path: root/68979-0.txt

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 68979 ***

MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

MIKSZÁTH KÁLMÁN

17. KÖTET

A RAJONGÓK

Irta

BÁRÓ KEMÉNY ZSIGMOND

I.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1904

[Illustration]

A RAJONGÓK

REGÉNY

IRTA

BÁRÓ KEMÉNY ZSIGMOND

ELSŐ KÖTET

R. HIRSCH NELLI RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1904

_Minden jog fentartva._

Franklin-Társulat nyomdája.




BÁRÓ KEMÉNY ZSIGMOND.

1814–1875.

A negyvenes évek közepén Erdély még messze volt Pesttől, szinte a világ
vége. Hirek onnan csak az utasok révén szivárogtak be. Járt ugyan az
«_Erdélyi Hiradó_» is, de igen kevés helyre, s azt is három-négy napig
hozta a posta a szörnyű alföldi utakon, mégis úgy a «_Csigá_»-nál, a hol
az írók, ujságírók vacsoráltak, mint a magasabb régióban, az akkor
szereplő politikusok: Széchenyi István, Deák Ferencz, Eötvös József
környezetében a «_Nemzeti Kaszinó_»-ban, a hol esténkint találkoztak,
vagy a Heckenast kiadói irodájában, a hol nappal kaszinóztak, egy
erdélyi embert – Kemény Zsigmondot – kezdtek sűrűbben emlegetni,
mindinkább hangoztatván:

– Nagy talentum, föl kellene Pestre hozni.

Harminczéves fiatal embernek mondták, de úgy írt a «_Hiradó_»-ba, mint
egy hetven éves bölcs, mérsékelten, szenvedélytől ment hangon, gazdag
élettapasztalat látszatával és mélységes analizissel. Egymásnak
küldözgették a lapot az akkori celebritások, ha Keménytől volt benne
vezérczikk, némelyik le is iratta, arról megint leírták számosan, így
terjedt az országban – a jobb koponyák közt, (mert a gyengébbek be nem
vették még akkor a sallang nélküli okos szót). Különösen «_A korteskedés
és ellenszerei_» czimű füzete ébresztett nagy figyelmet.

Széchenyi lapot akart számára alapítani, de Csengery Antal megelőzte s
az általa szerkesztett «_Pesti Hirlap_» munkatársának hívta meg. Helyét
itt el is foglalta 1846 őszén s leginkább politikával foglalkozott, hol
csakhamar a legnagyobbak, legjobbak közt kezdték emlegetni az erős
termetű, mord, mészároslegény kinézésű nagy publicistát, kit még mai
napig sem multak felül.

Már ekkor, sőt előbb még az «_Erdélyi Hiradó_»-ban megjelentek a
politikai czikkeken kívül koronkint elbeszélő művei, eleinte kisebb
lélegzetű beszélyek, azután egy nagyobb regény, «_Gyulai Pál_», mely
nagy figyelmet keltett pompás részleteivel. Ezt követték később a «_Férj
és nő_», az «_Özvegy és leánya_», valamint a többiek kisebb-nagyobb
időközökben, a mint a politikai élet szünetelése engedte. E munkabiró
hatalmas ember pihenésül írta a regényeit, mint egy középkori edzett
harczos, ki ha nehéz fegyverzetét leveti s a könnyebbikben hadakozhat,
azt hiszi, hogy heverész.

Pedig ez a könnyebbik is nehéz fegyverzet volt. Szépirodalmi munkáiban
egy mélyen látó filozófikus elme alapos tudása van lerakva, a kor- és
jellemfestés kiállja a versenyt Európa legértékesebb ilynemű munkáival.
De ezek a regények mégis unalmasak, mert elbeszélni nem tud, irálya
nehéz, döczögős, nagy kitéréseket használ, a lélektani fejtegetéseket a
szertelenségig viszi. Alkotásai formát és arányokat nélkülöző
kolosszusok; nem tud építeni – a sok téglája miatt.

Mikor e regények megindultak, a magyar közönség még csak a puszta mesét
tudja élvezni, csak most kezd kinőni a Meluzina és a Genovéva érzékeny
történeteiből, a tudományba burkolt nemes poézis nem érdekli – mikor még
magát a tudományt is csak apró adagokban és legfeljebb czukorba burkolva
veszi be. Bár már kialvó félben van a Scott Walter láz egyebütt, nálunk
még csak most gyulladozik a báró Jósika Miklós regényeiben. Jósika is
történelmi tárgyakat dolgozott fel, de a külsőségeket festette;
körmönfont frappáns csattanókra feltagolt mesék keretében, várakat,
udvarházakat, viseleteket, szokásokat, lovagokat, troubadourokat
elevenít fel. Kemény Zsigmond ellenben a középkori felfogást, az akkor
forrongó szenvedélyeket (többnyire sötéteket) személyesíti meg, tehát a
lovagkor belső világát, minélfogva közel sem lehet olyan népszerű, mint
Jósika, vagy az akkor kibontakozó Jókai, ki mint Aphrodite a vizekből, a
magyar mezők hullámzó buzakalászai közül emelkedik ki, a magyar föld
friss illatával.

Különös végzete volt Keménynek, hogy rendkívüli tulajdonai mellett, nagy
műveltsége, roppant látköre daczára sem érvényesülhetett egészen sehol:
a szépirodalomban idegenszerű, nehézkes irálya és a formaérzék hiánya
miatt, a publicistikában mint a «_Pesti Napló_» szerkesztője mindig a
népszerű áramlatok ellen úszott; kivált a forradalom után, a mérsékelt
reformok embere és az ábrándok üldözője. Regényeiben becses volt, a mit
mondott, de élvezhetetlenné lett a mód miatt, a hogy mondta. A
publicistikában megfordítva, mesterileg voltak felbonczolva a kérdések,
de az volt antipatikus, a mit bizonyított; végül lett volna még egy
harmadik mező, a parlament; bizonyára a legnagyobbak közül való volt ő
itt, de nem tudott beszélni, úgy hogy a közvéleményben elfoglalt
positióját úgyszólván az a kortesvers rajzolja híven, mely a lipótvárosi
választás idején termett róla 1867-ben:

  Ha poros is a kabátja,
  Deák Ferencz a barátja.

A közvélemény inkább csak elhitte őt nagynak, mintsem annak _tudta_
volna. A Deákok, Eötvösök, Csengeryek után indult, kik őt megértették és
sokra becsülték. Ama társaság előtt pedig, mely a Mihalek éttermében
gyűlt össze esténkint, hol a szellemes Pompéry, a tudós Danielik püspök
és az epés Kecskeméthy Aurél vitték a szót, ő volt az orakulum, Deák
Ferencz valóságos personalisa.

De a mint haladott és művelődött az ország, mind közelebb-közelebb jött
Kemény Zsigmondhoz, (a mely processus még folyton tart); ő maga,
fájdalom, egyre távolodott önmagától. A sok munka, az éjjelezés, a sok
fekete kávé és a gyilkos magyar konyha kezdte őt apránként megőrölni. A
paralysis progressiva belemélyítette karmait. A hatalmas koponya tompult
a rászálló ködben és borulatban, míg végre üres lett. Lélek nélküli
tekintettel fogadja ismerősei üdvözlését az utczákon, nagy, kidülledt,
véres erekkel befuttatott szemeiben csak ritkán csillan meg és egyre
halványabban némi fény.

Csendes tompaságba merülve tengeti életét a 70-es évek elején budai
villájában. (A nagy gondolkozó gondolat nélkül – a hogy felsóhajt Gyulai
Pál.) Többnyire alszik, eszik és szuszog, csak ritkán, talán
megszokásból olvastat fel magának; megesik, hogy az ő műveiből olvasnak
fel neki.

Hallgatja, hallgatja az ismerős és mégis idegen dolgokat, fel-felkapja a
fejét, melyben mintha gyulladozni akarna valami, de hiú erőlködés,
megint lehanyatlik üresen, komoran:

– Erről én is akartam írni, – motyogja, – de nem volt rá időm.

Élete utolsó éveiben Kamarásra költöztette családja, hol 1875-ben egy
zordon deczemberi napon másodszor is meghalt. Épen hatvanegy évet élt,
egy nappal se többet vagy kevesebbet. Ismerőseinek, tisztelőinek csak az
első halála fájt… Most csendesen alszik árnyas diófák alatt.

_Mikszáth Kálmán._






A RAJONGÓK

_Első kiadása megjelent 1858-ban._




ELSŐ RÉSZ.


I.

Azon nagy vallásháborúnak, melyet, a kik a békekötést megérték, harmincz
évesnek neveztek, derekán vagyunk.

Mennyit szenvedett Európa s különösen Németország, és mennyit küzdött!

Hányszor nem óhajták a népek a békét s hányszor lépett az közel, hogy
egy szeszélyes vagy tragikai fordulat után, beláthatatlan távolba
tünjék; mintha csak álomlátvány volna, mely a véráztatott földből
kisérteni jár fel, míglen a reményt könnyenhivőségre csábítván,
csalódások közt fásultsághoz szoktat!

De minek ily elegiai hang a tények helyett, melyekre vissza kell
gondolnunk.

A cseh forradalmat, s a már azelőtt egyenetlenkedő és elgyengült
protestáns szövetséget, melynek élén a pfalzi választófejedelem állott,
a fehérhegyi csatában egy csapással semmivé tették II. Ferdinánd s a
katholikus liga seregei.

De a győzedelmes fél szigorú szabályai a badendurlachi várgrófot és a
braunschweigi herczeget az új hit és az országától megfosztott pfalzi
választófejedelem védelmére fegyverzették fel. Ismét kitört a háboru s a
wimpfeni, höchsti és looi csatákban az evangelikusok összezúzásával
végeztetett be.

S ekkor viszont békéről álmodozott a világ, mint a fehérhegyi vérnap
után.

Azonban a kisarczolt Alsó-Szászország idegen hatalommal kötött
szövetséget, a dánok betörtek a német birodalomba, s újra lángra lobbant
a vallásháború.

A megnyilt harcz folyama szintén rövid volt.

Mannsfeld, az új hit seregeinek vezére Dessaunál, a szövetséges dán
király Lutternél megveretett, Wallenstein a kelettengerig nyomult,
Stralsundot ostromolta, az evangelikusok ereje teljesen kimerült, s a
dánok a lübecki békekötésben kötelezék magokat, hogy többé Németország
vallásügyeibe nem vegyülnek.

II. Ferdinánd most eljöttnek vélé a perczet, hogy rendkívül erélyes
szabályokkal hosszas időre biztosítsa a békét.

De midőn már szigorú parancsai a kitűzött czélhoz közelebb vitték,
Gusztáv Adolf svéd király, harmincz ezer fegyveressel a pomeraniai
partokra kikötött, s a protestáns ügy számára az egyik diadalt a másik
után nyerte meg, míg a lützeni nagy győzedelemmel életét a csatatéren
végzé be.

Halála után Oxenstierna svéd cancellár a már franczia segélypénzzel
ellátott protestáns német fejedelmeket a heilbronni szövetségben
egyesíté s az összes hadak vezérletét átvette.

Az altenriedi győzelem s Regensburg elfoglalása lett e szövetség fényes
eredménye.

De a lothringeni és spanyol segédseregekkel Regensburg visszavételére
siető császári tábornok Gallas, Nördlingennél a protestánsok kardját,
Bernhard weimari herczeget megverte s kipusztítva, földúlva Sveviát és
Felső-Németország evangelikus részeit, a prágai békében a katholikus
ligával való kézfogásra kényszeríté az új tant pártoló, azonban a
heilbronni kötést alá nem írt szász és brandenburgi választófejedelmet.

Ekkor a svédek és a heilbronni szerződésbe vegyült protestánsok a
katholikus Francziaországtól, mely az ausztriai ház és a német birodalom
természetes ellensége volt, kértek segélyt s nyertek is.

Minden arra mutatott, hogy 1638-ban – melynek végnapjaiba tettük át
magunkat – még sötétebb és kétségbeejtőbb színt ölt azon vallásháború,
mely annyiszor látszott bevégezettnek, s tört ki mindig újabb erővel és
dühvel.

*

Az erdélyi fejedelmek e nagy küzdelemben csak mellékesen vettek részt.

Kiválaszták a kedvező alkalmat, hogy hadviseleteikkel a magyarországi
protestánsoknak jogokat, s Erdély számára néhány megyét szerezzenek.

Bocskaitól kezdve I. Rákóczi Györgyig, kinek fővárosába:
Gyula-Fehérvárra vezetem olvasóimat, már három oly egyén országolt
Erdélyben, kiket a magyar korona alatt élő evangelikusok szellemi
fejöknek tekintettek, s kettő közülök idegen hatalmakkal biztosítá, s a
magyar országrendekkel törvénykönyvbe igtattatá az új tan szabad
gyakorlatát s jogait meghatározó békekötéseket.

A harmadik, tudniillik Rákóczi György, még eddigelé csak izgatott a
felső megyéken.

Reményekkel táplálá a szenvedett sérelmek miatt panaszkodó hitsorsosait.

Ha szerét teheté, egyenetlenséget szított a katholikus főurak sorában.

Segélylyel kecsegtette a csüggedező protestánsokat, kitartásra s
jogkövetelésre inté az erélyeseket.

Körülmények szerint volt félénk és vakmerő, de a német ügyek folyamáról
pontosan lévén értesítve, a vallássérelmi vitákért csak addig haladt
előre, honnan könnyen vissza lehet lépni, s a hol, míg biztat és
követel, nincs erkölcsileg lekötelezve a kardot kivonni, nincs
kényszerülve hangzatos igéreteit ágyúdörejjel támogatni.

E közben az erős akaratú és tevékeny II. Ferdinánd meghalt, s fia, a már
régebben magyar király Pozsonyba országgyűlést hirdet, hogy a főhatalom
jelvényét nejének is fejére tétesse.

Hosszas, és minket – kik Gyula-Fehérvárt kerestük föl – nem érdeklő
halasztások után, tanácskozásra átadattak a királyi előterjesztések, de
a rendek protestáns többsége, Rákóczi küldötteitől buzdítva,
kinyilatkoztatá, hogy a tárgyalásba addig nem ereszkedik, míg a
vallásszabadságon elkövetett sérelmek orvosolatlan maradnak, és
elmellőzvén a felső táblát, melynek többsége katholikus volt, kivánságát
«mint Magyarország evangelikus rende» külön feliratban juttatá a korona
elé, mi törvénytelen ujításnak, forradalmi lépésnek, a fegyverre
hivatkozás előjelének tekintetett.

E merész feliratot épen a karácson előtti hetekben küldék meg párthívei
az erdélyi fejedelemnek.

A hír csakhamar a palotából az utczákra került, bekopogtatott a
külvárosi házakhoz is, és rendkívüli izgatottságot terjesztett
szanaszét.

Dajka János püspök kéz alatt tudtúl adá híveinek, hogy legközelebb az
evangelikus rendek panaszainak fejtegetésére használja a szószéket.

Kiki ismerte a főpap izgató modorát, s a befolyást, melyet Rákóczi
kedélyére gyakorol.

A hadpárt bizonyosnak hitte a rég áhitott vallásháború kiütését. S a
békepárt is, melyhez az erdélyi, akkor még csekély számú katholikus
urakon kívül, néhány tekintélyes protestáns egyén is tartozott, alig
mert többé kételkedni, hogy a koczka el van vetve; s bár az első
megdöbbenés után gátlólag kezdett működni, szertelen ingerültségével
árulá el kétségbeesését.

A fejedelem a püspökön kívül még senkit sem bocsátott magához.

Reggeltől késő éjig szünetlenül futárok indultak az ország különböző
részeibe.

Látszik, hogy Rákóczi nagy dolgokon jártatja az eszét.

Kardot köszörülni, megnyergelni a hadi mént, a fejedelem személyes
vezénylete alatt a vén Kornis Zsigmondot és a fiatal Kemény Jánost két
tekintélyes hadtest élére állítani, a hit és lelkiismeret szabadságának
zászlóit lobogtatva Tokajtól Nagyszombatig nyomulni, mindenütt a
békétlen elemeket a seregbe olvasztván, legalább hatvan ezer emberrel a
megostromolt Nagyszombatból Morvába vagy Sziléziába rontani, hogy Baner
svéd tábornokkal közös hadterv szerint lehessen III. Ferdinándot eldöntő
csatára kényszerítni: e merész tervet a hadpárt főnökei már Rákóczi
szájába adták s különböző czifra változatokkal kicziczomázva
terjesztették szét.

De a béke barátai is szerencsések valának egy másik szintén fontos hír
birtokába jutni.

Állításuk szerint tudniillik Dajka püspök utolsó audientiája után, a
fejedelem este tíz órakor magához hivatta Kassait, a czím nélküli
cancellárt, s ennek tanácsára, míg Dajka templomozni fog, néhány főúr a
palotában értekezletre gyül össze.

Nagyhatású volt e hír a kedélyekre. Mindenki tudta, hogy a porból
fölvergődött s az aristocratia által gyűlölt Kassai a világ legfélénkebb
embere, ki soha lóra nem ült, ki soha fegyvert nem vett kezébe, s ki a
háborút azért nem ohajtja, mert maga nem mer táborba menni, s mert a
nyert csaták csak az ő halálos ellenségeinek, a főuraknak, befolyását
növelnék.

Remény és félelem közt virradt tehát a pártokra az a nevezetes nap,
melynek reggelén Gyula-Fehérvár lakosai korábban keltek föl ágyaikból,
mintha mindenik családnak fontos intézendője volna, s a halasztás
kárral, az elmulasztás nagy veszélylyel járna.

*

[Illustration: I. Rákóczi György.]

Sűrű tömeg, melynek hullámzása alig észrevehető, lepi be azt a közt,
mely a fejedelmi palotából a székesegyházig terjed.

Fő főt ér. A könyöknek nincs elég helye, hogy kifeszülhessen, s
működéseivel egy lépésnyi előrehaladást, vagy egy kevéssé szabadabb
lélekzést szerezhessen annak, ki a népgomolyba mélyebben akar
benyomulni, vagy onnan kibontakozni.

A «kék darabontok» és udvari alabárdosok igyekeznek ugyan legalább
akkora rést nyitva tartani, a mennyi elég, hogy a fejedelemhez menő
lovagok, kik a kapuig vergődnek, senkit össze ne tapossanak; s viszont a
hirnökök a kapuban elég magasra emelik gombos pálczáikat és hatalmasan
sípolnak is, ha valaki az udvarból eltávozni készül; de a közlekedés
föntartására czélzó minden szabály aránylag csekély sikerre vezet és sok
kellemetlen surlódás árán.

A nép néhol áttörhetetlen csoporttá forrt, s a hol valamivel gyérebb is,
nehezen mozdul ki állásából, melyet küzdéssel foglalt volt el, s
ingerült kedélylyel oltalmaz.

Csak ha kedvelt vagy rettegett úr nevét hangoztatják a «kék darabontok»,
s ha a hirnök sípolása helyett dobok perdűlnek meg, a fejedelmi
családhoz tartozók közelgését jelentvén, akkor kezd hullámzani s
élénkebben ketté válni a tódulat, hogy szabad átjárást engedjen.

Úgy látszik, a tömeg újságvágya s lelkesedése föl van fokozva, mert
úrinők, kiváncsi vén asszonyok, aranyos kardu, sőt papi ornátusban levő
egyének is, kik már elkéstek, vagy inkább szerettek künn maradni,
vegyülvék a nép közé.

S mily tarka, összhangzástalan, de érdekes képet ad az egész!

A különböző nemzetek, czéhek, társulatok, a magasabb és alsóbb rendű
polgárok sajátságos öltözete, mely szabásban, színben, ruhanemekben, sőt
magokra a kelmékre nézve is egészen elüt a többiektől, alig enged
szemeinknek nyugpontot, s nézésünk a meglepetés ingerével röpköd
ide-oda, új meg új benyomásokat fogadva el és soha be nem telve általok.
S még elevenebb hatást gyakorol kedélyünkre a tömeg hangulata,
magatartása, szelleme.

Eredetileg – mint látszik – két csoportozatot formált az összegyülöngő
nép.

Sokat tudniillik a fejedelmi udvar felé sodort kiváncsiságok és
szenvedélyök, míg viszont számtalant újságvágya, mely mélyebb áhitattal
vegyült, a székesegyházhoz csődített.

Zarándokláshoz, búcsújárathoz hasonlított e kicsiny népköltözés.

Falkában haladtak a vár utczáin, s inkább komoly meghatott arczczal,
mint zajongva és társalogva.

Egy rész a piaczra ömölvén, egyenesen az udvarnak tartott, mintha az
volna Medinája, hová jutni fogadást tett; más rész szintén egyenesen a
székesegyházhoz vonult, mintha az volna Mekkája.

A kik a palota kapuin be nem férhettek, legalább arra fordíták
tekintetöket, s a kik a templom belsejéig nem juthattak, legalább
benézni és onnan valamit meghallani sovárogtak.

Mindkettőjök háta mögé új meg új egyének szivárgának, s átlépvén az
üresen maradt rést, a kezdetben különálló csoportokat egy testté
forrasztották.

S most az egész a czímertan legszeszélyesebb rajzai közé tartozó
csoda-állathoz, valami kétfejű óriásgyík vagy teknősbéka-fajhoz
hasonlít, melynek törzse lomha, tétlen és alélt, fejei pedig egymás
ellen vannak fölingerelve.

Mert a templom előtt tanyázók azért szorítják ki magokból majdnem a
lelket, s azért tapostatják lábaikat, hogy a szószékből hozzájok
hullámzó hangok közül mentül több érthető szót, s ha lehet, gondolatokat
is halászszanak ki. Csendre s figyelemre van tehát szükségök.

Ellenben a fejedelmi udvar kapuihoz tolongók azért roncsoltatják
köntöseiket, azért tűrik a «kék darabontok» mogorva bánásmódját, hogy a
palotából kijövő egyénektől hireket halljanak, s tények felől, melyek
által érdekeltetni látszanak, minél gyorsabban világosíttassanak föl.
Ezeknek tehát a csend helyett most épen annak ellenkezőjére van
szükségök.

Aztán a hírt és az igét lesők közt kedélyökre nézve is kirivó különbség
mutatkozik, mit lehetetlen nekünk hamar észre nem venni.

Az udvarba nézők tudniillik többnyire dühös mérsékeltek, míg a
szószékhez tekintők csaknem kivétel nélkül mind dühös túlzók. Azoknak
zöld remény, ezeknek fekete gyász szinében tűnik fel a hiresztelt
vallásháború. Nem is csoda tehát, hogy az egyik fél oly kevés
rokonszenvet mutat a másik iránt, mintha közös osztálypörük volna,
melyen ügyvédeik már rég meghíztak, magoknak pedig erszényök és kedvök
rég megcsappant.


II.

A püspök úr szenvedélyesen szónokol.

Soha nagyobb hangja s közönsége nem volt.

A templomba tódult nép ifja és véne mély áhitattal, sőt azon sötét
rajongással hallgatja, mely a hitújítás korszakának jellemvonásához
tartozik.

De a külső tömeg, miután keveset érthet a kenetes beszédből, nincs annak
úgy varázshatalma alá vetve, hogy a szónok czélja szerint buzduljon föl
vagy alázódjék meg, s érezzen keblében törődést vagy elszántságot.

A templom előcsarnokán túl csak az erősebb hangnyomatú szavak, melyeket
az egyén képzelődése kötött összefüggő gondolatokká, valának tisztán
kivehetők.

Itt teljes alkalma van az indulatoknak sejtések, gyanítások útján
fokozódni.

Dajka püspök predikatiójából hallák meg a távolabb állók is, hogy
Nagyszombatban nem szabad az ágostai vallást követőknek a megrepedezett,
szétdülő egyházat kiigazíttatni.

Oh! ott bizonyosan a pap fejére hull az eső, midőn épen az evangeliumot
kezébe veszi; a consistorium legbuzgóbb tagjainak a hirtelen lemállott
vakolat alkalmasint vagy az orrát, vagy talán a koponyáját is betörte; s
kétségtelenül minden isteni tisztelet kezdetekor külön kell azért
imádkozni, mikép a Jehova hatalmas karjaival tartsa fel a boltíveket,
hogy a nagy orgona szavára ne dőljenek a szent gyülekezetre.

Ez iszonyú helyzet a legrészletesebb vonalakig lebeg a tömeg szeme
előtt.

Erről suttognak, ezt magyarázzák egymásnak.

Megint hangzik a főpap szájából valami tisztán érthető:

– Léván nem szabad lelkészt tartani.

– Ki kereszteli meg a gyermekeket? – kérdé szomszédjától a tömegben egy
várandós asszony.

– Senki, kedves hugom! – válaszolja érzékenyen maga a szíjgyártók
czéhmestere, – ott a mi szegény hitsorsosainknak még nevök sincsen.

– Szakolczán nem adnak temetőhelyet halottainknak, panaszolá a főpap.

– Borzasztó! – sóhajták künn.

– Vajon hány halott hever Szakolczán temetetlen? hányat ástak be
árkokba? hányat kapartak ki onnan a farkasok? hol pihen az, kinek
életében nem volt egy talpalatnyi földje is?

Ily tudakolások zsibongnak a nép ajkán, terjedve-széledve mindig tágabb
körben.

Az elkeseredés nőtt, az áhitatos csend apadt.

S ez még szerencse volt, mert legalább a közös csillapítás alatt a főpap
néhány panasza megérthető nem vala.

Míg a templomnál ezek történnek, a fejedelmi lak kapui előtt hemzsegő
csoport sincs izgatások nélkül, mert időnként akad, ki a főurak
értekezletének folyamáról hírt szed föl vagy kohol.

– Össze akarják rögtön hívni az országgyűlést, hogy hadi segélypénzt
ajánljon – szólt az egyik.

– A fejedelem ő nagysága saját kincstárából a zsoldosok szaporítására
nyolczvanezer tallért igért – erősíté a másik.

– A hajduvárosokhoz és a székely nemzethez még az éjjel parancs megy a
közfegyverzésre – mondá a harmadik.

Természetesen minden ilyen hírre szembetünő lehangoltság mutatkozott a
kapuk körül csoportozókban, mit mély hallgatásuk s komor tekintetök
tanusít.

De a felleg után verőfény jő, a borút derű váltja föl.

Csakhamar így történt itt is.

Békeremények kezdettek a palotából kiszivárogni.

– Haller Péter és Mikó Ferencz – beszélé egy udvari tisztviselő – azt
tanácsolják, hogy ő fensége figyelmeztesse ugyan a nádort az
evangelikusok vallásszabadságát biztosító bécsi, nikolsburgi és pozsonyi
béke pontjainak szoros fentartására, de most ennél még többre ne
terjeszkedjék.

– S legfölebb néhányat fogasson be azok közül – mormogák a dühös
mérsékeltek – kik a törököt háboruskodásaik által nyakunkra akarják
hozni. Úgy kell bánni velök, mint Zólyomi Dávid urammal és czimboráival.
Van ám börtön a fogarasi várban, s Kőváron is hűs helyet lehet a
heveskedők számára készíteni. Csak ne kíméljük a nehéz meg a kurta
vasat. Olvasztanak eleget hegyeinkből, s marad, a kardon és ekén kívül,
bőven békókra is.

Egymást tüzelgeték fel pattogó szavakkal, s jókora nyugtalanság és zaj
támadt, mely a templom felől sűrű kézintéseket hozott mozgásba.

– Helyet, helyet! – sürgeték most a «kék darabontok» tért nyitva egy
szürke bajuszú s egészen fehér szakállú lovag számára, kit összegörbedt
dereka és a pofacsonthoz száradt arczbőre csaknem hetven évesnek, kopott
dolmánya pedig csekély fontosságú vidéki úrnak gyaníttattak.

– Ennek bizonyost kell tudni, ez az udvarból jő! – szóltak a hátrább
állók, lábujjhegyre emelkedve, előre nyujtva nyakaikat a mások vállán,
vagy könyökeikkel feszítve szomszédaikat, hogy az embergomolyékból,
melybe zárultak, valahogy kiékeljék magokat.

– Mi ujság, nemzetes nagyuram? Ha nem bántanók meg; mit főznek benn a
tekintetes és nagyságos rendek? – kérdik a lovagtól, a kik mellett
elhalad.

– No hát, fiaim! – szólt ez köhécselve s elő-hátra inogva, – mindnyájan
paripára ülünk, s táborba szállunk, hogy czikkelyes buzogányainkkal
fejelágyára kopogtassunk a nádorispán úrnak. Aztán felrándulunk
látogatás végett Pázmány Péter ő kegyelméhez is.

– Messze lakik az érsek uram – jegyzi meg a tömegből valaki.

– Messze ám, fiam! – folytatá az öreg, – de mi addig meg sem pihenünk,
míg szakállánál fogva nem hurczoljuk ide.

– De hátha az érsek uram találja a kegyelmed szakállát megtépni.

Az öreg erre pattogni kezdett, a tömeg is visszasivalkodott s úgy
körülfogá, hogy a darabontoknak kellett, s kevés sikerrel rendet
csinálni.

Szerencsére épen midőn hevében volt a czivódás, hangzék hátmögül: –
György úrfi! György úrfi jő! Isten éltesse György úrfit!

Mindenki tudta, kit kelljen György úrfi alatt érteni, s neve legalább
annyira kihűté az öreg lovagot és veszekedő társait, hogy halkabb és
gyérebb nyilatkozatok közt folyt le a per, s történt a távozás.

A fejedelem nagyobbik fia az úgynevezett «Harmadik udvarból», melynek
kapuja a templomutcza hátulsó végére nyílt, s mely teljesen mentve volt
a tömegek kiváncsiságától, léptetett ki gyönyörű arab lován.

Kísérete csak egy szárnysegéd- és az allovászmesterből áll.

György úrfi a fiatal kor kezdetén van; nagyságos anyja még csak
gyermeknek tartja, de nagyságos atyja már érett férfiúnak akarja
tekinteni, hogy hamar nyerjen önbizodalmat, s hogy tanuljon gondolkodni
saját helyzetéről és azokéról, kiket idővel kormányozni fog. Mi György
úrfi önbizodalmát illeti – e szép tulajdonról nevelője, vagyis
udvarmestere úgy vélekedik, hogy már elbizakodássá fejlődött ki;
ellenben a tetszelegni vágyó palotahölgyek – kiket akkor
frauczimmereknek híttak – a deli herczegúrfi hibájául épen azt emelék
ki, hogy igen szerény, szemérmes és visszahúzódó – szóval, nem bír a
kellő önérzettel.

Melyik félnek van igaza, az idő fogja megmutatni.

György úrfi a templom hátrészénél felkanyarogva oly ponthoz ért, hol már
szemébe tünt a csoportozat.

Ekkor arabja vagy a sarkantyu-érintésre, vagy saját ösztönénél fogva,
hegyezte fülét, magasra emelte első lábait, dagasztá a jegeshavat,
tánczolt, hátulsó lábaira emelkedett, s néha félre is ugrott, de oly
óvatos vakmerőséggel, oly kecses szeszélylyel, hogy mind gazdáját, mind
magát a legfestőiebb helyzetekben tünteté a közönség szemébe.

S György úrfi valóban daliás kinézésű ifjú.

Hosszú göndör haja éjfekete s gazdag gyűrűzetben verdeste széles vállát,
melyről ultramarin szinű, csillogó aranyvirágokkal hímzett, drágaköves
gombú, s hófehér hermelin szegélyű és nyakú mente himbált a légben
magasabbra felkapatva, vagy ékes hullámredőkbe fodorítva.

Karcsú derekán csattog a hosszú szíjra eresztett kard, s fénylik a
fekete gránát és smaragd boglárokkal terhelt öv.

Piros-barna arcza, nagy s éles sötét szemei, erős homloka, büszke
vonalai a dacz és erély jellegébe olvadtak fel, melyet negédes
magatartása s hatásra számított mozdulatai még egy kevéssé talán
túlzottá fokoznak, de a nép szeme előtt, mely a kirivót szereti, annál
érdekesebbé.

És e huszárnak való herczegúrfi még a tudományosság hírében is állott.

A _Küzdő keresztyén_, melyet senki sem olvasott, mert papírra téve sem
volt, híres röpiratnak tartaték, mely szerzőjét az annyi vérbe került
koreszmék élére emelé.

Tartalmát a Rákóczi-családhoz ragaszkodó hittanárok úgy kikürtölték s
előre is saját eszméikkel úgy felvirágozták, hogy György úrfi, a nagy
gondolkozó, ha lóra pattant, csakhamar az ablakhoz csődíté az egész
nővilágot, míg öcscse Zsigmond úrfit, a szorgalmas ifjút, másnak alig
tartották, mint oly főrangú iródeáknak, ki a betűvetés helyett
hasznosabb, s helyzetéhez méltóbb dolgokra fordíthatná a drága időt.

Szóval a fejedelem nagyobbik fia a közönség kegyencze volt, míg a
második fiút csak a hozzá közelebb állók bálványozták.

György megjelenése most sem maradt hatás nélkül.

Míg a deli úrfi a Miklós-kapu felé haladva a templom előcsarnoka
irányában tomboltatta arabját, némelyike még a buzgóbb hallgatóknak is
Dajka püspök szónoklatából kevesebb hangtöredéket ragadott meg
figyelmével, mert a szép és daczos ifjúra fordította tekintetét.

Voltak ugyan mások, kik az egyházban óhajtották volna látni a _Küzdő
keresztyén_ szerzőjét, s harag gerjedt szívökben és a botránkozás sötét
árnya szállt arczvonalaikra, midőn az ünnepi szent csendet így szemlélék
fölzavartatni, de a herczegúrfi neve és alakja annyi varázszsal mégis
bírt rájok, hogy keserűségöket elnyelték, s a legcsekélyebb mormogással
sem tanusíták visszatetszésöket.

[Illustration: György megjelenése most sem maradt hatás nélkül.]

Maga az uralkodó fejedelem alig részesült volna e rajongásig felhangolt
kedélyűek ekkora kiméletében.

Mert a tény, ha nem gyöngédtelen, legalább is felötlő volt.

György úrfi tomboló ménén a tömeg azon középrétegeihez érkezett, hol az
egyének igen távol voltak a templompitvartól arra nézve, hogy valamit
hallhassanak és szintén igen távol a palotakapuktól, hogy a kijárókat
kérdésekkel ostromolhassák.

Itt a piaczra későn szivárgókból alakult vegyes nép, mely rossz helyzete
miatt se az áhitat, se a kiváncsiság számára elég tápot nem nyerhetett,
ujjongatásokban tört ki, s rokonszenvének kifejezéseül lekapott süvegét
kezében forgatta.

A hiú György úrfinak tetszett a kegynyilatkozat, s még mesteriebben
tomboltatá arabját, nem hallva, vagy nem véve számba a zúgást, mely a
püspököt élvezni kivánók ajkairól szélmorajként emelkedett föl.

– Ez fogja az új ammoniták bálványoltárait ledönteni – suttogák körüle
és távozása után – ez állítja megint lábra hitsorsosaink ügyét
Németországban. S irat majd a bécsinél különb békét a magyar
evangelikusok számára is.

– Csak az kár, hogy addig meghal Pázmány! – szólt egyik békebarát némi
gúnynyal.

– És addig a kovásznál is inkább elsavanyul az evangelikus rendek minden
édes reménye – jegyezte meg a második.

– Kegyelmetek igen fenn kezdik szarvaikat hordani, pedig nemcsak Kassai
uramból áll a világ. Habár Kassai uram a béke mellett van, lehetnek a
valóságos főurak s lehet a fejedelem ő nagysága is más nézetben –
válaszolák hévvel a háború párthivei.

– Mi nem Kassai uram részére beszélünk. Mi jól tudjuk, hogy nem ránk
bízták az ország dolgát, s nem is akarunk, mint kendtek, ahhoz szólani,
mihez semmi közünk. Ha insurgálni kell, majd kiköszörüljük szablyánkat,
s ha hadisegélyre kapuadót kérnek, csak úgy megfizetjük, mint a maga
jobbágyaitól akármelyik nemes ember. De azt nem találjuk helyén, ha
valaki a lemenő nap rovására magasztalja a fölkelőt. A mi dicsőségesen
uralkodó fejedelmünk sem hullott a fejelágyára. Ő is forgott elég
csatában, el tudja intézni, a mit a haza javára szükségesnek lát, s
nincs szükség György úrfi vitézségét az apja ócsárlásával magasztalni.

A vitának ily ravasz fordulatot a várostanács főjegyzője adott, arra
számítva, hogy pártelleneit kényelmetlen térre szoríthatja.

– Hát ki szólott ő fensége ellen? – vette fel az álnok vádat egy köpczös
kinézésű mezei kapitány. – Jobban nyakán fog ülni a nádorispán seregének
a mi fejedelmünk, mint kegyelmetek óhajtanák; attól ne tartsunk semmit.
Nem azért volt Bethlen Gábor hadainak vezére, hogy egyebet várhassunk
tőle, mint fényes győzedelmeket. De az apák csak örvendhetnek azon, ha
fiaik által idővel még felül is mulatnak. S meglássátok, György úrfiból
minden hitsorsosaink feje, egy másik Gusztáv Adolf lesz, ki a
Regensburgban ülésező német fejedelmeknek Gyula-Fehérvárból fog
békepontokat diktálni.

– Sokáig éltesse hát az Isten ő felségét! – szólt hideg mosolylyal a
városi jegyző.

– A ki állításomat gúnyolni meri, majd meglátja: nyelve élesebb-e vagy
szablyám? – hánytorgatá a mezei kapitány.

– De miért czivakodnak kegyelmetek minden igaz ok nélkül? – mondá egy
épen akkor érkezett papi személy, kiben a közönség Csulaira, az udvari
káplánra ismert, – Fölöp maczedoni király akárhány győzedelmet nyert,
maradt azért még elég tennivalója az ő hős fiának, Nagy Sándornak is. Ha
Rákóczi György fejedelmünk most hadat üzen, megverheti a nádort,
egyesülhet Baner svéd tábornokkal, a heilbronni szövetségesekkel és a
franczia segédcsapatokkal, s aztán beveheti Regensburgot, Prágát,
kihajtja országából régi ellenségünket, a bajor választót, kötelességére
visszatérítheti a szász fejedelmet, megbüntetheti a köpenyforgató dán
királyt. De mindezen győzedelmeivel csak felét teljesítené azon nagy
feladatnak, melyet számunkra a gondviselés kitűzött. Mert, szeretett
híveim! a mi egyik hatalmas ellenségünk a római császár, de a másik, a
lengyel király, Ulászló, ki a köztársaságban, mely fölött uralkodik, még
több erély- és szigorral lépett fel az új hit követői ellen. S ha idegen
segély nem jő közbe, bizony a mi unokáink a lengyel földön nyomait sem
fogják találni az evangelikus hitnek, mely az Isten igaz igéit ott
terjeszté vala a legkitünőbb eredménynyel… És ezek után, szeretett
híveim, nem látjátok-e be, hogy György úrfinak a hadi babért és béke
pálmaágát Krakónál kell keresni, s nem Regensburg- vagy Prágában? Apja
küzdeni fog Magyar- és Németországban, s midőn szövetségeseivel a
vallás- és lelkiismeret szabadságának kivívásához járul, előre
kiegyenlíti azon útat, mely György úrfit a diffidensek, vagyis a mi
szent vallásunkat követők élén viendi a lengyel trónra, hogy ott örökre
véget vethessen Babylon hatalmának.

Csulai uram rajongó beszéde tetszett ugyan a mezei kapitánynak, de annál
kevésbbé másoknak, kik a főjegyző körül gyűlengének.

A vita, melynek folytatását a hamar eltávozó udvari káplán szeretett
híveire bízta, kik közé Eris almáját bedobá, – perczenkint zajosabbá
vált.

S midőn György úrfi a hánykódó arabon a Miklós-kapuig haladott, hogy a
külvárosba szállhasson alá, háta mögött már a kósza méhraj
zsibongásaként emelkedett és szállt a zúgás-bongás, itt kitörve, ott
lankadva, s megint erőre kapva.

Dajka püspök pedig a künn levő hallgatók számára csak terjedelmes
hanglejtéseinek skálájával szolgálhatott. Minden egyéb elmerült a
közmorajban. Pedig szónoklatának fénypontjához ért, s a vallásos
térítések különböző nemeit vala elősorolandó, melyek a magyarországi
evangelikusok ellen állítólag igénybe vétettek, s borzasztó jeleneteket
tártak a megrémült világ szeme elé.

S a szenvedélyes tömeg, mely a csend helyreállítása körüli sikertelen
kísérletei miatt is ingerülve volt, épen a tények fölszámlálásánál
hagyatott saját képzelődésére. Kiki szabad kénye-kedve szerint rajzolá
az állított hajmeresztő eseményeket. Egyik máglyát vélt füstölögni, a
vértanuk már elhamvasztott holttesteivel. A másik a dragonyosokat látta,
a mint az anyák karjaiból ragadozzák a csecsemőket. A harmadik a szent
könyv széttépett leveleit nézte a forgószél tölcsérében. A negyedik a
száműzött hitszónokokkal együtt húzott gályát, vagy hevert nedves
börtönpinczék fenekén. Szóval, a legveszélyesebb démon, a bősz álmokat
történetekké hazudó képzelődés, mely a néplázadás karvezetője szokott
lenni, és csalfa állításokkal vérfagylaló bűnöket nemez s az aljasra az
erény álarczát vonja, – kezdé szemfényvesztő játékait űzni.

– Le a képimádókkal! Irtsuk ki a kananéusok hitetlen faját! Haljunk meg
a lelkiismeret szabadságának védelmében! – hánytorgaták a dühös rajongók
egyre-másra.

Szerencsére a deczemberi hideg legalább tizenöt fok volt a fagyponton
alúl.

Ezt Gyula-Fehérvár lakosai nem tudták ugyan; de annyit a higany
megkérdezése nélkül is éreztek, hogy foga van a télnek, s az ember a
prémes bundától kölcsönzött melegben végre is óvakodóbb szokott a
kezdeményezések körül lenni, mintha a nap hő sugarai élesztik a
vérkeringést.

Aztán a templom nagy orgonája megdördült, hirdetvén, hogy a püspök úr is
bevégezte a térítők ellen indított hadjáratot.

Sürgés támadt.

Voltak, kik a rövid utó-imát be nem várva, ki akartak menni, s míg
ezeknek, hogy távozhassanak, rés nyilott, befejeztetett az
istentisztelet is, és az egész közönség fölkelt a padokról, tódult a
szabadba.

Szóval itt nem volt már többé mire várni, mitől hevülni, miért
hallgatni.

Kocsik, szánok robogtak elő zörögve, csengve, s hogy haza repítsék azon
delnőket és öreg urakat, kik Dajka uram meleg szónoklata ellenére is,
mint arczszínök gyaníttatja, a magas és szellős templomívek közt, néha
talán a kandalló csendes derült lángjára vágyva gondoltak.

Különböző irányban vastag erek törtek ki a népcsoportból s ágaztak a
piaczon végig, oly egyénekből szőve mindig s mindig tovább, kik nem
találták ámolygásra csábítónak a légmérséket és hangyagyorsasággal
siettek haza.

Nem is volt csoda.

Mert már most a Maros völgyén zúgva száguldott végig az alszél, s míg a
könnyű katángot és száraz ágakat tánczoltatá, s míg a fehér és csillámos
hóhasábok éléről vékony lemezeket szeldelt le, hogy az útárkok körül új
hófuvatagokat alkosson, addig a Kecskekő és kákovai hegygerinczek
vihartömlőiből is kiszabadult egy-egy légroham, s Gyula-Fehérvárra
húzódva, a fejedelmi palota ablakai előtt kezde fütyölni, a
házereszekről a vékonyabb jégcsapokat dobálá az ácsorgó utczagyerekek
nyakába, s a hol csak szintén a várba fölrepkedő róna-széllel
találkozék, tüstént összesivalkodott vele, s aztán ketten küzdve,
kigyódzó örvényt fúrtak a légkörbe, vagy tölcséreikben forgaták mindazt,
mit az utczáról, a korcsmák czégéreiről, és a lekapott süvegek daru- és
kerecsentollaiból hirtelen magukhoz ragadhattak.

S ekként a hideg téli nap fanyarrá, csípőssé alakult.

Az éltelen sugarak ragyogtak ugyan, de a sürge és zizegő lég a meleg
ruhákon is minden parányi nyílást megtalált, s az arczot vörösre, a
körmöt kékre festé.

A békésebb hajlamú egyének tehát a templomból s annak csarnoka elől
hazavonultak, és a tömegnek, melyet kétfejű csoda-állathoz hasonlítánk,
egyik feje megszünt élni.

A harczpárt száma – elenyészvén a főbb érdek, mely összecsődíté –
tetemesen apadt ugyan; azonban e változás a fejedelmi lak kapuja előtt
még mindig függőben tartott békepártra nézve épen nem vala kedvező.

Mert a pöspök úr hallgatóiból a rajongóbb egyének most a főurak
értekezlete iránt nyervén tudvágyat, falkákban nyomultak a másik
tömegre, és míg némelyek ökleikkel s könyökeikkel rést nyitottak
magoknak majdnem a kapukig, azalatt közűlök a nagy többség
érczsorompókként vette körül a piacztér e szögletének régibb vendégeit,
s úgy nyomta, szorítá előbbre, hogy az alabárdosok és «kék darabontok»
minden törekvése sem volt elég a fejedelmi udvar bejárataitól őket
visszaszoritani.

A békepárt, egészen önhibáján kívül, a palotaőröktől a karabélyagygyal
és a láncsafokkal egy-egy durva ütést kezdett kapni mellére és fejére,
de hátulról annál erélyesebben szorítva, kénytelen volt nagy
szitkozódások és zaj közt a kapun mindig beljebb tódulni, s minthogy az
őröknek a tüzelést az alkapitány, ki a zavar növekedésekor érkezett a
helyszinére, megtiltotta, csakhamar az egész előudvar, hol a «kék
darabontok» tanyáztak, s melyre az értekezletet tartó főurak teremének
ablakai néztek, zajgó és hangosan veszekedő néppel telt meg.

A morajból pedig e fölkiáltások voltak észrevehetők: «Éljenek a
Magyarországi evangelikus rendek! Éljen a vallásszabadság! Éljen a
háború!» míg viszont merész ellenmondásként az is hangzott, hogy: «Éljen
a béke! nem kell háború!»

Szóval a mostani kifejezést használva, egy kis «krawall» volt
keletkezőben.

*

De mi, kik nevelésünknél és véralkatunknál fogva inkább szeretjük a
szenvedélyeket a szobában, mint a szabad ég alatt látni és vizsgálni,
hagyjuk el most a tomboló sokaságot és szép csendesen a templom-utczán
végig ballagva, kisértsük meg a «harmadik udvar» kapuján a fejedelmi
lakba menni, hátha ott benn érdekesebb jelenetekre találunk.

Minket senki sem fog föltartóztatni.

Helyzetünk egészen kivételes.

Használjuk tehát az alkalmat.

Ne késsünk a szép nők öltözködőtermébe is betekinteni.

Nekünk ez a szemérmes reggeliórákon sem tilos, midőn különben az
ablakfüggönyök legördítve, és az ajtózávárok előre vannak tolva.

Siessünk!


III.

A «harmadik udvar», melybe lépünk, nagy nehézkes ötszög, két emeletre
építve, s magas cserépfedelű.

Homloka, mint mondám, a templom-utczára néz, s földszint tizenkét
árú-raktára van, melyben kelet és nyugot fényűzési czikkei
összehalmozvák, úgy, hogy az aranyművesek kirakatai is majdnem azt a
szemkápráztató hatást gyakorolják az idegenre, mint Velenczében a
Rialto-híd körüli ékszerboltok.

Más fejedelem aligha bérbe adta volna kalmároknak palotája egy részét;
de Rákóczi György szenvedélyes üzér és pénzszerző.

Azonban észrevételek helyett haladjunk tovább.

Az utczasor első emeletében György és Zsigmond úrfi lakik s fölöttük az
országgyűlés és a királyi tábla termei vannak.

A többi szárnyakon a főlovászmester, a nemesi társulat kapitánya – vagy
mint más országokban nevezik, a palotaőr, – az apródok és a külső
cselédség számos osztályai fészkelnek.

Nekünk nincs szándékunk közülök valakivel most megismerkedni.

A kaszárnya-alakú épület nehéz és izléstelen tömegével nyomja
kedélyünket. A fegyverzaj, a mének nyerítése, a járó-kelők zsivaja, a
megharsanó trombita s a katonai gyakorlatok, melyek a tág udvartér egyes
pontjain folyamatban vannak, talán néhány perczig izgatnák figyelmünket,
de zavart és kirivó hatásaikkal utóbb eltompítanának.

Csendesebb, festőiebb vagy legalább vonzóbb tekintetű helyre siessünk.

Egy a fejedelem családczímerével ékített, és féldombor oszlopokon nyugvó
bejárat minket a «második udvarhoz» vezet, mely a főépületen kívül több
csinos, tündéri, szeszélyes alakú lakokból áll. Ezek csak szép-arányi
kapcsolatban vannak egymással, s mindenik külön igézetet gyakorol a
szemre, de azért az egésznek is emeli kellemét és kifejezését.

Mint szeretnők, ha májusi nap, ha virágnyilás és mosolygó kék ég alatt
jöttünk volna ide!

Akkor megtelnék gyönyörrel lelkünk és magasztalással szánk.

Míg most, a hideg télen, képzelődésünk eleven színben tudja ugyan maga
elé rajzolni a kéjt, melyet a fejedelmi palota e részében lakók a
derültebb évszakok alatt élvezhetnek; de lehetetlen azt is észre nem
vennünk, hogy az építőmesterek, kiket Bethlen Gábor Olaszországból
hozatott, több gondot fordítottak a szépségre, mint a czélirányosságra.

A lapos fedélzetet vastag hó borítja, s víz levezetésére szánt
pléh-csatornák mellett sem bírunk azon aggálytól megválni, hogy a
beszivárgó nedv a termek gyönyörű falfestményeinek és drága szőnyegeinek
előbb-utóbb ártani fog.

S a nagy függő vagy erkélyes ablakok úgy vannak dél tájékairól zordabb
égaljunk alá átvive, hogy a szép palotahölgyeket – mert a «második
udvar» leginkább ezeknek van szánva – a csípős északi szél hatásától a
márvány-kandallók festői lángjának és kedélyes melegének ellenére is
féltenünk kell.

Nem kárhoztatjuk tehát Rákóczi György fejedelmet, hogy a «második udvar»
hátterén két bástyaszárnyat az összhangzás megsértésével magas fedél alá
vett. Bizonyosan óvakodásból tevé, bizonyosan kényelmet akart azoknak
szerezni, kik ott laknak, s kik, minden jel szerint, kiválóbb tisztelet
és figyelem tárgyai; mert a hozzájok vezető bejáratokat a «nemesi
társaság» tagjaiból választott őrök védik.

A bástyaszárnyak szegleteiből phantastikus alakú tornyok nőnek ki,
légben függő kioszkokat alkotva, melyekbe hajdan a virág-vedrekkel és
szellős tarka sátrakkal ékített lapos fedélzetről volt a följárás; de
ezentúl már az igéző tájképet, mely e tündérfészkek felé leírhatatlan
varázszsal mosolyg, se a meleg tavaszalkonyon a nap bibor fényénél, se a
hűs nyáréjeken a telt hold ábrándos világításában többé élvezni nem
lehet, mert az új cserépfedél óta a tornyok kicsiny raktárakká
változtak, s a repkény, mely a várfalak terrászáról rájok fölkúszik,
most kirívó ellentétet képez, míg régen a költői hatást egészítette ki.

A két bástyaszárnyat a várfalnak itt kertté alakított terrásza köti
egymással össze. E terrász a tulsó oldalon fokozatokban száll alá, s
baraczkfákkal és szőlőtőkékkel van beültetve. A téren pedig, mely lenn
meglehetős távolságra nyúlik el, a fejedelemasszony virágos kertje van.

De ideje már a szabadból hajlékba vonulnunk, s minthogy a bástya
kaszamatáiban kevés elbeszélni valót találnánk, menjünk a szőnyegzett
lépcsőkön a felső emeletbe.

Mindjárt az első ajtó azon kor legdúsabb és legízletesebben butorzott
teremsorainak egyikébe vezet be.

Mennyi pénzt nem áldozna a mostani nagyúr vagy úrnő, hogy ily szobákban
fogadhassa vendégeit, s mennyit nem beszélne az elegáns világ arról, a
mit az előcsarnoktól kezdve a boudoirig látott, élvezett és – irigyelt!

Igaz, hogy most e szóban: _rokoko_ feküdnék a leirhatatlan varázs, mely
az érzékeket vágygyal, a szemet káprázattal tölti; míg 1638-ban, melynek
végnapjain kerestük fel Gyula-Fehérvárt, a számunkra megnyilt bástyasor
termei a legújabb divat ingerével hatnak a szerencsés halandókra, kik e
tündérfény közt álmodják át, mint a sors kegyeltjei, életök napjait.

Mert mi is volna itt szép álomnál egyéb az élet, mely a közönséges
állapotú embereknek gond és munka, a szegényeknek pedig tűrés, szenvedés
és megpróbáltatás?

Boldogok a gazdagok, kik a bőség kiapadhatlan szaruját a véletlentől
ajándékban nyerték!

És százszor boldogok főként a gazdag nők, kiknek élete, mint ősmondák
szerint a Barem vize, tiszta hullámokkal és arany-fövény fölött csörg
le!

De ne itéljünk hamar. A külszín csalhat. S hová is tévedett
képzelődésünk?

Lépjünk vissza a teremsor küszöbére, s nézzünk röpke tekintettel a
bűbájos lakba.

A szögletteremig – melynek szentélye elzárva, s mysteriumai még lepel
alatt vannak – legfölebb nyolcz szoba lehet, több aligha.

A falakon ne keressünk bőr- vagy papirkárpitozást, mint most divatozik.
Mindenik faloldal arany vagy dúsan aranyzott szegély közé foglalt kép, –
egy-egy nagy tableau történeti, allegoriai vagy hitregei alakokkal.
Híres olasz festette a velenczei vagy flórenczi iskolából, kinek
frescoképei oly magasztalásban részesültek vala, hogy a közdicséret a
művészetet pártoló, de a polgáriasodás határszélén lakó Bethlen Gáborig
is elhatott.

A termeket az akkori építészet modora szerint mély bolthajtás ivezi,
rendkívül mély ablakfalakkal, melyeknek köze, ha a nehéz selyemfüggöny
leeresztetnék, csinos divánaival együtt egy külön diszszobácskát
formálhatna, hol az úrnők könnyű csevegéseik számára egészen
elválaszthatnák magokat a jelenlevő többi világtól.

Óriási velenczei csillárok, vastag és sok szögletre metszett
kristály-rajzokkal, függnek mindenik terem boltkapujáról, körültánczolva
a könnyű lábú Horáktól, vagy a Kegyistennők karvezetése alatt a
költészet kilencz tündérlányaitól. Mennyi fény áradhat e ragyogó
csillárokból a fenn lebegő bűbájos alakokra és az alattjárókra, kik nem
a művész ábrándjainak, de az életnek köszönik szépségöket, mely
amazokéval versenyez! S hogyne? Hisz az akkori Erdély úrnői és a
mostaniak is, az igézet, a hódítás minden fegyverét mosolyaikon,
szemeikben és sugár termetökön hordják. Vitéz amazonai a szépség
hadviseletének.

De megint félrecsapongás!

Maradjunk a padlózatnál, melyre az ajtóból léptünk, hogy tekintetünket a
díszítményeken legeltessük.

E padlózat nem négyszögben rakott, viaszos és tükörsima cser- vagy
jávorfatáblákból áll, a századunkban uralkodó divat szerint.

S hogy mi? biztosan nem mondhatjuk meg.

Lehet márvány, antico verde, vagy – bár hinni alig bátorkodunk – lehet
olcsó fenyődeszka is.

Végére alig járhatnánk.

Azonban szükség sincs kiváncsiságunknak eleget tenni.

A fődolog csak az, hogy lábunk oly finom persa szőnyegeket tapos,
milyenek a mostani műtárlatokban egészen hiányzanak, s mikből a ki
egyetlen darabot nyerhetne ajándékba vagy hű szolgálataiért jutalmul, ha
háza nincs, kényelmes hajlékot emelhetne; ha földje nincs, telket
vásárolhatna; s ha bősz zsiványként fojtogatná torkát a szomj és éhség,
parancsolón kiálthatna: hadd számoljak örökre veled, ronda nyomor, te
szemtelen utonálló, ki gyilkolsz, vagy gyilkoltatsz! halj meg most lábam
előtt!

Boldogok a gazdagok!

A szobákban minden butor bársony, vagy mély kék atlasz borítékú, s
ezüst- vagy aranyhímzéssel, virágokkal, vagy rojtokkal terhelve.

Az olcsó gyapotszöveteket, melyeknek csinos dessein-jei küzül a
legkecsesebb alakuakat még a könnyű erszényű hölgyeink is végekkel
vásárolják nappali szobáiknak felékesítésére, akkor Erdélyben alig
ismerték. Sőt magokat a teveszőrből gyártott kelméket is, bár becsök
jelentékeny vala, a főurak a színes bőrnél is ritkábban használták
bevonatokra. A bástyaszárnyban egyetlen ily közönséges kelme sincs.

S mekkora velenczei tükrök vannak! Most legalább két darabból lennének
összeállítva.

S mennyi ezüst- és aranynemű az asztalokon, az almáriomokban, az
étagèreken, melyeknek akkor tán semmi nevök nem volt, vagy csak
egyszerűen polcznak hívták, oly alázatos büszkeséggel, mintha a koronát
fövegnek mondanák, mi igaz, de mégis valótlan elnevezés volna!

Boldogok a gazdagok, kiket a fény úgy vesz körül, mint mást a levegőég.
Beszívják, kilehelik s nem is mondhatják többé áldásnak, mert régi
sajátjok, velök volt mindig, körülfolyja őket és sugárkörén át
tekinthetik a tárgyakat, melyeket az élet nyújt, még pedig szebb
világításban, mint mi, kiknek előbb könnyeinket és verítékünket kell
szempilláinkról letörölni, hogy valamit láthassunk, s akkor is csak
ugyanazon tárgyak sötétebb oldalán, mert a derültebb oldal mindig a
gazdagok felé fordul. Valami delejes erő mozdítja így a világ tárgyait.

Ezerszer boldogok a gazdagok!

De vajon mindig-e?

A betett ajtajú szögletszobáig értünk.

S mi történik ott?

*

Az ablakmélyedés zsámolyánál nőalak térdel, feje lehajtva, keze
összefogva, előtte kisded Mária-kép és feszület.

[Illustration: Az ablakmélyedés zsámolyánál nő-alak térdel.]

Mekkora áhitattal rebegék ajkai a _Pater noster_-t és _Ave Maria_-t, míg
ivor-fehér és finom újjai közül le-legördül az olvasófűzér gyöngyszeme!

– Amen! Amen!… Oh! mennyei Atyám! bocsásd meg az iszonyú bűnt, melyet el
fogok követni. Isten anyja! könyörögj érettem! Szentek! vessétek közbe
magatokat! Jaj! mekkora bűn! De ti látjátok szívemet. Irgalmazz, segíts
te, boldogságos szűz! Ave Maria! ave! ave! Könyörüljetek rajtam!
Könyörögjetek érettem, a szegény szerencsétlen leányért, ki, lelke
nyugalma végett, harmadnap mulva nagy bűnt fog elkövetni! Gyámolíts
czélomban, vezess, oltalmazz én Istenem! Add, hogy ne reszkessen kezem,
add, boldogságos szűz, hogy ne piruljon el arczom! S kérlek, takard
homálylyal be Rákóczi György bácsi és Rákóczi Györgyné néném szemeit,
hogy ne lássanak semmit. És ügyelj kérlek, térden kérlek, ügyelj,
védszentem! tiszteletes Csulai uramra, ki ha tekintetét rám találná
emelni, nem volna bátorságom azok megcsalására, kik az Istentől engemet
örökre el akarnak idegeníteni. Oh! ne vonjátok el pártfogástokat porban
csúszó szolgáló-leányotoktól, a szegény és bűnös Zsófitól! Amen, amen!…

Szegény és bűnös!

Hogyan? E királyi pompával bútorzott díszteremben, hol minden
összpontosul, mit a pazar képzelet a telhetetlen vágynak ajándékul
nyujtani képes… hogyan?… a művészet és fény közepett, szabad-e, lehet-e
szegénynek lakni?

Ő szegény! S nyulánk, karcsú termetén a legfinomabb reggeli pongyolát
hordja. Hónyakát, melyet a nap égő sugara talán soha sem érintett,
minden megvásárolható női munkáknál drágább csipke-reczék körítik,
miknek készítése közt Brabantban szemevilágát veszítheté el az árva
varróleány. S gazdag fürteit, melyeknek ébensötét színe az aranyhímes
fátyolhálón át oly igéző szépségben csillog, nem tartja-e össze rubin
boglárú hajtű és gyöngyfonadék! És ő szegénynek mondja magát!

S ah! még bűnös is!

Ez a sápadt, de leírhatatlan kellemű gyermek, kinek mozgékony,
benyomásos és rendkívül finom arczvonalaiban az ideges, az
elkényeztetett s kimeríthetetlen szeszélyű hajadon vágyaival hűn egyesül
a serdülő leányka szemérme és az angyal ártatlansága; ez a gyöngéd és
gyenge lény, ki egyaránt nincs testi és szellemi szenvedélyek
elviselésére teremtve, csakugyan bűnös volna, csakugyan megbírná egy
nagy vétek súlyát, mely az erős jelleműeknél is lenyomva tartja a
kedélyt, s szétzilálja az életörömeket?

S ő még imádkozva fogad fel oly bűnt, mely harmadnap mulva teljesítendő!

De micsoda bűnnek van joga az ég segélyéhez, s a gyermekkor
ártatlanságához?

Találós mesék s phantastikus rejtélyek lehüvelyezéseért jöttünk-e a
komoly és száraz Rákóczi György fejedelmi udvarába?

Mit nem tapasztalunk még!…

A magát Zsófinak nevező gyermekleány, ki alig lehet tizenötévesnél több,
az ima után gondosan berakta egy kis falrejtékbe a feszületet,
gyöngyfűzért és Mária-képet.

Sokáig vizsgálta: nem hagy-e valami látható szegélyt, valami vékony
repedést a rejték köre. Távolabb és közelebb jött megkisérleni, hogy a
különböző látpontok közül egyikén nem lesz-e észrevehető a titkos rugó.
Figyelmes kutatásai kielégítették őt, de egyszersmind elfáraszták.

Lankadtan ült a kerevetre, picziny lábát egy zsámolyra, fejét tenyerére,
könyökét a vánkosra hajtá. Merengett, álmodozott, vagy gondolat nélkül
pihent.

Perczek teltek így, midőn kedélyét ismét izgatni kezdé az a titok,
melyet teljesítni akar; az a veszély, melytől retteg; az a szorongás,
mely fölfedeztetést sejdít; az a remény, mely a gondviselésben bízik, s
az a csüggedés, mely önmagától fél.

Könny gördült ki szeméből, s tudjuk, hogy a nőknél a könny nyoma még
tartósabban marad meg a szemhéjon, mint a kedélyen.

Zsófi egy perczig sírva, a másikon aggódás közt nézett a tükörbe, s
ijedten vevé észre a vörös foltocskát.

Öltözékasztalához szaladt, hogy hamar enyésztesse el az áruló jeleket.

Ez sikerült is, s ő megint a kereveten ült: de ott… mit tehetett mást?
újra könnyezett.

Viszont hideg vízhez volt kénytelen folyamodni, mely épen az alkalmas
perczben hatott, mert lassú lépés közelg az ajtóhoz.

Zsófi minden vonalain oly szikrázó öröm sugárzott fel, mely ha tettetés
műve, akkor a fiatalkorral ellenkezik; ha pedig őszinteségből eredt,
akkor a legidegesebb természetre mutat.

Az ajtón két lassú kopogás hangzék.

– Ő jön! és jele szerint néném még nincs itthon! rebegték inkább
kellemes, mint nyugtalanító benyomások közt Zsófi ajkai.

– Én vagyok, herczegnőm! Én vagyok, drága gyöngyöm! szólt halkan a
künnlevő.

– Nyitom, tüstént nyitom! válaszolá Báthory Zsófia, a fejedelmi család
sarja, a királyok rokona, a deli alakú György úrfi hites mátkája, s
Rákóczi György udvarának büszkesége, kit minden imád, és a kit leendő
ipa, a fösvény fejedelem pazar fénynyel vett körül, mert jól tudta, hogy
háza a Báthoryakkal való rokonsággal nyert erős alapot, biztos jövőt.


IV.

Egy éltes palotahölgy lépett a szép herczegkisasszony elé. Ez ölelésére
siet oly átengedéssel, mintha anyját látná, s oly vidáman, mintha a bút
nevéről sem ismerné.

– S Elemér, a jó Elemér, az én kedves leventém, – kérdé hévvel –
elhatározta-e magát vállalatunkra? Mennyi köszönettel tartozom neki!
Úgy-e most is örömmel teljesíti kivánságomat? Szólj Anna! mit mondott?
De te hallgatsz. Értesíts hamar és röviden, nem, nem, minél hosszabban –
úgy, a hogy neked tetszik – csak hamar. Szivem Anna! édes nevelőnőm!
micsoda zavart mutat arczod? Talán gyanakszanak Elemérre? vagy ő is fel
akar végre hagyni egy szegény, szerencsétlen leány ügyével? Atyám
udvarában volt apród. Elpártolhatna-e tőlem? – te jól ismered a világot
– úgy-e nem? Úgy-e támaszkodhatom hűségére?

Gyorsan, szenvedélyesen mondá Báthory Zsófia e szavakat. Heves indulata
egészen le volt rajzolva minden vonásán s minden hanglejtésén.

De Anna asszony, kit a kedvetlen helyzetekben is bizonyos hideg nyugalom
jellemzett, bevárta növendékének első kitöréseit, s csak azután
válaszolá: – Elemér ismert hűsége mellett sem tehetne most semmit a mi
czéljainkra.

– Ah! te velem kötődni, engem szomorítani akarsz! Ő ne tehetne? Mivel
érdemli, hogy így sértsd? – szólt kérő szemrehányásokkal a herczegleány,
s hátrahúzódott nevelőnőjétől, kinek nyakán tartá vékony, majdnem
átlátszó kis kezecskéit. Midőn azonban egy lépést tovább vonulva, Anna
komoly tekintetét látá, megrezgettek idegei, s mintha valami fölfedezés
egészen ellenkező érzésvilágba ragadta volna, hévvel kiáltott fel: –
Miért titkolódzól? Elemért elárulták, feljelentették, és – miért
tagadod? – börtönbe hurczolták. Miért tagadod, Anna? Miért akarsz
megcsalni? Én mindent tudok. Engem rá nem szedsz. Rögtön megyek Rákóczi
bácsihoz. Térden állva kérem őt… nem, nem, fölemelt fővel, bátor
tekintettel fogom tőle kivánni, követelni – s hisz! bennem is fejedelmi
vér van – igen, követelni fogom, hogy az én hibámért senki ártatlanul ne
szenvedjen, s hogy haladéktalanul bocsássa szabadon Elemért. Ereszsz,
Anna! Sietek a fejedelemhez. Ah! ő még a tanácsteremben van. Mit tegyek
addig? Én Istenem!

Zsófia zokogott, szeméhez tartva kezét.

– Mily ok nélkül epeszted magadat, kisasszonyom! – szólt a nevelőnő. –
Hisz Elemérnek egy hajszálát sem érinték. Ő otthon van, s oly száraz és
jól befűtött szobában, mint a miénk. De egyéb a baj.

– Mi? ő akarna engem elárulni, kinek annyi esküvel köté le hűségét és
hallgatását?

– Ismét helytelen gyanuk! Képzelődésed kiapadhatatlan szeszélyeiben.
Elemér beteg.

– Ah! – rebegték Zsófia ajkai. – De tán csak feje fáj. Ugy-e csak kevés
főfájása van?

– Ő komolyan beteg.

– De meggyógyul délig. Ugy-e, jobban lesz délutánig? holnapig? Mennybeli
atyám! csak talán nem tart betegsége harmadnapig is? Szólj! Te néma
lettél. Te nem szeretsz engem többé.

– Ő két hétig sem kelhet fel ágyából.

– Fel kell kelnie. Akarom, hogy egészséges legyen.

– Orvosával beszéltem. Ő nem mozdulhat.

– Valami tudatlan orvost hivatott. Küldd a miénket hozzá. Harmadnapig is
beteg lesz! Az nem lehet, annak nem szabad megtörténni. S mi a baja?

– Ha épen tudni kivánod, megmondom, de el ne áruld. Ő párbajt vívott és
szerencsétlenül.

– S merte ezt tenni?

– Hisz! herczegnőm! ő a «nemesi társaság» tagja, s mint katona és lovag
csak nem lehet gyáva.

– De eszébe kellett volna a szigorú büntetésnek jutni, mely az udvari
személyzet körében történt párbajokra a napokban kihirdettetett.

– Ő azzal daczol.

– De legalább azt meggondolhatá, hogy ha sebet kap, nem teljesítheti
kötelességét irántam. Ah! a háládatlan, a hűtlen! Kit becsüljünk többé,
midőn így csalatkozunk a világban. Szent Istenem! mi lesz belőlem!
Boldog szűz! nyiss valami menedéket számomra, habár a föld mélyében, a
koporsóban is, csak nyiss valahol!

Zsófinak könny omlott szemeiből. – Jól van, szólt zokogva, megyek
egyenesen a fejedelemhez, fölfedezem titkomat, nem tűröm többé ezt a
szolgaságot, ezt a lealáztatást. Miért tagadjam meg érzéseimet,
jellememet? Miért űzzem sokáig a színlést, az iszonyú tettetést, a
borzasztó álnokságot? Nem halmoztam eddig is bűnt bűnre? Vitessenek
inkább szidalmak közt haza, s átkozzon meg inkább anyám a küszöb előtt,
mintsem hitemet levetkezzem.

Ekkor indulatosan vonta le újjáról a mátkagyűrűt és az asztalra tevé.

– Megint könnyelműen beszélsz, megint szeleverdi vagy, kisasszonyom! –
dorgálá Zsófit volt nevelőnője.

De a herczegleány daczosan bigyeszté ajkait.

– Vond újjadra vissza a mátkagyűrűt!

Zsófi fejét rázta.

– Nem akarok férjhez menni – szólt. – Apáczává leszek. S miért ne
tenném? Ki szakíthat el az égtől? kinek van erre joga? A legelső
kolostornak, mely vakbuzgó üldözőim birtokán kívül fekszik,
oltárzsámolyára borulva, föl fogom venni a fátyolt. Ott kivánok egykor
fejedelemnővé lenni, s nem e megromlott nép közt, s nem ez eretnek
udvarban.

Báthory Zsófia keservesen sírt.

Anna csodálkozást tettető arczczal mondá:

– Tehát el tudnád örökre hagyni Györgyöt, azt a deli lovagot, kinél
szebb és vitézebb herczegurfiról még a tündérmesékben sincs említés!
Bezzeg fognának távozásodon örvendeni a sok királyleányok, kik nem
kaptak hozzájok méltó jegyest, s kikhez a te mátkád hódító és nemes
tulajdonainak hire messze földről elhatott.

Zsófia közbeszólt: – György, ha engemet elveszt, nem fog soha
megházasodni. Arról biztos vagyok.

– Miért hiszed, kisasszonykám, ezt?

– Mert rendkívül szeret.

– Hm! az ő irántad való hajlamát nem hozom kétségbe, de a fejedelmek
keze és szíve fölött gyakran határoznak magas politikai tekintetek,
melyeknek ellenszegülni lehetetlen. Pedig annyi csakugyan igaz, hogy
György úrfi akaratát egyedül te tudnád tetszés szerint hajlítani. Más
feleség rabnője volna, de neked ő lenne raboddá. A daczos, büszke és
parancsoló ifjú most is minden szeszélyeidet teljesíti, s nem
gondolhatsz, nem kivánhatsz oly csodálatost, melynek kész
engedelmességgel alá ne vesse magát. A mely nap a fejedelmi székbe ülne,
te büszkén fedezhetnéd föl nagy titkodat, s ő egy perczig sem engedné
többé, hogy magaddal és kötelességeiddel meghasonlásban élj.

– Igaz, igaz, kedves Annám! de addig mit tegyek? Tudod, mily közel a
karácson, és Elemér, én Istenem! Elemér beteg.

– De hát ha te is beteggé lennél?

– Mint a mult husvétkor? Nem, arra rá nem fogok állni, inkább egyúttal
meghalok.

– Ugyan miért vonakodol egy kevés ágybanfekvéstől?

– Kevés?… Hisz! husvétkor is csak másnap reggelig akartam fekünni, de
Rákócziné néni az egész héten ágyban tartott. Örökké vánkosom előtt ült,
s magával hozta a főudvarmesternőt, a vén Petneházinét is, kit én
egyáltalában ki nem állhatok. Együtt nézték nyelvemet, üteremet, együtt
töltötték számba a keserű orvosságot, s együtt imádkoztattak szüntelenűl
a Csulai uram által számomra készített könyörgésekből. Nem, Anna! Én
eltökélettem, hogy életemben többé rosszul nem fogok lenni.

– Már úgy, angyalkám, csak egy módot tudok a zavartól megmentésedre.

– Ah! mondd hát hamar el, akarom hallani – sürgeté hévvel Zsófia.

– Van egy derék unokaöcsém, kit Gyulai Ferencznek hívnak.

– Ki a «nemesi társaság» zászlója alatt szolgál – közbeszólt Zsófia.

– Csak szolgált, kisasszonykám! mert most már belső kamarási tisztet
teljesít. Ferencz öcsém bátor jellemű, hallgatag, leleményes eszű és
gyors kezű ifjú. Nincs szemfényvesztő, ki az ezermesterséget jobban
értené, mint ő; azonban indulatja nemességével Elemért is felülmulja, s
éretted kész volna tűzbe-vízbe rohanni. Hátha őt kevernők titkunkba.
Hallgatására bizton támaszkodhatol.

– Isten őrizzen! – kiáltá Zsófia, – inkább beteg leszek.

– De miért vonakodol, herczegnőm?

– Már úgy is ketten vannak, kik uralkodhatnak rajtam az által, mert
árulóimmá lehetnek: a magammal hozott álruhás pap, kit Rákóczi bácsi
Erdélyből elűzött, és… és a jó Elemér, kitől még sem tartok. Nem, benne
kételkedni vétek volna. Azonban a te Ferenczed, mint gyanítom, hiú és
udvarlásokhoz szokott egyén, kit valamelyik szép palotahölgyünk
fecsegésre csábíthatna.

– Attól ne tarts, herczegnőm! Hisz ő egészen rám támaszkodik, még
vagyonilag is. Pedig az csak kétségtelen, hogy ha a titkot elárulná, te
helyzetednél fogva könnyen ki tudnád magadat menteni, de én börtön vagy
hóhérpallos elé mennék.

Zsófia gondolkozásra vonta össze homlokát, melyen annyi szeszély
játszott. – Ah! sóhajtá, mily rémítő vadállat az ember! Egymást tépi és
marczangolja.

Rákóczi bácsi meg akarja zsoldosaival magyarországi hitsorsosaimat
gyilkoltatni azért, hogy nem engedik az evangelikusokat eleget
imádkozni; de szabad-e nekem csak bár egy fohászt küldeni vallásom
szabályai szerint az égbe?

– Ez azért van, herczegnőm! mert te áttértél.

– De erőltetve anyám és leendő ipam által. Ki nem látta szememben a
könyeket?

– Ne szóljunk erről többet, kedvesem, – mondá a nevelőnő. – Azt határozd
el, hogy tetszik-e neked Gyulai Ferencz öcsém segélye?

– Tetszik – rebegé Zsófia. – De hátha jobb volna beteggé lennem? Ah! az
orvosság és Petneháziné arcza kiállhatatlan… Beszélj, igazits
Ferenczczel.

– Tehát ő fog a karácsoni communiókor, mint szolgálattevő kamarás hátad
mögött állani. Te a szent kenyérszeletet, melyet Csulai uram nyújt, az
ajkad elé vont zsebkendőbe rejted, hogy hirtelen átadhasd Ferencznek, ki
azt a tiszteletlenség és botrány elkerüléseért elégeti.[1]

– Igen, történjék meg… Ah! tizenegy óra, érkeznek kínzóim – sóhajtá
Zsófia új aggodalmak közé vetve magát.

Gyorsan járt körűl a teremben, míg az asztal-óra kalapácsa elverte a
tizenegyet.

Minden ütés idegeit rázta meg.

Midőn az óra alkalmatlankodni megszünt, két palotahölgy nyitott a
szobába.

Az egyiknek kötelessége volt a herczegkisasszony haját fonni be, a
másikon a többi felöltöztetés terhe és felelőssége feküdt, mi
Petneháziné szigorát tekintve, nem vala tréfa.

Az egész piperézet idejére egy teljes óra volt szabva, sem több, sem
kevesebb. De hogy a herczegkisasszony meg ne unatkozzék, a hajrendezés
alatt az öltöztető, s az öltözés alatt pedig a fodrászpalotahölgy
olvasott föl vallásos oktatásokat, melyeknek czélja vala az áttértet új
hitének szeretetéhez szoktatni.

Mi, mint illik, visszavonulunk az öltöző-asztal és a szent leczkék elől,
s a fejedelmi lakban tovább folytatjuk vándorlásunkat.

A bástyaszárnyat, hol Báthory Zsófiát találtuk, egy kertté alakított
mellvédfal – mely eredetileg Gyulafehérvár kerítéséhez tartozott, de
később a fejedelmi udvarhoz lőn foglalva – köté össze az öreg
fejedelemné palotájával.

Ez épület, mint már láttuk, régen szintén bástyaszárny vala, s most is
magán hordja az egyszerűség azon jellegét, mely a puritán erkölcsű
Lorántfi Zsuzsannának, Rákóczi György életpárjának, nemes, de
költőietlen ízlésével teljesen összhangzott.

Itt nem akarunk senkivel találkozni, hogy hamar léphessünk az első
udvarba, mely a királyi palota büszke czímét hordja, s ha jól
emlékszünk, még Zápolya Zsigmondtól diszíttetett föl karcsú
oszlopsorokkal, tág folyosókkal, réz kúpokkal, fényes
elfogadó-termekkel, s a termekben gyönyörű falfestményekkel.

A királyi palota tornyokkal és pavillonokkal ellátott ötszög, két
emeletre.

Piaczra nyiló kapuja, melyen a béke- s hadpártból vegyült tömeg
berontott, egész pavillonostul a testőrség őrhelyéül szolgál.

Magában a főépületben a fejedelem és az udvari marsall lakásán kívül
csak oly dísztermek vannak, melyekben tanácskozások tartatnak, s az
idegen hatalmak követei vagy más magas vendégek számára van szállás
rendelve.

Nem szükség tehát mondanom, hogy az «evangelikus rendek»
nyilatkozványáról tanácskozni is ide gyűltek össze a főurak, még pedig a
fejedelem kisebb audientiás termébe, melynek ablakai, mint láttuk, az
őrhely udvarára nyilnak.

S most figyeljünk az audientiás teremben történtekre.


V.

Rákóczi György ő nagysága szabad vitatkozást enged, szokása szerint,
visszatartóztatva saját véleményét.

A hatalmasabb urak, kik a sereg és kormány élén állanak, Dajka püspök
egyházi beszédének bevégzésekor már mind a háborúra szavaztak.

Csak Haller Péter és Mikó Ferencz kivánták a béke fentartását.

Hátra vala még a czímnélküli kanczellár: Kassai István, a gyülölt és
fukar kegyencz, ki hogy házat ne tartson, magát csupán itélőmesternek
hivatta; hogy szertelen vagyonszomját a zsákmányból kielégítse,
folytonosan lázadásokat fedezett föl, s hogy gyávasága miatt befolyását
ne koczkáztassa, és az ügyek vezetését kezéből ki ne ejtse, szünetlenül
béke mellett rajongott.

Kassai az évek, a gond s a sanyar miatt, melyre zsobráksága kárhoztatja,
kiszikkasztott és csaknem vázzá aszott termettel birt, de szemében van
valami azon sivár erélyből, mely félénk természetével, és modorában van
valami azon szelid egyszerűségből, mely kedélytelen politikájával éles
ellentétben áll. Hosszú fehér haját hátrasimítva hordja, s jól formált
értelmes homloka tiszteletre csábíthatná azt, a ki őt szomorú
tapasztalatokból megvetni még nem tanulná. Rákóczit mindig hűséggel
szolgálta, Erdély iránt, melyet hazájának nem tekint, közönynyel
viseltetik, a polgári rendet, melyhez születésénél fogva tartozik, még a
kicsiny kérdésekben sem meri védelmezni, s az aristocratiát, ha
haszonlesésből nem is üldözhetné, gyülölni fogná elvből.

A főurak, az ő halálos ellenei, az evangelikusok ügyében békére intő
nyilatkozatot várnak most tőle, s előrekészülnek a gúny minden
dorongjával és a finom élczek mérgezett nyílvesszőjével megtámadni.
Állhatatosan hiszik, hogy kislelkű és népszerűtlen tanácsai miatt ma
Rákóczi szemében is nevetséges, vagy legalább elviselt s használhatatlan
államférfiúnak tünik föl.

Boszútervök élénk kiváncsisággal vegyülten lobbant arczaikra, midőn
Kassainak vékony, száraz és monoton hangja megcsendült.

A teremben alig van negyven ember, – oly szám, melyért inkább csak
tanácskozni, mint szónokolni kell, s a czímtelen kanczellár az
ékesbeszéd adományával nincs kiválón megáldva.

S mégis most sűrű és szürke szemivei alatt élénken járnak szemei, ajkán
kihívás ül, s hullatag termete fölegyenesedik, mintha levetett volna
magáról néhány alkalmatlan évet.

Talán megtámadáshoz készül, talán ő dobja a viadalkeztyűt a főurak elé,
talán a béke oltalmára bátor harczhoz fog!

A békehőst gúnymosoly üdvözli, melyet még a fejedelem is észrevesz, de
nem akar látni.

– Ütött az óra, szól Kassai, s többé tétováznunk nem lehet. Kössük
oldalunkra kardjainkat, én az erőtlen agg kiáltom: fegyverre! Most kell,
vagy soha sem fogjuk a vallás és lelkiismeret szabadságát kivívni.
Hadaink dereka szállja meg a védelmetlen magyarországi várakat és
városokat s mellékcsapataink kössék hirtelen össze magokat a svéd és
német protestáns táborral. A tavasz első zöldje a mezőn lássa
lobogóinkat. Addig zaj nélkül, de nagy szabályokban hajtassék végre
minden előkészület. Könyörögjünk magas uralkodónknak, hogy személyesen
vegye át a vezényletet, s ajánljuk föl életünket és összes vagyonunkat a
sikerért. Én az eddigiekkel ellenkezőleg erélyes háborút óhajtok, melyet
ne akaszszanak meg a közbeszőtt és czéltalan alkudozások, ne hűtsön ki a
lelkesülés első mozzanatában már a vérontástól való félelem, ne
zsibbaszszon el semmi álnok fegyvernyugvás s ne foszszon meg
gyümölcseitől oly békekötés, melynek keletkezésében új háborúkra remény,
pontjaiban új viszályokra anyag van letéve.

Midőn beszédében eddig haladott Kassai, ellenségei már érzik, hogy lábok
alól a föld kisodródik s talán némely főúr magában bánni is kezdé
nyilatkozatát, melyet a had mérlegébe vetett.

– Várjuk még, mielőtt éljeneznénk, a _de_ szócskát is, melyet most akar
az itélőmester uram kimondani – sugá eléggé hallhatón Serédi István,
kinek a fejedelem jelenlétében sem szokása az illemet szigorúan
megtartani.

[Illustration: – Ütött az óra, szól Kassai.]

– Óhajtom, folytatá Kassai, a nagy háborút, mely már húsz év óta dúl
Európában, az új hit győzedelmével mielőbb befejezve látni. Hadd kapjuk
ki az apait és anyait egyszerre; különben folytassuk óriási
osztályperünket az utolsó fillérig, az utolsó vércseppig. Nevünkre eddig
sem hozott dicséretet, hogy szövetségeseinket, kikkel együtt küzdöttünk,
a balszerencsében rögtön elhagyók azon különszerződésekért, melyek
semmit meg nem oldottak, s csak hitelünket és a becsültetést csorbíták.

– Ez vád Bocskai és Bethlen emléke ellen – közbeszól Kemény János.

– Tüstént el fogom mondani: kik ellen vád? említé kedélyes hangon az
öreg Kassai, s arcza vidám kifejezést nyert, mintha enyelegni akarna.

Észrevehető ingerültség támad, melyet a fejedelem komolyabbá vált
tekintete csillapít le.

– Bocskai és Bethlen Gábor, folytatá Kassai, a míg országukon kívül
harczoltak, minden nap annak néztek eléje, hogy valamelyik hatalmas úr a
portánál fejedelemséget, a rendek közt párthiveket keres és talál. Egy
vesztett csata lázadásra vagy tatárjárásra lehetett volna jelszó. Így
igen nehéz győzni s győzve is hosszas háborút folytatni.

– Magam is úgy hiszem – közbeszólt szokása ellen Rákóczi.

E rendkívüli tény elnyomá a támadó czáfolatot. Kiki sejté, hogy felsőbb
eszméket tolmácsol a ravasz parvenu, a porból cseperedett főúr. –
Mindent kifőzött már vele a fejedelem; és minket csak a föltálalásra
hívtak meg: sugá most halkan Serédi. – Nem, barátom, a megkóstolásra is,
és ínyünkön sokáig fog ízleni a trakta – feleli súgva Kemény János.

Kassai tovább halad szónoklatában: – Minthogy tehát én erélyes háborút
akarok, követelem annak eszközeit is, tudniillik a szigorú rendet benn,
s a cselszövények megszüntetését a portánál.

– Talán a jus ligatum által? kérdék most többen.

– Nem, egyelőre csak a honesta custodia útján – válaszolá szelid
mosolylyal Kassai.

Hogy olvasóim e szavakat megérthessék, említenem kell, miként régi
törvények szerint a rend fölforgatóit országgyűlés itélte élet- és
birtokvesztésre. De a villongós időkben szokássá vált a büntetést előbb
végrehajtani, s aztán terjeszteni jóváhagyásra a rendek elé. Ezt
nevezték jus ligatumnak. Azonban Pécsi Simon, Bethlen Gábor
kanczellárja, midőn a törvényes eljárást mellőzni akarta, a gyanus
urakat egyszerűen csak elzáratá, a nélkül, hogy valaha perbe fogatná: ez
a honesta custodia volt.

– Öcsém! a míg mi a magyarországi evangelikus rendek vallásszabadságáért
harczolunk, elszedi uradalmainkat Kassai – súgá Serédi.

– Az még megjárná; de bezárat, mielőtt harczra mennénk – válaszolta
nevetve Kemény János.

Kassai folytatá: – Urunk fejedelmünk szelid jelleme és törvény iránti
szeretete elég kezesség, hogy a közrend fenntartásának ürügye alatt nem
fogja a kezében levő hatalmat elnyomásra, a szigort üldözésekre
használni. De a börtönbe zárt Zólyomi párthivei még reményekkel vannak
telve, s a háború viszontagságait czéljaikra zsákmányolhatják ki. A
szultán udvarának kapui előtt lézeng még egy-egy elbujdosott főúr, kit
ellátnak fejedelmi süveg keresésére küldöttek czimborái pénzzel és
árulkodásokkal. S valamint mi a nádorispán kormánya alá vetett részekben
hitsorsosainkkal biztos egybeköttetéseket tartunk fenn, szintúgy
természetes, hogy nálunk is lehetnek, kik a nádor és az érsek úr
zsoldján és érdekében működnek, s mentől mélyebb titok leple mögött,
annál veszélyesebb eszközökkel. Vajjon nem kell-e ennyiféle zavargó
elemet, mely a kormány gyöngeségéből nyer erélyt s új vágyakat,
félelemben tartani?

– De e zavargó elemek csak az itélőmester úr fejében vannak – közbeszólt
Serédi.

– És a királyi ügyek directorának papirján – válaszolá a fejedelem, a
főurak nagy megütközésére.

Kassai folytatá: – Aztán eltűrhetjük-e hidegvérrel, összefogott kézzel,
hogy míg idegen földön küzdünk a hit és lelkiismeret szabadságáért,
addig otthon a mi szent vallásunkból secták szakadjanak ki, s titkos
helyeken saját predikátoraik által hirdessenek tévtanokat?

– De ki akarna ily gonoszságot eltűrni? Kit kiván kegyelmed közőlünk e
nagy váddal terhelni? Melyikünket gyanusítja? – rivalgja több főúr.

– Én nem gyanusítottam, csak a honesta custodia szükségét fejtegettem –
mondá gyermeteg vidámsággal Kassai, s miután e szabály czélszerűségében
nagyságtok és kegyelmetek sem kétkednek, további szószaporítás nélkül a
másik feltételre térek át, melyet az elhatározandó háború erélyes
folytatására és sikeres bevégzésére mellőzhetlennek tartok. Értem a mi
protectorunknak, a török császár ő felségének helybenhagyását.

Kassainak nagyobb hangnyomattal ejtett végszavát zúgás követé.

– Ez csak a háború halasztására van kigondolva – említé Serédi.

– Tavasz kezdetéig a fényes porta beleegyezését könnyű kieszközölni –
válaszolt Kassai.

– De az adó tetemes növekedésével – szólt ismét Serédi.

– Birtokunk is öregbedést nyer az elfoglalandó megyékkel – jegyzé meg
Kassai.

– S tudja-e bizonyosan kegyelmed, hogy a vezénylete alatti sereg sok
megyét fog meghódítani? – kérdé gúnyos nevetéssel Serédi.

– Kegyelmetek fognak a vezérek lenni, s épen ezért támaszkodom a sikerre
– szólt udvarias hangon Kassai.

– De honnan hiszi ön, közbevágott a vén Kornis Zsigmond, hogy a szultán
a háborúba beleegyezik?

– Remélem.

– S mi okon?

– Mert a szultán az adópótlékot, s pasái az ajándékokat kedvelik –
válaszolá Kassai.

– S ha mégis csalódnék ön?

– Akkor csalódtam – mondá vállvonítva.

– S mi lesz ez esetben a háborúra készülődésből?

– Béke.

– S a magyarországi evangelikus rendek sérelmei?

– Kedvezőbb időben fognak orvosoltatni – szólt Kassai.

– S a tervezett háború díjául nyerjük a honesta custodiát – jegyzé meg
hidegen Kemény János.

Ekkor tódult a pavillon udvarába a tömeg, s kiabált a tanácskozó terem
ablaka előtt békét és háborút.

– Micsoda zaj? – kérdé a fejedelem.

– Vélekednek künn is, fenséges uram, a benn vitatott dolgok felől –
mondta száraz, de alázatos hangon Kassai, ki elhírhedt félénksége
mellett sem látszék a népcsoportozatoktól tartani.

– Hogy merték az őrök beereszteni e tolakodókat? – tudakolá ismét a
fejedelem.

– Ha fenséged kegyes lesz megengedni, majd kiutasítom és lecsendesítem
egy rendelet által a titkos izgatóktól felbujtatott népet.

A hangnyomat, melylyel ezt Kassai mondá, a valónál nagyobb fontosságot
adott az udvari zajongásnak.

– Ebből is vád kerül valamelyikünk ellen – sugá oly hangosan Serédi,
hogy talán a fejedelem is értheté.

Többen megdöbbentek.

Rákóczi György ő fensége pedig komoly arczkifejezéssel mondá: –
Kegyelmeteknek, hű országnagyjaim, meghallgattuk a magyarországi
evangelikusok ügyében nézeteiket, s ha a körülmények javasolják,
konstantinápolyi követünkhöz utasításokat fogunk küldeni, s ha szükséges
lesz, a hadra készülésre is kiterjesztjük figyelmünket.

Ezzel az ülés feloszlott, s a fejedelem Kassaitól kisérve belső szobáiba
vonult.


VI.

A szultán engedelmének megnyerése igen józan, s mindenesetre igen
törvényes javaslatnak látszik, legalább a mi szemünk előtt, kik a napi
érdekeken kívül foglalunk állást.

Hisz Erdély fejedelmei török hűbéresek voltak, s hogy illethetné meg
őket oly hadfolytatási jog, mely ha szerencsével használtatik,
eszélyesen gyarapíthatja a hűbéres erejét, ha pedig szerencsétlenül,
akkor a hűbért teszi ki elfoglalások- és földulásoknak?

És a főurak másként fogják föl a dolgot.

Ők Kassai tervében, melyet Rákóczi – bár általános szavakkal – magáévá
tőn, a magyarországi evangelikus rendeknek üres igéretekkel
kecsegtetését szemlélik.

Mert ismervén Rákóczi fukarságát, nem képzelik, hogy annyi áldozatra
kész volna, mennyivel a telhetetlen pasákat kielégíteni és a szultántól
háborúengedélyt nyerni lehessen.

Tudják, hogy a török a német császárral békességben, a szomszéd
lengyelekkel pedig viszályban él. S valószínűtlen, mikép Rákóczi
fölforgathassa a portának e helyzetét, melyet a svédek és a párisi udvar
minden törekvései évek alatt sem birtak megingatni.

Aztán a főurak hagyományos politikája volt, hogy a pogány nemzet egyedül
a szerencsére vigyáz, s a siker követője szokott lenni, még a neki nem
kedvező dolgokban is. Ha az erdélyi fejedelem háborút indít és veszt,
török erő hajtja ki országából; ha nyert, akárkit győzött le,
Konstantinápolyból dicséretet kap. – Ez vala, szerintök, a gyakorlati
nézet. Hitték, hogy ha uralkodójok a fényes portánál sokat
kérdezősködik, mielőtt a harczmezőn koczkáztatna, akkor csak ürügyet
keres tétlenségre.

Nem csoda tehát a népszerűtlen Kassai ellen szórt káromlás, mely a
nagyurak hazatávozása alatt emelkedett s vált a tömeg közt mindig
hangosabbá.

Ha Rákóczi vén kegyencze az előudvarra nyíló ablakú szobában mulat, sok
s igen szép czímet hallhat, mindaddig, mig a kék darabontok takarodásra
nem szólítják fel azon csoportozatot, melynek már a kiváncsiság sem
szolgálhat többé ürügyül a fejedelmi lakban ácsorgásra.

– A kapu előtt várjuk be a hit ellenségét. Hadd lássuk, emberi arcza
van-e az Istenét elárulónak.

– S midőn közöttünk hajtat el, teli torokkal fogjuk kiáltani: Éljenek a
magyarországi evangelikus rendek! És éljen a vallásháború a török mufti
jóváhagyása nélkül is!

– De lármájokkal kendtek czélt nem érnek, mert Kassai uram vén gebéi nem
egykönnyen forgatják fel a szánt – szólt ártatlannak látszó humorral
Serédi.

– Segítünk hát nekik mi is – rivalgák többen.

– Azt nem tanácslom, mert a felfordulás által Kassai nyaka helyett az
önöké törik ki – jegyzé meg szigorú hangon Kemény János, ki az ellenzést
a termekben, nem a piaczon szerette.

– Jobb is lesz, ha mindnyájan hazamegyünk.

– Meghaladta a tizenkettőt, s feleségeink zsémbeskedni fognak, ha a
leves elfő – jegyzé most meg Serédi, izgatását helyreütni akarva.

Azonban a tömeg közől számosan rászánták magokat az elfőtt levesre, s
inkább szerettek volna Kassai urammal perlekedni, mint kikerülni
élettársaik zsémbjét.

Az egész piacztér tehát meglehetősen telve maradt, s főleg a templom és
regia környékén hemzseg a nép.

E közben a «harmadik udvarból», hol a katonai gyakorlatok majdnem
megszakadás nélkül szoktak folyni, trombita rivalgása közt léptetett ki
fél század huszár, s a piacz közepén figyelmet ébresztő zaj- és
tombolással foglalt helyet. Nyomában alabárdosoktól körülvéve egy vörös
ruhába öltözött, s óriás alakú hirnök jelent meg, az ácsorgókból nagy
csődületet vonván maga után.

Midőn pedig a többi embertársai fölött végignéző góliát, vállán dobbal,
kezében irattal és szivében a kitünő egyének teljes önérzetével, a
huszárokig ért, azok hosszú félkört formáltak körüle.

Látszott, hogy valami nevezetes határozat ünnepi kihirdetése
czéloztatik.

A tömeg, mely különben is ingerült volt, a gyanúra fogékony kedélylyel
tódult az új jelenet színhelyére; de az anyák félénken viszik be a
kapukból gyermekeiket, néhány kalmár a sátrakban kapkodva gyűjté össze
kelméit, s a méhser- és halárus nők a ponyvarudakat kezdik leszedni,
körülmények szerint vagy támadó- vagy védharczra készülvén. Mert, hogy a
vörös hirnök a népcsődület ellen akar tiltakozni, s a huszárokkal
összekocczanás történhetik, azt általánosan hitték, kivált miután Kassai
uram nevét nem a legszelidebb czímek kiséretében emlegetik a vakmerőbb
izgatók, s a katonákat boszantani nagy kedvet mutatnak.

– Halljuk! dörgé a hirnök háromszor ütve a rézdobra.

– Halljuk! viszhangozá ingerkedve a csoportozat.

A rézdob ismét megbődült, hogy csendet vívjon ki.

De a nép folytatá a zajt, kiabálva: halljuk hát! azonban legkevésbbé sem
tartva magát saját figyelmeztetéseihez.

Végre a góliát, torkának erejében bízva, olvasni kezd:

«Értésünkre esvén, hogy a szombatosok – kik az igaz evangelikus hittől
elszakadva, zsidó szokásokat, szertartásokat vettek be, a szentirás
helyes magyarázatát magoknak arrogálják, és a vasárnap helyett a
szombatot ünneplik – törvényeink és felsőbb rendeleteink daczára még
mindig régi tévedéseikhez ragaszkodnak, s nemcsak titkos
összejöveteleket és isteni tiszteletet tartanak, hanem még magok közől
papot is választanak, s az evangelikus lelkészek helyett, annak
oktatásait hallgatják, sőt hihetetlen vakmerőségöket azon pontig vitték
már, hogy különösen Udvarhelyszék némely helységeiben halottaikat külön
temetőhelyre ássák, gyermekeiket más néven szólítják, mint a mely
evangelikus naptárainkban előfordul, és házaikban orgonát is tartanak,
mely mellett általuk készített verseket énekelnek a Sion dicséretére: –
ennélfogva rendeljük és parancsoljuk, hogy a megyei és székelyföldi fő-
és illetőleg altisztek, valamint a szabad királyi városok magistratusai
is, törvényhatóságukban a szombatosokat meg ne tűrjék, s azokat, kik
ennek a veszélyes sectának tagjai vagy titkos pártfogói, tüstént
jelentsék fel nekünk, hogy fiskális directorunk által honárulási perbe
idéztetvén, törvénytelen és Istent káromló merényleteikért fő- és
jószágvesztéssel büntettessük.

Kelt Gyulafehérvárott dec. 21.-én 1638-ban.

A fejedelem parancsolatából kiadta Kassai István tanácsos és
itélőmester.»

– Úgy látszik, az itélőmester uram foga Pécsi Simon birtokaira vásik, s
nem is csoda, mert kivált Radnót és Balázsfalva gyönyörű uradalom –
szólt Serédi Kemény Jánoshoz, midőn a «harmadik udvar» kapujából a
hirnök stentori hangját meghallák.

– Lehet, hogy Orbán Ferencz udvarhelyszéki jószágrészére is hunyorít –
válaszolá ez.

– Hát Orbán is szombatos?

– Azzal gyanusítják.

– Hm! tehát Kassai értök melegítette föl a «honesta custodiát?» No! az
nem volna nagy szerencsétlenség. Ki kérte a szombatos uraimékat, hogy
újítgassanak a vallás dolgában? Miért nem tudnak úgy imádkozni, mint mi,
s mint mindig szokás volt?

– Én sem akarom a hitvány rajongókat menteni; de végre is, ha Kassai
uram elnyel egy darabot a szombatosok birtokából, utóbb étvágya támadhat
valamely igazhitű jószágára is, például az urambátyáméra – szólt
mosolyogva Kemény János.

– A lánczhordtát! azt nem tanácsolnám neki. Azonban nem ártana a vén
róka czéljairól előre értesítenünk az uribb rendű szombatosokat – sugá
némi megütődéssel Serédi.

– Én még ma gyors postát indítok Orbán Ferenczhez.

– Én pedig tüstént látogatást teszek Pécsi Simonnál, bár szememet rég
sérti e szűcsmester fiából faragott mágnás szertelen fényűzése. Bethlen
Gábor fejedelem alatt oly büszke házat tartott, mintha a Báthoryak vagy
Garák véréből származott volna, s most is kertjében káposzta helyett
ananászt termeszt, s óntányér helyett ezüsttálakban hordatja föl a
marczipánt. Nincs boszantóbb, mint egy pazar sehonnai. Ha a koldusfaj
pénzre tesz szert, legalább koplaljon aranyládái mellett, mint a fukar
Kassai. E szerénységgel tartozik nekünk, kik becsületes ősöktől kaptuk
vagyonunkat.

– Ha bátyám a vén Pécsi felől ily nézetben van akkor jobb lesz
védelmezését Kassai uram unokaöcscsére: Elemérre bizni – mondá Kemény
János.

– S mi köze Elemérnek Pécsi házához?

– Csak az, hogy szereti Deboráht, Pécsi egyetlen leányát, a gyönyörű
teremtést, kit a szombatos atyafiak Sáron rózsájának neveznek, s talán
azt hiszik, hogy számára készítette Salamon király az énekek énekét.

– Az átkozott istentagadók! Ej! de szeretnék legalább hat hétre kenyeren
és vizen tartani minden ily bálványimádót.

– Pedig, bátyám! a ki Deboráht csak egyszer is látja, könnyen kaphat
kedvet a bálványozásra.

– S valóban szép?

– A legragyogóbb álomkép halvány mellette.

– Tehát szép, s mégis szűcsmester unokája! Nagy lábai lehetnek, vagy
hegyes könyöke van. Nézd csak jól meg.

– Az irigység sem fedezhetne fel benne hiányt, ha nincs oly éles szeme,
hogy a napban foltokat számlálgasson.

– S én őt nem ismerem! – sóhajtá Serédi.

– Csak most tért vissza Fehérvárra.

– S hol lakott eddig?

– Három év óta nagynénjénél Eperjesen; mert tyja nem akarta Kassai
iránti gyűlölségből Elemérhez nőül adni, s eltávolítá, hogy feledje
szerelmét.

– De úgy-e, Deborah kisasszony hű maradt, mint a szép leányok szokása? –
kérdi tréfálva Serédi.

– Csak annyit tudok, hogy Elemér most is ábrándosan szereti.

– S az atyával a leány iránti hajlamból még saját kedves nagybátyjának
meggyilkolására is szövetkezni fog, nemde?

– Elemér nemes indulatú ifjú.

– Az kár, fölötte kár! – sóhajtá Serédi. – Mily derék lenne – tevé hozzá
– ha a vén ravasz rókát a rókakölyök játszaná ki!

Ekkor a «harmadik udvarból» csendesen közelg egy festetlen deszkájú
szán. A lovak alig ügetve mennek, mintha beteget vinnének, s a szán
üléséből a lábzsákon, farkasbőr bundán s prémes süvegen kívül, csak még
egy hosszú rézszínű orr látszik ki.

A hirnök fölolvasása más hatást gyakorolt a tömegre, mint Kemény Jánosra
vagy Serédire.

Az első sorok, melyek a rendelmény czélját már sejteni engedék, szikrázó
örömsugarakat reszkettettek sok komor és befellegzett arczon, s e hatás
fokonként növekedett, úgyannyira, hogy midőn a hirnök elhallgatott,
harsány «éljen!» szállott föl száz meg száz ajakról.

Góliátunk az «éljent», megbocsátható büszkeségből, sajátjának tekinté,
mint óriás hangjáért a közönségtől nyert tiszteletdíjt, s volt is valami
igaza. Vígan döngetve a dobot, s előre-hátra hányt lábakkal billegett a
«harmadik udvar» felé, nem mulasztva el derekát egészen féloldalra
tartani, mit régen deli és negédes testtartásnak tekintettek, s a
czigányoknál néha még most is látható.

Azonban tagadhatatlan, hogy a szombatosok üldözését is illette egy kevés
az éljenből. A nép gyűlölte e sectát, mint a tömegeknél divatozik,
minden valódi ok nélkül. Ellenszenvét nem birta többé magában tartani,
midőn a templomok és középületek homlokára kiszögezve találá Kassai
rendeletét.

– Veszszenek a szombatosok, veszszenek! – hangzott.

De miért?

A köztársalgásból elleshetünk néhány okot.

– Ki kell pusztítani a szombatosokat, igaza van Kassai ő nagyságának,
irmagvat sem kell belőlök hagyni, mert mindnyájan gonosztevők. Ők
uzsoráskodnak, ők csak a kóser húst eszik, ők hamisítják meg a
mértékeket, ők feszítették fel Krisztus urunkat, és most is husvétonként
egy-egy ellopott gyermek vérével keresztelik meg rühös kisdedeiket –
szólt Panna asszony.

– Hisz, angyalom, azok a zsidók – büntesse őket az Isten – de nem a
szombatosok, – válaszolá a külvárosból egy iskolamester.

– De, lelkemadta, a szombatos is csak olyan, mint a zsidó.

– Hogy volna, angyalom, sőt egészen más.

– Miért nem akar hát vasárnap imádkozni? A ki szombaton nem dolgozik sem
a műhelyben, sem a boltban, sem a mezőn, az zsidó.

– És hallotta-e kend – szólt Panna asszonyhoz Sára néni, ki akkor
érkezett – hallotta-e, hogy Kerekes uram leánya éjenként, ha holdvilág
süt, a házak tetején jár?

– Nem csoda, galambom, mert Kerekes uram szomszédja Pécsi Simon ő
nagysága. Hisz, ne volna csak Pécsi nagy úr, eddig rég felgyújtattuk
volna a házát. De bizzunk csak Kassai uramban, majd elbánik ő a
szombatosokkal.

– Tavaly a jég hét falu határát rontotta meg – sóhajtá valaki a vidéki
nemességből – de a közbeeső Balázsfalván semmi kárt nem tett.

– Az természetes, mert Balázsfalva Pécsi Simon uram birtoka.

– Nem kell több, hogy a szombatosokat kuruzslóknak tartsuk.

– Kivált ha meggondoljuk, hogy ugyancsak tavaly Pécsi kertét nem
pusztították a hernyók, holott a fejedelem ő fenségének legszebb
csemetéit mind lekoppasztották.

– Hejh, barátom! a szombatos chaldæai nyelven admoneálja a hernyókat,
hogy az ő földjéről tüstént kitakarodjanak, s azok a megintésre oly
gyorsan elmásznak, hogy a sietség miatt lábuk is elkopik. Magam találtam
a kertemben két hernyót, melyeknek egészen levásott a lába. Pedig hány
lába nincs a hernyónak? Mindjárt sejtém, miként Pécsi uramtól menekültek
hozzám. Szegény nyomorék állatok! Sajnáltam volna megölni.

– Az istentelen szombatosok! Még a hernyókat is megcsúfitják. S mit nem
tennének az emberekkel, ha hivatalba raknák őket!

– Példa rá Pécsi Simon, ki a honesta custodiát kitalálta.

– S azóta gyakran jő divatba. De most rajta fogják szép találmányát
megpróbálni.

– Ne hígye a nemzetes úr! A szombatosok oly könyvekből is olvasnak,
melyeknek betűit mi tudósok sem ismerjük – szólt a külvárosi
iskolamester.

– De nem használ az olvasás semmit a director levátája ellen.

– Téved a nemzetes úr! A ki titkos könyvekből tud olvasni, annak
segítségére jő a sátán.

– S minden szombatos tud olvasni?

– Biz’ a főbbek többnyire tudnak.

– Már ez nagy baj. Óvatosan kell tehát Kassa uramnak eljárni.

– Hogyne? Hisz Pécsi Simon még a Millenniumban is hiszen.

– A gonosz ember! Azt gondoltam, hogy csak a sátánban; de ha a
Millenniumban is hiszen, akkor én nedves farakáson és lassú tűznél
égetném meg.

– S micsoda bogár az a Millennium?

– Hát valami tengeri szörny lehet – válaszolá Panna asszony, ki a
megégetést indítványozta.

– Nem, angyalom! A Millennium ezer éves országot jelent, melyben a
babonás szombatosok hite szerint Krisztus Urunk fog uralkodni – szólt
tudákos hévvel a külvárosi iskolamester.

– Hisz az még nem volna rossz – csattant fel Panna.

– De a szent könyv egy helyének félrefacsarásából ered.

– S ő a szent könyvet is facsargatja?

– Hogyne!

– Csavarja ki hát a hóhér a nyakát, – átkozódék a buzgó Panna.

– És még Gyulafehérvárt is Jeruzsálemnek akarná nevezni – tódítá a
külvárosi iskolamester.

– S talán zsidókkal betelepíteni! Hogy verné meg az Isten.

*

Ily hangulat közt tünt a csoportozat szemébe a lassú szán, a két rossz
gebe, a lábzsák, a farkasbőrbunda, a prémes süveg, a rézszínű hosszú
orr, szóval Kassai uram minden látható és láthatatlan appertinentiáival.

Az első percz soknak eszébe juttatá a vén kanczellár régi
népszerűtlenségét, s a fejedelmi tanácsteremben mondott véleményét.

A szánhoz tódultak tehát, de mindenütt helyet nyitva a továbbhaladásra.

Kassai mélyebben burkolá arczát a farkasbőr alá, s a rézszínű orr
eltünt.

– Veszszenek a szombatosok! – kiálták ekkor többen – s éljen a
vallásháború!

– Mi a szombatosok kiirtását akarjuk! – ordíták mások – de akarjuk a
vallás és lelkiismeret szabadságát is.

– Előbb meg kell büntetni a sectáriusokat, azután menjünk mindnyájan a
magyarországi elnyomott evangélikus rendek segítségére – szólt a
külvárosi iskolamester.

Ekkor kiüté magát a farkasbőr közül a rézszínű orr, a kurtán nyirott
fehér bajusz, és még hozzá a széles nyerges áll is.

– Mindnyájan menjünk, fiaim – szólt szétterjesztett kezekkel, mintha
áldaná a népet Kassai. A kocsis pedig megcsapta a lovakat, s a szán
sebesen elment.

[Illustration: Veszszenek a szombatosok!]

– Mégsem olyan rossz ember ez a Kassai uram – sóhajtott a külvárosi
iskolamester, a kiszabadult szán után nézve.

– Vannak ugyan gyöngeségei, de ki volna tökéletes.

– Szereti ugyan a pénzt, vágyik a más birtokára, de… miért is kell a
szombatosoknak birtok?

– Igaz! Aztán a nagy urak többet mondanak róla, mint való.

– Talán irigykednek rá.

– És féltik befolyásukat.

– Most is elterjesztették, hogy nem akar háborúba menni.

– Pedig épen most ő maga mondá, hogy «menjünk», s «mindnyájan menjünk».

– Úgy van! Menjünk mindnyájan… haza, – szólt gúnynyal Kemény János, ki a
tömeg közé vegyült.

Eloszlának.


VII.

Közel a Kapisztrán-kápolnához, jobbra a Szent-Mihálykaputól,[2] egy
alacsony, de tiszta kinézésű ház áll, hat rostélyos, törpe ablakkal az
utczára tekintve. A kisebb gyermek is beláthatna az ablaküvegeken a
szobákba, ha hófehér színű félfüggöny nem védné a szerény lak titkait, a
családéletet, minden kiváncsi szem elől.

Kapu helyett csak ajtó vezet az épület udvarára, melyből emlékezet óta
egy vén szakácsnő járt ki a boltig vagy mészárszékig, sem tovább, sem
közelebb. Voltak, kik néhanapján orvost és papot is találtak az ajtó
előtt, miből aztán fényes eszmét nem formálhattak magoknak az özvegy
egészségi állapotáról, ki a törpe házat még Bethlen Gábor fejedelemsége
alatt vásárolta meg, s beköltözvén, mostanig sem lépett ki abból, mintha
kriptája volna, melyben mint halott fekszik.

Hogy kicsoda e nő, a világ nem tudja. Közönségesen csak a «beteg
asszonynak» hívják, tartván magokat a vén szakácsnő elnevezéséhez, ki a
szatócstól és hentestől ez érzékeny czímre hivatkozva, kéri a szükségelt
árúkat olcsóbban vagy jobb minőségben. A szakácsnő keveset vásárol, de
készpénzzel. Volt idő, midőn neki mindent hitelre és rovásra akartak
adni, hogy ürügyök lehessen a «beteg asszony» házába lépésre; azonban a
jó cseléd megoldá kék zsebkendőjén a göcsöt, kiszedte belőle
fillérenkint tartozását, a fönmaradt összegre ismét bogot kötött, s oly
hidegen távozott, mintha sértve lett volna. Már ismerik szokásait, s nem
bántják sem kérdéseikkel, sem kandiságokkal. Különben is egy
visszavonuló csak úgy érdekel hosszasan, ha fájdalmával vagy közönyével
kaczérkodik, s ha a világról lemondásában követelés van.

A «beteg asszony» létezése évek óta már csak akkor jutott a
szomszédoknak is eszébe, ha házából idegent láttak kimenni. Ez esetben
megkérdék nevét egymástól, s ha szerét tehették, a tőle jöttől, és a
felvilágosítás, melyet nyertek, váltig csak az volt, hogy a szegény
asszony ágyban fekszik, beteg, mindig beteg, mindig fekszik, s
annálfogva kiki «beteg asszonynak» hívja, és neve talán a halotti
prédikáczióban is az marad. Minek keresztelnék a koporsó számára másnak,
mint a mi az életben volt.

De az volt-e örökké? Szerencsétlensége-e, hogy beteg, vagy szerencséje?
Hová menne, ha lábai birnák! Oh, melyik ösvény vezet ki leghamarább az
életből? A betegség. Erőtlen lábakkal, fekve haladunk azon czélhoz. Az
öngyilkolás rögetlen és rövid útját betorlaszolta a hit.

*

Fehér tiszta vánkosokba temetve alszik a «beteg asszony». Csak
fejkötőjének csipkézete, átszűrt, vékony, viaszkhalvány arczélének egy
része, mellén keresztbe tett kézcsontjai, melyeknek vázáról a láz
leszedett minden húst s talán kiszárított minden véreret is, és a
hihetetlenül keskeny, sovány testnek alig valami emelkedéssel biró
körvonalai tünnek ki a puha ágyneműből, mintha az alabástrom emlékkövön
egy már félig elenyészett domborművet látnál, mely régen a szenvedést
ábrázolta, s most az ábra mulandóságával önt vigaszt a néző kedélyébe.

A «beteg asszony» minden fényűzési vágyát fekhelye körül összpontosítá.
Neki igen sok volt már a szoba, mint másnak nem az a világ. Mit
érdekelheték a távolibb tárgyak. Ő csak az ágyban élt még. Mellette a
rózsafa-asztal, kristály pohárral, ezüst kanállal és gyógyszerekkel; az
ágy lábánál damaszt karszék, egy kevéssé színvesztett, de ruganyos, s a
rózsafa-asztaltól a karszékig a padlózat szőnyeggel borítva. Kell-e
többre gondolni neki, kinek élete ezen kis téren folyt le? Az ágyból a
karszékig vánszorgani s onnan vissza, ez volt a «beteg asszony»
egészsége; s midőn önerején többé nem teheté, akkor mondá a vén
szakácsnő, hogy a «beteg asszony» ma rosszúl érzi magát, ma ismét beteg,
még nem is sétálhatott.

A szoba, melynek fénypontja, s hogy úgy szóljak, nappali terme az ágy
környéke, három ablakos és tág, de majdnem üres. Néhány ódon s alig
haszonvehető bútor hever benne itt-ott, s egy bőrrel bevont kerevet a
gyakran virrasztó cseléd nyoszolyájául van szánva.

A többi szobák csak szellőztetéskor nyittatnak meg, s egészen puszták.
Bennök évekig tartózkodott néhány egér-család; azonban végre e zsellérek
száma is apadni kezd, s közülök az utolsót a szakácsnő tavaly hallotta
keservesen czinczogni a küszöbfal szögletében. Talán épen akkor
búcsúzott el szállásától, melybe azután egy házi tücsök költözött, s
monoton csicsergésével adja tudtul, hogy még él, Isten tudná, miből és
meddig?

A «beteg asszony», kihez megint visszatérünk, most már legalább fél óra
óta alszik. Egészen kimerítette s bágyadásba hozá az öröm. S micsoda? Oh
ég! a könnyező, panaszló, s a létezésért megszégyenült öröm, melynek
boldogságát s önvádjait évek óta nem érezte.

A «beteg asszony» aléltan pihen a puha hófehér vánkoson, s még nem
háborgatják bősz látványok, még nem hoz a lefolyt életből az álom
vádképeket vissza, hogy a nyugvás perczét átokká s kíneszközzé
változtassa.

A karszéken pedig az alvó halk lélekzésére figyelve egy gyönyörű hajadon
ül, előre hajoltan s részvékeny arczczal. Látszik, hogy azon pillanatok,
melyeknek tanúi nem voltunk, rendkívül hatottak kedélyére, s hogy
megindulása, melynek nyomai arczvonalain még rezgenek, a testi fájdalom
martaléka iránti szánalomnál is mélyebb forrásból ered. Talán a beteg,
kit ápolni jött, szíve sebét tárta föl, mert visszautasítani akará a
gondot és gyöngeséget, mely neki úgy sem hozhatna enyhülést. Vagy talán
a lány maga önkényt észrevette, miként a kórágyban fekvő minden testi
szenvedései egy a vigasz által illetetlen, az időtől csillapulást nem
váró erkölcsi fájdalomnak, egy reményét és hitét vesztett életnek
szomorú következményei.

A «beteg asszony» lélekzése most halkká lőn, s elakad. Viaszk-arczán
mintha megszűnt volna a vérkeringés.

A téli nap pedig a függöny fölött sugárt hint a szobába, s az
ablakkarikákon áttört csillám épen az ágyvánkosra szállván le, a nő
sáppadt és merev vonalait oly élesen emelé ki, hogy a karszéken ülő
leány hideg borzadást érzett tagjain átszökelni. Úgy tetszék, mintha
halottal volna, mintha holttestet őrizne.

Fölkelt, s a betegre félénk és aggódó tekintetet vetve, előbb drága
szövetű nyakkendőjével, melyet a felső üvegkarikák elé vont, elzárta a
fényt, mely oly kisértetien világított, s azután az ágyhoz lépvén, a
vánkosokon, hogy időt nyerjen, egyengete, igazíta valamit, mígnem végre
ajkaival érinté a halvány hideg homlokot, az elfonnyadt arczot, a mélyen
fekvő s félig nyilt szemeket, keresve szikráit a melegnek, az életnek.
«Csak dermedten alszik, vagy elájul», sóhajtá, de még sem bizva
tapasztalataiban, még sem adva teljes hitelt reményeinek, a beteg
lélekzetét leste, előrehajolva, ráborulva, ajkát ajkain tartva, s oly
megható részvéttel, mintha a legszorosabb vérkötelékek csatolnák a
szerencsétlenhez.

[Illustration: Viaszk-arczán mintha megszünt volna a vérkeringés.]

– Ah! ő él! – rebegé égre emelt szemekkel Deborah, a dúsgazdag Pécsi
Simon egyetlen gyermeke.

A «beteg asszony» megmozdult; de zsibbadt testével az erőtlen öntudat, a
halkan pislogó élet, az álmaiból kibontakozó lomha lélek siker nélkül
küzdvén, megint a tetszhalálhoz hasonló állapotba sülyedt, csak annyi
különbséggel, hogy most már időközönkint görcsös rángás lobbant át
arczizmain, bár alig észrevehetően, s homlokát a tavaszi vékony
ködpáránál finomabb, alig tapintható, majdnem láthatatlan veríték
borítá.

– Istennek hála! kedvezőbb fordulat mutatkozik, a mai napot megnyerte.
Azonban holnap… ah! ki tudja, hogy holnap?… S ha örökre behunyva
maradnának szemei, ugyan mit vesztene? Szegény néném, én imádkozom
halálodért. Legyen gyors kimulásod. Ne ébredj, ne ébredj föl most, és
aludjál mindig, de csendesen, érzés és mozdulat nélkül.

Deborah összefogta kezét s buzgón, egész bensőséggel imádkozott.

A mint pedig ismét a támlára ereszté karjait, fölindulása lecsillapult,
s csak egy könny rezgett még szemében, melyet hirtelen letörölt, és
elővevé a hurkoló-tűket, szorgalmasan hozzálátott a csinos női munkához,
melyet majdnem bevégezve hozott magával, hogy a «beteg asszonynál»
emlékül hagyhassa.

A foglalkozás oly jól illett hozzá, mint a szoborszerű nyugalom, vagy az
élénk részvét, a kaczér mosoly és hideg büszkeség.

Ismerősei csupán szépsége felől voltak egyező véleményben.

Karcsú s eléggé magas termete az idomok és kecs teljes összhangzásával
birt.

Bájosabb mozdulatokat s tökéletesebb formákat képzelni sem lehetett
volna.

Egész lényén a kifejlett kor bevégzettsége, és a serdület frissesége
volt csodálatos varázszsal összeolvasztva.

Deborah már huszonkét éven túl van; de magával hozott mindent, mi a
világba lépésekor igéző vala rajta, s megszerzé az érett szépségből azt,
mi csak sajátságos, mi csak hódítani és ámulatba ringatni tud.

Modorában tetszelgést vettek némelyek észre, mások kedélyt és gyermeteg
ártatlanságot.

Sötétkék szeme világossárga hajfürteivel és rendkívül finom, fehér,
lágy, átlátszó, de egészséges, és az érzések játékait, a vér
mozzanatait, a szeszély álmait, az akarat erélyét s az átengedés
szendeségét hűn visszatükröző bőrszínével, sokkal erősebb fegyvereket
adtak Deborah rendelkezése alá, mintsem azon vádat kikerülhette volna,
hogy hatalmával olykor visszaél, s mintsem a visszaélés gyanújától is,
még többen, mint a hányan megbotránkoztak, föl ne oldoznák.

Ha egyik kétkedett mély érzéseiben, a másik csak önuralkodást fedezett
föl nyugalmában s mindenik bámulta vagy hibáinak kellemeit, vagy
szilárdabb tulajdonainak könnyű és igézetes formák közé rejtését.

Deborah vonásai szabályosak voltak, a nélkül, hogy megszünnének
jellemzők lenni.

Arczélének az az egykissé meghajlott orr keleties kifejezést adott.

A szokottnál valamivel nyiltabb homlokán ész és büszkeség székelt; de
egész tekintete a kedves mosolylyal, mely ajkain gyakran játszott, s a
behatásokat hamar átvevő idegeivel együtt, inkább a kedély és szelidség
eszményképét tünteti szemünk elébe.

Felindulásban sokan látták már őt, de a mély és tartós érzést azért
kétlék benne, mert ez a szerelemben szokott leginkább nyilvánulni, és a
huszonkét éves Deborah még eddig senkivel sem akarta sorsát összekötni.

Elemért, Kassai unokaöcscsét, tartotta a világ a szép leány
választottjának.

De az apa nem győzheté le a fukar és cselszövő itélőmester iránti
ellenszenvét, s a már bizonyosnak hitt viszony szétbomlott.

[Illustration: Deborah vonásai szabályosak voltak.]

Elemér szerencsétlen volt; Deborah komoly arczán nyomai látszottak a
szenvedésnek, melynek ködfátyolán át szépsége még igézőbben sugárzott.

Később Balázsfalváról, hol akkor Pécsi lakott, eltávozott Deborah, s
három év mulva látták őt először Fehérvárott.

Mit érez most? Visszaemlékezésekben vagy új benyomások tündérvarázsa
közt él, ezt ki tudná még; de hány ne vágynék, az első percz óta, midőn
megjelent, kémleni és megtudni?

*

Deborah, mint mondám, a karszékbe ülve női munkához fogott, s oly
iparkodással, oly figyelemmel, hogy a mikor szemeit a rámáról fölvette,
már a «beteg asszony» ébren volt, s lankadt, kimerűlt tekintetét rája
függesztve tartá.

A leány vidám, biztató mosolylyal közelített hozzá.

Az asszony lassan, erőlködve emelte föl kezét, hogy a meghajlottnak, ki
ajkával homlokát érinté, fejére tegye; de az áldás, mely a beteg
gondolatában élt, nem talált kellő szavakra.

Ő úgy elszokott az áldástól.

Az átkot jól ismeré!


VIII.

Deborah fehér, finom selyemlágy kezével a száraz, elfonnyadt és vértelen
arczot, a «beteg asszony» viaszksárga arczát simogatta.

– Hogy pihentél, kedves néném, jó néném? úgy tetszik, hogy most enyhébb
álmod volt, mint régen.

– Csak a ketreczet láttam, Deborah! s a ketreczben senkit sem; talán más
számára tisztogatják ki a sártól és szeméttől, ajtója nyitva volt, a
csontok még benne.

A «beteg asszony» suttogva szólt, Deborah átborzadt.

– A csontok ott voltak, úgy a mint előbb az ebek rágták le azokról a
húst, s a maradékot ő… Mind ott voltak… egy, kettő, három, négy… mind
ott. De ő nem vala jelen, nem jött ki sirjából; másé lett Fogaras
piaczán a tyúkkosár, a ronda ketrecz. Rendre járja a világ. Nem engem
fognak többé gúnyolni. Mást, mást! S hogy élhetek a gúnykaczaj hangjai
nélkül! Átkaimból szívott testem mindennapi táplálékot. És mi tartja már
ébren szívemben a vérdobogást, ha nem a düh, a szégyen, a megvettetés
érzése és a megvetés azok iránt, kik csúfot űztek szenvedésemből? Hogy
élek csak egy hétig is bősz álmaim nélkül? Mi marad akkor velem?…
Szegény beteg asszony!

Deborah mély csodálkozással tekintett a beteg nőre, ki azért látszott
vigasztalhatatlannak, hogy szendergése a szokottnál enyhébb volt.
Mekkora örvénye nyilt föl előtte a szívnek, s benne az önkínzás minő
rémalakjait szemlélheté.

A «beteg asszony» fuldokolva, s égett szemhéjai közül serkedő könnyekkel
folytatá: – Deborah! vajon mit jelent, hogy most álmomban erőtlenül
feküdtem a fogarasi piaczon, és mégis senki sem tapodott sarkával
köntösömre, senki sem vert arczomra sárt, senki sem suhogtatott testem
fölött ostort? Más iránt fog-e a világ kegyetlen lenni, mint a tigris, s
undorító, mint a hiéna, mely a halottakat kaparja ki a vermekből, hogy
szája rothadással teljék meg?

Deborah összeborzadt. Finom idegeit lázasan kezdték izgatni e bősz
szavak. – Oh! néném! rimánkodott, – adjon hálát az Istennek, hogy annyi
kínteljes év után volt egy órája, melyben csendesen pihenhetett. Vegye,
kérem, ezt a gyógyulás jelének. Hígyen, reméljen, feledjen.

– Ha, ha, ha! feledjek, Deborah! Izzó vassal égessék agyvelőmet az
utolsó reszketésig, ha feledi kötelességét: az emlékezést. Mit nem
tettek velem a vadállatok, melyeknek neve ember? Nem kiáltották-e
dühösen, nevetve, fogukat vicsorgatva, mosolyogva; nem sugdosták-e álnok
szánakozással és képmutató könnyekkel, hogy ime! ez az özvegy az, kinek
férjét a kutyákkal együtt tartották a börtönben zabkenyéren és moslékon,
kinek férjéről letépte a ruhát Baling János, hogy a fal penészes nedve s
a padlazat pora testéhez ragadjon, kinek férjét naponként dorongokkal
verték és karókkal szurdálták, míg ajkai tajtékot túrtak; kinek férjét
ketreczben vivék a bitófa elé, hogy bevárják, míg a koldusok, kóborlók s
minden söpredék, melyet népnek hívnak, megunják szidni, átkozni, pökni,
s hogy csak azután üssék el nyakát, tompa bárddal s bevégezhetetlen
kínok közt?… Ha, ha, ha! ne emlékezzem-e az iszonyú gúnykaczajra, az
állati ordításra, mely Fogaras piaczán ezer torokból hangzott, s megölte
bennem a vallást, észt, érzést és a test erejét? Inkább tíz körmeimmel
ásnám ki keblemből szívemet, mintsem egy másodperczig tudja feledni a
multat… S miért nem jött vissza álmomban a mult? Deborah! miért nem
éltem újra át a félhalál állapotjában azt a keserűt, azt a
kétségbeejtőt, mit az élet nyújtott, s a mit az ébrenlét mindig hűn
vezet szemem elé? Nincs-e e csodának jelentősége? Deborah! Nem tudod-e
az álmokat hüvelyezni? Miért van, hogy ma csak láthatatlan ajkak
sugdosták a légben: Ez a nő, ez a nő az, kinek férje…! s nem birták
tovább mondani a történeteket.

– Kedves néném, zokogta Deborah, önt oly mély ájulás lepte meg, hogy
eszmélete egészen kialvék, s képzelődése nem kínozhatta az iszonyú
emlékek felujításával.

A «beteg asszony» kétkedőn rázta fejét. – Nem, nem, szólt kisérteti
hangon. A világban valami nagynak kell történni, hogy a természet így
kibillenhessen sarkaiból, s hogy velem fölhagyhassanak a szenvedések,
mint elhasznált anyaggal. Deborah, oly fiatal voltam, mint te most, oly
ünnepelt és majdnem oly szép. Nézz arczomra!

Deborah ijedten tekintett a fonnyadt, kiszáradt arczra.

– Lásd! mivé lettem, az iszonyú történet után, sugá rémes hangon a beteg
asszony.

Deborah szíve összeszorult, maga sem tudta, miért?

– Egyedül te nem átalsz a megvetetthez jönni, bár titkon. S ha sejtené
az én bátyám, a te atyád, Pécsi Simon!

– Nem neheztelne ezért rám. Az én atyám nemes szívű férfiú, erősíté
könnyekkel Deborah.

– Nem volt soha nálam.

– Mert minden ismeri, mentegetődzék Deborah, s fölfedezték volna nevedet
a kiváncsiak, kik az ő nyomát kisérik.

– Igaz, igaz. De hátha téged is meglátnak?

– Mindenki a templom és fejedelmi palota elé csődült, közel van kocsim,
és sűrű fátyol véd.

– Igaz, igaz. De hát az éj nem sűrűbb fátyol-e, melyen, ha a csillagok
alszanak, a szem nem hathat át?

Deborah mélyen érzé a vádat, mely e kimélő szavakban atyjára
vonatkozott.

– Átok van a megbélyegzetten és családján, pedig a megbélyegzett néha
ártatlan, sohajtá a «beteg asszony».

Deborah leverten állott a nyoszolya előtt.

– Férjem nem volt gyilkos, de elitélték. Régi történet s mindig új!

A beteg kimerülten hajtá vissza fejét a vánkosra, s mint a kioltott
gyertya, oly hamar hunytak el szemei. S csak nehéz, azonban mindig
csillapuló lélekzete tanusítá, hogy egy pár perczig még talán ébren van.

Deboráht babonás félelem lepte meg, aggódva tekintett körül a szobában,
nem hagyhatá magára nénjét, s a szakácsnő még nem tért vissza. Ah! pedig
ő most haza, atyjához vágyott, szorongón, igen nyugtalanul. Zavaros
érzések zsibongtak keblében. Az idő is késő, már dél van, sűrű lépések
hangzottak az utczán, az egész világ talpon volt, s oly rejtélyes, oly
titkon gyötrő, oly megfoghatatlan hatást gyakoroltak rá a «beteg
asszony» bősz eszméi.

Mintha égne lába alatt a föld, nem maradhatott, atyjához vágyék,… s ah!
a szakácsnő még késik!

Ekkor oszlott szét a tömeg, mely a vallás szabadságát és a szombatosok
vesztét a piaczon megéljenezte.


IX.

A Pécsi Simon ellen felgerjedt népből épen a söpredék lakott azon a
tájékon, hol most a város fekszik.

A békétlenek leghevesebbjeinek tehát a «beteg asszony» ablaka előtt
kellett elhaladniok, hogy a Szent Mihály-kapun át haza érjenek.

A zajból csakhamar riadó hangok törtek ki, s Deborah atyja nevét hallá
szidalmak közt említtetni.

– Irtsuk ki a szombatosokat, veszszen Pécsi Simon! ezt ismételte egy
erősebb, s a többiek fölött uralkodó torok, és a törpe épület ablakainál
helyeslő kiáltások emelkedtek.

A «beteg asszony», kinek még nem eléggé mély álma a külső morajtól
látszott titkos táplálékot nyerni, rívó és szaggatott nyöszörrel szólt:
– Hah! mint zúgnak, bongnak Fogaras piaczán! Kiszabadult a pokol,… itt
van, itt,… s látod-e a vicsorgó fogakat, a dühtől lihegő melleket, s a
kárörvendő ezer szemet, mely babonáz, s megköti lépéseinket?… Hah! a
ketrecz! a ketrecz! s mellette a szelid bakó, ki csak öl,… ah! a bakó
legszelidebb embere a világnak; övé egyedül a mennyország, a többinek
nincs joga hozzá,… szent bakó, jó bakó, kérlek, ki van a ketreczben?

A «beteg asszony» alvó szemeiből könnyek serkedtek, s künn az utczán
megint Pécsi nevét említé a hazavonuló csoport.

– Ártatlan bakó, kegyes bakó! férjem kuporg-e ott a ketreczben,
reszketve a hideg miatt? Szegénynek nincs öltözete; levonták róla
mostoha testvéreid, szelid bakó!… De miért van neki fehér haja? A
férjemé fekete volt. Deborah! Deborah! atyádnak milyen fürtjei vannak?
Rég nem láttam; akkor csak szürke vala. S most?

Deborah nyárfalevélként reszkető kezekkel érinté a «beteg asszonyt»,
hogy iszonyú álmából fölébreszsze; ah! de ujjai, mint hangszeren,
tánczoltak a fekvő vállain, a nélkül, hogy megmozdíthatnák.

Künn pedig ismét Pécsit említik.

A «beteg asszony» nyöszörgé: – Deborah, nézz a ketreczbe! Nem apád ül-e
benn? Biz Isten! ő az. Szegény leány! Ah! tagadd meg, ne ismerj reá,
fuss, fuss hamar, hogy észre ne vegyenek, különben gúnykaczajjal
fogadnak! Deborah, Deborah fuss!

A kettős hatástól, mely az utczáról és a nyoszolyából rohanta meg
furiaként, az ijedt leány egészen elvesztve a magánuralkodást, a
szobából kinyargalt, a folyosótól a kapu-ajtónak rohant, s föltárván
azt, egy ugrással a szűk utcza közepén termett.

A hideg szél, mely arczára sivított s rögtön átjárta egész testét,
fölébreszté mámoros félelméből, s világosabb eszméletre hozta, s csak
most vevé észre, hogy prémes palástját, fátyolát, nyakkendőjét, mind ott
hagyta, s hogy védelmetlenül van a sivár téli időnek s a durva tömeg
szemeinek kitéve.

Visszafordult, határozatlanul és küzdve, az ajtó felé.

– Ni! ez a «beteg asszonyhoz» megy – kiáltá körüle valaki.

– Nem, onnan jő – válaszolá más a bejárat küszöbénél.

Deborah most, hogy a kiváncsiaktól menekedjék, a nem messze fekvő
Mikó-házhoz akart menni, hol kocsija várt rá, s néhány lépést tett
előre, de vele szemben alig húsz ölről, egy közelgő csoport kiáltá:
Veszszen Pécsi Simon!

A leány lábai a fagyhoz gyökereztek, nem tudott megmozdulni.

Panna asszony, ki a kiabáló csoport élén jött, midőn Deborah mellé ért,
kiséretéhez visszafordulva mondá:

– Mégis vannak, kik a beteg nőt ismerik, ez a kisasszony az ő házából
lépett ki.

Sára néni, ki szintén Pannához csatlakozott, szemtelen tekintettel mérte
végig Deboraht, s a többi társaihoz fordult arczczal s Deborah felé
nyujtott kézzel mondá: – Ez a szombatos leánya, ez a fiatal boszorka, ki
mindent megigéz, s kit ők a babona nyelvén Sáron rózsájának neveznek.
Szép virág, gyönyörű mákvirág, a Pécsi Simon kertjéből.

– Csak talán nem ő nagysága kisasszonya? – kérdi egy kőmíves, ki a
szombatosok elleni kurjongatás közt sem vesztette el egészen eszét.

– De biz’ ő az – rikácsolá Sára néni.

– Úgy, ereszszétek szabadon. Nem illik körüle csoportozni, mintha
pórleány volna – szólt a kőmíves.

– Nagy úr leánya, hm! igaz; de a nagy úr nyakához Kassai ő nagysága
hóhért fog állítani, akármint erősíti az iskolamester, hogy Pécsi a
kuruzsló könyvből olvasva, segítségül tudja az ördögöket hívni. – E
megjegyzéssel Panna, csipőjére támasztva karjait, Deboráhhoz közelebb
lépett.

Az iskolamester pedig, mihelyt saját kis személyére hivatkozás történt,
tüstént megragadta az alkalmat, még inkább magára vonni a nép figyelmét.
– Pécsi uram, szólt kegyes hangon, nagy vagyonú ember és főúr, s e két
erő segítségével, noha szombatos, még a törvény körme közül is
kimenekülhet. Ezzel semmi ujságot nem beszéltem kendteknek. Ezt Panna
asszony és Sára néni is tudják. De most már valami olyat mondok, mitől
hajuk szála úgy fölborzad, mint a tüskedisznó tövise. Tudják-e…?

– Mit? mondja hamar, mit? – közbeszólt Panna.

– Angyalom! ha csodálkozásukban nagyon kitátnák szájokat, a
kisasszonynak csak hült nyomát fogják találni.

Deborah e figyelmeztetéskor valóban kezdett már a gyülevész nép közül
kibontakozni; de most ismét körűlvették.

– Szóljon hát iskolamester uram hamar! rukkoljon ki azzal a titokkal,
melyet Panna húgom sem hallott soha! Furcsa titok lehet az ilyen! Minek
hordja oly hosszasan a begyében? Csak ne köntörfalazzon soká –
nógatózott Sára néne.

– Tehát tudják-e kendtek, hogy honnan jött az utczára a szombatos
leánya?

– A «beteg asszony» házából, – kiálták többen.

– Hm! folytatá az iskolamester, de vajon ki az a «beteg asszony»?

– Nincs annak, szívem! más neve – válaszolá Sára néne.

– Hm! de míg beteg nem volt, akkor is csak hívták valaminek –
hánytorgatá az iskolamester.

– Mielőtt kitalálnók régi nevét, könnyen átfázhatnék a kisasszony; jobb
lesz hát hazabocsátani. Hisz! azzal talán nem vétkezett, hogy egy beteg
nőt meglátogatott – mondá a kőmíves.

– Attól függ, emberem! hogy kicsoda a beteg asszony – válaszolá
lenézőleg az iskolamester.

– No! kicsoda hát? – kérdezé nyugtalanul Panna asszony.

– Biz azt, angyalom! magam is szeretném tudni – szólt az iskolamester.
Többen hahotázva nevettek.

– Ej, az ebszültét! ha kend semmit sem tud, mit hánykódik? mit ültet föl
minket? s miért beszél oly garral, mintha kanállal enné a titkokat,
melyekből más ajándékban sem kap egy harapásnyit? – agyarkodék Panna.

– Én ne tudnék semmit? szólt nehezteléssel az iskolamester. Hát
mondtam-e, hogy a «beteg asszony» felől egy titkot sem hallottam? hát
eltagadtam volna, vagy eltagadjam most, a mit a tisztelendő úr, ki
tegnap este a «beteg asszonynál» volt, mindjárt vacsora után a
feleségének beszélt?

– S mit beszélt? – tudakolták egyszerre többen.

– Hogy a «beteg asszony» azt szokta álmodni, miként férjét a fogarasi
piaczon ketreczbe zárva őrzik, s a népnek mutogatják szintúgy, mint a
talián medvéjét… talán pénzért; de ezt a tisztelendő úr nem mondta
tisztán, hanem csak, hogy mutogatják. Már most tehát csupán az a kérdés,
vajon igaz álom-e a beteg asszonyé, vagy pedig csalárd álom, melynek
semmi alapja? Mert ha valami nagy úrral így bántak Fogarason, akkor az a
nagy úr a «beteg asszony» férje.

– Hát a szivemadta! még hírből sem hallá, hogy Géczi András uramon
történt mindez? Meglátszik, hogy kivülről származott be hozzánk! szólt
egész lenézéssel a vén Sára.

A Géczy András neve végig hangzék az utczán, többeknél kiváncsiságot,
némelyeknél pedig undort költve fel.

– S mily bűnt követett el Géczy András uram? – kérdé az iskolamester.

– Hát meggyilkolta, másokkal együtt, Báthory Gábor fejedelmet, s ezen
istentelenségéről maga küldött a megyesi országgyűléshez dicsekvő
iratot, melyet a rendek, az ő gyalázatjának örök emlékére szóról-szóra
törvényczikkbe igtattak, hogy a maradék soha el ne feledje Géczy András
nevét.

E fölvilágosítást Sára asszonynyal egyszerre legalább tízen kiabálták az
iskolamester fülébe.

A zaj alatt a szelídebb nézetű kőmíves sem nyugvék. – Mind igaz, a mit
kendtek mondanak – szólt teli torokból – magam is jelen voltam a
hatalmas és gazdag úr kivégeztetésén. Még 1613-ban történt. Akkor csak
mesterinas valék; huszonötödik éve már. Géczy András csakugyan
dicsekedett, hogy a fejedelem megölésében Nadányinak segélyére lett
volna; de a kik őt ismerték, esküvel is állíták, miként csupán hiúságból
fogta magára.

– Ha! ha! ha!… – röhögték köröskörűl.

– A dolog, barátim, inkább sajnálkozást, mint kaczajt érdemel – dorgálá
ismerőseit a kőmíves.

– De nem ettünk ám bolond gombát, hogy elhigyjük a kend meséjét – nyerte
válaszúl.

– Okosabbak is hiszik azt kendteknél. Géczy igen félénk úr volt. Nem
merte volna senkinek egy hajszálát is kitépni; de minden módon óhajta
nevezetessé válni, s remélé, hogy az országgyűlés és az új fejedelem meg
fogják dicsérni. Senki sem ment oly nagy tollasan és aranyos ruhában
Megyesre. Lovának takarója is bársony vala. Sokan éljenezték, csak
felesége sírt a város kapitánynál, kinek épen tornáczát meszeltem, s
kinél a szép és kegyes asszonyság épen szállást tartott.

A hahota ismét megújult, bár gyérebben.

– Így tehát – szólt az iskolamester, – a «beteg asszony» férje a
gyilkos, a ketreczbe zárt és kutyákkal evő Géczy András, s ő senki sem
más, mint özvegy Géczy Andrásné.

– Igen, özvegy Géczy Andrásné asszony – ismétlé Panna.

– Én ennél már többet is tudok – rikácsolá büszkén Sára néni.

– Mit, anyácskám, ugyan mit? – kérdi az iskolamester.

– Hát hogy az özvegy a szombatos Pécsi Simon testvére.

– Az istentelen! – sopánkodék Panna.

– S tőle jött ez a leányzó! – szólt a mester, ujjával Deborahra mutatva.

– A szombatos leánya!

– Sáron rózsája, ha! ha! ha!

– Bizonyosan boszorkányságot űztek együtt – jegyezte meg Panna asszony.

– Vagy a fejedelem megölésén tanakodtak – említé Sára néne.

– Ugyan, legyen eszök – csitított a kőmíves. Hisz! részeg fővel sem
kellene képzelni, hogy egy nyomorék nő és egy finom, gyönge kisasszony
kardot forgat, és gyilkolásra jár.

– Hát méreggel nem lehet-e ölni? – patvarkodott Sára néni.

– Gondolja meg, mit beszél kend! – fenyegetődzék a kőmíves.

– Mit gondoljak meg? A szombatosoknak sem hitök, sem becsületök. A
szombatosok zsidó-pogányok. Nem imádkoznak vasárnap, mert akkor keverik
a mérget.

– És Sáron rózsája is szombatos, s a «beteg asszony» is az! – szólt
Panna.

– Az egyik Pécsi Simon uram testvére, a másik leánya – okoskodott az
iskolamester.

– S miért legyen jobb Pécsi Simon, mint Géczy András? – süté ki Sára
néne.

– Holott Géczy még szombatos sem volt – mondá Panna.

– Igaz, s ennélfogva talán sokkal rosszabb ember is lehet Pécsi Simon –
kiabálák szanaszét.

– S leghelyesebb oly módon irtani ki a szombatosokat, mint Géczy Andrást
– rikácsolta Sára néne.

– Helyes! – hangzék elég nagy zajjal.

Deborah mély megvetéssel tekintett a vad üldözőkre, kik őt körülfogva
tarták; tagjai a hideg miatt reszkettek, de lelke sivár és elszánt lett.
Nem kért, nem panaszolt volna, ha Sára és a többi furiák körmeikkel
izekre szaggatnák is.

Az utczai kiabálás pedig szavanként behallatszott a törpe ablakú házba,
hol a «beteg asszony» fekvék.


X.

A kórágy rémítő képeit legyőzte az utcza, vad jeleneteivel.

Géczy Andrásné, kit már nevén szólíthatunk, előbb a nép zajgásait követé
álmaiban, s a törpe ház ablakain behangzó gúnyszavak és ingerkedések
szerint alkotott bősz történeteket Pécsi Simonról, kit a fogarasi
piaczon képzelt ugyanazon ketreczbe zárva, melyben férje szenvedett, s
hasonló kínok közt. De midőn az iskolamester a «beteg asszonyt»
annyiszor említé, s végre Géczy András neve és Deborahé is a rivalgásból
élesen tört ki, az özvegy szemei fölpattantak, hogy azt, a mi egy
borzasztó nap óta oly mérhetetlen fájdalom, akkora öngyötrés, kedélykór
és őrültség anyagja volt, most ne csak az álom, hanem a zord élet is
megujítsa.

A «beteg asszony» merően nézett a függönyre, mely nyoszolyájától
átellenben fedte Deborah kendőjével együtt az ablakot s félhomályban
tartá a szobát.

– Géczy András, Pécsi Simon, – hangzott kívülről, s mindaz, a mit az
álom démonai hangoztattak a mult perczben, szintén, kaján és fertelmes
módon.

A «beteg asszony» vázujjaival tapintgatá szemhéjait, hogy csakugyan
nyitva vannak-e?

Künn folyt a rakonczátlan zaj és gúny.

A «beteg asszony» felült ágyában, arczát az ablakhoz fordítá, s kezét a
vánkosra tevén, néha visszakacsintó tekintettel nézte, mérte a
távolságot, mely feje és a párna közt van.

Géczy András és a szombatosok káromlása rohant, mint a gátat tört ár, az
utczáról a szobába.

A «beteg asszony» az ágy előtti szőnyegre ereszté lábait s
fölegyenesedvén, egyenként számlálta a butorokat; úgy látszik, tanukra
volt szüksége, kik vallják be, hogy ébren van.

Végre Deborah fátyolára esett tekintete, megrázkódott, s ingatag
léptekkel kezd ahhoz közelíteni, ujjaival akarván bizonyságot szerezni,
vajon szőtt kelme-e, a mit lát, vagy csak anyagtalan álomrajz?

– Sáron rózsája! Deborah! a szombatos leány! – kiálták gúnyosan künn.

A «beteg asszony» delejes vagy őrült erélylyel hagyja oda a szobát, a
folyosón van, megnyitá a kapuajtót, melyet annyi év óta nem érintett
keze, a mely eddig a koporsó fedeléhez hasonló hűséggel zárta el tőle a
világot.

Lábán nem volt papucs, köntöse a kórágyban viselt tiszta, könnyű
pongyola.

Az ajtókövön állott meg… egy nappali kísértet, egy csodás látomány,
melyet hiszünk és eltagadunk, mely test és puszta kép, halott és élő,
agyunk játéka és a valóság maga.

Minden szem feléje fordult.

– Néném! – sikoltá Deborah.

A «beteg asszony» körülnézett.

– Ha-ha-ha! Mind itt vagytok Fogarasról. Hadd átkozzalak meg.

A «beteg asszony» fölemelte jobbját, kinyitá száját. Keresé az átokra a
szavakat, melyeket ember még soha nem mondott el; ajkai mozogtak.

– Irgalmas Istenem! e hang sivít a légben. A fölemelt kéz erőtlenül
lehanyatlott.

Egy mély lélekzés.

A «beteg asszony» az ajtó kövéről halottan esett az utczára.

Deborah a holttesthez rohant, de az iskolamester, kire egyedül nem volt
behatással a jelenet, feltartóztatá.

– A szombatos kisasszony el akar szökni, úgy-e? kérdezte mosolyogva,
kezét a leány vállára tevén; de arczának vidor kifejezését villámgyorsan
váltá fel ijedtség és torz.

Valaki a kis ember nyakcsigáját szorítá át, s a jövő perczben Deborah
szabadon borulhatott szerencsétlen nénjének tetemére, míg üldözője a
földre sújtva iszonyú jajgatás közt erősíté, hogy keze-lába megbénult,
hogy oldalcsontjai eltörtek, szeme kifolyt, agyveleje veszélyes
rázkódást kapott, s hogy ő nemes ember, kin potentiát követtek el, s
hogy egyházi személy, ki soha többé hivatala folytatására alkalmas nem
lesz, s ennélfogva bizonyságra hívja fel a jelenlevőket, mert pört akar
kezdeni még ma, s ha utolsó fillérét is a prókátoroknak lesz kénytelen
adni, addig nem nyugszik, míg istentelen gyilkosát talion nem
marasztatja, és míg annak fogát fogért, kezét kézért, lábát lábért,
bordáját bordáért ki nem töreti; önként értetvén, ezenkívül a fejváltság
letétele, a gyógyítási költségek, azután minden szenvedett kár s
elmaradt haszon megtérítése.

[Illustration: – Ha-ha-ha! Mind itt vagytok Fogarasról.]

Az utczai csoportozat, mely bőszültségében részint iszonyú kárörömmel,
részint pedig hideg egykedvüséggel látta egy beteg nő szívrendítő
halálát, s egy tündérszép leány könnyeit, most ingerültségre lobbant az
iskolamesternek, kit betyár magaviseleteért semmi komoly baj nem ért,
álnok jajveszéklésein.

Panna asszony és Sára néni megoldották nyelvöket, s nem a
legválogatottabb szavakkal kezdék halmozni a «büszke» úrfit, ki egy
«belső embert» goromba bántalmakkal illetett, s nyomorékká tett oly
ártatlan és jámbor életű férfit, ki az egész világgal békességben élt,
és soha senkinek még csak hajaszálát sem görbítette meg.

A nők nyelvharczai tüzelték azokat, kik szokva voltak a korcsmai
táborozásokhoz.

Néhányan már hetykén közelítettek is az iskolamester megtámadójához; de
ennek rövid szabású s hímes palástján észrevevék a «jegyet», mely a
«nemesi társaság» zászlója alá tartozását mutatá. E tény fölhevülésöket
hatalmasan csillapítá.


XI.

Most már, hogy a fejleményeket jobban érthessük, régibb dolgokra kell
visszatérnünk.

Olvasóim még emlékezni fognak Báthory Zsófia, a szép herczegasszony és
fejedelmi mátka omló könnyeire.

Szegény, mennyit sírt és haragudott, hogy egy ifjú, kit ő a «jó
Elemérnek» szokott nevezni, a párbajban sebet kapott.

Miután a sápadt, de leirhatatlan kellemű gyermek ébensötét fürteit az
egyik palotahölgy rendbe hozta, s a másik Csulai vallásos
elmélkedéseinek felét mulattatás végett fölolvasta volna, az öltözés
többi része is, Petneháziné utasítása szerint, hasonló élvezet közt telt
el.

Zsófi százszor kapott kedvet ujjával összezilálni haját, mely körűl
fodrásznője remekelt, százszor érzett alig fékezhető vágyat ruhája
csipkézetéről, a kendőzés alatt, nagy darabokat szaggatni le, és még
többször föltette magában, miként férjétől az eskű napján követelni
fogja, hogytisztelendő Csulai uramat legalább két évre küldje gályát
vonni, s oly tengerpartra, hol minden hegyfokon valamely szerzetes
rendnek zárdája van, s hol a szünórákban a térítők az ő mulattatására
folyvást vallásos értekezéseket olvashatnak.

Zsófia nemcsak ragyogó ötletnek, de méltányos és kivihető kivánatnak is
hivé Csulai gályarabságát.

Nem könnyen birt e szép álomtól megválni.

– Ezt fogom nászajándékul kapni, ez legyen a gömböstűpénz, melylyel a
menyegző reggelén György meglep. Ah! de mikor lesz összekelésünk?
Hónapok, talán évek telnek el addig, s Istenem! addig legalább ezerszer
kell felöltöznöm, és ezerszer végighallgatnom a gonosz udvari káplánnak
számomra írt oktatásait. Hogy állom ki e kínzást? Azonban minden szabad
perczemben erőért fogok a Boldogságos Szűzhöz könyörögni. Nem felejtem
el Szent Erzsébet és Szent Margit közbenjárását is imáimmal sürgetni, s
így napról-napra talán csak kigyőzöm béketűréssel. Oh, én szerencsétlen
leány! De majd Csulai uramra kerül a sor. Jól mondja Anna, az én kedves
nevelőnőm, hogy György akaratját, mihelyt hitvesévé leszek, tetszésem
szerint hajthatom. Világos tehát, hogy Csulait az öltözés alatti
oktatásokért kölcsönben az én szerzeteseim fogják megleczkézni, nem is
említve a gályát, melynek köteleit már vállain képzelem.

Zsófi a palotahölgyek távozása után ily kitörésekkel enyhített
kedélyizgatottságán.

Képzelődése a szeszélyes anyagot, melyet a bosszúnak egy lenge mozzanata
idézett elő, a legfurcsább ábrákká alakította. Csulai ezer különböző
helyzet és arczfintorítás közt vonta a terhelt hajót. Csulai dúlt-fult
mérgében, midőn a kapuczinusok imádkoztatták, a domokosrendűek a
hittanból vizsgálák, a pálosok bűnoldó czédulákat osztattak ki vele, és
a jezsuiták szorgalmasan gyóntatták.

Zsófit a megtorlás eszméje egészen fölvidámítá.

Nevetett a kínzója számára kijelölt csodálatos szenvedéseken, melyek, ha
az életben megvalósultak volna, talán épen őt indítnák legelőbb könyörre
és könnyekre.

Jól esik szívének a visszafizetésről szőtt álom azon sok unalomért,
melyet a káplán száraz oktatásai okoztak s azon lélekvádért, melybe a
hitétől nem egészen önkéntes áttérése került.

De csakhamar új szinezetet nyert szeszélye.

A karácson kezdé gyötreni.

Eszébe vette, hogy menyegzőjének ideje a jövendő hátterében, kék homály
közt fekszik, míg a communióval élés az előszínen van, s nem tűr
halasztást. Havak, sőt évek mulhatnak el Csulai megfenyítéseig, de csak
néhány nap kell arra, hogy ő, a herczegkisasszony, egy udvari szolga
hűségétől és hallgatagságától tegye földi szerencséjének nagy részét és
a közbecsültetést függővé.

Ez a káplántól a «jó Elemérre» vonta haragját.

Fölfogadá, hogy soha sem fog a hálátlan ifjunak megbocsátani, ki a
párbajért egy szent és titkos kötelezés teljesíthetését könnyelműen
koczkáztatta, szilárdul elhatározá, hogy őt többé színe elé sem engedi
jönni; de míg hideg és könyörtelen akart lenni, az ég tudja miként, azon
eltökéléshez jutott, hogy Elemér egészségi állapota felől naponként
értesülést szerez magának. Terve nem volt ugyan nehéz feladatú, mert
Elemér a «nemes társaság» zászlója alá tartozván, a «harmadik udvaron»
lakott; azonban a herczegkisasszony kiváló helyzetében figyelmet és
balmagyarázatokat támaszthatott. Ezt Anna, kit az öltöztető
palotahölgyek távozása megint Zsófi szobájába csábított, eléggé is
igyekezett értésül adni, de a növendékleány vagy gyermeki
ártatlanságból, vagy makacs szeszélyből kijelentett szándéka mellett
maradt, s Annát csókokkal és könnyekkel a közbenjáró szerepére
kényszeríté.

Ekkora megkülönböztetés bennünk is ébreszthet egy kis részvétet Elemér
iránt.

Szenteljünk tehát számára elbeszélésünkben annyi helyet, a mennyit
tettei által maga szerzett.

Elemér a fukar Kassai István óriási vagyonának örököse volt.
Szerencséjét nem annak köszöné, mintha a nőtlen nagyúrhoz legközelebbi
vérviszonyban állana, mert két rokon mellőzése kellett arra, hogy
fogadott fiunak tekintessék.

Föláldoztatott egy erszénykötő Kassai, miután mesterségével, melyet
Rima-Szombaton szép sikerrel űzött, az aristocratiát gyülölő korlátnokot
mégis igen gyakran emlékeztette volna atyjának foglalatosságára. Szintén
mellőztetett a felvergődött férfiú unokahuga, ki a borosjenői alkapitány
neje volt, s kitünő tiszteltetésben élt, de asszonyi állat levén,
neménél fogva az új család emeléséhez nem járulhatott.

Egyébiránt Elemér szerencséjének még eddiglen semmi gyakorlati értelme
nem volt.

Pécsi Simon, ki darab ideig Bethlen Gábor fejedelem kegyencze vala,
eszközlé Elemérnek az apródok sorába fölvételét. Ebből azután önként
következett, hogy a csinos külsejű gyermek, mihelyt ifjuvá serdült, a
«nemesi társaság» zászlója alá vétetett, s így jövendője
megállapíttatott.

Saját erélyétől, műveltségétől és emelkedési becsvágyától függött, akár
polgári, akár pedig katonai pályán kitünő polczra lépni.

De Elemér lovagias jellemmel, mély érzéssel, vitézséggel és sok más szép
tulajdonnal bírt; azonban becsvágya oly parányi minőségben vala, hogy az
épen semmi említést sem érdemelt.

Szerénysége ólomsúlyként gátlá a magasra törekvés pályaterén. Kortársai
közül némelyek már hírre kaptak, míg neki csak jó neve volt, míg őt csak
azon vélemény emelé a sokaság fölé, hogy jellemének tükör-tisztaságát az
irígység lehellete sem meri elhomályosítani.

Kassai István nem is igen sietett Elemért rokonai közé még csak be is
sorozni; azonban egy körülmény annyira fölkölté a rokonszenvet benne,
hogy rögtön örökösévé fogadta, s ha pénzével nem is, jó tanácsával kezdé
gyarapítani.

Pécsi Simon tudniillik mindinkább megkedvelé Elemért.

Nyilt és pazar fényűzéssel vezetett házában kevés vendéget fogadott több
szívességgel, mint e fiatal testőrtisztet.

Pedig Pécsi, míg Bethlen Gábor korlátnoka volt, mellőztetésről épen nem
panaszolhatott. A magas születésüek otthon és egymásközt eleget
hánytorgatták ugyan, hogy ő tulajdonkép csak szűcsfiú, de eszének s
jellemének befolyása alól nem tudták magokat kivonni, sűrűn látogatták,
bár valódi rokonszenvvel nem viseltettek iránta. Rangvágyának és
vallásos nézeteinek éles gáncsolói voltak; azonban tudományát és a
közdolgokban jártasságát tagadni nem merték, s még azok is, kik a később
helyébe lépett Kassaira megvetéssel és boszankodással tekintettek, ha
őket Pécsi sok foglalkozásai miatt nem fogadhatá el, fölkeresték az
alkalmat, midőn vele résök nyilt találkozhatni.

Pécsi bukása után sem szünt meg hamar ez ünnepeltetés, s ha az
öregebbek, kiknek tőle reméleni és félni nem volt többé okuk, barátságok
tanusításában takarékosabbá is lettek, az ifjabb nemzedék, az apa gazdag
és szép leányáért, észrevehetetlenné tette azt az űrt, mely az
államférfiu dísztermeiben az elenyészett politikai befolyás miatt
különben mutatkozott volna.

Deborah szépelgők csoportjától volt körülvéve, kik szíve vagy pénze,
szerelme vagy csak keze megnyerésére sovárogtak.

A régi családok, melyeknek története a nemzet őshagyományain átszövődve,
a népmesék és hitregéknek is anyagul szolgált, többnyire vonakodás
nélkül fogadták volna magok közé Deboraht, az «új nemes» leányát, kinek
ősei a műhely, a papi szószék, s az iródeáki szobák homályában oly hamar
vesztek el a kisérő szem elől, mint a róna homokján a vándor könnyű
lábnyoma, s kinek leghíresebb élő rokonai, kik Pécs és Szegzárd
környékén laknak, többre nem vitték dolgaikat, mint hogy remélhetőleg
predikácziós halottak lesznek.

Deborah a társadalom felsőbb színéről is választhat vala magának férjet;
de ő csak a vagyontalan és szintén homályos származású Elemér iránt
érzett rokonszenvet.

S Pécsi nem látszott e viszonyt gátolni, sőt annyira ragaszkodott az
ifjúhoz, és kivált midőn visszavonultabb életre határozta el magát,
annyira nem tudott nélküle huszonnégy órát is tölteni, hogy némelyek e
vonzalmat egészen mysticus okokra vezették vissza.

A XVII-ik század legtudósabb férfiai hittek a csillagjóslatokban, s
Pécsi még babonásabb volt kortársainál. Haragja és szeretete gyakran
támadt megfejthetetlen módon, gyakran enyésztették el oly lendületek,
melyekről maga sem tudott volna számolni. Az égi testek változó fénye, a
bujdosóknak egymáshoz való helyzete, s azon ábrák, melyekkel az astrolog
kapcsolatba hozta a halandók tetteit és végzetét, a nagytudományú Pécsi
kedélyére bizonyosan emelőleg vagy elborítólag hatottak. Ő – mint minden
korban és minden műveltség mellett számosan – rabja lehetett az
előérzetektől és elővéleményektől kezdve száz meg száz oly benyomásnak,
melyek szívvilágunk fölött az értelem és szabad akarat leigázásával
uralkodnak, s melyet mi, hogy még sötétebb titoklepel alá burkoljunk, a
delejes erők működéséből igyekszünk megmagyarázni. Nem lehetetlen tehát,
hogy Pécsinek Elemér iránti vonzalmát ábrándos sejtelmek fejtették ki, s
hogy – mint a közhír mondja – ez akkor még kevesektől ismert ifjat azért
vette védszárny alá, azért pártolta és emelé, mert egy csillagjóslat
szerint általa fog az ő családjáról valami fenyegető vész, valami
véletlen csapás elháríttatni. De ha megengedjük is, miként rejtélyes
hatások szíták föl s gerjeszték lobogásra Pécsi rokonszenvét,
kétségtelenné marad, hogy Elemért a legtermészetesebb okokból sokkal
inkább lehetett szeretni, mint a csillagjósok ajánlatára és bármi
delejes folyam rokonszenvi ereje miatt.

[Illustration: Pécsi Simon.]

Jól formált, daliás termetén az erély kellemmel párosult. S a nélkül,
hogy a kalandorok igéző és beszínlő csábhatalmával birna, meg tudta
nyerni, a ki vele tartósb érintkezésbe jött. Vonásai, melyek szoros
értelemben szabályosak nem voltak, a harczfi vitézségével egybeolvadt
szívnemesség, a bátorságra támaszkodó szelidség, a férfias óvatossággal
mérsékelt nyiltság, és az önérzet magasabb nemét el nem fojtó szerénység
legtisztább kinyomatát tükrözték vissza.

S mennyi költészet volt kedélyében, csakhogy nem a szavaké, hanem a
tetteké!

Elemér, midőn ismertté lett, közkedvességben állott, s Pécsi hajlamát
inkább megmagyarázhatta volna a világ magának az ifjunak jelleméből,
mint az égi jegyekből, melyekre rótta.

Azonban akárhogy történt, annyi bizonyos, hogy Deborahnak atyja
forróbban semmit sem ohajtott, mint őt leánya kezével megajándékozni.

Szándéka, bár nem mondá, egész modorából elég világosan ragyogott ki.

Ha Deboráht barátnői játsziságból Elemérrel boszanták s az öreg
megtudta, örvendett és nevetett; sőt néha a családkörben, midőn semmi
félreértéstől nem volt oka tartani, maga is faggatá az ifju nevéhez
kötött finom czélzatokkal, melyek egyébiránt soha oly gyöngédtelenek nem
voltak, hogy egy elfátyolozott hajnalpirnál többet vonnának a szemérmes
leány arczára.

Az udvarlók még inkább kezdék reményeiket veszíteni az apa modora miatt,
mint Deborah hidegsége miatt.

S a világ kétségtelennek hitte, hogy Pécsi a kedvelt Elemérrel fogja
leányát eljegyezni, mihelyt ez tizenhetedik évét betölti.

És még csak néhány hónap kellett a határidőig.

Ekkor jutott eszébe Kassai István ő nagyságának, hogy Elemér neki közeli
rokona.

E tényt megelőzte már az erszénykötőnek, ki Rima-Szombatból a
nagybácsihoz jött tisztelegni, goromba eltávolítása, s bizonyos hidegség
a borosjenői alkapitány neje iránt, ki a nábob unokahuga volt. Minden
előjel tehát azt gyaníttatá, hogy Kassai már korábban készült
emlékezőtehetségét úgy fölfrissíteni, hogy egy alkalmas perczben a
rokonság Elemérrel eszébe jusson. S minthogy az eljegyzés után gyanusabb
lett volna a vérszeretet föllobbanása, előbb kellett történnie.

Kassai István a hosszú számítgatás után gyors sikert szeretett.

Óvakodó és lassú volt a kigondolásban, de erélyes a végrehajtás körül.

Csakhamar tehát Elemért fiává fogadta, mi az örökössé kijelölést, mint
kétségtelen záradékot – a közhit szerint – vonta maga után.

Látszott, hogy Kassai nagylelkűségére Deborah szerelme adott okott.

A cynicus fölvergődött a fényűző és költői kedélyű másik
fölvergődöttnek, ki nálánál idősb és gyöngébb jellemű volt, vagyonára és
befolyására számított.

Elemérnek a Pécsi leányával való házasságával a dúsgazdag Kassai család
majdnem fejedelmi birtokra tenne szert. Azután Bethlen Gábor megbukott
korlátnokának egykori pártja még töredékeivel is tetemesen tudná
erősbíteni Rákóczi kegyenczének hatalmát, mely a főuraktól szünetlenül
megtámadva, kisebb vagy nagyobb ingásoknak máris gyakran volt kitéve.

Szóval, Kassai elég eszesen számított, de a világon gyakran történik,
hogy a mély okoskodás csak úgy sántít, mint akármely dőre ötlet.

Kevés idő kellett, hogy az élet meghazudtolja az ő bölcseségét.

Pécsi tudniillik nem birt kibékülni a gyűlölt udvaronczczal kötendő
sógorság eszméjével. Nem képzelhette magát azon helyzetbe, hogy Kassai
naponként házához járjon, s hogy Deborah valaha azon hajlék küszöbén
lépjen át tisztelettel, melyben annyi aljasság s oly kisszerű bűnök
műhelye van.

Ő Kassait, mint kormányférfiút kárhoztatá, mint embert megveté.

Ellenszenvének oka jellemének alapján nyugvék, szilárdul,
ledönthetetlenűl.

Soha két porból emelkedettebb egyén ellenkezőbb álláspontot nem
foglalhatott el, mint a megbukott korlátnok, s a hatalomban álló, ámbár
mindketten a kiinduló pontnál találkoztak.

Pécsi is, mint Kassai, roppant nagy vagyont szerzett, s ha az utóbbi
többnyire aljas módon, a másik sem mindig tiszta eszközökkel.

Pécsit sokan hatalmaskodással vádolták, míg Kassai aranynyal telt
erszényei a cselszövény és uzsora diadalemlékei voltak.

Pécsi is, hogy a befolyás lépcsőin haladhasson, főurakat lökött félre;
de Kassai csekély haszonért sem mulasztotta el a magasabb születésűeket,
kiknek hizelegni is tudott, ha lehetett, orvul megtámadni, s mihelyt
veszély nélkül tehette, csupa irigységből ingerelni, kijátszani,
lealázni.

E homályos oldalakon kívül, melyek a két államférfiút nem jellemökre, de
tetteiknek vád alá esésére nézve némileg egy szinvonalra helyezik,
minden más tekintetben óriási különbség létezett köztök.

Pécsi bőkezű s adakozó volt, Kassai fukar és szívtelen.

Az mesés fénynyel vette körül magát, s rendkívüli művelt izléssel birt,
ez nemcsak fösvény, hanem ronda volt.

Pécsi nagy udvart tartott, melyet nemesi vérből származott apródok és
számos cselédség a középkori bárókéhoz majdnem hasonlóvá emeltek; de
Kassai Gyula-Fehérváron egypár piszkos szobába vonult, s
költségkiméletből a tanuló ifjuság közül a szegényebbekkel hordatott
magának étket, falusi nagy kastélyaiban pedig a kéményt füstölni
hébe-hóba is alig látta valaki, s hogy mily asztalterítéke van, arról a
papon és iskolamesteren kívül kevés halandó adhatott biztos hirt.

Pécsi a tudományos műveltség mellett még költői hivatással is volt a
rája nézve pazar kegyű természettől megajándékozva. A szent énekeket,
melyeket szerzett, s melyek hitsorsosait elragadták, maga tevé zenére.
Az építészethez értett, tündérszép kerteket rendezett, gyönyörű
olajfestményekkel díszíté termeit, s legbuzgóbb pártfogója volt a vándor
hegedűstől kezdve a szorgalmas szobatudósig mindenkinek, ki a szellemi
élet emeléséhez járult. Ellenben Kassai lenézte a haszontalan
ábrándokat, melyek a konyhára semmit sem hoznak. Kevésre becsülte a
tudományt, a rabulán és bizonyos macchiavelli ügyességeken kívül, melyek
által a tömeget akaratunk eszközévé s a politikai hatalmat házi
érdekeink ügynökévé, hiuságunk udvaronczává, és szenvedélyeink
bérszolgájává lehet tenni.

Pécsi eszményképei, melyek után lelkesült, egy Medici Cosimo vagy
Lorenzo voltak; Kassai azon zsidót bámulhatta leginkább, ki pénzes
ládáján ülve, megelégszik az egyiptomi hagymával, melyből elődeit, ha a
gúlák építésénél megéheztek, Pharao király tápláltatá.

Pécsi szeretett a mágnásokhoz számíttatni, de a kitünőséget
rangkülönbség nélkül bámulta és kebléhez szorította. Kassai saját
kézműves rokonait szégyenlé, a magas helyzetűeket inkább levonni
vágyott, mint hozzájuk közelíteni, s a demagogok tulajdonaiból csak az
irigységet sajátította el.

Ily ellentétek után könnyen beláthatjuk, hogy Deborah szerelmének nem
kedvezett azon készség, melylyel Kassai Elemérrel rokonságát elismeré és
hirdeté.

Pécsi nem szünt meg ugyan az ifjú iránt mély vonzalommal viseltetni; de
érezni kezdé, s naponként mindinkább, hogy saját szive, és a
csillagjóslat minden rábeszélő ereje soha annyi igézetet nem gyakorolhat
rá, mely mellett a Kassai sógorságára undor nélkül ne gondolhasson.

Szembetünőleg hidegebben fogadta tehát Elemért.

Nem engedett alkalmat, hogy ez Deboráhval hosszasan társaloghasson.

S midőn a leány, ki az apa zárkózottságát szeszélynek tulajdonította, a
kaczérság ártatlan nemeivel igyekezett oly bűvkörben tartani Elemért,
hogy észre ne vehesse a fellegeket, melyek boldogsága egét fenyegetik, s
hogy a férfiui büszkeség miatt ne érezze magát visszavonulásra
kényszerítve, midőn a leány annál átengedőbbé vált, minél feszesebb
modorúvá az apa, s midőn éjjel hullatott sűrű könnyei közt csak nagy
küzdéssel szerezhetett elég lélekerőt nappal mosolyogni s el nem árulni
a szenvedést, melyet kedvesének várt és félt jelenléte szívében okoz,
midőn ennyire bonyolódott az előbb oly természetesnek látszó, oly
kielégítő viszony, Pécsi szükségesnek tartotta mindent fölfedezni
Deborah előtt.

A hetven éves férfiu összefogott kezekkel és esdekelve kéré leányát,
hogy míg ő él, ne kösse egybe sorsát Elemérrel.

Ha nem tud szerelméről lemondani, várjon, tűrjön, míg az apa halála
föloldja egyik kötelessége alól, hogy a másik számára élhessen.

Ekkor kivánta Deborah Eperjesre, a nénjéhez távozást.

Ő gyöngédebb volt, mintsem Elemérnek a titkot fölfedezhesse.


XII.

Kassai éles tapintatával hamar észrevette, hogy hányat ütött az óra.

A viszonyokhoz szabta magát.

Helyzetét kitelhetőleg akarta hasznosítani, s azon körülményt, hogy
drága idejét Pécsi házának szentelé, kizsákmányolni igyekezett.

Nem tűrhette, hogy valami fáradsága illő napibér nélkül maradjon.

Azután kedélyét egykevéssé sértette a gőg, melylyel Pécsi az ő
előzékenységeit fogadta.

Kassainál a gyűlölség is, mint minden indulat, nem az ablakon tört be,
hanem mint a művelt vendéghez illik, az ajtónál kopogtatott s folytonos
látogatások által lett majdnem észrevétlenül házibaráttá, kenyérpajtássá
és sátortárssá.

Ő előbb csak ártani akart Pécsinek, s miután sokszor ártott, gyűlölni
kezdé, mert eléggé megbántotta.

Azon hónapok alatt, melyekben Elemért Deborah vőlegényének képzelte,
mesés pontossággal ismerkedett meg Pécsi birtokainak állapotával. Tudta,
mily zálog lefizetése, mily örökváltsági bevallások erőtlenítése, mily
határkijáratások és mily régi osztálypörök fölelevenítése útján lehetne
legtöbb kárt tenni a jelenlegi tulajdonosnak, a nélkül, hogy a megtámadó
sok költséget veszélyeztetne, ragyogó kártérítés reménye nélkül.

Ily előkészület után könnyű volt neki a büszke Pécsit vérig boszantani,
s tetemes veszteségekbe sodrani.

A politikai körülmények is kedveztek Kassainak.

Bethlen Istvánnak a fejedelmi szék elnyerésére tett kisérleteitől
kezdve, Zólyomi merész terveiig, s e hatalmas pártfőnök bukását követő
titkos és egészen soha be nem bizonyult összeesküvésekig csaknem
szakadatlan rendületeket szenvedett Erdély belbékéje, s csaknem
folytonos veszély fenyegette a török udvartól gyűlölt Rákóczi hatalmát
és életét.

Kassai gyakran födözhetett fel igazi és költött lázadásokat, melyeket
szencsés volt épen a lobbanás perczében elfojtani.

Ily megelőzött kisérleteknél mindig számos egyénre esett gyanu,
bizonyító tények nélkül.

S Kassai elég ügyes volt úgy intézni a nyomozatokat, hogy Pécsi, ki soha
egy békétlennel sem állott összeköttetésben, mindig a terhes gyanu alatt
levők közt első sorba esett, s a fejedelemnek kénytelen volt irott
kötelezvényeket és zálogot adni jámbor magaviselete felől.

Kémektől vétetett körül. Vendéglátó szokásai veszélyeseknek tűntek fel.
Ha távol fekvő jószágaira utazott, bizodalmatlanságot ébresztett. Ha a
székvároshoz közel levő Balázsfalván, hol leginkább szeretett lakni,
megharsant a zene, s táncz és családi ünnepek derítették föl a falusi
élet hétköznapi egyformaságát, akkor Pécsit azon gyanu sujtá, mikép az
ifjuságot akarja mulatság szine alatt fölforgató tervek végrehajtására
összpontosítani.

A sok zaklatás utoljára arra birta a büszke öreget, hogy Gyula-Fehérvár
külvárosában, közel a Miklós-kapuhoz, s a fejedelmi palotával majdnem
szemben, egy majorházat pompás villává építtete, s állandólag oda
költözött, mert mint mondá, visszavonultan és mégis szem előtt akar
élni.

Czifra épületét «remeteség»-nek nevezé, s oly magányban tölté napjait,
mely más ember izlése szerint, aránylag mégis elég fényesnek és elég
zajosnak látszott volna.

E villában forrt gyűlölete Kassai ellen, ki bár nem tudta eddig őt
vagyonától és a külső kényelmeitől megfosztani, csakugyan csoportos
faggatásoknak tette ki, s a lelki nyugalmat, a gond s aggodalom nélküli
szellemi életet egy napig sem engedé élveznie.

Elemér a két öreg ellenségeskedését, a nélkül, hogy valódi okát tudná,
elég világosan látta.

Kassai iránt semmi szeretettel nem viseltetvén, ennek házából önként
maradozott ki, és ohajtotta volna a rögtönzött fiui szerepet a roppant
örökség minden kilátásaival együtt nyakáról lerázni.

De a vén korlátnok, a mennyire kiszáradt szíve engedé, ragaszkodott
hozzá, s bár egy körülnyiratlan és teljes súlyú aranyat csak oly nehezen
ajándékozott volna Elemérnek, mint a templom-perselynek – noha vallásos
volt – végre is komolyan el vala tökélve dáriusi kincsét az utolsó
fillérig neki hagyományozni, miben azon kellemes tapasztalat is
megszilárdítá, hogy Elemér az ő nagylelkűségét soha még igénybe nem
vette, s alig kerülhetne elő idő és viszony, melyben a pénzesláda
lakatjait miatta kellene megnyitnia.

Elemér a legolcsóbb fiú volt, ki a család díszét emelte, de egy garasba
sem került.

Elemér nem látszott pazarnak, s mégis oly örökös vala, ki a gyanus
Kassai hite szerint sem igen vágyott hamar jutni az örökséghez.

E tekintetek a vén úr kebelében bizonyos vonzalmat gerjesztettek s
tartottak ébren az ifjú testőrtiszt iránt.

S most térjünk át az utczai jelenetre, melytől szemünket, hogy a multba
visszanézhessünk, elvontuk…

Midőn Elemér – ki a Pécsi és Kassai nevének hangoztatásakor ágyából
fölkelt – a piaczra sietett, hogy a zaj okát megtudhassa, a tömeg már
oszlóban volt.

Természetes vala tehát, miként a legingerültebb csoportozatot követte, s
midőn ez a mellékutczákon több sugárban bomlott szét, egyéb nem maradt
hátra, mint nyomukban lenni azoknak, kik Pécsit hévvel szidalmazva, a
Szent-Mihály-kapun a külváros oly része felé látszottak tartani, melyhez
közel feküdt a forrón szeretett Deborah atyjának háza.

Így volt a rendítő jelenetnek, melyet a «beteg asszony» halála
előidézett, szemtanuja, s alkalma lett Deboráht – kit három hosszú év
után most látott először – egy dühittas, de erőtlen és gyáva izgatónak
kezéből kimenteni.

A nép, melyet Elemér közbelépte megdöbbentett, de az iskolamesternek
Panna és Sára néni szidalmaival elegyült jajveszéklése ismét
bőszültségbe kezdett hozni, néhány másodperczig határozatlan volt.

Mint két ellenkező hullám tolult össze indulata, s nem látszott, merre
fogja a nyomás túlsúlya az özönt düleszteni.

A hetykébbek is sokat hülepedtek, mihelyt a jegyről, melyet Elemér
hordott, észrevevék, hogy a kit meg akarnak támadni, testőrtiszt. És a
kard, melynek vége a rövid palást alól kitünt, szintén csillapító szer
vala. De ellenkezőleg nagy bátorításul szolgált azon tény, melynek hamar
kellett szembeötleni, hogy tudniillik a harczfinak, kit húszan is
körülfogtak, jobbja föl van kötve, s csak balkezét használhatja
védelemre és támadásra.

E látvány merészsége sarkalta őket.

Fölemelt öklökkel, pálczákkal, és még fölemeltebb hangon kezdének
agyarkodni, mindig szorosabb kört vonva.

Elemér, hogy a bőszülteket visszatartsa, balkézbe ragadott kardjával
meg-megrezzenté, a kik csak hozzá igen közel férkőztek. S egy vér
nélküli és épen ez okból semmi tragikai hatással nem biró küzdés támadt,
melyben az aczél suhogása oly bűvös kört írt a támadók elé, hová lépni
nem mertek, a nélkül azonban, hogy a fenyegető mozdulatok- és
készülődéssel fölhagynának.

– Ugyan, Elemér, mit bajlódol azokkal a pimaszokkal? Még elhiszik
magokat, ha ronda testöket nem ostorral szabdalod meg.

E szavakat deli arab paripáról kiáltá le egy csinosan öltözött fiatal
úr, drága forgójú süveggel fején, bibor hüvelyű, zománczos karddal
oldalán, és büszke mosolylyal ajkain.

Intését tett is követte.

– Elő az őrökkel! – szólt parancsolón.

A Mihály-kapu felől, hol egy kis őrtanya volt, e fölhivásra fegyverzörej
hallatszott, míg az utcza másik végén egyszerre megjelent néhány lovas
hajdu s lassú léptekkel közelített a küzdés színhelyére. A nép, mely
körülvéve látta magát, a nyitott kapukon, a mint közelebb érheté, az
udvarokra kezdett nyomulni.

Gyulai Ferencz, a csinos levente, lepattant nyergéből, épen midőn az
iskolamester, ki csonka-bénaságáról óbégatott, hirtelen fölszedve magát
a földről, illanáshoz fogott.

– Nem úgy, emberkém! – mondá Gyulai suhogó kis ostorával föltartóztatva
az apró egyént. – Kend a lovamat fogja tartani. Nehogy ellopja, mert
fölakasztatom; nehogy megmocczanjon további rendeletemig, mert kalodába
veretem.

Az iskolamester minden szónoki s egyéb erejét is elvesztve, sompolygott
az arabhoz, s reszkető kezekkel fogta meg a kantárt.

Ezalatt a kőmíves, ki az utczai rakonczátlanságoknál a mérséklő szerepét
játszá, a népből kivált szelidebb elemekkel egyesülve, a «beteg asszony»
holttestét a törpe ablakú házba vitte.

Gyulai, az egész jelenetet mozdulatlanul, félelmes bámulattal tekintő
Deborahnak kart nyujtott, hogy a kapuajtó kőlépcsőjéig vezesse, s ott
mélyen meghajtva magát, visszafordult, s Elemérhez sietvén, végig várta,
míg a Mihály-kaputól érkezett őrök, s a velök szemben jövő lovas hajduk
közt a megrémült utczacsoport, minden veszekedő hajlamból kigyógyulva,
rendre elosonik.

Csak az iskolamester maradt az arab mellett, míg egy jó leczkét kapva, ő
is útilaput köthetett talpára.

Semmi elfogatás nem történt.

Deborah mély, átható tekintetet, melyben köszönet és hála tükröződék,
vetett Gyulaira, s a folyosón eltünt.

Elemér a Mikóházhoz indult, hogy a kocsit, mely a leányt haza vigye,
magával hozza.


XIII.

Tekintsünk Pécsi Simon «remeteségébe».

A nagy étteremből csigalépcső visz szintén akkora könyvtárba, honnan
ismét csigalépcső vezet az épület kúpjához, mely egyetlen kerek szobát
alkot, s annyi ablakkal, hogy fala keskeny választéknál többnek alig
nevezhető.

Ha az étteremben maradnánk, a háziúrban gazdag Epicurt keresnénk, ki a
nélkülözésen túl nem is képzel szerencsétlenséget, a finom kényelmeken
felül élvet; ha a könyvtárba érkezünk, szigorú tudósra vélünk találni,
ki egész életét az ismeret kincseinek gyűjtésére szentelé, és csak azért
hiszi, hogy létezik, mert gondolkodik; ha pedig a kúp titkáig hatoltunk
– s ide nem mindennek nyilik bejárat – akkor a koboz és hangjegyek
zenészt, az állatkör s a vizsgálatra felállított látcsövek csillagjóst,
számtalan más tárgy pedig egy ábrándos és előitéletes embert leplez föl
előttünk.

S valóban, Pécsi Simon jellemében mindez egyesült.

Külseje azonban leginkább a nagy urat tüntette szemünkbe, ki százak
között akkor is felötlenék, ha elméje középszerű, s vagyona csekély
volna.

Pécsi Simon magas és testes alak volt, szőke, piros arczczal, gyér sárga
fürtökkel, emelkedett és rendkívül értelmes homlokkal, nagy kék
szemekkel, finom orral, húsos, eleven színű ajkakkal, melyeknek
szögletein a bánat és mosoly görbületei a legrokonszenvesebb hatásúak
voltak.

A haladott kor, de alig hanyatlott testi és még egészen ép szellemi erő
azon ősi természetek közé emelék őt, kiknek deli alakjára búcsúajándékul
a távozó évek a kegyelet dics-sugarát vetik vissza.

Most könyvtárában találjuk. Testén finom szövetű pongyola, szájában
hosszú törökös pipa, s fején Deborah által horgolt s igen választékos
sipka.

A vele átelleni karszékben egy úgynevezett angyal ül Thyatirából, kinek
teljes neve: Jonathán-Dávid-Elázer-Judás-Machabeus.

Előre megjegyezzük, hogy itt semmit sem kell valódi értelmében venni.

Mert a karszéken ülő nem igazi angyal volt, hanem csak a szombatosok
lelkésze, kik szent János _Mennyei jelenetei_ nyomán a papot angyalnak
hívták. Az ő hivei sajátlag nem is Thyatirában, hanem Udvarhelyen
laktak, de a szombatos szerette főbb egyházait azon városokra
átbérmálni, melyekhez szent János intő levelet küldött. Azután
eredetileg nem is hivták őt Jonathán-Dávid-Elázer-Judás-Machabeusnak,
hanem csak egyszerűen Jaskó Pálnak; de a szombatosok szokásához
tartozott az ó-testámentumból egész névkoszorúkat aggasztani magokra.

Különben az említett angyal kondorhajú, kis és élénk egyéniség volt.
Vonalai, ha bennök pusztítást nem tesz a ragya, szabályosak, sőt szépek
is lettek volna. Így csak tüzes fekete szemei, melyek delejes színben
villogtak, és gyönyörű csengésű hangja igézte meg a közönséget, s magát
Pécsi Simont is, ki rendesen a ferde külső iránt ellenszenvvel
viseltetett.

– Nagyságos uram! szólt az angyal, – hiveink száma naponkint szaporodik.
Thyatirában a közelebbi szent szombaton nyolczvan kegyes ajak zengé a
száztizedik zsoltárt, mely a Messiás eljöveteléről szól, s utána
mindjárt a kegyelmed gyönyörű versét, mely az ő második eljövetelére
készíti elő a fehérruhában járókat.[3] Szárdis városa (Kézdi-Vásárhely)
pedig az idén három taggal szaporítá az új Jeruzsálemnek, mely az idők
betelésével egyenesen a mennyországból száll alá,[4] leendő polgárait.
Mindenütt hódításokat tesz igaz hitvallásunk, s ha a véres törvények nem
rémítenék vissza a népet az áttérésektől, Székelyföld nagy része a
szombatos üdvözítő tanát fogadná el.

– Magam is sajnosnak tartom, válaszolá Pécsi, hogy a lelkiismeret jogát
honunkban nem tisztelik. A hiteszmék fejlődése, a szabad vizsgálat és a
szentirás magyarázata, uralkodó secták által szoros korlátok közé van
szorítva; de még sem hihetem, hogy a szombatosokat üldöző törvények
eddig nagy gátul szolgáltak volna az áttérésekre, miután azt behunyt
szemmel nézte a fejedelem és az országtanács, s minthogy közületek senki
sem mutathatja a békókat, melyeket hiteért hordott, s a bitófa
forgácsát, melyet a kivégzett szombatos vére tett ereklyévé.

– De meddig tart e türelem? Van-e kezességünk, hogy a törvény vad betűi
nem ébrednek fel szendergésökből, és a martalékra éhesebben nem
rohannak, mintsem ha folyvást azzal táplálkoztak volna?

– Rákóczi, ki annyira sürgeti Magyarországon a vallásszabadságot, a
törvény örve alatt sem kezdhet Erdélyben hitüldözéshez. Azután mi…
akarám mondani a szombatosok, külső szertartásokkal sem ingerelhetik
magok ellen a többi felekezetek vakbuzgóságát. Nekünk… akarám mondani
nekik, még templomra sincs okvetlenül szükségök. Vagy nem mondja-e Szent
János: Templomot sem láttam az új Jeruzsálemben, mert a mindenható
Úristen és a bárány annak temploma.

A thyatirai angyal nyugtalanul mozgott székén. Látszott elégületlensége,
látszott neheztelése a közöny miatt, melyet Pécsi Simon nyilatkozatában
vélt találni.

– Nagyságos jó uram! szólt hévvel, soha egy vallásnak sem volt oly kevés
büszkesége, hogy azzal elégült legyen, ha létezését a hatalom
kegyelmesen tűri. Nekünk jogra van szükségünk, nem irgalomra, vagy
lenéző kiméletre. Megengedem, hogy a fejedelem nem fogja kalodába
veretni annak lábát, kinek ajka szombaton imádkozik. Lehet,
hajlékainkból nem rugdosnak ki a poroszlók, mint gazdája a férges ebet.
S talán nem süt a bakó szégyenjegyet homlokunkra azért, mert szigorúan
hiszünk szent János _Mennyei jelenései_ben, melyről maga az evangelista
mondja: «Boldog, ki olvassa, s boldogok, kik hallgatják e
jövendőmondásnak beszédét, és megtartják azokat, melyek megirattak
abban, mert az idő rövid». Nagyságos uram! Valószínű, hogy holnap is
lehet titkon várni az új megváltást, mint tegnap szabad volt, de mi
nyiltan akarjuk hitünket vallani; mi nem tengeni… mi élni, terjeszkedni
és jogokat szerezni akarunk.

– Úgy az Isten haragjának pohara fejetekre fog kitöltetni, szólt Pécsi
Simon fájdalmas részvéttel. Lesznek vértanuitok, de nem marad hívő, ki
azok nevét a késő kegyelet számára följegyezze. És a maradék azt sem
fogja tudni, zsidók voltak-e, vagy a kereszténység oly felekezete, mely
a legtisztább igét hirdeté, bár süket füleknek.

– Boldogok a vértanuk! kiáltá a thyatirai angyal ragyogó szemekkel,
átszellemült arczczal, boldogok, a kiknek fejét vették Isten beszédeért,
mert csak azok élednek föl az első föltámadáskor, s azok lesznek a
Megváltó ezeréves birodalmának polgárai.[5] Bizonyára minden igaz
szombatos örömtől repeső szívvel fogja a pallost megcsókolni, mely őt a
vértanuság dicsőségében részelteti.

Pécsi Simonra e rajongás kedvetlenül hatott.

Ő «nem öltött még fehér köntöst», de a szombatosok főpártfogójának
tartatott, s ily helyzetben természetes vala, hogy rettegett az új
felekezet oly fontolatlan lépéseitől, melyek következményeiért
valószínűleg őt terhelte volna legnagyobb felelősség.

– Ugyan hányan vagytok? kérdé gúnynyal. Nem férnétek-e be Fehérvár
székesegyházába apróstul, öregestül mind? Nem gyilkoltathatna-e meg
titeket egy új Heródes, a nélkül, hogy nem vagytok még képesek sem a
vértanuság adójának megfizetésére, sem a vallásjogok kivívására és
megőrzésére.

– A vértanuság adója, válaszolt az angyal, mindig azt gazdagítja, kitől
behajtatik. Egyébiránt, ha nem is vagyunk sokan, emlékszünk rá, hogy az
unitáriusok sem számláltak sokkal több hívőt, midőn egy vagyontalan és
idegen orvosnak[6] erélye által az egész ország bevett vallásai közé
emeltettek. S nagyságod, Pécsi Simon, jó uram, hazánkfia, dúsgazdag
főúr, és az országgyűlés nagy befolyású tagja.

– Mit? hebegé Pécsi egészen kipirulva, ti rám számíttok? Azt hiszitek-e,
hogy ily nyaktörő vállalat kolomposa leszek? Furcsa fogalmatok van egy
férfiuról, ki kormányszolgálatban őszülve meg, annyit legalább kénytelen
tudni, hol válik a vakmerőség őrültséggé.

– Nagyságos uram! Minden szombatos kegyelmedre fordítja szemét, s
kegyelmedtől várja a föllépési jelszót. Én hasztalan mondanám: ettől a
főúrtól ne várjatok semmit, mert csak akkor fáradna ügyetekért, midőn
már fáradság nélkül is czélt lehet érni. Ők engem soraikból kilöknének.
És hasztalan mondanám: guggoljatok csendesen, mint a haris a fűben, mert
még nem jött el a szólásnak ideje. Ők megköveznének engemet. Ha
nagyságod veszélyesnek tartja a szombatosok föllépését, győzze meg őket
arról.

– Igen, én ezt megteszem, s ha nem sikerülne, készebb vagyok végkép
szakítni velök, mintsem nevem és befolyásom által is bátoríttassanak az
önmegsemmisítés badar munkájához fogni. A jövő márczius hó második
szombatján balázsfalvi jószágomon leszek. Értesítsd a felekezet kitünőbb
egyéneit, s add nekik tudtul, hogy hitvallásuk ügyében kivánnék velök
értekezni.

A thyatirai angyal Pécsi Simon e határozatával elégülten távozik. –
Minket vissza nem tartóztat, sőt mi fogjuk magunkkal ragadni őt,
gondolá. Mert mikor győzött a félénk és rémlátó ész tanácsa, a szent
lelkesedés rohanó árja ellenében? Pécsi a miénk. A szombatos kivívott
jogainak diadalünnepére már készülhet, fölhúrozhatja a kobozt, fonhatja
fürtei közé a koszorút, szabhatja vállaira a fehér öltönyt. Az igazság
napvilága győz; a sötétség angyalai erejöket vesztve tünnek el a vidám
láthatárról.

A szent férfiú ily ábrándokkal érkezett a nagy piaczra épen akkor, midőn
az óriás alakú herold büszkén lépdelt ki a fejedelmi palotából, hogy a
szombatosok ellen hozott végzést fölolvassa.


XIV.

A thyatirai angyalon kívül a sardisit is a hitterjesztés ösztöne
Fehérvárra csábította.

Ez a szombatosok szemefénye volt.

Erkölcsében a thyatirai papnál kevésbbé vala ugyan szigorú, de elméje
magasabb, modora kellemesebb és külsője oly megnyerő, hogy nemcsak
községe, de a szombatosok egész felekezete bálványozta.

A szerencse mindenütt követte.

Mint koldusgyermek lépett egy híres szombatos orvosnak házába. A kegyes
és tudós ősz férfiu az alamizsna fillérje helyett ruhával látta el a
rongyba takart, a hideg miatt reszkető fiut, s midőn megtudá, hogy a
betűket ismeri, szolgálatba vevé, iskolába küldötte s üres órái alatt
maga is oktatá.

A már tizenötévet betöltött gyerek, ki még csak a nyomtatott betűket
tudá megkülönböztetni, hamar haladott az ismeret gyűjtésében, s midőn
pártfogója meghalt, az új hit a szenvedett veszteségért leginkább benne
keresett kárpótlást, mert bár felső iskolákat nem hallgatott, s külföldi
egyetemre utazni nem volt pénze, a hollandi híres tanintézetekben
tudorrá avatott református papokat is a szentírás magyarázata fölött
támadt vitákban gyakran szögletbe szorította.

Neve az egész környéken hamar lett ismeretessé.

De a jó szerencse máskép is kedvezett neki.

Az orvos szép és egyetlen leánya tudniillik, a gyász kitöltével, hozzá
ment nőül. Hasztalan igyekezett az anya lebeszélni, hasztalan
botránkoztak meg fiu-testvérei és a rokonok.

Nem tagadhatni, hogy e házasság kicsinyben esemény volt, s hire húsz
mértföldig is elterjedhetett, mert Klára tősgyökeres székely családból
származván, nemesi jogokkal birt. Szép bútorokat, hat jármos ökröt,
eresztő fejős teheneket, finom kamukát és fehérneműt, sőt egész tuczat
ezüst kést, kanalat is vitt hozományúl. A mi pedig mindennél több, keze
után, egész az alkirálybiró fiáig, a székely urfiak szine vágyott.

Klára nevelésénél és választékos izlésénél fogva a nemes kisasszonyok
sorába úgy be is illett, mint virágos kertbe a százlevelű rózsa.

A szombatos pár szerény laka csakhamar legyőzte a kálvinista pap házát,
s vetélkedett, bár nem nagyságban, kényelemben, az egyházi gondnok
cserepes épületével is, mert a férj derék gazda, a nő tűzről pattant
gazdasszony volt és mindketten birták a kevésből kijöhetés titkát, s
azon adományt, hogy rajtok és körülök minden szebbnek, díszesebbnek és
kellemesb formájunak tűnjék föl, mint máson és más helyt.

Miért vállalt a szorgalmas és családi körében boldog férfiu új
hitsorsosai közt oly egyházi méltóságot, melynek létezése sem volt az
ország által elismerve, s melynek foglalatossága sok, de jövedelme épen
semmi? E kérdésre csak annyit válaszolhatok, hogy így szokott az ember
kedvencz eszméjéért áldozatot hozni, így lépünk át, ha a lelkesedés
megragadott, csendéletünkből a veszélyes, s néha még dicstelen
tevékenységbe is.

Klára hozományának jelentékeny részét megemészté e változás, de férje
naponként közelgeni látta az alkalmas perczet új hitök országossá
tételére, s mint paptársa, ő is Pécsi Simonnak tevékenységre nógatása
végett jött Gyula-Fehérvárra.

*

A szárdisi angyal derült arczczal lépett egy szombatos pék ajtója elébe,
midőn a harangok megkondulása nagy csoportozatokban kezdé vonni a népet
a székesegyházba, hol Dajka püspök volt szónoklandó. Mikor fogják szent
elmékedéseimet ennyien hallgatni? mikor mondhatom el büszkén: Klárám! te
nem szégyelheted, hogy a pórfiut, hogy a szegény koldust választád
férjül? Reméljünk! Az új Jeruzsálemnek alapja megvettetett, épületei
hamar fognak emelkedni!

Ily gondolatokba merűlve a szárdisi angyal észre se vette a kék darabont
káplárt, ki a pékhez betérve, egy pohár méhsör mellett róla tudakolt,
szemét rajta tartá, s midőn több kérdezője nem volt, melléje simulva
kezét vállára tevé.

– Nem tetszenék-e kegyelmednek – szólt durva nyájassággal – az én
társaságomban egy rövid sétára rándulni?

– Talán valami ügye van kendnek velem? – kérdé látható nehezteléssel a
szárdisi angyal.

– Van ám, még pedig a javából, – szólt a káplár.

– Mi tetszik hát, szóljon!

– Nekem ugyan semmi, de annál több Kassai uram ő nagyságának.

E névre a szárdisi angyal egészséges, életvidor arcza sápadt lett.

– Kendet hozzá kell kisérnem. Karabélyom töltve, kopjámat látja, tessék
tehát csendesen előttem haladni.

A fogoly, mert helyzetéről többé kétségben nem lehetett, csodálkozásából
alig birt magához térni. Mi baja lehet vele Rákóczi miniszterének,
gyanítani sem tudta? Visszatekinte multjára, s tisztának találta, mint a
tükröt. Bizonyosan új vallása foroghat szóban, gondolá. De miért
kezdenék épen ma s épen rajta a szombatosok üldözését? Mit
bizonyíthatnak be e perczben ellene? S ha törvényes adatokat csak
nyomozás útján szerezhetnek, miért tevék őt fogolylyá, mielőtt
vádolhatnák? s miért vezetik, mint rabot, börtön helyett a fejedelmi
palotába és az ország első hivatalnoka szine elébe?

A szárdisi angyal e komor kérdéseket forgatá elméjében. Kedélye
befellegzett vala s arcza, ha nem is félelmet, megdöbbenést árult el.

– Most üt a kisértés órája! Légy hív mindhalálig s neked adom az életnek
koronáját, mondja a szentirás. Atyám! ha lehet, maradjon el tőlem e
keserű pohár! szól a Megváltó. Szegény Klára! Oh! az én kedves kis
gyermekeim! Mi tevő legyek?

Ily eszmék követék a szárdisi angyalt a fejedelmi irodába. A
levéltárnokon, s egy pár diákon kivül a nagyteremben alig volt ember. Az
egész szobasor oly csendes, mintha bezárt templom volna, s a szombatos
saját lába kopogásától megdöbbent.

Végre a fogoly és őre, hosszú, de aránytalanul keskeny kabinet
küszöbéhez értek, honnan egy karszék vánkosai közül Kassai uram kis
testének egyes részletei és egész kopasz nagy feje valának láthatók.

Az öreg úr előtt durva keresztkötésű irományok hevertek. Csak kezét
tartá rajtok, szemét a belépőn. Hm! posztóruhája, nadrágja, csizmája és
dupla süvege van! Négyszeres megsértése a törvényeknek. Hm! E szavak
hatottak a karszékből a szárdisi angyalig, kinek szivét e különös
üdvözlésre remegés fogta el.

– Laczkó Istvánnak hivják kendet, hüm! És a másik neve?

A szárdisi angyal szótlanul állott, igézetes kényszerüséggel a
karszéknek szegezve tekintetét.

– Nó! hangzék Kassai lapos ajkairól, nó! hangzék ismét, és még ferdébb
mosolylyal.

– Ha a kormány, válaszolá a fogoly, bizonyos hitfelekezethez szításom
iránt gyanut táplál és üldözni akar, van elég eszköze nevemet
kinyomozni, s egészen fölösleges, hogy saját vallomásom által terheljem
magamat, és önszántomból gyűjtsek fejemre parázst.

– Ez bátran van mondva: Ananiás-Azariás-Nisael-Szombaton-viaskodó uram!
ez a keresztre feszítést áhítók merészségével van mondva, de én tőled
álnevű Laczkó István valóságos nevedet kérdem.

A szárdisi angyal fejébe tódult minden vér, s erélye ismét megtört.

A korlátnok az irománycsomagra tevén kezét, száraz gúnynyal mondá:

– Téged Szőke Pistának hívnak s nagyrápolti féltelkes jobbágy vagy.
Földesurad Döbrögi Péter uram volt. Tíz éves korodban atyádat egy
erdőfoglaláskor agyonütötték. Döbrögi Péter, hogy atyád érdeméért
megkülönböztessen, saját konyhájában kuktává tett, de te a szakácsnak
nem akarál engedelmeskedni. A hátadra mért husángokat, hum! zokul
vetted. A serpenyő és nyárs mellől megszöktél, egy izmos, ép gyereket
lopván el ez által jámbor földesuradtól. Anyád nemsokára kimult.

– Szegény anyám! sohajtá a szárdisi angyal.

– Nem arról van itt szó, Szőke Pista, hogy néhai anyád szegény-e vagy
nem. A baj az, hogy te szökött jobbágy vagy, és örökséged tizenhat kerek
év óta üres. Ennyi idő alatt senki sem tett róla robotot, senki sem
adott tizedet, senki sem állított katonát, senki sem fizetett adót. A te
féltelked többnyire hasznavehetetlen földekből állván, népesítlen
maradt. Én tavaly megvevém Döbrögi Péter uramtól a rápolti birtokrészt,
még pedig a jobbágyok minden restantiájával együtt. Érted-e?

[Illustration: – Téged Szőke Pistának hivnak.]

Ekkor egy diák a korlátnokhoz valami iratot hozott ellenjegyzésre.
Kassai hosszasan tudakolt tőle minden apróságot, hagyván azalatt a
szárdisi angyalt a rémítő gondolattal küzdeni, hogy feleségestül,
gyermekestül örökös jobbágy, még pedig egy fukar, szívtelen földesúrnál.

– Szőke Pista! én téged még ma Rápoltra indítalak, szól a korlátnok
vigyorogva.

– Holttestemet küldheti nagyságod oda, magam nem fogok menni.

– Hm! tehát öngyilkosságra készülsz! Nem jut-e eszedbe, hogy feleséged
vagyonából a tizenhat évi robot és tized hátralékját sem hajthatnám be.
Boldogtalan! Meg akarsz-e károsítani? Porontyaidból hogy sajtolhatom ki
pénzemet? Egyik gyermekedet pujka-, a másikat sertéspásztornak fognám
használni, de nőd nemes leány. Akaratja ellen tulajdonomnak nem
tekinthetném. El kellene kölykeitől űznöm. S ha anyai szeretet
ösztönéből a telken maradna is, igen gyönge, igen kényes. A háromágú
korbács sem szoktathatná hamar a kapához és sarlóhoz.

– Mennyei atyám! kiáltá a szerencsétlen szombatos, hát csakugyan
beteljesül az idő, midőn a sátán hatalmat nyer a világ feletti
uralkodásra? Hát csakugyan néhány nap mulva azon év fog kezdődni,
melyben az ötödik[7] angyal trombitájának hangjára egy csillag hull a
földre, s a megrendült égsarkakkal együtt az erkölcsi rend tengelye
kisiklik helyéből? Szent atyám! most kezdődnek-e ama szörnyű csapások,
melyeknek nem szabad az embereket megölni, de gyötreniök kell
éjjel-nappal oly iszonyúan, mint a scorpió marása miatti gyötrelem?
Rajtam kezdődik-e előjele a jósolt időknek, melyekről mondatik: keresik
az emberek a halált és nem találják meg, kivánnának meghalni, de a halál
elmegyen előttök? Mit vétettem, hogy homlokomon nincs az Isten
pecsétje,[8] mely védelmezzen a sátán véres körmeitől? S ha bűnös is
valék, miért választattam épen én a legnagyobb büntetésre, hogy
tudniillik saját élő szemeim fedezzék fel először az Antikrisztust?
Kassai! ha a bűn és elvetemültség eszményének meg kell testesülni, mint
megtestesült a szeretet a Krisztusban, akkor te vagy az Antrikrisztus!

Annyi fájdalom, annyi kétségbeesés és magasztaltság volt a szombatos
arczán, hogy még Kassai is némi megütközéssel tekintett rá, de hidegvére
hamar győzött a percz benyomásán.

– Szőke Pista! nem költészetről van köztünk szó, hanem pénzről,
robotról. Te öngyilkolással jogomtól akarsz megfosztani, azonban én sem
estem fejem lágyára. Rajtam túl nem teszesz. Feleséged és gyermekeid
bőrén kiveszem, a mit benned vesztenék. Most pedig pórruhába öltöztetve
tartalak három napig a börtönben. Melléd tétetek egy éles tőrt, melylyel
minden perczben kivégezheted magadat; ha három nap elteltével élve
maradsz, Nagy-Rápoltra vitetlek azon roskadt kunyhóba, melyhez
maradékostul tartozol. Nőd és gyereked utánad fognak jönni. Egy év alatt
a deres oly munkás paraszttá alakítand, a milyen szájas pap vagy most.
Ha a négy bevett vallás valamelyikének hivei közt mester, egyházfi, vagy
sekrestyés lettél volna, most jogom nem lenne téged a röghöz
visszavitetni, de midőn szombatosoknál angyal vagy, rápolti hajdum
pálczája alá esel vissza. Hm! nem disznó orrára való az arany perecz!
Nem parasztnak való az új vallás készítése. Három nap mulva ismét
találkozunk.

Kassai száraz köhögések közt vonult ki egy falajtón.


XV.

Ha Szőke Pista e megaláztatást új hitéért szenvedte volna, ha Szőke
Pista valami vakmerő bűnért vitetnék börtönbe, akkor talán emelt fővel
lépne sorsa elébe, talán maga tépné le testéről az úri ruhát, hogy az
utczaseprő durva és szennyes rongyait adhassák reá a poroszlók. De most
visszaborzadt attól a gondolattól, hogy a fejedelmi iroda tanuja lehet
átöltöztetésének, s hogy midőn majd az utczán hurczoltatik, midőn a
bámészok tudakolni fogják a hajduktól: kit visztek a tömlöczbe? ezek
vállvonva mondhatják: csak egy szökevény jobbágyot, kit földesura
megtalált.

Van oly büszkeség s még a nemesebb természetekben is, mely inkább retteg
a balhelyzet szégyenétől, mint a bűn súlyától.

A kék darabontok beléptek, de kezökben czondra, abaposztóból szabott
nadrág és paraszt bocskor nélkül. Fegyver közé fogták a fegyenczet,
kinek lélekzete szabadabbá lett, midőn a szelidebb bánásmódot látta.

Kassai irodájából a várfalak mellett, a közfigyelem magára vonása nélkül
értek a kijelölt börtönhöz, mely a kapisztrán-kápolna szomszédságában
feküdt.

A porkoláb a letartóztatott nevét nem kérdé. Redős vén arczának hideg
vonásain, ha valami, úgy egy neme a tiszteletnek, egy árnya azon kedvező
sejtelemnek csillámlott át, hogy úrral van dolga.

Kötött sipkáját tar homlokán kissé megmozdítá, s kezébe a bokorkulcs
mellé vékony rövid lábvasat vett, mely karikástól együtt alig birt három
fontnyi súlylyal.

Szőke Pista sötét, de tág pinczébe vezetteték, mely egykor, mint az
ászok rothadt maradványai mutaták, sok hordót, utóbb, mint a falbékók
hosszú sorából gyanítni lehet, sok bűnöst, s köztök kétségkivül nem egy
ártatlan üldözöttet is, rejtett penészlepett, nedves és dohos keblébe.

A porkoláb Szőke Pista lábára zárta a vasat, a kisérő őr pedig a
pinczeszöglethez vezetvén őt, a falbékót szorítá jobb kezére. Csak balja
maradt szabad, hol a szív dobog, mely az élet kerekeit forgatja, s
melynek mozgását a legkisebb gyilok is, ha irányát elszánás vezeti,
rögtön megszüntethetné.

De Kassai gúnyos igérete ellenére, az ölőszer, szintúgy mint a pórruha,
sehol sem vala. Szánalomból-e vagy fondor terv miatt? gyanítni is alig
lehetne.

A falbékó Szőke Pistának szabad mozgásra csak félöl széles és egy öl
hosszú tért hagyott. Ez vala talán a világtól számára kiszakított azon
rész, melyből szenvedésének története mélyebb és mélyebb sülyedések közt
fog tovább ömleni, hasonlóan azon folyamhoz, mely a hitrege szerint, a
föld szinéről eltűnvén, végre még a pokol üregéig is utat lel magának,
hogy sötét hullámaiban a kárhozat szellemei fürödjenek!

A rab tompán, fásúltan hevert a nedves földön, hátát a penészborított
falnak támasztva. Feje mélyen hajlott keblére. Arczának kifejezés- és
majdnem érzés nélküli vonalait a börtön félhomálya elől is rejtegetni
látszott, mintha a tanútlan magánynak ezer szeme volna, melylyel néz,
itél és gúnyol.

Mennyi kínnak és őrjöngő eszmének kellett a kedélyben tombolni, az
arczon átviharzani, míg egy pár rövid óra alatt a túlizgatott idegek ily
aléltsága bekövetkezhetett.

Szőke Pista nyelve majdnem szájpadlásához tapadt a szomjuság miatt.

A vándor, ki rekkenő nyárban, szellőtlen rónán, csillogó, égő fövényben
utazik, nem lehet tikkadtabb, nem sóvároghatná az ég harmatát, a forrás
cseppét inkább, mint e szegény fogoly, kit tél közepén egy nedves üreg
árnya vesz körül.

Testi aléltsága már a legfelsőbb fokra hágott, midőn az utczazaj, mely a
beteg asszonyt ágyából ki és a halál karjaiba szólítá, az ő börtöne
ablakain is besivalkodott, hogy a dermedt érzékeket bősz erejével
föloldja megkötöttségökből.

Szőke Pista figyelni kezdett, s a mit hallott, a mitől zengett az utcza,
a szombatosok káromlása, a szombatosok ellen szórt átok és fenyegetés
volt. A népvéleménynek e felekezetet üldöző iránya megrendíté őt, s épen
váratlanságával nagy hatást gyakorolt kedélyére. Mert a Székelyföld azon
vidékein, hol ő és társai az új igét – bár titokban – hirdették, a
bevett vallások követői irántok kirivó gyűlölséget nem tanusítottak.
Erdély többi részeiben pedig annyira ismeretlenek voltak a szombatosok,
s babonáiknak oly kevés fontosságot tulajdonítottak, hogy még e secta
létezése is ritkán jött szóba.

S épen a türelem, a közöny félreértése nyújtott a hevesebb vérmérsékű
szombatosoknak reményt a bevett vallások közé soroztatásra. Csekélységök
bizonyítékában jövendőjök kezességét vélték.

Mekkora csalódás!

Szőke Pista tehát most hallotta először hitsorsosai dühös szidalmazását.

A mennyire csak lánczai engedék, közel vonult az ablaknyiláshoz.

Lázas figyelemmel kapott föl minden hangot, s hő képzelődése e
töredékekből egészíté ki a künn történteket.

Észrevevé, hogy a szombatosok elleni gyűlölet a tömeget megtámadásokra
vezette. Gyanította, hogy valaki e dühnek áldozatul esett, sőt eshettek
többen. Hallá különösen a Pécsi nevet szidalmak közé vegyíttetni, s a
nép szétoszlásának folyama és a rögtön beállott csend sejteté, hogy
katonaságnak kellett a szombatosok védelmére sietni.

– Ah! tehát minket a kormánynak kell a széttépéstől oltalmazni? Nem a
törvény, de a közvélemény kövez-e meg? Hát nem is a bakó lesz bakónk,
hanem a gyönge leány körmeivel, a reszkető agg átkával, az erőtlen
gyerek az utczasárral? S csak azért prédikálok új hitet, hogy hahoták
közt vettessék családom az utolsó itéletig rabigába? Mivel érdemlem
büntetésedet, Izrael és Jákob Istene! kiről mondják, hogy nemcsak
boszuálló, de igazságos és irgalmas is vagy? Oh! a börtön sötétsége
elhomályosítja lelkemet! Jehova, oltalmazz a bűnös gondolatoktól!

Szőke Pistának sűrűn omlottak könnyei orczájára, a kézbilincsre s a
különben is nedves földre.

A vértanuságot a hiú ember is gyakran hetykén fogadta el, midőn a
máglyához vagy bárdhoz kisérte a nép rokonszenve, de a legszilárdabb
jellem sem hallhatja megrázkódás nélkül a polgári hatalom és a
közvélemény egyértelmüleg hozott halálitéletét.

Új Jeruzsálem angyalai között pedig, ha nem is a leghiúbb, de a
legcsekélyebb akaraterejű Szőke Pista volt.




MÁSODIK RÉSZ.


I.

Bár a nap leszállott, künn az alkony szürkülete alig kezdődik, de benn,
a vad tekintetű pincze-börtönben csak a fogoly sötéthez szokott szeme
veheté észre a tárgyak körvonalait.

A vasajtó zára nyikorga.

Az éles hang Szőke Pista csontvelejéig hatott.

Halantéka úgy lüktetett, üterei oly lázasan dobogtak, mintha a végitélet
trombitája harsant volna meg.

A porkoláb lép be.

Ételt hozott a rabnak, kit már az éhség gyötört és hozott egy kanna
vizet, hogy szomját, mely miatt már nyelni és lélekzeni alig tud,
enyhíthesse.

Szőke Pista mohón ragadta ajkaihoz az edényt, midőn meglátta a hajdut a
börtönőr háta mögött, a mint a szomszéd falbilincs horgára valami
podgyászt akasztott.

– Mi az? – kérdé gyanakvó félelemmel, szemét a hozott tárgyon, száját a
kannán tartva, melyet erős kortyokkal ürített.

– A jobbágyruha – válaszolta a börtönőr, ujjával a hajdunak távozást
intvén.

– Büntessen Isten, ha magamra veszem.

– Nem is szükség, míg kegyelmed mostani ruhája testéről le nem rothad.

– Mit? Engem itt akartok tartani, míg megrothadok, míg a hús
foszlányokban hull le csontomról, míg az éhes férgek lakomát ülnek az
élő-halotton, s a sír pondrói elől fölemésztenek minden táplálékot?
Borzasztó!… Ha! ha! Kassai úr ő nagysága jámbor becsületes ember! Úgy
áldja az Isten, mint én kivánom!… Lám, lám! tehát három nap helyett
három évtizedet fogok e dohos üregben heverni, ha! ha!… Oh ég!

– E falak közé csak terhes bűnöst szokás csukni – szólt vállvonva a
porkoláb.

– Szegény szerencsétlen nőm, édes gyermekeim! S nyomorult, te a gyilkot
nem hoztad el?

– Annyit teljesítek, a mennyit kötelességemmé tesznek – mondá hidegen és
harag nélkül a börtönőr.

– Hol a gyilok? Sehol!… Előjelnek vegyem-e, hogy öngyilkos helyett
gyilkossá szánt az ég!… Markolatig döföm bele a tőrt. De miért van a
tőrnek markolata, hogy sokkal mélyebben ne lehessen döfni?… Oh! szép
tavasz! te a földre ki fogod teríteni virághimes zöld szőnyegedet,…
előmbe a bakó terít fekete szőnyeget, s hulló vércseppjeim lesznek rajta
az árva pipacsok! Látom a tőkét… a bárdot! Börtönőr! hisz én élni
kivánok! Börtönőr! tanum az ég: én élni kivánok! Ki meri mondani, hogy a
sarló alá megértem? Ki gázol az Úr aratásában? Nem hallottátok-e, hogy
én nem kivánok meghalni?… Oh! Klára! oh! gyászruhás özvegyem, honnan
vásárlod könnyeidet, hogy szemedben mindig új csepp van a régi helyett.
Ha! ha! neki köntöse sincs! Kassai poroszlói letépték gyönge, finom,
alabástromfehér tagjairól. Holla! takarjátok be testét a buja szemek és
ostor elől. Jobbágynővé lett ugyan, de még ma szemérmes… eddig nem volt
megszeplősítve és megostorozva. Várjatok, várjatok! majd szenved és
sülyed… akkor lesz nektek való. Szent ég! megőrültem! Agyam fölolvadott,
s mint az égő láva fog kitörni rekeszein. Hány felé pattant koponyám?…
Segítség! segítség! Engem ne végezzetek ki. Hallod-e, börtönőr, engem ne
tarts sokáig ezen ürgelyukban! Szántani, kaszálni, trágyázni akarunk. Én
jobbágy vagyok. Elkésem a napszámtól. Barázdát akarok ekevasammal
hasítani. Vagy a helyett gyilkoljak-e más vassal?

Szőke Pista rázta bilincseit és dühöngött, de a börtönőr már rég
rácsukta az ajtót, rég eltávozott.

Mécstelen éj borítá el a börtönt, annak nesztelen magányát még rémítőbbé
alakítva.

*

Rákóczi első hivatalnoka, a hatalmas és gyűlölt Kassai egy szökevény
jobbágygyal szemben – mint látszik – nem hivé szükségesnek a kimondott
szót megtartani.

Ott hevert ő piszkos börtönben, undorral telve a lég iránt, melyet
beszív, a fal iránt, melyre hátát támasztja, a nedves föld iránt, melyet
lába tapod, a ronda pokrócz iránt, mely a koldusrongynál még épebb
ugyan, de már förtelmesb és visszataszítóbb. Ott hevert ő elvégre
önmagától is iszonyodva. S mily kecsegtető alakban lebegett most szeme
előtt a durva, azonban tiszta pórköntös! Ez is rövid időn szenynyel
fogna beboríttatni, ezen is penészfolt törne ki; de pár napig megmentené
viselőjét az undor legélesebb, legközvetetlenebb okától. Ha nem
szégyelte volna, a börtönőrt most már figyelmeztetné, hogy öltöztesse őt
más mezbe, habár a rabszolgáéba is. S miért nem tud meghalni? hisz! az
öngyilkolásra a falbilincs horga, vagy a nyakkendő, melylyel lélekzetét
elfojthatná, szintugy vezetne, mint a tőr, melyet Kassai megigért, de el
nem küldött. Szőke Pista a halálnak ezer különös nemét forgatá eszében,
s mindeniket áhitá, s mindeniktől visszaborzadt. Egykor, midőn magával
leginkább küzdött, s midőn legnagyobb szüksége volt vagy egy kevés
vigasztalásra, hogy elviselhesse az életet, vagy egy kevés csüggedésre,
hogy a halált önkezével megtalálja, – egykor, midőn hasonló hévvel akart
imádkozni és átkozódni s nem birván a két indulat rohama közül
választani, sötéten tekintett a parányi világosságra, mely a nap keltét
vagy talán leáldozását jelentve, a börtön komor üregét fölkeresé, –
egykor, mondom, a falszögleten a fény élénk rezgése tünt szemébe. Rég
nem látott csoda a homály tanyáján! Oh! mily felhőtlennek kellett künn
az égnek lenni, hogy a pazar sugarakból e vak helynek is jutott valami
osztalékul! S a nedves fal vakolatján mily porondcsilla volt elég bátor
fölfogni és visszaverni a sugárt; honnan származik a fény e megtörése, e
parányi, de majdnem lángoló tükör, mely a rab elébe kihivón, kaczérul
villog? Soká, soká nézett Szőke Pista, mígnem arczát tenyerével borítá,
s ajkai szitkokkal teltek Kassai ellen.

Tőle elérhetetlen távolságban egy tőrt vett észre, melynek hüvelyén és
markolatán gyémánt- és rubinkövek játszottak a börtönbe lopózó világgal.
Mikor és hogy jutott oda e fegyver, gyanítani sem tudta.

A börtönőr még aznap föladá a fogolyra a jobbágyruhát; de egyszersmind
nehéz vasat veretett kezére és lábaira. A falbékóhoz bilincselést
megszüntette. Szőke Pista már a közönséges rabok osztályába látszott
soroztatva. Eddig az országra nézve veszélyes egyénnek tarthaták
fölvigyázói; most csak valami csinyen vagy gonosztetten kapott bűnösként
tünt föl. A börtönőr nyersebb modorán eléggé észlelhető volt e változás.
Nem is köszönt, midőn az ajtót rácsuká, s míg az öltöztetés folyt, a
«kegyelmed» helyett megkisérté «tenek» szólítani; de a sötét és
parancsoló tekintettől még egyszer s talán utoljára visszadöbbent. Szőke
Pista most valóban csekélynek tartá az életet, s a halál színletlen
ohajával ragadta meg a tőrt; de a kimulás küszöbén Klára képe
visszacsábítón lépett elébe. Reszketeggé lett keze, ingadozóvá akaratja.
Nem tartá ugyan többé bűnnek, eldobni magától oly életet, melynek
tartalma csak két szóból áll: nyomor és megaláztatás; de gyávaságnak
hivé annak egész terhét öngyilkolása által nejének gyönge, finom,
törékeny alakjára vetni. A mellére szegzett tőrt szeméből egy keserű
cseppel hullatá a földre, s a másik perczben bősz haraggal ismét
fölemelte. – Add nekem, Uram! – kiáltá öklével görcsösen szorítva a
markolatot, – add a machabeusok bátorságát, hogy tudjak ölni, és
szemhunyorítás nélkül töröljem le házam ellenségének, kit földre verek,
arczomra feccsent vérét.

A rab ezer esélyt gondolt ki Kassai meggyilkolására; de mit használt a
boszu ábrándja azon száraz tény ellenében, hogy a szökött jobbágy
nejének gyalázatját és inségét még tetézni fogná, ha orgyilkos és
kerékbetört gonosztevő özvegyévé válik.

Mihelyt Kassai, mint földesur, törvényes jogait igénybe veszi, vége
szakad minden reménynek, akár a boszun, akár az Istenben helyzett
bizodalmon épüljön az: – ezt hitte a szerencsétlen szombatos, midőn a
tőrt megint kihullatá kezéből.

– De miért akarná épen az én testi munkámhoz nem szokott családomat
jobbágyúl Kassai? – sugá ekkor a szenvedőnek mentőeszméül egy gonosz
démon.

– Ő fösvény, – fűzé tovább a rab, – de nőm vagyonából teljes kárpótlást
adhatunk neki. Miért ragaszkodnék tehát személyünkhez? A fösvénységnek
ellenkezőt kellene tanácsolni. Vagy tán gyűlöl engem? Hisz, akkor látott
először, midőn bilincsbe veretett. S miért említé, hogy ha bármelyik
bevett vallás szolgái közé tartoznám, most nem volna joga mint
szökevényt fölkeresni? Ah! és hogy dühöngött a nép a szombatosok ellen!
Igen, Kassai alkudni kiván velem, s a váltság ára hitvallásom… Ne
említsétek, hogy Eleazar a kegyetlen Fülöp poroszlóira hidegvérrel
tekintett! Szökött jobbágy volt-e ő? Fenyegette-e egyéb kín, mint a mit
a bakó eszközeivel lehet a testből kicsikarni? Jelent-e meg lelkének más
látvány, mint a vértanuság dicsfényében ragyogó halál képe? De én azt a
fájdalmat érzem, melyet nőm és gyermekeim fognak szenvedni, s idegeim
nem birhatják a terhet, melyet a szolgaság testökre, az elaljasodás
lelkiismeretökre fog rakni. Térdet hajtok templomod bálványai előtt
Izrael zsarnoka Fülöp, hogy szivem bálványait oltalmazhassam, Átok
legyen a napon, midőn a szombatosak közé fölvétettem magamat s
meggyőződésemért családom szerencséjét áruba bocsátottam!…


II.

Pár nappal e belküzdelmek után a szárdisi angyal a börtönőr által
kihallgatást kért Kassaitól s e főurral hosszas értekezése volt, mely
szabadon bocsáttatásán végződött.

A pék, kinek boltjában látjuk őt ismét, most sokkal több tisztelettel
tekint rája, sokkal több készséggel rakja tányérába a turóslepényt,
rozspogácsát, sokkal frisebben töltöget poharába méhsört, s egész
magatartásából sejthetjük, hogy e vendéget egy tuczat más jobb torkunál
és nagyobb zsebünél többre becsüli.

Fehérvár érdemes polgárai közt is az élénkebb tudvágyúak nem minden
részvét nélkül kisérik a megszabadult fogolyt, bár a derék pékétől
különböző modorban nyilvánítják iránta figyelmöket.

Egyik a szárdisi angyalt tetőtől talpig méri, mintha keresné azon
helyet, hová legjobban lehetne egypár pálczavonást lerakni; a másik
vidoran tekint szeme közé, mintha a fejedelem törpéjén vagy a
fejedelemasszony bohóczán kívül a legfurcsább alakkal most találkoznék.
Vannak, kik előle az utcza másik szélére térnek, s vannak, kik a másik
szélről eljönnek, hogy párhuzamban lépdeljenek vele, sem gyorsabban, sem
lassabban. A kufárnők pedig bódéikból kidugják fejöket, s kötekedve
kérdik egymástól: nem kinálná-e meg hugom bőrös pecsenyével azt a szép
magyar zsidót, az ebszültét? Zsidó, nem zsidó, mi tagadás, oly deli,
mintha képiró festette volna, s nénémasszony se esnék kétségbe, ha
kegyelmed töpörtyűje miatt vétkeznék a Mózes törvénye ellen.

A szárdisi angyal nyugodt kedélylyel tűrte az ingerkedéseket, de arczát
láng, majd viaszsárga szín borította, keble küzdött a dühvel és
szégyennel, midőn Kassait dicsértetni hallá azon kegyelmes eljárásért,
hogy egy szombatost, kire halál várt, néhány heti börtön után a törvény
kezéből kisurranni engedett.

– Hisz a rab tagadta szombatosságát – szólt az egyik polgár.

– Egy kevés torturával vallomásra lehetett volna birni – jegyzé meg a
másik.

– Oh! hogy nem dobhatom szemök közé: Kassai Erdély legalávalóbb embere;
ti pedig fortélyos és hazug hireknek nyomorult terjesztői vagytok! –
mormogá a szárdisi angyal, míg a róla pletykálók mellette elhaladtak. –
Oh, hogy a számat feltörhetetlen lakattal zárta le a bűn! Miért is nem
maradtam a börtönben! miért váltám ki családomat szennyes áron a
jobbágyság szennyéből. Mit használ a fehér ruha és a munkától föl nem
tört kéz, sötét bűntudat és megtört lélek mellett! Adjátok vissza a
börtön békóit, s vegyétek le a bilincseket, melyek szellememet az
öntudat pellengérére szegzik, hogy öröktől örökre magam legyek magam
előtt megszégyenítve! Nőm tiszta tekintete az átok rajtam! Ki nem fogom
állani kérdő kék szemeit, pedig érettök s gyermekeim ártatlan mosolyáért
áldoztam föl a föláldozhatatlan erényt. Késő vád, hasztalan vergődés!
Hol van, a ki küzdhet végzete ellen! A sátán rám tette körmét,…
illetésének nyoma lelkemen fog maradni!

Ily hangulatban kevéssé érdeklé a szárdisi angyalt a nép kiváncsisága,
mely környezte, s a kandik élczei, melyek máskor az ő ingerlékeny
idegeire erős hatást gyakoroltak volna.

Csak azt ohajtá, hogy mielőbb távozhassék Fehérvárról, s örvendett,
midőn e város kapuin túl volt, s még inkább, midőn a magas tornyok
körvonalait tekintete elől elzárták a közbelépő dombok.

*

Székelyföld némely vidékei sokkal kedvezőbb színben látták azon
férfiúnak, kit Kassai Szőke Pistának, a tájék, hol lakott, Laczkó
Istvánnak, a község pedig, melynek predikált, a szárdisi angyalnak
nevezett, viszontagságos élményeit, elfogatását és bebörtönöztetését.

Üldözöttnek tünt föl, ki eszméjeért, hiteért szenvedett.

A kézdivásárhelyi szombatosok, kik, mint olvasóim tudják, magokat
szardisiaknak hivatták, büszkén tekintettek versenytársaikra, az
udvarhelyi (vagy szerintök thyatirai) község tagjaira. S hogy is ne?
Hisz, soraikból támadt az első üldözött, az első vértanú.

A thyatirai angyalt újja hegyével sem érintette Fehérvárott senki; de az
övéket nehéz bilincsre verték s majdnem halálra kínozták. Igen, a
köztiszteletű Laczkó István még eddig egyedül szenvedett az új
Jeruzsálemért, az ő szent testéről tépték le a zsarnok poroszlói az
öltözéket, az ő kezén és lábán mély rovatokat hagyott a vas. Meg is
csókolták a vénebb nők a békó nyomait, s könnyeikkel mosták volna le a
börtön minden szennyét, de a tisztaságot kedvelő papnál ily kegyeletes
buzgóságra nem maradt semmi anyag.

Kézdi-Vásárhelyen az országtanács tiltó rendelete és Kassai szigora után
feltünőleg gyarapodott a szombatosok száma, s titkos imahelyeiken a
vidéki birtokosok közül is többen kezdettek megjelenni. Hasonló eredmény
vala ez új felekezet más gyűlpontjain is észrevehető.

A merészebbeket a veszély csábítgatá a keletkező valláshoz, a
kiváncsiakat a titok leple, a szeszélyeseket a tilalom, a gyöngéket azon
tapasztalat, hogy a kormány, mióta a szombatosok elleni hirdetményt
kiadta, mintha tettét megbánta volna, nyugodtan nézi még a nyiltabb
izgatásokat is.

A politika szintén szerepet kezdett ez ügyben játszani.

A katholikusok tudván, hogy Kassai a felső-magyarországi megyék sérelmei
miatti nyilt fellépést azért ellenezte, mert Erdélyben még sok békétlen
elem van, s mert különösen a szombatosok hitterjesztésöket
rakonczátlanul űzik, nem késtek kéz alatt szítani e rajongók buzgóságát,
mert csak úgy hitték Rákóczi fejedelemnek az európai vallásháborúba
vegyülését hátráltatni.

Szóval, a titkos felekezeteknél elevenség, mozgás támadt.

A tulzóbbak közelegni hitték az időt, midőn vallásuknak nyilvánosságot
és jogokat követelhetnek.

Jaskó Pál, a thyatirai angyal, mély megyőződése és ragyogó szónoki
tehetsége az óvakodókat is kezdé magával ragadni.

Laczkó István, a szárdisi angyal, ki börtönöztetése előtt a mérséklésre
néha oly szép védveket tudott találni, most nem szegült ellen semmi
indítványnak.

Ő vontatva, a költői emelkedettségnek minden csilláma nélkül, komor
arczczal, a föld porát kereső szemekkel és páratlan érczű hangja bűbájos
erejének igénybevétele nélkül, helyeslé versenytársa merészebb terveit,
s kedélye annál levertebb volt, mennél döntőbb hatással birtak
nyilatkozatai.

Megfoghatatlan szomorúság fellegzett egész kifejezésén, midőn társai
reménytől sugárzó tekintettel s a jövendőben hivő lélek derült
elszántságával jártak-keltek, erősítve az ingadozókat, védve eszméiket,
hirdetve az igét.

A ki figyelemmel kisérte az ellentétet e férfiu szavai és
kedélyhangulata közt, a ki elleste a fájó benyomást, mely idegein
átrezgett, midőn magasztalni hallá magát, a ki látta, hogy máskor meleg,
részvékeny és áradozó szive mennyire elfeledte a hőbb dobogással együtt
a lelkesülést és életörömet, a ki fanyar mosolyát, sötét merengéseit,
nyugtalan álmait és álmatlan éjeit aggódva követé szemeivel s
gondjaival: az kénytelen volt valami mélyen ható, valami rejtélyes és
bősz történetben keresni e rögtöni átalakulás okát.

S van-e élesebb szem, mint a férjet szerető nőé?

Klára az első öleléskor, az első csóknál érzé, hogy minden ámító
hasonlatossága mellett más természet és fogékonyság, más kedély és
jellem lakik most ama külalakban, mely oltáreskünél és szerelem jogánál
fogva az ő élettársáé vala. Ha a kecses ifju nő a mesék világában, ha
egy regényes és rémes korban élt volna, midőn jó és rossz nemtők
közvetetlenül vegyítették magokat a szegény halandók ügyeibe s örömet
leltek gyarló érzékeinknek varázslat általi ámításában: akkor a babonás
előitéleteknek hódolva, talán hinni tudná, hogy férje testéből valami
démon kilopta a lelket, s egy egészen idegenével cserélte föl. Ha Klára
évek óta nincs úgy értesülve, hogy férje egy kihalt családból egyedül
maradt életben, akkor félve vonná el tőle karjait és keblét, nehogy
tévedésből ikertestvérre áraszsza a kéjeket, s a nő édes kötelességeit
teljesítve, hűtlenség bűnébe essék.

Valóban a régi Laczkó Istvánból semmi sem maradt meg, csak Klára iránti
szerelme, s azt is a távollét rövid hat hete csodálatosan alakítá át.

Mohó, sovár, kielégíthetetlen lett e mostanig gyöngéd és költői
színezetű indulat, s nemcsak anyagiasb alapízet nyert, hanem élvei közé
nyugtalan, rémes és idegenszerű elemek is vegyültek oly lélekállapotból,
melynek titkai sejtetlen mélységben laktak.

Mintha hinné, hogy csak napokra, órákra van szorítva az időköz, mely
alatt nejét szeretnie szabad; mintha a baljóslatok egész raját
rezzentené föl e szerelem s mintha legártatlanabb és legédesebb kéjeiben
keserű átok lappangana, vad bűn tombolna.

Képzelni, Klárának mennyi aggodalmat szerzett férje megfejthetetlen
hangulata.

Az éles szemű nő hamar belátta, hogy itt nem mulékony hatásokról, nem az
idegen kór okozta túlizgatottságáról van szó, melyen ápolás és gyógyszer
könnyen segíthetne; belátta, hogy valami szokatlannak kellett férjével
történni, mely egész valóját földrengésként rázta meg, s annál mélyebb
nyomokat hagyott hátra, mennél véletlenebb volt rombolása.

Klára szerelmének erélyével tudta csak szülei megegyezését a vagyon és
helyzet nélküli Laczkó Istvánnal való házasságra kicsikarni, s a
kézfogás után lefolyt nyolcz év még bensőbbé, még áthatóbbá tette
szenvedélyét.

Nem volt titkuk, osztoztak örömben és búban, soha sem kellett egyiknek
is bizalomra szólítani föl a másikat, soha sem volt szükség
esetlegességek közt találgatni az okot, mely valamelyik fél homlokára
felleget vagy ajkára mosolyt vont. Lelkök egész láthatárát úgy
besugározta a szerelem, hogy abban homályos zúg nem maradt, hová a
világosságtól rettegő legkisebb titok is bevonulhatna.

Legalább így hitte Klára.

S most férje egész magaviselete talányok szövedékéből áll.

Nincs nehezebb, mint kölcsönös bizalomban átélt évek után az első titkot
tudakolni, mert szigorú itélet fekszik ebben vagy a kérdőre, vagy a
kérdezettre.

Klára érzé saját ártatlanságát, s hogy vádolhassa férjét, kit eddig csak
tisztelni tanult?

Várt, hallgatott, tűrt, s az óra minden ütésekor elérkezettnek hitte a
perczet, midőn hőn szeretett élettársa szívének terhét vele meg fogja
osztani.

– Hasztalan!

Napok, hetek teltek, s férje mind sötétebbé, rejtélyesebbé lett.

A szárdisi angyal fizetése néhány hívő család szűk adományaiból állván,
a kecses szombatosné a drága időt nem áldozhatá föl merengésekre. Férje
növekedő tétlensége új ösztönül szolgált neki, hogy takarékosság, erély
és helyes számítás által házát a sülyedéstől megóvja, s örökségül nyert
csekély hozományából annyi kényelmet varázsoljon elő, melyet az ügyetlen
bőség sok eszköz igénybe vételével sem tud mindig.

Reggeltől estig dologhoz látott, s tevékenysége egészen kimeríté, s
mégis lehetetlen volt észre nem vennie, hogy fáradozásain nincs a régi
áldás. Most káros szórakozottságon, majd lényeges apróságok elfeledésén
kapta magát rajta, majd ismét a találékonyság teljes hiányán és a
körülmények felhasználásában elkövetett vétségeken. Az egész háztartás
nem volt többé oly összevágó, mint eddig, s azon parányi tőkék,
melyekkel, hogy kamatozzanak, bevásárlásokat tett, most az egyszer nem
elég biztosan látszottak forogni. Szóval minden egy kissé kibillent a
szokott kerékvágásból, mert Klára kedélye sem volt többé helyén, s munka
közt is gondolatai mindig azon iszonyú talány körül csapongtak, mely
férje boldogságát ismeretlen örvényekbe sodrá. Ha ez soká tart, a lelki
elégültséggel együtt a külső kényelem is eltünik, s a csendes lakba a
sötét merengés és önvád mellé vendégül bekopogtat a nyomor is.

Ily érzés, ily hangulat közt hallá férjétől, hogy az új hit ügyében
ismét Fehérvárra készül.

Egy igen szerény jövedelmű családnál, hol a fillérnek kijelölt helye
van, a hosszabb út tetemes költségei mindig válságot idéznek elő,
melynek utóhatásától csak lemondások és apró megszorítások árán tudnak
idejekorán menekülni. De Klárát most nemcsak e tény hangolta le, sokkal
mélyebben hatott kedélyére férjének zavart tekintete, s a majdnem
reszketeg hang, melylyel távozási szándékát közlé.

– Minket új veszély fenyeget! gondolá Klára szorongó és sejtelmes
szívvel. Fehérvárról hoza ő átkot házunkra, s most megint azért megy,
hogy hozzon. Mi történhetett vele, mit követhete el ő? Az orvnak, ki
örömeink gazdag kincstárát kirabolta, szerencsétlenség-e a neve vagy
bűn?

– Mennybeli atyám! – kiáltá most Klára saját eszméjétől eliszonyodva.

Férjének lábai elébe borult, töredelmesen hajtá fejét a padlózatra, s
arany csillámú gazdag sárga haja szétbontakozva omlott alá, sűrű
palástjával eltakarva a szem elől az egész ábrázatot, csak a vékony
ivorfehér nyakat hagyván meztelenűl, mintha bárdcsapásra váró elitélt
volna.

Laczkó István szobormereven állott, s bámulata határtalan lőn.


III.

– Taposs szét – rimánkodott a kétségbeesés hangján a nő – tedd lábadat
nyakamra, hogy haragod súlya zárja el rögtön lélekzetemet s oltsa ki az
életet testemből. Oh! én téged most gondolatomban bűnösnek neveztelek,…
férjem! jóltevőm! büntesd meg a hűtlen rágalmazót.

A férj tagjain hideg borzadály nyargalt át. Vértelen arczczal, kék
ajakkal, összecsapott kezekkel rebegé: – Ő látja homlokomon a
Kain-bélyeget!

Gépileg vonta végig homlokán ujjait, mintha szennyet akarna letörleni;
neje pedig fölemelé a padlózatról omló könnyekkel áztatott arczát és
tekintetét férjére fordítván, megható és sűrű zokogások közt így szólt:
– Homlokodon, mint a márványlapon, melyet a művész szent oltárnak
készített, csak az Isten előtt kedves gondolat és érzés lehet
följegyezve. De az én gyanakvó képzelődésem, mely minden sötétben
kisértetet lát, borult kedélyed szürkületén a bűn alakját hitte át meg
átsuhanni. Oh! iszonyú káprázolat! Úgy-e, Pistám! te csak szerencsétlen
vagy, több nem,… minket csak nyomor fenyeget,… több nem? Ne szólj
titkodról, mert a gyönge nőnek nem szükség azon komoly dolgokat tudni,
melyek a férfiú érczakaratját és törhetetlen szilárdságát veszik
igénybe; ne szellőztesd a bánatod s lélekküzdelmeid elébe vont fátyolt;
hallgasd el – mert a bizalmas szó, ha vissza sem éltek vele, sokat
ejtett már tőrbe, – hallgasd el, kérlek, hogy vallásunkat fenyegeti-e
veszély, vagy családunkat romlás, de megnyugtatásomra, de kínzó
szeszélyeim lecsendesítésére mondd, hogy a te nézeted szerint is, a
legnagyobb szerencsétlenség a bűn. Nyilatkoztasd ezt ki!

Klára erős hangnyomatot adott a végszavaknak, míg enyhítéseül a sebnek,
melyet ajkai ejtettek, férje kezét voná ajkaihoz.

Laczkó István indulatosan rántá el karját. – Távozzál tőlem! kiáltá
vadúl. Távozzál! ismétlé a fájdalom leirhatatlanúl mély, azonban szelid
kifejezésével. Éretted… de ne szóljunk erről! Eredj, lépj azok sorába,
kik mondani fogják: ha előbb ismertem volna jellemét, most nem kellene
pirulnom! ha nem lettem volna elfogult iránta, most nem panaszolnék a
végzet ellen, s könny helyett öröm csillogna szememben! Távozzál! rég
tudom én, mi a szerencsétlenség hatása! Még a fát is odahagyják levelei
a hideg őszi szél lehelletére!

– Mert elhervadtak! mert meghaltak! szólt Klára, csüggedt fővel s alig
hallhatóan.

– Édes nőm! feledd kiméletlen bánásomat. Indulatom túlragadott. Jer
keblemre!

Hőn szorítá magához a szenvedő alakot és szeméből égő könny hullott
ennek liliomarczára.

– Veled együtt érezném, zokogott Klára, a bűnvádat, ha ismeretlen volna
is előttem oka; veled lépnék a gyalázat elébe, s egyenlő jogot
követelnék a közmegvetésből. De úgy-e, erről nem lehet szó? Úgy-e, te is
legnagyobb rossznak a bűnt tartod, s a szenvedés poharából az igazán
keserű cseppnek azt, ha a kiürítést megérdemeltük?

– Mit tudja a te tapasztalatlan szived, Klára, hogyan támad a bűn, s
hogyan szívta táplálékát gyakran épen azon nedvből, melytől a büszke
erény virít? Engem még senki sem vádolhat, bízzuk a bölcsekre a
szabadakarat felőli hiú okoskodást.

– És mit tegyünk a Szentkönyvvel?

Oly megható és gyermeteg volt e kérdés, hogy a szárdisi angyal, ki maga
is az igét hirdeté, csak lesütött szemekkel s néma ajkkal tudott nejének
válaszolni.

Klára férje keblére borult, szeretettel és legkedvesebb kaczérságával
egy bűbájos nőnek, ki szépségét is az igazság védelmére fegyverül akarja
használni.

– Ládd, mily rosszúl tudod a kétkedő szerepét játszani? A büszke tudóst,
ki nagynevű egyházférfiakkal versenyez, most egy együgyű kis némber
szorította kelepczébe.

Klára csókjával zárta el a választ férje ajkán.

– Hát csakugyan annyira gyöngének képzelsz? kérdé hizelgőn. Két ép,
egészséges gyermeket szültem neked, s ne birnám-e el egy kis titok
terhét vagy egy kis csapásnak fájdalmát, mely minket fenyeget? Miért nem
nyilik meg kebled, hogy a közléssel könnyüljön? Ha eszemet gyöngének
véled a tanácsadásra, úgy nincs hallgatásod ellen kifogásom; de ha
lelkemet tartod erőtlennek a gondviseléstől ránk mért megpróbáltatásra,
akkor soha igazán nem szerettél, mert érdemesnek sem hivéd keblembe
mélyebben tekinteni.

– Mondhatnám neked Klára, szólt Laczkó István, hogy képzelődésed játéka
a titok, melyet rejtegetek, s a bűn, melyet, hited szerint, tervelek;
lenevethetném bohó aggodalmaidat, vagy szenteskedő rémlátásodat: de nem
akarom a hallgatás kötelességét a hazugság vétkével könnyűvé tenni.
Bevallom tehát, hogy Fehérvárott igen nehéz napokat töltöttem s hogy
nehezebbek várnak rám. Bősz jóslatú fellegek gyűlnek össze a mi kicsiny
kunyhónk felett, s ki tudja: nem volna-e jobb, ha magunk vetnénk még
bele tüzet, mielőtt az ég nyila találná? Elgázolhatja vetéseinket az
utolsó kalászig a jégeső, s ki tudja: nem volna-e jobb, előre rá hajtani
a helység csordáját, hogy aztán a pusztító vihar nyom nélkül öntse ki
dühét? Örvényeikbe sodorhatják magzatainkat, a fellegszakadás áradalmai,
s ki tudja: nem volna-e jobb, egy kosárban előre a hullámoknak ereszteni
őket, hogy teljesedjék az Úr akaratja, s a kaján végzet az előfélelmek
kínjai nélkül zúzza szét szívünket? Néha kedvem volna átkokból készíteni
imádságos könyvet, s egész hitfelekezetet szervezni a gyűlölet számára.
De, Klárám, hagyjuk a titkot titoknak, s ülj mellém e kerevetre, hogy
meséljünk fontos ügyekről, melyeket talán gyerekségeknek tartasz, és
gyerekségekről, melyek talán igenis fontosak. Jer, üljünk le… Így ni…
Már most, angyalom! képzeld, hogy még ez a kerevet, melyen helyet
foglaltunk, sem a miénk s a széles világban, hajléktalanúl és vagyon
nélkül tengünk. Érted, Klárám, hajléktalanúl és vagyon nélkül.

– Csak ez, hála ég! csak ez volna, mit akkora aggálylyal takartál
előlem! szólt a nő könnyűlt lélekzettel és sugárzó arczczal.

– Hajlék- és vagyontalanúl!… de halld, Klára, tovább. A madárnak az
egész zöld mező és berek terített asztal. Szabad szárnyakkal röpköd, s
míg örvendett, evék, s míg jóllakott, kiénekelte magát. S mit tennél te,
ha számunkra az életből csak a nyomor maradna? Szólj, mit tennél? A
nyomornak nincs éléskamarája, konyhája, asztala és terítéke. Rosszabb
háztartó a fukarságnál. De azért, hogy tűzhelyéről füst nem emelkedik és
keze mindig üres, apasztja-e vendégeinek, kiket ő tart, étvágyát? Oh! ha
ez így volna, boldogabb lenne az emberi nem, mint a könyörületről szóló
erkölcstan által! Tudsz-e eleget dolgozni, Klárám?

– Tudok – válaszolá büszke önérzettel a derék szombatosnő.

– Ha, ha, ha! fölkaczagott a férj vad fájdalommal.

– Te kétkedel?

– Nekünk való, sorsunkhoz mért munkáról beszélj.

– Bízzunk a gondviselésben és magunkban! válaszolá Klára. Érzem, hogy
erélyemnek a szükség csak újabb meg újabb tért nyitna.

– S mily munkára szánnád büszke erélyedet?

– Ha nagy városba költözünk, skofiummal hímzek díszruhákat, bíbor
palástra ezüst rózsát és keleti gyöngyből szeszélyes virágokat és
arabeszkeket fűzök a hölgyek fürt-ékeire s a leventék övére. A
mennyezetek, zászlók, oltárszőnyegek és hadisátrak szegélyeire rojtokat
fogok sodrani, s az úrnők és lovagok pénze sok utat s ösvényt fog
szerény lakunkhoz találni.

A férj gúnyos kétkedéssel mosolygott.

– Ha nem szereted városon, vonuljunk tehát falura – folytatá rábeszélőn
a nő. Falun még könnyebb lesz kenyeret szereznünk. Atyám a növényvilág
csodaerejének ismeretére tanított. A sebet nemcsak bekötni, orvosolni is
tudom. A lázak különböző nemei ellen ritka hatású szereim vannak. Eddig
ingyen ápoltam és gyógyítottam a betegeket, ezentúl fáradságomért gabnát
és más házi szükségekre valót szerzek. Te is vehetsz haszonbérbe
korcsmát, bortizedet vagy néhány hold tanarokat.

– Az egész holdat, kedvesem, s még hozzá egy tuczat csillagot –
közbeszólt keserűen a férj. Ha álmodni akarunk, Klára, ne elégedjünk meg
csekélylyel. Ha az elérhetetlen vágyakra szorulunk, kivánjuk egyúttal az
egész lehetetlenséget.

– S komolyan hiszed-e – tudakolá a szombatosnő gyönyörű kék szemeit
kérdőn fordítva a szárdisi angyal mélabús arczára, hogy helyzetünk ily
szerény tervekre sem jogosíthat föl?

– Micsoda munkához értesz még? – szólt ez kikerülőn.

– Elmondottam volna, hogy lehetek kulcsárnő, vihetem egy egész idegen
háztartás terhét, taníthatnék gyermekeket olvasni és írni, s ha a
várasszony elnéző volna, még növendék leányának oktatását is rám
bízhatná; – de már nem merek ily magas igényekről előtted beszélni.
Tekinteted porba vezeti az én szemeimet is. Mit találjak ott az éhség és
hideg ellen! Boldog Isten, mily tudatlan vagyok!… Ah, Pistám! van egy
hárfám, letörlöm róla a port, ismét felhúrozom és vállamra veszem.
Visszajönnek elmémbe a régi dalok, újjaim engednek az ihletésnek s a
szép hangok hűn fognak újjaimnak szolgálni. És elmegyünk várról várra.
Te énekled a verseket, én kisérem A tiszta holdas éjeken, midőn
ligetekben és ezüst patakok mellett fogunk vándorolni, a költészet és
zene tündérkéi még soha sem dalolt mesékre oktatnak, s a mit sugalataik
után versekbe szedve a függönynyel félig takart ablakok alatt és a
fényesen kivilágított csarnokokban, a szerelem és hír számára
eléneklünk, az édes könnyet fog csalni a merengés galambszeméből és
harsány rivajt a lelkesedés férfi-ajkairól. Úrhölgy és lovag meg fogja
irígyelni szegénységünket, s mit ily érzés közt nyujtanak nekünk, az nem
alamizsna többé, mert hódolat.

– S csak ezekből áll, a mit tudsz?

– A lelékenységen kívül, mely épen arra fog tanítni, a mire legnagyobb
szükségem lesz, s a megnyugváson kívül, mely nem engedi, hogy
szükségeket teremtsek magamnak.

– Kis pacsirta, ki a sírfára szállva énekelsz az életről és a halál
kertjében is keressz örömtanyát, te a ledér remény számára még meg
tudnád nyitni szivemet, ha nem zárta volna be örökre a komor való! Oh!
Klárám, mit használ az, a mit balgatag fejecskéd vigasztalásul
kigondol!… Tudsz-e kontyodra tekert kendőn nehéz csöbröt vinni a mezőre?
Tudsz-e forró rekkenőségben naphosszat aratni? Tudsz-e sárban, mezitláb
és permeteg alatt állványokra téglát, meszet hordani, s tűrni pirulás
nélkül, ha a rongyok által rosszul födött szépségeden kőmiveslegények,
uradalmi hajdúk s koldus léhütők buja szeme nyugszik?

– Nézz rám… és felelj magad! szepegé a nő, arczát férje keblére rejtvén.

Klára gyöngéd, finom alak volt, s kiválólag ideges természetű.

– Tudsz-e kapálni és ásni? tudakolá a szombatos.

– Ah! ki venné hasznát az én ásásomnak? kérdé Klára mosolylyal arczán,
de egy könynyel pilláin.

– Az, a ki meg is büntethetne, ha nem tudnál sokat ásni.

– Sokat? s ezzel a kézzel, ezzel a lábbal?

Parányi lábfejét s hófehér gyenge karját láttatá férjével.

– Nevetnem kell ötleteiden, szólt alig leplezhető megütközéssel. Ugyan
mi nem jut még eszedbe, hogy elvond figyelmemet a titkolt veszélytől,
mely reánk vár.

– Hátha annak nagy részét már föl is fedezém?

Klára viaszsápadt lőn.

– Hátha a titok kapuján már belül vagy, s a rémes épület egyes szobáiban
vezetlek, a tárgyakat, melyek előnkbe lépnek, magyarázva?

– Az lehetetlen! kiáltá reszketve, dermedve.

– De miért?

– Mert képtelenség, hogy tőlem, ki sokféle munkával kereshetnék
kenyeret, épen oly foglalkozást kívánjanak, melyre testalkatomnál fogva
képtelen vagyok, s mely semmi jövedelmet nem hozna. Ezt te nem
akarhatod.

– Én nem.

– S ki volna oly dőre, hogy követelhetné?

– Talán a törvény, kedvesem!

– Oh ég! csakugyan komoly tekintettel mondod ezt?

– Még nem vagyok tisztában, szólt a férj, hogy minő kinyomatot adjak
arczomnak… De hallgasd tovább. Nagyobbik fiúnk alig töltötte be hatodik
évét s már ismeri a betüket, tud számlálni, s játékul virágbokrokat és
tarka pillangókat rajzol. Szellemi foglalkozásra látszik hivatva, s te
hamar észrevévén hajlamát, a szerint is nevelted. Most más iskolán kell
őt átvinned. Tedd erős barommá, mely terhet bírjon hordani, állati
ösztöneit vadul elégítse ki, s a szerelem epedése helyett csak a
testiség nyers kitöréseit áhítsa. Tudod-e, Klára, ezt eszközölni?

A nő homlokán végig vonta kezét, hogy jól eszmélhessen. – Nem értelek –
mondá végre azon borongó színezetével kedélyének, melyen az iszony, mint
a villanyos anyag a még nyugvó fellegeken, rossz idők jóslataként
meg-megcsillámlott.

– Nem értesz? mily kába egyszerűség! Hát nem tudsz képzelni helyzetet,
melyben az emelkedettebb lélek átokká válik, s a mély kedély hullámaiba
okvetetlenül bele kell fúlni a boldogságnak, egész tündér kiséretestűl?
Nem képzelsz-e körülményt, mely parancsolón követeli, hogy a durva
testnek durva erkölcsei legyenek, s az érzéketlen szív és szégyelni nem
tudó arcz a korlátolt elmében találja istápját?… Klára! te zokogsz. Te
már fölfogtad, hogy mire czélzok.

– Inkább lássam gyermekemet a terítőn! kiáltá a nő.

– E szavaddal megmentéd őt és magadat. Ne félj, ne remegj! A vihar
elvonult; egetek tiszta. Oh, de az enyém!?…

Mély sohaj emelkedett a szombatos kebléből.

– Esküszöm, folytatá vad hévvel, esküszöm Mojzes bölcseségére, Szent
János evangelista jósszellemére, a Messiásra, kinek második eljövetelét
és ezeréves uralkodását várjuk, s az ő dicső székvárosára, az új
Jeruzsálemre, – esküszöm mindenre, a mit a szombatosok hisznek, s a mi
előttem legszentebb, a te tiszta és boldogító szerelmedre, Klára! hogy
ha végzetem bűnbe sodorna, az a kisértés, mely engem elejt, meg fogná
tántorítani még azokat is, kik legszigorúbb birái természetünk
gyarlóságainak, s kiknek markában mindig van egy alkalomra váró kő, hogy
vétkes felebarátjaikra dobják. Ne aggódjál, Klárám! Élénk képzelődésem
túlélesen színezé a fenyegető veszélyeket… Holnap reggel indulok
Fehérvárra. Legfölebb két hét alatt ismét haza fogok térni, s akkor,
Klára, arczom derült, jövendőd biztosított leend. S most, kedvesem, ne
tudakolj semmit. A kiváncsiság szavait ajkadról tiltsa el e csókom.

Szőke Pista, vagyis – mert neje e nevet nem ismeré – Laczkó István
hévvel ölelé át Klárát.

– Oh! ő már nem szeret engem, mert szíve zárva maradt – sóhajtá a nő,
midőn magányos kamrájába vonult.

Könnyei áztaták kendőjét s most először feledé a haztartás száz apró
gondjait, melyek egyedül enyhítették volna fájdalmát.


IV.

Másnap reggel az udvaron befogott lovak tüszköltek s unalmokban rágták a
zablát.

A szárdisi angyal mindig talált valami igazítni valót hívei közt,
házában vagy kocsiján. Podgyászokat raktak a szekér-kasba, a láb elébe s
hordottak onnan ismét vissza, mint fölöslegest vagy alkalmatlant. Midőn
pedig már az idő szép messze haladott, s Klára a tornácz küszöbéről
várta az indulást, a férjnek a kocsilépcsőn eszébe jut, hogy zsebében
nincs elég tapló, s hogy az esetlegességek számára nem árt még egy
darabot magával vinni.

Leszállva a szobába siet tehát, Klára követé.

– Tudod, mit gondoltam, kedvesem? szólt, midőn magokra voltak. Már
lanyhább téli napok kezdenek beállani, s ez a kocsi csak oly könnyen
vihetne el engem oda, hová Rákóczinak hatalma nem terjed ki, mint
Fehérvárra. Itt hagynók házunkat csűröstül, bútorostul. Úgy nem
ébresztene távozásunk semmi gyanút. Új életet kezdenénk a török császár
vagy a magyar király földén, s még nevünket is elhagynók a gyalázattal
együtt, mely leselkedik utánunk, de többé föltalálni nem tudna. Jer,
Klára! feledjük itt vagyonunkat, különben Kassai azt mondhatná, hogy
tőle loptuk el.

– S hát e bölcsővel mit csináljunk? kérdé Klára a helyre mutatva, hol
alig három hónapos csecsemője szendergett.

– Igaz, mi kötve vagyunk. A szegény beteg gyermeket miként tennők ki egy
hosszú vándorlás viszontagságainak! Vad gondolat volt tőlem. Egyébiránt
csak tréfából hoztam föl; de nem kellene veled épen az elváláskor ilyen
könnyelműen játszani. Jóságod, Klárám! maholnap engem kiállhatatlan
szeszélyessé tesz. Isten veled!

Klára karjaival tartá vissza a férjet és kéréseivel, mert ha eddig
aggódott, az újabb nyilatkozat után elrémült. Úgy tetszik neki, hogy a
Kassai névben a rémítő titokhoz kulcsot nyert, s bár nem tudta miként,
meg vala győződve, hogy ennek az embernek kell tulajdonítni
szerencsétlenségöket s a veszélyt, melynek ki vannak téve.

Rimánkodása nem használt. Laczkó ingerülten bontakozott ki karjai közül,
s a kocsira fölpattanva gyorsan elhajtatott.

Az utcza végén, úgy kellett jobbra fordulnia, hogy a szombatos pap
házának homloka ismét föltünt.

Klára még a tornáczon állott, szemére tartott kendővel.

A férj magasra emelt föveggel int búcsút, de viszonoztatás nélkül.

– Egészen el van merűlve a bánatban, s mintha hallanám zokogását. Igen
sokat fedeztem fel neki, vagy igen keveset. Jobb lett volna hallgatni,
ha nem lehettem nyilt… De vezekeljen – szövé tovább gondolatait a
szárdisi angyal – öltözzék zsákba és hintsen hamvat a fejére az, ki a
szabadakaratról tud a világ nagy szolgaságában álmodni. Szégyen e jámbor
együgyűségre! megvetés rá!… Minden cselekedetünk tükör, melyben a végzet
mutatja meg képét. S jó-e a tükör, ha egy király, rossz-e, ha egy
zsivány arczát tünteti elő! Ki koszorúzná meg vagy törné szét ezért? Az
őrült… Ah! fejem kábul. Gondolatim örvényt szőttek, tánczolnak a habok a
mély tölcsér körül, s bele vonják bősz erejökkel hitemet, reményemet, az
emberméltóság érzetét s az erény ábraképeit. Minden, minden szellemi
elmerűl!… Hadd! történjék meg! Vagy vesztettem-e vele? Szegényebb-e az
ember, ha betegségeitől fosztatik meg. S miért volna szívem üres, holott
benne van minden, mi az állaté?… Oh gondviselés! miért nem hirdethetem
létedet a gonosz bukásában, s az erény ünnepnapjain? Miért nem kell
nevednek mindig eszünkbe jutni, ha a világra fordítjuk szemeinket? S
miért fosztott meg uralkodó székedtől fattyútestvéred, a kényszerűség? Ő
vak és érzéketlen, de rólad az irástudók komolyan mondák, hogy szemed
van és szíved.

A szárdisi angyal kedélye kormányvesztett hajóként hányatott az
ellenséges hullámokon, partot nem látva és a tájékozó csillagok
útmutatásait nem követhetve többé.

*

Térjünk vissza az utazókocsitól az elhagyott nő szobájába.

Bármennyire szerette Klára azon ifjut, kit családja akaratának ellenére
kezével ajándékozott meg, mégis házasságok alkalmasint meg nem köttetik,
ha világosságra jön, hogy a leendő férj jobbágy-gyerek.

A XVII. században a legerősebb szenvedély is meghunyászkodott e korlát
előtt. Az örökös jobbágy végtelenűl alantabb állott helyzetre és
szabadságra nézve úrbéreseinknél, kiknek költözködési jogok biztosítva,
szolgálataik szabályozva voltak. S Klára szívkegyeltje sokkal többet
tanult és tapasztalt, hogysem a szerelem föláldozási készségét a
legiszonyúbb tűzpróbára ki merte volna tenni. Ő tehát több ügyességgel,
mint őszinteséggel a kővárvidéki Laczkókkal köté magát össze, kik a
puskások közé tartoztak. Olvasóim számára megjegyzem, hogy a puskás oly
jobbágy volt, kit a fejedelem minden szolgálattól fölmentett, azon
kikötéssel, hogy a vadászatokban tartozzék részt venni. A puskás
látszólag csak hajszálnyival állott a jobbágy fölött, s mégis végtelenül
magasan, mert szabad volt. Őt senki sem kérte föl, mint szökevény
rabszolgát. Nem is vala szükség e rendszabályra, mert a puskássággal
járó birtoknak két kézzel akadt mindig ura.

Klára rokoninak, midőn választottját legrosszabb színben akarták is
föltüntetni, eszökbe nem jutott azt születésére nézve egy puskásnál
alacsonyabbnak mondani. Már itt, szerintök, ki volt merítve minden, mit
az osztálykülönbség lebeszélőt hozhat föl.

Hogy lehessen szökött jobbágy eléggé merész, művelt és tisztes állású
leányt oldhatatlan kötelékekkel csatolni a testi büntetések és személyes
szolgaság soha sem évülhető igájához: erről Laczkó István ellenségei sem
birhattak sejtelemmel, miután a rágalmazók gyanusítása is csak a
hihetőségek korlátai közt szokott működni, különben hatását vesztené.

A közszellem ily irányából magyarázhatjuk ki, hogy Klárára elég mély
benyomást nem tett mind az, a mit férje a legdurvább nemeiről a
napszámos munkának, s a legsértőbb lealázatásairól a más akaratjától
függésnek, előkészítésül és vallomásként megemlített.

A nő csak annyit hitt belőle, hogy minden vagyonuk veszélyben forog, de
ezt, önerejébe s férje műveltségébe bízva, még nem tartá kétségbeejtő
körülménynek.

Ha a fecske levert fészkét ismét újra és újra tudja rakni, s legfölebb
az üldözésen okulva más eresz alatt keres védelmet, rommá dőlt életterve
vagy vesztett vagyona mellett miért csüggedne el épen az ember, ki
egyedül bir értelemmel, s egyedül hisz a gondviselésben? Klára nem
becsülte oly csekélyre magát, hogy az első balesetre tuladjon önérzetén,
s az első megpróbáltatáskor féltse szívének erélyét.

De midőn férje Kassait említé, midőn ködbe takart szavain is
átsugárzott, hogy a hatalmas és gyülölt miniszter kezében van sorsok, s
hogy általa üldöztetnek, akkor Klára egészen átérzé a veszély nagyságát,
bár azt megnevezni nem tudta.

Szorongását rémületté fokozta a magábanlét.

Most először nem bírt foglalkozni.

Bálványként állott a tornácz előtt; merengett szobája sötét zúgában.

Reggel könnyű öltözékében nem érzi a hideget künn, a kialudt kandallónál
ülve nem gyujtott késő este gyertyát, nagyobbik fia imádság nélkül aludt
el. De midőn az utcza egyik ablakából sem csillog már mécsvilág, midőn
oly néma lett a különben oly élénk helység, mint a temető, melyben
végződik; midőn minden ház és sírkő a kétféle álom egyenlő csendjét
őrzé, s a lélekóra eltelte után kisértet és gondolat nem bolyg többé, a
szombatos neje halk, azonban folytonos tevékenységben volt. A szekrények
fiókjait nyitogatá, válogatott, összegyűjtött, irományokat tekintett
meg, számolatokat nézett át, s csak ha mosolygó csecsemőjére, kivel
talán álmában angyalok játszottak, veté tekintetét, látszott megindulva;
különben nyugodt, gondolkodó, figyelmes és mindig elfoglaltabb volt.

Így találta a hajnal.

Ekkor kibontá hajfürteit, vetkezett, egybekulcsolt kezekkel állott egy
perczig ágya előtt, csak lelkében imádkozott, mozdulatlanul halvány
arczczal, néma ajkakkal, emelkedő kebellel, s egyetlen félénk könynyel
szemében, mely sokáig reszketett pilláin, míg eltünt.

Most háló-fejkötőjét gondosan csokorba köté, néhány téveteg hajszálat
visszaillesztett a csipke alá. Futó tekintetet vetett a tükörbe, parányi
lábairól czipőjét, s himes szegélyű finom harisnyáját levonta, szabad
mellét szűz ovatossággal kis nyakkendőjével befödé, ágyába csúszott, s
gyorsan magára húzta a takarót.

A fölkelés szokott idejéig alig volt még fél óra.

Egyetlen cseléde akkor már ébren találta, mint máskor mindig.

Rendeleteket adott ki, s maga is dolgozott egész harangozásig.

Oh! az ő vallása hiveit nem szólítá semmi harang imára! A tiltott hit
titkon, kivételes időben, erdők, sziklaüregek, romok közt vagy magányos
hajlékokban és ritkán gyűlt össze. De nemcsak kőből épült templomok
vannak; minden ember szíve az, s Klára megcsókolá, könnyeivel, szavaival
megáldá csecsemőjét, s kiemelvén a bölcsőből, keblére vette.
Fohászkodott, szoptata, elragadtatással merült a kisded mosolygó
tekintetébe, áhítattal fordítá szemét az égre, s míg az anyai szeretet
édes kötelességét teljesíté, oly szűzies, ártatlan pír borítá arczát, és
finom átlátszó vonalai oly szende – bár bánatos – kifejezésűek voltak,
hogy a ki most látta volna őt, többé el nem hihetné, hogy a kellemet és
szépséget a dísztermekben és ünnepi alkalmakkor lehet föltalálni, s
meggyőződött volna arról, mit a kéjencz soha sem fog érteni: hogy a test
bűbájának legfőbb alkatrésze a lélek jósága s egy nő egész lénye akkor
van összhangzásban, midőn a külalak igézetéből az első hatás nem az
érzékekre esik.

Klára letörlé szemeiből a könnyet, midőn ismét a leplet mellére
összeilleszté, s meleg kelmékbe takart gyermekével az utczára lépett.

A helység népesebb részéből szegény és szétszórt kunyhók közé sietett.


V.

– Atyám, – szólt Klára, – e kisdedet a tejtől el akarom választani, és
kérlek, kereszteld meg. Eddigi nevét a reformáltak templomából nyeré, s
most még Barbarának hivtuk őt.

Az aggastyán, kihez a szombatosnő szavai intézve voltak, a lelkesültek
sorába tartozott, kik az íhletéstől környezve, gyakran prédikáltak a
hivek gyülekezetében az új Jeruzsálem szépségéről, az Antikrisztus
arczáról, a végitélet rémes nagyszerűségéről, s a kárhozottakra váró
gyötrelmek minősége felől. Minthogy pedig a tisztes öreg férfiú
szónoklatainál fogva az Isten szolgái közé számíthatá magát, Laczkó
István távolléte alatt a rendes papi kötelességeket teljesítette.

– Leányom, kivánságod könnyelmünek látszik. Barbara még gyönge, alig
tölté be hatodik hónapját, s ha kebledről ily korán szakítod el ajkait,
meg fogja sínyleni.

Klára aggodalommal tekintett magzatára.

– Hiszed-e, atyám, hogy e hideg téli időben nem lenne rája nézve még
veszélyesebb, ha egész napokon át a szabadban tartanám, s a vihar elől
is ritkán vihetném meleg hajlékába?

– Leányom! kinek jutna eszébe egy csecsemőt a hóra tenni, midőn
bölcsőben tarthatja, s dajkáló kéz helyett a zivatar által ringattatni?…
A kosarat, melyben első nagy prófétánk, mint gyermek aludt, a Nilus
hullámai sodorták ugyan magokkal, de Izrael Istenének szeme ügyelt a
kevély vízre, hogy lassan ringva haladjon és tisztelje az erőtlen
ártatlanságot, mely szilaj kényére volt bizva. Azonban nemzedékek halnak
el, míg az Úr egyszer találja szükségesnek, a bölcsőtől kezdve csodás
kisérettel védni azt, kit nagy küldetésre szánt. S a te magzatod,
leányom! azért adatott neked ajándékul, hogy úgy takard be az élet
viszontagságai ellen gondoskodásoddal, mint a hogy tested elzárva és
oltalma alatt tartotta, míg a születésre megérlelődött. Az ember akkor
hisz a gondviselésben igazán, ha kötelességéből semmit sem mulaszt.

– Isten bizonyságom, hogy kötelességből akarom gyermekemtől idő előtt
megvonni az emlőt – szólt Klára könnyezve.

– Akkor is, leányom! az újrakeresztelésnek ideje még nem érkezett el. Mi
a hitbeigtatás vizét fejlettebb koruaknak szeretjük elosztani.

– Atyám! meg kell válni magzatomtól, s talán hosszú időre. Ne kérdezd,
mit érez szívem ekkora áldozatnál! Férjem egy kivánságát makacsságból
tagadtam meg, s most belátom, hogy teljesítni kellett volna. Az Isten a
férjet bizta meg a parancsolás tisztével, s a szombatosnő első erénye
engedelmesség.

Az agg szokott szertartások szerint igtatta a kis Barbarát a törvény
üldözése alá eső felekezetbe, s ada neki igen czifra és hosszú nevet,
melynek a világban nem sok hasznát lehetett venni, minthogy a polgári
hatóság minden érintkezései közt csak álnévnek tekintik.

A keresztelés után Klára kételkedően, magával küzdve tekintett a szent
férfiúra. Látszott, hogy fél még be nem forrt sebeket érinteni, de még
sem gondolja azt kikerülhetőnek.

Az öreg előérzé a szombatosnő szándékát, mély árny vonult arczára, s
tisztes hószakála reszketni kezdett az indulat miatt, mely görcsös
rángásokat idézett ajkaira.

– Ki ne mondd nevét! – szólt leírhatatlan keserűséggel. – Nekem nincs
többé leányom. Ne tudakold a kárhozat edényét, melyből kiöntetett a
mirha és tömény, hogy mint az elrablott templomkincs a szentségtörés vad
czéljaira használtassék. Megtagadtam őt, mint ő megtagadta Istenét.

– Miért vagy oly szigorú iránta, hisz! most veszté el egyetlen fiát s az
özvegyi gyászt még hordja.

– Az Úr itéletei igazak! Elhagyja atyját, az erkölcsöt és a szent
szombatot. Három főbűnért még csak két csapás érte. Nincs eléggé
büntetve, – szólt az öreg kegyetlen fájdalommal.

– Szerelme volt tévedéseinek oka s eléggé lakolt szereteted
elvesztésével. Szíve nincs megromolva.

– Nincs megromolva? – kiáltá indulatosan az agg. – Akkor fűszert lehel
maga a rothadás is, és a tiszta ég sugaraiban repkedő angyalok rázzák le
kis szárnyaikról a ragályt, hagymázt és azon dögvészt, mely földünk
virágzó vidékeit egyszerre temetővé változtatja. Nincs megromolva?…
Akkor az Istent káromlás által imádjuk s Ábrahám úgy fogad ölébe, az
égnek kapui úgy nyilnak fel számunkra, ha ördögöket idéztünk, a kígyóval
földet ettünk s ha a sötétség lelkeinek szolgálva, csak akkor pirul el
orczánk, midőn egy jó cselekedeten magunkat rajtakaptuk… Nincs
megromolva?… Vagy talán az én vén fejem megfeledkezett a szavak
értelméről, s azóta, hogy ő kéjhölgy lett, atyjától elszökött, s
vallását csábítója kedveért elhagyta, a bűnt erénynek hívják, és a
tisztaságot szennynek nevezik?… Nincs megromolva?… Átkom reá azért,
mivel lelke gyökeréig meg van romolva.

– Oh atyám! ekkora gyülöleted gyermekemet teszi szerencsétlenné, –
zokogá Klára könnyekkel szemében.

Az öreg kérdőn és ámulva tekintett reá.

– Még ma elutazom, s talán messzebb, mint képzelem, talán elhagyottabb
ösvényeken és több sanyaruságnak kitéve, mint egy nő gyönge teste el
tudná birni. Higyem-e, hogy csecsemőm nálamnál jobban fogja tűrni a
vándorlás alkalmatlanságait és az idő sanyarát? Oh! a tavasz még messze
van! s nekem menni kell, sietve, tétovázás nélkül! És kinél hagyjam a
kis Barbarát, ha leányod nem venné gondja alá?

– Hagyd egy barlang szája előtt, hol a nőstény farkas lakik. Majd
beviszi odvába s emlőin fogja szoptatni. Keresd meg e barlangot, de ne
közelíts a hittagadó küszöbéhez, ki elég szemtelen magát még most is
leányomnak nevezni. Legyen öröksége tőlem minden átok, melyet halálom
órájáig agyam kigondolhat!

– Most már igazán szerencsétlen vagyok!

Oly csüggeteg hangon mondá ezt Klára, arczán úgy látszott az
elhagyottság érzése, hogy az öreg a fájó benyomásnak ellen nem
állhatott. Vigasztalni, bátorítni kezdé őt, orczáját, homlokát, redős,
száraz, hideg kezeivel simítva.

– Nem kérdém, miért akarsz elutazni; te megfontoló nő vagy, s tettednek
van bizonyosan elég oka; nem kérdem, miért hagyod el magadtól
csecsemődet; te jó anya vagy s ekkora öntagadásra kétségtelen nem
csekély tekintet birt rá. De gyógyszereid nem szerezték-e vissza sok
szenvedő egészségét? anyádnak nincsenek rokonai? s mit vétettek
testvéreid, hogy épen Jeftához – kinek nevét saját atyja undorral mondja
ki – óhajtod vinni méhed legkedvesebb gyümölcsét, férjed szeretetének
utolsó zálogát? Ily gondolatlanul kell-e bánni kincsünkkel! Ki adott
valaha gyémántgyűrűt őrzés végett oly tolvajnak, ki szeme előtt rabolta
el a koldus egyetlen fillérét? Helységünkben a hála, a becsülés, a
rokoni indulat készen áll szolgálatodra, s te ahhoz folyamodnál, kit
csak a bűn ismer, csak az elfajulás vezet, csak a hálátlanság táplál,
csak az állati kéj ringat álomba, csak az istentagadás költ fel
tevékenységre? Menj, leányom, akármelyik szombatos hajlékába, menj
akármely felekezet házába, a hol csak asszony van, s meg fogod látni,
mekkora örömmel fognak gyermekedről távolléted alatt gondoskodni.

– Nem hagyom e helységben őt, nem annál, kit ismerősömnek vallhatnék és
semmi esetre sem egy szombatos hajlékában. Veszély vár rá. A gonoszok
érdeke kivánhatja, hogy megtaláltassék. Kutatni fognak utána. Én minden
iszonytól tartok s tán jöhet oly gyászos idő is, midőn anyai
kötelességem lesz: esküvel – bocsássa meg az Isten e bűnt! – más anya
magzatának vallani őt. Jefta most temette el szerencsétlen vonzalmának
egyetlen zálogát, még nedvesek szemei a könnyektől, szive még nyitva van
az idegen fájdalom előtt; ő nem utasíthat vissza. Együtt játszottunk,
mint gyermek, s azóta nem láttuk egymást. Mi emlékezhetünk a multra; a
világ elfeledte azt: ez szükséges nekem.

– Meg vagy átalkodva, Klára, s ismerem makacs természetedet. Ám vidd oda
gyermekedet, hova szántad; de ha majd átkozni fogod leányomat,
emlékezzél rá, hogy én nem tartottam őt leányomnak, én érdeme szerint
megbélyegeztem őt előtted; én óva intettelek minden közeledéstől e
gonosz lélekhez. Én mosom kezeimet. Rám semmi vád ne háruljon.

– Atyám! ne vond meg tőlem e lépésemért szeretetedet, – rimánkodott
Klára.

– Eredj, én nem akarok haragudni rád, s lesz erőm feledni, hogy
megbántottál.

Szivesebb szót nem lehetett nyerni az öregtől, ki magát gyakran a
Szentlélek által hivé környezve, ki a szombatosok előtt nagy
tiszteletben állott s Klára néhai atyjának legjobb barátja volt.

Midőn az asszony távozott, Kádár – mert így hívták áhítatos
aggastyánunkat – Kádár, a szent férfiú, egész hosszú sorát nyitá meg az
átkozódásnak, s a mi csapást nem kért leánya fejére, az egyedül az
emberi nyelv szegénységének s nem az ő indulatjának köszönhető.

Jefta valóban sokat is vétkezett; letért az erény útjáról, eltünt az
atyai háztól, s hogy csábítójának neje lehessen, hitéről mondott le, de
szíve a boldogabb pillanatokban is az atyján elkövetett vétkek miatt
vérzett, s midőn egyik bánat a másik után szállt rá, midőn egyik
szerencsétlenség a másikat váltá föl, ha nem is legszaggatóbb, de
legállandóbb keserve azon sötét órák emlékéből szivárgott, melyek atyja
haragjára okot szolgáltattak.

Félévi házasság után férjétől megfosztva, egyedül gyermekének élt, s még
a gyászév kitelte előtt gyermekétől megfosztva, a bánatnak és
jótékonyságnak áldozta óráit; de egyik áldozat sem volt kedves az ég
előtt. Bánatja nem tisztult a könnyek által; förgeteges és sötét maradt;
jótékonysága nem szült kielégíttetést kedélyének, s azokat, kikre
hárult, nem lelkesíté hálára.

Jefta és az ég kegyelme közt ólomfellegként terült szét az atyai átok s
fölfogott minden sugarat, hogy alászállani ne engedje.

Jefta már nem ismerte többé a reményt, s hogyan volna oly merész, hogy a
boldogság nevét eszében akarja tartani!

Puszta volt szíve és életkilátása.

De csak a bezárt koporsóba nem hathat egy csillám is a világosságból. A
barlang, hova üldözőink elől menekszünk, s a börtön, hova üldözőink
hurczolnak, bir oly nyilással, melyen a derűből valami parány
áttévedhet.

S Jefta vétkezett, midőn reméleni félt.

A kislelküség legszelidebb, de mégis egyik neme az istentagadásnak.

Ezért megszégyeníttetett.

A merengés sötét pillanatában lepte meg őt Klára.

Mily véletlen és kedves változás a komor egyhanguság közepett.

A másik perczben már Jefta kebelén volt az idegen csecsemő; oly közel
szivéhez, mintha szülöttje volna.

Oh! mint sírt ő örömében, és mint sírt Klára bánatában.


VI.

Kassai Elemér, midőn Gyulai Ferencz az utczai rakonczátlanságnak véget
vetett, Pécsi Deboráht kocsin a Mikóházba vitte.

A leány arcza márványfehér és hideg, nyugodt volt; de ajkát élesebben
szorítá össze, sötétkét szemében mélyebb tűz égett.

Mozdulatlan vonalai vitázó és erős érzéseket lepleztek el.

Mielőtt Elemér kart nyujthatna, a kocsiból kilebbent, s mintegy kerülve
az ifjút, gyorsan, igen gyorsan siete föl a tornáczlépcsőn.

Az előszobákban aggódó, zajló, s megfélemlett cselédekkel találkozott,
bent pedig sápító nők, kik ijedtségökből még kiócsudni nem tudtak, veték
rá rémült tekintetöket.

[Illustration: A másik perczben már Jefta kebelén volt az idegen
csecsemő.]

Csak Mikóné, egy tisztes matrona, fekete főkötője alatt ősz fürtökkel s
az évek, de nem a megindulás miatt reszkető kezekkel – csak a ház
asszonya fogadá a szokott nyugalommal s ölelé meg azon szives és vidám
magatartással, melyből szeretet és bátorítás sugárzott.

– Férjem még a fejedelemnél, s minthogy soká késhetik, ha megengeded,
Deboráhm! én viszlek haza. Kisérőül nagyobbik fiam fog jőni, s hogy az
utczanépet a vállszalag illő távolságban tartsa tőlünk, reménylem,
szives lesz Kassai Elemér öcsém is kocsink mellett lovagolni.

– A Kassai név, – szólt felgyult szenvedélylyel Deborah, – eddig sem
szokott a gyülölet lecsendesítésére használtatni, ma pedig a mi
családunk kiirtására vészharang és lármadob volt. Vagy nem éltették-e
Kassai Istvánt azok, kik Pécsi Simon fejét kérték?… Oh! Elemér,
indulatom igazságtalanná tett ön iránt! – folytatá a leány a gúny
mosolyáról fájdalmas rezgésre átmenő ajkszöglettel és kipirult arczczal.
– Bocsásson meg gyöngédtelenségemért! De Pécsi Simon leánya…

– Ne folytassa tovább, Deborah, akár bünös, akár ártatlan nagybátyám a
tömeg lázításában, én mélyen érzem, hogy jelenlétem az ön atyjára rossz
benyomást okozhatna. Helyzetünk által gyakran elitéltetünk;
helyzetünkben van sorsunk és bününk. Miért panaszkodjam! Egyébiránt
engedje meg, Deborah, s engedje meg kedves asszonynéném, hogy magam
helyett barátaim közül állíthassak más kiséretet. A nép már csendesnek
látszik ugyan, de csak most dühönge, s egy részeg vagy őrült megint
föllázíthatná. Néhány percz alatt itt lesznek barátaim; addig, kérem,
halaszszák menetelöket.

Elemér szelid, majdnem nyugodt hangon ejté e szavakat. Csak arczvonalain
látszott a bánatnak vagy szenvedésnek árnya, – egy vékony ködfátyol,
melyet a nem eléggé éles szemű észre sem vett, és a kételkedő szintúgy
magyarázhatott volna a még be nem hegedt seb által okozott fájdalom
nyomának, mint a végkép szétszakított viszony, az eloszlott utolsó
csalálom és az eltemetett szerelem miatti szomorúságnak.

Deboráht ingerlé a lovagias ajánlat és a higgadt hang.

– Nénémnél maradok, – mentegetőzék, – míg férje hazajövén, elégséges
kiséretről fog gondoskodni. Talán egy országtanácsos házából nem
hurczolhat egy másik országtanácsos az utczára, nem tépeti le ruháimat
magas politikai czélokért, s nem tesz ki közgúnyra, mert atyám pénze nem
az övé. Szívemből sajnálom, Elemér, hogy midőn ön bántalmaktól
oltalmazott, nagybátyját bántá meg, bűn volna tőlem, ismét hasonló
áldozatot követelni. Sőt visszautasítanám ezt, esküszöm, ha életem
függne is e makacsságtól; visszautasítanám, mint önre károst, atyámra
megalázót, rám nézve gyöngédtelent.

Majdnem sátáni gőggel és gúnynyal voltak e szavak ejtve.

Mikóné neheztelő bámulattal tekintett Deboráhra.

– Ne ütközzék meg, – szólt Elemérhez fordulva, – ne ütközzék meg hugom
ingerült kedélyén. A szegény leány ma annyi gyalázatos és rémítő
dolgoknak volt tanuja; atyját annyi ármánytól látta fenyegetve, hogy
alig lehet hibáztatni, ha az első benyomás közt csak Kassai István uram
ellenséges indulatjára gondolt. De azért nem szünik meg elismeréssel
lenni ön nemes magaviseleteért, és sajnálni fogná, ha a pillanat hevében
esett nyilatkozatai többnek vétetnének, mint a mik valódilag.

– Néném, – tiltakozék Deborah, – nem akarom sem magamat, sem mást abban
a csalódásban ringatni, hogy a Pécsi és Kassai név közt örök sorompóként
nem áll a mai nap emléke.

– Hisz ez emlék vegyes, – válaszolá Mikóné. – Egyik Kassai ellenetek
tört, a másik téged védelmezett.

– Nagyságos asszony, – közbeszólt Elemér, – kétségtelen, hogy nagybátyám
gyülölettel viseltetik Deborah kisasszony atyja iránt. Azt sem merném
tagadni, hogy boszúra hajló ne volna. De alig hihetem, hogy képes lenne
a nép söpredékét rakonczátlanságokra izgatni. Ha szive ily eljárást
áhítna is, elméje kárhoztatná, s nála az ész az úr. Én nem értek
országos dolgokhoz, nem is kivánok azon titkokba avattatni, mik a
sötétségben keletkeznek s csak az okozott veszélyek útján vezetnek
létezésök nyomára. De bármennyi rosszat tegyek föl a hatalom embereiről,
még sem hihetem, hogy egyesek megrontásáért a nép dühét élesztenék, mert
e düh az elnyomatottól az elnyomókra szokott visszafordulni. S
nagybátyám, ha hirénél rosszabb jellemű volna is, csupa önzésből sem
folyamodnék utczai lázadásokhoz. Azonban föltéve, hogy lázított, s hogy
ő gyüjtött össze Pécsi Simon nagyuram szidalmazására egy csoport bőszült
nőt és részeg kézművest: akkor is hogyan tudhatta Deborah kisasszonynak
egy beteg asszonynál mulatását? s ha tudta, hogyan vetemülhetett férfi
és magasrangú létére egy úrhölgy bántalmazására? s ha bántalmazni is
akarta őt, hogyan nem küldötte tehát bérenczeit a beteg asszonyság
házára, s hogyan bizta ördögi tervének sikerülését azon véletlenre, hogy
Deborah kisasszony a szobában maradás helyett az utczára fog kilépni?
Oh, kérem, e kérdéseket méltóztassék nagysád saját belátása szerint
eldönteni. Nincs kedvem Pécsi Simon leánya ellen egy kérdésben oly
rokonomat védelmezni, kit százban magamnak is kárhoztatni kell. Csak azt
sajnálom, hogy midőn nagybátyám hihetőleg bűneinél erősebb vádakkal
terheltetik, én nagysád által oly elismerésben részesülök, melyre,
fájdalom, érdemetlen vagyok. Bár védhettem volna sikerrel őt, kit
nemtelenül támadtak meg; bár onthattam volna engesztelő áldozatul
véremet azon család egyetlen ivadékáért, ki csak keserűséggel fog a
névre emlékezni, melyet hordok; bár részesűltem volna a gyöngéd
szerencsében, hogy most holttestem, nem pedig halló, látó érzékeim, nem
fájó lelkem előtt hozzon itéletet Deborah kisasszony rólam és
nemzetségemről! De sebem miatt nem valék képes sikerrel oltalmazni
nagyságod tisztelt rokonát, a megtámadók gyávasága pedig életemet semmi
koczkára nem tette ki. S ha egy bajtársam erélyes, büszke magatartása
varázst nem gyakorol a tömegre, akkor a felbőszült szenvedély
rakonczátlanságai még tovább terjedtek volna. Deborah kisasszony egyedül
Gyulai Ferencznek köszönheti szabadulását.

[Illustration: – Egyik Kassai ellenetek tört, a másik téged
védelmezett.]

Mit érzett e nyilatkozat közben Deborah, nehéz volna a legmerészebb
arczismerőnek is a gyorsan változó vonalokról leolvasni. Annyi igaz,
hogy a végszavakra finom pír borította a büszke és hideg leány orczáját,
s a szégyennek és önvádnak bizonyos vegyülete olvadt a neheztelésbe,
mely rövid habozás után tekintetének állandó kifejezésévé lett.

Elemér, kerülve minden további vitát, a távozásra kinálkozó alkalmat
megragadta, s mielőtt a csend félbeszakíttathatott, rövid, száraz
búcsúval távozott azon házból, melynek küszöbét átlépni talán sokáig nem
lesz alkalma, s azon bálványozott lénytől, kivel sorsát egykor
összekötöttnek hitte s kivel minden viszonya most már örökre
megszakítva.

– Igazságtalan voltál iránta, – szólt Mikóné Deboráhhoz.

– Atyám nem engedte volna meg életében házasságunkat és sirjában is
megfordulna, ha a mai nap után, halálát bevárva és a gyászruhát
elviselve, kezemet nyujtanám neki. Polgárháborúk, pártok villongásai
elégszer távolították egymástól messze a szíveket, kiket igéret és
hajlam egymáshoz kötöttek; de mióta történetirók vannak, s a multat a
jelen számára kiragadják az enyészet örvényéből, mint a buvár az erőtlen
gyermeket, ki el akar merülni; a mióta szerzetesek és az iródiákok
papirosra teszik, a mi a bűn és erény küzdelmeiből szemök előtt foly le,
soha, néném! nem volt eset, melyben inkább lett volna kötelesség
gyűlölni azt, kit egykor szerettünk, mint a mostani. Elemér szándékosan
feledé, hogy nagybátyjáért atyám iszonyodik vele találkozni; értse meg
tehát, hogy Pécsi Simon leánya előbbre becsüli atyjának jogos haragját,
mint saját érzelmének dőre tévedéseit.

– Hugom! Báthory Zsigmond leköszönése óta napjainkig sok
család-gyűlöletet láttam házassággal kiegyenlíttetni. Egy jobb nemzetség
sincs Erdélyben, mely a lefolyt ötven év alatt esküdt ellensége ne lett
volna a másiknak; de a sebeket, melyeket az atyák meghasonlása metszett,
többnyire az ivadékok szerelme hegeszté be. E balzsam által élünk mi, s
nem lett még halottá hazánk. Nagyatyám Báthory Zsigmondért küzdött,
férjem nagyatyja Kendinek és Báthory Boldizsárnak fogta pártját; apám a
megvert Báthory Gáborral vonult Váradra, míg férjem atyja Bethlen Gábor
kedvelt tanácsosa lett. A két ház két nemzedéken át egymás rontását
tervezé; de végre bennünk egyesültek a rég ellenségeskedő érdekek, s én
és férjem a mult ádáz gyűlöletéből csak a szeretetről vettünk okulást.

Deborah szemében köny csillogott, de mintha felindulását szégyelné vagy
kárhoztatná, vállat vonva szólt: – A Gesztiek, Kamutiak, Jósika István,
Imrefi csak pártdühből vagy személyes boszúból üldözték ellenfeleiket,
ellenben Kassai István közönséges rabló, ki mindazon erszényt, melyet
valaha atyja kötött, atyám aranyaival szeretné megtömni.

Deborahnak majdnem igaza vala Kassai István jellemére nézve, s mégis
maga érzé legjobban, hogy egész föllengésében önámítás, csalfaság és
színlés volt.

Mikóné kifordult gazdasszonyi intézkedéseket tenni, Mikó még nem
érkezik, s Pécsi leányának oly erős izgalmak után, melyeken ma átment,
úgy látszik fél, vagy talán egész órát magában kell tölteni.

Ma hallá nénjének, a «beteg asszonynak», hajmeresztő történetét;

ma látá e szerencsétlen teremtés iszonyú halálát;

ma rohanta meg őt, a büszke és aristocratikus érzelmű leányt, a bőszült
nép s neveté ki vad hahotával;

ma szegezték ellene rongyokba takart kufárnők, piszkos kezű, bort lehelő
banyák ferde szitkok közt ökleiket, és ma akarták letépni róla a ruhát,
hogy szemérmes szűz keble, melynek igézetét csak a vakmerő képzelem
rajzolta le magának, most az összecsődült utczanép fajtalan szeme és
gúnyai számára feltárassék, úgy, a miként egy kéjhölgyé sem szokott;

ma szabadítá meg őt a gyalázattól és veszélytől két ifjú; egyik, ki
határtalanul imádta, másik, ki negédes modorával akarta figyelmét
megnyerni, talán csak szeszélyből, talán csak kalandori szórakozásért;

ma szakított végkép azzal, kit egykor vőlegényének hitt s évek óta vélt
szeretni;

ma támadtak szivében kétes küzdelmek, melyeknek természetére gondolni
még nem volt ideje.

S most egyedül van!

Most Deborah gondolkodhatik!

Oh Istenem, mily kín magányosan lenni, midőn vádak vagy emlékek nyomják
lelkünket! midőn álmokból, ferde benyomásokból és démoni érzésekből egy
bősz sokadalom támad, fölvert rajként zsibong körülünk, fullánkjaival
fenyeget, s védve vagy elhagyva magunkat, egyaránt lehetünk
bántalmaiknak kitéve! és százszor kín e magány, ha sejtjük, hogy
idegeink izgatottsága oly tükröt tarthat előnkbe, mely által
önbecsülésünk csökken; holott ha nyugodtabb perczekben lepne meg az
egyedüllét, hidegvérünk és részrehajló eszünk oly vonásokban rajzolná le
énünket, melyek letörölnék vagy szelidítnék lelkünk arczáról a sötét, a
kisérteti árnyakat! A ki néhány perczet úgy élt át, hogy magát nem
becsülhette, a gyémántként, mely törést kap, sohasem fogja úgy
összegyűjteni és visszaragyogtatni a sugarakat; sohasem képes úgy
örvendeni, mint addig tevé. Nem minden bűnből vagy vádból támad azon
mély szomor, mely a hang és arcz derűjén mindig útat tud törni magának,
s örök tiltakozásként vegyül a szerencse és boldogság közé. A belső
meghasonlást csak az idézi elő, ha tetteinkben hiányzott a nemesség, s
ha azok a jog szinével birván, helyeseltetnek a sokaságtól, de
elitéltetnek egy egyén, – önmagunk által.

Mint mondám, Mikóné távozott.

Deborah a teremben egyedül maradt.


VII.

Körülnézett. Neszt hallott, szive dobogása volt.

Lehajtá fejét könyökére, s könyökét, mely az asztalra támaszkodott,
elfedte a pártájáról aláomló fátyol, mely hullámzó fehér ködével arczát
is beborítá.

De a mint a világ elzárva lett előle, a világba ragadtatott be.

Elemér rég kiment a házból, s már lakására is megérkezhetett, ha oda
akart; azonban Deborah az elűzött ifjú lépéseit még hallá a
tornáczlépcső kövezetén. Oly lassú, oly kisérteti nesz volt ez, mintha a
vékony fövény fölött őszi szél járna, s a súlytalan parányokat söprené
tovább, tovább. Néha úgy rémlett, hogy Elemér visszafordúl, s azért
nincs több zaj, mert az ajtóra néz, melynek kilincsét soha érinteni nem
fogja, s mert előveszi a kis érmét, melyet három év óta keblén hord,
fölpattintja rugóját, kitépi az aranysárga tincset, mely benne az
örökkévalóságot jelentve, gyűrűvé tekerődzött. Oh! az a Deborah haja,…
egyetlen emlék szerelmök verőfényes, de már lehunyt napjából. És Elemér
a porba dobja. Ah! előbb legdrágább kincse volt, most megvetésének
tárgya.

Deborah indulatosan emelkedett föl az asztaltól, letépte kebléről a
másik érmét, mely Elemér fürtjét őrzé. Kis lábával dühösen tapodott a
vékony arany lemezre, s megint felvevén, megnyitá az ablakot s hirtelen
aláereszté az érmét. A hideg szél forró arczára csapott s kijózanítá őt
mámorából.

Az egyik ábránd volt, a mi az ifjú tettét festé, a másik való, a mit a
leány tett.

Nem volt többé keblén érzelme. Ott hever a havon, csak a fekete selyem
zsinór, mely Deborah nyakán maradt, él tanúként a multból.

S kivel bánt ő oly szívtelenül?… Megint előtte Elemér; pedig most nem
hajtá fejét merengőn a könyökére, pedig most hátravetett fátyollal és
büszkén jár a szobában. De körüle van az ifjú, nem úgy már, mint a lázas
idegek ábrája, hanem mint az emlékezet hű rajza, melyet elménkben
látunk, nem a térben, s mely nem kisértet, de kisér, velünk van.
Deborahnak eszébe jut Elemér, s hogy sebzett jobbjával nem birván a
kardot, baljával védelmezi őt. A helyzet nem festői, a fordulatok nem
művésziek, s általában kevés igézet van oly jelenetben, midőn valakit
védünk, holott magunkat sem tudjuk oltalmazni. Miért tenné vászonra a
művész, mért vésné ki a szobrász? A balkézzel folytatott vívásnak nincs
elég kecse. Életünkbe kerülhet, de a néző szemének nem tetszik. Azonban
csak néző volt-e Deborah? Oh! a finom izlésű leány gyöngédtelen
lelkiismerete most valami olyasról is kezd beszélni, hogy Elemér
kórágyból kelt fel, védelmére sietett, s ha az a kardot forgató bal kéz
nincs az utczacsopotozat közepett, Pécsi Deborah igen művészietlen, sőt
torzhelyzetekbe juthat vala, mielőtt a Mihály-kaputól az őrizet
elhivatott volna… Mivel fizettél föláldozásáért neki? kérdezte ismét a
finom leánytól a goromba lelkiismeret. Úgy-e, szakítottál vele, mintha
bünös volna, családja nevét dobtad szeme közé s egy tisztes úrhölgy
előtt kivántad lealázni őt? Hol volt a szíved, hogy ezt tehetted? vagy a
te szíved csak vértartó edény, csak vérforgató gép volna-e? Szeretném,
ha kevesebbet tartana a világ rólad, Deborah, s te többet tarthatnál
magadról!…

– Oh hiú gondolatok, tépelődött magában a leány egy puha kerevetre
dőlve, melyen még sem lelt nyugvóhelyet. Tekintetét véletlenül az
átelleni tükörre veté, s a drága velenczei üveg, melynek hűségéért annyi
pénzt fizettek, nem akart neki hizelegni. Sápadt, dúlt, sötét vonásokat
vert vissza.

– Ki merné állítani, hogy annyi árulás, üldözés és ármány után, akkora
családgyűlölet mellett kezem valaha Eleméré lehetett volna? S ha még
csak gyűlölet forogna fönn! De atyám utálja, megveti a vén Kassait. Nem
ülne oly székre, melyet az ő ruhája érint, s ha undorát pillanatig
legyőzve egy hóhérral szorítana jobbot, csak megmosdanék s azonnal
tovább folytatná a munkáját; de ha Kassainak nyujtana kezet, örökre
hinné, hogy maradt ujjain valami mocsok, melyet lemosni lehetetlen és a
lopott kincs rozsdáját, a hamis itéletek tintafoltját s a legpiszkosabb
üzletek szennyét bélyegként látná bőrébe evődni. Hiba volt, hogy midőn
atyám indulatját legelőször észrevevém, akkor nem viseltem határozottan
magamat, akkor nem téptem szét Elemér minden reményét. S ha végre most
teljesítém azt, mit eddig is bűn halogatni, kinek van joga
szemrehányásra, ki szólhat meg engemet? Elemérnek volt kötelessége
visszavonulni, neki nem kellett volna engemet azon kényszerűségbe hozni,
hogy tudtára adjam: mivel tartozik saját büszkeségének és atyja
akaratjának egy önérző némber és egy engedelmes leány.

Így okoskodott Deborah, de a kíméletlen lelkiismeret a kereveten is vele
volt s rövid hallgatás után ezt mondá: – Esküszöm, Deborah, s csak én
nem szoktam hamis esküt tenni, hitemre állítom, hogy te ma azt a szegény
Elemért el nem taszítottad volna magadtól, ha Gyulait meg nem látod, ha
az ő lovagiassága, merészsége, gőgje, urias magatartása nem bilincseli
le szivedet. Jól esett sebzett kedélyednek a gőg, melylyel a
népsöpredékre tekintett s hogy selyem ostorral fékezé a ronda
vadállatokat, és azok reszkettek szeme élétől, míg az Elemér kardja élét
fitymálák. Ez tetszett neked, s most ledérségedet takarod elvekkel. De
honnan tudod, hogy ő vágynék a te szerelmedre? hiszed-e, hogy csak egy
szikra is lesz keblében azon hűségből, mely a megvetett másik ifjúban
évekig égett egyenlő lánggal, és semmi hamu sem mutatá fogyását? Mit
birsz Gyulaitól egy nyájas mosolyon kívül? s te azért a szíved táján
sokáig hordott érmét dobtad az utczára? Úgy-e, most fölvennéd a hóról,
honnan, ha az ablakon kinézsz, még vádlólag fog szemedbe csillogni? s
végtére is miért vennéd föl?

– Soha, soha! – zokogá Deborah. – Inkább törjék el kezem.

Sűrűn omló könnyek közt találta őt a belépő Mikóné.

– Atyádat értesítettem a történtek felől, s most már minden aggodalom
nélkül maradhatsz nálam. Holnap reggel, vagy ha tetszik, ma estve magam
viszlek haza. Gécziné halálát is megírtam, csak Elemérről hallgaték,… de
te sírsz, képedből ki vagy kelve, szemeid veresek, ajkad reszket,… édes
Deboráhm, mi lelt?

– Igen rosszul érzem magamat, néném, – szólt a leány.

Mikóné Deborah homlokát tapintá, kezét megfogta, üterét érinté ujjaival.

– Egy kevés lázad van, hugom! Ágyat vettetek, pihenj ki, hogy hamar
visszanyerhesd nyugalmadat. Feküdjél le kedvesem! Ne vonakodjál,…
Deborah, csak egy pár órát ülj ágyban. Meglásd, megint jobban fogsz
lenni. Halantékod dobog. Deborah, jer hálószobámba.

Valóban ő beteg volt, egész nap beteg, nyugtalanúl gyűrte össze
vánkosait, arcza rózsapiros volt, szemében idegen láng égett, s
összefüggés nélküli éber álmok s álmodó éberlét közt beszélt egy érméről
is, mely villog, égeti a havat,… s ha még csak ez volna! de az ő szemét
is égeti, lelkéig süt tikkasztón, hervasztón.

– Szegény félrebeszél – mondá nejének Mikó.

– Mindjárt itt lesz az orvos – válaszolá halkan a háziasszony.

– Túlizgatottság miatt támadt baj, holnaputánig bizonyosan el fog múlni
– szólt az orvos, rövid vizsgálatot tartva a betegen s hosszú receptet
írván számára.


VIII.

Pécsi Simont a történtekről értesülés kiragadta magányából.

Meg akarta mutatni, hogy ki ő; látni akarta, hogy mit tartanak felőle.

Daczczal tölt el keserüség helyett. A szerény visszavonulást
gazdagságának és tekintélyének fitogtatásával szakítá félbe.

Kedvező alkalmat nyujtott erre Gécziné gyászesete.

Szégyelte az élő rokont ismerni, a halottat büszkén vallá magáénak.

A «beteg asszony» nem volt egy főúr társaságába való, mert férjét a
gúnyoló népnek ketreczben mutogatták; de a «beteg asszony» holttestét a
családi sírboltba fejedelmi díszszel kelle eltakaríttatni, mert a nép
hasonló gúnynyal illette Pécsi Simont, mint egykor Géczit, s e silány
tömegnek nyomorult véleményét kislelkűség volna tekintetbe venni.

S mint fogja boszantani Kassait, ha üldözöttje, aggodalom köde helyett,
homlokán a magas rang és szertelen vagyon dicskörével jelen meg, s ha a
nép, mely tegnap dühös szelindek volt, ma szelid és alázatos uszkárrá
válik!

S mitől félne Pécsi?

Talán a szombatosok elleni törvény fölélesztésétől?

Hisz nyiltan nem állott még e felekezethez.

S hát Kassainak nincs-e oka tőle félni?

Nem volt-e Pécsi egykor mindenható korlátnok, nincs-e most is erős
pártja az aristocratiában, s nem üríthet-e ki aranynyal tömött zsákokat,
akár a boszúért, akár becsvágyból, míg a fukar Kassai a halált sem
váltaná meg a rája nézve még iszonyúbb halál – a pénztől megválás által?

Volt-e csalokoskodás e nézetekben? vizsgálni nem akarjuk, csak
följegyeztük.

A «beteg asszony» holtteste díszes terítőn, drága kelmékben hevert, míg
nem hármas koporsóba záratott, s fölemeltetett a halottas kocsiba,
melyet gyászfátyollal takart hat paripa vont a székesegyházig, hogy ott
nagyhirű papok szónoklata s a püspök búcsúztatója avassa a Pécsi Simon
balázsfalvi sírboltjának méltó lakosává.

A szónoklatok ki is tüntek, s a nép figyelemmel hallgatta, míg a főurak,
kik majdnem teljes számmal voltak jelen, gyakran feledék szemeiket az
ismeretlen czímereken, melyek az egyház falait belepték, s tanakodni
látszottak: melyik a Pécsieké, melyik a Géczieké?

A fejedelem a szertartáson nem volt jelen; de György úrfi tartván magát
a «tegnapi dynastiák» azon aranyszabályához, hogy a trónörökösnek az
ellenzékhez kell szítni, egész udvari személyzetével ott vala.

Némelyek nagy fontosságúnak rebesgeték a tényt, mivel híre járt, hogy a
fejedelem még életében utóddá fogja választani György úrfit; de Pécsi
bölcsebb államférfiú volt, mintsem a fiatal herczegnek, ki iskoláját
most végzé, elégületlenségét csak félig megtanult leczkénél többnek
vegye, s ha büszkén tekintett a díszruhás halotti vendégekre, nem a
jövendőre számíta, hanem jelen helyzetének súlyát méregeté, s elégnek
találta azt, még Kassaival szemben is.

Ez adott szép és kifejezésdús arczának akkora méltóságot, mintha római
patricius volna, még pedig a köztársaság arany korából.

Az isteni tisztelet végével a koporsót megint halotti kocsira tevék s
eljött a döntő pillanat, mely Kassai és a népzavargás ellen volt
kiszámítva.

A holttestet Balázsfalvára a Mihály-kapun kellett volna vinni, de Pécsi
a Miklós-kapu felé indítá, hogy Kassai háza előtt vonassék halkan
tovább. Értesülve volt a vén korlátnok gyöngélkedő állapotáról, mely őt
szobájában tartá, s tudta gyermekies kiváncsiságát, hogy lopvást mindig
az ablakon tekintget ki, s ha fontosabb látvány nincs, az utczagyerekek
veszekedéseit élvezi.

A nagy és kicsiny harangok megkondultak.

A főiskola minden énekelni tudó növendéke zengé a gyászdalokat.

Néhány pap is a tetem előtt járdalt, zsoltárral kezében, áhítattal
arczán.

De a kiséret, mely a koporsó után ment, volt hivatva, nagy benyomást
tenni az összecsődült tömegre.

E kiséret létesítése a porból emelkedett főúr sok fáradságába került.

Nem alázhatá le magát unszolásokig, s a Kassai elleni dacz egy félig
elhangzott név körül dicskört vonni nem volt elég erejű.

Mikó, ki Pécsi régi barátja vala, czímeres kocsija elé hat lovat
fogatott, s fekete bársonyba öltözött nején ragyogtak az ékszerek, három
ősanya takarékossága és fényvágya csillogó emlékei.

Szerédi a vén Kassai ingerlésére megjelent díszhintójával, s ezt azért
sem mulasztá el, mert alkalmat lelhetett a másik fölvergődött főúrnak,
kit most pártol, nevetséges gyöngeségeit kémleni, és élczekre használni.

A Mikó és Szerédi rokonságaiból jelentékeny számú dandár telt ki, nyalka
öltözetben, szilaj méneken; György úrfi kamarásai közül is egypár
csatlakozott hozzájok, s Pécsi a Fehérvárhoz közel fekvő jószágaiból
tudott annyi védenczet és uradalmi tisztet előállítani, hogy a testet
követő tömeg számára és fényére nézve az emlékezetesek közé vala
sorozható.

A «beteg asszonyt» e csoportozatból talán senki sem ismerte, csak azt
tudták, hogy a népsöpredék bántalmai okozák halálát s hogy Pécsi Simon
rokona volt.

A gyászmenet tehát erős tiltakozásnak látszott azokra nézve, kik Bethlen
Gábor fejedelem megbukott miniszterének befolyását tagadták, s kik többé
veszélyesnek sem hivék a haldokló oroszlánt, egy régi mesében említett
állatként, megrúgni. Azonban a mi az idegennek és a sokaságnak imponál,
a részleteket vizsgáló és a viszonyokat ismerő előtt gyakran veszti el
komolyságát, s az erő öltözékében a gyöngeség alakját gyaníttatja,
vaspánczélban az izmatlan testet, melynek csak tehetetlenségét növeli
az, mit védelmül vett magára.

A gazdagság varázsával inkább hatott Pécsi, mint az aristokratikus
összeköttetések dicskörével.

A hintó, melyben ült, Brandenburgi Katalin menyegzője óta párjára nem
talált, mert Rákóczi az aranyat nem kerékpántokra szerette veretni,
hanem szekrényébe zárta el, s példája hatással volt fiatalabb korú
országnagyokra, kik a pazar Báthori Gábor és a fényűző Bethlen udvarában
nem tehetik még hosszas megszokás által második természetökké a csínt,
választékosságot és ragyogást.

S ha Pécsi hintójának diszítményei a dúsgazdagot vezették a bámész nép
képzelődése elébe, kecses alakja a szép izléssel birót elégíté ki. Nagy
volt a nélkül, hogy a nehézség eszméjét költené föl. Nemcsak külsőjének
és borítékának színe, de minden, a legkisebb szegtől a legizmosabb
izekig, oly összhangzású, mintha nem egyberakva, hanem egyszerre lett
volna alkotva, s a választás, rendezés és széparányuság nehézségeit nem
is kellett volna leküzdeni, mert azok önkényt oldattak meg.

Azurkék szövetű s áttört aranytól csillogó hálóval borított hat andaluzi
szürke vonta a pompás járművet, büszkén hordozva nyakát, s oly
iskolázattal, melynek föladata volt sok mozgékonyság mellett keveset
haladni s az idomok szépségét, a vér tüzét, a meghajlások kecsét
tüntetni föl. Mindenik ló mellett, vezetéket tartva kezében, díszruhás
csatlós léptet. A fogat előtt a kengyelfutó halad, mintegy utat törve, a
hintó háta mögött pedig a szolgák sűrű csoportozata.

Pécsi Simon egyedül ült a bibor-vánkosokon, betegsége miatt Deborah
jelen nem lehetvén.

Az agg államférfiú tekintélyes alakjával, az esteledő kor minden sajátos
szépségét és méltóságát kifejező arczával, tar homlokával, nagy kék
szemeivel, hideg s mégis szives magatartásával, melybe jellemének s a
gyászszertartásnak kellő komolysága vegyült, nem tévesztheté el hatását
a tömegre, még akkor sem, ha a vagyon, rang és hatalom számos
jelvényeivel nincs körülvéve.

A merre a hintaja haladt, emelkedtek a fövegek, mintha a harmadik nap,
mely a nép rakonczátlansága után telőben van, ugyanannyi év távolságát
ékelné a jelen hangulat és a régi közé.

De a tisztes férfiu egészség-piros vonalai most a szokottnál jóval
halványabbak voltak, s ki tudná, e csekély elhajlás hányféle indulatot s
mekkora szenvedélyt jelezett!

Mi nem jutott Pécsi eszébe, míg tekintete csendesen nyugodott az
egyéneken, kiket most bámész kiváncsiság csődített össze, s egykor vak
düh?

A hintó ajtóinál jobbról és balról egy-egy udvari tiszt lovagolt,
bogláros övében rakott mívű vadászkéssel s hosszú török pisztolyokkal.
Mindkettőnek nyregkápájáról zömök vidrabőr-zacskó függött. A hogy a
menet a templom körét áthaladta, az udvari tisztek marokkal kezdték
szórni a pénzt.

A közszokás ellenére ezért zárta be Pécsinek, a legközelebbi rokonnak
hintója a gyászkiséretet.

A jelenet, mely bekövetkezett, vadabb volt, mint a mennyit mélyebb
érzésű kedély mellett rendezni vagy csak eltűrni is lehetett volna, de a
gazdag fölvergődöttet hiusága és sértett gőgje ragadá a temetéskor
divatozó alamizsna-osztás e badar gyakorlására.

Kapzsi öröm zaja vegyült a gyászénekbe, tolongás háborítá meg az ünnepi
menetet, a mulandóság rendítő eszméje mellé az élet alávalóságának
érzése társult, s a halottat a rothadt élők csődülete látszott
nyomról-nyomra üldözni.

Hullott a réz és ezüst pénzdarab göröngyökre, hóra, a feltartott
süvegekbe, a nép fejére, egy érczeső, melynek minden cseppje a
szégyenpírt kellett volna a tömeg arczán föllobbantani, de csak örömét
gyujtá meg.

Pécsi komolyan nézett ki a hintóüvegen. Észre vett minden mozdulatot.
Látta azt, ki görcsösebben szorítá tenyerébe a dénárokat, kinek szeme
birvágygyal villog a szerencsésebbek szerzeményére, ki daczos vonalait
mosolyra torzítja az ezüst hetesre vagy lengyel forintra, mely ölébe
hull, ki a kövér alamizsnán hálálkodva fogja össze kezét, s ki a
pénzosztók lovainak zablafékéhez kapkod, mintha az ajándékot rablással
akarná bővítni.

– E nyomorultak támadták meg leányomat, s fenyegettek engemet. Hadd
veszítsék el eszöket ma pénzemen, mint tegnapelőtt Kassai üres szavain.
Hadd legyenek most ittasok a bortól, mint akkor a dühtől. Melyik volna
közülök, ki harminczegy kispénzért ne adná el magát a Megváltót is? Ime,
az iskolamester most már nem félne a kis Gyulai selyem-ostorától! Mindig
lovaim előtt lábatlankodik, csatlósomnak kell az útból félrelökni őt, s
ismét itt van.

Ilyen a nép! S hát az a vastag asszony vajon nem Panna-e, ki tigris
körmeivel Deborah arczának rohant? Ah, leányom, sohajta ekkor Pécsi,
látván, miként a kövér nő ökleit szorította össze a helyett, hogy
kinyitná. Szegény gyermekem! életed csakugyan nagy veszélyben lehetett.
De mi az?

Pécsi e kérdésre, mely a fölvillant gondolattal egyszerre szavakban is
kitört, sáppadt lett.

Valaki tudniillik ezüst féltallért fogott ki, s egy vén koldusnőnek adá
át, ki évei miatt a földre nem görnyedhetett, a légbe nem kapkodhatott,
s a pazarlás nagy napján üres kézzel maradt.

Pécsi hirtelen feltárta a kocsiajtót, s néhány körmöczit dobott az
ajándékozóhoz. A csillogó aranydarabok épen ennek lába elé hullottak. Rá
se tekintett e csábkincsre, pedig avult ruhája volt, de a helyett gúnyos
mosolylyal fordítá szemeit Pécsire.

Ismeretes arcz!

Pécsi merengett, fölkutatta emlékezetét, hasztalan!

Pedig bizonyosan többször látta ezt az embert.

Ki lehet ő?

A főúr homlokára sötét felleg vonult.

– Rajongónak kell lennie! Gyilkosommá is lehet! Bizonyosan a szombatosok
gyűlölője!

Pécsi visszább vonúlt hintajába, és sokáig, sokáig nem látta, mi
történik körülötte.

Őt lehangolá az önérzet első nyilatkozása; mert zaklatott kedélye
veszélyesnek vélte azt, kit nem vethetett meg.

Pedig az önérző férfiu, a jámbor kőmíves volt, ki a szombatosok elleni
kitörés alkalmával mindent tőn a Pécsi Simonra és Deboráhra fölingerült
tömeg csillapítása végett.

A temetési kiséret a Miklós-kapun túl volt már, midőn Pécsi észrevevé,
hogy merengése megfosztá őt a legérdekesebb látványtól, melyre
sovárgott, tudniillik a hatás szemléletétől, mit a kiváncsi Kassaira a
nép hódolata, a számos gyászkiséret, a pazar fényüzés gyakorolt.

– A pimasz tollrágó, gondolá magában, ha nem fél a megismertetéstől,
kétségtelenül a koldusok és csavargók közé lopódzott volna, hogy néhány
fillért az éhező gyomrok és meztelen testek elől elkaparíthasson. S én
nem láthatám arczán az irigy dühöt, a szomju birvágyot! S Kassai nem
nézhetett szemem közé, hogy érezhesse, mennyire képtelen vagyok őt
gyűlölni, mennyire lefegyverzi aljasságával még haragomat is!

Midőn a gyászmenet az Ompoly partjához ért s a külvárost háta mögött
hagyta, kocsik vártak azokra, kik a gyalogok közül Balázsfalvára akarják
a holttestet kisérni. A nagy tor és az ajándékok reménye annyi
csáberővel hatott, hogy miután a jármüvekre több föl nem
kapaszkodhatott, sűrű falka lepte el az utat és tarlókat, hogy a
legalább három órára fekvő helységbe barangoljanak télnek idején, s azon
lehangoló kilátás ellenére, hogy hihetőleg késő estig kell a Marosparton
vesztegelniök, míg a repülő hidak átszállíthatnák.

E csopotozatot azonban meggyéríté egy terjengeni kezdő hír a fehérvári
tor iránt, mely szintén sokat igérő körrajzokat festett a falánk
képzelődés elébe. A vállalkozóbb szellemüek tehát tovább haladtak, míg a
kik a hideget csipősnek, az utat hosszúnak s ruháikat vékonynak
találták, vissza kezdének szivárogni, s még jókor érkeztek meg ama
fontos perczre, midőn a külvárosban Pécsi egyik nagy pusztatelkén
rögtönzött tűzhelyek és ernyős sátrak alatt a hízott ökör részletei
fölött dulakodott a nép, s a második hordó csapját kiverték, hogy a
hatalmasok asztalán is kedvelt sárdi bor öblös cserépedényekben
osztassék ki azoknak, kik még nem töltek torkig a dáridóval.

Pécsi elégült vala, midőn meggondolta, hogy valószinüleg egyen kívül,
minden, a ki csak őt szidalmazá, ki a «beteg asszonyt» vad zajongással
örökre elnémítá, s ki Deboráht mocskos kezeivel, szemtelen szemével és
nyelvével sértette, a mai napon jól lakott, egészen leitta eszét és
lapos zsebeit pénzzel tömé meg az ő nagylelküségéből.

Ez vala boszuja.


IX.

Midőn Elemér a Mikó-házból távozott, a csapásnak, mely őt érte, egész
súlyát épen temérdeksége miatt nem érezé.

Keble fásult volt inkább, mint izgatott, s önérzete, ha nem is bírt
fájdalmán uralkodni, annak küljeleit letiltá az arczról, s hevesebb
rohamait óvatosan mérséklé.

A fejedelmi udvar III. osztályához közeledvén, bajtársai épen őrt
váltottak. A künn és foglalatosság nélkül levők nevetve és baráti
szivességgel üdvözölték, tréfáltak gyors fölgyógyulásán, tudakozódtak a
történtekről, s volt ki dévajon – mint ifjaknál szokás – czélza a
szerelemre és Deboráhra, volt ki megbocsátható gyöngédtelenséggel a
nagybátya magaviseletéről ejtett kellemetlen szavakat.

Úgy szerették Elemért, mint testvéröket, és mégis ellenségként sem
érinthettek volna kedélyében fájóbb húrokra.

A velök töltött percz jobban fárasztá, mint a küzdés, melylyel a
Mikó-házban annyi arany álomtól és boldogságtól vált meg. Míg csak a
viszonyok kedvezése fordult el tőle, de Deborah hidegségét nem a szív
kihülésének vélte, míg csak Pécsi háza volt zárva a gyűlölt nagybátyának
unokaöcscse elől s nem a lány hajlama, míg egymásé nem lehettek, de a
nélkül, hogy lemondásuk a közöny jelmezét hordaná, oh! addig Elemér még
áldá a gondviselést s az élet fáradalmait, s hétköznapi örömei közűl oly
szivesen menekűlt a reménytelen szerelem ábrándvilágába, mintha a
bánatnak is saját édene volna, melynek sötét, regényes árnyaiból s
könyharmattól áztatott virányairól csak a ledér szív vágyhatnék többé
vissza a boldogság verőfényes tájékaira. De most… most, a mikor Deborah,
kit istennőként imádott, maga rombolta le az oltárt, melyet számára az
ifju rajongó emelt; most, a mikor nemcsak szerelmét vonta el tőle, hanem
nemesebb, fensőbb természete iránti hitét is néhány kedélytelen szavával
meggyilkolá; most e sivár elhagyottságban úgy rémlék Elemérnek, hogy az
ő árva szivétől kezdve minden tárgy elvesztette életjelentőségét, s
valamint keblében nincs meg többé a drága eszménykép, mely a helyet, hol
őrizé, szentté tette, úgy az egész érzéki világ is e percztől kezdve
valamit sirat, mi belőle elraboltatott, mi soha vissza nem kerül, s mi
azt a kellem igézetétől és a vidámság mosolyától örökre megfosztotta.
Szemünkben egy könny elég arra, hogy elfátyolozza a csillagok fényét. S
ki örömeit eltemette, a tavasz virágos kertjeiben is csak temetőben
járkál, minden kő a keresztet, minden fa a fejfát hozza emlékezetébe s a
porszem, mely a verőfényben játszik, a port, melyet a koporsó zárva
tart, míg a deszkák elrothadnak.

Szerencséjére Elemérnek a párbajban nyert seb a mozgás, belizgatottság
és surlódások miatt ingerülve, mindinkább kezdett sajgani,
külfájdalmakkal súlyegyenzé a lelkieket, s lázat idézvén elő, nem
engedte a gondolatoknak egy tárgy körüli összpontosulását.

Tompa, mély és tartós álom követé a kimerültséget, s már a reggel
szürkülete félig földerítette a beteg szobáját, midőn az csendesen
kinyitá szemeit, s előbb jobb karjára, mely, mint látszik, még
túlérzékeny vala, tekintett, s aztán figyelőn, kémlőn a vánkosokra,
gyógyszeres üvegekre, a kerevetre, a fogasra, hol handzsárok, lándzsák,
kardok, pisztolyok és egy idomtalan torkú kerekes puska függöttek.

– Lám, lám! otthon vagyok, s csakugyan az én saját szobám! mondá
érthetőn, hogy maga is hallja szavát, abban keresve mintegy tanut
ébrenléte iránt. Magyarországba vagy pokolba ragadtak-e szilaj álmaim,
mit tudom én? Élet és halál ölelkezett körűlem. Különös vegyülete volt a
kéjnek és kínnak, mely ereimben pezsgett, zsibongott.

Elemér a történtek és lázálmak zűrzavaros tüneményei közűl, melyek
egymást félre- és előtolva lebegtek lelke előtt, rendre különválasztá s
összefűzé a valóságot, s midőn a téli nap hajnalsugarai ablakára
sütöttek, már elméjében is minden világossá lett.

Ah! hogy kedves csalódásainkkal egyszerre nem szünik meg életünk!

– El, el innen! De lesz-e a széles világon hely, melynek minden fűszála,
minden zsendülő virága és hervadt levele ne kiáltsa nekem: el, el
tőlünk! Elemér e sohajjal a vánkosra visszahajtá fejét.

Legelső látogatója Gyulai Ferencz volt.

– Hát megint ágyba huzódtál? – szólt szeles és dévaj modorával, miért
nem ültél tegnap itthon, vagy miért fekszel most? Kijárásoddal mindenkit
figyelmeztettél, hogy párbajod volt; bennüléseddel elhiteted velök, hogy
veszélyben forog életed. Nem rajtad mulik, pajtás! ha a «nemes társaság»
tagjai sorából trombita és dobszó mellett kicsapnak, s csak ne kellene
még fekete palástot tartani nyakadon a czeremonia alatt, s ne volna a
bakó kötelessége azt az ünnepi szertartás végével sajátkezüleg
lekapcsolni rólad! Megköszönném ő kelmének e furcsa szolgálatot.

Elemér leirhatlan közönynyel hallgatá Gyulai szavait.

– S te meg sem ütközöl? arczodon a szemérem vércseppéből egy parány sem
jelentkezik? Hát miért szabadítottalak meg a bajból, ha haltermészeted
miatt áldozati készségemért még hálára sem számíthatok? Pedig nem
hullott-e ki majdnem zsebemből a kamarási kulcs, melylyel az elfogadási
termeket a szolgáló apródok- és a könyörgő nagy uraknak megnyitom? A
testőrkapitány már az udvarmesternek közlé azt a gyanuját, hogy
alkalmasint füllentek. Szerencsémre az a buta Kőszegi, kivel vívtál,
egyszerre éleseszüvé vált, kitalálta még gondolataimat is s velem
mindenben egyenlőn vallott. Megérdemli, hogy druszámnak hívjam, bár nem
Ferencznek, de Tamásnak keresztelték, azonban ily csekély tévedés a
névben nem bír jelentőséggel. Elég az hozzá, Kőszegi az eget veri
fejével, hogy oly jeles családból, minő az enyém, druszája akadt.

Míg Elemér fásult nyugalommal hallgatá a párbaj iránt tett előleges
nyomozatot, melynek kimenetele katonai rangjába kerülhetett volna,
Gyulai elbeszélé a további vizsgálatoknak véget vető csínyt.

Ő tudniillik magára fogta Elemér megsebzését s tanúul Kőszegire, a
párbajvívóra hivatkozott. A történetet úgy adta elő, hogy kardhordozási
ügyességről vitatkozott Elemérrel, s a próbán tőle egy vak ütést kapott,
melynek sárga foltját mutogatá is, míg viszont a hévtől elragadtatva, ő
a kard élével sérté meg diadalmas versenytársát, de tüstént bocsánatot
kért ügyetlenségeért, mit sebzett barátja, ha megkérdik, bizonyosan nem
fog eltagadni.

– Így hát czimborám, szólt Gyulai, mindent körűlményesen előadva, neked
más tennivalód nincs, mint kapitányunk és az udvarmester előtt
kinyilatkoztatni, hogy nem kivánsz semmi elégtételt és szivedből
megbocsátasz nekem.

Elemér, bár alig figyel a történtek elbeszélésére, annyit mégis sejt,
hogy Gyulainak köszönettel tartozik, s a jelenleg használatban nem levő
jobbja helyett balját nyujtá neki.

– Már most, czimborám, szólt Gyulai a kerevetről felpattanva, sietnem
kell Anna nénihez, ki a beharangozáskor rám vár; de, ne hidd, hogy
pénzzel, nem vagyok oly adósság-csináló, mint a világ hiszi, s azt se
hidd, hogy templombamenetel végett, nagynéném korántsem oly vallásos,
minőnek ki van kiáltva, ha! ha! ne hidd! Tudnék én szépeket beszélni
asszonynéném kegyességéről, ha! ha! Tegnap este is nagyon furcsa
kötelességet tukmált rám a herczegkisasszonynál. Nevetnem kell, ha
meggondolom, hogy fejedelmünk, kivel a belátásban bölcs Salamonon és a
svecus királyon kivül senki sem versenyezhet, még saját háznépét sem
ismeri. Hüm! pajtás, szeszélyes fejecskéje van Zsófi
herczegkisasszonynak! Ha te, Elemér, tudnád, a mit én tegnap óta tudok.

– S mit tudsz? kérdé most a beteg öszpontosított figyelemmel.

– Azt, hogy a nők a ravaszság testvérhugai, válaszolta kikerülőn Gyulai.

– A herczegkisasszonyról akartál nekem beszélni.

– Csak azért, hogy róla Pécsi Deboráhra térjek át.

Elemér arcza halvány színt váltott.

– Deborah, szólt Gyulai, Erdélynek alkalmasint legszebb leánya, s csak
azt akarnám tőled, de megbántás nélkül, kérdeni, hogy hasonlíthatlan
varázsú szemei szivének szolgálatjában állanak-e, vagy csak mint
szabad-csapatok folytatják a háborut eszünk ellen. Isten látja, hogy
nekünk férfiaknak, eszünk nincs jól vértezve oly szemsugarak ellen,
melyek élökkel a numidák nyilait is megszégyenítnék. Elemér, téged
Deborah lovagjának tartanak; te, mint tornákon mondani szokás, évek óta
az ő szinét hordod jelül, szólj igazán, nagyon hiúnak tartasz-e?

– Egy kevéssé az vagy Ferencz, – válaszolá a beteg.

– S Deborah, de ne haragudjál! ne volna-e egy kevéssé tetszelgős?

Elemér mellét visszafojtott sohaj emelé.

– Deboráhról, – szólt, – csak azt mondhatnám, a mit a személyesített
erény sem vehetne ócsárlásnak, ha mi gyarló halandók az ő halhatatlan
tulajdonai felől beszélgetnénk.

– Te imádod Deboráht, s igazad van, ha engem nevetségig hiúnak tartasz.
Másnál lehet tetszelgés, a mi Deboráhnál csak az elfogulatlan és élénk
kedélynek mozzanata. A szeleverdi urfiak önhittsége gyakran
tulajdonított mély jelentőséget még annak is, ha egy szép leány
összevonta szempilláit, midőn a szellő vagy sugár kellemetlenül érinté.
De már eleget fecsegtünk, s Anna néném lehord késedelmezésemért. Isten
veled, Elemér! Feledd el, hogy Zsófia herczegkisasszony nevét
említettem. Ha, ha! csak azt szeretném tudni, ki volt még oly vakmerő
levente, mint a milyenné Anna akar engemet tenni? Nincs furcsább
teremtése az Istennek a szeszélyes némbereknél.

– És vétkesebb a hallgatni nem tudó férfiaknál, – tevé hozzá Elemér.

Gyulai arczára vér szökelt. – E megjegyzésedet nem fogom soha feledni.
Kérlek, ha sejtesz valamit, ne itélj balul. Legjobb barátom vagy, s
tudom, hogy minden gondatlanul ejtett szavam kebledben mélyen el van
temetve.

Ezzel Gyulai távozott.


X.

Elemér marczangoló gondolatok zsákmányává lett.

Változatos s egymással veszekvő érzések küzdöttek keblében.

Gyulai a párbajra szabott szigorú büntetéstől mentette meg őt, de mit
használ a büntetést az önvád magasabbra fokozásával kerülni ki!

Vagy nem volt-e annak, ki Zsófia herczegkisasszony titkába avattatott,
lovagi kötelessége, az úr asztalához járulást megelőző hetekben minden
párbajt kerülni? Nem volt-e Elemérre nézve becsületi tartozás, saját
testének épségét védeni, hogy e delnő lelkiismeretét oltalmazhassa s ne
adjon alkalmat veszélyes fölfedezésekre? Nem kell-e tudnia, hogy
bajvívásban ő csak úgy kaphat sebet, mint ellenfele, s hogy a vér, mely
ereiből kiömlik, a lankadás, mely kórágyba szegzi, a fejedelmi család
közé örökéletű botrányt és meghasonlást vethet?

Elemér élénk színekben rajzolá maga elébe a helyzetet, melybe a
katholika hitvallású herczeglányt taszította.

Borzadva gondolt arra, mily közel már a karácsony, s e rövid idő alatt
betegsége enyhülés helyett akkora erősbülést nyerhet, mely a válságos
perczben a kamarási szolgálatra egészen képtelenné teszi.

S mi fog ekkor történni?

– Ah! – sohajtá Elemér – Gyulai szavaiból azon keserű vigasztalást
vonhatom, hogy mások nálamnál előrelátóbbak voltak, a baj ki van kerülve
s helyem betöltve. Úgy látszik, Gyulai utódom, s mily rossz véleményt
kell jellememről a herczeglánynak táplálnia. Személyes ügyemet előbbre
tevém érdekeinél. Szégyenbélyeg rajtam a becsületi vitában nyert seb,
mert bizonysága a becsületről való magasabb fogalmak hiányának. Nem
érdemem, hogy György herczeg jegyese nem volt elébe dobva a hazaküldetés
gyalázatának. S most mentve-e a titok föllepleztetésének veszélyétől? Oh
ég! – töprenkedett Elemér – Gyulai ügyes, lovagias, bátor; de könnyelmű,
és a túlságig közlékeny természetű. S nem tőn-e nálam is rosszúl
leplezett czélzatokat, s hány ember nincs, kiben még inkább bízik, mint
bennem?

Elemér gyönge szivét, mint a galambot az ölyv, éles körmökkel ragadta
meg az önvád.

Eszméi nyomonként rémítőbb lehetségekbe barangoltak.

Ha világra lépne a titok, nem volna-e ő is saját hitsorsosai előtt
bemocskolva? Nem tartatnék-e vallása kigúnyolásában silány eszköznek
vagy gonosz bűntársnak? S a fejedelem szabhatna-e oly szigorú büntetést
rá, mely a közvélemény méltó ingerültségével versenyezhetne?

E kérdések mindenike fáklyafény volt, mely sötét ösvényeken vezette
sejtelmes mélységek fölött.

Elemér izgékony figyelmét már többé nem kerülheté ki azon eddig általa
kellőleg nem méltatott tény, hogy Rákóczi fejedelem ellen terhes bűnt
követett el, midőn a ravasz Anna kéréseinek engedvén, csalás és
kijátszások eszközéül vállalkozott. Elragadta a költői s leventei
látszat. Csillogó fényben tünt föl előtte, hogy ő, az igénytelen ifju, a
legmagasabb rangú hölgy lelkiismeretszabadságának őre, s nem vevé észre,
hogy e ragyogó álerény leple alatt végre is egy hűtlen udvari szolga
fenyítést érdemlő csínyje lappang.

– És nem áll-e ily ballépések sorozatából egész életem! – sohajtá
Elemér. – Pécsi kész volt hozzám, a vagyontalan testőrhöz, kinek kardján
kívül semmije, még kilátása sem volt, nőül adni Deboráht. S ekkor Isten
büntetéseként veti magát nyakamra egy nagybátya. Jellemétől
idegenkedtem, kincsére nem vágytam, s bár hallám, hogy Pécsinek halálos
ellensége, nem volt szivem visszautasítani a gyűlölt öreget, kit annyian
üldöznek és vetnek meg, s ki lelki elhagyottságában s egy örömtelen élet
alkonyán, a közös eredetre hivatkozva, követelé tőlem a szeretet
kötelességét és a családi kötelékek becsülését. Szeretni nem tudtam őt;
becsülni tisztemnek tartám. De épen e becsülés egyenlőnek mutatkozott
Pécsi kárhoztatásával. Vagy ipam vagy nagybátyám nem élhet
emlékezetemben, ezt sejteté minden jel. A két ellenkező földsark
közelebb fekszik egymáshoz, mint szivök, s tudtam, hogy ragaszkodásomban
soha osztozni nem fognak. Inkább, mindketten, használatlanúl dobják el
azt. S mégis lemondottam-e nagybátyámról, mert vérárulásnak festé
gyöngeségem a szerelemnek hozandó áldozatot, s lemondottam-e Deborahról,
mert a szerelmet hittem az élet legdrágább kincsének, melyet elalkudni,
fölcserélni, s mint az aranyat silányabb érczekkel beváltani, nem
lehet?.. Oh! gyöngeség, neked mennyi neved van! Jóságnak mond a bamba,
gyávaságnak a szilárd jellemű, hiuságnak a bölcs, eszelősségnek az önző,
s Kassai Elemérnek mondalak én… S mily szemtelen voltam, – folytatá a
beteg ifju kéjelgő hévvel az önkínzást, – mily igazságtalan és nemtelen
voltam én, midőn tegnap Deborah fölött törtem el szivemben a pálczát.
Mit vétett ő, ha velem szakított? s ha midőn én őt határozatlanságommal
évek óta megtagadám, végre tudatá velem, hogy atyját nem tagadhatja meg
oly ifjuért, ki egy rögtönzött nagybátyáról nem tud érte lemondani.

Elemér ágyvánkosába szorítá arczát, hogy könnyeit saját maga elől fedje.

A szegény ifjú csak egy körülményt feledett ki okoskodásából; azt a
kaczér tekintetet, melyet Deborah Gyulaira vetett, s mely a lyány
magaviseletét egészen más világításba állította volna. Csak imént Gyulai
észrevehetőn czélzott erre; de a leghatározottabb szavak sem birtak
volna elég erővel bármi gyanut csempészni Elemér szivébe oly gyarlóságok
iránt, melyek az imádott lyányt a közönséges némberek, a hétköznapi
lények színvonalára sülyeszthetnék.

Nincs is lehangolóbb kiábrándulás, mintha kénytelenek vagyunk azt, kit
imádtunk, midőn angyalnak többé nem hiszszük, démonnak nem képzelni. A
csalódott szív utolsó hiusága: nagyszerű csalódáson könnyezhetni.

Elemér sokáig könnyezett haragudva e gyöngeségért, s haragvék, hogy nem
tudja szeméből az utolsó cseppel szivében az utolsó dobbanást előidézni,
és bevégezni az élet színpadán azon elhibázott szerepet, mely a játszót
nem lelkesítheti, a nézőt pedig részvét helyett közönynyel tölti be.

Tartós és méregkeserű fölindulások után a lélek túlizgatottságának a
test lankadása vetett véget s e visszahatás annyira makacs volt, hogy
Elemér néhány órát töltött oly kimerültségben, mely ájuláshoz
hasonlított s oly féléber állapotban, mely az alvás majd minden
jelenségeit egyesíté.

Midőn kábultsága – mint a nehéz felhő a láthatárról, melyet ólomlemezzel
látszott befedni, – végtére eltünt, Elemér csak egyetlen érzés
lidércznyomása alatt szenvedett. Üldözé Gyulafehérvár háza, utczája,
mezeje, ege. Unta e tájat körülvevő levegőt szívni, gyűlölte a vidám
sugárt, melyet ablakrostélyához küld a nap, gyűlölte az utolsó csillám
elhalásával bekandikáló alkonyt, a szomorú sötétséget, mely ezt követé,
a kedélyes gyertyafényt, mely a homályt és az élénken pattogó kandalló
tüzet, mely a hideget tiltotta ki. Szerencsétlennek érzé magát, ha a
közel fekvő székesegyház toronyórája mély és átható érczével
figyelmezteté az időre, s még inkább neheztelt a hosszas közök miatt,
melyek alatt a harang néma volt, s a gyűlölt időparányokat, a perczeket
és másodperczeket – figyelem nélkül hagyá tovább osonni. A palota
kapuinál őrt váltottak s a parancsszó és fegyver megcsattant; de megint
sokáig, igen sokáig hallatszott mind a parancsszó, mind a fegyver. Hogy
melyik volt alkalmatlanabb Elemérnek, kartársai zaja-e vagy csendje?
nehéz volna meghatározni. Iszonyú éjt töltött, s virrasztásai és bősz
álmai benne csak azon meggyőződést erősíték meg, hogy mielőbb el kell e
várost hagyni, mielőbb menekülni kell e helytől és tárgyaktól, melyek
szomorú emlékekkel vannak összekötve, ha kedélybetegségéből gyógyulni és
férfihoz illő lélekerővel akar birni.

Ezt sugta az első benyomás is; ebben szilárdítá meg a későbbi fájdalmak
tömött csoportja.

De a terv és kivitel nem áll mindig oly közel, mint a küszöbtől a szoba.

A nemesi társaság zászlójának hír és engedelem nélküli elhagyását a
legszigorúbb büntetéssel fenyítették.

Az ifjak bizonyos szolgálati év elteltével, s némely esetben még az
előtt is, kilépési kérelmöket benyujthatták ugyan; de a fejedelmi
udvarra mindig rossz hatást gyakorolt, midőn az nem volt ismeretes és
kielégítő okokkal támogatva. S ha lettek volna is Elemérnek ily okai:
vagyontalan lévén, hová forduljon? hol nyilik pálya számára? hol van a
foglalkozásra tér, hol a visszavonulásra nyughely?… Sehol, épen sehol.

Józanon tehát csak áttételről lehetett szó.

De hova, a közszolgálat mely terére?

Elemér tiszttársai, ha megunták a dísztermekben és a palota bejáratai
előtti őrködést, azon voltak, hogy küldetésekkel bízassanak meg, s
residensek vagy rendkívüli követek mellett alkalmaztatást nyerjenek.
Ilyesmit Elemér szerénysége, ha ajánltatnék is, visszautasított volna;
mert nem hitte, hogy a hozzá hasonló műveltségű egyén a diplomatiai
nehéz pályán alárendelt helyzetet is kellőleg be tudjon tölteni.

Ő csak a kardot birta forgatni; a tollnak – képzelete szerint – sokkal
nehezebb forgatását a gondviseléstől kegyeltebbekre bízta.

Nem volt tehát más választása, mint a mezei hadakhoz tétetni át magát.

De itt is mennyi akadály nem tolult elébe!

A testőrségtől a mezei hadakhoz előléptetés nélkül csak az küldeték, ki
csínyei vagy ügyetlensége miatt a fejedelmi udvarban maradásra nem volt
méltó.

Elemérnek tehát, ki eddig mindig hátrahuzódott, most a hiu- és becsvágyó
úrfiak nyugtalanságával kellene az előljárók pártfogásáért cseleket
szőni, s a fejedelem kegyeltjeit esdeklésekkel ostromolni, hizelgésekkel
megnyerni. E szerep jelleméhez nem férhetett. Hogy jusson máskép az
előléptetéshez, mely egyedül teszi lehetségessé szerencsétlen
szerelmének tanyájától hosszas időre, talán örökre elszakadni?

Könnyű annak boldogulni, kinek Krisztus a barátja: mondaná Gyulai
Ferencz, ha most betegünk ágya mellett ülne s lélekküzdelmeinek tanuja
volna. A ki a hatalmas Kassai unokaöcscse, az játszodva juthat czélhoz:
tenné hozzá, ugyan csak Gyulai, a fürge s minden ajtónál szivesen
kopogtató kamarás.

Elemér legutoljára gondolt nagybátyja segélyére, s akkor is kényelmetlen
rezgést érzett idegein átrohanni, mintha egy jó nemtő, egy messzelátó
sejtelem, egy felette könnyezve őrködő szem, vagy az aggodalom mezében
lappangó önérzet óva intené, hogy hagyja inkább szivét a fájdalom éles
körmeitől szünetlen marczangoltatni, tűrje inkább, hogy minden kőről,
melyre lép, minden alakból, melyre néz, minden zugból, hová vonul, a
kínzó emlékek egész raja rohanja meg, mintsem Fehérvárról való
menekülésre Kassai István közbenjárását vegye igénybe, mintsem tőle
fogadjon el oly pártfogást, melyet a többi nagybátyáktól az unokaöcsök
méltán kérhetnek s minden nehézség nélkül meg szoktak nyerni.

Eddig Elemér függetlensége azon épült, hogy szegénysége mellett sem
szorult jobban a dúsgazdag rokonra, mint ez rá.

Most az első kérés az alárendeltség első lánczszemét verné az ő szabad
szellemére.

Tudta azt is, hogy az öreg Kassai, ki senkit becsülni nem szokott,
iránta bizonyos tartózkodást érez, épen azért, mert valamint szükségei
nincsenek, úgy becsvágya sincs, s valamint a nagybátya pénzes ládáját,
úgy befolyását sem veszi igénybe.

– S most nem fogja-e ő gondolni, – sóhajtá Elemér – hogy a hiuság tört
útján akarok én is járni, s nem várva be a sort, előre tolakodom, csak
azon érdemre támaszkodva, melyet nagybátyám a fejedelemnél hosszas
szolgálatokkal szerzett. S mivel indokolhatom kivánatomat, midőn a
valódi okról hallgatnom illik? És nem tudom-e szint oly jól, mint
ellenségei, hogy ő a legönzőbb emberek közé tartozik, ki semmi
szolgálatot ingyen nem tesz, s mindenért túlságos árt követel pénzben,
alávetésben, sőt a közhír szerint, ha kell, még bűnben is? Én volnék-e
egyetlen, kit Kassai István melléktekintetek nélkül segítene? Oh ég!
mittevő legyek?

Elemér nyugtalanul hánykodott ágyában.

Aggodalmaihoz járult még Deborah vádja is.

Nem hitte ugyan, hogy nagybátyja Pécsi ellen utczai lázadást támasztott
volna, s annál kevésbbé, hogy a Deboráhra szórt durva bántalmak
előidézését rája lehetne róni; de mégsem vívhatta le azon gyanuját,
mikép a szombatosok ügyét Kassai csakugyan Pécsi megrontására hozta
szőnyegre. Ezért félelmes undorral kezdett az öreg úrra gondolni, s
majdnem iszonyodott azon küszöbre lépni, melyen belül egy általa becsült
család ellen annyi gyűlölet él.

De bár mennyi okot hozhatott föl elméje a nagybátyjához folyamodás
gátlására, egy levívhatlan indulat, mely távozásra ösztönzé, uralkodott
Eleméren, s ha nem győzött is le, legalább háttérbe szorított minden
mást.

Mihelyt orvosa, ki a szokott reggeli órán megjelent, sebét beköté s
nyugalmat ajánlva távozott, Elemér legott öltözködni kezdett, s
katonaköpenyét fülig vonva, a palota mellékkapuján kiosont. Sápadt
arczczal, élénken verő szívvel haladott a Miklós-kapu felé. Sietett, de
vissza-visszatartózkodva, meg-megállva és ismét gyors léptekkel
előnyomulva, sietett a «beteg asszony» temetésére gyülöngő nép közt
magának rést nyitva, a hatalmas nagybátya, Kassai István szerény
hajlékához.

Midőn a kilincsre tevé kezét, azt hivé, hogy meleg és nyugtalan szívét
egy jéghideg kéz megszorítá.


XI.

Kassai István köszvénye és rokkantsága miatt magas épületben nem
lakhatik.

Fukarsága minél olcsóbb szállást követel.

A személyzet, mely körülveszi, csekély térben nem fér meg.

Rangjának mellőzhetetlen igényei vannak.

Mi magát illeti, még inkább szeretne egy csigahéjba, mely hátához ragad,
bujhatni, mint Diogenes hordójába; de Erdély első hivatalnoka s egyik
leggazdagabb földesura levén, kénytelen a fényüzés és kényelem ördögének
is néhány szemernyi töményt égetni, s valamivel tekintélyesebb lakásra
volt szüksége, mint apjának, a becsületes erszénykötőnek.

E czéloknak együtt véve kitelhetőleg megfelel a Miklós-kapu melletti
ház, mely nem sajátja, de annyiban mégis sajátjának mondhatja, mert a
községi tanács egy tagjától kamat fejében bérelte ki, s ha akarja, a
kölcsönzött tőkéért minden perczben elfoglalhatná.

Az említett épület, a vár töltéséről tekintve, emeletes, s bár kicsiny,
de számos ablakkal pislog alá az árkokba; míg ellenben az utczáról nézve
földszintesnek látszik, lépcső nélkül vezet a felső osztályba, s az
alsóba a cselédeknek töredezett kövű s vékony karfával ellátott hágcsón
kell alászállani, mintha pinczébe mennének.

Meg kell vallanunk, hogy a vastag bolthajtású, tág, de sötét
kaszamátákban, számra elég szolgáló lélek van összezsufolva.

Kevés költségbe kerülnek. S miért ne tartaná őket, ha rangja s
foglalkozásai nem engedik a vakondok elhagyottságát példányképül
választani?

Az alsó sor szögletszobáját kizárólag titkárja birja, egyik könyvvívő a
fejedelmi irodában, ki az egyiptomi hét sovány esztendő napjait éli
most; de reménye van, hogy a kövér évek beálltáig fogai még mind ki nem
hullanak, nyelve nem ragad szájpadlásához, s vékony tíz ujjával
előbb-utóbb a közönségesnél nagyobb hulladékokat kaparhat el a kegyelem
asztaláról. Titkári fizetése a levéltárnoki hivatalra nyujtott kilátás.
Ez a honorarium, mely Kassai ő nagysága pénzládáját a maga teljes
épségében hagyja, jámbor papirfogyasztónkat teljesen kielégíti. Hasonló
tartásban részesül négy táblai irnok is, kik egy magtárhoz hasonló
teremben laknak, szemök nem csekély erőltetésével régi okmányokat
másolnak, ő nagysága olvashatatlan betűit tisztázzák le, s pihenés
kedvéért a számtartói, kulcsári s házmesteri kötelességekben osztoznak,
legény helyett a nagy úr bakjára ülnek fel, csinnyán kefélgetik a prémes
dolmányokat, gyorsan postáskodnak a város egyik szögletétől a másikig.
Álmuk a jól végzett munka után édes, s ez a fáradt emberek számára
fentartott oly áldás, melyet tőlük, ha lehetne, drága pénzen
vásárolnának meg a henye gazdagok, s melyet ők badar együgyüségökben, ha
lehetne, készek is volnának eladni. Van még Kassainak egy pár úrfi
apródja, kiket hazulról tartanak, s egy pár szegény tanulója, kiknek
számára alumneumot szerzett, kik úgy vétetnek, mintha a tanodában
laknának, s kik nem mulasztják el név- és ünnepnapokon szép latin
versekben magasztalni hatalmas pártfogójuk minden erényét s különösen
bőkezűségét.

Ennyi nép elég zajossá tehetné az alsó sort, ha Kassai uram házában
főtörvény nem volna a csend.

A korlátnok sovány lovai a szomszéd udvar telkén vannak elhelyezve azon
becsületes gyertyamártónál, ki e szivességért előjogot nyert: a
fejedelmi udvart a világítás minden anyagszereivel ellátni, a szerény
mécstől kezdve a csillárok és kandeláberek büszke viaszgyertyájáig.

A korlátnok konyháján takaros tűz ég s a szakácsnő, a szolgáló, a
nyársforgató czigány és Demeter, az öreg étekfogó, János pap országa
boldogságának felét, a henyélést, elég bő mértékben élvezik; a másik
felét, tudniillik a sült galambokat, a patakkal folyó bort, a kolbászból
font kerítést ő nagysága sem kivánja, – s mi okon lehetnének ők magas
rangú gazdájoknál követelőbbek?

Elemér, kit Kassai házáig kisértünk, nem az alsó sorba nyit be, s
nekünk, a hova csak megy, nyomban kell követnünk.

Az előszoba belső ajtójánál két irnok áll, Cerberusként őrízve a
bejáratot; mert ő nagyságának sok a dolga, s most senkit sem fogadhat.

Elemér már készült visszavonulni, midőn a titkár nagy csomag irattal
hónalja alatt, pápaszemmel orrán, jobb füle mögé szúrt s még tintanedves
tollal, megjelen.

Élénk, vidám, mindig mosolygó emberke ez. S ha meggondoljuk, hogy rég
szolgálja Kassait, áldott humorára csak azon borból üríthetnénk méltán
poharat, mely silány dongájú átalagban a hajófenékre dobva, át- és
visszautazik az egyenlítőn, a nélkül, hogy legkisebb törést szenvedne,
noha bizvást meg is eczetesedhetett volna.

– Vidd Gabi öcsém, – sugá a titkár, – az alsó csomagot a direktor ő
kegyelméhez… Alázatos szegény szolgája Elemér úrfi! hogy s mint vagyok
gratiájában?… a másik köteggel pedig Gazsi öcsém tüstént lódítsa
valamelyik diákot a nagytiszteletű püspök úrhoz… Elemér úrfi után már
másodszor tudakolt ő nagysága… Siessenek öcséim az iratnyalábokkal!… Nem
emlékszem, hogy Kassai uram ő nagysága huszonnégy óra alatt kétszer
kérdezősködött volna az iránt, kire nem haragszik. Egyedül ma történt
kivétel. Mert, ha principálisom vonalaiból hibátlanul tudok olvasni,
neheztelés helyett csak csodálkozni látszott, hogy az ifjú úr oly régóta
nem mutatá magát nála.

– Sietek jóvá tenni hibámat.

Ezzel Elemér az étterembe lépett.

– Ne vegye rossz néven az úrfi, – szólt a titkár, – ha most előbb be
kell jelentenem. Rohanok, tüstént itt leszek.

Elemér Bethlen Gábor s a Rákóczi-család olajfestésű s életnagyságú
képein nyugtatá szemét, azon egyedüli tárgyakon, melyek nem zsibvásárról
kerültek Erdély legfőbb hivatalnokához, s melyek a többi butorok által
hagyák Kassai fösvénységét hirdetni, hogy magok annál többet
beszélhessenek alattvalói hűségéről, mi egyébiránt épen nem volt minden
kétségen kívül, minden rágalmon felül.

– Tessék belépni! – szólt a titkár az ajtó szárnyait megnyitva.

Elemér ezüst rojtú és tengerzöld bársonyú karszéket látott a háttérben,
ugyanazt, melyet Csáki szökésekor Bethlen István gróf garázda zsoldosai
széthasogattak s az utczára dobtak, de a melyet Bogdán, egy bosnyák
kereskedő, potom árért sajátjává tevén, szépen kitatarozott, s
kamatpótlékul bátorkodott alázatos bókok közt a nagy úr dísztermében
elhelyezni, a hozzá tartozó lábszékkel és gyöngyszín szőnyeggel
egyetemben.

E karszék mély ülésének kell tulajdonítani, hogy egy nagy és tar fejen
kívül alig volt valami kivehető Kassai István parányi alakjából; de az
arcz szürke tömött szemívekkel, éles, majdnem szúrós személlel,
redőtakart, azonban még mindig erélyes és kifejezésdús vonalakkal,
mindent magában foglalt, a mi Rákóczi hatalmas tanácsnokán
jelentékenységgel birt. Összeaszott s a szánalomig gyönge termetéről
csak azon egyénre ismernénk, ki az öleb ugatásától is megszeppen, s a
lőfegyver hangját kiállani nem képes; míg arcza a bátor, majdnem vakmerő
államférfiút tünteti szemünkbe, ki az ellene törő pártok dühét
megmosolyogja, s a politikai bátorságot a rablóéval egyesítvén, oly
kevéssé döbben vissza a szigorú szabályoktól, mint az aljas bűnöktől, s
bár a vérontástól retteg, egész családoknak akár kapzsiságból, akár
állami érdekek tekintetéből, semmivé tételét oly ingerlő játéknak
tartja, mint a lovag a tornát, s lovagtársának egy lándzsalökés által a
nyeregből kiemelését.

Elemér pár szobán át a karosszékhez közelítvén, nagybátyja jelleme felől
semmi általános szemlélődésekbe nem merült. Csak saját ügye
foglalkoztatá, s meghányván a lehetőségeket, czélszerűnek hitte, hosszas
kerülgetés helyett, kérésével – mint mondani szokás – az ajtóval együtt
hullani a ház közepébe. Mihelyt tehát a nagybátya alig észrevehető
főingással viszonozta bókját, s mihelyt mutató ujjával egy szék felé
intett, mi annyit jelente, hogy Elemér leülhet s nagy úri kegy helyett
rokoni szivességgel van látva; az unokaöcs határozott és nyugodt hangon
mondá: – Egy rám nézve nagy fontosságú kéréssel jöttem urambátyámhoz.

Kassai fölebb húzta térdén a lábzsákot s ajkszögletével gyér bajuszát
némi mozgásba hozta. Úgy látszott, meg volt lepetve, s nem kedvezőleg.

– Hm! a mennyire e szűk időben, hm! a mennyire mostoha körülményeim közt
lehet (mert az ember csak addig nyujtozzék, a meddig a pokrócz ér)
örömmel szolgálok öcsém. Hm! pénz kell? most drága a pénz, a gabnának
semmi ára, nagy a luxus, a parasztok is kucsma helyett forintos süveget
hordanak. Hm! lóra kell a pénz? adósságra? Van egy fiatal nyerges
paripám, elhozatom számodra, hm! Talán csak nem csináltál sok adósságot?
Eddig nem voltál szeleverdi, mint a főnemesek fiai, kik ha dénárjok
nincs, jobbágytelkeket vetnek koczkára, ha vadászebök nincs, őseik
díszkardján cserélnek egyet, ha lovuk megsántul, czímeres levelöket
adják a kupecznek zálogba, s ha egy ledér pórlyány szemökbe mosolyog,
lovagi sarkantyújokon vásárolnak a szatócstól piros szalagot. Hm! te nem
tartozol e csürhe, de gőgös néphez. Egyszerű, rangtalan házból
származtál. A porból fölcseperedettek hiuságával sem birsz. E
szemétdombon termő ostoba gombák, még rosszabbak a kétszersült úrfiaknál
is. Hm! adósságod van? Reméllem nem sok és nem könnyelmű. Száz tallért
talán még nélkülözhetnék. Szép összeg! Rendelkezésed alatt áll, öcsém,
hm!

– Nagy hálára kötelez urambátyám kegye, de pénzem van.

– Van? hm! kevés ifju beszél így. Kedves öcsém, terjeszd elé
kivánságodat.

– Szeretnék a mezei hadakhoz rögtön áttétetni; ez csak urambátyám
közbenjárása mellett lehető.

Kassai arcza pergament-sárga lett, és sűrű piczi redői hemzsegtek, mint
a megmozdult hangyaboly.

– Hm! szólt szárazan és epésen.

– Nem hittem, hogy kérésemmel urambátyámnak kerűséget okozhassak.

Most az összevont szemívek alól ki-kivillant Kassai égető tekintete, míg
homloka gondolatokba látszék merülni, gúnyos ajkszögletei pedig szilárd
állának vadállati, majdnem a marczangolás dühébe borult kifejezést
szereztek.

– Ezt is Pécsinek köszönöm! – sóhajtá az öreg nagybátya harag és boszu
közé vegyített bánattal. – Veled akar ellenem demonstráltatni. Az
unokaöcs nem szeret nagybátyjával egy városban lakni, egy léget szívni
és sajnálja, hogy vele együtt kell látnia éjjel a csillagokat, reggel a
kelő, este a leáldozó napot. Hm! balog nézése van a sátán leányának, kit
a minap a nép dühe ellen védelmeztél. Ismét megbűvölt ámító
tekintetével. Lázadásra birt a vérségi kötelékek ellen, parázna vágyakba
meríté lelkedet. Hm! itt fogsz hagyni, nemde? s ez jelentse azt, nemde,
hogy Kassai Istvánt elitéli maga az unokaöcs? hogy Kassai Elemér Pécsi
kedvéért szégyenli családnevét, s pirul a vagyonon, melyet vén
gonosztevő rokona örökségül hagyományozott? Erre tanított, úgy-e Deborah
kaczér szeme, álnok sóhaja, hitegető ajka? Megint szerelmet igért, hogy
megint megcsaljon.

– Esküszöm, hogy soha méltatlanabbul nem vádoltatott Deborah, soha szíve
nem volt tőlem távolabb, mint most, és soha ajka őszintébben nem fejezte
ki, a mit keblében hord. Mi a távozási vágyat bennem fölébreszté, nincs
a boldogság reményével, nincs a szerelem álmaival kapcsolatban. S ha
urambátyám tetteit kárhoztatnám is, nézeteim alapjául nem fogadnám el
sem a tömeg rágalmazásait, sem a versenytársak gyanusításait, sem az
ellenség gyűlöletét. Itélnék és cselekedném saját eszem szerint.

Kassai kételkedőn nógatta fejét. – Miért akarsz, – szólt metsző hangon,
– épen azon jelenet után távozni Fehérvárról, melyben az
utczacsoportozat Pécsi Simon ellen dühöngött, s épen azon jelenet előtt,
melyben Pécsi azt készül bebizonyítani, hogy az én bujtogatásom nélkül a
nép ragaszkodnék hozzá? Vagy talán semmit sem tudtál arról, hogy Gécziné
temetése ellenem használtatik bizonyítékul?

– Legkevesebbet sem – válaszolá Elemér. – A mi pedig – folytatta rövid
szünet után, – az utczacsoportok lázítását illeti, e részben én
urambátyámat vétkesnek azért sem hihetem, mert nincs okom rövidlátónak
tartani.

– Köszönöm, Elemér! – szólt félgúnynyal és félbókkal Kassai. – Igen le
vagyok kötelezve, Elemér! a te gyöngéd, a te kiméletes, a te engedékeny
nézetedért. Hm! tehát oly bűnt nem követnék el, mely még inkább volna
ostobaság. Ezt mondád, hm! Igazad van! S hová vágynál áttétetni? A
fejedelemnek mezei hada szétszórva fekszik. A véghelyeken kívül Déván és
Kőváron van derekasabb csapatunk. De az elégületlenek szükségessé tevék,
kivált a Küküllő torkából Marosvásárhelyig, a hol csak nagy áldozat
nélkül lehet, őrséget tartani. Hol óhajtanál mezei kapitányságot? Hm!
legmesszebb Fehérvártól, legmesszebb tőlem, nemde?… Gyűlölöm Pécsi
Simont, tört ki most megint a nagybátya. Ha miattam nem tagadta volna
meg leánya kezét tőled, s ha soha ellenem semmi bűnt nem követ el, akkor
is hasonló erővel gyűlölném. Ha elégetné házamat, elrablaná vagyonomat,
nem növekednék gyűlöletem iránta, s ha megmentené életemet, nem apadna.
Állandó és teljes leend e gyűlölet koporsóm zártáig. Te tudod, s mégis
az ő részén vagy. Ne szólj Elemér, ne válaszolj, intett kezével az öreg.
Hallgasd végig, a mit mondani akarok. Ha én Pécsit úgy szeretném is, a
mint gyűlölöm, a fejedelem és ország érdekében óhajtanom kellene, hogy
vagy életének világa aludjék ki, vagy befolyásának minden eszközei, a
vagyontól a becsültetésig, széttöressenek.

– Szörnyű, szörnyű – kiáltá Elemér, nem fékezhetve magát.

– Szörnyű lehet, de igaz. Kételkedel? Lám, mily bölcs a fiatal kor,
midőn csak érzései után indul! Pécsi fényes elméjű, kellemes modorú és
nem rossz szívű férfiú, mondod. Megengedem. De mi hasznát vettük
elhiresztelt elméjének? Ő egy őrültházi vallás élén áll. S modora?
Simaság, aljas hizelgés a főurak irányában; finom, de annál sértőbb gőg,
a nép ellenében. Csekély sorsú szüléktől származott, hogy megvesse
eredetét, s a nagyok közé tolakodik, hogy visszataszíttassék általok.
Magasztalod szivét? Hm! tőlem a szivet vitatják el. S miért? Mert egy
csoport háborgó elem ellenében és a kivételes körülmények nyomása alatt
használni vagyok kénytelen azon fegyvereket, melyeket a hatalom számára
és igen békés időkben Pécsi kovácsolt. S micsoda jelleme van neki mint
államférfiunak? Midőn Bethlen Gábor első hivatalnoka volt, a némettel
czimborált s félig világosságra derített hitszegésének börtön lett a
díja. S bár most hűséget színlel Rákóczi ő fensége iránt, a közvádló
lajstromában neve mindig a gyanúsok közt áll. Zólyomi lázadásában aligha
nem vett részt és Székely Mojses együgyű fiának sem szégyenlene zászlója
alá állani, ha nem tudná, hogy szemem mindig rajta függ.

– Kit ne itélne el a törvényszék és az utókor, ha ellensége volna előbb
birája s aztán történetirója? – sohajtá Elemér, mély megilletődéssel.

– Minő badar beszéd! – dörmögte Kassai.

– Én bölcsnek vélem. Hisz urambátyám mondá egy igen nevezetes
alkalomkor.

– Én?

– Igen. Saját védelmére.

Az öreg úr ajkai fanyar mosolyra húzódtak félre. – Ellensége vagyok
Pécsinek, de a szombatosok országtörvény szerint honárulók s fejök a
pallosé. Azonban nem lélekzik-e még Pécsi? Nem hordja-e dölyfös nyakát
ezrek fölött? nem néz-e megvetéssel reám és reád? Törvényeink nyujtottak
nekem, mint ellenségnek, elég eszközt, hogy vérét onthassam. De, hm!
halott-e ő? Miért, he? miért nem az? Mert a kormány engedékenysége
aludni hagyta a törvényt, s ha Kassai István Pécsi számára éleszti föl,
azt mondták volna, hogy gyűlöletének áldozta e férfiút. Most a közkiáltó
hirdeté ki, s hirnökök hordták szét minden hatóságban az országtanács
azon határozatát, mely a szombatosok ellen a régi törvény szigorú
alkalmazását parancsolja, s ha Pécsi mégis babonája mellett maradna,
akkor, úgy-e, meg kellene büntetnem őt, bár ellenség vagyok, szintúgy,
mintha barátja volnék? Úgy-e, van eset, midőn a gyűlöletnek és
szeretetnek egy úton kell járni, s midőn te is azon halált mondanád ki
Pécsire, melyet én.

– Pécsi nem fog a szombatosokkal czimborálni – jegyzé meg Elemér.

– De fog – erősítette Kassai.

– Jó nemtője megőrzi őt e vakmerőségtől.

– Rossz szenvedélyei belesodorják.

– Lehetetlen.

– S ha megtörténnék, – folytatá Kassai – akkor hinni fogod-e, hogy csak
gyűlölet vezeti tettemet? Ha te, mint egy század kapitánya, kénytelen
volnál őt, kötelességednek engedve, fogolylyá tenni, akkor nem hozod-e
többé kétségbe, hogy nekem is kötelességem mindazt teljesíteni ellene, a
mit hivatali állásom parancsol?

Elemér gerinczén hideg nyargalt át.

– Nem, nem, – szólt, – Pécsit rajongása a nyilt lázadásig soha sem fogja
vinni.

– Egyikünk sem jós, Elemér! Ejtsük el e kérdést. Sűrű kárpit fedi a
jövendőt. Homályán sem az én vén, sem a te ifjú szemed nem tör át… A
harangok zúgnak. Minő zaj az utczán! Hej! gördítsétek székemet az ablak
elébe. Géczinét temetik. Talán én is láthatok valamit a nagy komédiából.
Maradj nálam, Elemér, míg lezúg e vihar. Hátha mennykő csap tar fejemre,
he! he!… Hol vannak a diákok, hol a táblai jegyzők, hol cselédeim?
Csődítse kend őket össze, titkár uram! Arról értesültem, hm! hogy Pécsi
Simon, a szombatos, pénzt fog a nép közé szóratni. Nem minden nap akad
ilyen bolond. Használni kell az alkalmat. Menjenek ki embereim. Erős
fiak, sokat gyűjthetnek össze a pénzből, ellökhetik a kapzsikat. Nosza!
vegyétek hasznát a szombatos őrültségének. Rajta! Fiam, Elemér, korodhoz
és a hivalkodó pajtásokhoz képest takarékos voltál. Mint mondod, van is
pénzed; de a vér nem válik vízzé, s nagybátyád, kitől te eddig egy
fillér segélyt sem kértél, tudja becsülni az atyafiság kötelékeit.
Szegény legény vagyok, s minden denárt verítékkel szereztem, módom és
kedvem sem volt a zavarosban halászni, mint Pécsinek! azonban a mostoha
termés mellett is talán lesz, min tengjek napról-napra. Emlékeztetlek
tehát, hogy épen most igértem neked háromszáz tallért, hm! szép összeg.

– Csak százat, urambátyám! – közbeszólt Elemér, – s én forró köszönetem
mellett bátor voltam megjegyezni, hogy saját vagyonomból is hordozhatom
az új helyzettel járó kiadásokat.

– Semmi köszönet, Elemér. Úgy emlékszem, kerek számmal ötszázat igértem.
Még ma meg fogod kapni. Hm! de nem mondám-e azt is, hogy egy derék
paripa is készen áll számodra, skófiummal áttört vörös takaróval?
Mondtam, hm! valósággal mondtam. Öcsém! négy hét alatt kapitány leszesz
a mezei hadaknál, s ha nem is szeretsz Gyulafehérvárott lakni, remélem,
közel kaphatok helyet számodra. Semmi köszönet, Elemér, a vér vízzé nem
válik. Fukarnak mondanak, mert tudom, hogy egyszerű polgára vagyok a
hazának, s a mesterember fia nem pöffeszkedik, mintha bársonyban
született volna, s már bölcsőjében a nagymogultól kapott volna névnapi
ajándékot. Bár tudná ezt Pécsi is. Ő szintén csak mesterember gyermeke,
de carrarai márványból szeretné sertésólait építtetni, mintha fölfedezte
volna a bölcsek kövét, az aranycsinálás titkát. Leánya számára a
Báthoryakból is csekélylené a vőlegényt. Hm! a gőgös paraszt! Feledd,
Elemér, Deboráht! ne gondolj rá! E hajadont a természet bűbájjal
ajándékozta meg, dölyffel és érzéketlen szívvel; apja vére és példája,
hódítani tud, boldogítani nem… Mily éktelen zajt üt a nép! Ma minden
naplopó részeg lesz! A nép közül kicsoda köszöni Pécsinek műveltségét
vagy szerencséjét? Úri szülék apródjait hizlalja, a koldus gyermekétől
undorodik. Hm! a pórruhában Apollót is faragatlan suhancznak nézné, de a
nyomorék gróf úrfit gyors futónak, a ragyás herczeget Adonisnak, s egy
szúette trón örökösét cziterázó szent Dávidnak képzelné. Pécsi hiú,
gőgös, dölyfös, erőszakos, rabló, vallástalan, tébolyodott… pazarló. Hm!
ordít a nép! Marakodik a harazsolt pénzen,… mindig közelebb, mindig
ferdébb a zaj. He, he! embereim nem utolsók lesznek a kapkodásban, még
tolakodásaikkal elvadítják Pécsi uram lovait, még szerencsétlenség
történhetik, hm!

Kassai szeme kárörömmel villogott, ujjai összehuzódtak, mintha pénzt
akarna kaparni, vagy körmét ellensége arczába vésni.

– A czudar megtagadta tőled Deborah kezét! Elemér, négy hét alatt
kapitány fogsz lenni. A gondviselés útjai csodálatosak! Ki mondhatná meg
előre, mivé szánt téged a végzet… Elemér, a katona engedelmeskedik, nem
okoskodik… Ha az ötszáz tallér elfogy, jusson eszedbe, hogy néhány vén,
de körülnyiratlan arany van vasasládámban.

Kassai nagy erőlködés közt mozdult meg karszékében, s míg száraz
ujjaival reszketve mutatott a vasrúddal és lakatokkal elzárt láda felé,
mely a szomszéd szobából kacsintott ki, kettős lárma csapta meg füleit,
s izgatott idegekkel, réz-sárga arczczal, foga közé vont al-ajakkal, és
reszketeg vonalain démoni kifejezéssel fészkelődék ismét az ablakhoz.

Most a karika-üvegekig nyomá orrát, szemei üregeikből elődüledni
látszottak, de már csak egy fényes hintó hátát veheté ki.

A Pécsi hintója volt.


XII.

Ha van helyzet, melyben kivánságunk betöltése fájóbban hat reánk, mint a
visszautasítás; ha van modor, mely elért vágyainkat örömtelenné, a nyert
kegyet gyanússá, s a szemünk előtt lebegő czélt a törekvésre már többé
nem is érdemessé teszi, akkor a nagybátyától távozó Elemérnek mindezt
együtt kellett átérezni.

Megdöbbenté a fukar rokon rendkívüli bőkezűsége.

Csodálatosnak találta, hogy az öreg úr, ki egész cynismussal szokta
szándékait foganatosítani, most egy fiatal unokaöcs véleményére nagyobb
súlyt vet, mint máskor az országéra, s igazolni akarja Pécsi elleni
eljárását, ő, ki közönyös volt az ócsárlások és vádak ellen.

E kopár szív érzi-e a ragaszkodás szükségességét, s ezrektől
kárhoztatva, vágyik-e legalább egy által becsültetni?

Elemér, midőn nagybátyja némely nyilatkozatára gondolt, kénytelen volt
hinni, hogy igen, és hogy az öreg úr szeretett volna előtte szebb
színben tünni föl, mint a minő világításba helyezték cselekedetei.

De ha ily gyanítás hizelgett is Elemér becsvágyának, sokkal szerényebb
volt, mintsem azzal ámíthatná magát, hogy érette akkora erély s akkora
boszu, mint a Kassaié, levetkőzhetné természetét, eldobhatná fegyvereit
s lemondhatna rég táplált vágyairól.

Nagybátyának Pécsi ellen emelt vádjai meggyőzték arról, hogy nem csak
személyes, hanem országos kérdés is rejlik a két hatalmas férfiu
torzsalkodásaiban, s hogy a rideg gyülöleten kívül vannak még más és
kevésbbé kárhoztató okok, melyek Kassait erőszakos eljárásra ingerlik.
Mennél inkább mélyedt Elemér taglalásokba, mennél többször frissité föl
a hallottakat, annál inkább súgá előérzete, hogy válságos percz közelít.
Egész lénye attól volt áthatva, hogy az öreg urat már semmi tekintet
vissza nem tartóztathatja Pécsi Simon megbuktatásától, és a legaljasabb
útra térni, a leggyalázatosabb eszközökhez nyulni sem fog vonakodni,
mihelyt tetteire a törvényesség palástját vetheti.

– Csak a külszínre van szüksége, csak a látszatot keresi! – sóhajtá
Elemér. – De miért akarja a birák mellett még az én véleményemmel is
elitéltetni Pécsit, s a fejedelem aláirásán túl mi szüksége van az én
helyeslésemre is? Fél-e, hogy mennél kevésbbé kárhoztatom Deborah
atyját, annál inkább fogok gyilkosától idegenkedni? De hát az Istenért!
oly közel áll a vég? Előkészítettem-e rá, mint barátaink vonaglásakor
szokás óvatosan megemlíteni, hogy a beteg nyavalyája még rossz
fordulatot is vehet? Nem nem! Pécsi most félrevonultan él, ha hitújítási
viszketegéért gyanu alatt is van, mikor nem vádoltatott szintúgy, mint
most!… Még derült az ég s a cserfa nem dől le bősz vihar nélkül. A
közönséges embert észrevétlenül tehetik el láb alól; a nagyok bukását a
világ látja, előneszét ezrek érzik. Korán aggódtam! S mégis, mintha
jósszó mondaná: Pécsi ellen nagy csapás készül, s az én szerelmem, az én
visszautasíttatásom adta a végső és legerősebb indokot e tervre. S ha
még nagybátyám, midőn a gyűlölet fokozására befolytam, a boszú
végrehajtására is bennem keresne eszközt, s ha azt akarná, hogy a
szerencsétlen áldozat véréből az én kezemre is ragadjon egy csepp, az én
lelkemre is essék egy bűnfolt! Ah! ez iszonyú ötlet!… De hová tévedtem?…
Bizonyosan rossz hatással volt sebemre a szobából kijárás, az
izgatottság, a hideg idő. Megint seblázam van, s azért teremti beteg
képzelődésem e bősz eszméket, e torz ábrákat, azért ijesztget
szívszorító sejtelmekkel, azért festi nagybátyám komor jellemére az
éjtszakánál is sötétebb színeket, melyek még sem oda valók. Hisz! ő nem
maga a sátán. Kormányzása alatt sok panasz támadt ellene, de a bakó
ritkábban volt a piaczokon látható, mint a kedvelt korlátnokok idejében.
Tagadhatatlanul seblázam van.

Elemér egész komolysággal tulajdonítá pessimismusát seblázának.

Igyekezett vissza sem gondolni nagybátyja nyilatkozataira.

De hasztalan.

Minden szó fülében hangzott, lelkében élt. Vele volt a magányban,
meglepte a társalgás közt, kiséré nyoszolyájába, fölébreszté álmából.

Különösen gyanúsnak látszott előtte, hogy az öreg úr mennél keserűbben
kelt ki Pécsi ellen, annál inkább feledé fukarságát, annál több pénzt
igért neki, annál határozottabban biztosítá a mezei kapitányságra
előléptetést. Igaz, volt ilyenkor Kassai hangjában valami kedélyes is,
de volt meg több visszadöbbentő. Egyaránt lehetett hinni, hogy Elemért,
ki miatta esett el Deborah kezétől, sajnálja, mint azt, hogy a Pécsi
ellen való ármányba szándékozik sodorni. Egyaránt lehetett a fukar
táglelküséget szeretetnek vagy ravasz számításnak magyarázni.

Elemér majd az egyik, majd a másik magyarázathoz hajlott. Folytonos
küzdésben volt kedélye. Elrettenve az előjelektől, most a Fehérváron
maradást a visszaemlékezések bánatos tárgyaival együtt inkább óhajtá,
mint a távozást; majd pedig lesujtva a vesztett boldogság annyi
tanujeleinek szemléletétől, nyugtalanul várta a perczet, midőn
nagybátyja közbenjárásával búcsút mondhat a városnak, hol Deborah
varázskörében a feledésre iszonyú csalódásai sem taníthatják meg.

Kassai az unokaöcs távozása után csakhamar hivatta titkárát.

– Állítsa össze kegyelmed pontosan a mezei hadak fekvésére vonatkozó
adatokat, s a különböző helyeken szállásolók létszámát, megemlítve
mindenütt a kapitányok nevét, s az ürességben levő tiszti állomásokat.

– Kornis Zsigmond ő nagyságától, – válaszolá a titkár, – talán még
holnap estig teljes fölvilágosítást nyerhetek mindenről.

– Hm! – szólt Kassai mogorván, – kend restelli a fáradságot, szeretné,
hogy a sült galamb a szájába repüljön.

– Isten őrizzen! – válaszolá sápadozva a szerencsétlen hivatalnok. –
Szívemből óhajtanám, minden nap negyvennyolcz órából álljon s így
alkalmam legyen kétannyi időt szentelni nagyságod parancsainak
teljesítésére. A főtábornok nevét csak azért hoztam fel, hogy az ő
segítségével gyorsabban reménylettem sikerhez jutni.

– Nincs kedvem Kornis Zsigmond uramat ügyeimbe avatni.

– Úgy a fejedelem ő fensége levéltárnokához fordulok.

– Helyesen cselekszi, s a mennyiben még kétségei volnának, a nemes
társaság kapitánya és az udvarmester ő kegyelme fölvilágosítást fog
adni. Csak nem kell dobra ütni a dolgot.

– Értem, nagyságos uram!

Néhány nap mulva a fürge, szorgalmas titkár jobban tudta magánál a
fejedelemnél és Kornis Zsigmond uramnál is a mezei hadak állapotját.

Írásba foglalta a főbb dolgokat, de emlékezetének roppant archivumába a
legkisebb részleteket is oly jól elhelyezé és őrizte, hogy a sereg
számáról és szalmazsupokról is számot adhatott volna, annál inkább az
élő emberekről, annál inkább különösen a tisztikarról, a betöltött és
még rendelkezés alatti állomásokról.

A szigorú Kassait is meglepte s majdnem kedélyesre hangolta e pontosság.

Redőtlen homlokkal hallgatta végig s vizsgálta meg a papirra tett
értesítéseket, tudakolt, számítgatott, latolt, tanácskozott.

– Hm! Kőváron s Gyaluban egy-egy állomás üres, de nem vehetem hasznát. A
hódoltságban három fölött rendelkezhetik ő fensége, de mit érek vele?

– Ecseden a kapitányt agg kora, Sólymoson garázda élete miatt el lehet
mozdítani.

– Miattam ott maradhatnak, hol vannak – szólt Kassai.

– A görgényi Déván egy özvegybe szerelmes; a dévai tavaly kérte az
oláhországi csapatokhoz küldetését, s ha nagyságod akarja, akármelyiket
át lehet tenni, hogy rést nyisson.

– Görgény s Déva igen messze fekszik Fehérvártól.

– Gaudi ő kegyelme idegen csapatja naponként gyarapodik, s ott szükség
van jó tisztre. Közülök két század Fehérvár környékén szétszórva tanyáz.

– Jöttment emberek közt nem lehet helye Elemérnek – jegyzé meg Kassai.

A titkár egészen kipirult, úgy szégyenlé baklövését, pedig szegény nem
is sejtette, hogy kegyelmes jóltevője és főnöke unokaöcscse forog
kérdésben.

– Még csak Háromszéken van fél zászlóalj a Zólyomi által gerjesztett
nyugtalanságok miatt ideiglenesen beszállásolva, miért is a székely urak
nagyon haragusznak, és szabadságaik sérelmét panaszolják. Itt az öreg
Zöld Mihály szeretne a kapitányságról lemondani, mert születésére nézve
székely puskás lévén, több boszantásoknak van kitéve, mintha helyében
más volna.

– Hm! ott a szombatosok fészke! – szólt gondolatokba merülve Kassai; –
de… még sem czélszerű.

A titkár se nem értette, se nem vizsgálta a korlátnok ő nagysága e
megjegyzését s különben is szokva volt találgatás helyett kész
kérdésekre felelni.

– Hm! Radnóthtól csaknem Balázsfalváig szintén hevernek téli szálláson
mezei hadak.

– Két század, nagyságos uram!

– S kapitányok?

– Vincze Péter! – válaszolá a titkár.

– S mily ember?

– Vitéz katona, nagy ivó és kevés pénzű.

– Szeretik-e a vidéki földesurak?

– Velök vadász, lakomáz, koczkáz.

– Úgy tehát mostani állomását nem cserélné föl örömest a háromszékivel,
melytől Zöld Mihály uram menekülni akar?

– Életének legkeserűbb napja volna az.

– S előljárói nem panaszkodnak ellene?

– Nem, nagyságos uram.

– Csupa elnézésből, úgy-e?

– Semmi panasz vagy föladás nem terheli.

– S oly bűnt vagy kihágást nem követett el, mely veszélyére fordulhatna?

– Egy leányzót közbenjárásával megmentett a templomkövetéstől, s ezért
az esperes leszidta az illető papot.

– Hm! alkalmasint e leányzót Vincze Péter maga csábította el.

– Közönségesen azt hiszik, nagyságos uram!

– Úgy a semmirekellő még megköszönheti, ha Háromszékre Zöld Mihály uram
helyébe küldik. A fejedelemné, Lorántffy Zsuzsánna, a mi kegyelmes
nagyasszonyunk, a bestének letétetését, sőt gyalázatos elüzetését
követelné, mihelyt a csábítás tudomására esnék. S kegyelmed, édes fiam,
hiteles és megnevezhető helyről hallá e hírt?

– A palotadámák rebesgették, a hopmester szintén orrantá, s a leányzó
egy rokona fenyegetőzve említette az ötvösök czéhmesterének a _Három
rucza_ vendéglőben.

– Kegyelmed most már elmehet – szólt a korlátnok derült arczczal.

A jó kedv sokáig honolt a máskor szigorú, komor és hideg vonalakon. S mi
különös! Kassai örömében a bősz kinyomat mellett volt valami kedélyes
szín is s volt a merengésnek egy szelid, majdnem lágy árnyalata is.
Fehér, aszketailag fehér ajkain a támadt és elhervadó mosoly engesztelő
és éles jellemmel birt egyszersmind. Vegyült bele sok a gyűlöletből s
némi csillám a szeretetből is.

– Nem akarnám, hogy Elemér még tiszta lelkiismerete foltot kapjon. Nem
az a nagy ész ő, ki a dicsőség babér lombjaival befedhetné az üreget,
mely jóhiszeműségében támad. Nem politikus ő, kinek kevesebb szüksége
volna a vád nélküli névre, mint a hajadonnak a szeméremre. A kormányzat
gépe nincs kristályból készítve, mert erősnek kell lennie. Alkotásában
kevesebb tekintet van az anyag átlátszó tisztaságára, mint szilárd
czélszerűségére. Ily eszközökhöz egészen hasonló természetű emberekre
van szükség. Én Rákóczi első tanácsosa vagyok; Elemérnek semmi viszonya
a közélettel. Ő egyszerű katona, minden becsvágya nélkül még a katonai
hivatásnak is. Kedélye lágy, költői; külseje igénytelen és modora csak a
nemes szív által nyer, s nem a forma kecseivel hódít. Semmi sem maradna
rajta, ha megromlanék. A gyémánttól a legkisebb repedés becsének nagyobb
részét veszi el ugyan, de a gyémánt, csorbája mellett is drágakő marad.
A keleti gyöngy olcsóbb, ha hólyagai vannak, s nem foglalják a királyné
koronájába; de elég nő van, ki boldog, ha pártájában látja, s nyaka
körül fűzheti. A ki pusztán csak mint jó ember részesül
megkülönböztetésben, egy bűn által egész értékét elveszti, s nem
számíthat a világ azon kegyelésére, melylyel a hibás gyémánt és
drágagyöngy aljas minőségben is bir. Nem csődülnek hozzá az alkuszok,
nem igérnek érte semmit. A nagy szellemű férfiú silány erkölcscsel is
gyémánt és gyöngy. Az egyenes útról letévedt középszerűség minden becsét
lehullatja magáról. Hm! Elemérnek állandó szüksége van a tiszta
lelkiismeretre. Ő örökösöm, s a Kassai név föntartója.

Így okoskodott a nagybátya. Meg-megmozdult karszékében, ujjaival dobolt
az asztalon, s megint okoskodott.

– Deborah kezét Pécsi csak irántam való gyülöletből tagadta meg
Elemértől. Mekkora vagyon esett el ezzel tőlünk! S mennyi befolyás
csatlakozott volna e házassággal hozzám! De hisz az övé volt a vagyon.
Egy hóbortos, egy pazarló, egy dölyfös emberé; de végre is az övé. Hm!
hm! s ki mondhadná, hogy Kassai Istvánt megbántja Pécsi Simon azzal, ha
vagyona számára más családból keres birtokost, másból leányának férjet?
Sérelmem, hogy miattam teszi azt. De mivé törpül e bántalom, az Eleméren
elkövetetthez képest! Magához kecsegteti a szerény, a bátortalan ifjút,
leányával hagyja, örvend a fejlődő vonzalmon, lesi, mint növekedik ez
indulat szerelemmé, mint ér a bálványozás határáig, az őrjöngés
fölmagasztaltságáig, s midőn az ifjú hozzászokott a szép boszorkányt
sajátjának tekinteni, midőn képzelődése Deborah nevét a boldogsággal
kötötte össze: akkor előáll a hóbortos és gonosz apa s így szól:
Deboráht másnak szántam, Deboráht nem szabad szeretned többé, Deboráht
inkább adom akármelyik czímeres és ős családú bitangnak, mint neked. S
miért? Talán rosszabb lettél, mint akkor, midőn Deboráht elődbe
vezettem, hogy fogadd el? Nem. Talán czímertelenebb volt családod, mint
akkor? Nem. Talán elvesztetted vagyonodat? Nem. Sőt most vagy gazdag.
Miért tehát? Mert nagybátyád van. Én gyülölöm őt, és te nem akarod
megtagadni és velem együtt gyűlölni. S most nekem jól esik a te
szerencsétlenségedben az ő boszankodását élvezni… Így bánik Elemérrel
Pécsi. Kit illet tehát inkább a boszú joga: engem-e, vagy Elemért?… Mily
dicső elégtétel volna, ha Elemér tenné kezét Pécsi Simonra, s ha az ő
kezén, mint csatornán, a hitvány szombatos vagyona idegen és jobb
kezekbe folyna át! De fájdalom! Elemér csak becsületes ember, egyéb
semmi. Én térítsem-e a bűn ösvényére?… Ragaszkodik hozzám, nagybátyja
vagyok, hm! családomnak, mely alig kezdett még élni, végreménye! S én
térítsem-e a bűn ösvényére?

Kassai gondolkozott, s hévvel, mintegy szemrehányóan kérdé magától: –
Micsoda bűn? Hol van itt a bűn? Pécsi a megújított tilalom ellenére sem
fogja megállani, hogy a szombatosokkal titkos gyűlést ne tartson.
Kényelemvágya eddig sem engedte tanácskozásokra a székely barlangokat és
rengetegeket fölkeresni. Két év óta negyedszer tettek nála látogatást
Balázsfalván az új Jeruzsálem hívei, s ötödször is bizonyosan ott fognak
értekezni. Ha tehát Zöld Mihály helyére Vincze Pétert küldöm, hogy
Elemér számára maradjon a radnóthi kapitányság, akkor hozzá, mint e
vidéken legfőbb tiszthez, utasíttatik a befogatási parancs, mihelyt
tudnillik Pécsi tilos összejövetelt tart. Ő a fejedelem egyenes
akaratját fogja végrehajtani; köteles s katonai törvényszék elébe
állíttatnék, ha elmulasztaná. Ártatlan marad, ha Pécsit elfogja; bűnössé
lesz, ha nem. Csak Zöld Mihály elmozdítására kell tehát törekednem, a
többi önkényt megy.

Kassai összehajtá hasán kezét, mint a fáradt munkás, ha erőfeszítései
után pihenésre nyer időt és árnyat; de pár percz mulva megint új aggály
kezdé nyugtalan lelkét izgatni.

– Hátha Pécsi nem tart gyűlést? gondolá. Hátha hisz a szombatosokra mért
szigorú büntetés végrehajtásában? Csökkenteni szükség ez aggályát, és
szítani bátorságát, hm!

Csengetett.

– A börtönőrrel akarok beszélni – szólt egy belépő irnokhoz.

Kevés idő mulva a tömlöcztartó a korlátnokhoz bevezettetett.

– Hogy viseli magát a falhoz lánczolt rab?

– Hol dühös, nagyságos uram! mint a fenevad, hol csüggeteg, mint a
pártában maradt leány.

– Ezentúl naponként hozzám jösz, hogy a rab iránt utasítsalak.

– Értem, nagyságos uram!

Mihelyt Kassai megint egyedül maradt, szelid mosoly vonult arczára. –
Hamar fog megtörni a szombatos pap, s ha az Isten ő szent felsége is úgy
akarja, jó eszközömmé válik Pécsi ellen.

Olvasóim tudják már, mert előre elbeszéltem, hogy Laczkó István, a
kézdivásárhelyi szombatosok lelkésze, a kedves, a szeretetreméltó Klára
férje, nem igen hosszú ideig tartó szenvedés után a börtönt szabadsággal
cserélte föl, s oly helyzetbe jött, mely előtte nyugtalanítónak látszott
és rejtelmessége miatt hitvesének tündérszép szeméből sok könnyet,
angyaltiszta kebeléből sok sóhajt facsart ki.

Kisérjük most Klárát, ki mint tudjuk, bölcsőben ringó gyermekét az öreg
Kádár leányához, Jeftához elhelyeztetve, útnak indult Fehérvár felé, s
onnan akármerre a széles világba, csakhogy férjét árnyékként ne kövesse
a titkos és sötét bú, bűn, veszély vagy rémület. Mit tudja ő, melyik? De
retteg, hogy a bűn?


XIII.

Ötödik napja utazik a szombatos nő.

Az idő derült és hideg volt. Szikrázott a nap a havon, hollók és varjak
tömött falkában repültek a mezőkről az egyházakra, s a torony gombjától
az ablakok kőkeresztjének párkányáig, mindenütt állást foglaltak a
fekete mezű vendégek, ki bölcs nyugalommal szárnya alá dugva fejét, ki
élénk czivakodási vágygyal riasztá tovább szomszédját, a nyert
győzedelmen nagyot károgva. A hol a templom mellett czinterem volt, a
sötét madárraj hosszasan ringatta magát a csendes légben, finnyás
ízléssel, mintegy kémlelve választott helyet a fejfák tetején, a sírdomb
tövében, a halál lakának kapuján s kerítésén. A varjak az új hantokat
látszottak inkább kegyelni, s békétlenül néztek alá, mintha szaglásuk
ingerelné; a hollók inkább a besüppedt köveken, melyeknek betűit,
mintegy haragúva a kegyelet s visszaemlékezés megszünésén a moh és idő
olvashatatlanná tette, kerestek magoknak tanyát. Egyenként és
világunalommal ültek ott. Hosszas életök csökkenté kiváncsiságokat, hűté
társalgási vágyaikat, s azon komoly hangulatban tartá, mely helyét
cserélni, benyomásokat fogadni el lusta. Ha néha meg-megszólaltak vagy
szomorú jóslat lehetett a falu vénei számára, vagy rejtelmes beszéd a
halottakkal.

Hideg nappalok voltak, csipős szél és fehér fellegek nélkül.

Klára nagyobbik gyermeke, kit magával hozott, fázott és panaszolt. Az
anya saját kendőivel is takarta s kék ajakkal magyarázta, hogy ne dugja
ki kezét, ne mozduljon, a másik faluban meleg szoba, meleg leves lesz,
szép ragyogó tűz, mely mellett hosszú mesét fog mondani az utazó
királyfiról, a nagy bundájú télről és az okos hollóról, ki a
királyleányt aranyhajú vőlegényének közelgéséről szerzett hirekkel
vigasztalja. Szép mesét fog majd mondani… hideg volt, a gyerek fázott,
az anya fázott, s előre kezdett a fázó figyelő gyereknek mesélni.

Még csak egy óra kell, s akkor talán Balázsfalvára érnek, hol az éjet
töltik. Hisz, már alkonyodik.

A nap búcsút vőn.

A hold világított, télies arczczal, hidegen.

Klára ölébe vette gyermekét, hogy még jobban védje.

Ez behunyta szemét. A hidegnek álmosító ereje van.

Az anya aggódni kezdett gyermekén, bebonyolítá mindennel, mi őt magát
még oltalmazhatta volna a mély átfázástól.

Jó még, hogy nem kell már mesélni; reszkető hangon hogy fejezhetné be
szépen és érthetően a királyúrfi és a nagy bundájú tél történetét.

Balázsfalvára értek.

Csak az anya dermedezett; a gyermek már édesen alvék, meleg, erős
lélekzete megnyugtatta a női szivet, mely magáról úgy el tud feledkezni,
mihelyt van, kiről gondoskodjék!

A fogadó, melynek udvarára hajtott a szekér, a földesúri kastély
átellenében feküdt. Tág, csinos és sok kényelmet igérő épület volt.
Külsejét tekintve egész Küküllőmentén ritkította párját, s belseje is
elég megnyerő vala, csakhogy a czélnak legkevésbbé sem látszott
megfelelni.

Vendégszobái tükörtiszták s jól butorzottak, de bennök két nevezetes
hiány tapasztalható: asztal és ágy tudniillik sehol sem tekintett az
éhes s kifáradt elébe.

A fogadós Klárát két egymásba nyíló terembe vezeté és szolgálati
készségét bemutatandó, a hatalmas fúvóval maga kezdé a kandalló tüzét
szítni.

– Igen nagy szállás ez számomra, fiammal a legkisebb szobában is
megférek – szólt Klára, az árjegyzékre gondolva.

A gazda kettőzött iparkodással folytatá a tűzszítást.

– Mi nem vagyunk gazdagok, nyisson kegyelmed a hátulsó szobákból egyet.

– Kérem alásan! a nemzetes asszonyt megilleti két csinos terem.

A fúvó megint szorgalmasan működött, a száraz hasábok lobbot vetettek,
festvényileg terjedt a láng, kedélyesen a meleg.

Klára gyermeke nagy fekete szemeit egészen kinyitá, nem volt többé
álmos, majd mosolyogva csimpolykozott anyjára, majd a kandalló elébe
ment, kezecskéjét melengeté, gyönyörködött a pattogó szenen.

Mit volt tenni! Klára nem sürgeté többé a kiköltözést.

– Kaphatok-e hamar vacsorát?

– Mindenesetre, nemzetes asszonyom! – szólt a korcsmáros udvarias
mosolylyal.

– Egy kis csirkebecsináltat készíttessen, mielőbb.

– Követem alásan, épen csirkebecsinálttal nem szolgálhatok; de azért
lesz vacsora.

– Sült csirkét hozzon hát.

– Részemről azzal sem kedveskedhetem, de azért lesz vacsora.

– Úgy libát.

– Nincs, de azért lesz vacsora.

– Ruczát.

– Nem szolgálhatok vele, de lesz vacsora.

– Legalább hát egy kevés köménymag-levest.

– Alásan engedelmet kérek, nem tehetem.

– De hát korpacziberéje a legszegényebb parasztnak is van. Hozzon azt.

– Lesz vacsora, nemzetes asszonyom! – jó vacsora lesz.

Klára látván, hogy hasztalan rendel étkeket, megnyugodott azon
gondolatban, hogy ma czélszerűbb lesz fiacskáját hamar elaltatni.

– Hozasson a kisebbik szobába ágyat.

– Épen azzal nem szolgálhatok, nemzetes asszonyom! – válaszolá a
fogadós.

– De legalább ágyneműje van?

– Instálom alásan, azt sem lehet adnom.

– Teríttessen szénát a földre.

– Lehetetlen, nemzetes asszonyom.

– Hozasson hát szalmazsupot.

– Szalmazsup nincs e végre.

– S talán a lovak számára sincs e vendéglőben se széna, se szalma? –
kérdé Klára meghökkenve.

– Nincs, nemzetes asszonyom!

– Az Istenért, hát hogy alszunk s mit esznek a lovak?

– Ha ő szent felségének is úgy tetszik, jól fog a nemzetes asszony és a
kedves úrfi is aludni. Majd a lovak sem koplalnak.

Klára hinni kezdé, hogy féleszű emberrel van dolga.

– Nincs-e, tudakolá, közel oly fogadó, mely ha nem is czifra, mint ez,
de legalább ágyfája és asztala van?

– Kujakomnyi sincs.

Klára meglepetését tetézte a korcsmáros víg, alázatos és elégült
tekintete.

– Mindennel elégült fog lenni a nemzetes asszony – biztatá emberünk.

– Istenem, de mi lehet az a minden semmiből… Legjobb, ha rögtön fogatok!
De hová forduljak késő éjjel! Hogy megyek át a Maros jegén! S ha itt
maradok, kiéhezett lovaim holnap miként vihetnek tovább?

E szavakat Klára szükségtelennek tartá a korcsmároshoz intézni. Csak
aggodalomként jelentek meg ajkaira s lebbentek el azon.

E közben a folyosón lábkopogás hallszék, az ajtó előtt lábsurlás. Valaki
zsebkendőjét vette igénybe, köhögött is, s midőn orrával és torkával
rendben volt, fölöslegül még csizmatalpát törlé a küszöbhöz, hogy semmi
havat be ne czipeljen, – s végre kopogtatott.

Klára helyett a fogadós kiáltá: szabad!

Piros, gömbölyded férfi lépett be, széles arczczal, és víg, de udvarias
kifejezéssel.

A bók után széjjel nézett a szobában, mintha keresne szemeivel tárgyat
vagy embert.

– A tisztelt kisasszonyt keresem, ki látogatásával szerencséltette
szegény helységünket.

A korcsmáros Klárára mutatott.

A gömbölyű úr ezer bocsánatot kért, hogy Klárát kisasszonynak gondolta,
hisz oly fiatal, s jobban beillenék a kis úrfi nénjének. – A szállás,
szólt végre bókjaiból és a zavarból, mely arczát is szinezni kezdé,
kibontakozva, a szállás parancsolatjára készen áll, a lovakat is
elhelyeztettem, a hintó a vendéglő kapuja előtt, a kis úrfit a nemzetes
asszony engedelmével ölembe veszem, s ha úgy tetszik, indulhatunk.

Ezzel feleletet sem várva, karjára ragadta Klára gyermekét, ki a nyájas
úr szolgálatkészségét félremagyarázván, lábával kapálni, körmeivel pedig
az idegen torzonborz bajuszához kezdett kapkodni.

– Viseld szépen magadat Endre, – inté magzatát az anya.

– A kedves, fürge úrfi, mily eleven, mily jó kedvű, mint szeret
tréfálni! – szólt a magát meg nem nevezett egyén. – Szakasztott mása
unokámnak. Nincs az Istennek nagyobb áldása a vidám gyerekeknél. Bezzeg
az én unokám néha olyat rándít üstökömön, hogy örömömben könnyezek. Ham!

Endre ijedten kapta vissza a bajuszról körmeit, de annál erélyesebben
csimpalykozott, az unoka példáján tanulva, a nyájas úr üstökébe.

– Lám, lám! mily szerencse, hogy nem vagyok török! Unokámat, mihelyt
sír, mindig azzal ijesztgetem: ha Gabi rosszul viseli magát, a nagypapa
tüstént leberetváltatja a haját, s akkor nem lesz mit tépni. Menjünk,
kis úrfi, menjünk a nagy fa-lóhoz, melynek aranyos nyerge van, akkora,
mint egy agár, s úgy nyargal, mintha élne. Tizenkét katonát is adok
magának. Hát még mennyi fényes tollú madarat! Aztán eszünk édes
pogácsát, marczipánt és kürtös kalácsot.

– Igazán? – kérdi az úrfi.

– Biz, igazán. Hát a sok füge, mazsola és rózsaméz! Aztán mutatok egy
kis majmot karmazsin köntösben. Úgy ám! Látunk pávákat és strucztojást.

Endre előbb nagy fekete szemeivel bámult, s aztán a beszédes bácsi
nyakába csimpalykozott.

– Pécsi Simon ő nagysága számtartója vagyok, – szólt most a kövér úr
Klárához – s uramtól szoros kötelességemmé van téve, hogy a fogadóból
minden vendéget a várba vezessek, nem kérdve nevét, járatát, s
kényelméről úgy gondoskodjam, mintha földesuramat vagy Deborah
kisasszonyt fogadnám.

– Fáradt vagyok – mentegetődzék Klára a szivességet megköszönve.

– Az ágyak már vetve vannak – szólt a számtartó.

– Nem akarnék senkivel találkozni.

– Parancsolja szobájába a vacsorát?

– Holnap korán óhajtanék indulni.

– A rendelt perczre befogatom lovait.

– Köszönöm! de mégis inkább szeretnék itt maradni, ha a korcsmáros
ágyról gondoskodnék.

– Csak azt nem tehetem – közbeszólt most a korcsmáros, ki a kandalló
mellé huzódva, tanuja volt az egész jelenetnek. – E vendéglőben,
nemzetes asszonyom, bőven van minden, kivévén az ágyat, az asztalt, az
eledelt, az ágyneműt és a lovak ellátását, meg a szekérszínt.

– De hát miért építették e vendéglőt, ha se enni, se aludni nem lehet
benne?

– Két fontos okból, – szólt most a számtartó, – először, hogy azok, kik
nem lévén ő nagyságával ismeretesek, különben tovább utaznának, a függő
czégér által becsábíttatva, kijátszatva, szándékok ellenére is,
kénytetve legyenek a várúr vendégszeretetét élvezni; másodszor, hogy a
jobbágyok ünnepnapokon és lakodalmaikon tiszta, nagy teremben
tánczolhassanak, s jó bort ingyen kaphassanak.

Klára értesülvén a balázsfalvi szokásokról, vonakodás nélkül ült az
udvari kocsiba.


XIV.

A várkastély, hová a vendéget beszállásolták, azon épületek közé
tartozék, melyek a vár nevére is számot tarthattak.

Dombon feküdt, széles, de rongált árkokkal volt körülvéve.

Kapujához fölvonóhíd vezetett.

Emeletes, tornyokkal, bástyákkal erősített mű volt, s míg Pécsi
birtokába nem jutott, Küküllővárnál és Radnóthnál inkább védheté magát
az ellenség támadásaitól. Rendszeres ostromot akkor sem állhatott volna
ki, de a fellázadt nép dühét, a martalóczok zsákmányvágyát, a harambasák
leshányásait, sőt a csatangoló tatár és török csapatok rohamait is
többször visszautasítá, a nélkül, hogy valaha a megaláztatástól komolyan
rettegni s kulcsait félteni oka lett volna.

Most már az érdemes és tömör műnek e részben kevesebb oka van a
dicsekvésre.

Erejének gazdája hajlamai sokat ártottak.

Büszkesége is meg van alázva.

Környezete fölött bir ugyan még a pallosjoggal, de kaszatömlöczei már
beomladoznak, börtönei veteménypinczékké váltak, s a híres szobák, hol a
kínpad előtt a várúr a váltságdíj fölött néha a török rabokkal, néha
saját rokonaival alkudott, most vagy elhagyatva, megrongálva és
lakatlanúl tengnek, vagy oly derült és ragyogó kinézést nyertek, mintha
záváraik sohasem csukódtak volna szerencsétlenekre, ablakrostélyaikon át
sohasem tekintett volna a kétségbeesés a fekete éjbe, a könyörtelen
égre, s mintha falaikra sohasem feccsent volna vér, nem gördült volna
padlataikra könny, nem térdelt volna zúzott kebellel, rimánkodva a
porban az egyik lény, s nem állott egyenesen, szívében irgalom nélkül a
másik.

Szóval a balázsfalvi vár egy része szabad martalékul vetteték az idő
foga elébe, míg a más részét Pécsi Simon czifra és egészen új izlésű
kéjlakká alakította.

*

Klára a holdvilágított épületnek csak nagy körvonalait veheté ki.

A bejárat előtt fürge cselédség fogta körül.

Egyszerre több kéz kapott málhái után. Igyekeztek szolgálni neki, s
majdnem az alkalmatlanságig. Úgy látszott, a ház szokásai közé inkább
tartozott az előzékenység, mint a rend, inkább a vendégszeretet, mint a
zajtalan pontosság.

A cselédeknek fáklyával kelle vezetniök Klárát a sötétebb lépcsőkön, míg
a főbb folyosónak falfestményeit, ércz- és márványszobrait a színes
lámpák, melyek hosszú zsinorokon himbáltak, csodásan, rémesen világíták
meg. S vezették népes szobák előtt s óriási termeken keresztül,
elhagyatott részekbe, hol a tört ablakokon egész arczczal nézett be a
hold és kisérteti neszt támasztott a legkisebb szellő is. Végre egy kis
pavillonba érkeztek a vár keleti oldalán. Három gazdagon butorozott
szobából állott ez. A török izlésre készült elfogadóterem, melyben csak
divánok és nagy tükrök voltak, gondosan rejtett falajtóval nyilt a
hálószobába. Itt a mennyezetes ágyat faragványok, elefántcsont alakok s
mozaik virágok ékíték. Lábszőnyegei, habzó bársonykárpitjai és a csipkés
vánkosok fejedelmi díszt fitogtattak, megközelíthetetlen kényelmet
igértek. A szomszéd cabinban pedig az ezüst- és kristályedényekkel
ellátott öltözőasztal a legkényesebb palotahölgy szeszélyeit is teljesen
kielégíthette.

– Én csak egy szegény szombatos nő vagyok, – szólt Klára, azt gyanítván,
hogy főrangú némbernek vélik, s azért nyitottak számára oly pazar fényű
lakást.

– Örvendek, – válaszolá a számtartó, még mélyebben meghajtva magát. –
Nálunk minden úrhölgyet úgy szokás fogadni, mintha Deborah kisasszony, a
mi földesurunk egyetlen leánya, érkezett volna meg. Ez szoros
kötelességünkké is van téve. De a nemzetes asszony iránt, miután a
jáspis és gyémánt kövekből épült új Jeruzsálem leendő birtokosai közé
tartozik, kettős figyelemmel kell viseltetnünk. Minő csekély az emberkéz
alkotta művek pompája és kényelme az ezeréves városéhoz képest! Ez a
nyoszolya, melynek lágy vánkosaira fogja fáradt fejét kegyelmed
lehajtani, éles tüskékkel behintett kínpad a fehérruhás hívek pihenésére
készült ágyakkal összehasonlítva. Az ezeréves városban nekem sem kell
többé a nehéz kamara- és pinczekulcsokat hordani. Áldassék a Messiás! Én
is fehérruhás vagyok, s azok közé tartozom, kiknek homlokáról csillag
fog ragyogni.

Klára sokkal szellemibb lény volt, mintsem vallásának a túlvilágra
vonatkozó igéreteit ily anyagi értelemben vegye. Nem képzelte, hogy
szent János a _Mennyei jelenésekben_ statisztikai leirását közölte volna
az új Jeruzsálemnek. Jelképes értelmet keresett az anyagiakra czélzó
igékben. Növeltetésére nézve egészen szombatos, de szivében főleg
keresztyén volt. Tartá magát a vallásnak, melyben született, külső
szertartásaihoz; azonban keble mélyéből a szeretet Istenéhez szállottak
imái, még pedig oly bensőséggel, oly feltétlen átengedéssel, oly
gyermeteg megnyugvással, minőre csak a kivételes természetűek tudnak
fölemelkedni, az élet nagy iskolájának keserű leczkéi, a tévedések,
törődés és bűnbánat tisztító szenvedései nélkül. Klára a síron túl, nem
anyagi élveket várt erényeiért, s bár művelt volt, voltakép azt sem
tudta, hogy vannak-e erényei, csak a bűntől irtózott, azért is, mert
rossz, azért is, mert csúf, s mert elkövetve, nemcsak büntetést von maga
után, de a lélekben magában is undort ébreszt, alább szállítja lényünket
és közelebb vonja az Isten haragjához.

Azonban bármi nézetei voltak Klárának, nem tartá szükségesnek a
számtartóval elvi vitákba elegyedni. Egyszerűen csak azt kérdé tehát,
van-e Balázsfalván több szombatos?

– A mint veszszük, nemzetes asszonyom! – válaszolá ez. – Mi alsóbb
helyzetűek, még az üdvösségre vonatkozó dolgokban is követjük urunkat.
Van a ki gondolkozzék helyettünk. Hál’ Isten! Pécsi Simon ő nagysága
esze legalább fél-tuczat tanácsos számára való. Csodálom, hogy fér meg
egy főben. Osztozhatnék másokkal, adhatna kölcsön a híres Kassai uramnak
is, s még sem fogyatkoznék meg, volna elege, nem válnék a maradványnyal
is bambává. Salamon király óta, ki a frigyládának állandó templomot
épített s a mágiát könyv nélkül tudta, mint mi a Miatyánkot, nálánál
talán tíz bölcsebb férfiú sem született. Kanállal nyeli a tudományt,
hallja a fű növését is, s a chaldeusok titkos mesterségébe hajszálig be
van avatva. Hát még mily szépen énekel! Hát még mennyi verset ír! Maga
tart nekünk prédikácziót azon szent szombatokon, midőn testünk pihen,
lelkünk az áhítat igéjét szomjuhozza és az oktatás malasztjával óhajt
táplálkozni. A várban elég fölhagyott terem, elég földalatti üreg van e
czélra. Mert Pécsi ő nagysága bölcsen belátja, hogy hitünket nem kell
dobra verni, kegyességünkkel nem kell az utczán kérkedni. Mi titkos
szombatosok vagyunk. Két ruhánk van, egyik a parádéköntös, a másik a
házi. A parádé-ruhát, melyet fitogtatunk, a reformált hitnek nevezik; a
fehér mezet, melyben magunk közt járunk-kelünk, szombatosságnak. Így
bú-gond nélkül éljük napjainkat, köpenyünk gallérját senkisem ragadhatja
meg s orrunk alá nem paczkázhatnak. Nevetjük a véres betükkel írt
törvényt, Kassai uram fenyegetéseit és bitang üldözőinknek dühét. Vád
van ellenünk elég; de bizonyság és adat semmi.

– Nálunk – szólt Klára, – volnának, kik meggyőződésökért örömmel
mennének a bárd alá.

– A hány ház, annyi szokás, – jegyzé meg a számtartó vállvonva. – S ha
szabad kérdeni, hol lakik a nemzetes asszony?

– Kézdivásárhelytt. A férjem pap s most Fehérváron időzik.

– Úgy bizonyosan Pécsi Simon ő nagyságánál van szállva.

– Alig hiszem. Legalább nekem nem említé. Látogatására jöttem, s attól
tartok, hogy sokáig kell keresnem, míg lakására találhatnék.

– Nincs oly szombatos, ki a mi urunknál ne fordulna meg. Ha hamar akar
férjére akadni, menjen egyenesen ő nagysága palotájába. Dombról tekint a
külvárosra alá, s föl a fejedelmi udvarra. Kúpjai messze ragyognak,
oszlopos tornácza homlokán czímert hord. A nép megáll és nézi
szépségeit, s ha százszor látta, megint nézi. Nincs barátságosabb hajlék
a mi urunkénál és nincs fényesebb. Hajtasson a nemzetes asszony
egyenesen oda. De talán igen hosszasan is fecsegek. Az asztal terítve.
Jó étvágyat és jó éjt! Csak hajtasson urunk palotájába. Deborah
kisasszonynak nagy örömet okoz vele. Rákóczi fejedelem országában nincs
szebb hajadon Deborah kisasszonynál. Büszke, ha az urak oltároznak
körülötte, de irántunk nyájas és leereszkedő. Apja Sáron rózsájának
hívja. Bár volna hitsorsosaink közt hozzá méltó ifjú. De már igen
bőbeszédüvé lettem. Jó éjtszakát!

*

Az út elfárasztá Klárát, de mégsem ajándékozta meg csendes álommal.

Tudta, hogy másnap fordulóponthoz jut élete és háznépének sorsa.

Ha férjével bujdosásnak indul, hol fognak tanyát verni a széles világon?

S ha férje nem akar távozni, mikor fognak nyugalmat lelni az életben,
melylyel sorsuk vagy szivök meghasonlott?

Ott a sivatag láthatár nyugpont nélkül, itt a mélység a sodró
örvénynyel.

Ott nyomor várhat rájok, itt sülyedés!

Mennyi ok, hogy a nő szemei be ne csukódjanak!

A megelégedésnek szép álmai vannak, a kétségbeesésnek tompa nyugalma.
Klára ébren tölté az éjet. Gyermekének lélegzetére figyelt, be-betakará
kis kezeit, s ha fia csendesen pihent, akkor aggodalma, szeretete,
félelme az ágytól a bölcsőhöz ment vissza, az idegen kéznél hagyott
csecsemőhöz, kitől a nőért az anyának meg kellett válni, s kit évek
mulva vagy talán sohasem szoríthat kebléhez.

A hold nyájasan sütött be az ablakon, s oly csendes volt az éjhomály,
hogy Klára saját szive dobogásától megrettent.


XV.

Gyulai Ferencz az előnyt, melyet a Pécsi-ház rokonszenvének megnyerésére
a véletlen nyujtott, nem hagyá használatlan.

Szeretett mulatni, társalogni, könnyű és nehéz hódításokat tenni.
Udvarolt a szép nőknek, kellemesen tölté a perczeket azokkal is, kik nem
állottak a szépség hirében, s magok az éltes matronák sem említék őt
másként, mint hiúságának teljesen hizelgő dicséretekkel.

Minden tekintélyes házhoz járt, csak Deborah visszajövetele óta
Pécsiékhez nem, s most általok fogadtatott legszívesebben.

Az öreg úrral vitatkozott azon elmés, könnyű és gyermeteg
felszinűséggel, mely semmi kérdés mélységeit nem sejti, s mely az
ellentét bűbája által oly könnyen tudja a kellemes tudatlanságot a
komoly tudósokkal megkedveltetni. Pécsi sokszor mulatta magát az ifju
sajátságos ötletein, merészségeit hajlandó volt eredetiségnek venni, s
ha be is látta, hogy Gyulai annyi műveltséggel sem bír, a mennyivel a jó
nevelésű urfiak, kezdé hinni, mikép eszével mindeniket túlhaladja, s
mint a nyers gyémántnak csak csiszolásra van szüksége, hogy ragyogjon, s
nagy értékét a világ szó nélkül ismerje el.

Sokszor említé ezt Deboráhnak, ki mindig tudott – s néha ingerült
hangon, néha hideg közönynyel – Gyulai ellen valamit fölhozni, mi az
apának nem tetszett.

– Te nem akarsz igazságos lenni iránta, szólt ilyenkor az öreg.

– Te pedig, atyám! az ő részére vagy elfogult.

– Te hibáit nagyítod.

– Te jó tulajdonait fölpiperézed képzelődéseddel.

– Mivel bánthatott meg, leányom?

– Mivel babonázott meg, atyám?

– Szeszélyed lehangolja.

– Hiuságát nevelik dicséreteid.

– Csak nem tagadhatod, Deborah! nemes modorát és könnyed társalgását.

– Az önhitt ritkán jön zavarba. Kinek nincsenek mély érzései, minden
tárgyra hamar megtalálja az illő szót. S az oly egyén magatartása
könnyen lehet szabályos, kinek nem kell sem eszmékkel, sem
szenvedélylyel küzdeni. És állítottam-e valaha, hogy Gyulai
visszavonultan él, nem keresi fel a társaságokat, nem udvarol a nőknek,
nem képzeli megjelenését kellemes hatásunak? S kell-e ennél több a
biztos, a sima modorra?

– Leányom! a társaság még senkinek szellemet nem adott.

– De a szellem hiánya mellett még lehetnek furcsa ötleteink, s a kinek
csak szelleme van, egy egész társaságot mulattathat, a nélkül, hogy
valakit meg tudjon nyerni.

– S azt hiszed, Gyulait a nők nem találják érdekesnek? – szólt az apa.

– Még csak arra gondoltam, hogy én nem tudnám, – válaszolá Deborah sötét
daczczal.

A tetszelgést közönyünk szerelemre, szerelmünk közönyre ingerli. Deborah
nem volt egészen a szívtelenségig kaczér, de hiúságánál fogva nem
lehetett ment a hódítási vágytól, és élénk képzelődésénél fogva magát s
mást ámítani egyaránt képes volt. Érzéseit szeszélye gyakran elvitatta,
büszkesége legyőzte, de e szeszély és e büszkeség, álérzéseket is hamar
igtatott a valódiak helyébe, és a szivet, midőn kifosztotta, gazdagítani
látszott.

Gyulai, bár minden számítás nélkül, úgy viselte magát a szép és büszke
szombatos lány irányában, mintha a legkiképzettebb terve volna a
hódításra.

Gyakran megfordult Pécsiéknél, de érettük semmi társaságból nem maradt
ki, semmi örömről nem mondott le, semmi viszonyaiban nem korlátozá
magát.

Az atyával még többet szeretett időzni, mint a leánynyal, s noha Deborah
mindig hallott tőle valami lekötelezőt, a napok úgy teltek el, hogy a
legfigyelmesebb szem sem vehette észre a finom udvarlón a kecses hölgy
rendkívüli szépségének újabb meg újabb hatását. Hangja, modora,
nyájassága változatlan maradt. Nem közelített, nem vonult hátrább,
ugyanazon távolságot őrzé Deborah ellenében. A deli és büszke alak,
szelleme és bűbája varázsával nem látszott igézetet gyakorolni az
ifjura, s nem látszott szeszélyeivel, hideg modorával és hatásra
számított mellőzéseivel ennek kedélyére ingerlőn hatni.

Gyulai néha fölmelegült az öreg Pécsivel folyt viták alatt, de midőn
Deboráhval társalga, a művelt és udvarias lovag szerepét folytatá,
pontosan, egyformán, s gyöngéd, de visszatartózkodó modorban. Kalandori
ötletei, humora, szeles és könnyelmű viselete, mint a fátyol alá rejtett
háttér, néha elő látszottak ugyan lépni, hogy észrevétessenek, de semmi
oly érzéssel vagy hangulattal nem fordult elő ez eset, melyből Deborah
magának diadalt jósolhatott.

Hiúságát ez határtalanúl sérté.


XVI.

Az idő, bár nem a cyklopsok erejével, de serény napszámosi kézzel mindig
hordott fövényt és követ azon épület alapjához, melyet Gyulai a
herczegleány kegyének nevezett, s a dicsőség és hatalom fellegvárának
hitt.

Zsófia kellemes ifjúnak kezdé tartani, s az első benyomás ellenére
bizodalmat nyert jelleme iránt is. Azonban e ponton túl nem haladt.
Kevés barátságot mutatott iránta, még szeszélyeinek sajátságosabb
nemeivel sem üldözte. Míg Elemér volt körülötte, a felügyelet ellenére
és az udvari illem mellőzésével, tudott alkalmat lelni, hogy félig
komoly, félig enyelgő modorban őt korholja mulasztásaiért, melyek
tulajdonkép nem voltak mulasztások, s halmozza el oly teendőkkel,
melyeknek néha tizedrészét sem lehetett teljesíteni, s melyeket csak egy
makacs, egy képzelmeiben élő gyermek semmi akadályt nem tűrő, és semmit
nehéznek nem hivő elméje gondolhatott ki. Most, midőn Gyulai volt az, ki
az udvari felsőbb személyzet közül legtöbbször jelenhetett meg nála,
Zsófia, hacsak Anna volt is körülötte, s ha szeszélyeinek szabad tért is
nyerhetett, sohasem látszott elfeledni, hogy nagybátyja Báthori Gábor
volt, és hogy nagyatyjának nagybátyja a lengyel trónon ült.

E lassú haladás s e minden erélyt igénybe vevő küzdés, Gyulainál nem sok
kedvet hagyott fenn új kalandokra, vonatkozzanak bár azok becsvágy vagy
szerelem álmaira.

Pécsiékhez szórakozás végett járt.

Nem izgalmakat, pihenést keresett ott.

Az öreg úr társaságát mulatságosnak találta, a Deboráhét érdekesnek.

Ennyinél többet ez alkalommal nem ohajtott.

Utógondolata mi volt? oly kérdés, melyről saját magával sem akart
tisztába jönni.

Lehet, hogy ha tervei meghiúsulnak, ha az előmenetel útja elzáródik
előle, ha dicsvágya szirthez vagy örvénybe vezeti, akkor mentődeszkaként
ragadja meg Deborah kincsét, hogy a viszontagságok és szükséggel küzdés
hullámai közül a kényelem révpartjára juthasson, s hetven falu nevető
tekintetével kárpótolja magát, ugyanannyi rokon és jó barát
gúnymosolyáért.

Természetesen Deboráhnak sejtelme sincs a sok tényezőről, mely Gyulai
közönyére befoly.

Csak azt érzi, csak az által van megalázva, hogy most először talált oly
ifjura, kire szépsége s szelleme nem hat, s ki iránt hideg nem tud
lenni. Mily csodás bűvölet! Deborah mentől inkább hiszi keblét
fájdalommal és szeretettel telve, annál kevesebb érzés sugárzik Gyulai
szeméből, annál kimértebb modora, annál higgadtabb, az unalomig, a
kétségbeesésig, minden szó, melyet e megfoghatatlan ifju ajkairól hall.
A pandal inkább visszhangozhatja egy pásztordal méla rímét, a fövény,
melyet a szél kerget, inkább őrizheti a vándor lábnyomait, a folyam
tükre inkább viheti tova az árnyat, melyet a partról a virág emlékül
vetett rá, mint a hogy képes a Gyulai szíve Deborah érzéseinek felelni,
a Gyulai kedélye Deborah kecseinek igézete alá esni, a Gyulai szeme
Deborah tekintetének delejes erejét észrevenni, a Gyulai szelleme
Deborah szellemének varázsától át meg áthatva lenni. S Pécsi leánya, a
büszke hölgy, mégis bizonyos felsőséget látott ez aristocratikus ifjun,
kit Zsófia a fejedelmi ház sarja csak sima, engedelmes és bohócz
szolgának képzelt. Deborah talán Kassai Elemér kevésbbé urias külseje
miatt hajlott Gyulai felé, Zsófia talán épen e külsőnek férfias és
komolyabb jelleme miatt lett kedvezőtlen elővéleménynyel Gyulai iránt.
Melyiknek volt igaza? nem ide tartozik. Mindketten helyzetök
szempontjáról néztek Gyulaira és Elemérre. A szűcs gazdag és művelt
unokája a születés varázsa iránt volt, bár öntudatlanúl, Gyulai külseje
iránt fogékony, míg a magasan álló Zsófia előtt a mélyből, hova
alánézett, csak az egyéni sajátságok emelkedhettek ki. Zsófia Elemér
iránti ragaszkodása a fejedelmi vér érzetében soha szerelemmé nem
válhatott volna, míg a büszke Deborah szivében, bár álnév alatt, az első
hajlamot Gyulai iránt a születés igézete adta. A mit a hiúság
megkezdett, folytatá a hiúság. Érzéketlen volt Gyulai, érzékenynyé
kellett tenni, nem bókolt a szépség bálványképének, hódolatra kellett
szoktatni, ez a női hiúság észjárása, s ez volt Deboráhé. Mind
hasztalan! Gyulai a régi maradt, s a szép szombatos nő arcza
halaványabb, szeme merengőbb, szive sebzettebb lett. Néha felébredt
gőgje s Gyulai hidegségét mellőzéssel viszonzá, néha gúnya
meg-meglobbant és e démoni világításban a jégkeblű ifjú minden szava,
tette, mozdulata nevetséges szinezetűnek látszott, néha hideg vérrel,
kritikusi nyugalommal hitte Deborah Gyulai jellemét fölfogni, s az öreg
Pécsi elébe hosszú lajstromot tárt az ifjú korlátolt eszéről, ízetlen
élczeiről, kedélytelen és minden magasabb ábránd, minden nemesebb
lendület nélküli szelleméről, de mindez csak oly zivatar kitöréséhez
hasonlított, mely hirtelen átvonúl a láthatáron, hogy távozásával még
rekkenőbbé tegye a levegőt. Deborah a hányszor föllázadt növekedő
szerelme ellen, annál nagyobb erőt adott e parancsoló szenvedélynek,
mely semmi jogos alappal nem bírt, semmi közösségéből az érzéseknek,
semmi összhangzásából a gondolkodásnak nem támadt, s mégis zsarnokává
vált.


XVII.

A mennyire csak föl lehet egy fiatal emberről tenni, hogy érzéketlen
maradhat az elismert szépségű és műveltségű leányok igézetével szemben,
a mennyire csak képzelhető, hogy a gazdag házasság nem bir ingerrel egy
vagyontalan, de nagy igényű világfinál, azon határát a közönynek Gyulai
a legszélsőbb vonalig elérni látszott.

Sok ok vértezé szivét a szerelem nyilai ellen, sok tekintet ösztönzé
különösen Deborah iránt elfogulatlan nyugalomra, s mindannak
kikerülésére, mi czélzatos szépelgésnek, mi hódítási vágynak tűnhetnék
föl.

Csalhatatlanúl meglepte őt, kivált eleinte, Deborah junói alakja,
fejedelmi szépsége, de izlése, mely inkább hajlott a kecses kis
tündérek, mint a félelmes istennők felé, és könnyelmüsége, mely a
leigáztatást, habár a járompálcza a legtisztább szerelem termésaranyából
kovácsoltatott is, nem örömest tűré, hamar vissza tudták állítani
kedélyének egyensúlyát.

Aztán Gyulai nem volt ugyan oly hű barátja Elemérnek, hogy érette nagy
áldozatra is kész lenne, általában erős öntagadást tőle még testvére,
atyja, fejedelme sem kivánhatna, de az áldozattól, de az öntagadástól
még igen távol van azon illedelmi szabály szem előtt tartása, hogy ha
nem vonz szivünk egy nőhöz, s ha önzésünk körébe nem esik e nő
lefoglalása, akkor ne álljunk csupa hiúságból másnak útjába, kivált ha e
más barátaink sorába tartozik. Gyulai sejté Deborah régi szerelmének
elévülését, tudta Pécsi ellenszenvét az öreg Kassai iránt és egyre
százat mert volna föltenni, hogy Elemér házassága dugába dűl, de
következik-e ebből, hogy ő is befolyjon a válság siettetésére? S mi
hasznát venné Deborah rokonszenvének az oltári szertartások nélkül?
Vétkes viszonyra gondolnia sem lehetett. Deborah nem sülyedhetett volna
oly alá, s ő egy kitünő helyzetű leány elcsábításával saját jövendőjét
tette volna semmivé. A vallásos és szigorú erkölcsű fejedelmi udvarban
kellett Gyulai minden becsvágyának kielégítést nyerni, s bár sok bűn
volt, melytől inkább csak a nyilvánosság miatt rettegett, titkon sem
akart szertelen élvezet nélkül nagy szerencsétlenség okozója lenni, s
Deborah szépsége benne inkább bámulatot, mint ingert gerjesztett.

Pécsi roppant vagyona foglalkoztatá még leginkább a fiatal úr
képzelődését. Annyi kincset, annyi falut egy szép kézzel, minden
fáradság, minden ellenszenv legyőzése nélkül nyerni, nem volt tréfa.

Gyulai aránylag csekély zsoldért félnapokig állott gyertyaegyenesen a
palotaajtók előtt, s e mulatságnál valóban kellemesb lett volna,
palotákkal bírni, s egy szép, egy irigylett kebelre hajolni. De valamint
a nemes ércz a föld gyomrában sok nemtelen anyaggal vegyűlten él,
szintúgy midőn kitisztítva forgásba hozatik, ritkán jön együvé, ritkán
csoportosodik kincscsé a nélkül, hogy ne szövetkezzék oly elemekhez,
melyektől különválasztani kivánnók, hogy igazán hasznát vehessük.

Így volt Gyulai is Deborah gazdagságával. A szombatosság nem tetszhetett
neki, mert gúny tárgya volt. Pécsi multja s jelen állása alkalmatlanul
hatott rá, mert az udvar gyanuja és neheztelése nem könnyen látszott
csillapíthatónak.

Gyulai büszke volt családja régiségére, s igen sérté fülét, hogy széles
rokonsága s a főurak majdnem kivétel nélkül egymás közt Pécsit
«szűcs»-nek hívták. Volt ugyan a hatalmasok sorában, főleg Kassai iránti
gyűlöletből, Pécsinek nem egy párthíve, de a kik hozzá szítottak is, a
porból fölcseperedett nagyúr fényűzését csípős észrevételekkel kisérni,
jellemét kétes világításba helyezni, s hivataloskodása idejét, a
mennyire csak lehetett, megbélyegezni, nem mulaszták el. S Gyulai, ki a
vélemények rabja volt, fősúlyt arra fektetett, hogy valaki sokaktól és
sokszor vádoltatik, s nem pedig arra, vajon igazságosan-e? vajon
irigység, boszú és elővélemény nélkül-e? Deborah kivételes helyzetben
volt, főleg a nővilágban. Ritka szépségét a férfiak annyira
magasztalták, hogy egyéb tulajdonait kiemelni idejök sem volt. Talán
ebből következett, hogy a nők gyöngeségeinek kilesésére, s erényeinek
alábbszállítására fordítottak sok gondot és időt. Botrányt nem hozhattak
föl ellene, de a finom rágalmakból mindig ragad a kiszemelt áldozatra
elég, s ha a jelent nem is mocskolhatja be határozott váddal, megrendíti
a hitet a jövő évek tisztasága iránt. Deborah leendő férjét egy úrhölgy
sem képzelhette boldognak, s Gyulait megdöbbenté annyi szép ajk kétes
mosolya, annyi bölcs néne jövendölgetése. Előtte az is föltünt, hogy
voltak családok, kiknél Deborah meg sem jelenhetett, noha a férfiak
többször mulattak Pécsinél. A nők ez ellenszegülése, mely vagy a rangra
vagy a személyre vonatkozott, s így vagy büszkeség, vagy szemrehányás
volt, Gyulait csak magára is megdöbbentette volna, ha a többi tekintetek
lehangoló befolyását számításba sem venné.

A roppant arahozomány vakító csillámából ennyi ködön és porfellegen át
kevés fény hatott a fiatal udvaronczig, kevés csáb ingerlé képzelődését,
melegíté ábrándokra szívét.

Az ő szenvedély nélkül való jelleme, mely mélyebb szerelemre nem
látszott hivatva, az önzés finomabb nemeire fordítá a rendelkezése alatt
álló erélyt.

Inkább óhajtott előhaladni, mint gazdagodni; inkább kitünni, mint
élvezni.

Mióta Zsófia herczegkisasszony veszélyes titkába volt avatva, mióta a
karácsonyi communiókor a leendő fejedelemnő kedvéért az öreg fejedelem
és neje vallásos buzgóságát segíté kijátszani, mióta egy titok
fölleplezésétől függött bukása, s eltakarásától gyors emelkedése, oh!
azóta Gyulai az emberi természet azon sajátságánál fogva, mely a
veszélyeztetett jót értékesebbnek tartja, mint midőn semmi válság nem
fenyegeté, majdnem mindennek tekinti az udvar kegyét, s ha szíve
szerelemre képes lett volna, még e szerelmet is föláldozná a
befolyásért, az emelkedésért.

Elemér csak szánalomból, csak Zsófia leigázott lelkiismeretének
védelmére, követé el a botrányt, de Gyulai könnyelműségbe takart
önzésből.

Elemér jutalmat nem ohajtott s a büntetést elszántan várta; ellenben
Gyulai fellegvárakat épített a sikerre, borzadott a veszélytől, s
hasznosítani akarta vakmerőségét. Vágyott a herczegkisasszony egész
kedélyét elfoglalni, csüggött a szeszélyes leány minden pillantásán,
szolgailag engedelmeskedett változó ötleteinek, ellesé gondolatait, hogy
teljesíthesse. Hisz e növendékleány alig félév mulva neje lesz György
úrfinak s György úrfit egy vagy legfölebb két év leforgásával a rendek
fejedelemmé fogják választani, hogy még az apa életében ő az
uralkodáshoz, a nép iránta hódolathoz szoktathassék, s hogy a Rákóczi
család, a szultán vagy a német császár védelme alatt, az örökösödési
jogot felötlő erőszakolás és makacs visszahatás nélkül kivívhassa.
Mekkora szerep nem vár egy kegyencz számára e távoli, de regényes
körvonalaival már derengő háttérben! Gyulai szertelen reményeket csatolt
a herczegleány rokonszenvéhez; azonban fájdalom! épen e rokonszenv
sehogysem akart mutatkozni.

Anna néne, az ügyes cselszövő, elég sok jártassággal képviseli öcscse
érdekeit, de Zsófi, ha Gyulairól volt szó, mindig Elemért dicsérte.
Haragudott, ha csak azon lehetőséget is föltették, hogy találkozott a
világon oly tündér, oly királyleány, vagy herczegkisasszony, a kinek
hűbb szolgája volt a szelid, a jó Elemérnél. Anna néne ilyenkor az
unokaöcs ügyét egy kevés befeketítés és rágalom által sem irtózott
elősegíteni. Elpletykálá, hogy Elemér ugyanakkor, midőn sebe miatt a
herczegkisasszonyt nem szolgálhatá, bezzeg, elég időt kapott Pécsi
Deboráhnál mulatni, bezzeg vívott, mint az óriás, ki mind a két kezében
bárdot hord, azok ellen, kik Deboráht bántalmazák. Zsófia az első
perczben zokul vette e hírt; de utóbb azzal biztatgatá Annát, hogy
magához fogja parancsolni Elemért, jól leszidja, s büntetésül egy hétig
vele őrizteti az öltöző-szoba ajtaját. Anna sokkal jobban ismeré
neveltjét, hogysem képesnek ne hihesse mindenre, mit csak a korlátlan
szeszély kigondolni tud és követelni mer; ennélfogva, soha többé szájába
sem vette Elemér nevét, nehogy furcsa tervekre és vadregényes ötletekre
adjon alkalmat. Hallgatása használt is. Zsófi kezdett szokni Gyulaihoz;
Gyulai pedig azon mértékben kezdett Pécsi Simon házától elszokni.

Deboráht az ifjú gyér látogatásai megalázták.

Büszkesége, mely szerelmének előbb szószólója volt, most a gyűlölet
tolmácsává akart szegődni.

A szombatos leány, midőn a boldogságról álmodozott, mindig csak egy
jelenetet látott maga előtt. Lábainál térdelve képzelte Gyulait, s hallá
saját hangját, midőn az ifjút nevetve utasítja vissza.

S mennyi gúnyt foglalt volna magában e nevetés! mennyi elégtételt,
mennyi kéjt ébresztének föl a diadalán dobogó szívben a kikosarazott
udvarló zavart, hüledező vonalai.

– Bár lenne atyám jelen, midőn szememmel eltaszítom, midőn ajkam hideg
mosolyával megsebzem őt!

Deborah sivár ábrándjai egész lelkét elborították; de szerencséjére
közbe jött egy másik inger, mely szintén gőgjét ostromlá, mely szintén a
lealáztatás szégyenével hatott rá, s kedélyét megosztva gondolatainak új
irányt adva, nem engedé, hogy mindig makacs szeszélyén csüngjön.

Pécsi Simon tudniillik, bár a szombatosok pártfogója volt, térítési
erélyét leányánál nem nagyon vette igénybe. Az apa előrelátása győzött a
hitterjesztő buzgóságán. Minthogy nem hitetheté el magával, hogy a
szombatosságot hamar sikerülhessen országosan bevett vallássá emelni,
nem akarta egyetlen leánya szerencséjét rögeszméjével korlátozni és
szabadon kivánta hagyni azt a kérdést: hogy Deborah leendő férjének
kövesse-e hitét, vagy pedig atyjának?

Az öreg úr ily óvakodó eljárásából következett, hogy a szombatos
leánynak a tiltott hitről homályos, határozatlan ismeretei voltak.
Elméjének iránya nem is szólítá föl e nemü vizsgálatokra. Apja énekei,
melyeket néha orgonajáték mellett hallott, kedvesek voltak előtte, de
csak mint költői művek, s mint egy általa forrón szeretett egyén
szerzeményei. Egyébként a szombatosok iránt inkább kedvezőtlen
elővéleménynyel viseltetett; mert úgy tapasztalá, hogy nagy részben
rongyos öltözékű és műveletlen emberek. De a kik e felekezetből atyjánál
tevék udvarlásaikat, méltó elragadtatással említhették a ház kisasszonya
nyájas és leereszkedő bánását, mert Deborah a nyilt háztartás
kötelességei közé számította a nyilt arczot, szives modort, finom
tapintatot, s e kötelességnek örömest alávetette személyes érzéseit. A
Pécsi házánál a családélet fűszerei közé számíttatott a fény és illem
mellett bizonyos fesztelenség, mely kényelmes mozgást enged mindenkinek,
s a szükségtelen beavatkozásoktól tartózkodik. Pécsi sokkal szabadabban
nevelte Deboráht, mint akkor szokás volt, s nem korlátozá a kényeztetett
gyermek felötlőbb szeszélyeit sem. Hagyá, hogy kedve szerint oszsza el
idejét. Nem tudakolt tettei s kedvtelései után, ha azok komoly
aggodalomra nem adtak okot. Az öreg úr szokása Deboráhra is átszállott.
Alig fordult elő oly eset, midőn Deborah szabadságot vett volna magának
atyja eljárásaiba vegyülni s tanácsadóul lépvén föl, őt valamire rá,
vagy valamiről lebeszélni. E gyöngéd tartózkodás mellett igen
természetes volt, hogy az öreg Pécsi naponként tarthatott volna egyházi
zsinatokat, s egész hosszú téli estéket tölthetett volna pórias vagy
gyanús kinézésű egyénekkel, a nélkül, hogy Deborah egy szóval, vagy egy
tekintettel is legcsekélyebb aggodalmát vagy visszatetszését fejezze ki.

De a «beteg asszony» küszöbe előtt történt jelenetek fölnyiták Deborah
szemét. Lehetetlen volt észre nem vennie, hogy atyja oly tűzzel játszik,
mely lángba boríthatja az egész házat, mely hamuvá égetheti a család
vagyonával együtt a család becsületét és boldogságát is. Nagy távolságot
kezdett sejteni atyja többi különczségei és a szombatosság közt. A
különös nyelvű és iratú könyvek, az ég képlete, az állatkör és bújdosó
csillagok házai minden rejtélyes jóslatokkal együtt most egészen más
horderejű dolgoknak tüntek föl előtte, mint az új vallás hirdetése, mint
a második Jeruzsálem szépségeiről írt csinos versek. Hallá Mikóéknál az
országtanács tilalmát, a hirnök kikiáltásait, a falragaszok tartalmát;
hallá az álmodó Gécziné szájából a vérfagyasztó jóslatokat, s az iszony
és óvatosság kölcsönös hatásai eléggé meggyőzték arról, hogy tudós és
mély felfogású atyja, a tisztes ősz, bizonyos tekintetben végre is
gyermek, ki az ő vezetésére szorúl, s ki, ha magára hagyatik, az
alvajáróként veszélyes mélységek fölött behunyt szemmel fog bolyongani.

Deborah szíve vérzett, midőn ábrándja, mely atyját a legtökéletesebb
halandó dicskörében tünteté föl, szét akart oszlani; de szeretetét nem
gyöngítette, sőt erősbíté új tapasztalata. Ő, ki atyjára büszke volt
érdemeiért, büszke lett volna rá az elhagyattatás- és megaláztatásban
is. E szilaj természet, e fönhéjázó szellem tudta tisztelni a világtól
megbélyegzett Géczinében a vér kötelékeit, s ha Pécsit, a szombatost, a
törvény szigora földönfutóvá tette volna, Deborah, az aristokratikus
ízlésű leány, ki a disztelentől csak úgy undorodott, mint a vétkestől,
egy koldus ronda öltözékében is követné atyját a nyomor, az elhagyatás
ösvényein. De bár sorsát soha külön nem választaná emezétől, érzé, hogy,
ha bukniok kellene, az ő szeme előtt nem a legnagyobb mélységbeesés
volna a legiszonyúbb látvány, hanem az, melyben az esést nevetséges
botlás előzné meg. S ilyennek gyanítá a szombatosságot.

Az első benyomások alatt mindjárt eltökélé tehát, hogy kitelhetőleg
fogja atyját minden gyanús egyén befolyásától oltalmazni.

De erre alkalom nem mutatkozott.

Pécsi a fényes és lármás temetéssel megvetését, haragját és dölyfét
kielégítvén, csendesen ült «remeteségében», s Gyulain kívül alig
társalgott valakivel.

Könyvek és astrologiai észlelések közt tölté ideje nagy részét, s midőn
Deboráhval volt, oly vidám és gondnélkül való arczczal beszélt ezer
apró, de érdekes tárgyról, annyira mellőze mindent, mi a phantastikus új
hitre legkisebb vonatkozással birt, hogy leánya teljesen megnyugodott,
sőt néha magában szégyenlé is azon vakmerő perczet, melyben képzelni
merészlé, hogy még ő fog atyja oltalmazója, tanácsadója és gyöngeségének
elleplezője lenni.

Azonban a csendes heteket egyszerre aggodalmas napok válták föl.

Pécsi Simon a téli estéken megint orgonája mellé ült. És a szent énekek
a «remeteségből» a fegyverzörej és utczazaj elhalása után talán a
fejedelmi palotáig is elhatottak.

Deborah annyira el volt foglalva saját beléletével, hogy eleinte eszébe
sem jutott, miként a szelid és áhitatos dalok, melyek ellen józan
kifogást tenni nem lehet, még a csavargó népnek és az ármányos
udvaronczoknak alkalmat nyújthatnak a szombatosokról költött mendemondák
fölélesztésére, s őt és forrón szeretett atyját új botrányoknak tehetik
ki.

Később lehetetlen volt észre nem vennie, hogy oly egyének járnak a
házhoz, kiket apja soha sem vezet a társalgási szobákba, kik – hihetőleg
tanácskozás végett – a könyvtárba, vagy a kis bástyába zárkóznak, s kik
besötétedés után mennek föl a csigalépcsőkön és igen későn távoznak.

Deborah óvakodva, a legkiméletesebb modorban czélzott egypárszor ez
ismeretlenekre, de Pécsi Simon homlokára mindig köd borult, s különben
szelid vonalairól neheztelő visszautasítás volt olvasható.

– Bizonyosan szombatosok környezik őt! – sóhajtá a nyugtalan kedélyű
leány.

A rejtélyes vendégek csakhamar kimaradoztak, s az öreg úr nem háborgatá
az orgonát, más kedvencz foglalatosságokba merült, de Deborah észrevevé,
hogy többé jó atyja ajkain elvétve sem ül vidám mosoly, s azok a nagy
jelentékeny kék szemek, melyek annyi érzéstől voltak lelkesedve, annyi
eszme fényében égtek, most már többnyire a csendes szomorúság
kifejezését tükrözik vissza.

– Valamin aggódik, valami nyomja szivét, oh! bár lenne bizalommal
hozzám! bár házunk szokása ne az volna, hogy magunkra, hanem hogy
egymásra támaszkodjunk! Ha szegény anyám élne, nem választanák el
bizodalmunkat láthatatlan, de át nem törhető sorompók, s annyi szeretet
mellett nem volna az apa és leány egymás iránt némileg idegen!

Míg Deborah ily tünődések közt élt, megint elkezdődtek a vallásos
énekek. Az orgona zengett majdnem éjfélig, s a kenetes zsolozsmák a
felső emeletből a hálószobáig lehatottak, s ijedelemmel tölték el őt.
Annál is inkább, mert egy terjedelmes és gyönyörű hang vegyült a Pécsi
Simonéhoz, hogy a szorongó leány pilláiról az álmot váltig elűzze.

Deborah az énekes férfiút nem látta a kapun bejönni. Titkon és későn
kellett házokba lopóznia; de a dallamok szövege, s némely hangosabban
folytatott vita, melynek töredékét lehetetlen volt meg nem hallania,
azon gyanúra vezeték, hogy a rejtélyes idegen alkalmasint szombatos pap.

Eszébe jutott minden veszély, szeme előtt lebegett a haldokló néne
rémalakja, fülében zúgtak a jós-szavak, s kimondhatatlanul szerencsétlen
volt.

Reggel beszélni akart atyjával, térdre borulva akará kérni óvakodásra;
de az öreg úr szokatlanul sötét tekintete visszadöbbenté.

– Ez legyen utolsó gyöngeségem! – sóhajtott Deborah, midőn atyja
sejtvén, hogy leánya szivét valami nyomja, gyöngéd tudakozódás helyett
visszatartózkodó modorban tett némely házi intézkedéseket, s aztán
könyvei és az astrologiai képletek közé távozott.


XVIII.

A nemzeti hadak főgenerálisa nagy meglepetéseknek volt kitéve.

Zöld Mihály, a Háromszéken fekvő zászlóalj kapitánya, kitől a Zólyomi
Dávid szétvert és üldözött pártjának maradványai leginkább rettegtek, a
fejedelem parancsára nyugalomra bocsáttatott. Senki sem kérdezte a
tábornokot e tárgyban. Ő csak rendeletet kapott, melyet tüstént végre
kellett hajtania. Rákóczinak nem volt szokása az ily rövid és
indokolatlan eljárás, és nem csoda, hogy elég széles körben figyelmet
gerjesztett, és sok politikai hozzávetéseknek szolgált támpontul.
Növekedett az öreg Kornis Zsigmond ámulata, midőn Vincze Péter, a
radnóthi kapitány, ki a vitézségen kívül semmi ajánlatos tulajdonnal nem
birt, kénye és kedve ellen, a Zöld Mihály nehéz és sok felelősséggel
járó állomására szállíttatott át. Rebesgették, hogy a fejedelemasszony
kívánságára történt. Mi annál feltünőbb volt, mert ez az erélyes és mély
belátású úrhölgy a befolyást, melyet férje fölött gyakorolt, igen ritkán
használta az állam ügyeire vonatkozó czélokra.

Olvasóim képzelhetik, hogy a harmadik meglepetés Kassai Elemérnek a
Radnóth körébe vont mezei hadak kapitányává kineveztetése volt. Erre a
különben neheztelő Kornis is örömmel adá beleegyezését; de az látszott
megfoghatatlannak, az nyujtott a találgatásokra különféle anyagot, hogy
az öreg Kassai mi okból kivánhatta eltávolítását annak, kit annyi
fitogtatással vallott rokonának, s kit a világ az ő általános örököséül
tekintett. Sokan elidegenedést véltek e lépésben, némelyek lappangó
czélokat. S ha Elemér jelleméhez homály férhetne, az utóbbiak gyanúja
nyert volna alakot; de az ifjú szelíd magaviselete, önzéstelen multja a
rágalom nyelvét is lekötötte, a sötétebb képzelődésűek találgatásait is
keletkezésökben elnyomá.

István úr saját kezével szedett ki a pohárszékekből és fülkékből ezüst
tálakat, aranynyal befuttatott serlegeket. Ügyelt, hogy idegen czímerűek
és olyanok, melyeknek zálogideje nem régen járt le, ne vegyíttessenek a
választottak közé. Ibrikeket, kannákat is tett ki. Némi tusakodás után
előhozatta a Katalin fejedelemnőtől Csákihoz került, és tőle a
szabad-csapatok által elrabolt óriási tálczát is, melyre egy egész őzet
lehetett volna fektetni, s mely csak nagy ünnepélyeken játszott
szerepet. Megvizsgálta a drága ezüstneműek jelen állapotját, s
fájdalommal tapasztalván, hogy tisztításra szorultak, útmutatásokat
adott az irnokoknak és legényeknek, fűszerezve száraz oktatásait hatásos
fenyegetésekkel a történhető sértések, kártételek esetére. Csakhamar a
korlátnok mellékszobái ezüstmíves boltjához hasonlítottak, s lett elég
sürgés, mozgás.

Kassai az unokaöcs távozása előnapján roppant búcsúlakomát rendezett.
Azon egészséges elvből indult ki, hogy ily nagy alkalmakkor czélszerűbb
az ételek halmaza és finomsága helyett a terítékek és evőeszközök
drágaságát, mennyiségét tüntetni föl, s inkább a cynismus, mint a
takarékosság szabályai ellen véteni. Hadd gondolják, ha már lehetetlen a
félreértést kikerülni, őt, az egyszerű erszénykötő fiát, inkább dölyfös
aristocratának, mintsem hígeszű pazarnak, ki torkosságba merült és e
rossz korban rossz példával akar előljárni!

Kassai gyönge lábai ellenére a kamarába és konyhába is betekintett.
Szakácsnője, ki a kis adagokhoz volt szoktatva, nagyszerűnek hitte a
készülő ebédet, s ezen nézetben osztozni kezdének az éhes subalternusok
is, kik biztos reményben voltak, hogy az asztal végén lesz hely számokra
tartva, mert a hivatalos vendégek közül többen a meg nem jelenhetésért
ki fogják magokat menteni.

A korlátnok most kezébe fogta félmankóját, s lábzsákosan czammogott le a
lépcsőn. Nyomban kisérte titkára, a rózsaszín kedélyű férfiú, lopótököt,
pinczekulcsot és gyertyát hozva. Az inasok pedig karafinokkal és
kannákkal zárták be a menetet.

István úr, a gazdag földbirtokos, hires boraiból keveset szánt
háztartásra. Nála inkább csak átalagokat, mint hordókat lehetett látni.
A pinczében gondolkodva nézett körül; látszott, hogy szándékát új
vizsgálat alá veti.

– Czelnaim igen erős, – szólt.

– Olyan mint a tűz, – jegyzé meg a titkár.

– Kegyelmed is tehát a mellett van, hogy a tavalyi sárdiból húzassak?

– Meg a tíz éves czelnaiból, nagyságos uram, azon ünnepélyes percz
számára, midőn a magas vendégek Elemér úrfi egészségeért ürítenek
poharat.

Kassai megütközött a titkár ellenzéki vakmerőségén, de csodálatos módon
az ő keble is most tágabb volt, s nemcsak jobban tudott köhinteni,
lélekzeni, de érezni is.

– Ha kend szükségesnek hiszi, tehát bontsa föl az átalag pecsétjét.

A titkár levakarta a szurkot, kivette a dugaszt, kezével szépen megtörlé
a nyílás széleit, s oly hatalmasan kezdett szivattyúzni, hogy orczáján a
basarózsa pírja virított föl. Néhányszor ismétlé erélyes működéseit s
egy öreg kanna már félig megtelt az aranynyal vetekedő borral, midőn
Kassai pihenési jelt adott.

Most már a csekélyebb értékű sárdira került a sor, s miután az igényelt
mennyiség ki volt szíva, a titkár az átalagoknak visszaadta a szükséges
táplálékot, s ismét lepecsétlé a dugaszokat.

Kassai ő nagysága alkalmat vett időközben megkopogtatni a hordókat, hogy
vajon nem lopnak-e cselédei? szemügyre vette az abroncsokat, hogy vajon
nem tolták-e egyiket is félre, s nem furták-e meg a tolvajnád és szalma
végett a dongát? de mindent rendben talált és nyugodtan czammogott
vissza.

A vendégek, kikért ennyi mozgás történt, néhány hivatalnokból, a
collegium tanáraiból, s a «nemesi társaság» Elemérrel közelebbi
viszonyban álló tagjaiból állottak. Jelent meg egy pár félig tönkre
jutott főúr is, azon sanyargatott aristocraták közűl, kiknek ingóságai
Kassai szekrényeibe voltak zárva, s fekvőbirtokaik fölött is a szigorú
hitelezőnek damoklesi kardja lebegett.

A ravasz irnokok jól számítottak, hogy csakugyan marad a hosszú asztal
körül üres szék; mert Dajka püspök, mint vén ember, otthon szeretett
ebédelni, és volt vagy két adós, ki nagy szerencséjének tartá ő nagysága
szives megemlékezését, de rögtöni betegség vagy véletlen akadály miatt
épen a végperczekben kénytelen volt meg nem jelenhetését levélben
kimenteni.

Kassai Pécsi Simontól egészen különböző hiúságokkal birván, nem sokat
bánta, ha valaki nem az ő kanalával akar enni, s a mennyiben új
költséget nem okoznak, örömmel bocsátotta asztalához legkopottabb
külsejű irnokait is.

A mi a takarékos ebédet illeti, az a drága terítékekhez képest tekintet
alá sem jöhetett ugyan, de a ki a költséges fűszerek helyett a víg
társalgást a szájíz ingeréül elfogadta, nem állíthatta sem azt, hogy
élvezetre nem talált, sem azt, hogy éhesen és szomjasan kelt föl az
asztaltól.

A fukar, mogorva Kassai a komoly és tudományos csevegést, ha rászánta
magát, oly ügyesen tudta vezetni, mint akárki, s a tanárok hizelkedés
nélkül csodálhatták éles elméjét és belátását. Gyulai Ferencz pedig,
miután Elemérért rokonainak élczeire ki merte magát tenni s az ebédre
megjelent, víg ötleteivel földerítette a legridegebb kedélyűeket is.

Kassai maga ürítette poharát nyájas vendégei egészségére, és szíve, mely
elszáradt és összezsugorodott izmok szövetéből állott, végtére az eddig
ismeretlen megilletődések varázsával tágulni, vérrel megtelni, élni és
éledni látszott. Forgószélként ragadta magával a szigorú, örömtelen
öreget a vendégöröm, mely a sötét hajlékokban jelen lenni és zajongni
nem tartotta eddig illendőnek. Lapos, hideg ajkairól eltünt a gúny és
mogorvaság, kedélyes tekintetet vetett Elemérre, elmondá, hogy büszke ez
ifjúra, s midőn észrevevé, hogy a czelnai fogyatékán van, intett a
titkárnak, fülébe súgta, hogy a fülkében négy palaczk tokaji van, s
tüstént hozza föl az egyiket. A gyér diplomatikus ebédeken kívül ez még
soha sem történt.

Midőn pedig az asztaltól fölkeltek, megölelte Elemért; a vendégek előtt
adott neki egy díszkardot, s atyai szeretettel mondá: – Kedves öcsém,
délután és este útikészületekkel lészsz elfoglalva, de nyolcz óra körül
tekints be hozzám, mert számodra még egy egész üres órát gazdálkodtam
meg, és sokat akarok veled dolgainkról beszélni.

A fürge kis titkár uszkált az örömben, mint a hal a vízben. Elemér javát
senki sem hordozta inkább szívén, senki sem hitte makacsabb
őszinteséggel, hogy Kassai unokaöcscse most már a szerencse kegyeltjévé
lett, s hogy boldogságának – e nagy épületnek, melynek alapja le van
téve – betetőzéséhez és megkoronázásához még csak az évek hiányzanak.
Maga előtt szemlélte leendő pártfogóját, ki azt is, a mi a korlátnok
igéreteiből el találna maradni, utánpótolja. Helyzetem most ugyancsak
biztos, gondolá kiapadhatatlan optimismusával. Ha ő nagysága, az én
tisztelt principálisom, sok gondja és foglalatosságai közt,
előléptetésemről meg is feledkeznék, nem alkalmatlankodom neki
czélzásokkal, kérelmekkel. Minek a sürgés, nyugtalankodás? Hála
Istennek! ép, egészséges ember vagyok. Igen messze se haladtam az
években. Várhatok. Nincs rosszabb a tolakodónál, ki parányi egyéniségét
mindenüvé beékeli, és szüntelen lábatlankodik, hogy észrevétessék.
Ismeri Kassai ő nagysága csekély érdemeimet, s ha a megjutalmazásban
valahogy elkésnék, minek duzzogjak? Hisz itt van Elemér úrfi, s ha ő –
miben semmi kétség – magas polczra emelkedik, meg fog emlékezni
szolgálataimról. Jövendőm markomban, az előléptetés úgyszólván zsebemben
van, csak idő kell hozzá és béketűrés. S mi könnyebb a béketűrésnél?
Szeretném tudni, hogy Rákóczi ő fensége egész irodájában ki lehetne
szebb és biztosabb kilátásokkal ellátva, mint én? Hohó? senki! Vagy
volna-e valaki! Haha! senki sincs! Becsületszavamra! senki.

A titkár épen fölkaczagott örömében, midőn a távozó Elemér hozzá
benyitott.

– Ezer bocsánat, édes úrfim, – mentegetődzék a titkár, – hogy magamban
egy kissé hangosan mertem nevetni. Ferde szokásaim vannak. Aztán ez a
pompás, dicső nap még a halat is melegvérű állattá képes varázsolni.
Ittas vagyok, nem a bortul, az úrfi szerencséjétől.

– Engem, – szólt Elemér, a titkár mindkét kezét kezébe fogva, – engem
csak az a szerencse ért, hogy kegyelmed szivét megtanultam még többre
becsülni. De minek mondanék bókot a szerénységnek, mely saját nevét is
pirulva hallja, s nagyobb zavarba jön a dicséret, mint a kárhoztatás
miatt!… Holnap korán távozom; de egyet szeretnék tudni, hogy nyugodt
lehessek, s ezért kerestem fel kegyelmedet. Óhajtanék fölvilágosodni
azon ok iránt, mi nagybátyámat előléptetésem sürgetésére birta.

A titkár nagy szemeket vetett Elemérre. Minden vonalán, egész lényén,
arczától a kis ujjáig, látszott a csodálkozás. – Hát már elfeledte, édes
úrfim, hogy saját maga kérte az áttétetést. Ő nagysága sokáig tanakodott
a legjobb állomás ügyében, s végre azt választá, mely közel esik
Fehérvárhoz. Csak most volt alkalmam tapasztalni, mennyire szereti az
úrfit. Véghagyományát is elővéteti, hogy még egyszer átvizsgálva,
letétesse a kolosmonostori levéltárba. Ma reggel, midőn hivatott, el
volt érzékenyedve. Úgy hiszem, nehezére esik az úrfi távozása. Hiába!
vén ember, s holnap már egészen magára van hagyva.

A titkár szavai, a nélkül, hogy valami tartalommal birtak volna,
kielégíteni látszottak Elemért. Titkos aggodalma oszlott. Ama sötét
sejtést, mely betegsége alatt ezer rémalakot idézett lelke elébe,
visszarezzenté a nagybátya ügyeibe mélyen avatott férfiú hangja és egész
viselete.

– Sokáig kerestünk az úrfi számára helyet, – folytatá a titkár. – A be
nem töltöttek nem tetszének ő nagyságának. S mennyi fáradságba került,
míg végre sikerült, a küküllővári kapitány fejébe verni, hogy számára
egészségesebb valamit alig lehetne kigondolni, mint a lak- és
légváltoztatást. Sokáig tüszkölt, vonakodott; de utoljára mégis
fölszedte a sátorfát.

– Tehát érettem egy érdemes és tapasztalt katona mozdíttatott el? –
kérdé leirhatatlan megütközéssel Elemér.

– Isten őrizzen! – szólt a titkár, szokás elleni fecsegésének lehető
következményei miatt sápadozva. – A kapitány sokkal fontosabb állásba
helyeztetett. Legfölebb annyi áldozatot hozott, hogy most más urakkal
kell poharaznia. Talán ez nem tetszett neki, de szép hadsereg válnék
abból, melyet ily tekintetek szerint látnának el tisztekkel.

– De rám nézve minden állomás egyenlő. A legszélső végvárba csak oly
örömest mennék, mint oda, hova most küldenek.

– Kassai István ő nagysága másként gondolkozik. Neki épen ez a
kapitányság volt izlése szerint. Magához közel akarja Elemér úrfit
tartani.

Kielégítő magyarázat ez, s mégis Elemér szivében alaptalan gyanuk
ébredeztek.

– Talán nagybátyám személyes ellenségei laknak ott?

– Mi gondja volna azokra az úrfinak? Ő nagysága hatalmas úr, nem ijed
meg árnyékától. És ha találkozni fognak, kik úrfit nagybátyja miatt
hidegen fogadnák, lesznek mások, kik megkettőztetik előzékenységöket.
Csak a szombatosok társaságától tartózkodjék vissza. De hisz azok a
Küküllőmentén kevés számmal vannak. Közöttök csak a gonosz Pécsi Simon
fújja a kigyókövet. Bocsásson meg, Elemér úrfi, hogy ily illetlen
kifejezéssel találtam róla szólani. Hiában! a ki a Kassai-család
ellensége, az megoldja az én nyelvemet is, az előtt én szellőztetés
helyett még mélyebben nyomom fejembe a süveget.

A titkár saját furcsa ötletén nevet, s élénken dörzsöli kezeit.

Elemérnek nem volt kedve a társalgást tovább fűzni.

Szárazabban búcsuzott, mint akará, s mint egy iránta annyi részvétet
tanusító egyén érdemelte: de a titkár nem volt követelő. Önérzete a
taránd gyomrához hasonlít, melyet a legsilányabb eledel is ki tud
elégíteni. Szinletlen megindulás és ezer szerencse-kivánat közt követé
Elemért a keskeny folyosón a lépcsőig. Itt tusakodva állott meg, s
kezével visszainté ifju pártfogóját. Midőn megint szobájában voltak,
körülnézett, mintha félne, hogy a pohárszékben, az ágy alatt, vagy talán
épen hátok mögött láthatatlan lények hallgatóznak. Aztán közel vivé
száját Elemér füléhez, s a félénk szerelmesek suttogásánál alig emeltebb
hangon mondá: – Czudar ficzkónak tartom azt, a ki a nyert bizodalommal
visszaél, s kifecsegi, a mit előljáróitól hallott, vagy a mit
hivatalánál fogva titokban tartani köteles. Megérdemlené, hogy kerékbe
törjék, igazán mondom, megérdemlené, ha szintén magam volnék is az. De
néha a vak tyúk is kapar ki a szemétből gyöngyöt, s a legcsekélyebb
sorsú ember is juthat saját ügyességéből oly dolgok nyomára, melyek
által felebarátjának használhat. Úgy hiszem, ért engem, Elemér úrfi.
Csak azt akartam megsugni, hogy a mezei kapitánynak gyakran vannak
fontos teendői, melyeket csak azért is jó előre tudnia, mert különben
pontosan nem teljesítheti, vagy túlságos hévvel hajtja végre. Ért engem,
Elemér úrfi? nemde? Biz’ Isten! ért. Csak annak vagyok tehát mondója,
hogy nem szokásom a papir és tenta fogyasztása, s midőn levelemet
veendi, a fösvény szavakban aranynál drágább titok fog rejleni. S most
kisérje az Isten áldása!

Kezet szorítottak, örömtől szikrázó arczczal a titkár, s nem megdöbbenés
nélkül az ifjú.

– Micsoda tömkelegben vagyok? micsoda rejtély vesz körül, mint a lég?
Pórusaimba hatol, fölszivom, vele járok, lélekzetem beléje olvad, sehol
ki nem kerülhető, mindenütt ott van! Nagybátyám töri valamin fejét.
Tervét a titkár sejti. Eszközül választottak,… s ha a czél, melyre
törnek, bűnös volna, akkor az csak Pécsi megrontása. Csalódtak, uraim!…
S én legyek-e eszköz?… Mivel?… Kezemmel? Inkább levágom. Szememmel?
Inkább kiszurom. Fülemmel? Siket leszek. Eszemmel? Megőrülök. Deboráht
szerettem, Pécsit tisztelem, magamat becsülöm: három ok ellenetek… De
talán igazságtalan vagyok gyanúimmal? Ma este,… igen ma este szólani
fogok bátyámmal, nyiltan – történjék bármi – nyiltan és határozottan.

E gondolatok közt Elemér a harmadik számú fejedelmi udvar kapujához ért.

Restelt szobájába nyitni.

Félt a magánytól, mely termékeny volna képekkel, szorongással, bánattal.

Hová vonuljon?

Gyulaihoz ment czél és szándék nélkül. Csak az időt akarta lopni, hogy
az neki ne alkalmatlankodjék a fölösleges és hosszu perczekkel. A nap
még teljes arczczal függött a láthatár szélén, s bár a tél végéhez
közelített és az éjek rövidűltek, mégis az alkony kezdetétől nyolcz
óráig, midőn nagybátyjával volt találkozandó, igen sok időköz volt arra,
hogy kedélyét a magány el ne mérgezze.

Gyulai épen öltözködött.

Anna nénéhez kell mennie.

– Ha asszonyok nem volnának, – szólt haját nagy gonddal rendezve, –
paradicsomnak mondanám az életet. S ha te egy tücskös vén nő és egy
átkozottul szép, de szeszélyes fiatal hölgy rabszolgája lennél, akkor,
pajtás! megérdemlenéd, hogy a béketűrés királyává kenjenek föl, mihelyt
három nap alatt magából az édenkertből ki nem szöknél. És én még a
fejedelmi palotában szolgálok, s pedig az nem is paradicsom. Mióta
kellett volna menekülnöm! S ime vándorbot helyett fésűt tartok kezemben,
s mint a kaczér leány kendőzködöm. Furcsa bogara az Istennek az ember.
Csak a lepke győz le minket az ostobaságban, midőn pörzsölt szárnynyal
megint a gyertyafénynek rohan.

Gyulai most himzett mellényei között válogatott.

Elemér sejté, hogy Zsófia herczegkisasszonyra történik czélzás; de
óvakodott alkalmat nyujtani a továbbfüzésekre.

– Épen rossz perczben találtam jönni, ha a szeszélyek ellen úgy kikelsz;
mert nekem is egy igen szeszélyes kérésem van hozzád. Lelkedre akartam
kötni, hogy látogasd meg gyakran Deboráht.

– És legyek távolléted alatt érdekeid képviselője, nemde? – szólt Gyulai
mosolylyal ajkán, mely önkéntelen és őszinte volt, azonban arczán a
megütközés hamar eltörölt kinyomatával némi ellenkezésbe látszott jönni.

– Nincs semmi érdekem, mely képviselés nélkül is veszélyeztetnék, –
válaszolá Elemér. – A tenger közepén elsülyedt kincses hajóból, midőn a
mérő-ólom sehol fenékre nem talál, akarjunk-e könnyű hálóinkkal
kihalászni csak egyetlen emlékpénzt is? Istenemre! ok nélkül fáradnánk!…
De látogasd meg gyakran Deboráht.

Gyulai kérdő tekintete hosszasan pihent Elemér komoly vonalain.

– Látogasd meg gyakran Deboráht; mert e lyány szépsége rokonszenvet fog
benned atyja iránt ébreszteni. A bűvös szem, a tündéri tagok fiatal
varázsa, az agg apa gyöngeségeit is kedvessé teszi, s kénytelen lészsz
tisztelni Pécsit, oltalmazni ellenségeitől és magától. Ki áll
magasabban, mint e férfiú? S csoda-e, hogy szédeleg, midőn a mélység
alatta oly nagy?… Látogasd meg gyakran Deboráht. Atyja híres csillagjós,
számára az ég egy kigöngyölített pergament-tekercs, melyből olvassa a
végzet gondolatait s értesül annak a világteremtésekor már bejegyzett
szándékai felől. De a betűk álnokok-e, vagy talán a lélek, mely a
csillagirat titkait fürkészi, tehetetlen, mit tudom én? Csak azt sejtem,
hogy míg Pécsi az égbe tekint, lába oly kövön fog megbotlani, melyet a
vak koldus is kikerült volna, ha kezében mankó van… Kérlek, látogasd meg
gyakran Deboráht,… deli alak, kápráztató szépségű arcz, istennői termet,
s minő kár volna, ha atyja a szombatosságért hurczoltatnék vérpadra!
Hallottam, hogy régen a lovagok még egy ismeretlen némber védelméért is
szivesen ontották véröket. Most erkölcseink sokat változtak; de te úgy-e
jól ismered már Deboráht? Oltalmazd Pécsit, ha egy keveset vesztenél is
az udvar kegyéből. Őt a szombatosság miatt veszély fenyegetheti. Holnap
reggel már eltávoztam Fehérvárról. Találkozunk-e többé az életben?
Szeretném, ha hinnéd, hogy nem. Szeretném, ha egy haldokló barátod
végkivánatának tekintenéd kérésemet; mert akkor egészen meg volnék
nyugodva teljesítése felől.

Elemér egyszerű szavai oly szívreható erővel birtak, hogy még Gyulai is
komolylyá lett.

– Régóta nem voltam Pécsieknél; de már ezentúl szorgalmas vendégök
leszek. Még ma helyre hoznám mulasztásaimat, ha Anna néni magához nem
rendelt volna. Mihelyt tőle menekedhetem, fájdalom, Szeredit kell
sétájára kisérnem. Tudod, a fejedelemné rokona. Orvosa fejébe verte,
hogy egészsége föntartására nemcsak lovon ülni, de gyalogolnia is kell,
épen annyit, mint a parasztnak. Ő a fejedelemné rokona, s mi udvari
cselédek ne hallottuk volna-e a közmondást, hogy kéz kezet mos?
Egyébiránt mielőbb és azután gyakran elmegyek Pécsi Simonhoz. Szavamra!
elmegyek. S te végkép lemondtál Deboráhról? De ne is válaszolj badar
kérdésemre. Deborah kisasszony nemének ritkább példányai közé tartozik.
Azonban a rendkívüli-e az, a mi boldogít?… Nézd újabb szabású
dolmányomat. Szorosabban simul a testre, mint szokás, s akkora redőt sem
vet, mint egy hajszál. Ma hordom először. S tetszik-e színe? Oh!
barátom, sokat kell a nők miatt fáradnunk, szenvednünk… s hát még az
adósságok! Szabóm türelmes természetű; mindig hiszen Anna néni
bőkezűségében. Csak ne válnék előbb-utóbb hitetlenné. Pécsi
szombatossága miatt ne aggódjál. Nála ez csak olyan szeszély, mint
Mátyás király álneve és álruhája, melyet azért vett föl, hogy Czinkotán
vagy Soroksáron a paraszt menyecskék és iskolamesterek bohóságain egy
kevéssé mulassa magát. E tréfa soha sem tartott sokáig. A királynak
hamar eszébe jutott, hogy van biborpalástja, trónja, palotája, Pécsi is
büszkébb, mintsem évekig elfeledhesse, hogy ki ő és micsodák a
szombatosok? A hol a nyomor lakik, ott nem választ éjjeli szállást a mi
jó öregünk. Ne féltsd őt. S ha végre is a szombatosságba bonyolódnék,
mitől tartson? Hát bevett vallás-e nálunk a görög? s mégis kit üldöznek
érette komolyan? Nem tűrik-e Fehérvár elővárosában a zsidókat? Nem
laknak-e Vinczén oly morvák, kik titkon újra keresztelkednek?
befogatja-e őket a director?… Nem azért mondom ezt, Elemér, hogy ne
teljesítsem kivánságodat. Még ma inkább szeretnék Pécsihez menni, mint
holnap. Szorgalmas vendég leszek házoknál. S említsem-e nevedet, ha
Deboráhval vagyok? Talán kétled óvatosságomat?

– Lovagi szavamra! egyetlen halandó van, kivel a véletlen leggazdagabb
változatossága közt is soha össze nem köthetném sorsomat, s ez Deborah.

Annyi meggyőző erő sugárzik Elemér nyilt, de komor tekintetéből, hogy
Gyulai nem kételkedett többé.

Keblén kéj rezgett át, pedig érzé, hogy nem szereti Pécsi leányát és
szeretve sem venné nőül.

– Meg fogsz elégedni velem – szólt, midőn a fejedelmi palota kapujánál
Elemértől elvált.

*

A nap még nem hunyt el egészen, s már a hold mosolygott, fénylett,
hódított és andalgott. Nézte a komoly székesegyházat, bekacsintott a
dévaj herczegkisasszony ablakain, sugarainak bűbájával rábeszélte a vén
Dajka püspököt, hogy rókaprémes tógáját felöltve, a tornácz elébe üljön,
s mellén összefogva karjait, a csillagos égre tekintsen és a földi lét
rövidségéről elmélkedjék. Percz az élet, de e perczbe mennyi öröm,
csalódás és bánat nincs összpontosítva! Örökkévalóság vár reánk, s a
koporsó azon szekrény, melybe minden terhet, mit magunkon hordánk,
leteszünk és elzárunk; de hány ember van, ki tántorgó léptekkel is ne
ajánlkoznék a sír párkányától visszafordulni, hogy tovább hordhassa a
tehert, mely alatt már alig tud lélegzeni? Csak oly nehezen válik meg az
egyik a koldus-mankótól és a vándorbottól, mint a másik a királyi
pálczától és az aranyrudaktól, melyeket várának legelrejtettebb boltja
alatt őriz. Miért tapadunk annyira a végeshez, midőn a végtelent hitünk
biztosította?… A hold ezüst arczának sugarait reszketteté a temető
emlékkövein is; végigtekintett a Maros rónáján, megvilágítá Elemér
számára a tájékot, melyet holnap el fog hagyni, s homályos körvonalait
megmutatá azon hegyeknek is, melyek új lakhelye felé vezetik.

Még legalább két óra kellett, míg nagybátyjával találkozhatik.

Szíve a kiáradásig telt meg.

A mi keserű volt a multban, csak alig sejthető vonalokkal lebegett
körülötte; míg minden örömnek, boldogságnak és elragadtatásnak emléke
elébe lépett, hogy az elválás perczében mélyen éreztesse vele mindazon
kéjt, melyet odahagy és többé nem fog föltalálni.

Elemér egészen feledé, a miért neki elviselhetetlenné vált Fehérvár;
csak az forgott elméjében, a miért minden köve és pora drága volt.

Vagy nem lakik-e itt Deborah?

Csillárfény ragyogott Pécsi termeiből.

Az ablakok kivétel nélkül dús világot árasztottak, mintha lakoma és
lakodalom volna; pedig a család hihetőleg csak egyedűl van.

S egyik szobából vörösebb láng lobog.

Ah! a bolygó csillagok házait kémleli Pécsi.

Percz mulik percz után.

Mit tud Elemér, ki távolról tekint az egykor oly kedves s most megint
azzá varázsolt lakra, – mit tud az álmodó ifjú a mellette elhaladó
emberekről, a fegyvercsörrenésről, lódobogásról, a mindig csendesedő
zajról, a külváros bezárt házkapuiról?

Mintha a remeteség egyik fénylő ablakán belől árny vonult volna el.

Deboráhé lehet!

– Isten hozzád kedvesem! örökre… örökre.

Elemér távozni akart s észrevétlenül közeledett Pécsi házához.


XIX.

Háromszor ismételt kopogás hangzott a csillagjóslat rejtelmeit őrző
terem ajtaján.

Merkur a skorpio-jegyben baljóslatú fénynyel lobogott s megzavará az
egész constellatiót, mely sikert, dicsőséget és nagyságot igért.

Pécsi Simon keresztbe veté kezét és mind nézte a bujdosó csillagok
képleteit.

Szép, nagy, értelmes homlokán összegyültek a redők, s közülök gond és
aggály tekintett ki.

– Egy hozzám ragaszkodó veszélyeztesse-e életét érettem?… S miért? hogy
eláruljon, eladjon, mint Judás Iscariotes a Megváltót?

Míg Pécsi e szavakat mormogá, tisztes arczának vonalai mélabús
kinyomatot váltottak.

– Hogy is van a szentkönyvben e különös, e borzasztó eset följegyezve?
Judás mondá a papi fejedelmeknek: «Mit adtok én nékem, és én őtet nektek
kezetekbe adom. Ők pedig rendelének neki harmincz ezüst pénzt. Az időtől
fogva keres vala alkalmatosságot Judás, hogy az ember fiát elárulja».
Szörnyű, szörnyű!

Az ajtón megint három kopogás történt.

– Mint megváltozott Kassai Elemér horoscopja, a mióta Deborah kezét tőle
megtagadám! Az ő csillagháza most fenyegető állást foglal ellenem, s
mégis sugarai oly barátságosan vegyülnek össze a sorsomat hordozó
égitest világával! Ki hüvelyezhetné le e bősz talányt?…

Pécsit merengéséből erélyes kopogtatás rázta föl.

Az ismert jelre hátra vonta a závárt.

Laczkó István, a Klára férje, lépett be.

– Nagyságod parancsa szerint mindent elrendeztem. A thyatirai angyalt
biztosítám, hogy nagyságod a kikelet első szombatján, régi igérethez
tartva magát, Balázsfalvára összegyűjti a fehér köntösben járókat.

– De csak azért, mert meg akarom győzni tervök vakmerőségéről.

– E záradékot nem feledtem ki. Szintén dorgáló levelet küldöttem
Kádárhoz, az új Jeruzsálem leghevesebb hitterjesztőjéhez. A szent
férfiút dühössé tette az a rágalom, melyet az Antikrisztus bérencze,
Kassai István terjeszt, hogy tudniillik a mi hitünket egy székely kocsis
gyártotta, midőn Lengyelországból zsidó leányt hozott nőül. Lépjen föl
vádlóul az utolsó itéletkor Kassai ellen maga a szent könyv! Mondjanak
fejére átkot Szent Pál és Szent János, s emészsze meg őt az Úr, az ő
szájának lelkével.

Laczkó István átkát a legőszintébb gyűlölet kifejezése kisérte az arczon
és minden mozdulatán.

– Megírtad-e Kádárnak, hogy semmi közöm velök, mihelyt a szombatosságot
a bevett vallások közé akarják emelni? Bárgyuság volna oly gyönge
felekezetnek, mint a tiétek, most a csendes visszavonultságból kilépni.

– Többen vagyunk, nagyságos uram, mint gondolná. Titkos hiveink száma
naponként szaporodik. De azért én mégis teljesítem az adott parancsot.

– Még annyian sem vagytok, a hány hóhérja van Kassainak. Semmi közöm az
őrültekhez, kik a palloshoz rohannak, mint a menyasszony a vőlegény
karjaiba. Az idő előtti izgatásoknak véget akarok vetni, s csak ez okból
egyeztem a balázsfalvi összejövetelbe.

– Ki határozhatja meg az izgatásra alkalmas időt? A mustármagból néha a
vihar közt is egészséges fa nő ki, míg a büszke csert ledönti a
szélvész. A tizenkét apostol, midőn az igét hirdetni indult, nem várt a
bujdosó csillagoktól jelt a cselekvésre; csak azt tudta, hogy a
Szentlélektől van megszállva, hogy hivatás ruháztatott reá, hogy
kötelességét teljesítnie kell… és ez elég volt.

Pécsi Simon merően szegezte nagy kék szemeit Laczkó Istvánra. Volt
valami kérdő és vizsgáló, valami szigorú és visszautasító e tekintetben.

A szombatos pap érezte, hogy vére arczára gyűlt. Nyugtalan mozdulatot
tett fejével, mintha bűverő ellen védné magát, s midőn szeme még egyszer
találkozott a Pécsiével, vérerein hideg nyargalt át.

– S te nem tartasz semmit a csillagjóslatról? – kérdé majdnem gúnyos
hangon Pécsi.

Laczkó szabadabban lélegzett.

– Nézz e jelekre!

Pécsi az állatkörre mutatott és a bujdosókra.

A csillagjós kémterme reánk nem tenné sem azt a hatást, melyet a
tudomány emberének a vizsgálódásokra szükséges eszköztára tesz, sem azt,
melyet egy delejező mystikus szobája, hol a tisztánlátók és nyilt
szemmel alvók kérdeztetnek ki.

De Laczkó István megdöbbenéssel tekintett a vörös, a halvány és rézsárga
színben világoló bujdosókra. S ha tagadni merészelné is a malefikus
befolyást, melyet az állatkör képleteinek viszonya gyakorol a halandók
szerencse-csillagára, idegeit izgatná, kábítaná a csillagjóslat, s
képzelődésére a titokszerű, a megfoghatatlan, de mégis félelmes dolgok
bűverejével hatna.

– Nézzen kegyelmed – ismétlé Pécsi – a vészteljes constellatióra, mely
Jupitert fenyegeti. E csillag az enyém, s arczára van fölírva végzetem.
Kegyelmed szerencsés, hogy a szörnyű betűket nem ismeri. Én tudok az
égről olvasni.

– És mit olvasott nagyságod?

– Hogy Judas Iscariotes elárulta fejemet, – szólt merengően Pécsi.

Laczkó István tenyerével takarta el arczát és térdei reszkettek.

Pécsi e megindulásban csak a becsületes embernek a bűn iránt való
természetes iszonyát látta.

– Pedig szerettem őt, s ha egy utálatos, egy gyűlölt férfiú nem vetette
volna magát közénkbe, akkor ő az én szerencsémet s én az övét
biztosítottuk volna.

– Szent Isten! – rebegte Laczkó István.

– Iszonyodol, úgy-e? Oh, bár győznél meg, hogy hazugság a
csillagjóslat!… De ne szóljunk erről többet.

Pécsi hallgatva sétált a termen végig, s onnan a szöglet-erkélybe
lépett, hol orgona-asztala áll.

A szombatos pap gépileg követte.

– Barátaimból támadnak gyilkosaim! – sóhajtá Pécsi.

Ujjai az orgonát pengeték lassan, mélán, gondolat nélkül, de egyszerre
összeszedvén magát, harsány hangon kezdé énekelni:

  Én Istenem, én erős Istenem,
    Miért hagytál el ennyire engem?
  Kiáltásomtól az segedelem
    Nagy távol vagyon.
  Én kiáltok te hozzád egész napon,
    De még sem felelsz meg:
  Nincs ki megtartson![9]

[Illustration: – Judas Iscariotes elárulta fejemet.]

– Atyám! atyám! – zokogá Deborah a nagy teremből, a bujdosó csillagok
által világított arczczal, összefogott kezekkel, büszke és megtört, kérő
és feddő tekintettel. – Jer le! miért hagysz a hosszú este magamra? s
miért teremtesz rémeket, hogy magányodat háborgassák?… De te nem vagy
egyedül. Ki ez az idegen? hogy jött hozzád? Mit akar veled? Atyám,
atyám! ki ez az idegen? Miért tartja szükségesnek titkon jőni föl a
csigalépcsőn és észrevétlenül távozni? Mivel hiteget? Nézz szeme közé!
de nem tartja-e lesütve? nézz arczára! de nem fehérebb-e az a falnál?
Ugyan ki ő?

Deborah főtől talpig jártatta tekintetét a szombatos papon.

– Távozzál! – szólt az apa indulatosan. – Most viselted magadat először
illetlenül. El e szobából!

– Engedd könnyekkel öntözni kezedet, atyám! s kérdeni ettől az
idegentől, hogy mit keres itt?

– Ne több gorombaságot, Deborah! – fenyegetődzék Pécsi a leányt karon
ragadva. – El! el!

– Ez a szombatos tudja, hogy hitsorsosait halállal és jószágvesztéssel
fenyegetik. Vannak-e ellenségei, kik romlására törnek? mert neked,
atyám, vannak. Van-e birtoka, melyet koczkáztasson? mert neked sok van.
Szóljon ő maga. S ha veled egyenlő veszélyben forog, akkor tüstént
elhallgatok és távozom.

Pécsi vezetni kezdé Deboraht, de ez visszafordult az idegen felé.

– Van-e kegyelmednek leánya, kit a felbőszült nép az utczán
végighurczoljon, s kiről a ruhát piszkos kezek tépjék?

– Van nőm, – válaszolá tompa, fojtott hangon Laczkó István.

– Ha e nő ismeri a szemérmet és erényt, s még sem fél a kegyelmed
eljárásától, akkor én vád és panasz nélkül távozom. Mer-e neje fejére
esküdni? Emelje föl ujjait, s midőn elmondotta az esküt, házunk szívesen
látott vendégének tekintem… nem fogom még nevét is kérdezni.

– Most már én könyörgök kegyelmednek a távozásáért – mondá a háziúr mély
megindulással. – Ne legyen tanúja, mint bünteti Izrael Istene az atyát
magzatában. Jó nevelést kaptál Deborah, s mégis… kérem, édes barátom,
távozzék és hallgassa el, titkolja a történteket. Én vén ember vagyok, s
nagyon fájna, ha az utczán szemem közé nevetnének.

Deborah összeszedte lelkének minden erélyét, s az apa vérmérséklete
fölött uralkodó nyugalommal mondá: – Meg fogsz győződni, édes atyám,
hogy a mit vakmerően tettem, helyesen történt, s hogy engedetlenségem
minden hizelgő szavaknál és szép kifejezéseknél hűbben beszélte el az én
szeretetemet. Oh! csak későn ne látnád be, hogy a szegény Deborah, midőn
megbántott, oltalmazott téged.

Laczkó István, mintha az üldöző angyal kergetné, rohant a csigalépcsőn,
le az udvarba.

Csak a szabad lég oszlatá kábultságát, zavarát.

Megállott, körültekintett, mintha a kopasz fák, a szobrok és a
vízmedenczék amorkáitól is tartana.

Cselédek jöttek, mentek az udvarkertben, és Laczkó kiegyenesült,
fontolva, lassan lépett, nehogy magát gyanúba hozza.

Csak ne volna oly hosszú az út a palota tornáczától a czímeres
kertkapuig.

*

Elemér, midőn háta mögött Szeredi és Gyulai hangját meghallotta,
kedvetlenül tekintett vissza.

Álmai szétfoszlottak.

– Öcsém, már nem tartóztatlak. Itt van a mi barátunk: Elemér. Szíves
lesz hazakisérni. Aztán úgy-e, Elemér, nálam fogod az estét tölteni?
Gyulait nem is hívom, mert ha nagynénje nem parancsolta magához, akkor
Pécsiéknél marad. Igen kezd szívéhez ragadni a szép szűcsleány. Nem is
csoda! Volnék csak fiatal!… tehát, Elemér, mi együtt vacsorálunk.

– Nagybátyámhoz vagyok híva.

– Talán búcsú-lakoma? Még megérem, hogy az itélőmester úr ő kegyelme a
pazarok hírébe jön.

– Ma nagy ebéd volt nála – szólt Gyulai.

– Ebéd is?

– Igen kitünő.

– De mit hallok? – kiáltott föl Szeredi, – Pécsi most tartja az isteni
tiszteletet. Orgonál, imádkozik, énekel. Valóban, a XXII-ik zsoltárt
dudolja. Csak azt szeretném tudni, öcséim, hogy melyiteknek lesz ipjává
a vén orgonás?

Gyulai mosolygó arczba temeté boszankodását; Elemér száraz és komoly
választ adott.

– Veled, öcsém, jóizűen tréfálni sem lehet. Gyulai derült, mintha már
megkapta volna a kosarat, s csak el kellene rejteni… De a Pécsi kertje
előtt vagyunk. Tudjátok, mit gondoltam? Lepjük meg őt az orgonázásnál.

– Már késő lenne… elhallgatott az ének és zene – szólt Gyulai.

Apró vitatások közt jöttek mindig közelebb a kert-kapuhoz.

Elől ment Szeredi egyedül.

A mint az illem követelte, egy kurta lépéssel hátrább a két ifjú, kikkel
Szeredi meg-megállva és félig visszafordított fővel beszélt.

Utánok a komornyik, fölpodgyászolva minden hideg, meleg és véletlen
elleni óvszerekkel.

A háttért csatlósok foglalták el.

A főúr kiséretestül a kapuhoz ért.

Ekkor közeledett a palota felől Laczkó István.

Lassú, kimért lépése magára vonta a gúnyos Szeredi figyelmét.

– Ez az úr Pécsi barátunk névtelen öcséi közé tartozhatik, kik a faluról
jőnek be nagy rokonukhoz egy napra, hogy tíz évre való gőgöt vigyenek ki
magokkal.

– Úgy gondolom, – szólt Gyulai – Fridrik péknél lakik. Legalább többször
láttam ott.

Laczkó már alig volt tíz ölre a sétálóktól, kik épen a kertkapunál
haladtak el.

– Fridrik péknél? – kérdé Szeredi.

– Igen, nagyságos uram – válaszolta Gyulai.

– Fridrik a fejedelemnő ő magasságának asztalára süteményeket és nekem
fris botrányokat szállít. S tudod, Elemér öcsém, mit mond ő a komáról?
Azt fecsegi, hogy nagybátyád kémje.

– Lehetetlen, – szólt borzadva Elemér.

Laczkó most épen mellettök haladt el.

– Mit, lehetetlen. Én erősen meg vagyok győződve, hogy ez az ember
Kassai István czím nélküli korlátnok, országtanácsos és itélőmester ő
nagyságának igen kitünő és tevékeny kémje.

Szeredi hangosan ejté e szavakat.

Laczkó István térdhajlása összeroskadt.

Látszott, hogy mindent hallott.

Összeszedte magát és gyorsan tett előre néhány lépést.

E perczben az utcza szélén egy beburkolt nőalak jelent meg, félénken
vonulva a csatlósok mellől Elemér felé, hogy tovább haladhasson.

Laczkó, mintha lélekküzdelme új fordulóponthoz ért volna, megállott, de
egész testében reszketve.

– Itt várom be őket! – mormogá.

– Én, Szeredi, mondom, hogy kém.

Laczkó szívéhez kapott, mintha golyó találta volna, s megfordulván, vad
dühvel rohant gyalázója ellen.

– Előre, csatlósok! – kiáltá most Szeredi.

Éles sikoltás hangzott, s a női alak eszméletlenül hullott a földre,
testével mintegy az utat zárva el, Szeredi és Laczkó István közt.

– Klára! Klára! – e dermesztő, vérfagyasztó hörgés tört ki a szombatos
pap összehúzódott torkán.

Elemér az ájult némber segítségére sietett.

Kiki csodálkozással várta a további fejlődést.

De nem történt semmi különös, semmi iszonyú.

Laczkó levette fövegét, kezében tartá, mélyen meghajolva és rendkívül
alázatos hangon szólt: – Kegyelmes uraim! csókolom nagysádtok kezét,
lábát! én vétségből a Miklós-kapu helyett a Szent-György-kapu felé
indultam, s most észrevéve tévedésemet, vissza kellett fordulnom.
Könyörgök egy szökött jobbágyhoz, egy ágról szakadt koldushoz illő
alázatossággal, kegyeskedjenek nagyságtok megengedni, hogy csatlósaik
közt csendesen tovább haladhassak.

Laczkó mindig kezében tartá a föveget. Az utolsó csatlós előtt is mélyen
hajladozott. S a meddig csak a holdvilág a szemet vezette, Szeredi
bámuló szolgái őt föveg nélkül látták a Miklós-kapu felé haladni.


XX.

Élénken pattogott a tűz a kandallóban.

Kassai István a karszéket közel vonatta a lobogó lánghoz.

Köszvénye, a szigorú ellenség, mintha meg lett volna hatva a melegebb
vér és a vidám tűzhely varázsától, rendre oldozá a dermedt tagokat
bilincseik alól, s a korlátnok a zsámolyra kényelmesen nyújtá ki lábait.

Szíve is tágult.

A pénzen kívül kezdett beléje férni egy kevés szeretet és lélekvád.

Talán az aránylag bőkezű ebéd, talán unokaöcscse távozása hatott a vén
és roncsolt testre, a kopár és összezsugorodott lélekre.

Kassai épen most számította föl pénzét, kötelezvényeit és a zálogban
tartott drágaságok értékét.

– Örökösöm lesz Elemér; hagyományosaim az iskolák és közintézetek –
gondolá, s érzékeny tekintetet vetett a frissen lobogó hasábokra. –
Elemérnek még ma tudtára adom szándékomat… ő nem fog ezért pénzt
kizsarolni, nem él vissza helyzetével. A többi rokonaim nadályok,
vérszopó, élősdi férgek.

Kassai megdörzsölé ujjaival a lábát, mintha valamelyik azon állatok
közül csípné, melyekre atyafiai vezették képzelődését.

– Magát jól biró földesúr fog unokaöcsémből válni. Talán nem ohajtja
halálomat, ha jövője felől értesül?… Hm! az emberek gyarlók! Egyiket a
szerencsétlenség, másikat a szerencse rontja el. Ugyan kibe bizhatunk
igazán? A mit szereztem, ha mind kiraknám az utczára, tolvajjá tenném
magát az ártatlanságot… s ezért szükséges a zár, a lakat és a titkolás.
Erényre a bűn elkövetésének nehézségei tanítanak. Csak sejtetni fogom
Elemérrel szándékomat. Sok jószágom van. A falvak névsora lázadóvá
teheti ellenem utódomat. Reszkessen minden öreg ember a rokonoktól, ha
Tacitust és Svetoniust olvasta. Rómában a föladók és méregkeverők
többnyire a fiak és unokaöcsök voltak. Hm!… De mégis Elemér kivétel.
Minek gyanusítanám őt?… A szegény ifjú! Sokáig nem fogom látni. S mily
békén tűri, hogy miattam Pécsi leányáról és vagyonáról kellett
lemondania! Örökösömmé nevezem. Ma mondom meg neki, hogy rája száll
vagyonom… He, he! Pécsinek bukni kell. Megérem, hogy Deborah
parasztszoknyát fog derekán hordani… Kapzsisággal, gonoszsággal
vádolnak. S miért? Rendes törvényszék itélt pereimben. Ősei birtokából
fegyveres erővel nem dobtam ki senkit. Hamis tanúkkal nem tétettem
esküt. Hozattak-e föl hamis okmányok, költött aláírások én ellenem? S mi
nyugtalanít? Miért teltek oly örömtelenül éveim? miért tartanak
rossznak? az emberek tőlem miért húzódnak tovább? miért nem kényeztetett
el úgy a világ, hogy Elemér figyelmét és gyöngédségét könnyen észre ne
vegyem? Gyűlölnek, kiknek elébe léptem, kik nyomomban haladnak, kiket
megaláztam, kiket fölemelék… gyűlöl, a ki hálával adós, és a ki a
bántalmakat akarja visszafizetni. S vajon miért? Van-e vérfolt kezemen?
Pécsi halálos ellenségem, s nem kivánok-e előbb teljes bizonyítékot
bűneiről, s csak azután megtorlást? Vagy talán hiba, hogy tetteit
lesetem, szándékairól értesülni akarok? Mondtam-e kémemnek, hogy
hazudjon róla, ingerelje őt bűnre, tegyen hamis vallomást felőle? Nem,
ezerszer nem… De hol késik Elemér?… Miért nyugtalankodom? Hisz még fél
nyolczra sincs. Várjunk, várjunk!… Örökössé teszem őt. A természet
rendje, hogy tovább éljen ő, mint én, ki agg vagyok. Megvénültem… s
köszönje meg a sír felé tántorgó, ha hagyják utódai, hogy magától
hulljon a sírverembe. Elemér nem taszít be, sőt pénzemre minden
illendőséggel várakozik… De miért nem jön már?

Az öreg elmélkedéseit gyors lépések nesze zavarta meg.

Igyekezett karszékét a kandallóhoz visszafordítani, hogy az ajtó felé
nézhessen, de hasztalan.

Az érkező csizmája élesen kopogott a szomszéd szobában.

– Bejelentés nélkül jön! Ki meri ezt? Csak Szőke Pista lehet. Mily
szemtelenül dörömböl!

Míg Kassai így mormogott, megjelent Klára férje.

Az öreg korlátnok gyűjtött már annyi erőt, hogy karszékéből
fölemelkedjék.

– Mit rontasz a szobába, he? Nem utasítottalak-e a kisebb dolgokban
titkáromhoz? Mi történt?

– A föld nem billent ki tengelyéből, nagyságos uram; a csillagokból egy
sem hiányzik, a holdat sem lopták el, magam láttam az égen. Valóban csak
egy gazemberrel van több, de egy elszánttal is. És az én vagyok.

Laczkó István izmos karját fölemelve közelített a gyönge, a köszvényes,
a csodálkozás miatt mozdulatlan öreghez.

– Hej, segítség! – hörgé ez.

– Miért, nagyságos úr! a ki ölhet, nem öl mindig. Hány férget kimélünk,
nem tapodunk el, pedig lábunk előtt hentereg? Ne féljen tőlem, tanácsos
úr! Az a szerencsétlen, kit maga előtt lát, nem bűneit tetézni, de az
Istent kiengesztelni jött ide. Tessék nagyságodnak a karszékbe ülni… ne
nézzen az ajtó felé… ne mozdítsa kezét csengetyűjéhez… tessék leülni és
hallgatni: majd szólok én.

Kassai Laczkó István szavainál még merészebbnek találta arczkifejezését
és mozdulatát.

– Beszélj, hadd halljalak! No, mi a kivánságod? Emlékezzél rá, hogy én
az ország első hivatalnoka és saját házamban vagyok. Jeladásomra
betódulnak cselédeim.

– Csődítse össze őket nagyságod, ha saját gyalázatjának tanúkat akar
szerezni.

– De mit akarsz te? – kiáltá Kassai indulatosan.

– Becsületes nevet.

– Az oly kevéssé függ tőlem, mint tőled.

– Akarom, nagyságos úr, hogy e perczen túl ne Laczkó István, hanem Szőke
Pista legyek. A kém meghalt, a szökött jobbágy áll előtted. Oh, hogy a
megaláztatást és testi szenvedéseket a bűn árán kivántam kikerűlni! Hová
sülyedék! Veresd lábamra bilincseidet, nagy úr, s kisértess Rápoltra
poroszlóiddal. De követelem, hogy tüstént. Engedelmeskedjél, vagy
mielőtt lélekzenél, kezemmel fojtalak meg.

– Ha csak ez a kivánságod, Szőke Pista, ne félj, rögtön teljesíttetni
fog.

Kassai az asztalhoz sietett, hogy csengessen.

– Uram! midőn a csengetyűt érinted kezeddel, már reád csuktam az ajtó
reteszét, s míg betörhetnének cselédeid, halott leszesz.

Szilaj eltökélést hirdettek a szombatos vonalai.

– Furcsa ficzkó vagy, Pista – szólt Kassai sötét hamuszínű arczczal, de
elég csengő hangon, s majdnem gúnyos ajkrángással. – Követelsz, s ha
kész vagyok teljesíteni, fenyegetsz. Hol az eszed? Eredj, fiam, aludd ki
magad, s jőj holnap. A vén, a tapasztalt Kassai mondja, keserves a
jobbágy kenyere. Álmodjál szebb kilátásokról, mint a füstölgő viskó, a
koplalás és a deres. Valami megszúrta az orrodat, fiam, s minthogy
mindig hóbortos valál, belebolondultál az erénybe és a koldustáskába.
Ülj le, Pista, hisz’ még úr vagy. Ide mellém ülj le. Beszéld el, mi
történt veled. Hátha jobb tanácsot adhatok, mint te magadnak tudsz.

– Verje az Isten magzataimat az utolsó izig némasággal, ha most
hallgatni nem fogok, s ha midőn szólásra nyitom számat, ajkaim
gyalázatodat nem hirdetik ki, kezem véredet nem ontja! Lélekgyilkos!
erkölcsfosztogató! hurczoltasd a szökött jobbágyot rögtön a röghöz, hogy
vonja a szolgaság jármát, s midőn fáradtan dűl a barázdára, pattogjon
hátán a korbács és kaczagjanak hajduid a leírhatatlan kínokon.
Kiérdemeltem a szenvedést. Hadd lakoljak, de csak én. Ha nőm megtudja,
hogy hol vagyok és mivé lettem, esküszöm, a fejedelem és az egész ország
hallani fogja, mily eszközökkel kényszerítettél Pécsi vesztésére
munkálni. Ha pedig nőmet Rápoltra mered vitetni, hogy velem osztozzék a
nyomorban és gyalázatban, esküszöm, meg foglak gyilkolni az utczán, a
tanácsteremben, az Isten házában, kórágyadon, haldoklásod perczében, ott
és akkor, hol módját ejthetem. Nagyságos úr, már szólíthatod embereidet.
Számat több szóra ki nem nyitom.

Szőke Pista keresztbe fonta karjait és merően állott Kassai előtt.

– Mit csináljak ezzel az eszeveszettel? – töprenkedett a háziúr. –
Takarodjál innen (de a fejedelemhez megy: gondolá). Megállj, ne
mocczanj! (Hisz, szemet sem hunyorít a nyomorult.) Még itt vagy? (Mintha
lábát a padimentumhoz szegezték volna.) Cselédeimmel kidobatlak.
(Hallgat az akasztófa-virág.) No, Pista, többet ne tréfálj velem. (El
kell, hogy láb alól tegyem.)

Léptek hangzának.

– Mégis itt vagy? (Bizonyosan Elemér jön.)

Kassai redős homlokán gyöngyözött a veríték.

Nem az unokaöcs jelent meg, de Demeter, a vén szolga.

Laczkó István még mindig összefont karral, fenyegetően és daczosan
állott a főúr előtt.

Nem tűrheté Kassai a megaláztatást, és cselédje bámuló tekintetét.

– Demeter! ezt az embert ki nem kell innen bocsátani, míg rendeletemet
nem veszed.

– Értem, nagyságos úr.

Kassai más szobába távozott.

Egy legényt a tornáczra küldött, hogy ha Elemér jönne, ne bocsássa be. –
Mondd neki, beteg vagyok, lefeküdtem.

Ekkor hivatá a titkárt.

Elbeszélte, hogy egy szökött jobbágyot akar Rápoltra küldeni.
Megparancsolá, induljon vele tüstént útra, s tartson mindent titokban.

– Csak Demeter fog társad lenni. Vigyetek magatokkal töltött fegyvert.
Lőjétek le, ha mocczanni mer. Demetert Rápolton kulcsárrá teszed. Ott
mondd meg neki akaratomat. Podgyászait, vagyonát később indítod utána.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Az egykoruak ezt egyezőleg állítják.

Szerző.]

[Footnote 2: Most Károlykapu.]

[Footnote 3: Az, a ki győzedelmes leszen, fehérruhában öltöztetik.
(Szent János _Mennyei jelenetek_ III. rész, 5. vers.)]

[Footnote 4: Az, ki győzedelmes leszen, azt mívelem, hogy az én
Istenemnek templomában oszlop legyen, És ő reá felirom az én Istenemnek
nevét, és az én Istenem városának nevét, az új Jeruzsálemnek nevét, mely
a mennyből száll alá az én Istenemtől és az én új nevemet is. (Mondja a
megváltó sz. János _Mennyei jelenése_ III. részének 12. versében.)]

[Footnote 5: Szent János: _Menny. jel._ XX. rész. 4. és 5. verse.]

[Footnote 6: Blandrata.]

[Footnote 7: _Mennyei jelenések_ IX. rész.]

[Footnote 8: Sz. János: _Mennyei jelenés_.]

[Footnote 9: XXII-ik zsoltár.]




TARTALOM.

  BÁRÓ KEMÉNY ZSIGMOND. Irta _Mikszáth Kálmán_  V
  A RAJONGÓK  1
  Első rész  3
  Második rész  130




KÉPJEGYZÉK.

  1. Kemény Zsigmond arczképe  III
  2. I. Rákóczi György  8
  3. György megjelenése most sem maradt hatás nélkül  18
  4. Az ablakmélyedés zsámolyánál nő-alak térdel  33
  5. Ütött az óra, szól Kassai  48
  6. Veszszenek a szombatosok!  65
  7. Viaszk-arczán mintha megszünt volna a vérkeringés  70
  8. Deborah vonásai szabályosak voltak  73
  9. – Ha-ha-ha! Mind itt vagytok Fogarasról  89
  10. Pécsi Simon  97
  11. – Téged Szőke Pistának hivnak  122
  12. A másik perczben már Jefta keblén volt az idegen csecsemő  169
  13. – Egyik Kassai ellenetek tört, a másik téged védelmezett  172
  14. – Judas Iscariotes elárulta fejemet  287


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

V |Harmin czéves |Harminczéves

42 |él temben |életemben

60 |tyja… Elemér-a hez |atyja… Elemérhez

69 |elete |élete

109 |mejgelent |megjelent

118 |vételkedett, |vetélkedett,

129 |gondolatoktól |gondolatoktól!

168 |boldogság nevet |boldogság nevét

229 |üreget, emly |üreget, mely

254 |nyugalomml |nyugalommal

266 |Dehorah |Deborah

271 |kedélyűeket ls |kedélyűeket is

279 |magasabbban |magasabban]

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 68979 ***