diff options
Diffstat (limited to 'old/68795-0.txt')
| -rw-r--r-- | old/68795-0.txt | 4286 |
1 files changed, 0 insertions, 4286 deletions
diff --git a/old/68795-0.txt b/old/68795-0.txt deleted file mode 100644 index 801a033..0000000 --- a/old/68795-0.txt +++ /dev/null @@ -1,4286 +0,0 @@ -The Project Gutenberg eBook of Mese a zöld füvön, by Zsigmond -Móricz - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you -will have to check the laws of the country where you are located before -using this eBook. - -Title: Mese a zöld füvön - Elbeszélések - -Author: Zsigmond Móricz - -Release Date: August 20, 2022 [eBook #68795] - -Language: Hungarian - -Produced by: Albert László from page images generously made available - by the Google Books Library Project - -*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK MESE A ZÖLD FÜVÖN *** - - -MÓRICZ ZSIGMOND - -MESE - -A ZÖLD FÜVÖN - -ELBESZÉLÉSEK - -BUDAPEST - -AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA - -1915 - -A Nyugat nyomdája Budapest, IX., Lónyay-utca 18. - - - - -MESE A ZÖLD FÜVÖN - -– ELBESZÉLÉS – - - - -I. - -A végbeliek megunták a nagy nyomoruságot, mert immár tizenhat hónap óta -nem kaptak semmi fizetést, avagy zsoldot. - -_Zöld fűre_ mentek hát, mert éhen nem halhattak; ha a király -elfelejtkezett róluk, maguknak kellett utána nézni, hogy valamit -szerezzenek szabad portyázással, a zöld fűvön legelő csordákból és -ménesekből. - -De a világ nagyon szegény volt, hiába kóboroltak el napi járásra, nem -tudtak elégségest szerezni. Tanyát vertek hát egy kisded erdő sarkában s -szapora tüzeket raktanak a zöld mezőben s bő lakomát sütöttenek -egynéhány lábasjószágból, akit fegyver közt hajtottak maguk előtt. - -Megeredt aztán a beszéd, ahogy ott hevertek a kövér fűben, a rongyos -dolmányokon s míg éhesen várták a hús sültét, keserüen emlegették a -magas hatalmakat. - -– Ha őfölsége akasztófátul vagy rabságtul váltott volna ki bennünket, -mégis kegyelmesebb fejedelemnek kellene hozzánk lennie! – mondta búsan -egy varnyubajuszu, csöndes magyar. - -– Az rabnak is mindennapi kenyere megadatik, mi pedig szabad emberek -vagyunk s éhhel kell vesszünk, – dörmögte a másik vitéz lomhán. - -– Bezzeg sok vérünk hullásával, jó volt, hogy szolgáltunk az vár -megszállásakor és azutátul fogva! - -– Ennyi sok hűséges szolgálatunk után mind gyermekestűl ki kell mennünk -az nagy éhség és nyomorúság miá! - -– Örökös búdosásra!… - -Éhesen, erőszakosan kacagott fel egy fiatal fickó: - -– Zalavárott száz hajdunak kelletett vón lenni, de mikor meggyütt az -német kommandáns, csak négyet tanált a várban, a többi elment, mert -harapás kenyerük sem volt. Ha a kapitány az emelőskaput fel akarja -vonni, asszonyokat kell segítségül hijnia, mert férfi nincs kéznél. - -Öregebbek bólogattak. - -– Nem is lehet immár császárt, királyt szolgálni. Minden vitézlő ember -az urak fizetésére siet, mert az urak az ő szolgájuk fizetésében el nem -lopnak, hanem pénzrűl, pénzre megfizetnek! Annak felette jószágokat is -sokat osztanak közikben. - -– Minden kastélyt, minden udvarházat külön kell az uraknak őrzetni, sok -vitéz ember leli még kenyerét ebben az országban. - -– Bizony ha ez sem volna, egyszer csak néki keseredne a vitézlő nép és -elszánván magát, akár éhen, akár a kötélen, neki már mindegy! S oly -dolgokat cselekszenek, akit bizony sok véka buzával nem cserélne fel -űfelsége! - -– Se a beste rossz posztókkal, akivel kifizetik a katonát pénz helyett. - -– A komáromi naszádosokról hozták, hogy már ruhájuk sincs. Sokan -közülök, mikor az őrségre mennek, a feleségeik ruháját és cipőjét veszik -fel! - -Így folyt a szó, mérgesen, panaszosan, keservesen, míg csak meg nem sült -a sovány tulok hús, amit úgy őriztek a nyárson maguknak, mint az éhes eb -a koncot. - -Lassan mégis falatozni lehetett s evés alatt elcsendesedtek. - -* - -Teli hold volt s az égen apró felhők kergetőztek. - -– Lesz eső? - -– Hogy lenne. Holdtelésen nincs eső. A fényes hold mind felszíjja a -vizet a fellegekből. Avval mosdik, azér olyan fényes az ábrázatja. - -– Hajnalra lesz eső. - -– A lehet, mer akkorra mán kiöntik a mosódó vizet… - -– Sokat tud kend Miklós vitéz. - -– Hát, sokat jártam, tapasztaltam. - -Miklós vitéz egy kidőlt nagy törzsön ült, amelynek ágait mind -lehasgatták a tűzre. Két kezét lelógatta a csizmaszárakig s lomhán -nézett messze, a teli hold alatt el, a táncoló fényességű mezőkre. -Bajsza hosszan lógott le s németesen volt sodorítva kenő nélkül, sűrű -szemöldökei egészen leborították az apró szürke szemeit, mint a -tyukborító kas a kotlóst. - -– Már nem is kapnak katonát az ezerkapitányok, – kezdte ujra a -varnyubajuszú s zsíros száját törülgette, – mert nincs bor. Ha bor volna -bezzeg többen jönnének. - -– Hagyjátok már az unott nótát, – szólalt meg hirtelen méreggel Miklós -vitéz, – inkább mesélek egyet… - -– Hallgassatok mán, – kiabáltak többen, – Miklós vitéz mesél. - -– Zabolát a nyelvetekre! - -– Csend a harasztban! - -Lassan lecsendesedtek s szép karikába hevertek a fatörzs körül és Miklós -vitéz így mesélt: - -– Magam se tudom mán, hol volt, Ókespurgába, vagy Magdapurgába, de -németiek közt voltunk akkor az Forgács uram dandárával. A csehekre -indultunk, de vitézlő Forgács uram azt mondja vala: Fiaim, mink csak -azon legyünk, hogy mennél jobban éljünk, mert az német latrok is, ha -hozzánk gyünnek, csak kiélnek bennünket az német zsoldosok, hát itt a jó -mód, hogy visszaadjuk nékiek az kölcsönt. De a jámbor csehekben kevés -kárt tegyünk, mert hitükért kelle őket vágni, mán pedig az én áldott -feleségem egy hiten van velük, hát nem akarom a jó asszonyszemélem -szívét gyötreni. - -Megértettük a szót, meg is fogadtuk. - -Hanemhát jól élni nehéz volt, mert kicsi volt a zsold, de nagy a -drágaság. Egy ember két forint hópénzbűl nem nagyon rázhatja a rongyot -kapzsi németek közt, ahol mindennek ára van és minden házon olyan kapú, -mint a szigeti váré. Hát csak annyival tudtuk megtoldani a vant, -amennyihez nagy furfangosan hozzá lehetett szabadúlni; persze, voltak -köztünk ügyes félkézkalmárok, akik a Krisztus balszemét is kilopták -volna, így aztán mégis csak megvoltunk valahogy telelőbe. - -Hej ott esett velem a legfajnabb istória… - -Lányeset… - -Mer az tudnivaló, hogy a német úgy őrzi a lányát a magyar katonátúl, -mint az ördögtül. Vagy még jobban. A lánycselédeket, meg a fiatal -asszonyokat mind elzárták szem elől, míg ott tanyáztunk a legbelső -házba, meg a pincékbe; én azt hiszem, még be is földelték őket, hogy ki -se lehessen ásni. Legalább három hétig senki se dicsekedett vele, hogy -csak egyet is látott belőlük. - -Haj micsoda legény voltam én akkor. Nyalka gyerek, szép kis szőke -bajuszom volt, hosszú barna hajam, kék szemem, fehér bőröm, mint egy -lánynak. Olyan kezem, lábam, hogy a császárhoz akartak vinni apródnak, -de hát egy szót se tudtam németűl, osztán nem akartam tanúlni, mer mikor -egyszer egy szót kimondtam a németek módjára, hát olyan röhögés lett, -hogy majd elsűlyedtem szégyenletemben. Hát mondok, rajtam ne nevessen -senki, inkább megmaradok havipénzes hajdukatonának… Nagyon ostoba egy -fickó voltam én… - -De a lányféle mind utánam nézett ám. Azoktúl nem is féltem, még ha -németecske lett vón is a lelkem. Mert már nagyon kikoplaltam magamat -utánuk. Ha tudtam vón, hol lelek rá egyre, a körmömmel kivájtam volna -akármelyik kőfalú ház ódalát, mikor egyszer csak mi történik. - -Hát az történik, hogy mikor őrt állok a város szélén, egy magas fal -tövén, ahonnan messzire látni lehetett a girbe gurba hegyeket, osztán -kegyetlen unom ám magamat, hát egyszer csak kacagást hallok a magasban. -Lánykacagást. Nézelődök felfelé. Nem látok senkit, csak olyan apró -ablakokat, mint egy gyerekfej. Ujra kacagnak. Ujra csak nézek, mán -kinéztem a szemem, még se látok semmit. Hát harmadszor megint hallok -kacagást s ahogy felemelem a fejem, valami esett az arcomba. Majd -kiverte a szemem. - -– Hinnye az angyalát mondok, – valami jánycseléd csúfot űz belőlem s -lehajlok, hogy felvegyem a kavicsot, amivel megdobott. Hát egy fényes -arany van előttem a földön… - -A szájtátva figyelő katonák felsikkantottak a meglepetéstől. - -– Ejhó! – mondták irigyen. - -– Egy fényes aranytallér! – mondta Miklós vitéz s ököllel magyarázott, -maga is felelevenedve. - -Hát ez jól kezdődik, gondolom magamba, ha ez a fejérszemély úgy górájja -az aranyat, mint más a békasót; osztán megforgattam az aranyat jobbról, -balról. No annak utána nézünk, aki ezt küldte. De a fal kegyetlen -meredek volt, azon egy bakkecske se ment volna fel, az ablak igen-igen -magasan és tovább egy árva hangot se hallottam a setét kis mély -ablakokból… - -Szerettem volna utána járni, ki s miféle lehet az én kacagó kis -jánycselédem, de az arany kegyetlen nyomta a zsebemet. Hát gondoltam, -majd holnap utána látok, ma elébb a sürgős dolgot intézzük el. Mentem a -cimborák után, mutatom az aranyat. Lett ám öröm. Akkor éccaka olyan -dáridót csaptunk az aranyból, hogy még a legöregebb strázsamester is úgy -nyúlt el a földön, mint egy bornyú… - -Másnap délutánra kialszom magamat, megyek megint a tett helyre. Mán várt -a kis valaki, akinek még csak nyomát se lehetett látni, de mihelyt -odaértem, abba a minutumban hallottam a kacagását. - -– Ejnye, istenem, teremtőm, – mondok magamba, – hogy fogok én ennek a -dolognak végire járni. - -És csak nézek, csak bámulok fel. De akár az égre, akár a házra, semmit -se láttam. - -Elfordítom a fejem, hát valami koppan a süvegemen. Még a fejem búbját is -ugyan megütötte. - -Kaparom mi az. Újra egy arany. - -– No megesett, kendnek, – szólott egy heverő vitéz. – Ha ez így ment -mindennap, akkor jól teleltek kentek Ókespurgába! - -– Mán ecsém pedig ez akár hiszed, akár nem, így ment egy hétig. Minden -napra kijárt nekem az arany. De azt reggelre úgy eltüntettük, mintha nem -is lett vón. Az egész dandár felhízott borral az én szerencsémen, de úgy -is tartottak mint egy ölbeli malacot! - -Hát a hetedik napon, épen mikor már nagyon furdalt a lelkiismeret, hogy -a sok aranyért még csak annak se jártam utána, miféle ház lehet ez, -belőlről, a városból és ki s mi lakhat benne, hogy annál annyi a -szeméten az aranypénz, hogy a gyerekek is avval hajigálnak az utcára, -mondom akkor napon megint hallom a kacagást. És ahogy felpislogok, hát -uram fia egy kötélhágcsó ereszkedik lefelé csendesdeden az egyik -ablakból. - -Leért az egészen hozzámig. - -Megfogom, jó erős. Rálépek, megbír. Magam se vettem észre, csak mikor -már odafenn voltam az ablakrésen. - -Olyan egy ablak volt az, hogy öles mély volt a vágása, hanem belől egy -akkora kicsi nyilás, hogy azt hittem egy ötesztendős gyerek nem tud -bebujni rajta. - -– De azért bebujt kend, úgy-e Miklós bácsi! - -– Be én ecsém, ha egy patkányjuk lett vóna. - -Hát ahogy mán félig beszuszakolom magam valami setét kamrába egy kis -sikoltást hallok. Avval se törődtem, leugrottam. - -Megdörgölöm a szemem, hát egyes-egyedül vagyok egy kis házba. Annyi volt -az, mint egy pince, csak egy öreg asztal volt benne, meg valami lóca. - -– No, mondok. Miklós ecsém, bé csak bé, de ki innen hogy lesz! Tömlöc -ez, akármi legyek. - -Nézem az ajtót, nyílik. Bedugom a a fejem, hát egy testes öreg némber -bámúl rám. De mintha kisértetet látna. Még a visitás is a torkán akadt. - -A zöld fűvön heverő katonák mind feléberedtek, egyszerre megmozdúlt a -hallgatók serege s apró kacagásokkal lestek ki minden szót a Miklós -vitéz meséjén. Ez maga is feltüzesedett a vidám figyelők szemétől s -pattogva vágta a szót. - -Mondom néki: Ne féljen öreganyám, nem vagyok én rossz gyerek! Azt mondja -rá: nikszpiksz! - -Tyhű, így magamba, akkor már jól nézünk ki, ha ilyen jól értünk egymás -nyelvén. - -Szólok azér a fejércselédnek: már csak azt mondja meg, ki s ki volt, aki -aranyakat górált az én süvegemre!… Nem érti. Leveszem a süveget és -mutogatom neki, hogy így potyognak rá az aranyak! Egyszer csak észbe -kap, nyúl a tarsolyába és kimarkol belőle vagy egy félmarokra való -ezüstöt. Kinálta erősen. - -Ej, mondok, nem vagyok én se haramia, se martalóc, magyar hajdú vagyok -én. Nem jöttem én pénzért s pedrem a bajszomat, lány kell nekem, csók! -Cp, cp, cp! - -Hát halljátok, a vén tűzrevaló ezt is elértette és el kezd szemérmetesen -mosolyogni, huzódozni, pironkodni, de egyre csak azt mondogatja: tájfel, -tájfel! - -Hosszan elnyúló, hatalmas kacagás tört ki a katonák erős, egészséges -tüdejéből. Hanyatt vetették magukat némelyek a fűben, míg mások a -süvegüket vetették magasra, vagy egymás hátát verték ököllel. - -– No Miklós bátya, – kiabálták a fiatalok, – most oszt mit csinált kend. - - -II. - -Miklós vitéz megpederte a bajszát. - -– Ájj fel, ájj fel! – mondok neki, hogy aszondi Tájfel, Tájfel, – még le -se ültem, öreganyám, eszem a szentjit! De csak kerítse elő nekem azt a -kis jánt, akinek kacagását hallottam a hegyről, majd a sarkamra állok -akkor!… Hát lám csak, az ördögök öregannya, ezt is magára veszi és úgy -somolyog, mint aki vackorba harapott… - -A katonák elnyúltak a nevetéstől a földön, egymást rúgták s -csiklandozták és bolondos szókat vetettek közbe, úgy hogy jó ideig nem -is folytathatta beszédét Miklós a vitéz. - -– Hát s osztán!… S mi lött belőle! – követelőztek a többiek. - -– S mi lött ám! – szólala Miklós – hát az lött, hogy a mama csak feláll -maga s kitárja két karját s azt mondja azon a zörgő mogyoró nyelven: nem -bánom na, ha megölelsz is, szép magyar levente, csak kiméld -fiatalságomat! - -A zöld fűben hemperegtek a hajdúvitézek. - -– No én beleestem, mint légy a mézbe, e tisztes személybe, mondok -magamba s csak menni akarok beljebb egy házzal. - -De ahogy ezt látja a vénség, csak elsápad, olyan fakó lesz, mint az ón. -S azt mondja: Jaj ne menj szerelmes szép magyar leventém, kardokkal -állanak, török tőrrel, német fustéllyal odakinn a fegyveresek, mind -kardélre hánynak! - -– Nem bánom én, ha igen is, – mondék, – de én az én csillagszemű -királylányomat ezer ördög közt is megkeresem! - -Meg ám, ha odakinn csakugyan kardcsörgést nem hallok. Vastag német -szóval káromkodott odakinn valaki. Az én öreg asszonyomnak el kezd lógni -a lába az ijedtségtől, de aztán csak kifújja magát s int nekem, hogy -legalább álljak félre az ajtóból. - -Sarokba húzódtam, ü meg kinéz. Hát az ajtónyílásnak egy percentjén át -láttam ám, hogy odakint vannak vagy tizen, nagy vastag emberek, nyúzott -képű cseh szolgák, akik nagy dorongokat szorongattak a markukban s a -szájuk tajtékzott, mint a veszett kutyáé. - -Tyhű, mondok, ennek már fele se tréfa, de azért magam sem eresztettem -bocskorba a bátorságot, hanem marokra kaptam a kardomat, hogyha már -kell, de ingyen nem adom ám magam! - -De odakinn csak beszéltek, beszéltek. Valami fene hangú ember azt -vallatta, ki van odabenn! De az én öreg cselédem esküdözött, hogy senki! -Nincs ott egy lélek sem! Nem akarták hinni! Hát nézzék meg kendtek, -mondta a vénasszony, erre aztán elhitték. - -Na, mondok, nagy kő esett le a szivemről, nem azért, mintha féltettem -volna az életemet, hanem mert megesküdtem magamban, hogy addig nem halok -meg, míg az aranyat szóró, ezüstöt kacagó kis lányt meg nem találom. - -Bejön a vén asszony nagy frissen s bézárja az ajtót. Azt mondja: No adta -hajdúja, most az egyszer megmentettem az életedet! Hanem most már vigyen -a kánya, mert ha ezek mégis be találnak kukkantani, úgy mislikbe vágnak, -hogy semmi doktor össze nem rakja a csontodat. - -Azt mondom neki, hogy: No azon egyet se búsuljék nénémasszony, csak -mondja meg már valahára, hogy ki volt az a kis lánycseléd, aki kötelet -eresztett le nekem… - -– De hát hogy értették meg egymás szavát, – kottyant belé egy fürge eszű -kis legény a vitézek közül, – ha nem tudott magyarul, kend meg németül! - -– Kotty belé! – mordult fel Miklós, a vitéz. – Hiszen az, hogy nem -értettük egymás szavát. Ü mondta a magáét, én is a magamét. Hát osztán ü -is beszélt, én is beszéltem, mintha csak a legjobban értettük vón egymás -beszédit. Hanem ipp azt akarom mondani, hogy a vén bestia mindent -értett, amit nem kellett, hanem mikor a lányról szólottam, akkor mindig -siketnek tette magát. Mikor osztán elkezdtem újra kézzel-lábbal -magyarázni a csókot, ölelést, hát csak elsikkantja magát és azt mondja: -Hát angyalom, tubicám, ha már annyira megáhítottál, isten neki -fakereszt, én a tied, te az enyim, ásó, kapa választ el egymástúl. Avval -csak a nyakamba esik, mint egy zsák, oszt a két kövér karjával úgy körül -karolja a nyakamat, hogy azt hittem, mindjárt belefulok. - -– Micsinált kend? Megcsókulta? - -– Meg én az irgalmát. Nem bánom én, ha asszony, mégha hétszáz esztendős -se. De ez nem is volt ám olyan idősecske, csak látszott annak. Tüzes vót -az eszemadta, csak hát a hamuszinű ruhája vénítette. - -Mikor aztán meglapogattam a lapickáját, hát el kezdett könyörögni, hogy -de most már menjek, ha kedves az életem, mert jön a hétfejü sárkány már -érzi a füstjit. Mert a német embereknek igazában olyan a szaga, mint a -pokolbeli sárkányé. Azér is szeretik a német menyecskék annyira a magyar -leventéket. - -De bezzeg a pénzt is csak tömte ám a zsebembe. Nem tudom én hol szedte, -hol vette, hanem azon vettem észre, majd leszakad a mentém, majd kijukad -a salavárim a sok nehéz ezüsttől. - -Hát láttam, most nem lehet itt semmire menni, szépen felmásztam az -ablakba, kipréseltem magamat a szűk lyukon, ami olyan szük volt, hogy -mikor kivül vótam rajta, négyszegeletes lettem mindenestül, mint mikor a -tolófánk tésztát keresztül nyomják a szerszámon. - -Akkor osztán leereszkedtem a fene nagy mélységbe, bizony, még a homlokom -is megtörültem ám, mikor földet ért a talpam. - -Még egyszer felköszöntem a süvegemmel a vár ablakába, ahonnan megint -csak kihallottam az ezüst csengésü kacagást, mintha gilice madár -csicsogott volna messzéről… - -Ami késik, nem mulik, gondolom magamba, avval mentem a cimborák után. -Kiöntöttem a sok temérdek pénzt az asztalra. - -Reggelre egy fia se maradt belőle, az egész had mind az én boromat itta. - -– Jó vón, ha legalább egy pintet most adna kelmed belőle. - -– Bizony magam is meginnám, – morgott Miklós vitéz. – Pedig micsoda -borokat ittunk. Rajnai bort. Az ám az igazi. Olyan sárga, mint az arany. -Zöld üvegkancsóból bibáltuk, azt úgy lehet ám a torkon lenyelni, aztat a -bort, mint a folyó mézet, az ember egyet se kortyint, csak kitátja a -száját, osztán simán ereszti lefelé a gégáján a bort, mintha a Tisza -zuhogna le, csendesen, gyönyörűségesen, mindenestül, ha egy török naszád -volna rajta, azt se vennénk észre. Meg azok a jóféle borkorcsolyák, -mindenféle német sütemény, puha, édes, porlós, hogyha megágyaz vele az -ember a gyomrában, hordószámra tudja inni a rajnait. Meg kis füstös -halacskákat ropogtatnak mellé, olyanokat, mint a kisujjam, még a nyálat -is felolvasztja az ember szájában… - -– Ne beszéljen kend Miklós bátya, mert isten ugyse, kicsordult a szájam -sarkán a nyálam. - -– Ej, ilyeket mondani, – dünnyögtek itt is, ott is a csillagos -éjszakában a kiéhezett, kikoplalt katonák, – biz isten jobb vóna -felkerekedni, osztán neki indulni a zöld mezőnek, osztán addig menni, -addig menni, míg csak ott nem jukadnánk ki valahol a világ jobbik -sarkában, ahol tejjel mézzel folyik a víz is, sült disznó jár a mezőn, -késsel a hátában… - -– Hát a kis jánnyal mi lett? – kérdezte valaki messziről, a libegő -holdvilágon s Miklós vitéz felvette a mesét, tovább szőtte fonta. - -– A kis lány is előkerül, csak várj sorodra! - -Még addig sok minden esett. - -Másnap délután megint ott állottam én a megszokott helyemen, a ménkő -nagy várfal tövében. - -Hát megint csak hallom a kacározást. - -Felnézek félszemmel a magasba, mint mikor a kakas les a toronyra. Hát -amint nézek, nézdegélek, egy kis fehér valamit látok lefelé libbenni, -lebbenni, mintha az égből jönne. Hozta a szél lefelé a kis ablakból, -keringett, mint valami nagy lepke és leereszkedett a kinyujtott kardom -hegyire. - -Uramjézus, mondok, hát ez már mi lehet. - -Egy kis csipke keszkenő volt. - -Annyi volt, mint a tenyerem. Kiterjegettem, valami fájjin jó szag -terjengett belőle, sok fáradalommal varrott kis keszkenő volt, valahol -még most is meg kellene lenni az iszákomban, ha el nem pusztult volna. -De mi mindent megőrt már azóta az idő, hát ugyan hogyne őrte volna meg -azt a kis semmiséget! - -A szememre tettem, az orcámra simítottam. Ugyan istenem, gondolkodtam, -hogy s mint jutok én még ennek a varrójához. Hogy fogom én valaha -megcsókolni azt a kicsi kis kezet, aki ezt hímezte, szélnek eresztette. - -Még a nagy hegyek is meghomályosodtak már előttem, úgy elővett az -érzékeny álom, ha rágondoltam keserű sorsomra, hogy tegnap milyen közel -jártam az én tündérszép meseangyalomhoz. De iszen, csak még egyszer -volnék ott, tudom istenem hogy kardélre hánynék minden bestye németet, -hanem még a kőfalat is keresztülvágnám, míg meg nem lelem az én -csillagomat. - -No nem soká kellett bucsálódnom, látom ám, hogy megint ereszkedik -lefelé, mintha csak egyenest az égi mennyországból jönne, a -kötéllajtorja. - -Én bizony egyet se gondoltam, csak marokra kaptam a legalsó botját, -mikor a kezemhez ért és rá. - -Egy perc mulva már odafenn jártam az ablakba. A másik percbe már benn a -szobába, a harmadik percben már vasra voltam verve, olyan bilincsek a -kezemen, lábamon, hogy huszonnégy fontos ágyúgolyók voltak rákötve -sulyának. - -Még a számat se értem kinyitni, már végem volt, mint egy pocegérnek, aki -a lesőbe ugrott. - -– Istenek istene! - -Egyszerre a lélekzetek is fenn akadtak a füvön. A heverő katonák -megdöbbenve hallották az újabb fordulatot. S apró ijedt pisszenések és -meghökkent tekintetek figyeltek Miklós vitézre. - -– Úgy biz a. Egy vak varnyúnak több ereje van, mint nekem volt abban a -percben. Ott guzsorodtam egy sarokban, mint valami gombolyag kötél s -előttem a kis házban egy csomó hegyes sarujú német lándsás verte fel a -földet a fustélya végivel. - -Egy hegyes kis vánnyadt képű ember parancsolt nekik, az volt a gazda. -Nagyon ugrált s csak úgy tajtékzott a szája, míg engem szidott az annya -nyelvin, a szíve csúszott vón le a helyirül. - -Mikor osztán elúnta a szót, csak előállít egyet az emberei közül, osztán -ráparancsol, hogy engem vegyen a hátára. - -Az osztán felvett és cipelt, mint a bornyút a mészáros. - -Átalvittek abba a kis házba, ahol tegnap az öreg asszonnyal cicáztam, -onnan egy harmadikba, negyedik, tizedikbe, míg csak egy fényes nagy -terembe nem értünk. - -Az volt ám csak a gazdag szoba. Tele volt arany, ezüst marhával, -padlásig volt rakva a polcon a sok arany billikom, ezüst gyertyatartó, -nagy tálak, kiverve emberfigurákkal, meg állatokkal, csak úgy szikrázott -még a nap is, ahogy besütött rá. Belöktek egy nagy vasas láda tövébe, -avval rám zárták az ajtót. De micsoda ajtót. Ilyen vastag vasrudakból -volt az ajtó, mint a kezem szára, de olyan sűrűn, hogy egy pucér macska -se tudott volna keresztül mászni közte. Az egész teremnek kettévágta a -közepit, mintha csak azért csinálták volna, hogy a nagy teméntelen házat -kétfelé szakassza. A belső volt a kincses kamara, a külső a -pénzváltóhely. Mert megesmertem ám, hogy pénzváltó a ház gazdája, vagy -purgermájszter, vagy ilyesmi, fene aki jobban tudja. Íróasztal volt a -külső szobában, a belsőben meg a kincsek, velem együtt. No, mondok, -Miklós cimbora, felvitte az isten a dolgod, hogy egy kutya nímet -pénzváltónak ilyen könnyű szerrel bejutottál a kincses ládájába. - -Az ajtót jól bézárolták, három lakatot tettek rá, avval otthagytak -előtte őrzeni három komondor csehet, nagy csákányokkal, a többi meg -elment. - -Csak azt tudtam vón, hogy mit akarnak, az istenadták. De hiába ugattak, -különösen az a nyúzott, kezshedt gazdájuk, egy kukkot se értettem a -vartyogásukból. - -Hanem azt értettem, hogy fene mód kellemetes volt a fekvésem. Sose -hittem vón, hogy az arany, meg az ezüst úgy nyomja az ember -oldalbordáját. Mindig azon imádkoztam, hogy bár annyi kincsem vóna, hogy -még a feküvőhelyem is azon legyen, de most ugyancsak forgolódtam, hogy -valami sima helyre forogjak a sok egymásrahányt kancsórul, mi egymásrul. - -Azok meg odaki csak néztek, néztek, oszt eccer csak elkezdtek röhögni -kegyetlen. - -Megmérgesedtem. - -– Te, – szólok ki nekik, – verjek diót a csontotokkal! azt hiszitek -kifogtok egy magyar hajdun! - -Avval nekiláttam foggal, osztán egy-kettőre úgy kiódtam magam a guzsbul, -mintha rajtam se lett volna. Kibújtam belőle, mint a lepke a bujkából. -Azok csak ámultak, bámultak, mikor látták, hogy már szabadon nyujtózok. - - -III. - -Akkor aztán körülnéztem. Hát pajtás, láttatok valaha pénzt, vagy se, de -én láttam akkor. Mindakét szememet jóllakattam a nézésével. Még fel is -peckeltem üket, hogy: most vizslassatok, most bámészkodjatok, mert -többet míg világ ez világ, ebbe nem lesz módotok, hogy ennyi kincsbe -dúskálkodjatok. Osztán marokra szedtem a pénzt. A nagy vasas ládák mind -tele voltak szintig, még ki is csorgott belőlük a sok arany. Így szórtam -én két kézzel, lapáttal, mint mikor gyerekkoromba az anyám búzát mosott, -osztán ponyván szárította, osztán én belehasaltam a tisztába, mintha -fürdik az ember a tóba. Még a karomon is felhúztam az ujast, úgy nyultam -bele, hogy a bőröm mind érje az aranyat. Szép sárga volt az arany, és -nagyobbrészt átlátszó hólyagba volt kötve, amin ugy fénylik át az arany, -mint a lantornás ablakon a nap. És drága fegyverek voltak ott. -Pisztolyok hosszú csövűek, mint a félkarom, ezüsttel kiverve, -elefántcsontból a nyaka, tigrisek rámetszve, dühös tigrisek, szinte -hallja az ember a morgását; meg azok a szépséges mentegombok, amiket a -nagyságos grófokon lát az ember; meg a forgók, csótárok: isten uccse, ló -is szivesen lenne az ember, ha ilyet viselhet! - -– Mit ér, ha nem volt a kendé, Miklós vitéz! – szólott egy a sok közül a -zöldben. - -– Nem volt az enyém? Ki meri azt mondani! Akkor mind az enyém volt mind -a kezembe fogtam, csak úgy szíjtam a jó hidegségét a forró tenyeremmel. -De meg azután csak neki láttam, levetettem magamról a rossz -katonaköntöst, osztán felöltöztem tetőtől talpig. A száramra zsinóros -nadrágot húztam, amelyik arannyal szőtt zsinórral volt kihányva -gazdagon, a lábamra a lehányt rossz hajdusarú helyett deli csizmát, a -lábikrámig se ért a szára, a vállamra nyalka kurta dolmányt, csak eddig -ért e, combig, hogy a nadrág sújtása messze virítson, az alja meg úgy -szétállott, mint egy kisasszony derekán, de mentét is vettem, csonka -ujjut, panyókára vetve, akkora perémmel, hogy a vállamat takarta. A -fejemre pici süveget, két hosszú strucctollal, gyémántos boglárral… Csak -a hajamat kellett vón megborotválni, olyan levente lett belőlem, -olvasatlan elmehettem volna a bécsi császár legszebbik báljára. - -– No te rossz abaköpenyeg, – kacagott egy legény a földön heverő fehér, -sáros köpönyegen, – ugyan pironkodhatsz, ebannya, hogy most ilyes -nagyúrnak szógálsz. - -– Én is lerúgnám rossz salavárimat egy olyan gúnyáért, még csak nem is -sopánkodnék utána, – másikuk morgott. - -– Csak legalább jó vón a posztója, de most esztendeje is, mikor fizetés -volt, olyan fájlondist attak, hogy egy hónapra már mind ki volt az -embernek a térgye, könyöke belőle, – sóhajt a harmadik. - -– Kétesztendei hópénzből nem telik ki egy őtő ruha. Most is milyenek -vagyunk, még a másvilágon se állhatunk meg tisztességesen az Úristen -őfelsége előtt. - -– No csak jöjjön az fizető kapitány, ebbőrbe őtöztetjük űkigyelmét, ha -még egyszer karasia posztó nélkül lát bennünket a mustrán. - -– Jobb a szűr, meg a daróc, mint az ű posztajuk, csak volna bár, az -ugyan el nem feslik, ha szél ráfúj. - -– Hallgassatok má, ni milyen fenn van a fiastyúk, oszt még nem is -hallottuk, mi lett hát a Miklós bátyával a nímet kamarájába. - -Miklós vitéz bevárta míg csönd lett, aztán folytatta. - -– Derekamra jó görbe török kardot kötöttem, vállamra kurta puskát -vetettem, akinek aranyból volt kiverve az nyaka. Csak azt sajnálottam, -hogy por nem volt más, csak aranypor zacskóban, avval pedig mindent -lehet, de lűni nem. Hanem bezzeg megtömtem véle tarsolyom, amit a -combomra akasztottam, aranyzsinórral még más zacskókat is kötöttem -nyakamba, hogy úgy voltam, mint az orvosságárus. Sohasem tuttam úgy mint -akkor, hogy nincs könnyebb a teli erszénynél, magam se akartam jól lakni -a pecsenyére nézéssel. - -Hát míg én ott készülődök, készülődök, csak megszólalnak a német -lanckenétek, akik engem strázsáltak. Nem értettem szavukat, de láttam -nyáluknak csorgását. Ha az ajtó bé nem lett volna zárolva, ük is -szívesen állottak volna bévül, hogy velem őtözzenek. Csak hedráltak -nekem, nyujtogatták a markukat, hogy vessek nekik is némi nemű aranyat. -Kaptok mondok, eleget benne, csak nyissátok ki az ajtót. - -Hát ezt nem tudták tenni, hanem csak jön egy szép szolgálóleány s nagy -fürgén vet szemet én reám az ajtónak nyílásain át. Pedertem bajszomat és -mondom neki: No szép hugám, eszem azt a ragyogó csillagodat, most ments -meg, egész életedre boldoggá teszlek. - -Aligha értette szómat, de csak pirult a szentem, osztán sürgette a -nyúzottakat, hogy nyissanak ajtót. Még kisded szütyőjébe is nyult, amely -oldalán fityegett s abból kulcsokat vett elő, magyarázván, hogy evvel -kinyithassák az ajtónak zárait. Én is igértem osztán aranyat bőséggel, -csak kieresszenek. A három németnek nagyon kedvére volt a dolog, csak -féltek a hátulütő fátul, ha két ház ebévé lesznek. - -Én is kinyujtok ám a rácson egy marok aranyat s szétosztom köztük, -nézték az éhesek, szinte szemük kifordult. De a gaz Luciperek nézték ám -a leányzót is és elkezdték csipdesni s azt kivánták tőle, hogy -kieresztenek engem a kalitkából, ha elébb sorra csókolja őket. - -– Hii! A hollók golyózzanak a szemükkel! – szisszent fel egy legény. - -– Mer szép volt a lány, – folytatta Miklós vitéz, – fejér puha bőre -volt, kis pirosság is volt az orcája élin. Nagy kövér kezei voltak, nagy -tőgye, derék combjai, ha itt vóna, tudom nyársra menne érte még kend is -öreg komé. Csak úgy olvadt bennem is a vér, és csordogált lefelé, meg -felfelé, míg láttam, hogy a bestyék legyeskednek körülötte. Eb a lelke, -magam se tuttam mit mondjak a szegény jánnak; mert szerettem vóna -komendálni, hogy: hugám hadd csak a kutyáknak, ha engem kiszabadítanak -érte; de felperzselődött bennem a magyar vér, hogy csak nem menekszek -egy jánybecsület árán. A szegény jány csak húzódozott, csak sikongatott, -de mikor látta, hogy nem megy máskép, takaros orcáját még egyszer felém -fordította, rám vetette két szép kis szemét, osztán odaatta az egyik -kulcsot az egyik ebnek. Az mindjárt levette az első lakatot s avval neki -a lánynak… Átölelte derékon, csak úgy ropogott a gyenge fejérszeméj, a -két nagy markával körültapogatta s csókolta, ahol érte. - -A vitézek megmozogtak, felsóhajtottak, mintha szél rengeti a nádast. -Asszonyra kikoplalt szívükben felébredett a kivánság és kimeredt -szemmel, reszkető inakkal lesték Miklós vitéznek vontatott, izgató, -rekedt szavát, amely mint egy-egy repülő kanóc szállott fel a -tűztelepről s sisteregve csapott le a legények vérébe, hogy -vérkataraktákat támasszon. - -– Mikor a második lanckenét került sorra, az is megódotta a lakatot és -neki a lánynak… A fogamat csikorgattam dühömben és olyanokat -sóhajtottam, mint az éh farkas. Rosszul hegedülnek, ebül táncolnak itt -nekem, mondék s kínokat faltam és az öklömet martam. A szegény teremtés -csak rám vetette szép szeme párját és mintha azt mondta volna, no szép -magyar vitéz, vagy fizeted vissza nekem, vagy sem ezt a mai napot, de én -már életem adom érted. Ott lenni rekeszbe, mint a bezárt tigrisnek; csak -kóvályogtam és a fejemet martam ököllel. Kevésnek láttam a fegyvert -magamon, török hancsárokba válogattam, meg négyélü kis hegyes tőrökben, -német pectergében, hogy mit verjek szívükben vagy magaméban. A lány ott -hevert már a márványkövön és a fehér bőrén egészen szét volt tépve a -ruha, nagy fehér melle kibukott és rózsás volt és le volt törve, mint -száráról a basarózsa virágja. - -Tikkasztó csönd volt a zöld mezőn, távolról valami állat felnyerített, -rá a lovak nyihogni kezdtek és rúgtak és nyerítettek. Az asszonytalan -tavaszi éjszakában a sok férfi kirugott testtel, szikkadt nyállal a -szájában fülelt a szóra és vad érzéssel élte, látta tovább a ki nem -mondottat. - -– A harmadik eb németje alig várta, hogy sor kerüljön rá, kimarkolta a -kulcsot a lány kezéből s levetette a harmadik lakatot is az ajtóról. -Mintha én ott se lettem volna; elvette az isten az eszét az ebének. - -No én is ki onnan. Markomban a kurta dákos, egy ugrással torkában -szakasztottam. Úgy keresztül döftem rajta a kést, mintha vajba szúrtam -volna, szinte a kezemfeje kijött a tulsó oldalon, a hátán. - -Akkor a másikra, aki csak alig birt észbe kapni. Tollas bot volt a -balkezemben, nehéz ezüstből vert súlyos buzogány. Fejében vágtam, ahol -arcát értem, s mind leszakadt a pofája. Orrátul lefelé minden csontjai -lehámlottak, mintha tököt vág bottal az ember a marha elé. Hanem a két -karja a levegőbe kalimpált, maga se tudta mit kezdjen, osztán csak -elfordult, ledőlt, mint a felrúgott bálvány és úgy tekergőzött a földön, -mint a levágott nyakú kakas. - -– Huj rá, huj! – üvöltötte el egy inaslegény a hajdu farkasordítást s a -zöld füvön, a hideg hold fényében gyönyörűségben lesték a fene -kegyetlenség véres szavát a hajduk. - -– A harmadik kardot húzott ekkorra. Ez volt az első, amék a jánt -megszégyenítette. Á, hogy mentem neki. Te kellesz nekem komé, mondok, -csak te hibáztál még, hogy eleven húst egyek. Így ihogtam neki, mint lú -az abrakos tarisznyának, s egy hajdufogással ki a markábul a kardot, -hogy az ajtó felső sarkában állott meg, úgy kirepült, egy araszra ment a -deszkába a hegye. Avval a markomba a gégéjét s ráfeküdtem, mint egy -jánycselédre. Kell neked csók!… Kell!… s vágtam, – emlékszel még az -ebellette nímet anyádéra? – s ütöttem. Most markomba szakad huncut -lelked. - -– Fűzfahegedűhöz nádvonú… – lihegett fel egy legény. - -– Mikor osztán felállottam, mint embernek ember farkasa, – látom ám, -hogy a jány ott áll szemét-száját eltátva, sápadt, mint a holt, azt -hitte, hogy eszementtel van összezárva, aki csak úgy rágja az embereket, -mint a réti farkas, azt se nézi ki s kicsoda. Elmosolyodtam magamat s -megemeltem nyalka süvegemet, de az csak nézett rám az árva boldogtalan. -Most mit tegyek evvel, mondok, hogy ép észre hozzam. Hiába szólok hozzá, -mint egy gerlicéhez, nem érti szavam, mivel fizessem ki nagy -ijedtségeért. Elkezdtem neki a hajdu táncot járni. - -Sikkantva csapott fel tenyérbe egynéhány a lázban, lihegve heverők közül -s felhujjákolt valamelyik: - -– Ej huj, táncra tánc! - -– Jó táncos, jó dógos! – helyeselte másik. - -– Engem uccse úgy eljártam, mint Esztergom árkában, mikor a nagy ostrom -volt, a töröknek ahogy jártuk… versenyt az ágyúgolyókkal! - -Fellélekzettek. Nagy dicsőség nagy emléke szállotta meg szívüket. - -Csönd lett. Az erdők sarkában szél indult s végigzúgatta a friss -hajtásokkal teli lombokat. A csillagok hűvösen fénylettek, az éjszakai -szél végigszántotta a legények hátacsigáját. - -– Tehenre hajdu! – mondta a varnyúbajszú vastag hangján s magára húzta -az abaköpenyeget. - -Miklós vitéz egyet sóhajtott, még egyet hallgatott, aztán folytatta. - -– A jány csak a szívire tette a kezét, meg sírt, nevetett, a szeméből -köny csordogált, az orcáján meg piros öröm szine támadt. - -Fogta a kulcsokat, sorra felrakta a lakatot mind s egyenként becsukta. -Avval a zsebembe gyömöszölte még azt az aranyat is, amit kipotyogtattam -s kézenfogvást vitt ki a teremből, be abba a kis házba, ahonnan a -kötéllajtorja le volt eresztve az ablakon. Ott egy levelet vett ki a -kebliből, a mellemre tette, az üngem alá dugta s erőttetett, hogy kifelé -az ablakon. - -De biz én nem tudtam hova lenni, mint a tökbe esett egér. Mit csináljak -evvel a jánnyal, ha itt hagyom, még baja lesz miattam szegénynek… Ej, -mit, mondok, jöszte velem rózsám! - -Jött volna is szegény, de az anyja boldogságát! vastag volt a lelkem, -nem fért ki az ablakon. Még a fejét csak ki tudta dugni valahogy utánam, -de már a többije benn szorult. Megfogtam a kontyát, annál fogva -vonszoltam kifelé, de azt mondta, hogy inkább elereszt magamba. - -Adtam hát neki visszaszájjal egy pár forró csókot, osztán neki a széles -világnak. Egy jányba kilenc ördög lakozik, majd csak kivágja magát. - -A három lanckenétet istuccse jobban szántam, csak hát azér nem sírtam -utánuk, mer ugyis van elég a fajtájukból. - -– Van! – szólt bele a sötétben hallgatók közül egyik komolyan, – veszne -a magjuk. Azok eszik el kenyerünket orrunk előtt. - - -IV. - -– Mán az igaz, – mondta a varnyubajszu vén legény, – egy lanckenét -sóldos nyolc hajdunak eszi meg kenyerét. - -– Igenis nyolc századnak! – mondta a másik, – mert azokat rendesen -fizetik, dupla zsólddal, sóléhennel, mindennel, mink meg tizenkét hó óta -fityinget sem kaptunk. - -– Úgy is fizet meg nekik az Isten. - -– De még a fölséges császárnak is. - -– Annak a legjobban, mert hiába választunk fel könyörgő hadnagyot, hiába -küldjük fel nagy költségünkkel Bécsbe zsoldért könyörgeni, mindig üres -marékkal bocsátja alá. - -– Aztat hiszik, hogy angyal természetjén vagyunk. - -– Hát! Hogy széllel élünk. - -– Ruhátalan járunk. - -– Nekünk semmi se kell, csak üres szó. - -– Rendeljenek a végekbe oly népet, akinek sem enniök, sem inniok nem -kell se ruha, se semmi, azok majd fizetést nem kivánnak. - -– Bezzeg a lanckenétok mindig torkig vagynak a jóban; ha béteszik a -lábukat ez hazában, mindjárt előveszi őket, a girhesöket a debreceni -hideglelés: olyan kövérek egyszerre, mint a hizott tulok. - -– Hogyne, mikor annyit esznek mindenkor, mig ujjokkal elérik. - -– De milyen otthon vannak nálunk. - -– Hiába, hazája embernek, hol jól folyik dolga. - -– Ej az Uristen őfölsége még ezt megfizeti a császárnak, mert úgy -megveri mind testiben, mind lelkiben és minden dolgában úgy -szerencsétlenné teszi, hogy minden fejedelmek közt például leszen. - -– Ne is busuljon ked Miklós vitéz, hogy akkor amaz nyuzott képü -lanckenéteknek nyakát szegte, mint békáknak. - -– Busul a patvar, – mondta gondolataiból felriasztva Miklós vitéz, – de -hadd beszélem ki a többit, aki hátra vagyon. - -Mert ahogy én nagy fényes ruhában fölmégyek a táborunkba, csak -szalutéroznak ám nekem az őrtálló katonák és a legfiatalabb -istrázsamester elibem áll, hogy aszongya, ne vegyem zokon, de most nincs -itt semmi fejjebvaló, maga az ezereskapitány urunk is fenn van a -városban, mert elgyütt aszongya a város mestere, birája, hogy magyar -legényt fogtak a rabláson, azt most négy darabba vágják, úgy szegezik a -város négy kapujára. - -– Szegezik az anyjuk hét kinját, – mondok nevetve, – hát nem ismer ked -Andorás mester? - -– Miklós ecsém! – rikkantott Andorás, – te vagy-é, vagy csak a lelked? - -– Magam én, csak adjék ked valamit falni, maj meglátják. - -Attak osztán egy ürülapockát, úgy bevágtam én azt, akár egy galambfit. - -Hát osztán elmeséltem egyet-mást az istóriából, úgy tátotta ott a száját -kiki, mint ti most. - -Délebédre került haza az ezereskapitány. Mikor meglátott a nyalka ruhába -csak eltátta szemit-száját s úgy kacagott, majd megszakadt a horpasza. - -– No te úgy ki vagy nyalva, mondta, mint az ürge pünkösdbe. Hát hogy -jutottál ehez. - -Elmeséltem neki. Kínjába nevetett mán; oszt ü is elmondta, hogy a -németek hogy meglelték az üres kalickát, meg a levágott lanckenéteket, -meg a rendre bélakatolt ajtót, megesküdtek, hogy ördöge van a hajdunak s -most már azt követelték, hogy a gróf vigye innen a magyarjait, s -kongatják ördög ellen a harangokat. - -– No csak te ne mutogasd magad, – mondta Forgács ezredeskapitány uram – -holnapután virradóra neki eredünk, tovább innen, mert mán magam is -megelégeltem itt a csinyeiteket. - -Hej de nekem fájt ám a szivem az én tündéremért, akiért mán annyit -tüsténkedtem, törekedtem, még se jutottam hozzá, hogy bár csak egy -pillantásra lássam az arculatját. - -De el is szántam ám magam, hogy egy életem, egy halálom, még egy próbát -teszek. Még egyszer elmégyek az ablaka alá… - -Ebben a percben az erdő felől csörtetés hallatszott. A zöld fűben heverő -vitézek, akik csendes, álmos elandalodással hallgatták már a Miklós -vitéz édesdeden folyó beszédjét, felütötték a fejüket. - -– Török!… – sivította egy éles hang a lombok alól fojtva. – Itt gyün a -kontyos. - -Mindenki térdre ugrott, csákányát markolta. - -– Gyer elő! – mordult parancsolva a hallgatag falkanagy, akit otthon -választottak el kapitányuknak s aki méltósággal viselte ez alkalmi -tisztségét. - -Egy fiatal legény állott elő. - -– Mit láttál? - -– Láttuk a Gergővel valami ötven kontyos jöttét. Sok nehéz zsákmánnyal -rakott lovak vannak velük. Itt az uton vádolnak előre. Bort kellett -nyakalniuk, mert semmit se vettek észre bennünk. - -– Csülökre hajdu! – szólt a falkanagy. - -Szivósan, villogó szemmel, megfeszült inakkal állottak körül a portyázó -hajduk. - -Fenn az égen a csillagok is izzóan villogtak le rájuk. - -– Ki lesz martalék. - -Öten, hatan ugrottak elő, a falkanagy rájuk nézett. Négyet rendelt első -csapatnak, hetet másodiknak, tizenketten maradtak az utolsóra. - -– Kiki megtegye emberül a dolgát. - -A legények a nagy éjszakában összecsikorgatták a fogukat s olyan erővel -markolták a csákány nyelét, reszketett belé az öklük. - -– Aki e szerencsét megrontja, halál fia. - -– Úgy, – morogták helyeselve. - -– Mindenki kettőt ül le, a harmadikat keresi. - -– Úgy. - -– Első rátán a martalék szétugrasztja. A másikon a lesők szétverik, mi a -harmadikon koncra vetjük. Egy se szabaduljon! - -– Úgy. - -– Hátulról levágni a lóról… A lónak baja ne legyen; egynek se. - -– Úgy. - -– Előre, huj! - -Halkan, félelmesen, mint a torokbaszakadt farkasüvöltés adták ki a -hangot, a dörmögő, rémitő _huj rá huj_-t s szinte nesz nélkül, alig -valami csörtetéssel haladt be az előretolt két kis csapat az erdő sötét -utjára. - -– Tüzet! - -Egy pillanat alatt szétgázolták a hamvadó tüzeket s földdel hányták be a -parázsló fadarabokat. - -Aztán váró izgalommal lesték a távolt. Készen, lesen, guggolva, hogy -bármely percben rajta lehessenek az ellenen. - -A távolban gyanutlanul közeledett a törökfalka, amely szintén rablani -járhatott a zöld füvön; mert a pogány is így élt tavasz időn, szabad -kenyéren. Nem is álmodták, hogy árokba szakadnak vidám éjszakájukon. Már -a jó fülüek hallottak egy-egy lónyeritést. - -Hosszu, ideges percek teltek. - -Lassan lecsillapodtak s a rendes kerékvágásba jöttek. Az öröm tulságos -volt, hogy a sovány portyázás után „nyelvet fogjanak“, török -martalócokat vagy tán épen zsoldot, pénzt szállitó rendes katonákat -találjanak, akik épen lesre düljenek be nekik. - -De aztán ebbe is belenyugodtak s a nagybajszu megint panaszra forditotta -a szót. - -– Még fegyverünk sincs. Hogy védjük a fölséges császárt, ha nem ád -fegyvert. Ilyen kézbelivel dolgozni. Csufság e! - -– Egy puskáért esztendei hópénzemet odaadnám, – mondta másik. - -– Szekercét is olyakat adnak, hogy ha páncélt érek vele, elszakad a -nyaka. - -– Ki vág páncélt a vassal? Ne pocsékoljátok a szerszámot! Mindig a -puhába kell találni. Az eleven hus nem csorbitja ki. - -– Még a csontját is kerüljétek, alig van máris jó fejsze az őrség kezén. -A sok kalapálástól mind lekopott, meg a köszörüléstől a tolla. - -– Elig vón azér, ha egyszer a mustramesterre fordétanánk. - -Megforgatták kicsit a baltákat és nagyobb keserüséggel szoritották, mint -mikor a törökre fenekednek. Ez csak mesterség, egyszerü dolog, akár a -favágás, amaz indulat dolga, a sziv érzéseé, az agyvelő elborulásáé. A -mustramesterek fizetik gonoszul, csalóul, hitványul a katonát. - -– Hagyjátok mán a bajt, mindig csak azt. Inkább Miklós vitéz mondja el, -hun hatta, mi lett hát a jánnyal? Legalább csendesebben is leszünk. - -Miklós vitéz halkan köhintett s hosszu bajszát végigsodorta gondolkozva. -Egy felriadt madár károgva repült a gyenge holdfényen. - -– Hun is hattam, hun nem. - -Abiza. Hogy fenekedtem nagyba, hogy addig nem halok meg, mig egyszer -legalább nem látom a jányt. - -Másnap Forgács gróf urunk ükigyelme kiadta parancsul, hogy hajnalra kész -legyünk mindenféle szerrel az utra. - -Napszállat felé kiszöktem a táborból. Szoros parancs volt, hogy embernek -kiszállani a karámon nem szabad. - -De ha nékem még főbenjáró dolgom vagyon. - -Mentem a váromra, ahol két hete állottam őrt minden napon. - -Állottam, állottam s felnéztem keservesen a magas kübálvány fal -tetéjibe, ha hallanám legalább egy hangját az én Tündér Ilonámnak. - -Egyszerre csak felcsendül a kacagása. És abban a minutomban csak -ereszkedik lefelé a kötélrétolya… - -Elhallgatott. Az erdő tulfelén fölsivitott a martalékra előretolt négy -hajdu rémes farkasüvöltése: - -– Huj, huj, rá! - -Mint ahogy a réti csikasz üvölt a nádasban a gulyára, amit a hajtók -terelnek Debrecentől Bécs városig. - -A hajduk szive megremegett az örömtől, a zsákmány beakadt a fogóba. -Felvillogó szemmel hallgattak, mintha a szivük dobogása is megállott -volna. A fokosa, szekercéje, fustélya nyelét marokra igazitotta kiki. - -Fojtó, mély suttogás szólalt meg. - -– Hát osztán? - -Miklós vitéz rekedten, fülelve és vadleső elszánással görbedt előre, -ugrásra, s folytatta: - -– Mint az erdei gilice, úgy kacagott… A másik percbe, mint a sziven -szurt gém, úgy sikoltott fel… A szivemet hasitotta az a sikoltás… - -Lassan beszélt, meg-megszakitva a szót. Leste a többivel a harc távoli -hangjait, a halálordításokat számolta s meg volt elégedve. A négy fiu -jól dolgozott. Legalább tiz martalóc vonitotta ki ott a lelkét… - -– Vártam, vártam, reszketett a velőm… Mi történt, mi esett… Ott -találták, mikor reám lesett… Mikor tán már szökni akart hozzám… A -kötéllétrán… A rétolya megállott féluton. Csak félig jött le, akkor -megállott… Akkor sikoltott olyan sziveszakadtan a lány… - -… Mély csönd szakadt rájuk, Miklós vitéz is néma lett. Félig holtan -várták, jön-e tovább a vad az uton, beljebb a nyelven a csapdába a -szájukba. - -Végre, mint az égzengés, szakadt ki a veszett rivalgás. A lesők -ordítása! - -– Huj rá, huj! - -Megpihent a szivük s ujult erőre kaptak feszült izmaik. - -A hét „leső“ legény emberül dolgozott, a török ordítása messze -hallatszott, hajdu-nesz semmi már. - -– Csak meséljen ked Miklós vitéz. - -Miklós rekedt volt, le a gyomráig. - -– Az ablakba csak meglátom a lányt. Fenn, az ég tövénél. Mint egy -kidugott fehér zászlót… A másik szempillantásra kiveti magát. Ott -hullott le elibem, mint a lőtt galamb. Ahogy az aranyai hulltak. - -Mélységes, fájdalmas, döbbenetes csönd lett. - -Valamelyik marcona hajdu aztán az orrát fujta, könnyét nyelte… - -S akkor elkezdett recsegni, ropogni az erdő. Vad iramodásban tört előre -a megmaradt török csapat s a tizenkét torkon egyszerre robbant ki a -rémületes vad ordítás: - -– Huj rá, huj! - -– Egy se maradjon! – rikoltotta a falkanagy s a másik percben ott voltak -már a lovak hátán, mint vérebek s a kurta fejszék a puhát keresték, az -eleven hust és kerülték a csontot, a vasat, kimélték a szerszámot. - -* - -Szép napos, harmatos hajnalon, lóháton kocogtak fölfelé, haza a hajduk. -Jó csontu sovány lovakon ültek; vezetékük is volt szép számmal -megterhelve emberül prédával. - -– Tizennyolcan maradtunk, – mondta vigan a varnyubajszu s -gyerekvigsággal mutogatta nagy sárga fogait. - -– A négy martalékba került… – mondotta nyugodtan a falkanagy. - -– Meg a kis Pistába köztünk. - -– Az ebanyja, amit számit, csak röhögni tudott, de sose volt ember -semmibe. - -– Nem baj, csakhogy lovaink vagynak. - -– Mán gulyát fogunk rajtuk. - -– Elkél. A császár hópénze mellé. - -– Mit szól várnagy urunk? - -– Kikapunk ám tülle a négy martalékér. - -– Az igaz, hogy három is elég lett vóna. - -– Kusdi! Ha te leszel falkanagy, tégy kettőt martalékra, majd ott hagyod -mindenestül fogad. - -– Jó vót-e… Úgy jó, ahogy van. - -S komolyan és bólogatva ülték a jó, csöndes lovakat, amelyek csülökig -gázoltak a koratavaszi zöldben. - -– Ej Miklós vitéz, ha ked elhozhatta volna ama német tündéri leányzót, – -rugtatott tisztelettel az élen baktató nagy bajszu Miklós vitéz megé egy -nagy sebbel éktelen suhanc. - -Miklós vitéz a szeme sarkából végig mustrálta a fattyat. - -– S mit kezdenék véle. Pirinc vagyok úgyé a császár zsoldján. - -– Ammán való, – így a varnyubajszu, – még egy mocskos paraszt menyecskét -is csak éhhel tudunk tartani… - -– De csak jöjjön a mustramester egyszer fizetésre, most nem fog kiszabni -jussunkból. - -– Most nem. Tömlecre vetjük. - -– Mint a németiek Miklós mestert. - -– Az ám, a kéncses komorába. - -– Ott majd gyönyörködhet drága marháinkban, a rozsdás, kézre való -vasakban, hajdu alá szabott deresben, meg a békák és kégyók szeme -villogásában, akivel a hajduk szokják mustrálni. - -– Majd felőtheti rongyainkat, mint Miklós vitéz a grófi gunyát. - -– Tenném magát lakat alá a császár üfelségit – megtanétanám. - -– Ne káromoljon ked, má nappal vagyon. - -– ’Szen csak arra tanétanám, hogy becsülje meg a magyart s nem az -nyúzott képü lanckenéteket hizlalja zsirunkon. - -– No csak jól tette ked Miklós vitéz, hogy legalább ama háromnak benne -szakasztá hitvány, lánytipró életit… - -S vigan, csöndesen, derüsen poroszkáltak nap ellen; gulyát kerestek még, -ha már lovon pihenték ki magukat. - -A lovak le-lebukták fejűket s bele-belefaltak a kövér zöld fübe. - - - - -MIHÁJ. - -– ELBESZÉLÉS – - - - -I. - -A szekér lassan zörgött hazafelé a a mezőről. Frissen kaszált lucerna -volt felvetve a könnyü kis, csinos, zöldre festett szekérbe. A két jó -járásu ló könnyedén, repülve vitte a szekeret, érezték, hogy a fiatal ur -hajtja őket, még a lábuk is táncosan járt az araszos mély, puha fehér -porban. - -Mihály vidáman mosolygott s éles, tiszta hangján tovább mesélt a -segédjegyzőnek, akit a szerelmi dolgokról világositott fel. - -– Á, én már kiismertem a lánynépnek minden fortélyát. Az én eszemen nem -jár túl semmiféle kisasszony! - -Büszkén, tele hanggal beszélt s ócska zöld vadászkalapját a szemére -huzta. Bátor volt, tele önbizalommal s napbarnitotta arcu, tele vérrel, -tűzzel. - -– Hát szerelmes sohsem volt Mihály? – kérdezte a segédjegyző, aki -halvány fiú volt, tele az arca apró, vérmes pattanásokkal, s ha -lányokról volt szó, mindjárt remegett a térde. - -– Szerelem? Hát az mi?… – nevetett Mihály. – A jányok felbámulnak a -holdra, osztán a szemük sarkából azt lesik, el akarja-é venni őket az -ember. Ha kinézik a jó pasast, akkor úgy ábrándoznak, szakmányba, -olyanokat sóhajtanak, mint a Néró kutyám. De ha nem érzik meg -egy-kettőre a házasság pecsenyeszagát, akkor bezzeg röhicskélnek, másra -gondolnak és aztán mindjárt, mindjárt ott hagyják az embert, ha egy uj -potykát sejtenek meg. - -– Nagyon kitanulta ezeket, Mihály, – mondta a segédjegyző, s elnézett -messze a mező felett. A távolban fehér napernyőt látott, mintha egy kis -szél valami virágot libegtetett volna a sárga mező felett. - -– Én bizony ismerem az életet. Vén róka vagyok, – mondta Mihály -önérzettel s az ostorával meglegyezte a lovait, a két fiatal csikó -felkapta a fejét s szaporázni kezdte az ügetést. - -– Nem is fog megházasodni Mihály, soha? - -– Meg biz én. Ha találok egy igazi nekem való feleséget. Az ember körül -mindig kell asszony. Az én vagyoni viszonyaim, sajnos, nem engedik meg a -házasságtalanság luxusát. Különben is asszonynyal lehet gazdálkodni -csak. - -– Látja! - -– Mit lássak. A nő az olyan korlátolt és szük agyu, hogy mind kapzsi, -fösvény, zsugori a magáéban. Ha keresni nem tud, legalább rajta ül a -vagyonán. Ha én magamba volnék, a béresek, cselédek a szememet is -kilopnák, de hogy ott van az anyám, van aki vigyázzon mindenre. Mondom, -ha az anya meghal, meg a hugaimat férhe viszik… mert a jányok, azok még -nem igen alkalmasak semmire, azoknak a maguk vadászatán jár az eszük… -hát én azonnal megházasodok. Ha a kutyám megdöglik, akkor is sietek -szert tenni egy újra, pedig az asszony a gazdaságban többet ér ezer -kutyánál. - -Mihály elkezdett röhögni. Erős fogai villogtak kis fekete bajusza alatt. -Fekete, csillogó, gyerekes szemei vidámak voltak és szépek s poros arcán -valami gyönyörködtető jóegészség sütött. Aztán fütyörészni kezdett a -friss szellőn vastag, sötétpirosra duzzadt, szépvágásu ajkaival s -belehajtott a friss, üdítő szellőbe. - -– Nagyon reálisan fogja fel az életet, Mihály, – mondta a segédjegyző s -merengve nézte a fehér napernyőt, amely egyre közelebb volt az -utkanyarulatokon. - -– Hja, én már túl vagyok, barátocskám, az olyan szamárságokon, amiket az -ilyen ifjú úrfiak ideálizmusnak, mi a nyavalyának neveznek. Én már nem -szoktam holdvilágos éjszakákon ábrándozni. Ha nekem nő kell, épúgy -szakítok magamnak barátom, mint ha enni kell, hát eszek. Van elég jány, -meg asszony, osztán mind egyre megy a. Azt hiszi, hogy az a fehér -napernyős többet tud adni szerelembe, mint az a jány, amék gereblyét -visz a vállán? - -– Azt. - -– Szamárság. Lássa én már nem nézem a bőre szinét, nem tapogatom a -husát, én nem szoktam sokat teketóriázni. Én magam járok a marha után, -kaszálok, dógozok, szántok, ha kedvem van, az én izmaimnak nem kell sok -birizgálás, én egy-kettőre készen vagyok az asszonyozással is; annak a -kedveért ugyan kettőt se lépnék ám. - -– Ajjaj. - -– Mit jajgat, – kacagott fel Mihály s vállon csapta a segédjegyzőt, – -tán azt hiszi, ennek a tanítónőnek, akinek az a mániája, hogy mindig a -mezőn mászkál, ennek a kedveért csak egyet is lépnék! vagy léptem! -Fütyülök a csipkebluzára, a fehér napernyőjére… Már itt van vagy két -hónapja, de én ugyan még meg se láttam, meg se ismerném, be se vagyok -mutatva neki… Nem vagyok én gimnázista, hanem paraszt, a krisztusát… Az -anyával a multkor úgy összevesztem miatta. Erővel azt akarta, hogy -menjek el valahová, ahol ez is ott lesz… Nem megyek én… Majd én a sáros -csizmát lehuzom, oszt másikat veszek egy tanítónőért… Ez sincs több kiló -hús, mint Máté Rózsi, akivel a múlt éjjel… Pedig ez is jó darab… - -Csendesen nevetett, hamiskásan hunyorított s örült, hogy a szemérmes, -fiatal segédjegyző fülig elvörösödött, de lenyelte a viccet, sőt vele -röhögött, kaján férfi nevetéssel. - -A domb kanyarulatánál egyszerre csak szembe volt velük a fehérnapernyős -tanítónő. - -A segédjegyző ijedten kapott a kalapjához s igen nagyot köszönt. - -Mihály egészen kijött a sodrából s elfordította a szemét. Egy ujjal sem -nyult a kalapja felé, hanem jól megnézte a sánta lovának a hátulsó -patkóját. - -Már messze elhagyták a fehér napernyős lányt, mikor megszólalt Mihály. - -– Hát ez az, ami engem idegessé tesz. Mit mosolyog rám. Mikor láthatja, -hogy szándékos volt a dolog. Mintha csak az én kedvemért sétálgatna -mindennap a mezőn. - -– De bocsánat, Mihály úr… Az én köszönésemet fogadta. - -– Haha. És rám nézett, a szemembe mosolygott… - -– Bocsánat, ez egy kis önhittség… - -Mihály hirtelen odapillantott a segédjegyzőre. Ez a gyerek, ez -kötekedik! - -– Kedves barátom, nem én vagyok az önhitt… Hát azt hiszi, hogy ha együtt -van két fiatal ember, van olyan lány, amelyik a kettő közül nem arra -mosolyog rá, amelyik feleségül is veheti őtet. - -A segédjegyző belátta, hogy nincs. - -Hallgatagon zörgött velük a kocsi a falu felé. A fák közül már látszott -a templom magas teteje s kissé a régi nemesi kuriák manzard teteje is -ki-kifeketéllett. - -– Nem mondom én azt, hogy pénzért elvenném az ördögök öreganyját is. -Venné a fene – szólalt meg Mihály. – Hogy oszt a pénzeért a nyakamon -üljön. Az nekem drága. De hát egy olyan lányt csak nem vehetek el… Egy -tanítónőt… Akinek semmije sincs… Senkije… Az ember meg se tud vele -jelenni… Mindenünnen kinézik… Mindig azon kell harcolni, hogy az ember -elfogadtassa a rokonsággal… ismerősökkel… - -A segédjegyző lehuzta a válla közé a fejét, hallgatott. - -– Neki jó volna. Az igen. Az nagy ugrás volna. A régi rektorházból az -első kuriába. Hát azért mosolyoghat. - -– No de bocsánatot kérek… – mondta a segédjegyző. - -– Mi? - -– No de bocsánatot kérek, ez már mégis nagy anyagiasság… - -– Hogy? - -– Én tisztán láttam, hogy nekem köszönt. - -– Persze, hogy magának köszönt. Nekem nem köszönhetett, ha én nem -köszöntem neki. De nekem mosolygott. - -Az egyik ló megbotlott, Mihály odanézett a lába alá s mérgesen rántotta -meg a gyeplőszárát. - -– Ne bolond ne, tán neked is elvette az eszedet a tanítónő. - -A lovak gyorsabban haladtak s egyenletesen. - -– Á barátom, – szólt Mihály. – Ilyenekkel fogják a medvét. Egy ilyen -mosollyal, de én nem vagyok medve, nem megyek rá a lépre. - -Parasztok köszöntek fel, Mihály fogadta, szórakozottan. - -– Én addig úgy se házasodok meg, mig az anyám él. Azt én régen -elhatároztam. Annál olcsóbb asszonyt nem kapok. Neki már nem kell se -ruha, se mulatság, semmi. Ő már egy jó vén asszony, aki csak dolgozni -szeret. Takarékoskodni… Ha ő meghal, nem mondom, akkor keresek magamnak -egy nekem való feleséget. Olyat, aki ért a gazdasághoz, abba nőtt, tud -főzni, sütni, libát tömetni, malacra, házidolgokra felügyelni, cselédnek -kiadni, tud mindent; ne nekem kelljen vele harcolni, kínlódni, mig -betanítom. A fene fog még asszonyt is dresszirozni, elég nekem a -csikóimat, tinóimat, meg a kopómat. Így bizony, szép öcsém. Így látja -már ezeket a dolgokat egy huszonnyolc-harminc éves ember… Azazhogy csak -huszonnyolc… lesz, ha megéri… De az eszem az már nyolcvan éves!… -Láthatta abból is, hogy biz én nem köszöntem. Nem igen ugrálok már a -lányok után. Rám mosolyoghatnak… Nincs szükségem tanítónőre. Nekem -gazdasszony kell. Az ebadtát. Aki egy kicsit rendbeszedje a gazdaságot, -mert az igaz, hogy meglehetős csehül állok… Ha csak egy pár jó esztendő, -vagy egy tűzről pattant menyecske nem segít… - -Beértek a faluba. Parasztlányok jöttek szembe, gereblyével a vállukon és -szemérmesen lesütött szemmel, vagy kihivó kacérkodással köszöntek fel a -szekérre, Mihály urra. - -Mihály szórakozottan bámult rájuk s egy szemmozdulattal sem fogadta a -köszönésüket. A segédjegyző megemelte a kalapját. - -Mikor jól bent voltak a faluban, Mihály felkiáltott: - -– Az istenit neki! Mégis csak nagy parasztnak tarthat engem az a -kisasszony… Hogy még a köszönésit sem fogadtam… Mi? - -A segédjegyző, mintha itt, emberek és házak között bátrabbnak érezte -volna magát kissé túlságosan kihívó hangon mondta: - -– Legyen nyugodt, hogy nem köszönt magának. Nem olyan lány az. -Karakteresebb lány, mint amilyeneket Mihály úr ismert eddig… Mi nagyon -jól ismerjük egymást. - -Csak úgy remegett az egész fiú, valami belső izgalomtól. - -Mihály oda sem ügyelt, a felső ajkát rágta s a távoli kapuját szemlélte, -amelyet már nyitott is kifelé a béresgyerek. A nagy kőoszlopos vaskaput, -amelynek vaslécei rozsdásak voltak s jobbra-balra görbültek. A kapu -fölött ott a címer is, de berozsdásodva, a sárkány a három ágyugolyóval, -amint őrt áll a mai szegénység fölött. - -Mihály ráütött a fejével a gondolatára. - -Szó sincs róla, mégis nagy marhaság volt, hogy nem köszöntem. Most el -volna intézve az egész. Így meg muszáj vagyok megismerkedni valahogy -vele… Hát azt mégse türhetem, hogy olyan nagy parasztnak nézzen, aki egy -hölgynek vissza se tud köszönni. - -Megrántotta a gyeplőt s visszatartotta a lovakat, mert kőre vitték volna -a szekeret a kapu előtt. - - -II. - -A patika üvegajtajában ott ült a szép délutáni napfényen, amely a sűrű -gesztenyefa lombján szürődött át, Berci bácsi, a vén patikus. - -Még korán volt, senki sem került hozzá egy kis csöndes beszélgetésre s -az öreg úr nagyokat ásított a délutáni alvás után s a szemét -dörzsölgette. A fán egy-két veréb csiripelt, a levegő tele volt a jó -édes patikaszaggal. - -Parasztok mentek el a kapu előtt s tisztességesen beköszöntek. Az öreg -úr álmos, könnyes szemekkel dörmögött valami köszönést s keresztbe fonta -kövér rövid karjait a nagy hasán. Órákig elüldögélt így s várt. Várta, -hogy valaki rányisson s egy kicsit beszélgessen a fülébe. Már szinte -előre készítette az arcát a nevetésre, a tokáját a kacagáshoz való -rengésre, ahogy a dobot készíthetik elő a dobolásra, meg-megszorítva -acélrugóit, hogy jól feszüljön rajta a bőr. A szalmából font, nagy -karosszék feneke lecsüngött a földig s mintha bele lett volna nőve Berci -bácsi, tofla nadrágjában, bambán elfittyent gérokkjával, s apró tömzsi -vörös arcával, amely szórakozottan előrehajlott s a falusi élet minden -egyszerüsége, korlátoltsága és jámboran emésztő primitivsége ott ült -rajta. - -Végre megjött az alkonyat s az emberek ki mertek bujni a hűvös, -pincelevegőjű, letakart, lezsaluzott ablakú házaikból vagy hazakerültek -a mezőről, ahol fárasztó és izzadt munkába voltak belefulva. - -Cirbesz ment végig a kopójával az utcán, a volt főbiró, akit az -adósságai miatt mozdítottak el az állásából. Azóta a száraz, kis fekete -ember alig megy ki a faluból s fürjeket keres naphosszat a dombos -határban. - -– Jó napot Berci bácsi! – köszönt be s egy kis habozás után be is -fordult. - -Megfogta az öreg úr puha nagy kezét, de csak úgy újjheggyel. Rögtön el -is eresztette. Únta az öreget, mint mindent a világon, dehát az ember rá -van kényszerítve, hogy éljen, mit tegyen, el kell fogadnia a világot, ha -már megvan. - -Most már ketten ültek. - -– Jó idő van, – szólt Berci bácsi. - -– Jó. - -– De a kukoricára elkelne egy kis eső. - -– El. - -A főbiró szivart vett elő s rágyujtott. A kutyája a lába elé hevert -karikába s a legyet kapkodta. Mintha megduplázódott volna az unalom, -amely eddig még békésen szundított a patika üvegajtaja előtt. Nagy -rakott szekér nyikorgott el az utcán; két kis sovány ökör huzta, a -nyelvét nyujtva. A szekér tetejéről hosszúbajszú, sovány paraszt lógatta -le retkes nagy fekete lábát s egy újjal csutka szalmakalapjához köszönt, -de az urak oda sem ügyeltek, nem fogadták. - -Ujabb alak tünt fel az utcán. Hegymegi doktor jön, idegesen rángatva a -vállait. A patikus meg a volt főbiró kissé érdeklődve nézték a -kisdiákos, deresfejű urat, aki vékony derekát idegesen rángatta, s -türelmetlenül rágta kurta nyirott bajszát. A mezőről jött, a szőlőből, -ahol veszekedett a munkásaival és oktatta őket s közben az összes -arcizmait kínosan össze-vissza tekerte. - -Barátságosan köszönt be s megállott: - -– No mi van? – dugta két öklét a zsebébe a doktor, hogy barna -meggyfabotja az égnek meredt mint a puskacső. - -– Semmi, ülünk, – mondta Berci bácsi. Hegymegi nem várt sok biztatást, -hozzájuk ült. Levette kemény szalmakalapját s zsebkendőjével a homlokát -törülgette. Foltonkint egész vörösre dörzsölte az arcát s a szemöldökét -felhuzta magasra, a haja tövéig. Akkor elernyedt és összeesett. A főbiró -jóízzel szivarozott, Berci bácsi kedélyesen pipázott, de Hegymegi nem -volt dohányos ember. Ahogy ráborult a nyugalom, a csönd, úgy összeesett, -mint a levetett keztyű; csak néha-néha rántotta fel a balvállát a -füléig, idegesen, mint a Cézár, amely türelmetlenül verte el vágott -farkával a legyeket. Végre egy percre ő is belesüppedt a poros csöndbe s -apró, könnyes szürke szemei elmeredtek, mintha felakadt volna az -életműködése. - -Akkor toppant be közéjük Mihály. - -A fiatal ember kissé felverte az öregebbeket. Mintha követ dobnak a -vízbe, az álló tóba. - -– Kicsipte magát az úrfi, – mondta az öreg patikus és hosszan kacagott, -úgy hogy a szemei egészen belevesztek vastag arca ráncaiba. - -– Illik is – mondta Hegymegi doktor, – fiatal ember. Ne járjon úgy mint -egy tanító. - -Mihály nagyon röstelte, hogy frissen van borotválva, hogy tiszta inget -vett, a cipőjét kifényesíttette, ruháját lekeféltette. Röstelte az új -szalmakalapját, a friss kék nyakkendőjét, amelybe egy arany bogár volt -tüzve s azt hitte az egész falu róla fog pletykázni, amért így -váratlanul felébredt. Eddig szinte túlozta a lomposságot, maga hányta a -trágyát a szekérre s úgy ment végig az utcán és kifeszítette a mellét, -mint egy parasztlegény. - -– Bizony snasz világot élünk, – mondta Hegymegi doktor, – nem is ismerek -rá a kerületre, mintha nem is abban az országban laknánk itt. Az a -népség, ami ma van. Nem is ismerek rá. Elpettyhüdt alakok. Én legaláb jó -napokat éltem itt valaha. Annak örülök, hogy legalább én leszedtem a -tejfelt idejébe. - -A patikus hangosan kacagott. A főbiró hosszú füstöt szíjt fel s -szótlanul eresztette ki az orrán át. - -Mihály széket hozott ki a patikából s leült. A nap kezdett veszíteni a -tüzéből s a gyógyszertár belső helyiségéből, a nyitott vasrácsos ablakon -át a gyógyszerészsegéd fuvolázása hallatszott fel. - -Ötszörös lett az unalom, tizszeres. De jóleső és lebékítő, hizlaló. Nem -volt beszélni valójuk, dohányoztak, Mihály is cigarettát sodort. A segéd -fuvolája olyan bánatosan dudorászott, valami ismeretlen, idegen szelid -melódiát, mintha téli éjszakákon a szél fujdogálja énekét a kémény -likain. - -Egyszerre csak mint az öt férfin villamos áram futott végig. -Önkéntelenül kigyult a tekintetük s előre néztek, végig az utcán. -Hegymegi doktor felrántotta vállát kétszer-háromszor a bubjáig s még meg -is vakarta válla hegyivel a fejét, mint az ökör a szarvával a hátát. A -főbiró villogó szemmel hajolt előre s orrlikai kitágultak, akár a -szimatoló agáré. A vén patikus nagy hasa fölé buktatta előre kis dagadt, -vörös fejét s apró szürke szemeiben apró, fényes pontok látszottak; a -segéd kihajlott az ablakba s úgy fújta, majd megszakadt a tüdeje, a -fuvolát. Mihály azonban egy lépést visszahuzódott kemény kerek székén s -ellenségesen nézett. - -Már egészen itt járt előttük a lány. A nagy bronzhajú, szőke lány, fehér -napernyőjét a vállán forgatva csendesdeden. Az önérzetes lépésű, -fehérbőrű kipirult arcú fehér lány. A tanítónő. - -Az öreg patikus megemelte a kalapját, az ócska, zöld kis posztókalapot. - -Utána Hegymegi doktor kapta le kerekszélű szalmakalapját s hangosan -köszönt: - -– Kisztihand! Hova, hova? - -A lány nevetett. Húsos, duzzadt, széles ajkai szétnyiltak s kissé -rendetlen fehér fogai előragyogtak. - -– Megyek a mezőre, sétálok. - -Hegymegi doktor már ott állott a zöldre festett kis rácsosajtónál. - -– Jól teszi, az egészséges. - -A főbiró ridegebben egyenesedett ki s szintén megemelte kissé a -kalapját. - -– De veszedelmes! – mondta. - -– Miért? – kérdezte vidáman a nagy lány s vékony csipkebluzából, s -csipőn megfeszülő, fehércsíkos, harangaljú szoknyájából pompásan tüntek -ki az idomai. - -A főbiró nem felelt, felduzzasztott tokával mosolygott. - -Mihály előbbre lépett. - -– Kezét csókolom, – mondta, – mi még nem is vagyunk bemutatva egymásnak. - -A lány kezet nyujtott. Mihályt erős hőség futotta el, mikor ezt az erős, -nagy, puha kezet megfogta. Ezernyi apró fehér foltocska volt a lány -fehérpiros bőrén, egészséges tarkaság s a könyöke felé gyönyörű vonalban -karcsúsodott el a telt karja. - -– De azért ismerjük egymást – mondta a lány s oda köszönt az ablakba a -gyógyszerészsegédnek, aki abbahagyta a fuvolázást. - -Azzal tovább ment a kerítésen túl; fehér himzett napernyője eltakarta a -fejét, vállát, csak erős, karcsú dereka és ropogó, suhogó hosszú -szoknyája, meg a szürke vászoncipőjének a néha kivillanó formája -látszottak. - -Mihály úgy érezte, egy kis megtorlás volt a lány hidegségében a -délelőtti nem köszönés miatt; célzásnak vette a lány szavát s dacosan -szegte fel a fejét. - -A három úr összenézett és cuppantott, húnyorított. Az öreg patikus -halkan nevetett, hogy a szék is rengett bele. S egyszerre csak megindult -a beszéd, gyorsan és suttogva és a fejüket összedugták. - -– Jó figura. Jól fest, – mondta Hegymegi doktor. - -– Há há, – kacagott a patikus és hanyatt vetette a fejét. - -– Van neki, mondta a doktor s tenyerével mutatta, hogy szeretne -rápaskolni a lány tagjaira. - -Egy percre csönd lett; irígyen s féltékenyen néztek össze. Azután utána -bámultak a lánynak, míg csak látták. - -Mikor eltünt az utca kanyarulatánál, fellélekzettek. Az ablakon belől -egyszerre megszólalt a fuvola is és szívszakgató bánatban adott hangot, -mintha este a fülemüle kezd rá a jázminbokorban. - -– Szeret a mezőre járni, – mondta a patikus. - -– Szeret, – kapkodta a vállát, Hegymegi doktor, – minden délután látni -valamerre. - -– Délelőtt szekérrel jöttem haza, lucernát hoztam, találkoztam vele, – -mondta Mihály, – de még akkor nem voltunk bemutatva egymásnak. Nem -köszöntem neki. - -Hirtelen megröstelte a mentegetőzését. - -– Jó kis nő, – mondta komiszkodva, – egy hétig elkutyálkodnék érte. - -– Vagy körülte, mi, Mihály? – nevetett a főbiró. - -– Azt elhiszem, – szólt a főbiróval egyszerre Hegymegi doktor, – még -fontra is megéri az árát. Ritkán kap az ember ilyen pácienst! Úgy-e -öreg! – s a meggyfa botjával hasba lökte a patikust. - -Berci bácsi lehúnyta a szemét s göcögött. - -Melegség futotta el őket s felszabadult a nyelvük. Szilaj megjegyzéseket -engedtek meg maguknak s az arcuk éle kipirult. Úgy viselték magukat, -mint tavasszal a megbolondult mének s szabadra eresztették a -fantáziájukat s a nyelvüket, ahogy csak a falusi, kipihent vérű magyar -urak tudnak szókban fürödni a csinos nők kútfejénél. - -Mihály egyre vadabb lett. Igyekezett túllicitálni a vén kujonokat. - -– Nem én, – mondta, – ez egyszer nem sajnálom a fáradságot, utána vetem -magam. - -Az öregek irígyen néztek rá s már is látták, hogy sikerült. Hja, fiatal -ember. Birja is, teheti is. Vén és kellemetlen feleségeikre gondoltak, -akiknek szemölcs nőtt az arcán s a sok pletykában olyan parasztosra -kopott a nyelvük és a gazdaság körül, a falusi lomposságban formátlanra -idomtalanodott a termetük. Egy pillanatig sem haboztak, hogy Mihályt -visszautasítás is érheti s a fiatalságukra gondoltak, az eltünt -ifjúságra. - -– Megéri a fáradságot, – hát csak rajta Mihály… Minden percért kár… – -mondták össze-vissza. - -Mihály izgatottan pödörgette kis fekete bajszát. - -– Nem is töltöm az időt! – szólott mosolyogva s felállott. - -Idegesen nyújtott kezet az uraknak s megrázta az öreg patikus -puhányszerű nagy lomha kezét. Az öreg balkezével megveregette a jobba -fogott kezét s alig akarta elereszteni. - -A főbiró szárazon, alig érintve adta a kezét s arra gondolt, hogy ha -valahonnan száz forintot kaphatna készpénzben. Hegymegi doktor meg is -veregette a Mihály vállát s a szemét-száját harminc felé rángatva, a -fiatal úr arcába lehelte pálinkaszagú irígységét. - -Még a gyógyszerészsegéd is, mintha megérezte volna az időjárást, az -ablakba állott s szomorú futamokat repített a ruganyos, ideges léptekkel -nemes vadászatra induló Mihály után. - -Mihály a segédjegyzővel is találkozott az utcán. - -– Hová tetszik menni, Mihály úr? – kérdezte azzal a féltisztelettel, -félbizalmaskodással, amely mindig fonákká teszi a nem egyrangú s nem -egykorú fiatal urak közt a viszonyt. - -Mihály felülről nézett le a fiatal gyerekre. - -– Megyek, megcsókolom a tanítónőt. - -S hogy a fiú biborvörösre vált arcát s zavarát látta, magyarázva tette -hozzá: - -– Már megismerkedtünk… Már köszönünk egymásnak… A kicsike a füzes felé -sétált előre… Ott lehet! Nem igaz? Fák alatt… Ott senki sem látja… - -A fiatal fiú reszketett s nem birta levenni a szemét a vakmerő és -szerencsés Mihályról s egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy -megtörténhetik, amit a határozott úr igér… Túlságosan fiatal volt a -fantáziája. A legszertelenebb lehetőségre gondolt s azt is fájó -kétségbeeséssel vette biztosnak. - -A térde remegett, a gerince zsibbadt volt, a szeme könnyes. Már egész -csomó verset írt a tanítónőhöz és egyet sem mert megmutatni neki. - - -III. - -Amint a mezőre kiért, mindjárt meglátta a sárga tarlók és zöld mezők -fölött a fehér napernyőt. - -A leány azonban nem a füzesek felé ment, hanem a mezei uton haladt előre -a szántók között, ahol egyetlen fa sem volt, s a legmagasabb az útszéli -grádicskóró volt a mezei bokrok közt, amelyek alatt csókolózni lehetne. - -Mihály elkezdett lassabban haladni, s egyre gyávábban nézett utána a -lánynak. - -Milyen bátran tud egy uriember merész fogadkozásba törni ki egy védtelen -leány felől s lám mégis a legbátrabb is némi gyávasági rohamokkal -kénytelen megküzdeni, ha tettre fordul a dolog. - -Bizonyára nincs semmi ok a gyávaságra. Hiszen egy fiatal leány éppen úgy -tele van vérrel, mint a fiatal férfi. Csak meg kell találni a -pillanatot, amikor a leány fantáziájához hozzáfér az ember… De hogy -lehet megtalálni a nagy és titokzatos zárnak ezt a titkát. - -Véletlenül… Csak véletlenül… Ha éppen összehangzik az elvetett szó a -szív s a vér rezonanciájával. Különben tovasíklik fölötte s nyomtalanul -suhan el. - -Az a kérdés, van-e célja ennek az egész heccnek, vagy nincs. - -A vére föllángolt. - -Cél, az van. - -És mégis ahelyett, hogy utána rohant volna, még jobban meglassitotta -lépteit. Olyan síma ez a határ, hogy egy mértföldről minden mezei kapás -ellenőrzi a leány tisztességét. Még a mozdulatokra is ugyan vigyázzon, -aki hírbe nem akar keveredni. - -Összevonta a szemöldökét s ráfogta, hogy ezért kanyarodik le jobbra egy -gyalogjáróra. - -A zöldülni kezdő sárga talló sarkában megállott s utána nézett izgult -szívvel a nem is nagyon távolban, lágyan libbenő lépésekkel elhaladó -nagy fehér leánynak. - -A szíve szorult s gyötrődő érzések töltötték el. Mintha egy világ s az ő -legbecsesebb világa úszna el előle a távolba, s ő boszorkányguzsba fonva -le lenne nyügözve, hogy utána ne rohanhasson… - -– Ej, még csak ez hiányzik, – kiáltott fel szinte haragosan – hogy -szentimentális legyek, mint egy… mint a segéd úr! - -Lerázta magáról a meghatódás zsibbadtságát s cinikusan és újra férfiasan -indult tova. - -Egy-két trágár szitok egészen rendbeszedte a hangulatát, amely már -kezdett csúnyán gyáva lenni s nemsokára olyan bátran és ruganyosan -lépdelt a fehérre kitaposott uton, ahogy illik. - -– Felőlem ötven embernek a szeretője lehet, – mondta könnyedén magában s -végig vágott mosolyogva nádpálcájával a nadrágja szárán. - -– Az a fő, hogy az embernek elég pénze legyen – gondolkodott tovább. – -Ha a birtokot egy kicsit rendbe tudnám szedni, a fene azt a sok -váltólejáratot, már megint itt van egy a nyakunkon… akkor akármikor -felruccanhatnék Pestre. Ott aztán nem ilyeneket válogatok magamnak, -hanem olyan nőket, hogy… - -Cuppantott s vérbe borult a szeme. - -– Mit törődök én ilyen kis falusi rongyocskával! Ez a legdrágább; csak -járatja az embert maga után, potyára… Ezek a legkitanultabbak, ezek a -látszólag ártatlan lányok… Nekünk adják az erényest, maguk közt meg, a -tanító kollegáik, meg a maga kompániájából valókkal bezzeg… - -Már megint nagyon elszaladt a fantáziája. - -Heves léptekkel ment tovább a kukoricása felé, ahol egész sereg nép -dolgozott s a pálcájával csapkodta a gazt. - -– Megszégyenített. „Azért ismerjük egymást!“ és tovább néz, elnéz a -fejem fölött, azt a hétragyogóját…! - -Csikorgatta a fogát s feldühödve nézett el balra, le a sík mezőre a -dombhátról. A fehér napernyő úgy libegett, mint egy virágszirom. Rémlett -neki, mintha alatta megcsillogott volna az enyhülő tüzű esteledő -napfényen az a bronzszínű haja, az a vérforraló, átkozott dús bronzvörös -haja. - -– Ismerjük egymást, hát azért köszönhettem volna neki. Milyen finoman -tudja szememre vetni! No megállj! Ha még egyszer találkozunk, megteszem -a heccet, hogy megint nem fogadom a köszönését! Nem ismerem… Egyszeri -látásra nem köteles az ember mindenkit ismerni!… Minden tanítónőt… - -Elmosolyodott s megcsóválta a fejét. Aztán ujra utána nézett a lánynak. - -– Szép dög. - -S tizszer elmondta magában e két szót. Egyre durvábban s egyre izzóbban, -szinte megrágta, lenyelte, megforgatta az inye közt, mint valami erős -izű bonbont. - -– Szép lehet… ugy… istenigazában! - -Feltolta a kalapját a bubjára. Azután meg lekapta a régi kajla -panamáját, amely olyan kemény volt, mint a bőr, de már rongyosodni -kezdett a hegyin, mert minden hónapban kimossák neki otthon… - -– Már veszek egy uj kalapot. Valami divatosat. Valami fess, lapos -kalapot… Nagyon ágrul szakadt gavallér vagyok így. Meg se látott a -bestia… - -Egy percig hallgatott. - -– Pedig szép… Szép a nyavalyás… - -Aztán tovább indult s félig lehunyt pillái alatt igyekezett maga elé -képzelni azt a vastag bronzszinű hajat, amely vastag csigában -konkorodott ki a lány lógó szélű nagy panama kalapja alól. A fehér -nyakára… Milyen fehér a bőre, a puha, kövérkés álla… Tenyérrel -megveregetni a nyakát, azt a szép, széles, hatalmas nyakát, amely a -kivágott bluzból kivilloglott. Milyen erős, milyen kemények a mellei, -milyen csipői vannak… A Drága tomporára, a kedvenc lovára emlékezett s -önkéntelen kinyujtotta a tenyerét, hogy végigsimítsa… - -Nagyot sóhajtott. - -– Az isten verje meg… Az apámról maradt összes adósságomat odaadnám -érte, ha csak egyszer… - -Keservesen mosolygott a viccén, azt is ritkán mondott életében. Gyorsan, -biztosan gyalogolt tovább a keskeny ösvényen. - -– Ej, ej, – gondolta tovább, – az ember egyszer talál ezen a rongyos -falun egy ilyen pompás nőre és ahhoz se lehet hozzájutni. Micsoda -szerencse volna az, ha ez olyan szabadabb zsákmány lenne. Ha közkincscsé -tenné a bájait, ahogy szegény, de nem tisztességes hölgyek szokták… -Milyen örömmel adná le az ember az obulusait, hogy részesüljön a -kegyekben… És mit is akar. Egy kis falusi tanítónő. Ugyan istenem, mire -néz, mire számít. Attól még férjhez is mehetne egy kollegájához, -legalább elemlékezhetne a vidám fiatalságára. - -Szélesen mosolygott s csámcsogott. Meg volt elégedve magával, hogy ilyen -jól megoldotta a tanítónőcske sorsát. - -– Szép szép az erényesség, – folytatta vidám filozofálását, amely olyan -szépen kitöltötte a hosszú uton az idejét s olyan jó bizsergésben -tartotta a vérét, de ha azon már régen túl vagyunk, hogy a lányt más -anyagból valónak tekintsük, mint a férfiakat. Az is ember, annak is -emberi szükségei vannak… Már pedig ha egy fiatal férfi kerül így önálló -tanítónak, annak bizony az az első dolga, hogy minél előbb túl legyen az -ártatlanságon… Hát egy lány mit csinál? Hol és hogy hűti le az érzéki -bőségét? - -Mihály kezdett megint nagyon reálisan gondolkozni s csak úgy törölgette -magáról a verejtéket. - -– Persze – kapott fel egy ujjal, amint rájött az igazságra. – Persze, az -az egy, az az egyetlenegy okuk van az erényességre! A számítás! Az hogy -nagyon drágán akarják eladni magukat! Egy egész életre akarják -biztosítani a jövőjüket az első csókkal. A bestiák! A szép bestiák! -Tudják ezek mit érnek! Tudják, hogy csak evvel az egygyel képesek a -végletekig tüzelni a férfit… Igazán, komolyan véve a dolgot, nem -érdemelnek, egyáltalán semmi kiméletet sem érdemelnek! - -A nádját kettőbe hajlította, meg kirugatta. Ujra elnézett arra nyugatra, -amerre a lány jár, de már nem láthatta a napernyőt a könnyű nyirségi -homokdombok miatt. - -Az ajkát harapdálta. - -– Hm. De az is régi tapasztalat, hogy az ártatlansággal könnyű elbánni, -– okoskodott tovább. – Ha pedig evvel nem könnyű, akkor ez nem is -ártatlanság ám!… Már pedig ha nem ártatlan, akkor meg el kell vele -bánni!… - -Mint aki a bölcsek kövét fedezte fel, már megint kész volt a dologgal. -Egészen könnyű és vidám, friss és megelégedett lett. Már érezte -izmaiban, hogy fogja derékon kapni azt a szép kisasszonyt, hogy fogja -csókolni, csókolni… - -Észre sem vette, már ott volt a munkásainál. - -Szórakozottan nézte őket. Az arca égett, még a homloka is ki volt -pirulva. A szeme ki volt égve. - -– Fiatal úr, tessék jönni kapálni! – kiáltott rá egy kis fekete lány a -kukoricásból. - -A többi kacagott s Mihály végignézett a rongyos, istenadta teremtéseken. -Aprók voltak, satnyák, lesült fekete bőrüek, kóchajuak s olyan közel a -földhöz, amelyből lettek… Ezek is lány nevet érdemelnek! - -– Ne bántsátok, rosszkedve van! – sivította egy másik éles torkú huncut, -akinek nagyon fel volt vágva a nyelve bizonyos kazal alatti ölelgetések -óta. - -– Fáj a foga! - -– Mire? - -– Kire? - -Röhögtek. Mihályban borzasztóan feldühödött a harag. - -Úgy elfult, hogy még szólani sem birt. Még arra sem érezte méltóknak -őket, hogy rájuk rivaljon. Máskor visszavagdosott s tíz mázsás szókkal -tromfolta le őket, vagy ököllel, szorongatásokkal, vagy a nádpálcával, -ha éppen tekintélyt akart tartani. - -Most visszafojtotta magába türelmetlenségét s elnézte a szeplős, -agyondolgozott, gőzölgő cselédeket, a sovány, éhes nevetésű -parasztasszonyokat s elfordúlt, mint a vásárban a kis görbe riskáktól, -ahol vakon megy keresztül a kajla paraszt tehénkék közt, meg sem látja -őket, de felvillan a szeme, ha egy fajbornyút lát. - -Így van hát ez a magunk fajtájánál is. Elfordúlt s otthagyta ezeket a -satnya jószágokat, akiket még tegnap olyan gusztusára valóknak tartott s -akiket egy-két forinttal olyan bőven szokott volt megfizetni -alkalomadtán. Ej, haj, mennyiben fog neki kerülni még az a nagyszerü nő, -aki ott kering körülötte a levegőben, a földön, mint egy csábító és -fenyegető szirén. - -Szivta a fogát s fütyörészett, hogy ideges türelmetlenségét szelidítse. - -Térült, fordúlt, megint csak arra baktatott, amerre a lány eltünt a -dombok mögött. Hátha meglátná a fehér napernyőt legalább. - -Amint egy halomra felért, csak szembe jött rá a lány. - -– No lám, félúton elém jön, – nevetett fel Mihály s jó jelnek vette. - -Hirtelen elfelejtette az egész hosszú és nyers filozófiáját, amit úgy -felépített ezen az uton s őszinte örömmel és már messziről kiáltotta a -lány elé, kalapját lengetve: - -– Kisztihand! - -A lány mosolygott s biccentett. Ide csillogott fehér fogsora a halvány, -gyönge rózsaszinü arcból. Az alkonyodó nap rásütött nyugatról s a haja -úgy fénylett, mint az arany. - -– Nagy sétát méltóztatik tenni… - -– Jaj lássa, imádom a falut. Olyan vagyok, mint egy falusi, szeretek a -mezőn járni. - -– Pardon, pardon, a falusiak nem szeretnek a mezőn járni, azok csak -akkor mennek a mezőre, ha muszáj… - -– Hát én nem is vagyok falusi, mondhatom, hogy sokkal jobban örültem -volna, ha Pesten maradhatok… - -Mihálynak megvillant a szeme. Hopp, erre nem is gondolt, hogy ez pesti -lány, hisz akkor van remény… Mindjárt bátrabb lett és merészebb. - -– Szóval nem érzi jól magát nálunk! – mondta s a szemébe nézett. - -– Tudja, mikor először hallottam, hogy bömböltek a gyerekek az -iskolában, magam is rákezdtem a bömbölést. - -Kislányosan hunyorított a szemével, játszott a szájával s felvonta a -vállát és a napernyője bojtjával játszott. Mihálynak elragadó volt, -szinte táncolt mellette. A hangja olyan sima volt, mintha vég selymek -volnának kihúzva a zöld gyepre a pataknál s Mihály úgy érezte, mintha a -lelkén zongorázna a hang. - -A lány lehajlott, leszakított az utfélen egy virágot s azt kérdezte: - -– Mi ez? - -– Ez? Ez valami gaz. - -A tanítónő édesen kacagott. - -– Ez kérem Euforbia pratenzisz. - -Mihály nevetett. - -– Én instállom, csak azt tudom, hogy ezt ki kell kapáltatni a buzából… -Nekem az elég a botanikából. - -Úgy beszéltek, mintha régi, kedves, összeszokott, bizalmas ismerősök -lennének. Fölöttük kiterjedt az ég, amely lassan lilavörös lett, -körülöttük a nagy mezőség, telehintve a növények közt állatokkal, -emberekkel. És ők úgy lépkedtek előre, mintha csak ketten volnának az -egész nagy teremtett világon. - -– Tudja, mit csináltunk a minap, – mondta a lány s nagy, telt, fehér -arca valami drága gyöngyházfényben csillogott az esti fényverődésben, a -nyaka világított s a szeme, mint titkos tüzek este kigyúlt mécsese -csillogott. – Hát kérem, lementünk csónakba, korán reggel és lementünk a -Tiszán Kiscsapóig. Rengeteg szél volt. Rengeteg. Már vissza akartunk -jönni, de azt a szégyent nem tettük meg mégse. Teljes egy óráig tartott, -míg áteveztünk a vizen. Maga nem szeret evezni? - -– Kikkel volt? – kérdezte Mihály sötéten. - -– Ott volt Galambos, a tanító, a segédjegyző, meg én. A Böske nem mert -beülni a csónakba, úgy nézett utánunk, mint egy szárazföldi madár. - -Mihály fölnézett a lányra, annak a szélesen, melegen, kedvesen mosolygó -arcára s azt mondta. - -– Minek jár maga akárkivel? - -A lány idegesen felkacagott. - -– Hát a kollegáimmal csak járhatok. - -Mihály szinte elfelejtett válaszolni. Volt a lány hangjában valami -elbüvölően édes, amit ő még sohasem hallott. Valami megzsibbasztó, -amitől az összes érzékei megteltek s olyan ismeretlen jóérzést nyertek, -hogy belebágyadt. - -– Igen, – mondta aztán. – Igen… azazhogy nem. - -A lány hangosan felkacagott s előre sütve arcát, a napernyője alól -kikandikált s szinte le kellett hajolnia, hogy a konok fiatal úr arcába -nevessen. - -– Nagyon udvarias, nem is hallja, amit mondok. Most már értem, mért nem -köszön maga a hölgyeknek. Szórakozott. - -Mihály felnézett rá s kimondhatatlanul tetszett neki a nagy és szép lány -babás játéka s a lelke mélyén arra gondolt, hogy vajjon ez a lány -csakugyan nem érzi, hogy már az egész élete csordultig tele van vele. - -Mikor a tanítói lakás kapuja előtt elbúcsuztak, Mihály férfiasan és -odaadóan szorította meg a lány nagy puha, finom meleg kezét érdes, -keménybőrű tenyerével s a szive gyökeréig érezte a kéjt, mikor a lány -könnyedén s mégis valami jelentőséggel adta vissza a kézszorítást. - -Mikor a lány eltünt, ő fellélegzett. Megkönnyebbült. A szeme csillogott -s ruganyosan lépett. - -– No Mihály, mentél valamire. - -A volt főbíró csapott a vállára. - -Mihály a kaján szemű, lelketlen, sovány ember előtt kihúzta magát, -lehült minden hősége, egyszerre tisztában volt a tévedésével, -föllélegzett s azt mondta: - -– Hogyne kérlek… Még ilyen szeretőm nem volt… mint ez a kis tanítónő -lesz… - -S nevetett, idegesen, merészen nevetett. - - -IV. - -Az egész nyár eltelt, itt volt az iskolai idő. - -Mihály nem tudta elképzelni, hogy a leány megint beálljon a poros, bűzös -kis iskolába és ott a parasztgyerekeket tanítsa írni, olvasni. - -Mindennap találkoztak s üres volt az óra és nyomorúlt, amelyben nem volt -vele s nem hallotta a hangját, a kis, bohókás, furcsa, okos beszédét. - -Egészen kicsiszolódott. Gondosan öltözött mindennap, a csizmáira nagy -gondot fordított, a nyakkendőire még nagyobbat. Fehér vászonsapkát vett, -elegánsat s turistacipőt, széles amerikai orrút, ahogy a lány -tanácsolta. - -Az egész falu róla pletykált s éppen úgy nem tudták, mit akar, mint ő -maga. Már hallotta itt is, ott is, hogy házasítják. Néha dühöngött -miatta, néha nevetett s elérzékenyült, hogy az orra is lógott. - -– Mért nem mégy neki, – mondta a főbiró szárazon. - -– Nem kell olyan sok teketória, – biztatta Hegymegi doktor. - -Mihály összerántotta a szemét s azt mondta: - -– Ez egy kitanúlt, becstelen személy. Észrevette, hogy egy kicsit -érdekel, hát nem adja le a… Legközelebb már erőszakot fogok… Meg akar -veszíteni a cudar. Bizonyisten, néha éccaka, ha rámjön a kivánság, -puskával tudnék rámenni. - -Az urak nevették, sajnálták s az egész környéken lesték, mi lesz -Mihállyal. Még az asszonyok is, a családban élő urilányok is mind arról -beszéltek bizalmasan. Mindenki biztosra vette, hogy a tanítónő, aki -védtelenül, egyedül, oltalom nélkül, ártatlanúl nyitott arccal és -szívvel jár a világban, előbb-utóbb zsákmánya lesz Mihálynak. Mindenki -keresztet vetett rá, de némelyek azt tartották, hogy már meg is történt -az eset. - -Legjobban persze a Mihály asszonyai. Az anyja rettegő szemmel leste a -fiának minden mozdulatát s szakadatlanúl tele volt apró tűszúrásokkal, -amivel a lány jóhirnevét kikezdhette. Nem egyszer nyiltan tanácsolta a -fiának, hogy ne gyáváskodjék egy ilyen teremtéssel, csak nem hagyja -magát az ujja körül forgattatni. - -Mihály ilyenkor lesütötte a szemét s térült-fordúlt, megint ott volt a -tanítóéknál, ahova már úgy szökött be, lesütött fejjel, mintha a tűzbe -ugrana be. - -Egy délután, mikor szokott drukkok közt szinte belopózkodott végig az -iskolaudvaron, hátra le a kertbe, ahol meg szokta találni a leányt, -nagyon meg volt elégedve, hogy senkivel sem találkozott. - -A leány egy kis padon ült és sírt. Ahogy Mihály meglátta, felugrott s -rémülten menekült a ház mögötti kis kertből be a házba. Mihály -meglepetve és megdöbbenve nézett utána. Bünösnek érezte magát. Tudta, -hogy most minden el fog dőlni, jobbra vagy balra… - -Utána kullogott a lánynak s az ajtaja előtt megállott. A fejét lesütötte -s halkan szólongatta az ajtón keresztül: - -– Szerén… Szerénke… Kicsi Szerén… - -Az ajkait harapdálta és ki-kilesett az utcára, amelyről egy -rácskerítésen keresztül akárki beláthatott, nem nézik-e? Ha most valaki -meglátja, hogy itt kuncsorog, elsülyed a szégyentől. - -– Édes kis Szerén… Drága kis Szerén. - -A lány nem nyitotta ki az ajtót, bentről halk sirásának pisszegése -hallatszott. - -– Ne sirjon édes… Ne sirjon édes… – könyörgött Mihály olyan lágyan, mint -az alkonyati szellő. - -– Menjen, menjen kérem és soha se jöjjön vissza – és gyöngéden, ahogy -csak lányok tudják taszítva visszatartani a szerelmest: – hagyon el -kérem és ne törődjön velem többé… - -Mihálynak a vértől csaknem szétpattant a halántéka. - -– Én? Soha! – fulta rekedten. – Ne kinozzon! Szerén! Hát mit akar velem! -– morogta be az ajtó nyilásán s az utcára és a tanítóék lakásának az -ajtajára lesett, nem jön-e tanu… - -A lány csak tovább sírt. - -– Szerén… - -Mély csönd. - -– Szerénke… - -Sóhajtás. - -– Szerénkém… Kicsi Szerénkém… - -Felcsukló zokogással felelt a lány s erre megőrülve tette a homlokát a -lány ajtajára: - -– Imádom magát, hiszen tudja, hogy imádom magát Szerénkém, drága -szerelmes kis Szerénkém… - -S oly forrón s olyan ostobán suttogott egy áradat forró és szerelmes -szót, hogy maga is beleszédült s hirtelen vakmerő indulatok ragadták el, -hogy ököllel szakítsa be az ajtót az egész világ szemeláttára. - -Most be. Be, be. Most vagy soha. Ha most bejut, akkor az övé a lány és -minden. És csikorgatta a fogát és kunyorált és nyítt, mint ajtó előtt a -kuvasz. - -– Ha be nem ereszt, agyonlövöm magam! - -Egy percnyi félelmes csönd, aztán az ajtónál suhog a lány szoknyája. -Suttogó, békítő, türelmes szók szöknek ki: - -– Várjon… menjen a kertbe kérem… Menjen… és én is kimegyek. - -Mihály megtörülte a homlokát, szakadt róla a tajték. - -Lebukott kedvvel fordúlt meg s bandukolt el a kert felé… Szíjta a fogát -s lebiggyesztette az ajkát. - -A kert kicsiny volt, de rendkivül sűrű, tömött. Lécállványon szőlő volt -felfuttatva az ut fölött a sötétárnyú lugasig. Buja kövéren nőtt a -túlzsufolt sok növény; a fiatal gyümölcsfákat moha és vértetü lepte meg, -a sok lomb alatt embermagasságra nőtt a mák szára, nagy barna búgóit -lógatva a bazsarózsa kopott, megvörösödő leveleit még mindig a nap felé -nyujtogatta s lehervadó nagy virágok lógtak rajta; a ribizlibokrokon le -voltak hasogatva az ágak, földön hevert a fonnyadt lombja, a zöldségek -gaz között sárgultak s száradt a levelük, a karalábé kövér lila torzsai -szétrepedeztek s kiforrtak a napon. - -Mihály leült a lugas féldeszkányi lócájára és térdére könyökölt, égő -fejét a tenyerébe hajtva. - -Egy perc múlva felugrott, fogát csikorgatta. - -– A disznó… Most be akar fonni… Ő akar a nyakamra ülni. - -Köhögött, krákogott, köpött. Káromkodott. - -– Milyen egy kitanúlt személy minden lány… Nem eresztett be… Hiszen csak -bent lettem volna! - -Bizonyos volt benne, hogy most, most végzett volna a lánnyal, még ha -akármi történik is. A legnagyobb veszedelmek környékezték, de megtette -volna! Most meg! - -Meghallotta a lány suhogó, apró lépéseit. Összerántotta a szemöldökét s -úgy érezte magát, mint a vad a hálóban… Talán még most elfuthatna… Ha -átvetné magát a sövényen… - -Felállott, a lány elé lépett s oda nyujtotta a kezét. - -– Szerén… Drága… Drágaságom… – mondta heves hebegéssel s megfogta a lány -kezét. - -Ez nem lépett be a lugasba, ott állott kivül, az oszlop előtt, a -szőlőlevelek alatt s hálásan és melegen és könnyesen emelte fel rá a -szemét s úgy nézett, mint egy Madonna. - -– Én tudtam… hogy maga jó… - -S a szeméből kiömlött a könny le az arcára, kövér nagy cseppekben gurult -az arcára, lefutott az arca puha rózsaszin lágy bőrén s harmatos -csikokat szántott s rengő csöppben ült meg a cimpáján, aztán az ajka, a -csókolni való bágyadt, elgyötört fájdalmas ajka szélén és Mihály kitárta -a karjait és átölelte a lányt és megcsókolta, forrón, szorítva, rágva s -azt suttogta: - -– Legyél a feleségem, legyél a feleségem. - -S a lány kitárta két kövér vastag puha karját s átengedte magát a férfi -kinzó szorításának és engedte, hogy az becipelje a napról a vadszőlő -fülledt árnyába a kis padra, amely csaknem leszakadt alattuk s a kis -asztalra, amelynek karó lábai kidültek a fordulatuktól. - -Úgy ültek ott soká, kinosan összeölelkezve, sután és félszegen, mint két -süldő gyerek s Mihály ott tartotta a száját a lány izzadtságverte -nyakán, mert uj erőszak nélkül másutt nem érhette el s beszívta a lány -forró nyári illatát, aztán lassú küzdelemmel elrabolta a száját, a nagy, -sebformájú, forró, nedves száját. - -Sokára, ijedten, lélekzet nélkül tépte ki magát a lány a férfi karjai -közül és lázban, lihegve, gyermekijedtséggel suttogta, míg a szemei oly -gyávák voltak, olyan visszarémültek, mint a halálos bünösé: - -– Mit tett Mihály. Az istenért, Mihály! - -– Feleségül akarlak venni! Feleségül! - -– Istenem! - -– Feleségül, feleségül, feleségül! Feleségül az istenit! - -A lány kuncogó kacagásban tört ki s arcát bedugta a Mihály álla alá, -odatette a Mihály mellére s a vállát rázta és rengette a széles, -gömbölyü, gyönyörű vállát a belső öröm kacagása. - -És Mihály hályogos szemmel nézett rá s azt sziszegte magában: - -– A fene egyen meg, céda. Megfogtál, a fene egyen meg. - -És azt lihegte hangosan: - -– Mert imádlak. Mint egy szentet imádlak. Te angyal, te… - -S a lány minden szóra megremegett, mint a kihajszolt paripa, s egyre -jobban befészkelődött a férfi erős, izmos karjai közé. - -Ez átölelte és felhúzta magához, a vállát s a nyakát csókolni kezdte, a -fehér bőrét ott bent, beljebb egy ujjnyival, a bluz vágásában, ahol a -nap le nem pörkölte, ahol olyan fehér volt, mint a legüdébb harmatas -bimbó, aztán körülment a fején, az arcán, az állán s egy foltot sem -hagyott szárazon és agyoncsókolatlanul. - -– Feleségül akarlak, hát mit képzelsz, mit akartam, mért jártam utánad, -ha nem feleségül, hát mit gondoltál, hát hogy képzelted, te szent, te -angyal, te drága cudarom. - -Megfigyelte, hogy a lány egyszer sem csókolta vissza. Csak türte a -csókjait, türte mint a tűzesőt s csak a kezével simogatott és -szorongatott és lelkendezett. - -– Most aztán mondd meg, mi volt a bajod. - -– Semmi. - -– Semmi? - -– Most már semmi, semmi. - -– No csak mondjad, csak ki vele… Pletyka?… Az?… Az én fajtámból?… Igen?… -A hugaim?… Az anyám?! - -A lány engedte hinni, hogy az. A Mihály agyát vér döntötte el, réveteg, -véres szemmel fordította körül a fejét. - -– Mert megmondtam nekik, hogy ha megházasodom, – lihegte, hazudta, – -hogyha feleségül veszlek, akkor neki pusztulni kell a házból… Pusztulni… -A jányokkal együtt… Mert ott csak egy asszonynak van helye! Az én -feleségemnek, az istenit neki! - -S a lány most először nyujtotta fel, kinálta fel a száját, hogy csókkal -fizesse meg, csókkal tapassza be a szót. - -– Te drága, te jó, te legjobb a világon. - -Mikor késő este már mindent kiforralva és megbeszélve kilépett a -kiskapun az utcára, megállott az utca közepén s a zsebébe nyúlt. Kivette -a szivartárcáját s összevonta a szemöldökét. Megropogtatta a szivart, -leharapta a végét, rá akart gyujtani. - -Hegymegi doktor tette a vállára a kezét. - -– Szervusz, szervusz Mihálykám… Akarsz gyufát? - -Rágyujtott. - -Együtt mentek tovább. - -Soká hallgattak, végre a doktor hamiskásan bökte oldalba Mihályt. - -– No, hát a jánnyal mi lesz? Széna, szalma? - -– Széna. - -– Maffene, csak nem. Megvan? - -– Meg lesz! - -– Á, á, biztos? - -– Biztos. - -– Hogyhogy? - -– Egész egyszerüen: feleségül veszem! - -– Maffene!… Csak nem. - -Mihály cinikus mosolyt igyekezett mutatni. - -– Hát… utóvégre ez a legolcsóbb… - -– Az már igaz. - -– Egy-két év múlva, ha megunom, kiadom az utját… De hogy én egy ostoba -szenvedélytől megvesszek!… - -– Látod, ez még inkább igaz, – mondta Hegymegi doktor, egész homloka -csucsára felvonva szemöldökét. – Ez meg még inkább igaz: első az -egészség. - -S Mihály nagyot, mélyet lélegzett, meg volt nyugodva, a világot is -elintézte. - - -V. - -Reggel még eső volt s a hotelek és penziók ablakain szomoruan néztek ki -az emberek a távoli szürke tengerre, amely egybeolvadt az égről -lecsúszott esőfelhőkkel. Hát így kell szenvedni a drága pénzünkért; nem -jobb volna otthon Pesten és este kimenne az ember vacsorázni az -állatkertbe, vagy a szigetre. - -Kilenc óra tájban kiderült, a fellegek szétszakadoztak, az ég csudálatos -kék, frissen mosott szinbe öltözködött, a tenger kisimult s mély kékben, -nyugalmasan villózott a domboru láthatárig, tulsó partján feltüntek a -vegliai, chersoi szigetek hegyei s a part egyszerre megtelt sétálókkal s -a nedves padokat finom zsebkendőkkel törülgették, akik a szép kilátásba -akartak süppedni. - -Tiz órakor már a vizben lubickolt az első három viziember. A kávéház -nagy terraszáról csodálták a vékony és fekete nőt, aki oly kitünően -fürdött a nehéz kék vizben s olyan szemérem hijján röpködött, mint -valami repülő delfin, férfi társai markából, egy-egy pillanatra egész -karcsu testével ki a komor vizből s bele a felvert ezerfodru habok -fehérségébe. A trambolinról messze hallatszott rekedt, ideges, fázós -kacagása s a hölgyek, akik fehér ruhában irigyelve nézték a terraszról -vidám pocskolását, fázósan huzták össze magukat s azt mondták: - -– Várjunk még fiam egy óráig, mig melegszik a tenger. - -Lassan mégis szivárogni kezdtek lefelé a száraz kis nők a csobogó -tengerbe a kabinok sárga korlátján. Már lent volt a szőke olasz asszony, -három lánykájával, mint sovány kis kacsákkal a tömött ruca; vékony fehér -békalábakkal rugdosódtak a vizen a kicsik, mint apró Murilló-angyalkák, -szárnyacskák tömbjeivel, úszótökkel a hátukon. - -A fiatal úr, aki mindezt megfigyelte, odatámaszkodott a terrasz -kőoszlopához és egyenként vette szemügyre a nőket, akik a kabinokból még -szemérmes fürdőköpenyben indulnak le a viznek, de amint igazán belépnek -a terrasz publikumának szemhatárába, egy pillanat alatt lehámlik róluk a -ruha szeméremkinja, s testüknek teljes pompájában, a termetükre simuló -egyszinü selyemtrikóban kiemelt bájaikkal, bátran és kihivóan és szinte -öntudatlan ártatlansággal tárják föl magukat. Mint a szirének s a tenger -ismeretlen mithikus asszonycsodái, akiknek sejtelmük sincs a szárazföld -illemeiről. A viz boldog testéletű őslényekké teszi az embert. - -Félóra alatt már zsibongó sürűre gyültek lent a csendes, homokos öbölben -a nők. A finom vonalu női testek közé vaskosabb és töppedtebb -férfitestek vegyültek. Odaát tiz méternyi kötélvonalon tul, a férfiak -számára kimért vizben szinte senki sem volt. Az urak odafent sütkéreztek -az öltözők alatt a galérián vagy a lusták szikláján süttették a nappal -magukat, vagy legtöbben a nők között lebzseltek összefont karokkal, a -forró kis női testek közt, amelyek bizonyára felmelegítik a végtelen -tenger e kis sarkát. - -Már talán mindenki is itt van; a szép kis világoskék leány, aki örökké -szem előtt röpköd, tizenötéves szépségével, fiatal uraktól körülúszva, -körülheverve, körülsuttogva a vizben, a sziklán, a távoli dobogón, itt a -magános úszó, a barna nő, a szemébe hulló frufrukkal, amint erős barna -karokkal szeli a lapos tengert, úgy öleli, simogatja, hogy minden -férfiszemet magára igéz, míg páratlanul csúszik körül, körül a viz -kékjén; itt ugrál már a karcsú testű fickó, aki hosszú -bugyborékolásokkal bukik fel a számtalan fejes ugrásai után; itt a kerek -arcú egyszerű lányok, akik otthon a kassza mellett, az íróasztal mellett -fognak soká emlékezni, enyhe manikürözés közben e szép napokra; itt a -sárga kimonós, tarka, szép budapesti szinésznők, akik népdalokat -énekelve s az Uncili-smuncilin ujjongva eveznek be teljes kosztümben, -fürdődresszes fiúkért… - -A fiatal úr visszanéz a terrasz népére s meghallja a zömök kis magyar úr -rekedtre fojtott hangját, aki feleségébe, a szép fiatal, finom barna -asszonyába belékarolva, rákényszeríti, hogy az ő falánk férfiszemével -nevessen a lent nyüzsgő vizi népen; meglátja a nászutaspárt, amely -hirtelen elmerengéssel eszmél rá, hogy kettejükön kivül talán más -párulási lehetőségek is vannak; az öreg ezredest, aki vastag fehér -bajusza alól nevet, a belső tűznek ifjúi fellobogásával; a mamát, aki -Ibolykájának fesztelenül kiabál le: De ne légy olyan soká a kövön. S a -kis lányt megint, aki vállát rántja s még bátrabb pózban hever el lent a -szikla betonozott tetején, a fölötte tüző férfiszemek alatt. - -S hirtelen meghökkenve néz egy nagyszerű nőre, aki ezüstszürke -selyemtrikóban, babos kendőben áll egy pillanatig a viz fölött, -kihámozva köpenyéből, mint Vénusz a habok kagylóján. - -Ki lehet ez! Hatalmas és formás mellei, széles csípei; hosszú karcsú -lábai, vakítóan fehér karja tükörfényesen szikrázva a napon, míg -lelépked a három deszkán s a vizbe ereszkedik. Kövérkés álla, szelid -tokája, nagy sötét szemei s aranyló erős szemöldökei egyszerre -meghökkentik a fiatal urat s a hajdani segédjegyző ráismer a hajdani -tanítókisasszonyra. - -Ah, mit nem adott volna érte valaha, hány évet az életéből, ha így -láthatja, amint most a vizbe siklik s tova úszik a kötél hosszán, egész -szépségében, ki-kivillantva fehér karjait a kék fényű vizből. - -Ész nélkül rohan a fürdőbe, lázban, régesrégen nem érzett lázban -szabadítja meg magát fehér ruhájától s ölti magára fekete trikóját… - -A deszkán megállt a viz fölött s mintha valamely idegen atmoszférába -ereszkedett volna, lehült a vére s elmult a hősége. Rövidlátó szemét -erőltette, hogy rátaláljon a nőre; nem találta s lomhán fordította -szemét tovább. Izmos karjait összefonta, s jól eső önérzettel érezte, -hogy most szebb és neki illőbb ruhát visel, mint mikor utcára öltözik. -Rászállott a közérzés s ennyi meztelen, meg annyi felöltözött nép közt -épúgy hordta testének szabályos formáit, mint mások; mintha frakkban, -frissen vasalva állana a bál közepén. Még szép kosztümjének varázsát is -ugyanúgy érezte s önérzettel nézett el a szőrös karú és rövidlábú, -pókhasú emberek fölött, akik szégyelve, restelkedve, bár a birtoknak -önérzetével pakolták ki magukat a világ elé. - -Valaki a vállára csapott. - -– Aggyisten öregem! - -Mihály úr volt. - -A fiatal ember nagy örömmel ismert rá a csapzott, vastag, fekete bajszú, -kopaszodó úrra s melegen rázta meg a kezét. - -– Hát itt vagyunk, itt vagyunk, – mondotta Mihály úr kissé leereszkedő -fölényességgel s fellépett egyet a deszkalépcsőn; domború -embonpointjéről csurgott a viz s a bajusza alatt kissé gúnyos mosoly -lappangott, – hát a magyar közigazgatás sorra tengerre küldi az -embereit? - -A fiatal úr finoman elmosolyodott. - -– Már nem vagyok a közigazgatásnál. Bent vagyok a földmivelésügyiben -fogalmazó. - -– Brávó öregem, azt okosan tetted, – kiáltott fel Mihály nem titkolt kis -megjuhászodással s abban a pillanatban megszünt köztük a mértföldes -távolság s oly egyszerüen kezdte tegezni, ahogy az most már ilyen -körülmények közt illik, – bizony, tudod, nem is érdemes nálunk maradni, -én is csupán unalomból, úri passzióból, meg a feleségem kedveért -vállaltam a főbírói hivatalt a járásban… Hát, nálunk, falun, tudod, ez -meg a vadászat, ez a kettő még úri sport. - -Jóizűen nevetett s erős fekete szemei gyerekesen csillogtak. - -– Brávó, gratulálok főbíró uram, hát gazdálkodni szoktál, kérlek -alássan. - -– Hogy a fenébe ne, most gyere le hozzánk, most már rendben van ám a -kuria! A régi angol kertet mind kivágattam, és a vén fák helyére modern -francia kertet építtettem; nagyon helyes ma a ház környéke… hehe, még a -cimert is megaranyoztattuk… - -– Talán a házasság… Valami gazdag lány… - -– A fenét, isz ismered a feleségemet. A kis tanítónőt vettem el… Persze -te már nem voltál ott az esküvőkor. - -– Én már akkor az egyetemen voltam; no, kérlek, a jegyzőségnél csak egy -kis gyakorlatot akartam szerezni, bepillantást a közigazgatásba. Ha -tudnád, mennyi hasznát veszem. - -– Nagy dolog is az öregem, nagy dolog, aki a közigazgatásnál meg nem -fordult, abból sose lesz jó politikus. - -– No és a nagyságos asszony olyan kitünően beletalálta magát a… - -– Hogyne, hogyne. Hát tudod, eleinte volt dolgom, míg kineveltem -magamnak. Eleinte bizony nehezen ment, de osztán csak beleszokott a kis -öreg. Ma olyan gazdasszony… meg olyan társadalmi potentát, hogy e!… -Gyere csak, gyere, keressük meg. Kitünően úszik… - -Bevetették magukat a vizbe s körülkerülték a kötélcsúcsot. Ott -megállapodva, a kötélre ülve nézelődtek az ezüsthölgy után. - -– Hány esztendeje is annak, – kérdezte a fiatal úr. - -– Bizony, éppen tiz. Most van a fordulója, a tizedik… Hát, hát, már úgy -látszik együtt fogunk elkorhadni! – tette hozzá cinikus nevetéssel a -régi ismerős előtt. - -– Gyerekek? - -– Két fiam van, meg egy lány; olyanok, mint a potykák! - -– Itt vannak a kicsinyek is? - -– Fenét! nem vagyok én regálebérlő, hogy pulyákkal, cselédekkel jöjjek -Abbáziába… Hallod ez szép hely, jó hely, de a fene egye meg, nagyon -sokan tudnak magyarul… - -Jóízűt nevettek s gúnyos szemlélődéssel néztek körül. - -– Átmegyünk Velencébe is, ha már itt vagyunk. Látni kell egyszer. - -– Tudsz olaszul? - -– A macskát. Ha magyarul nem tudnék, ugatnom kéne, hehe! Na, a feleségem -beszél németül, karatyol franciául, a télen francia kisasszonyt is vett, -hogy belejöjjön… Én meg fizetek! Így osztán keresztül mehetünk az egész -világon is. - -Kacagott. Felduzzasztotta a tokáját: csak a magas gallér hiányzott rövid -nyakáról. - -– Á, micsoda nők vannak azér itt, barátom. Már úgy kikoplaltam magamat -egy kis finom női históriákra. Visszafelé az asszonyt haza expediálom, -én meg felruccanok Pestre, apropó, te már otthon leszel akkor?… Nahát az -nagyszerű lesz, már tudod, torkig vagyok a béreslányokkal, meg az -effélékkel. Hopp, itt is a feleségem! - -A vizen meglátták a fehér babos fejkendőt s elébe úsztak. Mihály úr úgy -úszott, mint a kutya, mind a két kezével s a két lábával pacskolt. - -Az ezüstszürke nő úgy nyujtotta oda a kezét a fiatal úrnak, mintha -otthon falusi szalonjában fogadná. A miniszteri fogalmazó úr kiábrándult -és lehült. Az asszony arcszíne elvesztette hajdani vadrózsaszirom színét -és finom, ruganyos puhaságát; húsvörös volt és érdes, mint a pörölő -asszonyoké szokott lenni. Apró fehéres pontokkal tarka volt az egész -karja, a tengervíz fölszítta s kiáztatta, mint a lúg. Mihály úr -elfordítja a szemét, az utóbbi években már nem igen szokott a felesége -arcára nézni, mit nézzen rajta, jól ismeri s tudja, hogy még ma is szép -asszony, kivált egészében, messziről, csak ő egy kicsit már betelt vele. - -– Hol ebédel? Jöjjön velünk, – szólt udvariasan az asszony – egy kitünő -bécsi-magyar konyhát találtunk, egészen türhetően főz… - -– Kisztihand… - -– Fotográf, fotográf… – kiabálták a fürdők a csónakos fényképészre s -tömegestől tódultak a lépcsőkre. A dobogón a kis operettprimadonna -Sárbogárdról, percekig kínosan természetes állást produkált, hogy jó -legyen a képen. - -Ők is rajta voltak egy felvételen, mesztelen nyakkal s Istenem, tiz -évvel öregebben, mint annak idején… Mind a hárman erre gondoltak, mikor -a lencsét rájuk szögezte a fotográf. - -Délben a fiatal úr már ott találta Mihály úrékat a kis bécsi-magyar -vendéglő terraszán. - -Az asszony fején széles, felcsapott karimáju szalmakalap volt, nagy -fehér strucctollal, amely alól vastag, bronzszőke haja dúsan dagadt ki. -Nagy erős szürke szemei oly hüvösen és anyásan néztek, ahogy csak egy -négy gyermekes asszonyt, – akinek a férje a negyedik s a legrosszabb -gyermeke, – tölthet el a mindennapi élet egyszerü kötelességtudása. -Szemöldökei, ezek a bámulatos vastag, hajdan oly izgató szemöldökök oly -nyugodtan feküdtek a fehér sima homlok tövén, mint az elhizott -komondorok a tiszta, békés, félteni, őrizni nem érdemes kis fehér házak -fala alatt. Az orra, a szája megnőtt s közönséges lett és rideg, örökké -rideg, mint akinek mindig vigyázónak, szigorunak kell lennie, uralkodnia -kell az élet legközönségesebb kis dolgai fölött is. A tokája egybenőtt a -nyakával és lankadt volt, heverő, lomha, a mellei a fehér bluzban -tülerősek voltak és a vastag aranylánccal körített dereka széles. Husos, -erős karja átvilágított a csipkéken s egész lényéből unalom áradt, -valami amolyan helyén nem valóság, mint a pihenésre kimozdított gépből, -amely csak teljes munka közben él. - -– Vajon mit csinálnak a gyerekek… nem köhög-é a kisebbik, nem esett-e a -tóba a nagyobb… hogy megy a háztartás… Mi baj van már megint… – folyton -ezek az aggodalmak látszottak az arcán és szórakozott szemein. - -A miniszteri fogalmazó sem birta felhangolni egy-két futó mosolynál, egy -pár udvarias, figyelmes szónál tovább. - -Ellenben Mihály úr elegáns kávézöld ruhájában alig birja tartóztatni -friss és életre habzó temperamentumát, amely mint az új bor, szinte -kipattanva keresi a rést az érvényrejutásra. Csak fekete haja le ne -tisztúlt volna annyira, fényes fehér homlokáról; még nehány leltári -hajszálat kefél keresztül a síkon, amit úgy őriz mintha a felesége venné -számba minden mosdás után; ellenben fekete bajusza hetykén van pödörve, -a végét a borbély kackiásra csippentette le, kis kotlettje is van, -rövid, csak a fülcimpákig s a haj tövénél épenugy ki van kopva, mint -vékony fekete szemöldökeinek a külső vége. És elegánsan eszik, ahogy -csak a mi szolgabiráink tudnak enni, akik a grófokkal tartanak, ott -eltanulják s akiket a zsidók lesnek el. De ezeket a tulzóan puha -mozdulatokat senki sem tudja sem felfelé, sem lefelé, a rendkivül erős, -parasztul izmos testnek ezeket a tulzóan puha mozdulatait. Így a villát -senki se tudja belőlről tenyérbe fogni s ekkora erővel végezni ezt a -könnyed mozdulatot; s félkézbe véve a kést és a villát, a hajópincér sem -tudja így venni ki a tálból a töltött káposztát. Az ujját, a kisujjait -méltóztass megnézni, mily fölemelve s minő elegánciával tartja s -könyökeit amint magasra emeli, míg a késsel a szájába teszi a falatot, -ami ujabban már megint nem barbárság. Így kiművelődni csak olyan ember -tud, aki jókedvéből akármikor fel bir dobni a dobra hetven kévét egy -szuszra s akinek olyan felesége van, akiből sugárzik a pedagógia. Ó nem -az, amit a képezdén tanult, hanem az, amellyel a felsőbb körökbe küzdi -be magát az ember. - -– Elragadó asszony a feleséged őnagysága, – mondta ebéd után a -miniszteri fogalmazó, míg szivarozva ültek a tengerparton. A nagyságos -asszony fölment a hotelbe; bágyadt a hosszú fürdés után. - -– Természetesen, – szólt Mihály, s hozzátette, – mondd csak öregem, -mikor is mégy te vissza Pestre? - -A pesti éjszakákról ábrándozott. - -Vidáman beszélgettek, Mihály nagyokat kacagott s ápolt fehér fogait, -amelyeknek közeit azonban megfogta feketére a sok szivarfüst, vigan -csillogtatta. - -– Hogy megőrizte a szépségét… – szólt megint a fiatal ember. - -– Kicsoda? - -– A nagyságos asszony. - -– Hja!… Az ám, kivált úgy, – kacagott fel Mihály, – hidd el öregem, még -ma is olyan szép teste van… - -Hangosan és cinikusan nevetett, mint aki le akarja leplezni azt a -látszólagos tiszteletet, amelylyel már csaknem kompromittálta magát. - -– Kedves Mihály – szólt hirtelen a hajdani segédjegyző – megengedsz egy -megjegyzést? - -– Parancsolj kimondani, – szólt Mihály a legkorrektebb -szolgabiró-udvariassággal. - -– Kérlek alássan, Mihály… Véletlenül a legkitünőbben emlékszem arra a -percre, mikor legelőször nem köszöntél a nagyságos asszonynak… mikor -utána jártál… Megkérted… És meg vagyok lepve Mihály, hogy a legnagyobb -boldogságban éltél le őnagyságával immár tíz évet s bizonyára, ha isten -segít, az egész életet. Aki rátok néz, mindig látnia kell, hogy ez az -igazi szerelmes házaspár, nem igaz Mihály?… És mégis kérlek szépen, az -első perctől mostanig, négyszem közt, kérlek Mihály, a legmeglepőbb -cinizmussal tudsz megjegyzést tenni… Nos, ez, ez, hogy történik ez, -Mihály? - -Mihály bámulva nézett a barátjára, aztán leütötte a szivarja hamvát, -könnyedén, elegánsan, távolra, a vörös, nedves kavicsutra s azzal a -könnyedséggel, ahogy csak egy szolgabiró érzi kötelezve magát rá, hogy -szivar mellől, bármikor azonnal kétségbevonhatatlan biztossággal oldjon -meg minden problémát, így szólt: - -– Édes öregem, én nem beszélek máskép, csak ahogy a többi férjek, meg a -többi urak, ha szerelmesek… Kedves öregem, hát te azt hiszed én egy -kivételes Mihály vagyok, egy _Miháj_, mi?… Kis öreg, te is éppen olyan -Miháj vagy, mint én… Nagyon jó… Ugyan mutass nekem egy szerelmes embert, -aki a legbizalmasabb barátai előtt, tudod, _a barátai_ előtt azt meri -mondani, hogy „szerelmes vagyok“. Fuj. Fiam, azt mondhatja, hogy ezt a -lányt, ezt szeretném lekapni… Vagy más efélét… kimondhatja az ember a -legnagyobb disznóságot, bevallhatja a legrondább, a legalacsonyabb -érdeket, a pénzt, az üzletet, a családi protekciót, amire számít, vagy a -vére kivánságát, de amit azelőtt nemes okoknak mondtak!… azt már nem… ki -mondja ma azt, hogy „a szívem dobog…“ Hogy ez meg az a lány, no vagy -pláne: a feleségem, az egy nemeslelkü, egy finom szívű, nem is tudom a -frázisait… Nem fiam, a mai Miháj, az azt mondja, hogy a feleségem az -tud… csókolni, az istenit, ha rájön… Vagy más effélét. Ezt be lehet -vallani… Ez igaz. Ez nem szégyellni való… - -Néhányat szippantott. - -– Pláne én. Egy tanítókisasszonyt veszek el. Hát mér veszem el! Hát csak -meg kell értetni magammal, meg a világgal… Azért, a fáját, mert meg -voltam veszve és máskép nem adta le a tejet… csak az esküvő árán… No -persze, ha kontesz lett volna… Akkor nem kell magyarázat. Ki a fene -kérdi azt, mért veszek feleségül egy előkelő dámát… - -Idegesen szivarozott s a szürke füstöt kifujta a tiszta levegőbe. -Bólogatott és a felső ajkát harapdálta. - -– Ajjaj, tudod itt sokat kellett elsimítani. Elkenni… Eleinte nem -akarták bevenni… Még párbajoztam is egyet érte… Az anyámmal most is úgy -vagyok. Az nem akar belenyugodni… - -Hallgattak. - -– No, öreg, hát te nem vagy Miháj?… A teremburáját, hát férfiak vagyunk -tán! Csak nem játsszuk magunk közt a szentimentális Werthert… Hát azzal -csak nem dicsekedhetem el, hogy a feleségem rendbeszedte a birtokot is, -meg engem is, meg rendben tartja a tekintélyt, mindent: hanem azt nem -tagadom le, öregem, hogy ha ruha nincsen rajta, ma is szebb egy egész -orfeum-truppnál!… Hiszen láttad mámma… - -A szeme forró lett, kissé meglobosodott a belső hőtől. - -– Őrült meleg van, – mondta s csakugyan rendkivüli hőség volt. Jól -esett, hogy egy kis hűs szél csapott ki a tenger felől. - - - - - -AZ ASZTALOS - -– ELBESZÉLÉS – - - - -I. - -Kint zúg a téli szél, a kályhában ropog a tűz. - -– Istenem, aki most kinn jár! - -– A; jó ember otthon van. - -A kis lámpa az asztalon magas, vékony, ólom talpán, mely egy kinyujtott -kart ábrázol s oly ingatagon áll a horgolt csipketerítőn, hogy az ember -minden percben odanéz, nem borul-e fel. - -– Kegyetlen vagy Ilka. - -– Én már nem ismerek se istent, se embert. - -Összegubbaszkodva ülnek az alacsony melegülő szobában. Az almárium tele -van befőttesekkel, a sifon tetején is üvegek vannak, az ablak párkányban -is. Rendes a kis szoba, de némikép a spájzhoz hasonlít. A butorok -mélyéről irtó hideg süvölt ki, az izzó vaskályha csak a szoba közepét -melegítette fel, a háta mindenkinek borzong. - -– Nem is ismertél te soha, – vágja oda hirtelen fulladtan a lány. - -Az asszony felugrik, összerázkódik, a fogát összeszorítja, a széles -ajkát, mely úgy kidülledt törpe orra alól, mint egy állati száj, apró -fekete szemei könytől lettek izzók s a pofacsontjain vörös foltok -gyultak. - -– Nyomorult… - -A szemük összecsapódott mint két ölő fegyver s gyülölettel és iszonyodva -látták meg, mennyire hasonlítanak egymáshoz, csak az asszonyt -elrutította, a lányt megszépítette a düh. A kis szoba, amelyben az ágy -hideg mint a jég és a párnák mintha fagyot eresztenének, amint a lány -szétzilálja, szétdobolgatja őket, egyszerre a hideglelés fagyos -remegésétől ég. Szenvedélyek és dühök törtek ki és az élet ritka -földrengése készült, a kis életnek csúf és nyomoruságos földrengése, -amely rongyokat vet az ég felé és a vályogból rakott koldusbékességet -rontja egyenlővé a földdel. - -– Nyomoruság… Még ezt a gyalázatos házasságot is irigyled, te… te -vénlány. - -Összeszorította rideg, félelmes arcát s örült, hogy visszaadta. Most -visszaadta. A magtalan asszonyok kegyetlenségével. - -A lány barna pettyes kendővel bekötött fejét visszafordította. A lámpa -belesütött az arcába, amely égett a pirosságtól, nagy barna szemei -tétován meredeztek a testvérére, aki gyilkos kézzel szúrt vissza az ő -könnyelmüen, haragosan odavetett tőrével. Most nem tudta mit tegyen, -lihegve, mint a fujtatóból jött ki belőle a levegő, szinte hörgött s szó -nem akadt a szájára, a karja görcsösen vonaglott, szeretett volna már -rárohanni a nénjére és ütni, vágni, erősebb, csak erősebb ennél a torz -nyavalyásnál. - -– Így ölöd. Ilyenekkel szurkálod… azt is. Te… te gyilkos. - -Az öregebbik, az asszony lesütötte a szemét, de a fejét fölemelte -görbült gerincén; sápadt volt, mint a viasz s merevgörcs a vonásain. Már -megtalálta magát és minden hangja bátran ölt. - -– Összebeszéltetek. Érted akar eltenni láb alól. Hogy aztán -összeállhassatok. Buják. - -A lány elsápadt, a vére leszállt az agyáról, mind csak nézte, nézte ezt -a gazt, ezt az orgyilkost. Ezt a nyomorúltat, aki faarccal tud alávaló -gonoszságot fogni akárkire. Ezt a piszkos lelküt, aki a maga galád -érzéseit süti rá másra. És nem tudta, hogy mi lesz a jövő percben. - -– Jaj az a szegény ember! – kiáltott fel őszintén és teli -meggyőződéssel, mint aki most eszmél rá a tiszta igazságra, – ilyenekkel -kell az életét pusztítani! - -– Szajha… eredj feküdj mellé. - -– Uhhh… – ordított fel a lány. - -– Bátran! Az egy tehetetlen, magtalan. Nem lehet baj… Ni, ni!… Bakzik -utána… nem birja kivárni míg megdöglök… A szemem előtt vonít utána… - -– Oohhh… - -– Egy piszkos asztalos!… Enyvnyaló. - -– Az urad! - -Olyan hangon ordított rá, hogy az ablak megreszketett, az ajtó -megzörrent s a másik szobából, amely a konyhán túl van, áthallatszott a -hirtelen csönd. Az öregek pattogva, mérgesen vitatkoztak a lányuk -dolgán… de erre megállott a zakatolásuk. - -A lány lassan lehiggadt annyira, hogy nem robbant szét az agyveleje, -mint gondolta, de a vér lüktetve vágtatott le s fel az egész testében. -Az ajka remegett, a szine változott s meg kellett kapaszkodnia az ágy -végében, hogy el ne szédüljön. - -Az ajtó kinyilt s az öreg tanító belépett a kopott sárga szakálával, -hunyorgó, apró szemével, méregtől, veszekedéstől remegő ajkaival. - -– No mi a, mi a; mi a mán… No mi? - -– Én nem tudom, – mondta a fiatal asszony s elhuzta, legörbítette a -szájaszélét. - -A lánynak minden vére a fejébe rohant ujra. Ráordított. - -– Az hogy te egy piszok disznó vagy, tudod. - -– Látja, apa! - -– Te undok, te varangy, te piszok disznó, te. Fuj, te ronda, te -köpedelem, te orgyilkos! - -– Tetszik látni. - -– Fuuj! Te dög. Nem érdemelsz egyebet, minthogy felfordulj az árokparton -– üvöltött a lány. - -Az asszony, mintha a talpát csiklandoznák, nevetett. - -A lány felemelte a két erős karját, hogy rárohanjon. - -Az apjuk kiterjesztette a kezét. - -– Mariska! Fiam! Mariska!… Aztán teljes erővel kiáltott, úgy hogy rögtön -belerekedt: – Mariska! - -Az öreg asszony lépett be a nyitva hagyott ajtón, az anyjuk, az orrán a -nagy csontkeretű pápaszemmel s hátravetett fejjel nézett rájuk a -szemüvegen keresztül. - -– Mi van itt?! - -– Eh, semmi; – mondta a tanító. - -– Már azt hittem ölitek egymást… Szép dolog, hogy testvérek… Istenem, -istenem… - -Azzal leeresztette az arcát s beljebb jött, betette az ajtót. - -– Még nincs kifűtve a szoba, osztán nyitva tudod hagyni! – mordult az -urára, – gondatlan! Majd meghül itt a lányod. Az lesz belőle. - -Mariska valamit szeretett volna rá mondani, nénjére nézett s meglátta -annak a hideg és gyülölt szemén, hogy kitalálta ezt a gondolatát. Végig -borzongott az utálattól, a foga vacogott, a térde remegett és az arca -tűzben égett. - -– Nem elég ez a szerencsétlenség, még másik is jöhet utána, – motyogta -az öreg asszony s közelebb jött, az asszonylányán összefogta a kendőt s -felszítta az orrát. – Apád nem ért semmihez, persze ő mindig csak az -asztalosának fogja pártját. - -Az öreg tanító összerezzent, Mariska elbódult, a fiatal asszony kicsit -elmosolyodott. - -– Pedig az isten verje meg azt a férfit, aki a feleségét így eltudja -ereszteni! – pattant fel az öregasszony. - -– Ha ott hagyja… – fuldokolt a tanító. - -– Hiszen annak is te vagy az oka, hogy egyáltalán odament… Én eleget -mondtam, hogy egy koszos asztalos nem arra való, hogy intelligens ember -hozzáadja a leányát, de te erőszakoltad, hát itt van. - -– Én nem erőszakoltam, nem vagyok én olyan bolond, én csak azt mondtam, -hogyha szeretik egymást, az az ő dolguk. - -– Én megmondtam, hogy asztalos, hát nem lehet belőle jó. - -– A krisztusát, mi az, hogy asztalos! nekem ne hencegjetek, ne -flancoljatok, hát ti mi vagytok, mi vagyok én; egy koszos tanító, egy -kódus, egy rothadt, százhuszonöt forint államsegély. Bár tudtam vón -dógozni, hogy asztalos lettem vóna. Imre két hét alatt keres meg -százhuszonöt forintot. - -– És egy éjszaka elver háromszázat. - -Az öreg tanító megállt, rábámult, nyelt. - -– A ver, akinek van. Én nem verek el. Ilyen rothadt tanítók nem vernek -el három krajcárt se. Mer nincs nekik. - -– Hogy a fene egye meg, hogyha van neki, osztán elveri, – förmedt fel az -öreg asszony és magára terített egy kendőt s fázósan összehúzta magán. - -Csönd lett. Mariska háttal állott a szobának s a falon nézett merően egy -fényképet. Nem látta. - -Kint orditott a szél, a bezárt ablakot rázta; egy kutya vonított. - -– Egyszóval Imre egy derék, becsületes ember, egy józan, értelmes, -jóravaló ember, ha az italra adta magát, okának kell lenni. - -Nem felelt rá senki semmit. - -Az öreg tanító az asztalhoz támaszkodott s fölemelte a piszkos sárga -szakállát. Fáradt volt, kimerült. Régen volt ennyi izgalma. - -– Mán fellöki a lámpát, mán fel, – szólt rá nyersen az öreg asszony, – -vak. Mán megvakult. - -– De anyuskám, hagyd az apuskát, – szólt az asszonylány, – cukorédesen s -teljes közönnyel. A Mariska válla megvonaglott. Az öregasszony -sóhajtott. - -– Ah, amennyit én ennek nyelek. Ennek a bolondnak. - -– Bolond vagy te! – röffent ki hirtelen, tajtékosan az öreg emberből, – -te nyelsz nekem? Mit nyelsz, harminc esztendei rabszolgaságomat? azt, -hogy nyeregbe ülsz a hátamon? azt nyeled?… A fene egye meg ezt az egész -életet. - -Az öreg tanítóné eltátotta a száját s a szemüvegje elbámulva reszketett -az orrán. - -– Halljátok ezt? - -– Na hát mama, – csapta össze a kezét az asszonylány, nem ismerek az -apusra! Akárcsak az asztalost hallanám! - -– Az asztalost! ordított az öreg tanító, mint a hajszolt bika!… Neked a -te urad _az asztalos?_… Hát most már értem. Értek én már mindent… -Asztalosné!… Te mi vagy? Te cafat! Ha az urad az asztalos: te báróné?… -De vigyázz! Mert az asztalos megtanít! Mer az ember! Férfi! Nem ilyen -rothadt, mint ez a rongy tanító _úr!_ - -– Ne hallgass rá; ostoba!… A lányai előtt. Így akarja fenntartani a -szülei tekintélyt. - -Az öreg ember rájuk nézett véreres, nedves szemeivel és elfolyt az egész -testében a méreg, amelyet ki akart vetni a száján. Nem szólt, lehunyta a -szemét, megszédült s gyáván, ügyetlenül leroskadva lépett tovább -megroggyant öreg térdein. - -Lassan kiment a szobából s behuzta maga után az ajtót. - -Az asszonyok csöndben ültek, Mariska egyre csak nézte a falon levő képet -vak szemekkel; az ő lánykori képe volt a fehér bluzban, a vállon körül -tenyérnyi széles csipkével, ebben a bluzban szeretett beléje Imre… -Milyen szép majális volt az, kint az erdőn, a hűséges, becsületes fiú, -aki a grófi kastély bútorait készítette… S ez a ronda elcsábította tőle, -valahogy a nyakába varrta magát, az embernek hinni kell, hogy ma is -vannak boszorkányok, akik meg tudják varázsolni a férfiak szemét… - -– Jaj anyus, ha én a maga életére gondolok, magának is kijutott ám – -mondja az undok s ő végig-végig reszket. - -– Hát bizony fiam, sokat kell elnyelni az asszonynak. Itthon tanulhattál -volna. - -– Istenem, mamának csak lehetett, ilyen férj mellett, aki mégis -intelligens ember. - -– Minek mentél hozzá; nem hallgattok az emberre. - -– Jaj hát ki lát előre. Mikor úgy járt utánam. A lábam porát is -csókolta, esküdözött, fenyegetőzött, meg akarta ölni magát, meg minden. -Azt mondta, hogy ilyen lányt nem ismert soha, csak én kellek neki… - -Mariska pokoltüzén érezte magát, ez mind az ő lelke alá volt tüzelve. -Reszketett a teste. - -– Megesküdött, hogy odáig minden lányt csak azért csókolt meg, mert -becstelennek találta. Kéjvágy. – S elfolyt a szájában a szó, mint a -méreg kiszökell a kigyóéból. Mariska sarkig elpirult, az erdei csókot, a -lugasban való csókolózást érezte. - -– Én voltam az első tiszta és úgy fog imádni egész életen át, mint az -angyalt kell… - -– Undok… – lihegte a lány. - -Egy kis csönd lett. - -– Miii? – mondta a másik; affektálva, hogy nem érti a szót. - -– Sötét ördög, Lucifer! – fordult szembe vele a huga. - -– Te… - -– Te vén dög! Három esztendővel vénebb az uránál. Kikaparta a -keresztlevélből a dátumot. Aljas hamisító. - -Az asszony felugrott. Egész teste kimeredt és sápadt volt, mint a hulla. -Az ajka szederjes lett és nem lelt szót. Csak állott és várt valami -pillanatot, hogy rádönthesse a házat a másikra, vagy mi. - -– Mariska! meg vagy te őrülve! – kiáltott az anyjuk teljes erővel. - -Ebben a percben kinn az ajtón kopogni kezdett valaki. Kinn az udvaron. - -Elhallgattak. - -Ujra kopogtak. Gyáván. - -Az asszonyt valami izgalom futotta át és két kézzel elsimította a fején -kettéválasztott és kontyba font fekete haját. - -De nem mozdult senki a sokára jött uj kopogásra sem. - -– Ki az? – szólt ki a másik szobából az öreg tanító, aki megszokta a -rabszolga sorsot; hogy az asszonyok nem feleltek a kopogásra, ő -cammogott ki a hideg konyhába. - -– Én vagyok atyus! - -– Ki? - -– Én, Imre… Kedves atyus, én vagyok. - -Hosszú csönd volt. Mariska megdermedve, az anyjuk ijedten, az asszony -elmosolyodva hallgatott. - -Végre az öreg ember reszketeg, bizonytalan hangja hallatszott. - -– Na hát te csak eredj dolgodra. Semmi keresni valód nincs itt. Akit a -felesége otthagyott, az menjen dolgára. - -– Ó, atyus, itt halok meg, mégse megyek el. - -Mariska felhörgött, mint akiben kést forgatnak meg; hosszú fojtott -nyögéssel. - -Az öreg ember kint hallgatott, nem felelt, csak a csoszogása -hallatszott. - -Mariska visszafordult s rámeresztette a szemét a nénjére, akinek az -arcán diadalmas, leplezetlen mosoly volt. A hugára nézve, felkiáltott. - -– No hát eressze be!… Az én lelkemre ne fagyjon meg még egy kutya se. - -Mariska merően csak nézte a nénjét és azt számította magában, hogy -ezeknek egy vonaton kellett jönniök; csak külön… és az állomástól az -Ilka kocsin jött, hintón, bérkocsin, az meg azóta gyalog… Ők rég -megvacsoráztak, az meg csak jött, jött azalatt gyalog a rettentő -hidegben, sötétben, a farkasok erdeje mellett és ez tudta. Ez -számította. Látta, hogy az ő vonatán jött… A hintója után az ura gyalog… -Az; a préda! Mert biztosan egy krajcár sincs a zsebében. Biztosan -mindent elszedett tőle ez a förtelmes… Ez a gonosz pára… ez, de miért -játszik ez, mit játszik ez most, mit szinészkedik, mit akar… a -nagylelküségével… - -Zárcsikorgás, léptek, csönd. - -Az ajtóban megjelenik a férfi. - -Beesett, sovány, hosszú arcával, ritka szőke bajuszával, amelyre vékony -jégcsap van szőve, égő, lázas, kék szemeivel, amelyek először Mariskát -látják meg s ijedten, megrémülve hökkennek vissza, aztán, mint az -agyonkinozott alázatos kutyák simulnak a felesége kegyetlen lábához. - -Az öregasszony, aki nem értett semmit, de boszantotta a hirteleni, -átmenet nélküli engedékenység, drasztikus nyerseséggel vetett véget a -csöndnek; gúnyosan kiáltotta: - -– Hát ha megérkezett a vőm uram, akkor vesd meg fiam, Mariska, a másik -ágyat is! - -– Erre a fiatal asszony élesen, bántóan nevette el magát s végignézte a -hugát. - -– Fölösleges, elég ez az egy is! Legalább jobban felmelegszik az ember… - -Hahotázva, szinte boldogan nevetett s kézcsókra nyujtotta a kezét az -urának. - -Mariska egyszerüen, csodálkozva nézett rá, az asztalos kinosan, -szemérmesen sütötte le a szemét, az öregasszony legyintett, a tanító -pedig kifordult a szobából. - - -II. - -Egy napot olyan békében és boldogságban töltöttek, mintha vidám -látogatóban volnának itthon. A fiatal asszony egész nap nevetett, ugrált -és az urát becézgette. Minden percben lelt valami igazítani valót rajta, -a haján, ruháján, a cipőjét úgy kisubickoltatta vele, hogy csak úgy -csillogott s a fejét soká, gondosan fésülte s úgy megcsinálta, hogy -minden szál mereven, fényesen lapúlt a másik mellé. Sokat beszélt az ura -galambjairól, akik a buzát a tenyérből eszik, a kismacskáról, amelyik -mindig láb alatt van s olyan mulatságosan visit, ha felrugják, a -műhelyről, ahol gyaluforgácsban fürödnek. Mariska egy-egy szót hallott, -sóhajtott és kiment. - -– Én viszlek benneteket haza, – mondta az öreg asszony a nagy -pápaszemével; kerek, püffedt arcát rájuk emelte és mosolygott. - -– Ó, atyus, maga jöhetne már el egyszer hozzánk, kedves atyuskám, – -mondta az asztalos. - -– No persze, – zördült fel a vén tanítóné, aki irigyelte az urától, hogy -még szórakozni talál s pénzt költ, – mondom, hogy én viszlek benneteket -haza. Az atyus nem hagyhatja az iskolát egy napra se, ilyenkor jönnek a -vizitátorok, oszt ez a gazember plébános könnyen megpiszkálja az ember -orrát. - -Furcsa volt a két ember, ahogy szótlanul ültek a folyton fecsegő két -asszony közt. Mindenik sovány volt, hallgatag természetű, beesett, -táskás szemű, csak az öreg megszokta, hogy gubbaszkodva megüljön a -szalmafonásu székében és befelé néző szemmel el tudjon ülni a rongyos -széken, amelynek az ülőjéből földig lógtak már a szalmaszálak. Mindig -fázott, még a meleg szobában is és örökös ócska felsőkabátjában volt, a -kizsirosodott fényes kabátban, amelyben temetésre jár énekelni és az -ólba moslékot vinni a malacoknak. Piszkos szürke szakállát vakargatta -néha, mint az öreg kutya, ha unalmában mozdulni jön kedve s a múlt heti -ujságot olvasgatta, álmosan rámeresztett szemmel; ezt a paptól kapta -kölcsön, de egy szálig vissza kellett adni, mert a gazdasszony számon -kérte. Néha azonban el-elveszett egy példány, az öreg tanítóné a -kredencbe a polcokra teregette, ilyenkor a szegény öreg igazi kálváriát -járt, mi lesz, ha észreveszik. A ház mindig tele volt azzal az émelygős -zsirszaggal, amely disznóölés után ragad a házba és még aratásra sem -pusztúl ki. Itt élni le harmincegynehány esztendőt, folyvást a-bé-abot -tanítva, kinn maradt konvenciókat zaklatva és egy epés, örökké -elégedetlen feleség szekaturáját hallgatva, – ez is emberi élet. A -fiatal ember még nem tudott ilyen mazna lenni. Egyik lábát folyvást a -másikra rakta és cserélgette s úgy érezte magát, mint az új ruhában, -amely mindenfelé húz és kinosan szembetünő. Itt ülni egész nap a széken -az asztal mellett, félve, hogy az is illetlenség, ha az asztalra rakja -ökleit, az is, ha lelógatja maga mellett. Hallgatni az asszonyok sok -hiábavaló beszédjét és nem szólni bele soha; mintha a füle hártyáját -apró pálcával fizikailag verné a fali óra ketyegése, kinos idegességgel -türte és a csontjaiban valami láz zsibongását érezte, tegnap meghült. -Arra gondolt, hogy otthon vár a munkája s egy napot el kell itt töltenie -hiába; pedig levonják a pénzt, ha idejére nem készül el a butorral; -minden napra tíz forintot. Az lesz csak a cifra s az asszony már mióta -nem hagyja dolgozni. Pedig csak ott jó, a gyalupad mellett, mikor -hosszú, selymes forgácsot hasít a sikító gyalú és enyv és spiritusz szag -tölti be a műhelyt, az ember vigan fütyöl és tíz-tizenkét órát tölt el -szorgalmas politurozásban. Akkor aztán megérdemli a jó ebédet, de meg a -vacsorát is. - -Fölemelte a fejét s nagyot sóhajtott. - -– No hát te mit ásítozol, – szólt rá egyszerre szokott nyerseségével a -felesége. - -– Én? – erős, vörös ökleivel megdörgölte a szemét, amelybe nedvesség -gyűlt s elfojtott egy ujabb ásítást. - -Aztán mind a két férfi fokozott figyelemmel hallgatta az asszonyok -beszédét. - -– Hát barna bizony az idén a barack lekvárom, de én bizony nem bánom; -úgy főztük, hogy nagyon sok volt a barack, 20 kiló; cukor meg 3 kiló. - -– Meghámozta mama? - -– Meg, meg, meghámoztuk, de nem passziroztuk. A kastélyba vettem négy -krajcárjával, olyan szép volt a, mikor csak úgy potyogott abba a szép -zöld fübe. A kertész mérte tudod, a Szloboda, hát a tíz kiló volt -tizenöt is. Paradicsomot is 85 kilót főztünk be. - -– Jézus, 85 kilót! Azt mind megeszik? - -– Nem eccerre, – mondta az asszony, mert azt hitte a lánya a nagy munkán -szörnyed el. - -Nagy nevetés lett a félreértésen. - -– Nem eccerre főztük be. - -– Azt hittem, hogy nem egyszerre eszik meg. - -Ezen Mariska is elmosolyodott, ahogy ott állott az ajtóban, feltürt -karokkal, mert most minden munkát ő végez kint is, bent is. Úgy állott -ott csinosan, könnyelmüen a fehér babos kék ruhában… Milyen széles -csipeje van. Egész asszonyos. - -– De az ugorkánk nagyon szép az idén, oly remek lett, hogy oly remeket -el se lehet gondolni. Nagyon, nagyon szép, de az idén nem raktam el sós -ribizlit, pedig azelőtt mennyit szoktam ugy-e, csak úgy cukor nélkül, -sóba. Igen jól eláll. - -– Ó azt én nem szeretem – szólalt meg szinte akaratlanul Mariska a vidám -hangján, – a sós ribizlit, mert annak nincs olyan kedves íze, mintha -kevés cukorral is. - -Az asztalos felfigyelt, azt hitte kisütött a nap. Undorodott a sós -ribizlitől, pedig mennyi van még a felesége spajzában, amit mind meg -kell enni. - -– Ó bizony én tettem el, – mondta Ilka, – mert én nem szeretem a cukrot -prédálni, de _ennek_ is olyan finnyás béle van, hogy nem smakkol neki, -pedig hiába, nem hajítom ki, ha mán megvan, csak meg kell zabálni. - -Ez tréfásan volt mondva, de Mariska odavillant szemmel nézett az -asztalosra és kicsattant belőle: - -– No az ördög vigye el azt a rongyos ribizlit, – olyan becses? - -– Te az én helyembe kilöknéd, – szólt az asszony, milyen száraz, keskeny -teremtés! Milyen szivós, meggyőzhetetlen. A lány nedves hangján -felkiáltott. - -– Ki bizony. - -Az asszony elmosolyodott, gunyosan, fölényesen. - -– Látod, én meg nem lököm ki. - -Mariska egyet perdült a sarkán s eltünt a konyhában. - -Az asztalos nagyranyílt, üres szemekkel nézett utána. Mintha valami -beleesett volna a lelkébe s ott kongva, dübörögve hullana egyre -mélyebbre, mint a gépdobjába esett szög… Ennek lett volna gyermeke!… De -az ő feleségének nem lesz soha… - -Az asztalra meresztette a szemét, maga elé, a zöld, kopott -posztóterítőre, amelynek a közepén kis fehér miliő volt fehér -csipkehorgolás, azon kés, tollszár, virágcserép, csak úgy alja nélkül -letéve, ugorkás üveg, tányér, kenyér, ahogy előhordták beszédközben. -Csak a gyerek hiányzott. - -– No egyél, kóstold meg csak, ez nagyon jó így, az apró őszi ugorka, -paradicsom, erős paprika savanyun, kóstold csak egy falat kenyérrel, -milyen jó, Imre. - -Az asztalos csak nézett maga elé, nem is igen értette, mit mond az -anyósa. - -– Mariska! – kiáltott fel élesen, epésen a felesége, – gyere csak -kinálni, majd vesz akkor. - -Az asztalos felkapta a fejét, a szeme az asszonyra meredt, az ökle, -karja megrándult, szerette volna mellbe taszítani, ököllel; de jól. -Olyan egyenesen és kevélyen áll. Ez már régen benne van, hogy egyszer -mellbe döfi. A sovány és deszka mellét… Amit olyan büszkén tart… Inkább -gyereke volna… - -Belenyult a tányérkába s beharapott egy fanyar paprikát. Az erős ecet -összehúzta a száját, körülnézett a tanító után, nem is vette észre, -mikor ment ki a szobából. - - -III. - -Az asszonyok úgy be voltak bugyelálva, mintha valami dunnák és párnák -járnának lábon. A fejükön a kendők fölött még nagy plüs kapucnit -viseltek, amelynek a rojtjai az orrukig lógtak, a kezeik vastag muffba -voltak dugva s szuszogtak és pislogtak a rettentő hidegben. - -– Meg van a kulcs? kérdezte a fiatal asszony, az urától, aki előtte -nyikorgott a havon, a vékony kabátjában dideregve. - -– Milyen kulcs? - -– A házkulcs. - -A szél élesen fújt a töltésen végig, kékre fagyott az ajkuk, az asztalos -úgy reszketett, mint a fázós ló. - -– No nem hallod? A házkulcsot kérdem. - -Az asztalos megállott és visszafordult. - -– A ház nyitva van, – mondta a hidegtől vacogó hangon. - -– Nyitva van a ház?… Csak nem vesztél meg! - -Az öregasszony, nagy posztó mamuszaiban beérte őket, s szemüvegtelen -fakó szemeit rájuk meresztette. - -– Mi az? - -– Hallod mama, ez az állat nyitva hagyta a házat. Nahát ez egy állat, -ettől minden kitelik. De hogy még ez is!… - -– Nem lesz ott semmi baj, – mondta a férfi csendesen. - -– Semmi! A szemedet is kilopják azok a tolvajok. Még ha ott ülsz a -nyakukon, akkor is. Nem hogy nyitva hagyja nekik az egész házat. Te -őrült! Az Isten verjen meg. - -– No ne idegeskedj szívem… - -– Lódulj dógodra… Majd itt fagyok meg neked… - -– Hát azt bizony nagyon kár volt édes fiam, – szólt oktató hangon az -öregasszony, – nálad inasok vannak, segéd, bejárnak idegenek. Az az elv, -hogy egy rendes házban mindennek csukva kell lenni. - -Az asztalosnak az anyósa oktató hangjától vér ömlött a szemére. - -– Igen, – mondta s előre indult. - -– Ez? Ennek lehet beszélni, ez nem tanul meg semmit. Egy ökörrel -hamarább meg lehet értetni magát az embernek… Elmegy hazulról és nyitva -hagyja a házat… - -– Utánad mentem. - -– Elég kár… De mi a nyavalyának esett meg a szívem ezen a nyomorulton… -Legalább vége volna mindennek. Most kezdhetem ujra a kínlódást evvel az -állattal. - -– Édes gyermekem tűrjél, a férfiak mind gondatlanok, már ahhoz hozzá -kell szokni. - -Az anyós émelygős hangjától az asztalos hányni szeretett volna. - -– De csak azért szidom magam, hogy minek könyörültem rajta, mikor -odajött. Hadd döglött volna meg a kapuba, mint a kutya. - -– Bizony, hadd döglöttem vóna, – fakadt ki az ember. - -– Dögölj meg, ahol akarsz, – pattant fel az asszony, – de ne az én -ajtómon. Az én szüleimet akarod kompromittálni az egész világ előtt?… -Hogy kispekulálta!… Hiszen van ennek esze a gonoszságra. Ki akart engem -szekirozni a világból. Oda jött, mert tudta, hogy egy néptanító nem -engedheti, hogy a veje az ajtajában megfagyjon, mert közmegvetésnek -tenné ki magát s az állását is vesztené. - -– Bizony fiam, már most is kérdezte a pap, hogy talán nem élnek jól a -gyerekek? Pedig én úgy takarom, úgy titkolom… - -– Hiszen arra számit ez! Arra számit! Azt hiszi, hogy azért rá vagyunk -kényszerítve, hogy ezt megtürjük, ezt a poloskát. Bevette magát a -családba, hát azt hiszi nem lehet kifüstölni. - -– Css… Fiam… Azért ilyet ne mondj… Poloska! Poloskának ne nevezze a -férjét egy fiatal asszony. - -– Nem is poloska. Tetű. - -– No… édes gyermekem… - -– A tetüette, én vakartam ki a piszokból, ezzel hálálja meg. - -Az asztalos visszafordult, a szeme lázasan égett, rikácsolva tört ki. - -– Mivel! Mivel hálálom meg? Avval, hogy az ajtót nyitva hagytam? Az én -megbizott embereim előtt? Azért vagyok én tetves? - -Elfult és az erőszakos kiabálásban mintha a testének a belseje szakadt -volna fel. - -– Ordíts… Állat… Hogy tud… Azt hiszi egy asszonyra lehet ordítani. - -– Fiam, fiam… – terjegette a kezét az öregasszony, – nahát ha én tudtam -volna, hogy ti… hogy én ilyen jelenetnek leszek tanuja… - -– Ez? Nekem csendőrrel kell e mellett mennem, mert ez képes megölni. - -– Bizony vigyázz, – fuldokolt az asztalos és nagy eres, csontos öklét -megemelte, döfött vele, mintha tőr volna benne, az asszony felé döfött – -mert ha így megy, nem tudom mi lesz a vége. - -– Az én lányomat fenyegeted? Az én lányomat mered te fenyegetni? -rikácsolt a vén asszony. - -– Hallgasson! - -– Én hallgassak? mikor ilyeneket hallok! - -– Az én anyámra mersz te kezet emelni te piszok! – Üvöltött a fiatal -asszony – Nesze! - -És pofon vágta. - -A másik percben már a földön feküdt. Az asztalos úgy mellbe döfte az -öklével, hogy rögtön hanyat esett a hóban. - -– Jézus-isten! Haza lányom! Haza gyermekem! Gyer innen! - -– Csend! – ordította rekedten az asztalos. – Itt maradnak!… Maga az én -vendégem! - -– Én a te vendéged! A kutya a te vendéged! - -– Fogja be a száját, parancsolom! - -– Phi. - -És szembeköpte. - -Az asztalos mellen ragadta a vén asszonyt, megrázta és végig hasította -rajta a nagy téli bundát. - -– Előre!… - -A két asszony megnémult. A fiatal nő feltápászkodott s dörzsölte az -arcát, a szeme alatt véres folt volt, felvágta a fagyos rög. - -– Menjenek haza – mondta aztán fojtva lesütött szemmel, bűnbánattal az -asztalos. Fulladt, remegő hangon. – Én itt maradok ezen a helyen. Nézem, -hogy hazaérnek. Nem fogom magukat kompromittálni, hogy kisérem mint a… - -– Majd én egyedül fogok menni a te házadba, szégyenszemre, hogy -visszajöttem… Ostoba… Gyilkos… Mars előre… - -Az asztalos lehajtotta a fejét s lassan előre ment. - -Az asszonyok összeszedték magukat, az öreg leverte a havat a lányáról, -ez beburkolta az anyját és nehéz lélekzéssel cammogtak az asztalos után. - - -IV. - -A lakás már teljesen föl volt fordítva. Egy nagy láda középen szinig -rakva ruhaneművel. - -Az öreg asszony elbóbiskolt, minden szó után leragadt a szeme. A lámpa -le volt húzva, füstölgetett s keveset világított, a fiatal asszony -kimerülten ült le egy székre. - -A pakolás annyira lecsillapította az idegeit, hogy nyugodtabban nézett a -jövőbe. A szekrények mind kiürítve, az ágyak fölbontva, ágyneműek -batyuban. - -– A sifonokat mind deszka közé kell szegezni. - -Az öregasszony fölkapta a fejét. - -– Igen, – mondta álmosan, ásított s kicserélte a két kezét, a balt tette -a jobbra. - -A szekrények igen szépek voltak, pompásan politurozva, ragyogó tükör -betéttel, simák és előkelők. Remekbe csinálta a feleségének az asztalos. -Mahagoni volt a háló és tölgyfa az ebédlő. Az ebédlő szekrénye egészen -eredeti volt, kis tulipánok voltak betéve a sarkaiba, a székeken is -gazdag tulipánok, egy grófnak is szép lett volna a bútor. Az asszonyok -csillogó szemmel néztek szét egy pillanatig. Ennek a bútornak bizony nem -szabad megsérülnie, egy karcolásnak sem szabad rajta esni. - -– Azt úgy kell megcsinálni, hogy akár tíz évig is mozdulatlan állhasson. -Mert azt szépen le kell raktározni, és megóvni, hogy por, piszok hozzá -ne férhessen, – mondta az öregasszony. - -S a fekete, görbe lányára nézett, aki összeesve ült a széken. Olyan vén -volt s olyan pupos és olyan gonosz komorság ült az arcán. Egészen olyan -volt most, mint a nagyapja, akitől ő annyit szenvedett gyermekkorában. A -nagy puha lottyadt öregasszony szinte félve nézett a lányára. - -– Hol van az? – kérdezte hirtelen, mert soha nem bírta megállani, hogy -rögtön ki ne mondja, amit gondol. - -A fiatal asszony megrántotta a vállát. - -– Bánom én. - -Felszívta az orrát, s lenyelte a könnyjét. Hova is fogja lerakni a -bútorát? Haza hova vigye? - -– Az egy olyan gonosz lélek. – Morogta gyülölettel. – Ha az leül -valahová, az ott esztendeig elül magának. Akkor aztán bánja is ő, ha az -egész világ felfordul. - -– Azér te is nagyon éles vagy hozzá, fiam. - -– Az. - -– Mégis, megkellene gondolnod – mondta pusmogva az öreg s felszúrta a -szemüvegét a füle mellé a vastag őszes hajába, amely mint egy petrence, -borzasan volt feltornyozva alacsony homloka fölött. - -– Meg bizony, hogy milyen szép bútort csinált neked… - -– No egy asztalos még annyit se… - -– Asztalos, asztalos, ha egy tanítóhoz mentél volna, biztosan nem volna -ilyen bútorod. - -– De hát mi lesz mán? - -– Mivel? - -– Hát nem akarja kiadni az én holmimat, ami a műhelyben van? - -Az öregasszony rá nézett a lányára. - -Ez mérgesen felállott s bement a konyhán át a műhelybe. - -Két kis lámpa égett a falon a gyalupadok fölött. - -Egyenesen a sarokba ment és felvette az enyves edényt. - -– Ez az enyém talán, – mondta durván. - -Meglátta az asztalost, aki a sötét sarokban ült és zokogott. - -Szólani akart, de most elhallgatott. Hosszut, mélyet gondolt. Látta, -hogy még mindig teljesen tőle függ, hogy itt maradjon-é vagy sem. - -– Hát a magam lábosát csak elvihetem tán! Úgy!… az a baj, hogy a butorát -sajnálja!… Nekem ugyan ne bőgjön érte. Pedig azt hiszem, megszenvedtem -érte öt esztendő alatt. Inkább börtönben tíz esztendőt, mint itt még -egyet. - -A férfi zokogása megállott a rideg hangra. Az asszonyt magát is -bosszantotta, hogy ilyen éles, de nem tudott más lenni ehez az emberhez, -aki mindent tür. - -Ej mit, megrántotta a vállát. Ez egy mulya bivaly, csak azt érzi, ha -tüzes vassal szurkálják. - -– Ez is az enyém, meg ez is. - -Egy ollót vett fel az ablakról, s egy törlőkendőt a székről. - -Több tárgyat összeszedett és csomóba gyüjtötte. Egy ócska lavort, kefét, -gyufatartót, szappantartót, egy hokkerlit, amelyről nagy zajjal -fordította le a rajta levő holmit. - -Az asztalos látta, nézte, hogy a nagy gonddal kifürészelgetett intarziát -a gyaluforgácsba dobja. - -– Látod, nem kellett volna neked egy mesteremberhez menni, – szólalt meg -csöndesen, fájó szivvel. - -– De jól tudja. Valahára. - -– Nem értettél meg engem soha. - -– No, van mit meg nem érteni egy – - -– Egy asztaloson, ugy-e? - -– Igen. - -– Hát bizony nem érted, mi az, amit ledobtál. - -– No nem dobom többet. - -– Eléggé fáj. - -– Mi… Mit motyog? - -– Eléggé fáj az nekem. - -– Haha. - -– Mert ha te tudnád becsülni, hogy milyen gonddal kell készíteni a -lombfűrésszel azt a semmiséget… Virág lesz belőle, száz kis -darabocskából egy virág. És te ledobod a forgácsba. - -– Á, ha te nem sajnálsz engem mindenestől kidobni a hóba. Te engem úgy -ki tudsz lökni… - -– Nem tudlak! – kiáltott fel az ember. – Megszakad utánad a szivem!… -Ilkám! Ne menj el, ne menj… - -Levetette magát a földre, a fejét a forgácsba temette s az egész testét -rázta a zokogás. - -Az asszony gondolkodva nézett rá. Nem tudta mit tegyen. Mi lesz okos. - -– Hogy mért nem akarsz te az én igazi kis feleségem lenni. Olyan jól -elgondoltam én. Itt sürögni-forogni, sütni-főzni, nevetni… Nem mindig -nehéz lélekkel… hanem nevetni… nevetve… - -– Ah… hogy mindig csak, akár van helye, akár nincs, vihogni, ha én olyan -bolond volnék… - -– Legyél. - -– Nem vagyok én _Mariska_, – vágta meg az asszony. - -– Kár, – szólt csöndesen a férfi. - -– Kár?!… No hálistennek, csakhogy idejutottunk. Hát kár. Kár hogy engem -vettél el, nem őt, ugy-e? - -– Nem úgy gondoltam… - -– Hát igen; az _affélék_, azok igen; azoknak úgyis mindegy. Vihoghatnak. -Majd elveszed, ha én kinyúlok. - -Az asztalos felállt a forgácsból. A gyalupadhoz támaszkodott, a szőke -haja a homlokába hullt, a szemhéja sebvörös volt. Szórakozottan vette a -kezébe a reszelőt és azzal babrált. A reszelő nyele meg volt repedve; a -szeme rajta maradt és kiszámította, hogy a kisebb inas dolgozott a -lyukreszelésen, az repeszthette el. - -– De nem igértem soha semmit, – fulladt az asszony. - -– Azt nem kell igérni! - -– Mit? - -– Hát csak azért nem vagy jó hozzám, mert nem igérted? - -– Persze a Mariska jó volt _igéret nélkül_ is. - -A férfi elhallgatott; feltünt előtte a magas, szép lány a széles -csipőjével, milyen jól ide illenék a fehérbabos kék ruhájában… A sós -ribizlit kidobná… ami az urának nem izlik… - -Maga elé nézett. Ez volt a finnyásabb, az urasabb, az izgatóbb, az -elérhetetlenebb. - -Ránézett. Mintha sohasem látta volna. Olyan idegen volt, olyan távoli. -Gyülölte most, gyülölte, hogy kirepül a markából s egyszer sem birta -vele megéreztetni a férfias hatalmát, az erejét, hogy tisztelje érte… De -ez egy magtalan… egy megtörhetetlen… - -Az asszonynak megszédült a feje, olyan dologra szánta el magát. Fekete -izzó szemmel nézett az emberre s egy szóval akarta megölni ezt és még -inkább valakit; valakinek a jövőjét. - -– Tudom, hogy vele háltál, – mondta elszántan… - -– Én! - -Az asszony szeme kutatva nézte. - -– Hát kitől volt gyereke? – huhogta vadhazugsággal. - -Az asztalos arca hosszura, ijedtre táttadt a mécses laza fényén. - -– Elment… neki… persze… – sziszegte az asszony. - -Az asztalos megkönnyebbült, elmosolyodott a szeme. - -Az asszony felförmedt, egész máglyává gyúlt. - -– Azt különben nem lehet tudni; a segédjegyzővel is… avval is… Egy ilyen -tehetetlentől… nem is telt volna ki… - -Az asztalos marokra fogta a reszelőt és tövig döfte az asszony mellébe. -És ez olyan jól esett neki. Ez első jóérzése evvel az asszonnyal. - - -V. - -A zuhanás után csönd volt, de olyan rettenetes, mintha egyszerre -megállott volna a természet. Az asztalos csak állott, várt, mint távoli -jelre, a szemöldökét felhúzta magasra s a szemei elmeredve néztek -valahogy oldalt, mintha a füleknek segítenének. Rettenetes hosszú idők -teltek el, mintha egyik szemrebbenéstől a másikig emberéletek múltak -volna el. - -Egyszerre csak megremegett. - -Mintha ijesztő hangok zörgését hallaná, mintha jönne, amit vár, a -borzalom, a csoda. - -Hirtelen fölébredt. - -A szeme ugrálni kezdett, jobbra-balra pattogni, mint egy egér, aztán -lecsuszott a fejéről a dermedtség nyomasztó lárvája, mindent tisztán -érzett, látott és tudott. - -Ott volt a mühelyében, a jól ismert gyalupadok közt, a szerszámok, a -szagok, a deszkák, féligkész butordarabok, a megölt felesége a lába -előtt. - -Erre megvonaglatt. - -Az asszony hörgött. A halálraválás kis nesze csörömpölt. - -Összeborzadt s fogta a lámpát, az asszony lámpáját, amelyet már -odakészített a holmijaihoz, a gyalupadra; fölemelte és levilágított -vele. - -Egészen meglátta az asszonyt. Ott feküdt hanyatt a deszkapadlón, a -gyaluforgácsok közt, de a ballába fel volt törve, alágörbedve s a térde -oldalra feszült a szoknya sötét kékségében. - -Gyorsan letette a lámpát egészen a gyalúpad szélére, lehajlott és ügyes -kezeivel megigazította szegényt, hogy jól feküdjön. A szoknyát is -lehúzta, kihúzta, hátúl is az alágyűrődött szoknyacsomót, hogy rendesen -feküdjön, ahogy a mézeshetek boldog napjain kellett elrendeznie az -asszonyt, ha nappal a diványon ebédutáni heverésben elrendetlenedett a -ruhája. Most is ugyanazzal a gyors, engedelmes, szolgálatkész érzéssel -igazgatta, mint akkor, ha a türelmetlen rákiáltást akarta megelőzni. - -Mikor készen volt, megállott s borzasztó megdöbbenéssel egy mosolyt -talált magán. Azt a jóérzést, amely mintha a karjából áradt volna szét -az egész testén a döfés pillanatában. Most rémülten akarta ledobni -magáról ezt a mosolyt, mint a cifra ruhát, de csak darabokban birta -letépni; hiába akart rögtön gyászt és rémületet venni magára, hol itt, -hol ott érezte a testében a káröröm, a felszabadulás, a megnyugvás -mosolyát. A mosolyt, amely azt virította, hogy végre megmenekült a -sulyos igától, hogy végre elbánt a nyomorult asszonnyal, megmutatta a -némbernek, hogy mégis férfi!… Szerette volna megfenyegetni ököllel és a -fülébe kiáltani, hogy, látod, látod! kellett ez neked! - -A test megvonaglott és száraz hörgés tört ki belőle s ettől a vér is -megdermedt az ereiben. Elmult a mosoly, el a gondolatok cikázása, -hirtelen fizikai rémület fogta el a haldoklótól. - -Kinyitotta a száját s úgy nézett, kimeredt szemmel a fekvő testre, -négykézláb csuszott följebb az arcához, mint egy kutya leste az arca -vonaglását. - -Belemélyesztette a szemét az arcba, amely a lámpa sárga fényén fényes -volt és sárga s a szemét kimeresztve és rádermesztve, egész életét arra -adta, hogy ennek az arcnak a pórusaiból elpárolgó élet utolsó fényeit -lássa. - -Milyen idegen volt és milyen borzalmas ez az arc. A mély árnyékok -feneketlen gödröket vájtak az arc szögleteiben, az orr, az arccsontok, a -halántékok, a száj a szem mögött mintha a végtelenség sötétlene. Egész -közelről, egy arasz közelről kellett figyelni, hogy emberi arcnak lássa, -hogy az ismert arcot lássa, hogy ne a minden borzalmak kusza, agyarkodó -homálytömegébe szédüljön bele. - -Oly nyugodtan feküdt a test. A két karja mellé téve, egész hosszában -kinyujtózva. Csodálva futott végig rajta a szeme s már nem emlékezett -rá, hogy ő rendezte el. Mintha életének valami távoli, ősi idejében -történt volna az, hogy ezeken a ruhákon babrált, már kiesett az -emlékéből, csak csodálta, hogy oly nyugodtan fekszik. Tisztelte érte. -Megérezte a fölényét, ennek az asszonynak a nagyságát. Megérezte azt a -lenyügöző távolságot, amely ezt az asszonyt annyira fölötte emelte, hogy -ő egész ismeretségük alatt félve és szorongva nézett föl rá és jogosnak -tartott minden komiszságot, amivel a lelkén és a szivén és a vágyain -taposott ez az asszony, aki oly nyugodtan, oly mérhetetlen távolságokba -meredve fekszik itt a gyaluforgácsokon. Kék szövetruhája jól -kidomborodik a mellein, a karjain, a testén, a lábszárakra rásimul; ez a -ruha valami kemény, szilárd testet takar, ez is olyan alázatosan -igyekszik hozzásimulni minden domborulatához, mint ő igyekezett -alkalmazkodni, örökké és a végtelenségig alkalmazkodni ez asszony lelke -idegen dudoraihoz. - -Ujra az arc. - -A szemek fölfelé néznek, föl a sötétbe, hova, mért néznek oly -mozdulatlanul el. - -Hirtelen remegni kezdett, a hideglelés rigette, a két szem előtt, egyik -lecsuszott jobbra, másik felcsuszott a szemhéj alá. Irtóztató volt, -ahogy rá kancsalitott. Szembe nézett ezzel a szemmel, amelynek egyre -homályosabb lett a hártyája, de nem volt semmi ereje, hogy levegye róla -a pillantását, csak nézte ezt a borzalmas szemet, amely nyitva maradt s -egyedül rá nézett. De hova? nem a szemébe, nem az arcába; valahova -lejebb. Odakapott félkézzel, hogy ne lásson a szivébe. A szivébe néz. - -Kinosan mosolygott. Csak haldoklik. Ez már nem lát. Ez csak egy -haldokló, aki nem érez és nem lát. Nem gondolkodik és nem lát, csak lóg -a szeme. És az öklét ott tartotta a szivén mégis. Mert ha látná ezt, a -gondolatokat, ahogy csak hullának nézi, s nem becsüli meg és nem -tiszteli, most először nem tiszteli. Durva volt és komisz. Olyan nyelve -volt, mint a viperának, mart. Minden szava ölt. Nem igaz, komisz -becstelen hazugság, hogy a Mariska vele hált, az is, hogy a -segédjegyzővel, pimasz, arcátlan rágalom, hogy gyermeke volt, hogy -elhajtotta. Nem volt soha. Az egy érintetlen szűzlány. De ez egy undok -varangyos volt, aki mindenkit tele köpött, ez egy szent volt, aki -sohasem vétkezett, egy megközelíthetetlen lény, akit bűnös gondolat el -nem ért soha, aki soha nem kacérkodott senkivel, akitől a legpimaszabb -asztaloslegények úgy lehültek, ha csak rájuk nézett, hogyha hidegvizzel -öntik le; csak a nyelve. Mert ő egy szent volt: mindenkiről minden -rosszat feltett. Irtóztató rosszakat, ami nincs is. Róla föltette, hogy -képes volna megölni… - -Megdöbbent és meglátta a halottat; a tettét. - -Nem, nem, soha nem lett volna képes megölni… és megvan. - -Az asszony most igen rémes volt. A szája kinyilt. Le akart esni. -Becsukódott s halkan hörgött. Ujra kinyilt, ujra becsukódott, aztán -sokáig nyitva maradt. - -Most nem iszonyodott tőle. Olyan nyugodtan nézte. A kemény, bőrkemény -fényes, olajbarna bőre meg volt puhulva s lágyan, mint a tészta málladt -rá a csontokra. - -Meghal. Kialszik, mint a mécses, ha a kanóc alól kiég az olaj. Ha -eltörik a pohár és kifolyt az olaj. Akaratlan végigfutott a ruhán, a -rést kereste, ahol eltört a pohár. Megtalálta. De csak egy kis szakítás, -semmi vér, semmi folt. Ott van fent, a melle alatt a finom kék szöveten. - -Persze, a vér az bent folyt el s rögtön látta, ahogy a vérpatak feketén -elkanyarog be a gyalupadlón. Az egész sötétes, az egész műhely sötét -mélyét befutja; fel akart szökni belőle rémülten, hogy bepiszkítja -magát. - -De az arcra nézett. Egy kis kattanást hallott. Az asszonynak leesett az -álla, kiugrott a kapcsokból. - -Meghalt. - -Felállott és az ajtóhoz sietett. Levette a fehér kendőt, a szép fehér -batiszt kendőt, amely az ajtó üvegén volt, a fehér vékony függönyt, -amelynek az alsó széle ki volt slingelve s leterítette vele az asszony -arcát. - -Akkor felsóhajtott. - -Körülnézett. A butordarabokat látta meg; a drága butort, amelyért napi -húsz koronát kell fizetni, ha idejére kész nem lesz. Na, most már meg -lehet. Már nincsen baj az asszonnyal. - -Összevonta a homlokát, amért ilyen profánul gondolt megint szegényre. - -Szegény… Az egész veszekedés onnan indult köztük, hogy szebbnek találta -ezt a butort, amit most készített, mint a sajátját. Megirigyelte… -Szegény. Magának szerette volna. - -Megértett mindent. Ez; ez az átkozott butor volt az oka mindennek. - -Iszonyu düh fogta el. És most sírt először. Könnyek préselődtek a -szemébe. - -Jött, ment, puha lépteivel járt a műhelyben s ideges hosszú ujjaival a -puha haját turta. - -Végre kitalálta. - -Odalépett a halotthoz. Lehajolt hozzá. Leemelte az arcáról a lepelt. - -Meghökkenve nézte. - -A szája össze volt fogva. A szeme lehunyva. Kemény vonás, erőszakosság -takarta az arcát. Lecsukta magát. Visszajött még egyszer és lezárta a -testének lakását. Nem hagyta tárva nyitva az ajtókat. Rendesen ment el… -Elvitte a kulcsot. - -Az asztalos reszketett a belső felgerjedéstől. Szót szeretett volna -találni. Most nézz fel rám, a szívembe… Te sohasem láttál az én -szívembe… Az elébb belenéztél… most nézz bele… már megint a te alázatos -kutyád vagyok… már megtaláltam, mit csináljak… - -De az asszony halott volt. Lecsukott, elment, hideg. Olyan távol, olyan -idegen; olyan idegen, mint mindig. Mint egész életében e fölött a -szegény, utána kuszó, mászó szegény kutya fölött a hold. - -Az asztalos kihúzta magát. - -Mindegy, mondta. Ha nem látod is, ha nem törődsz vele, én azért -megteszem. - -Elővette a zsebéből, a mellénye felső zsebéből a colstokját, nézte és -számított és gyorsan deszkákat vett. Finom, gyalúlt deszkákat. Mért, -plajbászolt, fürészelt. Aztán a butornak állott; nézte, számította, -vésett, fürészelt, szétdarabolta. Nézte a nemes farajzait, nézte az -intarziák bokrait, szabott, dolgozott; meggyújtotta az enyvesfazék alatt -a spirituszt, s a meleg rézüst lassan pöfögött. - -Az enyv szaga, a szesz aromája, a lámpa sárgafénye; olyan békés és jó -volt most a műhely; az asszony is szegény olyan békésen várta el a munka -folytát… - -Hirtelen kint zaj volt. - -A konyha felől megnyilt az ajtó s belépett az öreg asszony, az öreg -tanítóné. Az arca álmos volt és duzzadt, alig pislogott s az arcán nagy -vörös folt volt; feltörte, ahogy aludt; ülve aludt s valami keményhez -támasztotta. - -Nagy arccal nézett be a serényen dolgozó asztalosra s a száját nyitva -hagyta, ahogy egy félig már összeállított koporsót látott, amely be volt -borítva a bútorokról leszedett fornirral… - -– Pszt! – sziszegett rá az asztalos, olyan komolyan és erélyesen, ahogy -soha. - -Az asszony öreg szeme rémülten futott körül a műhelyben. - -Az asztalos a főldre mutatott. - -Ott feküdt a merev, hideg, halott. - -Az öreg asszony megtántorodott, az arca szétfeslett, mint a szétrohadt -virág. S szemét az asztalosra függesztve, lihegve, rettegve -visszahúzódott… eltünt a sötétben… egy perc mulva kint az udvaron -irtóztató, velőthasító, állati ordítás… - -Az asztalos ijedten rezzent össze. A feleségére nézett. Hogy azt ne -bántsa a borzalom… - -Akkor egyszerre mindent megértett. Hogy meghalt. Hogy ő ölte meg. Hogy -gyilkosság… - -Összeharapta a száját. - -Kedvetlenül. - -Most jön a botrány; a csendőrök; tömlöc… - -És egyáltalán mire is ez a komédia. A halottnak már mindegy. Hiába -csinálja már az intarziás koporsót, sose fogja bebizonyítani, hogy -szerette… Sem életében, sem most… - -Dühösen, türelmetlen mozdulatot tett és gyülölködve nézett a makacs -halottra. Egy véső volt a kezében s azzal egy szilaj döfést dobott -előre. A levegőbe… - -A lámpa ott volt előtte. Csaknem lelökte. De vigyázott… Szerencsére… -gondolta féligvaló gondolattal hozzá. - - - - -Tartalomjegyzék. - - Mese a zöld füvön 3 - Miháj 59 - Az asztalos 133 - - -[Transcriber's Note: - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - -15 |seté tkamrába |setét kamrába - -49 |huj t |huj-t - -181 |nyugodta nézte |nyugodtan nézte] - - -*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK MESE A ZÖLD FÜVÖN *** - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the -United States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you will have to check the laws of the country where - you are located before using this eBook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that: - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation's website -and official page at www.gutenberg.org/contact - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without -widespread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our website which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This website includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. |