Initial commit

5 files changed, 8137 insertions, 0 deletions

diff --git a/68795-0.txt b/68795-0.txt
new file mode 100644
index 0000000..bf275bf
--- /dev/null
+++ b/68795-0.txt
@@ -0,0 +1,4286 @@
+The Project Gutenberg eBook of Mese a zöld füvön, by Zsigmond

+Móricz

+

+This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and

+most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions

+whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms

+of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at

+www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you

+will have to check the laws of the country where you are located before

+using this eBook.

+

+Title: Mese a zöld füvön

+       Elbeszélések

+

+Author: Zsigmond Móricz

+

+Release Date: August 20, 2022 [eBook #68795]

+

+Language: Hungarian

+

+Produced by: Albert László from page images generously made available

+             by the Google Books Library Project

+

+*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK MESE A ZÖLD FÜVÖN ***

+

+

+MÓRICZ ZSIGMOND

+

+MESE

+

+A ZÖLD FÜVÖN

+

+ELBESZÉLÉSEK

+

+BUDAPEST

+

+AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

+

+1915

+

+A Nyugat nyomdája Budapest, IX., Lónyay-utca 18.

+

+

+

+

+MESE A ZÖLD FÜVÖN

+

+– ELBESZÉLÉS –

+

+

+

+I.

+

+A végbeliek megunták a nagy nyomoruságot, mert immár tizenhat hónap óta

+nem kaptak semmi fizetést, avagy zsoldot.

+

+_Zöld fűre_ mentek hát, mert éhen nem halhattak; ha a király

+elfelejtkezett róluk, maguknak kellett utána nézni, hogy valamit

+szerezzenek szabad portyázással, a zöld fűvön legelő csordákból és

+ménesekből.

+

+De a világ nagyon szegény volt, hiába kóboroltak el napi járásra, nem

+tudtak elégségest szerezni. Tanyát vertek hát egy kisded erdő sarkában s

+szapora tüzeket raktanak a zöld mezőben s bő lakomát sütöttenek

+egynéhány lábasjószágból, akit fegyver közt hajtottak maguk előtt.

+

+Megeredt aztán a beszéd, ahogy ott hevertek a kövér fűben, a rongyos

+dolmányokon s míg éhesen várták a hús sültét, keserüen emlegették a

+magas hatalmakat.

+

+– Ha őfölsége akasztófátul vagy rabságtul váltott volna ki bennünket,

+mégis kegyelmesebb fejedelemnek kellene hozzánk lennie! – mondta búsan

+egy varnyubajuszu, csöndes magyar.

+

+– Az rabnak is mindennapi kenyere megadatik, mi pedig szabad emberek

+vagyunk s éhhel kell vesszünk, – dörmögte a másik vitéz lomhán.

+

+– Bezzeg sok vérünk hullásával, jó volt, hogy szolgáltunk az vár

+megszállásakor és azutátul fogva!

+

+– Ennyi sok hűséges szolgálatunk után mind gyermekestűl ki kell mennünk

+az nagy éhség és nyomorúság miá!

+

+– Örökös búdosásra!…

+

+Éhesen, erőszakosan kacagott fel egy fiatal fickó:

+

+– Zalavárott száz hajdunak kelletett vón lenni, de mikor meggyütt az

+német kommandáns, csak négyet tanált a várban, a többi elment, mert

+harapás kenyerük sem volt. Ha a kapitány az emelőskaput fel akarja

+vonni, asszonyokat kell segítségül hijnia, mert férfi nincs kéznél.

+

+Öregebbek bólogattak.

+

+– Nem is lehet immár császárt, királyt szolgálni. Minden vitézlő ember

+az urak fizetésére siet, mert az urak az ő szolgájuk fizetésében el nem

+lopnak, hanem pénzrűl, pénzre megfizetnek! Annak felette jószágokat is

+sokat osztanak közikben.

+

+– Minden kastélyt, minden udvarházat külön kell az uraknak őrzetni, sok

+vitéz ember leli még kenyerét ebben az országban.

+

+– Bizony ha ez sem volna, egyszer csak néki keseredne a vitézlő nép és

+elszánván magát, akár éhen, akár a kötélen, neki már mindegy! S oly

+dolgokat cselekszenek, akit bizony sok véka buzával nem cserélne fel

+űfelsége!

+

+– Se a beste rossz posztókkal, akivel kifizetik a katonát pénz helyett.

+

+– A komáromi naszádosokról hozták, hogy már ruhájuk sincs. Sokan

+közülök, mikor az őrségre mennek, a feleségeik ruháját és cipőjét veszik

+fel!

+

+Így folyt a szó, mérgesen, panaszosan, keservesen, míg csak meg nem sült

+a sovány tulok hús, amit úgy őriztek a nyárson maguknak, mint az éhes eb

+a koncot.

+

+Lassan mégis falatozni lehetett s evés alatt elcsendesedtek.

+

+*

+

+Teli hold volt s az égen apró felhők kergetőztek.

+

+– Lesz eső?

+

+– Hogy lenne. Holdtelésen nincs eső. A fényes hold mind felszíjja a

+vizet a fellegekből. Avval mosdik, azér olyan fényes az ábrázatja.

+

+– Hajnalra lesz eső.

+

+– A lehet, mer akkorra mán kiöntik a mosódó vizet…

+

+– Sokat tud kend Miklós vitéz.

+

+– Hát, sokat jártam, tapasztaltam.

+

+Miklós vitéz egy kidőlt nagy törzsön ült, amelynek ágait mind

+lehasgatták a tűzre. Két kezét lelógatta a csizmaszárakig s lomhán

+nézett messze, a teli hold alatt el, a táncoló fényességű mezőkre.

+Bajsza hosszan lógott le s németesen volt sodorítva kenő nélkül, sűrű

+szemöldökei egészen leborították az apró szürke szemeit, mint a

+tyukborító kas a kotlóst.

+

+– Már nem is kapnak katonát az ezerkapitányok, – kezdte ujra a

+varnyubajuszú s zsíros száját törülgette, – mert nincs bor. Ha bor volna

+bezzeg többen jönnének.

+

+– Hagyjátok már az unott nótát, – szólalt meg hirtelen méreggel Miklós

+vitéz, – inkább mesélek egyet…

+

+– Hallgassatok mán, – kiabáltak többen, – Miklós vitéz mesél.

+

+– Zabolát a nyelvetekre!

+

+– Csend a harasztban!

+

+Lassan lecsendesedtek s szép karikába hevertek a fatörzs körül és Miklós

+vitéz így mesélt:

+

+– Magam se tudom mán, hol volt, Ókespurgába, vagy Magdapurgába, de

+németiek közt voltunk akkor az Forgács uram dandárával. A csehekre

+indultunk, de vitézlő Forgács uram azt mondja vala: Fiaim, mink csak

+azon legyünk, hogy mennél jobban éljünk, mert az német latrok is, ha

+hozzánk gyünnek, csak kiélnek bennünket az német zsoldosok, hát itt a jó

+mód, hogy visszaadjuk nékiek az kölcsönt. De a jámbor csehekben kevés

+kárt tegyünk, mert hitükért kelle őket vágni, mán pedig az én áldott

+feleségem egy hiten van velük, hát nem akarom a jó asszonyszemélem

+szívét gyötreni.

+

+Megértettük a szót, meg is fogadtuk.

+

+Hanemhát jól élni nehéz volt, mert kicsi volt a zsold, de nagy a

+drágaság. Egy ember két forint hópénzbűl nem nagyon rázhatja a rongyot

+kapzsi németek közt, ahol mindennek ára van és minden házon olyan kapú,

+mint a szigeti váré. Hát csak annyival tudtuk megtoldani a vant,

+amennyihez nagy furfangosan hozzá lehetett szabadúlni; persze, voltak

+köztünk ügyes félkézkalmárok, akik a Krisztus balszemét is kilopták

+volna, így aztán mégis csak megvoltunk valahogy telelőbe.

+

+Hej ott esett velem a legfajnabb istória…

+

+Lányeset…

+

+Mer az tudnivaló, hogy a német úgy őrzi a lányát a magyar katonátúl,

+mint az ördögtül. Vagy még jobban. A lánycselédeket, meg a fiatal

+asszonyokat mind elzárták szem elől, míg ott tanyáztunk a legbelső

+házba, meg a pincékbe; én azt hiszem, még be is földelték őket, hogy ki

+se lehessen ásni. Legalább három hétig senki se dicsekedett vele, hogy

+csak egyet is látott belőlük.

+

+Haj micsoda legény voltam én akkor. Nyalka gyerek, szép kis szőke

+bajuszom volt, hosszú barna hajam, kék szemem, fehér bőröm, mint egy

+lánynak. Olyan kezem, lábam, hogy a császárhoz akartak vinni apródnak,

+de hát egy szót se tudtam németűl, osztán nem akartam tanúlni, mer mikor

+egyszer egy szót kimondtam a németek módjára, hát olyan röhögés lett,

+hogy majd elsűlyedtem szégyenletemben. Hát mondok, rajtam ne nevessen

+senki, inkább megmaradok havipénzes hajdukatonának… Nagyon ostoba egy

+fickó voltam én…

+

+De a lányféle mind utánam nézett ám. Azoktúl nem is féltem, még ha

+németecske lett vón is a lelkem. Mert már nagyon kikoplaltam magamat

+utánuk. Ha tudtam vón, hol lelek rá egyre, a körmömmel kivájtam volna

+akármelyik kőfalú ház ódalát, mikor egyszer csak mi történik.

+

+Hát az történik, hogy mikor őrt állok a város szélén, egy magas fal

+tövén, ahonnan messzire látni lehetett a girbe gurba hegyeket, osztán

+kegyetlen unom ám magamat, hát egyszer csak kacagást hallok a magasban.

+Lánykacagást. Nézelődök felfelé. Nem látok senkit, csak olyan apró

+ablakokat, mint egy gyerekfej. Ujra kacagnak. Ujra csak nézek, mán

+kinéztem a szemem, még se látok semmit. Hát harmadszor megint hallok

+kacagást s ahogy felemelem a fejem, valami esett az arcomba. Majd

+kiverte a szemem.

+

+– Hinnye az angyalát mondok, – valami jánycseléd csúfot űz belőlem s

+lehajlok, hogy felvegyem a kavicsot, amivel megdobott. Hát egy fényes

+arany van előttem a földön…

+

+A szájtátva figyelő katonák felsikkantottak a meglepetéstől.

+

+– Ejhó! – mondták irigyen.

+

+– Egy fényes aranytallér! – mondta Miklós vitéz s ököllel magyarázott,

+maga is felelevenedve.

+

+Hát ez jól kezdődik, gondolom magamba, ha ez a fejérszemély úgy górájja

+az aranyat, mint más a békasót; osztán megforgattam az aranyat jobbról,

+balról. No annak utána nézünk, aki ezt küldte. De a fal kegyetlen

+meredek volt, azon egy bakkecske se ment volna fel, az ablak igen-igen

+magasan és tovább egy árva hangot se hallottam a setét kis mély

+ablakokból…

+

+Szerettem volna utána járni, ki s miféle lehet az én kacagó kis

+jánycselédem, de az arany kegyetlen nyomta a zsebemet. Hát gondoltam,

+majd holnap utána látok, ma elébb a sürgős dolgot intézzük el. Mentem a

+cimborák után, mutatom az aranyat. Lett ám öröm. Akkor éccaka olyan

+dáridót csaptunk az aranyból, hogy még a legöregebb strázsamester is úgy

+nyúlt el a földön, mint egy bornyú…

+

+Másnap délutánra kialszom magamat, megyek megint a tett helyre. Mán várt

+a kis valaki, akinek még csak nyomát se lehetett látni, de mihelyt

+odaértem, abba a minutumban hallottam a kacagását.

+

+– Ejnye, istenem, teremtőm, – mondok magamba, – hogy fogok én ennek a

+dolognak végire járni.

+

+És csak nézek, csak bámulok fel. De akár az égre, akár a házra, semmit

+se láttam.

+

+Elfordítom a fejem, hát valami koppan a süvegemen. Még a fejem búbját is

+ugyan megütötte.

+

+Kaparom mi az. Újra egy arany.

+

+– No megesett, kendnek, – szólott egy heverő vitéz. – Ha ez így ment

+mindennap, akkor jól teleltek kentek Ókespurgába!

+

+– Mán ecsém pedig ez akár hiszed, akár nem, így ment egy hétig. Minden

+napra kijárt nekem az arany. De azt reggelre úgy eltüntettük, mintha nem

+is lett vón. Az egész dandár felhízott borral az én szerencsémen, de úgy

+is tartottak mint egy ölbeli malacot!

+

+Hát a hetedik napon, épen mikor már nagyon furdalt a lelkiismeret, hogy

+a sok aranyért még csak annak se jártam utána, miféle ház lehet ez,

+belőlről, a városból és ki s mi lakhat benne, hogy annál annyi a

+szeméten az aranypénz, hogy a gyerekek is avval hajigálnak az utcára,

+mondom akkor napon megint hallom a kacagást. És ahogy felpislogok, hát

+uram fia egy kötélhágcsó ereszkedik lefelé csendesdeden az egyik

+ablakból.

+

+Leért az egészen hozzámig.

+

+Megfogom, jó erős. Rálépek, megbír. Magam se vettem észre, csak mikor

+már odafenn voltam az ablakrésen.

+

+Olyan egy ablak volt az, hogy öles mély volt a vágása, hanem belől egy

+akkora kicsi nyilás, hogy azt hittem egy ötesztendős gyerek nem tud

+bebujni rajta.

+

+– De azért bebujt kend, úgy-e Miklós bácsi!

+

+– Be én ecsém, ha egy patkányjuk lett vóna.

+

+Hát ahogy mán félig beszuszakolom magam valami setét kamrába egy kis

+sikoltást hallok. Avval se törődtem, leugrottam.

+

+Megdörgölöm a szemem, hát egyes-egyedül vagyok egy kis házba. Annyi volt

+az, mint egy pince, csak egy öreg asztal volt benne, meg valami lóca.

+

+– No, mondok. Miklós ecsém, bé csak bé, de ki innen hogy lesz! Tömlöc

+ez, akármi legyek.

+

+Nézem az ajtót, nyílik. Bedugom a a fejem, hát egy testes öreg némber

+bámúl rám. De mintha kisértetet látna. Még a visitás is a torkán akadt.

+

+A zöld fűvön heverő katonák mind feléberedtek, egyszerre megmozdúlt a

+hallgatók serege s apró kacagásokkal lestek ki minden szót a Miklós

+vitéz meséjén. Ez maga is feltüzesedett a vidám figyelők szemétől s

+pattogva vágta a szót.

+

+Mondom néki: Ne féljen öreganyám, nem vagyok én rossz gyerek! Azt mondja

+rá: nikszpiksz!

+

+Tyhű, így magamba, akkor már jól nézünk ki, ha ilyen jól értünk egymás

+nyelvén.

+

+Szólok azér a fejércselédnek: már csak azt mondja meg, ki s ki volt, aki

+aranyakat górált az én süvegemre!… Nem érti. Leveszem a süveget és

+mutogatom neki, hogy így potyognak rá az aranyak! Egyszer csak észbe

+kap, nyúl a tarsolyába és kimarkol belőle vagy egy félmarokra való

+ezüstöt. Kinálta erősen.

+

+Ej, mondok, nem vagyok én se haramia, se martalóc, magyar hajdú vagyok

+én. Nem jöttem én pénzért s pedrem a bajszomat, lány kell nekem, csók!

+Cp, cp, cp!

+

+Hát halljátok, a vén tűzrevaló ezt is elértette és el kezd szemérmetesen

+mosolyogni, huzódozni, pironkodni, de egyre csak azt mondogatja: tájfel,

+tájfel!

+

+Hosszan elnyúló, hatalmas kacagás tört ki a katonák erős, egészséges

+tüdejéből. Hanyatt vetették magukat némelyek a fűben, míg mások a

+süvegüket vetették magasra, vagy egymás hátát verték ököllel.

+

+– No Miklós bátya, – kiabálták a fiatalok, – most oszt mit csinált kend.

+

+

+II.

+

+Miklós vitéz megpederte a bajszát.

+

+– Ájj fel, ájj fel! – mondok neki, hogy aszondi Tájfel, Tájfel, – még le

+se ültem, öreganyám, eszem a szentjit! De csak kerítse elő nekem azt a

+kis jánt, akinek kacagását hallottam a hegyről, majd a sarkamra állok

+akkor!… Hát lám csak, az ördögök öregannya, ezt is magára veszi és úgy

+somolyog, mint aki vackorba harapott…

+

+A katonák elnyúltak a nevetéstől a földön, egymást rúgták s

+csiklandozták és bolondos szókat vetettek közbe, úgy hogy jó ideig nem

+is folytathatta beszédét Miklós a vitéz.

+

+– Hát s osztán!… S mi lött belőle! – követelőztek a többiek.

+

+– S mi lött ám! – szólala Miklós – hát az lött, hogy a mama csak feláll

+maga s kitárja két karját s azt mondja azon a zörgő mogyoró nyelven: nem

+bánom na, ha megölelsz is, szép magyar levente, csak kiméld

+fiatalságomat!

+

+A zöld fűben hemperegtek a hajdúvitézek.

+

+– No én beleestem, mint légy a mézbe, e tisztes személybe, mondok

+magamba s csak menni akarok beljebb egy házzal.

+

+De ahogy ezt látja a vénség, csak elsápad, olyan fakó lesz, mint az ón.

+S azt mondja: Jaj ne menj szerelmes szép magyar leventém, kardokkal

+állanak, török tőrrel, német fustéllyal odakinn a fegyveresek, mind

+kardélre hánynak!

+

+– Nem bánom én, ha igen is, – mondék, – de én az én csillagszemű

+királylányomat ezer ördög közt is megkeresem!

+

+Meg ám, ha odakinn csakugyan kardcsörgést nem hallok. Vastag német

+szóval káromkodott odakinn valaki. Az én öreg asszonyomnak el kezd lógni

+a lába az ijedtségtől, de aztán csak kifújja magát s int nekem, hogy

+legalább álljak félre az ajtóból.

+

+Sarokba húzódtam, ü meg kinéz. Hát az ajtónyílásnak egy percentjén át

+láttam ám, hogy odakint vannak vagy tizen, nagy vastag emberek, nyúzott

+képű cseh szolgák, akik nagy dorongokat szorongattak a markukban s a

+szájuk tajtékzott, mint a veszett kutyáé.

+

+Tyhű, mondok, ennek már fele se tréfa, de azért magam sem eresztettem

+bocskorba a bátorságot, hanem marokra kaptam a kardomat, hogyha már

+kell, de ingyen nem adom ám magam!

+

+De odakinn csak beszéltek, beszéltek. Valami fene hangú ember azt

+vallatta, ki van odabenn! De az én öreg cselédem esküdözött, hogy senki!

+Nincs ott egy lélek sem! Nem akarták hinni! Hát nézzék meg kendtek,

+mondta a vénasszony, erre aztán elhitték.

+

+Na, mondok, nagy kő esett le a szivemről, nem azért, mintha féltettem

+volna az életemet, hanem mert megesküdtem magamban, hogy addig nem halok

+meg, míg az aranyat szóró, ezüstöt kacagó kis lányt meg nem találom.

+

+Bejön a vén asszony nagy frissen s bézárja az ajtót. Azt mondja: No adta

+hajdúja, most az egyszer megmentettem az életedet! Hanem most már vigyen

+a kánya, mert ha ezek mégis be találnak kukkantani, úgy mislikbe vágnak,

+hogy semmi doktor össze nem rakja a csontodat.

+

+Azt mondom neki, hogy: No azon egyet se búsuljék nénémasszony, csak

+mondja meg már valahára, hogy ki volt az a kis lánycseléd, aki kötelet

+eresztett le nekem…

+

+– De hát hogy értették meg egymás szavát, – kottyant belé egy fürge eszű

+kis legény a vitézek közül, – ha nem tudott magyarul, kend meg németül!

+

+– Kotty belé! – mordult fel Miklós, a vitéz. – Hiszen az, hogy nem

+értettük egymás szavát. Ü mondta a magáét, én is a magamét. Hát osztán ü

+is beszélt, én is beszéltem, mintha csak a legjobban értettük vón egymás

+beszédit. Hanem ipp azt akarom mondani, hogy a vén bestia mindent

+értett, amit nem kellett, hanem mikor a lányról szólottam, akkor mindig

+siketnek tette magát. Mikor osztán elkezdtem újra kézzel-lábbal

+magyarázni a csókot, ölelést, hát csak elsikkantja magát és azt mondja:

+Hát angyalom, tubicám, ha már annyira megáhítottál, isten neki

+fakereszt, én a tied, te az enyim, ásó, kapa választ el egymástúl. Avval

+csak a nyakamba esik, mint egy zsák, oszt a két kövér karjával úgy körül

+karolja a nyakamat, hogy azt hittem, mindjárt belefulok.

+

+– Micsinált kend? Megcsókulta?

+

+– Meg én az irgalmát. Nem bánom én, ha asszony, mégha hétszáz esztendős

+se. De ez nem is volt ám olyan idősecske, csak látszott annak. Tüzes vót

+az eszemadta, csak hát a hamuszinű ruhája vénítette.

+

+Mikor aztán meglapogattam a lapickáját, hát el kezdett könyörögni, hogy

+de most már menjek, ha kedves az életem, mert jön a hétfejü sárkány már

+érzi a füstjit. Mert a német embereknek igazában olyan a szaga, mint a

+pokolbeli sárkányé. Azér is szeretik a német menyecskék annyira a magyar

+leventéket.

+

+De bezzeg a pénzt is csak tömte ám a zsebembe. Nem tudom én hol szedte,

+hol vette, hanem azon vettem észre, majd leszakad a mentém, majd kijukad

+a salavárim a sok nehéz ezüsttől.

+

+Hát láttam, most nem lehet itt semmire menni, szépen felmásztam az

+ablakba, kipréseltem magamat a szűk lyukon, ami olyan szük volt, hogy

+mikor kivül vótam rajta, négyszegeletes lettem mindenestül, mint mikor a

+tolófánk tésztát keresztül nyomják a szerszámon.

+

+Akkor osztán leereszkedtem a fene nagy mélységbe, bizony, még a homlokom

+is megtörültem ám, mikor földet ért a talpam.

+

+Még egyszer felköszöntem a süvegemmel a vár ablakába, ahonnan megint

+csak kihallottam az ezüst csengésü kacagást, mintha gilice madár

+csicsogott volna messzéről…

+

+Ami késik, nem mulik, gondolom magamba, avval mentem a cimborák után.

+Kiöntöttem a sok temérdek pénzt az asztalra.

+

+Reggelre egy fia se maradt belőle, az egész had mind az én boromat itta.

+

+– Jó vón, ha legalább egy pintet most adna kelmed belőle.

+

+– Bizony magam is meginnám, – morgott Miklós vitéz. – Pedig micsoda

+borokat ittunk. Rajnai bort. Az ám az igazi. Olyan sárga, mint az arany.

+Zöld üvegkancsóból bibáltuk, azt úgy lehet ám a torkon lenyelni, aztat a

+bort, mint a folyó mézet, az ember egyet se kortyint, csak kitátja a

+száját, osztán simán ereszti lefelé a gégáján a bort, mintha a Tisza

+zuhogna le, csendesen, gyönyörűségesen, mindenestül, ha egy török naszád

+volna rajta, azt se vennénk észre. Meg azok a jóféle borkorcsolyák,

+mindenféle német sütemény, puha, édes, porlós, hogyha megágyaz vele az

+ember a gyomrában, hordószámra tudja inni a rajnait. Meg kis füstös

+halacskákat ropogtatnak mellé, olyanokat, mint a kisujjam, még a nyálat

+is felolvasztja az ember szájában…

+

+– Ne beszéljen kend Miklós bátya, mert isten ugyse, kicsordult a szájam

+sarkán a nyálam.

+

+– Ej, ilyeket mondani, – dünnyögtek itt is, ott is a csillagos

+éjszakában a kiéhezett, kikoplalt katonák, – biz isten jobb vóna

+felkerekedni, osztán neki indulni a zöld mezőnek, osztán addig menni,

+addig menni, míg csak ott nem jukadnánk ki valahol a világ jobbik

+sarkában, ahol tejjel mézzel folyik a víz is, sült disznó jár a mezőn,

+késsel a hátában…

+

+– Hát a kis jánnyal mi lett? – kérdezte valaki messziről, a libegő

+holdvilágon s Miklós vitéz felvette a mesét, tovább szőtte fonta.

+

+– A kis lány is előkerül, csak várj sorodra!

+

+Még addig sok minden esett.

+

+Másnap délután megint ott állottam én a megszokott helyemen, a ménkő

+nagy várfal tövében.

+

+Hát megint csak hallom a kacározást.

+

+Felnézek félszemmel a magasba, mint mikor a kakas les a toronyra. Hát

+amint nézek, nézdegélek, egy kis fehér valamit látok lefelé libbenni,

+lebbenni, mintha az égből jönne. Hozta a szél lefelé a kis ablakból,

+keringett, mint valami nagy lepke és leereszkedett a kinyujtott kardom

+hegyire.

+

+Uramjézus, mondok, hát ez már mi lehet.

+

+Egy kis csipke keszkenő volt.

+

+Annyi volt, mint a tenyerem. Kiterjegettem, valami fájjin jó szag

+terjengett belőle, sok fáradalommal varrott kis keszkenő volt, valahol

+még most is meg kellene lenni az iszákomban, ha el nem pusztult volna.

+De mi mindent megőrt már azóta az idő, hát ugyan hogyne őrte volna meg

+azt a kis semmiséget!

+

+A szememre tettem, az orcámra simítottam. Ugyan istenem, gondolkodtam,

+hogy s mint jutok én még ennek a varrójához. Hogy fogom én valaha

+megcsókolni azt a kicsi kis kezet, aki ezt hímezte, szélnek eresztette.

+

+Még a nagy hegyek is meghomályosodtak már előttem, úgy elővett az

+érzékeny álom, ha rágondoltam keserű sorsomra, hogy tegnap milyen közel

+jártam az én tündérszép meseangyalomhoz. De iszen, csak még egyszer

+volnék ott, tudom istenem hogy kardélre hánynék minden bestye németet,

+hanem még a kőfalat is keresztülvágnám, míg meg nem lelem az én

+csillagomat.

+

+No nem soká kellett bucsálódnom, látom ám, hogy megint ereszkedik

+lefelé, mintha csak egyenest az égi mennyországból jönne, a

+kötéllajtorja.

+

+Én bizony egyet se gondoltam, csak marokra kaptam a legalsó botját,

+mikor a kezemhez ért és rá.

+

+Egy perc mulva már odafenn jártam az ablakba. A másik percbe már benn a

+szobába, a harmadik percben már vasra voltam verve, olyan bilincsek a

+kezemen, lábamon, hogy huszonnégy fontos ágyúgolyók voltak rákötve

+sulyának.

+

+Még a számat se értem kinyitni, már végem volt, mint egy pocegérnek, aki

+a lesőbe ugrott.

+

+– Istenek istene!

+

+Egyszerre a lélekzetek is fenn akadtak a füvön. A heverő katonák

+megdöbbenve hallották az újabb fordulatot. S apró ijedt pisszenések és

+meghökkent tekintetek figyeltek Miklós vitézre.

+

+– Úgy biz a. Egy vak varnyúnak több ereje van, mint nekem volt abban a

+percben. Ott guzsorodtam egy sarokban, mint valami gombolyag kötél s

+előttem a kis házban egy csomó hegyes sarujú német lándsás verte fel a

+földet a fustélya végivel.

+

+Egy hegyes kis vánnyadt képű ember parancsolt nekik, az volt a gazda.

+Nagyon ugrált s csak úgy tajtékzott a szája, míg engem szidott az annya

+nyelvin, a szíve csúszott vón le a helyirül.

+

+Mikor osztán elúnta a szót, csak előállít egyet az emberei közül, osztán

+ráparancsol, hogy engem vegyen a hátára.

+

+Az osztán felvett és cipelt, mint a bornyút a mészáros.

+

+Átalvittek abba a kis házba, ahol tegnap az öreg asszonnyal cicáztam,

+onnan egy harmadikba, negyedik, tizedikbe, míg csak egy fényes nagy

+terembe nem értünk.

+

+Az volt ám csak a gazdag szoba. Tele volt arany, ezüst marhával,

+padlásig volt rakva a polcon a sok arany billikom, ezüst gyertyatartó,

+nagy tálak, kiverve emberfigurákkal, meg állatokkal, csak úgy szikrázott

+még a nap is, ahogy besütött rá. Belöktek egy nagy vasas láda tövébe,

+avval rám zárták az ajtót. De micsoda ajtót. Ilyen vastag vasrudakból

+volt az ajtó, mint a kezem szára, de olyan sűrűn, hogy egy pucér macska

+se tudott volna keresztül mászni közte. Az egész teremnek kettévágta a

+közepit, mintha csak azért csinálták volna, hogy a nagy teméntelen házat

+kétfelé szakassza. A belső volt a kincses kamara, a külső a

+pénzváltóhely. Mert megesmertem ám, hogy pénzváltó a ház gazdája, vagy

+purgermájszter, vagy ilyesmi, fene aki jobban tudja. Íróasztal volt a

+külső szobában, a belsőben meg a kincsek, velem együtt. No, mondok,

+Miklós cimbora, felvitte az isten a dolgod, hogy egy kutya nímet

+pénzváltónak ilyen könnyű szerrel bejutottál a kincses ládájába.

+

+Az ajtót jól bézárolták, három lakatot tettek rá, avval otthagytak

+előtte őrzeni három komondor csehet, nagy csákányokkal, a többi meg

+elment.

+

+Csak azt tudtam vón, hogy mit akarnak, az istenadták. De hiába ugattak,

+különösen az a nyúzott, kezshedt gazdájuk, egy kukkot se értettem a

+vartyogásukból.

+

+Hanem azt értettem, hogy fene mód kellemetes volt a fekvésem. Sose

+hittem vón, hogy az arany, meg az ezüst úgy nyomja az ember

+oldalbordáját. Mindig azon imádkoztam, hogy bár annyi kincsem vóna, hogy

+még a feküvőhelyem is azon legyen, de most ugyancsak forgolódtam, hogy

+valami sima helyre forogjak a sok egymásrahányt kancsórul, mi egymásrul.

+

+Azok meg odaki csak néztek, néztek, oszt eccer csak elkezdtek röhögni

+kegyetlen.

+

+Megmérgesedtem.

+

+– Te, – szólok ki nekik, – verjek diót a csontotokkal! azt hiszitek

+kifogtok egy magyar hajdun!

+

+Avval nekiláttam foggal, osztán egy-kettőre úgy kiódtam magam a guzsbul,

+mintha rajtam se lett volna. Kibújtam belőle, mint a lepke a bujkából.

+Azok csak ámultak, bámultak, mikor látták, hogy már szabadon nyujtózok.

+

+

+III.

+

+Akkor aztán körülnéztem. Hát pajtás, láttatok valaha pénzt, vagy se, de

+én láttam akkor. Mindakét szememet jóllakattam a nézésével. Még fel is

+peckeltem üket, hogy: most vizslassatok, most bámészkodjatok, mert

+többet míg világ ez világ, ebbe nem lesz módotok, hogy ennyi kincsbe

+dúskálkodjatok. Osztán marokra szedtem a pénzt. A nagy vasas ládák mind

+tele voltak szintig, még ki is csorgott belőlük a sok arany. Így szórtam

+én két kézzel, lapáttal, mint mikor gyerekkoromba az anyám búzát mosott,

+osztán ponyván szárította, osztán én belehasaltam a tisztába, mintha

+fürdik az ember a tóba. Még a karomon is felhúztam az ujast, úgy nyultam

+bele, hogy a bőröm mind érje az aranyat. Szép sárga volt az arany, és

+nagyobbrészt átlátszó hólyagba volt kötve, amin ugy fénylik át az arany,

+mint a lantornás ablakon a nap. És drága fegyverek voltak ott.

+Pisztolyok hosszú csövűek, mint a félkarom, ezüsttel kiverve,

+elefántcsontból a nyaka, tigrisek rámetszve, dühös tigrisek, szinte

+hallja az ember a morgását; meg azok a szépséges mentegombok, amiket a

+nagyságos grófokon lát az ember; meg a forgók, csótárok: isten uccse, ló

+is szivesen lenne az ember, ha ilyet viselhet!

+

+– Mit ér, ha nem volt a kendé, Miklós vitéz! – szólott egy a sok közül a

+zöldben.

+

+– Nem volt az enyém? Ki meri azt mondani! Akkor mind az enyém volt mind

+a kezembe fogtam, csak úgy szíjtam a jó hidegségét a forró tenyeremmel.

+De meg azután csak neki láttam, levetettem magamról a rossz

+katonaköntöst, osztán felöltöztem tetőtől talpig. A száramra zsinóros

+nadrágot húztam, amelyik arannyal szőtt zsinórral volt kihányva

+gazdagon, a lábamra a lehányt rossz hajdusarú helyett deli csizmát, a

+lábikrámig se ért a szára, a vállamra nyalka kurta dolmányt, csak eddig

+ért e, combig, hogy a nadrág sújtása messze virítson, az alja meg úgy

+szétállott, mint egy kisasszony derekán, de mentét is vettem, csonka

+ujjut, panyókára vetve, akkora perémmel, hogy a vállamat takarta. A

+fejemre pici süveget, két hosszú strucctollal, gyémántos boglárral… Csak

+a hajamat kellett vón megborotválni, olyan levente lett belőlem,

+olvasatlan elmehettem volna a bécsi császár legszebbik báljára.

+

+– No te rossz abaköpenyeg, – kacagott egy legény a földön heverő fehér,

+sáros köpönyegen, – ugyan pironkodhatsz, ebannya, hogy most ilyes

+nagyúrnak szógálsz.

+

+– Én is lerúgnám rossz salavárimat egy olyan gúnyáért, még csak nem is

+sopánkodnék utána, – másikuk morgott.

+

+– Csak legalább jó vón a posztója, de most esztendeje is, mikor fizetés

+volt, olyan fájlondist attak, hogy egy hónapra már mind ki volt az

+embernek a térgye, könyöke belőle, – sóhajt a harmadik.

+

+– Kétesztendei hópénzből nem telik ki egy őtő ruha. Most is milyenek

+vagyunk, még a másvilágon se állhatunk meg tisztességesen az Úristen

+őfelsége előtt.

+

+– No csak jöjjön az fizető kapitány, ebbőrbe őtöztetjük űkigyelmét, ha

+még egyszer karasia posztó nélkül lát bennünket a mustrán.

+

+– Jobb a szűr, meg a daróc, mint az ű posztajuk, csak volna bár, az

+ugyan el nem feslik, ha szél ráfúj.

+

+– Hallgassatok má, ni milyen fenn van a fiastyúk, oszt még nem is

+hallottuk, mi lett hát a Miklós bátyával a nímet kamarájába.

+

+Miklós vitéz bevárta míg csönd lett, aztán folytatta.

+

+– Derekamra jó görbe török kardot kötöttem, vállamra kurta puskát

+vetettem, akinek aranyból volt kiverve az nyaka. Csak azt sajnálottam,

+hogy por nem volt más, csak aranypor zacskóban, avval pedig mindent

+lehet, de lűni nem. Hanem bezzeg megtömtem véle tarsolyom, amit a

+combomra akasztottam, aranyzsinórral még más zacskókat is kötöttem

+nyakamba, hogy úgy voltam, mint az orvosságárus. Sohasem tuttam úgy mint

+akkor, hogy nincs könnyebb a teli erszénynél, magam se akartam jól lakni

+a pecsenyére nézéssel.

+

+Hát míg én ott készülődök, készülődök, csak megszólalnak a német

+lanckenétek, akik engem strázsáltak. Nem értettem szavukat, de láttam

+nyáluknak csorgását. Ha az ajtó bé nem lett volna zárolva, ük is

+szívesen állottak volna bévül, hogy velem őtözzenek. Csak hedráltak

+nekem, nyujtogatták a markukat, hogy vessek nekik is némi nemű aranyat.

+Kaptok mondok, eleget benne, csak nyissátok ki az ajtót.

+

+Hát ezt nem tudták tenni, hanem csak jön egy szép szolgálóleány s nagy

+fürgén vet szemet én reám az ajtónak nyílásain át. Pedertem bajszomat és

+mondom neki: No szép hugám, eszem azt a ragyogó csillagodat, most ments

+meg, egész életedre boldoggá teszlek.

+

+Aligha értette szómat, de csak pirult a szentem, osztán sürgette a

+nyúzottakat, hogy nyissanak ajtót. Még kisded szütyőjébe is nyult, amely

+oldalán fityegett s abból kulcsokat vett elő, magyarázván, hogy evvel

+kinyithassák az ajtónak zárait. Én is igértem osztán aranyat bőséggel,

+csak kieresszenek. A három németnek nagyon kedvére volt a dolog, csak

+féltek a hátulütő fátul, ha két ház ebévé lesznek.

+

+Én is kinyujtok ám a rácson egy marok aranyat s szétosztom köztük,

+nézték az éhesek, szinte szemük kifordult. De a gaz Luciperek nézték ám

+a leányzót is és elkezdték csipdesni s azt kivánták tőle, hogy

+kieresztenek engem a kalitkából, ha elébb sorra csókolja őket.

+

+– Hii! A hollók golyózzanak a szemükkel! – szisszent fel egy legény.

+

+– Mer szép volt a lány, – folytatta Miklós vitéz, – fejér puha bőre

+volt, kis pirosság is volt az orcája élin. Nagy kövér kezei voltak, nagy

+tőgye, derék combjai, ha itt vóna, tudom nyársra menne érte még kend is

+öreg komé. Csak úgy olvadt bennem is a vér, és csordogált lefelé, meg

+felfelé, míg láttam, hogy a bestyék legyeskednek körülötte. Eb a lelke,

+magam se tuttam mit mondjak a szegény jánnak; mert szerettem vóna

+komendálni, hogy: hugám hadd csak a kutyáknak, ha engem kiszabadítanak

+érte; de felperzselődött bennem a magyar vér, hogy csak nem menekszek

+egy jánybecsület árán. A szegény jány csak húzódozott, csak sikongatott,

+de mikor látta, hogy nem megy máskép, takaros orcáját még egyszer felém

+fordította, rám vetette két szép kis szemét, osztán odaatta az egyik

+kulcsot az egyik ebnek. Az mindjárt levette az első lakatot s avval neki

+a lánynak… Átölelte derékon, csak úgy ropogott a gyenge fejérszeméj, a

+két nagy markával körültapogatta s csókolta, ahol érte.

+

+A vitézek megmozogtak, felsóhajtottak, mintha szél rengeti a nádast.

+Asszonyra kikoplalt szívükben felébredett a kivánság és kimeredt

+szemmel, reszkető inakkal lesték Miklós vitéznek vontatott, izgató,

+rekedt szavát, amely mint egy-egy repülő kanóc szállott fel a

+tűztelepről s sisteregve csapott le a legények vérébe, hogy

+vérkataraktákat támasszon.

+

+– Mikor a második lanckenét került sorra, az is megódotta a lakatot és

+neki a lánynak… A fogamat csikorgattam dühömben és olyanokat

+sóhajtottam, mint az éh farkas. Rosszul hegedülnek, ebül táncolnak itt

+nekem, mondék s kínokat faltam és az öklömet martam. A szegény teremtés

+csak rám vetette szép szeme párját és mintha azt mondta volna, no szép

+magyar vitéz, vagy fizeted vissza nekem, vagy sem ezt a mai napot, de én

+már életem adom érted. Ott lenni rekeszbe, mint a bezárt tigrisnek; csak

+kóvályogtam és a fejemet martam ököllel. Kevésnek láttam a fegyvert

+magamon, török hancsárokba válogattam, meg négyélü kis hegyes tőrökben,

+német pectergében, hogy mit verjek szívükben vagy magaméban. A lány ott

+hevert már a márványkövön és a fehér bőrén egészen szét volt tépve a

+ruha, nagy fehér melle kibukott és rózsás volt és le volt törve, mint

+száráról a basarózsa virágja.

+

+Tikkasztó csönd volt a zöld mezőn, távolról valami állat felnyerített,

+rá a lovak nyihogni kezdtek és rúgtak és nyerítettek. Az asszonytalan

+tavaszi éjszakában a sok férfi kirugott testtel, szikkadt nyállal a

+szájában fülelt a szóra és vad érzéssel élte, látta tovább a ki nem

+mondottat.

+

+– A harmadik eb németje alig várta, hogy sor kerüljön rá, kimarkolta a

+kulcsot a lány kezéből s levetette a harmadik lakatot is az ajtóról.

+Mintha én ott se lettem volna; elvette az isten az eszét az ebének.

+

+No én is ki onnan. Markomban a kurta dákos, egy ugrással torkában

+szakasztottam. Úgy keresztül döftem rajta a kést, mintha vajba szúrtam

+volna, szinte a kezemfeje kijött a tulsó oldalon, a hátán.

+

+Akkor a másikra, aki csak alig birt észbe kapni. Tollas bot volt a

+balkezemben, nehéz ezüstből vert súlyos buzogány. Fejében vágtam, ahol

+arcát értem, s mind leszakadt a pofája. Orrátul lefelé minden csontjai

+lehámlottak, mintha tököt vág bottal az ember a marha elé. Hanem a két

+karja a levegőbe kalimpált, maga se tudta mit kezdjen, osztán csak

+elfordult, ledőlt, mint a felrúgott bálvány és úgy tekergőzött a földön,

+mint a levágott nyakú kakas.

+

+– Huj rá, huj! – üvöltötte el egy inaslegény a hajdu farkasordítást s a

+zöld füvön, a hideg hold fényében gyönyörűségben lesték a fene

+kegyetlenség véres szavát a hajduk.

+

+– A harmadik kardot húzott ekkorra. Ez volt az első, amék a jánt

+megszégyenítette. Á, hogy mentem neki. Te kellesz nekem komé, mondok,

+csak te hibáztál még, hogy eleven húst egyek. Így ihogtam neki, mint lú

+az abrakos tarisznyának, s egy hajdufogással ki a markábul a kardot,

+hogy az ajtó felső sarkában állott meg, úgy kirepült, egy araszra ment a

+deszkába a hegye. Avval a markomba a gégéjét s ráfeküdtem, mint egy

+jánycselédre. Kell neked csók!… Kell!… s vágtam, – emlékszel még az

+ebellette nímet anyádéra? – s ütöttem. Most markomba szakad huncut

+lelked.

+

+– Fűzfahegedűhöz nádvonú… – lihegett fel egy legény.

+

+– Mikor osztán felállottam, mint embernek ember farkasa, – látom ám,

+hogy a jány ott áll szemét-száját eltátva, sápadt, mint a holt, azt

+hitte, hogy eszementtel van összezárva, aki csak úgy rágja az embereket,

+mint a réti farkas, azt se nézi ki s kicsoda. Elmosolyodtam magamat s

+megemeltem nyalka süvegemet, de az csak nézett rám az árva boldogtalan.

+Most mit tegyek evvel, mondok, hogy ép észre hozzam. Hiába szólok hozzá,

+mint egy gerlicéhez, nem érti szavam, mivel fizessem ki nagy

+ijedtségeért. Elkezdtem neki a hajdu táncot járni.

+

+Sikkantva csapott fel tenyérbe egynéhány a lázban, lihegve heverők közül

+s felhujjákolt valamelyik:

+

+– Ej huj, táncra tánc!

+

+– Jó táncos, jó dógos! – helyeselte másik.

+

+– Engem uccse úgy eljártam, mint Esztergom árkában, mikor a nagy ostrom

+volt, a töröknek ahogy jártuk… versenyt az ágyúgolyókkal!

+

+Fellélekzettek. Nagy dicsőség nagy emléke szállotta meg szívüket.

+

+Csönd lett. Az erdők sarkában szél indult s végigzúgatta a friss

+hajtásokkal teli lombokat. A csillagok hűvösen fénylettek, az éjszakai

+szél végigszántotta a legények hátacsigáját.

+

+– Tehenre hajdu! – mondta a varnyúbajszú vastag hangján s magára húzta

+az abaköpenyeget.

+

+Miklós vitéz egyet sóhajtott, még egyet hallgatott, aztán folytatta.

+

+– A jány csak a szívire tette a kezét, meg sírt, nevetett, a szeméből

+köny csordogált, az orcáján meg piros öröm szine támadt.

+

+Fogta a kulcsokat, sorra felrakta a lakatot mind s egyenként becsukta.

+Avval a zsebembe gyömöszölte még azt az aranyat is, amit kipotyogtattam

+s kézenfogvást vitt ki a teremből, be abba a kis házba, ahonnan a

+kötéllajtorja le volt eresztve az ablakon. Ott egy levelet vett ki a

+kebliből, a mellemre tette, az üngem alá dugta s erőttetett, hogy kifelé

+az ablakon.

+

+De biz én nem tudtam hova lenni, mint a tökbe esett egér. Mit csináljak

+evvel a jánnyal, ha itt hagyom, még baja lesz miattam szegénynek… Ej,

+mit, mondok, jöszte velem rózsám!

+

+Jött volna is szegény, de az anyja boldogságát! vastag volt a lelkem,

+nem fért ki az ablakon. Még a fejét csak ki tudta dugni valahogy utánam,

+de már a többije benn szorult. Megfogtam a kontyát, annál fogva

+vonszoltam kifelé, de azt mondta, hogy inkább elereszt magamba.

+

+Adtam hát neki visszaszájjal egy pár forró csókot, osztán neki a széles

+világnak. Egy jányba kilenc ördög lakozik, majd csak kivágja magát.

+

+A három lanckenétet istuccse jobban szántam, csak hát azér nem sírtam

+utánuk, mer ugyis van elég a fajtájukból.

+

+– Van! – szólt bele a sötétben hallgatók közül egyik komolyan, – veszne

+a magjuk. Azok eszik el kenyerünket orrunk előtt.

+

+

+IV.

+

+– Mán az igaz, – mondta a varnyubajszu vén legény, – egy lanckenét

+sóldos nyolc hajdunak eszi meg kenyerét.

+

+– Igenis nyolc századnak! – mondta a másik, – mert azokat rendesen

+fizetik, dupla zsólddal, sóléhennel, mindennel, mink meg tizenkét hó óta

+fityinget sem kaptunk.

+

+– Úgy is fizet meg nekik az Isten.

+

+– De még a fölséges császárnak is.

+

+– Annak a legjobban, mert hiába választunk fel könyörgő hadnagyot, hiába

+küldjük fel nagy költségünkkel Bécsbe zsoldért könyörgeni, mindig üres

+marékkal bocsátja alá.

+

+– Aztat hiszik, hogy angyal természetjén vagyunk.

+

+– Hát! Hogy széllel élünk.

+

+– Ruhátalan járunk.

+

+– Nekünk semmi se kell, csak üres szó.

+

+– Rendeljenek a végekbe oly népet, akinek sem enniök, sem inniok nem

+kell se ruha, se semmi, azok majd fizetést nem kivánnak.

+

+– Bezzeg a lanckenétok mindig torkig vagynak a jóban; ha béteszik a

+lábukat ez hazában, mindjárt előveszi őket, a girhesöket a debreceni

+hideglelés: olyan kövérek egyszerre, mint a hizott tulok.

+

+– Hogyne, mikor annyit esznek mindenkor, mig ujjokkal elérik.

+

+– De milyen otthon vannak nálunk.

+

+– Hiába, hazája embernek, hol jól folyik dolga.

+

+– Ej az Uristen őfölsége még ezt megfizeti a császárnak, mert úgy

+megveri mind testiben, mind lelkiben és minden dolgában úgy

+szerencsétlenné teszi, hogy minden fejedelmek közt például leszen.

+

+– Ne is busuljon ked Miklós vitéz, hogy akkor amaz nyuzott képü

+lanckenéteknek nyakát szegte, mint békáknak.

+

+– Busul a patvar, – mondta gondolataiból felriasztva Miklós vitéz, – de

+hadd beszélem ki a többit, aki hátra vagyon.

+

+Mert ahogy én nagy fényes ruhában fölmégyek a táborunkba, csak

+szalutéroznak ám nekem az őrtálló katonák és a legfiatalabb

+istrázsamester elibem áll, hogy aszongya, ne vegyem zokon, de most nincs

+itt semmi fejjebvaló, maga az ezereskapitány urunk is fenn van a

+városban, mert elgyütt aszongya a város mestere, birája, hogy magyar

+legényt fogtak a rabláson, azt most négy darabba vágják, úgy szegezik a

+város négy kapujára.

+

+– Szegezik az anyjuk hét kinját, – mondok nevetve, – hát nem ismer ked

+Andorás mester?

+

+– Miklós ecsém! – rikkantott Andorás, – te vagy-é, vagy csak a lelked?

+

+– Magam én, csak adjék ked valamit falni, maj meglátják.

+

+Attak osztán egy ürülapockát, úgy bevágtam én azt, akár egy galambfit.

+

+Hát osztán elmeséltem egyet-mást az istóriából, úgy tátotta ott a száját

+kiki, mint ti most.

+

+Délebédre került haza az ezereskapitány. Mikor meglátott a nyalka ruhába

+csak eltátta szemit-száját s úgy kacagott, majd megszakadt a horpasza.

+

+– No te úgy ki vagy nyalva, mondta, mint az ürge pünkösdbe. Hát hogy

+jutottál ehez.

+

+Elmeséltem neki. Kínjába nevetett mán; oszt ü is elmondta, hogy a

+németek hogy meglelték az üres kalickát, meg a levágott lanckenéteket,

+meg a rendre bélakatolt ajtót, megesküdtek, hogy ördöge van a hajdunak s

+most már azt követelték, hogy a gróf vigye innen a magyarjait, s

+kongatják ördög ellen a harangokat.

+

+– No csak te ne mutogasd magad, – mondta Forgács ezredeskapitány uram –

+holnapután virradóra neki eredünk, tovább innen, mert mán magam is

+megelégeltem itt a csinyeiteket.

+

+Hej de nekem fájt ám a szivem az én tündéremért, akiért mán annyit

+tüsténkedtem, törekedtem, még se jutottam hozzá, hogy bár csak egy

+pillantásra lássam az arculatját.

+

+De el is szántam ám magam, hogy egy életem, egy halálom, még egy próbát

+teszek. Még egyszer elmégyek az ablaka alá…

+

+Ebben a percben az erdő felől csörtetés hallatszott. A zöld fűben heverő

+vitézek, akik csendes, álmos elandalodással hallgatták már a Miklós

+vitéz édesdeden folyó beszédjét, felütötték a fejüket.

+

+– Török!… – sivította egy éles hang a lombok alól fojtva. – Itt gyün a

+kontyos.

+

+Mindenki térdre ugrott, csákányát markolta.

+

+– Gyer elő! – mordult parancsolva a hallgatag falkanagy, akit otthon

+választottak el kapitányuknak s aki méltósággal viselte ez alkalmi

+tisztségét.

+

+Egy fiatal legény állott elő.

+

+– Mit láttál?

+

+– Láttuk a Gergővel valami ötven kontyos jöttét. Sok nehéz zsákmánnyal

+rakott lovak vannak velük. Itt az uton vádolnak előre. Bort kellett

+nyakalniuk, mert semmit se vettek észre bennünk.

+

+– Csülökre hajdu! – szólt a falkanagy.

+

+Szivósan, villogó szemmel, megfeszült inakkal állottak körül a portyázó

+hajduk.

+

+Fenn az égen a csillagok is izzóan villogtak le rájuk.

+

+– Ki lesz martalék.

+

+Öten, hatan ugrottak elő, a falkanagy rájuk nézett. Négyet rendelt első

+csapatnak, hetet másodiknak, tizenketten maradtak az utolsóra.

+

+– Kiki megtegye emberül a dolgát.

+

+A legények a nagy éjszakában összecsikorgatták a fogukat s olyan erővel

+markolták a csákány nyelét, reszketett belé az öklük.

+

+– Aki e szerencsét megrontja, halál fia.

+

+– Úgy, – morogták helyeselve.

+

+– Mindenki kettőt ül le, a harmadikat keresi.

+

+– Úgy.

+

+– Első rátán a martalék szétugrasztja. A másikon a lesők szétverik, mi a

+harmadikon koncra vetjük. Egy se szabaduljon!

+

+– Úgy.

+

+– Hátulról levágni a lóról… A lónak baja ne legyen; egynek se.

+

+– Úgy.

+

+– Előre, huj!

+

+Halkan, félelmesen, mint a torokbaszakadt farkasüvöltés adták ki a

+hangot, a dörmögő, rémitő _huj rá huj_-t s szinte nesz nélkül, alig

+valami csörtetéssel haladt be az előretolt két kis csapat az erdő sötét

+utjára.

+

+– Tüzet!

+

+Egy pillanat alatt szétgázolták a hamvadó tüzeket s földdel hányták be a

+parázsló fadarabokat.

+

+Aztán váró izgalommal lesték a távolt. Készen, lesen, guggolva, hogy

+bármely percben rajta lehessenek az ellenen.

+

+A távolban gyanutlanul közeledett a törökfalka, amely szintén rablani

+járhatott a zöld füvön; mert a pogány is így élt tavasz időn, szabad

+kenyéren. Nem is álmodták, hogy árokba szakadnak vidám éjszakájukon. Már

+a jó fülüek hallottak egy-egy lónyeritést.

+

+Hosszu, ideges percek teltek.

+

+Lassan lecsillapodtak s a rendes kerékvágásba jöttek. Az öröm tulságos

+volt, hogy a sovány portyázás után „nyelvet fogjanak“, török

+martalócokat vagy tán épen zsoldot, pénzt szállitó rendes katonákat

+találjanak, akik épen lesre düljenek be nekik.

+

+De aztán ebbe is belenyugodtak s a nagybajszu megint panaszra forditotta

+a szót.

+

+– Még fegyverünk sincs. Hogy védjük a fölséges császárt, ha nem ád

+fegyvert. Ilyen kézbelivel dolgozni. Csufság e!

+

+– Egy puskáért esztendei hópénzemet odaadnám, – mondta másik.

+

+– Szekercét is olyakat adnak, hogy ha páncélt érek vele, elszakad a

+nyaka.

+

+– Ki vág páncélt a vassal? Ne pocsékoljátok a szerszámot! Mindig a

+puhába kell találni. Az eleven hus nem csorbitja ki.

+

+– Még a csontját is kerüljétek, alig van máris jó fejsze az őrség kezén.

+A sok kalapálástól mind lekopott, meg a köszörüléstől a tolla.

+

+– Elig vón azér, ha egyszer a mustramesterre fordétanánk.

+

+Megforgatták kicsit a baltákat és nagyobb keserüséggel szoritották, mint

+mikor a törökre fenekednek. Ez csak mesterség, egyszerü dolog, akár a

+favágás, amaz indulat dolga, a sziv érzéseé, az agyvelő elborulásáé. A

+mustramesterek fizetik gonoszul, csalóul, hitványul a katonát.

+

+– Hagyjátok mán a bajt, mindig csak azt. Inkább Miklós vitéz mondja el,

+hun hatta, mi lett hát a jánnyal? Legalább csendesebben is leszünk.

+

+Miklós vitéz halkan köhintett s hosszu bajszát végigsodorta gondolkozva.

+Egy felriadt madár károgva repült a gyenge holdfényen.

+

+– Hun is hattam, hun nem.

+

+Abiza. Hogy fenekedtem nagyba, hogy addig nem halok meg, mig egyszer

+legalább nem látom a jányt.

+

+Másnap Forgács gróf urunk ükigyelme kiadta parancsul, hogy hajnalra kész

+legyünk mindenféle szerrel az utra.

+

+Napszállat felé kiszöktem a táborból. Szoros parancs volt, hogy embernek

+kiszállani a karámon nem szabad.

+

+De ha nékem még főbenjáró dolgom vagyon.

+

+Mentem a váromra, ahol két hete állottam őrt minden napon.

+

+Állottam, állottam s felnéztem keservesen a magas kübálvány fal

+tetéjibe, ha hallanám legalább egy hangját az én Tündér Ilonámnak.

+

+Egyszerre csak felcsendül a kacagása. És abban a minutomban csak

+ereszkedik lefelé a kötélrétolya…

+

+Elhallgatott. Az erdő tulfelén fölsivitott a martalékra előretolt négy

+hajdu rémes farkasüvöltése:

+

+– Huj, huj, rá!

+

+Mint ahogy a réti csikasz üvölt a nádasban a gulyára, amit a hajtók

+terelnek Debrecentől Bécs városig.

+

+A hajduk szive megremegett az örömtől, a zsákmány beakadt a fogóba.

+Felvillogó szemmel hallgattak, mintha a szivük dobogása is megállott

+volna. A fokosa, szekercéje, fustélya nyelét marokra igazitotta kiki.

+

+Fojtó, mély suttogás szólalt meg.

+

+– Hát osztán?

+

+Miklós vitéz rekedten, fülelve és vadleső elszánással görbedt előre,

+ugrásra, s folytatta:

+

+– Mint az erdei gilice, úgy kacagott… A másik percbe, mint a sziven

+szurt gém, úgy sikoltott fel… A szivemet hasitotta az a sikoltás…

+

+Lassan beszélt, meg-megszakitva a szót. Leste a többivel a harc távoli

+hangjait, a halálordításokat számolta s meg volt elégedve. A négy fiu

+jól dolgozott. Legalább tiz martalóc vonitotta ki ott a lelkét…

+

+– Vártam, vártam, reszketett a velőm… Mi történt, mi esett… Ott

+találták, mikor reám lesett… Mikor tán már szökni akart hozzám… A

+kötéllétrán… A rétolya megállott féluton. Csak félig jött le, akkor

+megállott… Akkor sikoltott olyan sziveszakadtan a lány…

+

+… Mély csönd szakadt rájuk, Miklós vitéz is néma lett. Félig holtan

+várták, jön-e tovább a vad az uton, beljebb a nyelven a csapdába a

+szájukba.

+

+Végre, mint az égzengés, szakadt ki a veszett rivalgás. A lesők

+ordítása!

+

+– Huj rá, huj!

+

+Megpihent a szivük s ujult erőre kaptak feszült izmaik.

+

+A hét „leső“ legény emberül dolgozott, a török ordítása messze

+hallatszott, hajdu-nesz semmi már.

+

+– Csak meséljen ked Miklós vitéz.

+

+Miklós rekedt volt, le a gyomráig.

+

+– Az ablakba csak meglátom a lányt. Fenn, az ég tövénél. Mint egy

+kidugott fehér zászlót… A másik szempillantásra kiveti magát. Ott

+hullott le elibem, mint a lőtt galamb. Ahogy az aranyai hulltak.

+

+Mélységes, fájdalmas, döbbenetes csönd lett.

+

+Valamelyik marcona hajdu aztán az orrát fujta, könnyét nyelte…

+

+S akkor elkezdett recsegni, ropogni az erdő. Vad iramodásban tört előre

+a megmaradt török csapat s a tizenkét torkon egyszerre robbant ki a

+rémületes vad ordítás:

+

+– Huj rá, huj!

+

+– Egy se maradjon! – rikoltotta a falkanagy s a másik percben ott voltak

+már a lovak hátán, mint vérebek s a kurta fejszék a puhát keresték, az

+eleven hust és kerülték a csontot, a vasat, kimélték a szerszámot.

+

+*

+

+Szép napos, harmatos hajnalon, lóháton kocogtak fölfelé, haza a hajduk.

+Jó csontu sovány lovakon ültek; vezetékük is volt szép számmal

+megterhelve emberül prédával.

+

+– Tizennyolcan maradtunk, – mondta vigan a varnyubajszu s

+gyerekvigsággal mutogatta nagy sárga fogait.

+

+– A négy martalékba került… – mondotta nyugodtan a falkanagy.

+

+– Meg a kis Pistába köztünk.

+

+– Az ebanyja, amit számit, csak röhögni tudott, de sose volt ember

+semmibe.

+

+– Nem baj, csakhogy lovaink vagynak.

+

+– Mán gulyát fogunk rajtuk.

+

+– Elkél. A császár hópénze mellé.

+

+– Mit szól várnagy urunk?

+

+– Kikapunk ám tülle a négy martalékér.

+

+– Az igaz, hogy három is elég lett vóna.

+

+– Kusdi! Ha te leszel falkanagy, tégy kettőt martalékra, majd ott hagyod

+mindenestül fogad.

+

+– Jó vót-e… Úgy jó, ahogy van.

+

+S komolyan és bólogatva ülték a jó, csöndes lovakat, amelyek csülökig

+gázoltak a koratavaszi zöldben.

+

+– Ej Miklós vitéz, ha ked elhozhatta volna ama német tündéri leányzót, –

+rugtatott tisztelettel az élen baktató nagy bajszu Miklós vitéz megé egy

+nagy sebbel éktelen suhanc.

+

+Miklós vitéz a szeme sarkából végig mustrálta a fattyat.

+

+– S mit kezdenék véle. Pirinc vagyok úgyé a császár zsoldján.

+

+– Ammán való, – így a varnyubajszu, – még egy mocskos paraszt menyecskét

+is csak éhhel tudunk tartani…

+

+– De csak jöjjön a mustramester egyszer fizetésre, most nem fog kiszabni

+jussunkból.

+

+– Most nem. Tömlecre vetjük.

+

+– Mint a németiek Miklós mestert.

+

+– Az ám, a kéncses komorába.

+

+– Ott majd gyönyörködhet drága marháinkban, a rozsdás, kézre való

+vasakban, hajdu alá szabott deresben, meg a békák és kégyók szeme

+villogásában, akivel a hajduk szokják mustrálni.

+

+– Majd felőtheti rongyainkat, mint Miklós vitéz a grófi gunyát.

+

+– Tenném magát lakat alá a császár üfelségit – megtanétanám.

+

+– Ne káromoljon ked, má nappal vagyon.

+

+– ’Szen csak arra tanétanám, hogy becsülje meg a magyart s nem az

+nyúzott képü lanckenéteket hizlalja zsirunkon.

+

+– No csak jól tette ked Miklós vitéz, hogy legalább ama háromnak benne

+szakasztá hitvány, lánytipró életit…

+

+S vigan, csöndesen, derüsen poroszkáltak nap ellen; gulyát kerestek még,

+ha már lovon pihenték ki magukat.

+

+A lovak le-lebukták fejűket s bele-belefaltak a kövér zöld fübe.

+

+

+

+

+MIHÁJ.

+

+– ELBESZÉLÉS –

+

+

+

+I.

+

+A szekér lassan zörgött hazafelé a a mezőről. Frissen kaszált lucerna

+volt felvetve a könnyü kis, csinos, zöldre festett szekérbe. A két jó

+járásu ló könnyedén, repülve vitte a szekeret, érezték, hogy a fiatal ur

+hajtja őket, még a lábuk is táncosan járt az araszos mély, puha fehér

+porban.

+

+Mihály vidáman mosolygott s éles, tiszta hangján tovább mesélt a

+segédjegyzőnek, akit a szerelmi dolgokról világositott fel.

+

+– Á, én már kiismertem a lánynépnek minden fortélyát. Az én eszemen nem

+jár túl semmiféle kisasszony!

+

+Büszkén, tele hanggal beszélt s ócska zöld vadászkalapját a szemére

+huzta. Bátor volt, tele önbizalommal s napbarnitotta arcu, tele vérrel,

+tűzzel.

+

+– Hát szerelmes sohsem volt Mihály? – kérdezte a segédjegyző, aki

+halvány fiú volt, tele az arca apró, vérmes pattanásokkal, s ha

+lányokról volt szó, mindjárt remegett a térde.

+

+– Szerelem? Hát az mi?… – nevetett Mihály. – A jányok felbámulnak a

+holdra, osztán a szemük sarkából azt lesik, el akarja-é venni őket az

+ember. Ha kinézik a jó pasast, akkor úgy ábrándoznak, szakmányba,

+olyanokat sóhajtanak, mint a Néró kutyám. De ha nem érzik meg

+egy-kettőre a házasság pecsenyeszagát, akkor bezzeg röhicskélnek, másra

+gondolnak és aztán mindjárt, mindjárt ott hagyják az embert, ha egy uj

+potykát sejtenek meg.

+

+– Nagyon kitanulta ezeket, Mihály, – mondta a segédjegyző, s elnézett

+messze a mező felett. A távolban fehér napernyőt látott, mintha egy kis

+szél valami virágot libegtetett volna a sárga mező felett.

+

+– Én bizony ismerem az életet. Vén róka vagyok, – mondta Mihály

+önérzettel s az ostorával meglegyezte a lovait, a két fiatal csikó

+felkapta a fejét s szaporázni kezdte az ügetést.

+

+– Nem is fog megházasodni Mihály, soha?

+

+– Meg biz én. Ha találok egy igazi nekem való feleséget. Az ember körül

+mindig kell asszony. Az én vagyoni viszonyaim, sajnos, nem engedik meg a

+házasságtalanság luxusát. Különben is asszonynyal lehet gazdálkodni

+csak.

+

+– Látja!

+

+– Mit lássak. A nő az olyan korlátolt és szük agyu, hogy mind kapzsi,

+fösvény, zsugori a magáéban. Ha keresni nem tud, legalább rajta ül a

+vagyonán. Ha én magamba volnék, a béresek, cselédek a szememet is

+kilopnák, de hogy ott van az anyám, van aki vigyázzon mindenre. Mondom,

+ha az anya meghal, meg a hugaimat férhe viszik… mert a jányok, azok még

+nem igen alkalmasak semmire, azoknak a maguk vadászatán jár az eszük…

+hát én azonnal megházasodok. Ha a kutyám megdöglik, akkor is sietek

+szert tenni egy újra, pedig az asszony a gazdaságban többet ér ezer

+kutyánál.

+

+Mihály elkezdett röhögni. Erős fogai villogtak kis fekete bajusza alatt.

+Fekete, csillogó, gyerekes szemei vidámak voltak és szépek s poros arcán

+valami gyönyörködtető jóegészség sütött. Aztán fütyörészni kezdett a

+friss szellőn vastag, sötétpirosra duzzadt, szépvágásu ajkaival s

+belehajtott a friss, üdítő szellőbe.

+

+– Nagyon reálisan fogja fel az életet, Mihály, – mondta a segédjegyző s

+merengve nézte a fehér napernyőt, amely egyre közelebb volt az

+utkanyarulatokon.

+

+– Hja, én már túl vagyok, barátocskám, az olyan szamárságokon, amiket az

+ilyen ifjú úrfiak ideálizmusnak, mi a nyavalyának neveznek. Én már nem

+szoktam holdvilágos éjszakákon ábrándozni. Ha nekem nő kell, épúgy

+szakítok magamnak barátom, mint ha enni kell, hát eszek. Van elég jány,

+meg asszony, osztán mind egyre megy a. Azt hiszi, hogy az a fehér

+napernyős többet tud adni szerelembe, mint az a jány, amék gereblyét

+visz a vállán?

+

+– Azt.

+

+– Szamárság. Lássa én már nem nézem a bőre szinét, nem tapogatom a

+husát, én nem szoktam sokat teketóriázni. Én magam járok a marha után,

+kaszálok, dógozok, szántok, ha kedvem van, az én izmaimnak nem kell sok

+birizgálás, én egy-kettőre készen vagyok az asszonyozással is; annak a

+kedveért ugyan kettőt se lépnék ám.

+

+– Ajjaj.

+

+– Mit jajgat, – kacagott fel Mihály s vállon csapta a segédjegyzőt, –

+tán azt hiszi, ennek a tanítónőnek, akinek az a mániája, hogy mindig a

+mezőn mászkál, ennek a kedveért csak egyet is lépnék! vagy léptem!

+Fütyülök a csipkebluzára, a fehér napernyőjére… Már itt van vagy két

+hónapja, de én ugyan még meg se láttam, meg se ismerném, be se vagyok

+mutatva neki… Nem vagyok én gimnázista, hanem paraszt, a krisztusát… Az

+anyával a multkor úgy összevesztem miatta. Erővel azt akarta, hogy

+menjek el valahová, ahol ez is ott lesz… Nem megyek én… Majd én a sáros

+csizmát lehuzom, oszt másikat veszek egy tanítónőért… Ez sincs több kiló

+hús, mint Máté Rózsi, akivel a múlt éjjel… Pedig ez is jó darab…

+

+Csendesen nevetett, hamiskásan hunyorított s örült, hogy a szemérmes,

+fiatal segédjegyző fülig elvörösödött, de lenyelte a viccet, sőt vele

+röhögött, kaján férfi nevetéssel.

+

+A domb kanyarulatánál egyszerre csak szembe volt velük a fehérnapernyős

+tanítónő.

+

+A segédjegyző ijedten kapott a kalapjához s igen nagyot köszönt.

+

+Mihály egészen kijött a sodrából s elfordította a szemét. Egy ujjal sem

+nyult a kalapja felé, hanem jól megnézte a sánta lovának a hátulsó

+patkóját.

+

+Már messze elhagyták a fehér napernyős lányt, mikor megszólalt Mihály.

+

+– Hát ez az, ami engem idegessé tesz. Mit mosolyog rám. Mikor láthatja,

+hogy szándékos volt a dolog. Mintha csak az én kedvemért sétálgatna

+mindennap a mezőn.

+

+– De bocsánat, Mihály úr… Az én köszönésemet fogadta.

+

+– Haha. És rám nézett, a szemembe mosolygott…

+

+– Bocsánat, ez egy kis önhittség…

+

+Mihály hirtelen odapillantott a segédjegyzőre. Ez a gyerek, ez

+kötekedik!

+

+– Kedves barátom, nem én vagyok az önhitt… Hát azt hiszi, hogy ha együtt

+van két fiatal ember, van olyan lány, amelyik a kettő közül nem arra

+mosolyog rá, amelyik feleségül is veheti őtet.

+

+A segédjegyző belátta, hogy nincs.

+

+Hallgatagon zörgött velük a kocsi a falu felé. A fák közül már látszott

+a templom magas teteje s kissé a régi nemesi kuriák manzard teteje is

+ki-kifeketéllett.

+

+– Nem mondom én azt, hogy pénzért elvenném az ördögök öreganyját is.

+Venné a fene – szólalt meg Mihály. – Hogy oszt a pénzeért a nyakamon

+üljön. Az nekem drága. De hát egy olyan lányt csak nem vehetek el… Egy

+tanítónőt… Akinek semmije sincs… Senkije… Az ember meg se tud vele

+jelenni… Mindenünnen kinézik… Mindig azon kell harcolni, hogy az ember

+elfogadtassa a rokonsággal… ismerősökkel…

+

+A segédjegyző lehuzta a válla közé a fejét, hallgatott.

+

+– Neki jó volna. Az igen. Az nagy ugrás volna. A régi rektorházból az

+első kuriába. Hát azért mosolyoghat.

+

+– No de bocsánatot kérek… – mondta a segédjegyző.

+

+– Mi?

+

+– No de bocsánatot kérek, ez már mégis nagy anyagiasság…

+

+– Hogy?

+

+– Én tisztán láttam, hogy nekem köszönt.

+

+– Persze, hogy magának köszönt. Nekem nem köszönhetett, ha én nem

+köszöntem neki. De nekem mosolygott.

+

+Az egyik ló megbotlott, Mihály odanézett a lába alá s mérgesen rántotta

+meg a gyeplőszárát.

+

+– Ne bolond ne, tán neked is elvette az eszedet a tanítónő.

+

+A lovak gyorsabban haladtak s egyenletesen.

+

+– Á barátom, – szólt Mihály. – Ilyenekkel fogják a medvét. Egy ilyen

+mosollyal, de én nem vagyok medve, nem megyek rá a lépre.

+

+Parasztok köszöntek fel, Mihály fogadta, szórakozottan.

+

+– Én addig úgy se házasodok meg, mig az anyám él. Azt én régen

+elhatároztam. Annál olcsóbb asszonyt nem kapok. Neki már nem kell se

+ruha, se mulatság, semmi. Ő már egy jó vén asszony, aki csak dolgozni

+szeret. Takarékoskodni… Ha ő meghal, nem mondom, akkor keresek magamnak

+egy nekem való feleséget. Olyat, aki ért a gazdasághoz, abba nőtt, tud

+főzni, sütni, libát tömetni, malacra, házidolgokra felügyelni, cselédnek

+kiadni, tud mindent; ne nekem kelljen vele harcolni, kínlódni, mig

+betanítom. A fene fog még asszonyt is dresszirozni, elég nekem a

+csikóimat, tinóimat, meg a kopómat. Így bizony, szép öcsém. Így látja

+már ezeket a dolgokat egy huszonnyolc-harminc éves ember… Azazhogy csak

+huszonnyolc… lesz, ha megéri… De az eszem az már nyolcvan éves!…

+Láthatta abból is, hogy biz én nem köszöntem. Nem igen ugrálok már a

+lányok után. Rám mosolyoghatnak… Nincs szükségem tanítónőre. Nekem

+gazdasszony kell. Az ebadtát. Aki egy kicsit rendbeszedje a gazdaságot,

+mert az igaz, hogy meglehetős csehül állok… Ha csak egy pár jó esztendő,

+vagy egy tűzről pattant menyecske nem segít…

+

+Beértek a faluba. Parasztlányok jöttek szembe, gereblyével a vállukon és

+szemérmesen lesütött szemmel, vagy kihivó kacérkodással köszöntek fel a

+szekérre, Mihály urra.

+

+Mihály szórakozottan bámult rájuk s egy szemmozdulattal sem fogadta a

+köszönésüket. A segédjegyző megemelte a kalapját.

+

+Mikor jól bent voltak a faluban, Mihály felkiáltott:

+

+– Az istenit neki! Mégis csak nagy parasztnak tarthat engem az a

+kisasszony… Hogy még a köszönésit sem fogadtam… Mi?

+

+A segédjegyző, mintha itt, emberek és házak között bátrabbnak érezte

+volna magát kissé túlságosan kihívó hangon mondta:

+

+– Legyen nyugodt, hogy nem köszönt magának. Nem olyan lány az.

+Karakteresebb lány, mint amilyeneket Mihály úr ismert eddig… Mi nagyon

+jól ismerjük egymást.

+

+Csak úgy remegett az egész fiú, valami belső izgalomtól.

+

+Mihály oda sem ügyelt, a felső ajkát rágta s a távoli kapuját szemlélte,

+amelyet már nyitott is kifelé a béresgyerek. A nagy kőoszlopos vaskaput,

+amelynek vaslécei rozsdásak voltak s jobbra-balra görbültek. A kapu

+fölött ott a címer is, de berozsdásodva, a sárkány a három ágyugolyóval,

+amint őrt áll a mai szegénység fölött.

+

+Mihály ráütött a fejével a gondolatára.

+

+Szó sincs róla, mégis nagy marhaság volt, hogy nem köszöntem. Most el

+volna intézve az egész. Így meg muszáj vagyok megismerkedni valahogy

+vele… Hát azt mégse türhetem, hogy olyan nagy parasztnak nézzen, aki egy

+hölgynek vissza se tud köszönni.

+

+Megrántotta a gyeplőt s visszatartotta a lovakat, mert kőre vitték volna

+a szekeret a kapu előtt.

+

+

+II.

+

+A patika üvegajtajában ott ült a szép délutáni napfényen, amely a sűrű

+gesztenyefa lombján szürődött át, Berci bácsi, a vén patikus.

+

+Még korán volt, senki sem került hozzá egy kis csöndes beszélgetésre s

+az öreg úr nagyokat ásított a délutáni alvás után s a szemét

+dörzsölgette. A fán egy-két veréb csiripelt, a levegő tele volt a jó

+édes patikaszaggal.

+

+Parasztok mentek el a kapu előtt s tisztességesen beköszöntek. Az öreg

+úr álmos, könnyes szemekkel dörmögött valami köszönést s keresztbe fonta

+kövér rövid karjait a nagy hasán. Órákig elüldögélt így s várt. Várta,

+hogy valaki rányisson s egy kicsit beszélgessen a fülébe. Már szinte

+előre készítette az arcát a nevetésre, a tokáját a kacagáshoz való

+rengésre, ahogy a dobot készíthetik elő a dobolásra, meg-megszorítva

+acélrugóit, hogy jól feszüljön rajta a bőr. A szalmából font, nagy

+karosszék feneke lecsüngött a földig s mintha bele lett volna nőve Berci

+bácsi, tofla nadrágjában, bambán elfittyent gérokkjával, s apró tömzsi

+vörös arcával, amely szórakozottan előrehajlott s a falusi élet minden

+egyszerüsége, korlátoltsága és jámboran emésztő primitivsége ott ült

+rajta.

+

+Végre megjött az alkonyat s az emberek ki mertek bujni a hűvös,

+pincelevegőjű, letakart, lezsaluzott ablakú házaikból vagy hazakerültek

+a mezőről, ahol fárasztó és izzadt munkába voltak belefulva.

+

+Cirbesz ment végig a kopójával az utcán, a volt főbiró, akit az

+adósságai miatt mozdítottak el az állásából. Azóta a száraz, kis fekete

+ember alig megy ki a faluból s fürjeket keres naphosszat a dombos

+határban.

+

+– Jó napot Berci bácsi! – köszönt be s egy kis habozás után be is

+fordult.

+

+Megfogta az öreg úr puha nagy kezét, de csak úgy újjheggyel. Rögtön el

+is eresztette. Únta az öreget, mint mindent a világon, dehát az ember rá

+van kényszerítve, hogy éljen, mit tegyen, el kell fogadnia a világot, ha

+már megvan.

+

+Most már ketten ültek.

+

+– Jó idő van, – szólt Berci bácsi.

+

+– Jó.

+

+– De a kukoricára elkelne egy kis eső.

+

+– El.

+

+A főbiró szivart vett elő s rágyujtott. A kutyája a lába elé hevert

+karikába s a legyet kapkodta. Mintha megduplázódott volna az unalom,

+amely eddig még békésen szundított a patika üvegajtaja előtt. Nagy

+rakott szekér nyikorgott el az utcán; két kis sovány ökör huzta, a

+nyelvét nyujtva. A szekér tetejéről hosszúbajszú, sovány paraszt lógatta

+le retkes nagy fekete lábát s egy újjal csutka szalmakalapjához köszönt,

+de az urak oda sem ügyeltek, nem fogadták.

+

+Ujabb alak tünt fel az utcán. Hegymegi doktor jön, idegesen rángatva a

+vállait. A patikus meg a volt főbiró kissé érdeklődve nézték a

+kisdiákos, deresfejű urat, aki vékony derekát idegesen rángatta, s

+türelmetlenül rágta kurta nyirott bajszát. A mezőről jött, a szőlőből,

+ahol veszekedett a munkásaival és oktatta őket s közben az összes

+arcizmait kínosan össze-vissza tekerte.

+

+Barátságosan köszönt be s megállott:

+

+– No mi van? – dugta két öklét a zsebébe a doktor, hogy barna

+meggyfabotja az égnek meredt mint a puskacső.

+

+– Semmi, ülünk, – mondta Berci bácsi. Hegymegi nem várt sok biztatást,

+hozzájuk ült. Levette kemény szalmakalapját s zsebkendőjével a homlokát

+törülgette. Foltonkint egész vörösre dörzsölte az arcát s a szemöldökét

+felhuzta magasra, a haja tövéig. Akkor elernyedt és összeesett. A főbiró

+jóízzel szivarozott, Berci bácsi kedélyesen pipázott, de Hegymegi nem

+volt dohányos ember. Ahogy ráborult a nyugalom, a csönd, úgy összeesett,

+mint a levetett keztyű; csak néha-néha rántotta fel a balvállát a

+füléig, idegesen, mint a Cézár, amely türelmetlenül verte el vágott

+farkával a legyeket. Végre egy percre ő is belesüppedt a poros csöndbe s

+apró, könnyes szürke szemei elmeredtek, mintha felakadt volna az

+életműködése.

+

+Akkor toppant be közéjük Mihály.

+

+A fiatal ember kissé felverte az öregebbeket. Mintha követ dobnak a

+vízbe, az álló tóba.

+

+– Kicsipte magát az úrfi, – mondta az öreg patikus és hosszan kacagott,

+úgy hogy a szemei egészen belevesztek vastag arca ráncaiba.

+

+– Illik is – mondta Hegymegi doktor, – fiatal ember. Ne járjon úgy mint

+egy tanító.

+

+Mihály nagyon röstelte, hogy frissen van borotválva, hogy tiszta inget

+vett, a cipőjét kifényesíttette, ruháját lekeféltette. Röstelte az új

+szalmakalapját, a friss kék nyakkendőjét, amelybe egy arany bogár volt

+tüzve s azt hitte az egész falu róla fog pletykázni, amért így

+váratlanul felébredt. Eddig szinte túlozta a lomposságot, maga hányta a

+trágyát a szekérre s úgy ment végig az utcán és kifeszítette a mellét,

+mint egy parasztlegény.

+

+– Bizony snasz világot élünk, – mondta Hegymegi doktor, – nem is ismerek

+rá a kerületre, mintha nem is abban az országban laknánk itt. Az a

+népség, ami ma van. Nem is ismerek rá. Elpettyhüdt alakok. Én legaláb jó

+napokat éltem itt valaha. Annak örülök, hogy legalább én leszedtem a

+tejfelt idejébe.

+

+A patikus hangosan kacagott. A főbiró hosszú füstöt szíjt fel s

+szótlanul eresztette ki az orrán át.

+

+Mihály széket hozott ki a patikából s leült. A nap kezdett veszíteni a

+tüzéből s a gyógyszertár belső helyiségéből, a nyitott vasrácsos ablakon

+át a gyógyszerészsegéd fuvolázása hallatszott fel.

+

+Ötszörös lett az unalom, tizszeres. De jóleső és lebékítő, hizlaló. Nem

+volt beszélni valójuk, dohányoztak, Mihály is cigarettát sodort. A segéd

+fuvolája olyan bánatosan dudorászott, valami ismeretlen, idegen szelid

+melódiát, mintha téli éjszakákon a szél fujdogálja énekét a kémény

+likain.

+

+Egyszerre csak mint az öt férfin villamos áram futott végig.

+Önkéntelenül kigyult a tekintetük s előre néztek, végig az utcán.

+Hegymegi doktor felrántotta vállát kétszer-háromszor a bubjáig s még meg

+is vakarta válla hegyivel a fejét, mint az ökör a szarvával a hátát. A

+főbiró villogó szemmel hajolt előre s orrlikai kitágultak, akár a

+szimatoló agáré. A vén patikus nagy hasa fölé buktatta előre kis dagadt,

+vörös fejét s apró szürke szemeiben apró, fényes pontok látszottak; a

+segéd kihajlott az ablakba s úgy fújta, majd megszakadt a tüdeje, a

+fuvolát. Mihály azonban egy lépést visszahuzódott kemény kerek székén s

+ellenségesen nézett.

+

+Már egészen itt járt előttük a lány. A nagy bronzhajú, szőke lány, fehér

+napernyőjét a vállán forgatva csendesdeden. Az önérzetes lépésű,

+fehérbőrű kipirult arcú fehér lány. A tanítónő.

+

+Az öreg patikus megemelte a kalapját, az ócska, zöld kis posztókalapot.

+

+Utána Hegymegi doktor kapta le kerekszélű szalmakalapját s hangosan

+köszönt:

+

+– Kisztihand! Hova, hova?

+

+A lány nevetett. Húsos, duzzadt, széles ajkai szétnyiltak s kissé

+rendetlen fehér fogai előragyogtak.

+

+– Megyek a mezőre, sétálok.

+

+Hegymegi doktor már ott állott a zöldre festett kis rácsosajtónál.

+

+– Jól teszi, az egészséges.

+

+A főbiró ridegebben egyenesedett ki s szintén megemelte kissé a

+kalapját.

+

+– De veszedelmes! – mondta.

+

+– Miért? – kérdezte vidáman a nagy lány s vékony csipkebluzából, s

+csipőn megfeszülő, fehércsíkos, harangaljú szoknyájából pompásan tüntek

+ki az idomai.

+

+A főbiró nem felelt, felduzzasztott tokával mosolygott.

+

+Mihály előbbre lépett.

+

+– Kezét csókolom, – mondta, – mi még nem is vagyunk bemutatva egymásnak.

+

+A lány kezet nyujtott. Mihályt erős hőség futotta el, mikor ezt az erős,

+nagy, puha kezet megfogta. Ezernyi apró fehér foltocska volt a lány

+fehérpiros bőrén, egészséges tarkaság s a könyöke felé gyönyörű vonalban

+karcsúsodott el a telt karja.

+

+– De azért ismerjük egymást – mondta a lány s oda köszönt az ablakba a

+gyógyszerészsegédnek, aki abbahagyta a fuvolázást.

+

+Azzal tovább ment a kerítésen túl; fehér himzett napernyője eltakarta a

+fejét, vállát, csak erős, karcsú dereka és ropogó, suhogó hosszú

+szoknyája, meg a szürke vászoncipőjének a néha kivillanó formája

+látszottak.

+

+Mihály úgy érezte, egy kis megtorlás volt a lány hidegségében a

+délelőtti nem köszönés miatt; célzásnak vette a lány szavát s dacosan

+szegte fel a fejét.

+

+A három úr összenézett és cuppantott, húnyorított. Az öreg patikus

+halkan nevetett, hogy a szék is rengett bele. S egyszerre csak megindult

+a beszéd, gyorsan és suttogva és a fejüket összedugták.

+

+– Jó figura. Jól fest, – mondta Hegymegi doktor.

+

+– Há há, – kacagott a patikus és hanyatt vetette a fejét.

+

+– Van neki, mondta a doktor s tenyerével mutatta, hogy szeretne

+rápaskolni a lány tagjaira.

+

+Egy percre csönd lett; irígyen s féltékenyen néztek össze. Azután utána

+bámultak a lánynak, míg csak látták.

+

+Mikor eltünt az utca kanyarulatánál, fellélekzettek. Az ablakon belől

+egyszerre megszólalt a fuvola is és szívszakgató bánatban adott hangot,

+mintha este a fülemüle kezd rá a jázminbokorban.

+

+– Szeret a mezőre járni, – mondta a patikus.

+

+– Szeret, – kapkodta a vállát, Hegymegi doktor, – minden délután látni

+valamerre.

+

+– Délelőtt szekérrel jöttem haza, lucernát hoztam, találkoztam vele, –

+mondta Mihály, – de még akkor nem voltunk bemutatva egymásnak. Nem

+köszöntem neki.

+

+Hirtelen megröstelte a mentegetőzését.

+

+– Jó kis nő, – mondta komiszkodva, – egy hétig elkutyálkodnék érte.

+

+– Vagy körülte, mi, Mihály? – nevetett a főbiró.

+

+– Azt elhiszem, – szólt a főbiróval egyszerre Hegymegi doktor, – még

+fontra is megéri az árát. Ritkán kap az ember ilyen pácienst! Úgy-e

+öreg! – s a meggyfa botjával hasba lökte a patikust.

+

+Berci bácsi lehúnyta a szemét s göcögött.

+

+Melegség futotta el őket s felszabadult a nyelvük. Szilaj megjegyzéseket

+engedtek meg maguknak s az arcuk éle kipirult. Úgy viselték magukat,

+mint tavasszal a megbolondult mének s szabadra eresztették a

+fantáziájukat s a nyelvüket, ahogy csak a falusi, kipihent vérű magyar

+urak tudnak szókban fürödni a csinos nők kútfejénél.

+

+Mihály egyre vadabb lett. Igyekezett túllicitálni a vén kujonokat.

+

+– Nem én, – mondta, – ez egyszer nem sajnálom a fáradságot, utána vetem

+magam.

+

+Az öregek irígyen néztek rá s már is látták, hogy sikerült. Hja, fiatal

+ember. Birja is, teheti is. Vén és kellemetlen feleségeikre gondoltak,

+akiknek szemölcs nőtt az arcán s a sok pletykában olyan parasztosra

+kopott a nyelvük és a gazdaság körül, a falusi lomposságban formátlanra

+idomtalanodott a termetük. Egy pillanatig sem haboztak, hogy Mihályt

+visszautasítás is érheti s a fiatalságukra gondoltak, az eltünt

+ifjúságra.

+

+– Megéri a fáradságot, – hát csak rajta Mihály… Minden percért kár… –

+mondták össze-vissza.

+

+Mihály izgatottan pödörgette kis fekete bajszát.

+

+– Nem is töltöm az időt! – szólott mosolyogva s felállott.

+

+Idegesen nyújtott kezet az uraknak s megrázta az öreg patikus

+puhányszerű nagy lomha kezét. Az öreg balkezével megveregette a jobba

+fogott kezét s alig akarta elereszteni.

+

+A főbiró szárazon, alig érintve adta a kezét s arra gondolt, hogy ha

+valahonnan száz forintot kaphatna készpénzben. Hegymegi doktor meg is

+veregette a Mihály vállát s a szemét-száját harminc felé rángatva, a

+fiatal úr arcába lehelte pálinkaszagú irígységét.

+

+Még a gyógyszerészsegéd is, mintha megérezte volna az időjárást, az

+ablakba állott s szomorú futamokat repített a ruganyos, ideges léptekkel

+nemes vadászatra induló Mihály után.

+

+Mihály a segédjegyzővel is találkozott az utcán.

+

+– Hová tetszik menni, Mihály úr? – kérdezte azzal a féltisztelettel,

+félbizalmaskodással, amely mindig fonákká teszi a nem egyrangú s nem

+egykorú fiatal urak közt a viszonyt.

+

+Mihály felülről nézett le a fiatal gyerekre.

+

+– Megyek, megcsókolom a tanítónőt.

+

+S hogy a fiú biborvörösre vált arcát s zavarát látta, magyarázva tette

+hozzá:

+

+– Már megismerkedtünk… Már köszönünk egymásnak… A kicsike a füzes felé

+sétált előre… Ott lehet! Nem igaz? Fák alatt… Ott senki sem látja…

+

+A fiatal fiú reszketett s nem birta levenni a szemét a vakmerő és

+szerencsés Mihályról s egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy

+megtörténhetik, amit a határozott úr igér… Túlságosan fiatal volt a

+fantáziája. A legszertelenebb lehetőségre gondolt s azt is fájó

+kétségbeeséssel vette biztosnak.

+

+A térde remegett, a gerince zsibbadt volt, a szeme könnyes. Már egész

+csomó verset írt a tanítónőhöz és egyet sem mert megmutatni neki.

+

+

+III.

+

+Amint a mezőre kiért, mindjárt meglátta a sárga tarlók és zöld mezők

+fölött a fehér napernyőt.

+

+A leány azonban nem a füzesek felé ment, hanem a mezei uton haladt előre

+a szántók között, ahol egyetlen fa sem volt, s a legmagasabb az útszéli

+grádicskóró volt a mezei bokrok közt, amelyek alatt csókolózni lehetne.

+

+Mihály elkezdett lassabban haladni, s egyre gyávábban nézett utána a

+lánynak.

+

+Milyen bátran tud egy uriember merész fogadkozásba törni ki egy védtelen

+leány felől s lám mégis a legbátrabb is némi gyávasági rohamokkal

+kénytelen megküzdeni, ha tettre fordul a dolog.

+

+Bizonyára nincs semmi ok a gyávaságra. Hiszen egy fiatal leány éppen úgy

+tele van vérrel, mint a fiatal férfi. Csak meg kell találni a

+pillanatot, amikor a leány fantáziájához hozzáfér az ember… De hogy

+lehet megtalálni a nagy és titokzatos zárnak ezt a titkát.

+

+Véletlenül… Csak véletlenül… Ha éppen összehangzik az elvetett szó a

+szív s a vér rezonanciájával. Különben tovasíklik fölötte s nyomtalanul

+suhan el.

+

+Az a kérdés, van-e célja ennek az egész heccnek, vagy nincs.

+

+A vére föllángolt.

+

+Cél, az van.

+

+És mégis ahelyett, hogy utána rohant volna, még jobban meglassitotta

+lépteit. Olyan síma ez a határ, hogy egy mértföldről minden mezei kapás

+ellenőrzi a leány tisztességét. Még a mozdulatokra is ugyan vigyázzon,

+aki hírbe nem akar keveredni.

+

+Összevonta a szemöldökét s ráfogta, hogy ezért kanyarodik le jobbra egy

+gyalogjáróra.

+

+A zöldülni kezdő sárga talló sarkában megállott s utána nézett izgult

+szívvel a nem is nagyon távolban, lágyan libbenő lépésekkel elhaladó

+nagy fehér leánynak.

+

+A szíve szorult s gyötrődő érzések töltötték el. Mintha egy világ s az ő

+legbecsesebb világa úszna el előle a távolba, s ő boszorkányguzsba fonva

+le lenne nyügözve, hogy utána ne rohanhasson…

+

+– Ej, még csak ez hiányzik, – kiáltott fel szinte haragosan – hogy

+szentimentális legyek, mint egy… mint a segéd úr!

+

+Lerázta magáról a meghatódás zsibbadtságát s cinikusan és újra férfiasan

+indult tova.

+

+Egy-két trágár szitok egészen rendbeszedte a hangulatát, amely már

+kezdett csúnyán gyáva lenni s nemsokára olyan bátran és ruganyosan

+lépdelt a fehérre kitaposott uton, ahogy illik.

+

+– Felőlem ötven embernek a szeretője lehet, – mondta könnyedén magában s

+végig vágott mosolyogva nádpálcájával a nadrágja szárán.

+

+– Az a fő, hogy az embernek elég pénze legyen – gondolkodott tovább. –

+Ha a birtokot egy kicsit rendbe tudnám szedni, a fene azt a sok

+váltólejáratot, már megint itt van egy a nyakunkon… akkor akármikor

+felruccanhatnék Pestre. Ott aztán nem ilyeneket válogatok magamnak,

+hanem olyan nőket, hogy…

+

+Cuppantott s vérbe borult a szeme.

+

+– Mit törődök én ilyen kis falusi rongyocskával! Ez a legdrágább; csak

+járatja az embert maga után, potyára… Ezek a legkitanultabbak, ezek a

+látszólag ártatlan lányok… Nekünk adják az erényest, maguk közt meg, a

+tanító kollegáik, meg a maga kompániájából valókkal bezzeg…

+

+Már megint nagyon elszaladt a fantáziája.

+

+Heves léptekkel ment tovább a kukoricása felé, ahol egész sereg nép

+dolgozott s a pálcájával csapkodta a gazt.

+

+– Megszégyenített. „Azért ismerjük egymást!“ és tovább néz, elnéz a

+fejem fölött, azt a hétragyogóját…!

+

+Csikorgatta a fogát s feldühödve nézett el balra, le a sík mezőre a

+dombhátról. A fehér napernyő úgy libegett, mint egy virágszirom. Rémlett

+neki, mintha alatta megcsillogott volna az enyhülő tüzű esteledő

+napfényen az a bronzszínű haja, az a vérforraló, átkozott dús bronzvörös

+haja.

+

+– Ismerjük egymást, hát azért köszönhettem volna neki. Milyen finoman

+tudja szememre vetni! No megállj! Ha még egyszer találkozunk, megteszem

+a heccet, hogy megint nem fogadom a köszönését! Nem ismerem… Egyszeri

+látásra nem köteles az ember mindenkit ismerni!… Minden tanítónőt…

+

+Elmosolyodott s megcsóválta a fejét. Aztán ujra utána nézett a lánynak.

+

+– Szép dög.

+

+S tizszer elmondta magában e két szót. Egyre durvábban s egyre izzóbban,

+szinte megrágta, lenyelte, megforgatta az inye közt, mint valami erős

+izű bonbont.

+

+– Szép lehet… ugy… istenigazában!

+

+Feltolta a kalapját a bubjára. Azután meg lekapta a régi kajla

+panamáját, amely olyan kemény volt, mint a bőr, de már rongyosodni

+kezdett a hegyin, mert minden hónapban kimossák neki otthon…

+

+– Már veszek egy uj kalapot. Valami divatosat. Valami fess, lapos

+kalapot… Nagyon ágrul szakadt gavallér vagyok így. Meg se látott a

+bestia…

+

+Egy percig hallgatott.

+

+– Pedig szép… Szép a nyavalyás…

+

+Aztán tovább indult s félig lehunyt pillái alatt igyekezett maga elé

+képzelni azt a vastag bronzszinű hajat, amely vastag csigában

+konkorodott ki a lány lógó szélű nagy panama kalapja alól. A fehér

+nyakára… Milyen fehér a bőre, a puha, kövérkés álla… Tenyérrel

+megveregetni a nyakát, azt a szép, széles, hatalmas nyakát, amely a

+kivágott bluzból kivilloglott. Milyen erős, milyen kemények a mellei,

+milyen csipői vannak… A Drága tomporára, a kedvenc lovára emlékezett s

+önkéntelen kinyujtotta a tenyerét, hogy végigsimítsa…

+

+Nagyot sóhajtott.

+

+– Az isten verje meg… Az apámról maradt összes adósságomat odaadnám

+érte, ha csak egyszer…

+

+Keservesen mosolygott a viccén, azt is ritkán mondott életében. Gyorsan,

+biztosan gyalogolt tovább a keskeny ösvényen.

+

+– Ej, ej, – gondolta tovább, – az ember egyszer talál ezen a rongyos

+falun egy ilyen pompás nőre és ahhoz se lehet hozzájutni. Micsoda

+szerencse volna az, ha ez olyan szabadabb zsákmány lenne. Ha közkincscsé

+tenné a bájait, ahogy szegény, de nem tisztességes hölgyek szokták…

+Milyen örömmel adná le az ember az obulusait, hogy részesüljön a

+kegyekben… És mit is akar. Egy kis falusi tanítónő. Ugyan istenem, mire

+néz, mire számít. Attól még férjhez is mehetne egy kollegájához,

+legalább elemlékezhetne a vidám fiatalságára.

+

+Szélesen mosolygott s csámcsogott. Meg volt elégedve magával, hogy ilyen

+jól megoldotta a tanítónőcske sorsát.

+

+– Szép szép az erényesség, – folytatta vidám filozofálását, amely olyan

+szépen kitöltötte a hosszú uton az idejét s olyan jó bizsergésben

+tartotta a vérét, de ha azon már régen túl vagyunk, hogy a lányt más

+anyagból valónak tekintsük, mint a férfiakat. Az is ember, annak is

+emberi szükségei vannak… Már pedig ha egy fiatal férfi kerül így önálló

+tanítónak, annak bizony az az első dolga, hogy minél előbb túl legyen az

+ártatlanságon… Hát egy lány mit csinál? Hol és hogy hűti le az érzéki

+bőségét?

+

+Mihály kezdett megint nagyon reálisan gondolkozni s csak úgy törölgette

+magáról a verejtéket.

+

+– Persze – kapott fel egy ujjal, amint rájött az igazságra. – Persze, az

+az egy, az az egyetlenegy okuk van az erényességre! A számítás! Az hogy

+nagyon drágán akarják eladni magukat! Egy egész életre akarják

+biztosítani a jövőjüket az első csókkal. A bestiák! A szép bestiák!

+Tudják ezek mit érnek! Tudják, hogy csak evvel az egygyel képesek a

+végletekig tüzelni a férfit… Igazán, komolyan véve a dolgot, nem

+érdemelnek, egyáltalán semmi kiméletet sem érdemelnek!

+

+A nádját kettőbe hajlította, meg kirugatta. Ujra elnézett arra nyugatra,

+amerre a lány jár, de már nem láthatta a napernyőt a könnyű nyirségi

+homokdombok miatt.

+

+Az ajkát harapdálta.

+

+– Hm. De az is régi tapasztalat, hogy az ártatlansággal könnyű elbánni,

+– okoskodott tovább. – Ha pedig evvel nem könnyű, akkor ez nem is

+ártatlanság ám!… Már pedig ha nem ártatlan, akkor meg el kell vele

+bánni!…

+

+Mint aki a bölcsek kövét fedezte fel, már megint kész volt a dologgal.

+Egészen könnyű és vidám, friss és megelégedett lett. Már érezte

+izmaiban, hogy fogja derékon kapni azt a szép kisasszonyt, hogy fogja

+csókolni, csókolni…

+

+Észre sem vette, már ott volt a munkásainál.

+

+Szórakozottan nézte őket. Az arca égett, még a homloka is ki volt

+pirulva. A szeme ki volt égve.

+

+– Fiatal úr, tessék jönni kapálni! – kiáltott rá egy kis fekete lány a

+kukoricásból.

+

+A többi kacagott s Mihály végignézett a rongyos, istenadta teremtéseken.

+Aprók voltak, satnyák, lesült fekete bőrüek, kóchajuak s olyan közel a

+földhöz, amelyből lettek… Ezek is lány nevet érdemelnek!

+

+– Ne bántsátok, rosszkedve van! – sivította egy másik éles torkú huncut,

+akinek nagyon fel volt vágva a nyelve bizonyos kazal alatti ölelgetések

+óta.

+

+– Fáj a foga!

+

+– Mire?

+

+– Kire?

+

+Röhögtek. Mihályban borzasztóan feldühödött a harag.

+

+Úgy elfult, hogy még szólani sem birt. Még arra sem érezte méltóknak

+őket, hogy rájuk rivaljon. Máskor visszavagdosott s tíz mázsás szókkal

+tromfolta le őket, vagy ököllel, szorongatásokkal, vagy a nádpálcával,

+ha éppen tekintélyt akart tartani.

+

+Most visszafojtotta magába türelmetlenségét s elnézte a szeplős,

+agyondolgozott, gőzölgő cselédeket, a sovány, éhes nevetésű

+parasztasszonyokat s elfordúlt, mint a vásárban a kis görbe riskáktól,

+ahol vakon megy keresztül a kajla paraszt tehénkék közt, meg sem látja

+őket, de felvillan a szeme, ha egy fajbornyút lát.

+

+Így van hát ez a magunk fajtájánál is. Elfordúlt s otthagyta ezeket a

+satnya jószágokat, akiket még tegnap olyan gusztusára valóknak tartott s

+akiket egy-két forinttal olyan bőven szokott volt megfizetni

+alkalomadtán. Ej, haj, mennyiben fog neki kerülni még az a nagyszerü nő,

+aki ott kering körülötte a levegőben, a földön, mint egy csábító és

+fenyegető szirén.

+

+Szivta a fogát s fütyörészett, hogy ideges türelmetlenségét szelidítse.

+

+Térült, fordúlt, megint csak arra baktatott, amerre a lány eltünt a

+dombok mögött. Hátha meglátná a fehér napernyőt legalább.

+

+Amint egy halomra felért, csak szembe jött rá a lány.

+

+– No lám, félúton elém jön, – nevetett fel Mihály s jó jelnek vette.

+

+Hirtelen elfelejtette az egész hosszú és nyers filozófiáját, amit úgy

+felépített ezen az uton s őszinte örömmel és már messziről kiáltotta a

+lány elé, kalapját lengetve:

+

+– Kisztihand!

+

+A lány mosolygott s biccentett. Ide csillogott fehér fogsora a halvány,

+gyönge rózsaszinü arcból. Az alkonyodó nap rásütött nyugatról s a haja

+úgy fénylett, mint az arany.

+

+– Nagy sétát méltóztatik tenni…

+

+– Jaj lássa, imádom a falut. Olyan vagyok, mint egy falusi, szeretek a

+mezőn járni.

+

+– Pardon, pardon, a falusiak nem szeretnek a mezőn járni, azok csak

+akkor mennek a mezőre, ha muszáj…

+

+– Hát én nem is vagyok falusi, mondhatom, hogy sokkal jobban örültem

+volna, ha Pesten maradhatok…

+

+Mihálynak megvillant a szeme. Hopp, erre nem is gondolt, hogy ez pesti

+lány, hisz akkor van remény… Mindjárt bátrabb lett és merészebb.

+

+– Szóval nem érzi jól magát nálunk! – mondta s a szemébe nézett.

+

+– Tudja, mikor először hallottam, hogy bömböltek a gyerekek az

+iskolában, magam is rákezdtem a bömbölést.

+

+Kislányosan hunyorított a szemével, játszott a szájával s felvonta a

+vállát és a napernyője bojtjával játszott. Mihálynak elragadó volt,

+szinte táncolt mellette. A hangja olyan sima volt, mintha vég selymek

+volnának kihúzva a zöld gyepre a pataknál s Mihály úgy érezte, mintha a

+lelkén zongorázna a hang.

+

+A lány lehajlott, leszakított az utfélen egy virágot s azt kérdezte:

+

+– Mi ez?

+

+– Ez? Ez valami gaz.

+

+A tanítónő édesen kacagott.

+

+– Ez kérem Euforbia pratenzisz.

+

+Mihály nevetett.

+

+– Én instállom, csak azt tudom, hogy ezt ki kell kapáltatni a buzából…

+Nekem az elég a botanikából.

+

+Úgy beszéltek, mintha régi, kedves, összeszokott, bizalmas ismerősök

+lennének. Fölöttük kiterjedt az ég, amely lassan lilavörös lett,

+körülöttük a nagy mezőség, telehintve a növények közt állatokkal,

+emberekkel. És ők úgy lépkedtek előre, mintha csak ketten volnának az

+egész nagy teremtett világon.

+

+– Tudja, mit csináltunk a minap, – mondta a lány s nagy, telt, fehér

+arca valami drága gyöngyházfényben csillogott az esti fényverődésben, a

+nyaka világított s a szeme, mint titkos tüzek este kigyúlt mécsese

+csillogott. – Hát kérem, lementünk csónakba, korán reggel és lementünk a

+Tiszán Kiscsapóig. Rengeteg szél volt. Rengeteg. Már vissza akartunk

+jönni, de azt a szégyent nem tettük meg mégse. Teljes egy óráig tartott,

+míg áteveztünk a vizen. Maga nem szeret evezni?

+

+– Kikkel volt? – kérdezte Mihály sötéten.

+

+– Ott volt Galambos, a tanító, a segédjegyző, meg én. A Böske nem mert

+beülni a csónakba, úgy nézett utánunk, mint egy szárazföldi madár.

+

+Mihály fölnézett a lányra, annak a szélesen, melegen, kedvesen mosolygó

+arcára s azt mondta.

+

+– Minek jár maga akárkivel?

+

+A lány idegesen felkacagott.

+

+– Hát a kollegáimmal csak járhatok.

+

+Mihály szinte elfelejtett válaszolni. Volt a lány hangjában valami

+elbüvölően édes, amit ő még sohasem hallott. Valami megzsibbasztó,

+amitől az összes érzékei megteltek s olyan ismeretlen jóérzést nyertek,

+hogy belebágyadt.

+

+– Igen, – mondta aztán. – Igen… azazhogy nem.

+

+A lány hangosan felkacagott s előre sütve arcát, a napernyője alól

+kikandikált s szinte le kellett hajolnia, hogy a konok fiatal úr arcába

+nevessen.

+

+– Nagyon udvarias, nem is hallja, amit mondok. Most már értem, mért nem

+köszön maga a hölgyeknek. Szórakozott.

+

+Mihály felnézett rá s kimondhatatlanul tetszett neki a nagy és szép lány

+babás játéka s a lelke mélyén arra gondolt, hogy vajjon ez a lány

+csakugyan nem érzi, hogy már az egész élete csordultig tele van vele.

+

+Mikor a tanítói lakás kapuja előtt elbúcsuztak, Mihály férfiasan és

+odaadóan szorította meg a lány nagy puha, finom meleg kezét érdes,

+keménybőrű tenyerével s a szive gyökeréig érezte a kéjt, mikor a lány

+könnyedén s mégis valami jelentőséggel adta vissza a kézszorítást.

+

+Mikor a lány eltünt, ő fellélegzett. Megkönnyebbült. A szeme csillogott

+s ruganyosan lépett.

+

+– No Mihály, mentél valamire.

+

+A volt főbíró csapott a vállára.

+

+Mihály a kaján szemű, lelketlen, sovány ember előtt kihúzta magát,

+lehült minden hősége, egyszerre tisztában volt a tévedésével,

+föllélegzett s azt mondta:

+

+– Hogyne kérlek… Még ilyen szeretőm nem volt… mint ez a kis tanítónő

+lesz…

+

+S nevetett, idegesen, merészen nevetett.

+

+

+IV.

+

+Az egész nyár eltelt, itt volt az iskolai idő.

+

+Mihály nem tudta elképzelni, hogy a leány megint beálljon a poros, bűzös

+kis iskolába és ott a parasztgyerekeket tanítsa írni, olvasni.

+

+Mindennap találkoztak s üres volt az óra és nyomorúlt, amelyben nem volt

+vele s nem hallotta a hangját, a kis, bohókás, furcsa, okos beszédét.

+

+Egészen kicsiszolódott. Gondosan öltözött mindennap, a csizmáira nagy

+gondot fordított, a nyakkendőire még nagyobbat. Fehér vászonsapkát vett,

+elegánsat s turistacipőt, széles amerikai orrút, ahogy a lány

+tanácsolta.

+

+Az egész falu róla pletykált s éppen úgy nem tudták, mit akar, mint ő

+maga. Már hallotta itt is, ott is, hogy házasítják. Néha dühöngött

+miatta, néha nevetett s elérzékenyült, hogy az orra is lógott.

+

+– Mért nem mégy neki, – mondta a főbiró szárazon.

+

+– Nem kell olyan sok teketória, – biztatta Hegymegi doktor.

+

+Mihály összerántotta a szemét s azt mondta:

+

+– Ez egy kitanúlt, becstelen személy. Észrevette, hogy egy kicsit

+érdekel, hát nem adja le a… Legközelebb már erőszakot fogok… Meg akar

+veszíteni a cudar. Bizonyisten, néha éccaka, ha rámjön a kivánság,

+puskával tudnék rámenni.

+

+Az urak nevették, sajnálták s az egész környéken lesték, mi lesz

+Mihállyal. Még az asszonyok is, a családban élő urilányok is mind arról

+beszéltek bizalmasan. Mindenki biztosra vette, hogy a tanítónő, aki

+védtelenül, egyedül, oltalom nélkül, ártatlanúl nyitott arccal és

+szívvel jár a világban, előbb-utóbb zsákmánya lesz Mihálynak. Mindenki

+keresztet vetett rá, de némelyek azt tartották, hogy már meg is történt

+az eset.

+

+Legjobban persze a Mihály asszonyai. Az anyja rettegő szemmel leste a

+fiának minden mozdulatát s szakadatlanúl tele volt apró tűszúrásokkal,

+amivel a lány jóhirnevét kikezdhette. Nem egyszer nyiltan tanácsolta a

+fiának, hogy ne gyáváskodjék egy ilyen teremtéssel, csak nem hagyja

+magát az ujja körül forgattatni.

+

+Mihály ilyenkor lesütötte a szemét s térült-fordúlt, megint ott volt a

+tanítóéknál, ahova már úgy szökött be, lesütött fejjel, mintha a tűzbe

+ugrana be.

+

+Egy délután, mikor szokott drukkok közt szinte belopózkodott végig az

+iskolaudvaron, hátra le a kertbe, ahol meg szokta találni a leányt,

+nagyon meg volt elégedve, hogy senkivel sem találkozott.

+

+A leány egy kis padon ült és sírt. Ahogy Mihály meglátta, felugrott s

+rémülten menekült a ház mögötti kis kertből be a házba. Mihály

+meglepetve és megdöbbenve nézett utána. Bünösnek érezte magát. Tudta,

+hogy most minden el fog dőlni, jobbra vagy balra…

+

+Utána kullogott a lánynak s az ajtaja előtt megállott. A fejét lesütötte

+s halkan szólongatta az ajtón keresztül:

+

+– Szerén… Szerénke… Kicsi Szerén…

+

+Az ajkait harapdálta és ki-kilesett az utcára, amelyről egy

+rácskerítésen keresztül akárki beláthatott, nem nézik-e? Ha most valaki

+meglátja, hogy itt kuncsorog, elsülyed a szégyentől.

+

+– Édes kis Szerén… Drága kis Szerén.

+

+A lány nem nyitotta ki az ajtót, bentről halk sirásának pisszegése

+hallatszott.

+

+– Ne sirjon édes… Ne sirjon édes… – könyörgött Mihály olyan lágyan, mint

+az alkonyati szellő.

+

+– Menjen, menjen kérem és soha se jöjjön vissza – és gyöngéden, ahogy

+csak lányok tudják taszítva visszatartani a szerelmest: – hagyon el

+kérem és ne törődjön velem többé…

+

+Mihálynak a vértől csaknem szétpattant a halántéka.

+

+– Én? Soha! – fulta rekedten. – Ne kinozzon! Szerén! Hát mit akar velem!

+– morogta be az ajtó nyilásán s az utcára és a tanítóék lakásának az

+ajtajára lesett, nem jön-e tanu…

+

+A lány csak tovább sírt.

+

+– Szerén…

+

+Mély csönd.

+

+– Szerénke…

+

+Sóhajtás.

+

+– Szerénkém… Kicsi Szerénkém…

+

+Felcsukló zokogással felelt a lány s erre megőrülve tette a homlokát a

+lány ajtajára:

+

+– Imádom magát, hiszen tudja, hogy imádom magát Szerénkém, drága

+szerelmes kis Szerénkém…

+

+S oly forrón s olyan ostobán suttogott egy áradat forró és szerelmes

+szót, hogy maga is beleszédült s hirtelen vakmerő indulatok ragadták el,

+hogy ököllel szakítsa be az ajtót az egész világ szemeláttára.

+

+Most be. Be, be. Most vagy soha. Ha most bejut, akkor az övé a lány és

+minden. És csikorgatta a fogát és kunyorált és nyítt, mint ajtó előtt a

+kuvasz.

+

+– Ha be nem ereszt, agyonlövöm magam!

+

+Egy percnyi félelmes csönd, aztán az ajtónál suhog a lány szoknyája.

+Suttogó, békítő, türelmes szók szöknek ki:

+

+– Várjon… menjen a kertbe kérem… Menjen… és én is kimegyek.

+

+Mihály megtörülte a homlokát, szakadt róla a tajték.

+

+Lebukott kedvvel fordúlt meg s bandukolt el a kert felé… Szíjta a fogát

+s lebiggyesztette az ajkát.

+

+A kert kicsiny volt, de rendkivül sűrű, tömött. Lécállványon szőlő volt

+felfuttatva az ut fölött a sötétárnyú lugasig. Buja kövéren nőtt a

+túlzsufolt sok növény; a fiatal gyümölcsfákat moha és vértetü lepte meg,

+a sok lomb alatt embermagasságra nőtt a mák szára, nagy barna búgóit

+lógatva a bazsarózsa kopott, megvörösödő leveleit még mindig a nap felé

+nyujtogatta s lehervadó nagy virágok lógtak rajta; a ribizlibokrokon le

+voltak hasogatva az ágak, földön hevert a fonnyadt lombja, a zöldségek

+gaz között sárgultak s száradt a levelük, a karalábé kövér lila torzsai

+szétrepedeztek s kiforrtak a napon.

+

+Mihály leült a lugas féldeszkányi lócájára és térdére könyökölt, égő

+fejét a tenyerébe hajtva.

+

+Egy perc múlva felugrott, fogát csikorgatta.

+

+– A disznó… Most be akar fonni… Ő akar a nyakamra ülni.

+

+Köhögött, krákogott, köpött. Káromkodott.

+

+– Milyen egy kitanúlt személy minden lány… Nem eresztett be… Hiszen csak

+bent lettem volna!

+

+Bizonyos volt benne, hogy most, most végzett volna a lánnyal, még ha

+akármi történik is. A legnagyobb veszedelmek környékezték, de megtette

+volna! Most meg!

+

+Meghallotta a lány suhogó, apró lépéseit. Összerántotta a szemöldökét s

+úgy érezte magát, mint a vad a hálóban… Talán még most elfuthatna… Ha

+átvetné magát a sövényen…

+

+Felállott, a lány elé lépett s oda nyujtotta a kezét.

+

+– Szerén… Drága… Drágaságom… – mondta heves hebegéssel s megfogta a lány

+kezét.

+

+Ez nem lépett be a lugasba, ott állott kivül, az oszlop előtt, a

+szőlőlevelek alatt s hálásan és melegen és könnyesen emelte fel rá a

+szemét s úgy nézett, mint egy Madonna.

+

+– Én tudtam… hogy maga jó…

+

+S a szeméből kiömlött a könny le az arcára, kövér nagy cseppekben gurult

+az arcára, lefutott az arca puha rózsaszin lágy bőrén s harmatos

+csikokat szántott s rengő csöppben ült meg a cimpáján, aztán az ajka, a

+csókolni való bágyadt, elgyötört fájdalmas ajka szélén és Mihály kitárta

+a karjait és átölelte a lányt és megcsókolta, forrón, szorítva, rágva s

+azt suttogta:

+

+– Legyél a feleségem, legyél a feleségem.

+

+S a lány kitárta két kövér vastag puha karját s átengedte magát a férfi

+kinzó szorításának és engedte, hogy az becipelje a napról a vadszőlő

+fülledt árnyába a kis padra, amely csaknem leszakadt alattuk s a kis

+asztalra, amelynek karó lábai kidültek a fordulatuktól.

+

+Úgy ültek ott soká, kinosan összeölelkezve, sután és félszegen, mint két

+süldő gyerek s Mihály ott tartotta a száját a lány izzadtságverte

+nyakán, mert uj erőszak nélkül másutt nem érhette el s beszívta a lány

+forró nyári illatát, aztán lassú küzdelemmel elrabolta a száját, a nagy,

+sebformájú, forró, nedves száját.

+

+Sokára, ijedten, lélekzet nélkül tépte ki magát a lány a férfi karjai

+közül és lázban, lihegve, gyermekijedtséggel suttogta, míg a szemei oly

+gyávák voltak, olyan visszarémültek, mint a halálos bünösé:

+

+– Mit tett Mihály. Az istenért, Mihály!

+

+– Feleségül akarlak venni! Feleségül!

+

+– Istenem!

+

+– Feleségül, feleségül, feleségül! Feleségül az istenit!

+

+A lány kuncogó kacagásban tört ki s arcát bedugta a Mihály álla alá,

+odatette a Mihály mellére s a vállát rázta és rengette a széles,

+gömbölyü, gyönyörű vállát a belső öröm kacagása.

+

+És Mihály hályogos szemmel nézett rá s azt sziszegte magában:

+

+– A fene egyen meg, céda. Megfogtál, a fene egyen meg.

+

+És azt lihegte hangosan:

+

+– Mert imádlak. Mint egy szentet imádlak. Te angyal, te…

+

+S a lány minden szóra megremegett, mint a kihajszolt paripa, s egyre

+jobban befészkelődött a férfi erős, izmos karjai közé.

+

+Ez átölelte és felhúzta magához, a vállát s a nyakát csókolni kezdte, a

+fehér bőrét ott bent, beljebb egy ujjnyival, a bluz vágásában, ahol a

+nap le nem pörkölte, ahol olyan fehér volt, mint a legüdébb harmatas

+bimbó, aztán körülment a fején, az arcán, az állán s egy foltot sem

+hagyott szárazon és agyoncsókolatlanul.

+

+– Feleségül akarlak, hát mit képzelsz, mit akartam, mért jártam utánad,

+ha nem feleségül, hát mit gondoltál, hát hogy képzelted, te szent, te

+angyal, te drága cudarom.

+

+Megfigyelte, hogy a lány egyszer sem csókolta vissza. Csak türte a

+csókjait, türte mint a tűzesőt s csak a kezével simogatott és

+szorongatott és lelkendezett.

+

+– Most aztán mondd meg, mi volt a bajod.

+

+– Semmi.

+

+– Semmi?

+

+– Most már semmi, semmi.

+

+– No csak mondjad, csak ki vele… Pletyka?… Az?… Az én fajtámból?… Igen?…

+A hugaim?… Az anyám?!

+

+A lány engedte hinni, hogy az. A Mihály agyát vér döntötte el, réveteg,

+véres szemmel fordította körül a fejét.

+

+– Mert megmondtam nekik, hogy ha megházasodom, – lihegte, hazudta, –

+hogyha feleségül veszlek, akkor neki pusztulni kell a házból… Pusztulni…

+A jányokkal együtt… Mert ott csak egy asszonynak van helye! Az én

+feleségemnek, az istenit neki!

+

+S a lány most először nyujtotta fel, kinálta fel a száját, hogy csókkal

+fizesse meg, csókkal tapassza be a szót.

+

+– Te drága, te jó, te legjobb a világon.

+

+Mikor késő este már mindent kiforralva és megbeszélve kilépett a

+kiskapun az utcára, megállott az utca közepén s a zsebébe nyúlt. Kivette

+a szivartárcáját s összevonta a szemöldökét. Megropogtatta a szivart,

+leharapta a végét, rá akart gyujtani.

+

+Hegymegi doktor tette a vállára a kezét.

+

+– Szervusz, szervusz Mihálykám… Akarsz gyufát?

+

+Rágyujtott.

+

+Együtt mentek tovább.

+

+Soká hallgattak, végre a doktor hamiskásan bökte oldalba Mihályt.

+

+– No, hát a jánnyal mi lesz? Széna, szalma?

+

+– Széna.

+

+– Maffene, csak nem. Megvan?

+

+– Meg lesz!

+

+– Á, á, biztos?

+

+– Biztos.

+

+– Hogyhogy?

+

+– Egész egyszerüen: feleségül veszem!

+

+– Maffene!… Csak nem.

+

+Mihály cinikus mosolyt igyekezett mutatni.

+

+– Hát… utóvégre ez a legolcsóbb…

+

+– Az már igaz.

+

+– Egy-két év múlva, ha megunom, kiadom az utját… De hogy én egy ostoba

+szenvedélytől megvesszek!…

+

+– Látod, ez még inkább igaz, – mondta Hegymegi doktor, egész homloka

+csucsára felvonva szemöldökét. – Ez meg még inkább igaz: első az

+egészség.

+

+S Mihály nagyot, mélyet lélegzett, meg volt nyugodva, a világot is

+elintézte.

+

+

+V.

+

+Reggel még eső volt s a hotelek és penziók ablakain szomoruan néztek ki

+az emberek a távoli szürke tengerre, amely egybeolvadt az égről

+lecsúszott esőfelhőkkel. Hát így kell szenvedni a drága pénzünkért; nem

+jobb volna otthon Pesten és este kimenne az ember vacsorázni az

+állatkertbe, vagy a szigetre.

+

+Kilenc óra tájban kiderült, a fellegek szétszakadoztak, az ég csudálatos

+kék, frissen mosott szinbe öltözködött, a tenger kisimult s mély kékben,

+nyugalmasan villózott a domboru láthatárig, tulsó partján feltüntek a

+vegliai, chersoi szigetek hegyei s a part egyszerre megtelt sétálókkal s

+a nedves padokat finom zsebkendőkkel törülgették, akik a szép kilátásba

+akartak süppedni.

+

+Tiz órakor már a vizben lubickolt az első három viziember. A kávéház

+nagy terraszáról csodálták a vékony és fekete nőt, aki oly kitünően

+fürdött a nehéz kék vizben s olyan szemérem hijján röpködött, mint

+valami repülő delfin, férfi társai markából, egy-egy pillanatra egész

+karcsu testével ki a komor vizből s bele a felvert ezerfodru habok

+fehérségébe. A trambolinról messze hallatszott rekedt, ideges, fázós

+kacagása s a hölgyek, akik fehér ruhában irigyelve nézték a terraszról

+vidám pocskolását, fázósan huzták össze magukat s azt mondták:

+

+– Várjunk még fiam egy óráig, mig melegszik a tenger.

+

+Lassan mégis szivárogni kezdtek lefelé a száraz kis nők a csobogó

+tengerbe a kabinok sárga korlátján. Már lent volt a szőke olasz asszony,

+három lánykájával, mint sovány kis kacsákkal a tömött ruca; vékony fehér

+békalábakkal rugdosódtak a vizen a kicsik, mint apró Murilló-angyalkák,

+szárnyacskák tömbjeivel, úszótökkel a hátukon.

+

+A fiatal úr, aki mindezt megfigyelte, odatámaszkodott a terrasz

+kőoszlopához és egyenként vette szemügyre a nőket, akik a kabinokból még

+szemérmes fürdőköpenyben indulnak le a viznek, de amint igazán belépnek

+a terrasz publikumának szemhatárába, egy pillanat alatt lehámlik róluk a

+ruha szeméremkinja, s testüknek teljes pompájában, a termetükre simuló

+egyszinü selyemtrikóban kiemelt bájaikkal, bátran és kihivóan és szinte

+öntudatlan ártatlansággal tárják föl magukat. Mint a szirének s a tenger

+ismeretlen mithikus asszonycsodái, akiknek sejtelmük sincs a szárazföld

+illemeiről. A viz boldog testéletű őslényekké teszi az embert.

+

+Félóra alatt már zsibongó sürűre gyültek lent a csendes, homokos öbölben

+a nők. A finom vonalu női testek közé vaskosabb és töppedtebb

+férfitestek vegyültek. Odaát tiz méternyi kötélvonalon tul, a férfiak

+számára kimért vizben szinte senki sem volt. Az urak odafent sütkéreztek

+az öltözők alatt a galérián vagy a lusták szikláján süttették a nappal

+magukat, vagy legtöbben a nők között lebzseltek összefont karokkal, a

+forró kis női testek közt, amelyek bizonyára felmelegítik a végtelen

+tenger e kis sarkát.

+

+Már talán mindenki is itt van; a szép kis világoskék leány, aki örökké

+szem előtt röpköd, tizenötéves szépségével, fiatal uraktól körülúszva,

+körülheverve, körülsuttogva a vizben, a sziklán, a távoli dobogón, itt a

+magános úszó, a barna nő, a szemébe hulló frufrukkal, amint erős barna

+karokkal szeli a lapos tengert, úgy öleli, simogatja, hogy minden

+férfiszemet magára igéz, míg páratlanul csúszik körül, körül a viz

+kékjén; itt ugrál már a karcsú testű fickó, aki hosszú

+bugyborékolásokkal bukik fel a számtalan fejes ugrásai után; itt a kerek

+arcú egyszerű lányok, akik otthon a kassza mellett, az íróasztal mellett

+fognak soká emlékezni, enyhe manikürözés közben e szép napokra; itt a

+sárga kimonós, tarka, szép budapesti szinésznők, akik népdalokat

+énekelve s az Uncili-smuncilin ujjongva eveznek be teljes kosztümben,

+fürdődresszes fiúkért…

+

+A fiatal úr visszanéz a terrasz népére s meghallja a zömök kis magyar úr

+rekedtre fojtott hangját, aki feleségébe, a szép fiatal, finom barna

+asszonyába belékarolva, rákényszeríti, hogy az ő falánk férfiszemével

+nevessen a lent nyüzsgő vizi népen; meglátja a nászutaspárt, amely

+hirtelen elmerengéssel eszmél rá, hogy kettejükön kivül talán más

+párulási lehetőségek is vannak; az öreg ezredest, aki vastag fehér

+bajusza alól nevet, a belső tűznek ifjúi fellobogásával; a mamát, aki

+Ibolykájának fesztelenül kiabál le: De ne légy olyan soká a kövön. S a

+kis lányt megint, aki vállát rántja s még bátrabb pózban hever el lent a

+szikla betonozott tetején, a fölötte tüző férfiszemek alatt.

+

+S hirtelen meghökkenve néz egy nagyszerű nőre, aki ezüstszürke

+selyemtrikóban, babos kendőben áll egy pillanatig a viz fölött,

+kihámozva köpenyéből, mint Vénusz a habok kagylóján.

+

+Ki lehet ez! Hatalmas és formás mellei, széles csípei; hosszú karcsú

+lábai, vakítóan fehér karja tükörfényesen szikrázva a napon, míg

+lelépked a három deszkán s a vizbe ereszkedik. Kövérkés álla, szelid

+tokája, nagy sötét szemei s aranyló erős szemöldökei egyszerre

+meghökkentik a fiatal urat s a hajdani segédjegyző ráismer a hajdani

+tanítókisasszonyra.

+

+Ah, mit nem adott volna érte valaha, hány évet az életéből, ha így

+láthatja, amint most a vizbe siklik s tova úszik a kötél hosszán, egész

+szépségében, ki-kivillantva fehér karjait a kék fényű vizből.

+

+Ész nélkül rohan a fürdőbe, lázban, régesrégen nem érzett lázban

+szabadítja meg magát fehér ruhájától s ölti magára fekete trikóját…

+

+A deszkán megállt a viz fölött s mintha valamely idegen atmoszférába

+ereszkedett volna, lehült a vére s elmult a hősége. Rövidlátó szemét

+erőltette, hogy rátaláljon a nőre; nem találta s lomhán fordította

+szemét tovább. Izmos karjait összefonta, s jól eső önérzettel érezte,

+hogy most szebb és neki illőbb ruhát visel, mint mikor utcára öltözik.

+Rászállott a közérzés s ennyi meztelen, meg annyi felöltözött nép közt

+épúgy hordta testének szabályos formáit, mint mások; mintha frakkban,

+frissen vasalva állana a bál közepén. Még szép kosztümjének varázsát is

+ugyanúgy érezte s önérzettel nézett el a szőrös karú és rövidlábú,

+pókhasú emberek fölött, akik szégyelve, restelkedve, bár a birtoknak

+önérzetével pakolták ki magukat a világ elé.

+

+Valaki a vállára csapott.

+

+– Aggyisten öregem!

+

+Mihály úr volt.

+

+A fiatal ember nagy örömmel ismert rá a csapzott, vastag, fekete bajszú,

+kopaszodó úrra s melegen rázta meg a kezét.

+

+– Hát itt vagyunk, itt vagyunk, – mondotta Mihály úr kissé leereszkedő

+fölényességgel s fellépett egyet a deszkalépcsőn; domború

+embonpointjéről csurgott a viz s a bajusza alatt kissé gúnyos mosoly

+lappangott, – hát a magyar közigazgatás sorra tengerre küldi az

+embereit?

+

+A fiatal úr finoman elmosolyodott.

+

+– Már nem vagyok a közigazgatásnál. Bent vagyok a földmivelésügyiben

+fogalmazó.

+

+– Brávó öregem, azt okosan tetted, – kiáltott fel Mihály nem titkolt kis

+megjuhászodással s abban a pillanatban megszünt köztük a mértföldes

+távolság s oly egyszerüen kezdte tegezni, ahogy az most már ilyen

+körülmények közt illik, – bizony, tudod, nem is érdemes nálunk maradni,

+én is csupán unalomból, úri passzióból, meg a feleségem kedveért

+vállaltam a főbírói hivatalt a járásban… Hát, nálunk, falun, tudod, ez

+meg a vadászat, ez a kettő még úri sport.

+

+Jóizűen nevetett s erős fekete szemei gyerekesen csillogtak.

+

+– Brávó, gratulálok főbíró uram, hát gazdálkodni szoktál, kérlek

+alássan.

+

+– Hogy a fenébe ne, most gyere le hozzánk, most már rendben van ám a

+kuria! A régi angol kertet mind kivágattam, és a vén fák helyére modern

+francia kertet építtettem; nagyon helyes ma a ház környéke… hehe, még a

+cimert is megaranyoztattuk…

+

+– Talán a házasság… Valami gazdag lány…

+

+– A fenét, isz ismered a feleségemet. A kis tanítónőt vettem el… Persze

+te már nem voltál ott az esküvőkor.

+

+– Én már akkor az egyetemen voltam; no, kérlek, a jegyzőségnél csak egy

+kis gyakorlatot akartam szerezni, bepillantást a közigazgatásba. Ha

+tudnád, mennyi hasznát veszem.

+

+– Nagy dolog is az öregem, nagy dolog, aki a közigazgatásnál meg nem

+fordult, abból sose lesz jó politikus.

+

+– No és a nagyságos asszony olyan kitünően beletalálta magát a…

+

+– Hogyne, hogyne. Hát tudod, eleinte volt dolgom, míg kineveltem

+magamnak. Eleinte bizony nehezen ment, de osztán csak beleszokott a kis

+öreg. Ma olyan gazdasszony… meg olyan társadalmi potentát, hogy e!…

+Gyere csak, gyere, keressük meg. Kitünően úszik…

+

+Bevetették magukat a vizbe s körülkerülték a kötélcsúcsot. Ott

+megállapodva, a kötélre ülve nézelődtek az ezüsthölgy után.

+

+– Hány esztendeje is annak, – kérdezte a fiatal úr.

+

+– Bizony, éppen tiz. Most van a fordulója, a tizedik… Hát, hát, már úgy

+látszik együtt fogunk elkorhadni! – tette hozzá cinikus nevetéssel a

+régi ismerős előtt.

+

+– Gyerekek?

+

+– Két fiam van, meg egy lány; olyanok, mint a potykák!

+

+– Itt vannak a kicsinyek is?

+

+– Fenét! nem vagyok én regálebérlő, hogy pulyákkal, cselédekkel jöjjek

+Abbáziába… Hallod ez szép hely, jó hely, de a fene egye meg, nagyon

+sokan tudnak magyarul…

+

+Jóízűt nevettek s gúnyos szemlélődéssel néztek körül.

+

+– Átmegyünk Velencébe is, ha már itt vagyunk. Látni kell egyszer.

+

+– Tudsz olaszul?

+

+– A macskát. Ha magyarul nem tudnék, ugatnom kéne, hehe! Na, a feleségem

+beszél németül, karatyol franciául, a télen francia kisasszonyt is vett,

+hogy belejöjjön… Én meg fizetek! Így osztán keresztül mehetünk az egész

+világon is.

+

+Kacagott. Felduzzasztotta a tokáját: csak a magas gallér hiányzott rövid

+nyakáról.

+

+– Á, micsoda nők vannak azér itt, barátom. Már úgy kikoplaltam magamat

+egy kis finom női históriákra. Visszafelé az asszonyt haza expediálom,

+én meg felruccanok Pestre, apropó, te már otthon leszel akkor?… Nahát az

+nagyszerű lesz, már tudod, torkig vagyok a béreslányokkal, meg az

+effélékkel. Hopp, itt is a feleségem!

+

+A vizen meglátták a fehér babos fejkendőt s elébe úsztak. Mihály úr úgy

+úszott, mint a kutya, mind a két kezével s a két lábával pacskolt.

+

+Az ezüstszürke nő úgy nyujtotta oda a kezét a fiatal úrnak, mintha

+otthon falusi szalonjában fogadná. A miniszteri fogalmazó úr kiábrándult

+és lehült. Az asszony arcszíne elvesztette hajdani vadrózsaszirom színét

+és finom, ruganyos puhaságát; húsvörös volt és érdes, mint a pörölő

+asszonyoké szokott lenni. Apró fehéres pontokkal tarka volt az egész

+karja, a tengervíz fölszítta s kiáztatta, mint a lúg. Mihály úr

+elfordítja a szemét, az utóbbi években már nem igen szokott a felesége

+arcára nézni, mit nézzen rajta, jól ismeri s tudja, hogy még ma is szép

+asszony, kivált egészében, messziről, csak ő egy kicsit már betelt vele.

+

+– Hol ebédel? Jöjjön velünk, – szólt udvariasan az asszony – egy kitünő

+bécsi-magyar konyhát találtunk, egészen türhetően főz…

+

+– Kisztihand…

+

+– Fotográf, fotográf… – kiabálták a fürdők a csónakos fényképészre s

+tömegestől tódultak a lépcsőkre. A dobogón a kis operettprimadonna

+Sárbogárdról, percekig kínosan természetes állást produkált, hogy jó

+legyen a képen.

+

+Ők is rajta voltak egy felvételen, mesztelen nyakkal s Istenem, tiz

+évvel öregebben, mint annak idején… Mind a hárman erre gondoltak, mikor

+a lencsét rájuk szögezte a fotográf.

+

+Délben a fiatal úr már ott találta Mihály úrékat a kis bécsi-magyar

+vendéglő terraszán.

+

+Az asszony fején széles, felcsapott karimáju szalmakalap volt, nagy

+fehér strucctollal, amely alól vastag, bronzszőke haja dúsan dagadt ki.

+Nagy erős szürke szemei oly hüvösen és anyásan néztek, ahogy csak egy

+négy gyermekes asszonyt, – akinek a férje a negyedik s a legrosszabb

+gyermeke, – tölthet el a mindennapi élet egyszerü kötelességtudása.

+Szemöldökei, ezek a bámulatos vastag, hajdan oly izgató szemöldökök oly

+nyugodtan feküdtek a fehér sima homlok tövén, mint az elhizott

+komondorok a tiszta, békés, félteni, őrizni nem érdemes kis fehér házak

+fala alatt. Az orra, a szája megnőtt s közönséges lett és rideg, örökké

+rideg, mint akinek mindig vigyázónak, szigorunak kell lennie, uralkodnia

+kell az élet legközönségesebb kis dolgai fölött is. A tokája egybenőtt a

+nyakával és lankadt volt, heverő, lomha, a mellei a fehér bluzban

+tülerősek voltak és a vastag aranylánccal körített dereka széles. Husos,

+erős karja átvilágított a csipkéken s egész lényéből unalom áradt,

+valami amolyan helyén nem valóság, mint a pihenésre kimozdított gépből,

+amely csak teljes munka közben él.

+

+– Vajon mit csinálnak a gyerekek… nem köhög-é a kisebbik, nem esett-e a

+tóba a nagyobb… hogy megy a háztartás… Mi baj van már megint… – folyton

+ezek az aggodalmak látszottak az arcán és szórakozott szemein.

+

+A miniszteri fogalmazó sem birta felhangolni egy-két futó mosolynál, egy

+pár udvarias, figyelmes szónál tovább.

+

+Ellenben Mihály úr elegáns kávézöld ruhájában alig birja tartóztatni

+friss és életre habzó temperamentumát, amely mint az új bor, szinte

+kipattanva keresi a rést az érvényrejutásra. Csak fekete haja le ne

+tisztúlt volna annyira, fényes fehér homlokáról; még nehány leltári

+hajszálat kefél keresztül a síkon, amit úgy őriz mintha a felesége venné

+számba minden mosdás után; ellenben fekete bajusza hetykén van pödörve,

+a végét a borbély kackiásra csippentette le, kis kotlettje is van,

+rövid, csak a fülcimpákig s a haj tövénél épenugy ki van kopva, mint

+vékony fekete szemöldökeinek a külső vége. És elegánsan eszik, ahogy

+csak a mi szolgabiráink tudnak enni, akik a grófokkal tartanak, ott

+eltanulják s akiket a zsidók lesnek el. De ezeket a tulzóan puha

+mozdulatokat senki sem tudja sem felfelé, sem lefelé, a rendkivül erős,

+parasztul izmos testnek ezeket a tulzóan puha mozdulatait. Így a villát

+senki se tudja belőlről tenyérbe fogni s ekkora erővel végezni ezt a

+könnyed mozdulatot; s félkézbe véve a kést és a villát, a hajópincér sem

+tudja így venni ki a tálból a töltött káposztát. Az ujját, a kisujjait

+méltóztass megnézni, mily fölemelve s minő elegánciával tartja s

+könyökeit amint magasra emeli, míg a késsel a szájába teszi a falatot,

+ami ujabban már megint nem barbárság. Így kiművelődni csak olyan ember

+tud, aki jókedvéből akármikor fel bir dobni a dobra hetven kévét egy

+szuszra s akinek olyan felesége van, akiből sugárzik a pedagógia. Ó nem

+az, amit a képezdén tanult, hanem az, amellyel a felsőbb körökbe küzdi

+be magát az ember.

+

+– Elragadó asszony a feleséged őnagysága, – mondta ebéd után a

+miniszteri fogalmazó, míg szivarozva ültek a tengerparton. A nagyságos

+asszony fölment a hotelbe; bágyadt a hosszú fürdés után.

+

+– Természetesen, – szólt Mihály, s hozzátette, – mondd csak öregem,

+mikor is mégy te vissza Pestre?

+

+A pesti éjszakákról ábrándozott.

+

+Vidáman beszélgettek, Mihály nagyokat kacagott s ápolt fehér fogait,

+amelyeknek közeit azonban megfogta feketére a sok szivarfüst, vigan

+csillogtatta.

+

+– Hogy megőrizte a szépségét… – szólt megint a fiatal ember.

+

+– Kicsoda?

+

+– A nagyságos asszony.

+

+– Hja!… Az ám, kivált úgy, – kacagott fel Mihály, – hidd el öregem, még

+ma is olyan szép teste van…

+

+Hangosan és cinikusan nevetett, mint aki le akarja leplezni azt a

+látszólagos tiszteletet, amelylyel már csaknem kompromittálta magát.

+

+– Kedves Mihály – szólt hirtelen a hajdani segédjegyző – megengedsz egy

+megjegyzést?

+

+– Parancsolj kimondani, – szólt Mihály a legkorrektebb

+szolgabiró-udvariassággal.

+

+– Kérlek alássan, Mihály… Véletlenül a legkitünőbben emlékszem arra a

+percre, mikor legelőször nem köszöntél a nagyságos asszonynak… mikor

+utána jártál… Megkérted… És meg vagyok lepve Mihály, hogy a legnagyobb

+boldogságban éltél le őnagyságával immár tíz évet s bizonyára, ha isten

+segít, az egész életet. Aki rátok néz, mindig látnia kell, hogy ez az

+igazi szerelmes házaspár, nem igaz Mihály?… És mégis kérlek szépen, az

+első perctől mostanig, négyszem közt, kérlek Mihály, a legmeglepőbb

+cinizmussal tudsz megjegyzést tenni… Nos, ez, ez, hogy történik ez,

+Mihály?

+

+Mihály bámulva nézett a barátjára, aztán leütötte a szivarja hamvát,

+könnyedén, elegánsan, távolra, a vörös, nedves kavicsutra s azzal a

+könnyedséggel, ahogy csak egy szolgabiró érzi kötelezve magát rá, hogy

+szivar mellől, bármikor azonnal kétségbevonhatatlan biztossággal oldjon

+meg minden problémát, így szólt:

+

+– Édes öregem, én nem beszélek máskép, csak ahogy a többi férjek, meg a

+többi urak, ha szerelmesek… Kedves öregem, hát te azt hiszed én egy

+kivételes Mihály vagyok, egy _Miháj_, mi?… Kis öreg, te is éppen olyan

+Miháj vagy, mint én… Nagyon jó… Ugyan mutass nekem egy szerelmes embert,

+aki a legbizalmasabb barátai előtt, tudod, _a barátai_ előtt azt meri

+mondani, hogy „szerelmes vagyok“. Fuj. Fiam, azt mondhatja, hogy ezt a

+lányt, ezt szeretném lekapni… Vagy más efélét… kimondhatja az ember a

+legnagyobb disznóságot, bevallhatja a legrondább, a legalacsonyabb

+érdeket, a pénzt, az üzletet, a családi protekciót, amire számít, vagy a

+vére kivánságát, de amit azelőtt nemes okoknak mondtak!… azt már nem… ki

+mondja ma azt, hogy „a szívem dobog…“ Hogy ez meg az a lány, no vagy

+pláne: a feleségem, az egy nemeslelkü, egy finom szívű, nem is tudom a

+frázisait… Nem fiam, a mai Miháj, az azt mondja, hogy a feleségem az

+tud… csókolni, az istenit, ha rájön… Vagy más effélét. Ezt be lehet

+vallani… Ez igaz. Ez nem szégyellni való…

+

+Néhányat szippantott.

+

+– Pláne én. Egy tanítókisasszonyt veszek el. Hát mér veszem el! Hát csak

+meg kell értetni magammal, meg a világgal… Azért, a fáját, mert meg

+voltam veszve és máskép nem adta le a tejet… csak az esküvő árán… No

+persze, ha kontesz lett volna… Akkor nem kell magyarázat. Ki a fene

+kérdi azt, mért veszek feleségül egy előkelő dámát…

+

+Idegesen szivarozott s a szürke füstöt kifujta a tiszta levegőbe.

+Bólogatott és a felső ajkát harapdálta.

+

+– Ajjaj, tudod itt sokat kellett elsimítani. Elkenni… Eleinte nem

+akarták bevenni… Még párbajoztam is egyet érte… Az anyámmal most is úgy

+vagyok. Az nem akar belenyugodni…

+

+Hallgattak.

+

+– No, öreg, hát te nem vagy Miháj?… A teremburáját, hát férfiak vagyunk

+tán! Csak nem játsszuk magunk közt a szentimentális Werthert… Hát azzal

+csak nem dicsekedhetem el, hogy a feleségem rendbeszedte a birtokot is,

+meg engem is, meg rendben tartja a tekintélyt, mindent: hanem azt nem

+tagadom le, öregem, hogy ha ruha nincsen rajta, ma is szebb egy egész

+orfeum-truppnál!… Hiszen láttad mámma…

+

+A szeme forró lett, kissé meglobosodott a belső hőtől.

+

+– Őrült meleg van, – mondta s csakugyan rendkivüli hőség volt. Jól

+esett, hogy egy kis hűs szél csapott ki a tenger felől.

+

+

+

+

+

+AZ ASZTALOS

+

+– ELBESZÉLÉS –

+

+

+

+I.

+

+Kint zúg a téli szél, a kályhában ropog a tűz.

+

+– Istenem, aki most kinn jár!

+

+– A; jó ember otthon van.

+

+A kis lámpa az asztalon magas, vékony, ólom talpán, mely egy kinyujtott

+kart ábrázol s oly ingatagon áll a horgolt csipketerítőn, hogy az ember

+minden percben odanéz, nem borul-e fel.

+

+– Kegyetlen vagy Ilka.

+

+– Én már nem ismerek se istent, se embert.

+

+Összegubbaszkodva ülnek az alacsony melegülő szobában. Az almárium tele

+van befőttesekkel, a sifon tetején is üvegek vannak, az ablak párkányban

+is. Rendes a kis szoba, de némikép a spájzhoz hasonlít. A butorok

+mélyéről irtó hideg süvölt ki, az izzó vaskályha csak a szoba közepét

+melegítette fel, a háta mindenkinek borzong.

+

+– Nem is ismertél te soha, – vágja oda hirtelen fulladtan a lány.

+

+Az asszony felugrik, összerázkódik, a fogát összeszorítja, a széles

+ajkát, mely úgy kidülledt törpe orra alól, mint egy állati száj, apró

+fekete szemei könytől lettek izzók s a pofacsontjain vörös foltok

+gyultak.

+

+– Nyomorult…

+

+A szemük összecsapódott mint két ölő fegyver s gyülölettel és iszonyodva

+látták meg, mennyire hasonlítanak egymáshoz, csak az asszonyt

+elrutította, a lányt megszépítette a düh. A kis szoba, amelyben az ágy

+hideg mint a jég és a párnák mintha fagyot eresztenének, amint a lány

+szétzilálja, szétdobolgatja őket, egyszerre a hideglelés fagyos

+remegésétől ég. Szenvedélyek és dühök törtek ki és az élet ritka

+földrengése készült, a kis életnek csúf és nyomoruságos földrengése,

+amely rongyokat vet az ég felé és a vályogból rakott koldusbékességet

+rontja egyenlővé a földdel.

+

+– Nyomoruság… Még ezt a gyalázatos házasságot is irigyled, te… te

+vénlány.

+

+Összeszorította rideg, félelmes arcát s örült, hogy visszaadta. Most

+visszaadta. A magtalan asszonyok kegyetlenségével.

+

+A lány barna pettyes kendővel bekötött fejét visszafordította. A lámpa

+belesütött az arcába, amely égett a pirosságtól, nagy barna szemei

+tétován meredeztek a testvérére, aki gyilkos kézzel szúrt vissza az ő

+könnyelmüen, haragosan odavetett tőrével. Most nem tudta mit tegyen,

+lihegve, mint a fujtatóból jött ki belőle a levegő, szinte hörgött s szó

+nem akadt a szájára, a karja görcsösen vonaglott, szeretett volna már

+rárohanni a nénjére és ütni, vágni, erősebb, csak erősebb ennél a torz

+nyavalyásnál.

+

+– Így ölöd. Ilyenekkel szurkálod… azt is. Te… te gyilkos.

+

+Az öregebbik, az asszony lesütötte a szemét, de a fejét fölemelte

+görbült gerincén; sápadt volt, mint a viasz s merevgörcs a vonásain. Már

+megtalálta magát és minden hangja bátran ölt.

+

+– Összebeszéltetek. Érted akar eltenni láb alól. Hogy aztán

+összeállhassatok. Buják.

+

+A lány elsápadt, a vére leszállt az agyáról, mind csak nézte, nézte ezt

+a gazt, ezt az orgyilkost. Ezt a nyomorúltat, aki faarccal tud alávaló

+gonoszságot fogni akárkire. Ezt a piszkos lelküt, aki a maga galád

+érzéseit süti rá másra. És nem tudta, hogy mi lesz a jövő percben.

+

+– Jaj az a szegény ember! – kiáltott fel őszintén és teli

+meggyőződéssel, mint aki most eszmél rá a tiszta igazságra, – ilyenekkel

+kell az életét pusztítani!

+

+– Szajha… eredj feküdj mellé.

+

+– Uhhh… – ordított fel a lány.

+

+– Bátran! Az egy tehetetlen, magtalan. Nem lehet baj… Ni, ni!… Bakzik

+utána… nem birja kivárni míg megdöglök… A szemem előtt vonít utána…

+

+– Oohhh…

+

+– Egy piszkos asztalos!… Enyvnyaló.

+

+– Az urad!

+

+Olyan hangon ordított rá, hogy az ablak megreszketett, az ajtó

+megzörrent s a másik szobából, amely a konyhán túl van, áthallatszott a

+hirtelen csönd. Az öregek pattogva, mérgesen vitatkoztak a lányuk

+dolgán… de erre megállott a zakatolásuk.

+

+A lány lassan lehiggadt annyira, hogy nem robbant szét az agyveleje,

+mint gondolta, de a vér lüktetve vágtatott le s fel az egész testében.

+Az ajka remegett, a szine változott s meg kellett kapaszkodnia az ágy

+végében, hogy el ne szédüljön.

+

+Az ajtó kinyilt s az öreg tanító belépett a kopott sárga szakálával,

+hunyorgó, apró szemével, méregtől, veszekedéstől remegő ajkaival.

+

+– No mi a, mi a; mi a mán… No mi?

+

+– Én nem tudom, – mondta a fiatal asszony s elhuzta, legörbítette a

+szájaszélét.

+

+A lánynak minden vére a fejébe rohant ujra. Ráordított.

+

+– Az hogy te egy piszok disznó vagy, tudod.

+

+– Látja, apa!

+

+– Te undok, te varangy, te piszok disznó, te. Fuj, te ronda, te

+köpedelem, te orgyilkos!

+

+– Tetszik látni.

+

+– Fuuj! Te dög. Nem érdemelsz egyebet, minthogy felfordulj az árokparton

+– üvöltött a lány.

+

+Az asszony, mintha a talpát csiklandoznák, nevetett.

+

+A lány felemelte a két erős karját, hogy rárohanjon.

+

+Az apjuk kiterjesztette a kezét.

+

+– Mariska! Fiam! Mariska!… Aztán teljes erővel kiáltott, úgy hogy rögtön

+belerekedt: – Mariska!

+

+Az öreg asszony lépett be a nyitva hagyott ajtón, az anyjuk, az orrán a

+nagy csontkeretű pápaszemmel s hátravetett fejjel nézett rájuk a

+szemüvegen keresztül.

+

+– Mi van itt?!

+

+– Eh, semmi; – mondta a tanító.

+

+– Már azt hittem ölitek egymást… Szép dolog, hogy testvérek… Istenem,

+istenem…

+

+Azzal leeresztette az arcát s beljebb jött, betette az ajtót.

+

+– Még nincs kifűtve a szoba, osztán nyitva tudod hagyni! – mordult az

+urára, – gondatlan! Majd meghül itt a lányod. Az lesz belőle.

+

+Mariska valamit szeretett volna rá mondani, nénjére nézett s meglátta

+annak a hideg és gyülölt szemén, hogy kitalálta ezt a gondolatát. Végig

+borzongott az utálattól, a foga vacogott, a térde remegett és az arca

+tűzben égett.

+

+– Nem elég ez a szerencsétlenség, még másik is jöhet utána, – motyogta

+az öreg asszony s közelebb jött, az asszonylányán összefogta a kendőt s

+felszítta az orrát. – Apád nem ért semmihez, persze ő mindig csak az

+asztalosának fogja pártját.

+

+Az öreg tanító összerezzent, Mariska elbódult, a fiatal asszony kicsit

+elmosolyodott.

+

+– Pedig az isten verje meg azt a férfit, aki a feleségét így eltudja

+ereszteni! – pattant fel az öregasszony.

+

+– Ha ott hagyja… – fuldokolt a tanító.

+

+– Hiszen annak is te vagy az oka, hogy egyáltalán odament… Én eleget

+mondtam, hogy egy koszos asztalos nem arra való, hogy intelligens ember

+hozzáadja a leányát, de te erőszakoltad, hát itt van.

+

+– Én nem erőszakoltam, nem vagyok én olyan bolond, én csak azt mondtam,

+hogyha szeretik egymást, az az ő dolguk.

+

+– Én megmondtam, hogy asztalos, hát nem lehet belőle jó.

+

+– A krisztusát, mi az, hogy asztalos! nekem ne hencegjetek, ne

+flancoljatok, hát ti mi vagytok, mi vagyok én; egy koszos tanító, egy

+kódus, egy rothadt, százhuszonöt forint államsegély. Bár tudtam vón

+dógozni, hogy asztalos lettem vóna. Imre két hét alatt keres meg

+százhuszonöt forintot.

+

+– És egy éjszaka elver háromszázat.

+

+Az öreg tanító megállt, rábámult, nyelt.

+

+– A ver, akinek van. Én nem verek el. Ilyen rothadt tanítók nem vernek

+el három krajcárt se. Mer nincs nekik.

+

+– Hogy a fene egye meg, hogyha van neki, osztán elveri, – förmedt fel az

+öreg asszony és magára terített egy kendőt s fázósan összehúzta magán.

+

+Csönd lett. Mariska háttal állott a szobának s a falon nézett merően egy

+fényképet. Nem látta.

+

+Kint orditott a szél, a bezárt ablakot rázta; egy kutya vonított.

+

+– Egyszóval Imre egy derék, becsületes ember, egy józan, értelmes,

+jóravaló ember, ha az italra adta magát, okának kell lenni.

+

+Nem felelt rá senki semmit.

+

+Az öreg tanító az asztalhoz támaszkodott s fölemelte a piszkos sárga

+szakállát. Fáradt volt, kimerült. Régen volt ennyi izgalma.

+

+– Mán fellöki a lámpát, mán fel, – szólt rá nyersen az öreg asszony, –

+vak. Mán megvakult.

+

+– De anyuskám, hagyd az apuskát, – szólt az asszonylány, – cukorédesen s

+teljes közönnyel. A Mariska válla megvonaglott. Az öregasszony

+sóhajtott.

+

+– Ah, amennyit én ennek nyelek. Ennek a bolondnak.

+

+– Bolond vagy te! – röffent ki hirtelen, tajtékosan az öreg emberből, –

+te nyelsz nekem? Mit nyelsz, harminc esztendei rabszolgaságomat? azt,

+hogy nyeregbe ülsz a hátamon? azt nyeled?… A fene egye meg ezt az egész

+életet.

+

+Az öreg tanítóné eltátotta a száját s a szemüvegje elbámulva reszketett

+az orrán.

+

+– Halljátok ezt?

+

+– Na hát mama, – csapta össze a kezét az asszonylány, nem ismerek az

+apusra! Akárcsak az asztalost hallanám!

+

+– Az asztalost! ordított az öreg tanító, mint a hajszolt bika!… Neked a

+te urad _az asztalos?_… Hát most már értem. Értek én már mindent…

+Asztalosné!… Te mi vagy? Te cafat! Ha az urad az asztalos: te báróné?…

+De vigyázz! Mert az asztalos megtanít! Mer az ember! Férfi! Nem ilyen

+rothadt, mint ez a rongy tanító _úr!_

+

+– Ne hallgass rá; ostoba!… A lányai előtt. Így akarja fenntartani a

+szülei tekintélyt.

+

+Az öreg ember rájuk nézett véreres, nedves szemeivel és elfolyt az egész

+testében a méreg, amelyet ki akart vetni a száján. Nem szólt, lehunyta a

+szemét, megszédült s gyáván, ügyetlenül leroskadva lépett tovább

+megroggyant öreg térdein.

+

+Lassan kiment a szobából s behuzta maga után az ajtót.

+

+Az asszonyok csöndben ültek, Mariska egyre csak nézte a falon levő képet

+vak szemekkel; az ő lánykori képe volt a fehér bluzban, a vállon körül

+tenyérnyi széles csipkével, ebben a bluzban szeretett beléje Imre…

+Milyen szép majális volt az, kint az erdőn, a hűséges, becsületes fiú,

+aki a grófi kastély bútorait készítette… S ez a ronda elcsábította tőle,

+valahogy a nyakába varrta magát, az embernek hinni kell, hogy ma is

+vannak boszorkányok, akik meg tudják varázsolni a férfiak szemét…

+

+– Jaj anyus, ha én a maga életére gondolok, magának is kijutott ám –

+mondja az undok s ő végig-végig reszket.

+

+– Hát bizony fiam, sokat kell elnyelni az asszonynak. Itthon tanulhattál

+volna.

+

+– Istenem, mamának csak lehetett, ilyen férj mellett, aki mégis

+intelligens ember.

+

+– Minek mentél hozzá; nem hallgattok az emberre.

+

+– Jaj hát ki lát előre. Mikor úgy járt utánam. A lábam porát is

+csókolta, esküdözött, fenyegetőzött, meg akarta ölni magát, meg minden.

+Azt mondta, hogy ilyen lányt nem ismert soha, csak én kellek neki…

+

+Mariska pokoltüzén érezte magát, ez mind az ő lelke alá volt tüzelve.

+Reszketett a teste.

+

+– Megesküdött, hogy odáig minden lányt csak azért csókolt meg, mert

+becstelennek találta. Kéjvágy. – S elfolyt a szájában a szó, mint a

+méreg kiszökell a kigyóéból. Mariska sarkig elpirult, az erdei csókot, a

+lugasban való csókolózást érezte.

+

+– Én voltam az első tiszta és úgy fog imádni egész életen át, mint az

+angyalt kell…

+

+– Undok… – lihegte a lány.

+

+Egy kis csönd lett.

+

+– Miii? – mondta a másik; affektálva, hogy nem érti a szót.

+

+– Sötét ördög, Lucifer! – fordult szembe vele a huga.

+

+– Te…

+

+– Te vén dög! Három esztendővel vénebb az uránál. Kikaparta a

+keresztlevélből a dátumot. Aljas hamisító.

+

+Az asszony felugrott. Egész teste kimeredt és sápadt volt, mint a hulla.

+Az ajka szederjes lett és nem lelt szót. Csak állott és várt valami

+pillanatot, hogy rádönthesse a házat a másikra, vagy mi.

+

+– Mariska! meg vagy te őrülve! – kiáltott az anyjuk teljes erővel.

+

+Ebben a percben kinn az ajtón kopogni kezdett valaki. Kinn az udvaron.

+

+Elhallgattak.

+

+Ujra kopogtak. Gyáván.

+

+Az asszonyt valami izgalom futotta át és két kézzel elsimította a fején

+kettéválasztott és kontyba font fekete haját.

+

+De nem mozdult senki a sokára jött uj kopogásra sem.

+

+– Ki az? – szólt ki a másik szobából az öreg tanító, aki megszokta a

+rabszolga sorsot; hogy az asszonyok nem feleltek a kopogásra, ő

+cammogott ki a hideg konyhába.

+

+– Én vagyok atyus!

+

+– Ki?

+

+– Én, Imre… Kedves atyus, én vagyok.

+

+Hosszú csönd volt. Mariska megdermedve, az anyjuk ijedten, az asszony

+elmosolyodva hallgatott.

+

+Végre az öreg ember reszketeg, bizonytalan hangja hallatszott.

+

+– Na hát te csak eredj dolgodra. Semmi keresni valód nincs itt. Akit a

+felesége otthagyott, az menjen dolgára.

+

+– Ó, atyus, itt halok meg, mégse megyek el.

+

+Mariska felhörgött, mint akiben kést forgatnak meg; hosszú fojtott

+nyögéssel.

+

+Az öreg ember kint hallgatott, nem felelt, csak a csoszogása

+hallatszott.

+

+Mariska visszafordult s rámeresztette a szemét a nénjére, akinek az

+arcán diadalmas, leplezetlen mosoly volt. A hugára nézve, felkiáltott.

+

+– No hát eressze be!… Az én lelkemre ne fagyjon meg még egy kutya se.

+

+Mariska merően csak nézte a nénjét és azt számította magában, hogy

+ezeknek egy vonaton kellett jönniök; csak külön… és az állomástól az

+Ilka kocsin jött, hintón, bérkocsin, az meg azóta gyalog… Ők rég

+megvacsoráztak, az meg csak jött, jött azalatt gyalog a rettentő

+hidegben, sötétben, a farkasok erdeje mellett és ez tudta. Ez

+számította. Látta, hogy az ő vonatán jött… A hintója után az ura gyalog…

+Az; a préda! Mert biztosan egy krajcár sincs a zsebében. Biztosan

+mindent elszedett tőle ez a förtelmes… Ez a gonosz pára… ez, de miért

+játszik ez, mit játszik ez most, mit szinészkedik, mit akar… a

+nagylelküségével…

+

+Zárcsikorgás, léptek, csönd.

+

+Az ajtóban megjelenik a férfi.

+

+Beesett, sovány, hosszú arcával, ritka szőke bajuszával, amelyre vékony

+jégcsap van szőve, égő, lázas, kék szemeivel, amelyek először Mariskát

+látják meg s ijedten, megrémülve hökkennek vissza, aztán, mint az

+agyonkinozott alázatos kutyák simulnak a felesége kegyetlen lábához.

+

+Az öregasszony, aki nem értett semmit, de boszantotta a hirteleni,

+átmenet nélküli engedékenység, drasztikus nyerseséggel vetett véget a

+csöndnek; gúnyosan kiáltotta:

+

+– Hát ha megérkezett a vőm uram, akkor vesd meg fiam, Mariska, a másik

+ágyat is!

+

+– Erre a fiatal asszony élesen, bántóan nevette el magát s végignézte a

+hugát.

+

+– Fölösleges, elég ez az egy is! Legalább jobban felmelegszik az ember…

+

+Hahotázva, szinte boldogan nevetett s kézcsókra nyujtotta a kezét az

+urának.

+

+Mariska egyszerüen, csodálkozva nézett rá, az asztalos kinosan,

+szemérmesen sütötte le a szemét, az öregasszony legyintett, a tanító

+pedig kifordult a szobából.

+

+

+II.

+

+Egy napot olyan békében és boldogságban töltöttek, mintha vidám

+látogatóban volnának itthon. A fiatal asszony egész nap nevetett, ugrált

+és az urát becézgette. Minden percben lelt valami igazítani valót rajta,

+a haján, ruháján, a cipőjét úgy kisubickoltatta vele, hogy csak úgy

+csillogott s a fejét soká, gondosan fésülte s úgy megcsinálta, hogy

+minden szál mereven, fényesen lapúlt a másik mellé. Sokat beszélt az ura

+galambjairól, akik a buzát a tenyérből eszik, a kismacskáról, amelyik

+mindig láb alatt van s olyan mulatságosan visit, ha felrugják, a

+műhelyről, ahol gyaluforgácsban fürödnek. Mariska egy-egy szót hallott,

+sóhajtott és kiment.

+

+– Én viszlek benneteket haza, – mondta az öreg asszony a nagy

+pápaszemével; kerek, püffedt arcát rájuk emelte és mosolygott.

+

+– Ó, atyus, maga jöhetne már el egyszer hozzánk, kedves atyuskám, –

+mondta az asztalos.

+

+– No persze, – zördült fel a vén tanítóné, aki irigyelte az urától, hogy

+még szórakozni talál s pénzt költ, – mondom, hogy én viszlek benneteket

+haza. Az atyus nem hagyhatja az iskolát egy napra se, ilyenkor jönnek a

+vizitátorok, oszt ez a gazember plébános könnyen megpiszkálja az ember

+orrát.

+

+Furcsa volt a két ember, ahogy szótlanul ültek a folyton fecsegő két

+asszony közt. Mindenik sovány volt, hallgatag természetű, beesett,

+táskás szemű, csak az öreg megszokta, hogy gubbaszkodva megüljön a

+szalmafonásu székében és befelé néző szemmel el tudjon ülni a rongyos

+széken, amelynek az ülőjéből földig lógtak már a szalmaszálak. Mindig

+fázott, még a meleg szobában is és örökös ócska felsőkabátjában volt, a

+kizsirosodott fényes kabátban, amelyben temetésre jár énekelni és az

+ólba moslékot vinni a malacoknak. Piszkos szürke szakállát vakargatta

+néha, mint az öreg kutya, ha unalmában mozdulni jön kedve s a múlt heti

+ujságot olvasgatta, álmosan rámeresztett szemmel; ezt a paptól kapta

+kölcsön, de egy szálig vissza kellett adni, mert a gazdasszony számon

+kérte. Néha azonban el-elveszett egy példány, az öreg tanítóné a

+kredencbe a polcokra teregette, ilyenkor a szegény öreg igazi kálváriát

+járt, mi lesz, ha észreveszik. A ház mindig tele volt azzal az émelygős

+zsirszaggal, amely disznóölés után ragad a házba és még aratásra sem

+pusztúl ki. Itt élni le harmincegynehány esztendőt, folyvást a-bé-abot

+tanítva, kinn maradt konvenciókat zaklatva és egy epés, örökké

+elégedetlen feleség szekaturáját hallgatva, – ez is emberi élet. A

+fiatal ember még nem tudott ilyen mazna lenni. Egyik lábát folyvást a

+másikra rakta és cserélgette s úgy érezte magát, mint az új ruhában,

+amely mindenfelé húz és kinosan szembetünő. Itt ülni egész nap a széken

+az asztal mellett, félve, hogy az is illetlenség, ha az asztalra rakja

+ökleit, az is, ha lelógatja maga mellett. Hallgatni az asszonyok sok

+hiábavaló beszédjét és nem szólni bele soha; mintha a füle hártyáját

+apró pálcával fizikailag verné a fali óra ketyegése, kinos idegességgel

+türte és a csontjaiban valami láz zsibongását érezte, tegnap meghült.

+Arra gondolt, hogy otthon vár a munkája s egy napot el kell itt töltenie

+hiába; pedig levonják a pénzt, ha idejére nem készül el a butorral;

+minden napra tíz forintot. Az lesz csak a cifra s az asszony már mióta

+nem hagyja dolgozni. Pedig csak ott jó, a gyalupad mellett, mikor

+hosszú, selymes forgácsot hasít a sikító gyalú és enyv és spiritusz szag

+tölti be a műhelyt, az ember vigan fütyöl és tíz-tizenkét órát tölt el

+szorgalmas politurozásban. Akkor aztán megérdemli a jó ebédet, de meg a

+vacsorát is.

+

+Fölemelte a fejét s nagyot sóhajtott.

+

+– No hát te mit ásítozol, – szólt rá egyszerre szokott nyerseségével a

+felesége.

+

+– Én? – erős, vörös ökleivel megdörgölte a szemét, amelybe nedvesség

+gyűlt s elfojtott egy ujabb ásítást.

+

+Aztán mind a két férfi fokozott figyelemmel hallgatta az asszonyok

+beszédét.

+

+– Hát barna bizony az idén a barack lekvárom, de én bizony nem bánom;

+úgy főztük, hogy nagyon sok volt a barack, 20 kiló; cukor meg 3 kiló.

+

+– Meghámozta mama?

+

+– Meg, meg, meghámoztuk, de nem passziroztuk. A kastélyba vettem négy

+krajcárjával, olyan szép volt a, mikor csak úgy potyogott abba a szép

+zöld fübe. A kertész mérte tudod, a Szloboda, hát a tíz kiló volt

+tizenöt is. Paradicsomot is 85 kilót főztünk be.

+

+– Jézus, 85 kilót! Azt mind megeszik?

+

+– Nem eccerre, – mondta az asszony, mert azt hitte a lánya a nagy munkán

+szörnyed el.

+

+Nagy nevetés lett a félreértésen.

+

+– Nem eccerre főztük be.

+

+– Azt hittem, hogy nem egyszerre eszik meg.

+

+Ezen Mariska is elmosolyodott, ahogy ott állott az ajtóban, feltürt

+karokkal, mert most minden munkát ő végez kint is, bent is. Úgy állott

+ott csinosan, könnyelmüen a fehér babos kék ruhában… Milyen széles

+csipeje van. Egész asszonyos.

+

+– De az ugorkánk nagyon szép az idén, oly remek lett, hogy oly remeket

+el se lehet gondolni. Nagyon, nagyon szép, de az idén nem raktam el sós

+ribizlit, pedig azelőtt mennyit szoktam ugy-e, csak úgy cukor nélkül,

+sóba. Igen jól eláll.

+

+– Ó azt én nem szeretem – szólalt meg szinte akaratlanul Mariska a vidám

+hangján, – a sós ribizlit, mert annak nincs olyan kedves íze, mintha

+kevés cukorral is.

+

+Az asztalos felfigyelt, azt hitte kisütött a nap. Undorodott a sós

+ribizlitől, pedig mennyi van még a felesége spajzában, amit mind meg

+kell enni.

+

+– Ó bizony én tettem el, – mondta Ilka, – mert én nem szeretem a cukrot

+prédálni, de _ennek_ is olyan finnyás béle van, hogy nem smakkol neki,

+pedig hiába, nem hajítom ki, ha mán megvan, csak meg kell zabálni.

+

+Ez tréfásan volt mondva, de Mariska odavillant szemmel nézett az

+asztalosra és kicsattant belőle:

+

+– No az ördög vigye el azt a rongyos ribizlit, – olyan becses?

+

+– Te az én helyembe kilöknéd, – szólt az asszony, milyen száraz, keskeny

+teremtés! Milyen szivós, meggyőzhetetlen. A lány nedves hangján

+felkiáltott.

+

+– Ki bizony.

+

+Az asszony elmosolyodott, gunyosan, fölényesen.

+

+– Látod, én meg nem lököm ki.

+

+Mariska egyet perdült a sarkán s eltünt a konyhában.

+

+Az asztalos nagyranyílt, üres szemekkel nézett utána. Mintha valami

+beleesett volna a lelkébe s ott kongva, dübörögve hullana egyre

+mélyebbre, mint a gépdobjába esett szög… Ennek lett volna gyermeke!… De

+az ő feleségének nem lesz soha…

+

+Az asztalra meresztette a szemét, maga elé, a zöld, kopott

+posztóterítőre, amelynek a közepén kis fehér miliő volt fehér

+csipkehorgolás, azon kés, tollszár, virágcserép, csak úgy alja nélkül

+letéve, ugorkás üveg, tányér, kenyér, ahogy előhordták beszédközben.

+Csak a gyerek hiányzott.

+

+– No egyél, kóstold meg csak, ez nagyon jó így, az apró őszi ugorka,

+paradicsom, erős paprika savanyun, kóstold csak egy falat kenyérrel,

+milyen jó, Imre.

+

+Az asztalos csak nézett maga elé, nem is igen értette, mit mond az

+anyósa.

+

+– Mariska! – kiáltott fel élesen, epésen a felesége, – gyere csak

+kinálni, majd vesz akkor.

+

+Az asztalos felkapta a fejét, a szeme az asszonyra meredt, az ökle,

+karja megrándult, szerette volna mellbe taszítani, ököllel; de jól.

+Olyan egyenesen és kevélyen áll. Ez már régen benne van, hogy egyszer

+mellbe döfi. A sovány és deszka mellét… Amit olyan büszkén tart… Inkább

+gyereke volna…

+

+Belenyult a tányérkába s beharapott egy fanyar paprikát. Az erős ecet

+összehúzta a száját, körülnézett a tanító után, nem is vette észre,

+mikor ment ki a szobából.

+

+

+III.

+

+Az asszonyok úgy be voltak bugyelálva, mintha valami dunnák és párnák

+járnának lábon. A fejükön a kendők fölött még nagy plüs kapucnit

+viseltek, amelynek a rojtjai az orrukig lógtak, a kezeik vastag muffba

+voltak dugva s szuszogtak és pislogtak a rettentő hidegben.

+

+– Meg van a kulcs? kérdezte a fiatal asszony, az urától, aki előtte

+nyikorgott a havon, a vékony kabátjában dideregve.

+

+– Milyen kulcs?

+

+– A házkulcs.

+

+A szél élesen fújt a töltésen végig, kékre fagyott az ajkuk, az asztalos

+úgy reszketett, mint a fázós ló.

+

+– No nem hallod? A házkulcsot kérdem.

+

+Az asztalos megállott és visszafordult.

+

+– A ház nyitva van, – mondta a hidegtől vacogó hangon.

+

+– Nyitva van a ház?… Csak nem vesztél meg!

+

+Az öregasszony, nagy posztó mamuszaiban beérte őket, s szemüvegtelen

+fakó szemeit rájuk meresztette.

+

+– Mi az?

+

+– Hallod mama, ez az állat nyitva hagyta a házat. Nahát ez egy állat,

+ettől minden kitelik. De hogy még ez is!…

+

+– Nem lesz ott semmi baj, – mondta a férfi csendesen.

+

+– Semmi! A szemedet is kilopják azok a tolvajok. Még ha ott ülsz a

+nyakukon, akkor is. Nem hogy nyitva hagyja nekik az egész házat. Te

+őrült! Az Isten verjen meg.

+

+– No ne idegeskedj szívem…

+

+– Lódulj dógodra… Majd itt fagyok meg neked…

+

+– Hát azt bizony nagyon kár volt édes fiam, – szólt oktató hangon az

+öregasszony, – nálad inasok vannak, segéd, bejárnak idegenek. Az az elv,

+hogy egy rendes házban mindennek csukva kell lenni.

+

+Az asztalosnak az anyósa oktató hangjától vér ömlött a szemére.

+

+– Igen, – mondta s előre indult.

+

+– Ez? Ennek lehet beszélni, ez nem tanul meg semmit. Egy ökörrel

+hamarább meg lehet értetni magát az embernek… Elmegy hazulról és nyitva

+hagyja a házat…

+

+– Utánad mentem.

+

+– Elég kár… De mi a nyavalyának esett meg a szívem ezen a nyomorulton…

+Legalább vége volna mindennek. Most kezdhetem ujra a kínlódást evvel az

+állattal.

+

+– Édes gyermekem tűrjél, a férfiak mind gondatlanok, már ahhoz hozzá

+kell szokni.

+

+Az anyós émelygős hangjától az asztalos hányni szeretett volna.

+

+– De csak azért szidom magam, hogy minek könyörültem rajta, mikor

+odajött. Hadd döglött volna meg a kapuba, mint a kutya.

+

+– Bizony, hadd döglöttem vóna, – fakadt ki az ember.

+

+– Dögölj meg, ahol akarsz, – pattant fel az asszony, – de ne az én

+ajtómon. Az én szüleimet akarod kompromittálni az egész világ előtt?…

+Hogy kispekulálta!… Hiszen van ennek esze a gonoszságra. Ki akart engem

+szekirozni a világból. Oda jött, mert tudta, hogy egy néptanító nem

+engedheti, hogy a veje az ajtajában megfagyjon, mert közmegvetésnek

+tenné ki magát s az állását is vesztené.

+

+– Bizony fiam, már most is kérdezte a pap, hogy talán nem élnek jól a

+gyerekek? Pedig én úgy takarom, úgy titkolom…

+

+– Hiszen arra számit ez! Arra számit! Azt hiszi, hogy azért rá vagyunk

+kényszerítve, hogy ezt megtürjük, ezt a poloskát. Bevette magát a

+családba, hát azt hiszi nem lehet kifüstölni.

+

+– Css… Fiam… Azért ilyet ne mondj… Poloska! Poloskának ne nevezze a

+férjét egy fiatal asszony.

+

+– Nem is poloska. Tetű.

+

+– No… édes gyermekem…

+

+– A tetüette, én vakartam ki a piszokból, ezzel hálálja meg.

+

+Az asztalos visszafordult, a szeme lázasan égett, rikácsolva tört ki.

+

+– Mivel! Mivel hálálom meg? Avval, hogy az ajtót nyitva hagytam? Az én

+megbizott embereim előtt? Azért vagyok én tetves?

+

+Elfult és az erőszakos kiabálásban mintha a testének a belseje szakadt

+volna fel.

+

+– Ordíts… Állat… Hogy tud… Azt hiszi egy asszonyra lehet ordítani.

+

+– Fiam, fiam… – terjegette a kezét az öregasszony, – nahát ha én tudtam

+volna, hogy ti… hogy én ilyen jelenetnek leszek tanuja…

+

+– Ez? Nekem csendőrrel kell e mellett mennem, mert ez képes megölni.

+

+– Bizony vigyázz, – fuldokolt az asztalos és nagy eres, csontos öklét

+megemelte, döfött vele, mintha tőr volna benne, az asszony felé döfött –

+mert ha így megy, nem tudom mi lesz a vége.

+

+– Az én lányomat fenyegeted? Az én lányomat mered te fenyegetni?

+rikácsolt a vén asszony.

+

+– Hallgasson!

+

+– Én hallgassak? mikor ilyeneket hallok!

+

+– Az én anyámra mersz te kezet emelni te piszok! – Üvöltött a fiatal

+asszony – Nesze!

+

+És pofon vágta.

+

+A másik percben már a földön feküdt. Az asztalos úgy mellbe döfte az

+öklével, hogy rögtön hanyat esett a hóban.

+

+– Jézus-isten! Haza lányom! Haza gyermekem! Gyer innen!

+

+– Csend! – ordította rekedten az asztalos. – Itt maradnak!… Maga az én

+vendégem!

+

+– Én a te vendéged! A kutya a te vendéged!

+

+– Fogja be a száját, parancsolom!

+

+– Phi.

+

+És szembeköpte.

+

+Az asztalos mellen ragadta a vén asszonyt, megrázta és végig hasította

+rajta a nagy téli bundát.

+

+– Előre!…

+

+A két asszony megnémult. A fiatal nő feltápászkodott s dörzsölte az

+arcát, a szeme alatt véres folt volt, felvágta a fagyos rög.

+

+– Menjenek haza – mondta aztán fojtva lesütött szemmel, bűnbánattal az

+asztalos. Fulladt, remegő hangon. – Én itt maradok ezen a helyen. Nézem,

+hogy hazaérnek. Nem fogom magukat kompromittálni, hogy kisérem mint a…

+

+– Majd én egyedül fogok menni a te házadba, szégyenszemre, hogy

+visszajöttem… Ostoba… Gyilkos… Mars előre…

+

+Az asztalos lehajtotta a fejét s lassan előre ment.

+

+Az asszonyok összeszedték magukat, az öreg leverte a havat a lányáról,

+ez beburkolta az anyját és nehéz lélekzéssel cammogtak az asztalos után.

+

+

+IV.

+

+A lakás már teljesen föl volt fordítva. Egy nagy láda középen szinig

+rakva ruhaneművel.

+

+Az öreg asszony elbóbiskolt, minden szó után leragadt a szeme. A lámpa

+le volt húzva, füstölgetett s keveset világított, a fiatal asszony

+kimerülten ült le egy székre.

+

+A pakolás annyira lecsillapította az idegeit, hogy nyugodtabban nézett a

+jövőbe. A szekrények mind kiürítve, az ágyak fölbontva, ágyneműek

+batyuban.

+

+– A sifonokat mind deszka közé kell szegezni.

+

+Az öregasszony fölkapta a fejét.

+

+– Igen, – mondta álmosan, ásított s kicserélte a két kezét, a balt tette

+a jobbra.

+

+A szekrények igen szépek voltak, pompásan politurozva, ragyogó tükör

+betéttel, simák és előkelők. Remekbe csinálta a feleségének az asztalos.

+Mahagoni volt a háló és tölgyfa az ebédlő. Az ebédlő szekrénye egészen

+eredeti volt, kis tulipánok voltak betéve a sarkaiba, a székeken is

+gazdag tulipánok, egy grófnak is szép lett volna a bútor. Az asszonyok

+csillogó szemmel néztek szét egy pillanatig. Ennek a bútornak bizony nem

+szabad megsérülnie, egy karcolásnak sem szabad rajta esni.

+

+– Azt úgy kell megcsinálni, hogy akár tíz évig is mozdulatlan állhasson.

+Mert azt szépen le kell raktározni, és megóvni, hogy por, piszok hozzá

+ne férhessen, – mondta az öregasszony.

+

+S a fekete, görbe lányára nézett, aki összeesve ült a széken. Olyan vén

+volt s olyan pupos és olyan gonosz komorság ült az arcán. Egészen olyan

+volt most, mint a nagyapja, akitől ő annyit szenvedett gyermekkorában. A

+nagy puha lottyadt öregasszony szinte félve nézett a lányára.

+

+– Hol van az? – kérdezte hirtelen, mert soha nem bírta megállani, hogy

+rögtön ki ne mondja, amit gondol.

+

+A fiatal asszony megrántotta a vállát.

+

+– Bánom én.

+

+Felszívta az orrát, s lenyelte a könnyjét. Hova is fogja lerakni a

+bútorát? Haza hova vigye?

+

+– Az egy olyan gonosz lélek. – Morogta gyülölettel. – Ha az leül

+valahová, az ott esztendeig elül magának. Akkor aztán bánja is ő, ha az

+egész világ felfordul.

+

+– Azér te is nagyon éles vagy hozzá, fiam.

+

+– Az.

+

+– Mégis, megkellene gondolnod – mondta pusmogva az öreg s felszúrta a

+szemüvegét a füle mellé a vastag őszes hajába, amely mint egy petrence,

+borzasan volt feltornyozva alacsony homloka fölött.

+

+– Meg bizony, hogy milyen szép bútort csinált neked…

+

+– No egy asztalos még annyit se…

+

+– Asztalos, asztalos, ha egy tanítóhoz mentél volna, biztosan nem volna

+ilyen bútorod.

+

+– De hát mi lesz mán?

+

+– Mivel?

+

+– Hát nem akarja kiadni az én holmimat, ami a műhelyben van?

+

+Az öregasszony rá nézett a lányára.

+

+Ez mérgesen felállott s bement a konyhán át a műhelybe.

+

+Két kis lámpa égett a falon a gyalupadok fölött.

+

+Egyenesen a sarokba ment és felvette az enyves edényt.

+

+– Ez az enyém talán, – mondta durván.

+

+Meglátta az asztalost, aki a sötét sarokban ült és zokogott.

+

+Szólani akart, de most elhallgatott. Hosszut, mélyet gondolt. Látta,

+hogy még mindig teljesen tőle függ, hogy itt maradjon-é vagy sem.

+

+– Hát a magam lábosát csak elvihetem tán! Úgy!… az a baj, hogy a butorát

+sajnálja!… Nekem ugyan ne bőgjön érte. Pedig azt hiszem, megszenvedtem

+érte öt esztendő alatt. Inkább börtönben tíz esztendőt, mint itt még

+egyet.

+

+A férfi zokogása megállott a rideg hangra. Az asszonyt magát is

+bosszantotta, hogy ilyen éles, de nem tudott más lenni ehez az emberhez,

+aki mindent tür.

+

+Ej mit, megrántotta a vállát. Ez egy mulya bivaly, csak azt érzi, ha

+tüzes vassal szurkálják.

+

+– Ez is az enyém, meg ez is.

+

+Egy ollót vett fel az ablakról, s egy törlőkendőt a székről.

+

+Több tárgyat összeszedett és csomóba gyüjtötte. Egy ócska lavort, kefét,

+gyufatartót, szappantartót, egy hokkerlit, amelyről nagy zajjal

+fordította le a rajta levő holmit.

+

+Az asztalos látta, nézte, hogy a nagy gonddal kifürészelgetett intarziát

+a gyaluforgácsba dobja.

+

+– Látod, nem kellett volna neked egy mesteremberhez menni, – szólalt meg

+csöndesen, fájó szivvel.

+

+– De jól tudja. Valahára.

+

+– Nem értettél meg engem soha.

+

+– No, van mit meg nem érteni egy –

+

+– Egy asztaloson, ugy-e?

+

+– Igen.

+

+– Hát bizony nem érted, mi az, amit ledobtál.

+

+– No nem dobom többet.

+

+– Eléggé fáj.

+

+– Mi… Mit motyog?

+

+– Eléggé fáj az nekem.

+

+– Haha.

+

+– Mert ha te tudnád becsülni, hogy milyen gonddal kell készíteni a

+lombfűrésszel azt a semmiséget… Virág lesz belőle, száz kis

+darabocskából egy virág. És te ledobod a forgácsba.

+

+– Á, ha te nem sajnálsz engem mindenestől kidobni a hóba. Te engem úgy

+ki tudsz lökni…

+

+– Nem tudlak! – kiáltott fel az ember. – Megszakad utánad a szivem!…

+Ilkám! Ne menj el, ne menj…

+

+Levetette magát a földre, a fejét a forgácsba temette s az egész testét

+rázta a zokogás.

+

+Az asszony gondolkodva nézett rá. Nem tudta mit tegyen. Mi lesz okos.

+

+– Hogy mért nem akarsz te az én igazi kis feleségem lenni. Olyan jól

+elgondoltam én. Itt sürögni-forogni, sütni-főzni, nevetni… Nem mindig

+nehéz lélekkel… hanem nevetni… nevetve…

+

+– Ah… hogy mindig csak, akár van helye, akár nincs, vihogni, ha én olyan

+bolond volnék…

+

+– Legyél.

+

+– Nem vagyok én _Mariska_, – vágta meg az asszony.

+

+– Kár, – szólt csöndesen a férfi.

+

+– Kár?!… No hálistennek, csakhogy idejutottunk. Hát kár. Kár hogy engem

+vettél el, nem őt, ugy-e?

+

+– Nem úgy gondoltam…

+

+– Hát igen; az _affélék_, azok igen; azoknak úgyis mindegy. Vihoghatnak.

+Majd elveszed, ha én kinyúlok.

+

+Az asztalos felállt a forgácsból. A gyalupadhoz támaszkodott, a szőke

+haja a homlokába hullt, a szemhéja sebvörös volt. Szórakozottan vette a

+kezébe a reszelőt és azzal babrált. A reszelő nyele meg volt repedve; a

+szeme rajta maradt és kiszámította, hogy a kisebb inas dolgozott a

+lyukreszelésen, az repeszthette el.

+

+– De nem igértem soha semmit, – fulladt az asszony.

+

+– Azt nem kell igérni!

+

+– Mit?

+

+– Hát csak azért nem vagy jó hozzám, mert nem igérted?

+

+– Persze a Mariska jó volt _igéret nélkül_ is.

+

+A férfi elhallgatott; feltünt előtte a magas, szép lány a széles

+csipőjével, milyen jól ide illenék a fehérbabos kék ruhájában… A sós

+ribizlit kidobná… ami az urának nem izlik…

+

+Maga elé nézett. Ez volt a finnyásabb, az urasabb, az izgatóbb, az

+elérhetetlenebb.

+

+Ránézett. Mintha sohasem látta volna. Olyan idegen volt, olyan távoli.

+Gyülölte most, gyülölte, hogy kirepül a markából s egyszer sem birta

+vele megéreztetni a férfias hatalmát, az erejét, hogy tisztelje érte… De

+ez egy magtalan… egy megtörhetetlen…

+

+Az asszonynak megszédült a feje, olyan dologra szánta el magát. Fekete

+izzó szemmel nézett az emberre s egy szóval akarta megölni ezt és még

+inkább valakit; valakinek a jövőjét.

+

+– Tudom, hogy vele háltál, – mondta elszántan…

+

+– Én!

+

+Az asszony szeme kutatva nézte.

+

+– Hát kitől volt gyereke? – huhogta vadhazugsággal.

+

+Az asztalos arca hosszura, ijedtre táttadt a mécses laza fényén.

+

+– Elment… neki… persze… – sziszegte az asszony.

+

+Az asztalos megkönnyebbült, elmosolyodott a szeme.

+

+Az asszony felförmedt, egész máglyává gyúlt.

+

+– Azt különben nem lehet tudni; a segédjegyzővel is… avval is… Egy ilyen

+tehetetlentől… nem is telt volna ki…

+

+Az asztalos marokra fogta a reszelőt és tövig döfte az asszony mellébe.

+És ez olyan jól esett neki. Ez első jóérzése evvel az asszonnyal.

+

+

+V.

+

+A zuhanás után csönd volt, de olyan rettenetes, mintha egyszerre

+megállott volna a természet. Az asztalos csak állott, várt, mint távoli

+jelre, a szemöldökét felhúzta magasra s a szemei elmeredve néztek

+valahogy oldalt, mintha a füleknek segítenének. Rettenetes hosszú idők

+teltek el, mintha egyik szemrebbenéstől a másikig emberéletek múltak

+volna el.

+

+Egyszerre csak megremegett.

+

+Mintha ijesztő hangok zörgését hallaná, mintha jönne, amit vár, a

+borzalom, a csoda.

+

+Hirtelen fölébredt.

+

+A szeme ugrálni kezdett, jobbra-balra pattogni, mint egy egér, aztán

+lecsuszott a fejéről a dermedtség nyomasztó lárvája, mindent tisztán

+érzett, látott és tudott.

+

+Ott volt a mühelyében, a jól ismert gyalupadok közt, a szerszámok, a

+szagok, a deszkák, féligkész butordarabok, a megölt felesége a lába

+előtt.

+

+Erre megvonaglatt.

+

+Az asszony hörgött. A halálraválás kis nesze csörömpölt.

+

+Összeborzadt s fogta a lámpát, az asszony lámpáját, amelyet már

+odakészített a holmijaihoz, a gyalupadra; fölemelte és levilágított

+vele.

+

+Egészen meglátta az asszonyt. Ott feküdt hanyatt a deszkapadlón, a

+gyaluforgácsok közt, de a ballába fel volt törve, alágörbedve s a térde

+oldalra feszült a szoknya sötét kékségében.

+

+Gyorsan letette a lámpát egészen a gyalúpad szélére, lehajlott és ügyes

+kezeivel megigazította szegényt, hogy jól feküdjön. A szoknyát is

+lehúzta, kihúzta, hátúl is az alágyűrődött szoknyacsomót, hogy rendesen

+feküdjön, ahogy a mézeshetek boldog napjain kellett elrendeznie az

+asszonyt, ha nappal a diványon ebédutáni heverésben elrendetlenedett a

+ruhája. Most is ugyanazzal a gyors, engedelmes, szolgálatkész érzéssel

+igazgatta, mint akkor, ha a türelmetlen rákiáltást akarta megelőzni.

+

+Mikor készen volt, megállott s borzasztó megdöbbenéssel egy mosolyt

+talált magán. Azt a jóérzést, amely mintha a karjából áradt volna szét

+az egész testén a döfés pillanatában. Most rémülten akarta ledobni

+magáról ezt a mosolyt, mint a cifra ruhát, de csak darabokban birta

+letépni; hiába akart rögtön gyászt és rémületet venni magára, hol itt,

+hol ott érezte a testében a káröröm, a felszabadulás, a megnyugvás

+mosolyát. A mosolyt, amely azt virította, hogy végre megmenekült a

+sulyos igától, hogy végre elbánt a nyomorult asszonnyal, megmutatta a

+némbernek, hogy mégis férfi!… Szerette volna megfenyegetni ököllel és a

+fülébe kiáltani, hogy, látod, látod! kellett ez neked!

+

+A test megvonaglott és száraz hörgés tört ki belőle s ettől a vér is

+megdermedt az ereiben. Elmult a mosoly, el a gondolatok cikázása,

+hirtelen fizikai rémület fogta el a haldoklótól.

+

+Kinyitotta a száját s úgy nézett, kimeredt szemmel a fekvő testre,

+négykézláb csuszott följebb az arcához, mint egy kutya leste az arca

+vonaglását.

+

+Belemélyesztette a szemét az arcba, amely a lámpa sárga fényén fényes

+volt és sárga s a szemét kimeresztve és rádermesztve, egész életét arra

+adta, hogy ennek az arcnak a pórusaiból elpárolgó élet utolsó fényeit

+lássa.

+

+Milyen idegen volt és milyen borzalmas ez az arc. A mély árnyékok

+feneketlen gödröket vájtak az arc szögleteiben, az orr, az arccsontok, a

+halántékok, a száj a szem mögött mintha a végtelenség sötétlene. Egész

+közelről, egy arasz közelről kellett figyelni, hogy emberi arcnak lássa,

+hogy az ismert arcot lássa, hogy ne a minden borzalmak kusza, agyarkodó

+homálytömegébe szédüljön bele.

+

+Oly nyugodtan feküdt a test. A két karja mellé téve, egész hosszában

+kinyujtózva. Csodálva futott végig rajta a szeme s már nem emlékezett

+rá, hogy ő rendezte el. Mintha életének valami távoli, ősi idejében

+történt volna az, hogy ezeken a ruhákon babrált, már kiesett az

+emlékéből, csak csodálta, hogy oly nyugodtan fekszik. Tisztelte érte.

+Megérezte a fölényét, ennek az asszonynak a nagyságát. Megérezte azt a

+lenyügöző távolságot, amely ezt az asszonyt annyira fölötte emelte, hogy

+ő egész ismeretségük alatt félve és szorongva nézett föl rá és jogosnak

+tartott minden komiszságot, amivel a lelkén és a szivén és a vágyain

+taposott ez az asszony, aki oly nyugodtan, oly mérhetetlen távolságokba

+meredve fekszik itt a gyaluforgácsokon. Kék szövetruhája jól

+kidomborodik a mellein, a karjain, a testén, a lábszárakra rásimul; ez a

+ruha valami kemény, szilárd testet takar, ez is olyan alázatosan

+igyekszik hozzásimulni minden domborulatához, mint ő igyekezett

+alkalmazkodni, örökké és a végtelenségig alkalmazkodni ez asszony lelke

+idegen dudoraihoz.

+

+Ujra az arc.

+

+A szemek fölfelé néznek, föl a sötétbe, hova, mért néznek oly

+mozdulatlanul el.

+

+Hirtelen remegni kezdett, a hideglelés rigette, a két szem előtt, egyik

+lecsuszott jobbra, másik felcsuszott a szemhéj alá. Irtóztató volt,

+ahogy rá kancsalitott. Szembe nézett ezzel a szemmel, amelynek egyre

+homályosabb lett a hártyája, de nem volt semmi ereje, hogy levegye róla

+a pillantását, csak nézte ezt a borzalmas szemet, amely nyitva maradt s

+egyedül rá nézett. De hova? nem a szemébe, nem az arcába; valahova

+lejebb. Odakapott félkézzel, hogy ne lásson a szivébe. A szivébe néz.

+

+Kinosan mosolygott. Csak haldoklik. Ez már nem lát. Ez csak egy

+haldokló, aki nem érez és nem lát. Nem gondolkodik és nem lát, csak lóg

+a szeme. És az öklét ott tartotta a szivén mégis. Mert ha látná ezt, a

+gondolatokat, ahogy csak hullának nézi, s nem becsüli meg és nem

+tiszteli, most először nem tiszteli. Durva volt és komisz. Olyan nyelve

+volt, mint a viperának, mart. Minden szava ölt. Nem igaz, komisz

+becstelen hazugság, hogy a Mariska vele hált, az is, hogy a

+segédjegyzővel, pimasz, arcátlan rágalom, hogy gyermeke volt, hogy

+elhajtotta. Nem volt soha. Az egy érintetlen szűzlány. De ez egy undok

+varangyos volt, aki mindenkit tele köpött, ez egy szent volt, aki

+sohasem vétkezett, egy megközelíthetetlen lény, akit bűnös gondolat el

+nem ért soha, aki soha nem kacérkodott senkivel, akitől a legpimaszabb

+asztaloslegények úgy lehültek, ha csak rájuk nézett, hogyha hidegvizzel

+öntik le; csak a nyelve. Mert ő egy szent volt: mindenkiről minden

+rosszat feltett. Irtóztató rosszakat, ami nincs is. Róla föltette, hogy

+képes volna megölni…

+

+Megdöbbent és meglátta a halottat; a tettét.

+

+Nem, nem, soha nem lett volna képes megölni… és megvan.

+

+Az asszony most igen rémes volt. A szája kinyilt. Le akart esni.

+Becsukódott s halkan hörgött. Ujra kinyilt, ujra becsukódott, aztán

+sokáig nyitva maradt.

+

+Most nem iszonyodott tőle. Olyan nyugodtan nézte. A kemény, bőrkemény

+fényes, olajbarna bőre meg volt puhulva s lágyan, mint a tészta málladt

+rá a csontokra.

+

+Meghal. Kialszik, mint a mécses, ha a kanóc alól kiég az olaj. Ha

+eltörik a pohár és kifolyt az olaj. Akaratlan végigfutott a ruhán, a

+rést kereste, ahol eltört a pohár. Megtalálta. De csak egy kis szakítás,

+semmi vér, semmi folt. Ott van fent, a melle alatt a finom kék szöveten.

+

+Persze, a vér az bent folyt el s rögtön látta, ahogy a vérpatak feketén

+elkanyarog be a gyalupadlón. Az egész sötétes, az egész műhely sötét

+mélyét befutja; fel akart szökni belőle rémülten, hogy bepiszkítja

+magát.

+

+De az arcra nézett. Egy kis kattanást hallott. Az asszonynak leesett az

+álla, kiugrott a kapcsokból.

+

+Meghalt.

+

+Felállott és az ajtóhoz sietett. Levette a fehér kendőt, a szép fehér

+batiszt kendőt, amely az ajtó üvegén volt, a fehér vékony függönyt,

+amelynek az alsó széle ki volt slingelve s leterítette vele az asszony

+arcát.

+

+Akkor felsóhajtott.

+

+Körülnézett. A butordarabokat látta meg; a drága butort, amelyért napi

+húsz koronát kell fizetni, ha idejére kész nem lesz. Na, most már meg

+lehet. Már nincsen baj az asszonnyal.

+

+Összevonta a homlokát, amért ilyen profánul gondolt megint szegényre.

+

+Szegény… Az egész veszekedés onnan indult köztük, hogy szebbnek találta

+ezt a butort, amit most készített, mint a sajátját. Megirigyelte…

+Szegény. Magának szerette volna.

+

+Megértett mindent. Ez; ez az átkozott butor volt az oka mindennek.

+

+Iszonyu düh fogta el. És most sírt először. Könnyek préselődtek a

+szemébe.

+

+Jött, ment, puha lépteivel járt a műhelyben s ideges hosszú ujjaival a

+puha haját turta.

+

+Végre kitalálta.

+

+Odalépett a halotthoz. Lehajolt hozzá. Leemelte az arcáról a lepelt.

+

+Meghökkenve nézte.

+

+A szája össze volt fogva. A szeme lehunyva. Kemény vonás, erőszakosság

+takarta az arcát. Lecsukta magát. Visszajött még egyszer és lezárta a

+testének lakását. Nem hagyta tárva nyitva az ajtókat. Rendesen ment el…

+Elvitte a kulcsot.

+

+Az asztalos reszketett a belső felgerjedéstől. Szót szeretett volna

+találni. Most nézz fel rám, a szívembe… Te sohasem láttál az én

+szívembe… Az elébb belenéztél… most nézz bele… már megint a te alázatos

+kutyád vagyok… már megtaláltam, mit csináljak…

+

+De az asszony halott volt. Lecsukott, elment, hideg. Olyan távol, olyan

+idegen; olyan idegen, mint mindig. Mint egész életében e fölött a

+szegény, utána kuszó, mászó szegény kutya fölött a hold.

+

+Az asztalos kihúzta magát.

+

+Mindegy, mondta. Ha nem látod is, ha nem törődsz vele, én azért

+megteszem.

+

+Elővette a zsebéből, a mellénye felső zsebéből a colstokját, nézte és

+számított és gyorsan deszkákat vett. Finom, gyalúlt deszkákat. Mért,

+plajbászolt, fürészelt. Aztán a butornak állott; nézte, számította,

+vésett, fürészelt, szétdarabolta. Nézte a nemes farajzait, nézte az

+intarziák bokrait, szabott, dolgozott; meggyújtotta az enyvesfazék alatt

+a spirituszt, s a meleg rézüst lassan pöfögött.

+

+Az enyv szaga, a szesz aromája, a lámpa sárgafénye; olyan békés és jó

+volt most a műhely; az asszony is szegény olyan békésen várta el a munka

+folytát…

+

+Hirtelen kint zaj volt.

+

+A konyha felől megnyilt az ajtó s belépett az öreg asszony, az öreg

+tanítóné. Az arca álmos volt és duzzadt, alig pislogott s az arcán nagy

+vörös folt volt; feltörte, ahogy aludt; ülve aludt s valami keményhez

+támasztotta.

+

+Nagy arccal nézett be a serényen dolgozó asztalosra s a száját nyitva

+hagyta, ahogy egy félig már összeállított koporsót látott, amely be volt

+borítva a bútorokról leszedett fornirral…

+

+– Pszt! – sziszegett rá az asztalos, olyan komolyan és erélyesen, ahogy

+soha.

+

+Az asszony öreg szeme rémülten futott körül a műhelyben.

+

+Az asztalos a főldre mutatott.

+

+Ott feküdt a merev, hideg, halott.

+

+Az öreg asszony megtántorodott, az arca szétfeslett, mint a szétrohadt

+virág. S szemét az asztalosra függesztve, lihegve, rettegve

+visszahúzódott… eltünt a sötétben… egy perc mulva kint az udvaron

+irtóztató, velőthasító, állati ordítás…

+

+Az asztalos ijedten rezzent össze. A feleségére nézett. Hogy azt ne

+bántsa a borzalom…

+

+Akkor egyszerre mindent megértett. Hogy meghalt. Hogy ő ölte meg. Hogy

+gyilkosság…

+

+Összeharapta a száját.

+

+Kedvetlenül.

+

+Most jön a botrány; a csendőrök; tömlöc…

+

+És egyáltalán mire is ez a komédia. A halottnak már mindegy. Hiába

+csinálja már az intarziás koporsót, sose fogja bebizonyítani, hogy

+szerette… Sem életében, sem most…

+

+Dühösen, türelmetlen mozdulatot tett és gyülölködve nézett a makacs

+halottra. Egy véső volt a kezében s azzal egy szilaj döfést dobott

+előre. A levegőbe…

+

+A lámpa ott volt előtte. Csaknem lelökte. De vigyázott… Szerencsére…

+gondolta féligvaló gondolattal hozzá.

+

+

+

+

+Tartalomjegyzék.

+

+  Mese a zöld füvön  3

+  Miháj  59

+  Az asztalos  133

+

+

+[Transcriber's Note:

+

+Javítások.

+

+Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

+

+A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

+

+15 |seté tkamrába |setét kamrába

+

+49 |huj t |huj-t

+

+181 |nyugodta nézte |nyugodtan nézte]

+

+

+*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK MESE A ZÖLD FÜVÖN ***

+

+Updated editions will replace the previous one--the old editions will

+be renamed.

+

+Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright

+law means that no one owns a United States copyright in these works,

+so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the

+United States without permission and without paying copyright

+royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part

+of this license, apply to copying and distributing Project

+Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm

+concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,

+and may not be used if you charge for an eBook, except by following

+the terms of the trademark license, including paying royalties for use

+of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for

+copies of this eBook, complying with the trademark license is very

+easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation

+of derivative works, reports, performances and research. Project

+Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may

+do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected

+by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark

+license, especially commercial redistribution.

+

+START: FULL LICENSE

+

+THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

+PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

+

+To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free

+distribution of electronic works, by using or distributing this work

+(or any other work associated in any way with the phrase "Project

+Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full

+Project Gutenberg-tm License available with this file or online at

+www.gutenberg.org/license.

+

+Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project

+Gutenberg-tm electronic works

+

+1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm

+electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to

+and accept all the terms of this license and intellectual property

+(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all

+the terms of this agreement, you must cease using and return or

+destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your

+possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a

+Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound

+by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the

+person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph

+1.E.8.

+

+1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be

+used on or associated in any way with an electronic work by people who

+agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few

+things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works

+even without complying with the full terms of this agreement. See

+paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project

+Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this

+agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm

+electronic works. See paragraph 1.E below.

+

+1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the

+Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection

+of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual

+works in the collection are in the public domain in the United

+States. If an individual work is unprotected by copyright law in the

+United States and you are located in the United States, we do not

+claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,

+displaying or creating derivative works based on the work as long as

+all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope

+that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting

+free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm

+works in compliance with the terms of this agreement for keeping the

+Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily

+comply with the terms of this agreement by keeping this work in the

+same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when

+you share it without charge with others.

+

+1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern

+what you can do with this work. Copyright laws in most countries are

+in a constant state of change. If you are outside the United States,

+check the laws of your country in addition to the terms of this

+agreement before downloading, copying, displaying, performing,

+distributing or creating derivative works based on this work or any

+other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no

+representations concerning the copyright status of any work in any

+country other than the United States.

+

+1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

+

+1.E.1. The following sentence, with active links to, or other

+immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear

+prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work

+on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the

+phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed,

+performed, viewed, copied or distributed:

+

+  This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and

+  most other parts of the world at no cost and with almost no

+  restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it

+  under the terms of the Project Gutenberg License included with this

+  eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the

+  United States, you will have to check the laws of the country where

+  you are located before using this eBook.

+

+1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is

+derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not

+contain a notice indicating that it is posted with permission of the

+copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in

+the United States without paying any fees or charges. If you are

+redistributing or providing access to a work with the phrase "Project

+Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply

+either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or

+obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm

+trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

+

+1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted

+with the permission of the copyright holder, your use and distribution

+must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any

+additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms

+will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works

+posted with the permission of the copyright holder found at the

+beginning of this work.

+

+1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm

+License terms from this work, or any files containing a part of this

+work or any other work associated with Project Gutenberg-tm.

+

+1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this

+electronic work, or any part of this electronic work, without

+prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with

+active links or immediate access to the full terms of the Project

+Gutenberg-tm License.

+

+1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,

+compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including

+any word processing or hypertext form. However, if you provide access

+to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format

+other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official

+version posted on the official Project Gutenberg-tm website

+(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense

+to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means

+of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain

+Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the

+full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1.

+

+1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,

+performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works

+unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

+

+1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing

+access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works

+provided that:

+

+* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from

+  the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method

+  you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed

+  to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has

+  agreed to donate royalties under this paragraph to the Project

+  Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid

+  within 60 days following each date on which you prepare (or are

+  legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty

+  payments should be clearly marked as such and sent to the Project

+  Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in

+  Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg

+  Literary Archive Foundation."

+

+* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies

+  you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he

+  does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm

+  License. You must require such a user to return or destroy all

+  copies of the works possessed in a physical medium and discontinue

+  all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm

+  works.

+

+* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of

+  any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the

+  electronic work is discovered and reported to you within 90 days of

+  receipt of the work.

+

+* You comply with all other terms of this agreement for free

+  distribution of Project Gutenberg-tm works.

+

+1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project

+Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than

+are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing

+from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of

+the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set

+forth in Section 3 below.

+

+1.F.

+

+1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable

+effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread

+works not protected by U.S. copyright law in creating the Project

+Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm

+electronic works, and the medium on which they may be stored, may

+contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate

+or corrupt data, transcription errors, a copyright or other

+intellectual property infringement, a defective or damaged disk or

+other medium, a computer virus, or computer codes that damage or

+cannot be read by your equipment.

+

+1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right

+of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project

+Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project

+Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project

+Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all

+liability to you for damages, costs and expenses, including legal

+fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT

+LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE

+PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE

+TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE

+LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR

+INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH

+DAMAGE.

+

+1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a

+defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can

+receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a

+written explanation to the person you received the work from. If you

+received the work on a physical medium, you must return the medium

+with your written explanation. The person or entity that provided you

+with the defective work may elect to provide a replacement copy in

+lieu of a refund. If you received the work electronically, the person

+or entity providing it to you may choose to give you a second

+opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If

+the second copy is also defective, you may demand a refund in writing

+without further opportunities to fix the problem.

+

+1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth

+in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO

+OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT

+LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

+

+1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied

+warranties or the exclusion or limitation of certain types of

+damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement

+violates the law of the state applicable to this agreement, the

+agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or

+limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or

+unenforceability of any provision of this agreement shall not void the

+remaining provisions.

+

+1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the

+trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone

+providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in

+accordance with this agreement, and any volunteers associated with the

+production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm

+electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,

+including legal fees, that arise directly or indirectly from any of

+the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this

+or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or

+additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any

+Defect you cause.

+

+Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm

+

+Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of

+electronic works in formats readable by the widest variety of

+computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It

+exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations

+from people in all walks of life.

+

+Volunteers and financial support to provide volunteers with the

+assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's

+goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will

+remain freely available for generations to come. In 2001, the Project

+Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure

+and permanent future for Project Gutenberg-tm and future

+generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary

+Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see

+Sections 3 and 4 and the Foundation information page at

+www.gutenberg.org

+

+Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary

+Archive Foundation

+

+The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit

+501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the

+state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal

+Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification

+number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary

+Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by

+U.S. federal laws and your state's laws.

+

+The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West,

+Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up

+to date contact information can be found at the Foundation's website

+and official page at www.gutenberg.org/contact

+

+Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg

+Literary Archive Foundation

+

+Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without

+widespread public support and donations to carry out its mission of

+increasing the number of public domain and licensed works that can be

+freely distributed in machine-readable form accessible by the widest

+array of equipment including outdated equipment. Many small donations

+($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt

+status with the IRS.

+

+The Foundation is committed to complying with the laws regulating

+charities and charitable donations in all 50 states of the United

+States. Compliance requirements are not uniform and it takes a

+considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up

+with these requirements. We do not solicit donations in locations

+where we have not received written confirmation of compliance. To SEND

+DONATIONS or determine the status of compliance for any particular

+state visit www.gutenberg.org/donate

+

+While we cannot and do not solicit contributions from states where we

+have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition

+against accepting unsolicited donations from donors in such states who

+approach us with offers to donate.

+

+International donations are gratefully accepted, but we cannot make

+any statements concerning tax treatment of donations received from

+outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

+

+Please check the Project Gutenberg web pages for current donation

+methods and addresses. Donations are accepted in a number of other

+ways including checks, online payments and credit card donations. To

+donate, please visit: www.gutenberg.org/donate

+

+Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works

+

+Professor Michael S. Hart was the originator of the Project

+Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be

+freely shared with anyone. For forty years, he produced and

+distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of

+volunteer support.

+

+Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed

+editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in

+the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not

+necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper

+edition.

+

+Most people start at our website which has the main PG search

+facility: www.gutenberg.org

+

+This website includes information about Project Gutenberg-tm,

+including how to make donations to the Project Gutenberg Literary

+Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to

+subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

diff --git a/68795-0.zip b/68795-0.zip
new file mode 100644
index 0000000..71e4d20
--- /dev/null
+++ b/68795-0.zip
diff --git a/68795-h.zip b/68795-h.zip
new file mode 100644
index 0000000..af2c375
--- /dev/null
+++ b/68795-h.zip
diff --git a/68795-h/68795-h.htm b/68795-h/68795-h.htm
new file mode 100644
index 0000000..0d3f14b
--- /dev/null
+++ b/68795-h/68795-h.htm
@@ -0,0 +1,3851 @@
+<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN"

+    "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd">

+<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu">

+<head>

+<meta name="generator" content=

+"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" />

+<meta http-equiv="Content-Type" content=

+"text/html; charset=utf-8" />

+<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" />

+<title>The Project Gutenberg eBook of Mese a zöld füvön by Zsigmond

+Móricz</title>

+

+<style type="text/css">

+/*<![CDATA[*/

+body {

+ margin-left: 10%;

+ margin-right: 10%;

+}

+

+h1,h2,h3 {

+ text-align: center;

+ clear: both;

+ line-height: 200%;

+}

+

+h2,h3 {

+ margin-top: 2em;

+}

+

+p {

+ margin-top: 0.75em;

+ margin-bottom: 0.75em;

+}

+

+body > p {

+ text-align: justify;

+ text-indent: 1.5em;

+}

+

+hr {

+ width: 33%;

+ margin-top: 2em;

+ margin-bottom: 2em;

+ margin-left: auto;

+ margin-right: auto;

+ clear: both;

+}

+

+hr.chap {width: 65%}

+

+table {

+ margin-left: auto;

+ margin-right: auto;

+}

+

+td {

+ padding-left: 1em;

+ padding-right: 1em;

+}

+

+.pagenum {

+ position: absolute;

+ right: 2%;

+ color: gray;

+ font-size: smaller;

+ text-align: right;

+ text-indent:0;

+}

+

+.tdr {text-align: right;}

+

+.center {

+ text-align: center;

+ text-indent: 0;

+}

+

+.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;}

+

+.caption {font-weight: bold;}

+

+.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;}

+

+.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;}

+

+.figcenter {

+ margin: auto;

+ text-align: center;

+}

+

+.figcenter, .figcenter img {  

+ max-width: 100%;

+}

+

+.transnote {

+ background-color: #E6E6FA;

+ color: black;

+ padding: 0.5em;

+ font-family: sans-serif, serif;

+ font-size: 0.9em;

+}

+

+.transnote p {

+ text-align: center;

+ text-indent: 1.5em;

+}

+

+ul.TOC {

+ list-style-type: none;

+ padding-left: 10%;

+ text-indent: -5%;

+ width: 70%;

+ text-align: justify;

+}

+

+ul.TOC li {

+ margin-top: 0.25em;

+}

+

+span.ralign {

+ position: absolute;

+ text-align: right;

+ right: 15%;

+ top: auto;

+}

+/*]]>*/

+</style>

+</head>

+<body>

+<div lang='en' xml:lang='en'>

+<p style='text-align:center; font-size:1.2em; font-weight:bold'>The Project Gutenberg eBook of <span lang='hu' xml:lang='hu'>Mese a zöld füvön</span>, by Zsigmond Móricz</p>

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and

+most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions

+whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms

+of the Project Gutenberg License included with this eBook or online

+at <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. If you

+are not located in the United States, you will have to check the laws of the

+country where you are located before using this eBook.

+</div>

+</div>

+

+<p style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:0; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Title: <span lang='hu' xml:lang='hu'>Mese a zöld füvön</span></p>

+<p style='display:block; margin-left:2em; text-indent:0; margin-top:0; margin-bottom:1em;'><span lang='hu' xml:lang='hu'>Elbeszélések</span></p>

+<p style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:0; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Author: Zsigmond Móricz</p>

+<p style='display:block; text-indent:0; margin:1em 0'>Release Date: August 20, 2022 [eBook #68795]</p>

+<p style='display:block; text-indent:0; margin:1em 0'>Language: Hungarian</p>

+  <p style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:0; margin-left:2em; text-indent:-2em; text-align:left'>Produced by: Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project</p>

+<div style='margin-top:2em; margin-bottom:4em'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK <span lang='hu' xml:lang='hu'>MESE A ZÖLD FÜVÖN</span> ***</div>

+<div class="transnote">

+<p class="center"><span class="caption">Megjegyzés:</span></p>

+<p>A tartalomjegyzék a <a href="#Page_187">187</a>. oldalon

+található.</p>

+</div>

+<hr class="chap" />

+<div class="chapter"></div>

+<div class="figcenter"><img src="images/cover.jpg" alt="" title=

+"" /></div>

+<hr class="chap" />

+<p class="center"><span class="caption-150">MÓRICZ

+ZSIGMOND</span></p>

+<h1>MESE A ZÖLD FÜVÖN</h1>

+<p class="center"><span class=

+"caption-large">ELBESZÉLÉSEK</span></p>

+<p>&nbsp;</p>

+<p>&nbsp;</p>

+<p class="center"><span class="caption-large">BUDAPEST</span></p>

+<p class="center"><span class="caption">AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS

+NYOMDAI R.-T. KIADÁSA</span></p>

+<p class="center"><span class="caption">1915</span></p>

+<p class="center"><span class="caption-small">A Nyugat nyomdája

+Budapest, IX., Lónyay-utca 18.</span></p>

+<hr class="chap" />

+<p><span class="pagenum"><a name="Page_3" id=

+"Page_3">-3-</a></span></p>

+<div class="chapter">

+<h2>MESE A ZÖLD FÜVÖN</h2>

+</div>

+<p class="center">– ELBESZÉLÉS – <span class="pagenum"><a name=

+"Page_4" id="Page_4">-4-</a></span></p>

+<p><span class="pagenum"><a name="Page_5" id=

+"Page_5">-5-</a></span></p>

+<h3>I.</h3>

+<p>A végbeliek megunták a nagy nyomoruságot, mert immár tizenhat

+hónap óta nem kaptak semmi fizetést, avagy zsoldot.</p>

+<p><i>Zöld fűre</i> mentek hát, mert éhen nem halhattak; ha a

+király elfelejtkezett róluk, maguknak kellett utána nézni, hogy

+valamit szerezzenek szabad portyázással, a zöld fűvön legelő

+csordákból és ménesekből.</p>

+<p>De a világ nagyon szegény volt, hiába kóboroltak el napi

+járásra, nem tudtak elégségest szerezni. Tanyát vertek hát egy

+kisded erdő sarkában s szapora tüzeket raktanak a zöld mezőben s bő

+lakomát sütöttenek egynéhány lábasjószágból, akit fegyver közt

+hajtottak maguk előtt.</p>

+<p>Megeredt aztán a beszéd, ahogy ott hevertek a kövér fűben, a

+rongyos dolmányokon <span class="pagenum"><a name="Page_6" id=

+"Page_6">-6-</a></span> s míg éhesen várták a hús sültét, keserüen

+emlegették a magas hatalmakat.</p>

+<p>– Ha őfölsége akasztófátul vagy rabságtul váltott volna ki

+bennünket, mégis kegyelmesebb fejedelemnek kellene hozzánk lennie!

+– mondta búsan egy varnyubajuszu, csöndes magyar.</p>

+<p>– Az rabnak is mindennapi kenyere megadatik, mi pedig szabad

+emberek vagyunk s éhhel kell vesszünk, – dörmögte a másik vitéz

+lomhán.</p>

+<p>– Bezzeg sok vérünk hullásával, jó volt, hogy szolgáltunk az vár

+megszállásakor és azutátul fogva!</p>

+<p>– Ennyi sok hűséges szolgálatunk után mind gyermekestűl ki kell

+mennünk az nagy éhség és nyomorúság miá!</p>

+<p>– Örökös búdosásra!…</p>

+<p>Éhesen, erőszakosan kacagott fel egy fiatal fickó:</p>

+<p>– Zalavárott száz hajdunak kelletett vón lenni, de mikor

+meggyütt az német kommandáns, csak négyet tanált a várban, a többi

+elment, mert harapás kenyerük sem volt. Ha a kapitány az

+emelőskaput <span class="pagenum"><a name="Page_7" id=

+"Page_7">-7-</a></span> fel akarja vonni, asszonyokat kell

+segítségül hijnia, mert férfi nincs kéznél.</p>

+<p>Öregebbek bólogattak.</p>

+<p>– Nem is lehet immár császárt, királyt szolgálni. Minden vitézlő

+ember az urak fizetésére siet, mert az urak az ő szolgájuk

+fizetésében el nem lopnak, hanem pénzrűl, pénzre megfizetnek! Annak

+felette jószágokat is sokat osztanak közikben.</p>

+<p>– Minden kastélyt, minden udvarházat külön kell az uraknak

+őrzetni, sok vitéz ember leli még kenyerét ebben az országban.</p>

+<p>– Bizony ha ez sem volna, egyszer csak néki keseredne a vitézlő

+nép és elszánván magát, akár éhen, akár a kötélen, neki már

+mindegy! S oly dolgokat cselekszenek, akit bizony sok véka buzával

+nem cserélne fel űfelsége!</p>

+<p>– Se a beste rossz posztókkal, akivel kifizetik a katonát pénz

+helyett.</p>

+<p>– A komáromi naszádosokról hozták, hogy már ruhájuk sincs. Sokan

+közülök, mikor az őrségre mennek, a feleségeik ruháját és cipőjét

+veszik fel! <span class="pagenum"><a name="Page_8" id=

+"Page_8">-8-</a></span></p>

+<p>Így folyt a szó, mérgesen, panaszosan, keservesen, míg csak meg

+nem sült a sovány tulok hús, amit úgy őriztek a nyárson maguknak,

+mint az éhes eb a koncot.</p>

+<p>Lassan mégis falatozni lehetett s evés alatt elcsendesedtek.</p>

+<p class="center">*</p>

+<p>Teli hold volt s az égen apró felhők kergetőztek.</p>

+<p>– Lesz eső?</p>

+<p>– Hogy lenne. Holdtelésen nincs eső. A fényes hold mind

+felszíjja a vizet a fellegekből. Avval mosdik, azér olyan fényes az

+ábrázatja.</p>

+<p>– Hajnalra lesz eső.</p>

+<p>– A lehet, mer akkorra mán kiöntik a mosódó vizet…</p>

+<p>– Sokat tud kend Miklós vitéz.</p>

+<p>– Hát, sokat jártam, tapasztaltam.</p>

+<p>Miklós vitéz egy kidőlt nagy törzsön ült, amelynek ágait mind

+lehasgatták a tűzre. Két kezét lelógatta a csizmaszárakig s lomhán

+nézett messze, a teli hold alatt el, a táncoló fényességű mezőkre.

+Bajsza hosszan lógott le s <span class="pagenum"><a name="Page_9"

+id="Page_9">-9-</a></span> németesen volt sodorítva kenő nélkül,

+sűrű szemöldökei egészen leborították az apró szürke szemeit, mint

+a tyukborító kas a kotlóst.</p>

+<p>– Már nem is kapnak katonát az ezerkapitányok, – kezdte ujra a

+varnyubajuszú s zsíros száját törülgette, – mert nincs bor. Ha bor

+volna bezzeg többen jönnének.</p>

+<p>– Hagyjátok már az unott nótát, – szólalt meg hirtelen méreggel

+Miklós vitéz, – inkább mesélek egyet…</p>

+<p>– Hallgassatok mán, – kiabáltak többen, – Miklós vitéz

+mesél.</p>

+<p>– Zabolát a nyelvetekre!</p>

+<p>– Csend a harasztban!</p>

+<p>Lassan lecsendesedtek s szép karikába hevertek a fatörzs körül

+és Miklós vitéz így mesélt:</p>

+<p>– Magam se tudom mán, hol volt, Ókespurgába, vagy Magdapurgába,

+de németiek közt voltunk akkor az Forgács uram dandárával. A

+csehekre indultunk, de vitézlő Forgács uram azt mondja vala: Fiaim,

+mink csak azon legyünk, hogy mennél jobban éljünk, mert az

+<span class="pagenum"><a name="Page_10" id=

+"Page_10">-10-</a></span> német latrok is, ha hozzánk gyünnek, csak

+kiélnek bennünket az német zsoldosok, hát itt a jó mód, hogy

+visszaadjuk nékiek az kölcsönt. De a jámbor csehekben kevés kárt

+tegyünk, mert hitükért kelle őket vágni, mán pedig az én áldott

+feleségem egy hiten van velük, hát nem akarom a jó asszonyszemélem

+szívét gyötreni.</p>

+<p>Megértettük a szót, meg is fogadtuk.</p>

+<p>Hanemhát jól élni nehéz volt, mert kicsi volt a zsold, de nagy a

+drágaság. Egy ember két forint hópénzbűl nem nagyon rázhatja a

+rongyot kapzsi németek közt, ahol mindennek ára van és minden házon

+olyan kapú, mint a szigeti váré. Hát csak annyival tudtuk

+megtoldani a vant, amennyihez nagy furfangosan hozzá lehetett

+szabadúlni; persze, voltak köztünk ügyes félkézkalmárok, akik a

+Krisztus balszemét is kilopták volna, így aztán mégis csak

+megvoltunk valahogy telelőbe.</p>

+<p>Hej ott esett velem a legfajnabb istória…</p>

+<p>Lányeset… <span class="pagenum"><a name="Page_11" id=

+"Page_11">-11-</a></span></p>

+<p>Mer az tudnivaló, hogy a német úgy őrzi a lányát a magyar

+katonátúl, mint az ördögtül. Vagy még jobban. A lánycselédeket, meg

+a fiatal asszonyokat mind elzárták szem elől, míg ott tanyáztunk a

+legbelső házba, meg a pincékbe; én azt hiszem, még be is földelték

+őket, hogy ki se lehessen ásni. Legalább három hétig senki se

+dicsekedett vele, hogy csak egyet is látott belőlük.</p>

+<p>Haj micsoda legény voltam én akkor. Nyalka gyerek, szép kis

+szőke bajuszom volt, hosszú barna hajam, kék szemem, fehér bőröm,

+mint egy lánynak. Olyan kezem, lábam, hogy a császárhoz akartak

+vinni apródnak, de hát egy szót se tudtam németűl, osztán nem

+akartam tanúlni, mer mikor egyszer egy szót kimondtam a németek

+módjára, hát olyan röhögés lett, hogy majd elsűlyedtem

+szégyenletemben. Hát mondok, rajtam ne nevessen senki, inkább

+megmaradok havipénzes hajdukatonának… Nagyon ostoba egy fickó

+voltam én…</p>

+<p>De a lányféle mind utánam nézett ám. Azoktúl nem is féltem, még

+ha németecske <span class="pagenum"><a name="Page_12" id=

+"Page_12">-12-</a></span> lett vón is a lelkem. Mert már nagyon

+kikoplaltam magamat utánuk. Ha tudtam vón, hol lelek rá egyre, a

+körmömmel kivájtam volna akármelyik kőfalú ház ódalát, mikor

+egyszer csak mi történik.</p>

+<p>Hát az történik, hogy mikor őrt állok a város szélén, egy magas

+fal tövén, ahonnan messzire látni lehetett a girbe gurba hegyeket,

+osztán kegyetlen unom ám magamat, hát egyszer csak kacagást hallok

+a magasban. Lánykacagást. Nézelődök felfelé. Nem látok senkit, csak

+olyan apró ablakokat, mint egy gyerekfej. Ujra kacagnak. Ujra csak

+nézek, mán kinéztem a szemem, még se látok semmit. Hát harmadszor

+megint hallok kacagást s ahogy felemelem a fejem, valami esett az

+arcomba. Majd kiverte a szemem.</p>

+<p>– Hinnye az angyalát mondok, – valami jánycseléd csúfot űz

+belőlem s lehajlok, hogy felvegyem a kavicsot, amivel megdobott.

+Hát egy fényes arany van előttem a földön…</p>

+<p>A szájtátva figyelő katonák felsikkantottak a meglepetéstől.

+<span class="pagenum"><a name="Page_13" id=

+"Page_13">-13-</a></span></p>

+<p>– Ejhó! – mondták irigyen.</p>

+<p>– Egy fényes aranytallér! – mondta Miklós vitéz s ököllel

+magyarázott, maga is felelevenedve.</p>

+<p>Hát ez jól kezdődik, gondolom magamba, ha ez a fejérszemély úgy

+górájja az aranyat, mint más a békasót; osztán megforgattam az

+aranyat jobbról, balról. No annak utána nézünk, aki ezt küldte. De

+a fal kegyetlen meredek volt, azon egy bakkecske se ment volna fel,

+az ablak igen-igen magasan és tovább egy árva hangot se hallottam a

+setét kis mély ablakokból…</p>

+<p>Szerettem volna utána járni, ki s miféle lehet az én kacagó kis

+jánycselédem, de az arany kegyetlen nyomta a zsebemet. Hát

+gondoltam, majd holnap utána látok, ma elébb a sürgős dolgot

+intézzük el. Mentem a cimborák után, mutatom az aranyat. Lett ám

+öröm. Akkor éccaka olyan dáridót csaptunk az aranyból, hogy még a

+legöregebb strázsamester is úgy nyúlt el a földön, mint egy

+bornyú…</p>

+<p>Másnap délutánra kialszom magamat, <span class=

+"pagenum"><a name="Page_14" id="Page_14">-14-</a></span> megyek

+megint a tett helyre. Mán várt a kis valaki, akinek még csak nyomát

+se lehetett látni, de mihelyt odaértem, abba a minutumban hallottam

+a kacagását.</p>

+<p>– Ejnye, istenem, teremtőm, – mondok magamba, – hogy fogok én

+ennek a dolognak végire járni.</p>

+<p>És csak nézek, csak bámulok fel. De akár az égre, akár a házra,

+semmit se láttam.</p>

+<p>Elfordítom a fejem, hát valami koppan a süvegemen. Még a fejem

+búbját is ugyan megütötte.</p>

+<p>Kaparom mi az. Újra egy arany.</p>

+<p>– No megesett, kendnek, – szólott egy heverő vitéz. – Ha ez így

+ment mindennap, akkor jól teleltek kentek Ókespurgába!</p>

+<p>– Mán ecsém pedig ez akár hiszed, akár nem, így ment egy hétig.

+Minden napra kijárt nekem az arany. De azt reggelre úgy

+eltüntettük, mintha nem is lett vón. Az egész dandár felhízott

+borral az én szerencsémen, de úgy is tartottak mint egy ölbeli

+malacot! <span class="pagenum"><a name="Page_15" id=

+"Page_15">-15-</a></span></p>

+<p>Hát a hetedik napon, épen mikor már nagyon furdalt a

+lelkiismeret, hogy a sok aranyért még csak annak se jártam utána,

+miféle ház lehet ez, belőlről, a városból és ki s mi lakhat benne,

+hogy annál annyi a szeméten az aranypénz, hogy a gyerekek is avval

+hajigálnak az utcára, mondom akkor napon megint hallom a kacagást.

+És ahogy felpislogok, hát uram fia egy kötélhágcsó ereszkedik

+lefelé csendesdeden az egyik ablakból.</p>

+<p>Leért az egészen hozzámig.</p>

+<p>Megfogom, jó erős. Rálépek, megbír. Magam se vettem észre, csak

+mikor már odafenn voltam az ablakrésen.</p>

+<p>Olyan egy ablak volt az, hogy öles mély volt a vágása, hanem

+belől egy akkora kicsi nyilás, hogy azt hittem egy ötesztendős

+gyerek nem tud bebujni rajta.</p>

+<p>– De azért bebujt kend, úgy-e Miklós bácsi!</p>

+<p>– Be én ecsém, ha egy patkányjuk lett vóna.</p>

+<p>Hát ahogy mán félig beszuszakolom magam valami setét kamrába egy

+kis sikoltást hallok. Avval se törődtem, leugrottam. <span class=

+"pagenum"><a name="Page_16" id="Page_16">-16-</a></span></p>

+<p>Megdörgölöm a szemem, hát egyes-egyedül vagyok egy kis házba.

+Annyi volt az, mint egy pince, csak egy öreg asztal volt benne, meg

+valami lóca.</p>

+<p>– No, mondok. Miklós ecsém, bé csak bé, de ki innen hogy lesz!

+Tömlöc ez, akármi legyek.</p>

+<p>Nézem az ajtót, nyílik. Bedugom a a fejem, hát egy testes öreg

+némber bámúl rám. De mintha kisértetet látna. Még a visitás is a

+torkán akadt.</p>

+<p>A zöld fűvön heverő katonák mind feléberedtek, egyszerre

+megmozdúlt a hallgatók serege s apró kacagásokkal lestek ki minden

+szót a Miklós vitéz meséjén. Ez maga is feltüzesedett a vidám

+figyelők szemétől s pattogva vágta a szót.</p>

+<p>Mondom néki: Ne féljen öreganyám, nem vagyok én rossz gyerek!

+Azt mondja rá: nikszpiksz!</p>

+<p>Tyhű, így magamba, akkor már jól nézünk ki, ha ilyen jól értünk

+egymás nyelvén.</p>

+<p>Szólok azér a fejércselédnek: már csak azt mondja meg, ki s ki

+volt, aki aranyakat górált az én süvegemre!… <span class=

+"pagenum"><a name="Page_17" id="Page_17">-17-</a></span> Nem érti.

+Leveszem a süveget és mutogatom neki, hogy így potyognak rá az

+aranyak! Egyszer csak észbe kap, nyúl a tarsolyába és kimarkol

+belőle vagy egy félmarokra való ezüstöt. Kinálta erősen.</p>

+<p>Ej, mondok, nem vagyok én se haramia, se martalóc, magyar hajdú

+vagyok én. Nem jöttem én pénzért s pedrem a bajszomat, lány kell

+nekem, csók! Cp, cp, cp!</p>

+<p>Hát halljátok, a vén tűzrevaló ezt is elértette és el kezd

+szemérmetesen mosolyogni, huzódozni, pironkodni, de egyre csak azt

+mondogatja: tájfel, tájfel!</p>

+<p>Hosszan elnyúló, hatalmas kacagás tört ki a katonák erős,

+egészséges tüdejéből. Hanyatt vetették magukat némelyek a fűben,

+míg mások a süvegüket vetették magasra, vagy egymás hátát verték

+ököllel.</p>

+<p>– No Miklós bátya, – kiabálták a fiatalok, – most oszt mit

+csinált kend. <span class="pagenum"><a name="Page_18" id=

+"Page_18">-18-</a></span></p>

+<h3>II.</h3>

+<p>Miklós vitéz megpederte a bajszát.</p>

+<p>– Ájj fel, ájj fel! – mondok neki, hogy aszondi Tájfel, Tájfel,

+– még le se ültem, öreganyám, eszem a szentjit! De csak kerítse elő

+nekem azt a kis jánt, akinek kacagását hallottam a hegyről, majd a

+sarkamra állok akkor!… Hát lám csak, az ördögök öregannya, ezt is

+magára veszi és úgy somolyog, mint aki vackorba harapott…</p>

+<p>A katonák elnyúltak a nevetéstől a földön, egymást rúgták s

+csiklandozták és bolondos szókat vetettek közbe, úgy hogy jó ideig

+nem is folytathatta beszédét Miklós a vitéz.</p>

+<p>– Hát s osztán!… S mi lött belőle! – követelőztek a többiek.</p>

+<p>– S mi lött ám! – szólala Miklós – hát az lött, hogy a mama csak

+feláll maga s kitárja két karját s azt mondja azon a zörgő mogyoró

+nyelven: nem bánom na, ha megölelsz is, szép magyar levente, csak

+kiméld fiatalságomat! <span class="pagenum"><a name="Page_19" id=

+"Page_19">-19-</a></span></p>

+<p>A zöld fűben hemperegtek a hajdúvitézek.</p>

+<p>– No én beleestem, mint légy a mézbe, e tisztes személybe,

+mondok magamba s csak menni akarok beljebb egy házzal.</p>

+<p>De ahogy ezt látja a vénség, csak elsápad, olyan fakó lesz, mint

+az ón. S azt mondja: Jaj ne menj szerelmes szép magyar leventém,

+kardokkal állanak, török tőrrel, német fustéllyal odakinn a

+fegyveresek, mind kardélre hánynak!</p>

+<p>– Nem bánom én, ha igen is, – mondék, – de én az én csillagszemű

+királylányomat ezer ördög közt is megkeresem!</p>

+<p>Meg ám, ha odakinn csakugyan kardcsörgést nem hallok. Vastag

+német szóval káromkodott odakinn valaki. Az én öreg asszonyomnak el

+kezd lógni a lába az ijedtségtől, de aztán csak kifújja magát s int

+nekem, hogy legalább álljak félre az ajtóból.</p>

+<p>Sarokba húzódtam, ü meg kinéz. Hát az ajtónyílásnak egy

+percentjén át láttam ám, hogy odakint vannak vagy tizen, nagy

+vastag emberek, nyúzott képű cseh szolgák, <span class=

+"pagenum"><a name="Page_20" id="Page_20">-20-</a></span> akik nagy

+dorongokat szorongattak a markukban s a szájuk tajtékzott, mint a

+veszett kutyáé.</p>

+<p>Tyhű, mondok, ennek már fele se tréfa, de azért magam sem

+eresztettem bocskorba a bátorságot, hanem marokra kaptam a

+kardomat, hogyha már kell, de ingyen nem adom ám magam!</p>

+<p>De odakinn csak beszéltek, beszéltek. Valami fene hangú ember

+azt vallatta, ki van odabenn! De az én öreg cselédem esküdözött,

+hogy senki! Nincs ott egy lélek sem! Nem akarták hinni! Hát nézzék

+meg kendtek, mondta a vénasszony, erre aztán elhitték.</p>

+<p>Na, mondok, nagy kő esett le a szivemről, nem azért, mintha

+féltettem volna az életemet, hanem mert megesküdtem magamban, hogy

+addig nem halok meg, míg az aranyat szóró, ezüstöt kacagó kis lányt

+meg nem találom.</p>

+<p>Bejön a vén asszony nagy frissen s bézárja az ajtót. Azt mondja:

+No adta hajdúja, most az egyszer megmentettem az életedet! Hanem

+most már vigyen a kánya, mert ha ezek mégis be találnak

+<span class="pagenum"><a name="Page_21" id=

+"Page_21">-21-</a></span> kukkantani, úgy mislikbe vágnak, hogy

+semmi doktor össze nem rakja a csontodat.</p>

+<p>Azt mondom neki, hogy: No azon egyet se búsuljék nénémasszony,

+csak mondja meg már valahára, hogy ki volt az a kis lánycseléd, aki

+kötelet eresztett le nekem…</p>

+<p>– De hát hogy értették meg egymás szavát, – kottyant belé egy

+fürge eszű kis legény a vitézek közül, – ha nem tudott magyarul,

+kend meg németül!</p>

+<p>– Kotty belé! – mordult fel Miklós, a vitéz. – Hiszen az, hogy

+nem értettük egymás szavát. Ü mondta a magáét, én is a magamét. Hát

+osztán ü is beszélt, én is beszéltem, mintha csak a legjobban

+értettük vón egymás beszédit. Hanem ipp azt akarom mondani, hogy a

+vén bestia mindent értett, amit nem kellett, hanem mikor a lányról

+szólottam, akkor mindig siketnek tette magát. Mikor osztán

+elkezdtem újra kézzel-lábbal magyarázni a csókot, ölelést, hát csak

+elsikkantja magát és azt mondja: Hát angyalom, tubicám, ha már

+annyira megáhítottál, isten neki fakereszt, én a tied, te az enyim,

+ásó, kapa <span class="pagenum"><a name="Page_22" id=

+"Page_22">-22-</a></span> választ el egymástúl. Avval csak a

+nyakamba esik, mint egy zsák, oszt a két kövér karjával úgy körül

+karolja a nyakamat, hogy azt hittem, mindjárt belefulok.</p>

+<p>– Micsinált kend? Megcsókulta?</p>

+<p>– Meg én az irgalmát. Nem bánom én, ha asszony, mégha hétszáz

+esztendős se. De ez nem is volt ám olyan idősecske, csak látszott

+annak. Tüzes vót az eszemadta, csak hát a hamuszinű ruhája

+vénítette.</p>

+<p>Mikor aztán meglapogattam a lapickáját, hát el kezdett

+könyörögni, hogy de most már menjek, ha kedves az életem, mert jön

+a hétfejü sárkány már érzi a füstjit. Mert a német embereknek

+igazában olyan a szaga, mint a pokolbeli sárkányé. Azér is szeretik

+a német menyecskék annyira a magyar leventéket.</p>

+<p>De bezzeg a pénzt is csak tömte ám a zsebembe. Nem tudom én hol

+szedte, hol vette, hanem azon vettem észre, majd leszakad a mentém,

+majd kijukad a salavárim a sok nehéz ezüsttől.</p>

+<p>Hát láttam, most nem lehet itt semmire menni, szépen felmásztam

+az ablakba, kipréseltem magamat a szűk lyukon, ami <span class=

+"pagenum"><a name="Page_23" id="Page_23">-23-</a></span> olyan szük

+volt, hogy mikor kivül vótam rajta, négyszegeletes lettem

+mindenestül, mint mikor a tolófánk tésztát keresztül nyomják a

+szerszámon.</p>

+<p>Akkor osztán leereszkedtem a fene nagy mélységbe, bizony, még a

+homlokom is megtörültem ám, mikor földet ért a talpam.</p>

+<p>Még egyszer felköszöntem a süvegemmel a vár ablakába, ahonnan

+megint csak kihallottam az ezüst csengésü kacagást, mintha gilice

+madár csicsogott volna messzéről…</p>

+<p>Ami késik, nem mulik, gondolom magamba, avval mentem a cimborák

+után. Kiöntöttem a sok temérdek pénzt az asztalra.</p>

+<p>Reggelre egy fia se maradt belőle, az egész had mind az én

+boromat itta.</p>

+<p>– Jó vón, ha legalább egy pintet most adna kelmed belőle.</p>

+<p>– Bizony magam is meginnám, – morgott Miklós vitéz. – Pedig

+micsoda borokat ittunk. Rajnai bort. Az ám az igazi. Olyan sárga,

+mint az arany. Zöld üvegkancsóból bibáltuk, azt úgy lehet ám

+<span class="pagenum"><a name="Page_24" id=

+"Page_24">-24-</a></span> a torkon lenyelni, aztat a bort, mint a

+folyó mézet, az ember egyet se kortyint, csak kitátja a száját,

+osztán simán ereszti lefelé a gégáján a bort, mintha a Tisza

+zuhogna le, csendesen, gyönyörűségesen, mindenestül, ha egy török

+naszád volna rajta, azt se vennénk észre. Meg azok a jóféle

+borkorcsolyák, mindenféle német sütemény, puha, édes, porlós,

+hogyha megágyaz vele az ember a gyomrában, hordószámra tudja inni a

+rajnait. Meg kis füstös halacskákat ropogtatnak mellé, olyanokat,

+mint a kisujjam, még a nyálat is felolvasztja az ember

+szájában…</p>

+<p>– Ne beszéljen kend Miklós bátya, mert isten ugyse, kicsordult a

+szájam sarkán a nyálam.</p>

+<p>– Ej, ilyeket mondani, – dünnyögtek itt is, ott is a csillagos

+éjszakában a kiéhezett, kikoplalt katonák, – biz isten jobb vóna

+felkerekedni, osztán neki indulni a zöld mezőnek, osztán addig

+menni, addig menni, míg csak ott nem jukadnánk ki valahol a világ

+jobbik sarkában, ahol tejjel mézzel folyik a víz is, sült disznó

+jár a mezőn, késsel a hátában… <span class="pagenum"><a name=

+"Page_25" id="Page_25">-25-</a></span></p>

+<p>– Hát a kis jánnyal mi lett? – kérdezte valaki messziről, a

+libegő holdvilágon s Miklós vitéz felvette a mesét, tovább szőtte

+fonta.</p>

+<p>– A kis lány is előkerül, csak várj sorodra!</p>

+<p>Még addig sok minden esett.</p>

+<p>Másnap délután megint ott állottam én a megszokott helyemen, a

+ménkő nagy várfal tövében.</p>

+<p>Hát megint csak hallom a kacározást.</p>

+<p>Felnézek félszemmel a magasba, mint mikor a kakas les a

+toronyra. Hát amint nézek, nézdegélek, egy kis fehér valamit látok

+lefelé libbenni, lebbenni, mintha az égből jönne. Hozta a szél

+lefelé a kis ablakból, keringett, mint valami nagy lepke és

+leereszkedett a kinyujtott kardom hegyire.</p>

+<p>Uramjézus, mondok, hát ez már mi lehet.</p>

+<p>Egy kis csipke keszkenő volt.</p>

+<p>Annyi volt, mint a tenyerem. Kiterjegettem, valami fájjin jó

+szag terjengett belőle, sok fáradalommal varrott kis keszkenő volt,

+valahol még most is meg kellene <span class="pagenum"><a name=

+"Page_26" id="Page_26">-26-</a></span> lenni az iszákomban, ha el

+nem pusztult volna. De mi mindent megőrt már azóta az idő, hát

+ugyan hogyne őrte volna meg azt a kis semmiséget!</p>

+<p>A szememre tettem, az orcámra simítottam. Ugyan istenem,

+gondolkodtam, hogy s mint jutok én még ennek a varrójához. Hogy

+fogom én valaha megcsókolni azt a kicsi kis kezet, aki ezt hímezte,

+szélnek eresztette.</p>

+<p>Még a nagy hegyek is meghomályosodtak már előttem, úgy elővett

+az érzékeny álom, ha rágondoltam keserű sorsomra, hogy tegnap

+milyen közel jártam az én tündérszép meseangyalomhoz. De iszen,

+csak még egyszer volnék ott, tudom istenem hogy kardélre hánynék

+minden bestye németet, hanem még a kőfalat is keresztülvágnám, míg

+meg nem lelem az én csillagomat.</p>

+<p>No nem soká kellett bucsálódnom, látom ám, hogy megint

+ereszkedik lefelé, mintha csak egyenest az égi mennyországból

+jönne, a kötéllajtorja.</p>

+<p>Én bizony egyet se gondoltam, csak marokra kaptam a legalsó

+botját, mikor a kezemhez ért és rá. <span class="pagenum"><a name=

+"Page_27" id="Page_27">-27-</a></span></p>

+<p>Egy perc mulva már odafenn jártam az ablakba. A másik percbe már

+benn a szobába, a harmadik percben már vasra voltam verve, olyan

+bilincsek a kezemen, lábamon, hogy huszonnégy fontos ágyúgolyók

+voltak rákötve sulyának.</p>

+<p>Még a számat se értem kinyitni, már végem volt, mint egy

+pocegérnek, aki a lesőbe ugrott.</p>

+<p>– Istenek istene!</p>

+<p>Egyszerre a lélekzetek is fenn akadtak a füvön. A heverő katonák

+megdöbbenve hallották az újabb fordulatot. S apró ijedt pisszenések

+és meghökkent tekintetek figyeltek Miklós vitézre.</p>

+<p>– Úgy biz a. Egy vak varnyúnak több ereje van, mint nekem volt

+abban a percben. Ott guzsorodtam egy sarokban, mint valami

+gombolyag kötél s előttem a kis házban egy csomó hegyes sarujú

+német lándsás verte fel a földet a fustélya végivel.</p>

+<p>Egy hegyes kis vánnyadt képű ember parancsolt nekik, az volt a

+gazda. Nagyon ugrált s csak úgy tajtékzott a szája, míg engem

+szidott az annya nyelvin, a szíve csúszott vón le a helyirül.

+<span class="pagenum"><a name="Page_28" id=

+"Page_28">-28-</a></span></p>

+<p>Mikor osztán elúnta a szót, csak előállít egyet az emberei

+közül, osztán ráparancsol, hogy engem vegyen a hátára.</p>

+<p>Az osztán felvett és cipelt, mint a bornyút a mészáros.</p>

+<p>Átalvittek abba a kis házba, ahol tegnap az öreg asszonnyal

+cicáztam, onnan egy harmadikba, negyedik, tizedikbe, míg csak egy

+fényes nagy terembe nem értünk.</p>

+<p>Az volt ám csak a gazdag szoba. Tele volt arany, ezüst marhával,

+padlásig volt rakva a polcon a sok arany billikom, ezüst

+gyertyatartó, nagy tálak, kiverve emberfigurákkal, meg állatokkal,

+csak úgy szikrázott még a nap is, ahogy besütött rá. Belöktek egy

+nagy vasas láda tövébe, avval rám zárták az ajtót. De micsoda

+ajtót. Ilyen vastag vasrudakból volt az ajtó, mint a kezem szára,

+de olyan sűrűn, hogy egy pucér macska se tudott volna keresztül

+mászni közte. Az egész teremnek kettévágta a közepit, mintha csak

+azért csinálták volna, hogy a nagy teméntelen házat kétfelé

+szakassza. A belső volt a kincses kamara, a külső a pénzváltóhely.

+Mert megesmertem ám, hogy pénzváltó <span class="pagenum"><a name=

+"Page_29" id="Page_29">-29-</a></span> a ház gazdája, vagy

+purgermájszter, vagy ilyesmi, fene aki jobban tudja. Íróasztal volt

+a külső szobában, a belsőben meg a kincsek, velem együtt. No,

+mondok, Miklós cimbora, felvitte az isten a dolgod, hogy egy kutya

+nímet pénzváltónak ilyen könnyű szerrel bejutottál a kincses

+ládájába.</p>

+<p>Az ajtót jól bézárolták, három lakatot tettek rá, avval

+otthagytak előtte őrzeni három komondor csehet, nagy csákányokkal,

+a többi meg elment.</p>

+<p>Csak azt tudtam vón, hogy mit akarnak, az istenadták. De hiába

+ugattak, különösen az a nyúzott, kezshedt gazdájuk, egy kukkot se

+értettem a vartyogásukból.</p>

+<p>Hanem azt értettem, hogy fene mód kellemetes volt a fekvésem.

+Sose hittem vón, hogy az arany, meg az ezüst úgy nyomja az ember

+oldalbordáját. Mindig azon imádkoztam, hogy bár annyi kincsem vóna,

+hogy még a feküvőhelyem is azon legyen, de most ugyancsak

+forgolódtam, hogy valami sima helyre forogjak a sok egymásrahányt

+kancsórul, mi egymásrul.</p>

+<p>Azok meg odaki csak néztek, néztek, <span class=

+"pagenum"><a name="Page_30" id="Page_30">-30-</a></span> oszt eccer

+csak elkezdtek röhögni kegyetlen.</p>

+<p>Megmérgesedtem.</p>

+<p>– Te, – szólok ki nekik, – verjek diót a csontotokkal! azt

+hiszitek kifogtok egy magyar hajdun!</p>

+<p>Avval nekiláttam foggal, osztán egy-kettőre úgy kiódtam magam a

+guzsbul, mintha rajtam se lett volna. Kibújtam belőle, mint a lepke

+a bujkából. Azok csak ámultak, bámultak, mikor látták, hogy már

+szabadon nyujtózok.</p>

+<h3>III.</h3>

+<p>Akkor aztán körülnéztem. Hát pajtás, láttatok valaha pénzt, vagy

+se, de én láttam akkor. Mindakét szememet jóllakattam a nézésével.

+Még fel is peckeltem üket, hogy: most vizslassatok, most

+bámészkodjatok, mert többet míg világ ez világ, ebbe nem lesz

+módotok, hogy ennyi kincsbe dúskálkodjatok. Osztán marokra szedtem

+a pénzt. A nagy vasas ládák mind tele voltak szintig, még ki is

+csorgott belőlük a sok arany. Így szórtam <span class=

+"pagenum"><a name="Page_31" id="Page_31">-31-</a></span> én két

+kézzel, lapáttal, mint mikor gyerekkoromba az anyám búzát mosott,

+osztán ponyván szárította, osztán én belehasaltam a tisztába,

+mintha fürdik az ember a tóba. Még a karomon is felhúztam az ujast,

+úgy nyultam bele, hogy a bőröm mind érje az aranyat. Szép sárga

+volt az arany, és nagyobbrészt átlátszó hólyagba volt kötve, amin

+ugy fénylik át az arany, mint a lantornás ablakon a nap. És drága

+fegyverek voltak ott. Pisztolyok hosszú csövűek, mint a félkarom,

+ezüsttel kiverve, elefántcsontból a nyaka, tigrisek rámetszve,

+dühös tigrisek, szinte hallja az ember a morgását; meg azok a

+szépséges mentegombok, amiket a nagyságos grófokon lát az ember;

+meg a forgók, csótárok: isten uccse, ló is szivesen lenne az ember,

+ha ilyet viselhet!</p>

+<p>– Mit ér, ha nem volt a kendé, Miklós vitéz! – szólott egy a sok

+közül a zöldben.</p>

+<p>– Nem volt az enyém? Ki meri azt mondani! Akkor mind az enyém

+volt mind a kezembe fogtam, csak úgy szíjtam <span class=

+"pagenum"><a name="Page_32" id="Page_32">-32-</a></span> a jó

+hidegségét a forró tenyeremmel. De meg azután csak neki láttam,

+levetettem magamról a rossz katonaköntöst, osztán felöltöztem

+tetőtől talpig. A száramra zsinóros nadrágot húztam, amelyik

+arannyal szőtt zsinórral volt kihányva gazdagon, a lábamra a

+lehányt rossz hajdusarú helyett deli csizmát, a lábikrámig se ért a

+szára, a vállamra nyalka kurta dolmányt, csak eddig ért e, combig,

+hogy a nadrág sújtása messze virítson, az alja meg úgy szétállott,

+mint egy kisasszony derekán, de mentét is vettem, csonka ujjut,

+panyókára vetve, akkora perémmel, hogy a vállamat takarta. A

+fejemre pici süveget, két hosszú strucctollal, gyémántos boglárral…

+Csak a hajamat kellett vón megborotválni, olyan levente lett

+belőlem, olvasatlan elmehettem volna a bécsi császár legszebbik

+báljára.</p>

+<p>– No te rossz abaköpenyeg, – kacagott egy legény a földön heverő

+fehér, sáros köpönyegen, – ugyan pironkodhatsz, ebannya, hogy most

+ilyes nagyúrnak szógálsz. <span class="pagenum"><a name="Page_33"

+id="Page_33">-33-</a></span></p>

+<p>– Én is lerúgnám rossz salavárimat egy olyan gúnyáért, még csak

+nem is sopánkodnék utána, – másikuk morgott.</p>

+<p>– Csak legalább jó vón a posztója, de most esztendeje is, mikor

+fizetés volt, olyan fájlondist attak, hogy egy hónapra már mind ki

+volt az embernek a térgye, könyöke belőle, – sóhajt a harmadik.</p>

+<p>– Kétesztendei hópénzből nem telik ki egy őtő ruha. Most is

+milyenek vagyunk, még a másvilágon se állhatunk meg tisztességesen

+az Úristen őfelsége előtt.</p>

+<p>– No csak jöjjön az fizető kapitány, ebbőrbe őtöztetjük

+űkigyelmét, ha még egyszer karasia posztó nélkül lát bennünket a

+mustrán.</p>

+<p>– Jobb a szűr, meg a daróc, mint az ű posztajuk, csak volna bár,

+az ugyan el nem feslik, ha szél ráfúj.</p>

+<p>– Hallgassatok má, ni milyen fenn van a fiastyúk, oszt még nem

+is hallottuk, mi lett hát a Miklós bátyával a nímet kamarájába.</p>

+<p>Miklós vitéz bevárta míg csönd lett, aztán folytatta.

+<span class="pagenum"><a name="Page_34" id=

+"Page_34">-34-</a></span></p>

+<p>– Derekamra jó görbe török kardot kötöttem, vállamra kurta

+puskát vetettem, akinek aranyból volt kiverve az nyaka. Csak azt

+sajnálottam, hogy por nem volt más, csak aranypor zacskóban, avval

+pedig mindent lehet, de lűni nem. Hanem bezzeg megtömtem véle

+tarsolyom, amit a combomra akasztottam, aranyzsinórral még más

+zacskókat is kötöttem nyakamba, hogy úgy voltam, mint az

+orvosságárus. Sohasem tuttam úgy mint akkor, hogy nincs könnyebb a

+teli erszénynél, magam se akartam jól lakni a pecsenyére

+nézéssel.</p>

+<p>Hát míg én ott készülődök, készülődök, csak megszólalnak a német

+lanckenétek, akik engem strázsáltak. Nem értettem szavukat, de

+láttam nyáluknak csorgását. Ha az ajtó bé nem lett volna zárolva,

+ük is szívesen állottak volna bévül, hogy velem őtözzenek. Csak

+hedráltak nekem, nyujtogatták a markukat, hogy vessek nekik is némi

+nemű aranyat. Kaptok mondok, eleget benne, csak nyissátok ki az

+ajtót.</p>

+<p>Hát ezt nem tudták tenni, hanem <span class="pagenum"><a name=

+"Page_35" id="Page_35">-35-</a></span> csak jön egy szép

+szolgálóleány s nagy fürgén vet szemet én reám az ajtónak nyílásain

+át. Pedertem bajszomat és mondom neki: No szép hugám, eszem azt a

+ragyogó csillagodat, most ments meg, egész életedre boldoggá

+teszlek.</p>

+<p>Aligha értette szómat, de csak pirult a szentem, osztán sürgette

+a nyúzottakat, hogy nyissanak ajtót. Még kisded szütyőjébe is

+nyult, amely oldalán fityegett s abból kulcsokat vett elő,

+magyarázván, hogy evvel kinyithassák az ajtónak zárait. Én is

+igértem osztán aranyat bőséggel, csak kieresszenek. A három

+németnek nagyon kedvére volt a dolog, csak féltek a hátulütő fátul,

+ha két ház ebévé lesznek.</p>

+<p>Én is kinyujtok ám a rácson egy marok aranyat s szétosztom

+köztük, nézték az éhesek, szinte szemük kifordult. De a gaz

+Luciperek nézték ám a leányzót is és elkezdték csipdesni s azt

+kivánták tőle, hogy kieresztenek engem a kalitkából, ha elébb sorra

+csókolja őket.</p>

+<p>– Hii! A hollók golyózzanak a szemükkel! – szisszent fel egy

+legény. <span class="pagenum"><a name="Page_36" id=

+"Page_36">-36-</a></span></p>

+<p>– Mer szép volt a lány, – folytatta Miklós vitéz, – fejér puha

+bőre volt, kis pirosság is volt az orcája élin. Nagy kövér kezei

+voltak, nagy tőgye, derék combjai, ha itt vóna, tudom nyársra menne

+érte még kend is öreg komé. Csak úgy olvadt bennem is a vér, és

+csordogált lefelé, meg felfelé, míg láttam, hogy a bestyék

+legyeskednek körülötte. Eb a lelke, magam se tuttam mit mondjak a

+szegény jánnak; mert szerettem vóna komendálni, hogy: hugám hadd

+csak a kutyáknak, ha engem kiszabadítanak érte; de felperzselődött

+bennem a magyar vér, hogy csak nem menekszek egy jánybecsület árán.

+A szegény jány csak húzódozott, csak sikongatott, de mikor látta,

+hogy nem megy máskép, takaros orcáját még egyszer felém fordította,

+rám vetette két szép kis szemét, osztán odaatta az egyik kulcsot az

+egyik ebnek. Az mindjárt levette az első lakatot s avval neki a

+lánynak… Átölelte derékon, csak úgy ropogott a gyenge fejérszeméj,

+a két nagy markával körültapogatta s csókolta, ahol érte.

+<span class="pagenum"><a name="Page_37" id=

+"Page_37">-37-</a></span></p>

+<p>A vitézek megmozogtak, felsóhajtottak, mintha szél rengeti a

+nádast. Asszonyra kikoplalt szívükben felébredett a kivánság és

+kimeredt szemmel, reszkető inakkal lesték Miklós vitéznek

+vontatott, izgató, rekedt szavát, amely mint egy-egy repülő kanóc

+szállott fel a tűztelepről s sisteregve csapott le a legények

+vérébe, hogy vérkataraktákat támasszon.</p>

+<p>– Mikor a második lanckenét került sorra, az is megódotta a

+lakatot és neki a lánynak… A fogamat csikorgattam dühömben és

+olyanokat sóhajtottam, mint az éh farkas. Rosszul hegedülnek, ebül

+táncolnak itt nekem, mondék s kínokat faltam és az öklömet martam.

+A szegény teremtés csak rám vetette szép szeme párját és mintha azt

+mondta volna, no szép magyar vitéz, vagy fizeted vissza nekem, vagy

+sem ezt a mai napot, de én már életem adom érted. Ott lenni

+rekeszbe, mint a bezárt tigrisnek; csak kóvályogtam és a fejemet

+martam ököllel. Kevésnek láttam a fegyvert magamon, török

+hancsárokba válogattam, meg négyélü <span class="pagenum"><a name=

+"Page_38" id="Page_38">-38-</a></span> kis hegyes tőrökben, német

+pectergében, hogy mit verjek szívükben vagy magaméban. A lány ott

+hevert már a márványkövön és a fehér bőrén egészen szét volt tépve

+a ruha, nagy fehér melle kibukott és rózsás volt és le volt törve,

+mint száráról a basarózsa virágja.</p>

+<p>Tikkasztó csönd volt a zöld mezőn, távolról valami állat

+felnyerített, rá a lovak nyihogni kezdtek és rúgtak és nyerítettek.

+Az asszonytalan tavaszi éjszakában a sok férfi kirugott testtel,

+szikkadt nyállal a szájában fülelt a szóra és vad érzéssel élte,

+látta tovább a ki nem mondottat.</p>

+<p>– A harmadik eb németje alig várta, hogy sor kerüljön rá,

+kimarkolta a kulcsot a lány kezéből s levetette a harmadik lakatot

+is az ajtóról. Mintha én ott se lettem volna; elvette az isten az

+eszét az ebének.</p>

+<p>No én is ki onnan. Markomban a kurta dákos, egy ugrással

+torkában szakasztottam. Úgy keresztül döftem rajta a kést, mintha

+vajba szúrtam volna, szinte a kezemfeje kijött a tulsó oldalon, a

+hátán. <span class="pagenum"><a name="Page_39" id=

+"Page_39">-39-</a></span></p>

+<p>Akkor a másikra, aki csak alig birt észbe kapni. Tollas bot volt

+a balkezemben, nehéz ezüstből vert súlyos buzogány. Fejében vágtam,

+ahol arcát értem, s mind leszakadt a pofája. Orrátul lefelé minden

+csontjai lehámlottak, mintha tököt vág bottal az ember a marha elé.

+Hanem a két karja a levegőbe kalimpált, maga se tudta mit kezdjen,

+osztán csak elfordult, ledőlt, mint a felrúgott bálvány és úgy

+tekergőzött a földön, mint a levágott nyakú kakas.</p>

+<p>– Huj rá, huj! – üvöltötte el egy inaslegény a hajdu

+farkasordítást s a zöld füvön, a hideg hold fényében gyönyörűségben

+lesték a fene kegyetlenség véres szavát a hajduk.</p>

+<p>– A harmadik kardot húzott ekkorra. Ez volt az első, amék a jánt

+megszégyenítette. Á, hogy mentem neki. Te kellesz nekem komé,

+mondok, csak te hibáztál még, hogy eleven húst egyek. Így ihogtam

+neki, mint lú az abrakos tarisznyának, s egy hajdufogással ki a

+markábul a kardot, hogy az ajtó felső sarkában állott meg, úgy

+kirepült, egy araszra <span class="pagenum"><a name="Page_40" id=

+"Page_40">-40-</a></span> ment a deszkába a hegye. Avval a markomba

+a gégéjét s ráfeküdtem, mint egy jánycselédre. Kell neked csók!…

+Kell!… s vágtam, – emlékszel még az ebellette nímet anyádéra? – s

+ütöttem. Most markomba szakad huncut lelked.</p>

+<p>– Fűzfahegedűhöz nádvonú… – lihegett fel egy legény.</p>

+<p>– Mikor osztán felállottam, mint embernek ember farkasa, – látom

+ám, hogy a jány ott áll szemét-száját eltátva, sápadt, mint a holt,

+azt hitte, hogy eszementtel van összezárva, aki csak úgy rágja az

+embereket, mint a réti farkas, azt se nézi ki s kicsoda.

+Elmosolyodtam magamat s megemeltem nyalka süvegemet, de az csak

+nézett rám az árva boldogtalan. Most mit tegyek evvel, mondok, hogy

+ép észre hozzam. Hiába szólok hozzá, mint egy gerlicéhez, nem érti

+szavam, mivel fizessem ki nagy ijedtségeért. Elkezdtem neki a hajdu

+táncot járni.</p>

+<p>Sikkantva csapott fel tenyérbe egynéhány a lázban, lihegve

+heverők közül s felhujjákolt valamelyik: <span class=

+"pagenum"><a name="Page_41" id="Page_41">-41-</a></span></p>

+<p>– Ej huj, táncra tánc!</p>

+<p>– Jó táncos, jó dógos! – helyeselte másik.</p>

+<p>– Engem uccse úgy eljártam, mint Esztergom árkában, mikor a nagy

+ostrom volt, a töröknek ahogy jártuk… versenyt az

+ágyúgolyókkal!</p>

+<p>Fellélekzettek. Nagy dicsőség nagy emléke szállotta meg

+szívüket.</p>

+<p>Csönd lett. Az erdők sarkában szél indult s végigzúgatta a friss

+hajtásokkal teli lombokat. A csillagok hűvösen fénylettek, az

+éjszakai szél végigszántotta a legények hátacsigáját.</p>

+<p>– Tehenre hajdu! – mondta a varnyúbajszú vastag hangján s magára

+húzta az abaköpenyeget.</p>

+<p>Miklós vitéz egyet sóhajtott, még egyet hallgatott, aztán

+folytatta.</p>

+<p>– A jány csak a szívire tette a kezét, meg sírt, nevetett, a

+szeméből köny csordogált, az orcáján meg piros öröm szine

+támadt.</p>

+<p>Fogta a kulcsokat, sorra felrakta a lakatot mind s egyenként

+becsukta. Avval a zsebembe gyömöszölte még azt az <span class=

+"pagenum"><a name="Page_42" id="Page_42">-42-</a></span> aranyat

+is, amit kipotyogtattam s kézenfogvást vitt ki a teremből, be abba

+a kis házba, ahonnan a kötéllajtorja le volt eresztve az ablakon.

+Ott egy levelet vett ki a kebliből, a mellemre tette, az üngem alá

+dugta s erőttetett, hogy kifelé az ablakon.</p>

+<p>De biz én nem tudtam hova lenni, mint a tökbe esett egér. Mit

+csináljak evvel a jánnyal, ha itt hagyom, még baja lesz miattam

+szegénynek… Ej, mit, mondok, jöszte velem rózsám!</p>

+<p>Jött volna is szegény, de az anyja boldogságát! vastag volt a

+lelkem, nem fért ki az ablakon. Még a fejét csak ki tudta dugni

+valahogy utánam, de már a többije benn szorult. Megfogtam a

+kontyát, annál fogva vonszoltam kifelé, de azt mondta, hogy inkább

+elereszt magamba.</p>

+<p>Adtam hát neki visszaszájjal egy pár forró csókot, osztán neki a

+széles világnak. Egy jányba kilenc ördög lakozik, majd csak kivágja

+magát.</p>

+<p>A három lanckenétet istuccse jobban szántam, csak hát azér nem

+sírtam utánuk, mer ugyis van elég a fajtájukból. <span class=

+"pagenum"><a name="Page_43" id="Page_43">-43-</a></span></p>

+<p>– Van! – szólt bele a sötétben hallgatók közül egyik komolyan, –

+veszne a magjuk. Azok eszik el kenyerünket orrunk előtt.</p>

+<h3>IV.</h3>

+<p>– Mán az igaz, – mondta a varnyubajszu vén legény, – egy

+lanckenét sóldos nyolc hajdunak eszi meg kenyerét.</p>

+<p>– Igenis nyolc századnak! – mondta a másik, – mert azokat

+rendesen fizetik, dupla zsólddal, sóléhennel, mindennel, mink meg

+tizenkét hó óta fityinget sem kaptunk.</p>

+<p>– Úgy is fizet meg nekik az Isten.</p>

+<p>– De még a fölséges császárnak is.</p>

+<p>– Annak a legjobban, mert hiába választunk fel könyörgő

+hadnagyot, hiába küldjük fel nagy költségünkkel Bécsbe zsoldért

+könyörgeni, mindig üres marékkal bocsátja alá.</p>

+<p>– Aztat hiszik, hogy angyal természetjén vagyunk.</p>

+<p>– Hát! Hogy széllel élünk.</p>

+<p>– Ruhátalan járunk. <span class="pagenum"><a name="Page_44" id=

+"Page_44">-44-</a></span></p>

+<p>– Nekünk semmi se kell, csak üres szó.</p>

+<p>– Rendeljenek a végekbe oly népet, akinek sem enniök, sem inniok

+nem kell se ruha, se semmi, azok majd fizetést nem kivánnak.</p>

+<p>– Bezzeg a lanckenétok mindig torkig vagynak a jóban; ha

+béteszik a lábukat ez hazában, mindjárt előveszi őket, a girhesöket

+a debreceni hideglelés: olyan kövérek egyszerre, mint a hizott

+tulok.</p>

+<p>– Hogyne, mikor annyit esznek mindenkor, mig ujjokkal

+elérik.</p>

+<p>– De milyen otthon vannak nálunk.</p>

+<p>– Hiába, hazája embernek, hol jól folyik dolga.</p>

+<p>– Ej az Uristen őfölsége még ezt megfizeti a császárnak, mert

+úgy megveri mind testiben, mind lelkiben és minden dolgában úgy

+szerencsétlenné teszi, hogy minden fejedelmek közt például

+leszen.</p>

+<p>– Ne is busuljon ked Miklós vitéz, hogy akkor amaz nyuzott képü

+lanckenéteknek nyakát szegte, mint békáknak. <span class=

+"pagenum"><a name="Page_45" id="Page_45">-45-</a></span></p>

+<p>– Busul a patvar, – mondta gondolataiból felriasztva Miklós

+vitéz, – de hadd beszélem ki a többit, aki hátra vagyon.</p>

+<p>Mert ahogy én nagy fényes ruhában fölmégyek a táborunkba, csak

+szalutéroznak ám nekem az őrtálló katonák és a legfiatalabb

+istrázsamester elibem áll, hogy aszongya, ne vegyem zokon, de most

+nincs itt semmi fejjebvaló, maga az ezereskapitány urunk is fenn

+van a városban, mert elgyütt aszongya a város mestere, birája, hogy

+magyar legényt fogtak a rabláson, azt most négy darabba vágják, úgy

+szegezik a város négy kapujára.</p>

+<p>– Szegezik az anyjuk hét kinját, – mondok nevetve, – hát nem

+ismer ked Andorás mester?</p>

+<p>– Miklós ecsém! – rikkantott Andorás, – te vagy-é, vagy csak a

+lelked?</p>

+<p>– Magam én, csak adjék ked valamit falni, maj meglátják.</p>

+<p>Attak osztán egy ürülapockát, úgy bevágtam én azt, akár egy

+galambfit. <span class="pagenum"><a name="Page_46" id=

+"Page_46">-46-</a></span></p>

+<p>Hát osztán elmeséltem egyet-mást az istóriából, úgy tátotta ott

+a száját kiki, mint ti most.</p>

+<p>Délebédre került haza az ezereskapitány. Mikor meglátott a

+nyalka ruhába csak eltátta szemit-száját s úgy kacagott, majd

+megszakadt a horpasza.</p>

+<p>– No te úgy ki vagy nyalva, mondta, mint az ürge pünkösdbe. Hát

+hogy jutottál ehez.</p>

+<p>Elmeséltem neki. Kínjába nevetett mán; oszt ü is elmondta, hogy

+a németek hogy meglelték az üres kalickát, meg a levágott

+lanckenéteket, meg a rendre bélakatolt ajtót, megesküdtek, hogy

+ördöge van a hajdunak s most már azt követelték, hogy a gróf vigye

+innen a magyarjait, s kongatják ördög ellen a harangokat.</p>

+<p>– No csak te ne mutogasd magad, – mondta Forgács ezredeskapitány

+uram – holnapután virradóra neki eredünk, tovább innen, mert mán

+magam is megelégeltem itt a csinyeiteket.</p>

+<p>Hej de nekem fájt ám a szivem az én tündéremért, akiért mán

+annyit tüsténkedtem, <span class="pagenum"><a name="Page_47" id=

+"Page_47">-47-</a></span> törekedtem, még se jutottam hozzá, hogy

+bár csak egy pillantásra lássam az arculatját.</p>

+<p>De el is szántam ám magam, hogy egy életem, egy halálom, még egy

+próbát teszek. Még egyszer elmégyek az ablaka alá…</p>

+<p>Ebben a percben az erdő felől csörtetés hallatszott. A zöld

+fűben heverő vitézek, akik csendes, álmos elandalodással hallgatták

+már a Miklós vitéz édesdeden folyó beszédjét, felütötték a

+fejüket.</p>

+<p>– Török!… – sivította egy éles hang a lombok alól fojtva. – Itt

+gyün a kontyos.</p>

+<p>Mindenki térdre ugrott, csákányát markolta.</p>

+<p>– Gyer elő! – mordult parancsolva a hallgatag falkanagy, akit

+otthon választottak el kapitányuknak s aki méltósággal viselte ez

+alkalmi tisztségét.</p>

+<p>Egy fiatal legény állott elő.</p>

+<p>– Mit láttál?</p>

+<p>– Láttuk a Gergővel valami ötven kontyos jöttét. Sok nehéz

+zsákmánnyal rakott lovak vannak velük. Itt az uton <span class=

+"pagenum"><a name="Page_48" id="Page_48">-48-</a></span> vádolnak

+előre. Bort kellett nyakalniuk, mert semmit se vettek észre

+bennünk.</p>

+<p>– Csülökre hajdu! – szólt a falkanagy.</p>

+<p>Szivósan, villogó szemmel, megfeszült inakkal állottak körül a

+portyázó hajduk.</p>

+<p>Fenn az égen a csillagok is izzóan villogtak le rájuk.</p>

+<p>– Ki lesz martalék.</p>

+<p>Öten, hatan ugrottak elő, a falkanagy rájuk nézett. Négyet

+rendelt első csapatnak, hetet másodiknak, tizenketten maradtak az

+utolsóra.</p>

+<p>– Kiki megtegye emberül a dolgát.</p>

+<p>A legények a nagy éjszakában összecsikorgatták a fogukat s olyan

+erővel markolták a csákány nyelét, reszketett belé az öklük.</p>

+<p>– Aki e szerencsét megrontja, halál fia.</p>

+<p>– Úgy, – morogták helyeselve.</p>

+<p>– Mindenki kettőt ül le, a harmadikat keresi.</p>

+<p>– Úgy.</p>

+<p>– Első rátán a martalék szétugrasztja. <span class=

+"pagenum"><a name="Page_49" id="Page_49">-49-</a></span> A másikon

+a lesők szétverik, mi a harmadikon koncra vetjük. Egy se

+szabaduljon!</p>

+<p>– Úgy.</p>

+<p>– Hátulról levágni a lóról… A lónak baja ne legyen; egynek

+se.</p>

+<p>– Úgy.</p>

+<p>– Előre, huj!</p>

+<p>Halkan, félelmesen, mint a torokbaszakadt farkasüvöltés adták ki

+a hangot, a dörmögő, rémitő <i>huj rá huj</i>-t s szinte nesz

+nélkül, alig valami csörtetéssel haladt be az előretolt két kis

+csapat az erdő sötét utjára.</p>

+<p>– Tüzet!</p>

+<p>Egy pillanat alatt szétgázolták a hamvadó tüzeket s földdel

+hányták be a parázsló fadarabokat.</p>

+<p>Aztán váró izgalommal lesték a távolt. Készen, lesen, guggolva,

+hogy bármely percben rajta lehessenek az ellenen.</p>

+<p>A távolban gyanutlanul közeledett a törökfalka, amely szintén

+rablani járhatott a zöld füvön; mert a pogány is így élt tavasz

+időn, szabad kenyéren. <span class="pagenum"><a name="Page_50" id=

+"Page_50">-50-</a></span> Nem is álmodták, hogy árokba szakadnak

+vidám éjszakájukon. Már a jó fülüek hallottak egy-egy

+lónyeritést.</p>

+<p>Hosszu, ideges percek teltek.</p>

+<p>Lassan lecsillapodtak s a rendes kerékvágásba jöttek. Az öröm

+tulságos volt, hogy a sovány portyázás után „nyelvet fogjanak“,

+török martalócokat vagy tán épen zsoldot, pénzt szállitó rendes

+katonákat találjanak, akik épen lesre düljenek be nekik.</p>

+<p>De aztán ebbe is belenyugodtak s a nagybajszu megint panaszra

+forditotta a szót.</p>

+<p>– Még fegyverünk sincs. Hogy védjük a fölséges császárt, ha nem

+ád fegyvert. Ilyen kézbelivel dolgozni. Csufság e!</p>

+<p>– Egy puskáért esztendei hópénzemet odaadnám, – mondta

+másik.</p>

+<p>– Szekercét is olyakat adnak, hogy ha páncélt érek vele,

+elszakad a nyaka.</p>

+<p>– Ki vág páncélt a vassal? Ne pocsékoljátok a szerszámot! Mindig

+a puhába kell találni. Az eleven hus nem csorbitja ki. <span class=

+"pagenum"><a name="Page_51" id="Page_51">-51-</a></span></p>

+<p>– Még a csontját is kerüljétek, alig van máris jó fejsze az

+őrség kezén. A sok kalapálástól mind lekopott, meg a köszörüléstől

+a tolla.</p>

+<p>– Elig vón azér, ha egyszer a mustramesterre fordétanánk.</p>

+<p>Megforgatták kicsit a baltákat és nagyobb keserüséggel

+szoritották, mint mikor a törökre fenekednek. Ez csak mesterség,

+egyszerü dolog, akár a favágás, amaz indulat dolga, a sziv érzéseé,

+az agyvelő elborulásáé. A mustramesterek fizetik gonoszul, csalóul,

+hitványul a katonát.</p>

+<p>– Hagyjátok mán a bajt, mindig csak azt. Inkább Miklós vitéz

+mondja el, hun hatta, mi lett hát a jánnyal? Legalább csendesebben

+is leszünk.</p>

+<p>Miklós vitéz halkan köhintett s hosszu bajszát végigsodorta

+gondolkozva. Egy felriadt madár károgva repült a gyenge

+holdfényen.</p>

+<p>– Hun is hattam, hun nem.</p>

+<p>Abiza. Hogy fenekedtem nagyba, hogy addig nem halok meg, mig

+egyszer legalább nem látom a jányt. <span class="pagenum"><a name=

+"Page_52" id="Page_52">-52-</a></span></p>

+<p>Másnap Forgács gróf urunk ükigyelme kiadta parancsul, hogy

+hajnalra kész legyünk mindenféle szerrel az utra.</p>

+<p>Napszállat felé kiszöktem a táborból. Szoros parancs volt, hogy

+embernek kiszállani a karámon nem szabad.</p>

+<p>De ha nékem még főbenjáró dolgom vagyon.</p>

+<p>Mentem a váromra, ahol két hete állottam őrt minden napon.</p>

+<p>Állottam, állottam s felnéztem keservesen a magas kübálvány fal

+tetéjibe, ha hallanám legalább egy hangját az én Tündér

+Ilonámnak.</p>

+<p>Egyszerre csak felcsendül a kacagása. És abban a minutomban csak

+ereszkedik lefelé a kötélrétolya…</p>

+<p>Elhallgatott. Az erdő tulfelén fölsivitott a martalékra

+előretolt négy hajdu rémes farkasüvöltése:</p>

+<p>– Huj, huj, rá!</p>

+<p>Mint ahogy a réti csikasz üvölt a nádasban a gulyára, amit a

+hajtók terelnek Debrecentől Bécs városig.</p>

+<p>A hajduk szive megremegett az örömtől, a zsákmány beakadt a

+fogóba. <span class="pagenum"><a name="Page_53" id=

+"Page_53">-53-</a></span> Felvillogó szemmel hallgattak, mintha a

+szivük dobogása is megállott volna. A fokosa, szekercéje, fustélya

+nyelét marokra igazitotta kiki.</p>

+<p>Fojtó, mély suttogás szólalt meg.</p>

+<p>– Hát osztán?</p>

+<p>Miklós vitéz rekedten, fülelve és vadleső elszánással görbedt

+előre, ugrásra, s folytatta:</p>

+<p>– Mint az erdei gilice, úgy kacagott… A másik percbe, mint a

+sziven szurt gém, úgy sikoltott fel… A szivemet hasitotta az a

+sikoltás…</p>

+<p>Lassan beszélt, meg-megszakitva a szót. Leste a többivel a harc

+távoli hangjait, a halálordításokat számolta s meg volt elégedve. A

+négy fiu jól dolgozott. Legalább tiz martalóc vonitotta ki ott a

+lelkét…</p>

+<p>– Vártam, vártam, reszketett a velőm… Mi történt, mi esett… Ott

+találták, mikor reám lesett… Mikor tán már szökni akart hozzám… A

+kötéllétrán… A rétolya megállott féluton. Csak félig jött le, akkor

+megállott… Akkor sikoltott olyan sziveszakadtan a lány…

+<span class="pagenum"><a name="Page_54" id=

+"Page_54">-54-</a></span></p>

+<p>… Mély csönd szakadt rájuk, Miklós vitéz is néma lett. Félig

+holtan várták, jön-e tovább a vad az uton, beljebb a nyelven a

+csapdába a szájukba.</p>

+<p>Végre, mint az égzengés, szakadt ki a veszett rivalgás. A lesők

+ordítása!</p>

+<p>– Huj rá, huj!</p>

+<p>Megpihent a szivük s ujult erőre kaptak feszült izmaik.</p>

+<p>A hét „leső“ legény emberül dolgozott, a török ordítása messze

+hallatszott, hajdu-nesz semmi már.</p>

+<p>– Csak meséljen ked Miklós vitéz.</p>

+<p>Miklós rekedt volt, le a gyomráig.</p>

+<p>– Az ablakba csak meglátom a lányt. Fenn, az ég tövénél. Mint

+egy kidugott fehér zászlót… A másik szempillantásra kiveti magát.

+Ott hullott le elibem, mint a lőtt galamb. Ahogy az aranyai

+hulltak.</p>

+<p>Mélységes, fájdalmas, döbbenetes csönd lett.</p>

+<p>Valamelyik marcona hajdu aztán az orrát fujta, könnyét

+nyelte…</p>

+<p>S akkor elkezdett recsegni, ropogni az erdő. Vad iramodásban

+tört előre a <span class="pagenum"><a name="Page_55" id=

+"Page_55">-55-</a></span> megmaradt török csapat s a tizenkét

+torkon egyszerre robbant ki a rémületes vad ordítás:</p>

+<p>– Huj rá, huj!</p>

+<p>– Egy se maradjon! – rikoltotta a falkanagy s a másik percben

+ott voltak már a lovak hátán, mint vérebek s a kurta fejszék a

+puhát keresték, az eleven hust és kerülték a csontot, a vasat,

+kimélték a szerszámot.</p>

+<p class="center">*</p>

+<p>Szép napos, harmatos hajnalon, lóháton kocogtak fölfelé, haza a

+hajduk. Jó csontu sovány lovakon ültek; vezetékük is volt szép

+számmal megterhelve emberül prédával.</p>

+<p>– Tizennyolcan maradtunk, – mondta vigan a varnyubajszu s

+gyerekvigsággal mutogatta nagy sárga fogait.</p>

+<p>– A négy martalékba került… – mondotta nyugodtan a

+falkanagy.</p>

+<p>– Meg a kis Pistába köztünk.</p>

+<p>– Az ebanyja, amit számit, csak röhögni tudott, de sose volt

+ember semmibe. <span class="pagenum"><a name="Page_56" id=

+"Page_56">-56-</a></span></p>

+<p>– Nem baj, csakhogy lovaink vagynak.</p>

+<p>– Mán gulyát fogunk rajtuk.</p>

+<p>– Elkél. A császár hópénze mellé.</p>

+<p>– Mit szól várnagy urunk?</p>

+<p>– Kikapunk ám tülle a négy martalékér.</p>

+<p>– Az igaz, hogy három is elég lett vóna.</p>

+<p>– Kusdi! Ha te leszel falkanagy, tégy kettőt martalékra, majd

+ott hagyod mindenestül fogad.</p>

+<p>– Jó vót-e… Úgy jó, ahogy van.</p>

+<p>S komolyan és bólogatva ülték a jó, csöndes lovakat, amelyek

+csülökig gázoltak a koratavaszi zöldben.</p>

+<p>– Ej Miklós vitéz, ha ked elhozhatta volna ama német tündéri

+leányzót, – rugtatott tisztelettel az élen baktató nagy bajszu

+Miklós vitéz megé egy nagy sebbel éktelen suhanc.</p>

+<p>Miklós vitéz a szeme sarkából végig mustrálta a fattyat.</p>

+<p>– S mit kezdenék véle. Pirinc vagyok úgyé a császár

+zsoldján.</p>

+<p>– Ammán való, – így a varnyubajszu, <span class=

+"pagenum"><a name="Page_57" id="Page_57">-57-</a></span> – még egy

+mocskos paraszt menyecskét is csak éhhel tudunk tartani…</p>

+<p>– De csak jöjjön a mustramester egyszer fizetésre, most nem fog

+kiszabni jussunkból.</p>

+<p>– Most nem. Tömlecre vetjük.</p>

+<p>– Mint a németiek Miklós mestert.</p>

+<p>– Az ám, a kéncses komorába.</p>

+<p>– Ott majd gyönyörködhet drága marháinkban, a rozsdás, kézre

+való vasakban, hajdu alá szabott deresben, meg a békák és kégyók

+szeme villogásában, akivel a hajduk szokják mustrálni.</p>

+<p>– Majd felőtheti rongyainkat, mint Miklós vitéz a grófi

+gunyát.</p>

+<p>– Tenném magát lakat alá a császár üfelségit – megtanétanám.</p>

+<p>– Ne káromoljon ked, má nappal vagyon.</p>

+<p>– ’Szen csak arra tanétanám, hogy becsülje meg a magyart s nem

+az nyúzott képü lanckenéteket hizlalja zsirunkon.</p>

+<p>– No csak jól tette ked Miklós vitéz, hogy legalább ama háromnak

+benne szakasztá hitvány, lánytipró életit… <span class=

+"pagenum"><a name="Page_58" id="Page_58">-58-</a></span></p>

+<p>S vigan, csöndesen, derüsen poroszkáltak nap ellen; gulyát

+kerestek még, ha már lovon pihenték ki magukat.</p>

+<p>A lovak le-lebukták fejűket s bele-belefaltak a kövér zöld fübe.

+<span class="pagenum"><a name="Page_59" id=

+"Page_59">-59-</a></span></p>

+<div class="chapter">

+<h2>MIHÁJ.</h2>

+</div>

+<p class="center">– ELBESZÉLÉS – <span class="pagenum"><a name=

+"Page_60" id="Page_60">-60-</a></span></p>

+<p><span class="pagenum"><a name="Page_61" id=

+"Page_61">-61-</a></span></p>

+<h3>I.</h3>

+<p>A szekér lassan zörgött hazafelé a a mezőről. Frissen kaszált

+lucerna volt felvetve a könnyü kis, csinos, zöldre festett

+szekérbe. A két jó járásu ló könnyedén, repülve vitte a szekeret,

+érezték, hogy a fiatal ur hajtja őket, még a lábuk is táncosan járt

+az araszos mély, puha fehér porban.</p>

+<p>Mihály vidáman mosolygott s éles, tiszta hangján tovább mesélt a

+segédjegyzőnek, akit a szerelmi dolgokról világositott fel.</p>

+<p>– Á, én már kiismertem a lánynépnek minden fortélyát. Az én

+eszemen nem jár túl semmiféle kisasszony!</p>

+<p>Büszkén, tele hanggal beszélt s ócska zöld vadászkalapját a

+szemére huzta. Bátor volt, tele önbizalommal s napbarnitotta arcu,

+tele vérrel, tűzzel. <span class="pagenum"><a name="Page_62" id=

+"Page_62">-62-</a></span></p>

+<p>– Hát szerelmes sohsem volt Mihály? – kérdezte a segédjegyző,

+aki halvány fiú volt, tele az arca apró, vérmes pattanásokkal, s ha

+lányokról volt szó, mindjárt remegett a térde.</p>

+<p>– Szerelem? Hát az mi?… – nevetett Mihály. – A jányok

+felbámulnak a holdra, osztán a szemük sarkából azt lesik, el

+akarja-é venni őket az ember. Ha kinézik a jó pasast, akkor úgy

+ábrándoznak, szakmányba, olyanokat sóhajtanak, mint a Néró kutyám.

+De ha nem érzik meg egy-kettőre a házasság pecsenyeszagát, akkor

+bezzeg röhicskélnek, másra gondolnak és aztán mindjárt, mindjárt

+ott hagyják az embert, ha egy uj potykát sejtenek meg.</p>

+<p>– Nagyon kitanulta ezeket, Mihály, – mondta a segédjegyző, s

+elnézett messze a mező felett. A távolban fehér napernyőt látott,

+mintha egy kis szél valami virágot libegtetett volna a sárga mező

+felett.</p>

+<p>– Én bizony ismerem az életet. Vén róka vagyok, – mondta Mihály

+önérzettel s az ostorával meglegyezte a <span class=

+"pagenum"><a name="Page_63" id="Page_63">-63-</a></span> lovait, a

+két fiatal csikó felkapta a fejét s szaporázni kezdte az

+ügetést.</p>

+<p>– Nem is fog megházasodni Mihály, soha?</p>

+<p>– Meg biz én. Ha találok egy igazi nekem való feleséget. Az

+ember körül mindig kell asszony. Az én vagyoni viszonyaim, sajnos,

+nem engedik meg a házasságtalanság luxusát. Különben is asszonynyal

+lehet gazdálkodni csak.</p>

+<p>– Látja!</p>

+<p>– Mit lássak. A nő az olyan korlátolt és szük agyu, hogy mind

+kapzsi, fösvény, zsugori a magáéban. Ha keresni nem tud, legalább

+rajta ül a vagyonán. Ha én magamba volnék, a béresek, cselédek a

+szememet is kilopnák, de hogy ott van az anyám, van aki vigyázzon

+mindenre. Mondom, ha az anya meghal, meg a hugaimat férhe viszik…

+mert a jányok, azok még nem igen alkalmasak semmire, azoknak a

+maguk vadászatán jár az eszük… hát én azonnal megházasodok. Ha a

+kutyám megdöglik, akkor is sietek szert tenni egy újra, pedig az

+asszony a gazdaságban többet ér ezer kutyánál. <span class=

+"pagenum"><a name="Page_64" id="Page_64">-64-</a></span></p>

+<p>Mihály elkezdett röhögni. Erős fogai villogtak kis fekete

+bajusza alatt. Fekete, csillogó, gyerekes szemei vidámak voltak és

+szépek s poros arcán valami gyönyörködtető jóegészség sütött. Aztán

+fütyörészni kezdett a friss szellőn vastag, sötétpirosra duzzadt,

+szépvágásu ajkaival s belehajtott a friss, üdítő szellőbe.</p>

+<p>– Nagyon reálisan fogja fel az életet, Mihály, – mondta a

+segédjegyző s merengve nézte a fehér napernyőt, amely egyre

+közelebb volt az utkanyarulatokon.</p>

+<p>– Hja, én már túl vagyok, barátocskám, az olyan szamárságokon,

+amiket az ilyen ifjú úrfiak ideálizmusnak, mi a nyavalyának

+neveznek. Én már nem szoktam holdvilágos éjszakákon ábrándozni. Ha

+nekem nő kell, épúgy szakítok magamnak barátom, mint ha enni kell,

+hát eszek. Van elég jány, meg asszony, osztán mind egyre megy a.

+Azt hiszi, hogy az a fehér napernyős többet tud adni szerelembe,

+mint az a jány, amék gereblyét visz a vállán?</p>

+<p>– Azt.</p>

+<p>– Szamárság. Lássa én már nem <span class="pagenum"><a name=

+"Page_65" id="Page_65">-65-</a></span> nézem a bőre szinét, nem

+tapogatom a husát, én nem szoktam sokat teketóriázni. Én magam

+járok a marha után, kaszálok, dógozok, szántok, ha kedvem van, az

+én izmaimnak nem kell sok birizgálás, én egy-kettőre készen vagyok

+az asszonyozással is; annak a kedveért ugyan kettőt se lépnék

+ám.</p>

+<p>– Ajjaj.</p>

+<p>– Mit jajgat, – kacagott fel Mihály s vállon csapta a

+segédjegyzőt, – tán azt hiszi, ennek a tanítónőnek, akinek az a

+mániája, hogy mindig a mezőn mászkál, ennek a kedveért csak egyet

+is lépnék! vagy léptem! Fütyülök a csipkebluzára, a fehér

+napernyőjére… Már itt van vagy két hónapja, de én ugyan még meg se

+láttam, meg se ismerném, be se vagyok mutatva neki… Nem vagyok én

+gimnázista, hanem paraszt, a krisztusát… Az anyával a multkor úgy

+összevesztem miatta. Erővel azt akarta, hogy menjek el valahová,

+ahol ez is ott lesz… Nem megyek én… Majd én a sáros csizmát

+lehuzom, oszt másikat veszek egy tanítónőért… Ez sincs több kiló

+hús, <span class="pagenum"><a name="Page_66" id=

+"Page_66">-66-</a></span> mint Máté Rózsi, akivel a múlt éjjel…

+Pedig ez is jó darab…</p>

+<p>Csendesen nevetett, hamiskásan hunyorított s örült, hogy a

+szemérmes, fiatal segédjegyző fülig elvörösödött, de lenyelte a

+viccet, sőt vele röhögött, kaján férfi nevetéssel.</p>

+<p>A domb kanyarulatánál egyszerre csak szembe volt velük a

+fehérnapernyős tanítónő.</p>

+<p>A segédjegyző ijedten kapott a kalapjához s igen nagyot

+köszönt.</p>

+<p>Mihály egészen kijött a sodrából s elfordította a szemét. Egy

+ujjal sem nyult a kalapja felé, hanem jól megnézte a sánta lovának

+a hátulsó patkóját.</p>

+<p>Már messze elhagyták a fehér napernyős lányt, mikor megszólalt

+Mihály.</p>

+<p>– Hát ez az, ami engem idegessé tesz. Mit mosolyog rám. Mikor

+láthatja, hogy szándékos volt a dolog. Mintha csak az én kedvemért

+sétálgatna mindennap a mezőn.</p>

+<p>– De bocsánat, Mihály úr… Az én köszönésemet fogadta.</p>

+<p>– Haha. És rám nézett, a szemembe mosolygott… <span class=

+"pagenum"><a name="Page_67" id="Page_67">-67-</a></span></p>

+<p>– Bocsánat, ez egy kis önhittség…</p>

+<p>Mihály hirtelen odapillantott a segédjegyzőre. Ez a gyerek, ez

+kötekedik!</p>

+<p>– Kedves barátom, nem én vagyok az önhitt… Hát azt hiszi, hogy

+ha együtt van két fiatal ember, van olyan lány, amelyik a kettő

+közül nem arra mosolyog rá, amelyik feleségül is veheti őtet.</p>

+<p>A segédjegyző belátta, hogy nincs.</p>

+<p>Hallgatagon zörgött velük a kocsi a falu felé. A fák közül már

+látszott a templom magas teteje s kissé a régi nemesi kuriák

+manzard teteje is ki-kifeketéllett.</p>

+<p>– Nem mondom én azt, hogy pénzért elvenném az ördögök öreganyját

+is. Venné a fene – szólalt meg Mihály. – Hogy oszt a pénzeért a

+nyakamon üljön. Az nekem drága. De hát egy olyan lányt csak nem

+vehetek el… Egy tanítónőt… Akinek semmije sincs… Senkije… Az ember

+meg se tud vele jelenni… Mindenünnen kinézik… Mindig azon kell

+harcolni, hogy az ember elfogadtassa a rokonsággal… ismerősökkel…

+<span class="pagenum"><a name="Page_68" id=

+"Page_68">-68-</a></span></p>

+<p>A segédjegyző lehuzta a válla közé a fejét, hallgatott.</p>

+<p>– Neki jó volna. Az igen. Az nagy ugrás volna. A régi

+rektorházból az első kuriába. Hát azért mosolyoghat.</p>

+<p>– No de bocsánatot kérek… – mondta a segédjegyző.</p>

+<p>– Mi?</p>

+<p>– No de bocsánatot kérek, ez már mégis nagy anyagiasság…</p>

+<p>– Hogy?</p>

+<p>– Én tisztán láttam, hogy nekem köszönt.</p>

+<p>– Persze, hogy magának köszönt. Nekem nem köszönhetett, ha én

+nem köszöntem neki. De nekem mosolygott.</p>

+<p>Az egyik ló megbotlott, Mihály odanézett a lába alá s mérgesen

+rántotta meg a gyeplőszárát.</p>

+<p>– Ne bolond ne, tán neked is elvette az eszedet a tanítónő.</p>

+<p>A lovak gyorsabban haladtak s egyenletesen.</p>

+<p>– Á barátom, – szólt Mihály. – Ilyenekkel fogják a medvét. Egy

+ilyen <span class="pagenum"><a name="Page_69" id=

+"Page_69">-69-</a></span> mosollyal, de én nem vagyok medve, nem

+megyek rá a lépre.</p>

+<p>Parasztok köszöntek fel, Mihály fogadta, szórakozottan.</p>

+<p>– Én addig úgy se házasodok meg, mig az anyám él. Azt én régen

+elhatároztam. Annál olcsóbb asszonyt nem kapok. Neki már nem kell

+se ruha, se mulatság, semmi. Ő már egy jó vén asszony, aki csak

+dolgozni szeret. Takarékoskodni… Ha ő meghal, nem mondom, akkor

+keresek magamnak egy nekem való feleséget. Olyat, aki ért a

+gazdasághoz, abba nőtt, tud főzni, sütni, libát tömetni, malacra,

+házidolgokra felügyelni, cselédnek kiadni, tud mindent; ne nekem

+kelljen vele harcolni, kínlódni, mig betanítom. A fene fog még

+asszonyt is dresszirozni, elég nekem a csikóimat, tinóimat, meg a

+kopómat. Így bizony, szép öcsém. Így látja már ezeket a dolgokat

+egy huszonnyolc-harminc éves ember… Azazhogy csak huszonnyolc…

+lesz, ha megéri… De az eszem az már nyolcvan éves!… Láthatta abból

+is, hogy biz én nem köszöntem. Nem igen ugrálok már a <span class=

+"pagenum"><a name="Page_70" id="Page_70">-70-</a></span> lányok

+után. Rám mosolyoghatnak… Nincs szükségem tanítónőre. Nekem

+gazdasszony kell. Az ebadtát. Aki egy kicsit rendbeszedje a

+gazdaságot, mert az igaz, hogy meglehetős csehül állok… Ha csak egy

+pár jó esztendő, vagy egy tűzről pattant menyecske nem segít…</p>

+<p>Beértek a faluba. Parasztlányok jöttek szembe, gereblyével a

+vállukon és szemérmesen lesütött szemmel, vagy kihivó kacérkodással

+köszöntek fel a szekérre, Mihály urra.</p>

+<p>Mihály szórakozottan bámult rájuk s egy szemmozdulattal sem

+fogadta a köszönésüket. A segédjegyző megemelte a kalapját.</p>

+<p>Mikor jól bent voltak a faluban, Mihály felkiáltott:</p>

+<p>– Az istenit neki! Mégis csak nagy parasztnak tarthat engem az a

+kisasszony… Hogy még a köszönésit sem fogadtam… Mi?</p>

+<p>A segédjegyző, mintha itt, emberek és házak között bátrabbnak

+érezte volna magát kissé túlságosan kihívó hangon mondta:</p>

+<p>– Legyen nyugodt, hogy nem <span class="pagenum"><a name=

+"Page_71" id="Page_71">-71-</a></span> köszönt magának. Nem olyan

+lány az. Karakteresebb lány, mint amilyeneket Mihály úr ismert

+eddig… Mi nagyon jól ismerjük egymást.</p>

+<p>Csak úgy remegett az egész fiú, valami belső izgalomtól.</p>

+<p>Mihály oda sem ügyelt, a felső ajkát rágta s a távoli kapuját

+szemlélte, amelyet már nyitott is kifelé a béresgyerek. A nagy

+kőoszlopos vaskaput, amelynek vaslécei rozsdásak voltak s

+jobbra-balra görbültek. A kapu fölött ott a címer is, de

+berozsdásodva, a sárkány a három ágyugolyóval, amint őrt áll a mai

+szegénység fölött.</p>

+<p>Mihály ráütött a fejével a gondolatára.</p>

+<p>Szó sincs róla, mégis nagy marhaság volt, hogy nem köszöntem.

+Most el volna intézve az egész. Így meg muszáj vagyok megismerkedni

+valahogy vele… Hát azt mégse türhetem, hogy olyan nagy parasztnak

+nézzen, aki egy hölgynek vissza se tud köszönni.</p>

+<p>Megrántotta a gyeplőt s visszatartotta a lovakat, mert kőre

+vitték volna a szekeret a kapu előtt. <span class=

+"pagenum"><a name="Page_72" id="Page_72">-72-</a></span></p>

+<h3>II.</h3>

+<p>A patika üvegajtajában ott ült a szép délutáni napfényen, amely

+a sűrű gesztenyefa lombján szürődött át, Berci bácsi, a vén

+patikus.</p>

+<p>Még korán volt, senki sem került hozzá egy kis csöndes

+beszélgetésre s az öreg úr nagyokat ásított a délutáni alvás után s

+a szemét dörzsölgette. A fán egy-két veréb csiripelt, a levegő tele

+volt a jó édes patikaszaggal.</p>

+<p>Parasztok mentek el a kapu előtt s tisztességesen beköszöntek.

+Az öreg úr álmos, könnyes szemekkel dörmögött valami köszönést s

+keresztbe fonta kövér rövid karjait a nagy hasán. Órákig elüldögélt

+így s várt. Várta, hogy valaki rányisson s egy kicsit beszélgessen

+a fülébe. Már szinte előre készítette az arcát a nevetésre, a

+tokáját a kacagáshoz való rengésre, ahogy a dobot készíthetik elő a

+dobolásra, meg-megszorítva acélrugóit, hogy jól feszüljön rajta a

+bőr. A szalmából font, nagy karosszék feneke lecsüngött a földig s

+mintha bele lett volna <span class="pagenum"><a name="Page_73" id=

+"Page_73">-73-</a></span> nőve Berci bácsi, tofla nadrágjában,

+bambán elfittyent gérokkjával, s apró tömzsi vörös arcával, amely

+szórakozottan előrehajlott s a falusi élet minden egyszerüsége,

+korlátoltsága és jámboran emésztő primitivsége ott ült rajta.</p>

+<p>Végre megjött az alkonyat s az emberek ki mertek bujni a hűvös,

+pincelevegőjű, letakart, lezsaluzott ablakú házaikból vagy

+hazakerültek a mezőről, ahol fárasztó és izzadt munkába voltak

+belefulva.</p>

+<p>Cirbesz ment végig a kopójával az utcán, a volt főbiró, akit az

+adósságai miatt mozdítottak el az állásából. Azóta a száraz, kis

+fekete ember alig megy ki a faluból s fürjeket keres naphosszat a

+dombos határban.</p>

+<p>– Jó napot Berci bácsi! – köszönt be s egy kis habozás után be

+is fordult.</p>

+<p>Megfogta az öreg úr puha nagy kezét, de csak úgy újjheggyel.

+Rögtön el is eresztette. Únta az öreget, mint mindent a világon,

+dehát az ember rá van kényszerítve, hogy éljen, mit tegyen, el kell

+fogadnia a világot, ha már megvan.</p>

+<p>Most már ketten ültek. <span class="pagenum"><a name="Page_74"

+id="Page_74">-74-</a></span></p>

+<p>– Jó idő van, – szólt Berci bácsi.</p>

+<p>– Jó.</p>

+<p>– De a kukoricára elkelne egy kis eső.</p>

+<p>– El.</p>

+<p>A főbiró szivart vett elő s rágyujtott. A kutyája a lába elé

+hevert karikába s a legyet kapkodta. Mintha megduplázódott volna az

+unalom, amely eddig még békésen szundított a patika üvegajtaja

+előtt. Nagy rakott szekér nyikorgott el az utcán; két kis sovány

+ökör huzta, a nyelvét nyujtva. A szekér tetejéről hosszúbajszú,

+sovány paraszt lógatta le retkes nagy fekete lábát s egy újjal

+csutka szalmakalapjához köszönt, de az urak oda sem ügyeltek, nem

+fogadták.</p>

+<p>Ujabb alak tünt fel az utcán. Hegymegi doktor jön, idegesen

+rángatva a vállait. A patikus meg a volt főbiró kissé érdeklődve

+nézték a kisdiákos, deresfejű urat, aki vékony derekát idegesen

+rángatta, s türelmetlenül rágta kurta nyirott bajszát. A mezőről

+jött, a szőlőből, ahol veszekedett a munkásaival és oktatta őket s

+közben az összes arcizmait kínosan össze-vissza tekerte.

+<span class="pagenum"><a name="Page_75" id=

+"Page_75">-75-</a></span></p>

+<p>Barátságosan köszönt be s megállott:</p>

+<p>– No mi van? – dugta két öklét a zsebébe a doktor, hogy barna

+meggyfabotja az égnek meredt mint a puskacső.</p>

+<p>– Semmi, ülünk, – mondta Berci bácsi. Hegymegi nem várt sok

+biztatást, hozzájuk ült. Levette kemény szalmakalapját s

+zsebkendőjével a homlokát törülgette. Foltonkint egész vörösre

+dörzsölte az arcát s a szemöldökét felhuzta magasra, a haja tövéig.

+Akkor elernyedt és összeesett. A főbiró jóízzel szivarozott, Berci

+bácsi kedélyesen pipázott, de Hegymegi nem volt dohányos ember.

+Ahogy ráborult a nyugalom, a csönd, úgy összeesett, mint a levetett

+keztyű; csak néha-néha rántotta fel a balvállát a füléig, idegesen,

+mint a Cézár, amely türelmetlenül verte el vágott farkával a

+legyeket. Végre egy percre ő is belesüppedt a poros csöndbe s apró,

+könnyes szürke szemei elmeredtek, mintha felakadt volna az

+életműködése.</p>

+<p>Akkor toppant be közéjük Mihály.</p>

+<p>A fiatal ember kissé felverte az <span class="pagenum"><a name=

+"Page_76" id="Page_76">-76-</a></span> öregebbeket. Mintha követ

+dobnak a vízbe, az álló tóba.</p>

+<p>– Kicsipte magát az úrfi, – mondta az öreg patikus és hosszan

+kacagott, úgy hogy a szemei egészen belevesztek vastag arca

+ráncaiba.</p>

+<p>– Illik is – mondta Hegymegi doktor, – fiatal ember. Ne járjon

+úgy mint egy tanító.</p>

+<p>Mihály nagyon röstelte, hogy frissen van borotválva, hogy tiszta

+inget vett, a cipőjét kifényesíttette, ruháját lekeféltette.

+Röstelte az új szalmakalapját, a friss kék nyakkendőjét, amelybe

+egy arany bogár volt tüzve s azt hitte az egész falu róla fog

+pletykázni, amért így váratlanul felébredt. Eddig szinte túlozta a

+lomposságot, maga hányta a trágyát a szekérre s úgy ment végig az

+utcán és kifeszítette a mellét, mint egy parasztlegény.</p>

+<p>– Bizony snasz világot élünk, – mondta Hegymegi doktor, – nem is

+ismerek rá a kerületre, mintha nem is abban az országban laknánk

+itt. Az a népség, ami ma van. Nem is ismerek rá. Elpettyhüdt

+alakok. Én legaláb jó napokat <span class="pagenum"><a name=

+"Page_77" id="Page_77">-77-</a></span> éltem itt valaha. Annak

+örülök, hogy legalább én leszedtem a tejfelt idejébe.</p>

+<p>A patikus hangosan kacagott. A főbiró hosszú füstöt szíjt fel s

+szótlanul eresztette ki az orrán át.</p>

+<p>Mihály széket hozott ki a patikából s leült. A nap kezdett

+veszíteni a tüzéből s a gyógyszertár belső helyiségéből, a nyitott

+vasrácsos ablakon át a gyógyszerészsegéd fuvolázása hallatszott

+fel.</p>

+<p>Ötszörös lett az unalom, tizszeres. De jóleső és lebékítő,

+hizlaló. Nem volt beszélni valójuk, dohányoztak, Mihály is

+cigarettát sodort. A segéd fuvolája olyan bánatosan dudorászott,

+valami ismeretlen, idegen szelid melódiát, mintha téli éjszakákon a

+szél fujdogálja énekét a kémény likain.</p>

+<p>Egyszerre csak mint az öt férfin villamos áram futott végig.

+Önkéntelenül kigyult a tekintetük s előre néztek, végig az utcán.

+Hegymegi doktor felrántotta vállát kétszer-háromszor a bubjáig s

+még meg is vakarta válla hegyivel a fejét, mint az ökör a szarvával

+a hátát. A főbiró villogó szemmel hajolt előre s orrlikai

+<span class="pagenum"><a name="Page_78" id=

+"Page_78">-78-</a></span> kitágultak, akár a szimatoló agáré. A vén

+patikus nagy hasa fölé buktatta előre kis dagadt, vörös fejét s

+apró szürke szemeiben apró, fényes pontok látszottak; a segéd

+kihajlott az ablakba s úgy fújta, majd megszakadt a tüdeje, a

+fuvolát. Mihály azonban egy lépést visszahuzódott kemény kerek

+székén s ellenségesen nézett.</p>

+<p>Már egészen itt járt előttük a lány. A nagy bronzhajú, szőke

+lány, fehér napernyőjét a vállán forgatva csendesdeden. Az

+önérzetes lépésű, fehérbőrű kipirult arcú fehér lány. A

+tanítónő.</p>

+<p>Az öreg patikus megemelte a kalapját, az ócska, zöld kis

+posztókalapot.</p>

+<p>Utána Hegymegi doktor kapta le kerekszélű szalmakalapját s

+hangosan köszönt:</p>

+<p>– Kisztihand! Hova, hova?</p>

+<p>A lány nevetett. Húsos, duzzadt, széles ajkai szétnyiltak s

+kissé rendetlen fehér fogai előragyogtak.</p>

+<p>– Megyek a mezőre, sétálok.</p>

+<p>Hegymegi doktor már ott állott a zöldre festett kis

+rácsosajtónál. <span class="pagenum"><a name="Page_79" id=

+"Page_79">-79-</a></span></p>

+<p>– Jól teszi, az egészséges.</p>

+<p>A főbiró ridegebben egyenesedett ki s szintén megemelte kissé a

+kalapját.</p>

+<p>– De veszedelmes! – mondta.</p>

+<p>– Miért? – kérdezte vidáman a nagy lány s vékony csipkebluzából,

+s csipőn megfeszülő, fehércsíkos, harangaljú szoknyájából pompásan

+tüntek ki az idomai.</p>

+<p>A főbiró nem felelt, felduzzasztott tokával mosolygott.</p>

+<p>Mihály előbbre lépett.</p>

+<p>– Kezét csókolom, – mondta, – mi még nem is vagyunk bemutatva

+egymásnak.</p>

+<p>A lány kezet nyujtott. Mihályt erős hőség futotta el, mikor ezt

+az erős, nagy, puha kezet megfogta. Ezernyi apró fehér foltocska

+volt a lány fehérpiros bőrén, egészséges tarkaság s a könyöke felé

+gyönyörű vonalban karcsúsodott el a telt karja.</p>

+<p>– De azért ismerjük egymást – mondta a lány s oda köszönt az

+ablakba a gyógyszerészsegédnek, aki abbahagyta a fuvolázást.</p>

+<p>Azzal tovább ment a kerítésen túl; <span class=

+"pagenum"><a name="Page_80" id="Page_80">-80-</a></span> fehér

+himzett napernyője eltakarta a fejét, vállát, csak erős, karcsú

+dereka és ropogó, suhogó hosszú szoknyája, meg a szürke

+vászoncipőjének a néha kivillanó formája látszottak.</p>

+<p>Mihály úgy érezte, egy kis megtorlás volt a lány hidegségében a

+délelőtti nem köszönés miatt; célzásnak vette a lány szavát s

+dacosan szegte fel a fejét.</p>

+<p>A három úr összenézett és cuppantott, húnyorított. Az öreg

+patikus halkan nevetett, hogy a szék is rengett bele. S egyszerre

+csak megindult a beszéd, gyorsan és suttogva és a fejüket

+összedugták.</p>

+<p>– Jó figura. Jól fest, – mondta Hegymegi doktor.</p>

+<p>– Há há, – kacagott a patikus és hanyatt vetette a fejét.</p>

+<p>– Van neki, mondta a doktor s tenyerével mutatta, hogy szeretne

+rápaskolni a lány tagjaira.</p>

+<p>Egy percre csönd lett; irígyen s féltékenyen néztek össze.

+Azután utána bámultak a lánynak, míg csak látták.</p>

+<p>Mikor eltünt az utca kanyarulatánál, fellélekzettek. Az ablakon

+belől egyszerre <span class="pagenum"><a name="Page_81" id=

+"Page_81">-81-</a></span> megszólalt a fuvola is és szívszakgató

+bánatban adott hangot, mintha este a fülemüle kezd rá a

+jázminbokorban.</p>

+<p>– Szeret a mezőre járni, – mondta a patikus.</p>

+<p>– Szeret, – kapkodta a vállát, Hegymegi doktor, – minden délután

+látni valamerre.</p>

+<p>– Délelőtt szekérrel jöttem haza, lucernát hoztam, találkoztam

+vele, – mondta Mihály, – de még akkor nem voltunk bemutatva

+egymásnak. Nem köszöntem neki.</p>

+<p>Hirtelen megröstelte a mentegetőzését.</p>

+<p>– Jó kis nő, – mondta komiszkodva, – egy hétig elkutyálkodnék

+érte.</p>

+<p>– Vagy körülte, mi, Mihály? – nevetett a főbiró.</p>

+<p>– Azt elhiszem, – szólt a főbiróval egyszerre Hegymegi doktor, –

+még fontra is megéri az árát. Ritkán kap az ember ilyen pácienst!

+Úgy-e öreg! – s a meggyfa botjával hasba lökte a patikust.</p>

+<p>Berci bácsi lehúnyta a szemét s göcögött. <span class=

+"pagenum"><a name="Page_82" id="Page_82">-82-</a></span></p>

+<p>Melegség futotta el őket s felszabadult a nyelvük. Szilaj

+megjegyzéseket engedtek meg maguknak s az arcuk éle kipirult. Úgy

+viselték magukat, mint tavasszal a megbolondult mének s szabadra

+eresztették a fantáziájukat s a nyelvüket, ahogy csak a falusi,

+kipihent vérű magyar urak tudnak szókban fürödni a csinos nők

+kútfejénél.</p>

+<p>Mihály egyre vadabb lett. Igyekezett túllicitálni a vén

+kujonokat.</p>

+<p>– Nem én, – mondta, – ez egyszer nem sajnálom a fáradságot,

+utána vetem magam.</p>

+<p>Az öregek irígyen néztek rá s már is látták, hogy sikerült. Hja,

+fiatal ember. Birja is, teheti is. Vén és kellemetlen feleségeikre

+gondoltak, akiknek szemölcs nőtt az arcán s a sok pletykában olyan

+parasztosra kopott a nyelvük és a gazdaság körül, a falusi

+lomposságban formátlanra idomtalanodott a termetük. Egy pillanatig

+sem haboztak, hogy Mihályt visszautasítás is érheti s a

+fiatalságukra gondoltak, az eltünt ifjúságra.</p>

+<p>– Megéri a fáradságot, – hát csak <span class="pagenum"><a name=

+"Page_83" id="Page_83">-83-</a></span> rajta Mihály… Minden percért

+kár… – mondták össze-vissza.</p>

+<p>Mihály izgatottan pödörgette kis fekete bajszát.</p>

+<p>– Nem is töltöm az időt! – szólott mosolyogva s felállott.</p>

+<p>Idegesen nyújtott kezet az uraknak s megrázta az öreg patikus

+puhányszerű nagy lomha kezét. Az öreg balkezével megveregette a

+jobba fogott kezét s alig akarta elereszteni.</p>

+<p>A főbiró szárazon, alig érintve adta a kezét s arra gondolt,

+hogy ha valahonnan száz forintot kaphatna készpénzben. Hegymegi

+doktor meg is veregette a Mihály vállát s a szemét-száját harminc

+felé rángatva, a fiatal úr arcába lehelte pálinkaszagú

+irígységét.</p>

+<p>Még a gyógyszerészsegéd is, mintha megérezte volna az időjárást,

+az ablakba állott s szomorú futamokat repített a ruganyos, ideges

+léptekkel nemes vadászatra induló Mihály után.</p>

+<p>Mihály a segédjegyzővel is találkozott az utcán.</p>

+<p>– Hová tetszik menni, Mihály úr? <span class="pagenum"><a name=

+"Page_84" id="Page_84">-84-</a></span> – kérdezte azzal a

+féltisztelettel, félbizalmaskodással, amely mindig fonákká teszi a

+nem egyrangú s nem egykorú fiatal urak közt a viszonyt.</p>

+<p>Mihály felülről nézett le a fiatal gyerekre.</p>

+<p>– Megyek, megcsókolom a tanítónőt.</p>

+<p>S hogy a fiú biborvörösre vált arcát s zavarát látta, magyarázva

+tette hozzá:</p>

+<p>– Már megismerkedtünk… Már köszönünk egymásnak… A kicsike a

+füzes felé sétált előre… Ott lehet! Nem igaz? Fák alatt… Ott senki

+sem látja…</p>

+<p>A fiatal fiú reszketett s nem birta levenni a szemét a vakmerő

+és szerencsés Mihályról s egy pillanatig sem kételkedett benne,

+hogy megtörténhetik, amit a határozott úr igér… Túlságosan fiatal

+volt a fantáziája. A legszertelenebb lehetőségre gondolt s azt is

+fájó kétségbeeséssel vette biztosnak.</p>

+<p>A térde remegett, a gerince zsibbadt volt, a szeme könnyes. Már

+egész csomó verset írt a tanítónőhöz és egyet sem mert megmutatni

+neki. <span class="pagenum"><a name="Page_85" id=

+"Page_85">-85-</a></span></p>

+<h3>III.</h3>

+<p>Amint a mezőre kiért, mindjárt meglátta a sárga tarlók és zöld

+mezők fölött a fehér napernyőt.</p>

+<p>A leány azonban nem a füzesek felé ment, hanem a mezei uton

+haladt előre a szántók között, ahol egyetlen fa sem volt, s a

+legmagasabb az útszéli grádicskóró volt a mezei bokrok közt,

+amelyek alatt csókolózni lehetne.</p>

+<p>Mihály elkezdett lassabban haladni, s egyre gyávábban nézett

+utána a lánynak.</p>

+<p>Milyen bátran tud egy uriember merész fogadkozásba törni ki egy

+védtelen leány felől s lám mégis a legbátrabb is némi gyávasági

+rohamokkal kénytelen megküzdeni, ha tettre fordul a dolog.</p>

+<p>Bizonyára nincs semmi ok a gyávaságra. Hiszen egy fiatal leány

+éppen úgy tele van vérrel, mint a fiatal férfi. Csak meg kell

+találni a pillanatot, amikor a leány fantáziájához hozzáfér az

+ember… De hogy lehet megtalálni a nagy és titokzatos zárnak ezt a

+titkát.</p>

+<p>Véletlenül… Csak véletlenül… <span class="pagenum"><a name=

+"Page_86" id="Page_86">-86-</a></span> Ha éppen összehangzik az

+elvetett szó a szív s a vér rezonanciájával. Különben tovasíklik

+fölötte s nyomtalanul suhan el.</p>

+<p>Az a kérdés, van-e célja ennek az egész heccnek, vagy nincs.</p>

+<p>A vére föllángolt.</p>

+<p>Cél, az van.</p>

+<p>És mégis ahelyett, hogy utána rohant volna, még jobban

+meglassitotta lépteit. Olyan síma ez a határ, hogy egy mértföldről

+minden mezei kapás ellenőrzi a leány tisztességét. Még a

+mozdulatokra is ugyan vigyázzon, aki hírbe nem akar keveredni.</p>

+<p>Összevonta a szemöldökét s ráfogta, hogy ezért kanyarodik le

+jobbra egy gyalogjáróra.</p>

+<p>A zöldülni kezdő sárga talló sarkában megállott s utána nézett

+izgult szívvel a nem is nagyon távolban, lágyan libbenő lépésekkel

+elhaladó nagy fehér leánynak.</p>

+<p>A szíve szorult s gyötrődő érzések töltötték el. Mintha egy

+világ s az ő legbecsesebb világa úszna el előle a távolba, s ő

+boszorkányguzsba fonva le lenne nyügözve, hogy utána ne

+rohanhasson… <span class="pagenum"><a name="Page_87" id=

+"Page_87">-87-</a></span></p>

+<p>– Ej, még csak ez hiányzik, – kiáltott fel szinte haragosan –

+hogy szentimentális legyek, mint egy… mint a segéd úr!</p>

+<p>Lerázta magáról a meghatódás zsibbadtságát s cinikusan és újra

+férfiasan indult tova.</p>

+<p>Egy-két trágár szitok egészen rendbeszedte a hangulatát, amely

+már kezdett csúnyán gyáva lenni s nemsokára olyan bátran és

+ruganyosan lépdelt a fehérre kitaposott uton, ahogy illik.</p>

+<p>– Felőlem ötven embernek a szeretője lehet, – mondta könnyedén

+magában s végig vágott mosolyogva nádpálcájával a nadrágja

+szárán.</p>

+<p>– Az a fő, hogy az embernek elég pénze legyen – gondolkodott

+tovább. – Ha a birtokot egy kicsit rendbe tudnám szedni, a fene azt

+a sok váltólejáratot, már megint itt van egy a nyakunkon… akkor

+akármikor felruccanhatnék Pestre. Ott aztán nem ilyeneket válogatok

+magamnak, hanem olyan nőket, hogy…</p>

+<p>Cuppantott s vérbe borult a szeme.</p>

+<p>– Mit törődök én ilyen kis falusi <span class="pagenum"><a name=

+"Page_88" id="Page_88">-88-</a></span> rongyocskával! Ez a

+legdrágább; csak járatja az embert maga után, potyára… Ezek a

+legkitanultabbak, ezek a látszólag ártatlan lányok… Nekünk adják az

+erényest, maguk közt meg, a tanító kollegáik, meg a maga

+kompániájából valókkal bezzeg…</p>

+<p>Már megint nagyon elszaladt a fantáziája.</p>

+<p>Heves léptekkel ment tovább a kukoricása felé, ahol egész sereg

+nép dolgozott s a pálcájával csapkodta a gazt.</p>

+<p>– Megszégyenített. „Azért ismerjük egymást!“ és tovább néz,

+elnéz a fejem fölött, azt a hétragyogóját…!</p>

+<p>Csikorgatta a fogát s feldühödve nézett el balra, le a sík

+mezőre a dombhátról. A fehér napernyő úgy libegett, mint egy

+virágszirom. Rémlett neki, mintha alatta megcsillogott volna az

+enyhülő tüzű esteledő napfényen az a bronzszínű haja, az a

+vérforraló, átkozott dús bronzvörös haja.</p>

+<p>– Ismerjük egymást, hát azért köszönhettem volna neki. Milyen

+finoman tudja szememre vetni! No megállj! Ha <span class=

+"pagenum"><a name="Page_89" id="Page_89">-89-</a></span> még

+egyszer találkozunk, megteszem a heccet, hogy megint nem fogadom a

+köszönését! Nem ismerem… Egyszeri látásra nem köteles az ember

+mindenkit ismerni!… Minden tanítónőt…</p>

+<p>Elmosolyodott s megcsóválta a fejét. Aztán ujra utána nézett a

+lánynak.</p>

+<p>– Szép dög.</p>

+<p>S tizszer elmondta magában e két szót. Egyre durvábban s egyre

+izzóbban, szinte megrágta, lenyelte, megforgatta az inye közt, mint

+valami erős izű bonbont.</p>

+<p>– Szép lehet… ugy… istenigazában!</p>

+<p>Feltolta a kalapját a bubjára. Azután meg lekapta a régi kajla

+panamáját, amely olyan kemény volt, mint a bőr, de már rongyosodni

+kezdett a hegyin, mert minden hónapban kimossák neki otthon…</p>

+<p>– Már veszek egy uj kalapot. Valami divatosat. Valami fess,

+lapos kalapot… Nagyon ágrul szakadt gavallér vagyok így. Meg se

+látott a bestia…</p>

+<p>Egy percig hallgatott.</p>

+<p>– Pedig szép… Szép a nyavalyás…</p>

+<p>Aztán tovább indult s félig lehunyt <span class=

+"pagenum"><a name="Page_90" id="Page_90">-90-</a></span> pillái

+alatt igyekezett maga elé képzelni azt a vastag bronzszinű hajat,

+amely vastag csigában konkorodott ki a lány lógó szélű nagy panama

+kalapja alól. A fehér nyakára… Milyen fehér a bőre, a puha,

+kövérkés álla… Tenyérrel megveregetni a nyakát, azt a szép, széles,

+hatalmas nyakát, amely a kivágott bluzból kivilloglott. Milyen

+erős, milyen kemények a mellei, milyen csipői vannak… A Drága

+tomporára, a kedvenc lovára emlékezett s önkéntelen kinyujtotta a

+tenyerét, hogy végigsimítsa…</p>

+<p>Nagyot sóhajtott.</p>

+<p>– Az isten verje meg… Az apámról maradt összes adósságomat

+odaadnám érte, ha csak egyszer…</p>

+<p>Keservesen mosolygott a viccén, azt is ritkán mondott életében.

+Gyorsan, biztosan gyalogolt tovább a keskeny ösvényen.</p>

+<p>– Ej, ej, – gondolta tovább, – az ember egyszer talál ezen a

+rongyos falun egy ilyen pompás nőre és ahhoz se lehet hozzájutni.

+Micsoda szerencse volna az, ha ez olyan szabadabb zsákmány lenne.

+Ha közkincscsé tenné a <span class="pagenum"><a name="Page_91" id=

+"Page_91">-91-</a></span> bájait, ahogy szegény, de nem

+tisztességes hölgyek szokták… Milyen örömmel adná le az ember az

+obulusait, hogy részesüljön a kegyekben… És mit is akar. Egy kis

+falusi tanítónő. Ugyan istenem, mire néz, mire számít. Attól még

+férjhez is mehetne egy kollegájához, legalább elemlékezhetne a

+vidám fiatalságára.</p>

+<p>Szélesen mosolygott s csámcsogott. Meg volt elégedve magával,

+hogy ilyen jól megoldotta a tanítónőcske sorsát.</p>

+<p>– Szép szép az erényesség, – folytatta vidám filozofálását,

+amely olyan szépen kitöltötte a hosszú uton az idejét s olyan jó

+bizsergésben tartotta a vérét, de ha azon már régen túl vagyunk,

+hogy a lányt más anyagból valónak tekintsük, mint a férfiakat. Az

+is ember, annak is emberi szükségei vannak… Már pedig ha egy fiatal

+férfi kerül így önálló tanítónak, annak bizony az az első dolga,

+hogy minél előbb túl legyen az ártatlanságon… Hát egy lány mit

+csinál? Hol és hogy hűti le az érzéki bőségét?</p>

+<p>Mihály kezdett megint nagyon reálisan <span class=

+"pagenum"><a name="Page_92" id="Page_92">-92-</a></span>

+gondolkozni s csak úgy törölgette magáról a verejtéket.</p>

+<p>– Persze – kapott fel egy ujjal, amint rájött az igazságra. –

+Persze, az az egy, az az egyetlenegy okuk van az erényességre! A

+számítás! Az hogy nagyon drágán akarják eladni magukat! Egy egész

+életre akarják biztosítani a jövőjüket az első csókkal. A bestiák!

+A szép bestiák! Tudják ezek mit érnek! Tudják, hogy csak evvel az

+egygyel képesek a végletekig tüzelni a férfit… Igazán, komolyan

+véve a dolgot, nem érdemelnek, egyáltalán semmi kiméletet sem

+érdemelnek!</p>

+<p>A nádját kettőbe hajlította, meg kirugatta. Ujra elnézett arra

+nyugatra, amerre a lány jár, de már nem láthatta a napernyőt a

+könnyű nyirségi homokdombok miatt.</p>

+<p>Az ajkát harapdálta.</p>

+<p>– Hm. De az is régi tapasztalat, hogy az ártatlansággal könnyű

+elbánni, – okoskodott tovább. – Ha pedig evvel nem könnyű, akkor ez

+nem is ártatlanság ám!… Már pedig ha nem ártatlan, akkor meg el

+kell vele bánni!… <span class="pagenum"><a name="Page_93" id=

+"Page_93">-93-</a></span></p>

+<p>Mint aki a bölcsek kövét fedezte fel, már megint kész volt a

+dologgal. Egészen könnyű és vidám, friss és megelégedett lett. Már

+érezte izmaiban, hogy fogja derékon kapni azt a szép kisasszonyt,

+hogy fogja csókolni, csókolni…</p>

+<p>Észre sem vette, már ott volt a munkásainál.</p>

+<p>Szórakozottan nézte őket. Az arca égett, még a homloka is ki

+volt pirulva. A szeme ki volt égve.</p>

+<p>– Fiatal úr, tessék jönni kapálni! – kiáltott rá egy kis fekete

+lány a kukoricásból.</p>

+<p>A többi kacagott s Mihály végignézett a rongyos, istenadta

+teremtéseken. Aprók voltak, satnyák, lesült fekete bőrüek,

+kóchajuak s olyan közel a földhöz, amelyből lettek… Ezek is lány

+nevet érdemelnek!</p>

+<p>– Ne bántsátok, rosszkedve van! – sivította egy másik éles torkú

+huncut, akinek nagyon fel volt vágva a nyelve bizonyos kazal alatti

+ölelgetések óta.</p>

+<p>– Fáj a foga!</p>

+<p>– Mire? <span class="pagenum"><a name="Page_94" id=

+"Page_94">-94-</a></span></p>

+<p>– Kire?</p>

+<p>Röhögtek. Mihályban borzasztóan feldühödött a harag.</p>

+<p>Úgy elfult, hogy még szólani sem birt. Még arra sem érezte

+méltóknak őket, hogy rájuk rivaljon. Máskor visszavagdosott s tíz

+mázsás szókkal tromfolta le őket, vagy ököllel, szorongatásokkal,

+vagy a nádpálcával, ha éppen tekintélyt akart tartani.</p>

+<p>Most visszafojtotta magába türelmetlenségét s elnézte a szeplős,

+agyondolgozott, gőzölgő cselédeket, a sovány, éhes nevetésű

+parasztasszonyokat s elfordúlt, mint a vásárban a kis görbe

+riskáktól, ahol vakon megy keresztül a kajla paraszt tehénkék közt,

+meg sem látja őket, de felvillan a szeme, ha egy fajbornyút

+lát.</p>

+<p>Így van hát ez a magunk fajtájánál is. Elfordúlt s otthagyta

+ezeket a satnya jószágokat, akiket még tegnap olyan gusztusára

+valóknak tartott s akiket egy-két forinttal olyan bőven szokott

+volt megfizetni alkalomadtán. Ej, haj, mennyiben fog neki kerülni

+még az a nagyszerü nő, aki ott kering körülötte a levegőben,

+<span class="pagenum"><a name="Page_95" id=

+"Page_95">-95-</a></span> a földön, mint egy csábító és fenyegető

+szirén.</p>

+<p>Szivta a fogát s fütyörészett, hogy ideges türelmetlenségét

+szelidítse.</p>

+<p>Térült, fordúlt, megint csak arra baktatott, amerre a lány

+eltünt a dombok mögött. Hátha meglátná a fehér napernyőt

+legalább.</p>

+<p>Amint egy halomra felért, csak szembe jött rá a lány.</p>

+<p>– No lám, félúton elém jön, – nevetett fel Mihály s jó jelnek

+vette.</p>

+<p>Hirtelen elfelejtette az egész hosszú és nyers filozófiáját,

+amit úgy felépített ezen az uton s őszinte örömmel és már messziről

+kiáltotta a lány elé, kalapját lengetve:</p>

+<p>– Kisztihand!</p>

+<p>A lány mosolygott s biccentett. Ide csillogott fehér fogsora a

+halvány, gyönge rózsaszinü arcból. Az alkonyodó nap rásütött

+nyugatról s a haja úgy fénylett, mint az arany.</p>

+<p>– Nagy sétát méltóztatik tenni…</p>

+<p>– Jaj lássa, imádom a falut. Olyan vagyok, mint egy falusi,

+szeretek a mezőn járni. <span class="pagenum"><a name="Page_96" id=

+"Page_96">-96-</a></span></p>

+<p>– Pardon, pardon, a falusiak nem szeretnek a mezőn járni, azok

+csak akkor mennek a mezőre, ha muszáj…</p>

+<p>– Hát én nem is vagyok falusi, mondhatom, hogy sokkal jobban

+örültem volna, ha Pesten maradhatok…</p>

+<p>Mihálynak megvillant a szeme. Hopp, erre nem is gondolt, hogy ez

+pesti lány, hisz akkor van remény… Mindjárt bátrabb lett és

+merészebb.</p>

+<p>– Szóval nem érzi jól magát nálunk! – mondta s a szemébe

+nézett.</p>

+<p>– Tudja, mikor először hallottam, hogy bömböltek a gyerekek az

+iskolában, magam is rákezdtem a bömbölést.</p>

+<p>Kislányosan hunyorított a szemével, játszott a szájával s

+felvonta a vállát és a napernyője bojtjával játszott. Mihálynak

+elragadó volt, szinte táncolt mellette. A hangja olyan sima volt,

+mintha vég selymek volnának kihúzva a zöld gyepre a pataknál s

+Mihály úgy érezte, mintha a lelkén zongorázna a hang.</p>

+<p>A lány lehajlott, leszakított az utfélen egy virágot s azt

+kérdezte:</p>

+<p>– Mi ez? <span class="pagenum"><a name="Page_97" id=

+"Page_97">-97-</a></span></p>

+<p>– Ez? Ez valami gaz.</p>

+<p>A tanítónő édesen kacagott.</p>

+<p>– Ez kérem Euforbia pratenzisz.</p>

+<p>Mihály nevetett.</p>

+<p>– Én instállom, csak azt tudom, hogy ezt ki kell kapáltatni a

+buzából… Nekem az elég a botanikából.</p>

+<p>Úgy beszéltek, mintha régi, kedves, összeszokott, bizalmas

+ismerősök lennének. Fölöttük kiterjedt az ég, amely lassan

+lilavörös lett, körülöttük a nagy mezőség, telehintve a növények

+közt állatokkal, emberekkel. És ők úgy lépkedtek előre, mintha csak

+ketten volnának az egész nagy teremtett világon.</p>

+<p>– Tudja, mit csináltunk a minap, – mondta a lány s nagy, telt,

+fehér arca valami drága gyöngyházfényben csillogott az esti

+fényverődésben, a nyaka világított s a szeme, mint titkos tüzek

+este kigyúlt mécsese csillogott. – Hát kérem, lementünk csónakba,

+korán reggel és lementünk a Tiszán Kiscsapóig. Rengeteg szél volt.

+Rengeteg. Már vissza akartunk jönni, de azt a szégyent nem tettük

+meg mégse. Teljes egy óráig <span class="pagenum"><a name="Page_98"

+id="Page_98">-98-</a></span> tartott, míg áteveztünk a vizen. Maga

+nem szeret evezni?</p>

+<p>– Kikkel volt? – kérdezte Mihály sötéten.</p>

+<p>– Ott volt Galambos, a tanító, a segédjegyző, meg én. A Böske

+nem mert beülni a csónakba, úgy nézett utánunk, mint egy

+szárazföldi madár.</p>

+<p>Mihály fölnézett a lányra, annak a szélesen, melegen, kedvesen

+mosolygó arcára s azt mondta.</p>

+<p>– Minek jár maga akárkivel?</p>

+<p>A lány idegesen felkacagott.</p>

+<p>– Hát a kollegáimmal csak járhatok.</p>

+<p>Mihály szinte elfelejtett válaszolni. Volt a lány hangjában

+valami elbüvölően édes, amit ő még sohasem hallott. Valami

+megzsibbasztó, amitől az összes érzékei megteltek s olyan

+ismeretlen jóérzést nyertek, hogy belebágyadt.</p>

+<p>– Igen, – mondta aztán. – Igen… azazhogy nem.</p>

+<p>A lány hangosan felkacagott s előre sütve arcát, a napernyője

+alól kikandikált s szinte le kellett hajolnia, hogy a konok fiatal

+úr arcába nevessen. <span class="pagenum"><a name="Page_99" id=

+"Page_99">-99-</a></span></p>

+<p>– Nagyon udvarias, nem is hallja, amit mondok. Most már értem,

+mért nem köszön maga a hölgyeknek. Szórakozott.</p>

+<p>Mihály felnézett rá s kimondhatatlanul tetszett neki a nagy és

+szép lány babás játéka s a lelke mélyén arra gondolt, hogy vajjon

+ez a lány csakugyan nem érzi, hogy már az egész élete csordultig

+tele van vele.</p>

+<p>Mikor a tanítói lakás kapuja előtt elbúcsuztak, Mihály férfiasan

+és odaadóan szorította meg a lány nagy puha, finom meleg kezét

+érdes, keménybőrű tenyerével s a szive gyökeréig érezte a kéjt,

+mikor a lány könnyedén s mégis valami jelentőséggel adta vissza a

+kézszorítást.</p>

+<p>Mikor a lány eltünt, ő fellélegzett. Megkönnyebbült. A szeme

+csillogott s ruganyosan lépett.</p>

+<p>– No Mihály, mentél valamire.</p>

+<p>A volt főbíró csapott a vállára.</p>

+<p>Mihály a kaján szemű, lelketlen, sovány ember előtt kihúzta

+magát, lehült minden hősége, egyszerre tisztában volt a

+tévedésével, föllélegzett s azt mondta: <span class=

+"pagenum"><a name="Page_100" id="Page_100">-100-</a></span></p>

+<p>– Hogyne kérlek… Még ilyen szeretőm nem volt… mint ez a kis

+tanítónő lesz…</p>

+<p>S nevetett, idegesen, merészen nevetett.</p>

+<h3>IV.</h3>

+<p>Az egész nyár eltelt, itt volt az iskolai idő.</p>

+<p>Mihály nem tudta elképzelni, hogy a leány megint beálljon a

+poros, bűzös kis iskolába és ott a parasztgyerekeket tanítsa írni,

+olvasni.</p>

+<p>Mindennap találkoztak s üres volt az óra és nyomorúlt, amelyben

+nem volt vele s nem hallotta a hangját, a kis, bohókás, furcsa,

+okos beszédét.</p>

+<p>Egészen kicsiszolódott. Gondosan öltözött mindennap, a csizmáira

+nagy gondot fordított, a nyakkendőire még nagyobbat. Fehér

+vászonsapkát vett, elegánsat s turistacipőt, széles amerikai orrút,

+ahogy a lány tanácsolta.</p>

+<p>Az egész falu róla pletykált s éppen úgy nem tudták, mit akar,

+mint ő maga. Már hallotta itt is, ott is, hogy házasítják.

+<span class="pagenum"><a name="Page_101" id=

+"Page_101">-101-</a></span> Néha dühöngött miatta, néha nevetett s

+elérzékenyült, hogy az orra is lógott.</p>

+<p>– Mért nem mégy neki, – mondta a főbiró szárazon.</p>

+<p>– Nem kell olyan sok teketória, – biztatta Hegymegi doktor.</p>

+<p>Mihály összerántotta a szemét s azt mondta:</p>

+<p>– Ez egy kitanúlt, becstelen személy. Észrevette, hogy egy

+kicsit érdekel, hát nem adja le a… Legközelebb már erőszakot fogok…

+Meg akar veszíteni a cudar. Bizonyisten, néha éccaka, ha rámjön a

+kivánság, puskával tudnék rámenni.</p>

+<p>Az urak nevették, sajnálták s az egész környéken lesték, mi lesz

+Mihállyal. Még az asszonyok is, a családban élő urilányok is mind

+arról beszéltek bizalmasan. Mindenki biztosra vette, hogy a

+tanítónő, aki védtelenül, egyedül, oltalom nélkül, ártatlanúl

+nyitott arccal és szívvel jár a világban, előbb-utóbb zsákmánya

+lesz Mihálynak. Mindenki keresztet vetett rá, de némelyek azt

+tartották, hogy már meg is történt az eset.</p>

+<p>Legjobban persze a Mihály asszonyai. <span class=

+"pagenum"><a name="Page_102" id="Page_102">-102-</a></span> Az

+anyja rettegő szemmel leste a fiának minden mozdulatát s

+szakadatlanúl tele volt apró tűszúrásokkal, amivel a lány

+jóhirnevét kikezdhette. Nem egyszer nyiltan tanácsolta a fiának,

+hogy ne gyáváskodjék egy ilyen teremtéssel, csak nem hagyja magát

+az ujja körül forgattatni.</p>

+<p>Mihály ilyenkor lesütötte a szemét s térült-fordúlt, megint ott

+volt a tanítóéknál, ahova már úgy szökött be, lesütött fejjel,

+mintha a tűzbe ugrana be.</p>

+<p>Egy délután, mikor szokott drukkok közt szinte belopózkodott

+végig az iskolaudvaron, hátra le a kertbe, ahol meg szokta találni

+a leányt, nagyon meg volt elégedve, hogy senkivel sem

+találkozott.</p>

+<p>A leány egy kis padon ült és sírt. Ahogy Mihály meglátta,

+felugrott s rémülten menekült a ház mögötti kis kertből be a házba.

+Mihály meglepetve és megdöbbenve nézett utána. Bünösnek érezte

+magát. Tudta, hogy most minden el fog dőlni, jobbra vagy balra…</p>

+<p>Utána kullogott a lánynak s az ajtaja előtt megállott. A fejét

+lesütötte s halkan szólongatta az ajtón keresztül: <span class=

+"pagenum"><a name="Page_103" id="Page_103">-103-</a></span></p>

+<p>– Szerén… Szerénke… Kicsi Szerén…</p>

+<p>Az ajkait harapdálta és ki-kilesett az utcára, amelyről egy

+rácskerítésen keresztül akárki beláthatott, nem nézik-e? Ha most

+valaki meglátja, hogy itt kuncsorog, elsülyed a szégyentől.</p>

+<p>– Édes kis Szerén… Drága kis Szerén.</p>

+<p>A lány nem nyitotta ki az ajtót, bentről halk sirásának

+pisszegése hallatszott.</p>

+<p>– Ne sirjon édes… Ne sirjon édes… – könyörgött Mihály olyan

+lágyan, mint az alkonyati szellő.</p>

+<p>– Menjen, menjen kérem és soha se jöjjön vissza – és gyöngéden,

+ahogy csak lányok tudják taszítva visszatartani a szerelmest: –

+hagyon el kérem és ne törődjön velem többé…</p>

+<p>Mihálynak a vértől csaknem szétpattant a halántéka.</p>

+<p>– Én? Soha! – fulta rekedten. – Ne kinozzon! Szerén! Hát mit

+akar velem! – morogta be az ajtó nyilásán s az utcára és a tanítóék

+lakásának az ajtajára lesett, nem jön-e tanu… <span class=

+"pagenum"><a name="Page_104" id="Page_104">-104-</a></span></p>

+<p>A lány csak tovább sírt.</p>

+<p>– Szerén…</p>

+<p>Mély csönd.</p>

+<p>– Szerénke…</p>

+<p>Sóhajtás.</p>

+<p>– Szerénkém… Kicsi Szerénkém…</p>

+<p>Felcsukló zokogással felelt a lány s erre megőrülve tette a

+homlokát a lány ajtajára:</p>

+<p>– Imádom magát, hiszen tudja, hogy imádom magát Szerénkém, drága

+szerelmes kis Szerénkém…</p>

+<p>S oly forrón s olyan ostobán suttogott egy áradat forró és

+szerelmes szót, hogy maga is beleszédült s hirtelen vakmerő

+indulatok ragadták el, hogy ököllel szakítsa be az ajtót az egész

+világ szemeláttára.</p>

+<p>Most be. Be, be. Most vagy soha. Ha most bejut, akkor az övé a

+lány és minden. És csikorgatta a fogát és kunyorált és nyítt, mint

+ajtó előtt a kuvasz.</p>

+<p>– Ha be nem ereszt, agyonlövöm magam!</p>

+<p>Egy percnyi félelmes csönd, aztán az ajtónál suhog a lány

+szoknyája. Suttogó, békítő, türelmes szók szöknek ki: <span class=

+"pagenum"><a name="Page_105" id="Page_105">-105-</a></span></p>

+<p>– Várjon… menjen a kertbe kérem… Menjen… és én is kimegyek.</p>

+<p>Mihály megtörülte a homlokát, szakadt róla a tajték.</p>

+<p>Lebukott kedvvel fordúlt meg s bandukolt el a kert felé… Szíjta

+a fogát s lebiggyesztette az ajkát.</p>

+<p>A kert kicsiny volt, de rendkivül sűrű, tömött. Lécállványon

+szőlő volt felfuttatva az ut fölött a sötétárnyú lugasig. Buja

+kövéren nőtt a túlzsufolt sok növény; a fiatal gyümölcsfákat moha

+és vértetü lepte meg, a sok lomb alatt embermagasságra nőtt a mák

+szára, nagy barna búgóit lógatva a bazsarózsa kopott, megvörösödő

+leveleit még mindig a nap felé nyujtogatta s lehervadó nagy virágok

+lógtak rajta; a ribizlibokrokon le voltak hasogatva az ágak, földön

+hevert a fonnyadt lombja, a zöldségek gaz között sárgultak s

+száradt a levelük, a karalábé kövér lila torzsai szétrepedeztek s

+kiforrtak a napon.</p>

+<p>Mihály leült a lugas féldeszkányi lócájára és térdére könyökölt,

+égő fejét a tenyerébe hajtva. <span class="pagenum"><a name=

+"Page_106" id="Page_106">-106-</a></span></p>

+<p>Egy perc múlva felugrott, fogát csikorgatta.</p>

+<p>– A disznó… Most be akar fonni… Ő akar a nyakamra ülni.</p>

+<p>Köhögött, krákogott, köpött. Káromkodott.</p>

+<p>– Milyen egy kitanúlt személy minden lány… Nem eresztett be…

+Hiszen csak bent lettem volna!</p>

+<p>Bizonyos volt benne, hogy most, most végzett volna a lánnyal,

+még ha akármi történik is. A legnagyobb veszedelmek környékezték,

+de megtette volna! Most meg!</p>

+<p>Meghallotta a lány suhogó, apró lépéseit. Összerántotta a

+szemöldökét s úgy érezte magát, mint a vad a hálóban… Talán még

+most elfuthatna… Ha átvetné magát a sövényen…</p>

+<p>Felállott, a lány elé lépett s oda nyujtotta a kezét.</p>

+<p>– Szerén… Drága… Drágaságom… – mondta heves hebegéssel s

+megfogta a lány kezét.</p>

+<p>Ez nem lépett be a lugasba, ott állott kivül, az oszlop előtt, a

+szőlőlevelek <span class="pagenum"><a name="Page_107" id=

+"Page_107">-107-</a></span> alatt s hálásan és melegen és könnyesen

+emelte fel rá a szemét s úgy nézett, mint egy Madonna.</p>

+<p>– Én tudtam… hogy maga jó…</p>

+<p>S a szeméből kiömlött a könny le az arcára, kövér nagy

+cseppekben gurult az arcára, lefutott az arca puha rózsaszin lágy

+bőrén s harmatos csikokat szántott s rengő csöppben ült meg a

+cimpáján, aztán az ajka, a csókolni való bágyadt, elgyötört

+fájdalmas ajka szélén és Mihály kitárta a karjait és átölelte a

+lányt és megcsókolta, forrón, szorítva, rágva s azt suttogta:</p>

+<p>– Legyél a feleségem, legyél a feleségem.</p>

+<p>S a lány kitárta két kövér vastag puha karját s átengedte magát

+a férfi kinzó szorításának és engedte, hogy az becipelje a napról a

+vadszőlő fülledt árnyába a kis padra, amely csaknem leszakadt

+alattuk s a kis asztalra, amelynek karó lábai kidültek a

+fordulatuktól.</p>

+<p>Úgy ültek ott soká, kinosan összeölelkezve, sután és félszegen,

+mint két süldő gyerek s Mihály ott tartotta a száját <span class=

+"pagenum"><a name="Page_108" id="Page_108">-108-</a></span> a lány

+izzadtságverte nyakán, mert uj erőszak nélkül másutt nem érhette el

+s beszívta a lány forró nyári illatát, aztán lassú küzdelemmel

+elrabolta a száját, a nagy, sebformájú, forró, nedves száját.</p>

+<p>Sokára, ijedten, lélekzet nélkül tépte ki magát a lány a férfi

+karjai közül és lázban, lihegve, gyermekijedtséggel suttogta, míg a

+szemei oly gyávák voltak, olyan visszarémültek, mint a halálos

+bünösé:</p>

+<p>– Mit tett Mihály. Az istenért, Mihály!</p>

+<p>– Feleségül akarlak venni! Feleségül!</p>

+<p>– Istenem!</p>

+<p>– Feleségül, feleségül, feleségül! Feleségül az istenit!</p>

+<p>A lány kuncogó kacagásban tört ki s arcát bedugta a Mihály álla

+alá, odatette a Mihály mellére s a vállát rázta és rengette a

+széles, gömbölyü, gyönyörű vállát a belső öröm kacagása.</p>

+<p>És Mihály hályogos szemmel nézett rá s azt sziszegte

+magában:</p>

+<p>– A fene egyen meg, céda. Megfogtál, a fene egyen meg.</p>

+<p>És azt lihegte hangosan: <span class="pagenum"><a name=

+"Page_109" id="Page_109">-109-</a></span></p>

+<p>– Mert imádlak. Mint egy szentet imádlak. Te angyal, te…</p>

+<p>S a lány minden szóra megremegett, mint a kihajszolt paripa, s

+egyre jobban befészkelődött a férfi erős, izmos karjai közé.</p>

+<p>Ez átölelte és felhúzta magához, a vállát s a nyakát csókolni

+kezdte, a fehér bőrét ott bent, beljebb egy ujjnyival, a bluz

+vágásában, ahol a nap le nem pörkölte, ahol olyan fehér volt, mint

+a legüdébb harmatas bimbó, aztán körülment a fején, az arcán, az

+állán s egy foltot sem hagyott szárazon és agyoncsókolatlanul.</p>

+<p>– Feleségül akarlak, hát mit képzelsz, mit akartam, mért jártam

+utánad, ha nem feleségül, hát mit gondoltál, hát hogy képzelted, te

+szent, te angyal, te drága cudarom.</p>

+<p>Megfigyelte, hogy a lány egyszer sem csókolta vissza. Csak türte

+a csókjait, türte mint a tűzesőt s csak a kezével simogatott és

+szorongatott és lelkendezett.</p>

+<p>– Most aztán mondd meg, mi volt a bajod. <span class=

+"pagenum"><a name="Page_110" id="Page_110">-110-</a></span></p>

+<p>– Semmi.</p>

+<p>– Semmi?</p>

+<p>– Most már semmi, semmi.</p>

+<p>– No csak mondjad, csak ki vele… Pletyka?… Az?… Az én

+fajtámból?… Igen?… A hugaim?… Az anyám?!</p>

+<p>A lány engedte hinni, hogy az. A Mihály agyát vér döntötte el,

+réveteg, véres szemmel fordította körül a fejét.</p>

+<p>– Mert megmondtam nekik, hogy ha megházasodom, – lihegte,

+hazudta, – hogyha feleségül veszlek, akkor neki pusztulni kell a

+házból… Pusztulni… A jányokkal együtt… Mert ott csak egy asszonynak

+van helye! Az én feleségemnek, az istenit neki!</p>

+<p>S a lány most először nyujtotta fel, kinálta fel a száját, hogy

+csókkal fizesse meg, csókkal tapassza be a szót.</p>

+<p>– Te drága, te jó, te legjobb a világon.</p>

+<p>Mikor késő este már mindent kiforralva és megbeszélve kilépett a

+kiskapun az utcára, megállott az utca közepén s a zsebébe nyúlt.

+Kivette a szivartárcáját s összevonta a szemöldökét. Megropogtatta

+a szivart, leharapta a végét, rá akart gyujtani. <span class=

+"pagenum"><a name="Page_111" id="Page_111">-111-</a></span></p>

+<p>Hegymegi doktor tette a vállára a kezét.</p>

+<p>– Szervusz, szervusz Mihálykám… Akarsz gyufát?</p>

+<p>Rágyujtott.</p>

+<p>Együtt mentek tovább.</p>

+<p>Soká hallgattak, végre a doktor hamiskásan bökte oldalba

+Mihályt.</p>

+<p>– No, hát a jánnyal mi lesz? Széna, szalma?</p>

+<p>– Széna.</p>

+<p>– Maffene, csak nem. Megvan?</p>

+<p>– Meg lesz!</p>

+<p>– Á, á, biztos?</p>

+<p>– Biztos.</p>

+<p>– Hogyhogy?</p>

+<p>– Egész egyszerüen: feleségül veszem!</p>

+<p>– Maffene!… Csak nem.</p>

+<p>Mihály cinikus mosolyt igyekezett mutatni.</p>

+<p>– Hát… utóvégre ez a legolcsóbb…</p>

+<p>– Az már igaz.</p>

+<p>– Egy-két év múlva, ha megunom, kiadom az utját… De hogy én egy

+ostoba szenvedélytől megvesszek!…</p>

+<p>– Látod, ez még inkább igaz, – <span class="pagenum"><a name=

+"Page_112" id="Page_112">-112-</a></span> mondta Hegymegi doktor,

+egész homloka csucsára felvonva szemöldökét. – Ez meg még inkább

+igaz: első az egészség.</p>

+<p>S Mihály nagyot, mélyet lélegzett, meg volt nyugodva, a világot

+is elintézte.</p>

+<h3>V.</h3>

+<p>Reggel még eső volt s a hotelek és penziók ablakain szomoruan

+néztek ki az emberek a távoli szürke tengerre, amely egybeolvadt az

+égről lecsúszott esőfelhőkkel. Hát így kell szenvedni a drága

+pénzünkért; nem jobb volna otthon Pesten és este kimenne az ember

+vacsorázni az állatkertbe, vagy a szigetre.</p>

+<p>Kilenc óra tájban kiderült, a fellegek szétszakadoztak, az ég

+csudálatos kék, frissen mosott szinbe öltözködött, a tenger

+kisimult s mély kékben, nyugalmasan villózott a domboru láthatárig,

+tulsó partján feltüntek a vegliai, chersoi szigetek hegyei s a part

+egyszerre megtelt sétálókkal s a nedves padokat finom zsebkendőkkel

+törülgették, akik a szép kilátásba akartak süppedni. <span class=

+"pagenum"><a name="Page_113" id="Page_113">-113-</a></span></p>

+<p>Tiz órakor már a vizben lubickolt az első három viziember. A

+kávéház nagy terraszáról csodálták a vékony és fekete nőt, aki oly

+kitünően fürdött a nehéz kék vizben s olyan szemérem hijján

+röpködött, mint valami repülő delfin, férfi társai markából,

+egy-egy pillanatra egész karcsu testével ki a komor vizből s bele a

+felvert ezerfodru habok fehérségébe. A trambolinról messze

+hallatszott rekedt, ideges, fázós kacagása s a hölgyek, akik fehér

+ruhában irigyelve nézték a terraszról vidám pocskolását, fázósan

+huzták össze magukat s azt mondták:</p>

+<p>– Várjunk még fiam egy óráig, mig melegszik a tenger.</p>

+<p>Lassan mégis szivárogni kezdtek lefelé a száraz kis nők a

+csobogó tengerbe a kabinok sárga korlátján. Már lent volt a szőke

+olasz asszony, három lánykájával, mint sovány kis kacsákkal a

+tömött ruca; vékony fehér békalábakkal rugdosódtak a vizen a

+kicsik, mint apró Murilló-angyalkák, szárnyacskák tömbjeivel,

+úszótökkel a hátukon. <span class="pagenum"><a name="Page_114" id=

+"Page_114">-114-</a></span></p>

+<p>A fiatal úr, aki mindezt megfigyelte, odatámaszkodott a terrasz

+kőoszlopához és egyenként vette szemügyre a nőket, akik a

+kabinokból még szemérmes fürdőköpenyben indulnak le a viznek, de

+amint igazán belépnek a terrasz publikumának szemhatárába, egy

+pillanat alatt lehámlik róluk a ruha szeméremkinja, s testüknek

+teljes pompájában, a termetükre simuló egyszinü selyemtrikóban

+kiemelt bájaikkal, bátran és kihivóan és szinte öntudatlan

+ártatlansággal tárják föl magukat. Mint a szirének s a tenger

+ismeretlen mithikus asszonycsodái, akiknek sejtelmük sincs a

+szárazföld illemeiről. A viz boldog testéletű őslényekké teszi az

+embert.</p>

+<p>Félóra alatt már zsibongó sürűre gyültek lent a csendes, homokos

+öbölben a nők. A finom vonalu női testek közé vaskosabb és

+töppedtebb férfitestek vegyültek. Odaát tiz méternyi kötélvonalon

+tul, a férfiak számára kimért vizben szinte senki sem volt. Az urak

+odafent sütkéreztek az öltözők alatt a galérián vagy a lusták

+szikláján süttették a nappal <span class="pagenum"><a name=

+"Page_115" id="Page_115">-115-</a></span> magukat, vagy legtöbben a

+nők között lebzseltek összefont karokkal, a forró kis női testek

+közt, amelyek bizonyára felmelegítik a végtelen tenger e kis

+sarkát.</p>

+<p>Már talán mindenki is itt van; a szép kis világoskék leány, aki

+örökké szem előtt röpköd, tizenötéves szépségével, fiatal uraktól

+körülúszva, körülheverve, körülsuttogva a vizben, a sziklán, a

+távoli dobogón, itt a magános úszó, a barna nő, a szemébe hulló

+frufrukkal, amint erős barna karokkal szeli a lapos tengert, úgy

+öleli, simogatja, hogy minden férfiszemet magára igéz, míg

+páratlanul csúszik körül, körül a viz kékjén; itt ugrál már a

+karcsú testű fickó, aki hosszú bugyborékolásokkal bukik fel a

+számtalan fejes ugrásai után; itt a kerek arcú egyszerű lányok,

+akik otthon a kassza mellett, az íróasztal mellett fognak soká

+emlékezni, enyhe manikürözés közben e szép napokra; itt a sárga

+kimonós, tarka, szép budapesti szinésznők, akik népdalokat énekelve

+s az Uncili-smuncilin ujjongva eveznek <span class=

+"pagenum"><a name="Page_116" id="Page_116">-116-</a></span> be

+teljes kosztümben, fürdődresszes fiúkért…</p>

+<p>A fiatal úr visszanéz a terrasz népére s meghallja a zömök kis

+magyar úr rekedtre fojtott hangját, aki feleségébe, a szép fiatal,

+finom barna asszonyába belékarolva, rákényszeríti, hogy az ő falánk

+férfiszemével nevessen a lent nyüzsgő vizi népen; meglátja a

+nászutaspárt, amely hirtelen elmerengéssel eszmél rá, hogy

+kettejükön kivül talán más párulási lehetőségek is vannak; az öreg

+ezredest, aki vastag fehér bajusza alól nevet, a belső tűznek ifjúi

+fellobogásával; a mamát, aki Ibolykájának fesztelenül kiabál le: De

+ne légy olyan soká a kövön. S a kis lányt megint, aki vállát rántja

+s még bátrabb pózban hever el lent a szikla betonozott tetején, a

+fölötte tüző férfiszemek alatt.</p>

+<p>S hirtelen meghökkenve néz egy nagyszerű nőre, aki ezüstszürke

+selyemtrikóban, babos kendőben áll egy pillanatig a viz fölött,

+kihámozva köpenyéből, mint Vénusz a habok kagylóján.</p>

+<p>Ki lehet ez! Hatalmas és formás <span class="pagenum"><a name=

+"Page_117" id="Page_117">-117-</a></span> mellei, széles csípei;

+hosszú karcsú lábai, vakítóan fehér karja tükörfényesen szikrázva a

+napon, míg lelépked a három deszkán s a vizbe ereszkedik. Kövérkés

+álla, szelid tokája, nagy sötét szemei s aranyló erős szemöldökei

+egyszerre meghökkentik a fiatal urat s a hajdani segédjegyző

+ráismer a hajdani tanítókisasszonyra.</p>

+<p>Ah, mit nem adott volna érte valaha, hány évet az életéből, ha

+így láthatja, amint most a vizbe siklik s tova úszik a kötél

+hosszán, egész szépségében, ki-kivillantva fehér karjait a kék

+fényű vizből.</p>

+<p>Ész nélkül rohan a fürdőbe, lázban, régesrégen nem érzett lázban

+szabadítja meg magát fehér ruhájától s ölti magára fekete

+trikóját…</p>

+<p>A deszkán megállt a viz fölött s mintha valamely idegen

+atmoszférába ereszkedett volna, lehült a vére s elmult a hősége.

+Rövidlátó szemét erőltette, hogy rátaláljon a nőre; nem találta s

+lomhán fordította szemét tovább. Izmos karjait összefonta, s jól

+eső önérzettel érezte, hogy most szebb és neki illőbb <span class=

+"pagenum"><a name="Page_118" id="Page_118">-118-</a></span> ruhát

+visel, mint mikor utcára öltözik. Rászállott a közérzés s ennyi

+meztelen, meg annyi felöltözött nép közt épúgy hordta testének

+szabályos formáit, mint mások; mintha frakkban, frissen vasalva

+állana a bál közepén. Még szép kosztümjének varázsát is ugyanúgy

+érezte s önérzettel nézett el a szőrös karú és rövidlábú, pókhasú

+emberek fölött, akik szégyelve, restelkedve, bár a birtoknak

+önérzetével pakolták ki magukat a világ elé.</p>

+<p>Valaki a vállára csapott.</p>

+<p>– Aggyisten öregem!</p>

+<p>Mihály úr volt.</p>

+<p>A fiatal ember nagy örömmel ismert rá a csapzott, vastag, fekete

+bajszú, kopaszodó úrra s melegen rázta meg a kezét.</p>

+<p>– Hát itt vagyunk, itt vagyunk, – mondotta Mihály úr kissé

+leereszkedő fölényességgel s fellépett egyet a deszkalépcsőn;

+domború embonpointjéről csurgott a viz s a bajusza alatt kissé

+gúnyos mosoly lappangott, – hát a magyar közigazgatás sorra

+tengerre küldi az embereit? <span class="pagenum"><a name=

+"Page_119" id="Page_119">-119-</a></span></p>

+<p>A fiatal úr finoman elmosolyodott.</p>

+<p>– Már nem vagyok a közigazgatásnál. Bent vagyok a

+földmivelésügyiben fogalmazó.</p>

+<p>– Brávó öregem, azt okosan tetted, – kiáltott fel Mihály nem

+titkolt kis megjuhászodással s abban a pillanatban megszünt köztük

+a mértföldes távolság s oly egyszerüen kezdte tegezni, ahogy az

+most már ilyen körülmények közt illik, – bizony, tudod, nem is

+érdemes nálunk maradni, én is csupán unalomból, úri passzióból, meg

+a feleségem kedveért vállaltam a főbírói hivatalt a járásban… Hát,

+nálunk, falun, tudod, ez meg a vadászat, ez a kettő még úri

+sport.</p>

+<p>Jóizűen nevetett s erős fekete szemei gyerekesen csillogtak.</p>

+<p>– Brávó, gratulálok főbíró uram, hát gazdálkodni szoktál, kérlek

+alássan.</p>

+<p>– Hogy a fenébe ne, most gyere le hozzánk, most már rendben van

+ám a kuria! A régi angol kertet mind kivágattam, és a vén fák

+helyére modern francia kertet építtettem; nagyon helyes ma a ház

+<span class="pagenum"><a name="Page_120" id=

+"Page_120">-120-</a></span> környéke… hehe, még a cimert is

+megaranyoztattuk…</p>

+<p>– Talán a házasság… Valami gazdag lány…</p>

+<p>– A fenét, isz ismered a feleségemet. A kis tanítónőt vettem el…

+Persze te már nem voltál ott az esküvőkor.</p>

+<p>– Én már akkor az egyetemen voltam; no, kérlek, a jegyzőségnél

+csak egy kis gyakorlatot akartam szerezni, bepillantást a

+közigazgatásba. Ha tudnád, mennyi hasznát veszem.</p>

+<p>– Nagy dolog is az öregem, nagy dolog, aki a közigazgatásnál meg

+nem fordult, abból sose lesz jó politikus.</p>

+<p>– No és a nagyságos asszony olyan kitünően beletalálta magát

+a…</p>

+<p>– Hogyne, hogyne. Hát tudod, eleinte volt dolgom, míg kineveltem

+magamnak. Eleinte bizony nehezen ment, de osztán csak beleszokott a

+kis öreg. Ma olyan gazdasszony… meg olyan társadalmi potentát, hogy

+e!… Gyere csak, gyere, keressük meg. Kitünően úszik…</p>

+<p>Bevetették magukat a vizbe s körülkerülték <span class=

+"pagenum"><a name="Page_121" id="Page_121">-121-</a></span> a

+kötélcsúcsot. Ott megállapodva, a kötélre ülve nézelődtek az

+ezüsthölgy után.</p>

+<p>– Hány esztendeje is annak, – kérdezte a fiatal úr.</p>

+<p>– Bizony, éppen tiz. Most van a fordulója, a tizedik… Hát, hát,

+már úgy látszik együtt fogunk elkorhadni! – tette hozzá cinikus

+nevetéssel a régi ismerős előtt.</p>

+<p>– Gyerekek?</p>

+<p>– Két fiam van, meg egy lány; olyanok, mint a potykák!</p>

+<p>– Itt vannak a kicsinyek is?</p>

+<p>– Fenét! nem vagyok én regálebérlő, hogy pulyákkal, cselédekkel

+jöjjek Abbáziába… Hallod ez szép hely, jó hely, de a fene egye meg,

+nagyon sokan tudnak magyarul…</p>

+<p>Jóízűt nevettek s gúnyos szemlélődéssel néztek körül.</p>

+<p>– Átmegyünk Velencébe is, ha már itt vagyunk. Látni kell

+egyszer.</p>

+<p>– Tudsz olaszul?</p>

+<p>– A macskát. Ha magyarul nem tudnék, ugatnom kéne, hehe! Na, a

+feleségem <span class="pagenum"><a name="Page_122" id=

+"Page_122">-122-</a></span> beszél németül, karatyol franciául, a

+télen francia kisasszonyt is vett, hogy belejöjjön… Én meg fizetek!

+Így osztán keresztül mehetünk az egész világon is.</p>

+<p>Kacagott. Felduzzasztotta a tokáját: csak a magas gallér

+hiányzott rövid nyakáról.</p>

+<p>– Á, micsoda nők vannak azér itt, barátom. Már úgy kikoplaltam

+magamat egy kis finom női históriákra. Visszafelé az asszonyt haza

+expediálom, én meg felruccanok Pestre, apropó, te már otthon leszel

+akkor?… Nahát az nagyszerű lesz, már tudod, torkig vagyok a

+béreslányokkal, meg az effélékkel. Hopp, itt is a feleségem!</p>

+<p>A vizen meglátták a fehér babos fejkendőt s elébe úsztak. Mihály

+úr úgy úszott, mint a kutya, mind a két kezével s a két lábával

+pacskolt.</p>

+<p>Az ezüstszürke nő úgy nyujtotta oda a kezét a fiatal úrnak,

+mintha otthon falusi szalonjában fogadná. A miniszteri fogalmazó úr

+kiábrándult és lehült. Az asszony arcszíne elvesztette hajdani

+vadrózsaszirom színét és finom, ruganyos <span class=

+"pagenum"><a name="Page_123" id="Page_123">-123-</a></span>

+puhaságát; húsvörös volt és érdes, mint a pörölő asszonyoké szokott

+lenni. Apró fehéres pontokkal tarka volt az egész karja, a

+tengervíz fölszítta s kiáztatta, mint a lúg. Mihály úr elfordítja a

+szemét, az utóbbi években már nem igen szokott a felesége arcára

+nézni, mit nézzen rajta, jól ismeri s tudja, hogy még ma is szép

+asszony, kivált egészében, messziről, csak ő egy kicsit már betelt

+vele.</p>

+<p>– Hol ebédel? Jöjjön velünk, – szólt udvariasan az asszony – egy

+kitünő bécsi-magyar konyhát találtunk, egészen türhetően főz…</p>

+<p>– Kisztihand…</p>

+<p>– Fotográf, fotográf… – kiabálták a fürdők a csónakos

+fényképészre s tömegestől tódultak a lépcsőkre. A dobogón a kis

+operettprimadonna Sárbogárdról, percekig kínosan természetes állást

+produkált, hogy jó legyen a képen.</p>

+<p>Ők is rajta voltak egy felvételen, mesztelen nyakkal s Istenem,

+tiz évvel öregebben, mint annak idején… Mind a hárman erre

+gondoltak, mikor a lencsét rájuk szögezte a fotográf. <span class=

+"pagenum"><a name="Page_124" id="Page_124">-124-</a></span></p>

+<p>Délben a fiatal úr már ott találta Mihály úrékat a kis

+bécsi-magyar vendéglő terraszán.</p>

+<p>Az asszony fején széles, felcsapott karimáju szalmakalap volt,

+nagy fehér strucctollal, amely alól vastag, bronzszőke haja dúsan

+dagadt ki. Nagy erős szürke szemei oly hüvösen és anyásan néztek,

+ahogy csak egy négy gyermekes asszonyt, – akinek a férje a negyedik

+s a legrosszabb gyermeke, – tölthet el a mindennapi élet egyszerü

+kötelességtudása. Szemöldökei, ezek a bámulatos vastag, hajdan oly

+izgató szemöldökök oly nyugodtan feküdtek a fehér sima homlok

+tövén, mint az elhizott komondorok a tiszta, békés, félteni, őrizni

+nem érdemes kis fehér házak fala alatt. Az orra, a szája megnőtt s

+közönséges lett és rideg, örökké rideg, mint akinek mindig

+vigyázónak, szigorunak kell lennie, uralkodnia kell az élet

+legközönségesebb kis dolgai fölött is. A tokája egybenőtt a

+nyakával és lankadt volt, heverő, lomha, a mellei a fehér bluzban

+tülerősek voltak és a vastag aranylánccal körített dereka széles.

+<span class="pagenum"><a name="Page_125" id=

+"Page_125">-125-</a></span> Husos, erős karja átvilágított a

+csipkéken s egész lényéből unalom áradt, valami amolyan helyén nem

+valóság, mint a pihenésre kimozdított gépből, amely csak teljes

+munka közben él.</p>

+<p>– Vajon mit csinálnak a gyerekek… nem köhög-é a kisebbik, nem

+esett-e a tóba a nagyobb… hogy megy a háztartás… Mi baj van már

+megint… – folyton ezek az aggodalmak látszottak az arcán és

+szórakozott szemein.</p>

+<p>A miniszteri fogalmazó sem birta felhangolni egy-két futó

+mosolynál, egy pár udvarias, figyelmes szónál tovább.</p>

+<p>Ellenben Mihály úr elegáns kávézöld ruhájában alig birja

+tartóztatni friss és életre habzó temperamentumát, amely mint az új

+bor, szinte kipattanva keresi a rést az érvényrejutásra. Csak

+fekete haja le ne tisztúlt volna annyira, fényes fehér homlokáról;

+még nehány leltári hajszálat kefél keresztül a síkon, amit úgy őriz

+mintha a felesége venné számba minden mosdás után; ellenben fekete

+bajusza hetykén van pödörve, a végét a borbély kackiásra

+csippentette le, kis <span class="pagenum"><a name="Page_126" id=

+"Page_126">-126-</a></span> kotlettje is van, rövid, csak a

+fülcimpákig s a haj tövénél épenugy ki van kopva, mint vékony

+fekete szemöldökeinek a külső vége. És elegánsan eszik, ahogy csak

+a mi szolgabiráink tudnak enni, akik a grófokkal tartanak, ott

+eltanulják s akiket a zsidók lesnek el. De ezeket a tulzóan puha

+mozdulatokat senki sem tudja sem felfelé, sem lefelé, a rendkivül

+erős, parasztul izmos testnek ezeket a tulzóan puha mozdulatait.

+Így a villát senki se tudja belőlről tenyérbe fogni s ekkora erővel

+végezni ezt a könnyed mozdulatot; s félkézbe véve a kést és a

+villát, a hajópincér sem tudja így venni ki a tálból a töltött

+káposztát. Az ujját, a kisujjait méltóztass megnézni, mily

+fölemelve s minő elegánciával tartja s könyökeit amint magasra

+emeli, míg a késsel a szájába teszi a falatot, ami ujabban már

+megint nem barbárság. Így kiművelődni csak olyan ember tud, aki

+jókedvéből akármikor fel bir dobni a dobra hetven kévét egy szuszra

+s akinek olyan felesége van, akiből sugárzik a pedagógia. Ó nem az,

+amit a képezdén tanult, hanem <span class="pagenum"><a name=

+"Page_127" id="Page_127">-127-</a></span> az, amellyel a felsőbb

+körökbe küzdi be magát az ember.</p>

+<p>– Elragadó asszony a feleséged őnagysága, – mondta ebéd után a

+miniszteri fogalmazó, míg szivarozva ültek a tengerparton. A

+nagyságos asszony fölment a hotelbe; bágyadt a hosszú fürdés

+után.</p>

+<p>– Természetesen, – szólt Mihály, s hozzátette, – mondd csak

+öregem, mikor is mégy te vissza Pestre?</p>

+<p>A pesti éjszakákról ábrándozott.</p>

+<p>Vidáman beszélgettek, Mihály nagyokat kacagott s ápolt fehér

+fogait, amelyeknek közeit azonban megfogta feketére a sok

+szivarfüst, vigan csillogtatta.</p>

+<p>– Hogy megőrizte a szépségét… – szólt megint a fiatal ember.</p>

+<p>– Kicsoda?</p>

+<p>– A nagyságos asszony.</p>

+<p>– Hja!… Az ám, kivált úgy, – kacagott fel Mihály, – hidd el

+öregem, még ma is olyan szép teste van…</p>

+<p>Hangosan és cinikusan nevetett, mint aki le akarja leplezni azt

+a látszólagos tiszteletet, amelylyel már csaknem kompromittálta

+magát. <span class="pagenum"><a name="Page_128" id=

+"Page_128">-128-</a></span></p>

+<p>– Kedves Mihály – szólt hirtelen a hajdani segédjegyző –

+megengedsz egy megjegyzést?</p>

+<p>– Parancsolj kimondani, – szólt Mihály a legkorrektebb

+szolgabiró-udvariassággal.</p>

+<p>– Kérlek alássan, Mihály… Véletlenül a legkitünőbben emlékszem

+arra a percre, mikor legelőször nem köszöntél a nagyságos

+asszonynak… mikor utána jártál… Megkérted… És meg vagyok lepve

+Mihály, hogy a legnagyobb boldogságban éltél le őnagyságával immár

+tíz évet s bizonyára, ha isten segít, az egész életet. Aki rátok

+néz, mindig látnia kell, hogy ez az igazi szerelmes házaspár, nem

+igaz Mihály?… És mégis kérlek szépen, az első perctől mostanig,

+négyszem közt, kérlek Mihály, a legmeglepőbb cinizmussal tudsz

+megjegyzést tenni… Nos, ez, ez, hogy történik ez, Mihály?</p>

+<p>Mihály bámulva nézett a barátjára, aztán leütötte a szivarja

+hamvát, könnyedén, elegánsan, távolra, a vörös, nedves kavicsutra s

+azzal a könnyedséggel, ahogy csak egy szolgabiró érzi <span class=

+"pagenum"><a name="Page_129" id="Page_129">-129-</a></span>

+kötelezve magát rá, hogy szivar mellől, bármikor azonnal

+kétségbevonhatatlan biztossággal oldjon meg minden problémát, így

+szólt:</p>

+<p>– Édes öregem, én nem beszélek máskép, csak ahogy a többi

+férjek, meg a többi urak, ha szerelmesek… Kedves öregem, hát te azt

+hiszed én egy kivételes Mihály vagyok, egy <i>Miháj</i>, mi?… Kis

+öreg, te is éppen olyan Miháj vagy, mint én… Nagyon jó… Ugyan

+mutass nekem egy szerelmes embert, aki a legbizalmasabb barátai

+előtt, tudod, <i>a barátai</i> előtt azt meri mondani, hogy

+„szerelmes vagyok“. Fuj. Fiam, azt mondhatja, hogy ezt a lányt, ezt

+szeretném lekapni… Vagy más efélét… kimondhatja az ember a

+legnagyobb disznóságot, bevallhatja a legrondább, a legalacsonyabb

+érdeket, a pénzt, az üzletet, a családi protekciót, amire számít,

+vagy a vére kivánságát, de amit azelőtt nemes okoknak mondtak!… azt

+már nem… ki mondja ma azt, hogy „a szívem dobog…“ Hogy ez meg az a

+lány, no vagy pláne: a feleségem, az egy nemeslelkü, egy finom

+szívű, nem <span class="pagenum"><a name="Page_130" id=

+"Page_130">-130-</a></span> is tudom a frázisait… Nem fiam, a mai

+Miháj, az azt mondja, hogy a feleségem az tud… csókolni, az

+istenit, ha rájön… Vagy más effélét. Ezt be lehet vallani… Ez igaz.

+Ez nem szégyellni való…</p>

+<p>Néhányat szippantott.</p>

+<p>– Pláne én. Egy tanítókisasszonyt veszek el. Hát mér veszem el!

+Hát csak meg kell értetni magammal, meg a világgal… Azért, a fáját,

+mert meg voltam veszve és máskép nem adta le a tejet… csak az

+esküvő árán… No persze, ha kontesz lett volna… Akkor nem kell

+magyarázat. Ki a fene kérdi azt, mért veszek feleségül egy előkelő

+dámát…</p>

+<p>Idegesen szivarozott s a szürke füstöt kifujta a tiszta

+levegőbe. Bólogatott és a felső ajkát harapdálta.</p>

+<p>– Ajjaj, tudod itt sokat kellett elsimítani. Elkenni… Eleinte

+nem akarták bevenni… Még párbajoztam is egyet érte… Az anyámmal

+most is úgy vagyok. Az nem akar belenyugodni…</p>

+<p>Hallgattak.</p>

+<p>– No, öreg, hát te nem vagy Miháj?… <span class=

+"pagenum"><a name="Page_131" id="Page_131">-131-</a></span> A

+teremburáját, hát férfiak vagyunk tán! Csak nem játsszuk magunk

+közt a szentimentális Werthert… Hát azzal csak nem dicsekedhetem

+el, hogy a feleségem rendbeszedte a birtokot is, meg engem is, meg

+rendben tartja a tekintélyt, mindent: hanem azt nem tagadom le,

+öregem, hogy ha ruha nincsen rajta, ma is szebb egy egész

+orfeum-truppnál!… Hiszen láttad mámma…</p>

+<p>A szeme forró lett, kissé meglobosodott a belső hőtől.</p>

+<p>– Őrült meleg van, – mondta s csakugyan rendkivüli hőség volt.

+Jól esett, hogy egy kis hűs szél csapott ki a tenger felől.

+<span class="pagenum"><a name="Page_132" id=

+"Page_132">-132-</a></span></p>

+<p><span class="pagenum"><a name="Page_133" id=

+"Page_133">-133-</a></span></p>

+<div class="chapter">

+<h2>AZ ASZTALOS</h2>

+</div>

+<p class="center">– ELBESZÉLÉS – <span class="pagenum"><a name=

+"Page_134" id="Page_134">-134-</a></span></p>

+<p><span class="pagenum"><a name="Page_135" id=

+"Page_135">-135-</a></span></p>

+<h3>I.</h3>

+<p>Kint zúg a téli szél, a kályhában ropog a tűz.</p>

+<p>– Istenem, aki most kinn jár!</p>

+<p>– A; jó ember otthon van.</p>

+<p>A kis lámpa az asztalon magas, vékony, ólom talpán, mely egy

+kinyujtott kart ábrázol s oly ingatagon áll a horgolt

+csipketerítőn, hogy az ember minden percben odanéz, nem borul-e

+fel.</p>

+<p>– Kegyetlen vagy Ilka.</p>

+<p>– Én már nem ismerek se istent, se embert.</p>

+<p>Összegubbaszkodva ülnek az alacsony melegülő szobában. Az

+almárium tele van befőttesekkel, a sifon tetején is üvegek vannak,

+az ablak párkányban is. Rendes a kis szoba, de némikép a spájzhoz

+hasonlít. A butorok mélyéről irtó hideg süvölt ki, az izzó

+vaskályha csak <span class="pagenum"><a name="Page_136" id=

+"Page_136">-136-</a></span> a szoba közepét melegítette fel, a háta

+mindenkinek borzong.</p>

+<p>– Nem is ismertél te soha, – vágja oda hirtelen fulladtan a

+lány.</p>

+<p>Az asszony felugrik, összerázkódik, a fogát összeszorítja, a

+széles ajkát, mely úgy kidülledt törpe orra alól, mint egy állati

+száj, apró fekete szemei könytől lettek izzók s a pofacsontjain

+vörös foltok gyultak.</p>

+<p>– Nyomorult…</p>

+<p>A szemük összecsapódott mint két ölő fegyver s gyülölettel és

+iszonyodva látták meg, mennyire hasonlítanak egymáshoz, csak az

+asszonyt elrutította, a lányt megszépítette a düh. A kis szoba,

+amelyben az ágy hideg mint a jég és a párnák mintha fagyot

+eresztenének, amint a lány szétzilálja, szétdobolgatja őket,

+egyszerre a hideglelés fagyos remegésétől ég. Szenvedélyek és dühök

+törtek ki és az élet ritka földrengése készült, a kis életnek csúf

+és nyomoruságos földrengése, amely rongyokat vet az ég felé és a

+vályogból rakott koldusbékességet rontja egyenlővé a földdel.

+<span class="pagenum"><a name="Page_137" id=

+"Page_137">-137-</a></span></p>

+<p>– Nyomoruság… Még ezt a gyalázatos házasságot is irigyled, te…

+te vénlány.</p>

+<p>Összeszorította rideg, félelmes arcát s örült, hogy visszaadta.

+Most visszaadta. A magtalan asszonyok kegyetlenségével.</p>

+<p>A lány barna pettyes kendővel bekötött fejét visszafordította. A

+lámpa belesütött az arcába, amely égett a pirosságtól, nagy barna

+szemei tétován meredeztek a testvérére, aki gyilkos kézzel szúrt

+vissza az ő könnyelmüen, haragosan odavetett tőrével. Most nem

+tudta mit tegyen, lihegve, mint a fujtatóból jött ki belőle a

+levegő, szinte hörgött s szó nem akadt a szájára, a karja görcsösen

+vonaglott, szeretett volna már rárohanni a nénjére és ütni, vágni,

+erősebb, csak erősebb ennél a torz nyavalyásnál.</p>

+<p>– Így ölöd. Ilyenekkel szurkálod… azt is. Te… te gyilkos.</p>

+<p>Az öregebbik, az asszony lesütötte a szemét, de a fejét

+fölemelte görbült gerincén; sápadt volt, mint a viasz s

+<span class="pagenum"><a name="Page_138" id=

+"Page_138">-138-</a></span> merevgörcs a vonásain. Már megtalálta

+magát és minden hangja bátran ölt.</p>

+<p>– Összebeszéltetek. Érted akar eltenni láb alól. Hogy aztán

+összeállhassatok. Buják.</p>

+<p>A lány elsápadt, a vére leszállt az agyáról, mind csak nézte,

+nézte ezt a gazt, ezt az orgyilkost. Ezt a nyomorúltat, aki

+faarccal tud alávaló gonoszságot fogni akárkire. Ezt a piszkos

+lelküt, aki a maga galád érzéseit süti rá másra. És nem tudta, hogy

+mi lesz a jövő percben.</p>

+<p>– Jaj az a szegény ember! – kiáltott fel őszintén és teli

+meggyőződéssel, mint aki most eszmél rá a tiszta igazságra, –

+ilyenekkel kell az életét pusztítani!</p>

+<p>– Szajha… eredj feküdj mellé.</p>

+<p>– Uhhh… – ordított fel a lány.</p>

+<p>– Bátran! Az egy tehetetlen, magtalan. Nem lehet baj… Ni, ni!…

+Bakzik utána… nem birja kivárni míg megdöglök… A szemem előtt vonít

+utána…</p>

+<p>– Oohhh…</p>

+<p>– Egy piszkos asztalos!… Enyvnyaló. <span class=

+"pagenum"><a name="Page_139" id="Page_139">-139-</a></span></p>

+<p>– Az urad!</p>

+<p>Olyan hangon ordított rá, hogy az ablak megreszketett, az ajtó

+megzörrent s a másik szobából, amely a konyhán túl van,

+áthallatszott a hirtelen csönd. Az öregek pattogva, mérgesen

+vitatkoztak a lányuk dolgán… de erre megállott a zakatolásuk.</p>

+<p>A lány lassan lehiggadt annyira, hogy nem robbant szét az

+agyveleje, mint gondolta, de a vér lüktetve vágtatott le s fel az

+egész testében. Az ajka remegett, a szine változott s meg kellett

+kapaszkodnia az ágy végében, hogy el ne szédüljön.</p>

+<p>Az ajtó kinyilt s az öreg tanító belépett a kopott sárga

+szakálával, hunyorgó, apró szemével, méregtől, veszekedéstől remegő

+ajkaival.</p>

+<p>– No mi a, mi a; mi a mán… No mi?</p>

+<p>– Én nem tudom, – mondta a fiatal asszony s elhuzta,

+legörbítette a szájaszélét.</p>

+<p>A lánynak minden vére a fejébe rohant ujra. Ráordított.

+<span class="pagenum"><a name="Page_140" id=

+"Page_140">-140-</a></span></p>

+<p>– Az hogy te egy piszok disznó vagy, tudod.</p>

+<p>– Látja, apa!</p>

+<p>– Te undok, te varangy, te piszok disznó, te. Fuj, te ronda, te

+köpedelem, te orgyilkos!</p>

+<p>– Tetszik látni.</p>

+<p>– Fuuj! Te dög. Nem érdemelsz egyebet, minthogy felfordulj az

+árokparton – üvöltött a lány.</p>

+<p>Az asszony, mintha a talpát csiklandoznák, nevetett.</p>

+<p>A lány felemelte a két erős karját, hogy rárohanjon.</p>

+<p>Az apjuk kiterjesztette a kezét.</p>

+<p>– Mariska! Fiam! Mariska!… Aztán teljes erővel kiáltott, úgy

+hogy rögtön belerekedt: – Mariska!</p>

+<p>Az öreg asszony lépett be a nyitva hagyott ajtón, az anyjuk, az

+orrán a nagy csontkeretű pápaszemmel s hátravetett fejjel nézett

+rájuk a szemüvegen keresztül.</p>

+<p>– Mi van itt?!</p>

+<p>– Eh, semmi; – mondta a tanító.</p>

+<p>– Már azt hittem ölitek egymást… <span class="pagenum"><a name=

+"Page_141" id="Page_141">-141-</a></span> Szép dolog, hogy

+testvérek… Istenem, istenem…</p>

+<p>Azzal leeresztette az arcát s beljebb jött, betette az

+ajtót.</p>

+<p>– Még nincs kifűtve a szoba, osztán nyitva tudod hagyni! –

+mordult az urára, – gondatlan! Majd meghül itt a lányod. Az lesz

+belőle.</p>

+<p>Mariska valamit szeretett volna rá mondani, nénjére nézett s

+meglátta annak a hideg és gyülölt szemén, hogy kitalálta ezt a

+gondolatát. Végig borzongott az utálattól, a foga vacogott, a térde

+remegett és az arca tűzben égett.</p>

+<p>– Nem elég ez a szerencsétlenség, még másik is jöhet utána, –

+motyogta az öreg asszony s közelebb jött, az asszonylányán

+összefogta a kendőt s felszítta az orrát. – Apád nem ért semmihez,

+persze ő mindig csak az asztalosának fogja pártját.</p>

+<p>Az öreg tanító összerezzent, Mariska elbódult, a fiatal asszony

+kicsit elmosolyodott.</p>

+<p>– Pedig az isten verje meg azt a <span class="pagenum"><a name=

+"Page_142" id="Page_142">-142-</a></span> férfit, aki a feleségét

+így eltudja ereszteni! – pattant fel az öregasszony.</p>

+<p>– Ha ott hagyja… – fuldokolt a tanító.</p>

+<p>– Hiszen annak is te vagy az oka, hogy egyáltalán odament… Én

+eleget mondtam, hogy egy koszos asztalos nem arra való, hogy

+intelligens ember hozzáadja a leányát, de te erőszakoltad, hát itt

+van.</p>

+<p>– Én nem erőszakoltam, nem vagyok én olyan bolond, én csak azt

+mondtam, hogyha szeretik egymást, az az ő dolguk.</p>

+<p>– Én megmondtam, hogy asztalos, hát nem lehet belőle jó.</p>

+<p>– A krisztusát, mi az, hogy asztalos! nekem ne hencegjetek, ne

+flancoljatok, hát ti mi vagytok, mi vagyok én; egy koszos tanító,

+egy kódus, egy rothadt, százhuszonöt forint államsegély. Bár tudtam

+vón dógozni, hogy asztalos lettem vóna. Imre két hét alatt keres

+meg százhuszonöt forintot.</p>

+<p>– És egy éjszaka elver háromszázat.</p>

+<p>Az öreg tanító megállt, rábámult, nyelt. <span class=

+"pagenum"><a name="Page_143" id="Page_143">-143-</a></span></p>

+<p>– A ver, akinek van. Én nem verek el. Ilyen rothadt tanítók nem

+vernek el három krajcárt se. Mer nincs nekik.</p>

+<p>– Hogy a fene egye meg, hogyha van neki, osztán elveri, –

+förmedt fel az öreg asszony és magára terített egy kendőt s fázósan

+összehúzta magán.</p>

+<p>Csönd lett. Mariska háttal állott a szobának s a falon nézett

+merően egy fényképet. Nem látta.</p>

+<p>Kint orditott a szél, a bezárt ablakot rázta; egy kutya

+vonított.</p>

+<p>– Egyszóval Imre egy derék, becsületes ember, egy józan,

+értelmes, jóravaló ember, ha az italra adta magát, okának kell

+lenni.</p>

+<p>Nem felelt rá senki semmit.</p>

+<p>Az öreg tanító az asztalhoz támaszkodott s fölemelte a piszkos

+sárga szakállát. Fáradt volt, kimerült. Régen volt ennyi

+izgalma.</p>

+<p>– Mán fellöki a lámpát, mán fel, – szólt rá nyersen az öreg

+asszony, – vak. Mán megvakult.</p>

+<p>– De anyuskám, hagyd az apuskát, – szólt az asszonylány, –

+cukorédesen <span class="pagenum"><a name="Page_144" id=

+"Page_144">-144-</a></span> s teljes közönnyel. A Mariska válla

+megvonaglott. Az öregasszony sóhajtott.</p>

+<p>– Ah, amennyit én ennek nyelek. Ennek a bolondnak.</p>

+<p>– Bolond vagy te! – röffent ki hirtelen, tajtékosan az öreg

+emberből, – te nyelsz nekem? Mit nyelsz, harminc esztendei

+rabszolgaságomat? azt, hogy nyeregbe ülsz a hátamon? azt nyeled?… A

+fene egye meg ezt az egész életet.</p>

+<p>Az öreg tanítóné eltátotta a száját s a szemüvegje elbámulva

+reszketett az orrán.</p>

+<p>– Halljátok ezt?</p>

+<p>– Na hát mama, – csapta össze a kezét az asszonylány, nem

+ismerek az apusra! Akárcsak az asztalost hallanám!</p>

+<p>– Az asztalost! ordított az öreg tanító, mint a hajszolt bika!…

+Neked a te urad <i>az asztalos?</i>… Hát most már értem. Értek én

+már mindent… Asztalosné!… Te mi vagy? Te cafat! Ha az urad az

+asztalos: te báróné?… De vigyázz! Mert az asztalos megtanít! Mer az

+ember! Férfi! Nem ilyen rothadt, mint ez a rongy tanító <i>úr!</i>

+<span class="pagenum"><a name="Page_145" id=

+"Page_145">-145-</a></span></p>

+<p>– Ne hallgass rá; ostoba!… A lányai előtt. Így akarja

+fenntartani a szülei tekintélyt.</p>

+<p>Az öreg ember rájuk nézett véreres, nedves szemeivel és elfolyt

+az egész testében a méreg, amelyet ki akart vetni a száján. Nem

+szólt, lehunyta a szemét, megszédült s gyáván, ügyetlenül

+leroskadva lépett tovább megroggyant öreg térdein.</p>

+<p>Lassan kiment a szobából s behuzta maga után az ajtót.</p>

+<p>Az asszonyok csöndben ültek, Mariska egyre csak nézte a falon

+levő képet vak szemekkel; az ő lánykori képe volt a fehér bluzban,

+a vállon körül tenyérnyi széles csipkével, ebben a bluzban

+szeretett beléje Imre… Milyen szép majális volt az, kint az erdőn,

+a hűséges, becsületes fiú, aki a grófi kastély bútorait készítette…

+S ez a ronda elcsábította tőle, valahogy a nyakába varrta magát, az

+embernek hinni kell, hogy ma is vannak boszorkányok, akik meg

+tudják varázsolni a férfiak szemét… <span class="pagenum"><a name=

+"Page_146" id="Page_146">-146-</a></span></p>

+<p>– Jaj anyus, ha én a maga életére gondolok, magának is kijutott

+ám – mondja az undok s ő végig-végig reszket.</p>

+<p>– Hát bizony fiam, sokat kell elnyelni az asszonynak. Itthon

+tanulhattál volna.</p>

+<p>– Istenem, mamának csak lehetett, ilyen férj mellett, aki mégis

+intelligens ember.</p>

+<p>– Minek mentél hozzá; nem hallgattok az emberre.</p>

+<p>– Jaj hát ki lát előre. Mikor úgy járt utánam. A lábam porát is

+csókolta, esküdözött, fenyegetőzött, meg akarta ölni magát, meg

+minden. Azt mondta, hogy ilyen lányt nem ismert soha, csak én

+kellek neki…</p>

+<p>Mariska pokoltüzén érezte magát, ez mind az ő lelke alá volt

+tüzelve. Reszketett a teste.</p>

+<p>– Megesküdött, hogy odáig minden lányt csak azért csókolt meg,

+mert becstelennek találta. Kéjvágy. – S elfolyt a szájában a szó,

+mint a méreg kiszökell a kigyóéból. Mariska sarkig elpirult, az

+erdei csókot, a lugasban való csókolózást érezte. <span class=

+"pagenum"><a name="Page_147" id="Page_147">-147-</a></span></p>

+<p>– Én voltam az első tiszta és úgy fog imádni egész életen át,

+mint az angyalt kell…</p>

+<p>– Undok… – lihegte a lány.</p>

+<p>Egy kis csönd lett.</p>

+<p>– Miii? – mondta a másik; affektálva, hogy nem érti a szót.</p>

+<p>– Sötét ördög, Lucifer! – fordult szembe vele a huga.</p>

+<p>– Te…</p>

+<p>– Te vén dög! Három esztendővel vénebb az uránál. Kikaparta a

+keresztlevélből a dátumot. Aljas hamisító.</p>

+<p>Az asszony felugrott. Egész teste kimeredt és sápadt volt, mint

+a hulla. Az ajka szederjes lett és nem lelt szót. Csak állott és

+várt valami pillanatot, hogy rádönthesse a házat a másikra, vagy

+mi.</p>

+<p>– Mariska! meg vagy te őrülve! – kiáltott az anyjuk teljes

+erővel.</p>

+<p>Ebben a percben kinn az ajtón kopogni kezdett valaki. Kinn az

+udvaron.</p>

+<p>Elhallgattak.</p>

+<p>Ujra kopogtak. Gyáván.</p>

+<p>Az asszonyt valami izgalom futotta <span class=

+"pagenum"><a name="Page_148" id="Page_148">-148-</a></span> át és

+két kézzel elsimította a fején kettéválasztott és kontyba font

+fekete haját.</p>

+<p>De nem mozdult senki a sokára jött uj kopogásra sem.</p>

+<p>– Ki az? – szólt ki a másik szobából az öreg tanító, aki

+megszokta a rabszolga sorsot; hogy az asszonyok nem feleltek a

+kopogásra, ő cammogott ki a hideg konyhába.</p>

+<p>– Én vagyok atyus!</p>

+<p>– Ki?</p>

+<p>– Én, Imre… Kedves atyus, én vagyok.</p>

+<p>Hosszú csönd volt. Mariska megdermedve, az anyjuk ijedten, az

+asszony elmosolyodva hallgatott.</p>

+<p>Végre az öreg ember reszketeg, bizonytalan hangja

+hallatszott.</p>

+<p>– Na hát te csak eredj dolgodra. Semmi keresni valód nincs itt.

+Akit a felesége otthagyott, az menjen dolgára.</p>

+<p>– Ó, atyus, itt halok meg, mégse megyek el.</p>

+<p>Mariska felhörgött, mint akiben kést forgatnak meg; hosszú

+fojtott nyögéssel. <span class="pagenum"><a name="Page_149" id=

+"Page_149">-149-</a></span></p>

+<p>Az öreg ember kint hallgatott, nem felelt, csak a csoszogása

+hallatszott.</p>

+<p>Mariska visszafordult s rámeresztette a szemét a nénjére, akinek

+az arcán diadalmas, leplezetlen mosoly volt. A hugára nézve,

+felkiáltott.</p>

+<p>– No hát eressze be!… Az én lelkemre ne fagyjon meg még egy

+kutya se.</p>

+<p>Mariska merően csak nézte a nénjét és azt számította magában,

+hogy ezeknek egy vonaton kellett jönniök; csak külön… és az

+állomástól az Ilka kocsin jött, hintón, bérkocsin, az meg azóta

+gyalog… Ők rég megvacsoráztak, az meg csak jött, jött azalatt

+gyalog a rettentő hidegben, sötétben, a farkasok erdeje mellett és

+ez tudta. Ez számította. Látta, hogy az ő vonatán jött… A hintója

+után az ura gyalog… Az; a préda! Mert biztosan egy krajcár sincs a

+zsebében. Biztosan mindent elszedett tőle ez a förtelmes… Ez a

+gonosz pára… ez, de miért játszik ez, mit játszik ez most, mit

+szinészkedik, mit akar… a nagylelküségével…</p>

+<p>Zárcsikorgás, léptek, csönd. <span class="pagenum"><a name=

+"Page_150" id="Page_150">-150-</a></span></p>

+<p>Az ajtóban megjelenik a férfi.</p>

+<p>Beesett, sovány, hosszú arcával, ritka szőke bajuszával, amelyre

+vékony jégcsap van szőve, égő, lázas, kék szemeivel, amelyek

+először Mariskát látják meg s ijedten, megrémülve hökkennek vissza,

+aztán, mint az agyonkinozott alázatos kutyák simulnak a felesége

+kegyetlen lábához.</p>

+<p>Az öregasszony, aki nem értett semmit, de boszantotta a

+hirteleni, átmenet nélküli engedékenység, drasztikus nyerseséggel

+vetett véget a csöndnek; gúnyosan kiáltotta:</p>

+<p>– Hát ha megérkezett a vőm uram, akkor vesd meg fiam, Mariska, a

+másik ágyat is!</p>

+<p>– Erre a fiatal asszony élesen, bántóan nevette el magát s

+végignézte a hugát.</p>

+<p>– Fölösleges, elég ez az egy is! Legalább jobban felmelegszik az

+ember…</p>

+<p>Hahotázva, szinte boldogan nevetett s kézcsókra nyujtotta a

+kezét az urának.</p>

+<p>Mariska egyszerüen, csodálkozva nézett rá, az asztalos kinosan,

+szemérmesen sütötte le a szemét, az öregasszony legyintett, a

+tanító pedig kifordult a szobából. <span class="pagenum"><a name=

+"Page_151" id="Page_151">-151-</a></span></p>

+<h3>II.</h3>

+<p>Egy napot olyan békében és boldogságban töltöttek, mintha vidám

+látogatóban volnának itthon. A fiatal asszony egész nap nevetett,

+ugrált és az urát becézgette. Minden percben lelt valami igazítani

+valót rajta, a haján, ruháján, a cipőjét úgy kisubickoltatta vele,

+hogy csak úgy csillogott s a fejét soká, gondosan fésülte s úgy

+megcsinálta, hogy minden szál mereven, fényesen lapúlt a másik

+mellé. Sokat beszélt az ura galambjairól, akik a buzát a tenyérből

+eszik, a kismacskáról, amelyik mindig láb alatt van s olyan

+mulatságosan visit, ha felrugják, a műhelyről, ahol gyaluforgácsban

+fürödnek. Mariska egy-egy szót hallott, sóhajtott és kiment.</p>

+<p>– Én viszlek benneteket haza, – mondta az öreg asszony a nagy

+pápaszemével; kerek, püffedt arcát rájuk emelte és mosolygott.</p>

+<p>– Ó, atyus, maga jöhetne már el egyszer hozzánk, kedves

+atyuskám, – mondta az asztalos. <span class="pagenum"><a name=

+"Page_152" id="Page_152">-152-</a></span></p>

+<p>– No persze, – zördült fel a vén tanítóné, aki irigyelte az

+urától, hogy még szórakozni talál s pénzt költ, – mondom, hogy én

+viszlek benneteket haza. Az atyus nem hagyhatja az iskolát egy

+napra se, ilyenkor jönnek a vizitátorok, oszt ez a gazember

+plébános könnyen megpiszkálja az ember orrát.</p>

+<p>Furcsa volt a két ember, ahogy szótlanul ültek a folyton fecsegő

+két asszony közt. Mindenik sovány volt, hallgatag természetű,

+beesett, táskás szemű, csak az öreg megszokta, hogy gubbaszkodva

+megüljön a szalmafonásu székében és befelé néző szemmel el tudjon

+ülni a rongyos széken, amelynek az ülőjéből földig lógtak már a

+szalmaszálak. Mindig fázott, még a meleg szobában is és örökös

+ócska felsőkabátjában volt, a kizsirosodott fényes kabátban,

+amelyben temetésre jár énekelni és az ólba moslékot vinni a

+malacoknak. Piszkos szürke szakállát vakargatta néha, mint az öreg

+kutya, ha unalmában mozdulni jön kedve s a múlt heti ujságot

+olvasgatta, álmosan rámeresztett szemmel; ezt a paptól kapta

+<span class="pagenum"><a name="Page_153" id=

+"Page_153">-153-</a></span> kölcsön, de egy szálig vissza kellett

+adni, mert a gazdasszony számon kérte. Néha azonban el-elveszett

+egy példány, az öreg tanítóné a kredencbe a polcokra teregette,

+ilyenkor a szegény öreg igazi kálváriát járt, mi lesz, ha

+észreveszik. A ház mindig tele volt azzal az émelygős zsirszaggal,

+amely disznóölés után ragad a házba és még aratásra sem pusztúl ki.

+Itt élni le harmincegynehány esztendőt, folyvást a-bé-abot tanítva,

+kinn maradt konvenciókat zaklatva és egy epés, örökké elégedetlen

+feleség szekaturáját hallgatva, – ez is emberi élet. A fiatal ember

+még nem tudott ilyen mazna lenni. Egyik lábát folyvást a másikra

+rakta és cserélgette s úgy érezte magát, mint az új ruhában, amely

+mindenfelé húz és kinosan szembetünő. Itt ülni egész nap a széken

+az asztal mellett, félve, hogy az is illetlenség, ha az asztalra

+rakja ökleit, az is, ha lelógatja maga mellett. Hallgatni az

+asszonyok sok hiábavaló beszédjét és nem szólni bele soha; mintha a

+füle hártyáját apró pálcával fizikailag verné a fali óra ketyegése,

+kinos idegességgel türte és a csontjaiban <span class=

+"pagenum"><a name="Page_154" id="Page_154">-154-</a></span> valami

+láz zsibongását érezte, tegnap meghült. Arra gondolt, hogy otthon

+vár a munkája s egy napot el kell itt töltenie hiába; pedig

+levonják a pénzt, ha idejére nem készül el a butorral; minden napra

+tíz forintot. Az lesz csak a cifra s az asszony már mióta nem

+hagyja dolgozni. Pedig csak ott jó, a gyalupad mellett, mikor

+hosszú, selymes forgácsot hasít a sikító gyalú és enyv és spiritusz

+szag tölti be a műhelyt, az ember vigan fütyöl és tíz-tizenkét órát

+tölt el szorgalmas politurozásban. Akkor aztán megérdemli a jó

+ebédet, de meg a vacsorát is.</p>

+<p>Fölemelte a fejét s nagyot sóhajtott.</p>

+<p>– No hát te mit ásítozol, – szólt rá egyszerre szokott

+nyerseségével a felesége.</p>

+<p>– Én? – erős, vörös ökleivel megdörgölte a szemét, amelybe

+nedvesség gyűlt s elfojtott egy ujabb ásítást.</p>

+<p>Aztán mind a két férfi fokozott figyelemmel hallgatta az

+asszonyok beszédét.</p>

+<p>– Hát barna bizony az idén a barack <span class=

+"pagenum"><a name="Page_155" id="Page_155">-155-</a></span>

+lekvárom, de én bizony nem bánom; úgy főztük, hogy nagyon sok volt

+a barack, 20 kiló; cukor meg 3 kiló.</p>

+<p>– Meghámozta mama?</p>

+<p>– Meg, meg, meghámoztuk, de nem passziroztuk. A kastélyba vettem

+négy krajcárjával, olyan szép volt a, mikor csak úgy potyogott abba

+a szép zöld fübe. A kertész mérte tudod, a Szloboda, hát a tíz kiló

+volt tizenöt is. Paradicsomot is 85 kilót főztünk be.</p>

+<p>– Jézus, 85 kilót! Azt mind megeszik?</p>

+<p>– Nem eccerre, – mondta az asszony, mert azt hitte a lánya a

+nagy munkán szörnyed el.</p>

+<p>Nagy nevetés lett a félreértésen.</p>

+<p>– Nem eccerre főztük be.</p>

+<p>– Azt hittem, hogy nem egyszerre eszik meg.</p>

+<p>Ezen Mariska is elmosolyodott, ahogy ott állott az ajtóban,

+feltürt karokkal, mert most minden munkát ő végez kint is, bent is.

+Úgy állott ott csinosan, könnyelmüen a fehér babos kék ruhában…

+Milyen széles csipeje van. Egész asszonyos. <span class=

+"pagenum"><a name="Page_156" id="Page_156">-156-</a></span></p>

+<p>– De az ugorkánk nagyon szép az idén, oly remek lett, hogy oly

+remeket el se lehet gondolni. Nagyon, nagyon szép, de az idén nem

+raktam el sós ribizlit, pedig azelőtt mennyit szoktam ugy-e, csak

+úgy cukor nélkül, sóba. Igen jól eláll.</p>

+<p>– Ó azt én nem szeretem – szólalt meg szinte akaratlanul Mariska

+a vidám hangján, – a sós ribizlit, mert annak nincs olyan kedves

+íze, mintha kevés cukorral is.</p>

+<p>Az asztalos felfigyelt, azt hitte kisütött a nap. Undorodott a

+sós ribizlitől, pedig mennyi van még a felesége spajzában, amit

+mind meg kell enni.</p>

+<p>– Ó bizony én tettem el, – mondta Ilka, – mert én nem szeretem a

+cukrot prédálni, de <i>ennek</i> is olyan finnyás béle van, hogy

+nem smakkol neki, pedig hiába, nem hajítom ki, ha mán megvan, csak

+meg kell zabálni.</p>

+<p>Ez tréfásan volt mondva, de Mariska odavillant szemmel nézett az

+asztalosra és kicsattant belőle:</p>

+<p>– No az ördög vigye el azt a rongyos ribizlit, – olyan becses?

+<span class="pagenum"><a name="Page_157" id=

+"Page_157">-157-</a></span></p>

+<p>– Te az én helyembe kilöknéd, – szólt az asszony, milyen száraz,

+keskeny teremtés! Milyen szivós, meggyőzhetetlen. A lány nedves

+hangján felkiáltott.</p>

+<p>– Ki bizony.</p>

+<p>Az asszony elmosolyodott, gunyosan, fölényesen.</p>

+<p>– Látod, én meg nem lököm ki.</p>

+<p>Mariska egyet perdült a sarkán s eltünt a konyhában.</p>

+<p>Az asztalos nagyranyílt, üres szemekkel nézett utána. Mintha

+valami beleesett volna a lelkébe s ott kongva, dübörögve hullana

+egyre mélyebbre, mint a gépdobjába esett szög… Ennek lett volna

+gyermeke!… De az ő feleségének nem lesz soha…</p>

+<p>Az asztalra meresztette a szemét, maga elé, a zöld, kopott

+posztóterítőre, amelynek a közepén kis fehér miliő volt fehér

+csipkehorgolás, azon kés, tollszár, virágcserép, csak úgy alja

+nélkül letéve, ugorkás üveg, tányér, kenyér, ahogy előhordták

+beszédközben. Csak a gyerek hiányzott.</p>

+<p>– No egyél, kóstold meg csak, ez <span class="pagenum"><a name=

+"Page_158" id="Page_158">-158-</a></span> nagyon jó így, az apró

+őszi ugorka, paradicsom, erős paprika savanyun, kóstold csak egy

+falat kenyérrel, milyen jó, Imre.</p>

+<p>Az asztalos csak nézett maga elé, nem is igen értette, mit mond

+az anyósa.</p>

+<p>– Mariska! – kiáltott fel élesen, epésen a felesége, – gyere

+csak kinálni, majd vesz akkor.</p>

+<p>Az asztalos felkapta a fejét, a szeme az asszonyra meredt, az

+ökle, karja megrándult, szerette volna mellbe taszítani, ököllel;

+de jól. Olyan egyenesen és kevélyen áll. Ez már régen benne van,

+hogy egyszer mellbe döfi. A sovány és deszka mellét… Amit olyan

+büszkén tart… Inkább gyereke volna…</p>

+<p>Belenyult a tányérkába s beharapott egy fanyar paprikát. Az erős

+ecet összehúzta a száját, körülnézett a tanító után, nem is vette

+észre, mikor ment ki a szobából. <span class="pagenum"><a name=

+"Page_159" id="Page_159">-159-</a></span></p>

+<h3>III.</h3>

+<p>Az asszonyok úgy be voltak bugyelálva, mintha valami dunnák és

+párnák járnának lábon. A fejükön a kendők fölött még nagy plüs

+kapucnit viseltek, amelynek a rojtjai az orrukig lógtak, a kezeik

+vastag muffba voltak dugva s szuszogtak és pislogtak a rettentő

+hidegben.</p>

+<p>– Meg van a kulcs? kérdezte a fiatal asszony, az urától, aki

+előtte nyikorgott a havon, a vékony kabátjában dideregve.</p>

+<p>– Milyen kulcs?</p>

+<p>– A házkulcs.</p>

+<p>A szél élesen fújt a töltésen végig, kékre fagyott az ajkuk, az

+asztalos úgy reszketett, mint a fázós ló.</p>

+<p>– No nem hallod? A házkulcsot kérdem.</p>

+<p>Az asztalos megállott és visszafordult.</p>

+<p>– A ház nyitva van, – mondta a hidegtől vacogó hangon.</p>

+<p>– Nyitva van a ház?… Csak nem vesztél meg! <span class=

+"pagenum"><a name="Page_160" id="Page_160">-160-</a></span></p>

+<p>Az öregasszony, nagy posztó mamuszaiban beérte őket, s

+szemüvegtelen fakó szemeit rájuk meresztette.</p>

+<p>– Mi az?</p>

+<p>– Hallod mama, ez az állat nyitva hagyta a házat. Nahát ez egy

+állat, ettől minden kitelik. De hogy még ez is!…</p>

+<p>– Nem lesz ott semmi baj, – mondta a férfi csendesen.</p>

+<p>– Semmi! A szemedet is kilopják azok a tolvajok. Még ha ott ülsz

+a nyakukon, akkor is. Nem hogy nyitva hagyja nekik az egész házat.

+Te őrült! Az Isten verjen meg.</p>

+<p>– No ne idegeskedj szívem…</p>

+<p>– Lódulj dógodra… Majd itt fagyok meg neked…</p>

+<p>– Hát azt bizony nagyon kár volt édes fiam, – szólt oktató

+hangon az öregasszony, – nálad inasok vannak, segéd, bejárnak

+idegenek. Az az elv, hogy egy rendes házban mindennek csukva kell

+lenni.</p>

+<p>Az asztalosnak az anyósa oktató hangjától vér ömlött a szemére.

+<span class="pagenum"><a name="Page_161" id=

+"Page_161">-161-</a></span></p>

+<p>– Igen, – mondta s előre indult.</p>

+<p>– Ez? Ennek lehet beszélni, ez nem tanul meg semmit. Egy ökörrel

+hamarább meg lehet értetni magát az embernek… Elmegy hazulról és

+nyitva hagyja a házat…</p>

+<p>– Utánad mentem.</p>

+<p>– Elég kár… De mi a nyavalyának esett meg a szívem ezen a

+nyomorulton… Legalább vége volna mindennek. Most kezdhetem ujra a

+kínlódást evvel az állattal.</p>

+<p>– Édes gyermekem tűrjél, a férfiak mind gondatlanok, már ahhoz

+hozzá kell szokni.</p>

+<p>Az anyós émelygős hangjától az asztalos hányni szeretett

+volna.</p>

+<p>– De csak azért szidom magam, hogy minek könyörültem rajta,

+mikor odajött. Hadd döglött volna meg a kapuba, mint a kutya.</p>

+<p>– Bizony, hadd döglöttem vóna, – fakadt ki az ember.</p>

+<p>– Dögölj meg, ahol akarsz, – pattant fel az asszony, – de ne az

+én ajtómon. Az én szüleimet akarod kompromittálni <span class=

+"pagenum"><a name="Page_162" id="Page_162">-162-</a></span> az

+egész világ előtt?… Hogy kispekulálta!… Hiszen van ennek esze a

+gonoszságra. Ki akart engem szekirozni a világból. Oda jött, mert

+tudta, hogy egy néptanító nem engedheti, hogy a veje az ajtajában

+megfagyjon, mert közmegvetésnek tenné ki magát s az állását is

+vesztené.</p>

+<p>– Bizony fiam, már most is kérdezte a pap, hogy talán nem élnek

+jól a gyerekek? Pedig én úgy takarom, úgy titkolom…</p>

+<p>– Hiszen arra számit ez! Arra számit! Azt hiszi, hogy azért rá

+vagyunk kényszerítve, hogy ezt megtürjük, ezt a poloskát. Bevette

+magát a családba, hát azt hiszi nem lehet kifüstölni.</p>

+<p>– Css… Fiam… Azért ilyet ne mondj… Poloska! Poloskának ne

+nevezze a férjét egy fiatal asszony.</p>

+<p>– Nem is poloska. Tetű.</p>

+<p>– No… édes gyermekem…</p>

+<p>– A tetüette, én vakartam ki a piszokból, ezzel hálálja meg.</p>

+<p>Az asztalos visszafordult, a szeme lázasan égett, rikácsolva

+tört ki. <span class="pagenum"><a name="Page_163" id=

+"Page_163">-163-</a></span></p>

+<p>– Mivel! Mivel hálálom meg? Avval, hogy az ajtót nyitva hagytam?

+Az én megbizott embereim előtt? Azért vagyok én tetves?</p>

+<p>Elfult és az erőszakos kiabálásban mintha a testének a belseje

+szakadt volna fel.</p>

+<p>– Ordíts… Állat… Hogy tud… Azt hiszi egy asszonyra lehet

+ordítani.</p>

+<p>– Fiam, fiam… – terjegette a kezét az öregasszony, – nahát ha én

+tudtam volna, hogy ti… hogy én ilyen jelenetnek leszek tanuja…</p>

+<p>– Ez? Nekem csendőrrel kell e mellett mennem, mert ez képes

+megölni.</p>

+<p>– Bizony vigyázz, – fuldokolt az asztalos és nagy eres, csontos

+öklét megemelte, döfött vele, mintha tőr volna benne, az asszony

+felé döfött – mert ha így megy, nem tudom mi lesz a vége.</p>

+<p>– Az én lányomat fenyegeted? Az én lányomat mered te fenyegetni?

+rikácsolt a vén asszony.</p>

+<p>– Hallgasson!</p>

+<p>– Én hallgassak? mikor ilyeneket hallok! <span class=

+"pagenum"><a name="Page_164" id="Page_164">-164-</a></span></p>

+<p>– Az én anyámra mersz te kezet emelni te piszok! – Üvöltött a

+fiatal asszony – Nesze!</p>

+<p>És pofon vágta.</p>

+<p>A másik percben már a földön feküdt. Az asztalos úgy mellbe

+döfte az öklével, hogy rögtön hanyat esett a hóban.</p>

+<p>– Jézus-isten! Haza lányom! Haza gyermekem! Gyer innen!</p>

+<p>– Csend! – ordította rekedten az asztalos. – Itt maradnak!… Maga

+az én vendégem!</p>

+<p>– Én a te vendéged! A kutya a te vendéged!</p>

+<p>– Fogja be a száját, parancsolom!</p>

+<p>– Phi.</p>

+<p>És szembeköpte.</p>

+<p>Az asztalos mellen ragadta a vén asszonyt, megrázta és végig

+hasította rajta a nagy téli bundát.</p>

+<p>– Előre!…</p>

+<p>A két asszony megnémult. A fiatal nő feltápászkodott s dörzsölte

+az arcát, a szeme alatt véres folt volt, felvágta a fagyos rög.

+<span class="pagenum"><a name="Page_165" id=

+"Page_165">-165-</a></span></p>

+<p>– Menjenek haza – mondta aztán fojtva lesütött szemmel,

+bűnbánattal az asztalos. Fulladt, remegő hangon. – Én itt maradok

+ezen a helyen. Nézem, hogy hazaérnek. Nem fogom magukat

+kompromittálni, hogy kisérem mint a…</p>

+<p>– Majd én egyedül fogok menni a te házadba, szégyenszemre, hogy

+visszajöttem… Ostoba… Gyilkos… Mars előre…</p>

+<p>Az asztalos lehajtotta a fejét s lassan előre ment.</p>

+<p>Az asszonyok összeszedték magukat, az öreg leverte a havat a

+lányáról, ez beburkolta az anyját és nehéz lélekzéssel cammogtak az

+asztalos után.</p>

+<h3>IV.</h3>

+<p>A lakás már teljesen föl volt fordítva. Egy nagy láda középen

+szinig rakva ruhaneművel.</p>

+<p>Az öreg asszony elbóbiskolt, minden szó után leragadt a szeme. A

+lámpa le volt húzva, füstölgetett s keveset világított, a fiatal

+asszony kimerülten ült le egy székre. <span class=

+"pagenum"><a name="Page_166" id="Page_166">-166-</a></span></p>

+<p>A pakolás annyira lecsillapította az idegeit, hogy nyugodtabban

+nézett a jövőbe. A szekrények mind kiürítve, az ágyak fölbontva,

+ágyneműek batyuban.</p>

+<p>– A sifonokat mind deszka közé kell szegezni.</p>

+<p>Az öregasszony fölkapta a fejét.</p>

+<p>– Igen, – mondta álmosan, ásított s kicserélte a két kezét, a

+balt tette a jobbra.</p>

+<p>A szekrények igen szépek voltak, pompásan politurozva, ragyogó

+tükör betéttel, simák és előkelők. Remekbe csinálta a feleségének

+az asztalos. Mahagoni volt a háló és tölgyfa az ebédlő. Az ebédlő

+szekrénye egészen eredeti volt, kis tulipánok voltak betéve a

+sarkaiba, a székeken is gazdag tulipánok, egy grófnak is szép lett

+volna a bútor. Az asszonyok csillogó szemmel néztek szét egy

+pillanatig. Ennek a bútornak bizony nem szabad megsérülnie, egy

+karcolásnak sem szabad rajta esni.</p>

+<p>– Azt úgy kell megcsinálni, hogy akár tíz évig is mozdulatlan

+állhasson. Mert azt szépen le kell raktározni, és <span class=

+"pagenum"><a name="Page_167" id="Page_167">-167-</a></span>

+megóvni, hogy por, piszok hozzá ne férhessen, – mondta az

+öregasszony.</p>

+<p>S a fekete, görbe lányára nézett, aki összeesve ült a széken.

+Olyan vén volt s olyan pupos és olyan gonosz komorság ült az arcán.

+Egészen olyan volt most, mint a nagyapja, akitől ő annyit

+szenvedett gyermekkorában. A nagy puha lottyadt öregasszony szinte

+félve nézett a lányára.</p>

+<p>– Hol van az? – kérdezte hirtelen, mert soha nem bírta

+megállani, hogy rögtön ki ne mondja, amit gondol.</p>

+<p>A fiatal asszony megrántotta a vállát.</p>

+<p>– Bánom én.</p>

+<p>Felszívta az orrát, s lenyelte a könnyjét. Hova is fogja lerakni

+a bútorát? Haza hova vigye?</p>

+<p>– Az egy olyan gonosz lélek. – Morogta gyülölettel. – Ha az leül

+valahová, az ott esztendeig elül magának. Akkor aztán bánja is ő,

+ha az egész világ felfordul.</p>

+<p>– Azér te is nagyon éles vagy hozzá, fiam.</p>

+<p>– Az. <span class="pagenum"><a name="Page_168" id=

+"Page_168">-168-</a></span></p>

+<p>– Mégis, megkellene gondolnod – mondta pusmogva az öreg s

+felszúrta a szemüvegét a füle mellé a vastag őszes hajába, amely

+mint egy petrence, borzasan volt feltornyozva alacsony homloka

+fölött.</p>

+<p>– Meg bizony, hogy milyen szép bútort csinált neked…</p>

+<p>– No egy asztalos még annyit se…</p>

+<p>– Asztalos, asztalos, ha egy tanítóhoz mentél volna, biztosan

+nem volna ilyen bútorod.</p>

+<p>– De hát mi lesz mán?</p>

+<p>– Mivel?</p>

+<p>– Hát nem akarja kiadni az én holmimat, ami a műhelyben van?</p>

+<p>Az öregasszony rá nézett a lányára.</p>

+<p>Ez mérgesen felállott s bement a konyhán át a műhelybe.</p>

+<p>Két kis lámpa égett a falon a gyalupadok fölött.</p>

+<p>Egyenesen a sarokba ment és felvette az enyves edényt.</p>

+<p>– Ez az enyém talán, – mondta durván.</p>

+<p>Meglátta az asztalost, aki a sötét sarokban ült és zokogott.

+<span class="pagenum"><a name="Page_169" id=

+"Page_169">-169-</a></span></p>

+<p>Szólani akart, de most elhallgatott. Hosszut, mélyet gondolt.

+Látta, hogy még mindig teljesen tőle függ, hogy itt maradjon-é vagy

+sem.</p>

+<p>– Hát a magam lábosát csak elvihetem tán! Úgy!… az a baj, hogy a

+butorát sajnálja!… Nekem ugyan ne bőgjön érte. Pedig azt hiszem,

+megszenvedtem érte öt esztendő alatt. Inkább börtönben tíz

+esztendőt, mint itt még egyet.</p>

+<p>A férfi zokogása megállott a rideg hangra. Az asszonyt magát is

+bosszantotta, hogy ilyen éles, de nem tudott más lenni ehez az

+emberhez, aki mindent tür.</p>

+<p>Ej mit, megrántotta a vállát. Ez egy mulya bivaly, csak azt

+érzi, ha tüzes vassal szurkálják.</p>

+<p>– Ez is az enyém, meg ez is.</p>

+<p>Egy ollót vett fel az ablakról, s egy törlőkendőt a székről.</p>

+<p>Több tárgyat összeszedett és csomóba gyüjtötte. Egy ócska

+lavort, kefét, gyufatartót, szappantartót, egy hokkerlit, amelyről

+nagy zajjal fordította le a rajta levő holmit.</p>

+<p>Az asztalos látta, nézte, hogy a nagy <span class=

+"pagenum"><a name="Page_170" id="Page_170">-170-</a></span> gonddal

+kifürészelgetett intarziát a gyaluforgácsba dobja.</p>

+<p>– Látod, nem kellett volna neked egy mesteremberhez menni, –

+szólalt meg csöndesen, fájó szivvel.</p>

+<p>– De jól tudja. Valahára.</p>

+<p>– Nem értettél meg engem soha.</p>

+<p>– No, van mit meg nem érteni egy –</p>

+<p>– Egy asztaloson, ugy-e?</p>

+<p>– Igen.</p>

+<p>– Hát bizony nem érted, mi az, amit ledobtál.</p>

+<p>– No nem dobom többet.</p>

+<p>– Eléggé fáj.</p>

+<p>– Mi… Mit motyog?</p>

+<p>– Eléggé fáj az nekem.</p>

+<p>– Haha.</p>

+<p>– Mert ha te tudnád becsülni, hogy milyen gonddal kell készíteni

+a lombfűrésszel azt a semmiséget… Virág lesz belőle, száz kis

+darabocskából egy virág. És te ledobod a forgácsba.</p>

+<p>– Á, ha te nem sajnálsz engem mindenestől kidobni a hóba. Te

+engem úgy ki tudsz lökni… <span class="pagenum"><a name="Page_171"

+id="Page_171">-171-</a></span></p>

+<p>– Nem tudlak! – kiáltott fel az ember. – Megszakad utánad a

+szivem!… Ilkám! Ne menj el, ne menj…</p>

+<p>Levetette magát a földre, a fejét a forgácsba temette s az egész

+testét rázta a zokogás.</p>

+<p>Az asszony gondolkodva nézett rá. Nem tudta mit tegyen. Mi lesz

+okos.</p>

+<p>– Hogy mért nem akarsz te az én igazi kis feleségem lenni. Olyan

+jól elgondoltam én. Itt sürögni-forogni, sütni-főzni, nevetni… Nem

+mindig nehéz lélekkel… hanem nevetni… nevetve…</p>

+<p>– Ah… hogy mindig csak, akár van helye, akár nincs, vihogni, ha

+én olyan bolond volnék…</p>

+<p>– Legyél.</p>

+<p>– Nem vagyok én <i>Mariska</i>, – vágta meg az asszony.</p>

+<p>– Kár, – szólt csöndesen a férfi.</p>

+<p>– Kár?!… No hálistennek, csakhogy idejutottunk. Hát kár. Kár

+hogy engem vettél el, nem őt, ugy-e?</p>

+<p>– Nem úgy gondoltam…</p>

+<p>– Hát igen; az <i>affélék</i>, azok igen; <span class=

+"pagenum"><a name="Page_172" id="Page_172">-172-</a></span> azoknak

+úgyis mindegy. Vihoghatnak. Majd elveszed, ha én kinyúlok.</p>

+<p>Az asztalos felállt a forgácsból. A gyalupadhoz támaszkodott, a

+szőke haja a homlokába hullt, a szemhéja sebvörös volt.

+Szórakozottan vette a kezébe a reszelőt és azzal babrált. A reszelő

+nyele meg volt repedve; a szeme rajta maradt és kiszámította, hogy

+a kisebb inas dolgozott a lyukreszelésen, az repeszthette el.</p>

+<p>– De nem igértem soha semmit, – fulladt az asszony.</p>

+<p>– Azt nem kell igérni!</p>

+<p>– Mit?</p>

+<p>– Hát csak azért nem vagy jó hozzám, mert nem igérted?</p>

+<p>– Persze a Mariska jó volt <i>igéret nélkül</i> is.</p>

+<p>A férfi elhallgatott; feltünt előtte a magas, szép lány a széles

+csipőjével, milyen jól ide illenék a fehérbabos kék ruhájában… A

+sós ribizlit kidobná… ami az urának nem izlik…</p>

+<p>Maga elé nézett. Ez volt a finnyásabb, az urasabb, az izgatóbb,

+az elérhetetlenebb. <span class="pagenum"><a name="Page_173" id=

+"Page_173">-173-</a></span></p>

+<p>Ránézett. Mintha sohasem látta volna. Olyan idegen volt, olyan

+távoli. Gyülölte most, gyülölte, hogy kirepül a markából s egyszer

+sem birta vele megéreztetni a férfias hatalmát, az erejét, hogy

+tisztelje érte… De ez egy magtalan… egy megtörhetetlen…</p>

+<p>Az asszonynak megszédült a feje, olyan dologra szánta el magát.

+Fekete izzó szemmel nézett az emberre s egy szóval akarta megölni

+ezt és még inkább valakit; valakinek a jövőjét.</p>

+<p>– Tudom, hogy vele háltál, – mondta elszántan…</p>

+<p>– Én!</p>

+<p>Az asszony szeme kutatva nézte.</p>

+<p>– Hát kitől volt gyereke? – huhogta vadhazugsággal.</p>

+<p>Az asztalos arca hosszura, ijedtre táttadt a mécses laza

+fényén.</p>

+<p>– Elment… neki… persze… – sziszegte az asszony.</p>

+<p>Az asztalos megkönnyebbült, elmosolyodott a szeme.</p>

+<p>Az asszony felförmedt, egész máglyává gyúlt. <span class=

+"pagenum"><a name="Page_174" id="Page_174">-174-</a></span></p>

+<p>– Azt különben nem lehet tudni; a segédjegyzővel is… avval is…

+Egy ilyen tehetetlentől… nem is telt volna ki…</p>

+<p>Az asztalos marokra fogta a reszelőt és tövig döfte az asszony

+mellébe. És ez olyan jól esett neki. Ez első jóérzése evvel az

+asszonnyal.</p>

+<h3>V.</h3>

+<p>A zuhanás után csönd volt, de olyan rettenetes, mintha egyszerre

+megállott volna a természet. Az asztalos csak állott, várt, mint

+távoli jelre, a szemöldökét felhúzta magasra s a szemei elmeredve

+néztek valahogy oldalt, mintha a füleknek segítenének. Rettenetes

+hosszú idők teltek el, mintha egyik szemrebbenéstől a másikig

+emberéletek múltak volna el.</p>

+<p>Egyszerre csak megremegett.</p>

+<p>Mintha ijesztő hangok zörgését hallaná, mintha jönne, amit vár,

+a borzalom, a csoda.</p>

+<p>Hirtelen fölébredt. <span class="pagenum"><a name="Page_175" id=

+"Page_175">-175-</a></span></p>

+<p>A szeme ugrálni kezdett, jobbra-balra pattogni, mint egy egér,

+aztán lecsuszott a fejéről a dermedtség nyomasztó lárvája, mindent

+tisztán érzett, látott és tudott.</p>

+<p>Ott volt a mühelyében, a jól ismert gyalupadok közt, a

+szerszámok, a szagok, a deszkák, féligkész butordarabok, a megölt

+felesége a lába előtt.</p>

+<p>Erre megvonaglatt.</p>

+<p>Az asszony hörgött. A halálraválás kis nesze csörömpölt.</p>

+<p>Összeborzadt s fogta a lámpát, az asszony lámpáját, amelyet már

+odakészített a holmijaihoz, a gyalupadra; fölemelte és levilágított

+vele.</p>

+<p>Egészen meglátta az asszonyt. Ott feküdt hanyatt a deszkapadlón,

+a gyaluforgácsok közt, de a ballába fel volt törve, alágörbedve s a

+térde oldalra feszült a szoknya sötét kékségében.</p>

+<p>Gyorsan letette a lámpát egészen a gyalúpad szélére, lehajlott

+és ügyes kezeivel megigazította szegényt, hogy jól feküdjön. A

+szoknyát is lehúzta, kihúzta, hátúl is az alágyűrődött

+szoknyacsomót, hogy rendesen feküdjön, ahogy a mézeshetek

+<span class="pagenum"><a name="Page_176" id=

+"Page_176">-176-</a></span> boldog napjain kellett elrendeznie az

+asszonyt, ha nappal a diványon ebédutáni heverésben

+elrendetlenedett a ruhája. Most is ugyanazzal a gyors, engedelmes,

+szolgálatkész érzéssel igazgatta, mint akkor, ha a türelmetlen

+rákiáltást akarta megelőzni.</p>

+<p>Mikor készen volt, megállott s borzasztó megdöbbenéssel egy

+mosolyt talált magán. Azt a jóérzést, amely mintha a karjából áradt

+volna szét az egész testén a döfés pillanatában. Most rémülten

+akarta ledobni magáról ezt a mosolyt, mint a cifra ruhát, de csak

+darabokban birta letépni; hiába akart rögtön gyászt és rémületet

+venni magára, hol itt, hol ott érezte a testében a káröröm, a

+felszabadulás, a megnyugvás mosolyát. A mosolyt, amely azt

+virította, hogy végre megmenekült a sulyos igától, hogy végre

+elbánt a nyomorult asszonnyal, megmutatta a némbernek, hogy mégis

+férfi!… Szerette volna megfenyegetni ököllel és a fülébe kiáltani,

+hogy, látod, látod! kellett ez neked!</p>

+<p>A test megvonaglott és száraz hörgés <span class=

+"pagenum"><a name="Page_177" id="Page_177">-177-</a></span> tört ki

+belőle s ettől a vér is megdermedt az ereiben. Elmult a mosoly, el

+a gondolatok cikázása, hirtelen fizikai rémület fogta el a

+haldoklótól.</p>

+<p>Kinyitotta a száját s úgy nézett, kimeredt szemmel a fekvő

+testre, négykézláb csuszott följebb az arcához, mint egy kutya

+leste az arca vonaglását.</p>

+<p>Belemélyesztette a szemét az arcba, amely a lámpa sárga fényén

+fényes volt és sárga s a szemét kimeresztve és rádermesztve, egész

+életét arra adta, hogy ennek az arcnak a pórusaiból elpárolgó élet

+utolsó fényeit lássa.</p>

+<p>Milyen idegen volt és milyen borzalmas ez az arc. A mély

+árnyékok feneketlen gödröket vájtak az arc szögleteiben, az orr, az

+arccsontok, a halántékok, a száj a szem mögött mintha a végtelenség

+sötétlene. Egész közelről, egy arasz közelről kellett figyelni,

+hogy emberi arcnak lássa, hogy az ismert arcot lássa, hogy ne a

+minden borzalmak kusza, agyarkodó homálytömegébe szédüljön

+bele.</p>

+<p>Oly nyugodtan feküdt a test. A két <span class=

+"pagenum"><a name="Page_178" id="Page_178">-178-</a></span> karja

+mellé téve, egész hosszában kinyujtózva. Csodálva futott végig

+rajta a szeme s már nem emlékezett rá, hogy ő rendezte el. Mintha

+életének valami távoli, ősi idejében történt volna az, hogy ezeken

+a ruhákon babrált, már kiesett az emlékéből, csak csodálta, hogy

+oly nyugodtan fekszik. Tisztelte érte. Megérezte a fölényét, ennek

+az asszonynak a nagyságát. Megérezte azt a lenyügöző távolságot,

+amely ezt az asszonyt annyira fölötte emelte, hogy ő egész

+ismeretségük alatt félve és szorongva nézett föl rá és jogosnak

+tartott minden komiszságot, amivel a lelkén és a szivén és a

+vágyain taposott ez az asszony, aki oly nyugodtan, oly mérhetetlen

+távolságokba meredve fekszik itt a gyaluforgácsokon. Kék

+szövetruhája jól kidomborodik a mellein, a karjain, a testén, a

+lábszárakra rásimul; ez a ruha valami kemény, szilárd testet takar,

+ez is olyan alázatosan igyekszik hozzásimulni minden

+domborulatához, mint ő igyekezett alkalmazkodni, örökké és a

+végtelenségig alkalmazkodni ez asszony lelke idegen dudoraihoz.

+<span class="pagenum"><a name="Page_179" id=

+"Page_179">-179-</a></span></p>

+<p>Ujra az arc.</p>

+<p>A szemek fölfelé néznek, föl a sötétbe, hova, mért néznek oly

+mozdulatlanul el.</p>

+<p>Hirtelen remegni kezdett, a hideglelés rigette, a két szem

+előtt, egyik lecsuszott jobbra, másik felcsuszott a szemhéj alá.

+Irtóztató volt, ahogy rá kancsalitott. Szembe nézett ezzel a

+szemmel, amelynek egyre homályosabb lett a hártyája, de nem volt

+semmi ereje, hogy levegye róla a pillantását, csak nézte ezt a

+borzalmas szemet, amely nyitva maradt s egyedül rá nézett. De hova?

+nem a szemébe, nem az arcába; valahova lejebb. Odakapott félkézzel,

+hogy ne lásson a szivébe. A szivébe néz.</p>

+<p>Kinosan mosolygott. Csak haldoklik. Ez már nem lát. Ez csak egy

+haldokló, aki nem érez és nem lát. Nem gondolkodik és nem lát, csak

+lóg a szeme. És az öklét ott tartotta a szivén mégis. Mert ha látná

+ezt, a gondolatokat, ahogy csak hullának nézi, s nem becsüli meg és

+nem tiszteli, most először nem tiszteli. Durva volt és komisz.

+Olyan nyelve volt, mint <span class="pagenum"><a name="Page_180"

+id="Page_180">-180-</a></span> a viperának, mart. Minden szava ölt.

+Nem igaz, komisz becstelen hazugság, hogy a Mariska vele hált, az

+is, hogy a segédjegyzővel, pimasz, arcátlan rágalom, hogy gyermeke

+volt, hogy elhajtotta. Nem volt soha. Az egy érintetlen szűzlány.

+De ez egy undok varangyos volt, aki mindenkit tele köpött, ez egy

+szent volt, aki sohasem vétkezett, egy megközelíthetetlen lény,

+akit bűnös gondolat el nem ért soha, aki soha nem kacérkodott

+senkivel, akitől a legpimaszabb asztaloslegények úgy lehültek, ha

+csak rájuk nézett, hogyha hidegvizzel öntik le; csak a nyelve. Mert

+ő egy szent volt: mindenkiről minden rosszat feltett. Irtóztató

+rosszakat, ami nincs is. Róla föltette, hogy képes volna

+megölni…</p>

+<p>Megdöbbent és meglátta a halottat; a tettét.</p>

+<p>Nem, nem, soha nem lett volna képes megölni… és megvan.</p>

+<p>Az asszony most igen rémes volt. A szája kinyilt. Le akart esni.

+Becsukódott s halkan hörgött. Ujra kinyilt, ujra becsukódott, aztán

+sokáig nyitva maradt. <span class="pagenum"><a name="Page_181" id=

+"Page_181">-181-</a></span></p>

+<p>Most nem iszonyodott tőle. Olyan nyugodtan nézte. A kemény,

+bőrkemény fényes, olajbarna bőre meg volt puhulva s lágyan, mint a

+tészta málladt rá a csontokra.</p>

+<p>Meghal. Kialszik, mint a mécses, ha a kanóc alól kiég az olaj.

+Ha eltörik a pohár és kifolyt az olaj. Akaratlan végigfutott a

+ruhán, a rést kereste, ahol eltört a pohár. Megtalálta. De csak egy

+kis szakítás, semmi vér, semmi folt. Ott van fent, a melle alatt a

+finom kék szöveten.</p>

+<p>Persze, a vér az bent folyt el s rögtön látta, ahogy a vérpatak

+feketén elkanyarog be a gyalupadlón. Az egész sötétes, az egész

+műhely sötét mélyét befutja; fel akart szökni belőle rémülten, hogy

+bepiszkítja magát.</p>

+<p>De az arcra nézett. Egy kis kattanást hallott. Az asszonynak

+leesett az álla, kiugrott a kapcsokból.</p>

+<p>Meghalt.</p>

+<p>Felállott és az ajtóhoz sietett. Levette a fehér kendőt, a szép

+fehér batiszt kendőt, amely az ajtó üvegén volt, a fehér vékony

+függönyt, amelynek az alsó széle <span class="pagenum"><a name=

+"Page_182" id="Page_182">-182-</a></span> ki volt slingelve s

+leterítette vele az asszony arcát.</p>

+<p>Akkor felsóhajtott.</p>

+<p>Körülnézett. A butordarabokat látta meg; a drága butort,

+amelyért napi húsz koronát kell fizetni, ha idejére kész nem lesz.

+Na, most már meg lehet. Már nincsen baj az asszonnyal.</p>

+<p>Összevonta a homlokát, amért ilyen profánul gondolt megint

+szegényre.</p>

+<p>Szegény… Az egész veszekedés onnan indult köztük, hogy szebbnek

+találta ezt a butort, amit most készített, mint a sajátját.

+Megirigyelte… Szegény. Magának szerette volna.</p>

+<p>Megértett mindent. Ez; ez az átkozott butor volt az oka

+mindennek.</p>

+<p>Iszonyu düh fogta el. És most sírt először. Könnyek préselődtek

+a szemébe.</p>

+<p>Jött, ment, puha lépteivel járt a műhelyben s ideges hosszú

+ujjaival a puha haját turta.</p>

+<p>Végre kitalálta.</p>

+<p>Odalépett a halotthoz. Lehajolt hozzá. Leemelte az arcáról a

+lepelt.</p>

+<p>Meghökkenve nézte. <span class="pagenum"><a name="Page_183" id=

+"Page_183">-183-</a></span></p>

+<p>A szája össze volt fogva. A szeme lehunyva. Kemény vonás,

+erőszakosság takarta az arcát. Lecsukta magát. Visszajött még

+egyszer és lezárta a testének lakását. Nem hagyta tárva nyitva az

+ajtókat. Rendesen ment el… Elvitte a kulcsot.</p>

+<p>Az asztalos reszketett a belső felgerjedéstől. Szót szeretett

+volna találni. Most nézz fel rám, a szívembe… Te sohasem láttál az

+én szívembe… Az elébb belenéztél… most nézz bele… már megint a te

+alázatos kutyád vagyok… már megtaláltam, mit csináljak…</p>

+<p>De az asszony halott volt. Lecsukott, elment, hideg. Olyan

+távol, olyan idegen; olyan idegen, mint mindig. Mint egész életében

+e fölött a szegény, utána kuszó, mászó szegény kutya fölött a

+hold.</p>

+<p>Az asztalos kihúzta magát.</p>

+<p>Mindegy, mondta. Ha nem látod is, ha nem törődsz vele, én azért

+megteszem.</p>

+<p>Elővette a zsebéből, a mellénye felső zsebéből a colstokját,

+nézte és számított és gyorsan deszkákat vett. Finom, <span class=

+"pagenum"><a name="Page_184" id="Page_184">-184-</a></span> gyalúlt

+deszkákat. Mért, plajbászolt, fürészelt. Aztán a butornak állott;

+nézte, számította, vésett, fürészelt, szétdarabolta. Nézte a nemes

+farajzait, nézte az intarziák bokrait, szabott, dolgozott;

+meggyújtotta az enyvesfazék alatt a spirituszt, s a meleg rézüst

+lassan pöfögött.</p>

+<p>Az enyv szaga, a szesz aromája, a lámpa sárgafénye; olyan békés

+és jó volt most a műhely; az asszony is szegény olyan békésen várta

+el a munka folytát…</p>

+<p>Hirtelen kint zaj volt.</p>

+<p>A konyha felől megnyilt az ajtó s belépett az öreg asszony, az

+öreg tanítóné. Az arca álmos volt és duzzadt, alig pislogott s az

+arcán nagy vörös folt volt; feltörte, ahogy aludt; ülve aludt s

+valami keményhez támasztotta.</p>

+<p>Nagy arccal nézett be a serényen dolgozó asztalosra s a száját

+nyitva hagyta, ahogy egy félig már összeállított koporsót látott,

+amely be volt borítva a bútorokról leszedett fornirral…</p>

+<p>– Pszt! – sziszegett rá az asztalos, olyan komolyan és

+erélyesen, ahogy soha. <span class="pagenum"><a name="Page_185" id=

+"Page_185">-185-</a></span></p>

+<p>Az asszony öreg szeme rémülten futott körül a műhelyben.</p>

+<p>Az asztalos a főldre mutatott.</p>

+<p>Ott feküdt a merev, hideg, halott.</p>

+<p>Az öreg asszony megtántorodott, az arca szétfeslett, mint a

+szétrohadt virág. S szemét az asztalosra függesztve, lihegve,

+rettegve visszahúzódott… eltünt a sötétben… egy perc mulva kint az

+udvaron irtóztató, velőthasító, állati ordítás…</p>

+<p>Az asztalos ijedten rezzent össze. A feleségére nézett. Hogy azt

+ne bántsa a borzalom…</p>

+<p>Akkor egyszerre mindent megértett. Hogy meghalt. Hogy ő ölte

+meg. Hogy gyilkosság…</p>

+<p>Összeharapta a száját.</p>

+<p>Kedvetlenül.</p>

+<p>Most jön a botrány; a csendőrök; tömlöc…</p>

+<p>És egyáltalán mire is ez a komédia. A halottnak már mindegy.

+Hiába csinálja már az intarziás koporsót, sose fogja bebizonyítani,

+hogy szerette… Sem életében, sem most… <span class=

+"pagenum"><a name="Page_186" id="Page_186">-186-</a></span></p>

+<p>Dühösen, türelmetlen mozdulatot tett és gyülölködve nézett a

+makacs halottra. Egy véső volt a kezében s azzal egy szilaj döfést

+dobott előre. A levegőbe…</p>

+<p>A lámpa ott volt előtte. Csaknem lelökte. De vigyázott…

+Szerencsére… gondolta féligvaló gondolattal hozzá.</p>

+<hr class="chap" />

+<p><span class="pagenum"><a name="Page_187" id=

+"Page_187">-187-</a></span></p>

+<div class="chapter">

+<h2>Tartalomjegyzék.</h2>

+</div>

+<ul class="TOC">

+<li>Mese a zöld füvön <span class="ralign"><a href=

+"#Page_3">3</a></span></li>

+<li>Miháj <span class="ralign"><a href=

+"#Page_59">59</a></span></li>

+<li>Az asztalos <span class="ralign"><a href=

+"#Page_133">133</a></span></li>

+</ul>

+<hr class="chap" />

+<div class="chapter"></div>

+<div class="transnote">

+<p class="center"><span class="caption">Javítások.</span></p>

+<p>Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.</p>

+<p>A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:</p>

+<table summary="Javítások">

+<tr>

+<td class="tdr"><a href="#Page_15">15</a></td>

+<td>seté tkamrába</td>

+<td>setét kamrába</td>

+</tr>

+<tr>

+<td class="tdr"><a href="#Page_49">49</a></td>

+<td>huj t</td>

+<td>huj-t</td>

+</tr>

+<tr>

+<td class="tdr"><a href="#Page_181">181</a></td>

+<td>nyugodta nézte</td>

+<td>nyugodtan nézte</td>

+</tr>

+</table>

+</div>

+<div lang='en' xml:lang='en'>

+<div style='display:block; margin-top:4em'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK <span lang='hu' xml:lang='hu'>MESE A ZÖLD FÜVÖN</span> ***</div>

+<div style='text-align:left'>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+Updated editions will replace the previous one&#8212;the old editions will

+be renamed.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright

+law means that no one owns a United States copyright in these works,

+so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United

+States without permission and without paying copyright

+royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part

+of this license, apply to copying and distributing Project

+Gutenberg&#8482; electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG&#8482;

+concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,

+and may not be used if you charge for an eBook, except by following

+the terms of the trademark license, including paying royalties for use

+of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for

+copies of this eBook, complying with the trademark license is very

+easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation

+of derivative works, reports, performances and research. Project

+Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away&#8212;you may

+do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected

+by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark

+license, especially commercial redistribution.

+</div>

+

+<div style='margin-top:1em; font-size:1.1em; text-align:center'>START: FULL LICENSE</div>

+<div style='text-align:center;font-size:0.9em'>THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE</div>

+<div style='text-align:center;font-size:0.9em'>PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+To protect the Project Gutenberg&#8482; mission of promoting the free

+distribution of electronic works, by using or distributing this work

+(or any other work associated in any way with the phrase &#8220;Project

+Gutenberg&#8221;), you agree to comply with all the terms of the Full

+Project Gutenberg&#8482; License available with this file or online at

+www.gutenberg.org/license.

+</div>

+

+<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'>

+Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg&#8482; electronic works

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg&#8482;

+electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to

+and accept all the terms of this license and intellectual property

+(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all

+the terms of this agreement, you must cease using and return or

+destroy all copies of Project Gutenberg&#8482; electronic works in your

+possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a

+Project Gutenberg&#8482; electronic work and you do not agree to be bound

+by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person

+or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+1.B. &#8220;Project Gutenberg&#8221; is a registered trademark. It may only be

+used on or associated in any way with an electronic work by people who

+agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few

+things that you can do with most Project Gutenberg&#8482; electronic works

+even without complying with the full terms of this agreement. See

+paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project

+Gutenberg&#8482; electronic works if you follow the terms of this

+agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg&#8482;

+electronic works. See paragraph 1.E below.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (&#8220;the

+Foundation&#8221; or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection

+of Project Gutenberg&#8482; electronic works. Nearly all the individual

+works in the collection are in the public domain in the United

+States. If an individual work is unprotected by copyright law in the

+United States and you are located in the United States, we do not

+claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,

+displaying or creating derivative works based on the work as long as

+all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope

+that you will support the Project Gutenberg&#8482; mission of promoting

+free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg&#8482;

+works in compliance with the terms of this agreement for keeping the

+Project Gutenberg&#8482; name associated with the work. You can easily

+comply with the terms of this agreement by keeping this work in the

+same format with its attached full Project Gutenberg&#8482; License when

+you share it without charge with others.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern

+what you can do with this work. Copyright laws in most countries are

+in a constant state of change. If you are outside the United States,

+check the laws of your country in addition to the terms of this

+agreement before downloading, copying, displaying, performing,

+distributing or creating derivative works based on this work or any

+other Project Gutenberg&#8482; work. The Foundation makes no

+representations concerning the copyright status of any work in any

+country other than the United States.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+1.E.1. The following sentence, with active links to, or other

+immediate access to, the full Project Gutenberg&#8482; License must appear

+prominently whenever any copy of a Project Gutenberg&#8482; work (any work

+on which the phrase &#8220;Project Gutenberg&#8221; appears, or with which the

+phrase &#8220;Project Gutenberg&#8221; is associated) is accessed, displayed,

+performed, viewed, copied or distributed:

+</div>

+

+<blockquote>

+  <div style='display:block; margin:1em 0'>

+    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most

+    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions

+    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms

+    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online

+    at <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. If you

+    are not located in the United States, you will have to check the laws

+    of the country where you are located before using this eBook.

+  </div>

+</blockquote>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+1.E.2. If an individual Project Gutenberg&#8482; electronic work is

+derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not

+contain a notice indicating that it is posted with permission of the

+copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in

+the United States without paying any fees or charges. If you are

+redistributing or providing access to a work with the phrase &#8220;Project

+Gutenberg&#8221; associated with or appearing on the work, you must comply

+either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or

+obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg&#8482;

+trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+1.E.3. If an individual Project Gutenberg&#8482; electronic work is posted

+with the permission of the copyright holder, your use and distribution

+must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any

+additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms

+will be linked to the Project Gutenberg&#8482; License for all works

+posted with the permission of the copyright holder found at the

+beginning of this work.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg&#8482;

+License terms from this work, or any files containing a part of this

+work or any other work associated with Project Gutenberg&#8482;.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this

+electronic work, or any part of this electronic work, without

+prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with

+active links or immediate access to the full terms of the Project

+Gutenberg&#8482; License.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,

+compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including

+any word processing or hypertext form. However, if you provide access

+to or distribute copies of a Project Gutenberg&#8482; work in a format

+other than &#8220;Plain Vanilla ASCII&#8221; or other format used in the official

+version posted on the official Project Gutenberg&#8482; website

+(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense

+to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means

+of obtaining a copy upon request, of the work in its original &#8220;Plain

+Vanilla ASCII&#8221; or other form. Any alternate format must include the

+full Project Gutenberg&#8482; License as specified in paragraph 1.E.1.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,

+performing, copying or distributing any Project Gutenberg&#8482; works

+unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing

+access to or distributing Project Gutenberg&#8482; electronic works

+provided that:

+</div>

+

+<div style='margin-left:0.7em;'>

+    <div style='text-indent:-0.7em'>

+        &#8226; You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from

+        the use of Project Gutenberg&#8482; works calculated using the method

+        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed

+        to the owner of the Project Gutenberg&#8482; trademark, but he has

+        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project

+        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid

+        within 60 days following each date on which you prepare (or are

+        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty

+        payments should be clearly marked as such and sent to the Project

+        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in

+        Section 4, &#8220;Information about donations to the Project Gutenberg

+        Literary Archive Foundation.&#8221;

+    </div>

+

+    <div style='text-indent:-0.7em'>

+        &#8226; You provide a full refund of any money paid by a user who notifies

+        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he

+        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg&#8482;

+        License. You must require such a user to return or destroy all

+        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue

+        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg&#8482;

+        works.

+    </div>

+

+    <div style='text-indent:-0.7em'>

+        &#8226; You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of

+        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the

+        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of

+        receipt of the work.

+    </div>

+

+    <div style='text-indent:-0.7em'>

+        &#8226; You comply with all other terms of this agreement for free

+        distribution of Project Gutenberg&#8482; works.

+    </div>

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project

+Gutenberg&#8482; electronic work or group of works on different terms than

+are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing

+from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of

+the Project Gutenberg&#8482; trademark. Contact the Foundation as set

+forth in Section 3 below.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+1.F.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable

+effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread

+works not protected by U.S. copyright law in creating the Project

+Gutenberg&#8482; collection. Despite these efforts, Project Gutenberg&#8482;

+electronic works, and the medium on which they may be stored, may

+contain &#8220;Defects,&#8221; such as, but not limited to, incomplete, inaccurate

+or corrupt data, transcription errors, a copyright or other

+intellectual property infringement, a defective or damaged disk or

+other medium, a computer virus, or computer codes that damage or

+cannot be read by your equipment.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the &#8220;Right

+of Replacement or Refund&#8221; described in paragraph 1.F.3, the Project

+Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project

+Gutenberg&#8482; trademark, and any other party distributing a Project

+Gutenberg&#8482; electronic work under this agreement, disclaim all

+liability to you for damages, costs and expenses, including legal

+fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT

+LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE

+PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE

+TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE

+LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR

+INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH

+DAMAGE.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a

+defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can

+receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a

+written explanation to the person you received the work from. If you

+received the work on a physical medium, you must return the medium

+with your written explanation. The person or entity that provided you

+with the defective work may elect to provide a replacement copy in

+lieu of a refund. If you received the work electronically, the person

+or entity providing it to you may choose to give you a second

+opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If

+the second copy is also defective, you may demand a refund in writing

+without further opportunities to fix the problem.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth

+in paragraph 1.F.3, this work is provided to you &#8216;AS-IS&#8217;, WITH NO

+OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT

+LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied

+warranties or the exclusion or limitation of certain types of

+damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement

+violates the law of the state applicable to this agreement, the

+agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or

+limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or

+unenforceability of any provision of this agreement shall not void the

+remaining provisions.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the

+trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone

+providing copies of Project Gutenberg&#8482; electronic works in

+accordance with this agreement, and any volunteers associated with the

+production, promotion and distribution of Project Gutenberg&#8482;

+electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,

+including legal fees, that arise directly or indirectly from any of

+the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this

+or any Project Gutenberg&#8482; work, (b) alteration, modification, or

+additions or deletions to any Project Gutenberg&#8482; work, and (c) any

+Defect you cause.

+</div>

+

+<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'>

+Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg&#8482;

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+Project Gutenberg&#8482; is synonymous with the free distribution of

+electronic works in formats readable by the widest variety of

+computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It

+exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations

+from people in all walks of life.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+Volunteers and financial support to provide volunteers with the

+assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg&#8482;&#8217;s

+goals and ensuring that the Project Gutenberg&#8482; collection will

+remain freely available for generations to come. In 2001, the Project

+Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure

+and permanent future for Project Gutenberg&#8482; and future

+generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary

+Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see

+Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

+</div>

+

+<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'>

+Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit

+501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the

+state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal

+Revenue Service. The Foundation&#8217;s EIN or federal tax identification

+number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary

+Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by

+U.S. federal laws and your state&#8217;s laws.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+The Foundation&#8217;s business office is located at 809 North 1500 West,

+Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up

+to date contact information can be found at the Foundation&#8217;s website

+and official page at www.gutenberg.org/contact

+</div>

+

+<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'>

+Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+Project Gutenberg&#8482; depends upon and cannot survive without widespread

+public support and donations to carry out its mission of

+increasing the number of public domain and licensed works that can be

+freely distributed in machine-readable form accessible by the widest

+array of equipment including outdated equipment. Many small donations

+($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt

+status with the IRS.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+The Foundation is committed to complying with the laws regulating

+charities and charitable donations in all 50 states of the United

+States. Compliance requirements are not uniform and it takes a

+considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up

+with these requirements. We do not solicit donations in locations

+where we have not received written confirmation of compliance. To SEND

+DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state

+visit <a href="https://www.gutenberg.org/donate/">www.gutenberg.org/donate</a>.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+While we cannot and do not solicit contributions from states where we

+have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition

+against accepting unsolicited donations from donors in such states who

+approach us with offers to donate.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+International donations are gratefully accepted, but we cannot make

+any statements concerning tax treatment of donations received from

+outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+Please check the Project Gutenberg web pages for current donation

+methods and addresses. Donations are accepted in a number of other

+ways including checks, online payments and credit card donations. To

+donate, please visit: www.gutenberg.org/donate

+</div>

+

+<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'>

+Section 5. General Information About Project Gutenberg&#8482; electronic works

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+Professor Michael S. Hart was the originator of the Project

+Gutenberg&#8482; concept of a library of electronic works that could be

+freely shared with anyone. For forty years, he produced and

+distributed Project Gutenberg&#8482; eBooks with only a loose network of

+volunteer support.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+Project Gutenberg&#8482; eBooks are often created from several printed

+editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in

+the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not

+necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper

+edition.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+Most people start at our website which has the main PG search

+facility: <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>.

+</div>

+

+<div style='display:block; margin:1em 0'>

+This website includes information about Project Gutenberg&#8482;,

+including how to make donations to the Project Gutenberg Literary

+Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to

+subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

+</div>

+

+</div>

+</div>

+</body>

+</html>

diff --git a/68795-h/images/cover.jpg b/68795-h/images/cover.jpg
new file mode 100644
index 0000000..ed1cad4
--- /dev/null
+++ b/68795-h/images/cover.jpg