diff options
Diffstat (limited to 'old/68877-0.txt')
| -rw-r--r-- | old/68877-0.txt | 6462 |
1 files changed, 0 insertions, 6462 deletions
diff --git a/old/68877-0.txt b/old/68877-0.txt deleted file mode 100644 index a86d2a8..0000000 --- a/old/68877-0.txt +++ /dev/null @@ -1,6462 +0,0 @@ -The Project Gutenberg eBook of A tóparti gyilkosság és egyéb -elbeszélések, by Zoltán Ambrus - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you -will have to check the laws of the country where you are located before -using this eBook. - -Title: A tóparti gyilkosság és egyéb elbeszélések - -Author: Zoltán Ambrus - -Release Date: August 31, 2022 [eBook #68877] - -Language: Hungarian - -Produced by: Albert László from page images generously made available - by the Google Books Library Project - -*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A TÓPARTI GYILKOSSÁG ÉS -EGYÉB ELBESZÉLÉSEK *** - - -Ambrus Zoltán. - -A tóparti gyilkosság és egyéb elbeszélések. - -BUDAPEST - -AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA - -1915 - -A Nyugat nyomdája, Budapest, IX., Lónyay-utcza 18. - - - - -A TÓPARTI GYILKOSSÁG - - -I. - -Ahogy befordultam a Szent Anna-utcába, három fiút pillantottam meg, akik -közül kettőt, látásból, már ismertem. Az egyiket a Holdvilágképűnek, a -másikat a Kutyafejű Tatárnak hivták a cimboráim. Mind a kettő tizenegy -esztendős lehetett, mint én; de a Kutyafejű Tatár valamivel erősebbnek -látszott nálam. A harmadik fiú, akit akkor láttam először, majdnem egy -fejjel volt nagyobb, mint a kis tömzsi Holdvilágképű, négyünk közül a -legalacsonyabb; hanem a vékony nyakáról, meg a szűk melléről lerítt, -hogy gyöngébb, mint én és mint a másik két fiú. Később megtudtam, hogy -épen aznap töltötte be a tizenkettedik évét. - -Ennek az ismeretlen fiúnak keménykalap volt a fején; a jobbkezében kis -pálcát, a balkezében pedig pergamen-tekercs formájú papircsomagot -tartott. - -Abban a pillanatban, amikor – bekanyarodva a Szent Anna-utcába – rájuk -bukkantam, a keménykalapos, közel az utcasarokhoz, mozdulatlanul állott -a gyalogjáró szélén; a másik két fiú vele szemben s tőle alig egy -lépésnyi távolságban, hasonlóképen mozdulatlanul posztolt a kocsiúton. -Meglátszott rajtuk, hogy nem akarnak tágítani az ismeretlen mellől; s -mintha jobbról is, balról is körül akarták volna fogni, hogy valamerre -el ne ugorhassék. A Holdvilágképű vigyorgott. A Kutyafejű Tatár, aki -kezét a zsebébe mélyesztve, hetykén lóbálta a testét, nem volt ilyen -vidám; ellenkezőleg: vésztjósló komorság ült az arcán. De mind a ketten -farkasszemet néztek a keménykalapossal. - -Talán nem így kellene mondanom, mert farkasszemet nézni valami -kölcsönösséget jelent s a farkastekintet valójában csak a Kutyafejű -Tatár meg a Holdvilágképű szeméből villogott ki; a keménykalapos fiú -pillantása inkább ijedt volt. Állotta ugyan az ellenséges szemek -tüzelését s igyekezett dacosan viszonozni ezt, hol az egyik, hol a másik -ellenfél alakját méregetve; de az ő tekintetében benne révedezett az a -határozatlanság is, hogy vajjon nem volna-e jobb hirtelen kereket oldani -s a menekülésben keresni meg azt a kedvező megoldást, melyet már csak a -gyors elhatározás s lábának a fürgesége igérhettek neki? Alighanem -kilátástalannak itélte a kétszeres erővel szemben való küzdelmet. Pedig -nem volt egészen fegyvertelen; mert – ha a pálcikájában nem is -bízhatott, – a kemény és vastag papirtekercset buzogányként -használhatta, míg megtámadói csak az öklükre vagy az izmaikra -támaszkodhattak; de nyilván nem remélte, hogy egymagában is el tud bánni -mind a két fiúval. - -Amikor a szinhelyre érkeztem, még nem döntött arról, hogy mit választ: a -szégyenletes megfutamodást-e vagy a férfias, de reménytelen küzdelmet?… -azt, ami dicsőbb, de kellemetlenebb, a hősies összeütközést s ennek -nyomán az előrelátható elbukást?… harcolni véglehelletig és vereséget -állani ki, de előbb sok jó, kemény ökölcsapást osztogatni jobbra-balra?… -vagy elillanni, szaladni, ahogy bír, egy darabig még hallani az ellenség -gúnyos nevetését, aztán elfelejteni ezt a rossz álmot? - -Hanem az én megjelenésem egyszerre nagyot változtatott a helyzeten. Mert -az ellenség nem tudhatta, hogy hirtelen elszánással nem sietek-e -segítségére a megtámadottnak? – amely esetben a most még szilárd -erőviszonyok egyszerre felbillennek. Már pedig én megállapodtam. -Egyelőre csak mint kiváncsi néző, de egyszersmind mint fenyegető -kérdőjel. - -Nekem egy szempillantás is elég volt ahhoz, hogy tisztán lássam, mi -készül itt és miért? - -Akkortájt az olyanfajta keménykalapban, amelyet ma dinnyealakúnak szokás -mondani, nem lehetett végig menni Debrecen utcáin kínos feltűnés és a -kihivó szándék gyanujának fölkeltése nélkül. Mert ez a viselet, öreg és -ifjú civis-érzületnek egyaránt, a nyugati eszmékkel való kacérkodást, a -kozmopolitizmushoz való vonzódást, a hazaszeretet érzésének -meggyöngülését és Kálvin tanainak cinikus kigúnyolását jelentette. - -Azért, különösen a nagytemplom és a kollégium tájékán nem is igen volt -tanácsos kemény kalapban mutatkozni. A Szent Anna-utcában, nehány -lépésnyire a katholikus templomtól és iskolától, már jelentékenyen -csökkent a kemény kalap veszedelmessége, mert mindenki tudta, hogy a -piarista tanárok nem átallanak ugyanolyan fejfedőben járni, amilyenben -Áron, a gazdag vaskereskedő. És annak a közismeretessége, hogy a -piaristák a hazafiságnak ebben a kérdésében ilyen vétkes közönbösséget -tanusítanak, a katholikus negyedben már bizonyos vallásos szinezetet -adott a kemény kalapnak, mérsékelte ennek a feltünőségét és kihivó -voltát, valamelyes magyarázatát adta a hozzá tapadó nemzetközi -karakternek és megenyhítette azt a gyanút, hogy viselője kérkedni akar a -világpolgárságával. De azért a kemény kalap, kivált egy -tizenegy-tizenkét éves fiúnak a fején, mégis csak Geszler-kalap maradt. - -Igaz, nem volt szükség arra a kihágásra, hogy valaki gyerek létére -kemény kalapot biggyesszen a fejetetejére: a kálvinista fiúk e nélkül is -szivesen kezdtek verekedést velünk, pápista ifjúsággal. Nem tudom, hogy -ebben a harcrakészségben mennyi része volt az atavizmusnak, annak az -örökölt érzésnek, amelyet a vallásháborúk óta minden debreceni gyerek -átvett a vérében az apjától, és mennyi annak a magyar virtusnak, mely -vasárnaponkint még ma is szembeállítja a felvégi legényeket az -alvégiekkel; annyi bizonyos, hogy a mai sokféle sportot abban az időben -főképen ez a verekedő hajlandóság helyettesítette. - -Mi, katholikus fiúk, ha nem is szivesen, vállaltuk a harcot. Mit -tehettünk volna egyebet? Ha nem akarjuk, akkor is vállalnunk kellett -volna. Végre is, mindig nem lehetett megugrani az ellenséges tatár horda -elől. Általában gyöngébbek voltunk, mint a református gyerekek; s vastag -nyakuk, meg elszántságra valló, nehézkes, lomha, súlyos járásuk -aggodalmat, tehát tiszteletet gerjesztett bennünk. Aztán meg ők sokkal -többen voltak, mint mi. De köztünk is akadtak, akik a verekedő kedvükkel -pótolták, ami az erejükből hiányzott és néha úgy esett, hogy amint az -iskolából hazabandukoltunk, olyan ellenséges csapattal találkoztunk, -amelyik kevesebb emberből állott, mint a mi hadtestünk. Az ilyen kitünő -alkalmat persze nem lehetett elszalasztani. - -Az ütközet megkezdése és a harc lefolyása mindig meglehetősen egyforma -volt. Mikor az ellenséges guerilla-csapatok egymásra bukkantak, az -ellenfelek egymástól egy-két lépésnyi távolságban megállapodtak s néhány -másodpercig kancsal, fürkésző pillantásokat lövelltek át egyik táborból -a másikba. Aztán, mikor az erőviszonyok már ismeretesekké váltak, kihivó -vagy dacos tekintettel nézegették egymást. Végre, az erősebbik tábor -legbátrabb legénye kikereste a maga ellenségét, a másik tábor -leggyöngébbnek látszó legénye személyében, egyenesen e felé a fiú felé -tartott, mellbe lökte és előállott a váddal: »Te zsidó vagy!« - -Természetesen az, hogy valaki ilyen fiatalon máris felcsapott zsidónak, -nem maradhatott megtorlatlan. No és ha valaki arra vetemednék, hogy -tagadni próbálná azt, amit egy szavahihető fiatalember állapított meg -róla – ez a vakmerő meg épen rászolgált a szigorú megfenyítésre. - -Már most csak kétféle fejlemény következhetett. Ha a megtámadott a -hadüzenetre mindjárt pofonnal felelt, gyors és erélyes föllépése nem -maradt hatás nélkül. Ebben az esetben a háború lokalizálódott, párbajjá -zsugorodott, macscsá törpült; a csata nem vált rettenetessé és rövidesen -véget ért. A két ellenfél addig pofozkodott, ütlegelte egymást és -birkózott, míg az egyik nem birta tovább szuszszal; ekkor a másik -rátérdepelt a leterített ellenfél mellére, büszkén nézett körül, aztán -mikor meggyőződött róla, hogy az egész világ jól látta a győzelmét, -fölkelt az ellenfeléről, letörölte a térdéről a port s mialatt a másik -szégyenkezve tápászkodott fel a földről, még egyszer odakiáltott a -legyőzöttnek: »Hát most megkaptad, zsidó!…« és így jól végezve dolgát, -ünnepiesen lépkedett el barátaival, mint ahogy a király vonul el -udvarával a shakespearei drámákban. A végszó okvetlenül ez volt, akár a -támadó győzött, akár a megtámadott; a végén mindig az lett a zsidó, akit -legyőztek. - -Igy ért véget a harc a szerencsésebbik esetben. De megtörtént az is, -hogy a megtámadott, nem bízva eléggé az erejében, a hadüzenetre nem -felelt mindjárt pofonnal vagy ütleggel, hanem csak a mellbelökést -viszonozta és szóvitába kezdett, ilyenformán: »Nem méssz az utamból?!… -Mit akarsz tőlem?!… Bántott valaki?!…« Az, hogy ha a megtámadott ekképen -elárulta, hogy nem bízik az ereje felsőbbségében, mindig nagyon -felpaprikázta a támadó táborát s ebben az esetben a harc általánossá, -elkeseredetté és hosszadalmassá vált. Ilyenkor a kálvinista fiúk a -pápistákat s a pápisták a kálvinistákat addig püfölték, innen is, onnan -is »Nesze, zsidó!…« »Nesze zsidó!…« kiáltozás közepett, az általános -öklöződés és birkózás addig tartott, amíg a gyöngébbik tábor, dicsőséges -küzdelem után bár, de jól elpáholtan, meg nem futamodott vagy míg Deus -ex machina-ként meg nem jelent valahonnan egy-egy öreg zsidó, aki aztán -a botjával széjjelkergette az egész társaságot. - -Mindez nekem már régóta ismeretes dolog volt, sőt – sok kék folt árán – -joggal számíthattam magamat ennek az ügynek a szakértői közé. - -Azért, alig hogy észrevettem a csoportozatot, már tisztában voltam a -viharral fenyegető feszültség minden előzményével és azzal is, hogy mi -következhetik. Megértettem, hogy a Kutyafejű Tatár meg a Holdvilágképű -nem tartották volna érdemesnek megtámadni ezt a nyurga, vékonypénzű -gyereket, akit senki se ismert, de a kemény kalap elárulta a pápistát, -kötekedésnek tünt fel előttük, nem hagyta őket békén, izgatta őket, mint -a bikát a vörös posztó. - -A felől se lehetett kétségem, mi lesz itt mindjárt, ha én most nem -szakítom meg az utamat, hanem feléjök fordulva és hátra vigyorogva, de -nyugodtan tovább vonulok. Kettő közül az egyik: vagy megugrik az idegen -és olyan jól nyargal, hogy sikerül megszaladnia az üldözői elől, vagy a -következő percben már el fog hangzani a szokásos rövid vádbeszéd s aztán -a keménykalapost nemcsak a Kutyafejű Tatár fogja előbb mellbelökni s -aztán nyakonütni, hanem mindjárt neki fog esni a másik is, a -Holdvilágképű. Ilyen körülmények közt pedig a végkifejlés előrelátható. - -Ha múlt, jelen és jövő átlátásához nem volt szükségem többre egy -szempillantásnál, még egy másik szempillantás s nemcsak hogy egész raja -támadt fel bennem a nemes és legkevésbbé se nemes indulatoknak, hanem -ezek már le is viharzottak a lelkemben s hozzájuttattak a képzelhető -legférfiasabb elhatározáshoz. - -Megengedhetem-e, hogy hitemet a keménykalapos személyében üldözzék és -kicsúfolják? Eltűrhetem-e én, az a félelem és gáncs nélkül való lovag, -akit mások még nem sejtenek bennem, de akit én máris igen tisztelek -magamban, hogy a nyers erőszak minden igazság, ok és ürügy nélkül -megtámadja és letiporja az ártatlant?… hogy ketten rontsanak rá egyre?… -nem kötelességem-e, védelmére kelni a gyöngének az erősebbek -galádságával szemben? Elillanhatok-e a harc elől, én, akinek a -legkisebbik célom az, hogy már huszonnégy éves koromban Borneó és -Szumatra királya legyek, csak azért, mert kényelmesebb, ha részvétlenül -tovább sétálok és nem fujom azt, ami nem éget? Aztán, beletörődhetem-e, -hogy az ellenségeim hozzájussanak a könnyű győzelem öröméhez, mikor -megakadályozhatom, hogy részük lehessen a diadal mámorában, vagy -legalább is megnehezíthetem és vitássá tehetem a győzelmüket? És -elszalaszthatom-e ezt a kitünő alkalmat, amikor az ellenség kisebb -erőben jelentkezik, mint rendesen, és amikor, ha csak egy kicsit kedvez -a hadiszerencse, a Kutyafejű Tatár is, a Holdvilágképű is nagyon -meglakolhat azokért az ökölcsapásokért, amelyekben ők ugyan ártatlanok, -de amelyeket hitfeleiknek és elvtársaiknak, szóval az ő táboruknak eddig -még csak részben fizethettem vissza? - -Nem. Minden nemesebb és minden alantasabb indulatom a harcra ösztökélt. - -Igen ám, de hátha ők ketten, bár egyik se látszik nálam erősebbnek, -mégis nagyobb erőt tudnak kifejteni, mint én meg a keménykalapos? Hátha -az, akinek segítségére sietek, annyira gyenge, ügyetlen vagy -békeszerető, hogy egyáltalán nem számit? Hátha egymagamnak kell kettőjük -ellen csatáznom s ebben a harcban alulmaradok? - -– Hát az se baj! – biztattam magamat. – A legrosszabb esetben -megfutamodom. Csak a harmadik ház kapuját kell elérnem… mihelyt azon -bejutottam, az üldözőim már nem követhetnek… mert odabenn vannak, akik -meg fognak védelmezni és szükség esetén elbánnak az ellenségeimmel. - -Tehát, igenis, bele fogok avatkozni a dologba. Sőt, minthogy a -tapasztalat megtanított arra, hogy aki támad, az előnyt szerez: én magam -fogom megkezdeni a csatát. A gyors cselekvés már félgyőzelem. - -Csak éppen a hadüzenetet akartam megvárni, hogy megnyugtathassam a -lelkiismeretemet. - -Hanem arra gondom volt, hogy az arcom ne árulja el, mit forralok. Amikor -megállapodtam a keménykalapos mellett, szakasztott úgy vigyorogtam, mint -a Holdvilágképű. És a Kutyafejű Tatár, aki rám pillantott, hogy lássa, -vajjon barát érkezett-e vagy ellenség s ha gyanús alak, milyen erejű? – -azt hihette, hogy csak közelebbről akarom nézni, miképpen fenyítik meg a -keménykalapost… ami bizonyára engem is csak mulattathat. - -Nyilván nem ismert rám, sem ő, sem a Holdvilágképű. Pedig már nem egy -ütközetben találkoztunk, ahol sok derék kálvinista harcos torolta meg a -»lúformátus« gúnyszót, de úgy látszik, ezekből a csatákból sokkal -hamarabb ugrottam meg, semhogy az arcom bevésődhetett volna az -emlékezetükbe. Elég az hozzá, vagy jelentéktelennek itélték, vagy nem is -gyanították bennem a pápista vitézt és miután megállapították magukban, -hogy akár jó-, akár rosszakaratú szemlélőnek, de mindenesetre csak -kiváncsi nézőnek, odafurakodtam a tűzvonalba, egyelőre nem törődtek -azzal, hogy én is ott vagyok. - -Attól fogva, hogy megjelentem, talán egy félperc, talán egy egész perc – -ilyen körülmények közt nagy idő – telt el fenyegető némaságban és -mozdulatlanságban. Nekem egy kicsit erősebben dobogott a szívem; a -keménykalapos egyre sebesebben pislogott; a két kálvinista bajvivónak a -testtartása is, a nézése is ugyanaz maradt. De végre a Kutyafejű Tatár -még hevesebben kezdte lóbálni a testét, mint előbb… mintha egyre -kevésbbé tudná fékezni eddig valahogyan még csak leküzdött, de most már -mindinkább növekedő ingerültségét… és miközben szúró tekintetével szinte -felnyársalta a keménykalapost, egyszerre csak megszólalt, a súlyos -pörölycsapások lassuságával ejtve ki minden szótagot: - -– Há-szen te zse-da-ó vagy!… - -A keménykalapos, aki engem is ellenségnek nézett s már nem remélte, hogy -egérutat találhat, azonnal felelt. De hangjának a remegése elárulta az -ijedtségét és a szavaiból még inkább kiérzett, mennyire megfélemlítette -az az aggodalom, hogy három ellenfele közül valamelyik bizonyosan utól -fogja érni: - -– Mit akar tőlem? Én nem ismerem magát! Hagyjon engem bé… - -Nem fejezhette be; a torkán akadt a szó, olyan nagy meglepetés érte. - -Ekkor ugyanis az történt, hogy én, összeszedve minden erőmet, hirtelen -pofonvágtam a Holdvilágképűt, aztán, mintha nem én ütöttem volna meg őt, -hanem ő ütött volna meg engem, egy hiuzmacska gyorsaságával és -mérgességével ugrottam rá. A Holdvilágképű a váratlan támadástól -hátratántorodott s én, aki számítottam erre, nem mulasztottam el -kihasználni az ő megingását: gáncsot vetettem neki, letepertem a földre, -s a szegény Holdvilágképű még nem tért magához a meglepetéséből, amikor -én már a mellén térdeltem és sebesen püföltem, öklöztem a széles -ábrázatját meg a kemény koponyáját, ott, ahol értem. - -A hamarosan kieszelt taktikámhoz tartozott, hogy ilyen kiméletlenül -bántam el a szegény Holdvilágképűvel. Ugy okoskodtam, hogy a -felbőszültség hadakozásmódjával könnyebben biztosíthatom a győzelmet, -mint ha lovagiasan küzdök és szem előtt tartom a birkózás szabályait; -még nem hallottam, de már kitaláltam, hogy: »all’s fair in love and -war«. Hogy mért éppen a Holdvilágképűnek estem neki, aki csak -vigyorgott?… és mért nem rontottam rá inkább a Kutyafejű Tatárra, aki a -védettemet megtámadta? Mert kettőjük közül a Kutyafejű Tatárt néztem az -erősebbnek s minden vitézségem ellenére is szivesebben szemeltem ki -ellenfelemül a gyöngébbiket. Így – biztattam magam – a legrosszabb -esetben is elérek annyit, hogy az ellenpárt, ha végül győz is, nem jut -hozzá a győzelméhez olcsón, hanem sok kékfolttal fizet érte s -remélhetőleg egy-két hatalmas daganattal is. - -Jól számítottam. Mert az a veszedelem környékezett, hogy ha a Kutyafejű -Tatár segítségére talál sietni a Holdvilágképűnek, ezek ketten, egyesült -erővel, jól elpáholnak, amig a keménykalapos szépen elillanhat – de nem -így történt. A Kutyafejű Tatár sorsára bizta a Holdvilágképűt s – -nyomban azután, hogy általános meglepetésre én kezdtem meg a harcot, még -pedig mindjárt a legféktelenebb szilajsággal – ahelyett, hogy ellenem -fordult volna, a keménykalapost kezdte gyomrozni. Először egy nagyot -rántott rajta, majd mellbe lökte s leütötte a kalapot a fejéről, ahogy a -hagyományos sorrend kivánta; aztán nekiesett, rövid birkózás után -földhöz teremtette, s bár a keménykalapos szivósabban védekezett, mint a -viselkedése után várni lehetett, föléje kerekedett és úgy kezdte -agyabugyálni, mint ahogy én püföltem és öklöztem a Holdvilágképűt. - -Mi birta rá a Kutyafejű Tatárt, hogy bajtársának a megvédelmezése -helyett tovább is csak a keménykalapossal foglalkozzék? – örök titok. -Nem vette észre, milyen nagy taktikai hibát követ el? Azt remélte, hogy -a Holdvilágképű, akármilyen nehéz helyzetbe került a harc első -pillanatában, végül mégis csak le fog győzni engem, egymagában is? Semmi -áron sem akart módot adni rá, hogy a keménykalapos elillanhasson a -körmei közül? Amikor két ellenség közül választhatott, ő is szivesebben -csatázott a gyöngébbik ellenséggel, mint én?… Úgy számított, hogy még -ráér a pajtását megvédelmezni, ha ez, minden várakozás ellenére, -továbbra is szorongatott helyzetben marad?… s mielőtt rám ront, hogy -ketten könnyedén végezzenek velem, hamarjában alaposan helybenhagyja a -gyöngébbik ellenséget? - -Ezt csak találgathatom. Annyi bizonyos, hogy a Kutyafejű Tatár rossz -hadvezér volt s elkövette azt a stratégiai hibát, amelynek az ütközet -sorsára döntő hatással kellett lennie. - -A Holdvilágképűt ugyanis nagyon megzavarta a váratlan fordulat, a tartós -balszerencse s talán leginkább az, hogy nem kap segítséget. Olyan -szerencsésen találtam elhelyezkedni rajta, hogy hiába erőlködött, sehogy -se tudott lerázni magáról; én pedig ugyancsak kihasználtam azt az -előnyt, amelyet a gyorsaságomnak és az ezzel megszerzett felsőbbségemnek -köszönhettem. Megértettem, hogy csak akkor győzhetek, ha sikerül -elérnem, hogy a Holdvilágképű nem tudja tovább állani a harcot és -elmenekül. Azért fáradhatatlanul püföltem tovább a fejét, a lehető -legsebesebben és minden erőmből, amig csak a kezem ki nem fáradt. Jó, -kemény koponyája volt; tovább birta türelemmel, mint én erővel és -lélekzettel. Végre is ki kellett szuszognom magamat s a kezem már -annyira fájt, hogy lankadni kezdtem. A Holdvilágképű fel tudta használni -a kedvező pillanatot; egy utolsó erőfeszítéssel végre sikerült leráznia -magáról. Felugrott, de a feje már egy kicsit kótyagos volt; és ijedt -tekintete nem lelte meg azt a biztatást, amelyet keresett. Csak azt -látta, hogy amazok is a földön hemperegnek, birkózva és egymás nyakát -szorongatva; észrevehette, hogy a keménykalapos nagy munkát ad a -Kutyafejű Tatárnak s nem mindig emez van felül; és abból, hogy a -cimborája meg se kisérelte az ő felszabadítását, úgy látszik, a -legrosszabbat következtette. Azt hitte, hogy engem azért nem cibált fel -róla a Kutyafejű Tatár, mert ebben megakadályozta a keménykalapos, aki -az ő hanyattvágódása után nekibátorodott s remegő megtámadottból dühös -támadóféllé változott át. Aztán meg én nem hagytam időt a -Holdvilágképűnek arra, hogy sokat szemlélődhessék és nyugodtan -mérlegelhesse az erőviszonyokat; alig hogy felugrott, már én is talpon -voltam és ujra nekirohantam. Az első ökölcsapást, a karjával, még csak -kivédte valahogy; olyan testtartásba helyezkedett, mint aki elszántan -készülődik a vívásra vagy a boxolásra; de mire másodszor is nekiestem, -egyet gondolt magában: hirtelen megfordult, felkapta a földről a -kalapját, melyet az előbb, amíg püföltem, levertem a fejéről és -elkezdett szaladni, olyan gyorsan, ahogy csak tudott. Alighanem azt -gondolta, hogy már éppen eleget kapott; miért küzdene hát tovább, amikor -a győzelemre nincsen többé kilátás?! Vagy tiz lépésnyire üldöztem, de -amikor az utcasarkon eltünt, az erkölcsi elégtételemmel visszafutottam a -földön hempergőkhöz. - -Ezek még egyre gyúrták, gyömöszölték egymást. De már látni lehetett, -hogy a keménykalapos nem birja tovább a küzdelmet. Eddig jókora -ellentállást fejtett ki azzal, hogy jobbkeze egy pillanatra se -eresztette el ellenfelének a torkát, mert ez az eleven nyaklánc a -Kutyafejű Tatárnak minden mozdulatát meggyengítette. Hanem, amikor a -közelükbe értem, az ellenség nyaka már szabad volt s a keménykalapos -védekezése mindössze arra szorítkozott, hogy a balkarjával, amelyet az -arca fölött tartott, felfogni igyekezett a fejének szánt sok -ökölcsapást, a jobbkezével pedig egyet-egyet döfött az ellenségen, -anélkül, hogy ezt le tudta volna tolni magáról. Éppen ideje volt, hogy a -segítségére siessek. A már-már győzelmes Kutyafejű Tatár úgy -helyezkedett el rajta, mintha nyeregben ülne s éktelen csataordításokat -hallatva jósolgatta neki, hogy könyörtelenül és haladéktalanul -palacsintává fogja lapítani a fejét. - -Persze, nem látta a Holdvilágképű futását és nem sejtette, hogy az én -személyemben mindjárt le fog csapni rá az istenek haragja. - -A küzködők körül ott hevert a kövezeten a keménykalap, mind e sok baj -okozója, a Kutyafejű Tatár pörge, puha kalapja és valamivel messzebb a -pálcika meg a papirtekercs, amelyeket a keménykalapos a két kezében -tartott, amikor útját állották. Ez a papirtekercs már az első -pillanatban szemet szúrt nekem, mert buzogányszerű fegyvert sejtettem -benne; most se pillanthattam rá anélkül, hogy meg ne kivánjam. - -Felkaptam a földről; éreztem, hogy olyan nehéz, mintha gumiból volna; -amint utóbb kiderült: a lehető legjobban összegöngyölített, sok ív -kemény kartonpapir rejtőzött benne. Ennek a – hasonló körülmények közt -határozottan értékes – fegyvernek a súlyossága megkétszerezte a -bátorságomat: az imént elért sikertől amúgy is vérszemet kaptam; és -szinte örültem rajta, hogy tovább csatázhatok. - -De nem is késlekedhettem sokáig: amikor a két bajvívóhoz értem, a -keménykalapos már jajgatni kezdett. - -Föléjök hajolva, buzogányommal akkora csapást mértem a Kutyafejű Tatár -fejére, amekkora az erőmtől kitelt. Ilyet üthetett – gondoltam – keleten -a nagy érckapura Botond. A Kutyafejű Tatár koponyája ugyan keményebb -volt, mint a nagy érckapu, de az alighanem meglehetősen fájdalmas -ütéssel mégis célt értem, mert a Kutyafejű Tatár a váratlan támadásra -valami vadállatias hördülést hallatott, aztán felugrott letiport -ellenfeléről és nekem rohant. - -Csakhogy engem nem talált készületlenül. Ahogy közel ért hozzám, ujra -megforgattam buzogányomat s most már az arcán vágtam végig, minden -erőmből. Megtántorodott s mintha egy pillanatra elszédült volna; de -rögtön magához tért s a balkönyökét pajzsnak tartva az arca elé, ujra -felém rontott. - -Hanem ekközben a keménykalapos – aki különben már régóta kalaptalan volt -– feltápászkodott a földről s hamarosan átértve, hogy a legnagyobb -szükség idején érkezett segítség micsoda erkölcsi kötelmet ró rá, utána -szaladt a Kutyafejű Tatárnak; és amikor ez jobbkarjával kivédve a -hadonászásomat, torkon akart ragadni, a keménykalapos hátulról gáncsot -vetett neki, átnyalábolta a felső testét s hátra rántotta úgy, hogy a -Kutyafejű Tatár hanyatt esett, mi pedig, mihelyt lezuhant, mind a ketten -rávetettük magunkat s ütni-verni kezdtük, ahol értük. - -A Kutyafejű Tatár kétségbeesett erőfeszítéseket tett, hogy leöklözzön -bennünket magáról; rúgott-kapálózott; de nem birt kettőnkkel. A -keménykalapos rátérdelt a hátrahúzott két karjára, én ráültem a lefogott -és összeszorított két lábára, aztán amaz fejtül, én lábtul, kitartóan -püföltük. - -– Nem szégyellitek magatokat?! – nyögte a legyőzött. – Ketten egy -ellen!… Hászen tik cudarabbak vagytok az utonálló zsiványnál!… No, de -kerüljetek csak még egyszer a kezembe!… Akkor majd megemlegetitek azt a -keserves Poncius Pilátust!… - -Már látta, hogy a Holdvilágképű eltünésével végképpen elvesztette a -csatát. Arról, hogy még legyőzhet bennünket és most mindjárt -megtorolhatja, amit gyors kézzel osztogattunk neki, hamarosan lemondott -és egy-két percnyi hiábavaló küzködés után már csak azon törte a fejét, -miképpen szabadulhatna ki az ökleink közül – minél előbb, mielőtt -kidühöngjük magunkat és belefáradunk a püfölésébe – micsoda -fenyegetéssel vagy minő ravaszkodással. - -– Eresszetek el! – szuszogta. – Vagy ne merjetek többet a nagytemplomhoz -szagolni!… mert az egész kollégiom ott lesz!… aztán, akit mink -megnyúzunk, hát annak az irhájából nímet gatyát csinálunk!… - -A keménykalaposnak már régen nem tetszett ez az egész história. - -– Eresszük el – indítványozta. – Hiszen már eleget kapott!… - -És nyomban úgy cselekedett, ahogy beszélt. Fölkelt a Kutyafejű Tatár -karjáról s rám bizva a többit, mint aki a legjobban elvégezte dolgát, -vékony, hosszú kezével tisztogatni kezdte a nadrágját, mely ugyancsak -poros lett. - -A Kutyafejű Tatár nem szalasztotta el a jó alkalmat, hanem – mielőtt -észrevettem, hogy a szövetségesem magamra hagy – kihasználta, hogy a -helyzete így jócskán megkönnyebbült. A felszabadult két karjával -hirtelen nagyot lökött rajtam s amint hátrahőköltem, kirántotta alólam a -lábát. Aztán, míg én oldalvást a kövezetre hemperedtem, talpra ugrott, -felkapta a földről a kalapját és futni kezdett, abba az irányba, amerre -az imént a Holdvilágképű menekült el. - -Néhány pillanattal később már én is talpon voltam és utána iramodtam. A -minden reménységemet meghaladó siker elbizakodottá tett s nem féltem -attól, hogy frigyestárs nélkül maradva, a Kutyafejű Tatárral való -párbajban a rövidebbet húzhatom. - -De azért, úgy látszik, nem üldöztem az ellenséget elég hévvel – amit meg -lehet érteni. Végre is, a harc folytatása, mely nekem már csak az új -kockázatot jelenthette, nem állott érdekemben; az pedig, hogy -megszalasztom az ellenfelemet, valósággal megpecsételése volt a -győzelmemnek. - -Elég az hozzá, akár ezért, akár mert a Kutyafejű Tatár jobban tudott -futni, mint én: egyre nagyobbá vált köztünk a távolság. - -A futó ellenség, amint észrevette, hogy mindinkább elmaradok tőle, egy -kicsit nekibátorodott. Arról a pontról, ahol a szomszéd utcába -bekanyarodva, el kellett tünnie a szemem elől, visszanézett rám és -fenyegetőzve mutogatta az öklét. De aztán tovább rohant s a következő -pillanatban már eltakarták előlem a házak. - -Ha eddig is kissé lankadtan, egyre lassabban szaladva, inkább csak a -zászló becsületéért üldöztem a legyőzöttet, most már végképpen -felhagytam azzal a nem egészen komoly kisérlettel, hogy utólérjem ezt a -nagyon kedvemrevaló Kutyafejű Tatárt, aki iránt mind kevesebb haragot és -mind több hálafélét éreztem. - -Hiszen alig vártam, hogy visszatérhessek a védettemhez, az első lényhez, -akit valaha megsegéltem, talpra állítottam, az egyetlenhez, aki látta, -hogy hitemért és a gyöngébb védelmében milyen hősiesen és mekkora -dicsőséggel hadakoztam. - - -II. - -A jénai csata után Napoleon nem érezhetett olyan nagy büszkeséget, mint -a mekkora ebben a percben az én mellemet és hasamat dagasztotta. A -győzelem mámora annál boldogabbá tett, mert először élveztem ezt az édes -örömöt. Eddig minden háborúból meg kellett szaladnom; most történt meg -először, hogy ott maradhattam a csatamezőn. Még pedig nemcsak úgy, -egyszerűen, mint a győztesek egyike, hanem: mint az egyetlen -győzedelmes, a már-már megvert sereg diadalszerző vezére, az a -dicsőséges hős, aki a maga erejével döntötte el az ütközet sorsát. - -Gyönyörűnek láttam a világot. De volt egy aggodalmam. - -Vajjon nem homályosította-e el nagy dicsőségemet és megbecsülhetetlen -érdememet, győzelmem egyetlen tanuja, egyetlen közönsége és egyetlen -lekötelezettje előtt, a csata legutolsó fordulata: az, hogy a Kutyafejű -Tatár leigázásában már ő is résztvett, ő, a pártoltam, a védettem, aki -az én beavatkozásomig még jajgatva hempergett az ellenség alatt? -Átlátta-e, tudja-e, hogy nekem az ő segítsége csak igen keveset -jelentett, ellenben ő most cudarul elnáspángoltan nyöszörögne a földön, -ha én őt nem mentem ki a veszedelemből?! - -Nem tűrhettem el, hogy e felől kétségben maradhasson. - -Azért már messziről kiáltozni kezdtem neki: - -– Látod?!… Így kell elbánni ezekkel a lóformátusokkal!… - -Még ekkor is kalaptalanul állott a kocsiuton és mintha hol az arcához, -hol a füléhez hozzá nyomkodott volna valamit, amit aztán néha -meg-megnézett. - -Visszaérkezve hozzá, láttam, hogy az arcáról meg a füléről vércseppeket -törülget le a zsebkendőjével és ezen azt nézegeti, hogy a vérzés -erősödik-e? - -– Az ám! – mondtam. – Ez a zsivány ugyancsak megadta neked! Az arcod két -helyen is véres, a füledbe meg még jobban beleszakított. Hát ilyen ez az -egész lóformátus banda! Karmolni meg harapni, azt tudnak, de ha -megkapják a magukét, akkor gyáván elszaladnak! - -A már régóta kalaptalan keménykalapos szeméből ijedtség és aggodalom -rítt ki. - -– Nagyon véres vagyok? – kérdezte. - -– Nem, nem nagyon – feleltem. – Akit ezek legyőznek, néha sokkal -véresebb, mint amilyen te vagy. Ez még semmi. De szerencséd, hogy épen -erre jöttem. - -– Azt hiszem – szepegett – hogy a fülemből nem is folyik, hanem ömlik a -vér. Nézd, a zsebkendőmön mindig nagyobb a vérfolt! - -– Csak azért, mert nyomkodod – feleltem. – Hiszen már nem is folyik, -csak épen szivárog!… És mindjárt el fog állni, ha többet nem nyulsz -hozzá. Ennyi még sebaj!… Debrecenben ehhez hozzá kell szokni. Ugy-e, te -még nem régen lakol Debrecenben? - -– A mult hónapban költözködtünk ide. - -– Kitaláltam, arról, hogy nem vágtad mindjárt pofon a Kutyafejű Tatárt!… -Mert azt a fiút, aki megvert volna, ha én nem vagyok itt, a Kutyafejű -Tatárnak hívjuk. A másikat meg, aki vigyorgott, amíg egy kis becsületre -nem tanítottam, a Holdvilágképűnek. No, ne félj! Ezek se fognak téged -többet bántani! - -E közben fölvettem a földről a kalapomat, mely a Holdvilágképű -megfenyítése közben leesett a fejemről, megtisztogattam egy kicsit, -letörülgettem a port a nadrágomról, aztán összeszedtem a keménykalapos -holmiját is: a pálcikát, a papirtekercset, amelyet olyan vitézül -forgattam, meg a nevezetes keménykalapot. Ezt rányomtam védettemnek a -fejére, aztán, mikor végre rászánta magát, hogy a kendőjét visszadugja a -zsebébe, átnyujtottam neki a pálcikát meg a papirtekercset. De ezzel még -nem fejeztem be az ápolgatását. A ruhája már nem volt poros, hanem azért -mégis hosszasan tisztogattam; a kalapot kétszer is megigazítottam a -fején; mindenáron tudtára óhajtottam adni és egy kicsit tüntettem vele, -hogy ezentúl is számíthat a pártfogásomra, hogy semmitől se kell -tartania, amíg engem lát, hogy továbbra is oltalmazni, gondozni és -dajkálni akarom. - -– Most haza foglak kisérni – mondtam neki. – Ezektől a disznóktól -kitelik, hogy leskelődnek és ha látják, hogy már nem vagyok melletted, -újra meg akarnak verni. Hát ebből nem esznek!… Merre lakol? - -– A Csapó-utcában. - -– Nem baj. Ha a Péterfián laknál, akkor is elkisérnélek. Nekem -beszélhet, hogy pápista ne menjen a nagytemplom tájékára! Majd -meglátjuk, hogy ott lesz-e az egész kollégium?! És, bánom is én, legyen -ott!… Nekem mindegy. Lóformátustól én nem félek!… - -Az igazat megvallva, bizony, féltem egy kicsit. És nem győztem -csodálkozni rajta, hogy ennyire nagylelkü vagyok. - -Hátha amazok csakugyan bosszút forralnak? Hátha segítségül hívják a -cimboráikat s valamelyik utcasarkon már egy egész csapat les ránk? -Akkor, bizony, baj lehet a dologból. Ha hárman-négyen esnek nekünk, -ennek nem lehet más vége, mint hogy jól elvernek bennünket. - -Ez a gondolat meglehetősen aggódóvá tett. És mihelyt kimondtam, hogy még -erre a hősiességre is kész vagyok, megint kalapálni kezdett a szivem. - -De már kimondtam… és azért mondtam ki, mert úgy éreztem, hogy e nélkül -nem volna teljes a dicsőségem. A siker is kötelez… s hány esztelenül -vakmerő, szép és nagy tettel volna szegényebb az emberiség története, ha -a hiúság nem tudná lehurrogni a józanságnak minden bölcs tanácsát?!… - -Szóval, bár szinte megdöbbentett az a gondolat, hogy ilyen vakmerőségre -vállalkozom, állottam a szavamat s megindultam a keménykalapossal a -Csapó-utca felé. Pedig, ha elválok tőle s bevonulok a harmadik házba, -amelynek a kapujában már a biztonság várt, győzelmesen adhatom át magam -a pihenésnek s nem kell nekimennem semmiféle új veszedelemnek… - -A keménykalapos mintha egy cseppet se méltatta volna ezt a -szükségtelenségében nagyszerű hősiességet. Nem hálálkodott, nem -magasztalta a segítő készségemet, a bátorságomat és az erőmet, nem -tanusított irányomban semmi különös tiszteletet, még csak nem is igen -szólt hozzám, azon kivül, hogy egy párszor megkérdezte: - -– Nem vérzik jobban a fülem? - -– Nem – feleltem. – Már nem is látszik rajtad, hogy milyen nagy bajban -voltál!… Persze, ha véletlenül elkéstem volna és nem segítelek meg épen -a legjobbkor, akkor most alighanem csupa vér volnál. De most már nem -kell félned semmitől. Csak kerüljenek vissza ezek az utonállók, majd -elbánok velök!… - -A keménykalapos nem felelt. Annyit se, hogy köszöni a szivességemet. - -– Aztán máskor is – folytattam, hogy szófukar lekötelezettemtől -mindenáron kicsikarhassak néhány szónyi elismerést – ha bánt valaki, -akár ezek, akár más fiúk, csak szólj nekem!… Majd adok én annak a -pimasznak, aki téged meg mer ütni!… - -Még ez a sokra vállalkozó s nyilván önzetlen igéret se hatotta meg a -keménykalapost. A papirtekercset, amelyet eddig a jobbkezében vitt, -bedugta a bal hóna alá, elővette zsebkendőjét s előbb a füléhez, utóbb -pedig az arcához nyomkodta, aztán, nagylelkű ajánlatomra egy szót se -válaszolva, azt nézegette, lát-e a zsebkendőjén új vérnyomokat? - -Láthattam, hogy a keménykalaposnak kisebb gondja is nagyobb annál, amit -én beszélek, – hogy nem a jövő, hanem az épen most mult foglalkoztatja, -– és hogy a legkevésbé se ragaszkodik hozzám, mert, meglehet, azt -képzeli, hogy a Kutyafejű Tatár szelidebben bánt volna vele, ha én nem -vágom pofon a Holdvilágképűt. - -Nem akartam elhinni, hogy a keménykalapos, valami vérlázító -igazságtalansággal, bennem látná minden bajának okozóját; és ha ő, -nemcsak hogy nem igyekezett belém kapaszkodni, rám akaszkodni, hanem -meglepő, szinte érthetetlen hidegséget tanusított velem szemben, ez -engem nem gátolt abban, hogy én, én igenis, továbbra is ragaszkodjam ő -hozzá. Nem voltam hajlandó csak úgy egykönnyen lemondani annak a -társaságáról, akinek majdnem az életét mentettem meg; az egyetlen -lényről a világon, aki tudja, vagy legalább tudhatná, milyen erős, -milyen vitéz és milyen nagylelkű vagyok. - -– Majd segítek neked, hazavinni a holmidat – ajánlottam fel, ami -szolgálatot még megtehettem neki. – Vidd csak a sétapálcádat és a -csomagot add ide. Ez azért is jó lesz, mert így mindjárt fejbe -kollinthatom vele a lóformátusokat, ha elő mernek kerülni. - -– Odaadom – felelt, egy kissé bizalmatlanul – de vigyázz rá, mert tiz -árkus van benne és ebből minden árkus három vas! - -– Ne félj, úgy ütök vele, hogy a csomagnak ne ártsak vele, csak a -kobaknak. Aztán, ne hidd ám, hogy talán még soha se is láttam három -hatost együtt! Volt már nekem egyszer öt pengőm is! Igaz, hogy -rajzeszközöket kellett venni belőle, de megvolt, egy darabban! - -Semmi hatás. Pedig ez a szép emlék nekem nagyon kedves volt s az -elmondásától nagy sikert vártam. - -Más húrt pendítettem meg. - -– Kalapodról látom, – szóltam, most már ünnepies hangon, – hogy római -katholikus vagy. Én is az vagyok; legyünk barátok! - -Ez, végre, hatott. - -Rám nézett, mint akit meglep, de egyuttal gondolkodóba ejt az ajánlat. - -– Szivesen leszek barátod – felelt, néhány pillanatnyi, észrevehető -habozás után – de akkor holnap délután el kell jönnöd a füvészkertbe. És -erről nem szabad szólnod senkinek, még az édesapádnak sem! - -Ez a felelet viszont engem lepett meg. - -– Holnap délután? Három órakor? A füvészkertbe? Mért? – kérdeztem, úgy -elbámészkodva, hogy azt hiszem, a szájamat is nyitva felejtettem. - -– No, hát hogy barátságot esküdjünk egymásnak! – felelt, olyan hangon, -mintha csodálná, hogy én nem tudom, ami a legtermészetesebb dolog a -világon. - -– Barátságot esküdni? És minek az? – álmélkodtam. - -– Hát hogyan lehessünk barátok – magyarázta – ha nem esküszünk meg, hogy -egymás titkait soha senkinek se fogjuk elárulni?! Vagy talán nem tudtad, -hogy e nélkül nincs barátság? - -– Nem, ezt nem tudtam – feleltem. - -– Már pedig a barátoknak is föl kell esküdniök, mint a katonáknak! Vagy -még arról sem halottál, hogy a katonák fölesküsznek? – kérdezte. - -És mintha a hangjából kiérzett volna a sajnálkozás azon, hogy ennyire -tudatlan vagyok. - -– Erről már hallottam. És ha a barátok közt is így szokás, akkor kezet -adok rá, hogy holnap délután, három órakor, ott leszek a füvészkertben, -mindjárt a kapunál!… – szóltam elszántan és igen megilletődötten. - -Már kezdett derengeni előttem, hogy akármilyen nagy is a felsőbbségem -testierő dolgában, a szellemiekben ez a keménykalapos fiú már sokkal -messzebbre jutott, mint én. – - -– Ne a kapunál várj, hanem rejtőzzél el a bokrok közt, ott, ahol -legnagyobb a sűrűség – szólt, most már rendelkező hangon, a -keménykalapos. – Nem szeretném, ha valaki megtudná, hogy barátságot -akarunk esküdni egymásnak. Ennek titokban kell maradnia. Csak rejtőzzél -el jól. Azért én meg foglak találni; majd átkutatok minden bokrot. Ha -sokáig nem lelnélek meg, fülelj, hogy nem hallasz-e vészfüttyöt? A -vészfüttyre aztán bújj elő a bokrok közül, de előbb nézz körül óvatosan, -hogy nem lát-e meg valaki. Vagy az is meglehet, hogy kiáltani fogom a -nevedet. Hogy hivnak? - -– Gombos Pistának – feleltem. – Hát téged? - -– Engem Lóránt Agenornak. De, mert holnaptól fogva úgyis barátok -leszünk, ha megigéred, hogy holnapig sem árulod el senkinek, elmondok -neked egy nagy titkot. - -– Megigérem. - -– A koporsódra esküszöl, hogy nem árulod el? - -Egy kicsit meghökkentem. - -– És ha nem esküszöm meg, akkor nem mondod el? – kérdeztem. - -– Ilyesmit csak titok pecsétje alatt lehet elmondani; annak, aki nem fél -a legszentebb eskütől sem – felelt Lóránt Agenor. - -Meg akartam mutatni, hogy nem félek, sem a legszentebb eskütől, sem -semmiféle pokloktól. - -– Hát akkor megesküszöm. - -– A koporsódra? - -– A koporsómra! - -– Így már jól van. Hát tudd meg, hogy nekem van még egy másik nevem is. -És ez a másik nevem az igazi. De azt, hogy engem a valóságban ifjabb -Lorenz Antalnak hivnak, rajtam meg az apámon kívül csak két élő ember -tudja. Az egyik: a temesvári iskola-igazgató, aki megesküdött az -apámnak, hogy nem árulja el senkinek. A másik: most te vagy. - -Megdöbbentem. - -– Még csak a pap tudta, aki megkeresztelt; de az már meghalt – folytatta -Agenor. – Az osztályfőnök nem tudta, a fiuk se tudták. Temesvárott senki -se tudta. Itt, Debrecenben se mondtuk el senkinek. Még a szinháznál se -tudják; engem ott mindenki csak a szinész-nevemen, Lóránt Agenornak -ismer. Mert én is, mint az apám, szinész vagyok. - -Hirtelen nagy meghatottság fogott el. - -– Talán a te apád az a Lóránt Antal, aki ma háromszor is ott van a -szinlapon?… »A díszleteket festette: Lóránt Antal…« »Ügyelő: Lóránt -Antal«… »A burgundi fejedelem: Lóránt«? – kérdeztem. - -– Igen, ez az én apám – felelt Agenor. – Az én apám mindent tud, ami a -szinházhoz kell. - -Arra a szinházi ezermesterre, akinek a fiát most szinről-szinre -láthattam, már ma reggel is, amikor első dolgom az volt, hogy az első -betütől az utolsóig elolvastam és megtanultam a szinlapot, csak -tisztelettel és csodálattal tudtam gondolni. De az mégse fért a fejembe, -hogy az a fiú, akit az én segítségem nélkül a Kutyafejű Tatár az imént -ugyancsak helybenhagyott volna, joggal dicsekedhetnék azzal, hogy már ő -is szinész. - -– Az nagyon szép, hogy ilyen apád van, de hogyan lehetsz te is szinész, -hiszen te még gyerek vagy!… tört ki belőlem a kételkedés. - -– Hát most még csak gyermekszerepekben lépek fel; de mihelyt egy -félfejjel nagyobb leszek, mindjárt kapok egy pár felnőtt-szerepet. Már -tanulom is Romeót és Hamlet, dán királyfit, hogy amikor majd megütöm a -mértéket, tudjam, ami kell – világosított fel Agenor. - -Még tovább is akadékoskodtam: - -– De a te neved soha sincs ott a szinlapon. - -– Még nem volt rajta, mert csak a mult hónapban szerződtünk ide és azóta -egyszer se játszottam nagyobb gyermekszerepet. Majd rajta lesz, ne félj. -És ha tegnap este láttad volna _Lucifer, a zöld ördög_-öt, láthattál -volna engem is. - -– Talán csak nem te voltál az az ügyes kis fekete ördög, akit bezárnak -az almáriomba, de azért onnan is kiszökik és mindenféle tréfát csinál, -úgy, hogy utoljára még a sülyesztőből is felbujik? – kérdeztem lázas -érdeklődéssel. - -– Ez az ügyes kis fekete ördög nem volt más, mint én – felelt Agenor, a -füzetes regények nyelvén, ami vagy két év multán, amikor már magam is -jobban előrehaladtam a műveltségben, azonnal elárulta volna előttem, -hogy Agenor, már ily ifjan is, nagyban élvezi a kalandos történeteket. - -– Hát akkor láttalak!… kiáltottam fel lelkesedéssel – és nagyon -tetszettél nekem, mert jobban játszottál, mint sok nagy! Pedig én tudom, -melyik szinész játszik jól, mert én minden este ott vagyok a szinházban… - -– Ugyan? – vágott bele Agenor a szavamba. - -Hirtelen sandán pillantott rám s a hangjából színte kibődült a -gyanakvás. Meg kellett értenem, hogy hazugságnak tartja, amit mondok. - -De engem sokkal boldogabbá tett az a gondolat, hogy a hősiességem révén -ilyen nevezetes valakivel köthetek barátságot, semhogy Agenor -nyilvánvaló kételkedése lehűthetett volna. - -– Ha nem hiszed – feleltem – nézz ki a kortina lyukán akármikor és majd -meglátod, hogy én minden este ott vagyok, mindjárt legelül, a -balsarokban! Ez az én rendes helyem; és ingyen megyek be, mert az én -nagybátyám is szinész. Még pedig hires szinész; Debrecenben úgy -szeretik, hogy soha sem eresztik el máshová. No hát ez az öreg Boldényi -nekem nagybátyám; a nagymamámnak valóságos unokatestvére. És így minden -este bevisz. Egyszer még a szinpadra is felvitt. - -– Te vagy az a fiú, aki mindig ott áll baloldalt, legelül, az első -földszinti páholy alatt, mindjárt a zenekarnál, és rátámaszkodik az -orcheszter korlátjára? – kérdezte Agenor, az arcomat vizsgálgatva. - -– Senki más, mint én – feleltem azon a nyelven, amelyet már tőle -tanultam. - -– Akkor hát ismerlek! – mondta Agenor. – Ha ugyan te vagy az, aki -tapsolni szokott nekem. - -– Senki más, mint én – alkalmaztam ujra, nem épen a legszerencsésebben, -a tőle tanult kifejezést. – Én sokat tapsolok, mert nekem nagyon tetszik -az, aki jól játszik. És meglehet, hogy én is szinész leszek. Ez még nem -bizonyos, mert még nem tudom, hogy a szüleim megengedik-e. Ha nem -engedik meg, akkor előbb tengerésztiszt leszek, aztán tengernagy. De ha -megengedik, akkor szinész leszek, mert én is nagyon szeretnék játszani. - -Nagy kisértésben voltam, ne áruljam-e el Agenornak azt is, mi volna -titkos vágyakozásaimnak a netovábbja. Hogy királyságot óhajtanék -alapítani; minthogy közelebb ez már nem igen lehetséges: hát Borneóban -és Szumatrában. De féltem, hogy a nálam nyilván tapasztaltabb Agenor, -akinek a tekintélye olyan rohamosan növekedett előttem, mint az -_Ezeregyéj_ halásza előtt a ládából kiszabadult szellem, – ki fogja -nevetni az ábrándjaimat. A legnagyobbat tehát elhallgattam. - -Mindjárt észrevehettem, milyen bölcsen cselekedtem, hogy legalább -ennyire óvatos voltam. Agenor ugyancsak szigoruan torkolta le a -szerényebb vágyaimat is. - -– Ohó! Az nem olyan könnyű ám, szinésznek lenni! A szinészethez nagyon -sokat kell tanulni és a tanulást már a pólyában el kell kezdeni! Tudni -kell, merre vannak a sülyesztők; tudni kell díszletet festeni, -világosítani és hogy milyen kellékekre van szükség. Aztán nagyon sokat -kell otthon gyakorolni és könyv nélkül tanulni, mert az nem elég, hogy -az ember kiugrik a szinpadra és akármit makog. Menj te csak -tengerésznek! Az is nagyon szép, ha az ember felmászik az árbockosárba -és lesi, hogy merre lát szárazat. De mért akarsz tengerésztiszt lenni? -Ahhoz is sokat kell tanulni. Légy inkább kalóz! Kalóznak lenni nagyon -szép és ehhez nem kell semmit sem tanulni, nem kell matrózinasságon -kezdeni, nem kell a fedélzetet felmosni, csak kalózdalokat énekelni, -ilyeneket, hogy: »A tengerész, az mind merész!…« és amikor az ember -megpillantja az ellenséges hajót, hát lövöldözni!… - -– Kalóznak lenni csak akkor ér valamit, ha az ember kalózkirály lehet – -feleltem. – Aztán meg a kalózokat néha lelövik és ezt én nem akarom. - -– Én, ha nem volnék szinész, kalóz szeretnék lenni – mélázott el Agenor, -a távolba tekintve. – Kalóz vagy karbonári-vezér, aki egyszerre csak -kifelé fordítja az ujján a gyémántgyűrűt és a beavatottak erre mind -meghajolnak előtte, némán, de a kalapjukat a földig leemelve. - -– Hát még nem tudom, mi lesz, hogyan lesz – mondtam, minden tiszteletem -mellett is erős kételkedéssel latolgatva, hogy vajjon jó-e Agenornak a -pályaválasztásra vonatkozó tanácsa? – Azt hiszem, a szüleim nem engednék -meg, hogy kalóz legyek. De én is hallottam, hogy sokáig kell -matrózinaskodni és amellett még mindenfélét tanulni, ha az ember -tengernagy akar lenni. Különben is azt szeretném a legjobban, ha szinész -lehetnék, mert mégis csak az a legmulatságosabb, ha az ember a szinpadon -ugrándozhat, bolondozhat, énekelhet, táncolhat. Azért én egész este -figyelek, amig ti játszotok, mert akkorára, amikor majd a szüleim -megengedik, hogy én is szinész lehessek, mindent tudni akarok, amit a -szinházban tudni kell. - -– Ez semmi; ebből még nem tanulsz sokat! – szólt Agenor, egyet legyintve -a pálcikájával, úgy, ahogy Boldényi bácsi szokta a szinpadon. – De -szerencséd, hogy megismerkedtünk, mert, ha barátok leszünk és holnap, a -füvészkertben megesküszöl, hogy a vérpadon sem árulsz el, akkor én -megtanítalak a szinészetre, úgy, hogy mindent tudni fogsz és még ki is -festelek, amikor a szinpadra ki kell lépned. Azt pedig, hogy mikor kell -kilépned, az apám meg fogja mondani, mert ő az ügyelő. - -– Hát az nagyon jó lesz, ha mindenre megtanítasz! – kaptam a szíves -ajánlaton. – Boldényi bácsit hiába kértem erre; azt mondta: akkor is a -latin gramatika az első, ha az ember a szinészethez megy. Pedig én is -azt hiszem, amit te mondasz, hogy: már a pólyában is másképen kell -ugrándozni, ha az ember szinész akar lenni; és nagyon hamar meg kell -tanulni a szinészetet ahhoz, hogy az ember kiismerhesse magát a -sülyesztőben is. Hát mégis csak jobb volna, ha te engem már most -kitanítanál a szinészetre. Akkor legalább nem kellene félned, mert -mindig csatlakoznám hozzád és ha valaki meg akarna verni, én rögtön -pofonvágnám. - -Nem annyira a hálaérzet szólt belőlem, mint inkább a szorongás. -Félszemmel mindig azt lestem, nem bukkan-e elő valamelyik utcasarokról a -Kutyafejű Tatár vagy a Holdvilágképű, segítőcsapattal megerősödötten, -amely esetben nem maradna más választás, mint lemondani minden, már -megszerzett dicsőségről és hanyatt-homlok rohanni, két különböző -irányba, ki merre talál hamarább egérutat. - -Szerencsémre, hire-hamva se volt sehol az ellenségeinknek. Soha se -láttam többé, se a Holdvilágképűt, se a Kutyafejű Tatárt, mintha a föld -nyelte volna el őket, úgy eltüntek, örökre. - -Agenornak észrevehetően nem tetszett, hogy arra emlékeztetem, amire -sohase gondolt szivesen s amit már nagyon szeretett volna végképen -elfelejteni. Mintha nem is hallotta volna az utolsó szavaimat, csak a -kérésemre felelt: - -– Hát, ha megesküszöl, hogy a sírig hű barátom leszel és nem árulsz el -akkor sem, ha a kínpadon vallatnak, akkor kiképezlek szinésznek. Először -megtanítalak szinházat építeni és díszletet festeni, aztán szerepeket -adok neked és megtanítalak arra is, hogy hogyan kell szinházat játszani. -Én mindent tudok, ami a szinházhoz kell; értek az igazgatáshoz, a -rendezéshez, az ügyeléshez, a világosításhoz, a maszkcsináláshoz, a -hajfodorításhoz és a balletmesterséghez. Az ének meg a tánc a -kisujjamban van; és először ugyan csak hősszerelmes szerepekre fogok -szerződni, de ha buffó kell, akkor is itt leszek én. Egymagamban fel -tudom építeni a szinházat és eljátszok benne mindent, valamennyi -szerepet. Már nem egy szinházat csináltam… látod, ebből is szinház -lesz!… - -És rámutatott a papirtekercsre, amelylyel néha-néha, mihelyt -utcasarokhoz közeledtünk, huszáros hatvágást csináltam a levegőbe, hogy -már előre védekezhessem minden elképzelhető meglepetés ellen. - -– Ebből? – kérdeztem, elbámulva. - -– Ebből, ebből!… Ez kartonpapiros és ebből lesznek a díszletek – -magyarázta Agenor. – Hat díszlet: erdő, börtön, szoba, kert, palotasor -és trónterem; több nem kell. A szinpadot és a szinháztetőt pedig -szivarskatulyából ácsolom össze. Ez előtt a kis szinpad előtt fogunk -gyakorolni és próbákat tartani. De előbb azt kell megtanulnod, hogyan -kell szinházat építeni. Később díszleteket fogsz festeni. Mikor ezt is -tudod, arra foglak megtanítani, hogy hogyan kell bajuszt meg szakált -ragasztani. A többi aztán már könnyebb lesz. - -Elhűltem, amint arra gondoltam, milyen sok az, ami Agenort -foglalkoztatja. - -– És most már nem is jársz iskolába? – kérdeztem. - -– Most még járok – felelt Agenor. – De ha egy félfejjel nagyobb leszek -és minden este játszanom kell, akkor majd végképen ki fogok maradni az -iskolából. Mindenre nem érhet rá az ember. - -– Aztán melyik iskolába jársz? A piaristákhoz nem járhatsz, mert akkor -már ismertelek volna. - -– Amióta Temesvárról eljöttünk, magántanuló vagyok. Az ősszel majd -vizsgálatot teszek az elsőből és aztán a piaristákhoz fogok járni, a -másodikba. - -– Akkor épen egy osztályban leszünk. És ha egymás mellett ülhetünk, -talán óraközben is taníthatsz, a tizperces szünetekben pedig próbát -tarthatunk… - -Erre az ajánlatomra már nem kaptam feleletet. Agenor hirtelen -megállapodott és rámutatva a Csapó-utca egyik legnagyobb házára, igy -szólt: - -– Látod, itt lakunk! - -– Egyszer Boldényi bácsi is itt lakott – mondtam. - -Ráismertem a házra, a kapu mellett látható kis szappanosboltról. Még -emlékeztem rá, mit beszélt a nagyanyámnak Boldényi bácsi, ennek a kis -szappanosboltnak a tulajdonosáról. Hogy mindig szinészeknek szokta bérbe -adni a házában lévő öt kisebb-nagyobb lakást és ha a szinész -olykor-olykor nem tudott fizetni, hát a szappanos egyszerüen elengedte -neki a negyedévi lakásbért. Egyszer ki akart tenni a házból egy -szinészt, aki már három éve nem fizetett semmit. De a szinész bevitte -hozzá a feleségét, meg a gyermekeit, az egész szinészcsalád sirni -kezdett, amire előbb a kövér szappanosné sirta el magát, aztán a még -kövérebb szappanos is, és a szinész talán még ma is ott lakik, ingyen, -ha azóta meg nem halt. - -– De te nem jöhetsz hozzánk – tudatta velem Agenor a házirendjüket. – -Csak a füvészkertben találkozhatunk vagy nálatok. - -– Nem baj – feleltem. – Holnap a füvészkertből majd elvezetlek hozzánk; -és ha akarod, egész nap nálunk lehetsz. Nekünk nagy udvarunk van… és a -kocsiszinben meg a padláson is játszhatunk. - -– Hát jól van. A füvészkertből, mihelyt felesküdtünk barátoknak, -mindjárt elmegyünk hozzátok. De három órára ott légy ám!… és jól -rejtőzzél el, hogy senki se sejtse, mit forralunk! Otthon pedig egy szót -se!… ne felejtsd el, mit mondtam!… a mi titkunkról senkinek se szabad -tudnia!… – figyelmeztetett Agenor és a tekintetében ugyanolyan -titokzatosság sötétlett, aminő a szavaiban. - -Egy kicsit megborzongtam. Sejteni kezdtem, hogy valami főbenjáró dologba -sodródom bele. De már nem mertem visszalépni. Szégyeltem volna, hogy -ezzel talán félénkséget árulok el… és nem is akartam… kezdett emészteni -a kiváncsiság, hogy ugyan mi lappanghat a mögött a rejtelmesség mögött, -amelyet Agenor úgy a lelkemre köt?! - -– Légy nyugodt! – feleltem. – Nem holmi ringy-rongy Kutyafejű Tatárral -van dolgod!… - -Úgy gondoltam, eredményesebben nem hivatkozhatom a férfiasságomra, -mintha a Kutyafejű Tatárt említem. - -Agenornak az arca még jobban elsötétedett. - -– Hát szervusz! – szólt és kézfogás nélkül akart befordulni a kapun. - -– Igaz!… még azt akartam kérdezni… ma este nem játszol? Mert én ma este -is ott leszek a szinházban! – kiáltottam utána. - -Visszafordult. - -– Játszom – felelt – de csak kis szerepeket. A husvét-jelenetben -keresztül szaladok a szinpadon és azt kiáltom, hogy: »Juhhéja juhé!…« A -negyedik felvonásban pedig ördögfiú vagyok, de nem szólok egy szót se, -csak ugrálok. Majd nézz meg _Nickleby Miklós vagy a londoni -koldusok_-ban!… ebben a darabban már megláthatod, milyen szinész -vagyok!… Holnap pedig gyere el a füvészkertbe. De ne felejtsd el, hogy a -jelszó: »Légy néma, mint a sir!…« - -Bement a kapun és nem nézett vissza; én még egy darabig utána bámultam; -nem szivesen eresztettem el a szemem elől. - -Akkor még nem tudtam, hogy ez a hálára kötelezett és a lekötelező örök -története. - -Mikor eltünt, megindultam visszafelé. De, jó nagy kerülővel, a -mellékutcákon somfordáltam haza. Életem legnagyobb hőstette után, a -győzelem mámorában se felejtettem el az óvatosságnak azt a szabályát, -hogy: »Ne keresd a bosszút lihegő ellenséget!… hogy kikerülhesd, inkább -toldd meg az utadat pár lépéssel!…« - - -III. - -Este, a szinházban, _Faust_ előadásán, úgy a juhhéjázó fiú, mint az -ördöggyerek alakjában azonnal ráismertem az én Agenoromra. Arra a -gondolatra, hogy ez a híres fiú, akinek a szaladgálását száz meg száz -ember kiséri figyelemmel, holnap délután nekem már esküdt barátom lesz, -sebesebben kezdett dobogni a szivem. Csak őt láttam; senki és semmi -másra nem tudtam gondolni. - -Szinház után Boldényi bácsi hazavitt. - -– Vilmos bácsi – ujságoltam neki – megismerkedtem egy fiúval, aki azt -mondja, hogy ő Lóránt Antalnak a fia és sokszor fellép -gyermekszerepekben. Ma láttam is a szinpadon, de nem énekelt semmit, -csak ugrált meg juhhéjázott és amikor Mefisztófelesz azt danolja -Faustnak, hogy: »Ez birodalmam!…« erre-arra futkosott a táncosnők körül. -Tud már játszani ez a fiú? - -Azért kérdezősködtem, mert kiváncsi voltam rá, hogy az én barátom -szinművészeti hivatottságáról mit tart a közvélemény? - -– Nem tudom, Pistikám – felelt Vilmos bácsi. – Lóránt, aki nagyon derék -ember, néha panaszkodik, hogy van egy fia, aki nem akar tanulni, de hogy -a fiát felléptetik-e gyermekszerepekben és mikor?… én bizony nem -ügyeltem erre. Lóránt nemrégen került Debrecenbe; ha jól emlékszem, csak -a mult hónapban jött ide. - -Tehát Boldényi bácsi nem is tudja, hogy Agenor milyen sokszor jelenik -meg a szinpadon és milyen nagy szerepe van a _Londoni Koldusok_-ban!… -Elvégeztem magamban, hogy Boldényi bácsi már öreg s elmaradt a világtól. - -Otthon, jóval későbben aludtam el, mint máskor. Az álomnak talán egy -félóráig is birkóznia kellett velem, amíg végre el tudott nyomni. Ujra -meg ujra láttam a Csapó-utcai házat, ahová nekem nem szabad bemennem. -Aztán a holnapi találkozó járt a fejemben és az, hogy ugyan mért kell -ezt eltitkolnom? - -– Mit fogok mondani a nagymamámnak, ha holnap délután, háromnegyed -háromkor véletlenül megkérdezi: »Pistika, hova méssz?« - -Ugy oldottam meg ezt a kérdést, hogy amikor a nagymama ebéd után egy -kicsit elszunnyadt, egyszerűen elszöktem hazulról. - -(Ekkor játszottam ki először a jóvoltomról gondoskodó felsőbbség -rendelkezését s már ezért az első fölzendülésemért is meg kellett -lakolnom!) - -A füvészkertnek minden zegét-zugát ismertem. Tudtam, hogy van benne egy -kis sűrűség, ahol jól el lehet bujni. Itt olyan gondosan elrejtőztem, -hogy az úton sétálgatók nem láthattak, de én se láthattam ki az utra. -Mindenfelől bozót vagy cserje fogott körül. Hogy Agenor kivánságának a -legnagyobb pontossággal tegyek eleget, leültem a fűbe és nem mukkantam. - -Vagy egy negyedóráig vártam, hogy mikor hallatszik fel a »vészfütty«; de -hiába füleltem. (Utóbb kiderült, hogy Agenor nem is tudott fütyölni.) -Végre kuvikolást hallottam, amely mintha nem madártól eredt volna. Meg -se moccantam. - -Ujra hallottam: - -– Kuvik! Kuvik! - -Most már megismertem Agenor hangját. - -Nem mozdultam meg, de feleltem a jeladásra, azon a módon, amelyet – úgy -találtam – még a leginkább lehet megegyeztetni Agenor barátom nem -egészen világos céljával. Azaz én is kuvikolni kezdtem: - -– Kuvik! Kuvik! - -Nemsokára, az út felől, suttogást hallottam: - -– Te vagy az, Pista? - -Elődugtam a fejemet a bokorból és visszasugtam: - -– Én vagyok! - -Hát bújj elő! – hallottam Agenor suttogását. – De óvatosan és -nesztelenül!… - -Kimásztam a sűrűségből az útra, és – mert a nagyobb óvatosság meg a -nesztelenség kedvéért a legrövidebb utat választottam – egy pár kemény -gally felhorzsolta az arcomat. - -– Mi az? – suttogta Agenor, aki az úton várt, egy ujságpapirosburkolatu -kis csomagot tartva a kezében. – Az arcod úgy vérzik, mintha -megsebesültél volna!… Csak nem támadott meg valaki?!… - -– Semmi! – feleltem, én is suttogva. – Most horzsolhatta fel az arcomat -valami vékony ág vagy mi? - -– Akkor minden a legjobban megy – ujságolta Agenor, már nem suttogva, de -továbbra is halkan. – A közelben nincs senki. Ha az emberek meglátnak -bennünket, senki se fogja gyanítani, hogy titokban találkoztunk; -mindenki azt fogja hinni, hogy együtt jöttünk ide. - -Nem voltam ugyan tisztában vele, hogy ez mire jó, de én is örültem -rajta, hogy így történt. - -– Hát most már gyere utánam – kormányozta lépteimet Agenor. – De azért -egy sorban jöhetsz velem, Mintha csak sétálnánk. - -– Hova vezetsz? – kérdeztem. - -– Az üvegház mögé. Annál elhagyottabb helyet nem találunk. Ott fogjuk -letenni az esküt. - -– És mi van a kezedben? - -– Majd mindjárt meglátod! – felelt Agenor, úgy pislantva rám, mintha -valami kedves meglepetést tartogatna számomra. - -Aztán megint elkezdett sugdolózni: - -– Ugy hallottam, hogy ez a füvészkert valamikor temető vagy talán -csatatér volt és hogy itt sok csontváz van a földben. Jó volna kiásni -egyet, mert az eskü úgy a legszebb, ha az ember csontvázon tartja a -kezét. De azt hiszem, sokáig tartana… Meglehet, a csontvázak jó mélyen -vannak és nem tudjuk merre… - -Én is azon a véleményen voltam, hogy ez sokáig tartana, és nem tartottam -szükségesnek, hogy csontvázat keresgéljünk. Általában, kezdett nem -tetszeni nekem az esküvel járó sok körülményesség. - -Nagy örömömre, Agenor sem erőszakolta a dolgot. - -– Különben elég lesz ez is – szólt, rábökve a bal mutatóujjával a jobb -kezében tartott csomagra. - -Ez a csomag is aggasztott. Annyira, hogy borzasztóan hosszúnak tetszett -az az idő, amíg az üvegházhoz értünk. Pedig öt perc sem mulhatott el -azóta, hogy Agenor rám talált. - -Megkerültük az üvegházat s Agenor belépett abba a szűk közbe, mely az -üvegház hátulsó falát a kert kőkerítésétől választotta el. Aztán intett, -hogy kövessem. - -Itt krétát vett elő a zsebéből s a krétával jókora kört rajzolt le a -földre. - -– Aki esküszik, ebbe a körbe áll be – mondta. - -És végre kibontotta a csomagot. Két álarcot vett ki belőle: egy vörös -atlasz-álarcot, meg egy feketét, amely bársonyból volt. - -– A vörös az enyém, a fekete a tiéd – rendelkezett. – Itt van, vedd fel. -Fel tudod venni? - -– Nem én. Rajtam még soha se volt álarc. - -– Hát majd felteszem neked. - -Mind a két álarcot gumizsinórral lehetett a fejre erősíteni. Ezt a -gumizsinórt ugyan a mienknél nagyobb koponyák számára mérték ki, de mind -a kettőnknek olyan dús hajunk volt, hogy az álarc így is megállott a -fejünkön. - -Magam is igen ünnepiesnek találtam, hogy így, álarcosan állunk egymással -szemben. - -– Először én esküszöm, mert én vagyok az öregebb – szólt Agenor, mikor -elkészült az álarcok elhelyezésével. – Te addig maradj a fehér körön -kivül. - -Ő maga beállott a kör közepébe, esküre emelte fel jobbkezének mutató- és -középujját, aztán így szólalt meg a vörös álarc alól: - -– Én, Lóránt Agenor, eszküszöm a rejtelmes hatalmakra, a sötétség -lovagjaira és a Mágia minden csodájára, hogy Gombos Istvánt barátommá -fogadom! Esküszöm, hogy hű társa leszek, még a számkivetésben is! -Esküszöm, hogy titkait soha senkinek se árulom el, még akkor se, ha -pozdorjává törik a csontjaimat! - -A legutolsó mondatot egy kissé sokallottam. Annyira, hogy meginogtam és -a legutolsó pillanatban gondolkodóba estem, hogy csakugyan letegyem-e az -esküt én is, vagy megvalljam a vörös álarcosnak, hogy én ilyen sokra nem -merek vállalkozni. - -Döntött az a gondolat, hogy ha én most, a legutolsó percben lépek -vissza, amikor Agenor már megesküdött, ez valami hitszegésféle volna. -Hogy: nem, most már nem vonulhatok vissza; nem hagyhatom cserben az -esküdt barátomat!… - -De egy kicsit támolyogtam, amikor Agenor kilépett a körből és -figyelmeztetett, hogy most már én következem sorra. - -– Csakhogy én… – szólaltam meg, amikor már a kör közepén állottam. - -Agenor rám rivallt s a szavamba vágott: - -– A bűvös körben nem szabad egyebet mondanod, csak az eskü szavait!… Ha -valami mást akarsz mondani, lépj ki a körből!… - -Engedelmesen ugrottam ki a körből és már ugyancsak ijedten dadogtam: - -– Csak azt akartam mondani, hogy én nem tudom könyv nélkül az esküt. - -– Sebaj! – felelt. – Majd utánam mondod. Menj vissza a körbe, emeld -esküre a két ujjadat… de a jobbkezed két ujját ám!… mert ha a ballal -esküszöl, ebből nagy bajok származhatnak!… és csak azt mondd… utánam… -amit én mondok!… - -Megint beléptem a körbe s megszólalni nem merve, hunyorgatással -figyelmeztettem rá, hogy a jobbkezem két ujját emelem esküre, nem a -balt… aztán a fekete álarc alól mondatról-mondatra elrebegtem, amit a -vörös álarc alól hallottam: - -– Én, Gombos István, esküszöm a rejtelmes hatalmakra, a sötétség -lovagjaira és a Mágia minden csodájára, hogy Lóránt Agenort barátommá -fogadom! Esküszöm, hogy hű társa leszek, még a számkivetésben is! -Esküszöm, hogy titkait soha senkinek se árulom el, még akkor se, ha -pozdorjává törik a csontjaimat! - -Az utolsó szavakat már olyan halkan rebegtem el, hogy alig lehetett -hallani. - -A vörös álarc minden mondatom után helyeslően bólongatott. - -Mikor a »csontjaimat« szót is kipihegtem, úgy ugrottam ki a fehér -körből, mintha csupa parázson álltam volna ott. És azonnal hátranyúltam -a gumizsinórhoz, hogy levethessem az álarcomat, mely szinte égetett… -miközben ezt indítványoztam: - -– Hát most már menjünk innen! - -– Mit csinálsz?! – kiáltott rám Agenor. – Ne nyulj az álarchoz!… Még -nincs vége!… Most barátságunkhoz segítségül kell hívnunk a rejtelmes -hatalmakat! Maradj ott, ahol vagy, de olyan egyenesen állj, mint a -cövek!… És jól vésd emlékedbe a szavaimat, mert mindjárt utánam, neked -is szóról-szóra ugyanazt kell mondanod!… - -Belépett a körbe és ebben olyan állásba helyezkedve, mint aki lóra akar -pattanni, kinyújtotta a jobbkarját, a lehető legmagasabbra emelte a -kezét, szétterpesztette a tenyerét és megöblösítve a hangját, -olyanformán, ahogy a szinházi kisértetek szoktak beszélni, ezt szavalta -el: - - Számiel, Számiel, lépj elő! - Itt a bűvös csontvelő! - -Nem nézett rám; tekintete az ürbe meredt. És a vörös álarc alól -kivillogó szemben, mely szinte megüvegesedettnek látszott, csakugyan -volt valami kisérteties. - -Éreztem, hogy az egész hátam csupa libabőr. - -Ismertem ezt a Számielt a _Bűvös vadász_-ból. Fáztam, amikor a szinpadon -láttam és mindannyiszor fáztam, valahányszor, utóbb, rá kellett -gondolnom. - -Emlékeztem rá, milyen szép szavakkal kötötte a lelkemre jó öreg -hittantanárom, hogy római katholikus fiúnak nem szabad hinnie semmiféle -babonában… de én, én nem akartam hivni ezt a Számielt!… nem akartam!… -nem akartam! - -A vörös álarc kilépett a körből és – ismét a természetes hangján – így -parancsolt rám: - -– Most te lépsz be a körbe és te mondod el ugyanezt. Egészen úgy -csinálod, ahogy én. Megjegyezted jól, tudod szóról-szóra, hogy mit kell -mondani? - -– Ej, erre már nincs semmi szükség! – húzódoztam. - -A vörös álarc végignézett rajtam és gúnyos hangon azt kérdezte: - -– Talán félsz? - -Más körülmények közt azt feleltem volna, őszintén, hogy: igenis, félek:… -hogy én nem akarom az ördögöt a falra festeni, mert attól tartok, hogy -megjelenik… hogy én tudni se akarok semmiféle Számielről!… hogy egy szó, -mint száz: én nem akarom hívni ezt a Számielt!… - -De most!… Hát én magam romboljam le a dicsőségemet, amelynek még alig -egy napja örvendek?!… Hát hiába győztem le, olyan hősiesen, a -Holdvilágképűt meg a Kutyafejű Tatárt, vagyis Kálvinnak egész -hadseregét?!… Hát félhetek én, szabad nekem félnem, aki tegnap minden -kényszerítő ok nélkül rontottam neki a nálam kétszerte erősebb -ellenségnek, a megtámadott gyöngének és hitemnek védelmében, lovagi -vakmerőséggel?! - -– Nem félek – kerteltem. – Láthattad tegnap, hogy én az ördögtől sem -félek. De ahhoz, hogy barátok legyünk, nincs szükségünk semmiféle -Számielnek a segítségére. És mert már az esküt is letettük… - -– Ohó, még nem tettük le! – vágott a szavamba Agenor – mert Számielnek a -segítségül hívása hozzátartozik az eskühöz; enélkül az egész nem ér -semmit. És ha az eskü végét nem mered letenni, azt kell hinnem, hogy -félsz! - -A vörös álarc alól – melynek mandulametszésű két kis hasadéka a -szemgolyók egy részének elrejtésével amúgy is félelmetesen idegenszerűvé -változtatta a kicsillogó tekintetet, – mintha csupa gúny sugárzott volna -a szemembe. - -Nem volt bennem annyi bátorság, hogy ezt a gúnyt, mely azzal -gyanusított, hogy félek, el tudjam viselni; tehát, akármennyire féltem, -elszántam magamat rá, hogy megteszem, amitől irtóztam. - -– Jól van – mondtam – hogy ne gondold, mintha én félnék a te -Számieledtől vagy akármitől a világon… mert én még egy koponyától se -félek… hát megteszem, amit kivánsz, pedig én ezt az egész hókusz-pókuszt -nevetségesnek találom. - -Annyira nevetségesnek találtam, hogy amint beálltam a körbe, reszkettem, -mint a nyárfalevél. - -– Ha már elfelejtetted, mit kell mondani, lépj ki a körből és majd itt, -kivül megsúgom. Ha pedig tudod, ne felelj nekem… mert a körben nem -szabad társalogni… ne is biccents, hanem tartsd fel a jobbkarod olyan -magasra, mintha az égbe akarnál nyúlni és mondd el a bűvös igéket, de -hangosan, tisztán érthetően, hogy Számiel meghallhassa!… dirigált a -vörös álarc. - -Engedelmeskedtem, de előbb egy nagyot kellett sóhajtanom s csak azután -tudtam elrebegni, hogy: - - Számiel, Számiel, lépj elő! - Itt a bűvös csontvelő! - -Akármennyire iparkodtam, hogy ne áruljam el a meghatottságomat, magam is -hallottam, hogy a hangom ugyancsak remegett. - -Alig mondtam el, máris hallottam a vörös álarc vezény-szavát: - -– Maradj mozdulatlan és légy néma, mint sir! Most én is be fogok lépni a -körbe és együtt fogjuk hívni Számielt. De hangosabban hívd!… nem úgy, -mint az előbb!… mert Számiel azt fogja hinni, hogy nem akarod megtartani -az esküdet. Aztán odabenn a balkezedet fogom felemelni… a jobb csak hadd -lógjon… a ballábunkat meghajlítva, előre tartjuk, a jobblábunkat pedig -hátra kifeszítjük, mint a katonák, mikor rohamra készülnek… és mikor -látod, hogy fölszegzem a fejemet, mind a ketten egyszerre mondjuk a -bűvös igéket. Ha ez is megvan, én eleresztem a balkezedet, te felém -nyujtod a jobbodat, kezet fogunk, kilépünk a körből, a krétára homokot -szórunk és csak azután vethetjük le az álarcot. - -Igy történt. A vörös álarcos belépett a körbe, megfogta a balkezemet s -felrántotta magasra, abba a testtartásba illeszkedtünk, amelyet a -cerimóniamester megkivánt és a megállapított jelre egyszerre szavaltuk -el a bűvös igéket. Agenor öblös, kisérteties hangon, szinte -torkaszakadtából kiáltott, én inkább csak fohászkodtam – és arra -gondoltam, hogy valamelyik operában az összeesküvők ugyanígy -összefogózkodva és ugyanilyen, rohamra készülő testtartásba helyezkedve -harsognak el a lámpák előtt már nem tudom mit – Agenor megrázta a -jobbkezemet, kiléptünk a körből, a krétára homokot szórtunk s mikor a -bűvös körnek minden nyomát eltüntettük, mind a ketten levetettük az -álarcot. - -Nagy megkönnyebbülést éreztem s már nem idegenkedtem Agenortól úgy, mint -előbb, amikor a vörös álarc még ott volt a fején. És míg ő a két -szinházi holmit ujra becsomagolta abba az ujságpapirosba, amely a -cerimónia idején a bűvös körtől nem messze, a földön dísztelenkedett, -megkérdeztem tőle: - -– Mondd, Agenor, hiszed te, hogy van Számiel? - -– Előbb mondd, hogy hát te hiszed-e? - -– Hiszem is, nem is – feleltem. – Tulajdonképen nem hiszem. Máskor meg -azt gondolom, hogy hátha mégis van. Ha szép az idő, inkább nem hiszem. -De, mert most már barátok vagyunk, a te kedvedért szivesen elhiszem. - -– Akkor nem érted az egészet. Rejtelmes hatalmak, azok csak vannak, -ugy-e? No hát, ha vannak, akkor ezek közül akármelyik ép úgy -megjelenhetik Számiel képében is, amint én felöltözködhettem Mátyás -királynak. Hát Számiel, az van. És eskü nélkül nincsen barátság; az eskü -meg nem ér addig, amig a rejtelmes hatalmak be nem irják a sors fekete -könyvébe. Ezt már a mágusok is így tanították és így kivánják a -rózsakeresztes lovagok is, akik a kabalakönyveket meg a Mágia egyéb -csodáit őrzik, egy néma palotában, amelyiknek minden ablaka örökösen -világos. Ezeknek néha, amikor éjfélkor, sötét sziklahasadékok közt, a -bűvös körben kötnek új barátságot, Számiel meg is jelenik, fekete -kutyáival, lángból készült palástban. Hát most már tudod, mért kell -hívni Számielt. - -Agenor ezt nagyon komolyan, szent félelemszerű ihletettséggel mondta el. -Meglátszott rajta, hogy egy cseppet se kételkedik értesülésének a -megbizhatóságában. - -– És te honnan tudod ezt? – kérdeztem. - -– A könyvekben minden meg van irva – felelt. – És én sokat olvasok. - -»Hittem is, nem is.« De ha egy kicsit kételkedtem is, ez nem -csökkentette Agenor irányában érzett tiszteletemet. Ellenkezőleg; minél -több új és meglepő dolgot hallottam Agenortól, annál inkább -elhatalmasodott bennem az a csodálat, amely azonnal megszállott, mikor -megtudtam, hogy ő már szinész. - -Sajnos, tiszteletem és csodálatom fokozódásával lassankint feltámadt -bennem a titkos irigykedés is. Hogy Agenor, bár csak egy esztendővel -idősebb nálam, máris ilyen tengersokat tud: ez a gondolat nemcsak -respektussal töltött el, hanem egyszersmind szégyenkezővé és egy kicsit -féltékennyé is tett. Mindazzal szemben, ami egyre növekedő bámulatot -keltett fel bennem Agenor iránt, nekem nem volt egyebem, csak az a kis -dicsőségem, amelyet tegnap olyan váratlanul szereztem, a testierőmmel. -És magam tudtam a legjobban, hogy ez a dicsőség milyen lenge alapra -épült. Még hozzá, ezt az egyetlen felsőbbségemet is majdnem elvesztettem -az imént, amikor gyanuba keveredtem, vajjon nem félek-e? - -Vágyódni kezdtem rá, sőt utóbb szinte epedtem érte, hogy ujra -kitüntethessem magamat. - -– Hát most már barátok vagyunk és mint barátomat meghívlak hozzánk – -mondtam Agenornak. – Nálunk az udvarban is, a kocsiszinben is -nagyszerűen lehet szinházat játszani. És egy cseppet se félj az utcán, -amig velem jössz. Csak maradj mögöttem, én majd elül megyek és mindenkit -felrugok, aki téged bántani akar. - -Agenor csak magára a meghivásra felelt: - -– Jól van, még ma megkezdhetjük a tanulást. És hogy az első lecke ne -legyen nagyon nehéz, legelőször is arra foglak megtanítani, hogy hogyan -kell bajuszt meg szakált ragasztani. Látod, el is hoztam magammal, ami -ehhez kell!… - -Előszedte zekéje két zsebének egész tartalmát: egy zsinórra fűzött, -hosszú, fekete szakált, több bajuszt és rövidebb álszakált meg egy -piszkos vörös parókat, de ezeket a tárgyakat mindjárt vissza is dugdosta -oda, ahonnan elővette. - -Annak is örültem, hogy végre szorosabb kapcsolatba kerülhetek a szinház -világával. - -– Hát menjünk! – sürgettem Agenort. - -– Várj csak, erre még ráérünk! – felelt. – Egy félóra mulva majd -elmegyünk hozzátok, de mert az álarcok már úgyis itt vannak és senki se -látta meg, hogy ide lopóztunk… úgy, hogy egy lélek se fogja sejteni, ha -most összeesküszünk… hát előbb alakítsunk titkos társulatot! - -Ebben az indítványban mindenekelőtt azt láttam meg, hogy teret kinál az -én szereplésvágyamnak is. - -– Igen, igen, alakítsunk!… – helyeseltem az indítványt. – Én már régen -gondoltam, hogy jó volna, ha a római katholikus fiúk összebeszélnének és -addig üldöznék azokat, akik a kollégiumba járnak, amíg minden lóformátus -gyereket kikergetnénk Debrecenből. És ha megalakítjuk a titkos -társulatot, én két, három lóformátus gyereket is magamra vállalok, a te -ellenségeidet is mind!… - -– Hallgass!… Te ehhez nem értesz!… Ezt én jobban tudom, mint te!… – -vágott a szavamba Agenor. – Mit akarsz mindig verekedni? Műveltség az?!… -A titkos társulatot csak bizd rám!… Olyan titkos társulatot fogunk -csinálni, amelyikről senkinek sejtelme se lesz, de ha megtudnák, hogy -ilyen van, hát mindenki rettegne tőle!… - -– Hát hogyan gondolod? – kérdeztem. - -– Előbb mondd meg, hallottál-e már valaha a nápolyi néma cimborákról? - -– Nem én. - -– Hát ezek a nápolyi néma cimborák – magyarázta Agenor – összeesküdtek -és ők maguk titkos jelekről mind felismerték egymást, de mások, hiába -kutatták, sehogy se tudták felfedezni, hogy kik az összeesküvők. Csak a -beavatottak tudták, hogy azok a fiatalemberek, akik a kocsmákban mindig -azt éneklik, hogy: »Vidáman menjünk a halálba!… Vidáman, ifjak, holtig -vidáman!«… hogy ezek mind, mind összeesküvők. És ha néha egy párat -elfogtak közülök, ezek soha se árulták el a társaikat; semmi kinzással -nem lehetett kicsikarni belőlük, hogy ki a többi összeesküvő, akiknek a -szövetségétől egész Nápoly rettegett; hanem, amikor a vérpadra vitték -őket, a vérpadon kettenként összefogózkodtak és úgy énekelték: »Vidáman -menjünk a halálba!… Vidáman, ifjak, holtig vidáman!«… Hát ezek voltak a -nápolyi néma cimborák! - -– És mit akartak ezek? - -– Hogy ők mit akartak, az már mindegy… ez az egész nagyon régen volt. -Csak az a fontos, hogy mi most mit akarunk? - -– Hát mit akarunk? - -– Nem egyebet, mint olyan titkos társulatot alapítani, amilyen a nápolyi -néma cimboráké volt: a debreceni néma cimborák titkos társulatát. Meg -fogunk egyezni titkos jelekben és ha az utcán találkozunk, egy szót se -szólunk, csak némán a szájunkra illesztjük az ujjunkat és más titkos -jelekkel üdvözöljük egymást. Néha meg kijövünk ide, a füvészkertbe és -itt elénekeljük, hogy: »Vidáman menjünk a halálba!… Vidáman, ifjak, -holtig vidáman!…« És egy ideig, amig jobban nem rettegnek tőlünk, csak -ketten leszünk néma cimborák; de később, ha megismerkedünk olyan fiúval, -akire rábizhatjuk a titkainkat, ezt is fölvesszük a szövetségbe, -megeskettetjük, hogy senkinek se fogja elárulni a titkainkat és ekkor -már három különböző oldalról, hárman fogunk kilopózni a füvészkertbe, -ahol jövet is, búcsuzóul is el fogjuk énekelni a néma cimborák dalát. - -Körülbelül ennyi volt, amit Agenornak a titkos társulatra vonatkozó -terveiből jól megértettem. - -Engem a programm nem elégített ki. Nem szivesen ejtettem el azt a -tervemet, amelyet – ha véletlenül valóságra válhatik – a történelem a -debreceni református diákok Szent Bertalan-éjének nevezett volna el. És -megvallottam Agenornak, hogy csak sajnálattal mondok le róla. Ezen aztán -egy kicsit összekülönböztünk. De néhány percnyi szócsatározás után mégis -csak megegyeztünk. Rám is hatott Agenornak az az érve, hogy nem az a -fődolog, milyen szent célokat karol fel majd titkos társulatunk, hanem a -fő: maga a megalakulás. - -Akkor is gondoltam rá és ma már erős a gyanúm, hogy a debreceni néma -cimborák titkos társulatának megteremtője ennek az egyesülésnek a -céljával törődött a legkevesebbet. De, ha a nagy reformálók között is -mindig találkoztak, akik életük végéig sohase jutottak tisztába azzal, -hogy mit akarnak: nem lehet hibáztatnom Agenort, hogy noha még maga se -tudta, mire tör, máris cselekedni akart és társakat toborzott, főképpen -azért, hogy szabadjára bocsáthassa és akármilyen mozgolódásnak -indíthassa neki az ifjú életében már jól felhalmozódott, friss energiát. - -Ma se vagyok nagyon szigorú azzal a lelkesedéssel szemben, amelynek nem -látom semmi célját, de az időtájt persze még könnyebben kibékíthető -voltam e tekintetben, mint mostanában, és mikor Agenor felszólított, -hogy a törekvéseinkről való vitatkozást hagyjuk későbbre, és e helyett -egyelőre csak alakítsuk meg a titkos társulatunkat, mert nem tudhatjuk, -mire lesz ez jó, talán már holnap, – azt feleltem, hogy: jól van, -leteszek a követelésemről, bizonytalan ideig megkegyelmezek a -lóformátusoknak, s nem bánom, essünk tul a titkos társulat megalakításán -most mindjárt, ha már az álarcok úgyis itt vannak. - -– Most te veszed fel a vörös álarcot és én a feketét – rendelkezett -Agenor – hogy, ha az imént mégis leselkedett volna ránk valaki, ez az -illető összetévesszen bennünket. Aztán, mert a kellékek úgyis itt -vannak, neked szakált fogok ragasztani, én meg parókát teszek a fejemre -és így a kémek azt fogják hinni, hogy egészen mások azok, akik az előbb -barátságot esküdtek és ismét mások a néma cimborák. - -Annál szivesebben nyugodtam bele Agenornak ebbe az intézkedésébe, mert -alig vártam, hogy végre szakál legyen az államon. Most már magam tettem -fel a fejemre a vörös álarcot és mikor Agenor ráragasztott az arcomra -egy gyermektenyér nagyságú, szőkehajamtól élénken elütő, félig fekete, -félig ősz kecskeszakálat, amelynek enyves belsejét előbb gondosan -megnyálazta, s amely engem III. Napoleon francia császár arcképeire -emlékeztetett: úgy kiegyenesedtem, mintha nyársat nyeltem volna el, hogy -tekintélyes külsőmnek a testtartásom a legtökéletesebben megfelelhessen. - -Aztán, elvetve a gondomat, Agenor kivette a zsebéből s rányomta a fejére -a piszkos vörös parókát, amely tele volt homokkal és másféle szeméttel, -felkötötte a fejére a fekete álarcot, megint a zsebébe nyult, az -átváltozó művészek gyorsaságával egy egészen ősz, kis, kerek szakált -tapasztott rá az állára s hirtelen mozdulattal hátraszegte a fejét. -Mintha egyszerre valami soha se látott idegen ember állott volna -előttem. És valósággal megdöbbentem, amikor átváltoztatott, nyafogó -hangon így szólalt meg fekete álarca alól: - -– Bon zsúr, bon zsúr, Don Cézár de Bazán! Hát önt mi szél hozta erre?! -Mit keres Debrecenben? - -De, ahogy az utolsó szót is kinyafogta, nem hagyta abba a beszédet, -hanem halkan folytatta, a fogai közül eresztve ki a szót s most már a -természetes hangján: - -– Ezt csak a kémeknek mondtam, ha mégis hallgatóznának a kerítésen túl. -Feleld azt, hogy: »Nini, hisz ez Paul Jones, a kalóz!… Nagyon örvendek, -kalóz úr!… Azért jöttem ide, hogy száz lovat vásároljak ő felségének, -Dom Sebastian, portugál királynak!…« - -Annyira megzavarodtam, hogy az első szerepemet, bizony, meglehetősen -rosszul mondtam el, ilyenformán: - -– Nini, hisz ez ő felsége, Dom Sebastian, portugál király!… Nagyon -örvendek, kalóz úr!… Száz lovat vásároltam!… - -– Rosszul mondtad el – súgta Agenor. – De nem baj. Mert, ha a fogdmegek -azt fogják hinni, hogy király vagyok, megijednek és elhordják az -irhájukat. - -– Hát ha azt hiszed, hogy leselkednek ránk, – suttogtam – előbb nézzünk -körül, nem hallgatózik-e valaki a kerítésen túl vagy valahol másutt, -amerről ide lehet jönni?! - -– Jól van – felelt – én majd oda fogok settenkedni, előbb az egyik, -aztán a másik sarokhoz és a saroknál csak a fejemet dugom ki, aztán, ha -látom, hogy valaki a falhoz lapulva fülel, hirtelen visszabujok és csak -annyit kiáltok: »Vigyázat!… Néma csend!…« Te meg addig támaszd a -kerítéshez azt az üres ferslágot, mássz fel rá és nézz ki… onnan -megláthatod, hogy nem kuporog-e valaki a kerítés alatt? Ha látsz -valakit, ne szólj egy szót se, csak huhogj, mint a bagoly, hogy a kém -azt higyje: csak a kuvik-madár szólalt meg a fán… - -Szót fogadtam és megkockáztatva, hogy a ferslág kicsúszik alólam – ami, -ha megtörténik, nagyot bukfencezem s jól megüthetem magam – kinéztem az -utcára. A kőkerítés alatt nem bujkált senki s a Füvészkert-utcának azon -a részén, amelyre leláthattam, alig járt ember. Csak három kis diák -közeledett a kert felé a kollégium felől. - -Az iskolai fölszerelésüket a hátukon vagy a hónuk alatt, a vallásukat -pedig az arcukon hordták. Ha nem is a kollégium felől jönnek, akkor is -láthattam volna, a kis dinnyefejükről, hogy református diákok. - -Még a begyemben volt a tegnapi harc emléke s nem örültem rajta, ha -református-szövetkezést vagy éppen Kálvin-párti csoportosulást kellett -látnom. - -– Milyen jó, hogy álarc van a fejemen! – gondoltam. – Így legalább, ha -észrevesznek is, nem látják meg rajtam, hogy pápista vagyok. - -Huhogni kezdtem, olyan félelmetesen, amennyire csak kitelt meglehetősen -zsönge szinész-tehetségemtől. - -– No, mi az? – kérdezte a vöröshajú fekete álarcos, mikor szerencsésen -legördültem a ferslágról. - -– Ellenséges csapat tart a kert felé – jelentettem. – Még nem tudom, -bejönnek-e? De erre közelednek. - -– Akkor hát várjunk, mozdulatlanul és némán, mint a sír! – szólt a -fekete álarc, a halálmegvető elszántság komor és ünnepies hangján. – Ne -moccanj és fojtsd vissza a lélekzetedet! - -A kőkerítés és az üvegház hátulsó falának szűk közéből látnunk kellett, -ha valaki a nagy, rácsos kapun át vonul be a kertbe. - -Egy darabig mind a két álarcos merőn nézett a nagy kaput környékező, nem -nagyon sűrű bokrok irányába. Én úgy állottam, mint az őrtálló katona a -posztján, haptákban, de mind a két karomat lelógatva. Agenor se moccant; -csakhogy ő a két karját keresztbefonta a mellén, mint a hajóskapitány a -parancsoló-hidon. - -Nem jött be senki. Hallottuk, hogy az ellenséges csapat a rácsos kapu -mellett nagy lármával vonul tova, a Füvészkert-utcának a kollégiumtól -messzebb lévő részébe. - -– Megtisztult a levegő – szólalt meg Agenor, amikor a lárma elcsitult. – -De most már siessünk az összeesküvéssel, mert könnyen meglehet, hogy -ujra megzavarnak bennünket és sokáig nem találunk ilyen jó alkalmat, -amikor még egy elkárhozott lélek se bolyong erre! - -– Először esküdjél te, – ajánlottam. – Mert én nem tudom, mit kell -mondani. - -– Jól van, de előbb még azt kell elhatározni, hogy milyen néven fogunk -szerepelni, mint néma cimborák. Ne felejtsd el, az imént csak azért -mondtuk, hogy én Paul Jones, a kalóz vagyok, te pedig Don Cézár de -Bazán, hogy félrevezessük a kémeket. És minden néma cimborának kell -valami álnevének lennie, hogy a besugók csak ezen a néven ismerjenek -bennünket és ha véletlenül valamelyikünket elfognák, ne tudhassa senki, -hogy mi az igazi nevünk. - -– Hát ezért el is foghatnak bennünket? – kérdeztem, megszeppenve. - -– Ne ijedj meg. Azért, mert néma cimborák vagyunk, nem fognak el -bennünket, de ha később másokat is fölveszünk a szövetségbe és ezek -közül valamelyik példának okáért elrejt egy rablóvezért, ezt az illető -néma cimborát már elfoghatják. De az se baj, mert ott van a többi néma -cimbora, aki kiszabadítja. A néma cimborák megvesztegetik a porkolábot, -selyemhágcsót csempésznek be az elitélt cellájába, ladikkal várják a -menekülőt a fegyház fala alatt, földalatti folyosókon és csapóajtókon át -még a börtönbe is beférkőzhetnek. Persze, ez csak később lehet így, -amikor már nagyon hatalmasok leszünk. - -– Már én csak azt mondom, hogy akkor se, később se vegyük fel a -szövetségbe azt, aki el akarja rejteni a rablókat. - -– Ne félj addig, míg én leszek a néma cimborák vezére!… Aztán te is néma -cimbora leszel, az alvezér!… és akit te nem akarsz, azt nem vesszük fel -a titkos társulatba. - -Agenornak ez az utolsó biztatása annyira megnyugtatta hamarjában igen -felzaklatott lelkemet, hogy – bár az alvezéri szerep nem elégített ki, -sőt Agenornak hirtelen fölém kerekedése meglehetősen ingerelte a -hiúságomat s aztán az is boszantott, hogy Agenor félénkséggel vádolt és -nagy felsőbbséggel mosolyogta le az aggodalmaimat – nagy lelki -megkönnyebbülésemben mindenbe belenyugodtam: - -– Akkor hát nem bánom! - -– Én, mint néma cimbora, Athos lovag néven fogok szerepelni – jelentette -ki Agenor. – Hát a te neved mi lesz? - -Nekem akkor _Ördög Róbert_ volt a legkedvesebb operám, mert egy szót sem -értettem belőle. Erre gondolva, rövid tanakodás után azt feleltem: - -– Ördög Róbert. - -– Brávó, alvezér – dicsért meg Athos lovag – ez szép név! Hát most már -esküdhetünk. Figyelj jól minden szavamra!… mert te is ugyanúgy fogsz -esküdni, csak mindig a te nevedet mondod, előbb az igazit, aztán az -Ördög Róbert nevet… és mikor elhallgatok, azt feleled rá: »Vidáman -menjünk a halálba!… Vidáman, ifjak, holtig vidáman!«… Készen vagy? - -– Készen. - -Agenor, méltóságosan, mint a szinpadi királyok, hármat lépett előre, -hirtelen megállapodott, esküre kapta fel a jobbkezét és ezekkel a -szavakkal tette le a fogadalmát, olyan mély hangon, mely engem az _Ördög -Róbert_-opera Bertramjára emlékeztetett: - -– Én, Lóránt Agenor, más néven: Athos lovag, a néma cimborák titkos -társulatának vezére, esküszöm a rejtelmes hatalmakra, a sötétség -lovagjaira és a Mágia minden csodájára, hogy a néma cimborák titkait -soha senkinek sem árulom el, hogy soha egy társamat sem adom ki a -poroszlóknak és hogy egy társamról sem fogom megvallani, hogy ő is néma -cimbora, ha pozdorjává törik is a csontjaimat!… Számiel, Számiel, lépj -elő, itt a bűvös csontvelő! - -Elhallgatott, amire én, ismét megilletődve, eldadogtam a »néma cimborák -dalá«-nak már jól ismert szövegét. - -– Most rajtad a sor! El tudod mondani az esküt hibátlanul? – kérdezte -vezérem. - -– Ha sugni fogsz, ahol megakadok. - -– Csak kezdd el bátran!… Majd kisegítelek!… - -Elkezdtem: - -– Én, Gombos István, más néven Ördög Róbert, a néma cimborák titkos -társulatának alvezére… - -És elmondtam a többit is, szóról-szóra úgy ahogy ő… csak épen a -poroszlók emlegetésénél kellett kisegítenie. - -Mikor túlestem rajta, ő is a »néma cimborák dalá«-val felelt nekem. De ő -már énekelte ezt. És miután elénekelte, megint kezet fogott velem. - -– Hát mára már elég az összeesküvésből!… – szólt aztán, egészen más, -hirtelen felvidámodó hangon. – Majd később megtudod a többit, meg fogsz -tudni mindent. Most levetjük az álarcot meg az álszakált, elmegyünk -hozzátok és megkezded a szinészet tanulását. - -Még el se mondta ezt és már nem volt a fején sem a fekete álarc, sem az -ősz szakál. Ezt az álláról mindjárt a zsebébe sülyesztette, a fekete -álarcot lehajította az ujságpapirosra, lekapta a fejéről a vörös parókát -s benyomta a másik zsebébe, aztán engem is a gyakorlott kéznek -ugyanezzel a gyorsaságával szabadított meg a diszeimtől. -Kecskeszakálamat csak úgy lecsusztatta zsebének örvényébe, a vörös -álarcot pedig a feketével egyetemben bepakolta abba a bizonyos, már jól -megviselt, sőt nyilván sokat szenvedett ujságpapirosba. - -Nekem nagy öröm volt, hogy más fogadalmat már nem kell letenni. Kezdtem -igen kényelmetlennek találni ezt a sok esküt, titkot és -kisértetiességet. Az a kilátás, hogy szinházat fogunk játszani, sokkal -inkább vonzott. - -Mikor kimentünk a füvészkertből és megindultunk a Szent Anna-utca felé, -Agenor azt mondta: - -– Ha a bajusz- meg a szakál-ragasztást hamar megtanulod, akkor talán még -ma próbát tarthatunk _Domi, az amerikai majom_-ból. Ebben a majom -szerepére foglak megtanítani, mert majmot könnyebb játszani, mint -embert. Ha aztán majmot már tudsz játszani, holnap vagy holnapután kapsz -tőlem emberszerepet is, de eleinte persze csak kisebbet, amelyikben nem -kell sokat beszélni. - -Nagy és eredményes igyekezettel serénykedhettem, amig a bajusz- meg a -szakál-ragasztás tudományát kellett elsajátítanom, mert csakugyan még -aznap megkezdtük az amerikai majom csinytevéseiről írt vidám darab -próbáit. Uzsonna után, a nagymama engedelmével, kivonultunk a -kocsiszinünkbe és Agenor itt a legrészletesebben elmagyarázta nekem, de -meg is mutatta, hogy a majomszerepek nehézségeit miképen kell legyőzni. - -Mielőtt hozzáfogott az oktatásomhoz, előkotorta egyik, feneketlen -zsebéből azt a zsinórra fűzött, hosszu, fekete szakált, mely már a -füvészkertben is szemet szúrt nekem. Ez a »kellék« az -álszakálkészítésnek még az őskorából származhatott, mert úgy kellett -felkötni, hogy a zsinór végén lévő két kis hurkot az ábrázoló művész a -két fülére akasztotta rá, ami a szinpadon, azt hiszem, már régóta nem a -legujabb divat. De ennek a pátriárkakorú álszakálnak a -sörényszerüségében, szurok szinében, lengedező hajlandóságában és -rendkivüli hosszúságában volt valami tiszteletet parancsoló, ami nagyon -tetszett nekem. - -– Ezt azért teszem fel, amíg tanítlak – magyarázta Agenor – hogy most ne -lásd bennem esküdt barátodat, hanem az igazgatót és rendezőt, akinek -vakon kell engedelmeskedned. - -Szinészeti próbálkozásom nemcsak kielégítette, hanem valósággal meglepte -mesteremet. - -– A majmokhoz határozottan van tehetséged – mondta. – Ha az -emberjátszást is ilyen hamar megtanulod, meg fogom mondani Boldényi -bácsinak, hogy már a jövő évben léptessen fel egyszer valami -gyermekszerepben, példának okáért szerecsengyereknek _Tamás bátya -kunyhójá_-ban és ha ezt megteszi, én magam fogom az arcodat feketére -festeni. - -De engem nagyon kezdett emészteni az a vágy, hogy én is magamra vehessem -az Agenoron díszlő, hosszú, fekete szakált, legalább egy kis időre, és -az óhajtásomat nem titkoltam el: - -– Amíg megmutatod az utolsó jelenetet, hadd legyek én az igazgató, mert -szeretném, ha egy kicsit én is fölvehetném a hosszú szakált. - -Agenor ezt semmiáron nem akarta megengedni. - -– Az nem lehet – utasította el a kérésemet – mert ezt a szakált csak -rendező veheti magára, és ahhoz, hogy rendező lehess, neked még nagyot -kell nőnöd. - -Hiába kunyoráltam neki és hiába vitatkoztam vele, sokáig hallani se -akart a rendezői szakál profanizálásáról. Végre eszembe jutott, hogy -Agenornak még uzsonna előtt megmutogattam a műtárgyaimat, többek közt -egy marokra való tantuszt és hogy Agenor ezt a sok fényes tantuszt -nagyon figyelmesen nézegette. - -– Egészen olyan, mint az arany! – mondta. – Ha a szinpadot, mint herceg, -tele szórnám vele, a közönség megesküdnék, hogy igazi pénz. - -– Hát ha neked adom a tantuszaimat – szóltam, amikor ez eszembe jutott – -akkor megengeded, hogy én is fölvehessem a szakált? - -– Az már más – felelt. – Akkor te leszel a _Kis Szinház_ kellékese és -mint kellékes már felveheted. - -Fölvehettem a hosszú, fekete szakált!… és megmutogathattam magamat -mindenkinek, aki az udvarban járt-kelt, ebben a hosszú, fekete -szakálban!… Ez olyan boldoggá tett… nem, erre nincs hasonlat!… Ilyen -tiszta, semmi aggodalommal meg nem zavart boldogságban a gyermekkor -elmultával soha többé nem lehet része az embernek. - -Agenor csak nyolc óra felé ment haza (az este nem »játszott«) és mikor -elváltunk, háromszor is a lelkére kötöttem, hogy holnap délután megint -eljöjjön, mihelyt csak jöhet. - -A vacsorához ülve, elujságoltam a nagymamának, hogy ez a Lóránt Agenor, -aki szinész, mint Boldényi bácsi, milyen derék fiú és máris milyen sokat -tud. - -Aztán, még egy kicsit elábrándoztam Domiról, az amerikai majomról… -folyton nevetgélnem kellett magamban, mihelyt egyedül maradtam… és úgy -feküdtem le, mint Titusz császár, abban a boldogító tudatban, hogy a -napomat nem veszítettem el. - -Az álom nem kerülgetett sokáig, mint huszonnégy órával előbb. Azonnal -elszenderedtem… hanem ezen az éjszakán már nagyon rosszul aludtam. - -Annyit hánykolódtam, nyögtem, nyöszörögtem és végül úgy acsarkodtam, -hogy későn éjjel szegény jó nagyanyám bejött a kis szobámba. - -– Pistikám, kedves, beteg vagy? - -A hirtelen világosságra felültem az ágyban s bambán néztem a levegőbe, -az álomtól és valami más kábultságtól részeg tekintettel. - -– Számiel megjelent!… – hebegtem. – És a fekete kutyák megkergettek!… - -Olyan izzadt voltam, hogy facsarni lehetett volna rólam a vizet. - -– Látod, látod, Pistikám, ugy-e, mondtam, hogy ne egyél annyi barackot?! -– szólt kedves, jó, öreg nagyanyám, azzal a nyugalmas szelidséggel nézve -rám, amely később is, amikor már csak emlékeztem rá, mindig bátorságot -adott az élethez. - -Az ismert, nyájas arc szeretetet sugárzó pillantása visszaölelt a -valóságba. Valami ismeretlen erő láthatatlan szálakon fölemelt a sötét -mélységekből, a zord sziklahasadékokból, ahol a parázsszemű Számiel -fekete kutyái üvöltenek… a rémek eltüntek… s aztán már nyugodtan -aludtam. - - -IV. - -Ettől fogva vagy két hónapig és azután, később, mikor a debreceni -szintársulat visszatért Nagyváradról, ahol nyáron át játszott, majdnem -egy félévig minden szabad időmet Agenor társaságában töltöttem. És akkor -szabad idő dolgában nagy bőséggel dicsekedhettem, mert az iskolai -életemben ez időtájt még sokkal több volt a kisebb-nagyobb vakáció, mint -a leckeóra. - -Sokat barangoltunk együtt a füvészkertben, a vasút tájékán, a nagy -erdőben is, de a legtöbbször Agenor egész délután nálunk volt, ahol -nemcsak a nagy udvar és a kocsiszin, hanem az e fölött lévő tágas, -szellős és világos padlás is szabad és korlátlan rendelkezésünkre -állott. Agenor különösen ezt a nagy, meglehetősen üres padlást kedvelte, -amelynek nappal mindig nyilt, széles ajtaján olyan gazdagon özönlött be -a napfény, hogy legbelső zugaiba is épen elég jutott a világosságból. -Esküdt barátomnak erről a helyről az volt a véleménye, hogy: »az Isten -is szinpadnak teremtette!« - -Tekintettel Boldényi bácsival való rokonságomra és talán arra is, hogy -nem tartoztam a lármás fiúk közé, kivétel voltam az alól a szabály alól, -hogy Agenort cimborák nem látogathatják meg. (Ez a szabály onnan -eredhetett, hogy Agenor apja semmiféle panaszra se akart okot adni a ház -többi, nála rangosabb lakójának.) Igy néha-néha, hogy láthassam azokat a -kis szinházakat, amelyeket Agenor kartonpapirból készített, én is -elmentem hozzájok. - -»Hozzájok« – ez, Agenoron kivül csak két személyt jelentett: Agenor -apját meg egy mogorva, szófukar öregasszonyt, aki Lórántnak gazdasszonya -és egyben szakácsnéja, Agenornak pedig egyetlen gondviselője volt. -Valami szegény rokon lehetett, özvegyasszony, akit Lóránt tartott el. - -Lóránt egész nap a szinháznál volt, ahol, mihelyt nem volt más dolga, -díszleteket festett. Csak olyankor láttam, amikor délelőtt a szinháznál -őgyelegtünk s ma is emlékszem rá, hogy mindig fekete ruhában járt. A -legtöbbször igen búsnak és levertnek tünt fel előttem, amin nem győztem -eleget csodálkozni és tünődni, mert akkor még a szomoruságot nem igen -voltam képes megérteni. De, amint a felnőttek beszélgetéséből hamarosan -megtudtam, mások is úgy találták, hogy Lóránt zárkózott, komor ember, -aki a szinpadon kivül nem sokat beszélget senkivel; Boldényi bácsitól -egyszer azt hallottam róla, hogy sok csapás érte. Ugy képzelem: minden -ábrándjából kifosztott, megtört ember volt, aki már csak a -kenyérkeresetnek élt s aki szerette, hogy sok és nagy az elfoglaltsága, -mert ez legalább elszórakoztatta. - -Agenor nem mondta, de észrevettem, hogy Lóránt nem talált örömöt fiának -szinpadi szerepelgetésében, de azt szivesen nézte, hogy Agenor milyen -szembeötlő ügyességet fejt ki a szinpadácsolásban és a díszletfestésben, -amire senki se tanította. Sok csalódás után, Lóránt alighanem úgy -gondolkozott, hogy a szinház egész világában a díszletfestés az egyetlen -olyan reálisabb valami, ami nem csalja meg, hanem legalább eltartja -emberét, ami tehát komolyabb, szolidabb, érdemesebb munka, mint a többi -foglalkozás, amely még a szinpadhoz tartozik és mint maga a szinjátszás. - -Lórántéknak a konyhájukon kivül csak két szobájuk volt. Az egyiknek a -dísze egy berámázott, nagyobb fénykép volt, mely fiatal nőt ábrázolt, -fehér ruhában. Agenor, erre a képre mutatva, azt mondta, hogy ez volt az -ő mamája. Aztán egy albumot mutatott, amely tele volt szinészek meg -szinésznők fényképével s amelyben megtaláltam őt is, egy nála valamivel -nagyobb leánykával egy képen. Más néznivaló nem igen volt a két, -meglehetősen sötét udvari szobában. - -A szappanos udvarán öt lakónak kellett megosztoznia. Szinházat játszani, -szaladgálni, zajongani itt nem lehetett. Lóránték otthonában tehát, az -Agenor kis szinházain kivül, amelyeknek minden díszletét már az első -látogatásaim idején kellőképen megismertem, nem találhattam semmi -vonzót. Agenor nem tagadta, hogy ő is szivesebben van nálunk, mint -otthon. - -Így, ha nem fogott el bennünket a kószálás vágya, ami a ritkább esetek -közé tartozott, Agenor egész délután nálunk volt. Nem igen mult nap, -hogy ne játszottunk volna szinházat s ne szabdaltunk vagy festegettünk -volna »diszlet«-et, de el tudtunk szórakozni a puszta beszélgetéssel is. -Az első találkozástól fogva megkedveltük és hamarosan nagyon megszoktuk -egymást. - -Agenor kedves és jó fiú volt, aki soha senkiről se mondott rosszat és -senkinek se okozott kellemetlenséget. Eleinte ugyan nagyon -nyugtalanított azzal, hogy a legszivesebben csupa rejtelmes vagy rémes -dologról szeretett beszélni: szellemekről, meg minden rendü és rangu -lidércekről, sirboltokról és kisértetekről, főképen pedig magáról a -halálról, amire én nem szerettem gondolni, de rövid időn megszoktam, -hogy mindig csak azon jár az esze, ami titokzatos és hátborzongató. - -Hanem volt egy tulajdonsága, amely nagyon nem tetszett nekem. Az, hogy -szeretett rendelkezni, igazgatni, rendezni, oktatni és utasításokat -adni. Mindig az történt, amit ő akart. Oda mentünk, ahová ő kivánta; azt -játszottuk, amihez neki volt kedve; mindig arról beszéltünk, ami -hirtelen eszébe jutott; csak azzal foglalkoztunk, ami őt érdekelte. Ha -megkisérlettem az ellenkezést és valami mást ajánlottam, nem -erőszakoskodott; de azért mindig engednem kellett, mert a legcsekélyebb -ellenvetésre azonnal megneheztelt. Olyan voltam mellette, mint Robinson -mellett Péntek: csak neki voltak ötletei és szeszélyei, csak neki volt -akarata, én csupán segédkeztem neki. - -Ez annyival inkább boszantott, mert el kellett ismernem magamban, hogy -csakugyan jókora szellemi felsőbbségben van velem szemben. Nem volt -elég, hogy mindent jobban akart tudni, mint én, amit már magában véve is -kellemetlennek találtam: még hozzá, igazán sokat tudott, amit én nem -tudtam… és ezt már nem igen tudtam megbocsátani neki. Azt kellett -látnom, hogy ő el tudna játszogatni magában is, amint megvolt nélkülem, -amikor szinpadot ácsolt, díszletet festett vagy némajáték-tárgyakat -eszelt ki és írt le, s bár egyedül volt, azért nem unatkozott. Hogy nem -szorult rá az én segítségemre; hogy nem volt szüksége játszótársra; hogy -nem kellett neki Péntek. Hogy viszont én, igenis, rászorultam az ő -társaságára; hogy nekem most már nagyon nehezemre esnék, ha szakítana -velem, hogy én hamarjában nem igen találnék szórakozást, ha véletlenül -felborulna a barátságunk; hogy ő nekem határozottan szükséges s minél -jobban összeszoktunk, annál inkább nélkülözhetetlen. - -Alkalmazkodtam hozzá; alkalmazkodtam még a legkevésbbé igazolható -szeszélyeihez is. De minduntalan éreztem a megalázottságot. - -– Hát én senki vagyok? – lázadoztam magamban. – Én, aki megmentettem -attól, hogy a Kutyafejű Tatár gulyáshússá aprítsa?!… Én, a Szent -Anna-utcai harc diadalmas hőse? - -Az irigykedésem akkor vált a legfájdalmasabbá, és a leggonoszabbá, -amikor azt a bizalmasságot tanusította velem szemben, amelyet leginkább -megtisztelőnek kellett volna találnom. - -Egyszer ugyanis – már nem emlékszem, micsoda gondolattársítás utján – -ezzel a kérdéssel lepett meg: - -– Voltál-e már szerelmes? - -Kimeresztettem a szememet és ijedtemben nem tudtam mit felelni. Mintha -hátba vágtak volna. - -Erre ő, minden hangsulyozás nélkül, mintha a legjelentéktelenebb dolgot -említené, így folytatta (vagy – mint akkori szinpadi nyelven mondták -volna – »hanyagul azt jegyezte meg«): - -– Nekem Temesvárott már volt egy szeretőm, bizonyos Eszmeralda. - -Tökéletesen úgy beszélt, mint Boldényi bácsi, mikor a szinpadon fehér -keztyűjét az asztalra dobta, és »hidegen, vérfagyasztó hangon« azt -jelentette ki: - -– Akkor, hercegnő, én egy félóra mulva halott vagyok!… - -A vérem épen nem fagyott meg, de hideg verejték lepett el. - -Engem akkor a szerelem kérdéseinek egész komplexuma szent borzadálylyal -töltött el, amelyet csak valami lázas kiváncsiság enyhített. - -Agenor nem vette észre vagy nem akarta észrevenni a zavaromat és -»hanyagul« így csevegett tovább: - -– Olyan leányt nem láttál még, mint ez az Eszmeralda. Egészen fehér, -mintha porcellánból volna. Csak a szája karminpiros. Egy kis karminpiros -gyűszű van a szája helyén és azon beszél. - -Végre megtaláltam a hangomat: - -– És hogyan voltatok szerelmesek? – dadogtam. - -– Hát úgy, mint mások – felelt Agenor. – A temetőben sétálgattunk. - -– Aztán… mit mondtatok egymásnak? – kérdeztem izgatottan. - -– Csak azt, amit mások – mesélte Agenor. – Ő azt mondta nekem: »Gyere el -holnap is, mert szeretlek.« És én azt feleltem neki: »Meghalok, -Eszmeralda, mert olyan fehér vagy.« - -– Ez olyan szép lehetett!… – szóltam, meghatottan. – És másnap is -találkoztatok? - -– Hogyne! - -– És mit beszéltetek? - -– Ő azt mondta: »Agenor, szivem!…« Én pedig kértem őt, hogy mert ilyen -nagyon szerelmesek vagyunk, haljunk meg együtt. És mondtam neki, hogy -amikor majd csontvázak leszünk, fel fogunk kelni a sirunkból és táncolni -fogunk a holdvilágnál, olyan zenére, amit csak mi hallunk és lengeni -fogunk, sebesen, versenyt a bolygótüzekkel. Ő meg is igérte nekem, hogy -majd karonfogva megyünk a halálba, csak arra kért: »Várjuk meg, Agenor, -a születésnapomat!… Hiszen még olyan fiatal vagyok!…« - -– Aztán… mi lett? – tudakozódtam, nagyon felizgultan. - -– Aztán egyszer hiába vártam Eszmeraldát annál a sirboltnál, ahol -találkozni szoktunk; Eszmeralda eltünt. - -– Megcsalt? – kérdeztem. – Nem akart meghalni veled? - -– Nem. Hanem elrabolták – felelt Agenor. – Bizonyos vagyok benne, hogy -elrabolták. Egy gonosz púpos rabolta el, egy rettenetes arcu -torzszülött, aki már régóta leselkedett rá. Más nem lehetett… bizonyosan -az volt!… - -– És most… nem is sejted, hogy Eszmeralda hol van? - -Agenor a szemembe nézett és egy kis gondolkodás után azt felelte: - -– Azt épen nem mondhatom, hogy nem is sejtem. Úgy gyanítom, hogy a -gonosz púpos egy toronyban rejtette el és ott őrzi. - -– De hát mért nem indultál el a felkutatására? - -– Óh, egy darabig kerestem!… sokáig kerestem. Hanem aztán el kellett -költözködnünk Temesvárról és nem kereshettem tovább. - -– Pedig olyan szép neve volt!… – sóhajtottam. - -Az elérzékenyedés egy kis ideig elnyomta minden más érzésemet. De utóbb, -mikor észrevettem, hogy Agenornak már csak ritkán jut eszébe Eszmeralda, -az irigykedésem föléje kerekedett a megindultságomnak. - -Iszonyuan féltékenynyé tett, hogy Agenor máris szerelmes. Hogy olyan -élményekkel dicsekedhetik, amilyenekre én eddig még gondolni se mertem. - -Eltünődtem rajta, vajjon nem lehetnék-e szerelmes én is, minél hamarább? - -Igen, de kibe? - -A szerelem, amelyről a szinházban olyan sokat hallottam, az életben -eddig még csak kétszer jutott eszembe. - -Volt egy cselédünk, fiatal nő, de olyan jól megtermett, hogy mindenki -csak a nagy Vikinek nevezte. - -Ez a nagy Viki egy nyári délután épen mosott – meglehetősen lenge -öltözetben és csak térdigérő szoknyában – amikor én, vadul nyargalva, be -akartam rontani a konyhába, ahol tulajdonképen »nem volt semmi -keresetem«. - -Hanem a nyitott konyhaajtóban a lábam a földbe gyökerezett. Ahogy -megláttam, hogy a nagy Vikinek milyen vastag a lába, nemcsak elámultam, -hanem valósággal elhűltem. - -Egyszerre megértettem, hogy más világok is vannak azokon kivül, -amelyeket ismerek. - -Úgy megriadtam és olyan ijedten szaladtam vissza, mintha valami -megbocsáthatatlan csinyt követtem volna el. - -A nagy Vikinek sejtelme se volt róla, hogy sajátságos viselkedésem a -kolosszális bájait megillető néma hódolatot jelenti és hogy rémült -futásomban az ismeretlenen való megdöbbenésen kivül az első szerelmi -megilletődés nyilatkozott meg. - -És utánam kiáltott: - -– Mi baja, Pistika? - -Nem állottam meg és nem feleltem neki. - -Egy darabig a konyhának még a tájékán se mertem mutatkozni. Ha a nagy -Viki szólt hozzám, halkan, félénken feleltem neki és lesütöttem a -szememet, mintha, valami nagy bűnt olvashatna ki a tekintetemből. És -azon a bizonyos napon százszor gondoltam a nagy Viki lábára, a következő -napokon már kevesebbet, végre, vagy egy hét multán, az eredendő -hűtlenséggel, szép lassan elfelejtettem az első szerelmemet… de ennek az -emléke néha, nagyritkán, később is meg-megjelent előttem, nem épen a -kisértetek órájában, hanem valamivel előbb… - -Egy kicsit későbben másodszor is találkoztam az érdekes, de -rettenetesnek látszó szerelemmel. - -Egy napszámos asszony járt a házunkhoz segíteni, ha sok volt a munka. -Néha hetekig mindennap eljött s mindig magával hozta a kis leányát, aki -ilyenkor egész nap az udvarban őgyelgett. Hány esztendős lehetett ez a -kis lány, fogalmam sincs róla. Csak annyit tudok erről, hogy még gyerek -volt, mint én. Évikének hivták. - -Az arcára ma is emlékszem. Csepühaja volt, pufók arca, nagy, kerek, kék -szeme és mindig ijedt, bámész nézése; azt gondolta volna róla az ember, -hogy tizig se tud olvasni. - -Nekem úgy tetszett, hogy azokhoz az angyalkákhoz hasonlit, akikből egész -kis társaság girlandozza körül Kalazanti Szent Józsefet, azon a -szentképen, amelyet öreg hittantanáromtól kaptam ajándékba, amikor -egyszer ügyesen ministráltam neki. - -De hogy Évike jobban érdekelt volna, mint más kis lány, azt már nem -mondhatnám. - -Egy délután, valami szokatlan látnivalót élvezni, a fél város a -nagyerdőbe sereglett s nálunk se maradt otthon más, csak a cselédség, -beleértve ebbe Évike anyját is. Én a félúton meggondoltam magam, mert -annál, amit a nagyerdőben várni lehetett, jobban érdekelt az a kérdés, -hogy végképen elvesztettem-e a tollkésemet?… vagy csak a fáskamaránkban -felejtettem, ahol valamit faragcsáltam vele. - -Haza érve, izgalmas érdeklődésemben akaratlan hirtelenséggel és nagy -robajjal pattantottam fel a fáskamara széles ajtaját. Erre a váratlan -zajra a kamara legsötétebb zugából két alak ugrott fel és menekült ki -egy hátulsó kis ajtón: Évike meg a szomszéd kocsis fia, egy tizenhárom -esztendős fiú, akit jól ismertem. - -Későn ugrottak fel. Ha csak egy pillanatig is, de egészen jól, -határozottan, tisztán láttam, hogy csókolóztak, amikor rájok nyitottam. - -Még inkább megrőkönyödtem, mint akkor, amikor a nagy Viki lába fölfedte -előttem, hogy a természetben mennyi olyan gazdagság van, amelyről -korábban sejtelmem se volt. - -Először állottam szemtől-szemben: a bűnnel. És felzaklatottan, de -egyszersmind lesujtottan bámultam utánuk. - -Akármilyen keveset tudtam az életről, a képzeletem, az érzésem vagy -éppen az ösztönélet titokzatos szava megsugta nekem, hogy ha Évike, -gyerek létére, csókolózik ezzel a kamaszszal: ez csak valami rosszat és -csúnyát takarhat. - -Mintha egyszerre mindazt láttam volna, amit az érzékiség szertelenné -válása valaha vétkezett. Mintha az asszonyiság nyavalyáinak a -legförtelmesebbikét pillantottam volna meg. Mintha az Apokalipszis -rémségeiből a legszennyesebb hullám loccsant volna a szemem elé. - -Micsoda zavaros gondolatokat korbácsolt fel bennem ez a pillanatnyi -látomás, ma már nem tudnám elmondani. - -Csak arra emlékszem, hogy Évikére többé nem tudtam ránézni. Ha megbizást -kaptam, akármelyik felsőbbségemtől, hogy mondjam meg Évikének ezt vagy -azt, határozottan és konokul azt feleltem: »Nem szólok ehhez a -kigyóhoz!… Fuj!…« De arra nézve, hogy mivel okolom meg ezt a -gyűlölködésemet, állhatatosan megtagadtam minden felvilágosítást. - -Inkább meghaltam volna, mint hogy elmondjam, milyen szörnyű titkot tudok -Évikéről. Olyan megrázó, hátbavágó, irtózatos, kiábrándító dolog volt -nekem, hogy Évike a szomszéd kocsis fiával csókolózott. - -Szóval, amikor Agenor elbeszélte Eszmeraldának a rejtelmes esetét, -elvégeztem magamban, hogy a Szerelem, nekem, szegénynek, a legcsunyább -oldaláról mutatkozott be, mig Agenornak egész isteni pompájában jelent -meg, abban a minden szépet felölelő, nagyszerű, káprázatos pompában, -amelyet a gyerek esze »föl nem ér, de titkon érző lelke óhajtva sejt«. - -– Istenem, milyen szép lehetett ez!… – merengtem el a történeten. – -Szerették egymást, tehát meg akartak halni együtt… hiszen ez oly -természetes!… Aztán jött a gonosz púpos, a rossz megtestesülése és -megakadályozta ezt a boldogságot!… Orvul bújt elő, mint a kigyó… Mért -szomorú a vége mindennek, ami szép?!… És mért csak az szép, ami -szomorú?!… - -Egyre csak Eszmeralda járt az eszemben. Aki olyan fehér, mintha -porcellánból volna. És akinek egy kis karminpiros gyűszű van a szája -helyén… azon beszél… - -– Ha engem szeretett volna!… – ábrándoztam. – Én megkeresném!… -Felkutatnám, megostromolnám a tornyot s kiszabadítanám a gonosz púpos -hatalmából!… És ha addig nem kereshetném meg, amig iskolába kell járnom, -visszajönnék érte, mint Borneó és Szumatra királya!… - -Egy kicsit szerelmes is voltam ebbe a karminpiros szájú, fehér -Eszmeraldába, akit sohase láttam. - -Aztán ujra meg ujra eszembe jutott – amit akkor még nem tudtam volna -szavakba foglalni – hogy nekem eddig a Szerelem világából csak olyan -dolgot lehetett megpillantanom, ami vagy megdöbbentő volt, vagy nemcsak -megdöbbentő, hanem csúnya is… az pedig, amit Agenor látott ebben a -világban, milyen más, milyen gyönyörű!… - -Ha Agenor előbb is és talán akaratlanul mindig és minduntalan éreztette -velem a szellemi felsőbbségét: a megalázottságom most már nagyobb volt, -mint valaha. És az irigykedésem is. - -Ennyit a tizenegyéves önérzet nem viselhet el szó nélkül. - -De hát mivel állhattam elő, annak feltüntetése végett, hogy én se vagyok -utolsó legény, hogy én is megállom a helyemet, legalább azon a -területen, ahová a saját külön képességeim utalnak?! - -Mihelyt erre gondoltam, eszembe kellett jutnia a hőstettemnek. - -Végre is, ezt az irigyelt lényt én mentettem meg a csúfos -megnadrágoltatástól. Az én nemeslelkűségem, lovagi erényem és -vakmerőségem tette, hogy annak idején, amikor megtámadták, nem vitték -haza lepedőben; én segítettem meg, olyan alaposan, hogy nem téphették le -róla a ruhát, sőt megtorolhatta az elszenvedett bántalmat és mindazt, -amit kapott, tizszeresen fizethette vissza a Kutyafejű Tatárnak. - -– Ez semmi? – kérdezgettem magamtól. Persze, mindjárt meg is feleltem a -kérdésemre: – Nem; ez is valami. - -És hogy helyrevigasztaljam magam, de Agenor előtt is -meg-megvillantassam, hogy nemcsak neki van oka a magával való -megelégedésre, egyre gyakrabban célozgattam arra a nagy eseményre, -amelyet Agenor mintha már elfelejtett volna. Olyanformán viselkedtem, -mint azok az emberek, akik csak nagyon kevés könyvet olvastak s mégis -mindig az olvasmányaikat idézgetik: nem volt egyebem, csak ez az egy -hőstettem, hát mindig ezt emlegettem. - -Mihelyt Agenor valami új jelét adta a tapasztaltságának, a tehetségének -vagy a sokoldaluságának, én is újra meg újra előráncigáltam az első, -utolsó, egyszeri nagy cselekedetemet: - -– Emlékszel, mikor a Kutyafejű Tatár megakatt verni, de én -megvédelmeztelek?!… - -Vagy: - -– Tudod, ez akkor volt, amikor a lóformátus banda neked esett és nagyon -szerettek volna megverni, de én lecsaptam közéjük!… - -Néha a hajánál fogva rántottam elő az ürügyet, hogy ráakaszthassam a -dicsekvésemet: - -– Nézd, az a fiú ott a Holdvilágképűhöz hasonlít, akit én felpofoztam és -elvertem!… Tudod, akkor, amikor a Kutyafejű Tatár téged letepert a -földre és ugyancsak helybenhagyott volna, ha én ott nem vagyok és el nem -bánok vele!… - -Kiállhatatlan voltam. - -Ha efféle kijelentésekkel legyezgettem a hiúságomat, Agenor mindig olyan -arcot vágott, mint akinek a tyúkszemére léptek, de nyikkanni se akar, -kiméletességből az ügyetlen iránt. És eleinte – az első tiz-husz -alkalommal – semmit se felelt a hetvenkedésemre; ügyesen másra terelte a -szót. - -Hanem egyszer nem állotta meg és végre mégis csak szóhoz juttatta a -begyében már jócskán felgyülemlett boszúságot. - -Így fakadt ki: - -– Tudod, mit mondok? Abból a kis összeröffenésből nem is lett volna -verekedés, ha te nem ütöd pofon a Holdvilágképűt! - -– Nem lett volna verekedés? – csattantam fel. – Talán még most is arról -koldulnál, ha én akkor véletlenül oda nem kerülök vagy nem állok a -pártodra! Az a két lókötő úgy elpáholt volna, hogy meglehet, még most is -az ispotályban volnál! - -Épen csak az kellett nekem, hogy a legilletékesebb személy, hőstettem -egyetlen tanuja, ő maga, a lekötelezettem, lekicsinyelje az én nagylelkű -erőkifejtésem jelentőségét, sőt még engem hibáztasson s az én önzetlen -beavatkozásomnak a rovására irja, ha ő akkor egy pár ökölcsapást kapott! - -Nagy tűzzel kezdtem magyarázgatni neki, hogy keménykalapja okozta a bajt -és hogy ma már ott szerepelhetne a _Szentek Életé_-ben, a katholikus hit -vértanui között, ha a gondviselése engem nem vezet épen arra és ha az -isteni szerencséje cselekvésre nem indítja az én lelkes és minden harcra -kész jóindulatomat. - -– Tudod, mit? Hát én is mondok neked valamit! – Heveskedtem és akkor már -szentül hittem, amit elszavaltam. – Még pedig azt mondom neked, hogy -most sem hordhatnád békében ezt a keménykalapot, ha nem látnák, hogy -sokat vagyok veled. De most már nem mernek megtámadni, mert tudják, hogy -a barátom vagy és engem ismernek, az öklömről! - -A szemembe nézett és annak az embernek a hangján, aki elfojtja a -boszúságát, mert mindenáron mérsékelni akarja magát, így szólt: - -– Úgy?! Hát te azt hiszed, hogy én holmi pipogya fráter vagyok?! Hogy én -félénk vagyok?!… Úgy?!… Hát erre mondhatnék neked valamit! De nem mondok -semmit… inkább csak hidd, hogy félénk vagyok! Mert: ne szólj szám, nem -fáj fejem! - -Ez a pár szó nagyon kiváncsivá tett. Unszolni kezdtem, hogy ne hallgassa -el, ami az imént kikivánkozott belőle. Hiszen nekem csak elmondhatja?!… -a legjobb barátjának!… - -Jobbkezének mutatóujját a szájára tette, elkapta onnan és tagadóan -integetett vele. Aztán megint a szemembe nézett, jelentőségesen -pislantott, majd kimeresztve a szemét, megint csak azt mondta: - -– Ne szólj szám, nem fáj fejem! - -És hiába könyörögtem neki, kijelentette, hogy ezt az egyet még nekem se -fogja elmondani, mert ez főbenjáró dolog. Aztán másról kezdett beszélni, -és mikor látta, hogy nem akarok csak úgy egykönnyen lemondani a -kiváncsiságom kielégüléséről, hanem egyre nógatom: egyszerüen nem felelt -a kérdéseimre. - -Mindez »próba közben« történt a padlásunkon. Már előbb arra kezdett -tanítani, hogy az _Angolosan_ címü bohózatban hogyan kell játszani az -angolt. Nem akartam, hogy folytassuk a játékot, amíg el nem árulja, hogy -a rejtelmes szavaival mit villantatott meg előttem és mit akar mégis -eltitkolni: újra sürgettem a felvilágosítást, de leintett és elkezdett -komédiázni. - -Átláttam, hogy semmiféle kunyorálással nem csiklandozhatom ki belőle, -amit az előbb elharapott, és – lemondva arról, hogy valaha hozzájuthatok -titokzatos szavainak izgatottan várt magyarázatához – én is -belemelegedtem a játékba. - -Már-már kezdtem elfelejteni a dolgot, és talán végképen elfelejtettem -volna, de egyszerre csak beleszőtte az angol szavaiba azt, amivel már -vagy háromszor utasította el a kérésemet: - -– Aó, jesz!… Ne szólj szám, nem fáj fejem! - -Ez ujra felsarkantyuzta a kiváncsiságomat. Elhatároztam, hogy nem -nyugszom addig, mig ki nem csikarom belőle a titkot. - -Hazakisértem és az egész úton nyakgattam, hogy mondja meg nekem, mi -jutott eszébe. Hivatkoztam rá, hogy barátok közt nincs titoknak helye. -Hogy amit nekem mond el, az el van temetve, mert hiszen esküvel fogadtuk -meg egymásnak, rettenetes esküvel, hogy egymás titkait soha senkinek se -fogjuk elárulni. - -A fejét rázta. - -Még egy darabig faggattam, aztán belefáradva a hosszadalmas és hiábavaló -szópazarlásba, így fakadtam ki: - -– Tudod, mért nem akarod megmondani? Mert nincs mit! És csak kiváncsivá -akartál tenni! - -Rám nézett és gúnyos hangon azt mondta: - -– Oh!… Oh!… Oh!… Azt hiszed?!… - -Mintha Boldényi bácsit hallottam volna… amikor, mint Morsauf gróf azt -mondja Morsauf grófnénak _A völgy liliomá_-ban: - -– Oh!… Oh!… Oh!… Azt hiszi, asszonyom? - -– Azt! – feleltem, abban a reményben, hogy ezzel a váddal mégis csak -kiugrathatom a nyulat a bokorból. - -– Pedig én ármányra és cselszövésre nem vagyok képes – szólt Agenor. – -És hogy barátodról ne tételezz fel ilyesmit, hát jól van, elmondom! -Végre is te, aki két borzalmas esküvel fogadtad meg, hogy semmiféle -titkomat soha senkinek se fogod elárulni, nagyon jól tudod, hogy -főbenjáró titkot elárulni annyi mint: kimulni a vérpadon!… Hát legyen!… -De nem!… Mégsem mondom meg!… Ne szólj szám, nem fáj fejem!… - -Mig ezt elmondta, meglehetősen ellentétes érzéseim voltak. Először -örültem, hogy: no, végre megtudom, mi az, amit el akart hallgatni!… -Aztán, a borzalmas eskü, de kivált a vérpad említésére, egy kicsit -megijedtem a titoktól és azt kezdtem kivánni, hogy: bár inkább ne -mondaná el!… Végül, mikor ez a kivánságom teljesült, megint a -kiváncsiságom kerekedett felül, s már magam se tudtam, mit óhajtsak. - -Néhány percig szótlanul haladtunk egymás mellett. Már nagyon közel -voltunk a Csapó-utcai házhoz. - -Egyszerre Agenor megállott s amint én is megállapodtam, megint a -szemembe nézett, aztán így szólalt meg: - -– Oh!… Oh!… Oh!… Hát te azt hiszed, hogy én félénk vagyok?!… - -Egész testében kiegyenesedett, szép lassan magasra emelte a fejét s -nagyon furcsán nézett rám. - -Tisztán emlékszem: ekkor vettem észre először, hogy a nyaka milyen -feltünően hosszu. - -Az volt a nyelvemen, hogy: nem, azért nem tartom őt félénknek… de – most -már magam se tudom, azért-e, mert Agenor különös viselkedése nagy -zavarba ejtett, vagy azért, mert talán a kiváncsiságom ösztökélt arra, -hogy hallgassak – nem mondtam ki ezt a pár szót. - -Megint szótlanul ballagtunk odább és így értünk el a szappanos házához. - -Ekkor Agenor körültekintgetett és mikor meggyőződött róla, hogy a -közelben nincs senki, aki meghallhatná a szavait, megfogta a kezemet, -ismét a szemembe nézett és halkan azt mondta: - -– Hát tudd meg, hogy én már megöltem egy embert! - -Aztán megrázta a kezemet és besietett a kapun. - - -V. - -Ez a váratlan közlés és az egész jelenet, amennyire meglepett, olyan -megriasztó hatással volt rám. De másnapig abban reménykedtem, hogy -Agenor majd nevetve jelentkezik és egy kis ingerkedés után megvallja, -hogy csak rám akart ijeszteni. - -Nem így történt. - -Vasárnap következett; nem kellett iskolába mennem. És mert a -nyugtalanság annyira gyötört, hogy nem tudtam megvárni a kora délutánt, -amikor Agenor mindennap eljött hozzám: tiz óra tájban megindultam -fölkeresésére és beállítottam a Csapó-utcai házba. - -Csak az öregasszonyt találtam otthon, akitől megtudtam, hogy Agenor -próbán van. - -Öt perc multán már a szinház kertjében voltam s itt sétálgattam egy kis -körben le s fel, folyton szemmel tartva a szinészek kapuját, majdnem -délig, amikor végre Agenor alakja is megjelent a kis kapu körül ácsorgó -művészek csoportjában. - -Nem kerülte ki a figyelmemet, hogy nevetve rohant ki a szinházból, egy -másik fiúval. És vidámságának láttán nagy kő esett le a szivemről. - -Egyenesen feléje tartottam. Már messziről észrevett s az arca egyszerre -elkomorodott. De mindjárt hozzám sietett és már néhány lépésnyi -távolságból üdvözölt, a szokott módon: - -– Szervusz! - -– Úgy-e – szóltam halkan, amikor olyan közel jött hozzám, hogy kezet -foghattunk – Tegnap… estefelé… csak tréfáltál? - -– Mért? Mert az előbb nevettem? – felelt. – Hiszen csak nem árulhatom el -magam azzal, hogy nem tudom milyen pofákat vágjak?! Vagy azt akarod, -hogy a bitófára jussak? - -Kegyetlenül nézett rám, mintha én öltem volna embert. - -– Hát… igazán?… – dadogtam. - -– Majd ebéd után mindent elbeszélek – szólt, igen nyugodtan. – Most csak -eredj haza és ne áruld el az ijedt nézéseddel, hogy tudod a titkomat. -Ami megtörtént, az megtörtént. Ne felejtsd el, hogy nemcsak barátom -vagy, hanem egy titkos bandának az alvezére is! Három órakor nálad -leszek. Addig is, légy néma, mint a sir! - -Sarkon fordult és visszament ahhoz a fiúhoz, akivel kijött a szinházból. - -Haza támolyogtam. - -Egy falatot se tudtam enni s egyre az órát lestem. Végre, valami -kevéssel három óra előtt, Agenor benyitott a szobámba, ahol -mozdulatlanul ültem egy széken, csak úgy rábámulva az ölemben lévő -iskolai könyvre. - -Alig ismertem rá. A haja kúszált volt; erre-arra lógatta a fejét; és -miközben beszélt (vagy inkább suttogott), minduntalan egy-egy mély -sóhajtás szakadt fel a melléböl. - -– Hol beszéljünk? – kérdezte. – Találj ki valami olyan helyet, ahol -senki se hallgathat ki bennünket! Azt gondoltam, hogy kihivlak a -nagyerdőbe. De ott a bokrok közt kémek rejtőzhetnek. A legtanácsosabb az -volna, ha egy sirboltban beszélnénk… Nem mehetünk le legalább a pincébe? - -Már jobban szerettem volna, ha nem kell meghallgatnom a titkát. De a -kiváncsiság is emésztett; és szégyeltem megvallani neki, hogy félek a -bizalmasságától. - -– A pince be van zárva – feleltem, kissé remegő hangon. – De… menjünk -fel a padlásra, mint máskor!… Ez nem tünik fel… és odafenn, hidd el, nem -hallgathat ki bennünket senki!… - -– Hát úgyis jól van!… – szólt, nála szokatlan engedékenységgel, sőt a -példátlanságában szinte elrémítő megadással. - -És megint nagyot sóhajtott. - -Aztán, mintha azzal se törődött volna többé, hogy valaki kihallgathat -bennünket, már akkor elkezdett beszélni, amikor a padlásnak csak a -lépcsőjén voltunk: - -– Hát, ha mindenáron meg akartad tudni a titkomat, legyen kivánságod -szerint. Talán nekem is jobb, hogy elmondhatom valakinek; mert borzasztó -volt ezt magamban hordani. De ne felejtsd el, hogy amit most elmondok -neked, azt rajtam kivül mostanáig senki se tudta. Még meggyónni se -mertem… te leszel az első és egyetlen élő lény, aki ezt megtudod!… - -– Én most már nem kivánom, hogy megtudhassam!… Amikor kértelek, hogy -mondd el, mire gondoltál: nem sejtettem, hogy ilyesmiről van szó!… – -hebegtem. - -– Most már, hogy tudod, mi történt, azt is meg kell tudnod: miképen -történt… máskülönben azt kellene gondolnod, hogy nem vagyok méltó -barátságodra… és ezt nem akarom… - -Ujra lélekzettem. Hát talán még se gyilkosságról lesz szó, csak valami -szörnyű szerencsétlenségről!… - -– Miért is ne mondanám el?!… – folytatta Agenor. – Megesküdtél, hogy -barátod titkát soha senkinek se fogod elárulni… de letetted a néma -cimborák esküjét is és jól tudod, hogy még vigyázatlanságból se szabad -kiszalasztanod a szájadon olyan szót, amelyik nyomra vezethetné a -fogdmegeket!… - -– Tőlem nem fogja megtudni senki!… – fogadkoztam. - -Ezt a pár szót már alig tudtam kinyögni. Annyira remegtem, hogy -minduntalan összeverődött a fogam. - -– Nem is volna értelme, hogy elfecsegd – szólt Agenor. – Rólad, mint -barátomról és mint néma cimboráról nem tehetem fel, hogy esküd ellenére -rögtön szaladnál a birósághoz… ha pedig később beszélnéd el, te is, mint -bűnpalástoló, oda kerülnél, ahová én: a vérpadra!… - -Kezdett a hideg rázni. Erre eddig nem is gondoltam!… - -– Hát hallgass ide!… – Tudnod kell – kezdte meg elbeszélését Agenor, -leülve arra a szalmaszékre, melyet egy nappal előbb az _Angolosan_ -díszletének vittünk fel a padlásra – hogy nekem volt egy nővérem, akit -nagyon szerettem… úgy hivták, hogy: Hedvig… Hedvig olyan szép volt, mint -a csillagok és sokan nem is hitték, hogy él, hanem azt gondolták, hogy: -az oltárkép leszállott a helyéről, végig sétál a városon és estére -visszamegy a templomba… De azért mégis találkoztak elvetemedett emberek, -akik az utcán utána mentek, hogy erényét sárba tiporhassák. Én ezt -észrevettem és mert közöttünk nem volt titok, megmondtam Hedvignek: -»Kedves nővérem, jól vigyázz női becsületedre!… Tudod, hogy egy nőnek ez -a legszebb éke!… És figyelmeztetlek, hogy vannak nyomorultak, akik -erényedre leselkednek és utánad mennek az utcán!«… Hedvig, aki szintén -nagyon szeretett engem, erre azt felelte: »Köszönöm, édes fivérem, hogy -erről felvilágosítottál! Én magam is észrevettem, hogy vannak olyan -galád férfiak, akik az utcán lesbe állottak, hogy erényemet sárba -tiporhassák. Remélem, gonosz merényletük nem fog célt érni. De téged is -fölkérlek, hogy légy segítségemre női becsületemnek megőrzésében. Amint -tudod, szegény jó atyánkat nem kérhetem erre, mert ő, elfoglaltsága -következtében nappal csak keveset van itthon és nem ügyelhet arra, hogy -senki be ne lopózhassék a házba, ha délután álomba szenderülök. Kivált -ilyenkor őrködjél, kedves fivérem, különös gonddal és rendkivül éberen!… - -Mert, amig az álom el nem nyom, magam is nagyon fogok vigyázni és senkit -se engedek közel a női becsületemhez… hiszen, ha valaki megfosztana női -becsületemtől, én azt nem tudnám túlélni!«… Így szólt hozzám Hedvig, az -én imádott nővérem, aki, mint láthatod, nem csak szép volt, hanem jó is, -mint az angyalok! - -(Női becsület!… Milyen izgató két szó!… És ha lesújtottabb voltam annál, -akit taglóval ütöttek le, mikor Agenor hozzáfogott az elbeszéléséhez: ez -a két szó mégis fölkeltette az érdeklődésemet és azonnal felvert -kétségbeeséssel teljes érzéketlenségemből. - -Női becsület!… A sok homályos és megérthetetlen dolog közül, amely -iskolába és szinházba járásom óta a fejemet ostromolta, ez volt a -legérdekesebb és a legtitokzatosabb. Tulajdonképen mi is hát az a női -becsület?! Ezen már gyakran törtem a fejemet… hiába. De most sem akartam -és nem is mertem megkérdezni. Szégyeltem, hogy ennyire tudatlan vagyok. -És megzavarhatom-e Agenort az együgyüség kérdéseivel, amikor egy rémes -titokról lebbenti le előttem a leplet. - -Hát nem szólaltam meg. És Agenor, miután egy kis szünetet tartott, -mintha az elnyelt kérdésemet várta volna, így folytatta: - -– Én teljesítettem is, amire kedves nővérem fölkért és olyankor, ha -délután aludt, őrt állottam. Aztán, mikor gyanus alak közeledett, -megfújtam egy kis sipot; erre nővérem fölébredt, talpra ugrott és az -aljas cselszövők hanyatt-homlok visszarohantak denevér-odvaikba. Egyszer -azonban mégis megtörtént az a szerencsétlenség, hogy kijátszották -éberségemet. Volt Temesvárott egy Satopper Főbusz nevü kapitány, aki -fogadott a többi tiszttel, hogy nővérem becsületét hatalmába keríti. Ez -a bizonyos Satopper Főbusz altatót kevert italomba, hogy észrevétlenül -lopózhassék be nővéremhez, midőn ez délután alszik. Én, amikor -megizleltem az italt, rögtön megundorodtam tőle és elhajítottam a -poharat; így nem merülhettem mély álomba, de egy percre attól a kortytól -is elaludtam. Csakis egyetlen-egy percre; de ez is elég volt rá, hogy a -szerencsétlenség megtörténjék. Mert Satopper Főbusz, mikor leshelyéről -észrevette, hogy elszenderülök, azonnal beosont alvó nővéremhez, egy -szempillantás alatt elrabolta nővérem becsületét, lelopta lábáról az -egyik kis papucsot, hogy a tisztek előtt eldicsekedhessék gaz -cselekedetével, aztán még abban a percben, amikor belopózott, kiugrott a -nyitott ablakon és elmenekült. Én már akkor magamhoz tértem -elbódulásomból és roszszat sejtve, berohantam nővérem szobájába; amikor -a küszöbre értem, még láthattam, hogy Satopper Főbusz az, aki az ablakon -kiugrik. Ekkor szegény nővérem is felébredt és hiányzó papucsáról -mindjárt észrevette, hogy megfosztották női becsületétől. »Jaj, jaj! – -kiáltozta – elrabolták női becsületemet!… Édes fivérem, mért nem -vigyáztál jobban?!… Nővérednek nincs többé női becsülete!«… - -Erre már mégis csak meg kellett szólalnom: - -– Hát ilyen hamar megtörténhetik ez? – kérdezősködtem. - -Valahogy másképen képzeltem a dolgot. - -– Persze! – felelt Agenor. – Úgy beszélsz, mint aki még sohase volt -szinházban. Hiszen tegnap este is hallhattad: »A női becsület olyan -érzékeny, hogy elég egy lehellet és már vége!…« - -– De hát hogyan rabolják el egy nőnek a becsületét? – firtattam tovább a -részleteket. - -A részletek érdekeltek volna a legjobban. - -– Még azt se tudod?!… Hát a férfi átöleli a nőt, rálehel a nőnek a -szájára és ettől a lehellettől a női becsület azonnal elfonnyad – -magyarázta meg a dolgot Agenor, kissé hézagosan. - -Ez a felvilágosítás ugyan nem elégített ki, de lemondtam arról, hogy -ennél legalább valamivel többet kivánjak, mert attól tartottam, hogy -Agenor még jobban lehurrog. És Agenor, azt olvasva le az arcomról, hogy -most már mindent tisztán értek, folytatta az elbeszélését: - -– Szegény nővérem csakugyan nem tudta túlélni a női becsületének -elveszítését. Hiába vigasztaltam, egyre hervadt-sorvadt és nem telt bele -sok idő, elköltözött a temetőbe. Én pedig megfogadtam, hogy becsületének -elrablóján rettenetes boszút állok, mihelyt erre alkalom nyilik. -Párbajban nem ölhetem meg, gondoltam, de nemcsak párbajban halnak meg az -emberek; várjuk ki a jó alkalmat és majd meglátjuk. A jó alkalomra pedig -nem kellett sokáig várakoznom… Mondd, voltál te már Temesvárott? - -– Én?! – feleltem meglepetten. – Nem én! Soha se voltam. - -– Kár, mert akkor tudnád, hogy Temesvár mellett van egy nagy tó; úgy -hivják, hogy: »A hallottak tava.« Hát egyszer ennek a tónak a partján -sétálgattam, amikor egyszerre csak azt látom, hogy Satopper Főbusz, -nővérem becsületének elrablója, ott ül a tóparton, egy padon és alszik. -Hihetek-e szememnek? – gondoltam – ez az ember senki más, mint Satopper -Főbusz kapitány, akit a legjobban gyülölök a világon! Láttam, hogy a pad -nagyon közel van a víz széléhez és tudtam, hogy a tó ott a legmélyebb. -Nini! – mondtam magamban – ha most valaki jó nagyot tudna lökni ezen a -padon, akkor bizony könnyen megtörténhetnék, hogy Satopper Főbusz -kapitány, nővérem becsületének elrablója és szeretett testvérem -gyilkosa, soha sem ébredne fel délutáni álmából. De hát nem -próbálhatnám-e meg ezt én is?!… hátha bennem is van annyi erő, amennyi -ehhez kell?!… A legrosszabb esetben elszaladok… vagy ha elcsip, azt -mondom, hogy: nem akartam a tóba belegurítani, csak nagyot akartam lökni -rajta, hogy a padról leessék a földre és jól megüsse magát. Körülnéztem; -jó messzire elláthattam, de sehol semmiféle élő lény, még egy kutya se. -Igen meleg volt, amikor az emberek szeretnek elbújni az árnyékba, a -tópartra pedig odatűzött a nap. Satopper is alighanem a meleg elől -menekült a padra, egy szomorúfűz árnyékába és a melegtől aludt el a -padon. Mikor aztán megbizonyosodtam a felől, hogy senki se láthatja, mit -csinálok, azt gondoltam, hogy ilyen nagyszerű alkalom talán soha többet -nem fog kinálkozni az egész életben és hogy: jó lesz sietni!… mert -nemsokára már jöhet ám valaki!… Hát siettem. Igen messziről, igen sebes -iramban nekirohantam a pad hátuljának, összeszedtem minden erőmet és -iszonyuat löktem rajta… akkora lökés volt az, amekkora csak kitelhetett -tőlem. Olyan szerencsém volt, hogy a pad nem esett a vízbe, csak az -ember… A padot hirtelen visszaállítottam a helyére és elszaladtam… azért -is, mert nem akartam a fuldoklását látni… de azért is, hogy ha nem fúl -bele a tóba és a vízből észreveszi, hogyan került oda, ne láthassa az -arcomat és később ne ismerhessen rám, hanem csak annyit tudjon meg, hogy -egy fiú lökte a vízbe és ez elszaladt… Olyan gyorsan futottam, ahogyan a -lábam csak vitt… egészen addig, mig az első embert meg nem láttam. Ettől -fogva lassan mentem, de amikor az ember mellett elhaladtam, -elfordítottam az arcomat, hogy ez ne tudja meg, milyen volt a képe annak -a fiúnak, aki a tópart felől jött. Aztán beértem a városba és úgy -ballagtam, mintha sejtelmem se volna semmiről. Másnap hallottam, hogy -Satopper belefúlt a tóba. Sokan azt hitték, hogy öngyilkos lett. Mások -azt mondták, hogy részeg volt és beleesett a vízbe. Az, hogy talán -megölték, senkinek se jutott eszébe. Hát így történt! - -Megdermedtem. - -– Ez iszonyú!… borzalmas!… rettenetes!… suttogtam. - -– Mindegy, már nem lehet változtatni rajta – mondta Agenor. – Hát nem -kell rágondolni. Igaz, néha azért mégis eszembe jut… olyankor, ha valaki -ingerel… és ha eszembe jut, este sokáig nem tudok elaludni. Máskor meg -azt mondom magamban: úgy kell nővérem gyilkosának!… De mégse szeretek -erre gondolni. És megtörténik, hogy hónapokig nem jut eszembe. Neked se -mondtam volna el, bár legjobb barátom vagy… de, mert azt hitted, hogy én -félénk vagyok, hát akartam, hogy tudd!… No, hiszed-e még, hogy félénk -vagyok?!… - -Dehogy hittem! Senki, soha, egy szót se hallott többé a hőstettemről. - -Csak a fejemet ráztam. Szó még nem jött ki a torkomon. - -– De nem bánom, hogy elmondtam; ez egy kicsit megkönnyebbített – beszélt -tovább Agenor, sokkal kevésbé borusan, mint előbb. – Most már, hogy -ketten tudjuk: mintha valami tehernek a felét levetted volna a -vállamról. Csak aztán vigyázz, hogy még álmodban se áruld el a titkomat! -Ezt egyébként neked, mint néma cimborának, nem kell külön is a -figyelmedbe ajánlanom; hiszen tudod, hogy magadat is bajba döntenéd! -Mindig jussanak eszedbe saját szavaid, hogy titkaim nálad el vannak -temetve. Még akkor se beszéljünk erről többet, a mikor magunkban -vagyunk. Ne felejtsd el, hogy a kémek kihallgathatnak. Hogy a falnak is -van füle. Hogy titkos társaságunknak első törvénye: »Légy néma, mint a -sir!« Elmondtam… tudod… felejtsük el… most már folytassuk a munkánkat. -Kezdjük meg a próbát azonnal… tanulni kell, mindig tanulni, ha az ember -valamire akarja vinni… aki nem tanul szakadatlanul, abból soha se lesz -semmi. - -Hirtelen szökelléssel fölpenderedett a padlásnak arra a kis magaslatára, -amelyet szinpadnak neveztünk ki, s már az angol grimaszával fordulva -felém, elkezdte a próbát: - -– Aó, jesz!… - - -VI. - -Ezen az éjszakán tudtam meg, micsoda gyötrelmet áll ki az ember, ha -hiába hunyja be a szemét, hiába akarja kiverni a fejéből, ami izgatja és -hiába erőszakolja, hogy csak nyugalmas és közönbös dolgokra gondoljon, -mégse tud elaludni órákig. - -Már világos volt, amikor elszunnyadtam. De alig szenderedtem el, máris -fel kellett ébrednem. Álmomban láttam, amit Agenor nem látott, azt a -jelenetet, amikor Satopper Főbusz kapitány ki akart evickélni a mély -vízből, de hiába próbált partra úszni és hiába kapkodott levegő után; -láttam, hogy a szerencsétlen hogyan fuldoklik és hogyan merül el; -láttam, amint elsülyedése után a víz szinén nem maradt egyéb, csak egy -pár buborék. Ez az álomkép felriasztott és újra éberré tett, már nem -tudom milyen hosszu időre. - -Utóbb az álomtalan hánykolódástól kifáradtan, megtörten, elzsibbadtan -megint elaludtam. De a pihenést ekkor sem találhattam meg. Most már azt -álmodtam, hogy Agenorral a vérpadon állunk… Agenor karját a vállamon -pihenteti és torkaszakadtából énekli: »Vidáman menjünk a halálba!… -vidáman ifjak!… holtig vidáman!«… Dacból én is énekelni szeretnék, de -egyetlenegy hang sem jön ki a torkomból… a fogam vacog… és a szememet -nem tudom levenni a kámzsával beburkolt fejű, vörösruhás hóhérról, aki -roppant bárdját már türelmetlenül emelgeti és akinek a kámzsa két -hasadékából kivillanó sötét pillantása folytonosan engem méreget… - -Felrettenve, akkorát fordultam, hogy majd kiestem az ágyból és az ágyam -szélén jól megütöttem magam. - -Aztán később már nem tudtam elaludni. Meglehetősen összetörten keltem -fel és egész nap olyan voltam, mint a váltott. Kérdezgettek, mi bajom? -Már a kérdésre is megrezzentem és csak annyit feleltem, hogy: tegnap -sokat ettem, rosszat álmodtam s a gyomrom nincsen rendben. - -Ezek az álomképek meg a hasonlók más éjszakákon is meg-megjelentünk -előttem; olyan rendesen kezdtek látogatni, mint valami elátkozott -kastélyt a törzs-kisértetek. - -De nem csupán az éjszakáim romlottak el. Nappal is, még sokáig, jóformán -csak ezekre a rémképekre gondoltam. Semmi sem tudott hosszasabban -foglalkoztatni, csak a tóparti gyilkosság borzalma meg az a szörnyű -»vagy-vagy«, hogy: - -– Ha nem is szándékosan fedem fel a nagy titkot, csak álmomban árulom el -magam: esküszegő vagyok, barátom Judása, poltron, hitvány följelentő, -egy sorba való a kémmel és a latorral. Ha pedig hallgatok, »mint a sir«: -bűnpalástoló, aki ezért a törvényellenességért nagyon könnyen a vérpadra -juthatok. - -Egy kis elégedettség nélkül ma se gondolhatok arra, hogy tizenkettedfél -esztendős koromban, amikor az emberben még rendesen erősebb az önzés, -mint a jellemesség, egy pillanatig se jutott eszembe: milyen könnyű -volna megszabadulni a felelősségtől és minden nagyobb veszedelemtől, ha -elmondanám valakinek, aki minden bajtól meg tudna védelmezni, hogy mi -bánt és mi aggaszt!… hiszen ezért még nem kellett volna »mindjárt a -birósághoz szaladni« – ahogy Agenor mondta – és följelentővé aljasodni, -aminél csunyábbat nem tudtam elképzelni. - -Pedig nem kételkedtem abban, hogy a titoktartásom bűnpalástolóvá tesz, -tehát a törvény ellen vétővé, akire ezért az elképzelhető legnagyobb -büntetés várhat: a halálos büntetés. De – bár a görög bölcsek még nem -tanítottak meg rá – éreztem, hogy: az isteni, az erkölcsi törvény -fölötte áll minden emberi törvénynek. - -Igaz, az erkölcsömben erősen támogatott az a reménység, hogy Satopper -Főbusz kapitány meggyilkoltatása – amit senki se látott, senki se gyanít -s a gyilkoson kivül csak én tudok – soha se tudódik ki, hanem kettőnk -titka marad örökre. - -De hátha mégis kitudódik?!… Hátha, a nélkül, hogy Agenor ezt sejtené, -valaki, látatlanul, szemtanuja volt a bűntettnek?!… - -Leszámoltam ezzel az eshetőséggel. És elszántam magamat rá, hogy: akkor -hát ki fogok mulni a vérpadon!… Alighanem fogvacogva s a félelemtől -félig ájultan fogok kimulni… de, ha így kell elkövetkeznie, ha a -legrosszabb eset leselkedik ránk, inkább haljak meg, mint hogy eláruljam -a barátomat, aki úgy bizott bennem, hogy meggyónta nekem még a halálos -bűnét is!… inkább szenvedjek akármeddig, inkább pusztuljak el fiatalon, -inkább dőljön össze a világ, de amit nem szabad elmondanom senkinek, -aminek a titkát megőrzés végett bizták rám: azt nem mondom el senkinek, -soha!… - -Hosszantartó szorongásomban egyszer-egyszer az a kételkedés vagy inkább -áhitozás biztatott, hogy: hátha Agenor csak felültetett?!… hátha csak -rám akart ijeszteni, hogy megbüntessen a hencegésemért?!… - -Valami nagyon nem mertem reménykedni ebben. Hiszen, ha Agenor csak -annyit mond el, hogy megölte a kapitányt, vagy azt mondja, hogy -véletlenül, pajkosságból, vásottságból, gonoszságból, vagy hirtelen -felindulásból és azért ölte meg, hogy megtoroljon valami bántalmat, egy -pofont vagy mit!… akkor, igenis, erősebben kételkedtem volna és -tartósabban, nemcsak egy-egy pillanatig. De Agenor azt mondta, hogy -azért ölte meg Satoppert, mert nővérét, az ő egyetlen, imádott nővérét a -kapitány megfosztotta női becsületétől… és nővére ebbe belehalt… -becsületének elvesztését nem tudta túlélni. Az ilyen gyilkosságot már -meg lehet érteni… És elmondhatja-e valaki, hogy nővérének erényét sárba -tiporták, ha ez nem igaz?!… - -Boldoggá tett volna, ha megtudom, hogy Agenor mégis csak bolonddá -tartott. Nem nehezteltem volna rá; a nyakába borultam volna örömömben. -És a legelső napokban megpróbáltam mindenfélét kérdezgetni tőle a sok -részletében homályos esetről; mert egy darabig még volt valami halvány -reményem, hogy hátha mégis kicsalhatom tőle a hőn várt vallomást. - -De valahányszor kérdezősködni kezdtem, akár a nővéréről, akár Satopper -Főbuszról, akár a »Halottak tavá«-ról, melynek semmi nyomát se találtam -Magyarország földrajzában: Agenor mindannyiszor leintett. Ilyenkor -elkomorodott, mutatóujját a szájához emelte, hogy mindjárt szemléltesse -is a hallgatás szükségét és azt mondta: - -– Csitt!… Erről még beszélni se szabad!… Jegyezd meg magadnak, hogy a -falnak is van füle!… és hogy kémek leshetnek ránk!… - -S a második vagy harmadik ilyen figyelmeztetése után, többé soha egy -szót se váltottunk, se Satopper Főbuszról, se a tóparti gyilkosságról. - -Mikor már hetek multak el azóta a szomoruan emlékezetes nap óta, -amelyiken Agenor majdnem nyavalyássá rémített a tóparti gyilkosság -elbeszélésével, egy kicsit megvigasztalt annak látása, hogy Agenor csak -olyan nyugodt és vidám, mint régebben. Épen annyit nevetgélt, -ugrándozott, mókázott, tervezgetett, ácsolt, festett meg »próbált«, mint -azelőtt; és ha a sok kisértet, csontváz, sírbolt, csapóajtó, titkos -folyosó meg mindenféle rejtelem ezután se maradt el a társalgásából, -meglátszott rajta, hogy a kis szinházai meg az uj szerepei sokkal inkább -foglalkoztatják, mint az, ami engem még egyre szörnyen izgatott. Mintha -a »teher«-nek nemcsak a »felé«-t, hanem az egész terhet levettem volna a -válláról. - -De megnyugtatni ez se nyugtatott meg. Neki már nem olyan nagy ujság ez a -történet, mint nekem, – gondoltam, – több ideje volt hozzá, hogy egy -kicsit összeszedje magát. Aztán meg vidámságot kell tettetnie, hogy -senki se gyaníthassa, mi bántja a lelkiismeretét. Szinész is; már -belegyakorolta magát abba, hogy az ember akkor is komédiázzék, amikor -inkább sirni szeretne. És mit tudom én, milyenek az éjszakái?! Mennyit -hánykolódik az ágyában álmatlanul?!… vagy: ha roszszat álmodik, milyen -keservesen nyöszörög álmában?!… hogyan zörög a foga a reszketéstől?!… és -a többi!… Hiszen ő maga is mondta, hogy olyankor, amikor ez eszébe jut, -nem tud aludni!… - -Engem pedig csak épen most kólintott fejbe az a váratlan csapás, hogy -ilyen rémes titkot kellett megtudnom… ilyen rövid időn még lehetetlen -volt hozzászoknom ehhez a szörnyűséghez és beletörődnöm abba a -gondolatba, hogy az a fiú, akivel naponta órákig vagyok együtt, embert -ölt!… és így nem csoda, ha én még nála is legsújtottabb vagyok. De -azért, ha nem is vehetek észre rajta semmi különöst és ha maga a tettes -már jobban tud is uralkodni az arcán, mint az, aki csak a bizalmasa: a -lelkében ő is csak olyan beteg, mint én, sőt ő bizonyosan még sokkal -betegebb nálam!… Ha nem is beszélünk többé erről a borzasztó esetről, -mert nem lehet eléggé vigyázni: az ő gondolatai mögött is mindig ott -rejtőzik Satopper Főbusz kapitány sötét árnyéka… mihelyt magában marad, -ő is, mint én, mindig, folytonosan csak erre gondol… - -Nem tudtam elhatározni magamban, mi bánt jobban: az a gondolat-e, hogy a -legjobb barátom, aki most már az iskolában is mellettem ül és akivel -minden emberi lény közül a legtöbbet vagyok együtt, valaha, egy -rettenetes órában, meggyilkolta a halálos ellenségét?!… vagy az az -aggodalom, hogy ezért a szörnyűségért, ha véletlenül mégis kitudódik, -mind a ketten a tömlöcbe, sőt a vérpadra kerülhetünk, nem csak ő, a -tettes, hanem én is, a bűnpalástoló?… - -Csak azt tudtam, hogy Satopper Főbusz kisértetétől nem vagyok képes -megszabadulni… hogy ez a kisértet ráfekszik minden igyekezetemre és -megrontja minden örömömet. - -Ép, egészséges fiú voltam s ha az aggodalom néha lázassá tett is, nem -betegedtem bele abba, hogy folytonosan csak az iszonyodás és a rettegés -foglalkoztatott. De ezekben a hónapokban az alvajáróhoz hasonlítottam: a -lelkem egészen másutt járt, nem ott, ahol voltam; ezekben a hónapokban -kevésbé éltem, mint amennyire szenvedtem. - -Vagy egy negyedévvel azután, hogy Agenor elmondta a tóparti gyilkosság -történetét, váratlanul nagy fordulat állott be az életemben. A szüleim, -akik négyéves korom óta falun éltek, felköltöztek Pestre. Nem lett volna -értelme, hogy ezentúl is Debrecenben járjak iskolába s továbbra is -terhére legyek a nagymamámnak. Hát magukkal vittek. - -Egy nappal azelőtt, hogy vasutra ültünk, elmentem Agenorhoz, búcsúzni. - -Ebben az időben már, vagy két hét óta, kevesebbet voltam Agenorral, mint -régebben, amikor csak az ebéd meg az estharangszó választott el -bennünket egymástól. Agenor tudniillik, a legutóbbi időben, nagyon -összebarátkozott azzal a fiúval, akivel nevetve rohant ki a próbáról, -amikor én olyan feldult lélekkel vártam rá. Ez is szinészgyerek volt és -Agenor azt kivánta, hogy esküdtessük fel néma cimborának és vegyük be a -»Kis Szinház« tagjai közé. De nekem nem tetszett ez a fiú és nem akartam -elhivni hozzánk. Ettől fogva Agenor nem jelent meg nálunk minden -délután, csak minden harmadik-negyedik napon és egyre többet kóborolt az -új barátjával a füvészkertben vagy a nagyerdőben, ahová én nem mentem -velök. Szivesebben maradtam otthon, egyedül; és amig ők futkároztak, én -órákig egy helyben üldögéltem; a térdemen könyvet tartottam, de nem -tudtam olvasni; és ha senki se ügyelt rám, bambán bámultam a levegőbe, -ahol rémeket láttam. - -Búcsúzkodni, vasárnap délelőtt mentem el Agenorhoz, amikor tudtam, hogy -otthon találom, még pedig anélkül, hogy az új barátját is látnom -kellene. - -Csakugyan otthon volt s épen »az utolsó simításokat« végezte el a -legujabb kis szinházán. Ott díszlett, a szoba közepén álló nagy, kerek -asztalon meg egy pár szalmaszéken a többi kartonpapirból készített kis -szinház is. Megolvastam: már tizenegy kis szinháza volt. - -Ekkor jutott eszembe először, hogy: ugyan minek neki ez a sok kis -szinház?! Hiszen egyik olyan, mint a másik!… még a díszleteik is majdnem -egészen egyformák!… - -Megkérdeztem tőle. - -– Hja!… – felelt, felsőbbséges mosolylyal – gyakorolni kell, ha az ember -valamire akarja vinni!… Aki nem gyakorol sokat, abból sohase lesz -semmi!… - -Elmondtam neki a nagy ujságot. - -Meglepetten nézett rám és azt kérdezte: - -– Így hát nem látlak többet és ezentúl nem leszünk barátok? - -– Dehogy nem! – feleltem. – A nagy vakációt ezentúl is mindig -Debrecenben fogom tölteni. És ha lehet, karácsonykor meg husvétkor is -lejövünk a nagymamámhoz. De már a nagy vakáció sincs nagyon messze… Így -nemsokára megint itt leszek. - -– Akkor hát jól van – felelt. – És addig is irhatunk egymásnak. Majd -kitalálok egy titkos írást, az ábécét megküldöm neked és ezen -levelezünk. Így senki se fogja tudni, mit írunk egymásnak. - -Azt hittem, szóba hozza nagy titkunkat: a tóparti gyilkosságot. Én – -kivált most, amikor a titkával elmegyek messzire! – nem mertem beszélni -erről. - -Mintha nem is gondolt volna rá. - -– Aztán, ha akarod, ma délután még játszhatunk szinházat. Akarod? – -kérdezte. - -– Nagyon jó lesz – feleltem. – Most legalább a testvéreim is -megláthatják, milyen ügyes szinésznek képeztél ki. - -– No, még sokat kell tanulnod! – mondta Agenor. - -Másnap felutaztunk Pestre. - -Mikor a vonat megindult velünk s kisírtam magamat azon, hogy meg kellett -válni a nagymamától és hogy Debrecenben a nagyuraságot, a szabad mozgást -meg az elkényeztetettséget hagyom ott, szegényes kárpótlásul azzal -kezdtem biztatni magam, hogy: de, viszont, a rossz álmomtól is meg fogok -szabadulni, mihelyt az új világba érek. - -Tévedtem. - -Az új világban úgy rémlett, mintha egy holttest elől szöktem volna meg, -de a holttest feltápászkodott és kisértetlépteivel utánam jött volna. - -Kegyetlen hónapok következtek. - -Ujságot kezdtem olvasni, de az ujságban csak azt kerestem, hogy nem -fogták-e el Agenort a csendőrök? - -Ha az előszobánk csengője élesebben szólalt meg, összerezzentem. Néha az -egész testem remegett, mialatt kipislogtam, vajjon nem látom-e a -folyosón a csendőrök kakastollát?… vajjon nem azért csengetnek-e, hogy -engem, a bűnpalástolót, »a törvény nevében« letartóztassanak és vasra -verjenek? - -És Agenor nem írt! - -Nem küldte el a titkos írást és ennek az ábécéjét; nem írt még annyit -sem, hogy üdvözöl. - -Írtam neki én… nem kaptam választ. - -Végre elérkezett a nagy vakáció s lementünk Debrecenbe. - -Agenort már nem találtam ott. Megtudtam, hogy Lóránt visszaszerződött -Temesvárra és Agenort magával vitte. - -De ha Agenort nem is találhattam meg Debrecenben, megtaláltam ott, -amiről már kezdtem végképen lemondani, a gyógyulást!… - -Egyszer, irgalmas lelkek, nem is sejtve, milyen nagy jót tesznek velem, -a _Notre-Dame-i toronyőr_-ről kezdtek beszélgetni, a jelenlétemben. - -Megütötte a fülemet ez a név: Eszmeralda. Hallottam, hogy egy olyan -leányról van szó, akit a toronyban rejteget egy csunya torzszülött. -Aztán megint egy név… ez a név: Phoebus de Châteaupert!… - -A kaszinó könyvtárában hozzájutottam, ha nem is a szindarabhoz, legalább -a regényhez. Alig kezdtem lapozgatni, már sok helyütt a szemembe ötlött -a Phoebus de Châteaupert név. - -Itt van, itt van, itt van!… Phoebus de Châteaupert, kapitány!… Ez az én -Satopper Főbuszom! - -A hályog leesett a szememről. Megértettem, hogy Agenor mégis csak -bolonddá tett. - -És fellélekzettem, mint aki a sötét, penészes, patkánynyal teli -börtönből, ahol megőszült, végre kijut a szabadba, a napfényre. - -Olyan boldog voltam, hogy egy cseppet sem tudtam haragudni az én Agenor -barátomra. Ellenkezőleg, hálát éreztem iránta, a mért módot adott rá, -hogy az ő kegyelmet adó segítsége nélkül is, akkor is, ha már ő eltünik -az életemből, magamtól is ki tudjak szabadulni a bünhődésemből. - -Igaz, ugyancsak meglakoltam azért a kis dicsekvésért. Keservesen, -cudarul, rettenetesen. Azt mondhatnám: az életemnek ezt a félesztendejét -elveszítettem… mert nem igazi élet az, ha az embernek nincs semmi öröme. -És hónapokon meg hónapokon át annyira szenvedtem, amennyire csak egy -ostoba kis fiú tud szenvedni, aki még ott tart, hogy – mert őt -akármilyen csekélység boldoggá teheti – szeretné boldoggá tenni az egész -világot. - -De talán nem szenvedtem hiába. - -Akkor tanultam meg: uralkodni magamon, és nem szólni arról, ami bánt, -akármi forrong bennem… ami a hasznos tudományok közül alighanem a -leghasznosabbik. Akkor tanultam meg, hogy: soha se szabad dicsekedni, -mert ez a másiknak mindig kellemetlen. És akkor tanultam meg, hogy a -részvétet azok érdemlik meg a legjobban, akik, mikor szenvednek, -hallgatnak, »mint a sír«… - -Hogy mindezt idejekorán megtanultam, Agenornak köszönhetem… és mindig -hálával gondoltam Agenorra. - - -VII. - -Nagyokat suhant az idő szárnya… Már harmincöt éves voltam. - -Amikor kineveztek egyetemi tanárnak, sok gratuláló levelet kaptam és a -sok között volt egy, amely igazán megörvendeztetett. - -Agenor írta. - -Hogy emlékszem-e még rá? Meg arra, hogy valaha régen, nap-nap után -szinházat játszottunk, Debrecenben, a nagyanyám házában? - -Ő nem felejtett el engem. Még ma is emlékszik rá, milyen volt akkor az -arcom. Azóta nem látott, de bizonyos benne, hogy rám ismerne az utcán. - -Sokat hallott rólam. Boldényi bácsitól is, másoktól is. Az ujságokban is -számtalanszor látta a nevemet. Tudta, hogy már régóta azok közt -emlegetnek, akiknek a legszebb jövőt jósolják. Azért mégis nagy örömmel -olvasta, hogy már most, fiatalon, katedrához jutottam. Tisztában van -vele, hogy milyen nagy, ritka dolog ez. És büszke rá, hogy az a kiváló -fiatal orvos-professzor, akinek a nevét ma már az egész ország, sőt a -külföld is ismeri, kis fiú korában őt a barátságára méltatta. - -Hát ő csakugyan szinész lett. Eddig a vidéken kóborolt, de most -felkerült Pestre. Szerződtették a Népszinházhoz, ahol a jövő hónapban -fog fellépni először. - -Mindig szeretettel gondolt rám és nagyon szeretne egyszer látni. Tudja, -hogy rendkivül elfoglalt ember vagyok, de ha egyszer egy-két órát -áldozhatnék neki, ezzel őt igen boldoggá tenném. Olyan kedves volna, -elbeszélgetni egy kicsit a régi ismerőseinkről s a régi szép időkről! - -Ha időt szakíthatok rá, hogy egyszer találkozzunk, ne féljek tőle. -Sajnos, nem lett belőle Talma; de azért nem afféle éhenkórász figura, -akinek a társaságát szégyelnem kellene. - -Ezeket az utolsó sorokat bátran elhagyhatta volna. Akkor már, talán -öt-hat év óta, kétszer is láttam a szinpadon az én Agenor barátomat és -tudtam, hogy nemcsak mindenütt kedvelt, sőt ünnepelt, hanem igazán -tehetséges, kitünő szinész lett belőle, aki meglepően finom izlésével, -mindig friss ötletességével és különösen egyéniségének ritka -kedvességével nagyon kivált a környezetéből. - -Akármilyen nagy és komoly volt az elfoglaltságom, a szinház megmaradt -gyöngémnek. Minél több alakban láttam a betegséget, a nyomoruságot, meg -az életért rimánkodó haldoklást, annál szivesebben kerestem az esti -órákban az elszórakozást, a felejtést. És ha naphosszat csupa rémséggel -kellett foglalkoznom, este leghamarább a szinház tudott felüdíteni. - -Valahányszor egy vagy két napra vidéki városba vetődtem – és épen -azokban az években gyakran szólított el vidékre a dolgom – mindig -megtudakoltam, játszanak-e a szinházban, s ha azt hallottam, hogy: igen, -végignéztem a szinlapot, nem találom-e meg rajta gyermekkori barátom -nevét? - -Így kétszer is láthattam Agenort a szinpadon; előbb Pozsonyban és később -Temesvárott. - -Először valami francia bohózatnak a fiatal szeleburdiját játszotta és -mindjárt megkapott a szeretetreméltóságával, mozgásának -természetességével és ügyességével, meg azzal a boszorkányos -elevenséggel, melylyel az egész előadásnak valami kápráztatóan sebes -iramot tudott diktálni. - -Örömmel vettem észre az egész megjelenéséből – nemcsak az -öltözködéséből, hanem a föllépéséből is – hogy a vidéki szinészeknek a -legszerencsésebbjei közé tartozik, a kivételek közé, akiket közönség és -igazgatók annyira kényeztetnek, hogy szemmel láthatóan megszabadultak az -anyagi gondtól. - -Temesvárott, ahol már egy angol operettnek a főszerepét játszotta, még -kedvesebbnek találtam. Amit ekkor produkált, abban annyi fantázia, -kedves humor és légies könnyedség volt, amennyit nem mindennap látni se -együtt, se külön-külön. És volt a játékában valami elektrizáló… de hiába -próbálgatnám kifejezni ezeket az impresszióimat… tulajdonképen az -ilyesmire nincsenek szavaink. - -Észrevehettem, hogy karcsú, elegáns alakját, mely valami pillangószerü -kecsességgel röpködött jobbra-balra, hűséges figyelemmel követi a -hölgyek pillantása s az a szoprán örömrivalgás, mely felvonások után a -»Lóránt!… Lóránt!…« nevet zengette, sipítozta és csipogta, meggyőzhetett -arról, hogy az én Agenor barátomat az egész hölgyközönség nagyon csinos -fiúnak találja. - -Én is azon a véleményen voltam, hogy Agenor csinos legénynyé fejlődött -ki, de azért volt az alakjában valami, ami nekem nem tetszett. Csak ez -az egy nem tetszett rajta; de mint husz és egynehány évvel ezelőtt, ujra -megütötte a szememet, hogy: egy kicsit hosszú a nyaka. - -Nem rajtam mult, hogy már akkor nem találkoztunk. Pozsonyban, az előadás -után, be akartam menni az öltözőjébe, de az utolsó felvonásban nem volt -dolga s akkorra már elment a szinházból. Nekem pedig másnap reggel haza -kellett utaznom. - -Temesvárott is kerestem. Megtudtam, hogy előadás után a szomszéd -vendéglőben fog vacsorázni. Oda mentem s egy félórával később ő is -megjelent, de nem egyedül, hanem egy gyönyörű teremtéssel, akit egy -idősebb hölgy kisért. Úgy gondolkoztam, hogy ebben az órában aligha -örülne a találkozásunknak és még a késő éjszakai vonattal hazautaztam, -anélkül, hogy kezet fogtunk volna. - -Most, hogy fölkeresett a gratulációjával, meleghangú levélben feleltem -neki és kértem, hogy a következő este vacsoráljon velem, abban a -vendéglőben, amelyet Budapesten a legjobbnak tartok. - -Eljött és meglepett vele, milyen keveset változott. Volt az arcában -valami gyermekies kedvesség, amelyet soha se veszített el. - -Miután elmeséltük egymásnak, micsoda nevezetesebb dolgok történtek -velünk huszonnégy év alatt, én is gratuláltam neki, hogy végre -fölkerülhetett Pestre. - -– Nem igen van köszönet benne – felelt – mert itt nem annyira a -művészet, mint inkább csak a robot vár rám. Amit én mostanában csinálok, -az csupa »tréfa, terefere, tánc«, ahogy valamelyik új operettben -mondják, főképen tánc, vagy inkább: örökös ugrándozás. Ez pedig -átkozottul unalmas dolog nekem, akinek az egyetlen örömöm, ha -Schopenhauert olvashatom. Aztán meg kezd már fárasztani is. - -– De különben jól vagy? - -– Köszönöm, semmi bajom. - -– És az édesapád? - -– Hát csak megvan. Egész nap fúr-farag, ácsol, fest, pepecsel, -tesz-vesz, ide-oda szaladgál… neki meg az az egyetlen öröme, ha -futhat-fáradhat csupa haszontalanságért. Amellett zárkózottabb és -szomorubb, mint valaha; néha hetekig egy szavát se hallani. - -– Zárkózott és szomorú volt már a mi gyermekkorunkban is. - -– Igen, az édesanyám és még inkább a nővérem halála óta. Ezt a kis -testvéremet soha se tudta elfelejteni. - -– Pedig mindez már nagyon régen volt, ugy-e? Amikor Debrecenben -laktatok, a nővéred márnem élt? - -– Oh, nagyon régen!… A nővérem kilenc éves korában halt meg, én pedig -két évvel voltam fiatalabb nála… hát úgy hét esztendős lehettem akkor. - -– És más testvéred nem volt? - -– Nem. A kis Hedvig nővérem volt az egyetlen testvérem. - -Már nem emlékezett a tóparti gyilkosságra. - - -VIII. - -Aztán két vagy három évig nagyon sokszor láttam Agenort a szinházban. Az -angol táncos operettek divatja akkor érkezett el dühöngésének -tetőfokához s ezeknek az operetteknek nem a női főszereplő, hanem Agenor -volt a starja. Mert Agenor nemcsak gyönyörködtetően kecses könnyedséggel -és a szemfényesztőkre emlékeztető testiügyességgel, hanem amellett olyan -féktelen tűzzel és a rugalmasságnak meg a sebességnek valami olyan -netovábbjával táncolt, hogy látni is szédítő volt. Csak egyszer talált, -ha nem is magához méltó, de legalább olyan partnerre, aki vele »lépést -tudott tartani«… amikor a később világszerte Rosita néven emlegetett -Sárosi Rózsi előbujt az ismeretlenségből és még nem került el Párisba. -Abban a félévben, míg Agenor Sárosi Rózsival táncolt, akit a leánynak a -szerencsésebb estéin »magával tudott vinni«, akárhányszor hallottam, -hogy az emberek így lelkendeztek körülöttem: - -– Ezek már nem táncolnak, ezek repülnek! - -Egyszer Agenor eljött hozzám és azt mondta: - -– Kérlek, nekem van valami kis tüdőcsúcshurutom vagy talán gégehurutom… -akármi, mindenesetre jelentéktelen dolog. Hanem ez a semmi egy idő óta -annyira kaparja a torkomat, hogy azt a kevés szamárságot, amit a -szinpadon még beszélnem kell, meg azt az egy-két rongy kuplét, néha alig -tudom kinyögni. A doktoraim, a szinházi orvos meg a specialistám, akik -már nem tudom mióta hiába bajlódnak azzal, hogy ettől a -kellemetlenségtől megszabadítsanak, legujabban arra unszolnak, hogy -kérdezzelek meg téged. A specialistám esküdözik, hogy te most valami új -kezelésmóddal foglalkozol, ami épen erről jó. Hát én nem szivesen -háborgatlak ilyen szamársággal, de hogy nyugtom legyen ettől a két -embertől, akiknél te mindenesetre okosabb vagy és sokkal többet tudsz, -kérlek, ha nincs nagyon terhedre a dolog, ha épen ráérsz, nézz meg és -aztán rázz le a nyakadról. - -Megvizsgáltam. Már alig volt tüdeje. - -A lelkem mélyéig meg voltam rendülve. De – milyen furcsa állat az ember! -– iszonyú meghatottságomban is keresztül villant a fejemen, hogy -mennyire félt akkor, amikor a Kutyafejű Tatárral való csatája után egy -kicsit vérzett a füle. - -– Kedves öregem – szólaltam meg – ez a kis hurut, ez igazán semmi. Sokat -cigarettázol. Hanem épen ideje, hogy ettől a kis rekedtségtől -megszabadítsunk, mert ha még tovább is elhanyagolod, könnyen -megtörténhetik, hogy évekig nehézséget fog okozni neked a szinpadi -beszédben, az éneklésről nem is szólva. Szóval, ha elejét akarod venni, -hogy ez a kellemetlenség örökössé válhassék és komolyan akarod, hogy -minél hamarább végképen megszabadulj tőle, akkor szépen összepakolsz és -azonnal elutazol Davosba. - -Ez volt az utolsó szalmaszál. Nem maga vagy nem csak maga a klimatikus -hely. Hanem Davosban, olyanok, akikkel tudományos érdeklődésből -összeköttetésben állottam, épen akkor kisérleteztek egy új módszerrel. -És én hittem abban, hogy ez az új módszer, jobban, mint bármi egyéb, -konzerválni tudja az állapotot… tehát magát az életet… legalább egy -időre. - -Nevetett. - -– Elképzelem – szólt – milyen arcot vágna a direktorom, ha én most, -szezon közepén, csakugyan azzal állanék elő, hogy holnap el akarok -utazni Davosba!… - -– A direktorodat magamra vállalom. És tudod mit? Ha nem akarsz menni, -hát viszlek! - -Ha ő már nem emlékezett a tóparti gyilkosságra, nekem eszembe jutott, -hogy mit fogadtam meg esküvel, több mint egy negyedszázaddal ezelőtt: -»Én, Gombos István, esküszöm a rejtelmes hatalmakra… a Mágia minden -csodájára… hogy Lóránt Agenort barátommá fogadom!… esküszöm, hogy hű -társa leszek még a számkivetésben is!«… - -Ugyis készültem Davosba. Hát egy pár hónappal előbb megyek… ennyi az -egész különbség. - -– Tréfálsz? – kérdezte Agenor. - -Nem; nem volt kedvem tréfálni. - -– Meg akarom mutatni neked – feleltem – hogy olyan helyet ajánlottam, -ahová szivesen elmegy, aki ismeri, minden baj nélkül is. - -El voltam készülve rá, hogy a szinház igazgatója akadékoskodni fog s -akkor azt mondom neki: - -– Ragaszkodik hozzá, hogy Lóránt a szinpadon haljon meg? És hogy a sok -ugrándozás, bolondozás, énekelgetés és tánc után egy nagy vérömlés -fejezze be a felvonást? Hát ez már ma is megtörténhetik! - -Ezt a kis haragos szónoklatot soha se mondhattam el. Az igazgatónak nem -volt ellenvetése. Alighanem hallotta a másik két doktortól, hogy nagy -baj van. Még arra se szólt semmit, mikor megmondtam, hogy Lórántnak már -aznap este se szabad fellépnie. - -Agenornak semmi se volt gyanus. - -A nagyhercegeket nem utaztatják nagyobb kényelemben, mint amilyenben én -vittem el őt Davosba; és a nagyhercegekről sem gondoskodnak jobban, mint -ahogy én gondoskodtam róla, az úton is, ott is. - -Ha valaki két évtized óta egy nap se mulasztotta el a tíz órán át tartó -munkát, akkor már jogot szerzett ahhoz a fényűzéshez, hogy urasan -láthassa el a nagybeteg barátját. - -– Neked annyi tenger pénzed van? – kérdezte Agenor, mikor látta, hogy -külön kocsin megyünk. - -– Hát van elég – feleltem. – Sokat keresek és nem érek rá elkölteni. - -Csakhogy későn mentünk. - -Vasárnap érkeztünk meg és az új módszerrel való kisérletezéshez -legkorábban kedden lehetett volna hozzáfogni. - -Hétfőn délután két óra tájban kinn sütkéreztünk a napon, Agenor -lakásának fejedelmi, teremnagyságú erkélyén. Agenor egy chaiselongue-on -dülöngélt; én egy pár hazulról érkezett sürgönyt néztem át. Ezeket akkor -adták a kezembe, amíg ebédeltünk és csak most bontottam ki. - -– Az ebéd pompás volt – szólt Agenor. – De ilyen kitünő ebéd után nem -színi!… ez mindent elront!… Csak legalább egyetlenegy cigarettára -gyujthatnék rá!… Ebéd után, egyetlenegyet csak elszíhatok?!… - -– Rágyujthatsz épen, ha olyan nagyon kivánod!… De okosabb volna, ha -lemondanál róla – feleltem. – Úgy látom, nincsen benned elég komoly -akarat, hogy hamarosan megszabadulhassál a rekedtségedtől. - -– Eh, nincs nekem semmi bajom! – mondta. - -Most már soha se gondolt a halálra. - -Odaadtam a kikönyörgött cigarettát, bevette a szájába és meggyujtottam -neki. - -– Ejnye, be nagyszerű cigarettád van!… – szólt, az orrából eresztgetve -ki a füstöt. – Még sohase szíttam ilyen fajtát!… - -Megnézegette, megint bevette a szájába és látszott az arcán, hogy milyen -nagy kéjjel szívja. - -Én tovább nézegettem a telegrammokat. - -Egyszerre a cigaretta kiesett a szájából és hátrahanyatlott. - -Odahajoltam hozzá. A cigaretta még égett a földön, de az ő pulzusa már -nem vert. - -Hanyat fektettem és lefogtam a szemét… - -Mintha csak az imént láttam volna, hogy a forgószél sebességével pergeti -Rositát s aztán úgy táncolnak, mint a villik. - -Önkéntelenül felpillantottam a magasba. Az ég csodálatosan szép volt, -fenségesen nyugalmas, isteni békességű, és mozdulatlan, mint a temető. - -Arra gondoltam, hogy ez az élet, amelyik most elmult, csupa »tréfa, -terefere, tánc« volt. - -És így fohászkodtam magamban: - -– Atyánk, aki vagy, akárhol!… vajjon mit kivánsz tőlünk… és ugyan mit -akarsz velünk?… - - - - -CSALÁDALAPÍTÁS - - -I. - -A szobaúr szombaton délután, amikor az _Első Budapesti Népbank_-nál nem -volt hivatalos óra, negyed háromkor, ahogy bekapta a mindennapi kis -sertéskarajt és fél emmenthálit, hazament azzal az erős elhatározással, -hogy akármilyen álmos és akármennyire érzi is a térdekalácsában a -tegnapesti négy mulatóhelyet, a későnfekvést meg a koránkelést, ha -törik, ha szakad, még ma délután, legkésőbb esti kilenc óráig, ha jégeső -esik is, ha az ablaka előtt spanyol táncosnők, angol énekesnők vagy -mozicsillagok potyognak is az égből, akkor is meg fogja írni a második -felvonást. - -Sipos Emil úr az erős akaratú, kitartó és lázasan tevékeny emberek közé -tartozott. A _Népbank_-nak ő volt a legpontosabb és legszorgalmasabb -tisztviselője. Nagyon csekély díjazásért minden héten két cikket írt egy -pénzügyi meg egy közgazdasági hetilapnak. Ingyen szerkesztett egy -hetenként megjelenő sportlapot, csak azért, hogy azt mondják róla: »Ez a -Sipos ügyes ember és mindenre ráér«. Pénzügyi és sport-tudósítással -látott el egy haldokló napilapot, csak azért, hogy összeköttetéseket -szerezhessen az ujságíró körökben, aminek az ember alkalomadtán, -előbb-utóbb hasznát látja. És mindezzel nem érte be, hanem – ámbátor még -nem töltötte be a huszonharmadik évét – már a tizedik szindarabján -dolgozott: egy vígjátékon, amelyhez, nem éppen kivételesen, nagy -reményeket fűzött. - -Ennek a vígjátéknak három célja is volt. Először: meg akarta oldani a -nagy bankok problémáját, ami tulajdonképen megtörtént már abban a -pillanatban, amikor Sipos Emil úr a problémát a tolla hegyére tűzte. -Másodszor: meztelenre akarta vetkőztetni a nagy bankigazgatókat, a -bank-rinoceroszokat meg a bank-elefántokat, hogy bebizonyítsa, mennyire -tehetségtelen és minden nagy koncepció nélkül való emberek azok, akik az -orránál fogva vezetik a világot, noha egy lépést se tudnának tenni -tehetséges és fiatal tisztviselőik gyámolítása nélkül. Harmadszor: a -szinpadra hurcolt meztelen bankszörnyekkel meg akarta kacagtatni egész -Budapestet, egész Európát, sőt egész Amerikát, nemcsak az -Egyesült-Államokat, hanem Dél-Amerikát is, hogy ez a temérdek kacaj -sok-sok készpénzzé változzék át, melynek tetemes része minél hamarabb -jelentkezzék a Váci-körút legrozzantabb házának abban a szerény udvari -szobájában, ahonnan az eszme hódító útra indult. - -Sipos úrban, akármilyen rendületlenül hitt is a tehetségében, sokkal -éberebb volt a realitás iránt való érzék, semhogy számított volna arra a -kövér szerencsére, amelyre áhítozott. Abból, hogy már kilenc darabja -fulladt meg, levegő hijján, a szinigazgatók tehetségkínzó kamráiban, -erősen orrontotta, hogy a tizedik művének sem lesz könnyű -keresztülvergődnie azokon az akadályokon, amelyeket az értelmetlenség és -az irigység állítanak a tehetség elé. De úgy gondolkozott, hogy a -világsiker főnyereménye neki csak úgy az ölébe pottyanhat, mint akárki -másnak, ha neki is mindig van sorsjegye; és ennek a legszebb sorsjegynek -a megszerzéséhez még pénz se kellett, csak egy kis munkásság, még pedig -olyan, amely szinte játék, annyira szórakoztató. Nos hát, ezen nem -múlhatik a szerencséje. Sipos úr megszokta, hogy soha semmit se -mulasszon el, amit megtehet és ami hasznot hajthat; a legnagyobb -türelmességet kivánó fáradozást se sajnálta, ha azt remélhette, hogy ez -egy lépéssel közelebb viheti a nagy céljához: ahhoz, hogy a -szegénységből minél előbb kievickélhessen abba a másik, szebb világba, -ahol a szegénységet, a ronda, undorító szegénységet még csak nem is -látja az ember. - -Nagyra volt a kitartó szorgalmasságával és bízott benne, hogy ez a -kitünő tulajdonsága keresztül fogja segíteni minden nehézségen. - -– Ha negyven esztendős koromban nem leszek gazdag ember – mondta egyszer -egy tisztviselő társának, akivel az iskolába is együtt járt – -felhatalmazlak, hogy lelőjj, mint egy kutyát. - -– Pedig ebből a nyilatkozatodból is látszik – felelt a cimborája – hogy -könnyelmű ember vagy. Azért azt hiszem, hogy sohase leszel gazdag. A -könnyelmű ember olyan, mint Penelope; éjjel fölfejti azt, amit nappal -dolgozott. A meggazdagodáshoz nem elég a kitartó munkásság; az is -szükséges hozzá, hogy a jelölt, amig csak a célját el nem éri, ezért az -egyért le tudjon mondani mindenről, ami másnak örömöt ad. Te sokat fogsz -keresni, de talán még többet fogsz elverni; úgy jársz majd, mint az a -dolgos munkás, aki minden szombaton éjjel elissza azt, amiért az egész -héten át lelkiismeretesen fáradozott, vesződött, verejtékezett; és -negyven éves korodban, tengersok munka után nem lesz egyebed, csak sok -adósságod meg az az örömöd, hogy én megkegyelmezek az életednek. - -– Csupa tévedés, úgy az elméletben, mint rám nézve – vitatkozott Sipos -úr. – Ha figyelemmel olvasod a meggazdagodások történetét, a -szerencseszerző tényezők között csak a legritkább esetben találod meg a -zsugoriságot. A meggazdagodáshoz csakugyan nem elég a szorgalom; kell -hozzá egyéb is: ügyesség, élelmesség, szerencsés ötlet és különösen -vállalkozó szellem. De az a mindenről való lemondás, amit te emlegetsz, -nem kell hozzá. Ellenkezőleg. A kicsinyes zsugoriság akadálya a -meggazdagodásnak. A zsugoriság remeteéletre kényszerít; a kicsinyesség -pedig csak szánalmat, lenézést és bizalmatlanságot kelthet. És annak, -aki meg akar gazdagodni, sokat kell emberek között lennie; szüksége van -rá, hogy ne nézzék le, ne kicsinyeljék le a képességeit szokásainak a -kicsinyességei miatt, hogy imponáljon az önbizalmával és hogy kiváló, -nagy stilusú embernek tartsák; senki se szorult rá jobban a hitelre és a -bizalomra, mint ő. A dollárkirályok élettörténetében nem is olvasod, -hogy akkor is zokogva búcsúztak el minden garastól, amikor már szépen -kerestek. Amit föl kellett élni, ami pénzt ki kellett hajigálni, amit el -kellett pazarolni reprezentálásra, azt egyszerűen üzemköltségnek -tekintették, és nem sokat törődtek azzal a semmiséggel, hogy ez több-e -vagy kevesebb. Aztán, én nem vagyok tékozló és nincsenek szenvedélyeim. - -– Született játékos vagy. Hazardőr. Szeretsz kártyázni, lóversenyre -járni. Könnyelmű vagy. - -– Nekem a kártya meg a lóversenyfogadás nem szenvedélyem. Mihelyt lesz -mit veszítenem, soha se fogok játszani. De addig, amíg csak keveset -veszíthetek, ellenben sokat nyerhetek, amíg, ha vesztek, nem sokat -veszítek, de ha a szerencse kedvez, a már nyert pénzzel még többet -nyerhetek, mért térnék ki a kockázat elől? Hazardőr! Neked ez valami -csunyát jelent. Nekem azt jelenti, hogy: ebben az emberben van -élelmesség is, bátorság is! Nem, én nem vagyok könnyelmű, csak -vállalkozó szellemű. Vagyis: nem hiányzik belőlem az, ami a -meggazdagodáshoz a legszükségesebb. - -Sipos úr mindent be tudott bizonyítani, amit csak akart; ebben a vitában -is ő győzött. De azért érezte, hogy a barátja mond valamit. - -Megvallotta magának, hogy ha választania lehetne a közül: egy milliót -kapjon-e negyven éves korában vagy csak százezret, de most mindjárt, -tizenhét évvel előbb – habozás nélkül a százezret választaná. - -Nem mondta el senkinek, az életemódjával se igen árulta el, de iszonyuan -vágyódott az élet kis és nagy kényelmeire. Szerette a szép dolgokat, -epedett az előkelők szórakozásaiért, rajongója volt mindennek, ami finom -és drága. - -Igazat mondott, amikor dicsekedett, hogy nincsenek szenvedélyei. A játék -csak keresetforrás volt neki, mint a _Népbank_ vagy a hirlaptudósitás; -nem volt ennek a szokásának rabja és érthetetlennek tünt fel előtte, -hogy vannak, akik a játékban mulatságot, örömöt, sőt valami lelki -kielégülést találnak. Mindabból, ami szenvedélylyé válhatik, csak a nő -vonzotta; de büszkén emlegette, hogy még nem született olyan nő a -világra, aki őt is rá tudná bírni bárminő nagyobb bolondságra. És a -nőért is csak akkor lelkesedett, ha a szépségének megfelelő keretben -találta, a finoman öltözködő kokott, ha már erősen hervadozott is, -jobban érdekelte, mint a legbájosabb szüzecske, aki olcsó ruhában jelent -meg előtte. Úgy tetszett neki, hogy emennek az alakján, meg a -tekintetében mindig ott látja a szegénységen való szégyenkezést és hogy -az a szánakozás, amelyet ilyenkor érez, elidegeníti őt attól a -szegénykétől, aki részvétet keltő megjelenésével elszomorítja és -fellázítja őt, mert az élet árnyékoldalaira emlékezteti, de meg is -haragítja, mert csunya holmijainak a néma panaszával merényletet követ -el az ő jóizlése ellen. Igazi csipke, selyem és finom batiszt nélkül a -szerelem nem volt neki igazi szerelem. - -Valami nagy vágyakozás élt benne, amely jobban és többet foglalkoztatta, -mint minden egyéb. Annak a lehetetlenségnek a vágya, hogy minél hamarább -hozzájuthatna az előkelők gondtalan, kellemességgel és szórakozással -teli életéhez és jóllakhatna mindazzal, amit a fényűzés valaha kitalált, -anélkül, hogy látnia kellene, csak gondolnia is kellene rá, mennyi -utálatos szegénység is van a világon. - -– Szívesen lennék tíz évig juhászkutya, bányamunkás vagy akár gályarab – -gondolta – ha előbb, csak egy esztendeig, kedvemre élhetnék!… Ó, -mennyire értem Ézsaut, aki egy tál lencséért eladta az apai örökségét!… -Ézsau bátor élnivágyását és filozófiai felsőbbségét soha se méltatták -eléggé!… - -A mohóságát és a türelmetlenségét azzal mentegette maga előtt, hogy -nincs megdönthetetlenebb, sziklaszilárdabb valami, mint az az okoskodás, -amely kiszámítja, hogy: »jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok«. Mert -soha, de soha se fogjuk tudni, vajon nem csap-e le ránk a halál már a -jövő órában. Ha az emberiség odáig tökéletesedik, hogy a tudomány fel -tud majd világosítani bennünket a felől, mennyi időre biztosítja -életünket a szervezetünk ereje és amint ma tíz fillérért megtudhatjuk, -hány kilót nyomunk, úgy majd azt is lemérethetjük mindent tudó, rajtunk -keresztüllátó és pontosan számító orvosainkkal, hogy az utolsó -pillanatnyi életviszonyokat véve alapul, mennyi életidőnek birtokosa a -testünk: a fődologban csak ott leszünk, ahol ma, mert az egetverő tudás -se mondhatja meg nekünk előre, nem pusztít-e el bennünket még ma, minden -életerő-vagyonunkkal egyetemben, a szerencsétlenség vagy a gyilkosság. - -– Micsoda őrültség volna: huszonhárom éves koromtól negyven éves koromig -lemondani minden örömről, megvonni magamtól az élet sok kellemességét és -csak fáradozni, keresni!… még akkor is, ha csakis így érhetem el, hogy -negyven éves koromban gazdag lehessek!… Mert ki biztosít róla, hogy -negyven éves koromtól fogva csakugyan hasznát vehetem annak, amit -megszolgáltam és előre kikoplaltam magamnak?! Ha így élek és meghalok -egy nappal az előtt, amikor betölteném a negyvenedik évemet: olyan -galádul megcsaltam magamat, mintha egész életemen át a legkegyetlenebb -ellenségemet hordoztam volna az elmémben. De tegyük fel, hogy nem halok -meg előbb hanem negyven éves koromtól fogva még sokáig kedvemre élhetem -fel a tizenhét éves lemondással és szünettelen robotolással megszerzett -vagyont… vajon negyven éves koromban is ugyanolyan ép lesz-e az élvező -képességem, mint ma? Vajon akkor is megtalálom-e ugyanazt az örömöt az -élet kellemességeiben, a fényűzésben, a kényelemben, a szórakozásban, a -finom, szép és drága dolgokban, amelyet ma egészen bizonyosan -megtalálnék bennök? Vajon ugyanazt a gyönyörüséget, amelyre ma iszonyuan -vágyódom, nem fogom-e akkor izetlennek találni? Attól nem tartok, hogy -negyven éves koromban a nők már nem kellenének vagy kevésbbé kellenének, -mint ma. De a gyönyörű lakás, a hajbókoló cselédség, a saját autó, a -versenyistálló, a bálok, a páholy a külföld legelső rangú szinházaiban, -a téli sport, a nagyszerű utazások, az elegáns játék, a méregdrága -étkezés, a remek italok s a nagy metropolisok legragyogóbb mulatóhelyei, -ahol fényözönben sétálgat körülöttem az igen kevéssé, de annál -pompásabban öltözött Vénuszok serege, meg mindaz, amiért ma lihegek és -reszketek: vajon ugyanúgy tudna-e gyönyörködtetni negyven éves koromban -is, mint amilyen boldoggá tenne ma?!… Nem. Az idősebb ember már a -cseppenként való kóstolgatással olyan sokat megismert mindenből, hogy -apránkint legalább is felényire kimerítette az élvező képességét, hogy -már semmi se új zamatú neki, semminek se tudja kiérezni a teljes -értékét. Mindez a sok földi jó tízszer, százszor jobb volna addig, amíg -fiatal vagyok. - -Nem múlt nap, hogy ez a gondolat többször is fel ne villant volna a -fejében, olyan makacs kitartással jelentkezve újra meg újra, mint az a -kövér, zöld szárnyú légy, mely örökkön ott kóválygott a szobájában s -amelyet, miután számtalanszor csiklandozta meg hol az orrát, hol a feje -bubját, se agyoncsapnia, se az ablakon kihajtania nem sikerült. - -Most is, amikor nem akart másra gondolni, csak a bankszörnyekre, hogy -öt-hat órai sebes betűontás árán majdnem egy egész felvonással, vagyis a -lehető legnagyobb lépéssel jusson közelebb az oly hőn kivánt főnyeremény -megkaparintásának a lehetőségéhez: minden derék elhatározását és -kipróbált akaraterejét egyszerűen szétfújta ez a kisértet. - -Már a kabátját is levetette, hogy annál jobban nekigyürkőzhessék a -meztelenül remegő bankszörnyek össze-visszaboxolásának, de ahogy -kitekintett az ablakán s megpillantva az ócska ház piszkos udvarában -játszadozó napsugarat, észrevette a rikoltó ellentétet ennek a -mosolygása meg az udvarban visítozó angolkóros, rongyos gyerekek és a -velök veszekedő mosogató szolgálók állatias öntudatlansága és förtelmes -nyomorúsága közt: már nem tudott arra gondolni, hogy micsoda kacagtatóan -ostoba dolgokat adjon a fellázítóan gonosz bank-mammuthok szájába. - -Egyszerre újra maga előtt látta az előkelőket, úgy, ahogy tegnapelőtt -látta őket a Kino-Otthonban, a filmen, utóbb pedig a kávéházban, a -külföldi képeslapok finom, simított papirján. És elmerengett az -emlékében egymásra torlódó képeken: - -– Jatton járnak tengeren. A jatt olyan lassan halad velök tova, mintha -hattyú húzná, és ők nem számítanak kamatot, hanem nézik a vizet. Vagy -repülnek, mert itt lenn már nem elég jó nekik. Párosan szálldogálnak -maskara-ruháikban, levigyorognak az alant maradókra és amikor újra -leereszkednek hozzánk, megörökíttetik magukat a fotografussal, hogy mi -is láthassuk, melyik tudott szélesebben vigyorgó pofát dugni ki a -maskara alól: a férfi vagy a nő?… Aztán rókára vadásznak, mert a róka -nem vétett nekik semmit és a rókát még csak meg sem ehetik… Később az -Ezeregyéjszaka legszebb palotájában ülnek és álarcos bált játszanak, -mindannyian rabszolga-jelmezben vagy rabszolganőnek öltözötten, hogy egy -pár órára megszerezhessék maguknak azt is, amijök eddig még nem volt, az -egyetlent, ami a gazdagságukból hiányzott. Mások, mert husvét táján ez -már így szokás, egy pár napra leruccannak Rómába és Nápolyba, -kirándulnak Pompejibe, hogy a köveken tanulmányozzák, vajjon a -mulatságaikból mi mindennek az elsőbbségét tudták előlük elcsípni azok -az elődeik, akikbe a tűzhányó egy kicsit bele találta fojtani a vidám -kurjongatást. Egy másik csapatuk az óceánjáró gőzös dísztermében, -istenkáromló kivándorlóktól elorzott térségen, harsogó hullámoktól -környezetten rendez bált… mert a bálozással csak nem várhatnak addig, -mig szárazföldre érnek, azt a keserves szentségét ennek a cudar -világnak!… És amazok ott, ni!… Mérkőznek, hogy ki a legnagyobb ember a -felséges és áldásos golfjátékban… mért nem mérkőznek abban, hogy ki tud -közülök a legszebben megfulladni?!… Az istenüket!… az istenüket!… Jatton -járnak tengeren… az istenüket!… - -És sehogy se akartak kimenni a fejéből ezek a képek. - -– Ha csak egy félévig, ha csak három hónapig úgy élhetnék, mint ők!… – -alkudozott magában a könyörtelen végzettel. – Nem, nem is kivánok -ennyit. Beérném azzal, ha egy félesztendeig, vagy csak három hónapig, -úgy élhetnék, mint az a vagyonos polgár, akinek nincs más dolga, mint -elkölteni a pénzét. Beérném egy szép utazással… a tengeren… nem jatton, -csak közönséges személyszállító gőzösön… vagy legalább a Rajnán… -Beérném, ha három hónapig elfelejthetném a Népbank taposómalmát, -sportbarátaimat, ezt a ronda házat meg minden szegénységet a világon és -elmehetnék a Riviérára vagy Svájcba, de most mindjárt!… most mindjárt!… -és itt vagy ott, három hónapig gondtalanul élhetnék, úgy, hogy nem -kellene nagyon megnéznem, mire adom ki a garast… és… nem bánom… ha nem -futná arra, hogy kaland után kalandra vadászhassak… hát legalább egy -csinos, helyes kis nőcskével, akit szépen kiöltöztetnék… akit nem -kellene szégyellenem… - -Arról a határozatlan női alakról, akit nem kellene szégyellenie, eszébe -ötlött valami. Valami, amin tegnap még csak nevetni tudott, de ami most, -váratlanul, megzavaróan komolynak tünt fel előtte. - -Egy pillanatra meghökkent, mint az a babonás ember, aki a néma -sziklafalak közt bandukolva, egyszerre hangot hall, ismeretlen hangot, -amely mintha a nevén szólítaná és hívná… de hiába nézeget körül, nem lát -senkit s hamarjában nem tudja, hogy nem hallucinál-e?… hogy ez a hívó -hang nem az ördögé-e, aki csak azért kiált rá, hogy megfossza a -figyelmességétől és belecsalja valami szakadékba. - -De az a tegnap még nevetségesnek tartott s most hirtelen komolynak -tetsző valami mégis motoszkálni kezdett a fejében és nem hagyta többé -békén. - - -II. - -Az előszobából beszélgetés hallatszott be hozzá. - -Hallotta, hogy Brunnerné, a háziasszonya, azt mondja odakünn, nyilván a -leányainak: - -– Ezentúl pedig csend legyen, mert én most egy órácskáig szundikálni -akarok!… De igazán vége legyen a lármának, mert ha felzavartok, olyan -dühös leszek, mint egy anyatigris az állatkertben. Különben, legyetek -szívesek megmagyarázni, mit ültök itthon egész nap?! Mért nem mentek -sétálni ebben a szép időben?! - -Hallotta, hogy Hellácska azt feleli az anyjának: - -– A Szidi nénit várjuk. Azt igérte, hogy félnégykor eljön értünk a -Somával és elvisz bennünket a kávéházba, aztán meg moziba. - -És hallotta, vagy öt perccel később, hogy a két lány halkan alkudozik az -előszobában, a lakás ajtajánál. - -Oda settenkedett az előszobába nyíló ajtóhoz, a kulcslyukhoz illesztette -a fülét és sikerült megértenie minden szavukat. - -– De örökre nekem adod és nem lopod vissza, mint a multkor a parfümödet? -– suttogta Tilla. - -– Ha mondom, hogy örökre!… – bizonygatta Hellácska. - -– Hát jól van, de ma ha most is megszeged a becsületszavadat!… - -– Ne kotyogj annyit, hanem menj már!… Este akarod elhozni?… - -– Hiszen megyek már!… Még ráérsz a Sipos úrral csókolózni!… - -– Csitt, te szemtelen, még meghallja!… Aztán a Jaulusz Pólihoz menj ám!… -Mert nekem az a vacak sütemény, amit a Halavácsnál kapsz, nem kell, -hiszen tudod!… - -– Tudom, tudom!… Azt is, hogy mért küldesz a Jaulusz Pólihoz!… Mert amig -onnan visszajövök, abba háromnegyed óra is beletelik… - -A szobaúr, mióta meghallotta Brunnerné szavait, már csak arra figyelt, -hogy mi történik odakünn. És egyre figyelmesebb lett. - -– Nini! – gondolta. – Hellácska már jobban számon tartja a minden -szombat délutáni merényletet, mint én magam!… Tessék, erről majdnem -megfelejtkeztem!… - -Még egy kis susogás, aztán az ajtó odakünn becsapódik, Tilla léptei -kopogni kezdenek a folyosó kövezetén, alakja elsuhan a szobaúr két -ablaka előtt és egy pillanatig mély csend. - -A szobaúr ekkorra már lassan, óvatosan – hogy az ajtónyílás neszét -odaát, a másik oldalon, Fáni, a mindenes, a konyhában, ne hallja meg – -egészen feltárta az ajtaját. Most, még valamelyes óvatossággal, mert -lábujjhegyen, de már nem rejtőzködve, kiront az előszobába… és mikor -Hellácska a lakás ajtajától egy kis mélázás után visszafordul, az -ebédlőjük felé, egyenest a veszedelemnek megy. A leselkedő szobaúr, -olyanformán, ahogy az arkanzaszi lókötő fogja el a csikót, lasszót -csinál a karjából s ezzel az erős hurokkal egyszerüen berántja, -berabolja a kis lányt a szobájába. Mikor már benn vannak, az el nem -foglalt kezével a lehető legnesztelenebbül beteszi az ajtót… aztán -minden szó nélkül összevissza ölelgeti, csókolgatja, szorongatja -Hellácskát, ahol éri. A kis lány védekezik, ahogy tud… birkózik, -kapálózik s az öklöcskéjével nagyokat boxol a szobaúr mellére… néha -sikerül ki-kirántania magát a szoros ölelésből s nekiiramodik, hogy -elmeneküljön… újra fogságba kerül s újra küzködik, hogy ki-kiráncigálja -magát az oly kellemesen kegyetlen karokból… de kiabálni nem mer, talán -nem is akar… és Sipos úr szobájában ez a csókcuppogással, lihegéssel, -türelmetlenséget és haragot kifejező sóhajtozással, tompított -lábdobogással s a kemény férfi ing pattogásának meg egy egészséges mell -püfölésének a hangjával meg-megszakított suttogás hallatszik: - -– Sipos úr, kérem, én sikítok!… Eresszen el, kérem, mert mindjárt -sikítok!… - -– Nesze, te kis drága, nesze!… (És egyik csók a másik után csattan el -Hellácska arcán.) - -– Sipos úr, kérem, én megmondom a mamának!… Sipos úr, én bizony isten -megmondom a mamának!… - -– Nem vagy te olyan kis csacsi, édes gyönyörűségem!… - -– De olyan vagyok!… Becsületistenemre megmondom, ha nem ereszt el -mindjárt!… - -– Hát eddig mért nem mondtad el neki?!… Mi?!… Mert nem vagy te már olyan -kis csacsi?!… Ugy-e, aranyos?!… - -– Eddig csak azért nem mondtam meg, mert szégyelltem, hogy a Sipos úr -így bánik velem!… De ha nem ereszt el rögtön… - -– Azonnal eleresztelek, mihelyt egy szép puszit kapok tőled! De a -szájamra!… - -– Az ám, fügét!… Azért sem!… És kérem, Sipos úr, ne tessék engem -tegezni!… - -– Csak egy icipici puszit!… Majd megbolondultam, hogy eleresszelek, amíg -meg nem kaptam a puszimat!… Hiszen olyan gyönyörű vagy, mint az -almavirág!… - -– Mintha nem tudnám, hogy mindenkinek ezt mondja?… Azt hiszi, hogy én -akármit elhiszek!… - -– Azért is az almavirágom vagy!… Az én csodaszép almavirágom!… Az én -tavaszom, napsugaram, boldogságom, szerelmem!… - -– Sipos úr, eresszen el, mert mindjárt sírok!… - -– Csak egy akkorka puszit, mint egy gyűszű!… No hamar, nyuszikám!… -Puszit akarok a nyuszitól!… - -– Ne legyen már olyan szemtelen, mert úgy összekarmolom az arcát, hogy -majd nem mehet ki az utcára!… A bajuszát meg kitépem, tudja?!… Nem -szégyelli magát!… Egy felnőtt ember!… - -Végre, miután egy pár pillanatig azt tettette, hogy kényszerűségből bele -akar bocsátkozni az alkudozásba, egy ügyes mozdulattal kiszabadítja -magát s hirtelen kifut a szobából, olyan fürgén, mintha igazán nyulacska -volna. - -A szobaúr elhiteti magával, hogy a figyelmét most már semmi se vonhatja -el a bankszörnyek fantasztikus alakjaitól. De hamarosan át kell látnia, -hogy hiába erőlködik, nem tud foglalkozni velök, mert az a gondolat, -hogy: »Nini, a Brunnerné ötlete nem is olyan nevetnivaló, mint -amilyennek tegnap tünt fel előttem!«… most, hogy még érzi a száján -Hellácska ajkainak az őszibarack-ízét, nemcsak hogy mind többet -motoszkál az elméjében, hanem lassankint minden egyebet kiszorít a -fejéből. - -Aztán, amint véletlenül kitekint az ablakon, látja, hogy Szidi néni -megérkezett a nagy kamasz fiával… hallja, hogy becsöngetnek… ettől fogva -az előszobában majdnem folytonos a jövés-menés meg a terefere… és nem -állhatja meg, hogy ügyet se vessen rá, mit beszélnek kivül. - -Odahúzódik az ajtóhoz, lehajlik s a kulcslyuknál tartva a fülét, minden -szót kihallgat. - -A derék asszonyságnak és termetes fiának Hellácska nyit ajtót. - -– Kezét csókolom, Szidi néni!… Szervusz, Soma!… - -– Szervusz, kislányom!… No, készen vagytok?!… - -– Csak félnégyre vártuk Szidi néniéket és Tilla elment süteményért a -Jaulusz Pólihoz, de bizonyosan mindjárt itthon lesz, mert már régen -elment… - -– Olyan szép az idő, hogy azt gondoltuk, uzsonna előtt jó lesz egyet -sétálni… (Ez Somának a hangja.) - -– Anyád itthon van? – kérdi Szidi néni. - -– A mama alszik, de ilyenkor már fel szokott ébredni. A legbelső -szobában feküdt le és ha Szidi néni nem akarja, hogy felköltsük, -megvárhatjuk az ebédlőben, amig magától felébred. Tessék besétálni… - -– Hát te mit csináltál, kis lányom? – kérdi Szidi néni. – Olyan piros az -arcod, mint a pünkösdi rózsa!… - -– Én Szidi néni?… én… – dadog Hellácska – én… ujságot olvastam… - -– Láttad, hogy én is benne vagyok az ujságban? (Ez Somának a baritonja.) -Te Hella, vasárnap ki kell jönnöd a meccsre!… mert az igazán nem járja, -hogy egy olyan művelt nő, mint te… - -Ekközben bevonulnak az ebédlőbe. - -Nemsokára a visszaérkező Tilla alakja suhan el az ablak előtt. Csönget, -a Fáni ajtót nyit neki, berobog… és vagy tiz percnyi szünet után az -előszobában megint nagy a lárma. - -– Hát igazán nem jössz? – hallja a szobaúr Szidi néninek a hangját. – -Gondold meg, még nem késő; szivesen megvárunk. Mindenki azt mondja, hogy -ez a darab még a _Fantomasz_-nál is nagyszerűbb legyen. - -– Majd megnézem máskor – felel neki Brunnerné. – Ilyenkor, amikor egész -nap fejfájós vagyok, a mozi se mulattat. Csak menjetek és mulassatok -jól!… - -– Te, Hella!… majdnem elfelejtem mondani!… – szól Soma – egy antikvárnál -olcsóért láttam a Prevoszttól a _Félszűzek_-et, amiről mondtad, hogy -nagyon szeretnéd olvasni. Hát megvettem neked, de otthon felejtettem. - -– Milyen jó unokatestvér ez a Soma! – gondolja a szobaúr, amikor hallja, -hogy a tizedik búcsúzkodás után, folytonos lárma közepett elvonulnak. – -Milyen szorgalmasan gondoskodik Hellácskának a mulattatásáról!… No, ha -véletlenül csakugyan el találom venni Hellácskát, az első dolgom az -lesz, hogy ezt a rokont kiröpítem a házamból. Van utálatosabb valami a -világon, mintha egy huszonhárom esztendős állat annyira családias, mint -ez a bivaly?!… - -Már féltékeny volt. - - -III. - -Még egy utolsó kisérletet tett rá, hogy a bankszörnyeknek szentelhesse a -figyelmét. De ezek már olyan messzire voltak tőle, hogy csak éppen -búcsút inthetett nekik. - -Különben is, hallotta, hogy Brunnerné a konyhában nagyban konferál a -Fánival. Ebből kitalálhatta, hogy nemsokára szerencséje lesz a -háziasszonyához. - -Csakugyan, alig pár perccel azután, hogy a leányok elvonultak a -rokonaikkal, az előszobába nyíló ajtó felnyílt – nem egészen, csak -kacéran, igen kevéssé – és Brunnerné bedugta rajta a szép szőke fejét. - -– Nem zavarom? – kérdezte a lakóját, mikor a pillantásuk találkozott. - -– Maga? Maga sohasem!… – felelt a lakó. - -A háziasszony előbújt s betette az ajtót. - -– Azt hittem, dolgozik – mondta, miután rápillantott az íróasztalra, -melyen semmi nyoma se volt a szellemi erőfeszítésnek. - -– Nincs olyan munka, amelyet abba ne hagynék, amikor magát láthatom – -udvariaskodott a lakó és kezet csókolt a szép asszonynak. - -– Hát, szépen beszélni, azt tud!… – szólt Brunnerné, félig elismerő, -félig panaszkodó hangon. - -Ekközben belemélyesztette az öt ujját az előtte ülő fiatalember dús -hajába… egy kicsit ott is felejtkezett, mintha jól esnék az ujjainak ez -a fürdőzés… aztán kihúzta a kezét a sűrű fekete hajból és barátságosan -megpacskolta a szobaúr arcát. Ami csak azt jelenthette, hogy: a lakónak -sok van a rováson, de azért mégse haragszik rá nagyon. - -A lakó megfogta a nyájaskodó kezet, még egyszer megcsókolta és mintha -hamarjában nem akart volna megválni a gyűrűtlen, kövér ujjaktól. - -De a háziasszony nem akarta még jobban elkényeztetni a szobaurat. -Kiszabadította a kezét; tekintete, melyből előbb barátság és elnézés -sugárzott, egyszerre komolylyá vált; elhúzódott a fiatalember közeléből -s otthoniasan helyezkedve el a lakó egyetlen bőrszékében, így szólt: - -– No, ne ostobáskodjék, hanem beszéljünk komolyan. Hát, mondja, -gondolkozott a dolgon? - -A szobaúr is elkomolyodott. - -– Gondolkozni gondolkoztam – felelt. – De nem lettem okosabb. Amint -tegnap is mondtam: nem tagadom, nagy kedvem volna hozzá; de, lássa, az -elszánás… az már nem olyan könnyű! - -– Ugyan mért ne volna könnyű? Hamarjában nem kaphat maga több hozományt, -mint amennyit Hellácskával, még akkor se, ha egyebet se csinál, csak ez -után jár. És magának, Sipos úr, csakúgy kell a pénz, mint nekünk. -Magának is vannak apró adósságai, ha ezek nem is macerálják annyira, -mint bennünket… és magának is jól esnék, úgy-e, egy kis szünetet tartani -a robotolásban, elutazni hat hétre… vagy amennyi szabadságot kap… egy -kicsit költekezni is egyszer… egy kis világot látni… van-e szebb dolog a -világon, mint a nászutazás, egy tizenhat esztendős, gyönyörű kis -feleséggel, ha ez hatezer koronát visz erre a kirándulásra?! Gondolja -meg, ha most azt mondja nekem, hogy: igen, mához öt hétre már megvan a -pénz!… Még a napokban megtartjuk a kézfogót és beszerezzük a szükséges -irásokat; attól fogva pedig, hogy ez megvan, már nem sok idő kell az -esküvőig. Az esküvő napján Brunner kézhez kapja a tizezer koronát; ebből -hatezret nyomban leolvasunk a maga kezébe, a másik négyet pedig megkapja -tőlünk apránkint, mihelyt egy kicsit jobbra fordul a sorsunk. - -– Ez mind igen szép volna, de hogy a legelején kezdjem, a számításnak -mindjárt az alapjában is van egy kis hiba. Mert én nem tartom olyan -bizonyosnak, mint maga, hogy az öreg Tinka néni az esküvő napján -csakugyan le fogja szúrni a tízezer koronát. - -– Az egészen bizonyos. Amilyen konok ez a vén Tinka, olyan becsületes. -Amit ő egyszer kimondott, az szentírás. Ha megfeszülünk, akkor is hiába -kérünk tőle ezer vagy akár csak száz koronát is, de megmondta a -férjemnek: »Öcsém, Hellácska esküvője napján a tízezer korona a kezedben -lesz!«… és erre mérget lehet venni. Különben, nézze, lelkem, Sipos úr!… -ha maga bennem kételkedik, mihelyt komolylyá válik a dolog, az öreg -Tinka szívesen megírja ezt magának, akár kötelező levélben is. Ha pedig -ő benne kételkedik, hát úgy lesz, ahogy az uramnak a vén Tinka -megigérte: deponálja a pénzt egy bankban, elküldi magának a pénz -átvételéről szóló írást, az esküvőre feljön Pestre, kiveszi a pénzt a -bankból, odaadja az én öreg Lipótomnak és… - -– És az ura nem adja ide nekem a hatezer koronát se, hanem ezzel is adós -marad… - -– Már hogy merne ilyet tenni?!… Hogy maga a templomból kijövet mindjárt -a faképnél hagyja a leányunkat?! Ilyesmit nem tesz egy szülő, -akármennyire kell neki a pénz. Hiszen elég szomorú az is, hogy másképpen -sehogy se tudunk segíteni magunkon, csak úgy, hogy a gyermekünktől -kérünk kölcsön, abból, amit az egyetlen gazdag rokonunktól kap -hozományul!… De hogy olyat csináljunk, amiből botrány lehetne… és ami -szerencsétlenné tehetné az édes kis leányunkat?!… ugyan mit képzel?!… -Különben is, ugyancsak rosszul járnánk, ha okot adnánk rá, hogy maga -ilyen botrányt csinálhasson, mert ebből csak az lenne, hogy az öreg -Tinka rögtön visszavenné a tízezer koronáját. - -– Hiszen csak tréfáltam. Ha komolyan kell beszélnem, hát tudja, lelkem, -Brunnerné, nekem nagyon tetszenék Hellácska is, a hozomány is, az is, -hogy a hatezer korona ilyen hamar megkapható, nekem csak a házasság nem -tetszik. - -– Szóval: nem? - -– Azt nem mondom. Csak még habozok. Minden nagyon kellene: a pénz… a -gyorsaság… a szép kis feleség meg a legjobban… de a házasságra semmi -szükségem. - -– Aztán mért irtózik annyira a házasságtól? - -– Nagyszerű!… Hát azért, mert a házasság nem okos embernek való!… Nem -mondom, az eleje, az igen szép… csakhogy a házasság sokkal, de sokkal -tovább tart, mint a mézeshetek. Mondja, kérem, mi szüksége van egy okos -embernek arra, hogy minden kényszerítő ok és minden komoly cél, például -százezrek vagy a millió nélkül, szabad akaratból, mondhatnám: csak úgy, -tréfából, a nyakába vegyen egy asszonyt, aki egy egész életen át ott fog -ülni a feje búbján, rágni fogja a fülét, szekálni fogja éjjel-nappal?!… - -– Nem minden asszony ilyen. - -– Ahány van, mind szekálja a férjét, mihelyt ez egy másik nőre is ránéz… -ha csak éppen rápillant is… vagy mihelyt a férj nem tud annyi pénzt -szerezni, amennyi az asszonynak kellene. De ha mindjárt az Isten -földreszállt angyala volna is, akit elvettem: mi szükségem nekem arra, -hogy egy nő örökösen ott kucorogjon a hátamon?!… és egy lépést se -tehessek anélkül, hogy erről előbb tanácskoznom ne kellessen vele, hogy -ne kellessen előbb elhelyeznem az asszonyt, mihelyt egy arasznyira ki -akarok térni a rendes kerékvágásból, mihelyt ki akarok nyújtózkodni egy -kicsit?!… hogy ne pihenhessek, mikor neki mehetnékje van és ne -moccanhassak, ha ő nem akar kimozdulni a házból?!… Mi szüksége erre egy -okos embernek, ha nem púpos, sánta, öreg vagy beteg?!… Nő annyi van a -világon, hogy az ember akármiben megszorulhat, csak nő dolgában nem -szorulhat meg soha!… Hát akkor minek megházasodni?!… Házasodjék meg az, -aki másképen nem juthat hozzá nőhöz! - -– Nono. Mégis csak más az a nő, akit el lehet venni, meg az a másik -fajta, amelyikben a fiatalembernek egy darabig olyan nagy a választása!… -Aztán, láttam én már sok embert, aki szóról-szóra úgy beszélt, ahogy -most maga és utóbb mégis megházasodott, csak azért, hogy gyerekei -legyenek. - -– Ez velem is megtörténhetik, de erre még ráérek. - -– Mért nem beszél egészen őszintén? Nem haragszom én meg, ha el is -árulja, hogy tulajdonképpen mért húzódozik?!… Vagy én mondjam meg? Jól -van, megmondom. Maga csak azért nem akar beleharapni abba, ami magának -is kétszeresen kivánatos, mert a legrosszabbakat gondolja rólam és azt -hiszi, hogy Hellácska is csak olyan feleség lesz, mint az anyja. Pedig -Hellácska másféle, mint én… sokat örökölt az apja hideg, nyugodt -józanságából… vigyáztam is rám… - -– Nézze, Brunnerné lelkem, én erről nem beszéltem és nem is igaz, hogy -ez tesz habozóvá… - -– Nagy hálátlanság is volna és igazán megszomorítana vele, ha azért nem -akarná elvenni Hellácskát, mert engem ilyennek vagy olyannak gondol… -Kétszeres hálátlanság. Mert ha én Hellácskát magának szánom, ezzel olyan -ajándékot adnék magának, hogy megcsókolhatná érte a kezem. Hellácska -igazán boldoggá tenné magát. Majd meglátja, akár maga veszi el, akár -más, Hellácska nagyszerű, pompás, édes asszonyka lesz, hű feleség, jó -anya… ne nevessen, ha van hű feleség a világon, Hellácska az lesz. -Sohase fogja megcsalni a férjét… már tudniillik, ha olyan férje lesz, -mint maga… mert öreg vagy beteg ember mellett… édes istenem!… de magát -soha!… Lássa, a másikért, a kicsiért, már nem merném a tűzbe tenni a -kezemet, pedig az is az enyém!… és még egészen gyerek… De az már sokat -örökölt az én meggondolatlanságomból… Hanem Hellácska!… - -– No igen, mert most nem a kicsit akarja férjhez adni, hanem a nagyot. -És egy pár esztendő múlva azt mondaná, nem tudom kinek: »Ne itéljen a -nagyobbik lányomról, aki egy kissé kacér asszonyka… Tilla, ez egészen -más!«… Különben csak tréfálok és én magam is csak a legszebbet gondolom -Hellácskáról. Hiszen ha nem így volna, akkor most nem kellene haboznom, -hanem megmondanám nyiltan, hogy erről nem lehet szó. - -– Hát mi teszi habozóvá? - -– Ezt ugyan kitalálhatná. Hát a fődolog! Minden földi dolognak a -legnagyobb bökkenője! A pénz! Aminek jelen kell lennie minden -gondolatunkban! Amiért nem elég reggel és este imádkozni, hanem -verekedni is kell, alkudozni, tünődni, tanakodni, tépelődni, -folytonosan, szünet és pihenés nélkül! Maga úgy beszél, mintha csak egy -szép kirándulásról volna szó. De hiszen a feleséget is el kell tartani! -Még pedig egy egész, hosszú életen át. Csak nem hiszi, hogy erre elég az -a hatezer korona?!… mert a többi négyre előre keresztet vetnék… a maga -örege sokkal malőrösebb ember, semhogy erre számítani lehetne. Nos hát, -hatezer korona, ennyi ugyan hamarosan elfogy!… Megvallom, nem is -takarékoskodnám vele; hatezer koronával nincs mit elkezdeni és hatezer -koronát nem érdemes nagyon kicsi havi részletekre elaprózni… ezzel se -előre, se hátra… És ha a hatezer koronát hamarosan elköltötte az ember, -hogy legalább egy kis ideig szépen éljen, mi lesz aztán? Itt van egy -tizenhat esztendős asszony, akiről gondoskodni kell kilencvenhat -esztendős koráig. És az még nem a legtöbb, amibe egy asszony belekerül, -amit rá kell költeni; a legtöbb az, amit később nem lehet megkeresni az -asszony miatt. Akkor aztán szépen vagyunk!… Hát ezen csak van mit -habozni, ugy-e? - -– Ej, maga máris szépen keres. A többi magától is megjön. És Hellácska -nem akadályozná magát semmiben. Nincsenek igényei; beérné azzal, amijök -lesz. Ha mindig arra kellene gondolni, mi lesz nyolcvan év mulva, soha -se házasodhatnék meg senki. - -– Hát nem is az a legsürgősebb dolog, hogy az ember megházasodjék. -Inkább ez legyen a legutolsó; amikor már semmi okosabb nem jut eszébe az -embernek. És nézze, szivem, Brunnerné!… de ne haragudjék még!… én azt -sehogy se tudom megérteni, hogy Hellácskának a férjhezmenetele mért lett -magának ennyire sürgős, csak úgy egyszerre!… Meg tudom ezt érteni ott, -ahol baj van a háznál… - -– Jesszus Mária! Már hogyan ejthet ki ilyesmit a száján?!… - -– Ne értsen félre. Ha én nem volnék egészen bizonyos abban, hogy -Hellácskának semmi baja a világon, nem említettem volna ezt… de nem is -beszélgetnénk ennyit a dologról, hanem az első szavára azt feleltem -volna magának: »Jó asszony, kereskedjék másutt«. Végre is, uriember -vagyok vagy mi!… nem igaz? De éppen azért, mert tudom, hogy Hellácska -akármeddig várhat, nem értem ezt a lázas sietséget, hogy maga huszonnégy -óra alatt követeli tőlem a választ, hogy még csak egy pár hétig se akar -várni a feleletemre, pedig az ilyesmit jobban meg szokta fontolni az -ember, az ilyesmin érdemes eltöprengeni. Hellácska még csak tizenhat -esztendős; más anya nem is adja szivesen férjhez a lányát, amig ez -ennyire fiatal. És Hellácska olyan csinos, hogy bizonyára férjhez fog -menni, még pedig hamarosan. No és ha maga egészen nyugodt lehet afelől, -hogy Hellácska nem marad pártában, hanem egy-kettőre ki fog röppenni a -szülői házból: mért fáj a maga feje amiatt, ha az nem a jövő hónapban -fog megtörténni, hanem csak egy vagy két év mulva?! - -– Már elmondtam; maga előtt nem csinálok titkot ebből sem. És ha egy -délelőtt itthon maradna, aztán végighallgatná, hogy mit felelgetek -azoknak, akik egész délelőtt nyomkodják a csengőt, nem kérdezgetne -tovább, hanem mindent megértene. Nézze, mindenhez hozzá lehet szokni, -csak egyetlenegy dolog van a világon, amit nem lehet megszokni soha: -azok az apró, garasos adósságok, amelyekért folytonosan zaklatják az -embert!… Persze, mit tudja még maga, hogy mi az?!… Úgy irigylem, mikor -hallom, hogy azt mondja a suszterinasnak: »Mondd meg a gazdádnak, hogy -akassza fel magát és elhordd magad, mert mindjárt úgy röpítelek ki -innen, hogy mire leérsz a lépcsőn, palacsinta lesz belőled!…« Bár én is -még csak itt tartanék!… De nálam már kétségbeejtő az állapot. Nálam már -megszünt a gorombáskodás, megszünt a humor és megszünt minden. És, -lássa, egész délelőtt szégyenkezni a cseléd előtt, az semmi; zsebrevágni -a szolgák meg a pénzbeszedők gorombaságait, még ez is hagyján; de -folyton-folyvást hazudozni: »Jöjjön holnap este!… holnap este bizonyosan -megkapja!«… mikor az ember bizonyos benne, hogy holnap este bizonyosan -nem kapja meg: ebbe már bele lehet őrülni. Én edzett asszony vagyok, sok -mindent ki kellett állanom, sok mindenen túl kellett tennem magamat, de -ezt nem bírom ki, nem bírom tovább, megőrli az idegeimet, megöregít, -belekerget az öngyilkosságba. És emellett folytonosan arra kell -gondolnom, hogy mindent ki lehetne fizetni rongyos kétezer koronával, a -kétezer koronáért pedig csak egy levelet kellene írni!… tudatni az öreg -Tinkával, hogy Hellácska férjhez megy, a jövő hónapban meglesz az -esküvő… aztán egyszerre kinn lennék a pokolból… lehetetlen mindig erre -nem gondolnom és ha egyre csak ez jár az eszemben, akkor, mondja, -megállhatom-e, hogy nyugodtan, türelmesen, összetett kézzel várakozzak, -még nem tudom meddig?! Mintha egy pénzzel teli ládán ülnék, melynek csak -a kulcsát kell megkeresnem, hogy kifizethessem mindazt, amiért egy nap -tízszer szemtelenkednek velem. És amióta eszembe jutott, hogy: »Nini, -milyen könnyen segíthetnék így magamon, mindnyájunkon!«… azóta nincsen -nyugodalmam. A várakozásnak amúgy sem volna sok értelme… Hellácska már -régóta nagy leány… de az én körülményeim közt a várakozásról nem is -lehet szó. Hellácskának minél hamarabb férjhez kell mennie, olyan hamar, -amilyen hamar csak lehet, mintha a legnagyobb bajban volna. Jobban -szeretném, ha maga venné el; de ha maga hamarjában nem tudja elszánni -magát arra, amit soha se bánna meg: hát majd elveszi más. Attól nem -félek, hogy sokáig kell keresgélnem olyan valakit, aki vállalkozik és -akit el lehet fogadni. - -– Ne siessen annyira!… még nem tartunk itt. Először rám gondolt s velem -még nem fejezte be a tárgyalást. Egy szóval se mondtam, hogy nem veszem -el a kis leányt; csak azt mondtam, hogy még habozok… aminek könnyen -»igen« lehet a vége. De szeretném, ha addig is, amig elszánhatom magam -akár az »igen«-re, akár a »nem«-re, megmondana nekem egyetmást őszintén. - -– No, hallja!… Hiszen egyebet se csinálok, csak a legnyiltabban -felelgetek a kérdéseire!… - -– De még volna egy pár kérdésem. - -– Például? - -– Például, mért éppen rám gondolt először? - -– Erre nemcsak egy okom volt. Hol kezdjem? Hát először is, azután, amit -már hallott, elképzelheti, hogy én csak olyan valakivel állhatok szóba, -akivel meg lehet egyezni. Azok az atyafiak, akik így beszélnének: »Mit? -A kis lány tízezer koronát kap? Akkor hát ide mind a tízezer -koronával!…« – az ilyen garasos fráterek, úgy-e, nem kerülhetnek szóba?! -És lássa, ha nem sietnék, még az is megtörténhetnék, hogy Hellácska egy -félév vagy egy év múlva fölszed valahol egy ilyen atyafit! Magával, -ettől a veszedelemtől nem kellett tartanom, hiszen régóta tudom, hogy -maga gavallér. Aztán, magának kellett először az eszembe jutnia azért -is, mert magának nyugodt lélekkel adnám oda a lányomat. Ne gondolja, -hogy nekem nem fáj, ha meg kell rövidítenem, ki kell fosztanom a -tulajdon gyermekemet… hogy meg kell dézsmálnom a Hellácska hozományát és -abból, ami csak az övé, négyezer koronát el kell vennem tőle magunknak, -mindnyájunknak… Hát, ha már ennek mégis meg kell történnie, legalább -azzal akarom kárpótolni, hogy olyan férjet keresek neki, akire bátran -rábizhatja a sorsát: ép, erős, egészséges embert. Tudja, ebben egy ilyen -fiatal leány könynyen csalódik; mért ne váljék hasznára az, hogy az -anyja tapasztaltabb, mint ő?! És, Isten neki, elárulom azt is, amit -talán a legelőször kellett volna mondanom!… Hellácska nagyon vonzódik -magához… annyira vonzódik, hogy egy idő óta gyanakodva, szinte -féltékenykedve nézeget rám. De ezt ám nem azért mondom el, hogy -visszaéljen vele!… és, ha nem veszi el, elkezdjen legyeskedni -körülötte!… Úgyis eléggé nyugtalan vagyok azóta, amióta észrevettem, -hogy Hellácska milyen túlságosan érdeklődik maga iránt… hiszen már attól -kellett tartanom, hogy leselkedik rám!… Még csak az kellene, hogy maga -azt mondja nekem: »Én nem vehetem el, vagy inkább: nem akarom elvenni… -menjen férjhez a kis lány valaki máshoz«… és aztán ne hagyjon neki -békét!… Akkor igazán nem maradna más választásom, mint hogy felmondjam a -szobát és egyikünk jobbra, másikunk balra… pedig tudja, hogy nem -szívesen tenném… - -– Ezzel még várhatunk egy kicsit. Maradjunk csak annál, hogy Hellácska -vonzódik hozzám. E szerint azt hiszi, hogy a kis lány szívesen hozzám -jönne feleségül? - -– Hellácska olyan engedelmes kis lány, hogy ahhoz megy férjhez, egy -szónyi ellenvetés nélkül, akihez akarom… akit én választottam ki neki -férjül. Ezt rámbizhatja. - -– Jobban szerettem volna, ha egy kicsit lelkesebben felel. - -– Még biztatóbban? - -– Például így: »Ojjé, de milyen szívesen!« - -– Pedig azt is mondhattam volna, hogy: »Ojjé, de milyen szívesen!…« - -– Hátha téved? Hátha a kis lány csakugyan leskelődött és észrevett -valamit? Hogy megcsókoltam magát vagy megcirógattam az arcát? - -– No ez igazán nem okozhat magának fejfájást. Mihelyt tudatom vele, hogy -maga megkérte a kezét, minden gyanuja eloszlik. Még ha észrevett is -valami effélét, azt fogja hinni, hogy rosszul látott, tévedett, -álmodott. A legrosszabb esetben is eloszlatja a kételkedését az, hogy -maga őt megkérte és hogy én rábeszélem őt erre a házasságra. - -– Ez valószínű. De van még egy kérdésem. Ez a… megigérem… legutolsó -kérdésem a jövőre vonatkozik. Mert a jövőre is kell gondolni, úgy-e?!… -minden eshetőségre, nem igaz?!… - -– Hogyne! - -– Hát gondoljunk arra az esetre is, amire minden házasságkötésnél -gondolni kellene, hogy a házasságunk nem lesz boldog… hiszen a legtöbb -házasság nem sikerül!… még a félig-meddig türhető házasság is kevés. -Tegyük fel, hogy a mi házasságunk sem lesz az a kivételesen szerencsés -eset, amely ennek a szerencsétlen intézménynek még egyre csalogat -híveket és áldozatokat… nem lesz a századik, a legjobb eset, hanem a -kilencvenkilenc egyike. Pár év múlva, talán még hamarább, Hellácskával -arra a meggyőződésre juthatunk, hogy csalódtunk egymásban. Ehhez nem -kell sok. Egyik férfi sem az az ideál, akinek a feleség a férjét -óhajtja; nekem is türhetetlen volna, ha észrevenném, hogy Hellácska nem -szeret annyira, mint amennyire a feleségemtől megvárnám. Tegyük fel, -hogy maga jó próféta és Hellácska soha se fog megcsalni… bár, lássa, -megvallom, én még ebben sem vagyok egészen bizonyos… de tegyük fel, hogy -hű marad hozzám. Csakhogy ettől még nagyon kiállhatatlan feleség lehet -valaki… és még az az asszony is, aki nemcsak hogy hű az urához, de e -mellett csinos, a szerencsés óráiban kedves is, gazdag mindenféle -polgári erényben és egyébként jó lélek, pokollá tudja tenni a férje -életét, ha egy kicsit igyekszik ezen vagy nem eléggé eszes. Már pedig én -nem vagyok az az ember, aki akármibe belenyugszik; aki okvetetlenül -megeszi azt, amit megfőzött. És Hellácska is mást gondolhat, már -hamarosan… hiszen olyan fiatal!… még egészen gyerek!… Szóval könnyen -meglehet, nem sok idő multával Hellácska is, én is, ott fogunk tartani, -hogy: már nem szeretjük egymást!… Mi lesz akkor? - -– Hát elválnak. És akkor megint szabad ember lesz. Vagy ez a kérdés a -hozományra vonatkozik?… Ezt nem fogja visszakérni senki… akár írásba -foglalhatjuk… - -– Nem ezt akartam kérdezni, bár ezt a kérdést sem ártott egyszer s -mindenkorra tisztázni… Hanem… mit ér el ezzel a házassággal, ha -Hellácska egy-két év mulva elvált asszony lesz? - -– Hát inkább elvált asszony, mint vén leány. Nem mintha attól félnék, -egy pillanatig is, hogy Hellácska a nyakamon maradhat; abban bizonyos -vagyok, hogy Hellácska férjhez menne, még pedig igen hamar, akkor is, ha -nem siettetném a férjhezmenetelét és nem avatkoznám bele, hogy kit -választ a kérői közül. De neki is jobb, ha semeddig se várakozik, hanem -már a jövő hónapban férjhez megy; nekünk, a szüleinek is. Hiszen nem -titkoltam el, hogy a pénz teszi, ha ennyire sürgetem a dolgot! - -– Csakhogy éppen azért, mert Hellácska találhat kérőt, mind a tíz -ujjára, olyat is, aki szivesen vállalkozik azonnal, nem gondolja, hogy -jobb lenne, ha a kis lány olyan valakihez menne feleségül, aki nem válik -el tőle semmi esetre, még akkor sem, ha Hellácska megcsalná? - -– Ezt rám bízhatja. - -– Akkor rendben vagyunk. Kivált ha abba is belenyugszik, hogy ne most -rögtön feleljek, hanem holnap délben. Ez csak nem nagy idő? - -– Jól van, holnap délig még várok. - - -IV. - -Sipos Emil úr akkor este csak három mulatóhelyet látogatott meg, de arra -gondolva, hogy vasárnap következik, amikor akár estig alhatik, a -harmadik mulatóhelyen sokáig elidőzött. Csak reggel felé érkezett haza, -miután előbb, egyedül üldögélve az egylovasban, kissé kapatosan, -háromszor is elmondta valakinek, aki már csak mint vizió volt jelen: - -– Isten veled, Teca, engem egyhamar nem látsz! - -Vetkezés közben egy másik látomás jelent meg előtte, olyan hirtelen, -mintha a sülyesztőből emelkedett volna fel: a fő bank-szörny, akitől -esti nyolc óra tájban, abban az izgalmas percben vált meg, amikor a -legtehetségesebb tisztviselője a balkezével torkon ragadta, a -jobbkezével pedig egy Browningot szegezett az orra elé. - -A fő bank-szörny szemrehányóan nézett rá és szomorú tekintete ezt -mondta: - -– El tudtál hagyni, a legérdekesebb jelenetben!… És most sejtelmem sincs -róla, hogy mi lesz velem a felvonás végén?!… - -– Fütyülök rád!… – felelt neki Sipos úr. – Hordd el magad és az őszig ne -lássalak!… De rögtön takarodjál, mert különben megtudod, hogyan szoktam -elbánni azokkal, akik tolakodva figyelmeztetnek az adósságomra!… - -Levetette a mellényét és olyan lendülettel hajította a lehető -legmesszebbre, amelyet se a véralkata, se a fölhevültsége nem -magyarázhatott meg eléggé. Ilyen lendületet csak a testierő érzése, a -zavartalan jókedv és a nagy elszánások adhatnak meg a karnak. - -A mellény hatalmas ívben röpült a szoba másik sarkába s a kisértet -ijedten bújt le a sűlyesztőbe. - -Még öt perc és Sipos úr már horkolt. - -Olyan jót húzott a frissítőből, hogy délben még aludt s csak arra ébredt -fel, hogy mind erősebben kopogtatnak az ajtaján. - -– Ki az? – kiáltott ki. - -– Én vagyok – felelt Brunnerné, bedugva a fejét. – Bemehetek? - -– Hát hogyne! Mi baj? - -– Semmi baj, csak nagyon türelmetlen vagyok. Tudja-e, hogy dél van? Vagy -már elfelejtette, hogy ma délre igérte a választ? - -– Nem én, nem felejtettem el, csak még nem vagyok egészen magamnál. -Félig még alszom. - -– Hát térjen magához! Úgyis, már éppen ideje, hogy fölkeljen. Vagy estig -akar aludni? - -– Estig aludni? Bizony isten, nagy kedvem volna. Tökéletesen igaza van: -estig kellene aludnom, hogy egészen kialudjam magam. - -– Micsoda lelketlen ember maga!… Így játszani egy anya szívével!… Térjen -már magához!… És feleljen gyorsan: igen vagy nem?! - -– Ne legyen olyan ideges!… Hiszen nem felelhetek addig… kellő -ünnepiességgel… amíg ásítok, amint láthatja… egyre ásítoznom kell!… -Aztán, becsületszavamra, csak most tértem egészen magamhoz!… Hja, -persze, maga türelmetlen!… Hát: igen!… Nem hallotta? Igen, igen, igen! - -– Igazán?!… Jaj, maga aranyos!… Szeretném összevissza csókolni!… - -– Csak tessék!… Sőt kérem!… Hadd menjen ki az álom a szememből egészen! -Nincs jobb ébresztő, mint két puha asszonyi kar!… Nincs az a vekker… - -– Hát meg is tenném, ha már fenn volna. De így!… valaki benyithat… - -– Eh, hát aztán?!… A leánya vőlegényét csak megcsókolhatja?!… Ezen a -szent napon akár estig csókolózhatnánk!… - -– Most már ne ezen járjon az esze, istentelen!… Hanem azon, hogy odaát, -a harmadik szobában, van valaki… - -– Aki most a _Félszüzek_-et olvassa!… - -– Honnan tudja? - -– Csak úgy gondoltam. Hallottam, mikor beszélték, hogy a Soma megvette -neki. - -– No és baj az, ha olvas? Ha majd asszony lesz, úgy sem fog olvasni. -Legalább remélem… Elég az hozzá, gondoljon arra, hogy minél hamarabb -tápászkodik fel, annál hamarabb lesz boldog az a kis lány, aki most még -semmit se sejt… - -– Igaza van, ne várakoztassuk tovább! Addig is, amíg felöltözöm, mondja -el neki, hogy megkértem a kezét… - -– Dehogy mondom!… dehogy mondom!… A világért sem!… Majd, hogy elrontsam -ezt a szép jelenetet!… Hogy lefölözzem a meglepetését és az örömét!… De -hiszen ezt magának kell neki elmondania!… Nem örül előre, hogy láthatja, -amint kis menyasszonya arcán egyszerre csak felsugárzik a boldogság?!… - -– Ne sírjon, Brunnerné lelkem, mert én is mindjárt sírok!… Nem képzeli, -hogy milyen érzékeny természetem van!… - -– Lássa, ez már beszéd!… Így szeretem én magát, amikor nem titkolja el, -hogy akármennyire szeret mókázni, azért mégis van szíve!… Hát siessen, -siessen, siessen!… - -Mire az utolsó »siessen«-t kimondta, már az ajtónál volt. - -A szobaúr, mikor magára maradt, megdörzsölte a szemét, kiugrott az -ágyból, lemosta magáról a mulatóhelyek füstjének és italainak meg Teca -pacsulijának az emlékét, aztán, tisztálkodás közben, egy kissé -elmélázott. - -– Az én házasságom – elmélkedett, miközben a fogát kefélte – -rezon-házasságnak a legjobb akarattal se mondható; az édes testvérem se -mondhatná, hogy az. De, édes Istenem, hány ember van, aki veszedelmesebb -uzsorába is belemászott valaha és azért ma is vigan szaladgál az utcán!… -És ki tudja?!… még az se lehetetlen, hogy jobban sikerül, mint remélné -az ember!… Minden házasság csupa rejtelem; még az is, amelyik csupa -szépet igér… soha se tudni, mi lesz belőle. Mindenesetre, nap-nap után -kötnek házasságot olyan körülmények között is, amelyek több bajjal -fenyegetnek, mint az a rózsaszin szegésű, barna felhő, amelyik az én -fejem fölött borong. Soha se légy büszke és soha se mondd, hogy a tied a -legrosszabb házasság a világon!… mindig találsz rosszabbat is. És a -legrosszabb házasság sem olyan nagy szerencsétlenség, amilyennek a -bölcsek mondják… mert a legrosszabb házasságnak is megvan az a jó -tulajdonsága, hogy: ha nem akarom, nem tart örökkön!… - -Mialatt a haját fésülgette, az jutott eszébe, hogy ő tulajdonképpen -egészen csinos fiú, aki a szépen kiöltöztetett Hellácska társaságában -igen jól fog festeni a hajón, ujdonatúj útiruhájában, admirál-sipkával a -fején. - -– Az az egy bizonyos – biztatta magát – hogy szép, nagyon szép utat -teszünk a tengeren, ha nem is éppen jatton, hát a legjobb gőzösön, az -első osztályon, ahol minden csupa kényelem! És aztán?… Ha majd -hazajövünk?… Eh, mit aztán?!… Utánam az özönvíz!… Ki láthat a jövőbe?!… - -Mikor benyitott Brunnerék ebédlőjébe, már csak arra gondolt, milyen -nagyot fog nézni Hellácska, most mindjárt, amint azzal kezdi, hogy -megcsókolja a kezét… - -Egy félóra multán Brunnerék lakásában nagy lárma támadt. Szidi néni, aki -minden vasárnap Brunneréknál ebédelt, megérkezett a fiával, a Fáni már -az ajtóban lelkendezve beszélte el nekik a nagy újságot, de Tilla is -kirohant és hogy túlkiabálja a Fánit, aki nem hagyta a jussát, -acsarkodni kezdett: - -– Mit szól hozzá, Szidi néni?!… Micsoda meglepetés!… - -Szidi néni sápítozott, Soma olyan csataordításokat hallatott, mint egy -sziú-indián s megjelent az előszobában, a vendégeket fogadni, Brunnerné -is, az örömtől könnyes, vörös szemmel és telesírt zsebkendővel a -kezében. - -– Milyen boldog lesz az én szegény öreg Lipótom!… – mondta. – Hogy éppen -most nem lehet itthon!… - -– Szegény nővérem, ezt már megszokhattad volna! – felelt Szidi néni. - -– Hja, ilyen az élet! – jegyezte meg Soma. – A boldogság so’se -tökéletes! - - - - -A HÁZIBARÁT - - -I. - -– Lenke, Lenke, micsoda szívtelen teremtés maga!… - -– Szívtelen? Én? Miért? Mert nem akarom megcsalni az uramat? - -– Hogy nem akarja megcsalni, ez egészen helyes. Ha az asszony -elhatározza magában, hogy most már aztán slussz, ő bizony meg fogja -csalni az urát, aztán odapillant a legközelebb rostokoló udvarlóira, -akik úgy leselkednek rá, mint az utcasarkon a hordárok a messziről -közeledő hölgy kezében tartott levélre és ezek közül az udvarlók közül -odainti magához valamelyiket, akármelyiket, amelyik a leghamarabb tud -elugrani… vagy mondjuk, ha az asszony, ahelyett, hogy ezt gondolná -magában: »Én most kocsikázni akarok!«… ezt gondolja: »Én most egy kicsit -össze akarom ropogtatni a házasságomat!«… és ahelyett, hogy az utcára -kilépve, a véletlenül arra cserkésző fiákeresnek intene, oda kacsintja -magához azt az udvarlóját, aki éppen arra jár vagy aki mindig az ablaka -alatt ácsorog… hát ez a szerelem, Lenke, annak az odafüttyentett -szerelmesnek nem az igazi szerelem. Mert ha az ember csak eszköz és nem -végcél, akkor a szerelme nem juthatott el odáig, ahová minden szerelem -tör, nem az egyén győzött benne, csak a faj. Nincs szebb dolog a -világon, Lenke, mint a házasságtörés; de ennek is megvannak a maga -szabályai, a maga szükséges szép formái. Az ideális házasságtörő -asszonynak mindig úgy kell megcsalnia a férjét, hogy ez az akarata, a -szándéka, a szent fogadalma ellenére történjék. Azért én meg is -követelem magától, Lenke, hogy ne akarja megcsalni az urát. Ami a maga -dolgában megbocsáthatatlan, az ott kezdődik, hogy nemcsak nem akarja -megcsalni az urát, hanem végül: csakugyan nem csalja meg; mert a szent -fogadalom még nem hiba, de az már bűn, ha nem engedi, hogy -keresztülgázoljak az elhatározásán és összetörjem-zúzzam, -recsegtessem-ropogtassam a szent fogadalmát. Mindezt különben bővebben -is ki fogom fejteni a legújabb szindarabomban; hiszen most már úgyis -csak nyomtatásban beszélhetek magával! - -– Furcsa ember maga, Tasziló. Nem elég, hogy hetenként négyszer-ötször -áll elő újra meg újra azzal a bizonyos kívánsággal, amely nem -teljesíthető… most már föltételeket is diktál!… és megszabja, hogy nem -tudom micsoda párbajszabályok megtartásával boruljak a karjaiba!… Aztán -arról panaszkodik, hogy már csak nyomtatásban beszélhet velem – egy -olyan hosszú szónoklat után, hogy ha az új darabját ilyen hosszú -szónoklatokkal tömi tele, hát ezt sem fogják előadni!… - -– Hát ne adják elő!… bánom is én!… Majd meglátjuk, ki fárad ki hamarabb: -én-e vagy ők?!… Elég az hozzá, ezt a szindarabot meg fogom írni, ki -fogom nyomatni és a maga számára zöld selyembe fogom beköttetni!… És -hogy beszélhetek?!… Mit ér az, hogy beszélhetek, ha csak halkan, tompán, -egyforma hanglejtéssel beszélhetek, mert különben Iduska minden szót -meghallana!… mikor én úgy szeretnék beszélni, mint a Nemzeti Szinházban -Nagy Imre!… És mit ér az, hogy csak a szájammal beszélhetek, de nem -beszélhetek a karommal!… sőt még csak le se térdepelhetek maga előtt, -mert a nyitott ajtón át Iduska jól láthatja minden mozdulatomat!… -hiszen, esküszöm, hogy nem veszi le rólunk a szemét!… - -– Ne esküdjék, mert nem szabad elfelejtenie, hogy most nem ír, hanem -udvarol!… Szóval, azért vagyok szívtelen, mert Iduska ott ül a másik -szobában és olvas? - -– Azért szívtelen mert mulat rajtam. Azaz… ha csak rajtam mulatna, ebben -még igaza volna. Mert én csakugyan a legnevetségesebb figura vagyok a -világon… egy kifáradt, lihegő cigánygyerek, aki egyre szalad az után a -szekér után, ahonnan csak csúfolódást kiáltoznak le rá… minél -kegyetlenebbek hozzá, annál inkább elriaszthatatlan… Hát ha csak rajtam -mulatna, ezt még érteném. De maga a szenvedésemen, a vergődésemen -mulat!… magának örömöt okoz annak látása, hogy én kínlódom!… és ez már -szívtelenség, rosszlelküség. - -– Aztán miből következteti azt; hogy én ennyire kegyetlen volnék? - -– Abból, hogy ilyen rendeleteket ad a kis lányának: »Iduska, kedvesem, -ha látod, hogy a Tasziló bácsi, látogatóba jön, el ne mozdulj a -közelemből, amíg csak el nem ment! Vedd elő valamelyik könyvedet; úgy -ülj le, valahol közel, hogy mindig jól láthasd a Tasziló bácsit, -függeszd rá a szép, nagy fekete szemedet és le ne vedd róla addig, amíg -ki nem nyitotta az előszoba ajtaját; nem, ez nem elég; még akkor is nézz -utána, amikor már az utcán megy, hogy valahogy föl ne merjen pislantani -a mama ablakára; a mamának még az ablakát se láthassa a Tasziló bácsi… -pedig ablaka több is van a mamának, ha szíve csak egy van is… tehát az -ablakai közül egyet néha-néha megmutathatna a Tasziló bácsinak, ha már a -szívét, mert csak ez az egy van, sehogyse akarja visszavenni a papától«… - -– Nem adok neki ilyen őrült rendeleteket. Nem félek én magától annyira, -Tasziló. - -– No, azt tudom, hogy nem tart veszedelmesnek! Ezt eléggé érezteti -velem. Pedig, ha tudná, micsoda őrült terveket forgatok néha a -fejemben!… majd olvassa el a most készülő szindarabomat, ez egy kicsit -meg fogja hökkenteni!… - -– Nem fog meghökkenteni, Tasziló. Ismerem én magát jól. Maga nagyon jó -fiú, aki nem éli le a tragédiákat, hanem megírja. És igaza van. A -tragikus érzésnek nincs jobb levezető csatornája, mint ha kiírja magából -az ember. - -– Hát, lássa, ez az!… Ez az örökös csúfolódás… ez árulja el minduntalan -a maga szívtelenségét!… Ki mondja azt, hogy maga testőrségnek vezényli -ki Iduskát?!… Én nem mondom. Csak azt mondom, hogy mihelyt én megmutatom -az orrom hegyét… akárhol… akár itt, akár a korzón, a szinházban, a jégen -vagy a kiállításban… akkor maga egy pillanatra se tud megválni -Iduskától… egyszerre olyan példás anya, mint a Gracchusok szülője. És -miért? Mert titkon nagyon mulat azon, hogy Iduska, ez a bájos angyali -gyermek, nekem milyen rettenetesen alkalmatlan. Mert nevetni tud azon, -hogy mikor a szívem a legjobban vérzik, még csak nem is beszélhetek -erről szabadon… mert vigyáznom kell minden gesztusomra… még csak nem is -rikolthatok, nem is sírhatok, bőghetek… - -– Még ezt is megteheti. Iduska tudja, hogy maga nemcsak ügyvéd, hanem -író is és hogy egy írónak sokat meg kell bocsátani, ami másnak nem -szabad… - -– Hát nincs igazam, ha azt mondom, hogy magának külön mulatság, azt -nézni, hogyan kell fékeznem magam és mosolyt erőltetnem az arcomra, -amikor a legjobban szenvedek?!… A maga kamatszámításból lelkedzett -lelkének humor az, ami nekem az életem szerencsétlensége… - -– Remélem, a kamatszámítással nem azt akarja mondani, hogy a papa egy -kis uzsora segítségével kapargatta össze a hozományomat? - -– Isten mentsen!… Csak azt akartam mondani… de ebben aztán bizonyos -vagyok… hogy abban az elhatározó pillanatban, amelynek a maga drága -életét köszönhetjük és azt, hogy a világ így szebb, mint maga nélkül -volna, a papája hirtelen valami számítására gondolt… mint Tristram -Shandynek az anyja arra, hogy vajjon a férje felhúzta-e az órát?!… végre -is, ez kereskedőnél nem szégyen… Mert ha nem így történt volna, maga nem -lehetne ilyen rémségesen józan. - -– Rágalmazza a papát, aki a fiatalkorában, bizony isten, még verseket is -írt!… és igazságtalan velem szemben, mert én soha se mondtam Iduskának, -hogy legyen itt, a közelemben, amikor maga vizitel. Éppen azért, mert -józan vagyok, soha se csinálok ilyen bolondot. - -– Hát akkor mért őrizne bennünket Iduska, ilyen következetesen, akkor -is, ha idejövök, akkor is, ha valahol kivül csatlakozom magukhoz?!… -Nézze, most is, becsületszavamra, csak bennünket őriz!… Pillantson csak -ki és ha nem hiszi, meggyőződhetik róla, hogy Iduska nem a maga -mulatságára ül a karosszékben, már vagy háromnegyed óra óta. Az igaz, -hogy úgy tesz, mintha olvasna. Könyvet tart az ölében… és kitalálhatom, -hogy micsoda könyvet, mert ráismerek a bíborszinű selyemkötésre… ez a -könyv az én tragédiám: _Bakócz Tamás_. Hát én csak szeretem _Bakócz -Tamást_, ha valaki szereti… amint, sajnos, rajtam kivül nincs még egy -második lény a világon, aki szeretné… de azt ne mondja nekem senki, hogy -egy tizenkét éves lányka háromnegyed óra hosszáig tudná olvasni _Bakócz -Tamást_, csak úgy, minden kényszerítő ok nélkül!… Nem is olvassa, csak -azért tartja a térdén, hogy ürügye legyen ott maradnia, az őrhelyen. A -szeme mindig rajtam van, mint az Isten szeme Káinon… Mért? Mert, amint -némelyik anya azt mondja a kis lányának: »A szemed mindig a csupron -legyen és aztán, ha hallod, hogy már forrni kezd a tej, húzd el a -csuprot, hogy a tej ki ne fusson!«… az ő mamája azt mondta neki: »Ejtsd -zavarba Tasziló bácsit az őzike-tekinteteddel!… mert Tasziló bácsi -nagyon mulatságos olyankor, amikor majdnem meghal a nagy szerelemtől és -mégis úgy kell ülnie a székén, mintha a békekonferencián Gróf Morfeuszt -hallgatná.« - -– Az csakugyan nem lehetetlen, hogy Iduska magát lesi. Csakhogy nem az -én megbízásomból teszi, ha véletlenül így van. Iduska, fájdalom, -rettenetesen tiszteli az irodalmat; a nyomtatott betű valóságos áhítatot -kelt benne; és mert maga az egyetlen író, akit a személyében is ismer, -maga neki tulajdonképpen: az irodalom. És cudar hálátlanság, ha magát ez -a tisztelet idegessé teszi. Várjon csak! Ha majd Iduska is megtudja, -hogy _Bakócz Tamást_ a rossz emberek sehogy sem akarják előadni, -meglássa, ő se lesz többet ennyire alkalmatlan!… Tőlem ugyan nem tudja -meg… én még ebből sem ábrándítom ki; pedig maga megérdemelné, hogy -elveszítse a leghívebb tisztelőjét is… Különben én nem csodálkozom -rajta, hogy ennyire hálátlan Iduskával szemben; maga mindenkivel szemben -hálátlan, maga a leghálátlanabb lény a világon. - -– Csupa kegyetlenség, amit mond. De jól van, ne beszéljünk _Bakócz -Tamás_-ról; beszéljünk csak arról, hogy: hát kivel szemben vagyok én -hálátlan? - -– Először is: az urammal szemben. Ő magának igazán a legjobb barátja. -Azonkivül unokatestvérek is. És maga mégis képes volna rá, hogy -elcsábítsa a legjobb barátjának és rokonának a feleségét. - -– Na, ő róla ne beszéljünk! Ez a semmirekellő, a nagy tekintélyű -méltóságos úr, alattomban mindig röhög magában, ha arra gondol, hogy én -milyen sokat üldögélek maga mellett, ő helyette, folyton epekedve, -sóhajtozva, döglődve. Csak azért beretválkozik, mert ha ma is megvolna a -szakálla, ez folyton rezegne, annyit nevet azon magában, hogy az ő háza -neki »otthon«, nekem pedig »itthon«. Jól tudja, a betyár, a csirkefogó, -hogy Korponay Tasziló nem csak ügyvéd, hanem költő is, tehát: nem -veszedelmes. És bár sohase olvasott egyebet, csak pénzt meg étlapot, -Musset Alfrédnak pedig soha a hírét se hallotta, bölcsen tudja, hogy az -óvatos és előrelátó férj olyan valakit választ házibarátnak, aki -iszonyúan szerelmes, tehát – mert minden asszony égetnivalóan gonosz – a -legkevésbbé se veszedelmes; ez majd vigyáz az asszonyra és elhessegeti -azokat az udvarlókat, akik veszedelmesek, vagy ha ez nem sikerül neki, -mint a jó házőrző kutya vonítani kezd. Micsoda hálát érezzek az ilyen -űzérrel szemben, aki rendelkezésemre bocsátja a karosszékeit meg a -zsámolyait, annak fejében, hogy a szemem mindig ott legyen a maga -szobájának az ajtaján?! Ellenkezőleg. Az ilyen számító és elbizakodott -fráter nem érdemel könyörületet. Hiszen, ha csak rajtam állna!… De mikor -maga nem akarja elismerni, hogy ez az ember ugyancsak rászolgált arra a -dekorációra, amelyet a férjek nem keresnek, de… - -– Mivel szolgált volna rá? Megcsal? - -– Azt már nem hiszem, hogy ennyire szemtelen volna. Ha valaha erre is -rávetemednék és én megtudom, akkor az Isten legyen irgalmas neki!… mert -én menten el fogom árulni magának, lovagiatlanul, vénasszony módra… - -– Nem képes maga erre… - -– Kárörömmel, kéjjel!… Még csak az kellene, hogy meg is csalja!… Hát, -ami nem igaz, azt nem mondom. De e nélkül is régen megérett rá, hogy -maga megcsalja. Így elhanyagolni egy asszonyt!… egy ilyen asszonyt!… - -– Mit tudja azt maga? - -– Látom, hogy egész nap nincs itthon. Látom, hogy van ideje kártyázni, -de nincs ideje magát ide vagy oda elkisérni… - -– Nagyszerű!… Őt nem mulattatja mindaz, ami engem mulattat… - -– Ez éppen elég. Én mindent szeretek, amit maga szeret. Ha maga az én -feleségem volna, a másik szobába se mehetne át anélkül, hogy utána ne -menjek… - -– Hat hétig, nyolc hétig. De ezen már túl vagyunk. Elkésett, Tasziló. -Akik nagyon szerelmesek, azok mindig elkésnek. - -– Ne csúfolódjék. Tudom, hogy elkéstem volna akkor is, ha véletlenül én -kérem meg legelőször… és újra elfogok késni, amikor majd az én Béla -barátomat utóléri az a végzet, amelyet már régen kiérdemelt. Csak azt -nem értem, mért nem mondja meg ezt most is, a szokásos -kiméletlenséggel?!… Hiszen azt már számtalanszor megmondta, hogy nem -szeret, hogy engem nem tud szeretni… - -– Azt mondtam, hogy se magát, se mást… csak az uramat szeretem. Ez még -nem kiméletlenség. De velem szemben is hálátlan. Mondja, nem bánok én -jól magával? Tulajdonképen nem volna szabad megengednem, hogy ilyen -sokat legyünk együtt. Van asszony, aki megmondta volna az urának: »Nézd, -ez a Tasziló, akit te a barátodnak tartasz, képes volna rá, hogy -elcsavarja a fejemet, ha ez nem ülne olyan jól a nyakamon!«… És én nem -árultam el magát, pedig semmi mást nem titkolok el az uram elől… még azt -se kivántam magától, hogy ezentul csak ritkán lássuk egymást… - -– De mért? Mert azt mondja magában: »Szegény Tasziló!… ő nem számít!«… -Mert mulattatják a sóhajtozásaim. Mert azt gondolja, igen helyesen, hogy -az olyan házibarát, akit senkise tart veszedelmesnek, se a férj, se más, -az asszonynak legszebb dicsérete. Mert minden cselédje közül én vagyok a -leghasznosabb; a többi folyton kimenőt kér, én meg azon rimánkodom, hogy -minél többet lehessek a szolgálatára. Mert amióta engem ismer, nem kell -az ernyőjére meg a retiküljére vigyáznia, nem kell semmiféle jegyről -gondoskodnia, és ha Iduska nem tizenkét éves volna, hanem csak három, -nem kellene peszrát tartania… - -– Nézze, Tasziló!… édes, drága, egyetlen Taszilóm!… nem én mondtam, maga -mondta!… Hát igen, tegyen meg nekem egy nagy, igen nagy szívességet!… -Peszrálja egy kicsit Iduskát!… vigye ki egy kicsit sétálni!… vigye ki a -kiállításba!… A szegény angol nő elkéredzkedett… nem tagadhattam meg -tőle ezt a kimenőt… megint elvesztette a szívét valahol… hadd keresse -meg. Nekem pedig itthon kell kucorognom. Asszonyok jönnek hozzám, egy -kis jótékonysági pletykára… mert hiszen… az élet olyan szomorú, hogy -kétségbe kellene esni, ha az emberszólás vidámsága nem enyhitené meg a -bajainkat!… végre is, az alelnökük vagyok ezeknek az amazonoknak… az -uram bankjának az érdeke megkövetelte, hogy vállaljam ezt az -alelnökséget. És Iduska egy idő óta olyan fakó!… az egész gyerekből csak -a két nagy szeme maradt meg. De nem csuda, mert hiszen egész nap csak -olvasna… mindig erőszakkal kell kicipelni a levegőre. Hát ha maga olyan -aranyos volna, hogy kivinné a kiállításba és egy kicsit megsétáltatná… -magával szívesen elmenne… megnéznék az iparcsarnokot meg a gépházat s -közben elmondaná neki Bakócz Tamás életrajzát… ugy-e?… no, lássa ezért -már kapna tőlem egy szép puszit… persze, csak a homlokára!… - -– Hja, a homlokomra?!… Értem. Ez a jótékony alelnöknő külön puszija a -külön megmosdatott pupos fiúcska számára!… - -– Jaj, be kiállhatatlan!… - -– Csudálkozik, hogy az ajánlata nem ragad el? Hát nézze, nekem ezek az -amazonok iszonyúan gyanusak. Félek, hogy egy huszártisztet küldenek -maguk helyett… - -– No, hallja!… - -– És hogy magának az iparcsarnok nem elég, hanem még a gépházat is be -kell járnunk… - -– Ezt csak azért mondtam, hogy a gyerek valamit tanuljon is… - -– És Bakócz Tamás életrajza?… ez semmi?… De mindegy. Azt nem éri meg, -hogy én nemet mondjak, amikor maga valamit kér tőlem. És ha azt kívánná, -hogy másszak fel az iparcsarnok tetejére vagy a gépházban pattanjak fel -a leggyorsabban forgó acélkerékre!… Én azért jöttem a világra, hogy -vakon, süketen, némán, meggondolás nélkül teljesítsem minden parancsát. - -– Lássa, így szeretem magát!… Ez a maga igazi formája!… - -– Csakhogy ezen a világon minden adsza és nesze, még az olyan őrjöngő -szerelem is, mint az enyém. Meg kell igérnie, hogy még a héten ad nekem -egy órát… csak nekem magamnak!… és meghallgatja új darabomnak, _A -szfinx_-nek az első felvonását. - -– Ez a szfinx… én vagyok? - -– Ön mondá. - -– És Iduska sem lehet jelen a felolvasáson? Senki se várja _A szfinx_-et -nagyobb érdeklődéssel, mint ő. - -– Fölösleges, hogy ő is jelen legyen, mert már előbb, még ma délután, -meg fogja ismerni _A szfinx_ tartalmát. Úgy számítom, hogy Bakócz Tamás -életrajzával még az iparcsarnokban el fogok készülni és a gépházban már -rá kerülhet a sor _A szfinx_-re… - -– Jól van, megalkudtunk. Iduskám, lelkem, gyere!… hadd öltöztesselek -át!… Tasziló bácsi, ez a kedves, jó, imádott Tasziló bácsi kivisz a -kiállításba!… - -– Ne öltöztessem át én? Ne fésüljem meg? Ne törüljem meg az orrocskáját? - -– Menjen, maga utálatos!… Még meg se tette, amit kértem és már -felpanaszolja?!… - - -II. - -Tizenegy évvel később: - -– Micsoda kegyetlen teremtés maga, Iduska! Ezt a kacérságot és ezt a -szívtelenséget soha se néztem volna ki magából! - -– Miért, Tasziló bácsi? Mert nem akarom megcsalni az uramat? - -– Először is, ne nevezzen engem még most is Tasziló bácsinak!… hiszen -már nem kis gyerek!… Én pedig még nem vagyok bácsi; én még öcsém vagyok. - -– Hja, erről én már nem tudok leszokni! Hiszen akkor is Tasziló bácsinak -neveztem, amikor szerelmes voltam magába!… - -– Hát, lássa, ez a kacérság és ez az, amit én a nővel veleszületett -lelketlenségnek nevezek!… Előbb taplót dug a fülembe, aztán, mikor -látja, hogy no már megvadultam, már jól megbokrosodtam, akkor édesdeden -nevet rajtam, fügét mutat és azt mondja, hogy: »Hej, Laboda, Laboda, -lábod ide, nem oda!…« Pedig, azon kezdem, hogy ebből a -gyerekszerelem-históriából egy árva szó sem igaz… és az egészet csak -azért eszelte ki, hogy ugrasson, hogy megvadítson és amikor már bőszebb -vagyok egy húsz sebből vérző bikánál, akkor kinevethessen. - -– Az már nem igaz, mert én leteszem a főesküt is, a pótesküt is – -kérdezze meg csak az uramat!… neki is elmondtam – hogy Tasziló bácsi -volt az első ideálom. Nem; ezzel keveset mondok… én olyan szerelmes -voltam magába, Tasziló bácsi, hogy ekkora szerelemre csak egy gyerek -képes. Volt idő, amikor egyszerüen maga volt minden gondolatom… és azt -hiszem, nem csak úgy, egyetlen embert szerettem magában, hanem a világ -valamennyi költőjét, magát az irodalmat, az egész férfinemet, a nagy -mindenséget. Istenem, mennyire fájt a szivem amiatt, hogy maga az én -nagy szerelmemet sehogy se akarta észrevenni és egyre csak a mamának -udvarolt!… mennyit sírtam éjszakánkint, milyen sokszor álmodtam magáról, -hogyan dobogott a szivem, ha egyszer-egyszer rám nézett, hány ezerszer -néztem le az utcára, hogy jön-e már, micsoda pillantásokat vetettem -magára, lopva, ha senki se láthatta!… Hát azt nem mondom, hogy az ilyen -gyerekszerelem valami nagyon tartós volna… hogy amit maga iránt éreztem, -ez volt az igazi… de szóról-szóra így volt. És ha nem hiszi, hát -kérdezzen ki. Szavaljak _Bakócz Tamás_-ból? Felmondjam _Aba Sámuel_-t? A -nagy monológot, akarja? Ma is hibátlanul elmondom. És mutat maga nekem -még egy nőt a monarchiában, aki _Aba Sámuel_-nek legalább is a felét -könyv nélkül el tudja mondani? Hát ne mondja, hogy nem igaz; mert én be -is tudom bizonyítani… úgy, hogy egy óráig szavalok magának, mindig csak -a maga munkáiból. - -– Ha pedig igaz, akkor nem kellett volna elmondania. - -– Hiszen, amig ez a szerelem megvolt, olyan jól el tudtam titkolni, hogy -maga még csak nem is sejtette! És tíz évvel később, amikor már feleség -és egy másféléves bébi mamája voltam, ugyan mért ne mondhattam volna -el?!… azt, ami olyan régen elmult!… - -– Mert gondolhatta, hogy ez a fölfedezés meg fog őrjíteni. Hát mi vagyok -én? Szent? Anakoréta? Annyira Tasziló bácsi, hogy már nem is számítok? -Ördögöt! Én még Tasziló öcsém vagyok. Ha szép az idő és jó kedvem van, -önmagamnak az unokaöcscse. Szóval, ha azt akarta, hogy maga mellett is -ugyanazt a szánalmas szerepet játszszam, amelyre valamikor a mamája -utalt, akkor ezt elmondani bűn volt, lelketlen kokettéria, a mély -érzésnek pajkos, vásott kicsúfolása. Mert én még, igenis, bolondulok, ha -egy szép asszony bolondít. - -– Még ha rossz asszony volnék is… pedig tudja, hogy nem vagyok az… akkor -se bolondítanám Tasziló bácsit, aki nem tudom hány évig udvarolt a -mamámnak… - -– No, a viszonzatlan szerelemből nem származik vérrokonság! És ha csak -ez az aggodalma, Iduska, akkor biztosíthatom, hogy köztünk nincs kánoni -akadály. - -– De az csak akadály, hogy most már nem Tasziló bácsiba vagyok -szerelmes, hanem az uramba?!… - -– Ez, sajnos, már figyelemreméltó körülmény. De én be fogom bizonyítani -magának, Iduska, hogy ez a csibész nem érdemli meg a maga szerelmét. -Hogy magának vissza kell térnie a hű, a megbízható irodalomhoz. - -– No, hallja, Tasziló bácsi, maga a leghálátlanabb ember a világon! - -– Én? Ugyan miért? - -– Már megengedjen, de az csak hálátlanság, ha így beszél az uramról?! -Egy évvel ezelőtt, amikor a mamáék Bécsbe költöztek… Az igazat -megvallva, én még ma sem értem, hogy Tasziló bácsi mért nem ment a mama -után Bécsbe? - -– Hát Bécsben nem nyithattam ügyvédi irodát. A magyar jogot se tudtam -megtanulni soha és most elkezdjem tanulni az osztrákot? Aztán meg, ha a -Nemzeti Szinházban sem adják elő a darabjaimat, képzelheti, mennyire nem -adják elő ezeket a Burgban!… Mit csinálhattam volna?! Fájt a szívem, de -itthon cseppentem. - -– Szóval, mikor a papát felvitték Bécsbe bankigazgatónak és így a -mamától is el kellett válnunk, nem volt a világon elárvultabb, -hajléktalanabb és megfagyottabb gyermek, mint maga, Tasziló bácsi. Ekkor -az én uram, aki olyan Lohengrin, aminő az operában elő van írva, azt -mondta: »Azért Tasziló bácsit nem szabad megfosztani az otthonától, a -karosszékétől, a megszokott kényelmétől. Tehát mi átvesszük a papáék -lakását és bútorait; a papáék majd újonnan berendezkednek Bécsben. Így -Tasziló bácsinak megmarad az otthona, a karosszéke, a megszokott -kényelme.« - -– És csakugyan átvettek engem is a régi bútorokkal. - -– Elég az hozzá, az uram érdeme, hogy ez a nagy változás Tasziló bácsit -érintette a legkevésbbé. Hogy míg mi mindnyájan költözködtünk, Tasziló -bácsi ott maradt, ahol volt. Hogy míg a családunkban mindenki helyet -változtatott, Tasziló bácsinak moccania se kellett; csak a világ fordult -egyet Tasziló bácsi körül. És ugyancsak az uram volt az, aki egyenesen -kérte a mamát, hogy a Jozefint ne vigye magával Bécsbe, hanem hagyja -nálunk. Ő mondta a mamának: »Tasziló bácsi megszokta, hogy Jozefinnal -legyeskedjék; Tasziló bácsinak kényelmetlen volna az, ha ezentúl egy új -szobalánynyal kellene legyeskednie.« És tessék, Tasziló bácsi azt az -embert, aki már régóta mindig csupa figyelmesség Tasziló bácsi -irányában, röviden csak csibésznek nevezi. - -– Hát nem az?!… Persze, a kötnivaló azt mondja magában: »Amíg ez a vén -fogatlan kutya körüljár a házamban, addig nyugton alhatom!… Sok betörőt -ugatott el ez már az apósom portájáról is!… Megérdemel annyit, hogy néha -megsimogassuk és azt mondjuk neki: »»Tasziló bácsi hű kutya, derék -állat!««… Nem kell minduntalan haza nézegetnem, mert Tasziló bácsi, -mihelyt tiszti uniformist lát, úgy kezd üvölteni, hogy a klubban is -meghallom!« Érdemel az ilyen ember kíméletet? Hiszen rajtam nem is -mulnék!… Megmutatnám én neki, hogy nem vagyok annyira fogatlan, mint ő -képzeli!… De, hiába, maga még nincs tisztában azzal, hogy ki ez az ember -és hogy ki az, aki magát megérdemli. Jól van; majd át fogja látni -később. Hát várok. - -– Mondja, Tasziló bácsi!… Nekem olyan furcsa, ha arra gondolok, hogy -maga régebben… talán szóról-szóra ezt mondta a mamának is? - -– Kicsoda? Én? Ugyan hová gondol?!… Én, tulajdonképpen, annyira -komolyan, mint magának, a mamának soha sem udvaroltam. Nem is -udvarolhattam volna… hiszen akkor még azt se tudtam, mi fán terem az -igazi szerelem!… akkor én még gyerek voltam! A mama nekem nem annyira -ideálom volt, mint inkább csak barátnőm. Azt mondhatnám, hogy: anyai -barátnőm. Ő volt az, aki buzdított, bátorított. Hiszen tudja, hogy -milyen finomlelkű asszony és milyen jó ízlése van!… Nagyon tetszett neki -_Bakócz Tamás_. És ez persze jól esett nekem; pedig akkor még nem -tudtam, hogy ezt a tragédiámat soha se fogják előadni. Hát hogyne -ragaszkodtam volna a mamához!… Igaz… Még nem is kérdeztem… Pedig, mióta -hazajött Bécsből, mindig meg akartam kérdezni… Hogyan találta szegényt? - -– Köszönöm kérdését, eléggé jól van. Csak nagyon hízik és ez -kétségbeejti. Nem is közönséges dolog, hogy a legutolsó esztendőkben -mennyire elkövéredett. Ahogy elnéztem, mennyit hízott azóta is, hogy -utóljára láttam, az jutott eszembe, hogy Tasziló bácsi őt valamelyik -darabjában »a szfinx«-nek nevezte el. Hát, bizony, olyan széles már, -mint egy operaházi szfinx. Igaz!… elfelejtettem mondani… kérdezősködött -Tasziló bácsiról is. - -– És maga mit mondott neki rólam? - -– Elárultam neki, hogy megint darabot ír. - -– Csudálkozott rajta? - -– Nem. Csak azt mondta: milyen disznóság, hogy még most sem akarják -előadni Tasziló bácsinak egyik vagy másik darabját!… - -– Igazán? A derék, jó asszony!… Mindig szerette a darabjaimat. Különben -is, ő csupa jóság. Lássa, ő soha se csúfolta ki az érzéseimet… Ha nem is -vigasztalhatott meg, sajnált és gyöngéden bánt velem. Soha se hittem -volna, hogy olyan szívtelen lénynek adhat életet, mint amilyen maga, -Iduska. - -– Nem értem, Tasziló bácsi, mi kifogása ellenem. Ha hibát követtem el, -amikor elárultam, mennyire szerelmes voltam magába, valamikor régen: nem -igyekszem-e mindig azon, hogy jóvátehessem a hibámat? Nem gondoskodom-e -mindenről, amit Tasziló bácsinak a kényelme megkövetelhet? Kérdezze meg -csak az uramat: nem igaz-e, hogy tegnap este majdnem hajba kaptunk, mert -ő fel akarta forgatni a lakást, de én azt mondtam: »Erről szó se lehet… -Tasziló bácsi így szokta meg… hát mindennek úgy kell maradnia, ahogy -van«…?!… - -– Na igen. Ha az álnok Iduska nem akarja doktor Lohengrinnek azt -mondani: »Fiam, ezt én nem akarom így… és ha a fejed tetején táncolsz, -akkor sem lesz így«!… ilyenkor, ürügynek, villámhárítónak, jó a Tasziló -bácsinak csúfolt udvarló is. Ennek már úgy sem árt, ha férjemuram még -egy pár gutaütést utalványoz neki… Tasziló bácsi egyébre már nem való, -de mumusnak még megjárja. De kapott-e Tasziló bácsi tegnapelőtt csak -egyetlenegy csókot is, bár kész volt ezért örökre eladni szerelmének -minden jogát, az ősit csakúgy, mint a szerzettet? Kit nevetnek ki, -mihelyt a szerelméről kezd beszélni?… nem az elkábított, fellovalt, -bolonddá tett, megörjített Tasziló bácsit? És lássa, a szegény mama soha -se gúnyolta ki bennem a minden részvétre méltó irót. Ellenkezőleg. Ő -tartotta bennem a lelket… ő emelt fel és támogatott, amikor -elcsüggedtem… kétszer-háromszor is meghallgatta egy-egy -színdarab-tervezetemet, rögtön elolvasta, amit megírtam, ő volt a -tanácsadóm és a múzsám… ő volt az egyetlen, aki kitartóan hitt a -tehetségemben. Maga pedig, ugyanabban az órában, amikor megtagadta tőlem -azt az egyetlenegy csókot!… ugyanabban az órában, csak úgy, mosolyogva -azt kérdezte tőlem, hogy: tulajdonképen miért is írok én színdarabokat? - -– Bocsánat, ez rosszakaratu magyarázat. Amikor azt mondtam, hogy: -tulajdonképpen nem érdemes színdarabokat írni, ha ezeket soha se adják -elő, azt is mondtam, hogy: nekem ma is nagyon tetszenek a Tasziló bácsi -színdarabjai, pedig ma már öregebb vagyok. - -– Nem tetszenek. És soha se tetszettek. Ez a keserű igazság. - -– Legalább a multamat ne vádolná. Hiába tanultam meg könyv nélkül -kétezer sorát? - -– Kétezer ördögöt! - -– Ej, Tasziló bácsinak ma rossz kedve van!… És mert, ha rosszkedvü, -akkor nagyon csunya ember, hát én most egy félórára itt hagyom… úgy sem -olvasta el még az estilapokat. De ne szökjék ám meg!… Szeretném, ha egy -félóra múlva elkisérne a szabóhoz, aztán meg a kiállításba… Emlékszik -még, hogy tizenegy esztendővel ezelőtt, az első nagy kiállítás idején, -milyen sokat sétálgattunk együtt a ligetben? Mindent maga magyarázott el -nekem… de engem semmi se érdekelt, csak _A szfinx_, meg _Aba Sámuel_… -akkor kezdte tervezgetni _Aba Sámuel_-t… Emlékszik? - -– Nem emlékszem. Csak arra emlékszem, hogy ma már egyszer eltűnt -félórára és a félórából másfél óra lett, mert Stefike így, Stefike úgy!… - -– Nonono! Stefikéről nem szabad rosszat mondani! Még Tasziló bácsinak -sem szabad! - -– Egyéb rosszat nem mondok róla, csak azt, hogy van egy gyűlöletes -tulajdonsága. Nagyon lefoglalja előlem a mamáját. Még csak harmadfél -éves, de mert a nőnemhez tartozik, hát máris ellenségem. - -– Még nagyon jó barátok lesznek. Tizenkét éves korában szerelmes lesz -Tasziló bácsiba és könyv nélkül fogja tudni azokat a verseket, amelyeket -Tasziló bácsi még csak ezután fog megírni. És ha akkor megint kiállítás -lesz Budapesten, Tasziló bácsi fogja megmutatni neki az iparcsarnokot, a -gépházat, az akváriumot… - -– Nem, nem peszrálok több gyereket. Egygyel már nagyon megjártam. - - -III. - -Hat év multán: - -– Tasziló bácsi, édes, kedves, aranyos Tasziló bácsi, ugy-e, lesz olyan -szíves és vigyázni fog Stefikére addig, amíg Veldenből visszajövök? A -kisasszonyt egész napra el kellett engednem Klagenfurtba… már két hete -rágja ezért a fülemet… és ha ezt a három vizitet még ma se rázom le a -nyakamról, hanem megint csak halogatom, halogatom: végre is örökre adós -maradok vele és három asszonnyal megint megszaporodott az ellenségeim -nagy tábora… - -– Iduska, nekem nem tetszik az, hogy maga éppen akkor megy Veldenbe -vizitelni, amikor a kisasszonya Klagenfurtban van. Az meg még jobban nem -tetszik, hogy Stefikét Veldenbe nem viszi magával… - -– Két szóval megmagyarázhatom… - -– Ne magyarázza. Nekem ez az egész história nem tetszik. Főhadnagyszagot -érzek. - -– Ej, ne mókázzon, Tasziló bácsi!… - -– Én nem mókázok. Tudja, elvben egyetértek magával. Mert az a fráter, -akinek ilyen felesége van, mint maga és mégis megállja, hogy két hónap -alatt mindössze kétszer látogassa meg a családját… - -– Pörtschachba nem jöhet el Budapestről minden másod nap. És mért ne -végezné otthon nyugodtan a dolgát? Tudja, hogy nem vagyok itt magamban… - -– Igen, tudja, hogy árguszemmel őrzöm magát!… Nos hát, az ilyen fráter -megérdemelné, hogy akármi történjék vele!… Istenem, milyen szörnyű állat -is minden férj, a maga nevetséges, ostoba elbizakodottságában!… Hát -hiszen, ha csak róla volna szó, én nevetnék a legelőször és a -legjobban!… Csakhogy az erkölcs se kutya!… de nem ám!… És kinek a -kötelessége, figyelmeztetni a tapasztalatlan asszonykát, mikor ez a -legnagyobb meggondolatlanságokba akar belebonyolódni, ha nem az öreg -élet- és ember-ismerőnek, az atyai jóbarátnak?!… - -– Tasziló bácsi, ne legyen ilyen csunyán féltékeny! Ha az uram volna -féltékeny, aki alig lát heteken át és azt se tudja, hol járok, mit -csinálok: ezt még meg tudnám érteni. De hogy Tasziló bácsi féltékeny, -aki minden lépésemet látja, aki könyvet vezethetne arról, hogy mit -csinálok, aki a nap bármely percében bekötött szemmel is eltalálna -hozzám: ez már mégis hallatlan! Hiszen Tasziló bácsi láthatta a -legjobban, hogy én a főhadnagyot nem is vettem komolyan!… nemcsak hogy -nem tüntettem ki, hanem észre se vettem!… Mit akar ezzel a szegény -főhadnagygyal? Higyje el az én asszonyi tapasztalatomnak, hogy a -legkevésbbé veszedelmesek, a legszelidebbek közül való. - -– No nekem egy főhadnagy sem tetszik addig, amíg meleg, amíg végképpen -ki nem hűlt!… És női lénynek, józan állapotban, nem hiszek addig, míg -utól nem ér a gutaütés, a parilizis vagy az aggkori elmegyöngeség. - -– Pedig, hogy a nő csupa álnokság, ez a föltevés ma már nagyon elavult -dolog. Régente így lehetett, míg a nő csak tudatlan rabszolgáló volt; de -a nő helyzete ma már egészen más; sokkal függetlenebbek, öntudatosabbak -és bátrabbak lettünk, semhogy ma is rá volnánk utalva az örökös -hazudozásra. És az új darabjába ne is vigye bele ezt a felfogást, mert -azt fogják mondani, hogy nagyon elmaradt a világtól. - -– Nem fogják ezt mondani; semmit se fognak mondani. Hiszen, ha legalább -már rosszat beszélnének a darabjaimról! De azokról a darabokról, -amelyeket nem adnak elő, hiába jelennek meg nyomtatásban, nem beszél -senki. Még maga sem beszél. Azelőtt, régente, maga, az egyetlen, -elolvasta a darabjaimat; vagy meghallgatta, ha egy-egy jelenetet -felolvastam. Most már, mindenféle ürügygyel, mindig elbujik a felolvasás -elől. Ismer valamit _Catiliná_-ból? Nem. Most már nem is beszél -_Catiliná_-ról. Most már csak a főhadnagyról beszél. - -– Nézze, Tasziló bácsi, maga jól tudja, hogy a szemrehányását nem -érdemeltem meg. Ez a rosszhiszemű érzékenykedés tehát csak arra jó, hogy -én lekéssek a háromórai hajóról. No, ne kivánja ezt! Legyen jó fiú és ne -kéresse magát tovább, vállalja Stefikét. Nem lesz olyan nagy robot. Hét -órára már itthon leszek. - -– Nem vállalom. Hogy megint úgy járjak vele, mint a Lidón, amikor nem -tudtam legombolni a nadrágocskáját és baj lett belőle? Nem. Én már -kiöregedtem a peszraságból. - -– Ej, akkor még csak negyedfél éves volt, most pedig már nyolcésfél! És -tudja, milyen jó kis leány; nem valami nagy feladat szemmel tartani. Úgy -el fog játszogatni a többi gyerekkel, hogy – majd meglátja – nem okoz -semmi alkalmatlanságot. Nem is kérem másra Tasziló bácsit, csak arra, -hogy ne veszítse el szem elől. A helyett, hogy a kávéházban a -kártyázóknak kibicelne, vagy egyedül sétálgatna: ma a zenét fogja -hallgatni és egy padon szivarozgatva elnézi, hogyan játszogatnak a -gyerekek. - -– És ha Stefike hamarabb elúnja, mint én?… - -– Elviszi járkálni… uzsonálni a tejcsarnokba… vagy egy kicsit a vízre… -és mesél neki. Hiszen tudja, hogy Stefikének az a legnagyobb mulatsága, -ha Tasziló bácsinak a meséit hallgathatja!… Úgy látszik, örökölte ezt a -gyöngémet. - -– Csakhogy nagyon ismeri már a mese-repertoáromat. És nekem aligha fog -eszembe jutni valami, amit már négyszer-ötször el nem meséltem volna -neki… Hopp, megvan!… Elmondom neki most készülő darabomnak, _Orfeusz és -Euridiké_-nek a tartalmát, mese formájában!… Legalább megtudom, mindjárt -előre, milyen hatást tenne a közönségre, ha mégis előadnák. - -– No, lássa, ez kitünő gondolat!… Hát igazán?… - -– Mikor tudok én magától valamit megtagadni? Csakhogy… ezen a világon -minden: adsza és nesze… hát mit kapok érte? - -– Egy szép puszit. - -– A szájamra? - -– Isten neki, a szájára!… Hanem el ne áruljon ám az uramnak, mert -agyonver!… Hiszen tudja, mit mond!… Hogy Tasziló bácsi neki még nagyon -is Tasziló öcsém!… - - -IV. - -Másfél óra multán: - -– Tasziló bácsi!… Tasziló bácsi!… - -– Mi az, Stefike? - -– A Sárika, a Pimpike meg a Tusika… azt mondják, hogy ők is nagyon -szeretnék hallgatni a mesét!… Szabad nekik is hallgatni? - -– Szabad, ha nem szaladgálnak folytonosan, hanem csöndesen lesznek és -meg se moccannak. Aki egyszer felugrik, az többet nem jöhet vissza. - -– És a Gretel is hallgathatja? - -– De hiszen a Gretel egy szót sem ért magyarul!… - -– Azt mondja, hogy az nem baj. Neki a mese még jobban tetszik akkor, ha -nem érti. - -– Hát én nem bánom. De a Gretelnek se szabad közben szaladgálnia. - -– És hallgathatja a Tusika francia kisasszonya is? - -– Hallgathatja. Legalább meglátom, milyen hatást tenne a külföldön. - -– Mit mond, Tasziló bácsi? - -– Csak azt mondtam, hogy mindenkit ide hívhatsz, aki a mesét hallgatni -akarja… de aztán csend legyen!… - -Öt perc multán: - -– Hol volt, hol nem volt, még az óperenciás tengeren ís túl, volt egy -öreg költő, bizonyos Orfeusz nevezetű. Hogy a másik neve mi volt, azt -már nem tudom bizonyosan. Azt hiszem: Ede. Igen, igen, most már eszembe -jutott, csakugyan Orfeusz Edének hívták. Hát ez az Orfeusz Ede… egyszer -csak mit gondolt magába?!… elővette a lantját és kiment a pusztaságba, -hogy megszelidítse a vadállatokat… - -– De hát mért akarta megszelidíteni a vadállatokat?… Hiszen a vadállatok -úgy szépek, hogy ha harapnak!… - -– Stefike, ne szólj közbe, mert akkor soha se lesz vége a mesének. Azért -akarta megszelidíteni a vadállatokat, mert Apolló, a költők királya, -megparancsolta, hogy mindenki, aki a költők nemzetségéből származik, -éjjel-nappal a pusztaságban járkáljon és ha szél fúj vagy jégeső esik -is, akkor is mindig nyomában legyen a vadállatoknak, hogy lantjának -zenéjével megszelidíthesse ezeket. Csakhogy azok, akik még Orfeusz Ede -előtt indultak el a pusztaságba, mind igen rosszul jártak, mert vagy úgy -összebarátkoztak a vadállatokkal, hogy még ezeknél is harapósabbak -lettek, vagy pedig, ha nem akartak a vadállatokkal barátkozni, hát ezek -megették őket. Azért az öreg Orfeusz azt mondta magában: »Megyek a -pusztaságba és lantom zenéjével meg fogom szelidíteni a vadállatokat, -mert így parancsolta nekem az én uram-királyom!«… - -– Ugy-e, Tasziló bácsi, ez az öreg Orfeusz bolond volt? - -– Bizony bolond, édes Stefikém. Mert a vadállatok már messziről -meglátták és azt mondták egymásnak: »Nézzétek, ott jön Orfeusz Ede, az -öreg költő, aki lantjának zenéjével meg akar bennünket szelidíteni!… -Szaladjunk el messzire, olyan fürgén, ahogy a lábunkat birjuk!… hogy -amikorra ide ér, ne találjon senkit, akit megszelidíthessen és -nevethessünk rajta!«… És egy-kettő, a nyakukba szedték a lábukat és -ahányan voltak, annyifelé szaladtak, úgy, hogy mikor az öreg Orfeusz Ede -cammogva oda ért, már csak bottal üthette a vadállatok nyomát. - -– Hahaha!… Hihihi!… - -– Ezen aztán az öreg költő nagyon elbúsult és azt mondta magában: »Hát -vigye el az ördög a vadállatokat! Nem gondolok többet rájok, hanem -fölkeresem az én tündérkirálynőmet, bizonyos Euridike nevezetűt és -sokáig fogunk együtt élni, hogyha meg nem halunk.« Csakhogy hetvenhét év -telt bele, amig a pusztaságba ért, aztán másik hetvenhét év, amig -visszament és ekközben Euridike tündérkirálynőt, aki eltévedt az -erdőben, a rossz szellemek elvitték az alvilág fejedelméhez, bizonyos -Plútó Aladárhoz. - -– Úgy hítták, ahogy a papát? - -– Úgy biz azt!… - -(Tasziló bácsi mind jobban belebonyolódik a mesébe. A hallgatóság egy -kis idő multán feszengeni kezd. Végre Stefike megszólal:) - -– Tasziló bácsi, ez a mese nem szép! Meséljen mást! Mesélje el a -_Hüvelyk Matyi_-t! Az nagyon szép! - -(Tasziló bácsi megharagszik:) - -– Eredj, te taknyos!… Már te is olyan szívtelen vagy, mind az anyád?!… -Meg a nagyanyád?!… De megállj!… Neked már nem is leszek a házibarátod!… - -(A többihez:) - -– Hát gyerekek, aló-mars!… menjetek játszani!… A mesének vége!… - - - - -BAJNOKOK - - -I. - -Az urak valamennyien többet ittak a kelleténél s mikor a vendéglőben -magukra maradtak, vaskos tréfákkal kezdték ugratni azt a pergő nyelvü -cimborájukat, akit maguk közt – már senki sem tudta miért – a Sármánynak -neveztek. - -Ez majdnem minden szombat este meg szokott történni. A Sármány szinte -kikényszerítette, hogy a megszokott heti italozás rendesen így -végződjék. Először is, mert amikor vacsora után megkezdődött a társas -iddogálás s megállapították, hogy az est italköltségét mi cimen és ki -fogja fizetni, a Sármány hétről-hétre mulatságos leleménnyel bujt ki az -alól, hogy ebben a kérdésben ő is szóba kerülhessen. Aztán, mihelyt -emiatt ingerkedni kezdtek vele, nagy kedvvel vállalta a szóharcot s nem -közönséges szellemi elevenséggel vagdalkozott jobbra-balra, aminek a -következése természetesen az lett, hogy már az első percekben -mindannyian összefogtak ellene. És végül, a Sármányt magát is mulattatta -és büszkévé tette, hogy ő egymagában állja a csatát az egész asztallal -szemben s a mindenfelől rázúduló csúfolódást, egyet rázva magán, olyan -fürgén fröcsköli szerte, mint egy vidám pincsi a vizet, amellyel -le-leöntik. A társaságot pedig, minél megszokottabbá vált a játék, csak -annál inkább szórakoztatták, nemcsak azok a viccek, amelyek elevenén -találták a nyillal teletűzdelt testü Sármányt, hanem a fáradhatatlan és -legyőzhetetlen harcos gyors és szerencsés riposztjai is. - -Valami hallgatag megegyezéssel mindenki belenyugodott, hogy a Sármány -nem pénzzel, hanem az elméje munkájával szolgálja meg a maga italát s a -társaság mulattatásával rójja le azt, amivel a köznek tartozik. A -Sármány pedig a szellemi felsőséget megillető önérzettel, a sokat -tapsolt szinész elégedettségével és játszóképességével vállalta a -Kasperli szerepét. - -Hanem ezen az estén nem volt szerencséje. - -Mint majdnem minden szombaton, most is a legtöbbször Réthátival akadt -össze a szellemi tornában. Rétháti volt a leghivatottabb, a -legveszedelmesebb s a leginkább harcrakész ellenfele, kiváltképen azért, -mert Rétháti szeretett beszélgetni és addig, mig a Sármány nem lépett ki -az arénára, akár a sportról, versenyről, akár másról vitatkoztak, mindig -ő volt a szóvivő. Aztán a Sármánnyal való szócsatározás egyiküket se -mulattatta annyira mint Réthátit. Ő birta kedvvel, ötlettel és -szóbőséggel a legjobban ezt a hétről-hétre megujuló harcot és ő birta a -legtovább, mert amikor a többi cimbora már belefáradt a Sármány -nyilazásába, ő csak akkor kezdte el igazán a háborút, úgy hogy az -eleinte általános csata éjfél táján csaknem mindig szellemi párbajjá -változott át, vagy inkább: olyanforma jelenetté, mint amikor a -felheccelt és mindenfelé szaladgáló bikával szemben már csak a toréador -áll mereven a korláton innen. - -De ha Rétháti főképen a harcrakészségének és küzdelemben való -szívósságának köszönhette, hogy a társaság őt bizta meg képviseletével a -Sármány ellen folytatott örök harcban, volt más tulajdonsága is, mely -erre a vezérszerepre mindenekelőtt őt jelölte ki. A versenytéren -szerzett kiváló sikerei óta egyebekben is ő volt a közbizalom -kiválasztottja s a legnagyobb tekintély az egész társaságban. Aztán meg -benne, a leggavallérosabb és legkészségesebb fizetőben a Sármány -született ellentétét látták és azzal, hogy a már-már nagyon sarokba -szorított Sármány helyett mindig Rétháti állott elő, amikor fizetni -kellett, szinte jogot váltott rá, hogy a kitartott társaság-mulattató -üldözésében és lemészárlásában is az övé legyen a vezetőszerep. - -Azon a bizonyos szombaton Réthátinak különösen jó napja volt. Nagyon -jókedvüvé tette, hogy azt a bajnokságát, amelyik a leginkább hizelgett -büszkeségének, a csütörtöki mérkőzésben újra meg tudta védeni; valami -szoknyasiker is dagasztotta az önérzetét; s a magával való -megelégedettség a közlékenységnek, a vidámságnak és az ötletességnek a -szokottnál is bővebb jelentkezésében áradt ki belőle. - -A Sármányt ellenkezőleg, mintha ezen az estén egészen megfosztotta volna -a lelki fürgeségétől, már akár az, hogy tulságosan sokat ivott, akár a -balsiker s a meglepetés azon, hogy egyszerre elpártolt tőle a hadi -szerencse. - -Réthátinak minden megszólalását harsogó hahota követte. Ahányszor -felhangzott mély baritonja, mintha ugyanannyi pörölycsapás hullott volna -a Sármány fejére; és gyilkos mondásai olyan gyors egymásutánban követték -egymást, mint ahogy a kovács üllőjéről pattog egy szikra a másik -nyomába. - -A Sármánynak pedig már a csatározás kezdetén se volt szerencséje. Máskor -a hosszan sistergő és sziporkázó tüzijáték hatásait göngyölítette ki a -mókáiból; most hiába szedte össze minden éberségét, a legjobb ötlete is -csak szörtyögött, pukkadozott és hamarosan elfulladt, mint a nedves -rakéta. Aztán, mikor látta, mennyire cserben hagyta a siker, erőszakolni -akarta a hatást; de már csak együgyüségeket tudott mondani, s annyira -elvesztette a fejét, hogy végül lehurrogták és elhallgattatták. - -Még jó darabig poharaztak s közben mindenféléről beszéltek, csak arról -nem, amiről máskor a legtöbb szó esett: a Sármány jelleméről és -kalandjairól. Már nem is szóltak hozzá; töltöttek neki is, de különben -nem foglalkoztak vele, mintha már elment volna Rétháti a Szövetség -ügyeiről kezdett beszélni; ebből nagy vita kerekedett; a vitába a -Sármány is bele akart szólni, de ugyanakkor Rétháti ujra megszólalt s a -Sármánynak senki se felelt. Érzékenykedni kezdett; leintették. - -Ezentúl mintha nem is látták volna. A vita mind zajosabb lett; egyszerre -ketten-hárman is beszéltek; mindenki heveskedett. A Sármány azonban -mintha egyszerre megkukult volna; kerek, sápadt, holdvilág ábrázata vagy -egy félóra hosszat néma és mozdulatlan maradt. - -Egy órakor Rétháti kifizette az italt s mindnyájan kimentek a -vendéglőből. Az egész társaság egy táncos mulatóhely felé tartott, csak -Rétháti vált el a cimboráktól, mindjárt az első utcasarkon. Azt mondta, -hogy haza megy, mert reggel korán kell felkelnie. Nem akarták -elereszteni, de Rétháti kiragadta magát az ölelő karokból s futva -menekült. - -A többi aztán folytatta az utját és még sokáig részegeskedett. - -A Sármánynak Rétháti eltünése után visszatért a szava. Már az utcán -elkezdett dohogni s a mulatóban – más-más cimbora előtt, de mindig arra -célozgatva, aki már nem volt közöttük – ujra meg ujra rákezdte: - -– No, no. Azért nem kell olyan nagyon hencegni! Nem mindig az a -legkülönb ember, aki a legszájasabb, csak azért, mert mindig tele a -zsebe. Én szegény vagyok, az igaz; nem vagyok szép fiu, nem tartanak ki -az asszonyok; de azért rólam senki te tud rosszat mondani. Hogy néha -nincsen nálam sok pénz; igen, ez előfordul; de azért még nem kell -lenézni az embert. Aztán ki ő, mi ő, hogy olyan lóhátról beszélget -velem?! Ha az ember a hivatalában fölmegy négyezer koronára, de -ezenkivül aztán se égen, se földön semmije, ez még nem olyan nagy dolog, -hogy hencegni kellene vele. Négyezer korona még nem jogosít fel arra, -hogy az ember a nagyurat játssza. Az igaz, vannak, akik olyan -nagyszerüen tudják beosztani a kimutatható négyezer koronájukat, hogy -minél többet költenek belőle, annál több marad nekik. Szórják a pénzt, -kiházasítják a metresszeiket, megvendégelnek boldogot-boldogtalant és -azért mégse fogynak ki a pénzből. Ez nagyon kellemes, de ha én ilyen -nagyszerüen tudnám beosztani a négyezer koronámat, ez engem még nem -tenne büszkévé. Én nem akarok gyanúsítani senkit; semmi közöm hozzá, -hogy más hol tölti tele a zsebét. De kiabálni csak az kiabáljon, akinek -a háza be van aszekurálva. Különben nekem mindegy. Én csak annyit -mondok, hogy jobb, ha nem nagyon firtatjuk egymás dolgait. - -Nem igen ügyeltek rá. Mindenki tisztában volt vele, hogy csak a -kifütyölt szinész szól belőle, aki meg tudná fojtani a szerencsésebb -versenytársát. - -Valaki mégis rászólt: - -– Remélem, ezzel nem azt akarod mondani, hogy Réthátit asszonyok -pénzelik?! - -De erre a kérdésre se kellett megfelelnie. - -– Ugyan hagyjátok!… – szólalt meg egy másik cimbora, valami Kávássy -nevü. – Nem látjátok, hogy tökrészeg?! Hiszen fogalma sincs róla, hogy -mit beszél!… Ha kialussza magát, ő maga fog a legjobban csodálkozni -rajta, hogy mi mindent kotyogott össze a dühtől meg a bortól pukkadozva. -Morogj csak, vén komédiás, bátran moroghatsz, senki se hallgat rád!… -Nini, a Lompos Liszka!… - -Másról beszéltek és a következő szombaton már senki sem emlékezett az -esetre, maga a Sármány sem. - - -II. - -Hanem vagy egy félesztendő multán, a sportéletnek majdnem mindegyik -területén nagy kavarodást támasztott a reformra törekedésnek valami -hirtelen támadt forgószele s ezekben a mozgalmas napokban szóba került -az is, hogy a Szövetség elnökévé Rétháti Gyurkát kellene megválasztani. - -Ez az ötlet nagyon nem tetszett két férfiunak, akiket Kávássy Frigyesnek -és Prófosz Arnold doktornak neveztek. - -Kávássy, elismerésreméltó céltudatossággal, már jó ideje dolgozott azon, -hogy felsportolja, felnótázza és feligya magát országgyülési -képviselővé. De ehhez okvetlenül szükségesnek látszott, hogy előbb, -legalább egy-két évig, a Szövetség elnöke legyen. A hirtelen -kierőszakolt elnökválság és Réthátinak a jelöltsége azzal fenyegette, -hogy régi – olyan sok szeretettel dédelgetett és az -összeköttetés-szerzés csöndes munkásságával olyan jól megalapozott – -szép terve egyszerüen össze fog omlani. Mert Rétháti nem az az ember -volt, akit könnyü szerrel és hamarosan ki lehetett volna emelni onnan, -ahova egyszer befészkelte magát. - -Kávássy tehát egy pillanatig se habozott, hanem az első hir hallatára -elvégezte, hogy Rétháti jelöltségét már a csirájában meg kell fojtani s -erre a célra szövetkeznie kell azzal az emberrel, akit mindenkinél -jobban gyülölt: Prófosz Arnold doktorral. - -Ez a Prófosz doktor ügyvéd volt. Egy ősrégi bank, egy kilencvenéves -nagyur meg egy gazdag egyházmegye pörös ügyeit tartotta rendben, amelyek -többet gyümölcsöztek, mint amennyi dolgot adtak neki. A sok szabad -idejét már jogászkora óta a különböző sportok között osztotta szét s -noha csak platonikusan hevült az olimpiai játékokért – mert féltette az -egészségét s ezért minden testmozgást került – nem nyugodott addig, mig -bele nem került valamennyi nagyobb sportegyesületnek tisztikarába vagy -legalább a választmányába. - -Azt suttogták róla: egy gyönge pillanatában valamelyik bizalmasa előtt -úgy nyilatkozott, mintha édes fia volna az egyik legtöbbet emlegetett -egyházfejedelemnek, aki egyébként előbb is, utóbb is szentéletü volt. -Igazán így nyilatkozott-e, soha se tudódott ki. De azok, akiket a -leggyakrabban vendégelt meg, a háta mögött a Páternek csufolták. - -Lehet különben, hogy csak koravén arca, szurós tekintete, öreges, -nyekergő hangja, mindig fanyar megjegyzései és szigoru -erkölcsbiráskodása juttatták ehhez az elnevezéshez. - -Prófosz doktor huszonöt éves korában szép vagyont örökölt az anyjától. -És beérte azzal, amije volt. Ez már csak azért se eshetett nehezére, -mert nem voltak szenvedélyei és költséges kedvtelései. Nem a tékozlás, -hanem inkább a takarékosság hajlama volt az, amely ellen küzdenie -kellett. De ha a legkevésbbé se vágyódott pénzre, annál inkább vágyódott -arra, amit társadalmi poziciónak szokás mondani. Lihegett mindenért, ami -valamelyes szerepléssel járt együtt, bár bizonyos szeméremmel titkolni -igyekezett ezt a gyöngéjét. - -Csakhogy neki, a vagyonos fiatalembernek, szinte reménytelenül kellett -epekednie azért, amit mások, néha egészen szegények, könnyedén értek el. -Nem volt tehetséges, nem volt kedves, vonzó egyéniség; és különösen nem -volt népszerü. Pedig a fukarságához képest sokat áldozott azért, hogy -hiveket szerezzen. De minél buzgóbban vadászta a népszerüséget, ez annál -messzebbre menekült előle. - -Tudta, hogy így van s bár az elnökválság kiütése óta órákon át kinozta -és álmatlan éjszakákat szerzett neki az a gondolat, hogy: micsoda -boldogság volna, beülni ebbe az elnöki székbe, ahonnan olyan sokfelé -lehet fölemelkedni!… meg se kisérelte a harcot. Pedig szivesen sántikált -volna sokat, akárcsak a dicsőséggel való elbukásért is, de még erre se -volt kilátása a népszerü Réthátival szemben. - -Ezzel a Prófosz doktorral akart szövetkezni Kávássy, hogy még kellő -időben megfojthassa a Rétháti jelöltségét. - -Kávássynak, abban a pillanatban, amikor megtudta, hogy Rétháti az, akit -az utjából el kell tolni, eszébe jutott, amit a Sármány részegségében -mondott. Rögtön átlátta, hogy ebből a nyilatkozatból könnyen ki lehet -hámozni Rétháti megbuktatását, még akkor is, ha a Sármány kapálózni -talál minden ilyes kisérlet ellen. Végre is sokan hallották, hogy mit -mondott s ha egy kicsit megszorítják, mondhat még többet is. - -Csakhogy ő, Kávássy, Réthátinak legrégibb, legjobb cimborája, nem állhat -elő azzal, amit a Sármány egy félévvel ezelőtt, nagy részegeskedés után, -csak példálózgatva s olyan formában mondott, amely könnyüvé teszi, hogy -mindent visszavonjon s szépen kimagyarázzon. - -Hiszen a szemébe nevetnének, ha egy félesztendővel azután, hogy ő maga -intette le a Sármányt, egyszerre csak azt kérdi: »Mit is mondtál a -multkor?!…« Beszélhet-e erről ő, aki mindennap együtt volt Réthátival, -néha órákig ült mellette s nem tudni hányszor megitta a borát?! - -Nem. Ebben az ügyben ő nem szerepelhet másképpen, csak mint hű barát, -aki körömszakadtig kitart a cimborája mellett. Mint a védője vagy -később: a segédje. - -A Páternek ellenben egészen szabad a keze és a gégéje. A Páter itt -kedvére fintorgathatja az orrát. Kinyujtózkodhatik erkölcsbiróvá, ha ez -az öröme; és eltörheti a pálcát Réthátinak a feje fölött – »ha így -kivánja az igazság.« - -A Páterrel való szövetkezésnek csak egy veszedelme volt. Hátha nem éri -be az alelnökséggel, hanem a jobbik részt követeli magának?!… - -Kávássy úgy találta, hogy még ez se volna baj. A Páter elnöksége csak -pünkösdi királyság lehet. A Páter nem népszerü s nem olyan erős -ellenfél, mint Rétháti; a Páterrel könnyü lesz elbánni. - -Nem habozott és nem késlekedett. »Véletlenül« még az nap találkozott -Prófosz doktorral, félre hívta, és a súlyos ügyhöz illő hangon így szólt -hozzá: - -– Kérlek, nagyon kényes dologról van szó. Titok pecsétje alatt megsugták -nekem, mint Rétháti jó emberének, hogy sokan nem akarnak belenyugodni -Réthátinak a jelöltségébe s mindenféle vádat kovácsolnak ellene. Rétháti -persze nem tud semmiről és szeretném, ha meg lehetne kimélni ettől a -boszuságtól. Azért, úgy hiszem, nekünk, a barátainak, össze kell fognunk -s a legteljesebb diszkréciót tartva szem előtt, meg kell vizsgálnunk az -ügyet, az ő tudtán kivül. Ha kiderül, amint remélem, hogy csak -kortesfogásról van szó, gondoskodni fogunk róla, hogy megkapjon minden -elégtételt. Ha pedig mégis volna a vádakban valami, ugy-e, jobb lesz -neki is, mindnyájunknak is, ha bizalmasan figyelmeztetjük, hogy mondjon -le a jelöltségről?! Magamban nem mernék vállalkozni erre, mert meglehet, -az elfogultság megzavarná a tisztánlátásomat; de azt hiszem, te is -jóbarátja vagy Réthátinak… éles itéleted van… vannak hiveid, akik -hallgatnak rád és megnyugosznak abban, ami téged kielégít… szóval, ha te -is, én is egy pár bizalmi férfit hivunk magunk mellé, elintézhetjük az -egész ügyet anélkül, hogy kellemetlenség származnék belőle. Számíthatok -rád? - -Amaz megértette. - -– Hogyne! – felelt. - - -III. - -A »bizalmas értekezlet« előtt a Sármány csak ötölni s hatolni tudott: - -– Én nem vádoltam meg Réthátit és most se vádolom, mert nem tudok róla -semmi bizonyosat. Csak annyit mondtam, hogy Rétháti sokkal többet, -legalább is kétszer annyit költ, mint amennyi a kimutatható jövedelme. A -hivatalában mindössze vagy négyezer koronára jut fel s nem egyszer -hallottuk tőle, hogy nincsen semmi örökölt vagyona. És Rétháti -fiákerezik, autózik; szereti traktálni a társaságát; nem tagad meg -magától semmit, ami az uraskodáshoz tartozik; kártyázik és veszít; költ, -amire akartok; szórja a borravalót, hogy jobban süvegeljék; és mit tudom -én, még mi. Hát ez nem telik összesen négyezer koronából. Többet mondok. -Vannak köztetek, akik ismerik a Zsenát. Ezt Rétháti kiházasította; -stafirungot vett neki; tőle magától tudom, hogy a Gyurka adott neki -kétezer koronát stafirungra. Egy szegény kis tyúknak, akit a fiatal -füszeres-segéd vesz el! Rétháti, akitől se a Zsena, se más, soha se -kivánt pénzt! És mindössze négyezer koronából! Ha ez nem tékozlás, akkor -nem tudom, hogyan nevezzem. Ennél többet nem mondtam és most sem mondok. - -Kávássy nem állhatta meg, hogy hangot ne adjon: - -– Hm. - -– Nem nyert kártyán, lóversenyen, osztálysorsjátékon vagy nem örökölt -valakitől egyszerre nagyobb összeget? – kérdezte a Páter. - -– Ha így volna, ezt tudnunk kellene. - -– Nincs a hivatalában vagy másutt mellékjövedelme? - -– Olyan hivatala van, ahol semmit se kereshet mellékesen s ahol még csak -a megvesztegetés se képzelhető el. Másutt pedig nincsen elfoglaltsága. - -– De sokszor nyert dijat, fogadni is szokott… - -– Ez nem annyi, hogy szóba kerülhetne. - -– Hm, – összegezte a kihallgatás eredményét, most már nem Kávássy, hanem -a Páter. - -Aztán tanakodni kezdtek, hogyan lehetne »végére járni ennek a dolognak«. - -– Figyeltessétek meg detektivekkel! Mire való az a sok magánkutató?! – -mondta a Sármány, aki már nagyon szeretett volna kibujni a neki -különösen kellemetlen ügyből. - -– Fuj! – szólt a Páter. – Aztán a detektiv úgyse tudna meg semmit. -Meglesheti, hogy mikor jött hozzám látogató vagy mikor mentem el -valahová és meddig tartott a látogatás, de hogy mennyi pénz volt a -zsebemben előbb és mennyi utóbb, ezt a rendőrkutya se szagolhatja ki. - -Hosszu vita kerekedett, mert senki se állott elő olyan indítvánnyal, -amely a többinek is tetszett volna. Végre is a Páter felfogása győzött. - -– Itt valami rejtelem van, annyi bizonyos – mondta – s ezt a rejtelmet -csak akkor oszlathatjuk el, ha olyanok lépnek akcióba, akik a -legközelebb állnak Réthátihoz. Akik észrevétlenül figyelhetik meg minden -lépését és észrevétlenül tarthatják szemmel a tárcáját. - -– A legjobb barátjai leselkedjenek rá? – botránkozott Kávássy, de -megérzett a hangján, hogy a jó érvekkel szemben nem lesz -kapacitálhatatlan. - -– Ne felejtsd el, nem csak a Szövetségnek, magának Réthátinak is érdeke, -hogy tisztán lássunk ebben a dologban. Meglehet, egyetlen szavával meg -tudná adni a megnyugtató magyarázatot; de nem vonhatjuk kérdőre; nincs -jogunk rá, hogy megszámoltassuk; maga a kérdés is sértés volna. Nincs -tehát más választásunk, csak az, amit mondtam. Ha tiszta, neki a -legjobb, ha erről a tudtán kivül győződünk meg. De még akkor is, ha -bünös, csak kivánatos lehet rá nézve, hogy így, a legnagyobb -diskrécióval járjunk el az ügyében. Hiszen nem akarunk neki semmi -rosszat. Ha nem közénk való, minden feltünés nélkül figyelmeztetjük, -hogy erről meggyőződtünk; és valósággal lekötelezzük azzal, hogy botrány -nélkül tünhetik el közülünk. Ha pedig ártatlan, amit remélek, -megbecsülhetetlen baráti szolgálatot teszünk neki azzal, hogy egyszer s -mindenkorra letéptük róla azt a gyanut, amelyet eddig magával cipelt. -Nincs igazam? - -Még nem fejezte be, sőt még el se kezdte, és már meggyőzte Kávássyt. Hát -persze, ha csak arról volt szó, hogy a barátunkat meg kell kimélni -valamitől, hogy a barátunkat le kell kötelezni, akkor Kávássyra mindig -számítani lehetett. - -Csak éppen arra nem volt kapható, hogy ő legyen az, aki Réthátit -»szemmel tartja«. Úgy vélekedett, hogy ez a szerep csak a Sármányt -illetheti meg. - -A Sármány hallani se akart a dologról. - -– Ohó, nem addig van ám, hogy előbb elhinted a gyanút, és aztán, amikor -bennünket már alaposan megzavartál, egyszerre szépen el akarsz osonni -minden elképzelhető kellemetlenség elől! – vitatkozott vele Kávássy. - -A Páter Kávássy pártjára állott. - -– Igen, igen!… Neked kötelességed, hogy erre vállalkozzál!… – mondta a -Sármánynak. – Te gyanusítottad meg Réthátit, tehát főképen téged terhel -az a feladat, hogy most már aztán végére kell járni a dolognak. Kettő -közül az egyik: vagy határozott váddal állsz elő a gyanusítás helyett, -vagy gondoskodnod kell róla, hogy eloszlathasd a gyanunkat. Ez alól nem -bujhatsz ki. - -– Érdekes! – szabódott a Sármány. – Hát azt hiszitek, hogy csak azért, -mert egyszer részegségemben rosszul fogalmaztam meg a szavaimat, ezzel -jogot adtam nektek arra, hogy most már rám kényszeríthessétek a kém -szerepét?! Erről szó se lehet. Én nem vagyok detektiv és nem kémlelek -senkit, kivált a barátomat nem. - -– Már pedig ezt a kellemetlen feladatot nem fogod másra tolni! – szólt -Kávássy. – Vagy teljesíted a kötelességedet, vagy elmondjuk a -barátodnak, hogy miket szoktál róla fogalmazni. - -– Ne idegeskedjünk, te pedig lásd át, hogy semmi olyat nem kivánunk -tőled, ami nem volna _fair_ – épített hidat a Sármánynak Prófosz doktor. -– Arról van szó, hogy megvédelmezhesd a barátodat valamivel szemben, ami -a te hibád. Amit tőled követelünk, az nem szégyenletes dolog, hanem -ellenkezőleg, gavallér cselekedet. De elvárjuk, hogy teljesítsd a baráti -kötelességedet. - -– No és ha hetekig hiába meresztgetem a szemem?… végre is, nem bujhatok -bele a zsebébe!… Nem fogjátok akkor azt mondani, hogy kényelmesebbnek -találtam, mindent visszanyelni?!… - -– Ha nem sikerül megtudnod semmit, előttünk, a hat bizalmi férfi előtt, -ünnepiesen bocsánatot fogsz kérni Réthátitól. Ugy-e, Arnold? Akkor -gondoltad volna meg jobban a dolgot, amikor nyolc-tiz ember jelenlétében -példálózgattál arról, hogy téged nem tart ki senki. - -A Páter is ezen a nézeten volt. De szükségesnek tartotta kijelenteni: - -– Nagyon sok időd nincs a vizsgálódásra. Az elnökválasztásig alig van -két hónapunk s ha Réthátit el kellene ejtenünk, erre nem várhatunk egy -hónapnál tovább. Mert az uj jelöltünknek okvetetlenül szüksége lenne -két-három hétre, hogy megszervezhesse a pártját, minden elképzelhető -meglepetéssel szemben. Ugy-e Frigyes? - -Frigyes most már, egyelőre, mindenben egyetértett a Páterrel. Kissé -sokalta ugyan az egyhónapos határidőt, de nem akart a szövetségesénél -türelmetlenebb lenni. Beleegyezett tehát, hogy a Sármány egy hónapig -tetszése szerint szemlélődhessék, csak azt kötötte a lelkére, hogy: - -– Ne vesztegesd az időt és ne sajnáld a fáradságot. Gondold meg, hogy a -te hibád, ha idáig fejlődött a dolog, hogy máris sokan tudnak róla és -hogy arról van szó, ami mindnyájunknak a legdrágább: a jó hirnévről. -Talán csak a Rétháti, talán az egész Szövetség jó hirnevéről. - - -IV. - -A beavatottak diszkréciót fogadtak, de a következő héten már az egész -Szövetség tudta, mi »lóg« az elnökjelölt felett. Nyiltan senki se -beszélt erről, de mindenki suttogott róla, még a pincérek is; Rétháti -pártja nem hitte el, hogy a »diszkrét vizsgálat« Réthátit -kompromittálhatja s megmaradt amellett, hogy a Szövetség legnépszerübb -emberét csak kortesfogásból gyanusították meg, de az eddig közömbösek uj -jelölteket is kezdtek emlegetni, Kávássyt, a Pátert és másokat. Rétháti -nem értette – később se tudta meg soha – hogy egyszerre mért néznek rá -az emberek olyan furcsán; Sármányt mindig ott lehetett látni Réthátinak -a sarkában; s Kávássy is, a Páter is a legjobbat remélte. - -De ez a reménykedés nem élhetett sokáig. Három hét se telt bele és a -Sármány tudatta Kávássyval, hogy össze kell hivni a bizalmi férfiakat, -mert ő minél hamarább be akar számolni vizsgálódásának eredményével. - -A bizalmas értekezleten aztán ezzel a meglepő nyilatkozattal kezdte meg -beszámolóját: - -– Mindent tudok. És előre kijelentem, hogy kész vagyok ünnepiesen -bocsánatot kérni Réthátitól, ha ragaszkodtok ehhez a kivánsághoz. De azt -hiszem, helyesebb, ha Réthátit nem bosszantjuk meg annak elmondásával, -hogy mi történt és azt az elégtételt, amely őt megilleti, a tudtán kivül -adom meg neki. Végre is kivületek senki se tudhatja, hogy én őt -meggyanusítottam, ha tehát előttetek elismerem, hogy meggondolatlanul -beszéltem, hogy menthetetlenül igazságtalan voltam, ezzel tökéletesen -jóváteszem, amit vétettem. Neki csak kellemetlen lehetne, ha megtudná, -hogy gyanuval illettük, vádlottként szerepeltettük, megfigyeltük és hogy -beleütöttük az orrunkat olyan dolgaiba, amelyekről nem tartozik nekünk -számot adni. Az ünnepies bocsánatkérésem is csak bánthatná, sérthetné, -bosszanthatná és nekünk nincs jogunk rossz érzést okozni, bosszuságot -szerezni annak a derék embernek, aki a barátunk. Azért kérlek -benneteket, érjétek be vele, ha csak itt, in camera caritatis -nyilatkoztatom ki, hogy Rétháti a legfeddhetetlenebb, a -legkifogástalanabb gentleman a világon. - -– Szóval, csak járt a szád? – tört ki leplezetlenül Kávássyból a düh. - -– Rosszul számítottad ki, hogy mennyit költ? – kérdezte a Páter -gúnyosan. - -– Nem. Csakugyan sokkal többet ad ki, mint amennyit megkeres és amit a -jövedelmén felül költ, azt kapja valakitől. Még pedig asszonytól kapja. -Sőt öregasszonytól. Csakhogy ez az öregasszony az édesanyja. - -– Kiderül, hogy az anyjának uradalmai vannak – szólt a Páter, olyan -hangon, amely nem titkolta el a kételkedését. - -– Nincsenek uradalmai, de sokat keres. Mert az anyja francia -nyelvmesternő, akinek nagyon jó házai vannak; azt mondják, Budapesten -egy francia se keres a leckéivel annyit, mint Réthátinak az anyja. És az -öregasszonynak már nagyon kevés kell; jóformán minden jövedelmét a -fiának adja; több gyereke nincs… - -– Ezt mind magától Réthátitól tudod? – kérdezte Kávássy, a csúfolódás -hangjával fejezve ki, hogy a francia leckék nagy jövedelmességét mesének -tartja. - -Még nem adott fel minden reményt. Igy okoskodott: - -– Rétháti megneszelte mi készül. Hogy mentséget találjon, amögé bújt, -hogy az anyja órákat ad. Úgy tett mintha nem tudna semmiről s -telebeszélte a Sármány fejét azzal, amit magyarázatul hamarjában -kieszelhetett. És ez az állat mindent elhisz. Vagy legalább úgy tesz, -mintha mindent elhinne, csakhogy ne kellessen bizonyítania. - -Hanem a Sármány mindjárt kiábrándította: - -– Réthátival én erről nem beszéltem. És ne gondoljátok, hogy én most -puszta találgatással állok elő, hogy csak épen föltevés az, amit mondok, -mert én nektek itt csakis azzal számolok be, amiről meggyőződtem. - -– Hát talán mondanál valamit arról is, hogy miképen nyomoztad ki ezt a -semmit! – türelmetlenkedett Kávássy. - -– Kérlek, szívesen. Először is, megbíztam egy magánkutatót, figyeltesse -meg Réthátit. Ki volt nála, meddig; mikor, hová ment és meddig maradt -ott, kivel beszélt az utcán, s a többi. Elmult egy hét; soha semmi, ami -gyanus volna és a detektiv adatai megegyeztek az én tapasztalataimmal, -mert amint tudjátok, kivált az esti óráktól fogva, nem igen tágítottam -mellőle, amig haza nem ment. Egy hét multán észrevettem, hogy fogytán -nála a pénz. Úgy tettem, mintha ezt nem is sejteném és kölcsönt kértem -tőle. Ez ebédnél történt, vasárnap. »Most nincs, de majd este adok« – -ezt felelte. És este adott, pedig délután nem volt sehol másutt, csak az -anyjánál. Erre megesküszöm, mert messziről követtem. Láttam melyik házba -tér be és melyik lakásajtón nyit be. Az anyjától hazament s este a -vacsoráig én voltam az egyetlen látogatója. Ez felnyitotta a szememet. A -detektivem aztán megtudta, hogy Réthátinak az anyja hova jár leckét -adni, mennyit keres, hogyan él, mit költ, amit akartok. Már ezzel is -beérhettem volna, de – hogy felületességgel ne vádolhassatok – még két -hétig lestük, én meg a detektiv. Parancsoljátok, hogy elmondjam a -részleteket? - -– A részleteket tartsd meg magadnak a fáradozásod jutalmául – szólt -boszusan Kávássy. - -– Akkor még csak egyet kell elvégeznünk. Remélem, nem kivánjátok tőlem, -hogy egyedül fizessem a magánkutatót?! Igaz, az első hiba az enyém volt, -de ezt levezekeltem a sok szaladgálásommal; és nem illenék, hogy jómódú -urak egy szegény ördög költségén elégítsék ki a kiváncsiságukat… - -– Nem vinne el az ördög, a magánkutatóddal együtt?!… - -– Neked úgy kell! – torkolta le Kávássyt a Páter. – Mit indulsz el egy -részegnek a kotyogása után?!… De én, akinek semmi közöm az egész -dologhoz?!… Még pénzt is áldozzak érte, hogy tisztázhasd azt a -barátodat, aki ezután a mentő-akció után épen engem buktat ki a -Szövetség elnöki székéből?! - - -V. - -Rétháti, a feddhetetlen és kifogástalan gentleman, két nappal az után, -hogy óriási többséggel választották meg a Szövetség elnökévé, órákig -azon törte a fejét, hogy mit hazudjon annak az öregasszonynak, akitől a -vasárnapi lakoma előreláthatóan nagy költségét mindenáron meg kellett -szereznie: az édesanyjának. - -Mert azzal tisztában volt, hogy ha becsületesen megmondja neki: »Mama, -nekem sok embert kell megvendégelnem és sehonnan se tudom az ehhez -szükséges pénzt megszerezni«, a kis öregasszony azt fogja felelni: - -– Ó, édes, szegény Geo-m, de hiszen tudod, hogy most nekem sincs -pénzem!… És ha volna is pénzünk, mért költekeznél erre?!… Megvendégelni -egy egész sereg embert!… már hogy lehet ezt megvárni egy olyan fiutól, -aki nem gazdag?!… Fizesse meg a vacsoráját kiki és úgy ünnepeljenek! -Bolondság volna ilyenekre szórni el a pénzt, még akkor is, ha nem volna -szükségünk minden garasunkra!… - -Pedig boldoggá és büszkévé tette az a tudat, hogy az ő szép és nagy fia, -ez a vasgyúró, aki mindenkit legyőz, ez a bajnok-fejedelem, ez a férfiak -disze-virága, ilyen kitüntetéshez jutott, amit különben természetesnek -talál. De úgy gondolkozik, hogy Geo-t most már nem lehet lecsapni az -elnökségből, ha nem is fizet pezsgőt fűnek-fának. Hát mért fizetne -akkor?! Uriember nem kivánja ezt tőle s a léhütőknek fizessen?! - -Ő ezt nem érti. Soha se fogja elhinni, hogy nem az a legbölcsebb dolog a -világon, ha az ember élére rakja a garast és mindent megtakarít, amit -csak félredughat. Hogy stilusosan kell élni, ha az ember valami -nagyobbra tör és ki akar emelkedni a szegénységből. Hogy sikereket csak -az érhet el, akinek van szive, apró ajándékokkal kötelezni le az egész -környezetét. Hogy a világ csak attól nem sajnálja az elismerését meg a -nagy ajándékait, akiben nem vesz észre kicsinyességet, aki imponálni tud -neki az uri föllépésével. - -Ő ezt, szegényke, már soha, de soha nem fogja átlátni. - -És igaz, legutóbb nagyon is kimerítette azt a régi szekrényt, melynek a -legfelsőbb polcán, a tiszta fehérnemü alatt, Maman a szegényes kis -kincstárát tartotta: a takarékpénztári könyveit, az egypár -értékpapirját, az aranyait. Igaz, mostanában mindent elszedett tőle, -amit csak elszedhetett; igaz, szegényke meg is mondta neki: - -– Geo-m, lelkem, édes szerelmem, most egy darabig légy takarékos, mert -hamarosan nem tudnálak kisegíteni. Légy takarékos, angyalkám; hidd el -anyádnak: kis patakokból lesznek a nagy folyók. - -De hát ezt a lakoma-költséget a föld alól is elő kell teremteni. Most -amikor olyan nagyot ugrott előre és annyi tekintet szegeződik rá, nem -mutatkozhatik kicsinyesnek. A karriérje megköveteli, hogy stilusos -legyen a föllépése. A hirtelen letörést jelentené, ha a népség és -katonaság úgy itélne, hogy: gazdag embert kellett volna választani -elnöknek. - -És anyjának, ha nem az egyik, hát a másik rejtekben, még okvetetlenül -van annyija, amennyiből két lakoma is kifutná. Hiszen minden fiókban, -minden ládában el-eldug egyetmást, arra gondolva, hogy ha egyszer -meglopnák, akkor is megmaradjon az, amit a tolvaj nem talált meg. Minden -sarokba félrekapar valamit, szegényke. - -Még ha véletlenül minden pénz nélkül volna is, akkor sem egészen -vagyontalan. Mert az ékszerei bizonyosan megvannak. Ezektől csak -régente, a legnagyobb szükség idején vált meg egy-két napra; és ha -azokban a rossz napokban néha a zálogházba is el kellett mennie: mihelyt -pénzhez jutott, mindig az volt első dolga, hogy sietett kiváltani az -ereklyéit; nem volt nyugta, amig ezek nem kerültek haza. - -Hát a legrosszabb esetben ezeket az ékszereket most is be lehet vinni a -zálogházba. - -De ha azzal állít be hozzá, hogy lakomaköltségre kell a pénz, a kis -öregasszony nem fogja megérteni a bankett szükségességét és hogy megóvja -Geo-ját a pazarlástól, le fogja tagadni, hogy még van annyija, amennyi -most Geo-nak kellene. Nem azért, hogy magának tartsa meg, hanem hogy -eltegye Geo-nak, »valami hasznosabbra«. Hiába magyarázgatná anyjának, -milyen sokat jelent neki ez a bankett, beszélhetne órákig, a makacs kis -öreg ezt soha se látná át. És ha az ékszerek is szóba kerülnének, -erélyesen védené relikviáit, talán sirna is… ami Geo-t mindig -elérzékenyíti és leszereli. - -Tehát valami mást kell kieszelni. - -Szó sincs róla, nem szép, sőt nagyon csúnya dolog, nem járja, hogy -ennyire kifosztja szegénykét. De módjában volna-e anyjának a sorsán csak -a legkevesebbet is változtatni, ha soha el nem venne tőle semmit, sőt -még ő kinálna neki akármennyit?! Nem. Nincs hatalom, amely rábírhatná, -hogy nagyobb lakásba menjen, két cselédet tartson, kocsin járjon, hogy -többet költsön a kosztjára és ruházatára, hogy költekezzék egy kicsit a -szórakozásra is. Neki mindez nem kell. Neki az az egyetlen öröme, neki -az a boldogság, ha félrerakhat Geo-nak. És mert nincs hatalma ezen -változtatnia, nem vét az anyja ellen nagyot, ha elszedegeti a pénzét; -tulajdonképen csak előbb költi el, ami ugyis rámaradna, amit később -ugyis csak ő költene el. - -Milyen furcsa is egy anya!… némelyik anya!… - -Eszébe jutott, nem először, de most is csak egy pár pillanatra, milyen -nagy ideje annak, hogy az anyja mindent elvon magától, amit csak lehet -és mindent félrerak neki. Azóta van ez így, amióta szegényke huszonhárom -éves korában özvegyen maradt. Ez a kis öregasszony már a fiatalságát is -abban töltötte el, hogy órát adott és megint órát adott, reggeltől -estig, mert azt akarta, hogy Geo-nak mindene meglegyen és mert soha se -volt elég neki, amit Geo-nak félretehetett. - -Még tizenhat éves se volt, amikor árva lett és gyászruhájában ide -került, ebbe a neki idegen országba, egy grófi házhoz. Három évvel -később férjhez ment a gróf ispánjához, egy olyan Rétháti Gyurkához, -amilyen ő ma. Aztán, mikor az erős embert a véletlen megölte, a kis -fiával meg a grófi család ajánló levelével felköltözött Budapestre és -elkezdte azt az életet, amelyet ma is folytat. Reggeltől estig egyik -leckéről a másikra siet… mert mindig siet, hogy későn ne érkezzék, de -nem ül villamosra, hogy annál több maradjon Geo-nak… már úgy megszokta a -sietést, hogy otthon is sietve jár-kel a szobában. - -– Ej, no, nem olyan nagy dolog az, francia órát adni!… – csitítgatta -Rétháti a lelkiismeretét, mialatt az anyja lakása felé tartott. – Az -ember eldiskurál… és úgy megszokta, hogy már inkább mulatság neki, -kivált az ismerős családoknál. - -– Geo, neked valami bajod van! – kiáltott fel az özvegy Réthátiné, -amikor felágaskodott, hogy megcsókolhassa a fiát, aki lehajolt hozzá. (A -kis öreg olyan csöppség volt, hogy a hónaljáig se ért Geo-jának.) - -– Nincs nekem semmi bajom – felelt a vasgyúró. - -De ehhez is, később is, olyan szomorú pofákat vágott, mint akit már el -akar vinni az őszi szél. - -– Geo, mi bajod? Mit akarsz eltitkolni előlem? - -Geo egy darabig úgy lógatta a fejét, mint akiből harapófogóval se lehet -kivenni a titkát. De a kis öregasszony addig sürgölődött-forgolódott -körülötte, addig faggatta-vallatta, míg végre előállott vele, hogy: -kártyázott, vesztett és nemcsak a készpénze úszott el, hanem adósságot -is csinált, becsületszóra. - -Aztán lehorgasztotta az orrát, mint amikor pénzt szokott kérni. - -– Mennyivel maradtál adós? - -Geo megmondta az összeget. - -– És ezt huszonnégy óra alatt ki kell fizetni? - -– Valamivel több időm van rá. Vasárnap estig kaptam haladékot. - -– Ó, addig nem szerezhetem meg! Ha legalább egy hetünk volna rá! - -– Hiszen tudom, hogy nincsen pénzed. De… ha nem féltenéd annyira az -ékszereidet… - -– Geo, te megint megcsalsz engem, mint akkor, amikor a rossz lánynak -adtál pénzt!… - -– Félreértettél. Épen azt akartam mondani, hogy az egyetlen dolgot, amit -felajánlhatnál, el se fogadnám, mert tudom, mennyire aggaszt, ha az -ékszereid nincsenek itthon… De minek is beszélünk erről?!… Látod, nem -akartam elmondani!… Igazán nincs értelme, hogy nyugtalanná tegyelek -vele. Majd csak előteremtem valahonnan. Te ne is törődjél a dologgal!… - -Hogy ő ne törődjék Geo-nak a kártyaadósságával! - -Még sokáig tanakodtak. Aztán, mikor Geo menni készült: - -– Majd megpróbálok holnap valamit – szólt a kis öregasszony. – De ha azt -hiszed, hogy neked előbb sikerülhet, hát nézz utána te is!… Az -ékszerekre majd csak akkor gondoljunk, ha nem marad más választásunk. -Szombat délig erre még ráérünk. - -Geo megigérte, hogy holnap este is jelentkezni fog, hirt adni róla, -milyen sikerrel járt a kisérletezése. Aztán kezet csókolt és elment. - -– Igazán kellemetlen, hogy erre kellett fanyalodnom! – gondolta, amíg -lejutott a lépcsőn. – Szegényke!… Milyen sokba került neki az az öröm, -hogy anyává lehetett, milyen hosszan fizet azért a hároméves, rövid, rég -elmult boldogságért!… - - -VI. - -Tíz percig se aludt s már felriadt. Azt álmodta, hogy szörnyű meredek -szélén vezette kis Geo-ját és fiacskája egyszerre csak kirántotta kis -kövér kezét anyja kezéből, szaladni kezdett, elcsúszott és leesett a -mélységbe. - -– Istenem, milyen őrült vagyok!… De hiszen Geo az öngyilkosságot -forgatja a fejében!… Szegény, drága gyermekem!… De hát hol volt az -eszem?!… Pedig, ha nem vagyok olyan együgyü, meg kellett volna értenem, -mért nem akarja megvallani, hogy mi bántja?!… - -Kiugrott az ágyból és öltözködni kezdett, hogy utána rohanjon. De aztán -eszébe jutott, hogy Geo ebben az időben máskor se szokott otthon lenni… -épen ma menne haza, amikor a halál gondolatával vívódik?!… - -– Dehogy van otthon, szegény gyermekem!… Ki tudja, hol barangol a sötét -éjszakában?!… Talán ő maga se tudja, merre jár!… - -(Vidáman beszélgetett és ivott, a feddhetetlen gentleman.) - -Visszafeküdt az ágyába. - -– Még csak tizenegy óra. Istenem, mikor lesz még reggel!… Mit fogok még -addig kiállani!… De úgy kell nekem!… Úgy kell egy ilyen önző vén -kutyának!… Hát aztán, ha elvesznének is az ékszerek?!… Mi az?!… De ha… -ó, még, a gondolat se alakuljon ki bennem!… - -És telesirt két zsebkendőt. - -– Itt ül szegény, nálam – zokogott – majdnem egy óra hosszat, a -legnagyobb gyötrelmek közt, rosszul titkolgatott kétségbeesésben és -nekem eszembe se jut, hogy hiszen még pénzem is van, csak ki kell -nyujtanom érte a kezemet!… Mert itt van, a fiókomban, amit a temetésemre -szántam, hogy neki erre ne kelljen költekeznie, egy takarékpénztári -könyvben!… csak át kellett volna adnom neki!… O, ezt az éjszakát nem -felejtem el!… De megérdemlem, megérdemlem!… - -Egész éjjel nem hunyta le a szemét. - -Öt órakor fölkelt s rohant a takarékpénztári könyvvel a fia lakására. A -bajnok ur épen akkor érkezett haza. - -De csakhogy élt!… - -Amikor kisirta az örömkönnyeit, már nem lehetett szó arról, hogy -hazamenjen és egy-két órát aludjék. Néhány hónap óta már hétkor meg -kellett kezdenie a leckéit egy kisasszonynál, akinek javító vizsgálatot -kellett tennie a francia nyelvtanból s aki máskor nem ért rá órát venni. - -És mire Geo horkolni kezdett, a picinyke bajnok már ott volt az élet -nagy küzdőterén és diktálta a kisasszonynak, hogy mit irjon: - -– Les chambres hautes ne sont-elles pas saines? Oui, Monsieur, et l’eau -pure est aussi très saine. - - - - -TARTALOM. - - A tóparti gyilkosság 3 - Családalapítás 116 - A házibarát 153 - Bajnokok 180 - - -[Transcriber's Note: - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - -4 |Allotta |Állotta - -47 |bogy én tudni |hogy én tudni - -50 |Es te |És te - -52 |Es ha |És ha - -53 |Es ha |És ha - -56 |Es valósággal |És valósággal - -66 |Es akkor |És akkor - -70 |At kellett |Azt kellett - -70 |En, a Szent |Én, a Szent - -72 |O azt |Ő azt - -80 |clszavaltam |elszavaltam - -83 |Es hogy |És hogy - -95 |Almomban |Álmomban - -98 |Es elmondhatja-e |És elmondhatja-e - -103 |En – kivált |Én – kivált - -119 |önbiizalmával |önbizalmával - -129 |Da ha nem |De ha nem - -136 |Es az |És az - -141 |Es Hellácska |És Hellácska - -141 |Es ha |És ha - -142 |En edzett |Én edzett - -146 |Es Hellácska |És Hellácska - -151 |És aztán |Es aztán - -153 |En most egy |Én most egy - -163 |Es hogy |És hogy - -166 |Es mutat |És mutat - -169 |O volt |Ő volt - -169 |En? |Én? - -170 |»a szfinx-nek |»a szfinx«-nek - -172 |Es mert |És mert - -174 |Es kinek |És kinek - -175 |Es tudja |És tudja - -176 |Es nekem |És nekem - -179 |Űgy hítták |Úgy hítták - -181 |O birta |Ő birta - -185 |késdésre |kérdésre - -206 |Es mire |És mire] - - -*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A TÓPARTI GYILKOSSÁG ÉS -EGYÉB ELBESZÉLÉSEK *** - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the -United States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you will have to check the laws of the country where - you are located before using this eBook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that: - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation's website -and official page at www.gutenberg.org/contact - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without -widespread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our website which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This website includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. |