet
foszszon meg az esetleges istápolástól.

Fogadja kedves kisasszony őszinte rokonérzésem kifejezését és áldásomat.

_Agota nővér._

_U. I._ Betegem álomba merült és én fölbontom a levelet, hogy még
valamit megmondjak önnek. A betegtől tudom, hogy önök nemsokára férj és
feleség lesznek. Áldásom mindkettőjükre! A vőlegényét valamely rettentő
rázkódás érte – ezt az orvos mondja – és deliriumában az őrjöngései
borzalmasak voltak. Farkasokról, méregről, vérről, kisértetekről,
démonokról és nem is merem mondani, hogy mi mindenről beszélt. Nagyon
gondosan őrizze őt jó ideig minden efféle izgalomtól; az ilyen betegség
nyomai nem egyhamar tünnek el. Már rég irtunk volna, de semmit sem
tudtunk barátairól és semmi sem volt vele, a mi nyomra vezethetett volna
bennünket. A kolozsvári vonaton érkezett és az ottani állomásfőnök azt
mondta a kalauznak, hogy ott az állomásra rohanva, jegyért orditozott, a
melyen haza mehessen. Annyit láttak parancsoló heves modoráról, hogy
angol, hát adtak neki jegyet a legtávolabb állomásra, a meddig az a
vonat ment.

Meg lehet róla győződve, hogy jól gondját viseljük. Minden szivet
megnyert szelidsége és kedvessége által. Most már elég jól érzi magát és
nem kétlem, hogy néhány hét mulva teljes lesz a gyógyulása. De gondosan
vigyázzon rá, hogy semmi izgalom ne érje. Remélem, hogy a jó Isten és
Szt. József még sok-sok boldog évvel fogja önöket megáldani.


_Seward dr. naplója._

_Augusztus 19._

Különösen és hirtelen változás Renfieldben az elmult éjjel. Nyolc óra
tájban kezdett izgatott lenni és körül szaglászni mint egy vadat
csapászó kopó. A segédorvost meglepte a modora és tudva, hogy mennyire
érdeklődöm iránta, beszélgetésbe akart vele eredni. Betegem rendesen
nagyon tiszteletteljes, néha szinte alázatos még az ápoló iránt is; de
az éjjel azt mondja emberem, hogy roppant gőgösen viselkedett. Szóba sem
akart vele állni. Mindössze annyit mondott neki: – Nem akarok magával
beszélni: maga most már számba sem jöhet. A mester közeledik.

Az orvos azt hiszi, hogy a vallásos rajongás egy neme lepte meg. Ha ez
igaz, ekkor résen kell lennünk, mert egy izmos, erős férfiu – egyesült
emberölő és vallásos mániával – nagyon veszedelmessé válhatnék. Az
összetétel rettenetes. Este kilenc órakor magam is meglátogattam. Velem
szemben is épp ugy viselkedett, mint az ápolóval. Fönséges nagyzásában
nem birt semmi különbséget sem tenni köztünk. Csakugyan, mintha vallásos
őrület lepte volna meg, nemsokára azt fogja hinni, hogy ő az
Atyauristen. Egy félórán keresztül, ha nem tovább, Renfield mind
izgatottabb lett. Én nem árultam el, hogy figyelem, de azért szorosan
szemmel tartottam. Egyszer csak hirtelen azt a ravasz kifejezést láttam
a szemében, a mely mindig elárulja, hogy az őrültnek valamely uj ötlete
támadt és vele a fej- és hátnak azt az alamuszi tartását, a melyet az
őrülteket ápolók oly jól ismernek. Egészen megnyugodott, ment és az ágya
szélére ült, az ürbe bámulva fénytelen szemével. Én tudni szerettem
volna, hogy közönye tetetett-e, vagy igazi és a kedvenceit hoztam szóba,
olyan tárgy, a mely rendesen azonnal felköltötte érdeklődését. Eleinte
nem is felelt, végre türelmetlenül csak annyit mondott:

– A fránya hordja el őket! Egy szikrányit sem törődöm velük!

– Micsoda? – mondtam én – csak nem akarja velem elhitetni, hogy nem
törődik a pókjaival. (Mert most ismét a pókok a kedvencei.) Erre ő
rejtélyesen felelt:

– A menyasszonyt várók szeme is a nyoszolyó lányokban gyönyörködik; de
mihelyt megjelent a menyasszony, minden szem csak ő vele telik meg.

Nem akarta magát kimagyarázni és csökönyösen az ágya szélén maradt ülve
mindaddig, a mig nála voltam.

Nagyon fáradt vagyok az éjjel és levert. Mindig csak Lucyra gondolok és
arra, hogy milyen másképpen lehetett volna minden. Ha nem fogok
elaludni, chloral – a modern Morpheus segitsen rajtam. De vigyáznom
kell, nehogy szokássá váljék nálam. Nem, ma éjjel nem fogom használni!
Lucyra gondolok és nem akarom azzal megbecsteleniteni, hogy ezzel
kapcsolatba hozzam. Ha kell, hát inkább álmatlanul fogom tölteni az
éjszakát.

Örülök az elhatározásnak; még jobban örülök annak, hogy meg is maradtam
mellette. Egy darabig forgolódtam az ágyban, kétszer Hallottam az órát
ütni, a mikor a fölügyelő azzal küldte hozzám az éjjeli őrt, hogy
Renfield megszökött. Magamra kapkodtam a ruhámat és rohantam le –
betegem sokkal veszedelmesebb egyén, hogysem sokáig kószálni hagyjuk.
Sajátságos ötletei veszedelembe dönthetnék azokat, a kiket sorsa utjába
sodor. Az ápoló már várt. Azt mondta, hogy alig tiz perce még látszólag
nyugodtan látta őt aludni az ágyában, a mikor az ajtón alkalmazott
figyelőn keresztül benézett. Figyelmét az ablakráma kifeszitésének zaja
vonta ismét vissza. Mire az ajtóhoz ért, már csak a lábait látta az
ablakon eltünni és azonnal értem küldött.

A beteg nem mehetett messze, mert csak hálóruha volt rajta. Az ápoló azt
gondolta, jobb lesz az ablakból meglesni, merre veszi utját a szökevény,
mert mire az ajtónak kerülne, eltévesztené szem elől, annál sokkal
vastagabb ember volt, hogysem az ablakon keresztül mászhatott volna
utána. Én elég vékony vagyok, hát az ápoló segitségével kimásztam az
ablakon és lábbal lefelé ereszkedtem le. Minthogy csak néhány lábnyira
voltam a talajtól, baj nélkül értem le. Az ápoló mondotta, hogy betegünk
balra fordult, aztán egyenes irányt vett, hát oly gyorsan, a hogy csak
birtam, szaladtam arrafelé. A mint a kert fáin kivül jutottam, egy fehér
alakot láttam a magas falat megmászni, mely kertünket a szomszédos
elhagyott épülettől elválasztja.

Rögtön visszafutottam megmondani a fölügyelőnek, hogy három-négy jó
markos legényt inditson azonnal utánam Carfax udvarára, arra az esetre,
ha barátunk veszedelmessé válnék. Magam létrát fogtam és a falra mászva
leugrottam a tulsó oldalon. Láttam Renfieldet épp a ház tulsó szögletén
eltünni, hát utána iramodtam. A házat megkerülve, ismét láttam őt, az
ódon kápolna vaspántos tölgyfa ajtajához lapulva. Mintha valakinek
beszélt volna, de nem mertem olyan közel menni, hogy halljam, hogy mit
mond, ne hogy elriaszszam és elillanjon.

Mert rajzó megvadult méheket könnyebb üldözőbe venni, mint egy csupasz
őrültet, a kire ráért a szökés mániája! Néhány perc mulva azonban
észrevettem, hogy ő nem vesz tudomást semmiről sem, a mi körülötte
történik, hát megpróbáltam közelebb huzódni hozzá, annál inkább, mert
embereim is átjöttek már a falon és elzárták az utját. Hallottam a mint
a következőket mondta:

– Itt vagyok, hogy a parancsolatod szerint cselekedjem Mester. A
rabszolgád vagyok és te meg fogsz engem jutalmazni, mert hiven foglak
szolgálni. Imádtalak régóta a nagy távolban. Most hogy közel vagy, várom
a parancsaid és te nem fogsz engem mellőzni drága Mester, a mikor a jó
dolgok fölosztásának kerited sorát – ugy-e nem?

Mégis csak önző egy vén koldus a fickó. Az osztalékra gondol akkor is, a
mikor az Ur jelenlétében képzeli magát. Mikor körülfogtuk, verekedett
mint egy tigris. Iszonyu ereje van és igazán sokkal jobban hasonlitott
vadállathoz, mint emberhez. Soha eddig nem láttam őrültet a dühödtségnek
ilyen fokozatában; és remélem, hogy azután sem fogok. Szerencse, hogy
ilyen jókor kitapasztaltuk az erejét és veszedelmességét. Ilyen erővel
és elszántsággal rettenetes dolgokat müvelhetett volna, ha szerencsésen
el nem fogjuk. Most már jó helyen van. Még Lucifer maga sem igen tudna
kiszabadulni abból a kényszer zubbonyból, a mit ráhuztunk és a
kárpitozott szoba falához is hozzá láncoltuk. Az üvöltése néha
borzadalmas, de még szörnyüségesebb az elhallgatása, mert minden
mozdulata és nézése halált jelent.

Épp most ejtette ki az első összefüggő szavakat:

– Türelmes leszek Mester. Már jön, jön, jön!

De már erre én is eljöttem. Izgatottabb voltam, hogy sem alhattam volna,
de ez a napló lecsillapitott és érzem, hogy most már fogok aludni.




IX.


_Levél Harkerné Minna Westenra Lucy-nek._

_Budapest, aug. 24._

Legédesebb Lucym. Tudom, hogy alig várod, hogy hirül adjam a velem
történteket, a mióta a Whitby vasutállomástól elváltunk egymástól. Az
utamról csak annyit irhatok édes, hogy szerencsésen ideérkeztem. Nem
emlékszem semmire sem, mert mindig csak Jonathánra gondoltam és arra,
hogy mentül hamarabb ide érjek. Az én drágámat nagyon gyöngének,
sápadtnak és megfogyottnak találtam. Szeméből kihalt a határozottság és
a fény és arcából kiveszett a nyugodt méltóság, a melyet annyira
szerettem benne. Csak romja annak, a mi volt és nem emlékszik semmire
sem, a mi jó ideje történt vele. Agata nővér, a ki egy áldott jó
teremtés és született betegápoló, azt mondja, hogy iszonyu dolgokról
beszélt, a mig magán kivül volt. Nagyon szerettem volna tudni, hogy
miről, de a jó lélek csak keresztett vetett és azt mondta, hogy soha sem
fogná elárulni, mert a mit a beteg félre beszél, az az Ur Isten titka és
ha az ápolónő hivatásánál fogva meg is hallja, tiszteletben kell
tartania a titkot. Most is a betegem ágya mellett ülök, hogy az arcát
láthassam, a mig alszik. Most ébredez!… Alig ébredt a kabátját kérte
tőlem, hogy a zsebjéből szeretne valamit kivenni. Agáta nővér kérésemre
előhozta, minden holmiját. Köztük volt a jegyző könyve és én éppen el
akartam kérni tőle, gondolva, hogy abban nyomára akadok betegsége
okának, midőn ő nagyon komolyan igy szólt hozzám.

– Minna maga tudja édes az én fölfogásomat a férj és feleség közti
bizalomra vonatkozólag. Nem szabad, hogy titok legyen közöttük. Én igen
nagy megrázkodáson mentem keresztül és ha rá probálok emlékezni, hogy mi
is volt tulajdonképpen, érzem, hogy a fejem szédül és nem tudom, hogy
igaz volt-e mindaz, vagy csak egy őrült ember álma. Maga tudja, hogy
agyvelő lázam volt és ez annyit tesz, mint őrültnek lenni. A titkomat ez
a könyv őrzi, de én nem akarok bele nézni. Ujra akarom az életet
kezdeni, az esküvőnkkel. Itt a könyv Minna, fogja és tegye el, ha
akarja, elolvashatja, de nekem soha se szóljon róla, ha csak valamikor a
kötelesség nem parancsolja, hogy visszatérjünk azokhoz a keserü órákhoz,
a melyeket akár őrülten, akár józanon ide bejegyeztem. Ezzel kimerülten
dült vissza és én a vánkosa alá dugtam a könyvet és megcsókoltam őt.
Agata nővért a fejedelem asszonyhoz küldtem, azzal a kérelemmel, hogy
esküvőnket délután megtarthassuk, várom a feleletet.

A nővér visszajött és hirül hozta, hogy elküldtek az angol egyház
papjáért. Egy óra mulva lesz az esküvő.

Lucy az idő érkezett és elmult. A hangulatom nagyon ünnepi, de
nagyon-nagyon boldog. Jonathán felült az ágyban, vánkosokkal
megtámogatva. Hanem azért az _igent_ szilárdan és erősen mondta ki. Én
alig birtam szólni, a szivem annyira tele volt, hogy még az az egypár
szó is fojtogatta a torkomat. Az apácák oly kedvesek voltak soha,
sohasem fogom elfelejteni. Midőn a pap és az apácák egyedül hagytak a
férjemmel – a Lucy először irom le ezt a szót „férjem“ – egyedül hagytak
férjemmel, kivettem naplóját vánkosa alól, fehér papirosba burkoltam,
egy kis kék szalaggal, a mit a nyakamon szoktam viselni, átkötöttem és a
kötést a mátkagyürümmel pecsételtem le. Azután megcsókoltam, megmutattam
a férjemnek és azt mondtam neki, hogy ugy fogom tartani, mint külső s
látható jelét annak, hogy teljes életünkben megbizunk egymásba. És hogy
soha sem fogom kinyitni, ha csak ő vagy a kötelesség nem parancsolja.
Ekkor ő kezébe fogta a kezemet és Lucy először fogta meg _a felesége_
kezét és azt mondta, hegy én a legdrágább asszonyka vagyok a világon és
hogy szivesen átélné még egyszer a multat, ha engemet kellene vele
megnyerni.

Nos drágám, mit felelhettem volna minderre? Csak azt mondhattam neki,
hogy én vagyok a világ legboldogabb asszonya és hogy semmit sem adhatok
neki, magamon, az életemen és bizodalmamon kivül és hogy ezekkel együtt
szerelmemet és hüségemet életem hátralévő napjaira. És édesem, mikor ő
megcsókolt és magához vont gyönge kezeivel, ugy éreztem, mintha igazán
csak most esküdtünk volna meg.

– Lucy édes, tudod-e, hogy miért mondom el mindezt neked? Nem csak
azért, mert jól esik elmondanom, hanem mert téged mindig nagyon
szerettelek és most is szeretlek. Nekem esett osztályrészül, hogy a te
barátod és vezetőd legyek, mikor az iskolából az életre készültél.
Drágám, adja a jó Isten, hogy az életed mindig olyan legyen, a milyennek
most igérkezik, tele napfénynyel, zord szelek nélkül. Remélem, hogy
mindig oly boldog lész, a milyen boldog vagyok én most. Isten veled
drágám, nem irok tovább, mert Jonathán ébredez és nekem a férjemhez kell
sietnem. A te szeretö

_Harkerné_ Minnád.


_Levél, Westenra Lucy, Harkerné Minnának._

_Whithy, aug. 30._

Szeretett Minnám!

Tenger ölelést és millió csókot és minél hamarébb siessetek vissza
férjeddel az édes hazába. Szeretném, ha ugy jöhetnétek meg, hogy még
velünk lehetnétek itt egy ideig. Ez a jó levegő épp oly gyorsan
helyreállitaná férjedet, mint a hogy engem helyreállitott, Olyan
étvágyam van, mint egy saskeselyünek, tele vagyok élettel és kitünően
alszom. Örülni fogsz, ha megirom, hogy teljesen abba hagytam az
alvajárást. Egy hét óta ki nem mozdultam az ágyamból reggelig, ha
egyszer lefeküdtem. Artur azt állitja, hogy hizom. Igaz el is
felejtettem megmondani, hogy Artur itt van. Nagyszerüeket kocsikázunk,
sétálunk, lovagolunk, evezünk, teniszezünk és halászunk együtt. És én
jobban szeretem őt, mint valaha. Ő is azt mondja, hogy jobban szeret,
mint akkor, de ezt nem hiszem el neki, mert akkor azt mondta, hogy
annyira szeret, hogy már jobban nem is szerethetne. De hát ez ostobaság.
Már megint itt van és hiv, hogy menjek vele. Hát nem irhat többet a te
szerető

Lucyd.

P. S. A mama csókoltat, mintha egy kicsit jobban volna szegény.

P. P. S. Igaz, szeptember 28-án lesz az esküvőnk.


_Seward doktor naplója._

_Augusztus 20._

Renfield esete mind érdekesebb lesz. Most már annyira le csöndesedett,
hogy kitörései közben pihenőket tart. A kitörését követő egész héten
folyton dühöngött. Aztán egyik éjjelen épp hold feljöttekor
elcsöndesedett és csak magában mormogta: – Most már várhatok; Most már
várhatok. Az ápoló feljött jelenteni és én azonnal lesiettem hozzá. Még
mindig a kényszerzubbonyban és a kipárnázott szobában volt, de elborult
arca kissé megenyhült és a szemei visszanyerték régi, könyörgő, majdnem
azt mondhatnám, hizelgő szelidségüket. Én meg voltam elégedve az
állapotával és meghagytam, hogy szabaditsák föl. Az ápolók haboztak, de
végül ellenkezés nélkül engedtek az akaratomnak. Sajátságos, hogy a
betegnek észre kellett venni bizalmatlanságukat, mert egészen közel
lépve hozzám suttogva mondta, mialatt lopva mindig szemmel tartotta
őket.

– Azok azt hiszik, hogy én bánthatnám magát! Képzelje, hogy én
bánthatnám _magát_. A bolondok!

Valóban szinte jól esett, hogy még ennek a szegény embernek az elméjében
is előnyben voltam a többiek fölött. De azért nem értettem meg egészen a
gondolatai menetét: Vajjon ugy vegyem-e, hogy magához tart hasonlónak és
hogy igy mint egy összetartozónak vél bennünket, vagy pedig valami oly
nagy jót vár tőlem, hogy okvetetlen szüksége van az én jólétemre. Majd
máskor kitalálom. Ma este betegen nem akar beszélni. Még csak egy kis
cica vagy egy jó nagy macskának az ajánlata sem csábitotta szóra. Csak
annyit mondott, mit bánom én a macskákat. Most egészen más gondom van.
Most már várhatok. Várhatok.

Egy kis idő mulva magára hagytam. Az ápoló azt mondja, hogy csöndesen
viselkedett egész hajnal előttig, de ekkor nyugtalankodni kezdett, mind
izgatottabb lett és végre annyira dühöngött, hogy ennek következtében
ájulásba esett.

Három éjjel egymásután ugyan igy történt. Izgatott és dühöng egész nap,
aztán a hold keltétől nap keltéig csöndes. Bárcsak a nyomára tudnék
akadni az oknak. Majdnem ugy látszik, mintha valamely muló befolyás
alatt állna. Szerencsés gondolat. Ma éjjel a józan ész fogjon ki az
őrültön. Egyszer már megszökött a segitségünk nélkül. Ma éjjel hadd
szökjék meg a segitségünkkel. Módot adunk neki a szükésre és készen
tartjuk az embereinket, hogy szükség esetén nyomon kövessék.

_Augusztus 23._

Mindig a váratlan történik. Madarunk mihelyt nyitva látta a kalitot, nem
akart röpülni, ugy, hogy minden készülődésünk kárba veszett. De annyit
legalább mégis megtudtunk, hogy a nyugodtsága egy bizonyos ideig eltart,
legalább ezután néhány órára föloldozhatjuk a kötelékeit. Meghagytam az
éjjeli felügyelőnek, hogy a mint elcsöndesedik, csak zárják a
kipárnázott szobába, de kényszerzubbony nélkül és hagyják ugy napkelte
előtt egy óráig. A szegény ördög teste élvezni fogja a megkönnyebbülést,
ha az elméje nem képes is méltányolni. Hallga! Mi történt! A váratlan
ismét! Hivnak; Betegem ismét megszökött.

_Később._ – Még egy éjjeli kaland. Renfield szépen megvárta, mikor az
inspekciós orvos a szobába lépett. Ekkor mellette hirtelen kirobant és
végig a folyóson, az ápolókért küldtem, hogy kövessük. Ismét az
elhagyott ház udvarára ment és ugyanazon a helyen találtuk meg az ódon
kápolna ajtajához lapulva. Mikor engem meglátott, dühbe esett és ha az
ápolók idején meg nem ragadják, bizony Isten megölt volna. A mint
megfogtuk, különös dolog történt, először kétszeres erővel küzködött, de
egyszerre csak teljesen lecsillapult. Én ösztönszerüleg körülnéztem, de
semmit sem láthattam. Ekkor a beteg szemének pillantását fogtam föl és
követtem, de semmit sem láttam, a mint a holdvilág sütötte levegő égbe
bámult, kivéve egy óriás denevért, a mely kisérteties csöndben lebegett
nyugat felé. A denevér rendesen körben repked és csapkodja a szárnyait,
de ez az egy egyenes irányt tartott, mintha tudná, hogy hová és hogy
miért igyekszik. A betegem mind nyugodtabb lett és egyszer csak azt
mondta:

– Nem szükséges, hogy megkötöztessem. Megyek magamtól csöndesen. –
Minden baj nélkül visszajöttünk a házba, de én érzem, mintha valami
veszedelmet rejtne ez a nyugalom és nem egyhamar fogom elfelejteni ezt
az éjszakát.


_Westenra Lucy naplója._

_Hillingham, aug. 24._

Utánozni fogom Minnát és én is naplót irok. Akkor aztán megbeszélhetünk
mindent, ha ismét találkozunk. Vajjon mikor találkozunk ujra. Bár csak
velem lehetne most is, én olyan boldogtalannak érzem magamat. Mult
éjjel, mintha ismét épp ugy álmodtam volna, mint Whitbyben szoktam.
Talán a levegőváltozás teszi, vagy az, hogy ismét itthon vagyunk. Mindez
oly homályos és borzalmas nekem, mert semmire sem birok emlékezni. De
telve vagyok egy bizonytalan félelemmel s olyan gyöngének és kimerültnek
érzem magamat. Mikor Artur ma villásreggelire jött, szinte elbusulta
magát, a mikor meglátott és én sem birtam jókedvet mutatni. Vajjon nem
alhatnám anyám szobájában, ez éjjel megpróbálom, tán megengedi.

_Aug. 26._

Ismét egy rossz éjszaka. A mama nem igen hajlott a kérésemre. Ő maga sem
jól érzi magát és nyilván attól fél, hogy megzavarná az álmomat. Ébren
próbáltam maradni és egy darabig sikerült is. De mikor az óra éjfélt
ütött, fölriadtam a neszre, hát ugylátszik, mégis elszunyadtam. Valami
kaparást és csapkodást hallottam az ablakomon, de nem törődtem vele és
minthogy egyébre nem emlékszem, valószinü, hogy rögtön ismét elaludtam.
Ismét rossz álmaim voltak. De csak emlékezni tudnék rájuk. Ma reggel
szörnyü gyönge vagyok, az arcom kisértetiesen sápadt és a torkom fáj,
valami baja lehet a tüdőmnek, mert valahogy mintha soha sem birnék elég
levegőt kapni. Iparkodnom kell jó kedvünek lennem, mire Artur jön,
különben tudom, hogy kétségbe esik sápadt, rossz szinem miatt.


_Levél Helmwood Artur Seward drnak._

_Albemarle hotel aug. 31._

Kedves Jack! Egy szivességre akarlak kérni. Lucy beteg; vagyis nincs
valami különös baja, de borzasztó rossz szinben van és minden nap
rosszabbul lesz. Én kérdeztem tőle, hogy nincs-e valami baja; nem merem
az édesanyját kérdezni, mert nem akarom az öreg asszonyt, a ki szintén
nagyon beteg, a leánya miatt nyugtalanitani. Westenráné megvallotta
nekem, hogy napjai megszámlálvák (szivbajos) noha szegény Lucy mit sem
tud erről. Meg vagyok róla győződve, hogy valami bántja az én kedves kis
menyasszonyomat. Félőrülté tesz, ha rágondolok; és elszorul a szivem, ha
rá nézek; én megmondtam neki, hogy téged meg foglak kérni, hogy nézd meg
és noha eleinte vonakodott – tudom is, hogy miért szegény pajtás – végre
is beleegyezett. Tudom, hogy fájdalmas föladat lesz neked kedves jó
barátom, de az _ő_ kedvéért történik és nem szabad haboznom a kéréssel,
sem neked a cselekvéssel. Holnap déli két órakor eredj villásreggelire
Hillinghamba, nehogy Westenráné gyanut kapjon és villásreggeli után Lucy
módját fogja ejteni, hogy egyedül lehessetek. Én benézek teára és aztán
együtt távozhatunk. Én roppant tele vagyok aggodalommal és tanácskozni
szeretnék veled, mihelyt csak lehet azután, hogy Lucyt láttad. Kérlek,
el ne maradj!

_Artur._


_Távirat Helmwood Artur Seward drnak._

_Szeptember 1._

Atyámhoz hivtak, a ki rosszabbul van. Levél megy. Irj kimeritőn ma esti
postával Ringbe. Ha kell, táviratoz.


_Levél Seward dr. Helmwood Arturnak_

_Szeptember 2._

Kedves öreg pajtás!

A mi Westenra kisasszony egészségét illeti, sietek veled azonnal
tudatni, hogy véleményem szerint semmiféle általam ismert betegségben
nem szenved. Hanem azért meg kell mondanom, hogy egyáltalán nem vagyok
megelégedve a kinézésével: Fájdalom, de nagyon különböző attól, a mi
volt, mikor utoljára láttam. Természetesen, nem szabad felejtened, hogy
nem volt alkalmam olyan alapos vizsgálatra, a milyet szerettem volna.
Kölcsönös barátságunk mintegy akadálya ennek, a melyet sem az orvosi
tudomány, sem a szokás nem tud leküzdeni. Legjobb tán, ha elmondom neked
pontosan, mi történt, rád bizva, hogy egy bizonyos mértékig levon belőle
a következtetéseid. Végül majd megmondom, hogy mit tettem és hogy még
mit szándékozom tenni.

Westenra kisasszonyt látszólagos jókedvben találtam. Az édesanyja jelen
volt és én pár pillanat alatt rájöttem, hogy minden igyekezete oda
irányul, hogy édesanyját megnyugtassa és ne engedje aggságoskodni.
Valószinüleg kitalálja, ha nem tudja is bizonyosan, hogy anyja a
legnagyobb kiméletre szorul. Együtt villásreggeliztünk és minthogy mind
a hárman becsületesen igyekeztünk, hát sikerült is végre egy kis igazi
jókedvre szert tenni. Reggeli után Westenráné lepihent és Lucy egyedül
maradt velem. A mig a cselédek jöttek-mentek, Lucy jókedve nem
változott, de mihelyt az ajtó becsukódott mögöttük, lehullott róla az
álarc és ő mély sóhajjal egy székre dülve, szemét befogta a kezével.
Mihelyt láttam, hogy elkomolyodott, azonnal megragadtam az alkalmat,
hogy kikérdezzem. Nagyon szeliden mondott ennyit:

– Nem mondhatom magának, hogy mennyire utálok magamról beszélni. Én
figyelmeztettem őt, hogy az orvos titoktartásra van ugyan kötelezve, de
hogy te nagyon komolyan aggódol az egészsége miatt Ő azonnal megértette
szándékomat és egy szóval elintézte a dolgot.

Megmondhat Arturnak mindent, a mit akar. Én nem törődöm magammal, csupán
csak vele! Igy hát teljesen szabad vagyok. Azt könnyen láthattam, hogy
kissé vértelen, de egyáltalán nem láttam a sápkórnak a rendes jeleit és
véletlenül csakugyan módomban volt vérének a minemüségéről meggyőződni,
mert ablaknyitás közben a nehezen nyiló ablak kitört és megvágta az
ujját. A sebzés csekély volt magában véve, de én fölhasználva az
alkalmat, fölfogtam néhány csöpp vérét és analizáltam. A vér minősége
tökéletesen rendes és magában véve erős egészségre enged következtetni.
Egyébként is teljesen meggyőződtem róla, hogy testileg semmi ok nincs az
agodalomra. De minthogy rossz kinézése nem lehet ok nélküli, arra a
következtetésre jutottam, hogy lelkében, vagyis elméjében kell az oknak
rejleni. Panaszkodik, hogy néha alig tud lélegzetet venni, – hogy
mélyen, kábultan alszik, – hogy rossz álmok gyötrik, de a melyeknek a
lényegére nem bir visszaemlékezni. Azt mondja, hogy gyermek korában
álmában gyakran járkálni szokott és hogy mig Whitbyben tartózkodtak,
visszaesett ebbe a gyermekkori rossz szokásába és hogy egy izben egész a
keleti sziklacsucson levő temetőig elsétált éjjel álmában és hogy Murray
kisasszony találta meg ott és hozta haza, de azt állitja, hogy
mostanában nem vett erőt rajta ez a szokása. Én nem vagyok tisztában az
esettel és igy azt tettem, a mit legjobbnak véltem; irtam öreg
mesteremnek és barátomnak, Van Helsing professzornak Amsterdamba, a ki
többet tud az ilyen rejtélyes betegségekhez, mint bárki más a világon.
Megkértem őt, hogy jőjjön át és minthogy azt mondtad, hogy minden a te
költségedre menjen, hát megirtam neki, hogy ki vagy és milyen viszonyban
Westenra kisasszonynyal. Van Helsing látszólag igen önkényes ember, de
ez csak onnan ered, mert tudja, hogy a miről beszél, azt jobban tudja
bárki másnál. Ő nagy filozófus és metafizikus és egyik
legelőrehaladottabb tudósa korának; e mellett azt hiszem, a legnyiltabb
jellemü ember. Mindez kapcsolatban vas idegzetével, jéghideg
nyugalommal, legyőzhetetlen akarattal, önuralommal és türelemmel – és a
legjobb szivvel, a mely valaha dobogott – teszi őt képessé arra a nemes
föladatra, az emberiség szolgálatában, a melynek teóriában és praxisban
egyaránt megfelel, mert nézetei épp oly tág körüek, mint mindent
fölölelő szimpatiája. Ezért mondom el mindezt neked, hogy lásd, hogy
miért van benne oly nagy bizodalmam. Tudom, hogy Van Helsing valamely
személyes oknál fogva bármit is megtenne a kedvemért. Kértem, hogy
azonnal jöjjön. Holnap ismét látni fogom Westenra kisasszonyt.
Stoveéknál fogunk találkozni, nehogy anyját nyugtalanitsa ismételt
látogatásom.

Hived és barátod

_Seward John._


_Levél, Van Helsing Ábrahám dr. Seward dr.-nak._

_Szept. 2._

Kedves jó barátom!

Mikor megkaptam levelét, már megyek is barátomhoz. Jó szerencsében
elhagyhatok épp most, a nélkül, hogy baj lenne nekik, a kik biztak
bennem. Ha jó szerencse más volna, akkor rossz volna azoknak, a kik
biztak, mert én jövök barátomhoz, a mikor hiv segiteni azokat, a kiket
drágára tart. Mondja barátjának, hogy mikor akkor oly gyorsan kiszopta
sebemből mérget, mit üszkös kés, mit másik barátunk, nagyon nervózus,
elejtett, vágott, maga többet tett neki, mikor segitségem szükséges és
maga hiv segitségre, mint sok minden nagy vagyonu tehetné. De öröm több
tenni érte, maga barátjáért, az maga, a kihez én megyek. Kapjon szobákat
nekem nagy Hotelben, hogy közel lehessek kezéhez és tessék ugy rendezni,
hogy mi láthassuk az ifju hölgyet, nem nagyon későn holnap, mert
meglehet, vissza kell ide fordulni még az éjjel. De ha szükség van,
jövök megint három nap mulva és maradok hosszabban, ha muszáj. Addig
Isten vele barátom John.

Van Helsing.


_Levél. Seward dr., nagyságos Helmwood Arturnak._

_Szept. 3._

Kedves Art, –

Van Helsing jött és ment. Eljött velem Hillinghamba és szerencsénkre
Lucy gondoskodott róla, hogy anyja másutt villásreggelizzen és mi
egyedül lehettünk vele. Van Helsing nagyon gondosan megvizsgálta a
pacienst. Ő nekem fogja megmondani és én fogok neked tanácsolni, mert
természetesen nem voltam végig jelen a vizsgálaton. Ő, attól tartok,
hogy nagyon aggódik, de azt mondja, hogy gondolkoznia kell. Mikor
barátságunkról szólottam neki és arról, hogy te teljesen megbizol a
dologban, azt mondta: – Mondjon meg neki mindent, a mit maga gondol.
Mondja meg neki, a mit én gondolok, ha maga ki tudja azt találni és ha
akarja, nem én, nem tréfálok. Ez nem tréfa, de élet és halál, talán még
több – kérdeztem, hogy mit akar ezzel, mondani, mert igen komolynak
láttam, ez akkor volt, mikor vissza jöttünk a városba és ő egy csésze
teát ivott, mielőtt visszaindult volna Amsterdamba.

De nem volt hajlandó többet mondani. Azért nem kell rá haragudni Artur,
mert épp a zárkózottsága mutatja, hogy elméje minden erejét Lucy
érdekében szedi össze. Meg lehetsz róla győződve, hogy elég világosan
fog róla szólni, ha itt lesz ideje. Azt mondtam neki, hogy egész
egyszerüen le fogom a számodra irni a betegnél tett látogatásunkat. De
erre már alig figyelt, csak azt az észrevételt tette, hogy a korom
Londonban most nem olyan alkalmatlan, mint az ő diákkorában volt.

De hogy a látogatásunkra térjek. Lucy jobb kedvü volt, mint a mikor
először láttam és mindenesetre jobb szinben, mint akkor. Veszitett
valamit kisérteties sápadtságából, a mi téged annyira megijesztett és a
lélegzetvétele is rendes volt. Nagyon kedves volt az öreg professzor
iránt (kedves, mint rendesen), noha én jól láthattam, hogy a szegény
gyermeknek igen nagy megerőltetésébe kerül. Azt hiszem, Van Helsing is
látta, mert észre vettem, azzal a szurós, éles pillantással figyelte, a
melyet oly régóta ismertem. Aztán elkezdett mindenféléről beszélgetni,
ki vévén magunkat és betegségeket és oly végtelen zsenialitással
beszélt, hogy szegény Lucy tettetett élénksége valódivá változott.
Azután minden látszólagos változás nélkül a beszélgetést a látogatására
terelte és barátságosan kezdte:

Kedves fiatal kisasszony! Nekem azért van szerencsém látni, mert önt
nagyon szeretik. Ez sok kedvesem, még akkor is, ha az volna, a mit én
látok. Ők azt mondták nekem, hogy ön lent van jó kedvben és hogy
krétaszin sápadt. Nekik azt mondtam én, püff neki! – ezzel az ujját
csettintette rám és folytatta. De ön és én megmutatjuk nekik, hogy
mekkorát tévedtek. Hogy tudna ő – és ezzel rám mutatott csontos ujjával
– valamit fiatal hölgyekről? Ő csak az ő őrültjeit tudja, azokat hozza
vissza boldogságra és azoknak, a kik szeretik őket. Az is nagyon sok és
nagyon nagy dolog, ha ilyen boldogságot adunk valakinek. De az ifju
hölgyek! Neki nincs felesége, nincs lánya és a fiatalok nem mondják meg
magukat a fiatalnak, hanem csak az öregnek, mint én, a ki ismertem annyi
szomoruságot és szomoruságoknak okait. Ugy drágám, el fogjuk őt küldeni
szivni cigarettát a kertben, mig maga és én kicsit beszélgetünk csak
magunknak. Én elértettem az intést és kint járkáltam föl és alá, mig
nemsokára a professzor az ablakhoz jött és behivott. Nagyon komolynak
látszott, de ezeket mondta: Én gondos vizsgálatot csináltam, de nem
találtam betegség okát. Megegyezek magával, hogy nagyon sok vér
elveszett, de ez volt, de nem most. De állapota semmit sem sápkóros.
Kértem, küldje ide szobalányát, hogy egyet vagy kettőt kérdezzek, hogy
véletlenül semmit se hagyjak ki. Nagyon jól tudom, mit fog mondani. És
mégis van ok; mindig van oka mindennek. Muszáj haza menni és
gondolkozni. Ön küld hozzám táviratot minden nap és ha van ok, ismét
jövök. A betegség, mert nem egész jól lenni, betegség, engem érdekel és
a kedves fiatal leány, ő is érdekel. Ő megbüvölt engem és érette, ha nem
is magáért vagy betegségért, én jövök.

A mint már mondtam neked, ennél többet nem akart mondani, még akkor sem,
mikor magunkra maradtunk. És igy kedves Artur, te is annyit tudsz, mint
én magam. Én szigoruan fogok figyelni. Remélem, hogy szegény atyád
jobban van. Borzasztó lehet, szegény barátom, a helyzeted két lény
között, a ki mind a kettő drága szivednek. Tudom, hogy kötelességérzeted
atyád mellett tart és helyes, hogy ott maradsz. Ha szükségesnek látnám,
egy üzenettel azonnal Lucyhoz hivlak: azért ne aggódjál tulságosan, a
mig nem hallasz felőlem.


_Seward dr. naplója._

_Szept. 4._

Zoophagous betegem még folyton ébrentartja érdeklődésünket. Azóta csak
egy kitörése volt és ez tegnap, még pedig igen szokatlan időben. Épp
mielőtt a delet elütötte volna, nyugtalankodni kezdett. Az ápoló ismerte
a szimptomákat és azonnal segitséget hivott. Szerencséjére az emberek
futva jöttek és épp jókor értek, mert a mint a 12-őt elütötte, a beteg
oly dühödt lett, hogy minden erejüket megfeszitve, alig birták lefogni.
De alig öt perc mulva csöndesedni kezdett és végül egészen mélabus
hangulatba csapott át, a melybe mindezideig megmaradt. Az ápoló azt
mondja, hogy a visitásai, mig a kitörése tartott, valósággal borzalmat
keltők voltak. Én alig győztem a többi betegeket megnyugtatni, a kiket
üvöltéseivel megriasztott. De nem csodálom, hogy a betegekre ilyen
hatással volt, mert azok a hangok még engem is izgattak, noha jó távol
voltam tőlük. Most az ebéd utáni órája van az intézetnek és az én
betegem egy sarokba huzódott, levert, bánatos arccal, tünődve valamin, a
mit nem tudtunk belőle kivenni.

_Később._ – Ismét változás a betegemben. Öt órakor még egyszer benéztem
hozzá és látszólag oly boldognak és elégedettnek találtam, mint azelőtt
szokott lenni. Legyeket fogdosott és megette őket, pontosan számon
tartva fogásait, egy, a körmével az ajtószárfán a párnázott falközeiben
tett jegyzéssel. Mikor meglátott, elejbém jött, bocsánatot kért rossz
magaviseletéért és alázatos, hizelgő modorban könyörgött, hogy engedjem
vissza menni a szobájába és adassam neki vissza a jegyzőkönyvét. Én
jónak láttam a kedvében járni, most hát ismét a szobájában van, nyitott
ablak mellett. A teájába való cukrot az ablakdeszkára szórta és a legyek
csak ugy tódulnak be hozzá. De most nem eszi meg őket, hanem skatulyába
rakja, mint azelőtt szokta és már fürkészi a szobája sarkait, hogy
pókokat találjon. Én beszéltetni próbáltam az elmult napokról, mert
roppant nagy hasznát venném, ha gondolatának a fonalát valahogy
megkaphatnám. De nem sikerült. Egy vagy két percig nagyon busan nézett,
aztán különös hangon, mintha inkább magának, mint nekem beszélne, igy
szólt:

– Vége mindennek! Vége mindennek, ő elhagyott engem. Most már semmi
reményem, hacsak magam meg nem tudom tenni!

Aztán hirtelen felém fordulva, határozott hangon mondta: Doktor, nem
volna szives nekem kissé több cukrot adatni? Én azt hiszem, hogy az
nagyon jól esnék nekem.

Igen és a legyeknek? – kérdeztem én.

Igen! A legyek is szeretik, én pedig szeretem a legyeket; ennél fogva
nekem esik jól. – És még vannak emberek, a kik azt mondják, hogy az
őrültek nem tudnak következtetni. Dupla porció cukrot rendeltem neki, a
mi oly boldoggá tette, hogy tán senkivel sem cserélt volna a világon.
Csak nyitját tudnám lelni az elméjének.

_Éjfél._ – Ujabb változás a betegemben. Westenra kisasszonyt látogattam
meg, a kit sokkal jobb szinben találtam és onnan visszaérkezve, a
kapunkban álltam meg, a napnyugtát bámulva, mikor ujra hallottam a beteg
üvöltését. Minthogy szobája a háznak ezen az oldalán van, sokkal jobban
hallottam, mint reggel. Épp akkor értem a szobájába, mikor a nap lement
és ablakából láttam, vörös korongját letünni. Minél lejebb ért a nap,
betegem izgatottsága gyöngébb lett és a mint végképp letünt, kicsuszott
az ápolók kezei közül és élettelen tömeg gyanánt terült el a földön.
Igazán bámulatos, hogy mily gyorsan szedi össze magát néha az ilyen
őrült, mert néhány pillanat mulva egészen nyugodtan kelt föl és nézett
maga körül. Én intettem az ápolóknak, hogy huzódjanak vissza, mert
kiváncsi voltam, mit fog tenni. Ő egyenesen az ablakhoz ment, lesöpörte
a cukrot, azután fogta a legyes skatulyát, kinyitotta és kidobta az
ablakon, azután gondosan bezárta az ablakát, átment az ágyához és leült.

Mindez nagyon meglepett és kérdeztem tőle: Hát már nem akar többet
legyeket tartani?

– Nem, felelt ő. Meguntam ezt a sok ostobaságot!

Igazán érdekes tanulmány. Vajjon mi lehetett az oka annak, hogy kitörése
ma délben és napnyugtakor lepte meg. Vajjon lehet-e a napnak is bizonyos
időszakokban káros befolyása némely természetekre, mint a milyen
rendesen a holdnak szokott lenni? Majd meglássuk.

_Távirat_, Seward dr. London – Van Helsing drnak Amsterdamban. _Szept.
4._ – Betegünk ma is még jobban van.

_Távirat_, Seward dr. London – Van Helsing drnak Amsterdamban. _Szept.
5._ – Betegünk sokkal jobban van. Jó étvágy. Nyugodt álom. Jó kedv.
Kitünő szin.

_Távirat_, Seward dr. London – Van Helsing drnak Amsterdam. _Szept. 6._
– Iszonyu változás rosszabbra. Pillanatnyi késedelem nélkül, azonnal
jőjjön. Helmwoodot nem értesitem, mig nem beszéltem önnel.




X.


_Levél Seward dr. nagys. Helmwood Arturnak._

_Szept. 6._

Kedves Artur!

Ma nem mondhatok jó ujságot. Lucy ma reggel kissé vissza esett. De ebből
legalább ez az egy jó következett, hogy édes anyja nyugtalankodni
kezdett miatta. Megragadtam az alkalmat arra, hogy megmondjam neki, hogy
öreg tanárom Van Helsing, a nagy specialista hosszabb látogatással
szándékozik engem megtisztelni és hogy ha megengedi, tanácsul hivom és
vele egyetértve fogok Lucy bajának kezeléséhez, igy aztán most már
szabadon jöhetünk-mehetünk a nélkül, hogy tulságos aggodalomba ejtsük az
öreg asszonyt, a kit egy hirtelen ijjedtség vagy rázkódás sirba
dönthetne, a mi viszont Lucyra nézve válhatnék veszedelmessé, jelenlegi
elgyengült állapotában. Látod, kedves öreg pajtás, hogy mily
nehézségekkel vagyunk körülvéve; de Isten segitségével le fogjuk
valamennyit győzni. Ha kell, ismét irok, ha nem kapsz tőlem levelet,
tudni fogod, hogy nincs fontosabb mondani valóm. Sietve a te hü barátod

_Seward John._


_Seward dr. naplója._

_Szept. 7._

Az első, a mit Van Helsing tőlem kérdezett, mikor a vasuti kocsiból
kiszállott, ez volt:

– Mondott maga valamit a mi fiatal barátunknak, az ő vőlegényének?

– Nem mondtam semmit sem, – feleltem én. – Vártam, mig önnel
beszélhetek, a mint ezt meg is táviratoztam önnek. Csak egy levelet
irtam neki, melyben tudtára adtam, hogy önt ismét hivtam, minthogy
Westenra kisasszony nem érzi magát olyan jól, mint szeretném és hogy
ismét irni fogok neki, ha szükségét látom.

– Helyes barátom, mondta ő, nagyon helyes! Jobb, ha meg nem tudja, talán
soha sem fogja megtudni. Én kivánnám, hogy ugy legyen, de azért ha
szükség lenne, akkor ő meg fog mindent tudni. És kedves, jó barátom
John, engedje, hogy magát is intsem. Maga őrült emberekkel bánik. Minden
ember őrült egy vagy más módon; és valamint óvatosan bánik a maga őrült
embereivel, azon módon bánjék az Uristen őrült embereivel, a világ többi
részével. Maga nem mondja meg az őrült embereinek, hogy mit csinál vagy
miért csinálja; nem mondja meg nekik, hogy mit gondol. Maga meg én még
most itt és itt fogjuk tartani, a mit tudunk.

– Kezével a szivem táját és a homlokomat érintette és saját magán is.
Nekem meg van most a magam gondolata. Majd később kitárom magának.

– Miért nem most mindjárt! Kérdeztem én. Jobb lenne most, hátha valamely
határozatra juthatnánk. Ő rám nézett és igy szólt:

– Kedves barátom John, nem elég, ha a szem el van vetve és ki van kelve,
meg is kell annak érni. Aztán nagyon komolyan folytatta:

– Maga mindig igen gondos diák volt és a maga jegyzőkönyve mindig
teljebb volt mint a többié. Akkor csak tanitvány volt – most mester, és
remélem hogy az akkori jó szokását megőrizte. Ne feledje barátom, hogy a
tudás erősebb az emlékezésnél és soha sem szabad e gyöngébre biznunk. De
ha nem őrizte is meg jó szokását, ez az eset, a mi kedves szép
kisasszonyunk esete olyan a mely esetleg – csak azt mondom hogy
_esetleg_ – nekünk és másoknak is rendkivül tanulságokkal fog szolgálni.
Jól jegyezzen mindent. Semmi sem csekély. Tanácslom, hogy még a
kétségeit és föltevéseit is jegyezze. Későbben érdekes lehet magának
látni, hogy mily igaz volt gyanakodása. A balsiker tanit bennünket, nem
a siker!

Mikor Lucy szimptomáit fejtegettem – ugyanolyanok, mint eddig, csakhogy
sokkal fokozottabb mértékben – igen komolyan nézett, de nem szólt
semmit. Magával hozott egy táskát, tele mindenféle szerszámmal és
orvosszerekkel. Mikor megérkeztünk, Lucy anyja fogadott bennünket.

Nyugtalan volt, de nem annyira, mint féltem, hogy lesz. A természet
valamely nagylelkü hangulatában gondoskodott róla, hogy még a halál
borzalmainak is legyen valamely ellenszere. Itt például, Lucy anyjának
esetében, a hol egy felindulás végzetessé válhatott volna, a természet
ugy intézkedett, hogy egy vagy más oknál fogva semmi, a mi nem
közvetetlen rá magára vonatkozott, még az imádásig szeretett leányának
rettenetes elváltozása sem látszott őt különösebben érinteni. Ha ez egy
felsőbb rend által létrehozott önzés, akkor tartózkodnunk kell, mielőtt
valakit az egoizmus vétkében bünösnek itélünk, mert mélyebben gyökerező
okai lehetnek, mint a milyenről tudomással birhatunk.

Én a lélek betegségének eme fázisáról szerzett tapasztalataimra
támaszkodva, megtiltottam Lucy anyjának, hogy sokat legyen beteg lánya
körül, vagy csak többet is törődjék betegségével az elkerülhetetlenül
szükségesnél. Ő készséggel megnyugodott rendelkezésemben, oly
készséggel, hogy én ismét világosan láttam a természet ösztönét müködni
az életért. Van Helsinget és engem Lucy szobájába vezettek. Én
megdöbbentem tegnap, a mikor láttam őt, de ma valósággal megirtóztam.
Kisérteties, kréta fehér volt a szine; a pirosság a szája széléből és az
inyéből is eltünt, arccsontjai kiállók, lélegzetét pedig fájdalmas volt
látni és hallani egyaránt. Van Helsing arca megkeményedett, mint a
márvány, szemöldöke pedig ugy összehuzódott, hogy csaknem találkozott az
orra fölött. Lucy mozdulatlanul feküdt és annyi ereje sem volt, hogy
megszólaljon, igy hát egy ideig szótlanul állottunk mi is. Aztán Van
Helsing intett nekem és mind a ketten csöndesen kimentünk a szobából. A
mint bezárult mögöttünk az ajtó, gyors léptekkel ment a folyosón végig a
következő ajtóig, a melyet nyitva találtunk. Oda gyorsan behuzott
magával és betette az ajtót. Istenem! szólt – ez rettenetes! Nincs
vesztegetni való időnk. Meg fog halni vér hiányában, a mely rendben
tartsa a sziv müködéset. Vérátömlést kell eszközölnünk, de azonnal. Az
önét vagy az enyimet vegyük?

– Én fiatalabb és erősebb vagyok, tanár ur, engedje, hogy az enyémet.

– Jó, készüljön azonnal. Fölhozom a táskámat. El vagyok látva minden
szükségessel.

Lementem vele és a mint mentünk, kopogtatást hallottunk az utcaajtón.
Mikor leértünk, a szobalány épp ajtót nyitott és Artur lépett be rajta
sietve. Hozzám rohant és izgatott suttogással mondta:

– Jack én oly félelemben vagyok. Leveled sorai közt igyekeztem olvasni
és halálos aggodalomba estem. Atyám egy kicsit jobban van, hát
gondoltam, hogy átjövök, hogy saját szememmel szerezzek meggyőződést. Ez
az ur nem Van Helsing professzor ur? Oly hálás vagyok uram, hogy ön
eljött! Mikor a professzor megpillantotta Arturt, az első pillanatban
haragudott a roszkor jött alkalmatlankodón, de most, hogy jobban
szemügyre vette hatalmas alakját és látta ifju duzzadó férfias erejét, a
szeme fölragyogott. Minden halogatás nélkül, komolyan igy szólt hozzá a
kezét kinyujtva:

– Uram ön jó időben jött. Ön a kedves kisasszonykának a vőlegénye. Ő
roszul van, nagyon, igen, nagyon roszul van. Ne édes fiam, ne engedje
magát igy. Mert Artur hirtelen elsáppadt és csaknem ájultan dölt egy
székbe. Maga segithet rajta. Maga többet tehet érte, mint bárki más és
az ön bátorságára van legnagyobb szükségünk.

– Mit tehetek én? – kérdezte Artur rekedten. – Mondja és én megteszem.
Az életem az övé és szivesen adnám utolsó csöpp véremet is érte. – A
professzornak erősen kifejlett érzéke van mindennek a humoros oldala
iránt és ezt én jól kiéreztem Arturnak adott feleletéből.

– Kedves fiatal uracskám, annyit nem kivánok – nem kivánom az utolsó
csöppet.

– Hát mit tegyek? – Artur szeme tüzelt és orcimpái remegtek
fölindulásában. Van Helsing a vállára ütött. – Jöjjön! – szólt. – Ön
férfiu – és nekünk férfiura van szükségünk. Ön többet ér, mint én vagy
akár az én John barátom. – Artur zavarodottan bámult, mire a professzor
szeliden magyarázni kezdte:

– Fiatal kisasszony rosszul van, nagyon rosszul van. Kell neki vér és
vért kell neki kapni, vagy meghal. Barátom Jahn és én tanácskoztunk és
elhatároztuk, hogy megkisértjük, a mit mi a _vér átömlésének_ nevezünk –
hogy áteresztünk teli erekből az üresekbe, a melyek sóvárognak érte.
John akarta vérét adni, mivel hogy erősebb és fiatalabb, mint én – Artur
ezt hallva, megragadta kezemet és némán szorongatta – de most, hogy ön
itt van, maga még jobb, mint mi, akár a fiatal, akár az öreg, a kik
sokat dolgoznak gondolatok világában. A mi idegeink nem olyan nyugodtak;
a mi vérünk nem olyan fris, mint a magáé! – Artur feléje fordult és azt
mondta:

– Oh, hogy ha tudná, hogy mily szivesen halnék meg érte, hát megértené,
hogy…

Elakadt, mert elfuladt szegénynek a hangja.

– Jó fiu! – szólt Van Helsing. – A nem messze lévő jövőben ön boldog
lesz, hogy megtett mindent azért, a kit szeret. Most jöjjön és
hallgassan. Megcsókolhatja őt egyszer, mielőtt hozzá fogunk a dologhoz,
de aztán el kell menni és távozni kell intésemre. Szót sem a mamának,
hisz ön tudja, hogy miért! Nem szabad megijedni neki, pedig ha ezt
tudná, megrettenne. Jöjjön!

Mind fölmentünk Lucy szobájába. Artur kérésünkre eleinte a folyosón
maradt. Lucy megforditotta a fejét és ránk nézett, de nem szólt semmit
sem. Nem aludt, de nem volt annyi ereje, hogy szóljon. Csak a szeme
beszélt.

Van Helsing egyet-mást kivett a táskájából és egy félreeső asztalkára
rakta szem elől. Aztán valami altatót vegyitett, az ágyhoz lépett és
tréfásan szólt:

– No kis kisasszony, itt az orvossága. Igya ki egyszerre, mint jó
leányhoz illik. Nézze, fölemelem a fejecskéjét, hogy könnyebben
lenyelje. Jó lesz? – Jól van! – Lucy néni erőltetéssel szerencsésen
lenyelte az orvosságot.

Elbámultam, hogy mily nagy időre kezdett hatni. Már ez magában is
bizonyitotta a beteg rendkivüli gyöngeségét. Az idő végtelennek
látszott, mire szempillája rezdülni kezdett az álmosságtól. De végre is
az altató győzött és Lucy mély álomba merült. Mikor a professzor
meggyőződött erről, behivta Arturt és meghagyta neki, hogy vesse le a
kabátját aztán odaszólt hozzá: – Addig adhatja azt a kis pici csókot, a
mig én az asztalért megyek. John barátom, jőjjön segiteni! Igy hát
egyikünk sem látta, a mig a beteg fölé hajolt.

Van Helsing felém fordulva jegyezte meg:

– Ő oly ifju és erős s oly tiszta vérü, hogy szükségtelen
defibrinálnunk.

Aztán gyorsan, de bámulatos alapossággal hajtotta végre Van Helsing az
operációt. A mint az átömlés folyt, az élet mintha visszatért volna
szegény Lucy arcába és Artur arca növekedő sápadtsága dacára szinte
átszellemült az öröm ragyogásától. Egy kis idő mulva aggódni kezdtem,
mert a vérvesztés, akármilyen erős ember volt is Artur, nagyon
megviselte. Már magában véve ez is mutatta, hogy mily iszonyu veszteség
érte szegény Lucy szervezetét, hogy az, a minek a vesztesége Arturt
annyira elgyöngitette, őt csak részben hozta helyre. De a professzor
rideg arccal állott, órájával a kezében és tekintetetét fölváltva, majd
a betegre, majd meg Arturra szegezve. Én hallottam a saját szivem
dobogását. Egyszer csak hallom öreg tanárom halk hangját: – Ne mozduljon
egy pillanatig. Elég. John, maga lássa el őt, majd én ellátom a kis
beteget. – Mikor mindennek vége volt, csak akkor láttam, hogy Artur
mennyire el van gyengülve. Bekötöttem a sebét és karonfogtam, hogy
elvezessem; mikor Van Helsing a nélkül, hogy megfordult volna, ujra
megszólalt, az öregnek igazán, mintha hátul is volna szeme:

– A bátor szerető, azt hiszem, hogy megérdemel még egy éneket, a melyet
mindjárt meg is kaphat. Minthogy elvégezte az operációt, megigazitotta a
vánkost a feje alatt. A mint ezt tette, a keskeny fekete bársonyszalag,
a melyet Lucy örökké a nyaka körül visel, egy ósdi gyémánt csattal, a
mit a mátkájától kapott, szorosra csatolva, kissé felcsuszott és pici
piros sebhelyet fedezett föl a nyakán. Artur nem vette észre, de én jól
hallottam, a gyorsan beszivott lélegzet szisszenését, az egyetlen jelt,
a mely el szokta árulni Van Helsing fölindulását. De nem szólt abban a
pillanatban semmit sem, csak felém fordulva, ennyit mondott: No most
vezesse le a mi bátor fiatal emberünket, adjon neki jó portoi bort és
fektesse le egy kicsit a divánra. Aztán haza kell utaznia és pihenni és
enni, inni és aludni kell neki sokat, hogy visszaszerezze, a mit
szerelmesének adott. Nem szabad itt maradni neki. Megálljon! még egy
szót. Ugy veszem uram, hogy ön aggodalommal van tele az eredményt
illetőleg. Hát tudja meg, hogy az operáció minden tekintetben sikeres.
Ön megmentette ezuttal a beteg életét és haza mehet és pihenhet abban a
gondolatban, hogy minden megvan, a mi most lehet. Én mindent meg fogok
mondani neki, ha jobban lesz; nem fogja önt kevésbbé szeretni, azért, a
mit tett érte. Isten velünk.

Mikor Artur távozott, én visszamentem a szobába. Lucy csendesen aludt,
de lélegzete erősebb volt, láttam a takaró emelkedését a mint lélegzete
keblét dagasztotta. Az ágy mellett Van Helsing ült, átható tekintettel
figyelve őt. A bársonyszalag ismét elfödte a piros foltokat. Én sugva
kérdeztem a professzort:

– Mit tart ön azokról a pontokról a torkán?

– Mit tart maga róluk?

– Még nem is láttam jól – feleltem és rögtön hozzáfogtam a szalag
megoldásához. Eppen a külső ütőér fölött két pont volt, nem nagy, de nem
látszott frisnek. Nem voltak ugyan gyüröttek, de a szélük fehér volt és
megviselt, mintha megzuzódott volna. Azonnal szembe ötlött, hogy ezen a
sebzésen, vagy mi egyéb lehetett, veszthette el azt a rengeteg vért, de
épp oly gyorsan, a mint jött, el is tünt ez a gondolatom, mert a dolog
lehetetlennek látszott. Hisz az egész ágynak skárlátpirosnak kellett
volna ivakodni attól a vértől, a mit szegény Lucynak vesziteni kellett,
mielőtt oly sápadtra válhatott, mint a milyen az operáció előtt volt.

– Nos? kérdezte Van Helsing.

– Nos – feleltem én – be kell vallanom, hogy nem tudom, hogy mit tartsak
róla. – A professzor fölkelt. – Vissza kell még az éjjel utaznom
Amsterdamba – mondta. – Könyveim és egyebem van ott, a mire okvetetlen
szükségem lesz. Magának itt kell virrasztani egész éjjel és nem szabad a
szemét levenni a betegről.

– Ne hozassak ápolónét? – kérdeztem.

– Mi vagyunk a legjobb ápolók, maga meg én. Maga résen legyen egész
éjjel; gondja legyen rá, hogy jól táplálják és hogy semmi se zavarja a
nyugalmát. Magának nem szabad elaludni az éjjel. Későbben majd alhatunk,
maga is, meg én is. Visszajövök, a milyen gyorsan csak lehet. Aztán majd
megkezdhetjük.

– Megkezdhetjük? – kérdeztem. – Mit akar ezzel mondani?

– Majd meglássuk! – felelte ő és kisietett. Egy pillanat mulva
visszajött, bedugta fejét az ajtón és ujját intően fölemelve, igy
szólott:

– Ne feledje, magára van bizva a beteg. Ha elhagyja és baj lesz, ön nem
tud azután jól aludni.


_Seward dr. naplója – folytatva._

_Szeptember 8._

Egész éjjel Lucy mellett virrasztottam. Alkonyat felé az altató hatása
megszünt és ő természetesen fölébredt; de milyen különböző lény volt
attól, a kit az operáció előtt láttam. Még a kedve is jó volt és telve
boldog élénkséggel, hanem azért erős nyomokat hagyott rajta a teljes
kimerültség, a melyben találtuk. Mikor megmondtam Westenránénak, hogy
Van Helsing meghagyta, hogy leánya mellett virraszszak, csaknem
kinevetett szándékomért, utalva leányának fris erejére és derült
jókedvére. De én szilárdan megmaradtam szándékom mellett és készültem a
virrasztásra. Mikorra szobaleánya rendbe hozta Lucyt az éjszakára, én
megvacsoráltam, aztán leültem egy székre az ágya mellé. Lucy semmi
ellenvetést nem tett, de valahányszor szeme találkozott az enyémmel,
hálás pillantással nézett rám. Jó hosszu idő mulva, mintha végre
elszunnyadt volna, de összeszedve magát mintegy erőfeszitéssel lerázta
az álmot magáról és ujra fölpillantott. Ez többször ismétlődött, mindig
nagyobb erőfeszitéssel és rövidebb időközökben, a mint az éj előre
haladt. Világosnak látszott, hogy nem akar elaludni, hát végre nyiltan
megkérdeztem tőle:

– Nem akar maga elaludni?

– Nem, mert félek.

– Fél az elalvástól! Miért fél? Miért fél? Hisz az álom a legnagyobb
jótétemény a világon, a melyet kivánhatunk.

– Ah, de nem annak, a ki olyan, mint én, az álom nekem a borzalmak
kezdetét jelenti!

– A borzalmak kezdetét! Mi a csodát ért ezalatt?

– Nem tudom! Óh, nem tudom. És ez a legborzasztóbb az egészben. De
mindez a baj betegség és gyöngeség álmomban jő rám ugy, hogy már az
elalvás puszta gondolata is rémületbe ejt.

– De édes Lucy, ez éjjel nyugodtan alhatik. Én itt maradok az ágya
mellett virrasztva és igérem, hogy semmi baj sem fogja érni.

– Ah, magában teljesen megbizhatom!

– Én erre rá még ezt is mondtam: Megigérem, hogy mihelyt észre veszem,
hogy rossz álom gyötri, azonnal fölébresztem.

– Igazán? Azonnal fölkelt? Óh, be nagyon jó is maga én hozzám. Akkor hát
elalszom! És csaknem a szóval egyszerre mélyen és megkönnyebbülten
fölsóhajtott és visszadőlt a párnájára, alva.

Egész éjjel virrasztottam mellette. Meg sem mozdult, hanem aludt, csak
aludt, mély, nyugodt, életet és erőt adó álomban. Az ajka kissé megnyilt
és keble az órainga rendességével szállt és emelkedett. Arcán állandó
volt a mosoly és nyilvánvalónak tetszett, hogy rossz álom nem háborgatta
lelke nyugalmát az éjjel.

Korán reggel jött a szobalánya és én annak a gondjaira bizva,
hazasiettem, mert sok dolog várt rám itt is. Rövid táviratot küldtem Van
Helsingnek és Arturnak; az operáció pompás eredményéről értesitvén őket.
Felhalmozódott teendőim aztán annyira elfoglalták egész napomat, hogy
csak alkonyat felé kérdezősködhettem zoophagusz-betegem felől. A
jelentés kielégitő: nyugodtan töltötte az egész elmult napot és
éjszakát. Még estebédnél ültem, a mikor Van Helsingtől telegramot vettem
Amsterdamból, a melyben meghagyja, hogy térjek vissza Hillinghamba
éjszakára, mert alighanem jó lesz kéznél lenni; és értesit, hogy az
éjjeli gyorshajóval átjön és korán reggel ott lesz ő is.

_Szept. 9._

Meglehetősen fáradtan és kimerültem érkeztem Hillinghamba. Két éjjel
egymásután alig hunytam szemet és agyamon érezni kezdtem azt a
tompultságot, a mely a szellemi teljes kimerültséget jelzi. Lucyt fent
találtam és a legjobb kedvben. A mint kezet szoritott velem, élesen rám
nézett és igy szólt:

– Az éjjel ugyan nem fog virrasztani. Hisz teljesen ki van merülve. Én
pedig tökéletesen jól érzem magamat; igazán teljesen jól – és ha
virrasztásról egyáltalán szó lehet, hát ezuttal én fogom magát
virrasztani.

– Én nem bocsájtkoztam vitatkozásba, hanem vacsorához ültem. Lucy velem
jött és felüditve bájos jelenléte által jól bevacsoráltam és egy pár
pohár kitünő óbort hajtottam fel. Aztán Lucy fölkisért a garádicson és
egy szobát mutatott a magáé mellett, a melyben jó tüzet gyujtottak. –
Itt kell maradnia – szólott – és kipihenni magát. Tárva hagyom az
ajtaját és a magam szobájának az ajtaját is. A kanapéra fekhetik, mert
ugyis tudom hogy doktor létére nem lehetne az ágyba disputálni, a mig
betege van kéznél. Ha valamire szükségem lesz, kiáltani fogok és maga
azonnal ott teremhet mellettem.

– Én belenyugodtam intézkedésébe, mert fáradt voltam, mint a kutya és
igazán nem tudtam volna virrasztani, még ha akartam volna sem. Igy hát
megismételtettem Lucyval igéretét, hogy azonnal szólit, ha baja lenne, a
divánra dőltem és mindenről megfelejtkeztem magam körül.


_Westenra Lucy naplója._

_Szeptember 9._

Oly boldognak érzem magamat ez éjjel. Oly nyomorultan gyönge voltam,
hogy csupán az, hogy ismét mozogni és gondolkodni tudok, olyan, mintha
ujra napot lát az ember és sugárnak melegét érzi, hosszas esős és szürke
idő után. Valahogy Arturt oly közel érzem hozzám. Mintha a jelenléte
jótékony meleggel árasztana el. Lehet azért, mert a betegség és
gyöngeség önzővé és csak saját magával bibelődő lénynyé változtatják az
embert, mig az erő és egészség gyeplőt ereszt a szerelemnek és ragadja a
gondolatot és érzést a merre szivünknek tetszik. Én tudom, hogy
gondolataim merre szállnak. Bárcsak Artur is láthatná! Drágám, drágám, a
fülének csendülni kell még álmában is, valamint az enyém csendül ébren.
Oh áldott pihenése az elmult éjszakának. Milyen jól aludtam, mig az a
kedves jó Seward doktor virrasztott mellettem! És az éjjel sem fogok
félni az elalvástól, mert ő közel van és ideszóllithatom. Hálás köszönet
mindenkinek, a ki oly jó hozzám! Hálát a jó Istennek! Jó éjt Artur!


_Seward dr. naplója._

_Szeptember 10._

A professzor kezét éreztem a fejemen és fölriadtam, teljesen ébren. Ezt
az egy dolgot bizonyos, hogy ugyan hamar megtanulja az ember az
intézetben.

– Hogy van a betegünk?

– A mikor tegnap este elhagytam őt, jobban mondva ő hagyott el engem,
nagyon jól érezte magát, – feleltem én.

– Jöjjön hát, nézzük meg, – mondta öreg professzorom. És együtt mentünk
a szomszéd szobába.

A gördülő függöny le volt eresztve, én az ablakhoz mentem, hogy óvatosan
fölhuzzam, mig Van Helsing, halk, macskaszerü lépteivel az ágyhoz
közeledett.

A mint a függönyt fölhuztam és a reggeli hap fénye elárasztotta a
szobát, hallottam az öreg professzor halk szisszenő lélegzetbeszivását
és ismerve annak ritkaságát, halálos félelem nyilalt át szivemen. A mint
odasiettem, visszalépett és megrettent „Gott im Himmel“ fölkiáltás
szaladt ki ajakán, fölemelt kezével az ágyra mutatott és arca merev lett
és hamuszin szürkére változott. A térdeim megcsuklottak rémületemben.

Ott az ágyon, látszólag ájultan feküdt Lucy, sápadtabb és kimerültebb
dermedt tehetetlenségben, mint bármikor ezelőtt. Még a szája széle is
fehér volt és fogairól az elfehéredett inye visszahuzódott, mint némely,
hosszu betegség után elhunyt halotté szokott. Van Helsing fölemelte a
lábát, hogy dühösen toppantson vele, de jobb ösztöne és hosszu évek
megszokása megakadályozták kitöréseit – és szép csöndesen eresztette le
a lábát. – Gyorsan a brandyt! – kiáltotta. Én repültem az ebédlőbe és
vissza az üveggel. Ő megnedvesitette vele a szegény beteg ajkát és
együtt a szive táját, a tenyerét és csuklóját dörzsöltük vele. Van
Helsing a szivét vizsgálta és nehány pillanatnyi rémes aggodalom után
megszólalt:

– Még nem késő. Még dobog, de nagyon gyöngén. És most nincs itt ifju
Artur, most magához folyamodom barátom John. Beszéd közben a táskájába
nyult a vér átömlesztéséhez szükséges müszerekért; én már ledobtam a
kabátomat és gyürtem föl az ingem ujját. Ezuttal nem volt szükségünk az
altatóra, nem is lett volna időnk hozzá, haladéktalanul hozzáfogtunk az
operációhoz. Bizonyos idő mulva – még pedig nem tetszett rövidnek az
idő, mert az ember vérének lecsapolása, ha még oly szivesen adja is –
rettenetes egy érzés – Van Helsing fölemelte intő ujját. – Ne mozduljon
– szólt – mert félek, hogy a mint erősödik, föl talál ébredni; és ebből
veszedelem támadna – ah, rettenetes veszedelem támadna. De óvatos
leszek. Morfin-injekciót fogok neki adni. Ezzel gyorsan és avatott
kézzel fogott szándéka kiviteléhez, még pedig kellemes hatással a mi
Lucyt illette, mert halálos ájulása, mintha észrevétlenül ment volna át
narkótikus mély álomba. A büszkeségnek sajátságos érzésével láttam a
gyönge piros szint lassan-lassan visszatérni Lucy sápadt arcába és
ajkába. Nincsen ember, a ki tudná, mig nem tapasztalta, hogy mi az,
érezni, hogy élete mintegy a vérével átömlik annak az asszonynak az
ereibe, a kit szeret.

A professzor kritikus szemmel figyelt rám. Most már elég lesz, szólt.
Már? ellenvetettem én. Hisz Arturéból sokkal többet vett. Mire az öreg
szomoru mosolylyal felelt:

– Az a szeretője, a vőlegénye. Magának dolga van, sok dolga van ő érette
meg másokért; most ez elég lesz.

Mikor abbahagytuk az operációt, ő Lucyval foglalkozott, mig én ujjaimmal
szoritottam le sebzésemet. Ledültem és ugy vártam, hogy a professzor
engem is ellásson, mert egy kissé ájultnak és szédültnek éreztem
magamat. Nemsokára bekötözött a professzor és leküldött az ebédlőbe,
hogy egy pohár bort igyam. A mint távozóban voltam, utánam jött és
suttogva mondta:

– Vigyázzon, egy szót se erről senkinek sem. Ha ifju szerelmesünk
váratlanul betoppanna, mint tegnapelőtt, egy szót se neki. Egyszerre
megijesztené és féltékenynyé tenné őt. Pedig ennek nem szabad lenni. Hát
azért!

Mikor visszajöttem, jól megnézett és aztán mondta:

– No nincs sokkal rosszabbul. Menjen a szobájába, feküdjék a divánra és
pihenjen egy kicsit; aztán sokat reggelizzék és jöjjön ide hozzám.

Én követtem utasitásait, mert tudtam, hogy milyen helyesek és okosak.
Megtettem, a mi tőlem tellett és most már azon kellett lennem, hogy
erőmet lehetőleg meggyüjtsem. Nagyon gyöngének éreztem magamat és
gyöngeségemben nem is nagyon csodálkoztam a történteken. Elalvás közben
a divánon is mindig azon tünődtem azonban, hogy miképpen következhetett
be Lucynál ez a visszaesés és hogyan veszthetett annyi vért, a nélkül,
hogy annak nyoma lett volna. Azt hiszem, hogy tünődésem az álmamba is
beleszövődött, mert alva és ébren gondolataim mindig és ujra
visszatértek sokszor a pici pontokhoz a torkán és azoknak a kicsiségük
mellett is rongyos, zuzott szélüket láttam magam előtt.

Lucy jó sokáig aludt nappal és mikor végre fölébredt, elég jól és
erősnek érezte magát, ha nem is olyan jól, mint az előtte való napon.
Van Helsing, mikor ébren látta, elment egy sétára, engem hagyva a beteg
mellett, azzal a szigoru utasitással, hogy egy pillanatig ne hagyjam
magára. Hallottam még, hogy elmenet a szobalánytól kérdezte az utat a
legközelebbi táviróhivatalba.

Lucy jókedvüen csevegett velem és mintha sejtelme sem lett volna arról,
hogy valami történt vele. Én igyekeztem őt szórakoztatni és mulattatni.
Mikor az édesanyja feljött meglátogatni, még az sem vett észre semmi
változást, de hálásan mondta nekem:

– Mi oly sokkal tartozunk önnek, doktor, mindazért, a mit tett, de most
már igazán kérnem kell, hogy ne fáraszsza ki magát tulságosan. Ön ma
szinte nagyon fáradt, agyon van dolgozva. Önnek is el kelne egy jó kis
feleség, a ki gondját viselje – bizony mondom, hogy elkelne.

A mint beszélt, Lucy arca biborpirosra változott, de csak egy
pillanatra, mert szegény kiszipolyozott erei nem sokáig nélkülözhették a
vért. A reakció kisérteties fehérre festette arcát, a mint esdeklő
tekintettel nézett rám. Én mosolyogtam és biccentettem és ajkamra tettem
az ujjamat; ő sóhajtva dőlt vissza párnái közé.

Van Helsing egy-két óra mulva visszatért és egyszer csak ezt mondta
nekem: Most maga haza megy és eszik sokat és eszik eleget. Tegye magát
erőssé. Én itt maradok az éjjel és magam fogok virrasztani a kis
kisasszonynál. Maga meg én figyeljük az esetet és nem kell engedni, hogy
más is tudja. Nagyon komoly okaim vannak. Nem, ne kérdezze, gondoljon, a
mit akar. Ne féljen a legvalószinütlenebb gondolattól sem. Jó éjszakát.

A csarnokban a cselédek közül két szobalány szólitott meg és kérdezték,
hogy ők, vagy legalább egyikük nem virraszthatna-e Lucy kisasszony
mellett. Nagyon szépen kértek, hogy engedném meg nekik; és mikor
mondtam, hogy Van Helsing kivánja, hogy vagy ő maga, vagy én virraszszak
a beteg mellett, szinte sirva kértek, hogy vessem magamat közbe értük az
idegen doktor urnál. Engem nagyon meghatott jószivüségük. Lehet azért,
hogy igen el voltam gyengülve, vagy tán mert Lucyt illette önfeláldozó
szeretetük; mert ezelőtt is már akárhányszor tapasztaltam ilyen
áldozatrakész hüséget asszonyokban. Még jókor érkeztem haza a késői
ebédre; körüljártam az intézetet, mindent rendben találtam; az álmot
várva, jegyeztem a fentieket. Érzem, hogy kezdek álmosodni.

_Szeptember 11._

Ma délután átmentem Hillinghamba. Van Helsinget kitünő jó kedvben és
Lucyt sokkal frissebben találtam, Nemsokára érkezésem után egy jó nagy,
külföldről jött csomagot hoztak a professzor számára. Ő nagy buzgósággal
látott a fölbontáshoz – és egy nagy csomó hófehér virágot vett ki
belőle.

– Ez magának való Lucy kisasszony – mondta.

– Nekem? Oh kedves doktor ur!

– Igen kedvesem, de nem arra való, hogy játszszék vele. Mert ez
orvosság. – Erre Lucy elfintoritotta az arcocskáját. – No de nem kell ám
bevenni, rosz, émelygős, kanalas orvosságban; azért hát nem is
szükséges, hogy az orrocskáját ugy fölhuzza, mert akkor kimutatom az én
Artur barátomnak, hogy kár szeretni olyan leányt, szépet, a ki csunya
ráncosra huzza orrát össze. Aha, szép kis lány, ez hamar egyenesre huzta
a csinos nózit. Ez orvosság, de maga nem tudja hogyan. Ablakába teszem;
szép koszorut kötök belőle, nyakába akasztom, hogy jól aludjék tőle. Oh
igen! ez olyan mint a lótusz-virág, elfelejteni bajt tőle. Olyan szaga
van, mint a Lethe vizének, vagy mint az örök ifjuságot adó forrás
vizének, a mit a régi bölcsek kerestek, de mindig későn találtak meg.

A mig beszélt Lucy, nézegette és végre megszagolta a virágot. De ezzel
le is dobta őket, félig nevetve, félig haragosan mondva:

– Oh, professzor ur, maga csak meg akar engem tréfálni. Hisz ez a virág
közönséges fokhagyma virág!

Meglepetésemre Van Helsing fölemelkedett és legridegebb hangján, merev
arccal és összehuzott szemöldökkel igy szólott:

– Nem türök semmi ellenszegülést! Én soha sem tréfálok! Mindennek, a mit
teszek, meg van a maga kegyetlen oka és komolyan intem önt, nehogy
megakadályozzon szándékomban. Vigyázzon, ha nem a maga, hát azok
kedvéért, a kik szeretik.

Aztán látva szegény Lucy rémületét, szelidebben folytatta. – Óh, kis
kisasszonyka, édes, ne féljen tőlem. Én csak a maga javát keresem; de
ebben a közönséges virágban nagy haszon lakik magának. Nézze, én magam
teszem a szobájába. Magam kötöm a koszorut, a mit viselni kell magának.
De csitt! ne szóljon senkinek, a kik kiváncsi kérdésekkel zaklatnak.
Engedelmeskedni kell és hallgatás egy része az engedelmességnek; és
engedelmesség fogja magát erősen és egészségesen ölelő karokba vinni, a
kik várják. No most üljön egy kicsit csöndesen. Jöjjön velem John
barátom és segitse nekem a szobát disziteni fokhagyma virággal, a mely
messze Harlemból jött, a hol az én barátom Vanderpaol üvegházban neveli
a virágot egész esztendőben végig. Telegrafáltam neki tegnap; különben
nem lehetett volna itt ma.

Lucy szobájába mentünk, magunkkal vive a virágot. Bizonyos, hogy a
professzor eljárása igen különös és olyan volt, a milyenről semmiféle
gyógyszertanban nem olvastam. Először is gondosan betette és bezárta az
ablakokat, aztán egy marék virággal gondosan végig dörzsölte a rámáját,
mintha azt akarná, hogy minden beszürődő levegő fölvegye a fokhagyma
szagot. Aztán pedig a csutkával az ajtó szárfát dörzsölte végig, fönt,
lent és mind a két oldalon, végre roppant furcsának tetszett nekem és
végre megszólaltam.

– Igaz ugyan, tanár ur, hogy jól tudom, hogy mindennek, a mit tesz, meg
van a maga oka; de engedje meg, hogy mostani eljárását furcsának
találjam. Jó, hogy valami skeptikus nincs közel, mert még azt találná
mondani, hogy maga valami babonát üz, hogy kirekeszsze a gonosz
szellemet.

– Meglehet, hogy azt üzök! – felelte a professzor nyugodtan, a mint
elkezdte a Lucy nyakára szánt koszorut kötni.

Aztán lent megvártuk, mig Lucyt a szobalánya ágyba fektette és a
professzor aztán sajátkezüleg erősitette a fokhagymavirág koszorut a
nyakába. Utolsó szavai ezek voltak:

– Vigyázzon, hogy le ne tépje; és még ha a levegőt fülledtnek találná is
az éjjel, ne nyisson se ajtót, se ablakot.

– Igérem, – felelte Lucy – és köszönöm mind a kettőjüknek irántam való
jóságukat! Oh, mivel érdemeltem én, hogy ily jó barátokkal legyek
megáldva?

Mikor kocsimon, a melyet várattam, elhagytuk a házat, Van Helsing igy
szólt:

– Ma éjjel alhatom nyugodtan és alvás kell is nekem – két éjszaka
utazás, sok olvasás a közbeeső napon, sok aggodalom a rákövetkező napon
és egy egész éjszakai virrasztás szemlehunyás nélkül. Holnap reggel
korán maga jön értem és mi együtt megyünk szép kis lányt megnézni, a ki
sokkal erősebb lesz a _babonától_, a mit üztem vele. Ho, ho, ho!

Oly biztosnak látszott a dolga felől, hogy nekem, eszembe jutván a magam
biztossága két éjjellel ezelőtt és bizodalmamnak rettenetes eredménye,
szinte megremegtem félelmemben. De talán gyöngeségem megakadályozott
abban, hogy félelmemet közöljem öreg barátommal, hanem azért csak annál
jobban gyötört.




XI.


_Westenra Lucy naplója._

_Szeptember 12._

Milyen jók hozzám mindannyian! Már egészen megszerettem azt a kedves, jó
Van Helsing doktort. Szeretném tudni, hogy miért fektetett oly nagy
sulyt a virágjaira. Szinte megrémitett, oly nagyon haragos volt miattuk.
És pedig alighanem igaza volt, mert én már is érzem, mintha némi
megkönnyebbülést okoztak volna. Valahogy nem félek annyira attól, hogy
egyedül maradjak az éjjel és félelem nélkül fogok elaludni. Nem fogok
törődni semmiféle szárnycsapkodással és suhogással sem az ablakomon. Oh
mily borzalmas küzdelmet vivtam az utóbbi időben az elalvás ellen; mily
iszonyu volt az álmatlanság és mennyivel iszonyubb az alvástól és a vele
járó, ismeretlen borzalmaktól való félelem. Mily áldott az oly emberek
élete, a kik nem tudják, mi a félelem, a rettegés, a kikre nézve az
alvás jótétemény, a melyben minden áldott éjjel részesülnek. Nos, ez
éjjel remélem, hogy nekem is édes lesz az álom, ugy fekszem itt, mint
Ofélia, virágokkal födötten. Soha sem szerettem ezelőtt a foghagymát, de
ma imádom! Mintha áldás és béke volna illatában; érzem az édes álmot
közeledni. Jó éjszakát mindenkinek.


_Seward dr. naplója._

_Szept. 13._

Van Helsinget már jókor reggel ébren és készen találtam. A megrendelt
kocsi az ajtó előtt állt. A professzor fogta a táskáját, a melyet most
mindig magával hord.

De hadd megyek sorban. Van Helsing és én nyolc órakor reggel érkeztünk
Hillinghamba. Remek fris őszi reggelünk volt. A mint a házba léptünk,
Westenráné, a ki rendesen korán kelő, fogadott bennünket, nagyon
kedvesen, melegen és igy szólt:

– Örömmel fogják hallani ugy-e, hogy Lucy jobban van. Az édes gyermek
alszik még. Benéztem a szobájába és láttam, de nem mentem be, nehogy
zavarjam álmában. A professzor mosolygott és örömében kezeit dörzsölve,
szólott:

– Aha! gondoltam mindjárt, hogy helyes volt diagnózisom. Az orvosságom
hatásos – mire Westenráné igy felelt:

– No csak ne foglaljon le minden érdemet magának, kedves doktor. Lucy
állapotának javulását legalább is fele részben nekem köszönheti.

– Hogy érti ön azt, asszonyom? – kérdezte a professzor.

– Csak ugy, hogy az éjjel nagyon elfogott az aggodalom édes kis
leányomért, hát a szobájába mentem. Nagyon jól és mélyen aludt, oly
mélyen, hogy még a jövetelem sem zavarta. De a szoba iszonyuan fülledt
volt. Mindenfelé tele volt rakva azzal a rettenetesen erős illatu
méreggel, de sőt még a nyaka köré is volt egy csomó kötve. Én féltem,
hogy a nehéz szag megárt a szegény gyermeknek, mostani elgyöngült
állapotában, hát leoldtam a virágot a nyakáról és egy picit kinyitottam
az ablakot, hogy fris levegőt kapjon. Meglátja, hogy meg lesz elégedve a
kinézésével doktor.

Beszédje végén visszament a kis nappalijába, a hol rendesen korán és
egyedül szokott reggelizni. A mig beszélt, a professzor arcát figyeltem
és láttam, hogy hamuszinre változik. Addig, a mig a szegény asszony
jelen volt, megőrizte ez önuralmát, még mosolygott is rá, a mint ajtót
nyitott neki, hogy a szomszéd szobába menjen. De alig tünt el, hirtelen
és nagy erőszakkal az ebédlőbe hurcolt magával és betette mögöttünk az
ajtót.

És ekkor láttam életemben először Van Helsing professzort megtörni. A
néma kétségbeesés egy nemével emelte karjait a feje fölé és tehetetlenül
ütögette össze a tenyereit; végre egy székre vetve magát, arcát
tenyerébe rejtette és elkezdett zokogni, hangos keserves zokogással, a
mely szive fájdalmas mélységéből fakadt. Aztán ismét égnek emelte a
karjait, mintha az egész mindenséget hivná segitségül. Isten! Isten!
Isten! jajgatott. Mit vétettünk mi, mit vétett ez a szegény teremtés,
hogy ily borzasztóan büntetsz bennünket; Vagy közöttünk jár-e a sors ma
is, mint a régi pogány világban, hogy ilyen dolgok és ilyen kegyetlen
módon történhetnek? Ez a szegény szerencsétlen anya, nem tudva és a
legjobbat akarva, olyat cselekszik, a mi veszendővé teszi leánya testét,
lelkét; és mi nem szólhatunk neki, még alig is inthetjük, vagy meghal és
akkor midakettő meghal. Oh! milyen átok alatt vagyunk! Az ördögnek
minden hatalma ellenünk szegül!

Hirtelen fölugorva folytatta. – De jöjjön – látnunk és cselekednünk
kell. Ördög vagy nem ördög, vagy minden ördöge a pokolnak egyszerre –
mindegy; azért nekünk küzdeni kell. – A táskáját fölkapta és együtt
mentünk föl Lucy szobájába.

Ismét fölhuztam a rolettát, mig Van Helsing az ágyhoz lépett. Ezuttal
nem rettent vissza, a mint a szegény erest, ugyanazzal a rémes már fehér
sáppadtsággal rajta meglátta. Arca kemény bánatot és egyuttal végtelen
könyörületet fejezett ki.

– Ugy van, a mint vártam, mormogta. Szó nélkül ment és bezárta az ajtót,
aztán elkezdte a vérátömlesztéshez szükséges müszereit a kis asztalra
kirakni. Én az operáció elkerülhetetlenségét belátva, huztam le a
kabátomat, de ő intő kezével megállitott: Nem! szólt. Ma ön fog
operációt csinálni, én adok hozzávalót. Maga már ugyis gyönge. Beszéd
közben ledobta a kabátját és gyürte föl az ingujját.

Az operáció ismétlődött, Lucy fakó arcába ismét visszatért a szin, a
mint rendes lélegzetvétellel egészséges álomba merült. Ezuttal én
vigyáztam, mig Van Helsing összeszedte magát és pihent.

Később megmondta Westenránénak, hogy semmit sem szabad elmozditania a
leánya szobájából az ő megkérdezése nélkül. Hogy a virágokat orvosság
gyanánt alkalmazta és hogy erős illatuk belégzése Lucy gyógyulását
segiti elő. Azután magára vállalta a beteg gondját, kijelentve, hogy a
két következő éjszakán maga fog virrasztani mellette és hogy nekem
izenni fog, ha szüksége lesz rám.

Egy órával ezután Lucy fölébredt álmából frisen és jókedvüen és alig
látszott meg rajta rettenetes vérvesztése.

Mit jelentsen mindez? Már-már azon kezdek tünődni, hogy nem-e az
őrültekkel való foglalkozásom bontja-e meg a tulajdon agyvelőmet.


_Westenra Lucy naplója._

_Szeptember 17._

A nyugalom négy napját és négy éjjelét kiélveztem. Már ismét annyira
megerősödtem, hogy alig ismerek magamra. Ugy látszik, mintha valami
rettenetes végtelen álmom lett volna és csak most ébrednék a napfényre
és fris levegőre körülöttem. Csak homályosan emlékszem a várakozás és
félelem gyötrelmes időire. A sötétségre, a feledésre és aztán uj életre
kelésre, mint a mikor a buvár emelkedik föl lassan a mély vizekből. A
mióta azonban Van Helsing doktor velem van, mind ez a rosz álom mintha
elmult volna rólam. A titokzatos sajgás, a mely csaknem eszemet vette a
félelemtől – az ablakomat verdeső szárnycsattogás – a távoli hangok, a
melyek mégis oly közelnek tetszettek, a kemény rideg parancsszó, a mely,
nem tudom, honnan jött és rendelte, hogy tegyek, nem tudom, hogy mit –
mindez elmulott. Most félelem nélkül fekszem le és alszom el. Meg sem
próbálok ébren maradni. Már egészen megszerettem a foghagyma virágot és
mindennap kapok egy fris ládával Harrleinból. Ma éjjel Van Helsing dr.
elutazik, mert egy napot Amsterdamba kell töltenie. De most már nem
kell, hogy virraszszanak. Elég jól vagyok arra, hogy egyedül hagyjanak.
Hála érte a jó Istennek, a ki anyám, az én kedves Arturom és mind azok
kedvéért, a kik oly jók hozzám, megtartott. Nem is fogom érezni, hogy
nem virrasztanak, mert hisz az utolsó éjjel Van Helsing dr. is jó részt
alva töltötte az időt a székében. Kétszer is alva találtam szegényt,
mikor fölébredtem, de azért nem féltem ujra elaludni, noha a galyak,
vagy denevérek, vagy tudj’ Isten mi is, csaknem haragosan csapkodták az
ablakomat.


_A Pall Mall Gazette._

_Szeptember 18._

_A kiszabadult farkas. Tudósitónk veszedelmes kalandja: Beszélgetés
tudósitónk és az állatkert felügyelője közt._ Tenger kérdezősködés,
majdnem ugyanannyi goromba elutasitás és ujra kérdezősködés után, végre
is sikerült megtalálnom az állatkert ama részének felügyelőjét, a melybe
a farkasok osztálya is tartozik. Bildet Tamás az elefántok háza mögötti
kis tanyák egyikében lakik és éppen a teájához készült ülni, mikor
megtaláltam. Tamás és a felesége, szives vendégszerető, öreges
gyermektelen emberek és ha mindig olyan jóizüen élnek, mint a milyen
jóizü falatozással kináltak meg engem, akkor igen kellemesen telhetik az
életük. A felügyelő nem akart dologra térni, mig a vacsorán tul nem
estünk és mindnyájan jól nem laktunk. Mikor aztán az asztalt fölszedték
és ő pipára gyujtott, igy szólt:

– Már most uram neki dülhet és kérdezhet tőlem, a mit akar.
Megbocsátott, hogy vacsora előtt nem állottam szóba az urral, de én még
a farkasoknak, sakáloknak és hiénáknak is beadom a vacsorájukat, mielőtt
kérdéseket intéznék hozzájuk.

– Hogy érti azt, kérdést intézni hozzájuk? – tudakoltam én, hogy bele
biztassam egy kicsit az öreget a beszélgetésbe.

– Hát a feje bubjára ütök a póznával, ez az egyik módja, aztán meg
megvakarom a fülük tövit mikor egy-egy bőkezü legény szeretné, ha
mutogatnák magukat egy kicsit a szive választottja előtt, a kit a
kimenőn kisér. Az elsővel, már mint a póznával való fejbe kolintással,
mielőtt beadnám nekik az ebédet, csak megvagyok valahogy, de már a
másodikkal, a fültövön vakarással ugyan csak megvárom, mig ugyszólván a
fekete kávé és szivarnál vannak a dögök. Már pedig higyje el uram, hogy
magunk is olyanok vagyunk, mint ezek a vadállatok itten, például mikor
megszólitott – ugy-e? Hogy beszéljek arról a farkashistóriáról valamit,
hát én is olyan morgósan feleltem, mint akár melyik medvém és mikor még
az igazgatóságnál való szives följelentéssel fenyegetett, hát akkor is
csak azt mondtam, hogy menjen a pokolba az ur, sértésül ne vegye, de
mondtam-e vagy nem mondtam.

Mondta bizony.

– Nohát. A mikor az ur a följelentéssel fenyegetett a gorombaságomért,
hát az annyi volt, mintha fejbe kólintott volna a póznával. De a sajgást
megenyhitette a fél arany. Nem volt kedvem a veszekedéshez, hát
megvártam az etetést, csak ugy, mint a farkasaim, tigriseim és
oroszlánaim szokták. Most már aztán, hogy az öregem kibélelt egy jó nagy
darab kugloffal, kiöblögetett a jó erős teájával és rágyujtottam, hát
vakargathatja a fülem tövét, a mennyit csak tetszik, már csak nem is
morgok többet. Rajta hát nó, kérdezzen, ugy is tudom, hogy a miatt a
bolond farkas miatt gyütt csak ide.

– Ugy van! Azt akarom, hogy mondjon el mindent, először is azt, hogy
hogyan történt, azután pedig azt, hogy mit gondol, mi az oka és végül
azt, hogy mit gondol, hogy fog az egész végződni.

– Meglesz, uram! Ennyi körülbelül az egész história. Ez a farkas, a
melyet Berzibernek hivtunk, a három szürke farkas közül volt, a melyet
Norvégiából hozattunk ezelőtt négy évvel. Nagyon kedves, szelid, jó
farkas volt és soha sem adott szóra gondot. Jobban elcsodálkoztam azon,
hogy elkivánkozott innen, mint bármely más idevaló állaton csudálkoztam
volna. De hát ime a farkasokba csak ugy nem lehet megbizni, mint az
asszonyokba.

– Sose hallgasson rá uram! – vetette közbe a felesége kacagva. Az öreg
olyan régen barátkozik az állatokkal, hogy már maga is csak olyan, mint
egy vén farkas. Hanem azért nem mérges ám a harapása.

– Hát uram, ugy volt, hogy tegnap vagy két órával az etetés után
hallottam az első lármát, éppen a majomházban ágyaztam egy beteg kis
pumának, de a mint a csaholást és orditást meghallottam, azonnal oda
siettem. Hát ott látom Berzibert, a mint őrült erővel rázza és tépi a
vasrácsot, mintha ki akarna jönni. Nem sok ember volt aznap a kertben és
közel oda csak egy ember állt, egy magas, vékony fickó, hajlott orral,
hegyes bajuszszal, a melybe néhány ősz szál vegyült. Kemény, hideg
tekintete volt és vörös szeme, és nekem mindjárt sehogy sem tetszett,
mert ugy láttam, mintha ő haragitotta volna meg az állataimat. Fehér
szarvasbőrkeztyü volt a kezén, a mint mutatja nekem az állatokat és azt
mondja:

– Fölvigyázó, ezek a farkasok, mintha akarnának valamit.

– Talán éppen kendet, mondok én, mert sehogy sem tetszett a módja. Ő nem
haragudott meg, mint a hogy gondoltam, hogy fog, hanem csufondárosan
mosolygott, valamennyi hegyes fogát kimutatva és aszongya:

– Ó, dehogy, engem aligha szeretnének!

– Oh, de bizony szeretnék – mondok én szint olyan csufondárosan. Ők nem
vetnének meg, egy-két csontot fogpiszkálónak a vacsorájuk után, kend
pedig azzal bőven szolgálhatna nekik.

– De a legfurcsább az egészben az volt, hogy a mikor az állatok
beszélgetni láttak bennünket egymással, hát szép csöndesen lefeküdtek és
a mikor oda mentem hozzájuk, hát Berziber épp ugy meghagyta a fülét
vakarni, mint máskor. Erre aztán az az ember is oda jött és sülyedjek
el, ha ő is be nem dugta a kezét és megsimogatta a vén farkasnak a
fülét.

– Vigyázzon, mondok én, a Berziber nagyon harapós.

– Sohse féltem – mondja ő – hozzá vagyok én ehhez szokva.

– Tán állatszeliditő? – kérdem én – kalapot emelve.

– Nem én – mondja ő – nem éppen, de azért van egynéhány ilyen kedvencem.

És ezzel kalapot emel, olyan udvariasan, mint egy lord és ezzel elsétál.
Az én öreg farkasom utána nézett, a mig csak látta, aztán egy sarokba
huzódott, a honnan egész este nem lehetett többet kicsalni. Hát aztán a
mult éjjel alig hogy a hold fölkelt, valahány farkasunk csak van, az
mind elkezdett orditani. Pedig semmit sem láttam, a miért ordithattak
volna. Senkise járt a közelben, kivéve valakit, a ki a kerten tul,
valahol az utcán, nyilván a kutyájának füttyengetett. Egyszer-kétszer
még kinéztem, hogy minden rendén van-e és volt és végre aztán az
orditást is abbahagyták. Valamivel éjfél előtt lehettem kint utoljára
körül nézni és a mint az öreg farkas ketrece elé érek, hát látom, hogy a
vasrács ki van feszitve és a ketrec üres. Ennyi minden, a mit az
egészből tudok.

– Hát más valaki nem látott semmit sem?

Az egyik kertészünk, a ki akkor tájt jött haza valami mulatságból,
aszongya, hogy látott egy nagy szürke kutyát keresztül jönni a kert
keritésén.

– Már most hát azt mondja meg Bilder ur, ha tudja, hogy mit gondol, hogy
miért szökött meg a farkasuk?

– Hát tudja uram, én azt gondolom, hogy tudom, – kezdte a fölvigyázó
gyanus szerénységgel, – csak azt nem tudom, hogy aztán el is hiszi-e az
ur, ha megmondom.

– Már hogyne hinném. Ha valaki mint Bilder ur, a ki oly jól ismeri az
állatokat, ne tudná a szándékukat, hát ki tudná akkor?

– Hát tudja jó uram, én azt gondolom, de ugy is van, hogy az a bestia
azért szökött meg, mert – mert kedve szottyant a szökésre.

A jóizü kacagás, a melylyel Tamás ur és a felesége a tréfát kisérték,
bizonyitotta, hogy már nem uj és hogy az egész magyarázat szende
fölültetés számba megy. Én nem akartam visszatréfálni az öreget, mert
gondoltam, hogy biztosabb nyitját is tudom a szivének, hát csak ennyit
mondtam:

– Hát tegyük föl Bilder ur, hogy az első fél arany busásan le van
szolgálva és hogy a pajtása alig várja, hogy szintén utána menjen, ha
még megtudtam, hogy mit gondol, hogy mi fog ez után történni.

– Ezt már szeretem uram, felelte az öreg sebtiben, tudom, hogy nem veszi
rosz néven, hogy egy kicsit megtréfáltam, nem is mertem vóna tenni, de
az öregem itt biztatott a fél szemével, hát csak megpróbáltam.

– No de ilyet, sápitozott az öreg néni.

– Hát én csak azt gondolom uram, hogy az a vén bestia elbujt valahova, a
kertész, a ki állitólag látta, azt mondja, hogy éjszaknak futott
sebesebben, mint a legjobb paripa. De én azt nem hiszem, mert hát tudja
uram, hogy se kutya, se farkas nem tud vágtatni, nem arra valók. A
farkasok igen nagyszerüek a mesés könyvekben és én el is hiszem róluk,
hogy ha csapatosan esnek valakinek, a ki gyávább és jobban fél még
náluknál is, hát félelmetesen tudnak orditani és föl is falatozzák, a mi
ilyenkor utjokba akad. Hanem hát igazándi igazában a farkas egy
nyomorult bestia, a kinek fele annyi esze és bátorsága sincs, mint egy
jóravaló kutyának és kerüli a veszedelmet, mint a tüzet. Aztán ez a
miénk, ez meg soha se is próbált verekedni, vagy magának szerezni
valamit, és sokkal inkább hiszem, hogy valahol a kert körül ólálkodik,
és ha egyátalán van egy kis esze, hát azon tünődik, hogy ugyan ki adna
neki egy kis reggelit. Ha nem kap, hát akkor igaz, hogy jaj annak a
dajkának, a ki ma a katonájával odébb sétál, ozt a kocsiba felejti a
gyereket, mert akkor aligha egygyel kevesebb nem lesz ma a szopós babák
száma.

Már épp a második aranyat nyomtam a markába, mikor valami az ablaknak
esett és Bilder uram arca rőfnyire nyult, a nagy meglepetésben.

– Akármi legyek – kiáltotta – ha nem az én vén ordasom jött vissza
magától.

Az ajtóhoz ment és rémületemre fölnyitotta. De az öreg Bilder és a
felesége kutyába sem vették az ordast. A bestia maga is olyan békés és
jóindulatunak mutatkozott, mint akár csak a képeskönyvbeli hires őse.

Az egész jelenés kimondhatatlan keveréke volt a nevetségesnek és
meghatónak. A gonosz farkas, a félelmes fenevad, a mely remegésben
tartotta egy napig egész Londont és megvacogtatta a gyermekek szivét,
itt állt bünbánóan és ugy fogadták és cirógatták, mint akár csak a
megtért tékozló fiut. Az öreg Bilder a leggondosabb gyöngédséggel végig
tapogatta a bünöst és igy szólt:

– No ugye mondtam, hogy bajba keveredik az öreg. Itt van la! véres a
feje és tele van apró üvegcseréppel, bizonyosan valami falon ugrott
keresztül, igazán szégyen gyalázat, hogy megengedik a falak tetejét
üvegcserepekkel malterozni. Itt van szegény öreg hogy járt. Gyere
Berziber.

Fogta a farkast, bezárta a kalitjába, ellátta hussal és ment a
följebbvalójának jelentést tenni. Én is eljöttem, hogy megirjam lapunk
számára az állatkerti kaland hiteles históriáját.


_Seward dr. naplója._

_Szept. 17._

Ebéd után dolgozószobámban könyveim és jegyzeteim rendezésével voltam
elfoglalva – mert sok egyéb sürgősebb teendő és Lucynál tett
látogatásaim miatt nagyon elmaradtam tőlük, – midőn az ajtó hirtelen
fölpattant és berohant rajta betegem a szenvedélytől eltorzult
ábrázattal. Én meglepetten bámultam rá, mert a hallatlan esetek közé
tartozott, hogy a beteg rohanja meg az orvost tulajdon szobájában.
Megállás nélkül rontott nekem, egy asztali késsel a kezében és látva
veszedelmes szándékát, igyekeztem az asztalt kettőnk közt tartani. De ő
gyorsabb és erősebb volt nálamnál; és mielőtt meglepetésemből egészen
helyreálltam volna, felém sujtott és bal csuklómon erősen megsebesitett.
De mielőtt még egyszer vághatott volna, én sem voltam rest és jobb
kezemet használva, hanyatt löktem őt a padlón. A kezem erősen vérzett és
csakhamar egész kis tócsa támadt a szőnyegen. Láttam, hogy barátom nem
egyhamar fog onnan fölkelni, a hova löktem, hát gyorsan sebem
bekötéséhez fogtam, e mellett élesen szemmel tartva a földön fekvő
alakot. Mikor az ápolók berohantak és figyelmünket teljesen
ráirányoztuk, majd elájultam annak láttára, a mit tett. A hasán feküdt a
padlón elterülve és nyalta fel a vért, a mely sebesült csuklómból folyt
ki.

Könnyü volt őt lefülelni és meglepetésemre egészen békésen távozott az
ápolókkal, egyre csak azt ismételgetve: A vér az az élet! A vér az az
élet!

Pedig én már nem sok vért veszithetek: Többet veszitettem már is, mint a
mennyi jó lenne és Lucy betegségének tartós makacssága is nagyon
kimerit. Izgatott vagyok és ideges, nyugalomra van szükségem,
nyugalomra, nyugalomra. Szerencsére Van Helsing nem hivott el, hát nem
kell lemondanom az alvásról; ma igen nehezen volnék el alvás nélkül.


_Távirat, Van Helsing, Antverpenből, Sewardnak Carfex._

(Carfexba küldetett Sunex megyében először, mert nem volt pontosan
megjelölve, hogy Carfex – London mellett ennélfogva 24 órai késedelemmel
kézbesittetett.)

_Szeptember 17._

Okvetetlen Hillinghamban legyen ez éjjel. Ha nem virraszt is – gyakran
nézzen be és gondja legyen, hogy virágok ott legyenek: nagyon fontos,
okvetetlen ott legyen. A mily gyorsan csak lehet, ott leszek magam is.


_Seward doktor naplója._

_Szeptember 18._

Azonnal indulok vonattal. Van Helsing telegrammja őrült aggodalomba
ejtett. Egy egész éjszakát vesztettünk, pedig keserü tapasztalásból
tudom, hogy mi történhetik egy éjszaka is. Lehet ugyan, hogy mindent
rendben találok, de ki tudja, hogy mi nem történhetett? Bizonyos, hogy
valamely szörnyü végzet lebeg fölöttünk, a mely kijátsza minden
igyekezetünket.


_Memorandum. Westenra Lucy hagyatéka._

_Szeptember 17._

_Éjjel_. Én irom ezt és ugy hagyom, hogy megtalálják, nehogy valamely
véletlennél fogva valaki bajba kerüljön miattam. Ez pontos leirása
annak, a mi az éjjel történt. Érzem, hogy meghalok a gyöngeségtől és
alig van annyi erőm, hogy irjak, de meg kell tennem, ha belehalok is a
megerőltetésbe.

Lefeküdtem, mint rendesen, gondom volt rá, hogy a virágokat Van Helsing
doktor utasitásai szerint helyezzük el és csakhamar elaludtam.

Az ablaktáblákon való csapkodás ébresztett föl, az a sajátságos
csapkodás, a mely ezután kezdődött, hogy Minna a temetőben talált alva
és a melyet azóta oly jól ismerek. Nem féltem, de szerettem, volna, ha
Seward doktor a szomszédszobában lett volna – a hogy Van Helsing mondta,
hogy lesz – és én bekiálthattam volna. Iparkodtam ismét elaludni, de nem
birtam. Ekkor egyszerre csak meglepett a régi félelem az elalvástól és
elhatároztam, hogy ébren maradok. De csodálatos módon most, hogy nem
akartam elaludni, majd elnyomott az álom. Féltem egyedül lenni, hát
fölkeltem, kinyitottam az ajtót és kiáltottam, hogy „nincs itt senki
sem“? Nem kaptam feleletet. Féltem, hogy anyám fel talál ébredni, hát
ismét betettem az ajtómat. Ekkor a kertben a bokrok közül vonitást
hallottam, mint valami kutyáét, csakhogy sokkal mélyebbet és dühösebbet.
Az ablakhoz mentem és kinéztem, de nem láttam semmit sem, egy óriás
denevért kivéve, a mely az ablakot verdeste szárnyaival. Visszamentem
hát az ágyamba, de föltettem magamba, hogy nem fogok elaludni. Egyszer
csak kinyilik az ajtó és benéz rajta édes anyám; látta, hogy nem alszom
hát bejött és mellém ült. Még a szokottnál is édesebb és
szeretetteljesebb hangon mondta:

– Nagyon nyugtalankodtam miattad drágám, hát bejöttem megnézni, hogy
nincsen-e a valami bajod.

Féltem, hogy megtalál hülni ott ülve, hát kértem, hogy feküdjék mellém
az ágyba és háljon itt. Meg is tette, hogy mellém bujt az ágyba, de nem
vetette le a pongyoláját, mert azt mondta, hogy nem marad soká, hanem
ismét vissza megy a maga ágyába. A mint igy egymást átölelve feküdtünk,
a csapkodás és puffogás ismét elkezdődött az ablakomon. Anyám megriadt
és remegve kiáltotta: – Mi az? Én iparkodtam megnyugtatni, a mi végre
sikerült is és ő csöndesen feküdt, de hallottam, hogy szegény szive
iszonyuan dobog még mindig. Egy kis vártatva ujból kezdődött az a halk,
mély vonitás a bokrok között és mindjárt utána nagyot reccsent az ablak
és az üvegcserepek csak ugy röpültek a padlóra. A rolettát a betóduló
szél a szobába fujta és a bezuzott ablakban egy óriás, lompos, szürke
farkasnak a feje látszott.

Anyám sikoltott rémültében és föl próbált emelkedni és kapkodott valami
után, a mibe kapaszkodjék. Tőbbek közt a virágfüzérbe is
belekapaszkodott, a mit Van Helsing parancsára a nyakamon viseltem és
letépte rólam. Egy vagy két pillanatig kiegyenesedve ült, a farkasra
mutatva, melléből rettenetes hörgéssel szakadt föl a lélekzete; azután
mint a kit a villám sujtott, bukott le és estében fejével a halántékomon
ütött annyira, hogy egy-két pillanatra elkábultam. Az egész szoba mintha
forgott volna velem. Szememet az ablakra szögezve tartottam, de a farkas
visszahuzta a fejét és a bezuzott ablakon mintha miriád pontocska tódult
volna be a levegővel, keringve és szállva, mint az utasok által leirt
homokoszlop, vihar alkalmával a a sivatagban. Mozdulni próbáltam, de
valamely büvös hatalom lenyűgözve tartott és szegény anyám holtteste is
– mert áldott jó szive megszünt dobogni – ólomsulylyal nehezedett rám;
aztán egy ideig semmire sem emlékeztem.

De az idő nem tetszett nagyon hosszunak, de igen igen borzalmasnak, mig
ismét magamhoz tértem. Valahol a közelben mintha halottra kongatták
volna a harangot; az egész környék kutyái mind fájdalmasan vonitottak és
kertünkben épp az ablakom alatt egy csalogány énekelt. El voltam kábulva
és butulva a fájdalom, a rémület és gyöngeségtől, de a csalogány éneke
olyannak tetszett, mintha meghalt édesanyám hangja volna, a ki
vigasztalni és megnyugtatni jött engemet. A zaj mintha a cselédeket is
fölverte volna álmukból, mert mezitlábuk topogását hallottam az ajtóm
előtt a folyosón. Én kiáltottam nekik, ők bejöttek és a mikor meglátták,
hogy mi történt s hogy mi az, a mi rajtam keresztül az ágyon fekszik,
sikoltozni kezdtek rémületükben. A szél bezudult a törött ablakon
keresztül s bevágta az ajtót. A cselédek leemelték szegény anyám
holttestét s egy lepedővel letakarva az ágyamra fektették, mihelyt én
kiszálltam belőle. Annyira meg voltak mind rémülve és ugy remegtek, hogy
leküldtem őket az ebédlőbe azzal a meghagyással, hogy mindegyikök igyék
egy pohár bort. Az ajtó erre hirtelen kitárult és rögtön ismét
becsapódott. A leányok sikoltottak, aztán mind összefogozkodva együtt
mentek le az ebédlőbe, én pedig minden virágomat édes anyám keblére
raktam. Mikor már mind ott volt, eszembe jutott ugyan Van Helsing
parancsa, de nem szivesen vettem volna vissza, de meg különben is
gondoltam, hogy a cselédek közül egy kettőt megkérek, hogy maradjanak
velem reggelig. Csodálkoztam, hogy oly sokáig nem jöttek vissza.
Kiáltottam nekik, de nem kaptam feleletet, hát le mentem az ebédlőbe,
hogy utánuk nézzek.

A szivem elszorult, mikor láttam, hogy mi történt. Mind a négy cselédünk
tehetetlenül elterülve feküdt a földön és horkolva szedte a lélegzetét.
A cherry-t tartalmazó palack félig kiüritve állt az asztalon, de a
szobában sajátságos fanyar illat terjengett. Én gyanut kapva,
megvizsgáltam a palackot. Laudanum illata volt; és a szekrénybe nézve,
láttam, hogy az üveg, a mit édes anyám orvosa rendelt a számára, üres.
Mittévő legyek? Istenem, mittévő legyek? Visszajöttem a szobába édes
anyámhoz. Nem hagyhatom el őt – és egyedül vagyok a házban az alvó
cselédekkel, a kiket valaki megétetett. Egyedül a halottal! Nem merek a
házból kimenni sem, mert folyton hallom a farkasüvöltését a törött
ablakon keresztül.

A levegő tele van fénylő porszemekkel, a melyek folyton szállnak és
keringnek a légvonatban és a gyertyák kékesen, homályosan égnek. Mittévő
legyek? Az Ur őrizzen meg minden bajtól ez éjszaka! Ezt az irást a
keblembe rejtem, a hol meg fogják lelni azok, a kik kiteriteni jönnek
majd. Drága anyám elment! ideje, hogy én is menjek. Isten veled Artur –
ha nem élném tul ezt az éjszakát! Isten áldjon drágám és Isten óvjon
engem!




XII.


_Seward doktor naplója._

_Szeptember 18._

Azonnal Hillinghamba hajtattam és korán értem oda. A kocsimat a kapuban
hagytam, egyedül mentem végig a fasoron. Halkan kopogtam és lehetőleg
óvatosan csöngettem, mert nem akartam Lucyt vagy az anyját zavarni és
reméltem, hogy a cselédek azért meghallják. Egy kis vártatva, hogy nem
jött senki, ismét kopogtam és csöngettem, de minden eredmény nélkül. A
cselédek lustaságát szidva és hogy még ilyenkor is alusznak, mert ez
alatt már tizre járt az idő, ujra csöngettem és kopogtam, de ezuttal még
türelmetlenül, de ismét minden eredmény nélkül. Eddig csak szidtam a
cselédeket, de most már a félelem kezdett gyötörni. Vajjon ez az
elhagyottság, csak egy szem volt a végzet láncában, a mely mind
szorosabbra huzódott körülőttünk. Vajjon nem-e halottas ház-e, a melyhez
elkésve érkeztem, de későn. Tudtam, hogy a késedelem percei, de sőt
másodpercei mily veszedelmet rejthetnek Lucyra nézve, ha ismét
rettenetes roszulléteinek egyike vett erőt rajta. Megkerültem hát a
házat, hogy nem találhatnék-e valahol más bejáratot.

Nem találtam semmit. Minden ajtó és ablak zárva volt és én ijedten
tértem vissza a kapuhoz. Alig értem oda, egy gyorsan hajtott lónak a
dobogását hallottam. A kapuban megállt és néhány pillanattal későbben
Van Helsingot láttam a fasoron felém sietni. Mikor meglátott, rám
kiáltott:

– Hát ön az! Csak most érkezett? Hogy van ő? Elkéstünk? Nem kapta meg a
telegramot?

Oly gyorsan és összefüggően, a hogy csak birtam, mondtam el neki, hogy a
táviratját csak ma reggel kaptam meg és hogy egy pillanatnyi
idővesztegelés nélkül siettem ide, de ugy látszik, senki a házban nem
hallja a csöngetésemet. Ekkor megállt, levette a kalapját és igy szólt
szomoruan:

– Akkor félek, hogy elkéstünk. Legyen meg az Isten akarata! – De ujra
visszatérő energiával folytatta:

– Jöjjön, ha nincs ut nyitva, hogy bemehessünk, hát csináljunk egyet. Az
idő most minden.

Megkerültük a házat, a konyhaablakig. A professzor egy kis csont fürészt
vett ki a tokjából és átadva, az ablakot védő vasrácsra mutatott. Én
gyorsan hozzáfogtam és csakhamar hármat keresztül fürészeltem közülök.
Aztán egy hosszu, vékony késsel fölfeszitettük az ablakzárt és
kinyitottuk az ablakot. Én besegitettem a professzort, aztán magam is
bemásztam. Senki sem volt a konyhán, sem a mellette lévő cselédszobában.
Tovább haladva, minden szobába benéztünk és az ebédlőbe, a melyet
homályosan világitott a leeresztett rolettákon behuzodó napfény, négy
cselédleányt találtunk a földönfekve. Nem gondolhattuk őket halottaknak,
mert horkoló lélekzetük és a laudanum maró illata nem engedett az
állapotukat illető kétséget. Van Helsing és én egymásra néztünk és
tovább menve, ő csak annyit mondott, hogy ezekkel később is rá érünk
foglalkozni. Aztán fölsiettünk Lucy szobájába, egy pillanatra megálltunk
az ajtó előtt hallgatózni, de semmi nesz nem jutott a fülünkhöz.
Elfehéredett arccal és reszkető kézzel nyitottunk csöndesen ajtót és
beléptünk a szobába.

Hogy irjam le, a mit láttam? Az ágyon két alak feküdt, Lucy és az anyja,
az utóbbi feküdt beljebb és le volt takarva egy fehér lepedővel, a
melynek szélét a törött ablakon betóduló légvonat fölemelte, mutatva a
merev fehér arcot, rémületnek ráfagyott kifejezésével rajta. Mellette
feküdt Lucy még fehérebb és merevebb arccal. A virágok, a melyeket a
nyakán kellett volna viselnie, az édesanyja keblén hevertek. Lucy nyaka
puszta volt és messziről látszott rajta a két parányi seb, a melyet már
ezelőtt is észrevettünk, de ezuttal a széle fehér dagadt és zuzódottnak
látszott. A professzor szó nélkül hajolt az ágyra, fejével csaknem
szegény Lucy keblét érintve, aztán hirtelen elforditotta a fejét, mint
valaki, a ki hallgatózik és kiegyenesedve igy kiáltott felém:

– Még most sem késő! Gyorsan! Gyorsan! Hozzon brändyt.

Én lerohantam a lépcsőn, az üveggel a kezemben tértem vissza, gondosan
megszagolva és megkóstolva a brändyt, hogy nincs-e az is, mint az
asztalon talált palack cherry megvegyitve. A cselédek még folyton
aludtak, de mintha már nyugtalanabbak lettek volna. Az ital nyilván
vesziteni kezdett hatásából. De nem vesztegethettem az időt azzal, hogy
erről megbizonyosodjam. Mert siettem visszatérni Van Helsinghez. Ő fogta
a brändyt és mint más alkalommal Lucy ajkát, nyelvét, csuklóját és
tenyerét dörzsölte vele. Nekem csak ennyit mondott:

– Ezt én is megtehetem, ez minden, a mit egyelőre tehet. Maga megy és
fölkelti azokat a lányokat. Csapkodja az arcukat vizes törülközővel, de
csapkodja jó erősen. Csináltasson velük tüzet, hogy meleget és forró
fürdőt kapjunk. Ez a szegény lélek majdnem olyan hideg, mint az a másik
itt mellette. Muszáj megmelegiteni, mielőtt más egyebet tehetnénk vele.

Én lesiettem és hármat a cselédek közül csakhamar sikerült
fölébreszteni, a negyedik nagyon fiatal leány volt, a kire az ital
erősebben hatott, azt a kanapéra emeltem szegényt és hagytam aludni. A
többiek is eleinte kábultak voltak, de a mint az emlékezetük tisztult,
kegyetlenül sirni és jajgatni kezdtek. De én keményen bántam velük és
nem engedtem, hogy beszéljenek, azt mondtam nekik, hogy elég
szerencsétlenség egy életet elveszteni és ha nem látnak azonnal a
dologhoz, hát Lucy életét is kockáztatják.

Szegények hát sirva és zokogva siettek, csak ugy, a hogy félig
öltözötten voltak, tüzet rakni és vizet melegiteni. Nemsokára készen
volt a forró fürdő és mi Lucyt ugy, a hogy volt, kivittük és beletettük.
Mig mi szorgalmasan dörzsölgettük a tagjait, kopogás hallatszott az
utcaajtón. Az egyik szobaleány szaladt, hogy ruhát kapkodjon magára, és
ajtót nyisson. Csakhamar visszajött és suttogva jelentette, hogy egy ur
van odalent, a ki üzenetet hozott Helmwood urtól. Én azt mondtam neki,
hogy mondja meg annak az urnak, hogy várjon, mert most senkit sem
fogadhatunk. A szobaleány elment az üzenettel és föladatunkba merülve,
én teljesen megfeledkeztem az idegenről.

Én soha sem láttam a professzort ily halásos energiával dolgozni. Én
tudtam, a mint hogy ő is tudta, hogy a halállal magával küzködünk a
prédájáért. És egy pillanatnyi pihenés alkalmával mondtam is ezt neki. Ő
a legridegebb arccal, olyan feleletet adott erre, a melynek értelmét nem
birtam fölfogni:

– Ha csak az volna, akkor megállnék itt, a hol vagyunk és hagynám őt
békében kimulni, mert nem látok világosságot az élete határán. És ezzel
megujult és mondhatnám, neki dühödt erővel látott ujra dologhoz. Egyszer
csak mind a ketten észrevettük, hogy a hőség kezd egy kissé hatni, Lucy
szivének a dobogását valamivel jobban hallottuk a stethoscopon és a
tüdeje észrevehetőleg megmozdult. Van Helsing arca majdnem sugárzott, a
mint kiemeltük őt a fürdőből és forró lepedőbe burkoltuk megszáritani.
Igy kiáltott:

– Az első pártit mi nyertük! Sakk a királynak.

– Lucyt az ez alatt elkészitett szobába vittük, ágyba fektettük és
néhány csöpp brändyt öntöttünk a torkába. Én észre vettem, hogy Van
Helsing egy puha selyem zsebkendőt kötött a torkára. Még mindig
eszméletlenül feküdt és épp oly rosszul volt, ha nem rosszabbul, mint
bármikor, a milyenek eddig láttuk.

Van Helsing behivta az egyik cselédet és meghagyta neki, hogy Lucy
mellett maradjon és le ne vegye a szemét róla, mig mi vissza nem jövünk.
Ezzel intett nekem, hogy menjünk.

Tanácskoznunk kell, hogy mit tegyünk most, szólt, a mint a lépcsőn
lementünk. A Csarnokból az ebédlőbe nyitottunk és ő gondosan betette az
ajtót mögöttünk. A zsaluk ki voltak már ugyan tárva, de a rolettákat
leeresztették és a szobában meglehetős homály uralkodott. De nekünk elég
világos volt. Van Helsing arcán az aggodalmas tünődés jeleit vettem
észre, igy hát vártam egy kicsit, mig végre ő megszólalt:

– Hát most mihez fogjunk? Kihez forduljunk segitségért? Egy ujabb
vérátömlesztéshez kell folyamodnunk, még pedig hamar, vagy annak a
szegény leánynak az élete nem ér egy vak garast sem. Maga már kimerült,
én is ki vagyok merülve. A cselédleányokban nem merek bizni, még ha
valamelyiknek volna is bátorsága az operációhoz. Már most honnan vegyünk
valakit, a ki az ereit meghagyja nyitni számára?

– Hát én velem már mi lesz?

A hang a szoba tulsó oldalán álló diván felől jött és hallatára szivem
dobogott az örömtől, mert Morris Quincey, az amerikai hangjára ismertem
benne. Van Helsing haragosan fordult meg a hang hallatára, de arca
ellágyult és szeme ragyogott, a mint én kitárt karokkal rohantam barátom
felé.

– Mi hozott téged ilyen jókor ide? – kérdeztem tőle, a mint kezünk
találkozott.

Artur barátunknak ez a felhivása:

Ezzel a következő táviratot nyujtotta át: Három napja nem kaptam hirt
Sewardtól és iszonyuan aggódom. Magam nem mehetek, atyám folyton nagyon
rosszul van. Nézd meg és izenj Lucy hogy van? Ne késlekedj. Helmwood.

– Ugy veszem észre, mintha éppen jókor érkeztem volna. Hát csak meg kell
mondani, hogy mit csináljak és meglesz.

Van Helsing előre lépett, megfogta a kezét, egyenesen a szemébe nézett,
a mint mondta:

– Egy bátor ember vére a legjobb orvosság ezen a világon, ha egy asszony
bajban van. Ön ember a talpán, ezt látom. No hát ellenünk lehet az ördög
és minden gonosz, a mig Isten ilyen embereket küld nekünk, ha szükségben
vagyunk.

Ismét keresztülmentünk azon a kisérteties operáción. Nincs erőm a
részletekkel foglalkozni. Lucy borzasztó rázkódtatáson mehetett
keresztül, a mely jobban megviselte, mint eddig bármikor, mert noha
bőven ömlött a vér az ereibe, teste nem éledt tőle oly könnyen, mint az
előbbi alkalmakkor. Küzködését, mig ujra életre tért, rémes volt látni
és hallani. De végre is a sziv és tüdő müködése megerősödött és Van
Helsing sikerült morfium injekciójára mély ájulásából ugyanolyan mély
álomba merült. A professzor őrizte álmát, mig én lementem Morriszszal,
hogy bort adjak neki és lefektessem a diványra. Aztán ott hagyva őt,
elküldtem az egyik szobaleányt, hogy a várakozó kocsikat fizesse ki és
jó reggelit rendeltem a szakácsnénál. Azután egy ötletem támadt és
visszasiettem a szobába, a hova Lucyt fektettük. Mikor csendesen
benyitottam, Van Helsinget egy-két teleirt levélpapirral a kezében
találtam. Már nyilván elolvasta és tartalmán tünődve hajtotta fejét a
kezére. Arcán a zord elégültség kifejezése látszott, mint az olyan
emberén, a kinek valamely kétsége megoldást nyert. A papirt átadva csak
annyit mondott:

– Ez Lucy kebléből hullott ki, mikor a fürdőbe vittük.

Mikor én is végigolvastam, a professzorra nézve álltam és végre
kérdeztem: – Az ég szerelmére, mit jelentsen mindez? Őrült-e, vagy
miféle rettenetes veszedelem fenyegeti? – Annyira el voltam ámulva, hogy
ennél többet nem birtam mondani, Van Helsing kinyujtotta a kezét,
visszavette az iratot, mondván:

– Most ne törje ezen az eszét. Egyelőre felejtse el. Majd egyszer ugyis
megtudja, megérti, de csak a maga idején; ez pedig később lesz. De mit
akart nekem mondani, hogy feljött?

– A halotti bizonyitvány miatt jöttem. Én tudom, ön is tudja, meg a
kezelő orvosa is, hogy Westenránénak szivbaja volt és bizonyithatjuk,
hogy abban halt meg. Azonnal el kell a dolgot intéznünk, nehogy a
hatóság a dologba avatkozzék, mert ha semmi egyéb, ez maga is megölné
Lucyt. Azonnal megyek a bejelentő hivatalba, onnan pedig a
vállalkozókhoz a temetés miatt.

– Menjen csak John barátom! Jó, hogy eszébe jutott. Igaz, hogy szegény
kis Lucynak kérlelhetlen ellenségei, de legalább jó barátai is vannak, a
kik szeretik. Egy, kettő, három, mind vérüket adják érte, nem számitva
az egy öreg embert. Igen igen barátom John; – nem vagyok vak – én látok
mindent! de csak annál jobban szeretem magát érte! Most mehet.

A csarnokban Morris Quinceyvel találkoztam egy telegrammal Artur számára
a kezében, a melyben tudatta vele, hogy Westenráné meghalt és hogy Lucy
is nagyon rosszul volt, de már jobban van, s hogy Van Helsing és én
mellette vagyunk. Mondtam neki, hogy hova indulok és ő sietetett,
mondván:

– Ha visszajösz Jack, egy-két szót szeretnék neked négyszemközt mondani.
Minden dolgomat szerencsésen elvégezve visszasiettem és Morrist már
várakozva találtam. A mikor egyedül voltunk a kis nappaliban igy szólt:

– Seward, én nem akarok oda betolakodni, a hol semmi jussom nincsen, de
ez nem mindennapi esemény. Te is tudod, hogy én szerettem ezt a leányt
és feleségül akartam venni, de noha az elmult, azért mégis csak aggódom
érte. Mi baja lehet? Az öreg hollandi mondta az imént, a mikor
lejöttetek, hogy ismét vérátömlesztéshez kell folyamodnotok és hogy ti
mind a ketten ki vagytok már merülve. Igy volt-e?

– Igy volt.

– Ebből azt értem, hogy már te és Van Helsing is megtettétek érte
ugyanazt, a mit ma én tettem meg. Igy van-e?

– Ugy van.

– És kitalálom, hogy Artur is benne volt már a dologban. Mert a mikor
ezelőtt négy nappal lent voltam nála, igen különösnek láttam. Soha
senkit sem láttam igy elgyöngülni azóta, hogy a Pampaszokon jártam és
egy kedvenc paripám éjjel kiszökött a legelőre. Egy olyan óriás denevér
lepte meg éjszaka, a milyeket Vampyrnak hivnak ottan és a nyakán
fölhasitva az eret, ugy kiszipolyozta a vérét, hogy lábra sem tudott
állni a szegény pára; agyon kellett lőnöm ott a fekvő helyében. Jack, ha
megmondhatod a nélkül, hogy eláruld a beléd helyezett bizalmat, ugy-e
hogy Artur volt az első?

– Igen ő volt.

– És mióta tart ez a dolog?

– Vagy tiz nap óta.

– Tiz nap óta! Hisz akkor annak a szegény bájos teremtésnek, a kit
valamennyien imádunk, az ereiben négy erős férfinak a vére foly! Az
Istenért, ember! hisz az egész testébe sem férne annyi! Aztán közel
hajolva hozzám, élesen suttogó hangon kérdezte:

– Mi fosztotta meg a vérétől?

Én a fejemet ráztam. – Hisz épp az a szörnyüség, hogy ezt nem tudjuk,
Van Helsing majd beleőrül már, én meg teljesen a végére értem a
tudományomnak. Még csak találgatni sem merem az okát.

Egy sereg közbejött körülmény meghiusitotta eddig a Lucy gondos őrzésére
tett minden intézkedésünket. De ez immár meg nem történhetik. Itt fogunk
maradni mindaketten, mig meg nem gyógyul – vagy – Morris kezet nyujtva –
igy szólt – én is itt leszek. Te meg a hollandus csak mondjátok, hogy
mit kell tennem és megteszem.

Mikor Lucy délután fölébredt első mozdulatával a keblére rejtett
papirost kereste és meglepetésemre meg is találta. A gondos professzor
ugy látszik visszatette oda, a honnan kiesett, nehogy a beteget
ébredésekor izgassa. Lucy szeme ezután a professzorra és rám fordult és
tekintete megenyhült. De aztán körültekintve megborzadt és vékony
lesoványodott kezével arcát eltakarva fájdalmasan sikoltott. Mi
megértettük, hogy ez mit jelent – hogy szegénykének eszébe jutott
édesanyja halála – és tőlünk telhetőleg igyekeztünk őt vigasztalni.
Megigértük, hogy mellette maradunk és ez egy kissé megnyugtatta, noha
még sokáig csöndesen sirdogált. Alkonyat felé elszunnyadt. És akkor egy
sajátságos dolog történt. Álmában kivette kebléböl az imént oda rejtett
papirost és ketté hasitotta, Van Helsing oda lépett és kivette kezéből a
két részre szakitott iratot. De azért Lucy folytatta a szétszaggatás
müveletét, mintha a levél még mindig a kezei közt volna és végre
fölemelte a két kezét és kinyitotta, mintha szétszórná az apróra tépett
papirost. Van Helsing meglepettnek látszott és összehuzta szemöldökét,
de nem szólt semmit sem.

_Szeptember 19._

Lucy egész éjjel nyugtalanul aludt, föl-föl ébredt, félt az elalvástól
és mindig gyöngébben ébredt föl. A professzor és én fölváltva
virrasztottunk és soha egy pillanatra sem hagytuk el. Morriss nem szólt
semmit sem szándékáról, de én azért tudtam, hogy egész éjjel a ház körül
járkált őrködve.

A kelő napfénye elárulta szegény Lucy erőinek pusztulását. Alig volt
képes a fejét mozditani és a kevés táplálék, a mit magához vett, nem
igen vált hasznára. Néha el-el szunnyadt és mind a ketten, Van Helsing
és én, észrevettük a különbséget az alvó és az ébren levő Lucy között.

Ha aludt, erősebbnek látszott, noha sokkal sápadtabb és soványabbnak és
a lélekzete csöndes volt; nyitott ajka kimutatta vértelen, sáppadt a
fogairól fölhuzódó inyét, a mely a fogait sokkal hosszabbaknak és
élesebbeknek tüntette föl a rendesnél.

Ha fölébredt, szemeinek a szelidsége természetesen megváltoztatta az
egész arc kifejezését és a régi édes, szép teremtés volt, noha
haldoklott. Délután Arturt kivánta látni és mi táviratoztunk neki.
Morris Quincey ment eléje a vasutra.

Mikor Artur megérkezett, hat óra lehetett és a lenyugvó napnak az
ablakon beözönlő fénye rózsás pirral boritotta Lucy arcát. Hanem azért
szegény Artur elfuladt a fölindulástól, a mint megpillantotta és szólni
sem tudott. De az ő jelenléte üditően hatott Lucyra, a ki egy kissé
összeszedte magát és derültebben szólott hozzá, mint eddig bármikor, a
mióta megérkeztünk. Artur is erőt vett főlindulásán és oly vidáman
felelgetett neki, a hogy csak tudott szegény.

Most éjfél után egy óra. Artur és Van Helsing vannak a beteggel.
Negyedóra mulva föl kell őket váltanom. Félek, hogy a holnapi nap végét
szabhatja virrasztásainknak, a rázkódás tulságosan erős volt, a szegény
gyermek nem birja legyőzni. Isten legyen vele és mindnyájunkkal.


_Harkerné Minna levele Westenra Lucynak._

(Felbontatlan maradt általa.)

_Szept. 17._

Drága Lucym!

Egy örökkévalóságnak tetszik, a mióta hallottam felőled, vagy magam is
irtam volna. De bizonyos, hogy megbocsájtasz, ha elolvastad ujságokkal
teli levelemet. A férjemet szerencsésen hazahoztam; mikor Exeter-be
érkeztünk, kocsi várt ránk az állomáson, benne, noha erősen bántotta a
köszvény, a jó öreg Hawkins urral. A saját házába vitt bennünket, a hol
egész lakosztály várt bennünket készen, kényelmesen és szépen berendezve
és együtt ebédeltünk. Ebéd után Hawkins ur igy szólt:

– Édes fiaim, az egészségtekre és boldog jövőtökre akarom poharamat
üriteni; az Isten áldása legyen mindkettőtökön. Mind a kettőtöket kis
gyerek korotok óta ismerlek és szeretlek és szeretettel és büszkeséggel
láttalak benneteket felnőni.

Már most azt akarom, hogy oszszátok meg velem az otthonomat. Nekem sem
gyermekem, sem rokonom, mind elhaltak és végrendeletemben mindenemet ti
rátok hagytam. Lucy édes, én erre sirva fakadtam, a két férfi pedig
kezet szoritott egymással. Nagyon, nagyon boldog estét töltöttünk azután
együtt.

Igy hát itt vagyunk ebben az ódon szép nagy házban. Mondanom sem kell
ugy-e, hogy mennyire el vagyok foglalva a rendezgetéssel és
háztartással. Jonathan és Hawkins ur szintén egész nap dologban vannak,
mert most Hawkins ur mindent át akar adni és megismertetni Jonathánt az
ügyekkel és ügyfelekkel.

Hogy van kedves jó édes anyád? Bár csak fölmehetnék hozzátok egy-két
napra édes, de nem lehet a sok dologtól, meg Jonathán is még mindig
gondozásra szorul. Már most hogy én elmondtam a magam ujságait, a
tieidet kérdem. Mikor lesz az esküvőd és hol és ki fog esketni és mit
veszesz föl az esküvőre és nagy, vagy csak csöndes esküvőtök lesz-e?
felelj mindenre, mert minden érdekel, a mi téged illet.

Isten áldjon édes Lucym és örködjék feletted. Örökké a te

Minnád.


_Hennesrey Patrik dr. jelentése Seward John dr.-nak._

_Szept. 20._

Tisztelt Uram!

Kivánságának eleget téve, ide zárva küldöm jelentésemet, mindeneknek a
miket rám bizott jelen állapotáról… A mi pedig Renfieldet illeti, arról
több mondani valóm van, egy ujabb kitörése volt, a mely végzetes
eredménynyel járhatott volna, de szerencsénkre nem végződött nagyobb
szerencsétlenséggel. Ma délután egy fuvaros szekere, két ember
kiséretében igyekezett az üres, elhagyott ház felé, a melynek telke a
kertünkkel szomszédos – ahhoz a házhoz, a hova, ha emlékszik, betegünk
már két izben szökőtt. A fuvarosok, nem ösmerve a tájat, megálltak a
kapunk előtt, hogy a portásnál kérdezősködjenek. Én magam is az ablakban
álltam ebéd utáni cigarettámmal és láttam az egyiket a házunk felé,
közeledni. A mint Renfield ablaka alatt elhaladt, a beteg szidni kezdte
az ablakból és elnevezte mindennek, a mi eszébe jutott, csak jónak nem.
A fuvaros, a ki igen tisztességes embernek látszott, csak annyit felelt
neki, hogy fogja be azt a lucskos száját, mire betegünk azzal vádolta,
hogy meg akarja őt rabolni és gyilkolni és azt mondta, hogy meg fogja őt
ebben akadályozni, ha mindjárt felakasztják is érte. Erre én kinyitottam
az ablakomat és intettem az idegennek, hogy ne is figyeljen oda, mire ő
végig nézett a házon és tisztába látszott jönni azzal, hogy miféle
helyen jár, mert csak ennyit mondott. – „Az Isten is megáldja uram, csak
nem gondolja, hogy törődöm azzal, a mit a bolondok házában vágnak a
fejemhez. De sajnálom az urat, meg mindazokat, a kiknek egy ilyen
vadállattal, mint az la, kell egy födél alatt lakniok“. – Aztán elég
tisztesség tudással tudakolta az utját és én megmagyaráztam neki, hogy
hol találja meg az elhagyott ház kapuját; távozott, utjában kisérve
betegünk átkozódása, fenyegetése és szidalmazásaitól. Én lementem
megnézni, hogy mi okozhatta nagy izgatottságát. Meglepetésemre teljesen
nyugodtnak és szinte jókedvünek találtam. Az esetet kezdtem szóba hozni
előtte, de ő elég nyájasan kérdezte, hogy miről is beszélek, hogy szinte
elhittem neki, hogy teljesen kiment az egész dolog a fejéből. De
sajnálattal kell bevallanom, hogy mindez csak furfangját bizonyitja,
mert alig egy félóra mulva ujra hallottam róla. Ezuttal is az ablakot
kifeszitve, ugrott meg és szaladt végig a fasoron. Én kiáltottam az
ápolóknak, hogy kövessenek és utána futottam, mert féltem, hogy rosszban
töri a fejét. Félelmem fokozódott, mikor láttam ugyanazt a szekeret, a
melyet az elébb elhaladni láttunk, visszafelé jönni az uton, rajta
nehány nagy faládával. A két ember a homlokáról törölte az izzadságot és
ki volt pirulva arcban, mintha nagyon megerőltette volna magát. Mielőtt
még utólérhettem volna, betegünk nekikrontott, az egyiket lerántotta a
szekérről, földhöz vágta és a fejét kezdte a kocsiutba verni. Ha épp
abban a pillanatban meg nem ragadom, azt hiszem, hogy agyonütötte volna
azt az embert. A másik leugrott a szekérről és jól fejbevágta Renfieldet
az ostora vastag nyelének ólmos végével. Rettenetes volt az ütés, de
betegünk föl sem vette, hanem azt is megragadta és hármunkkal viaskodott
és ugy ide-oda ráncigált bennünket, mintha macskakölykök lettünk volna.
Magan sem vagyok könnyü legény, a két fuvaros pedig jó két markos fickó
volt.

Eleinte némán küzködött velünk; de mikor erőt kezdtünk rajta venni és az
odaérkezett ápolók ráhuzták a kényszerzubbonyt, akkor orditani kezdett:
Én kifogok rajtuk! Nem engedem, hogy megraboljanak! Nem engedem, hogy
apránkint meggyilkoljanak! Küzdeni fogok az én uram és mesteremért! – és
több efféle összefüggés nélküli őrültségeket. Nehéz föladat volt őt
visszavinni a házba és a párnázott szobába zárni. Az egyik ápolónak az
ujját törte el – én persze azonnal beigazitottam és ő elég jól érzi
magát.

A két fuvaros eleinte hangosan fenyegetőzött, hogy igy meg ugy –
nyakunkra hozzák a törvényt és megbüntetésünket kérik stb., de egy pár
pohár jó bor és egy-egy arany láttára alaposan megváltoztatták
szándékukat és békében távoztak. Én följegyeztem a nevüket és lakásuk
cimét, ha esetleg rájuk szorulnánk. Mind a ketten Harrir és fiai
teherszállitó cég szolgálatában állanak Saho külvárosban.

Ezentul is a legpontosabb értesitést fogom küldeni mindenről, a mi
történik és sürgönyözni fogok, ha elkerülhetetlenül szükségünk lenne
jelenlétére.

Kiváló tisztelettel

_Hennesery Patrik._


_Harkerné, Minna levele Westenra Lucynak._

(Fölbontatlanul maradt Lucy után.)

_Szeptember 18._

Drága Lucym!

Oly sulyos csapás ért bennünket. Hawkins ur hirtelen meghalt. Vannak
ugyan a kik ezt ránk nézve nem tartják csapásnak, de mi ugy szerettük
őt, mintha édes atyánk lett volna. Én soha sem ismertem sem atyámat sem
anyámat, és igy annál keservesebben érzem a kedves öreg ur elvesztésének
sulyát. Jonathán pedig még nálamnál is keservesebben. A rá nehezdő
felelősség sulya is izgatja. Szinte kételkedni kezd saját erejében. Én
minden erőmmel vigasztalni és támogatni iparkodom őt. Bocsáss meg édes,
hogy szomoruságommal terhellek, de könnyit szivemen az irás. Szinte
félek az uttól, de holnapután Londonban kell mennünk, mert Hawkins urat
végrendelete értelmében oda az édes atyja mellé kell temettetnünk.
Minthogy rokonai nincsenek, férjem kiséri őt sirjához. Én ha csak néhány
percre is át fogok hozzátok menni édes, hogy lássalak. Ne haragudjál,
hogy levelemmel zavarlak.

A téged nagyon szerető

H. Minnád.


_Seward doktor naplója._

_Szept. 20._

Csak elszántság és megrögzőtt szokás tesznek képessé arra, hogy naplót
jegyezzek. Sokkal nyomorultabb, sokkal levertebb vagyok és sokkal jobban
utálom az életet és mindent, a mi vele jár, hogysem nagyon törödném
vele, ha mindjárt ebben a pillanatban hallanám is a halál angyala
szárnyainak suhogását felettem. Hisz ugyis megszoktam már, annyiszor
hallottam utóbban sötét szárnyainak suhogását, elsőbben Lucy édes anyja,
aztán Artur atyja és végre – de hadd látok föladatomhoz.

Pontosan fölváltottam Van Helsinget a Lucy virrasztásában. Arturt is
aludni akartuk küldeni, de ő eleinte makacskodott. Csak a mikor azt
mondottam neki, hogy szükségünk lesz rá a következő napon és hogy nem
szabad valamennyiünknek kimerülni a nyugalom hijján, mert ennek Lucy
vallaná kárát, csak akkor engedelmeskedett. Van Helsing igen jóságos
volt hozzá. „Jöjjön gyermekem – mondta – jőjjön velem. Maga beteg és
gyönge és sok szomoruságon és aggodalmon ment körösztül, a vérvesztést
nem is emlitve, a mely erejét aláásta. Magának nem szabad egyedül
maradni. Jőjjön velem a nappaliba, ott van jó nagy tüz és két jó diván.
Maga fekszik az egyikre, én a másikra és rokonérzésünk kölcsönös
vigasztalásunkra fog szolgálni, még ha nem beszélünk is, de még ha
alszunk is.“ Artur vele ment egy hosszu, vágyteljes pillantással Lucy
arcára, a mely fehérebb volt a patyolatnál, a melyen pihent. Lucy
csendesen mozdulatlanul feküdt és én körülnéztem, hogy minden rendben
van-e. Láttam, hogy a professzor ebben a szobában is épp oly gondosan
alkalmazta a fokhagymavirágot, mint a másikban, az ablak tele volt vele
és Lucy nyaka körül, a selyem zsebkendő fölött, a mely még mindig rajta
volt is egy vastag koszoru huzódott. Lucy hörögve szedte lélegzetét és
arca legrosszabb kifejezését öltötte föl, mert nyitott szája látni
engedte vértelen inyét. A bizonytalan gyönge világitásban a fogai is
sokkal hosszabbaknak és hegyesebbeknek látszottak, mint reggel voltak.
Kivált a két szemfoga mintha jóval hosszabb és hegyesebb lett volna,
mint a többi. Én melléje ültem és ő nemsokára nyugtalanul kezdett
mozgolódni. Ugyanabban a pillanatban valami sajátságosan tompa
csapkodást vagy püfögés-formát hallottam az ablakon. Csöndesen oda
osontam és kinéztem a függöny csücskét megemelve. A teljes hold
világánál láttam, hogy valami óriás denevérféle okozta a zajt, a mely
körülröpködve az ablaküveget érintgette szárnycsapkodásaival, nyilván a
világosság vonzotta ujra és ismét az ablakhoz vissza. Mikor az ágyhoz
visszatértem, láttam, hogy Lucy megmozdult s letépte a fokhagymavirág
koszorut a nyakáról, én visszaigazitottam, a milyen jól csak tudtam és
ismét leültem melléje tovább virrasztani.

Nemsokára ezután fölébredt és én a Van Helsing által rendelt táplálékot
nyujtottam neki. Csak nagyon keveset fagadott el és azt sem szivesen.
Most már nem volt meg benne az az ösztönszerü küzdelem az életért és
erőért, a mely betegségének eddigi lefolyását jellemezte. Meglepetten
tapasztaltam, hogy valahányszor magához tért, vagyis öntudatra ébredt,
magához szoritotta a fokhagyma virágot. Igazán sajátságos látvány volt,
hogy mihelyt visszaesett letargikus mély álmába a hörgő lélegzettel, a
virágot lerázta és tépte magáról; és abban a pillanatban, hogy
ébredezett, szedte össze és szorosan magához ölelte. Erről minden
tévedést kizáróan meggyőződhettem, mert virrasztásom hosszu óráin
keresztül több izben aludt el és ébredt föl ujra és mindenkor
ismétlődött ez a sajátságos játék.

Hatkor reggel Van Helsing jött fölváltani. Artur elszunnyadt és ő
könyörületesen hagyta őt aludni. Mikor meglátta Lucy arcát, fölszisszent
és átható suttogással mondta:

– Huzza föl a rolettát, világosságra van szükségem!

Aztán lehajolt és arcával majdnem érintve Lucyét, gondosan vizsgálni
kezdte. Levette nyakáról a virágot és leoldotta a selyemkendőt. A mint
ezt tette, megrettent és hallottam, a mint egy félig elfojtott „Mein
Gott“ rebbent el ajkán. Én is lehajoltam, hogy jobban lássak és a mit
láttam, az sajátságosan dermesztő hatással volt rám.

Lucy nyakáról a két gyuladt pont tökéletesen eltünt.

Van Helsing vagy teljes öt percig mozdulatlanul állt és nézte, arcán a
legszigorubb kifejezéssel. Aztán felém fordulva, nyugodtan mondta:

– Haldoklik. Most már nem tart soká. De jegyezze meg, hogy nagy
különbséget fog tenni, hogy ébren hal-e meg, vagy pedig álmában. Keltse
föl ezt a szegény fiut, hadd jőjjön és lássa őt utoljára; ő bizik
bennünk és mi megigértük neki.

Az ebédlőbe mentem és fölkeltettem Arturt. Egy pillanatig kábultan
nézett, de mikor a beömlő napfényt látta, megijjedt, hogy tán későn is
ébredt. Én megnyugtattam, mondván, hogy Lucy még mindig alszik és a
lehető kimélettel adtam tudtára, hogy Van Helsing és én is azt hiszszük,
hogy közeledik a végső órája. Szegény Artur, arcát kezébe temetve térdre
siklott a kanapé mellett, a hol nehány pillanatig maradt, a fejét a
párnába ásva, mig válla remegett a zokogástól. Én fölemeltem. – Gyere
kedves jó öreg pajtás – biztattam őt, szedd össze minden bátorságodat,
hogy neki könyebitsd a nehéz sorsát.

Midőn Lucy szobájába léptünk, azonnal észrevettem, hogy Van Helsing
szokott előrelátásával mindent rendbe hozott, hogy a lehető
legkellemesebb benyomást tegye. Még Lucy haját is megkefélte, ugy, hogy
annak aranyos hullámai lepték el a vánkost. Mikor beléptünk, Lucy
fölnyitotta szemét és Arturt meglátva, halkan susogta:

– Artur! Oh, édes szerelmem, oly boldog vagyok, hogy eljöttél!

Artur lehajolt, hogy megcsókolja, de Van Helsing visszaintette.

– Nem, susogta, ne még! A kezét fogja, az jobban fog neki esni.

Artur tehát kezébe fogta az övét és melléje térdelt, Lucy boldog
mosolylyal nézte, arcának lágy vonalai tökéletesen illettek sugárzó
szemének angyali szépségéhez. Aztán a pillái lassan lecsukódtak és ő
álomba merült. Egy kis ideig keble lassan pihegett és lélekzete
csöndesen jött és ment, mint egy fáradt gyermeké.

És ekkor alig észrevehetően jött az a különös változás, a melyet már az
éjjel is észleltem. A lélegzete hörgő lett, a szája kinyilt és fölhuzott
sápadt inye hosszabbnak és élesebbnek mutatta fogait, mint bármikor
ezelőtt. Aztán mintegy ébren alva, különös, öntudatlan módon kinyitotta
a szemét, a mely ezuttal fátyolozott és kemény tekintetü volt egyszerre
és halk kéjteljes hangon, a milyet még soha sem hallottam tőle, mondta:

– Artur! óh édes szerelmem, oly boldog vagyok, hogy eljöttél! Csókolj
meg!

Artur mohón hajolt föléje, hogy megcsókolja, de abban a pillanatban Van
Helsing, a kit csak ugy, mint engem megdermesztett a szokatlan hang,
lecsapott rája, megragadta mind a két kezével a nyakánál fogva és oly
dühödt erőfeszitéssel, a melyre soha sem hittem volna képesnek, rántotta
vissza és csaknem keresztül lóditotta az egész szobán.

– Nem, ha élete függne tőle sem! – kiáltotta. – Nem, a lelke üdvösségére
és az övére nem! – És ugy állt kettejük között, mint egy haragos
oroszlán.

Artur annyira meg volt lepetve, hogy egy pillanatig nem tudta, mit
mondjon vagy tegyen; de mielőtt fölháborodása kitört volna, eszébe
jutott a hely és a körülmények és némán várakozva állott.

Én és Van Helsing Lucyra szögezett tekintettel figyeltünk és láttuk a
bőszült harag kifejezését mint egy sötét árnyékot átsuhanni vonásain,
mig éles fogait csattogtatva szoritotta egymásra. Aztán lehunyta szemét
és zihálva szedte lélegzetét.

Csakhamar ezután szemei régi szépségükben és szelid fényükben ragyogva
nyiltak föl és gyönge, átlátszó, sápadt, pici két kezét kinyujtva,
megfogta velük Van Helsing nagy, barna kezét és magához vonva,
megcsókolta. – Az én egyetlen, igaz barátom – mondta, halk, de
leirhatatlanul megható hangon. – Az én igaz barátom és az övé! Oh,
ótalmazza meg őt és adjon nekem nyugalmat!

– Erre esküszöm! felelte Van Helsing ünnepiesen, az ágy mellett térdelve
és kezét esküre emelve. Aztán Arturhoz fordulva, mondta:

– Jöjjön, édes fiam, fogja meg a kezét és csókolja homlokon, de csak
egyetlen egyszer.

– A szerelmesek szeme találkozott az ajkuk helyett; és igy váltak meg
egymástól.

Lucy szeme lecsukódott; Van Helsing, a ki élesen figyelt, megfogta Artur
karját és elvonta őt.

Lucy lélegzete ekkor ismét hörögve szakadt föl, aztán hirtelen elállt.

– Mindennek vége – szólalt meg Van Helsing. Ő immár halott!

Én karon fogtam Arturt és elvezettem. A nappaliba érve, egy székre
vetette magát, arcát a kezébe temette és ugy zokogott, hogy majd a
szivem szakadt meg hallatára.

Visszamentem a halottas szobába és Van Helsinget ott találtam, zordonabb
arccal, mint valaha, szegény Lucyt nézve. A halott sajátságos változáson
ment keresztül. A halál visszaadta neki szépsége egy részét, mert
homloka és orcái visszanyerték vonalaik szépségét; még az ajka is mintha
veszitett volna halálos sápadtságából.

Én Van Helsing mellé állva mondtam: – Ah, szegény gyermek, valahára
békében pihen. Ez mindennek a vége!

Van Helsing felém fordulva, ünnepies komolysággal szólott.

– Nem ugy; sajnos! de nem ugy van. Ez csak a kezdete!

Kérdésemre, hogy mit akar ezzel mondani, csak a fejét rázta és azt
felelte:

– Még most semmit sem tehetünk. Várjon, majd meglátja.




XIII.


_Seward doktor naplója._

(Folytatás.)

A temetést a következő napra rendelték, hogy Lucyt és az anyját együtt
temessék. Én észre vettem, hogy Van Helsing soha sincs távol a halottas
szobától. Rokonok nem voltak közel és minthogy Arturnak vissza kellett
sietni az atyja temetésére, mi nem tudtuk, hogy kiket illenénk
meghivnunk vagy értesitenünk Lucy és édesanyja haláláról. A fenforgó
körülmények közt Van Helsing és én kénytelenek voltunk az elhunytak
irományait átnézni. Van Helsing azon volt, hogy Lucy papirjait ő maga
nézhesse át. Kérdésemre, hogy miért, azt felelte, hogy tudni akarom,
nincs-e a papirjai közt több ehhez hasonló is.

Ezt mondva jegyző könyvéből kivette a levelet, a melyet Lucy a keblén
rejtegetett és álmában el akart tépni.

Ha ön nyomára akad a boldogult Westenráné ügyvivőjének, akkor csak
pecsételje le az irományait és irjon annak az urnak még ez éjjel.

A mi engem illet, én ebben a szobában és Lucy kisasszony régi szobájában
fogok egész éjjel virrasztani és keresni azt, a mi lehetne. Nem akarom,
hogy akár csak a gondolatait is idegenek tudják meg.

Én a rám bizott föladathoz láttam és alig egy félóra mulva megtaláltam
Westenráné ügyvédjének nevét és cimét és azonnal irtam is neki. Az öreg
asszony minden irománya a legnagyobb rendben volt és mindenre, még a
saját temetésére is pontos utasitásokat és meghatározásokat találtam.
Alig fejeztem be az ügyvédnek irott levelemet, midőn meglepetésemre Van
Helsing sétált a szobába, mondván:

– Segithetek magának valamit John barátom? Szabad vagyok és ha lehet,
szolgálatom az öné.

– Megtalálta, a mit keresett? Kérdeztem én, a mire azt felelte.

– Én nem kerestem semmi különös dolgot. Én csak reméltem, hogy találok
és találtam is mindent, a mi volt – csak néhány levelet, néhány
jegyzetet és egy frisen kezdett naplót. Ezek itt vannak nálam, de most
nem erről fogunk beszélni. Majd holnap este, ha azt a szegény Artur
gyereket ujra látom, megkérem és az ő beleegyezésével hasznát fogom
egynémelynek venni.

Midön elvégeztük a megkezdett dolgot, igy szólt hozzám:

– És most, barátom John, azt gondolom, hogy mehetünk ágyba. Szükségünk
van álomra magának és nekem is és pihenésre, hogy ujra összeszedjük
magunkat. Holnap nagyon sok dolgunk lesz, de az éjjel nincs ránk semmi
szükség. Sajnos!

Mielőtt lefeküdtünk volna, még egyszer bementünk szegény Lucyt megnézni.
A vállalkozó megtette a kötelességet és a szobát egy gyönyörü virágos
kertté változtatta. Telve volt minden nyiló, hófehér virágokkal és a
halál borzalma lehetőleg meg volt enyhitve. A szemfedő vége eltakarta a
halott arcát, mikor a professzor föléje hajolt és szeliden fölhajtotta,
mind a ketten megrettentünk, a magas viaszgyertyék által megvilágitott
csodás szépség láttára. Lucy halálában visszanyerte minden szépségének
báját és az elmult órák, a helyett, hogy a halál kegyetlen nyomait
vésték volna arcára, inkább visszahozták neki az élet szépségét és báját
annyira, hogy én végre kételkedni kezdtem benne, hogy halottat látnék.

A tanár rideg komolysággal nézte a halottat. Nem szerette őt ugy, mint
én, hát nem is boritotta el a köny a szemét. Csak ennyit mondott nekem:
Várjon, mig visszatérek – és ezzel elhagyta a szobát.

Azonnal visszajött, egy csomó vad foghagyma virággal a kezében, a melyet
egy aznap érkezett, de ki sem bontott ládából vett ki és elhelyezte a
virágokat a többiek között és a halott körül. Azután a nyakáról a
gallérján belül viselt kis arany keresztet vett le és a halott szájára
tette. Ezzel ismét letakarta az arcát és eljöttünk.

Már éppen vetkezni kezdtem a szobámban, midőn figyelmeztető kopogtatás
után, bejött hozzám a professzor és azonnal beszélni kezdett:

– Holnap el ne felejtsen a számomra egy csomó boncoló kést hozni.

– Miért, boncolni fogunk? kérdeztem.

– Igenis és nem is. Operációt szándékozom végrehajtani, de nem amolyat,
a milyet maga gondol. Hadd mondjam meg most, de szót se szóljon róla
másnak. Le akarom vágni Lucy fejét és ki akarom venni a szivét. Ah! Ön
sebész létére is igy megbotránkozik! Ön, a kit láttam, remegő kéz és
remegő sziv nélkül, élet és halálra menő operációkat végezni, a
melyektől a többiek megreszkedtek. Oh, de nem szabad elfelejtenem,
kedves barátom John, hogy maga szerette őt. És én nem is felejthetem el,
mert én fogok operálni és maga csak segiteni fog. Szerettem volna még ez
éjjel megtenni, de Artur miatt nem teszem. Ő holnap atyja temetése után
szabad lesz és bizonyosan látni akarja őt. És majd csak azután, ha már a
koporsóját lezárták, maga meg én visszamegyünk hozzá, ha már mindenki
alszik. Leveszszük a koporsó fedelét, végrehajtjuk az operációt és utána
mindent rendbe hozunk, hogy senki sem fogja tudni, csak mi magunk.

De miért tegyük egyáltalán? A leány meghalt. Miért csonkitsuk meg
szegény testét szükség nélkül? És ha semmit sem nyerhetünk a boncolás
által, ha sem neki, sem nekünk, sem a tudománynak, hasznot nem tehetünk
véle, miért tennők? Enélkül monstruozus valami a boncolás.

Felelet helyett a professzor vállamra tette a kezét és végtelen
gyöngédséggel szólott:

– Barátom John, én sajnálom a maga vérző szivét és csak annál jobban
szeretem magát, hogy igy vérzik. Ha tehetném, magamra venném a terhet, a
melyet maga hordoz. De vannak dolgok, a melyekről maga nem tud, de a
melyeket, megfog tudni és áldani engem a tudásukért, noha azok nem
kellemes dolgok. John, gyermekem, maga most már sok év óta barátom és
látott-e valaha valamit nagy ok nélkül tenni? Én is tévedhetek – csak
ember vagyok én is. De mindent, a mit teszek, meggyőződésből teszek. Hát
nem-e ezért hivott maga is, mikor ez a nagy baj rászakadt. Ugye? Nem
bámult ön! Jobban mondva, nem botránkozott-e meg, mikor nem engedtem
meg, hogy Artur megcsokólja a szerelmesét, noha az haldoklott és
erőszakkal ragadtam el őt tőle. Ugye! És mégis látta ugye, hogy milyen
hálásan köszönte meg az ő szép haldokló szemével, az ő gyönge hangjával
és a csókkal, a mit öreg ráncos kezemre nyomott. Ugye! És nem hallotta,
a mint én esküvel tettem neki fogadást, hogy milyen megnyugodva és
hálásan hunyta le szemét. Ugy-e? Nos, hát nekem jó okom van mindenre, a
mit tenni akarok. Maga sok évig bizott bennem. Maga hitt bennem az
elmult hetekben, a mikor olyan különös dolgok történtek, hogy bizvást
kételkedhetett volna bennem. Hát higyjen nekem még egy kicsit, barátom
John. Ha maga nem bizik bennem, akkor mondanom kell, hogy mit gondolok
és ez talán nem jó. És ha én müködöm – és müködni fogok, akár bizik vagy
nem bizik – a nélkül, hogy barátom bizodalmát birnám, hát nehéz szivvel
teszem és oh, oly elhagyottnak fogom magam érezni, a mikor pedig
szükségem lesz minden bátorságomra. Egy pillanatig hallgatott, aztán
meghatottan folytatta: Barátom John, különös és borzalmas napok vannak
előttünk. Ne engedje, hogy ketten legyünk, de egy, hogy jó vége legyen a
munkánknak. Hát nem akar bennem hinni?

Én megfogtam a kezét és megigértem neki. Aztán nyitva tartottam az
ajtómat, mig ő távozott és utána néztem, a mig a szobájába ért és az
ajtaját betette maga mögött. A mint mozdulatlanul állottam, a
szobaleányok egyikét láttam végighaladni csöndesen a folyosón – háttal
felém fordulva, ugy, hogy nem láthatott – és a szobába lépni, a hol Lucy
volt kiteritve. Ennek a látványa meghatott. A ragaszkodás oly ritka és
mi oly hálásak vagyunk azok iránt, a kik ragaszkodnak azokhoz, a kiket
szeretünk. Ime ez a szegény cselédleány legyőzve az irtózatot, a mit a
halál látása önkéntelen okoz, rászánta magát, hogy egyedül virraszon
szeretett urnője koporsója mellett, hogy a szegény porhüvely ne legyen
elhagyatott, mig örök nyugalomra nem teszik.

Sokáig és mélyen kellett aludnom, mert fényes nappal volt, midőn Helsing
a szobámba jöve fölébresztett. Az ágyam mellé lépve mondta:

– Fölösleges, hogy késeket elhozza; nem fogjuk megtenni.

– Miért nem? – kérdeztem.

– Azért, felelte ridegen, mert már vagy késő, vagy még korán van. Nézze!
– Föltartotta előttem a kis arany keresztet. – Ezt ellopták az éjjel.

– Hogyan lophatták volna el, mondtam csodálkozva, hiszen a kezében van.

Mert én visszavettem a nyomorult lélektől, a ki ellopta. Attól a silány
asszonytól, a ki megrabolta a halottat és az élőt. A büntetés bizonyos,
hogy elérte, de nem általam. Ő tulajdonképpen nem tudta, hogy mit
cselekszik és igy tudatlanságában csupán csak lopott. Most már várnunk
kell.

Erre a szóra ott hagyott, hogy tetszés szerint törjem a fejemet az
érthetetlen titokzatosságon.

A délelőtt nehezen tellett el. Délben végre megérkezett az ügyvéd, a ki
nagyon meg volt elégedve mindazzal, a mit eddig tettünk és a részleteket
illető minden gondtól azonnal megszabaditott bennünket. A villás reggeli
alatt tudtunkra adta, hogy Vestenrané jó ideje el volt készülve hirtelen
halálára és minden dolgát a legnagyobb rendben hagyta. És arról is
értesitett bennünket, hogy Lucy atyjának vagyonát kivéve, a mely ennek
rokonaira szállott vissza, minden személyes vagyonát, ingót és
ingatlant, leánya leendő férjére, Helmwood Arturra hagyta.

Reggeli után az ügyvéd nem maradt sokáig, de megigérte, hogy később
visszajön, hogy Arturral, most már Lord Godalminggal találkozzék. Arturt
délutáni 5 órára vártuk és ezelőtt egy kevéssel meglátogattuk a halottas
szobát. Most már igazán az volt, mert anya és leánya együtt voltak
benne. Van Helsingnek ez a rendezés nem volt inyére. Kérte a
vállalkozót, hogy távolitsa el az egyik halottat, megmagyarázván neki,
hogy Arturt, Lord Godalmingot várjuk és hogy ő jobbnak látja, hogy ez
egyedül csak a menyasszonya tetemét lássa egy szobában, nehogy még
keserübb legyen a bucsuzása. A vállalkozó maga is belátta, hogy
ügyetlenséget követett el és azonnal intézkedett, hogy Lucy szobáját
ugyanugy rendezzük, a hogy az előtte való éjjelen hagytuk. Hogy Arturt
lehetőleg megkiméljük a kegyetlen látvány fokozásától.

Szegény fiu kétségbe esetten szomorunak és megtörtnek látszott. Tudtam,
hogy nagyon őszintén és mélyen ragaszkodott az édesatyjához. És hogy
elvesztése éppen most kegyetlen csapással sujtotta. Engem oly melegen
üdvözölt, mint rendesen és a professzor iránt ritka udvariassággal
viselkedett. De azért jól láttam, hogy valamiképpen feszélyezve van vele
szemben. A professzor is észre vette és intett nekem, hogy én kisérjem
föl a lépcsőn. Megtettem, csak a szoba ajtajában akartam megválni tőle,
mert éreztem, hogy szivesebben lesz egészen egyedül a halottal. De ő
megfogta a karomat és bevitt magával, rekedten sugva.

– Te is szereted őt öreg pajtás, ő mindent megvallott nekem és én tudom,
hogy senki sem volt közelebb a szivéhez a barátai között, mint te
voltál. Nem is tudom, hogy köszönjek meg neked mindent, a mit érette
tettél. Én gondolkozni sem…

Elfuladt, karjait a nyakamba fonta, a fejét a vállamra hajtotta és sirva
jajgatott.

Óh Jack! Jack! Mit tévő legyek. Az egész életem mintha egyszerre
lefoszlott volna rólam és semmim, semmim sincs az egész világon, a miért
élnem érdemes volna.

Én vigasztaltam, a hogy tudtam. Ilyen esetekben a férfiaknak nincs szóra
szükségük. Egy kézszoritás, egy szoros ölelés, egy megosztott zokogás
egyetlen jelei az igaz részvétnek. Én csöndesen álltam és némán, mig a
zokogása nem enyhült, aztán halkan mondtam neki:

– Jer és nézd meg őt.

Együtt mentünk a halotthoz és én fölemeltem arcáról a patyolatot.
Istenem! Mily csuda szép volt. Minden óra mintha fokozta volna
szépségét, én őszintén elámultam és megriadtam a láttára, a mi pedig
Arturt illeti, az remegni kezdett és remeget végre mintha a hideg rázná.
Hosszu szünet után, halk susogással kérdezte tőlem.

Jack mondd, hát igazán meghalt?

Én szomoruan erősitettem, hogy bizony meg és hozzátettem, hogy minden
kétséget kiöljek belőle, hogy gyakran előforduló eset, hogy halálában az
arc visszanyeri ifjukori báját és szépségét. Ő hitt nekem és egyideig a
halott mellett térdelve, szeretetteljesen hosszasan nézte őt, aztán
elfordult tőle. Én kértem őt, hogy mondjon neki végbucsut, mert le
fogják zárni a koporsót. Erre visszament, megfogta a halott kezét és
megcsókolta, aztán rá hajolva, homlokon csókolta. Azután eljött velem,
szeretetteljesen vissza-vissza nézve.

Én a nappaliban hagytam őt és értesitettem Van Helsinget, hogy
elbucsuzott a halottól, mire ez utóbbi rendeletet adott a válalkozó
embereinek, hogy zárják le a koporsót és készüljenek a temetésre. Midőn
ismét kijött a halottas szobából én elmondottam neki Artur kérdését,
mire ő igy felelt:

Nem csodálkozom egy csöppet sem. Épp most még magam is kételkedtem egy
pillanatra a halálában.

Mind együtt ebédeltünk és láttam, hogy szegény Artur mennyire igyekszik
magát összeszedni. Van Helsing egész ebéd alatt hallgatott, de mikor
szivarra gyujtott, igy szólt:

– Lord –; De Artur félbeszakitotta:

– Ne, ne. Az Istenért, csak ezt a cimet ne! Legalább még most ne.
Bocsásson meg uram, nem akartam önt sérteni, de veszteségem oly friss –

A professzor szeliden szakitotta félbe:

– Csak azért használtam a cimet, mert nem tudtam hogy szólitsam. Nem
akarom uramnak szólitani és megszoktam és szerettem önt, igen, kedves
fiam, megszerettem önt, mint Arturt.

Artur kinyujtotta a kezét és melegen ragadta meg az öreg urét.

Szólitson, a hogy akar, remélem, hogy mindég jó barátjának fog tartani
és engedje megmondanom, hogy nem tudom szavakkal megköszönni az én
drágám iránt tanusitott jóságát. – Egy pillanati szünet után folytatta.
– Én tudom, hogy ő még jobban fölfogta az ön jóságát, mint én magam. És
ha én tán nyersen, vagy tiszteletlenül viselkedtem, akkor, a mikor ön –
hisz emlékszik – a professzor bicentet – Hát kérem bocsásson meg.

A professzor jóságos komolysággal felelt:

– Én tudom, hogy kemény volt önnek bennem bizni, mert bizni az ilyen
erőszakban, azt teszi, hogy megérteni. És én tudom, hogy ön még nem
bizhatik bennem, mert ön még nem érti, a mi történt. És még jöhet több
idő, a mikor én kivánni fogom, hogy bizzék, a mikor még nem tud és nem
bir még megérteni, de eljön az idő, mikor az ön bizodalma teljes és
tökéletes lesz bennem és mikor mindent meg fog érteni, mintha a nap
sütötte volna meg. És akkor ön áldani fog engem eleitől végig, a maga
kedvéért és a mások kedvéért és ennak a drágának a kedvéért, a kinek
megesküdtem, hegy védeni fogom.

– Ah uram igazán, igazán és mindig és mindenben fogok önben bizni. Én
tudom és hiszem, hogy önnek nagyon nemes szive van és ön Jack barátja és
Lucyé is volt. Ön azt teheti, a mi önnek tetszik.

A professzor néhányszor a torkát köszörülte, mint a ki mondani szeretne
valamit és végre megszólalt:

– Szabad öntől most valamit kérdeznem?

– Minden bizonnyal.

– Ön tudja, hogy Vesztenráné minden birtokát önre hagyta?

– Nem tudtam, szegény jó asszony; erre nem is gondoltam.

– És most, hogy minden az öné, ön tehet mindennel tetszése szerint. Azt
akarom, hogy engedje meg nekem, hogy Lucy kisasszony összes leveleit és
papirjait elolvassam. Higyje el, hogy ez nem hiu kiváncsiság. Okom van
rá, a melyet ő maga bizonnyal helyeselt volna. Valamennyi itt van nálam.
Magamhoz vettem, még mielőtt tudtam volna, hogy minden az öné, hogy
idegen kéz ne érintse őket, hogy idegen szem a szók által lelkébe ne
tekintsen. Én meg fogom őket őrizni, ha szabad: lehet, hogy még önnek
sem szabad látni – de én megőrizem őket. Egy szó sem vesz el belőlük és
jó időben ismét vissza adom önnek. Kemény dolog, a mit kérek, de ön meg
fogja tenni, ugy-e hogy meg – Lucy kedvéért?

Artur nyiltan az ő kedves régi modorában felelte:

– Van Helsing doktor, ön tehet mindent, a mi önnek tetszik. Érzem, hogy
ezt mondva, azt teszem, a mit az én drágám jónak látott volna. Nem fogom
önt időnek előtte kérdésekkel ostromolni.

Az öreg professzor fölállt és ünnepiesen felelte:

– És önnek igaza van, fájdalom lesz mindnyájunknak, de nem lesz csupán
csak fájdalom és nem is lesz ez a fájdalom az utolsó. Nekünk és önnek is
– sőt önnek leginkább kedves fiam – keserü vizeken kell keresztül
jutnunk az édes vizekhez. De bátraknak kell lenni és önzetlennek és
megtenni a kötelességünket és minden jóra fordul.

Én egy divánon aludtam az éjjel Artur szobájában. Van Helsing pedig
egyáltalán nem feküdt le. Jött-ment egész éjjel, mintha a házat őrizné
és soha sem távozott messzire a szobától, a melyben Lucynak fokhagyma
virággal tele szórt koporsója állott, átható illatával elnyomva a
tömérdek liliom és nyiló rózsa kábitó illatát.


_Harkerné Minna naplója._

(A vonaton Exeter felé. Mig Jonathán alszik.)

_Szept. 22._

Mintha csak tegnap irtam volna utolsó jegyzetemet, pedig mennyi minden
nem történt azóta. Akkor Whithyben voltam, az egész jövőmmel előttem,
Jonathán távol és hirt nem adott magáról – és most – most Jonathán
felesége vagyok, Jonathán ügyvéd, ura egy nagy vagyonnak, egy virágzó
ügyvédi irodának, Hawkins ur halva és eltemetve és Jonathán egy ujabb
rohamnak a betege, a mely, még nem tudom, hogy mennyire tett benne kárt.
Hátha valamikor kérdezni fog róla? Ide jegyzek hát mindent.

A temetés egyszerü volt és megható. Csak magunk voltunk a cselédséggel
és Hawkins ur néhány jóbarátja Exeterből. Jonathán és én kezet kézben
fogva állottunk és éreztük, hogy legjobb és legkedvesebb barátunkat
vesztettük el.

Magunk tértünk vissza a városba. Jonathán azt hitte, hogy szórakoztatni
fog, ha egy kicsit megsétáltat és gyalog mentünk végig Piccadilly-n.
Jonathán a karomat fogta, mint régente szokta, még mielőtt tanitóné
lettem volna. Én ezt nagyon illetlennek találtam, mert az ember nem
tanithat néhány éven keresztül illemtant és helyes magaviseletet
lányoknak a nélkül, hogy maga is egy kissé feszes, pedáns ne legyen. De
hát végre is Jonathán a férjem volt és mi nem ismertünk senkit sem, a ki
minket látott és minket sem ismert senki sem, igy hát nem sokat
törődtünk vele és tovább sétáltunk. Én egy gyönyörü leányt nézegettem, a
ki nagy Rembrand kalappal a fején, nyitott hintóban ült, egy előkelő
üzlet előtt, midőn éreztem, hogy Jonathán annyira megszoritja a karomat,
hogy szinte fölsikoltottam és hallottam, a mint akadozó lélegzettel
mondta „Jóságos ég!“ Minthogy én mindig féltettem Jonathánt valamely
ideges fölindulástól, a mely megárthatna neki, hirtelen feléje fordultam
és kérdeztem, hogy mi bántja.

Nagyon sápadt volt és a szeme szinte kidülledt, a mint rémülettel teljes
ámulattal meresztette egy magas, vékony emberre, a kinek sasorra, fekete
bajusza és hegyes szakálla volt és a ki, mint én, a kocsiban ülő szép
leányt bámulta. Annyira el volt merülve nézésébe, hogy egyikünket sem
vette észre, ugy, hogy én jól szemügyre vehettem őt. Az arca nem
látszott jó arcnak; kemény, kegyetlen és érzéki volt és erős fehér foga,
a melyet föltünővé tett rendkivül piros szája széle, hegyes volt, mint
valami ragadozó állaté. Jonathán még folyton rá meredt, hogy én már
félni kezdtem, hogy észre találja venni, pedig ebből baj keletkezhetett
volna, egy ilyen vad és kegyetlen idegennel. Kérdeztem Jonathánt, hogy
mi baja és ő, nyilván azt gondolva, hogy én is annyit tudok a dologról,
mint ő, azt felelte:

– Nem látja, hogy ki ez?

– Nem édes, feleltem én – én nem ismerem; ki az az ur? A felelete
megriasztott, mert ugy beszélt, mintha nem tudná, hogy én vagyok, Minna,
a kihez szólott.

– Ő az! csakugyan ő az!

Szegény roppant föl volt indulva és annyira rémültnek látszott, hogy azt
hiszem, összerogyott volna, ha nem támaszkodhatik rám. Folyton a föltünő
alakra meredt, mig egy ember ki nem jött a boltból, egy kis csomaggal, a
mit az ifju hölgynek adott, a ki erre elhajtatott. A sötét arcu idegen
folyton rajta tartotta a szemét és mikor a kocsi elindult egy üres
kocsinak kiáltva, utána eredt. Jonathán utána nézett és magában
motyogta:

– Azt hiszem, hogy ez maga a gróf, de mennyire megfiatalodott. Istenem
ha ez igy volna! Ah én jó Istenem, Istenem légy velünk! Csak tudnám,
csak tudnám bizonyosan! – annyira zavarodottnak látszott, hogy én nem
mertem kérdésekkel zaklatni, csak lassan elindultam és ő, még mindég a
karomat fogva, velem jött. Egy kissé tovább parkra akadtunk és bementünk
egy kissé megpihenni. Egy kellemes, árnyékos padon helyet foglaltunk és
Jonathán, tekintetével egy ideig a levegőbe bámulva egyszerre csak a
vállamra hajtotta a fejét és elaludt. Én nem mertem fölébreszteni, de
alig husz perc mulva magától ébredt és rendes jó kedvvel jegyezte meg.

– No nézd Minna, csak nem aludtam? kérlek, bocsásd meg ezt a
neveletlenséget. Gyere menjünk valahova egy kis jó teára. Ugy látszik,
teljesen megfelejtkezett a sötét arcu idegenről, valamint a betegségében
megfelejtkezett mindenről, a mire ennek a megjelenése emlékeztette. Nem
merem kérdésekkel faggatni, mert félek, hogy többet ártok mint használok
vele; de meg kell tudnom külföldi utazásának részleteit. Félek, hogy
elérkezett annak az ideje, hogy fölbontsam azt a bizonyos csomagot és
elolvasom a naplóját. Oh Jonathán, remélem meg fogsz bocsájtani, ha
helytelenül cselekedszem, mert hisz éretted teszem, a mit teszek.

_Későbben_. Hazatérésünk minden tekintetben a legszomorubb; a ház üres
és puszta, nem lakja az a kedves, jó öreg ember, az, ki oly jóságos volt
hozzánk, Jonathán még folyton sápadt és levert, és épp most egy telegram
érkezik Van Helsingtől, a kiről azt sem tudom, hogy ki lehet, a mely igy
szól:

– Kegyed sajnálattal fogja hallani, hogy Westenráné ez előtt öt nappal,
Lucy pedig tegnapelőtt való napon halt meg. Mind a kettőjüket ma
temették.

– Oh, mennyi szomoruság van ebben a néhány szóban! Szegény Westenráné!
Szegény Lucy! Elhagytak, hogy soha többé vissza ne térjenek hozzánk! És
szegény, szegény Artur, a kit annyi kedvességtől, annyi bájtól fosztott
meg a halál! A jó Isten segitsen elviselni bánatunkat!


_Seward doktor naplója._

_Szept. 22._

Vége mindennek. Artur haza ment Ring-be és magával vitte Morris
Quinceyt. Milyen derék fiu ez a Morris! Én meg vagyok róla győződve,
hogy Lucy halála épp oly fájdalmasan sujtotta, mint bármelyikünket és
mégis mily férfiasan viselte a csapást. Van Helsing lefeküdt, hogy
elutazása előtt egy kissé pihenjen. Még ez éjjel ujra elmegy
Amsterdamba, de holnap éjjelre, azt mondja, már ismét itt lesz; csak
nehány olyan dolga van, a mit személyesen kell elintézni. Azután egy
ideig velem marad, ha lehet; azt mondja, hogy dolga van Londonban, a mi
némi idejébe fog kerülni. Szegény öreg tanárom! Attól félek, hogy az
utolsó hét fáradalmai még az ő vaserejét is megtörték. Az egész temetés
alatt láttam, hogy alig birja leküzdeni borzasztó fölindulását. Midőn
mindennek vége volt, Arturt fogtuk körül, a ki, szegény fiu, az
operációról beszélt, a melylyel vérét Lucy ereibe hajtottuk. Én jól
láttam, hogy van Helsing arca fölváltva sápad és pirul. Artur azt
mondta, hogy azóta ugy érzi, mintha ők ketten férj és feleség lettek
volna és ő csakugyan Isten előtt való feleségének tekinti Lucyt.
Egyikünk sem szólt egy szót sem a további operációkról és ezután már nem
is fogunk soha sem. Artur és Morris azonnal a vasutra mentek, van
Helsing pedig és én hazajöttünk ide. Alig voltunk egyedül a kocsiban, az
öreg professzort valóságos hiszterikus rohamok gyötörték. Ő azóta ugyan
letagadta, hogy rohamai lettek volna és csak azt állitotta, hogy a humor
iránti érzéke mutatkozott meg ilyen kegyetlen módon. Addig kacagott, mig
sirva nem fakadt és addig sirt, mig ujra el nem fogta a kacagás és végre
sirt és kacagott egyszerre éppen mint az asszonyok szoktak. Kénytelen
voltam a kocsi függönyeit lehuzni, nehogy valaki meglássa és
félremagyarázza az állapotát. Próbáltam rideg szigoruságot vele szemben,
mint ilyen esetekben az asszonyoknál szoktuk, de minden eredmény nélkül.
Hiába, nagyon különbözően nyilatkozik az ideges erő és gyöngeség a férfi
és az asszonyban. Végre mikor elkomolyodott és teljesen magához tért,
kérdeztem, hogy mi okozta ilyen szomoru körülmények között a jó kedvét?
A felelete tökéletesen jellemző volt, mert logikus, egyenes és
titokzatos volt egyszerre. Igy felelt:

– Ah ön nem ért engem, barátom John. Ne gondolja, hogy nem vagyok
szomoru, mert nevetek. Lássa, sirtam akkor is, mikor a nevetés majd
megfojtott, de azt se gondolja, hogy szomoruságomban sirtam, mert hisz
akkor meg nevettem is. Tudja meg, hogy a nevetés, ha kopogtat az ajtaján
és kérdezi, hogy szabad-e, az nem az igazi nevetés. Nem! az igazi, a
király, az jön és megy tetszés szerint. Az nem kérdez senkit. Nem
válogatja az alkalmas és illő időt. Csak azt mondja, itt vagyok. Például
lássa, én kibusulom a szivemet azért az annyira édes leányért, én
véremet adom érte, noha öreg vagyok és gyönge, én adom időmet,
tudományomat, álmomat, én elhagyom a többi betegemet, hogy mindent neki
adjak. És mégis kacagok a sirja fölött, kacagok, a mikor a hant
dübörgése, a melyet a sirásó a koporsójára dob, fájdalommal tölti
szivemet, hogy arcom is elfehéredik bele. A szivem vérzik azért a
szegény fiuért, azért a kedves fiuért, a ki az én tulajdon fiammal egy
korban volna ha az ur akarta volna, hogy megéljen. Na most már tudja,
hogy miért szeretem annyira. És mégis, mikor hiányos dolgokat mondott,
kacagás ő felsége meglepett és azt kiabálta, itt vagyok! itt vagyok! mig
a vér vissza nem tért arcomba nevettemben. Oh barátom John, ez különös
egy világ, egy bus világ, egy világ tele nyomorusággal és fájdalommal és
buval, bajjal. És mégis kacagás ő felsége mindenkit megtáncoltat benne.
Vérző szivek, zörgő csontok, omló könyvek, mind táncolnak az ő nótájára.
És higyje el barátom John, hogy jól teszi, hogy jön.

Mindebből még mindig nem értettem meg, hogy tulajdonképpen mi ingerelte
kacagásra, hát megkérdeztem. Ő elkomolyodott arccal felelte:

– Oh, mindennek körülöttünk a zord iróniája – az a bübájos, virággal
koronázott hölgy, a ki olyan volt, mintha élne, annyira, hogy mi
egytől-egyig kételkedni kezdtünk halálában; a kit oda fektettek abba a
szép márványházikóba, abban az elhagyott temetőben, a hol annyian
pihennek a családjából, most ő is az anyjával együtt, a ki ugy szerette
őt; és az a bus harang, a mely kongott oly busan és szomoruan, azok a
szent férfiak, a kik az imádságot olvasták és mi mind, szomoruan
lehajtott fejjel. És mindez miért? Ő meghalt, ugy-e? Vagy tán nem ugy?

– Igazán mondom, professzor ur, hogy mindebben nem látok semmi kacagni
valót – feleltem. – A magyarázatával csak még érthetetlenebbé teszi a
talányt. De még ha a temetést furcsának találta is, hát szegény Artur és
az ő bánata? Hisz majd megszakadt a szegénynek a szive.

– Az igaz. Hát nem azt mondta-e, hogy érzi, hogy vérének az átömlesztése
az ő ereibe, igazán a nejévé avatta őt?

– Igen és ez az édes eszme szinte megvigasztalta őt.

– No ugy-e. Csakhogy egy kis bökkenő van a dologban, barátom John. Ha ez
igy van, hát akkor a többivel hogy vagyunk? Ha! ha! ha! Akkor ez az
annyira édes leányka polyandrista és jómagam, az én szegény élőhalott
feleségemmel, a ki az enyém, noha meghalt rám nézve, mert elhagyta az
esze, meg én is, a ki pedig hü férje vagyok az én volt-nincs
feleségemnek – én is bigamista vagyok.

– Nem látom az egészben a tréfát! – feleltem én, mert rosszul esett,
hogy ilyeneket mondott. Ő karomra tette a kezét és folytatta:

– Barátom John, bocsásson meg, ha fájdalmat okoztam. Én nem mutattam,
hogy mit érzek azoknak, a kiknek fájt volna, csak magának, a kiben
bizom. Ha maga a szivembe láthatott volna, mikor legjobban kellett
nevetni – ha a szivembe láthatna most, a mikor a kacagás elhagyott,
elment messzire, messzire tőlem nagy időre – akkor maga sajnálna engem
legjobban.

Meghatott hangjának gyöngédsége és kérdeztem, hogy miért?

– Azért, mert tudom, a mit tudok!

És most szét vagyunk szóródva mind és hosszu napokig a magány terjeszti
fölénk bus szárnyait. Lucy őseinek sirhelyét osztja; a diszes kriptát a
magányos temetőben, távol füstös Londontól, a hol a levegő friss és a
nap a Hampstead-i dombok fölött kel és a hol bőven terem a mezei virág.

Igy hát befejezhetem naplómat és Isten tudja, hogy kezdek-e valaha
másikat. Ezzel bucsut mondok életem regényének, visszatérek napi
munkámhoz és reménytelenül és busan mondom, hogy _vége_.


_A Westminsteri Ujság. Szept. 25.  A hampstead-i rejtély._

Hampstead környékét sajátságos esetek sorozata tartja izgalomban. Az
elmult három-négy nap folyamán több izben előfordult, hogy apróbb
gyermekek, a kik fölügyelet nélkül kószáltak el hazulról játszani, nem
tértek meg estére a hajlékukba a pusztáról. Minden egyes előforduló
esetnél a gyermek sokkal kisebb volt, hogy sem kellő fölvilágositást
tudott volna adni elmaradásáról, de valamennyi mentségének az alapja
egybehangzóan az volt, hogy a „fehér asszonynál“ voltak. Mindenkor
estefelé tüntek el a gyermekek és két izben nem találták meg a
hiányzókat, csak másnap reggel korán. A környékbeliek azt hiszik, hogy
miután az első gyerek, a ki elveszett, mesélte, hogy őt a fehér asszony
hivta magával sétálni, a többieknek megtetszett ez a mese és
alkalomadtán ők is előveszik. Már annyira belejöttek a dologba, hogy
rendes játékaik közé tartozik a fehér asszony, a ki a kicsinyeket
sétálni csalja.

De a különös dolognak alighanem komolyabb oldala is van, mert a
gyermekek némelyikének sőt tán valamennyijének, a ki eltünt éjszakára, a
torka kissé meg volt sebezve vagy tépve. A seb olyanforma volt, a milyet
egy patkány vagy pici kutya ejtene és noha magában véve nem sulyos,
mégis azt látszik bizonyitani, hogy bármely állattól ered is, az egy
bizonyos rendszert követ az eljárásában. A rendőrséget megbizták, hogy
szemmel tartsa a kószáló gyermekeket, kivált ha kicsinyek, mindenütt a
hampsteadi puszták körül és elfogjon minden csavargó kutyát.


_A Westminsteri Ujság. Szept. 25.  (Külön kiadás.)  Hampstead borzalma.
Ismét egy sebzett gyermek vagy_  =A fehér asszony=.

Épp most vettük hirét, hogy ismét egy gyermeket, a ki az elmult éjjelen
eltünt, csak ma reggel találták meg egy bokor alatt a hampsteadi dombok
alján, a mely meglehetősen elhagyatott hely. Ugyanolyan sebhely van a
torkán, mint a többi eddig eltévedt gyermekekén. Roppant el volt
gyengülve, szinte átlátszónak tetszett. Ez is, a mikor magához tért, a
rendes mesével állt elő, hogy a „fehér asszony“ csalta magával.




XIV.


_Harkerné Minna naplója._

_Szept. 23._

Jonathán ma, egy rosszul töltött éjszaka után jobban van. Oly boldog
vagyok, hogy annyi dolga van, hogy nem gondolhat semmi másra sem. Ma is
távol lesz egész nap, még villásreggelire sem jöhet haza. A házi
teendőkkel mára készen vagyok, előveszem tehát az ő külföldi naplóját,
bezárkózom a szobámba és elolvasom.

_Szept. 24._

Nem volt kedvem tegnap este a jegyezgetéshez. Az a rettenetes, Jonathán
által irott napló igazán kivett a sodromból. Szegény drágám! Mennyit
szenvedhetett, akár igaz, akár csak képzelődés volt az egész, a mit irt.
Azon tünődöm, hogy lehet-e valami igazság a dologban. Lázbeteg volt-e
már, mikor ezeket a borzalmas dolgokat irta, vagy van-e valami alapja a
dolognak? Lehet, hogy soha sem fogom megtudni, mert nem merem előtte
szóvá tenni az dolgot… És mégis, ez az ember, a kit tegnap láttunk!
Jonathán, mintha egész bizonyos lett volna felőle… Szegény fiu! Lehet,
hogy csak a temetés izgatta föl és juttatott eszébe mindenfélét…
Bizonyos, hogy ő hisz a dologban. Nagyon jól emlékszem, a mint esküvőnk
napján mondta: Hacsak valamely komoly kötelesség nem kényszerit
visszatérni azokhoz a keserü órákhoz, a melyeket ébren vagy alva,
őrülten vagy józanon éltem át. És van valamely borzalmas összefüggés az
egészben… Az a rettenetes gróf is Londonba készült… Ha csakugyan ugy
volna és Londonba jött volna a nyüzsgő milliók közé… Lehet, hogy komoly
föladat vár ránk, a melytől nem szabad visszarettennünk!… Én kész
vagyok. Még ma hozzá fogok látni, hogy ezeket a gyorsirási jegyzeteket
gépemmel tisztába irjam, hogy mások szeme is elolvashassa, ha kell. És
ha csakugyan ugy fordulna és én készen leszek, nem kell szegény
Jonathánomat izgatni vele, mert én beszélhetek helyette.


_Van Helsing levele Harkerné Minnához._

_Szeptember 24._

(Bizalmas.)

Drága asszonyom!

Én kérem, hogy bocsássa meg irásomat, a mennyiben annyiban jó barát
vagyok, hogy én értesitettem önt Westenra Lucy haláláról. Lord Godalming
engedelmével hatalmamban volt elolvasni leveleit és irományait, mert
mélyen érdeklődöm bizonyos nagyfontosságu, életbevágó dolgok iránt. Ezek
között találtam néhány levelet kegyedtől, a mely megmutatja, hogy mily
jó barátok voltak és hogy mennyire szerette őt. Óh, Madame Minna, erre a
szeretetre kérem, segitsen nekem. A mások jóvoltáért kérem, hogy
helyrehozzak nagy bajokat, elháritsak veszedelmeket, a melyek nagyobbak,
mint ön tudhatná. Lehetne-e, hogy kegyedet lássam? Kegyed bizhatik
bennem. Én barátja vagyok doktor Seward Johnnak és lord Godalmingnak (a
ki Lucy Arturja volt). De egyelőre mindenki előtt titkolnom kell.
Szivesen megyek Exeterbe, ha ön tudatná velem, hogy szabad és mikor ér
reá. Könyörgöm bocsánatáért asszonyom. Én olvastam leveleit Lucyhoz és
tudom, hogy mily jó és hogy férje mennyit szenvedett – hát kérem, neki
ne szóljon, nehogy izgassa. Ismét bocsánatát kérve maradtam

Van Helsing.


_Harkerné Minna telegramja Van Helsingnek._

_Szept. 25._

Jöjjön ma a tiz órai vonattal, ha még megkapja. Én egész nap várni
fogom.

Harker Minna.


_Harkerné Minna naplója._

_Szeptember 25._

Nem tehetek róla, de borzasztóan izgat Van Helsing doktor látogatásának
a közeledése, mert valahogy ugy tetszik, mintha világot vethetne
Jonathan szomoru élményére; és minthogy szegény Lucyt is ő kezelte
utolsó betegségében, hát róla is elmondhat mindent. Bizonyos, hogy
jövetelének tulajdonképpeni oka ez; Lucy és az ő alvajárása és nem
Jonathán. De, hát soha sem fogom megtudni az igazat? Milyen ostoba
vagyok. Az az őrült napló megigézett és most mindent vele hozok
kapcsolatba. Persze, hogy csak Lucy miatt jön. Bizonyosan akkor
betegedett meg, a mikor álmában elment éjjel a temetőbe. A magam sok
baja miatt el is felejtettem, hogy milyen rosszul érezte magát azután.
Bizonyosan emlitette a doktornak az esetet és azt, hogy én is tudok róla
és most azért jön, hogy elmondjam neki az egészet, hogy jobban megértse.
Remélem, hogy helyesen tettem, hogy eltitkoltam Westenráné előtt a
dolgot. Soha sem bocsájtanám meg magamnak, ha én volnék valamely bajnak,
a mi őt érte, az oka vagy okozója. Remélem, hogy Van Helsing nem fog
vádolni. Annyi bajom és aggodalmam volt az utóbbi időben, hogy egyelőre
nem birnék többet elviselni. Két óra. A doktor mindjárt itt lesz. Nem
fogom neki fölemliteni Jonathán naplóját, ha csak külön föl nem emliti.
Örülök, hogy a magam naplóját lemásoltam az irógépemmel, legalább ha
Lucy felől kérdezősködik, csak át kell neki adnom, az megkimél minden
fölösleges kérdezésködéstől.

_Későbben_. Ő jött és ment. Oh milyen különös egy találkozás és hogy
szédül bele a fejem! Ugy tetszik, mintha álmodnám. Lehetséges-e, hogy
mindez, vagy csak egy része is igaz legyen? Ha nem olvastam volna előbb
Jonathán naplóját, nem birnám még csak a lehetőségét is elhinni. Szegény
édes jó férjem! Mennyit kellett szenvednie. A jó Isten adja, hogy mindez
ismét beteggé ne tegye. Van Helsing doktor jó és bölcs ember lehet, hogy
Seward doktor oly messziről hozatta el, hogy Lucyn segitsen. Hogy jó és
nemes és kegyes, azt éreztem, a mint megpillantottam. Ha holnap ismét
eljön, beszélni fogok vele Jonathánról és ekkor talán Isten segitségével
vége lesz minden gondom és szomoruságomnak. De hadd térek vissza a
doktor látogatására.

Fél háromra járt az idő, a mikor kopogtatott. Én két kézre fogtam
bátorságomat és vártam. Néhány pillanat mulva Mary nyitott ajtót és
bejelentette Van Helsing doktort.

Én fölkeltem és meghajtottam magamat, a mint felém tartott. Igy
szólitott meg:

– Harkerné ön, igen? – Én ismét meghajtottam magyamat.

– Ugyanaz, a ki Murray Minna kisasszony volt? Én igenlőleg bólintottam.

– Én Murray Minnához jöttem, ahhoz, a ki barátnéja volt az édes
gyermeknek, szegény kis Westenra Lucynak. Minna asszonyság, én a halott
miatt jövök.

– Uram, feleltem én, ön nem fordulhatna különb jogcimmel hozzám annál,
hogy Westenra Lucy barátja és gyámola volt. Ezzel kezet nyujtottam és ő
megfogta és szeliden mondta:

– Oh, madame Minna, én tudtam, hogy annak a szegény kis liliomszálnak a
barátnéja csak jó asszony lehet és megbizonyosodtam.

Udvarias meghajlással fejezte be mondókáját. Én kérdeztem tőle, hogy mit
kiván tőlem megtudni és ő azonnal hozzákezdett:

– Én elolvastam leveleit Lucyhoz. Bocsássa meg, de tudnom kellett
valamit és senkitől sem kérdezhettem. Tudtam, hogy kegyed vele volt
Whitby-ben. Ő naplójegyzeteket is irt – ez ne lepje meg kegyedet, madame
Minna; azután kezdte, hogy kegyed eltávozott és csak kegyedet utánozta
vele – és ezekben a jegyzetekben célzásokat találtam bizonyos
alvajárásközben történt dolgokra és arra, hogy, szerinte, kegyed
mentette meg őt. Már most én nagy zavarodottságomban kegyedhez fordulok,
hogy mondjon el nekem mindent, a mire erre vonatkozólag még emlékezik.

Azt hiszem, hogy pontosan el tudom mondani az egész esetet doktor ur.

– Ah, akkor nagyon jó emlékező tehetségének kell lennie a tényekre és
részletekre vonatkozólag. Ez ritka adomány ifju hölgyeknél.

– Nem doktor ur, de lejegyeztem akkorában mindent. Megmutathatom önnek a
jegyzeteimet, ha kivánja.

– Oh madame Minna, hálás leszek; ön igen nagy kegyet tesz velem. – Én
nem állhattam ellent a kisértésnek, hogy egy kissé meg ne tréfáljam a
doktort, hát átnyujtottam neki gyorsirással készült jegyzeteimet. Az
öreg ur hálás meghajlással vette át a füzetet, mondván:

– Elolvashatom?

– Ha kivánja, igen, feleltem én a legnagyobb szendeséggel. Ő fölnyitotta
és arca rögtön megnyult egy kissé. Aztán fölállt és meghajtotta magát.

– Oh, maga olyan okos asszony! – mondta. – De hát nem lenne oly kegyes
és segiteni elolvasni? Sajnos! de én bizony nem ismerem a gyorsirást. –
Ezalatt én már szinte restelkedni kezdettem éretlen tréfám miatt, hát
gyorsan kivettem a géppel irott másolatot munkakosaramból és
átnyujtottam neki.

– Bocsásson meg – mondtam – de nem tudtam ellentállni; gondoltam előre
is, hogy Lucy felől fog kérdezősködni, hát hogy ne kelljen várnia,
legalább miattam ne, mert tudom, hogy drága az ideje, az egészet
lemásoltam irógépemen az ön számára.

– Ő átvette és szeme megenyhült. – Kegyed nagyon jó – mondta. És el
szabadna most mindjárt olvasnom? Lehet, hogy kérdéseket fogok intézni
kegyedhez olvasás után.

– Kérem, csak olvassa – feleltem – a mig én a villásreggeli után látok
és evés közben aztán kérdezhet tőlem, a mit akar. – Ő meghajtotta magát
és azonnal helyet foglalt egy karosszékben, háttal a világosság felé, én
pedig távoztam, leginkább azért, hogy ne zavarjam. Mire visszatértem,
izgatottan föl s alá járkálva találtam őt a szobában, lángoló
tekintettel. Nekem rohanva, mind a két kezemet megragadta.

– Oh madame Minna, – kiáltotta – nem is mondhatom, hogy mennyivel
tartozom önnek! ez a papiros olyan, mint a napvilág. Egész kaput nyit
nekem. Meg vagyok szédülve, elvakitva ennyi világosságtól; és mégis
sötét felhők gomolyognak a világosság mögött. De ezt kegyed nem értheti.
Én hálás vagyok magának, maga oly okos asszony. És ha Van Helsing
Ábrahám valaha tehet valamit magáért vagy a hozzátartozóiért, hát
remélem, hogy hozzám fordul. Vannak sötétségek az életben, de vannak
világosságok is – és kegyed is ilyen világosság.

– De doktor ur, maga tulságosan dicsér engemet – holott nem is ismer.

– Én ne ismerném – én, a ki öreg vagyok és egész életemben férfiakat és
asszonyokat tanulmányoztam; én, a kinek speciálitása az agyvelő és
minden, a mi vele össze függ! Én ne ismerném magát madame Minna. A jó
asszonynak nyitott könyv az élete, a melyet el tud olvasni az, a ki ért
hozzá. Az ön férje nemeslelkü és ön is az, mert ön megbizik benne, a
bizodalom pedig nem talál helyet az alacsony természetü ember lelkében.
De a férje – beszéljen a férjéről. Egészen és teljesen meggyógyult?
Elhagyta az a csodálatos lázbetegség és ép és erős ember ismét? – Ezt én
jó alkalomnak vettem, hogy Jonathán felől beszéljek vele, hát ezt
mondtam:

– Már majdnem teljesen helyreállt, de Hawkins ur halála ismét nagyon
fölizgatta. – Ő félbeszakitott:

– Oh igen, ezt tudom. Olvastam a kegyed két utolsó levelében, a melyeket
Lucynak irt. – Én folytattam:

– Én legalább azt hiszem, hogy ennek kellett fölizgatni, mert a mikor
utoljára a városban voltunk, sajátságos rohama volt.

– Rohama, ily gyorsan az agyláz után! Ez nem volt jó. Miféle rohama
volt?

– Azt hitte, hogy lát valakit, a kinek a jelenléte valami borzalmasra
emlékeztette, valamire, a mi az ő hagymázos lázát okozta. És ezzel
egyszerre erőt vett rajtam mindeneknek az emléke – az aggodalom
Jonathánért, naplójának félelmes titokszerüsége – és azt hiszem, hogy
magam is megbomlottam, mert térdre vetettem magamat az orvos előtt és
fölemelt, összekulcsolt kézzel kőnyőrögtem neki, hogy gyógyitsa meg az
uramat. Ő megfogta mind a két kezemet, maga mellé ültetett a divánra és
végtelen gyöngédséggel nyugtatott meg. Végre igy szólott:

– Örülök, hogy valamiben hasznára lehetek magának, mert ha a férje
szenved, az én tudásom és tapasztalásom rendelkezésére állanak. Igérem,
hogy mindent megteszek érte, a mit tudok, hogy életét és a magáét
boldoggá tegyem. Már most egyék valamit. Tulságosan fölizgult és tán
tulságosan aggódik is. A férje bizonyosan nem szivesen látná ilyen
sápadtnak és az megint neki is ártana. Azért hát az ő kedveért egyék és
mosolyogjon. Most már Lucyról mindent tudok, erről ne beszéljünk többet.
Ez éjjel Exeterben fogok maradni, mert gondolkoznom kell azon, a mit
megtudtam és ha majd gondolkoztam, kérdéseket fogok tenni, ha megengedi.
Majd aztán, ha evett valamit, a férje bajait is elmondhatja, de addig
nem – csak villásreggeli után.

Mikor a reggeli után visszatértünk a szalonba, igy szólt:

– És most mondjon el róla mindent, a mit tud. – Mikor arra került a sor,
hogy ennek a tudós, nagy embernek beszéljek, attól kezdtem félni, hogy
egy gyönge velejü bolondnak, Jonathánt pedig valóságos őrültnek fogja
tartani, – hisz az a napló oly különös – és habozni kezdtem, hogy
csakugyan szóljak-e De ő oly szelid és jónak látszott és megigérte, hogy
segitni fog, hát biztam benne és hozzá kezdtem:

Van Helsing doktor, a mit én mondani fogok önnek, az oly furcsa, hogy
félek, kinevet engem is meg a férjemet is érte. Tegnap óta lázas
kétségek közt hánykódom, legyen elnézéssel irántam és ne gondoljon
féleszünek, a miért csak némi hitelt is adtam ezeknek a különös
dolgoknak.

Van Helsing megnyugtatott szavaival és modorával egyaránt a midőn igy
szólott:

– Oh édes szivem, ha maga tudná, hogy milyen különös az a dolog, a miben
én itt járok, hát maga nevetne ki engemet. Én megtanultam, hogy ne
vegyem csekélynek senkinek a hitét se, ha még oly különös lenne is.

– Köszönöm, ezerszer köszönöm! Ön egy nagy tehertől szabaditott meg. Ha
megengedi, átadom önnek Jonathán naplóját – illetőleg az eredetinek
általam géppel irott másolatát. Hosszu, mert külföldi utazásának minden
részletét tartalmazza. Nem mondok róla semmit sem, olvassa el és itéljen
maga. És aztán, ha ismét látjuk egymást, lesz kegyes a véleményét
megmondani róla.

– Igérem – mondta, és én átadtam neki a papirokat – holnap reggel, a
milyen korán csak lehet, eljövök, hogy lássam kegyedet a férjével
együtt.

– Jonathán itthonn lesz féltizenkettőre, jöjjön velünk villásreggelizni
és ekkor láthatná. Azért még elindulhat a délután 3 és 32 p.-kor induló
vonattal, a mely nyolc előtt ér a városba.

Van Helsing átvette az iratokat és távozott, én meg itt ülök gondolkozva
– gondolkozva, magam sem tudom, hogy min.


_Van Helsing levele Harkerné asszonynak._

_Szept. 25. Este 6 óra._

Kedves Madame Minna!

Elolvastam férje ura csodálatos naplóját. Aludjék kétségek nélkül. A
mily csodás és borzalmas az egész, épp oly igaz! Az életembe mernék
fogadni, hogy igaz. Ez nagy baj lehet másoknak, de neki és kegyednek nem
kell félni. Ő nemes ember és megnyugtatására mondhatom, hogy a ki mint
ő, lement a falon, abba a szobába – és lement másodszor is, az nem olyan
ember, hogy ki ne heverjen egy kis rázkódást. Az esze és szive helyén
van, erre esküszöm, a nélkül, hogy láttam volna; hát legyen nyugodt.
Nekem sokat kell majd kérdezni tőle. Szerencsém, hogy ma kegyedhez
jöttem, mert itt egyszerre annyit tudtam meg, hogy káprázik, jobban
káprázik a szemem mint valaha és gondolkoznom kell.

A kegyed alázatos hive:

_Van Helsing Ábrahám._


_Harkerné levele Van Helsingnek._

_Szept. 25, 6 óra 30 perckor._

Kedves Van Helsing doktor!

Ezer köszönet kedves leveleért, a mely nagy sulytól szabaditotta meg
lelkemet. És mégis, ha igaz az, mily borzalmas dolgok vannak ezen a
világon és mily rémes, ha ez az ember, ez a szörnyeteg csakugyan
Londonban van! Félek erre még gondolni is. Ebben a pillanatban kaptam
telegramot a férjemtől, hogy 10 órakor este megérkezik, igy hát nem
fogok az éjjel félni. Nem jönne-e villásreggeli helyett reggel nyolckor
reggelire hozzánk, ha nem alkalmatlan a korai fölkelés. Akkor, ha siet,
még a 10 óra 30 p. vonattal indulhat vissza délelőtt és már déli 2 óra
35 perckor otthon lehet. Ne feleljen erre, ha nem felel, ugy veszem,
hogy reggelire jön.

Az ön hálás és hüséges

_Harkerné Minnája._


_Harker Jonathán naplója._

_Szeptember 26._

Azt hittem, hogy soha többet nem irok ebbe a naplóba, de elérkezett
ennek is az ideje. Mikor tegnap este hazaérkeztem, Minna vacsorával várt
és vacsora után előhozakodott Van Helsing látogatásával és hogy átadta
neki a két naplót és hogy mily aggodalmat állott ki miattam. Végül ide
adta a doktor levelét, a melyben azt irja, hogy minden, a mit irtam,
igaz. Erre mintha uj emberré váltam volna. Az egész dologban való
folytonos kételkedés tett tönkre és vette el erőmet. Ugy éreztem, hogy
sötétben, bizonytalanságban tapogatóztam és ez bizalmatlanná tett. De
most, hogy tudom, hát nem félek többé még a gróftól sem. Hát csakugyan
sikerült neki Londonba jutni és ő volt, a kit a minap láttam.
Megfiatalodott azóta – de miként. Van Helsing az az ember, a ki
leálcázhatná és kinyomozhatná, ha csakugyan olyan ember, a milyennek
Minna mondja. Késő éjjelig beszélgettünk róla. Minna most öltözködik, én
pedig indulok a hotelbe, hogy ide hozzam a doktort…

– Azt hiszem, hogy látásom egy kissé meglepte. Mikor a szobájába léptem
és bemutatkoztam neki, vállon fogott és arcomat a világosság felé
forditva figyelmesen megnézett és igy szólt:

– De hisz Madame Minna azt mondta nekem, hogy ön beteg – hogy rohama
volt.

– Igaz, hogy beteg voltam, – feleltem én mosolyogva; – de ön immár
meggyógyitott.

– És mivel ugyan?

– Minnához irt levelével tegnap. Doktor ön nem tudja mi az, a mikor az
ember mindenben, még saját magában is kételkedik. Nem, ön azt nem
tudhatja; ilyen homlokkal, mint az öné ez ki van zárva. – A doktor
nevetve felelte erre:

– Ugy! Ön fiziognomista. Én itt minden órán tanulok valamit. Nagyon
szivesen megyek önökkel reggelizni; és ah uram, engedje meg egy öreg
embernek, hogy a feleségét dicsérje. Nagy Isten áldása az ilyen asszony.
Oly igaz, őszinte, szerény, jó szivü és oly kevéssé önző – és ez, higyje
el, nagyan sok a mai skeptikus és önző világban. És ön uram – én önt is
ismerem feleségének szegény Lucyhoz irt leveleiből – de a maga teljes
valójában csak tegnap este óta. Nyujtsa nekem a kezét és engedje, hogy
barátságot kössünk erre az életre.

Kezet fogtunk és ő oly komoly és jóságos volt, hogy egészen meghatott.

– És most – folytatta – engedje, hogy továbbra is kérjem segitségét.
Nekem nagy föladatom van és először tudnom kellene valamit. Ön segithet
nekem. Megmondhatná nekem, mi előzte meg az ön utazását Transzilvániába?
Később majd más dologban is kikérem segitségét, de először ezt kell
kérnem.

– Mondja uram, – hogy az, a mit tenni kell, a grófra vonatkozik-e? –
Kérdeztem én.

– Igen, – felelte ő komolyan.

– Akkor az öné vagyok testestül lelkestül. Minthogy a 10 óra 30 p.
vonattal utazik, nem fog rá érni átnézni az iratokat, de majd vele adom
és a vonaton elolvashatja.

Reggeli után az állomásra kisértem őt. Bucsuzáskor igy szólott:

– Talán följönne a városba, ha izenek és elhozza magával feleségét is.

Mind a ketten jövünk, a mikor kivánja, – feleltem én.

Megvettem a számára a reggeli helyi és a tegnap esti londoni lapokat és
a mig a vonat indulását várva, beszélgettünk a kocsi ablakában, forgatni
kezdte őket. A szeme mintha hirtelen megakadt volna valamin, az egyiken
– a _Westminsteri Lapok_-on – ismertem a szine és formájánál fogva, arca
elsápadt. Elmerülten olvasott valamit, közben mormogva magában: „Mein
Gott! Mein Gott! Máris! Ilyen hamar!“ Azt hiszem, hogy még rólam is
teljesen megfeledkezett ebben a pillanatban. De a gép füttyentett és a
vonat elindult. Ez magához téritette és kihajolva az ablakon,
integetett, kiabálva: „Hódolatomat Madame Minnának; irni fogok, a mily
gyorsan csak lehet!“


_Seward doktor naplója._

_Szept. 26._

Még alig egy hete, hogy azt irtam a naplómba, hogy „Vége“ és ime ismét
ujra kezdem, vagyis a régit folytatom. Egészen ma délutánig nem volt
okom arra gondolni, a mi elmult. Renfield oly csöndesen viselkedett,
mint bármikor ezelőtt. Épp tul volt a legyekkel való gazdálkodáson és
kezdte a pókokkal való bibelődést; hát vele sem sok okom volt törődni.
Arturtól vasárnap kaptam levelet, a mely arról tanuskodik, hogy elég jól
türi sorsát. Morris Quincey most is vele van, a mi nagyon helyes, mert
az rendesen csak ugy bugyog a jókedvtől. Quincey is irt néhány sort,
abból is ki tetszik, hogy Artur kezdi visszanyerni régi jó kedvét, igy
hát rájuk nézve nyugodt vagyok. A mi pedig magamat illeti, én is a régi
lelkesedéssel kezdtem munkámhoz látni, ugy, hogy bátran merem állitani,
hogy a seb, a melyet Lucy ejtett rajtam, jóformán hegedni kezdett. De
most föl van ujra tépve és hogy mi lesz mindennek a vége, azt csak a jó
Isten tudja! Ugyan ugy sejtem, hogy van Helsing azt hiszi, hogy ő is
tudja, de csak annyit árul el belőle, hogy az ember kiváncsiságát ébren
tartsa. Tegnap Exeterbe utazott és ott is hált. Ma visszajött és csak
ugy esett be a szobámba vagy öt óra tájt és a tegnapi „Westminsteri
Lapokat“ nyomta a markomba.

– Mit gondol erről? – kérdezte keresztbe font karokkal állva meg
előttem.

Én végignéztem a lapon, mert nem tudtam, hogy miröl van szó; de ő
kivette a kezemből és egy cikkre mutatott a mely Hampstead körül
elkószáló gyermekekről szólott. Eleinte nem tudtam, hogy mire véljem,
mig odáig nem jutottam, a hol a torkukon levő parányi sebhelyekről volt
szó. Ekkor hirtelen a professzorra néztem.

– Nos? – kérdezte ő. – Ez épp olyan lehet, mint a szegény Lucyé volt.

– És mit következtet ebből?

Egész egyszerüen csak azt, hogy közös az eredetük. Bár mi volt, a mi
Lucyt sebezte, annak kellett ezeket is sebezni. – A professzor
feleletét, a melyet erre adott, nem értettem. „Ez igaz közvetetve, de
nem közvetetlenül,“ szólott.

– Hogy érti ezt tanár ur? Mondja meg kérem, mert én nem merek véleményt
mondani, annyira nem tudom, mit gondol.

Azt akarja-e velem elhitetni barátom John, hogy egyáltalán nem gyanitja,
hogy Lucy mitől halt meg?

Ideges kimerültségtől, a nagy vérvesztés következtében.

És hogyan, vagy mitől vesztette el a vérét? – Én a fejemet ráztam. Az
öreg doktor mellém ült és folytatta.

Maga eszes ember, barátom John, helyesen okoskodik és következtetései
merészek, de ön nagyon el van fogulva. Nem engedi a szemének, hogy
lásson, a fülének, hogy halljon és a mi kivül van a mindennapi életén,
azt nem veszi komolyan számba. Nem gondolja-e, hogy vannak dolgok, a
melyeket ön nem bir megérteni, de azért mégis vannak és hogy némely
ember lát olyan dolgokat, a melyek másokra nézve nem léteznek.
Tudományunknak legnagyobb hibája, hogy mindent meg akar magyarázni és a
mit nem tud, arra azt mondja, hogy nincs mit megmagyarázni. Mondja csak
például, hisz ön a lélek vándorlásban? Nem ugy-e? Hát a szellemek
megtestesülésében? Nem? Hát a gondolatolvasásban? Nem? Hát a
hipnotizmusban? Abban sem?

– De igen, feleltem én, ezt Charcot elég világosan bizonyitotta. Öreg
tanárom mosolyogva folytatta: Hát akkor meg van róla győződve? Igen. És
természetesen meg is érti és követni birja a nagy Charcot – sajnos, hogy
nincs többé! – elméjét, egész a páciens lelkéig, a melyet befolyásol.
Nem? No hát akkor mondja meg nekem, hogy hogyan fogadja el a
hipnotizmust és veti el a gondolatolvasás tanát. Higyje el nekem,
barátom, hogy manapság olyan dolgokat müvelnek az elektromossággal, a
melyet még azok, a kik az elektromosságot föltalálták is,
boszorkányságnak hittek volna, mig nem sokkal azelőtt még őket magukat
is máglyára itélték volna. Az életben mindig vannak titokszerüségek.
Miért élt Matuzálem kilencszáz esztendeig? Miért az öreg Parr
százhatvankilenc esztendeig és miért nem élhetett az a szegény kis Lucy
négy ember vérével az ereiben, csak egy nappal sem tovább? Ismeri ön az
élet és halálnak minden misztériumát? Ismeri az összehasonlitó anatómia
összeségét és meg tudja fejteni, hogy állati tulajdonságok mért vannak
az egyik emberben és miért nincsenek a másikban? Meg tudja nekem
mondani, hogy miért hal el sok pók pici korában és az az egy hires pók
az ódon spanyol templomban miért élt száz és száz évekig, mig annyira
meg nem nem nőtt, hogy leereszkedve, kitudta inni az összes lámpákból az
olajat. Meg tudja nekem mondani, hogy miért vannak a Pampasokon és
másutt is olyan denevérek, a melyek éjjel az ökrök és lovak ereit
fölhasitva, kiszipolyozzák a vérüket; hogy miért vannak a nyugati
tengerek szigetein denevérek, a melyek egész nap fákon lógnak, hogy
azok, a kik látták, óriás dióhoz hasonlitják őket és hogy a mikor a
tengerészek a hőség miatt a hajó födélzetén alusznak, éjjel leszállnak
rájuk és akkor – akkor reggel halott embereket találnak, a melyek
fehérek, mint akárcsak Lucy volt.

– Jóságos Isten! professzor! kiáltottam fölugorva. – Azt akarja-e
mondani, hogy Lucyt is egy ilyen denevér támadta meg és hogy ilyen izé
léteznék itt Londonban a tizenkilencedik században? – A professzor
csöndre intett kezével és folytatta:

– Meg tudja nekem mondani, hogy a teknősbéka miért él tovább, mint
emberi generációk sora? Az elefánt miért él tul egész dinasztiákat és
hogy a papagáj miért nem hal meg soha, ha csak kutya, vagy macska meg
nem harapja? Meg tudja nekem mondani, hogy miért hitték az emberek
minden időben és különböző helyeken, hogy vannak, a kik mindig élnek,
hogy vannak férfiak és asszonyok, a kik nem tudnak meghalni. Meg tudja
nekem mondani, hogy az indiai fakir hogyan tud meghalni és magát
eltemettetni és a sirját lepecsételik, elföldelik, a földbe gabonát
vetnek és kikél, megérik, learatják és ekkor kiássák a sirt, leveszik
róla a sértetlen pecsétet s az indián fakir fölkel és tovább jár-kél az
élők között, mint azelőtt? – De már erre félbeszakitottam. Kezdtem
megzavarodni. Annyira megterhelte elmémet a természet excentricitásainak
s lehető és lehetetlenségeinek fölsorolásával, hogy képzeletem
feltüzelődött. Sejteni kezdtem, hogy valamely leckére oktat, mint
régente ezelőtt Amsterdamban szokta; csakhogy akkor megmondta, hogy
miről van szó, hogy fejtegetéseit könnyebben követhessem. De most
segitség nélkül hagyott, pedig szerettem volna követni, hát igy szóltam
hozzá:

– Tanár ur, engedje, hogy ismét tanitványa lehessek. Mondja meg a
tételt, hogy nyomon követhessem fejtegetéseit. Most ugy érzem magamat,
mint a ki a ködben mocsárba téved, egyik zsombékról a másikra ugrom, a
nélkül, hogy tudnám, hogy hova jutok.

– Ez jó hasonlat, felelte ő. Nos hát, megmondom. A tétel ez: Azt akarom,
hogy higyjen.

– Higyjek, mit?

– Higyjen olyan dolgokban, a miket nem tud. Hadd világitsam meg a
dolgot. Hallottam egyszer, hogy egy amerikai igy magyarázta a hitet:
Olyas valami, a mi elhiteti velünk azt, a miről tudjuk, hogy nem igaz.
Csak most értem azt az embert. Azt akarta mondani, hogy nyilt elménk
legyen és ne engedjük, hogy egy kicsi igazság utját állja egy
nagyobbnak, mint egy kis sziklatöredék a vasuti vonatnak. Előbb
megértjük a kis igazságot. Jól van! Megtartjuk és megbecsüljük, hanem
azért nem szabad megengednünk, hogy az a kis igazság a világ összes
igazságának képzelje magát.

– Ön tehát azt kivánja, hogy ne engedjem, hogy az előbbeni meggyőződés
elzárja elmém fogékonyságát egy eddig ismeretlen dolog iránt.
Megértettem a leckét?

– Ah, maga még most is legjobb tanitványom. Magát érdemes tanitani. Már
most, hogy hajlandó megérteni, megtette az első lépést arra, hogy értsen
is. Maga tehát azt hiszi, hogy azokat a pici lyukas sebeket a gyermekek
torkán ugyanez a valami ejtette, a ki a Lucy torkát sebezte meg?

– Igen, azt hiszem. – A professzor fölállt és komolyan mondta:

– Akkor maga téved. Oh, bár ugy volna! de sajnos, nincs ugy! Sokkal
rosszabb, sokkal, sokkal rosszabb még annál is!

– Az Isten szerelmére van Helsing professzor, mit akar ön mondani? –
kiáltottam.

Ő kétségbeesett mozdulattal vetette magát egy székre, az asztalon
könyökölt és kezével elfödve arcát, szólott:

– Azokat a sebeket maga Lucy ejtette a gyermekeken!




XV.


_Sevard doktor naplója – folytatás._

Egy ideig a puszta harag teljesen elnémitott; ugy éreztem, mintha Lucyt
életében arcul ütötte volna. Fölugorva az asztalba vágtam az öklömmel és
igy kiáltottam:

– Van Helsing doktor, megőrült ön? – Ő fölemelte a fejét és rám nézett.
Szeretetteljes kifejezése azonnal lecsillapitott. – Bár ugy volna! –
szólt. – Még az örülést is könnyebben el lehetne viselni ez ilyen
igazságnál. Oh kedves barátom, mit gondol, miért kerültem olyan
messzire, hogy megmondjam magának az igazságot? Azért talán, hogy
gyülölöm magát és gyülöltem egész életemben? Azért, mert fájdalmat
akartam okozni? Azért, hogy ezzel háláljam meg azt, hogy egyszer
megmentette életemet a borzalmas haláltól? Oh nem!

– Bocsásson meg – szóltam. Ő folytatta.

– Barátom, azért tettem, hogy lassan és szeliden adjam tudtára, mert
tudom, hogy szerette ezt az édes szép leánykát. De még most sem kivánom,
hogy higyjen nekem. Nehéz az ilyen kegyetlen igazságot elhinni olyan
valakiről, mint Lucy kisasszony. Ma éjjel be fogom bizonyitani. Mer-e
velem jönni?

Ez megrenditett. Az ember nem szeret az ilyen igazságról meggyőződni. A
professzor látva habozásomat, ismét szólt.

– A logika ezuttal egyszerü, nem olyan, mintha ködös mocsárban szöknék
zsombékról zsombékra. Ha nem igaz, akkor a bizonyság megkönnyebbülést
jelent, legrosszabb esetben sem árt senkinek. Ha pedig igaz! Ah, ez a
rettenetes ugy-e; pedig épp a rettenette is mellettem bizonyit, mert ez
már némi hitet jelent. Jőjjön, majd én megmondom, hogy mit fogunk
csinálni; először is elmegyünk és megnézzük ezt a gyermeket a kórházban.
Vincent doktor, annak a kórháznak, a hol az ujság szerint a gyermek
fekszik, nekem jó barátom és magának is, hisz együtt járták az egyetemet
Amsterdamban. Ő meg fogja két érdeklődőnek mutatni a paciensét. Mi nem
mondunk neki semmit sem, csak azt, hogy tapasztalni akarunk. És aztán –

– És aztán? – Van Helsing egy kulcsot vett ki a zsebjéből és fölmutatta.
– És aztán mi, maga meg én az éjszakát a temetőben fogjuk tölteni, a hol
Lucy fekszik. Ez a sirboltjának a kulcsa. A koporsós ember adta nekem
Artur számára.

– A szivem elszorult, éreztem, hogy valamely rettenetes megpróbáltatás
vár rám. De nem tehettem semmit sem, hát két kézre fogva bátorságomat,
csak annyit mondtam, hogy jobb lesz sietnünk, mert mulik a délután.

A gyermeket ébren találtuk. Vincent doktor leoldotta nyakáról a
köteléket és megmutatta a sebzett pontokat. Tökéletesen azonosak voltak
a Lucy nyakán látottakkal. Csak kisebbek és valamivel frisebbek voltak,
ennyi volt a különbség. Kérdésünkre, hogy minek tulajdonitja őket,
Vincent doktor azt felelte, hogy valamely állat, talán patkány ejtette,
noha ő inkább azt hiszi, hogy London északnak fekvő magaslatain tanyázó
rengeteg denevér közül bántotta valamelyik a gyermeket. A sok
ártalmatlan között akadhat esetleg egy-egy ártalmasabb, mérgesebb, a
délvidékről idevetődött fajta is. Tán valamely matróz hozta magával,
vagy az állatkertben tenyésztettek közül szabadult ki egy. Hisz alig tiz
napja, hogy farkas is szabadult ki onnan. Akkoriban a gyerekek egy hétig
mindig a farkas és a piros bóbitás kis lány történetét játszották ama
környéken mindaddig, a mig a fehér asszony meséjére nem kaptak. Még ez a
szegény kis poronty is, a mint fölébredt ma, azt kérdezte az ápolónőtől,
hogy nem mehetne-e haza. A mikor kérdezték, hogy miért akar elmenni, azt
felelte, hogy a fehér asszonynyal szeretne játszani.

– Remélem – jegyezte meg Van Helsing – hogy a mikor hazaküldi a
gyermekeket, szigoruan meg fogja inteni a szüleit, hogy ne hagyják
fölügyelet nélkül csavarogni. Az ilyen igen veszedelmessé válhatik; ez a
gyerek is alig állana ki még egy ilyen éjszakát. De gondolom, hogy nem
is fogja néhány napig még hazaereszteni.

– Nem bizony, legalább is egy hétig itt fogom; még tovább is, ha a seb
nem gyógyul be addig:

Látogatásunk a kórházban több időbe került, mint gondoltuk, a nap már
letünt, mire kijöttünk. Van Helsing, mikor látta, hogy milyen sötét van,
igy szólt:

– Azért még nem kell sietnünk. De később van, mint gondoltam. Jöjjön,
együnk valahol valamit, aztán mehetünk utunkra.

Megebédeltünk egy utszéli korcsmában, a mely tömve volt jó kedvü
kirándulókkal. Tiz órakor indultunk a korcsmából. Már nagyon sötét volt,
de a professzor, ugy láttam, nagyon jól tudta az utat. Végre elérkeztünk
a temető falához, a melyen keresztül mászva – némi keresés után,
megtaláltuk a Vestenra sirhelyét. A professzor elővette a kulcsát és
kinyitotta a csikorgó ajtót. Gyorsan beléptünk és társam betette maga
mögött az ajtót. Aztán a táskájában keresgélt és gyufát és egy darab
gyertyát véve elő, világot gyujtott. A gyertyáját ugy tartva, hogy a
koporsók föliratát olvashassa, meg kereste Lucy koporsóját. Ismét a
táskájában babrálva, kivett belőle egy srófhuzót.

– Mit akar csinálni?

– Fel akarom nyitni a koporsót, hogy magát meggyőzzem. – Ezzel azonnal
hozzálátott és kiszedte a srófokat, leemelte a koporsó fedelét, a mely
alatt az ólom koporsó látszott. Én nem birtam tovább. Majdnem olyan
sérelemnek tetszett a halott iránt, mintha az élőről álmában lehuztuk
volna ruházatát; megragadtam van Helsing kezét, hogy megakadályozzam. Ő
csak ennyit mondott: – „Majd meglátja“ és ismét táskájába nyulva egy
parányi fürészt vett elő. A srófhuzót gyors mozdulattal, a melyre szinte
megrázkódtam, beleütötte a koporsó oldalába, kicsi lyukat ejtve vele, a
melybe a fürészt bele illeszthette. Én el voltam készülve az egy hetes
hullából kitóduló gázömlésére és az ajtó felé huzódtam. De a professzor
egy pillanatig sem habozott; egy két lábnyira fürészelte a koporsót
hosszában, aztán fejnél keresztben és a tulsó oldalon ismét le
hosszában. A fölvágott ólomlap szélét megfogva visszahajtotta a koporsó
lába felé és a gyertyát a nyilás fölé tartva, intett nekem, hogy nézzek
oda.

Közelebb léptem és néztem. A koporsó üres volt.

Nem tagadhatom, hogy megdöbbentem. Van Helsing mozdulatlanul állott.
Most már bizonyosabb volt a dolga felől, mint eddig és ez erőt adott
neki föladata folytatására. – Nos, most már meg van ön győzve, barátom
John? – kérdé.

– Meg vagyok győzve arról, hogy Lucy teteme nincsen a koporsóban; de ez
csak egyet bizonyit.

– És mi az az egy, barátom John?

– Az, hogy nincs itt.

– Ez jó logika, felelte ő, ezt elfogadom. De mivel magyarázza meg azt,
hogy nincs itt?

– Talán hullarablók – talán a temetkező vállalat valamelyik embere lopta
el. – A professzor sóhajtott. – Ah igen! hát még több bizonyitékot akar?
Jőjjön hát velem.

Helyére tette a koporsó fedelét, összeszedte a szerszámait, táskájába
tette, elfujta gyertyáját és azt is eltette. Kinyitottuk az ajtót és
kiléptünk rajta. A professzor betette és bezárta az ajtót. Nekem
nyujtotta a kulcsot, mondván: Nem akarja eltenni? Hogy bizonyosabb
legyen. Én visszautasitottam. A kulcs semmit sem bizonyit – feleltem –
hisz két kulcsa is lehetett, meg egy ilyen zárt feltörni sem nehéz. A
professzor szó nélkül zsebre tette a kulcsot. Aztán meghagyta, hogy a
temető egyik oldalán álljak őrt, mig ő a másikon fog őrködni. Én egy
tiszafa mögé álltam és láttam a professzor mozgó alakját, mig a közbe
eső sirkövek között el nem tünt.

Alig foglaltam el a helyemet, éjfélt hallottam ütni egy távolyi
toronyórán, aztán nagy soká egyet és végre két órát. Fáztam és zsibbadt
voltam és haragudtam a professzorra, hogy ilyen helyre hozott és
magamra, a miért eljöttem. Sokkal álmosabb voltam, hogysem jól tudtam
volna vigyázni és nem elég álmos arra, hogy elhagyjam hütlenül a
helyemet. De nagyon kegyetlenül éreztem magamat.

Egyszer csak, a mint megfordulok, ugy tetszett, mintha látnék valamit,
mint egy fehér árnyat, két sötét fa és a temetőnek a sirbolt tulsó
oldalán fekvő része közt mozogni; ugyanabban a pillanatban a professzor
helye felől egy sötét alak közeledett gyorsan a fehér felé. Erre én is
elindultam; de sirköveket és bekeritett sirokat kellett kerülgetnem és
sirokon buktam keresztül. Az ég felhős volt és valahol a messze távolban
kakas kukorikolta a hajnalt. Nem nagy távolságra tőlem, a fasorban, a
mely a templomba vezetett, egy ködös fehér alak lebegett a sirbolt felé.
A sirboltot magát nem láttam a fáktól és igy nem láttam azt sem, hogy
merre tünt el a fehér alak. De hallottam valamit mozogni arra felé, a
hol először pillantottam meg a fehér alakot és odasietve a professzort
találtam, karjaiban egy kis babát tartva. Mikor meglátott, felém
nyujtotta mondván:

– Hát most meg van már győzve?

– Nem! – feleltem sértő konoksággal.

– Nem látja a gyermeket?

– Igenis látom a gyermeket, de ki hozta ide? És meg van-e sebezve? –
kérdeztem vissza.

– Majd meglássuk, – felelte a professzor és kifelé indultunk a
temetőből, magunkkal vive az alvó gyermeket.

Nem nagy távolságra, egy facsoport mögé huzódtunk, gyufát gyujtottunk és
megnéztük a gyermek nyakát. A legcsekélyebb kis karcolást sem találtuk
rajta.

Hát nem volt igazam? – kérdeztem diadalmasan.

– Éppen jókor érkeztünk, – felelte a professzor megkönnyebbülten.

Hamarosan nem tudtuk, hogy mit csináljunk a gyermekkel. Ha beviszszük a
rendőrségre, meg kell mondanunk, hogy hol jártunk az éjjel és hogyan
jutottunk hozzá. Némi megfontolás után elhatároztuk, hogy az utszélen
hagyjuk és ha halljuk, hogy jön az őrt járó rendőr a kinek okvetetlen
bele kell botlani, akkor szépen eltávozunk és sietünk haza felé. Igy is
lett. Nem sokára hallottuk a rendőr sulyos lépteit, letettük a gyermeket
és meglestük, mig lámpáját ide-oda villogtatva megtalálta. Hallottuk
meglepett fölkiáltását és erre elosontunk. Nem messze onnan kocsira
akadtunk és haza hajtattunk.

Nem tudok elaludni, azért irom e naplómat. Pedig okvetetlen kellene egy
pár órát aludnom, mert holnap délben Van Helsing ismét értem jön. Azt
akarja, hogy még egy expedicióra menjek vele.

_Szept. 27._

Majdnem két óra volt délután, a mikor alkalmunk került az ujabb
kisérletre. A délben tartott temetés gyászkisérete csak lassan vonult ki
a temetőből, de végre láttuk, a mint a sekrestyés az utolsó ögyelgő után
is bezárta a kaput. Tudtuk, hogy most akár másnap reggelig zavartalanul
maradhatunk, ha kell, de a professzor azt mondta, hogy egy óránál több
időre nincsen szükségünk. Fogta a kulcsot, kinyitotta a mauzoleum
ajtaját és beléptünk. Van Helsing Lucy koporsójához lépett és én
követtem. Ő megfogta és ujra fölhajtotta az átfürészelt ólomlapot és én
megdöbbenve és megdermedve álltam ottan.

Mert ott feküdt előttem Lucy, látszólag épp olyan volt, a milyennek a
temetése előtt való éjjelen láttuk. Ha lehet, hát még sokkal szebb volt,
mint akkor és én ismét kételkedni kezdtem halálában. A szája széle is
üde volt és piros, még az arcát is halovány pir boritotta.

– Micsoda szemfényvesztés ez? – kérdeztem Van Helsingtől.

– Hát most már meg van győződve? kérdezte a profeszor felelet helyett,
és beszéd közben kinyujtotta a kezét és olyan módon, hogy szinte
megborzadtam tőle, huzta szét a halott ajkát és mutatta a fehér fogát.

– Nézze, – folytatta beszédét – nézze, mennyivel hegyesebbek, mint
voltak. Ezzel és ezzel – megérintette a fölső és alsó szemfogat – a
kicsi gyermekeket meg lehet harapni. Hisz most már nekem barátom John?

– Hátha csak vissza hozta valaki tegnap éjjel óta.

– Ugyan ki?

– Nem tudom. De valakinek csak meg kellett tenni.

– Pedig már egy hete halott. A legtöbben nem igy néznének ki ennyi idő
óta. – Erre már nem tudtam felelni, hát hallgattam. Van Helsing alig
látszott észre venni hallgatásomat. Legalább sem haragot, sem diadalt
nem árult el. Merően nézte a halott leány arcát, fölemelte a
szempilláit, megnézte a szemét, még egyszer kinyitotta a száját és
megvizsgálta a fogát. Aztán felém fordult s igy szólt:

– Itt kell valaminek lenni, a mely különböző az eddig ismert esetektől.
Itt valami kettős élet van, a mely rendkivüli. A vampir akkor támadta
meg őt, midőn önkivületi állapotban alva járt. – Ah, ön megdöbbent, ön
ezt nem tudja barátom John, majd később elmondom. És önkivületi
állapotában foszthatta meg őt máskor is legkönnyebben a vérétől.
Önkivületi állapotban halt is meg és önkivületi állapotban bolyong
halottlanul is. Ezért különbözik a többiektől. Rendesen, ha a
halottlanok otthon alusznak, ezt mondva, karjának egy mozdulatával
jelezte, hogy mit ért a vampir otthona alatt, az arcuk elárulja, hogy
micsodák. De ez az édes halott, a mikor nem halottlan, visszanyeri a
régi szép arcát. Nincsen rajta semmi gonoszság. Nézze, mily szelid és
ezért nehezemre fog esni, hogy őt álmában megöljem. – A vérem fagyni
kezdett erre a kijelentésre és lassan-lassan kezdtem észre venni, hogy
immár elfogadom Van Helsing teóriáit. De ha Lucy csakugyan és igazán
meghalt, akkor miért borzadok attól a gondolattól, hogy megöljük őt. Van
Helsing rám nézett és nyilván látta arcom változását, mert szinte,
örvendezve mondta:

– Oh most már hisz ugy-e?

– Kérem ne követeljen egyszerre sokat tőlem. Hajlandó vagyok elfogadni
az állitását. Hogyan fogja végrehajtani azt a véres munkát?

– Le fogom vágni a fejét, megtöltöm a száját foghagymával és hegyes
karót verek a testén keresztül.

Megborzadtam a gondolatra, hogy igy megcsonkitsuk annak a leánynak a
testét, a kit szerettem. De irtózatom nem volt oly erős, mint hittem
volna. Tényleg borzadozni kezdtem, ennek a lénynek, ennek a
halottlannak, a hogy Van Helsing hivta őt, a jelenlététől és szinte
undorral töltött el látása. Vártam jó sokáig, hogy Van Helsing dologhoz
lásson, de ő gondolatokba merülve állott. Egyszer csak be csapta a
táskája csukóját és megszólalt.

– Gondolkoztam és elhatároztam, hogy mit lesz legjobb tenni. Ha kedvem
szerint tennénk, akkor most ebben a pillanatban tenném meg, a mit kell,
de másokra is kell gondolnunk. Ott van Artur, hogyan adjuk ezt tudtára.
Ha maga, a ki látta a sebeket Lucy torkán és látta az egészen hasonló
sebeket a gyermek torkán a kórházban. Ha maga, a ki a koporsót üresen
látta mult éjjel és tele ma egy asszonynyal, a ki nem változott, csak
szebbre s rózsásabbra egy hét óta, a mióta meghalt, ha maga tudta ezt és
látta a fehér alakot tegnap éjjel, a ki a gyermeket a temetőbe hozta és
még sem hitt a tulajdon szemének, akkor hogyan várjam Arturtól, a ki
mind ezekről semmit sem tud, hogy higyjen. Ő kételkedett bennem akkor,
mikor nem engedtem, hogy megcsókolja őt a haldokló. Tudom, hogy
megbocsátott, de nem tudom, hogy nem hiszi-e azt, hogy tévedésből élve
temettük el, vagy nem hiszi-e azt, hogy mi voltunk okai kora halálának.
Boldogtalanságában folyton ezen fog tünődni és soha sem tudhat
bizonyosat, mindenek közt ez a legrosszabb. Nehéz azt hinni hogy azt, a
kit szerettünk, elevenen temették el és rémes elképzelni a szenvedéseit.
És ismét ha hiszi, hogy igazunk van és az, a kit szeretett, csakugyan
halottlan, mert én egyszer sejtetni engedtem azt, ez is kegyetlen. Most
hogy tudom, hogy minden igaz, erős meggyőződésem, hogy ő keserü vizeken
keresztül gázolva, érheti el csak az édes vizeket. El vagyok határozva.
Menjünk. Maga térjen haza betegeihez és lássa, hogy minden rendben
van-e. A mi engem illet, én itt fogom tölteni az éjjelt a temetőben a
magam módja szerint. Holnap éjjel tiz órakor jőjjön értem a hotelba.
Arturnak is fogok izenni, hogy jőjjön és annak a derék fiatal
amerikainak, a ki a vérét adta. Későbben ugyis együtt lesz dolgunk. Most
elkisérem magát Pikadilliig, ott megebédelünk, mert nekem napnyugta
előtt vissza kell ide érnem.

Bezártuk ujra a sirboltot, megmásztuk a temető falát, a mi nem volt nagy
föladat és együtt hajtattunk vissza Pikadilliig.


_Levél, melyet Van Helsing hagyott a táskájában Seward doktor számára._

(_Nem kézbesittetett._)

_Szeptember 27._

_Barátom John!_

Ezt arra az esetre irom, ha valami történnék. Egyedül megyek őrködni a
temetőbe. Azt akarom, hogy a halottlan Lucy ne hagyhassa el ma a sirját,
hogy holnap annál mohóbb legyen. Azért némely dolgot fogok oda tenni, a
mit nem szeret – foghagymát és feszületet, – ezzel pecsételem meg a
kripta ajtaját. Ő még ifju halottlan és nem fog dacolni. Én ott fogok
őrködni napnyugtától hajnalig és ha van ott megtudni való, hát meg fogom
tudni. Lucy kisasszonytól nem félek, de attól a másiktól, a ki miatt ő
halottlan lett, mert annak hatalmában van az ő sirját fölkeresni és
meghuzódni benne. Az ravasz, a mint azt Jonathán ur naplójából és a
módból tudom, a melylyel kifogott rajtunk, a mikor Lucy életéért
küzködtünk vele és vesztettünk; aztán meg erősek is a halottlanok. Husz
férfi ereje is van a karjában, hisz a mi négyünk erejét is kiszipolyozta
Lucyból. Aztán meg a farkasát is segitségül hivhatná, mit tudom én. Ha
ugy történnék, hogy ide jönne az éjjel, engem fog itt találni. De lehet,
hogy nem jön. Nincs ok, hogy miért jönne, vadászó területe gazdagabb
vadban, mint a temető, a hol, az egy halottlan asszony alszik és egy
öreg ember őrködik.

Ezt csak arra az esetre irom, ha mégis… Akkor fogja a papirokat, a miket
ehhez csatolok, Harker naplóját és a többit, olvassa el, aztán keresse
föl azt a nagy halottlant és vágja le a fejét és égesse ki a szivét,
vagy pedig hegyes karót verjen rajta keresztül, hogy a világ megpihenjen
tőle.

Ha igy lesz, Isten veled

_Van Helsing._


_Seward doktor naplója._

_Szeptember 28._

Bámulatos, hogy egy éjszakai tökéletes nyugalom hogy helyre hozza az
embert. Tegnap már-már azon voltam, hogy elfogadjam Van Helsing
monstruozus ideáit; de most világosan állanak előttem, mint a józan ész
kinövései. Nem kétlem, hogy ő maga hisz bennük. Azon kezdek gondolkozni,
hogy nem hibbant-e meg az elméje valahogy. Bizonyos, hogy mindeme
titokzatos dolgoknak van valamely okszerü magyarázata. Vajjon nem
lehetséges-e, hogy a professzor maga követte el őket? Ő oly szerfölött
eszes, hogy abban az esetben is, ha meghibbanna az elméje képes volna
valamely fixa ideáját a legcsodálatosabb tökéletességgel kivinni.
Irtózok csak rá gondolni is és igazán nem volna kisebb csuda a másiknál,
ha Van Helsinget őrültnek találnám; hanem azért gondosan fogom figyelni.

Szeptember 29… Mult éjjel, kissé tiz óra előtt Artur és Morris Quincey
Van Helsing szobájába léptek; ő előadta, hogy mit akar tenni, leginkább
Artur felé fordulva, mintha mindőnk akarata az övében összpontosulna.
Azzal kezdte, hogy reméli, hogy mindnyájan vele megyünk, mert komoly
kötelesség teljesitéséről van szó. Az engedélyét akarom kikérni,
folytatta Arturhoz fordulva, arra, hogy ismét megtehessem ez éjjel azt,
a mit jónak látok. Tudom, hogy sok az, a mit kérek, ezt ön majd csak
akkor tudja meg, ha már megigérte. Azért akarom, hogy előbb igérje meg,
hogyha aztán megharagszik is rám, mert meglehet, hogy erősen meg fog
haragudni, hát az igérete kösse.

– Ez legalább őszinte beszéd, vágott közbe Quincei, én felelek a
professzorért. Nem tudom ugyan, hogy mi a szándéka, de esküszöm, hogy
becsületes, ennyi nekem elég.

– Köszönöm uram, szólt Van Helsing büszkén és kezet nyujtott az
amerikainak. Erre Artur is megszólalt.

– Van Helsing dr., én nem szeretek zsákban macskát venni, mint a
példaszó mondja. És ha az, a mit ön tőlem kiván, férfiui becsületembe,
vagy keresztény hitembe ütköző volna, akkor nem igérhetek önnek semmit.
De ha ön biztosit arról, hogy az, a mit ön tenni akar, a kettő közül
egyikbe sem ütkőzik, akkor beleegyezem mindenbe, noha fogalmam sincs
róla, hogy mi a szándéka.

– Elfogadom a kikötését – szólt Van Helsing – és csak azt kérem öntől,
ha elitélendőnek véli is cselekedetemet, hát előbb jól meggondolja, hogy
meggyőződjék róla, hogy nem ütközik a kikötésébe.

– Megegyeztünk! mondta Artur és most szabad-e kérdeznem, hogy mit fogunk
tenni.

– Azt akarom, hogy velem jőjjenek, még pedig titokban, a knigsteadi
temetőbe.

Artur arca megnyult, a mint megdöbbenve kérdezte:

– Oda, a hol szegény Lucy van eltemetve? A professzor meghajtotta magát,
Artur folytatta: És ha egyszer ott vagyunk.

– Bemegyünk a kriptába! Artur főlállt.

– Professzor komolyan beszél ön, vagy ez csak kegyetlen tréfa akar
lenni? Bocsásson meg, látom, hogy komolyan beszél. – Erre ismét leült,
jól láttam, hogy mereven és büszkén ül, mint a ki sértve érzi magát.
Csend volt, mig ő ujra meg nem szólalt:

– És ha a kriptában leszünk?

– Kinyitjuk a koporsót.

– Ez mégis sok! – kiáltotta Artur, haragosan fölállva. Én türelmes
vagyok minden dologban, a mi észszerü, de ebben – annak a sirjának, a
kit szerettem, a megszentségtelenitésében… szinte elfuladt
fölháborodásában. A professzor szánalommal nézte.

– Szegény barátom, ha megkimélhetném magát a fájdalomnak egy
nyilalásától, hát Isten látja lelkemet, megtenném. De ezen az éjjelen a
lábunknak tüskés ösvényt kell járni vagy pedig annak a lába, a kit ön
szeretett, örökre a gyehena tüzét járja!

Artur merev, sápadt arccal nézett a professzorra, mondván:

– Vigyázzon!

– Nem volna jobb, ha meghallgatná, a mit mondani akarok? – szólt Van
Helsing. Akkor legalább világosan fogja tudni, hogy mit akarok.
Folytassam?

Némi szünet után Van Helsing némi megerőltetéssel mondta tovább:

– Lucy kisasszony halott. Nem ugy van? Igen! Nos akkor nem ártunk neki.
De hogyha nem volna halott…

Artur talpra ugrott.

– Jóságos Isten! kiáltotta. – Mit akar ezzel mondani? Valami tévedés
volt a dologban? Elevenen temették el?

– Én nem mondtam, hogy eleven volt gyermekem; én nem is gondoltam azt.
Én nem mondok többet annál, hogy ő esetleg halottlan.

– Halottlan! Nem élő! Mit akar ezzel mondani. Mi ez minden, egy rossz
álom, vagy mi.

– Vannak rejtélyek, a melyet emberek csak találgathatnak, a melyeket
csak nagy idők mulva fognak megoldani. Higyjen nekem, hogy mi is egy
ilyennek a szélére jutottunk. De még nem fejeztem be, a mit kérni
akarok. Szabad levágnom a halott Lucy kisasszony fejét.

– Az égre és földre mondom hogy nem! Kiáltotta Artur szenvedélyes
haraggal. Az egész világért sem egyezném bele a halott testének a
megcsonkitásába. Van Helsing doktor ön nagyon messzire ment. Mit tettem
önnek, hogy igy gyötörjön. Mit vétett az a szegény leány, hogy ön igy
megbecsteleniti a sirját. Megőrült ön, hogy ilyeneket beszél vagy én
bolondultam meg, a ki hallgatom magát. Ne merészeljen többé gondolni sem
erre. Én nem fogom a beleegygyezésem semmiféle cselekedetéhez sem
megadni. Kötelességem az ő sirját megvédeni ön ellen és Istenemre meg is
fogom tenni.

Van Helsing méltósággal emelkedett föl és komolyan és szigoruan mondta:
Mylord Godalming, nekem is meg van a magam kötelessége, először
kötelességem mások irányában, kötelességem a halottal szemben. És
Istenemre teljesiteni is fogom! Minden, a mit most kérek öntől, csak az,
hogy jőjjön velem és nézzen és figyeljen. És ha később megujitom a
kérésemet és ön akkor nem nálammal is jobban kivánja teljesitését, akkor
– akkor is teljesiteni fogom a kötelességemet, bár mibe kerüljön is.
Aztán pedig rendelkezésére állok, hogy számon adjam cselekedetemet ott
és akkor, a mikor ön akarja. – Hangja megcsuklott egy kissé és aztán
szánalommal tele hangon folytatta:

– De könyörgöm önnek, ne váljék meg tőlem haraggal. Hosszu életemben
sokszor kellett olyat tennem, a mit nem volt kellemes tenni és a mi néha
a szivemet facsarta, de soha olyan nehéz föladatom nem volt, mint a
mostani. Higyje el, hogy én megtennék mindent, mit ember tehet, hogy önt
megkiméljem a szomoruságtól. Gondolja meg, mert miért okoznék én
magamnak ennyi fáradtságot és ennyi szomoruságot. Én eljöttem ide a
magam országából, hogy tegyem a jót, a mit tehetek. Először John barátom
kedvéért, azután pedig azért a kedves fiatal lányért, a kit én is
megszerettem. Neki adtam – nem szivesen mondom meg, de jó szándékkal
mondom most – a mit ön adott, ereimnek a vérét. Adtam én, a ki nem
voltam, mint ön, a szerelmese, csak pusztán az orvosa és barátja. Neki
adtam az éjjeleimet és nappalaimat, halála előtt és halála után és most
is, ha az én halálom az ő javára válnék, a mikor ő halott halottlan,
szivesen adnám érte. – Ezt mind nagyon komolyan nyugodt büszkeséggel
mondta, a mely Arturt nagyon meghatotta. Megfogta az öreg ur kezét és
megtört hangon szólt:

– Óh, de mikor olyan nehezemre esik erre gondolni és nem birom
megérteni. De legalább önnel megyek és várni fogok.




XVI.


_Seward doktor naplója. Folytatás._

Éppen háromnegyed volt éjfél előtt tizenkettőre, a mikor átmásztunk a
temető alacsony falán. Sötét éjszaka volt, a holdas égbolton keresztül
nyargaló nehéz felhőkkel. Mi mind szorosan egymás mellett maradtunk,
csak Van Helsing volt egy kissé előbbre, az utat mutatva. Mikor már
közel voltunk a kriptához, Arturra vigyáztam, mert attól tartottam, hogy
a szomoru emlékkel tele hely közelgésén föl fog indulni, de ő erősen
tartotta magát. A professzor fölnyitotta a kripta ajtaját és elsőnek
lépett be, mi mind sorban utána, mire ő bezárta mögöttünk az ajtót. A
lámpáját meggyujtva a koporsóra mutatott. Artur habozva lépett közelebb;
Van Helsing felém fordulva szólt:

– Ön itt volt velem tegnap. Benne volt-e akkor Lucy kisasszony teste
ebben a koporsóban?

– Benne. – A tanár erre a többiekhez fordult.

– Önök hallották, pedig ő olyan, a ki maga sem hisz nekem. Erre fogta a
sróf huzóját és ismét levette a koporsó födelét. Artur borzasztóan
sápadt volt, de hallgatott; mikor a koporsó födelét leemelték, egészen
közel ment. Nyilván nem tudta, hogy belül még egy ólomkoporsó is van,
vagy nem gondolt rá. Mikor meglátta a fölhasitott ólomlapot, a vér az
arcába szökött egy pillanatra, de épp olyan gyorsan el is hagyta, ugy,
hogy szegény fehér lett, mint a fal; de még folyton hallgatott. Van
Helsing fölhajtotta az ólomfödelet és mi mind odanéztünk, aztán
visszatántorodtunk.

A koporsó üres volt!

Néhány percig senki sem szólott. Végre Morris Quincey törte meg a
csöndet.

– Tanár ur, én megbiztam önben. Megelégszem, ha szavát adja. Más
körülmények közt még ezt sem kérdezném – nem sérteném meg önt azzal,
mintha kételkedném; de ez oly titokzatos, érthetetlen dolog, hogy itt
szó sem lehet becsületről vagy becstelenségről. Feleljen kérem. Ön
cselekedte ezt?

– Esküszöm itt mindnyájuk előtt mindenre, a mi szent nekem, hogy sem el
nem vittem, sem meg nem érintettem azóta Lucy kisasszony holttestét. Igy
történt: Két éjjel ezelőtt, barátom Seward és én idejöttünk, alapos
okunk volt rá, higyjék el, hogy azért. Én fölnyitottam akkor a koporsót,
a mely ólommal volt zárva és üresen találtam, épp ugy, mint most. Aztán
vártunk és láttunk valami fehéret közeledni a fák között. Másnap
eljöttünk ide nappal és akkor Lucy itt feküdt. Igaz-e, barátom John?

– Igaz.

– Akkor éjjel éppen jókor jöttünk. Ismét egy olyan pici gyermek veszett
el és mi, hál’ Istennek, váratlanul találtuk meg a sirok közt. Tegnap
este naplemente előtt jöttem ide, mert napnyugtakor mozdulhatnak a
halottlanok. Én itt vártam mindaddig, mig a nap ujra föl nem kelt, de
nem láttam semmit sem. Lehet, hogy azért nem, mert az ajtó nyilásait
elláttam azzal a foghagymával, a mit a halottlan nem türhet és más
valamivel is, a mitől irtózik. A mult éjjel tehát nem volt künn, azért
ma, naplemente előtt, elvettem a foghagymát és mindent. Azért találtuk a
koporsót most üresen. De legyenek türelemmel. Jöjjenek velem ki és
várjuk láttatlanul és némán és csodálatos dolgokat fognak tapasztalni.
Igy – ezzel lezárta lámpája sugarát – most gyerünk. – Kinyitotta az
ajtót és mi kimentünk rajta. Van Helsing zárta be ujra maga mögött az
ajtót.

Oh! mily édes és frissnek éreztük az éjjeli levegőt, a sirbolt
szörnyüségei után. Mily jól esett a rohanó felhőket látni és a távoli
nagy város tompa robaját hallani. Valamennyien meg voltunk indulva.
Artur némán és a rejtélyesen tünődve állott. Én magam elég türelmesen
viseltem magamat, kétségeim ismét tünedezni kezdtek és nagyan hajoltam
Van Helsing hite felé. Morris Guincey nyugodt volt, mint az olyan ember
szokott lenni, a ki minden dolgot ugy fogad, a hogy jön és kész vele
szembeszállni. A mi Van Helsinget illeti, ő volt az egyetlen, a ki el
volt valamivel foglalva. Először is egy vékony ostyaforma fehér lapot
vett ki a táskájából, a mely gondosan volt egy fehér ruhába takargatva;
aztán egy marék fehér tészta- vagy kovászfélét vett elő és az ostyát
összemorzsolva belegyurta. Aztán vékonyra sodorta a keze közt és az ajtó
nyilásait kezdte vele betapasztani. Én, a ki legközelebb voltam hozzá,
nem állhattam meg, hogy ne kérdezzem, hogy mit csinál. Erre Artur és
Morris is közelebb huzódtak, mert ők is kiváncsiak voltak a feleletre.

– Elzárom a sirt, hogy a halottlan vissza ne térhessen bele.

– És ezt azzal a kis péppel vagy mivel, akarja megakadályozni? kérdezte
Morris.

– Azzal.

– Mi volt az, a mit bele tett? Ezuttal Artur volt a kérdező. Van Helsing
ájtatosan emelte meg a kalapját, a mint felelt:

– Szentelt ostya. Amsterdamból hoztam magammal. Külön engedelemmel.

Ez a felelet a legskeptikusabbat közülünk is elhallgattatta, éreztük
valamennyien, hogy az ilyen komoly elszántsággal szemben, mint a milyen
a professzoré, a mely a neki legszentebb dolog fölhasználásától sem
retten vissza, meg kell szünni minden kételkedésnek. Tiszteletteljes
csöndben foglaltuk el kijelölt helyünket a kripta körül, olyanformán,
hogy ne láthasson bennünket, a ki közelednék. Én sajnáltam a többieket,
kiváltképpen Arturt, mert én már egyizben kipróbáltam az őrtállás
borzalmait. Soha eddig a sirkövek nem látszottak olyan kisértetiesen
fehéreknek; soha a ciprusok és tiszafák olyan gyászosaknak; soha a
haraszt nem zördült oly vérfagyasztón; soha galy nem roppant oly
titokzatosan; és soha a kutyák távoli vonitása nem hangzott oly
fájdalmasan az éjben.

Hosszas csend és néma várakozás után egyszer csak a professzor ajkáról
éles pst! pst! hallatszott. Kezével mutatott és mi a hosszu fasor vége
felől egy fehér alakot láttunk közeledni, egy homályos fehér alakot, a
mely valami sötétet szoritott a kebléhez. Az alak megállapodott és a
felhők körül kibukkanó hold ráeső sugaránál világosan láttunk egy
hosszuhaju hölgyet fehér ruhába burkoltan. Az arcát nem láthattuk, mert
a keblén tartott pici szőke haju gyermekre volt hajtva. Egy kis szünet
után éles rövid kiáltást hallottunk, olyat, a milyet kis gyermek vagy
kis kutya szokott álmában hallatni. Mi előre akartunk rohanni, de a
professzor intőkeze visszatartott bennünket és aztán mikor odanéztünk, a
fehér alak ismét felénk indult. Most már elég közel jutott, hogy a
holdvilágnál egészen jól láthassuk. Az én szivem hideg lett, mint a jég
és Artur hörgését is hallottam, a mint megismertük Vestenra Lucy
vonásait. Igen, Vestenra Lucy volt, de mennyire megváltozva. Szendesége,
rideg szivtelen kegyetlenségre és szüziessége sivár ledérségre
változott. Van Helsing előre lépett és intésének engedelmeskedve, mi is
közeledtünk, mind a négyen egy sorba állva a kripta ajtaja elé. Van
Helsing fölemelte a lámpáját és Lucyra irányozta sugarát. A lámpa
koncentrált fényénél láttuk, hogy ajka biboros a friss vértől, a mely az
állán végig csurogva beszenyezte halotti köntösének fehérségét.
Megrázkódtunk az irtózattól. A lámpa reszkető fénye bizonyitotta, hogy
még Van Helsinget is cserben hagyta vas idegzete. Artur állt legközelebb
hozzám és ha meg nem kapom a karját, hát elesett volna.

A mikor Lucy (Lucynak nevezem azt a rémet, a mely előttünk állt, mert az
ő alakját öltötte) meglátott bennünket, haragosan fujva, mint a macska,
a kit hirtelen megtámadnak, huzódott vissza és végig jártatta rajtunk
szemeit. Lucy szeme volt formában és szinben, de Lucy szeme telve
tisztátlan pokoli tüzzel, a tiszta, szelid szem helyett, a melyet
ismertünk. Ebben a pillanatban szerelmem maradványa gyülöletté és
utálattá változott. És ha ekkor azt mondták volna, hogy öljem meg, hát
vad gyönyörrel meg tudtam volna tenni. A mint ránk nézett, szeme
tisztátlan tüzben lángolt és arca csak ugy ragyogott a kéjes mosolytól.
Óh Istenem, mily irtózatos volt azt látni! Gondtalan mozdulattal ellökte
magától a gyermeket, melyet eddig a keblére szoritva tartott, föléje
hajolva és morogva mint éhes kutya a csont fölé szokott, messze ellökte
magától a földre. A gyermek élesen sikoltott, aztán nyögve maradt ott, a
hová dobta. Oly rideg szivtelenség nyilatkozott a mozdulatában, hogy
Artur följajdult belé. És a mint Lucy kitárt karokkal és buja mosolylyal
közeledett feléje, hátrált és kezével elfödte arcát.

Lucy azért folyton közeledett hozzá és vágyteljes, kéjes gráciával
mondta:

– Jőjj ide Artur. Hagyd el ezeket és jőjj ide hozzám. A karjaim
reszketnek érted, jer és együtt pihenhetünk. Jer, férjem, jer!

Oly valami pokolian édes volt a hangjában, a mely még minket is
megszeliditett, a kik pedig máshoz intézett szavait hallottuk. A mi
Arturt illeti, mintha megbüvölték volna, kezeit levéve arcáról, kitárta
a karját. Lucy belevetette volna magát, ha Van Helsing előre nem ugrik
és közéjük nem tartja a kis arany feszületét. Lucy visszarettent tőle és
hirtelen eltorzult arccal és dühös mozdulattal kerülte meg, mintha a
sirboltba akarna menni.

Mikor egy-két lábnyira volt az ajtótól, megállt, mintha valamely
láthatatlan erő visszatartaná. Aztán megfordult és világosan láttuk
arcát, a hold és a lámpa sugaránál, a mely immár nem reszketett Van
Helsing kezében. Soha sem láttam és remélem, hogy halandó szememmel nem
is látok soha, ilyen gonosz kifejezésü arcot. Gyönyörü szine halottas
sápadtságra változott, a szemében szikrázott a pokol tüze, homlokát ezer
ráncra huzta és gyönyörü, vérrel itatott száját széthuzta, mint a régi
görögök és japánok haragos istenei. Ha tekintete gyilkolhatott volna, mi
mind a négyen halva maradtunk volna a helyünkön. Ez igy tartott teljes
egy percig, a mely egy egész örökkévalóságnak látszik. A kisértet a
fölemelt feszület és a szentelt ostyával lezárt ajtó között állott. Van
Helsing törte meg a csendet Arturtól kérdezve:

– Feleljen nekem oh barátom! Folytassam-e megkezdett munkámat?

Artur térdre vetette magát és arcát kezeivel elfödve felelt:

– Tegye, a mit akar barátom, tegye, a mit akar. Soha ehez fogható
borzalmat nem értem! Morris és én egyszerre termettünk mellette és karon
fogtuk, hogy el ne essék. Hallottuk a lámpa lecsukásának csattanását.
Van Helsing a kriptához lépett és kiszabaditotta az ajtó nyilásának egy
részét a szentelt ostyából készült tapaszból. Valamennyien ámulatteljes
irtózattal láttuk, hogy a mint ő visszahuzódott, az az asszony, oly igaz
földi testével, mint akár a miénk, eltünt azon a parányi nyiláson
keresztül, a melybe egy kés pengéjét alig lehetett volna döfni.
Mindnyájan megkönnyebbülten sóhajtottunk föl, látva, hogy a professzor
nyugodtan beragasztja ismét az ajtó nyilását.

Mikor ezt elvégezte, fölvette a gyermeket a földről mondván:

– Jöjjetek barátaim, többet nem tehetünk holnapig. Holnap délbe temetés
lesz. Nemsokára azután kell idejönnünk. 2 órakor, ha a temető őr lezárja
a kaput, mi ott maradunk. Akkor aztán többet tehetünk. A mi ezt a
kicsikét illeti, nem esett nagy baja és holnapra összeszedi magát. Majd
ott hagyjuk, a hol a másikat, hogy a rendőr megtalálja és aztán megyünk.
– Aztán szorosan Artur mellé lépve mondta:

– Barátom Artur maga fájdalmas megpróbáltatáson ment keresztül. De
később, ha visszatekint, meg fogja látni, mennyire szükséges volt. Most
a keserü vizeket gázolja gyermekem. Holnap ilyenkorra, ha Isten is ugy
akarja, keresztül jut rajtuk és eléri az édes vizeket. Addig hát ne
gyászoljunk tulságosan. Addig nem is kérem bocsánatát.

Artur és Morris velem jöttek haza és iparkodtunk egymást utközben
földeriteni. A gyermeket biztosságban hagytuk és fáradtan értünk haza,
hát valahogy csak sikerül elaludnunk.

_Szeptember 29. éjjel._

Kissé 12 óra előtt mi hárman Artur, Morris és én a professzorért
mentünk. Sajátságos, hogy mind a hárman mintha összebeszéltünk volna,
fekete ruhát öltöttünk. Igaz, hogy Artur gyászolt, hát rendesen
feketében járt, de mi ketten ösztönszerüleg öltöttük fel. Fél egykor
értünk a temetőbe. És lassan sétálgatva jó messzire kerültünk a
hivatalos felügyelettől, ugy, hogy mire a sirásók fölhantolták a sirt, a
felügyelő nyugodtan zárta ránk a kaput, azt hitte, hogy mindenki
eltávozott. Van Helsing rendes fekete kis táskája helyett ezuttal egy jó
hosszu bőrzacskót cipelt, a mely elég nehéznek látszott.

Midőn magunkra maradtunk, némán követtük a professzort a kriptához. Ő
maga nyitotta ki és belépésünk után maga zárta be az ajtót mögöttünk.
Aztán kivette a zacskójából a lámpát, a melyet meggyujtott, ugyszinte
két szál viaszgyertyát, melyeket szintén meggyujtott, megolvasztott
végükkel két másik koporsóra ragasztott, hogy elég világosságot nyerjen
munkájához. Midőn ismét levette Lucy koporsójának födelét, mind oda
néztünk – Artur reszketve, mint a nyárfalevél és láttuk, hogy a halott
szépségének teljes pompájában ott fekszik. De az én szivemben nem volt
már szerelem, nem volt benne egyéb utálatnál az undok lény iránt, a mely
Lucy alakját öltötte magára Lucy lelke nélkül. Jól láttam, hogy még
Artur arcais megkeményedett, a mint nézte. Egyszerre csak azt kérdezte
Van Helsingtől:

– Valósággal Lucy teste-e ez, vagy csak egy démon az ő alakjában?

– Az ő teste és mégsem az övé. De várjon egy kicsit és mindjárt meglátja
olyannak, a milyen volt és a milyen.

Olyan volt Lucy, a mint ott feküdt, mint egy gonosz álomlátás; hegyes
fogai, duzzadt kéjes piros ajka, vérfoltos álla, a melynek láttára
megborzadtunk – valóságos torzalakja az egykori szelid, szép, tiszta
lánykának. Van Helsing ezalatt lassan szedett elő egyet-mást a
zacskójából. Először egy forrasztóvasat vett elő és forrasztáshoz való
ólmot, aztán egy kis lámpát, a mely, midőn a sarokba állitva
meggyujtotta, kékes lobogó gázlánggal égett; aztán boncolókéseket
készitett kézhez és végre egy-, két- háromhüvelyes átmérőjü, vagy három
láb hosszu karót. Ennek az egyik vége tüzben volt keményre edzve és
hegyesre faragva. A karóval együtt egy nehéz kalapácsot vett elő, a
milyennel a háztartásban a szenet szokták a pincében széttördelni. Mikor
mindennel készen volt, Van Helsing igy szólott:

– Mielőtt bármit is tennénk, engedjék, hogy egyet-mást elmondjak a
régiek tudománya és tapasztalatai nyomán, a kik sokat foglalkoztak a
halottlanok tanulmányozásával. Mikor halottlanokká lesznek, a
változással egyben a halottlanság átka sujtja őket. Nem tudnak meghalni,
de tovább kell élniök, időkről időkre, mindig több áldozattal szaporitva
soraikat, mert mindazoknak, a kik a halottlanok hatalmába kerülnek és
ennek következtében pusztulnak el, szintén halottlanokká kell válniok és
ismét áldozatot szednek. Igy tágul a körük örökké, mint a vizbe dobott
kőnek a köre. Barátom Artur, ha Lucy önt akkor, mikor haldoklott,
megcsókolta volna, vagy ha tegnap éjjel karjaiba fogadta volna, idővel
halála után ön szintén halottlanná vált volna. Ennek a boldogtalan ifju
hölgynek a pályafutása csak most kezdődőtt. Azok a kis gyermekek, a
kiknek vérét vette, még nincsenek nagyon rosszul, de ha őt igy hagyjuk
halottlanul, akkor mind több vérüket veszi, mert a rajtuk nyert
hatalomnál fogva magához vonzza őket. De ha valósággal meghal, akkor
mindez megszünik. A legfontosabb pedig az, hogyha ezt a halottlant
valóságos halottá teszszük, akkor a szegény leányka lelke ismét
fölszabadul. A helyett, hogy gonoszságot követne el éjjel, az angyalok
közt fogja elfoglalni helyét. Azért, barátom, áldott lesz a kéz, a mely
a fölszabaditó csapást méri rá. Én kész vagyok erre. De vajjon nincs
köztünk valaki, a kinek több joga van ehhez. Nem fog-e valamikor örömére
szolgálni, ha álmatlan éjjeleinek csöndjében azt gondolhatja: Az én
kezem volt az, a mely őt a csillagokhoz küldte; annak a keze, a ki
legjobban szerette őt. Annak a keze, a kiét maga is választotta volna,
ha választásról szó lehetett volna. Szóljanak, nincs-e köztünk egy
ilyen?

Mi valamennyien Arturra néztünk, ő is észrevette, a mit mi, a végtelen
jóságot, a mely azt akarta, hogy az ő keze legyen az, a mely visszaadja
nekünk Lucyt, mint egy szent és többé nem megszentségtelenitett emléket;
ő előre lépett és bátran mondta, noha a keze reszketett és az arca fehér
volt, mint a hó:

– Igaz jó barátom, megtört szivem mélyéből mondok önnek köszönetet.
Mondja meg, hogy mit tegyek és én nem fogok ingadozni. Van Helsing a
vállára tette a kezét és igy szólt:

– Derék gyerek! Csak egy pillanatnyi bátorság és meglesz. Ezt a karót
keresztül kelt rajta verni. A föladat rettenetes, erre figyelmeztetem,
de csak rövid ideig fog tartani és ön azután annál jobban fog
örvendezni, minél nagyobb volt a fájdalma. Ebből a kegyetlen sirból ugy
fog kijutni, mintha a levegőben járna. De nem szabad haboznia, ha
egyszer belefogott. Csak arra gondoljon, hogy mi az ön igaz barátjai
körülötte vagyunk és hogy az egész idő alatt önért fogunk imádkozni.

– Lássunk hozzá, szólt Artur rekedten. Mondja meg, hogy mit kell tennem.

– Vegye ezt a karót a bal kezébe, hegyét a halottlan szive fölé
illesztve és a kalapácsot a jobb kezébe. Aztán ha én elkezdem a halotti
imádságokat olvasni – a könyv itt van nálam és a többiek utánam
mondhatják az imát – akkor üssön, Isten nevében hogy minden jóra
forduljon a halottal, a kit szeretünk és hogy elpusztuljon a halottlan.

Artur fogta a karót és a kalapácsot és most már, hogy el volt szánva nem
reszketett a keze. Van Helsing felnyitotta a könyvét és olvasni kezdett.
Morris és én lehetőleg követtük őt. Artur a halott szive fölé illesztve
a karót aztán teljes erejével ütötte a kalapácscsal.

A koporsóban fekvő lény görnyedezett és egy rémes, vérfogylaló sikoltás
fakadt nyitott piros ajkáról. A test rázkódott, remegett és görcsös vad
rángatódzásban huzódott össze. Éles, fehér foga összeverődött, hogy az
ajkát is fölhasitotta és piros hab ömlött a száján. De Artur meg nem
indult rajta. Ugy nézett ki, mint egy boszuálló Isten, a mint szilárd
kézzel emelte magasra a kalapácsot és verte mélyebbre és mélyebbre a
könyörületes szabaditó karót, mig a keresztül vert sziv vére magasra
fröccsenve bugyogott körülötte. Arca elszánt volt és mintegy a
kötelességérzet gloriája világlott róla. Látása bátorságot öntött belénk
és hangunk csak ugy zengett a kis sirboltozaton végig.

A test görcsös vonaglása lassankint megszünt, a fogait nem csattogtatta
többé, az arc nem torzult el. Végre teljesen elcsöndesült. A rémes
föladat teljesitve volt.

A kalapács kihullott Artur kezéből. Megtántorodott és elesett volna, ha
föl nem fogjuk. Homlokáról nagy cseppekben hullott a verejték és melle
zihált. Néhány percig annyira el voltunk vele foglalva, hogy nem is
néztünk a koporsó felé. Mikor végre arra felé fordultunk, meglepetten
kiáltottunk föl. Annyira bámulva néztük, hogy Artur is fölkelt a
földről, a hová ültettük és odajött a koporsóhoz; és ekkor derült,
boldog fény sugárzott arcáról és elüzte róla örökre az irtózatnak
megkövesült kifejezését.

Mert ott előttünk a koporsóban immár nem az az undok lény feküdt, a
kitől ugy irtóztunk és a kit ugy meggyülöltünk, hogy elpusztitásának
föladatát mintegy kedvezményképpen engedtük át annak, a kinek legtöbb
joga volt hozzá, hanem Lucy ugy, a hogy életében ismertük őt,
hasonlithatatlanul édes szép tiszta arcával. Igaz, hogy a szenvedés és
gond nyomai is épp ugy meglátszottak rajta, mint életében; de ezt mi nem
bántuk, mert csak annak az igazságát bizonyitották, a mit hittünk.
Mindnyájan éreztük, hogy a szent nyugalom kifejezése arcán csak földi
jele és bizonyitéka volt az örökké való béke és nyugalomnak.

Van Helsig Artur vállára tette a kezét és kérdezte tőle:

– És most, Artur, barátom, kedves fiam, megbocsájt-e nekem?

Artur megfogta az öreg ember kezét, megcsókolta, megszoritotta és aztán
felelte:

– Hogy megbocsájtok-e? Az Isten áldja meg, a miért vissza adta az én
drágámnak a lelkét és nekem a nyugalmamat. Két kezét a professzor
vállára tette, fejét a keblére hajtotta és egy darabig csöndesen sirt,
mig mi mozdulatlanul állottunk. Mikor ismét fölemelte a fejét, Van
Helsing igy szólott hozzá:

– És most gyermekem megcsókolhatja őt. Csókolja meg halott ajakát, mint
a hogy ő kivánná, ha kivánnia lehetne. Most már nem a pokol halottlanja.
Most már az Uristen igazi halottja, a kinek a lelke vele van az égben.

Artur lehajolt és megcsókolta és azután őt és Morrist kiküldtük a
sirboltból. A professzor és én lefürészeltük a karó kiálló végét, a
hegyét benne hagyva a testben. Aztán levágtuk a halott fejét és
megtöltöttük száját foghagymával. Összeforrasztottuk ujra az ólom
koporsót és rá tettük és srófoltuk a fedelét, aztán összeszedve
holminkat, eljöttünk. A professzor az ajtót becsukva, Arturnak nyujtotta
a kulcsot. Künn édes volt a levegő, a nap sütött, a madarak énekeltek és
ugy tetszett, mintha az egész természet megváltozott volna. Jó kedv,
boldogság és béke uralkodott mindenfelé, még a mi szivünkben is, noha
csak igen mérsékelten. Mielőtt elindultunk volna, Van Helsing igy
szólott:

– Most barátaim föladatunknak az első részét elvégeztük, még pedig a
ránk nézve legkinosabb részét. De ennél nagyobb föladat vár még ránk;
megtalálni minden szomoruságunknak az okozóját és kiirtani őt. Én nyomra
akadtam, a melyet követhetünk; de a föladat hosszas és terhes és
veszedelemmel és fájdalmakkal teljes. Segiteni fognak-e mind? Mi mind
megtanultunk hinni – ugy-e? És ennél fogva látjuk kötelességünket.
Ugy-e? Hát igérjük meg, hogy a keserü végére járunk a dolognak.

Mindegyikünk kezet adott neki, a mint elindultunk még igy szólt:

– Két éjjel ezután találkozni fognak velem este hétkor és együtt
ebédelünk John barátommal. Még másik kettőt is fogok hivni, a kit maguk
nem ismernek. Akkor készen leszek és elő fogom terjeszteni terveimet.
Barátom John, maga velem jön haza, mert még tanácskoznom kell magával.
Ma éjjel visszautazom Amsterdamba, de holnap éjjel visszajövök. Aztán
közeledik nagy munkánk. De előbb sokat kell még mondanom, hogy tudják,
mit kell tenni és mitől kell félni.




XVII.


_Seward doktor naplója – folytatás._

Mikor a hotelba értünk, Van Helsing egy rá váró telegramot talált.

– Jövök a vonattal. Jonathán Whitby-n van. Fontos ujság. _Harkerné
Minna._

A professzor nagyon megörült. – Ah, az a csodálatos Madame Minna –
kiáltotta. – Gyöngye az asszonyoknak! Ő jön, de én nem maradhatok. A
maga házában kell elszállásolni barátom John. Magának elejbe kell menni
a vasutra. Táviratozzon neki utközben elejbe, hogy tudja.

A távirat elküldése után megteázott, közben elmondva nekem egyet-mást
Harker Jonathánról és naplójáról, a mikor külföldön járt, átadva
egyuttal a naplónak egy géppel irott másolatát, ugyszintén Harkernénak
Whitbyben irott naplójáét.

– Fogja ezeket – mondta – és tanulmányozza át alaposan. Mire
visszatérek, tudni fog mindent és jobban indulhatunk dolgunkra. A mit
ezek a naplók elmondanak – ezzel komolyan és sulyosan tette a kezét a
papirosra – az lehet a kezdete az ön és az én és a többiek
pusztulásának; vagy pedig halálharangja leszen a nagy halottlannak, a ki
a földet járja. Mindent alaposan elolvasson, csak arra kérem és ha
valamiben kiegészitheti az itt elmondottakat, hát tegye meg. Hisz ön is
jegyezte ezeket a különös eseményeket, nemde? Igen! Akkor aztán ha
megjövök, az egészet átvészszük együtt. Ezután utra készült és nemsokára
elhajtatott a vasutra. Én magam is siettem a paddingtoni pályaházba, a
hova még jóval a vonat beérkezése előtt értem.

Az érkezettek tömege már oszladozott és én már nyugtalankodni kezdtem,
hogy talán elszalasztottam vendégemet, midőn egy szelid arcu, elegáns
fiatal hölgy felém tartva, egy pillantást vetett rám, aztán megszólalt:

– Seward doktor, nemde?

– És kegyed Harkerné asszony! – feleltem én rögtön, mire ő kezét
nyujtotta.

– Megismertem önt az én kedves kis Lucym leirásából, de hirtelen
elhallgatott és heves pir boritotta el arcát.

Az én arcomat is elfutó pir felelt az övére és valahogy mindjárt
közelebb segitett egymáshoz. Én összeszedtem a málháját, a mely egy
irógépet is foglalt magában és haza felé indultunk. Harkerné, noha
tudta, hogy az én otthonom egy elmegyógyintézet, nem volt képes a
borzongását teljesen elpalástolni, a mint a házam küszöbét átlépte.

Azt mondta, hogy ha megengedem, hát mindjárt föl fog keresni a dolgozó
szobámban, mert nagyon sok a mondani valója. Addig is, a mig várom, a
fonografba mondom naplójegyzeteimet. Még eddig nem nézhettem át a Van
Helsing által rám bizott papirokat, noha itt vannak mellettem nyitva. El
kell valamivel foglalnom Harkernét, hogy elolvasásukhoz jussak. Ő nem
tudja, hogy az időnk mily drága és hogy milyen föladatra készülünk.
Gondom lesz rá, hogy meg ne ijeszszem. Itt jön.


_Harkerné Minna naplója._

_Szept. 29._

Mihelyt egy kissé rendbe szedtem magamat, lementem Seward doktor dolgozó
szobájába. Az ajtóban megálltam egy pillanatig, mert ugy tetszett, hogy
hallom őt valakivel beszélni. De mivel meghagyta volt, hogy siessek, hát
kopogtam és „tessék“ kiáltására beléptem.

Meglepetésemre, senki sem volt vele a szobában. Egészen egyedül volt és
szemben vele az asztalon volt valami, a miről leirás után azonnal
tudtam, hogy fonográf. Még soha sem láttam egyet sem, hát roppant
érdekelt.

– Remélem, hogy nem várakoztattam meg – kezdtem a szót – már jó ideje az
ajtó előtt álltam, de beszélni hallottam önt, hát azt hittem, hogy van
itt valaki.

– Oh – felelte ő mosolyogva – csak a napló jegyzeteimmel voltam
elfoglalva.

– Napló jegyzeteivel? – kérdeztem meglepetve.

– Igen, – felelte ő. – Ebben tartom őket. – Beszéd közben a fonográfra
tette a kezét. Én egészen izgatottan jegyeztem meg:

– Hisz ez még a gyorsirásnál is külömb! Nem hallhatnám valamit mondani?

– Hogyne, – felelte ő, készséggel felállva, hogy beszédre igazitsa a
gépet. Egyszerre csak zavarodottan állt meg.

– Csakhogy én nem tartok benne egyebet a naplómnál, – kezdte
mentegetőzve – és ez többnyire betegeimről szól, a mi pedig tán egy
kissé furcsa lenne, azt akarom mondani, hogy – elakadt és én
megpróbáltam kisegiteni zavarából:

– Ön Lucyt is ápolta utolsó betegségében. Engedje meghallanom, hogyan
halt meg, nagyon hálás leszek mindenért, a mit megtudok róla, mert
nagyon szerettem őt.

Meglepetésemre riadt tekintettel arcában, felelte:

– Az ő haláláról szóljak önnek? A világ minden kincséért sem!

– És miért nem? kérdeztem én elkomolyodva. Az orvos hallgatott és
láttam, hogy mentségen töri a fejét. Végre dadogva mondta:

– Tudja kérem, én nem is tudnám tulajdonképpen, hogy hogyan találjak meg
egy bizonyos részt az egészben. Mert noha hónapok óta ebben tartom a
jegyzeteimet, soha sem jutott eszembe, hogy hogyan találjam meg egyik
vagy másik részét, ha szükségem volna rá. A mig ő beszélt, eszembe
jutott, hogy a Lucyt ápoló orvos naplója aligha ki nem egészithetné ama
bizonyos borzalmas lényt illető tudásunkat és merészen jegyeztem meg:

– Ez esetben doktor ur legjobb volna, ha megengedné, hogy az egésznek a
tartalmát lemásoljam az ön számára az irógépemen. Az orvos erre
halálosan elsápadva felelte.

– Nem, nem, nem, az egész világért sem engedném meg, hogy megtudja ezt a
borzasztó történetet. Én egy pillanatig gondolkoztam, hogy mivel
birhatnám rá az engedelem megadására. Szememet önkéntelenül a szobán
végig jártatva, megláttam az asztalán géppel irott napló jegyzeteinket.

– Ön nem ismer engem doktor. Szóltam én, ha majd elolvasta azokat a
jegyzeteket – az én naplómat és a férjemét, a melyet ugyancsak én
másoltam le, akkor jobban fog ismerni. Szivem minden gondolatát meg
fogja abban a naplóban találni. Addig, a mig jobban meg nem ismer,
természetesen nem várhatom, hogy jobban meg ne bizzék bennem.

Az orvos erre fölállt, kihuzott egy nagy fiókot, a melyben egymás mellé
rakva álltak a sötét viaszszal boritott fonograf cilinderek, és igy
szólt:

– Önnek teljesen igaza van. Nem biztam önben, mert nem ismertem önt. De
most már ismerem. És bevallom, hogy már előbb is jobban kellett volna
önt ismerni. Tudom, hogy Lucy beszélt önnek rólam, mert nekem is beszélt
önről. Engedje, hogy helyrehozzam hibámat. Itt vannak a hengerek, fogja
és hallgassa meg őket. Az első féltucat rám vonatkozik, ez nem fogja önt
tulságosan izgatni, de legalább jobban megismer. A mig ön ezeket
meghallgatja, én el fogom olvasni a naplójegyzeteket, hogy jobban
megértsek bizonyos dolgokat. Ezalatt legalább az ebéd is elkészül. A
doktor maga hozta föl a fonográfot nappali szobámba és beigazitotta.
Alig várom, hogy hallgathassam, bizonyosan meg fogom belőle tudni, annak
a kedves kis szerelmi történetnek a másik felét, a melynek az egyikét
már ismerem.


_Seward doktor naplója._

_Szept. 29._

Annyira el voltam merülve Harker Jonathán és a felesége csodálatos
naplójába, hogy észre sem vettem az idő mulását. Épp Harkerné naplóját
fejeztem be, midőn ő maga lejött ebédelni. Nagyon bájos volt, de igen
szomoru és szeme gyuladt volt a sirástól. Ez nagyon a szivemre hatott.
Halkan mondtam neki:

– Attól félek, hogy nagyon megkeseritettem kegyedet.

– Oh nem, nem keseritett meg, felelte ő, de bánata sokkal jobban
meghatott, mintsem mondhatnám. A fonográf egy csodálatos gép, de
kegyetlenül igazmondó. Elárulta nekem még a hangjában is az ön szivének
mélységes fájdalmát. Olyan volt ez, mint egy kétségbeesett lélek
kiáltása a mindenható Istenhez. Soha senkinek sem szabad ezt többé
hallani. Nézze, én hasznossá iparkodtam magamat tenni. Lemásoltam a
szavakat gépemmel és most már soha senki sem fogja többé meghallani a
szive lüktetését, mint én hallottam.

– Soha senkinek nem kell, nem szabad ezt megtudni, feleltem halk hangon.
De ő karomra tette kezét és nagyon komolyan mondta:

– Ah, pedig muszáj megtudniok!

– Muszáj! De miért? kérdeztem.

– Mert az is egy része annak a borzalmas történetnek, egy része Lucy
halálának és annak, a mi azt megelőzte; mert a küzdelemben, a melyre
készülünk, hogy a földet megszabaditsuk ettől a rémes szörnyetegtől,
minden tudásunkra szükségünk van, a minek hasznát vehetjük. Jonathán és
én egész nap és éjjel ebben fáradoztunk, a mióta Van Helsing professzor
nálunk járt. Jonathán most Whitbyben van, hogy több információt
szerezzen és holnap itt lesz, hogy segitsen nekünk. Nem szabad egymás
előtt semmit sem titkolnunk; együtt müködve, teljes bizalommal egymás
iránt, bizonyos, hogy erősebbek leszünk, mintha valamelyikünk sötétben
tapogatózik. – Oly könyörgő tekintettel nézett rám és annyi bátorságot
és elszántságot tanusitott, hogy azonnal engedtem kivánságának. – Ön azt
teheti, – feleltem neki – a mi önnek tetszik ebben a dologban. Az
Uristen bocsássa meg nekem, ha nem helyesen cselekszem. Borzalmas
dolgokat fog megtudni szegény Lucy haláláról – de tán a vége, a legvége
meg fogja önt is vigasztalni. Most jőjjön ebédelni. Az erőinket
gyarapitani kell, mert kegyetlen föladat vár ránk. Ha evett, meg fogja
tudni a többit és én itt leszek, hogy megfeleljek minden kérdésére, ha
valamit nem értene meg a csudás történetből.


_Harkerné naplója._

_Szeptember 29._

Ebéd után visszatértünk Seward doktor dolgozószobájába, lehozta a
fonográfot a szobámból, én pedig az irógépemet hoztam. Egy kényelmes
székbe ültetett s ugy helyezte el a fonográfot, hogy megérinthessem a
nélkül, hogy föl kelljen kelnem és megmutatta, hogyan állitsam meg, ha
pihenni akarnék közben. Azután fogta a székét és háttal felém ülve, hogy
teljesen szabadon hagyjon, olvasni kezdett. Én a fülemhez illesztettem a
villaalaku szerkezetet és hallgatni kezdettem.

Mikor Lucy halála történetének és mindennek, a mi követte, vége volt, én
tehetetlenül hátrahanyatlottam a székemben. Szerencsém, hogy nem vagyok
ájulós természetü. Seward doktor, a mint meglátott, ijedten ugrott föl
és a szekrényből egy kis brandyt vett elő és adott innom, a mitől aztán
nehány pillanat mulva ujra egy kis erőt kaptam. A fejem szédült, nem
tudtam, hogy mit higyjek az egész csodás rémes és titokzatos
történetből. Hogy gondolataimtól meneküljek, legjobbnak láttam dologhoz
látni. Az irógépemhez nyulva, ezt mondtam Seward doktornak:

– Engedje meg, hogy mindezt leirjam most. Készen kell lennünk mindennel,
mire Van Helsing visszajő. Telegrafáltam Jonathánnak, hogy Whitbyből
egyenesen ide jöjjön. Ön azt mondja, hogy Lord Godalming Artur és Morris
ur is jönnek. Hozzunk rendbe mindent, mire ők megérkeznek, hogy eléjük
terjeszthessük. – A doktor erre lassu tempóra igazitotta a fonográfot és
én hozzáfogtam a leiráshoz a hetedik hengertől kezdve. Egyszerre három
példányban irtam ezt is, mint a többit. Jó későre végeztem el. Seward
doktor közben elment a betegeit végig járni; mikor visszatért, leült nem
messzire tőlem és olvasott, hogy ne érezzem magamat elhagyatottnak.
Milyen jó és gondos – a világ mintha tele volna jó emberekkel – noha
szörnyetegek is vannak benne. Mielőtt megváltam volna tőle, eszembe
jutott, a mit Jonathán naplójában olvastam a professzor fölindulásáról,
a mikor valamely esti lapot olvasott Exeterből való elindulása
alkalmával; látva, hogy a doktornál meg vannak a lapok, elkértem tőle a
Westminsteri Lapokat és a Pall Mall Gazette-et és a szobámba vittem.
Nagyon jól emlékszem, hogy a Dailygraph és a Witby-i lapokból kivágott
tudósitások mennyire segitségünkre voltak a Drakula gróf partra
szállását követő borzalmas események megértésében, azóta mindig
figyelemmel kisérem az esti lapokat. Ma sem vagyok álmos, hát olvasni
fogok.


_Seward doktor naplója._

_Szept. 30._

Harker ur kilenc órakor érkezett. Épp indulása előtt kapta meg felesége
táviratát. Nagyon okos embernek kell lennie, az arca után itélve és igen
erélyesnek. Villásreggeli után feleségével együtt a szobájukba mentek
vissza és a mint az imént az ajtajuk előtt elhaladtam, hallottam az
irógép kopogását. Szorgalmasan dolgoznak. Harkerné azt mondja, hogy
időszerinti sorrendbe szedik az eseményeket, hogy világosabban lássunk a
dologban. Harker megszerezte a Whitby-i ügynök és a londoni
fuvarszállitó cég közt a Drakula ládái ügyében váltott leveleket. Most
az én naplómat olvassa, a melyet a felesége már lemásolt. Kiváncsi
vagyok, hogy mire mennek vele. De épp itt jön…

Csodálatos hogy soha sem ötlött eszembe, hogy éppen a velem szomszédos
ház lehetne a gróf rejtőző helye! Pedig Renfieldnek a csudálatos
viselkedése könnyen nyomra vezethetett volna bennünket!

A ház megvételét illető iratok Harkernél voltak. Oh ha ezt előbb
tudhattuk volna, tán megmenthettük volna szegény Lucyt! De csitt, erre
nem szabad gondolni, mert ez az őrületre vezet! Harker visszament a
feleségéhez, azt mondja, hogy ebéd idejére elvégezik a bizonyitékok
összeállitását. Azt ajánlotta, hogy azonközben tán jó volna, ha Renfield
után néznék, minthogy eddig a gróf jövés menésének mintegy a mutatója
volt. Én azt alig hihetem, de ő azt állitja, hogy ha majd az
összegyüjtött iratok dátumait látom, meg fogok róla győződni. Milyen jó,
hogy Harkerné lemásolta a hengereket, a nélkül soha sem igazodtunk volna
el a napokra és időpontokra nézve.

Renfieldet csöndesen a szobájában ülve találtam, ölébe tett kézzel
szeliden mosolyogva. Ebben a pillanatban tökéletesen ép elméjünek
látszott. Leültem melléje és mindenféléről beszélgettem vele és ő
mindenről a legértelmesebben beszélt. Aztán egyszer csak a saját
ötletéből a hazameneteléről kezdett beszélgetni, a melyet eddig
tudtommal soha sem emlitett, a mióta csak ide hozták. Szinte egészen
bizonyosra vette, hogy azonnal el fogják őt bocsátani. Meglehet, hogy
meg is adtam volna rövid megfigyelés után a fölmentését, ha nem
beszélgettem volna Harkerrel és nem olvastam volna kitöréseinek szavait
és keltezését. De igy gyanakodni kezdtem. Minden kitörése mintha
összefüggésben lett volna a gróf közellétével. Mit jelenthet ez a
mostani teljes nyugalma? Vajjon ösztönszerüen érzi-e a vampir végleges
győzedelmét és ez teszi elégedetté? Megálljunk csak, hisz ő maga is
zoophagusz és vad őrjöngésében a kápolna ajtaja előtt folyton
„mester“-nek emlegette annak lakóját. Ez mintha megerősitené
gyanakodásunkat. Hanem azért egy kis idő mulva ott hagytam őt, nagyon is
józan ebben a pillanatban, hogysem ki lehetne belőle valamit venni. Még
gondolkozóba esnék és aztán! – Ott hagytam hát. Nem bizom a nyugalmában,
ennélfogva meghagytam az ápolónak, hogy szemmel tartsa és kéznél a
kényszerzubbonyt, ha esetleg szüksége lenne rá.


_Harker Jonathán naplója._

_Szept. 23._

_A vonaton London felé._ Mikor Billington urék udvarias levelét
megkaptam, hogy szivesen szolgálnak minden lehető fölvilágositással, azt
gondoltam, hogy legjobb lesz Whitby-be mennem és a helyszinén kezdeni
meg kutatásaimat. Föladatom volt a gróf rettenetes szállitmányának
nyomára jutni és a nyomot követni, mig föl nem fedezem buvó helyét
Londonban. Billington ur fia fogadott a vasuton és egyenesen az atyja
házába vitt, a hol a legszivesebben szállásoltak el éjszakára. Tudták,
hogy sietős a dolgom és nem maradhatok soká, hát Billington ur minden
irományt, a mire szükségem volt, készen tartott az irodájában. Majdnem
roszul lettem, a mint megpillantottam a gróf leveleit, a melyeket az
iróasztalán láttam Drakula várában, még mielőtt csak sejtettem volna is
pokoli szándékát. Mindent a legnagyobb gonddal eszelt ki és pontosan
hajtott végre. Mintha minden akadályra el lett volna készülve és semmit
sem bizott a véletlenre. Láttam a szállitólevelet és lemásoltam. Ötven
láda közönséges termőföld.

A Carter és Paterson céghez intézett levelet és feleletüket is
lemásoltam. Ez volt az összes információ, a mit Bilington ur adhatott,
hát fölkerestem a kikötőben a partőröket, a vámhivatalnokokat és a
révkapitányt. Mindenki tudott valamit mesélni a hajó csodálatos
érkezéséről, de senki sem tudott egyebet a hajó teherről, minthogy ötven
láda közönséges termőföld volt. Onnan elmentem a vasuti pályaház
főnökéhez, a ki ahhoz utasitott, a ki a szállitmányt tényleg átvette. De
az sem mondott egyebet, minthogy pontosan átvette mind az ötvenet és
hogy „veszekedetten sulyosak voltak az ördögadták.“

A főnök elég szives volt egy ajánló levelet adni régi kollegájához a
Kings-Crosz-i pályaudvar főnökéhez, ugy, hogy a mikor másnap
megérkeztem, tudakozódhattam nála a ládák megérkezése iránt. Ő is
egyenesen az illető hivatalnokhoz utasitott és meggyőződhettem róla,
hogy az ötven láda pontosan megérkezett.

Tőlük azonnal a Carter és Paterson teherszállitó cég központi hivatalába
siettem, a hol a legnagyobb előzékenységgel fogadtak. Azonnal utána
néztek könyveikben a dolognak és Kings-Crosz-i fióküzletükbe
telefonáltak részletesebb tudósitásért. Szerencsémre a fuvarosok, a kik
a ládákat szállitották, épp ott vártak munkára, hát azonnal átküldték
őket és velük a ládáknak Carfaxba szállitására vonatkozó iratokat. Még
itt is pontosan meg volt az ötven darab; a fuvarosok vallomása
megerősitette a dolgot. Különben ők alig beszéltek egyébről, mint a
rájuk bizott föladat kellemetlen poros voltáról. A egyikük igy beszélt:

– Soha én uram olyan fura házat nem láttam. Akármi legyek, ha abba száz
esztendő óta betette valaki a lábát. Olyan vastagon van ott a por, hogy
akár elhálhatna rajt az ember, nem nyomná meg tőle a csontját a palló; a
szaga meg olyan volt, mint akár a régi Jeruzsálemé lehetett. De a
kápolna volt még a legfurább – a pajtásom meg én, alig vártuk, hogy
kiszabaduljunk belőle. Nem tudom, hogy mit igérhetnének, a miért
esteledés után betenném oda a lábamat.

Hátha még tudta volna a szegény, a mit én tudok, aligha lett volna az a
kincs, a miért megtegye.

Egyre nézve bizonyságot szereztem; arra, hogy minden ládát, a mely
Várnából Whitbybe érkezett a Demeteren, a carfaxi ódon ház kápolnájába
szállitottak. Ötvennek kell ott lenni, hacsak azóta el nem szállitottak
belőlük, a mitől Seward doktor naplója nyomán tartok.

Meg kell keresnem a fuvarost, a ki elszállitotta a ládákat Carfaxból, a
mikor Renfield megtámadta őt. Tőle megtudhatjuk, hogy hova lettek
esetleg az elhurcolt ládák.

_Később._ Minna és én egész nap dolgoztunk és minden irományt rendbe
szedtünk.


_Harkerné Minna naplója._

_Szept. 30._

Olyan boldog vagyok, hogy alig tudom, mit csináljak. Azt hiszem, hogy ez
csak a reakció, a sok aggodalom után, a mely Jonathán miatt gyötört,
hogy ennek a borzalmas dolognak a felujitása káros hatással lenne rája.
Bátor arccal bucsuztam tőle, mikor Witbybe utazott, noha csaknem
belebetegedtem az aggodalomba. De a dolog hasznára válik, sohasem volt
ilyen elszánt, ilyen erős és telve tüzes energiával, mint most, élettel
és reménynyel telve jött vissza és mindent rendbe hoztunk ma éjjelre.
Izgatottságomban alig tudok helyben maradni. Pedig tán sajnálnom kellene
egy olyan üldözött lényt, mint a gróf. De Seward doktor naplójának
olvasása, a részletek Lucy haláláról és az utána következettekről, elég
hogy kiszáritsa az irgalom forrását az ember szivéből.

_Későbben._ Lord Godalming és Morris ur korábban érkeztek mint vártuk.
Seward doktor nem volt idehaza és Jonathánt is magával vitte; hát nekem
kellett őket fogadni. Rám nézve nagyon fájdalmas volt a találkozás, mert
eszembe jutottak szegény Lucy boldog reményei. Szegény fiuk, ők nem
tudják, hogy én tudom, hogy ők valamennyien Lucy kérői voltak. Ők nem
igen tudták, hogy mit tegyenek vagy mondjanak, mert nem tudták, hogy
mennyit tudok az egész dologból.

Azért hát legjobbnak láttam velök tudatni az igazat. Seward doktor
naplójából tudtam, hogy ők jelen voltak Lucy halálán – igazi halálán –
és hogy nem kell attól tartanom, hogy idő előtt árulnék el valamit.
Azért hát tudattam velök, hogy elolvastam az összes papirokat és
naplókat és hogy férjem és én keltezés szerinti sorrendben állitottuk
őket össze. Aztán mindegyiknek egy géppel irott példányt nyujtottam át,
hogy olvassák el a könyvtárban. Midőn Lord Godalming átvette az övét,
lapozgatni kezdte a jó nagy csomó irományt és kérdezte:

– És mindezt ön irta asszonyom.

– Én bicentettem és ő folytatta:

– Én ugyan nem látom az egésznek a célját, de önök mind olyan jók és
szivesek hozzám és oly komolyan és elszántan dolgoztak, hogy nem tehetek
egyebet, minthogy elfogadom az önök föltevéseit és igyekszem önöknek
segiteni. Tudom, hogy kegyed szerette az én szegény Lucymat. – Ezzel
elfordult és kezével elfedte arcát. Morris ur ösztönszerü részvéttel egy
pillanatig a vállára tette a kezét, aztán csöndesen kiment a szobából.
Lord Godalming, mikor látta, hogy egyedül vagyunk, a divánra ült és
nyiltan és teljesen átengedte magát bánatának. Én melléje ültem és a
kezét a kezembe fogva vigasztalni próbáltam, mert láttam, hogy majd
megszakad a szive. Igy szóltam hozzá:

– Én szerettem szegény Lucyt és tudom, hogy mi volt ő önnek és viszont
ön neki. Ő és én olyanok voltunk, mint az édes testvérek és most, hogy ő
nincs többé, engedje meg, hogy testvériesen osztozzam bánatában. Ha a
részvét enyhitheti egy kicsit fájdalmát, engedje meg Lucy kedvéért, hogy
az enyém enyhithesse egy kicsit az önét.

A szegény fiut egy pillanat alatt elárasztotta a bánat. Ugy tetszett,
hogy mindaz, a mit az utóbbi időben némán szenvedett, most egyszerre
tört ki rajta. Hangosan zokogott és nyitott kezeit fölemelve kétségbe
esetten csapdosta össze tenyereit. Fölugrott, ismét leült és a köny
záporként hullott az arcán végig. Én végtelen szánalmamban, minden
meggondolás nélkül kitártam a karjaimat, ő zokogva borult a vállamra és
sirt, mint egy fáradt gyermek, mig egész testében remegett a
fájdalomtól.

Nemsokára a zokogása megszünt és ő bocsánatot kérve tőlem, egyenesedett
föl, noha nem titkolta bánatát. Elmondta, hogy napokon és álmatlan
éjszakákon keresztül szenvedett, a nélkül, hogy közölhette volna
valakivel bánatát. Nem volt a közelében asszony, a kinek a részvéte
megenyhitette volna, vagy a kivel beszélhetett volna. Csak most tudom,
mondta a szemeit száritva, hogy mennyit szenvedtem. És alig tudom
megmondani, hogy jóságos részvéte mily jól esett és mennyire
megvigasztalt ma. Engedje meg, hogy csakugyan az édes testvére lehessek,
a mig élünk, engedje meg az én édes Lucym kedvéért.

– Lucy kedvéért, feleltem én kezet szoritva. És az ön kedvéért is –
tette hozzá ő, mert ha egyáltalán érdemes egy férfi háláját és
tiszteletét megnyerni, ön megnyerte az enyémet ma. Ha valaha jönne olyan
idő, hogy ön egy férfi segitségére szorulna, hát csak szólnia kell és
higyje el, hogy nem fog hiába szólni. Isten adja, hogy ilyen idő ne
következzék el, hogy az ön életének napsugaras derüjét elhomályositsa.
De ha valaha mégis elkövetkeznék, igérje meg, hogy tudatni fogja velem.

– Igérem.

A mint végig jöttem a folyosón, Morris urat láttam az ablakon kinézni.
Lépteimet hallva megfordult: Hogy van Artur, kérdezte. Aztán kisirt
szemeimet látva folytatta: Óh, látom, hogy ön vigasztalta őt. Szegény
fiu bizony rászorult. Senki, csak egy asszony tud segiteni a férfiun, ha
annak a szive fáj és szegény Arturnak senkije sem volt, a ki
vigasztalja.

Szegény Morris a saját bánatát oly férfiasan viselte, hogy a szivem
vérzett érte. Én láttam, hogy a kéziratot a kezében tartja és tudtam,
hogy ha elolvassa, hát megtudja, hogy én mennyit tudok; azért igy
szóltam hozzá:

– Szeretném, ha mindenkit megtudnék vigasztalni, a kinek a szive fáj.
Megengedi-e, hogy a barátja legyek és hozzám jön-e, ha vigasztalásra van
szüksége? Később majd megtudja, hogy miért beszélek igy. Ő látta, hogy
komolyan értem, a mit mondok és lehajolva, megfogta a kezemet, ajkához
emelte és megcsókolta. Ez nagyon sovány vigasztalásnak látszott egy
ilyen derék és önzetlen lélekkel szemben és én önkéntelenül rá hajoltam
és megcsókoltam őt. A szeme erre megtellett könynyel és torka egy
pillanatra összeszorult, de aztán egészen nyugodtan mondta:

– Kis leány, maga soha sem fogja megbánni, a mig él, ezt az igaz szivü
részvételét! Aztán barátjához ment a könyvtárba. Kis leány! Ugyanazok a
szavak, a melyeket Lucyval szemben használt. És óh be igaz jó barátnak
bizonyult későbben!




XVIII.


_Seward doktor naplója._

_Szept. 30._

Öt órakor értem haza és ugy találtam, hogy Godalming és Morris nemcsak,
hogy megérkeztek, de már át is tanulmányozták a különböző jegyzeteket és
naplókat, a melyeket Harker és az ő csodálatra méltó felesége rendbe
szedtek a számukra. Harker még nem tért vissza a fuvarosoknál tett
látogatásából, a kik annak idején a faládákat szállitották el innen a
szomszédból. Harkerné látott el bennünket teával és én őszintén
mondhatom, hogy a mióta csak benne élek, ez a régi ház először tette rám
az otthon benyomását. Mikor megteáztunk, Harkerné igy szólott:

– Seward doktor szabad-e egy szivességre kérnem? Nagyon szeretném a
betegét Renfild urat látni. Engedje meg, hogy láthassam. Rendkivül
érdekelt, a mit ön a naplójában elbeszél róla. Oly kedvesen kért, hogy
nem birtam visszautasitani, de meg nem is volt komoly okom a
visszautasitásra, hát magammal vittem. A beteg szobájába lépve,
megmondtam neki, hogy egy hölgy kivánja meglátogatni, mire ő egyszerüen
azt kérdezte: Miért?

– Az intézetet járja végig és mindenkit látni óhajt benne, – feleltem
én. – Oh hát csak jöjjön, – mondta ő, nem bánom, ha jön is, csak egy
kicsit várjon, még rendbe szedem a szobát. – A rendbeszedés müveletét
különös módon kezdte. Egyszerüen bekapta és lenyelte az összes legyeket
és pókokat a skatulyáiból, mielőtt megakadályozhattam volna. Mikor
elvégezte utálatos müveletét, egész jókedvüen mondta: No hát hadd jöjjön
be az a hölgy – és ágya szélére ült, lehajtott fejjel, de a szempilláját
ugy huzta össze, hogy jól láthassa, a mint bejön. Egy pillanatig azt
hittem, hogy rosszban töri a fejét; nagyon jól emlékeztem, hogy mily
csöndesen viselkedett közvetetlen az előtt, hogy engem a tulajdon
szobámban megtámadott és ugy álltam, hogy azonnal torkon ragadhassam, ha
Harkernéra akarná magát vetni. Ő könnyed gráciával lépett a szobába,
mosolyogva ment a beteghez és kezet nyujtott neki.

– Jó estét Renfield ur, – szólott hozzá. – Látja, hogy ismerem, mert
Seward doktor beszélt nekem önről. – A beteg nem felelt neki rögtön, de
összeráncolt homlokkal mustrálta egy ideig. Ridegsége lassan-lassan
ámulattá, aztán tünődésre változott, mig egyszer csak legnagyobb
meglepetésemre igy szólott:

– Kegyed nem az a lány, a kit a doktor feleségül szeretett volna venni,
ugye nem? De hisz ön nem is lehetne, mert hisz tudja, hogy az meghalt. –
Harkerné szeliden mosolygott, a mint felelt:

– Oh nem! Nekem már van férjem, a kihez már hozzámentem, mielőtt Seward
doktort még ismertem volna, vagy ő engem. Én Harkerné vagyok.

– Hát akkor mit keres itt?

– A férjem és én látogatóban vagyunk Seward doktornál.

– Bizony pedig jobb volna, ha nem maradna itten.

– Miért ne maradnék? – Én azt gondoltam, hogy Harkernének épp oly
kevéssé tetszik az ilyen diskurzus, mint nekem, közbe szóltam:

– Honnan tudta ön, hogy egyáltalán el szerettem volna venni valakit? – A
felelete alaposan megvető volt, szemét beszéd közben egy pillanatra rám
forditotta, de azonnal ismét vissza Harkernéra.

– Milyen szamár egy kérdés!

– Nem látom be, hogy miért volna Renfield ur! vetette ellen Harkerné,
azonnal pártomra állva. Renfield épp oly udvariasan és tiszteletteljesen
felelt neki, mint a mily tiszteletlenül nekem felelt volt:

– Kegyed természetesen meg fogja érteni Harkerné asszonyom, hogy a mikor
egy embert annyira szeretnek és tisztelnek, mint a mi házi gazdánkat,
akkor minden, a mi őt illeti, rendkivül érdekel bennünket. Seward
doktort nemcsak a barátai és háza népe, de még a betegei is szeretik.

Egy ideig mindenféléről beszélgettünk, Renfield a legnagyobb
meglepetésemre ugy viselkedett és beszélt, mint egy tökéletes gentleman.
Vajjon Harkerné jelenléte volt-e rá ily csodálatos hatással? Vendégem
látva, hogy betegem egészen józanul beszél és viselkedik, megkisérlette,
kedvenc témájára, az elmebajokra terelni a beszélgetést. Ujabb
meglepetésemre Renfield a tökéletes józanság részrehajlatlanságával
szólt a tárgyhoz, sőt bizonyos dolgok fölemlitésénél, saját magát hozta
föl példaképpen, mondván:

– Lássa például, én magam is azok közül való vagyok, a kiknek különös
rögeszméjük van. Igazán nem is csodálom, hogy barátaim megdöbbentek és
mindenáron azon voltak, hogy orvosi felügyelet alá helyezzenek. Én azt
képzeltem, hogy az élet egy határozott és örökké tartó valóság s hogy
élő lények fölemésztésével, akármilyen silányak legyenek is azok a
természet rendjében, az ember a végtelenségig megnyujthatná az életét.
Egy időben olyan erős volt bennem a hit, hogy még emberi élet ellen is
törtem. Az itt jelenlevő orvos is bizonyithatja kegyednek, hogy a magam
életerejét fölujitsam, az ő életének a magam testével való egyesitése
által, a mit a vére fölszivása által véltem elérhetni, természetesen a
szentirás ama szavaira támaszkodva, hogy _A vér, az élet_.

Szinte lehetetlen volt elképzelni, hogy ugyanezt az embert láttam
ezelőtt alig öt perccel a legyeit és pókjait fölfalni. Az órámra nézve
láttam, hogy itt az ideje, hogy a vasutra menjek Van Helsing elé, hát
figyelmeztettem Harkernét, hogy menjünk. Ő azonnal fölkelt, az ő kedves
modorában mondva Renfieldnek: – Isten önnel és remélem, hogy még sokszor
fogom önt, de önre nézve kellemesebb körülmények közt látni; a mire
bámulatomra Renfield igy felelt:

– Isten áldja drágám! Kérni fogom Istent, hogy soha se lássam többé a
maga édes arcát. Áldja és tartsa meg az Ur!

A mikor Van Helsing elé mentem, a fiukat otthon hagytam. Szegény Artur
nyugodtabbnak látszott, mint Lucy megbetegedése óta bármikor, és Morris
is jobban hasonlit a régi csapongó, jókedvü fiuhoz, a ki volt, mint
eddigelé.

Van Helsing fiatalos friseséggel ugrott le a kocsiról. A mint meglátott,
felém rohant kérdezve:

– Ah! barátom John! és hogy vannak mind? Jól? Ugy! Sok dolgom volt, mert
most itt akarok maradni, ha kell. Minden dolgomat elintéztem és sok
mondani valóm van. Madame Minna magánál van? Igen? És az ő derék ura? És
Artur és barátom Morris Quincey? mind magánál vannak? Jól van!

A mig hazahajtattunk, elmondtam neki a történteket és hogy még az én
naplómnak is hasznát vettük Harkerné ötlete folytán; mire a professzor
félbeszakitott, mondván:

– Ah, az a csodálatos Madame Minna! Egy okos férfi veleje és egy jó
asszony szive vannak meg benne. Barátom John, eddig a szerencse
segitségünkre küldte ezt az asszonyt; de ezentul nem szabad neki ebbe a
borzalmas dologba elegyedni. Nem szabad őt ilyen nagy veszedelemnek
kitenni. Mi férfiak el vagyunk szánva – sőt esküvel fogadtuk, hogy
elpusztitjuk ezt a szörnyeteget; de ebben asszonynak nem lehet része.
Még ha el nem pusztulna is, a sok mindenféle előre nem látható borzalom
olyan hatással lenne ra, hogy jövőben sinylené meg; – nappal idegeivel,
éjjel pedig álmaiban gyötrődnék.

Aztán meg fiatal asszony is, nem régen van férjnél; lehetnek más okok is
a kiméletre – ha nem is most, de a jövőben. Ön azt mondja, hogy ő
mindent lemásolt, akkor tanácskozhatik velünk, de holnap bucsut kell
mondania ennek a dolognak és mi magunk indulunk. – Én teljesen osztottam
öreg tanárom nézetét és aztán elmondtam neki, hogy távollétében
fölfedeztük, hogy a Drakula gróf által megvett ház az enyémnek a
tőszomszédságában van. Ő is elámult. Oh, ha ezt hamarább tudhattuk
volna! – kiáltotta, akkor talán idején elpusztithattuk volna, hogy Lucyt
megmentsük. De hát erre most már nem jó gondolni, hanem folytatni kell
megkezdett feladatunkat. – Ezzel elhallgatott és nem is szólt többet,
mig haza nem értünk. Mielőtt az ebédhez készültünk volna, igy szólt
Harkernéhoz:

– Azt hallom Madame Minne John barátomtól, hogy kegyed és kedves férje
mindent rendbe szedtek, a mi a jelen pillanatig történt.

– Nem a jelen pillanatig professzor ur, csak a ma reggelig történteket,
– felelte Harkerné rögtön.

– És miért nem a jelen pillanatig? Láttuk, hogy eddig is milyen jó
hasznát vettük pontos jegyzeteinknek. Miért ne folytatnók a dolgot?

Harkerné erre pirulva vett ki zsebéből egy papirlapot mondván:

– Van Helsing doktor, nem olvasná el ön azt és mondaná meg nekem, hogy
ezt is a többihez irjam-e? Nekem is ugy tetszett, hogy mostanában jó
lesz mindent följegyezni, ha még oly jelentéktelennek látszik is; de
ebben igen kevés foglaltatik és ez is inkább csak személyes ügy. Hozzá
irjam-e mégis?

– A professzor komolyan végig olvasta, aztán visszaadta mondván:

– Nem föltétlenül szükséges, hogy leirja; de azért kérem, hogy tegye
meg. Ettől a férje csak annál jobban fogja szeretni és mi a barátai
annál jobban tisztelni – és szeretni is. – Harkerné ismét pirulva vette
vissza a lapot.

És igy, egészen a jelen óráig minden följegyzésünk tökéletes sorrendben
van összeállitva. A professzor a másolatok egyik példányát magával vitte
ebéd után, hogy áttanalmányozza, mielőtt tanácsra gyülnének össze kilenc
órakor. Mi többiek már mind elolvastunk mindent, ugy, hogy pontos
tudomással birunk a történtekről és megállapithatjuk csata tervünket
azzal a rémes és titokzatos ellenséggel szemben.


_Harkerné Minna naplója._

_Szeptember 30._

Midőn két órával az ebéd után, a melyet hat órakor tálaltak, Seward
doktor dolgozó szobájában találkoztunk, Van Helsing professzor Seward
doktor intésére elfoglalta az asztalfőt. Engem maga mellé ültetett
jobbra és fölszólitott, hogy titkárja gyanánt vezessem a tanácskozás
jegyzőkönyvét. Jonathán mellettem foglalt helyet. Szemközt velünk ültek
lord Godalming, Seward doktor és Morrisz ur. Van Helsing igy szólott:

– Fölteszem, hogy valamennyien ismerjük a tényeket, a melyek ez
iratokban föl vannak sorolva. Mi mind igenlően bólintottunk, mire ő
folytatta:

– Akkor hát helyén valónak látom, hogy egyetmást mondjak önöknek annak
az ellenségnek minémüségéről, a ki ellen indulni akarunk. Azután jobban
meg tudjuk hányni-vetni, hogy minő rendszabályokhoz folyamodjunk a
megejtésére.

– Vannak olyan lények, a melyeket „Vampir“ elnevezés alatt ismerünk,
néhányan közülünk bizonyithatják, hogy vannak. De ha még a magunk
szerencsétlen tapasztalása nem bizonyitaná is, a mult idők tanitásai
elég világosan bizonyitják azoknak, a kik józan elmével gondolkoznak.
Megvallom, hogy eleinte magam is skeptikus voltam. Nem akartam hinni
mindaddig, a mig a tények igy nem dörögtek fülembe: „Nézd! Nézd!
Bizonyitom! Bizonyitom!“ Fájdalom! ha mindjárt tudtam volna, a mit most
tudok – ha csak rögtön kitaláltam volna – egy drága életet sikerült
volna megtartanunk azoknak, a kik annyira szerették. De ennek vége már,
most dolgoznunk kell, hogy mások ne pusztuljanak el, a kiket még
megmenthetünk. A vampir nem hal meg, mint a méh, ha kiadta fulánkját. Ő
csak annál erősebb lesz és ennélfogva még több hatalmat nyer a rosszra.
Ez a vampir, a mely köztünk jár, egymaga oly erős, mint husz férfi
együttvéve, ravaszabb a halandóknál, mert ravaszsága századokon
keresztül gyarapodott, a bübájosság mesterségével bir a halottak által,
a kiket megközelithet és a kikkel rendelkezik, ő valóságos démon,
szivtelen és brutálisan erőszakos. Bizonyos korlátokon belül tetszése
szerint jelenhetik meg, a hol és a mikor akar, de csak bizonyos
formákban a miket fölölthet; bizonyos körülmények között még az
elemeknek is parancsolhat; a vihar, a köd és a dörgés rendelkezésére
állnak. Parancsának engedelmeskedik még az alsóbb rendü állatok serege:
a patkány, a bagoly és a denevér, a moly, a róka és a farkas; tetszése
szerint növekedhetik és válik ismét parányivá és néha teljesen el tud
tünni szem elől. Hogyan fogjunk tehát az elpusztitásához? Barátaim, ez
nagy, ez rettenetes föladat, a melyre vállalkoztunk és lehetnek olyan
következményei, a melyektől a legbátrabb is megborzad. Mert, ha mi
veszitünk ebben a küzdelemben, akkor ő természetesen nyer s akkor mi
lesz velünk? Az élet az semmi, azzal én nem törődöm. De vesztesnek lenni
ebben nemcsak élet-halál kérdése, ez annyit tesz, hogy olyanokká
leszünk, mint ő; hogy ezentul mi is a sötétség rémei közé tartozunk,
mint ő, undok lényekké leszünk sziv és lelkiismeret nélkül, azoknak a
testén és lelkén élősködve, a kiket legjobban szerettünk. De
kötelességünk a harc és szabad-e megtántorodnunk? Magamra azt mondom,
hogy nem; de én öreg vagyok és az élet napsugarával, szépségével;
madárdallal, virággal és szerelemmel tele élet mögöttem van. Ti többiek
fiatalok vagytok. A ki közületek ért is szomoru napokat, még előtte
annak is az élet minden szépségével. Mit szóltok ti?

Midőn Van Helsing elhallgatott, férjem szemembe nézett és én az övébe;
köztünk nem volt szükség a szóra.

– Én felelek Minnáért és magamról – mondta.

– Számitson rám professzor – szólt Morris röviden, mint rendesen.

– Én is önnel tartok – mondta lord Godalming – ha másért nem, hát Lucy
emlékezeteért.

Seward dr. csak bólintott. A professzor erre fölállott és az asztalra
térve a kis aranyfeszületet, kinyujtotta mind a két kezét. Én megfogtam
a jobb, lord Godalming a bal kezét; Jonathán fogta az én jobb kezemet,
bal kezével és a másikkal átnyult Morris urhoz. Igy kört képezve tettünk
fogadást. Az én szivem remegett, de azért eszembe sem jutott
visszalépni. Ismét helyet foglaltunk és Van Helsing folytatta a szót:

– Most már tudják, hogy mi ellen kell küzdenünk; de tudják meg azt is,
hogy mi sem vagyunk erő és hatalom nélkül. Nekünk vannak tudományos
eszkőzeink; megvan a gondolat és cselekvés szabadsága és a nap és éj
órái fölött egyaránt rendelkezhetünk. A mi hatalmunkat, a mennyire
terjed, semmi sem korlátozza és mi szabadon használhatjuk.

Még csak azt engedjék fölsorolnom a mit a vampirról általánosságban és
erről a mi ellenségünkről különösen megtudni sikerült. Az egészben alig
támaszkodhatunk egyébre a hagyományoknál és babonás hiedelemnél. És
mégis be kell érnünk ennyivel. Hisz mindenki csak ezeknek a nyomán tud
valamit a vampirokról – sajnos hogy nekünk bizonyitékaink is vannak!
Csak egy évvel is ezelőtt, melyikünk hitt volna ennek a lehetőségében a
mi skeptikus, tudományos, kézzelfogható tényekre támaszkodó
tizenkilencedik századunkban? Hisz még ekkor is kételkedtünk létezésében
a mikor bizonyitékaink voltak róla. Pedig a vampir létezését hitték
mindenütt a hol emberek laktak. A régi görögöknél, a régi rómaiknál,
Germániában mindenütt ugy Frankhon, India és Kinában. A vampir ezek
szerint tovább él és nem pusztul el az idők mulásától; él tovább, de
csak ugy, hogy élők vérével táplálkozhatik. Sőt mi magunk tapasztaltuk,
hogy még meg is fiatalodik. De nem élhet meg, ha az ő rendes
táplálékához nem jut, mert nem ehetik, mint más élő lény. Hisz még
Jonathán barátunk, a ki hetekig élt vele, sem látta őt soha sem enni,
soha! Nem vet árnyékot; a tükörben nincsen képmása, mint azt ismét
Jonathán barátunk észlelte. Sok ember erejét egyesiti magában, azt is
tapasztalta John barátunk. Aztán át tud változni Farkasnak, a mint az a
hajónak Whitby-be érkezése alkalmával kitünt, a mikor széttépett egy
kutyát; lehet denevér, a milyennek madame Minna látta Whitbyben Lucy
ablakának párkányán és John barátunk látta elröpülni a szomszédos
elhagyott házból és Morris barátunk ismét Lucy ablakán. Ködbe
burkolózhatik, a melyet maga támaszt – ezt a hajó derék kapitánya nyomán
tudjuk. A hold sugarain szállhat tovább parányi porszemekben, mint a
Jonathán által látott nővérek Drakula várában. Oly légiessé válhatik,
hogy, a mint a saját szemünkkel láttuk, Lucy kisasszonyt a sirboltnál,
az ajtónak egy hajszálnyi nyilásán keresztül el tud tünni. Ha egyszer
megtalálta az utját, ki tud jönni mindenünnen és be tud jutni mindenüvé,
még az ólommal forrasztott koporsóba is. Lát a sötétben is, a mi nem
csekély hatalom a földön, a melynek egyik fele mindig sötétben van. Ah,
de figyeljenek tovább. Noha mindezekre képes, ezért még sem szabad. Nem,
ő jobban le van kötve, mint a gályarab vagy a cellába zárt őrült ember.
Nem mehet, a hova kedve tartja, ö, a ki a természeten kivül áll, mégis
kénytelen a természet némely törvényének engedelmeskedni, – hogy miért,
azt nem tudni. Nem juthat be sehova sem előszörre, ha csak a házbeliek
közül valaki be nem hivja, noha azután szabadon jöhet-mehet. Hatalma,
mint minden gonoszé, a nap keltével megszünik. Csak bizonyos időben
élvez, de csak korlátolt szabadságot. Ha nincsen azon a helyen, a
melyhez kötve van, csak délben, vagy pontosan napkeltekor és
napszálltával tud elváltozni. Ezeket tartja róla a hagyomány és
naplójegyzeteink is e mellett bizonyitanak. Azért, ha bizonyos korlátok
közt tetszése szerint tehet is, a mikor megvan neki a maga pihenő
földje, a maga koporsója, a maga pokoli otthona és a saját külön
szenteletlen területe, a melyen támadhat, mint például az öngyilkos
sirja Whitbyben, máskor meg csak a maga idejében tud elváltozni. Aztán
vannak dolgok, a melyek annyira bántják, hogy minden hatalmát veszti,
mint például a foghagyma; a mi pedig a szentelt dolgokat illeti, mint
például az ilyen szimbolumot, mint a feszület, ezek előtt megsemmisül.
Van még valami, a mit föl kell emlitenem, ha esetleg rászorulnánk. A
koporsójára tett vadrózsaág megakadályozza kijövetelét; a koporsójába
lőtt megszentelt golyó megöli és igazán halottá teszi; a mi a szivén
keresztül vert karót illeti, annak a hasznáról magunk is meggyőződtünk,
valamint a fenséges nyugalomról, a mely a fej elválasztását a törzstől
követi.

Ezek szerint ha megtaláljuk annak a szörnyetegnek a buvó helyét, a
koporsójába szorithatjuk és megsemmisithetjük őt, ha élünk azzal, a mit
tudunk. De ő nagyon ravasz. Megkértem egy tudós barátomat, a budapesti
egyetem tanárát, hogy tudassa velem Drakula gróf történetét. Azokból, a
miket törtörténeti források után közölt velem, csak ez lehetett a hires
Drakula vajda, a ki a törökök ellen vivott harcaival szerezte dicsőséges
nevét. Ha ez ugy van, akker ő nem közönséges ember; mert akkor is és még
századokkal azután, mint a legeszesebb és legravaszabb, valamint a
legvitézebb fiát emlegették hazájának. Az a hatalmas elme és vasakarat a
sirjába szállt vele és azzal küzd most mi ellenünk. Ugyan ettől a nagy
Drakulától származott egy sereg nagy ember és jó asszony és az ő sirjuk
szentelt földje nyujt ennek az undok rémnek pihenő helyet. Mert a
legkülönösebb az egész dologban, hogy ez a gonosz rém csak szentelt
földben bir megpihenni.

Mig Van Helsing beszélt, Morris ur tekintete merően az ablakra
szegződött és most fölkel és csöndesen elhagyta a szobát. Egy kis
szünettel a professzor folytatta beszédét:

– És most el kell határoznunk, hogy mit tegyünk. Jonathán utánajárásából
megtudtuk, hogy Whitbyből mind az ötven láda földet ideszállitották
Carfaxba; azt is tudjuk, hogy nehányat a ládákból elszállitottak azóta
innen. Azt hiszem, hogy első dolgunknak kell lenni meggyőződni róla,
hogy a többi, a mit akkor el nem vittek, itt van-e még a szomszéd
házban, vagy azóta elszállitották-e azokat is. Ha igen, utána kell
járnunk, hogy hova.

Itt ijesztő módon szakitottak bennünket félbe. A ház előtt pisztoly
lövés durrant; az ablaküveget szétszórta a golyó, a mely a szemközt levő
fal fölső párkányába furódott. Én elég gyáván fölsikoltottam. Az urak
mind fölugrottak; lord Godalming az ablakhoz rohant és fölrántotta a
függönyt. Ekkor Morris ur hangját hallottuk.

– Sajnálom! Félek, hogy megijesztettelek benneteket. Jövök és megmondom
az okát. Egy pillanattal későbben a szobába lépett, mondván:

– Bocsánatot kérek szamárságomért Harkerén asszonyom. Attól tartok, hogy
borzasztóan megijesztettem kegyedet. A dolog ugy esett, hogy a mig a
professzor beszélt, egy óriási denevér telepedett az ablak párkányára.
Én ugy meggyülöltem az utóbbi események óta ezeket az undok állatokat,
hogy kimentem lelőni ezt is, mint a hogy már számtalant lelőttem azóta
esténkint, a miért Artur nem egyszer ki is nevetett.

– Eltalálta? – kérdezte Van Helsing.

– Nem tudom; aligha, mert mintha az erdő felé láttam volna repülni.
Ezzel ismét elfoglalta helyét és a professzor folytatta beszédét.

– Föl kell kutatnunk az összes ládákat: és ha készen vagyunk, vagy el
kell fognunk, vagy megölnünk azt a szörnyeteget a buvóhelyén, vagy
pedig, hogy ugy mondjam, sterilizálni kell a földet, hogy ne nyujtson
neki többé menedéket. Igy aztán talán végre rá akadunk valahol emberi
formájában a déli óra és napszállta közt és megtámadhatjuk olyankor, a
mikor leggyöngébb.

– És most Madame Minna ez éjszaka az utolsó, a mit velünk tart. Kegyed
sokkal drágább nekünk, hogysem igy kockáztassuk. Ha ma éjjel megváltunk,
kegyednek többé nem szabad kérdezősködni. Majd meg mondunk mindent a
maga idején. Mi férfiak vagyunk és edzettek; hegyed pedig a mi
csillagunk és reményünk és mi sokkal szabadabban fogunk mozogni, ha
kegyed is nem forog veszedelemben.

A férfiak erre mind, még Jonathán is, mintha megkönnyebbültek volna.
Nekem ugyan keserüen esett, de mit tehettem volna, láttam hogy el vannak
szánva, hát hallgattam és ezzel elfogadtam lovagias gondoskodásukat
rólam.

Morris ur vette át a szót.

– Minthogy nincsen vesztegetni való időnk, azt tartom, hogy legjobb
lesz, ha most mindjárt átlátogatunk a szomszéd házba. Az idő neki nagyon
becses és gyors közbelépésünk esetleg egy ujabb áldozatot ment meg.

Megvallom, hogy a szivem elalélt, mikor a cselekvés idejét ily közelnek
láttam, de nem mertem szólni, mert nem akartam őket föladatukban
megakadályozni. Most átmentek Carfaxba, hogy először ezt az elhagyott
régi házat vizsgálják át.

Mint afféle férfiak, persze azzal hagytak itt, hogy feküdjem le és
aludjam; mintha asszony alhatna, a mikor azok, a kiket szeret,
veszedelemben vannak! Le fogok feküdni és ugy fogok tenni, mintha
aludnám, nehogy Jonathán visszatérve még miattam is aggódjék.


_Seward doktor naplója._

_Október 1. hajnali 4 óra._ – Épp a mikor el akartuk hagyni a házat,
sürgős izenetet hoztak Renfieldtől, hogy nem mennék-e le azonnal hozzá,
mert igen fontos mondani valója lenne. Én azt mondtam az izenethozónak,
hogy korán reggel meg fogom hallgatni Renfield ur kivánságát; de ebben a
pillanatban mással vagyok elfoglalva. Az ápoló erre még hozzátette:

– Ő nagyon sürgősnek találja a maga dolgát uram. Még soha sem láttam őt
ilyen erőszakosnak. Attól tartok, ha nem jön le hozzá hamarosan, hát
ismét kitör rajta a dühöngés. – Tudtam, hogy emberem ilyet nem mondana
komoly ok nélkül, hát azt feleltem neki: – Jól van, hát megyek azonnal;
és kértem a többieket, hogy várjanak egy kissé, mert meg kell előbb
néznem a betegemet.

– Vigyen engem is magával, barátom John – szólt a professzor. A beteg
naplójában nagyon érdekelt és mintha itt-ott a mi dolgunkkal is
összefüggésben állana. Nagyon szeretném őt látni, kivált kissé izgatott
állapotában.

– Nem mehetnék-e én is velők? – kérdezte lord Godalming.

– Meg én is? mondta Morrisz. Én bicentettem, és mind együtt mentünk le a
lépcsőn.

Meglehetősen izgatott állapotban találtuk a beteget, de sokkal
józanabbnak beszédében és modorában egyaránt, mint ezelőtt bármikor.

Mi mind a négyen egyszerre léptünk a szobájába, de a többiek eleinte nem
szólottak. A beteg kivánsága ez volt, hogy rögtönösen bocsássam őt el az
intézetből és küldjem haza. Kérése támogatására fölhozta, hogy ő
teljesen meg van gyógyulva és tökéletesen józan eszü. – A barátaihoz
folyamodom – mondta többek közt – talán ők nem vetnék meg, hogy
itéljenek fölöttem. Különben kérem még be sem mutatott nekik. Én annyira
el voltam ámulva, hogy annak a furcsasága, hogy egy őrültet forma
szerint bemutassak, nem is ötlött az eszembe. Különben is betegem modora
oly uri és méltóságteljes volt, hogy egy percig sem haboztam a
bemutatással. Lord Godalming; Van Helsing profeszor; Morrisz ur Texasból
– Renfield ur. Ő mindenkivel sorban kezet szoritott, mondván:

– Lord Godalming volt szerencsém az édes atyját ismerhetni; sajnálattal
látom abból, hogy ön a cimét viseli, hogy ő már nincs többé. Morrisz ur,
ön büszke lehet nagy és szabad hazájára. Mivel fejezhetné ki az ember
méltón az örömét, mikor Van Helsinggel foghat kezet? Uram, még
bocsánatot sem kérek öntől, hogy neve elől minden cimezést elhagyok. A
ki egész forradalmat csinál fölfedezéseivel a tudomány terén, az nem
szorult konvencionális cimezgetésre. Önöket uraim, a kik nemzetiségük,
születésük vagy természeti adományaik által arra hivatottak, hogy tért
foglaljanak a haladó világban, önöket hivom föl bizonyság tételre, hogy
vagyok oly józan eszü, mint az embereknek, a kik teljes szabadságukat
élvezik, a legnagyobb része. És én meg vagyok róla győződve, hogy ön
Seward doktor morális kötelességének fogja tartani, hogy ugy bánjék
velem, mint ezt kivételes körülményeim megkövetelik.

– Azt hiszem, hogy valamennyien meg voltunk hökkenve. A mi engem illet,
én meg voltam róla győződve – noha alaposan ismertem betegem jellemét és
történetét – hogy helyrejött az esze. Alig állhattam meg, hogy azt ne
mondjam neki, hogy teljesen meg vagyok elégedve elmebeli állapotával és
hogy reggel hozzá fogok látni az elbocsátásához szükséges
formalitásokhoz. De mégis jobbnak gondoltam várni, mielőtt ilyen fontos
kijelentést tennék, mert régtől fogva tudom, hogy mily hirtelen
elváltozásoknak van alávetve épp ez a betegem. Igy hát csak
általánosságban jegyeztem meg, hogy nagyon meg vagyok a Javulásával
elégedve, hogy majd reggel alaposabban megbeszéljük a dolgot és hogy
akkor majd meglátom, mit tehetnék kivánsága teljesitésére. De ezzel ő
egyáltalán nem látszott megelégedni, mert gyorsan mondta:

– Attól félek Seward doktor, hogy ön nem jól értette meg kivánságomat.
Én azonnal el szeretnék menni – most – ebben az órában – ebben a
pillanatban, ha lehet. Meg vagyok róla győződve, hogy egy ilyen kitünő
és tapasztalt gyakorló orvos elé, mint a milyen Seward doktor, csak elő
kell terjeszteni egy ilyen egyszerü, de mégis nagy horderejü kérést,
hogy az biztosan teljesittessék. – Élesen nézett a szemem közé és
tagadást olvasva ki arcomból, a többiekhez fordult és azokat vette
szemügyre. Nem találkozva a kellő méltánylással, folytatta:

– Lehetséges-e, hogy tévedtem volna föltevésemben:

– Ugy van, tévedt, – feleltem neki nyiltan, de egyuttal éreztem, hogy
kegyetlenül. Erre jókora szünet következett, aztán busan kezdte ismét:

– Akkor hát más alapokra kell a kérelmemet fektetnem. Engedje, hogy ezt
az engedményt jó tétemény vagy kegy gyanánt kérjem, a hogy ön akarja. Én
hajlandó vagyok a legalázatosabb könyörgésre, nem személyes okoknál
fogva, de a mások jóvoltáért. Nem áll szabadságomban önnel okaimat
megismertetni; de higyje el, biztositom róla, hogy jó okaim vannak,
alaposak és önzetlenek és a legnemesebb kötelességérzésből fakadók.
Uram, ha a szivembe láthatna, hát tudom, hogy teljesen méltányolná ez
érzést, a mely lelkesit. Sőt többet mondok, akkor ön tudná, hogy legjobb
és legigazabb barátai közé számithatna. – Ismét merően nézett ránk. Van
Helsing élesen figyelte őt, bozontos szemöldeit erősen összehuzva szurós
szemei fölött. Renfildhez olyan hangon szólt, a mely akkor nem lepett
meg, csak később, mikor rágondoltam, olyan hangon, mintha magával
teljesen egyenrangu épp elméjü emberrel beszélne:

– Nem mondhatná meg nyiltan az igazi okát annak, hogy miért kiván még ez
éjjel szabadulni! Én magamra vállalom, ha okai engem, a ki teljesen
idegen és elfogulatlan vagyok, meggyőznek, rá veszem doktor Sewardot,
hogy a saját felelősségére teljesitse az ön kérelmét. Renfield szomoruan
és nagyon leverten rázta a fejét. A professzor folytatta:

– Gondolja meg uram jól, ön olyan jogokat követel, a melyeket csak a
teljesen józan elméjüek élvezhetnek. Ön, kinek a meggyógyulásában
kételkednünk kell, mert hisz orvosi fölügyelet alatt áll még. Ha ön nem
támogat bennünket abban, hogy önnel szemben a leghelyesebb eljárást
kövessük, hogyan kivánhatja tőlünk, hogy eleget tehessünk a ránk rótt
kötelességnek? Legyen bölcs és segitsen nekünk. És ha lehet, mi rajta
leszünk, hogy teljesithessük a kivánságát. A beteg még folyton a fejét
rázva mondotta:

– Van Helsing doktor, én nem mondhatok semmit sem. Önnek igaza van és ha
nekem szabad volna szólnom, hát egy percig sem haboznék. De ebben az egy
dologban nem vagyok a magam gazdája. Én csak arra kérhetem önöket, hegy
bizzanak bennem. Ha elutasitanak, a felelősség nem engem terhel. Én azt
gondoltam, hogy ideje lesz véget vetni a jelenetnek, a mely már
komikusan komoly kezdett lenni. Az ajtó felé indulva szóltam:

– Jöjjetek barátaim, lássunk a dolgunkhoz. Jó éjt!

A mint azonban az ajtóhoz értem, a betegem ujabb változáson ment
keresztül. Oly gyorsan rohant felém, hogy egy pillanatig azt hittem,
ismét meg akar támadni. Félelmem azonban alaptalannak bizonyult, mert a
kezét csak azért emelte föl, hogy összekulcsoltan, meghatóan ismételje
kérelmét. A mikor látta, hogy tulságos fölindulása maga is ellene
bizonyit, még izgatottabb lett. Én már máskor is tapasztaltam rajta ezt
a folyton fokozódó izgatottságot, mikor valamit kért és nagyon szerette
volna megkapni, pl. egy izben a macskát és intettem neki, hogy
hasztalanul fárad. El voltam rá készülve, hogy kérése megtagadásába
ugyanazzal a mogorva megnyugvással fog beletörődni, mint rendesen
szokott. De föltevésem nem bizonyult igaznak. Mert mikor látta, hogy
egyáltalán nem vagyok hajlandó a kérését teljesiteni, egészen magánkivül
volt kétségbeesésében. Térdre vetette magát, kezeit tördelve nyujtotta
felém, a köny patakzott végig az arcán, a mint a legmélyebb
fölindulástól remegő hangon rimánkodott.

– Seward drtor mindenre, a mi szent, kérem, könyörgök, ereszszen ki
engem azonnal ebből a házból. Küldjön el engemet innen, a hogyan és a
hova akar. Küldjön velem ápolókat korbácscsal és láncokkal. Huzzanak rám
kényszerzubbonyt; veressen láncra, küldjön börtönbe, csak ereszszen ki
innen, ebből a házból. Ön nem tudja, hogy mit tesz azzal, hogy engem itt
tart. A szivem legmélyéből, egész lelkemből könyörgöm önnek. Ön nem
tudja, hogy kinek árt ezzel és miként, és énnekem, nem szabad szólanom.
Oh jaj nekem! Hogy én nem szólhatok.

De mindenre, a mi önnek szent, a mi önnek kedves, az elveszett
szerelmére, az élő reménységére, a mindenható Istenre kérem, hogy
ereszszen engem ki innen és mentse meg lelkemet a büntől! Hát nem hall-e
engem, ember! Hát nem ért-e engem? Hát soha sem fog már tanulni! Hát nem
tudja, hogy én józan és komoly vagyok most? Nem egy elmebeteg, a kit az
őrület rohama gyötör, hanem egy józan ember, a ki a lelke üdveért
küzködik. Oh, hallgasson meg, hallgasson meg! Ereszszen el! Ereszszen
el! Ereszszen el!

Attól tartottam, hogy mentül tovább engedem beszélni, annál izgatottabb
lesz és végre is dühöngővé válik. Megfogtam hát a két kezét és
fölemeltem.

– Jöjjön, mondtam neki szigoruan. Keljen föl és csillapuljon, elég volt
ebből ennyi. Feküdjék le és viselje magát csöndesebben.

Ő hirtelen elhallgatott és merőn nézett rám néhány pillanatig. Aztán szó
nélkül fölállt és keresztül menve a szobán leült az ágya szélére. Épp
ugy elcsöndesedett, mint rendesen szokott, ha valamely kérését
megtagadtuk.

Midőn utolsónak hagytam el a szobát, betegem nyugodt hangon szólt
utánam:

– Remélem, Seward doktor, hogy annak idején eszébe fog jutni, hogy én
mindent megtettem az éjjel arra nézve, hogy önt elbocsátásom
szükségességéről meggyőzzem.




XIX.


_Harker Jonathán naplója._

_Okt. 5. reggel._

Én nyugodtan indultam a többiekkel a szomszéd ház átkutatására, mert
Minnát is tökéletesen nyugodtnak és erősnek láttam. Ugy örülök, hogy
beleegyezett abba, hogy visszamarad és ránk, férfiakra bizza a föladat
véghez vitelét. Nekem ugy sem tetszett, hogy ő egyáltalán belekeveredett
ebbe a rettenetes dologba. Minket férfiakat is, azt hiszem, hogy kissé
meginditott a Renfield urral való jelenet. Mikor kijöttünk a szobájából,
hallgattunk, mig a könyvtárba nem értünk. Ott is Morris ur mondta Seward
doktornak:

– Hallod-e Jack, ha ez az ember nem komédiázott, hát a legjózanabb
lunátikus, a kit valaha láttam. Nem merem bizonyosnak állitani, de én
hiszem, hogy valamelyes komoly szándéka volt és ha igen, hát keservesen
eshetett neki, hogy megtagadták a kérését. – Godalming lord és én
hallgattunk, de Van Helsing hozzátette:

– John barátom, maga többet tud lunátikusokról, mint én tudok és ennek
örülök, mert tartok tőle, hogy ha rajtam állott volna az elhatározás, én
az előtt a végső kitörése előtt szabadon eresztettem volna őt. De hát
azért élünk, hogy tanuljunk és jelen föladatunkban óvatosaknak kell
lennünk. Minden ugy van jól, a hogy van.

– Seward doktor sajátságosan tünődő modorban felelt nekik:

– Magam is majdnem ugy vagyok vele, mint önök. Nem tudom, hogy nem
vállaltam volna-e el a szabadon bocsájtásának a felelősségét, ha az az
ember közönséges őrült volna. De valahogy olyan csudálatos
összefüggésben van a gróffal, hogy félek a kivánságait teljesiteni. Nem
tudom elfelejteni, hogy majdnem éppen ilyen kétségbeesetten könyörgött
valamikor egy macskáért és a következő pillanatban a torkomat akarta
szétmarcangolni a fogával. Azonkivül a grófot „uram és mesterem“-nek
szólitgatta. Hátha csak azért akar kiszabadulni, hogy valami pokoli
módon a segitségére legyen. Az a rettenetes lény, a ki farkasokat,
denevéreket és hozzá hasonló lényeket kényszerithet a szolgálatára, ki
tudja, hogy egy boldogtalan őrültet is nem kényszerithet-e? Igaz, hogy
nagyon komolynak látszott. Most már mindegy; remélem, hogy helyesen
cselekedtem. Ezek a különös dolgok, kapcsolatban azzal az őrült
föladattal, a melyre indulunk, képesek megzavarni az embert. – A
professzor Seward doktorhoz lépett, kezét a vállára tette és komoly,
jóságos hangon mondotta neki:

– Barátom John, ne aggodalmaskodjék. Mi mind a kötelességünket próbáljuk
tenni egy igen szomoru és rettenetes föladatban, csak azt tehetjük, a
mit jónak látunk. A többit a jó Istenre kell biznunk. Lord Godalming egy
pár percre távozott és visszatérve egy kis ezüst fütyülőt mutatott föl:

– Lehet, hogy az az elhagyott, ódon épület tele van patkányokkal, ha
igen, hát gondoskodtam segitségről. A falat megmászva, a ház felé
igyekeztünk, óvatosan a fák árnyékát keresve a holdfényben. A mikor a
kapu bejárat alá értünk, a professzor kinyitotta a táskáját és egy csomó
holmit vett ki belőle, a mit négy csoportba osztva, rakott a lépcsőre,
nyilván egyet szánva mindegyikünknek. Aztán igy szólt:

– Barátaim, mi borzasztó veszedelembe indulunk és mindenféle fegyverre
lesz szükségünk. Ellenségünk nem pusztán szellem. Jusson eszünkbe, hogy
husz ember erejével bir és hogy noha, a mi nyakunk és hátgerincünk a
közönséges fajtából való és ennélfogva kitekerhető és törékeny, az övé
nem az. Nekünk tehát őrizkednünk kell az ő keze érintésétől. Ezt tegyék
a szivükhöz közel – ezt mondva egy kis ezüst feszületet adott
mindegyikünknek – „ezt a virágot akaszszák a nyakukba“ – ezzel egy
hervadt foghagymavirágkoszorut adott – „földi ellenségek ellen pedig
vegyék ezt a revolvert és ezt a kést, segitségül, ugy az egyik, mint a
másik esetben ezeket a kicsi elektromos lámpákat, a melyeket a mellükre
tüzhetnek; és mindenek ellen és mindenek fölött pedig vegyék _ezt_, a
mit szükség nélkül nem szabad megszentségtelenitenünk.“ – A legutóbbi
adomány fehér papirba burkolt szentelt ostya volt. – Most barátom John
ide a tolvajkulcsokkal. Ha ki tudjuk nyitni az ajtót, nem kell az
ablakon keresztül behatolni, mint egykor Lucy kisasszonynál.

– Seward doktor egy-két kulcsot próbált megforgatni a zárban és
csakhamar akadt egyre, a melylyel sikerült kinyitnia a rozsdás zárt. Az
ajtónak dültünk mindnyájan, a mely egyesült erőfeszitésünknek engedne,
lassan csikorogva fordult meg berozsdásodott sarkain.

A professzor elsőnek lépett be a nyitott ajtón.

– _A te kezedben vagyunk Uram!_ mondotta, a mint keresztet vetve magára
átlépte a küszöböt. Az ajtót betettük magunk mögött, nehogy a lámpáinkat
meggyujtva, magunkra vonjuk az utca figyelmét. A professzor gongosan
próbálgatta a zárt, hogy könnyon nyitható-e belülről is, ha esetleg
sebtében kellene visszavonulnunk. Aztán mind meggyujtottuk a lámpáinkat
és megkezdtük a kutatást.

A pici lámpák világa csodálatos formában vetette az árnyékunkat a falra,
a mint a sugaraik egymáson kereszteződtek. A mi engem illet, én sehogy
sem tudtam megszabadulni attól a különös érzéstől, hogy láttatlanul is
van még valaki közöttünk. Azt hiszem, hogy ezt az érzést a hely okozta,
a mely vissza varázsolta Transzszilvániai emlékeimet. Különben ez az
érzés nemcsak engemet bántott, mert vettem észre, hogy a többiek is
minden neszre vagy ujabb árnyékra hátrafelé néztek, csak ugy mint jó
magam is.

Az egész ház vastagon be volt lepve a portól. A falakon és szögletekben
rongyokban csüngött a poros pókháló. Az előcsarnokban az asztalon egy
nagy csomó kulcs hevert, minden kulcson egy elsárgult jelző kártyával. A
kulcsokat többször használhatták, mert a porlepte asztalon többszörös
nyoma látszott a fölvevésük és ismét letevésüknek. A professzor a
kulcsokat fölvéve felém fordult mondván:

– Ön ismeri ezt a helyet Jonathán, mert lemásolta a térképet, mondja,
melyik a kápolna utja. Én előre indultam és némi keresés után szemben
találtuk magunkat egy alacsony, ivezett tölgyfaajtóval, a mely erősen
meg volt pántolva. – Ennek kell a kápolna ajtajának lenni – mondta a
professzor a lámpáját a háznak egy kicsi térképére irányozva, a melyet
az irataim közül vett ki. A csomon megtaláltuk a kulcsot és kinyitottuk
az ajtót. El voltunk készülve némi kellemetlenségre, mert a mint az
ajtót nyitogattuk, hasadékain keresztül állott, rossz szagu levegő
tódult felénk, de egyikünk sem volt elkészülve arra a büzre, a mi az
ajtó kitárolásával arádt felénk. Közülünk rajtam kivül senki sem jutott
még közel a grófhoz és akkor is, a mikor én láttam, vagy koplaló
állapotában volt a szobában, vagy pedig friss vérrel telesziva, egy
szellőjárta rombadült sirboltban.

De itt szük, fojtott, zárt helyen a levegő teljesen meg volt romolva. A
romlott, büzös levegőn keresztül sajátságos erjedt földszag terjengett.
Leirni ezt a szagot szinte lehetetlenség, olyan volt, mintha a halandó
világ minden büzébe, még a vérnek émelyitő, maró szaga is vegyült volna.
Olyan volt, mintha a rothadás rothadt volna meg. Roszszul leszek még
most is, ha rágondolok. Mintha annak a szörnyetegnek minden lehellete
itt rekedt volna, hogy fokozza a hely undoritó voltát.

Közönséges körülmények között ez a büz egyszeriben végét vetette volna
vállalkozó kedvünknek, de a jelen körülmények közt kötelességérzetünk
erőt adott a testi irtózat legyőzésére. Az első önkéntelen
visszarettenés után valamennyien ugy fogtunk a dologhoz, mintha ez az
undok kápolna a világ legszebb helye volna.

Az egész helyet gondosan átkutattuk, a professzor szólalt meg elsőnek, a
mint hozzáfogtunk:

– Először is meg kell néznünk, hogy hány ládát hagytak itten. Aztán
megvizsgálnunk mindent, hogy nem akadunk-e nyomára, hogy hová lettek a
hiányzók.

Az ötven ládából csak huszonkilencet olvastunk meg a kápolnában.
Egyizben megrettentem, látva, hogy Lord Godalming hirtelen megfordul és
a tárva hagyott boltives ajtón keresztül merően kinéz a sötét folyosóba.
Én is odanéztem és egy pillanatra elállt a szivem verése. Valahonnan a
homályból, mintha a gróf gonosz arca meredt volna rám. Láttam a hajlott
éles orrát, vörös szemét, vérpiros ajkát és kisértetiesen sápadt arcát.
De csak egy pillanatra, mert a mint Lord Godalming azt mondta: Azt
hittem, hogy egy arcot látok, pedig csak árnyék volt – én arra
forditottam a lámpámat és kimentem a folyosóra. De nem volt ott senki és
minthogy semmiféle kiszögelés, vagy ajtónyilás, sem buvóhely nem volt,
csupán csak a folyosó sima fala, hát még ő sem rejtőzhetett volna el.
Meg voltam győződve róla, hogy csak fölizgatott képzelődésem játéka volt
az egész és nem szóltam.

Nehány pillanattal késöbben Morris urat láttam hirtelen visszaugrani egy
szögletből, a melyben kutatott. Valamennyien odanéztünk, a honnan ő
elugrott és egész tömegét láttuk a foszforfényü apró csillagoknak. Erre
valamennyien ösztönszerüleg visszahuzódtunk, mert az egész hely mintegy
megelevenedett a patkányoktól. Egy pillanatig megrettenve állottunk
mind, lord Godalmingot kivéve, a ki nyilván el volt készülve erre az
eshetőségre. A nagy, vaspántokkal ellátott külső bejárathoz rohanva, a
melyet Seward doktor emlitett Renfilddel kapcsolatban, megforditotta
kulcsát a zárban, visszahuzta az óriás reteszeket és kilökte az ajtót.
Aztán ezüst sipját elővéve, halkan, de élesen sipolt rajta. A sipszóra
kutyaugatás felelt doktor Seward háza felől és alig egy pillanat mulva
három patkányirtó kis kutya rohant az ház sarka körül. Mi mind az ajtó
felé huzódtunk és e közben észrevettem, hogy a vastag porréteg ugyancsak
föl van taposva: a hiányzó ládákat erre felé kellett kihurcolniok. De
még ez elmult egy perc alatt is a patkányok száma mintha
megsokszorosodott volna. Minden tele lett velük. A kutyák rohanva
közeledtek, de a küszöbön hirtelen megálltak, morogtak, aztán mind a
hárman egyszerre emelve orrukat a levegőbe, kegyetlenül el kezdtek
vonitani. A patkányok ezalatt ezerekre fölszaporodtak és mi kifelé
menekültünk előlük.

Godalming egyszer csak fölkapta az egyik kutyát, bevitte és letette a
padlóra. Abban a pillanatban, hogy földet ért a lába, a kis dög mintha
visszanyerte volna bátorságát, neki rohant természetadta ellenségeinek.
Ezek oly eszeveszetten menekültek előle, hogy mire vagy egy tucatból
kirázta a páráját, alig maradt a másik kettőnek, a kiket hasonló módon
tettek be, mit üldözzenek.

A patkányok eltüntével, mintha valamely gonosz lélek szállt volna el, a
kutyák vidáman csaholva szaladgáltak és lökdösték fölfordult ellenségeik
holttestét ide-oda. Mi is visszanyertük a kedvünket. Lehet, hogy a friss
levegőtől, a mely a szabadból betódult. Az ajtót ujra bezártuk és
reteszeltük és a kutyákat magunkkal vive hozzáláttunk a ház kutatásához.
Nem találtunk sehol semmit, csak rengeteg port. A kutyák sem adták
ezentul a nyugtalanságnak semmi jelét sem.

A hajnal kezdett derengeni, midőn kijöttünk a főbejárón, Van Helsing
levette az ajtó kulcsát a csomóról és rendesen bezárva az ajtót, zsebre
tette a kulcsot.

– Eddig, – mondotta – elég sikeresen jártunk. Nem ért bennünket semmi
baj sem és mégis megtudtuk, hogy hány láda hiányzik. De mindeneknél
jobban örülök annak, hogy azt, a mi első – és talán legnehezebb és
legveszedelmesebb lépésünket megtehettük a nélkül, hogy azt a mi édes
Madame Minnánkat belekevertük volna és álmait és ébren gondolatait
megterheltük volna olyan látományokkal, hangokkal és undok büzökkel, a
melyeket soha sem tudott volna elfelejteni. És most gyerünk haza.
Hajnalodik. Meglehet, hogy még sok éjjelt és nappalt kell veszedelmekkel
küzdve eltöltenünk; de nem hátrálunk meg semmi veszedelem elől sem.

A ház egészen csöndes volt, a midőn hazaértünk, csak egy távoli teremből
hallatszott valamely szegény boldogtalan sikoltása; s halk jajgatás és
nyögés a Renfield szobájából. A szegény bolond nyilván képzelt bajokkal
gyötörte magát a hozzá hasonlóak szokása szerint.

Én lábujhegyen léptem szobánkba és Minnát alva találtam. Oly halkan
lélegzett, hogy föléje kellett hajolnom, hogy halljam. Sápadtabbnak
látszik, mint rendesen. Remélem, hogy nem izgatta föl tulságosan a mai
tanácskozás. Igazán hálás vagyok, a miért kihagytuk őt, nem csak e
dologból, de még a tanácskozásokból is, a mik ezután következnek.
Ezentul minden dolgunk hétpecsétes titok lesz előtte, mindaddig, mig azt
nem mondhatjuk neki, hogy vége mindennek és a föld megszabadult a
szörnyetegtől, a mely a pokol szülötte. Bizonyos, hogy nehéz lesz
előtte, a kivel minden gondolatomat közöltem eddig, titkolózni, de
elszántnak kell lennem és holnap mindjárt elhallgatom mindazt, a mi ez
éjjel történt. A divánra fekszem, nehogy szegénykének az álmát
megzavarjam.

_Október 1. Később._ Természetesnek találom, hogy mind elaludtuk az
időt, mert nehéz napra nyugtalan éjszakát töltöttünk. Még Minna is
megérezte a fáradtságot, mert noha magasan járt már a nap, mikor
fölébredtem, mégis hamarább ébredtem nála és háromszor is kellett
szólitanom, mielőtt fölébredt volna. Sőt oly mély volt az álma, hogy
ébredése után néhány pillanatig meg sem ismert és olyan rémült
kifejezéssel nézett rám, mint azok szoktak, a kiket rossz álomból
költenek föl. Panaszkodott, hogy egy kissé fáradt és én nem is hagytam
mindjárt fölkelni. Most már tudjuk, hogy huszonegy láda hiányzik és
reméljük, hogy nyomára akadunk az elhurzoltaknak. Még ma föl fogom
keresni a fuvarosokat.


_Seward doktor naplója._

_Október 1._

Délfelé ébredtem arra, hogy a professzor a szobámba sétált. Jobb kedvü
és derültebb volt, mint rendesen, ugy látszik, hogy az elmult éjjeli
dolgunk sikere kissé könnyitett aggodalmain. Alig hogy megbeszéltük egy
kissé éjjeli kalandunk részleteit, hirtelen igy szólott:

– A maga betege roppant érdekel engem. Szabadna ma reggel magával
meglátogatnom? Vagy ha maga nagyon el van foglalva, egyedül is mehetnék
hozzá, ha szabadna. Nagyon különös egy lunatikus az, a ki ilyen okosan
tud beszélni.

– Nekem sürgős dolgom volt, hát azt mondtam a professzornak, hogy
szivesen venném, ha maga menne, mert akkor nem kell megvárakoztatnom és
hivtam egy ápolót, hogy kisérje le. Magam megkezdett dolgomat folytattam
és nem sokára el is végeztem. Az idő igen rövidnek tetszett, mire Van
Helsing már ismét a szobámban volt.

– Zavarom? kérdezte udvariasan, a mint a küszöböt átlépte.

– Dehogy zavar, feleltem én. Jőjjön csak. Elvégeztem, a mit kellett és
szabad vagyok. Most együtt mehetünk, ha tetszik, Renfieldhez.

– Szükségtelen; már voltam nála.

– Nos, és?

– Attól tartok, hogy kiestem a kegyeiből. Az interview igen rövid volt.
Mikor a szobájába léptem, egy zsámolyon ült a szoba közepén, könyökével
a térdére támaszkodva, arcán a legmogorvább elégedetlenség
kifejezésével. Én a lehető legnagyobb nyájassággal szólitottam meg. Rám
sem hederitett. – Nem ismer? kérdeztem tőle. A felelete nem volt valami
nagyon kedvező. – Nagyon is jól ismerem, mondja. Maga az a vén bolond,
Van Helsing. Jobban szeretném, ha elkotródnék innen, minden bolond
tudományával egyetemben. Az ördög vigyen el minden nagyfejü hollandust a
pokolba. – Ennél többet aztán nem is mondott és ugy ült ott megingatlan
közömbösségében, mintha nem is lettem volna a szobában. Igy hát elestem
az alkalomtól, hogy ezt az okos bolondot tanulmányozhassam; hát most
megyek és megvigasztalódom azzal, hogy néhány kellemes szót váltsak a mi
aranyos madame Minnánkkal. Igazán kimondhatatlanul örvendek, barátom
John, hogy nem terheljük és kinozzuk őt többé a mi borzalmas dolgunkkal.
Hiányozni fog nekünk a segitsége, de azért jobb igy.

– Teljesen egyetértek ebben önnel, – feleltem én. – Harkernénak jobb,
hogy kimarad a dologból. Hisz még nekünk, tapasztalt és edzett
férfiaknak is elég keserves – hát még egy gyönge asszonynak.

Van Helsing tehát Harkerékhoz ment beszélgetni. Morris és Artur elmentek
a hiányzó ládák nyomát keresni. Én a napi kötelességem után látok és
estére találkozunk ismét.


_Harkerné Minna naplója._

_Október 1._

Különösen esik, hogy igy titkolóznak előttem; előttem, a ki mindez ideig
férjemnek minden gondolatát ismertem; alig birom elviselni, a mint
látom, hogy bizonyos dolgoknak, még pedig a legéletbevágóbbaknak még az
emlitését is kerüli. Ma reggel sokáig aludtam a tegnapi nap fáradalmai
után és noha Jonathán is nagyon későn ébredt, mégis korábban ébredt
nálamnál. Még tán soha sem beszélt velem oly gyöngéden és
szeretetteljesen, mint ma, mielőtt távozott volna hazulról, de azért egy
szót sem szólt arról, hogy mi történt tegnap a gróf házában tett
látogatásuk alatt. Pedig tudhatta, hogy mennyire gyötör az aggodalom.
Szegény jó uram! Pedig tudom, hogy ez neki tán még rosszabbul esett,
mint nekem. Mind megegyeztek abban, hogy jobb lesz engem ezentul kizárni
ebből a borzalmas dologból – és én belenyugodtam. És tessék! Most mégis
sirok, mint afféle gyönge bolond, mikor pedig tudhatnám, hogy csakis
férjemnek nagy szeretetét és azoknak a jóságos embereknek a
gondoskodását bizonyitja a titkolózásuk.

A sirás jól esett. Egyszer majd csak eljön az ideje annak is, hogy
Jonathán mindent elmondhat nekem és nehogy ő azt higyje egy percig is,
hogy én is titkolni akarok tőle valamit, hát szokás szerint jegyzem
naplómat, a mely szivemnek minden gondolatát megőrzi az ő számára, ha
majd egykoron olvasni kivánná. Sajátságosan busnak és levertnek érzem
magamat ma. Lehet, hogy ez csak az eddigi izgalmak visszahatása.

Tegnap éjjel, mikor az urak elmentek, lefeküdtem, mivel meghagyták, hogy
megtegyem. Egy cseppet sem voltam álmos, ellenben emésztő aggodalommal
voltam telve. Minden eszembe jutott, a mi az utóbbi időkben történt és
minden együtt egy rémes tragédiának látszott, a melyet a végzet sodor a
meghatározott cél felé. Akármit tegyen is az ember, ha a legjobb
szándékkal is, mindig épp arra vezet, a mit legjobban akar kerülni. Ha
én nem mentem volna Witby-be, szegény édes Lucym talán még most is
velünk volna. Ő nem sétálgatott a temetőben mig én ott nem voltam és ha
nem járt volna ott nappal, hát éjjel sem ment volna oda álmában; és ha
nem ment volna oda, mint alvajáró, az a szörnyeteg nem támadhatta volna
meg. Oh! Hát miért is kellett nekem Wytby-be mennem? No, már megint
sirok! Ugyan mi lelt engem ma. El kell titkolnom a férjemtől, mert ha
megtudná, hogy egy reggel kétszer is sirtam – én, a ki soha sem szoktam
– hát a szegénynek a szivét agyongyötörné a nyugtalanság.

Arra már nem emlékszem jól, hogy mikor aludtam el tegnap este. Emlékszem
arra, hogy egy izben hirtelen kutyaugatást és egy sereg különös hangot
hallottam, – mintha buzgó és hangos imádság lett volna, – Renfield ur
szobájából, a mely valahol az enyém alatt lehet. Aztán egyszerre mély
csönd következett, olyan mélységes csönd, hogy szinte megijesztett,
fölkeltem tehát és kinéztem az ablakon. Minden sötét volt és csöndes, a
holdvilágban nyuló fekete árnyak félelmesen titokzatosaknak látszottak.
Semmi sem mozdult, de minden rideg és merevnek látszott, mint a halál
vagy a végzet, annyira, hogy az a vékony sáv sürü fehéres köd, a mely
alig észrevehető lassusággal huzódott a gyepes téren keresztül a ház
felé, szinte élő és öntudatos valaminek látszott. Azt hiszem, hogy
gyötrő gondolataimnak a megszakitása jól esett, mert a mint
visszafeküdtem az ágyba, jól eső zsibbadtság vett erőt rajtam. Egy
darabig csak feküdtem, de még sem tudtam elaludni, hát ismét fölkeltem,
az ablakhoz mentem és kinéztem rajta. A köd ezalatt terjedt, már egészen
közel volt a házhoz, ugy, hogy láttam, a mint szinte a falhoz tapadt és
mintha loppal huzódnék föl az ablakok felé. Szegény Renfield ismét
hangosabb volt, mint valaha és noha egy szót sem birtam megérteni
lármájából, a hanghordozásából tisztán ki lehetett venni, hogy esdekelve
könyörög valamiért. Aztán küzdelem zaját hallottam és tudtam, hogy az
ápolók bánnak el szegénynyel. Annyira megrémültem, hogy visszabujtam az
ágyba, fejemre huztam a paplant és fülemet bedugtam az ujjammal. Nem
voltam már egy csőppet sem álmos, vagy legalább is azt gondoltam, hogy
nem vagyok; de mégis el kellett aludnom, mert ezután, rosz álmokat
kivéve, nem emlékszem semmire sem egészen reggelig, a mikor Jonathán
fölébresztett. Még fölébredve is alig tudtam megérteni, hogy hol vagyok
és hogy Jonathán az, a ki fölibém hajol. Az álmom nagyon sajátságos
volt, azt gondoltam, hogy alszom és várom Jonathán visszajövetelét.
Nagyon aggódtam a férjem miatt, de képtelen voltam megmozdulni. A lábam,
kezem és fejem oly nehéz volt, hogy nem birtam emelni, hát aludtam
tovább nyugtalanul és gondolkoztam. Egyszer csak azt vettem észre, hogy
a levegő nehéz, nyirkos és hideg. Letoltam a paplant az arcomról és
meglepetve láttam, hogy minden homályos körülöttem. A gázláng, a melyet
lecsavarva égve hagytam Jonathán számára, csak egy parányi vörös
szikrának látszott a ködön keresztül, a mely mind sürübben ömlött a
szobába. Ekkor eszembe jutott, hogy tán nyitva hagytam az ablakot, mikor
lefeküdtem. Szerettem volna fölkelni, hogy megnézzem, de tagjaim
sulyosak voltak, mint az ólom és az akaratom is tehetlenül zsibadt volt.
Hát csak feküdtem és türtem tovább. Behunytam a szememet, de a
szemhéjamon keresztül is láttam. Csodálatos, hogy az ember álmában, mire
nem képes és mily nagyszerüen képzelődik. A köd mind sürübb és sürübb
lett és most már azt is tudtam, hogy hogyan jött be. Mert jól láttam,
mintha füst vagy forró viznek a párája volna, nem az ablakon, de a
csukott ajtó eresztékein keresztül a szobába tódulni. Folyton
sürüsödött, mig végre mintegy álló felhő oszlopba verődött őssze, a
melynek a tetején keresztül a gázlámpát mintegy vörös szemet láttam
pislogni.

Minden forogni látszott velem, a felhőoszloppal együtt, a mely a szoba
közepén forgott, mig a tetején pislogó gáz ketté nem oszlott és két
vörös szem képében rám nem szegződött a ködön keresztül, épp mint a Lucy
által egy pillanatnyi önkivületében emlitett két vörös szem, midőn egy
izben a lemenő nap fénye a temető templomának ablakaiból verődött
vissza. Ekkor rémülettel eszméltem arra, hogy épp igy látta Jonathán is
azokat a rettenetes asszonyokat, a holdfényben gomolygó, ködből élő
testté válni. És azt hiszem, hogy álmomban el kellett ájulnom az
irtózattól, mert ezentul minden sötétségbe merült körülöttem. Képzeletem
végső őntudatos erőlködése elájulásom pillanatában, még egy
kisértetiesen fehér arcot mutatott, mely a ködből kiválva, felém hajolt.
Őrizkednem kell az ilyen borzalmas álmoktól, mert az embernek az esze is
megbomolhat tőlük. Megkérném Van Helsinget vagy Seward doktort, hogy
adjanak valami altatót, de félek, hogy nyugtalankodni találnának
miattam. Az éjjel iparkodni fogok jól aludni, ha nem sikerül, holnap egy
adag chlorált kérek tőlük, hisz egyszer csak nem árt és legalább jól
elalszom tőle. Az elmult éjszaka jobban kifárasztott, mint ha egyáltalán
nem aludtam volna.

_Okt. 2._

_10 óra este._ A mult éjjel aludtam, de nem álmodtam, jól kellett
aludnom, mert Jonathán lefekvése sem ébresztett föl, de az álom egy
csöppet sem üditett, mert ma rettenetesen gyöngének és kedvetlennek
éreztem magamat. Az egész napot olvasva vagy szunnyadozva töltöttem,
délután Renfield ur kéretett, hogy nem látogatnám-e meg. Szegény ember
nagyon gyöngéd volt és a mikor eljöttem tőle, megcsókolta a kezemet és
azt mondta, hogy Isten áldjon meg. Modora valahogy nagyon meginditott és
folyton sirnom kell, ha rágondolok. Ez egy ujabb gyöngeség, a melyet
igyekeznem kell leküzdeni. Jonathán kétségbeesnék, ha tudná, hogy annyit
sirdogálok. Ő és a többiek csak ebédre jöttek haza, mind kifáradtan. Én
megtettem, a mit csak tehettem a fölviditásukra és ez magamnak is jól
esett, mert egészen elfelejtettem, hogy milyen gyönge vagyok. Ebéd után
engem aludni küldtek, ők pedig a füstölőbe mentek szivarozás ürügye
alatt, de én jól tudom, hogy a nap eseményeit akarták megbeszélni.
Jonathán modorából láttam, hogy fontos közleni valója van. Én nem voltam
olyan álmos, mint a milyen szerettem volna lenni, hát mégis megkértem
Seward drtort, hogy adjon valami kis altatót, mert nem tudok jól aludni.
Ő nagyon szivesen készitett valami kis orvosságot, mit megitatott velem,
mondván, hogy nem fog megártani, mert igen gyöngére készitettem. Én
megittam és most várom az álmot, mely lassan közeledik. Reméllem, hogy
nem tettem rosszul, mert most, hogy az álmosság kezd meglepni, egy ujabb
félelmem támad. Hátha nem helyesen tettem, hogy megfosztottam magamat a
fölébredés lehetőségétől, hátha majd szeretnék fölébredni és nem tudok,
de itt az álom. Jó éjt!




XX.


_Harker Jonathán naplója._

_Október 1. este._ Elhajtattam Walworthba és megtaláltam a keresett
fuvarosok egyikét Smollet Józsefet, ingujjban a teáját egy bögréből
iszogatva. Tisztességes jóravaló embernek, megbizható derék munkásnak
látszott. Mindenre vissza tudott emlékezni, a faládákat illetőleg, és
egy csudálatos szamárfülekkel tele zsebkönyvéből, a melyet valahonnan
előkaparázott, pontosan le tudta diktálni a rendeltetésük helyét. Azt
mondta, hogy hatot szállitott el egyszerre egy fuvarral Carfaxból és
Chicksand-utca 197 szám alá vitte; a másik hatot pedig Jamaica fasorba
vitte Bermondsey külvárosba. Ha a grófnak az volt a szándéka, hogy egész
London területén szórja szét kisérteties pihenőit, ekkor ez a két hely
nyilván csak az első stáció volt, a honnan ismét másokkal odébb
szállittatja őket. Azt kérdeztem még a fuvarostól, hogy meg tudná-e
mondani, hogy több ládát nem-e szállitottak el azóta Carfaxból. Azt
felelte, hogy: „de biz ezelőtt négy nappal a korcsmában hallottam, a
mint egy Bloxam nevü ember beszélte, hogy ritka ronda munkával volt
megbizva egy düledező régi kastélyban, Purfbetben. Már pedig nem sok
olyan ház van azon a tájon, hát lehet, hogy Bloxam Samu is tudna valamit
mondani az urnak.“ – Kérdeztem, hogy meg tudná-e mondani, hogy hol
találnám azt az embert és hogy szivesen adnám párját annak az aranynak,
a mivel beszélgetésünket kezdtük, ha annak az embernek pontos cimét meg
tudná nekem szerezni. Emberem egy kortyintással nyelte le teáját és
fölkelve, azt mondta, hogy „rögvest elindulok a keresésére.“ Az ajtóban
azonban megállt és igy szólt:

– De minek tartóztatnám a nagyságos urat olyan sokáig itten. Ki tudja,
mikor találom meg emberünket. De ha egy levélboritékot hagyna itt az
adreszával meg egy levélbélyeggel rajta, ha megtudom, hogy hol
találhatja meg Bloxam Samu pajtást, ozt még ma este postára teszem a
levelet.

Ez okosan volt kifundálva, hát elküldtük az egyik gyerekét egy hatossal,
hogy vegyen rajta levélpapirost és boritékot, az aprópénzen pedig cukrot
magának. A mikor visszajött, ráirtam cimemet a boritékra, bélyeget
tettem rá még egyszer megigértettem magamnak Smollet barátommal, hogy
okvetetlen elküldi, ha megtalálja Bloxam Samu cimét és hazafelé
indultam. Most már nyomon vagyunk. Nagyon fáradt vagyok ma este és
nagyon álmos. Minna mélyen alszik, de nagyon sápadt és a szeme olyan,
mintha sirt volna. Szegény drágám, bizonyosan izgatja, hogy semmit sem
tud és kétszeresen aggódik értem és a többiekért is. De azért nem szabad
ellágyulnom és még csak céloznom sem szabad a dologra. Különben ez nem
is olyan nehéz, mint gondoltam, mert Minna is nagyon zárkózott lett erre
a dologra nézve és nem beszélt a grófról és cselekedeteiről csak
egyetlen egyszer sem, a mióta tudattuk vele határozatunkat.

_Október 2. este._

Egy hosszu, fárasztó és izgató napom volt. Az első póstával reggel
megkaptam a levelem, benne ceruzával, jó nagy öreg betükkel volt irva:

– Bloxam Samu, Bartel-utca 4. Welworth.

Még ágyban kaptam a levelet és fölkeltem, a nélkül, hogy Minnát
fölköltöttem volna. Nagyon kimerültnek, sápadtnak és álmosnak látszott,
szinte betegnek. Föltettem magamban, hogy nem hagyom fölkelni és ha
hazajöttem, intézkedni fogok, hogy visszatérhessen Exeterbe. Jobb lesz
neki otthon rendes napi foglalkozásával szórakozni, mint itt köztünk
lenni, de semmit meg nem tudni. Seward doktorral egy percre találkoztam
és megmondtam neki, hogy hova megyek és hogy azonnal sietek vissza,
mihelyt megtudtam valamit. Welworthba hajtattam és némi kereséssel
ráakadtam a jelzett házra. Ott azt mondták, hogy Bloxem Samu egy
épülőfélben levő gyárnak fuvarosa. Oda is elmentem utána és sok
utánjárással és még több borravalóval végre sikerült őt kihalászni a
munkások tömegéből. Mikor megmagyaráztam neki, hogy szivesen fizetek a
kért fölvilágositásért és mindjárt foglalót is adtam neki, nem kérette
magát, de elmondta, hogy kétszer fordult szekérrel Carfax és egy ház
közt Piccadilly-ben és kilenc nagy ládát fuvarozott az egyik helyről a
másikra – „még pedig fene nehezek voltak.“ Kérdeztem tőle, hogy meg
tudná-e mondani a házszámot Piccadillyben, a mire igy felelt:

– Már én biz a számot elfeledtem uram, de nem messze volt egy nagy fehér
templomtól. A ház maga egy ócska poros fészek, ámbátor nem olyan
rémletes poros, mint az, a honnan azokat a fene nehéz ládákat elhoztam.

– Hogyan jutott be a házakba, ha mind a kettő lakatlan?

– Ott várt rám Carfaxban az az öreg ur, a ki megfogadott a munkára. Ő
maga segitette a ládákat is fölrakni a szekérre. Akármi legyek, ha nem a
legerősebb ember volt, a ki valaha elém került, pedig öreg legény ám
már, fehér bajuszszal, ozt oly vékony dongáju, hogy még tán árnyékot sem
vet az istenadta.

– Hogy megremegett bennem a lélek erre a szóra!

– Hát a Piccadillyi házba hogy jutott be? – kérdeztem tovább.

– Hát oda is ő eresztett be. Előbb kellett neki oda érni, mert a mikor
becsengettem, ő nyitott ajtót és megint maga segitett leszedni és
becipelni a ládákat a csarnokba.

– Mind a kilencet?

– Mind; ötöt hoztam az első, négyet a második fuvarral.

– És a ládákat a csarnokban hagyták?

– Ott a; tágas, nagy csarnok volt és egyéb sem volt benne.

– És kulcsot egyáltalán nem is kapott kézhez?

– Még csak nem is láttam. Az öreg ur nyitotta és csukta az ajtót, a
mikor jöttem-mentem.

– És nem bir a ház számára emlékezni?

– Nem én uram. Hanem azért könnyen megtalálhatja. Nagyon magas, széles
kőpárkánynyal és erkélylyel, rajta meg keskeny magas lépcsővel az ajtaja
előtt. Magam is azt gondoltam, hogy ilyen magyarázat után csak ráakadok
a házra, hát megfizettem barátomnak az értesitéseit és elindultam
Piccadilly felé. Egy ujabb kinos fölfedezés volt, hogy a gróf maga is
képes a ládái elszállitásával foglalkozni. A Piccadilly cirkusznál
elküldtem a kocsimat és gyalog mentem tovább, csakhamar megtalálva a
leirt házat, a gróf legujabb buvó helyét. A ház régóta lakatlannak
látszott, az ablakok szinte meg voltak vakulva a portól, az ablak rámák
és ajtók elfeketedve az időtől, a vasrészekről lekopott a festék. A ház
nemrég még eladó vagy kiadó lehetett, mert az erkélyen látható a
kitépett hirdető cédulának rozoga rámája. Sokért nem adtam volna, ha a
cédulát jó állapotban találom, mert erről esetleg ráakadtam volna a ház
tulajdonosára. Minthogy a ház elején nem tudtam meg semmit sem,
megkerültem, hogy talán ott találok valakit, a ki fölvilágositással
szolgálhatna. A piccadilli házak mögötti térségen élénk volt az élet. Az
ott dolgozó és őgyelgő lovászok közül egy-kettőtől tudakoltam, hogy nem
tudnak-e valamit az üres házról. Az egyik azt mondta, hogy hallotta,
hogy nem rég vették meg, de azt nem tudta megmondani, hogy kicsoda. De
arra még emlékezett, hogy a mikor a hirdető cédula még ép volt, arra
menet akárhányszor, elolvasta rajta, hogy Mitchell és fiai közvetitő cég
kinálja a házat. Hát talán azoknál megtudhatnám, a mire kiváncsi vagyok.
Megköszöntem a szives fölvilágositást és odébb álltam. Már sötétedni
kezdett, hát nem volt vesztegetni való időm. Egy utba eső klubban
megkerestem a Mitchell és fiai cég cimét a cimnaptárban és csakhamar
Sackville utcai irodájukban kopogtattam.

Az uri ember, a ki fogadott, föltünően szives modoru, de a milyen
szives, épp oly zárkózott volt. Mihelyt megmondta, hogy a piccadilli ház
már el van adva, azt gondolta, hogy a dolog ezzel el is van intézve.
Midőn azt kérdeztem tőle, hogy ki vette meg, nagyra nyitott szemmel csak
annyit felelt.

– A ház el van adva, uram!

– Bocsásson meg uram – mondtam én az övéhez hasonló udvariassággal, de
nekem különös okom van megtudni, hogy ki vette meg a házat.

– Én pedig nem mondhatom meg. A Mitchell és fiai cég nem szokta elárulni
a klienseinek az ügyeit.

– Az önök kliensei, uram, boldogok, hogy ilyen biztos kézben vannak
érdekeik. Különben én magam is céhbeli vagyok. Ezzel átadtam neki a
névjegyemet. – Ebben az esetben sem puszta kiváncsiságból tudakozódom,
de lord Godalming megbizásából, a ki tudni szeretne egyet-mást a házról,
a mely nemrégiben az ő tudomása szerint még eladó volt. – Eme szavakra
kissé megenyhült a kollega s igy szólt:

– Igen szivesen kötelezném le önt és kiváltképpen lord Godalmingot,
Harker ur. Ha lesz szives itt hagyni ő lordsága cimét, konzultálni fogom
társamat és ha csak lehet, még az esti postával megadom a kivánt
felvilágositást.

Ezzel be kellett érnem, átadtam tehát dr. Seward lakcimét és ott hagytam
zárkózott kollegámat és siettem haza.

A többieket már mind otthon találtam. Minna bágyadt volt és sápadtnak
látszott, de minden erejével azon iparkodott, hogy frisnek és jókedvünek
lássék. A szivem vérzik, hogy titkolóznom kell előtte és ennélfogva
nyugtalanitanom őt. Hála Istennek, hogy ez az utolsó éjszaka, holnap
rajta leszek, hogy hazaküldjem.

A többieknek sem szólhattam aznapi fölfedezéseimről, a mig magunkra nem
maradtunk. Minnát a szobájába kisértem és meghagytam, hogy feküdjék le.
Szegényke sokkal gyöngédebb volt hozzám, mint bármikor és ugy csüngött
rajtam, mintha vissza szeretne tartani; de nagyon sok volt a megbeszélni
valóm, hát el kellett jönnöm.

A többieket a könyvtár szobában találtam a kandalló tüze körül. Mikor
elvégeztem közléseimet, Van Helsing igy szólt:

– Ez nagy munka volt Jonathán barátom. Kétségtelen, hogy nyomán vagyunk
a hiányzó ládáknak, ha abban a házban találjuk őket, akkor föladatunk
közeledik a végéhez. De, ha még hiányoznak onnan is, tovább kell
keresnünk, mig valamennyit megtaláljuk. Akkor aztán az igazi halálába
kergetjük a nyomorultat. Egy darabig mind némán ültünk, egyszerre csak
Morris szólalt meg:

– Mondjátok csak! Hogy fogunk bejutni abba a házba?

– Ahogy a másikba jutottunk, felelte Godalming lord gyorsan.

– Csakhogy ez egészen más Artur. Mi betörtünk Karfaxba, de éjnek idején
egy fallal köritett park védelmében. De egészen más dolog ám, egy
piccadilli házba betörni, akár éjjel, akár nappal. Én megvallom, hogy
fogalmam sincs róla, hogy hogyan jussunk oda be, hacsak az ágenstől nem
kapunk valami féle kulcsot. Különben ezt majd meg tudjuk a leveléből, a
melyet neked fog irni reggel.

– Godalming lord felállott és össze ráncolt homlokkal kezdett a szobában
föl és alá járni. Egyszerre csak hirtelen megállva szólott:

– Quinceinek igaza van, ez a betöréses mesterség komoly kezd lenni.
Egyszer csak sikerült, de ezuttal nem tudom, mi lesz, ha csak a gróf
kulcsos kosarát meg nem szerezzük valahogy.

Minthogy semmit sem csinálhattunk reggel előtt és várnunk is kellett,
mig Godalming hirt kap Mitchel és társától, elhatároztuk, hogy reggeli
előtt nem kezdünk semmibe sem. Egy darabig még együtt voltunk és
füstöltünk a dolgot minden oldalról megvitatva. Én a napló jegyzeteimet
fejeztem be. Nagyon álmos vagyok és megyek aludni…

Még egy sort. Minna mélyen alszik és a lélegzete rendes. A homloka össze
van ráncolva, mintha még álmában is gondolkoznék. Még mindig nagyon
sápadt, de nem látszik olyan nagyon kimerültnek, mint reggel. No de
holnap mindez jóra fordul és ő jól fogja érezni magát otthon Exeterben.
Óh, de milyen álmos vagyok!


_Seward doktor naplója._

_Október 1._

Már ismét nem tudok eligazodni Renfilden. A hangulata oly gyorsan
változik, hogy alig birom a változatait követni. Ma reggel, midőn
azután, hogy Van Helsinggel oly kurtán bánt el, nála jártam, a modora
olyan volt, mintha a végzetnek parancsolna. Nem törődött semmivel sem, a
mik körülötte történnek a földön. A felhőkben járt és onnan nézte le
apró gyöngeségeinket és szükségeinket. Én azt gondoltam, hogy
fölhasználom az alkalmat tán megtudhatók tőle valamit, hát kérdeztem:

– Hát mi van mostanában a legyekkel?

– Ő fölényesen mosolygott, a mint felelt:

– A légy, jó uram, csapongásában meglepő hasonlatosságot árul el a
lepkével. A lepkét pedig már a régiek a lélek jelképe gyanánt
tisztelték.

– Oh, hát most már talán lelkekre is vadászik, mi?

– Oh nem! Oh nem! Nekem nem kellenek lelkek. Élet kell nekem csupán. De
hát ezzel is rendben vagyok most már. Megvan minden, a mit kivántam.

– Ugy hát rendben van az élettel és nem kiván lelkeket? És miért nem?
Ezt a kérdést hirtelen és egy kissé nyersen intéztem hozzá, hogy zavarba
hozzam, a mi sikerült is. Rögtön visszaesett régi alázatos modorába,
mélyen meghajolt előttem és hizelkedve mondta:

– Nem kell nekem semmiféle lélek sem, igazán, igazán, hogy nem kell. Nem
tudnám hasznát venni, ha megkapnám is; igazán semmi hasznom sem lenne
belőle. Nem tudnám sem megenni, sem meg…“ Hirtelen elhallgatott és a
régi ravasz kifejezés suhant végig az arcán, mint a szellő a tó tükre
fölött. – És tudja doktor, a mi az életet illeti, hát mi is az végre? Ha
megvan mindene, a mit kiván és tudja, hogy soha többé szükséget nem fog
szenvedni – ennyi az egész. Nekem vannak barátaim – nagyon jó barátaim –
mint például ön is Seward doktor; – ezt kimondhatatlanul kaján
mosolygással mondta – és tudom, hogy soha sem fogok az élet
nélkülözhetetlen föltételeiben szükölködni.

Ez után konok hallgatásba merült és nem lehetett többé egy szót sem
kivenni belőle. Egy sereg hiába való kisérlet után, látva rosz kedvét,
otthagytam őt.

Későbben a nap folyamán értem küldött. Rendes körülmények között nem
mentem volna különös ok nélkül, de mostanában annyira érdekel, hogy
szivesen lefáradtam hozzá. A szobája közepén egy zsámolyon ülve
találtam. Mikor beléptem, azonnal megszólalt, mintha készen várta volna
jöttömet:

– Nekem nem kell semmiféle lélek sem! – mondta halk, gyenge hangon,
mintha ez a dolog azóta is mindig gyötörte volna. Én föl akarván
használni hangulatát, igy szóltam hozzá:

– Maga persze csak az életet szereti, magának csak élet kell?

– Oh igen! De ezzel rendben volnék; nem szükséges, hogy ezen aggódjék!

– De – kérdeztem tőle, – hogyan akarja megkapni az életet a nélkül, hogy
a lelket is meg ne kapná. – Ez mintha egy kissé gondolkozóba ejtette
volna, hát folytattam:

– No ugyan jó dolga lesz valamikor, mondhatom, ha már majd ott kint
röpköd az ürben, ha annak a sok ezer légynek, póknak, madárnak és
macskának a lelke mind körülötte fog zümmögni, csicseregni és nyávogni.
Hisz tudja, hogy az életüket vette, hát most a lelküket is el kell
türnie! – Ez annyira megragadta képzeletét, hogy bedugta fülét az
ujjával és behunyta a szemét, szorosan összehuzva, mint a kis gyermekek
szokták, mikor szappannal mosdatják őket. Volt valami szomoruan megható
az arcában, a mely egyben leckével is szolgált nekem, mert mutatta, hogy
az, a ki előttem van gyermek – gyermek csupán, noha vonásai hervadtak és
borotválatlan állán fehér a sörte. Meg akartam nyugtatni, hát jó
hangosan kérdeztem, hogy bedugott fülével is meghallja:

– Nem szeretne egy kis cukrot, hogy megint becsalja a legyeket vele?

– Ő egyszeriben, mintha fölébredt volna, a fejét rázta. Nevetve felelte:

– Nem kell! A legyek egyáltalán nem sokat érnek! – Egy kis szünet után
hozzátette. – Hanem azért még sem szeretném, ha a lelkük körülöttem
dongana.

– Vagy pókot – kérdeztem tovább.

– Fütyülök a pókjaira! Mi hasznát venném a pókoknak? Nincs azokon a mit
az ember megegyék vagy meg… ismét hirtelen elhallgatott, mintha tilos
tárgyra tért volna.

– Lám, lám! gondoltam magamban, most már másodizben akad meg az „igyék“
szó előtt; mit jelentsen ez? Renfield mintha maga is észrevette volna,
hogy ügyetlenséget követett el, sietve beszélt tovább, mintha a
figyelmemet el akarná terelni róla.

– Most már egyáltalán nem törődöm az effélékkel. Tul vagyok az ilyen
ostobaságokon. Ennél sokkal nagyobb dologra várok.

– Ne mondja, feleltem neki. Tán csak nem kivánna egy elefántot
reggelire?

– Oh, milyen nevetséges ostobaságokat beszél ön össze-vissza! – Én föl
sem véve gorombaságait, tovább beszéltem.

– Szeretném tudni, – mondtam tünődve – hogy milyen lehet egy elefántnak
a lelke!

– Nekem nem kell az elefánt lelke, nekem egyáltalán semmiféle lélek sem
kell! – mondta Renfield. Egy darabig leverten üldögélt. Egyszer csak
hirtelen, lángoló tekintettel ugrott talpra. – A pokolba veled és a
lelkeiddel! – kiáltotta. Mit kinzol a lelkekkel. Nincs nekem elég gondom
és bajom már is, a nélkül, hogy még lelkekkel is bajlódjam! – Oly
ellenséges indulattal nézett rám, hogy én azt hittem, hogy ismét támadni
készül és megfujtam a sipomat. A mint ezt meghallotta, rögtön
lecsöndesült és mentegetőzve mondta:

– Bocsáson meg doktor; megfelejtkeztem magamról. Önnek nincsen szüksége
segitségre. Én annyit gyötrődöm magamban, azért vagyok ilyen izgatott.
Ha ön tudná, hogy mily föladat előtt állok, hogy mire kell magamat
elszánnom, hát sajnálna engem, türne velem és megbocsájtana nekem. Kérem
ne huzasson rám kényszerzubbonyt. Gondolkoznom kell és nem
gondolkozhatom szabadon, a mikor a testem fogoly. Remélem, hogy megért
engem. – Önuralma megnyugtatott, azért a mikor az ápolók jöttek, mondtam
nekik, hogy nincsen baj és elmehetnek. Renfield megvárta, mig elmentek
és az ajtó becsukódott és ekkor meglepő méltósággal és szelidséggel
mondotta:

– Seward doktor ön igen szives volt én hozzám. Higyje el, hogy nagyon
hálás vagyok önnek! – Én jónak láttam őt ebben a jó hangulatban hagyni
és eljöttem tőle. Van valami ennek az embernek az állapotában, a mi
gondolkozóba ejt.

Először is két izben elakadt és nem akarta a szót „inni“ kiejteni.

Aztán retteg a gondolattól, hogy valaminek a lelkével terheltessék.

Végre nem fél attól, hogy jövőben megszorulna „élet“ dolgában.

Megveti az alacsonyabb rendü életet, noha ezeknek a lelkeitől is retteg.

Logikusan mindeme dolgok egyet bizonyitanak! Valamely módon bizonyosra
veszi, hogy valamely magasabb rendü életet nyer el. De retteg a
következményétől – a lélek terhétől, Tehát emberi életre vágyik!

És honnan a bizonyossága?

– Könyörületes Isten! a gróf jelent meg neki és valamely ujabb
borzalomra lehetünk elkészülve!

_Későbben._ Mikor már a betegeket végig jártam, fölkerestem Van
Helsinget és közöltem vele gyanumat. Ő nagyon elkomolyodott és egy ideig
gondolkozott, aztán kért, hogy vinnem Renfieldhez. Megtettem. Mikor az
ajtaja elé értünk, hallottuk, hogy betegünk vigan dalolász, mint régente
ezelőtt szokott. Mikor beléptünk, ámulva láttuk, hogy cukrot szórt az
ablakába, a melyen csak ugy tódultak be az ősztől elgyöngült legyek.
Megpróbáltuk vele előbbeni beszélgetésünkre terelni a szót, de ránk sem
figyelt. Folytatta a dalolást, mintha ott sem lettünk volna. Olyan
tudatlanul jöttünk el tőle, a hogy oda indultunk.

Nagyon különös a viselkedése; szemmel kell tartatnom az éjjel.


_Mitchell és társa levele Lord Godalmingnek._

_Okt. 1._

Milord

Mindig szerencséseknek fogjuk magunkat tartani, ha valamely kivánságának
eleget tehetünk. Van szerencsénk Lordságodnak Harker Jonathán ur által
tolmácsolt kérdésére a következő fölvilágositást adni, a piccadilly-i
347. sz. ház adás-vevését illetőleg. Eladók a boldogult Winter Arkibald
végrehajtói. Vevője egy külföldi mágnás De Ville gróf, a ki készpénzzel
fizette ki a vételárt. Ezen kivül semmit sem tudunk róla.

Ezzel maradtunk Lordságodnak alázatos szolgái

_Mitchell és t._


_Seward doktor naplója._

_Okt. 2._

Egy embert állitottam a mult éjjel a folyosóra és meghagytam neki, hogy
figyeljen minden neszre, a melyet Renfield szobájából hallana és hogy
azonnal hivjon engem, ha valami szokatlanságot tapasztalna. Estebéd
után, mikor mind együtt voltunk a könytárszoba kandallója körül –
Harkernét kivéve, a kit aludni küldtünk – a napi eseményeket és
fölfedezéseket vitattuk meg. Harker volt az egyetlen, a ki valamely
eredményt tudott fölmutatni és mi telve vagyunk reménynyel, hogy a nyom,
a melyre akadtunk, célhoz visz bennünket.

Mielőtt lefeküdtem volna, még egyszer lementem Renfield szobájához és
benéztem hozzá a megfigyelésre szánt nyiláson keresztül.

Mélyen aludt és a melle rendesen emelkedett és esett a lélegzetével.

Ma reggel kirendelt emberem hirül hozta, hogy éjfél után a beteg
nyugtalankodni kezdett és folyton hangosan imádkozott. Én kérdeztem
tőle, hogy ez volt-e minden és ő azt felelte, hogy ez volt minden, a mit
hallott. A modorában annyira gyanusnak tetszett valami, hogy egyenesen
megkérdeztem tőle, hogy nem aludt-e el. Ő tagadta, hogy aludt volna, de
annyit bevallott, hogy szunyókált. Igazán rettenetes, hogy még a férfiak
is ilyen megbizhatatlanok.

Ma Harker ismét a fölfedezett nyomot követi. Artur és Morris pedig lovak
után járnak. Artur gondolata volt, hogy jó lesz lovakat készen tartani,
mert ha megkapjuk a keresett információt, nem lesz vesztegetni való
időnk. Sterilizálnunk kell a nap nyugta és kelte közt a gróf által
inportált földet mind, hogy ne maradjon neki buvó és pihenő helye. Van
Helsing a Britisch muzeumba ment, a régi doktorok könyveit kutatni. A
régiek, azt mondja, számon tartottak olyan dolgokat, a melyeket követőik
nem fogadtak el és a professzor demonok és boszorkányok ellen való
szerek után kutat náluk, a melyeknek, talán később, magunk is hasznát
vehetjük.

Néha bizony azt gondolom, hogy valamennyien meg vagyunk bolondulva és
hogy egyszer csak kényszer zubbonyban fogunk az eszünkre térni.

_Később._ – Ismét találkoztunk. Végre mintha csakugyan a helyes nyomon
volnánk és holnapi munkánk, talán már a végnek a kezdete leszen.
Szeretném tudni, hogy Renfieldnek a nyugalma összefügg-e
valamiféleképpen ezzel. Hangulatai oly pontosan követték a gróf
cselekedeteit, hogy tán valamely szubtilis módon megérzi a szörnyeteg
bekövetkező pusztulását. Most legalább látszólag tökéletesen nyugodtnak
mutatkozik… Vajjon csakugyan az-e? – Ez a vad sikoltás mintha az ő
szobájából jött volna…

Az ápoló rohanva tört a szobámba és azt mondta, hogy Renfieldet valamely
baleset érte. Sikoltani hallotta és mikor bement hozzá, a földön fekve
találta, arcával a padlónak fordulva nagy vértócsában. Megyek le…




XXI.


_Seward doktor naplója._

_Október 3._

Hadd jegyzek pontosan mindent, a mi történt a legutóbbi jegyzetem óta. A
legkisebb részletet sem szabad elfelejtenem, a mire csak emlékezni
birok.

Midőn Renfield szobájába értem, csakugyan a padlón egy vértocsában fekve
találtam őt, a mint meg akartam mozditani, azonnal kitünt, hogy
borzasztó sérüléseket kellett szenvednie. Az arcát megforditva, láttam,
hogy iszonyuan össze van törve, mintha a padlóhoz verték volna. Az arcán
ejtett sebekből eredt a vértócsa. Az ápoló, a ki mellette térdelt, azt
mondotta, a mikor a testét megforditottuk:

– Én azt hiszem uram, hogy a gerince van eltörve. Nézze csak a jobb
karja és a lába és az arcának a jobb oldala is, mintha teljesen
szélütött volna. Én azt mondtam neki, siessen Van Helsing drhoz és kérje
meg, hogy azonnal jőjjön ide. Szükségem van rá, de pillanatnyi késedelem
nélkül, emberem elszaladt és néhány perc mulva ott termett a professzor
hálókabátban, papucscsal a lábán. Mikor meglátta Renfildet a padlon, egy
pillanatig élesen rá nézett, aztán felém fordult. Azt hiszem, a
szememből olvasta ki a gondolatomat, mert egész nyugodtan, az ápoló
füleinek szánva mondta; –

– Ah mily sajnos baleset! Nagyon gondos ápolás és nagy figyelemre lesz
szüksége. Én magam fogok önnel maradni, de előbb felöltözöm. Ha ön addig
itt marad, néhány pillanat mulva visszatérek.

A beteg hörögve lélegzett és könnyü volt látni, hogy valamely borzasztó
belső sérülést szenvedett. Van Helsing bámulatos gyorsasággal tért
vissza orvosi müszereket hozva egy tokban. Már nyilván gondolkozott és
el volt határozva, mert alighogy a betegre nézett a fülembe sugta:

– Küldje el az ápolót. Egyedül kell a beteggel lennünk, ha az operáció
után magához tér! Én hát igy szóltam az ápolónak:

– Azt hiszem, hogy most már mehet Simmons, egyelőré megtettünk mindent,
a mit tehettünk. Jobb lesz, ha körüljárja egy kicsit az intézetet, a mig
Van Helsing doktor az operációt végzi. Azonnal tudassa velem, ha valahol
valami szokatlant tapasztalna.

Az ápoló távozott és mi ketten alaposan megvizsgáltuk a beteget. Az
arcon ejtett sebzés felületesnek látszott, a legsulyosabb volt egy
horpadás a koponyán. A professzor egy pillanatig gondolkozott, aztán igy
szólt:

– Meg kell szabaditanunk az agyát a nyomástól, a vérzés sebessége
bizonyitja sérülése sulyosságát. Az egész agyát elfutja nemsokára a vér,
gyorsan kell a lékeléshez látnunk, nehogy késő legyen. – A mig beszélt,
halk kopogást hallottunk az ajtón. Oda mentem és kinyitottam. Artur és
Morris álltak a folyosón papucsban és hálóköntösben. Artur szólalt meg:

– Hallottam, a mint az embere Van Helsinget felköltötte és valami
balesetről beszélt. Hát hamar felköltöttem Morrist, hogy lejöjjünk.
Bejöhetünk? Biccentettem és nyitva tartottam az ajtót, mig bejöttek,
aztán bezártam ujra.

Morris, a mint meglátta a beteget a padlón és a rengeteg vért, halkan
kérdezte:

– Istenem, mi történt vele? Én gyorsan megmondtam, a mit tudtam és
magyaráztam neki, hogy az agylékelés után, azt hiszszük legalább, hogy
rövid időre vissza fogja nyerni öntudatát. Morris, Arturral együtt az
ágy szélére ült, mindannyian türelemmel figyeltünk.

– Csak addig várunk, mig meg tudjuk a legjobb pontot a lékelésre
határozni, hogy gyorsan eltávolithassuk az aludt vért, mert nyilvánvaló,
hogy a belső vérzés fokozódik.

A várakozás percei irtóztató hosszusággal multak. A szivem elszorult és
Van Helsing arcán láttam, hogy ő is aggodalommal néz a történendők elé.
Remegtem a szavaktól, a miket Renfield mondani fogna. Féltem még
gondolkozni is. A szivem dobogását hallottam és a vérem csak ugy
kalapált a halántékomban. A szegény ember lélegzete csak ugy
szakadozott. Minden percben ugy látszott, hogy no most fölnyitja a
szemét és szól, de egy-egy hörgő lélekzetvétellel ismét visszaesett
érzéketlenségébe. A csend végre türhetetlenné vált. Társaimra néztem.
Tüzes arcuk és izzadó homlokuk bizonyitotta, hogy az enyémhez hasonló
kinban vannak ők is.

Végre nyilvánvalónak látszott, hogy betegünk gyorsan hanyatlik és minden
pillanatban meghalhat. Én a professzora néztem és láttam, hogy ő meg az
én tekintetemet keresi. Az arca ridegen merev volt, a mig szólott:

– Nem várhatunk tovább. Szavai sok életet érhetnek. Lehet, hogy még
lélek is forog kockán! A füle fölött fogjuk operálni.

Szó nélkül megejtette az operációt. Néhány pillanatig a beteg még
hörögve lélekzett. Végre egy olyan mély és hosszu lélegzetet vett, hogy
azt hittük, a melle szakad ki tőle. A szeme hirtelen felnyilt és
rémülten, tehetetlenül meredt a semmibe. Ez néhány pillanatig tartott;
aztán tekintete ellágyult és ajkáról megkönnyebbült sóhaj fakadt.
Ösztönszerüleg megmozdult, e közben mondva:

– Csendes leszek doktor. Mondja nekik, hogy huzzák le rólam a
kényszerzubbonyt. Borzadalmas álmom volt és oly gyengének hagyott, hogy
mozdulni sem birok. Mi lelte az arcomat? Olyannak érzem, mintha dagadt
volna és rettenesen fáj.

– A fejét próbálta mozditani, de a szeme mintha megüvegesedett volna az
erőltetésben. Van Helsing nyugodt, komoly hangon mondta neki:

– Mondja el nekünk az álmát Renfield ur. A hangját hallva a beteg,
zuzott arca szinte kiderült, a mint megszólalt:

– Ah ez Van Helsing doktor. Mily jó ön, hogy itt van mellettem. Adjon
egy kis vizet, az ajkam száraz; és én megpróbálom elmondani. Azt
álmodtam – – elhallgatott és mintha elájult volna. Gyorsan brändit –
kiáltottam Morrisznak – a dolgozó szobámban van, gyorsan; Morrisz repült
és csakhamar visszatért a pálinkával egy pohárral és egy palack vizzel a
kezében. Megnedvesitettük a beteg száraz ajkát, mire ő gyorsan magához
tért. Szegény beteg elméje azonban mintha még öntudatlan állapotában is
müködött volna, mert magához térve élesen nézett rám, kétségbeesett
zavarodással arcában, a melyet soha sem fogok elfelejteni és igy szólt:

– Nem szabad magamat megcsalnom; Nem volt álom, de rideg valóság az
egész. Szemét körüljártatta a szobán; a mint meglátta a két alakot
türelmesen ülni az ágy szélén, folytatta a szót:

– Ha még nem tudtam volna bizonyosan, hát róluk tudnám. – Egy pillanatra
lehunyta szemét, mintha össze akarná szedni gondolatait; midőn ismét
fölnyitotta gyorsan és több erővel kezdett beszélni, mint eddig.

– Gyorsan, doktor, gyorsan. Meghalok! Érzem, hogy csak nehány percem van
még: aztán vissza kell térnem a halálba – vagy még rosszabba! Adjon még
egy kis brändit. Valamit meg kell mondanom, mielőtt meghalnék; vagy
mielőtt szegény zuzott agyvelőm meghalna. Köszönöm! Akkor éjjel volt, a
mikor itt hagyott, a mikor pedig ugy könyörögtem, hogy ereszszen el.
Akkor nem mondhattam meg, mert éreztem, hogy kötve a nyelvem; de oly
józan és ép eszü voltam akkor is, mint most – ezt az egy dolgot kivéve.
A mikor elhagyott sokáig, kétségbeesetten busultam, talán órák hosszat.
Aztán egyszerre csak béke szállt rám. Az agyvelőm mintha lehült volna és
én tudtam, hogy hol vagyok. A kutyákat hallottam ugatni a házunk mögött,
de nem ott, a hol Ő volt! – A mint beszélt, Van Helsing szeme meg sem
rezdült, de kinyujtott keze az enyémmel találkozott és erősen
megszoritotta. De egyébként nem árulta el magát, csak biccentett és halk
hangon mondta – folytassa – Renfield tovább beszélt.

Ő az ablakhoz jött a ködben, mint már azelőtt is sokszor. De ezuttal
szolid anyag volt, nem kisértet és szeme vadul tüzelt, mint a haragos
férfiaké szokott. Piros szája nevetett, éles fehér foga fénylett a
holdvilágban, mikor visszanézett a fákon keresztül arra felé, a hol a
kutyák ugattak. Eleinte nem akartam behivni, noha tudtam, hogy szeretne
bejutni, mert már régen szeretett volna. Hanem aztán elkezdett
mindenfélét igérni, nem szóval, de cselekedettel.

– Hogyan? kérdezte Van Helsing.

Épp ugy, mint a hogy régente beküldte hozzám a legyeket, ha sütött a
nap. Nagy, kövér legyeket, acélos, gyémántos szárnyakkal és kövér
lepkéket éjjel, halálfejjel és szárcsontokkal a hátukon. Azután susogni
kezdett:

– Patkányt, patkányt, patkányt, százat, ezret és milliót adok és
mindegyikkel egy életet. És kutyát ennivalót és macskát is. Mind élet!
Mind piros vérü! Az élet hosszu éveivel bennük és nemcsak dongó
nyomorult legyeket. Én kinevettem őt, mert látni szerettem volna, hogy
mire képes. A kutyák üvöltöttek, messze a sötét fák között az Ő házában.
Ő az ablakhoz intett engem, én oda mentem és kinéztem és Ő fölemelte a
kezét, mintha kiáltana, a nélkül, hogy szólt volna. Erre sötét tömeg
lepte el a füvet, közeledve, mint a futó tüz lángja. És ekkor Ő
szétháritotta a ködöt jobbra és balra és én láttam, hogy patkányok ezrei
lepik el a kertet, szikrázó, vőrös fényü szemmel, mint az övé, csakhogy
kisebbek. Ő fölemelte a kezét, a patkánysereg megállott és nekem ugy
tetszett, mintha ő azt mondaná:

– Mind ezt az életet neked adom és még ennél sokkal többet és nagyobbat
is, megszámlálhatatlan időkön keresztül is, ha leborulsz és imádni fogsz
engem! És ekkor mintha egy piros felhő boritotta volna el a szememet és
alig tudva, hogy mit csinálok, kinyitottam az ablakot és ezt mondtam
neki: Jöjj be uram és mesterem! A patkányok eltüntek, de ő becsuszott az
ablak nyiláson keresztül noha alig egy hüvelyknyire nyitottam ki, épp
ugy mint a hogy a hold maga is bejött már hozzám számtalanszor a
legparányibb nyiláson keresztül és egész nagyságában és pompájában
állott meg az ágyam lábánál.

A hangja gyengült és én ismét megnedvesitettem az ajkát egy kis
brändivel és ő folytatta; de mintha az emlékező tehetsége ezalatt tovább
vitte volna, mert a történetet messzebb folytatta. Én vissza akartam őt
tériteni oda, a hol ő abba hagyta, de Van Helsing sugta: – Hadd
folytassa. Ne szakitsa félbe. Ő nem bir vissza menni és lehet, hogy nem
is birná folytatni, ha gondolatainak a fonalát megszakitanók. A beteg
folytatta:

– Egész nap vártam, hogy halljak felőle, de nem küldött semmit sem, még
csak egy dongó legyet sem és mire a hold fölkelt, már erősen haragudtam
rá. Mikor besiklott az ablakon keresztül, noha be volt csukva és még
csak nem is kopogott, teljesen fölháborodtam. Ő kigunyolt és fehér arca
égő vörös szemével kajánul meredt rám a ködön keresztül és ugy tett,
mintha az egész hely az övé volna és én senki sem volnék benne. Még csak
a szaga sem volt olyan, mint máskor, a mikor elhaladt mellettem. Nem
birtam visszatartani. Ugy rémlett, mintha Harkerné jött volna a
szobámba.

Az ágyon ülő két férfi fölkelt és közelebb jött, hogy jobban halljon, de
ugy, hogy a beteg ne láthassa őket. Némán maradtak mind a ketten. A
professzor megriadt, az arca még zordabb és ridegebb lett. Renfield
semmire sem ügyelve, tovább beszélt.

Mikor Harkerné asszony ma délután meglátogatott, már nem volt többé a
régi, erre mi valamennyien megmozdultunk, de egyikünk sem szólott. A
beteg folytatta:

– Én nem tudtam, hogy itt van nálam, a mig meg nem szólalt, de már nem
volt olyan, mint azelőtt. Én nem törődöm a sápadt asszonyokkal, én csak
akkor szeretem, ha sok a piros vérük és az övé mintha mind elfolyt
volna. De akkor nem jutott mindjárt eszembe. Csak mikor már elment,
elkezdtem gondolkozni és dühössé tett a tudat, hogy Ő szipolyozta ki az
életet belőle. – Én éreztem, hogy mindenki megremeg, csak ugy, mint én,
de egyébként csöndesen maradtunk – Azért, a mikor ma este eljött, már
készen vártam őt. Láttam, a mikor a köd besiklott és szorosan
megmarkoltam. Sokszor hallottam, hogy az őrültek szertelenül erősek és
minthogy tudtam, hogy én is őrült vagyok – néha legalább az vagyok –
elhatároztam, hogy hasznát veszem az erőmnek. Mondhatom, hogy ő is
megérezte, mert ki kellett jönnie a ködből, hogy birokra keljen velem.
Én szorosan fogtam és azt gondoltam, hogy le kell győznöm, mert nem
akartam, hogy még többet szivjon el, annak az édes asszonynak az
életéből – mindaddig, a mig a szemét nem láttam. De a szeme az
keresztülfurt és gyönge lettem tőle, mint a viz. Kisiklott a kezeim
közül és a mikor belé kapaszkodtam, felkapott és a földhöz vágott. Piros
felhő volt előttem és dörgéshez hasonló zajt hallottam és a köd mintha
az ajtó alatt huzódott volna el. – Renfield hangja elhalt, lélegzete
hörgésre vált. Van Helsing fölállott.

– Most már tudjuk a legrosszabbat, – szólt. – Ő itt van és tudjuk a
szándékát. Talán még nem késő. Fegyverkezzünk föl, mint az elmult
éjjelen, de ne veszitsünk időt; egy percünk sincs veszteni való. Mind
elsiettünk és szobánkban magunkhoz vettük a gróf házában használt
dolgokat. A professzorral minden vele volt és ő, mikor a folyosón
találkoztunk, igy szólt:

– Vigyázzatok barátaim, nem közönséges ellenséggel van dolgunk. Óh, hogy
annak az édes asszonynak kellett szenvedni!

Elhallgatott, a hangja megcsuklott. Nem tudom, hogy a saját szivemben a
harag, vagy a rémület volt nagyobb.

Harkerék ajtaja előtt megálltunk. Artur és Morris visszahuzódtak és az
utóbbi mondta:

– Megzavarjuk őt?

– Meg kell – felelte Van Helsing zordan. Ha az ajtó be lenne zárva, hát
be kell törnünk.

– Hátha nagyon meg talál ijedni? Szokatlan dolog egy hölgy szobájába
törni.

– Önnek mindig igaza van, de itt élet és halálról van szó. Minden szoba
egyforma az orvos előtt, de még ha nem volna is, ez éjjel ugy kell
lenni. Barátom John, ha megfogom és forditom a kilincset és az ajtó nem
nyilik, vesse neki a vállát és feszitse és önök is barátaim. No most!

A mint ezt mondta, megnyomta a kilincset, de az ajtó nem nyilott. Mi
neki dültünk, egy roppanással kitárult és mi csak nem ugy estünk be a
szobába. A professzor tényleg el is esett és én rajta keresztül láttam a
szobába, a mig ő föltápászkodott. A mit láttam, megdermesztett. Éreztem,
hogy a hajam, mint a sörte ágaskodik föl és a szivem verése elállt.

A holdfény oly erős volt, hogy a sárga függönyön keresztül is látni
lehetett világánál a szobában. Az ágyon az ablak mellett Harker Jonathán
feküdt, az arca ki volt gyulva és zihálva lélegzett, mint a ki sulyos
álomba van merülve. Az ágy innenső szélén, kifelé fordulva, a felesége
fehér hálóruhás alakja térdelt. Mellette állott egy magas vékony termetü
férfi feketébe öltözve. Az arca el volt forditva tőlünk, de azért, a
mint megláttuk, megismertük benne a grófot – még a homlokán levő sebhely
sem hiányzott róla. Bal kezével szorosan fogta Harkerné mind a két
kezét, karhosszára feszesen kinyujtva őket, jobb kezével pedig
nyakszirten fogta a fejét, lenyomva vele a saját keblére. Az asszony
fehér hálóköntöse be volt piszkolva vérrel és egy vékony véres sugár
csöpögött le végig a férfi puszta mellén, a mely föltépett ruháján
keresztül látszott. Mikor a szobába értünk, a gróf felénk forditotta az
arcát és pokoli tekintetét ránk szögezte. Szeme vörösen lángolt a démoni
szenvedélytől, egyenes fehér orrának tágra nyilt cimpái remegtek és
fehér éles foga, duzzadt vértől csepegő piros ajka mögött, csattogott
mint valami vadállaté. Egyetlen mozdulattal visszalökte áldozatát az
ágyra, megfordult és nekünk ugrott. De a professzor azalatt lábra állt
és feléje tartotta a papirba burkolt szentelt ostyát. A gróf hirtelen
megállt, mint szegény Lucy a sirbolt előtt és visszahuzódott. Mind
hátrább és hátrább huzódott, a mint mi, fölemelt feszülettel,
közeledtünk feléje. A holdvilág hirtelen elsötétült, nagy fekete felhő
huzódott rajta keresztül és mire Morris a gázlángot meggyujtotta, nem
láttunk egyebet egy kevés ködnél. Ez is, a mint néztük, a becsapódott
ajtó alatt huzódott kifelé. Van Helsing, Artur és én Harkerné felé
indultunk, a ki ezalatt magához tért és oly vadul, fülszaggatón,
kétségbeesetten sikoltott, hogy halálom napjáig nem fogom elfelejteni
ezt a hangot. Néhány percig ugy maradt, a hogyan a gróf odadobta,
tehetetlenül. Az arca kisértetiesen sápadt volt és sápadtságát még
föltünővé tette az ajkát és állát beszennyező vér; a torkából is vékony
sugárban folyt a vér. A szeme zavaros volt az irtózattól. Végre arcát
szegény, megzuzott kezébe rejtette, a melyen most is látszott a gróf
erőszakos szoritásának a piros nyoma és halkan, keservesen jajgatni
kezdett. Van Helsing odament és szépen letakarta a paplanával, mig
Artur, egy percig kétségbeesetten kémlelve az arcát, elfordult és
kiszaladt a szobából. Van Helsing sugta nekem:

– Jonathán bódult állapotban van, a melybe a vampir juttatta. Semmit sem
tehetünk szegény Madam Minnáért, mig egy kissé magához nem tér. Előbb a
férjét ébresztem föl. A törülköző kendő végét hideg vizbe mártotta és
elkezdte vele Jonathán arcát csapkodni, mig felesége arcát kezébe
temetve, szivettépően sirt és zokogott. Én fölhuztam a függönyt és
kinéztem az ablakon. A hold világánál Morrist láttam keresztül szaladni
a gyepen és egy tiszafa sötét árnyékába rejtőzni. Meg nem foghattam,
hogy miért teszi, de ebben a pillanatban Harker fölkiáltását hallottam
és az ágyhoz siettem. Harker még csak alig magához térve, ámulattal
nézett körül. Néhány percig kábultan maradt, aztán mintha egyszerre
megértené a helyzetet, gyorsan fölemelkedett. A felesége hirtelen
mozdulatára fölérzett, feléje fordult, karjait kinyujtotta, mintha meg
akarná ölelni, de ismét gyorsan visszahuzta és arcát ujra kezeibe
temetve, annyira elkezdett reszketni, hogy még az ágy is ingott alatta.

– Az ég szerelmére, mit jelentsen mindez? – Kiáltotta Harker. – Seward
doktor, Van Helsing dr.-tor mi ez? Mi történt? Mi van velünk? Minna
drágám mi bajod? Mit jelentsen ez a vér? Istenem! Istenem! Hát erre
jutottunk. – És föltérdelve ágyában vadul csapkodta össze kezeit. –
Jóságos Isten segits rajtunk! Segits rajta! Könyörülj rajta. – Ezzel
leugrott az ágyról és hirtelen magára kezdte kapkodni a ruháját,
teljesen ébren és teljesen tettre készen. Ezalatt szünet nélkül kérdezve
– mi történt? Mondjanak el mindent. Van Helsing doktor maga szereti
Minnát, tudom, az Istenért tegyen valamit, hogy megmentse őt. Hisz még
nem lehet olyan nagyon rosszul. Vigyázzon rá, mig én fölkeresem azt a
szörnyeteget! A felesége rémületén, irtózatán és kétségbeesésén
keresztül is észre vette, hogy férje veszedelembe rohan. Rögtön
megfeledkezve saját bánatáról, megragadta őt és sikoltozva kiabálta:

– Nem! Nem! Jonathán neked nem szabad engem itt hagynod. Isten tudja,
hogy eleget szenvedtem ez éjjel annélkül a félelem nélkül is, hogy neked
ártson. Neked velem kell maradnod! Neked a jó barátaiddal kell maradnod,
a kik őrködni fognak fölötted! – Szinte őrjöngve kiabált, a férjét maga
mellé huzta az ágy szélére és vadul bele kapaszkodott.

Van Helsing és én csendesiteni próbáltuk őket. A professzor magasra
emelte kis arany feszületét és csodás nyugalommal mondta:

– Ne féljen drágám, mi itt vagyunk és mig ez közel van önhöz, az undok
lény meg nem közelitheti. Ön bátorságban van ez éjjelre és nekünk
nyugodtan kell együtt tanácskoznunk. – Az asszony megrázkodott és
hallgatott, fejét a férje keblére rejtve. Mikor ismét fölemelte, az ura
fehér hálóinge vérfoltos lett ott, a hol az ajka érintette és a hova
nyitott nyaksebéből csepegett a vér. A mint a szegény asszony ezt
meglátta, halk jajszóval huzódott hátra és fuldokló zokogás közben
suttogta:

– Tisztátlan! Tisztátlan! Nem szabad őt többé megérintenem vagy
megcsókolnom. Óh, hogy ennek igy kellett lenni, hogy én legyek az ő
legnagyobb ellensége. Hogy én legyek az, a kitől legjobban kell félnie.
– Erre a férje határozottan szólott:

– Ostobaság Minna. Szégyenlem magamat, hogy ilyet kell tőled hallanom.
Nem akarom és nem is fogom ezt többé hallani. Az Isten itéljen fölöttem,
érdemem szerint és büntessen meg még a mainál is keserübb szenvedéssel,
ha valaha megengedem, hogy minket valami egymástól elválaszszon! –
Karjaiba zárta és keblére ölelte az asszonyt, a ki egy ideig zokogva
maradt rá borulva. A férj az asszony feje fölött nézett ránk égő
tekintettel és acél keménységü szája fölött remegő arcizmaival.

Az asszony csendesülni kezdett és ekkor a férj erőltetett nyugalommal
fordult felém:

– És most Seward doktor mondjon el nekem mindent. A tényt már tudom, de
mondja el, hogy hogyan történt. Én elmondtam neki mindent, ugy, a hogy
történt és ő látszólagos egykedvüséggel, de szikrázó szemmel hallgatta,
a mint elmondtam, hogy a gróf kegyetlen keze hogyan szoritotta a
feleségét abba a rettenetes és undok helyzetbe, száját a mellén nyitott
sebre tartva. Még ebben a pillanatban is érdekelt látnom, hogy mig a
férj arca görcsösen vonaglott a szenvedélyes haragtól, feleségének
keblére hajtott feje fölött, keze gyöngéden és szeretettel simogatta
ennek kuszált haját. A mint én befejeztem elbeszélésemet Artur és Morris
kopogtak az ajtón. Beszólitottuk őket és Van Helsing megkérdezte tőle,
hogy mit láttak, vagy tettek. Mire Artur felelt elsőnek.

– Nem láttam őt sehol a folyosókon, sem a szobáinkban, a könyvtárszobába
is benéztem és noha ott megfordult, már akkorra eltávozott. Hogy ott
volt, azt arról tudom, hogy bárha csak pár percig tartózkodhatott ottan,
mindent elpusztitott. Minden kéziratot, naplójegyzetet elégetett és még
a fonográf hengereit is a kandalló tüzébe dobta. Róluk leolvadt viasztól
csak jobban lobogott a láng. – Itt én közbe szóltam. – Hál Istennek, van
még egy példány a vasszekrényben! – Artur folytatta – aztán leszaladtam
a lépcsőn, de semmit sem láttam. Benéztem Renfield szobájába, de ott sem
láttam egyebet, mint hogy szegény Renfield meghalt. – Harkerné erre
fölemelte a fejét, egyikünkről a másikra nézett és ünnepiesen mondta:

– Legyen meg az Isten akarata. – Nekem ugy tetszett, mintha Artur
valamit vissza tartana, de minthogy gondoltam, hogy szántszándékkal
teszi, hát nem szóltam semmit sem. Van Helsing Morrishoz fordult és
kérdezte:

– És maga barátom Quincey, magának nincs mondanivalója?

– Egy kevés, felelte ez. Lehet, hogy később több is lesz belőle, de most
még ezt nem tudhatom. Azt gondoltam, hogy jó lesz megtudni, ha
lehetséges, hogy a gróf merre veszi utját, ha innen távozik. Én nem
láttam őt magát, de láttam egy nagy denevért a Renfield ablakából
fölszállni és nyugatra repülni. Én azt hittem, hogy valamely formában
Carfaxba fog visszatérni, de nyilván más nyugvót keresett. Ma éjjel már
nem tér vissza, mert keleten pirul az ég és közeledik a hajnal hasadása.
Holnap dologhoz kell látnunk!

Ez utóbbi szókat összeszoritott fogán keresztül mondta. Néhány percig
mély csönd volt és én szinte hallottam mindnyájunk szivének dobogását.
Azután Van Helsing szólt, kezét gyöngéden Harkerné fejére téve:

– És most Madam Minna, szegény, édes, drága Madam Minna, mondja el
nekünk pontosan, hogy mi történt. Isten látja lelkemet, nem akarok önnek
fájdalmat okozni, de szükséges. hogy mindent tudjunk. Mert most jobban,
mint valaha, kell komolyan és gyorsan a halálos munkához látnunk. Közel
a nap, a mely végét kell, hogy vesse mindennek.

A szegény asszony borzongott, szorosabban ölelte magához férjét és még
lejebb hajtotta fejét a keblén. Aztán büszkén fölemelkedett, egyik kezét
Van Helsingnek nyujtotta, a ki megfogta, lehajolt és tiszteletteljesen
megcsókolta, aztán szorosan fogva tartotta. A másik keze a férje kezében
pihent, a ki a másik karjával szorosan átölelve tartotta. Egy kis szünet
után, a mely alatt nyilván gondolatait szedte rendbe, hozzá kezdett:

– Megittam az altatót, a melyet ön szives volt adni, de jó ideig semmi
hatással sem volt rám. Ellenkezőleg, mind éberebb lettem és millió
képzelődés gyötört, a mely mind összefüggésben volt a halállal,
vampirokkal, vérrel, fájdalommal és bánattal. De végre is el kellett
aludnom, mert többre nem emlékszem. Jonathán bejövetele és lefekvésére
nem ébredtem föl, mikor ujra föléreztem, már mellettem volt. A szoba
megtellett ugyan olyan fehér köddel, mint már egy izben ezelőtt. De
hiszen önök ezt nem is tudják, majd megtalálják a naplómban, a melyet
később meg fogok mutatni. Ugyanazt a rettenetes félelmet éreztem, mint
akkor és valami iszonyatnak a jelenlétét. Megfordultam, hogy fölkeltsem
Jonathánt, de oly mélyen aludt, mintha helyettem ő vette volna be az
altatót. Próbáltam, de nem birtam fölkelteni, ekkor még jobban kezdtem
félni és rémülten tekintettem körül. És ekkor a szivem alélt. Mert az
ágyam mellett, mintha a ködből lépett volna ki, egy magas vékony alak
állott, talpig feketében. Azonnal megismertem a leirásból, a sápadt arc,
a nyerges, erős orr, a nyitott piros száj, az éles, fehér fog és a
lángoló vörös szempár. Fölismertem a sebhelyet homlokán, a melyet
Jonathán ejtett. Szivem verése elállt, sikoltani szerettem volna, de meg
voltam dermedve. Ő Jonathánra mutatva, élesen, metszően suttogva mondta:

– Csitt, hallgass! Ha mozdulsz, vagy szólsz, fölfogom őt és a szemed
láttára loccsantom szét az agyvelejét. – Én sokkal jobban meg voltam
rémülve, hogy sem szóltam, vagy mozdulhattam volna. A rém kaján
mosolylyal tette egyik kezét a vállamra és szorosan tartva, letépte
nyakamról másik kezével a ruhámat, ezalatt mondván, először is egy kis
frissitőt fáradságom jutalmául. Nyugodt lehet, nem először, nem is
másodszor esik meg, hogy piros vére enyhitette a szomjamat. Én remegtem
félelmemben, de különös, mintha nem is kivántam volna őt megakadályozni.
És óh Isten, legyen irgalmas, kegyelmes nekem. Undok száját a nyakamra
tapasztotta! – A férje ezt hallva, följajdult. Az asszony szorosabbra
fogta a kezét és szánalomteljesen nézett rá, mintha az volna a szenvedő
és folytatta:

– Éreztem, hogy erőm hanyatlik és féligmeddig ájulásba estem. Hogy
meddig tartott ez a rettenetes állapot, nem tudom. De ugy tetszett, hogy
örök időkig tartott, mielőtt undok száját elvette volna a nyakamról.
Láttam a fris vért csöpögni róla. Aztán gunyosan szólt hozzám:

– Ugy hát te is, mint a többiek, ellenem fordultál, te is segiteni
akartál a férfiaknak, hogy üldözzenek és meghiusitsák szándékaimat? Most
már tudod és részben már ők is tudják és még jobban meg fogják tudni a
jövőben, hogy mit tesz az én utamban állni. Jobban kellett volna az
otthonukra vigyázniok. Mig ők rajtam akartak kifogni – rajtam, a ki
nemzeteknek parancsoltam, értük harcoltam, őket vezettem századokkal
azelőtt, hogy ők, születtek volna – én kifogtam rajtuk. És te, az ő
szeretett kedvencük, immár hus vagy az én husomból, vér az én véremből.
Ezideig szomjuságom kegyes enyhitője és későbben társam és segitőm.
Később te is boszut vehetsz rajtuk, mindegyiket támadhatod kedved
szerint, de most még meg kell, hogy büntesselek, azért, a mit tettél. Te
részt vettél az üldözésemben és most követned kell hivásomat. Ha én azt
mondom, hogy – Jöjj – akkor jönnöd kell, országokon és tengereken
keresztül a szavamra és hogy ez ugy legyen, ime! – ezzel föltépte keblén
az inget és hosszu éles körmével fölhasitotta mellének lüktető erét.
Mikor a vér kifreccsent, két kezemet szorosan, az egyik kezébe fogta, a
másikkal nyakszirten ragadott és számat a sebre tapasztotta, ugy, hogy
vagy meg kellett fulnom, vagy lenyelnem a kiömlő vért. Oh, Istenem,
Istenem mit tettem, mivel érdemeltem ilyen sorsot én, a ki teljes
életemben alázatos szivvel igyekeztem az igaz uton járni. Istenem,
könyörülj rajtam! Tekintsd szegény bünös lelkemet, a kit a halálos
veszedelemnél is nagyobb vész fenyeget és könyörületedben szánj meg azok
kedvéért, a kik szeretnek! – Azután dörzsölni kezdte a szája szélét,
mintha szenytől akarná megszabaditani.

A mig Harkerné rettenetes történetét beszélte, keleten virradni kezdett
és lassan-lassan minden világosabb lett körülöttünk. Harker némán és
mozdulatlanul hallgatta, de arca mind jobban elváltozott a rémes
történet alatt, mig a nap első belövelő sugarával teljesen sötétnek nem
látszott, megfehéredett hajkoronája alatt.

Elhatároztuk, hogy egyikünk a boldogtalan házaspár közelében marad, hogy
szükség esetén kéznél legyen, mindaddig, a mig el nem határoztuk, hogy
mitévők legyünk.

Egyben bizonyos vagyok, abban, hogy a mai nap keltében az enyimnél
boldogtalanabb házra nem sütött.




XXII.


_Harker Jonathán naplója._

_Október 3._

Minthogy tennem kell valamit, hogy meg ne bolonduljak, hát irom a
naplómat. Most 6 óra, egy félóra mulva találkozunk, hogy együnk valamit,
mert Van Helsing és Seward drtor szerint semmire sem vagyunk képesek,
mig nem ettünk. Pedig Isten tudja, hogy ma rászorulunk minden erőnkre.
Irnom kell, megállapodás nélkül, hogy ne gondolkozhassam. Bejegyzek
mindent, kicsit és nagyot, végül is tán a kicsiből tudjuk meg a
legtöbbet, különben mi hasznunk minden tudásunkban, semmivel sem
juthattunk volna kegyetlenebb helyzetbe, mint amelybe Minnával együtt
jutottunk. De különben biznunk és remélnünk kell. Szegény Minna, épp
most mondta patakzó könyekkel, hogy a balsors teszi próbára hitünket,
hogy biznunk kell és hogy velünk lesz végig az Isten. Végig! Oh én
Istenem, micsoda végig?… Dologra! Dologra!

Mikor Van Helsing és Seward doktor visszajöttek Renfieldtől, komolyan
kezdtünk a teendők felől tanácskozni. Először is elhatároztuk, hogy
Minnával ismét megosztjuk bizalmunkat, hogy semmit, bármilyen fájdalmas,
rosz, vagy izgató legyen, nem titkoljuk előtte. Ezt Minna maga is
helyeselte, mondván:

– Nincs immár helye a titkolózásnak, hisz semmi a világon nem okozhat
nagyobb fájdalmat, mint a mennyit eddig már eltürtem és most is türök.
Van Helsing merőn nézett rá, a mig beszélt és aztán hirtelen, de
nyugodtan mondta:

– De édes Madam Minna nem fél ön? Nem magáért, de másokért azok után, a
mik történtek, nem félti-e őket saját magától – Minna arca
megmerevedett, de szeme a martirok elszántságával ragyogott, a mint
felelt:

– Óh nem, mert el vagyok szánva.

– Mire? – Kérdezte Van Helsing szeliden, mig mi mind hallgattunk, mert
sejtettük, hogy miről van szó.

– Arra, hogy a mint észreveszem, pedig elhiheti, hogy erősen fogom
figyelni magamat, hogy ártani tudnék valakinek, a kit szeretek, hát meg
fogok halni!

– Csak nem ölné meg magát? kérdezte öreg professzorom rekedten.

– De igen, ha nem akadna barátom, a ki szeretne annyira, hogy
megkiméljen ettől a fájdalmamtól, ettől a kegyetlen elszántságtól!

Beszédközben jelentősen nézett az öreg orvosra. Van-Helsing fölállt, oda
ment hozzá és kezét a fejére téve, meghatottan mondta:

– Gyermekem van valakije, a ki megtenné, ha magának a javára válnék. A
mi engem illet, én meg mernék felelni érte Isten előtt, még ebben a
percben is, ha jónak látnám. De gyermekem – – – egy pillanatra elfuladt
az öreg, zokogás fojtogatta a torkát, de legyőzte, aztán folytatta:

– Magának nem szabad meghalni. Nem szabad meghalni senkinek a kezétől
sem, de legkevésbbé a saját kezétől. Mindaddig, a mig a másik, a ki
megrontotta életét, nem igazán halott, addig magának sem szabad
meghalni, mert a mig ő halottlan, maga is azzá lészen. Nem! magának élni
kell. Magának küzdeni kell a halál ellen, még ha kimondhatatlan
jótéteménynek vélné is. Az élő lelkére kérem, hogy ne haljon meg, még
csak ne is gondoljon a halálra, még ez a nagy baj el nem mult nálunk. –
A szegény asszony remegett, mint a nyárfalevél. Mi hallgattunk – hisz
semmit sem tehettünk. Végre nyugodtabb lett és Van Helsing felé fordulva
és kezét nyujtva neki, szeliden, de végtelen szomorusággal mondta:

– Igérem önnek kedves barátom, hogy ha Isten megengedi, hát igyekezni
fogok, hogy élve maradjak. Szegény asszonyka oly kedves s bátor volt,
hogy a mi szivünket is megerősitette.

Mint rendesen, van Helsing gondolt most is mindenre és kész munkatervvel
állt elő.

– Talán jobb is, – kezdte – hogy Carfaxba tett látogatásunk alkalmával
ugy határoztuk, hogy egyelőre nem bántjuk az ott levő ládák tartalmát.
Ha már akkor tettük volna, a gróf esetleg kitalálhatta volna
szándékunkat és kétségtelen, hogy mindent elkövetett noha
meghiusitására, a még hátra levőket illetőleg. De most nem tudja
szándékunkat, sőt valószinü, hogy azt sem tudja, hogy hatalmunkban van
sterilizálni pihenőjét, hogy többé hasznát ne vehesse. Mi most már
tudunk annyit a többinek az elhelyezéséről, hogy azután, hogy a
piccadilly-i házat kikutattuk, a többinek is nyomára akadjunk. A kérdés
most már csak az, hogy hogyan jussunk be a piccadilly-i házba?

– Akárhogyan is! – Ha másképp nem lehet, hát betörünk.

– Azt bajosan fogja megengedni az önök rendőrsége. De én gondoltam
valamit, föltéve, hogy az a ház a mienk volna, de elvesztettük volna a
kulcsát, hát mittévők lennénk?

– Lakatost hozatnánk és kinyittatnók vele az ajtót annak rendje és módja
szerint.

– No lássa, azt igy is megtehetjük. Annak rendje és módja szerint
lakatossal nyittatjuk ki a zárt ajtót.

A mi az erők felosztását illette, a professzor azt javasolta, hogy előbb
Carfaxba látogassunk el, hogy a gróf legközelebb eső pihenőjét
pusztitsuk el; azután mind együtt menjünk Piccadillybe, hogy a két
doktor és én maradjunk ott, mig Artur és Morris a gróf Walworth és
Mile-Endben lévő házait kutatják át és pusztitják el. Ha nem valószinü
is, de megeshetik – állitotta a professzor – hogy a gróf napközben benéz
piccadilly-i házába és akkor ott mindjárt szembe szállhatunk vele. A mi
engem illet, én jobban szerettem volna Minna mellett maradni és azt ki
is jelentettem, de Minna hallani sem akart erről. Azt állitotta, hogy ő
nem fél és hogy a többiek esetleg nagyon jó hasznát veszik a házak
átkutatásánál ugy törvény tudásomnak, mint Transzszilvániában tett
tapasztalataimnak. – Eredj nyugodtan – igy biztatott. – Az Ur Isten meg
tud engem óvni, ha meg akar, akkor is ha senki sincsen mellettem. – Erre
én fölugrottam fölkiáltva: – Akkor hát Isten nevében induljunk ezennel
és ne vesztegessük az időt!

De Minna nem eresztett el bennünket reggeli nélkül, ne hogy
elerőtlenedjünk. Nehezen esett valamit ennünk, de ő addig biztatott
bennünket mig szót nem fogadtunk. Reggeli után fölállt Van Helsing és
igy szólt:

– Barátaim, kedves barátaim, elindulunk borzalmas föladatunkra, föl
vagytok e mind fegyverkezve, mint akkor éjjel, a mikor először kerestük
föl ellenségünk tanyáját: föl vagytok-e ugy a szellemi, mint testi
támadás ellen fegyverkezve? – Mi igennel feleltünk.

– Akkor jól van. Most Madame Minna ön minden esetben teljes bátorságban
van a nap nyugtáig és arra mi visszatérünk – ha – ha egyáltalán
visszatérünk! De mégis, mielőtt elindulnánk, engedje, hogy minden
személyes támadás ellen fölfegyverezzem. A szobáját már mióta lejött én
magam láttam el mindazokkal, a mikről tudom, hogy ő nem léphet be tőlük.
Most engedje, hogy a személyét is megközelithetetlenné tegyem. Engedje,
hogy homlokát ezzel a szentelt ostyával megérintsem az atya fiu és…

Rémes sikoltás hasitotta a levegőt, a szivünket dermesztve meg. A mint
Van Helsing Minna homlokát érintette az ostyával ez megégette, bele
égett a bőrébe, mintha tüzes vas lett volna. Szegény angyalom a tüzes
seb fájdalmát érezvén, felfogta a dolog jelentőségét és kettős fájdalma,
a testi és lelki rémes metsző sikoltásában jutott kifejezésre. Térdre
esett rettenetes megaláztatásának fájdalmában. Gyönyörü haját az arcára
huzta és sirva jajgatta:

– Tisztátalan! Tisztátalan! Még a mindenható is utálja megrontott
testemet! A végitélet napjáig fogom a gyalázatnak ezt a bélyegét a
homlokomon hordani! Mindenki hallgatott. Én tehetetlen bánatomban
melléje dobtam magamat a földre és átölelve őt, szorosan tartottam.
Néhány percig megkeseredett szivünk egymáson dobogott, mig barátaink
szeméből folyt a köny. Aztán Van Helsing szólt, olyan komolyan és erős
meggyőződéssel, mintha valamely kijelentést tenne:

– Bizonyos, hogy viselnie kell azt a bélyeget, mig Isten jónak nem látja
megszabaditani tőle. De bizonyos az is, oly bizonyos, mint hogy élek,
hogy az a jel el fog tünni, a mikor Isten megszabadit bennünket a
tehertől, a mely ránk sulyosodik. De addig viselnünk kell a
keresztünket, mint a hogy Fia viselte az Atya iránti engedelmességben.

Szavaiból reményt, vigasztalást meritettünk és megnyugvást. Minna és én
egyszerre nyultunk az öreg ur keze után és megcsókoltuk. Aztán szó
nélkül letérdeltünk mind és hüséget fogadtunk egymásnak.

Elérkezett az indulás ideje. Istenhozzádot mondtam Minnának. Soha
halálunk órájáig sem fogjuk elfelejteni ezt a bucsuzást és elindultunk.

Carfaxba minden baj nélkül jutottunk be és mindent ugy találtunk, mint
első látogatásunk alkalmával. Nem találtunk semmiféle irást sem. A
faládák épp ugy álltak az ódon kápolnában, mint a hogy otthagytuk őket.
Van Helsing komolyan mondta, a mint előttük állottunk:

– Most barátaim lássunk kötelességünkhöz. Sterilizálni kell ezt a
földet, a melyet messze földről hozott magának ellenségünk, hogy benne
megpihenve uj erőt gyüjtsön. Azért választotta ezt a földet, mert meg
van szentelve. Megszenteltetett az emberek számára, mi pedig
megszenteljük Isten számára és ezzel hozzáférhetetlenné teszszük neki.
Beszédje végeztével srófhuzót vett elő táskájából és fölnyitotta vele az
egyik láda födelét. A földnek nyirkos, dohos szaga volt, de már ezzel
nem törődtünk, mert minden figyelmünk a professzorra szegült. Ájtatosan
vett ki egy lap szentelt ostyát egy kis dobozból és a földre helyezte,
aztán ismét visszaerősitette a láda tetejét.

A többi ládával is mind ugyanazt az eljárást követtük, látszólag ugy
hagyva őket, a hogy találtuk, de mindegyikben egy szentelt ostya volt.

Mikor bezártuk magunk mögött az ajtót, a professzor igy szólott:

– Ezt szerencsésen elvégeztük. Ha a többit is igy sikerül ellátnunk,
akkor lehet, hogy a leszálló nap fénye olyan fehérnek mutatja madame
Minna homlokát, mint a hó és nem lesz rajta folt!

_Piccadilly 12 óra 30 perc._ Mielőtt a Fenchurch-utcát elértük volna,
lord Godalming igy szólt hozzám:

Morrisz meg én megyünk lakatosért. Önnek jobb volna elmaradni tőlünk,
mert baj esetén mi valahogy csak kivágjuk magunkat, de már egy hites
ügyvédnek nehéz lenne magát egy házbetörés vádja alól fölmentetni. Aztán
meg nem is vonjuk annyira magunkra a figyelmet, ha kevesebben leszünk.
Az én rangom és cimem imponálni fog ugy a lakatosnak, mint az esetleg
beavatkozó rendőrnek. Legjobb lesz, ha ön Jackkal és a professzorral a
házhoz közel eső sétatérre megyen és onnan ha látják, hogy a ház nyitva
van és a lakatos már elment, hát könnyen átjöhetnek. Mi majd várjuk és
gyorsan beeresztjük önöket.

– A tanács kitünő: – mondta Van Helsing, hát mi is belenyugodtunk. Artur
és Morrisz elsiettek egy bérkocsin, mi követtük őket egy másikon. A
sétatér sarkán kiszálltunk és leültünk a téren egy padra, a honnan jól a
gróf házára láthattunk. A percek ólomlassusággal multak, a mig ott
várakoztunk.

Végre kocsit láttunk a ház előtt megállni. Szép kényelmesen szálltak ki
belőle Artur és Morrisz; a bakról pedig egy tagbaszakadt széles vállu
lakatos legény ugrott le, kezében a szerszámos gyékénykosárral. Morrisz
kifizette a kocsist, a ki kalapot emelt és elhajtott. Együtt mentek föl
hárman a lépcsőn és Artur magyarázta a lakatosnak, hogy mit kiván tőle.
A munkásember kényelmesen levetette a kabátját, a rácskeritésre
akasztotta, közbe mondva valamit az épp arra sétáló rendőrnek. A rendőr
biccentett és odébb haladt s a munkás letérdelve maga mellé rakta a
szerszámait és válogatni kezdett bennük. Egy, két, három kulcsot is
oldott le egy nagy csomóról és próbálgatta velük a zárt, a mely végre is
egy kis erőltetéssel kinyilott. Mind a hárman beléptek a házba. Mi
csöndesen vártunk tovább, mig a lakatos vissza nem jött. Az ajtóban
megállt és a kulcsot próbálta, pászitotta, reszelte az ajtóba, mig végre
jó lett. Ekkor átadta Arturnak, a ki a tárcájából pénzt adott neki. A
lakatos megbillentette a sapkáját, fölhuzta a kabátját, fölvette
szerszámos kosarát és távozott; senki, egy lélek sem vetett ügyet az
egész dologra.

Mikor a lakatos már jó messze járt, mi hárman is átmentünk az utcán és
kopogtunk az ajtón. Rögtön kinyitotta Morris, a ki mellett Artur
szivarra gyujtva állt.

– Cudar szaga van ennek a háznak, jegyezte meg az utóbbi és igazán épp
oly gyalázatos rossz szaga volt, mint a kápolnának Carfaxban, a miből
azt következtettük, hogy a gróf gyakran szokott itt tanyázni. Mind
együtt indultunk a ház átkutatására, hogy támadás esetén támogathassuk
egymást, mert nem tudhattuk, hogy a gróf nincs-e valahol a házban. A
csarnokból nyiló ebédlőben nyolc ládát találtunk a kilencből, a mit ide
szállitottak! Már pedig addig meg nem szabad pihennünk, mig az utolsót
is meg nem találtuk! Először is az ablaktáblát nyitottuk ki. Az ablak
egy kővel kirakott hátsó udvarra nyilt, a melyen tul istállót láttunk.
De ennek nem volt ablaka az udvarra, hát nem kellett félnünk, hogy onnan
meglátnak bennünket. A ládákat azonnal fölnyitottuk és ugy tettünk
velük, mint a többiekkel Carfaxban. Nyilvánvalónak látszott, hogy a gróf
nincs itthon és hogy kikutathatjuk az egész házat.

Az ebédlőt kivéve, sehol sem találtunk semmit sem. Az ebédlő asztalán
hevertek a gróf adás-vevés szerződései a többi házról és arról is, a
melyben voltunk; ezenkivül papir toll és tinta. Minden finom papirba
volt burkolva, hogy por ne érje. Volt ott még egy ruhakefe, hajkefe és
fésü, aztán egy kancsó és mosdó tál, ez utóbbi teli piszkos vizzel, a
mely piroslott a vértől. Végre egy csomó kulcsra is akadtunk, tán épp a
másik két ház kulcsai lehettek. Mikor mindent átvizsgáltunk, Artur és
Morris gondosan felirták a kelet és délnek fekvő házak számát és cimét,
magukkal vitték a kulcsokat és elindultak, hogy ott is kutassanak a
hiányzó ládák után. Mi többiek tőlünk telhető türelemmel várjuk
visszatértüket – vagy a gróf jöttét.




XXIII.


_Seward doktor naplója._

_Október 3._

Az idő iszonyu hosszunak tetszett, a mig Godalming és Morrisz
visszatértét vártuk. Kivált szegény Harker borzasztó állapotban volt, az
embernek fájt a szive, ha ránézett. Tegnap éjjel nyilt arcu, boldog
ember, telve életerő és erélylyel, dus barna hajjal a fején. Ma egy
megtört, öreg ember, a kinek fehér haja teljesen hozzá illik beesett,
égő szeméhez és bánatteli arcához. A professzor is megsajnálta és
igyekezett őt elfoglalni. A lehető legérdekesebben beszélt nekünk a
grófról.

– A mióta csak a kezembe jutottak, folyton tanulmányoztam a szörnyetegre
vonatkozó papirokat és minél jobban tanulmányoztam, annál jobban
meggyőződtem annak a szükségességéről, hogy kipusztitsuk őt a világ
szinéről. A mint Arminiusz barátom Budapestről irja, Drakula gróf a maga
idejében, csodálatraméltó férfi volt. Katona, államférfiu és alkimista,
a mi akkori időben a tudomány legmagasabb fokát jelentette. Rendkivül
észtehetsége, nagy tudománya és félelmet nem ismerő szive által tünt ki
kortársai közül.

Mig ő beszélt, hirtelen kopogás az utca ajtó felől döbbentett meg
bennünket. Mind a hárman a csarnokba siettünk és Van Helsing csendet
intve lépett az ajtóhoz és kinyitotta. A sürgönykihordó kopogott.
Sürgönyt adott át a profeszszornak, a ki először betette az ajtót,
azután megnézte a sürgöny cimét, föltépte és fölolvasta:

Őrizkedjenek D-tól. Épp most, 12 óra 45 perckor hagyta el Carfax-ot és
sietve indult délnek; nehogy meglepje önöket. Minna.

Egy kis szünet után Harker Jonathán szólalt meg:

– Hál’ Istennek, tehát nemsokára találkozunk vele! Van Helsing hirtelen
feléje fordulva mondta:

– Ha Isten is ugy akarja, igen. Ne féljen, de ne is örüljön még, mert
lehet, hogy az, a mire e percben legjobban vágyunk, pusztulásunkat fogja
fölidézni.

– Én már semmivel sem törődöm, csak azzal, hogy azt a rémet kiirtsam a
föld szinéről; a lelkemet eladnám azért, hogy megtehessem.

– Csitt, csitt, gyermekem – szólt Van Helsing – az Isten nem vesz
lelkeket ilyen áron, az ördög meg, ha vesz is, rossz fizető. Gondoljon a
feleségére, mit szólna, ha önt igy hallaná beszélni. De közeledik a tett
ideje. Reméljük, hogy Artur és Morris hamarabb ide érkeznek, mint a
gróf.

Vagy egy félórával Harkerné telegramja után ismét halk, de határozott
kopogás hallatszott a csarnok ajtaján. Mi mind egymásra néztünk és
együtt mentünk a csarnokba, készen tartva különböző fegyvereinket. Van
Helsing nyitotta ki félig az ajtót és nagy volt örömünk, mikor közel
hozzá Morrist és Arturt láttuk meg. Gyorsan jöttek be, az ajtót becsukva
maguk mögött és Artur azonnal számot adott küldetésükről.

– Rendben vagyunk. Mind a két házat megtaláltuk, mindegyikben hat láda
földet és valamennyit elpusztitottuk.

– Most már csak a grófot kell megvárnunk, mondta Morris, de ha ötig nem
jön, hazafelé kell indulnunk, mert Harkernét napnyugta után nem
hagyhatjuk magára.

– Most már nem késhetek sokáig – jegyezte meg Van Helsing. Ő nagysága
telegramja szerint délnek indult. Hogy még nem érkezett ide, ez azt
jelenti, hogy a másik két házában fordult meg előbb. Higyjétek el
barátaim, hogy már nem sokáig fog bennünket várakoztatni. Valami tervben
kellene megegyeznünk a támadást illetőleg. De csitt, elkéstünk. Kéznél a
fegyverek? Készen vannak? – A kezét hallgatásra intve emelte föl és mind
hallottuk, a mint egy kulcsot halkan forditanak a csarnok ajtajában.

Még ebben a pillanatban is kénytelen voltam megbámulni Morris gyors
elszántságát. Igaz, hogy a világ különböző részében ejtett vadászataink
alkalmával mindig ő volt a vezér és rendező, Artur és én megszoktuk,
hogy föltétlenül engedelmeskedjünk neki. Most ezt a régi szokását
ösztönszerüleg fölelevenitette. Egy gyors tekintettel a szoba körül,
készen volt a csata tervével, és szó nélküli kezének egy intésével
helyezett el bennünket. Van Helsing, Harker, és én az ajtó mögé
jutottunk, Artur és Morris pedig ugy álltak félre, hogy egy pillanat
alatt az ablak elé juthattak. Némán vártunk örök időnek tetsző pár
pillanatig. A gróf lassu, óvatos léptekkel közeledett, mintha el volna
készülve valamely meglepetésre.

Hirtelen egy ugrással a szoba közepén termett, még mielőtt bármelyikünk
kezet emelhetett volna rá. Mozdulata olyan volt, mint egy párducé.
Harker mozdult meg elsőnek, az ajtó elé vetve magát, hogy a gróf ki ne
menekülhessen. A mint a gróf meglátott minket, rettenetes vigyorgás
torzitotta el az arcát, kimutatva hosszu, hegyes fogait, de gonosz
vigyorgása csakhamar fagyos, megvető tekintetre változott. Mi
ösztönszerüen egyszerre indultunk neki. Kár, hogy nem volt meghatározott
tervünk a támadásra, mert én még ebben a percben is azon tünődtem, hogy
mit is fogunk tenni, hisz még azt sem tudtam, hogy vajjon halálos
fegyvereink fognak-e rajta vagy nem? Harker nyilván elvolt szánva, hogy
megkisérli, mert magasra emelt késsel vetette rá magát. A csapás
hatalmas volt, és a grófot csak pokoli gyorsasága, a melylyel hátra
ugrott, mentette meg. Egy pillanattal később és a hegyes kés szivét
verte volna át. Igy is, a hegye fölhasitotta a kabátját, a széles
hasitékon hullott ki a bankjegy és tömérdek arany. A gróf arckifejezése
oly démoni volt, hogy remegtem Harkerért, noha láttam, hogy ujabb
döfésre emeli rettenetes kését. Én ösztönszerüleg védeni akarván őt,
előre siettem magasra emelve balkezemben a feszületet és szent ostyát.
Hatalmas erőt éreztem karomon végig futni; és meglepetés nélkül láttam,
hogy a szörnyeteg mily megrettenve huzódik vissza, a mint valamennyien
ezzel a mozdulattal közeledtünk feléje. Lehetetlen volna leirni a
gyülölet és gonoszság, a harag és pokoli kajánság kifejezését, a mely a
gróf arcát eltorzitotta. Viasz fehér arca, sárgás zöldre változott,
szeme lángolt és a sebhely a homlokán szinte kidagadva lüktetett. A
kővetkező pillanatban egy ruganyos mozdulattal siklott el Harker karja
alatt, mielőtt az lecsaphatott volna rá és hajoltában fölmarkolva egy
csomó aranyat, az ablaknak ugrott. A zuzott üveg csörömpölésével
egyszerre hallottuk, a mint az udvar kövezetére ugrott, estében nehány
csengő aranyat is ejtve a földre.

Mi az ablakhoz rohantunk és láttuk őt sértetlenül talpra ugrani. Az
udvaron keresztül rohanva, belökte az istálló ajtaját. Ott megfordulva
visszaszólt nekünk:

– Azt hittétek, hogy kifogtok rajtam – ti bambák ott egy sorban, sápadt
pofátokkal. Majd megbánjátok ti ezt még valamennyien! Azt hiszitek, hogy
pihenőhely nélkül hagytatok, de van nekem még az is. A boszum még alig
vette kezdetét! Századokra ki fogom terjeszteni, az idő pedig nekem
szolgál. A leányok, a kiket szerettek, az enyém már mind és általuk ti
is és mások is az enyéim lesznek, az én kreaturáim, hogy parancsaimat
teljesitsék és sakálaim legyenek, ha lakmározni óhajtok. Gunyos kacajjal
tünt el az ajtón keresztül és hallottuk, a mint a rozsdás reteszt
rátolta belülről. Az istálló tulsó oldalán egy ajtó nyilott és csapódott
be. Elsőnek a professzor szólalt meg közülünk, a mint látva, hogy az
istállón nem juthatunk keresztül, a csarnokon indultunk kifelé.

– Valamit mégis csak megtudtunk, sőt sokat! Hiába fenyegetőzik, ő fél
tőlünk; fél az időtől, fél a nélkülözéstől! Mert ha nem félne, miért
sietne annyira? Miért kapta volna föl a pénzt? Maguk gyorsan kövessék.
Maguk hires vadászok és értenek a csapázáshoz. Nekem gondom lesz rá,
hogy itt ne találjon semmit se, a minek hasznát vehetné, ha vissza
jönne. Beszéd közben zsebébe gyüjtötte az aranyat, a papirokat és
papirpénzt a kandallóba dobta és meggyujtotta.

Artur és Morrisz az udvarra rohantak, Harker az ablakon ereszkedett le,
hogy a grófot elérje, de ez bereteszelte jól az istállóajtót és mire
betörték, semmi nyoma sem volt a szökevénynek.

Késő délutánra járt már az idő és nem volt messze a napszállta. Be
kellett látnunk, hogy elvesztettük a játékot és nehéz szivvel egyeztünk
a professzorral, a mikor azt mondta:

– Vissza kell sietnünk madame Minnához – szegény, szegény édes madame
Minnához. A mit itt tehettünk, elvégeztük most, vissza kell sietnünk az
ő védelmére. De nem szabad kétségbe esnünk. Már csak egy láda hiányzik
az ötvenből és azt még meg kell találnunk – ha az meglesz, még minden
jóra fordul, – Én azonban jól láttam, hogy csak Harker biztatására
beszél ilyen bátran. Nehéz szivvel siettünk haza, a hol Harkerné már
várt bennünket. Mikor arcunkat meglátta, az övé is elsápadt és a szemét
lehunyta, mint a ki buzgón imádkozik; aztán becsületére váló
önlegyőzéssel, szinte derülten mondta:

– Hogyan köszönjem meg önöknek, a mit érettem tesznek. Szegény édes jó
uram, ne busulj, még minden jóra fog fordulni. Tedd ide szegény fejedet
a vállamra és pihenj meg – férje ősz fejét ezzel a két keze közé fogta
és megcsókolta. A szegény fiu csak nyögött, kétségbeesése nem talált
szavakat.

Megvacsoráltunk együtt és azt hiszem, hogy ez valamennyiünknek igen jól
esett, reggel óta egy falatot sem ettünk – mert vacsora után mindjárt
nem láttuk olyan reménytelennek a holnapot. Igéretünkhöz képest
elmondtunk Harkernénak mindent, a mi történt és noha fehér lett az arca,
mint a hó, a mikor a férjét fenyegető veszedelemről beszéltünk, bátran
és nyugodtan hallgatott bennünket végig. Egy szót sem szólt, a mig be
nem fejeztük az elbeszélést, csak fogta szorosan a férje karját, mintha
ezzel meg tudná ótalmazni a veszedelemtől. Mikor végre elhallgattunk,
fölállt a nélkül, hogy a férje karját eleresztette volna és beszélni
kezdett. Oh bár csak fogalmát tudnám adni a jelenésnek, a hogy ez a
szelid, jó kedves asszony ott állt köztünk, ifjusága és fölhevülése
ragyogó szépségében, a piros bélyeggel fehér homlokán, a melynek
tudatában volt és a melyet mi fogcsikorogatva láttunk.

– Jonathán – szólott és szava édesebb volt a legédesebb muzsikánál,
annyira áthatotta a szerelem és gyöngédség – Jonathán édes és ti mind
kedves barátaim hallgassátok meg, a mit mondanom kell nektek és ne
felejtsétek. Tudom, hogy harcolnotok kell, hogy el kell pusztitanotok
azt a szörnyet, valamint elpusztitottátok az ál Lucyt, hogy az igazi
Lucy örök életét és üdvösségét megmentsétek, de ne feledjétek, hogy ez
nem a gyülölet munkája. Az a nyomorult, szegény lélek, a ki minket ebbe
a nyomoruságba juttatott, maga a legnyomorultabb. Jusson eszetekbe, hogy
mily boldog lészen, ha gonoszabb része megsemmisül, hogy a jobbik örök
életre keljen. Legyetek könyörületesek iránta – de a könyörület azért
meg ne akaszsza kezeteket a pusztitás munkájában.

Mig az asszony beszélt, a férje arca mind jobban elsötétült és huzódott
össze, mintha a benne duló szenvedelem tüze perzselné. Mikor felesége
megszünt beszélni, fölugrott, kezét kirántva az asszonyéból és
rikácsolva kiáltotta:

– Az Uristen csak addig adja a kezembe, mig a földi életét kitaposom
belőle. Ha azontul a halhatatlan lelkét a pokol tüzére juttathatnám,
hogy örök időkig kinlódva égjen, hát ezt is örömmel megtenném!

– Oh csitt! csitt! A jó Isten nevében hallgass és ne mondj ilyeneket
édes jó uram, mert megöl az irtózat és félelem. Jusson eszedbe drágám –
én ezen az egész hosszu napon gondolkoztam rajta – hogy valamikor én is
szorulhatok ilyen könyörületre és hogy azt épp ugy, mint te most, valaki
tőlem is megtagadhatná. Oh édes uram! meg szerettelek volna kimélni
ettől a gondolattól, de nem lehetett. Kérem Istent, hogy ne vegye számon
keserü kifakadásodat – hisz Ő tudja, hogy az csak szerető, meggyötört
szived följajdulása.

Mi férfiak valamennyien sirtunk. Harker térdre vetette magát a felesége
mellett, átkarolta és ruhája ráncába temette arcát. Van Helsing intésére
kiosontunk a szobából és magukra hagytuk szegényeket Istenükkel.

Mielőtt szobájukba tértek volna, a professzor minden kellékkel
fölszerelte azt a vampir jövetele ellen és biztositotta Harkennét, hogy
nyugodtan alhatik. Egy éles hangu csengetyüt is tett a kezük ügyébe,
hogy baj esetén bármelyikük megrázhassa. Morris, Artur és én
elhatároztuk, hogy fölváltva fogunk a szegény asszony ajtaja előtt
virrasztani. Elsőnek Morris őrködik, mi ketten addig alszunk, ha lehet.
Artur már le is feküdt, mert ő másodiknak soros. Most, hogy elvégeztem a
dolgomat, én is megpróbálok lefeküdni és elaludni.


_Harker Jonathán naplója._

_Okt. 3–4. Közel az éjféli órához._ Azt hittem, hogy a tegnapi napnak
soha nem lesz vége. Ugy vágytam az álomra, mintha azt reméltem volna,
hogy másnap fölébredve, jobb körülményekre ébrednék. Mielőtt nyugalomra
tértünk volna, a másnapi teendőkön tanácskoztunk, de nem tudtunk
határozatra jutni. Minden, a mit tudtunk, csak az volt, hogy még egy
láda föld maradt, de hogy ez hol van, azt csak a gróf maga tudta. Ha
szándéka elrejtőzve maradni évekig, kifoghat rajtunk; és ez alatt! nem,
nem, ezt a rettenetes gondolatot nem szabad forgatnom, mert megőrülök.
Hála Istennek, Minna alszik, még pedig nyugodtan, álomlátások nélkül. Én
magam nem vagyok álmos, de fáradt, halálosan fáradt vagyok. Lefekszem,
ne hogy holnap ne tudjak mozogni, mert nem nyugszom addig, a mig…

_Későbben._ – El kellett aludnom, mert Minna keltett föl. Minna, a ki
riadt tekintettel ült föl az ágyban. Jól láthattam, mert égve hagytuk a
világot. Egyik kezét a számra tapasztotta, ne hogy fölébredve, szóljak
és a fülembe susogta:

– Csitt! a folyosón van valaki!

Én fölkeltem és keresztülmenve a szobán, óvatosan kinyitottam az ajtót.

Az ajtó előtt, egy matrácon végig nyujtózva, de teljesen ébren, hevert
Morris Quincey. A kezét intően fölemelve, suttogta:

– Csitt! Feküdjék vissza az ágyba; semmi baj. Egyikünk mindig itt lesz
az éjjel. Nem bizunk semmit sem a véletlenre!

Tekintete és gesztusa lehetetlenné tette az ellentmondást, visszamentem
tehát és megmondtam Minnának. Ő sóhajtott és a mosolynak mintha az
árnyéka suhant volna át szegény, sápadt arcán, a mint karjait a nyakamba
füzte és halkan mondta:

– Hála neked Istenem, hogy ily jó és bátor férfiakat rendeltél mellém! –
Megkönnyebbült sóhajjal hanyatlott vissza és ismét elaludt. Én is
lefekszem és alszom, ha lehet, mihelyt jegyzeteimet befejeztem.

_Okt. 4._

Minna az éj folytán még egyszer fölébresztett. Ekkorra már jól kialudtuk
magunkat mind a ketten, mert már szürkülni kezdett a hajnal. Minna
sebtiben mondta:

– Gyorsan hivd ide a professzort. Azonnal látni akarom.

Miért?

Egy ötletem támadt, azt akarom, hogy hipnotizáljon hajnal hasadta előtt,
talán meg tudok neki valamit mondani. Siess édes, mulik az idő.

– Én az ajtóhoz mentem, akkor már Seward doktor hevert a matracon és
engem látva gyorsan fölugrott.

– Valami baj van? – kérdezte ijedten.

– Nem, – feleltem én – de Minna azonnal látni akarja Helsing doktort.

– Megyek és hivom – és ezzel elsietett a professzor szobája felé.

Két, három perccel későbben Van Helsing a szobánkban volt, Morris és
Artur pedig Seward doktorral az ajtó előtt maradtak. Mikor a professzor
meglátta Minnát, mosoly váltotta föl arcán az aggodalmat és kezét
dörzsölve szólitotta meg.

– Kedves jó madame Minna, örömmel látom, hogy milyen jóra változott és
mit tehetek? miben lehetek szolgálatára? mert hogy nem hiába hivatott
ilyen szokatlan órában, az bizonyos.

– Azt akarom, hogy hipnotizáljon. Még pedig most, hajnal előtt, mert
érzem, hogy csak most beszélhetek őszintén. Siessen, mert rövid az idő!
A professzor szó nélkül intett neki, hogy üljön föl az ágyban. Aztán
merőn rá nézve jeleket kezdett csinálni felülről lefelé az arca előtt a
levegőben. Minna néhány pillanatig merően nézett a szemébe. Az én szivem
ugy vert, mint egy gözkalapács, mert éreztem, hogy krizis előtt állunk.

Minna szeme lassan lecsukodott, mozdulatlanul ült, csak keblének gyönge
hullámzásáról lehetett látni, hogy él. A professzor még néhány
mozdulatot tett, aztán mereven megállt és én láttam, hogy homlokán nagy
csöppekben gyöngyözik a verejték. Minna fölnyitotta a szemét, de mintha
nem is az az asszony lett volna, a ki az előtt. A szeme az ürbe bámult
és hangja szokatlanul bus és álmodozónak tetszett. A professzor a kezét
fölemelve intett, hogy hivjam be a többieket. Lábujjhegyen jöttek be és
az ágy lábánál álltak meg. Minna mintha nem látta volna őket. A csöndet
Van Helsing halk hangja szakitotta meg:

– Hol vagy?

– Nem tudom.

Nehány pillanatnyi csönd következett. Minna mereven ült, a professzor
merőn rászegezte tekintetét, mi többiek pedig alig mertünk lélegzeni. A
szoba világosodni kezdett. Van Helsing a nélkül, hogy szemét
elforditotta volna Minnáról, intett nekem, hogy huzzam föl a függönyt.
Megtettem. A hasadó hajnal rózsaszin világa árasztotta el a szobát.
Ebben a pillanatban ismét megszólalt a professzor.

– Hol vagy most?

– Nem tudom. Nagyon szokatlan helyen.

– Mit látsz?

– Nem látok semmit, sötétség van körülöttem.

– Mit hallasz?

– Viz locsogását. Hallom, a mint elsurran mellettem és futtában locsog.

– Akkor hajón vagy.

A felelet gyorsan következett.

– Igen ott vagyok.

– Mit hallasz még egyebet?

– Emberi lábak dobogását, a mint fölöttem szaladgálnak és a horgonylánc
csikorgását.

– Mit csinálsz?

– Csendesen fekszem, mintha meghaltam volna! – A hang elhalt, Minna mély
lélegzetet vett és szeme lecsukódott.

Ez alatt fölkelt a nap és mi teljes világitásban álltunk. Van Helsing
Minna vállára tette a kezét és lassan visszanyomta őt a párnái közé.
Néhány pillanatig olyan csöndesen feküdt mint egy gyermek, aztán egy
mély sóhajjal fölébredt és bámulva nézett rajtunk végig. De csakhamar
magához tért, megértette a helyzetet, és mohón kérdezte, hogy mit
beszélt álmában. A professzor ismételte beszélgetésüket, mire Minna igy
szólt:

– Akkor egy pillanatnyi vesztegetni való időnk sincs. Morris és Artur az
ajtónak indultak, de a professzor nyugodt hangja visszaszólitotta őket.

– Megálljatok barátaim. Az a hajó bár hol van is, horgonyt vetett, a mig
madame Minna beszélt. Ebben a pillanatban nagyon sok hajó horgonyoz
London városának kikötőjében. Melyiket ezek közül keresik önök? Adjunk
hálát Istennek, hogy ismét nyomra akadtunk, noha nem tudhatjuk, hogy
hová vezet. Most már tudjuk, hogy miért kapkodta föl a gróf, még
Jonathán fenyegető kése alatt is az aranyait. Menekülni akart. Hallják?
_Menekülni!_ Belátta, hogy már csak egy láda földdel pihenőnek és egy
csomó emberrel, a kik mint kopófalka a rókát üldözik, London már nem
neki való hely. Fogta az utolsó láda földjét, hajóra vitte és elhagyja
az országot. De mi követjük őt. Nézzék, a nap most kél és az egész nap a
miénk egészen napszálltáig. Gyerünk fürödni, öltözködni és reggelizni –
ez mindnyájunknak jól fog esni és nyugodtan tehetjük, mert már nincsen
velünk egy földön a rém. – Minna esdve nézett a professzorra, a mint
kérdezte.

– De hát miért üldözzük tovább is, ha ugyis eltávozott tőlünk? A
professzor kezét a kezébe fogva felelte:

– Most ne kérdezzen tőlem semmit se, majd reggeli után megfelelek
mindenre.

Reggeli után Minna ismételte kérdését; a professzor komolyan nézett rá,
aztán szomoruan mondta:

– Most kedves madame Minna, jobban mint valaha követnünk kell őt, ha
mindjárt a pokol tornácára kellene is utána mennünk. Minna elsápadva
kérdezte:

– De hát miért?

– Azért, mert ő századokig élhet, kegyed pedig csak halandó asszony.
Félnünk kell az időt – a mióta torkán viseli a sebét.

Épp csak annyi időm volt, hogy fölfoghattam elájult feleségemet.




XXIV.


_Seward doktor fonograf naplója Van Helsing üzenetével._

_Harker Jonathánnak._ Magának itthon kell maradni a maga kedves jó
felesége mellett. Mi többiek elindulunk a hajó keresésére. A mi
ellenségünk eltünt. Visszaindult az ő transzszilvániai várába. Ezt oly
bizonyosan tudom, mintha egy tüzes kéz irta volna a falra. Erre már
valahogy készülnie kellett és a ládáját közel tartotta, hogy alkalmasan
hajóra szállithassa. Ezért vitte el a pénzét, ezért sietett annyira,
nehogy elfogjuk valahogy a napnyugta előtt. Okos eszével belátta, hogy
itt vége a játéknak, azért határozta el, hogy visszatér hazájába. Hajót
talált, a mely arra megy, a honnan ő jött és ő erre szállott. Mi most
elindulunk megkeresni azt a hajót, és ha megtaláltuk, visszajövünk és
elmondunk önöknek mindent. Bátorság barátom, a harc csak most kezdődött
és végül nyerni fogunk, oly bizonyosan, minthogy egy Isten van az égben,
a ki nem hagyja el az ő gyermekeit.

_Van Helsing._


_Harker Jonathán naplója._

_Október. 4._

Mikor elolvastam Van Helsing üzenetét Minnának a fonografból, szegény
asszonyka egészen földerült. Már a bizonyosság, hogy a gróf elhagyta az
országot, megnyugtatta őt, és a nyugalommal visszatért az ereje is. A mi
engem illet, most, hogy ez a rettenetes veszedelem nincs többé
szemtől-szembe velünk, már szinte képtelen vagyok benne hinni. Még a
magam borzalmas tapasztalata Drakula várában is csak rég elfelejtett
álomnak látszik.

De sajnos, nem kételkedhetem, tünődésem közepett szemem a piros
sebhelyre téved feleségem hófehér homlokán. A mig ez tart, nincs helye a
kételkedésnek, Minna és én nem is merünk tétlenül maradni, hát ismét a
naplók rendezéséhez fogtunk. A nap munkaközben gyorsabban mulik, mint
reméleni mertem volna; már három óra van délután.


_Harkerné naplója._

_Október 5. délután 5 órakor._ Jelentés tanácskozásunkról. Jelen vannak:
Van Helsing, Lord Godalming, Seward doktor, Morris ur, Harker Jonathán,
Harkerné.

Van Helsing ur előadta, hogy minő lépéseket tettek a nap folyamán, hogy
fölfedezzék, hogy melyik hajón és milyen utirányban menekült Drakula
gróf? Minthogy tudtam, hogy Transzszilvániába akar visszatérni, meg
voltam róla győződve, hogy a Duna torkolatának tart a Fekete-tengeren
keresztül, mert ugyanazon az uton jött is, hát elindultunk megkeresni,
hogy milyen hajók indultak mult éjjel a Fekete-tenger felé. Rájöttünk,
hogy csak egyetlen-egy indult ennek az utnak, _Katalin cárné_, a mely
innen Várnába és Várnától fölfelé a Dunán halad tovább. Kérdezősködtünk
a hajó tulajdonosánál a Katalin cárné iránya és utasai felől, a
tulajdonos egy vörös képü, rekedt hangu, bőven káromkodó, de különben
egész jó fickónak látszott, a kit Morris néhány ropogós százassal
rávett, hogy nekünk felvilágositásokat adjon. Elbeszélte, hogy tegnap
délután, ugy öt óra körül sietve közelitett a kikötőhöz egy ember; egy
hosszu, vékony, sápadt ember, tetőtől talpig feketében és szinte vérben
forgó vörös szemmel. Siettében csak ugy szórta a pénzt, hogy gyorsan
megtudja, hogy melyik hajó indul a Fekete-tengerre és onnan hova.
Néhányan aztán elvezették ő hozzá, a parton álló irodájába, onnan pedig
a hajóhoz, a melyre nem akart felszállni, hanem megállott a feljáró
deszka végén és kiabált, hogy a kapitány jőjjön ki hozzá. A kapitány,
mikor megtudta, hogy jó fizető pasasérral van dolga, hát kijött, de
erősen káromkodva és jól megfizettette magának a fáradtságát. Ekkor a
vékony ember azt kérdezte, hogy hol lehetne szekeret bérelni. Megmondták
neki ezt is, ő elindult és nemsokára visszatért, maga hajtott és egy
nagy faládát hozott a szekéren. A ládát maga vette le, pedig négyen is
alig tudták a hajóra vinni. Sokáig beszélt a kapitánynyal, hogy hova és
hogyan helyezzék el a ládáját. A kapitány meg is haragudott és hatféle
nyelven is káromkodva mondta neki, hogy legjobb lesz, ha maga bejön és
helyre teszi. De ő azt mondta, hogy nem mehet, mert még sok a dolga. A
kapitány meghagyta neki, hogy siessen, mert az apály idején indul a
hajó. A fekete ember mosolygott és azt mondta, hogy a hajó indulása
természetesen a kapitány tetszésétől függ, de ő mégis attól tart, hogy
aligha fognak olyan korán indulhatni. A kapitány erre még cifrábban
káromkodott, mire a fekete ember meghajtotta magát, köszönt és azt
mondta, hogy mindenesetre ott lesz a hajó indulása előtt. Ezzel
eltávozott, hogy egyetmást az utra bevásároljon.

Senki sem ügyelt arra, hogy hova, merre ment, mert egyéb gondjuk akadt –
mert csakhamar kitünt, hogy a Katalin Cárné aligha indulhat a kitüzött
időben. Vékony pára kezdett emelkedni a folyóról, a mely mindjobban
szürüsödött, mig végre áthatlan köd nyelte el a hajót és mindent
körülötte. A kapitány hiába káromkodott a legcifrábban; tehetetlenül
állott. A viz mindjobban emelkedett és ő már-már azt hitte, hogy
elszalasztja az indulásra alkalmas időt. Nem a legbarátságosabb
hangulatban volt, a mikor egyszer csak a fekete ember szólal meg a háta
mögött és kérdé tőle, hogy hová tétette a ládáját. A kapitány jól körül
teremtettézve, azt mondta neki, hogy menjen a pokolba a ládájával
együtt. De a vékony feketeség nem sértődött meg, lement a kormányossal a
hajófenékbe és megnézte a ládáját, aztán visszajött a födélzetre és egy
darabig álldogált a ködben. Onnan aztán eltünt, senki sem tudta, hogy
hova, igaz, hogy nem is gondoltak vele, mert a köd oszladozni kezdett és
csakhamar teljesen kiderült az idő. A hajó elindult és most már jó
messze lehet a sik tengeren.

És igy kedves madam Minna történik, hogy mi pihenhetünk egy darabig,
mert ellenségünk a tengeren van utjában a Duna torkolata felé. A legjobb
hajónak is két hétre van szüksége ahhoz, hogy odaérjen. Mi napokig
törhetjük a fejünket uti tervünkön. A ládát a hajótulajdonos kijelentése
szerint Várnában kell partra tenni és egy Risztics nevü ágensnek, a ki
jelentkezni fog érte, által adni. Mi ráérünk az indulással, mert sokkal
rövidebb idő alatt teszszük meg az utat szárazföldön vasuttal, mint ő a
hajón.

Midőn Van Helsing elhallgatott, én kérdeztem tőle, hogy meg van-e róla
győződve, hogy a gróf a hajón maradt? Ő azt felelte, hogy igen a
legjobban bizonyitja ezt az én hipnotikus álmomban tett kijelentésem ma
reggel. Ujból kérdeztem tőle, hogy igazán szükségesnek tartja-e, hogy
üldözőbe vegyük a grófot, mert én annyira félek attól, hogy Jonathán itt
hagy engem, pedig bizonyos, hogy ő is velük megy, ha a többiek elmennek.
A professzor határozottan felelte – hogy igenis szükségesnek tartom –
nagyon szükségesnek először kegyed miatt, aztán pedig az emberiség
érdekében. Ez a szörnyeteg máris kiszámithatatlan károkat okozott nekünk
is, másoknak is. A kegyed életét megrontotta. Bocsásson meg drágám, hogy
ezt mondom, de csak azért mondom, hogy meggyőzzem önt. Ő olyan módon
támadta meg kegyedet, hogy még akkor is, ha többé meg nem közelitheti
önt, ha életét bármilyen kegyesen és Istennek tetszően éli is végig,
halála után olyanná kell válni, a milyen ő. Ennek nem szabad megtörténni
és mi meg is esküdtünk arra, hogy mi nem engedjük megtörténni.
Elindulunk napkeletnek, mint a hajdani keresztes vitézek és ha elesünk,
hát ugy, mint ők, a jó ügy szolgálatában estünk el, az emberiség javára
és Istennek nagyobb dicsőségére.

Ezután általánossá lett a vita, a melyben végre is csak annyit
határoztak, hogy legjobb lesz egyelőre egy jót aludni, a sok fáradságra
és nyugtalanságra. Holnap reggeli után ujra találkozunk és akkor fogunk
végleg határozni.

Ma éjjel csodálatosan nyugodtnak érzem magamat, mintha valamely nagy
tehertől vagy félelemtől szabadultam volna meg. Talán már… gondolatomat
nem fejezhettem be, mert a tükörbe pillantva, megláttam a bélyeget
homlokomon és tudtam, hogy még mindig tisztátalan vagyok.


_Seward dr. naplója._

_Okt. 5._

Mindannyian korán keltünk és én azt hiszem, hogy az álom
valamennyiünknek nagyon jól esett. Mikor reggelire találkoztunk, sokkal
jobb kedvünk volt, mint a milyenről hittük volna, hogy valaha lehessen.
A mint az asztal körül ültünk, szinte azon kezdtem tünödni, hogy az
elmult borzalmas napokat nem álmodtuk-e csupán. Csak a mikor a piros
foltra tévedt a szemem Harkerné homlokán, csak akkor hittem el, hogy
tényleg megtörtént minden. Egy óra mulva találkozunk itt a
dolgozószobámban, hogy utirányunkra nézve határozzunk. És csak egy
közvetetlen nehézségtől félek és ettől is inkább csak ösztönszerüen,
mint valamely oknál fogva. Nyiltan kellene egymással beszélnünk és nekem
ugy tetszik, mintha szegény Harkerné nyelve valamely titokzatos módon
kötve volna. Én tudom, látom, hogy ő neki megvannak a maga eszméi, de
vagy nem akarja, vagy nem birja azokat velünk közölni. Én emlitettem ezt
a gyanumat Van Helsinggel és ő hamarább ide fog jönni, mint a többiek,
hogy beszéljünk a dologról, a mig egyedül vagyunk. Bizonyos, hogyha
Harkernét illető ösztönszerü gyanum igaz lenne, akkor óriási
nehézséggel, egy ismeretlen veszedelemmel állunk szemtől szemben.
Ugyanaz a hatalom, a mely hallgatásra kényszeriti őt, szólásra is
kényszeritheti. Nem is merek tovább gondolkozni, nehogy gondolatomban
megbecstelenitsem ezt a nemes lelkü asszonyt.

– Később. – Midőn a professzor a többieket megelőzve jött a szobámba,
meghánytuk, vetettük a dolgot. A professzor némi habozás után egyenesen
a dologra tért.

– Barátom John van valami, a mit először nekünk kettőnknek kell
egymással megbeszélnünk. Lehet, hogy később a többieknek is meg kell
mondanunk. Madam Minna, a mi kedves jó madam Minnánk változni kezd,
hideg borzongás futotta végig tagjaimat, látva, hogy más is osztja
szörnyü félelmemet, Van Heisig folytatta:

– Lucy kisasszony körül szerzett szomoru tapasztalataink óvatosságra
intenek bennünket. Én jól látom a vampirt jellemző változást madam Minna
arcában, most még ugyan nagyon-nagyon csekély, de azért jól látja, a ki
figyel. A foga hegyesebb és a szeme gyakran rideg, kemény. De még ez nem
minden, figyelje, hogy milyen hallgatag mostanában. Igy volt Lucy
kisasszony is. Nem beszélt még akkor sem, a mikor leirta, a mit közleni
szeretett volna. Már most én attól félek, hogy ha ő nekünk, hipnotikus
álmában meg tudja mondani, hogy a gróf mit lát és hall, nem
lehetséges-e, hogy a gróf, a ki elsőnek hipnotizálta őt, a ki ivott a
véréből és kényszeritette őt, hogy az övét igya, arra is kényszeritheti
őt, hogy elárulja neki is, a mit rólunk tud? – Én helybenhagyólag
intettem, a professzor folytatta:

– Akkor hát nekünk minden erőnkből meg kell ezt akadályozni, hogy ezt
tehessük, tudatlanságban kell őt szándékunk felől tartani, mert a mit
nem tud, azt nem árulhatja el. Ez nagyon fájdalmas föladat, nekem
legalább nagyon nehezemre esik, de meg kell tenni. Ma, a mint
találkozunk, meg fogom neki mondani, hogy be nem vallható okoknál fogva
kénytelen leszek őt a tanácskozásainkból kizárni.

Közeledik a tanácskozás ideje, Van Helsing távozott, hogy elkészüljön az
összejövetelre.

_Később._ – Mindjárt a gyülés kezdetén nagy megkönnyebbülést éreztünk,
Van Helsing és én. Harkerné az urával izente, hogy nem jön el a
gyülésünkre, jobbnak látja, ha az ő jelenléte nélkül vitatjuk meg a
dolgainkat. A professzor meg én összenéztünk, de nem szóltunk semmit sem
a többieknek, hanem hozzáláttunk haditervünknek megvitatásához. Van
Helsing doktor kezdte a szót.

– A Katalin Cárné tegnap reggel hagyta el a kikötőt. Körülbelül három
hét mulva ér Várnára, mi pedig szárazföldön három nap alatt tehetjük meg
ezt az utat. E szerint elég, ha 17-én indulunk innen. Még akkor is egy
nappal a hajó érkezése előtt helyen lehetünk. Természetesen jól föl kell
fegyverkeznünk ugy szentelt mint profán fegyverekkel. – Itt Morris szólt
közbe.

– Ha jól értettem, a gróf olyan vidékről való, a hol bővében van farkas
és megeshetik, hogy előttünk ér oda. Ajánlom, hogy Winchesterseket
adjunk fegyvertárunkhoz. Én a Winchesterben bizom legjobban az affajta
ellenséggel szemben. Emlékszel-e Artur, mikor egy csapat utánunk vetette
magát Tobolszk mögött? Mit nem adtunk volna egy-egy ilyen kitünő ismétlő
puskáért!

– Jól van, – mondta Van Helsing, legyen Winchester, ha kell. És minthogy
ugy tudom, itt már semmi dolgunk sincsen, Várnát pedig egyikünk sem
ismeri, hát miért nem indulnánk hamarább. A várakozás itt is, ott is
egyformán nehezünkre fog esni. Ma és holnap elkészülhetünk és ha
mindennel készen vagyunk, mi négyen utnak indulhatunk.

– Mi négyen? kérdezte Harker egyikünkről a másikra nézve.

– Természetesen, hogy mi négyen! felelte a professzor gyorsan, magának
itt kell maradni, hogy gondját viselje a maga kedves kis feleségének.
Harker egy ideig hallgatott s aztán sötét hangon szólalt meg.

– A dolognak erről a részéről engedjék, hogy majd reggel beszéljünk.
Tanácskozni akarok Minnával. Én azt gondoltam, hogy most volna az ideje,
hogy Van Helsing figyelmeztesse őt, hogy ne beszéljen feleségével
terveinkről. Jelentősen néztem a professzorra és kőhintettem. Ő felelet
gyanánt ujját az ajkára tette és elfordult.


_Harker Jonathán naplója._

_Október 5-dike. Délután._ A ma reggeli gyülés után nem birtam
gondolkozni, Minna elhatározása, hogy nem vesz semmi részt sem dolgaink
megvitatásába, gondolkozóba ejtett. És minthogy nem vitathattam meg a
dolgot, csak találgathatom az okait. A mód, a hogy a többiek fogadták
elhatározásának a hirét, szinte igen különös. Hisz utóljára, mikor a
dolog szóba került, ugy egyeztünk, hogy semmit sem titkolunk egymástól.
Hiába töröm a fejemet, nem birom megfejteni a rejtélyt. Minna most
alszik, nyugodtan és édesen, mint egy gyermek. Hála Istennek, hogy ilyen
édesen tud aludni.

_Későbben._ Milyen különös minden, Minna boldog álmát figyelve, magam is
szinte megfeledkeztem nyomoruságomról. Esteledett, egyszer csak Minna
kinyitotta a szemét és gyöngéden rám nézve szólott:

– Jonathán, szeretném, ha nekem becsületszavadra igérnél valamit. Olyan
igéretet kérek tőled, a melyet meg nem szeghetsz, még akkor sem, ha én
magam térden állva és keserü könyeket sirva könyörögnék érette. Gyorsan
igérd meg, még ebben a pillanatban.

– De Minna, ilyen igéretet nem tehetek hirtelenében. Ki tudja, jogomban
áll-e?

– De drágám, én kivánom és pedig nem magamért kivánom. Megkérdezheted
Van Helsing drtort, hogy nincs-e igazam. És ha ő nem helyesli, akkor
tégy kedved szerint. Sőt többet mondok, ha később jónak látjátok, hát
föloldalak igéreted alól.

– Igérem! – Mondtam és Minna arca földerült. Igy szólt:

– Igérd meg nekem, hogy nem mondasz el semmit sem a gróf ellen szőtt
tervetekből előttem, sem szóval, sem célzással, mind addig, mig ez itt
van. És ezzel komolyan mutatott a homlokán pirosló sebhelyre.

– Igérem! – Mondtam én, és ugy éreztem, mintha ettől a pillanattól
kezdve válaszfal emelkedett volna köztünk.

_Később. Éjfélkor._ Minna egész este derült és jókedvü volt, annyira,
hogy valamennyien bátorságot vettünk és mintha jó kedve ránk is elragadt
volna. Mind korán tértünk nyugvásra. Minna ismét oly édeseen alszik,
mint délután. Hál’ Istennek, hogy álmában legalább elfelejtheti
buját-baját. Bárcsak a példája most is olyan ragadós volna, mint este a
jó kedve. Meg fogom kisérleni. Oh be édes volna egy álmoktól ment alvás.

_Október 6., reggel._ Még egy meglepetés! Minna korán keltett, épp
olyankor, mint tegnap, és kért, hogy ismét szólitsam be Van Helsing
doktort. Én azt hittem, ismét hipnozitáltatni akarja magát, és szó
nélkül mentem a doktorért a ki mintha el lett volna készülve a hivásra,
mert teljesen felöltözve találtam a szobájában. Azonnal velem jött és a
szobába lépve kérdezte, hogy a többiek is jőjjenek-e?

– Nem – mondta Minna nyugodtan – nem szükséges, hogy bejőjjenek. Ön is
tudathatja velük, a mit mondani akarok. Nekem önökkel kell utaznom.

Van Helsing épp ugy meg volt lepetve, mint én. Egy pillanatnyi szünet
után kérdezte:

– De miért?

– Magukkal kell engem vinniök. Nagyobb bátorságban leszek önökkel és
önök is velem.

– De miért, kedves madame Minna? Mi olyan veszedelembe indulunk, a mely
önre nézve, azoknál fogva, a mik történtek, még sokkal fenyegetőbb.

– Tudom, éppen azért akarok menni; most, a mig a nap kelőben van,
megmondhatom önnek, a mire tán később képtelen leszek. Én tudom, hogy a
mikor a gróf akarja, nekem mennem kell; én tudom, hogy ha ő azt mondja,
hogy menjek titokba, mennem kell, ha másképp nem lehet, hát alattomban,
Jonathán tudta nélkül is. Önök férfiak bátrak és erősek, önök együtt
megvédhetnek engem az ellen, a ki talán egyesnek az erejét megtörné.
Ezenkivül talán segitségükre is lehetek, minthogy ön hipnotizálhat és
megtudhat tőlem olyan dolgokat, a miket én magam sem tudok. Van Helsing
erre komolyan felelte:

– Madam Minna, kegyed most is, mint rendesen, a legokosabb; ön velünk
jön és együtt fogjuk véghez vinni azt, a minek a végbevitelére
elindulunk.

– Minna nem felelt és midőn hallgatása okát keresve, ránéztünk, vettük
észre, hogy ismét elaludt. Még akkor sem ébredt fel, midőn a függönyt
felrántottam és a napfény elözönlötte a szobát. Van Helsing intett, hogy
csendesen menjek vele. Az ő szobájába mentünk és néhány perc mulva Artur
Seward doktor és Morris ur is odajöttek. Van Helsing elmondta nekik, a
mit Minna mondott, aztán folytatta:

– Reggel indulunk Várnába. Immár egy uj tényezővel is kell számolnunk és
ez madam Minna. Jó, hogy a lelke igaz. Kín volt neki annyit is mondani,
a mennyit mondott, de jó, hogy megtette, mert legalább idején
figyelmeztetve vagyunk. Nem szabad időt vesztegetnünk és Várnában
tettrekészen kell lennünk, a mint a hajó megérkezik.

– Tényleg, mit fogunk csinálni, – kérdezte Morris ur lakonikusan. A
professzor ur gondolkozott, mielőtt felelt volna.

– Először is a hajóra megyünk és ha meggyőződtünk a láda
ugyanazonosságáról, egy vadrózsaágat szögezünk a tetejére, mert akkor a
vampir el nem hagyhatja, legalább igy tartja ezt a babona. És mi
kénytelenek vagyunk a babonában bizni. Hajdan ez volt az emberiség hite
és ma is a hitben gyökerezik. És azután, ha megleljük az alkalmat, a
melyet keresünk, a mikor senki sem lesz közel, hogy lássa, akkor
kinyitjuk a ládát és – és akkor minden jóra fordul.

– Én bizony nem várok az alkalomra, – jelentette ki Morris, – hanem ha
egyszer szemem elé kerül az a láda, hát kinyitom és elpusztitom azt a
szörnyeteget, ha mindjárt ezer ember látja is és ha mindjárt
fölakasztanak is érte!

– Én megszoritottam ösztönszerüen a kezét és oly keménynek találtam,
mint az acél, azt hiszem, hogy megértette a tekintetemet; remélem, hogy
megértette.

– Jó gyerek! – mondta Van Helsing – bátor gyerek. Higyje el édes fiam,
hogy egyikünk sem gyávaságból fog késlekedni. Én csak arról beszélek, a
mit tennünk kell. Hanem igazában egyikünk sem tudhatja, hogy mit fog
tenni. Hisz közben még annyi mindenféle történhetik. Egyelőre legjobb,
ha mindegyikünk rendbe hozza a dolgait, mert egyikünk sem tudhatja, hogy
hol és mikor éri élete végét. A mi engem illet, az én dolgaim rendben
vannak és minthogy egyéb dolgom nincsen, megyek és beszerzem a jegyeket
és egyebeket az utra.

Minthogy nem volt egyéb mondani valónk, elszéledtünk. Én is megyek és
rendbe hozom földi dolgaimat, hogy készen legyek minden eshetőségre.

_Későbben._ Minden rendben van. Minna lesz, ha tul él, egyetlen
örökösöm, ha pedig nem, akkor azok, a kik oly jók voltak hozzánk,
osztoznak mindenünkön.

Esteledik, alkonyodik. Minna nyugtalansága szembeszökő. Meg vagyok róla
győződve, hogy nyugtalanitja valami, a mit napszálltakor föl fog
fedezni. A nap kelte és szállta mindennap nagyobb izgalommal jár ránk
nézve, mert mindegyiken valamely fenyegető veszedelemről vagy ujabb
fájdalomról értesülünk. Mindezeket a dolgokat naplómba jegyzem, minthogy
az én drágámnak nem szabad róluk mostanában tudomást venni: de valamikor
hadd olvassa majd ő is.

De csitt! Ő szólitott.




XXV.


_Seward doktor naplója._

_Október 11. este._

Harker Jonathán kért meg, hogy a következőket jegyezzem, mert ő maga nem
képes rá, pedig szeretné, ha pontosan és megszakitás nélküli jegyzetei
lennének.

Azt hiszem, hogy egyikünk sem volt nagyon meglepetve, mikor
fölszólittattunk, hogy valamivel napnyugta előtt Harkernét látogassuk
meg. Már valamennyien tudtuk, hogy napkelte és napnyugta rá nézve a
szabadság ideje, a mikor idegen befolyás nélkül nyilatkozhatik meg az
akarata. Ez az állapota vagy hangulata vagy egy félórával kezdődik a
napkelte vagy nyugta előtt és addig tart, mig a nap vagy teljesen ki nem
bukkant vagy le nem tünt a szemhatár szélén.

Ma este, mikor találkoztunk, kissé zavartnak látszott és mindenféle
jelét mutatta a belső küzdelemnek. Nehány perc alatt azonban
visszanyerte teljes nyugalmát és akkor intett férjének, hogy üljön mellé
a divánra, a melyen hátra dülve pihent és minket is kért, hogy a
székünket közelebb huzzuk hozzá. A férje kezét a kezébe fogva kezdte:

– Ma talán utóljára vagyunk itt együtt teljes szabadságban. Azt tudom
édes, hogy te mindig velem lész, a legvégsőkig. – Ezt a férjének mondta,
a kinek a keze szorosabbra fogta az övét. – Holnap reggel indulunk a
föladatunkra és Isten tudja mi vár ránk. Önök oly jók, hogy engem is
magukkal visznek. Én tudom, hogy mind azt, a mit bátor és komoly férfiak
tehetnek egy szegény gyönge asszonyért, a kinek tán a lelki üdve forog
kockán, önök meg fogják tenni. De jusson eszükbe, hogy én már nem vagyok
olyan, mint önök. Méreg van a véremben, a lelkemben, a mely pusztit, a
melytől el kell pusztulni, ha valamiképpen meg nem szabadulok. Én jól
tudom és önök is tudják, hogy ha meghalnék, hát önök megszabadithatnák
halhatatlan lelkemet, valamint megszabaditották a szegény Lucyét.
Megmondom hát önöknek nyiltan, most, a mig még beszélhetek, hogy mit
kivánok önöktől, mert ebben a dologban nem szabad a köztünk
legcsekélyebb kétségnek vagy félreértésnek támadni. Meg kell, hogy
igérjék nekem együtt és egyenként, még te is szeretett férjem, hogy ha
elérkezik az ideje, hát megölnek engemet.

– És mikor lesz annak az ideje? – a kérdő hang Morrisé volt, de halk és
vontatott volt a szava.

– Akkor, a mikor meglesznek győzödve arról, hogy annyira megváltoztam,
hogy jobb meghalnom, mint élve maradnom. Ha aztán testem halott, akkor
pillanatnyi haladék nélkül keresztülverik rajtam a szabaditó karót és
levágják a fejemet, egy szóval, megtesznek mindent, a mit szabaditásomra
szükségesnek látnak.

Morris volt az első, a ki fölállt, az asszony elé lépett, letérdelt,
megfogta a kezét és ünnepiesen mondta:

– Én csak egy faragatlan fickó vagyok, de esküszöm önnek mindenre, a mi
szent és nekem drága, hogy nem fogok vonakodni a ránk szabott kötelesség
teljesitésétől, ha valaha elérkeznék az ideje.

– Én igaz, jó barátom! – volt minden, a mit az asszony sebesen hulló
könyei közt mondani tudott, mig lehajolva, megcsókolta a fiatalember
kezét.

– Én is esküszöm ugyanazt, drága jó madam Minna – mondta Van Helsing.

– És én is – szólt Artur és mindegyik térdelve mondta el esküjét. Én
magam is követtem őket. Végre a férje fordult feléje sápadt arccal és
merev szemmel s kérdezte: És nekem is meg kell ezt a rettenetes fogadást
tennem, feleségem?

– Neked is drágám, neked sem szabad vonakodni. Te állsz hozzám
legközelebb, te vagy a legdrágább, te vagy az én egész világom. És most
még egy intő szót, egy intő szót, a mit soha sem szabad elfelejtened: ez
az idő, ha valaha elérkezik, hirtelen és váratlanul érkezhetik és ebben
az esetben nem szabad időt veszteni, nem szabad az alkalmat halogatni.
Lehet, hogy akkor, a mikor az az idő elérkezik, én már, de sőt bizonyos,
ha az idő elérkezik, hogy én már szövetségben leszek ádáz ellenségtekkel
ellenetek.


_Harker Jonathán naplója._

_Október 15. Várna._ Londont 12-én reggel hagytuk el, ugyan az éjjel
Párisba értünk és elfoglaltuk megrendelt helyünket, a keleti expresz
vonaton. Éjjel-nappal utaztunk és ma öt óra tájt értünk ide. Artur
azonnal s konzulátusra ment, megnézni, hogy nem kapott-e táviratot, mig
mi, többiek ide jöttünk a hotelbe. Hála Istennek Minna jól érezte magát,
erősödik és a szine is kezd visszatérni. Nagyon sokat alszik, az uton
csaknem folyton aludt: de napkelte és nyugta előtt nagyon éber és élénk
és Van Helsing ilyenkor rendesen hipnotizálni szokta. Mindig azt kérdi
tőle, hogy mit lát és hall. Az elsőre azt feleli:

– Semmit, minden sötét körülöttem, – a másodikra pedig ezt:

– Hallom a hullám törését a hajó oldalán és a viz rohanását. Hallom a
szél süvöltését. – Nyilvánvaló, hogy a _Katalin cárné_ még mindig a
tengeren van, Várna felé sietve utjában. Artur lord éppen most tért
vissza, négy telegramot kapott, egyet minden napról mióta elutaztunk és
mindegyikben ugyanazzal a hirrel, hogy a hajóról még sehonnan semmi
tudósitás nem érkezett a tulajdonosához. Artur tudniillik ugy
intézkedett, mielőtt elhagyta volna Londont, hogy ügynöke mindennap
küldjön neki táviratot arról, hogy érkezett-e tudósitás a hajóról vagy
nem.

Megebédeltünk és korán lefeküdtünk. Holnap a vicekonzulhoz megyünk
engedelmet kérni, ha lehet, hogy a hajó érkezése után azonnal a
födélzetére mehessünk. Van Helsing azt mondja, hogy nagy szerencse volna
ránk nézve, ha napkelte és nyugta közt mehetnénk a hajóra. A gróf, még
ha denevér alakját öltené, sem repülhetne keresztül a maga akaratából a
folyó vizén. És minthogy emberi alakot nem mer ölteni, nehogy gyanut
keltsen, hát kénytelen lesz a ládában maradni. Tehát ha napkelte után
mehetünk a hajóra, akkor kezünkben van, fölnyithatjuk a ládát és
elbánhatunk vele, mint szegény Lucyval, mielőtt fölébredhetne. A
hajósokkal és tisztviselőkkel nem hinném, hogy sok bajunk lenne. Hál’
Istennek! ez olyan ország, a hol vesztegetéssel mindent el lehet érni és
mi bőven el vagyunk látva pénzzel.

_Október 16._

Minna jelentése mindig ugyanaz, locsogó hullámok, suhogva rohanó viz,
vaksötétség és kedvező szelek. Nyilván jókor érkeztünk és készen várjuk
a _Katalin cárnét_. A Dardanellákon nem jöhet át, hogy hirt ne kapjunk
róla.

_Október 17._

Minden rendben van a gróf fogadására, a mint megérkezik utjáról. Artur
jelentést tett a hatóságnál, hogy _Katalin cárnén_ egy láda érkezik, a
mely alighanem lopott jószágot tartalmaz, annak a kipuhatolására
jöttünk; és engedelmet csikart ki tőlük, hogy a saját felelősségére
fölnyittathassa. A hajó kapitányának szóló rendeletet kaptunk és egy
másikat a beérkező hajók terhét átvevő ügynökséghez, a melyben meg volt
hagyva, hogy mindenben kezünkre járjanak. Már meg is határoztuk, hogy
miképpen járunk el, ha a ládát kinyittatjuk. Ha a gróf benne lesz, Van
Helsing és Seward doktor bánnak el vele. Morris, Artur lord és én pedig
őrködünk, hogy meg ne zavarják őket. Van Helsing azt állitja, hogy a
gróf teste, ha sikerül vele elbánni, csakhamar porrá omlik össze. Ebben
ez esetben semmi nyoma sem marad tettünknek, ha esetleg gyilkosság
gyanujába keverednénk. De még ha nem igy volna is, nem tágitanánk
eltökélt szándékunktól és talán valamikor ezeknek a jegyzeteknek a
tanusága ment meg bennünket az akasztófától. Kőt kövön nem hagyunk, csak
hogy végrehajthassuk szándékunkat. Megegyeztünk a tisztviselőkkel, hogy
külön hirmondóval értesitenek bennünket abban a pillanatban, a mint a
_Katalin cárné_ érkezését jelzik.

_Október 24._

Egy egész hete a várakozásnak. Minden nap érkezett távirat, mindig
ugyanazzal a tartalommal: Semmi hir a hajóról. Minna reggeli és esteli
hipnotikus felelete mindig az: Locsogó habok, rohanó viz, csikorgó
árboc.


Távirat – okt. 24.  _Smith Londonból lord Godalming Arturnak Várnában._

Katalin cárnét jelentik a Dardanellák-ról.


_Seward doktor naplója._

_Október 25._

Mennyire hiányzik a fonográfom! Roppant szokatlan nekem tollal irni; de
Van Helsing azt mondja, hogy muszáj. Tegnap egész neki vadultunk az
izgalomtól, a mikor Artur telegramja érkezett Londonból. Közülünk csak
Harkernén nem látszott az izgalomnak legcsekélyebb jele sem. De ezt nem
is csodálom, mert előtte lehetőleg titkoltunk mindent és még izgalmunkat
is igyekeztünk palástolni. Régebben azért bizonyosan észrevett volna
valamit, ha még ugy titkolóztunk volna is előtte; de ebben az irányban
ugyan megváltozott az utolsó három hét óta. Álomkórsága fokozódott és
noha erős és egészségesnek látszik és a szinét is meglehetősen
visszanyerte, Van Helsing és én nem vagyunk vele megelégedve. Gyakran
beszélünk róla egymással, de a többieknek nem szóltunk egy szót sem.
Hisz szegény Harkernek megszakadna a szive, vagy legalább is teljesen
megtörne férfias erélye, ha csak sejtené is aggodalmunkat. Van Helsing
azt mondja nekem, hogy hipnotikus álma alatt folyton vizsgálja a fogát,
mert a mig ez élesedni nem kezd, addig nem veszedelmes a változása. Ha
majd elváltozásának ezt a jelét tapasztaljuk, akkor elérkezett a
cselekvés ideje – mi tudjuk mind a ketten, hogy mit értünk ez alatt, de
még egymásnak sem merjük nyiltan megmondani.

A Dardanelláktól vagy huszonnégy óra alatt érhet ide a _Katalin cárné_,
tehát holnap reggelre várjuk. Korán fekszünk, mert éjfél után egy órakor
talpon akarunk lenni, nehogy elszalaszszuk.

_Október 25. délben._ Semmi ujabb hir a hajóról. Harkerné hipnotikus
kijelentése ma is a rendes. Lehet tehát, hogy minden pillanatban
kaphatunk hirt. Mi férfiak mind lázban vagyunk az izgatottságtól,
Harkert kivéve, a ki nyugodt; a keze hideg mint a jég és egy órával
ezelőtt azon kaptam, hogy egy hosszu, hegyes tőrt, a melyet mindig magán
hord, fent élesre.

Van Helsing és én, ma nyugtalankodtunk Harkerné miatt. Dél felé mély
letargikus álomba merült, a mely sehogy sem tetszett egyikünknek sem.
Egész délelőtt oly nyugtalanul izgatott volt, hogy eleinte örültünk az
álmának. De mikor a férje fölemlitette, hogy oly mélyen elaludt, hogy
nem birja őt fölkelteni, hát fölmentünk a szobájába, hogy megnézzük. Oly
nyugodtan lélegzett és oly rózsás volt a szine, hogy megegyeztünk abban,
hogy nem költögetjük, hadd aludjék, az álom ugy látszik, a legjobb
orvossága.

_Későbben._ Jól tettük, hogy nem zaklattuk. Nehány órai mély álom után
teljesen felüdülve friss jó kedvvel ébredt föl. Napnyugtakor megtette
rendes hipnotikus jelentését. Akárhol járjon is a fekete tengeren a
gróf, a végzetébe rohan. Remélem, hogy végpusztulásába!

_Október 26._

Ismét elmult egy nap és semmi hir a _Katalin cárnéról_. Pedig már itt
kellene lenni. Hogy még mindig uton van _valamerre_, az nyilvánvalónak
látszik, mert Harkerné jelentése, napkelte és szálltakor még mindig
ugyanaz. Lehetséges talán, hogy ködök akasztják meg futásában a hajót,
nem szabad az őrszemről tágitanunk, mert minden pillanatban jelezhetik
az érkezését.

_Október 27. délben._ Nagyon különös, még mindig semmi hir a hajóról, a
melyet várunk. Harkerné jelentése tegnap este és ma reggel a régi: –
locsogó hullám és rohanó viz, – noha ezuttal hozzá tette, hogy „a
hullámzás igen gyönge.“ A londoni telegramok változatlanul azt jelentik,
hogy „semmi ujabb hir a hajóról“. Van Helsing roppant aggodalmas és épp
az imént mondta nekem, hogy attól fél, hogy a gróf elmenekült.

Jelentősen tette hozzá: – Nem tetszett nekem sehogy sem madama Minna
letargikus álma. A lélek és elme csodálatos dolgokra képes ez ilyen
önkivületi állapotban.

– Én éppen tovább akartam őt kérdezni, de bejött Harker; és a professzor
intően emelte föl kezét. Ma este megkisértjük, hogy nem
kényszerithetjük-e világosabb beszédre hipnotikus álmában.


Távirat. – Október 28.  _Smith – London. Lord Godalming Arturnak –
Varna._

_Katalin_ cárné érkezését jelentik ma déli egy órakor _Galatzból_.


_Seward doktor naplója._

_Október 28._

Mikor a távirat a hajónak Galac-ba érkezését jelentette, azt hiszem,
hogy egyikünk sem volt annyira megrendülve, mint várni lehetett volna.
Igaz, hogy nem tudtuk, hogy honnan jő a csapás, de azt hiszem, hogy
valamennyien el voltunk készülve arra, hogy valami különösnek kell
történni. Van Helsing égnek emelte a két kezét, mintha a mindenhatóval
akarna pörölni, de szót sem szólt, csak állt kemény zord arccal.
Godalming Artur elsápadt és zihálva szedte lélegzetét. Én magam olyan
voltam, mint a kit jól fejbe ütöttek; és egyikről a másikra bámultam szó
nélkül. Morris rántott egyet az övén, azzal a gyors mozdulattal, a
melyet régenről oly jól ismertem és a mely veszedelmet jelentett az
ellenfélre. Harkerné halálsápadtra vált, homloksebe csak ugy tüzelt, de
csak néma imára kulcsolta kezét és szemét az égre emelte. Harker
mosolygott – tényleg mosolygott – sötéten és keserüen, mint a reményt
vesztettek szoktak; de ugyanakkor mozdulata meghazudtolta mosolyát, mert
keze önkénytelen és övébe rejtett tör markolatát kereste. – Mikor indul
a legközelebbi vonat Galac-ban – kérdezte Van Helsing.

– 6 óra 30 perckor holnap reggel! – Mind meglepetten bámultunk, mert a
feleletet Harkerné adta.

– Honnan tudja kegyed? – kérdezte Artur.

– Tudtam, hogy abban az esetben, ha Drakula várába kellene mennünk,
Galacnak visz az utunk, vagy legalább is Bukaresten keresztül, hát előre
tanulmányoztam a kalauzt. Sajnos, hogy csak ez az egy vonat indul arra
felé, a melyet emlitettem.

– Csodálatos asszony! – mormogta a professzor.

– Nem rendelhetnénk külön vonatot? – kérdezte Artur. Van Helsing fejét
rázta: – Félek, hogy nem. Ez nem olyan ország, mint az ön hazája, vagy
az enyém. Még ha esetleg kapnánk is különvonatot, aligha érkeznék az is
a rendes vonat előtt oda. Különben készülnünk is kell. Maga Artur
barátom menjen a vasutra és váltsa meg jegyeinket holnapra. Maga
Jonathán barátom menjen a hajóügynökséghez és szerezzen engedelmet, hogy
a hajót Galacban épp ugy megnézhessük, mint itt megnéztük volna. Maga
Morris a konsulhoz megy és ajánlólevelet kér tőle kollegájához Galacban,
hogy semmi akadály ne gördüljön az utunkba. John itt marad madame
Minnával és velem és tanácskozni fogunk. Legalább, ha kosáig elmaradnak,
nem baj, mert itt vagyok én, hogy naplementekor kikérdezzem madame
Minnát.

– És én pedig, – mondta Harkerné vidámabban, mint eddig bár mikor –
iparkodni fogok minden tőlem telhető módon, hogy hasznossá tegyem
magamat, gondolkozni és irni fogok önök helyett, mint ezelőtt. Különös,
mintha valamely suly emelkednék rólam és én sokkal könnyebbnek és
szabadabbnak érzem magamat, mint eddig. A három fiatal ember boldogan
vette tudomásul a fiatal asszony jelentőségteljes szavait, de Van
Helsing és én, egymásra nézve aggodalmas pillantást váltottunk. Hanem
azért egyelőre nem szólottunk.

Mikor a három férfi elindult dolgára, Van Helsing kérte Harkernét, hogy
hozza le a naplójegyzeteket és keresse ki belőlük férjének Drakula
várára vonatkozó részletét. Az asszony távozott, hogy elhozza; alig
záródott be mögötte az ajtó, a professzor igy szólt hozzám:

– Egy és ugyanazt gondoljuk! szóljon nyiltan!

– Van valami változás Harkernéban. De alig merem magamat a reménynyel
kecsegtetni, annyira félek, hogy csalódnám.

– Ugy van. Tudja-e miért küldtem el őt a kéziratokért?

– Nem tudom! – ha csak nem azért, hogy egyedül maradhasson velem.

– Csak részben van igaza barátom John, csak egy kis részben. Mondani
akarok magának valamit. És oh barátom John, én rettenetes sokat
kockáztatok, de azt hiszem, hogy igy helyes. Mikor madam Minna az imént
olyan csodálatosan nyilatkozott az ut irányáról, egyszerre világosság
támadt bennem. Ez előtt három nappal, mikor olyan feltünő álomkórság
vett rajta erőt, a gróf elküldte hozzá a szellemét, vagy pedig oda
rendelte magához az övét és igy tudta meg, hogy mi történik, és hogy mi
itt vagyunk. Azért menekült el előlünk. Most már nincs szüksége az
asszonyra, legalább azt hiszi, hogy nincs. Azért kiejtette őt a
hatalmából, hogy ne jöhessen többé hozzá; de csitt, itt jön madam Minna,
egy szót se előtte az ő multkori mély álmáról. Ő maga nem tud róla és
kétségbe ejtené, ha megtudná, hogy ő árult el bennünket. John barátom,
mi borzasztó bajban vagyunk, én félek, a hogy eddig még nem féltem. De
csitt, itt van az asszonyka.

Öreg professzorom annyira izgatott volt, hogy csak nagynehezen szedte
össze önuralmát, mire Harkerné derülten mosolyogva jött a szobába. A
mint bejött, átadott egy csomó irást Van Helsingnek, az öreg ur komolyan
lapozgatott benne és arca olvasás közben földerült. Végre a kezében
tartva a papirokat, igy szólt:

– Barátom John, a ki már olyan sokat tapasztalt és magának kedves madam
Minna, a ki még olyan fiatal, fölolvasom most, a mit Jonathán valamikor
ide irt. Gondolkozzanak rajta és lássuk, hogy hárman minő eredményre
jutunk: „Nem ez a Drakula volt-e, a ki inspirálta fajának azt a másik
sarját, a ki egy későbbi korban ismét és ismét a törökre vitte hadait a
Dunán keresztül. A kit ha levertek, visszatért ujra és ujra, még ha csak
egymaga menekült is haza a vészes csatából, mert tudta, hogy végre mégis
csak az övé a győzelem!“

– Mit mond ez nekünk? nem sokat? Nem! A gróf legalább azt hitte, hogy
nem és azért beszélt olyan szabadon. Nekem sem tünt föl mindjárt.
Önöknek sem. Nekem is csak most ötlött föl, hogy ez mit jelenthet. Nem
értik. Nos, majd én megmagyarázom. Először is tanulmányozták-e valaha a
bün filozofiáját? _Igen_ és _nem_. Ön John, igen, mert ez hozzá tartozik
az elme kórtanhoz; kegyed madame Minna nem, mert önnek soha semmi köze
nem volt hozzá. Minden gonosztevőnek meg van egy bizonyos sajátsága és
az oly egyforma minden országban és minden időben, hogy még a rendőrség
is, a mely nem sokat tud a filozófiához, tapasztalatból tudja, hogy ez
ugy van, a gonosztévő, a ki mintegy végzetszerüen vétkezik, mindig egy
és ugyanazt a gonosztettet fogja elkövetni és soha sem esik más bünbe.
Az ilyen gonosztevőnek az elméje nincs tökéletesen kifejlődve. Okos,
furfangos és ravasz, de az esze azért csak gyerekész. Már most ez a mi
gonosztévőnk is végzetszerüen az, de ő is csak gyerekészszel dolgozik.
Ah! a szeméből látom kedvesem, hogy maga már megértett. Mert Harkerné
szeme szikrázott és örömébe tapsolt a kezével. A professzor folytatta:

– Na most hát beszéljen, mondja meg nekünk száraz tudományon rágódó
férfiaknak, hogy maga mit lát azzal a ragyogó két szemével – ezzel
megfogta Harkerné kezét és tartotta, a mig beszélt. Az ujjai
önkéntelenül az ütőért keresték és tartották az egész idő alatt.

– A gróf, fejtegette Harkerné, gonosztevő a gonosztevők sajátságával,
tehát tökéletlenül kifejlődött agyvelővel. Igy, ha bajba kerül, csak
egyféle, régtől fogva megszokott módon segit magán. A multjáról nyomra
akadhattunk, mert az egy lap, a mit a saját elbeszélése nyomán ismerünk
belőle, tudatja velünk, hogyha ezelőtt bajba jutott, visszatért a saját
szülőföldjére, abból az országból, a mely ellen hadakozott és otthon
ugyszólván pihenés nélkül készült el ujra egy ujabb erőfeszitésre. Ujra
és ujra visszatért az ellenséges földre, jobban elkészülve a föladatára
és végre nyert. Igy jött Londonba is, hogy egy uj országot foglaljon, de
leveretett és midőn a siker minden reménysége oda volt, sőt az életét is
veszedelem fenyegette, visszamenekült tengereken keresztül régi
hazájába, épp ugy, mint hajdanában Törökországból menekült a Dunán
keresztül.

– Helyes, nagyon helyes, maga kis okos asszony, mondta Van Helsing
elragadtatva, a mint lehajolt, hogy megcsókolja Harkerné kezét. Aztán
felém fordulva oly nyugodtan, mint ha betegszobában konzultáltunk volna,
jegyezte meg.

– Csak hetvenkettőt ver, a sok izgatottság dacára ujra remélni kezdek.

Ezzel ismét Harkernéhez fordulva, biztatta.

– De folytassa kérem, látom, hogy még több mondani valója is van. Ne
féljen semmit sem, John és én tudjuk. Beszéljen nyiltan és félelem
nélkül.

– Meg fogom kisérleni, de megbocsátanak, ha tán kissé önzőnek látszom.

– Nem baj, csak legyen önző, mi is csak mind magára gondolunk.

– Jó, hát folytatom; tehát a gróf, mint hogy gonosztévő, hát önző is,
minden cselekedetének a rugója merő önzés. Csak egy cél felé igyekszik,
de ennek az elérésében könyörtelen. Most is, mint hajdanában, csak a
biztosságára gondol és semmi egyébbel nem törődik. Önzésében lazitotta
meg borzasztó hatalmának, a melyet akkor éjjel nyert rajtam, a kapcsait.
Én érzem, éreztem mindjárt, hála érte a jó Istennek, a ki megkönyörült
rajtam. A lelkem szabadabb, mint bármikor, azóta a borzalmas eset óta.
És csak az az egy félelem üldöz, hogy vajjon álmomban nem használta-e
föl fölöttem való hatalmát, a saját önző céljaira. A professzor fölállt.

– Igenis, hogy fölhasználta önt és azért hagyott itt bennünket Várnán,
mig a hajót, a mely vitte őt, ködben és szélben kergette Galacig, a hol
nyilván azt hitte, hogy elmenekülhet előlünk. Azt gondolja nyilván, hogy
mivel megszabaditotta magát kegyedtől, hogy mi nem tudhatjuk meg kegyed
által, hogy ő hol jár és mit csinál. Pedig ebben téved. Az a borzasztó
vérkeresztség, a melyben kegyedet részesitette, képessé teszi önt arra,
hogy gondolatban kövesse őt, valamint eddig napkelte és napnyugtakor
követte, mert akkor az én akaratomnak engedelmeskedék és nem az övének.
Ennélfogva nekünk módunkban lesz őt föltalálni és haladéktalanul
indulunk is utána. Barátom John, ez az óra fontos volt ránk nézve, mert
megvilágositotta utunkat. Irja le mindezt, hogy a mikor a többiek
visszatérnek, velük is közölhesse.

A professzor parancsának engedelmeskedve, leirtam mindent, a mig a
többiek visszatértek.




XXVI.


_Seward doktor naplója._

_Október 29._

A következőket a vonaton irom Várnától Galacig. Tegnap este napnyugta
előtt mind együtt voltunk. Valamennyien tehetségünk szerint eleget
tettünk a ránk bizottaknak és mindent elkészitettünk az utra. A rendes
időben Harkerné elkészült a hipnotikus álomra, de ez uttal Van
Helsingnek nagyobb megerőltetésébe került a rendesnél, hogy őt
elaltassa. A professzornak máskor első kérdésére meg szokott felelni, de
ez utból a professzornak ismételten és kemény hangon kellett kérdezni,
mig végre felelt.

– Nem látok semmit, csöndesen vagyunk, nincsen hullámverés, csak sebes
viz gyors futását hallom. Hallom az emberek hangját közel és távol a
mint egymásra kiáltanak. Hallom az evező csikorgását, puska lövést is
hallok, többszörösen ismétlődő viszhanggal. Lábdobogást hallok a fejem
fölött. Kötelek és láncok hurcolását. Mi ez? Mintha világosodnék. Érzem
a szellő suhanását az arcomon.

Ezzel elhallgatott; gyorsan, ösztönszerüleg fölemelkedett a diványról, a
melyen feküdt és fölemelte mind a két kezét, a tenyerét fölfelé
forditva, mintha valamely sulyos tárgyat emelne. Van Helsing és én
jelentősen néztünk egymásra. Morris is fölhuzta szemöldeit és élesen
nézett az asszonyra, mig Harker keze önkéntelenül a tőre markolata után
nyult. Hosszu szünet következett. Egyszer csak Harkerné fölnyitotta a
szemét, fölült és a legszivesebb hangján mondta:

– Senki sem akar egy csésze teát, hisz mind olyan fáradtak és szomjasok
lehetnek. Ezzel feleletet sem várva, elsietett. Alig tette be maga után
az ajtót, Helsing szólt:

– Látjátok barátaim. Ő közel van a földhöz, kiszállt a ládájából, hanem
azért még nem ment partra. Éjjelre csak elrejtőzhetik valamerre, de ha
nem viszik a partra, vagy a hajó nem érinti a partot, akkor nem léphet
szárazföldre. Ha a hajó éjjel érne partot, akkor ő alakot változtatva, a
partra ugorhatna vagy repülhetne, mint Witby-ben tette. De ha fölkel a
nap, mielőtt ő partra juthatna, akkor már csak ugy szabadulhat, ha
kiviszik; hát ha ez éjjel nem sikerül neki hajnal előtt menekülni, akkor
a holnapi nap elveszet rá nézve és mi az esetben még jókor érkezünk.

Többet nem beszélhettünk a dologról, hát nyugodtan vártunk hajnalig,
hogy Harkernétől tán megtudunk még valamit.

Mikor elérkezett az ideje, aggodalmasan lestük Harkerné minden szavát.
Nagyon nehezen merült hipnotikus álmába és mire végre elaludt, oly rövid
volt az idő a nap teljes fölkeltéig, hogy van Helsingnek alig sikerült
egy pár szót kicsikarni belőle.

– Minden sötét, a viz locsogását egy szinben hallom magammal, ezen kivül
csikorgást, mintha fa, fához vágódnék. Ezzel elhallgatott, mert a
fölkelő nap piros fénye lövelt be az ablakon. Most már várnunk kell
estig.

És igy siettünk, telve nyugtalansággal Galac felé. Hajnali két és három
óra közt kellene oda érnünk, de már Bukarestig három órát késtünk, hát
csak jóval napkelte után érhetünk oda. E szerint még két hipnotikus hirt
kapunk Harkerné utján.

_Későbben._ A nap nyugta jött és ment. Harkerné még nehezebben engedett
a hipnotikus befolyásnak, mint reggel. Attól tartok, hogy gondolat
olvasó hatalmát a gróffal szemben éppen akkor vesziti el, mikor
legnagyobb szükség van rá. Mikor végre meg is szólalt s szavai
talányszerüek voltak.

– Valami kimegy innen, mint hideg szelet érzem magam mellett elsuhanni.
Hallok nagy távolból zavaros hangokat, mintha emberek beszélnének idegen
nyelven. Vizesés dörgését, farkasok üvöltését hallom.

Elhallgatott, és megrázkódott. Nem szólt többet, a professzor hiába
kérdezte a legparancsolóbb hangon. Mikor fölébredt, dideregve fázott, és
ki volt merülve. Nem emlékezett semmire sem, de kérdezte, hogy mit
mondott és a mikor megmondták neki, sokáig hallgatagon tünődött rajta.

_Október 30. 7 óra reggel._ Közeledünk Galachoz. A napkeltét
aggodalmasan vártuk. Van Helsingnek, noha jókor hozzá fogott, csak egy
pillanattal napkelte előtt Harkernét elaltatni. Azonnal hozzá fogott a
kérdezéshez és a felelet is rögtön következett:

– Minden sötét. A vizet hallom velem egy szinben suhogni és fát a fához
dörzsölődve csikorogni. Marhák bőgését hallom a távolból. Még valami
különös hangot is hallok, mintha… elhallgatott és arca elfehéredett.

– Tovább! tovább! Beszéljen, parancsolom! – kiáltotta a professzor
kétségbeesett hangon. De a kelő nap piros fénye árasztotta el Harkerné
arcát és ő felnyitotta szemét, a legszendébb hangon és látszólag a
legnagyobb egykedvüséggel mondva valamennyiünk meglepetésére.

– Oh professzor, mit kiván olyat, a miről ugy is tudja, hogy nem tehetem
meg? Én semmire sem emlékszem. – Aztán elámult arcunkat látva, kérdezte:

– Mit mondtam? Mit csináltam? Én semmire sem emlékszem, csak arra, hogy
itt fekve, félálmamban hallottam, a mint a professzor mondta „tovább!
tovább! beszéljen parancsolom!“ – Olyan különösnek tetszett, hogy olyan
hangon beszél velem, mintha rosz gyerek volnék.

Fütyül a vonat, Galacban vagyunk.


_Harkerné naplója._

_Október 30._

Morris ur hozott a hotelbe, a hol szobáink meg voltak rendelve, mert őt
nélkülözhették legjobban, tekintve, hogy ő az egyetlen köztünk, a ki
semmiféle idegen nyelven nem beszél. Lord Godalming a konzulátusra,
Jonathán és a két doktor pedig a hajó agenturára mentek a _Katalin
cárnéról_ tudakozódni.

_Későbben._ Godalming elsőnek tért vissza. A konzul beteg, egy
hivatalnoka fogadta és a legnagyobb előzékenységgel ajánlotta, hogy
megtesz minden tőle telhetőt a kedvünkért.


_Harker Jonathán naplója._

_Okt. 30._

Kilenc órakor reggel Van Helsing, Seward dr. és én, elmentünk a
kikötőbe, a hol az agenturán igen szivesen fogadtak és azonnal a Dunán
horgonyzó _Katalin cárné_ fedélzetére kisértek bennünket. Fölkerestük a
kapitányt, valami Danelson nevü ur, a ki az utjáról beszélve, azt
mondta, hogy életében sem volt még ilyen kedvező szele.

– Mondhatom – beszélte, hogy már szinte félni kezdtünk, hogy valahogy
megkeserülteti velünk a sors a szerencsénket, nehogy elbizzuk magunkat.
Mert nem tiszta dolog, olyan széllel futni Londontól a Feketetengerig,
mintha az ördög a maga hasznáért fujna a vitorlába. Az egész idő alatt
nem tudtunk semmit sem látni. A mint közel értünk hajóhoz, kikötőhöz
vagy parthoz, hát olyan köd szállt körülöttünk és jött velünk,
mindaddig, még el nem hagytunk mindent, mintha csak meg lettünk volna
babonázva. Mindaddig, mig a Dardanellákhoz nem értünk, a hol várnunk
kellett, a hajózó engedélyre, nem láttunk sem hajót, sem embert, sem
semmit. A mikor elhagytuk a Boszporuszt, az embereim már morogni
kezdtek. Volt közöttük nehány román, azok hozzám jöttek és kértek, hogy
engedjem meg, hogy a tengerbe dobjanak egy nagy ládát, a melyet egy fura
öreg ember bizott ránk, mikor már épp indulni akartunk Londonból. Láttam
már akkor is, hogy gyanus szemmel nézik az idegent és valahányszor
meglátták, két ujjal mutattak feléje, hogy az igézet ellen biztositsák
magukat. Mondhatom, hogy nevetségesen babonásak ezek az idegen matrózok.
Persze, hogy én a dolgukra küldtem őket. Igaz, hogy a mikor mindjárt
azután megint olyan sürü köd fogott bennünket körül, hát magam is egy
kicsit gyanakodni kezdtem, csakhogy nem éppen a ládára. Mentünk, uram,
mentünk mint a szél öt napig, de semmit sem láttunk a ködben. Mondok,
már nyilván oda jutunk, a hova az ördög visz bennünket. Azért nem
mondom, hogy nem vigyáztunk volna, de bizonyos, hogy kitünő szelünk,
mély vizünk, szerencsés utunk volt az egész idő alatt és mikor két
nappal ezelőtt a kelő nap eloszlatta a ködöt, éppen szemközt találtuk
magunkat a Dunán Galaccal. A románok egészen neki vadultak és követelték
tőlem, hogy azt a ládát hozassam föl és dobassam a folyóba. Furkos
bottal kellett őket észretéritenem és mire az utolsó is a fejét fogva
elkotródott a fedélzetről, hát meggyőztem őket arról, hogy akár meg van
babonázva, akár nem, a megbizóim által átadott jószág jobb helyen van az
én kezemben, mint a Dunafenekén. Ők a ládát már fel is hurcolták a
födélzetre, hogy engedelmemmel azonnal a vizbe dobják és minthogy rajta
állt: Galac via Várna, hát ott is hagytam, hogy kéznél legyen, ha érte
jönnek. Aznap nem sokra mentünk a kirakodással és ott kellett
horgonyoznunk éjszakára, de másnap korán reggel vagy egy órával napkelte
előtt egy ember jött a hajóra, irott megbizással Angliából, hogy
átvegyen tőlem egy bizonyos Drakula gróf számára föladott ládát. Ez volt
az a bizonyos láda és én örültem, hogy megszabadultam az átkozott
jószágtól, mert már csakugyan magam is nyugtalankodni kezdtem miatta.

– Hogy hivták azt az embert, a ki a ládát elvitte, kérdezte Van Helsing
leküzdött izgalommal.

– Azonnal megmondom, felelte a kapitány és a kabinjába ment egy, a láda
átadását igazoló elismervényért, a mely alá Hildesheim Imanuel volt
irva. Cime: Burgen-utca 16. Ennél többet a kapitány sem tudott,
köszönetet mondva neki, elhagytuk a hajóját.

Hildesheimot az irodájában találtuk, zsidó ember volt, birka fején vörös
fezzel. Rövid alkudozás után elmondta, a mit tudott, nem sok volt, de
fontos. Ő levelet kapott egy bizonyos de Ville urtól Londonból, a
melyben meghagyták neki, hogy lehetőleg napkelte előtt, hogy a
vámhivatalnokokat kikerülje, egy ládát vegyen át a mely nemsokára a
Katalin cárnén érkezik Galacba. Ezt a ládát adja át egy bizonyos
Skinnsky Petrovnak, a ki oláh fuvarosokkal szokott a folyam mentén
kereskedni. A levélben egy angol bankjegy volt, a fáradtságáért. Ő
Skinnskyvel egyenesen a hajóra ment és ott adta át neki a ládát, hogy a
fuvart megkimélje. Ez volt minden, a mit tudott.

Aztán Skinszkyt kerestük fel, de nem birtuk megtalálni. Az egyik
szomszédja azt mondta, hogy két nappal ezelőtt elutazott, senki sem
tudja hova. Ez tiz és tizenegy óra közt történt tegnap este.

A mig tanakodtunk, hogy most mittévők legyünk, futva jött valaki és
lélegzetvesztve ujságolta, hogy Skinszkynek a holttestét a temető falain
belül találták és hogy a torka fel van hasitva, mintha valami vadállat
tépte volna meg. A szomszéd, a kivel beszéltünk elszaladt a hirhozóval,
hogy ő is lássa a rémesetet, az asszonyok meg sopánkodva mondogatták –
Ezt csak oláh tehette! – mi elsiettünk, nehogy valami módon
belekeveredjünk a dologba és nehéz szivvel siettünk vissza a hotelünkbe
Minnához.


_Harkerné naplója._

_Október 30, este._ Oly fáradtan és kedvetlenül érkeztek haza tegnap
este a férfiak, hogy semmihez sem birtak fogni, mig egy kissé ki nem
pihenték magukat. Én biztattam őket, hogy düljenek le egy fél órára, mig
én mindent bejegyzek, a mi ez ideig történt. Van Helsingtől kértem el a
följegyzéshez szükséges adatot, a mit eddig nem láttam; mig a férfiak
pihennek, gondosan átnézek mindent, hogy világosan lássak a dologban. Ha
nem csalódom, hát nyomra jutottam. Mindjárt előveszem a térképet és
megnézem, igazam van-e?

Most még jobban meg vagyok róla győződve, hogy nem tévedtem.
Fölfedezésemet közölni fogom az urakkal, mihelyt felébrednek. Majd ők
megmondják, hogy föltevésem helyes-e.


_Harker Minna memoranduma._

A fölvetett kérdés megfejtése ez: Hogy Drakula gróf föladata, hogy
vissza jusson a tulajdon várába.

Hogy ezt megtehesse, vissza kell magát valakivel vitetni. Ez
nyilvánvaló, mert ha hatalmában volna, hogy tetszése szerint
mozoghasson, akkor mehetne akár ember, akár farkas, akár denevér
képében.

De hogyan vitesse magát vissza? Uton, vasuton vagy vizen.

Uton nagyon sok nehézségbe ütközik. Az emberek kiváncsiak; aztán ott
vannak a vámhivatalok, meg az üldözői is utól érhetnék. Ez utóbbitól fél
legjobban és hogy ennek elejét vegye még, a mennyire lehet, tőlem, az ő
tulajdon áldozatától is megszabaditotta magát, hogy el ne árulhassam.

Vasuton, senki sem kiséri a ládát, esetleges késedelemnek lenne kitéve,
a késedelem pedig végzetessé válhatnék, ellenségeivel a nyomában.

Vizen, ez volna egy részt a legbiztosabb, de más részt a
legveszedelmesebb ut. A vizen, az éjjelt kivéve, tehetetlen. Hajótörés
esetén pedig, ha a viz elnyelné, teljesen tehetetlen és el kell
pusztulnia.

Azt tudjuk bizonyosan, hogy vizen van, most már csak azt kell bizonyosan
megtudnunk, hogy milyen vizen van.

Én átnéztem a térképet és ugy láttam, hogy a legalkalmasabb vizi ut a
Sarét. A jegyzetekben olvastam, hogy hipnotikus álmomban barmok bőgését
és a velem egy szinben lévő viz csobogását és az evezők csikorgását
hallottam. A grófnak ennélfogva nyitott bárkában kell valamely folyón
fölfelé haladni, a melyet vagy evezőkkel vagy csáklyákkal hajtanak, mert
közel van a part és a csónak viz ellen halad, mert ha a vizzel menne,
nem hallottam volna a viz surranását a bárka oldalán. Hogy miért
gondolom, hogy a gróf a Sareten utazik, mert Fundunál ebbe ömlik a
Beszterce, a mely a Borgó szorost kerüli meg. Ezen a vizen lehet
legjobban megközeliteni Drakula várát.


_Harkerné naplója. Folytatás._

Mikor fölolvasásomat elvégeztem, férjem megölelt és megcsókolt. A
többiek pedig mind a két kezemet rázogatták. Van Helsing doktor pedig
igy szólt:

– A mi kedves madám Minna világosan látott ott, a hol a mi szemünk vak
volt. Most ismét nyomon vagyunk. Rajta urak, tartsanak hadi tanácsot,
mert itt és most kell elhatároznunk, hogy mindegyikünk mit tegyen.

– Én gőz-bárkát rendelek és a vizen követem őt, – mondta Godalming lord.

– Én lovak után látok és a partmenti uton haladok, arra az esetre, ha
kikötött volna valahol, – mondta Morris.

– Helyes, mondta a professzor, helyes mind a két terv, de egyiküknek sem
szabad magának menni. Seward doktor erre azt mondta: Azt hiszem, legjobb
lesz, ha én megyek Morriszszal. Mi sokat vadásztunk együtt és ketten jól
fölfegyverkezve legyőzhetünk mindenféle akadályt. De Arturnak sem szabad
magában menni. Lehet, hogy harcba keveredel a grófot szállitó oláhokkal
és jobb ha ketten vagytok. Ezzel Jonathánra nézett, Jonathán pedig én
rám, láttam, hogy erősen küzködik magában. Szeretett volna velem
maradni, de nagyon csábitotta a gőzbárka, mert legvalószinübbnek
látszott, hogy az abban menők érik el a bárkát és pusztitják el a – a –
a vampirt. (Miért haboztam e szó leirásával?)

Egy darabig hallgatott és ez alatt Van Helsing beszélt:

– Barátom Jonathán, magának két oknál fogva is a gőzbárkán kell mennie.
Először azért, mert fiatal, bátor és erős, erre pedig mind nagy szükség
lehet a harcban. Másodszor pedig magának van a legtöbb jussa
elpusztitani azt, a ki annyi bajt és bánatot okozott magának és
szeretett nejének. Ne féltse madame Minnát, ő az én gondom leszen, ha
megengedi. Én öreg vagyok. Az én lábam már nem olyan gyors a futásban,
mint volt és már nem vagyok elég erős a fegyverforgatásra a harcban. De
azért én is tehetek szolgálatot, én is harcolhatok, ha nem is földi
fegyverekkel s én is meg tudok halni, ha kell, csak ugy, mint a nálamnál
fiatalabbak. Az én tervem ez. A mig Godalming lord és Jonathán barátom a
gyorsan járó gőzbárkán haladnak fölfelé a folyón, a mig Morris és Seward
John a partmenti uton haladnak figyelve, én madame Minnát magammal
viszem az ellenséges terület kellő közepébe. A mig azt a vén rókát a
folyó vizen fölviszik a ládájában, a melyben fogva van – mert nem meri a
tetejét még csak meg sem emelni, nehogy babonás oláhjai bele dobják a
vizbe, a hol elpusztulna – addig mi azon az uton, a melyen Jonathán ment
Besztercétől a Borgo-szoroson keresztül, elmegyünk és megkeressük
Drakula várát. Ott madama Minna hipnotikus álmának hatalmánál fogva meg
fogjuk találni az utunkat, hogy elpusztitsuk azt a vipera fészkét. –
Jonathán hevesen félbeszakitotta az öreget:

– Azt akarja-e mondani Van Helsing doktor, hogy oda akarja vinni Minnát
az ő beteges állapotában, mérgezett vérével, annak a démonnak a pokoli
csapdájába? Nem, ezért az egész világért sem! Nem engedem! Tudja ön,
hogy milyen egy hely az? Látta-e ön valaha azt a borzalmas tanyáját a
pokoli rémeknek? Érezte-e valaha a vampirok ajkát a torkán? – Ezzel
felém fordult és a mint meglátott pirosra bélyegzett homlokommal, az ég
felé emelte két karját, kiáltva: – Oh, Istenem! Istenem, mit vétettünk,
hogy igy büntettél bennünket! – ezzel kétségbeesetten borult a divánra.
A professzor nyugodt, tiszta hangja téritett bennünket magunkhoz
izgatottságunkból.

– Oh, barátom, épp azért akarok menni, hogy madame Minnát megmentsem
attól a borzalmas helytől. Isten mentsen, hogy őt is magammal bevigyem
oda. Olyan dolgot kell ott végbevinnem, a mi nem az ő tekintetének való.
Mi férfiak, a kik itt vagyunk, önt kivéve, mind tudjuk, mert a saját
szemünkkel láttuk, hogy milyen föladat ez, egy ilyen helyet
megtisztitani. De jusson eszébe, hogy mily borzasztó bajban vagyunk. Ha
a gróf ezuttal is elmenekül előlünk – pedig sikerülhet neki – hát akkor
ha kedve tartja, alhatik egy századig; és ezalatt az idő alatt a mi
drágánk – ezzel megfogta a kezemet – kénytelen volna ide jönni, hogy
neki társa legyen és olyanná lenne, mint azok a többiek, a kiket ön
Jonathán a saját szemével látott. Ön maga beszélt nekünk mohó piros
szájukról és ön maga hallotta kaján kacagásukat, a mikor a zsákot
fölkapták, a mit a gróf dobott nekik. Ön borzadozik; és én nem csodálom.
Bocsásson meg, hogy fájdalmat okoztam, de kénytelen voltam vele. Higyje
el, hogy komoly ok és szükség nélkül én sem mennék oda, a hol az
életemet, sőt annál többet is kockáztatok.

– Tegyen akarata szerint – mondta Jonathán följajdulva. Mindnyájan Isten
kezében vagyunk.

_Későbben._ Oh, milyen jól esett látnom, hogy ezek a bátor férfiak
miképpen láttak dologhoz. Hogy ne szeretnék az asszonyok a férfiakat, a
mikor azok oly komolyak, oly igazak és oly bátrak! És ah, milyen nagy
hatalma van a pénznek! Mit nem lehet vele elérni, ha jól használják.
Olyan hálás voltam, hogy Godalming lord és Morris ur oly gazdagok és
hogy oly bőven bánhatnak a pénzzel.

Mert ha ez nem ugy lett volna, aligha indulhattunk volna alig egy óra
mulva teljesen fölszerelten utnak. Jonathán és Godalming lord gőzbárkája
készen várja őket. Seward doktor és Morris egyfél tucat gyönyörü és jól
fölszerelt hátas ló fölött rendelkeznek, Van Helsing és én pedig a 11
óra 40 p. vonattal indulunk ma este Verestibe, a hol kocsit, lovat
veszünk, hogy a Borgó szorosba menjünk. Magunk fogunk hajtani, mert
senkit sem merünk magunkkal vinni. A professzor sok mindenféle nyelven
tud, hát majd csak eligazodunk valahogy. Az idő óráról-órára hidegebbre
válik és hópelyhek szállingóznak a levegőben.

_Későbben._ Minden bátországomat össze kellett szednem, hogy bucsuzni
tudjak férjemtől, az én egyetlen drága szerelmemtől. Talán soha sem
látjuk egymást többé ebben az életben!


_Harker Jonathán naplója._

_Október 30._

Éjjel. – Ezt a bárkánk gőzkazánjának tüzénél irom. Godalming lord a
fütő. Jól érti a mesterségét, mert már máskor is volt ilyen kis vizen
járó gőzmasina tulajdonosa. Nekem meghagyta, hogy aludjam, mert
egyszerre elég, ha egyikünk virraszt. De nem birok aludni; hogy
alhatnám, a mikor az én drágám oly borzasztó veszedelembe indult. Csak
az az egy vigasztal, hogy mindnyájan Isten kezében vagyunk. Ha ez nem
volna, hát jobb volna meghalni és elfelejteni minden bajunkat. Morrisz
és Seward még előttünk indultak hosszu utjukra. A jobb parton indultak,
elég távol a folyótol arra, hogy kanyarodásait elkerüljék és mégis elég
közel, hogy jó nagy távolságban szemmel tarthassák mind a két partot.
Hat lóval indultak, hogy esetleg egyesithessük erőinket. A fölösleg négy
lovat maguk gondozzák. Az egyiknek a nyerge olyan, hogy Minna is könnyen
megülheti, ha rá kerül a sor.

_Október 31._

Folyton haladunk fölfelé. Megvirradt és most Godalming alszik, én vagyok
az őrszem. Kegyetlenül hideg a reggeli levegő és jól esik a gőzkazán
melege, noha bundában vagyunk. Még eddig csak néhány nyitott bárkával
találkoztunk, de egyikben sem volt láda vagy más efféle teher. Szegény,
együgyü hajósok rettenetesen megijedtek, valahányszor rájuk forditottuk
éjjel a villámos sugárlámpánk fényét, térdre estek és imádkoztak.

_November 1. este._ Egész nap semmi ujság; semmi ahhoz hasonlót nem
találtunk, a mit keresünk. Most már a Besztercében vagyunk. Minden
utunkba akadt bárkát és csónakot, kicsit és nagyot megvizsgáltunk. Az
egyik bárka oláh hajóslegényei beszélték, hogy találkoztak egy jó nagy
bárkával, a mely a rendesnél gyorsabban haladt a vizen fölfelé, mert
duplán meg volt rakva evezősökkel. De ez még Fundu előtt történt, hát
nem tudták megmondani, hogy a bárka a Besztercébe kanyarodott-e, vagy
folytatta utját a Sereten. Funduban nem hallottunk semmit sem a
bárkáról, lehet, hogy éjjel haladt el mellette. Nagyon elálmosit ez a
hideg idő. Godalming azt mondja, hogy az éj első felében ő fog őrködni.
Az Isten áldja meg őt minden jóságáért, a melylyel Minna iránt és
irántam viseltetik!

_November 2._

Fényes nappal van. Az a jó fiu nem keltett föl egész éjjel. Azt mondja,
hogy vétek lett volna, olyat jól aludtam. Igaz is, hogy az üditő mély
álom után egészen uj embernek érzem magamat, ma reggel, a mint itt ülök
és virrasztom az ő álmát. Vajjon hol járhatnak most Minna és Van
Helsing? Ha minden rendén ment utjukban, akkor most körülbelül a Borgó
szorosban lehetnek. Isten vezérelje őket utjokban! Nem is igen merek
arra gondolni, a mi történhetnék! Csak gyorsabban tudnánk haladni, de
lehetetlen, a gép már teljes erejével müködik. Vajjon Seward doktor és
Morrisz hogy vannak. Remélem, hogy mielőtt Straszhát érjük, találkozunk
velük; mert ha addig nem értük utól a grófot, esetleg meg kell egymással
beszélnünk, hogy mihez kezdjünk legközelebb.


_Seward doktor naplója._

_November 2._

Három napja uton. Semmi ujság és semmi idő bejegyezni, ha lett volna is,
mert minden perc drága. Csak a lovak kedveért pihenünk néha. De nagyon
jól birjuk a strapát. Előre; nem vagyunk nyugodtak mig a gőzbárkával
ujra nem találkozunk.

_November 3._

Funduban hallottuk, hogy a gőzbárka a Besztercén fölfelé folytatta
utját. Csak ilyen átkozott hideg ne volna. Aligha hó nem lesz, pedig
akkor nehéz lesz előre haladnunk, ha csak oroszosan szánkán nem
folytatjuk az utunkat.

_November 4._

Ma reggel azt hallottuk, hogy a gőzbárkát valami baj érte, a mint
forcirozei akarta az utját a viznek egy sebes esésén fölfelé. De tudtam,
hogy Godalming maga valóságos amatőrgépész és bizonyosan ő maga hozta
rendbe a hibát és némi késedelemmel és a helybeliek segitségét is
igénybe véve, mégis csak átjutottak az akadályon. Az oláhok az ilyen
nehéz helyeken kötelekkel szokták fölvontatni bárkáikat. Tartok tőle,
hogy a bárkát a baleset megviselte, mert a parasztok beszélik, hogy
mikor már rendes vizbe ért is, még gyakran meg-megállt, a mig láthatták.
Sietnünk kell, mert lehet, hogy segitségünkre szorulnak.


_Harkerné naplója._

_Október 31._

Délben érkeztünk Verestibe. A professzor azt mondja, hogy ma reggel alig
birt hipnotizálni és hogy mindössze csak annyit mondtam, hogy – „minden
sötét és csöndes“. Most oda van kocsit, lovat venni. A vidék gyönyörü.
Mily élvezet volna Jonathánnal együtt utazgatni erre! De sajnos!

_Későbben._ Van Helsing megjött. Megvette a kocsit, lovakat, most csak
megebédelünk és egy óra mulva indulunk. A vendéglősné egy olyan kosár
elemózsiát pakolt be, hogy elég lenne egy század katonának. A professzor
meg még biztatja és azt sugja nekem, hogy egy hét is eltelhetik, mielőtt
ismét valami jó ennivalót kapnánk. A hideg ellen is vásárolt egy egy
egész sereg helyes kis bundát és pokrócféléket, aligha fogunk megfázni.

Nemsokára indulunk. Nem merek arra gondolni, hogy mi lesz velünk. Igazán
Isten kezében vagyunk. Csak ő tudhatja, hogy mi vár ránk és én szomoru
és alázatos szivem teljes erejéből könyörgök hozzá, hogy védelmezze meg
szegény férjemet és hogy bármi történjék is, Jonathán tudja meg, hogy
szerettem és tiszteltem őt jobban, hogy sem ki tudnám mondani és hogy az
utolsó gondolatom is az övé volt.




XXVII.


_Harkerné naplója._

_November 1._

Egész nap utaztunk, még pedig sietve. Van Helsing nem sokat beszél, csak
annyit mond a parasztoknak, hogy Besztercére sietünk és jól megfizeti
őket, hogy gyorsan váltsák a lovakat. Egy kis forró levest iszunk, aztán
gyorsan hajtunk tova. A vidék remek, a népe egyszerü, bátor, erős és
kedves, de nagyon babonás. Az első házban, a hol megpihentünk, az
asszony, a ki a levest hozta, meglátva a jegyet homlokomon, keresztet
vetett magára és két ujját felém nyujtva tartotta, hogy az igézet ellen
védje magát. Napnyugtakor a professzor ismét hipnotizált és azt mondja,
hogy mint rendesen, csak ezt feleltem, hogy locsogó viz és csikorgó
evezők – ellenségünk tehát még mindig a folyón van. Nem is merek
Jonathánra gondolni, ámbár nem féltem sem őt, sem magamat. Ezt egy
utszéli tanyán irom, a mig lovakat váltanak, Van Helsing alszik. Szegény
jó öreg ur, olyan fáradtnak és törődöttnek látszik. Majd ha elindulunk,
én hajtom helyette a lovakat, hogy ő pihenhessen. Készen vannak a
lovakkal – indulhatunk.

_November 2 reggel._ Csakugyan sikerült a tervem; fölváltva hajtottunk
egész éjjel. Hajnalban Van Helsing ismét hipnotizált és azt mondja, hogy
azt feleltem: „sötétség, csikorgó fagy és zuhogó vizesés“, ugy látszik,
hogy fölfelé változik a folyó futása.

_November 2 este._ Egész nap hajtottunk. A tájék mind vadabb lesz. Van
Helsing azt mondja, hogy reggelre elérjük a Borgó-szorost. Nem nagyon
sietünk, mert napvilággal akarunk oda érni. Vajjon mit hoz a holnap?
Arra a helyre megyünk, a hol az én drágám annyit szenvedett. Isten
őrizzen bennünket és azokat, a kik halálos veszedelemben vannak
miattunk.


_Van Helsing memoranduma._

_November 4._

Ezt az én igaz és régi jó barátomnak, Seward John drnak irom abban az
esetben, ha nem látnám többé. Meg fogja neki magyarázni a történteket.
Reggel van és én a tüz világánál irok, a melyet madame Minna
segitségével egész éjjel égve tartottunk. Hideg van, nagyon hideg, olyan
hideg, hogy a hó, a mely fölöttünk a levegőben van, nem is tud leesni.
Ugy látszik, madame Minnára hat a kemény idő, mert egész nap kábult volt
a feje és aludt, aludt, folyton csak aludt és nem csinált semmit sem
egész nap, még csak nem is evett. Napnyugtakor megpróbáltam
hipnotizálni, de sajnos! hiába; fölötte való hatalmam napról-napra
gyöngült, mig végre ma este teljesen cserben nem hagyott. Jó, hát legyen
meg az Ur akarata, akármi legyen is és akárhová juttasson bennünket!

Tegnap reggel épp napkelte után értünk a Borgo-szorosba. Még hajnal
elött hozzá készültem a hipnotizáláshoz.

Megállitottuk a kocsit és leszálltunk, hogy semmi se zavarjon bennünket.
Én ágyat vetettem a hundikból és madame Minna leheveredve, lassan lassan
engedett a hipnotikus álomnak. Mint már azelőtt, most is csak azt
felelte: sötétség és csobogó viz. Aztán fölébredt, jó szinben és jó
kedvben és tovább indultunk utunkon és nemsokára láttuk a Borgo-szorost.
Minna asszony, a ki figyelmesen nézett körül, egyszer csak egy
mellékutra mutat és azt mondja:

– Erre visz az utunk.

– Honnan tudja, hogy erre? – kérdeztem én.

– Csak tudom, felelte ő és egy kis szünet mulva tette hozzá: – Hát nem
ezen járt-e Jonathán és nem irta-e meg naplójegyzeteiben?

Igy hát arra az utra kanyarodtunk. Az eddig csak ritkásan szállingozó hó
sürübben kezdett esni. Lassan-lassan a szemünkben ötlik mindenféle, a
miről Jonathán irt a naplójában. Aztán hosszu órákig és órákig megyünk,
megyünk. Eleinte biztattam madame Minnát, hogy aludjék, ő próbálgatta és
egyszer csak elaludt. Aztán meg aludt folyton, mig végre én félni
kezdtem és költögetni próbáltam. De ő csak alszik, alszik, hiába
költögetem. Végre azt hiszem, hogy jó magam is elaludtam, mert egyszerre
csak olyan bünösnek éreztem magamat, mintha vétettem volna valamit,
pedig ugy ültem, mint a cövek és fogtam erősen a gyeplőt, a lovak meg
csak mentek tripp trapp, tripp trapp, mint rendesen. Lenéztem és láttam,
hogy madame Minna még mindig alszik. Most már nem messze lehet a nap
nyugta és a havon végig sárgás fényt vet a nap, ugy, hogy a hegyek
árnyéka hosszura nyulik rajta. Mindig fölfelé-fölfelé kapaszkodunk és
minden ah, olyan vad körülöttünk és olyan zord és sziklás, mintha itt
volna a világ vége.

Ekkor fölkeltettem madame Minnát. Ezuttal fölébredt sok költögetés
nélkül és megpróbáltam hipnotizálni. De nem engedett, nem aludt el,
mintha csak nem is lettem volna. Azért én csak próbáltam és próbáltam
tovább, mig egyszer csak sötétben találtam magamat; hát körülnézek és
látom, hogy lement a nap. Madame Minna kacagott és én visszafordulok és
ránézek. Teljesen ébren volt s oly kitünő szinben, a milyenben nem
láttam amaz éjszaka óta, a mikor először kerestük föl a gróf házát
Carfaxot. Én el voltam ámulva és nagyon nyugtalan lettem, de ő oly
kedves és gyöngéd s gondos volt velem szemben, hogy minden aggodalmamat
elfelejtettem. Én tüzet raktam, mert fát is hoztunk magunkkal és ő
elkészitette a vacsorát, mig én a lovakat kifogtam és megetettem. A
mikor visszatértem a tüzhöz, készen volt mindennel a vacsorára. Én
először neki akartam adni, de ő csak mosolygott s azt mondta, hogy ő már
evett, hogy oly éhes volt, hogy nem birt megvárni. Nekem ez nem tetszik
s komoly aggodalmaim vannak, de nem akarom őt megijeszteni, hát nem
szólok neki. Ő tálalt nekem és én magam ettem, aztán a bundákba
burkolóztunk és a tüz mellé heveredtünk és én meghagytam neki, hogy
aludjék, a mig én őrködöm. De én egyszer csak teljesen megfelejtkezem az
őrködésről és a mikor hirtelen eszembe jut, hogy őrködöm, hát látom,
hogy ő nyugodtan fekszik, de ébren van és folyton rám néz fényes
szemével. Ez még egyszer-kétszer megtörtént és én bizony jó sokat
aludtam reggelig. A mikor fölébredtem reggel, hipnotizálni próbáltam őt;
de sajnos! noha engedelmesen lehunyta szemét, sehogy sem aludt el. A nap
fölkelt és mind jobban-jobban följött és ekkor, a mikor már későn volt,
egyszer csak elaludt, de olyan mélyen, hogy nem is birtam fölébreszteni,
föl kellett őt emelnem és alva a kocsiba vinnem, a mikor a lovakat
befogtam és mindent elkészitettem az utra. Madame Minna még mindig
alszik és alszik és álmában sokkal egeszségesebbnek és sokkal
pirosabbnak látszik, mint azelőtt. És én ezt nem szeretem. És én félek,
félek, félek! – én félek mindentől – még gondolkozni is félek; de azért
folytatnom kell utamat. Élet és halál, vagy még ennél is több forog
kockán és nekünk nem szabad ingadoznunk.

_November 5. reggel._ Hadd legyek pontos mindenben, mert noha ön Seward
John és én sok különös dolgot láttunk már együtt, ön hamarosan még is
azt hihetné, hogy én, Van Helsing megörültem, hogy a sok borzalom és
idegeim végleges kimerülésétől megbicsaklott az eszem.

Tegnap egész nap utaztunk, mind magasabbra érve a hegyek közt és folyton
a legvadabb és legelhagyatottabb vidéket járva. Madame Minna folyton
aludt és csak aludt; és még akkor sem birtam fölkelteni hogy egyék, a
mikor én már olyan éhes voltam, hogy meg kellett állani és valamit enni.
Attól kezdtem félni, hogy talán ennek a vidéknek a végzetes igézete van
rajta, minthogy vérében van a vampirok mérge. No jól van hát – gondoltam
magamban – ha ő igy alszik egész nap, én meg fogadom, hogy nem alszom
egész éjjel. A mint baktattunk a régi rossz elhagyatott uton, lesütöttem
a fejemet és aludtam én is. Egyszer csak a mint ijedten és ugy tetszett
nagy sokára fölébredtem, madame Minnát még mindig alva találtam, a napot
még közel a nyugtához. De körülöttem minden megváltozott; a rideg
hegyóriások távolabbaknak látszottak és mi közel jártunk egy meredek
hegy tetejéhez, a melynek a koronáját egy olyanforma várkastély képezte,
a milyenről Jonathán emlékezett meg a naplójában. Én egyszeriben örültem
és féltem; mert most már akár jóra, akár rosszra, de közel a vég.
Fölkeltettem madame Minnát és ismét próbáltam hipnotizálni, de sajnos!
nem sikerült sehogy sem. Aztán mielőtt az éj sötétsége ránk borult volna
– mert még napnyugta után is, a nyugtától aranyos felhők sárgás vizfénye
maradt a havon és egy ideig kellemes félhomályban volt minden – én
kifogtam a lovakat és a lehető legvédettebb helyen megetettem őket.
Aztán tüzet raktam és közel a tüzhöz kényelmes ülő helyet készitettem
madame Minnának, a ki az este bájosabb volt mint valaha, a bundák és
meleg pokrócokból. Aztán ennivaló után láttam; de ő nem akart enni, csak
azt mondta, hogy nem éhes. Én nem erőltettem, mert ugyis tudtam, hogy
hiába lenne. De én magam jól hozzáláttam az evéshez, mert tudtam, hogy
kettőnk helyett kell erősnek lennem. Aztán attól való félelmemben, a mi
lehetne, egy tágas kört huztam madame Minna pihenő helye körül; a kör
szélét pedig tele raktam apróra tördelt ostyaszeletekkel. Olyan finomra
tördeltem az ostyát, hogy mindenüvé jusson és egy pont se maradjon
üresen. Madame Minna csöndesen ült az egész idő alatt, oly csöndesen,
mint a ki meghalt – és arca mind fehérebb és fehérebb lett, mignem
fehérebb volt már a körülötte levő hónál is, de nem szólt egy szót sem.
De mikor melléje mentem, a szegény gyermek belém kapaszkodott és akkor
éreztem, hogy egész testében reszket, mint a kit a hideg ráz. Mikor egy
kissé megnyugodott, azt mondtam neki:

– Nem akar egy kicsit a tüzhöz jönni? – mert meg akartam tudni, hogy
mire képes. Ő engedelmesen fölállt, egy két lépést tett, aztán megállt,
mint a kit a villám sujtott.

– Miért nem jön idébb? – Kérdeztem tőle. Ő a fejét rázta, megfordult,
visszament a helyére és leült. Aztán tágra nyilt szemmel rám nézve, mint
a ki most ébredt álmából, egyszerüen ezt mondta:

– Nem tudok! – és ezzel elhallgatott. Én örvendeztem, mert tudtam, hogy
a mit ő nem tud, azt ezek közül, a kiktől félek, sem tudja egyik sem
megtenni. Ha tehát a testét veszedelem fenyegetné is, a lelke mentve
van.

Egyszerre csak a lovaink elkezdtek riadtan horkolni és kötőfékeiket
tépni, mig én oda nem mentem és le nem csöndesitettem őket. Mikor a
kezemet nyakukon érezték, halkan nyeritettek, mintha örülnének és
nyalták a kezemet és egy ideig csöndesen maradtak. Az éj folyamán még
gyakran kellett hozzájuk sietnem, mig csak el nem érkezett az éj
leghidegebb szaka, a mikor az egész természet mintegy dermedten hallgat
és jövetelem mindenkor megnyugtatta őket. A dermesztő hidegben a tüzem
lankadni kezdett és én indultam, hogy jobban megrakjam, mert a hó néha
zivatarosan söpört végig rajtunk és vele egyszerre hideg, fagyos köd
szállingózott. Még a sötétben is volt egy kis világosság, a milyen a hó
fölött mindig szokott lenni és ugy tetszett, mintha a hóförgeteg és a
ködfoszlányok asszonyi alakot öltöttek volna, hosszu uszályos
köntösekben.

Minden néma és csöndes volt, csak a lovak nyöszörögtek és bujtak össze,
mintha a legrosszabbtól rettegnének. Én is félni kezdtem, rettenetes
félelem szállt meg; de ekkor eszembe jutott a büvös kör, a melyen belül
nem bánthat semmi. Azt is kezdtem hinni, hogy képzelődéseimet az éj, a
sötétség és a sok izgalom okozta, a melyen keresztülmentem, meg a tenger
aggodalom. Ugy tetszett, mintha Jonathán borzalmas tapasztalatainak az
emléke járna velem boszorkánytáncot, mert a hópelyhek és ködfoszlányok
lebegni és forogni kezdtek, mignem ugy tetszett, hogy azoknak a
rettenetes asszonyoknak, a kik az ő torkát véresre szerették volna
csókolni, az árnyalakjai váltak volna belölük. Ekkor a lovak is mind
szorosabban bujtak össze és nyöszörögtek és nyögtek félelmükben, mint az
emberek fájdalmukban szoktak. Én rettegni kezdtem az én drága madame
Minnámért, a mint azok a kisérteties lebegő alakok közelebb huzódtak és
körül-körül forogtak. Rá néztem, de ő nyugodtan ült és rám mosolygott.
Mikor a tüzhöz akartam menni, hogy megrakjam, megkapott és visszatartott
és suttogva, oly halk hangon, a milyet csak álmában szokott az ember
hallani, mondta:

– Ne! ne! Ne menjen a körön kivül. Itt belül biztosságban van! – Én
feléje fordulva szemébe néztem és mondtam:

– Hát kegyed? Én csak kegyed miatt félek! – erre ő elnevette magát,
halkan, elhalón és igy felelt:

– _Miattam_ fél? És miért félne miattam? Senki sincsen tőlük nagyobb
biztosságban a világon, mint éppen én! – és a mig én szavainak az
értelmén tünődtem, egy szélroham meglobogtatta a tüzet és a fölcsapó
láng fénye megvilágitotta a vörös bélyeget homlokán. És ekkor fájdalom!
megértettem. Ha még nem értettem volna, csakhamar rájöttem volna, mert a
lebegő, keringő, ködös alakok mind kőzelebb, közelebb huzódtak, de
mindig kivül tartották magukat a büvös, szentelt körön. És végre
tömörülni kezdtek, mig egyszer csak – ha ugyan Isten el nem vette a
józan eszemet, mert tulajdon szememmel láttam őket – előttem állt
megtestesülve ugyanaz a három asszony, a kiket Jonathán látott a
szobában, a hol egymást biztatták a véres csókra. Megismertem az ingó
telt alakokat, a ragyogó szemeket, a fehér fogakat, a hamvas orcákat és
kéjtől duzzadó piros ajkakat. Mindig csak a szegény édes madame Minnára
mosolyogtak; és a mint halk nevetésük hallatszott az éj csendjében,
összefogózkodtak és rá mutogattak és édes, idegcsiklandó hangon
suttogtak:

– Jer testvér. Jer velünk. Jer! Jer! – Én félelemmel telve fordultam
szegény madame Minna felé és a szivem nagyot ugrott örömömben; mert oh!
édes szép szemének a rémülete, az irtózat, az undorodása, megérttették
velem, hogy még remélhetünk. Még ő nem volt közülök való. Hál Istennek
érte! Én fölkaptam a mellettem levő tüzelő fából egy hasábot és másik
kezemben az ostyából egy csipetnyit tartva közeledtem feléjük és a tüz
felé. Ők vissza huzódtak tőlem és halk szemérmetlen kacajra fakadtak. Én
megraktam a tüzet és nem féltem tőlük, mert már láttam, hogy biztos
védelmünk van ellenük. Nem közelithettek meg, a mig ilyen fegyverrel
birtam, sem madame Minnához nem juthattak, a mig a büvös körön belül
maradt, a melyet ő csak ugy nem birt elhagyni, mint amazok nem birtak
átlépni. A lovak is elcsendesedtek és összebujva feküdtek a földön; a hó
csöndesen hullott rájuk és egészen fehérek lettek tőle. Ekkor már tudtam
hogy szegény párákra nézve megszünt minden félelem.

– És igy maradtunk, mig a hasadó hajnal piros fénye nem derengett a
havazás fátyolán keresztül. A félelem a hideg és elhagyatottság
megdermesztettek, de a mint az isteni nap fölfelé szállt az égen, uj
életre keltem. A hajnal első piros sugarára a hó és köd forgatagába
olvadtak a borzalmas alakok és a viharral együtt, mintha Drakula vára
felé huzódtak és tüntek volna el.

Én a hajnal hasadásával önkénytelen fordultam madame Minna felé, hogy
hipnotizáljam, de őt hirtelen mély álomba merülten találtam, a melyből
lehetetlen volt felköltenem. Ekkor álmában próbáltam hipnotizálni, de ő
nem engedelmeskedett sehogy sem és ez alatt ránk virradt a nap. Még nem
merek mozogni. Megraktam a tüzet és megnéztem a lovakat, mind megvannak
halva. Ma sok dolgom lesz még itten, várok hát, mig a nap magasan jár;
mert azokon a helyeken, a melyeket föl kell keresnem, a nap világa az
egyetlen védelmem, még ha csak homályosan világit is a havon és ködön
keresztül.

Megerősitem magamat a reggelivel, aztán hozzálátok rettenetes
föladatomhoz. Madame Minna még mindig alszik; és Istennek legyen hála,
egészen nyugodt az álma.


_Harker Jonathán naplója._

_November 4. este._ A gőzbárkát ért baleset rettenetes volt ránk nézve.
E nélkül már rég utól értük volna a csónakot és most már szegény Minnám
szabad volna. Félek rá gondolni, ott azon a zord vidéken, azon a
borzalmas helyen. Lovakat vettünk és nyomon követjük a ládát vivő oláh
cigányokat. Ezt addig irom, mig Godalming mindent elkészit az utra. Oh
csak Morris és Artur is velünk volnának. De reméljük a legjobbat. Isten
veled Minna, ha nem irhatnék többet. Isten áldjon és óvjon meg.


_Seward doktor naplója._

_November 5._

Hajnalban láttuk az oláh cigányok csapatját hosszu szekerükkel vágtatva,
a folyótól elindulni. Szorosan fogták körül a szekeret és ugy rohantak,
mint ha a roszak lennének velük. A hó folyton esik és még a levegő is
izgalommal van tele. Távolról a farkasok orditása hallatszik, a hó
lekergeti őket a hegyekről és veszedelem fenyeget bennünket minden
oldalról. A lovak készen állnak az elindulásra. Valakinek a halálára
indulunk. De csak az Isten tudja, hogy hol, mikor és miképpen éri utol
sorsa az embert…


_Van Helsing doktor memoranduma._

_November 5 délután._ Az eszem hál’Istennek még megvan; ámbár nagy
csuda. Mikor madame Minnát alvahagytam a büvös körben, a várkastélynak
vettem utamat. A sulyos kalapácsnak, a melyet Verestiből hoztam
magammal, jó hasznát vettem; noha az ajtókat mind nyitva találtam,
levertem rozsdás záraikat, nehogy valamely gonosz szándék, vagy gonosz
véletlen bezárja őket utánam és én ne tudjak kijönni. Jonathán keserves
tapasztalásain okultam ebben. Az ő naplójának a nyomán találtam meg a
düledezett kápolna utját is, mert tudtam, hogy ott lészen dolgom.
Tudtam, hogy legalább három sirt fogok találni – a melynek lakója van;
hát kerestem, kerestem és végre megtaláltam az egyiket. Ott feküdt a
vampir álmában, ugy tele élettel és igéző ingerlő bájjal, hogy szinte
megborzadtam, mint a ki élőt jött gyilkolni. Igen, én Van Helsing
borzadoztam és egyben meg is voltam hatva, én, a kinek oly erős volt a
szándéka és a kinek annyi oka volt a gyülöletre, én annyira meg voltam
hatva, hogy szinte zsibbadás fogta el testem-lelkem és csak halogattam a
dolgom, a mikor a hóterhes, csöndes levegőn keresztül egy halk, hosszu,
vontatott jajszó szállt felém, annyira telve panaszszal és fájdalommal,
hogy ugy fölébresztett, mint a trombitaharsogás. Mert a hang, a melyet
hallottam, az én drága madame Minnám hangja volt.

Ekkor ismét erőre kaptam borzalmas föladatomra és sorra vizsgálva a
koporsókat, megtaláltam a másik testvért, a másik sötéthajut is. Nem
mertem sokáig nézni, mint az elsőt, nehogy ismét igézet fogjon el; de
tovább kerestem, mig végre egy diszes, magas szárkofágban megtaláltam a
harmadik testvért, a szőkét, a kit, mint Jonathán, én is a ködből láttam
életre kelni. Oly gyönyörü volt nézni; oly ragyogón szép, oly csodásan
ingerlő, hogy a fejem csak ugy szédült a fölindulástól, a mint bámultam.
De hál Istennek a kedves, drága madame Minna jajszava még nem halt ki
fülemből és mielőtt a csodás szépség teljesen megigézett volna,
elszántam magamat vad munkámra. Ezalatt már az összes sirokat
végigvizsgáltam a kápolnában; és minthogy az éjjel is csak ezt a három
halottlan kisértetet láttuk, hát bizonyosra vettem, hogy nincsenek is
többen. Egy nagy koporsóra akadtam diszes, külön rekeszben. Csak ez az
egy szó volt rajta:

=Drakula.=

Ez volt tehát a vampir király otthona, azé, a kitől a többi is eredt.
Mielőtt borzalmas föladatomhoz láttam volna, egy szentelt ostyát tettem
Drakula koporsójába, hogy örökre elzárjam tőle halottlan otthonát.

Aztán hozzá láttam rettenetes munkámhoz. Pedig irtóztam tőle. Ha csak
egy lett volna. De három! Még kétszer belekezdeni, azután, hogy egyszer
már befejeztem ezt a borzalmas dolgot; mert ha már rettenetes volt a
szegény szelid Lucy kisasszonynyal, milyen lesz még ezekkel az
idegenekkel, a kik századokig éltek, a kiket csak megerősitett a muló
idő és a kik, ha hatalmukban lett volna, küzködtek volna undok
életükért.

Óh barátom John, rut mészáros munka volt; és ha nem erősitett volna meg
az élőkre való gondolat, nem lettem volna képes folytatni és befejezni.
Reszkettem és reszketek még most is, noha hál Istennek erőm nem hagyott
cserben, még mindennek vége nem volt. Ha nem láttam volna a nyugalmat az
első arcban, a menyei megnyugvást kifejezésében a végső rögtönös
föloszlás előtt, mintegy megerősitéseül a lélek fölszabadulásának, tán
nem birtam volna folytatni a mészárlást. Nem birtam volna elviselni a
rémes sikoltást, a mint a karó befuródott; a test rángatózását és a
vértől habzó ajkat. Megfutottam volna irtózatomban, teljesitetlenül
hagyva föladatomat. De vége, elmult!

Mielőtt elhagytam volna a várkastélyt, ugy elláttam a bejáratát, hogy
soha többé a gróf halottlanul oda be nem juthat.

Mikor a körbe léptem, a melyben madame Minna aludt, fölébredt álmából és
meglátva engem, fájdalmasan fölkiáltott, hogy mennyit kellett nekem
szenvednem.

– Jőjjön! – kiáltotta – gyerünk erről az irtózatos helyről! Siessünk a
férjem elé, a ki, tudom, hogy felénk jön.

És igy bizalommal és reménynyel s mégis félelemmel tele indulunk
keletnek, hogy barátainkkal találkozzunk – és _vele_ – a kiről madame
Minna azt mondja, hogy _tudja_, hogy szembe jő velünk.


_Harkerné naplója._

_November 6._

Késő délután volt, mikor a professzor és én keletnek indultunk, a honnan
tudtam, hogy Jonathán közeledik felénk. Nem mentünk gyorsan, noha
meredeken lefelé vitt az utunk, mert meleg pokrócokat kellett magunkkal
cipelni, nem mertük kockáztatni, hogy meleg ruha nélkül maradjunk
esetleg a hidegben és hóban. Még egy kevés elemózsiát is vittünk
magunkkal, mert sehol a közelben emberi tanyát nem láttunk. Alig mentünk
egy mértföldnyire, én elfáradtam a nehéz járásban és le kellett ülnöm. A
távolból farkasok orditását hallottuk. Van Helsing körülnézett, hogy nem
találna-e valahol jó helyet, a hol támadás esetén egy kicsit védve
volnánk. Az ut még mindig lefelé haladt. Egyszerre csak intett a
professzor, hát fölkeltem és oda mentem. Nagyon jó helyre akadt, egy
üreg formára a hegyoldalban, olyan bejárattal, mintha két ajtószárfája
volna sziklából. Kézen fogva vezetett be. Lássa, mondta, itt jó helyen
lesz; és ha jönnének a farkasok, innen egyenkint lepuskázom őket.
Behozta a pokrócainkat és jó helyet készitett belőlük a számomra, aztán
elővette az ennivalót és kinált vele. De én nem birtam enni; még csak
megpróbálni is undorodtam; és bármennyire szerettem volna is a kedvében
járni, nem birtam magamat rávenni. A professzor nagyon szomoruan nézett
rám, de nem tett szemrehányást. A messzelátóját kivéve a tokjából, a
szikla tetejére állt és vizsgálni kezdte a látóhatárt. Egyszer csak
elkiáltotta magát:

– Nézze! madame Minna, nézze! nézze! – Én fölugrottam és melléje álltam
a sziklára, ő kezembe adta a messzelátót és mutatott. A hó még sürübben
esett, mint eddig és csak ugy kavargott, mert viharos szél kezdett
fujni. De néha egy-egy pillanatra megszünt a hóesés, vagy a szél másfelé
terelte és ekkor messze el lehetett látni az uton, onnan a magasból, a
hol álltunk. Egyenesen előttünk és nem nagy távolságban, sőt oly közel,
hogy csodálkoztam, hogy hamarább észre nem vettük őket – jött nagysietve
egy csoport ember lóháton. Egy hosszu szekeret fogtak körül, a mely
futtában ide-oda lóbálódzott a göröngyös uton. Az emberek ruhájukról
itélve parasztok vagy oláhcigányok lehettek.

A szekéren egy nagy láda volt. A szivem nagyot dobbant a láttára, mert
érzem, hogy közel a vég. Esteledett és én jól tudtam, hogy a nap
nyugtával az, a ki addig abban a ládában van fogva, fölszabadul és
sokféle formában menekülhet üldözésünk elől. Félelmemben a professzor
felé fordultam; és ijjedtemre láttam, hogy nincsen ott. De egy
pillanattal későbben megláttam lejebb. Egy kört vont a szikla körül,
olyat, a mely az elmult éjjel is ótalmat adott nekünk. Mikor befejezte,
mellém jött, ujra mondván:

– Igy legalább biztosságban leszen _tőle!_

Elvette tőlem az üveget és a förgeteg legközelebbi szünete alatt végig
nézte vele a tájt.

– Nézze, mily gyorsan közelednek; verik a lovaikat; és vágtatnak, a hogy
csak birnak. – Elhallgatott és egyszer csak halk, szomoru hangon
folytatta:

– A nap nyugtára számitva sietnek ily őrült gyorsasággal. Lehet, hogy
elkésünk. Legyen meg Isten akarata! Vakitó hóförgeteg takarta el pár
pillanatra a tájat, de gyorsan elmult és a professzor ismét az utat
kémlelte messzelátójával. Egyszer csak elkiáltotta magát:

– Nézze! nézze! nézze! Két lovas ember közeledik gyorsan délről, fogja
gyorsan az üveget. Nézze hamar, a mig a hóförgeteg el nem takarja őket
ujra. Én fogtam az üveget és néztem. A két férfi Morrisz és Seward
doktor lehetett. Azt tudtam, hogy egyik sem Jonathán. De egyuttal tudtam
azt is, hogy Jonathán sincs messze. Körül nézve, a szekeres csoporttól
északra másik két embert láttam lóhalálában vágtatva közeledni. Az
egyikről tudtam, hogy Jonathán, a másik tehát csak Godalming lord
lehetett. Ők is a szekereseket üldőzték. Mikor mondtam ezt a
professzornak, örömében kiabált, mint egy iskolás fiu és puskáját kézhez
készitette rejtekünk nyilása mellé. Valamennyien itt előttünk fognak
találkozni, mondta. Ha itt lesz az ideje, a cigányok minden oldalról be
lesznek keritve. Én is kézhez vettem revolveremet, mert a mig
beszéltünk, a farkasok orditása hangosabb lett és mintha közeledett
volna.

A várakozás minden perce egy örökkévalóságnak tetszett. Az óránkat
nézve, nehéz volt elhinni, hogy egy órába sem tellett, a mig a különböző
csoportok közel értek hozzánk. Már jól meg tudtuk egymástól
különböztetni az egyéneket, ugy az üldözők, mint az üldözöttek
csoportjában. Közelebb, mind közelebb értek. A professzor meg én
leguggoltunk a sziklánk mögött és készen tartottuk fegyverünket; láttam
hogy el van szánva arra, hogy nem ereszti el őket az uton.
Jelenlétünkről senkinek sejtelme sem volt.

Egyszerre csak két hang kiáltotta egyszerre hogy _megálj!_ – Az egyik
Jonathánnak a szenvedélytől kiélesedett hangja volt; a másik Morris ur
erős elszánt és mégis nyugodt parancsszava. A cigányok ha nem értették
is a nyelvet, a hangot félre nem érthették. Ösztönszerüen meglassitották
futásukat és abban a pillanatban mellettük termettek egyik oldalon
Godalming lord és Jonathán, a másikon Seward doktor és Morris ur. A
cigányok vezére, egy pompás fickó, a ki ugy ülte meg a lovát, akár egy
centaur, visszaintette őket és dühödt hangon kiáltott az embereire,
valamely parancsszót. Ezek a lovak közé vágtak és előre ugrattak, de a
mi négy emberünk rájuk fogta puskáját és félreérthetetlenül megállást
parancsolt nekik. Ebben a pillanatban Van Helsing és én is fölálltunk a
szikla mögött és rájuk fogtuk fegyverünket. A cigányok látva, hogy
minden oldalról körül vannak véve, szorosra fogták a gyeplőt és
megálltak. A vezetőjüknek egy szavára, a csapat minden tagja fegyvert
ragadott, ki kést, ki meg pisztolyt, a mi épp volt nála és készen
tartotta magát a támadásra.

A vezérük egy gyors mozdulattal kiugratta a lovát a csapatból és először
a napra mutatva, a mely már nyugovóra hajlott a hegyek fölött, aztán a
nem nagy távolságban fölöttünk emelkedő Drakula várára mondott valamit,
a mit én nem értettem, felelet gyanánt mind a négy emberük levetette
magát a lóról és a szekérnek rohant. Gyors, elszánt mozdulatukat látva a
cigányok vezére, kiáltott egyet; mire emberei rögtön körülfogták a
szekeret, egymást taszigálva a nagy igyekezetben, hogy gyorsan
engedelmeskedjenek a kapott parancsnak. Közöttük az egyik oldalon
Jonathánt, a másikon Morris urat láttam, a mint utat akarnak maguknak
nyitni a szekérig; nyilvánvalónak látszott, hogy föladatukat napnyugta
előtt akarják befejezni.

Semmi sem tarthatta őket vissza. Sem a cigányoknak előttük villanó
kései, sem a mögöttük orditozó farkas csorda, a melyre nem is ügyeltek.
Jonathán féktelen elszántsága mintha megdöbbentette volna azokat, a kik
utját állták; ösztönszerüen visszahuzódtak előle és áteresztették. Egy
szempillantás alatt a szekéren termett és hihetetlennek látszó,
emberfölötti erővel fölemelte a nehéz, nagy ládát és a keréken körösztül
az utra lökte. Ez alatt Morris ur is körösztül vágta magát a tulsó
oldalon a cigányokon. Az egész idő alatt, noha lélekzetvesztetten
figyeltem Jonathánt, Morris urat sem tévesztettem szem elől, láttam
kétségbeesett küzködését és láttam a cigányok kését, a mint feléje
döftek, mig ő körösztül vágta magát rajtuk. Ő elháritotta nagy bowie
késével a döféseket és eleinte azt hittem, hogy sértetlen maradt, de a
mikor Jonathán mellette termett, a ki már leugrott a szekérről, jól
láttam, hogy bal kezét az oldalára szoritja és hogy ujjai közül bugyog
ki a vére. De még ez sem tartotta őt vissza, mert a mig Jonathán
kétségbeesett elszántsággal feszegette a láda tetejének egyik végét nagy
késével, ő dühösen esett a másik végének erős bowie késével. A két férfi
erőfeszitésének rögtön engedett a láda teteje, a szögek csikorogva
huzódtak ki és a láda födele a földre hullott.

A cigányok ezalatt látták, hogy Godalming lord és Seward doktor
gyorstüzelő fegyverének a hatalmában vannak és nem ellenkeztek tovább. A
nap már majdnem lecsuszott a hegycsucsok mögé és az egész csoport hosszu
árnyékot vetett a hóra. Láttam a grófot a ládában levő földön fekve, a
melynek egy része az esés következtében ellepte őt. Halálosan sápadt
volt, mint egy viaszkép és vörös szemei rettenetes bosszuálló
tekintettel meredtek az ürbe.

A mig néztem, nyitott szeme a nyugovó napot látta és gyülölködő
tekintete diadalmasra változott.

De ebben a pillanatban suhant és villant meg Jonathán élesre fent kése a
levegőben. Én sikoltottam, látva, hogy mint szeli át egy csapással a
gróf nyakát, mig ugyanebben a pillanatban Morris ur hosszu, hegyes kését
a gróf szivébe mártotta.

Valóságos csodának tetszett; de ott a szemünk láttára, és csaknem egy
lélegzet vételre, az egész test porrá vált és eltünt szemünk elől.

Mig élek, örülni fogok annak, hogy a végső föloszlás e pillanatában, a
béke és nyugalomnak oly édes kifejezését láttam az arcán, a milyenre
soha sem hittem volna képesnek.

A cigányok nyilván nekünk tulajdonitva a halott ember csudálatos
eltünését, lóra vetették magukat és kantárt eresztve vágtattak el. A
kiknek lovuk nem volt, a szekérre ugráltak és orditozva kiabáltak a
lovasok után, hogy ne hagyják őket cserben. A farkasok pedig megfordulva
a lovasok irányában vágtattak el.

Morris ur a földre hanyatlott, fél kezét az oldalán tartva, a másikra
könyökölt. A vér csak ugy ömlött az ujjai közül. Én oda rohantam hozzá,
a büvös kör immár nem tartott vissza; a két doktor is velem. Jonathán
melléje térdelt és a sebesült a vállára hajtotta a fejét. Egy mély
sóhajjal fogta kezemet az övébe, a melyik nem volt véres. Szivem
kétségbeesését a szememből láthatta, mert rám mosolygott és igy szólt:

– Nagyon is boldog vagyok, hogy szolgálhattam önnek! Óh Istenem!
kiáltotta el magát hirtelen és ülő helyzetbe erőltetve magát, rám
mutatott: Ezért érdemes volt meghalni! Nézzétek! Nézzétek!

A lenyugvó nap aranyos fénye világitotta meg arcomat. A férfiak mind
egyszerre hullottak térdre, a mint szemük a haldokló ember mutató
ujjának irányát követte. Végső megerőltetéssel még azt mondta:

– Hála legyen Istennek, hogy nem volt minden hiába. Nézzétek! a frissen
esett hó nem tisztább az ő homlokánál! Elmult róla az átok!

És keserves bánatunkra mosolyogva és csöndesen halt meg bátor, nemes
emberhez illően.




Megjegyzés.

Hét esztendeje annak, hogy mindnyájan keresztül mentünk a lángokon és
némelyikünk boldogsága azóta, azt hiszszük, hogy megérte az eltürt
szenvedéseket. Minna és én boldogok vagyunk, hogy kis fiunk születése
napja ugyanaz, a melyiken Morris Quincey meghalt. Az anyja tudom, hogy
titokban meg van arról győződve, hogy vitéz barátunk bátor szellemének
egy része belé költözött. Keresztségben valamennyi barátunk nevét rá
ruháztuk, de rendesen csak Quinceynek hivjuk őt.

Most már, ha a régi időket szóba hozzuk, valamennyien szomoruság nélkül
tekintünk vissza rá, mert Godalming lord és Seward doktor is boldog
házas emberek. Van Helsing professzor pedig, kis fiunkat a térdén
himbálva, ezt szokta mondani:

– Mindenki azt mondaná, hogy bolondok voltunk, ha elmondanók neki azt a
történetet. De mi nem is kivánjuk, hogy elhigyjék. Mi tudjuk, hogy igaz
és valamikor ez a kis fiu is megtudja, hogy milyen bátor és elszánt
asszony volt az anyja és meg fogja érteni, hogy voltak olyanok, a kik
annyira szerették, hogy mindent kockára tettek érette.

_Harker Jonathán._

– VÉGE. –

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 69347 ***