diff options
Diffstat (limited to 'old/68934-0.txt')
| -rw-r--r-- | old/68934-0.txt | 12576 |
1 files changed, 0 insertions, 12576 deletions
diff --git a/old/68934-0.txt b/old/68934-0.txt deleted file mode 100644 index 0acbf62..0000000 --- a/old/68934-0.txt +++ /dev/null @@ -1,12576 +0,0 @@ -The Project Gutenberg eBook of A fáklya, by Zsigmond Móricz - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you -will have to check the laws of the country where you are located before -using this eBook. - -Title: A fáklya - -Author: Zsigmond Móricz - -Release Date: September 8, 2022 [eBook #68934] - -Language: Hungarian - -Produced by: Albert László from page images generously made available - by the Google Books Library Project - -*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A FÁKLYA *** - - -A FÁKLYA - -MÓRICZ ZSIGMOND - -REGÉNYE - -LÉGRÁDY TESTVÉREK KIADÁSA, BUDAPEST - -1918. - -A szerző minden jogát fentartja. - -A boritékot Berény Róbert rajzolta. - -Légrády Testvérek nyomása, Budapest. - - - - -ELSŐ KÖNYV. - - -I. - -Hatalmas meleg volt. A nap szinte szétcsattant, szikrázott és égetett s -oly bőven ontotta az égi tüzet, hogy az emberek, de különösen a papok, -majdnem szétolvadtak. - -Dékány nagytiszteletü ur, a maga rusztikus magyaros kálvinista módján -keményen oda is mondogatta: - -– A ’stenit ennek a melegnek… - -A felesége rápillantott, hogy törülgeti magáról vastag markába szoritott -kendővel a vizet. Valahányszor egy-egy ilyen nyers szót hallott tőle, -mindig végig sajgott az egész lelke, szinte fizikai fájdalmat érzett. -Pedig már megszokhatta volna husz év óta. - -– Csak má jönnének, üssön beléjük a szöszménkő, – tréfált kissé -szelidebben a pap, – hogy má mehetnék dógomra. Minden perc elveszett, -mig ott nem vagyok a bitangok mellett, a zsebemből lopják a pénzt. - -– Hová siet apuka? – libbent ki friss, szélesre nyiló szájjal, -kicsattanó piros arccal a lánya. - -– Ki ebbül a melegbül a mezőre. - -– Ott még melegebb van, apuka! - -– Dehogy van. Ott mindig ájeres a levegő luftja! – ahogy az a marha -Jaksa mondja, – kiáltott kacagósan a pap rekedtes erős hangján; forró -munkalázában, amely minden földmivesnél, igy aratáskor a pénz rettenetes -mohó kivánásában áll, csupán a lányával birt tréfálni. Aztán ingerülten -állott neki, hogy szakadatlanul gyöngyöző homlokáról ledörzsölje a -lucskot. - -A lánya hangosan kacagott s csipkés fehér kötényével legyezte magát. - -A papné fád csöndességgel nézte őket. Olyan méltóságos, olyan hüvös volt -köztük, ő igazán nem érezte a hőséget sem. - -A mai nap sok emléket ébresztett benne. A szomszéd Fábiánfalva uj papot -választott, csak ez birta rá az urát, hogy itthon maradjon a mezőről, -ahová már hajnali három órakor valami vak szenvedély üzte ki, hogy -személyesen nézzen utána minden fillér értékü munkának s holminak, de -felügyelő lelkésze levén a szomszéd falunak, különben is assessor, -kötelessége volt fogadni az uj kollegát, akit most hoznak az állomásról -szekerekkel, keresztül az ő falujokon. - -Eszébe jutott a mult, az ő bevonulása e parókhiára, a megfélemlitő -lármás mulatság, az idegen fajta emberek… a sok kielégitetlen idő, napok -s esztendők, mig mindig várt, várt valamit, valami sorsfordulatot… - -Ez az uj ember, aki jött látatlanul, ismeretlenül, felizgatta… Uri pap, -– mondta róla a kurátora, aki a választásról referált, finom pap, -asszonyoknak való pap… Jóisten: magát képzelte férfinak s papnak és -elgondolta, még mennyivel lesujtóbb lett volna neki állania e helyen -husz éven át a szemek előtt… pap lenni a falu fölött… Harcolni a -parasztokkal és állatokkal és a földdel: az élettel s a hivatással… Pap -lenni s érzékeny szivvel fogadni mind azt a támadást, ami a papot -naponta éri… Pap lenni kiszolgáltatva kicsiny, markoló, könyörtelen -népek szenvedélyének… Megborzongott… Már akkor inkább asszony, papné… -aki el van zárva a maga kis világába s gondolatai titkos cellájában -apáca lehet s élete zárt köréből is ugyahogy kizárhatja a kegyetlen -idegeneket… - -– Aggy egy pohár vizet Márta, – szólalt meg az ura, egy kicsiny jóleső -csönd után, – még most is a számba van az ebéd jó ize. - -S felnevetett, erősen, göcögve. Csak ugy gőzölgött ebből az emberből az -élet. Alacsony, kopasz feje izzott, a nagy testes ember fujt és -lihegett. Messzire látszott rajta, hogy ő az a boldog ember, akinek az -ingére oly sok királynak és költőnek szüksége volna. Az az igazi falusi -ember, aki nem kiméli magától az ételt, italt, de meg is látszik rajta. -S az is meglátszik, hogy nem fájt a feje, mióta pirosra hizott kurta -nyakán viseli. Mitől fájt volna, mikor soha se volt beteg, soha se volt -baja s mindig mindent megcsinált, amit akart. Már alig gyerekfővel -kikáplánkodta magának a musai papságot s ez különb hely, mint akármelyik -a traktusban s azóta gazdálkodik, egész csordára való tehene van, olyan -asztagokat rak a paptagban, hogy beillene uradalminak s könyörtelenül -végre tud hajtani mindent, amit akar. A falujában, az egyházmegyében, a -képviselőválasztásnál, mindenütt. Csak az a szerencse, hogy messzebb -menő ambiciók nem izgatják: egy szekér szénáért hamarabb körülgyalogolná -a falu határát, minthogy a városba bekocsikázzon a főispáni ebédre. - -Számtalanszor végigment a szük, deszkázott tornácon s végignézett a -falun. De mindig uj dühre lobbant, hogy nem látja akiket várt. Az utolsó -szekeret is kiküldte már az udvarból, ki vannak az emberei eresztve a -mezőre, szétszórva a tágas határban s láthatatlan gyeplőjüket itt tartja -a markában s szilaj hajcsárlelke folyton látja, hogy odakint párok -megállanak; dalolni kezdenek; fiatalok egymást üzik a sárga buza közt, -szóval és vérük friss zugásával s egyre számitja, hogy nem lesz meg ma a -harmincadik kereszt, amit mára nekik kiszámitott, nem lesz meg a -huszonötödik sem, ha ezek a bitangok soká isznak valamelyik utszéli -kocsmában… s a guta majd megüti mohóságában: a szekerek is hol -cammognak, Péter az ökrökkel még azóta sem ért ki a Verestóhoz: ha az -embernek ezer szeme volna, mint ki az ördögnek is a mitológiában, no… De -hol a menydörgős menykőbe késnek ezek a fábjánfalviak?… - -– A vasutról már háromszor is bejöhettek volna! – zugott egyre. - -– A maga hivei, – szólt a felesége finoman, éllel. - -– Isznak valamék kocsmába, no, mondja csak ki kedves, – szólt a pap. – A -bélük istenit… – morogta hozzá, s ez az egy tetszett neki, ez egy kicsit -megenyhitette, hogy a felesége kénytelen elismerni az ő -türelmetlenségének a jogosságát s eltürni, hogy káromkodjon a szeme -előtt. - -Márta a veranda sarkából kukucskált ki a vadszőllő közül a falu utcáján -végig s majd elnyelte szemével az utat, amelyet messze, a füzesekig el -lehetett látni. - -– Márta, – szólt rá erélyesen az anyja. - -Az apja végig kimondta a gondolatot: - -– Gyer onnan te mókus, mer ha meglát valaki, mingyán az lesz a pletyka, -hogy te várod legjobban! - -Márta pironkodó kacagással fordult vissza. A nevetése egészen furcsa -volt. Csak igen kis gyerekek tudnak ennyire nyiltan és fehér fogsorral -nevetni. Az embernek ha látja, kedve van harapni. Szégyenlősen nevetett -az anyja előtt, mintha rajta kapták volna. - -– Hát iszen nem is volna rossz, – mondta az apa kurtán a feleségének, -hogy a lánya hátat forditott nekik, – ha ezek a bitang fábjániak neki -hoznának papot… - -Nevetett, már egy uj üzlet tünt fel előtte s már el is szánta magát, -hogyha arra való lesz az uj ember, ezt megcsinálja. Jaj lesz annak, aki -keresztül tesz csak szalmaszálat is ezen a tervén… Az özvegy papnékra s -azoknak a lányaira gondolt s a hatalmas és sok ökrü ember erőszakos -önérzetével máris megfenyegette őket… Ránézett a lányára, aki egészen az -ő fajja volt, friss, piros arcu, vizkék szemü s olyan szeleverdi, hogy -no. - -– Csak maga ilyeneket szalasszon ki a száján, – szólt megsértve a papné. - -– No tán nem érdemelném meg, – lármázta el a pap, – amennyit mérgelődtem -velük tél óta. - -A felesége ránézett. Méreg, az sok volt. Volt mit hallgatni. - -– Minduntalan átszekerezni… Még egy kerekem is beszakadt a füzes hidon… -Azt a kereket nem adtam vón a falujokért. - -– Olyan jó kerék volt, apuka? - -– Te macska! Jobb is mint a kis lányok esze kereke… - -A lányka nevetett s elszaladt; biztos, hogy egy perc mulva az utcai -ablakon leskelődött. - -A pap ujra a feleségére nézett. - -– Meg ez a fene sok számadás… Az isten áldja meg azt a szerencsétlen -flótás Makk Ferit… - -Egy percig elhallgattak, eszükbe suhant a szegény flótás Makk Feri, az -örökös félszivarjával, amit hol a jobb, hol a bal szájasarkában rágott, -messziről lesirt róla a balkezesek sutasága, mindig a bubját vakargatta, -mint a kárvallott fazekas tót, mikor a feldőlt szekerét nézi… Az szomoru -szenzáció volt a télen. Makk Ferinek a püspök előtt le kellett mondania -a papságról, igy valahogy kihuzták, de most adóhivatalnál dijnok valahol -Fejérmegyében, s a szegény felesége! az öt gyerekével!… Nem hiába minden -gyerek előtt, mikor már érezte, hogy következik, az egész világnak -elsirta, jajgatta, hogy megöli magát… de már ezt nem birja ki. - -Nem szóltak róla egy szót sem, de mindaketten lehangolódtak. - -– Jönnek már, jönnek már! – kiabált hirtelen Márta a szobából. Bizonyára -az utcai ablakban leskelődött. - -– No, hálistennek, – szólt a pap. - -Az anyja rászólt a lányára. - -– No csak ne szeleskedj!… - -– Ugyan lelkem, sose bánja, – legyintett a pap. – Ugy szép a jány, ahogy -van. - -Márta nem birta ki az izgalmat, hogy itt nem volt szabad nézni a -menetet, visszarohant az első szoba ablakához. - -– Vagy beleszeret első látásra, – mondta az apa a lánya után nézve -gyönyörködve, – vagy csak lassacskán, tette hozzá, egész más végét vetve -a szavának, ahogy eredetben akarta… Punktum… Különben e mán csak a ti -dógotok… Csináljátok, ahogy akarjátok. - -Az asszony röstelte s szigoru arccal ment be az ura előtt a házba a -tornácról. - -Az utcán már ekkor nagy riadalom volt, mintha tüz ütött volna ki, vagy -legalább is huszárok jönnének. Aki épkézláb ember csak volt, mind -kiszaladt az utcára s bár mindenki egyformán tudta, mégis torkuk -szakadtából kiabálták egymásnak, hogy hozzák a fábjániak az uj papot. - -A nagytiszteletü ur odabenn megtette az előkészületeket, vagyis még több -pálinkás poharat rakott ki az asztalra elkészitettekhez s a boros -üvegekhez még kettőt hozott be a konyha melletti kis kamrából s -kinyitotta ezeket is. Ugy látta keveset készitett ki. Mint a számitó -emberek, fokonkint emelte az adagot, amit rászánnak a vendéglátásra. A -beszéd is eszébe jutott s egyet-kettőt lépve előkészitette magát rá, ami -nem annyira a gondolatok rendezéséből, hanem egészséges -torokköszörülésből állott. Ez az egy mindig izgatta egy kicsit: ha -szólania kellett. Ugy volt, mint az iskolás gyerek, akárhogy tudja is a -leckét, mégis beszakad a gatyamadzag, ahogy az apja szokta volt mondani, -aki becsületes csizmadia mester volt, nagyszakállat viselt s Deák -Ferencet szidta: ő bezzeg mindig mameluk, mióta kinyilt az esze. - -– Kuttya legyek! – kiáltott fel hirtelen azon a hangon, ahogy a -prédikációját szokta kezdeni s csattanósan homlokon csapta magát. - -– Ne szidd magad, apuka! – kacagott rá a lánya, aki soha sem engedte el -ezt a szójátékot s mindig egyformán jóizüen mulatott rajta. - -Már ekkor az ablak alá ért a nagy zsivaj. - -Márta kileskelt a fehér csipkefüggönyök közt s elragadtatva látta, hogy -lengetik a parasztlegények a követválasztásról maradt zászlókat. -Gyönyörü szépnek találta a három szint, ahogy a levegőben usztak a -gyolcsok s ujjongó hangot adott. - -S akkor véletlen meglátta a papot. - -Szép, fiatal, magos ember volt, barna bajusza volt, magyaros formáju -papi ruhában, szép barna szemü, piros arcu ember volt. Por lepte a -fekete ruháját, kivált a két széles vállát. Márta abban a percben -beleszeretett. - -– Milyen szép, – mondta, – milyen szép, istenem milyen remek ember… -apuka én bizony isten kutba ugrok érte… - -Ahogy szeleverdi módon kibökte ezt a szót, a szeme kacagósan az anyjáéba -ütődött. Az anyja ott állott e percben már mellette s ugyanakkor látta -meg a fiatal embert, mikor ő. Ahogy a lánya nedvessé lett tüzes kis -szemébe nézett, csaknem kimondta amit érzett: ez? neked?… ez nem neked -való, kis szamár… De aztán mindjárt elhallgatta a ki sem gondolt -gondolatot s azt mondta: - -– Elment az eszed! - -Az apa a lánya szavára letette a poharat, mert egy félpohár borral -emelte a szónoki készségét s az ablakhoz sietett. - -Már akkor nem lehetett látni a fiatal kollegát, belépett a kis kapun. -Csak az udvari ablakon át villant el a magas fekete kalapja. Nemsokára -nyilt az ajtó s kopogtatás után belépett. - -– Szabad. - -Mögötte egy csomó vasárnapiasan kiöltözött parasztot lehetett látni s őt -csak akkor, ahogy közelébb előbbre lépett a falusi módon állandóan -félsötétben tartott szobában. – Szép fiu az ebadta, – mondta magában… -aztán elébe lépett s kezet nyujtott neki. - -– Itt a mi papunk, nagytiszteletes ur, – harsogta a kurátor, mielőtt -valamelyik a két pap közül megszólalhatott volna. - -– Matolcsy Miklós vagyok, – szólott a vendég szerényen és gyöngéd s -valahogy mélyről zengő szóval. - -Márta elbujt a függönybe, az arca égett s szégyelte magát, ugy lesett a -fiatal emberre, mintha az menten hozzálépne s megcsókolná. Az anya, az -megbüvölve nézett rá s fél könyökét a virágállványra tette. Tudta, hogy -ez igen jól áll neki, ez a melankólikus mozdulat, ugy nézte a fiatal -idegent, mintha az öccse, vagy a multja, az álmainak valami hajdani -emléke jött volna el… - -– Isten hozta kolléga ur, – mondta a házigazda, megrázva magyarosan a -fiatal ember kezét, hirtelen szinte el is feledte a hivatalos hangot, a -lánya szemével nézte meg a vendéget, de aztán eszébe zökkent s azt -mondta: - -– Hopp! – az ujját is felemelte hozzá, stellungba vágta magát s a -parasztok, akiknek már gyakorlatuk van a papi dolgokban, rögtön látták, -hogy itt prédikáció készül. Levette hát a kalapját az is, aki eddig még -nem tette volt, a nyitott ajtón kiszorulva az előszobában. Aztán -elrendezkedtek, helyre taszigálván egymást, hogy mindenki lássa mi -történik odabenn. - -– Tisztelt fiatal barátom, kedves kollégám, édes társam az ur juhainak -őrzésében, – kezdte a házigazda s azonnal megérzett rajta a talpraesett -ember, a kész szónok, a magyar pap, aki mindenkor tud szólani, kellő -ünnepélyességgel az ünnepélyes alkalomban s kellő profánsággal a profán -helyzetekben. – Imé megérkeztél… Megérkeztél a tudományok szentelt -csarnokából ide, ki a szabad életre, a viharos tengerre, a nagy és -veszélyes szirtekkel boritott hullámzó tengerre… S jöttél, hogy világitó -torony légy a tengeren bujdosók előtt: fáklya az élet éjszakájában! -Fáklya a vigasztalanok lelke előtt, fáklya az árvák és ügyefogyottak -számára, fáklya ebben a siralomvölgyben, ahol nyomor és szenvedés és -kibeszélhetetlen sok szomoruság vár az igazakra és kegyesekre… Légy hát -az, amire az Ur elválasztott! légy az, aminek küldött Izráelnek ura -istene, légy az: aminek a beléd oltott isteni szikra, a beléd helyezett -isteni Ige, a neked adatott isteni tálentumok lenni rendeltetnek: -fáklyája az Ur félelmének, lobogó fáklyája az isteni Igének… Ugy legyen, -ámmen. - -A parasztok, akik sokkal hosszabb prédikációra is el voltak készülve, -nagy örömmel lélekzettek fel s az uj papra néztek, várták, hogy no most -aztán rajta: kend is vágja ki a rezet! - -A fiatal ember még nem volt kész frázisgyakorlatra uton-utfélen, -magánháznál s boros poharak közt, eleinte kissé kényelmetlenül is érezte -magát, de azért nem habozott: - -– Mélyen tisztelt kedves Bátyám, nagytiszteletü Tanácsbiró Ur!… -Megvallom, lelkem legmélyéig meg vagyok renditve mély és lélekbe markoló -szavaitól… s érzem a nagy felelősséget, mely e mai napon vállaimra -nehezedik… S ime most Nagytiszteletü uram, mikor épen vergődő -önbizalommal eredek ki az Élet Tengerén… mint isteni segély ágat nyujtja -át nekem az első szóban a szót, a fogalmat, a célkitüzést, amelynek -csupán lényegével voltam mindezidáig eltölve, s amelyet egy szóban -jelölni minden khaotikus lobogásomban sem tudtam volna… Fáklya… Fáklya -lenni, mondtad nagytiszteletü uram!… Igen: ez az, amire vágyom, amire -készültem, amit akarok, amire Istentől erőt s tehetséget kérek: fáklya -lenni elhivattatásomban… - -Fölemelte a fejét, jaj de szép most, mondta Márta s ugy nézett rá, ahogy -csak a prédikáló papra szabad nézni, áhitatos szerelemmel. - -– Bizonynyal fáklyája akarok lenni az én nyájamnak. Tudom, nem -rózsaszirmokon való heverés, hanem tüskebozótban való lobogás lesz a -sorsom, tudom, nem szende örömökben való éldegélés, nem a gyönyörökben -való buborékolás, hanem küzdelem a kulturáért, az igazságért, az -emberiségért lesz a rendeltetésem… Fáklyája legyek hát ama nagy és szent -igazságoknak, amelyek lelkemet betöltik, s inkább gályára vitessem, mint -a mi eleink, mintsem valaha eltántorodjak azoktól… - -A parasztok csodálkozva emelték rá a szemüket. Soha nem szoktak ők -értelmére figyelni annak, amit a pap beszél. Burkolt általánosságok -mennydörgő hangjai, mint valami csodálatos muzsika hatnak a lelkükre s -megerősitik őket e szent igék, mint valamely lelki fürdő; a gépies -ténynyel, a prédikáció türelmes elhallgatásával jogot nyernek a -hétköznapi dolgaik nyugodt és rendes továbbfolytatására… Most hirtelen -valami zavaró s aggasztó gondolat ébredt fel bennük, nem fogtak-e vajjon -csizmadiát az uj pappal. Hű, még az kellene, hogy cucilista papjuk -legyen, vagy veszekedő, vagy minden kákán csomót kereső… No, jól jártunk -akkor vele… az uri pappal, gondolta magában a kurátor, s már mentségen -törte a fejét, hogy ő a másikat akarta, az akaszkai papot, de a többinek -nem kellett, mert kopasz. De a házigazda pap olyan nyugodt és rendes -arccal hallgatta az uj embert, hogy ő is csak megnyugodott: ez csak -olyan papi szó. - -Az ifju ember egyre hevesebben beszélt. - -– Ebben a munkában, amely a bünök, a vallástalanság, a műveletlenség -ellen irányul: kinek a segitségét kérhetném előbb, mint a Tiedet, -Nagytiszteletü Uram, ki felügyelő lelkésze voltál az én előre is hően -szeretett, hiszen atyai szeretetemre bizott egyházamnak s aki első -belépésemkor egy gazdag, nagyszerü emberi élet minden tapasztalatainak -kincstárából, mint kész lobogót nyujtottad ki nekem jövendő pályám -jelszavát: fáklya! Fáklya leszek tehát, amely nem hagyja abban az isteni -világosságot, miglen maga el nem ég, avagy erőszak el nem oltja… - -Hirtelen vége lett a beszédnek. Mintha még valamit akart volna mondani a -pap, de vagy nem találta meg, vagy várni akart vele, szóval ez elég -volt, a nép rákiáltott egy rettenetes éljent. Nem lehetett tovább -beszélni. - -Egy rekedt hang hátrább borizüen kiáltotta: - -– Igen jaó hangja van a tiszteletes urnak, akár csak a pacsirta -madárnak. - -Ezen nevetés lett. - -– No isten hozott kedves öcsém, – kiáltott fátyolos erős hangján a -házigazda, – nagyon örvendek! Ilyen emberek kellenek a hazának!… Gyere -csak jányom… Márta jányom… Matolcsy ur!… - -A fiatal pap, aki még minden szónak külön hatása alatt áll, beszéd -közben erősen meg volt kavarodva ettől a neki váratlan, de különben -egészen rendes fordulattól. Mig szólott, hirtelen ugy érezte, hogy most -hitvallást tesz, mint Luther s most egyszerre megint a rendes -természetes élet szinén lebeg… - -A parasztok összekacsintottak s azt mondták szemmel egymásnak: - -– Érti az öreg a csiziót! Má megfogta a legényt a jányának!… - -A fiatal ember kezet fogott a kisasszonynyal s rögtön utána a mamájával. - -– Maga épen most jött? – kérdezte Mártácska hirtelen s fülig vörösödött, -hogy ilyen csacsiságot kérdez. - -– Még csak most megy, – mondta enyhe, tiszta szivhangon az anyja, a most -következő beérkezésre gondolva. - -A fiatal ember meglepetve nézett az asszonyra, aki állandóan hátul -állott a világos ablaknak s igy nem lehetett tisztán látni az arcát. -Valami édes hervadtság áradt az asszonyról, valami illatos fölényesség, -mennyire nem hasonlit hozzá a lánya, mondta magában. - -– Melyik vonattal indult Debrecenből? - -A fiatal ember a Márta csillogó fogaira nézett, ahonnan ez a kérdés mint -valami rakéta kiröppent s szórakozottan, kissé fáradt fejjel mondta: - -– A… reggelivel, kisasszony. - -A kurátor kellemeskedve mondta ott hátul az öreg papnak, aki kopasz -fejjel csakugy világitott a bundás fejü parasztok közt: - -– No, mit teccik szóllani a papunkho! - -– Phő, derék ember ez, kurátor uram! Jeles fiatal ember! - -– Hássze, csak ide kell bizni a választást, – ütött a mellére a kurátor, -aki egy kicsit be volt szeszelve, – nincs az a csikós, amék ugy értsen a -lúho… - -– Mint kend a papokho, vagy mi a tatár! – mondta szemöldökét magasra -rántva az öreg pap. - -– Hát nem jaót választottam? – mondta kicsit elrestelve magát a kurátor, -aki most nagyon büszke volt az elébbi kis ijedtsége után, hogy ő volt -az, akinek nem kellett az akaszkai kopasz pap! Nem jó a kopasz: jó ember -megőszül, a huncut megkopaszodik, – mint ez is e!… Aztán boros -bátorsággal mégis hozzá tette: – Hát én olyat akartam, amékkel mindenki -meg lehessék elégedve, finom pap, uri pap, nagyon tisztességes egy papi -ember. Mer instállom, nagytiszteletü uram, – s felemelte poharát – én -ugy gondoltam, hogy parasztoknak mink is jaók vagyunk, de legyen nekünk -egy ojan tiszteletesünk, aki uri ember… El tudjuk mink tartani… ugye -sógor?… s a másik fekete parasztra nézett, akinek már szinte laposan -lógott a szemhéja az italtól. - -– No, igyanak egy pohár bort az uj papjuk egészségére, – mondta a -házigazda s a fiatal kollégához fordult, – bort, vagy inkább egy pohár -snapszot? - -– Én nem szoktam egyiket sem, – szólt a fiatal ember kénytelenül – de ha -muszály, inkább bort, a másik nagyon erős lesz… - -Ittak, koccintottak, s ujra ittak a pohárból. - -– Hát most itt maradnak egy kis uzsonnára, – mondta a kurátornak a -házigazda. - -– Dehogy maradunk, nagytiszteletes uram, várnak az asszonyok. - -– No de a tiszteletes ur itt marad, – mondta szokásos tartóztatással a -háziasszony, aki igazán sajnálta a fiatal embert ezeknek a markába adni. - -– Hű, dehogy haggyuk a papunkat, – kurjantott fel hirtelen a kurátor, -ugyhogy mindenki nevetve fakadt az ijedtségén, – hásze az asszonyok még -a falu határábul is kiseprüznének, ha annélkül mennénk haza! mán pég az -asszonyokkal jóba kell ám lenni, mer aszongya a biblia, hogy nem jó az -embernek magába aludni. - -A parasztok röhögtek. Egy esküdt oldalba bökte a birót: - -– Ezt a kurátort! milyeneket tud… Téged teszünk pappá… - -– A nem lesz jó, mert akkor nem alusztok a templomba! – fenyegette meg -őket a kurátor, aki rettentően talpraesett ember volt s ezen ujra -nevettek. - -– No, majd nem alusznak, – mondta a házigazda rendreutasitó hangon, – ha -a tiszteletes ur beszél! - -– Puff! akkor el se visszük, – szólt sunyin a kurátor, akinek ma minden -szabad, – mer nekünk olyan pap kell, akinek olyatén hangja van, mint a -madárszó, mer amellett lehet legédesdedebben aludni. Mán én legalább -sehol másutt olyan jó nem tudok szunnyadozni, mint az ég alatt, a kazal -tövén, mikor a madarak ficsegnek a filembe, meg a templomba, mikor a pap -olyan jól odamondogat az emberi nemzetnek. - -Mindenki nevetett, csak Matolcsy nem tudta mi van ezen nevetni való. -Nagyon sértette őt a profán hang. Rajtakapta magát, hogy papi -méltóságában van megsértve; hogy igy nevelték a papok a népet! - -– No, gyerünk hát, – fogta a kurátor a papját. A kemény parasztmarok -belevágott a fiatal ember szép formáju, de puha karjába. - -Ez a testi sértés igen kinosan érintette a fiatal papot, hirtelen ugy -érezte, mintha a ménesről hazahajtott csikó volna, aki többet egy -tapodtat se mehetne a maga esze után, csak amerre a vaskezü kocsis -tereli. - -S ebben a pillanatban valami homályos sejtelem támadt a lelkében, hogy -az élet nem olyan sima és egyszerü, amilyennek ő a kellégiumban -elképzelte. Ránézett a paplányra s ott maradt még egyszer a szeme, a -lányka magafeledetten függesztette rá a tekintetét s most, hogy a -tekintetük találkozott, pipacsvörös lett. - -– No, gyerünk, gyerünk, – mondta a kurátor s nem eresztette el a karját, -– majd visszajövünk még. - -– Mikor? – mondta a fiatal ember ártatlanul, mert azt hitte, köteles -ceremonia miatt kell visszajönnie. - -– Jánkérőbe, – szólt a kurátor, a szemébe kacsintott s kilóditotta az -ajtón. - -A fiatal ember fel volt háborodva. - -Amint kilépett az ajtón, a hüvös, sötét szobából a nagy hőségbe s -kápráztató világosságba, ugy érezte, mintha valami emberfeletti hatalom -dobta volna bele egy félelmetes, ismeretlen s csodálatos világba, ahol -minden tiszta, átlátszó és világos és mégis minden érthetetlen, -megfoghatatlan, zürzavarosan egymásra tolult. Jaj de jó volna -visszabujni, mint egy kis csigának a kollégium sötét és csöndes és -fülledt nyugalmába, ahol minden misztikus, félszeg és fülledt, de olyan -megnyugtató, eseménytelen és mit sem követelő… - -Fölemelt fővel és nyugodt lépésekkel haladt előre s későn jutott eszébe, -hogy bucsuzása a papéktól milyen kényszeredett volt. - -Csak annyi volt most benne a régi egyéniségéből, hogy meg tudta figyelni -a világot, amely körülötte tombolt, amelynek ő csak egy ártalmatlan -labdája volt… Ugy csodálták szemtől-szembe, mintha majmot mutogatnak a -falu utcáin… a sok felnőtt gyerek… - -És amint a szekerek megindultak, a lobogós és kendővel, pántlikákkal -cifrára füzött lovak; nem volt más érzése, csak az, hogy viszik; zugó -fejjel, s káprázó szemmel, mint valami lázálomban usztak el előtte a kis -falu apró házai, az egyenes utca, a keritésekre kapaszkodó gyerekek, a -vihogó asszonyok s a borotválatlan, morózus képü férfiak… már nem volt -tisztában semmivel: a gyötrelmes és lázas éjszakák eredményei, a szép és -nagy lelkesedések mind zátonyra jutottak. - - -II. - -A kis Fábiánfalván sajátságos mámor vett erőt. - -A gyerekek az utcán torkuk szakadtából sivitoztak, hogy éljen Matolcsy -tiszteletes ur! Az asszonyok olyan boldogan kacagtak, mintha -mindnyájukat valami nagy és meleg szerencse érte volna. A legények -karban mentek végig a falun és katonanótákat fujtak s a férfiak ittak és -ittak s egyre csak azt mondogatták: - -– Ilyen ember kell nekünk papnak, sógor. - -Pedig még mit sem láttak belőle, csak azt, hogy jóformáju legény, szép -csengő hangja van s az messze hallatszik. Mi kell egyéb egy paptól?… -Inni nem tud, de jobb is, ugyis majd beletanul… Kicsit nagyon is -jámborocska, no, annál könnyebb szántani a hátán. - -Sátor volt a kurátor udvarán, szekér-oldalrudakból összeállitva, zöld -ágakkal diszitve, ott tálalták fel a végtelen hosszu ebédet, amely késő -délután kezdődött, vacsorává nyult s csak éjfélkor lett vége. A gazdák -annyit ettek, mintha most egyszerre akarnának jóllakni a jövő -papválasztásig. - -– De hát kinek a költségén megy mindez? – kérdezte naivul a fiatal pap a -kurátort. - -– Sose kell avval törődni mámma, tiszteletes uram, – mondta ravaszul a -paraszt. – A fő az, hogy semmi se maradjon a tálban. - -A fiatal ember nagyon félt, hogy nem fogja megállani a helyét a -parasztlakomán, ahol, jól tudta, minden szem őt fogja nézni s minden -mozdulatát megbirálják. De kiderült, hogy a dolog sokkal egyszerübb, -mint előre hitte volna, a nép nem őt szerepeltette, hanem maga -szerepelt. Minden ember folyton beszélt, tett-vett, ivott, kiabált, -kurjongatott, tréfált, s veszekedett. - -Matolcsy Miklós ugy volt ennek a nyüzsgő, zsibongó tömegnek a közepén, -mintha egy láthatatlan idegen lenne, akinek nem kell egyebet tennie, -csak mosolyogni, egyre mosolyogni és vastag, repedezett bőrü tenyereket -szorongatni. A hangjára nem volt szükség, mert mindenki ugy kiabált, -ahogy a torkán kifért s az ő szava elveszett, mintha a tenger zugásába -halna bele. - -A délután gyorsan estébe, az est éjszakába hajlott. A csillagok fényén, -az egyre későbbi éjben hirtelen mint valami bachanalia, tünt fel a -fiatal pap előtt az alvó falu. Valami szorongás, gyötrődés támadt a -lelkében. Nem tudta, más hogy tenné, de ugy érezte Isten előtt, nem -illik az, ami itt történik. Valahogy végét akarta vetni. Fel akart -állani. Korbácsra gondolt és szeretett volna félelmes lángoszloppá -válni, hogy egyszerre megfélemlitse ezeket az embereket. Ugy érezte, -hogy itt a pillanat, amelyen eldől a jövő tekintélye. Mint Keresztelő -János szeretett volna fellépni s mennydörgő hangon kiáltani el: Nektek -nem szabad igy élni! Elkezdett lihegni s a szeme komor lett és szeretett -volna üszkös, csóvás szavakkal a szivek fölött mennydörögni. A száját -már nem egyszer ki is nyitotta s érezte a torkában a hangok feszülését… -aztán megint visszaült. - -Hátha nem bün ez. - -Ő még olyan kevéssé ismeri az életet. Ha ez igy szokás… Ártatlan és -idilli örömöktől fossza-é meg a szegény jó népet, amely a nehéz testi -munka évszakában egy vidám emlékü éjjelt fog köszönni a papjának. És -volna-e hatása? És okos volna-e, hogy fővel rohanjon a falnak? Sohasem -érezte ugy át azt az igazságot, hogy prédikátornak igen jól kell -ismernie a gyülekezetét… Ártatlan est, vagy bünös tobzódás: ki tudhatja -azt, mig oka nincs tudnia. - -S a nép egyre bódultabb lett a vigságában, mig egyszerre csak valami -dévaj nóta támadt valahol. - -Erre világosan látta, hogy beteljesedés történt. - -Álmélkodó szemeit végigjáratta a népen, s valami ellenállhatatlan erő -arra kényszeritette, hogy felálljon, karját felemelje s prófétáljon. - -– Szeretett felebarátaim! – kiáltott fel a sötétes éjszakában, amelyet -alig világitottak meg a csillagok s alig a néhány kis pertoleum-lámpa. A -szava mint egy sikoltás hallatszott. Nem ugy, mint egy lesujtó -villámcsapás viharban, de mint egy ijedt gyermek segélykiáltása. -Egyszerre elvesztette a lába alól a talajt, megszédült és elfult a -hangja: nem tudta most mit fog mondani. - -– Énekeljünk! – hangzott fel valahonnan. - -A fiatal pap ijedt izgalmában, fellélegzve kapott a kiáltáson: - -– Igen, énekeljünk az Isten dicsőségére! - -Egy más hang mindjárt el is kezdett egy éneket. - -A Sionnak hegyén Uristen, - -Tiéd a dicséret… - -Az ének nagyon soká tart, nagyon erősen, teljes szivből éneklik, tele -torokkal fujják, ő maga is velük énekel s közben ott áll mindannyiuknak -a vállán. A feje zug, a homloka izzik. A szeme könyesen, fátyolosan -le-lecsukódik s körülötte zengő ének kanyargó hullámain ugy ringatózik -már, csónakban a Tiszán. S lassan visszafolyik ereibe a felzugó vér, -alábbszáll a prófétáló vágy, imás érzéssé szelidül a menydörgő akarat. S -mikor az emberek száján sokára eláll az ének, lehunyja a szemét, csaknem -sir a meghatottságtól a nagy éjszakában a kisded falu közepén, az -emberek éjjeli gyülekezetében s valami szépet, áhitatosat és meleget -érez a szive körül. A sok nyerseség és vadság, az önzés, falánkság, a -testi tisztátlanság mind felfoszlik az áhitatos énekben. Valami -természeti szép jelenséggé válik az imént még izgatóan visszataszitó -gyülekezet. Minden éles és bántó érzés leszerelve s a sziveket könnyes -jóság árasztja el. - -Akkor csönd lesz, az emberek száján elhal az ének s ő lehunyja a szemét. -Mintha most állana a beteljesedés pillanata előtt, mosolyog, bágyadt -szelid mosolylyal, nagy érzés dagasztja: most, most kell szólani, most -kell megjelenni a kettős tüzes nyelveknek, most meg lehet fogni a -sziveket s mint bárányokat terelni a jóság aklába… S nem is az -lelkesiti, hogy beteljesedett az igéret, hogy eljött a pillanat, amely -minden nagynak szülője lehet, hanem az, hogy ime az Istennel jutott -közvetlen viszonyba, a zöld lombok sötét foltjain felemeli tekintetét a -csillagokig s várja, hogy most csodálatos lehetőségek és lelkeket -meginditó meglepetések következzenek el… - -– Óh reménységünknek Istene!… ki egyedül vagy erőtlenségünkben bizalmunk -és reményünk: vedd igyekezetünket s ne forditsd el tőlünk kegyelmes -arcodat, midőn előtted könyörgünk a Jézus nevében, Ámen… Imádandó Isten! -hálával térünk meg hozzád s dicsőitünk téged mind azon jókért, melyekkel -e mai csodálatos napon atyai jóvoltodból megáldottál minket… - -Mi történt!… Egyszerre csak kettőssé válik a lelke s az egyik figyelni -kezdi a mást, hallja a szókat, amelyeket mond, amelyek bonganak és -zengenek és mit se mondanak s nem jelentenek. - -A szavak áradva ömlenek az ajkáról, de óh, félelmes csoda: nem tudja mit -beszél, ez a beszéd nem az ihlettek őrjöngő, szikraontó szavai, amelyek -ahol lehullanak, égetnek és gyujtanak: ez a beszéd a szertartás -megmerevedett homokágya, amelyben lassan és zajtalanul hömpölyög az -igazságoknak gátak között lebocsátott hullámárja. - -S mily ellenállhatatlan ez a tudás, a beidegzett szavak egymásból -patakzó folyamata, ezek a kialakult s mindennapiságukban első üde -értékelésüket veszitett nagyszerüségeknek zsongitó vibrálása… „te vagy a -mindenható, ki mindent megtehetsz; te vagy a véghetetlen bölcsesség, aki -mindent a legjobban értesz; te vagy a kimerithetetlen jóság, aki -magunknál is jobban akarod s munkálod boldogságunkat…“ óh ez a -szertartás, hogy mennyire elvégzi ez magamagától az üdvösséget. Mindegy -hát, hogy ki mondja s milyen érzésekkel mondja, csaknem ugy ki van -kövülve minden szó, minden frázis, mint a katholicizmusban. - -Mikor vége volt az imádságnak, mély lehangoltság vett rajta erőt: hát -nem merte egyéniségének zászlóját kibontani… Hát ime első percben már -megalkudott… egyetlen szót nem mert kijelenteni, amely ujat, erőset és -prófétait jelentene… Meghátrált, lemondott, letört… Vagy még azt sem, -csak nem talált hangra?… Nincsen hát egyéni hangja… Tömeghit szavait -zengette s a tömeghit fülébe… A torkát száritotta a keserüség, a szégyen -s a harag önmaga ellen: hogy nem történt meg, amire várt, aminek az -eljövetelét biztosan látta… - -Hogy elhallgatott; egy öblös hang halkan, monotonul s komoran kezdett -imádkozni: Miatyánk, ki vagy a mennyekben… - -Az erőteljes férfihang a komor éjszakai hangulatban kopogva verte a -sziveket: volt valami misztikus, valami földfeletti ebben az emberi -gyülekezetben, amely az ének, az ima áldásával töltözött s szárnyakra -kelt egy közös megadásban az Isten előtt. - -Csak a pap omlott össze, fejét lehajtotta és sirt. - -Ujra énekbe csaptak fel a hangok. A gyülekezet egy közös, tömegszerü -lelki tisztálkodásban egyesült. - - -III. - -Harmadnap hajnalban felébredt a csordás trombitájára; a nap pirosan -sütött be az ablakon, sietett lehunyni a szemét, hogy tovább aludjon. -Rendkivül fáradt volt. - -Mosolygott egyet, mint a gyermek az anyja kebelén és édesen aludt el az -önálló férfiélet boldogja: a tegnapi beiktatás lázálma futott át emlékén -s mindjárt utána álomképek következtek. - -– Jó reggelt, tiszteletes uram! - -Fényes déli napsütésben riadt fel. - -Elébb a mély álom kábultságából alig tudott tájékozódni, csak lassan -jött rá, s már ismét mosolyogva, hogy maga gazdája, a maga házában, maga -fészkében: ember. - -Kiugrott, ugy mezitláb, fehérben, sietett ajtót nyitni. Mint egy gyerek, -nem merte volna várakoztatni a kurátort odakint. - -Azt már nem szerette, hogy a két gazda, akik az ajtó előtt állottak a -tornácon, minden teketória nélkül utánamentek a hálószobájába. - -– Legyenek szivesek várni, mig felöltözöm, – mondta előzékenyen, de -olyan tétován, hogy nem imponált vele. - -– Á, mindegy az tiszteletes ur, – szólt a kurátor s bejött és leült az -ágygyal szemben egy székre. - -A másik állva maradt, az egy nagyorru ember volt, igen apró szemei -voltak s mosolygósan hunyorgatott velük. - -A fiatal ember röstellte, hogy előttük kell öltöznie, de hát most már -nem küldhette ki őket, ha egyszer bejöttek. - -– Szép reggel van, – mondta, s a harisnyáját kezdte kisimitani. - -– A van, – szólt a kurátor. – Csakhogy mán dél van. - -– Dél? - -– Olyanformán, tiszteletes ur. - -– Jól aludtam. - -– A nagyon jó, aki teheti. Én is aludnék, ha lehetne, de mán én három -órakor fenn vótam. - -A fiatal ember tünődő meglepetéssel nézett rá. - -– Háromkor? - -– Igen. - -– Hát mért kel olyan jókor? - -– Muszály a gazda embernek, a jószág megkivánja. Három órakor má etetni -kell… Azután meg dologidő van. - -– Bizony most jön az aratás, – mondta a fiatal ember kissé mesterkélve, -hogy ért ehhez az élethez. - -– Kedden állunk buzába. - -Erre egy kis csönd lett. A papnak az jutott eszébe, hogy neki harminc -hold földje van a határban, a fizetés szerint; vajjon most mi van azokon -a földeken, ki műveli, ki arat rajta, mi terem rajta. De nem szólott, -röstellte mindjárt pénzről, fizetésről beszélni. - -Gyorsan felállott a felhuzott cipőkben s gombolkozott. - -– Hát osztán, mit álmodott a tiszteletes ur, – kérdezte a kurátor lassan -egymás után rakosgatott szavaival. - -A pap megállt egy pillanatra s visszagondolt az alvásra. - -– Mer amit az uj házba álmodik az ember, a betejjesedik. - -– A be, – mondta a másik ember somolyogva s bólongatott, ez is leült -odább egy székre. - -– Nem álmodtam semmit, – mondta a pap csendesen s mosolygott. - -– A még jobb, jó egészség, – mondta a kurátor. - -A pap halkan nevetett. - -– Bizonyosan azt jelenti, hogy olyanok fognak történni velem, amit -álmodni se lehet előre. - -A két gazda rápillantott s megint elforditották a szemüket. - -– Megkinálnám valamivel, de még semmim sincs, – mondta a pap. - -– Ugy van a; fiatal házba. - -A pap arra gondolt, hogy pénze sincs már. Talán egy forintja még van. -Hopp, ezek a jó emberek tán a fizetést akarják kiadni. - -– Mit beszélnek a faluban, – kérdezte – meg vannak-e elégedve. A -beiktatással. - -– Hogyne vónának. Itt mindig meg vannak elegedve tiszteletes uram. - -– Szépen folyt le. - -– Egen. Takarosan. - -– Sokan voltak. - -– Hát egen, ugy szoktak. - -Ha ezek ilyen kis dolognak tekintik az egészet, ő is röstellt több szót -vesztegetni rá, pedig féléjjel nem tudott aludni a büszke boldogságtól. - -– De nagyon is kitett a falu magáért, – mondta s ugy hálóingre vette fel -a kis kabátját. Nem akart mosdani az emberek előtt. – A tegnapelőtti -vacsora, meg a tegnapi ebéd… - -Itt egyszerre zavarba jött, maga sem tudta mért, a tükör elé állott s -alvás közben szétdult haját kezdte fésülni. - -– Hát, nem vót olyan nagy valami, csak hogy mégis rendesen legyen. Mikor -ilyen fiatal a pap, nem igen lehet semmit se kivánni… – bökögette a szót -a kurátor. – Se asszony, se semmi; mégis, nem akartuk, hogy hát -szégyenbe maradjon… - -A pap hallgatott, valami kellemetlen érzés kezdett rajta uralkodni. Nem -tudta, nem mulasztott-e valami kötelességet. - -– Nagyon köszönöm maguknak, kurátor uram. Az egész falunak, hogy ilyen -jók voltak hozzám és nem is tudom… még eddig nem mutathattam meg… De -majd, igérem, olyan papjuk leszek… Ha maguk tudnák, milyen tervekkel -jöttem el… Ennek a falunak elsőnek kell lenni; mintaközségnek… Ha -valakinek valami baja van, csak jöjjön hozzám. Se időt, se fáradságot, -semmit sem sajnálok, hogy mindenkinek minden bajában hűséges orvosa, -ügyvédje, tanácsadója, birója, mindene legyek… - -Ugy kiömlött a szivéből a jóság, a szeretet: s nem tudta elmondani. -Hirtelen láng öntötte el az arcát, eszébe jutott, hogy tegnapelőtt éjjel -mint próféta akart fellépni, hogy szavakkal a lelkét korbácsolja ezeknek -az embereknek, akik oly jók, hűségesek és olyan derék jó gyermekek… Most -a szemével simogatta őket, a kurátort, aki komolyan, minden érzés -mutatása nélkül függesztette rá a szemét, meg a másik embert, aki -szaporán pislogott a nagy orra mögött apró kék szemeivel. - -– És remélem nem is kerül el senki, hanem el fognak hozzám jönni -mindenféle dolgukban. - -– Igenis; csak hát, több érkezése volna az embernek. - -– Nem akarom, hogy itt civódások legyenek, veszekedések, gyülölködések. -Tudom, mindenfelé szokott lenni testvérharag, ortálykodás, anyagi okok -miatt való véres torzsalkodások. Boszuállás, üldöztetések. Én a lelkemet -kiteritem és mindenkinek mindent meg akarok tenni, hogy csak béke és -szeretet lakozzék ebben a kedves kis községben… Mert lássák, mit ér az -egész élet, ha nem szeretjük egymást?… Ez az egész társadalom arra van -épitve, hogy egymást segitik az emberek. Közös nagy halomba gyüjtjük -mindannyiunk munkáját, hogy az aztán megint szétosztódjék mindannyiunk -számára. Én is adok, te is adsz, ő is ad, mindannyian adunk valamit az -egésznek, az emberiségnek s az emberiség, a nagy egész aztán minket az -egyeseket eltart, mint gyermekeit… Ugy-e maguk földmivesek: azt hiszik, -azért termelik a buzát, mert pénzt akarnak érte kapni. Azt hiszik, hogy -a saját önző anyagi céljaik parancsolják azt, hogy buzát termeljenek… -Lám, nem azért termelik a buzát: hanem azért, hogy az emberek nagy -tömegeinek legyen mivel táplálkozniok. Maguk, az egyének változtathatják -a foglalkozásukat: de ugyanannyian fognak mindenkor buzát termelni, -amennyi buzára szükség van, hogy az egész emberiség el legyen látva -kenyérrel. Igy tevődik össze az emberek osztályainak munkájából mindaz -az érték, amire csak szüksége van az egész emberiségnek… És én igenis, -el vagyok határozva, hogy én ebben a faluban; az egyetlen ember, akinek -meg van hozzá a tanultsága, a lehetősége, az akarata: én gondoskodni -akarok az én kisded nyájamnak minden lelki és benső szükségletéről… Igy -képzelem én, hogy el fogjuk érni azt az ideális állapotot, amit az elébb -emlitettem, hogy egy boldog és szép életü emberi gyülekezet legyen a mi -kis egyházközségünknek az élete. - -Megállott s várt valami feleletet. Most ugy tetszett neki, hogy elég -egyszerüen s elég népszerüen fejezte ki magát. Az arca kipirult, a szeme -csillogott s annyi szeretettel nézte a két gazda ember arcát. Látta -azokon az erős barázdákat, látta a szélkifutta, napégette, durva szövetü -bőrt, a fekete öklöket s a rendkivül durva, elformátlanodott bütykös -ujjakat, amelyekről a fekete szennyet talán semmiféle vegyiszerrel sem -lehetne lemosni s amelyeknek a nehéz munka miatt való elalaktalanodását -már semmiféle uri kényelem sem szüntetné meg. Szánalommal nézte őket s -lelkében a gyönge iránt érzett testvéri szeretettel. - -– Én lélekben mindig a hiveim közt leszek, – mondta szónokiasan, egyre -szónokiasabban, – lelkemben mindig veletek társalkodom. S még ha -visszataszitanátok is, mint a hazájából számüzött zsidó, bármely -szegletében lakik is a földnek, mikor imádkozik, mindig Jeruzsálem felé -fordul arccal: igy én is már, midőn távol tőletek a debreceni Nagyerdő -kies lombjai alatt andalogva életemet fontolgattam s a legszentebbekről -elmélkedtem, gondolataim és érzéseim már akkor felétek voltak fordulva. -A mágnest az északi sarok titkos ereje nem vonja jobban, mint engem e -hely, mely Isten által jelöltetett ki az Isten nagy földjén az én -számomra, hogy e helyen teljen be sorsom rendeltetése: Hass, alkoss, -gyarapits. - -Mindezt most nem a két embernek mondta, hanem az ablakon át a község -felé irányitotta érzéseit, mintha valóban a templomban, a szószékben -volna. - -Most ugy vette észre, hogy a nagyorru intett a kurátornak s arról az -jutott eszébe, hogy ezeknek sok dolguk van s ő feltartóztatja. - -– Mi járatban is vannak kurátor uram? – szólott mindjárt természetesen, -– tudom sok a dolguk, bajuk. Nem tartom fel, ha sietnek, bárha nekem a -legnagyobb öröm, hogy beszélgetünk… Ismergessük egymást… Kurátor Uram!… - -– Hát bion, tiszteletes uram, a széna a renden, a répa kapálatlan, mán -is sokat kell hallgatnom, hogy nagy időt elbitangoltam evvel a -papválasztással. Vagyis, hogy kiszedi az asszony a szemem, ha még tovább -is lopom a napot… Hát mondok, eegyüttünk a péztáros urral, számozkodni. - -– Pénzt hozott kurátor ur? – örült meg s kiáltott fel naivul a pap. Már -megint egész gyerek volt, aki mindjárt szégyelte is ezt a hirtelenségét. -– Ej de derék ember, – tette hozzá, – épen jókor, mert már egy fillérem -sincs. - -– Hát igen, pizrül vóna a beszéd… – óvakodott a kurátor. – - -– Látja kérem, – mondta a fiatal ember, – hát hogyne volna a papnak -kötelessége mindent elvégezni a falujáért. A nép maga össze rakott -filléreivel biztositja a papjának az életét: a pap… hogy az, biztositsa -az ő számukra a minden pillanatban segitésre kész lelkiatyját… No hát ki -avval a pízzel, – tette hozzá s azt hitte igen tréfás és igen közvetlen -e pillanatban. - -– Ej a macska vigye el, – szólt a kurátor, – Píz! Minek a píz falun. -Hásze itt még ha akarna se tudna kőteni tiszteletes ur. - -– Nono, azon nem busulok, – szólt sóhajtva a pap. – Lássa ez mind -hitelbe van, ez a butor. Én még idáig diák voltam, de hát ide nem -jöhettem ugyebizony, a nép közé üresen, semmi nélkül… No, nem baj, majd -kifizetjük. Nekem igényeim nincsenek, se bor, se kártya, se szórakozás: -csak egy: a munka… Ezt a kis befektetést meg kellett csinálnom s első -kötelességem lesz letörleszteni. - -– Igen, hát ugy is kell azt. Az a rendes. - -Itt egy kis szünet lett. - -– Hát pénztáros ur, nyuccsa be a nyugtákat. - -– Igen, – mondta a nagyorru. - -Avval elővett két árkus papirt. - -A pap átvette s elolvasta: - -– Mit? – szólott, – ez nagyon jól van. Amint ebből látom, most egyszerre -kiegyenlitik az egész összeget ujesztendeig. Ugy hogy a község nem fog -tartozni sem a földárendával, sem a banki tőke kamataival. - -– Igen. - -– Hát ezt most egyszerre mind megfizetik. - -– Igen. Vagyis hogy megfizettük. - -– No igen, majd ha átveszem: megfizették. - -– Há má át tetszett venni. - -– Én? - -– Egen. - -– Én?!… - -– Hát a választás! tiszteletes ur… Krisztus koporsóját se őrizték -ingyen. - -A pap meghökkent. - -– Választás? - -– Nem olyan sok az a píz tiszteletes ur. Eemegy a hamar. Mer az ugy -szokás. Hát nem memmontam én Debrecenybe tiszteletes urnak, tulajdon -szemibe, hogy nagy az ellempárt! - -A pap elborult. Az ablak felé fordult s kinézett. - -A kurátor lassan, huzta a szókat, de megérzett rajta, hogy biztosabb -lett a pap zavarától. - -– Hogy puhitani kell üket. - -A pap lelke mélyéig elpirult. Valóban, mikor arról beszélt a kurátor, ő -a bünrészes hallgatásával fogadta. Nem mondott rá sem jót, sem rosszat. -Olyan mohó volt benne a vágy, hogy ezt a községet megkapja, hogy -megválasszák, hogy elsőnek kerüljön ki a volt társai közül önálló -papnak, a többi még mind káplánkodik ebben az évben, hogy nem bánta -volna, ha az érdekében bizonyos szabálytalanságok történtek volna is, -csak győztes legyen… Annyira meg volt győződve a saját akaratának -helyessége, nemessége s szükségessége felől, hogy minden áron meg -kellett kapnia ezt a poziciót… Most, mintha a saját vétke zuhant volna -le rá… Meg kellett fogóznia az ablakdeszkában. - -– A mindig ugy vót szokásba, hogy a beiktatás az uj pap kőtségire megy. -Hát a meg ugy van, hogy ki micsodás ember, olyan a beiktatása… Az igaz, -hogy tiszteles urról mindenfelé igen jó nézettye van a népeknek… Hasze -azér is hoztuk magunknak a méltóságos püspök ur mellől. Szép fiatal -ember, uri ember! aki nem néz a krajcárra, nem sajnáli a szegény -emberektül azt az egy-két falatot, meg azt a pohár bort, akit az -egissigire felhajtottuk. - -– De hát én miből élek meg, jó ember? – kérdezte siralmasan a fiatal -ember, akivel forogni kezdett a világ. - -– Hát a kongrua, tiszteletes ur! – kiáltott a kurátor fellélekzve, – meg -az a sok stóla, amit temetésér, esketésér, keresztelésér fizetnek! Sok -pénz az uram! Szegény paraszt ember esztendőn át nem lát annyit, mint a -pap egy-két hónap alatt. Hiszen a papnak minden lépésér fizetés dukál, -nem megy az ingyen. - -Kis csönd lett. - -– És mit szólnak ehhez az egyházi törvények? – kérdezte keményen a pap s -a szemöldöke összeszaladt. - -A kurátor arcáról egyszerre elmult minden kellemeteskedő vidámság, -egyszerre kemény lett, mint a kő, vad és nyers. - -– Hát: tiszteletes ur tudja… Azt tudom, hogy: azt: tudja… Vót má nekünk -papunk, aki nem tutta, eement mekkérdezni a vaskalaposokat, még a -püspököt is. Oszt a szegény eklézsiát meg is nyomoritották vele, hogy ű -fizesse meg. A papnak a választását!… Az egisz pizt… Meg is fizettük. -Egy krajcárig, szó nélkül! De a pap esztendőt se várt, ugy kirezkedett -innen elfele, mint a kis gyerek az árokbul, aki csonárral van tele… Nem -termett annak uram, még a trágyadombon se nőtt meg neki, a tök se. Nem -nőtt meg annak a fü a mezején. Tudja a jó ég, hogy vót, de minden marha -odabitangolt, mire valaki eszrevette, a pap fődjére, tyuk, csirke, mind -ott nőtt fel, neki meg tyukja, disznaja mind elhullott, annyija alig -vót, hogy ehen ne hajjon, mer pízír nem kapott a faluba, nem az, uram, -semmi eleséget. Hogyis ne, mikor senki se szerette! Mer a szeretet az -első tiszteletes uram! Akkit megszeretnek, annak mindene van ebbe a -faluba, akit nem szeretnek, annak még a nevébül is kihull még a bötü -is!… - -A kurátor vette észre, hogy a papja igen mélyen elhallgatott s ettől -ujra kezdett megvidámolni. - -Bólogatva, sajnálkozva mondta: - -– Szeginy… má a nevit se tudom… mék is vót az a pap… Ugy elment innen a -sok pujájával, pedig egy olyatén, rongyos kis faluba, hogy annak még a -nevitül is hascsikarást kap az egissiges ember. - -A pap végigment a szobán, hálóingben, a melynek gyári himzéses gallérja -kihajlott a kabátjára, ez is hitel, s komolyan, fanyarul állott meg a -kurátor előtt. - -– Nézze, barátom, képzelje csak magát az én helyembe: maga most mit -tenne? - -A kurátor mozdult, a fejét elbillentette jobbra… Vontatva mekegte: - -– Én… nem mernék… kikötni ezekkel a népekkel. Isten az atyám… nem én… -Nagyon kutyafülüek ezek, ha valakire kiteszik a vizes lepedőt. Kuttya -zsiván népek laknak itt, nem parancsol ezeknek az előljáróság, beszélhet -itt a biró, meg a kurátor. Siketek ezek a jóra tiszteletes uram. Pedig -annak a másiknak csak kicsiség volt, amit ezek elfaltak a fizetésébül, -mégis hogy megharaguttak, mikor vissza kellett adni… Hát még most!… -Nekem ugyan nagyon mindegy akar igy, akar ugy, de mondok, én mégis csak -azt az egy tanácsot tudom tiszteletes urnak, hogy ikább, ha valakivel -beszél a nagyfejüek közül, ikább tagaggyon le mindent, minthogy még -hozzátegyen, ha magának jót akar. Tudják ezek, hogyha most per lesz -ebbül, még jobban meg fogják üket strófolni, mint abba az üdőbe: hát ük -is fenik a fogokat, hogy most még jobban ellátják a pap baját, mint -akkor… Hát itt van a tiszteletes ur, ugyi. Nincsen felesége, nincsen -gyerekei: e jó, de enni csak kell azér… Nohát uram, ahogy én esmerem -ezeket a népeket, itten imádkozhat: itten nem kap enni semmi pénzért -senkitül. Mert ezek azt fogják mondani, hogy ha pap: imádkozzon az -istenének, lakassa jól, ha annak a szolgája. Mer ezek olyan zsiványok, -hogy azt akarják, hogy a pap az ü szolgájuk legyen… - -A pap komoran nézett rá. - -– Maga se adna? - -– Mit? - -– Ennem… Pénzért… Ingyen… Jóságból… - -– Én?… Én uram, nagyon szivesen, a feleségem meg még szivesebben, de hát -ki meri magára venni a népek haragját?… Tudom, maga tiszteletes uram, -maga mondaná, ha látná, mit csinálnak én vélem, hogy ides barátom, -távozz el én tőlem, mert én bélpoklos vagyok. - -A pap leült, az arcát a tenyerébe hajtotta, fázott, didergett. - -Hosszu ideig csendesen ültek. A falak hüvösek voltak, mint a -szellőzetlen vályogházakban szokott, kint azonban izzóan sütött a nap. - -Végre a fiatal pap ujra kezébe vette az iveket. - -A kurátor megmozdult. - -– Tessék csak aláirni… olyan simán fog a menni, az egész dolog, meg -olyan szépen, hogy mikor jönnek a papi vizsgálók: egy se fog itt arra -mégcsak gondolni se, ami nem szabados dolog. - -A pap letette a papirt, félredobta s ujra csönd lett. Féltenyérre -támasztotta az arcát, s lehunyta a szemét. - -Hosszu ideig csöndben voltak, akkor a kurátor epésen megszólalt: - -– Hát, jó bion ilyenkor szunditani egyet… Tiszteletes uramnak ugy sincs -egyéb dóga jövő vasárnapig. Edde jó is vóna papnak lenni. Hanem mink -ugye komám, parasztok. - -Felállott. - -– No firkantsa oda a nevit, oszt meg van. A csak egy kis moccanás. De ha -a villa nyelét kellenék megfogni, osztán egész nap hányni le a kévét, -meg fel a kévét a szekérre, meg a dobra! Akkor tudná meg mi a drága idő… - -A pap ránézett. A szeme vörös volt, véreres. Könnyes. - -– Megesküdnének rá, – gondolta magában, – hogy a kezükből felvettem a -pénzt… - -Fogta a tollat, belemártotta a tintába, még most is dugó nélkül volt a -tintás üveg, az esti emléksorirás óta. - -Aztán aláirta a nevét. - -– Rablók, – mondta magában és a szeme tele lett könnyel. – -Rablógyilkosok. Talán meg is tudnának ölni itt… - -A kurátor fogta a papirt, igen lassan s kényelmesen teregette, -száritgatta. Lehajlott, a deszkapadlóról egy kis port kapart össze s a -betükre szórta. - -– Mondja kurátor ur, – s a pap hangja remegett. – Hány órakor fogott -maga iráshoz, hogy már készen volt a számadással. Csak megetette a -marhát? vagy még elébb kihányta a trágyát is az ólból? - -A kurátor kicsit mosolygott. Nem is érdemesitette válaszra a gunyt. -Mikor megszáradt az irás, összehajtotta a levelet s a zsebébe tette. -Most ő tette el, nem az, aki előbb elővette, a pénztáros. - -– Nem most csináltam én ezt az irást, tiszteletes ur. - -– Hát? - -– Hát mikor hazagyüttem Debrecenbül. - -A pap beharapta a száját. Megérezte, hogy megint a puhitásra céloz. - -– Ugy, – mondta elfordulva, élesen. – Hát azért volt olyan nagy az -egyetértés a nép közt! - -– Erre választották meg magát! – szólt nyers egyszerüen a kurátor. - -– Erre… Mikor látták, hogy ez egy jó pipa, ezt meg lehet zsarolni? - -– Zsarolni! – mordult fel a kurátor s a szeme megvillámlott. – -Zsarolni!… Hát ez a mi nevünk? maga előtt? tiszteletes ur?… Ezt -prédikálta maga nekünk? csak egy fertályórája is?… Má letagadja?… Hát -rablók vagyunk mink?… Hát ez a hála?… ez a köszönet?… hogy pappá tettünk -valakit! - -A pap összeszoritotta a fogait, a szemöldöke alatt villogott a szeme. -Puskája nincs. Ezzel mindjárt verekedni kell. - -Nagy elkeseredés vett rajta erőt. Elfordult, mert nem tudott beszélni. -Sirás fojtogatta a torkát. Gyülölte ezeket, de a markukban érezte magát. -A püspökhöz menjen vissza, elpanaszolni?… Nem tudná letagadni azt a -szót: a puhitást… - -– Ah… – szólott, – mit érzékenykedik… kurátor ur… Nekem csak az fáj, -hogy ilyen módon adják ezt tudtomra… Igen, ha előre megmondja… akkor -talán… én magam ajánlottam volna fel… a vendégséget… Ha nem az egész -félévi fizetést is… mert most nem tudom… De hiszen majd megtanulom mi -hogy… hogy mi az élet… Majd… elmegyek a többi… kollegákhoz… s -megfigyelem… az ő tapasztalataikkal… - -Már egészen szakgatottan jöttek ki a szavak a torkán… Félt, hogy rögtön -sirva fakad… - -A kurátor zörgő egyenességgel mondta: - -– Vizittelni? A jó lesz. Jó egy kicsit vizittelni. Hanem azér jobb lesz, -ha elébb a faluba jár körül vizittelni. Ráér a papokkal diskurálni -azután is, elsőbbek a hivek. Mer bion, ha nem az én feleségemhez megy -először a tiszteletes ur, a nagyon meg tanál neheztelni, mer az annak a -szivire megy… az asszonnak… - -Evvel kezet nyujtott. - -– Isten megáldja tiszteletes uram. Csak nem kell elereszteni a -természetit. Ej de fog örülni a feleségem, ha megmondom, hogy még ma -délután lesz szerencséje a tiszteletes urnak hozzá. - -– Isten áldja, – mondta a pap s igyekezett visszavenni a kezét a -parasztmarok vaspereceiből. - -– Istennek ajállom, tiszteletes uram, – mondta a nagyorru pénztáros és -apró szemei mosolyosan rebbentek rá a papra, mint egy ártatlan tinóé. - - -IV. - -– Mért irtam alá! – rémült el, mikor a két ember elment. - -Szeretett volna utánuk rohanni, de csak hörgött: a nyugta, az már ott -volt a zsebükben. - -Valami hideglelés rázta s percekig nem tudott magáról. Csak marta a -haját és járkált s megállott s nem vette észre mennyi ideig állott -mereven. - -– Mit tudtak volna vele csinálni?… Mit bizonyithat valaki abból, ami a -lélekben történik… Hisz ő soha egy szóval nem biztatott fel senkit… Hát -azért a bünért is meg lehet bünhődni, aminek csupán annyiban részese az -ember, hogy nem akadályozta meg az elkövetését… Pirulva vallotta be: -annyiban, hogy óhajtotta a megtörténését… - -Ez borzasztó, ez borzasztó: erre választották meg!… - -Mit! – riadozott egyre! – pénzért?… Hát nem azért, mert tanult, mert jó -diák volt, mert a zsidó nyelvben első volt a theologián, mert neki -diktálta a jegyzeteit a professzor, mert mindig példás erkölcsü fiu -volt, minden iskolai munkát elvégzett, senkit soha meg nem -botránkoztatott, mert nem labdázott az udvaron, mint a többiek, nem -ivott és nem korhelykedett, mint a kollegái, a diákcétusokban nem -tivornyázott, hanem a könyvtár legszorgalmasabb olvasója volt és a -Nagyerdőn csinálta a beszédeit… Régi könyveket, régi papokat -tanulmányozott, mikor mások a juhásznéhoz, meg a Kispipába szökdöstek -nagy ivásokra, az Ige megértésén gyötörte magát, mikor társai udvarolni -jártak… Pénzért választották meg s az egész diplomája csak éppen ürügy -volt arra, hogy megválaszthassák… Pénzért lett pap: egy bizonyos -pénzösszegért?… - -Lelkében összekuporodott s rettegett és szégyelte magát s valami -rettenetes nagy fájdalmat és ürességet érzett, valami nagy veszteséget -szenvedett s nem tudta mit, csak mint egy erős testi kint állotta ki a -fájdalmat. - -Teljes zürzavarban száguldozott a szoba falai közt, aztán megint -leroskadt egy székbe s némán meredt maga elé s visszaidézte a kurátornak -minden szavát és gondolkozott, hogy hogy is történt, hogy igy engedte -magát becsapni. - -Egy félesztendei fizetés… Mikor egy fillérje sincs… Adóssága van… Már -holnap fizetni akart… A szabónak is… A palástja is hitelben van és ezek -a bitang gazemberek egy félesztendei fizetését elisszák… De mi az -ördögnek irta alá azt a nyugtát… - -Most már késő… Most már mit tegyen. - -A gazemberek! a disznó gazemberek!… A fene egye meg a gaz disznóit. -Bitang parasztok, átkozott bitangok… egy félévi fizetést kiloptak a -zsebéből. A papjuk zsebéből. Minek is ment erre a pályára. Miért nem -ment fel az egyetemre. Most segédtanár volna valahol. Pozsonyban, vagy -Temesváron, vagy akárhol, csak parasztot és vallásbelit ne kellene -látnia. Ezek… a gazok… a nyomorultak… Most már érti az anyját, aki egész -életén keresztül tele volt szemrehányással… Ő persze sose értette s -lenézte a lelke mélyén, hogy az édes anyja anyagi szempontokból az egész -népet megvetette… Hitvány pénz és apró károk miatt, amit a parasztoktól -kellett szenvednie… De hisz ezek nem emberek, ezek disznó kutyák, -tolvajok: még fenyegetni mer a gazember! hogy a fü se nő meg az ő -földjén! Hogy csirkéje, marhája mind megdöglik… Minek irta, minek irta -alá azt az irást… - -Most már vége… Most ő maga szentesitette az egészet. Most már igazán -büntárs… Nem kellett volna aláirni… Törvényre vinni… Hát vádolják meg: -hát mit csinálhatnak? Mutassanak tanut, aki előtt ő biztatást adott, -hogy… Mutassanak irást, az ő kezeirását, hogy… Átkozott rablócsorda… -Fölfalták az ő félévi fizetését és ide mernek jönni olyan arccal, mintha -a legártatlanabb volnának… Tudták ezek, tudták ezek a gazemberek, hogy ő -egy pipogya fráter, ő vele akármit lehet csinálni… - -Nem, nem, nem, ez nem lehet. Ez nem marad annyiba… Megy a püspökhöz. -Azonnal pakolni s visszautazni… Az állás elveszett, de ezeket a -gazembereket megtáncoltatja! Nyomorult kutyák… Mind be kell csukatni -sorra… Ez egy országos botrányper. Inkább itthagyja az egész papságot, -de ezt nem lehet csak ugy tulélni… Mért pap ő tulajdonképen? azért mert -valami ostoba idealizmus idesodorta. A kollegái mind a -legtehetségtelenebb fráterek. Valamirevaló diák nem megy erre az ostoba -pályára: Örök szegénység, és amellett ilyen népekkel együtt lenni. -Együtt élni. Egy egész életen át… - -Ez nem mehet igy. Fütyül az egész papságra. Ez az első nap?… Mi jöhet -még?… - -Ha most láthatatlanná tudna válni, hogy utánuk menjen… Á, hogy vágná, -hogy ütné őket kupán… - -Összecsapta a kezét: most értette meg milyen okos ember volt az az -esküdtfelügyelő, aki hatvan kilós sulyzókkal tornázott mindennap… Azzal -nem mertek volna kikezdeni… Ekkora karjai voltak… Csak azzal próbáltak -volna… S megint érezte a karjában a kurátor goromba markának a -szoritásait. Olyanokat lóditott rajta, disznó komisz gazember; fujt és -lihegett s a szeme folyton könnyesebb dühben égett. - -Az asztalt csapkodta öklével, mig annyira meg nem fájult a keze, hogy -abba nem kellett hagynia. Fogott egy levélnehezéket, amely egy -kinyujtott női kezet ábrázolt s benne egy darab kábel, csillogó -rézkarikákkal. Pár pillanatig szórakozottan meredt rá erre a sulyra, -akkor belevágta az ajtóba, ahogy csak birta, olyan erővel. A bronzdarab -nagyot durrant az ajtón s ő ködös szemmel, lihegve látta, hogy a barna -ajtón fehér folt marad, szilánkok merednek ki; lehorzsolt egy darabot a -deszkából. - -Azt a kutya istenit, – morogta. - -Még sohasem káromkodott életében s most valami testi kielégülést érzett. - -– Keserves lesz még nektek ez az én félesztendei fizetésem! - -Levágta magát a diványra. Undok ragadós viaszosvászon divány volt az, -olyan bőrimitáció, ha az ember ráült, odaragadt. Néhány percig -mozdulatlanul, mereven feküdt, csak az erei lüktettek, s kimeredt, mint -egy halott. - -Nem birt lecsillapodni. Ahogy mozdult, a ruhája hersegett, ahogy eltépte -a ragadós diványtól. - -– Mind disznó gazember, – mormogta. – Az iparos is, a kereskedő is. -Mindenki. Ez divány?… Ilyen piszkot diványnak adnak el. Drága pénzen… -Meglopni, megzsarolni a gyanutlan, ártatlan fiatal embert? Rásózni. A -fene egye meg a zsidaját… Hanem most majd várhat a pénzire. - -Hirtelen elmosolyodott. Káröröm villant fel benne. A debreceni kereskedő -milyen simán és ravaszul sózta a nyakába a büdös portékáját. Az is annak -nézte, ártatlannak, akinek mindent a nyakába lehet nyomni. Hát most -legalább meg fogja tanulni, hogy nem megy olyan simán: a kis -tiszteletesecskék nem olyan jó fejős juhok… ha megtanitja őket az élet… - -– Várjon, ha én várok! – zsidók… krisztusfeszitők… kellene szalonna?… – -s kinjában röhögni kezdett. A kezébe hajtotta a fejét, ugy röhögött… -Hallatlan… az ember igazán a legnemesebb érzéssel indul el az élet -utjára s hát nem lehet. Nem lehet!… Muszály orditó farkasnak lenni a -farkasok közt… - -– Csak tudnám, hogy bánjak el velük… Hogy nekem se legyen bajom… Hogy -megtromfoljam őket… Mit tehetnek velem ezek a gazemberek? Nekem nincsen -se tyukom, se tehenem, se szamaram… – s ujra röhögni kezdett magában, -kuncogva, a saját lehetetlen állapotán mulatva; hát mit tudnak ezek -nekem ártani?… A fene egye meg a bitang parasztjait, most pórul fognak -járni!… Hát ne teremjen az a föld semmit!… Fene egye meg a földet, meg -azt is, ami rajta terem: fizessenek ki! Akkor majd én tudok mit enni… -Nem fogok éhen halni… Eszem kenyeret, szalonnát s megvan. És ur vagyok. -Dögöljenek meg odakinn. Dolgozzanak. Mégis én vagyok az ur. Lenyomom azt -a vasárnapi prédikációt s megvan. Egy porszem se száll a ruhámra… -Legalább lesz mit prédikálni!… Nahát majd fogok én nektek minden -vasárnap leckét adni az önzetlenségről, a jóságról, az emberi -szeretetről… - -Véres szemeit rámeresztette a falra s már lassabban lihegett. Aztán -észrevette, hogy már jó délután lehet s még ma egy falatot sem evett. - - -V. - -Nem tudott elindulni. Nem tudott kimenni hazulról. Fáradtság, bágyadtság -vett erőt rajta. Ujra csak leheveredett a ragadós diványra, amely égette -a testét, annyira undorodott tőle, de mégis csak kényelmesebb volt, mint -állni, járni, széken ülni s uribb, mint az ágyra heveredni diákszokás -szerint. - -Nagy, nagy csalódás tette fanyarrá a szája izét. Valami brutális, -hihetetlen képtelen dolog volt az, ami vele történt. - -Mi, mi is. Hát ő már nem az, aki eddig volt?… Diák? esküdtfelügyelő, -püspöki segédlelkész… hivatalnok… temetőgép… Mennyire unta, hogy -napról-napra folyton temetésre kellett járnia, Debrecen széles és -unalmas utcáin egyre s napról-napra halottakat kisérni, fásult kedvvel -zokogó asszonyokat és éneklő, vájákoló gyerekkórust hallgatni… S már az -is valami kellemetlen uj élet volt, a kollégium egyszerü, megszabott -boldog napjai után. Csak az volt az igazi, az volt a jó… Hisz ez a -papság, az neki valami olyan „tandijmentesség volt az egész életre.“ -Konviktus és stipendium… Amelyért még vizsgázni, leckézni sem kell -többet… Csak be kell iratkozni s azontul minden megy magától… Csupán -egygyel nem volt tisztában, mi is lesz a „tanrend?“… de hát az adódik -magától. Mint egy örök vakáció, ugy tünt fel neki az egész papi jövője. -Ugy is látta a saját apjánál is hajdan s minden régi emléke igy mutatta -neki a papok életét. Beülnek a bibliotékába s olvasnak, ujságot, -könyvet, pipáznak, ha kijönnek, a gyerekekkel szórakozottan tréfálnak, -kisétálnak a mezőre nézni, hogy nő a buza; a faluban megsüvegelik; -köszönnek jobbra, balra, kegyesen, barackot nyomnak egy jóképü gyerek -fejére s füstöt fujnak a virágzó almafa lombja közé. - -Csak a szive ne szorulna annyira. Nem bir semmire gondolni, semmit -tenni. Nem bir fölkelni, megmosdani, felöltözni. Pedig valamit kellene -kitalálni. Éhes és nincs mit enni. Most nem nyit rá senki ajtót ezek -közül a gazemberek közül. El van intézve, most már megdögölhet itt a -szobájában. Kifosztották, egyet röhögtek rajta s mennek a dolgukra. -Mulattak egyet a bolond uj pap rovására, leitták magukat. A, milyen jól -érezte ő tegnapelőtt éjjel, hogy itt fel kellene állani, s prófétálni és -szöges ostorral verni ezeket a kutyákat!… Egész ámulattal gondolt vissza -erre a csodálatos gondolatra. Neki már akkor büzlött valami… „Kinek a -költségére megy ez a nagy lakoma!“ jutott eszébe, meg is kérdezte. Jól -emlékszik, hogy kérdezte s a kurátor, a tolvaj, milyen sunyin mondta rá: -„Nem kell avval törődni, tiszteletes uram!?“… Ezt is be fogja szüntetni, -ezt a fesztelen tiszteletes uramozást! Hátra a paraszttal! Hét lépést a -kutyákkal!… Bitangok, hogy tolták be ide a pofájukat ma is. Ez volt az -utolsó. Ott az előszoba nekik. Azt a kutya mindenit ennek a büdös -fajzatnak. - -Ujra felállott és egyet-kettőt lépett. Veszekedett éhség volt a -beleiben, ahogy felállott. - -– Hát ez mégis csak hallatlan! Egy félévi fizetésemet felzabáltátok és -nekem ma nincsen már egy falatom, amit megegyek? - -Dühösen dobta le magáról a kabátot s kicibálta az inget a nadrág övéből. -Mosdani készült. - -Jó negyedóráig mosta, surolta, kábult, gőzölgő fejét, oly dühösen, -mintha ellenségén állana boszut s tele fröcskölte vizzel az egész falat -s az egész padlót. Közben vizet fujt ki, meg-megállott, mig egy -káromkodó szót kifujt magából. „Gazemberek!“ „Kutyák!“ „Kutya disznó -gazok!“ - -A fésüvel csaknem kicibálta a haját s nem birt kitalálni semmit. -Gondolta elmegy a kurátorékhoz. Nem vizitbe, hanem azt mondja nekik: -„Hallják! Maguk engem megraboltak, kifosztottak, most megkövetelem, hogy -ujesztendeig énnekem kosztot adjanak!“ Nem fogok itt megdögleni, tette, -füzte hozzá tovább; mikor a mellényét felvette, egy ezüst hatos esett ki -belőle. Elgurult, utána akart nyulni, akkor meggondolta: Nem! hadd -guruljon. Mire itt nekem a pénz. „Itt nem lehet pénzt költeni“… Nem is -kell; egy krajcár se. Semmi. Tartsanak el. Ha ők felfalták az én félévi -fizetésemet, most tartsanak el. Sorkoszton. Mindennap vasárnapi ebédet -fognak ide küldeni, vagy megeszi őket a fene. - -Már nem ismert magára, már olyan könnyen és természetesen, sőt olyan -kéjjel mondta ki magában, gondolatban folyton a legdurvább szókat, -mintha ez az erejének volna a próbája, mintha ebből önbizalmat akarna s -kellene meritenie. Soha ő, soha, egész diákpályája alatt nem mondta ki a -szót, hogy fene… S most, az első nap… - -De hisz ez borzasztó!… Borzasztó!… Hogy ő!… aki soha, soha nem akart -anyagias lenni… ő, épen ő, a szelid, jó fiu, aki olyan gyöngéd volt, -annyira figyelmes, jó és figyelmes és tisztességtudó és alázatos és ugy -megbecsült mindenkit, aki valami tiszteletet érdemelt, az öreg papokat, -a tanárait, a jó tanulótársait, a jó fiukat, aki ugy elhuzódott mindig -mindenkitől, aki goromba és rossz és komisz és pimasz és a fene egye -meg: ő neki kell igy járni az élettel, a fene egye meg, a fekete fene -egye meg. - -Nohát ez nagyon kegyetlen lecke a sorstól. Az egész olyan, ahogy az -ujszülött érezhetné magát, ha tisztán tudna érezni és gondolkozni: ahogy -ő most egész váratlanul kibujt erre a komisz, erre a kinos és kegyetlen -életre az Alma Mater meleg és kövér és hizlaló öléből. Ahol semmire se -volt gondja, ahol a szájába csurgott; szája sem volt, az összes ereit és -az egész szervezetét egyszerüen eltöltötte a tápláló nedvek bősége, hogy -nem kellett gondolni soha a reggelre és az estére és a zabálásra: -csengettek délben és este a konviktusban, amikor menni kellett enni… hát -itt, mikor csengetnek már, ma még nem evett és nem is fog többet? vagy -mi? Hacsak maga nem kotyvaszt magának, vagy mi a csoda? Uff, de jó volna -most rákezdeni a süvöltést és orditást, mint az ujszülött csecsemő, a -rideg és komisz világban, amelynek szur a levegője és vakit a -világossága és ahol nincsen semmi, ami volt, csak fájdalom és kin és -ismeretlen kinok, amire eddig nem is gondolt és… uhhh, de utálatos ez az -élet… - -Átment a másik szobába. Maga sem tudta mért. Négy szoba. Mi az isten -nyilának, mikor egyikben sincs ennivaló. Egész megrémült: háló, ebédlő, -dolgozó és gyermekszoba… Mi az isten… neki gyerekei… - -Láng öntötte el az arcát: ez valami hallatlan és borzasztó és -fölháboritó és rémület és a fene egye meg az egészet: hát vissza bujni a -kollégiumba! Hát kellett az neki, nem tudott ott maradni segédtanárnak -és most ott ülhetne a konviktusban az asztalfőn s imádkozna: Uram, áldd -meg a mi ételünket… - -Jól van, az emberiség közjava: ezért nem maradt ott; mert ő meg akarta -mutatni, milyennek kell lenni a papnak! Most aztán mit fog mutatni! Azt, -hogy hogy kell művészettel koplalni félesztendeig! Evvel imponáljon a -parasztoknak! - -A homloka verejtékes lett ujra. - -Senkit nem ismer itten. Farkasok közé bezárva és senkit nem ismer. No a -magyar paraszt, az ugyan szépen be van állitva most már neki. A nemes, -önzetlen, becsületes paraszt, a magyar faj. Az emberiség legfinomabb -parasztja. Hát okosok: az igen. Azt kinézték, ki lesz az, akinek a -bőrére ihatnak, ehetnek, aki nem csinál nekik bajt… A kapuja mindig -nyitva van, a magyar embernek: a vendég étlen szomjan nem megy el a -falun s hogy az ingét is oda adja a magyar annak, aki szépen beszél -neki… Igen, lehuzza az ingét is annak, aki szépen beszél. - -És hogy élnek ezek! Hogy élnek tovább! A kis házak, a csöndes kis falu. -A boldogság kis oázisa, fehér falak, piros muskátlik, az utcán -keringenek a fehér kuvaszok, megkergetik a barna ludakat, meg a sárga -tyukokat. Hejjej, micsoda más igy közelről ez az élet, mint mikor kijön -a diák legátusnak pünkösdre. - -De hát ha ez igaz és nem egy elszigetelt eset: hát akkor micsoda dudva -verte fel ennek a népnek a lelkét, hát akkor mi van avval a jó maggal, -mit az isten elültetett minden ember lelkében! - -Fogta a kalapját s az uj fekete sétapálcáját s elindult, hogy megy a -tanitóékhoz vacsorázni. Az ebédről már elkésett, de a vacsorát, azt meg -fogja kapni, biztos, hogy megkinálják… Talán el is mond mindent… De jó -volna még csak egy csupor aludttej is, lágy kenyérrel… Különben is az -intelligenseknek össze kell tartani a parasztokkal szemben. A népnevelés -munkájába a papnak s a tanitónak különösen… Hát persze, ezek majd adnak -kosztot, ujesztendeig, persze egyelőre hitelbe: már amig pénzre nem tesz -szert. - -Kissé megkönnyebbülten ment ki az utcára: majd csak elrendeződik. - -A templom előtt egy fiu állott. Rábámult, nem köszönt. - -– Jónapot! – piritott rá. - -Az mogorván nézett vissza. Már mikor ilyen kicsi, kis komisz állat. - -– Hogy hijnak? - -– Kis András. - -Bólintott s tovább ment. Ahogy egyet lépett, nagy kutyasivitásra ijedt -fel. A kis fehér kölyökkutyát, amelyik az imént tünt a szemébe, látta, -ahogy sántitva három lábon iszkolt, ugy vonitott, mint egy gyerek. -Visszanéz, a fiu röhögve nézi a kutyát, amelynek letörte az egyik -hátulsó lábát a doronggal, ami a kezébe volt. - -– Minek bántod azt a kutyát? - -A fiu ellenségesen huzódott visszább. - -A pap visszalépett hozzá: - -– Szabad az állatot kinozni? Nem tudod, hogy az épen ugy az Isten -teremtménye, mint te vagy? – avval megfogta a gyerek fülét. - -Nem szoritotta meg, nem cibálta meg, csak megérintette. Igaz, az volt az -érzése, hogy meg kellene tépni, de csak ugy fogta meg, mint a gombot, -annak a kabátját, akivel az utcán beszélget a tekintélyes és öregebb -uriember, de a kölyök abban a pillanatban valami éktelen és rémületes -módon elvisitotta magát. A tulsó faluvégig elhallatszott a bőgése. - -A pap felrántotta a szemöldökét magasra s eleresztette a gyereket, -mintha békát fogott volna meg. Egy pillanatig az a kedve volt, hogy -megfogja, megrugja, hogy oka legyen orditani, de csak tanácstalan -állott. Gondolta, talán fájós a füle és… - -– Ki ez a Kis András nevü fiu? – kérdezte a tanitót, ahogy sietve -belépett az udvarába. - -– Az? aki ott bőg?… Az a Kis Péter fia! Nagyon hamis ember! – mondta a -tanitó pusmogva a nagy fekete bajuszába, amely mint egy eresz takarta az -egész állát. Apró, szapora, árulkodó szóval folytatta: – Az volt a -legnagyobb ellensége a tiszteletes ur megválasztásának. Ni, hogy bömböl -az utcán, mindjárt jön ennek az anyja, hogy ki bántotta az ő magzatját. - -– No ezt jól eltaláltam, – gondolta kedvetlenül a pap. – Haszontalan -kölyke. Én cibáltam meg a fülét, azért bőg. - -– Csak tán nem. - -– Megbosszantott, hogy egy kis kutyát leütött s mikor rászóltam, ügyet -se vetett rám. Nem is felelt. - -A tanitó sziveskedve bocsátotta előre a papot. - -– Nem tesz semmit, nem tesz semmit, – mondta szapora száraz szavaival, – -sok baj van ezekkel a parasztokkal. - -– Azt hiszik ugye, félig agyonvertem, – mondta a fiatal ember s -csakugyan valami szorongást érezett. - -– Dehogy hiszik, dehogy hiszik: de azt fogják hirdetni. Kis Péter nem -fogja soha elfelejteni, hogy az ő fia volt a legelső, akit a pap a -faluban meglazsnakolt. - -A pap szurós szemmel nézett a tanitóra s valahogy nagyon -elkedvetlenedett tőle azonnal: mintha a tanitó szavaiban már is benne -érezné ennek a meggyanusitásnak a szelét. Ezt nagyon hebehurgyán -csinálta megint, mi az ördögnek is jött ő ide. Hisz ez az ember még -egyszer sem volt nála. Nem tartotta kötelességének, hogy udvaroljon -neki… - -– Tessék, tessék besétálni tiszteletes ur, – sürgette a tanitó, aki ugy -tett, vagy legalább is, ő ugy érezte, mintha ugy fogná fel a látogatást, -mintha csak a botrány elől menekült volna ide. - -Tétovázva lépett be s nem tudta mit tegyen, ne forduljon-e vissza. -Egészen meg volt zavarodva: ilyen kellemetlenség az első percben, amint -a lábát kiteszi az udvarból. A tanitóné, kövér, széles képü, szeplős, -bibir csós asszony állott előtte, s a fiatal pap a legnagyobb zavarában -kezet csókolt neki, de abban a pillanatban már megutálta amit tett s ugy -csinálta, mintha mindjárt vissza is akarná szivni; szóval adott is, nem -is. De mi az ördögnek jut neki eszébe megcsókolni egy ilyen céklavörös -kimosott kezet, a rektorné kezét, fuj. - -Elpirult bele, a musai papnénak nem csókolt kezet tegnapelőtt… A -tanitóné láthatta, hogy szégyeli, hogy megtette s hogy csak a parasztok -miatt fenyegető botránytól való zavarában tette… szóval ez is a lehető -legrosszabbul sikerült. Már azt se tudta, mit tegyen, mi lesz vele. És -olyan éhes volt, majd elszédült. - -– Nagyon örvendünk a szerencsének, – zsizserélt a tanitóné s rémitően -sziveskedett, de piszkosan közönséges volt, a pap csak később tudta meg, -hogy parasztlány volt s ugy lett tanitóné, hogy el _kellett_ vennie a -tanitónak. - -Leült az első szobában a kanapéra s a kalapját csak a tükör előtt vette -le s maga mellé tette, hogy oda ne ülhessen mellé a rektorné esetleg. A -botját is a kezében tartotta s olyan merev lett és tartózkodó, mint egy -gőgös ur, aki szolgai hódolatot vár. A levegő azonban dohos volt, s -minden rugó kiállott a rongyos kanapéból, amely ócska nagykendővel volt -letakarva. - -A tanitó is leült, görbe vállu öreges ember volt, aki soha sem nézett -fel, mindig lesütve tartotta a hosszu pillás szemeit. Egész szőrmacska -volt, a hosszu bajuszszálai az állát is fedték s kissé borotválatlan -volt. A szemöldökei egész papmacskák voltak, nagy bozontok a homloka -tövén s a feje kopaszra volt nyirva. Konok, mogorva, mindentől -elkeseredett embernek látszott, aki azért nem nem néz senkire, hogy -egészen magába fojtsa az érzéseit. A felesége annál leselkedőbb volt, a -szeme mindenüvé befurta magát s kövér arcán állandóan valami -sértődöttség és figyelő várakozás volt, folyton fenyegető pofonok előtt. - -Ahogy a mozgásuk elcsöndesedett s várták, hogy a pap megszólaljon, kint -hirtelen a csöndessé vált utcán éktelen asszonyüvöltés csattant fel: - -– Jézus Máriám, agyonverték a fiamat! Ki bántotta az én szerelmes -gyermekemet! No csak jöjjön haza az apád, csak jöjjön haza a mezőről, -vasvillával szurja keresztül, aki rátette a kezét, kiontja a belit, aki -hozzád nyult, csak jöjjön haza. - -A papban meghült a vér. Ez már felülhaladta minden fogalmát a -durvaságról, tiszteletlenségről és emberi komiszságról. - -– Hisz ez bolond, – mondta nagy szemet meresztve. - -– Gonosz a, – kapott a szaván a tanitóné s leplezett gyülölettel nézett -arrafelé az ablakon át. Fel is emelkedett kissé ültében, hogy jobban -kilásson az ablakon. – Akkor esztendőn, mikor idejöttünk, jön fel -egyszer ez az ember, ez a Kis Péter: hogy „az én gyerekemet, hogy merte -megütni a tanitó ur!… Tuggyajé? hogy Illaván is! ültem én mán! -emberölésér! de fogok mégeccer!“… Káronkodott! benn az iskolában, de -borzasztó csunyán. Én idebe hallom a lármát, teremtő isten, mi a mán, -kimengyek: hát nyilik az iskola ajtaja, az uram intett egy gyereknek, -hogy nyissa ki, ő maga meg fogja az embert és zsupsz: ki a hóba! Ott -szedte össze magát, ott hemperedt fel a lábam előtt az udvaron. Aóta -osztán nem gyütt többet az iskolába… Muszály itt ököllel mutatni meg -minden uj embernek, mit tud. - -A pap szinte reszketett, de csak a komorság látszott rajta, már ő is ugy -lesütötte a szemét, mint a tanitó. - -Odakinn az asszony, ugy látszik ezalatt kivallatta a fiát s álnok -orditásba kezdett faluhosszat: - -– Micsoda! Még be se tette a lábát a faluba, má gyilkolja a gyerekemet. -Az én gyerekemet!… Azér, mer az én uram nem akarta idehozni!… Megkérdi a -nevét osztán se szó, se beszéd fülire a gyereknek! Kitépi az én gyerekem -fülit, megvérezi az én gyerekemet!… No megájj pap!… Megitattad a falut, -de az én uram nem ivott a pájinkádbul. Eligérted esztendei fizetésedet, -de jól van: lesz még a kutyára dér! - -A pap sápadt volt, mint a fal. Az asszony hangját nem lehetett tovább -érteni, csak hallani a rettenetes rikoltozását, amint az utcán végig -üvöltött. - -– Mit tegyek én ezzel? Kimenjek? Megmagyarázzam? - -– Isten ments, – sápitott a tanitóné, – csak olajat öntene a tüzre. Csak -hozzájuk ne aggya magát tiszteletes uram, mer akkor sose fog tekintélyre -szert tenni. Jaj, ezek a szegényebbek még utálatosabbak, mint a -nagygazdák, nem hijába mongyák, hogy mentül koszmósabb, antul -vakarósabb. - -– De hát ez borzasztó, én hozzá se értem tulajdonképen: én azért -érintettem meg, hogy a lelkére hassak, hogy közelebb hozzam magamhoz, -hogy a szemébe nézhessek, mert elforditotta a… pofáját… a bitang kis -kutya… - -A torka berekedt a hirtelen komisz szavakban való kitöréstől. - -– Aaa, tiszteletes uram, – mondta a tanitóné s a karjára tette a kezét, -– ravasz a paraszt! Mikor annyi, mint egy csü tengeri, má akkor -huncutabb, mintahogy uriféle felbirja érni ököllel. - -A pap erőt vett magán s komoran, erőszakosan lesütötte a szemét. - -A tanitó viszont felemelte a pillantását. - -– Különösen ez a magyar paraszt, kérem. Ennél erőszakosabbat én nem -ismerek, – mondta száraz, szapora, tárgyilagos beszédmodorán, amelyen -soha sem érzett az indulat, vagy fellelkesedés, – voltam én a tótságon -is, az még jó nép. Ott megtisztelik a nadrágos embert. Az kérem, olyan -mint az állat. Abba még benne van, amit beléjük vertek az urak, meg a -szolgabirók, azt akár ostorral lehet hajtani. De ez?… Ez mind azt hiszi, -hogy ő az Isten!… Ez elvárja, hogy neki süvegeljenek. Az urak előre -köszönjenek neki!… Amellett olyan becstelen kutya, lövöldözni kellene -őket… - -A pap összevonta szemöldökét. Minden botrány és minden sérelme mellett -is, fölzudult benne a régi énje. Mintha ezekkel a szavakkal, mint szöges -ostorral verték volna végig. Erre fölháborodott. Erre a gyülöletre. Ezt -nem türte el, ezt nem engedte meg a tanitónak és senkinek, hogy a magyar -parasztról, mint magyarságról beszéljen igy, a magyar fajt szidják, a -magyar komiszságát. - -– Meg vannak az okai ennek is, – mondta indulatosan és kitörve. – Ezt a -nevelést kapták századokon keresztül. Korbáccsal állottak felettük s a -nép megtanulta, hogy harapni kell ott, ahol lehet. Kizsarolták, most ő -adja vissza ugy és ott és azzal szemben, akivel szemben tudja… -Felvilágosodottabb, kulturásabb, mint más parasztság s az urainknak ősi -büne, hogy ahelyett, hogy segitőnek vették volna maguk mellé ezt a -népet, amely az ő ellenükre is fölvilágosodott és kiemelkedett a -szennyből, vissza akarták sülyeszteni arra az állati szinvonalra, -amelyen a többi népség még volt. A főuraink büne. Mert a magyar jobbágy -sohasem volt, századok óta nem voltmár igavonó barmuk, azért mindent -elkövettek, hogy rontsák és üldözzék őket. Tótokat, oláhokat, svábokat -és mindenféle rácot, akármit telepitettek a birtokukra: most az egész -ország magyar nép lehetne: de ők nem akarták. Csak hadd maradjon meg az -mind a maga barbár állapotában, jaj csak meg ne tanuljon magyarul, mert -akkor megtanulja a magyar komiszságot, pláne kálvinista ne legyne, mert -akkor autonomiája van, akkor maga intézi az egyháza dolgát s belelát az -életbe, választójoga van, hát olyan emberrel már nem lehet ugy packázni, -avval már diplomáciával kell elbánni s ez kényelmetlen; mert tulságosan -sok volt a földjük, a nagyuraknak, nekik nem kellett a legjobb -megmüvelés, mert az drága, nekik csak olcsó munkaerő kellett, hogy -bebizonyitsák, hogy csak épen annyit tudnak termelni és produkálni, -amennyit ők maguk el tudnak költeni… Hát aztán csodálkozzunk, hogy igy -elvadultak az emberek, a parasztok az uraktól… - -Felállott és egészen ugy volt, amint kirobbant belőle ez a támadás, -mintha személy szerint a tanitóékat tette volna felelőssé azért, ami itt -ő vele történt. Hirtelen oly távolság termett közöttük s ő annyira el -volt csigázva, hogy szédült és ingerült volt és nem birta már a kis -intelligenciának ezt a dohos és poshadt és nyomorult szegény levegőjét, -ami itt fuldokoltatta ebben a lakásban, már ki kellett mennie a szabad -levegőre és az ég alá. - -A tanitóék nem szólottak, nem akartak szembe szállani, hagyták. -Felállottak ők is s utána mentek a papnak. - -Ez az udvaron valami mentséget akart mondani: - -– Sajnálom kérem, tanitó ur, hogy ilyen félszegen sikerült az első -együttlétünk… kérem… Hát persze, a dudva megnő az uton utfélen, de a jó -magvakat keservesen kell ápolgatni, gyomlálni, nevelni, locsolni s még -akkor sem biztos, hogy meghozza a jó termést… Lesz-e rá jó idő… De azért -a gazda nem kedvetlenedik el s ha a jég elveri a termését, uj erővel fog -neki a dolognak… Hát mi, a lelkész, a tanitó, a népnevelő, mi kérem? Hát -mi kétségbeessünk?… Nem kérem! Nem, sőt minden lelkierőmet összeszedem. - -– Alázatos szolgája tiszteletes ur, – mondta a tanitóné, – igazán nagyon -köszönjük, hogy igy kitüntetett s volt szerencsénk, alázatos szolgája. - -– Alázatos szolgája – nyujtotta a kezét a tanitó is. - -A pap kissé kezet fogott mindkettőjükkel s most már annyira messze volt -tőlük, ugy menekült. Az udvar hátuljában gyerekek bámészkodtak utána. - -Amint a kis elnyütt kapun kilépett, a feje fájt s görcsöket érzett az -éhségtől. - - -VI. - -A foga már elvásott s lassan majszolta még mindig a poros sóskát. Állati -konoksággal a savanyu füvet s örült, hogy a pusztában mannára talált. - -Aztán ott feledte a szemét az égen, amely kéken, szilárdan borult -fölötte, mintha örök időkre megépitett boltozat volna az Isten -palotájában. S hirtelen eszébe jutott, hogy ez a bolt puszta levegő s -azontul ritka éter… S nincs sehol helye benne a szép, szakállas jóisten -trónusának… - -A térdére könyökölt s ujabb lelki zavarnak engedte át magát. - -Pap volt, fiatal pap, akinek a feje tömve volt a friss vizsgák után -holmi theológiai tudással, de nem volt lelki élménye. S most egyszerre -félelmetesen dermedt meg fölötte a kék ég, amely szilárd boltozatnak -rémlik, holott csak levegő s azontul éter… - -Nagyot lélekzett s hirtelen, minden átmenet nélkül, szinte hangosan -mondta: - -– Meg fogom mutatni nektek, hogy ember vagyok! - -Visszanézett a falu felé. A kis falu lombokba volt boritva s a torony -hegye vékonyan és szurósan állott ki a gyümölcsfaerdőből. - -Már belefáradt, már kiégte a düh nagy tüzét s mióta a tanitóékkal is -össze kellett tüznie, előbb ugy érezte, sajnálnia kell megrablóit a -lelki sötétségért, aztán őszintén és egyszerüen rábukkant az egész dolog -igazi okára: a paraszt a papot herének nézi. - -Miért? Jóisten, a legmagasztosabb hivatal, amit az emberiség -kigondolhatott és fölállithatott. Mennyi kifejezetlen boldogság és -büszkeség fakadt ebből a forrásból: egész ifjukorát meggazdagitotta, -megszinesitette a vágy, hogy pappá legyen. Voltakép predesztinálva volt -erre a hivatásra; minden előde pap, minden őse, akiről csak tud a -családi emlékezet s az anyja gyakran emlékezik arra a hajdani prédikátor -Matólchyra, akinek tizenegy gyermeke volt, köztük kilenc fiu s a -szorgalmas atya valamennyit tudós pályára nevelte. Mózes nagyenyedi, -Áron vásárhelyi pap lőn, Pál tanár Sárospatakon, Bertalan Pápán és -József pap Ungvajdán, ez az ő nagyatyja… Ma hirtelen hevülésében azt -fogadta, mért is lett pap!… Mért nem tanár, valahol idegenben… Nem, ő -csak pap s nem tudna más lenni, ha itt örök koldusul kell is tengődnie. -A szegény ősatya, megható volt, mondják, miként kisérte fiait gyalog az -oskolaév kezdetén a szomszéd határig, még az uton is magyarázván nekik -egyet-mást s ellátván atyai tanácsokkal, hogy az istent féljék, az -embereket szeressék, előljáróiknak, tanitóiknak engedelmeskedjenek, -mindeneket megbecsüljenek, senkit meg ne bántsanak, a rossz társaságot -kerüljék és igy tovább és igy tovább s otthon a tanulás melletti -szünórákon mindennemü kézimunkára alkalmazta a kis sereget. Egy ilyen -puritán, nemes és fenkölt tradiciókkal telitett család végső sarjadéka -menne hitvány anyagi érdekek miatt idegen pályára? Mióta mesterség a -papság s mióta a világi gazdagság buja forrása a kálvinista-pap -komenció-levele. - -Valami gazdag és emelkedett érzésár töltötte be szivét s fiatal gyomra -untalan figyelmeztette, hogy valami azért még nincs rendben a kréta -körül. - -És amint szemeit ujonnan a mennybolt dicsőséges kárpitjára függeszté, -lankadtan ujrázta magában, hogy levegő mind és azontul éter… - -– És az isten nem tehet csodát. - -Már szégyellte is magát, hogy az istentől valamely kurta nyers csodát -akar… Az isten, most látta hirtelen, nem is objectiv valóság őneki, -hanem valami érzelmi java… Életének érzelmi értéke, amely mint a tenger -a gályát, fenn tartja a szinen… - -Alkonyodott, a mezők felett pára, vagy porréteg lebegett, a buzatáblák -sárgák voltak és keskeny csikok itt a falu körül, s erős zöld csikok -kavarodtak bele. Gazdag és szép vidék, áldott és terméssel rakott, -hullámos és kedves és ő azt mondta harag és indulat nélkül: - -– Megálljatok, meg fogjátok látni, hogy igaz ember vagyok. - -Térdére könyökölt s maga elé nézett. Mindig ilyen volt a világ. Gazdag -termés, müvelt földek és olajfák, szőlő és fügeligetek és a Jézus gyalog -ment keresztül a mezőkön, virágokban járt a lába s az ösvényeken saruban -sétált… Lehajtott fővel és gondolkozva és amerre ment kivirultak a -virágok és illatosak lettek a ligetek, és a szellők halkan dudorásztak… -Áldott lett a fügefa, amelyről a Jézus szakitott s a halak feléje -usztak, mikor a parton megállt. - -S most ismét szépséget és gazdagságot és meleg jóérzést lelt a világban, -fájdalommal volt tele a szive, valami mély keserüséggel az emberek -kicsinyes és ragadozó gazsága miatt, a szépség, amely ellenállhatatlanul -hatolt be lelke sokszirmu bensejébe, megmozgatta s mégis csak az élet -boldogságára irányitotta valóságát. Baj, baj, kár, rontás árad előtte, -de fiatal lelke átszökik felettük, mint az árkon a versenyparipa, már a -levegőben érzi magát, ugy megy előre, lerázza a keserü bántások -ostorcsapásait… Ostorcsapások, gondolja, vajjon nem arra rendeltetvék, -hogy ezek sarkalják előre-át árkon-bokron az élet boldog végcélja felé… - -Éhes volt, és szomjas volt s a mezei gaz savanyu izétől elvásott a foga -s a Krisztust látta, ahogy jön előre a buzában, barna haja hosszu és az -esti nap szinesen csillog rajta és szelid arcán, kettéválasztott -szakállán ragyog az esti fény. - -Tágabbra nyitotta a szemét s felébredt csaknem önkivületi lázából, a -közeledő alak nem a Krisztus volt, középkoru uriember, aki porosan, -csöndesen közeledett. - -Röstellt az árokparton ülni, felállott s leverte magáról a port. Fekete -ruhájának ártott a földön való heverés, de annyira kimerült volt, hogy -rá gondolni sem akart. Megint ebben a világban érezte magát, ahol ma még -mit sem evett, csak mezei sóskát s nincs is kilátása vacsorára. - -Feltette kemény fekete kalapját s megindult vissza a falu felé. - -Az idegen nemsokára utólérte s amint elment mellette, megszólitotta. - -– Jónapot tisztelendő ur. - -– Alásszolgája, – mondta, nem várta az idegen ismerős-köszönését. - -– Szép este van. - -– Igen. - -Sokáig hallgattak, mentek egymás mellett. Az idegen erősen feszélyezte a -fiatal papot. Nem tudta ki lehet, talán tegnap jelen volt a beiktatáson -s nem emlékszik reá. - -– Aztán van-e jó puskája tisztelendő ur? - -A hangban volt egy kicsi guny, felülről jött érzés, a pap ellenségesen -pillantott oda rá: papi állására való rálegyintést érzett. - -Most uj meglepetéssel vette észre, mintha kicserélték volna az embert. -Alacsony zömökfejü, nála kisebb s elhanyagolt külsejü ur volt, malicia -volt a szemében. A fiatal pap egész megzavarodott, hidegen mondta: - -– Nem, vadászni nem akarok. - -– Sajnálja az állatokat, – konstatálta az idegen, olyan hangon, amely -bántó volt. Kicsinylést, gunyt és semmibevevést érzett benne a fiatal -ember, mint a gyerek a felnőttek beszédében. - -Nem felelt rá. Nem tudott mit felelni. Soká forgatta magában a szókat, -de annyira ki volt merülve, hogy nem birt replikázni. Csak sokára mondta -rá. - -– Igen. - -Az idegen szótlan ment mellette. A por fölszállott szemük elé, forró -nyáresti csönd volt. Ugy mentek egymás mellett, mint két ökör egy -járomban. - -– Igaza van. Az állatok több kiméletet érdemelnek, mint az emberek. - -Ez az ember annyira ellenszenves volt a fiatal papnak, hogy ujra -ránézett. Őszes volt, kurtára nyirt bajusza s szapora és egyszerü szóval -beszélt: - -– Az állatok az istennek kedvesebb teremtményei, mint az emberek, – az -ember, az egy nem eléggé sikerült kreáció, néhány millió év alatt vagy -egészen eltünik a föld szinéről, vagy egészen ujjá kell fejlődnie… Kérem -most álljon meg, tessék visszafordulni, innen a legszebb a kilátásunk. - -A pap szótalan megfordult s visszanézett. - -A kilátás csakugyan elragadó volt. A nap balkézre szállott le a föld -szinéig s a távolban látszott a Tisza kanyarodása. Egy helyen -megcsillogott egy ezüst sarló belőle, különben dus füzesek jelezték az -irányát. - -Távolabb az uton porfelleg szállott fel, a csorda jött. Az egész képben -valami természeti kivirágzás volt, állati és emberélet-alatti boldogság -virágzása. A kövér föld termőerejének dus pompája. Meg kellett érezni, -hogy itt nem az emberi szellem, nem az emberi élet uralkodik, hanem egy -sokkal mélyebb, sokkal titokzatosabb és elementárisabb erő: a Természet -ősi kibomlása. - -– Nagy művész, – mondta az idegen. – Szó sincs róla a legnagyobb erő és -művészet. - -A pap ujra megzavarodott, ennek az embernek minden szava megtámadta, még -mielőtt átértette volna, mit akar, már sértően hatott rá a gondolatának -kisugárzása. - -– Ő is nagyon szeretett a mezőn sétálni, – mondta az idegen. – Ez az egy -teszi kedvessé az istenség – emberesitését, de mennyivel magasabb az ősi -magyar hitvallás, hogy mindnyájan testvérek vagyunk: a bárányok, a -kakukfüvek, a szitakötők, meg az emberek… A Krisztus tanárkodásának az -az egy hibája meg van, hogy ki lehetett csavarni az értelmét. Én nem -vádolom meg vele, ő bizonyithatóan az egész Természet istenitője volt, -de az ember lefoglalta, lefoglalhatta magának: a Krisztus nevével ölték -meg a nagy természetet, hogy az embert tegyék a teremtés koronájává. -Pedig az istenség lényege az, hogy az atomoktól a csillagképletekig az -egész egy szerves egység. - -A pap összehuzta a szemöldökét s ellenségesen nézett maga elé. Ugy -érezte, nem volna szabad szóba állani az idegennel. - -– Uraságod az istenség lényegét elemzi… – mondta s elhallgatott. Eh, fáj -a feje, talán az is elég, hogy elforditja az arcát és nem felel. - -Az idegen mintha mohón várta volna ezt az ellenmondást, rácsapott: - -– Igaza van tisztelendő ur: az istenség lényegének a feszegetése minden -baj forrása. Ha rajtam állana, az egész világon megtiltanám ennek a -kérdésnek a feszegetését, mert ebből származik minden baj. E tekintetben -csak egyetlen tételt fogadhatunk el: azt, hogy az istenség -felfoghatatlan, ergo nem szabad analizálni, nem szabad firtatni, mert -felfoghatatlan levén, ugysem magyarázhatjuk meg sohasem. - -– Akkor mért tetszik vele foglalkozni! - -– Rákényszeritik az embert, mert sokan foglalkoznak vele, ezek a sokak -összeállanak egyházakká s átokkal sujtanak mindenkit, aki az ő -magyarázatukat nem fogadja el. Sok arcátlanság történik a világon, de -nem annyira az isten lényegének kutatása az arcátlanság, hanem az a -megállapitás, bizonyos embereknek az az apodiktikus kijelentése, hogy az -isten ilyen, vagy olyan: s ez ellen nincsen apelláta! - -A pap bámulva s rémülten nézett rá. - -– Nem hiszi? – mosolygott az idegen s egy szemvillanásig a szemébe -nézett, akkor ujra lekapta a pillantását s kicsit heccelődve szólt: - -– Próbálja csak meg valamelyik theológusnak ezt a kérdést felvetni: Ha -az isten mindenható, megsemmisitheti-e önmagát? - -Nem várt választ, mindakét kezével az arca előtt dolgozott s okoskodva -mondta: - -– Kérem, ha az ember megunja az életét, öngyilkos lehet, ha akar, vagyis -megszünhetik mint ember létezni. Tehet-e hasonlót magával az isten?… Nem -arról van szó, hogy végtelen tökéletességében ez nem is jut eszébe, -hanem arról, hogy lenne-e hozzá képessége, ha eszébe jutna, például, a -legujabb pápai enciklika miatt való elkeseredésében? S ha nem képes -önmagát megsemmisiteni, mi következik ebből? Az, hogy rabja önmagának?… - -Most megint rápillantott a papra. Nem nevetett, csak a szeme sarkában -volt valami gunyos mosoly. - -– Lássa kérem, mily abszurdumokra vezetheti az embert az, ha az istenség -felfoghatatlan lényegét feszegeti!? - -Megemelte a kalapját s a vadkörtefa alatt elfordult a gyalogösvényen -jobbra s tovább ment. Nem be a faluba, hanem el a Tisza felé. - - -VII. - -– Ostobaság, – morogta a pap s haragosan nézett utána az idegennek. -Szeretett volna utána kiáltani, hogy ostoba! Csukassa be magát a -bolondok házába. - -Aztán elkedvetlenedett s mikor az idegen a bokrok közt eltünt a falu -alatt, már nem volt olyan bizonyos abban, hogy ostobaság. - -Az utról félre állott, a csorda jött. - -A görbe vadkörtefához támaszkodott s tétova, káprázó, könnyes szemmel -nézte a teheneket, ahogy minden lépésre rábólintó fejjel, nyálasan, -csorgó tőggyel baktattak be a falu felé. - -Tehén… Mi az, hogy tehén?… Az ember, az egy nagyszerü isten, mindent -fölismer, ami neki kell: egy tehén sem él szabadon a szabad mezőkön… -mind hazajön este s az ólba megy éjszakára… s mindtől elszedik az utolsó -cseppig a tejét… A hü gazda gondot visel az ő tehenére s minden lépését -vigyázza s ne busuljatok a téli takarmányon, a kétlábu isten, aki gondot -fordit a malacokra és tyukokra, a tehenekről sem feledkezik meg a -legcsikorgóbb hidegekben sem… - -Egyszerre összerántotta a szemöldökét, megrázta a fejét, fájni kezdett a -szive a ragadós travesztálás keserüsége miatt: hát egy nap már ennyire -ki tudja forgatni az embert hüséges lelki életéből: csak egy napi -étlenség, volt tegnap elég enni-inni való… Félesztendőre elég… A csordás -köszönt; felemelte a kezét s a kalapját megérintette neki. A keze olyan -nehéz volt, mint az ólom. - -A hü pásztor gondot visel az ő barmaira, mondta, s a derék pásztort -megbecsüli az ő gazdája. - -Nézte a csordást, aki toprongyos volt, zsiros fekete inge szabadon -lógott s nagy bocskor a lábán. Csámpásan, fáradtan baktatott együtt a -tehenekkel s lehajtott fején mintha mély filozófiai gondot cipelne. Az -élet terhe, mi lehet más e gond. Az élet terhe egyformán kijár minden -pásztoroknak. Üres tarisznyáját cipeli bizonnyal s készül az evésre, -mert neki ez egy rendes étkezése van naponta: este, munka után… S azzal -kész a nap, a munka, az élet… - -– Jó stét kvánk, – dünnyögött a csordás. - -Érezte, hogy meg kell szólitania. - -– No, öreg, mi lesz a vacsora? - -A csordás még kettőt lépett, akkor jutott tudatáig, hogy neki szólanak, -megállott, halszemeit rámeresztette a papra, aztán savanyuan szólt: - -– Nem trom micsnált a vénasszon… Nincsen má neki se lisztye, se -krompéja… Ne, Szőke, neee, – s utána szaladt a tehénnek, amelyik az -utmenti vetésbe szeleskedett bele. - -A pap ijedten nézett utána. Se lisztje, se zsirja, se krumpli, semmi s -elnyütt testében mennyi kötelességtudás van. Szalad, hogy a tehén bele -ne faljon a zabba az utfélen. Mi baja neki abból, hogy a tehén egy -fillér kárt tesz egy gazdának, akinek sok mázsa terem… - -S akaratlan felnézett az egyre keményebbre kékült boltozatra, ott van az -ő gazdájának háza? - -Aztán az iménti töredékképbe vakult: a pásztor a barmokat őrzi, s a -fizetést a barmok gazdájától kapja. Hát a lelkek pásztora? Az maguktól a -barmoktól várja a fizetését? De hiszen akkor ő barmainak alkalmazottja… -Akkor ő mit őriz?… A mai lecke után nincs kétség benne: ugyanazok a -parasztok, akik csordást tartanak teheneik és disznaik gondozására, őt -nem a a saját számukra, hanem valamely hasonló javuk rendben tartására -választották… Mit tart ő, a falu számára:… kerekre tágult szemmel nézett -föl az égre: „én őrizem nekik az istenben való hitnek gondolatait, én -pásztorolom nekik az istent s beterelem nekik minden vasárnapra teljes -diszben a szemük elé…“ S ezt ugy mondta, mintha nem ő mondaná, nem az ő -gondolata volna, mintha valami cinikus idegennek, az előbbinek -fantáziájával állapitaná meg. - -És milyen buzgó, lám hogy félti, hogy kárba ne menjen az istennek csak -egy gondolat-értéke is: az imént, hogy fel volt zudulva az idegennek -szavaira, ki cinikusan vonta le a képtelen konkluziót: az isten a maga -rabja… - -Tünődve nézett maga elé, hirtelen fölvillant előtte az ismert papi -törvény! - -„Aki az igét akarja hirdetni: annak meg kell térnie!“ - -Eddig ez a megtérés valami egészen üres szó volt neki. Hogy lehet -megtérnie egy keresztyén embernek… Megtérni lehet egy hitehagyottnak, -egy pogánynak: de hogyan lehet megtérni egy papnak! Egy fölszenteltnek… -S most valahogyan pogánynak és fölszenteletlennek és támadó idegennek -érzi magát… Ugy kivül áll e pillanatban az egyházon, az egész régi -kereten, az összes tanulás és tudás minden biztosságán… Már azelőtt is -ott volt valahogy a lelke mélyén valami lappangó pogányság. Hiába volt a -kollégiumi elzárkózottság, hiába olyan szilárdra épitve a bárka, a -fenekén rések támadoztak s viz szivárgott alulról, csak még nem annyi, -hogy sülyesszen, csak még annyi nem, hogy félelmes legyen: de ma -bezudult a mély szennyes ár… Hogy ragaszkodott a tudomány igazságaihoz, -hogy védekezett a külső segitségekbe s hogy igyekezett lelkének puha -lomhaságába temetkezni, amely annyira rettegett a nyers, a szabad -élettől: annál rosszabb, teljesen előkészületlenül akadt belé a nagy -viharzó életbe. - -Hát mit, mit, mért nevelik az embert hamis ideálok hitében: ha annyira -világos és kivétel nélkül minden pap számára rendes a megtérés -kötelessége: hiszen itt valami gonosz eltitkolás folyik a gyermeki lélek -előtt. Nem azért oly biztosak-e a papi megtérés lehetőségében, mert -kivétel nélkül minden papnak, akinek lelke van, át kell mennie ezeken a -megdöbbentő fölfedezéseken: mindnek magának kell megtalálnia az Istent?… -S erre fölkiáltott: - -– Mi hát az Isten? - -S most hirtelen brutálisan zakatolt benne a gondolat, mely annyiszor -kerülgette már, s amelyet oly óvatosan takargatott, mint az önáltatással -a még ki nem fakadt sebet: talán elmulik. - -– Ismerem a személyes istent, – morogta, hogy szavakban erősitse -támadását s a földre lemeredt keresve a jóságos istent, aki mindenütt -jelen van… hogyan?… Gyermeknépek által kifundált jóisten, gyermeklelkek -javára?… Legyintett: ez nincs. - -És mégis, valahol a lelke legmélyén valami sóvárgó, valami áhitó érzés -lüktet: az élet és halál, a fejlődés bizalma… - -Amaz csupa parancs, biztosság és megérthetőség: s mit sem ad. És ez -amennyi félelem, annyi sóvárgás és annyi csalódás? - -Nem tud ő, – állapitotta meg magában, – a középkori pap lenni már, aki -vakon és együgyün állott annak az istennek lába előtt, akit a frázisok -kikövülten merevitenek, akinek létezését a Voltairek észokokkal -magyarázzák abszurdummá… Erről az istenről már a tanárai sem beszéltek, -vagy ha beszéltek, valami tolvajnyelv volt az: a kész kifejezés nem azt -az egyszerü értelmet takarta, amelyet látszólag kellett avatatlanok -előtt jelentenie: a pap nem tudhat kevesebbet az istenéről, mint a -laikus és ma minden intelligens ember tul van azon, hogy… Bizonyára még -a parasztok is… - -De hát akkor ki ő? Mi ő? Mire van akkor épitve az ő élete, pályája, -jövője, ekszisztenciája… Egy régi ötletre, amit maig akceptál az -emberiség? Az ősöknek valami tévedésére, amit az ember gondolkodási -lomhaságból nem revideált maig sem? vagy talán csak a a rendváltozásról -való félelmében ragaszkodik hozzá… Vagy már el is van söpörve, csak -látszat, hogy még mindig áll a rendszer: hogyan merne egy község egy -szolgabirót igy kijátszani, mint őt ezek ma? vagy csak egy jegyzőt? vagy -csak egy tanitót?… De a pap!… Lehetetlen nem éreznie, hogy a parasztok -lelkéből az az érzés sugárzik, hogy a pap köszönje meg, legyen hálás -azért, ha minden cél és szükség nélkül eltartják egy életen át… Félévi -fizetés: hát ennyit csak odaadhat azért, mert mig él, el fogják tartani -ingyen és munka nélkül… - -Egészen bealkonyodott s a feje zugott. Könnyes elbágyadással -támaszkodott a görbe fának, a mezőről munkások jöttek el az uton, -szótalan köszöntek, szótalan fogadta. Kimerülten hevert teste a fa -görcsös oldalán s zokogás kisértett a lelkében. - -– Mi a község hite? s mi az ő hite?… Minderről, ami az ő lelkében folyik -s végbe megy, hogy fog valaha szót szólani az emberi fülek előtt?… -„Hiszek egy istenben, mindenható atyában…“ „és a Jézus Krisztusban, ő -egy szülött fiában“… „ki fogantaték szentlélektől… születék Szüz -Máriától… megfeszítteték és meghala… fölméne mennyekbe… onnan lészen -eljövendő itélni elevenek és holtak fölött…“ - -Minden szó, minden kép egy évezredes, kikövült históriai tétel… Minden -szó, minden kép neki már valami egészen szimbolikus forma, a régi -kisművészek alkotó kezéből kikerült finom, finom edény, amelyet valami -egészen uj tartalommal, a hitnek egészen uj olajával kell megtöltenie… -Ha meg akarja tartani a régiséget… S mért ne akarná… Mért vegyen uj -hitéhez uj vásári porcellánt… Hiszek egy istenben mindenható atyában… A -bibliai Isten-eszme alkalmas arra, hogy minden tartalmat felöleljen… A -bibliai Isten-eszme már korszakokon ment át… - -S hirtelen mint nagyszerü megvilágitásban, feltünt előtte a bibliai -Isten-fogalom három nagy korszaka… Már régen járt efféle az eszében, de -most minden tisztán tünt föl előtte: Az ótestamentom istene: Ábrahám -istene! A tiszta fetisizmus istene: akit az ember varázslással fog a -pusztában s kényszeriti, hogy neki engedelmeskedjék. S ha nem teljesiti -kötelességét, megfenyegeti és megbünteti… S hogy nőtt fel ez az isten a -Próféták istenévé. Régi nyers egyszerüségét elveszitve a próféták egeken -trónoló, szárnyas angyalokkal körülvett félelmes mindentehetőjévé, s -végre a Jézus egészen elvont és egészen személytelen atyai hatalmává… - -Most jön az uj isten, amint az emberiség ujabb életkorszakot ért, most -bontogatja már lehetőségét lelkünkben az uj isten-fogalom, amely még -tovább kell hogy menjen s levesse a fetis utolsó ismérvét is, a próféták -naiv és félelmes egész személyesitett kosztümkiséretét, s tulnőjjön a -jézusi… nem: hogy megkapja a jézusi távlat igazi értékelését. - -Rögtön felgyult s elhatározta, hogy azonnal megkezdi ennek a témának -feldolgozását. - -S amint igy szilárd célt érzett maga előtt, egyszerre enyhült éhsége és -keserüsége: mindjárt otthonabb érezte magát a Boáz mezőin, ahol a Ruthok -kalászcsomóikkal jönnek hazafelé a sötétben a mezőről… S ő maga is -kedvet érzett végre, hogy megtérjen a csillagvirágos ég alól, a maga -rideg és rossz emlékillatu barlangjába, hol sem kenyér, se só nem várja: -de bár csak életének savát meg tudná találni. - - - - -MÁSODIK KÖNYV. - - -I. - -Még nem vagyok ötven éves, mondta magában a papné s az arca tüzelt. Még -nem vagyok ötven éves és még nem késő… - -A fiatal ember halkan beszélt s egy-egy őszi levél szállott le közöttük -a lugas asztalára. A fiatal ember vékony volt s szinte megszürt és -megszitált, mint a holdsugár, a lába mellett egy fehér kuvasz feküdt, -aki az utóbbi hetekben a nyomához kötötte az életét s most nyugodtan -hevert a gazdája mellett, aki csak azért türte itt, mert az asszony -udvariasságból nem engedte kikergetni a lugasból. A fiatal ember -beszélt, beszélt, a hangja is bágyadt volt, érctelen és kimondhatatlanul -kedves. Kedves és közeli s az asszony sötét szemeit ráfüggesztve, némán -szemlélte és magában monotul mondogatta: még nem késő, még nem, még nem -késő. - -– Az atyám engem mindig kisembernek hivott – mondta a fiatal pap, -mosolygott, – és én még csakugyan egészen kis ember voltam, mikor ő -meghalt. - -Az asszony édesdeden elmosolyodott, a vékony szája ugy nyilt el, mint -egy édes illatu hervadt virág, amely mindjárt lehull s utána mondta: - -– Kisember… kis… ember… - -A fiatal férfi lesütötte a szemét, szemérmesen és rátapintottan, aztán -tovább beszélt. - -– Dadogó ember volt… az atyám… néha én magam is érzem, mintha a fejem -fölött sziklák lógnának, most mindjárt rámzuhan… s nem birom kimondani a -szót… da… da… dadogok, – s a homlokát egészen lehajtotta a kerti asztal -széléig s a fejével megérintette a deszkát, mosolygott s kis fiu volt, -fáradt és éhes… mindig éhes… persze… - -– Az én atyám nagyon régi ember volt, – folytatta enyhén, – a -forradalomkor már katona: Görgei ott felejtette a Tisza hidjánál, őrszem -volt s mikor Paskievics utána nyomult, hajnalban tovább szökött, az -őrszemet nem is értesitették, csak nem váltották fel… Az atyám tizenhat -óráig állott egy helyben, akkor jöttek a muszkák, elvették tőle a hosszu -puskát s bevitték a kórházba, mert dadogott… Ott volt két napig, akkor -egy orvos, jólelkü német ember azt mondta neki, itt van egy rubel, eredj -a patikába, hozz kámfort… S a szemével magyarázta neki, hogy ez azt -jelenti, hogy illanjon el… Az atyám azonban elment a patikába s hozott -egy rubelért kámfort. - -Ismét lehajtotta a fejét, nevetett, a tenyerébe támasztotta az arcát, -oly kedves volt és olyan naiv… A papné szeme ködfátyolt kapott, ahogy -nézte, nézte… - -– Akkor az orvos bizonyitványt állitott ki, hogy ez az ember beteg: -beszámithatatlan, el kell bocsátani… Ezt az irást lebélyegezte orosz -pecsétekkel s az atyám nem tudván oroszul, mindenkinek megmutogatta s -igy orosz segitséggel jutott haza Ungba. - -– S az édes anyja? – mondta a papné, oly gyengéden és kedvesen, mindent -tudni akart, mindent tudni kellett a fiuról, erről a jó, édes -kisemberről… - -– Az édes anyám, – mondta kissé elszomorodva a fiatal ember, mert mint -minden fiu, megérezte, hogy ebben a percben, mint minden pillanatban, -mikor idegen asszonyhoz bizalmas és jó és hü: hütelen és távoli az -anyjához… – az édes anyám nagyon fiatal volt az atyámhoz. Ő még ma sem -igen idős, negyvenhat éves… Szegény paplány volt, özvegy paplány, ugy… -gyámleánya az atyámnak… Azt hiszem, jó embernek tartotta, hát hozzá ment -az ungvajdai emberkerülő öreg paphoz… aki akkor valami hatvan éves, vagy -kevesebb? agglegény volt s maga főzte magának az ételt. Az atyám, igen -furcsa lélek volt, – már megint az atyai emlékeket mondta – külsejére -nagyon goromba, nem adott magára semmit s mindenkinek megmondta az -igazat, egész nap a könyvtárában ült: ugy féltünk attól, hogy kijöjjön, -mindig suttogtunk az anyámmal, hogy az atyám meg ne hallja… Nem féltünk -tőle: csak féltünk attól, hogy közénk lép… - -Magába merülten nevetgélt, szemérmesen és hangtalanul s most is egy -olyan halk és suttogó kisember volt, mint akkor lehetett, a papné meg -volt illetődve: szivébe nyilalt az anya fiatalsága: fiatalabb nála?… -Annál dacosabban, annál mohóbban kivánta a halk és suttogó fiut, ezt a -jó és finom kisembert a maga büvkörében… A fiatalember ráemelte szemét s -fojtott édes mosollyal, őszintén szólt: - -– És csak most tudtam meg, theologus koromban, az atyám halála után sok -idővel, hogy szegény, kis öreg, kis komor öreg ember, aki sohasem szólt -senkihez, aggul, mint egy magános mackó dörmögött s jobbra-balra -brummogott: szegény atyám, egy nagy egyéniségnek, a saját atyjának a kis -famulusa volt egy egész életen át… A nagyapám szintén ungvajdai pap -volt: ugyanott. Nagy pap, odaszorult. A testvérei kolozsvári, pataki, -pápai tanárok, ügyvédek, Nagyenyeden is volt egy, az pap és tanár volt, -hires szónok mind s a nagyatyám volt a legkülömb köztük, csak ő -leszorult Ungvajdára. Egy egész láda irás maradt, csupa remekbe metszett -betük, egyenletes szép kalligráfikus irás, predikációk, homiliák, -Kossuth Lajos pozsonyi lapjának másolatai, meg Csokonai versei, effélék, -minden. És az apám egész életében csak azon dolgozott, hogy az apját -rehabilitálja. Kiadta, nyomtatásban, micsoda áldozattal! az apja -homiliáit: Jézus példázatai homiliákban… Be is rántotta alaposan: senki -se vette, de csak azért is ki akarta adni a többit is, minden irását az -apjának: nem vette senki… Nem értem: az atyám hetvenkét évet élt -Ungvajdán, a nagyatyám hatvanat: százharminckét esztendeig ott fenn, a -magyarság északi határán: hogy is volt az, hogy egy napra sem vesztették -el kedvüket, hogy prédikációt irjanak prédikációra… - -Az asszony halkan nevetett, mintha valami büvös álomba volna: most már -egészen az övé ennek a kisembernek a szive, hogy előtte ily kedves -őszintén fakadozik ki belőle az ősei kritikája s minden… A fiatal ember, -akin valami mély bánat, fásultság, ittasság érződött, lassan oldódni -kezdett: s ezt a saját érzéseinek tulajdonitotta, mert egyre forróbban -sugározta feléje magát. - -– Én nem éreznék erőt magamban erre, – mondta a fiatal pap s közben már -arra gondolt, hogy hisz ugyanazt teszi: most is azért oly fáradt s -kimerült, mert befejezte tanulmányát. - -– Az atyám nem türte, hogy valaki észre vegye a dadogását, – mondta a -fiatal ember, s szüntelen és szakadatlan csak az atyjáról beszélt, -mintha fel akart volna szabadulni, ki akarta volna magából beszélni, -mintha önmagát akarta volna azzal kicsinyiteni, bántani, gunyolni, – -egyszer az iskolában el kellett szavalnia a Hazádnak rendületlenül… Az -persze még a forradalom előtt kellett, legyen, az atyám született -1827-ben, tehát ez legkésőbb ugy 40-ben történt Sárospatakon… (ez egy -diáknyuzó kollégium volt még az én időmben is, ott nem értették meg a -gyereket, csak a magoló sablonokat) szóval szegény azt mondja: Hazádnak -rendületlenül, irttta tata tatta… (elfelejtette ki irta, valami szin, -valami szin, gondolta s kibökte) Piros… Mmmaris… Még mikor én ismertem, -még akkor is mindenki tudta, hogy Pirosmarist mondott Vörösmarty -helyett. - -Matolcsy megtörölte a szemét, mert a nevetéstől könnyes lett, s hogy -szépitse az apját, magát: az öregapjáról kezdett maróan szólani. - -– A nagyapám, az igen, az nem tett ilyet. Az is alacsony ember volt, de -legalább nagy szakállu, képzelem, – s befelé nevetett, – mekkora komoly -pap lehetett. Kis ember volt, hát nagy szakállt viselt, s hozzá magas -sarkot, meg kürtőkalapot, mert a tekintélyt meg kell csinálni… Én az -anyám fajából való vagyok – mondta s hirtelen elpirult, magyarázva tette -még hozzá: (azok ilyen hosszu létrák…) Nahát a nagyapám, az igazán -sohasem bujt ki bibliothekájából… (Nekem ugy tetszik, hogy a kettő közül -az atyám volt az eredeti, kedves, közvetlen lélek, szegényke erővel -utánozni akarta a nagyképü apját, bocsánat, a kis dadri, bocsánat, ő -csak azért ült mindig a szobájában, mert félt kijönni, hogy valami -megbántást kap s apja irásait őrizte… mert ő nem irt: két három cikket -életében: de az aztán olyan volt! az mind visszhangot keltett. Az -egyiknek az volt a cime: „Az összes superintendensek figyelmébe!“ A -másiknak meg ez: „Hát én mi vagyok!“… Én nem tudom mi volt bennük, sose -láttam a cikkeket, de már a cimük olyan… Igazán nagytiszteletü asszony -nem tudom mit gondol rólam, hogy az atyámról… Szegényke… Már az is olyan -eredeti, hogy sose volt szabad apámnak mondani, hanem: atyám!…) Ja igaz, -a nagyapámról jut eszembe, hogy az milyen ember volt: ha a kösségben -pártoskodás volt, a legközelebbi választásnál azokat a kolomposokat -tétette előljáróvá, akik az ő törekvéseit legjobban igyekeztek -meghiusitani s a hir szerint a rend helyreállt… - -Elhallgatott. - -– Jó politikának látszik, – mondta az asszony. - -A fiatal ember csendesen szólott. - -– Már én is gondoltam, hogy… - -Az asszony várakozóan, sürgetően nézett rá, mert régen sejtette, hogy -valami baj van a fiatal ember dolgai körül, bár soha sem szólott róla. - -Ez hirtelen elszánta magát s kimondta: - -– Hogy Kis Pétert kellene megválasztani kurátornak. - -Az asszony hátrább ült, gondolkodott, maga elé idézte a fábjánfalvi -arcokat s nem birta megtalálni, melyik lehet az a Kis Péter. Ellenben -asszonyi ösztönnel azonnal felfogta, hogy a kurátorral kell bajnak -lenni… - -– Egy kutya, másik eb, – mondta csöndesen, halkan, nála szokatlan -nyersen, mert egyként megvetette a parasztokat s félt tőlük. - -– Mennyire igaz, – mondta a fiatal pap és sóhajtott. - -Ugy megérezte most, hogy belőle is egy olyan tudóska pap lesz idővel, -aki csak a szobájában él s kijönni nem is mer… A nagyapa, az mindent a -feleségére hagyott, ő csak forditotta Tied, Reinbeck, Lange, Stopfer -egyházi beszédeit… az apja meg pipált… ő pedig ki nem adható munkákat -fog irni?… s ő már végkép asszony nélkül élve?… Fanyarul vonta el a -száját. - -Az asszony, aki egész odaadással figyelte minden arcmozdulatát, suttogva -mondta: - -– Maga nem őszinte, Matolcsy… – s összetette a kezét, szinte könyörögve. - -– De igen, – szólt a fiatal ember megzavarodva, – nagytiszteletü -asszony… hogyne… - -– Most mire gondolt? - -– Az atyám… – s már nevetett, kicsit nevetgélt a fiatal pap – már a -nagyatyám olyan ember volt, hogy anyagi és házi ügyeit teljesen a nejére -hagyta: az atyám… ez már az atyámnál odáig fejlődött, hogy egyszer bent -ül a bibliotékájában (mint mindig), bemegy hozzá az anyám: „Szólj már -annak a kocsisnak, a lovak térdig járnak a szénába! Ez mégis hallatlan -szörnyüség, én nem birok vele, hát csak szólj már neki!“ Kijön az atyám -az ambitusra s elkiáltja magát: „András!“… A kocsis előáll… „Mi ddolog -az: most mondja a nagytiszteletü asszony, hogy a lovak mind térdig -járnak a szénába! Ez mégis hallatlan szörnyüség!… Mmmeg ne halljam -mmégeccer!“… Evvel bemegy s szegény anyám ott marad, majd elsülyed a -szégyentől… - -Az asszony várakozó, komoly pillantással nézte az arcát. - -A fiatal férfi hirtelen, halkan, egész váratlanul kitört: - -– Amennyit én szenvedtem három hónap óta, mióta itt vagyok… Azt csak az -anyám… annyit csak az anyám szenvedett, azt csak ő birná megérteni… - -Csüggedten, összeesve ült egy pillanatig. Az asszony dermedten figyelt -rá. Várt, mint a madárfogó gyermek, aki nem mer mozdulni, fél, hogy mire -odaér, felrebbenti… - -– De legalább elkészültem a tanulmányommal, – szólt aztán felsóhajtva. - -– Igazán!! – kiáltott fel az asszony boldogan, sokkal boldogabb hangon, -mint várni lehetett volna… Tudott a nagy tanulmányról s annak -tulajdonitotta, hogy a fiatal ember minduntalan zárkózott lett és idegen -és megközelithetetlen… Hetek teltek, hogy nem jött át s ha egyszer -eljött, mindjárt el is futott s sohasem lehetett tudni, melyik szóval, -egészen ártatlan kérdéssel hozzák zavarba, mire konok lett, lerázott -magáról mindenkit s egyszerre eltünt. Mintha nagy titok, nagy bün nyomta -volna a lelkét, sértődő és ijedt volt örökké s mind jobban kimaradt. -Kimondhatatlan kinokat szenvedett e miatt az asszony, aki mióta -megismerte, egy pillanatra sem feledte az arcát, a hangját, a szavait s -már nem tudott aludni s nem birt másra gondolni, a hosszu napokat kinos -várakozásban töltötte, szent és odaadó martirkodásban s egyre őt várta. -Az imént mind e szavak, amiket mondott, valami feloldódásra mutattak, -mintha valami készen volna, valami befejezve s ugy reszketett már a -hosszu és rettenetes időktől, ha valamivel ismét beletaposna a buján -nyiladozó bizalom hirtelen virágágyába… Óh mennyit kellene most már -szenvedni, még jobban a mai nap után: ennyi szavát, magáról, szüleiről, -még nem birta venni. Igaz, most is minduntalan visszazárkózott, a -legkényesebb pontoknál lecsukódott, az anyjáról nem szól… Micsoda titkok -lehetnek ott: s ő nem bir tapintattal, diplomata ügyeskedéssel semmit -kitudni, kiszedni belőle s másból… ő csak egy szegény asszony, egy -szegény ártatlan váró nő, aki vár és kér és rendithetetlen kinok közt -kézhez várja a maga pillanatát: - -– Óh bár hetvenéves volnék, – mondta magában, hogy a fiatal ember még -erre a fölkiáltásra, erre a harsány és boldog vallomásos hangjára is -néma maradt és maga elé csüggedt: – óh bár száz éves volnék… mennyit -kell még szenvednem odáig… - -De a fiatal férfi, aki mintha minderről mit sem sejtene, aki mintha a -legtávolabbi érzéseiben sem tudná mi az, ami itt nő és bogozódik és -virul körötte, hirtelen elszánta magát s kissé fátyolos pillantással -mondta: - -– Ma reggel befejeztem a bibliáról való tanulmányomat. Ma reggel tettem -le a pontot. - -– Istenem. - -Matolcsy a zsebébe nyult s megfogott ott valami elég jelentény -papircsomót, de habozott, nem vette ki, csak ijedten: - -– Elhoztam… ha… - -– Igazán?… elhozta… kérem… - -– Ha nem tetszik érte… haragudni… - -– Mutassa… Matolcsy… - -A fiatal ember kihuzta a vastag papircsomagot, ivpapirok tömege, ugy -hármas hajtásba összepréselve. - -– Itt hagyja? elolvasni? - -De abban a pillanatban felötlött a kezdő iró előtt értekezésének egy -egész csomó hibája, még reggel olyan boldog és kielégült volt, oly -büszke, oly nagy dolognak, kész, érett, hatalmas alkotásnak tünt fel -előtte az értekezése, hogy nem birt otthon maradni, el kellett hoznia, -dicsekedni vele, most megrémült érte: nem laikusnak való, nagyon is -elvont, csak szakembereknek van irva, nincs is eléggé kifejtve az egész, -kivált a legfontosabb részek… lesütötte a szemét s habozás volt az -arcán. - -Az asszony félreértette s fájdalom szoritotta a szivét: ugy fogta fel az -egész dolgot, mint lelki közösséget: nincs bizalma bennem, nem ismer, -nem osztozik még velem, de mért is, még én mit sem vallottam neki: ő már -beszél, beszélget magáról, övéiről, lelki titkairól, irásáról s én még -mit sem vallottam neki… - -Hátrább dőlt a kerti padon s egy önkinzó mártir fájdalmas arcával -szólott: - -– Én Pesten jártam intézetbe, Veres Pálnénak voltam a tanitványa… - -Ezt mondta, hogy méltónak mutassa magát s rábizhatja a kéziratot, de -azonnal felébredt benne a hiuság, a mult ugy fellobbant, mint a rét, az -avar, ha a gyermek véletlen felgyujtja. - -– Az szép idő volt, – szólt fojtott mosollyal, – minden reggel kocsin -mentem iskolába francia nevelőnőmmel, s délben értem jött a hintó. - -Matolcsy valóban elálmélkodva nézett a papnéra, szeme, szája elállott a -csodálkozástól, oly őszinte volt arca kifejezése, hogy az asszony -hangosan felkacagott. Kacagása édes volt és finom, mint az ezüst csengő, -amelyet csak ritkán ráznak meg s annál finomabb a csilingelése. - -– Az szép korszak volt, – mondta az asszony, – a Bethlen lányokkal, -Podmaniczky Masával voltam együtt mindennap. Be sokat voltam a -Károlyi-házban, ott az Egyetem-utcában, nagy kert, mi öten ugy -felvertük… falusi vidámság volt az… - -A fiatal ember ugy nézett rá, mintha egyszerre nagyon messze, -elérhetetlen távolba szökött volna előtte: egészen kicsire és gyávára -huzódott a maga rusztikus falusi diákkorával, a pataki iskolakert -plebejus süldő diákjaira gondolt s a debreceni kollégium nagyképü -theologusaira… Érezte is ő: mindig valahogy ebben a nőben a nemes, a -finom valamit… - -– Apa nem sajnált tőlünk semmit, igazi nagyuri nevelést adott minden -gyermekének, a bátyám a Theresiánumban végzett, a másik bátyám konzuli -akadémiát… ő most kereskedelmi ügyvivő Bombayban… multkor küldött, pár -éve, fényképet: egész exotikos fejedelmi udvara van. Egy hatalmas -elefánt hátán ül, bibor toronyban s szolgáinak serege veszi körül… - -Ugy megszinesedett az arca, ugy megfiatalodott s mégis, nem áradt belőle -a beszéd, mint aki fél mindent elmondani… mint akinek nem lehet csak -dicsekednie… mint aki nagy fájdalmakra hivatkozik minden szóval, mely a -hajdani nagy örömökre vonatkozik… S a szeme azonnal könnyes is lett… - -Matolcsy kifejezhetetlen részvéttel nézett rá, szeretett volna eléje -borulni, lelkét szőnyegül teriteni, egész lényét fátyolul boritani -mindarra, ami fájdalmat tud kelteni a nőben, akiről most már tisztán -tudatára jött, soha szebb, finomabb, nemesebb lényt képzelni sem tudott… - -Sokára, sóhajtva szólt az asszony: - -– Apának sok ellensége volt… ő volt az egyetlen az egyházkerületben, aki -méltó volt a püspöki székre s… Szilágyi Dezső legjobb barátja… A -legfontosabb országos ügyekben minduntalan vele tanácskozott. Hányszor -kellett Pestre utaznia… A miniszter is többször volt nálunk: engem igen -szeretett, a térdére vett s egész tárgyalás alatt, mig ők komoly -ügyekről beszéltek, el nem eresztett magától, ott tartott az ölében és -én galambot csináltam az országos aktából… - -Hosszu, mély csönd lett, az asszony sirt, az asztalra könyökölt és -hosszan sirt. Matolcsy lélekzetvisszafojtva ült előtte s egyre nézte az -arcát, finom kis homlokát, kis boltozatos nemes alacsony eszes homlokát, -nemes szája izét, vékony arcát: feltünt neki, hogy mindenkor -márványhideg s merev volt ez az arc, most mintha ujjá vált volna egy -siró gyermek, egy siró kislány ideges, gyöngéd arca lett… És még -hübbnek, még bizalmasabbnak, még alacsonyabb s minden kötelességre -köteles szolgájának érezte most magát: vigasztalónak a vigasztalhatatlan -számára, kis kendőnek szerette volna magát, letörölni az asszony -könnyeit… - -– Sztánay… mondta a papné halkan, ránézett a fiatal emberre, akinek -ettől a váratlan pillantástól megremegett a szive, – apa Sztánay volt… - -Matolcsy nem emlékezett a névre… nem ismert rá, hogy valaha hallotta -volna… - -Ezen az asszony megütődött… de aztán meg is nyugodott… - -– Egyházkerületi főember volt apa, mondta halkan, két püspökválasztáson -volt jelölve… a Tisza kivánságára visszalépett, mert fiatal volt még: -bár biztos volt megválasztatása… akkor még harmincöt éves volt… A másik -püspökválasztás… huszonkét évvel későbben… akkorára igen felgyültek -ellenségei… támadták… megrágalmazták… irigyelték az előkelősége, a nemes -lelke miatt: mert nem volt olyan durva paraszt, mint a többi kálvinista -pap… hogy ur volt… - -Tenyerébe hajtotta a fejét s hevesen sirni kezdett. S Matolcsynak eszébe -villant valami ellenőrizhetetlen pletyka, egy sokat emlegetett papról, -aki nagy flanccal élt s öngyilkos lett… Mikor ő Debrecenbe jött, még -mindig beszéltek róla… De a név… Sztánay… Nem emlékezett rá… Őt nem is -érdekelte soha az emberek dolga, ő senkiről semmi pletykát nem tudott -soha: őt a tanulás s nem az élet kötötte le… Sztánay. Sztánay… - -A papné megkönnyebbült a sirás után. - -– Tizenkét éves voltam, – mondta… – mikor haza kellett jönni apa -temetésére… Az arcát nem is láttam… mondják teljesen szétzuzta… a golyó… - -A fiatal ember kisértetlátóan meredt rá, ahogy egyszerüen kiejteni -hallotta ezt a szót. - -– Senki sem volt a temetésen… a jó barátok közül… Ha lakoma lett volna s -nem temetés: akkor mind ott lett volna… Ha apa megvárja a választás -végét, az eredményt: mondták aztán semmi se lett volna… Igy is… Mikor -meghalt: siettek elhallgatni… a csahosok… - -Könnyben uszó szemeit ráfüggesztette a fiatal emberre, akinek szintén -könnypárás volt a tekintete. Hosszan melegen, odaadóan, remegő ajakkal -nézett rá: ez egy olyan pillanat, amelyben életek nőnek össze… - -– Ilyen élet… mint az enyém… – s ujonnan elbiggyedt az ajka, hervadt kis -sebajkak, – nem tudom, melyik volt nagyobb csapás: ez-e vagy a másik… A -férfi, akit szerettem, a férfium… az igazim… férjem… aki megszöktetett, -fiatalkát, tapasztalatlant… s hazavitt a kastélyába… kölcsönkért -négylóval… másnap hazaküldte a lovakat… de a szöktetéshez négy ló -kellett neki… Dorbézolás és esküdözés… Reggel térden csuszott előttem s -homlokával verte a padlót, este a szobalányomat ültette mellém az -asztalhoz s rákényszeritett, hogy nézzem, hogy becézi, öleli, hogy -kinozzon… engem… és magát is. - -Hátraejtette a fejét: valami siri csönd volt, a kripta csöndje, amit nem -zavart meg kinn az őszi napsugár, a hulló falevelek pergése, a szél -zaja, az élet kint fel-felzajgó lármája: kriptai csönd, amelyben csak -befelé történő nézésre vannak érzékek: - -– Még egy ilyen krizist: még egy harmadikat megérni… – kiáltott fel az -asszony, mintha a tengeren hallatna vészkiáltást… és a Matolcsy szemébe -nézett, mintha horgonyt akarna vetni ott… - -A fiatal ember öntudatlan készséggel, megdöbbent odaadással kinálta fel -magát. - -Az asszony fájdalmas Mária-mosollyal elszelidült, hálásan, melegen, -kicsire gubózva nézett rá s kinyujtotta a kezét. - -– Most már rám bizza az irását? - -A fiatal papnak a szive csaknem kipattant a melléből: hát ezért volt az -egész… vallomás… Oly büszke s boldog volt e pillanatban… Tul akarta -licitálni nagylelküségben s nem lelte a szót, mit mondjon: - -– Felolvasom… ha meg… tetszik… engedni… – suttogta s a sziklát érezte, -ott a feje fölött. - -Az asszony finom keskeny kezét átnyujtotta s megfogta, megérintette a -fiatal ember kezét, amelyet ez az asztalon nyugtatott. - - -II. - -„Az emberiség történetében nem volt több olyan korszak, melyben minden -egy év oly óriási tömegeknek pusztitotta volna el vallásos hitét, mint a -mi életünk esztendeiben történik“ – kezdte felolvasását Matolcsy, de itt -megállott. - -Tünődve nézett az asszonyra, érdeklődik-e? Mégis szerette volna -abbahagyni. Már ő annyira kiélte magában az egész irást, hogy neki -egészen üres kagylóhéjak voltak ezek a mondatok s valami ujat, másat -szeretett volna mondani. - -– Igazán olvassam? - -– Hogyne! - -– Érdekli nagytiszteletü asszonyt? - -– Hát hisz ez egy rettenetes kijelentés, – mondta az asszony szinte -megdöbbenve, egész arcán valami felindulás volt. - -Matolcsy előbb megzavarodott, aztán hirtelen észrevette, hogy csakugyan, -amit mond: egy pap szájából, pláne egy pap tollából! Most hirtelen -megijedt: eddig ugy gondolta, azért nem kiadható a cikke, mert nem elég -tudományos, nem elég teljes, nem elég kész: most ugy látta, hogy ebből -fegyelmi lesz, püspök elé idézés, hivatalvesztés… - -– Olvassa csak tovább kérem… – sürgette a papné. - -Hizelgett neki s mosolyt fojtott el: - -– „A kezdetleges embernek a világról minden ismeretet vallása nyujt s -minden tettét a vallás parancsa irányitja. A legmagasabb müveltségünek -azonban már csak azokról a dolgokról szól, melyekre a tudomány semmit -sem mondhat s csupán legbelsőbb magánéletének alakulására van vagy lehet -hatással… De mindvégig ugyanaz a szerepe marad az ember életében: az -élet harmoniáját akarja megteremteni s a földi küzdelem ezer fajta -benyomását egységes hullámzásba hozni az ember életérzésében: az -embernek a nagy Mindenséggel való viszonyában. S valamennyi vallásnak -közös célja, hogy az ember életkedvét, ha egyébbel nem: sugalmazással -erősitse s minél magasabra feszitse. - -– „Épen azért nehéz eldönteni, mennyi haszna s mennyi kára van annak az -evoluciónak, mely a tudományok népszerüsitésével egyenes arányban -fogyasztja a vallásos hitet s naiv bizodalmat. Sok tekintetben fejlődés, -mert a szellemnek békóból való felszabadulása, de más szempontból -sülyedés, mivel a felszabadult lelket magára hagyja olyan helyzetekben, -amelyeket nem ő teremtett magának s mikor a szerinte hamis támaszt -kiveszi a rokkant lélek hóna alól, valósággal elgyöngiti azt. - -„A vallás nem tölt ki absolut ürt az ember és a lét között, nem ad -absolut ismeretet a megérthetetlenről, de a lélekre való hatása az, -mintha absolut igazságokat mondana, mert absolut nyugalmat teremt.“ - -– Tessék? – állott meg olvasás közben, mert ugy rémlett, az asszony -szólott. - -– Semmi… – s látva, hogy szót vár, hozzá tett. – Nagyon félelmes: e -szerint a vallás olyan, mint az ópium?… az is boldognak érzi magát, aki -ópiumot sziv. - -A fiatal pap összehuzta a szemöldökét: - -– Igen… mondta ridegen. – Én már sokszor irigyeltem az ópiumszivót, a -részeget, azt aki valami szenvedélyben elvakulva boldognak érzi magát. - -A papné csöndesen nevetett: - -– Szép pap maga akkor… - -A fiatal ember elhallgatott: - -– Én nem vagyok pap: ahogy előirták milyen legyen a pap. Én ember -vagyok: ahogy jön… - -Kéziratát nézte s átugrott egy féloldalt… Félt, hogy az asszonynak mégis -elvont s unalmas lesz… Olvasott: - -– „A vallás szerepét össze szokták téveszteni a tudományéval. Mindkettő -erőforrás az ember számára. A tudomány… a valóságos világról való -igazságokat azért gyüjti s dolgozza ki, hogy az ember minél biztosabban -és jobban felhasználhassa az egész természetet, az egész valóságot: -ellenben a vallás… tulajdonképen csak elvonás, csak hipotézisek -gyüjteménye azokról a természetfölötti kérdésekről, melyek naponként -felmerülnek s melyekre az ember másként választ adni nem tud: s arra a -célra szolgál, hogy az ember lelkét tegye alkalmassá az életre s a világ -minél jobb fölhasználására.“ - -– De hiszen ez nagyszerü, – mondta az asszony: – akkor mindenkit -vallásossá kell tenni, hogy tudós lehessen. - -A fiatal pap nevetett: - -– Igen, – s tovább olvasta: - -– „Amaz az objectumokat tárja föl: ez a subjectumot erősiti.“ - -„Vagyis a vallás: életbölcselet. Felfogás az életről, amely voltaképen -nem is hiányozhatik senkiből. Ha nem csatlakozik valaki valamely ilyen -közös élet és világnézethez: magamagának kell azt teremtenie, ha még oly -gyarlón sikerül is neki. Vagy pedig folyton kinos és csüggesztő kétségek -közt hányódik. - -„Nyilvánvaló, hogy a legnagyobb haszon az emberiségre, ha van olyan -vallás, amely millió és millió embert tud kielégiteni, vagyis millió és -millió ember lelki erejét szabaditja fel a Lét problémáin való -töprengéstől s teszi egyszerüen alkalmassá az Élet harcában való -munkára. Ilyenformán az is bizonyos, hogy rettenetes kár az emberiségre, -ha valami sajátságos szellemi pestis egyszerre kiirtja ezt az általános, -közös és megnyugtató életbölcseletet és pedig ugy, hogy semmit sem ád -helyette. - -„Mert az egyes ember magától képtelen alkotni egy ilyen világnézetet. -Soha sem is volt arra képes egyetlen ember, a legnagyobb vallásalapitók -sem. Minden vallás olyan eszméknek gyüjteménye, amelyek az emberiség -lelkének ébredésétől kezdődő világbölcsesség tulajdona. A nagy alapitók -nem is uj eszméket hoztak: csak uj központi gondolatot: uj rendszernek a -focusát.“ - -– Jézus is? – kérdezte a papné. - -– Igen, – mondta Matolcsy, s ujra mosolygott. Tetszett neki, hogy a -Jézust már az asszony is, mint vallásalapitót, embert, fajtánk tagját -érti. – Csak tessék türelemmel várni: majd elmondom, mi az, amit Jézus -adott s hol vette, amit hozott. - -– Nézze Matolcsy, hogy van az: én soha nem foglalkoztam ezekkel a -dolgokkal s örülök neki, hogy ilyen tisztán megértem… - -– Én is örülök neki, – mondta a fiatal ember, de szerfölött csodálkozott -magán, hogy most nem érzi olyan ihletett nagy dolognak ezt az egész -irást, mint amikor leirta. – Mindjárt készen vagyok a bevezetéssel, – -tette hozzá: - -„Három kérdés az egész, amire a vallásnak felelnie kell: mert más nem -felelhet rá… s éppen azért a szó a fogalmat hüen is fejezi ki: ezekről a -kérdésekről mit sem tudunk, csupán vallást tehetünk róla: - -„1. Ki teremtette a világot s az embert? - -„2. Mi lesz az ember s a mindenség halála után? - -„3. Mi a mi létünk a mindenség létében?“ - -„Ezeket a pontokat a végtelenségig lehet osztani, részletezni. A -vallásalapitók rendesen csak általánosságban felelnek rájuk, s az -utódok, a papok: egyéb dolguk nem lévén és egyebet hozzáadni képtelenek -lévén, végzik a rendszerezés munkáját a végtelenig. Mikor ez a -részletezés már annyira felgyült, hogy a lelkekben egészen elnyomták az -alap kinyilatkoztatás hatását, az emberiség erőszakoson szabadul meg a -tehertől s visszatér az eredeti alaphoz, az ősforráshoz, hogy egy uj -részletező folyamatot indithassanak meg az ujabb papi generációk…“ - -A papné olyan friss volt, tiszta ésszel figyelt. Ahogy Matolcsy a -felolvasásban megállt, összenéztek s összenevettek. - -– Igaz? - -– Azt hiszem. - -– Min gondolkozik? - -– Hát, hogy mit szólanak ehhez az öreg papok?… - -Matolcsy egy árnyalatnyira kedvetlen lett. - -– Én nem azoknak irtam: magamnak irtam. Én magam akartam tisztába jönni -valamivel… Most a következőkben még azt magyarázza a cikk, folytatta -szórakozottan, hogy a vallás valódi célja az, hogy az egyes ember belső -lelki harmóniáját állitsa föl, de a külső hatása egyuttal nagyon furcsa: - -– „külső hatása hogy valóságos szövetkezeteket alakit, amelyek anyagi és -erkölcsi egységekké válnak s tagjaikra hasznos, idegenekre káros -müködést igyekeznek kifejteni. (Ecclesia militans). Ez az egyházi élet, -melynek a valódi vallásossághoz semmi köze sincs, sőt minél erősebben -fejlődik ki, annál károsabb arra, mert a szövetkezet önálló intézménnyé -lesz s vele szemben alárendelt s elnyomott helyzetbe kerül az egyén, -amelynek megszünik a szabad akarata, sőt a gondolkodási szabadsága is, -mint bármely hatalmi tényezővel szemben, amelynek módjában áll, hogy -megfojtsa azokat a gondolatokat, amelyek az ő hatalmát esetleg -veszélyeztethetik.“ - -– Igaz, – szólt az asszony s az apja esetére gondolt. - -– Például, ha én most ezt a cikket kiadom, – mondta Matolcsy, – egész -bizonyos, hogy rögtön ellenségnek tekintenek a debreceniek… Pedig én -ebben a pillanatban igazán nem vagyok forradalmár, én egy szegény, -elkoplalt, éhes papocska vagyok… - -– Istenem, – lesett rá a papné. - -– És eszem ágában sincs, hogy felforditsam a világot és szétszakgassam -az Egyházat. - -– Mindjárt csak egy pillanatra, – szólt az asszony s gyorsan kiment a -lugasból. - -Matolcsy hátradült a székében. Zsibongott az egész teste. Valóban -szegény, tehetetlen kis senkinek érezte magát. Ásitott és nyujtózott. -Négy hónap óta kenyéren és szalonnán élni… Ez igazán leveszi az embert a -lábáról. Legalább tizenöt kilót fogyott, mióta önálló pap. Hogy meddig -birja… Fanyar, éhes mosollyal meredt maga elé. - -Felrezzent, ahogy a háziasszony visszasuhant. - -– Olyan figyelmetlen vagyok, rögtön hozzák az uzsonnát, – mondta. - -Matolcsy lángvörös lett. - -– Én nem ugy értettem, – hebegte, – mert most eszébe jutott, hogy az -előbb éhesnek mondta magát. - -– De én ugy értettem, – mondta az asszony finom mosollyal s egyáltalán -nem sejtette, hogy milyen jól értette. - -– Folytassam? - -– Elébb várjuk meg az uzsonnát. - -– Hol van Márta kisasszony? - -– Nincs itthon. - -– Nincs? - -– Vagyis a reformáció is a papi uralom ellen volt? - -– Persze. Mindenféle hitujitás, – mondta cinikusan Matolcsy s feltünt -neki, hogy az asszony nem akar Mártáról beszélni. – A Jézusé is. Mind. -Hát hogyne; az emberek még ma is azt hiszik, hogy a pap valahol az -emberiség és az Isten között áll. A pap nem olyan halandó, mint más, -hanem valami középlény, közvetitő az ember és az ég között. Ez annak, -akinek van hozzá lelke, megadja azt a lehetőséget, hagy alaposan -leszedje a közvetitési dijat… s az Egyház mint szervezet ezt lehetőleg -meg is tette, kivált azelőtt, mikor még könnyebben ment… Már a -reformáció óta, sajnos gyengécske a papi tized, s mosolygott fanyarul, -pedig ha már csökken a hit, volna legalább kövér falat… Nem is tudom, -miért nem gondoskodnak jobban: az mindegy, hogy a pap hogy gondolja a -dolgot, a hivő ma is olyan, mint a régi zsidóknál, vagy a középkorban. A -hivő? a hivő azt akarja, hogy neki ne kelljen gondolkodni azon, hogy ki -teremtette a világot s mi lesz a halála után és hogy mászik ki a bajból… -A hivő hinni akarja, hogy el lehet nála nélkül is intézni a nagy -bajokat… Az a magas világnézet: hogy nekem a vallás valami lelki -harmóniát ad, eszmék, gondolatok, érzések sugalmazásával: csak a -legnagyobb emberi lelkeknek való. A hivő: az hinni akar. A hivő azt -akarja, hogy az ő szemét kössék be, hogy ő neki ne kelljen gondolnia -tovább semmire… Neki dolga van, neki adóssága van, kapálni kell, vagy -megcsinálni reggelre a csizmát: közben meghal a gyereke… nem jön eső… A -hivő azt akarja: hogy legyen valaki, aki érte imádkozik… Ott a pap… Mert -a hivőnek van annyi esze, hogy nem bizik a saját imádságában: ott a pap. -Az ott van valahol az Isten székénél… Isten hozzájárulhatatlan a -közönséges halandónak: hát kell egy pap… mert az ember nem tudhatja… És -nem is tudhatja. Mit tudjon ezekről a dolgokról szegény Tarkó Están, ő -az istennel közvetlen összeköttetésben sose érezte magát: a papjára -háritja a felelősséget… Mire való, ha még azt sem teszi meg… Inkább -vigyél neki annyuk egy pár csirkét… mer mégis, az is ember, szereti, ha… -a kerék is akkor forog, ha kenik… - -A papné nevetgélt, épenolyan halkan és bentről jött cinizmussal, mint a -fiatal ember, aki enyhe maliciával tréfálgatott… - -– Ezzel aztán meg is van szabva a pap munkaköre, – szólt ez kissé -ünnepélyesebben. – Szivesen veszik, sőt elvárják tőle, hogy a szószékben -hallassa a hangját: hiszen ez a dolga. De óvakodjék leszállani a közélet -zajába. Ez már szemökben a papi méltóság lealacsonyitása. És ezt a -méltóságot ők még féltékenyebb gonddal őrzik, mint maga a pap, pedig nem -lehet mondani, hogy a papok minden pillanatban nem védenék a tekintélyt -a papi gesztussal!… De ők a papot szentként akarják tisztelni és azonnal -készek rádobni a kárhoztatás kövét, ha leszáll arról a magaslatról, -ahova önzésük helyezte. - -– És ahova ők önzésből állottak. - -– Igen… de akkor is, ha önzetlenségből állottak oda… Akkor is ki vannak -téve a kritikának: kivált a mai kor fiainak, akik viszont nem látnak a -lelkipásztorban semmi mást, csak hivatalnokot, mint az adóhivatalnál… -Pláne egy könnyen nélkülözhető hivatal: dehát megszoktuk s a népre való -tekintettel szükséges is: mert a népnek hiába, vallás kell. Az azt nem -engedi el, ő az ő vasárnapi templomjára nagyon rászokott s jó is az a -templom, mert ott csak olyan dologra tanitják, ami a fenn levő -osztályoknak hasznos: türelemre, megnyugvásra, békére, bizodalomra, -minden forradalomtól való rettegésre… Ezeknek az uraknak a pap a saját -szükségükre nem kell, de nagyon kell, mint egy ideális szervezet, amely -állandóan lecsapolja a tulságosan felgyült feszültséget… Ők maguk lelki -harmóniát találnak abban, ha nincsen anyagi gondjuk, ha társadalmilag -jól vannak, ha jó munkakört találnak, amelyben teljesen ki tudják élni -az energiájukat. Ezeknek a vallás… nem tartozik rájuk, nem veszik nagyon -komolyan. Idejük sincsen rá, hogy behatóan foglalkozzanak effélével. A -paptól elvárják, hogy jó ember legyen. Felőlök nyugodtan élhet, lelki -ügyeikkel nem zavarják, ha ugyan van nekik ilyen. Ha a pap kedvük -szerint való ember, szivesen tüntetnek vele s alkalomadtán készek -lándzsát törni mellette… Néha elmennek a templomba is, udvariasságból, -vagy felujul itt-ott a gyermekkori emlékük s ugy ráehülnek, hogy el kéne -már templomba is menni. De ott nem szeretik, ha a pap velük foglalkozik. -Profanálja őket, ha ráismernek titkos dolgaikra a pap általános -szavaiban. Meghallgatják, ha inyök szerint beszél, ha nem emleget -minduntalan olyan régi, kopott dolgokat, mint biblia, Isten törvénye, -lelkiismeret, bünbánat és a többi. A nők meg épen hálásan fogadják, ha a -mindennapi élet unalma közt egy kis szórakoztató előadást hallanak tőle, -a feddést, dorgálást elengedik, de ha egy-egy hiuságukat legyezgető -mondat megüti a fülüket: akkor fölöttébb meg vannak elégedve a -papjukkal. - -– Maga sokkal rosszabb nyelvü, mint gondolná az ember, – mondta az -asszony s ugy itta, olyan édesen szivta a szavait, valósággal felüdülés -volt neki ez a tiszta, emberi beszéd, egészen az ő szájaize szerint: -hogy ő ilyen társaságban még nem volt annyi esztendő óta. - -– És kinn az életben? Ezek az urak? Számot tartanak a papjukra, csak ez -aztán őrizkedjék velük ott is éreztetni papi mivoltát. Szivesen látják -maguk közt, de nem mint papot, hanem mint jó pajtást. S baráti szivüknek -egyetlen szomorusága, ha mégsem tud egészen olyan lenni, mint ők. Derék -ember, mongyák rá, milyen kár érte, hogy pap. - -Csinos, husos cselédlány hozta be nagy tálcán az uzsonnát. Finom -tejszines kávé, ujjnyi vastag zsiros föle rajta s olyan kalács, mint a -hab. Matolcsy Miklós sóvár szemmel nézte a lányt, aztán az ételt, éhnyál -gyült fel a szájában, majd kiszakadt a gyomra, ugy kivánta, alig birt -magán uralkodni, hogy rá ne vesse magát, mint a disznó, aki kiveri a -dézsát a szolgáló kezéből s nem várja, mig kiöntik a válujába a kövér -moslékot. - -Az asszony meglepetve figyelte, hogy elhallgatott, attól kezdve, hogy -megjelent az étel s milyen türelmetlen, remegő falánksággal evett. -Hirtelen megértette, hogy ez az ember rettenetes rosz koszton élhet… -Szegény, hogy megnyilt most, még soha igy ki nem adta magát, ugy -szerette volna tömni, táplálni s kitalált mindenféle ürügyet, hogy egyéb -ételt hordasson fel. Déli rántott csirkét ugorkasalátával hozatott ki s -gyümölcsöt, sajtot. - -Miklós szabadkozott, s egyszer csak keservesen nevetni kezdett: ugy -falt, mint a farkas. - -– Nagytiszteletü asszony: én még mióta önálló pap vagyok, – s letette a -boros poharat, amelyet mohón fenékig üritett, – még én nem laktam jól. - -– Hát hogy étkezik? mondja, ki főz magának? és mit?… - -– Nekem?… – s lesütötte a fejét, nevetett, – kenyér szalonna… slusz… -Négy hónap óta egyebet nem eszem, csak kenyeret szalonnával. - -– Az istenért… hisz ez borzasztó… - -– Az istenért?… – mondta Miklós, – nem olvasom tovább az értekezésemet: -nagyon naiv dolog az ugy, ahogy meg van irva… De kérem szépen, hadd -mondjam el ennek a négy hónapi koplalásnak a pusztában… amelyet mint -Keresztelő János töltöttem el, szalonnán és kenyéren (ő még sokkal -rosszabb koszton volt) az okait. - -Az asszony komolyan nézte, mintha elmezavar tört volna ki a fiatal -emberen s ez maga is ugy hallgatta a saját szavát, mintha távolról -valami idegen szózatot hallana, álomban. - -– Nagytiszteletü asszony, – s szó nélkül ujra megivott egy pohár bort, – -maga ma délután engem uj emberré tett… Nem tudom mi van velem: -belefáradtam már a remeteségbe, én társaslény vagyok alapjában véve s -négy hónapon keresztül aszkéta és fakir életet kellett élnem… egy -ostobaság miatt… - -Az asszony görcsösen előrehajolt s belefüggesztette a szemét a fiatal -ember kalandozó s tétova tekintetébe s rettegve várta mi lesz: - -– Ne mondja el senkinek, amit most mondani fogok: de már nem birom, nem -birom tovább: ki kell valakinek mondani… és csak magának… a kerek -világon senki másnak nem tudtam volna kimondani… én egy rut gazságnak az -áldozata vagyok! - -Az asszony szeme szikrázni kezdett, a vékony száját összeszoritotta s -már is bosszun vonaglott a lelke, még nem is tudva kiről van szó… De rá -gondolt… arra az egyre, aki… aki az ő életét tönkre tette… nem tudta -elképzelni, hogy más valaki árthatott volna ennek… akit az élete boldog -kiszámitására küldött az ég… s görcsös dühvel, tehetetlen -kétségbeeséssel várta a szavakat… - -– A kurátorom első nap, hogy önálló pap lettem… aláiratott velem egy -nyugtát, sőt kettőt… ma sem tudom, mi volt bennük… hogy én az egész -fizetésemet fölvettem január eggyig… - -– Lehetetlen… – suttogta az asszony. - -Miklós kimerülten nevetett. - -– Kipréselte belőlem… nagy diplomata… aláirtam… - -– Borzasztó… - -– Nem volt csak egy forint a zsebemben… Azon a napon nem ettem egyebet -csak sóskát az ut mellett… Lefeküdtem… Éjjel… Igaz, másnap reggel a -kurátorné odahozott egy köcsög tejet, reggel… A kurátorné az egy kedves, -szép asszony… - -Az asszony szeme egyszerre lapos lett és lehuzódott. - -– De a tejet kiöntöttem a szeme láttára egy kiéhezett kóbor kutyának, -amelyik ott ténfergett az udvaromon… Szegény kutya, az velem koplal négy -hónapja… - -– Ez? – szólt a papné s kissé félve, sőt féltékenyen nézett a fehér -kuvaszra. - -– A kurátorné meg volt sértve és elment… hátat forditott… - -Elhallgatott, maga elé meredt. - -– S maga? - -– Én?… elhivattam a zsidó kocsmárost. És azt mondtam neki: „kérem… én -magának semmit sem magyarázok… és nem igérek… Nézzen rám: kinézi-e -belőlem, hogy ha kölcsön kérek, azonnal megadom mihelyt tehetem“… Az -pedig azt mondta rá: „tessék tisztelendő ur“… „Adjon nekem tiz -forintot“… - -– Rettenetes, – mondta az asszony megborzadva. - -– Azt mondta rá: „többet is, csak tessék tisztelendő ur“. - -A papnak a szájaszéle remegett az izgatottságtól s egy percenet hijja -volt, hogy nem sirt… Hosszu szüneteket tartott a beszédben, hogy a -hangja el ne árulja… - -– „Elég“… – azt mondtam. – … Még aznap küldött tiz forintot… Azon a -napon egy konzervet ettem, ami a könyvem közt volt, kenyér nélkül… Most -már volt tiz forintom: de hol veszek valamit… A faluban, nem akartam, -hogy hire menjen… Megszólitottam egy fiut, hogy keressen egy szekeret a -vasuthoz. Avval jött vissza, hogy nem jön senki… Menetrendem sem volt, -azt sem tudtam, mikor indul vonat… Jó… elindultam gyalog… Csak szombaton -jöttem!… harminc szekérrel… részeg volt az egész falu… az én pénzemből… -mert az én kontómra ittak… arra fogták le a fizetésemet: itatási -költségre… s vasárnap volt a beiktatás… és kedden éjjel már gyalog, -szédelegve az éhségtől elindultam, hogy ugyanazon az uton visszamenjek -az állomásra… Hát az az éccaka… az rettenetes volt… - -– Rettenetes… – suttogta rémülten az asszony. - -– Itt mentem el az ablak alatt… – suttogta Miklós… – maga aludt, -nagytiszteletü asszony… maguk… aludtak… jóllakva… - -S elmosolyodott, az asszony szeméből két könnycsepp csordult le. Még -közelebb hajolt hozzá. Már egész ugy beszélt hozzá, mint az -édesanyjához… Még az imént, mig a tanulmányát olvasta, ugy imponált neki -az asszony az értelmességével, olyan jól esett neki, hogy egyszer már -talál egy nőt, aki egészen megérti a gondolatait, aztán a siró asszony -jutott eszébe, a szerencsétlen siró nő, akit ő fölemelni vágyott… most ő -volt egy panaszkodó, pityergő kis fiu, aki az asszony az anya… -kötényénél kisirja magát… lassan beszélte tovább. - -– Borzalmasan fáradt voltam… Megviradt, mire odaértem, a vonat elment, -elment három kilométerre az orrom előtt… Hányszor leültem, leszédültem… -hogy tusakodtam a Jákób lajtorjáján… És… ez tartott fenn… – kiáltotta el -magát váratlanul s a papirosra tette a kezét: – az az elhatározás, hogy -végire járok ezeknek a dolgoknak… S meg tudtam tenni!… leültem a bakter -szobájában… Nem akartam paraszttal találkozni… akkor… nagyon gyülöltem a -parasztot… Ott vártam hajnaltól délután négyig, mikor bement a vonat -ujra a budapest-szigetihez, a csatlakozás miatt… Ott ettem, az őréknél… -Tejet és kenyeret… Aránylag keveset… Szegények… Elibem tettek egy nagy -csupor aludttejet, meg egy kenyeret, amennyit akarok egyek… Mit fizetek? -Semmit tiszteletes ur. Nem barátom, nem fogadom el… én megfizetem -magának becsületesen… mondja csak meg… Hát nem lesz tán sok négy -krajcár… Ezen ne tessék sirni, ez nagyon vidám dolog… Jegyet váltottam -Debrecenig… Vissza… Nyiregyházán este ugy nyolckor kellett átszállani… -Ott járkálok a pályaudvaron: egyszer csak fogtam a jegyet, -kettészakitottam! eldobtam… Nem megyek vissza Debrecenbe: nem!… Amit rám -rótt az isten: elviselem… El! – s szitok dagadt ki a foga közt: – El azt -a keserü… pardon… - -Ujra letette a homlokát az asztal szélére, olyan fáradt volt, mint akkor -lehetett… s éhes… éhségmámoros… - -Az asszony folyton a szemét törülgette kis himzett kendőjével, Miklós -megérezte, hogy puha ujjak, igen gyöngéden megérintik a haját… Ettől -elmult a kis cinikus nevetése s hirtelen görcsös zokogásban tört ki. - -Az asszony felállott, közelebb ment hozzá s egy hirtelen mozdulattal két -tenyérbe vette a fejét s gyorsan megcsókolta. - -A fiatal ember zokogása egyszerre megállott. - -Valami borzadás futott végig rajta: megrémült… Vénasszony csókja… -Megdermedt… Csók!… Az borzasztó… És az egész testét uj s idegen rettegés -öntötte el… - -De abban a pillanatban már uralkodott magán, s okos volt: nem árulta el -az érzését. - - -III. - -Mikor az asszony visszaült a helyére, a fiatal ember még jó ideig ugy -maradt, lehajtott fejjel, az asztalra hajolva. Amint fölemelkedett, egy -kis zavar volt a lelkében, nem tudta, mit kell most tennie. -Legszivesebben felállott volna s elfutott volna innen. De már annyi -kellemetlen leckén ment keresztül, hogy nem tette. Érezte, hogy ez az -asszony segitségére fog lenni: s megalkudott. - -– Nos, mi volt tulajdonképen a tanulmányának az eredménye? – mondta az -asszony. - -Matolcsy megkönnyebbült. Ez nagyon tapintatos… - -Fölvette az irását s belenézett. Ugy megörült neki, mintha vértet vett -volna magára. Elmult az érzelmi áradás a lelkéből, mintha a szél elveri -a ködöt: olyan rideg és tárgyilagos lett, alig birta takarni a -nyersdurvaságát. Most már az irásban is átugrotta azokat a mondatokat, -szakaszokat, amelyek az ő lirai kiömlései voltak s csak a szigoruan -tárgyilagos fejtegetések szellemét kereste: a kivül álló dolgokról adva -számot, egészen az áldott közömbösség szabad levegőjében volt. - -– „Arról a fejlődésről akarok számot adni, – olvasta monoton hangon, – -hogy ment át az Egyisten imádat három nagy korszakon: hogy született -háromszor ujjá s nyert mind tökéletesebb s nagyszerübb alakot. - -„Kezdetben a család vallása volt. Ábrahám és Jákób istenének csupán egy -családra volt gondjuk és törvényük. Majd a nemzeti vallásává lett Mózes -hatalmas lelke által s a nemzeti vallások legtökéletesebb ősformája -alakult ki benne. Végre az emberiség vallását teremtette meg ebből Jézus -s örök időkre megadta a földön születetteknek a legjobb életfölfogást.“ - -Fölpillantott s meglátta az asszony szemében azt a vak áhitatot, amely -már nem uralkodik magán, s most már egészen tisztában volt vele, hogy -többé nincs kivel beszélnie… Undort és dühöt érzett. Abban a -pillanatban, amint felvillant előtte, hogy szerelemből van hozzá oly -közel, annyira rátapadva, gondolata szálába belesodródva, belefonódva ez -a vén nő, rögtön undort s megvetést érzett iránta. Könyörtelen -ridegséggel tisztitotta ki magából s olyan távol és idegenné lett, hogy -a kurátora, a férfi közelebb volt a lelkéhez: mert férfi és okos és erős -és férfi… Nem mert a kipirult arcára nézi, mert látta a ráncokat… - -– „E csodálatos fejlődésről beszél a biblia – mormogta. – Benne van az -emberiség szellemi fejlődésének mintegy az allegoriája… s veszitse bár -hitelét az emberek előtt minden felekezet, összes tanával és igéretével -együtt, a biblia nem vesziti el belső varázsát soha, mert ebben nem -dogmák vannak, nem követelő, merev theologia, melyben lehet hinni és nem -hinni, mely előtt meg lehet alázkodni, vagy melyet föl lehet boritani: -ebben emberi történelem van, a legsajátosabb szempontból tekintett -történelme az emberiségnek: a könyv iróit minden érdekli, ami emberi, de -különös varázst ad itt minden sornak, hogy évezredeken át, annyi -különféle értékü, anyagu, poézisu, ihlettségü irót elsősorban egyetlen -vonatkozás: az isteni reláció foglalkoztatja…“ - -Vontatva megállott az olvasásban s hirtelen merészen és kegyetlenül azt -kérdezte: - -– Mikor olvasott a bibliából? - -Az asszony mintha megérezte volna a támadást, visszavonult pillái mögé s -körülnézett védelem után. - -– A biblia, – mondta, – ahhoz füződik életem minden nagy eseménye… De -soha nem volt vezetőm… Aki megnyissa… - -Matolcsy ellenségesen lebiggyesztett sarku szájjal nézett rá egy igen -rövid pillanatig, aztán ujra az irás betűi közé furta tekintetét s -rejtőzött, mint róka a bozótba. - -– Asszonynak biblia! – mondta magában. – Soha nem volt nő, aki a bibliát -olvasni tudta volna s erre még kedvesebb lett neki a szentkönyv: -megérezte, hogy ez a könyv a férfiui nemnek ősi vára az asszony állat -leszivó, magához ragasztó hatalmával szemben… Biblia az asszonynak!… -Soha még ilyen szabadon és hatalmasan nem volt megrögzitve az -asszonyi-genus kicsisége és hitványsága, mint a Könyvnek minden oldalán… -Egy ige nincsen ebben a könyvben, mely az asszonynak szólana, amely -zsámolyt nyujtana az asszonyi nemnek fölfelé, az isten felé, a szabadság -felé… Hogy! Hát kell akkor, kell valami nagyszerü isteni igazságnak -lenni abban, hogy a férfiu, aki az Igazság utjára akar indulni, hagyja -el az ő anyját és az ő testvéreit és minden nőt… - -S most aztán valami uj még kegyetlenebb öröme telt benne, hogy a -tanulmányát végig forgassa s kiszedje belőle mindazt a rideg -megállapitást, amit az asszony lelkében netalán élő áhitat lerombolására -alkalmasnak talált: - -– Hosszadalmas fejtegetések vannak itt… ki is fogom hagyni, – mondta s -lapokat forgatott el, – legérdekesebb annak a ténynek a bemutatása, -hogyan lett hát, hogy jött létre a vallás: - -– „A biblia legrégibb könyveit a királyság korában irták össze, a Sámuel -próféta által alakitott prófétai iskolában…“ - -– Kérem, – szólalt meg a papné megütődve. – … Mit jelent az, hogy a -biblia legrégibb könyveit? - -Matolcsy leplezett gunnyal mosolygott. - -– Persze, nagytiszteletü asszony azt hitte, hogy a biblia isten -kijelentése s abban a sorrendben jött létre, amint be van kötve… - -– „A Sámuel által alapitott prófétai iskolában irták össze a biblia -legrégibb könyveit, abból a célból, hogy a papoknak kezükben legyen a -nép őstörténete s a Jehovának a zsidóság iránt tanusitott történelmileg -hires esetei, amelyekre szabatosan hivatkozhassanak a bálványimádás felé -tévelygő (idegen papok javára! – tette hozzá gunyosan, – mert az idegen -istenek imádatától mindig ezért óvjuk a népet: elvész a régi jövedelem…) -szóval, a nép előtt. De régibb följegyzéseket is használhattak, vagy a -hagyományt nem alakitották át teljesen a maguk céljára, mert igen sok -adat maradt a régibb könyvekben, mely őszintén elárulja annak a kornak a -fölfogását, melyben még csak csirájában volt a Jehova-kultusz és ez maga -is annyira hasonlit a bálványimádáshoz, hogy akár annak is vehetjük.“ - -Nem volt megelégedve a szöveggel, még mindig nem volt eléggé brutális és -félt, hogy ha a maga szavaival mondja el, az asszony még észreveszi, -hogy irgalmatlan akar lenni hozzá… Tovább forgatott a papirjai közt s -olvasta: - -– „Ha az egyes korszakokban vizsgáljuk a vallás lényegét és felfogását, -annak a kis mustármagnak növekedését látjuk, melyről Jézus szólt: a -legkisebb minden magvak közt, de ha megnövekedik, nagyobb lesz a -füveknél, végtére hatalmas fává fejlődik, hogy az ég minden madarai reá -szállanak és fészket raknak az ágain… - -„Ábrahám, az ősatya volt az a jó föld, kibe az isten elvetette a magot, -Mózes lelkében lett az nagyobbá a füveknél s Jézuséban a világ minden -madarait ágaira gyüjtő terebély fa.“ - -Most mohón s hevesen kezdte olvasni, mintha megtalálta volna azt a -helyet, amit keres, ami mindent megmagyaráz: - -– „Hogy Ábrahám történeti személy volt-e, eldönthetetlen. Bibliai -szempontból annak kell tekinteni, ő az ősatya, kitől ered a faj és a -vallás, a nép nemzeti érzelme s az istenismeret. Az a sok szabatos -jóslat, amit Ábrahámmal mondatnak, mind későbbi eredetü, valószinüleg -Mózes állitotta ennyire előtérbe, politikai okokból az ábrahámi teóriát… -Mózesnek Ábrahám az a bizonyos erőszakkal csinált klasszikus forrás -volt, amelyből merészen meritett mindenkor ha deus ex machinára volt -szükség“. (Ezt a mondatot magától mondta bele s ugy tett, mintha olvasna -a papirról.) - -– „Ábrahámnak, ennek a jelképes ősnek a valóságban bizonyos hogy házi -istene, fetise volt az az isten, kinek csak Mózes adta a Jehova nevet, -mert odáig semmi néven nem neveztetett: „Mózes II. könyve 13–15. vers: -Ábrahámnak, Izsáknak, Jákobnak ugy jelentem meg, mint mindenható isten: -de az én Jehova nevemen nem voltam előttük ismeretes…“ Az Ábrahám istene -a többi bálványtól csak egyetlenegy lényeges vonásban különbözik: abban, -hogy láthatatlan… Szellemi volt, s ami különösen fontos: egy szellem -volt. Bármikor és bárhogy történt is, hogy valaha, valaki az istent nem -látható tárgyban s ahhoz füzve kereste, hanem láthatatlan szellemben, -amely a magasban, nem tudni hol lakozik: ezzel megadta a vallásfejlődés -határtalan lehetőségét… Mert egy láthatatlan szellem kimondhatatlanul -jobban izgatja a fantáziát, mint bármi látható hatalom… A második az -volt, hogy ezt a láthatatlan Egyistent felruházta mindazzal a -hatalommal, amivel az összes istent szokta felruházni az ősember.“ - -Ujra ugrott egy hosszu kikezdést; csak éppen beleszurta: - -– A görögök és a természetimádásból kiinduló népek, pl. minden erőnek és -isteni tulajdonságnak külön istenfogalmat állitottak. - -Aztán hevesen tovább olvasta, szinte bunkócsapásokkal támadva az asszony -vélt naiv hitét: - -– „Lehet, hogy Ábrahám az eszme kifejlődéséhez mit sem adott, lehet hogy -már készen örökölte vagy vette át ezt a családi fetist: de ő, az ókorban -rendkivül gazdaggá és hatalmassá lett családfő, tekintélyt adott a maga -istenének… Mert Ábrahám csak a saját tulajdonának ismerte ezt az istent. -Ennek csak ő iránta s általa családja iránt van jóakarata s mindenkinek -ellensége, aki őneki ellensége, vagy akinek a dolga az ő érdekeibe -ütközik… A bálványimádás egyik alapvonása az, hogy a bálvány lehet -egyetlen ember személyes istene, lehet egy családé, egy népé, vagy egy -nemzeté, – viszont ezek a bálványok egymás mellett állhatnak, anélkül, -hogy a hivő lelkében kétség támadna, vajjon nem történik-e, hatalmi -érdekösszeütközés közöttök. Azonfelül Ábrahám még nem teremtette ki az -istent folyvást dolgozó, müködő, a sziv redőit spontán elhatározásból -vizsgáló hatalommá: ő neki az isten még csak egy minden pillanatban -készenlétben levő segitség, szellemi buzogány volt, amelyet mindenkor -megforgathatott s amellyel akkor csaphatott le az ellenségre, mikor -akart.“ - -Felnézett az asszonyra s bizonyos megelégedéssel olvasta le annak a -tekintetétből, hogy mégis sikerült ujat és meglepőt és irgalmatlant -mondania. - -– „Az Isten Ábrahám életében kétféle szerepet visz: 1. Nagy jövőt igér -ivadékainak s ezért kultuszt kiván tőlük. 2. Néhány alkalommal pozitiv -esetben segitségére van.“ - -„Az első dolog anachronizmus, melyet utólag tulajdonitottak Ábrahámnak, -hogy aztán hivatkozhassanak rá.“ - -– „A második azonban csak valóságos hagyomány lehet, s teljesen meg is -felel az ábrahámkori istenfölfogásnak.“ - -„Épen ez mutatja, hogy az Ábrahám istene még egészen fetisjellegü volt… -Történt, hogy Ábrahám nagy éhség idején Egyiptomba megy s ott feleségét -hugának adja ki, mert fél, hogy megölik a szép asszonyért. A faraó -csakugyan beleszeret Sárába, elveszi feleségül s Ábrahámnak nagy -jutalmat ad érte. De Ábrahám istene mégis nagy csapásokat bocsát -Egyiptomra. A faraó megtudja, hogy ez idegen nő felesége volt Ábrahámnak -s ezt magához hivatván, így szól hozzá: „Miért tetted ezt velem, mért -nem mondottad meg nékem, hogy ez néked feleséged. Miért mondottad: Hugom -ez: azért vevém feleségül. Most már imhol a te feleséged, vedd magadhoz -és menj el.“ S nagy kisérettel bocsátotta el mindenével együtt. Ugyanez -a történet még egyszer megismétlődik, mikor Sárát Abimélek, Gérár -királya veszi el, de már itt az isten olyan elővigyázatos, hogy -megtörténni sem engedi a bünt, megjelenik álmában Abiméleknek s -figyelmezteti, hogy ne érintse az asszonyt, mert meghal. Abimélek -ijedten védekezik: „Uram, az ártatlan népet is megölöd-e? Avagy nem ő -mondott-e nékem: hugom ő, s ez is azt mondotta: bátyám ő. Szivem -ártatlanságában s kezeim tisztaságában tettem ezt.“… Abimélek okulván az -Ábrahám istenének nagy hatalmán, Ábrahámmal erős szerződést köt… „Esküdj -meg énnékem az Istenedre, – mondá, – hogy sem én ellenem, sem fiam, sem -unokám ellen álnokságot nem cselekszel, hanem a kegyesség szerint, -amellyel én irántad viseltetem, viseltetel te is én irántam és az ország -iránt, amelybe jövevény voltál.“ Ez alatt pedig azt érti, hogy nem -zuditja rá istenének hatalmát többet, valami olyan álnoksággal, mint a -Sára átadása volt.“ - -„Az isten akaratának imilyen nyilvánulása, hogy t. i. ellenségeit még -azért is megbünteti, amit ártatlanul vétenek a tulajdonos ellen, abból a -primitiv ősemberi felfogásból ered, hogy „az én tulajdonom váljék -hasznomra, de ha valaki elveszi tőlem, neki kárára legyen.“ Az ősember -az istent a saját maga s minden tulajdona hü pásztorának tekintvén, tőle -várja e kivánságának betöltését: „az én istenem legyen nekem hasznomra, -s annak, aki engem megkárosit, kárára.“ A zsidók istene mindvégig -megőrzi ezt a szabályt: már nemzeti isten volt, történt Sámuel idejében, -hogy a filiszteusok csatában elveszik a frigyládát a zsidóktól s Asdód -városukba vivén, Dágon templomába teszik mint győzelmi jelt. De a Jehova -összetöri a Dágont, a bálványt s csapásokkal, fekélyekkal, dögvésszel -veri meg a filiszteusok városait, valamennyit, ahol őrizni akarják a -ládát, mig végre is visszaküldik Izráelbe, (1. Sámuel, V. VI.).“ - -„A vallás későbbi prófétái egybeállitván a világ történetét az első -naptól kezdve: egyenes láncolatot kovácsoltak Ádámtól Ábrahámig, ettől -Dávidig, kitől viszont Jézusig. Eszerint Ábrahám Istenét Jákób örökölte -Izsáktól, Ábrahám egyetlen fiától s örökösétől. Még pedig álnoksággal -szerzett jogon. Nagyon nevezetes vallomás ez az első korszak -istenfogalmáról. Ez az öröklés teljesen ugy történt, ahogy pl. egy -amulettet vagy fetist, vagy bálványt lehet örökölni. Mig az apa -tulajdonában van, addig gondot visel őreá s családjára, de ha megfelelő -formaságokkal a tulajdonjogot átadja valamelyik fiának, akkor annak -éppolyan tulajdon istenévé lesz azontul, mint tulajdon istene volt addig -őneki. Még a testvére is idegen őreá, azzal szemben is megoltalmazza uj -birlalójának érdekeit, bár eddig az apa jogán mindketten egyformán -állottak isteni oltalma alatt, Jákób megcsalja atyját és bátyját s -megkapja az istent annak minden hatalmával együtt, kizárólag a maga -számára. Mivel a büvös erejü átadás formailag teljesen szabályszerüen -történt, többet nincs mód, hogy tőle visszavegyék a családi istent az -igazi örökös számára. Jákóbot elüzik ugyan s ő menekül, de magával viszi -Ábrahám istenét, ki az idegenben megáldja munkáját ugy, hogy ő, a -magános bujdosó, évek mulva meggazdagodva, hatalmasan térhet vissza -atyjához és bátyjához, kik nemes lemondással fogadják, Izsák koldusul -hal el, Ézsau idegenbe züllik, Kánaán földjéről, melyet Ábrahám -ivadékainak igért az Ur. Jákób lesz itt örökössé, Ézsau pedig az -edomiták atyjává lészen, idegen és ellenség az Ábrahám istene előtt, ki -uj gazdát talált Jákóbban: a biblia szava szerint uj szövetséget kötött -Jákóbbal, az Izráellel.“ - -– „A következő nemzedéknél már tágult az Isten fogalma és szerepe. -Jákóbnak tizenkét felnőtt fia volt s ő megéri, hogy mindnyájan -családapákká legyenek s Kánaán földjében egész kis nemzetséget -alapitsanak. Mivel az isten Jákób feje fölött áll: minden övéit szárnya -alatt tartja, mig Jákób él, szolgáikkal, barmaikkal. A családnak még azt -a tagját is védi s áldja, aki idegenbe vész saját testvérei gazsága -miatt: Józsefet, akit ezek eladnak rabszolgának, magas polcra emeli, -Egyptom kormányzójává teszi, ugy, hogy mikor Jákób és családja egyszer -csak éhinséget szenvednek, nomád népeknél gyakori csapás, ő segitheti ki -családját, sőt ideiglenes hazát ad nekik az idegen országban.“ - -– „Itt éri utol Jákóbot a halál s ő nagy bölcsességgel, végrendelkezvén, -mind a tizenkét fiára hagyja az Isteni örökséget, még részletekben is -oly határozott megszabással, hogy József helyett két fia álljon be az ő -gyermekei közé, mindenik egy-egy egész jogot nyervén, de Józsefnek még -esetleg születendő fiai már csupán e kettővel osztozkodjanak…“ - -Megállott. Eddig az olvasást szemmelláthatóan saját magának hadarta, -élvezte, valósággal gyönyörködött a biztos és preciz megállapitásaiban s -most nagy világossággal nézett fel: - -– Megvan… Megvan az istenség láthatatlanságának, szellemiségének az -eredete… Heureka, – kiáltotta s mint egy gyerek boldogan kacagott. – -Világos: Még Jákób föltétlenül egy pozitiv fetist vett át. Valami -pozitivumot… Ez az egész preciz jogi tisztaság, ez mind elevenen -bizonyitja, hogy meg volt az a valóságos bálvány… De ez a nagy csavargó, -ez a zseniális fickó, ez a kalandor… Jákób, elvesztette valahol… Azért -hagyta most az összes fiára… Mert egyiknek sem adhatja át valósággal… -igy születik a láthatatlan és mindenütt jelenvaló és mindenható -lélekisten… - -Oly vidámsággal és olyan boldogsággal nézett az asszonyra, hogy ennek -mély szomoruság szállott ettől a szivébe… Az asszony megdöbbenése és -féltékenysége támadt fel az ismeretlen érzéssel szemben, amely -varázslóbb a férfira minden asszonyi mosolynál és igéretnél s bübájnál… -a saját lelki produkciójában való tökéletes kielégülés… - -– Hát nem világos? Nincs igazam? – kiáltott Matolcsy. - -Az asszony soká nézte, majd elfordult s halkan és bánatosan mondta: - -– Kedves Matolcsy… én nem tudom… én nem értek ehhez… Dehát nézze csak: -az Isten… mégis… a jó isten… Mért bántja maga a jó istent?… Maga nem -hisz… kedves Matolcsy?… - -A fiatal pap magasra felvonta a szemöldökét, lassan vonta fel a -homlokára, csillogó barna szemei tétovázva meredtek el az asszony -gyengéd és meghatott vonásain… ez a megjegyzés oly lehetetlennek, -annyira képtelennek tünt fel előtte, annyira váratlanul zuhant rá, -mintha vizsugárral fröccsentették volna szembe… - -– Ne gondolkozzon maga ilyen fájdalmas dolgokon, – mondta az asszony – -kedves barátom… kimondhatatlanul sajnálom magát ezért a rettenetes -önkinzásért… - -Matolcsy megnémulva nézett rá. - -Önkinzás?… Mintha az asszony egy egészen más világból, egészen idegen -nyelven szólott volna hozzá… Önkinzás?… Mikor egy nagyszerü fölfedezés -öröme lobog föl benne… Azt hitte, nevetni fog, nevetnie kell az -asszonyon… Ilyet mondani: már nagyon rosszul volt beállitva előtte ez a -nő: összehuzott szemmel, csaknem nyilt gunnyal s leplezetlen megvetéssel -nézte, csak mert nem érti, nem értheti a dolgot, csak mert nő. - -Akkor hirtelen elpirult. - -Az iró, a tudós, a gondolkodó örök gyávasága lepte meg: hátha nem ér -semmit, amit csinál… Végig villant előtte az egész: gyors hipothezis, -amilyet pillanatonként lehet teremteni: a következő, az egészen -ellenkező lesz… Egy tézis, amit feldobott, mit megépiteni nem tud: hisz -ez az egész csak olyan homilia: hasból, mint a nagyapja homiliái, a -nagy-apját megrázta Mitrovics, hogy példázatnak vette a parilotákat is… -Igy fut ő át tudományos eredmények segitségével korszakokon, amelyekről -mit sem tud, csak mint a távoli harangszó hallatszott el hozzá bizonyos -kutatások eredményei: tudós lenni Fábiánfalván… könyvtár, assirologia, -egyiptologia, a keleti nyelvek nélkül, a keleti vallások összehasonlitó -tudománya… az ős ethnografia… Szédült bele, mi mindent kellene tudnia, -hogy megtudja e hirtelen ötletét állitani… Pénz és utazás és pénz és -tanulás és külföldi akadémiák és pénz és van kétszázhetvenöt forint -készpénz adóssága, a falusi zsidónak és a városi zsidóknak és -mindenkinek és a debrecenieknek, a szabók, a suszter, a butor és még két -és félhónap január 1-éig és akkor be kell fizetni az egész évi fizetését -a lelkészi nyugdijra… meg kell őrülni… s ő bizonyitsa be, hogy Jákób -veszitette el az ősi fetist s hogy Mózes tüntette el a nyomokat, amelyek -igazolták volna, hogy az Isten nem „lélek és igazság“, hanem egy -valóságos, komoly bálvány… és egy krajcárja nincs holnapra s legjobb -volna megdögleni… - -Rettenetesen hosszan és rémülten nézett az asszonyra, aki kimondhatatlan -szeliden s fájdalommal függesztette rá a pillantását. - -– Igen Matolcsy, – rebegte, – a hit… a valóságos hit… a jóisten hite, a -vallás… ezt adja nekem, kedves Matolcsy s ne tudományos kritikát, jaj, -ne a kegyetlen… igazságot… - -Matolcsy reménytelenül nézett a földre: a kutyája szemébe pillantott. -Okos, csillogó barna szemek… Ettől is elfordult: intelligencia volt ez -is és feleletet várt. - -Kinn a Márta hangja csendült fel. Kedves fiatal hang, erre föllélegzett. - - -IV. - -Mielőtt belépett volna Márta, a papné gyorsan oda hajlott az asztalon át -Matolcsyhoz, mintha sietve meg kellene mondania még valamit. - -– Különben még azt akarom mondani Matolcsy, hogy már én rájöttem, én -barátom, már tudom… tudom az okot… - -Csodálkozva nézett rá s nem szólt. - -– Mindennek az okát!… - -S az ajka remegett, mintha akarná is, nem is, kimondani. - -– Mindennek az okozóját… - -Matolcsy zavartan nézett a papirjaira, nem értette az összefüggést a -tanulmányával s szerette volna elrendezni s eltenni az irást, mielőtt -Márta bejön, a papné fölényesen, fájón elmosolyodott. - -– Nem a Mindenség okát, – szólt – hanem a maga szerencsétlenségeét… - -Lehajtotta a fejét. - -– Ugyanaz az ok tett tönkre engem is… - -Matolcsy nem titkolhatta álmélkodását: - -Kis szünet után, kissé fanyarul, kissé könnyesen: - -– Ugyanaz az ember… - -– A kurátor?… – mondta tétován. - -– A kurátor… az csak eszköz… Az csak az ő eszköze… A nyomorult… a gaz… - -S a szeme egészen lehunyódott s az arca fakó lett, csak az arcélén -jelent meg egy kis vörösség. Torz és meduzza vonás jött ki az arcán s -gyülölettel, megvetéssel fordult ki valami félelmes érzés a mélyből. - -– Megrontotta az életemet… megölte… megfertőztette… a nyomorult… a -nyomorult… hogy neki kellett jönni erre is… hogy magát… kedves… - -A szavak töredezetten jöttek ki, rekedten és alig érthetően. - -Matolcsy nem mert ránézni s mégis rajta függött a szeme s a testén hideg -borzongás futkosott… Nem tudta mért, Ardayra gondolt, a falujabeli -földesurra: s valami iszonyatot érzett… ha ennek az asszonynak köze volt -vele. - -– Akinek megvan mindene… pénze, hatalma, ereje… csak ronda buja állat… -az megérzi messziről a tiszta lelket… hogy - -Matolcsy egyre jobban megdermedve, meredt az asszonyra, aki most -megrázkódott, aztán villogó szemmel nézett a fiatal férfira és suttogva, -forrón: - -– Magának gazdagnak kell lenni… előkelőnek… nagy tudósnak… sikerének -kell lenni az életben… irigyelt embernek… egy nagyszerü férfinak… s… az -is lesz!… Maga nem tudja, hogy milyen törpék, milyen törpék az emberek… -hogy mi ez az egész undok élet, hogy itt csak a pénz számit, a flanc, az -hogy ki hol született, minek született: mindenkinek ki van jelölve egy -sinpár, már a születésekor s azon kell haladnia és azon mehet, amerre -visz… De vannak lelkek, akik át tudnak ugrani egyik sinről a másikra s -akkor a más élete elől veszik el az érvényesülés utját… és az a másik -leszorul, kiesik… az nem baj: fő, hogy jó sinre kerüljön valaki… és -hagyja ott a maga régi nehéz utját… Én nem tudom, hogy maga mi lesz: de -én érzem: maga egy nagy ember!… maga egy nagy lélek, aki az istennel is -el tud bánni, hogyne tudna az emberekkel… talán költő, talán tudós… -talán… tudomisénmi… talán pap… egy nagy pap… amilyen még nem volt… Ma -még a pusztában, mint Keresztelő szent János… Krisztus… mindenkinek -kellett a pusztában szenvedni… Mózesnek is… de maga különb náluk: azok -szenvedni tudtak másokért, de maga tudni fog kegyetlen lenni… tud -dühödött lenni… én megéreztem, hogy maga irtóztatóan kegyetlen ember… de -nagy ember… A nagy lelkeknek szabad hóhérnak lenni… csak azok a kis -dőzsölők, csak azoknak nem szabad, akik arra születtek, hogy hóhérok -legyenek, már a lélekzetükkel másoknak a levegőjét szijják el és minden -falat, amit megesznek, a más falatja, de a nagy ember: nem a más -levegőjét fogyasztja el, hanem elfogyasztja a Levegőt, hogy nem marad -semmi… nem a más falatját nyeli le, hanem lenyeli az Embert… fölszi és -lenyel és megemészt mindent: tudomisén, másnak a gondolatát, mint a -veréb a kalászból: kiszedi másokból a magot és csak ő van… én látom, -hogy maga egy ilyen nagy ember… és én leszek az a váltó sin, nem tudom, -hogy hiják a pályaudvarokon, amivel a vonatot áttolják idegen pályára… - -Ezt mind oly halkan, gyorsan és szájának oly merev vonaglásával mondta -el, Matolcsy teljesen kiegyenesedve és mereven ült a helyén és csak -nézte. - -– Majd egyszer elmondom… – szólt az asszony és két kézzel két felé -simitotta az arcát s ugy hagyta azt a tenyerében, mint egy beteg csibét… -Sápadt volt s fakó… s Matolcsy most megint szerelmes volt bele… már -ismét gyöngéden és meghatottan nézte s ugy szerette, hogy ennyire öreg -és fáradt és ráncos a szeme… ugy szerette, hogy tul van a szerelem -lehetőségén s most már kételkedett benne, hogy az asszony megcsókolta -őt… - -– Kis falu papnéja… mondta magában, – mennyit szenvedhetett, mit élt… -egy kis papné… és mi lakik benne… - -– Márta, Márta! – kiáltott aztán, kis szünet után az asszony. Mintha -kész volna, megönnyebbült volna. - -– Anyukám, anyucikám, – kiáltott vissza a tornácról a kislány, aki nem -találta őt. - -A papné a kézimunkáját ölbe vette, kiteritette. Mosolygott, befelé -mosolygott, egyszer sem nézett a fiatal emberre. Valami állandó mosoly -volt az ajka szélén, amely emlékeztetett most a keleti szobrok -érzékfeletti mosolyára. - -– Jé, maga itt? – sikoltott fel Márta. - -Matolcsy félszegen állott fel. - -– És hogy kuttognak itt!… no de milyen csendben lappangtok, anyuci! - -– Kezét csókolom, – mondta Matolcsy, a hangja idegesen rekedt volt. - -A papné fel sem nézett, az arcán még erősebb volt a dermedt mosoly. - -– S milyen csönd! A tiszteletes ur talán prédikál? – szólt a kislány, -aki csak ugy összevissza beszélt s profán volt, mint egy kismadár. - -– Mit csinál Margit? – szólt az anya, aki gyorsan felpillantott s a -fiatal ember arcán megnézte, mennyire üdült fel a lány csacsogó -napsugaras hangjára. - -– Jaj, az egy drága teremtés, – szólott Márta. – Ugy hijtam, hogy -jöjjön… – s kicsapta az asztalfiókból a saját kézimunkáját az asztalra – -tele csapta vele, lányillattal, lányfényességgel a fiatal ember szemét. - -– Szeles vagyok anyuci?… Bocsánat: szokásom… - -Érezni lehetett rajta, hogy erővel csacsogni akar. - -– Miljő kérem, husvétkor kezdtem: husvétra már készen is lesz… - -A fiatal ember enyhén mosolygott, mint bácsi a gyereken. - -– Egészen az apja, – szólt a papné kissé feloldódó könnyebb mosollyal. - -– És ez egészen a mama, – feleselt a lány a kézimunkáját mutatva, – -minden öltés anyai felügyelet alatt készült, kérem. - -Szélesen és vidáman nevetett, apró fehér foga a piros inyekkel viritott. - -A fiatalember ugy türte a furcsa szókat, mintha rozmaringszállal -csapkodták volna, minden ütésnél illatot érzett. - -– Jaj istenem, csak már egyszer olyan hibát tudnék csinálni, hogy a mama -megvonná tőlem az örömet, hogy kézimunkázzam. - -Matolcsy kissé fölnevetett: - -– Nálunk volt a püspöki hivatalban egy… kollegám… – mondta halkan, -simán, – aki nagyon nem szeretett irodában dolgozni s ahányszor -berendelték, mindig csinált valami baklövést, csak hogy kitiltsák… Nem -szeretett az illető ur az iróasztal mellett ülni, számokat összeadni, -azt különösen nem… - -– Hát annál jobb is kurizálni, – szólt Márta. - -Matolcsy odalesett a papnéra. - -– Nem is volt rossz gusztusa, – folytatta pityegve Márta, – gratulálok -annak az urnak. Küldje ide. - -Ugy tett s ugy kacsintott, hogy egész biztos benne, hogy az „illető ur“ -itt ül. Miklós most először életében, magára vállalta egy idegen ember -léhaságát. - -A papné föl is nézett. Csak egy igen kis pillanatra vetette föl a -szemét, de Miklós rákvörös lett. - -– Ha találkozik vele, adja át neki szives üdvözletem, – mondta Márta. - -– Jó, – bökkentette Miklós csakazértis. - -– Kezet rá. - -S odanyujtotta kezét. Miklós mit tehetett, nevetősen odanyujtotta a -kezét. Abban a pillanatban mikor a lány kemény kis barna kezét megfogta, -a papné ujra fölnézett s ő ujra még egy fokkal vörösebbre gyult ki. - -A kislány elkapta a kezét s ugy tett, mintha a selymek közt kutatna. - -– … Pardon a lábára léptem? – mondta pár pillanat mulva, s a szemébe -kacsintott. - -– Kérem… - -– … s egyszersmindenkorra elengedem, – kacagott fel a kislány végre -kibuffanó nevetéssel s a válla közé huzta a fejét. – Mint a multkor -Görömbey bácsi… – s elkezdett hahotázni. Annyira furcsa s feszült volt a -hangulat, mint az iskolában délutáni vallásórán… Itt volt a multkor, és -igy véletlenül rátanáltam toppanni a lábára. Pardon! mondom, azt mondja, -csak tessék!… Nahát abban a pillanatban csak az Isten őrzött meg, hogy -szót nem fogadtam s jól rá nem ugrottam szelességemben a lábára, de jól: -a tyukszemére, sarokkal! aj de finom lett volna… - -S elkezdett menthetetlen vigsággal hahotázni. - -Miklós nevetgélt, halkan, fojtva a kacagást, s hirtelen eszébe villant, -hogy ugyanilyen anyásan nevetgélt az előbb az ő csacsogásán a papné, -mikor a nagyapjáról diskurált. - -A papné megreszketett valami hirtelen rémülettől s a lányára nézett, -oldalról, lefelé fordult szemmel s várakozó ellenségességgel, a lányára, -aki virult, mint virág a napon. - -Egy kis csönd volt. - -– Ismeri Pap Jancsit? – kérdezte egyszerre Márta. - -– Azt a hosszut, – mondta gyanakodva Miklós. - -Márta hangosan felkacagott. - -– Épen azt: gólya fészkel a tetejébe… Most tette le a káplánit. - -– El is bukott. - -– No nézze az nem is lehet. - -– Miért? - -– Nem is mert neki menni. - -– De jól ismeri. - -– Ja, már kétszer volt itt legátus. - -Márta kissé felhuzta a szemöldökét, elgondolkozott felpittyesztette az -ajkát. - -– Hát az olyan gyáva? – mondta magát megcáfolva s némi érdeklődését -elárulva. Aztán hirtelen szokott váratlan nevetésével mondta: – De csak -a professzoroktól fél… - -– A lányoktól nem? – mondta Matolcsy s érezte, hogy ennyire közvetlen s -egyszinvonalon még sose volt lányhoz. - -– Na! – kiáltott fel Márta s végnélkül kezdett vihogni, mintha a -nevetése emlékekbe fulna. - -Matolcsy ellenségesen emlékezett vissza Pap Jancsira, aki két évvel volt -nála lejebb s hirtelen éles szemmel kereste a Mártácska arcán valami -sebtiben, sötétben odalopott csóknak a helyét. - -A papné szigoru szemmel nézte most a fiatal ember arcát s látta, hogy -most nem veszi észre, hogy ránéz. Vér szökött fel az agyába s egy -pillanatig összeszoritotta fogait, akkor a lányra nézett: - -– Margit semmit sem üzent? - -– Mit? - -Kis csönd lett. - -– Ki az a Margit? – kérdezte Miklós, mert érezte hogy el kell háritania -valamit magáról. - -– Az uj tanitónőnk! – szólt gyorsan Márta, – nagyszerü lány. - -Az asszony ránézett: - -– Az nem „nagyszerü lány“, az egy tökéletes kis teremtés, – mondta. – -Most végezte a tanitónőit, olyan fiatal, hogy a diplomáját még nem is -kapta meg, de olyan önálló, hogy eljött hozzánk… és kifogástalanul -megállja a helyét… Karakter… Finom, eszes és amellett naiv, bájos, -komoly lény, ugy tud gondoskodni magáról!… Mondhatom, nem ismerek hozzá -hasonló nőt: ideálja annak, milyennek kell lenni egy nőnek… sőt egy -igazi embernek… - -Mikor azt mondta, hogy milyen jól tud gondoskodni magáról, Miklós ujra -elpirult és felvillant benne, hogy ez a tanitónő… ez az a titok, amit az -öreg papné neki akar ajándékozni, amivel meg akarja menteni, uj sinre -vinni… valahogy az első villanatban kellemetlen volt, de már a másikban -mindaz az érzés, amit fel tudott benne kelteni a papné, reményt a -jövőben, hitet az okosságában, az mind áthárult az ismeretlen fiatal -lány felé s már akarta látni, már huzódott feléje… s félt tőle, már -röstelte magát előtte. - - -V. - -A vacsorának vége volt, kissé lustán és elbágyadva nézte a morzsákkal -teleszórt asztalt, a fehér abroszon néhány fehér tányér csillogott s -poharakban a sárga bor. - -Már ködös volt kissé a feje az aránylag bőven bevett alkoholtól. Délután -is ivott, most este is. Mélyen le volt hangolva, de igyekezett békésen -mosolyogni. - -Az öreg pap beszélt, pohara fölött az asztalra könyökölt s öblösen -mondta: - -– Én politikával nem foglalkozok. Mit nekem a politika. Az is szamár aki -beleüti az orrát. A politika barátom az szép is volna, jó is volna, -csakhogy nem lehet ott semmit se csinálni… A nagybirtokosok… Voltam én -már választási elnök is, voltam kortes, voltam minden: bár ki tudnám -magam huzni belőle… Vót egy nyári választás: mikor az embernek legtöbb -dolga van, akkor neki kell állani, hogy a grófot megválassza a nép… vagy -Tuhutum Zsigát, vagy… Ardayt… szóval valamelyik nagybirtokost, akinek -még ez is kell… vagy ha nem kell nekik, hát az, akit ők maguk helyett be -akarnak küldeni… - -– Hja a dzsentri uralom, – mondta Miklós, aki gyakorlatból még semmit -sem tudott erről a kérdésről, ellenben, mint minden debreceni diáknak, -ki volt alakulva valamelyes, történelmi tanitásokon alapuló kissé -konzervativ felfogása, amelyet egy kevés uj és szociális idea tarkitott. -Amolyan „negyvennyolcas“ ideologiába oltott modern szocialista szavaló -volt, mint a többiek: aki még azonban nem vont le konzekvenciákat. Azt -hitte a fején találja a szöget. - -Az öreg pap kicsit, kicsinylően elmosolyodott: - -– Dzsentri!… kedves öcsém… a dzsentri uralom: az csak olyan pictus -masculus: a dzsentri uralom csak arra való, hogy végrehajtsa a -nagybirtokosuralom akaratát, az csak egy olyan adminisztrativ gépezet. -Hát persze igy együvé vannak forrva, mert egymást támogatják: a nagyurak -fenntartják ezeket, ezek meg szolgálják azokat… De istenigazába ugy van -a valahogy, hogy a grófék nagyon tartózkodnak a dzsentritől, sőt -mondhatnám sokszor nem is palástolják, hogy mennyire megvetik őket… Azt -hiszed, hogy csak egy Arday is egyenrangunak nézi magát a -vármegyeiekkel, a szük zsebü köznemesekkel? pláne, aki hivatalból él? -pláne amék rusztikál százötven holdon? s maga hányja a trágyát a -szekérre?… A dzsentrit, azt barátom a polgárság tartja fenn: mert az nem -tudja, hogy hogy áll a bál… a polgárságnak a közvetlen elnyomója még -mindig a dzsentri, hát ő annak jár a kedvébe… Ő csak azt tudja, hogy -minden megyei hivatalnok dzsentri… szolgabiró, vicispán, árvaszék, mind… -mert a vármegye még ma is olyan, mint egy középkori lovagvár, olyan mint -egy külön falu… a falu közepén… és aki ennek tagja, az itthon van… annak -privilégiuma van… annak lehet munkanélküli hivatalba jutni s az benne -van abban a maffiában, amelyik a politikai hatalmat a markában tartja, -monopolizálja… igy az egész államot… Épen ezért ezek még most is az urat -játszák s egyszerüen megvetik a termelő munkát… ezek csak uszni akarnak -a meleg napos vizben… s ha valaki megpróbál velük konkurrálni a -mandátumoknál, vagy az uri szinekuráknál, hát az arrogáns betolakodó… -azt ki kell dobni: mert Árpád apánk azért foglalta el ezt az országot, -hogy Kecskeméthy Jóskának kárbecslő hivatala legyen, mikor elment a föld -és hogy Ardaynak kitartó lelkes választója legyen az a hatszázötvenöt -nagygazda, aki itt választani szokott. - -Éles volt és epés, de épen ez ugy tünt föl a beszédében, mintha -személyes harag volna benne. - -Matolcsy nem tudta mért, de ahányszor az Arday nevét kimondták, mindig -megijedt: mintha nem illenék ezt a nevet ebben a házban kiejteni… - -– Én még nem ismerem ezeket a dolgokat, – mondta s kissé borzadva -gondolt rá, hogyha meg kellene ismernie. - -– No én meg már meguntam: torkig vagyok vele, hogy ugy rendelkeznek az -emberrel, mintha kocsisa volnék, bérese, vagy gazdatisztje… Kiadja a -parancsot… nem is lehet arra gondolni, hogy az ember ellenszegüljön… Itt -a pap az uraság cselédje, az orvos az uraság cselédje… az orvos a -grófnak a tanyáira jár, körorvos és ő látja el az összes beteget a gróf -minden tanyáján: kap érte fizetésül százötven forintot egy esztendőre!… -Ezért meg kell neki tenni legalább száz utat, kocsin, télen, nyáron, -esőbe, hóba… Hát kérlek ez az orvos nem szólt semmit, végezte a dolgát, -de elkezdett olyanokat mondani, hogy a cselédlakásokat fedni kell, mert -behull az eső, dohos a fal, penészes, virágzik a tüdővész, hogy épiteni -kellene uj házakat, patikát kellene felállitani, járványkórházat -követelt… Micsoda! kikiáltották cucilistának, a grófkisasszony nem -engedte hogy megfogja a pulzusát… szóval el kellett mennie: pedig -körorvos, semmi köze a grófékhoz, csak ép az volt az uzus, hogy a -körorvos százötven forintért levette azelőtt a grófék fejéről azt a -gondot, hogy még a cselédségre is kell gondolni… Itt a csendőr is az ő -szolgájuk, komenciót kapnak az uradalomból, tüzifát, bort, szántót, -kaszálót, káposztást… tessék akkor feljelenteni az uradalmat, hogy -tüzveszélyes… Az én parasztomat megölik a büdösök, hogy ha kifolyik egy -dézsa viz az utcára, vagy ha nincs tele hordóviz az udvaron: menjen be a -grófékhoz és nézze meg mi van ott… A csendőrnek nem szabad belépni a -grófi területre: ez igy van hallgatólagosan elintézve… - -– És ezen nem is lehet változtatni? – kérdezte Matolcsy, akiben kezdett -felgyülni az indulat. - -– A, fenét lehet. Ki változtat rajta, én változtassak?… Én, a pap, én -tegyem ki magam valaminek?… Édes fiam: a vármegyével szemben mindenki -gyáva és mindenki alázatos… Itt vannak ezek az ujak, a bérlők, a -kereskedők, a gyárosok: ezekbe még annyi önállóság sincsen, mint egy -parasztba, mert a magyar paraszt bizony a szemébe néz az urnak… no, nem -is szeretik… Bent a városban is: az ujjadon megszámolhatod a nagy -családokat és ugy uralkodnak az egész polgárságon, mint a koronázatlan -királyok… Az ő kaszinójuk az uri kaszinó, az ő társaságuk az egyedül -elegáns társaság, ami az ő kobakjukba bekerült: az az uri emberekre -egyedül irányadó gondolat, az ő politikájuk az egyetlen hazafias és -nemzeti politika, az ő klikk-érdekük után igazodik a falusi, a városi, a -megyei, vagy a vidéknek s az egész országnak a politikája… Hü, az a -kereskedő, vagy iparos, akivel kezet szorit egy ur: arról azt nem lehet -lemosni, azt a boldogságot, a zsidó ügyvéd aki tarokkozhat az -asztaluknál, a fiatal lateiner orvos, aki ingyen gyógyithatja őket, a -lapszerkesztő, aki az ő dolgaikról dicshimnuszokat irhat: az mind meg -van dicsőülve, hogy ő abban a boldogságban részesülhet, hogy… A -bankigazgató, akit választás előtt ebédre hijnak meg, és az asszonyok, -ennek mindnek az asszonya, akikkel a dzsentri hölgyek néha, közös -jótékonyságot csinálnak, persze a letegeződés és a vizit-visszaadás -kellemetlen formaságainak mellőzésével… Van itt fiam, valami nagyszerü -dolog, ami tulajdonképen imponáló… ezek az urak: ezek tudnak urak lenni. -Ha nem tudnak gazdálkodni, ha nem tudnak okszerüen földet müvelni (ezer -esztendő óta egyébből nem élnek s még ezt az egy mesterséget se tudják. -Akárki, aki elfogulatlan fejjel neki megy a gazdálkodásnak, három -esztendő alatt szebb eredményt produkál, mint ezek az évezredes gazdák…) -Hanem ahhoz az egyhez értenek, hogy kell urnak lenni… Maguk közt -fesztelenek és kedvesek és vidámak és aranyos népek: de ahogy a katona -megismeri száz lépésről a katonagallért, hát ezek megérzik száz -lépésről, hogy hány őse van valakinek és milyen elbánást érdemel… ha -közülük való, az első percben frer et koson, ha nem közülük való, akkor -lehet szép, lehet müvelt, lehet gazdag, (no ezt az egyet még -megbocsátják ugyahogy) de olyanok hozzá, mint a jégcsap… Nem árulják el -a kasztot… Azokat a nagy kegyeket is: hogy néha szóba ereszkedjenek -egy-egy közönséges, maga erejéből lett polgárfélével, csak a polgárság -legbefolyásosabb rétegeiből valók kapják meg, de a kisebb polgárságról -nem is vesznek tudomást… elég a kolomposokat magukhoz édesgetni… A -többinek csak ki kell adni a jelszót, hogy „veszélyben a haza!“… és ha -ez mind nem használ: akkor jön a „társadalmi bojkott“… lovagiasság… Mert -ha a főbiró valakinek nem köszön: akkor az lőjje főbe magát… Az öcsémnek -öt neveletlen gyereke volt és nem akart párbajozni Töhötöm Bandival, aki -a kaszinóban mindig arról adomázott, milyen nagyszerü vadász… Azt mondta -az öcsém: ha én meghalok az én gyermekeimre még egy rongyos nyomorult -vármegyei jegyzőség sem marad… legfeljebb dijnok lehet az adóhivatalnál: -nekem élni kell… megjegyzem, bevallom, hogy az én apám iparos volt, -olyan mint a többi mesterember, vasárnap ivott, hétköznap dolgozott, -mint egy állat, egész életében nem volt semmije, élt egyik napról a -másikra: de minket kitanittatott… én pap lettem, aztán én segitettem az -öcsémet: ő ügyvéd lett… De én meg is mondtam az öcsémnek, az istenért, -meg ne tedd, hogy ne párbajozz: vagy meg vagyunk halva, mindaketten… - -Valami nyugodt derüvel nézett maga elé, aztán tele töltötte a poharakot -s felhajtotta a magáét. Miklós alig izlelte meg a borát. - -– Hát bizony kedves öcsém, – törülte meg nagy kopasz fejét ez a -robusztus nagy ember, akiben csupa realitás volt minden érzés és -gondolat s hiányzott a humor, a játékos kedv, a könnyü szórakozás és -mégsem volt komor és nehéz: egy darab hatalmas magyar élet volt, -rendithetetlenül erős és termékeny, napsütéses és igy sulyos kötött -talajával is derüs, – itt nem lesz jó okoskodni. Szemet kell hunyni az -uri panamáknak és ne tessék kokettirozni a hazafiatlan elemekkel… -Utóvégre olyan keveset kivánnak tőlünk, annyit csak meg lehet tenni, -hogy szótlanul engedjük, hogy az elegáns, uri bruderek elfoglalhassák az -ő szolgabiróságaikat és képviselőségeiket s hogy a közügyeket, meg a -vadászataikat elintézzék… Ne demagógoskodjál: ha ugy látod, hogy ezt -elsősorban a paraszt sinyli meg, mi közöd van neked a „buta és sunyi“ -paraszthoz? illő szerénységgel lelkesedjél azért a politikáért, amit ők -esetről-esetre kijelölnek a számodra és siess bizalmat szavazni, ha -valami Katilina-féle existencia meg akarná zavarni a vármegye -hagyományos egyetértését és bizodalmát a főispán providenciális -bölcsességében. Ezt a kis szolgálatot csak megteheted azoknak, akiknek -ősei oly szivesek voltak, hogy Árpád apánkkal elfoglalták neked ezt a -tejjel-mézzel folyó szép országot… pszt… arról pedig egy szót se, hogy -az Arday nagyapja Bach-huszár volt és hogy az egyik főbiró ur nagyapja a -velünk különben is rokon kazárnemzetséghez tartozott… Fő az, hogy most -is éjjel-nappal őrködnek a hon épségén… Ilyenformán édes fiam, ha -megteszed eme hazafias kötelességeidet: ne félj, nem lesz semmi baj az -adókivetésnél, elveheted a tanitónőt s gyermekeid lehetnek kvantum -satis, csak bird faluról neveltetni őket: a kislányod felléphet az -intézetben az alispán kisasszonnyal élőképben, a sógorodat behozhatod -körorvosnak, ha nincs épen nagyobb protekcióju jelölt, de ha már -sikerült megmutatni, hogy mégis valaki vagy, majd a nemzeti -ellenállásnál, vagy az árvizkárosultak segélyezésénél bizottsági tag -lehetsz és ha bajba kerülsz… elvégre gyarló állat az ember, – -számithatsz a feljebbvalók jóakaratu elnézésére… - -Az öreg ur megtörülte a homlokát, nagyon melege volt s ejtőzve ült nagy -karszékében, amely gyékényfonásu volt s a széles támlája gömbölyüre -kopott, mert folyton markolászta beszédközben. - -Miklós szerette volna megkérdezni, hogy vajjon ő mennyit vont le saját -magára nézve ezekből az elvekből, de nem akarta megbántani. - -Csak valami mély lehangoltság maradt rajta az egész beszélgetés után. A -papné szórakozottan nézett maga elé, s egész este nem mozdult, mintha -elvesztette volna magát, mit sem hallott az ura beszédéből, nyilván -számtalanszor hallotta már s egészen ismerte s még jobban ezeket a -dolgokat s nyilván régen levonta magának a konzekvenciákat, nemcsak az -elmondott igazságokra nézve, de az urára vonatkozólag is, aki -megbékélten tudott élni ez elvek mellett. Márta egy ideig hallgatta a -beszédet, a nélkül hogy a legcsekélyebb érdeklődést keltette volna az -benne, aztán a képeslapot forgatta s nézegette, ami most jött a délutáni -postával. - -Az a közönyös, unalmas elteltség fogta el, mint mindig az embert, ha -olyanok ontják magukból a fáradhatatlan életbölcsességet, akiket -valamely benső figyelmeztetésre nem fogad el az ember sem bölcsnek, sem -méltónak ilyen igazságok hirdetésére. Ugy hat tehát a beszédjük, mint a -verkliszó vasárnapi forró délutánokon. - -Mért élnek egyáltalán az emberek, vagy ha élnek, mért nem élnek -emberileg: mért él mindenki nyomoruságok, bajok s lelki kétségek között, -amit ma a papné feltárt lelkéből, elég lett volna egy életre tünődésre -és meghatottságra s még sem fakadt szeretet belőle, talán csak szánalom, -vagy az sem, inkább valami kis tisztelet és respektus e nő belső -értékeivel szemben, amit a pap beszélt, az elég lehetett volna rá, hogy -arra birjon egy fiatal embert, hogy kivándoroljon ebből az országból és -embergyülölővé tegyen s mindaz egész elvesztette előtte, benne a -hatását, mert egy pillanatig sem érezte meg a férfiunak lelkét, aki -vállalja a gondolat felelősségét, talán kissé mégis örült az -értelmességének, amely ezt a mezei gazdát valamivel magasabbra emelte -előtte, mint amennyire eddig taksálta. S a kislánya, ki most hangtalanul -s nyomtalanul volt jelen ebben a családi társaságban, ezen a furcsa -falusi éjszakán, ahol mindenki távol és külön volt egymástól, -gondolataiba vagy belső életébe rejtőzve s az unalom sivatagjai -választották el őket egymástól… Ez a kislány is idegen és senki volt az -ő számára. Kacagó kis arca, mint a szomszéd kertjének értéktelen kis -virágja, kis lelkének illata, mintha egy pillanatra messziről idecsapja -a szél: kellemes egy izig, aztán elfeledi az ember s nem gondol utána, -honnan jött, mi az… - -Hogy élnek, s hogy élnek ezek az emberek… Mért, mire? hogyan?… Semmi -közük egymáshoz: igy élni valaha!… idegen nővel az oldalán… idegen -gyermekekkel körülvéve… a nyugalomban maradhatás boldogságát edzett -közöny köpenyében védve… elszigetelt érzésekkel, hogy soha ki ne süljön, -ki ne robbanjon semmi, hogy csak a levegőbe tünjenek el, áramveszteségbe -csapódjanak le a felgyült feszültségek… Mért beszélne másért a pap, mért -öntene ki magából ily keserü és sulyos gyülölettől áradó dolgokat, -amelyeknek egyetlen mondatáért sem állana helyt szükség esetén… egyetlen -szavát nem fedezné vérével és életével: de meg kell könnyebbülnie; kell, -hogy legalább felelősség nélkül kiadja magából azokat az érzéseket, -amelyek a hallgatag és gondolkodó embert szét tudnák vetni… - -– És ezen változtatni nem lehet s nem fognak soha, mig csak a mai világ -fennáll: Ha államositják is a megyét, akkor is csak ezt fogják -folytatni: ki hozza a voksokat, ha nem lesz meg az edzett kortes faj. -Azt nem lehet rábizni másra, csak a dzsentrire, mert ez tudja… Ez -barátom, ez egy elsőrangu mandátumgyár: megérdemlik a megyétől, hogy az -meg stipendiumos tápintézetük legyen. - -Matolcsy idegesen helyeselt s bólogatott s közben arra gondolt, hogy a -papné mentő angyalnak adja magát: s nem hivta meg vacsorára a kis -tanitónőt… Pedig annak a kedveért maradt, azt hitte, ez lesz az ajándék, -amellyel meg akarja őt lepni… - -Ah, ez az egész nap: elveszett az illuziója saját magában, kiábrándult -az értekezése nagyszerüségéből s mint büzhödött holttömeget őrzi már -csak a sok papirt a zsebében, fél, hogy napfényre ne jöjjön csak a nyoma -sem… Kiábrándult az emberi jóságból, a női sziv angyali valóságából: a -papné, a vén asszony, személyi vonzalomból játszotta a fenkölt lelket… -Kiábrándult a jövendője minden lelkesitő szépségéből: unalmas, tespedő -élet, fásult és elgyötört sziv kilátástalan tengődése… - -Szótlan, mosolyt erőltetve koccintott a házigazdával s elforditotta a -szemét, hogy megelőzze a papné meleg pillantásait, amelyeket olykor -kénytelen volt elfogni és valami hazug szinleléssel viszonozni… - -Csüggedten nézett maga elé, mit vár ezektől: mindenki csak kapni akar s -adni soha soha, ezt már tudja jól… Mit adhat egy fiatal ember, akitől -elrabolták már mindenét: az életét, az illuzióit, a jövő álmait… - - -VI. - -Amint reggel felébredt, már szomoru volt. - -Idegen helyen ébredni mindig kellemetlen, sajnálta, hogy tegnap délután -itt maradt: haza kellett volna mennie. Most napfényen, melegben, emberek -szemeláttára visszagyalogolni a falujába… Jobb volna misszionáriusnak -menni a vadak közé… Legyintett: az sem volna jó… - -Kinn marhák bőgtek az udvaron s amint ingben az ablakot kinyitotta, a -tegnapi cselédlány ott állott s rávigyorgott. - -Egy ideig szórakozottan nézett a lányra, akkor észrevette, hogy jól esik -neki. Friss volt, ruganyos, olyan ártatlan és reggeli vidámságu, mikor -már régen tovább ment a tehenekkel, még mindig érezte a piros arcát, a -vizesen fésült, hosszu fonatban vállán lógó barna haját, s arra gondolt, -mikor kap már egyet ezek közül a nők közül, akik oly csodálatosan -hemzsegnek, nyüzsögnek az életben s az ember nem tudja, voltaképen mik -is, mire valók, mért vannak egyáltalán… - -Leült az ágy szélére. A kollegiumban lustán szokott öltözni, ha -vakációja volt, egész nap ellógott mosdatlanul, fésületlenül… Most csak -a friss viz ébresztette fel… Amint belenyult, előbb összeborzadt, aztán -szerette a hideg vizet, ahogy a testét végigizgatta… Soká mosdott, -mosakodott, öblögette magát, kezét, karját, nyakát, fejét, mint a kacsa -s egészen felfrissült… Mikor már meg is törülközött a vastag, puha, -bolyhos szövésü kendőben, egész más ember volt. A törülköző végére az -volt kivarrva: „Jó reggelt!“ Bizonnyal Mártácska: látta, hogy feküdt a -puha nagy kendő a lányka puha ölében… A cseléd szokta erős markában -mosni: látta, hogy mozog a lány teste a mosóteknő fölött… - -Már fel volt teritve az asztal a tágas előszobában, mikor kijött. -Aranyszegélyü kávéscsészék voltak felrakva, sárga abrosz, sárga -szervéták, egészen könnyü és finom szin… Milyen vidám s üditő; mindig -gyülölte a sárga szint, félt tőle, a nagyanyja valaha, kisgyerekkori -emlék, zsidószinnek mondta: azóta valami megvetés volt benne a sárgára s -most egész el volt tőle bájolva, uri és finom és jóleső volt neki. - -A kutyája állott a küszöbön s boldogan ugrott a térdére… Kicsit -undorodott a kutyától, félt is tőle, nem szerette: ugy tartotta maga -mellett, mint egy ellenséget, állatot, vadat, félelmes emlékét -állatiságunknak, nem tudta emberszámba venni, pedig ember érzéssel, mint -életnyomorultat tartotta el. S nem tudta állatnak, rögnek, fadarabnak -tekinteni: gondot okozott neki, ennie kellett adnia?… S a kutya félt -tőle, sohasem bizalmaskodott, nem értette, most mi ütött hozzá: aztán -meghatotta a dolog… Szegény kutya, ez is idegenben érzi magát?… s igy -megörült, hogy meglátta a maga ismerősét?… - -– Szervusz, – mondta neki elmosolyodva s leháritotta magáról. - -A kutya azonnal, a legkisebb ellenállás nélkül félre kotródott s ez -megint meghatotta. Hogy nem neveletlenkedik, nem erőlteti a szeretetet, -a testi érintkezést, ami pedig ugy látszik, annyira jól esik neki. - -– Szervusz, – mondta ujra s olyan gyöngéden, amilyen hangot még sohasem -adott, – te bolond, te… – s megsimogatta a kutya kerek fejebubját… A -kutya csaholt és ő neki könny szökött a szemébe. - -Aztán megszagolta a kezét, büdös volt a kutya szőritől, fanyalogva -mosolygott: - -– A jósziv nem veszi el a büzt… – mondta aforizmásan. - -De egész megenyhülten ment ki a tornácra. - -Milyen nagy gazda ez a pap! Szép nagy ház, oszlopos tornác, derék tágas -udvar s bent finom uri butorok… Az ő nagyapjánál, azazhogy az apjánál -(mert hisz ez szegény ugy élt, ahogy a nagyapjától örökölte az életet) -hire sem volt efféle uras módnak, csupa ócska holmi, sötét, közönséges, -megunt polituros butorok… Ha ő megházasodik, modern butort vesz… Még -ennél is modernebbet, amilyen itt van… Ah, megtudná ő mutatni, hogy kell -élni… - -– Jó reggelt! - -Persze, hogy Mártácska volt. - -– Kisztihand, ilyen jókor fenn van? - -Márta csengően, édesen felkacagott. - -– Mikor volt az!… Maga valami álomszuszéknak tart engem? - -– S maga rossz embernek tart engem? - -Mártácska elgörbitette a száját s huncutosan szólt: - -– Nahát nem épen a legjobbnak, – nevetett, – de én olyan jószivü vagyok, -hogy még magáról sem tudok rosszat feltenni. - -– Püff, – mondta Miklós önkéntelen s ezen mindketten soká nevettek. - -– Márta! – szólt bentről a papné. - -– Tessék? - -Márta beszaladt s Miklós illőnek találta, hogy körülnézzen egy kicsit az -udvaron, kissé pedig menekült a papné reggeli mosolya elől. - -A tehénistálló előtt egy öreg magyart látott, szemébe huzott széles -kalapban állt, a kalapja száz esztendős lehetett, nem volt se zsinórja, -se formája, vastag s fényes volt, mint a bőr, feltünt neki értelmes -arca, nagy horgas orra. - -– Jó reggelt. - -– Aggyonisten, – mondta az ember s az ujját a kalap széle felé -billentette. - -– Hány darab marha van? - -– Tizennyolc. - -Benézett az ól ajtaján s a trágya éles és nem kellemetlen szaga melegen -csapta meg. Kint párás volt s kissé éles a levegő, vizcseppek özöne volt -lecsapódva a pókhálókra s a füszálakra. - -– Most nincs itthon csak három darab, – mondta az ember. - -Miklós nem értett hozzá, nem bánta. Neki az is mindegy lett volna, ha az -egész istálló tele van. - -– Maga ide való? – szólt inkább az emberhez, aki kicsit idegen volt -neki, formára, jó pásztor-alak. - -– Nem én, uram. Szikszóra, ha tudja hol van. - -– Kassa mellett. Tudom. - -– Arra, a. - -– Hogy kerül ide? - -Az ember kissé megmozdult. Olyan nyugodtan állott, mint egy nomád -törzsfőnök. - -– Elhozott a balsors… Mer hogy nálunk a napszám kicsi volt, huszonöt, -harminc krajcár, egynehányan felszedelőzködtek, hogy gyárba mennek -Miskócra… Nekem is mondták: gyüjjön Gábor bátyám, forint huszat -keresönk… Igy elgyüttünk. Gen de szappangyár vót, osztán má másnap -négyen elszöktek a szagtól, csak magam marattam e, egy valamékkel… De -nekem is elég vót három hónap, akkor ugy került, hogy ehhez az Ardayhoz -kerestek aratókat azon a tájon. Azokkal elgyüttem. Ott vótam őszig, -beálltam. Gen, de nagyon keveset fizetett, csak hat forintot egy -hónapra, abbul nem lehetett megélni. Oszt ez a tiszteletes ur meg -megszólitott, hogy gyöjjek hozzá, kapok bennkosztot, meg öt pengőt. Hát -ez mégis jobb. - -Miklós csodálkozva nézte az embert. Az arca piros volt, tele volt, -nyugodt volt: de minek él ez az ember? Öt pengő meg bennkoszt… - -– Komenció van? – mondta, – fejelés csizma… - -Ugy mondta ezeket a szavakat, ahogy visszaemlékezett gyerekkorából a -cselédfizetésekre. Ezeket a szókat szokták emlegetni. - -– Nincsen semmi, – szólt az ember – csak öt pengő, meg bennkoszt. Ezért -a fejelésér hat pengőt fizettem s a nagy csizmáját kicsit előre -mozditotta, csunya nagy bőrdarab volt rávarrva fejnek. - -Miklós csak most értette meg, hogy bizonyára bent a konyhában eszik. -Hallgatva nézte az öreget. - -– Nincs magának senkije? - -– Nincsen bizony uram. - -– Felesége? nem is volt? - -– Dehogy nem volt, kettő is vót nekem. De micsinájjak, ha elhaltak. Mán -került vóna, hogy megházasoggyak, dehát, minek az, hogy az embert egy -szuette sátorkaró várja otthun… - -– Hány esztendős, – kérdezte tünődve Miklós. - -Az öreg megemelte a kalapját: - -– Istennek hálá, hetvennégy. - -– Hetvennégy! – kiáltott fel Miklós és szinte ijedten nézte az öreget, -akit ötvennek se gondolt. – Isten éltesse, – tette hozzá. - -– Köszönöm, – mondta az öreg s ujra megemelte kalapját, a feje egészen -kopasz volt, fehér a kalap alatt s ősz hajszálak libbentek meg tar -szélén körül. - -Miklós tünődve, kutatva, szomoruan nézte: - -– Gyereke nincs, nem is volt? - -– Dehogy nem vót kedves uram, vót nekem kettő. A nagyobbik fiamra -rászakadt a bánya, ott veszett, a kisebbik fiamat agyonlőtték a -csendőrök. - -– A csendőrök… Mért!? - -– Hát, vadra járt… vadászott… nagyon ügyes gyerek vót… Nem vón nekem -semmi bajom, nem kellett vón nekem vén fejjel a szülőföldemről -elbujdosni, ha csak ez megvóna, már épen házasodott… De igy aztán nem -lett nekem menyem, nem vót aki mosson rám. - -Miklós dermedten, komolyan, megdöbbenten nézett az öregre. Nem, annak a -szavában semmi panasz, semmi keserüség, semmi indulat, semmi érzés: -nyugalom volt benne és tény. - -Megdöbbentő volt. - -Miklós ugy állott szemben vele, mint a természet előtt: ahogy nem birja -megérteni az emberi ész, hogyan, mért s mire nő a fa a földön, s a felhő -az égen s a könnyü szél, ami az arcunkba csap: ugy nem értette meg az -öreg magyar vas természetét, elpusztithatatlan fizikumát s bánattalan és -nyugalmas lelki alkatát. - -– Tiszteletes ur, tessék jönni fröstökölni, – mondta mellette csendesen -és tisztelettel ugyanaz a cselédlány, aki már kétszer feltünt neki. - -Ránézett. Ugyanabban a féligpiszkos ingben volt, amiben tegnap, -ugyanabban a piros szoknyában s az az arca szemérmesen és idegenül s -mégis valami csodálatos közvetlenséggel bandzsalitott rá. - -Miklós szórakozottan megfordult, ott hagyta az öreg magyart, aki -rendithetetlen nyugalmával állott tovább az istálló ajtajában… Mire -vár?… Itatni akar… vagy egyidős a Természettel?… - -– Igazán menjek? – mondta váratlanul Miklós a kis cselédlánynak, aki -előre eresztette őt. - -A lány fölpillantott rá, s elvihogodott. - -– Hát, – mondta, s lesütötte a fejét. - -– Hogy hijják? – mondta aztán Miklós s a vére pezsgett. - -A lány ujra felnézett s ő elpirult. - -A lány pedig oly furcsán lesett fel s már volt a hangjában valami, ami -több, mint a természetes bizalom s kevesebb, mint a tisztelet. - -– Erzsus. Nimet Erzsus. - -– Osztán van szeretőd? - -Maga sem vette észre, hogy is pattant ki a száján a szó, de ő maga lázba -jött tőle. A lány lekapta a nyakát a válla közé s hirtelen elkezdett -kacagni, de csak ugy befelé a keblébe. Ahogy fordult, megrendült a melle -a kemény ingben. Pici kis mozdulattal a kemény mellecske, csak a fiatal -ember szeme látta s a vére fogta el az izgalmat, lángbaborultan. - -Aztán futva előre szaladt a lány, meghajolva, bujva, nevetését -csiklandósan, s csak mikor már szinte a lépcsőnél volt, akkor mondta -vissza egyszerüen s boldog vihogással: - -– Nincsen nékem. - -S belibbent a konyhába. - -Miklós bánta, amit tett. Ha valaki észre vette volna. - -– Pfuj, – mondta magában s igen jól érezte magát. - -Juj, a papné már megint olyan fenkölt és melankhólikus. - -– Jó reggelt kedves barátom, – mondta felderülve, s a szeme kutatóan -csillog. - -– Kezét csókolom, jó reggelt kivánok. - -– Apa már kint van a szőlőben, – szólt Márta elevenen, – a jövő héten -szüret, most kénezik a hordókat. - -Teát kapott, aranyszinü teát. De jó volna istenem, igen gazdag lenni, -kényelemben élni, ur lenni… Hideg sültek voltak felrakva, remek -szalonna, méz… - -Mártácska semmiségeket beszélt, ő folyton s jóizüen mosolygott, de egyre -szórakozottabb lett s nem értette, nem hallotta, mi van körülte. - -Valamit nem értett. Ez az asszony tegnap azt mondta, segiteni fog rajta… -átviszi egyik sinről a másikra, vagy mit… Egyszerre megrémült: ez a -jóakaratával akar segiteni?… ez csak részvéttel van ő iránta?… ez csak -erkölcsi javakat akar neki nyujtani?… - -El is vörösödött erre a gondolatra: arra, hogy ő egyebet is várt? vagy -gondolt?… Hisz az rettenetes volna, az a sülyedés, ha… - -Lesütötte az arcát s erősen meredt a csészéjébe s nem látta, hogy az -asszony milyen kimondhatatlan gyöngédséggel nézi az arcát, szakadatlan -és kitartóan… - -Márta hirtelen felugrott, kinn kocsizörgés volt az utcán s szokott -kiváncsiságával a tornácra szökött, mint mindig, ha szekér ment el -előttük, azt mind látnia kellett. - -– Bódi bácsi, Bódi bácsi, – kiabált hirtelen. - -Az anyja ijedten figyelt fel, meg akarta állitani, s kiáltott is neki: - -– Márta! - -A kislány nem hallotta s nemsokára ragyogó arccal jött vissza: - -– Azért se fog gyalogolni! – mondta. - -Miklós figyelte az asszonyt, de az most magába volt zárkózva s valami -titokzatos mosollyal hallgatott. - -– Az Arday kocsija, – futott vissza lélekszakadva, – kiáltottam neki, -hogy álljon meg, vigye haza a tiszteletes urat. - -Matolcsynak fonák volt a dolog s kissé kellemetlen. Már megállapitotta -magában, hogy nyilván Arday volt az az ember, akiről a papné tegnap -beszélt… Folyton ellene beszéltek, ő is, meg a pap is… Nagyon szerette -volna megtudni, nem ő volt-e az asszony első férje… Most leste az arcát, -de az nem tiltakozott ellene, hogy ennek a kocsiján menjen haza, egészen -magába volt zárkózva. - -– Melyikből vigyek neki? – lelkendezett Márta. - -Az anyja vállat vont. - -– Szilvóriumot. - -Márta beszaladt a szobába. - -A papné egy kis tekercset tolt oda Miklós elé. - -– Legyen szives majd otthon irja össze hány darab… - -Miklós nem szólt, megdermedt. - -– Tegye el. - -Erre habozva vette a kezébe a pici csomagot. Oly sulyos volt, hogy -megijedt, pénz volt benne, bizonyos, hogy arany. - -Habozva, hogy miképen dobja vissza, hirtelen a markába szoritotta, mert -Márta megjelent az ajtóban, egy hosszu pohárral, amilyet a falusi -korcsmárosok szoktak tartani pálinkának. A pohár szinig volt fehér -pálinkával s ő nevetve mondta: - -– Örülni fog az öreg. - -Mikor kiment, a papné igy szólt: - -– Majd február 18-ra ugyanennyi darabot ad nekem vissza… Ne felejtse el: -február 18. - -Miklós meg volt sértve, komor volt, szerette volna visszadobni… Égette -az ujját. Szégyelte visszaadni. Szégyelte megköszönni, szégyelte magát. - -– No kedves barátom… – mondta sokára az asszony s szeliden és könnyesen -mosolygott, – meg akar bántani?… - -Halálos sápadt lett, a fiatal ember arcán végre meglátott valamit, -amitől kivilágosodott előtte minden: undort látott és rettegést és -kapzsiságot… Látta, hogy ez a fiu nem szereti őt, fél tőle s elfogadja… -És erre összeomlott, össze mint a mumia, ha a friss szél éri… Egy -pillanat alatt vége: s megjelent a szemében az öreg asszony könnye. Oh -mért tette, mért adta, az Arday pénzét adta, egyáltalán hogy feledkezett -el az idő szaváról… - -Meghalni, meghalni: bu és bánat fog eredni e pillanatból:… s nem mert -többé fölnézni a fiatal emberre. - -Ezt meghatotta az öregasszony hirteleni megvénülése, a szemeláttára -omlott össze… Nem érzett jogot magában, hogy végkép megsemmisitse, hogy -visszadobja neki a pénzt… - - -VII. - -Márta szokott vidámságával, zajongva kisérte a kapuig, ellenben a papné -megtörve és szomoruan nézett utána. - -A bakon egy öreg kocsis ül, szijjas képü vén csont, volt a szemében -valami gonoszság, szürke és éles szeme volt s a bajusza kacskaringósra -pederve. A fején fekete pörge kalap, darutollal, a hátán fel volt dobva -a mente zsinórja a gombbal, a lovakat kényesen és kackiásan tartotta s a -lovak fiatalok voltak, izegtek, mozogtak, nyugtalanul. - -Nem volt kedve belépni, beülni ebbe a hintóba, visszariadt még egyszer, -mintha a börtönbe indulna rajta, aztán megállott meglepetve. - -Fiatal lány jött, elegáns és egészen fiatal komoly lány feléjük, azonnal -kitalálta, hogy ez az a tanitónő, akit az este dicsőitettek. - -Habozva várt, mig ideér, mert meg kellett vele ismerkednie. - -Márta kissé később vette észre, de abban a pillanatban elsikitotta -magát: - -– Margit, Margit! – s aztán futott eléje. - -A lánynak vékonymetszésü szája volt, szinte feltünően vékony s finoman -rajzolt, de kicsit éles száj, a szemei finom szemöldök alatt, kissé bent -ültek, kreol arcán piros volt az egészség szine, de az egész lány -valahogy nagyon is higgadt volt s okos, a szemei ugy csillogtak, mint -egy okos kis iskolás lányé, aki mindent tud s épen jelentkezni akar -felelni… Miklós egész szivvel nézte ezt a kicsit torz arcot, a nagyocska -orrot, finom kis állat, sopfos felfésült hajat, ahogy jött feléje minden -disz és cicoma nélkül s még a lépésében is volt valamelyest szokatlan, -olyan hosszukat lépett a harangalaku szoknyájában, ahogy a kisebb lányok -tanulják meg tornaórán az egyenletes katonalépést… - -De a mosolyában volt valami rendkivül szivhez szóló, valami példátlan -kedvesség, ártatlanság és jószivüség s ő azonnal megszerette, teljesen -és feleségnek szóló szerelemmel és már mikor a hangját hallotta, nagyon -boldog volt, hogy ilyen kis édes, gyöngéd hangja van, mert semmitől sem -rettegett jobban, mint azoktól az éles és üres női lármáktól. - -– Matolcsy, Matolcsy! – kiabált Márta s a tanitónő a szemébe mosolygott, -nem látszott a szemén, hogy meglepte volna, hogy örülne az -ismeretségnek, hogy valami különösebb érzéseket okozott volna benne, -inkább ugy lehetett érezni, hogy ismeri őt, és minden rendben van, nincs -semmi kifogása ellene, tudja kicsoda s mit kell róla gondolni. - -– Nézze, ne menjen el, – mondta szelesen Márta. - -Miklósnak is ez volt a gondolata, de a kocsisra nézett, aki fölényesen -ült a bakon s megérezte a papnét a tornácon… s mindenekfelett azt -érezte, hogy maradnia kellene, de a tanitónővel kettesben kellene -maradnia: az volna az egyetlen lehetőség… - -– Nagyon sok dolgom van, – mondta s mindjárt rá röstellte, hogy ezt -mondta, mert a tanitónő olyan figyelmesen nézett rá, hogy tudta, hogy a -füllentése nem mult el nyom nélkül… röstellte, hogy ezt az ártatlan -szemet félrevezette, mert ez tréfát nem ért s nem ismer: ez komolyan -veszi, amit neki mondanak… - -Félszegen hát mindjárt kezet fogtak s ő beült a kocsiba. A jobbfelőli -ülésre ült, mintha valaki balról ülne mellette, nagyon uras volt, a két -lány egybekarolva nézett utána a kiskapuból, Márta hangosan kacagott -valamit, ő pedig furcsa értelmes mosolyával egyszerüen felfogta a fiatal -pap kiválóságát… - -Már nagyon messze jártak, Miklós még mindig lángoló arccal szégyelte, -hogy előtte idegen szinben tüntette fel magát: a kocsi, az előkelő -beülés, hogy a falujabeli földesur hintója várakozott rá, ez mind -föltétlenül valami hamis beállitás, ez mind nemtelen hencegés az idegen -lány előtt, aki semmiről sem tudhat semmit… Nem, ezzel a lánnyal többet -nem szabad… találkoznia… s égett az arca: a testét sütötte a papné -tekercs aranya… - -Erre végleg elcsüggedt, nem birta tovább energiával, összeroskadt s ugy -elterült a kocsi puha ülésében, mint egy beteg… Magában maradt, árvábban -és szegényebben, mint valaha, mert most már nem volt semmije… Még -tegnap, mikor gyalog jött ezen az uton a kutyájával, bátor volt és komor -s kemény… Ma nyomorult volt, reménytelen és bánatos… - -Egy kis hid jött s a lovak megcsöndesedtek, észrevette a kutyát, ahogy -loholt a hintó után. Olyan gyöngéden nézett rá, még mindig a szivében -volt, hogy hogy megörült neki reggel szegény kutya, az idegenben… Kis -meghatott mosollyal nézett rá, s hajtott: nekem is ott volna a helyem -kedves barátom: kilógó nyelvvel futni az ilyen kocsi után… de én olyan -poltron vagyok, hogy én bent ülök s téged, aki jobb vagy nálam, hagylak -ott a porban loholni… - -Pattintott neki az ujjával, hogy vigasztalja. A kutya félreértette s egy -merész vakkantással, felugrott mellé az ülésbe. - -Elmosolyodott s a kocsisra lesett. Persze, szegény kutya… Megveregette a -fejét s azért letessékelte az ülésből, csak ugy a lába mellé engedte -ülni, a kutya kivetette a nyelvét, hevesen lihegett s folyton ránézett -komoly barna szemével. Matolcsy hirtelen elkapta a szemét róla: ez a -szem ugyanugy néz, okosan, komolyan, figyelmes gyöngédséggel s valamire -várva, mint a tanitónő… - -A kocsis visszanézett a kutyára, de nem szólt. - -– Maga hol volt? Az állomáson? – kérdezte tőle. - -– Igen. - -– Kit vitt be? - -– A kisasszonyt. - -A pap szeme összerándult. Egy s más pletykát hallott már Ardayról, hogy -minden héten uj kisasszonya van. Valami ijesztő érzéskapcsolódás fogta -el, a papné, Arday, a pap, a buja férj, aki a felesége szemeláttára -öleli a szobalányt… - -Égett és tüzelt a homloka. A zsebe égett, a papné pénze, szerette volna -kidobni… Nem visszaküldeni: eldobni, mint a mérges kigyót… mielőtt -ártana… - -A kocsis bizalmaskodva visszaszólt s a lovaira intett: - -– Pedig ma mégeccer mekkő nekik járni… - -– Mit? - -– Az állomást… Megy az ur… A városba… Gyülésre… Főkurátor, hát kell neki -menni… - -Miklós tünődve nézett maga elé s hirtelen eszébe jutott, hogy -egyházmegyei gyülés lesz holnap… a városban. Egész elfeledkezett volna -róla… De hogy Musán egy szó sem volt erről… - -Hm. Ha ügyes ember volna, most a főgondnok urral kellene bemennie. - -Nagyon bosszantotta, hogy még nem is találkozott vele. Persze mindent -elhanyagolt… Mikor először tett látogatást a földesurnál, az nem volt -itthon s most tudta ugyan, hogy itthon van, de abban a lelkiállapotban, -amiben ő volt az utóbbi időben… - -Mikor a faluba beértek, a kutya magától kiugrott a kocsiból. - -Miklós felrántotta a szemöldökét magasra… Ő maga is ugy érezte, hogy nem -illik neki, hogy ebben a kocsiban megy végig a faluján… Lám a kutya! -Ember ez! Finom emberi lélek. Már olyan közel volt hozzá, egészen -felebarátok voltak: együtt érező társak. - -A kocsi az utcanépe nagy bámészkodása közt hajtatott fel a parókiára. -Mikor megállott a kapu előtt, Miklós lázas ijedtséggel kezdett a pénzre -gondolni: semmi pénze sem volt, nem adhat egy pár rézkrajcárt ennek az -embernek, aki olyan volt a bakon, mint egy hidalgó. - -Hirtelen kivette, kibontotta dühödötten és vak vadsággal a tekercset: -csakugyan aranyak voltak benne, kétségbeesett ujjakkal kotorászott -köztük, kivette a legkisebbet s odanyomta a kocsis markába. - -Ez megint felköszönt a kalapja széléig egy ujjal, valamit dünnyögött s a -hintó tovább robogott. - -Ő pedig látta, hogy a tanitóné kint áll, az iskola keritésénél, nem -nézett arra, hogy ne kelljen köszönni neki. Utálta ezt az asszonyt… Már -mindenkit utált s mindenkitől félt. - -Az udvara tele volt papsajttal és utilapuval. Tisztitatlan, gazos, -elhagyott udvar volt s ez is belefájult… - -– Áll a kislak pusztán, ridegen, – dünnyögte, amint belépett a tornácra. -– Gyom veri fel nyájas udvarát… Kapujába jő megy idegen. S ki van -itthon, hej nó, bekiált… Ki van itthon kérdi kétszer is… De szavára -senki sem figyel… Üresen áll még a fészer is… Hogy lakosa volna semmi -jel… Nyöszörög a kutgém betegen… harangoz a szélben a vödör… - -Nem jutott eszébe tovább, „mért adtam ki azt az aranyat!“ – sikoltott -fel benne valami kétségbeesés… Aztán s egész nap ezt a verset -mondogatta, mig rendet próbált csinálni a házban, maga sem tudta mért… - -A kutya most először jöhetett be a küszöbre s nézhette kitartóan a -gazdája, vagy szomoru testvére vergődését az üres kalickában… - - - - -HARMADIK KÖNYV. - - -I. - -A hosszu rázástól elgémberedetten ment fel a nehány lépcsőn s benyitott -a vendéglőbe. - -Nem nézett vissza a kurátornéra, izgatott volt s ideges, örült, hogy a -szekérről leszállhatott, örült, hogy a parasztszagtól végre -megszabadult. - -Egészen más embernek érezte magát bent a kocsma, uj idegen levegőjében. -Dohányfüst, fülledt meleg s borgőz volt itt, nehány iparos forma ember -ült a veres abroszokkal leteritett asztalok körül s átbeszélgettek -egymáshoz, orditós és tulélénk módon. - -Gyorsan keresztül ment köztük s jól érezte magát ebben a más világban, -urnak érezte magát, bátran haladt keresztül ezen a szobán, a barna -függönyökkel kárpitozott másik ajtóig, a szomszéd teremben fehér volt az -abrosz és világosabb volt a levegő. - -Kabátját, kalapját felakasztotta a fogasra, amely rendkivül magasra volt -fölszegezve, aztán leült egy asztal mellé. A szék volt-e szokatlanul -alacsony, vagy az asztal a szokottnál magasabb, de mosolyogva vette -észre hogy lesüppedt. A kurátor utána hozta a kicsi fekete bőrtáskáját. - -– Köszönöm kurátor ur, csak tegye le… Megiszik egy pohár sört? - -– Alássan köszönöm tiszteletes uram, nem lehet… – kifelé intett szemmel, -hogy kint az asszony; aki ráparancsolt a Miklós füle hallatára, hogy egy -kortyot se igyék. – Majd iszok én az állásba. Jójcakát. - -– Jó éccakát, – kezet nyujtott neki. - -Mikor a paraszt végre eltünt föllélekzett; holnap délutánig szabad. -Holnap délutánig nem tapadnak rá ezek a csirizes parasztszók, holnap -délutánig ur és független és jaj de jó már egyszer civilizált helyen. - -A másik sarokban három urasabb ember ült, ittak s az arcuk vörös volt, -már éjféli mámor volt bennük s halkan üldögéltek. - -Valahol felállott egy fiatal lány s közelebb jött, eléje állott, kicsi -fehér kezét az asztalra támasztotta s kissé álmosan, kissé lustán, kissé -kedveskedve mondta: - -– Mit tetszik parancsolni? - -Miklós uralkodott magán, mert érezte, hogy mindenki ránéz, de egyszerre, -gyorsan, sugva, külsőleg hideg arccal azt mondta: - -– Magát. - -Ez a szó oly váratlanul jött, mintha a sötétben gyufát gyujtanak: -egyszerre idegen világ tárgyai, idegen állapotok hangulatai, idegen -szivek érzései tüntek elő. - -A lány megmutatta vékony sürüfogu, tömött, fehér fogsorát. - -Miklós lehunyta a szemét, a hőség elfutotta. - -Mióta bejött a szekér vele a városba, a parasztasszonnyal szemben ülve, -térdeik összeértek, buja gerjedelem hatotta át meg át. - -Már régen kisért benne az érzékisége. Mikor dolgozatának befejezéséhez -közeledett: akkori nagy és erős láza valósággal sexuális izgalom volt -benne, amely azonban mint felhalmozódott energia maradt ereiben -kielégitetlenül. Az öreg papnét nyilván ezzel a belőle önkéntelenül -áradó hőséggel büvölte meg s Mártácskát, a cselédet, a tanitónőt, a -kurátornét, minden nőt, akivel dolga volt tegnap óta, ugy megszéditette -a belőle kiáradó s fojtva, igy annál varázslatosabban ható buja hőség, -ahogy a falu bikája méltóságos és komor baktatásával a falu utcáján, -minden teheneket önkivületbe hoz, pusztán mélykarikás fekete szemeinek s -fityegő szügyének, lebernyeges nyakának izgatásával. Már ő maga is -gondolt az este némi hasonlatosságra, amint a a csordával hazatérő bikát -látta: ő maga szinte megdöbbenve meredt rá s gyermekkorának „jön a -bika“! rikoltásai ujultak meg benne… Hogyne forgatná fel szegény szőke -tehenek vérét a magános him… - -Valamit sejtett, igy néznek ő utána már régen a nők a falujában: a -magános és rideg legény után, aki komoran s vadul elzárkózva mindenkitől -annál izgatóbban hat talán a fantáziákra. - -Az éjszaka a kurátorné valósággal megdöbbentette: annyira alázatos, halk -és néző volt, ugy összegubbaszkodott a szekérben, ott az első ülésen a -lovakat hajtó ura mögött, ahogy a térdük összeért s ha szólott, oly -melegen sütött belőle a perzselő vágy: hogy szinte félelmes volt… - -Csodálatosképen a falu élete s a falu nemisége nem hatott rá. A -falujában félt, a falusi nőktől rettegett: botrányt érzett, minden -elszalasztott szó mögött s nem merte a száját kinyitni, már a -következményeket számitotta. A falu a maga parányi méreteivel a maga -teljes tisztaságával és egyszerüségével brutálisan hatott rá. S azokat a -sokszoknyáju, kevés ingü nőszemélyeket idegenül és egészen más érzéssel -nézte, mint itt a kisváros nőit… Amint beért a városba, azonnal, mint -valami rontás által, fölszabadult a vére, a fantáziája, s szinte -kirobbant a torkán a bün vágya. Visszaemlékezett kisfiu korára, egy -ilyen kisvárosban, hogy élte át a fantázia első csapkodásait s ma is a -kisváros volt neki az emberélet csudálatos nagy bünpalástja, amelynek -ráncai között el lehet tekeregni, bujkálni, ki lehet végre tobzódni -magát s telefalni éhes szivét olcsó, de kapható gyönyörrel. Mindenkor -jéggé dermedt érzéssel gondolt vissza rá, hogy egyszer a parókhiájára -belopózott egy fiatal parasztlány. Éjjel. Sötétben. Mezitláb. Fölkinálta -magát, szótalanul és szemérmetlen. S benne megfagyott a vér a -rémülettől: ha valaki rajtakapná, mekkora veszedelem… Az egész jövője, -állása, emberi tisztessége, a közbecsülés, a papi hivatás, az isten -szeme… Most, hogy a városban érezte magát, egyszerre elfeledte, hogy -pap, hogy állása méltóságát hordja vállain: egyszerre az a kisdiák lett, -akinek még alig fordult meg elméjében, hogy pappá lesz a jövendőben s -arra kell készitenie magát. Most csak mohó férfivágyai reszkettek ki -belőle s most egy pillanat alatt levetette magáról mindazt a kinos -terhet, amit az egész élete okoz neki… Csak nézett a lány szemébe, -könnyes és fátyolos szemmel s érezte, hogy a gyakorlott s az ilyen -nézéssel szemben közönyös lány szeme meghomályosodik s elfordult felőle -s ezzel mintegy kiszolgáltatja magát annál szivóbb, vonzóbb s tapadóbb -kutatásának… - -Még élt ugyahogy benne a közélet emberének némi kötelességérzése s -mereven ült s merev arcot vágott, pedig már alig birta ezt a külszint -megtartani… Szeretett volna, ha őszinte mer lenni, felugrani, kiáltani, -orditani valami artikulátlatlan és szép hangot s derékon kapni ezt a -lányt és elvinni, elvonszolni magával félre a legelső zugba, ahol szem -nem látja… - -– Lehet? – nyögte, halkan, torkából kiváncorgó hanggal neki. - -Ez kinyitotta szürke szemeit, tágra és nagyra, nagy, vizes, hirtelen -nőtt szemeit s felcsucsoritott ajakkal, szórakozottan igent villantott. - -A fiatal pap feje megszédült a boldog örömtől s a szája kinyilt, nem -birt elég lélekzetet venni. - -– Parancsol?… valamit?… – kérdezte a lány, hihetetlenül izgató, forraló, -maceráló hangon. – Vacsorát?… - -– Igen, – nyögte neki. - -– Majd megkérdem van-e még? - -Elfordult s a terem sarkában, a falba vágott kis ablakhoz ment, a -konyhához. - -Miklós uralkodni akart magán, rettegett, hogy hátha mégis ráismer -valaki, meglesi valaki, megtud valaki róla valamit s nem birta egy -félpillanatig levenni a szemét a lányról. Falta annak az alakját, a -mozdulatait, a ringását, számitás nélkül és gondolkodás nélkül, de oly -elementáris mohósággal… - -– Szakácsné kérem… Mit ad vacsorára?… – s visszafordult: – Jó lesz -sertéskaraj?… - -Miklós nem értette a szót, de a szive görcsösen összehuzódott, mikor a -lány, nagy szürke szemeit magán érezte. - -– Jó, – intett aztán, kurtán, gyorsan, hagyd már, hagyd már, ne -tartóztass, mondta az ideges mozdulata. - -– Káposztával? - -– Igen. - -A lány sajátságos ballagó lépéseivel, hogy emlékeztetett a tegnapi -tehenekre, a meztelenlábu nagy tehenek fehér combjai ugyanigy vetéltek, -a lány közelebb jött s félkönyökkel picit odatámaszkodott hozzá. -Miklósnak még sürübb lett a vér gőze az agyán, a lány melleit érezte, -hihetetlenül vékony volt a lány bluzának anyaga, s meglátta, hogy az ing -vászna hogy feszül keresztül alatta… - -– Bort?… Sört?… - -– Sört. - -– Barnát?… - -– Barnát. - -– A barnát szereti? - -– Én magát szeretem… - -A lány mosolygott, a mosolyában volt valami idegenes, nem volt olyan -egyszerüen bizalmas, mint a fiu hozzá, ahogy ez vágyta, idegen volt, -szinte félt a rettenetes mohóságtól, adta magát, hagyta magát, szinte -hivatásszerüen, de visszariadt a lénye a falánk akarással szemben s ezt -Miklós nyersen kiérezte. Maga elé nézett komoran s utána is szólott a -lánynak: - -– Adjon mégis bort. Egy félliter fehéret. - -A lány ujra elmosolyodott. Az ajka olyan finom és vékony volt, középen -kibuggyant, mintha a vér pöttye lenne, csók. Oly fiatal volt s annyira -üde és természetes, az arcán semmi festék, se puder, a haja ketté -választva középen s rendkivül dus nagy haja, nagy hullámban fellobban a -fejtetőig a kontyba. A drága, a drága, mint egy kisvárosi szép -papkisasszony, egy szüzi szép angyali papkisasszony. - -Egészen könnyben uszott a fiatalember két szeme s már alig bánta, már -nem bánta, ha észreveszik rajta, már nem birt uralkodni magán… A lány -odahozta a bort, különös ódivatu zöld parasztüvegben. Gyerekkorában -látott ilyen üveget, a parádi vizet szokták ilyenfélében adni. Ugy -megérezte ezt az üveget s olyan fájdalmak szakgatták a mellét. - -– Szobát is drágám, – mondta egészen halkan, – szobát is kérek, – mintha -a szivéből szent szavak sisteregnének, a szerelem és epedés -fülemiledala. - -– Igen, szobát, – mondta a lány, – szoba is fog kelleni, – s -visszaballagott a kis ablakig! - -Kicsi hangja érdesebb volt s már amolyan kikezdett s ezt ő meghallotta -és előző gondolatát folytatta magában: - -– Igy kellesz te nekem, igy kellesz, igy kellesz. Mert istenem, mi -volna, kár volna, ha nem volnál ilyen fiatal és szép… és angyali… büdös. - -Egészen mámoros volt s nem tudta mit beszél, nem tudta, megijedt, hogy -nem-e hangosan beszél. - -– Lehet a szobában megenni? A vacsorát. - -– A vacsorát? - -– Igen. - -– Minek a… - -– Gyere be velem… - -A lány arca hidegebb lett. - -– Nem lehet. Majd zárás után. - -– Mikor zártok. - -– Ma későn, a szeparéban vendégek vannak… A képviselő, meg a -rendőrkapitány… - -– Gyere idébb. - -A lány odahajtotta aranyosbarna fejét, a hajából olcsó parfőm tódult, de -a világ minden illatánál édesebb a fiatalembernek, aki dagadt cimpákkal -szagolta s valamit sugott. - -A lány elhuzta finom, vékony félszáját s mosolygott s kéjesen meglibbenő -pillákkal intett igent. - -Miklós a zsebébe markolt, s kikotorta a legnagyobb darabot az aranyak -közül s odanyomta a lány markába. Megfogta egy pillanatra a lány puha -kis kövér kezét s a testében villamáramok usztak. - - -II. - -Az idő lassan, unottan állott. A másik sarokban három ur halkan, -unatkozva beszélt. Kisvárosi ivók voltak, akik egy félliter bor mellett -el tudnak ülni hihetetlen időkig. Az ember alig érti. Haza mehetnének és -lefekhetnének a kényelmes jó ágyukba, a feleségüket a hideg leli, hogy -az ember költ, a gyerekeik alusznak s a papa itt ül két másik papával, s -ül, csak ül s beszél és hallgat. S nem bir hazamenni egyik sem. Ha -otthon volnának, aludnának, itt ülnek, ébren, de ez éberlét az álom -testvére. Folyton ugyanazokat a dolgokat forgatják, kevés szóbőséggel, -kevés energiával. Szürke és monoton emberek, s szürke s halk életüknek -ezek a csöndes kirugások a szenzációi: oly megpihentető érezni azt, hogy -férfiak, akik a család rabigáját vonják egy életen át, de férfiak: s ha -akarják, ime itt ülnek éjfélig, éjfélen tul, mig csak haza nem küldik -őket innen: maga az, hogy fenn vannak, hogy a fehér gázláng mellett -virrasztanak, fehér abrosz mellett, szürke szivarfüstöt kennek a fehér -porcellánba, az hogy legalább szagolják az élet sötétebb oldalát, -savanyu erjedését, az hogy nézhetik azt a visszáját a tükörnek, amelyben -a bünök és sötét dolgok tenyésznek: ez mind azt az érzést kelti bennük, -hogy teljesebb az életük. - -S a korcsmáros jelent meg néha, ez a különös ember, különös mesterség -sajátságos mivelője. Vastag és püffedt zsidó volt, apró s szurós szemü. -Az örökös éjjelezéstől egészen fakó s a husa lágy, szinte olvad. De -szivós azért, mint a spongya: az emberi lélek titokzatos belső felének, -a bünérzés ágyásának csaposa. Ez az ember szinte sohasem látja máskép az -embereket, csak mikor ki vannak mozditva nappali nyugalmukból, mikor -labilisabbá lett a lélek s szenvedéllyel keresi azt, amit rendesen ép és -egyensulyos lelki erői miatt, vagy morális kényszerből kerül. Ez az -ember felgyuló arccal köszönti a vendégét: a sátán bakterja idelenn. -Mikor az uj házas először lép be hozzá, megveregeti a nyakát, mint a -mészáros a keze alá kerülő bikának. S a vén korhelyt már oly cinikusan -kezeli, oldalba döfi egy ruddal, tudja, hogy az az övé, sokkal -biztosabban, mint ahogy tisztességes családanya valaha magáénak mondhat -egy férjet. - -Mit szeretnek oly szenvedéllyel emberek ezen a helyen, amely annyira -undoritó és szennyes, ha csak pár percig bepillant az ember a sarkokba. -Takaritatlan, felgyült piszoktól, svábbogaraktól s poloskáktól nyüzsgő -telep minden zug, ahová a paraszt cseléd vastag, gyors seprüje el nem ér -s ez a szenny felgyült a lelkekbe is: csalás, fosztogatási vágy, aljas -üzletek, özvegyasszonyok elleni intrikák, ügyvédi furfangok, -váltóaláirások és az árvák kenyere van itt szétdobálva asztalon és -padlón, a városi fuvarozások, állások és pénzkeresetek rothadt héja -hever, mint a dinnyehéja, mikor már romlik, büzös és nincs ki kiseperje. -Ezek nem kivánják a tisztaságot, ezek falánkul és éhesen ülnek a -szemétdomb tetejére, hogy tovább rágcsáljanak egymás becsületén s kapzsi -és alacsony mozdulatokkal kirágják egymás alól s mások alól az -existenciát. Ezeket a kisvárosi nyomorult harcokat nem lehet tiszta -helyen végzeni, ennek alapfeltétele, hogy az elszánt embereket ne -feszélyezze semmi, s az eszes és zavarosban halászó korcsmáros, ha képes -volna maga is hideg és nappali nyugalommal élni felettük, mindannyiukat -pucérra foszthatná: de ő rá magára még szinte hatványozottabban hat a -szenny bora, amit árul, s ugyanolyan szerencsétlen vergődője ennek a -zsibvásárnak, mint vendégei. Példátlan az az erőfeszités, amit a tudás -hijján fejt ki az ember, pusztán vágyaitól üzve, hogy távoli célokat -elérjen s ezek az emberek csak az élet iskoláját járják: a leggonoszabb -mester, aki a hegyet ezerszer körüljáratja, visszafordit, eltérit, -megállit, leszakit, mélységbe dob s nem sajnál ujra meg ujra erővesztő -kapaszkodásnak uszitani s végül egyáltalán nem ereszt a célhoz. Mig a -kis zugkorcsmárosból nagyvendéglős lett s felépitette ezt a gipszes, -reneszánsz törmelékkel ékesitett földszintes épületet, amelynek a -homlokzatán három szobányi emelete is van, sután és félszegen, -befejezetlenül, rá kellett addig fizetni a fiatalságát, az erejét, -minden napját, minden erkölcsi morzsáját, pofon kellett veretnie magát -parasztoktól, leköpetni uraktól, hallgatnia kellett özvegyek átkait és -mindenkinek piszkát, akivel a legcsekélyebb üzlete volt. Hát miért?… Hát -más ut nem vezet a piaci házhoz?… A fiát kitanittatta: ma ügyvéd s -Budapesten él és finoman él és még nincs negyvenéves és simán és -előkelően, és meg nem sértve s tisztességben éri el a célt, hogy második -generáción már beküzdje magát egy család a legfelső társadalmi rendbe. -Meg lehet azt csinálni, csak az ember meg tudja szerezni az emberiség -egymás fölötti kasztjaiba való bejutást. S milyen olcsón megy ez: az -iskola… - -Miklós már volt néhányszor itt s már egyetmást ismert a város és a -vendéglő karakteréből. Most kedvetlenül éledt fel kusza töprengéséből: -hirtelen rájött, hogy most ugyanugy kombinál adat és biztos anyag -nélkül, mint ahogy az értekezését irta. - -Egyszerre tele volt megint saját magával: unta ezt a gyors elmejátékot, -amely oly könnyen viszi tévutra az embert, s magára eszmélt: -megjózanodva, félve nézett körül a lány után, akit már hosszabb idő óta -nem látott. Föl akart állani és menni aludni. Szomoru volt és bánatos. -Bántotta az előbbi rettenetes gerjedelem, amelyről érezte, hogy oly -erős, képes volna kivetni rendes medréből az életét… Mért nem tud lenni -szenvtelen és nyugodt, mért nem tudja elvégezni az élet dolgait ugy, -amint azok látszólag elő vannak irva, hogy elvégezhetők. Mért kell -minduntalan kivetődnie, minden irányból, amerre valami erő inditotta -volt. - -Hogy végig gondolt néhány hónapos papságán, az önállóságnak néhány -hónapján, ijedten látta, hogy ez teljesen értéktelen és nyomorult -életszakasz volt. Rémes koplalások s még rémesebb elégedetlenségek -emiatt. Erőt megfeszitő agytörések s kétségbeejtő kijózanodás utána… -Mire mindez. Hát ő pap?… Mit csinált junius óta?… Nem ismeri a faluját, -nem ismeri az embereket: nem tudja, kinek mi fáj és hol?… Nem tudja, -hogyan kell rajta segiteni s nem tud szólani a bajoshoz és a -szenvedőhöz… Nem: az ő természete, az nem papnak való természet… - -Hát kinek a természete való egy papnak?… Az apjáé?… Az is pap volt: s -egész életét ugyanigy töltötte el, félszegen és szerencsétlenül -beiktatva egy falu közepébe, ahol senki, de egyáltalán senki nem értette -meg őt: talán most későn, halála után, fiában találta meg életének első -megsejtőjét s szánóját… Vagy a nagyapja, aki nyilvánvalóan ugyanilyen -boldogtalan teremtés volt: nagyobb hiusággal s még nagyobb álmokkal -bevetve egy kis faluba s félszázadon át ugyanazokat a gondolatköröket -taposva, elégedetlenül, jobb fizetést, jobb társaságot, több és szebb -életet kivánva, szegény papok, szegény taposó malomba befogott igavonók… -S annak az apja: a szent ember, aki sok gyermekét szárnyára bocsátotta, -mint a gólya s tanitotta őket, hogy legyenek jók, becsületesek, -szófogadók, a felsőség iránt engedelmesek és hü papok… A szegény ős… Még -talán ennek az életében van valamely sugár a távol messzeségben: akiből -ennyire árad a családi gyertya fénye, az ha nem mással, példájával, mint -mintaszerü apa, talán összeköttetésben volt a falujával is… Mint egy -mindenre kiáradó szeretet… S hirtelen eszébe villant valami távoli régi -emlék, hogy az öreg atyusnak mindig kimaradt a kepéje: nem fizették, őt -sem fizették a hivek: hogy lehet akkor velük jóban lenni… Bizonnyal az -öreg azért menekült családi életének kis várába, gyermekei nagy -gondjához, hogy kárpótolja magát az élet nyomorusága s rideg támadásai -ellen… - -Hát ki legyen akkor pap? Dékány Sámuel, a Dékány Sámuelek?… A kemény s -rideg üzletemberek, akiknek a papság pozició, az az archimedesi pont, -amelyből ki lehet forgatni a községet s a világot. Fábjánfalva különb -hely, mint Musa: akkor ő épen olyan gazda lehet, mint Dékány. Dékány -uram az ő helyében sokkal különb gazdálkodásba tudna fogni, mint a saját -falujában… Ha most tizennyolc marhája van, itt legalább huszonöt lenne… -De mi van a hivekkel? Mi van a papsággal?… Mi van a lelki dolgokkal?… - -És hogy is van ez: egyik ember, a papi generációk gyermeke áldozata -valamely öröklött tehetetlenségnek s igy a falujának, anélkül, hogy -hasznára tudna lenni akár magának, akár másnak. A másik, a keményöklü -iparos fiu proconsula a falunak s vasmarokkal szed össze magának, amit -csak lehet… de hát ez pap-é?… - -Ah, nincs már kedve játszani sem, örülni sem: legjobb volna meghalni… -Eltünni, elmulni, megszünni. - -Ha most elmulik: mi marad utána. - -Némi adósság: be nem vágott igéretek. - -A lány bejött, különös himbáló lusta járásával keresztül ment a szobán -az ablakig, aztán az ajtóig, ment, hogy kimegy, előtte elhaladva, -egészen iparszerü szerelmesitő pillantást vetett oda s ő hirtelen ujra -föllobbant: még ezt a kéjt… aztán meghalni… A lány kinyitotta az ajtót, -kint sötét volt s erős szél csapott be az udvari ajtón át… - -– Kérem! – kiáltott rá Miklós. - -Ez visszanézett. - -Intett neki: jöjjön közelebb. A lány betette az ajtót s visszalépett. - -– Hova megy, – mondta Miklós rekedten. - -– Megnézni a csillagokat, – mondta a lány aljas mosollyal. - -– Megyek aludni… Mutassa meg a szobámat… – s parancsolóan nézett rá. - -Amint felállott, a vendéglős a sarokban, mint egy nagy nehéz pók, -megmozdult. - -– Maga hová megy? – rivallt a lányra, oly durván s rekedt hangon, hogy -Miklós lángvörös lett. - -A lány engedelmesen kushadt meg s visszamaradt. De ő ha már elindult, -képtelen volt megállani, kiment. - -Minden idege remegett, minden izma vibrált, egészen meg volt semmisülve -lelepleztében s kétségbe volt esve. Ah meg van fogva, a rengeteg pók -öblös vastag markában érezte magát, megfult az izzadt tenyér -vasszoritásában. Mit akar ez a gazember vele?… - -Micsoda gyalázat ez! Kompromittálni akarja őt! a papot?… Holnap papi -gyülés, bizonyára többen is vannak itt kollegák… Mit akar vele ez a -zsidó. - -Csunya és vad szél volt, az égen fellegek száguldoztak a csillagok -alatt. Egy lompos, félhülye fiu jött ki ugyanazon az ajtón, a táskáját -és a kabátját hozta. Szó nélkül vitte a hármasba. Mereven, értelmetlenül -bámult soká. A csontjáig keresztül fázott, csak akkor tért magához. Most -hirtelen erőt érzett magában, szembeszállani: nem, azt nem, hogy most -már mindenki packázzon vele… Ezt a gazt meg kell fojtani: ennek ki kell -tekerni a nyakát… Fujt és tüzelt s az agyára vérhullámok tolongtak. - -Előbb ugy gondolta, hogy elbuvik, elmegy, lefekszik, látta hova ment a -hülye, ott a szobája, jobbra hátul a földszinten. Most fellobbant a dühe -s szembe kellett nézni a kutyával: nem, most nem pap, nem az istennek s -a szakadatlan türelmes lemondásnak szolgája, nem fog többet ember a -hátán taposni! elég volt… Álljon szembe, akinek dolga van vele… mit akar -ez a bitang… Már azt hiszi megfogott egy papot s azt most megnyuzhatja? -Nem! Annyira nem vak az ember, annyira nem ur rajta az éjszakai -szenvedély: hogy a nappalait mind eladja érte… És látatlanban nem irunk -alá több kötelezvényt… Jól van: akarsz valamit?… Ki vele: alku… Áh, ez a -sógora Bergernek… ez most valami bosszu az elmulasztott terminusért: a -mult hétre igérte a száz korona letörlesztését: de hisz irt neki -halasztásért… Igaz, a levele ugy volt irva, hogy válasz nem kellett rá, -apodiktice kijelentette, hogy most nem fizet, hiszen ő állapitotta meg -ezt a terminust is s felelet nem is jött rá… Ki tudja mi mindent -beszéltek össze már ezek, kisváros, pletyka: hm, hát már ott tartunk, -hogy a városi zsidók megitélték az embert, hogy ez egy eladósodott lump -fráter, akivel szemben minden szabad?… - -Lángoló dühvel, de márványmerev arccal tért vissza a terembe, gőgös -volt, mint a bünös, mig azt hiszi nincs joga senkinek görbén nézni rá: -mert még nem jött napvilágra semmi… Még nem tudhatnak semmit… - -Kellemetlenül érintette most, hogy oly alacsony a szék, az asztal -mellett trónuson akart ülni, az ártatlanság és a sértett önérzett -méltóságában. - -Nem nézett oda a korcsmárosra, csak egyszer. De az oly tunyán és -közönyösen állott előbbi helyén, nekitámaszkodva a márványlapos -szekrénynek, hogy nem lehetett egy tekintettel sem belekötni. A lány nem -volt benn. - -Lassan feloldódott benne az indulat s már nem volt olyan büszke és -kevély. Már belátta, hogy kis ember, szegény koldus s energiátlan senki. -Miért ne tegye vele mindenki azt, amit akar: hisz ő nem áll helyt -magáért. Ki kellett volna fizetni azt a száz koronát! Ki kellett volna -akkor is, ha… bármi történik… Inkább felvenni dupla pénzt: de az -adósságot terminuson kell megfizetni… Ha férfi volna, azt is tette -volna… Nem engedte volna, hogy tekintélye, hirneve csorbát szenvedjen: -ez mégis rettenetes és megdöbbentő, hogy idáig jutott… Egy levegőt kell -szivnia a hitelezője sógorával s érezni, hogy ez abszolut közönnyel mer -vele packázni: tudva, hogy egy nyomorult szegény flótással áll szemben, -akinek nincs kurázsija, hogy torkára forrassza… - -Mit?… Azt, hogy bünt, hogy a bünözést, hogy a piszkot, a szennyet nem -engedte… hogy a papi palástot… ah! - -Mégis jobb lett volna elmenni aludni… Jobb lett volna elaludni örökre… -Legjobb lett volna meg sem születni… Legjobb lett volna nem kezdeni ki a -lánnyal… Uhh, mégis egy papnak idáig sülyedni… - -Amint egyre merevebben ült s érezte agyában a bor hatását, a szoba -szédülgetett vele s kábult volt a késői órában, megnyilt a különszoba -ajtaja s gyorsan, szinte futva kijött a lány. - -– Tessék menekülni, – sugta a fülébe s tovább ment az ablakhoz, ugy -tett, mintha nem szólott volna hozzá. - -Miklós elsápadt, csak aztán ijedt meg, mit is beszél a lány. - -Merev, fagyos arccal, hogy a ráfigyelő kocsmárosnak imponáljon, intett a -lánynak: - -– Kérem kisasszony! - -Ez átvette a forralt bort s a tálcával visszajövet megállott előtte. - -– Mi az? – förmedt rá. - -A higgadtsága megzavarta az ijedt lányt, suttogva szólt: - -– Ne tessék haragudni… labdáztam az arannyal… s elvették… - -– Kicsoda… - -– Aaa… a képviselő ur, meg a rendőrkapitány… - -– Miért?… - -Nagy szemet meresztett a lányra. Ez megkönnyebbülve keresztet vetett. - -– Jaj istenem, ugy meg voltam ijedve, azt hittem, hogy… - -– Hogy loptam? – s elmosolyodott a pap. - -– Akkor tessék velem bejönni. - -– Hová? - -– Be az urakhoz. - -– Én?… Mért? - -– Csak. Hijják. - -– Engem? - -– Igen, azt mondja a nagyságos ur: tessék bejönni hozzájuk. - -– Én?… Mi közöm nekem ismeretlen urakhoz… Azért mert aranyaim vannak, -nem vagyok én nagyuri lumpoló… - -A lány felemelkedett, Miklós a mozdulatára megint észrevette friss -kivánatos testét, hogy kerül egy ilyen egészséges, naiv és szüzies -gyermek ilyen helyre… - -– Pszt, – mondta hirtelen s a lány oda hajlott. - -Miklós a korcsmáros felé intett egy gyilkos pillantásával. - -– Mit akart ez az előbb? Mit orditott az elébb ez a gazember… a -vendéglős… - -– Jaj nagyságos ur, meg kellett volna mondanom, hogy egy üveg pezsgőt -kell fizetni, anélkül nem szabad szoba,… a szobában… vacsorázni a -vendéggel. - -Miklósnak mélyen leszállott a hősége, s aztán pirosság öntötte el az -arcát: szégyelte a hevületét, egy egészen egyszerü üzlet… - -Mielőtt tünődhetett volna, kilépett a különszobából egy magas, fekete -bajuszos ur. Odalépett hozzá, jóviálisan s nagy hanggal mutatkozott be. - -– Feketics… Legyen szerencsénk… - -– Matolcsy Miklós ref. lelkész. - -Felállott s erősen nézett a nagy ember szemébe. - -– Nohát annál inkább, – mondta ez s széleset és nagyot kacagott. A -szájából pállott füstszag tódult, a fogai köze egészen fekete volt a sok -szivarfüsttől. Most is egy félszivar volt a kezében. Azt a foga közé -vette, akkor karon fogta Miklóst s becipelte. Akkora ember volt, akkora -marku, mint egy cirkuszi dijbirkozó. - -A lány utána vitte félig üres boros palackját s a poharát. - -Miklós kinos zavarban volt s mosolygott és maga sem tudta mért, gyötrően -félt. - - -III. - -Amint beléptek, már azt várta, hogy éles szemmel s kutató -ellenségességgel fogják fogadni s kissé álmélkodva konstatálta, hogy -odabenn három ur ül, nevetve összebujva s halkan kacagva. Ő még mielőtt -meglátta volna, kik és mik vannak jelen, azonnal s görcsösen elszoruló -szivvel pillantotta meg az asztal tulsó sarkán az aranyát. Le volt téve -a fehér abroszra s világitott és csillogott. Miklós szédült és rémült -volt s legjobban azért rettegett, hogy ez meglátszik rajta. Az ő belépte -külömben semmi változást nem idézett elő, a beszélő ur tovább beszélt, a -másik kettő tovább vihogott a szavain s ők leültek, anélkül, hogy -bemutatták volna a bent levőknek, ő a rendőrkapitány mozdulatára -szerényen ült le az asztal végén. A beszélő fiatal ember sem emelte fel -a hangját a kedveért, s neki nagyon meg kellett fesziteni a figyelmét, -hogy megértse: - -– Erotika csak kisvárosban van, a kamaszkor csak itt virit -istenigazában, a kutyafáját. Kérem képviselő ur, maga nem tudja -elképzelni mennyi szenvedéssel van egybekötve az első illuziók -elvesztése: egy szegény diáknál, akinek az apja is szegény ember és -semmiképen sem tud, bármennyire szeretne is, finom, egészséges, jó -cselédeket fogadni, akikkel a fiai is meg legyenek elégedve, szóval -nincs és nem lehet és na… jön a Feri s azt mondja: a Gyöngytyuk-utcában -Sternéknél van egy lány… na… lehet… na eccóval… Hát kérem képviselő ur: -az ember éjszaka nem alszik: mihelyt lehet, kiugrik az ablakon, -mezitláb, a cipőjét az ember a hóna alá fogja s kimászik az udvarba. S -utána a Feri, az ember átmászik a keritésen, jó szöges, az ember -elrepeszti a nadrágját… s gyü, végig az utcán. No de most hol laknak a -Sternék? Azt előre kellett volna megtudni a fütyülőjét!… Sorra ráfogják -minden lehetséges házra, hogy itt. Végre egy házban megállapodnak: ez -az. Na most bemenni. Most aztán be kell menni. Hát eredj be te… Eredj -te… Na, képzelje el képviselő ur, hogy az elsőség az nem számit… sőt… S -egyszer csak bent van az ember egy idegen udvarban, no most mi lesz?… -Itt vagyunk… püff… Most betörjem az ablakot? kérem képviselő ur a -kamaszkor leggyönyörübb vonása, hogy abszolute semmivel sem gondol: -megragadja egy rettenetes vágy s kiröpiti, ki… Fut, megy, mint az őrült, -számitás és cél nélkül… Kérem: most aztán falba ütődik az ember, az -ember örül, hogy nem tört be a homloka s nincs más mit tenni: szépen -visszamászni a Sternék keritésén, mielőtt valaki észrevenné, aztán -végigügetni a falun, bemászni haza, most elreped az ing is, ujra levetni -a cipőt, be az ablakon s lefeküdni… Megvolt a kaland… az első… - -Előadásában volt valami ellenállhatatlan komikum, egyetlen szava sem -tünt el hatás nélkül. Csak ő ült komolyan és mélyen ülő szemei mereven -dermedtek rá hol erre, hol arra, leggyakrabban az aranyra, amely, mint a -mágnes huzta a pillantását. Néha megsejtett valamit abból, amit a -beszélő mondott s távolról elmosolyodott, aztán megint komor és merev -arccal hallgatott. Ellenben az urak fojtot kacajjal, minden ellenállás -nélkül fogadták az előadást, a képviselő ur nyájas, kedélyes, kopaszodó -ur, akinek vékony bajusza feketére volt festve s lila volt, fekete haja -töve is lila, cimpája folyton remegett s mint egy vadállat nyalogatta a -száját. Miklós hirtelen, anélkül, hogy valaki, vagy valami -figyelmeztette volna, ráismert: ez Arday… - -A fiatalember, aki ideges és sovány fekete ember volt, s tele a társaság -legbecsesebb tulajdonságával: a nagyszerü előadó érrel, egy ennél még -furcsább vizitet mondott most el, a koszos és repedtsarku házicselédnél, -amely hasonlóan eredménytelen kirándulás volt, mint ahogy a -villamárammal meglóbált aranyfüst látszólag eredménytelenül leng a -légüres térben, aztán mintha odaért volna, ahová indult: - -– Most vagyunk végre a célnál, – mondta s azonnal uj nagy nevetést -keltett, – a kaszirnő!… Az emberi kor első nagy stációja!… - -Ezek az urak, akik az élet bőségében már a végén voltak ugylátszik, a -kiélésnek, most bortól, gőztől, éjfélutáni idegességtől fütve, minden -szót rakétázó kacagással vettek. Miklós azonban komoly volt, disszonáns -volt neki ez az egész. Komor volt, mert nem mutatták be. Egyáltalán -senki sem pillantott még rá. Igaz, mindenki a beszélő malacságaival van -elfoglalva… de neki nem kellett volna igy leülni közéjük, félretolva és -lényegtelenül, mintha egy pincért ültettek volna le maguk mellett… Nőtt -a dühe: már megint az égett benne, hogy persze, vele szemben minden -szabad… Ővele mindenki packázhat: ennek a sihedernek, – mert ki lehet -ez, aki itt mulattat és udvari bolondot játszik, ennek a szavait nem -lehetett volna egy pillanatra félbeszakitani, hogy őt üdvözöljék, hogy -őt bemutassák, hogy befogadják, ránézzenek?… Összeszoritott foggal s -összehuzott szemmel nézte az urakat, akik karéjban vették körül az öreg -urat, a képviselőt s szemmel láthatóan mindhármuknak az volt egyetlen -ambiciója, hogy neki mulasson, az ő kedvére, az ő hangulatának -emelésére. Az öreg ur alig-alig, vagy halkan s dühitően fölényesen -mosolygott s kéjjel szopogatta az egyre merészebb és egyre bujább -beszédet, amely egy kis maró vitriollal volt leöntve, a vidéki élet -szatirája volt benne, sőt a mélyén az emberélet kritikája, a férfiember -nemi ösztöneinek megvetésre itélt galádsága sistergett ki a szavak -megül, de elsősorban mulatságos volt és fonák: - -– És akkor azt hallja az ember, hogy a szobaasszony elmegy, uj -szobaasszony jön… Micsoda forradalom, az egész város minden férfia fel -van huzva: mit… elmegy? a régi?! Senki sem szól, csak a szemek -szikráznak, nem érteni: mindenki szórakozott, a trafikban elmaradnak a -viccek és háromszorra sem tudja az ember megszámolni, amit visszaadtak a -forintból… S jön egy nagy és sárgára festett haju nő… az alkapitány -joga, hogy kimenjen elébe az állomásra s mire bejön… az egész város -irigyli… - -Miklós sötét lett: ő még valóban szüz és ártatlan férfi volt, aki soha -még ennyire férfitársaságba nem került… Nem állotta, ő is kénytelen volt -fojtva nevetni a furcsaságokon, amelyek a legválogatatlanabb -kifejezésekkel kezdtek előre haladni, hanem megérezte azt a -visszásságot: nem, ez kellemetlen, igy pőrére vetkőzve látni egy -képviselőt, egy öreg urat, két komoly s a városban számottevő uri -embert, az egyik a rendőrfőkapitány, a másik a takarékpénztár -igazgatója, akire szintén ráismert… Már egyszer tudniillik gondolt arra, -hogy a takaréktól kér kölcsönt, abban az időben távolról mutatták neki -ezt az urat, hogy ettől függ a dolog… De ez akkor az utcán ment, ő a -Berger boltjában állott az ajtóban s amint átpillantott a másik oldalra, -ott ment, komolyan, kövéren, fehér mellényben, széles arany óralánccal -egy erős uri ember, szürke kalapja volt az egyetlen kissé kicsapott s -kackiás, amely az élni szerető embert jelzi most utólag előtte: de akkor -oly komoly, félelmes és tekintélyes ur volt, hogy százszor inkább alázta -meg magát a szürke és ismeretlenség ködében topogó kis zsidóember előtt -kölcsönkéréssel, minthogy csak el is képzelje, hogy a napfényre kilépjen -s a takarék fényes tükörüveg ablakai mögött kilincseljen parányi -személyi hitel után… S most ez az ur hirtelen ilyen közel került hozzá, -kivörösödött arccal, hogy élvez, hogy figyel, s mint a többi ur, mint -mindenki itt, egy pillanatra sem feledte, hogy egyuttal folyton a nap -felé forduljon lényének szirmaival, mint a napraforgó az esőben, szélben -is egyre a napot keresi: mindenki az Arday melegében s boldogitó -jelenlétében sütkérezett. - -Miklósban mély és keserü fölháborodás gyült fel: a plebejus gőgje, -fölfelé. Ő a parasztot azért gyülölte meg, mert hiába akarta fölemelni -magához, ahány kisérletet tett, mindig csődöt mondott az akarata, hogy a -falusi kis embert emberi méltóságára figyelmeztesse, jósággal és emberi -szivvel való életre: az be volt gubózva valami gonosz indulatba -mindennel szemben, ami felette volt, s most ő ugyanezt érezte fölfelé… -Nem akart és nem, és nem akart betörni földi ember alázatos imádatába, -ami pedig ime itt előtte süstörgött és pezsgett az Arday személye előtt. -Azzal a titkos sugárzással voltak előtte, ahogy a hivő az istent érzi -ihletett perceiben mindenütt jelenvalónak és hatónak s az isten kedvét -keresi szive titkos rebbenésivel. Ugy keresték itt ezek e hatalmasnak -kegyét. S ez hogy ül közöttük. Fölényesen és egyszerüen, lezser -mozdulattal, a szék karján elterülve, kissé unva mindent, csak most ezt -a diskuráló fiatal embert, ez ki lehet? csak ezt élvezve, mint egy finom -és idegen italt… - -De már nagyon látta őt s épen e legelső pillanatban s azok után, amiket -már is tud róla… Egy ilyen aljasságokban dőzsölő, egy ilyen tisztán -nemiségekben kéjelgő lélek hogyan álljon népek fölött, hogy legyen -vezetője vagy fölöttese a népnek. Mit várhat ettől a paraszt egyebet, -mint a legteljesebb megvetést, mint azt, hogy annyiba veszi, mint a -teheneit s barmait. - -Keserü pillantása megint csak az aranyra tévedt s amint az megcsillant -előtte, annak a fényénél hirtelen megértette, hogy ezek róla beszélnek. -Egész arca lángolt tőle: onnan indult ki a kisvárosi erotika -megbeszélése, abból az egész, hogy ő aranyat adott a kasszirnőnek… -Halálos hideg verejték gyöngyözött a homlokán. - -Most bejött a lány s amint belépett, az urak nevettek. - -Tálcán a Miklós vacsoráját hozta. Ő ingerült lett, bosszantotta, hogy -ilyen későn hozza, már el is felejtette, már ugy hozzászokott a -koplaláshoz, hogy mostani izgalmában eszébe se jutott volna, hogy a -reggeli óta alig evett. Idegesen intett a lánynak, hogy tegye a másik -asztalra, még mindig várta, hogy bemutatják, vagy valamiképen csak -elintézik. - -Kis csönd lett, mintha mégis megzavarodott volna a beszéd, vagy csak -pihenő volt ez a társaságnak? - -– Egy jó szivart, kis muff! – mondta a csöndben a képviselő. - -– Igen! – szólt a lány s már futott, mintha megijesztették volna. - -Miklós felállott s mérgesen, szó nélkül átment a kis asztalhoz. Ott volt -a tányér, a kis vendéglői tálon a szép sertéskaraj párolt káposztával, -de nem volt sem kés, sem villa. - -– Buta, – mondta magában. - -Az urak hallgattak, mindenki maga elé nézett. A késő éjfélutáni csönd -volt ez, mikor a legélénkebb hevességü izgalmas kacajok közben az idegek -leszerelődnek, elfáradnak s a figyelem más térre csapódik. - -– Azért szerettem volna jelen lenni képviselő ur, – mondta a fiatal -ember, mintha az azelőtti témára tért volna vissza, – ki volt az, aki -legelőször fejbevágta a szegény kegyelmest? - -A képviselő finoman elmosolyodott. - -– Azt nem lehet pontosan tudni, – mondta nyefegő, cuppogató módján. – Az -ugy jött, hogy egyszerre csak mindenki. Egy cingár kis ellenzéki ur -felvesz egy nagy törvénykönyvet. Azt mondja neki egy óriás pártbeli -képviselőtársam: Megőrültél? Mit akarsz avval? Az kibuvik a hóna alól s -nesze, odadobja a miniszterelnök fejéhez. Ennek a könyvnek a sarka -okozta a leghosszabb sebet… - -Megnyalta kicsit az ajkát, mintha most akarna még valami jót mondani, de -lenyelte. Nagyon tartózkodó volt, a legáltalánosabb kifejezéseket -kereste, nagyon objektivnak, nagyon benfentesnek s nagyon -megközelithetetlennek akart látszani. Miklós, most, hogy messzebb ült -tőle, egész bátran meresztette rá a szemét. Ugy nézte ezt az embert, -mintha a végzetével találkozik az ember. Nem tudja indokolni, nem tudja -magyarázni, de ellenállhatatlan feszültséggel néz bele, ahogy a vész, a -viz, a mélység vonja az embert. - -– Bocsánat, kérlek alázattal, – mondta a takarékpénztári igazgató – mi -volt tulajdonkép az oka, hogy azok a bitang ripőkök igy neki másztak… -fölháboritó… - -Miklós felvillanó szemekkel nézett most a kövér, husos arcu bankvezérre, -aki teljes és mély odaadással hajlott a képviselő felé. - -Ez keveset nyöszörgött s unottan szólt: - -– Mint erkölcsi tartalom nélkül valót, a legélesebben el kell itélni a -Justh-pártnak eme botrányát. - -– Ugy van, – mondta a rendőrkapitány. - -– Justh Gyula, Lukáccsal való alkudozásával, azzal a készséggel, -amellyel oly felettébb olcsón volt hajlandó pártját a Lukács sötét -terveinek rendelkezésére bocsátani, és azzal a soha meg nem bocsátható -vaksággal, hogy az ő pártütése hiusitotta meg a koalició katonai -követelésének megvalósitását, válságba döntötte magát a koaliciót és -belelökte a nemzetet ebbe a mostani áldatlan helyzetbe: mindezzel -elvesztette Justh Gyula és pártja a nemzet müvelt és független -közönségének bizalmát és rokonérzését. - -– Ugy van, – mondta a rendőrkapitány. A képviselő ránézett, erre ujra -azt mondta: – Ugy van! - -Arday felemelte az ujját, mintha figyelmeztetni akarná, hogy ne siessen -ugy az ugyvanokkal, még csak most jön az igazi: - -– Ezt a csorbát pedig nem lehet kiköszörülni sem kortesutakkal, sem ujra -megfejelt függetlenségi programmal, sem képviselőházi verekedésekkel. - -– Ez az igaz, igen! – kiáltotta a rendőrkapitány. - -– Nem, nem! – bólogatott buzgón a takarék igazgatója is. - -Miklós egész lelkében remegve nézett keresztül rajtuk, ő Debrecenben a -Tisza István imádatában nőtt fel, minden egyházkerületi gyülésen látta s -átvette a közszellemet, amely ezt a politikust a kálvinista magyarság -nagy vezérének tekintette, benne azonban bizonyos titkos elégedetlenség -volt már vele szemben, sértette a nagy-koncepció-érzését, hogy egy -miniszter minden ügyhöz hozzászól, hogy a nyirbatkai tanitó -sertésól-kérését elutasitani nem átalja s hogy oly -rektoros-tudálékossággal tekint át az ügyeken: hiányzott a személyből -áradó varázs s mégis még mindig élet-halálra szántan párthivének érezte -magát, mert igyekezett elfeledni a személyes meggyőződéseit s együtt -uszott a kálvinistasággal abban az önáltatásban, hogy ezt a politikust -soha ne tetteiből itélje meg, csak a róla alkotott ideális képhez -ragaszkodjék törhetetlenül. És mégis most valami mély és morális -fölháborodás töltötte el, mikor ez a Tisza-huszár legelső szavával az -ellenzék egyik legrokonszenvesebb és legtisztább vezérébe rugott bele. -Néki fájt az, hogy egyszerü személyeskedéssé válik az ügyekhez közel -élők száján a közélet minden nagy ténye. Ő inkább akart általánositani a -személyek rovására, hogy elvek és igazságok harcát keresse az -eseményekben. S most ennek a vén borisza kéjencnek minden szava -beoltotta a veszettség ellen: ez az őrület már közveszélyes, ez ellen -már védekezni kell. Ebben a percben megvetette magát, a mért -kritikátlanul tudta volna odaadni magát előtte ismeretlen emberek -ismeretlen céljainak szolgálatára s keményen elhatározta, hogy utána fog -járni, mi hogy van ebben az országban… - -Az ismeretlen fiatalember ott szemben ismételte: - -– De képviselő ur, mi volt mégis az oka, hogy igy tört ki a dolog. Mi -bőszitette fel ugy azokat?… - -A képviselő háromszögbe törte kissé kedvtelenül a homloka ráncait. - -– Kis grammatikai vita… Egy kis grammatikai nézeteltérés az egész. Khuen -igen világosan és érthető hangon ezt mondta, tisztán lehetett követni a -szavait: „Az 1867-iki törvénycikk szavai, szerintem, – mondta, – igen -világosak, ahhoz szerintem külön magyarázat nem szükséges… -Grammatikailag, egész egyszerüen ugy áll a dolog, (megjegyzem a -grammatika szóra már az egész Ház figyelni kezdett) hogy amidőn arról -van szó ebben a törvénycikkben, hogy az országgyülést nem lehet -elnapolni, vagy föloszlatni, mielőtt a „jövő évi“ költségvetés nincsen -megszavazva, világos, hogy a „jövő évi“ költségvetésről van szó s nem az -idei költségvetésről… - -A fiatal ember hirtelen kurtán felnevetett, de egy pillanat alatt -lefojtotta. - -– Hallatlan marhaság, – mondta. - -– Mit? – kérdezte a képviselő megütődve. - -– Azoknak a barmoknak a marhasága képviselő ur. - -A képviselő pillanatokig szopogatta a nyelve hegyét. - -– A haldokló oroszlán akkor rugott utolsót önmagán… – folytatta. – Az -ember első benyomása az volt, mintha a Justh-párt kedvet kapott volna, -hogy megismételje azt a – mondjuk – impozáns jelenetet, amelyet, mint a -szenvedelem elemi kitörését, ha sajnálnunk kellett is, de mint mély -erkölcsi okból eredőt impozánsnak s utólag, jogosnak is, kellett -elismernünk. Azt a képviselőházi csatát gondolom, mikor az erőszakoskodó -s törvénysértő többség védelmére berendelt darabontokat verték ki az -ülésteremből… - -Miklós mereven és egész lényében felizgatva nézte ezt az embert, amig -beszélt. Érezte, hogy minden szava piszokság. Nem ismerte az eseményeket -és a szereplőket: de valahogy a delejes sugarakat fogta el, az orrát -facsarta annak a belső lelki munkának a büze, ahogy ez az ember jobb -meggyőződése ellenére, vagy annak a hijján, valami undoritó benső -elszántságból betyárkodik a szavakkal. Ez a kivételesen finom ur, akinek -az egész teste kendőzve van és agyon mosva, tisztogatva, a ruhája, az -inge, a feje oly aggodalmasan kipucolva, mintha külön erre a célra -készült gépezetekkel végeznék rajta a tisztogatás müveletét, ez az -ember: az isten szine előtt merne esküdni rá: teljesen rothadt, -tökéletesen meggyőződés nélküli ember… Földulták a lelkét ezek a hosszu, -nehézkesen összerakott mondatok, amelyek mégis oly szabatosan -csörgedeztek, mint a zsilip mögött visszatartott szennylének a -bugyogása, ez az egészen különös képviselői nyelv, amelynek sem szine, -sem illata, sem gerince nincsen, csak száraz és zörgő technikája… te -alávaló kutya, te undok gazember… morogta magában s a szemei gyülölettel -és sötét dühvel meredtek rá a mélyből… Te aljas buja, aki piszkos -kéjelgésben adod ki magad, te vagy, ti vagytok azok a fenkölt Kátók… - -– Hogy tehetnek ilyet! – kiáltott fel a a takarékpénztári elnök. – Most -megint meghurcolják a mi szép hazánkat a külföldön. - -A képviselő, egészen távoli és egészen unalmas nyugalommal felelt: - -– Más parlamentekben is fordulnak elő hasonló jelenetek. Oka: hogy a -modern életben a képviselőség és a politizálás kenyérkeresetté válik. -Nemcsak, mert tisztességesen fizetik a képviselőt… hanem azért, mert, a -képviselői állást alacsony fickók alaposan ki tudják használni és -hasznositani… Már most világos, hogy a képviselők azért választatnak, -hogy az ország dolgait intézzék: s e helyett a kenyérharc, a küzdelem a -boldogulásért, a létért, az existenciáért, haszonért, érvényesülésért -való verseny füti az elméket és lazitja az erkölcsöket. - -Miklós e pillanatban megértette, hogy mért hat oly fásultan az agyakra a -papi bölcsességek monoton prédikálása, ha nem érinti közvetlenül az -emberek személyes lelki dolgait. - -A lány hozta a szivarral telt skatulyát. Nem nézett őrá. Idegesen -kopogott neki. - -– Kést, villát. - -– Igenis – mondta a lány elpirulva s kifutott. - -– Hanem Korláth báró mégis titkos tanácsos lett, – mondta a -takarékpénztár igazgatója. - -Arday csöndesen felelt. - -– No, az csak… – kétszer-háromszor kinyitotta, meg ujra összefogta az -ajkait, – hát az csak olyan flastrom. Már a Tivike oly sokat szaladgált -a kormány körül, annyira szorgoskodott a párt összekovácsolásában, -főképp a véderőreform megszavaztatása idején, hogy valami okvetlen járt -már neki. Tisza ugy gondolta, hogy kinevezi a kultuszminiszteri -államtitkárnak, de hát ide a Schillingfürst herceg barátját kellett -behozni. Akkor annak a helyét, az alelnökséget szánták Korláthnak, -csakhogy arra meg szegény Csorvássy Pali volt már benevezve és ennek is -kellett valami, mert a választójogi bizottságban annyira a kormányhoz -dörgölőzött, hogy nem lehetett lefricskázni. Igy lett Csorvássy a Ház -alelnöke, a bárónak nem maradt egyéb, egy kis titkos tanácsossággal -fizették ki. - -– Érdekes! - -– Érdekesebb a másik titkos tanácsos, akit vele egy napon neveztek ki, a -barcasági érsek, Kinsky ur excellenciás cime. Ez minket reformátusokat s -minket protestánsokat érdekel közelebbről, ismét fölhijja a figyelmünket -a régi anomáliára. A titkos tanácsosság a legnagyobb cim, amit valaki -kaphat ebben az országban. Kinsky ur közönséges foltozó csizmadiának a -fia s fokonként emelkedett az érseki székbe s e pillanatban már -kegyelmes. Ezt a cimet megkapja minden katholikus egyházfő, de nem kapja -meg, eddig még sohasem kapta meg egyetlen protestáns egyházfő sem. Pedig -ugye vannak a mi püspökeink között is, akiknek vannak olyan bokros -érdemei, mint a katholikus püspök és érsek uraknak. Azt például, hogy -Kinsky urnak mért járt akkora cim, amit még néhai Szász Károly sem -kapott meg, hogyan magyarázzuk? Szimptomája ez annak a kormányzati -tendenciának, amely mindig és mindig kiemel egy felekezetet és mindig -csak egyet s mindig csak ugyanazt az egyet, a többi rovására: holott a -szent biblia igazságait nem az a felekezet vitte bele a magyar nép -lelkébe s e szent biblia nem ennek a felekezetnek oltárán őrzi a -békesség és megelégedés erényeit. - -Miklós igyekezett csöndesen enni, zajtalanul, oly erősen rágta a fogai -közé bevett husdarabokat, mintha ebbe akarná beleölni azt az indulatot, -ami benne felgyült. - -– Undok fajzat, – mondta magában. – Excellenciás cimekért, rikitó -jelszók… s én félév óta nem ettem a magam házánál jó falatot… Uhh, -micsoda hazugságok, micsoda kibogozhatatlan és gyülöletes és burkolt és -félelmesen félrevezető hazugságok száguldoznak az emberek lelkein… - -Zugott a feje s kavargott benne a sok felháborodás: mért élnek igy az -emberek, hát mire ez?… hát nem lehet? soha nem lehet egy őszinte emberi -szót kimondani…? mért szövik be magukat hazugságoknak és gonosz -félrevezetéseknek burkába, mért kötik lábukat béklyóba… Mért nem emelik -fel a fejüket s néznek bátran az isten ege alatt: én ez vagyok, ennyi -vagyok, ezt adom, ezt kérem, üljünk egymás mellett testvér és usszunk a -jó isten szabad vizében… Politika? excellenciás cim? államtitkárság? -alelnökség? dörgölőzők és munkapárt összekovácsolása, és -lefricskázhatatlan bárók?… Kábulat és meghülyülés lepi meg az agyat… hát -ez igy megy? ez az emberek, a tömeg képét hordozók igazi élete, a -kiválasztottak, az ismertek, a Korláth bárók, Csorvásy Pál… s nem is -kételkedett benne… Ah, hát akkor hol vannak a nagy dolgok: az egyéni -tapasztaláson nyugvó belső hit? a lélek ujjászületése és ebből nyert -méltósága és szabadsága? a halálosan komoly meggyőződés? a lélek belső -nemessége? az apró problemákban az időn és történelmen felül álló örök -isteni dolgok?… - -Az isteni! az isten! Hát hol van ezekben az isten? Hol van a háttérben, -a lelkek mélyén a központi gondolat, amelyből ered minden szál és amely -minden szemléletnek alapja. S ha mindez hiányzik belőle, hát mért olyan -kimondhatatlanul magas itt ez az ur a többi felett, hogy senki nem meri -a legtávolabbi ellenmondást sem megkockáztatni a jelenlétében… - -A képviselő felállott, a kis szoba hátulsó falán levő ajtóhoz ment, -kissé nehézkes, döcögő léptekkel, amelyben benne volt még a régi dendi -kényessége s benne volt már az öreg ember totyakossága is. Miklós -meglátta, hirtelen, tisztán látta, hogy a halál felé indul. - -– Ember!… hová mégy?… Kint vár a koporsó… - -Bent az urak nagyot nyujtóztak. Mintha felszabadultak volna a suly alól. - -A fekete fiatalember fel is állott s mikor az öreg ur behuzta maga után -az ajtót, igy szólt - -– No annál közelebbi célok is vannak, mint excellenciás cimeket harcolni -ki a protestáns főpapok számára. Egyáltalán kérem uraim, mi gyakorlati -emberek vagyunk, mit akarnak ezek az urak az öreg elnyütt bibliával. -Letünt már annak a kora, mint a betyárromantika. Csak hadd rohadjanak -már azok a vén penészes bibliák, annak a sötét lapjairól a baromi -alázatot és a szenvedések szeretetét akarják betölteni a népbe? - -Miklós ujabb rémülettel, szinte megdermedve bámult erre az urra. - -A takarékpénztári igazgató kedélyes nevetéssel állott fel. - -– Nahát maga egy javithatatlan cucilista, hajja. - -A fiatal ember elhallgatott, látszott rajta, hogy hagyja. Nem akar ujjat -huzni, kellemetlent mondani. A rendőrkapitány tisztelettel nevetett a -takarékpénztári igazgató felé, aki teljesen átvette a hiányzó képviselő -tekintélyét. - -– Csak sokat lármázzon, ugy bekópertázzuk, hogy arról koldul. - -A fiatal ember ugy tett, mintha tetszene neki ez a kedélyeskedés: - -– Mit bibliáznak mindig… A bibliás emberek mindig énekszóval vonultak a -csatába szorosan a hadsereg után s visszavonuláskor mindig elől, csak -elől, akkor is énekszóval… ezt akarják vele elérni? – viccelte el a -dolgot. - -– A biblia nagyon okos dolog, – szólt a takarék igazgatója, – mert -megtanitja az embereket, hogy a bünöket elkövetni nem szabad. - -– Akkor Mark Twain még sokkal okosabb, mint a biblia, mondta a -fiatalember, mert ő meg ezt mondta, igazgató ur: vallásos ember lelkében -minden bün azt az impressziót kelti, hogy ezt többé elkövetni nem fogom: -Csak egyebeket. Ez az ugynevezett erkölcsi himlőoltás. Legjobb tehát, ha -az ember hamar elköveti az összes bünöket, hogy aztán egy se maradjon, -amit elkövethetne. Igy bizonyosan üdvözül, ugy-e rendőrkapitány ur. - -A két ur harsogóan kacagott a butaságon s a takarék igazgatója kiment a -képviselő után. - -A fiatal ember utána legyintett s igy szólt a rendőrkapitánynak: - -– Ezek az urak nem értik meg a szabad szót, de mi ketten kapitány ur, mi -ketten megértjük: Hiszen nem is rossz dolog az a bibliaolvasgatás. Az -ember leül az ezerholdjának a kellősközepébe, a vadgesztenyefa -árnyékába, a cimeres karosszékbe, jóllakott hassal, behütött italok -társaságába, azután, fogpiszkálás közben elolvassa, hogy a régi zsidó -családokban micsoda vérfertőzések voltak, hogy ette meg a hét sovány -tehén a hét kövéret, hogy Sámson mivel verte agyon a filiszteusokat, -hogy Józsua hogyan állitotta meg a napot, hogy a birák milyen vén -kéjencek valának, hogy ki hogyan tudott már csalni akkor is, hogy Sámson -urat hogy csábitotta el Delila kisasszony és igy tovább, mig aztán a -végén meg nem tudja, hogy Jób urambátyámat, az volt a flegma! miféle -nyavalyák kinozták, osztán a béketürésből mégse tudta kihozni még maga -az isten sem. - -A rendőrkapitány kurtákat röhögött s a végén a vállára csapott a fiatal -embernek. - -– Ejnye, – s csunyát káromkodott, – de elolvasta kend a bibliát: Én -ugyan sose láttam egy bötüjét se, mióta az elemi oskolába belém verték, -azt hogy… - -– Igen, azt hogy a Megváltó szamárháton járt, de Korláth grófék -négylovas hintón járnak. - -– Hehe, – mondta a rendőrkapitány s ő is kiment a takarékpénztári -igazgató után. - -A fiatal ember, akinek már alkoholtól erősen ködös volt a szeme, csak a -nyelve forgott egyre keményebben, utána legyintett, kifejezve mély -megvetését az egész társaság iránt s odafordult a Miklós asztala felé. - -– Szép szórakozás, igen, a gesztenyefa árnyékában, – mondta – a -savanyuvizes fröccs mellett. - -Miklós szomoruan nézett rá, igy nézhetett tegnapelőtt őrá a papné, akit -ő ugyanigy fölzuditott bizonynyal a bibliáról való értekezésével. - -– Mondja kérem, – szólott egész váratlanul a fiatal emberhez, bár nem -volt kedvére, hogy szóba álljon bemutatás nélkül: – kegyednek egyáltalán -semmi vallásos érzése, meggyőződése, vagy elképzelése sincsen? - -– Dehogy nincsen, – mondta ez brüszk hangon. – Akinek semmi vallásos -filozofiája sincs, az buta. Az épen olyan buta, mint aki egy nagyhasu -plebánost tart magának, hogy az mondja meg neki, hogy mi az ő hite. - -Miklós kutatva bámult rá. - -– Nos, és az isten?… - -– Hogy hogy vagyok az istennel?… Köszönöm jól. Nem bántjuk egymást. Én -nem bántom őt és ő nem bánt engem. - -– És mi az ön hite? Mi maradt meg önben gyerekkori vallásos emlékeiből? - -– Pardon kérem, disztingváljunk. A hit és az emlék, az két külön dolog. -Az én emlékem az, hogy egy rettentő piszkos zsidó iskolába jártam és -isszonyuan utáltam a tanitót, mert büdös volt és borzasztó komisz. A -hitem, az aztán valami egyéni dolog; ez az enyém: mért beszéljek róla? -én nem akarok proselitákat szerezni: minden papnak ez a vágya s csak ez, -már a Krisztusnak is, neki is kedvesebb volt a megtérő bünös, mint a -száz igaz. Ezek a tömeghitek: ezek olyan járványok… Ott van Haeckel, aki -tudományos alapon csinált vallást és monizmusnak nevezte. Ennek a -monizmusnak épenugy vannak rabbijai Magyarországon, mint másutt. -(Pardon, megnyugtathatom, hogy rabbijai s nem plebánosai.) Azt tanitja, -hogy minden csak az anyag és semmi más: más semmi. És tartottak -istentiszteleteket, ahol protoplasmát ettek szentelt ostya helyett. S -most jön egy Gustav le Bon nevü francia s bebizonyitja, hogy az anyag az -semmi, az elmulik. Leméri, hogy a szemünk láttára megsemmisül, érzékeink -számára megszünik, szóval érzékfölöttivé válik. No. Döfd meg. Ki van -rántva a gyékény a monisták lába alól. Még ezer esztendő sem kellett -hozzá. Most má mi lenne, ha közben II. Lajos államvallássá teszi, a -professzorai hitbizományokat kapnak, amelynek a jövedelmén csak -táncosnőket szabad segélyezni, de a tanyai néptanitókat nem. - -Ezzel feltette a kalapját s két oldalzsebbe dugott kézzel furcsa -szögletes, négeres mozgással kiment a többiek után. - -Miklós egyedül maradt mély bánatával. Ugy félt az emberektől, ugy utálta -őket. - -S meglátta az aranyat, ott a másik asztalon. - -Mohón, kapzsin, irigyen s lüktető mellel és megrémülve, mint a -felbőszitett s ketrecet nyilni látó fenevad, bámult reá. - - -IV. - -– Ha most megjelenne a tündér, s azt mondaná, három kivánságomat -teljesiti, – mondta magában és egyre az aranyat nézte, szerette volna -fölvenni, eltenni, s szobájába menni és elfelejteni, hogy mi volt ma, – -első kivánságom ez volna:… - -Sokáig habozott, tünődött, nem is gondolt oda, régi mákonya volt, kis -gyermek kora óta, hogy lefekvéskor, altató imádság után, ha még ébren -maradt, a mese kivánságainak utján csapolta le fantáziája tulságait. A -világért soha el nem árulta volna ezt a szégyenletes gyermekességét, -mikor egy kedves professzora kisdiák korában azon kapta, hogy egyedül -bolyongott az iskolakert utain, könyve becsukva s szórakozott szemmel -rótta az utakat, ki akarta vallatni, mint gondolkodik: talán a -kinvallatás padján sem árulta volna el nevetséges gondolatait, s -mindamellett egyre nagyobb szenvedéllyel üzte a lelki kéjelgésnek ezt a -fajtáját. - -– Első kivánságom ez volna: az angol banknak minden pénze, az -aranyrudak, hordók mind itt a lábam alatt legyenek. Pincében, amely csak -az én varázsszavamra nyilik meg… Amig akarom a zsebem tele legyen azzal -az arannyal, amely igy az én tulajdonommá lett… Akkor most azonnal -megvenném ezt a házat… s várkastélyt épitenék itt… Második kivánságom: -hogy ez senkinek fel ne tünjön, ez az emberek előtt egészen természetes -dolog legyen s engem senki ne zavarjon kutatással, kérdezősködéssel, -vizsgálattal, vallatással, az egész emberiség, mint a világ -legtermészetesebb dolgát vegye tudomásul, hogy én vagyok a földben -rejtett aranynak földi kincstárnoka, mert nem is az angol bank aranya -legyen itt, nem! fölösleges az ember által nehéz munkával előszedett s -az élet forgalmába beillesztett tőkét megrabolni mások elől, én azt -akarom, hogy a földben, olyan helyen eltünt aranymolekulák, honnan -ugysem fogja soha semmiféle emberi erő előhivhatni az aranyat: az álljon -az én rendelkezésemre, feldolgozva, pénzzé verve és pedig a magyar -állam, az Osztrák-magyar bank pénze formájában… Tehát első kivánságom: -ennek a természetben elkallódott aranymennyiségnek az én számomra való -ideteremtése, második kivánságom: hogy ezt én zavartalanul fel is -használhassam, harmadik kivánságom: hogy ujabb három kivánságom -teljesittessék. - -Tágra nyitotta a szemét s felébredt egy kissé, gyermekded álmából, -meglátta a szobát, amelyben egy nagy gázlámpa égett, bántóan világos -volt, a szeme már fájt. A fal durva homokkal volt simitva s a szobafestő -nyers és vad szinü festékei irdatlan mintákban voltak a falra kenve. Az -egész szoba olyan durva és ordináré volt. És ő már ellankadt s tovább -beszélt, még az ajka is utána mozgott, mint az imádkozó öregasszonyoké -az ima olvasásakor. - -– Ujonnan való első kivánságom, – folytatta szándékosan altató ábrándját -s most ujra tetszett neki ez a kis diákkori ötlete, hogy a tündér 3 -kivánságát a végtelenségig ki tudja játszani azzal, hogy folyton ujabb -három kivánságot jelent be, – első kivánságom hogy: nyolcvan két éves -koromig állandó és zavartalan egészséges ember legyek, jókedvü, -egészséges és erős és életvidor, soha betegség, soha testi kimerültség, -semmi levertség, semmi bánat ne kinozzon, csak erő és egészség, -vasegészség és ami fő: jókedv. Szeressek élni és dolgozni és második -kivánságom: minden nő szerelmes legyen belém s minden nőt megkapjak. - -Láz reszkettette meg, a szája kinyilt, a szeme lecsukódott s lassan -lihegni kezdett, a kasszirnőre gondolt s nem gondolkodott tovább. - -Akkor az ajtó vele szemben kinyilt s bejött a képviselő. Amint az arcát -meglátta, egyszerre visszatért erre a földre. - -Kiegyenesedett s tudta, hogy most fog következni az arany és a vizsgálat -és a baj. - -Arday leült a régi helyére, utána jött a takarékpénztári igazgató, az is -a helyére ült, majd a rendőrkapitány, aki szintén pontosan ugy ült le, -ahogy előbb. Az ismeretlen fiatalember nem jött, csak ezek hárman, -Miklós hirtelen körülnézett rajtuk s csodálkozott: ugy tünt fel neki, -mintha ezek nem is mentek volna ki, csak ő neki rémlik, hogy nem voltak -bent… Mért ültek le ugy, mint az előbb. Mért nem cserélték el a -helyeiket, mért nem ültek egymás ölébe, vagy mért nem pofozzák egymást: -mért van az emberek közt oly csodálatosképen állandó viszony? hogy -tudják az emberek fentartani a tekintélyt? honnan ismerik a módját -annak, hogy hajszálfinom távolságban kövessék egymást s harc és lázadás -utján tudjanak csak egymás büvkörébe beljebb hatolni… Valóban -boszorkánykör van huzva minden lélek körül, amely őt megvédi s nem -engedi, hogy más lelkek azon belől léphessenek?… ahogy a hivő paraszt -boszorkányozó leül a keresztuton és kört huz maga körül s a lidércek és -manók és földalattiak jönnek nagy lármával és rémitő visongatással, de -senki közülök egy lábnyira sem tud ezen a körön belül lépni, ha csak -maga az illető el nem veszti a fejét, meg nem ijed s ki nem ugrik -rémületében lelki nyugalmának megközelithetetlen várából: amikor is -azonnal széttépik a boszorkányok… Ez most neki valami lázas és álomszerü -szimbólumnak tünt fel s nagy igazságnak, amennyire csak álmában tud az -ember igazságokat átérezni. Ugy is volt, mintha aludnék, mintha minden -álom volna, késő éjszaka volt s ő régesrég idők óta nem virrasztott -ennyi ideig s ily felizgatott lelkiállapotban. - -Most azonban jól volt lakva, szokatlan érzés, elmosolyodott rá, -szokatlan mosoly. Még egy félpohár bor volt előtte. Féllitert megivott -itt ma este, félliter bort nem ivott régen… talán tegnapelőtt, a papné -asztalán… De mintha az akkori mámor is csak most szállott volna agyára… - -Nem hallotta mit beszéltek, egyetlen szót sem értett a ritka, szétszórt -közönséges beszédből. Csak azt látta meg, mikor Arday az aranyra nézett: -felemelte a kezét, feléje nyult. Megkaparta az asztalon a kis -pénzdarabot s a markába vette. Ez oly csodálatos volt, annyira -lehetetlen. - -Soká nézte Arday az aranyat, erősen és figyelmesen, komolyan, ez az -ember nem tud mosolyogni. Ez egy gonosz lélek, tele gonoszsággal, ártó -érzésekkel, az ilyen ember nem tud nevetni. Ez nem ád ki magából egyéb -akaratot, csak ellenségeset és bántót, ez komolyan veszi a dolgokat és -mérlegeli: ez csak szivni akar, élvezetet és testi jókat másokból, -anyagokból s lelkekből egyformán, ez egy gonosz pók a kifeszitett -csillogó hálón, a lila hajával s lila bajuszával s a gondosan kicsiszolt -öreg körmeivel… Ez ha csókol is komoly, és akaró és váró, ez nem -mosolyog, ez kiél, ez mindent magába sziv, ez félelmes, félelmes ember -ez. És Miklós meghallotta a hangját, a nyefegő, nemtörődöm hangot: -kénytelen mégis, bármennyire nem akarja, a száját kinyitni s erőt -fejteni ki, hogy a hangja megcsikorduljon, mert nem tudja akaratát -máskép közleni, de csak annyit ad ki magából, ami épen elengedhetetlenül -muszály: más feszitse meg a fülét és a figyelmét, hogy elfoghassa a -gondolatait, szinte az emberi hang alatt valahogy, muszály és -rettenetesen muszály mindenkinek figyelni rá, halotti csöndben és előre -hajolva s minden képességét összeszedve, hogy egy szilánkot se veszitsen -el az ő ajándékából, mert hihetetlenül fontos, hogy teljesen és egészen -megkapjuk az utolsó foszlányig azt, amit ő kiereszt magából… Miklós -kétségbeesetten füllé vált és rettegett, hogy egy szót elveszit: - -– A kis keresztlányomnak minden esztendőben, a születésnapjára, február -18., egy aranyat küldök, – mondta Arday – egy-egy kiválasztott példányt. - -Miklósban szinte megállott a vér: a halálos itéletét érezte a szavakban: -február 18! Nyilván Arday a Márta keresztapja… De hogy! – sikoltott fel -benne a düh, a felháborodás, s a morál!… A papné első férje?… - -És most egyszerre homlokon vágta egy gondolat, még a szeme is ellobbant -bele: férj?… ugyan?… Nem férj!… valami más… - -Vékony ajkát beharapta s hevesen zihált, de nesztelenül, mert nem -tudhatta, melyik pillanatban szólal meg ujra ez az ember… - -Az öreg ur most feltette a cvikkerjét. Az aranykeret alig akart -megállani az orra nyergén, felduzzta a puha bőrt s lecsuszott többször -is. Mikor végre ott volt, ott billegett a kék szemek előtt, olyan lett a -nagyur, mint egy vénasszony, kicsinyebb, kevesebb, asszonyosabb. A fogai -kisértetesen fehérek voltak, sokkal jobban állana már neki, ha be -volnának esve az ajkai, ahelyett, hogy porcellán szinü müfogakkal -hamisitja magát… - -– Kaphatok egy aranyat? – kérdezte s nem nézett senkire. Miklósnak a -szivébe állt a rémület. - -A takarékpénztári igazgató tulbuzgón szedte elő a tárcáját, a -rendőrkapitány is a hátsó zsebe felé evezett. Kotrásztak s az igazgató -csakugyan kitett az asztalra egy sárga pénzt. - -– Nekem bizony nincs, – mondta a rendőrkapitány, a hangja csakugy -kirikoltott, bántóan, kelletlen, mint a vaslánc csörgése. – Nincs -magának, pap uram? - -Miklós ijedten intett igent. Most ujra megütötte az az érzés, hogy ő nem -láthatatlanul van jelen… - -Zsebébe kotort s kivett egy darabot. Visszaeresztette s másikat vett az -ujjai közé, megint mást. Óh istenem, melyiket vegye, hogy ne legyen maga -árulója. - -S azok ott nem mozdulnak, csak a kapitány néz rá várakozva, szurósan. - -Nem jött érte, neki magának kellett odatennie az asztalra, és -bármennyire gyülölte is magát érte, nem csapta oda elébük, hanem igen -alázatosan, igen figyelmesen s mint egy gyerek az iskola igazgatója -előtt, az asztalra helyezte a halálos bizonyságot. Várva a büntetést. - -De akkor dacos érzés fogta el s visszament a helyére, leült. - -Az öreg ur pedig fölvette az aranyat. A szemüvegén át nézte, felvont -szemöldökkel, két ujja közt tartva. - -– Igen… – mondta, – szép arany, ritka szép darab. Tizdolláros. Az ára -körülbelül negyvenkilenc – ötven korona. De ez, ez egy speciális darab. -Ez tizszerannyit ér, huszorannyit, az a kérdés, milyen gyüjtőre akad az -ember. Egyetlen sajtóhiba van benne. A dáma szalagján, – nézzék csak – a -LIBERTY igy van irva: LIBEBTY… Ebből talán az egész világon nincs több, -kibocsátás előtt visszavonták, az egész verést, ujra beolvasztották… Ez -sokat ér… - -Matolcsy fakó arccal ült. A szeme befeketedett s csaknem megtört fénnyel -meredt a tudóskodó rohadt arcra. - -Az öreg ur lassu, higgadt mozdulatával, amelyben soha nem élt egy -pillanatig is holmi exaltáltság, önuralom, vagy vérmérséklet?… akkor -elővette a saját kis pénztárcáját s annak a részéből elővett egy piciny -aranyat. - -– Ez is elég érdekes. Persze, ennek nincs veretési hibája, csak nagyon -ritka pénz. - -Megnézte, mint a múzeumban a régész a jól ismert dolgokat, amelyeket -csak azért néz akkora figyelemmel, hogy alaposabbnak látszék a publikum -előtt. - -– „Un Peso. Republica de Costa Rica“… Európában ez meg lehetős ritka. -Véletlenül, ha látni is ilyet, de keresni, felkutatni, megrendelni, az -lehetetlen… Érdekes, hogy jut az ember ilyesmihez… Ma délután jön a -kocsisom, hogy borravalónak kapott egy pénzt, de a bótos nem akarja -elfogadni, hogy hamispénz. Mondom neki: nesze egy forint, igyál rajta… -Mondhatom olcsón jutottam hozzá… Mikor először vettem meg ezt a -pénzdarabot, jóval többe került. - -Most elnevette magát, kisértetes volt a vadonatuj fogaival, a pettyhüdt, -ludbőrös ráncokba tört bőre, lilás és rózsaszinü, a halottsápadt szin -mellett, itt-ott. Kétoldalt platinafogak csillogtak meg, óriási fogak, -acélszinü harapók. - -Miklós elveszett és meghalt ember volt. Mélységes mély örvény nyilt meg -alatta s szédült lefelé, lejebb, mint egy liften le, le. Vérhullámok -nyiltak meg s zuhogtak le az agyvelejéről s tudta, hogy most vége, az -élet be van fejezve, slussz. - -Homályos szemmel látta csak, hogy csillog fel a vén hiéna arca… - -– Azért ez a legfurcsább s elővette a kaszirnő aranyát. – A György feje. -No, nézzék ezt a buta, közönséges, korlátolt fejet. A cvikkeres orra, a -tompa, korlátoltan hegyes szakálla, apróra nyirt, borbélyos izlésü -hajviselete, ahogy kinosan el van választva és ez a gyürött, nyavalyás -hegyes szatirfüle… Az egész Albion karakterét le lehet olvasni belőle. -Mutattam a delegációban a vámszerződéseknél ezt a példányt… -Duplanyomásu: nézzék meg. Mindakét oldalon a György feje van… No… Nem -érdekes?… - -A rendőrkapitány csodálkozva kiáltott fel. Mintha két pénzdarab -vastagságában középen ketté lett volna vágva és ujra egybe forrasztva. -Mindkét oldalán, ugyanannak a pénznek képes fele volt. - -– Egy ötlet… a keresztlányomnak akkor nem találtam, most legutóbb, -valami külömbet, hát ugy csináltattam ezt a Váci-utcában. - -S nézegette az aranyat. - -Miklós ugy ült a székén, álomban, szédülve és alva. A foga vacogott. A -homlokán verejték verődött ki. - -– A kislány most tizennyolc éves… Nem jár rosszul ezekkel az aranyakkal -a kicsi… A staffirungja kitelik belőle… - -Most belépett a vendéglői lány, sápadtan és remegve. - -Mindnyájan ránéztek. - -– Itt vannak a rendőrök, – mondta rebegve. - -– Jó, – szólt a kapitány s Miklós látta, hogy reá néz. - -Az öreg ur, mintha semmi se hozná ki a sodrából. Igy piszmogott tovább: - -– Föltéve, hogy a többi is meg van még. - -A rendőrkapitány felállott, mint egy szelindek: - -– Majd utánanézünk a betyár csillagát, – mondta harsogva, – hogy -meglegyen! – S egész határozottan állott szembe Miklóssal. Vagy ez mind -csak álom! - -– Máté! – kiáltotta el magát, ugy ahogy egyenesen állott s a száját -rémitően kitátotta. - -Egy nagy darab, csizmadiaképü rendőr lépett be. - -– Jelentem alássan itt vagyunk. - -– Be! - -Még két városi rendőr lépett be. - -– Kisérjétek ezt az urat a másik szobába… - -Arday felemelte a mutató ujját. Finoman szólt. - -– Kérném a jegyzőkönyvet, főkapitány ur. - -– Igenis nagyságos uram. - -Ő maga ment ki s nemsokára hozott egy iv papirt, tintát, tollat s -elkezdett irni, amint Arday diktált. - -„Vádlott beismeri, hogy – diktálta a formaságok után Arday, – hogy ezen -aranyakat Dékány Sámuelné született Sztánay Nusika birtokából még be nem -vallott módon szerezte meg…“ - -Miklós csak ennyit fogott el, ebből is csak, hogy Sztánay Nusika… S azt -suttogta: A szeretője volt!… Nem a férje… a szeretője… - -Mikor készen voltak az irással, a rendőrkapitány az egészet még egyszer -felolvasta: - -– Igy van? – kérdezte erélyesen. - -Miklós szilárdan, fennhangon mondta: - -– Igen. - -– Tessék aláirni. - -Miklós előre lépett, hogy kinyujtsa a kezét, de abban a pillanatban a -karjában valami hallatlan módon feltámadt az ellenállás, a keze -tiltakozott ellene. Ugyanaz az érzés ébredt meg teljesen, amely amaz -első és emlékezetes aláirás után maradt meg benne: nem! aláirni többet -semmit! soha! - -– Nem irom alá. - -A főkapitány elképedt. Vér futotta el az arcát s orditva, hogy a hangja -a torkába szakadt, rárivalt? - -– Nem irja alá?!… Majd én megmutatom! – s a rendőreire nézett. - -Miklós szeme önkénytelenül követte a tekintetét. - -– Máté! - -– Parancs. - -– Alá fogjátok iratni! - -– Igenis. - -Miklós megdermedve nézett a szolgákra. Irtózatos tenyerükre pillantott, -rettenetes ökleikre és megsemmisülve hanyatlott vissza. - -– Majd aláirja ő, magától, nem lesz itt semmi, – mondta a -rendőrfőkapitány undoritó szolgálatkészséggel s eszközeinek ismeretében -félelmes volt a bizalma és vakmerősége: ez előtt nincsen önérzet, -nincsen becsület, tisztesség, Miklóst egyre nagyobb szédülések érték. -Soha, soha nem képzelte volna, hogy idáig sülyedjen az élet: rendőröklök -és lópaták… - -– Kérem, – mondta reszkető hangon, de kiáltva és erősen feljajgatva, -mint a gyerek az utolsó percben, mikor már suhog a rektor korbácsa. – Én -református pap vagyok! - -– ’Sz ippa! – mondta a rendőrkapitány durva képpel. - -Miklós elámult, elkövült arccal nézett az arcába, nem volt ott semmi -könyörület, semmi emberi. Ez nem értette, mi van őbenne. Ez nem bánta, -mi történik ővele. Ezt nem lehetett meghatni, ahogy nem az állatorvost a -kése alá kerülő bikának rettegő nyöszörgése. Ez nem gondol egyébre, csak -arra, hogy gyorsan, erélyesen, kevés erővel, s alaposan kiherélje a -férfiuból, aki az ökle, a kése alá került, az ellenállás, az önérzet -utolsó szikráját is. - -– Az urak azt hiszik, loptam!? - -– Ne szájalj, – orditott rá a rendőrkapitány. – Fogd be a pofád… S -pofonra emelt kézzel állott elébe. – Aláirod, vagy nem. - -Egy pillanatnyi csönd volt. - -– Aláirom, – mondta Miklós méltósággal. - -Akkor még fakóbb lett. - -– Aláirom, mert igaz. Ha csak egy szónyi hazugságot irtak volna bele a -dologról, vegyék tudomásul, hogy nem irnám alá… Én az Örök Igazság -szolgája vagyok, az én ősöm gályarab volt… - -– Majd leszel még te is, – mondta a rendőrkapitány felröhögve, de már -amolyan fidélis komázással, mintha pajtásos hecc volna közöttük. - -Miklós nem vette tudomásul, az asztalhoz lépett, fogta a tollat s -belemártotta a tintába. - -Aláirta a nevét: „Matolcsy Miklós ref. lelkész Fábiánfalván“. - -Akkor félreállott, csak egy féllépésnyire s most már egy hullának jegedt -merevségével nézett az urakra, keze, iró jobbkeze a mellén feküdt, a -másik ökölben lógott s mint egy gyilkos, komoran s mégis gondolkodva, -kegyetlen gondolatok között forrva s mégis akcióra képtelenül, nézett az -urakra. Szeme, apró sötét szeme elbujt koponyája mély üregében s haja -előre csapzottan lógott nagy homlokán. - -A képviselő lassan emelte rá a szemét, egy parányi kis pillanatig szinte -meghökkent ettől a gyilkos vadsággal rámeredő hulla-arctól, amely sovány -volt és viaszos és amelyből nem jött már semmi szánalom és semmi -könyörület… De azért nyugodtan és szenvtelenül nézte, csak nézte, mint a -bikát a néző a páholyból. Bármilyen közel van is, ott a torreador s ott -a társadalmi élet mentelme, korlátja… Tudja, hogy abszolut veszélytelen -szembetalálkozás… Tudja, hogy ez neki csak ép egy kis szórakozás, -elpetyhüdt idegeinek némi fölzavarása… - -– Irjátok alá… – mondta a kapitány. - -S a három rendőrlegény egymás után odairta a a nevét a papirra. - -A kapitány megnézte az irást: - -– Stemplit. - -Az őrmester kivette a nagy kék köpönyegje zsebéből a kis vörös dobozt, a -gummi bélyegzőt, megnedvesitette a kék párnán s nagy gonddal rányomta az -irás alá a rendőrség hitelesitő pecsétjét. Akkor szalutált. - -– Várjatok kinn. - -Katonásan szalutáltak és kimentek. - -– Méltóztasson parancsolni képviselő ur, – mondta a rendőrkapitány -összehajtogatva az irást. - -Miklós felhuzta a homlokára a szemöldökét, elmeredve, félve. Mit akar ez -evvel az irással? - -Előbbre hajlott s ránézett a képviselőre. - -Ez megnézte kényelmesen, nem sietve az irást, s igy szólt: - -– Fábjánfalvi pap?… Ez aztán hazugság. - -– Tessék? – lihegte Miklós. - -– Én csak ismerném, ha odavaló volna! - -S csöndesen nézett Miklósra. - -Miklós most látta csak, mennyire ki volt csinálva ez az egész. Milyen -ravaszul és milyen tudatosan. Mennyi hazugsággal, de mért? hát mire a -hazugság? hát nem lehetett mindezt nyiltan? hát nem volt elég joguk az -őszinte kételkedésre?… - -– Arday képviselő ur? – kérdezte, keményen a szemébe nézve. De az mintha -érzéketlen volna az ilyen nézéssel szemben: - -– Hogy micsoda nevelés van ma ebben az országban?… A közelmult -sikertelen politikai küzdelmeiben megrokkant a nemzeti önérzet és -ugylátszik azt az iskola utján sem fogják már felébreszteni. A -szabadgondolkozók szervezett destructiója! – tette hozzá, mint valami -refrént, mert az egész dolog innen ered. - - -V. - -Miklós felhuzta a szemöldökét erre a bálványbuta konokságra s egyszerre -mintha hályog esett volna le a szeméről, nyiltan nézett az urakra, akik -oly kicsinyek voltak, annyira gondolathijjasok, tisztára nevetség ez a -baromi erőszak is, amellyel tőle bünjelet vettek. Hát mire az? mit érnek -vele?… Ha valóban bün volna alatta, akkor igen: zsebemben vagy! huzd meg -magad, vagy kitöröm a nyakad!… De igy!… Szegény emberek: megfélemlités?… -Gyászalakok. Hozzátok képest a kurátor komoly és valóságos ember volt: -az igen, az fölfedezte a mély bünnek egyetlen rését, abba beleakasztotta -az ujját s lerepesztett egy darabot a megrepedt sziklából. A kurátorral -szemben valóban bünös voltam: mert én adtam neki agit, hogy -vesztegetéssel nyerje meg a falut… S ő csak okos ember volt, aki nem -tett bolondot: vesztegetett, de nem a saját pénzéből, vesztegetett a pap -rovására… Ha én akkor alá nem irom a nyugtát, a dolog botránnyá nő s -kivirul a vétek csirája s megemészt engem magamat… Soha, még akkor senki -előtt és soha nem mertem volna letagadni, hogy én valóban engedélyt -adtam a kurátornak arra, hogy itasson… Ma nem tudom, hogy volna s mint -lenne: ma azt hiszem a szeme közé nevetnék… Ma!… ebben a pillanatban… -most, most látom csak, hogy ó Bálám szamarai, akik vagytok: ti akarjátok -nekem játszani a tekintélyt s a veszedelmest… S nem is hallotta, mint a -vizzugást, mint a malomkerék monoton csertenpertenét, a nagy férfiu, a -nagy politikus filozofálgatásait, mert nem elég egy fiatalembert sárba -taposni s kifosztani becsületéből: meg is kell tanitani: - -– A magyarság csak akkor tarthatja meg vezető szerepét, – ébredt fel a -figyelme ezekre a szavakra, – csak akkor nyomhatja rá sajátos bélyegét -az állam s a nemzet egészére s csak akkor biztosithatja ennek az -országnak nemzeti jövőjét, a szláv és germán elem csapkodó hullámaival -szemben, ha erkölcsösebb is, mint akár az itt élő egyéb népelemek, akár -a minket környező kis és nagy nemzetek. - -Miklós mosolyogva nézte ezt a hipokritát: mily csodálatosan teljes -minden emberi karakter. Hát nem elég a gonoszság és a rossz lélek -magában, a szentesség takarójára is mindenkor szüksége van: voltaképen -nem is felháboritó a gazoknak álnok prédikációja: megható… Ime, nem -szabad teljesen őszintén kirohanni a gazságnak az emberiségre: nem -öntheti el, mint a gátat áttörő áradat a szegény emberi lelkek szelid -vetését, csak alulról szivároghat fel, csak alattomban, mint a talajviz. - -A takarékpénztár egészséges igazgatója a maga egészséges paraszteszével -kontráz: - -– Hja, ez az, amit nem tanitanak az iskolában: az erkölcsöt!… Tudósokat -nevelnek. Tudományos papnevelés. Kérem, a papnak nem baj, ha olyan -szamár mint az iks, csak szerető és gyöngédlelkü egyházatya legyen. - -Miklós egyre derültebb lett, az igazgató ur arca is világitott, az -alkoholmérgezés tünetei teljes fényükben koronázták meg egészséges -cifferblattját, ahogy diákszóval mondta magában. - -Arday mindinkább mámoros volt, ez a hallgatag s szavain és gondolatain -mindig uralkodni igyekvő ember, most győzelme ittasságában s ittassága -győzelmében elkezdett rekedten kukorékolni, mint egy részeg kappan, ha -eszébe jut ifjusága: - -– Ugy van: de kétféle tudomány van: – mondta már akadozó nyelvvel, de -annál jobban professzoroskodva, mert minden kálvinista urban ott lappang -a debreceni professzor – helyes, és helytelen tudomány. A helyes -tudomány napról-napra több bizonyitékot szolgáltat az irás ama szavainak -igazsága mellett, hogy az apák bünei hetediziglen büntetettnek a fiakban -s az ártatlan utódokban. Ezt kell közmeggyőződéssé nevelni a magyar -fiatalságban, ha erős nemzedéket akarunk a késő jövő számára -biztositani. És ebben legtöbbet a vallásos meggyőződésnek a tudományos -meggyőződéssel való szoros harmóniája tehet. Épen azért elő kell -segiteni a felvilágositással kapcsolatos valláserkölcsi felfogásnak -minél szélesebb körben való terjedését és megizmosodását s nem szabad -megelégednünk azzal a frázissal, hogy a müvelődés terjedése világszerte -a nemi erkölcs, a nemi élet erkölcsösségének hanyatlásával jár karöltve… -Mert nem elég a nemzeti önérzetet talpra állitani, a nemzeti közérzést -megteremteni, a széthuzó osztályharcokat egyetemes nagy nemzeti -törekvésekkel fölváltani: hanem a megromlott erkölcsöket is helyre kell -állitani, meg kell javitani. Valóban elszomoritó az a léha erkölcsi -felfogás, amely in materialibus mindent megenged, ami a birósággal -összeütközésbe nem hoz, vagy a társadalmi érintkezés külső formáin belül -marad, még akkor is, ha a tisztességérzet föllázad ellene; in sexualibus -pedig még a legrutabb bünt is dicsőiti, vagy legalább az embernek -természeti ösztöne alapján mentegeti. Már pedig ez a léha erkölcsi -felfogás, fájdalom, napról-napra szélesebb körben hódit, s annyira -megmételyezi társadalmunkat, hogy szinte kétségbe ejt, hogy hová fog még -fejlődni. Ezért… uraim… ütött az órája a felekezeti szellemben való -nevelésnek, s ezt én, a kálvinista magyar, uraim, én programmom alapvető -pontjának lenni ösmerem: a felekezeti szellemben való nevelés, uraim, -rendszerint ellene van az igazi valláserkölcsi meggyőződésnek: tehát fel -kell váltani a felekezeti szellemben való nevelést, uraim az igazi -valláserkölcsi nevelésnek: amely önmagunkkal szemben szigoruságra, -másokkal szemben pedig türelemre nevel. - -Miklós báván, most már egészen belebolondulva hallgatott. Ez az egész -valami mechanikus gondolatkapcsolódás, rossz vezércikk a Budapesti -Hirlapból, vagy pedig azt hiszik az emberek, hogy szájjal becsaphatják -magát a jóistent is? Már megint megszünt benne a türelem s a mosoly, már -kábult volt s ugy érezte, hogy ezek a titkos bünözők, ezek a fajtalanok -és részegek, ezek a pederaszták és árvafosztogatók, ezek az urak, akik -gazdagságtól, akaratuk mindenben való teljesülésétől, testi, szellemi -bőségtől s benső büneikben való megrothadásuktól elfajzottak, ezek az -urak sokkal veszélyesebbek az emberiségre, mint ahogy látszik… Mindenük -van s még minden kell nekik: ételük, italuk, mint valamely folyó -hömpölyög körülöttük s nem birják magukon keresztül ereszteni, mint -zsilipen a gazdagság adta jóérzéseknek folyamát, amely előttük -valamiképen feltorladt s a szegények tátott szájjal soványan és éhesen -és napkeletimádóan tartják feléjük összekulcsolt kezüket, hogy részt -kapjanak, bármi csekélyet, a jóknak ebből a spriccelő szennylevéből, -amely még legalább elemésztetlenül kerül ki belőlük!… Fuj… Groteszk és -torz képben látta, a késő éjszaka vetélő s izzó agyával e fantasztikus -képet s Arday egyenletesen tovább őrölt: - -– Az egyházakat mindenütt, ahol nem a felekezeti elfogultság -kiélesitésére, hanem a vallásos érzésnek fejlesztésére törekszenek, a -társadalomnak a legnagyobb erővel kell támogatnia. Nemzeti létünk -szempontjából sokkal fontosabb a jó erkölcs és a családi életnek -vallásos meggyőződésen alapuló tisztasága, mint akár a gazdasági, akár a -kulturális életnek a fejlettsége. Mert a gazdaság és kultura csak a jó -erkölcs mellett emelője a nemzeti létnek, nélküle pedig csak a faj -elromlását, ellenálló erejének megrokkanását és belső rothadásának -siettetését eredményezi. Hiszen Róma és Hellasz magas kultura és -gazdagság közepette indult belső rothadásnak s egészen elpusztult -mindakettő. Franciaországban pedig az erkölcsök hanyatlása mellett éppen -a nagy kultura és vagyoni jólét eredményezte a nemzet propagativ -erejének a megsemmisülését. A családi élet tisztaságának és erkölcsös -voltának alapja az emberek vallásos érzülete. S nemzeti létünk, -propagativ erőnk szempontjából annál fontosabb reánk a családi és -sexuális élet erkölcsös volta, mert… kis nemzet… vagyunk s nagy nemzetté -ez a nemzet csak propagativ… erejének sértetlen… föntartása mellett… -fejlődhetik. - -A takarék igazgatója hirtelen felemelkedett s ijedten áthajolt az -asztalon. - -Pár pillanatig mereven nézett a nagyur arcába, amely elfakult s kinos -verejtékcseppek ütöttek ki rajta. - -Miklós maga is ijedten nézett rá, ahogy a bárány nézne a mészárosra, -akit a guta üt meg taglózás közben: hát te is?… Az öreg ur azonban nem -sokáig hagyta őket tévedésben, elnyujtotta karjait s két székbe -kapaszkodva eleget tett a természet parancsának. - -Büz és undoritó láva. Vizzel öblögetés, förtelem. - -– Nagy ember, – mondta Miklós, – nagy politikus, a haza oszlopa. No? -kiadod lényed igazi tartalmát?… No?… a zsebedben van a papod halálos -itélete!… nem segit?… no?…? az nem jön ki?… - -Mikor megtisztogatták az öreget, ugy ahogy, csak akkor hivták be a -lányt. Az még mindig fenn volt, a szeme már egészen vörös volt, már -sehol semmi vendég nem volt az épületben, csak ők s neki a másik -szobában egyedül kellett virrasztania. - -Igen fanyar arccal lavort hozott s hozzáfogott felmosni. - -A képviselő ur pedig folytatta valami csodálatos elokvenciával, amely -tul mindenen még egyre jobban dolgozott általa: - -– Bomlasztó elem bujkál köztünk… Évtizedek óta bujkál s egyre erősebb a -hatása, ma már fenyegetően bomlasztó a hatása. Ez a szellem a -kozmopolita emlőkön táplálkozva elkezdte a hóditását a legalsó s -legkönnyebben mételyezhető rétegeknél s beférkőzött a magyar közélet -minden nyitva hagyott zugába, rávetette magát a legalsó népre, a könnyen -hivő tömeget hamis jelszavakkal hatalmába vette, elcsikarta a szellemi s -anyagi javakat, elzsidósitotta az irodalmat, müvészetet, a tudományt, -leseperte róla a magyar faj ezredéves egyéniségét s rápiszkitotta a maga -nemzetközi bélyegét… S az egészben a tragikum az, hogy a nemzeti ügynek -ma többé nincs tábora. Magyarország ebek harmincadjára jutott… Ennek az -országnak urai voltak a mágnások, dereka volt a köznemesség, kezelába a -parasztság, ez nagyon szép rend volt. Erre most mi van? A Nemzeti -Kaszinó maga áll be destructiv szerepre. A Tivadar pohárköszöntője a -jogkiterjesztésre szól… Az urak meg vannak őrülve… Nem tudják, hogy -Magyarország egy nagy hitbizomány, amely rájuk szállt s nekik kell -átadni épen és sértetlenül az utódoknak: s most az általános -választójogról tartanak pohárköszöntőt a Nemzeti Kaszinóban?… - -Felemelte a szemét, apró kék szemei rámeredtek Miklósra, idegenül s -tétován: nem ismerte fel, látszott a papot, akit ma leütött, mint egy -bakonyi betyár… Az ittasság rohamosan uralkodott el rajta, az arca egész -lila lett s egyre jobban csuklani kezdett. - -– Egyetlen egy ember van ebben az országban, – mondta dadogva, – aki, -akinek, akibe… csak az egy Tisza… Tisza István… Az egyetlen férfi… Ő -megmondta: ő előttem megmondta, hogy ő megadná az általános -választójogot az oláhnak is, a rácnak is, a nemzetiségeknek: de a magyar -parasztnak nem… - -Miklós egyre nagyobb megdöbbenéssel hallgatta a zavaros beszédet, vajjon -nem most jönnek-e ki az igazságok? - -A másik két ur összenézett s intettek egymásnak. - -– Le kell fektetni, – mondta a rendőrkapitány a lánynak, aki kivitte a -lavort. - -A lány savanyuan, mérgesen, komiszul nézett vissza. - -– Cipeljék maguk, én nem fogom cipelni megint. - -Arday lecsukódott szemmel, csaknem leesett a székről, a nagy zökkenésre, -amint meglódult, fölébredt, s dadogva mondta: - -– Nekem csak olyan férfiu kell vezérnek, aki férfi, aki vasember. Aki -nem tékozolja el a nemzeti vagyont. Olyan ember, aki nem dobál aranyakat -a ri… rimáknak, hanem az utcán megalkuszik velük… Mert a nemzeti -becsületért minden pénzt áldozunk, minden birtokunkat a hazáért, de egy -utolsó utcalánynak, édes fiam, nem adunk aranyat: annak szabott taksája -van, édes fiam… - -Miklós hülyén nézett a részegre. Annak a szája eltorzult és leferdült s -nyál folyt le az állán, mintha az utolsó váladék eredne meg belőle. S -szelleme is ilyen félelmes és undoritó dolgokat eresztett: az előkelő -magyar, a vagyonokat eltékozló finom ur, a magyarság hirneves rétora… a -régi magyar, a történelmi szép név egyik legutolsó viselője… Nézte, -nézte és megháborodott a lelke. - -Fölháborodott a magyar faji érzése. Ez a gazember, akit minden -gondolatában gaznak mondott, mégis magyar ember volt, magyar ur. S nem -akarta látni, hogy fajtájának ez a kiváló példánya ekkora fizikai -gyöngeségnek lett áldozatává. Csodálatosképen idáig csak gyülölte s -ellenségesen nézte, most szégyelte, mint Noét a fia s álszeméremnek -köpenyét dobta rá… Sajnálta, takarta, gyöngéd lett hozzá s egy pillanat -választotta el, hogy hozzá nem lépett, hogy ölbe vegye s haza vigye az -ágyába, a szobájába, lefektesse, meggyógyitsa: akármilyen volt, neki -magyar volt, ennek a kis drága magyar fajnak egy embere, magyar nagyur s -ő ezeréves szolgalelkével bünében, gyengeségében egyformán -letagadhatatlan tisztelettel nézett az ezeréves urra s eszébe jutott a -nagyapja, (aki egykor földesurának, ki Bécsbe készült a császárhoz… -gyorsfutár sürgönyére… s ez ut a kancellárságot hozta meg neki… ép a -kastélyban volt vacsorán, hogy a falusi este unalmát enyhitse urának, a -főur boszankodását látva, hogy kedvelt tiszaujlaki bajuszpedrője -hiányzott az uti csomaghoz, titokban legényt keritett s hajnalra -meghozatta Tiszaujlakról a kenőcsöt: s ezzel az eklézsiának egy tizenkét -holdas kaszálót szerzett örökös papi fizetés illetményül) nem hal ki oly -gyorsan az ősi nevelés. Matolcsy Miklós szeretettel s tisztelettel -cipelte lelkében az urát, szolga a gazdáját, a megnyugtató kényelem -felé… - -Nem kellett odáig aláznia magát, amennyire belső hajlamot érzett, a -takarékigazgató s a rendőrfőkapitány a hóna alá nyult az öreg nemesnek s -fölcipelték szépen. - -Az öreg ur, amint lábra állott, merev lett, fejét fölemelte s nem nézve -se jobbra, se balra, ugy rakta lábait előre, mint egy automata, minden -suly és erő nélkül: az öntudaton tul még megmaradt benne a kulturált -test fizikai hiusága: ur maradt, amint nem tud ur lenni, aki nem ur… - -Miklós bizonytalan s hánytorgó érzésekkel maradt a rossz szagu szobában. -Most nem látott tisztán. Most nem látta a jövőjét, most már igazán nem -látta rendeltetését… Megsimitotta a homlokát s nem volt helye itt. Sem -leülni, sem kimenni, sehová nézni, vagy valamit akarnia nem lehetett. -Benne is türhetetlen fizikai utálat s gyöngeség halmozódott fel… Persze -mégis van valami igaz abban, amit az öreg ur mondott a destructióról: -azelőtt egész más lett volna az ő helyzete… Azelőtt el sem lehetett -volna képzelni, hogy egy fiatal pap hónapokig el legyen a falujában, -hogy nem megy tisztelegni a földesurához. Akkor pedig az urral vagy -összehangolódik, vagy nem… a patvarba, összehangolódik: udvari -mulattatója lesz s örvend, ha szót nyerhet előtte és kedvében járhat -nekie… most is az ő kocsiján jő be, vele, elszidogatják együtt az uj -időket, a progressziveket, a felforgató zsidókat, az ellenzéket, amely -vakon ugrik sötétbe… s mikor leitta magát a gazda, valóságos cselédi -hüséggel támogatja ágyába… De ő?… Nem ismeri helyét… Sem vele, sem -ellene… Lehetetlen helyzet… a papné aranyai… megigért pofonok, rendőri -pofonok s még csak nem is mártirkodás, még csak eszmei tartalma sincs az -erőszaknak… Uhh, suta sors… szerencsétlen pálya… az isten ez utolsó -szolgája a földön. - -De az aranyak. Ott hevert a három sárga kis pénz az asztalon: fogta, -fölszedte. Zsebébe nyult, kikotorta a többit, az összest. Együtt volt -ujra mind a tizennyolc. Lehasitott egy szeletet az asztalon levő -ujságból s belesodorta kis kemény tekercsbe. Még a lelke megkönnyebbült, -hogy ez megvolt. Megvolt, visszaadhatóan. - -Bejött a kasszirnő, amint meglátta egyedül a fiatal embert, lehuzta a -nyakát s vigyorgott. - -Miklós ijedten nézett rá, szinte meg volt rémülve tőle, egészen el volt -torzadva, hogy na most… S a lány csakugyan kellette magát s a szemébe -kacsintott, és olyan alattomos és olyan cseléd volt… Nem, ezt nem… mikor -az urak kimentek… ezt nem, hogy most a hátuk mögött… nem… elundorodott s -megdühödve fordult tovább! - -– Vén piszkos, – mondta a lány, – minden este, ha bejön a falujából, a -fene egye meg. - -Miklós elfeledte, hogy neki nem szabad, hogy kinn rendőrök virrasztanak, -fogta magát s egy szó nélkül el, kiment. - -A hüvös udvaron erős szél volt, ahogy a fülledt, büzös melegből -kilépett, szemébe csapott. - -A hold most jött fel, kevés, vékony pengéje volt az égen, felpillantott -reá, aztán nem volt kedve elmélkedni. Edzetlen, satnya volt, nem birta a -hüvöset, a szelet, a szabadot, sietett vacokra, elbujni. Megkereste s -meglelte a sötétes folyosón a hármas szobát, benyitott. - -Meghökkent, bent világos volt, gyertyafény mellett ült, egy feketébe -öltözött uriasszony. - -Rémülten ismerte meg Dékánynét. - -Ott állott az ajtóban egészen megdermedve s csak bámult, mintha -kisértetet látna. - -– Kezét csókolom, – mondta aztán alázatosan. - -A papné végre megelevenedett. - -– Igen, igen, ez a maga szobája… Az enyém a hetes… - -Miklós csak annyit konstatált, hogy az asszony rendkivül szolid, -ideiglenes és egészen szokatlan. - - -VI. - -Az asszony arcán valami bágyadt, törődött szomoruság volt. - -Hosszan hallgattak, Miklós kissé zavartan állott, bántotta valamelyest -ez a váratlan találkozás, nem szép gondolatok voltak benne. - -– A képviselővel mulatott? – mondta az asszony aztán siri hangon. - -Amint a száját kinyitotta, valami ijesztő üresség volt az ajkai mögött, -idegenszerü volt. - -Miklós végre elmosolyodott. Mulattam, gondolta. Igen: elnézett félre, a -megvetett ágyra, amelyen a paplan háromszögbe volt fölhajtva, a fehér -sarka, a vörös paplan a fehér ágyon. Sárgaréz ágy, gyengén sárgán -csillogott a vékony gyertyafényen. Olyan ellenséges, olyan hideg és -zavart hangulatok. - -– Igen, mulattunk, – mondta fanyarul, – kimulattuk magunkat. - -– Igen, – mondta az asszony s most utólag figyelt fel, szórakozott volt, -amint megszólalt, Miklós elkapta a szemét, bántotta valami ezen az -asszonyon! - -– Kik voltak ott? – kérdezte ujra a papné. - -– A rendőrkapitány. - -– Feketics? - -Miklós gondokozott. - -– Nem emlékszem, bemutatkozott, de persze az ember nem emlékszik a -névre… Meg a takarékpénztári igazgató. - -– Melyik takarék?… - -– Az… az be sem mutatkozott. - -S elnevette magát. - -Ujra csönd lett. - -– Maga hogy jött be, nagyságos asszony, mért? – mondta egyszerre -kiváncsian. - -– Be kellett jönnöm, – s gyorsan tette hozzá, – milyen volt, hogy -viselte magát? mit beszélt? - -– Ki? - -– Ő… Arday. - -Miklósnak a pillanatása fáradt, tapadós lett. - -– Sokat beszélt… - -– Sokat? – mondta az asszony ijedten, – részeg? - -Miklós meglepetve nézett rá s vállat vont. - -– Azt hiszem… Igen. - -– Szegény… suttogta a nő s habozva ült, mintha fel akarna állani, -elmenni, Miklós ugy gondolta, hozzá szeretne menni. - -– Az urak vitték fel, ugy látszik minden este igy van, – mondta -kegyetlenül. - -– Minden este? – szólt az asszony, megsértődötten. - -Miklós gondolkozott, honnan veszi ezt a gondolatát. - -– Az ám, a kaszirnő, – mondta magában. Borzasztó fáradt volt, abban a -kábult állapotban volt, mikor az ember nem ura magának s idegenül -figyeli kimerült testét, lelkét. - -– Szabad? – s leült az ágy mellett a székre. Az asszony az asztalnál -ült, az ablak előtt. Az ablakra le volt huzva a vászonredő. - -Sokáig ültek csöndben. - -– Politizált? – kérdezte aztán az asszony sóhajtva. - -– Igen. Dicsérte Tisza Istvánt. Meg Tisza Kálmánt. És szidta a modern -időket… Elromlott a világ. Kihalt a becsületesség. A családi tisztesség. -A közerkölcs, a magánélet nemessége. - -Elhallgatott s maga elé nézett sajátságos mosollyal. - -Az asszony ugy előre görnyedt, a félkarja az asztalon feküdt s ő maga -bágyadtan, lankadtan hajlott előre, feje féloldalra hajtva. - -– Hogyan ismerkedtek meg? - -– Rendőrileg, – mondta hirtelen s ugy gondolta viccesen, Miklós. - -Az asszony megijedt. - -– Mit mond? - -Miklós halkan nevetett. - -– Kérem, mondja, mondja kérem. Mondja el. - -Miklós most már nem nevetett. Az rémlett neki, hogy ha valaki előtt -hibás és valaki előtt szégyelnie kell magát, a papné az… S nem tudta -szégyelni magát. - -– Hát nagyságos asszonyom, – kezdte, – szégyen, nem szégyen, az arany a -fejembe szállott s tegnap délelőtt egy aranyat adtam a kocsisnak… A -kocsis el akarta költeni, a boltos azt mondta, hamis pénz, a kocsis a -gazdájának megmutatta… s a gazdája most az éjjel rendőrökkel engem -elfogatott, s rákényszeritett, hogy aláirjak egy nyilatkozatot, hogy azt -Dékány Sámuelné született Sztánay Nusika őnagyságától… kaptam. - -Az asszony, aki az elejét pilláival bólogatva hallgatta, hirtelen -megdermedve nézett. - -– Mire az neki, – suttogta. - -Miklós hallgatott. - -– Azt nem tudom, – mondta kisvártatva. Fájt neki, hogy nem őt sajnálja, -hanem amarra gondol. - -Az asszony kezeit tördelte. - -Felállott. - -– Hová megy? - -– De hisz ez őrültség, – jajgatott fel a nő, – ilyen szerencsétlen nap, -hogy mi minden torlódik még össze… Az urammal nem találkozott? - -– Nem. - -– A baba meghalt. - -Miklós csodálkozva nézett az asszony zavart, magából kikelt szemébe. - -– Ki az? - -Az asszony ajka sirósan remegett. - -– A lánya, – suttogta. - -Fájdalmas, nehéz sóhajjal mondta ujra: - -– Az Arday lánya. - -Leült, lezuhant, s csüggedten nézett maga elé. - -– Azt hittem, ha magát bevárom… hogy maga fog tudni… segiteni rajtam… Én -nem tudom mi van, mi történik itt… azt hittem maga az isteni -gondviselés… Mit tegyek… mit tegyek. - -Miklós valami idegen s érthetetlen világrendülésben érezte magát. Mintha -a szeme előtt omlana össze valami épitmény, idegen lelkek s idegen -szivek s idegen dolgok, mit tudja ő, hogyan került bele… Az asszony -sápadtan s összeomolva ült előtte s nem volt ereje, látszott, sem -sirásra, sem beszédre… Kint a szél rázta az ablakot. - -– Kedves, nagyságos asszony:… kérem… mondjon el nekem mindent… ha -megérdemlem a bizalmát… mondja el, kedves… - -Lehajlott hozzá, s elfeledkezve mindarról, ami vele történt, csak az -asszonyé akart lenni, jó kis fiu, aki osztozik s vigasztal a bajban: - -– Ki volt az a baba?… Nem tudok róla… én azt hittem… a képviselő ur… -agglegény… - -Az asszony nem szólott. - -– Ki hozta tőlük a hirt? – kérdezte Matolcsy hosszu szünet után. - -Az asszony megkönnyebbült a tárgyilagos és közömbös kérdésre, -egyenesebben ült. - -– Alig ment el az uram… hazulról, a kocsival, az állomásra… Nem tudja -hol van szállva? - -– Nem. - -– Jött egy lovaslegény a Csehpusztáról: A nagyságos asszony hivat. -Engem?… Nagy isten… Hivat! engem… Beteg? Mi baja?… Meg van lőve. A -baba!… Azt hittem megőrülök! Megőrülök, mire odaértem… Az egyik szobában -a lányom… másikban kiteritve Hernády… - -Miklósnak meglobbant a szeme: a lányom… Alig értette az összefüggéseket, -Hernádynak a neve távolról rémlett neki, egy nagybirtokos neve a -környéken… - -Lélekzetvisszafojtva hallgatott, várta a titkokat. - -De az asszony egészen összeomlott, nem szólt tovább. - -Semmi nesz nem volt, csak a szél odakint. - -Miklós nézte az asszonyt… Amint ott ült a vékony, finom teremtés, -megtörve s elgyötrődve és sirás nélkül, maga elé dermedetten, mintha egy -idegen lény volna, kit soha nem látott… Micsoda régi bünök, mily -félelmes titkok gyümölcse éredett meg ebben az életben… Ember, hogy -élsz, hogy élsz, csak élsz a bünök lápján, buján virágozva s eljön az -óra, a nem várt, mikor egy mozdulatára az időknek lehull a vészes -gyümölcs… Mennyit élhettél, mennyit kéjeleghettél, vénasszony, még a -legutóbbi napokban is uj bünökre érezted magad késznek és boldognak… -Kevés volt neked az unalmas férj, kevés volt a csöndes házi tüzhely… Meg -akartad javitani… Nem lehet… Mindenkinek sorsa ki van szabva, más -sinekre átugrani… nem lehet… Más sinekre… - -Tétován s paposan folytak gondolatai, a morális gondolatok folyamata -indult föl benne. Az asszony bizonnyal ezt mind megérezte. - -– Elitéltetem, – mondta csöndesen. - -A fiatal pap megrendült. Sokára halkan szólt: - -– Senki sincs, aki képes volna minden dologról eldönteni, vajjon jó-e az -vagy rossz… - -Az asszony hálásan nézett föl rá. S most már könnyesen sütötte le a -szemét. - -– Ha már egyensulyunkat elveszitettük, hogy kerülhetjük ki a bukást?… – -mondta ujra Miklós és a saját éjjelére gondolt, mily közel volt -ugyanehhez… ő a pap… az első lépéshez s fölijedt benne a gondolat, hogy -ha egy ilyen ballépésnél gyereke… lenne s a végén… ő a pap és ideális -élettörekvésü lény. Mit szabad hát kivánni egy asszonyi állattól, és -halkan, önmagát birálva, beszélni kezdett: – Ha az erkölcsiség utjáról -letévedtünk, talán sohasem is térünk vissza rá… Az ember megkivánja az -örömöt, virágot szakit s a virág egyre több s az érzékiség igy szól: -Bizd rám magad, minél messzebb jössz velem, annál szebb vidékre viszlek… -néha meg arra gondolsz, jobb volna a régi béke, jobb lett volna meg nem -kóstolni… Nem lehet… Az ember agyába befészkeli magát a vágy s a gyönyör -gyeplőjét megereszti s halad egyenesen előre azon az uton, amely a -halálba visz… Ah, ha leszáll az éjszaka, az ember azt mondja, vannak -olyan helyzetek, mikor nem kell tetteket az erkölcs itélete alá venni… -sok olyasmi meg van engedve, amit a kötelesség szent nevével nem lehet -illetni, amit nem lehet szent kötelességnek nevezni… De hol állsz meg! -Hol van az ilyenben határkő!!… a tetszésünk?… nincsenek, itt irányadó -elvek, nincsenek… Csak következmények… A közönyös, közömbös dolgok köre -egyre szélesedik, az erény országából tartományokat veszit az ember… -Ezrek s ezrek vannak, akiknek a kötelesség mellékes dolog, de a gyönyör, -az élvezet egész lelküket elfoglalja s életüknek alaphangulatát teszi. -Az ész nem fékezi őket, élvezetből-élvezetbe rohannak, s nem kérdezik, -az erény nem kiván-e tőlük valami mást, nem parancsol-e valami -komolyabbat!… Talán nem lesznek kicsapongók: de abban semmi érdemük, az -nem az ő munkájuk… ha nem tünik fel rajtuk első pillanatra a jel, az -csak a szerencse játéka, mert a szenvedélyeknek csak alkalma, vagy a -foka, vagy a tárgya hiányzik náluk: de lényege nem… Ki érdemli meg a -kicsapongó nevet, ha nem az, aki mindig olyan körülmények között érzi -magát, ahol az erénynek nincsen dolga, alig kóstolták meg az egyik -örömet, a másikra készülnek. Még ki sem üritették az egyik poharat, már -tele szenvedélyük italával a másik, s még izgatóbb, még több gyönyört -igér… Gyönyör s gyönyörökre való készülődés, ez az életük… kötelességről -hallani sem akarnak, arra csak akkor gondolnak, ha bosszuság vagy -szerencsétlenség lehangolta őket… - -S egyre tisztábban tünt fel előtte eddigi egész élete. Már a diákkor -eseményei szétfoszlottak előtte, de ráismert mostani rövid életszakasza -alapján egész gyermekkorára, egész ifjukorára is. Amily vad és lázas -szenvedéllyel vetette rá magát azokra a képzelgésekre, hogy bármi áron -megszerezze a papságot, ugy akarta mindig a sikert… S most az isteni -gondviselés utját látta benne, hogy az első percben már itt volt a -büntetés: a parasztok visszatorlása… ahogy árát vették annak, amit -eladtak… S ahelyett, hogy akkor fölismerte volna ebben az Igazság -isteniségét, milyen vad szenvedéllyel dobta rá magát, hogy szilaj -gyülölettel megfeszitse, aki neki a pillanatban ellenségének látszott: a -vallásos gondolatot! végig kisérvén fejlődésében és megsemmisitvén egész -értékében… Aztán egy ilyen szenvedélyes ujabb öröm, a vágy, hogy aljas -módon, a vén papné anyagi segitségével állitsa talpra önmagát: egyre -nagyobb s egyre undokabb módon fojtva el magában az emberi jóság -gondolatait s egyre tökéletlenebbül dobva magát a nyers szenvedély -hullámába… az este, a lány, a testi bujaság, a nemi kéj… Már ugy látta -magát, mint egy teljesen kormánytalan hajó a viharban… megy, rohan, -repül, amerre a szél sodorja, mig el nem merül… Hát nem? s nem lehet -máskép?… - -– Hát nincsen egy föladat, amely az egész életet betölthesse?… – mondta, -ujra kezdve a halk tünődő beszédet az éjjeli csöndben, hát nem találhat -az ember egyetlen irányt, amely végig vezethesse?… Ah, hiszen a -megtévedt emberben minden csak a bünt erősiti: ha sikerül a gazsága, a -szenvedélye, akkor annál nagyobb erővel veti rá magát, hogy az utján -tovább haladjon, ha nem sikerül, akkor dac és dölyf támad benne, s egész -betyár romantikára kész… - -S szinte belesápadva emlékezett vissza, hogy csak az imént, csak -gondolatban még, de már teljesen, végképen el volt szánva rá, hogy a -gazokat, akik őt megtámadják, még nagyobb gazság furfangjával játsza ki… -Most tisztán ötlött fel előtte, amit az előbb csak megérzett, hogy annak -idején a kurátornak nem kellett volna aláirnia azokat a nyugtákat, hanem -huzni, halasztani a dolgot mindaddig, mig csak meg nem találja a -szerencsés kibuvót… No lám, s hol állana akkor ő emberi önérzetében?… ma -bizonyára az egész falu szemében áldozat s lehetetlen, hogy ne érezzék, -hogy igazságtalanok voltak vele szemben: akkor gazember volna, aki -kijátszotta a falut… Igenis, az a pillanat, amely oly sokszor feltünik -előtte, amelyet már annyiszor kárhoztatott magában, az még mult -erényességének perce volt, egész papsága alatt az volt az egyetlen -erényes pillanata. Milyen kár, hogy az sem igazságérzetéből fakadt, -hanem gyöngeségéből. Milyen kár, hogy azt sem a bünbánat töredelme -követte, hanem a dührohamok percei s hónapjai… a gyülölködésnek orgiái… - -– Olyan veszélyes ellenség nem volt soha, mint a bün, – mondta tovább, -halk, keserü, szivhangon, magába merülve, s csak mondatainak formája -volt harmadik személyhez szóló, mert önmagát kutatta most és önmagát -ostorozta: – a legaljasabb céllal a legmagasabb talentumokat egyesiti s -nincsen olyan eszköz, mit szégyenletesnek találna. Kápráztató pompájával -magához vonta a tömeget, mert ki látja a ragyogó külső alatt a tátongó -rohadt sebeket, a halált… - -– Senki, soha, – mondta az asszony, s már nem sirt, hanem ujra -lankadtságába merülve, maga elé nézett. – Ki itélheti meg a szegény kis -fiatal asszonyt, aki az apja halálos ágyától a káplán házába menekült: -asszony lett… fiatalon, szerelem nélkül, ahogy elbujt volna a bokorba, -hogy rá ne találjanak… Apa meghalt, bátyáim eltüntek, a rokonok -örvendtek, hogy megszabadultak tőlem, a vastag pöffedt száju káplánunk -egy közönséges fickó volt, csizmadia fia, tele száju, káromkodós, de hát -neki csak igy juthatott a fejedelmi lány, aki voltam, s én? mit -kérdeztem, hisz elvett, feleségül vett… asszonyt csinált belőlem… Az -első napon nem utáltam jobban, mint ma… Olyan fiatal voltam, hogy ötször -vagy hatszor abortáltam, egész fejletlen gyerek… S képviselőválasztás… -Arday… Finom, sima ur… Tele nemes elvekkel, finom modoru, a -leggyöngédebb ember… de hát egy szerencsétlen faj gyermeke… -Katonaiskolát végzett, az ősei mind katonák, hajdan jó volt ez a faj, -mikor még csak hetykélkedni kellett, bravuroskodni, inni, korhelykedni, -költeni, donatiókat kapni, szegény, a vérében volt… Az ősi uraság átka… -Hát ő honnan tudja azt, hogy dolgozni is kell? és lehet? hogy az öröm? ő -csak azt tudja, hogy kell megállani, parancsolni, költeni, élvezni, -mindent magába szivni… mert minden, az egész mindenség arra van csak, -hogy ő legyen belőle… – és a fiatal papra nézett tiszta sötét szemeivel. -A pap, ki azt hitte, ő vall, most megdöbbenve fogadta a gyónást, az -asszony könyörögve, mint a mélységből suttogta fel: Igen… én az erényre -születtem, de az életem a bünök sodrába vetett… Én az uramtól -megszöktem, tizennégy hónapig éltem a Csehpusztán… Bün?… Az az ember, az -jó volt hozzám… ahogy ő jó tudott lenni… Rossz volt hozzám, mert nem -arra való, hogy valamit megtartson… Volt már egy felesége, volt egy fia, -szerette, gondoskodott róluk, az asszony egy olyan közönséges, egyszerü -teremtés volt, grófi lány, de csak véletlenül volt az, kis szakácsné -volt, örökké sirt, hogy Arday elhanyagolja… Már meghalt… Én azt hittem, -az én fenkölt lelkem le fogja kötni… Igen. Három hónapig… Akkor -elszökött Bécsbe, nem mondta, hogy megy… Én ott maradtam a Csehpusztán… -Nagy bajok voltak. A hitelezők… és én jól láttam, már én akkor kijártam -a nagy iskolát… Nekem nem imponált, akárhogy játszotta az urat… ő azt -tudta, hát elment… Előbb komiszkodott, szobalányheccek, béreslányok… – -elhallgatott, sóhajtott. – Akkor jött a politika… Ő dicsérheti a -kormányokat: a Tiszák mentették meg a magyar dzsentrit… Árlecsapolás, -olcsó kölcsönök, bankok, nagy pénzek semmiért, ha nem lettek volna -Tiszák, akkor már Magyarországon régen nem volna dzsentri: de lássa, én -azt hiszem, én nem értek ehhez, a Tiszák voltak az az okai annak is, -hogy a magyar urak igy lejárták magukat: mindent megtettek a magyar -nemesek maradékaiért, bedugták őket hivatalokba, nekik adták a -minisztériumokat és az egész megyét és minden hivatalt, ami csak van, de -azt nem engedték meg, hogy ez az osztály gondolatvilága átalakuljon… A -földdel nem birtak, a föld megette őket, mert a földet meg kell dolgozni -s a földnek trágya kell, hát megtrágyázta magát azokkal, akik nem -akartak dolgozni rajta… Nem tudom megmondani, mit akarok: Ha Tisza -Kálmán és Tisza István szerették volna ezt a magyar uri rendet, akkor ki -kellett volna állaniok elébük és prófétálni nekik, hogy tanuljatok meg -dolgozni, mert én nem tarthatlak el benneteket örökké… Mert én ép olyan -hulla vagyok mint ti, az egész osztály, abban a percben, mikor a dolgozó -nép megmozdul s rájön, hogy mégsem járja, hogy egy here fajzat, aki -semmit se produkál, csak hivatalban ül, hogy ez csinálja az én számomra -a törvényt és a rendet: meg tudom azt én jobban csinálni magamnak… -Menjetek ti is, tanuljatok meg kinlódni, ahogy mi kinlódtunk annyi ezer -esztendő óta… Hát azt akarom mondani, hogyha Tisza Kálmán annak idején -azt mondja: menjen a fiatok suszterinasnak!… akkor ő lett volna a magyar -urak legnagyobb jóltevője… És ha Tisza István azt mondta volna: menjetek -kereskedőnek, akkor még lehetett volna valami ebből a szegény országból, -ahol minden van, csak magyar gyáros nincs, meg magyar kereskedő… és -maholnap nem lesz magyar földbirtokos sem… és meg van halva ez az -ország. Nincsen egy mágnás, aki gazdasági akadémiát végzett volna, s az -ő kezükben van a föld. Hát hogy van az, hogy az a földbirtokos, akinek -Dózsa György leveréseért adományozta II. Ulászló a Csehpusztát és -négyszáz év óta a földjéből él: mióta csak önálló gazda, mindig ráfizet -a gazdálkodására, idegen és piszkos pénzeket kell keresnie s behoznia a -birtokba, hogy fenn tudja valahogy tartani, hogy el ne licitálják az ősi -kastélyt: az a nyulbőrös zsidó meg, aki kivette bérbe egy részét az ő -birtokának, tiz esztendő alatt megfizette neki a bérletét s azonkivül -beépitette az egész gazdaságot s a végin megvette az egész birtokot… -Szegény, szegény Arday, mit tud ő arról, hogy hogy kell gazdálkodni?… -Hát mért nem mondta neki Tisza István, ha ugy szerette, hogy barátom, ne -tőrödj te az indemnitás megszavazásával, eredj haza és vess repcét és -vigyázz, hogy éjjel kaszáltasd, mert kipereg a mag… Szegény Arday, az -nem mer szétnézni a birtokán, mert sokkal eszesebb ember, hogy ne lássa, -mi van ott… Most már aztán mindegy… - -Sóhajtva nézett maga elé. - -Miklós gondolkodva nézett az asszonyra, aki igazi asszonyi lármával tört -ki s szinte feledte szivbeli bánatát, csodálkozva nézte a nőt, aki -halálig irigy annak a javára, kit szeret… s eszébe villant, hogy mikor -az öreg urat odabenn a külön szobában olyan szégyenletesen látta, -ugyanez a szomoruság vett erőt rajta… Neki, akit megrabolt, megcsufitott -s szinte tönkre tett ez az ember, hazafias fájdalmai támadtak, látva egy -előkelő magyar urnak letörését… És mégis letörnek… ennyi segitség, ennyi -külső sorskönnyités mellett is mind letörnek… - -– Mikor maga, kedves barátom, az emberi lelken az erény s a bün -viaskodását mondta el: először a saját életemen vezetett végig, tudom, -rólam beszélt… minden szava igaz… minden megjegyzése szivem mélyéig -találó volt… De lássa, elgondolom, hogy istenem, hát hisz igy van az -egész emberiség, igy van az egész magyarság, igy van Arday… És ő is igy -volt… az én ismeretlen… az én szegény gyermekem… - -Ujra sirni kezdett… - -– Mért tudok én irgalmas lenni Ardayhoz… Mért tudok nem gyilkos -gondolattal is gondolni rá… Három hónapos volt a gyermekem, mikor -elvette tőlem… Engem haza küldött az uramhoz… A csizmadia fiának most -még jobb feleség voltam… Husz év alatt nem szóltunk egymáshoz huszszor… -ő szántott, vetett, gazdagodott, a képviselő barátsága nem ártott neki… -Azt hiszem, az ő orrának finom szag volt, ami rajtam maradt a kastély -után… Vagy tiz évig nem aludtunk együtt, akkor még gyerek is lett… s -azóta élek, magánosan… az apja lányával… A magam gyermekét sohasem -láttam: csak ma… kiteritve… a kis idegent… Értem küldött, szegény… -Boldogtalan vér örököse… Asszony volt, két éves asszony: az ura az egy -kreten, dzsentri, előkelő s majom… S most hivat… Honnan tudott rólam… -Hogyan jutottam az eszébe én… az utolsó percén… S Hernády György a másik -szobában… az is házas ember… szétlőtt fejjel… Előbb sziven lőtte őt, -aztán szétlőtte a saját fejét… S én élek… Nekem férjem van… Lányom van… -semmi közöm hozzájuk… az esethez… én egy szivtelen gonosz lélek… egy -hiéna anya… egy buja, alávaló teremtés vagyok… én most egy idegen fiatal -ember szobájában ülök… De hát jóisten… az egész életemet teljesen -magánosan, magánosan, egyedül, egyedül éltem, soha soha senkim nem volt, -akinek én valaha a szivemet, ezt a rongy, ezt a cudar… ezt a bünös -szivemet kimutathattam volna… nézd: én is ember vagyok, hát simogassátok -meg, hiszen annyira árva vagyok… hát meddig kell én nekem még élni… - -A hangja sirásba fulva, fojtva, sikoltva, halkan, jajongva, vonitott az -idegen, a rideg, a kegyetlen vendéglői szobában s a szél verte az -ablakot s virradt. - -Miklós mély kétségbeeséssel nézte s ugyanolyan magános, rideg fájdalmas -istennyomorékja, életkidobottja volt mellette, amilyen csak ember lehet -az ürben. „Az erény célja az ész uralma, a szellemiség kiélése az -életben“, mondta magában, mert ez volt már diákkorában kialakult -véleménye az élet céljáról, s amint a szegény öreg asszony csüggedt -ajkakkal ott ült előtte megtörve s minden szánalomra méltóan, -fölfedezte, mért olyan idegenszerü ma, szegény: a fogai… hiányoznak a -fogai… otthonfeledte őket… - -Haragosan arculverte magát gondolatban a profánságért s szégyennel -tekintett magára, multjára: szerette volna ujra kezdeni az életet s -kereste azt az időt, mikor saját kezébe volt letéve erkölcsi életének -sorsa… - - -VII. - -Mikor felébredt, egészen világos volt, az asszony még mindig ott ült a -széken, maga elé nézve, hulla, ellágyult arccal, mint a tegnapi hulla. -Miklós ijedten nézte. Azt hitte, nem is fog megmozdulni többet. - -De amint fölegyenesedett, az asszony reá nézett. Kis fájdalmas -mosollyal, mint anya a virrasztó, beteg kicsinyére, könnyek után. - -Nem szólottak szót, összemosolyodtak, ez az egész. - -Aztán fölállott az asszony. - -– Most bemegyek, kicsit összeszedem magam. - -– Látja, nem kellett volna. - -– Nem? - -Miklós elforditotta szemét. - -– Igaz: pogányság: Ne itéljetek! - -Az asszony szeme megcsillant, most tisztán látta azt a kedves mozdulatát -ennek a barna szemnek, amit a lugasban ugy megfigyelt. Ebben a kis -hunyoritó pillantásban guny volt, humor volt, fölényesség volt, s mégis -bizalom volt, mintha csak ketten, csak ők ketten volnának, csak együtt -oly magasan, hogy e közös villanásban föléje emelkednek a -világszemléletnek… - -Miklós megérezte az asszonyban a mosolyt, hogy ez az ő papi lényének -egyre jobban kisarjadó megnyilatkozására villant: de most nem félt, már -nem félt attól, hogy a profánok rajtakapják: - -– Mindenki itél… Pedig ki vagy te, ki a más, szolgáját megitéled – -mondta és bőségesen jött eszébe a biblia nyelve. – Saját urának áll, -vagy bukik: a szolga, az ő urának dolga, hogy megitélje… És állani fog: -elég hatalmas az isten, hogy őt fenntartsa!… Annakokáért többé egyás -felől itéletet ne tegyetek, hanem ebben legyen inkább a ti itéletetek, -hogy a ti atyátokfia elé ne tegyetek több oly dolgot, melyben -megütközzék, vagy megbotránkozzék… - -Az asszony sóhajtott, értette a bibliai szót. - -– Ki lehet olyan nagy, – mondta csöndesen. - -Miklós halkan folytatta a Pál levelét: (Róm. 14.) nagyon szerette: igaz: - -– Akiben szeretet van: nem irigykedik, nem gondol rosszat, türelmes, -kegyes, mindent eltür, mindent hisz, mindent remél, nem örül az -igazságtalanságnak, hanem örvend az igazságnak… örvend, mikor jót tesz… -És a szeretet soha el nem fogy: a jövendőmondások eltöröltetnek, a -különböző nyelvek is megszünnek, a tanulásból való esméret is -eltöröltetik: mert mikor eljő a tökéletes teljesség, eltöröltetik ami -részletecske: de a szeretet mindenkor megmarad… - -És még halkabban, mintegy álomban folytatta: - -– Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint -gyermek, úgy értettem, mint gyermek, minekutána pedig férfiúvá lettem, -elhagytam a gyermekhez illő dolgokat… És nem maradt meg egyéb, csak a -hit… a reménység és a szeretet: ezek között pedig legnagyobb a szeretet… - -Lehajtott fővel mondta ezt, a magas sárga arcu fiatal férfiu s a -lelkében most először vált vérré az igazság. - -Az asszony fölitta a szókat s vele rezonált: - -– Ah – mondta halkan, megilletődve –, ha az ember el nem tudná -felejteni, amit egyszer megértett… - -A pap még jobban meggörnyedt, mintegy a lelki teher sulyától s monotonul -mondotta Péter apostol szavait: - -– Jobb volna az embereknek, hogy meg ne ösmerték volna az igazság utját, -minthogy annak esmérete után elfordulnak tőle… De az ilyeneken az esik, -amit szoktak mondani: Az eb visszatér az okádáshoz és a megmosott disznó -a sárba… - -Kint lárma volt, a korcsmáros éktelen hangon szidott valami cselédet. Az -élet zaja: a veszekedés. Ez visszatéritette őket az életbe… - -Az asszony gyermeki ijedt arccal szólott: - -– Kérem, Matolcsy – nekem beszélnem kell… az apával… kérem, magát, -jöjjön velem, hozzá… Nincs erőm, magamban… - -Miklós meghajlott. - -Erre az asszony gyorsan kiment. - -Miklós úgy maradt sokáig állva, részben a tegnapi kábultság bénitotta -meg, részben a lelkében feltünő új érzésvilág fagyasztotta ki az élet -közönséges gondolataiból: - -– Boldogok, akik éhezik és szomjuhozzák az igazságot – suttogta –, mert -ha az igazság után valóban szomjuhozunk: mennyi igazsághoz jutunk… -Mindenünnen igazság környékez bennünket, mennyi boldogság és milyen -gazdag élet… - -Lassan megfordult, tétova szemmel kereste, mit akar, meglátta a vizet, -neki vetkőzött s sokáig, erősen mosdott. - -– Boldogok a lelki szegények, – mondotta magában s megállott a -törülközés közben: – bizony… az ám… Nemcsak azok, akik önként hagytak el -mindent!… akik lerázták magukról a vágyak igáját…: azok az igazi -boldogok, akik fényes szemmel tudnak nézni az égre s a füre s meglátják -kezükön a csillogó napsugarat… - -Valósággal egy magas lelki boldogság érzésével tölt meg ezen a furcsa, -ezen a keserves, ezen a szürke reggelen s nem látott maga körül semmit, -sem butort, sem falakat, sem életet: érezte az emberi létfölöttiség -örömét. - -Mikor az asszony beszólt, feketébe öltözve, fekete bársony kalapjában, -keztyüsen, már ő is készen volt. - -Hallgatva és szomoruan, szorongva mentek át a szomoru udvaron, fel az -emeletre, mintha temetésre mennének. Miklósnak, bármennyire idegen is -volt ez idegen dologban, szorult a szive s az asszony csaknem elalélt, -mikor az emeletre értek. - -– Ébren van már? – kérdezte Miklós. - -– Üzentem neki, hogy itt vagyok, – suttogta az asszony, oly sápadt volt, -mint a viasz, könnytelen sápadt, szegény öreg asszony. - -Miklós kopogott az ajtón. - -– Herein, – hallatszott bent, távolról. - -Benyitottak. - -Bent világos volt, az ablakok az utcára nyiltak keletre s nagy tükörüveg -ablakok voltak, mintha a szomoru szegénységből nyitottak volna be az uri -fényességbe; szinte káprázott a szemük. A képviselő két szobában lakott -s a tulsó szobában volt; még ugy látszik nincs készen. - -– Méltóztassék helyet parancsolni, – szólott ki rideg udvariassággal. - -Az asszonyt le kellett ültetni, mert csaknem elájult. - -– Vizet, – suttogta. - -Miklós tétován nézett körül, ügyetlen ijedtséggel, most mihez kezdjen. - -– Ott… az asztalon, – mondta az asszony s rémes volt a sápadtsága, -verejték jött ki a homlokán. - -Miklós töltött s remegő kezében kilötyögött a viz. - -Csak később vette észre, hogy az asszony ekkor mosolygott rajta. Oly -betegen, fájdalmasan s oly naivul, kedves. - -A borbély volt Ardaynál, az nemsokára elment. A cseléd, mikor egy -lavorral keresztülment a szobán, nyitva hagyta az ajtót, Miklós -csodálkozva látta: az öreg ur egész halom csillogó dologgal, kefékkel, -fésükkel s előtte ismeretlen eszközökkel volt körülvéve egy toalett -asztalkánál… A szivébe szurt: neki egy fésü minden szerszámja… -röstelkedve érezte, hogy nem is borotválkozott. - -Nem birt parancsolni magának, ez mégis feszélyezte: aki elsőnek érzi -magát lelkiekben, az oly természetes valami, hogy mindent megvágyik, -hogy minden finomságnak és jónak dukál az övének lennie… - -S mire bejött az öreg ur, akkorra már benne kiforrt az ellenkező akarat: -nyiratlan és borotválatlan és darócruháju akart lenni… S mivel nem -tudott az aranyozott székekre leülni fesztelen világfi könnyedségével -(hogy ül ez az asszony, milyen természetesen s finoman), hát állva -maradt összefont karokkal s komor cinikusan! - -Az öreg ur magas, széles vállu ur volt, oly frissen öltözve, mintha -skatulyából huzták volna ki, fejét kissé lehajtotta s egész -megjelenésében volt valami abból az uri érzésből, hogy hanyag s szinte -tulzottan elejtett mozdulattal energiátlanabbnak s tehetetlenebbnek -mutassa magát, mint amennyi, mintha minduntalan mimelni akarná, hogy egy -mozdulatot sem bir tenni fölszolgáló cselédsége nélkül… - -De az, hogy a fiatal papot is itt találta, az szemmelláthatóan meglepte, -megütközött rajta, de aztán mindjárt tultette magát mindenen; nagyon -lassan, nagyon finoman meghajlott az asszony előtt, aki nem állott fel s -nem nyujtott neki kezet s nem szólott, csak nézte, Miklós látta, hogy -biráló, kissé lenéző, alig érezhető bólogatva nézte. - -Az öreg ur szintén leült. Miklós elvörösödött, hogy csak ő áll, mint egy -inas. - -– Nagyságos asszonyom – mondta az öreg ur, – rendelkezésére állok. - -De az asszony nem szólott. - -Hosszabb pillanatok folytak le, az öreg úr megérezte, hogy neki kell -beszélnie. - -– Nagyon hamar megjelent – mondta – s valami ismeretlen brutalitás volt -a szavában, amely máris sértett, bár még nem lehetett tudni, mire -vonatkozik. - -Az asszony finoman, igen finoman s igen fájdalmasan elmosolyodott. De -csak egy alig érezhető villanásig s ugyanaz a fásult komolyság maradt, -ami volt. - -– A lánya üzent önnek? - -Az asszony arca ujra megrándult. Intett: Igen. - -– Beszélt vele? - -Az asszony szemét elfutotta a könny. Nem. Intett a fejének kis -mozdulatával. Lemondóan s halottsiratóan. Nem. Nem beszélt vele. - -Az öreg úr elnézett az ablak felé, a lábát keresztbe tette s többször -megrándult az arca, úgy dolgozott benne a gonoszság: mondta magában -Miklós, „mért állotok bosszut magatokért – mondta a bibliával –, adjatok -helyt az isten bosszujának…“ - -– A lánya – kezdte: az öreg úr s igen száraz s igen rideg volt –, tegnap -reggel megtisztelt látogatásával… Vendégem volt… egy igen kellemes, igen -distinguée dáma, akivel éppen reggelinél ültünk… Az ön leányának nem -felelt meg, az ön leánya polgári izlésének nem felelt meg, hogy az -illető hölgy a táncmüvészet csillaga s kijelentette, hogy… kifejezte -abbeli kivánságát, hogy… őnagysága a kora reggeli órákban távozzék… - -Most először nézett vissza, az asszonyra! - -– Ami természetesen meg is történt. - -Hallgatott. Miklós megfigyelte a jóllakott embert, akinek a haragja sem -ingerült, a bosszuja sem vad. Annyira felül van, annyira nem -fenyegetheti semmi veszedelem, annyira bizonyos benne, hogy csak az -történhetik, amit ő akar, hogy fölösleges neki támadnia, bántani, -korbácsolni… Más és nagyobb sértést elkövetni emberekkel szemben nem -tud, csak azt, hogy nem mond le bizonyos fokon tul a vágyairól… az -örömökről, melyek a földön kinálkoznak számára… bármennyi örömöt rabol -el ezzel másoktól… - -– Az ön leánya jelenetet provokált: mivel ön még nem beszélt vele, bár ő -üzent önnek… tartozom azzal, hogy hiven referálok: az ön lánya -kijelentette abbeli akaratát, hogy meg fogja szüntetni azt a botrányos -magaviseletet, amelyet az apja évek óta – s kis kényes mosollyal – -sokkal több év óta, mint ő emlékszik, folytat… A megakadályozásnak -módját is, kényszeritő eszközét is megszabta: kényszerithet rá azzal, -hogy elválik a férjétől: ez magában hordja természetesen az én gyors -anyagi bukásomnak mérvét, ugyanis a vőm bankjánál levén elterhelve, ha -az ön lánya elválik az urától… akkor nemcsak én magam váltam abban a -pillanatban teljesen ruinirttá, de vége van a fiam egész pályájának: -mert azonkivül, hogy megszünik az apanázs, megszünik a név is, mert -abban a pillanatban, mikor az én nevem ebben a formában nyilvánosságra -dobatik, ez a név mindjárt egy tovább nem használható névvé is vált… A -lányom igen jól tudja, hogy a kezében tart… a lányom eszes, fölényes és -frigid nő: az anyja… - -Ujra elhallgatott. Lélegzetvisszafojtva hallgatta a szavait Miklós. A -hatalmas úr, aki ime még él, tulélte magát s nem tudja, hogy már halott. -Szerette volna kiáltani neki, hogy a lányod már nem tart a kezében, a -lányod meghalt… s az asszony egyforma fásult és merev mosollyal -hallgatja mindezt a beszédet s nem szól, nem mondja: elég, a lányod -halott. - -– Az ön lánya, – kezdte ujra, kissé erőt gyüjtve a szenvtelen s hideg -modorhoz az öreg úr, mert érezni lehetett benső izzó elkeseredését, -dühét, gyülöletét, – konstatálta, hogy nem akart férjhez menni ahhoz, -akihez kellett, hogy férjhez menjen… Konstatálta, hogy mást szeretett; -természetesen ahhoz nem mehetett, az házas ember… Konstatálta, hogy ő -nehéz életet él: magános és rideg életet… olyanok közt, akik hozzá -mindig idegenek voltak… hogy soha bizalmas, közel, jóság, szeretet, anya -nem volt mellette… Szóval az ön lánya valami romantikus fellobbanásban… -azt kivánta, hogy anyát hozzak neki… az ön lánya: önt kivánta… - -A papné elhanyatlott, pillanatokig úgy látszott, zokogásban tör ki, de -még arra sem volt ereje. - -– Erről természetesen szó sem lehet s ezt én igyekeztem vele megértetni… -Ehhez akkora foku léha erkölcsi felfogás kellene… - -Mégis elhallgatott. Megmozdult, egyenesen ült. Miklós merően nézte. -Erkölcsi felfogás?… Most úgy tünt föl előtte ez az ember, mint a -szakadékba rohanó vonat… Igy járnak az emberek a halál mesgyéjén… Már -jön a lávafolyam, de a borostyán nem tudja s az utolsó pillanatig zöldel -s elszijja a fák nedvességét… - -– Ön, asszonyom, sokkal okosabb, minthogy külön motiválásra volna -szükség: ön maga fogja neki megmondani, hogy ez: nem lehet… - -A papné ránézett erre az emberre, ráfagyott a pillantása s nem szólt. -Csak a fejét ingatta meg, mintha mondaná: Nem: én nem; én nem fogom -megmondani neki… - -Arday igy értette s hirtelen váratlan lerázta magáról, nyersen. - -– Akkor majd én győzöm meg arról, hogy ez lehetetlen. - -– Hát erre kellett az irás! – kiáltott fel az asszony, először mióta itt -vannak. – Arra kellett az irás, hogy Sztánay Nusikának szeretője van még -ma is… - -Felállott s görcsös merevséggel, megvető gyülölettel nézett le az öreg -urra. - -Fordult, az ajtóhoz ment, hogy ott hagyja, hogy elmenjen, mintha nem -birná a levegőt e szobában. - -De az ajtóban megállott s visszafordult a nagyur felé, aki gőgösen és -ingerülten állott… - -– Maga nyomorult; maga gonosz, gonosz: gonosz lélek… A lánya halott… -Agyon van lőve… Menjen ki a Csehpusztára… menjen, ott a maga lánya… -mindaketten… kiteritve… Hernády és a maga lánya… - -Miklós ott állott a két ember között, akik párbajt vivtak s megölték -egymást. - - - - -NEGYEDIK KÖNYV. - - -I. - -Kinn az első tavaszi nap sütött ki, az ereszekről csorgott a jégcsap s -az utca közepén felolvadt a hó, jég, a marhajárásban. Gyerekek állottak -ki a keritések tövére s még mindig dideregve, lila ajkakkal süttették -magukat a napon. Ezek a szegény gyerekek ősz óta nem voltak szabad -levegőn, falusi szokás szerint még az ablakok is be voltak homokkal -tömve, hogy valamiképpen a hideggel be ne jöjjön a tiszta levegő. - -Miklós szórakozottan nézett ki az ablakon, nagyon le volt soványodva, -még ha lehet jobban, mint a betegsége előtt, ritkás szakáll verte ki az -állát, a szeme egészen elbujt a szemgödrökben s nedvesen égett. - -Ahogy az anya belépett, visszafordult. Az anyja komoly szeme előtt már -úgy akarta mutatni, hogy rendben van, dolgozik, él. Az asztalon papir -volt, ceruza s járkálva olvasta a szép, régi könyvet, amit az anyja -hozott neki, az apa hagyatékából. Gyönyörködve simogatta, fogdosta a -kedves alaku könyvet, amely egész bőrbe volt kötve, háta arany s zöld -mezőkre metszve, igen szép könyvkötő munka, fényes vörösbe edzve a -lapszélek, ma semmi pénzért nem tudnák megcsinálni ezt a kötést. Milyen -finom müvészetek mentek kárba a régiek tudásából; bármeddig nézi, uj meg -uj gyönyörüséget ád e könyv, valóban olyan uri darab, amit a tartalma -szerint megérdemel. Holtakkal való barátság Verestói György uram -Orátziói. - -Az anyja lábujjhegyen ment keresztül a szobán, úgy kimélte, ugy nem -akarta megzavarni gondolataiban. Miklós leült az asztalhoz s jegyzeteket -irt a többiekhez. - -* - -_A grófok papja_, aki csupa olyan dolgot tud, ami az urakat -szórakoztatja, tudományt és erkölcsöt… - -_Philippe homo es!_… Mindig ez a textus egy főuri társaság előtt… A -gazdag és a felfuvalkodott urakat minduntalan arra kell figyelmeztetni a -papnak, hogy _ember vagy!_ Temetésen pláne lehet… - -– Jó szerencséjének és _délceg örömének rántsa meg zabláját_… - -– Ennek boldogsága csak _csalárd jég hátára irott boldogság_… - -– nevető szerencse fölveszi a dicsőség szekerére - -– kevélységnek dajkája a boldog állapot - -– vékony és lengeteg orátio - -– mordkedvü… dérdur… gonosz szolga. - -– A te hegedüsöd sem a sétálót, sem a menuettet, sem a batutát nem -vonsza előtted, hanem ezt a paradicsomi nótát: memento mori, quia pulver -es et in pulverem reverteris: megemlékezzél a halálról, mert por vagy, -és porba térsz vissza. - -Ahogy eszébe jutottak; félig röviditett szókkal, sebtiben irta. Ezt a -röviditést a nagyapja kézirásából tanulta; az tele volt egész -rendszerével a gyors irásnak, ahogy a mult század elején szokás volt -kurtitani. A leirt mondatok, a kikapott frázisok, apró lámpácskák -módjára gyultak ki, egy elmult és szép nyelvi világba világitottak be -neki. A mai prédikálás stilusa oly öreg és annyira fakó, annyira -hiányzik belőle az élet közvetlen illata: ellenben ez a régi nyelv, a -maga valóságos töviről metszett naiv virágaival ugy hatott rá, mintha a -friss rétre ment volna ki a dohos házból s tele szivná magát a -napsugaras mező egyszerü szépségeivel. Nem csoda, hogy Verestói uram oly -kedves és szeretett prédikátor vala: ma is gyönyörüség vele haladni s -amint a komoly természettudományi ismeretek a naiv, szinte alchimista -balitéletekkel vegyesen csorognak elő, látni a diszes uri -gyülekezeteket, akik prémes bundákban s meleg bekecsekben, kifent -bajusszal s kiváncsi szivvel, gyermekül ülnek a templom fagyos padjain s -órák hosszáig rendületlen figyelemmel hallgatják a bölcs prédikátor -mézédes csevegését. Ő maga is megfiatalodva olvassa s olvassa a furcsa -orációkat, amelyek egyesitik magukban a mai napilapoknak ujságadó -hireit, a tárcarovat szellemességét, a vezércikk politikai irányitását s -mindent, amit ma iráson át nyer a közönség… - -Miklós ujra meg ujra fölkapta a ceruzát s tovább irogatott egy-egy -megjegyzést, kritikát: - -– mikor a pap a legszigorubb megrovást intézi a hallgatósághoz, akkor is -azt kell mondania, hogy a hallgatói kivánságára teszi: „és remélem, ha a -ti jókedveteknek és engedelmességeteknek vidámitó szele rám fuvall…“ -ezzel elveszi azt a kedvetlen érzést, hogy itt most egy idegen ember -megró: nem! helyettünk beszél. - -Mert a papnak azzal a kedves érzéssel kell szolgálnia, hogy az én -lelkiismeretem szól általa: de az én lelkiismeretem akárhogy fel is van -zudulva ellenem, mégsem öl meg engem. Egy közönyös idegen hamarább -kitekeri a nyakamat, mint én magam magamnak, akárhogy is fel vagyok -háborodva magam ellen. - -_A papnak mindig harmoniát kell hagynia a lelkekben._ - -Csiklandozza pl. a lelkeket, pl. az Istent támadók szavainak idézésével, -hogy cáfolhassa. (Ver. 367.) Ő nem támad. És nem véd. Ő csak beszél: -támad és véd. Dialektika: azt érezteti meg, hogy _legjobb ugy, ahogy -van_. - -_A pap rendőr!!!_ - -A pap igen fontos szerv a közrendben: _A pap sohasem dob be semmi -bomlasztó csirát. A pap a kialakult állapotok konzervátora._ - -* - - -görcsös és darabos cserfa - -ütköző kemény kőszikla - -csendes rév-part - -életének bujdosó hajója - -tökéletes csendesség - -szemöldökösen cirkál, visgál - -hásártás kedvü, frakturás elméjü, szőrszálhasogató emberek - -minden dolgunk ágáról-bogára megy - -törzsökös eredet - -a nyalánk Éva anyánk - -incselkedő kigyó - -a keserü halál - -a gondolkozás fékemlője (fékellője, fékezője) - -e földi sátorozás - -mélységes sebek - -hová lett ez a drága tiszta nyelv, a frissen kaszált szénának ez az -illatos petrencéje: valami kimondhatatlan bübáj van ebben a régi -nyelvben, amely sohasem vénülhet el, mint a népnyelv: a mai beszéd már -halva született, kikövült frázisokból áll… Ezeknek az agya még muzsikált -a nyelven, friss futamokat hozott, a szavak életét bentről élte: mi kész -sablonokkal dobjuk ki gondolatainkat. - -* - -A papnak nem szabad egyik társadalmi osztályt sem favorizálni a másikkal -szemben. A pap az urakat nem tanitja arra, hogy nyomja el a szegényeket, -sem a szegényeket arra, hogy felszabaditsa magát az urak alól: a pap az -a szelep, amelyen a gőz fölöslege elpárolog. Az urakat arra oktassa, ne -éljenek vissza hatalmukkal, a szegényeket, hogy türjenek… - -* - -Ugyanez a szerepe az életproblémákkal szemben is: a _halál_ ijesztő és -vigasztaló kilátásai: - -a _bünösnek_ keserü és senkinek nem kedvező, a bünösöknek rettenetes a -kevély boldogok réme a királyokat sem kiméli… stb. - -a _büntelennek_: kedves és örvendetes a kegyes itt kiköti hajóját itt -énekli győzelmi énekét itt nyeri el Halcyon csendességét - -Még a halál se okozzon kilengéseket. _A halálfélelem épen ugy, mint -minden indulat, megzavarná az emberek nyugodt, berendezett életét._ - -* - -Aki sohasem próbálta, nem tudja elképzelni, milyen öröm ez a csendes -szemlélődés: éppen olyan, mint a pipázás, borozgatás s csöndes -diskurálás, azzal a különbséggel, hogy az embernek azonkivül, hogy a -legteljesebb mértékben szórakozik, még meg van az az önérzete, hogy a -helyes, hasznos, erkölcsös és magas élvezetben kiemelkedik az emberek -átlag tömegéből. - -Miklós mióta betegségéből felépült, egész halom efféle jegyzettel -firkált tele lapokat s iróasztalának minden fiókja tele volt eltünő -gondolatainak ilyetén megrögzitéseivel. Ugy cél és központi gondolat -nélkül, egyszer theológiai, máskor politikai, szociológiai vagy irói, -sőt legtöbbször egyszerüen emberi dolgokat tüzött tollhegyre. Ki tudja, -mire lesz jó valaha… - -Az édes anyja megint bejött, nehézkes, szinte beteges nesztelen módján, -sápadt volt, mint mindig, bágyadt. - -– Nagyon nehéz ebből a lisztből főzni, – mondta, látva, hogy a fia -ránéz. - -– Igen? – mondta Miklós –, érezte, hogy miatta szenved az anyja; jó -lisztet szerezni, az az ő kötelessége volna. - -– A krumpli is már egészen össze van aszalódva: éretlen szedik ki, -tisztára éretlen s hamar megfonnyad. - -Miklós nem tudott mit mondani rá, lehajtotta a fejét s röstellte magát. -A lisztet is, a krumplit is az édes anyja vette, tudja isten kitől, min, -ő igazán igyekezett hermetice elzárkózni a házi gondok legtávolabbi -szellője elől is. - -– Egy kis keménymagos levest csinálok ebédre – mondta ujra az anya, – -savanyu krumplit ugy berántva, te azt azelőtt szeretted, meg egy kis -juhturós galuskát. - -Miklós integetett, bólogatott: neki ugyan mindegy volt, mit főznek. -Mindent megevett, mindent szórakozottan, mint ökör a szénát. - -– Jaj már odaég, – kiáltott fel hirtelen az anya s kisietett, vagy -inkább kivonszolta magát a szobából. - -Miklós nagyot sóhajtott. Szomoruan nézett maga elé. Ezt nem akarta: hogy -az anyja, aki egész életében olyan, csak hálni jár belé a lélek, -mellette szenvedjen. S lám, mégsem birta ki. Rászorult. S most ugyanaz a -beteg háztartás folyik körülötte, amit gyerekkorában ismert. Ugyanazok -az ételek, izek, az a nincstelenség, az az örök érzés, hogy egy erőtelen -asszonynak testi, fizikai munkáján élősködik. Tehetetlenül nyujtotta el -a karjait az asztalon s maga elé meredt. Csak ép az öreg hiányzik, az -apja, a vénséges és fehér mormota, aki sohasem bujt ki az odvából… Vagy -az is itt van: ő már az?… - -Rettenetes élet… Hogy ennyire nem képes valaki élni… Nem birna -fölállani, kimenni a faluba… Ha életrevaló ember volna, akkor jó lisztje -lenne, jó krumplija… De az anyja sem ért hozzá… Mégis utána megy!… - -Mi lesz ebből. - -S igy telt el a tél. - -Valaki a kiskaput nyitotta odakinn, megrémült, ha valaki jön! Mióta itt -van a faluban, öt vagy hat gyereket keresztelt s egyet temetett. -Azonkivül soha senki ajtót nem nyit rá, csak vasárnap a kurátor, ha jön -a perselyért… s behozza istentisztelet után a pár rézkrajcárt az egyház -ládájába… Most jön már a husvét nemsokára; előre fél az esetleges -izgalmaktól… Legjobb volna mumiává válni, legjobb volna ha vége lenne… -Ha három kivánságom teljesülne: első volna egy szép csöndes halál… -Elaludni s többet nem ébredni fel… Második ugyanez: az anyámnak… -Harmadik… Elvonta a száját, nincs is harmadik s az egész ostobaság… Jó -volna meghalni, ez az egy igaz… - -– Posta, – szólott be az anyja. - -– Persze, köszönöm, – suttogta halkan. - -Két egyházi lap jött, meg a megyei lap s egy levél. - -Ettől a levéltől megrémült. Csak nézte, nézte, kivülről, a boritékát s -nem merte felbontani. Valami idegen illat áradt a levélből, amely -egyszerre felkavarta a penészes szagot, amely a szobában megülepedett. -Szurósan, lobogva s kacagva terjedt a szobában s a csupa csont és -kedvetlenség-ember félt a fiatal illattól… Leányirás… Musa… postabélyeg… -Tudta már ki irta s nem arra gondolt: a másikra… - -Egyszerre nem birta tovább a zárt boritékot, idegesen, remegő kézzel -tépte fel: - -Kedves Matolcsyka! - -De szerdán este ittlegyen, tudja. Muszály. Okvetlen. Ha meghalt is -feltámadjon, mert örök harag. Kerekeséknél lesz piknik csak olyan -egészen pici, Margit meg én várjuk, de okvetlen és és mindenesetre, -semmi kifogás, tudja és mégegyszer muszály vagy örök harag. A néninek -kezét csókolom és őt is várjuk, jaj ne tessék haragudni, hogy ilyen -szeles vagyok, a nénit okvetlen, kezét csókolom, mindenesetre várjuk -anyika csókolja a nénit s ő mondta, hogy a nénit mindenesetre várjuk, -kezét csókolom a néninek. Magát üdvözlöm, itt legyen vagy dupla örök -harag, - -Márta. - -Mintha bomba repült volna be, olyan borzalmasan szétszakgatta pókhálós -unalmát ez a fura kis levél. Elolvasta vagy tizszer, közben nevetett, -egyre jobban nevetett, a fejét csóválta, ujra nevetett, aztán elkezdett -pirulni, belőlről jött a hőség, lehunyta a szemét s elkezdett látni egy -finom arcocskát, vékony kis szájat látott, nagy barna szemeket, olyan -magas frizurát a homlok fölött s olyan ártatlan kis kedves mozdulatot, -mintha őzike néz fel okosan kinyujtott karcsu nyakkal, teljesen -tudatlanul a világ dolgai, bajai felől… Valami kimondhatatlan édes érzés -áradozott, zsibongott a szive körül. Nézte, nézte a levelet s nem látott -benne egyebet csak egy nevet. Margit, Margit, Margit… folyton csak ezt a -nevet látta… Meg azt, hogy dupla harag, dupla: ebben ő is benne van… S -ki akarta találni azokat a szókat, amiket váltottak, a kis haditervet, -ahogy elhatározták, hogy irnak… valami bübájos édesség terjedezett -benne: hogy valahol, valaki s ő, épen ő… gondol rá… Nem felejtette el… -Nem is találkoztak… s emlékszik… mért? Hogy lehet? Mért emlékszik rá?… -Mivel érdemelte, talán nem is váltottak szót akkor, a kocsinál, mikor -beszállott Arday kocsijába… Mi minden történt azután, azóta… Hát van még -föltámadás?… Margit, Margit, barna kis leány, olyan finom, okos, mint -egy kitünő tanuló, egy jó iskolás leány, a szemei nagyra nyilva, -feleletre készen: komoly kis lélek, aki őt komolyan veszi… egy kis láng -a sötét világban… - -Hirtelen abbahagyta a gondolatait, mert az anyja megint bejött. - -Az ujságokba nyult, felbontotta a szallagokat. Amint az anyja ujra -visszament, nem birta: - -– Édes anyám… - -Az anya megállt s odanézett, szurósan, fekete szemmel, a szeme -ugyanolyan mély volt, mint a fiáé… - -– Meghijták édes anyámat Musára, egy kis mulatság lesz Kerekeséknél az -igazgatótanitónál Musán, már én voltam náluk a nyáron… irtak Dékányék, -hogy tessék eljönni… legalább levizitelnénk. - -– Nem megyek én, – rántotta meg magát ridegen s szinte mérgesen az -anyja, – dehogy megyek! - -Miklós nem is kapacitálta tovább, jól ismerte, benne is, ez az érzés, az -anyja iszonyata a társaságba járástól. Mért is menjen, mondta magában s -érezte, hogy az anyja nem való társaságba… Szinte meg is könnyebült: -rettegett volna az anyja szeme előtt… Már is féltette az anyja -kritikájától őt… Már is érezte, hogy két nő nem illik össze egy sziv -fölött… akárki az a két nő… Még ábrándozni sem tudott őróla, mig az -anyja a szobában volt… - - -II. - -Aztán még kényelmetlenebbül gondolt arra, hogy Dékánynéval fog -találkozni… Rettenetes, hogy az ember nem vághatja el a multat… Egy -elmult viszonnyal végleg szakitani… A hideg kilelte, hogy fog szembe -nézni… Ez megint elég volt rá, hogy elvegye föléberedett életkedvét s -visszasüppedjen abba a dermesztő maznaságba, amelyben már hónapok óta -kinlódott. - -Ujra nekiült az olvasásnak. Nehány mondatot alvó pillantással betüzött -el, de aztán nem tudta abbahagyni, olyan furcsa volt: - -„Nem régiben is találkoztak olyan Természet vizsgáló Böltsek, akik azzal -kérkedtenek, hogy ők tudnának olyan szárnyakat csinálni magoknak, -mellyekkel épen a Hóldba bé repülhetnének, sőt még a Hóldon is tul -mehetnének, – olvasta a Verestói predikáció véletlen felütött helyén. – -De én az ilyen csudálatos repülésről való gondolatokat mind csak repülő -Hazugságoknak tartom, mert amint ezt egy Borellus nevü tudós Ember -megmutatta, in musculis Humani Corporis pectoralibus: az Ember melyjén -levő inashusban nintsen annyi erő, hogy az által az Ember magát a -Földről fel emelvén, ebben a hig, vékony és nem igen sürü Levegő-Égben -repdeső madár módjára ide s’ tova hordozhatná. Sőt ha valaki nem -vállaira és melyjére, hanem lábaira füzné is a szárnyakat Mercurius’ -módjára, ugy-is, amint itélem, igen kevésre mehetne, mert az Ember -lábain levő inashusban is nem gondolok én any’i erőt lenni, melly az -Embert a’ hig Levegő-Égben repdeső madárrá tehetné. Hát vallyon -Böltseségnek mondjam-é azt, avagy inkább szerfelett való Elme -futtatásnak, a miben Fejeket törték ama’ Bölts Emberek Franciscus de -Lanis Sturmius, és ezek előtt Mormius és Pegelius, akik olyan repülő -Hajókat akarnak tsinálni, mellyel a Levegő-Égen ugy evezhetne az Ember, -mint a Vizi Hajóval a’ Vizen. De, ha szintén valaha illyen Hajót -készithetnének is az Emberek, a’zal a Levegő-Égnek tsak alsóbb és -középső Tartományaiban hajókázhatnának, minthogy ezeknek nagyobb -sürüségök vagyon, a felsőbb Tartományban pedig, minthogy az igen hig és -vékony uj hajókázásokkal semmire nem mehetnének: annál inkább a -Tsillagos-Égig ezek az uj Typhisek és Palinurusok fel nem evezhetnének. -Azt már vastag ostobaságnak, avagy pedig másokat megtsalni akaró -tsintalanságnak mondanám lenni, ha valaki Lajtorjákon akarna felhágni az -Egekbe, de mégis ugy olvasom némelly régi Könyvekben, hogy e’re a -nevetséges dologra-is reá ment az Emberi okoskodó Természet. Mert, ha -igaz, volt régenten a Rátzoknak egy Királyok, a’ki mikor észre venné, -hogy ő nékie nem akarnának engedelmeskedni a Rátzok, felette igen -megharaguvék és hosszu Lajtorjákat kezde tsináltatni: melyet látván a -Rátzok, hozzája mennének a Királyhoz, és kérdezni kezdék, mit akarna ő -azokkal a hosszu Lajtorjákkal. A’ Király pedig illyen fenyegetőző -beszédekkel felele ő nekiek. Mihelyt el-készülnek ezek a’ Lajtorják, -hosszan összekötöztetem ezeket, és az Égnek Tsillagos Menyezeteire -fel-támasztatom, azután ez öszve-kötöztetett Lajtorjákon fel-megyek -szemetek láttára a’ magas Égbe, bé-megyek Juno Istenasszony elébe, és -bevádollak titeket, hogy nem akartok nékem engedelmeskedni. Ezt hallván -az ostoba Rátzok, felette igen meg-ijedének és engedelmeskedni kezdének -az ő Királyoknak. De ma bezzeg okosabbak a Rátzok…“ - -Stb. Abbahagyta az olvasást, halkan nevetett az ostoba Rátzokon, a bölcs -Predikátoron, aki Méltóságos Liber Báró, Gyalakuti Lázár János uramat -ilyetén beszélgetésekkel vigasztalta idvezült testvér Nénje Méltóságos -Libera Baronissa Lázár Anna Asszony ő Nagysága Temetési Tisztessége -napján… Egy olyatén predikációval, melynek még textusa sem a bibliából -van véve, hanem Virgiliusból. - -Arra gondolt, milyen csodálatos, hogy az ember minden bajáról dolgáról, -még szivének gyötrelmeiről is meg tud feledkezni más ember elmejátékának -varázsa alatt… Valljon nem ez-é csakugyan a legjobb vigasztalási -motivum: a gyászolókat visszatériteni az életbe, az élet megnyugtató -mindennapiságába… - -– Fiam, – szólott be hirtelen, halkan az édesanyja, – ki jön itt? - -Miklós ijedten nézett ki az ablakon az udvar felé, még mielőtt látta -volna, már megint meg volt rémülve, hát még mikor meglátta Ardayt, aki -mereven jött a tornácon. - -Az anyja már sietett is el, hogy valamiképen ne találkozhassék vele. - -Miklósnak a szájába fagyott a név. Ez valami fatális véletlennek tünt -fel előtte, hogy e napon mindakét irányból sugarak, gondolatok, reá -gondolások sugarai keresték fel. Az asszony felől is, és ez is… - -Kisietett Arday elé és szó nélkül hajlott meg előtte, amint ott állott a -pitvarajtó előtt a tornácon. - -Szótalan invitálta. - -Mikor bent voltak a szobában, a fiatalember habozva mutatott helyet a -képviselőnek. - -Kevés ideig hallgattak. - -– Hallgatni tudni s egyedül lenni tudni, ez a legelőkelőbb lelkek -sajátja, – mondta fakón, lassan, szavakat rakosgatva, Miklósnak eszébe -jutott az a sok beszéd, amit legutóbb hallott tőle s amelyből csak -annyira emlékezett, hogy részeg ember a józanságot prófétálta, -erkölcstelen az erkölcsöt, családi életében förtelmes, a mély -vallásosságot és a családi élet szentségét. Félve nézett az öreg -emberre: most hol sül ki az alacsony, a gonosz nemtelenség. - -– Fiatal barátom, kegyed meg lehet lepve azon, hogy fölkerestem… Lássa, -a papot keresem. A bibliában olvastam egy passzust: Mikor Jézust -megfeszitették, lehuzták a ruháját s a katonák a kereszt alatt kockát -vetettek rá… Ez a kép nem hagy nyugodni, szeretném tudni… Azt szeretném -tudni, mit szól hozzá? - -Miklós hallgatott. Mit jelent ez a kérdés: ő mit szól hozzá. Mért jött -ide ez az ember? - -Aztán, amint nézte Ardayt habozva, szóljon-e, nem-e? szinte -vizió-szerüen látni kezdte a Jézust, aki a kereszten függ, az ég sötét, -a föld sötét, fellegek az égen, egészen sötét a világ, lent a hegy -oldalán mindenki megdöbbenve mered a keresztre s a sötét égre. Mária -vigasztalhatatlan, tördeli a kezét s már nem bir sirni s a katonák -kockáznak, röhögnek és kockáznak, nem látják a Jézus halálgyötrelmeit, a -rokonok sárga arcát, sem a Mária kisirt szemeit: feketék és kemények, -vidámak és kockáznak. Nem látnak mást, csak a nyereséget, a köntöst és a -játékot. Felőlük sirhat az anya, a barátok, zokoghatnak a hivők s -tünődhetnek a jövő dolgai felett a tanitványok, ők kockáznak… s ott volt -köztük Arday, amint itt ül előtte s ránéz. - -– Mondja tiszteletes ur: mit szól az emberi természetnek ezen -vadságához, romlottságához. Én azt hiszem, ennél borzalmasabb kép az -egész ujtestamentomban sincsen. - -A fiatal pap maga elé nézett, hallgatott. - -Az öreg urat ellenben mintha valami szenvedély izgatta volna, tovább -beszélt: - -– S látja ez azóta is folyton igy van. A krisztusokat mindennap -megfeszitik, de a játékdüh ma éppen ugy uralkodik a lábainál, mint -akkor. - -Lassan szólt, mint aki tudja mit akar mondani. - -– A nyerészkedés szenvedélye, nagy szenvedély. Akiben az fellobbant, -abban ki is öl minden nemesebb érzést. Galléron ragadja, ugy vonszolja -az árok felé… az örvény, az egészség, a becsület, a vagyon, az élet, -mind semmi ez előtt a szenvedély előtt… A Jézus poroszlói a legjobb -példa: vigan végezték a dolgukat: levetkőztették a szegény zsidót s -veres palástot adtak rá, bojtorjánból koronát csináltak neki, a fejére -nyomták, nádszálat a kezébe s térdet hajtottak előtte: Jóegésséget -zsidókirály!… igy valahogy. Aztán röhögve a szemébe köptek, kivették a -kezéből a nádszálat s fejbe csapkodták vele, aztán leszedték róla a -palástot, vidd a keresztedet! Szegény sovány zsidó cipelte, nem birta, -összeesett, akkor fogtak egy másik zsidót, Simont, azzal vitették a -keresztet. Felszegezték… ecetes spongyát dugtak a szájába, szegény -elforditotta a fejét: keserü volt, savanyu volt és ő is ember volt… De a -legszebb az a kockázás, mikor a ruháján sorsot vetettek… Ez a játszó -ember barátom: egy pár durva tréfa, aztán jön a kocka… Pénzt… Nyerni… S -a haszonvágy mellett a káröröm: az az ördögi indulat, hogy örvend ha más -veszit és pedig annál inkább, minél jobban kell titkolnia ezt az -érzését, hogy a másik meg ne nehezteljen, ez egy magas és komplikált -gyönyör: látni, hogy lesz a barátomnál kétségbeesés, keserüség, düh -abból, amit a gyönyör forrásának várt… s hogy fojtja magába a dühöt, -hogy mások csufja ne legyen. Képmutatásra, tettetésre, nincs jobb -iskola, mint a játék, ahol az ember mosolyog, mikor a fogát csikorgatja -s vidámnak mutatja, mikor a szivében a pokol ég. - -Miklós fölemelte szemét a képviselőre s meglepte őt, hogy az merően, -szinte gunyosan nézi őt, kereste magában, mivel s mért érdemelte ki ezt. -Tudta már magáról, hogy erős, szinte vad szenvedélyek élnek benne, de -kártyázni nem szokott… Mért akkor ez a heves támadás? Ki ellen irányul -ez?… Mert ez durva, brutális támadás. Mért szólna különben a pap előtt -oly cinikusan a Krisztus kinszenvedéséről ha nem kint akar okozni? Nem… -ez az ember valami céllal jött: majd kibuvik a lóláb mindjárt!… - -De Arday elmélkedve folytatta, fesztelenül és hidegen fejtegetve: - -– A korhelység játékra, a játék korhelységre visz. Uralkodni kezd a bün, -és bün az a hajlam, amely a nemes képzeteket, a jobb érzéseket elnyomja, -az okosságot fogva tartja s az embert akaratja ellen ragadja, ugyhogy -már nem ura magának, hanem a kivánság uralkodik ő rajta. A nyerés -kivánsága ugy táplálja saját magát, mint az olaj a tüzet. Aminek el -kellene őt riasztani, ő abból él: az ő nyerése a más pusztulása, az ő -öröme a más kétségbeesése, minden törekvése arra megy, hogy felebarátját -koldussá tegye, magát pedig meggazdagitsa… Nem igy van, tiszteletes ur? - -Miklósban valami határozatlan aggodalom eredt, hogy ez az ember saját -magáról beszél s hogy gonosz szándékai vannak. - -– A játékos belső insége kimondhatatlan, de az neki nem elég, még -másokat is ugyanerre a vétekre akar csábitani, ugyanebbe a -szerencsétlenségbe… Nem elég neki, hogy a saját életét már tönkre tette, -mindenkit meg akar fosztani vagyonától, boldogságától, önbizalmától… A -játékos valami olthatatlan s tantaluszi kinokat szenved: s neki virithat -a mező, felőle haldokolhat a Krisztus, ő kockázik… S ha még jóllakhatna -valaha: de semmi győzelem nem elég, semmi bukás nem sok… Mint valami -mázsás teher lóg a feje fölött a szenvedély sulya s az öngyilkosság a -végső reménye… De még az öngyilkosság pillanatában is megáll, ha csak -egy kockavetésre módja van… Nem igaz tiszteletes ur? - -Miklós makacsul mondta magában: - -– Ez most nekem vet kockát. Most rajtam akar, most az én köpönyegemre -akar játszani. - -Egy pillanatig lázasan pillantottak egymás szemébe, akkor az öreg ur -felocsudott, elforditotta, majd lehunyta a szemét. Kissé megrázkódott, a -zsebébe nyult, kivette a tárcáját, abból egy iv papirt s odatette Miklós -elé. - -Miklós elvörösödött, megismerte, mielőtt kibontotta volna, kitalálta, mi -az az iv. - -– Kedves barátom, – mondta a képviselő, – közeledik február 18… - -Miklós megütődve nézett rá. Február 18. Mintha hallotta volna ezt a -dátumot, nem tudta mi az. - -Az öreg ur kissé előrehajlott, amint a diványtól előbbre dőlt, hallani -lehetett, ahogy a ruhája hersegve szakadt el a ragadós viaszos -vászontól. - -– Az én utolsó kockavetésem ez: vigye vissza az aranyakat… - -Miklós lángvörös volt, aztán egészen fehérre lesápadt. - -– Én tudom, hogy e nélkül az irás nélkül nem akarta kiadni, én tudom, -maga mind a tizennyolc darabot őrzi. Nem? - -Miklós intett. Az öreg ur könnyeden mondta: - -– Nem találta meg a módját, hogy adja vissza… Menjen el… S mondja meg… -hogy egy öreg ember a sir előtt… amelyet maga ásott magának: egyszer a -jóság kockáját… próbálta elvetni… Vigye vissza fiam az aranyakat… adja -vissza a szegénykének… s mondja meg… mondja meg, hogy… - -Megállott, habozott, kereste a szókat. S Miklós feszült figyelemmel, -valami benső ijedt várakozással leste a szót: s gyanuval és ellenséges -érzéssel: Timeo Danaos… Ki is mondta magában, mig csodálkozó szemmel -nézegette az öreg urat, csak mondogatta magában: Timeo Danaos, timeo -Danaos… Nem, nem, nem: itt törpeség és gyávaság van, itt közöny és -tehetetlenség van: timeo Danaos, timeo Danaos!… - -A képviselő ugy látszik meg volt elégedve a hatással, amit már eddig is -tett, mennyire vakok az emberek: nem kell ahhoz szó, hogy felismerszék -az álnokság, a legtávolabbi mozdulat, a ruhának minden kis vetülete -elárulja a viselőt: semmi sem uralkodik ugy az emberen, mint az erkölcsi -erő, semmi sem oly nagy az emberben, mint az erkölcsi magasságok iránti -tisztelet: hogy játszhatja a ravaszság a fenköltséget!… Timeo Danaos, -timeo Danaos… - -Az öreg ur már egész siri hangon beszélt, mint a rossz szinész, aki III. -Richardot a gégéje fenekéről előkapart hangokkal teszi démonivá s az -ember folyton ki akarja huzni a fogai közül a finom szavakat, hogy össze -ne nyálazza őket, az öreg ur igy szólt, rezgő, hosszabb szünet után: - -– Mondja meg, barátom, mondja meg fiam: hogy egy öreg ember, a sir -előtt, amit maga ás magának, de ami mindent ki fog egyenliteni jóvá -akarja tenni azt, amit még lehet… Mondja meg kedvesem Sztánay Nusikának… -– s már egészen halk és rekedt volt, – hogy teljesiteni akarom a lánya -kivánságát: feleségül akarom venni őt… - -Miklós annyira elbámult, hogy most már igazán nem volt képes egyetlen -hangot kiadni. - -Az öreg ur lassan felállott, amint méltósággal mozdult, szálanként tépte -ki magát a divány ragadós vásznából s Miklós jobban hallotta ezt a -hersegő neszt, mint amit mondott volt… - -Kikisérte a kapuig. Ott az öreg ur, a vállát sem forditva meg, ugy -lenézően, de nyájasan s szertartásosan meghajtotta a fejét feléje, aztán -elment. - -Lassan haladt előre a deszkapallón, amely a tavaszi sáron alkalmasan -huzódott végig s aki szembe jött, nagy tisztelettel lépett le előle a -legnagyobb pocsolyába. Miklós sokáig nézett utána s a szája folyton -mormolt, maga sem tudta mit. Hajadonfővel volt és kis kabátban, -megfázott. Már az édes anyja jött ki utána: - -– Az istenért csak ne legyél már ilyen könnyelmü, – mondta, – nem értem, -egy felnőtt ember, ennyire nem törődik az egészségével. - -Miklós röstelkedve, dideregve sietett be a szobába, felkapta az -asztalról az ivet, az ablakhoz ment vele. Egyáltalán nem csodálkozott -volna rajta, ha valami hamisitványnak, másolatnak, vagy isten tudja -minek találja, de nem, valósággal az eredeti volt… Csóválta a fejét, -rázogatta, nem értette. - -Addig járkált hevesen a szobában, mig az anyja be nem szólt: - -– Fiam készen van az ebéd… - -Még mindig azt a két szót mondogatta, csak most vette észre, mit is: -timeo Danaos… timeo Danaos et dona ferentes… - -Az ebédet szótlan ették meg, a juhturós galuska nagyon vastag volt s a -turó egészen elfolyt, nehéz parasztétel volt, eszébe jutott Sztánay -Nusika: olyan finom ételeket ő még sehol sem evett, mint annál… - -– Édes anyám, – szólalt meg csendesen, – muszály elmennünk Musára… -Muszály… Dékányékhoz… - -– Á én nem megyek… Dehogy is megyek… - -– Muszály… - -– És te se menj… - -– Muszály édes anyám… - -Hevesen tette le a villáját s ferdén elfordulva, duzmaszkodva ült -szegény kis anya. Akkor, mintha már régi, régi idők óta remegne attól, -hogy ki kell mondania, de kitört: - -– És te egyáltalán ne menj oda! Ne menj oda, mig élsz!… Tudod! s -lángbaborult arccal pattant fel. Hisz az az asszony szerelmes beléd… az -a vén satrafa… Elsülyedek a szégyentől, hogy nekem ilyet ki kell -mondanom az édes fiam előtt… - -Miklós röstelkedve, zavarban nézett rá és szemérmében fölzaklatott -anyját ijedten akarta megvigasztalni: - -– El kell mennem édes anyám, mert, aki most itt volt: az Arday képviselő -volt és azért jött hozzám, hogy mondjam meg ennek a hölgynek, hogy -megkéri a kezét… - -Csak mikor az anyja zavart s szégyentől elvörösödött arcába nézett, -akkor értette meg, mit mondott: - -– Egy férjes asszonynak a kezét!… kiáltotta az anyja s a tekintetében -egy ártatlanságnak, egy élettapasztalat nélküli gyermeknek ijedt -értetlensége volt… - -Miklós mélyen elpirult a lelke fenekéig, szégyelte, hogy ő olyanokat -tud, amikről az anyjának sejtelme sincs, szégyelte, hogy ő már -régesrégen nem ártatlan kislány… - - -III. - -Az iroda és a tanterem közt széles ajtó volt. Ez az ajtó ki volt nyitva -s igy tágas és kitünő helyiséget kaptak a piknikhez. A tanteremből ki -voltak hordva a padok a tornácra s a zongora a sarokban pótolta a -cigánybandát. Papirlánc volt a falra aggatva s több lámpa felfüggesztve, -nagyszerü táncterem volt. - -Sokan voltak, Miklós sorra mindenkivel kezet fogott, de csak keveseknek -a neve maradt meg az emlékében. A falubeli s nehány környékbeli -kisbirtokos volt jelen, az állomásfőnök családjával, egy nyugalmazott -katonatiszt három lányával, ez zsidó volt, de annál jobban feszitett az -egyenruhájában, amelyet már erősen kihizott, a lányai nagyon merészek -voltak itt, a Bódi lányok elfogják járni a kánkánt, suttogták egy -sarokban fiatal emberek. De a többi lány annál egyszerübb volt, kis -mosolygó, vihogó falusiak, akik a legyezőjük mögé bujtak minden -pillanatban s látszott, hogy egyáltalán nem szoktak társaságban lenni. - -A büffé a kis irodában volt, rengeteg étel volt felhalmozva, amely elég -lett volna egy várostrom idejére is. Ugy hordták össze a vendégek s -mindenki torkig ehette magát a tömérdek liba, kacsa és csirke -hulladékkal, nagy sertéskarajok, rántott bárány s töltött borjuszegy -volt felhalmozva, sok alma, narancs, körte fonnyadtan, de izesen s boros -palackoknak egész erdeje. - -Még egy szoba volt az urak számára, de az nem nyilt közvetlenül ide, egy -parányi előszobán kellett keresztül menni. Miklós kereste Dékányékat, de -még nem voltak itt. Senkije sem volt közelebbi ismerős, ezért kiment az -udvarra. Nehány fiatalember kacagva ácsorgott a hüvös, szellős tornácon, -cigarettáztak s röhögtek. - -– A fene egye meg ezt a rektort, te gazember, – mondta egy sokfogu -feketecigány képü fiatalember s óriási röhögéssel vágta nyakon a vékony -kis tanitót, aki pirosarcu fiatal legény volt, abból a kicsi a bors, de -erős fajtából, – hogy neki még elébb bekellett vágni ötre! Te disznó. - -Mindenki nevetett, a fiatal tanitó szeme zavaros volt, de ő is nevetett. - -– Barátom, olyan fáradt vagyok, mint a kutya – mondta. - -– Lehetsz is fáradt, te gyalázatos gazember – röhögött egyre a -füstösképü jogász s cibálta a kis tanitót, a két vállába akaszkodott, -ugy rázta. – Megrázlak, mint Krisztus a vargát, te akasztófáravaló. A -fene egye meg a bürit, hogy ez még elébb ötre bevág a -szövetkezetesnénél. - -Ugy cikáztak, viháncoltak, mint a kutyák a kerités alatt, egymást marták -foggal, játékból, kacagva, legénykedtek, sok volt a vérük. - -– A büdös kutyája, elébb elmegy személyesen meghijni s a disznó! de -megájj, most csak arra vagyok kiváncsi, hogy a pofájába nézzek annak a -naccságának… - -Miklós már emberi dolognak nézte a fiuk esetét, bement a másik szobába, -ahol az urak beszélgettek, dohányoztak, ittak. Volt ott két paptársa, -idősebb emberek. Alvintzi az egyik, igen kedves, egészséges öreges -bácsi, aki Miklóst mindig kivételes szeretetével tüntette ki, a másik a -kismakrai pap, Vitéz György, ez a hüvös, szótalan ember, akitől -önkéntelenül is mindig tartott, ahogy az erénynélküli kritizálóktól -óvakodik az ember. - -– Áh, kedves barátom, isten hozott kedvesem, – tárta ki felé két vaskos -kezét Alvintzi s oly gyöngéden s szeretettel ölelte meg, ahogy egy -minden szánalomra s minden szeretetre méltó jó gyermeket tudnak -szeretgetni az egészséges s az élet kövérségében vigadó bácsik. – Hogy -van már az egészségi állapotod kedvesem? - -– Köszönöm, már semmi bajom. - -– Hála legyen a magasságbeli jó istennek, édes barátom. Csak meg ne -erőttesd magad, mit tudják ezek a cibilek azt, mi a szellemi munka, – s -kitárta a kezét a szobában levő többi ur felé, akik kisebb -földbirtokosok voltak, nagyobbrészt vastag, egyszerü emberek, vagy -sovány kuporiak, akik a garasgyüjtésre vetették az életüket. - -Miklós szeliden mosolygott, aztán bemutatkozott sorra az ismeretlen -uraknak, egy-egy van szerencsém s egy-egy isten éltessét aratva tőlük a -neve megmondásával. - -Dékányék még nem voltak itt. - -Gazdasági dolgokról folyt a szó. Trágyáról, mütrágyáról, a tavaszi -munkaidő kezdetéről: most hamar nyilik az idő, szőlőmunkáról, s ő -mindhez nem értett. - -Idegenül érezte magát ezek közt az emberek közt, valamennyien nyugodt s -kielégült arcu férfiak voltak, de mindnyájuk közt a két pap volt a -legkellemesebb. Egy pillantásra föl lehetett ismerni a papot bennük, -nemcsak a fekete ruháról, amely szabásra rendes polgári ruha, de az -arcukon fénylő nagyobb világosságról. A gazda ember mindig maga elé néz: -hozzá van szokva a földhöz, örökké a röget vizsgálja, jól szóródott-e -alája a mag, jól kelt-é ki közüle, jól van-e szántva, aratva, gyüjtve -jól van-e müvelve s tervezve az egész munka s ez a vonás mindenkorivá -lesz, egész lényükön uralkodik. Ezek az emberek nem kiváncsiak -fölösleges dolgokra, most is mindig egész lelkükkel az életmunkájukba -vannak belemerülve, folyton tanulnak s ellenőriznek, bevásárlási -források után érdeklődnek, árak, eladási lehetőségek, ügynökök, -szállitás, fuvar, vasuti tarifa, az ujságok hirdetésel, uj vetemények -termési eredményei, az állategészségügy, s az adó dolgok, szóval a -gazdasági üzemnek ezernyi csinja-binja a legnagyobb mértékben uralkodik -elméjükön, a gazda annyira benneél a maga gazdasági dolgaiban, hogy -ehhez semmiféle más hivatás nem hasolit belső intenzitásra, csak a -müvészek élete, akik szintén örökké és szakadatlan a maguk szellemi -gazdaságának ügyeivel vannak szinig. De a papok felette állanak ennek a -nagyon lezárt s nagyon egyszerü belső életnek, szélesebb látókörük s -szélesebb érdeklődési körzetük van, szétnéznek, nyilt szemmel és -őszintén, mintha bizonyságot kellene egykor tenniök mindenről, amit -láttak s hallottak, mintha tanuskodniok kellene egykor az emberi -dolgokban. Talán hiányzik a pillantásukból a fantázia, a filozófia, de -annál élénkebb az a tiszta látás, amely a tényeket, a valóságot azzal az -egyszerü érzéssel veszi szemügyre, hogy neki meg kell győződnie s neki -tudnia kell, mi van itt. - -Miklós ezt még eddig sohasem figyelte igy meg, s most megint uj szemmel -nézte hivatását… Ezek voltak az első tanitványok, akik nem hoztak -magukban ujat a Mindenség titkaiból, de tanui lettek az Urnak. Azt -hirdették, azt prédikálták, amit láttak, hallottak, életükkel, -halálukkal a felől tettek bizonyságot, aki tanuságra hivta őket! - -És örült, hogy ezt látta. Alvintzi bácsi pillantásában azonban, mindjárt -megjelent a mélabu, egy kis belső elmerengés: poéta akart egykoron -lenni, a kollégiumban szép szavakat senki sem tudott oly könnyen füzni -egybe, hogy csengjen és bongjon a hazafi érzés pátosza, de aztán józan -ember lett, egyszerü és igaz ember, aki lelkének ama régi álmodozó -varázsát csupán a bor mámorában tudta valóra oldani. - -És ez valami külön kedvességet adott ennek a vastag embernek, akinek -nagy rezes orra alatt oly igen kedvesen tudott mosolyogni duzzadt szája. -Miklós egyre jobban szeretett papok közt lenni, a papi gyülésen igen jól -érezte magát, sokkal jobban, mint bármely más uri társaságban. Itt, még -a legpóribb s a legcsökönyösebb társában is, még abban is, aki látszólag -egész életét a vagyonszerzésnek szánta oda, még abban is azonnal -megérezte az ősi alapot, az élet ősi kiindulását: a független szegénység -áhitatos vágyását s a Krisztust. Ezek az emberek, ha bármilyen parányit, -bármennyire feloldódva is, de mindnyájan ott őrizték magukban a Megváltó -lelki csiráját, ezek az emberek mind Krisztusok voltak: mind, valaha, -valahol azt a hivatást érezték magukban: embertársaiknak javára lenni, -szabaditója lenni a Bünök lebirhatatlan harcaiban… Hallgatta az egyszerü -beszédeket, amelyek csak értőnek fülében voltak annyira távol a -gazdákétól, a hivatalnokokétól, de ő minden pillanatban rájött az ősi -hivatás jeleire… Ezek mind többek s valamivel fentebb jártak, mint -összes környezetük. Ezek az emberek egy csipettel fel tudtak repülni az -éterbe, bárha testük lent hevert is a földnek porában… Nem voltak ezek -ótestamentomi próféták, akiknek a szive görcsösen vonaglott a nemzetért, -a fajért, az emberiségért s vállukon viselték a felelősség érzését a -Bünökért… Ezek az ujtestamentom tanui voltak. S az ujszövetség nem -rajongó lelkek képzelődéséből állott elő: e szent irók mind józan és -egyszerü emberek, hajlandók a kételkedésre, még a hitetlenségre is: ezek -csak azért hittek, mert láttak, azért beszéltek, mert hittek. S a hitet -hol vették?… - -A hitet mint kivülről vették! Ezeknek a hite mind beplántált növény -volt, mely talajra talált. A szülők hatása, vagy valahol nagy -egyéniségeknek elhullajtott csirája bennük, de ott van, él s lombot és -terebélyt hajt: ahogy a Jézus mondta: „Veszitek a szentlélek erejét, -majd ha az eljő tirátok. És lesztek nékem tanuim Jérusálemben és egész -Judeában, és Samáriában és e földnek mind végső határáig…“ - -Igen, innen van ezekben az emberekben a felsőségnek, a szabadságnak, az -isteni kiteljesedésnek valami távoli, de élő lehellete: vették a -szentlelket, bármennyire távolról is, de vették, megkapták: s a -szentléleknek ha nem teljességét is, de azt a suggestióját, hogy ők -elhivottak s bizonyságtevők… De mire tesznek bizonyságot?… - -Mire tettek bizonyságot az ujtestamentom irói?… A Krisztusra. Nem -tételes törvényekre, nem külső szabályokra, nem mennydörgő dogmákra, nem -simára csiszolt hitcikkelyekre: hanem a Krisztusra. A Mesterüktől sem -azt hallották: hogy az él, aki azokban hisz. A mester azt mondta nekik: -aki énbennem hisz: él… Tehát a Jézus vallása: a Jézus. Nem hittételek -sorozata, nem sivár erkölcstan: ő maga! erkölcsi életünk mintaképe, -üdvösségünk szerzője, minden. - -S mig szórakozott szemmel hallgatta a mindenapi élet vidám és egyszerü -beszédeit, most értette meg először és legtisztábban a keresztyénség -példátlan s mindent átható erejének titkát: milyen egyszerü a tanitás: -légy Krisztus!… Milyen könnyü a revideálás, a visszatérés, az örök -protestálás: Nézd a Krisztust!… Micsoda fölösleges dolgok agymunkával -kieszelni tételeket s elméleteket: ott a Krisztus!… Mi a pap: A Krisztus -tanuja!… - -Egész fölmagasztosulva nézett, mosolyogva s derülten s mit sem látó -szemmel ezekre az emberekre, akik körülötte voltak bennem a Krisztus, -mondta magában, én is Krisztus vagyok! Csak én, én nem tudom levetni -magamról az embert, hogy isten fia legyek… Óh, mondta s feltámasztotta -az arcát: Ardayt a Krisztust hozta hozzám… Le akarta előttem alázni a -szegény kis zsidót, aki nem birta cipelni a keresztet, leroskadt, akit -gunyoltak, leköptek, mint annyi zsidót azóta, megkorbácsoltak s -fölszegeztek s mikor haldokolt, ecetes méreggel itatták: és a Krisztus -ember volt: elforditotta a száját… ember volt, nem birta a savanyu -ecetet szájában, az inye közt… De hisz ez mindennél nagyobb: ha a -Krisztus ennyire ember volt: és mégis tudott Krisztus lenni! ha a -Krisztus ugy volt ember, mint én: akkor bennem épenugy ott lehet a -Krisztus lelke… ott is van… Hányszor éreztem már magamban a krisztusi -lelket..: s nem mertem engedelmeskedni neki… - -S most valóban a türő, a megértő Krisztus volt. - -– Nem mertem jó lenni, – folytatta. – Szégyelltem, hogy jó tudok lenni, -hogy tudnék krisztusi jó lenni… Jó… Nem szégyelltem a büneimet, nem -szégyelltem magam előtt, takartam a világ előtt: de magamban ugy őriztem -azokat, mint a kincset… s a jóságomat röstelltem: mások előtt nem -bántam, ha kitünik, magam előtt takartam, mint a gyöneséget… És ezek -mind, mind, mind igy vannak: még a Krisztus tanui is… - -És ekkor fölfigyelt egy szóra, bár egyáltalán nem hallotta, amit füle -hallatára beszéltek, hallotta, de nem értette, nem haladt velük e -percekben, most azonban az Alvintzi kivörösödött, kedves mosolyu arcát -látta maga előtt s ezt a kedélyes kijelentést: - -– Mindig csak én, mindig csak én legyek a jó?… Csak én egymagam legyek a -bárány annyi farkas közt?… Ugy megesznek, mint a semmit!… Neeeem, a -kutyák: most megtanitom őket én is… Menjen a dolog az egyházmegyére, -menjen az egyházkerületre: akkor majd meglátjuk mi lesz. - -A Miklós szeme föllobbant. - -– Mi az?… Nem figyeltem, – mondta. - -Alvintzi teljes készséggel kezdte ujra: - -– Tudod, kedves barátom, téged is óvva figyelmeztetlek, hogy a komenciós -levelet alaposan tanulmányozd át, mert ezek a gazemberek ugy kiforgatnak -bennünket, hogy példátlan… Az én hitlevelemben benne van, hogy kapok -természetben hat öl fát, természetben egy hizott disznót, természetben -minden tehenes gazdától két liter tejet, természetben bizonyos -mennyiségü buzát, rozsot, árpát s kukoricát, aszerint, kinek mennyi a -vagyona… Nos: most én átveszem ezt a hitlevelet s akkor megmutatják, -hogy mindezek a dolgok meg vannak váltva. Valahol, valamelyik elődöm, -nem tudom milyen okból pénzre váltotta ezeket a természetbeli -illetményeket s most én a hat öl fáért kapok tizennyolc forintot… -Tizennyolc forint, hat öl fa!… nem hozzák be nekem a fuvarját, a -duplájáért, az erdőről… Aztán: a hizott disznóért kapok: kérem egy -hizott disznóért: hat forint ötven krajcárt!… tudomisén, száz -esztendővel ezelőtt talán ennyi volt egy hizott disznó ára… Minden liter -tejért kapok két krajcárt… a falumban van állitólag hatvan tehén, tehát -én kapok két forint negyven krajcárt… Hát lehet igy élni?… Most jön az -egyházi törvény reviziója: mindenütt a tényleges állapotokat akarják -megörökiteni, pláne olyan helyeken, ahol az egyház adóelengedési -segélyben részesül, mint nálam is… Hát én megelőzöm ezt a dolgot s most -az atyafiakat felszólitottam, hogy nekem természetben adják meg az -illetményeket!… Nem azért csinálták ezeket a fizetéseket a mi atyáink -igy, ilyen bölcsen: hogy az unokák kijátszhassanak bennünket… Mert jól -van: ha elfogadjuk is, hogy a papnak magának is jobb, ha nem -természetben szolgáltatják be a fizetést: nem ocsuban és vadkörtében… -(az én szegény atyámnál előfordult, hogy eljött egy-egy gazda, azt -mondta: tiszteletes ur, nagyon kevés buzám lett, hanem igen szép körtém -van, tessék elfogadni komencióban. Szegény atyám, isten nyugtassa, azt -mondta: jól van fiam… s hoztak neki egy véka vadkörtét… vackort…) Adják -hát pénzben, akkor én megveszem magam. Igen ám, de ha ők nekem hat öl -fát adtak: vagyis már ezelőtt háromszáz esztendővel annyira taksálták a -pap igényét, hogy neki hat öl fa jár egy évre: akkor ők adjanak nekem -annyi pénzt, hogy én azért meg is vehessem azt a fát… Hol kapok én ma -három forintért egy öl fát, beszállitva?… Minden évben tartsanak egy -gyülést és azon állapitsák meg, hogy minek mennyi az ára… - -– Kedves barátom, – mondta mézédes mosollyal Vitéz György s kis kurtára -borotvált bajsza feketére volt pederve, – igy azonban ezer percenttel -kellene emelni az egyházi adót… - -– Én nem tehetek róla… Nem az én igényem emelkedett, nem a papzsák lett -nagyobb, hanem a pénz vásárlóképessége lett kisebb: ők? ha nem adják ide -azt a hizott disznót: náluk marad! én ajándékoztam nekik! s ha ők -eladják: nem hat forint ötven krajcárt kapnak érte… Ez csak a -legigasságosabb dolog: adják ide a disznót, ahogy adták száz meg száz -éven keresztül… De hát nem a disznó disznó, hanem a paraszt, ej jól -mondta azt az én Süttő bátyám, az isten nyugtassa: fiam, a paraszt csak -sülve jó, akkor is a fene egye meg. - -Nagyot nevettek közösen, akkor beleszólt egy uri ember: - -– Kérem alássan, az állam kötelessége ez… Mind az állam kötelessége ma -már ez. A papokat fizetni, az iskolákat fenntartani… - -– Aj, az állam, – legyintett Alvintzi, – afelől felfordulhatunk. Jár -nekem onnan egy kis pénz, nem is papi fizetés, hanem keserves munkámnak -a dija, helyettesitettem egy tanitót az állami iskolában, s ne adj -isten, nem birom megkapni… - -Miklós elszomorodott: már megint összezavarta az élet a tiszta látását… -Nem, itt valahol elmérgesedett az élet: sebes lett és eves lett a seb… -Itt már egy nagy gyógyitó kurára van szükség… A Krisztus nemcsak -türelem, a Krisztus szava parancs is: adjátok meg a császárnak, ami a -császáré!… a Krisztus az emberben nemcsak az áldozatra ok nélkül menendő -bárány, de az igazság, a közrend, a társadalmi bölcsesség lelke is… És -most csodálkozva vette észre, hogy a papok s ő maga is csak elvétve -foglalkozik az állam feladatával… Őt megütötte, idegenül érintette, hogy -egy idegen ur, lelkétől, müveltségi állapotától, egész lelki -konstrukciójától idegen ur az államra háritja a felelősséget a papok -eltartására. S ez a tény maga is bántotta őt, „én nem vagyok az állam -szolgája“ mondta magában: én az Ember szolgája vagyok… Én az Ige tanuja -vagyok s nem rendőre az Államnak… Eszébe jutott, hogy épen a napokban -jegyezte föl a papságnak bizonyos foku elfajulását: a grófok papját, aki -alkalmazkodó hivatalnoka az embereknek s államnak… Akkor pedig nincs más -hátra, mint szenvedni az életért, vérezni és koldusalamizsnákon -tengődni… Én az államnak semmit nem árulok, én a magam lelkének értékeit -adom át testvéreimnek: lelki dolgokat nyujthatok… a betegnek, a -szenvedőnek és a szegénynek… Hogy lehet azt felmérni buzában és fában, -pénzben és rangban, mit érdemlek tőlük… A mi jutalmunk nem e földön van… - -Hallgatta tovább a könnyü és vidám beszélgetéseket és hallgatott. -Megjárhatatlan ez az ut… Fel tudott volna állani s amint van, menni -világgá… és ülve maradt… Látta, itt hallgatás sorsa, itt ő nem tud -szólani s nem tudja az igéjét kijelenteni… Mint valami boldogabb hazába -vágyott valahová… Hová?… A szegények, a betegek, a nyomorultak közé… -Mint haza: ugy vágyott utánuk… De akkor mért nem maradt otthon az édes -anyja mellett, aki szegény is, bajlódó is, s ha otthon van, mért nem tud -beszélni vele… mért van köztük valami idegenség… hová vágyik, mit akar, -mire van hát rendeltetve… ah, legjobb volna meghalni… - -Ekkor bejött Dékány s ő mélyen megzavarodott. - -– No öcsém, hát hogy vág a bajusz? – kiáltott rá rusztikus módján. - -Miklós felállott, elmosolyodott s kajánul ezt gondolta: - -– Megállj csak, ha a feleségedet elszerződtetem, majd meglátjuk, hogy -viccelsz! - -Erre a friss és gonosz ötletre elsavanyodott megint: hát ennyi bennem a -Krisztus? - -– Kedves bátyám jó szinben van, hálistennek, itt van a nagyságos asszony -is? – szólt hangosan. - -– Itt vagyunk mindnyájan, – felelt egyszerüen az öreg s megszoritotta -bizalmasan, szeretettel a fiatalember kezét. – Eredj át hozzájuk. - -Aztán még hozzátette, a Miklós kissé megzavarodó mosolyára: - -– Már nem is jössz felénk, kutyafülü, ma is vártunk! - -S nevetve megfenyegette erős, vaskos ujjával, aztán hatalmasan megrázta -az Alvintzi kezét. - - -IV. - -Miklós később tétován átment az asszonyok közé. Soha ilyen habozó és -elhatározatlan nem volt. Nem tudta mit keres itt, mint ahogy nem tudta, -mit keres egyáltalán az emberek között. Amolyan lefelé szállingó levél -volt, még ez az egy kötelesség tartotta itt… átadni egy üzenetet, -visszaadni az aranyakat… ha ez nem volt volna, ugy érzi, egyáltalán nem -lenne mit keresnie ez életben. Félve, gyötrődve és szorongva ment ki az -udvarra, még egyszer megállott a csillagok alatt, felnézett az égre: - -– Csillagok, öreg pajtásaim, – mondta s gyermekkora jutott eszébe és -apja, aki ugy ismerte a csillagokat… az öreg csillagokat… a magyarok -öreg csillagait. - -– Ó Uram, – suttogta – adj nekem erőt a legnagyobbra, hogy megtaláljam -az igazságot… hogy lássam már egyszer magamat ebben a világban… tudjam -már, hogy mi itt a dolgom, mi a szerepem, mi a rendeltetésem… mert én -nem fogok visszariadni semmitől, ha egyszer kész leszek, én nem fogom -azt mondani, hogy nekem ez elég, hogy én nem veszek magamnak annyi meg -annyi fáradságot, hogy én nem vagyok olyan magasztos célra rendeltetve: -én igenis a legnagyobbat akarom, én világitani akarok és utat mutatni az -igazság felé… de hogy tegyem, mikor nem látom az Igazat!… nem érzem a -Krisztust!… - -Föllélekzett s elszántan bement a kis előszobába, onnan az irodába. - -Első pillantása Dékánynéra esett. Ott ült asszonyok között finoman és -szelid mosollyal, kellemes és szép jelenség volt s öreg… A szive -hangosan dobogott, amint meghajlott távolról s köszönt neki… - -Az asszony igen bizalmasan, igen családiasan, gyöngéden nézett rá, -látszott, hogy meg van ijedve a soványságán, látszik, hogy félti őt… - -Ő is meg volt szürve szegény, meg volt vénülve, de néha fölnevetett, -hang nélkül az asszonyok közt s valami nagy derü volt benne, ahogy csak -azok tudnak mosolyogni a világon, akik igen magasra jutottak el. Akik -mindent elvesztettek már s mégis élnek… - -Miklós hozzá ment, sajnálattal nézte, mennyire elveszett a nyár óta s -ugy gondolta, nem fogja megmondani neki az Arday üzenetét… Ha egyéb -gonoszság nincsen is benne, az az egy elég, hogy megzavarja ennek az -asszonynak már megcsillapodott életét… - -– Nézd csak ez hol bujkál, – kiáltott rá Márta, – Margit, Margit, – -fordult azonnal vissza s Miklós ijedten nézett arra felé, de Margit nem -volt sehol. - -Apróságok, semmiségek, eltünő szikrázása a napsugárnak a kavicson, nem -is hallotta, mit beszéltek körülötte, neki. Sorra bemutatták az -asszonyoknak, érezte, hogy mindenki megnézi, nagyon figyelmesek voltak -vele szemben, ugy kezelték, mint egy beteget s csakugyan ugy is érezte -magát, mintha betegségből kelt volna fel. - -A másik teremben tánc volt, Márta nagyon jól mulatott s csodálatosképen -keveset foglalkozott ővele. Minden ujjára volt udvarlója, ő volt itt az -est középpontja, elkapatott, elkényeztetett lány, alig lehetett -ráismerni. Miklós inkább egy epés arcu kövér öreges nőt volt kénytelen -untalan megnézni, nem tudta ki az, pöffeszkedve s hallgatagon ült, -egy-egy percig, aztán felállt, elment, ujra leült, kellemetlen egy -személy volt s minduntalan megjelent. A többi asszony egészen szomoru -jelenség volt. Ezek az asszonyok, akik reggeltől estig a házi dolgokkal -vannak elfoglalva, ezek a vidéki kisbirtokosnék a bepréselt füzőikkel, -vörös arcukkal, esetlen kéztartással, nagy cipőkkel igazán szánalmasak: -milyen derék, talpraesett anyák s menyecskék lehetnek otthon, egyedül, a -háztartásban s itt merevek, bárdolatlanok s nem lelik a helyüket. A -papné maga mellé ültette Miklóst s eleven szellemmel játszott, mulatott -rajtuk, egyenként ismerte őket s minden dolgukat s folyton beszélt azon -a csendes, maliciózus hangon, ahogy néhányszor hallotta már beszélni a -nyáron. - -– A jegyzőné, most vették meg a torjai rétet. Az uramnak ez az ideálja: -mint a tüz! csak ugy ég a munka a kezén. Nézze a cipőit. - -Halkan nevetett, Miklós is vele mosolygott. - -– A kálvinista asszonyoknak van egy nagy hibájuk: igen szeretnek -dolgozni – mondta nevetve, igen halkan az asszony, – a kálvinista -férfiaknak persze meg egy másik nagy hibájuk van: nagyon szeretik a -pénzt. Hogy mit nem tudnak ezek izzadni a pénzért, az hallatlan. -Tiszteletreméltó, az már nem is utálatos, imponáló… Dolgos nép az igaz, -de a modoruk, az valami rettenetes, persze vagy egyik, vagy másik. - -Egy vékony fekete kiaszalt asszonyra nézett, aki csaknem elaludt a -társaság közepén. - -– Minden este éjfélkor fekszik és reggel három órakor már felkél, de ha -nincsen dolga s összeteszi a kezét, már alszik. Szegény, milyen -penitencia neki itt lenni, de az ura kivánta, ez hozzátartozik a -ranghoz, hogy meg kell jelenni. Most is jobban szeretne otthon lenni, -kovászt tenni, mert holnap reggel sütés és a kovászt sohasem bizza a -cselédre: mindig maga dagaszt, mert az ura nem eszi meg a kenyeret, ha a -más kezéből került ki… Van még kenyeretek holnapra Lina? – szólt át -hozzá. - -A néni felrezzent, csakugyan, mintha szunyókált volna s kedvesen -elnevette magát. - -– Van, persze gondoskodtam előre, mert tudtam, hogy ma este nem leszek -szabad; de nem az, hanem holnap február 18-adika, holnap érkezik a -sógorom a családjával, ha az éjszaka nem alszom, ugyancsak el leszek -fáradva, pedig most lesz dolog és a sógorném tudod olyan, hogy ahányszor -eljön: mindig egy cseléd. Már előre félek, hogy el kell küldeni a -cselédemet, pedig ez még elég tisztességes lány, a Kovács Róza tudod, -annak az alvéginek a lánya, Boros lány az anyja, a volt harangozóé, ez -még elég emberséges, csak persze ügyetlen, hát az nem fog megfelelni a -sógornémnak. Az olyan rigolyás asszony… - -Csak meg kell ezeket az asszonyokat billenteni, ugy el kezdenek -beszélni, olyan őszintén, háziasan, minden legcsekélyebb takargatás -nélkül, válogatatlan emberi egyszerüséggel, mint otthon magunk közt, a -konyhában, vagy ha beszalad egy percre a szobába s leül a vendég -mellett… - -Miklós meglátta Margitot. - -Fehér ruhában volt, magas nyaku fehér csipkeruhában. Egyszerü kis ruha, -a vállon széles fodor körül, hosszu szoknyája meglibbent, csak épen -átrepült valahogy az ajtó előtt, de Miklós megismerte s azonnal megszünt -neki az egész társaság: azonnal felgyult. - -Mintha tükön ült volna, ugy maradt még a helyén. A papné észre vett -valamit, de csak azt, hogy untatja Miklóst a csevegő asszony, akit ha -egyszer meginditott, elhallgattatni többet nem lehetett. Azt hitte, a -dátum hatott Miklósra: a február 18. Emlékezett, hogy mondta neki, hogy -az aranyakat adja vissza, ha tudja, erre a napra, ez a Márta -születésnapja s most talán nincsenek meg. Nagyon megzavarodott ő is ezen -a véletlenségen, hogy ime a legelső percben emlékeztetés történt e -dátumra s nagyon szerette volna megfogni a szegény fiu kezét s a fülébe -sugni, hogy maradjon nyugton, a dolog nem sürgős. Az apa egyszer kérte -ezen a napon az aranyakat, mikor Arday a szokásos aranyat megküldte, ez -volt az oka, hogy akkor ő figyelmeztette rá, hogy e napra hozza vissza. -De azóta sok minden eszébe jutott, amire akkor nem gondolt, hisz ha -elköltötte, ezeket az aranyakat sohasem hozhatja vissza, ezek mind -raritások s kieszelt mindenféle huncutságot, hogy szükség esetén az ura -előtt igazolja a dolgot… Először is bevásárolt a bankban tizennyolc -különböző aranyat, amelyek valamennyire pótolhatják szükségből az -eredetieket, szóval az urától nem félt s nem is valószinü, hogy sor -kerüljön rá… Arday most bizonyára nem is fog küldeni… Szóval minden -lehetőséget alaposan meghányt-vetett már, csak azt az egyet nem tudta -kitalálni, hogy hozza szóba Miklós előtt, hogy oldja fel a szegény fiut -kötelezettsége alól. - -Miklós fészkelődött, nem birt helyén maradni s nem tudta, szép szin -alatt hogy lehetne fölállani s elmennie… - -A beszédes asszonyt végre valaki más irányba terelte, és épen az a -kellemetlen vastag asszony, aki folyton ott lábatlankodott körülöttük a -sánzsán selyemruhájában. - -A papné megérintette a Miklós kezét: - -– Maga nem táncol! - -– Nem. - -A papné finoman elmosolyodott, s ez sértette Miklóst, mert ugy érezte, -ebben benne volt a kritika, hogy ő nem is alkalmas erre. - -– Holnap van a kislányom születésnapja, – mondta aztán a papné minden -habozás nélkül. - -– Igen? – mondta Miklós elpirulva. - -– Beszereztem neki tizennyolc darab aranyat. - -Miklós most már egészen megzavarodott s fülig vörösödött. - -Értette. Egy pillanatig hallgatott, akkor rekedten azt mondta: - -– Kár. - -Most az asszony hallgatott. - -– Itt vannak az eredetiek. - -Ezzel a mellényzsebébe nyult, ahol a kis tekercs el volt készitve, az -asszony halálosan megrémült, hogy visszaadja, itt mindenki szemeláttára -s csakugyan ugy is történt. - -A fiatalember kivette a csomagocskát s egyszerüen a kezébe adta. - -– Cukkerli? – mondta hangosan és idegen hangon a papné. - -Miklós nem volt ilyen találékony, csak hallgatott. - -– Na hát ez nagyon kedves, – és idegesen felnevetett az asszony. Még -ilyet nem kaptam; ezt Mártának hozta; maga a legfigyelmesebb ember! S a -markában játszott a kis csomaggal, nem tudta hova tenni. Miklós még meg -is rémült, hogy elszakad a papir, megint valami baleset lesz, az isten -őrizzen, mi minden lesz még? - -Hirtelen fel is állott; hanem amint kinézett a terem felé, Margitot már -megint nem látta. Erre eszébe jutott valami s visszahajlott. A szék -karjára támaszkodott s a papnénak halkan ezt mondta, mintha valami -könnyü szellemességet mondana: - -– Tegnapelőtt nálam volt Arday és arra kért, mondjam meg nagyságos -asszonynak, hogy teljesiteni akarja a lánya kivánságát. - -Ezzel elfordult s elment, gyorsan, szinte elugrott. Nem birt magán -uralkodni, mint a tolvaj szökött el. - -Az ajtóból nézett vissza s akkor megnyugodott, az asszony ott ült a -helyén; erre föllélekzett, azt hitte le fog szédülni a székről s átkozta -magát ezért a komisz és alacsony módért. De nem; ott ült, mosolyogva, -egyszerüen, kissé hidegen s nem nézett feléje. - -– Hálaistennek, – mondta magában s úgy érezte, megszabadult az -oroszlánveremből. - -Margit állott meg mellette, a hangját hallotta, egy kis üveges -könyvszekrényt nyitott ki, amiben a falnál ifjusági könyvek voltak s a -hangja úgy csengett, mint az angyali muzsika: - -– Ugy nem tudom megtalálni, ha nem mondja meg a cimét. - -Miklós odanézett, egy alacsony, sovány fiu állott a lány mellett, erős -pofacsontjai kiállottak s félszegen nevetett: - -– Azt nem tudom, mi a könyv cime, de azt tudom, hogy mi volt annak a kis -szindarabnak a cime: Szentgyörgynap éjszakája. - -– Forgó bácsi könyvtára? - -– Azt nem tudom, mibe jelent meg, csak azt, hogy első vagy második -gimnázista voltam, mikor olvastam. Mikor pedig hazajöttünk vakációra, -játszani akartunk valamit, nem volt mit, hát én emlékezetből megirtam -azt a kis darabot, a leányszerepeket is fiuk játszották… Csak éppen -eszembe jutott ez a história most, hogy megláttam itt a könyvek sarkán, -hogy ifjusági szinmüvek… Borzasztó szeretném az eredetit olvasni… - -Margit nevetett, Miklós hirtelen közbelépett. - -– Kezét csókolom, – mondta. – S hogy Margit nem látszott reagálni, – -hozzátette: – Matolcsy Miklós vagyok… – olyan könyörgően, olyan -alázatosan mondta. - -Margit széthuzta gyönyörü, ijjas szájacskáját s sötét szemével ránézett, -azok is hunyoritottak s kicsinyek lettek egy villanásra: - -– Már mondta egyszer, – szólott. - -Miklós elpirult, az lehetetlen, ő ma nem találkozott még vele, de olyan -sok embernek mondta meg már ma este a nevét, hogy nem csodálkozott -volna, ha tényleg megtörténik. - -Amint megfogta a kis lány kezét, hüvös és tiszta kezecske volt az s -csodálkozott, hogy ily egyszerüen tudtak érintkezni: azt hitte, szikrák -fognak kicsapni ebből az érintésből, szines lángok s mindjárt -fölrepülnek a levegőbe… mint a táltosok… - -A másik fiatalember még állt, várt egy kicsit, akkor észrevette magát, -elszomorodott, csalódottan, bánatosan ellógott s ugy tett, mintha a -szekrényekben levő könyvek sarkára irott szók jobban érdekelnék, mint -az, akit előbb miattuk megtámadott: e szekrények kis könyvtárosa… - -Miklós azonban nem ment el, csak nézett, nézett, csak nézte a leányka -arcát édesen és mosolyogva, lógó hosszu kezeit eleresztette. - -– Maga nem táncol? – kérdezte mosolyogva Margit. - -Miklós nevetett: - -– Dehogy nem, ha van aki táncoltasson. - -Mindjárt el is röstellte, mit kötekedik ő evvel a kis lánnyal. - -Az nem is értette el; de feltünt neki; ujra visszapillantott rá; mintha -megütődött volna, mit akar ez? mit jelent ez? - -– Ez az iskolájuk, kisasszony? – terelte el Miklós a szót. - -– Igen, – mondta Margit. - -– És hány iskolás van ebben a faluban? - -– Nagyon sok, nem tudom mennyi, öten vagyunk tanitók. - -– Öten!… Hát olyan nagy község ez a Musa? - -– Maga még nem is tudja milyen nagy? – nevetett Margit. - -Miklós is nevetett és csodálatosképpen most először nevetett gyerekkora -óta teljesen boldogan, ok nélkül s vidáman. Csak nevetett. - -– Szabad kérnem? – állott meg egy szőke fiatalur Margit előtt. - -Ez odanyujtotta a karját, de Miklósnak ugy tetszett, hogy elébb -rápillantott, mintha inkább vele akart volna keringőzni. - -El is pirult tőle, de tehetetlenül engedte át az ismeretlennek a -kedvest. - -Margit kétszer fordult körbe a teremben s Miklós folyton csak őt -kisérte. Mikor másodszor ideértek, táncosának köszönetet mondott s -kiállott. A fiatalemberről kétségbeesetten folyt a verejték s dadogva -ment tovább. - -Miklós már kész kérdéssel csapott le rá: vajjon nem utasitja vissza…? - -– Ismeri az örökharag játékot? - -A lányka ránézett. - -– Örök harag?… – az játék? - -Miklós minden pillanatban elröstellte magát: lám, hisz ő, a pap, ő egy -cinikus ember, aki mindenből gunyt üz s tréfát csinál, mennyire fölötte -van ez a gyermek, ez a drága, ez a szent lény, akinek minden komoly és -igaz… - -Tétovázva szépitgette magát; hisz ő a levélre célozott. – Kislányok -ilyen nyelven szoktak beszélni: örökharag! - -– Na igen, azt ismerem. Maga is kislány? Vagy azt hiszi, én kislány -vagyok? - -– S nem? - -A lányka ujra elmosolyodott, oly nemes és bensőséges volt ez a mosolya, -már látta nehányszor rajta: ugylátszik ez a lénye igazi harmoniás -megnyilatkozása: - -– Akinek kötelessége van, az már nem tud… - -Nem fejezte be, félt, hogy nagyon is okosat akart mondani. - -– Mit nem tud? - -– Maga vallat engem? - -– Igen. - -– Mért? - -Miklós csiklandozva nevetett: - -– Csak. - -– És ha én nem akarok vallani? - -– Akkor én fogok. - -– Mit? - -– Vallani. - -– És ha én nem vagyok rá kiváncsi? - -Miklós hirtelen rémitően elkomolyodott. Mint a derült égből lecsapó -villám, ugy érte ez a szó. - -– Szabad kérnem naccsád, – állott meg Margit mellett egy másik fiatal -ember, erre ráismert Miklós, az a cigányképü, fehér fogsoru fiu volt, -aki az előbb az udvaron komiszkodott. Amint elvitte Margitot, aki most -ujra visszanézett s oly szépen, oly kedvesen, mintha a pillantásával -vissza akarná vonni, amit a szavával sujtott, mintha a tekintetével -mézet akarna hinteni a keserü csipésre… Miklósban ujra felindult saját -maga ellen a haragja: nem tudott táncolni, mit nem adott volna érte, ha -ahelyett a sok semmiség helyett, amit világéletében tanult, legalább -táncolni tudna. - - -V. - -A könyvszekrény sarkához támaszkodott s lehunyta a szemét. Mosolygott. -Magában maradt. El kellett zárnia lelke kagylóhéját, hogy magához térjen -a szokatlan felindulás után; mint húrok rezegtek idegei, fel voltak -feszitve s zsibongott egész teste lázasan. Nem látott, semmit nem -tudott, nem lett objektiv képpé benne, amit e pillanatban átélt, valami -boldog zsongás zsongitotta el, valami általános jóérzés, egész testét -mint a gőzfürdő fenyőillatu forrósága, idegen, kéjes és szurós pezsgésbe -facsarta. A muzsikából hallott ki bizonyos hangokat s mindig csak -ugyanazokat, édes és erős hangok csengettek ki neki belőle s képtelen -volt csak valamennyire is a zenére figyelni, mindig csak azok a hangok s -mindig ugyanazok verték fel az idegeit, még jobban s ez nagyon jó volt. - -És csöndesen mosolygott s mint mindig, minden erős érzésénél, a halál -vágya, a halál édes kivánsága gyült fel benne. Ugy szeretett volna -meghalni e percben, a szemét nem nyitotta fel s az izmaiban kéjesen -érezte a megdermedést, most, most kell meghalni, mig boldog, mig ez az -ismeretlen szépség el nem tünik a hangulatából… - -Amint felnézett, kavargást látott, vállakat s csipkéket össze-vissza, -egy szájat látott mosolyogva, egy lámpalángot, egy zászlócskát, egy -irigy pillantást, egy fodrot, vörös selymet és sárga szalagot, olyan -zugás, kavargásban, annyira széthullott laza képeket, amint félig -nyitott szemekkel, fátyolosan s párásan usztak el előtte a táncosok: -pillanatra sem nyugodott meg a tekintete valamin, semmi a figyelmét meg -nem állitotta, hajak és szemek és meztelen kezek és izzadt homlokok és -merev táncos vonalak és futó szivárványok és egy barna szempár és ujra, -meg ujra és mindig csak a barna szempár s nem tudja, nem jön rá, nem -kapja tudatába, hogy ez ő… - -– Mire gondol? - -Fölriadt az édes hangra, mint a réti alvó a madárfüttyre s mosolygott. -Nem látta, hogy jön s itt van… - -Az ajka szétnyilt, mintha virágszállal csiklandoznák, de nem tudta -kimondani, hogy „kire gondolnék?… magára“… először életében visszariadt -a tiszta hang nyilt nagy kapujától… - -– Valami szépre, – mondta s félig hunyt szemmel nézett a leányra. - -– Igazán? - -– Igen. - -A lányka nem tudta, hogy őrá gondolt; parányit, picit elgondolkozott. - -– Mire lehet itt, most, szépre gondolni… – mondta csendes nevetéssel. - -– Maga nem gondol… semmire? - -– Nem: én csak táncolok. - -– Szeret táncolni? - -– Igen. - -– Mért? - -– Mint uszni… Az ember lubickol s a viz játszik vele; még nem vette -észre, milyen jó? Persze maga nem táncol; nem is uszik? - -S a fiatal ember már megint elszomorodott, életének lehetetlen mély -sivársága, gyászos holtsága ismét kieresztette sötét fátyolát, mint egy -pányvát, hogy belekavarintsa; riadtan menekült. Nem, ne ő róla, ne -legyen róla ma szó. - -– Uszni jó, – mondta, – keresztül a Bodrogon, le Kispatakra… egy-kettő, -át a vizen… – s hozzátette. Ugy szeret uszni? - -De a leány megingatta a fejét, csendesen mosolygott, furcsán, felvonta -kicsit az ajkait, valami álom s valami mélységes béke volt a mosolyában. - -– Nem át… Nem kell átuszni… Az nem jó, valami célért; ott is csak -ringatózni, a vizen… Nem azért táncol senki, hogy tiz kilométert fusson -meg, tudja: csak táncolni jó… jó táncossal… - -Miklós hirtelen tágra nyilt szemmel figyelte meg a mozdulatát, amint a -muzsika ritmusára a keringő lágy mozdulatával odaadja magát valakinek, a -muzsikának, a táncnak, a táncos ölelésének: a tánc erkölcstelen, mondta -magában s dühvel s szinte megmarkolta a lány felemelt, vállmagasságában -emelt kis kezeit, amelyek egy villanásig ugy usztak a szeme előtt, -mintha a láthatatlan táncos ölében repülne… Meg akarta ragadni, kitépni -s röpiteni tova: a tánc csak addig erkölcs és csak addig szent, mig én -velem röpül a lány… - -Mire megfogta volna, mire odáig jutott, odaérett az érzése, hogy a -megragadás érzése tisztán kivált benne, akkorára a lány könnyü mosolyos -trillával tova repült. Csak ugy gyermekesen, tisztán, befelé élt -kéjérzéssel, üdén és harmatosan, mint a szélben, mint a vizben, mint a -hullámokon, de a férfiban mohó és vad vágy gerjedt fel s nyersen fakadt -ki lelkében a mohó féltékenység: nem engedem, nem, el nem engedlek s nem -adlak át a levegőnek, a vizeknek nem hagylak ölelni, nem, ez irtóztató s -kegyetlen érzés, tudni, hogy mindennek szabad, az elemeknek szabad -testedet ölelésében kéjjel fölfogni!… Nem!… Nem szabad senkinek: csak -énnekem. - -Összecsikoritotta a fogait s lihegve nézett utána, oly vadul, amiben -kisült lényének minden nyers, állati tartalma. - -Annyira nagy és felsugárzó volt ez a kitörése, hogy megérezte a -szenvedélyt a pórusaiban, hogy megragadta a fantáziáját s nagynak -találta magát, a haja meglebbent, amint visszavetette a fejét s érezte, -hogy a sörénye lobog s az ajka vértől kicsattan s a válla ferdén szegül -neki, mint Prometheus a boltozatnak: mert mindent magára vesz s mindent -magára dönt, de magára! de habozás nélkül és könyörtelenül: dőljön, -aminek dőlnie kell s pusztuljon, ami csak pusztulni tud, meg tudta volna -ragadni a csóvát, bedobni a puskaporos várba… Micsoda robbanás… - -Fellélekzett, a másodperc alatt a tenger minden viharja rohant végig -rajta s megkönnyebbült. - -– Most mire gondol? – látta, hogy ezzel a kérdéssel libeg vissza már -lány, de visszajön… mert vissza kell ide jönnie… mert csak körötte leng, -libeg… Mert hiába táncol sorra mindenkivel: csak ő neki, csak neki -táncol, csak neki kellemezi magát. - -De a lány nem mondta ezt, intett kicsi barna szemével, a kacér hivásnak -valami igen finom s távoli árnya suhant meg e hivó sugáron: - -– No kérem, egyáltalán nem táncol?… egyet se táncol?… - -– Nem. - -– Hm. De büszke. - -– Az. - -– S ha szabad tudni miért? - -– Csak. - -– Kielégitő felelet. - -Miklós győzelmesen mosolygott. - -– Ugye. - -– Akkor jó… - -S a lány ajkán valami drága guny kezdett föllibbenni! Hozzáfüzte. - -– Pedig jó táncos lehet. - -– Lehet. - -– Ha igy becsessé teszi magát. - -– Na… - -– Kéreti magát… – s kissé beharapott ajkkal, – nagyon kéreti?… - -Az első szók alatt Miklós neveletlen daccal hetykélkedett, de ebben a -végső kis hangban volt valami kimondhatatlan drága s édes méz, ettől a -szive megcsiklott, végig futott gerincén a boldog kéj… s egyszerre -föloldva elvesztette keményke kitartását s egész szivvel, kitárt szemmel -bukott előbbre… - -– Nem tudok táncolni… – mondta nyafogva és rimánkodóan, mint egy kisfiu. - -– Mit beszél, – kacagott fel a lány oly idegesen s riadtan, hogy ez nem -a leleplezés furcsa titkának szólt, hanem a hangban elömlő megadás -ingerlő örömének… - -Miklós beharapta az ajkát s lenézett, Margit soha el nem felejtette -többet, olyan jó kisfiu volt, olyan édes drága jó kis fiu… - -Csaknem könny szökött a szemébe, kacagnia kellett, hogy elfojtsa a -pillanatnyi meglepetést s meghatottságot. - -– Ha sose tanultam… – dünnyögte Miklós ugyanugy. - -– Mit nyögdécsel! – kacagott fel ujra a lány. Nem, ez kibirhatatlan, el -kellett futnia, ha nem akart sirva fakadni valami megérthetetlen -bübájtól, sirva kacagni s vége. Ez a komoly, ez az idegesitően komor pap -hogy burrog, mint a galamb. - -Ugy elszaladt, azt se tudta hova, Miklós utána nézett, ugy, lehajtott -fejjel, ugy utána nézett, sejtelme sem volt róla, hogy nézik. S ő sem -tudta, hogy nézi, hogy annyira odanéz, hogy egész lénye egy nézésbe -szökött, hogy sugárzik egy lény felé, mint a reflektor. - -Nemsokára látta táncolni. Margit minden fordulónál ránézett s -ránevetett, egyre tisztában s egyre virágzóban, ugy nevetett, mint a -cseresznyefa a napban, a szélben… a milliárd virágba borult fehér és -zöld fehér cseresznyefa… - -– Én megtanithatom, – szólt oda tánc közben egy fordulón s Miklós is -nevetett, szegény sovány fiu, igy nem nevetett még soha, ilyen halkan, -ilyen könnyesen, ilyen boldogan. - -Ah, az a szép éjjel… az alacsony és fülledt és idegenekkel tele tömött -kis iskolaszobában, a görcsös padlóju, kiüritett teremben… -visszagondolni rá… A kapitány lányok éjfél után kánkánt táncoltak… -Milyen csunya lányok voltak istenem… A segédjegyző jó fiu volt, kevés -szavu, száraz, hosszu fiu, jó fiu: ugy megérzik egymást az összevaló jó -emberek, ugy odasündörgött a Miklós árnyékába, ugy kezére játszott, -barátja lett, segitett evezni a csónakon… hüen huzta a ladiklapátot… Az -öreg papok, jók voltak ők is, nagyon kedvesek; a kismama… szegény, -himlőhelyes, fekete, mindenből kimaradt fiatal özvegy hogy dolgozott, -milyen ambicióval csinálta, hogy össze akarta őket keriteni, de -mindenáron… Milyen fals és terhes volt ez nekik s mi mindent vett le -véle róluk… Mint a rossz szellem, fonta ugy körül a két szivet, mintha -be akarta volna hálózni egymással őket s arany hidat rakott minden -pillanatban nekik… A fiuk is mind, mind kedvesek… - -Mintha bizony megéreztek volna valami szent tüzet, oly mosolygósak -voltak, olyan diszkrétek s nem versenyeztek… Senki sem akarta elhóditani -ő előle!… Néha meg is ütődött: ime itt a teremtés legangyalibb kincse s -nem nyujtja ki más reá a kezét: neki marad… Verseny nélkül, küzdelem -nélkül, csak fel kell emelni. Mi történt?… Annyi sok esztendei, egy -egész életen át tartó balság után egyszerre csak megfordult a világ -kereke?… Jóra? boldogra? soká depresszió volt s most napfényt mutat?… - -De elfogadta, ugy elfogadta: óh csak becézzetek, mondta magában, ha -tudnátok, milyen jól esik… - -S nem volna semmi fogalma róla, hogyan, mikép: a közepében volt, ő, a -rideg, magános: egy megszervezett, összetanult kis társaságnak -középpontja s annak minden tagjával testi-lelki hiv barát… Még pár óra -előtt senkit sem ismert: most szivek szerelmében egybefonódva… Mindenki -ugy nézett rá, mint aki hazajött… megérkezett végre, itt van már, -mennyire vártuk… És ő már nem hányódott nagy viharokban, mint mindig -ezidáig, hagyta hogy ringassa a hullám, hagyta, hogy csapkodja az édes -boldogság tele hulláma. - -– Most mire gondol? – s ezt ő kérdezte, már virradt akkor. - -Margit fölrezzent, valami kis komolyságból. Ránézett, elmosolyodott. - -– Jó volna tudni? - -– Jó. - -– Pedig azt nem lehet. - -– Nem? - -– Nem. - -– Senkinek? - -– Senkinek. - -– Nekem sem? - -A lány nem szólt, csak a fejét ingatta meg, mosolygott, aztán mélyet s -nagyot lélekzett. - -Miklós szemét nem kerülte el a fáradt, fanyar suhanás, ami átfutott az -arcán s bágyadt, tüz nélküli szomorusággal gondolt a lányka multjára. - -Margit arra gondolt, hogy nem volt ideje kijavitani a magánpolgáristák -dolgozatait s holnap nem lesz szabad aludnia, hozzá kell ülni a -pirostintázáshoz… De odaadott volna nagy darab kincset az életéből, -mintsem most ezt elárulja s Miklós arra gondolt: mi van a multjában… mi -jött elő e fáradó hajnalon, mint kisértet az éjből… - -Nagyokat hallgattak, ritkán szóltak, egymás mellett ültek… Miklós egy -pillanatra sem vette le a szemét a lány arcáról. Folyton s gondolatok -nélkül nézte, néha föleszmélt, olyankor frissen látta a gyenge édes -szint ezen a kreolos arcocskán, látta az orr éles rajzát, a homlok -alacsony, finoman domborodott sima tükrét, az ajka hihetetlenül nemes és -gyöngéd drága ivét s mindig csak ezt, mindig csak ennyit. Már a hosszu s -erős ideges nyak mélyen volt a szemének, már azt nem is látta, már abban -eltünt a lány távoli élete, soha egyéb előtte nem volt, csak a csillogó, -az elefántcsontszerü, sőt zománcosan fénylő tekintet, amely annyira -ihlető, annyira lelkesen sugárzó, annyira tünemény volt, hogy mint vizió -hatott reá s nem akarta tudomásul venni az izmainak ritmikus erejét s a -fizikumának acélos keménységét, nem akarta, hogy egyéb legyen neki, mint -egy tündöklő fényjel életének viharos és zordon éjszakáján. - -Halkan, szinte suttogva kérdezte: - -– Holnap mit csinál? - -– Alszom. - -– S álmában mit csinál? - -A lány titokkal mosolygott. - -– Álmomban? csak alszom. - -– Mindig alszik? - -– Igen. - -– Ébren is alszik? - -– Ébren?… nem, ébren nem alszom, – s nevetett. - -– Én ébren alszom. - -– S álmában van ébren? - -– Igen. - -A lányka nevetett, ő is nevetett. - -Egész éjszaka igy beszéltek, mig csak meg nem virradt. - -Akkor szétoszlott a társaság. Amint az ablakokról felhuzták a -függönyöket, hideg és szürke világosság rohant rájuk, vadul, mint a -kiéheztetett vadak s csillogó foggal estek neki a késő éjszaka itt -maradt illuzióinak. Miklós riadtan figyelte meg a rémitő változást, a -fáradt, kimerülten fénylő szemeket, a lilára puffadt részeg arcokat, az -asszonyok kiaszalt ráncait, a lányok üres és izetlen semmiségét. Mohón -menekült Margit után, kereste, tőle várta a mentséget, az élet szépségét -s nehezen látta meg, sokára ismerte föl kurta kis fekete kabátjában, -belehuzódott a tornácon kedvetlenül, fázósan, dideregve. Miklós is már -bundában volt, régi rossz diákbundájában, kopottas, olyan sávosan szőtt -bolyhos kelme s az ujjai s a válla, eleje ridegen vedlett… tudta ezt, de -a lányt, azt gazdagon öltözöttnek akarta, prémekben és pirosan és -nevetve s szikrázva s szegényke, fehér báli ruhája gyürötten lógott ki a -kis kabát alatt s oly komolyan néz, komolyan fázik, komolyan fáradt, -komolyra lehangolt. - -– Rossz szinben van, – mondta neki fájdalmas gyöngéden. - -A lány arca elváltozott. Guny, keménység, sőt önguny és ellenségesség -jött ki rajta. - -– Rut vagyok? – mondta. - -Miklósban leszállt a vér. Soká nem birt magához térni, mintha mélységbe -zuhanna. Aztán igen halkan, igen rebegve: - -– A szépség, a gyönyörüség, maga a legszebb. - -A lányka elvonta a száját, megvetően s elfordult. - -– Mondja csak hogy rut. - -Miklós könyörögve, csaknem sirva nézett rá. Nem tudott szólani. -Hullámzott a szive, a torkát fojtogatta. Hát szabad egy lánynak, neki! -ilyen kegyetlennek lenni. - -Észrevette, hogy mig hüségesen és repesve és irgalmat lesve néz reá, a -lány egy villanásnyira visszanéz s végig pillant rajta. S abban a -pillanatban az egész teste, az agyvelejétől a sarkáig megfájult: -megfájdult a kopott ruhája… Ő beszél! a rongyos… Nem: imádni lehet a -szépséget, a jóságot, a kedvest: de házasság?… Elébb meg kell csinálni -a… elébb pénzt kell… meg kell előbb teremteni magát… - -A földet nézte, lesütött szemmel s szótlan ment a lány mellett… Egy -fagyos göröngy volt az utjában, elrugta, mikor utolérte, ujra tovább -rugta. Margit figyelte s elmosolyodott azzal az ő csodálatos kis -zárkózott mosolyával. - -– Maga mit csinál? - -Miklós röstelkedett, de már boldog is volt. A lány szeméből valami -megértő meleg sugár villant rá s ettől ujra kigyult benne minden -bizalom, reménység és életerő. - -– Kissé megszökött, – mondta Dékányné és kezet nyujtott. - -Miklós észre sem vette, hogy egy társaságban mentek a felfagyott sáron. -Elvörösödött, ahá, ez is ott volt egész éjjel valahol mélyen, mint -valami mély szomoruság, nyomasztó aggodalom. Megfogta a kis keztyüs -kezet, a vékony s száraz ujjakat s nagy zavarral kezet csókolt. - -Az asszony megszoritotta a kezét, olyan mohó, ijedt, kapzsi volt ez a -kis szoritás, mint a bucsuzás fájó rándulása. - - -VI. - -Kábult volt s édes érzésekkel tele, zürzavaros álmok idegeskedtek benne -s mikor felébredt semmire sem emlékezett. - -– No álomszuszék, kialudtad már magad? – kérdezte az anyja szeliden s -odaült az ágya szélére. Már alkonyodott, a lemenő nap lilásan sütött be -az ablakon. - -Miklós lehunyta a szemét, hogy ne lássa az anyja becéző kis mosolyát s -hogy ne láthasson be a titkaiba az anyai szem. - -S mosolygott. - -– Beszélj valamit, na, jó volt? Jól mulattál? – s gyöngéden megsimogatta -a homlokát, félresimitotta a lecsapódott fürtöt, amely oly lucskosan -tapadt nagy homlokához, mint a halott haja. Oly óvatosan is nyult az -anya ujja hozzá, mintha kis félelem, féltés, rettegés játszana az -idegeiben. - -Miklós picit bólintott, hogy jó volt. - -– Én nem szerettem soha mulatságba járni, – mondta az anya kissé maga -elé, – óh azok a közönséges népek. Ugy utáltam azt a bolondságot, mit -ugrálnak hiába… Különben, akinek jó kedve van, mért ne… A fiatalok… Én -sose voltam fiatal… Tizennyolc éves koromban puskával kényszeritettek -egy öreg emberhez… Mit csinálhattam… Aztán megutáltam az embereket, -kivált az asszonyokat: üresfejüek, eh, olyan gonoszak, kicsinyesek, -értéktelenek… - -Csönd volt, most egyszerre még nagyobb s még kietlenebb lett a csönd. -Csak ketten voltak a nagy házban, két beteg lény, a fiatal ember fázósan -huzta magára a takarót s összekuporodott. Az anya szomoruan, csüggedt -ajakkal ült az ágyán, magába süppedve, eleresztett karokkal, a bőre -sápadt volt, petyhüdt, Miklós a pillái alól óvatosan, félve nézte, mint -valami kinos látványt: sohasem mert az anyjára nézni, megszokta, nem -látta, nem akarta látni, hogy nem ifju, nem életteli, nem kivánatos, nem -fölviditó, nem akarta tudomásul venni, hogy nő, egy ismeretlen fogalom -volt neki, a jóság és a szenvedés abszolut tökéletessége, minden -földitől megtisztult lény, egy más világból való, egy nagyon magasrangu -létezés: a kinok és szenvedések szakadatlan láncolatában megtisztult -elvontság… Soha máskép nem gondolt rá, csak meghatottan, szánalommal, -sajnálva és sirva s voltaképen nem tudta mért… Csak átvette anyjának -felfoghatatlan alaphangulatát s az eluralkodott rajta s valahogy ő is -ugyanugy megvetette mindenkor a nőket, az üres és fecsegő teremtéseket, -a pirosarcu senkiket, az idres-bodros, életben csillogó, semmit föl nem -vevő, a kacagó s tiszta fogu nőszemélyeket: ez mind idegen s ellenséges -volt neki, mért nevetnek és min tudnak boldogan mosolyogni, holott -semmit sem sejtenek az aoristosok titka felől s a világtörténelemben -nincs áttekintésük… semmit sem tudnak… s nem is akarnak tudni… csak -léháskodni, incifinci semmiségeken csacsogni, csipogni, enni, cicázni, -pletykálni, szerelmeskedni… zugban csókolózni, a zongora sarkában nyálas -puha szájjal s francia lecke alatt illetlen mozdulatokra adni agit, a -busafejü, mohó diáknevelőnek… undoritó idegen kis szörnyek, vadak, -falánkak, félelmesek: mindig valami titkos borzadás állt a gerincébe, ha -ráeszmélt, mennyire idegenek s félelmesek abban a nagy idegenségben… - -De most lehunyta a szemét s bezárta a szivét az anyja szavai elől. Ezek -a szavak, amelyek eddig mindig igy jöttek ki az ő száján is, mint a -rezonátorból a belédobott idegen hang: mintha saját hangja volna. Ma már -nem rezonált. Ma már egyszerre, váratlan, valahogy ez lett idegen hanggá -neki. Mint tolvaj a lopott kincset, takarta ajkán a boldog mosolyt s -bekulcsolta szivét: szólj, csak szólj, anya, csak menj, csak hagyj, -immár nem üres többé a kalitka. Most mintha kivülről jönne már csupán e -házban ez a hüvös, lelki fagy, az örök magánosságnak e szomoru csöndje: -bent a paplan alatt meleg van, bent a lelke alatt már ott simogat, ott -melenget, ott éleget valami boldog titkot, ami melegit és forral s -vigasztal… A szive rekeszei fölött… - -– Óh ugy megvetettem őket, azért nem is tudtam soha közéjek menni… – -mondta az anya hosszu szünet után, kifakadva szokásos nyers módján, -amelyben több volt az őszinteség, mint a modor. – Soha sem találtam -magamhoz illőt! Soha… - -A fia kimeresztette a szemét, ijedten nézett az anyjára, mért tört ki -oly rendkivül hevesen: mit? valaki megbántotta? valami nem tetszik neki, -valahogy ő dulta fel önkéntelen a lelkét?… Gyanakszik? Eltilt?… - -Az anya arcéle kipirult, sötét szemei elfordultak, égtek és könnyesek -voltak s amint ott ült kissé puposan, kissé szilajul összekuporodva, -mint egy ugrásra kész vadlény, ebben a pillanatban valhogy minden -egyébnek látszott a fia előtt, csak szentnek, önfeláldozónak és -martirnak nem… - -De nem tünődött soká, mintha csak keztyüt dobtak volna eléje, ugyanevvel -a szilajsággal vágott vissza azonnal s az ő hangjában éppen ugy ott volt -a nyers s kiméletlen támadás, mint az anyja fogadkozásában: - -– Én tudnék édes anyának mutatni egy lányt… aki méltó volna… arra, hogy -édes anyának megérdemelje a tiszteletét. - -S amint mondta, már tudta, hogy ezzel a szóval szakitott az anyjával. -Tudta, ezzel kimondta, hogy köztük mindennek vége. S még makacsabb lett. -A mellében lüktetett a vér és szigoru maradt. - -Oly hidegen dobta ki az anyját a lelkéből, mint egy homokzsákot. - -Összecsikoritotta a fogát s égett a homloka, merev lett és hideg, -fagyos, rettenetes fagyosan feküdt ott magának… S el volt feledve az -anyának minden jósága és minden szeretete, el minden szenvedése és -fájdalma, minden türése és kinja és jósága, minden. - -Az anya borzasztóan megrémülve riadt fel, benne forrt valami, igaz, de -csak egész általánosságban, csak ugy önkénytelen, nem is álmodta, hogy a -fia, hogy az már, hogy már annak vége: inkább a keserüség, hogy -konoksága miatt egyedül kellett maradnia az éjjel, holott ő is ott -mulathatott volna a többiekkel, valahol… Soha életében nem volt alkalma -mulatni s most itt a kedvező pillanat: régi igazság, hogy nincs jobb -dolga, mint a házasodó fiu özvegy mamájának, óh annak igen a kedvében -járnak az asszonyok, a lányos anyák s ő ezt is elszalasztja… Bezzeg az ő -anyja, akinek az egész élete mégis tele volt örömmel, az kiélvezte ezt -is, hogy küldözgették neki a doktorné, körjegyzőné a tortákat… hogy -jöttek hozzá, mulattatták, cipelték, viditották: mig csak meg nem -házasodott a legkisebb tanár fia… Ő a saját természetét szidta, mikor -kitört: hogy mért nem elég az ő szentsége, a szüziessége arra, hogy az -emberek ugy csodálják, mint egy istent… Mért kell neki mennél -ártatlanabb s szentebb, annál jobban magára maradni, már a fiától is -elszakasztottan… S ó Jézus, már talán meg is történt… Talán már -elvégeztetett: talán már választott is a fiu… s kit… ó halál… - -Sokáig szinte megdermedve nézett a fia merev fagyos, és oly ellenséges -arcára, egyszer sem pillantott rá a gyermek… Elnéz mereven föl maga elé… -akkor hát mégis, hisz akkor vége mindennek… - -Összeborzadt. S ő itt ül az ágya szélén, a jó kis fiához jött egy kis -vigasztalásért, egy kis megenyhülésért, a maga szülte kedves férfiához, -akitől minden jót és jóságot és felolvadást várt… S nem kapott ettől -sem, semmit, soha… Akkor igen, addig mig kicsiny fiu volt: az ő fia… -Csöndes téli estéken, összebujva az öreg papi ház kicsiny kuckójában, -mikor a latin leckéket kérdezte tőle, mikor feladta neki, a kollégiumba -készülőnek a latin szótárt, hogy tanulja meg, mindennap tiz szót, -huszat: a, ab, abs, prepozició, tól, től,… abundare… kiáradni… Szinte -reszketve nézte most a fiacskája éles rideg arcát, mintha a teritőn -látná… S vér tolul az agyába: - -– Jaaajh, – ugrott fel, mert azt hitte megful, mindjárt vége van, a -szivszorulása jött rá… – csak meg ne bándd még… csak jól nézd meg, akit… -akit az anyádhoz akarsz tenni… Mert ha szüz volt szüz Mária, akkor a te -anyád szüz volt… Ha volt szent asszony valaha a földön: tudd meg, én az -voltam! S vagyok!… Magamnál vétektelenebbet nem ismerek! - -Ezzel kirohant s behuzta maga után az ajtót. - -Akkor Miklós felsóhajtott, akkor megkönnyebbült. Csak akkor könnyebbült -meg a lélegzete. - -Felállott s becsukta az ajtót. - -Hogy ne jöhessen vissza többet… Hogy magában maradhasson, ebben a boldog -magányban, ebben az édes gyönyörös, izgalmas visszagondolásban… -Dideregve bujt vissza a meleg ágyba s elmosolyodott s nyöszörgött és azt -mondta: szerelmes vagyok, nagyon szerelmes… boldog vagyok… nagyon -boldog… megsimogatta a párna csücskét s azt érezte, mintha a lány kis -mellét simitaná, amint tegnap megrezzent előtte, idegen férfi karján, -amint megvillant a táncban… - -Forró láz verte ki a testét, kimeredt s összekuporodott s kimondhatatlan -és kéjes érzéseket érzett. - -Én is szent vagyok, mondta magában, tagolva a szókat ájult ajakkal és -most érzem először azt a más életet, a megtisztult s uj életet, a -Jézusban való üdvösséget, ez a divinitás… Lehet-e ennél magasabb és -dicsőbb élet: ezt az istenség ontotta reám… Most már hiszem, hogy van -megváltás, van valami jobb, van dicsőbb, mint az állati ösztönös élet, -hiszek Uram, hiszek és légy segitségemre az én hitetlenségem ellen… Most -jön a boldog s tevékeny élet, és megszünik a satnya állapot, boldogságot -fogok magam körül terjeszteni s nem beteges bánatot, jóillatokat s nem a -halál szagát… Margit, Margit, én megváltó szüzem, aki szüzességedet -nekem őrized, akit én fogok bevezetni a a paradicsomba, kis babám, -kicsim, büdös kis angyalom, édes kis szagosom, hogy izzadt a mult éjjel -s majd megőrültem a boldogságtól, hogy éreztem azt a vékony kis illatát… - -S ott fetrengett az ágyon s a fogát csikorgatta, a nyelvét rágta kéjében -s boldogságában s az egész teste kimeredt s egyszerre ugy érezte, amint -ott feküszik hanyatt, a mellén imára kulcsolt száraz ujjakkal: hullává -vált s csontkemény lett minden tagja. Erősen leszoritotta a szemét, s -mivel érezte, hogy aljas és profán a testi érzése, megfeszitette a -gondolatait, hogy az istenségre gondoljon s ott fenn látta a lányt az -egek kárpitja fölött, János jelenéseivel, elragadtatik a Lélektől s -királyi széket láta a mennyben, s a székben ül vala egy valaki s a -tekintete hasonlatos vala a jáspis és sardius kőhöz és a szék körül vala -szivárvány, s az hasonlatos vala a smaragdhoz. És hét tüzlámpások égnek -vala a szék előtt és a szék körül négy lelkes állatok, melyek szemekkel -teljesek valának mind elől, mind hátul. És a szüz ült isteni fényben s -minden ruhája ez isteni sugárzás és tündöklés vala, s emlői ki voltak -feszitve, mint az elefántcsont torony s köldökéből boldogság sugárzott, -mint a babiloni rétek illata. És ő nem érhette el. És akarta és kellett -s el kellett érnie. S nőni kezdett teste fölfelé a végtelenségbe, mint -egy fárosz, egy torony, egy világitó szál a csillagok fölé, az -Eiffel-toronyhoz hasonlatosan s a két talpa lőn e toronynak két -alapjává, s a két könyöke más két talappá s a kezeit összefonta mellén s -teste fölnőtt a boldogságosságig. És lehunyt szemei láttak, mintegy -irral megkenve és tüzben megpróbáltatott aranyat látott köröskörül mint -üvegtengert a Szüz körül és kiáltást hallott, hogy Szent, Szent, Szent a -Szüz, aki a Mindenség és aki a férfiutól defloreáltatik. Megmérhetetlen -boldogság árasztotta el tetemét s gerincének végtelenségében tüzek -cikáztak: s a beteljesedés szent pillanata előtt kiszökellt az ő -boldogsága s a megdicsőülésnek örömét érezte elömleni magán. S rá a -végtelen zuhanás és a sárgaszinü ló, akinek lovasa vala a Halál… és a -pokol… - -Fölpattantak a szemei s nyitott szája szélén nyál csorgott ki, szédült s -felhördült. - -Undorodva s szégyenkezve, zavaros fejjel nyitotta ki szemét a -villanásszerüen gyors és kápráztató látomás után. - -Alávalónak és becstelennek és nyomorult párának érezte magát, rá elfogta -a düh önmaga ellen, ő, a pap, az ördög förtelmeinek szédületein s oly -földultan mégis, oly kielégitetlenül… - -Oly nyomorult volt, hogy nyögött belé. - - - - -ÖTÖDIK KÖNYV. - - -I. - -Mogorván, boldogtalanul sietett előre az egybemosódóan szines természet -porában a magános, fekete ember. A fák, a vetések, az utszéli virágok, -bojtorjánok, cickórók, a napraforgók s az akácfák épen ugy ölébesimuló -gyermekei voltak a drága, gazdag s bőséges földnek, mint a szanaszét -feltünő állatok, a szekerek mellett karikázó ebek, a földhöz nyomott -vastag fejjel legelésző lovak, a felbőgő barmok, az uton átfutó szürke -nyul s a szemet kereső szemtelen verebek. Semmi sem ritt ki ebből a szép -és harmóniás világból, az emberek is, a parasztok, pasztellpuha -szinekben a földhöz hasonlóvá lettek, jól és illően mozogtak a már -ezüstösen csillogó gabonában s a feketezöld kukoricásban. Csak ő egymaga -volt idegen, rideg, nem idetartozó s ezt ő maga is érezte. - -Fáradt volt már. Életfáradtság vett erőt rajta. Már csak a szikár -gyülölet éltette, mindent, ami körülötte volt, fájó s keserü gyülölettel -tárgyalt. Pedig rászállott a föld pora, hogy megszitálja kemény, fekete -szinét, körüllebegte s átszürte a mezők illata, hogy elrontsa emberi -idegenségét. S ő nem hagyta magát. Egyre soványabb, egyre makacsabb, -egyre tragikusabb lett. Már olyan volt, mint az acélpenge, éles, rideg s -metélő. - -A szerelem utját is azzal a félelmes ellenségességgel járta: szakitani -megy. Most végleg, határozottan s örökre elmetszeni azt a sajátságos -köteléket, amelybe egyre jobban s egyre szorosabban belebonyolódik. Nem -türi s nem akarja azt az örökös ellentétet, a civódást, a minden -pillanatban kirobbanó kemény tusát azzal, akit mindennél jobban szeret. -Most a hosszu uton valahogy végiggondolta a multat az első -találkozástól, amely csupa báj és idill volt, megragadó varázsos kép ott -a napfényes utcán a szines és virágzó leánnyal, mikor kocsin robogott -el, ah, groteszk hazugság élete egész vonalán, az Arday kocsiján, mig a -leány utánanézett s kis szive bizonyára vágyott vele… Akkor, azon a -kocsin eredt neki élete minden borzalmas bajának, annak a rettenetes -ellenséges állapotnak, amely, mint a felkorbácsolt tenger vette körül -minden oldalról. Azóta az egész világgal nyilt harcban áll: soha -senkitől egyetlen jó szót nem kapott s mindazt a kínt s gyötrelmet, amit -e viszonyban föl kellett szívnia, mint a táltos paripa a fölszippantott -tüzlángot, erőt adó illatként lehelte ki Margit felé. Akarta, hogy mézzé -váljon a lány számára az epe, amit őneki szednie kellett, mosollyá a -fogcsikorgatás, amellyel a világgal szembe nézett, boldog pillanatokká a -hosszu s emésztő düh korszakai, amelyen ő keresztülment élete napjaiban. -Mindennek ellenkezőjét akarta, amit amott élt, világosságot a sötét -helyett, jólétet a nyomoruság helyett, boldog megelégedést a zordon -kinok helyett. S ezt egyébbel elérni nem tudta, csak azzal, hogy a -véghetetlenségig átadta magát annak a boldog örömnek, hogy szerelmes -lehet. Már ez a szó, hogy szerelem, már ez ugy hitte s ugy akarta, ez -kifizette mindenért s a leányt, akit szerelme öntudatlan lázzal lebegett -körül, mindazzal a tökéletességgel fölruházta, amit szegény elgyötört -lelke csak várt élőtől és a halhatatlanoktól, mindazzal az érzéssel s -akarattal s jótulajdonsággal, amit csak megsejtett magában, amire -szüksége volt, hogy a saját hiányosságait takarja s ami megbillentette -lelke egyensulyát és egy magasabb és szebb ideál határa felé vonta. - -Kemény emberek szoktak igy szeretni. A falánk és kegyetlen emberek, akik -könyörtelenek mindennel szemben, az egész mindenség előtt s azt a -jóságot, gyöngeséget s gyöngédséget, ami lelkük fenekén szunnyad, egyre, -méltóra vagy méltatlanra, de csak egyre pazarolják, aki valamely -csodálatos véletlen folytán szivüket megérintette. A gonosz és szivtelen -emberek, akik megindulás, érzés, érdeklődés nélkül tudják elvenni az -özvegy falatját, az árvák ingét, a gyöngék zsirját: majomszeretettel -tömik családjukba, mintegy odamenekülve, hogy lelkükben expiálják a -maguk is érzette kegyetlenséget. A lélekben jó ember mindenkihez -egyformán jó: meleg magasságban áll mindenek felett s érdeme szerint -nézi gyermeke javát is más gyermekekkel szemben. A jó ember nem -kénytelen mint oltáron áldozni szerelmese előtt lelke kincseit, a jó -emberből árad a jóillatu odaadás mindenek felé: a jó embert mindenki -szereti, de senki sem hal meg érte. Csak a gonosz és kegyetlen lelkek -tudnak annyira odaadók lenni eggyel szemben, hogy hasonló szilaj s -féktelen szenvedélyt kelthetnek cserében. - -– Hát én gonosz ember vagyok – mondta Miklós magában, tovább folytatva -gondolatait – gonosz és kegyetlen ember ma, magános és rideg farkas… És -engem senki sem tür… - -De hát miért? miért?… Mért vagyok én annyira ellenszenves és gonosz… Hát -nem én voltam még tavaly a legjobb, minden adásra kész, kiáradóan lelkes -jóság: mindenkit szerettem, mindenkit angyalnak és drága emberi kincsnek -tekintettem s kész voltam magamat feláldozni, ezért az emberiségért… Hát -ki vagyok én, hogy engem mindenki gyülöl, hogy senki hozzám-melegedni -nem tud… Már kis gyermekkoromban megfigyeltem, hogy első látásra -mindenki megszeret. Ahogy meglátnak az emberek, olyan örömmel néznek -rám… egy jó, csöndes, szerény, mindenkinek kellemességet adó fiunak -találnak… Aztán egy idő mulva elhidegülnek tőlem, aztán irigyen s -haraggal néznek rám és mindenki és az egész világ… És már ő is, ő is… - -Hát persze. Nem hagyom magamat ugy használni ki, ahogy ők akarják… Ez -az. Amint észreveszik, hogy bennem is van akarat s megtartom azt, ami az -enyém, akkor mindjárt más szemmel néznek rám… A falum, hogy elvadult -tőlem, mihelyt nem voltam boldog, amért egy félévre, egy évre, talán -örökre tönkretették a jövőmet… Mind ugy néz rám, mint a gyilkosra, pedig -ők támadtak meg orvul s ők gyilkolták meg az életkedvemet… - -Ah s még ő is, még maga is, Margit. Nem elég, hogy mindenkivel -ellenségül kell szemben állani, még az is, akibe oly végtelenül, oly -határtalanul szerelmes vagyok… Mit várjak azoktól, akiket személy -szerint nem, csak azért szeretek, mert a lelkem tele van valami -ősfluidummal, amit az emberi nem iránt való szerelemnek lehet nevezni, -de nem adtam nekik valóságban mást, csak tunyaságomat s -tehetetlenségemet, amelynél fogva meglophattak, megzsarolhattak! De a -lány, akihez ugy hozzá vagyok fonódva, oly melegen, oly alázatossággal, -olyan gyermeki jósággal, olyan isteni, páratlan egyszerüséggel, sokkal -jobban, mint saját magamhoz: ő akarja elvenni utolsó kincsemet, ami még -megmaradt vészben, viharban, szenvedésben, bajban: az önérzetemet, a -magamhoz való akarásomat, a férfiasságomat. Rabszolgának akar?… minden -pillanatban alázatos, engedelmes, hüséges, a végtelenségig odaadó, de -teljesen akarattalan és a szeme rebbenésére figyelő alacsony kutyájának? - -Forrt és izzott s összeszoritott foggal s égő szemmel a mezők nagyszerü -pompájában, a nyári nap hőségében a komor, magános, ellenséges ember. - -Magános vagyok, mondta magában. Senki sem szeret, senkit sem szeretek. -Csak magamat. Mért kellett nekem erre a pályára lépnem, mikor én nem -tudok másoknak javára válni… Én akarnék adni magamból: de amit én adok, -az nem kell az embereknek: sugárzani tudnék felettük és kiárasztani -magamból az istenséget, hogy nekik, hogy értük tüzcsóvává legyek: de az -emberek annyira szük, annyira parányi láthatárban élnek, hogy elvesznek -a sötétségben, a mindennapi kenyér karámjában őrnek s érettük hiába halt -meg a Krisztus… A Krisztus meghalt, de nem szüntek meg az ő halálával a -váltók és az állások, nem szüntek meg az üzletkötések, a kamatok, a -nyereségek, nem szüntek meg a betegségek, a bacillusok, akik -felhabzsolják vérünket s nem szünt meg az ember, aki felhabzsolja a -földet. Nem szüntek meg a fájdalmak és gyötrelmek, a lelki kinok, az -ember nagy harca az elsőségért, a tekintélyek, a méltóságos mozdulatok, -az okoskodó oktatások, a feltartott fejek és kifeszitett mellek sem -szüntek meg… A Krisztus meghalt, de az ember az maradt, ami volt… A -Krisztus halála az embernek nem adott mást, csak egy boldog álmot, hogy -nyugodtan folytathatod, hernyó, falásodat: meghalt érted a Krisztus és -te idvezülsz… A Krisztus, szegény, egy nagy idealista volt: a Krisztus, -szegény, jó volt… Ő meghalt, de ő érette nem halt meg senki. A Krisztus -volt az a jóság s az a mindenre kiáradó szeretet, akinek mind egyforma: -a szőkék, a barnák, a kövérek, a szikárak, a különböző fajok… -vallásbeliek… A Krisztus meghalt s örökségül hagyta az embereknek annak -a képét, akiben az erény elérte legfőbb célját. Egy derüs és nagy -szellemet szeretnek az emberek látni a Krisztusban, aki nem stoikus -bölcs, aki megveti a földet s a föld örömeit s egy más világban van -otthon, e földi világ felett, aki bucsut mondott a meleg vágyaknak s a -vidám érzéseknek, nem rajongó, akiben a menyország fantazmagóriái -lobognak s aki már e földet menyországgá akarja alakitani: hanem egy -szép és nemes ember, aki kivülről, belülről szép és nemes. Szabad -szellem, aki uralkodik magán és a gondolaton, az érzékiségen s a -vágyakon és csak egyedül Isten előtt hajlik meg. Nézzétek, hogy ül -egyenesen, mosolyogva a menyegzői asztalnál s hogy tud meghalni a -kereszten… Tud járni a virágokon, de el tudja viselni homlokán a -töviskoronát s vállain a guny palástját. Meghallja az ujjongó tömeg -hozsannáit, de az el nem vakitja s az oktalan sokaság feszitsdmegje nem -öli ki szivéből az Isten felé derülő életérzetet… - -Kábultan a pillanatnyi világosság után, megint magába csuklott: a -Krisztus én vagyok… és a Krisztus csak az lehetett, aki vagyok én… -Minden ember Krisztus: csak nézzen be lelke legbelsejébe, ami az -emberben igaz, Igazság és Ut, az a Krisztus… - -A Krisztus meghalt, de itt maradt minden baj és fájdalom. Csak arra -nézve szünt meg, aki halott: a fájdalom itt őrzi az emberi nemet, de a -Krisztus ott ül dicsőségében az Istennek jobbján… Boldog, aki halott… - -Óh, a Krisztus meghalt: nem értitek: meghalt!… s boldoggá lett!… nem -értitek!… A halálban érte el a boldogságot!… A Krisztus, az ácsnak fia, -Mária gyermeke, a gyermekül szenvedő, kinzott Krisztus, a világ -gyötrelmének fókusza, a Krisztus, az örömtelen legény, a mulatságot nem -izzó fi, a koponyák köves utjának vándora, a Krisztus: meghalt… És -idvezült… Meghalt! s boldog lett! meghalt fiatalon, egész virágban, -gyümölcstelen, kiteljesedése előtt, meghalt… és beteljesült… - -A halál: a Krisztus halála: nem szimbólum: ez az Igazság! A halál az -egyetlen élet! Boldog az ember, aki meghal… Emberek, testvérek, virágok, -felhők: gyertek, haljunk meg… - -Végigpillantott a mezőn, sok-sok idő óta először mosollyal és -magasztosan: Te jó világ, te szép, szines kép, légy boldog, jön a -beteljesedés: jön a halál!… - - -II. - -– Itthon van Margit kisasszony? – kérdezte a kövérkés kis háziasszonyt, -aki az udvaron állott s gyékénykosárban kukoricát vitt a tyukoknak. - -Miklós feszélyezve nézett a tündöklő arcra, feszesen hátrafésült hajára, -az asszonyka csillogó szemeire, amiben ott világitott a mindenbe -beavatottság, ahogy a jó falusi asszonyok a világ legnagyobb dolgának -tudják a készülő házasságot. S oly szépen szólott, azon a leggyöngédebb -hangján kérdezte, hogy: hiszen te tudod, istenem… - -– Már ő átment Benediktyékhe, – mondta az asszonyka s ugy sajnálta, hogy -nem szolgálhat vele. - -Miklós csak nézett-nézett rá szelid, szórakozott, álomlátó szemmel, -mintha nem igen fogná fel, mit mond: Halj meg, – mondta magában s csak -nézte, – most, mikor ilyen egészséges vagy, jókedvü és vidám, semmi -bajod, tiszta vagy, frissen mosdott, piros fülü, halj meg, fehér -kötényes vidám asszony halj meg, sárga kukorica a sárga szakajtóban: -halj meg… - -– Igen, köszönöm szépen, – mondta aztán hangosan, megfordult, megemelte -a kalapját s révülten elment. Az utcán megérintette a balkeze bütykével -a szürke léckeritést s igy szólt: Te jó kerités, dőlj ki, mulj el, -párologj el, tünj el: te falu, milyen szép vagy, boldogságom tanuja, -fehér libák és tarka récék, hogy csillog a lila tollatok, szünjetek meg: -legyen vége a világnak, tünjön el, haljon meg a mindenség… Most, mig -nagyobb baj nincs… most, mikor még jó… Mire ez?… Jöjjön el a halál!… - -A kis háziasszony utánanézett a tornácról s igy szólt az anyjának, aki -ott kötötte a tarka harisnyát a hüvösön: - -– Én nem tudom ez a Margit hova tette a szemét, olyan sovány ez a sovány -fábjáni pap, mint a hét szük esztendő. - -– Rossz kosztja van, – szólt az öreg mámi. - -Az asszonyka felkacagott, később azt mondta: - -– No, ha Margit… ha, azt várja, hogy Margit… Én azt hiszem egy rántást -se tud megkavarni ez a lány… - -– Majd megtanulja a maga kinján, – szólt nagy életbölcseséggel s -rendithetetlen nyugalommal a mámi, – majd megtanitja az ura. - -– Az igaz, – csattant fel félig valami büszke boldogsággal, hogy ő olyan -nagy szakácsné, félig szemrehányással, hogy az egész életét csak azzal -kell töltenie, az asszonyka: – kutyák a férfiak, csak falni akarnak. - -Még egyszer utána pillantott a fábjáni papnak, aki most fordult el a -Görbe-utcára, mert nem akart Dékányék előtt elmenni. - -A tél óta rosszban van a papékkal. Nem tudja mért, nem gondol rá, hogy -is volt, az agyát lezárja, hogy ne kelljen rájuk gondolni. - -Mikor az anyja megszégyenitette: ugy megiszonyodott Dékánynétól: hát már -az egész világ, már az édes anyja is… Azóta nem tudott rájuk gondolni, -csak ha olyan téma került az agyába, ami valami távoli összefüggésben -van velük, már menekült s iszonyodott… S mért?… Hisz ő azt tudta, hogy -szerelmes, volt idő, mikor hizelgett is neki… Margitot féltette, hogy -észre ne vegye… Olyan boldog volt, mikor észrevette, hogy Margit nincsen -jóban velük… Ez nagyon helyes. Egy percre sem felejtette, hogy a papné -boronálta össze őket, a papné érthetetlen magasztalásaira lett szerelmes -a lányba, már mielőtt látta volna, na most annál jobban szeretné az is -szét idegeniteni őket, kárörömmel, hogy ez nem fog sikerülni, az jutott -eszébe, hogy legutóbb mikor a papéknál volt, Márta az anyja kivánságára -csufolódó előadást tartott a Margit iskolai tanitási módjáról, az -egésznek nyilván volt a célja, az ő magasrendü szellemi szövetségükkel -akarta az asszony szembeállitani a fiatal kis tanitónő tudatlanságát, de -a fegyver visszafelé sült el: akit az ember szeret, arról egyszerüen nem -hisz el semmit, ami nem erősiti ezt a nagy és birtokló érzést, Márta -hiába szinészkedett, utánozva a Margit kissé fontoskodó, a dolgokat, az -igazságokat tisztelő, komoly s áhitatos modorát, még kicsiségekben is -rendithetetlen komolyságát: „Petőfi nagy csavargó volt, de ezt neki meg -kell bocsátani, mert a legnagyobb magyar költő volt. Egyszer egyik -barátjához bement reggel s azt mondta: barátom, nézd csak a csizmám, egy -magyar költő járhat ilyen csizmában? Nem barátom, egy magyar költő ilyen -csizmában nem járhat. Barátja még az ágyban volt és csizmája szépen -kitisztva ott volt az ágy előtt, Petőfi Sándor rámutatott: a költészet -nevében lefoglalom csizmádat! Felhuzta barátja csizmáját s ott hagyta a -saját rongyos lábbelijét. De azért Petőfi Sándort nem kell ugy lenézni, -mint kortársai, mert valóban gyönyörü verseket irt, holnapra olvassák el -Szendrey Julia naplóját.“ - -Miklós akkor rápiritva, leforrázva hallgatott, mintha az embert -szemtől-szembe megcsufolják. Margitnak azonban sohasem mert célzást sem -tenni a Petőfi csizmáira. Isten tudja melyik fontoskodó, kis dolgokat -ostobán felfuvó professzorától hallotta a koholt esetet, ő jól ismerte a -Margit rebegő tiszteletét Petőfivel szemben s a Szendrey Julia komoly s -barátnőinél több, szinte saját magához emelő nagy tiszteletét (ő maga a -közszokás szerint megvetette a második férjhezmenetele miatt, Margit ezt -nem is látta, ő csak a naplóján keresztül élt vele, s a Julia -szerelméből mit sem érzett, ami tulzás és fölösleges volt, csak a -nagyszerü költő istenitő szerelmét, ő hálás volt Juliának, mintha -helyette tette volna boldoggá a költőt és hálás, mintha tőle kapna -sugarat a boldogságra a nagy szerelemből, amelynek boldog volt, hogy egy -kis résén belátott szent titkaiba!) Mit tudtak erről a profánok s -cinikusok, a papné… Mint szüzi titkot takarta a papné éles gunyos barna -szeme előtt lelkének borzongó kéjét, a fiatal lányka szerelmét Miklós… - -És hirtelen megállott, körülnézett s egy pillanatig ugy nem értette, -hogy pottyant ide, egy idegen falu idegen zugába. Keresnie kellett, hol -kell visszatérnie a Széles-utcára, tul a papék házán, hogy -Benediktyékhez menjen… S hirtelen, ellentétben áradó érzéseivel, a másik -hangulata támadt föl, mogorván támadta meg gondolatban a lányt. - -– Ah, bizony. Ez a Margit! Igazán ez mégis, nem szép. Megvárhatta volna -otthon. Igy kitenni őt annak, hogy az egész falu rábámuljon… Mindenki -tudja, hogy a fábjáni pap a kis tanitónő után jár… - -Beharapta a szájaszélét: – a falubikája azt hiszem, még az is -elszégyelné magát, ha ennyi szem előtt kellene vére üzéséből egy kis -üsző után végigcammogni a falun… De persze Margit! az nem vár!… Őfelőle… -Margit csak azt teszi, amit ő akar, ami neki épen eszébe jut… Margit nem -tiszteli, tulontul nem tiszteli őt… Nem is kivánja: őtőle nem kiván -tiszteletet, respektust, de azért mégis, nem volna szabad kitennie ilyen -helyzeteknek… tudhatta, hogy jön, hogy itt lesz… Ha nem beszélték is meg -előre, nem kell azt már régen, órára megigérni, mikor volt olyan szombat -délután, amikor ő nem jött át a tavasz óta?… Ez a Margit egyetlen szabad -délutánja s ő mindig itt van… Mekkora ut volt először ide Fábjánfalva s -hányszor hazudta már Margitnak, hogy hisz az semmi… - -– Nem baj, szegénykém, – mondta aztán, – kivánom ne is befolyásolja -magát semmi soha, – s gyötrődve, kinos érzéssel, igaz akarata ellen -mondta, – őrizhesse meg függetlenségét, szabad akaratát s ne ismerje meg -soha, hogy kényszeritő dolgok hogy ki tudják tériteni az embert minden -irányból, már abból is, amire még el sem indult, csak épen gondolatban -fordult feléje… - -Végre itt volt a Benediktyék fekete kátránnyal bekent hosszu palánkja, s -szinte mimikri volt neki, belebujt a sötét szinbe, mintha most fátyolt -venne magára: mintha Benedikty Jolánékhoz menne… Joga van neki oda is -menni… Uri ház, mindig vendéggel tele… - -De mikor be kellett lépni a kapun, az rossz volt. Tudta, mindenki rá fog -nevetni s megint rákezdik a nótát: Aki a babáját igazán szereti… -Akármilyen jegeseső esik… mégis felkeresi… S mosolyogva dudolta is -magában, beharapott szájszéllel, Benedikty bácsi, aki pedig mindig ugy -tett, mintha nem venne tudomást az ő kis dolguk felől, maga kezdte rá -multkor, az igaz, csunya fergeteges idő volt, az is szombat délután s -akkor is itt volt… Ejnye legalább lekefélhette volna magát a -háziasszonynál, de az olyan buta asszony, csak bámul az emberre, mintha -kárörömmel nézne mindig: hogy na, veled ugyan elbánnak, jóbolond… - -Margit nem volt itt. A lányok már kimentek a kiserdőre, senki sem volt -itthon. Az öreg néninek, akinek olyan ezüst szinü volt a haja, mint az -édeskedő mosolygása, aki soha nem veszitette el egy pillanatra sem azt -az örök derüt, ami némely öreg asszonyon állandóan ott csillog, nem -sajnálta a dolgot, kitalálta, hogy Margit még biztosan Horváth -Piroskáéknál van, itt nem is volt persze ma délután… Hol az ördögbe -szedte a háziasszony, hogy ideküldte őt utána… A néni nem sajnálta a -lábait, kijött vele a kapuig s rettentő sok szóval, szivvel magyarázta -meg, hogy merre laknak Horváthék, ilyen kapu s olyan galambduc. Miklós -egy szót sem értett belőle, nem is figyelt rá, azt gondolta magában, nem -is fog odamenni, kimegy a kiserdőre: talán már ott is lesz Margit… - -– Hát nagy bál lesz maguknál tiszteletes ur? – s nem engedte el gyöngéd, -ráncos öreg kezéből a néni a fiatal ember nagy csontos ujjait. - -Miklós bámulva s ijedten nézett rá. - -– Megkaptuk a meghivót a jövő szombatra! - -– Igen, – dünnyögte Miklós. - -– De el is megyünk ám! – mondta amolyan tüzről pattant menyecskésen -billenve meg Miklós előtt, de ő hirtelen dünnyögött valami -kezétcsókolomot, vagy mit, legyen szerencsénk, vagyhogy s egyszerre -minden udvariasság nélkül elment. - -Hát nála nélkül csinálják meg a bált. Ez az Arday sakkhuzása megint… -Nála nélkül küldik el a meghivókat… Vajjon küldtek-e Margitnak?!… Égett -az arca a szégyentől, ha kimaradt… A bitangok… Hallotta, hogy a tanitó -bejár a kastélyba… Az egész ugy kezdődött, hogy Ardayval találkozott az -utcán s az szót vetett neki: „No tiszteletes úr, mért nem csinálnak uj -iskolát?… Miből?… A mások zsebéből. Rendezni kell egy jó bált, mindjárt -megvan az első ezer forint.“ De hogy ezt megtegyék nála nélkül… Jövő -szombatra… - -Észre sem vette, amint előre robogott, hogy Margit szembe jön vele. A -lány is olyan szórakozottan sietett, hogy csak az utolsó pillanatban -látták meg egymást. - -Miklós fülig vörösödött, de boldogan látta, hogy Margit is. Ez jól esett -neki, mert ugy fogta fel, hogy a lány röstelli a minapi nagy -összeveszést és zavarba van miatta. Ezzel már aranyhid támadt előtte, -mert valójában ő volt a goromba, bár ugy érezte, hogy neki a szerelem -jogán joga van ilyesmikre. Azt mondta volt Margitnak, hogyha még egyszer -fölveszi azt a bordóvörös bluzt, (ki nem állhatta, mert határozottan -rosszul állott neki) hát… elszakitja… rajta… „Azt szeretném látni!“ -mondta Margit gőgösen. „Veszek helyette másikat!“ „Nekem?“ mondta Margit -s ugy végignézte, hogy Miklósban leszállott a vér a szivéig, mert ebben -a pillantásban azt a gunyt érezte, hogy: te akarsz venni, te koldus, te -rongyos, akinek semmije sincs! És nekem, akinek annyi ruhám van, amennyi -csak kell… Miklós a szegénységén érezte magát legjobban találva -mindenkor s mivel az fájt legjobban, ott is érzett meg minden érintést, -minden szurást, ami az önérzetét érinthette. - -Ezt a kinos és rendkivüli összetüzést, amely után Miklós kirohant kalap -nélkül s egy teljes óráig emésztődött a kertben s el volt tökélve, hogy -örökre elmegy és szakit és soha többet nem jön vissza… s a végén -meggondolva, hogy először is világ szájára adná titkukat, aztán -kegyetlenség volna azzal az egy lánnyal szemben, akivel csak alázatos -gyöngédségre van szerződtetve, végül sziveszakadottan képzelte el azt az -üres életet, ha még ennyi boldogság és jóság és szerelem sem lesz az -életében… Ah, bizony visszament s koldult, irgalmat és könyörületet -esdekelt a pillantásával s mennyi ideig kellett némán és alázatosan -rimánkodnia, mig némi enyhülést tudott észrevenni a finom és acélkemény -arcocskán… Ezek a mély és szenvedelmes viharok egyre jobban kimeritették -az idegeit s minél tovább kellett feszitenie a megbánás, lealacsonyodás, -porban fetrengés játékát az istennő lábai előtt, annál erősebb és vadabb -gyülölködés nőtt valahol a lelke fenekén, sötéten és irgalmatlanul, -ugyanazzal a szeretett lénnyel szemben. - -Most, amint meglátta a lány arcán a zavart és pirulást, azt hitte, -rajtakapta valami bünbánaton, valami gyöngeségen s ez hihetetlenül jól -esett neki. Olyan erős, olyan bronzkemény volt a lánynak a lelke, hogy -mellette ő lágy viasszá vált, erőtlen és akarattalan gyerekké s csak az -volt a baj, hogy ez mind szembetünőbb lett, ez a távolság. Eleinte a -lányt egyébbel meghóditani nem tudta, csak a néma, könyörgő és szegény -pillantásaival s ez mind erősebbé lett, mind jobban erőszakolttá. S amit -eleinte szivből fakadva adott, ő a meggyötört és beteg fiu, aki a maga -életének számkivetettségében a gazdagság és az erő s a biztos -életnyugalom felé sovárgott, az most egy ujabb rettenetes bajjá kezdett -kifejlődni, egy minden eddiginél erősebb, sokszor elviselhetetlen -rabszolgasággá. - -Most élénk s erős pillantással kutatta végig a leány arcát, mert valami -gyanusat látott rajta. Margit mosolygott, de elfordult, kezet sem adott, -előre sietett, a maga utján. Miklós vele fordult s mögötte, fél -mozdulattal sietve ment utána. Megdöbbenve látta, hogy Margit sir. - -Látta, hogy Margitnak valami nagy baja van s amint elmult előbbi -fölvillant önérzete, már ugy ott volt egész lélekkel a leánynál. -Elfeledte a harcokat, amik a lelkében folytak ellene, elfeledte -fogadkozásait, hogy többet nem engedi megalázni magát férfiui -méltóságában, elfeledte, hogy ő is éppenoly rideg s kemény lesz a -leányhoz, amilyen az ő hozzá… Most már csak egy ijedt és veleérzően -kétségbeesett szerelmes volt s suttogva rohant a lány után, egészen vagy -félig elharapott szavakat dobálva, mint rózsákat utána: - -– Margit… Margitkám… édes… kicsi Margitkám… kedves… – gügyögte az első -csók jogán, a végső visszautasitás félelmével – az istenért… Margit… mi -történt az istenért, kedves… - -S hogy a leány nem szólt: - -– Nem!… Nincs bizalma hozzám… bennem… persze… ki vagyok én… magának… egy -senki… egy nyomorult fráter… nem férfi… nem ember… soha nem becsült és -nem méltatott bizalmára… - -Margit nem is hallotta, mit suttog szinte hangtalan, vagy csak -megérezte, hirtelen visszanézett s könnyein át ideges mosollyal mondta: - -– Ne kinozzon mindig… – s megtörölte a szemét. - -Miklós kimondhatatlan tehetetlenséggel szoritotta össze a fogát. Aztán -hirtelen megállott. Ugy érezte, most le fog ülni az ut szélére, az -árokba, a fübe, a gazba, lefekszik és meghal. - -Titokban még örült is valami kaján démon a lelke fenekén, hogy most -végre megvan, megvan az ürügy, most aztán szakitanak. Most vége -mindennek. - -Margit visszanézett, kissé csodálkozva s oly könnyes bágyadtsággal, nem -is szólt, nem is intett, hogy jöjjön s ő ugy rohant utána, mintha delej -magához rántja a vas porát. - -– Ahogy én szeretem magát… – morogta, amint utolérte, dünnyögte a foga -közt, – ilyen végtelen… megérdemleném, hogy… bizalommal legyen hozzám… -Ki szereti magát ezen a földön… ugy mint én… Margit, Margit, édes -kicsim, mért sir, kedves kis cicám… - -Szavanként duruzsolta, még ő maga sem hallotta s a lány csak a hangja -édes muzsikáját, a kunyoráló hím dürgését hallotta s attól még jobban -elszaladt. - -– Nem mondja meg?… Nem?!… – de ujra meggondolta, – tessék megmondani -szivem… kedves… tessék könnyiteni a szivén… kis édes… - -Margit furcsán rántotta meg a vállát, a könnyein át hirtelen -rámosolygott, aztán elkapta a szemét, kibeszélhetetlen a finom ajkának -az az ismert finom kis mosolya. - -– Óh hogy szeretem magát, milyen kimondhatatlanul, milyen vadul! – -morogta Miklós, mint egy harapós eb s erre Margit hangosan és idegesen -felkacagott. - -Nehány lépést szótalan mentek. Kifelé a faluból, Miklós boldog lett, -hogy a kiserdő felé mennek. - -– No mi az, mit csináltak, – csipegte Miklós. - -– A szemtelen, – mondta Margit kedvenc szavát: nagyon rászokott a prepák -közt erre a szóra, divat volt abban az esztendőben. - -Miklós nem mert hangot adni, félt, elriasztja a vallomás lepéjét. - -– Nem dolgoztam nekik eleget. Csak most, én készitettem el mindent a -vizsgáztatáshoz, mind, az összes dolgozatot. - -Még soha egyetlen szót nem szólott az iskolai dolgairól, Miklós sem a -papi hivatalának ügyeiről. Valahogy játszottak egymással szemben, a -gondtalan és és boldog uri népet, az uri kisasszonyt, akinek sem dolga, -sem kötelessége, bőségben és vidámságban él s a komoly férfiut, aki nem -hozza be a házba a kintvaló világ dolgait, sem nem dicsekszik, sem nem -panaszkodik. Ugy tettek, mintha valóban csak egymás személye, tisztán -csak két individium dolga volna a szerelmük és készülő szövetségük s -karaktervonások harcban való összeharmonizálásához nem volna szabad az -élet nehéz talaját is egymás előtt forgatni meg. Miklós, aki szeretett -volna vallani, hiszen egész lénye a panaszkodásra volt beállitva Margit -előtt, Miklósra ez nagy sérelem volt, de hát odáig, mig alkalma nincs -látni valamit, nem gondolhat egyebet, csak azt, hogy ez a lány bőségben -és jólétben nőve, sikerekben és udvaroltatástól körülvéve egyáltalán egy -kis baba, akinek nem is lehet képessége rá, hogy megértse az ő profán -bajait… Ha pénzről volt szó, Margit fölényesen mosolygott, ha -cukrászdáról volt szó, kiváló izléssel tett bizonyságot a sütemények -terén: ez Miklóst mind megrémitette, ő nyomorultnak és szegény flótásnak -érezte magát a lány légkörében. Ezért állandóan takarta ő is állapota -rongyait, sebeit, viszont annál elérhetetlenebbnek látszott előtte, hogy -valóban egybe szövetkezzenek: sohsem lett volna képes rá, hogy feltárja -adósságait s nagy sutaságát a pénz körül… pláne, hogy efféle nagy -elbusulásaiban, az adós ember gyakori laza lelkiállapotában már nem -egyszer megduplázta adósságát s főleg azt, hogy ez már a Margit rovására -ment, mert mindig olyankor történt, mikor vérét lecsillapitani berohant -a tiszta és szent lánytól a városba, azzal a biztos tudattal, hogy tehet -magával bármit: a lány ugysem lesz az övé soha… ez a szerelem, bármilyen -ok miatt is, de reménytelen… - -– És most lefogta a félhónapot. - -Ezt Margit mondta hosszabb szünet után s Miklósban meghült a vér. - -Megállott. A keze ökölbe szorult. Tudta, hogy az igazgatónéról van szó s -most ugy tudott volna a hasába vágni ököllel, undok boszorkány. - -– Tizenhatodika van, tegnap vitte be az igazgató ur, vizsgáztatni a -polgáristákat s ő ma kifizetett s azt mondta, félhónap… Tiz koronát -adott… Azt hittem, – s felnevetett kissé – kifizeti legalább az egész -hónapot. - -– Mennyit fizet egy hónapra? - -Kérdezte Miklós szorongva… lesve, birálva, hogy most meg fog tudni -minden igazságot. - -– Tizennyolc koronát, – szólt csöndesen, egyszerüen Margit. - -– 18 koronát! - -– Igen. - -– Egy hónapra! - -– Igen. A polgáristákért. - -– A gazemberek! - -A lány ránézett. - -– Ez felül van a rendes fizetésen, – mondta ártatlanul. - -– Mennyi a rendes fizetés. - -– Az elemi iskolánál 25 korona. - -– 25 korona. - -– Igen. Az összesen 43 korona. Az sok pénz. - -– Gazemberek. - -A lány ebben a pillanatban ugy nézett a fiatalemberre, hogy nem látta -benne az udvarlóját, az ő kis fiatalemberét, aki az ő szoknyája után -futkos, hanem valahogy felebbviteli fórumnak nézte, papnak látta, -komolyan vette. - -– Pedig igazán, higyje el, mondta kissé panaszosan, annyi dolgom volt, -kivált karácsony óta azokkal a polgáristákkal, akárhogy is, nem voltam -képes eleget foglalkozni az osztályommal… De nemcsak én, a többiek is -panaszkodnak, hogy ezt nem is csinálják több éven. Képzelje el mennyi -baj van tizennyolc polgáristával, iskola nélkül ugy előkésziteni őket, -hogy meg ne bukjanak, mikor minden iskola pikkel az ilyen -magántanulókra… És amellett nyolcvankét gyerek volt a kezem alatt a két -osztályban. - -– 18 korona, – morogta Miklós. - -– Azt a sok rajzot megcsináltatni, a mintákat megragasztatni, mértani -testeket: az rettenetes volt. Csak ugy lóg rajtam a ruha, mindenki meg -van rajtam ijedve, aki ismer. - -Miklósnak ez a szivébe szurt. Csak én nem, gondolta magában. Ah lám, ő -annyira el volt foglalva gyülölködő és alávaló gondolataival, hogy -valóban sohasem gondolt a lányka szörnyü munkájára. Hónapok óta ez a -lány ő előtte csak nemi tárgy, csak kéjforrás, csak erotikai téma és ez -szegény egy emberfölötti munkában roskadoz… mig ő a gaz férfi tunyán s -here gondolatok között lopja az életét. Égett a lelke a szégyentől és -elkezdte rettenetesen gyülölni Dékányt, aki megengedi, hogy ilyen -zugiskolában kiuzsorázzák a fiatal lányok s a fizetés rabságával -megkötött szegény emberek testi-lelki erejét, hogy egy gaz család -ezreket keressen a zsirjukon. Nemrégen volt tanuja, mikor előtte -kiszámitották, hogy a musai igazgató-tanitó a zugiskolájával legalább -hat-nyolcezer koronát keres. A környékbeli zsidógyerekeket mind ő -vizsgáztatja le s ezeknek jó, mert nem kell a városban tartani a -gyereküket, ott egy gyerek nevelése bele kerülne havi száz koronába, itt -itthon van a gyerek a szülei háznál s évi ötszáz koronából kitelik. -Akkor ő, szamár, nem is értette, mért irigykedik valaki s mért haragszik -egy ilyen zugiskolára, a törvény is mért tiltja, mikor tizennyolc -gyereken könnyit vele… Most bezzeg ég a lelke a dühtől és -felháborodástól. Biztos, hogy Dékány jó pár ezer koronát vág azért, hogy -szemet huny… S az ő ideálja, a szent, drága kis angyal, ez a filigrán, -ez a törékeny kis lélek minden gyerek után egy koronát kap… Tiz hónapig -tanit tiz koronáért egy-egy gyereket s Dékány, aki rájuk sem néz, -legalább is száz koronát kap minden növendék után… - -Ugy nézett a kislányra, mint egy hitvalló hősnőre, aki öntudatlan -ártatlanságában jár a parázson… - -– Tudja szivem… mennyit keresnek ők a maga lelkén? - -– Azt én nem bánom, – mondta idegen érzéssel a kislány, – de ilyen -méltánytalanságot nem vártam, – s tele lett könnyel a szeme. – Igazán -olyan lelkesedéssel tanitottam, olyan boldog voltam, bár magamnak is -mindent most kellett megtanulni, amit tanitottam… s félhónapra fizet ki… -– hirtelen kicsit felnevetett, – Kilenc koronát akar adni, hogy annyi a -félhónap pontosan, de mégis hozzá tett egy koronát, tizet adott… Az -igazat megvallva, én azt hiszem meg lehetek elégedve, ez is méltánylás… -Egy korona ára elismerés… Azt várta, hogy meg fogom köszönni a -kegyességét… - -S kicsit, kissé keservesen nevetgélt. - -– Remélem… nem fogadta el… – mormogta Miklós. - -Margit csodálkozva nézett rá. - -– Mit? - -– A tiz koronát. - -– Miért? - -Miklósnak ökölben szorongott az ökle, óh az az undok pohos asszony a -májszin selyem ruhájában. - -Nem fogsz te többet igy szenvedni, szegény kis drágaság… Soha többet: s -fogcsikorgatva esküdözött magában, hogy a holnapi presbiteri gyülésen -aztán végleg s könyörtelenül felemelteti a stólát… - -– Kérem ne beszéljen erről mások előtt, – mondta Margit, mikor a -kiserdőhöz értek s most ő nézett könyörgő tekintettel Miklósra. Nem -akarom, hogy idegenek előtt… egyszóval nem akarom… - -Miklós ujra azzal a jeges lehüléssel nézett rá, mint mikor igy megérezte -már gyakran, hogy még mindig nem teljes és tökéletes és magától -értetődik köztük a hitvesi bizalom s egyesség: hát ez ő, ennyi ő -Margitnak, fel tudja tenni róla, hogy valakinek szól… hogy az ő -dolgukról… Uristen: most, most kellett volna kimondani a nagy szót, az -egyszerü, emberi szót: legyen a feleségem… de elébb a vasárnapi -presbiteri gyülésre várt, hogy arra, mint talapzatra álljon és mint -valami magas várba emelhesse föl a kislányt a fenséges pozicióba: -papnénak… - -A kiserdő tele volt fiatal lányokkal, labdáztak és sikitoztak. Már -itthon voltak a jogászok s ez egy megbeszélt kirándulás volt a -kiserdőbe. Miklós ezt is fanyarul vette tudomásul, mikor neki ugy zúg a -feje a gondoktól. - -Meg is állott. - -– Kérem… Margit… kérem kedves… – hebegte, – én nem megyek most a -társaság közé… - -– Mért? – mondta ijedten Margit. - -– Később visszajövök, csak egy negyedórára kell elmennem. - -Margit komolyan nézett rá. - -– De biztosan, – mondta kis hallgatás után. – Különben, ahogy jól esik, -– s már szokott hüvös eltaszitásával vágott dacos képet. - -Miklósban a vér egy pillanat alatt megfordult, csaknem elszédült. Hogy -ennyire nem lát bele a lány. - -– Édes, – nyögte a foga közt s a szemével, annak a meresztésével akarta -meggyőzni. - -De a lány elfordult, elszaladt s egy perc mulva már a Benedikty Jolán -nyakában volt. - -Miklós dacosan megfordult, hogy köszönnie se kelljen s visszaindult -gyorsan a falu felé. - -– Tiszteletes ur! Tiszteletes ur! – hallotta távolról a Jolán -kiabálását. - -Előbb ugy tett, mintha nem hallaná, de az nem hagyta abba s vissza -kellett fordulnia. - -– Hová tetszik szökni? – kiáltotta kacagva, piros arccal a hosszu lány, -a fogai ugy csillogtak, mint a gyöngyszemek. - -– Mindjárt itt leszek! – kiáltott vissza Miklós erőltetett nevetéssel. - -– Becs? becs?… kacagott a szőke lány s kisebb barátnőjét szorongatta, -szinte szerelmes öleléssel. - -Miklós intett, hogy becsületszavára, igen! - -– Igy görbüljön meg? – s feltartotta az ujját. - -Miklós igent intett s elrohant. - -– Hová rohan ez a majom? – kérdezte Jolán, de hogy a Margit szomoru -szemébe nézett, ijedten csacsogott: – nem majom, nem majom, angyal, -tündér, álmaim lovagja, pardon a te álmaidé… Ne ijessz meg, mert isten -bizony azt hiszem, még a végin azt hiszem, hogy én vagyok szerelmes -bele… Óh a majom, hogy itt tud hagyni egy epedő, sőt repedő szivet, nem -elég, hogy egész héten várni kell rá, még most jut eszébe, hogy hopp, -neki még cigarettlit kell vásárolni a tössdén… - -Margit kacagott a kacagó barátnőjével s hallgatása helyeslés volt, de -ezt Miklós nem látta. - - -III. - -Miklós nem hallotta a drága csacsogást, ami egyetmást le is leplezett -volna talán előtte, ellenben már bánta hősi elrohanását. - -Ennek az volt a mélyén, hogy most rögtön elrohan Dékányhoz s számon -kéri… - -Már most sem tudta, mit kér számon. - -Hogy? mi cimen állitson be? Mért és hogyan pofozza fel? - -Csak mondta magában egyre a dühös és káromkodó szókat. Gazember, alávaló -gazság, egy fiatal lányt kiuzsorázni. Tizennyolc koronát fizetni egy -hónapra azért, hogy… Az ur bizonyosan kap minden növendék után az -igazgatótól száz koronát, máskép nem hiszem, hogy ilyen alávalóságot -megtürne a faluban. Zugiskolát. Büdös gazember. Persze ezernyolcszáz, -kétezer korona mellékjövedelemért, amiért egy lépést sem kell tenni, még -a hittant is a káplán tanitja, persze igy lehet káplánt tartani… - -Nem, akárhogy, ezt meg fogja mondani. Egyáltalán szükségét érezte, hogy -az életkeserüségén könnyitsen azzal, hogy Dékányékat valamiképen -megkinozza. - -Oh, mennyire szeretett volna azonban inkább ott lenni az erdőn és vidám -lenni s hancurozni gondtalanul s békésen, a lányok közt. Vagy -hangtalanul türni a lányok évődését, ahogy szokta, egy-egy goromba izü -viccel vágva vissza néha… Ah, nagyon ideje volna már férj lenni… Mit ez -a sok utánjárás, harc, hecc, kinlódás: Dékány is teljes joggal fogja azt -mondani: Mi közöd neked az én tanitónőimhez! Ez a szociálizmus? -Feltámadt benned az agitátor? Feketénének akarsz kicsinálni -fizetésjavitást, a ragyás tanitónénak… vagy pedig énnekem tudnom kell -arról, hogy szerelmes vagy s barátságból annak, akit te szeretsz többet -fizettessek? Az nem volna panama?… - -Mindenféle butaság megfordult az eszében s nem értette, minden borzalma -mellett is, mért lépett be az utolsó percben mégis a papnéhoz. - -Kisült, hogy Margittól Dékánynéhoz ment. - -– Ah, isten hozta! – csillogott fel a Dékányné szeme, azok a szurós kis -barna szemek, épenugy csillantak fel, mintha a parázsról lefujják -egyszer csak a hamut. - -Miklós megfogta az odanyujtott kicsi száraz kezet. - -– Egy pillanatra, ha nem zavarom, kezét csókolom… – mondta zavartan, -elpirulva. - -– Mit csinál az édes anyja, Miklós? – kérdezte a papné, s helyet -mutatott. - -Miklós leült, erős láza volt. Ugyanabban a lugasban voltak, ahol -valamikor, a mult őszön felolvasta az értekezését. - -– Köszönöm szépen, – mondta, – jól van. Megvagyunk. Csöndesen. A -nagytiszteletü ur itthon van? - -– Nincs. A mezőn van. - -Az asszony komolyan nézett az arcába, kissé ki volt pirulva az arcéle s -a szája furcsa volt, beesett. Az ám, megint nincsen betéve a fogsora. - -Miklós undorral vegyest nézett néha rá, ilyen őrültséget, hogy ő most -itt ül, ahelyett hogy… - -Nem volt mit beszélniök. Az asszony varrt valamit, fehérnemü félét, -Miklós arra gondolt, mennyire előkelő lény volt neki ez az asszony -akkor… S milyen kis összefonnyadt öreg asszony lett egy év alatt. - -– Hogy jött át? - -– Gyalog. - -Az asszony, mintha a cseléd után nézett volna, Miklósba beleállt a -rémület, eszébe jutott az az uzsonna s kétségbeesett, hogy megint meg -akarja traktálni. Csirkemaradékkal. Uhh, ijedt mozdulatot tett, hogy -feláll. - -– A nagytiszteletü urral volt beszélni valóm, de ha nincs itthon… - -Az asszony ránézett, ugy keresztül nézett rajta, kis mosollyal, kis -gunnyal. - -– Nincs itthon. - -Miklós érezte a lehetetlenséget, hogy erre elmenjen. Tükön ült s maradt. -Szeretett volna valami közönyös dolgot beszélni, de nem tudott mit s nem -volt olyan szó, ami közönyösen tudott volna hatni. - -– Mért nem jött el az édes anyja? - -– Fáradt, – mondta Miklós. - -– Miben fáradt el, – kérdezte az asszony olyan hangon s arccal, mintha a -legmelegebb részvéttel volna, s Miklósra mégis ugy hatott, mintha éles -guny s lenézés volna. - -– Mindig egyedül van s belefáradt az életbe! - -– Azért kell társaságba vinni. Gondoskodnia kell a szórakoztatásáról. - -Miklós hallgatott. - -– Ha volna neki való társaság, – mondta később sértő szándékkal -csöndesen. - -– Miért? Őt mindenütt szivesen látják! – szólt ártatlan arccal a papné. - -– De ő nem megy mindenüvé szivesen, – mondta Miklós és szinte láza volt. - -– Hát oda ahova elmegy, lesse ki, hogy hol érzi jól magát s vigye el, -beszélje rá. Nem jó az, mindig egyedül s mindig otthon lenni. - -Miklós hallgatott. - -– Én nagyon szeretem őt, – mondta ujra a papné s őszinte arcot csinált. - -– Hát ő nincs ahhoz szokva, – mondta Miklós lesütött szemmel s az anyja -félszegségeire gondolt e pillanatban, – hogy társaságba járjon. S ő neki -igen nagy igényei vannak elméletben és nem érzi jól magát emberek közt. -Inkább olvas regényeket s tudományos munkákat, nem tud ő hozzá szokni -már a társasághoz… - -– Nohát, nekivaló társasághoz hozzá tudna szokni. Hozza csak el szépen. - -– Ez nagyon finom társaság neki. - -Az asszony még mindig harcolt. - -– Majd beletanul, – mondta, azt éreztetve, hogy a Miklós anyja alatta -van. – Arra való az élet, hogy az ember tanuljon… - -– Isten őrizzen, – mondta Miklós. - -Az asszony ránézett, nagyon komoly lett. - -– Ugy, – mondta igen alázatosan – maguknak derogál!… a társaság… - -Miklós most már nagyon szégyelte magát a parasztságáért s igen örült, -hogy az asszony valóban finom volt, nem nézett rá, lassan varrogatott. - -Sokáig ültek kinos csöndben. - -– Jön az uram, – szólalt meg egyszer a papné. - -Miklós iszonyu ideges lett és rémült. Felállott. - -A kis bricska behajtott az udvarra, a pap a hátsó ülésen ült s a lovakat -egy mezitlábas gyerek hajtotta. Olyan uras, gazdag ember volt a vastag -ember ott a kocsin. Miklós gonoszul nézett rá: kétezer pengőt keresett -neked Margit, mondta magában, róla leapadt a ruha, hogy te hizzál és -kucsirozz. - -– Á, szervusz humillimusz, – kiáltott Miklósra az öreg ur a kocsiból. – -No, mi ujság? - -– Csak egy pillanatra zavarlak kérlek alázattal… – motyogta Miklós. - -– Van időm, kedvem, minden: szép a vetés. Hát a tied milyen? - -Miklós fellélekzett. - -– Erről akarok beszélni épen, – mondta s előre ment, föl a tornácra. Ott -leültek a viaszos vászonnal bevont asztal mellett! - -– Na hát mi az? – kérdezte a pap s a lány után kiáltott. Hozd csak azt a -zöld üveget a pincelépcsőről. - -Miklós komoran nézett maga elé. - -– Holnapra presbiteri gyülést hivattam össze s kötelességemnek -tartottalak megkérdezni nagybecsü véleményed felől, – mondta s a -beszéde, érezte, hogy makogáshoz hasonlit. - -– Halljuk. Állok rendelkezésedre, – szólt a pap s kopasz fejét előre -hajtotta figyelmesen. Elevenen s tisztán nézett a fiatal emberre. - -– Elődöm azt a hibát követte el, hogy a lelkészi fizetés természetbeli -részét pénzváltságra átengedte az egyháznak. A váltság azonban az én -véleményem szerint olyan alacsonyan van megállapitva, hogy lehetetlen -mellette megélni. Azonkivül az egyházi földeket bérbe adta több -esztendőre s most én ki vagyok téve annak, hogy teljesen a kongruára -szorulok, ami az egyházamban igazán a minimumnál is kevesebb, évi -kétszáznyolcvan korona. - -– No és most mit akarsz tenni? - -Miklós most nézett rá először a kövér vastag, vörös arcra. - -– A holnapi presbiteri gyülésen mindezt előadom, a presbiterek -belátására… – itt a nagy pap valami sziszegő hangot adott – és jólelkére -apellálom az ügyet s arra fogom őket kérni, hogy állitsák helyre a régi -állapotot. - -A szolgáló felhozta a zöld üveget, amelyik félig volt borral. Poharakat -tett elébük s egy fél szódavizes palackot. A pap nagy gonddal töltött, -„tetszik szóda“ mondta s mindkét poharat szinig pezsegtette. Akkor -koccintott, Miklós az egész bort megitta, nem akart ugyan inni, de az -inyének jól esett a hideg savanyu ital. - -– Nahát kedves barátom, azt nem is kell mondanom, hogy a legnagyobb -szamárság, amit tenni akarsz. Remélem, azt magad is tudod. Tanuld meg, -hogy a paraszt, az nem ember, nem is állat, hanem gyerek… Ha te azt -mondod a parasztnak, hogy a belátásukra s jóságukra bizod magad, akkor -az a legkönyörtelenebbül kitekeri a nyakad, mint egy varjufiókáét. A -paraszt: gyerek. Annak imponálni kell tudni. Ha az azt látja, hogy a -papja még nála is gyerekebb!… Édes fiam, hol vársz te belátást a -paraszttól? És mért vársz?… Neked jogaid vannak, neked igényed van, -neked igazságod van: hol kell akkor neked kunyorálni s szarvat adni a -parasztjaidnak?… Az utódot az előd szerződése nem kötelezi!… Az az első -paragrafus minden hivatalban. A miniszterelnököknél épenugy, mint a -kondásoknál. Mi közöd neked ahhoz, hogy az a szamár Makk Feri elitta az -eszét s eladta a családja kenyerét egy spriccerért. Hol az a szerződés, -amit ő kötött? Jóváhagyta az egyház? igen? hát az egyházmegye? Az is -jóváhagyta? akkor az egyházkerület! Ha az is jóváhagyta: akkor a zsinat! -Az fogja megváltoztatni!… Mivel pedig Makk Feri a bitang, még az -egyházzal se hagyatta jóvá jegyzőkönyvileg a dolgot: tehát menjenek Makk -Ferihez!… Hát mit fizetnek a földedért árendát? - -– Hat koronát. - -– Hat koronát egy holdért? - -– Igen. - -– Hallatlan!… Nahát ez hallatlan!… Fölháboritó, hat koronát egy holdért. -Hatszor négy az huszonnégy: kétszáznegyven koronát kapsz negyven -holdért! - -– Igen. - -– És tudod, hogy ők mennyit keresnek belőle?… - -Miklós összehuzta a szemöldökét! - -– Azzal én nem törődöm, – morogta. - -– Mit nem törődöl!… Add ide nekem a földjeidet, tiz koronát adok érte. -Ugyis itt van a határunkon. Na. Előre kifizetem neked két esztendőre tiz -koronájával a bért. Nyolcszáz koronát, ebben a percben. Akarod? - -Miklós lesütötte a szemét. - -– Már be van jelentve a holnapi gyülésre és… - -– Kkuttyaházi, kacagott fel a vastag pap, – van neked eszed, magadhoz -való, nem kell téged félteni, csak ugy teszel, mintha kettőig se tudnál -számolni. No nem baj, hát nem baj. Ugy is kell. Zsivány. A parasztoktól -hagyod magad megnyuzatni hehehe, kétszáznegyven korona egy esztendőre s -ki fizeti az adót? - -– Nem tudom. - -– Persze, hogy te! Még azt is te! No hát csak nézz holnap a szemük közé… -Oszt ha ugy kerülne, énrám mindig számithatsz. - -– Köszönöm szépen, – mondta Miklós dünnyögve s felállott. - -– No, hova mégy? - -– Ki kell mennem a kiserdőre, – mondta, – várnak a lányok. - -– Nohát akkor csak eredj, ez az egy ok van, amivel nem lehet vitatkozni. -Fiatal ember mulasson. Házas ember meg dógozzon. Gyüjtsön pénzt. A -gyerekeinek, a családjának. Mert sokba kerül ám a család eltartása. - -Miklós egyenesen állott, nem mosolygott, nem hajlongott. Komoly volt és -egyenes, mint mikor végre kemény partra jut az ember. Az a szó, hogy az -öreg pap üzletet akart vele kötni, nagyon megkeményitette. Maga sem -vette észre, de egészen más ember volt, mint aki bejött az imént a -kapun. - -A papnéhoz is nyugodtan ment be a lugasba, kezet csókolt s nem érezte -magát zavarban. Felülről nézett le rájuk. Ugy érezte, a pap most rossz -üzletbe akarta belecsalni. Bizonyára husz korona is kevés egy hold -földért. - -– Tisztelem az édes anyját, – mondta a papné s Miklós meghajlott. - -Most nem volt szüksége, hogy efféle semmiségekre gondoljon. Azt szerette -volna tudni, mennyi egy hold földnek az ára. Amint kiment a kapun s az -erdő felé indult, olyan nyugodt s komoly volt, mintha végre megtalálta -volna a dolgát. - -– Mondja csak barátom, – szólitott meg egy parasztot a falun kivül, aki -tarisznyával a vállán előtte baktatott s akit hosszu lábaival -egy-kettőre utólért, – mér ilyen apró ez a rozs? - -Az ember megállott, komolyan s nyugodtan nézett a vetésre. - -– Özvegyasszony földje, – mondta. - -– Az özvegy papnéé? – kérdezte Miklós. - -– Nem, van itt egy asszony, bizonyos Bakicsné, asztalos vót az ura. Azé. -Hát e csak ugy dógozódik. - -– Bérbe van? - -– Nincsen a bérbe. Ugy szántatja, pénzért, elvetteti a magot. Le is -aratják neki. - -– Szivességből? rokonok? - -– Nincs annak itten rokonja, inkább pénzér. De hát nincsen marhája, -nincs trágya, hát a főd sovány. - -– Mért nem adja bérbe? - -– Bérbe? Nem érdemes bérbe adni. Azért az öt-hat forintér; Igy van -legalább rajta két három mázsa gabonája, elég neki kenyérre valónak. - -Miklós visszanézett az elhagyott földre, még megismerte arról, hogy azon -volt a legalacsonyabb vetés. Öt-hat forint egy hold föld, gondolta -lehűlve, hát az öreg olyan tisztességes lett volna vele szemben? - -– Hát mennyi földje van annak az asszonynak, – kérdezte. - -– Nincsen nekie több, csak ez. - -– Ez egy hold? - -– Dehogy is, nincsen a félhold se. Olyan jó vékás lehet. Mer azt tartom -én is, hogy több egy vékásnál. - -– Hát hány vékás egy hold. - -– Kishold vagy nagyhold? Aszerint. Mer a kishold, a három vékás, a nagy -meg négy. - -– A katasztrális hold, – mondta Miklós. - -– Az igen. - -– Hát mondja, lehet maguknál földet bérelni? Nagyobb birtokot? -Husz-harminc holdat. - -– A papunk béreli a Sándorfi-fődeket, az nyolcvan hold. - -– És mennyit fizet érte. - -– Tizenkét koronát. - -– Tizenkét koronát?! Ez a rendes ára, igy bérben, a földnek? - -– Egen, olyanformán. Az ugyvan, hogy egy káposztásér is tiz koronát -adnak, pedig az csak félvékás, egy ilyen kis szántóért is tiz koronát, -az meg egy vékás és egy holdért is tiz koronát, ki hogy tudja megkapni. - -– Hát a nagytiszteletü ur, jó gazda, – mondta Miklós egy kis -ravaszsággal, hogy valami rosszmáju beszédet ugrasson ki a parasztból. - -– Ezt meg kell hagyni neki. Érti. - -– Beletanult. - -– Igen. - -– Rengeteg, amennyi marhája van. - -– A van neki. Elég sok van. - -Miklós csodálkozott, hogy nem mond semmit. - -– Maga hova megy? - -– Én most bemegyek a városba. - -– Mér, vásárra? - -– Nem, hanem az ügyvédhe megyek. - -– Mér? - -– Hát azér, kérem, mert teccik tudni perbe vagyok a sógorommal. Mer a -feleségemnek meghalt az apja, osztán a fiu testvérei kiturták a -vagyonbul. Azt mondták, hogy ő ki lett fizetve pénzzel, pedig csak -háromszáz pengőt kapott, a vagyon pedig megér legalább tizennyolcezer -koronát. Hát már mostan a fiuk közül István nevü örökölte azt a házat, -ahol a szüleivel lakott, Péter nevü az alvégen a kisebb házukat, János -nevü egy nagy birtokot a vizparton, Gábor meg az erdőt. A darab fődeket -is elosztották maguk közt. Az én feleségemnek meg semmit sem akarnak -adni: hogy nyugodjak én abba bele, hogy háromszáz forinttal ki legyen -fizetve a feleségem. Csak annyi jussa van ott neki, mint a fiuknak. De -azok olyan hamisak, hogy az apjukkal a halálos ágyán szerződést -csináltak, hogy megveszik tőle a födeket. A meg magával jótehetetlen -volt, a jegyző ott vót, aláirta. De a telekkönyvbe még nincsen ám -széjjel irva, egy darabba van az egész s rajta van az öt gyerek neve. Ük -meg nem tudják átiratni, csak ha a feleségem is beleegyezését adja az -átiráshoz. Hát én kértem négyezerhatszáz koronát, fizessen mindenik -testvérer ezer-ezer koronát, akkor én megelégszek. De azok hallani se -akarnak róla. Hát most megyek ügyvédhez. Egyék meg az ügyvédek. Én mán -azt se bánom. - -Miklós kiváncsian hallgatta a csöndes, lassu beszédet, amelyben -fojtottan ott volt valami mély és engesztelhetetlen indulat. Most kezdte -megérteni az ilyen emberi dolgokat. Ő sem adná Dékánynak a földjét, még -akkor se, ha csak hat koronát kap mindenkor érte. Egyék meg a parasztok -inkább, de Dékánynak nem adja. - -Már itt voltak a kiserdőnél. A paraszt egyre csak beszélt, halkan és -bizalmasan s Miklós valahogy még azon sem csodálkozott, hogy ennyire -őszinte a legtitkosabb dolgában. - -– Adott nekem valaki egy jó tanácsot, – mondta a paraszt. – Okos ember, -itt lakik a faluba, paraszt ember de sok esze van. Azt mondta, hogy -nézze: Vegyen fel rá kölcsönt, terhelje meg a birtokot egy ötödrész -erejéig, megteheti, a felesége, mer az ő nevén van. Vegyen fel rá ötezer -koronát. - -A paraszt mosolyogva nézett a Miklós szemébe, kicsit hunyoritott, -tetszett neki az idea. - -– Most csak egy jó ügyvédre volna szükség, aki ezt hamar megcsinálja -nekem. - -Miklós nagyon okosnak, ravasznak és végrehajthatónak találta magában az -ideát s jóakarattal a paraszt iránt, a városra gondolt s az ügyvédek -közt eszébe jutott a kis fekete zsidó ember, aki nagy orrával, amely -szinte a száját is takarja, vastag hangjával, fekete bakompártjával -kissé groteszk alak, de tudja Isten mért, őhozzá mindig nagyon huzódott -kedves és figyelmes volt s becsületes jó szemekkel diskurált el perjogi -témákról: valahogy a tudós hajlamu emberek rokonszenve nyilt meg köztük. - -– Én tudnék magának ajánlani egyet, ha az elfogadja az ilyen ügyet, – -mondta. - -A paraszt egyszerre maga elé nézett. Hüvös lett és tartózkodó. - -– Nagyon derék ember, igen becsületes ember. - -A paraszt nem szólott semmit, csak haladt előre. Miklós megérezte, hogy -ez gyanakszik. - -– No, isten áldja – mondta, – mert le kellett térnie az erdő felé. - -– Isten áldja, – szólt a paraszt s alig billentett egy ujjat a kalapja -felé, oda se nézett rá, tovább haladt. - -Miklós kissé meglepetve érezte az elszakadást. Pár lépés után megállott -a fübe taposott ösvényen s utánanézett a zömök, tarisznyás embernek. - -– Persze, értem s igaza van a vén gazembernek: a paraszt – gyerek! Ez -most azt hiszi: valahol meg akarom röviditeni… Mint a gyerek, a jó -testvérnek, az ég alatt, kipanaszkodta magát s abban a percben, mikor -ugy kerül szembe, hogy nem tudja, nem harapnak-e a vajas kenyeréből: -nincs tovább testvér, összehuzza magát s óvakodva elmegy. Fél, hogy én -véletlen beleláttam s még pénzt keressek rajta… - -Kissé mosolyogva, kissé bólogatva, kissé fájva nézett utána. Fájt neki, -hogy nem viszonozta őszinte bizalmas rágondolását hasonló bizalommal és -szeretettel. De mért viszonozta volna? Hát azt kellett tapasztalni a -parasztoknak az urak részéről, hogy azok mindig s minden percben csak az -ő javukon törik a fejüket?… - -Egyáltalán ki töri a fejét a más javán?… Ő nem volt ugyanilyen paraszt a -paptársával szemben abban a pillanatban, mikor az üzleti ajánlatot tett -neki?… Pedig nem is valószinütlen, hogy az ajánlat tisztességes volt. - -Mikor az erdőn meglátta a lányokat, a szivébe nyilallott: a Margit ügyét -elárulta! - -Szót sem szólott róla. - -Hirtelen összehuzta a szemét. Margitnak nem is szabad ügyeinek lenni s -nem szabad, hogy ő itt is, ott is veszithessen valamit az életen, az -üzleten. Margitnak egy drága üvegházi növénynek kell lennie, akinek -minden szükségéről gondoskodni kell… - -Azzal az önérzettel és nyugalommal ment be a társaság közé, hogy igenis, -most már ő képes is rá: mer vállalkozni arra, hogy ezt a finom, ezt a -drága üvegházat megépitse az életben az ő szive édes párjának. - -A lányok az alkonyodó estén a fák közt szaladgáltak, fogdosót játszottak -a fiukkal. Vidám kacagással volt tele az erdő. - -– Miklós, Miklós, Miklóskám! – hallotta a Benedikty Jolán hangját s nem -akart hinni a fülének. Jolán egyik fánál állott, Margit a másiknál, -Margit nem vette még észre, hogy itt van, de Jolán már régen -megpillantotta. Margit most Jolánhoz szaladt s a szájára tapasztotta a -kezét s a nagy lány kacagására, ami emlékeztetett a magános erdők -gerlekacagásaira, a nyakába ugrott és a két lányka ölelkezésben -himbálózva, tudja isten mit suttogott. - -Ő egy fa mögül kilépett csaknem melléjük. - -– Meghallotta! Margit, nahát ezt meghallotta! Ezt csak meghallotta – -kiabált végtelen nevetéssel Jolán s ugy kitört belőle az ideges kacagás, -alig birt utána szaladni barátnőjének. - -Miklós bután bámult utánuk, nem, ő nem volt ilyen könnyed és futkosó, -csak nézett s nem értett semmit, nem hallott semmit, egyre csak nevetett -s mutatta a fogait s jószág volt, ahogy magát eltitulálta, tulok itt a -kislányok vigsága közt. - -– Nem hallottam semmit – mondta kétszer-háromszor Jolán felé, – igazán -semmit se, komolyan semmit se hallottam. - -– Tapirfülü – mutatott neki orrot a szép lány. - -De Miklós, ha nem hallott, már látott, a Margit hamvas piros arcáról, -amely ki volt gyulva s amelyet egyre zavarodottabban takart s forditott -el tőle, amellyel szinte menekült előle, ki kellett találnia, miről -lehetett szó az idilli pillanatban. Remegett a szive, most végre boldog -volt, de kielégületlen és mohó: mit nem adott volna érte, ha hallotta -volna azt, amit csakugyan meg kellett volna hallania. - -Ezen a délutánon egyszer végre teljesen vége volt annak a terhes -tartózkodásnak, amely mindig ott volt valamiképen közte és Margit -között. Annyira zavartalan, boldog volt a hangulat a kis erdőn: Miklós -tudta miért: ma először érezte magát fenn. Ugy tünt fel előtte, mintha -valami varázslat utján váratlanul megtanult volna szabadon uszni. - -Fent lebegett az élet hullámain s könnyedén szelte a habokat. Ma nem -félt többé a becstelen és gaz és rabló emberektől, kissé cinikusan ugy -sejtette, hogy ő még gazabb, még becstelenebb s még rablóbb lesz. -Annyira mindenesetre, hogy ezt a drága, ezt a reszketően édes drágaságot -magasan és tisztán és tündéri érintetlenségben emelhesse ki az ég felé a -szennyes áradat fölött. - - -IV. - -Nagy léptekkel járkált a szobájában, a predikációján gondolkozott. Annyi -dolga, terve, tünődése volt tegnap óta, hogy most a predikációra volt a -legkevesebb gondolata. Eddig ez volt legfőbb munkája. Egész héten a -vasárnapi beszéden gondolkozott. Abba öntötte ki magát, abba fojtotta -minden keservét, abba adta ki egész erejét, amely az élet gátjától -leszoritva sehol másutt ki nem buggyanhatott belőle. Nagyon meg is -tanult beszélni az utóbbi időben s amennyire elszokott attól, hogy -társaságban s emberek között közvetetlen és csevegő és pláne -szórakoztató legyen, amint a szószékre lépett, megtalálta a maga -formáját: itt az egyházi beszéd megkötött formájában az ő lenyügözött -lelki élete szabadon törhetett ki. Már ő érezte az eljövendő szónokot -magában, csak még mindig nem volt készen. Még mindig nem találta meg a -maga tiszta stilusát, nagyon uralkodott rajta az abszolut szinek -debreceni stilusa s félt belőle kibontakozni, mert a profánság lebeg -minden nyers hang felett. De már régen tul volt azon, hogy az árvák -gyámolának, özvegyek vigasztalójának, a könnyek letörlőjének, a -szegények pártfogójának nevezze magát, hogy üres életprogrammokat dobjon -a levegőbe, átgondolás nélkül fráziszuhatagban. Egy év alatt minden -vasárnap beszélni: száz-százötven beszédet mondani egy esztendőben: -egész korszakok voltak már is. Mint ásatag multra gondolt vissza arra az -időre, mikor még tiszta régi taposásu témákon tépelődött, mikor még a -beszédnek a formája maga nagy gyötrelmet adott neki. Ma már nagyon -megtisztult a beszédfantáziája, könnyen uralkodott a témán s egyre -rejtettebben és egyre müvésziebb titokzatossággal oldódott fel elméleti -fejtegetésében, egyéni élményeinek nyers anyaga. - -Ma nem tudott sokat gondolkozni, tulságosan is kiélte magát az utolsó -huszonnégy órában, valahogy nem érezte szükségét, mint máskor, hogy a -szószéken csapolja le lelke feszültségének fölös részét. - -Szórakozottan állott a nyitott ablaknál s bent idegesen kapkodta -szavakba a gondolatait, hogy fogja a délutáni presbiteri gyülésen -kivinni az akaratát. - -Egy amolyan tanyai öreg ember jött be a kapun. Amint meglátta a papot, -nagyot köszönt s alázatoskodva jött közelebb. Miklós alig fogadta, -inkább csak egy szemintéssel, nagyon magasan volt most az emberek feje -fölött, az egyházi beszéd kiforrásának bizonyos kis láza emelte föl s -üzleti terve tartotta fenn, azon a határozatlan magasságon, ahonnan -észre sem vette a pillanatokra szemébe tolakodó kis jelenségeket. - -– Szerencsés jóreggelt kivánok tiszteletes urnak, – köszönt tulzóan -alázatosan a tarisznyás ember s ott mindjárt hozzá fogott a tornácról, -kunyorálni egy bizonyos egyházi bizonyitvány miatt. Nagy mesét mondott -el a feleségéről, gyerekeiről, a hosszu utról amit meg tett s ami még -előtte van, hajnali egy órakor indult s ma még vissza kell mennie egy -igen távoli tanyára s aziránt esedezik, ha azt a kis irást rögtön -megkaphatná, hogy ne kelljen a nagyidőt elfecsérelni. - -Miklós szórakozottan nézett rá, hallotta is nem is, más gondolattal volt -tele. - -– Mikor született? – kérdezte, – év nap… - -Az ember megmondta. - -Elővette a nagy anyakönyvet s pár perc alatt megirta az egész kis -bizonyitványt. - -Az ember a kezébe vette a papirt, forgatta, nézte, nagy szemeket -meresztett. - -– Mi a fizettség? – kérdezte aztán. - -– Egy forint nyolcvan krajcár, – mondta Miklós. - -Az ember éktelen soká kaparászott a tarisznyájába, ötször annyi időbe -került, mint a bizonyitvány megirása, mig előguberálta a pénzt s -leolvasta az ablakpárkányra. - -Mikor letette s a papirt berakta a tarisznyába, igy szólt: - -– No, hajja az ur, most má kifizettem, de mömmondom: hogy én ezér az -irásért nyóc óra hosszát gyalogoltam ide, nyócat megyek vissza, osztán -egy forint nyócvan krajcárért öt napot dógozok én, ugy hogy a verejték -csak ugy szakad rullam, mig a kapával vágom a fődet. Az ur meg itt áll -az ablakba, osztán civaroz, osztán lefirkant két sort, osztán -mögfizetteti magát istenesen. Tuggya! - -Miklós még mindig szórakozottan nézte az ember borostás vad képét, a -vedlett császárszakállát, amit öreg königréces katonák szoktak viselni a -tanyákon, toldott vastag bajszát s aztán felrebbenve maznaságából, amit -a rá váró benső izgalmak okoztak, hirtelen igy szólt: - -– Adja csak azt az ivet, még a pecsétje nincs rendben. - -Az ember gyanutlan odaadta. - -Ő pedig fogta és ketté hasitotta. - -Az ember nagy szemet meresztett. - -– Hallja, – szólt keményen neki, – most vasárnap délelőtt van, nekem -most a maga számára egy perc időm sincs. Nem adok bizonyitványt. Menjen -be, ott vannak a könyvek, csinálja meg magának. Nézze meg az ember. Igy -lenézi maga az én tudományomat. Ha megcsinálja, nem kell fizetnie -semmit. Én fizetek magának tiz pengőt. - -Ezzel bezárta az ablakot s otthagyta az embert. - -Az leforrázva állott ott sokáig, hümgetett, hogy ejnye ez kuruc egy pap, -aztán elbusulta magát, elment az udvar hátuljába s leült egy tuskóra. -Bunak eresztett fejjel s mind csak azon tünődött, milyen nagy szamár -volt ő, hogy kimondta az igazat, most már mehetne visszafelé, igy meg az -isten tudja meddig kell itt tüsténkednie, mig megjuhászitja ezt a bolond -papot. - -Miklósban azonban nagyon jó érzések cikáztak. Nem félt ő már az -emberektől: megálljatok, mondta magában, ha ti tudtok ugatni, én majd -harapni is fogok. - -Megkondult a harangszó s nemsokára jött a kurátor a perselyekért. Az -egyház ládája ott állott az irószobában az ablak alatt s az egyik kulcs -a kurátornál volt, a másik a pap fiókjában. - -Miklós háttal állott az ajtónak, az utcai ablaknál, mikor bejött a -kurátor, vissza sem nézett, tudta, hogy ő jön, látta az ablakon át. - -A kurátor várta a kulcsot. Jóreggelére semmi választ nem kapott, s ott -kellett maradnia, várni, mig a pap meg mozdul. Egy darabig csak türte, -aztán elkezdett fészkelődni! Derogált neki, hogy kérje a kulcsot, tudja -a pap, hogy szükség van rá. Kinosan sokáig tartott ez a csönd. A paraszt -mozdulatlanul állott, ugy gondolta, a pap a prédikációra készül, -látszott is a tartásán, hogy nagyon el van merülve. - -De megszólalt. - -– Tiszteletes uram, a kulcsot. - -Miklós megfordult s keményen nézett rá. - -– Magában legalább lehetne annyi emberség – szólott rá olyan keményen, -ahogy még soha, – mért zavar ki a gondolataimból… Itt a kulcs. - -Mikor a kurátor kinyitotta az üres ládát s kivette az ólomtányért, meg a -két faperselyt, amit a templom ajtaiban neki kellett elhelyeznie s -visszaadta a kulcsot, igy szólt, de igen hosszu belső tünődés után. - -– Hát engedelmet, tiszteletes ur, nem gondótam, hogy… - -Miklós ránézett. - -– Megájjon csak. Magának meg akarom mondani előre, hogy aztán ne legyen -meglepve, miért hivtam össze ma délutánra a presbiteri gyülést. -Megmondom kereken, vegye tudomásul: A fődbérletet ősztől fogva ezennel -felmondom s a presbiteriumnak lesz a kötelessége, hogy jegyzőkönyvbe -vegye, hogy énnekem ezért az egész esztendőért még kártérités is jár. - -A kurátor felemelte a fejét s szinte fává lett. - -– Senkire sem kötelező, – folytatta Miklós paposan s nagy hanggal – -hivatali elődjének szerződése, hacsak azt az összes felettes hatóságok -nem szentesitik. Én pedig átnéztem az egyházi jegyzőkönyveket, itt -semminemü nyoma nincsen annak, hogy a papi földek tényleg, öt -esztendőre, bérbe lettek adva, s hogy ehhez a bérbeadáshoz hozzájárult -első fokon az egyházközség, másodfokon az egyházmegye, harmadfokon az -egyházkerület. - -– Majd még a császárhoz megyünk, hogy ő is irja oda a nevit, – mondta a -kurátor. - -Miklós gorombán villogó szemmel nézett rá. - -– Ezt megmondhatja majd a gyülésen, most pedig hagyjon magamra, mert -készülnöm kell a prédikációra. - -Az ember, csak ne lett volna olyan hirtelen zavarban, hogy hogy is áll a -dolog, majd mondott volna valamit. De igy mégis azt hitte szüksége van a -pap jóakaratára, szóval nem mert kihivó lenni. Komor képpel, sötét -nézéssel elkotródott a meg-megcsördülő perselyekkel. - -Miklós hosszu léptekkel mérte végig, végig a szobát. Erős láza volt, ugy -érezte, mintha most kihivta volna harcra maga ellen a világot, csak azon -csodálkozott, hogy ma már kétszer győzött. Eddig sejtelme sem volt róla, -mekkora hatalom van a kezében. A szive hizott, valami kevélység -dagasztotta, hiszen minden jól megy, csak bátorság. - -– Olyan sokáig járt-kelt a szobájában, folyton a fellépése hatásán -mulatva, hogy egyszer csak ijedten nyitott be az édes anyja. - -– Fiam, elhuzták a harmadikat is. - -Miklós először megijedt, hogy elkésik a templomból s a gyülekezet vár, -aztán igy szólt. - -– Hadd várjanak. Tanulják meg, hogy nekik várniok kell. - -Az anyja bámulva nézett rá, a fia arcán egy uj kifejezés jelent meg, -amit még eddig nem ismert rajta: az a magával, hatalmával eltelt gőg, -ami mindenkinek ott van az arcán, aki tudja magáról, hogy másoknak a -sorsát a kezében tartja. S az anyja maga ugy nézett a fiára, ahogy csak -anyák, türő, elnyomott öreg anyák tudják tisztelni fiokat, a hatalmasat. - -A prédikáció ugy elment, mintha kukoricát darálnak, egy darabig szól, -szól a forgó kő, aztán megáll s kész a liszt. Miklós még soha ennyi -kevés gonddal nem beszélt. Valahogy ugy utólag vette észre, hogy ma -mondta az első beszédet, amelyen kellett, hogy a hallgatóság -szunnyadjon, mert hiszen az ő lelke is szunnyadt beszéd közben. - -Mikor bent volt ujra a dolgozószobájában, s letette a palástot, nagyon -furcsán érezte magát. Éhes volt. Rossz volt a gyomra már a tél óta s ma -éhes volt, ma olyan könnyü ember volt, mintha kicserélték volna. Könnyü -fajsulyu ember. Első s legfontosabb vágya az volt, hogy jó ebédet -kapjon. - -Mikor a kurátor jött, leült a diványra, keresztbe vetette a lábát s -kalandozó szemekkel nézte, hogy rakosgatja el a pár krajcárral gazdagabb -perselyeket a fanyar, kedvetlen ember. - -– Mi lesz avval a gyüjtőivvel tiszteletes ur? – kérdezte aztán a -kurátor. - -– Két gyerekkel küldje el, házról-házra. De mondja meg, hogy ez fontos -dolog, hogy mindenkinek kötelessége adakozni rá. Valami értelmes -gyereket válasszon ki. - -Lelkészárvák számára alapitandó intézet céljára szólt a gyüjtőiv s a -templomban hirdette ki. - -A kurátor szórakozottan nézte az ivet. A kezében tartotta, Miklós -mulatott rajta, tudta, hogy ennek most valami fő a fejében. - -– Nézze tiszteletes ur, – mondta a kurátor, – hát a tiszteletes ur, -eccóval kevesli az árendát. - -A pap nem szólt, csak nézte az embert. - -– Pedig az nagyon becsületesen meg van fizetve, – mondta ez, mintha -erőszakkal tépné ki magából a szót. – Három forint. Ez a fődbér nálunk. -Három forint az ára. Annak ugy meg van az ára, mint a zsemlyének. - -Nagyon meresztette a szemét, Miklós még mindig nem szólt. Nyugodtan -nézett rá, nem akart szólani, már rájött, hogy az a legokosabb, ha ő nem -beszél. - -– Hát lehet, hogy vóna aki többet ad. De az kiuzsorázza a fődet. Mert én -azt komendálom, inkább adja tiszteletes ur a fődet becsületes, -tisztességes embernek, jógazdának, aki szeret jól szántani, nem sajnálja -a trágyát, mer az a fő… Én felőlem ráigérhetnek, énnekem szerződésem -van, irásom, én nekem a nem sokat ityeg-fityeg, akárki akármit igér rá. - -Elhallgatott mámoros szemmel, mintha részeg volna. - -– Hét koronát igérnek? nyóc koronát? mán ezér a tiszteletes ur el akarja -venni? Nem ugy megy az tiszteletes uram. Nem azér csinál az ember -egyességet, öt esztendőre. Mennyi befektetés kell oda… Fizessék akkor -vissza nekem… Amit én befektettem… Még ha kilenc koronát adnak is a -tiszteletes urnak… De hun van az én sok fáradságom, töredelmem, hogy -megszakitottam magamat abba a kegyetlen fődekbe… Ekém szakadt, boronám -törött, hogy megdógoztam én aztat a fődeket: most jön nekem valaki, hogy -az én kezemből kiüsse? Tudhatja azt akárki, ha semmit nem ért is a -gazdaságho, hogy nem lehet egy fődön az árendát bevenni se egy, se két -esztendő alatt, mer eccer aszály van, másszor árviz van, most az egerek -nagyon gyünnek, aután meg a jégverés, nem ugy megy a tiszteletes uram, -mint a predikálás, mert a tiszteletes ur minden esztendőben beprédikálja -a rendes fizetését, azt nem veri el a jég… De a szegény szántóvető -ember, annak a legaljasabb, mer annak kell verekedni, kinlódni az egész -teremtett világgal!… - -S hogy a pap még mindig egy szót se szólt, ujra elkezdte. - -– Én a jussomat nem hagyom. Én azt hittem, ha pappal szerződök, mintha -az istennel szerződnék: annak foga van. Azt hittem annak nagy foga van, -annak a szerződésnek. És én nem hagyom magamat kiforgatni tiszteletes -ur. Nem. Én nem. Nem az az ember vagyok. - -Miklós felállott, szárazon mondta, hidegen, indulat nélkül. Mért jöjjön -indulatba, ha ilyen jól megy. - -– No jól van kurátor ur, hát majd ezt mind adja elő a gyülésen. - -A paraszt megindult, ujra megállt. - -– Nézze tiszteletes ur. Én magának mindig jóakarója voltam. Azt -meggondolhatja mindenki ebbe a faluba. Hogy én mit tettem magáér. Maga -aztat nem is tuggya, de nem is fogja megtudni. Hát amit más ad, én is -megadom. Nyóc korona?… - -Miklós elmosolyodott. A győzelmes gyerek leplezett széles nevetése tört -ki az arcán. - -A kurátor annál jobban elködlött szemmel mondta. - -– Kilenc korona? - -– Nézze barátom, – mondta Miklós fontoskodva, mert annyira örült, hogy -csak azzal tudta leplezni a jóérzését, hogy végre ő is nagyképet vágott -életében először s fontoskodva hangsulyozta a szókat, – nézze kurátor -uram: én addig semmit sem szólok s nem teszek, mig a szerződés meg -nincsen semmisitve. Akkor nem bánom, ha öt korona is egy hold földnek az -ára, vagy három korona: én rendelkezem a magam birtokával. Ugy adom, -ahogy nekem tetszik. - -A kurátor véreres szemmel, mint az üzött vad, nézett a szemébe. - -– Tiszteletes uram: mondok magának valamit. Én az az ember vagyok, hogy -én magamat megcsufolni nem hagyom. Én, ha beledöglök is, de én rajtam -nem nevetnek az emberek. Tessék letenni erről az egész komédiáról: -megadom a tiz koronát, kvitt a tapló… - -Miklós mosolygott s igyekezett ezt a mosolyt eltüntetni, ami nagyon -furcsán állt neki. - -– Semmit, a gyülés előtt semmit sem mondhatok. - -A kurátor ujra kezdte: - -– Én tudom, hogy maga én rám haragszik. Haragszik én rám a tiszteletes -ur, bárha pedig csalódik. Mer én tisztaszivü ember vótam mindig, -tiszteletes uram, ami a szivemen, az a számon… Azt is tudom, ki biztatta -fel ellenem a tiszteletes urat, de ismerni kell az embereket, -tiszteletes ur. Amit én mondok, a nem szélfuvás: ugy-e, Debrecenbe is -megmondtam… Na lássa!… Mer azér mondom, tiszteletes ur… Mit tartozik ez -a presbiteriumra… Magáé az a föd… azt csinál vele, amit akar… mit kell -ezt a presbitereknek az orrára kötni… Tiszteletes ur: én magának most -nagy szót mondok. Irjunk egy uj szerződést: én magának megfizetem a -dufláját… annak, amit most fizetek… maga meg arra kötelezi magát, hogy -mig itt pap lesz, addig a főd az én kezembe van. - -Miklós elnevette magát. - -– Hátha nyolcvankét éves koromig leszek itt. - -– Maga?… Nem lesz itt maga sokáig, tiszteletes ur!… Nem született maga -falusi papnak. Városi papnak született maga, tiszteletes uram!… Na, egy -esztendőre előre kifizetem azt a kétszáznegyven pengő forintot, ha maga -hónap elmegy is. Gilt?… - -Miklósnak megvillant a szeme. - -– Nézze, kurátor ur: még egy igen fontos pontja van a délutáni -gyülésnek: az elődőm csekély pénzváltságért a természetbeli fizetést -átengedte a községnek… - -A kurátor intett. Jóakarattal figyelmeztetett. - -– Arrul jedzőkönyv van! Az a traktuson vót, tiszteletes uram. - -Miklós higgadt volt. - -– Igen. Most aztán elmegy az egyházkerületre. A püspök elé. - -– Hm. Tiszteletes ur, maga nagyon beletanult a mesterségbe. - -Miklós elnevette magát. - -– No most csak menjen haza, kurátor uram, ebédeljen meg. Én is éhes -vagyok. - -– Azt tudom, hogy a papok mindig éhesek… – mondta a kurátor avval a -vagdalkozó tréfával, ami olyan könnyen áll jókedvében nála. De most -máris megbánta s szeliditve nézett a papra. – Tiszteletes ur, nem akarom -az ebédjét elrontani, de mondanék még valamit… Sok lesz ez a két istória -egy gyülésre… Haggyuk el az egyiket… - -Sokatjelentően nézett a Miklós szemébe. - -– Melyiket, kurátor uram? - -– Hát nézze: ha azt a szerződést nem pengeti többet… akkor én nem bánom, -ha ezt a másikat elő is veszi… - -Miklósban fellobbant a gonosz gondolat: a szavak köpönyegét -felhasználni… Jó, csak legyen meg ez a másik… Majd amazt ősszel -elővesszük… Ravasz ember lett s hogy bele ne lássanak, elforditotta a -szemét… Ez fontosabb, az egyházi adót felemelni nehezebb is, és talán -jövedelmesebb is, mint a földbérletet… - -A kurátor várt. - -– Kezet ad rá? - -Miklós lassan, szó nélkül odaadta a kezét. A parasztmarok jól -megragadta, megszoritotta. Miklós is tudta, az is tudta, hogy most a -falu bőrére megy a vásár. A kurátor a maga hasznáért eladja a falut. A -falu egy papnak kapzsisága miatt elérte azt, hogy az egyházi adó felére -szállott le, most a kurátor kapzsisága miatt elveszti ezt az eredményt. -És ez mért ne tegye?… Az ember mindig szivesebben enged a máséból, mint -a magáéból… - -Mikor a kurátor elment, Miklós elővette a szerződés-levelét, s -hozzáfogott kiszámitani, melyik ér hát neki többet: a község adójának a -régire való visszaállitása, vagy pedig a földbérlet felemelése… Ugy -látta, hogy ez csak kétszáznegyven korona plus, de a másik legalább -hat-hétszázat jelent. - -Kaján és alattomos mosoly jelent meg a szájaszélén, amint eszébe jutott, -hogy mekkorát fog nézni a kurátor, ha egy őszi presbiteri gyülésen -egyszerüen, minden szó nélkül bejelenti, hogy a földbérleti szerződést -is meg akarja semmisiteni… Hogy fog az toporzékolni, orditani, -dühöngeni… Az lesz csak a felfordulás… Már előre drukkolt tőle… Érezte, -hogy erre ő nem lesz elég erős magában… Segitség után nézett. Ki fog -akkor az oldala mellett állani s ki veszi le róla a szószegés terhét… -Előbb a falubeli gazdákra gondolt, a kurátor haragosaira, melyiket -kellene megválasztatni e helyett a télen kurátornak… Aztán hirtelen, -mint egy szerencsés villanás jutott eszébe Arday. - -Hát persze, Arday! Ez a legjobb s az egyetlen alapja a jövőnek… - -Váratlan találékonysággal már tudta is mit kell csinálnia. - -Az iskolaépitésre rendezik a bált. A régi iskola vizenyős telken épült, -náddal fedett alacsony, ősi zsellérház. A feje kihagyásokkal dolgozott. -Ugrált, elfelejtette. - -– Édes kicsi leányom, – mondta s körül-körül futott a szobában; kézzel a -butorokat koppantgatta. - -Hát még ma fölkeresi az öreg urat: „Nagyságos ur, önnek, az ön őseinek -telke volt az a hely, ahol most van az iskola. Ez egy egészségtelen -rossz hely, egész télen, tavaszon viz alatt áll a kert s nyárig pocsolya -és békatanya, a gyerekeknek kész halál… Cserélje el ezt a felső -zsellértelekkel… stb.“ Már táncolt örömében: a falu is szivesebben -megszavazhatja a fizetésemelést, ha ezt az ajándékot hozza… Kéz kezet -mos. Most rögtön jelenti a presbiteri gyülésnek s akkor kész az ürügy, -hogy ma mindjárt vizitelhessen. - -Kicsit fanyarul mosolygott, mintha a békát kellene lenyelnie: hát ő is?… -S épen most, ezután a kijátszás után, ahogy kihagyták az egész báli -előkészületekből?… De aztán igy szólt: - -– Mit? Élnem kell… Magában az ember nem élhet meg, csak embertársai -segitségével… Pap vagyok, nekem minden hivemet egyformán kell -fölkeresnem, akár szegény, akár gazdag… És pláne, most… most… És -titokzatosan vidám boldogsággal suttogta magában: Házasodni akarok… - -Édes és jó érzés hatalmasodott el rajta, boldog és meleg hangulat, láz -és odaadás öntötte el a szivét: Margit, Margit, ezt mind te érted. Érted -szivem, érted dobom el az elveimet, érted alázom meg magam előtt -magamat, érted harcolok, érted szenvedek, érted bünözök… Hogy a te szent -és drága és szüzi lényednek ne kelljen fölszedni az élet szemetét, hogy -téged üvegházba és selyemágyba vigyelek… Édes kis angyalom… drágám… -kedvesem… - - -V. - -Miklós titkos mosollyal nézte a mulatozókat. A kedves nyáréjszakában -vidám volt és megelégült az egész emberiség s az egész Természet. Miklós -azonban ugy érezte, minden ő érette van. Valami jóleső szorongás és -rebegés volt a lelke mélyén, elvesztette a nyugalmát, elvesztette a -keménységét, vig volt és mozgékony s minden pillanatban kész rá, hogy -nevetésben s fütyörészésben törjön ki. - -Lám, hát mégis megtalálta az élet, a megélés kulcsát. - -A szeme folyton Ardayt leste. Ardayt kereste s most Margittal -szegénykével nem foglalkozott tizedrésznyit, mint a hatalmas -képviselővel, aki ebben a percben a jövőnek, a föllendülésnek, a -nyugodt, gazdag életnek a forrása volt a szemében. S már meg is látta, -meg is érezte a benne rejlő kedvességeket, az egyéniségének szilárd és -sziklaszerü erősségét, ugy látta, épiteni lehet erre az emberre… - -De azért ez az utolsó, – mondta magában. – Csak egyszer biztositva -legyek vész és vihar ellen: behuzódom a magam kis fészkébe s csiripelni -fogok, mint a madár. Csak magamnak s csak a családomnak élek s az -emberiségnek, amelyre kell hogy kiáradjon belőlem a nagy jóság s a nagy -szeretet… Csodálatos az Isteni végzés utja, hogy a gonoszokat teszi az -igazak szolgáivá… - -Ardayra ugy gondolt, mint a csalétekre, amelyet bevetett az Élet vizébe -s általa fogja ki a maga Boldogságát. A Pénzt, amire szüksége van ahhoz, -hogy örökre mentve legyen az ő drága szerelmese a nyomoruságok -rabságától… Most már meglesz… Távolról nézte Ardayt, s kimondhatatlan -gyöngédséggel, ráontva minden szeretetét s háláját… - -Mig a párok végtelen körforgatagban suhogtak előtte a tágas, nagy -szellős helyiségben, amit a bál céljára alakitottak át, igazán kedves, -diszes, csupa zöldág s csupa virágfészekké, untalan visszagondolt arra a -nem is oly régi s nem is oly távoli napra, mikor „elvégeztem, hogy -gazember leszek!“ - -Nem volt kellemetlen s nem volt sértő a lelkének ez a cinikus mondás, -inkább humorosnak tünt fel előtte, hogy ő, Matolcsy Miklós a szelid és -jámbor fiu s épen ő, a III. Richárd jelszavát tüzte ki életalapitó -terveinek irányelveül, de neki már az is gazemberségnek tünt fel, hogy -különböző s kissé komplikált módon emberi érdekek szövevényébe kapocsul -állitotta be magát. S lám az emberek hogy megérzik, ha valaki hasznukra -lehet bárhol s bármiben. Mióta igy elszánta magát arra, hogy kölcsönös -viszonylatokkal egyenlit ki nagy differenciákat, azóta nemcsak ő jár -egyenesebben s gondolkodó, mégis derült arccal, hanem az emberek is -nagyobb tisztelettel, több bizalommal és szinte szeretettel néznek rá. - -A kurátorék nem győznek elég ajándékot küldeni az édes anyjának, s ő a -puritán férfiu engedi elfogadni s mosolyog az anyja naiv csodálkozásán: -„mi történt egyszerre ezekkel.“ Mi történt! Hozza őket az érdek s ő -egyáltalán nem érez semmi lelkiismeretfurdalást azért, hogy elfogadja. -Most nem önti ki a kanna tejet a kutyának az ajándékozó szemeláttára: -most inkább evés közben jött étvággyal folyton mérlegeli, egyre -számitja, mennyivel adósai a kurátorék az olcsó földbérletért… s hogyan -és mit lehetne rajtuk még behajtani szép szerével… Már tudatára jött -annak, hogy ő is tud hasznára lenni másoknak s akkor elvárja, hogy -ugyanazok anyagi szivességekkel méltányolják azokat az anyagi hasznokat, -amelyeket ő átenged, vagy átad, vagy megszerez a számukra. - -S Arday!… Mintha kicserélték volna ezt az az embert. Mikor bizonyos -habozásokkal s kételyekkel s lelki zugással legelőször beállitott hozzá: -a nagyur született finomsággal s előkelőséggel és nagy ravaszsággal, -vesébe látó gonoszsággal érezte meg, hogy ma már nem az az ember áll -szemben vele, aki a szállodában egy szerzetes ridegségével birálta felül -az emberi esendő bünös jelenetet, hanem az életnek egy hajótöröttje, aki -partra érve most már okosságra s ügyeskedésre és előre spekulálásra -szánta el magát, szóval egy rendes és közönséges ember, akiből kihullott -a rideg s embertelen fölény, és tele van a haszon vágyával, a nyereség -ábrándos imádásával… Hogy jött azonnal segitségére, hogy megértett -félszóból, dadogásból mindent, hogy ültette le, mekkora szivarokkal -kinálta meg, mily szivesen ajánlotta fel azt a telket az egyház céljaira -s milyen ügyesen háritotta el magától az azonnali s az ellenszolgáltatás -nélküli átadását… Valóságos diplomáciai mestermü volt, ahogy -fokról-fokra behálózta, ahogy jöttek a kis levélkék: „Igen tisztelt -kedves lelkész ur!“ azokkal a kerek s határozott betükkel, amelyekben -lelkinyugalom, az egyenletes akaratu s gondolkodásu ember egyenes vonala -uralkodik (mennyire csodálta ezt a zavartalanul, mindig egyforma, -határozott szép irást, félelmes volt neki, mert ő ahányszor tollat vett -a kezébe, annyiféle volt az irása, amint valamely karakterállapot -magától adódott neki, vagy ujabban mesterségesen állitotta fel magában.) -Azok a szives és kedves előzékenységek: „óh kérem tiszteletes ur, én -vagyok magára rászorulva!“ s az a finom ravaszság, mikor nem egyszerre -az ajándékokkal s igéretekkel végre kijött a lóláb: meg kell hivnia a -musai papnét, garantálnia kell, hogy itt lesz a bálon… Ezért igen, ezért -minden: ezért adja át az egyháznak a földet, ezért ajánlotta fel neki a -városi másodlelkészi állást, ezért viselte magát négy napon keresztül -egészen atyafiságos, egészen baráti viszonyban… Ahá, az emberek kellő -érdekért szivet is tudnak találni magukban azzal szemben is, akit -különben száz mérföldre kell hogy érezzenek maguktól. S ő nem ugy van? - -Hát ő nem szerette meg ezekben a napokban ezt az embert, aki csupa -finomság, figyelem s lekötelező kedvesség vele szemben? nem talált elég -mentséget a számára, nem talált elég értéket a lényében? Nem ismerte fel -a magyar urat egész gazdag felkészültségével, magas szellemével, tiszta -s határozott látásával, azzal a kimondhatatlan sugárzó melegséggel, -amely körülveszi az egész lényét s minden lépésén illatozik s árad -belőle. Nem tudta ő eddig, mi az az ur! Nem tudta micsoda édes érzés a -hatalmasokkal egy asztalnál ülhetni, azoknak a beszédét hallani, akik -miniszterekkel élnek együtt s azoknak a hatalmas pártfogására épiteni, -akiknek kezében van minden lehetőség. Hát ime, ha csak azon fordul meg, -hogy őbelőle rövid, a legrövidebb idő alatt egy tekintélyes városnak -másodlelkésze legyen, hogy egy ember mennyire kedveli meg az ő -egyéniségét: ah, erre a gondolatra ugy kinyilt Arday előtt, mint virág a -napsugárban, kedves volt és természetes, okos és kiáradó. Minden, amit -tudott, minden képesség, ami csak ott rejtezett a lelke fenekén, az mind -egyszerre fölpattant s boldog volt, hogy minden pillanatban éreztette -vele a nagyur, hogy őt valami kivételes, valami egészen külön elbánásban -részesiti. Hogy őt másnak tartja, mint másokat, hogy benne megérzi -azokat a kvalitásokat, amelyek messze fölül emelik a falusi élet -nivóján… - -Valósággal eksztázis vett rajta erőt, az élet sikerülésének boldogsága, -amely versenyezett azzal a nagy érzéssel, hogy egy leányban megtalálta a -lelkének leggazdagabb kiteljesedését. - -Mi hiányzott neki e pillanatban? A jövő igéretének szép és gazdag -boldogsága világitott felé. - -Csak a lelke mélyén volt egy hang, amellyel folyton beszélt, amelyet el -akart némitani, amelynek untalan azt mondogatta: „Ez azonban az utolsó! -Ez mégis játék a nagy érzésekkel, ez könnyelmüség az örök igazsággal -szemben: csak most sikerüljön, kiszakitom magam ezeknek a nemtelen -vágyaknak a karjaiból és… Csak most az egyszer, csak sikerüljön, csak -biztositva legyek ez egy nagy kockázattal, csak ezzel biztositva legyek… -Csak meg legyen az a választás… Csak elvihessem innen az én kicsimet, az -én egyetlen kis drágaságomat, a városba, a piszkos falusi kis élet és a -kis szennyes parasztok, a rossz szagu apró állatok marakodásai közül… -Mégis a város más… Uri emberek közt élni… ah, az egészen más élet…“ S -megborzadt, ahogy felvillant előtte, miket kellett elszenvednie a falu -nyomoruságai miatt: ha ezt kellene adnia szerelmesének! Ah, ezeket a -kinokat, ezt a szegénységet, ezt a földi poklot… - -De elhallgattatta magában a feltüremlő fenyegetést, a sötétségből -kiszökő tüznyelveket s titkos mosollyal nézte a forgó, zsibongó, zugó -népet, amelynek az arcáról a pillanat öröme ragyogott. Hogy tudnak az -emberek örvendeni a perc érzésében: ő benne ugy érezte messzehordó -tervek csirái sarjadoznak, mint melegágyban. - -Hirtelen meglátta, hogy Arday Dékányné mellett ül. - -Megdobbant a szive: sikerült. - -A játszma meg van nyerve, félve leste, milyen arccal beszélnek s örömmel -látta, hogy vidáman csevegve s egészen fesztelenül, mintha soha semmi -sem lett volna köztük… Egy pillanatra megvetette őket ezért, de aztán -rettegve gondolt arra, hogy mennyi veszély fenyegette őt, ha nem igy -megy a dolog… Akkor elmarad az iskolatelek, elmarad az egyházi adó -felemelése, ami ugy látszik, egész jó uton megy… Elmarad a városi -papság, elmarad minden… Mit bánja ő, erkölcs vagy erkölcstelenség: csak -ezek most legyenek egymásé… Tudta, hogy örökre jó pártfogót nyer a -papnéban, ha tényleg Ardayné lesz belőle… Kicsit elpirult, nem merte ki -sem mondani magában, hogy mi a neve annak, amit ő most csinált! -összekeriteni két vénet… Még csak nem is ifjakat, vérbujákat, -lélektüzeseket, de két kiszikkadt vénet, akik tul vannak mindenen… Fuj… -s ki tudja mi céljuk van még ezzel… - -Valósággal megkönnyebbült, hogy egyre kinzóbb érzései közül -kiszakadhatott: a kis ügyvéd jött hozzá, ugyanaz, akit a minap az uton a -sógorára haragvó parasztnak akart ajánlani! - -– Hogy van, hogy van? – mondta az ügyvéd s erősen megfogta a kezét. -Miklóst kicsit zavarta ez a bizalmas hang, félt, hogy a ráfigyelők előtt -rossz hire támad a zsidóbarátkozás miatt, félt, mert nem tudta hogy -Arday hogy van az ügyvéddel: most mindent egy sikra vezetett le, mindent -az Arday személyére vonatkoztatott, de az ügyvéd oly rendithetetlen -komoly volt s mégis valami humor volt a lényében, hogy nem tudta -megtagadni igaz valóját: tetszett neki a nyilt és őszinte s igaz ember. -– No, dolgozik-e valamit? - -Miklós háromszögbe törte a homlokán a ráncokat (zavarodottan vette most -észre magán, hogy ezt Ardaytól tanulta, hát már a külső mozdulatok is -ragadnak rá…) - -– Az utóbbi időben nem tudok dolgozni, – mondta. - -Persze, hogy nem: most más gondok foglalják le… Hogy lehessen gondolatok -sima láncát üzni-füzni, mikor az anyagi érdek lázával van tele minden -csepp vére. - -– No, nem is érdemes. Irodalmi munkát vidékről folytatni, tisztára -őrültség, – mondta az ügyvéd. – Nem is tudja, hogy pályadijat nyertem? -Igen, a budapesti Jogászegylet tüzött ki egy föladatot, egy egészen zárt -kérdés, tisztára spekulativ természetü dolog: azt megnyertem. - -– Gratulálok. - -– Na, nem olyan tegnapi keletü az eset, még a télen volt. Csak onnan jut -eszembe, hogy a napokban fenn voltam Pesten. Megjegyzem, a dolognak egy -részét felolvastam a Jogászegyletben, Schwarz Guszti odajött s -gratulált, azt mondta, még ilyen nem volt. Most aztán félévi -késedelemmel megjelent a füzet, egy példányt sem küldtek belőle. Kiadták -a háromszáz korona pályadijat s megvan. A szerző kuss. Hát bemegyek az -Andrássy-úton a Lampel-féle könyvkereskedésbe, a segédtől kérdezem -borzasztó ártatlan képpel, hogy X. Y-nak ezen dolgozata megjelent-e s -van-e belőle példány? Igen, igen, mondja egy másik segéd, ugy látszik -valami csodás memoriáju egyén, aki azzal parádézott, hogy még erre a -teljesen ismeretlen és obskurus névre is emlékszik: ő megtalálja. Csak -ugy irultam-pirultam, mint egy kislány, képzelheti… S a gazember kérem -valahonnan, valami sötét zugból előszed egy kis szürke füzetecskét s -mint egy ballerina szervirozza nagy meghajlással. „A szerzőnek tetszik -lenni?“ Gondolhatja, hogy kivántam a pokol fenekére s hogy kotródtam, de -hogy, a szeme elől… Nyilvánvaló, hogy én voltam az egyetlen, aki egy -példányt vett a jeles tanulmányból… Nem érdemes kérem irodalmilag -jeleskedni… Azoknak igen, akik Budapesten vannak, mert azok másképen -tudják kamatoztatni a dolgot. Hát hiszen én is arra szántam az egészet -természetesen, mert egy ilyen kisvárosban élni, az nem nekem való. -Tyukpörökkel, vagy még sokkal rosszabb dolgokkal foglalkozni. Azt hiszem -most sikerülni is fog feljutni… - -– Budapestre? - -– Igen. - -Egyszerre néztek mindaketten Ardayra s Miklósban az az érzés lobbant -fel, hogy ez is a képviselő által, ez is Arday utján, hogy ez is -ugyanabból a dologból akar megélni, amiből ő… Elmosolyodott… Nem -irigyelte. Mint valami nagy és bőségesen teritett asztal, ugy tünt fel -előtte az Arday élete, hogy azon lakomázhatnak a legyek -megszámlálhatatlan példányban… Csak egy kicsit undorodott magától: ő is -egy ezek közt a legyek között. - -Margit suhant el előtte, valakinek, táncosnak a karján. - -Szembe néztek, a leány olyan szelid, olyan szinte fájdalmas mosolylyal -nézett rá, Miklós lángvörös lett: most hütelen, hütelen és távol maradt. -Égett az arca a szégyentől, egész megfeledkeztem szegénykém terólad. El -kellett fordulnia gyorsan, mert félt, hogy az ügyvéd észrevesz valamit -az arcán… - -– Nem, most már fel is szabaditom magam, – mondta magában. - -Ardayra nézett, szinte szuggerálni akarva neki, hogy ránézzen, -rágondoljon. Arday azt igérte, hogy a bál estéjére meg fogja csinálni az -ajándékozási szerződést, hogy azt a bizonyos telket az egyháznak adja s -ő a kurátort, a birót s a tanitót már iderendelte s azok ott az ajtó -sarkában lesik, hogy mikor kell a képviselő ur elé járulni, hogy -átvegyék azt az okiratot. Miklós ugy gondolta, hogy Arday ezzel tüntetni -akar a báli közönség előtt, azzal, hogy nyilvánosan adja át. Istenem, -mért ne legyen ennyi öröme, ha ez neki jól esik. Ugyis nagy áldozat, -amit tesz… - -Merően nézte, hogy vannak egymással, hogy megy a dolog: mit mondhat a -papné. Valami kinos nyugtalanság fogta el, szivszorongás: most mi lesz, -ha nem sikerül! Mi lesz, ha Dékányné nem áll kötélnek. Mi lesz, ha Arday -nem éri el azt a célt, amit ő általa el akart érni… Nem is merte -végiggondolni, a vér leszállott benne s szinte szédült: akkor vége -mindennek. Vége a barátságnak, vége a szerelemnek… Akkor Margit elutazik -haza… Jegyváltás nélkül… Ah, ki tudja, találkoznak-e többet az életben… - -Végre ugy tetszett neki, kegyeskedik feléje nézni a képviselő ur. -Lefojtotta a rémületet, amit ez a vészesen komoly arc keltett benne, -erőszakolta, hogy fellobbant s rohant feléje. - -Arday tovább lépett pár lépést Dékánynétól, aki asszonyok közé vegyült s -az ajtó felé indult. Az arcán szórakozottság volt és beesett vonásain -valami kelletlenség s fáradt kifejezés. - -Miklós a gazdatisztbe ütődött. Ez nagy darab vastaghangu ember volt, -megragadta Miklósnak a vállát s kissé tiszteletteljes, kissé konfidens -bizalmassággal dörmögte a fülébe: - -– Jövő vasárnapra az egész cselédséget berendelem a tanyákból. -Elláthatja őket szentséggel. - -Ugy mondta ezt, mintha ez egy kissé kitüntetés volna, mintha ez -bizalmasság volna az uradalom részéről, mintha ez azt akarná jelenteni, -hogy már neki is tudomása volna arról, hogy a nagyságos urnak a -kegyeiben van a pap. Még egyszer odahajlott a füléhez s szemhunyoritva -dörmögte: - -– Ez kivételes dolog, ilyen nagy munkaidőben, de már a nagyságos ur is -tudja. Ezt csak a kedvenc papjainak szokta megadni. Semmi kifogása nem -volt ellene. Sőt valószinü, hogy ő maga is jelen lesz az -istentiszteleten. - -Intett hozzá, mintha ez valami fejedelmi boldogságot kellene hogy -jelentsen a kis falusi pap számára. Kitüntetés, nagyszerü. - -Miklós most az egyszer nem érezte magát lealázva, valóban ugy hatott rá, -mintha ez valami igazi kitüntetés volna. - -Mosolygott s fesztelen volt s kiegyenesedett. Észrevette, hogy mellette -áll az ügyvéd, az ám, ez is a familiához tartozik, hisz az Arday -ügyésze… - -Arday most ment el előttük, a bejárat felé. - -Miklós előbb lépett, még egész este nem volt alkalma üdvözölni, mély s -tiszteletteljes, de valóban egy kissé bizalmas meghajlással köszöntötte, -valahogy olyan érzéssel, hogy neki több szabad, mint másnak: hiszen ő -nem szolgája, ő független ember, ő az isten embere, ő pap, aki szinte -egyenrangu valahol, valahogy… - -– Alázatos szolgája, jó estét kivánok, képviselő ur… – mondta mosolyogva -s legszebb csillogásával sötét szemeinek. - -A képviselő egy pillanatra megállott, ellenségesen végigmérte a papot, -hidegen, eltaszitva, szinte megtámadva, megbüntetve valamiért. - -– Nagyon sajnálom, – mondta fogatlan szájjal, – nincsen időm. Egyáltalán -ilyenkor hagyjanak békét az urak. - -Ezzel tovább ment, olyan fagyosan és ridegen, félelmes volt. - -Miklós eldöbbenve, megalázva maradt ott s szinte levegő után kapkodott. - -Néhány pillanatig mindhárman mély csöndben állottak a báli zsivaj -közepette, akkor Miklós elindult ellenkező irányban, a bejárat felé, -szabad levegőre volt szüksége… A kasznár utánahajlott, megfogta a -karját: - -– De el ne feledkezzen a prédikációról, – mondta atyásan, fölényesen, -mintha ezzel azt akarta volna mondani: – én nem láttam, nem hallottam -semmit, én azért a régi vagyok. - -– Igen, – mondta Miklós. – Dögölj meg, – gondolta hozzá. - -– Nagy beszédre készüljön, mert ott lesz az egész Arday-uradalom. - -– Igen, igen, – motyogta Miklós és szökött. - -Az ügyvéd jutott eszébe, az mellette ment, odanézett rá. - -– Megbolondult ez? – kérdezte, hogy elháritsa magáról a megalázás egy -részét. Komiszságba burkolózott, hogy a komiszság ellen védekezzék. - -Az ügyvéd felvonta a szemöldökét. - -– Tojok a fejére, – morogta Miklós fuldokolva. - -– Kért valamit tőle? – kérdezte az ügyvéd nagyon bölcsen s -emberismerően. - -Miklós megzavarodott s gyáva volt felelni. Ugy tett mintha nem értené a -kérdést. - -– Nekem?… Mi közöm van nekem hozzá!… – mondta most már álcásan, s ugy -néztek egymás szemébe az ügyvéddel, mintha fognák egymást, mintha ki -akarnák egymásból huzni a titkot… - -Csak tétova és a mitsemértést jelző pillantással váltak el, mintha -mindketten valami természeti tünemény idegenszerüségével volnának -szemben. - -Szédülve ment ki a szabadba. A kurátor megfogta a kabátja szárnyát, s a -szemébe kacsintott. - -– Hagyjon nekem békét mostan, – mondta durván. S ugyanolyan durván, -ahogy Arday mondta az előbb. - -A kurátor nagyot nézett, aztán összekacsintott a biróval. - -A kutig ment, mintha inni akarna. Tétován állott meg, a feje szédült. -Egészen fel volt dulva. - -Forrott a vér az ereiben, láz volt az agyában, a szive körül görcsös -markolászás. - -– Á, á, világi élet, – mondta magában. – Ez hát a hatalmasok kegye… ez -minden… igy kell épiteni emberek jóakaratára… Ah, én nyomorult… hát már -odáig jutottam, hogy igy lehet velem elbánni… Ekkora szégyen… Ha ezt tul -lehet élni, akkor nincs többé szégyen… akkor nincs többé bőr az arcomon… - -Micsoda élet s mi ez az élet. Micsoda szövevény és milyen isten nélkül -való tusakodás… Ez hát az, amit mondanak, hogy aki letér az erény -utjáról könnyhullatással vet s könnyhullatással arat… Én nyomorult s -alávaló galád: letértem az egyenes utról, az erény tisztességéből… -Persze, láttam, hogy a bünöst tisztelet s méltóság veszi körül, a -képmutatót dicséretekkel halmozzák el, a buta rajongót, aki egyetlen jót -nem cselekedett életében felibe helyezik a tudomány emberének, annak aki -kész feláldozni a tiszteletet s az élvezeteit a tudományáért, azért, ami -meggyőződése szerint szent és jó. Azt láttam, hogy mindent sötétség vesz -körül, ami tiszta és jó, hogy csak az a nagy, ami külső csillogással van -bevonva, hogy az élet mindenről kérdez csak az erkölcsiségről nem… Azt -láttam, most megláttam, hogy szeretet nincs sehol, minden csak -érdekhálózat, hogy az emberek egy rettenetes hálóban vergődnek s -mindnyájan ugyanazt vonják… Ah, én is élni akartam, pénzt akartam -szerezni, akartam… Gyenge volt a szemem, hogy átlásson ezen a homályon -lesülyedtem a bün örvényébe. - -Gaz lettem, aki eladja érdekeit, eladja a községe javait, eladja a lelke -önbecsülését: nagy urak szolgája, lakája lettem, szerelmi keritő lettem, -megaláztam magam, letapostam az emberi méltóságomat, méltatlan lettem -egy szüzi lélek, egy angyali ártatlanság szerelmére… Méltatlan lettem az -igaz isten pillantására… méltatlan lettem saját magam előtt… - -De ha én gaz vagyok: mi tett azzá?… - -Ti kutyák, alávalók, ti gyilkosok, ti szerencsétlen emberi férgek, akik -csak a falásnak s aljas szenvedélyeiteknek vagytok rabjai s végrehajtói… -ti emberek, érdekhajhászok, kikben sehol jóság s szeretet és ember -nincsen, ami van, csak arra van, hogy mézzel vonja be pillanatnyi -érdekszámitásotok utját… Ami van, csak arra van, hogy mint valami külső -cicomával takarjátok vele a nyers és ősi falási ösztön büzös munkáját… - -Mért, hát mért éltek… vagytok teremtve… Mért, mi mindnyájan, mért nem -halunk meg!… Mért nem hül ki a föld, hogy kihüljön rajta ez a nem… -Minden állatok, férgek és élők között a legalacsonyabb és legalacsonyabb -és legfélelmetesebb: ez a kettős arcu lény: az ember… Az ember: az egész -emberi nem, ami csak van egy félköbkilométer kockában elfér: óh -szüreteljen le a halál és préselje ki belőle a lélek multját… - -Oh, ha most egy kivánságom, ha most teljesülne: csak ez: Semmisüljetek -meg!… Gyuljon ki a Mindenség s égjen és égjen és vesszen és tünjön el az -ember… - -A szeme odameredt a vörösségre s a füle már hallotta a felvágó orditást, -ott távolabb az udvar másik végében lángok csaptak ki, égett a nagy -csür, amely a parasztok táncterme volt… - -Dermedten állott s nézett, csak nézett és nem birt kiáltani sem a -rémülettől, csak állott s a lába gyökeret vert s csak nézte reszketve a -rémületet, a nagy csür tetején lángok csaptak ki, az eresz alatt jöttek -ki a lángok s ő csak bámult és állott és nem merte ki sem gondolni, -rémület, mi van, hogy mekkora szerencsétlenség, óh iszonyu rémség. - -Az éjszaka sötét volt, csillagos sötét, de már világos van és orditás -mindenfelé, hogy tüz van, tüz van és futnak a táncosok fehér ruhában a -csür felé és borzalom, a nádtetőn tüzek futkosnak, mint apró tüzmacskák -futnak ki a nádbunda alól és valami orditás, valami nem emberi, -irtózatos és rettentő s kegyetlen és irtóztató, forditsd el a szemed és -ugy néz rá megdermedve, ez lázálom, ólomsulyok, elfordulni nem lehet. - -– Hétszázan vannak odabe! - -– Vizet, vizet, vizet! - -– Segitség! - -– Nyissátok ki a kaput s bentről az az üvöltés, mintha egy hang, egy -tüdő, egy ezerfejü szörnyeteg másvilági orditása volna s itt fut a -kurátor, nem ismer embert, istent, fut neki a tüzesőnek s felkapaszkodik -a lángoló csürkapura, mit akar istenem, akkor csak a kapu, mint egy fal -ledül, kidül, rászakad, alatta az ember, uristen, isten, százan a kapun, -nagy embertömeg és egy pillanat alatt felnő, hegy lesz, isten, isten, -mint egy orditó égő máglya egy irtóztató gomoly, emberi boglya s aki -lent is, ég, aki fent is, ég, nagy ég! egy sorra a másik, harmadik, -századik fel a kapunyilás tetejéig s ő felemeli két karját, száját -kitátja s néz s orditani sem bir, a tüdeje lefojtva, lélekzeni sem bir, -atyaisten, nagyisten, isten. Körben emberek, urak, nők táncosok, mind -körbe, bámul és remeg és a hegy ordit, üvölt a hegy, a hegyek -megbődültek. És emberek szaladnak neki az üvöltő tömegnek s tépik, -cibálják, huzzák a kazalt, kettészakitják, darabokba jön ki ember, a -lány, egyre nagyobb a hegy, s már egy lángban ég a csür egy magas, -lobogó, egyenes áldozati láng, föl, föl az égnek, istennek tetsző -áldozati láng, hó rettenetes, segitség, uuu, irgalom, élet. - -Ezt te kivántad. Betelt, átkozott, ezt te kivántad, ez a te dolgod. Égj -bele magad! - -S megindul, rohan, mintha sulya nem volna a lábának, csak lebeg s ott -van és mellette egy égő legény zuhan le a magasból, magasan lobog a láng -a feltartott karjain. „Sarkodra való vagyok“ kiáltja, lezuhan, -elhallgat, halott. Egy láng utána vonit és üvölt: Megéget a zsir! U u u… -Az emberzsir lánggal ég, büz és irtóztató. Tépik a boglyát, ahogy érik, -a biró vonit „feleségem!“ már fogja a karját, letapodják, odavan. S ő is -ragad, egy kart, belekapaszkodik egy tátogó polipba és huzza, huzza, -hanyatt esik, letérdel. Egy legény esik rá, égett arccal vigyorog, fel -akar állani, nem bir, a lábába egy gyerek kapaszkodott, ennek semmi -baja, szepegve áll odább, iszkol mint egy eb, ép bőrét viszi. - -– Szerelmes isten, szerelmes isten… szerelmes isteeeenem. - -– Miklós, – sikoltja Margit és ő futva, engedelmesen a szerelmes sziv -isteni engedelmességével pattan vissza. Abban a pillanatban tüzcsóva -röpül körülötte és nád és tüz omlik felülről, s mint disznóperzselés -sistereg az emberi zsir. Ő csak vizet kap, amit dézsaszám öntenek a -tüzbe s átázva tüz előtt, reszketve a hideg szélben, ami vadul csap bele -a parázsba és magasan fölsepri a levegőbe, repiti a csóvát a -szalmafedelü házak felett. - -A lány összekulcsolt kézzel áll és remeg, a pap kitárja karját, hogy -átölelje őt, a lány szemérme korlátot vet és ő kitárt karjait a tüz felé -forditja, mint egy kővé vált próféta néz a máglya felé, két karját -magasra emeli, egy égő lány szökik ki a lángokból, hozzá rohan, karjába -veti magát, mintha ezek a karok várnák, hörög s ott hal meg a karjain, -irtóztató, a földre letenni, irtóztató. - -– Gyehenna, halálbál, gyehenna, pokol. - -És ezt te kivántad, te küldted igy halálra az embert: ez hát a -megváltás, ez a halál!… Óh, ember, őrült… halál… - -Ököllel vágja homlokon magát, akkor ujra hallja a sikoltást: Miklós! S -most már nem tilos, átöleli a lányt, aki ájultan omlik reá. Az első -ölelés, az első csók a világ szeme előtt. De ki látja, ki törődik vele. - - -VI. - -Egész éjjel fenn volt az átázott ruhában, ideje sem volt magára -gondolni. S hogy Margit szerelmes reszketéssel kellett hogy elváljon -tőle, nem volt többé, aki reá gondolt volna. A szemében ott maradt az -eltávozó kocsik képe, rajta a fehér lány sötétbe bónyálva, aztán -gépiesen, már mint munkát végezte az imádkozást, imagép lett, -vigasztalást, részvétontó, az isteni dolog közlését prédikáló pap. - -Anyja mégis addig könyörgött, járt utána, a szürke hüvös reggelen -hazacipelte, átöltöztette, szárazba rakta, anya, gondos, rettegő, -szegény, mint babakorában. Késő, már köhintett, az arca égett. Egy óra -mulva nyitott szemmel szunditás után fölugrott, se kérés, se parancs, -el, kirohant vissza a tüz helyére. - -Még füstölt az üszög, ó irtózat, már csak hat kormos oszlop állt a -helyen, azt el nem hiszi a szem, hogy itt, ennyi ember itt mulatott az -élet bőségében. Mit akar ott a fiatal asszony, a forró hamut turja, -követ, téglát emelget s vág és sikit belőle a szakadatlan zakatolás: jaj -istenem, istenem, jaj istenem, istenem. Egyszerre felsikit: meghaaalt!… -Édes uram, uram, édesuram, uram s felemel egy darab cafatot az ég felé: -ennyije maradt az urából. - -Miklós szigoruan nézi. Részvét nélkül. Most már elég. Elég a jaj, -mindennek van határa, emberi idegek többet el nem birnak, egy pillanatig -haraggal néz a jajgatóra, aki száját kitárja és ordit, mint a megszurt -állat. Vén asszonyok veszik körül, vörös szemü vének, sirást fojtó -fekete kis öregek: Erzsi, Erzsi fiam, nyugodj meg, az isten akarata. -Erzsi fiam gyerinnen, gyerinnen Erzsikém, gyere fiam Erzsikém, az -asszony csak feltartja az égre a rongyot, a kék posztódarabot és sikolt, -szótagolatlan üvölt, egy vad és nyers és kitartó állati orditás. Miklós -részvétlen nézi, komolyan nézi: ezt tudtok, átadni magatokat a vonitó -rémületnek, de nem tudtok idejében szeretni. - -Szeretni. A szótól megijedt. Szeretni. S csak áll mereven, komoran a -szürke reggelen. Szeretni?! - -A csendőrőrmester odalép hozzá, letörli könyeit, a fekete csendőr sir. -Ahogy elcipelik, a fiatal asszony üvöltése még hallik: Meghaaalt, -meghaaaalt s a komor csendőr szeméből köny csorog: - -– Be vót zárolva a kapu, – mondja magyarázva. – A csürkaput bezárták, -hogy fizetés nélkül senki be ne menjen, becövekelték, mongyuk. Avót a -baj. - -– Maguknak kellett vón vigyázni, – szól vagdalkozva, gyülölködve egy -asszony, aki figyel. - -– Nekünk!? – riad fel a csendőr. – Nekünk? Mi Bogdánba vótunk, hogy -lehessen akkor itt vigyázni. - -– Mér nem vótak itt. Itt kellett vón lenni s erre Miklós is ráeszmél, -ennek igy kellett vóna lenni. - -– Nem kértek ám csendőrt, mert nem akartak napidijat fizetni, mer két -pengőt kellett vón fizetni. - -– Nem kellett itt soha csendőr, – vág oda a pörlésre keserüen egy ember. -Egy szótalan, sötét alak, aki behuzott vállal gubaszt, két keze -zsebredugva, sötéten, szomoruan. A biró. Ez védekezik? - -Miklós csak nézi őket, az emberek elmultak, az emberek élnek, az emberek -harcolnak. Harc, harc, egyre harc. - -Oh ha ezt fel lehetne ésszel érni, mi célja van, hogy emberek meghaltak -s mi, hogy maradtak élők. - -– Az isten büntetése, büntet az isten, az isten ujja, – kiabál egy -rekedt hangu férfi s csak egyre ennyit: – az isten ujja, az isten ujja. - -– Két asszony gyereket szült, – szól hátul valaki csendes, természetes -hangon s ez rémitőbb. – Mindaketten ott vesztek. - -Vadászkalapos, zekés uri társaság jön, urak, a főszolgabiró. - -Milyen szép férfi ez a Lázár főbiró. Szép magyar ember. Zsebredugott -kézzel jár, bőrkamásniban, könnyü lépésekkel és szomoru arcot csinál, ez -egy igazi ur. Sajnálja az istenadta parasztokat. Sajnálja, de nem sir, -szeretne ugy tenni, mintha sirna, a lelkében sir, egy pohár friss -pálinka illata árad belőle ha szól, a vonatban hajtotta fel? nem, nini, -az egyik ur oldalán szijon lóg a kis kulacs, abból ivott. - -Miklós csak áll, hallgatja a beszédet, a szókat, a kérdést, feleletet, -hogy öntik a szót a parasztok, ontják, az urak hallgatnak. Mi ez? -Segitség? Ha kibeszélődik a dolog? Itt peregnek a szók s a szomszéd -oldalon egyre valami zavaró kopácsolás. De mért kalapálnak ott, mit -zavarják a dolgok sima lefolyását. - -Köröskörül sürü embertömeg, hogy meggyültek az urak megjelentére, bent a -nyolc bitó közt kapás emberek forgatják a földön a rongyokat: -ruhafoszlányokat, emberi csontokat kaparnak föl, keresik azokat, akikből -nem találnak meg ennyit sem, felismerhetőt, egy selyemcipellő sarkát, -vagy egy bakacsákó sárgaréz forgóját. Lehet, hogy egyik-másik foszlány a -lányukról, fiókról, testvérükről való, tán mind a háromról van itt, van -ember a határon, akinek ott ne veszett volna valakije? - -– Feleségem, lányom, katona fiam ott van… - -– Tegnap még négy fiam volt, mára igy maradtam… - -A csontosarcu, szikár magyarok, néha megrándul a vonásuk és bekiáltják a -jajjukat, négy szuronyos, kakastollas vitéz megy egy csoportban, szépek -a rémitő falun, a reggeli nap kisütött! Kisütött a felkelő napsugár. -Nyár van, reggel, a madarak csicseregnek a fákon. - -– Leégett a gyertya, möggyult oszt a hólyaglámpa. El kell ótani. - -– Igen kérem, azt kiabálták, el kell ótani, vót aki aszonta, nem kell -bántani, igen kérem, egy huszár kirántotta a kargyát, hogy minek, azt -nem tudom, de vót amék megfogta a kardot, hogy Feri ne hencegj, igen -kérem akkor möggyult a papir. Én ott vótam kérem, én ott benn vótam a -közepibe. Nem kérem én nem táncoltam csak álltam, mikor mindenki a -kapura szalatt is, én csak álltam. Igen kérem a kaput ki tudták törni, -de ott vótak a lócák, azon felbuktak, egymásra, én is kérem csak ugy -tuttam kijönni, a többieknek a feje tetején, ugy ugrottam le, kérem, -engem a jó isten kisegitett. - -Mindenki kimeredt szemmel néz, a beszélő kis csámpás legény szájából -habzik a szó. Ezt tartotta meg az isten, ennyi nép közül. - -– Kánya Etus is kijött, – sikoltja egy asszony olyan erővel, torka -szakadtából, – még rákiált az anyja: Ne erre Ettus, ott nem tudsz -kimenni a népektül, az Etus kijött osztán emerre, ü meg ott veszett. - -– Maga is itt volt, biró ur? - -– Igen kérem. - -– Osztán mit látott? - -A falu, a nép érzi, hogy a főszolgabiró kérdése tisztesség, a falunak -szól, megbecsülés, a birónak szól, a biró az első személy, csöndre -fogják magukat, beszél a biró. - -– Én az urak szálájábul láttam meg a tüzet. Odamentem, vagy tizenötöt -kihuztam. A feleségem már elérte a kezem, már fogtam az ujját, rám -nézett. Akkor letaposták. - -– Nincs meg? - -– Nincsen kérem. Se ü, se a testvérje. Bizony nincsenek. - -Elfordul, nem tud többet szólani, odamegy, kis kendőt vesz elő, a szemét -törli, egy pillanatig csönd. - -– Hallatlan könnyelmüség, – szól a főbiró. - -– Az igen, az igen, – fut keresztül a fehér köpenyes kis köpcös -járásorvos, – a harag fogja el az embert, ilyen könnyelmüség a halállal -szemben. A magyar faj rendkivül könnyelmü a veszedelmekkel, a halállal -szemben. Az óvatosság és elővigyázat hiányzik a természetéből. Mert -bátor s vakmerő. Németek, franciák közt nem eshetett volna meg ilyen -katasztrófa. Azok nem mentek volna bele a petróleum-lámpával világitott -szalmafedelü állásba táncolni, vagy ha igen, nem szögezték volna be a -kaput. Annál sokkal jobban szeretik az életüket. - -– Itt voltak az urak! Nekik nem lett baj! Az uraknak sosincs baj. - -Csönd. A főbiró odanéz. Szigoruan néz a vadászkalap alól és csönd lesz. - -Távolról kiáltva jön egy hosszu, csontos, tanyai magyar s már messziről -kiált: - -– Pongó Ferenc huszárfiam, hol vagy!? - -Se lát, se hall, be, a tömegen áttör, a közepébe, egyre csak kiált, csak -kiált, egyre csak azt: - -– Pongó Ferenc huszárfiam, hol vagy? - -Az arcok elfordulnak, a népek rámerednek, mindenkinek elszorul a szive, -mintha mindenki felelős volna, mintha minden élő számot adni tartozna a -pusztai legényért. - -– Pongó Ferenc huszárfiam, hol vagy!? - -Még a föld is megrendül a szó alatt s mintha ott alant, a mélyből -feszült füllel lesné minden sziv, hogy itt vagyok. De nincs semmi szó s -a tarisznyás magyar belegázol a zsarátnokba, félre háritja a kapásokat, -lehajlik a pernyébe, s ujra kiált, ujra: - -– Pongó Ferenc huszárfiam, hol vagy. - -Egy halk és éles hang mondja az urak közt: - -– Eddig 285 halottja van a katasztrófának. - -Egy másik szó ezt szólja: - -– Szerencse, hogy a falu is le nem égett. - -– Nem égett le, de kiégett, – szól a főbiró s elmegy. - -– Bizony ki, bizony ki, – jajgat egy asszony, – halkan kéztördelve. Van -olyan ház, mind odavesztek. A kovács egész családostul, még a -szolgállója is odaveszett. Most rinak a malacok, nincs aki enni adjon -nekik. - -Miklós zugó fejjel, kába szivvel a nyüzsgő, lehetetlen benyomások -között. Egy asszony a palástját hozza. Mit akar. - -– Tiszteletes ur tessék jönni temetni. - -Persze, koporsót szögeznek… az a kalapálás. Rettentő gyászzene. - -S már ott is van a földre lerakott koporsók hosszu soránál s csodálatos, -ismerősnek érzi a saját hangját, amint meghallja. Megnyugtatónak, mintha -végre haza jutott volna. - -– A mi segedelmünk jöjjön az urtól, aki megtart és igazgat mindeneket. -Ámen. - -Akkor megállott. Most gondolat kellene, de nincs fejében gondolat, -szólani kellene, de nincs szivében tisztult érzés: - -– Mindenható Isten… születtünk, meghalunk. Születni… lettünk e földön, -amint kél a lepke, születik a virág… meghalunk, ahogy lekaszálják a -mezőt, eltapossuk kézzel a bogárt… Megszoktuk, hogy az emberélet annyi -változatnak, viszontagságnak kitett pályafutás legyen s a végén, mint -éjjeli futótüz egy sirkőben megütközve, kialudjon: isten: egyszer éjjeli -tüzzel oltod el annyi lélektüz kicsiny lángjait… Kialudni, meghalni… -Meghalni s talán örökké semmivé lenni… emberi létezés megszünik… rémitő -visszhangjai a kétségbeesésnek, ebből egy gondolat elég megkeseriteni -életünket… - -Igy beszélt lassan, tünődve, csodálkozva, hogy beszél… idegennek érezve, -amit mond… tünődve és elmélázva, beszélve kereste, amit nem talált. - -– Itt állunk s nézzük az életet s nem értjük Atya… Folyton csalódás: -hipotézist állitottunk fel s nem sikerült: az élet nem azt adja, amit mi -tőle várunk… Az élet él, valami ismeretlennek tekintett, mégis egész -lényünk által ismertnek érzett törvények szerint… Mintha mesterséggel -kötnénk be szemeinket uram, mintha álmot boritanánk erre a világra, -mintha elbéklyóznánk a szabad gondolatot s a tiszta érzést: isten, te -nyilt életet társz elénk s mi az emberi gondolkozás kezdete óta behunyt -lélekkel megyünk el a te megnyilvánulásod előtt. Te itt vagy a tüzben, -vizben, a földön, a levegőben mindenestől itt vagy minden -mozdulatunkban, az őszintékben és az álnokokban, az igazságban és a -képmutatásban egyformán… De mi nem akarunk meglátni, mi nem akarjuk a te -törvényeidet megismerni… arra is nehezen és sok ezeresztendők után -birtunk rámenni, hogy a testünkön kivüli test: a természet megismerhető, -minden pillanatban nyilatkozó s mindig ugyanazon lefolyását ismerjük: ez -még hátra van isten, igaz isten, hogy az emberi lélekben lefolyó -jelenségeket is ugyanezzel a szemmel nézzük, ugyanezzel a tudományos -egyszerüséggel mérjük le… Halál… halottak tömege… egy perc alatt -elvirágzott életek… Uram, megértjük… ez ugyanaz, mintha a tavasszal -összegyüjtött hernyót csomóstól vetjük a tüzbe… a többi hernyó tovább él -és szaporodik… él: halad azon a fejlődési törvényszerüségen előre, amit -a természet egyetlen és ki nem kerülhető lehetőségnek adott a számukra… -Uram: mi is élünk. Tovább élünk. És kinőjjük magunkból a fájdalmat, a -gátló és nehéz anyagot, amely itt most belénk hullott, testvéreink, -embertársaink halálából… hogy értsem: azért vannak a mesterségesen -csinált formák és képzetek, hogy ez könnyebben segitse elő ezt a -folyamatot?… De mért? mire az? Mért iktassak be fölösleges motivumokat, -mikor az egyenes előrehaladást parancsolja a létezés természetszerüsége… - -Megállott, körülnézett, tompa, nehéz arcok dermedtek körülötte a -koporsókra, a szemek könyesek voltak. Összeborzongott, minden csöpp vére -izzott, a foga néha összeverődött. Csak nézte a buta és szomoru arcokat, -szegény állatok, a véreik koporsójánál… Belé villant, hogy a kurátor, a -kurátor a kapu alatt! Ott veszett… Csaknem összeroskadt erre az emlékre, -ami azóta sem villant fel az agyában. Meglátta az anyját, aki nagy -fekete szemeit rámerevitette s kimondhatatlan rettegéssel nézte őt. - -Akkor nem jutott eszébe több gondolat, el is feledte mi volt. Azt -mondta: - -– Miatyánk, ki vagy a mennyekben. - -Az orvos azt mondta az anyjának s ő jól értette: - -– Kérem nagyságos asszony, le kell fektetni. Lázas. - -Odajött hozzá, csodálatos, a szertartás alatt, nem respektálja a szent -szertartást, csodálatos. Érzi, hogy megfogja a pulzusát, az óráját nézi. -Látja az arcán a megdöbbenést. Azt a savanyu vonást, hogy: na, ennek is -most kell jönni. - -– Kérem 39 fokos láz. - -Most már ő is érzi. Csodálkozik, hogy azért az emberek mégis magukkal -vannak elfoglalva… - -A kapuból még egyszer visszanéz, látni akarja a képet. Ott a falu -közepén az ácsorgó nagy néptömeg. Hát a kurátor ott veszett s a -kurátorné, az bentégett. Hm, hm. A kurátor nem béreli tovább a papföldet -s mi lesz az adóval? És Arday? Hol van Arday? - -Minden porcikája külön vitustáncot járt, mig levetkőztették, ugy fázott, -didergett. Jaj de jó volt már ágyba kerülni. Gonoszul gondolta, most -kibujtam… ott kellene robotolni a halottak mellett… ugy látszik olyan -merész prédikációt mondtam, hogy rájöttek, hogy beteg vagyok. - -Jaj de jó volna elaludni örökre. - -S már aludt. Egyenletes, lihegő lélekzettel. - - -VII. - -Három napig nem tudott magáról. Jeges tömlő volt folyton a tüdeje fölött -s a fején. - -Két óránként port kellett beadni, óránként kanalas orvosságot. Az -anyjának elég gond volt pontosan jegyezni az adagolás percét s naponta -háromszor a hőmérőt. Dékányné küldte át a dadát, régi cselédjét, aki -valaha ápolónő volt a kórházban, az ugy végezte a dolgot, oly hivatással -és megelégedéssel, nagyon szeretett ilyen nagy beteget ápolni. Az orvos -minden órában bejött, most ugyis itt volt a faluban éjjel-nappal. Öt -orvos volt itt, a betegek közül már elszállitották, akiket lehetett, a -városba, de sok volt a teljesen összeégett roncs, akin segiteni nem -lehet, csak enyhiteni a fájdalmát. - -A kis öreg orvos, a kiborotvált állát kapargatta, napok óta nem volt -ideje magára gondolni s ott üldögélt egy-egy félórát örökös fehérvászon -kabátjában a betegágy mellett. - -– Bennégett 262, – mondta, – megsérült 60, kik közül eddig meghalt 24. -Összes halálozás mai napig – nagyobb bizonyosság kedvéért elővett egy -kis noteszt s abban nézte meg: – 286. Ezek közül 238 helybeli, a többi a -környékbeli falvakból való. - -Az anya egy-egy pillantást vetett egyre hörgő, fuvó, izzó betegére s -egészen megsemmisülve és némán kuporgott az ágy mellett. Az orvos egyre -jobban sziveskedett, udvariaskodott vele s nyugodt, tárgyilagos hangján -folyton beszélt, bár különben a világ legszótlanabb emberei közé -tartozott. - -– Ma már eltemették az utolsó halottat is. Tizenegy óra tájban két -leánytestvért földeltek el egy közös sirba, ez volt az utolsó temetés. A -község képe meglehetősen nyugodt. A boldogtalan emberek már nem -járkálnak az utcán, hanem szépen odahaza maradnak és átadták magukat a -néma kétségbeesésnek, bár ez még sokkal borzasztóbb hatást tesz a -szemlélőre, mint a jajveszéklés. Az utcákon már jóformán csak a szomszéd -községekből érkező látogatók járnak, de ezek is sokkal kevesebben -vannak, mint eddig voltak. Még legtöbben a katasztrófa szinhelyén -csoportosulnak, ahol a pernyével összegyülten megszenesedett emberi -testrészek hevernek. Ezeket a maradványokat most összegyüjtik és a -temetőben elföldelik. Ma délelőtt érkezett meg Dömötör közegészségügyi -felügyelő, akit a belügyminiszter küldött ki ide a helyszinére. Már -jelentette is a miniszternek, hogy a hatósági intézkedések minden -irányban kielégitők. Segélyről és gyógyszerekről gondoskodás történt. - -Az anya egyszer sem szólt rá szokott rideg módján, bár sértette; -profánnak találta ezt a rideg, hivatalos modort, de a kis öreges orvos -lényében volt valami rendithetetlen komolyság, az orvos abszolut -tekintélye a betegágy mellett. Ez az isteni félelmetesség, még gondolni -sem lehetett arra, amit tesz, mond, gondol, azt kritikával lehessen -illetni. Különben is az ő lénye valamennyire hasonlitott ehhez: imponált -neki és ez kellett neki, a tudós alapossága és komolysága, széles -látköre, avatatlanok előtt ismeretlen kincsei, a tudomány titkai… - -Hirtelen rémülten meredt az ágyra. Miklós nyugodt barna szemeivel rájuk -nézett és mintha még mosoly is lett volna az arcán. - -– Ah, már jobban van a mi betegünk! – kiáltott fel vidáman az orvos és -megragadta Miklós kezét. - -Az anya, aki ugy érezte, hogy megérinteni sem szabad a betegét, mint -valami törékeny holmit, mindig megrémült az orvos példátlan -egyszerüségétől, ahogy a beteg testet nem tisztelte, most is elijedt. De -az orvos még hangosabban kiáltott, mintha a beteg nagyot hallana. - -– Ugy-e jobban, jobban? - -– Job-ban, – szólt Miklós. - -– Na hát akkor hamar egy kis meleg levest, dadus! az istenért maga nem -ad egy kis meleg levest ami tiszteletesünknek? - -Az ápolóné kirohant suhogó szoknyáival szőrpapucsában, bent pedig -egyszerre valami megkönnyebbült édes érzés támadt. - -Miklós egyszerre ugy viselte magát, mintha nem is volna beteg. - -– Sokat beszélni nem szabad, predikálni még kevésbé. Legfeljebb egész -rövid predikációt, – ugy félóra körül, mire az a sok szó, – tréfált az -orvos és fogta a kalapját. - -Az anya jobban megijedt, most hogy elmegy, mint mikor élettelen feküdt a -fia, Miklós megmozdult, hogy kezet nyujtson s erősen kezdett köhögni. - -– Á, á, jönnek a jó köhögések végre. No ideje, oldódik a slajm, – mondta -az orvos vidáman és megfogja a pulzust. - -Az anya erősen nézte az arcát, de azon nem látott semmit. - -– Csak szorgalmasan szedni azt a kanalast, a por most elmaradhat -egyszer. Éjjelre majd bevesszük. - -– Irom, doktor ur, – kinálta az anya, szegény, buzgó táblázatát, de az -orvos rá sem nézett. Még egyszer köszönt s elment. - -Dékányné jött, Margittal és Jolánnal. - -– Kezét csókolom, – köszönt nekik hangosan a tornácon az orvos. - -Az anya erősen figyelt, mit mond a betegről, de csak ezt hallotta: - -– Vilmos császár táviratozott a mi királyunknak, a következő táviratot -küldte: A rettenetes szerencsétlenség alkalmával, melynek szeretett -Magyarországod egyik községének lakossága legnagyobb részében áldozatul -esett, szükségét érzem annak, hogy neked legbensőbb részvétemet fejezzem -ki. A király a német császár táviratáért meleghangu táviratban mondott -köszönetet. - -Most egy kis csönd van, halk beszéd, most, biztosan most mondja meg az -igazat. - -A nők bejöttek, bizony fel sem állott, ki sem ment elébük. Mért jönnek -folyton, mindennap, ah… Fagyos arccal fordult feléjük. - -– De hiszen már jól van, Manya, Manyus, nézd csak, már semmi baja, – -lármázott Jolánka s kacagva és sirva nézett Miklósra – és látod, te már -ilyen rémségeket gondoltál, te csacsi, csacsi. - -Miklós kitágult szemmel nézett az igy csevegő nőre, lányra, aki széles -kalapjában, fekete ruhájában csakugy viritott s barátnőjét átölelve -lengett fölötte. - -Eldermedt ahogy ezt a kicsattanó életet nézte s az arcán most először -jelent meg a halál félelme és gondolata: te már miket gondoltál: csacsi, -csacsi… mit: halál! a halál? - -– Ugye jól van, jól van, – hajlott elé Jolánka s csókos mosolylyal -csucsoritotta a száját. - -– Jól. - -– Nézd csak, hisz megszólalt: Jól. Ne olyan ünnepélyesen, nézd csak, ne -olyan tisztelettel, kikérjük magunknak ezt a nagy respektust, ez -gorombaság, – csevegett, csacsogott szokása szerint. - -Odahajlott a Margit füléhez, sugta. - -– Isten bizony semmi baja. Egész más, mint tegnap volt. Nem veszed -észre. No ugye? - -Margit könnyein át mosolygott. Miklós ugy nézett rá, olyan áthatóan, -forróan, olyan kimondhatatlanul. - -Dékányné elforditotta a szemét. - -– Ki vagy merülve szivem? – szólt Matolcsynéhoz. - -Ez nyersen akart felelni, mégis elhallgatta a szót s csak vállat vont, -hogy maga sem tudja. - -– Evett valamit? - -– Most melegitik a levest. - -Csönd volt azután. - -Miklós felnézett a levegőbe, még eddig soha életében nem gondolt a -halálra. Komolyan, mint valóságra. Csak az elmulás vágya élt benne, -elalvásul, észrevétlen. De meghalni. Megfagyni. Felbomlani. Atomokra. A -temető borostyánja szijja föl a molekuláit… Most tudta, hogy meg fog -halni… Még ma… Nem volt semmi erő testében, az ujját sem birta -mozditani. A szeme kimeredt: most meg fog halni… És ilyen végzetlenül… - -– Hogy aludt az éjjel, – kérdezte halkan Dékányné. - -Miklós ezt hallotta, megértette ugy láthatatlanul elmosolyodott. Az -éjjel még aludt, jövő éjjel halott… - -Végigremegett. - -– Mar-git, – mondta hangosan. Mind azt hitték, nem értik. - -– Mi kell fiacskám, – hajolt felé az édesanya. - -– Mar-git, – szólt ujra Miklós. - -Margit, szegény kislány, összetört virág, fölrezzent, felállott, közel -hajolt. - -– Iróasztal… bal fiók… aranybetüs skatulya… – tagolta Miklós a szókat. - -– Hogy ott egy skatulya, azt vedd ki. - -A kulcsok soká csörömpöltek, mig beletalált. Az anya rémülten nézte, -hogy idegen nő turkál; Dékányné lehajtotta a fejét, sóhajtott. - -– Az, az, vedd ki, vedd ki, – mondta Jolán, de ő nem mert hozzányulni. - -Margit valami iszonyattal, mintha lopásra kényszeritenék, nyult az -idegen holmihoz. - -Odavitte az ágyhoz. - -– Gyürü… – szólt Miklós, türelmetlenül intett, hogy siessen már, hisz -látja, nem bir beszélni. - -Margit rápillantott, valahogy egy kis affektációnak érezte ezt, szinte -sértette. - -Kinyitotta a kicsi dobozt. Két karikagyürü volt benne selyem bélés -között. - -– Jegygyürü, – suttogta Jolán. - -Mély csönd volt. - -– Akarja? – kérdezte halkan, megrettenve vakmerőségétől Miklós. - -Margit a kezébe adta. Mind a kettőt. - -Miklós megfogta a kezét. Ott fogta. Nem várt ügyességgel vonta fel a -leány ujjára az egyiket; tovább nem birta, a magáét nem. - -Jolán idegesen szólt. - -– Huzd fel az ujjára, no de huzd fel, hisz nem birja. - -Miklósnak ellankadt pillája, felpattant, rádermedt a piros és szőke -leányra, akiről viritott az élet. - -– Bi-rom, – mondta s fölhuzta magának. - -Lehunyta a szemét, sóhajtott. - -– Ha-rag-szik? – kérdezte aztán Margitot. - -A lányka elfakadt sirva s elforditotta az arcát, kimondhatatlanul meg -volt hatva. - -Miklós fölemelte a kezecskéjét, megcsókolta, akkor beforditotta a fejét -s elaludt. - -Vagy egy óra hosszáig aludt. S ők, hárman ott ültek, megzavarodva, -egészen szótlanul. Margit egész idő alatt olyan piros volt, mint soha -még egész életében. - -A dadus behozta a levest, intettek neki, tegye le, hallgasson, csönd, -csönd. Ez ruhába csavarta a csücskös csészét, hogy meleg maradjon s -várt. - -Margit egyszerre nem birta tovább, felállott és kiment, Jolán utána. - -– Boldog vagy? – kérdezte, – ugy-e boldog vagy, milyen jó, istenem, -milyen jó lélek. - -Margit hevesen sirt. - -Miklós fölnézett, senki se volt mellette, csak Dékányné. Mosolyogva -nézett rá. - -– Elmegy? - -Dékányné fölijedt ellankadt gondolatai közül. Ránézett Miklósra. - -– Én? - -– Ardayhoz. - -– Ja? – s az asszony kinosan elmosolyodott. – Óh nem. - -– Ha szereti, menjen. Menjen csak. - -– Szereti… szereti, – mondta csöndesen, leplezetlen őszinteséggel, – -szeret, mert ugy gondolja, szüksége… van rám. A lánya végrendeletet -tett,… hogy a Csehpuszta (ez az ő nevén volt) csak akkor száll az -apjára, ha engem… feleségül vesz… Innen a szerelem… - -Miklós összehuzta a szemöldökét. Sértette, bántotta, most nem akart az -emberi önzésről hallani, az emberi dolgokról, most szép és jó és -átszellemült akart lenni. - -– Föl akarok kelni, – mondta. – Kimenni a napra. - -– Az nem lehet, – suttogta Dékányné. - -– Föl akarok kelni! – szólt erélyesen a beteg. Szigoruan és keményen -összevont szemmel. - -– Dadus, – szólt Dékányné. - -A dada, aki valami ruhát hajtogatott a másik szobában, bejött. - -– Fel akar kelni. - -– Jó, akkor egy kicsit felöltöztetem. - -Mindjárt leguggolt s az ágy alól a papucsot kihuzta. - -Bejött az anya és iszonyodva látta, mit csinálnak a fiával. Az fent ül s -öltöztetik. Ridegen és eltaszitóan tiltakozott ellene. - -– Ej, micsoda dolog ez, egy beteget megölni. Hogy tudna ő most kimenni. -Feküdj csak le. - -Miklós csodálkozva nézett az anyjára, vad láng lobbant meg a -pillantásában, most mindenhez és mindenki máshoz gyöngéd és odaadó volt. - -– Édes anyám, börtönőr? – mondta azon az ismeretlen, zörgő hangon. - -Az anya le volt sujtva. A sovány, mély barázdás arcán könnyek csorogtak -le, mig kikisérte a fiát. - -A lányok a tornác sarkába siettek, mikor megjelent földig érő fekete -esőköpenyében. Rájuk se nézett, a kis kövér dadusra támaszkodott, ment -az utca felé, a napra. - -Ott megállott, nekitámaszkodott az oszlopnak, az asszonyok körülvették, -széket hoztak, leültették az iróasztali nagy karosszékébe. - -Ökrösszekér ment végig a ház előtt, töpörödött öreg vezette a kis -ökröket, hogy a papot meglátta, megemelte a kalapját, valami csodálatos -felzokogó csuklással szólt oda: - -– Édes egy fiaim, ketten vótatok, de senkim se maradt… - -Tovább ment, az ingeujjával törülve a szemét. Az asszonyok rémülve -lesték a beteg arcát, milyen hatást tesz rá, rettegtek érte. - -De ez fásultan, mereven nézett a szekér után. - -Idegen asszonyok, más falubeliek jöttek rémült arccal, előre hajolva. - -A templomkeritésnél egy ember állott, öreg, fakó, mindjárt rákiáltott az -idegenbeli nő. - -– Testvérem, Farkas Ida él-e még? - -Az ember állt, gondolkodott, akkor azt mondta: - -– Odalett, hullává lett… Csak a magossarku uj cipőjét leltük meg. Meg -egy darabot a lábából, ott fekszik a közös sirba… - -Az idegen asszony a fejére kulcsolta a kezét s rettentő jajszóval ment -végig a falun. - -Az asszonyok sürgették a beteget, könyörögtek neki. - -– Jöjjön be, Miklóska, jöjjön be. Miklóska, nem magának való ez a hely, -jöjjön be. No Margit, hát szólj neki, ha te szólasz bejön. Ugy-e be -Miklóska. - -De Margit nem szólt s Miklós nem mozdult, fáradtan, fásultan nézett, -mintha ez mind nem érdekelné, mintha mindebből szót sem értene. - -– Jaj én drága pulyáim, – süvit fel a távolban egy asszony, mert most ez -itt a hang, ez a véletlen sóhaj. - -Az előbbi öreg pedig a templomkeritésnél, látva a papot, elindul lassan -feléje. Megáll, kalapja felé int, komolyan megáll. - -Hiába intenek neki, hogy menjen innen, elmondja. - -– Tiszteletes uram, tessék felvenni engem is, mer má mind felveszik a -népeket. Nevem Kisari Máté, a feleségem, két lányom, meg egy katonafiam -lett oda. A kórházba, a városban haldoklik a testvérem… - -Ugy diktálja mint tüzesetnél a kárt, a boglya szénát, hogy idejébe -legyen bejelentve, a kártérités miatt. - -– Menjen innen bácsi, menjen most innen, – szól rá Jolán, – beteg most a -tiszteletes ur. - -Az ember nem törődik vele. - -– Nevem Kisari Máté, feleségem, két lányom, meg a katonafiam – ismétli -monotonul, – mindenki nagy pénzeket kap most, csak én vagyok kitudva. -Nem igazság: feleségem, két lányom, meg a katonafiam minek lett akkor -oda!… - -Miklós bágyadtan ül, a nap rásüt beteg arcára, az enyhe délutáni nap, -barna szakállában, ami harmadnaposan verődött ki, vöröses fények -csillannak meg. Köhög, minduntalan köhög. - -– Élet, – mondja. – Ez az élet… Nem a szeretet,… hanem ez… és nem a -szeretet… - -– Nem? – mondja halkan Margit. - -Miklós ezt meghallja. Nem néz rá, fáradt, mosolyog. - -Kajánul mosolyog, azt hiszi most végre igazán sikerült… Most jegyezte -el: mikor mindennek vége… lekötötte egy életre, mikor elválnak… szegény -kicsim… legalább megsiratsz, azt hiszed jó voltam… - -De nagyon gyönge. Ugy székben viszik be, a dadus, Jolán s Margit. - -Hogy ágyba teszik, boldogan ereszti el magát. - -– Szeret? – suttogja Margit felé, aki most egész közel van. – Azért -szeret? – rebegi ujra. - -Margit merev, nem tudja mit tegyen. Megszánja. Igent int s erre elfakad -sirva. - -Miklós ellopja ezt a kint s lehunyja rá a szemét. Aludni. De nem tud. - -Dékányné bucsuzik. Nagyon nincs rá szükség. Erre Jolán is, együtt -jöttek. - -– Aztán jó lenni, orvosságot bevenni, bizony. - -Margit igy szól: - -– Én itt maradok. - -Szegény kis lány, kis acél lélek, hősi feláldozással itt marad. Ugy nem -tud ápolni, vigasztalni, beteget gyügyögni: de kötelességet érez a feje -fölött s marad, ide kötötte a gyürü. - -Éjjel a lámpa mellett ültek ketten, szótlan, a két nő, az egy férfi két -nője. Az anya s a menyasszony. - -Azóta nem ébredt fel, s nem tért magához, oly kinos nézni, amint a -szervezet gépiesen dolgozik, fuj, liheg, tüzel. Egyre váltják a jeges -borogatást, az orvosságot beadni szinte lehetetlen, szétfolyik. S alig -köhög, le kell törölni. - -Margit ugy mered rá, folyton nézi, ijedt, rémült szivvel. Nem érti, hogy -mit csinál. Mi ez. Mit akar. Mi történt. Hisz nem látszik rajta semmi. -Mért nem akar? Mért nem szedi össze magát. - -Elaludni nem bir, csak ül a széken, kemény, egyenes széken félve s a -szüleire gondol, már haza kellett volna menni, a bál miatt maradt. -Szegény kis anyjára gondol, az hogy tudná őt ápolni… nem ugy, mint ez -itt a fiát, csak irja a… - -Éjféltájban, ugy látszik, elszunditottak. Valaki megfogta a kezét, -milyen forró… Miklós. - -– Jobb igy… - -Ráijedt. - -– Hogy? Kedves? Mit akar mondani szivem… - -– Megmaradok a maga emlékében tisztán, jónak, szépnek, hűnek, -engedelmes, jó kis fiu… - -Margit zokogott. - -– Ha megtörténik… ha megismer… akkor megtudta volna, hogy rossz vagyok: -gonosz. - -– Nem szivem, maga jó. Maga a legjobb a világon, – sirta a kislány. - -Miklós konokul megrázta a fejét: - -– Nem, én nem vagyok jó: én ember vagyok. - -Bejött az anya a neszre, a borogatást készitette. - -– Feltegyük fiacskám? - -– Minek az? - -– Mit mondasz? - -– Minek már az? - -– Tegyük fel fiam. Feltegyük? - -– Jó. - -Margit is olyan rémülve nézte. Már ő is leszámolt, tudta, belegyőződött: -minek már az. - -Egy óra mulva Miklós felállott. - -Letette a lábát a földre és felállt. - -Iszonyodva néztek rá, a dadus odafutott s derékon átölelve tartotta. - -Felemelte a karját. - -– Mi hárman… Mi hárman. - -S odanézett baljára, ott állott Jákób, a hosszu szakállu, csillogó -szemü, ravasz öreg zsidó. - -– Igen, én régen tudom: te elvesztetted a fetist és te adtad nekünk a -Láthatatlant, ne tagadd! - -Jobbjára nézett és ott állott Pál, a másik komoly, konok zsidó, szent -dolgok ügynöke. - -– És te csináltad meg az uj üzletet, a szeretettel… - -Magába merülten suttogta. - -– Te vetitted ki Uram a lélekből a Szeretetet a világra! De ez csak -káprázat… Az élet más… - -Akkor az ujját feltartotta és a szoba felé üvöltötte: - -– Emberek: figyelmeztetlek benneteket a természet örök törvényeire… - -Még beszélni akart, nem birt, végigbukott a földön. - -Mire feltették az ágyra, megkezdődött az agónia. - -És a két nő sirástalan rémülettel ijedten nézett egymásra, a megszünt -férfiu két idegen asszonya. - -Elvégeztetett: de semmi sem tisztáztatott. - - -[Transcriber's Note: - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - -6 |gyerekek dnak |gyerekek tudnak - -18 |haliatszik |hallatszik - -19 |az vó falu |az alvó falu - -19 |vé ét |végét - -20 |csaknek sir |csaknem sir - -30 |minhta |mintha - -41 |hogyn ő |hogy nő - -57 |okkal mélyebb |sokkal mélyebb - -62 |z a megtérés |ez a megtérés - -74 |szakemebereknek |szakembereknek - -78 |vészkiá tást |vészkiáltást - -78 |k nyujtotta |kinyujtotta - -79 |itt megállott.“ |itt megállott. - -79 |é etünk |életünk - -98 |tekintetétből |tekintetéből - -98 |monadnia |mondania - -101 |fegadják |fogadják - -120 |érzésekkkel |érzésekkel - -120 |lly keserü |ily keserü - -142 |lelfekhetnének |lefekhetnének - -143 |vonják-egy |vonják egy - -151 |bejonni |bejönni - -153 |kell mennni |kell menni - -164 |gyülöleletes |gyülöletes - -173 |kisértetetesen |kisértetesen - -174 |körülbelul |körülbelül - -174 |vérmékséklet |vérmérséklet - -182 |akadezó |akadozó - -188 |egy fiata |egy fiatal - -214 |pláne leh |pláne lehet… - -219 |hegy dupla |hogy dupla - -223 |ot állott |ott állott - -223 |legutóbbb hallott |legutóbb hallott - -299 |Egy ék meg a |Egyék meg a - -300 |cak egy |csak egy - -300 |végrehajhatónak |végrehajthatónak - -313 |zemmisiteni |semmisiteni - -317 |zavartala nul… félelmes vol… annyifél |zavartalanul… félelmes volt… -annyiféle - -319 |kiszőkö |kiszökő - -345 |– a fejére |– Tojok a fejére - -346 |éle-e még? |él-e még?] - - -*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A FÁKLYA *** - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the -United States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you will have to check the laws of the country where - you are located before using this eBook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that: - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation's website -and official page at www.gutenberg.org/contact - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without -widespread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our website which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This website includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. |