diff options
Diffstat (limited to 'old/68971-0.txt')
| -rw-r--r-- | old/68971-0.txt | 5370 |
1 files changed, 0 insertions, 5370 deletions
diff --git a/old/68971-0.txt b/old/68971-0.txt deleted file mode 100644 index b4efbde..0000000 --- a/old/68971-0.txt +++ /dev/null @@ -1,5370 +0,0 @@ -The Project Gutenberg eBook of Puder, by Gyula Krúdy - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you -will have to check the laws of the country where you are located before -using this eBook. - -Title: Puder - Elbeszélések - -Author: Gyula Krúdy - -Release Date: September 11, 2022 [eBook #68971] - -Language: Hungarian - -Produced by: Albert László from page images generously made available - by the Google Books Library Project - -*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK PUDER *** - - -Krúdy Gyula Összegyüjtött Munkái - -Krúdy Gyula Összegyüjtött Munkái - -EDDIG MEGJELENT KÖTETEK - -1. A VÖRÖS POSTAKOCSI - -2. A FRANCIA KASTÉLY - -3. SZINDBAD UTAZÁSAI - -4. PALOTAI ÁLMOK - -5. PUDER - -6. ANDRÁSCSIK ÖRÖKÖSE - -7. A VÍG EMBER BÚS MESÉI - -8. A PODOLINI TAKÁCSNÉ - - - - - - -PUDER - -ELBESZÉLÉSEK - -IRTA - -KRÚDY GYULA - -BUDAPEST, 1914 SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA - -_Minden jogot fenntartunk._ - -BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA - - Mi sok báj volt a csendes éjben! - A kéj, öröm s lefolyt idő - Élénk színekben tünt elő, - Mint a rabnak, ki börtönében - Erdőt, mezőt álmodva lát, - S szabadnak véli önmagát. - -_Puskin_. - - - - - -Púder. - -Valahol a felvidéken utaztam, télen, szánon, mint a muszka regényhősök. -Reggeltől-estig a kocsisom zöldre fakult rongyos hátát néztem, a lovak -fülét és a csörgők szóltak, mint egy láthatatlan zenekar játéka, amely a -temetésemen vagy az esküvőmön kiséri lépteimet. Gyönyörű, rozzant vén -hidakon nyargaltunk keresztül, amelyek csaknem meghajoltak a hó terhe -alatt, lent a kanyargó folyó acélkéken tündöklik, néma kísértetként -sorakoznak hófehér hegyek, olykor egy behavazott kőszent integet az -útszélről: ne félj, nem vagy egyedül és egy kapaszkodó alatt, ahol a -fuvarosok megpihentetik lovaikat a ködös, vasrácsos ablakon át pirosan -tündökölt föl a tűzhely lángja, mint a zsoldos katona álmában, aki -Zsigmond király idejében megfagyott a határszéli országúton. A csengők -fáradhatatlanul zenéltek: násznagynak mentem egy kisasszony rokonom -esküvőjére. A nap déltájban néhány sugarat dobott az útszélre, ahol -nemrégen disznót öltek és a barna hónak, szalmahulladéknak kéményszaga -volt. Amott vértócsa barnult a havon, mintha egy vándorlót öltek volna -meg. Egy hóba temetett kis korcsma tájékán, amelyet mintha a svájci -kártyából vágtak volna ki, árva muzsikus pengette hangszerét, az orra -piros, mint a nürnbergi babáknak, kerek kalapja mellett fácán -elhullajtott tolla és a szakálla hegyes, mint a rablólovagoké: az -embernek igazán kedve volna megállni egy ital borra, egy dalra, egy kis -emlékezésre az ifjúságra és régi utazásokra, midőn a farkasbunda alatt -hölgy is ült a szánban és a piros ajkuk fölött fehér volt a fátyol, mint -a szívnek tiszta füstje. Kocsisom azonban konokul nógatja lovait, a -falvak fiatalos tornyai szinte álmélkodva maradoznak el az út mellett, – -mintha egy jókedvű vén játékcsináló tót rakta volna ki kosarából a -felvidéket, – cinóbervörös a templom tornya és a plébános orra, az -asszonyok tarka szoknyában sulykolják a ruhát a híd alatt, a gyerekek -apjuk csizmájában, zsebredugott kézzel ballagnak és a napszínszőrű lovak -szinte négyszögletesek, kis házak álldogálnak dombokon félig a -levegőben, mintha egy errejáró nagy gyermek ejtette volna a lehetetlen -helyre fenyőhéjdobozából a házikót. Régi kastély mögött bukik le a nap, -a kapu és a kerítés oly részegen állonganak helyükön, mint öreg katonák -egy régi csata évfordulóján, az unokának bocskora fölött hosszúujjú -mente lóg, amelyben tán a középkorban jártak utoljára, fekete -csontkeretes szemüvegű magános öreg úr támasztja homlokát az egyik -ablaknak, mint a kalendáriumbeli télapó; varjak ereszkednek a kert -megritkult, merev galyaira, mintha csupa öreg V betű zuhanna alá a -magasból, az angyalok nagy abécés könyvéből, amelyet fáradtan -leeresztenek. Egy róka vagy egy kutya üget a réten át, a csengők, mint -leereszkedett húru hegedűk tompán csilingelnek, hirtelen ködbe borul a -rudas feje és a kocsisom sapkája oly hegyes, mint egy kaukázusi kozáké. -A fák a havas távolságban átkarolják egymást, messziről hangzik az -útszéli kovács üllőjének csengése, – téli este van az országúton, óh, -már nem is nagyon érdemes élni, szürke fejjel, bágyadt térddel és kihült -szívvel, hiszen már tán rá sem tudnék beszélni egy nőt arra, hogy -szökjön át velem a határon, menjünk Lembergbe álnév alatt vagy -Velencébe, meghalni egy kis fogadóban, hajnalban, a tenger zölden -csillog alant, mint egy királyné ruhája… Az útszéli bormérő, aki -napközben olyan barátságosan fogadja az utazót, mintha az ő tulajdona -volna az egész felvidék és a csárda csak türelmi alapon füstölög, -gyanakvó, szúrós tekintettel fogadja kocsisomat: - -– Mi járatban vagy? – kérdezi tótul, tompa hangon. - -Vad, rossz-szándéku ebek egymáshátán törtetnek ki a falusi urilak -udvarából, hová kocsisom betérni készül, egy kis daróc-ruhás ember görbe -bottal zavarja a virtuskodó állatokat és valamely ismeretlen nyelven -káromkodik. Nagy ebédlőlámpásnak a fénykévéje vetődik ki a hóra, egy -nagyon mély férfihang a nevemet kiáltja, aztán a bundákból kihámozódva: -egy tündöklő arcú, barnahajú orosz szentképnek fogom meg a kezét, aki az -egyik szemével sírni, a másikkal nevetni tud és a vidám és búskomoly -hangjának orgonavirágszaga van: - -– Isten hozott, kedves bácsi. - -Ő az a kisasszony, aki holnap férjhez megy, – a kántor már harmadik -napja iszik, a fiatal luteránus pap új beszédet tanul az esküvőre, -mindenféle öreg, őszidér-szagú nagybácsik bujnak ki medvesüvegből, nagy -csókokat nyomnak a menyasszony szájára, megveregetik a hátát, -megsimogatják a haját és a rézvörös arcok fölpirulnak a leányka karcsú -bokája láttára. Mintha a felvidék minden nagyon öreg embere -összegyülekezett volna a kisasszony esküvőjére. Magános, zordon -agglegények jönnek messzi falvakból és a legtávolibb rokon, bizonyos -Kuminszky úr, akinek már csupán a fülén van a hajzat, napok óta üldögél -az ebédlőasztalnál, pálinkát, bort és sört fölváltva iszik, „hisz úgyis -elviszik a lányukat!“ zokogva mondja el pohárköszöntőit és a -zsellérgyerekek a sarokban úgy sírnak, mintha kisértetet látnának. - -– No, Mari lelkem, egy kis jeges sört hozass! – mondja a pohárköszöntő -után. - -– Kuminszky részeg ugyan, de neki van a legjobb szíve a családban! – -szólnak helyeslőleg a vendég nagybácsik, mire a falusi kurtanemes -telesírja az asztalkendőt. - -(Torokon és lakodalmakon megfizethetetlen emberek a Kuminszkyhez hasonló -emberek. Eltünt vagy halott családtagok hőstetteit pontosan tudják, tót -közmondákat kevernek a beszédbe és egy vén kopókutya láttára sírni -kezdenek, amelyet bizonyos Edmund bácsi szeretett egykoron.) - -A kisasszony, mint egy boldogtalan mártir járt-kelt csizmaszagu rokonai -között, akiktől életében irtózott dohányszagú, illetlen szájuk miatt. És -most Kuminszky bácsi gyakorta megszólal: - -– Gyere ide, szegény kis menyasszony, hadd csókoljalak meg utoljára! - -Holott azelőtt soha sem csókolta meg. - -A régi ház egyik sarkán valamikor torony volt. A nyolcszögletes szobában -olyan régi bútorok terpeszkedtek, mint a nagybácsik az ebédlőben. A -komótt szinte rádőlt a vendégre, a székek alattomosan gáncsot vetettek -lábaikkal, a Makart-csokorban fölemelkedett a pávatoll, – úgyis elmegy a -kisasszony a háztól. - -– Kedvesem, – mondtam a leánykának és megfogtam a kezét, – holnapig még -sok időnk van. Én szeretlek téged, szökjünk meg együtt az esküvő elől. - -A kisasszonyka megveregette az arcomat; minden félelem és meglepetés -nélkül nézett a szemembe. - -– Kuminszky bácsi is ezt mondta. - -– Én más vagyok, és különb vagyok mindenkinél, aki ebben a házban van. -Szerelmes vagyok beléd gyerekkorod óta, láttalak felnőni, ahogyan a kis -hársfa nő a kertszélén, – egyik tavaszon egyszerre virágokat kap és -beillatosítja a házat. Tizenhét esztendős vagy és még nem tudsz semmi -mást azonkívül, amit a vőlegényed mondott délutánonkint. Elviszlek -messze, Párisba, vagy Nápolyba, expressz-vonaton utazunk s olyan bundát -veszek neked, mint az orosz nagyhercegnők bundája. Ismeretlen városokban -járunk ismeretlenül, gyönyörű képtárakban töltjük a nappalt, estve az -operaházba megyünk. Rózsaszínű selyemből estélyi ruhát veszek neked és a -cipőd oly finom lesz, mint a keztyűd. Ne menj férjhez, kedves. A -határszélen van egy állomás, ahol hajnalban jó vonatot találunk, amely -elvisz messze-messze… Sohasem látod többé Kuminszky bácsit és társait. - -– Ne beszélj bolondokat, bácsi. - -– Gazdag vagyok, aranybányáim vannak, fiatal vagyok és a pénzt szórni -fogom kedvedért. Mindig-mindig csak imádni foglak. Szép verseket mondok -a füledbe és paradicsom-madár tolla leng a kalapod mellett. Igy falusi -asszony leszel, papucsban jársz, tyukokat nevelsz, később kenyeret -dagasztasz és korán elhervadsz, ha nem jösz velem. Jer velem, elviszlek -– Londonba. - -– Ah, ne mondj rosszat vőlegényemről, mert nagyon szeretem. - -– Szeretnél színésznő lenni? Az leszel. Csupa diadal lesz az életed. Az -arcképeid az ujságban megjelennek és férfiak lövik agyon magukat az -ablakod alatt. Regény, szerelem, gazdagság: minden a tied. Szökjünk el -éjszaka, kedves. - -– Szerelmes vagyok, bácsi. - -– A lengyel király legjobb pajtásom. Krakóba megyünk, a Jagellók -palotájába és udvarhölgy leszel a jóságos királynő mellett. Én lovag és -a folyosókon őrködöm. Vadászni megyünk az udvarral, bölényekre, -Ukrainába… A kürt zeng és mindig a hátad mögött hallod a paripám -dobogását. - -– Félek a holnapi naptól. Sírni fogok az oltár előtt. Vagy a kántor -leissza magát s nem tudja nyomni az orgonát. - -– Hát legalább azt engedd meg, hogy hűséges szerelmemért -megcsókolhassalak, mint Kuminszky bácsi, vagy a többiek. Hisz napokig -utaztam, farkasordítás hallatszott az erdőből, a kocsisom titokban -gyilkosságot tervezett a fejében, de mindig egy kis csillag ragyogott a -Kárpát felett, a te csillagod. - -– Aztán bácsi, vigyázz, hogy el ne felejtsed: a templomba, az oltárig te -vezetsz karodon, a csokrot balkezedben tartod és ne lépj rá az -uszályomra. - -– Ah, mily jó szagod van! Csak az öreg urak tudják megbecsülni a női -szépséget. Én aranyba foglalnálak, gyémánttal telehintenélek, a -csillagszemü juhász furulyázna az ablakod alatt. Mért nem szeretsz -tehát? - -Kuminszky nagybácsi tántorogva bejött a sarokszobába, nagy pohár bor -volt a kezében, amelyet a menyasszony egészségére fenékig fölhajtott, -aztán széttörölte varjubajuszát. - -– Hopsza, egy csókot, galambocskám, holnap már úgysem szabad. - -S a szentképet fogatlan szájával köröskörül csemcsegve megcsókolta, mint -a töltöttkáposztát szokta enni. - -Később már vén emberek is kedvet kapogattak, bortól, ételtől, éjszakától -mámorosan elhagyták a mély karosszékeket és illetlenül megtapogatták a -kis rózsabimbót. - -– Mind lecsókolják az arcomról a pudert, pedig még takarékosan kell vele -bánni, – mondta félig vígan, félig szomoruan hozzámfordulva a hölgy, -akit utoljára életemben megszöktetni óhajtottam. - -Majd ismét helyet foglalt, a két kezemet a kezébe fogta, néha -összeütögette, amint rejtett boldogsággal, erősen a szemembe nézve, -beszélt: - -– A mirtuszkoszorút Bécsből rendelte a vőlegényem. Mondja, milyen most a -divat? Magosra tüzzem, vagy a homlokomra illesszem? - - - - -Az átszúrt szív szerenádja. - -Az utcán, éjféltájban, tompán, hosszasan üvöltött valaki, majd csendes -hörgés következett, mint mikor az oldalba lőtt farkas a vért hányja. A -kémények, tetők szüzi fehéren ácsorogtak a magasságokban, friss hó -hullott az éjszaka és éjféltájban a telihold vándorolt végig a téli -álommal behintett város fölött, egy régi háztetőn a szélkakas oly -mozdulatlanul, mereven tisztelgett a hold felé, mint a császárnak a vén -katona, az ablakpárkányokra itt-ott bévülről jövő lámpafények pirosló -prémeket varázsoltak és a máskor szomoru kapuboltozatban éppen egy -fehérköpenyeges dáma és egy lakktopános úr ölelkezett, szegények -elválnak, ki tudja, látják-e valaha egymást, messze az utca mélyében -diszkréten ragyogott egy fiáker havas fedele, – és a hörgés most már a -közelben hangzott. - -Szindbád, aki ezidőtájt madame Nagykeztyünél töltötte az éjszakát, vele -kártyázgatván, politizálván, feketekávézván, teázván, cigarettázván, -miután egyikük sem tudott aludni: olykor az ország és Buda erkölcseit is -megvitatták, – a madame szerint minden hölgy szárnnyal jött a világra és -azokat a nőket szükséges leginkább szeretni, akik elvesztik a -szárnyakat. Szindbád komoran nézett a barna füstbe, mint a tapasztalt -férfiak szoktak, „minden hölgy, aki harmincadik életévét betöltötte, -kihallgatás nélkül kerékbe törhető“, vélte, komolyan a barátnőjére -nézett, aki később megadással fölsóhajtott: „oh, hiszen magam is a -szegény elbukott nőket szeretem“, éjfélkor mindig fölhuzta a férfiu a -nagy, kerekszemü órát, amely a mirtus menyasszonyi koszorú – egykor -madame fején – és egy hosszu kék palást – amilyenben Angliában a babyket -sétálni viszik – társaságában függött a falon, távolabb egy tucat -fotográfia egy halott leánykáról, a kis koporsót minden oldalról -megörökítette a mester és a kisleány félig lehunyt szeme, széles arca, -homlokán a virágkoszorucska, nyakán a fehér fodrok sokáig arra -ösztönözték Szindbádot, hogy minden Ilkát így képzeljen el magában, -miután a kisleányt így hívták nagyon régen, madame rózsaszínü -pongyolája, magassarku cipője, antikgyürüje és hervatag, de sok -jószivüséget kifejező arca, bodros frizurája és francia kártyája már oly -ismerős volt Szindbád előtt, hogy könyv nélkül tudta, hogy mit mond a -madame pénteken este, midőn gyertyát gyujt, vagy vasárnap délben, midőn -mindenféle megkopott asztaltárgyakkal rakja meg az ebédlőasztalt, ódon -asztalkendők sárgálnak és a metszett poharak úgy csengenek, mint kis -harangok, midőn a római vallás szerint mondja madame az asztaláldást, -fekete selyemruhát ölt fel és a fővárosban észlelhető szegénységről -beszélget az asztal fölött, igéri, hogy délután pénzt oszt ki a -vizivárosi templom koldusai között – aranyakat, amelyeket egykor szép -gavalléroktól kapott egy virágért vagy egy csókért, – mert Szindbád a -pápa vallásában született, évek óta együtt ették a halat nagypénteken s -böjtöltek az izraelita ünnepeken, – – Szindbád az óra fölhúzása után -félrevonta az ablakról a nehéz bársonyfüggönyt, a behavazott utcára -nézett egy darabig, aztán keserüen intett a madamenak: - -– Könnyen lehetséges, hogy a megszurt ember itt vérzik el a kapunk előtt -a havon. - -A madame, aki eddig borzongva, őszintén sajnálkozva hallgatta az utcai -hörgést, most rövid káromkodást mormogott: - -– El is vitte az ördög a dolgát. Éppen farsang első napján történik -velünk ez a malőr. Tíz forintba került a fütés este óta, minden szobám -kivilágítva, a rengeteg jég a pezsgőkön és Klein, a házmester, aki -holnap rajtam követeli elmaradt borravalóit. - -Ezzel már talpra is állott madame és Szindbádot félretolva, saját -szemével győződött meg a dolgok mibenlétéről. - -Valóban, odalent az a télikabátnélküli, hajadonfős ember nem a legjobb -állapotban dülöngőzött a kapu elé. A két kezét az oldalára szorította és -minden lépésnél egy darabig a falnak vetette hátát. Lépteinek fehér -hónyoma ilyenkor barna vérrel telt meg, – az ember kiváncsian, ijedten, -erősen lehajtott fejjel nézte a nyomában maradó foltokat, mikor nem hitt -volna a szemének. - -– Biztosan elvérzik, – vélekedett Szindbád a madame háta mögött. – Ezen -a vidéken van egy kocsma, a Háromlábu nyul, ott igen jól forgatják a -kést a törzsvendégek. A rendőr egyedül bemenni nem mer, többnyire -szembeszurják az ellenséget, ám ha oldalvást találják, nem messzire -szabad járnia a pengének a szívburkolattól. Egyszer a hídig kergettek, -amikor madame kegyes volt kiadni az utam bizonyos nézeteltérés folytán, -hogy ne verje magát adósságba a hölgyek kalapjaiért, ruháiért, a hölgyek -rendesen megszöknek, midőn kinullázta őket… - -– Már mondtam, hogy maga ehhez nem ért uram. Elismerem, hogy kártyázni -jobban tud nálam, férfidolgokhoz is konyit, a nőkeresést csak bízza -reám, én már sok előkelő dámának vagyok a nevelőanyja, aki egykor -mezítláb kopogtatott be hozzám… Nézze csak, nem tud tovább menni. Talán -szólani kellene neki, hogy szedje össze meglevő erejét, legalább az -utcasarokig jusson. - -Szindbád legyintett. - -– A kocsmától idáig kifolyt minden vére. Majd mindjárt meglátja, -asszonyom, hogyan esik össze, mint a hólyag, amelyből kiment a levegő. - -– Ördögbe! – pattogott madame. – Minden nap eszik a konyhámon egy-két -környékbeli rendőr. Persze ilyenkor nem mutatkozik egy se. Be kell vinni -az ilyen embert, mért hagyják a kapum előtt meghalni! - -– Nagy rendetlenség! – helyeselt Szindbád. – No nézze, most -fölegyenesedett és az öklével fenyeget. - -– Csak összeszedné magát és visszamenne a kocsmába, azokhoz, akik -megkéselték, holnap ruhát vennék a házmester gyerekeinek. - -A holdvilág közömbösen szikrázott a havon, mintha az volna csupán a -célja, hogy jól megvilágítsa a véres havat és haldokló embert. A madame -ajkai hangtalanul mozogtak, talán imádkozott magában. (Csak gyermekkori -imádságokat tudott, amelyre még falun tanították. „És a riska tehenünket -is tartsd meg nékünk, ámen“ – mondta mindig nagyot sóhajtva.) - -E percben tompán robogott egy kétfogatu kocsi az utca vége felől. - -– Emerencia. Ő a legpontosabb! – szólt a madame. - -A szürke lovak kapálózva, fejüket emelgetve álltak meg a ház előtt. -Tündöklő báli toalettben, mint egy orosz hercegnő ugrott ki egy -kisasszony a hintó ajtaján, csak a prémmel szegett ruháját emelte kissé -szobalányosan, nyomában egy úr, aki selyemkalapját tolta előre. A -hercegnő megnyomta a csengő gombját. A haldokló ember ekkor fölemelte -véres két kezét és arcravágta magát a hóban, éppen az előkelő úr -lakktopános lábánál. Körülötte barna tócsává olvadt a hó. - -Az uriember megrettenve hátrált a kocsi ajtajáig – a házmester -kinyitotta a kaput, lámpása kivilágított az utca véres havára és -Emerenciára, akinek kék tollbokréta volt szőke hajában. - -A hintó elrobogott az uriemberrel, madame dühében csaknem beütötte -öklével az ablakot. - -– Maga férfi, – kiáltott Szindbádra, – mért nem tud segíteni ilyenkor? - -– Egy évig voltam ugyan orvosnövendék, de ez a tudomány kevés egy -emberélet megmentéséhez. Legföljebb puderkeveréket tudok receptre írni a -dámáknak, – felelt Szinbád és nyugodtan cigarettázott. - -– Senki sem lépi át a halottat a kapum előtt – siránkozott madame. – A -legmámorosabbak is kijózanodnak egy véres halottól. - -– Ez a malőr mindenkivel megeshet, – vélekedett a madame barátja. - -– Minek is költöztem én a fővárosba! – kiáltott föl az asszony. – -Maradtam volna meg falusi nőnek, férjhez mentem volna egy kocsmároshoz -vagy egy szűcshöz. Szűcsné asszony a nevem és semmi bajom nincs -világéletemben. De nem! Az ördög vinné el a céda fejemet. Pestre kellett -jönnöm, szeretőket tartani, öregségemre lányokat nevelni!… Ó, de -nyomorult is az én életem. - -Emerencia dühös sírása hallatszott a szomszédszobából, majd földhöz -vágott egy cserepet. - -– Véres embereket állít a kapu elé a nagysága! – kiáltozta a hercegnő. - -A madame erre talpraugrott. - -– Kuss! – felelt fenyegető hangon. - -Szindbádot karon ragadta és gyorsan vitte az előszobán át a grádicson. A -bezárt kapu előtt előparancsolta Kleint. - -– Maga sem éri meg, hogy a nap rásüssön, – mondta megvetőleg. – -Segítsenek ezt az embert fölemelni. - -S nyomban hóna alá nyult a haldoklónak. - -Még valami életecske volt a veresszeplős, vizenyős fejü legénykében, -csak a szája hajlott nagyon sírásra, mintha valamitől nagyon megijedt -volna. Erőtlenül mozgatta rövid csizmaszárait előre, amint a madame és -Szindbád a sarokig vitték, hátul Klein taposta be a vért a hóba. - -A sarkon egy bolt volt, annak lépcsőjére ültették az élettelen legényt. - -– Hát minek ittad le magad, te bolond? – kezdte a madame szigoruan és -kimerülten sóhajtva. - -A legény lehajtotta a fejét, egyet-egyet rándult, mint a megserétezett -vadmadár. - -A madame a legény havas hajára tette gyűrüs, kövér kezét. - -– Ha meghalnál, hát legyen nyugovásod csöndes, te szegény. - -Keresztet vetett magára, keresztet vetett a legényre, aki már nem -mozdult. - -Rózsaszínü pongyoláját fölkapva, magassarku selyem cipőjében -futólépésben ment vissza a ház felé. A flegmatikus Szindbád is elejtette -a szivarkáját sietségében. - -– A szerenádot elkergettük! – mondta később Szindbád. - - - - -A fehérkutyás dáma. - -Remzei, futár a déli hadseregnél, jóval a háború után vasárnaponkint egy -asszonysághoz járt ebédelni, akinek meglehetősen tilalmas foglalkozása -volt, széplábu lányokat nevelt táncosnőnek és a jó női tulajdonokat, -szemet, szájat, hajat értékesítette, a pesti rendőrség már az időtájt -sem pártfogolta a női kultura továbbfejlesztését és Olgának gyakran -szereztek kellemetlen meglepetést St.-Hermandad sbirrjei, amikor egy-egy -eltünt leányzó után fölkutatták az ujvilág-utcai lakást. Remzei – -hajdanában futár a déli hadseregnél – mindig talpraállott és mert -fiatalkorában vándorszínész volt, több-kevesebb sikerrel játszotta Olga -megsértett nagybátyját. Ősz-öreg ember volt a futár, a titkosrendőrség -előtt bőven emlegette a nagyfontosságu leveleket és egyéb küldeményeket, -amelyeket gyakran álruhában juttatott a címzetthez. Bizonyos érmet -viselt a kabátja alatt és öcsémuramnak szólította a rendőrkapitányt. -Vasárnaponként testhezálló fekete kabátban üldögélt az asztalfőn, ha -Olga hangulata megengedte, ünnepélyesen mondta el az asztali imádságot, -sőt a szárnyast is fölszeletelhette, miközben angliai bujdosásairól -mondhatott egyet-mást, sajátkezüleg nyitotta föl évfordulókon a francia -dombok borát és Páris nevét sóhajtotta, étkezés után elmondhatta, hogyan -készül a török kávé, de mindez csak olyankor szerepelt a programmon, ha -Olga kegyes hangulatban volt, egyébként szótlanul, komoran és gyorsan -folyt az ebédelés, mint egy hivatalos aktus, amelyen túlesni üdvös, az -asszony még a kezét sem engedte megcsókolni rendes körülmények között és -mint egy dühös farkas nézegette, ha Remzei finomkodó kézmozdulatokkal -állította össze a salátát. - -– Te, – te bankóhamisító! – mondta hideg gyülölettel, mert Olga asszony -többnyire olyan rosszkedvü volt, mint a barát a hajnali misén. Mindent -utált, megvetett, a férfiakat úgy ismerte, hogy már tudomásul sem vette -őket, a nők, – ezt a szót tudta a legnagyobb gyülölettel kiejteni, és az -élet, a halál, a végzet szinte elviselhetetlenül kellemetlennek tünt föl -előtte. Halálos dühhel gondolt születése napjára, olykori nevetéseiért, -önfeledt derüs perceiről, egy régen elmult szép délutánról, midőn a zöld -budai hegyek között papirosról uzsonnázott a fűben Remzeivel, egy éjjeli -kocsizásról, holdfénynél, a városerdőben, májusi utazásról a Dunán a -bécsi gőzhajóval, midőn zenekar mulattatta az utasokat és a kapitány -fehér kabátja fénylett, egy fiatal hajóstiszt megcsókolta a kezét és -keringőzni vitte, egy karácsonyi este, midőn a tűz előtt ült és Remzei -Romeot szavalta, egy szerenád (Remzei fiatalkorából), midőn a korhely -barátoknak káposztalevest főzött és egy séta elhagyott kis vidéki -temetőben, ahol szülei sírját kereste és Remzei órák hosszáig vitte -karján a koszorút: mindez rendes körülmények között ostoba, komolytalan -és utálatos dolognak tünt föl előtte. És ha szerelemről hallott, ah, a -városon! Akkor szinte megrútult egyébkor nyugodalmas, szinte apácásan -redőtlen, hervatag arca, amelyen néha az élettől való közöny finom, -ábrándos vonalacskákat is fölfestegetett, mint komor őszi tájra egy -furcsa kis hídat a sötét folyócska fölött, vagy egy messzi falu fehér -tornyát, amelyen megnyugszik a szentimentális utazó szeme. A szerelem, -mintegy maga a szó is, vörös posztó volt Olga asszony előtt, -dühösítette, ingerelte, lassan olyan dühbe borította, hogy a déli -hadtest futárját a két vállánál fogva hatalmasan megrázta: - -– Reiser, de kötnivaló vén huncut, te talán hiszel abban, hogy szerelem -is van? - -Az egykori színész, aki egész életét romantikus alapokra rendezte be, -több évtized óta vendégeskedvén Olga asztalánál, próbálta védelmezni -állását: - -– Kérlek, gyöngyvirágszál, már ismét a sötétebbik szemüveget tetted föl. -Szerelem van. Például, magam is… - -– Magáról ne beszéljen, Remzei úr, mert mi ismerjük egymást! – vágott -közbe Olga. – Arról van szó, hogy férfiak megbolondulnak nőkért, -perzselő szenvedélyek ébrendnek s mindenféle hóbortos dolgok -elkövettetnek. Erre feleljen, hogy miként áll ez a dolog, maga -börtöntöltelék. - -A futár kissé megszeppent a kemény hangtól. - -– Nőkért nem merném tűzbe tenni a kezem, – felelt bizonytalanul, – de -férfiak már követtek el esztelenséget nők miatt. - -Olga a kanapé közepébe ült, a két sarkát a szőnyegnek vetette és úgy -kiabált, hogy a madár kalitjában összerázkódott: - -– Férfiak, nők… Hát hol vannak? Vannak gyönge, jellemtelen, -sajnálatraméltó, nadrágot viselő lények, akiket férfiaknak hívnak és -vannak kegyetlen, gonosz, sűrüvérü asszony-személyek. A tollak a -kalapnál, a francia sarok a cipőn, kivágott ruhák és a betanult -mosolyok, szívhangok, titkos jelek és torokból jövő hangok mindazért -vannak, hogy a férfiakat, ez üres bábokat megbolondítsák a nők. A -szemeknek villanása, a kezeknek fogása, séták néma fasorokban és -ajándékba adott ölelések, lopva kapott csókok, meg az egész szerelmi -mindenség nem ér egy hajítófát. Én még nem láttam olyan szívet, amely -megrepedt volna a boldogtalanságtól, hogy csapna bele a tüzes -istennyila. - -Remzei védekezett: - -– A férfiak golyót küldenek a szívükbe a városerdő elhagyott részein, -hurkot kötnek a nyakukba és éjjelente mindig sétál át a Lánchídon -egy-két csöndes férfi, aki azt méregeti, hol legmélyebb a Duna. Azok a -vízre tapadó pillantások, az éjjeli-szekrényre készített pisztolyok és -álomtalan éjjelen a párnákba nyomott fejek, takaró alatti zokogások -vajjon miért vannak, ha nem a nőkért? - -Olga csapkodott a két kezével: - -– Minden férfi gazember, aki nő után búsul. Jőjjenek ide hozzám, majd én -megmondom, milyenek a nők. Ismerem őket, – a portékát! – tette hozzá, a -foga között szürve a szót. - -Erős csengetés hallatszott a házban. Öklök döngették az előszoba -ajtaját. - -– A rendőrség! – jelentette egy barázdásarcu szobaleány. - -– És a kutyás-leány éppen a szalónban ül! – riadt föl Olga. – Remzei, -dugd el a kutyás-leányt, holnap megy vágyai mennyországába, Moszkvába. - -Remzei, aki előtt egyébkor tárva voltak a lakás szalónjai, – -illedelmesen meghajolt egy feketehaju, igen finom és tündöklő arcu hölgy -előtt, akinek lábánál göndörszőrü fehér kutyácska szolgált. - -– Kisasszony, a rendőrség alkalmatlankodik, el kell önt bujtatnom. -Nevem: Remzei, futár. - -– Istenem, a vőlegényem kerestet! – felelt sápadtan az urhölgy. – Bár -meghalnék. - -– Azt nem, úrnőm. Ellenben méltóztassék a ruhás-szekrénybe fáradni. - -A szomszéd szobában terjedelmes szekrény állott, ahová két-három nőt -lehetett eldugni. A fehér kutyácska úrnője után ugrott, Remzei -ünnepélyesen húzta le a kulcsot. - -– Nos, uramöcsém! – fordult a benyomuló rendőrkapitányhoz. - -A rendőrség legényei ismerősen járták be a lakást. A velencei tükör -előtt egy nagybajuszu titkosrendőr kedvtelve megállott. - -Egy dúltarcu, halálsápadt fiatalember megragadta Olga asszony kezét: - -– Asszonyom, ha volt önnek édesanyja, annak emlékére kérem, adja vissza -menyasszonyomat. - -Olga fölbiggyesztette a száját. - -– Én nem ismerem az urat. - -– Asszonyom, szerencsétlen, szerelmes férfi vagyok, öngyilkos leszek az -éjszaka, ha azt a leányt, akit a legjobban szerettem, ön nekem vissza -nem adja. - -– Biztosan nem érdemli meg az a nő, hogy ennyire eseng utána. Talál majd -érdemesebbet, – felelt hidegen Olga. - -Remzei a nadrágszárban csörgette a kulcsokat. - -– Nem érdemes egy nőért, fiatalember, – szólt közbe atyai hangon. - -A fiatalember nem hagyta magát: - -– Az a nő nekem mindenem volt. A jövőm, az életem, az álmom, a -nyugovásom, a boldog ébredésem, hogy őt újra láthatom. Mielőtt -megismertem volna, iszákos, verekedő, föld terhe, elhagyatott szegény -legény voltam. Kocsmahős, szoknyakergető, bicskarántogató. És az ő -kedvéért – már egy esztendeje – megjavultam, dolgos, szorgalmas férfiu -lettem… - -– Mi az ön foglalkozása, szegény fiatalember? – kérdi Olga. - -– Térképrajzoló vagyok. - -– Lássa, nem érdemes egy nőért még csak élni sem, nemhogy szokásokon -változtatni. - -A fiatalember lehajtotta a fejét: - -– Éjszakára meghalok. - -A rendőrök a bajuszukat pedergették, a kapitány vállat vont, Remzei az -ajtó felé tologatta a társaságot és Olga asszony megsimogatta a -fiatalember hátát: - -– Ugy-e bár, kis fehér kutyája volt a hölgynek? Már régen túl van a -határon, elszökött táncosnőnek, fiam. Igyon egy pohárral a -szerencséjére! - -Olga asszony elfoglalta helyét a kanapé közepén, Remzeit maga elé -állította, mint a tanulót a tanító. - -– Remzei úr e kis jelenetből is okulhat, hogy milyen szomoru szamár a -férfi. - -Az egykori futár engedelemkérő pillantás után a likőrös-üveget -megbuktatta: - -– Csak én egyedül, – mondta, – én vagyok az igazi. - - - - - -Kisvárosi álmok hőse. - -A cukrász ablakában délutánonkint egy fiatalember fürtös, ezüstös feje -megjelent, mint egy álomkép és a méla szemek órák hosszáig bámulták a -felvidéki város háztetőit, amelyeken alkonyat felé világoskék volt a hó. - -Ah, sötét arca volt a fiatalembernek és halálfej volt vastag -selyemnyakkendőjébe tűzve. Nagyon fehér zsebkendőjével néha megtörölte a -homlokát és szikvízzel itta a lengyel pálinkát. Trudainak hívták és az -öreg asszonyságok véleménye szerint felejteni jött a városkába, ahová -téli időben még a kereskedelmi utazók sem tértek be. A bányatanácsosék – -két szép öreg ember, akik a legtisztább házban laktak és az udvaron -szalmába bundázott rózsafák voltak láthatók, a tükörfényes ablakon krém -függönyök és kanári sárgaréz kalitkája, déli növénynek széles levele és -az esőcsatorna rézből ragyogott, – rokonuknak vallották Trudait és a -kerti házat jelölték szállásául, ahol nyaranta pesti vendégek -tartózkodnak és tömérdek gyereket nevelnek. Trudai, mint egy elátkozott -herceg üldögélt a kerti házban, többnyire az óra ingáját bámulta, míg -lehanyatló kezében könyvet tartott. Csak verseket olvasott és mikor egy -sorhoz ért, amely szívéig hatott, az óra nyomban hallhatólag tiktakkolt -a falon, ahonnan még egy Garibaldi-inges öreg úr is vigyázott az ódon -almáriumra. - -Trudai már két hete lakott a városban, anélkül, hogy valakivel -megismerkedett volna. Csupán a cukrász-kisasszonynak dobott néha egy-egy -szót ajándékképpen, akiért pedig Léván a fiatal rajztanár a mellébe lőtt -pisztollyal. A városka hölgyei, akik délutánonkint a cukrász előtt -kötelességszerüleg elhaladtak, röpke, gúnyos pillantást vetettek a -magányos fiatalemberre, mert a vidéki nők az ismeretlen férfiakat mindig -megvetik és mindenféle hibákkal megterhelve képzelik. Igy például a jó -Trudairól nyilván azt gondolták, hogy női szíveket szurkálni jött a -felvidéki városkába a romlott és utálatos Budapestről, mélyen kivágott -kék kabátja, fehérszegélyes mellénye és gombos lakkcipője a festett hajú -Bertalannénak szól, aki démon volt és az ujonnan érkezett gyalogsági -tiszteket a görög katolikus templom környékére vitte sétálni. - -Az utolsó öngyilkosságot Ráma Pál követte el, aki boros fővel a -mestergerendára hurkolta magát. Szerencsére tűz támadt a szomszédban és -a tűzoltófőparancsnok sajátkezüleg metszette le az elkeseredett -csizmadiát. Tehát e szép gondolat, – hogy a vézna s hosszúkás -fiatalember majd öngyilkos lesz a városkában, – nem sokáig kacérkodott a -kisvárosi nők fantáziájával. - -Bertalanné szűk szoknyájában már járni sem igen tudott s a cukrásztól -még mindig a háztetőket nézte Trudai. A részeges vaskereskedő minden nap -megkérdezte a segédet, eladott-e forgópisztolyt? A cukrászkisasszony – -istenem, szőke volt, párisi szőke, – egész nap a száját biggyesztgette. -És esténkint, midőn a városka lefüggönyözött ablakai mögött a nők a régi -képes ujságokat nézegetik, vagy minden ok nélkül kezdenek a fehér -kályhák piros mélyébe hosszan nézni, midőn elgondolkozva, önkéntelen -mozdulattal tépik le a szobanövények elszáradt leveleit és tenyerükben -összemorzsolják, vagy hirtelen keresgélni kezdenek régi fiókokban, -mintának maradt ruhaszövet-darabkák, elszáradt viráglevelek és -eldugdosott levelek között, amelyeket összeráncolt homlokkal ismét -elolvasnak, mintha arról óhajtanának meggyőződni, hogy egyetlen betű sem -veszett el valahol az elmult években, az ablak alatt már dörg a sánta -Sári bácsi nagy cipője, miután legmesszebb lakván a Juráss-féle -kocsmától, legelsőnek indul el hazafelé: és még mindig nem lehet mitsem -tudni a bányatanácsosék vendégéről, aki körülbelül harminc esztendős, de -olykor fáradt pillantása, amellyel a korzó hölgyeit szórakozottan -végignézi, aggastyán-tekintet. Jácinthanak hívják keresztnevén, hozták -egy napon a hírt a cselédek a piacról. - -A bányatanácsos már tavaly nyugalomba vonult és régi könyveket -kötögetett virágos selyembe, a mesteremberes bőrkötény egész nap a -derekán volt. A hófehér álomka – a felesége – csak a városvégi -szegényeket látogatta. Az öreg cseléd a piacon gőgösen cipelte fehér -kosarát, mint legelőkelőbb a többi cselédek között. (Lehet, hogy valami -nagy bűn nyomja a Jácinth lelkiismeretét, hogy nem állt szóba -Bertalannéval, aki téli délután kis fekete legyezőt vitt a kezében, hogy -a cukrász előtt elejthesse. Tán része volt a legutóbbi postarablásban!) -Csikorgó télben vándorszínészek érkeztek a városkába. A férfiak, mintha -a Jókai élclapjából vágták volna ki, a nők, – oh, szegények, -boldogtalanok, vándorszínésznők! Egyetlen strucctolla volt a társaságnak -és azt a naiva viselte kalapjánál. A démoni Bertalanné olyan -tollbrokrétával robogott el a Hósig-féle cukrászda előtt, mint egy -temetési paripa. És horgolt keztyűje volt csupán Temesváry Lillának. Az -igazgató, egy kedves, öreg uracska, kétségbeesetten szaladgált a -városban, a kaputnyitó szakácsnéknak kezet csókolt, előre köszönt a -diákoknak és Trudait méltóságos úrnak nevezte. Trudai ekkor -fölemelkedett helyéről, a bús toronytetők megfigyelő-állomásáról és egy -párti muszka billiárdot játszott a társulat kómikusával. A -cukrászkisasszony szerint az öngyilkosjelölt meglehetős ügyességgel -forgatta a dákót és estére az „Arany oroszlán“-ban hármasban -vacsoráztak, a naiva, a kómikus és Jácinth. - -Tömérdeket ittak, – mondá másnap a hírharang. A kómikust alig lehetett -visszatartani attól, hogy a befagyott folyóba ölje magát, szerencsére -nem találta meg a vízmerítő léket és a tollas hölgy a tekeasztalon -táncolt a kávéházban. Szemérmetlen, muzsikás és visszataszító mulatság -volt ez, a helyőrség tisztjei még sohasem próbáltak hasonlót. A nő még -az utcán is énekelt hazafelé menet és részegség ürügye alatt nemcsak a -kómikus, de Trudai karjába is belecsimpaszkodott, többször kijelentvén, -hogy legjobban a Jácinth hátán szeretné megtenni az útat hazáig. - -– A zsák megtalálta foltját, – mondták a kisváros házikóiban, estenden, -amikor még nem is olyan régen, ily időben a kályhatűz duruzsolásában -bizonyosan a Trudai gordonkahangja hallatszott, amint bánatos, első -szerelmét, csalódását meséli egy helybeli hölgynek, – bármelyiknek, a -görög templom mögött, vagy az elhagyott sétányon… Szép, szomorú fáradt -szemét illedelmesen szegezi a földre és csendesen sejteti, hogy már úgy -sem él soká, finom lakktopánja keskeny nyomokat hagy a hóban és a -cigarettájának füstje oly jószagú, mint a teásdoboz illata, amidőn -fölnyitják és a piros kinai betűk közül tevék karavánja frissen tünik -elő. Igen, egy koncerten ismerte meg bizonyosan azt a bizonyos nőt, -Csajkovszkytól játszott a hosszúhajú művész és a hölgy nyakán -igazgyöngyök fehérlettek, mint a távoli felhős, nyugati égen eltünő -kócsagmadarak. A finom, kékes kézen gyémántok tüze, mint messzi hercegi -paloták piros ablakai fölött a hó préme. A kis lábon a cipő álom. És a -felvidéki kisváros elhagyott sétányán újra elhangzanak a drága szavak, -amelyek egykor a hangversenyen hangzottak, de most már egy helybeli -hölgy fülébe suttogva. - -– Hajnalban hagymás halat ettek a kávéházban, egy tányérról, – -jelentette az előbbi posta. – A színésznő folyton nevetett. - -Nem, a tűz estefelé többé nem mondhat semmi kellemeset a kisvároskában -és a kottatartóból egy régi keringő hangjegyei kerülnek elő, amelyet -valóban játszottak a helybeli bányász-majálison. - - - - -Szentanyám. - -Anyám az őszt szerette. - -Tavasszal, télen és nyáron szinte egykedvüen élte napjait, csak félig -olvasta el a regényeket és Rosenberg bácsi, a zsidó tanitó francia nyelv -helyett bízvást taníthatott a héberek történetére, anyám unottan, -szórakozottan üldögélt a lugas közelében ahol tanultunk, és sohasem -javította ki a francia szavakat. Általában úgy viselkedett, mintha -véletlenül került volna a hosszu sárga házba, ahol anyósa parancsolt és -a kulcsárné latin szavakat tudott az öreg asszonyság tiszteletére. -Valamely nagy pör volt akkoriban, ügyvédek jártak a házhoz, akik -ábrándos képü segédeiket az ámbituson várakoztatták és hajukat, -bajuszukat csak félig festették, mig nagyanyámmal hosszan tárgyaltak -délután és szenvedélyesen beszéltek, irásaikat rázogatva, amelyekről -ilyenkor lehullott a porzó. Anyám hideg közönnyel üldögélt szobájában, -Tompa Mihály virágregéiben lapozgatott, vagy a falba épített üveges -szekrényben megigazította az altwien figurákat. És a zöldhaju ügyvédek -eltávozása után nem volt kiváncsi a tárgyalásokra, holott éppen az ő -jussáért folyt valamely régi hosszu pör. Az ezüstpénzből csak az ujonnan -verettet szerette erszényében tartani és a vadonatuj bankjegyeket -gondosan összehajlította, mint a fehérnemüt, mielőtt szekrényébe zárta -volna. Borravalót oly könnyed kézmozdulattal adott, mint egy kártyás és -olykor erején felül megajándékozta a szegényeket, akik alkonyattal -belopózkodtak hozzá. Rosszkedvében ráhuzatott a nagyanyám udvarosára a -révésszel és a kerülővel, és a méltatlankodó öreg asszonyságnak azt -vágta oda, hogy a pisztollyal olyan jól tud bánni, mint egy férfi, tehát -ne ingerelje tovább. - -– Ti pénzért mindent megtesztek! – mondta és megvetéssel, büszkeséggel -fordított hátat nagyanyámnak, atyámnak, Rosenberg bácsinak, akit pedig -bölcs, drága öreg embernek tartott egyébként, mert olyan szegény volt, -mint a templom egere. - -Ah, nagylelkünek lenni, megbocsátani, büszkeségből és kiválóságból -nemesnek és jónak lenni és mindenkit megvetni: ezt csaknem úgy szerette -anyám, mint az őszi időt. Szinte örvendezett magában, ha az ügyetlen -szobaleány drága vázát eltört, hogy megbocsáthassa, – és az esőt -áhitatosan hallgatta alkonyattal, mint valamely gyászmisét, amelyet a -legkedvesebb halottért mond egy szentéletü pap. Csodálatos indiai kendői -voltak, amelyek az őszi este hüvössége ellen megvédelmezték, karosszéke -volt, amelyben egykor egy apáca fejedelemasszony üldögélt, a szalmába -bujtatott rózsafák és buskomor orgonák fölött az eső hulldogált és az -ambituson Turgenjev regényeit olvasta. Sokszor úgy tünik föl nekem a -gyermekkor álmaiból, mintha egy drága, finom, idegen urhölgy érkezett -volna őszidőben házunkhoz, aki regényes, hosszu léptekkel, hátrafont -kézzel, a gondolatoktól hófehérre válott homlokkal és félig lehunyt -szemmel menne végig a fehér futószőnyegen, amely az ámbitus piros -kelméjén mindig üdén és tisztán huzódott végig, mint egy régi, -szemérmetes Lavotta-dal öreg gavallérok szivében, amely dalt feketeszemü -anyám odavetőleg, szinte ajándékozva néha elénekelt a fuvola kisérete -mellett. Nagyon fehér és kicsiny két kezét töprengve kulcsolta össze -ölében és hüvös, rejtegetett pillantást vetett a szomorú esőben buskodó -öreg fákra, a távoli mezőkön bolyongó ködre, mintha véletlenül azzal -találkozik az ember, akit egyedül, igazán szeretett éltében, de a -szerelemnek csendet kellett parancsolnia. - -Ah, ősz, nyirségi csöndes ősz, – Rosenberg bácsi életbevágó fontossággal -magyarázta Lafontaine nyelve helyett a héber vallás észszerűségét, kis, -fehér, bozontos feje átszellemült, mint egy hittérítőe, Julia, – így -nevezte nagyanyám anyámat – piros lovaglókeztyűt hozatott Londonból, -zöld férfikalapot Grácból és egy gyermekké válott öreg ponnit, amely már -csak vizet hordott, Szaturnusznak nevezett, de sem a keztyűt, sem -Szaturnuszt nem használta. Csodálatos, boldogtalan, égből földre tévedt -angyal szomorúságával nézegette a nagy fákat, amelyeken a levelek úgy -piroslottak, mint a Petőfi verseiben, sétabottal kezében ment a -folyópartra sétálni és a révészt hideg szóval felelősségre vonta az öreg -csónak hiányossága miatt, bár sohasem szokott csónakázni. A határban egy -félkezü szent szobra állongott, minden ősszel elhatározta, hogy tavaszra -kijavíttatja a szobrot; hüvös érdeklődéssel hallgatta az agarászatból -hazafelé kocogó szomszéd öregurak hőstetteit, amint hosszú, szinte -kimért léptekkel rótta az út mellett a gyalogösvényt és fölvetette a -fejét, mint egy csendbiztos, ha valamely rendetlenséget tapasztalt a -határban. - -– Ötven évvel ezelőtt megbotoztattalak volna, – mondta a kerülőnek, -midőn puskás embert látott végigmenni az agarászatra szánt mezőn. - -A présház körül valamely hiba történt, midőn is Cserépi nyugalmazott -megyei pandurt hozatta el anyám, hogy beszéljen a csősz fejével, ki -fiatal korában futóbetyár volt. Cserépi lóháton a régi egyenruhájában -jelent meg a hivásra és a vén csőszt guzsba kötötte. - -És aztán oly lágy volt anyám, mint a párisi keztyű. Csak halkan, -szenvedély nélkül, – intette Rosenberg bácsit, ha a tanulószobában -belejött a hittérítésbe, – a falusi szobalányoknak mezítelen lábbal -kellett belépni a szobájába és nagyon boldog volt, ha tűzkárosult tótok -érkeztek vándorútjukban házunkhoz. A nagyfejü házőrző ebeknek -megveregette a fejét és a hervadó fákról lehullott leveleket nem engedte -összesöpörni. Az ámbitus virágairól délutánonkint letépegette a száraz -hajtásokat és vasárnaponkint a folyó tulsó oldaláról áthangzó -harangszóra fölnyitotta hosszupillájú szemét. - -– Templomba megy a föld népe, – mondta komolyan és talán helyeslően -bólintott. - -Aztán egyszer elfogott egy levelet, amelyet bizonyos hölgynek bizonyos -alkalommal titkon irtam… A tanitó-kisasszony volt, akiért csaknem -meghaltam ez időtájt. - -Megsimogatta a fejem és jobbról-balról figyelmesen megnézett, mintha -nagyon régen nem látott volna. A kezét az állam alá tette és hosszasan -arcomba tekintett. - -– Tehát szerelmes vagy? – kérdezte kétszer egymásután. - -Elgondolkozva, meglepetten, kicsit csodálkozva nézte lesütött fejemet. A -keze lágyan járt a hajamban, mint az álom. Lassan megcsókolta -homlokomat: - -– Hidd el, fiam, nem érdemes… - -Könnyedén sóhajtott, Rosenberg bácsit munkakedvre intette, de másnap, -ebédnél azt vettem észre, hogy újszerű hajviselete van anyámnak, egy -csomó, eddig nem látott ősz haj tündöklik homlokában, mint az új hó a -faleveleken. Könnyes, megbocsájtó szemmel nézett rám. - -– Kedves nagy fiam!… – mondta visszafojtott boldogsággal. - - - - -A hóember szeretője. - -Abban a felvidéki városban, ahol egy darabig gyerekeskedtem, Zsigmond -király látogatása óta csupán egyetlen följegyzésre méltó esemény fordult -elő a városka életében, ez pedig a tüzoltóság szervezése volt. A -krónikaírók századok mulva is emlegetik majd az izgalmas napokat, amikor -a pirosra festett szivattyu és a főparancsnoki sisak megérkezett a -fővárosból. De bizzuk ezen dolgoknak a megírását a háboruk és más nagy -események íróinak tollára, én az elhagyott ligetben szeretek járni, a -csendes domboldalban meghuzódó vadrózsa a kedves virágom, tengelyen -szeretnék utazni Párisba és a felvidéki háborus eseményekből leginkább a -Stánczy Pista alakjára emlékszem, egy hatalmas termetü, kövér, zsiros -hangu férfiura, aki a helybeli költő volt és a városnál irnokoskodott. -Talán már írtam is róla valahol, mert szerettem őt. Ma arról -mesélgetünk, mily nevezetes dolgokat követett el Stánczy Pista a -tüzoltóság szervezésekor. - -Volt egy hegynek kanyargó utcácska a városban, amilyen bizonyára a -legtöbb felvidéki városban felfedezhető, de Stánczy Pista véleménye -szerint ez volt a földkerekség legszebb utcája. Nem is lakott benne, -éjszaka járt rajta keresztül, világosságban csupán nyári hajnalon -láthatta, amikor a hegyoldali polgári lövöldéből hazaballagott -(természetesen ismét egy jólsikerült majális valceros, dalos, ábrándos -emlékével a szivében) és mégis többnyire azon törte a fejét, hogy miféle -nevet kellene adni a kedves utcácskának, amelyet egyébként Kutyaszorító -néven ismertek a városban. Éjjelente, midőn Stánczy Pista a város -különböző korcsmáiból hazalépkedett, a Kutyaszorítóba érve, dalolni -kezdett. Bámulatos, mély, döngő hangon dalolt, többnyire saját -szerzeményeit különböző barna vagy szőke leányokról, akikkel képzeletben -szerelmi ismeretsége volt. Nem tehetett arról, hogy dalolt Belső -kényszer volt az éneklése, amely nyomban elmulott, amint a -Kutyaszorítóból kiért és bortól, fölhevüléstől gőzölgő fejéről levéve a -kalapot, megfürösztötte homlokát a csillagsugáros éjszakában. A hegy -fölött ragyogóbbak voltak a csillagok és az ég sötét kárpitja lilaszinü -volt. Fent, a régi vár beomlott falai között tüzet gyujtottak a -kisértetek vagy a vándorok. - -Olykor Rozmaring-utcának, máskor Csillag-utcának, egyszer meg Barna -Kislány-utcának nevezte Stánczy Pista a Kutyaszorítót a Zöld-vadásznál -vagy a Vörös békánál, ahol barátaival érintkezni szokott. A Makk-alsó -vendégei (itt a kugli állott délután) bizonyosra vették, hogy Stánczy -Pista szerelmes valakibe a Kutyaszorító lakosai közül. De nem: nem -lakott szerelemre való teremtés a Kutyaszorító ódon házaiban, ahol tán -Zsigmond király idejében üldögélt ablakánál az utolsó fiatal asszony. -Igen hosszu életü öregemberek és asszonyok laktak a mohos házakban, -amelyek elsötétülő vagy világos ablakocskáikkal olyanformájuak voltak, -mint a bábszinház hátterében meghúzódó gyermek-házak. Az öregemberek -sohasem haltak meg, mert haláluk után többnyire kisértetnek szegődtek el -a várba, a régi házak pedig bizonyosan azt szerették volna, hogy örökké -tél lenne, midőn fogyatékos külsejükre szép fehér bundaprémet varrt az -időjárás. Az utca végén hóembereket építettek a gyerekek, mert a -növekedő hógolyót könnyü volt lefelé gurítani a hegyoldalból. Stánczy -Pista megállott és botjával magyarázatokat tartott a hóbálványoknak, -majd szokott éneklésbe kezdett, hogy a Kutyaszorító álmatlan öregnépei -pontosan megtudhassák, most van éjfél, mert a Zöld-vadászból kivetették -Stánczy Pistát. - -Egy szép éjszakán a megszokottnál nagyobb társaság tanyázott a „Vadász“ -kormos bolthajtásai alatt, ahol a falakon Stánczy Pista ifjukorából -számos rovás látható, amikor még hitel volt Magyarországon. A -„jóbarátok“ asztalánál izgatott vitatkozás folyt, vén családos emberek, -sárkány-feleséget tartó férfiak is megjelentek e napon s vígan -éjszakáztak, mert a vizipuska s vele a tüzoltó egyenruha első példányai -megérkeztek a fővárosból. Valaki magával hozta a tüzoltói vörös sapkát, -az kézről-kézre járt, megsimogatták, megitatták, keshedt öreg urak -fölcsillanó szemmel nyomták fejükbe a kackiás föveget. Ej, haj, ujra -kezdődik a fiatalság. - -Stánczy Pista szokása szerint komoran, szótlanul üldögélt az asztal -végén és két hatalmas tenyerébe támasztotta borostás állát. Az egész -tüzoltói mozgalom csak annyiban érdekelte, hogy a szokottnál nagyobb -mennyiségü bor került elfogyasztásra, a bolthajtás alatt sűrűbb volt a -füst, a „Vadász“ vendéglőse már este nyolc órára berugott, Anton, a vén -csoszogó pincér titkon nagyokat huzott a boros palackokból és tavasszal, -a dalárdisták majálisa után tüzoltó-majálist is lehet tartani odafent a -gyepes várudvaron. Pistának nem jutott eszébe, hogy felcsapjon -tüzoltónak, talán nem is tartotta elég méltónak e foglalkozást egy -költőhöz, a zajban, lármában mégis csak kezeügyébe került egyszer az -ünnepelt piros sapka. Megfogta és a fejébe nyomta. - -– Nézzétek a legelegánsabb önkéntes tüzoltót! – kiáltott föl Nieszer, a -kéményseprőmester. - -A társaság megéljenezte Pistát, jobbról-balról bort öntöttek, az öreg -Anton a legkarcsubb virzsinia szivarjából kedveskedett, majd tovább -ittak, vitatkoztak, a vörös sapka pedig ott maradt Stánczy Pista fején, -hetykén félrecsapva, mintha ő is tudta volna, hogy „a legelegánsabb -önkéntes tüzoltó“ fején van szerencséje helyet foglalni. - -Bár éjfél elmulott, a korcsmárosnak a történelmi nap mámorában eszébe -sem jutott vendégeit kizavarni a havas téli éjbe, de Stánczy Pista -önkéntelenül fölemelkedett, mert husz év óta mindennap ilyenkor szokott -fölemelkedni a „Vadász“-nál. Az asztal közepén egy csomó kiürítetlen -palack foglalt helyet, Pista megingott, visszaült helyére, bár belülről -valamely belső nyugtalanság kezdte gyötörni. Olyanféle volt ez a -nyugtalanság, amelynek nincs neve, az ember mégis azt hiszi róla, hogy -azt jelenti: öreg édesanyja haldoklik, szeretője megcsalja, barátja -elhagyja, vagy reggelre meghal ok nélkül. Miután azonban Stánczy -Pistának senkije sem volt e kerek világon, a halálról pedig verset -szokott írni, növekvő belső nyugtalanságának sehogy sem tudta -magyarázatát találni. Még nagyobbat hallgatott, még többet ivott és a -máskor nyugodalmasan szivogatott virzsina szivarból pazarló módjára vén -füstmacskákat vetett a ködös mennyezet felé, mintha ezentúl mindennapra -esne egy tűzoltó-ünnepély a Zöld vadászban. - -Senki sem csodálkozhatik tehát, hogy Stánczy Pista soha az életben nem -tudja meg, hogyan került egyszerre a Kutyaszorító-utca környékére, -szemben három hóemberrel, amelyek közül az egyiknek rongyos asszonykendő -volt a fejére kötve, míg a másik kettő törött cseréppipát tartott a -szájában. A kedvenc utcát másfél méteres hó borította, a vén házak -megannyi nyugodalmas sirboltok a régi katolikus temetőn, hová az előkelő -embereket szokták eltemetni. Mélységes csend mindenfelé. A hold útja nem -lehetne úgy megolajozva, hogy e nagy csendben ne hangzana léptének zaja, -a csillagok, mint kíváncsi angyalszemek, gyermekes jókedvvel pillongtak -alá a szegény Stánczy Pistára. - -– Szép sapkád van, Pista, – mondta a nagy csendben az asszonykendős -hóbálvány. - -Pista nyomban megállott, a fejéhez kapott. Valóban a tüzoltósapka maradt -a fején. Hogy fog holnap a hivatalba menni! - -Aztán körüljárta a hóbálványt, a botjával belészúrt. - -– Ne bánts, Pista, – hangzott ismét kellemetes asszonyhangon, – hisz én -téged szeretlek. - -Stánczy Pista megrázkódott. - -– Engem nem szeret senki, – mormogta félhalkan. – Pedig én vagyok az -egyetlen költő Szekercén. A pomádés patikárus, a fiatal tanító és a -többiek elszeretnek előlem minden leányt, asszonyt. Ordináré népek -laknak errefelé. A kutyának kell a költő. - -– Én vagyok a te szerelmed! – felelt ismét a hóasszony. – Nem emlékszel -már reám az álmaidból? És a verseidet nem nekem írtad? „Arca hó és hó a -kebele: Hótisztaságú az ő szerelme!“ Kihez irtad e verset, ha nem -hozzám? Én vagyok a hóasszony. Gyere karjaimba. - -– Igazán szeretsz? – kérdezte Stánczy Pista és már lassan kibontakozott -előtte a hóasszony szőkésbarna feje, nyugodalmas, tiszta, jóságos -asszonyarca, kerek válla, gömbölyü nyaka. - -– Már nagyon régen szeretlek. Mindig hallgatom az éneked éjszaka, mert -tudom, hogy én hozzám énekelsz. Tavasszal és nyáron a kertekben lakom. -Ősszel az esőcsatornában zsörtölődöm, hogy minek az a sok víz. Télen -azonban eléd állok és megmutatom magam. Tetszel nekem a -tűzoltó-sapkában. - -– Tetszem? – mormogta Stánczy Pista. - -Sohasem érzett melegség, bűbájos öröm ömlött befelé a szívébe valamely -láthatatlan nyiláson, mint az aranyszínű bor zuhog a pincékben. A -hóasszony két fehér, telt és üde karját kinyujtotta feléje. Pistának, -mintha csak a kötelesség jutott volna eszébe, egy fél strófára valót -eldalolt verséből, a Rozmaring-utca felé fordulva, bámulatosan mély -hangja döngve szálldosott a prémes háztetők között, aztán csendesen -lepihent a hóasszony lábához. - - - - - -Mitskei és Matskási. - -A gyertya lángja hirtelen elaludt és valami zizegő süvítés hangzott a -levegőben, majd a vakolat porzott le a falról. Matskási fölemelte a -fejét az asztalról, ahol levelet írt és a nyitott ablakra pillantott. -Kora őszi alkonyat volt, az udvarház előtti nagy térségen szinte lengett -a falusi csendesség, mint egy jó asszony lehelete álmában, – ötven -lépésnyire szemben egy másik udvarház állott, annak kiugró ablakában -állott Mitskei, a pisztoly még kezében füstölgött, amellyel a -gyertyalángot ellőtte. - -Matskási letette az írótollat, a sarokból előkereste a kalapját és a -szomszédhoz ballagott. - -– Mit akarsz már megint? – kérdezte egykedvüen. - -– Unatkozom, – felelt Mitskei. – Rettenetesen unatkozom. És te egész nap -leveleket írsz. - -Matskási kissé elpirult. - -– A gazdasági számadások, – mormogta bizonytalanul. - -Mitskei a szobába hajította a pisztolyt. - -– Ördögöt! Megint annak az asszonynak irogatsz, hogy sohase küldd el a -levelet. Mire való ez? Egy év mult el azóta. A regényekben sem szeretnek -tovább az emberek kilenc hónapnál. - -Matskási a tintás ujját nézegette: - -– Miért kilenc hónap? - -– Tudom is én. Az öreganyám mondogatta, hogy amelyik szerelembe kilenc -hónap alatt nem hal bele az ember, akkor már elmulott a nehezebbje. - -Matskási szórakozottan bólintott, mintha nem is hallotta volna a barátja -szavait. - -– Jól hord a pisztolyod, Mitskei. Ha véletlenül fölemelem a fejem, -homlokon találsz. - -– Eh, elég volt már a levélírásból. Szakállas, bajuszos ember vagy, a -halántékodon ezüstösödik a hajad. Nem is méltó hozzád, hogy leveleket -komponálsz. - -Matskási nem felelt, megszokta a barátja korholását, talán még jól is -esett neki, hisz a szenvedést is megunja az ember. - -– Gyerünk sétálni, – mormogta enyhén, békítőleg. – Szép az este. - -– Füreden szebbek voltak az esték, ugy-e? – felelt Mitskei és keményet -káromkodott. - -Körülbelül egykorú férfiak voltak, gyermekkoruk óta egymás mellett -voltak itt a nyirségi faluban, „Punin és Baburin“-nak nevezte őket a -vörhenyes Ilonka asszony, aki a postát is bérelte s ezen a réven -irodalmi hölgy volt, a székvárosban a sörházba mindig akkor lépett be -Mitskei, amikor Matskási először figyelt föl a hangászok nótázására, -viszont Matskási babonás biztossággal termett a helyszinén, midőn a -Betyár-kávéházban széket emelt Mitskei a katonatisztekre. Testvérebbek -voltak a testvéreknél, egyforma véleményük volt az élet -haszontalanságáról, a halál semmibevételéről és a nőkről. Ugyanazokat a -könyveket olvasták téli délutánokon és egyik nap Mitskei lőtte el a -gyertya lángját a szemben lévő udvarház szobájában, másnap Matskási -cselekedte ugyanazt. Már az őseik kezdték a barátságot, amely egykor -Magyarországon szentebb volt a szerelemnél. - -És az elmult nyáron Füredre utazván, ugyanabba a nőbe szerettek bele, az -észbontó Fruzsinkába, akiről a régi krónikák jót és rosszat vegyesen -följegyeztek. Kacér volt és ábrándos volt, mint a holdas éjjel. Bűbájos -volt, mint a keleti mese, a szemében lidérclángok és ajkán csábító -mosoly, mint hajdanában a nők, akik még George Sand-t olvasták és -Lavottától dudoltak a zongora fölött. - -A barátok a folyóparton sétáltak. Szótlanul, elgondolkozva mendegéltek -egymás mellett, mintha egyik sem akarná megzavarni a másik gondolatait. -Harminc esztendősek voltak és általában megvetették a nőket, csupán az -egyetlen Fruzsinkát nem. Miért? Hogy történt? Messzi külföldi -városokból, – egyszer Veronából, máskor Bécsből, majd meg Pestről jött -olykor egy rövid üzenet, egyformán melegen intézve mind a két úrhoz, – -aztán nem történt semmi. És a folyó kanyarulatai, a füzesek csendje, a -mezők némasága tavaly óta más lett: mintha az egész vidék megváltozott -volna. Az öreg fűzfa, amely hajdanában leskelődő betyárhoz hasonlított, -aki rövid karabélyt rejteget a rongyos szűre alatt, mostanság gyakran -vette föl egy mélázó hölgynek az alakját, aki az esti folyópart fölött -elmereng. A félig rombadőlt csárdából, a messziségből mindig muzsikaszót -hozott az esti szellő. Mintha fehérfejű, pirosnadrágos cigányok busuló -magyar nótákat muzsikálnának nagyon csendesen, egy elgondolkozó úrnőnek -a tiszteletére, aki véletlenül e tájon átutazott. Mire a csárda közelébe -értek, a gáton elcsendesedett, csak egy vadkacsa kotyogott a nádban, a -kísérteties hangászok elrepültek a hideg kéményen át, a ködbeborult gát -kanyargásaiban mintha elveszőben volna egy bőrfedeles utazó-hintó képe, -de lehet, hogy csak falusi szekér volt az istenadta. A fehérlevelü -nyírfák tavaly óta ismeretlen új nótákat fütyültek a szélben, a ritkás -berekben volt egy öreg fatörzs, amelyre leülve, világosan lehetett -hallani, hogy odafent a magasban, a lombkoronák fölött valaki, tán egy -szellem, mint a habzugás énekel… Mitskei és Matskási délutánonként -fölváltva üldögéltek a fatörzsön. - -– Hallod? – kérdezték egymástól visszafojtott hangon és nyugodt, -földszínű, kemény arcukon belülről fehérség szüremlett át, mint a hajnal -teheneinek a teje a messze sötétlő dombokon. - -Egy búbánatos kőszent állongott a határban, mindketten köszöngettek -tavaly óta e szentnek, aki fogadta köszönésüket. Ha ő – a drága nő – -egyszer erre jönne, legyen jóakarattal iránta az országút hűséges -fölvigyázója. - -Reggelenként a dércsipte országúton olykor friss kocsinyomokat fedeztek -föl, amely az udvarházak előtt elvonult. A keréknyom fölött -elgondolkozva megállottak. Hátha erre járt a drága, éjszaka hintójával, -hisz megigérte, hogy egyszer meglátogatja barátait a messzi nyirségi -faluban. - -Még a harangszó is másképpen hangzott a folyó másik partjáról, mint -azelőtt. Fruzsinka istenfélő volt, esti harangszóra mindig keresztet -vetett – régen, valaha Füreden. A két komor nyirt gavallér elrugta -csizmájával a hizelkedő agarakat és szégyenkezés nélkül megemelte -kalapját, midőn túl a Tiszán meglódult a harang. - -Az alkony, az este öreg vándorként ballagott mind közelebb a gáton. A -fűzfa a távolban köpenyegébe burkolózott és fátylat eresztett -kalapkájára. - -– Ha eljönne… – mondta Micskei. - -– Nem jön az el soha, – felelt titkos reménykedéssel Matskási. – Hisz -annyit utazik mindenfelé. - -– Holnap mégis elküldöm a levelet! – szólott búcsúzásnál. - -Mitskei megcsóválta a fejét. - -– Habár kinevet a postásné. - -Aztán este lett. Ki-ki lefeküdt a maga házában a bőrkanapéra. A -láthatatlan falak szétnyíltak, még az óra ketyegése sem hallatszott és -hangosan mondták: - -– Fruzsina! - -Mintha gyönyörködtek volna benne. - - - - -Reggeli imádság. - -Alvinczi Eduard de genere Gut-Keled, R. et Imp. Chambellan a bécsi -Sacher-fogadóban ült, délelőtt féltíz óra volt, vörös Garibaldi-inge -fölött keleties szabású virágos mellény, lábán papucs, amelyet harminc -esztendő előtt vett egy török paptól, amelyben Mekkát megjárta, és a -szerencsenadrág. A szerencsenadrág bő, barna, bugyogószerű posztóholmi -volt, folt folt hátán és Alvinczi negyven esztendeje mindig benne -sétálgatott odahaza. A gombok leszakadtak, nem engedte fölvarrni, az -egyik zsebben ugyanazon ezüst és réz pénzdarabok foglaltak helyet, mint -akkor, midőn a nadrágot fölvette. Ha gondolkozott, vagy látogatóival -csevegett, a pénzdarabokat szórakozottan csörgette. A pénzek beszéltek -hozzá. Olykor tanácsot adtak. Volt ott egy olasz lira, amelyet Milano és -Velence között talált az országúton, midőn ifjú korában postakocsin arra -utazott. Akkor volt szerelmes először és utoljára életében, a római -nagykövetségen volt attasé és a marchesa elutazott a városból. Alvinczi -követte nyomait és a postakocsiról leszállott útközben, hogy a sárga -porban fénylő fehér pénzdarabot fölvegye. Ez a percnyi késedelem okozta, -hogy Velencében lemaradt az Ausztriába induló gyorsvonatról és a -marchesának csupán zöld utazófátyolát láthatta. Ah, a szegény marchesa -később szomorú sorsra jutott, miután három-négy férfiut a másvilágra -küldött kalandos életében! Alvinczi az országúti lirát csörgetve, néha -elgondolta magában, hogy e pénzdarab nélkül bízvást lefekhetett volna -egykoron egy erdei tisztásra, ahol esetleg kis patak szalad csevegve, -mint régi költők verseiben, sárguló tölgyek hullatják makkjaikat egy -feketeruhás fiatalember tetemére, akinek kezében pisztoly, mellén -megalvadt vér. Ha a vonatot el nem kési. - -Egy ezüst rubel mindig Moszkváról beszélt a mély zsebben, mint egy kis -harang a száztornyú város husvéti muzsikájában. Moszkva, Moszkova: -pengett a pénzdarab, amely egykor sodrott csövü pisztolynak ólommagját -volt hivatva föltartóztatni. Párbaj volt a francia táncosnő miatt és a -muszka gróf hosszadalmasan célba vette Alvinczi urat, midőn az ottani -követségnél szolgálta az osztrák uralkodóházat. - -Viktória angol királynő és indiai császárnő arcképével díszesített -sovereigne Anglia déli mezőin szálló napsugaras szelet és egy László -Fülöp-képet juttatott az uraság emlékezetébe, amely festmény után -többször lovagolt vörös frakkban a falka mögött. A sövényeken és mély -árkokon a nehéz vadászparipa gummilabda módjára szökkent át, a szárat -ügyesen fogta egy ifjú lady, akinek hajszíne olyan volt, mint az érett -rozsé. - -Török pénzecske napkeletet, a nagy bazárt, öreg bégeket és egy nagyon -veszedelmesnek igérkező kalandot hozott a hatvan esztendős férfiu -emlékképei közé, midőn valamely hárem környékén leselkedett messzi -ifjúságában és görbe késekkel kergették fehérszakállu papucskészítők az -angol követség sarkáig, a kapu alól előlépett a tengerészőrség és az -uraság mentve volt. - -A szerencsenadrág mély zsebében különféle pénzdarabok alakjában -élt-éldegélt Alvinczi élettörténete. Babonás szerencsejátékos volt, aki -az egész életét csupán egy nagyon fontos kocka-játszmának tekintette, -amely játékot téli alkonyaton játszik egy határszéli fogadóban, a -nyitott tűzhely fölött bor forralódik a bográcsban és a középkori -zsoldosnak utolsó vagyona, rövid, meztelen kardja van föltéve a -kockavetésre. Ha rosszul dob és a kocka vakot mutat, a vándorkatona -visszanyeri a kardját, amelyet késedelem nélkül a torkába ver Alvinczi -urnak. Mindenféle földöntúli dolgokhoz kell tehát fordulni, hogy a kocka -ne vakot, hanem hatot vessen, ugyanezért egy indiai isten-szobrocskát is -elhelyezett ágya mellett a rózsafüzérek és ezüstfeszület társaságában, -amely szent dolgokat tiszta életü apácafejedelemasszonyok csókja, -imádsága tisztított meg minden földi salaktól. De hát, te jó Istenem, ki -tudná bizonyosan, hogy nem Buddhának van-e igaza a messzi Indiákon? -Ápoljuk a vele való barátságot is. - -Alvinczi úr milliókat nyert és veszített kártyán, lóversenyjátékon, de -mégis inkább nyert, mert mindig ballábával lépte át a küszöböt. Mint egy -középkori alchimista, mindenféle babonákkal, szinte büvkörökkel vette -magát körül, hogy szerencsétlenség közbe ne léphessen az -aranycsinálásnál. Megtartotta az emlékezetes évfordulókat, a rossz -ómeneket följegyezte, hitt az álmokban, a nők szívében és a megverő -szemekben. Néha napokig nem mozdult ki szobájából, mert valamely érzés -azt sugallta, hogy szerencsétlenség érné az utcán. Ha emberekkel kezet -fogott, gyorsan a mosdótálhoz lépett: ki tudja, nem hozott-e rá -szerencsétlenséget a kézszorítás? Öreg hölgyismerőseinek virágot, -édességet, pénzt küldött, mert véleménye szerint csupán az öregasszonyok -tudnak igazán és szívből imádkozni, akiket már nem zavar az áhitatban a -szerelem és az ima közben való ábrándozás. Még a lélekzetet is úgy -vette, amint erre nagy pénzért egy sok világot bejárt tengerészkapitány -ismerőse megtanította. A tengerész a szent fakiroktól sajátította el a -lélekzetvételt, akik elevenen eltemettetik magukat éber angol katonák -őrizete alatt a brit korona tartományában és harminc nap mulva teljes -egészségben szállnak ki sirjukból. - -A halált borzongva félte, mint egy veszedelmes orgyilkost, aki éjjel -odalent áll az utcasarkon, vagy a kertek bokraiban és megbizatása -értelmében tőrt ver a lovagok harmadik és negyedik bordája közé, mint a -régi Velencében. Nők sikoltanak valahol a messziségben, gyermekek -felülnek ágyacskájukban és siró szemüket dörgölik öklöcskéjükkel, egy -szerelmes asszony lidércnyomást érez álmában, riadtan fölnyitja a szemét -és gyorsan elmondja a Miatyánkot: valahol megölt valakit a halál egy -elhagyott bástyasétányon, vagy a kártyaasztal mellett, miután előbb a -figurák, francia Lajosok, ábrándos királynők és kandi filkók a -fölismerhetetlenségig elhomályosutak arcképeiken. - -És a szerelem, amelyet igazán sohasem érzett, s amely soha el nem -hagyta, százezrekbe menő játszmái közepette, átsuhant az agyvelő -boltozata alatt, mint egy álomszerü kócsagmadár az alkonyati égen, -kártyánál a gyertyalángok szinte keresztrefeszített mozdulatlansággal -nyujtóznak jobbra és balra, a kézben néha megroppan egy csont: a zöld -gyepen, lovak futásánál, midőn a győzedelmes lovas szinte gombóccá -gömbölyödve repül el a célkarika mellett, mint a középkori képen a -tornász alakja, amint a nap és a félhold között a láthatatlan nyujtón -fonott kaláccsá görbül és odalent a sötét országúton elnyujtott testtel, -levegőben libegő lábakkal, megritkult sörénnyel és farokkal, szinte a -hüllők sajátságos testi mozgásával fut egy paripa, a futár hirt visz a -király meggyilkolásáról és rongyos köpönyegü koldusok, nyomorékok -hosszú, szürke botokkal, négyesével mennek jobbra, míg balra kifestett -arcú, fehérvállu, gömbölyded, viháncoló nők ülnek kövér lovaktól vont -hintóban, jobbra-balra dőlnek kéjes nevetéssel, mint a husos tulipánok, -ha nyári esőzés után a napsugár fölragyog, – rongyos zenészek, -veszedelmes vándorlók, göthös öreg emberek mendegélnek még a -szerencsétlenség szürke országútján, míg odafent a magosban, a nap és a -félhold között tornászik a lovas, – midőn a győzedelmes paripa Alvinczi -úrnak százezreket nyert futásával; a szerelem akkor is a háta mögé -lépett, mint egy titokzatos, nagyszakállu jövendőmondó, a tükröt a -középkori király arca elé tartja és a tükörben meglátni az élet -horoszkópjait… Alvinczi egy feketehajú, félig lehunyt szemű, sápadt arcu -nőt látott olykor megjelenni a láthatatlan tükörben, mint egy távoli -villámlást sötét délután hegytetőről, alant már mozognak a tölgyek -koronái. Ki volt az a nő, aki élete válságos perceiben babonás -pontossággal megjelent képzeletében, anélkül, hogy hívta volna? A -marchesa volt, vagy csak egy álom, amelyet ifjú korában látott? Az -emberi élet sokkal szövevényesebb, semhogy mindenre magyarázatot lehetne -találni. Olykor hinni kell a dajkamesének, amelyet gyermekkorunkban -alkonyattal, a fehér kályha vöröslő parazsába merengve hallottunk. -Minden férfiembernek kijelöltetik egy bizonyos női lény, akihez -férfiassága idején önkéntelenül sóhajt, akit vágy, akit este, a párnára -fektetve fejét, néha meglát, vagy egy versben megtalál, midőn véletlenül -fölnyitotta a könyvet. A nő – ahogyan az ifjúkor első napjaiban -megjelenik a képzelet bárányfelhői mögött drága arca, – talán hölgy, -akit régi fametszeten láttunk nagyapánk pipázó szobájában, – nőstény, -akire vérbeborult agyvelővel gondol az esztendős farkas, amint egyedül -barangol a nedves erdőben éjszaka. Mint a költő mondja: a fiatalkori -ideál. - -Alvinczi megcsörgette a szerencsenadrág babonás pénzeit és a tallérok, -rézpénzek, ezüsthuszasok elhuzták neki a reggeli harangszót. A furcsa -muzsikaszó azonkívül eszébe juttatta éjszakai álmát, amelyet kemény, -katonás ágyán álmodott: szürkeköpenyes, öregsarkantyús, őszbeborult -lovasnak látta magát, egy országúti fogadó szalmás, sáros udvarán, -nagyfejü lovát száron vezette maga után, a fogadós piros mellényben, -rövidre nyirt hajjal támaszkodott az ajtófélfának és egy hintó állott az -udvar közepén. A hintóban elhelyezkedett azon bizonyos sápadtarcú, -fekete asszony, finoman és graciózusan szedve maga alá bő virágos -szoknyáját, a fején kis tollas kalap volt, mint a várúrnőkön, komornája -– bizonyosan francia leány – figyelmesen takargatta be az aranyhimzésű -apró cipőcskéket a medvebőrrel. Egy félszemű, gonosz, vén kocsis -suhogtatta hosszu ostorát a lovak fölött, amelyeknek négyszögletes -alakjuk volt, majd gyorsan tovagördült a hintó. Alvinczi aztán nyergelt, -nyargalt a hintó után, térdével döfködte kifáradt lovát, a félszemű -kocsis olykor csúfondárosan hátranézett, a hölgy arcán szomorúság, -félelem tükröződött, mintha kedve ellenére esküvőre vinnék, valahol zúg -is egy orgona a messziségben és Alvinczi hiába ostorozza vén gebéjét. - -Az ágy szélén ülve még egyszer végiggondolta az álmot, megsimogatta az -indiai istent, megérintette az öreg hercegnő olvasóját, miközben -könyökével s dédapja imádságoskönyvével is összeköttetésbe jött. -Becsengette öreg huszárját és előkérte pisztolyát. - -Amíg az inas a pisztollyal foglalkozott, Alvinczi a szerencsenadrág -foltjait olvasgatta. Sok folt volt rajta. Egy folt ezer pengőbe került, -mert egy középkori szent ruhájából való volt. - -A huszár aztán kitárta a fehér ajtószárnyakat. A harmadik szobában, a -golyóvédő párna előtt kis asztalkára helyezett egy égő gyertyát. -Alvinczi lassan fölemelte a pisztolyt, összeráncolta a homlokát és a -pisztoly durrant. A gyertyaláng elaludt nyomban, amint a golyó surolta. - -A vén inas összezárta ismét a szárnyas ajtókat. - -Alvinczi figyelmesen végignézett a kilőtt pisztolyon, mint egy jó kutyát -vizsgálnak meg nehéz vadászat után. Arra gondolt, hogy a pisztoly -megbizható barát leend egykoron, ha szerencséje cserbenhagyja. - -Aztán lehunyta a szemét és két nagyon fehér kezével átkulcsolta az -arannyal kivert pisztoly agyát, – hajdanában a fegyvereket úgy -ékesítették, mint a nőket – arcán csöndes áhitat tükröződött, mint öreg -kálvinista templomatyákén, akik megszokták a nép előtt imádkozni. - -– Ne vigy minket a kísértetbe! – mormogta félhangon. - -A varjúbajuszú huszár zajtalanul nyitotta szét a gummi-fürdőkádat. - -– Amen! – felelt és alig hallhatólag összependítette a sarkantyúját. - - - - - -Falusi éjtszakák. - -Csikorgó kisasszony – egy öreg kurtanemes leánya – varrni járt a -nagyanyámhoz, amikor a harmincas és negyvenes években ott -gyerekeskedtem. Voltaképpen már tekintélyesebb numerust írtak a -kalendáriumok, a szegedi árvíz is elmulott, de az öreganyám az -időszámítást már a forradalom előtt beszüntette. Hangyai kapitány -elesett a csatában – eh, jobb is erre nem gondolni! Gondoljunk csak arra -az időre mindig, amikor még boldogok voltunk, lányok voltunk, -menyasszonyok és viselkedjünk úgy, mintha télre Pestre költöznénk, a -Redout-bálra és Hangyai is itt jár valahol az ablak alatt, csupán nem -látható földi szemmel. - -Csikorgó kisasszony nagyszerűen összetanult a nagyanyámmal időszámítás -és gondolkozás dolgában. - -A nagyanyám a régen elmult divatot kultiválta és az Életképek levelei -nyomán alkotta ruházkodását. - -Csikorgó kisasszony megvarrta a ruhát, mintha ez lett volna a -legtermészetesebb dolog a világon. - -Öreganyám télen sohasem mozdult ki a házból, október elsejétől április -végéig fütött, akármilyen volt az idő odakívül és állandóan várta a -vendégeket. A szomszéd faluban és túl a Tiszán néhány ismerős nemes -úrfinak kellett lakni. Bogyai Berci tavaly is erre járt – már mint -harmincban. A Kepes-fiúk a négyeseket jegyezték elő, minden percben -betoppanhatnak, hogy megkérjék öreganyámat: a quadrille-t ajándékozná -X-nek vagy Y-nak, aki ezért esengett. Tehát már csupán ezért sem -lehetett kimozdulni a házból. - -Csikorgó kisasszony együtt töltötte a telet a nagyanyámmal és fölolvasta -a régi báli tudósításokat a régi ujságokból. Egyszer Bécsben táncolták -át az estét, máskor Pesten. A vidéki levelezők beszámoltak a falusi -bálokról, a megjelent kisasszonyokról, kiválóbb urakról. - -– Ejnye, oda nekünk is el kellett volna menni! – vélekedett a nagyanyám. - -Csikorgó kisasszony nem szólt, csak tovább olvasott. - -Szőke, penészvirág-képű, kis szemöldökű és vékony, madárnyakú teremtés -volt Csikorgó kisasszony. Otthon sokat koplalt, azért lakott állandóan a -nagyanyámnál. Bár Hornyákné, a nagyanyám gazdasszonya éppen olyan -pazarlással főzött, mint akár a harmincas vagy negyvenes években, a kis -penészvirágon nem fogott a jólét. - -– Teremtőm, mit főzzek már ennek a leánynak? – tünődött öreg -gazdasszonyunk. - -Csikorgó kisasszony titokban talán citromot evett vagy valami rossz -álmai voltak, hogy nem tudott erőre kapni. A nagyanyám mindig legalább -százhatvan font volt. - -Nagy tél volt, vagy még csak ősz járta? Elég az hozzá, már hosszuak -voltak az esték és a lámpást korán meggyujtották, valamint a -viaszgyertyákat is, amelyeket a nagyanyám szeretett. - -A kis penészvirág kellemetes hangján olvasott, a nagyanyám hátradőlt a -székében és csak a fali óra kettyent bele a körülményekbe. - -– Micsoda pirosság van az arcodon, te leány? – szólalt meg hirtelen az -öregasszony. - -– Gyere közelebb! – parancsolta. - -Csikorgó kisasszony lehajtott fejjel, kissé szégyenkezve állott meg a -nagyanyám széke mellett. - -Az öregasszony fehér kendője csücskével megdörzsölte a leány arcát, -megvizsgálta a kendőt, majd az arcot. A fejét megcsóválta, aztán -elhallgatott. - -– Olvass tovább! – mondta kissé szárazon. - -Másnap a penészvirág szemét vette észre. - -– Milyen fényes a szemed! – kiáltott föl hirtelen. – Ejnye, mit -csináltál a szemeddel? Gyere csak közelebb. - -Fürkészve, hosszadalmasan vizsgálta a leány arcát, szemét, még a keblét -is megtapintotta, mint valami orvos. - -Csikorgó kisasszony azután nagyon mélyen lehajtotta a fejét, amikor -olvasott az Életképekből. - -Napok mulottak el és nagyanyám nem beszélt többet a dologról, hanem -mindig nagyon sokáig fennmaradt estve és már félig bóbiskolt a székében, -a kis penészvirágnak mindig olvasni kellett a régi báli tudósításokat, -Isten tudja hányadszor. - -– Esik a hó odakünn? – kérdezte egyszerre a nagyanyám. – Úgy érzem, -mintha havazna. - -– Majd megnézem az ámbitusról, – ajánlkozott a leány. Már éjfél felé -járt az idő. - -– No, nézd meg, – mondá vontatott hangon az öreganyám. – Bizonyosan -havazik… - -A leány kisietett a szobából, az ajtót bezárta maga után, a nagyanyám -azonban már előzőleg odadobta a pamutgombolyagját az ajtó és a küszöb -közé, így az ajtó kicsit nyitva maradt. Az öreg asszony az ajtórésre -figyelt. - -Kis idő mulva visszatért Csikorgó kisasszony. Szőke haján még csillogott -egy kis hópihe. - -– Biztonság okából az udvarra mentem. Igenis, havazik, de csak nagyon -gyengén. - -– Kivel beszéltél az udvaron? – kérdezte hirtelen a nagyanyám. - -– Senkivel… - -– Nem igaz! - -– A Bodrinak szóltam, hogy megösmerjen. - -A nagyanyám elgondolkozott. - -– Tehát a Bodri az udvaron van, nincs megkötve, mert soha sem hallom -éjszaka az ugatását, pedig hallanom kéne… - -A kis penészvirág nem felelt, lehajtotta a fejét. Ejnye, mintha már a -nyaka sem volna olyan vékony! - -– Olvassak tovább? – kérdezte lágy, álmodozó hangon. - -A nagyanyám intett, Csikorgó kisasszony hangja gyöngéden hallatszott. Az -eperjesi és környékbeli nemes ifjúság, karöltve az idősebb tekintetes -urakkal és asszonyságokkal, folyó hó huszadikán hódolt a farsangi -időszak örömeinek… - -– Gyere ide! – szólt közbe a nagyanyám. - -A leány vállára tette a kezét és a szemébe nézett. - -– Gyerekkorod óta ismerlek. Miért nem mondod meg, hogy valami bajod van? -Szerelmes volnál talán?… - -A kis penészvirág elkomorodott. - -– Nagyasszony, én holnap hazamegyek az apámhoz. - -– Tehát mi bajod van? - -– Semmi, – mondta a hárászkendőjének Csikorgó kisasszony és -hosszadalmasan a földre nézett. - -– Egyelőre nálam maradsz. Lehet, hogy háború lesz és az apádnak el kell -menni hadba. - -– Nincs mostanában háború és az apám már öreg ember. - -– Te azt nem érted, gyermekem. Most menj aludni. - -Nagy szeretettel megcsókolta a leányt, keblére vonta és titokban -megtapogatta a szoknyája zsebét, nem talál-e valami áruló nyomra, -levélre vagy idegen kendőre… A leány szobája az ambituson volt, lobogó -gyertyával ment végig az íves folyosón, távolabb már fehéredett az udvar -a leesett hótól, a házőrző eb havas bundájával a nagyanyám szoknyájához -dörzsölődött, amint a leány után nézett. - -Másnap Hornyáknéval suttogott ebéd után az öregasszony. - -A kövér gazdasszony a csodálkozástól szinte megkövülve állott helyén. -Aztán estélig nagy csönd volt a házban. A nagyanyám régi emlékkönyveit -lapozgatta az ablaknál, majd mindenféle fotografiákat vett elő, amelyek -nagyrészt megfakultak, mintha csak pontosan azt az időt szeretné -visszavarázsolni, amikor ő is tizenhat esztendős volt, mint Csikorgó -kisasszony. A fejét csóválgatta, hátrafont kézzel járkált, meg-megállott -a tűz előtt és hosszasan belenézett. - -– Az éjszaka idebent alszol, nálam, – mondta este, midőn az olvasgatás -megkezdődött. - -Csikorgó kisasszony ijedten emelte föl a tekintetét. - -– Én nem tudok mással aludni, – mormogta. - -– Te hálátlan! – kiáltotta az öregasszony. - -A leány nem szólt többé, csak a hangja lett nagyon szomorú. - -Éjjel a nagyanyám arra ébredt, hogy valaki nagyon csendesen mozog a -szobában, aztán kinyílott az ajtó, falusiasan nyikorgott, majd -becsukódott. - -Az öregasszony egy darabig várt, ruhát vett magára, aztán ő is kiment az -ajtón. - -Az ámbitus végén, a Csikorgó kisasszony szobájában gyertyavilág volt. A -nagyanyám odalopózkodott. - -A leány csomagolt, mindenféle női fehérnemüeket dugdosott el egy -kosárba. Az öregasszonyságnak elég volt egyetlen pillantást vetni a -fehér ruhákra, tisztába jött mindennel. - -Benyitott az ajtón, a leánynak szinte lehanyatlott a két karja az -ijedtségtől. - -– Mit csinálsz? - -A kis penészvirág eltakarta a két szemét. - -– Hazamegyek. Az apám házához megyek. - -Az öregasszony keblére vonta a leányt. - -– Mit vétettél? - -– Nem vétettem semmit, – rebegte a Csikorgó kisasszony könnyek között. – -Csak nem vagyok tiszta. Nem tudom, mi történt velem. - -– Semmi sem történt, – mondá jókedvüen az öreganyám. – Csak az történt, -hogy nagyleány lettél, nemsokára férjhez fogunk adni. Tehát ezért nem -akartál aludni a szobámban? - -– Igenis. - -A nagyasszony nevetett. - -– Ó, te golyhó! Hisz valamikor magam is… A harmincas, negyvenes években, -amikor nagyleány lettem. Mikor még a „Falusi éjtszakák“ volt az -olvasmányom, csupán csak annyit tudtam az életről, mint te. Most már -többet tudok… No, csókolj meg. - - - - -Árnyékból szőtt vendég. - -A jellemszinész Bolingbrooket játszotta és miután Bolingbrooke meghalt, -Ercsei a Zöldfába ment sört inni. - -A Zöldfa nem mindennapi hely volt. A társulattól nem is igen kultiválta -más, mint a furcsa Ercsei. A korcsma majdnem a városon kívül volt és -hosszu kocsiszínjében vásárosok aludtak szekereiken. Az igen hosszu -épület lapos tetőjével és vasrácsos ablakaival leginkább siralomházhoz -hasonlított, ahol betyárlegények búsulnak az akasztás előtt. Rongyos -szolgáló a kúton, az ajtónál beteges, de dühös eb, a korcsmárosnét -Fánninak hívták és még nem volt színházban életében. Ugyanezért nem is -nagyon tisztelte Ercsei urat és komolyan megharagudott, ha a szinész -legyeskedett a köténye körül. A szeme könyes lett és kis kövér ökleivel -minden tréfán kívül arcul ütötte Ercseit. Fánni határszéli zsidólány -volt egykor, az életről keveset tudott, sőt talán semmit. Kevés -agyveleje megfeszült homloka mögött, midőn az üzlet aprólékos dolgait -kellett elintézni. Egyébként spirituszszaga volt Fánninak, de a nyaka, -válla, keble, karja olyan finom és gömbölyded volt, amilyent ritkán -lehet látni. Göndörkés haja (véletlenül nem nyírták le) fehér nyakán, -mint álomszerü, mesebeli növény repkedett. Szeszélyes figurái voltak itt -a hajnövénynek. A jellemszinész oda szerette volna dugni az arcát, de -nem nagyon lehetett. - -Őszi este volt, a városon kívül a rétek köde fogadta Ercseit. Az útmenti -fák sajátságos hangon sziszegtek, majd kocsirobogás hallatszott a -távolból és a ködben föltünt a postakocsi. - -A jellemszinész nem igen volt valami olvasott ember, de annyit mégis -tudott, hogy postakocsin nem szokás manapság utazni. Pláne, olyanforma -alakja volt a postakocsinak, mintha valamely régi angol képeskönyvből -vágták volna ki. A kocsis háromszögletü kalapjában, fehér parókája alatt -feszesen ült helyén, a hintó úszni látszott a köd felszínén, a lovaknak -ellenben csak a fülük látszott. Hosszu fülük!… Az urak ilyen kocsin -utaztak Angliában, amikor Shakespearet mentek nézni vidékről Londonba. A -kocsiban még aludni is lehetett. A színház nem takarékoskodott a -felvonásokkal. Hisz senki sem sietett. - -A postakocsi már a Zöldfa udvarán állott, mire a jellemszinész -gyalogosan bevergődött. Egyszerre a nevét hallotta említeni Ercsei úr, a -postakocsiból egy fehérparókás, elegáns úriember intett aranyvégü -pálcájával a szinésznek. - -– Ön az a szinész, aki ma este meghalt? – kérdezte az előkelő, -selyemkabátos úr. - -– Szolgálatára. - -– Nevem Bolingbrooke, kíváncsi voltam önre, – folytatta az előkelő -úriember. – Mindaddig, amíg meg nem hal, elég jól játszik. -Hellyel-közzel magam is úgy cselekednék, mint ön. Csak azt nem tudom -sohasem, hogy mit csinál mindig, amikor hátramegy a szinpadra?… Igazán -elment gyalog Londonból Velszbe? Mint én fiatalabb éveimben? - -Ercsei már korábban levette a süvegét és ritkán fakó haját a szelekre -bízta. Meghatott állásba helyezkedett a lord előtt, aki valamely -varázslat folytán idekerült. Akárhogy jutott ide, egy bizonyos: Ercsei -urat akarta játszani látni. Tehát már nem kellett csodálkoznia az -eseten. - -– Tessék besétálni, lord úr, – mormogta Ercsei. - -– Nem tudom, hogy érdemes-e bemenni? – tanakodott Bolinbrooke. - -– Ó igen, érdemes! – buzgólkodott Ercsei úr. – Én többnyire száraz -kolbászt szoktam enni vöröshagymával és tetejébe sok bort öntök. De a -gyönge gyomruak részére is van itt valami. Szilva, magbaváló szilva. A -primadonnánk, midőn egyszer itt volt, szilvával lakott jól. - -Bolingbrooke gyorsan határozott. - -– Ön derék fiúnak látszik, önnel maradok, – mondá Ercsei úrnak. – -Szeretnék mindenesetre közelebbről megismerkedni a művésszel, aki -alakomat rendkivüli tökéllyel bemutatja a színpadon. Úgy érzem, mintha -egy test volnék önnel. Bizonyosan rokonságban van lelkünk is. Mondja, -hol született ön? - -– Nagykátán, – felelt Ercsei és kissé szégyenlette magát. - -– Nézzük csak… Én Bolingbrookban születtem a déli Velszben. Talán a -planétáink egyeztek. Az én csillagom a Szaturnusz. - -– Az enyém is, – felelt nyomban Ercsei és a kolbászból hatalmasan evett, -meszelyszámra hajtogatta a fehér bort és Bolingbrooket már legközelebbi -rokonának vélte. - -– Képzelje, lord, szerelmes vagyok! – mondta a vacsora végén a szinész. - -Bolingbrooke jóakarattal nevetett. - -– Halljuk, kedves alteregóm, hogy és miképpen van ez a dolog? - -A szinész a vendégszobán keresztül lépkedő korcsmárosnéra mutatott. - -– Háromszáz asszonnyal már elbántam életemben. Ez egyszer nem találom a -kulcsot, vagy talán már igazán öreg lennék? - -– A legjobb korban van, – mormogta Bolingbrooke és furcsa metszésű, igen -nagy golyójú szemével, amelyben mintegy völgyek és hegyek látszottak, -szemügyre vette Fánnikát. - -– Keleti asszony, – dünnyögte. – Nagyon csodálkozom, kedves művészem, -hogy keleti származású nőnél megáll, mint a nemes vadászló a vizesárok -előtt, ha rosszul sarkantyúzzák. Bátran előre, fiam, hiszen e nők, akik -keletről hozták magukkal vérüknek füszerét, szemüknek tüzét és bőrüknek -bársonyos puhaságát, ahhoz vannak szokva, hogy a férfiak erőszakkal -elragadják őket. A keleti nő leginkább azt szereti, ha álarcos haramiák -elrabolják a hegyszorosban. - -– Tehát elraboljam? – kérdezte a jellemszinész. - -– Természetesen… Bármelyik kastélyom nyitva álland az ön részére, művész -úr. És a hölgy, akit társaságával kitüntet, a megfelelő tiszteletben -részesül. Ó-Anglia lovagtermei, Anna királynő korabeli hálószobák a -széles ággyal, amely külön szoba a szobában, önt várják Ercsei úr. Most -Isten önnel! - -A selyemköntösü férfiu eltünt a jellemszinész mellől, de hogy nem álom -volt jelenléte, azt bizonyította a kerékrobogás, amely nemsokára -fölhangzott az udvaron. - -Ercsei egy darabig sajnálta, hogy a többi kollegáinak nem mutatta be -barátját. Az eféle barátság mindig emeli az ember tekintélyét az -éhenkórász szinészetnél. Bolingbrooke! Csak ilyenkor tudódik ki, hogy -mekkora úr egy valódi lord! - -A száraz kolbász elfogyott. Ercsei becsattantotta a bicskáját és olyan -meleg hangon, amilyen hangon csupán mint püspök vagy király szokott -megszólalni, a menyecskéhez fordult. - -– No hát most már hallotta a magáét. A nemes lord azt parancsolta, hogy -elszöktessem. Bármelyik várába… - -– Hallottam, – felelt Fánni, – mert azért van fülem. Igen szívesen -hagynám magam ellopni, de az uram vigyáz, éjjel töltött puska van az ágy -mellé támasztva. - -– A parancs, parancs, – mondá komoran Ercsei. – Tudom, hogy sok bajom -lesz még magával Fánnika. Ezerszer megbánom, hogy egykor beleszerettem. -Talán még boldogtalan is leszek. De engedelmeskedni kell atyai barátom, -mondhatnám testvérem parancsának. Jőjjön velem, Fánni. - -Megragadta az asszonynak a kezét. - -– Búcsúzzon! Gyorsan búcsúzzon el itt mindentől, megyünk Blackhouse-ba, -a barátom kastélyába. Fehér lovak ropogtatják a jóféle abrakot és azt -várják, hogy bennünket tovaragadjanak. Jőjjön Fánni. Lehetséges, hogy -már a püspök úr is vár, hogy összeadjon bennünket nagy orgonazúgás -mellett. - -Fánni megzavarodott e különös beszédektől, ledobta a kötényét és vállára -hárászkendőt borított. - -– Tehát menjünk, – folytatta Ercsei. – Kár, hogy nincs itt valahol egy -paripa a közelben, vagy legalább is postakocsi, kénytelenek leszünk -gyalogosan menni, pedig Blackhouse öt mérföldnyire van ide. - -Fánni ezalatt szintén az ivószoba közepén állt és kipirult arccal várta -a történendőket. Vajjon, mi minden következik e szép szavak után. - -Ercsei viharosan fejébe nyomta sapkáját, meg újra levette… - -– A király tehát nem akarja híven és odaadással fogadni baráti jobbomat? -Az ármány kigyói lappanganak kebelében?… Lappanganak… Lappanganak… - -Mintha a sugót kérte volna ebben a percben Ercsei, a híres jellemszinész -az ivószoba sarkában, mert szerepét hirtelen elfelejtette. Töprengve -szorította homlokára kezét és tekintete vad haraggal óhajtotta elfogni a -kezdő szót a levegőben. - -A sapkát végleg levette fejéről és összeráncolt homlokkal, dühösen ült -vissza helyére. Észre sem vette, hogy az asszony a folytatásra vár. A -szerepet elfelejtette. - - - - - -A kéményseprő. - -Jambon Pál az ó-lublói járás kéményseprője, akinek oly horihorgas alakja -volt, hogy bátran össze lehetett téveszteni kormos, keskeny létrájával, -de amellett a legszebb hangja volt a környéken, – egy napon odamaradt -körutjában. A kéményseprő gyalogszerrel szokott járni, a hegyről a -völgybe, kisvárosból az eldugott faluba, útjában dallal füszerezte a -fáradalmat s ilyenkor messzi vidéken tudták, hogy merre jár Jambon Pál, -a széphangú kéményseprő. - -Körülbelül karácsony előtt történt. - -Ha farkasok jártak volna a vidéken, igen könnyen meg lehetne magyarázni -a kéményseprő eltünését. De a farkasok még nem jöttek le a hegyekről, -holdas éjszakánkint csupán nagy messziségből hangzott a vonításuk, mint -valamely másvilági kardal. A fenyőerdőkben nyugodtan csattogott a -fejsze, az ünnepre való zöld fát vagdalták, a Poprád sem állott még be, -csupán az utakat borította méteres hó. Annál jobb. Szánon könnyebb a -közlekedés. - -A kéményseprő azonkívül mindenféle csodaszereket tudott a halál és -betegségek ellen. A megfagyás elkerülésére saját találmánya volt. Igaz, -hogy a borocskát szivesen leöblítette a torkán, ha szemben találkozott a -borocskával, de vajjon akad-e olyan utonjáró, fagyban, hóban, zivatarban -országútat járó férfi, aki ellensége volna a bornak? A szegény -utasembernek nem igen van más vigasztalása, mint a határcsárda. -Reggeltől-estig úton járva a létra is megnyomja az ember vállát, jól -esik tehát egy órácskára befordulni a zuzmarás fedelü csárdába, amelynek -havas udvarán az utazók bozontos komondorai nyalogatják a multkori -disznóölésből itt maradott vért, odabent tűz ropog a tűzhelyen és -füstben, félhomályban mindenféle emberek üldögélnek, akikkel csupán -uton, elhagyott csárdákban lehet találkozni. Kolduló barát és -szabadságra menő katona, vásárra igyekvő gyolcsosok és karácsonyi -napokra hazatérő diákok. Fuvarosok, akik egész életükben a bakon ülnek s -az országutat járják, mintha meg volnának átkozva. Titokzatos vándorlók, -akik mindenféle látható ok nélkül csavarognak az ország egyik szélétől a -másikig. Mindenféle mesék hangzanak itt, amelyeket sohasem lehet másfelé -hallani. Az egyik utazó a lengyel városokról beszél, a másik Bécsbe -igyekszik, mert az aranyhimzésnek ott keletje van, a harmadik már -tizedik éve kóborol és munkát keres. Kardkovácsságot tanult. Nemde, a -legnagyobb dolog ilyenkor az asztal végére telepedni és félmeszely bor -mellett jobbra-balra hallgatózni, hol tanulhatna valami hasznosat az -ember. Csupán az asszonyokról nem lehetett semmiféle jót hallani az -utazók szájából, ami nagyon fájt Jambon Pálnak, mert neki fiatal -felesége volt otthon. Még a legrongyosabb, legelzüllöttebb vándorló is -olyanformán beszélt az asszonyokról, mint akiket csak le kell szakítani, -amint útba akadnak. S az asszonyok hagyják is magukat, hisz a vándorlók -tovább utaztak, a titok tehát nem derülend ki. A pirosképü, pohos és -pénzes liptói gyolcsos, ki saját kocsiján utazott, vállát vonogatta: - -– Egy vég vászonért Észak-Magyarország valamennyi menyecskéjét -megveszem, ha akarom. - -Jambon Pál ilyenkor mindig nagyon búsult titokban és dalokat kezdett -dúdolgatni, mintegy figyelmeztető szerelmi vallomásokat a messze lévő -fiatal asszonynak. Érzelmesen, szívrepesztően fujta s a határcsárda -vendégei sehogy sem tudták kitalálni, miért remeg néha a kéményseprő -hangja. - -Midőn dalban és hangban elküldte képzeletbeli üzenetét a drága -asszonykának, megkönnyebbült s a lelke, szíve nyugodtan viselkedett -fekete mundérja alatt. Nem lehet az rossz asszony, akit ennyire szeret -az ura. Vállára kapta létráját, kezet fogott a korcsmárossal, odakünn -már alkonyodott, pedig Podolin még messze van. A korcsma előtti térségen -varjakra vadásztak az utazók kutyái, friss éjszakai hideget leheltek -lefelé a hegyek, a holdvilág már mint egy hályogos szem bujdosott a -messziségben, amerre valahol a podolini toronynak kell lennie a -völgyben. - -Ekkor veszett nyoma Jambon Pálnak, a kéményseprőmesternek. - -Az asszony egy darabig várta, kereste, Privoda fuvaros szánkóján kora -hajnaltól késő estig bejárta azt az útvonalat, amelyen a kéményseprő -szokott járni. - -A csárdákban már új utazók üldögéltek, és mindenütt hamiskás -pillantással fogadták a gömbölyü, barna asszonykát. Borral kinálgatták, -s lőcsei boltos gyöngyfüzért akart akasztani a nyakába, a vasszürke -szakállú korcsmáros titkosan a fülébe súgta: - -– Ugyan mit keresi azt a korhelyt? Pihenje ki nálam a fáradtságát. Puha -ágy van a benyilóban. - -Lublói urak vadásztak a havas hegyoldalban, zúzmarás bajuszú, kicsattanó -arcú, bőrkabátos urak, akik hatalmas kulacsot hordtak a vállukon. -Puskával a szán elé állottak s erőszakkal le akarták szállítani a kedves -menyecskét. Csak nagy üggyel-bajjal szabadult Jambonné, de egy sárga -macskabajuszú mégis csak erős csókot nyomott az arcára. - -– Mit félsz tőlem? – súgta a fülébe. – Elmegyek én komának, ha rákerül a -sor. - -Toporcon egy régi kenyerespajtása lakott Jambon Pálnak, akivel együtt -gyerekeskedett. Ez szíjjártó volt és nagyon megörült a menyecskének, -miközben behívta a házába. - -– Pihenj le, asszonyka, mit törnéd gyenge lábodat a szoknyakergető Pali -után? Bizonyosan valami pendely után csavarog. Jó dolga van annak. - -– Nem teszi azt az én uram, – felelt bizalommal a menyecske. - -– Dehogy is nem. Mindig a lányok köténye körül szaglászódott, én csak -ismerem, – mondta a kenyeres pajtás és bezárta az ajtót. - -Estefelé, mikor az elhagyott podolini úton ügettek a lovacskák a -szánnal, a vén Privoda János, a sánta fuvaros is hátrafordult egyszer -csak az ülésben és se szó, se beszéd, hatalmasan átkarolta az asszonyt. - -– Mindegy már, ténsasszony. A mester úgy is megfagyott valahol részegen -az árokparton. - -Igy történt aztán, hogy Jambonné nem merte tovább keresni elveszett -urát. Karácsony is jött, új esztendő következett, ezer dolga van -ilyenkor az embernek. Az atyafiak, különösen a férfinemen lévők, -dédelgetve vették körül az elárvult menyecskét. Bort és mézeskalácsot -vittek neki, az ünnepen meglátogatták, lehetőleg egyesével. - -– Az a szamár Jambon, – mondogatták a nyálukat szürcsölve. – Ilyen derék -aszonytól szökött el. - -Mert másképpen nem lehetett, csak úgy, hogy Jambon Pál elszökött, -hűtlenül, csalfán, hisz mindig volt valami rejtett gonoszság a szemében. - -A kisváros kalácsszagú karácsonyi áhítatában a tömjénnél is jobb illata -volt a hirtelen szabaddá lett asszonykának. Még a nagyszakállú főbíró is -megkopogtatta szarvasagancsos sétabotjával a Jambonné ablakát. A -menyecske éppen a tükör előtt ült és az arcfestéket próbálgatta az -arcán, amellyel a vén szomszéd, Gubriczki városi irnok lepte meg. Hej, -milyen szép piros lett az arca! Istenem, ha az ura most látná! Soha -többé nem kívánkozna el mellőle. - -– No, hát csak én vagyok az árva gyerek? – kérdezte pajkosan a főbíró. – -Csak engem felejtesz ki, rózsaszál? Pedig mindvégig jó embere voltam az -uradnak. - -– Jaj, tekintetes uram, megölnek azok a komisz férfiak, nincs nyugvásom -tőlük. - -– Hát majd én megvédelmezlek. Ki bántott? De eressz be, mert az utcáról -csak nem beszélgetek veled! - -Jambon Pállal pedig az történt, hogy amint megkönnyebbült szívvel, az ő -kedves menyecskéjére gondolgatva (miközben füttyszóra csücsörödött az -ajka) ballagott az országúton, hogy útját rövidítse, a kanyargó -Poprádnak vágott. A folyó medrét gyenge hó borította, messze szürke -jégtáblák között aluszékonyan pislogott a folyó téli alkonyatban, de -azon a helyen teljesnek látszott a jég a tulsó partig. - -A kéményseprő vidám szívvel nekivágott a jégnek. Mikor a folyó közepére -ért, egyszerre megreccsent alatta a jég, a kéményseprő egyet-kettőt -ugrott előre, míg az ugrást eltévesztve, egy habos sörényü lékbe -pottyant s egy másodperc alatt eltünt kormos alakja a jég alatt, csupán -a létrája hegye meredt ki a lékből. - -– Édes kis feleségem, – gondolta magában a jég alatt Jambon Pál és -keresztet vetett. - -A jeges habokban jó mélyre elmerült a kormos ember, aztán a folyó -meghintázta, megforgatta s visszadobta a léken a szabad levegőre. Jambon -eszméletlenül terült el a havas jégtáblán, amely most hirtelen megindult -a folyón, az árral úszva. A jégravatalon sokáig úszott a fekete ember, -mögötte mint árbócrúd a kormos létra. Éj lett, csönd lett, a sápadt hold -kíváncsian pillantott a Poprád közepén úszó kéményseprőre, még tán a -nagy hegyek is átkiabáltak egymáshoz havas ködbe burkolt csúcsaik -mögött, amint lábuknál a Poprád sietve ragadta tova az eszméletlen -kéményseprőt. A zandeci kolostornál partra dobta a Poprád Jambon Pált, -ugyanakkor magához tért a különös utazó. - -Csupán egy vén versíró barát volt ébren még a hegyek közzé rejtett -kolostorban. - -– Nini, egy kéményseprő! – kiáltott föl. – Jókor jöttél, amice. -Évtizedek óta nem tisztította senki a kéményeinket! - -Csakhogy Jambon Pál egyelőre nem volt abban az állapotban, hogy kéményt -seperjen. A mundér jéggé fagyott a testén, még a haja is jégsipka alatt -barnállott. A két lába két jégtuskó, s hangja erőtlenül, mint valami -belső szél hallatszott. - -A versíró barát megragadta a megfagyott embert és az udvaron -meghempergette a hóban. De még így is két hosszú hét mult el, amíg a -kéményseprő talpraállott. - -– Hadd lássam a kéményeket, – mondta hálás szívvel és munkához látott. - -Valami csodálatos dolog történt vele. Egész idő alatt egyetlen egyszer -sem jutott eszébe a felesége, aki pedig azelőtt egy pillanatra sem -maradt ki a gondolataiból. A jegesfürdő után következő betegség alatt -álmodott az országuti csárdákkal, elvadult külsejü komondorokkal, amint -varjúra lesve hasalnak a hóban, álmodott egyszer látott vándorlókkal, -akik valamit meséltek a tűz mellett, míg az ország egyik határától a -másikig utaztak. Csak az asszony nem jutott eszébe. Mintha a jég alatt -maradt volna a bolond nagy szerelem! Vagy talán a végzetnek vannak ilyen -tréfái, hogy két szívben egyszerre, egyetlen lehelettel fujja el a -szerelem gyertyalángját! - -A kéményeket már dalolgatva seperte és a papok meg voltak elégedve -munkájával. A kolostori óriási kályhákban ujult erővel lobogtak a tüzek. - -Aztán bőven megajándékozták Jambon Pált s utjára eresztették. - -A kéményseprő vidáman ballagott a havas országuton. A Poprád azóta -mindenütt megállott, befagyott hátán terhes szekerek döcögtek. - -– Te kutya! – mondta a kéményseprő a Poprádnak és legalább egy tucatszor -átment a folyó hátán, mintha csak elégtételt venne. - -Az útszéli csárdában megint utazók ültek és a zuzmarás ablak mögött jól -csúszott a jeges bor. Éppen asszonyokról beszélgettek. - -– Van mostanában Podolinban egy özvegy menyecske, aki éjszakára -kvártélyt ád az utazóknak, – beszélte a nagyhasú tót gyolcsos. – Ott -aztán már igazán érdemes kvártélypénzt fizetni, – szólt s zsirosat -csettintett a nyelvével. - -– Csak nem a kéményseprőné? – kérdezte derülten Jambon Pál. - -– De bizony az. Bort főz estére, meg a puha tenyerével meggyurja az -ember hátát. Csak parancsolni kell a vendégnek, minden parancsolatát -olajozva teljesítik. A keble olyan puha, mint a vánkos, a válla kalács, -a dereka mint az őzé. - -– Ej, haj! – kiáltott föl a kéményseprő. – Jó darab idő óta nem láttam -fehérnépet. Ideje volna már utána nézni valami szoknyának. - -A bor nagyszerűen csúszott és bizony erőfeszítésébe került, hogy -elhagyja a meleg csárdát. Csakhogy már nagyon kívánkozott asszony után. -A létrát vállára kapta és mire leszállott az este, bekopogtatott -Podolinban a felesége házához. - -Az asszony csaknem hanyat vágódott ijedtében. Aztán térdre vetette -magát. - -– Ne ölj meg, csak ne ölj meg! – sikoltotta kétségbeesve. - -A kéményseprő nagyot nevetett. - -– Van eszembe. A gömbölyü vállad szeretném megtapogatni, meg a derekad -átkarolni, csak ezért jöttem. Mit szoktak itt kvártélyért fizetni? - -– Teremtő Istenem – jajongott a menyecske. – Egy huszas az éji -nyugodalom. - -– Én majd fizetek három huszast. De hadd lássalak hát, drága! – évődött -a kéményseprő és a két kezébe vette felesége kipirosított arcát. Nagyot -csókolt rajta. - -– Hajnalban tovább megyek, de egy-két hét mulva, ha újra erre lesz az -utam, ismét megszállok nálad, – mondta Jambon Pál és megveregette az -asszony hátát. - -A menyecske egy darabig alattomosan, a szeme szögletéből lesett az -urára, aztán mivel semmi rossz szándékot nem látott, az ölébe vetette -magát és két telt karjával átkarolta: - -– De régen is vágyódom már reád. Mert nincsen olyan férfi az egész -Szepességben, mint te. - -– Derék asszony vagy te is, lelkem, – felelt dicsérőleg a kéményseprő és -nemsokára egy huszast vetett az asztalra, hogy azért bort akar inni. - -Jambon Pál ezután még sokáig járta nyugodt szívvel, jókedvű dallal az -országutat és többé sohasem érzett szorulást torkában, midőn az -asszonyok gyöngeségéről beszélgettek körülötte a sok mindent próbált -utasemberek a határcsárda ivójában. De érzelmesen már sohasem dalolt. A -szive a Poprád fenekén maradt és tán színes kavics lett belőle. - - - - -A kártyások. - -Künn zúgott a téli förgeteg, a vihar kévékben sodorta a havat, a szél -legszilajabb nótáit vette elő és a távoli erdőből, amely ritkás -tölgyfáival, mint valami hegyoldali temető feketéllett idáig, olykor -tompa farkasüvöltést hozott a szél. A tél vad dühe tombolt a határszéli -kis vendégfogadó körül. Itt állott egymagában a kis fogadó a -hegynyeregben, azon az úton, amely Lengyelhonba visz. Máskor zajos -szokott lenni a kis tanya az utazók, vásárosok lármájától, ebben az -istenitélet-időben, amely napok óta dühöngött a hegyek között, csupán -két vendége volt a csárdának. De az a kettő aztán fölért egy tucattal. -Egy zsoldoskatona volt az egyik, aki a harmincéves háború utolsó tíz -esztendejét végigszolgálta. Bejárta a félvilágot és most hazafelé -igyekezett Magyarországra, megnézni, kik élnek még azok közül, akiket -valamikor itt hagyott. Tagbaszakadt, vállas ember volt a katona: az -arcán egy akkora sebforradás, hogy elég lett volna három embernek. A -köpönyege rongyos volt és fakó, mint a vén ember kedve. A csizmája -hajdanta szép lovagcsizma lehetett, de mikor a zsoldoskatona a lábára -húzta ezt a csizmát, akkor már annak csak a neve volt csizma. Tollas -süvegét a világért se tette volna le fejéről, nyilván büszke volt a -tollaira és gondtalan jókedvvel huzogatta elő a tallérokat a -tarsolyából. Az ő mesterségének nem árt se a jégeső, se a földrengés, -katonára mindig szükség van, háború nélkül nem élhetnek meg a királyok. -Ugyanezért ő volt a vendéglátó gazda és minden jóval traktálta az -útitársát, akit ugyancsak a vihar vert ebbe a korcsmába. - -Az útitárs egy rongyos barát volt. Nagyfejű, nevetős-arcú, harsogó -kacagású ember volt, aki módfölött és nem minden céltudatosság nélkül -mulatott a zsoldoskatona mókáin. Rengetegeket kacagott és sokszor -kijelentette, hogy a katonánál derekabb férfiut nem ismert még eddig. -Aféle kopott, csavargó barát volt, akit minden kolostorból kidobtak; -ahonnan ki nem dobták, onnan magától elment. Az egész tudománya néhány -latin imádságból és mondásból állott. A katona nem tudott latinul, annak -mondhatott, amit akart. A katonát Lőcsei Jánosnak hívták, a barátnak -csak Petrus volt a neve. A másik nevét tán maga is elfeledte már. - -A nyitott kandalló mellett bort főztek és nagyokat ittak a kupákból. Ha -megunták a bort, leheveredtek a fal mellett álló padokra és jóízűt -aludtak. Fölébredvén, újra borfőzéshez láttak, mert a téli vihar, -ahelyett, hogy csillapodott volna, óráról-órára növekedett. - -A harmadik napon, amikor Lőcsei János már mindent elmondott, amit messzi -külországokban látott, Petrus is kifogyott az istentelenségekből, -parázna mondásokból, amelyekkel addig a katonát mulattatta, egyszerre -unatkozni kezdtek. Immel-ámmal ittak, a katona sokszor kibámult a -förgeteges tájra az ablakból, amely nem volt nagyobb, mint egy misemondó -könyv táblája. Nagyokat ásított, hogy egész teste megrázkódott bele. -Hatalmas fogsora volt, amelyből kettő hibázott elől. - -– Hol verték ki? – kérdezte a barát a fogakra mutatva, amikor a zsoldos -befejezte a hosszú ásítást. - -– Magdeburgban egy Wallenstein-huszár, – felelt unottan a katona. - -– Persze, valami szoknya miatt? – firtatta a barát, hogy mesélésre bírja -a katonát, emigy ujabb tallérokat csalogatván elő. De a katona nem is -felelt erre. Megunta már a kérkedést a rongyos barát előtt. - -A barát ekkor a csuhájába nyult és onnan egy csomag kerekszélü kártyát -huzott elő. Tréfás mosollyal tartotta Lőcsei János elébe. - -– Hát ha olyan sok földet bejártál, ismered-e ezt? - -A zsoldosnak megvillant a szeme. - -– Mért nem mutattad eddig, te kutyafülü? – esett neki a barátnak. – Most -már tudom, hogy mi a bajom. Játszani szerettem volna és nem volt mivel -játszani. - -– Hát velem játszhatsz, – felelt Petrus. – Én éppen úgy ismerem a -kártyát, mint a bibliát. - -Megcsördített néhány rézgarast, amely mintegy varázsszóra került elő a -csuhából. Majd bűvészi ügyességgel keverni kezdte a kerek lapokat, -amelyekre lovagok, barátok, fejedelmek és apácák voltak föstve. Ott volt -egy lapon a pápa képe is. A pápa elütött mindent, az volt a legnagyobb -kártya. - -A katona tallérokat vett elő, majd kihúzta széles kardját és a meztelen -pengét az asztalra fektette. - -– Minek az? – kérdezte a barát. - -– Hm, mi így szoktuk játszani a táborban. Aki csal, annak nyomban -levágjuk a kezét. Ez a törvény a játéknál. Egy olasznak mind a két kezét -levágtuk. Mert a bal kezével éppen úgy csalt, mint a jobbal. - -Petrus kelletlenül vonogatta a vállát. - -– Nem igazság, – mormogta. – A ravaszokat meg kell jutalmazni, nem pedig -büntetni, mert a ravaszság isteni adomány. Mózes is ravasz volt, pedig ő -próféta volt. És Bonifácius vajjon nem-e a ravaszságának köszönheti, -hogy szentté avatták? Az öreganyját égettette el a máglyán, amelyet neki -raktak. És Bonifácius másnap megjelent az emberek között. - -A zsoldos nem jött zavarba: - -– Hát olyan szentről tudsz-e, Petrus, aki hamisan kockázott? Hogy ólmot -rejtett volna a kockája belsejébe? - -Petrus összeráncolta a homlokát. Majd őszintén felelt: - -– Nem, eddig olyan szentről nincs tudomásom. Ha csak engem szentté nem -avatnak egykor! - -– Keverd a kártyákat, barát és vigyázz a kezedre, – mondta a katona és -nagy figyelemmel fogott a játékhoz. Természetesen Landsknechtet -játszottak, a játékoknak ezen öregapját, amelyet a hagyomány szerint egy -angol királynő talált volna ki. - -A sors a katonának kedvezett. - -Hamarosan elnyerte a barát garasait, később ezüst olvasó, ezüst butykos -került elő a csuha mélyéről. Sarkantyú és breviárium, karneol mentegomb -és ezüst tükör kerültek napvilágra. A barát kegyetlenül veszített. - -– Az ördög tréfál velem, – kiáltott föl, amikor minden értéktárgyából -kifogyott. Hiába kutatta át a csuhát. Nem talált abban már semmit, mint -egy lyukas magdeburgi lázsiást, amivel előzőleg a katona ajándékozta -meg. Mert a lázsiás hamis volt. - -– Tartod a lázsiást? – kérdezte Lőcsei Jánost Petrus. - -A katona elnevette magát. - -– A lázsiás legyen a tied, nekem csak bajt hozott mindig. Hanem a -csuhádat, Petrus, azt megtartom. - -A barát habozás nélkül levetette rongyos csuháját. A katona nyert, a -barátnak már nem volt csuhája sem. - -– Elég is volt már a játékból, – mondta a katona és vitézi öltözete fölé -öltötte a barát ruháját, míg az dideregve húzódott a tűzhely mellé. - -A zivatar másnapra sem csillapodott. A hó befutta a hegyeket, völgyeket, -olyan volt a táj, mint egy nagy fehér temető, ahol meghalt minden élet. -A kártyák ott feküdtek az asztalon. A katona unatkozva nyult utánuk. - -– Tedd be a lázsiást, barát, – mondta, – megtartom. - -Petrus előkereste a papucsából, – máshová immár nem rejthette, – a -pénzdarabot és a szerencse Petrus felé hajolt. A kacér Fortuna elpártolt -a katonától és a papi férfiu mellé szegődött. Előbb a tallérok -vándoroltak át a baráthoz, majd a katona tollas fövege, csizmája és -vitézi öltözete. Csupán a lyukas lázsiás maradt meg a katona birtokában, -mert az a játék folyamán hozzája került és a barát nem akarta többé -elfogadni. - -– Megyek is már az útamra, – mondta a barát a játék végeztével és a -csuha alá felkötötte Lőcsei János kardját, fölhuzta csizmáját, még a -tollas kalapot is fejére tette, míg a katona pőrén húzódott a tűz mellé -és a lyukas lázsiást markába szorította. - -A barát elment volna, ha a zivatar engedi. De a hófúvás nem engedte egy -tapodtat sem a fogadóból. Ott maradt és bibliai idézetekkel vígasztalta -a katonát. - -– Gondolj Jóbra, cimbora, akinek inge se volt, mégis megvolt. Neked -pedig inged is van. - -A katona a fogát csikorgatta, de nem szólt semmit. A barát lefeküdt és -úgy horkolt, hogy harsogott belé a korcsma. Addig sohasem horkolt. Addig -csak a katona horkolt. - -Másnap mondja a barát: - -– Az a lázsiás Magdeburgba való, ahol én gyerekeskedtem. Tedd be, vitéz, -hadd tartom meg. - -S a kártyához nyult. - -A katona pedig a lyukas lázsiással visszanyerte kardját, csizmáját, jó -pengő tallérjait, – sőt övé lett ismét a csuha is. A barát ült a tűz -mellé, papucsában a lyukas lázsiással… - -* - -Mi lett végül a lázsiással és a többi hozzátartozó dolgokkal? – kérdi a -nyájas olvasó. - -Hát bíz én nem tudom megmondani, de még az a középkori legendás könyv -sem ád erre a kérdésre kimerítő feleletet, amelyben ezt a történetet -olvastam. A legendás könyv szerint száz esztendő mulva is arról -beszéltek jámbor utazók, hogy a határszéli vendégfogadóban egy öreg -zsoldoskatona és egy vén barát Landsknechtet játszanak. Lehet, könnyen -lehetséges, hogy még mindig ott ülnek, mindig játszanak. Az ördög -megtréfálta őket egy lyukas lázsiásba bújva. – Vagy talán a kártyában -lakik az ördög? - - - - -Régi templom Tabánban. - -Kamill éjszaka mindig sírt az ágyban, azzal a fohászkodással aludt el, -bár többé föl nem ébredne, a párnáját folyton a szájához szorította, -mint egy női vállat, ha kissé többet ivott a megszokottnál, hajnalban a -földre feküdt és kínjában a szőnyeget rágta. Régi kis pisztolyát, -amelyből boldogtalan nőtestvére egykor golyót küldött a szivébe és a -pisztoly agyára egy vadkan-vadászat jelenete volt vésve, ezüsttel -kirakva: egy erős ládába zárta, amelynek a kulcsát a Dunába hajította, -ez óvintézkedés nélkül Kamill minden éjszaka a balszemébe eresztette -volna az ólomgolyót, amelynek kúpjába egy női nevet vésett -penicillusával. Azelőtt morfiumos üveg állott az éjjeli szekrényen, ám -egy idő óta mindig üres az üvegecske, könnyű selyemből viselt csak -nyakkendőt, amely esetleg elszakadhat teste sulya alatt, gyakran írt -végrendeletet, a pecsétviaszkot már olvasztotta a gyertya lángjánál, de -a nevét még nem írta alá. Ha elaludt, gyorsan fölriadt és sírva, -jajgatva, mint egy sulyosan sebesült fordult a másik oldalára, miközben -egy hölgy nevét mondta magában mindaddig, amíg Majmunka, az indiai -tündér gyöngéd ujját a szemhéjára helyezte. Senki előtt sem lehet titok -többé, hogy Kamill olyan szerelmes volt ez időtájt, amint csak egy -félbolond, képzelődő és merengő fiatal férfiú lehet. Már csak annyi -hiányzott a lelkiállapot teljes zavarodottságából, hogy egymagában -beszélgessen az utcán, szaladni kezdjen egyik oldalról a másikra, kis -kutyákat és gyermekeket lehetetlen neveken szólítson és sírva boruljon a -szimpatikus arcú ismeretlen emberek nyakába. Reggel félve nyitotta ki a -szemét: vajjon nem szúrta meg magát valahol éjszaka? - -A hóbortos Kamill egy hóbortos nőbe volt szerelmes, akit Fruzsinának -hívtak. Fruzsina elvált asszony volt és reggeltől estig csavargott Budán -és a budai hegyek között. Attól félt, hogy otthon, az egyedüllétben, az -olajfestmények rászakadnak, a tükör már homlokához csapódott és az -ebédlőasztal hirtelen megfutamodott. A régi ládából meg-megszólalt a -nagyatyja, aki még életben volt, vörös sapkát hordott és hollófekete -bajusza volt. Panaszos hangon emlegette a régi láda mélyéből, hogy ő -előre látta a dolgokat, az ember, akihez Fruzsinka férjhez megy, éjjel -korbáccsal veri. A konyhában a főzőedények minden ok nélkül -megmozdulnak, az ajtót kinyitja egy láthatatlan kéz, a szomszédszobából -belép az a bizonyos ember – Fruzsinka férje – és elszántan pénzt -követel. Még a muzsikáló óra is arra van tanítva, hogy délután – odakünn -enyhe tavasz – halotti zenét játszon, hogy az embernek behorpadt sírok -jussanak eszébe: kis falusi temető, amerre őszi nap, csurgó esőben -kocsin utazott Fruzsina, a falu Amerikába vándorolt és az elhagyott -halottak barna csontjai a bedőlt sírhalmok alól alkonyattal bizonyára -békaugrással cserélnek helyet. Az elvált férfi ágyát hiába vitette -Fruzsina a padlásra, az éjjel csak mindig hazajár, kártyától, italtól, -nőtől petyhüdt arccal dörömbözik, az ágyat rugdalja, sétabotjával -csapkod és csupán a násfára fáj a foga, amelyet Fruzsina a nagyanyjától -örökölt. Aztán mindenféle láthatatlan állatok üvöltenek a csendben, -fénylő szemű vörös rókák ügetnek el az ablak alatt, lompos farkuk a -földet sepri és olyan hangon kiáltanak, mint dühös emberek: mért hagytad -el az uradat Fruzsinka? Az a rettenetes ember szövetkezett a pókokkal, -amelyek éjjel Fruzsinka vállára másznak, az ásványvíz üvegjének dugója -sohasem hibátlan, a multkor is hosszasan álldogált a férfi a füszeres -kirakata előtt, majd egy rettenetes arcú cigányasszony házalt tarka -kendőkkel és mindenáron a Fruzsina szemébe akarta furni farkaséhoz -hasonlatos tekintetét. Istenem, mikor mondja már ki a törvény a válást! - -Az ódon budai templom – ahol Kamill az asszonnyal megismerkedett, – nem -volt kedvező a további találkozásokra. A sváb kisasszonyok és vén tabáni -asszonyok, akik tán még Martinovics apátnak csókolták a kezét, midőn a -vesztőhelyre vitték, a templom délutáni csöndjében olyan aluszékonyan -barnállottak, lehajtott fejükkel a templom padjai között, mint a -szentelt víz húzódik meg ócska tartójában az ajtó mellett. A tartóba -Mária Terézia óta nem öntött friss vizet a harangozó. A kegyes királynő -látogatásakor megáldotta a tabáni templomot. És mégis: mintha valaki -járt-kelt volna hátul az oszlopok mögött, a félhomályból rókaszemek -pislogtak az orgona mellől, mint alkonyattal a fel-feltünő csillagok -kelet felé, egy vénséges szentkép, amelyből egy vörös kalapot lehetett -csak látni (a tulajdonosa: a pápa vagy a régi szent pihenni ment a kalap -alól, befelé a templom falába), a szentkép fekete, nagy szöge mintha -meglazult volna helyén és a nehéz rámájú kép egyet-egyet ereszkedett -lefelé Fruzsina feje fölött, amikor Kamill vadul, nyöszörögve, fehérben -forgó szemmel szorongatta a kezét a feketére kopott padsorok alatt, ahol -mindennek olyan szaga volt, mint az egyházfi bekecsének, amelyben nyáron -dohos, ócska hordók között fekve őrzi a sashegyi szőlőt. - -– Asszonyom, a gyóntatószékben már ötven év óta nem gyóntatnak. -Elszállongtak az imák szent malasztjai, lelki atyák áhitatai e helyről. -Jőjjön a régi gyóntató-székbe és mondjon el nekem mindent, – esengett -Kamill és a hangja néha olyan diszkantot adott az izgalomban, mint régi -platánok nyiszorognak elhagyottságban, éjszaka az őszi szélben egy dobra -került urasági lak körül. - -– Nem mondhatok neked ott sem egyebet, mint ezen a helyen, – felelt -Fruzsina és ijedten hátranézett, vajjon nem billen meg a nehéz szentkép -a háta mögött. – Imádom önt, uram és becsületszavamra fogadom, hogy a -tied leszek. Meghalok a vágytól, elégek utánad, mert olyan fehér a -kezed. Szeretni foglak minden nap, hogy minden nap félig meghalj a -csókjaimtól. Elégetlek, elveszítelek, szerencsétlenné teszlek, mert én -beteg, őrült nő vagyok. A szivedbe szúrom a kalaptűmet, mert kíváncsi -vagyok, hogy milyen színe van a vérednek. - -– Szúrd a szívembe, – lihegte Kamill. - -– Akit én szerettem, mind szerencsétlen lett. Elveszek tőled mindent: -nyugalmat, csendet, álmot, egészséget. Az anyámnak rákja volt. Azt -hiszem, rákos az én vérem is. Ha megcsókolod az ajkam, amely mindig -nedves a vágytól, ha lecsókolod a habot szájamról, ha megharapod a -vállam, amint én parancsolom: meghaltál. Szeretnél meghalni? - -– Csak meghalni szeretnék, önért, asszonyom, – felelt Kamill. - -A litániának vége volt. - -Az öregasszonyok oly görnyedten mentek tova, mint régi imakönyvek -megfakult nagybetüi. - -– Többé itt nem találkozhatunk, – mondta az asszony a templom kapujában, -– mert a szentkép egyszer fejemre esik. - -Kezét nyujtotta Kamillnak és idegenszerű, hollandi meséskönyvekből -mintázott ruhájában álmodozó szomorúsággal tovament. A haja oly szőke -volt, mint a nyári rozsföldek. - - - - - -Minden órának virágát. - -Nagybotos Violának (akiről már egyszer irtam) olyan járása volt, mint a -him galambnak: tötyögve, zökkenő léptekkel, roppant önérzetesen -közelítette meg a nőket, a mellét kidüllesztette, a vállát hátrahuzta és -magos, széles kihajlású gallérjában némi toka keletkezett: büszke volt, -boldog volt, egészséges volt és a szavakkal olyan takarékosan bánt, -mintha ajándékba adná őket. Nem csoda, hogy sok női szívet megigézett, -mindig azt hitette el a hölgyekkel, hogy ő a legelső ember -Magyarországon. Dicséret ritkán hagyta el a száját, a nagyopera első -quadrilleja ellen éppen úgy megvolt a kifogása, mint a Mátyás-templom -toronyzenéje ellen. Nem tetszett neki a husvéti zenés mise a -Bazilikában, sem a séta-út a Halász-bástyán. A zugligeti Zöld vadásznál, -midőn a fák sűrű levelei között csupán tenyérnyi nagyságban ereszkedtek -alá a napsugarak, a cigányok régi valcert muzsikáltak (Strausztól), első -kirándulásukat tették a még szögletes és szégyenlős fiatal hölgyek -gavallérjukkal és gyöngyvirágszedés címen hagyták magukat az erdő -mélyébe csalogatni: Nagybotos a monte-carlói kaszinóról és festett arcu -francia dámákról álmodozott. A hölgyek, akik mindenhová elkísérték -Violát, tiszteletteljesen hallgatták kifogásait az élet, a természet és -a karnagy ellen s igyekeztek kedvében járni, hogy Viola Ernő az -elhagyott népligeti sétányon (ahová hetekig tartó könyörgés után követte -őt egy hölgy), ne ábrándozzon angliai barátairól, régi, skót -kastélyokról és rózsaszínű arcú ladykről. Viola Ernő olyan ordináré -ember volt, mint egy ősember. Csak addig kellett neki a vad, amíg -üldöztette magát. Sok szegény és hivő leányka (akiket a nagyöblős -templomban, imádkozás közben csábított, éjjel ablaka alatt órákig -sétált, számtalanszor örök szerelmet hazudott és öngyilkossági -szándékból a hóna alá lőtt), megbánta, hogy engedett a könyörgő szónak -és Violát rejtekhelyre követte, hol csupán a jó Isten vigyázhatott volna -már a szívre és erényre. De nem, Violának akkor mindig más jutott eszébe -és nem egy leánykának szemébe mondta, hogy jobb cipőről és finomabb -fehérnemüről gondoskodjon, ha szerelmét bírni óhajtja. És néha -hisztérikus sírásra késztette a finom dámát a rendez-vous-n, midőn a -hetekig megcsodált bájak helyett most egyszerre egy fehérbluzos vasalónő -tejszínű nyakáról kezdett megemlékezni, akit délután véletlenül a -Józsefvárosban látott. Vadságot, kegyetlen éhséget, véres harapásokat -igért az erre kivánkozó nőknek, kalaptűjükkel majd a szívébe szúr és -porig fölégeti a házat, ahol találkozandanak, hogy minden végleg -eltünjön. Aztán a vad szenvedély helyett szinte verset mondott -Margitról, aki most tán a pozsonyi ligetben sétál nevelőnőjével. - -– Ki az a Margit? – kérdezte sértődötten az előkelő dáma és fázósan -gombolgatta keztyűjét. - -– Egy nyugalmazott kereskedő leánya, az én menyasszonyom, – felelt Viola -és sóhajtott. - -A beteges fiatalember, aki még hatvan-hetven esztendővel ezelőtt is, -midőn a zenében a szerenád, a versben Himfy keservei és a női szívekben -a bús szentimentálizmus volt divatos, bizonyára kis pasztell-kép lett -volna (Barabás ecsetje alatt) és a nők a szívükön hordják violaszínű -frakkos képmását, (ah, Viola sohasem lett volna kíváncsi, hogy mi van a -szalagos félcipőcskék fölött, amelyeket az abroncs-szoknya a leülésnél -pompásan megmutatott, regényhős lett volna, ábrándok lovagja, aki -sohasem érinti meg a nőket még a legelhagyottabb ligetekben sem, anyák -hasonló vőlegényeket keresnek leányaik számára, jóbarátok rábizzák -feleségük mulattatását a koncerten vagy a jelmezbálon, a Hölgyfutárból -sohasem felejtik ki nevét a jelenvoltak közül és később Jókai regényt ír -róla), – korunkban azonban egy kigúnyolt és megvetett férfi volt, -legnagyobb ellenségei az asszonyok, akik leánykorukban a Városmajor -ecetfái alatt sétáltak vele, sőt képgyüjteményét lakásán is -megtekintették és a mirtusz mégis illatos volt homlokukon az oltár -előtt. Sokat tapasztalt úrnők, akik próba alá vetették Nagybotos Violát -a budai hegyek erdőségeiben vagy a félhomályos szalon sarkában, nevetve -mesélgették, hogy a Nagybotos egy hazug fráter, akiben annyi férfiasság -sincs, mint egy fiatal kandurban. És a színházban a szinésznők -összemosolyogtak a szinpadon, ha Viola gukkerjét a balletnél fölemelte. -Nem, többé nem ugrik be senki a Nagybotos Violának, hogy majd céltalanul -és eredménytelenül esetleg egy velencei utazásra csalja magával és a -félig meghódított nőnek Dante-verseket szavaljon a nemzetközi társaság -barna kocsijában. Öklelő tekintete, széles válla, komor ajka és -behizelgő hangja többé senkit sem vezetett félre. A szerelem -hamiskártyása lett Viola úr és a korzón a legszentebb asszonyok is -elmosolyodtak a fátyoluk alatt, ha elegáns alakja előttük megjelent. -Ablak alatti sétái, csábító levelei, virágküldeményei és sóhajtásai -többé nem hatottak meg senkit. Viola úr már azon gondolkozott, hogy -térdnadrágban és rokokó-kabátban jelenik meg az utcán, hogy ismét -elcsalhasson valakit a husvéti misére, midőn Bach fugáit gúnyos -mosollyal lehetne hallgatni egy oszlop mögött és az áhítatba és -szerelembe elmerült kisasszonyt kínozni, hogy úgy a husvét, mint az -orgona hangja egy kis hazugság, amellyel önmagunkat ámítjuk, – midőn -véletlenül egy napon a tükörbe pillantott meséink hőse és a tükörből egy -őszhajú, fáradt, rosszkedvü úr fogadta üdvözlését. - -Viola megrettent. - -A bajuszában is szürke szálak voltak és a halántéka oly fehér, mintha -együtt állott volna a nagyapjával az isaszeghi erdőben. - -Teremtőm, mi lesz most a virágokkal, amelyeknek eddig csak illatukban -gyönyörködött, cserépbe helyezte őket, emlékezetével öntözte és -naplójába följegyezte a csábító szavakat, mozdulatokat és írókat, a -napokat és évszakokat, amidőn a különböző virágok nyilnak, amikor a -legkönnyebben letéphetők? Ki tépi le a sok kis ibolyát, amelyeket a -szívének könyvében egykor lepréselt Nagybotos? A rózsák – a teák és -Rambouliette-ek engednek-e majd tövisükkel az öreg kertész bácsi -kezének? Emlékeznek-e még a nők a hiábavaló sétákra, éjféli -beszélgetésekre, a gyönyörü, gondosan megirott levelekre, amelyeket -Viola úr befektetés címén írt, hogy majd egykor a sóhajtások, vallomások -és gyönyörü hazugságok alapján birtokába vehesse a hölgyeket, amikor -eszébe jut… - -Hamar a naplót, a pontos évkönyvet, hová csaknem minden szót fölírt, -amelyet hatással mondott el a nőknek. - -A napló így kezdődött: - -„_Amelie_. Egykor táncosnő az első négyesben. Zenésze Mozart. Költője -Paul de Kock. Az antik ékszert szereti és gyakran meggyón a barátoknál. -Szereti, ha a férfiak komolyan veszik táncművészetét. Séta Budán, utána -vacsora csillagsugaras égbolt alatt a szabadban. Ilyenkor romantikus és -szívesen fogadja a szerelmi esküt. Szőke. Kora: 30 év. Két foga hamis. -De haja valódi.“ - -Nagybotos most már nem hevert napokig a kanapén, amíg a szerelmi -cselszövésen gondolkozott. Kissé régimódi kabátját, fodros ingét (benne -antik gombok) gyorsan felöltötte, a fodrásznál egypár fodorítás a -hajban, szénaparfüm és kivágott cipő. - -Tíz éve nem látta Ameliet. - -Szívdobogva indult neki a városnak, hogy leszakítja annak az órának a -virágát, amelyet a táncosnő egykor, csillagsugáros éjszaka megigért. - - - - -Souvenier, – Pesth. - -Lakott valamikor Pesten, az Aranykéz-utca numeró 7-ben egy Janicsek Pál -nevű idősebb uriember, aki mint híres gyüjtő nagy tiszteletnek örvendett -a régiségkereskedők körében. - -Janicsek magános, családtalan ember volt, a régi képek és műtárgyak, -amelyekkel lakását megrakta, a vén bútorok, amelyek körülvették, a -remekművü lámpás, amelyet esténkint meggyujtott, amely hajdanában egy -francia hercegnőnek világított, ágya, amelyben Mária Terézia aludt, -mindenért kárpótolták, ami másnak az életben kellemes és mulatságos -szokott lenni: nőért, gyermekért, atyafiért. - -Janicsek Pál az öltözködésben is egy régen elmult divathoz igazodott. -Pesten akkoriban mindenki magyar ruhában járt, árvaleány-bokrétás kerek -kalapot tettek fejükre a mágnások, Podmaniczky Frigyes cifra szűréről -álmodtak a dámák, Zrinyi Ilonák és Lorántffy Zsuzsannák sétáltak a -Váci-utcában, – Janicsek Pál ugyanakkor széleskarimájú cilinderkalapot -helyezett a fejére, fehér pantalonján strupfli volt, frakkja kék és -nyakán magas gallér. Aranyvégü pálcikája egy századeleji gavallér -kezéből került a kezébe és a nyakában, a fodrok alatt, vagy mellényén, a -szíve fölött selyemszalagon, vagy vékony láncon kerek, aranyos -rámácskába foglalt arckép-festménykét hordott: valamely régi dáma -arcképét, akit aznapon a gyüjteményéből kiválasztott. - -Abban az időben, mikor a fotografiát még nem ismerték, voltak festők, -akik krajcárnagyságú területre is le tudták festeni a legszebb női -arcokat. - -Színes, tündöklő képecskék voltak, a dámák arca rózsaszínű és ruhájuk -divatos, finom. - -Némelyik hölgy mosolygott, másik busongva nézett a távolba; galamb -repült vagy virágbokréta a képecske szögletében, esetleg régi kastély -körvonalai a háttérben, amely kastélynak bizonyos vonatkozása volt a -régi hölgyhöz: amint a festőnél megrendelték a képet, amely aztán a -megfelelő férfiak szíve fölé került. - -A férfiak elutaztak, esetleg hadba mentek, messzi városok tornyai alatt -bolyongtak, de szerelmesük sohasem válott meg tőlük. - -A kis kép igen alkalmas volt arra is, hogy éjszakára se hagyja el -őrhelyét a sziveken. - -Öregemberek és hagyományok szerint: a kis képek tartósabb s igazabb -szerelmek voltak a férfiak és nők között, mint manapság a fotografiák. - -Janicsek Pálnak legalább ezer női arcképe volt összegyüjtve a lakásán, -amelyeknek egy részét ágya fölé akasztotta, a többit vasládában őrizte. - -Némelyik dáma több példányban benn volt a gyüjteményben. - -Egy Metternich hercegnő például a képecskén pásztorleánynak öltözve, -gyepes halmon üldögélt, lábánál fehér bárányka heverészett és arcán -ábránd, mélabú és vágyakodás volt észlelhető. - -Ugyancsak Metternich hercegnő másfelé lovaglóruhában, kezében vesszővel -állongott, álla férfiasan előrenyomult és szemében keménység, erősség -tükröződött. - -A harmadik képen ragyogó báli ruhában, tündöklő arccal és villogó kék -szemmel, élveteg arckifejezéssel találjuk, mintha az ékszerei is -lehunyták volna vakító szemüket, amint a táncban elfáradva a távolból -hallgatja az édes báli muzsikát. Fenn pufók, rózsaszínű angyalok -hemperegnek, a hosszú fehér kézujjakon egy aprólékosan kifestett -zöldköves gyűrü… - -Vajjon egy férfi viselte mind a három képecskét a szívén, vagy talán -több férfiú? - -Janicsek úr mindenesetre elgondolkozott a hercegnő képeinek -összehasonlításánál és bizonyos megelégedést érzett, hogy manapság már -csupán egyedül élvezi a drága nőt, akiért több férfi versengett egykor. - -Esztendők fáradalmas munkájával, temérdek utánjárással a legtöbb női -képről megtudakolta annak a nevét, akit a kép ábrázolt. Persze a hölgyek -már mind csendesen pihentek a messzi temetőkben, a hűvös sírboltokban, -vagy pedig öregasszonyok lettek, hogy senki sem ismerné meg őket. - -Janicsek Pál a másvilági nők udvarlásában eltöltött esztendők alatt -csupán egyetlen hölggyel nem kötött ismeretséget. A neve titokban maradt -előtte, a legvénebb régiségkereskedő sem tudott a képecskéről -fölvilágosítással szolgálni. - -A ráma, amely a képecskét átölelte, keskeny bronzból volt s rózsakoszorú -alakja volt. - -A tenyérnyi képen uszályos fekete ruhában, magos turnérban, amely -rózsaszínű szalaggal volt felkötve, álmodozó magatartással állott egy -fehérarcú és feketehajú hölgy. Igen hosszú finom ujjaival egy -virágállványra támaszkodott, fehérharisnyás lábán szalagcsokorral -megkötött kis félcipő volt. Baljában apró fekete legyező és finom -fejével mintha hátranézett volna valakire, aki nyomon követi. Nagy, -élveteg szemében csábítás, csalogatás és csalfaság, mintha titkos útra -menne a kertek alá, hogy valakit megcsaljon valakivel. Ajkán nedves -mosoly. A háttérben fodros bárányfelhők, mint pünkösdi délután a budai -hegyek között. Aki ezt a képet kapta s szívére tette, az e hölgy -távollétében sem tehetett egyebet, mint folyton-folyvást sóvárgott. -Olajlámpás fényénél, éjszaka talán még szebb volt a kép, mint nappal. -Valaki talán nagyon sokat nézte régi éjszakákon ezt a képet, mert a -hölgy is mintha csak az este jöttével ébredt volna föl másvilági -álmából. Mintha igazi szeme visszatért volna a sír mélyéből, mintha -igazán mosolyogna, lépne – még gyönge ibolyaillat is áradt ruhájából. - -A kép alján elmosódott és csupán néha, a nap bizonyos órájában látható -tollvonások, mintha vérrel írták volna: _Pesthi emlék_. - -Janicsek úr éjszaka, midőn az Aranykéz-utcát elborította a téli hóesés -és már a bakter is aludni tért, gyakran nyugtalankodva hajolt a -megelevenedett képecske fölé: - -– Vajjon ki vagy te szép ismeretlen hölgy? – mormogta magában. - -A francia udvarból való díszes lámpában halk neszeléssel égett az olaj, -a régi bútorokon a bútorok régi gazdái foglaltak helyet árnyékalakokban: -itt egy pirosnadrágos Esterházy, amott a hegyeslábú varróasztalkánál -Déryné, a színésznő varrogatta kosztümjét. - -Az ódon lakás régi bútorai megteltek éji látogatókkal. - -A hercegnő elfoglalta helyét aranyvirágos karosszékében, Wallmöden -őrnagy gondolkozva hajlik sakkfigurái fölé, még a pipere-tárgyak is -megmozdulnak Pompadour asztalkáján, mintegy megérintve egy másvilági -kéztől. A széles ágyban szőkén, piros arccal nesztelenül álmodott a -császárnő telt árnyéka. - -Az éjféli órában tartott estélyen pontosan megjelentek a bútorok egykori -használói, a húros szekrényen halk muzsikát pengetett a boldogtalan -Antoinette, Kelemen László színházigazgató pipáját és színlapjait -zörgette, egy Orczy bárónő fehéren, mint az angyal imakönyvecskéje fölé -hajolt, – csupán az ismeretlen, a gyönyörű nem adott magáról életjelt. -Fehérharisnyás lábán a kis szalagos topán nem mozdult meg, hogy -alászálljon a finom képecskéről Janicsek Pál aranykéz-utcai lakásán, -ahol a fali órán éjszaka, pontban éjfélkor, valóságos színjáték -játszódott le: csuklyás barátok vitték vállukon halott társukat, -táncosnő libbent tova az óra lapján, zsoldos katona baktatott nagy -csizmájában, majd a király koronával fején és hosszú palástban, sok-sok -kis gyermek, apró virágos kalapkában úri hölgy, frakkos poéta, alabárdos -éjjeli őr, legvégül fekete paripán a halál, amint lovagkeztyűs kezével -mutatja az óralap vándorainak a temető felé vezető utat. S halk -Chopin-mazurka zengett közbe az óra szekrényéből. - -Igy multak az évek az Aranykéz-utca fölött. - -Janicsek Pál a telet és a nagy havat szerette, mert legalább ürügye volt -otthon maradni kedves tárgyai között. - -De aranypitykés frakkját és fehér mellényét még odahaza is felöltötte, -midőn előkelő vendégeivel, főként, ha az ismeretlen, csábos dámával -összejövetelt rendezett. A képecskét maga elébe az asztalra állította és -halkan bókokat gondolt és mondott. - -Ekkor már ötvenöt esztendős volt Janicsek úr. - -Hősünk álmodozó, túlfinomult életét, mint a nyugodalmas patak folyását a -mederbe zuhanó szikla, egy napon különös dolog zavarta meg. - -A régi, aranykéz-utcai ház, amely odáig egy pesti patricius-család -tulajdona volt, gazdát cserélt. Az új házigazda, egy bevándorolt bécsi -asszonyság, először lármájával fölverte a házi csöndet, aztán -korcsmaüzletet rendezett be a földszinten. Majd később az udvaron álló -régi raktárhelyiséget táncteremmé alakította, ahol éjjelente a város -különböző részeiből összeverődött kéteshírű nők táncoltak. - -Rézkürtökön fujták a tánczenét és a söröshordókat hangos puffogással -csapolták. - -Viháncolás, énekszó, kiáltozás verte föl az éjszaka nyugalmát a csendes -házban; különösen a vadászkürtös tett ki magáért, ha sörrel megitatták. -A sötét udvaron, mint rejtelmes denevérek csapongtak a félhomályban a -női sikoltások. A helyőrség tisztjei sarkantyúkat csörgettek. Dominók és -maszkák jártak ki és be a kapun. Olykor leszúrtak valakit és a havat -pirosra festette a vér. A városi őrök a kapu előtt ácsorogtak, mert -ingyen italt kaptak a korcsmából. - -Janicsek Pál ijedten, nyugtalanul szemlélte a körülötte történő -változást. A vadászkürt hangja búgva hatolt be csendes lakásába és a -nőszemélyek sikoltásai fölrezzentették csöndes álmaiból. Az éjféli -vendégek pedig egyenkint elmaradoztak, árnyból, ábrándból, holdsugárból -szőtt köntöseikben undorodtak volna átlépni az egykor romantikus ház -küszöbét, amelynek kapualjában összetaposott virágok, tánc közben -leszakadt, bepiszkolt szalagok hevertek, olykor vérrel bemocskolva. A -finnyás Metternich Paula maradt ki legelőször, később a pirosnadrágos -Esterházy úr sem jelentkezett éjfélkor. Lenn csattogott a réztányér, -puffogott a dob, Déryné ijedten tapasztotta fürtökkel eltakart fülére -rózsaszínű kezét. A császárnő fölébredt álmából és a szőke tavaszi -éjszakában, midőn az esőszemeknek szinte világos színük van, kilebbent -az ablakon és csillagsugáron elutazott, mint az álom. Sőt a muzsikáló -óra éjféli színdarabjaiból is megszökdöstek olykor a szereplők. -Legtöbbször a nagycsizmás zsoldos katona hiányzott a menetből, néha a -poéta, majd a táncosnő szökött el a bálba. Egy éjszakán a lovagkeztyűs -halál csupán a halottat cipelő szerzeteseknek mutathatta az utat… -Janicsek úr, a régiséggyüjtő, hirtelen magára kapta bő köpenyegét, -valami gyors elhatározás arra indította, hogy maga is körülnézzen a -„Caroline“-hoz címzett táncteremben. Csupán az ismeretlen gyönyörű nő -arcképét tette szíve fölé, mint talizmánt. - -A bál javában állott. Talán farsang utolsó napja volt s az egykori -raktárhelyiség szorongásig megtelt táncosokal. A vadászkürtös biborpiros -volt az italtól. Parfüm- és virágillat vegyült ezerféle szagokkal, a -bécsi keringő csengve-bongva visszhangzott az egykori raktár falai -között. - -A táncosok jobbra-balra lökdösték a bámészkodó öreg urat. Egy csizmás -hadfi a megtermett tulajdonosnőt segítette a forgatagban. A „szép Léni“ -kövér ajka nyitva maradt a keringő mámorában és hátraszegett fején -bomladozott a szőke konty. Kis, feketehajú, fehérhomlokú táncosnő -frakkos poéta karján, száját csücsörítve, nevetve lejtett. Vöröshajú, -kékszemű, rózsáskeblű hölgy férfi módjára karolt táncosába. - -A táncosok között most egy feketetunikás, fehérharisnyás, élveteg arcú, -magas, barna nő tünt föl a katona karján. Janicsek Pálnak hangosat -dobbant a szíve: „Ez ő!“ - -A táncosnő hanyagul, álmatagon, leeresztett karral forgott a keringő -ütemeire, az arca mozdulatlan, csupán nagy és élveteg szeme él fehér -arcában. A turnérja rózsaszínű szalaggal van lekötve – nyilván -kölcsönvette valahol a jelmezt – apró topánkáján, mint a szélben a -virágfejek, röpködnek a szalagcsokrok. Janicsek úr a szívéhez nyult. Az -arcképet kereste, hogy összehasonlítsa az eleven alakkal. A kép azonban -nem volt a helyén. Átkutatta minden zsebét, a kép eltünt. Mint akit -legdrágább kincsétől fosztanak meg, oly rémítő fájdalmat érzett az öreg -uracska. Szinte sírva fakadt és alig vette észre, hogy komikusan -eltorzult arcára a válla fölött furcsa pillantást vet a mellette -eltáncoló jelmezes hölgy a katona karjaiból – mint a képen az ismeretlen -dáma… - -A következő percben a táncolók forgataga elnyelte a katonát és -táncosnőjét. Janicsek úr sohasem látta viszont sem a képet, sem -megelevenedett mását, pedig azután még gyakran látogatott el a -Caroline-terembe, midőn a táncos párok között keresgélő pergament-színű -öreg uracska nagy mulatságára volt katonáknak és civileknek, diákoknak -és civileknek. Korhelyek a nyakába sört öntöttek, mámoros táncosnők a -vállát érintették cipőjükkel. - -A finom, átszellemült életet élt Janicsek Pál vénségére csupán a -Caroline-terem zajgásában érezte jól magát, mivel előkelő szalonja -föloszlott, a hercegnők elutaztak és ahol egyszer látni vélte -megelevenedett szerelmét: halála ugyancsak ott következett be. A -vadászkürtös indulót fujt a haldokló fülébe. - - - - -Kornél regényei. - -Kornélnak négy asszonyismerőse volt, négy kedvese, egyik sem tudott a -másikról, csak annyit, amennyit Kornél elmesélt róluk. Természetesen -gyűlölték egymást, gúnnyal, tajtékzó dühvel emlegették egymás nevét: -Kornél ügyelt arra, hogy soha egymás közelségébe ne jöhessenek. Évek -multak el, Kornél hűségesen kitartott a négy asszony mellett. Egyiket -sem részesítette különösebb előnyben – néha mind a négyről -megfeledkezett egy ötödikért. Az asszonyok ekkor levelet irtak: néha egy -napon valamennyien. „Hol jársz, te lator? – írta Marianka. – Holnap -várlak ebédre. Tyuklevest magam főzök neked!“ Geraldine, aki a -romantikus elemet képviselte, miután még leánykorából ismerte Kornélt -tizenöt év előttről, halovány és érzelmes betűkkel írta: „Sok minden -elmondani valóm volna, egyetlen szerelmem, napok óta szomorú vagyok és -holnap alkonyattal a Halász-bástyára megyek sétálni. Jőjj el, Istenem!“ -Imogént (egy pesti zsidóasszonyt) fürdőhelyen ismerte meg Kornél, ahol -tó és holdvilág volt. Az asszony zsúrokra járt, színházba és orfeumba, -néha kávéházba. Kornél romantikusan elsuhant a látóhatáron és sohasem -tett kísérletet, hogy Imogén férjével, családjával megismerkedjen. -Titkos, titkolt szerető óhajtott maradni, akihez lopva jött asszony, -miután a francia nevelőnő címén Kornél erre engedelmet adott. -„Monseigneur, – írta Imogén, – nagy örömömre szolgál, hogy legdrágább -egészsége helyreállott és holnap délben ott leszek a kastélyban, hogy -együtt ebédelhessünk. Az öné…“ A negyedik asszony csak ennyit írt egy -levelezőlapra: „Gazember!“ És Kornél tudta már ilyenkor, hogy Irmát -tovább nem hanyagolhatja el és nyomban útnak indult Irma udvarlására, -akivel tíz év előtt egy erdei kápolnában, magános remete által némely -esketési cerimóniát is eljátszott, mert hisz Irma nem akart törvényes -formák nélkül az övé lenni. A remete letette a csuhát, visszament -markőrnek a Duna-kávéházba, Irmának gyermekei születtek, akik közül a -fiukat katonaiskolában neveltette Kornél, míg a leánykák otthon -játszadoztak anyjuk szoknyája mellett. - -Kornél egyedül, magányosan, szinte zordon csendességben lakott egy régi, -csöndes belvárosi hotelben és senkinek sem volt szabad felkölteni, -amikor elaludt. - -Lehetséges, hogy Kornél életében, amíg fiatalabb volt, más nők is -előfordultak. Táncosnők, szinésznők, a kis virágárus leány és a francia -szubrett, a varieté csillaga. Kalandos pesti asszonykák, szabadszellemü -kisasszonykák, festőnők és írónők. A kis szobaleány, aki úrnője illatos -levelét elhozta. A csinos kapusné, aki éjjel, titkon kaput nyitott. Az -éjjeli kávéház regényes kasszatündére. És egy báli ismerős, akivel -keringőt táncolt és rövid kalandra megszökött vele a bálból. Színházi -szomszédnők és a női zenekar hölgyei. Szinésznövendék és a fehérkeblü -vasalónő. Feketefátyolos özvegyasszonyok és budai kisasszonyok, akiknek -álnéven házasságot igért. - -Kornél feje fehéredni kezdett, csupán álompor segítségével aludt el és a -szakácsnak mindig szivart küldött. A kis madarak elrepültek, az éji dalt -más énekelte az elhagyott budai utcában és a francia szubrettet többé -nem Kornél vitte frakkban és ragyogva a különszobába karján. Csupán a -hűséges négy nő maradt meg a multból. Kornél, amint ideje és kedve -engedélyezte, fölváltva szórakozott velük… Kedd! A Marianka napja volt. -Míg „Lundi“ Imogéné, aki csupán annyit tudott franciául, mint a legtöbb -pesti asszony, de szeretett francia leveleket írni, a nevelőnő -segítségével. A csendes vasárnapi délutánokat Irma és leánykái -társaságában töltötte Kornél, midőn himzett házisapkát tettek a fejére, -a leánykák karosszékének a lábához ültek és Irma hol sírva, hol -könnyezve, boldog-boldogtalansággal mondogatta: „Ön gazember! Ön -himpellér!“ Geraldine csupán akkor élvezhette a kitüntetést, ha levelet -írt e célból és öngyilkossággal fenyegetőzött. A fekete, sovány nő, aki -harmincöt éves korában ment férjhez, olykor igen szenvedélyesen szerette -Kornélt és Kornél nem szerette a tragikus jeleneteket, sem a könnyeket. - -Történt, hogy Kornél párbajban megsebesült. - -Pisztolygolyó szaladt a vállába és bár az ón nem érintett nemesebb -szerveket, Kornél hetekig nyomta az ágyat. Az asszonyok eleinte -fölváltva látogatták. Marianka ebédet küldött, Imogén cukrozott -gyümölcsöt, Geraldine francia lepényt és Irma puha párnákat. Imogén -később csak nagyon ritkán jöhetett. „Az uram nem szereti, ha elmegyek -hazulról!“ – mondta és mindig divatos kalapja, zengő hangja és nagy, -érzelmes szeme nem jelent meg sem hétfőn, sem máskor. Geraldine azt -hozta föl okul, hogy attól fél, hogy más nőkkel is találkozik Kornél -betegágyánál, midőn is elsülyedne szégyenletében. Mariankát otthonülőnek -nevelte Kornél, mert hisz fiatalkorában cirkusz-lovarnő volt és eleget -hallott zenét, szagolt virágot és látott csillogó estilámpást. Marianka -tehát már azért is otthon maradt, mert nem akart mindig az utcán -csavarogni, mint a többi pesti asszonyok. Irmát gyermekei nevelése -foglalta el. - -Kornél, míg lázában Indiában és Bokharában járt, cigányzene mellett -csörgő kigyót táncoltatott, a falon régi istenek piros képei mutatkoztak -és a padló szines márványból volt kirakva, olyan egyedül maradt, mint -illik az olyan vénülő gazemberhez, akinek sohasem volt lelkiismerete. Az -ajtó nem nyilott föl, asszonykák nem suhantak be titokzatosan, -lábujjhegyen, sűrű fátyollal arcukon és tetőtől-talpig frissen, üdén -felöltözködve, új szalagokkal harisnyájukon, alsóruhájukon, amelyet -talán már napok óta őriztek e látogatás alkalmára, a parfümmel és -kölnivízzel takarékoskodtak, hogy pazarabban bánhassanak vele e napon és -új kalapjukat mindig elhozták megmutatni… Senki sem jött, akinek -lehuzhatta volna gyöngéd kézzel Kornél a puha keztyűjét, kis kabátját -lesegíthette volna és kitől álmodozva, lágyan megkérdezhetné: „Kedvesem, -mit csinált azóta, mióta nem láttam?“ Imogén zsúrjait, estélyeit, -barátnői kalandjait mesélte, a diványon helyet foglalva. Geraldine -férjével való civakodásokról és regényolvasmányairól beszélt. – „Ó, -Puskin Sándorom, te! Szegény meglőtt fiam!“ – Marianka a virágairól és a -cirkusz hölgyeiről, akik visszavonultságában is fölkeresték, könnyed -hangon értekezett, – „a nők még mindig oly rosszak, mint fiatalkoromban -voltak!“ – míg Irma katona-fia leveleit olvasta föl és a kis leányai -csodatetteit előadta. - -Senki sem jött. - -Kornél vállsebével, amelyről azt hazudta a nőknek, hogy az ő védelmükben -szerezte, egyes-egyedül szenvedett. Behunyta a szemét, Indiába utazott, -kigyót táncoltatott, meg vitorlás-gályát kormányzott piros tengereken, -végül fölmászott egy kenyérfára. Délután, midőn jobban lett, a bibliát -elővétette a hotel vén szobaleányával. - -– Marie, üljön a diványra, fölolvasok magának Krisztus urunkról. - -Az öreg szobaleány leült és fehér főkötős fejével bólintgatott az -olvasmányhoz. - -Estefelé kopogtattak az ajtón. - -Marie megnézte a kopogás okozóját. - -– Virágcsokrot hoztak! – jelentette. - -– Dobja ki a virágot, lelkem, – felelt elhalkuló szóval Kornél. – És -senkit ne eresszen be hozzám, akinek szoknya van a testén. - -Igy történt ez hajdanában, midőn Kornél megöregedett. - - - - -Szilvafa hamva. - -Nagybotos a táncosnő után kutatott, aki tíz év előtt, holdas éjszaka, -budai vadgesztenyefák alatt pásztorórát igért másnapra, amelyre Viola úr -elfelejtett megérkezni. Tíz év mult el azóta és a férfiu elsőbben mégis -a rendezvous megbeszélt helyére, az elhagyatott dunai szigetre -látogatott el. Mintha valahogy úgy gondolta volna, hogy Amelie tíz év -óta sétál a fák alatt és várja, szakadatlanul várja. Alkonyodik és a -táncosnő kétségbeesetten nézi a Duna siető fodrait. Elmennek a habok -messzire és többé egyiket sem lehet viszontlátni. A bokrok alatt a -sziget bujdosó lakói ébredeztek és furcsa füttyök hangzottak a -félhomályban. Amelie napernyőjét lógatva, lehajtott fejjel ment el a -titkos szigetről és Nagybotos tíz év multán hiába kereste lábnyomait a -füben, a fák alatt, a hervadt leveleken. Sőt a városban is csak jó darab -idő elmultával kapta az első tudósítást, hogy Amelie, miután a -szinpadtól visszavonult, falusi birtokára költözött. Amelie ugyanis azon -takarékos nők közé tartozott, akik mindig megőrizték az emlékbe kapott -aranyakat. A kakasos pénzek és szakállas tallérok, amelyek finom -bonbonnierbe zárva, karácsonykor vagy névnapkor helyet kérnek a -táncosnők asztalán, a budai rác bankba vándoroltak és az őszfejű -pénztáros tiszteletteljesen köszönt előre Amelienek. - -Némely nők, midőn a nyilvános pályáról visszavonulnak, üzletalapításon -törik a fejüket. A kalap és a keztyű olyan portéka, amelyet sohasem -verhet el a jég. Nem rossz az éjjeli mulatóhely, amelyben kis szinpad -van és az öreg gavallérok ellátogatnak hében-korban egykori -barátnőjükhöz. A multakról elbeszélgetnek és néhány palackot -elfogyasztanak. A zongorás egy régi mazurt játszik… A legkomolyabb nők -azonban mégis inkább a kis falusi birtokhoz ragaszkodnak, midőn idejük -elérkezett és többé már sem táncolni, sem dalolni nem óhajtanak. - -Amelie komoly nő volt és két óra távolságnyira feküdt a fővárostól a kis -falu, ahol megtelepedett. - -Luteránusok laktak a faluban, a torony piros fedele messzire fénylett és -az akácok jószagúak voltak az éjszakai esőtől. A ritka, őszies levegőben -messzire hangzott a kovácsműhely hangja és a korcsma előtt szüretelő -kocsisok ültek üres hordóik mellett. A szőlő megérett és édes szaga volt -az embereknek, mint a lakmározó dongóknak. Még egy régi urasági ház is -volt a faluban, olyan elhagyatott, régi kerttel, ahová csak tönkrement -öngyilkos urakat lehet elképzelni a nagy fák alá, vagy magányos, -elhagyott, őszülő hajú úrnőket, akik francia könyvet olvasnak és a -világért sem akarnak arra gondolni, hogy holnap jönnek az árverezők. A -régi uraság maradványa gyanánt foltos, vén vadászeb hevert a bedőlt kapu -mögött, öreg cselédasszonyok ruhát teregettek az udvaron és egy nagy, -erkélyes ablak nyitva volt… Talán az íróasztalon, az erkély mögött most -írja végrendeletét az utolsó tulajdonos. - -Alig haladt néhány lépést a falu felé Nagybotos, két pejló zörgős, -rugónélküli bricskát hozott szembe vele. A kocsit szüreti edények -töltötték meg és a bakon egy piros, babos kendőjü, terjedelmes hölgy ült -és sárga keztyűiben keményen fogta a szárat. - -A pejkók pompásan ügettek és a kerekek kattogásába vidáman belezörögtek -az edények. - -– Nagybotos! – kiáltotta egy erőteljes, fölcsendülő mély hang a -bricskáról. - -Viola néhány lépést tett a kocsihoz. - -A kendő ugyan mélyen az urhölgy homlokába volt huzva, de óh, Nagybotos -nyomban megismerte az Amelie vonásait. A pasztell-arcocska barna lett -ugyan, de a sötétszürke szempár most is azzal a régi, csalfa, titkolózó -mosollyal nézett Viola úrra, mint hajdanában. Hatalmas keblek és vállak -keletkeztek a lenge termeten, a kendő alól előbukkanó szőkés fürtök -mintha hajporozva lettek volna. - -– Hogy kerül ide, ahol a madár sem jár? – kérdezte vígan az asszony. - -– Magához jöttem. - -– Azt ugyan rosszkor tette. Szüret van a szőlőmben, ezer dolgom, mert -hisz kilopják a szemem, ha magam nem vigyázok. Ha kedve van, másszon föl -ide hozzám az ülésbe. Megyünk a szőlőbe. - -Nagybotos ugyan régen elszokott az ugrásoktól, de a falusi levegő, a -váratlan találkozás fölfrissítette vérét és hamarosan a bakon termett. -Az asszony megnógatta a lovakat: - -– Sári! – mondta. - -Gyorsan és biztosan hajtott, a vasuti sineken nagy zökkenéssel vágtak -át, már hamvas szilvafák és vén diófák enyhe levelei surolták Nagybotos -kalapját. Amelie csupán az ajkát tartotta összezárva, amint a lovakat -kormányozta. - -– Tavaly ilyenkor itt fölborultam és a lábamat törtem! – mondta kissé -mélabúsan és erősen a gyeplőbe kapaszkodott. - -A présház falán egy régi évszám, a tűz már olyan pirosan lobogott, -mintha színházi dekoráció volna és a vén diófa alatt kis tábori székek -voltak egymásra borítva. - -– Ez a szőlőm. Valamikor az anyámé volt, azért vettem, – mondotta Amelie -és a szűk, szürke kabátkát kigombolta. – Hát most mondja meg, miért -jött? - -Messziről a szedőasszonyok éneke hangzott, a sárga dombon egy nyúl -futott és a szőlők között tarka madárijesztők állottak kiterjesztett -karral. - -– Hát… azért a régi igéretért! – mondta csendesen Nagybotos. - -Az asszony lehuzta a keztyűjét. Komolyan és ünnepélyesen nézett -Nagybotos úrra. Mintha az egyik szeme fényesebb lett volna, mint a -másik. - -– Emlékszem, – mondta igen egyszerűen. – Igértem, megtartom. - -Viola megragadta az asszony kezét: - -– Amelie, kérem, bocsásson meg… csak tréfáltam önnel, hisz jobban -szeretem, jobban tisztelem. – Mondja, hogy él, mit csinál? - -– Mint egy kutya, úgy élek, – felelt az úrnő és biztosító-tűvel föltűzte -világoszöld szoknyáját. – Látja, milyen nagy lett a lábam… Mindig -utáltam a fűzős, magasszárú cipőt, hisz a félcipőnél nincs szebb, – most -mégis ebben járok. Imádtam a selyemharisnyákat, nézze: most csíkos, -tarka, pamut, mint a falusi nőké. És milyen vastag lett a bokám, holott -olyan volt, mint a szarvasé. - -– Finom és nemes most is. - -– Egy darabig férjem is volt, de elkergettem, mert részegen megvert. -Magamban élek és a pap könyvtárából Zwingli életrajzát olvasom… -Esztendők óta nem láttam olyan férfit, akinek fodros, fehér inge van és -selyemnyakkendője. Maga az első… Kérem, udvaroljon nekem, úgy, mint -hajdanában, mikor el akart csábítani a budai korzón. Én meg száraz -szilvafát teszek a tűzre és jósolok magának a hamuból, mint a falusi -boszorkányok. - - - - - -A hőstett. - -Hadd mondom el egyszer az imádságos Stolniczky kapitány történetét, aki -odafent lakott a hegyoldalban a régi püspöki város fölött és olyan erős -volt, mint a medve. Gyermekkorunkban, messzi elmult időkben -vasárnaponkint láttuk őt a régi székesegyház körül, a fülkében lakó -kőszentek körül őgyelegni. Tizenkét szent szobor volt az ódon templom -körül és Stolniczky mindegyikkel barátságot tartott. Vasárnaponkint kora -reggel meglátogatta őket és néha még a délutáni litánia is a városban -találta őt. Gyakran mondogatta, hogy egyetlen vágya volna -tizenharmadiknak beállni a szentek közé. Esőben, viharban, télben, -nyárban csak álldogálni a keskeny fülkében, esetleg ócska -katonaköpenyegbe burkolózva hallgatni a szél süvöltését, ami itt a régi -székesegyház tájékán, a girbe-gurba utcák és pohos kanonok-házak között -olykor az orgona hangjához hasonlított. - -Stolniczky nem volt mindig szent ember. A gyalogezred, amelyben -szolgált, Boszniába való bevonulásra kapott parancsot. Rendben lett -volna a dolog mindaddig, amíg öldöklésre került a sor. Valahol Szerajevó -tájékán Stolniczky kapitány egy öreg bosnyákot talált az úton, aki -hangosan szidalmazta az idegen katonákat és a katonák császárját. -Stolniczky pálinkát ivott ezen a napon, ami pedig nem volt szokása. -Előző napon bokáig lépett egy megölt ellenség útszélen folyó vérébe. -Hiába rántotta vissza a lábát. Véres lett az. Éjszaka azután a -hegyoldalakból szokatlanul hullottak a golyók, rövidet pukkantak a -fegyverek és apró lángok csaptak föl a sötétségben. - -Stolniczky kapitány egyetlen kardszúrással leterítette a szitkozódó öreg -embert. A hegyes vas szinte észrevétlenül szaladt bele a bosnyák -torkába, egy vérsugárba fuladó kiáltás hangzott az eltorzult ajakról és -az öreg arc felejthetetlen rémületet, szemrehányást fejezett ki. A -bánatos szemek sokáig tapadtak mélységes szomorúsággal a kapitányra. -Stolniczky elfordította a fejét s mindaddig nem tudott megfordulni, amíg -a hörgést hallotta. - -A hadjárat végén kapitányi rangot kapott, de már nem tudott ennek -igazában örülni. Nyugalomba kívánkozott, a kardját folyton véresnek, -borzalmat keltőnek látta, mikor derekára kötötte s éjjel fölriadt -álmából: hörgést hallott az ágy alól. Komolyan megbetegedett s csakhamar -megkapta, ami után vágyakozott: a penziót. - -Se családja, se rokona nem volt. Valamikor egy régi kis budai kávéházban -töltötte a délutánjait. Odautazott, mintha hazamenne. Igen ám, de a kis -kávéházban a hadjárat alatt kétszeres figyelemmel olvasták az ujságokat -és az ujságokban nem csupán a regényfolytatások fölött vitatkoztak a -furcsa vendégek: Stolniczky ismerősük hőstettét mindnyájan olvasták és -midőn letelepedett a régi kis sarokasztalhoz, jobbról-balról gratuláltak -neki az öreg bosnyák megöléséhez. - -Stolniczky megborzongott. Most látta, hogy mily vadállatok a civilek, a -vérontás tetszésükkel találkozik. Pedig ő nem azért ölt, hogy dicsőséget -keressen. Részeg volt pálinkától és a vértől. – Sietve hagyta el a kis -kávéházat, hogy oda többet be ne tegye a lábát. - -A régi lakásán a háziasszony leányai fölcseperedtek, kisasszonyok -lettek. Körültáncolták Stolniczky kapitányt, akinek térdén lovagoltak -nem régen. - -– A boszniai hős! – kiáltották. - -Estére a dunaparti korzóra cipelték, ismerősöknek, ismeretleneknek -eldicsekedtek kapitányukkal, aki tömérdek embert megölt a hadjáratban. - -Stolniczky hajnalban csomagolt és szinte szökve távozott el a barátságos -polgárházból, ahol hadnagy kora óta gyönyörködött a gyermekek -növekedésében, a budai kertek tavaszában és esténkint együtt zenélt vagy -regényt olvasott a családdal. - -Budán nem is sokáig volt maradása. Ismeretlen polgárok, akiket eddig -csak látásból ismert, megszorongatták a kezét az utcán. - -– Derekasan viselte magát, kapitány úr. - -A kis korcsmában, ahol egy darabig senki sem ismerte, egy napon így -szólt a gazda feleségéhez: - -– Róza, dupla porciót a halászléből a boszniai oroszlánnak. - -Stolniczky szégyenkezve dugta nyakába az asztalkendőt, s többé a kis -korcsmába sem lépett be. - -Ha magányos, csendes utcákon ballagott, ahol senki sem ismerte, olykor -hörgést hallott a háta mögött. Az öreg bosnyák haldokló hörgését. Nem, -nem maradhatott többé Budán. Neki vezekelni kell, Istennel kell -kibékülni, amiért az ártatlan öreg embert megölte. Fájt, sértette, -megszégyenítette az emberek magasztalása, mert bévülről egy belső hang -meggyőződéssel kiabált: gyáva gonosztevő vagy, Stolniczky! - -Hol járt, merre járt, amíg a régi püspöki városba került? senkinek sem -mondta el. Kis házat talált a hegyoldalban és nagyon szerette az -ó-templomot. Senki sem ismerte multját, a kezéhez tapadó vérhez senki se -kívánt szerencsét, az emberek úgy bántak vele, mint öreg, nyugalmazott -katonatisztekkel szoktak. Nem törődtek vele, békében hagyták, a gyerekek -köszöntötték az utcán. - -Egy vasárnap, amikor Stolniczky a templomba ment, girba-gurba utcán -haladott át, ahol rémült arcú, menekülő emberekkel találkozott. - -– Veszett kutya! – kiáltották jobbról-balról és az asszonyok őrült -kétségbeeséssel vonszolták magukkal gyermekeiket. És a kapukat ijedten -becsukták a menekülők előtt. - -Egy szegény asszony, – bizonyos Kovács özvegye, – három gyerekét ragadta -magával. A két kisebbik a karján volt, a harmadik, egy ötéves leányka az -anyja szoknyájába kapaszkodva futott a veszedelem elől. Apró, mezítelen -lábai tipegve, szinte fájdalmas sietséggel taposták a hegyes köveket. Az -asszony a kebléhez szorította kicsinyeit. - -A kisleány egyszerre elbocsátotta az anyai ruhát és elbukott a köveken. -Síró sikoltással kapott utána az anyja, most elejtette a másik kicsinyt -a karjából. - -S e percben föltünt a veszett kutya. - -Komor, fekete falusi eb volt, dühödt morgással, fölhuzott farokkal, -tajtékzó szájjal rohant, mint a kikerülhetetlen veszedelem. - -Egyenesen a hempergő, jajveszékelő gyermekeknek, tébolyodott módjára -sikoltó anyának tartott. - -Stolniczky ekkor előlépett a fal mellől és botjával fejbekólintotta az -ebet. - -Az állat meghátrált, aztán Stolniczkyra vetette magát. - -A kapitány hatalmasan hadonászott botjával. Az eb dühödten támadott, a -bot eltört, s ekkor a kapitány a két kezével torkon ragadta az ebet. A -földre nyomta és megfojtotta, mintha valamely csodálatos erő és ügyesség -szállotta volna meg a gyermekek védelmében. - -Ettől a naptól fogva nem hallott többé halálhörgést Stolniczky kapitány -az ágya alól. Sőt új ismerőseinek bevallotta, hogy részt vett a boszniai -hadjáratban. - -A régi templom szentjei körül járkálva, már kiszemelte magának a -tizenharmadik fülkét, ahol álldogálni fog. Hős férfiak a szentek között -érzik jól magukat. - - - - -Nagybotos Viola. - -Ernő, mert így hívták, mint a beteges kis fiúkat, akiknek tizenöt -esztendős korukban is hosszú hajuk és széles gallérjuk van, s barátjukat -szájba csókolják, – húsz esztendős korában vette föl ezt a nevet, amely -név alatt körülbelül kétezer nőnek bemutatkozott országunkban és télen a -hóba rajzolta vagy a zuzmarás ablaküvegbe karcolta, szerelmes levelek -alá kanyarította, amely leveleket költők műveiből állította össze és a -kis szobaleánynak épp olyan grandezzával vallotta meg, mint a gazdag -öreg asszonyságnak, – mintha már nevével együtt szerelmet is vallott -volna. - -Nagybotos Viola Ernő egykor a Jézus-társaságbeli atyáknak volt a -kedvence a szatmári rendházban és Tamás superior komolyan gondolkozott -azon, hogy a nagytehetségű ifjút idővel Jézus szolgái közzé sorozza: -vasárnaponkint Ernő mindig sokkal több szentképecskét kapott ajándékba, -mint növendéktársai, valamint későbben is Ernő a nőktől, az élettől, sőt -az időjárástól is bővebb élvezeteket igényelt, mint bárki. -Házasságszédelgés, majd szerzetesi öltözet viselete miatt üldözték; -ékszerészektől ékköveket, uzsorásoktól pénzt és szépfeleségű polgároktól -barátságot csalt; talán hosszabb ideig tartózkodott egykor Vácott, mint -amennyi időre egy közönséges látogatás szokott terjedni a csendes -püspöki városban; vasuti kocsik alatt utazott egyik országból a másikba; -a francia kártyát mesterien keverte, de a díjért a repülő galambot is -lelőtte; egyszer önvédelemből megölt valakit a szász erdőkben és ha -többet ivott a kelleténél, ismeretlen embereknek elmesélte a gyilkosság -részleteit; a vonakodó nők – a nők néha azért ellenkeznek, mert az -ellenkezéssel önmagukat gyönyörködtetik – fenyegetésül meghallgathatták -három felvidéki nő szörnyű halálát, akiket Ernő visszautasítás miatt a -folyóba dobott, habár az effajta történetkét a tisztes családapák és -öreg kanonokok is föl szokták használni a nők körüli széptevésnél; a -nagyanyjáról azt mesélte, hogy Paskievics orosz generálisnak volt a -szeretője 49-ben, míg anyját Skóciába, egy zordon vadászkastélyba -szöktette a fiatal tiszt úr, Viktória királynő rokona (kár, hogy a két -öreg asszonykát többen ismerték a veszprémi templom hátsó soraiból); -atyja: az esztergomi herceg volt, aki mint a klasszikus versek fordítója -hírneves volt az irodalomban és születésének igazolására Ernő gyönyörűen -szavalt az eredeti Danteból strófákat; az úrhölgyekkel úgy bánt, mint az -éjjeli táncosnőkkel, a megismerkedéskor harisnyakötőjüket kivánta látni, -míg az éjjel szerencsétlen teremtéseivel, szájukkal éneklő, lelkükkel -síró dámáival, strucctollas kalapos és olykor túrót ebédelő hölgyeivel -úgy bánt, mintha valamennyien ama liliomos-házból származnának, amelyből -eredni körülbelül a legelőkelőbb dolog, még a királyoknál is és talán -ennek köszönhette számtalan sikerét Ernőnk a kivágott lakkcipők és zárt -nadrágok világában, midőn az éjjel kis színpadjain emeletnyi magasságba -emelkednek a szoknyafodrok; csupán az ápolónőket tisztelte, akik téli -hajnalon a Rókus kápolnájában imádkoznak, a sarkon még tünődő -várakozással állonganak az éj elszomorodott leányai és odafent, a kórház -magasságában, egy világos ablak mögött talán éppen akkor állítja a -spanyolfalat egy ágy elé a nővér, aki ezért a mindennapi szentmiséről -elmaradt. És ha az időjárás késő őszre fordult, Ernő a budai erdők -szállongó sárga levelei között olyan lágy léptekkel sétálgatott, mint -egy romantikus költő. - -Meg-megállott, szinte könnybeborult szemmel nézte a hervadó tájat, szíve -mélyéből sóhajtott és eszeágában sem volt megszólongatni a randevura -váró hölgyeket. - -Egyszer éppen hónapokig ostromolt álnevű levelekben egy uri asszonykát, -akiről a háziorvos a bizalmába férkőzött Ernőnek elárulta a nagyfokú -hisztériát. Ernő megleste őnagyságát a hangversenyterem előtt. Igen, -olyan volt a dáma, amilyennek elképzelte. Fekete, nyulánk, sovány. Az -arca a vastag puder alatt is kissé sárgás és sűrü fekete haja oly erős, -mint a lembergi ghettó hölgyeié. És az egyik szeme alig észrevehetőleg -kisebb, mint a másik és emiatt, mintha kissé kancsalítottak volna a -szemek, mint egy Tolsztoj regényhősnőé. Midőn fogatából kiszállott: -csodálatosan szép cipő, finom harisnya, elragadó metszésű láb -mutatkozott, amire Ernőnek egy régi jelmezbál jutott eszébe, midőn az -úrnők uszályukat karjukra vetették és a mazurka hangjainál Ernő egész -éjszaka csak a táncos női lábakat nézte. És a ruhatárban lelopott egy -cipőt a legszebb női lábról és sokáig tartogatta az ágyában. Piros -köpeny, fehér hattyuprém és tündöklő ékszer egészítette ki az úrnő -megjelenését. A kapun a sárga színlapok Csajkovszky zenéjét hirdették és -Ernőnek abban az időben csupán annyi pénz volt a zsebében, amelyen egy -levéljegyet vásárolhatott. Azon éjszakán levelet írt az úrnőnek, mint -külföldi régiségkereskedő, aki fővárosunkban időzve, a -hangversenyteremben megigéztetett. Ince pápa koronájából való Szűz Anya -szobrocskáját és a nagy pápa híres gyűrűjét kínálta az úrnőnek, ha még -egyszer láthatja. A levélre, mint Ernő számította, válasz nem jött. -Flóra gazdag és erényes úrnő volt. Ernő azonban nem hiába tanulta meg a -levélírást egy nagyon művelt öreg úri nőtől, akivel fiatal korában -évekig levelezett és csupán azért nem vette feleségül a hölgyet, mert a -Johannita-rendnek volt lovagja, – a régiségkereskedő üzleti hangú levele -után, mint francia herceg jelentkezett. Titokzatosan, aranyporzóju lila -tintával és egy előkelő fogadó levélpapirosán írt Ernő és nemsokára -ezután, midőn a Flóra háza előtt elsétált az Andrássy-úton, -megelégedéssel tapasztalta, hogy a polgáriasan fehér csipkefüggönyöket -sárga selyemfüggönyökkel cseréltette ki az úrnő. Mert hisz Ernő megírta, -hogy sárga rózsát látott a Flóra hajában ekkor és ekkor. A fogadói -portás azonban üres tenyérrel jelezte, hogy a herceg címére levél nem -érkezett. Ernő ekkor mint költő lépett föl. Levelében ecsetelte a -szenvedéseket, amelyeket a hölgy hideg vonakodása okoz neki, -természetesen Danteból citált, mert a hasonló származású férfiaknak nem -lehet más a költője, a fehér violát nevezte meg virágjának és néhány nap -mulva az Andrássy-úti ablakban három cserép fehér viola lett látható. -Minden más férfiú fölrohant volna e kedves jeladás után az úrnő -otthonába, hogy letérdepeljen a drágaság előtt, Ernőt azonban óvatossá -tették régi szenvedései. Többnyire éjjel sétált csupán az ablakok alatt -és kipuhatolta, hogy a gyönge világosságot az úrnő ágya mellett álló -villamoslámpa terjeszti. „Lehet, hogy az én leveleimet olvasgatja!“ – -gondolta magában Ernő és a szíve erősen dobogott. - -Néhány hét mulva aztán eltökélte magát a döntő lépésre. Levelet írt, -amelyben megírta magáról mindazt, amit a fejezet elején közöltünk -Ernőről. Sőt nem felejtette el megemlíteni, hogy egyszer Pozsonyban, egy -régi templomban föltörte az oltári szekrényt… Ha így is szereti, ha ezek -után is ismerni óhajtja Flóra, legyen ekkor és ekkor a Hüvösvölgyben, -bizonyos padon foglaljon helyet, ott most nagyon szép az ősz. - -Ernő elsétált az erdei úton, mintha csak véletlenül került volna e tájra -és botjával a leveleket piszkálta. A fák alatt, a csendes délutánban egy -szürkeruhás, lefátyolozott arcú, kistollas kalapkájú előkelő hölgy -üldögélt és az ernyőjével vonalakat rajzolt a földre. Flóra volt. Ernő -azonban a táj egy gyönyörű részletét figyelte éppen, az aranysárga erdős -dombot és ügyet sem vetett a várakozó hölgyre. _(Részlet egy -regényből.)_ - - - - -Márciusné délutánja. - -Márciusné, a vértanú özvegye tavasszal minden esztendőben ünnepélyt -tartott budai házában. Egy fekete fátyollal letakart, nemzetiszínű -szalagos acélmetszetről (amely egy köpenyeges, tollaskalapú -guerilla-vezért ábrázolt), lekerült a fátyol és kanyargós utcácskából a -vizmosta lépcsőkön, a hegyoldalba ragasztott házba mindenféle öreg -asszonyságok és öreg emberek bandukoltak fölfelé. Tavasz volt, a -Tabánban ragyogott a torony és a harangütések messzire hangzottak, -mintha a téli rekedtség elmulott volna a harangok torkáról. Márciusné -régi selyemruhában, fekete keztyűben és fátyollal hajában tett-vett az -ódon budai házikóban, virágokat helyezett kék porcellánokba és az -acélmetszetet gondosan megtörölgette. - -– No, te lator, – mondta nevetős hangon, – megint eljönnek az asszonyok, -hogy rólad beszélgessenek. - -Valóban topogott is már fölfelé a lépcsőkön két öreg asszony, bánatosak, -mint a temetői füzek, egy kis szél kellene csupán, hogy megrázza száraz -gallyaikat. - -– Isten hozta! – mondta Márciusné és leültette az öreg asszonyokat az -acélmetszet alá. – Március nevében is köszönöm, hogy nem feledkeztek meg -az évfordulóról. - -Az öreg asszonyok elhelyezkedtek, mint régi, mohos fejfák. Budai -asszonyságok voltak, akik egész életükben a kályha mellett ülnek, húsz -év óta nem voltak Pesten, a Várba szeretnének egyszer följutni, de -félnek a sikló-vasuttól és életük és mindenük a vasárnapi templomjárás a -Krisztinába. Tavasszal azonban meglátogatják Márciusnét, hogy a szokásos -uzsonnát elfogyasszák. A kávét a kávéházból hozzák, a süteményt a -várbeli cukrászdából… Komolyan, szájuk szélét törölgetve ültek az -acélmetszet alatt s egyetlen pillantást sem vetettek a „latorra“, akinek -tiszteletére összegyülekeztek. - -Újra nyilik a kis kertajtó. Cifra kis kalapban (amilyenben már csak -Budán járnak), világos, de ócska köpenyegben egy madárfejü hölgy biceg -föl a lépcsőn. A budaiak figyelmeztetőleg megérintik egymás könyökét. Az -újonnan érkezettnek valóban karminvörösre van festve ráncos arca, amely -olyanszerű, mint a kert sarkába vetett, esőmarta régi kályhacső. - -– Szabadság, szerelem! – kiáltja vékony hangon a virágos kalap, amint -megáll, hogy kifújja magát, – viharosan ölelkezik Márciusnéval és -halkan, kotyogva beszélnek, mint mikor két vén tyúk összetalálkozik a -sövénynél. A kiskalapos valamely rejtett helyről ibolyabokrétát vesz elő -és gyorsan az acélmetszet alatt elhelyezi. - -– Úgy, úgy, Kornélia, te mindig kényeztetted e latort, pedig nem -érdemelte meg! – mondja Márciusné. - -– A vértanú mindent megérdemelt! – felel áhítatosan Kornélia. – Istenem, -mikor a régi Nemzetiben játszottam és ő az első sorból tapsolt!… Talán -„Gringoir“-ban vagy „Bánk bán“-ban… Szabadság! Szerelem! Csupán az ő -kedvéért szeretnék még egyszer fiatal lenni! - -– No lator! – szól Márciusné és int a fejével a képnek. - -A tollaskalapu bő köpenyegéből egykedvüen nézi a társaságot. - -– És Körmöcziné hol maradt? – kérdezi az egyik budai asszonyság. – -Tavaly nemzetiszínű övvel a derekán és zászlóval jött fiákkeren. - -– A jó Fáni meghalt, hölgyeim, – felel élénken Kornélia és egy -holtemberképü tükörben megigazítja kalapkáját. – Igen… igen… A -forradalmi hölgyek társasága eggyel kevesebb lett. Eggyel kevesebben -ápoljuk a vértanú emlékét márciusban. A jó asszony bizonyosan azt hiszi, -hogy a másvilágon újra pásztorórázhat a vértanúval, mint egykor a -városerdőben… - -– Amikor az esernyőmmel megvertem mindkettőjüket! – szólt közbe -Márciusné. - -Kornélia gyors mozdulattal megsimogatta a háziasszony karját: - -– Kedvesem, igen helyesen cselekedett… Habár Körmöcziné váltig -hangoztatta, hogy szívesen szenvedett a vértanúért. Ma chere! Ördöngős -férfiu volt a vértanú! - -– Hallod, lator? – szólt ismét a közömbös acélmetszethez Márciusné. – A -dámák manapság is emlegetnek, pedig azóta nem igen van olyan férfi -Budán, akivel össze ne szűrték volna a levet. Mindegy a dámáknak, hogy -forradalmi ezredes vagy cserepár dobos valaki. Csak férfi legyen. - -A régi katonai temetőből látogatóba jött mohos fejfák méltatlankodva -csóválták meg pókhálós fejüket. - -– A vértanú szent férfiu volt! – mondta az egyik bizonytalankodva, mint -az esővíz csurog be a rossz ablakon. - -– A legszebb ember volt Magyarországon. Olyan hangja volt, mint az -oroszlánnak… Szabadság! Szerelem! Mikor ezt mondta, ugrálni kezdett a -nők szíve!… - -– A nők szíve! Majd mit mondtam, – felelt Márciusné és megvető -pillantást vetett az acélmetszetre. – Bolond lator volt a vértanú, aki -minden szoknya után szaladt. Azt hitte, hogy az egyik krinolin nem -olyan, mint a másik krinolin. Az én barchett-nadrágom azért nem tetszett -neki, mert Körmöczinének vászonalsója volt… - -– Ma chere, barchett-et csak falun viselnek, – szólt közbe élesen -Kornélia. - -Márciusné erre olyan vörös lett, mint a pulyka. - -– Sajnálom, hogy ilyesmit kell hallanom. Azt hittem, hogy ti jó -barátnőim vagytok. S most kiderül, hogy mind hamis kigyók vagytok. -Egytől-egyig a vértanú szeretői voltatok. Ó, Istenem, micsoda -elvetemültség is kell ahhoz, hogy a jó barátnőt a háta mögött kijátszák -a férjjel. - -– Drágám, ti nem is voltatok törvényesen megesküdve, – szólt könnyedén -Kornélia. - -– Mindjárt megseprüzlek, – felelt Márciusné. – Életében elvettétek tőlem -a nyomorult latort, kifestettétek az arcotokat, emelgettétek a -szoknyátokat, a derekatokat ráztátok… Azt hiszitek, hogy én nem tudom, -hogy mi kell egy férfi elcsábításához? Csak a harisnyakötőt kell neki -megmutatni. - -– És a szív-nemesség? A lélek műveltsége, kedvesem? – kérdé csodálkozó -hangon Kornélia. - -Márciusné gyűlölködő pillantást vetett a vértanú arcképére. - -– Hallod, te lator? Tudod most már, hogy mivel tettek bolonddá? - -Fölkapta a fekete vásznat, amellyel az acélmetszet az év többi napjaiban -leborítva szokott lenni és gyors mozdulattal a vértanú képére borította. - -– Úgy, – mondta. – A nemesszívü dámák most már nem látnak. - -Odakünn öreg botnak kopogása hangzott. - -Jégszürke fejü, görnyedt hátu, honvédsapkás férfiu botorkált az ecetfák -alatt. Mintha az elszökött tél térne vissza a budai hegyek közül. - -A nadrágon, a cipő fölött, három gomb és zsinór volt. - -– Paja bácsi! – kiáltotta lelkesen Kornélia. - -Márciusné gyűlölködő pillantást vetett az egykori szinésznőre. - -– Az én házamban én fogadom a vendéget, – mondta sziszegve és -mosolyogva. Tél apó elé sietett. - -Megveregette a hátát, megsimogatta a kezét, dédelgetve a karja alá -nyult. - -A budai temető fejfái a viklerek alatt összeérintették a könyöküket. - -– Szegény vértanúm! – sóhajtotta Kornélia és alig hallhatólag fütyülni -kezdett a tükör előtt. - -Az öreg honvéd tempósan, nagyot nyögve helyezkedett el egy magashátu -székben. - -– Ej, haj! – mondta egy bedőlt sírboltból. – Azt a huncfut vértanút még -mindig szeretik az asszonyok? - -Bizonyos fáradtsággal végiggurította fénytelen kék szemét a társaságon. - -– Kávézzunk! – mondta özvegy Márciusné és mosolygott, mintha előre -érezte volna a kávé illatát. – Kávézik, Paja bácsi? Vagy borocskát akar? -Van ám az is a háznál. - -– Kávécskát, fiam, – felelt az öreg ember. - -A budai asszonyságok elhagyták a sírdombot, ahol szomoru ciprusként -üldögéltek, közelebb huzódtak az asztalhoz. - -Csupán Kornélia álldogált halkan fütyörészve a holt-tükör előtt. - -Megnézte magát oldalról, sőt hátulról is. - -– Szabadság! – mondta dalolva. - -– Az, fiam, – felelt Paja bácsi. - -A kávésibrikek a viaszos vászonra kerültek és a sütemények omlósan -pislogtak ki kosarukból. - -Halk kanálcsörgés hangzott föl. - -Paja bácsi lesimította szakálláról a kiflimorzsát: - -– Nem is volna rossz gazdag embernek lenni, – mondta dohos hangon. – -Mindennap ilyen kávéval lehetne élni. - -A vértanúról, az ördöngősről többé szó nem esett. - - - - - -A kapcabetyár. - -A ruháján lilaszínű apró koszorúcskák voltak és szélesen ömlött alá a -karcsúlábú, médálionhátú székről, amelyen Gyöngyösi Julianna -ábrándozott. - -Tavaszi este volt ekkor, az Ipoly fölött köd járt, mint lappangó -vándorlegény és a fák, bokrok a kertben fázékony kedvvel állongtak -helyükön. A kerítés barna x-betűivel hosszan nyulott el a kert mögött, -aztán egyszerre a betűk eltöredeztek, az x-nek egyik szára maradt -helyén, végül már az sem. Az erdő ide nem messzire volt, fehér-, -barnafoltos nyárfák vonultak meg az emelkedésen, ahol igen tiszta volt -minden, mert a hólé innen folyt le először, kékvarju kiáltott a fák -között és a galyakon, mint titkos jelvények, különböző madárfészkek -hintáztak. Most csendes volt az erdő s a fák alól egy ködből, ábrándból -való vitéz lépett elő. - -Gyöngyösi Julianna nagyon természetesen azt hitte, hogy álmodik, midőn -az udvarház ablakából megpillantotta a vitézt. Kora délután óta -zenéléssel töltötte az időt. Egy divatos szerenádot tanult és a spinéten -s hárfán egyforma kedvvel játszá. A szerenád lágy hangjai még ott -bolyongtak feje körül, lisztes arcú Pierott áll színes ruhájában az -erkély alatt a havon s húros szerszámját kitartással pengeti. A -háttérben fénylő ablakok mögött vöröslő függönyökön túl tarka álarcos -bál repked, kibomlott hajú nők rohannak tova táncközben, vérpiros arcú -férfiak vágtatnak… Szemét sokáig lehunyva tartotta az egykori színésznő, -mert csak lehunyt szemmel lehet igazán ábrándozni. Midőn újra -körülnézett, Pierott elment az erkély alól, nyirkos tavaszi köd feküdte -meg az Ipolyt és a számtalan x-betűből összetoldott kerítés mellett -hosszú, nyugodt léptekkel közelgett valaki, aki idáig a besötétedést -várta az erdőben. - -Egy betyár. - -Julianna nyomban megismerte, mert a környéken már régen beszéltek a -betyárról, aki esztendők óta lappangott az Ipoly környékén. Valamely -jóravaló úri család ivadéka volt, atyafisága a megye, szeretője minden -parasztmenyecske s az úri hölgyek véle álmodnak, a neve Kázmér. A pajkos -Kázmér! Gyöngyösi Julianna szívére szorította a kezét. Istenem, most mi -történik? Férje nincs itthon, a cselédség gyáva. Hova meneküljön? A -betyár árvalányhajas kalapjában, vállára dobott fekete szűrében -nyugodtan, minden alattomosság nélkül lépkedett a kerítés mellett. Csak -éppen a háta mögé is nézett néha. Meg elkerülte a kert sűrűségeit. -Egy-két perc mulott el, aztán Kázmér már ott állott az ablak alatt, -amelynek egyik szárnya nyitva volt. Juliannának nem volt ereje még ahhoz -sem, hogy bezárja. - -– Jó estét kívánok! – mondta Kázmér és a kalapját megemelte. - -Kékszemű, barna ifjú volt. Az elbizakodottak mosolya az ajkán, a haja -hullámos és a nyakában szinte költői kedvvel megkötve egy kékpettyes -Lavallier-kendő. A szűr alatt rövid fegyver csüngött, mint az -orvvadászoké. Az egyik keze fekete selyemkendővel volt bekötve. -Bátorság, szinte nőies elszántság sugárzott harmatos szeméből, amint az -ablak alatt megállott, sem jobbra, sem balra nem nézett, csupán -Juliannára. - -– Nyisson ajtót, szép asszony, mert az ablakon megyek be, – mondta -titkos jókedvvel. - -Az asszony intett. - -– Jőjjön, – mondta, vagy csak képzelte, hogy mondja. Egy fehér ajtót -félig fölnyitott s a betyár kalaplevéve a szobába lépett. A kályhában -maradék zsarátnok pislogott, mint vén ember piroskarikás szeme. A -hangszer szekrénye még nyitva, a hárfa aranyos rámája megpihent s a -falon komolyodva ketyegett egy nagy óra bagoly és zarándok társaságában. - -– Milyen jó itt, – mondta Kázmér és a szűrét ledobta. – A becsületes -embernek van a legjobb dolga. A kegyed férje, gyönyörűség, görbe dolgot -még nem csinált életében. Istenem, ha egy hétig élhetnék nyugalomban! - -A kényelmes széken elhelyezkedett Kázmér, kék szemével apróra -megvizsgált mindent a szobában, talán abból a szempontból is, hogy mit -visz majd magával, aztán az asszonyra tévedt a pillantása, amelyet kissé -dagadt szemhéjai alól megindultság nélkül jártatott végig a világszép -dámán. - -– Kegyed ugy-e bár, színésznő volt azelőtt, mielőtt Gyuri elvette volna? -– kezdte a betyár a székén hátradőlve. A lábait egymásra vetette és nem -sokat törődött az asszony csodálkozó tekintetével. - -– Színésznő voltam, – felelt Gyöngyösi Julianna. – Nem szégyenlem. Az -ország első színházának voltam tagja. - -– Tudja, az mindegy. Színésznő: színésznő akár vidéken, akár Pesten. -Gyuri sok ellenséget szerzett magának a házasságával. Gyuri jómódú ember -s azzal számítanak a megyei familiák. Azt hiszem, kegyednek nincs még -itt egyetlen ismerőse? - -– Nincs, – felelt Julianna. – Én lenézem a műveletlen, tanulatlan vidéki -kisasszonyokat és az asszonykákat, akik tehénfejésen kívül egyebet nem -tudnak. Nem óhajtok senkivel sem megismerkedni. Szeretek egyedül lenni, -olvasgatni, zenélni. - -A betyár a hangszerekre nézett. - -– A zenét sokfelé kedvelik, nálunk a leányok mind tanulnak zenézni. -Gyarmaton híres tanár van. Szarvadi. Igy hívják. - -Gyöngyösi Julianna vállat vont. Büszke, nemes fejtartása volt, mint -Zrinyi Ilonának. De most még büszkébb volt. A betyár csendesen, gúnyosan -mosolygott a bajusza alatt. - -– Mondja, szép asszony, nem szeretne például Görögháziékkal, az én -rokonaimmal megismerkedni? Az én rokonaimmal én rendelkezem. Rájuk -parancsolnék, megfenyegetném őket. És a többi. Ha egyszer meg volna -törve a jég, a többi már magától menne. - -Gyöngyösi Julianna megrázta a fejét: - -– Az ön rokonai éppen úgy nem érdekelnek, mint bárki a vármegyében. -Ismétlem, egyedül szeretek lenni. Szép könyveket olvasni legfőbb -mulatságom. - -– Asszonyom, ön úgy látszik nem tudja, hogy Görögháziék a legelőkelőbb -emberek a vármegyében? A főispán rokonai. - -Julianna legyintett. - -– Még a főispánjuk sem kell. - -A betyár a puska agyával megdöngette a padlót. - -– Látom, hogy igazuk van az embereknek. Maga egy kellemetlen, hencegő -teremtés. Vajjon mire olyan nagyon büszke? Az urára? Gyurka hatökör volt -már az iskolában is. - -Az asszony kipillantott az ablakon. - -Zsandárok rézsisakja tünt föl az erdő mellett kanyargó úton. Hárman -voltak. Szürke köpenyegük erősen világított. Lovaik hosszú lábaikkal -sietve lépegettek. - -Gyöngyösi Julianna az ablakon át a zsandárokra mutatott. - -– Majd talán kiáltok nekik! – mondta és az ablakhoz lépett. - -A betyár elsápadt, megriadva nézett körül. Nincs menekvés. - -– Asszonyom, – kiáltotta riadtan. – Örökre híve leszek, ha megment. - -– Önnek vér is tapad a kezéhez. Bünhődnie kell, – felelt Julianna. - -– Könyörgöm!… - -A zsandárkáplár leugrott a lováról. A terhelőt megigazította. Sokáig -bajlódott vele. - -– Asszonyom! – szólt rekedten a betyár, – kegyed nem is tudja, hogyan -kerültem ide? Nem is kérdezte, pedig ha tudná… Én már nagyon régen -szerelmes vagyok magába. Imádom, asszonyom. S ezért is megérdemlem, hogy -megmentsen. - -A zsandárok tanakodva néztek az udvar felé. - -Az asszony az ablaknál állott. - -– Belátom, hogy neveletlen, durva voltam, kérem, bocsássa meg. Hisz -szeretem, s ez a legfontosabb. Ezért szeretnék megtenni mindent, hogy -kibékítsem. Ha akarja, ön lesz az első dáma a vármegyében. Az én kezeim -hosszuak. - -A betyár térdeplő helyzetből beszélt s az arca vértelen volt, mint a -papiros. - -A zsandárok csendesen tovaügettek. Széles hátuk a szürke köpenyben -elvegyült a félhomály szineivel, csupán rezes sisakjuk meredt ki a -tavaszi ködből. Az asszony bezárta az ablakot. - -– Megkegyelmeztem! – mondta. - -A betyár talpraugrott, a fegyvert az asszony mellének szegezte. - -– És most elő az ékszerekkel! - - - - - -Klaránsz utazása. - -A kisasszony oly szép volt, mint egy régi, nemes acélmetszet és -leginkább solymászó hercegnőhöz hasonlított. Egyetlen fehér kócsagtoll -emelkedett ki selyemsipkájából és a ruhája zöld bársonyból volt, mint a -lovagnőké. Tündöklő barna szemei nemes vén tölgyek alatt elvonuló erdei -forrás fényességéhez hasonlítottak és bevilágítottak a kis vidéki -cukrászboltot. A kisasszony teát ivott – cukor nélkül, mint a férfias -ladyk, akiknek saját teaültetvényük van a brit gyarmatokon. Mézet evett -és a vidéki cukrászbolt egyetlen likőrösüvegéből finom pálinkát ivott. -Az üvegen tintával rajt az évszám: 1812. Isten tudja, hogyan került e -ritka likőr a kis cukrászboltba, amelyet a solymásznő kedvéért a -fehérhaju tulajdonos áhítattal fölbontott. - -Délelőtt volt s a cukrászboltban csupán a nyugalmazott tiszt olvasta a -„Pester Lloyd“-ot. A szürke katona korántsem köhögött annyit, mint -egyébkor, a legyek felé sem csapkodott csendes káromkodással az -ujságjával, meghatottan ült helyén az ablaknál s a pirosarcu, fehérkezü -tulajdonossal váltott néha alattomos pillantást, amint az a függöny -mögött megjelent. - -„Kicsoda a nagyszerű idegen dáma?!“ – kérdezték szemükkel egymástól a -solferinói ördöngős fickó és Lionetti úr, akinél hetykébben senki sem -tudta fejére illeszteni a bársonysapkát. - -A hölgy szakértelemmel kavargatta a teát, tündöklő tekintetével zavarba -hozta a tisztet, tulajdonost, tán még a bécsi élclapot is, amelynek -cimképén piros trikós hölgy állott zöld napernyő alatt, s ez volt éppen -a vicc. - -Rövid idő mulva egy barna, kockás kabát imbolygott el a cukrászbolt -ablakai előtt. Olyanforma kabát volt az, amilyenben a pesti színházban a -vándorszinészt ábrázolják. A kabát gallérja föl volt gyűrve és miután -alaposan megfigyelte a cukrászbolt belsejét, az aranybetűs ajtón -betolongott és a kötött sapkát félméternyire huzta, amíg megszabadította -tőle fejét, borotvált, rezes arc s a hang oly édeskés, mint egy vén -papé. - -– Gyermekem, a direktor mindjárt itt lesz a próbáról, – mondta a szinész -és letelepedett az asztalhoz. - -A szinész megérkezése nem kellemes csalódást keltett a cukrászboltban, -ahol némelyek már szívesen elhitték, hogy a kócsagtollas, előkelő hölgy -átutazó osztrák főhercegasszony. A „P. Ll.“ bosszúsan megzörrent, -Lionetti úr hirtelen a madárkalitkánál talált elfoglaltságot, pedig csak -néhanapján nézett a búskomor rigóra. - -– Mit próbáltok? – kérdezte érdeklődve a hölgy. - -– Valami új operett ez. Nekem nincs szerepem benne. Angol ostobaság. Ha -vendéged lehetek egy pohár anizettre… - -– Kedves Mályvai, maguk elzüllenek a vidéken. Kóstolja meg inkább ezt az -ó-pálinkát. Anizettet csak a bakahadnagyok isznak a kávéházban, – mondá -a dáma. - -Mályvai vállat vont. - -– Iszunk mi néha törköly-pálinkát is. Majd meglátod, Klári. - -– Klaránsz, gyermekem. Matskaházi Klaránsz a nevem, – mond a hölgy -hevesen. – Nos, hogy megy nálatok? - -– Sehogy, gyöngyvirágom, – felelt a szinész és hosszasan krákogott a -pálinka után. – A dráma éppen senkinek sem kell, üres a bódé, ha -szalondarabot játszunk. - -– Majd megváltozik a helyzet, kisapám. Befőzöm ezt a vidéki várost. Be -én. - -A komikus torz-mosollyal bólintgatott, mintha igen mulatságos dolgot -hallana. - -– Csak főzd be, gyermekem. A társulat úgyis koplal karácsony óta. - -A szinésznő letette a poharat, amelyben olyan pirosan csillogott a -szesz, mintha régi pápák vére volna. Az üvegen egy ó-apátság cimere -látszott. - -– Mehettem volna a Nemzetihez, tudod, de mit csináltam volna ott? A vén -szinésznők minden valamire való darabot elvesznek a fiataloktól, – mondá -elbeszélő hangon Klaránsz és rubintgyűrűjére nézett. – Én játszani -akarok, amíg szép és fiatal vagyok, nem pedig a kelléktárban heverni. -Drámát, sok drámát. Gyönyörü hősnőket… Mikorára tűzte ki a direktor -„Fedorá“-t, amelyben bemutatkozni óhajtok? - -A vénecske szinész nevetett: - -– Nem szoktak nálunk előre kitűzni. Egy-két nap alatt elkészülünk minden -darabra. Még az operetteket is kéz alatt tanuljuk. Ám itt jön Somhegyi, -drága direktorunk. - -Egy kövér, hód-bundás és dupla cipőtalpú férfiu nyomult a cukrászboltba. -Gyémántgyűrű volt a kezén és a nyitva hagyott bundán vastag aranylánc -csillogott elő. - -– Isten hozott, Klári. Szép gyűrűd van. Ej, haj, jó dolguk van a pesti -szinésznőknek. És mézet eszel? Bezzeg, mi nem eszünk mézet, – mondta -mély, zsíros hangon, mintha a nyelvével érezte volna a rubintgyűrűt és a -sárga mézét. - -Klaránsz fölemelkedett és nyerges lábát megmutatta a ruha prémjei alatt. -Majd sarkon fordult, hogy tetőtől-talpig láthassa a szinigazgató. A -direktor – bólintott a fejével. - -– Becses kis kutya vagy, drágám. A primadonnánk már öreg, örökös -fejgörcseit és utálatos szeszélyeit megunta az egész város. Te vagy a -jövő csillaga. Klaránsz, fogadd hódolatomat. - -Igy szólt Somhegyi, a művésznő reggelijét gavallérosan kifizette, a -karja alá vette a szende kezét és halk, turbékoló hangon megjegyezte: - -– Nem muszáj ám minden reggel mézet enni. - -Szállást mentek keresni. A kis girbe-gurba utcákon bibliai bőséggel -feküdt a sár. Deszkákon kellett átugrálni és egy mérges kutya Klaránsz -szoknyájához kapott. - -– Istenem, hol járunk? – kérdezte a pesti szinésznő. - -Az igazgató megveregette a művésznő fehérkeztyűs kezét. - -– Itt mindenki lámpással jár besötétedés után. Ez már így szokás, -gyermekem. - -– Erre, erre – szólalt meg hátul a komikus. – Itt lakott Fehérvölgyi -kisasszony, a művésznő elődje. - -Egy kutyaszorítóba kormányozta a vén szinész a menetet és hasadt végü -mogyorófapálcájával megveregette a lakáshirdető cédulát. Az udvaron -szénásszekér állott és a farakás félig bedőlt havas oldalával. - -– Itt van a szobácska, angyalom, – szólt Somhegyi. - -Az udvar végén kis szoba állott, virágcserép volt az ablakban. A padlón -eldobott cukorka-papirosok, üres kucséber-doboz és törött parfümösüveg, -amelyre Blaha Lujza arcképe volt ragasztva. A vipera-szemű -parasztasszony a megvetés hangján tárgyalt a szinészekkel. - -– Téns’asszony, mi a csendet szeretjük éjszaka, – mondta fenyegető -hangon. - -Klaránsz elkeseredve nézett körül a kis szobában, amelynek sötét -almáriomában mintha szegény, megölt szinésznők hullái hevernének. - -– Csak valaki fölsikálná legalább a szobát! – sóhajtotta kétségbeesve. - -– Majd a kisasszony. Ez itt így szokás! – felelt nyomatékosan a -háziasszony. – Én is dolgozom reggeltől-estig. Nem érek rá az ilyesmire. - -– Istenem, – mondta Klaránsz. - -A komikus a vasuthoz ment a podgyászért. A direktor levetette bundáját -és megsimogatta a Klaránsz kezét. - -– Gyermekem, legyen teljes bizalommal hozzám. Mely szerepben óhajt -föllépni először? - -– „Fedórá“-ban. Hisz megirtam. - -Somhegyi legyintett. - -– Az nem magának való. A társulat sem tudja. Mit szólna Eszmeráldához? -Finom kis szerep. Ó, mi ismerjük jól a közönség izlését. Bizza rám -magát, kedvesem. Higyjél nekem, nagy művésznőt csinálok belőled. Csak -bizalommal légy hozzám, gyermekem. - -Kétszer-háromszor megcsókolta a szinésznő kezét. - -– Menjen a pokolba! – mondta Klaránsz szigorúan. - -A direktornak sötétet villant a szeme. - -– Te kis komisz! – mondta elkeseredve. – Most pedig fölsúrolhatod a -szobát. - -Klaránsz vidoran fölkacagott: - -– Szívesebben, minthogy a maga ostobaságait hallgassam. - -Levetette a zöld bársonyköntöst, miután a direktor elvonult. A -rubintgyűrűt a zálogházba küldte, miután megcsókolta. A kigyószemü -parasztnő szívesen vette föl a nagykendőt, midőn a gyűrűt kezébe kapta. - -Klaránsz vizet hozott a kútról és letérdepelt a földre. Olykor sírt, -máskor meg nevetett, amint a kis szobát fölsúrolta. - -– Szinész-élet, – mondta Matskaházi a komikusnak, amint az munka közben -meglepte. – Mégis boldog vagyok, hogy szinésznő vagyok. - -A vén szinész hamiskodva nevetett. - -– Mindnyájan így beszéltek. Az első szerepet tudjátok legjobban. Jól -játszol, gyermekem. És most gyere a szekérhez, mert a ládákat nem bírom -egyedül cipelni. - - - - - -Dombey. - -– 1893. – - -Húsz év előtt Dombey György az oxfordi algimnázium növendéke volt, rövid -nadrágban járt, szerelmes volt, beteges, korai elhalálozásra elszánt -ifjú volt, éjjel a szívverését, gyönge tüdejét és sovány karjait leste, -valamint a nagy fák zúgását, amelyek a régi kis algimnázium környékén -álldogálltak, beszélgettek és úgy viselkedtek, mintha személyes -ismerősei volnának Dombey Györgynek. - -(Mindazok megnyugtatására, akik idáig gyanakodva, összeráncolt homlokkal -követték az írót, kijelentem, hogy Dombey György csupán álnév volt, -kölcsönbe Boz úrtól, akinek műveit akkoriban kezdte olvasgatni egy -gimnaziális fiucska, „La belle Izabella, donna Bella, Arabelle von -Macskaházy“ és „Dombey és Fia“, regény négy kötetben, „Niklas Nickleby“, -ugyancsak négy kötésben! Istenem, mily boldog-boldogtalan gyermek -vagyok! – sóhajtotta az ifjú éjszaka, midőn senki sem hallotta, csupán a -nagy fák, az algimnázium körül, esetleg a vadludak, amelyek a -csillagsugáros éjszakában nagy magánosságban repültek napkelet felé. S -ezzel már el is ment volna mellette minden, amit életnek, -viszontagságoknak, kalandoknak, élményeknek szoktak későbbi korban -nevezni az emberek. - -Az ál-Dombey a valóságos életben egy szilaj, középkori rablóktól -származott uraság és egy enyhe, csupán elszegényedett -grófkisasszonyokhoz méltó finomságú, lágy, ábrándos, merengő és -szívfájós nevelőnő szerelem-gyermeke volt. Ugyanezért nem tölthette -gyermekkorát abban a városban, hol atyja a középkori zsarnok uralkodott, -parasztot nyúzott, urakat dölyfösen lenézett s az esperessel hamis -keresztlevelet állíttatott ki fia számára, hogy ne kelljen annak -„törvénytelensége“ miatt az idegen városokban szégyenkezni. Pedig -sok-sok esztendő mulott el, amíg a kispatakhoz hasonló csendességü, régi -pianinóból ködös tavaszi éjjelen elhangzott szerenádra emlékeztető -mosolygású és ábrándjaiban az ólomkatonák vagy a valóságos császárok -körül borongó hölgy, az elszegényedett grófi dáma jó magaviseletével -kiérdemelte, hogy László (más néven „a kis Dombey“) a valóságban is -nevet, címet, rangot és esetleg vagyont kapjon, amelyet majd gondtalan -kézzel tesz föl a szerencseszámra. Midőn az algimnázium körül a vén -nyárfák, iharok s jószagú ecetfák zúgtak, a későbbi gróf Leicester -Diamont még csupán Dombey-névre hallgatott. „Kis Dombey“ – mondta -magának éjjel, mikor bekövetkezendő haláláról, elhagyatottságáról és -édesanyjáról, a lágy tavaszi szélről gondolkozott, akit néha olyan -messzire érzett magától, mintha Dombey úrnő példáját követte volna.) - -Tél volt s a nyárfák szépséges levelei, miután cigaretta-papiros módjára -összesodródtak, elmentek a folyó vagy a föld temetőjébe, a vadludak éji -kiáltása régen elhangzott a tájról, mint a vándor kuruckatona éneke, aki -egykor a határcsárdában dalolt, a hópelyhek oly vigasztaló némasággal -szálldostak alá messzi állomásaikról, mint megannyi gyermekálmok, a -karácsonyi kedvvel lobogó kandalló előtt a medvebőrön, olykor -fölcsilingelt a szánkó csengője a kis diák szobájába és rézvörös-arcú -hegyvidéki urak mentek farkasra vadászni az erdőbe. A favágó meseszerű -kopogása helyett mint riasztó riadalom dördült végig az erdőn a -puskalövés. Tél volt. Dombey megírta a végrendeletét, a párnája alatt -tartogatta, gyászjelentést pingált tussal, cinóberes családi címerrel, -amely így kezdődött: „Álomi Ábránd grófleány, mint édesanya és La Belle -de Matskaházy, mint jegyes jelentik, hogy…“ S a végén rondírással e -jellemző szavak: „Drága halottunk tetemét odatemetjük, hová a tél temeti -az elpusztult kis madarakat!“ - -La Belle nevelő-kisasszony volt a főszolgabíró leányánál s gyakran -cserélt regényt Dombeyvel a promenádon, ahol a kisasszonyokat sétáltatta -s ugyanakkor csúf grimace-t vágott az aranyzsinóros blúzban sétálgató -póstás-kisasszony után, amint a pap-tanárok udvarlását fogadta. -Matskaházy egy göndörhajú, barna és igen kicsinyszájú úrhölgy volt, -atyja megitta az eszét, ősi bundáját, az úri nő nevelőnőnek ment, holott -legjobban lovagolni szeretett volna a cirkuszban, midőn a félhomályba -borult magasságban a trapézok és hinták sejtelmesen meghúzódnak, az -oszlopokra függesztett lámpásoknak különös szaguk van s a zenekar olyan -csengőn játszik, mint valamely muszka-ezred tábori muzsikája. „Don -Cézár“ a pejparipa karcsún, vitus-zökkenésekkel terem a porondon, a -vörösfrakkos istállómester francia herceg finomságával segíti nyeregbe a -cilinderkalapos lovarművésznőt, az ostor csattan, a belisztezett arcú -bohóc hangos pukkanással vagódik hasra és az emelvényen a karnagy a -„Valse de Moskou“ ütemeit vezényli. La belle Matskaházy sóhajtott és -midőn álmait a sétatér bokrai között oly gyorsasággal elmondta, mintha -holnap már nem volna ideje többé az álmok elmondására, melegen, -barátságosan szorította meg kezét az ifjú Dombey Györgynek. Hisz a -regényhősi pályára csupán ők ketten szánták magukat a városkában, ahol -annyi nevezetesség volt még, hogy a fák különösen zúgtak, estve és -éjjel. A toronyóra mutatóján emberemlékezet óta egy vén csóka ült. Tehát -az időszámítás teljesen szünetelt. - -Ismét éj volt, Pesten, ó-esztendő utolsó éjszakáján, részeg muzsika -zengett, a lámpások nekividámodva világítottak hajnal felé, mintha ők is -örülnének a bölcsőjéből ébredő gyerekecskének, tánctól, ivástól és sok -reménységektől kifáradt emberek hemzsegtek a mulatóhely oszlopai között, -hol Dombeynk olyan egyedül volt, mint gyermekkorában a folyóparton. - -Talán éppen a Valse de Moskou-t játszák, szép édesanyjára gondolt -Dombeynk, midőn a vállát megérintette Matskaházy kisasszony: - -– Emlékszel rám? - -– Igen. Hát hogy történt? - -– Meguntam mindent, mindent… Később Pestre szöktem, most már itt vagyok -évek óta. Táncosnő vagyok. - -Még mindig olyan gyorsan beszélt Donna Bella, mint hajdanában, csupán -hangjának kellemetes üdesége ment el a pörkölt-színű falevelek után. -Göndör hajában rózsa, arcán anyáskodó mosoly, amellyel a régi szeretők -szokták fogadni azokat, akiktől békében, csendesen, szerelemben -elváltak. - -– Lám, nem haltál meg mégse! – mondta La Belle, amint kicsit -elgondolkozott a multon. – Szép, erős, büszke ifjú lettél, Dombey. -Vajjon szeretsz-e még? - -Dombey, miután a fák zúgásán kívül már egyebet is megtanult, -megsimogatta a táncosnő kezét. - -– Természetesen, szeretlek, te karácsonyfa! Kár, hogy nem lettünk -egymásé. Én már vőlegény vagyok. - -A táncosnő megszeppent. Félrefordította a fejét. A lámpásokba nézett. - -– Furcsa, – mondotta csendesen. - - - - -Budai este. - -A cimerben kis pelikánok voltak, turbános török fő és mezítelen kard, a -viselője pedig Galambos Mária volt, táncosnő, magyar dalénekesnő, -huszárnő, csikósnő, aki a külföldi, főként orosz szinpadokon meglehetős -sikerrel működött, később Budán kis villát vásárolt és a kapura -kifaragtatta a cimert a török fővel és mezítelen karddal. Ekkor Galambos -Mária harminc éves volt, a legszebb bundája volt Budán, az ékszerei -titokzatos fényűek, míg a szeme tájékán könnyü pókhálót vont valamely -körülmény, talán egy boldog-boldogtalan szerelem élménye, vagy egy -moszkvai bál éjszakája, midőn a herceg vagy a kereskedő végképpen -elhagyta, behódolván egy új csillagnak, aki a művészet egén fölbukkant. -Talán nem is volt semmi különösebb eredendője e pókhálónak, hisz -erkölcsben, csendben, nyugodalmas vidéki házban éldegélő úriasszonyok is -hozzájutnak e pókhálóhoz, amely szemükre rászövődik, holott egyetlen -egyszer sem ittak pálinkát gárdatisztekkel. - -Mária harminc esztendős volt és végtelenül búsalkodott a pókháló miatt, -amely véleménye szerint sokkal korábban érkezett, mint illett volna. -Volt egy barátnője (korántsem olyan gazdag, mint ő), akivel egykor -együtt táncolt a moszkvai „Paradicsom“-ban, aki ugyancsak Budán -telepedett le s tőle Mária délutánonkint kérdezgette: - -– Mondd, miért öregszem én meg idő előtt? Mindig jószívű, vallásos, -becsületes nő voltam, segítettem a szegényeken, pártfogoltam az árvákat, -ha jól ment a dolgom, aranyat nyomtam a sarki koldus kezébe, aki Moszkva -égésénél is már a sarkon állott… Miért, mondd, Ilona? - -A barátnő a betegségektől és szegénységtől már régesrégen összeszáradt, -csupán fényes kis szeme mozgott szokatlan élénkséggel, különösen, ha -előkelő urakat látott kocsizni a Hüvösvölgy felé, alattomosan -mosolygott: - -– Mindennek az oka, hogy nincs kedvesed, akit szeressél. - -– Pfuj! – kiáltott föl Mária és tömérdek karperecét megrázta kezén. – -Már Moszkvában is azon törted mindig a fejed, hogy szőjj szerelmet -barátnőid és méltatlan férfiak között. Te javíthatatlan vagy, Ilona. -Engem legszívesebben láttál volna a nagydobos karjában. Azért nem lett -belőled semmi, mert mindenféle ringy-rongy férfival szóbaállottál. - -– Én mindig igazán szerettem, – mondta igen büszkén Ilona. - -– Mit értél vele? Sohasem nyughattál a szívedtől. Mondhatnám ezt -durvábban is. Elég volt egy tökfejü férfit látnod, már megőrültél. -Érdemes volt? - -Ilona ócska, divatja mult ruhákat viselt. És e ruhákat olyan furcsán -tüzögette, varrogatta össze, hogy még régibbeknek látszottak, mint -amilyenek valójában voltak. Szerette a tarka szoknyát, a mályvaszínű -zubbonyt (benne tarka virágok), a nyakába pedig valamely zöld kendőt -kötött. Két nagy antik fülbevalójára mit sem adott a zálogos, ugyanezért -legkedvesebb emlékének nevezte a fülönfüggőt, férfias gallér és kézelő -egészítette ki többnyire toálettjét. Megritkult hajába szívesen tűzött -virágot. A két kezét összefonta mellén és igen komolyan nézett -barátnőjére, elszántan beszélt: - -– Tudom, hogy ti vagytok többségben hidegszívű, számító teremtések, -akiknek egyetlen gondjuk a pénz, az ékszerek, a vagyon, amellyel -nyugalomba lehet vonulni. Tudom, hogy elteszitek az aranyakat, amelyeket -kaptok az élet folyamán, mert az aranyak szépek, amint ezüst tálban -feküsznek a vasszekrény mélyében. Bizonyosan neked is van gyüjteményed -szakállas, kakasos, asszonyfejes aranyakból, hisz eleget kaptál -életedben. De vannak nagyszerű perzsiai aranypénzek is gyüjteményedben, -amelyet a követség tagjai ajándékoztak a pohár pezsgőhöz. Tudom -pontosan, hogy a mogyorónyi gyémántfülbevalód négyezer forintot ér, a -tollaid és csipkéid szintén tekintélyes értéket képviselnek, bár a -rongyokra nem sokat adtál életedben. Aztán mégis, ha meghívsz magadhoz, -vacsorára a déli maradékot tálalja szobaleányod az asztalra. - -– Kinek főzessek!? – kiáltott föl némileg indulatosan Galambos Mária. – -Én magányos asszony vagyok, vendéget rajtad kívül nem fogadok, talán -majd a konyhára fogom elkölteni a pénzemet?! A papirosok mostanában úgy -is alacsony kurzuson állanak. - -Ilona tarka szoknyáját följebb huzta térdén, mintha valamely láthatatlan -férfinak óhajtott volna tetszeni. A velencei tükörbe pillantást vetett -és megigazította a szalmavirágot hajában. - -– Néha éjszaka mégis azt gondolom, hogy sokkal boldogabb vagyok, mint -te. Különösen éjszaka, mikor az ágyban fölmelegedem és a fejem már -megtalálta a helyét a párnán, testi fájdalmaim elmultanak, halkan, -könnyedén lélekzem, mikor is újra fiatal nő vagyok és sorban -végiggondolok azokon a férfiakon, akiket ismertem, akik egykor engem -szerettek. S akiket én szerettem. Egykor nagyon pazarló voltam, igaz, de -most annál takarékosabban bánok a dolgokkal, a szívemmel és a -férfiaimmal. Egy éjszaka csak egy férfival álmodok. A többieket -másnapra, későbbre hagyom, mert az élet hosszu. Ki tudja, meddig kell -még élnem? Úgy pedig igazán nem tudnék élni, hogy ne volna többé férfi, -akivel éjszakánként gondolatban eljátszadoznék, akinek haját -megsimogatnám (persze csak az ágytakaró alakjában), akinek hangját -visszaidézném, szavait, kedves mondásait elismételem magamban… Mert, -remélem, tudod, hogy legalább is oly kedvesek voltak hozzám a férfiak, -mint hozzád, vagy tán még kedvesebbek, mert nem kerültem pénzükbe. - -– Édes szívem, – felelt méltóságteljesen Galambos Mária. – Te egy vén -perdita vagy. - -Ilona nem sértődött meg, mert hiszen négyszemközt voltak. Hamisan -hunyorított, mintha valamely láthatatlan személlyel közölné, hogy „a -vén“ kifejezést eltette, följegyezte és gyorsan visszaadja. - -– Igen, én vén vagyok, szegény vagyok, beteg kutya vagyok. Te szép vagy, -gazdag vagy. A zsidó asszonyok mind utána fordulnak a bundádnak a korzón -s ez téged igen büszkévé tesz. A cipőid még mindig a legfinomabbak, a -kalapodon a strucctollak sok pénzt érnek, de én tudom, hogy nem -mindennap váltasz tisztát, te dáma, te. - -A nyíl nem talált, mert Galambos Mária cinikusan nevetett. - -– Minek? Kinek? Se nekem nem kellenek már a férfiak, se én nem kellek a -férfiaknak… A mi útaink elváltak egymástól, a pókháló lassan benövi az -arcomat, sírboltot építek a nagyapámnak és magamnak is készítek oda -helyet. Reggelenkint a cinkéket nézem, amint a kert deres fáin -ugrándoznak, este a tűzbe merülök, éjjelente attól félek, hogy mégis -csak tönkremegyek, mert esnek a papirosok. - -– Látod, mindez nem volna, ha reám hallgatnál, – felelt a barátnő. - -Egy pillanatig elhallgatott a két hölgy. A meseképet ábrázoló álló-óra -törpéivel és baglyaival olyan nyugodalmasan ketyegett, mint valamely -gyermekszobában. Alkonyat volt odakünn, a fák fázósan eregették karjukat -az ablakhoz, mintha hallgatóztak volna. - -A tarka szoknyát lesimította Ilona. - -– Elmulasztom a pókhálót szemedről, – mondta titokzatos hangon Ilona. - -– Be akarsz valakit mutatni? – csattant föl Galambos Mária. – Van valami -férfirokonod, talán egy facér pincér vagy részeges muzsikus, akivel a -vagyonomat el akarjátok csalni? Nem, abból nem esztek. - -Ilona halkan, csendesen nevetett. - -– Bolond vagy. Egy igen előkelő úr érdeklődik utánad… - -– Ezt hazudja a kártya is. - -– Már többször látott kocsijából, a budai korzón utánad ment, a -Várszínházban látcsövezett… - -– Francia szakálla van és nagy orra, az óraláncán valami régi tallér -csüng, a kisujján halálfejes gyűrű van. - -– Ő az. - -A két hölgy elhallgatott. Ilona hosszu idő mulva szólalt meg: - -– Tetszel neki. Szerelmes. - -Galambos Mária, aki idáig elgondolkozva, szinte gunnyasztva ült a -karosszékben, erre hangosan fölkacagott: - -– Csak ezt ne mondtad volna!… Most már igazán nem óhajtok vele -megismerkedni. Utálom a szerelmes férfiakat. - - - - - -Borbála. - -Bajmócon a mult század derekán lakott egy Kókusz nevű csizmadia, aki úgy -származására, mint tudományos ismereteire szerfölött büszke volt, a -mesterségét nem nagyon értette. Kókusz Pál egyenesen az esztergomi -primással tartott atyafiságot, tán mert annak is csizmadia volt az apja; -a tudományokat egy régi képes ujságból tanulta, amelynek egy vaskos -kötetét valahol örökölte. Mások álmoskönyveket, kalendáriumokat szoktak -olvasgatni, Kókusz a Képesvilágot forgatta, ahol a dél-amerikai nagy fa -volt lerajzolva, amelyet tíz ember sem bir átölelni, az első gőzmozdony, -valamint Kolumbusz vitorlása; a londoni kakasviadal körül bámészkodó -hajóslegények arcát úgy ismerte már, mint a falubeliekét. Kerekfejű, -vállas, komoly férfiú volt Kókusz; ha fölvette százgalléros köpenyegét, -akármilyen városba beillett volna. A bajmóciak kicsit büszkék is voltak -rá. „A mi csizmadiánk!“, mondták. „Tudományos ember.“ - -Történt, hogy egy téli délutánon, nem sokkal karácsony előtt, de -semmiesetre sem karácsony után (mert hisz e dátumokat nem lehet -összetéveszteni) Kókusz Pál lakodalomba volt hivatalos. Nem volt ugyan -rokona sem a vőlegény, sem a menyasszony, – a primáson kívül nem volt -más rokona, – Kókusz Pált azonban szokás volt meghívni ily alkalmakra, -mint a papot vagy a kántort. Szép, kékszemű, lenhajú teremtéske volt a -menyasszony, tavasszal még libát őrzött a folyóparton, Kókusz Pál, mint -özvegy ember, aki két asszonyt eltemetett, nagy szakértelemmel vizsgálta -a menyasszony fogát, haját, kezét. - -– Rövid életü lész! – mondá, mikor a leány tenyerébe pillantott. – -Szegény első feleségemnek volt ilyen tenyere. Szegénykémnek, drágámnak! -– S elérzékenyedett a tudós csizmadia. - -Aztán közelebb húzódott a paphoz és minden alkalommal megcsóválta a -fejét, amikor a pap Istenre hivatkozott a beszélgetés folyamán. -Kókusznak egyik híressége volt az istentagadás, habár erre már nem -nagyon büszkélkedtek a bajmóciak. Olyan volt az istentagadás Kókusz -hírnevén, mint a tökön az inda. Majd elszárad, mire megöregszik. A pap -eleinte térítgette, csodákat mondott a szentírásból, látható dolgokkal -bizonykodott: Kókusz konokul csóválta a fejét. Nem szólt, csak tagadott. -Hisz meghalt az első felesége. - -A pap később elköszönt, a kántornak korán reggel temetése volt, a -honoráciorok közül egyedül maradt a csizmadia a lakodalomban. Ezt -szerette legjobban. Ilyenkor magyarázta a parasztoknak a képes ujságból -tanultakat, olykor megtódítva saját gondolataival. Közben bort, pálinkát -ivott, nekivörösödött, az asztalt döngette, holott senki sem mondott -ellen. Majd a menyasszony körül kezdett legyeskedni, mire nyakába -vetették a köpenyegét és aztán Isten hírével útnak bocsátották. - -Kókusz Pállal gyakran megesett az ilyesmi, behunyt szemmel is tudta már -az utat hazafelé. Egy kerítés, egy kapu, aztán egy szemétdomb, a -hidacska, aztán balfelé dőlni, mindjárt otthon leszünk… De most hiába -dőlt balfelé. Sőt a hídra sem emlékezett. A vaksötét téli éjszakában, -amint mámorosan dülöngélt, úgy érezte, hogy a talaj sokkal keményebb a -csizmája alatt, mint a falusi hó. Hideg hópelyhek szálldostak az arca -körül és jeges lélekzetvételét érezte a nagy hegyeknek. A csizmája -sarkával a talajra ütött. Tompa, de mégis visszhangzó hang felelt. Jégen -járt, talán a befagyott folyó jegén. No hát innen könnyű lesz hazaérni, -csak a partot kell megtalálni. Elindult, boros ember módjára nyujtogatta -a lábát, többet ment hátra, mint előre, kiegyenesedett, meg összeroskadt -és mind hidegebb lett körülötte, a jég tisztán csengett a patkója alatt, -a tiszta fekete éjszakában olykor egy-egy égig érő szürke kísértet -bukkant föl homályos tekintete előtt, halotti csendesség mindenfelé, még -a hóesésnek sem volt hangja, pedig a pelyhek sűrűn repkedtek az arca -körül. - -Meddig bolyongott a folyó hátán, hol és merre járt? A tagjai már -meggémberedtek, szinte öntudatlanul, lehajtott fővel ment és csak arra -vigyázott már, hogy hanyatt ne vágódjon. Nem gondolt semmire. - -Sem életre, sem halálra. A feje boltozata alatt még ott bolyongott, mint -valami buborék a lakodalmasok kurjongatása. Roppant fáradságot érzett. -Puha havat szeretett volna találni, ahova ledőljön megpihenni. - -Félig lehunyt szemébe egyszerre fénysugár szökkent, mint valami éles -nyílvessző. Néhány lépésnyire valamely ablakból jött a világosság, a -csizmadia összeszedte végső erejét, előre vánszorgott és tapogatózva ért -egy ajtóig. A kilincset megnyomta és egyszerre a szoba közepén találta -magát, ahol a lámpa égett és kellemes meleg terjengett. Sült-alma szaga -és pecsenye-illat, amilyen téli vásárkor a laci-konyha környékén van. -Fehér cipó nevet a kofa sátrából és a sátor alatt rongyos cigány -cimbalmozik. (Kókusz Pál élete legszebb részét a vásárokon töltötte. -Pénz volt, jókedv volt, a csizmák éppen úgy szerettek utazni, mint -csinálójuk. A fuvaros lovának dértől csapzott fülei voltak s a -koptatónál a határcsárda kéménye füstölgött a vörös alkonyatban. Teli -torokból kiabáltak az ivóban a vásárosok, a ráncos szoknyájú menyecske a -jeges, harmatos, piros borral töltött üvegekkel úgy illegett közöttük, -mint egy rózsaszál.) Tehát teljesen kedvére való helyre vetődött Kókusz -Pál. - -Már éppen a bicskája után nyult, hogy a láthatatlan laci-pecsenyét -megkeresse, midőn a kemence tetején üldögélő fekete macska megmozdult, -eltünt helyéről s az asztalnál termett a szék hátán. Mire Kókusz -fölocsudott volna, a fekete macska helyén az első felesége ült, bizonyos -Horkai Borbála, akivel csupán egy esztendeig élt s ezért sohasem tudta -teljesen elfeledni. Ugyancsak bánatában házasodott meg ismét, hogy -Borbálát talán elfelejti… Nem, az asszony a másvilágról sokáig -visszajárt éjszaka s ugyanezért sűrűn verekedett a második feleségével. -S ha lehetett, a vásárokra szökött Nyitrára, Ujvárra. - -Az asszony nem szólt semmit, csak kedvesen, bánatosan, gyöngéd -szemrehányással rámosolygott a csizmadiára, mintha Isten tudja milyen -régen várna már az elhagyott házban. Majd fölállott és megcsókolta az -urát. Mintha a szél csókolja meg az elhervadt kert virágait ködös őszi -délután. - -Kókusz megborzongott. - -Most kezdte érezni, hogy valami különös dolog történik vele. - -S hirtelen az jutott az eszébe, hogy az első felesége, a Borbála -idejében is elment egyszer a vásárra, habár erre semmi szüksége nem -volt. A menyecske ellátta minden jóval, meleg ággyal, lágy kenyérrel. -Mégis elment, mert rossz vére hajtotta. Mire hazajött, már kiterítették -a szomszédok az asszonyt. Beleugrott a kútba. Mert Kókusz a vásárra -ment. Talán ezért se tudta elfelejteni Borbálát? - -Az asszony megcsókolta balról, megcsókolta jobbról. Nini, mintha most -már melegebb volna a csókja? Olyan meleg, mint akkoriban volt, mikor még -Kókusznak nem jutott eszébe vásárra menni. - -A csizmadia nekimelegedett. Megmozdulni nem mert, mintha tudta volna, -hogy nem valóság az, ami körülötte történik. Csak állt, álldogált s -boldogan engedte, hogy Borbála – kékszemű, lenhajú, fehérarcú, mint akár -az esti menyasszony – jobbról-balról körülcsókolja, megölelgesse, -megsimogassa. - -Egyszer aztán nem állhatott ellent a vágyának. Fölemelte a karját a -menyecske derekának irányába. - -A szeme egy pillanatra lecsukódott. S mire kinyitotta, a -határcsárdabeli, ráncos szoknyájú korcsmárosné borult vállára, egy -nagyon fekete, nagyon tüzesszemű teremtés, aki még a fuvarosok keresetét -is elszedte annakidején. De férficsizmát is elfogadott ajándékba. - -Borbála valamely láthatatlan szárnyakon tovaröppent. Vagy talán kerekek -voltak a lábán, amelyek a szoba sarkába vitték. Ott megállt -kartonruhájában és két kezét búsan leeresztette. - -Kókusz Pál undorodva taszította el magától a csárdásnét. Hogy is ne! -Majd ő ezzel a mindenkiével fog ölelkezni, mikor itt van az ő drága, -imádott felesége. - -A csárdásné úgy kapaszkodott a csizmadia nyakába, mint a folyondár. -Megbénította a kezét, letapasztotta a száját. A székére húzta maga -mellé. Nagy tüzes szeme úgy csillogott, mint valami állaté. - -S egyszerre újra pecsenyeszag töltötte meg a szobát, friss hóillat -áramlott be a láthatatlan ajtón és kezek, öklök döngették az asztalt, -amelyeknek hozzátartozó karjait azonban nem lehetett látni, Harmatos -külsejü üvegek táncoltak az asztalon, gömbölyű borospoharak részegen -fölfordultak és cimbalomszó is zengett. Egy fuvaros nagyott csattantott -ostorával valahol messze, szán csilingelt és komondor ugatott. - -A csárdásné átölelve tartotta a csizmadia nyakát s nem engedte, hogy -megforduljon arra, ahol a feleségét érezte. - -A pecsenye finoman, fehéren omlósan kínálkozott a puha cipóról. A piros -bor szikrázva tündökölt, a cimbalom lágyan pengett. - -Akkor megfordította a fejét Kókusz Pál, habár a csárdásné erősen fogta. - -Hát látja ám Borbálát, amint tőle eltávolodva a régi kis házuk virágos -kertjében a kackiás, fiatal szolgabíró ölében üldögél. Igen, Garaminak -hívták a csinos szolgabírót, aki fütyörészve szokott elmenni a ház előtt -és mindig hamisan kacsintott be az ablakon. És most ott ült Borbála az -ölében, hátul a lugas a szőlőlevelekkel, amelyek között gyümölcs sohasem -termett. Már mennek is kettesben a lugas felé. - -A csizmadia borzasztó fájdalmat érzett a szívében. - -Mire Borbála alakja a szolgabiró alakja nyomán kis vonakodás után eltünt -a lugasban, a csizmadia rettenetesen fölordított. - -Egy nagy, fekete macska ugrott a fejére, a borosasztal összedőlt, a -lámpa elaludt. Vak sötétség lett. - -„A mi csizmadiánkat“, amint a bajmóciak Kókuszt nevezték, napok mulva -lehetett életre kelteni. Csaknem megfagyott a lakodalmas éjszakán. - -De egészséges már többé sohasem lett. Az arca megsárgult, a haja hullani -kezdett és mérgesen köhögött. Miután néhány fogát is kihuzatta a -borbéllyal, sivító lett a hangja és csunya szavakat kiáltott a fiatal -asszonyoknak. - -Tudományával sem volt kedve dicsekedni, olykor elment a templomba s -nézte, hogy imádkoznak az emberek. - -A vele egykorú falusiak szemébe fürkészve nézett s olykor félénken, -szinte szégyenkezve megkérdezte, vajjon emlékeznek-e Garamira, az -egykori szolgabíróra? Milyen ember is volt? Igaz, hogy szerette az -asszonyokat? Különösen az ő asszonyát, mialatt a vásárt járta? Hogy is -volt? Mint volt? - -Ki emlékezett volna? Nagyon régen volt az már. - -Egy tavaszi napon, mikor már zöldült a kis hegyoldali temető, Kókusz Pál -kibandukolt a temetőbe. Az első felesége sírját benőtte a gaz, a hólé -befolyt a sírba és a kis kereszt megdőlt. A csizmadia sokáig állott a -sír fölött, végül csúfolódva megkérdezte: - -– Boris, jó volt a szolgabiróval csókolózni? Jó volt a kútba ugrani? - - - - - -A kártya nem hazudik. - -Téli este volt a budai házban és Ilona leányasszony kártyát vetett -Galambos Máriának. - -Mary, – az ypszilon fölött két ponttal és tekintélyes farkincával, – -alapjában mitsem változott azóta, mióta egy szál trikóban elindult a -világba, hogy táncával, szépségével, ifjúságával ékszert, pénzt és szép -ruhát keressen. Piszkos kis szállodai szobákban lakott – a sötét kis -szobák olyan pontossággal és emlékezetességgel vonultak végig életén, -mint akár a karácsonyok, szilveszterek és más házi ünnepélyek, amelyeket -mint jó családból való leány élete minden körülménye között megünnepelt. -Sok kis szálloda-szoba volt elraktározva emlékezetében, portások, éjjeli -szolgák, akik a ládát cipelték az állomásra s hó szakadt, szél -süvöltött, szikrák repkedtek a mozdony kéményéből és nagy bundában jött -a vasuti kalauz, amint tovább utazott egyik városból a másikba, hogy -ismét táncoljon, férfiakra mosolyogjon, kedves vagy kedvetlen barátnőkre -tegyen szert. Aztán megint egy kis szűk szállodai szoba, megint egy -gonosztevő külsejü portás, éjjeli szolga, aki a markát tartja, fodrásznő -sok mesével, mondanivalóval… Ebbe a halálosan megúnt életbe, mint orgona -hangja az unalmas hosszúra nyúló misébe belézendült a kártyavetés. -Galambos Máriának senkije sem volt, senkiben sem bizott, csupán a -kártyában. A kártya neki soha nem hazudott, megmondta az igazat, -tanáccsal szolgált a jövőre, megvígasztalta a szomorúságban. A füstös -kis hotelekben, ahol az artista-lányok vándorlásaikban meghúzódtak, -esténkint előadás előtt, vagy késő éjjel előadás után gyakran -megkérdezte Galambos Mária: - -– Vajjon ki tud kártyát vetni a hölgyek közül? - -Egyszer Angliában azt mutatta a kártya, hogy óvakodnia kell egy kis -fekete embertől. Azóta kerülte az alacsony, barna férfiakat. Moszkvában -egy kékszemü barátnőjére figyelmeztette a kártya, aki valóban útjába -került… De Mary már előre óvakodott a kékszemütől. Éppen óvatosságának -köszönhette, hogy meg nem csalta. - -Ilona leányasszony, a tarkaruhás, lerongyolódott táncosnő egyike volt a -legjobb kártyavetőknek. Pompásan tudott a kártyák nyelvén, mintha közeli -atyafiságban lett volna a furcsa kártyafigurákkal. Olykor hosszu -szónoklatokat mondott a zöld nyolcashoz, máskor kezével megsimogatta a -tök ászt, ha megfelelő helyre jött. Nyolcszor-tízszer megkeverte a -kártyát, az ujját megnyálazta és átszellemült arccal fordult Máriához: - -– Most pedig ne gondolj semmire, mert akkor nem jöhet ki a kártya. -Balkézzel emelj. - -A szekrényben huszonnégy személyre való ezüst volt, az értékpapirosok -egész fiókot foglaltak el egy megbizható bankban és a vasszekrényben -ezüst levesestál színültig tele volt a világ különböző aranypénzeivel és -két szekér szenet fuvaroztak a pincébe, mikor lehullott az első -hópehely: Galambos Mária ma is oly babonás figyelemmel hallgatta a -kártya üzeneteit, mint hajdanán, amikor egy szoknyája volt és éjjel -kimosta a másnapra való fehérneműt. - -– Valami leány van itt, valami fiatal hölgy, aki egész este -alkalmatlankodik… Valami rokon, távoli atyafi. Ez valamit akar tőled, -állhatatosan, folytonosan töri valamiben a fejét. Sokat gondol rád. És -vele együtt gondol valamely fiatalember is. A fiatalember a hölgynek -udvarlója. Tán el is akarja venni. De ez nem egészen bizonyos, – -mondotta Ilona, kártyái fölé hajolva és ujja hegyével rendezgette a -figurákat, alig érintve őket. - -A petroleum-lámpás megvilágította a figurákat a himzett terítővel -borított asztalon, mert a villany és a gáz csupán üzletbe, a színházba -való, odahaza legjobb és legolcsóbb a petroleum. Ilona egy kalácsmorzsát -gyúrogatott az ujjai között és a fejét félrehajtotta, mint a tök felső. - -– Nincs valami fiatal lányrokonod? – kérdezte hirtelen. - -– Nincs! – felelt Galambos Mária. - -Ilona a fejét csóválta. - -– Akkor bolond ez a kártya. Megpróbáljuk még egyszer. - -Gyorsan kevert és keverés közben behunyta szemét, de ismét csak előjött -a fiatal hölgy alakja a kártyában és állhatatosan akart… Mindig akart, -gondolt, fejét törte. Mi lesz ebből? - -Harmadnap egy nyugalmazott altiszt külsejü, repedt haranghangú, italos -arcszínű, zömök férfiu egy télikendőbe bujt, vékonyka fiatal leányt -terelgetett befelé a Galambos Mária szobájába. - -– Gyere már. Nem harap meg a nagysága. - -– Kicsodák maguk? – kérdezte idegenkedve Mária. - -– Hát már nem ismersz? – csodálkozott az altiszt. – Én vagyok a Jóska -bácsi, a Mari néni öccse… Mari nénéd tavaly halt meg Várpalotán és még a -halálos ágyán is mondogatta, hogy téged mindenesetre fölkeressünk. Rózi -szinésznő akar lenni, azért jöttünk hozzád… - -Galambos Mária a zöldköves gyűrűt megforgatta ujján, a messzi, alig -látott gyermekkor rettenetes nyomoruságából valóban kiemelkedett -valamely gyümölcsös kofa alakja, akit talán éppen Mari néninek hívtak. -Egy vastagbajuszu rendőr is járt azon a környéken valahol. Nagy csizmája -és rozsdás kardja volt. Pincében laktak és a kard csörgött a grádicson. -Ez volna tán a Jóska bácsi? - -Ilona leányasszony a kályha előtt állott és a kezét melengette. -Jelentőségteljesen hunyorított Máriára, mintha csak azt mondta volna: - -– Ugy-e a kártyák nem hazudtak? - -Aztán előrelépett Ilona és rászólt a leányra: - -– Vesd le a kendőt! - -A leány szótlanul engedelmeskedett. - -Vékony, alig tizenhat esztendős, barna, falusiasan piros arcu leányzó -volt. Ilona gyorsan megvizsgálta a szemét, – amelyet elég értelmesnek és -kifejezőnek talált, – a fogát, amely szokatlanul fehér és finom volt, -kis füle mellett természetesen göndörödött haja, mig keze néhány napi -ápolás után igen fehér és finom lehet. No és a lába. - -– Emeld följebb a szoknyád! – parancsolta. - -Vékony, de igen finom szabású lábszárakat mutatott a vastag harisnya. -Mint két virágszál, olyan volt a láb, alul csodálatosan kicsiny, -hosszúkás és nyerges lábfejben végződő. - -– Szakasztott Alexandra Bajálka! – dünnyögte Ilona a fogai között. - -Galambos Mária unottan vállat vont. - -– Ha semmi különösebb tehetsége nincs, akkor éppen olyan, mint minden -fiatal leány. Ilyen voltál te is, én is… - -– Nos és mi közönséges, mindennapi teremtések voltunk? – kérdezte Ilona -leányasszony éles hangon. - -Mária legyintett: - -– Akkor még könnyebb volt boldogulni. Kevesebben mentek a táncosnői -pályára. Manapság minden dologtalan masamód-leány álma a szinpad. Mit -tanult a kisasszony? - -– Nem az a fontos, – szólt közbe heveskedve Ilona. – Az a fontos, hogy -vagyunk a férfiakkal? - -Valamit a Jóska bácsi fülébe súgott, mire az altiszt mély torokhangon -válaszolt: - -– Meghiszem azt! Agyonütöttem volna! - -Ilona összefonta a két kezét és bólongatva nézett Máriára. Galambos -úrnőt mutatta az egész dolog. Nem szeretett idegen emberekkel sokáig -foglalkozni. - -– Fölfogadom szobalánynak! – mormogta rosszkedvü unalommal. - -– Azt nem! – kiáltott közbe az altiszt. – Az én lányom… - -Rózi azonban gyorsan lehajolt és kezet csókolt Galambos úrnőnek. - -– Csakhogy a közelében lehetek! – mondta igen szerény hangon és -öntudatos hízelkedéssel. - -Máriára kellemetes hatással volt a leány alázatos, mégis kecses -meghajlása. - -– Aztán majd meglátjuk, – dünnyögte. – Majd meglátjuk, lesz-e kedved a -szinésznői pályára? Most pedig menjenek ki a konyhára. Hány esztendős -vagy? - -– Tizenhat, kezét csókolom. - -– No, majd meglátjuk, – felelt némileg megenyhülve Mária. - -Midőn egyedül maradtak, Mária komoly szemrehányással fordult -barátnőjéhez: - -– Mi az ördögnek varrtad a nyakamba ezt a leányt? Mi közöm nekem ahhoz, -hogy neki jó a foga? Az enyém is az volt… - -Ilona alattomosan nevetett: - -– Hát csak mi ketten legyünk a rossz, vén nők? Senki se legyen már -rajtunk kívül rossz egész Magyarországon? - -– Attól félek, lopni fog ez a leány! – mormogta elgondolkozva Galambos -Mária. - -– Majd vigyázunk rá, – felelt Ilona. – Az a fődolog, hogy a kártya nem -hazudott. - - - - - -Amadé téli lovaglása. - -Délutánonkint lóra ült és csendes ügetéssel járta be a határt. Tél felé -járt, olykor könnyü hó fedte be a réteket. Az útszéli szent kápolnájában -olyan elhagyottan töltötte napjait, mint egy nyugalmazott tiszt úr, aki -aránylag fiatalon falura költözik, napközben a kutyájával beszélget, -esténkint a múzsáknak hódol, német és angol verseket fordítgatván az -íróasztala számára. Amadé – másképen nem is hívhatták – a varjakat és -kopár mezőket félig lehunyt szemmel, bánatosan félrehajtott fejjel és -bús fütyörészéssel nézegette délutánonkint a nyeregből, a körmét -mindennap fényesítette és a kamáslija hófehér volt lábán, verseket -mondott magában, amelyeket itt-ott olvasott Childe Harold-ban vagy az -Anyégin-ben és a tekintete mindig oly elmélázó volt, mintha még mindig -egy kis osztrák színház nézőterén álldogálna és félvállal hanyagul -támaszkodik a páholyok mellvédjének, míg túlról, egy páholy -jobboldaláról olykor egy fehérkeztyüs kéz feléje irányítja a -gyöngyházzal kirakott látócsövet. Esztendők múltak el azóta és Amadé -délutáni lovaglásaikor mindig úgy helyezkedett a nyeregben, hogy az -erdőszélről, egy bokor mögött bármely pillanatban megfigyelhetné őt a -nagyon fehér keztyük tulajdonosnője. Egyszer talán, titokban, -rejtőzködve átutazik a tájon, a kovácsnál felesleges óvatosságból -megerősítteti a hintó kerekét és ezalatt kis sétát átutazik a tájon, a -faluba, vagy az erdei úton, ahová Amadé nyugdíjaztatása után csendesen -visszavonult. Vigyázni kell tehát a mozdulatokra és a beszédekre, hisz a -látcsöves hölgy egykor csupán a finomságokat szerette, halk szavakat, -álmodozó lépéseket, a zenében Mozartot és a költészetben a helyet, ahol -Lenszky sírhalmáról zeng a lant. S olyan előkelő volt, mint egy -főhercegasszony. A főhadnagy csak félóránkint kapott pillantást a -páholyból s mire vége volt az előadásnak, az elrobogó fogatban a -lámpások havas fénye egy pillanatra megmutatták a jegesmedvebőrt, a -főhadnagy szíve és kedve szerint lehorgaszthatta a fejét, midőn a Piros -almánál korsó sörét és kolbászát elfogyasztotta. - -Azelőtt, évekkel előbb kedvese volt az előkelő hölgy, ám a végzet -másképpen rendelkezett, szinte búcsu nélkül váltak el egymástól, holott -megszokták, hogy naponkint gyönyörködjenek egymás hangjában, a -Práterben, a titkosabb helyeken karonfogva sétáljanak és nyaranta a -fürdőhely játékasztalánál egymás mellett ültek, kevesebbet figyelve a -játékra, mint egymás hangjára, figyelnek lélegzetvételre, könyökük -érintkezésére, – míg egy napon a katonának önkénytelenül eszébe jutott, -hogy az iskolában a francia tanár sokszor oktatta a növendékeket, hogy -hölgyeknek nem illik terhükre lenni egy finom férfiúnak s elvonulni kell -az útból, midőn a hölgy tekintete úgy kívánja. „Még ha belehalok is!“ – -gondolta magában Amadé, midőn harmincesztendős korában nyugdíjazását -kérte, hogy végképp eltűnjön a dáma közeléből, akit csaknem egy -évtizedig szeretett. Kis ősi birtoka volt, folyócska szelte át a -réteket, a fákat többnyire nagyapja ültette és a templomban külön padja -volt, családi címerével. A fűzfák estefelé a kert sötétjében úgy -ölelkeztek, mint régi ismerősök, apja barátai, anyja barátnői, a cinke -reggelenkint éppen úgy füttyentgetett a deres eperfán, mint -gyermekkorában és a nagy cserépkályhákban a tél hangjai – a sikság -fölött futó szél mormogása, bükkfa-hasáboknak recsegése és a láng piros -lobogása mitsem változott, csupán a karosszékből hiányzott Zurdoky -Sámuel, aki gyermekkorában életre, bölcseségre, francia szavakra -tanította. Halkan és álmodozva ment lovával estefelé a hóesésben, – -valahol egy messzi nagy városban most gyulladnak föl az ezernyi lángok, -szánok és kocsik robognak az utcák faburkolatán, rózsaszínű velencei -tükre előtt ül a dáma és púderrel takarja be a kis szarkalábakat -halántékán, melyeket a bánat helyezett el ott a katona emlékére. - -Egy este, midőn lehajtott fejjel belovagolt udvarába, az ebédlőből -szokatlan világosság szüremlett ki a hóra. Izgatottan ugrott le a -nyeregből. - -– Vendég. Egy idegen nő, – mondta varjubajusza alatt a hajdu, amíg a -hátasló fejébe kapaszkodott. - -Amadénak nagyot dobbant a szíve. Úgy érezte, hogy a téli estének nagyon -drága illata van, mintha ibolyaparfüm áradna egy hermelines női -bundából. Orrán át szívta a levegőt, mert a szájával kiáltani szeretett -volna. Ezüsttel kivert utazóbőröndök szaga, havanna-szivar illata és az -expresszvonat füstje csapódott arcába, amint előre sietett: egyszer, -télen együtt utazott a dámával délre… - -– Eljöttem, hogy lássam újra, Amadé! – mondta a hölgy az ebédlő-asztal -mellett, ahol eddig régi arcképalbumot forgatott. - -A bundáját csupán széjjelnyitotta és az orosz sapka fején fátyollal -borítva, a balkezén fenn a keztyű, csupán a jobbja meztelen, amelyen -vakítótűzü gyémántok tündököltek. Amadé térdreereszkedve csókolta meg a -dáma kezét: - -– Asszonyom, lenyugvó napom gyönyörű ragyogása ez az óra. - -– Már két esztendeje, hogy nem látom. Az első évben nyugodt voltam. -Elment. Minden szerelem így szokott végződni. Mindig sok férfi rajongott -értem, körükben néha megfeledkeztem a maga bánatos arcáról. Újabban -azonban álmatlanság gyötör. Hiába mondom az imádságomat esténkint, álom -nem jő szememre, az operában a helyet nézem, ahol maga utoljára állt, -néha hátrafordulok hirtelen, hátha ott találom mögöttem… - -– Asszonyom. - -– A bálakon unatkozom, esténkint a tűzbe bámulok s arra gondolok, hogy -maga is valahol, messze a tűz előtt ül és a parazsakat nézi. Hisz azt -igérte, hogy sohasem hágy el, Amadé? - -– Nagyon boldogtalan vagyok, asszonyom. - -– Esküdött, a szívemre helyezve kezét, hogy mindig-mindig én leszek az -oltárképe, nélkülem már nem élhet és szívébe golyót küld, ha egyszer -elhagyom. Lám, semmi baja, Amadé. Még fiatalabb és frissebb, mint az -előtt. Bizonyosan nem gondol már reám soha. - -– Sokat szenvedek, asszonyom. - -– Emlékezik, midőn elhagytam, midőn elhagyott, egy kedves jóbarátra tett -szert váratlanul, a finom és előkelő francia urra, aki magával esténkint -a Piros almánál vacsorázott. - -– Kedves, jó fiú volt. - -– Én küldtem őt magának, hogy ne legyen egyedül. Én legalább mindig -tudtam, hogy mit csinál, mit gondol, kinek udvarol, óh, mert nagyon -féltékeny voltam. - -– A francia úr a kedvese volt! - -– Nem, Amadé, én senkit sem szerettem igazán, csak magát. És most két év -után újra eljöttem, hogy lássam, hogy a hangját halljam… Örvendek, hogy -nem váltotta be gyakori fenyegetését, az öngyilkosságot. Örömömre -szolgál, hogy egészséges, rózsaszínű az arca, fiatal cselédasszony fűti -a kályhát és hímzések vannak itt, amelyeket nem ismerek. - -– Az anyáméi. - -– Most láttam és megnyugodtam. Azt hiszem ismét fogok aludni esti -imádság után. - -Az előkelő hölgy fölemelkedett helyéről, csendesen kivonta a kezét a -katona kezéből és bundáját összefogva, az ajtó felé ment. - -Amadé térdreállva nézett utána. - -Az ajtó kinyílott, majd bezárult. - -Egy perc mulva száncsörgés hallatszott az országúton a udvarház előtt. - -A katona a falról lekapott egy pisztolyt és habozás nélkül a szívének -irányította a csövet. Behúnyta a szemét, fölsóhajtott és megnyomta a -ravaszt. - -A pisztoly csütörtököt mondott. Valaki levette róla a gyutacsot. - - - - -Félix grófnő. - -– Ah, Istenem, csupán előkelő emberek érdemesek arra, hogy az írók róluk -írjanak! – sóhajtott útitársnőm Süvöltő és Buji között, a Nyirség északi -részében, ahol olyan mély a sár, hogy többnyire ökrökkel vontatják az -utazókocsit. Akkoriban azzal töltöttem a napjaimat és esztendőimet, hogy -szerte utazgattam az országban, minden cél vagy különösebb elhatározás -nélkül. Szerettem útszéli fogadókban üldögélni és a vásárosok -elbeszéléseit hallgatni, a sarokban meghúzódva. Ismeretlen kis -városokban sétálgatni délutáni napban és örvendezni az unatkozó nők -emberpillantásainak, amint macskáik mellett gunnyasztottak az ablakban. -Holdfényes éjjeleken falvakon áthajtatni, a cinterem bádogteteje fénylik -és leromlott urasági lak húzódik meg a jegenyefák alatt, a ferde -zsalugáteren lámpafény szűrődik, egy elhagyatott öregúr tán francia -könyvet lapoz az ágyban. Ah, nyári búcsún a monostor körül lépkedni alvó -lányok és asszonyok között. És olykor csókot lopni idegen házakban, mint -a házalók lopják a szép gyermekeket. - -Útitársnőm, akit a véletlen sodrott útamba, nevelőnő volt és a -nagykiterjedésü méltóságos Pazonyi-család szolgálatában állott. (A -családban mindig volt egy kamarás, de az rendesen nem törődött falusi -rokonaival.) A kisasszony esztendőről-esztendőre, sőt néha havonkint -változtatta tartózkodási helyét. Sok kisasszony volt a Pazonyi-családban -és mindegyiket meg kellett tanítani a szokásos francia kifejezésekre, -egy ábrándos dalra a zongorán vagy a nagy mazúrra. Útitársnőm ennélfogva -úgy megszokta az örökös utazgatást, mint akár Sztrogoff Mihály. Olykor -két-három nap alatt ért el egyik faluból a másikba, ahol a megművelésre -váró kisasszonyok várakoztak. Nyugodtan aludt az útszéli csárdában, míg -a pincében tán ádáz bankóhamisítók üldögéltek a korhadt hordókon. „A -Pazonyiak kisasszonya!“ mondták a csendlegények, ha gyanus alakokra -vadásztak az országúton. Hány esztendős volt? Ki tudná? Az ügynökök -közvetlensége és fiatalos kedve játszadozott hervatag hajócskái körül. -Az arca kissé rezes volt, mint azoké a nőké, akik sportolnak a -szabadban, vagy titokban iszogatnak. A szeme azonban zöldesszürke és -igen előkelő volt, mint egy meglettebb angol hölgyé, aki éppen a -gyarmatokra utazik tisztán fia meglátogatására… Természetesen sok -mindenféléről beszélt útközben, amíg olykor elhallgatóan vigasztalan -tekintetet vetett az utazóhintóból a bánatos őszi tájra, ahol a nyári -köd is lovagcsizmában jár a sár miatt és a bokrok fölött rongyos -köpenyegként izzik kisértet-gazdája után. Majd sárgaborítékos könyvet -vett elő és pár percig olyan előkelően és szertartásosan tartotta a -könyvet maga előtt, megigazítván az indiai kendőt térdén, mint a varsói -vonaton az orosz földről hazatérő kokott, hogy muszka hercegnőnek nézzék -a galiciai tisztek. Dohányszínű ruhája és kerek kis kalapja volt, egy -arany fácántollal és kutyabőrből való hajtókeztyűk a kezén. Bizonyos -volt ostor- és az útifölszerelésben, amellyel a kíváncsi -parasztlegényeket elhessegeti az ablak elől, miközben vetkőzik. - -– Mily kár, hogy kiveszőben vannak az előkelő emberek! – sóhajtotta, -bezárta a könyvet, amely navarrai Margitról szólt. – Amint a nemes -dámvadak, a fejedelmi bölények, gimszarvasok és a kócsagmadarak -kiveszőfélben vannak, úgy tünnek el a földről az igazi előkelő urak. -Gondoljunk csak hazánk történetében Nagy Lajosra vagy Rezső -trónörökösre… Én láttam őt… Medvevadászaton… Ah, Csernyiczky Félix még -akkor az udvarnál szolgált, nem pedig a méltóságos rongyos Péri-Pazonyi -familiánál. Engedelmével, uram, nincs elzüllöttebb náció, mint az -elszegényedett magyar középosztály. Csernyiczkyak ellenben grófok voltak -egykor lengyel földön, és én titokban Félix grófnőnek írom magamat -naplómban. - -– Csernyiczky? – kérdeztem bágyadtan, hogy résztvegyek a társalgásban. - -Útitársnőm színésznőies mozdulattal kopogott néhányszor mutató- és -középső-ujjával a térdén. - -– Igen, – mondta szemlesütve. – Mi már nagyon régen ismerjük egymást. -Több, mint húsz esztendeje. Ő engem kezdettől fogva Félix grófnőnek -nevezett. Azt hiszem, meg is esküdtünk titkon egy búcsújáró helyen a -szent barátnál. Sajnos, Csernyiczky jobban szereti a bort és a dáridót, -mint a rendes életet. Az ősei, a várgrófok évszázadokig mindig mulattak -és az első éjszaka jogával éltek. Az ősök bűnei miatt nem is lehettünk -mi egymásé… Ő nevelő a Pazonyi-család szolgálatában, amint én nevelőnő -vagyok. Csupán egy fedél alatt lehetünk egyszerre. Vagy én szököm el, -vagy Csernyiczky… - -– Csernyiczky, – mormogtam és sok varjút láttam egy erdőcske ritkuló -fáin, amely úgy tünt föl az alkonyatban, mint egy angol rézkarc. -Bizonyosan ott lakik a nyírségi varjukirály. - -Útitársnőm mereven rám nézett és kiszámított lassúsággal mondta: - -– Ő már három embert ölt meg párbajban. - -Ah, a varjakról egy csöndes kertiház jutott az eszembe, ahol a szélben -jegenyék hintáztak és egykor ott laktam egy korai őszön és női arckép -volt az éjjeli szekrényen. Vajjon mit csinál most annak a fotografiának -a mása? - -– Igen, – feleltem. – Csernyiczky… - -Útitársnőm az állát a tenyerébe hajtotta, amint ezt valahol a színpadon -látta, – talán egy kis városban, valahol Galiciában, ahol tisztné volt -és a vándortársulat az Arany-elefántban játszotta Sardou szalondarabját… - -– Az élet telve van megfejthetetlen talányokkal. Némely ember akkor is -boldog, ha egész nap egyebet sem tesz, mint a boldogtalanságát -kovácsolja. Mások pedig már csak sírva tudnak elaludni esténkint, jó -mélyen belefúrni a fejet a párnába és zokogni, mint egy megvert gyermek. -Mily bölcs dolog a természettől, hogy a síróknak könnyü, csendes álmot -küld, amely fölüdíti arcukat és fényesíti szemüket, mintha a -babajavítóban lett volna összetört testünk az éjszakára. Én például néha -azért sírok esténkint, hogy másnap jókedvem legyen. Bizonyos nőknek az -esti sírás olyan, mint a hasis… Ah, mikor jól, szabályszerüen, előírás -szerint bőgött az ember, azt hiszi, hogy ezzel eleget tett minden -kötelességének. Lám, Csernyiczky más fajta. Ő esténkint a pohár mellett -szeret tartózkodni és mindenféle neveket irkál az asztal lapjára. -Bizonyos betűket nagyszerüen tud lerajzolni, kitünő lovas és a -hadiiskolában a legjobb matematikus volt. A Pazonyi-ifjak úgy beszélik a -franciát, mint a nagykövetek. Mindenre megtanítja Csernyiczky a fiúkat. -Uram, még borotválkozni is maguk szoktak a fiúk, mert ez megtakarítás. -Csernyiczky, miután a hadsereget elhagyta, egy grófkisasszony -udvarmestere volt. A grófnő naplót írt minden estve és mindig beleírta, -hogy mit mondott Csernyiczky. Csernyiczky évekig, amíg lélekjelenléte -bírta, mindig vigyázott, hogy új hazugságaival föl ne döntse régi -hazugságait. A grófnő nem szándékozott férjhezmenni és az volt a terve, -hogy három agglegénybátyjának áldozza föl a jóságát, az ápolást, a -gondját. És közben mindig Csernyiczkyre gondolt… - -Utitársnőm szenvedélyes büszkeséggel mosolygott, mint régi -udvartartásairól beszél egy elűzött királynő. - -– Oly finom volt, mint a hársfa apró tavaszi levele és a kék erek kezén -oly gyöngédek, mint a svájci havasok között a mélyen kéklő hegyi folyók. -A legidősebb bátyja Angliába ment rókára vadászni és a boldogult velszi -herceg hagyatékából megszerezte azt a száz palack magyar bort, amelyet -Rezső királyfi küldött egykor barátjának. A borok különös üvegekbe -voltak zárva és hiteles jegyzőkönyv kísérte a drága szállítmányt új -lakhelyére, a finom és gyönge grófnő pincéjébe. E borok felügyelete a -ház legbizalmasabb szolgájának Csernyiczkynek teendője volt. A grófnő -naponta két pohár bort ivott, mert a háziorvos ezt tanácsolta. És mint -mindent, a borivást is naplójába írta a drága teremtés. Egy napon, -sokkal előbb, mint ez lehetséges lett volna, Csernyiczky azt jelentette, -hogy elfogyott a századik palack is a velszi herceg borából. - -A grófnő visszavonult szobájába, fölütötte naplóját, pohárral mértéket -vett és kiderítette, hogy tíz üvegnél több nem fogyhatott el a nevezetes -borból. Hová lett a hiányzó kilencven üveg bor? - -Mielőtt a vizsgálat megindult volna, Csernyiczky mindent bevallott a -grófnőnek. Ő maga itta meg a grófnő gyógyszerét. - -És bár közben többször eladott lovakat és teheneket az uradalomból, -anélkül, hogy valakinek elszámolt volna, a velszi herceg borait nem -bocsátotta meg a grófnő. Csernyiczkynek távoznia kellett. Lám, végzetes -szenvedélye nélkül még boldog lehetett volna szegény! - -Utitársnőm őszinte könnyekre fakadt. - -Falun hajtottunk keresztül, ahol derékig érő víz folyt az utcán. Árvíz -maradványa. Csónakost hívtam és egy ottlakó rokonomhoz készülődtem -estére. - -Utitársnőm elgondolkozva nézte készülődésemet. - -– Most táncmester a rongyos Péri-Pazonyiaknál, néhány hitvány palackbor -miatt, – mondta és megrázta a kezem, mint az amerikai nők. - - - - - -Jeromos bátyám. - -– Ne legyünk rosszak, – mondta egykor anyai nagybátyám, aki némi részben -nevelt, miután célbalőni és sétapálcákat gyűjteni segítettem. - -Olyan fürtös, álmatag feje volt, mint a tiszt urak miniatür-képein -láthatók, akik Napoleont Oroszországba kísérték és a medaillont -ünnepélyesen az otthon hagyott kedves, vagy feleség nyakába akasztották. -Jeromosnak hívták és olyan halkan örült, mint egy októbervégi délután. -Fiatal korában a gárdánál is szolgált, – minden Csáky szeretne a -gárdánál szolgálni, – párbajban egynehány embert agyonlőtt, vitőrrel -kiemelték a balszemét és fekete selyemkendőt hordott fején, a körme -mindig rózsaszínü volt, titokban, éjszaka, naplót írt, flótázott a kerti -házban vagy nagyon erős borokat ivott bizonyos évfordulókon, amelyeket -előre megjelzett a kalendáriumban, ilyenkor valamennyi pisztolyát -fölporozta, megcsókolgatta az imakönyvét, végrendeletet írt német -nyelven, aztán egyet kacagott és lefeküdt aludni. Ám legtöbbször mégis -csak az ebédlőasztal vége felé üldögélt, hátat fordítva a kántornak és a -papnak – tíz esztendeig, amíg falun laktunk, – a balkezébe hajtotta a -fejét és unottan hallgatta a körülötte zajló beszédet. Sötét szeme olyan -fáradtan feküdt az aranykeretes üveg alatt, mintha több év óta -egyhuzamban éjszakázna. Nagyon keveset beszélt és a nők közül csupán -hugát, anyámat tisztelte. - -Ha nők is ültek az asztalnál, Jeromos a kántorral beszélgetett, akit -mindenkinél jobban becézett, mert a kántor a boritalt szerette. -Kedvelője volt a szép fehérnemünek, ingeit Pestre küldte mosatni és a -kerti házban egy barna szentkép volt, amely előtt buzgón imádkozott -névnapján. Kis térdeplője volt, régi rózsafüzér a zsebében és oly -megvetőleg beszélt az életről, halálról, mintha ő maga tulajdonképpen -részese sem volna az emberi sorsnak. Bizonyos évi jövedelme volt, -amelyet mérnöki pontossággal fölosztott és halála után jegyzeteket -találtam, midőn több hónappal előre kijelölte azon napokat, midőn pénzt -ád a cigányoknak, miután azok kedves dalait eljátszák, a Valse de Moscou -évente többször fölhangzott a kerti házban, oly ünnepélyességgel, mintha -halotti misét mondanának valahol. - -A cigányok frakkban muzsikálnak, – régi frakkokban a Jeromos -ruhatárából, – a prímás komolyan, szinte meghatottan álldogált a banda -előtt és az öreg kontrás ilyenkor soha se merészelt vakarózni, amit -egyébként szeretett. A nagybőgős, miután olyan fekete volt, mint a -szurok, a falnak fordítva húzogatta vonóját és a cimbalmos gyakran a -levegőben felejtette a verőket, nagybátyám, Jeromos komolyan, sápadtan, -falfehéren ült egy mély karosszékben, a lábát keresztbe vetette, a -szemét lehunyta, oly mozdulatlan volt, mint egy halott. A primásnak -borítékba zárva adta át a honoráriumot a délutáni muzsikálásért, nagy -sétákat szokott tenni a folyóparton, meg-megállott és oly figyelmesen -nézte a Tisza kanyarodását, mintha először látta volna. Majd tüzoltásban -vett részt és öreg parasztnőket hurcolt ki a vállán égő házakból. Télen -megfürdött a befagyott folyóban és volt egy kedvenc kutyája, egy -utálatos buldogg, amely mindenkit lehúzott és Jeromos olykor óraszámra -üldögélt a nagy fa alatt Grób társaságában, szabályos időközökben -megsímogatta a kutya nagy fejét és néha csaknem könnybeborult szemmel -nézett rá, mint egyetlen barátjára. - -Egy napon levelet hozott Jeromosnak a pirosnadrágos postás-legény, -holott a Deutscher Sport-on kívül más ujságot nem olvasott. -Aranymetszésü, lilaszínü pecsétes levél volt, külső országból jött, – a -francia regényekben a grófnők leveleznek ily papiroson. Jeromos -bezárkózott a kerti házba és alkonyatig csupán buldoggjával -foglalkozott. Majd a pisztolyokat próbálta ki a nagy kert hátuljában, -egy ártatlan, pihenőre térő szarkát repülése közben széjjellőtt, nagy, -fehér kezével gondosan, tisztán visszahelyezte tokjukba a fegyvereket és -könnyedén intett nekem, aki az őszi estét bámultam az üveges verandáról. - -– Jőjjön hozzám teázni, öcsém! – mondta kimért udvariassággal. – -Befűtjük az orosz katlant. - -Ilyesmi nagy ünnepség volt, valódi muszka szamovárja volt Jeromosnak és -midőn annak pöfögését hallgatta, véleménye szerint szép ifjúsága -álomképei tünedeztek föl a kerti házban. Követségnél szolgál, -expressz-vonatokon utazik és nagyvilági nők fehér válla mögött fénylik -egyenruhája, a hölgyek hajszíne párisi, fodros, vöröses, szőke és finom, -mint a sampányer színe, az illat a ruhájukban, kastélyok és előkelő -estélyek különös illata, cipőjük csaknem gyöngédebb, mint keztyűjük és -hímzett zsebkendőcskéjét mindig elejti valaki, midőn a teafőző zúgni -kezd és az erkélyen elrejtett zenekar régi keringőt játszik. - -– Elutazom innen! – mondta Jeromos hideg és eltökélt arccal, mintha -veszedelmes párbajra indulna korán reggel. - -Elnyújtózott a karosszékbe, csendesen szivarozott, olykor a füstbe -bámult: - -– Csak anyádat sajnálom! – mondta a szivarjának. - -Kiöntötte a teát, a szemembe nézett, mint még sohasem. - -– Hány esztendős vagy? - -– Tizenhat. - -Gondolkozott, a lakktopánja orrát szemlélte. - -– Jó kor, – felelt foghegyről. – Én már javában férfi voltam akkor. -Remélem, te is férfi vagy… Tehát én ma éjszaka elutazom innen… - -Eddig lassan, kimérten beszélt, mint az előkelő urak a színpadon, de -rajta csípte magát s igyekezett természetes lenni. - -– Nézd, kedves unokaöcsém, egy nőtől kaptam ma levelet. Azt írja, hogy -már többé nem szeret, férjhez megy, küldjem vissza az emlékeket, -amelyeket tőle kaptam, arcképét, imádságos könyvét… Bolondságot, -harisnyakötőt. Egy falevelet. Egy hervadt virágot. Mindent, ami eddig -vagyonomban volt. Én visszaküldöm. - -Éppen olyan unottan bámultam, mint Jeromos bátyám szokott: - -– Azt hiszem, néha előfordul ilyesmi. - -– Előfordul, – felelt hirtelen keserűséggel Jeromos és a hangja -megremegett. – Csakhogy nekem nincs elég erőm. Végezd te el helyettem. - -Barna fadoboz állott az asztalon. Talán rózsafából készítették. Egy -barna és semmitmondó női arckép került elsőnek a doboz fenekére. Az -arcképre ennyi volt írva: „Mary. Karácsony.“ Később egy ezüstcsattos kis -biblia, – a Jeromos párnája alól. Aztán egy kis velencei legyező a -vasszekrényből. Selyem harisnyakötő. - -Nagybátyám lehunyta a szemét. - -– Siess, vidd magad a városba, a postára. - -Az arcán hirtelen könnyek futottak végig. - -– A címet már fölírtam a ládácskára. - -Jeromos az ablakhoz állott, amíg a kerti házból eltávoztam. - -Éjjel pisztoly durrant az udvaron. Máskor is szokott nagybátyám -lövöldözni, tehát a fal felé fordultunk álmunkban. Reggel azonban -Jeromos nem ébredt föl többé. Pontosan a szíve közepébe lőtt. - - - - -TARTALOM. - - Púder 7 - Az átszúrt szív szerenádja 15 - A fehérkutyás dáma 23 - Kisvárosi álmok hőse 31 - Szentanyám 37 - A hóember szeretője 43 - Mitskei és Matskási 51 - Reggeli imádság 57 - Falusi éjtszakák 67 - Árnyékból szőtt vendég 75 - A kéményseprő 83 - A kártyások 93 - Régi templom Tabánban 101 - Minden órának virágát 107 - Souvenir, – Pesth 113 - Kornél regényei 123 - Szilvafa hamva 129 - A hőstett 135 - Nagybotos Viola 141 - Márciusné délutánja 147 - A kapcabetyár 155 - Klaránsz utazása 163 - Dombey 171 - Budai este 177 - Borbála 185 - A kártya nem hazudik 195 - Amadé téli lovaglása 203 - Félix grófnő 209 - Jeromos bátyám 217 - - -*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK PUDER *** - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the -United States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you will have to check the laws of the country where - you are located before using this eBook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that: - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation's website -and official page at www.gutenberg.org/contact - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without -widespread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our website which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This website includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. |