As captured February 3, 2025

9 files changed, 32193 insertions, 16511 deletions

diff --git a/68784-0.txt b/68784-0.txt
index 8217740..e4c5d66 100644
--- a/68784-0.txt
+++ b/68784-0.txt
@@ -1,8446 +1,8077 @@
-The Project Gutenberg eBook of Egyszerű emberek, by István

-Tömörkény

-

-This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and

-most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions

-whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms

-of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at

-www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you

-will have to check the laws of the country where you are located before

-using this eBook.

-

-Title: Egyszerű emberek

-

-Author: István Tömörkény

-

-Release Date: August 18, 2022 [eBook #68784]

-

-Language: Hungarian

-

-Produced by: Albert László from page images generously made available

-             by the Google Books Library Project

-

-*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK EGYSZERŰ EMBEREK ***

-

-

-AZ „ÉLET“ KÖNYVEI

-

-TÖMÖRKÉNY ISTVÁN

-

-EGYSZERŰ EMBEREK

-

-BIBLIOTHECA VITAE

-

-AZ ÉLET KÖNYVEI

-

-SZERKESZTETTE AZ „ÉLET“ ÍRÓIBÓL ALAKULT SZERKESZTŐ BIZOTTSÁG

-

-TÖMÖRKÉNY ISTVÁN

-

-EGYSZERŰ EMBEREK

-

-KIADTA

-

-AZ „ÉLET“ IRODALMI ÉS NYOMDA RÉSZV. TÁRS.

-

-BUDAPEST 1914

-

-– MINDEN JOG FENTARTVA –

-

-A BEKÖTÉS ÉS CÍMLAP RAJZÁT ZÁDOR ISTVÁN KÉSZÍTETTE

-

-„ÉLET“ IRODALMI ÉS NYOMDA RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

-

-Budapest, I., Fehérvári-út 15/c.

-

-

-

-

-Novibazári emlék.

-

-Abban az időben nem igen lehetett mást csinálni a szép Novibazárban,

-mint hogy fogadásokat kötött az ember. Egy kis darab helyőrség volt az

-egész, lenyomva Törökországba, a senki és a semmi közé, a hatalmas Isten

-háta mögé: valami négyszáz gyalogos, valami tizenöt tüzér, tíz

-szekerész, két dragonyos mint tábori zsandár, két pék-katona, két

-dögész-katona; valóban jó, hogy még néhány haditengerészt nem rendeltek

-közénk oda fel a kietlen hegyekbe. Amúgy szépen eléltünk, télen jó hűvös

-volt a barakk, nyáron jó meleg a sátor, e tekintetben semmi panasz nem

-volt tehető. A legények járták a határt, állták a posztokat s a régi,

-hosszú bajonétok élén fönt az ormokon a balkáni hold hideg fénye

-csillogott. Hogy mit őriztünk, azt nem igen tudom, azt csak a berlini

-szerződés tudná megmondani, mert nem volt ott a mienk semmi más, csak az

-életünk. No dehát ott voltunk, mert elvégre valahol csak kell lenni és

-jó is volt, hogy valamit dolgozni is kellett, mert másként tökéletesen

-és végképpen halálra unta volna magát az ember. Még így is sok volt az

-unalomból. Mert ha a tisztelt albán hazafiak nem nagyon jártak idáig föl

-rabolgatni, naponta csak hatvanegy ember ment szolgálatba, a többi egy

-kis gyakorlattal ölte délelőtt-délután az időt, de mikor nagy hó esett,

-azt sem igen lehetett csinálni. A katonák némely része ilyenkor elbujt a

-hegyi barlangokba, hogy ott keverhesse titokban az ördög bibliáját, más

-része ivott, mint a gödény. A tornaszerek a tábor udvarán jobban koptak,

-mint valamely iskolában, mindig rajtuk lógtak az emberek, a tüzérek

-unalmukban úgy pucolták az ágyúkat, hogy annál jobban pucolni már

-tisztára teljes lehetetlenség, két dögészkatonánk, ha nem volt beteg az

-ispotályban, igen szigorúan harmonikázott és okarinázott, mert borbélyok

-voltak az istenadták, a train-katonák pedig felültek volna a lóra

-lovagolni, de nem volt lovuk, mert ide nem való a ló, hanem szépen

-kihizlalt öszvéreik voltak, de ezekre nem szokás ráülni, az öszvér nem

-bőrnyerget, hanem vasnyerget visel s ki az ördögnek volna kedve

-vasnyeregbe ülni, a szegény polyák szekerészek így más mulatságtól

-elesvén, szép lengyel hangon fujdogálták, hogy esztye Polszka

-nyezginyala, poki mizsijeme. Szép ez nagyon, különösen mikor a dögészek

-is harmonikáztak és okarináztak s a tömérdek török kutya vonyított

-hozzá. A káplár Szeles ugyan lőtte őket, már hogy a kutyákat, de sohasem

-tudott annyi töltényt lopni, mint amennyi kutya jött, minélfogva bele is

-bukott a vállalatba, pedig a kutyák tökéletes kiirtására nézve egy

-csillogó halbe napszba fogadott, ami ázsió nélkül négy forint öt

-krajcárt jelentett, ázsióval pedig öt forint tíz vasat: ez felelt meg

-ugyanis a fél Napoleon d’or fogalmának.

-

-A tisztek is csak úgy ölték időt, ahogy lehetett. A legtöbbje nőtlen, a

-nősek közül csak egynek volt bátorsága ahhoz, hogy lehozza e

-kietlenségbe a feleségét. Hosszú levelek jöttek-mentek haza, meg

-hazulról, a postaőrmesternek volt elég dolga velük, különösen mikor a

-hóban elakadt a postapatrull. Szerteszéjjel laktak a tisztek a szomszéd

-török városkában, csak a hadnagyunk, meg az őrnagy tartott a táborban

-lakást. Egyedüli összejöveteli hely a tiszti menázs, ahol ebédnél,

-vacsoránál találkozni lehetett. Az asztalfőn az őrnagy prezideált, egy

-hihetetlenül nyugodt észjárású ember. Ha angol katonai expedícióról való

-könyvben olvasom, hogy egy kurta és rekedt vezényszóra hat percig

-tüzelnek a gépfegyverek és hat perc mulva az expedíció nyugodtan halad

-tovább arrafelé, ahova elérni akar, mindig Kónya Sándor jut eszembe.

-Copfokon és elavult szabályokon keresztül lépett s nem vette észre, hogy

-olyanok is léteznek. Megmondta, hogy mi szabad és mi nem szabad. Ha egy

-benszülött szándékosan meglök és nem vágod bele rögtön a bajonétot, az

-gyávaság és két évi börtön; ha egy török nő elől teljes tisztességgel ki

-nem térsz, az hitványság és tíz évi börtön. Mikor egyszer éjjel a

-részeges puskaművesünkre rálőttek, röviden izent a kajmakámhoz, hogy:

-még egy lövés s mind a négy oldalán fölgyújtatja a várost. Volt eset rá,

-hogy átjött vizitálni a generális Boszniából. Nagyon sokáig vizitálta a

-csapatokat, Kónya elunta a dolgot ahogy kísérte, ennélfogva a hóna alá

-csapta a kivont kardot, mint a diák a könyvet, előhúzta a zsebéből a

-dohánytartót, cigarettát csinált és rágyujtott. Hogy azután ezen a

-generális mekkorát nézett, azzal egy árva garas árát sem törődött.

-

-Mikor hazafelé jöttünk, Sarajevóhoz közeledvén, a csapatok elébe

-kilovagolt a határba Appel, a félszemű táborszernagy, az okkupált

-tartományok kormányzója. Tíz napi mars után persze nem egészen olyanok

-az emberek, mintha két napig készülődtek volna az úrnapi parádéra, de

-azért tetszett Appelnek a társaság. És azután mégis azt mondja Kónyának:

-

-– S a kocsik, a kocsik?

-

-– Málhás kocsik vannak a szabály szerint való számban.

-

-– Igen, igen. De a betegek kocsijai. Hány kocsi kellett a maródiaknak?

-

-– Kegyelmes úr, nincsenek maródiak.

-

-– Nincsenek maródiak? Tíz napi mars után? Hisz az lehetetlenség!

-

-Azt mondja Kónya:

-

-– Kegyelmes úr, ha a jelentésem igazságában kételkedik, méltóztassék

-végigtekinteni a marsoszlopot.

-

-Appel végigment a marskolonnán s kereste a végén a maródiakat. A

-kocsikat, amik az elgyötört és kidőlt katonákat hozzák. Azonban seholsem

-talált ilyesmit, mivelhogy nem is voltak. Mikor visszatér a haladó

-csapat élére, melegen gratulál Kónyának az embereihez.

-

-– Kegyelmes úr, – jelenti Kónya – úgy tessék nézni a dolgot, hogy

-nincsen ebben semmi különös sem. Ezek is csak olyan emberek, mint a

-többi emberek. Ilyen úton, ilyen időben, tíz napi mars után bizonyosan

-megvan köztük is a szokásos százaléknyi beteg. De nem jelentkeznek.

-

-– De hát miért? Hol a magyarázat?

-

-– A magyarázat ott van, kegyelmes úr, – mondja a lóról Kónya – hogy

-_hazafelé_ megyünk és az emberek nem akarnak elmaradni egymástól.

-

-Hogy mint volt ezzel a fölvilágosítással megelégedve az öreg generális,

-akit hosszú életében különféle országokba vetett a sorsa s aki a haza

-szent szerelmének tüzeit talán sohasem érezte a lelkében, az valóban nem

-tudható.

-

-* * *

-

-Ide s tova negyedszázada lesz már e dolgoknak és már nem jut eszembe

-annak a hegynek a neve, amelyen a hadnagyunk esete történt. Alighanem

-Csadinye-bodó. De az nem bizonyos. Annyi bodó van ott, hogy valóban csak

-a jó ördög tud ráemlékezni valamennyire. Csunya nagy veres sziklák, még

-az emberlakta hely közelében is fölhaladnak ezer méternyire.

-

-Mikor mászta őket az alföldi puszták síkjához szokott fiatal katona, nem

-állhatta meg, hogy ne szóljon az elüljáró káplárnak:

-

-– Ezök már igazán csunya nagy kövek, apám.

-

-– Pedig ez csak még a fele, fiam, ami kiáll belőlük a földből –

-vigasztalta a káplár – mert a nagyobbik felük benne van a földben. Hátha

-még az is kibujna?

-

-Voltaképpen azonban e magasságok csak látszólagosak voltak, egy

-ezerméteres hegyet egy óra alatt meg lehetett járni, mert maga a völgy

-is hétszáz méter magasban feküdt. A tábor mellett állott ez a

-Csadinye-bodó, alighanem most is ott áll, de azóta ebből az országból a

-mi katonaságunk már kihurcolkodott s azóta most már éppenséggel nem

-tudjuk, hogy mi annak idején miért töltöttük ott az időt s miért

-hagytunk lent tizenhét olyan embert, akik egész bátran itthon is

-meghalhattak volna?

-

-Szóval a Csadinye-bodó. Annak a legtetején állott egy megkopasztott

-fenyő, rá volt kötözve egy nagy csomó gyanta, meg puskapor s az őrnagy

-lakásából, a táborból villamos gyújtózsinór vezetett föl hozzá. Katonai

-műnyelven úgy hívják az ilyesmit, hogy _fanále_. Arra való, hogyha

-valamely túlnyomó számú ellenség támadná meg a tábort, lángra lobbanjon

-és tüzével a legközelebbi helyőrséget értesítse, hogy baj van, gyertek

-segíteni. A legközelebbi helyőrség Európához hat óra járásnyival idébb

-feküdt Taslidzában, ott a törökök részéről Szulejman Akkib volt a pasa,

-a mi részünkről meg a vörösorrú Fuchs a generális. Ott sokkal nagyobb

-volt a fegyveres erő, mint nálunk s egy őrségnek csak az volt a

-foglalkozása, hogy állandóan a mi fanálénkat figyelje: mikor gyullad ki.

-Nem bántott ott bennünket senki sem. Táborunkat nem mi építettük, hanem

-az előzőleg ott járt szebeni vadászok. Azok még veszekedtek. Az egyik

-vadász rakta a barakk favázai közé a téglát, a másik meg puskázott

-mellette. Azokból még haltak el fegyver által, de már a mi időnkben

-csend és béke volt, amit csak az albán hazafiak rablásai zavartak meg

-olykor. A tizenhét halottunk, akit ott hagytunk, nagyrészt betegség

-nyomán távozott közanyánk ölébe: talán a világ legtisztább levegője van

-ott, mégis a halál kasza gyanánt a tüdővészt használta, mert hegymászás

-közben a nehéz fölszerelés alatt kiizzadt a legény, a hegytetőkön meg

-úgy vágott a szél, mint a borotva: e két körülmény összejátszásánál

-fogva kellett síroknak való üregeket vájni a sziklákba. Vajjon halottak

-napján ki tesz most azokra koszorút? Senki. Engedd meg, tisztelt

-olvasóm, hogy én most rájuk tegyem s az emlékezés sóhajtását küldjem el

-ama csontok felé, amelyeknek egykori viselői az ország szolgálatában

-álltak s idegen földbe kerültek. Ma úgy sincsen már ott senki, aki

-tiszteletet adjon nekik.

-

-Ami pedig a hadnagyunk esetét illeti, nagyon kevés híja volt, hogy

-szintén közébük nem került. Egy bolond fogadás nyomán.

-

-Albán barátaink ebben az időben ismét erősebb működést fejtettek ki s

-rabolták a ruhát, a pénzt, a kecskét és a birkát. A szolgálat hirtelen

-nagyot ugrott. A szabad közlekedés biztosítására szolgáló úti

-őrjáratokat az őrnagy megnégyszerezte. Ahol eddig négy ember is elég

-volt, oda tizenkettőt rendelt, míg a tizenkettősek számát huszonnégyre

-emelte. A kajmakámhoz is átizent, (az olyan

-polgármester-főszolgabíró-féle állás a török közigazgatásban) hogy

-járassa jobban a török csendőröket is.

-

-De azért a helyzet mégsem javult. Nagyon kellemetlen helyzetben voltunk.

-A szerbség a szabadítóját látta bennünk, ellenben a törökség gyűlölt

-bennünket. De amennyire gyűlölt, annyira félt is bennünket és a

-hatalmunkat önkénytelenül is megcsodálta. A tulajdon szemeivel láthatta

-a különbséget a mi katonaságunk s a maga katonasága között. Annak a

-legénysége talán különb anyag, de másként anyagi eszközöknek híjával,

-mert a Stambulból küldött pénz elolvadt a pasák kezében: rongyos

-egyenruha, rossz fegyver; ha egy török katonának a

-Henry-Martini-fegyvere elromlott, meg sem tudták csinálni: a mi

-puskaművesünk javította ki szívességből. Szóval igen különös ellenségek

-voltunk mink ott akkor. Itt rend és összetartás, amott példátlan

-szigorúság, de örökös pénzhiány: a védelmet váró nép felénk tekintett.

-És nem lehetett a védelmére semmit sem tenni. Nem volt hozzá juss. Amíg

-bennünket nem bántottak, nem volt szabad még az ujjunkat sem mozdítani.

-Hiszen még azon helyért is, ahol a sátraink álltak, csengő aranyokban a

-török államnak bért fizettünk. Ha a legénységet ásógyakorlatra kellett

-vinni, hogy a fiatalabb katonák is tanulják meg, hogy puskázás esetén

-miként áshatnak maguknak fedezéket: a kajmakámtól erre külön engedélyt

-volt szükséges kérni s a kajmakám az engedélyt csak a megásott gödrök

-földjének visszatakarása kötelezettsége mellett adta meg. Ezt mind tűrni

-kellett és ide valóban olyan flegmatikus ember kellett, mint Kónya

-Sándor. Sajátos helyzet volt az: négyszáz fiatal, jóizmú fegyveres

-állott a nép védelmére, de teljes és tökéletes mozdulatlanságra

-kárhoztatta őket a berlini szerződés. Gondolom, a tizedik pontja.

-

-* * *

-

-Azt mondja vacsora alkalmával a tüzérhadnagy:

-

-– A helyzet kezd ugyanis komolyra válni. Nem kellene ezt már tűrni

-tovább.

-

-– No, – mondják a többiek – tudjuk, hogy baj van, de a baj nem lett

-nagyobb, mint tegnap volt.

-

-– Hát – mondja a tüzér – Bogulovics már nagyon közel jár.

-

-Ennek a Bogulovicsnak a neve ott olyan hírt viselt, mint nálunk annak

-idején Rózsa Sándoré. Albán volt, a török seregben szolgált egy

-ezredorvosnál mint szolga, megölte a gazdáját, kirabolta s fölcsapott

-rablóvezérnek.

-

-– Hát majd elintézik a captiék – felelnek neki.

-

-Ez meg a török csendőrök neve. Derék, jól lövő emberek, akik azonban

-szintén az örökös pénzhiányban sinylődtek. A pénzt lehet, hogy kiadták

-Carigrádban nekik, de a pasáknak sok felesége van és sok selyemruha kell

-a hárembe.

-

-Azt mondja a tüzér:

-

-– Az éjjel egy ember bemászott a sáncomba. Kétszer rálőttek az őrök,

-mégis bemászott. Úgy mászott a bozótban, mint a vadmacska. Mikor elébem

-hozták, azt mondta: inkább lőjjetek agyon, minthogy éhen haljak.

-

-– Miféle ember?

-

-– Innen lent valami faluból. Bogulovics kirabolta, az egész családját

-megölte, ő maga öt nap óta nem evett. Kérlek – fordult a számvivő

-tiszthez – én most etetem ezt az embert, mert nem birom a sáncból

-kidobni: az étap-relutot fölszámíthatom?

-

-A számvevő nem szólt semmit, a számvevők ilyenkor nem szoktak szólni

-semmit, de egy ember azt mondja:

-

-– Hátha így áll a dolog, a helyzet csakugyan kezd komollyá válni. A

-táborig hosszú az út, az őrnagy úr jól tenné, ha gondoskodna arról, hogy

-éjszaka fegyveres őrség kísérje haza a lakásáig.

-

-– Ugyan, – mondja az őrnagy – ne lássatok mindenütt rémképet. Mi az

-ördögnek az őrség?

-

-A hadnagyunk beleszól:

-

-– Minek az? Nem kell az ide. Rend van itt. És ha nincsen, majd írunk a

-kajmakámnak.

-

-A hadnagy ugyanis íródeákja volt az őrnagynak. Nem zászlóalj-segédtiszt,

-hanem konzuli titkár, mivelhogy az őrnagy ott egyúttal konzuli

-minőségben is képviselte az országot. A konzuli titkárnak tehát ezen

-minőségében kötelességében állt, hogy a közigazgatás ellen intézett

-militáris támadásokat kellőleg kivédje. Ez is furcsa foglalkozás –

-egyenruhában. De történnek ilyesmik is.

-

-Azt mondja gúnyosan a tüzér:

-

-– Teszerinted minden rendben van itt, pajtás?

-

-– Hát persze, hogy rendben van – mondja a hadnagyom.

-

-– Hát – kötekedik a tüzér – ha olyan rendes itten a közbiztonság, légy

-szíves és csinálj egy sétát föl a fanáléhoz.

-

-– Miért ne? – mondja a hadnagyom. – De ingyen nem csinálom meg.

-

-– Tíz üveg ménesi cabinet, – mondja a tüzér. – Áll-e a fogadás?

-

-Bár a pénz odalent elég dúsan állt a házhoz, mert a nehezebb szolgálatot

-jobban díjazta az állam s mindent aranyban fizetett, ami abban az időben

-még húsz százalék különbséget is jelentett, de azért tíz üveg ménesi bor

-nem volt megvetendő nyereség. Igen megdrágult, mire leért, mert ha

-Amerikába küldik, kevesebb viszontagság éri. Általán ott nagy fényűzés

-volt magyarországi bort inni, de az ottvalót meg nem hívták semminek

-sem, savanyú volt és fekete és sűrű, hogy szinte megállott volna benne a

-kanál.

-

-– Áll a fogadás – mondta a hadnagyunk.

-

-– De én sétáról beszélek és nem őrjáratról – mondja a tüzér. – Abban

-nincsen semmi virtus, ha fölriasztod a készenlétet s tíz emberrel

-fölmászol a hegyre. Sétát mondok én, teljesen egyedül. Fegyver nélkül,

-kard nélkül. Teljesen egyedül.

-

-– Jó, – mondta a hadnagyunk. – Egyedül, fegyver nélkül, csak a

-kutyámmal. Csak a kézi lámpát viszem magammal. Most tizenegy óra, a

-fanáléhoz nappal háromnegyed órányi az út, éjjel egy negyed órával több.

-Éjfélkor fönt leszek. A jelzés az lesz, hogy a fanálé előtt a lámpát

-háromszor körben megforgatom.

-

-– Áll, – mondta a tüzér s a hadnagy a kutyával meg a lámpával megindult.

-

-A menázsiház erkélyéről föl lehetett látni a Csadinye-bodóra s a

-fanáléra. Onnan lesték. Néha látszott a sötétben a sziklák között egy

-kis fénypont, mint a szentjánosbogár, ahogy halad fölfelé.

-

-Pontban éjfélkor a lámpa a hegy tetején három fényes körvonalat rajzolt

-a levegőbe.

-

-– Megnyerte a magyar, – mondta a tüzér s intézkedett, hogy hozzák elő a

-vesztett borokat.

-

-A hegyről lefelé csak félóra az út, fél egy órára várták vissza a

-nyertest. De még egy órakor sem jött s két órakor sem jött.

-

-– Bizonyosan elfáradt a mászásban s nem akar idáig jönni, hanem lefeküdt

-a táborban a lakásán.

-

-– Az nem egészen bizonyos, – mondta az őrnagy, aki eddig egy szót sem

-szólt. – Lehet, hogy lefelé jövet érte valami baj. Meg kell nézetni a

-lakásán.

-

-Megnézették. De ott sem találták.

-

-Nyilvánvaló, hogy baj érte valahol.

-

-Le nem lőtték, mert fegyverdörrenés nem hallatszott, de lehet, hogy

-leszúrták.

-

-– Szép kis mulatság, – mondta az őrnagy. – Ezek az ostoba fogadások!

-Most már tessék az egész társaságnak fölmászni a fanáléhoz: gyerünk

-elébe.

-

-Megindultak, de nem kellett egészen fölmászniok, mert fél három óra

-táján a bodó lábjában találkoztak a hadnaggyal.

-

-Akkor beszélte el, hogy csakugyan, lefelé jövet kalandja történt.

-

-A fanáléhoz vezető úton van egy őrház, meg egy _kúcsa_. A gunyhót

-nevezik ott kúcsának, egy vén mogorva kecskepásztor lakott benne. Az

-őrház erődített hely volt, az őr a falakon belül állott. A kúcsában

-fölfelé menet látott világosságot, de nem törődött vele.

-

-De mikor lefelé jött s a kúcsa előtt elhaladt volna, a sötétben elébe

-állott a kecskepásztor.

-

-– Dobar vecser, – mondta.

-

-– Dobar vecser, – felelte a hadnagy.

-

-Novibazár Törökországban van ugyan, de ott jóformán csak az Isztambulból

-kirendelt hivatalos személyek, a közigazgatási emberek és a

-katonatisztek tudnak törökül, járóbeszédül egy szerbo-bosnyák-turkó

-nyelvzagyvalék szolgál, aki azonban a szerb vagy a horvát népies nyelvet

-ismeri, kevés fáradsággal könnyen eligazodhat benne.

-

-A pásztor a jóestét kívánás után ezt mondja a hadnagynak:

-

-– Gyere be a házamba.

-

-A házba való meghívás el nem fogadása a Balkánon olyan sértés, aminek

-ott lent, ahol olcsó az emberélet, egyetlen megtorlása van. A halál. Ha

-éjszaka van.

-

-A hadnagy szó nélkül követte a pásztort. Csak mikor belépett a kúcsába,

-akkor gondolta magában: No, szép Szeged városa, téged se látlak többé.

-

-Öt fegyveres ember ült a tűz körül a földön, a hatodik volt a pásztor.

-Itták a kávét.

-

-– Dobar vecser, – köszönt be a hadnagy.

-

-– Dobar vecser, – fogadják mogorván. – Ülj le.

-

-Leült a többi közé a földre. Azaz, hogy nem is ülnek, hanem csak

-guggolnak ott az emberek.

-

-Egy öreg rabló, aki egész fegyvertárt viselt az övében, azt mondja neki:

-

-– Mit kerestél itt a bodón?

-

-– Semmit. Csak sétálni jártam, – felelte a hadnagy.

-

-– Éjszaka? Fegyver nélkül?

-

-Ott teljesen szokatlan a fegyver nélkül való járás. A hadnagy mondja:

-

-– Igen, fegyver nélkül. Mi, ha sétálunk, nem szoktunk fegyvert viselni.

-

-Csend. Az emberek a fejüket csóválják és hallgatnak.

-

-A pásztor megfőzte az ital kávét és sorba adja az apró findzsákat. A

-hadnagyot is kinálja. El kell fogadni. Cserében kihúzza a zsebéből az

-ezüst dohányszelencéjét és kinálja a cigarettát. A szelence körbe jár,

-elfogadtatik, de köszönés nélkül.

-

-A pásztor azt mondja a hadnagynak:

-

-– Te asszony után jártál a bodón.

-

-A hadnagy azt feleli:

-

-– Jokk!

-

-Sértő szó. Voltaképpen itt azt jelenti, hogy „nem“, de valami rendkívül

-gúnyos, sértő és lenéző értelemben. Ezúttal azonban helyesen volt

-alkalmazva, mint visszautasítása még csak a föltevésnek is, mintha a

-hadnagy asszony után járt volna. Különben kellettek is az ördögnek.

-Nincsen az a juhász, aki olyan áporodott juhtúrószagú volna, mint az ott

-való pásztorasszonyok s azonfelül mód nélkül piszkosak.

-

-– Hát azért, – mondta az öreg rabló, – mert ha asszony után jártál

-volna, most meghaltál volna.

-

-Megint hallgattak. Újabb kávét főztek, a dohányos szelence megint körben

-járt s a hadnagy azt gondolta magában: próba-szerencse. Fölállt, kezet

-fogott a rablókkal s elköszönt:

-

-– Laku noty.

-

-* * *

-

-– Ez megint nagyon csinos történet, – szólt az őrnagy, mikor a hadnagy

-elmondta az esetet. – Most jut eszembe, hogy az élelmezésünk már

-csakugyan botrányos a menázsban. Örökké ez a sovány, rostos marhahus…

-Tehát holnapután vaddisznóvadászat a Csadinye-bodón.

-

-Nagy, szinte őserdőnek nevezhető rengetegek vannak ott a hegyeken.

-Leginkább a Vakufé, az meg valami szent alapítvány: voltaképpen a senkié

-a rengeteg, az hordott belőle fát, aki akart és sok őz meg vadsertés

-lakott benne. De jól utánuk kellett menni a sűrűbe. Afféle

-hajtóvadászatok voltak azok, amiket műnyelven Streifungnak neveznek.

-Nehéz sport, az egy-két vaddisznó elejtése nem érte meg azt a

-fáradságot, amivel a dolog járt, de másként ez volt az egyetlen módja,

-hogy megtisztítsák a tábor körül való erdőségeket a rablóktól. Ilyenkor

-még sem érezték magukat egészen szabadjára s odább vonultak.

-

-A hajtás harmadnap kora reggel megkezdődött. Mászott felfelé a társaság:

-tisztek s a tábor európai kantinosa, aki jól értette a nép nyelvét. Még

-az első okkupáció idején került le mint katona a Balkánba s azután

-ottragadt. Amíg a terméketlen, sivár sziklákon kellett kapaszkodni, még

-ment valahogy a haladás, de az erdő régióiba érve, következett az

-ősrengeteg, amelyet alig jár valaki más, csak a rabló. A favágó csak a

-széléig megy, hogy onnan téli időben levigyen a lova hátán egy teher

-fát: a völgyben két hatos volt az ára annyi fának, amennyit egy ló a

-hátán levinni bírt.

-

-A hajtók a legénységből teltek ki, azok elől jártak, a vállukon fegyver,

-a kezükben a kurtanyelű katonaásó, amelynek egyik oldala kardélű, a

-másik oldala fűrész, azzal alkalmasan lehetett a rengeteg iszalagjai,

-gyökerei, bozótjai között utat vágni. Néha el-eltünt egy közülök valami

-gödörbe, hogy azután újból előmásszon. Ebből sok nevetség támad, mert a

-katona hajlandó az ilyen apró baleseteket az ügyetlenség rovására írni.

-Miért nem ügyel jobban? Különben hozzászoktak már ahhoz, hogy egy-egy

-ember elessen, fölbukjon, lecsússzon: annyi fegyveragy-törést aligha

-produkált még más társaság, mint a novibazáriak.

-

-Egy helyen oldalt tisztás látszik a rengetegben és füst szaga érzik. Hat

-ember ül a földön tűz körül, főznek valamit, alighanem kávét. Mind

-fegyveres, körülöttük némely holmi, batyuba kötve. Hallják a csörtetők

-zaját, lármáját az erdő fái alól, de oda sem néznek.

-

-Azt mondja a kantinos:

-

-– Ezek rablók. Sőt úgy lehet, csak előörsei egy nagyobb csapatnak.

-

-Ez azonban nagyon tág fogalom. Elvégre ott mindenki fegyverrel jár, sőt

-egyenesen bolond az, aki a rengetegben sem visel puskát.

-

-– Meggondolandó a dolog, – mondja a kantinos, – hogy menjünk-e beljebb?

-

-– Hát persze, hogy menjünk – szólt az őrnagy s logikai alapon azonnal

-leszűrte az elfoglalandó álláspontot. – Elsősorban nem is bizonyos, hogy

-rablók. Másodsorban ha azok is, amíg belénk nem kötnek, beavatkozásnak

-helye nincsen. Csak gyerünk tovább.

-

-Mennek is. Hol őz, hol vadmalac kerül puskacső elé. Ez mind jól van. De

-még egy kicsit beljebb kellene menni, hogy több legyen a zsákmány, mert

-nagyon unalmas már a marhahús odalent.

-

-Ahogy újból egy sziklacsoporton tisztásra ér a vadászó társaság,

-pásztorgunyhókra találnak. A világ legelhagyatottabb népe lakik itten,

-birkáival, kecskéivel.

-

-Keresztény jobbágyok. A gunyhókból asszonyok, lányok, gyermekek s öregek

-tolakszanak elő, lármázva és sírva, a kétségbeesés elszomorodásával az

-arcukon és térdre vetvén magukat, így csúsznak az őrnagy elé.

-

-– Segíts, gospodár, segíts! A rablók mindenünket elvitték! Élelmünket,

-kevés pénzünket, birkánkat, még ünneplő ruhánkat is! Segíts, gospodár,

-segíts! Éhen halunk a gyermekeinkkel, egy fejet tejet nem birunk adni az

-öregeinknek!

-

-Az őrnagy a sapkájába vetett egy aranyat, a többiek is adták bele a

-pénzt, rövidesen valami harminc-negyven forint egybegyűlt: igen nagy

-summa azon a helyen, ahol tizenhat forint volt ára egy tehénnek s

-tizenhat krajcár egy tyúknak és húsz krajcár egy liter pálinkának.

-Különben olyanok is voltak tehén, tyúk és pálinka egyaránt.

-

-A pénz szétosztódott s a társaság most már csakugyan visszafordult a

-rablók felé, de már nem volt semmi nyomuk a ritkáson, csak a tűz hamuja

-mutatta, hogy ott is jártak. Ugyan ha ráakad is a vadásznép a rablókra,

-akkor sem sokat tehetett volna velük. A szabályok a kereskedelmi utak

-biztosítását és a postaszolgálat fentartását rendelték el s fenn a vad

-rengetegben nincsen sem kereskedelmi út, sem postaszolgálat.

-

-Itt a beavatkozás a török csendőrök dolga. Amint hogy a völgybe érve, az

-őrnagy tudatta az esetet a kajmakámmal, ez pedig útnak indította a

-captiéket. Megindultak és dalolva haladtak el a tábor előtt a

-Csadinye-bodó felé. Bús dalokat énekelve mentek: némelyik részük úgyis

-most énekel utoljára. Mert fönt a szirteken már a halk cserkészés, hason

-csúszás, bujkálás következik – s nem mind jön haza elevenen, aki elment.

-

-Már az elindulásuk után másnap délfelé ágakból font hordágyakon paraszt

-emberek két csendőr holttestét hozták le a hegyek közül.

-

-Csendes, szótalan, szomorú halottas menet, ahogy a folyó hídján áthalad,

-a túlsó oldalról a fájdalmas sikoltások éneke hallatszik s felülmúlja a

-sziklás hegyi víz hullámainak zúgását.

-

-A többi captié fönmaradt. Ez egészen egyszerű balkáni észjárás. A

-halottakat hazaküldték, ők megállták a helyet tovább, hogy vagy ölnek

-vagy megöletnek. La illa il Allá.

-

-Harmadnap délután vidám nóták hangjait hozta le a hegyi ösvényről a

-szellő. Jöttek lefelé a diadalmas csendőrök és zengett a bosszúálló

-Istenhez az ének.

-

-Nem maguk jöttek. Hozták a rablókat is. Hozták, de a rabszállításnak a

-lehetőleg egyszerűsített különvonatán. Csak a fejek jöttek le a hegyi

-bozótból, a testek ott maradtak, ahol lelövettek. A fejeket ismét

-paraszt emberek hozták a csendőrök között: hosszú karókra voltak tűzve a

-lenyiszált koponyák. Hat fej. Több lehunyt szemmel, sápadtan viselte

-magát, egy pedig rémületesen vigyorgott a karón, mert éppen a képe

-húsába kapta a golyót s ezt még a halála után is nevetnivalónak találta.

-

-A hadnagyunk, ahogy a menet a tábor előtt elhaladt, a faház irodájából

-láthatta a menetet. A mély útból a fejek a karókon fölemelkedtek a

-kancellária ablakáig s ott sorjában elsasiroztak, mint illik.

-

-– Ez azután defilée – vélte a hadnagy, amikor a fejekben fölismerte a

-pár nap előtti éjjelen szerzett ismerőseit. Elől rang szerint vonult a

-_kúcsa_ öreg pásztora, utána a többi rabló s a handzsárral lenyiszált

-nyakakról lógtak a húscafatok.

-

-A diadalmas dal erősbült, amint a hazatérő csapat a hídra tért s azután

-a túlsó parton kanyarodott a város felé. Mint másszor is, most is a

-különben igen nyugodt és csendes viselkedésű lakosság örömlármába tört

-ki, ha a bosszúvételnek és az igazságszolgáltatásnak ezt az előtte

-egészen természetes és megszokott formáját látta. A gyermekek

-szaladgáltak és kiabáltak az utcákon, mint a hetvenes években nálunk, ha

-kengyelfutó komédiás érkezett a városba. Az emberek dala belevegyült a

-győzelmi énekbe: így mentek a captiék lábon s a hat koponyák rúdon a

-kajmakám háza elé, ahol elevenek és holtak megálltak.

-

-A karókat ott a köves földbe leszúrták, a fejek rajtuk maradtak. Ott

-álltak azután napokig, mint ingyen mutatvány az istenadta nép

-szórakozására. Ezt ott szükségesnek tartják. Mert miként a csáti botnak,

-ennek a dolognak is két vége van. Igazságszolgáltatási, de másfelől

-közigazgatási és rendőri ügy is ez egyszersmind. A török

-igazságszolgáltatás e tekintetben még valahol Hamurábi törvényeinél tart

-s elrettentő példákkal dolgozik. Másfelől így látványosan bizonyítandó

-be, hogy a közbiztonság közegei képesek halált halni a népért, de tudnak

-halált osztani is a népért. Mint a példa mutatja.

-

-Az ügy közigazgatási része pedig abban van, amit a kerek világon

-mindenütt pénznek neveznek. Az élve visszatért captiéknek joguk van

-ahhoz, hogy azért, mert a halállal szembehelyezkedtek, jutalomban

-részesüljenek. Ez körülményes állapot.

-

-Hogy kik laknak a hegyek között s hányan laknak a hegyek között: ki

-tudná számon tartani? Allá ugyan mindent tud, de Allá ugyanolyan isten,

-mint a pogány magyar „öreg úristene“, aki számon tart ugyan mindent, de

-senkinek sem tartozik felelettel.

-

-Megtörténhetik tehát, miután az ujjunk sem egyforma, hogy a captié

-kimegy a hegyek közé, a _bodókba_ meg a _válékba_ a rabló után s valahol

-a rengetegben találván egy félvadembert, szó nélkül lelövi. A nyakát

-elválasztja a törzsétől, a fáról karót vág, a karót beledugja a nyakba s

-hazahozza a fejet diadalmasan a rúdon, mondván győzedelmi ének éneklése

-mellett: Im, elvégeztem, a bosszú megtétetett, kérem a jutalmamat,

-kajmakám.

-

-Az ilyen eljárás mindenesetre csalás volna a captié részéről.

-

-Mert nem mindig érkeznek be hatosával a fejek. Néha kevesebb. Volt rá

-eset, hogy csak szóló-fej érkezett.

-

-A fejnek tehát kint kell állani a fórumon a kajmakám, mint a legfőbb

-közigazgatási hatóság lakása előtt. Tisztán csak csalások és

-félreértések elkerülése végett. Mert csak ez az egyetlen módja annak,

-hogy a megraboltak, vagy a meggyilkolt hozzátartozói, ha a városba

-hetipiac alkalmával lekerülnek, igazolják, hogy a csendőr a bosszút

-csakugyan illetékes személyen gyakorolta.

-

-Ez, ha a dolgokat ebből a szempontból nézzük s a helyi viszonyokat kellő

-figyelemmel mértékeljük, elfogadható fölfogás, amely gyakorlati érzékre

-vall.

-

-Nem másért, hanem tisztán csak ezért állanak őrséget a fejek a kajmakám

-portája előtt.

-

-Az emberek nézik a fejeket.

-

-A kutyák is nézik, de nem juthatnak hozzájuk.

-

-A legyeknek azonban e tekintetben szabadság van engedve. Allá szárnyakat

-adott nekik s így minden korlátozás nélkül röpködhettek a fejeken és a

-birkahúson, amelyet szintén rúdon sütöttek és azon hordozták. Nem lehet

-mondani, hogy drága lett volna akkor a hús-étel odalent, mert egy darab

-bordát a rájatartozó hússal egy krajcárért adtak.

-

-Ezt nem lehet drágaságnak nevezni s miután a hegyekből lejött emberek

-eladták a piacon azt, amit magukkal hoztak: a bocskornak való szőrös

-állati bőröket és a világítógyertyául szolgáló gyantás

-fenyőfa-szilánkokat, húst vettek és ettek és pitét vásároltak hozzá,

-amely fehér és meleg és szintén hordják az utcán a készítéséhez értő

-pékek s egyéb simindzsiások, kiabálván, hogy _biali vrúcsi_ és amely oly

-jó volt, hogy a batalion orvosfőnöke büntetés terhe alatt tiltotta el,

-hogy valaki belőle, bárcsak egy harapást is egyen, mert mint mondta a

-tiszteletreméltó doktor: ő és az ő két dögésze nincsenek Karlsbadra s

-egyéb gyomorfürdőhelyekre berendezve.

-

-Különbözők azonban az egészségi fokozatok. Az emberek minden

-halálveszedelem nélkül ették a _mészát_ és a _biali vrúcsit_ s vidám

-szavakat intéztek a fejekhez:

-

-– Haj, kutya, úgye nem rabolsz már?

-

-– Haj, hajduk, úgye nem ölsz már?

-

-A hadnagy is nézte.

-

-Arra megy az őrnagy s a vállára üt:

-

-– No, mit néz rajtuk annyi ideig, Dominig?

-

-– Őrnagy úr, – mondja a hadnagy, – már sok társaságban megfordultam. De

-ilyen úri társaságot, mint ezek, akik a viszontlátogatáshoz névjegy

-helyett a fejüket küldik be: ilyent még nem láttam.

-

-– Fiam, – fordult az őrnagy egy arra csatangoló közkatonához, aki

-vászonnadrágot viselt, – nem fázol meg ebben a ruhában?

-

-A katona elértette a kérdést (mivelhogy nem volt szabad a városba a

-gyakorló ruhákban kimenni):

-

-– Őrnagy úrnak jelentem alássan, rajtam van a másik is, de húst kell

-hazavinnem, azt sajnálnám összezsírozni, mert vadonatúj. Tegnap kaptam.

-

-– Igen, igen, – mondta az őrnagy. – Látja, hadnagy úr, ez szabálytalan

-dolog és mégis helyes dolog. A kincstár érdekei mindig szem előtt

-tartandók… Miért csináltunk volna mi Streifungot, meg esetleges

-nemzetközi bonyodalmat ezek ellen? Mikor így is el van intézve a dolog?

-

-

-

-

-Kutyavér a havon.

-

-Tél van, jól meglepte a határt a hó, minden aludni látszik, csend és

-némaság van a tájon. Ilyenkor nem igen járnak-kelnek az emberek a

-hidegben, amit nyilvánvalóan mutat az is, hogy az úton csak egy ökrös

-szekér mozog. Halad kifelé, a pusztának. Ritkaság az ilyesmit látni,

-mert errefelé nem szokás az ökrön való járás. Leginkább lóval haladnak.

-Nem is igen van itt szekér, hanem csak kocsi.

-

-Most azonban úgy áll a dolog, hogy ez a szekér fáért megy ki az erdőbe.

-Barátságból, szívességből, meg egy kis részért, amit a fából kap. Mert a

-szekér Savanya Jánosé, ami fa pedig kint van az erdőn hazahozni való, az

-a komáé, bizonyos nevezetű Franczia Péteré. Péter ugyanis, mikor

-árverezték a rőzsét az erdőben, rálicitált egy kisebb rakásra, ki is

-fizette és most azt mennek hazahozni. Mindketten ott ülnek a szekéren,

-beszélgetvén. Van rá módjuk, mert az ökör nem szokott valami nagyon

-sietni. Azért mondják a lusta emberre, hogy lassan jár mint az uraság

-ökre.

-

-Ezek ugyan nem urasági ökrök, hanem csak célszerű szögény embör

-jószágjai, bár úgy lehet, hogy ennélfogva még lassabban mennek. Alig

-hallatszik, hogy haladnak, pedig így a havas világban a csendek csendje

-ül a tájon. Nem mozog senki és semmi, még a varjak is eltávoztak jobb

-helyre, mert mit keressenek a havon? De éppen ezért, mikor némi zajt

-hall a hátuk mögött Péter, visszatekint.

-

-– No – mondja – gyün a kend kutyája a kuvasz.

-

-– A Talpas?

-

-– Az.

-

-Hát csakugyan. Jön a kutya s ahogy a szekérhez ér, ugyancsak ugrál és

-mint mondani szokás: nagyon hányja-veti a fülét. Ez kutyanyelven örömet

-jelent s ha még trüszög is hozzá, ez a legnagyobb fokú örvendezés. Azt

-mondja ilyenkor a kutya:

-

-– Hiába akartok elszökni előlem, csak utánatok jöttem a tanyábul.

-

-A gondolatban való beszédre azonban azt mondja Savanya János:

-

-– Az ördög bujjon beléd, miért nem maradtál otthon?

-

-De a kuvasz csak ugrál előre-hátra a szekér körül, valamit kiabál az

-ökröknek, mond is valamit, amit Franczia Péter alighanem megért,

-szólván:

-

-– Hiszen otthon hagyta a pulit házőrzőnek.

-

-Ez némi megnyugtatás volna, mert így a baj csak kisebb. De alig telik

-bele néhány minutum, már hallatszik hátulról a beszéd, hogy bek-mek

-belemek, mire feleli a kuvasz, hogy buff-buff balabuj. Mert jön ám a

-pulikutya is ész nélkül a szekér után s a kis fekete gombóc állat szinte

-nem is szalad, hanem gurul a havon sebesen, mint a ballangógyökér, mikor

-az őszi szélvihar a pusztán kergeti. S közelbe érve, mondja a puli is

-ugyancsak:

-

-– Engem sem lehet ám becsapni! Engem sem lehet ám becsapni!

-

-A két állat bolondos táncot jár afölött való örömében, hogy megtalálták

-a szekeret. Savanya János ugyan jókedvvel legelteti a szemét a kutyákon,

-másként azonban ez baj, hogy eljöttek a tanyából. Mert ha a kutya így

-elszökik hazulról a gazda után és az orra után menve megtalálja, azt

-visszakergetni nem lehet. A kutya hűsége mondja-e föl ilyenkor a

-szolgálatot, vagy hogy éppen a hűsége tartja ott az úton levő, ennél

-fogva esetleg veszedelemben levő gazdánál: azt nem tudni, de annyi

-bizonyos, hogy azt sem szó, sem ütés el nem riasztja. Ha megverik,

-néhány száz lépésre hátramarad, de azután újra elősompolyog és olyan

-szomorúan tud a szeme nézésével beszélni: ne űzz el, engedd, hogy veled

-lehessek. A külső ember, ha a város felé megy kocsin s észreveszi, hogy

-a kutya utána szökött, inkább visszafordul, így hazamegy vele a kutya

-is. Otthon azután a kutyát megkötik s a gazda újból elindulhat. Mert egy

-rendes házőrző kutya ér annyit, mint egy borjú s ha a kutya a kocsival a

-városba kerül, ott eltéved és elvész.

-

-Itt ugyan nem a városba mennek most, hanem azért csak baj van. Mert a

-törvény szerint az erdőbe nem szabad bevinni a kutyát. Ha a csősz

-megtalálja a fák közt, lelövi.

-

-Visszafordulni sem lehet a kutyák kedvéért. Mert itt most meg az a baj,

-hogy ökörrel vannak. Lóval még meg lehetne fordulni, mert sebes járású.

-De az ökörrel nem, mert akkor estig sem érnek ki az erdőbe. Pedig a

-rőzse már ugyancsak szükséges, mert hideg van és a tüzelő Franczia

-Péteréknél végképpen elfogyott.

-

-A kutyai ügyben a szekéren megindult lassú tanácskozás utoljára is abban

-állapodik meg, hogy nincsen itten már más tennivaló: hadd jőjjenek az

-állatok. János mondja:

-

-– Majd oda parancsolom őket a szekér alá a kerekek közé.

-

-– Hát persze, hogy persze – feleli megnyugtatólag Péter, egyébként sem

-az ő kutyáiról lévén szó.

-

-És mert senki sem tudta még ekkor, hogy mi következik.

-

-* * *

-

-Bárki bármit beszéljen, csak elér azért az ökör is oda, ahova

-kívántatódik, mert íme idő multán ott vannak az erdőben. Franczia Péter

-tanulmányozza a rőzserakásokat és bár még az ősszel vette meg a magáét,

-ráismer a mostani havas állapotában is. Mert, amikor licitált rá, ócska

-asszonyszoknyából való kék rongyból azután pántlikákat csinált s azokat

-a rakásnak mind a négy sarkára odakötötte. Mert hiszen szokás-mondás

-ugyan, hogy igaz jószág nem vész el, de e tekintetben az elővigyázat

-sohasem fölösleges. A rongyok például most megmondják Péternek az igazát

-és egyben arról is tanubizonyságul szolgálnak, hogy a rőzse egy sarkából

-sem lopott senki. Mert ha lopott volna, a lopott holmival elvitte volna

-a sötétben a rongyot is. Mert annyira már csak mégsem szemtelen senki,

-hogy nappal lopjon. Mert aki ezt tenné, az már csakugyan nem volna

-becsületes ember.

-

-– Hát ez az no, ha mondom – vélte Franczia Péter a rőzsére mutatva.

-

-– Hóha, hó – szólt Savanya János az ökröknek, mire azok (nagy nehezen:

-egy szóra) megálltak. Ki is veszi azonnal a jármot a nyakokból, e nagy

-fehér szótalanságokat kötélre eresztvén. Azután rakják a rőzsét a

-szekérre, ami voltaképpen nem nagy munka, mert nem olyan sok a rőzse,

-hogy egy fuvarban haza ne lehetne vinni. A kutyák ülnek a szekér mellett

-s nézik a dolgot. Ahogy a rakodással készen vannak, a szekérrúdra ül a

-két ember és előveszik a tarisznyát. Enni kell. Az ökröknek nem kell

-enni adni, mert azok a tulajdon belsejükben viszik a tarisznyájukat,

-kérődzvén kedvükre. Az emberek szalonnát esznek kenyérrel, a kutyák

-kapják a bőrét meg a héját. Ha majd ettek, fognak s indulnak mindjárt

-visszafelé: így csak talán nem lesz a kutyákkal semmi baj.

-

-Ekkor a nem messzi csőszházból, amely eddig a hóban eltemetve aludni

-látszott, kijön a csősz és feléjük tart. De nemcsak maga jön, hanem az

-unokája is beleakaszkodott, fogván öregapó kabátjának a zsebje szélét.

-

-Öregapó mondja neki:

-

-– Ne gyere Juliska, ne gyere kicsinyöm, mögfázol.

-

-De a kis vakarcs csak belekullancsoskodik és huzatja magát a zsebszélnél

-fogva. Igy a csősz ráhagyja a dolgot s halad. Ahogy azonban közel érnek,

-a két kutya dühödt ugatással támadt rájuk. Azt amúgy is megtennék, hogy

-ugatnának az idegenre, mert a szekérnek és ökröknek védelmét

-kötelességüknek ismerik, de így étel idején különösen mérgesek,

-valószínű, hogy ilyenkor az állat az ennivalóját félti a közeledőtől.

-Mire Savanya János a szekérrúdról felugrik, az öreg csősz, bot nélkül

-lévén, ugyancsak topog a kutyák előtt, tolván hátra a két kezével maga

-mögé a kis unokáját, hogy az ebek meg ne marják. A kislány azonban, mire

-Savanya odaér, hogy a kutyákat elkapja, már halálra rémült, reszket,

-sikít, ordít, kiabál.

-

-Savanyáék kötelet vetnek a megdühödött veres kuvasz nyakába és János a

-pulit a háta szőrénél fogva kapja el. De még így is alig lehet a kötélen

-tartani a kuvaszt, a puli pedig annyira menne neki a sikoltozó

-kisleánynak, hogy még a gazdája kezéhez is visszakapkod, hogy eressze.

-

-Lehet, hogy az öreg csősz a legjobb szándékkal jött, de lehet az is,

-hogy némi bosszankodás volt benne. Lehet, hogy hivatali tekintélyét

-látta megsértve azáltal, hogy tudta és beleegyezése nélkül rakták föl a

-szekérre a rőzsét. Sőt ez a valószínűbb és a kutyák szörnyű

-megvadulásának az oka is ebben keresendő. Mert a kutya meg tudja érezni

-azt, hogy kiken kell ellenséget vélni. Mindegy azonban most már, bárhogy

-van a dolog, a csősz tökéletesen dühös. A csőszházból a nagy ugatásra,

-jajveszékelésre és lármára kiszalad a háznép és az öreg szörnyű haraggal

-kiabál nekik.

-

-– Hozzátok ide a puskámat! Lelüvöm azt a disznó dögöt! Ne tögye

-nehézségössé az én unokámat.

-

-Savanya fogja a kutyákat.

-

-– Csak talán nem lüvi kend le?

-

-– Lelüvöm én – kiabál a csősz.

-

-– De nem engedöm ám!

-

-A csősz fia vagy veje azonban szaladva hozza már a puskát és szalad

-utána a háznép is! lüvés lössz. Az öreg kézbe ragadja az ócska mordályt

-és a kutyára fogja. Azonban, ahogy ő takargatta az unokáját a kutya

-elől, úgy takargatja most Savanya a kuvaszt a puska elől.

-

-– Ne bántsa kend, ne bántsa kend! – kiabálja.

-

-A kötéllel odarántja a kuvaszt a lába közé, csizmáival átszorítja

-derekát. A csősz ordít:

-

-– Eressze kend el a kutyát! Lelüvöm!

-

-– Nem eresztöm! – ordít vissza Savanya és a sok ordítozás olyan lármát

-csap a havas erdőben, hogy a többfelé a fákon dolgozó napszámosok is

-előfutnak: talán embert ölnek itt.

-

-Forog a csősz mindenfelé a puskával, hogy honnan találhatná el a

-kuvaszt, de forog Savanya is, a kutyával a lába között. Végül az öreg

-csősz, félig megvadulva azon, hogy a tekintélye így forog kockán, rálő a

-kutyára. Jól talált. A fejet találta el, a kutya megszünik a gazdája

-lába között ugatni, megroggyan, egy szót sem szól, véresen a hóra esik.

-

-Nagy lárma támad, az ökrök a lövéstől megvadulnak, majd elszakítják a

-kötelet, káromkodások hallatszanak és a csősz, akit nagy indulatából a

-fegyverdörrenés észretérített, sietve vonul minden népével vissza a

-házba.

-

-Franczia Péter fogja be az ökröket, Savanya nézi a döglött ebet. Véres

-feje mellett megáll a puli és vékony apró szűkölésekkel temeti a

-cimborát. De az egybegyűlt emberek is vetnek utána némi elismerést,

-szólván a riadalom után hirtelen beállott csendben:

-

-– Kár érte…

-

-– Jó kutya volt…

-

-– Röndös kutya volt…

-

-Savanya úgy érzi, mintha a torkát fojtogatnák. Nem szól semmit, mert

-attól tart, hogy talán sírva fakadna, ami még sem volna illő. Csak némán

-emeli föl az öklét a csőszház ellen. Azután elhaladnak a szekérrel,

-amely után szomorúan ballag a puli.

-

-A kuvasz teteme ott marad az erdőszélben a havon.

-

-A szekér már messze jár, de Savanya János olykor visszafordul róla és

-átkozódva emeli az öklét a csőszház felé. Franczia Péter bólogat hozzá

-és azt mondja:

-

-– Fiskálist köll fogadni.

-

-* * *

-

-Csakugyan Savanya János ügyvéddel megy el a tárgyalásra a járásbíróság

-elébe. Mert ez olyan dolog, hogy ha a tanya egyik sarka rámegy is, itt

-igazságnak kell történni.

-

-Egybegyültek mindenek, panaszos, vádlott és tanuk is számosan. A fiatal

-fiskális izgatottan mozog köztük, mert bizonyára különös tetemrehívás

-ez. Az-e? Vagy kutyalövési ügynek nevezzük? Az sem, mert ez a törvény

-szerint nem más, mint idegen ingó dolog szándékos megrongálása. Ez a

-meghatározás Savanyát balsejtelemmel tölti el. Hiszen olyan kutya nem

-volt a határban. Azután csak ingó dolog. A kútveder az ingó dolog az

-ostorfán, mikor a szél fujja, nem pedig a kuvasz. Hát micsoda dolog ez?

-

-De félre az elmélkedésekkel. A bíró a tárgyalásba kezd és megkérdezi az

-öreg csőszt, bizonyos nevezetű Szőke Hadadi Sándort, hogy hallván a

-vádat, bűnösnek érzi-e magát?

-

-– Hát nem, – mondja az öreg és hivatali méltósággal lép előbbre – mert

-én törvényösen töttem, amit töttem. Itt a bizonyság…

-

-És a belső zsebből előhúzza az erdőőri utasítást, amelybe bele van

-nyomtatva, hogy a kártékony állatot lelőni kötelesség.

-

-– De – mondja a bíró – a kutya nem kártékony állat. Akkor nem tartanák a

-tanyákon, ha kártékony volna.

-

-– De bizony csak – véli Szőke Hadadi – kártékony az, ha nincsen kötve.

-

-Ez érv. De most Savanya tanui lépnek elő és igazolják, hogy hiszen kötél

-volt a kuvasz nyakában, meg a gazda lábai között is volt.

-

-– Itt, – mutatja Savanya a lábait – itt a tulajdon két lábom közt volt.

-

-– Hát pedig – mondja a csősz, bizodalmasan tekintvén a bíró felé (hiszen

-mindketten hivatalos emberek) – én amellett vagyok, amit mondtam. Az a

-kutya van kötve, aki láncon van, karó mellett.

-

-– De a gazdája lába közül lőtte kend ki?

-

-– Hát ha onnan is, – rángatja panyókára a vállát az öreg csősz – akkor

-is csak törvénytelen állat volt. A törvény kötelez engöm.

-

-A törvény… A csősz diadalmasan néz körül. Ki az, aki a törvény ellen

-mer? Savanya szomorúan kezdi érezni, hogy a kuvasz esete alighanem

-megbosszulatlanul marad.

-

-Azonban okos ember a bíró, mert hiszen azért bíró. A csősznek most így

-adja föl a szót:

-

-– Ha kendnek minden törvénytelen állatot le kell lőni, mért nem lőtte

-kend le a pulit is?

-

-Savanyáék pártján elfojtott kacaj. Ahán. Ez azután kérdés. Ez már teszi.

-

-Az öreg csősz is meg van lepődve. Az ám. Csakugyan. Erre nem számított.

-Kezd megzavarodni. De azután hirtelen támad az ősz hajak alatt egy

-gondolat és csendesen feleli a bírónak:

-

-– Mert a csőszpuskának csak egy csöve van.

-

-Hiába azonban minden furfang és okoskodás. A bíró kétszáz koronára

-elítéli a csőszt, amit az megroggyanva vesz tudomásul. Csak akkor éled,

-mikor tudatja vele a bíró, hogy büntetlen multjára való tekintettel az

-ítélet végrehajtását felfüggeszti.

-

-– Hanem – mondja tovább – kártérítéssel tartozik. A kutya árát meg kell

-fizetni.

-

-– Hejnye, hejnye – csóválja a fejét öreg Hadadi Sándor.

-

-– De pedig úgy, úgy – vélik Savanyáék és a fiatal szorgos fiskális

-azonnal meg is állapítja a kutya árát:

-

-– Nyolcvan koronát ért a kutya!

-

-Savanyának ez tetszik. Hálás pillantást vet az ügyvédre és a kuvasz

-méltatásába kezd. (Az sem gondolta volna világéletében, hogy ilyen úri

-helyen fájlalódnak a fejek végette.) Mondja Savanya:

-

-– Hát szép kutya volt. Nagy kutya volt. Erős, bátor… Az üsmert a

-határban mindönkit.

-

-Mélabúsan teszi hozzá:

-

-– Ugyan ütet is üsmerte mindönki a határban.

-

-A tanuk komoly meggyőződéssel bólogatnak:

-

-– Hát ami igaz, az igaz.

-

-– No de – mondja a bíró – nyolcvan koronát még sem ér egy házőrző kutya.

-

-– Hát kit így, kit úgy, – véli Savanya – kutyája válogatja, mög gazdája

-válogatja.

-

-Hát ez az. Savanya így állapítja meg, hogy mi az a praetium affectionis.

-A magyar törvény sokkal szebb szavat talált erre a fogalomra. Ugy hívja,

-hogy: kéj-becsár.

-

-A bíró előszólít egy tanut:

-

-– Hát ismerte maga azt a kutyát?

-

-– Hát – feleli sértődve a tanu – már mögkéröm az urat, hát hogyne

-üsmertem volna. Ugy igaz, ahogy a sógor mondja: üsmert az mindönkit, mög

-ütet is üsmerte mindönki.

-

-– No jó – mondja a bíró. Hát mennyi pénzt adott volna érte?

-

-A tanu előreteszi az egyik lábát s gondolkozva nézi a csizmája fejét.

-

-– Pénzt, – szól – pénzt nem adtam volna érte.

-

-– Akkor hát nem is ért a kutya semmit.

-

-Most többen is szólnak:

-

-– Dehogy nem, dehogy nem. Ért az. Csakhogy nem szokás kutyáért pénzt

-adni. A kutyát cserélni szokás.

-

-– Azután mit adott volna cserébe?

-

-A tanu megint gondolkozik, a bíró meg türelmetlenkedik. Valóban, a

-kéj-becsár megállapítása nem egészen könnyű dolog.

-

-Az ember széjjelnéz, hátratekint, mintha a többitől várná beszédéhez a

-jóváhagyást.

-

-– Hát egy birkát löhetött volna érte adni.

-

-– Milyen birkát? Valami kis bárányt?

-

-– Nem. Öreg birkát.

-

-– Mit ér egy öreg birka?

-

-– Hét-nyolc pengőt.

-

-– Jól van – állapodik meg a bíró a dologban. Tehát egy nyolc forintot

-érő birkát adna a kutyáért, ha megvolna.

-

-A tanu helyénvalónak találja a teljes igazság kedvéért – még egy

-megjegyzést tenni.

-

-– Már kérem alássan, – mondja és lassan sikálja a kezefejével az állát –

-én nem adnék érte még egy kis bárányt se, mert neköm van kutyám. Hanem

-ezt úgy köll fölfogni, hogy akinek nincsen kutyája, annak mögért volna

-egy öreg birkát…

-

-Jól van ez már így is. A bíró a különféle körülményeket mérlegelve,

-huszonöt koronában állapítja meg az elpusztult kuvasz árát.

-

-– Hallotta, – szól Hadadihoz – huszonöt korona. Ennyit tartozik

-kártérítésben fizetni.

-

-Az öreg csősz félszemmel néz a bíróra, azután kérdezi:

-

-– Mennyi az, kéröm?

-

-– Mennyi? – mondja a bíró. Hát hogyan mondjam? Huszonöt korona az

-huszonöt korona.

-

-– Nem értök én ahhoz – feleli Szőke Hadadi elütőleg. Hanem, hogy mennyi

-pengőben?

-

-– Tizenkét forint ötven krajcár. Ennyit fizet kend. Belenyugszik?

-

-Az öreg elszomorodva feleli:

-

-– Hát, ha muszáj…

-

-Azonban Savanya János áll elő:

-

-– De kéröm alássan, én mög keveslöm azt a pénzt a kutya árában.

-

-– Elég az pedig, hallja – inti le a bíró.

-

-– De kéröm, veszteségbe, szomorúságba, fájdalomba, miért volna az elég?

-

-– Azért, – mondja ki a bíró az igazságot – mert a kutyának nincsen

-szalonnája.

-

-Öreg Szőke Hadadi sietve gombolja ki a mellényt, hogy a pénzes-zacskót

-elővéve, azonnal fizessen. Amíg följebb nem megy a kutyának az ára.

-Savanya a pénzt zsebreteszi.

-

-– No – mondja a bíró, az ügy sikeres elintézése után – most már nincsen

-baj semmi, úgy-e? Meg vannak elégedve mind a két oldalon?

-

-Szőke Hadadi fölhúzza a vállát, legyint a kezével.

-

-– Hát a bírság… mindegy no. Ha így van az ítélet, hát így van. De én már

-embörrel ezöntúl nem találkozhatok odaki, hogy mög ne kérdözze tüllem:

-mikor mögy kend mögint kutyára vadászni, Sándor bácsi?

-

-Savanyáék gúnyosan mosolyognak. Mert hiszen ha csak ennyiből állna a

-dolog. De van folytatása is. Öreg Szőke Hadadi Sándor nevéből a mai

-naptól kezdve a Szőke név kimaradt. Mától kezdve a helyét a Kutyavadász

-gúnyszó foglalta el. Hatalmas úr az Isten, de ezt a nevet róluk többé

-még ő sem veszi le. Idővel, amikor az öreg csősz már nem is él és a

-Juliska unoka lesz férjhez menendő, csak úgy fog arról a pusztaszélen a

-szó verni:

-

-– A Kutyavadász Hadadiék Julcsájának holnap kötik be a fejét.

-

-

-

-

-Elmúlás előtt.

-

-Ami a vékonyságot illeti, az még nem nagy baj, ha valaki vékony, mert

-hiszen nem is mindig vékony az, akit annak mondanak. Némelyik ember csak

-azért látszik olyan vékonynak, mert nagyon hosszú.

-

-– Ha egy harmadával rövidebb volna, egészen rendes testállása lenne neki

-– mondják.

-

-Mostanában ugyan már nem nagyon sűrűn adódnak elő szálas emberek.

-Fogynak, nem tudni, miért? Egyesek arra vetnek, hogy a nép nagyon hamar

-munkába fogja a gyermekét s ezért maradna most rövidebbre, mint ezeknek

-előtte. De hiszen azelőtt is korán munkába fogta, talán még korábban,

-mint most, mikor az iskolai törvény ezt a szokást mégis csak korlátok

-közé szorítja. Mások a pálinkát okolják, megint mások a korai

-dohányzást, romló lakásviszonyokat, hiányos és egészségtelen

-táplálkozást. Azon a tényen azonban nem változtat az egyik elmélet sem,

-hogy rövidülnek az emberek. Hivatalos írást erről aligha vezetnek, de

-amúgy szemmel látható. Aki szálas ember régebben szolgálta ki a

-katonaságot, emlékezhet arra, hogy mikor berukkolt a századhoz, nagyság

-szerint valami nyolcadik-kilencedik volt a legények között, ellenben

-szolgálatának harmadik esztendejében már ő volt a leghosszabb köztük.

-Mert mindig apróbbak jöttek az eltávozott hosszúk után. Vagy hogy talán

-ennek is olyan szokása van, mint a kukoricának, hogy az egyik

-esztendőben magasabb szárat vet, a másikban alacsonyat?

-

-Ugyan a kukoricánál is az alacsony száron néha több a cső, mint a

-magoson. Ha hosszúra nő a buza, megdől s fejét leteríti a földre. Ha

-szélvihar van, a bokorfa állja, ellenben a hosszú jegenyeakác eldől,

-mert nem bírja a gyökere a homokban tartani.

-

-Az emberekben is van ez így. A kis emberre azt mondják, hogy ki se

-látszol a földből, te kis gömböc, te hasban vállas, te kútkolonc, te

-lábatlanság! – A hosszúra azt mondják, mit akarsz, te nagy hoppász,

-tögyél vasalóvasat a zsebödbe, mert elfúj a szél, te emeletös gólya! – S

-hozzáteszik:

-

-– Kend különben már gazdag embör löhet, mert takarékosan él. Kend ha a

-szíjgyártónál szíjat vásárol, a fele is elég egyszöri viseletre.

-

-A hosszú azt mondja erre:

-

-– Csak beszéljen kend, kis tökmag. Hiszen amelyik kerítésön én átlépök,

-az alatt kend csak úgy tud átbújni, ha négykézláb lukat kapar magának,

-mint a kutya.

-

-Ezek azonban csak mind tréfabeszédek, amik semmi vizet sem zavarnak,

-csak azért mondatnak, hogy az idő teljen. Ellenben más dolog az, mikor a

-hosszú emberre ránéznek a többiek s félig térfásan, félig szánakozva

-mondják neki:

-

-– Mivel élsz te hé? Talán tengeri herkentyűvel? Vagy cukros levegővel,

-mint az urak?

-

-– Már miért? – kérdezi a hosszú.

-

-– Hát már apránkint a melled egészen odaszárad a hátadhoz.

-

-A hosszú a fejét lehajtja. Hát ez az.

-

-Az emberek is összenéznek. Hát ez az. Elérte a száraz betegség. Ami

-ellen nincs orvosság. Isszák ugyan ellene a petroleumos pálinkát, főzik

-róla a székifű virágát, a nyakat nagy és hosszú szalagokkal betekerik, a

-mellény alá a háton keresztbe asszonykendőt kötnek, mindez azonban nem

-sokat szokott érni.

-

-A hosszú a fejét fölemeli. Kiegyenesedik, mint régente, mikor mint

-leghosszabb ember, a zászlót hordozta a regimentben. A Fánit. A

-regimencfánit… Ej… azonban, nem megy ez már úgy, mint ezeknek előtte. A

-mell nem engedelmeskedik, mert szaggatások vannak benne, a nyak pedig

-megvékonyodott, szinte idegenül forog rajta a fej. A hosszú

-elkeseredetten mondja a bormérőnek, mert az ilyen esetek ott szoktak

-történni:

-

-– Hozzék kend egy liter bort.

-

-Azt mondja a kocsmáros:

-

-– Miért?

-

-Feleli a hosszú:

-

-– Miért? Hát pénzért!

-

-– Nono – feleli amaz, miután ez a beszéd csak azért történt, hogy

-nevessenek is valami keveset.

-

-Azt mondja egy kövéres, mosolygó képű alacsony, abban a biztató

-tudatban, hogy vele ez világi életben soha olyan nem történhet, mint a

-hosszúval történt:

-

-– Jobb volna, ha tejet inna kend.

-

-A hosszú megüti a kezével a levegőt.

-

-– Ittam én már azt is.

-

-– De sokat igyon kend. De ne úgy mint az urak, hogy incum-fáncum, meg mi

-fene. Hanem úgy igya kend, ahogy a tehénbül kigyün.

-

-Egy ember két ujjával ráüt az asztalra:

-

-– Ez úgy van.

-

-Ez az ember ugyanis korán özvegységre jutott s nem feledhetvén sehogy

-sem az elhalt hitvest, nincsen lelke ahhoz, hogy az asszonynak mását

-vigye a házhoz mostoha gyanánt. Ily módon náluk a tűzhelyen nem

-túlságosan füstösödnek be a bögrék, hanem van egy tehene, ád nyolc

-litert – már nem hogy egyszerre, hanem reggel négyet, meg este négyet. A

-tehénnek a mezőre való reggeli szolgálatba menetel előtt alatta

-reggelizik ez az ember a két kis családdal, meleg ilyenkor a tej tűz

-nélkül, úgy ahogy előadódik. Estére kelve hazajön a mezők illatos füvei

-közül a jó tehén s a szarvaival valahogy beférvén a kiskapun és szép két

-szolíd szemével a két kis családra nézvén, azt mondja:

-

-– Hozott már megint négy lityi élelmet a búböce.

-

-Akkor megint csak aláállnak az apjukkal egyetemben bögrézni és ebben

-nincsen semmi sem, mert nyolc liter tej egy embernek és két kis

-családnak kenyérrel egy napra elég, legföljebb a tehén, fejetvén, olykor

-félszemmel hátratekint, hogy a testéből adott meleg ételnek a fölosztása

-a két kis család között a szociális szempontok megtartása mellett

-történik-e.

-

-Ez az ember tehát, aki így él, ismételten most már három ujjal üt az

-asztalra, mondván:

-

-– Sokat. Azután a tehénbül, ne a boltbul.

-

-A hosszú nyújtja az üres üveget a bormérőnek, hogy még hozzon bele:

-

-– Beszélhetnek kendék, amit akarnak. Nem segít én rajtam már más, csak a

-bor. Mindig bennem van az álom hidege, mintha csak mindig akkor keltem

-volna föl az ágyból. Hanem a bor melegít. Az jó. Azzal bírom én ki.

-

-… Kintvaló emberek nem tudnak érvelni. Nincsen rá szavuk elegendő. A

-gondolatok oly változatosak, hogy sűrűek, de a fej nem tud a

-kifejezésükre a nyelvnek munkát adni. Mérhetlen szókincsük másfelé való

-irányban fejlődött, a lélekhez való szóláshoz azonban kevés a szavuk. A

-gondolatok járnak-kelnek az agyakban, de senki sem mondja ki, mert nem

-is tudná, hogy miként. Csak a gondolatokból leszűrődött igazság jut

-kifejezésre ilyképpen, mint a mosolygósképű alacsony szólja is:

-

-– Hát tíz liter borba fogadok, hogy nem élsz egy esztendeig.

-

-A hosszú, a pohárral a kezében, rábámul. Csillog a szeme, sovány arcára

-kiülnek a bortűz bazsarózsái és azt kiáltja:

-

-– Hát nem tíz literbe, hanem fél akóba fogadok, hogy elélök még nem is

-egy, hanem két esztendeig.

-

-Hát ez bizony nem egészen a vigalmi helyre való beszéd s úgy tetszik,

-mintha a nyitott ablak között a keresztszélben lassan lovagolna hol

-erre, hol arra a Csonthalál, vigyorogván rozoga fogaival szokása szerint

-s a kaszájának éle oly kivert, hogy rendes ember ezt valóban még

-szénához sem használhatná.

-

-Hideg fuvalmakat visz átal a keresztszél a szobán.

-

-De a hosszú azt mondja mérgesen:

-

-– Hát én állom! Hát én mondom! Hát én fél akót töszök arra, hogy én élök

-még két esztendeig.

-

-Egy csendes hallgató beleszól részvétteljes hangon:

-

-– Ugy engedje az Isten…

-

-Szomorúság van itt; hiába, szomorúság van. Mily jobb volna másról

-beszélni, mikor pedig látszik, hogy a hangjából is ugat a halál kutyája.

-Az emberek mennének, – de nem mennek. Gondolkodásba esnek. Mitől vannak

-az ilyen betegségek? Mondják, hogy ez nem mástól van, hanem hogy hűtés.

-Ősszel éri az ilyen az embert, a kora harmaton, amidőn majdnem téli

-hideg van már, de még nincsen a télnek nekiöltözködve az ember. Mások

-azt mondják, hogy a szárazbetegség úgy öröklődik, mint az anyajegy.

-Ugyan most már azt is beszélik, hogy az volna a legnagyobb baj, hogy a

-tanyákon a pincét külön szokás építeni. Jóformán sehol sincsen pince a

-házak alatt s így az alulról való földi hidegségek minden mérgükkel a

-szobába nyomulnak. A gyenge gyereknek már kicsi korában kitekerik a

-nyakát, ezért van annyi szomorú kis sír a tanyai temetőkben, – aki

-gyerek pedig megbirkózik velük, azért azon is csak otthagyják a kezük

-nyomát az egész életére. Bár azonban ki tudhatna ezek felől valami

-bizonyosat? A hosszú nyújtja a kezét a mosolygós alacsony felé:

-

-– Hát gyáva legény kend, ha möghátrál. Kend ajánlotta a fogadást, hát én

-állom. Csapjon kend föl!

-

-Amaz kényszeredetten nyújtja a tenyerét s megfogják egymás kezét.

-

-– Hát jól van, – szól a mosolygós alacsony. Nem azért mondtam én azt,

-János, hogy mondjam, hanem csak úgy mondtam. Hogy ne bort igyál te a

-hordóbul, hanem tejet a tehénbül.

-

-– Vagy pedig még jobb volna, ha szamártejet, – véli egy ember, de

-azonnal észreveszi, hogy hiábavaló tanáccsal szolgál mondván: – azonban

-hiszen nincs is már szamár.

-

-Aminthogy igaz is. Idővel ez is kipusztul, mint a réti csikasz meg a

-túzok.

-

-A hosszú megint csak legyint a kezével. Hol kiegyenesedik, hol

-meggörbül, már a szerint, ahogy a köhögés fojtogatja.

-

-– Ne féljenek kendtök, amíg engöm látnak. Élök én még három esztendeig

-is.

-

-A résztvevő hang ismét mondja csendesen:

-

-– Úgy engedje az isten… Mert az ő keziben van mindnyájunk sorsa.

-

-* * *

-

-Ez csakugyan így is van és nincs máskülönben. Ő szent felsége azonban

-már mit sem hallgathatott e fohászkodásra, mert nincsen hatalom, amely

-meg ne hajoljon a halál előtt. Négy hét mulva a hosszú ember tanyájából

-a gyászoknak ruhájába öltözött asszony haladt ki, tolta talicskán a fél

-akó bort a mosolygós alacsony tanyája felé. A halott becsülete így

-kívánta ezt, mert az életben tett fogadást nem váltja meg a halál, annak

-eleget kell tenni az elmulás után is.

-

-Fél akó bor fél mázsa teher s a homok nehéz még a gyalogösvényen is. Az

-asszony sűrűn letette a talicskát s megállt mellette pihenni. Törölte

-kendőjével verejtékes homlokát s törölte a minduntalan sírásra álló

-szemeit. Szomorú sóhajtása sziklát repeszthetett volna, errefelé azonban

-nincsenek sziklák, csak a gyenge szellő jár a mezőn, amely alatt az

-elődök csontjai szerteszét nyugosznak. Fölfogta tehát újra az asszony a

-talicska szarvát: ő, mint becsületes élő, a halott becsületét tolta maga

-előtt.

-

-

-

-

-… boldog Isten birja.

-

-Nyáron át, ha több napig esik az eső s utána hirtelen igen meleg napos

-időjárás köszönt be, sajátságos látvány a hullámzó homok. Ahogy a nap

-sütése nyomán adja ki magából az elnyelt sok nedvességet, a homok felső

-része mozgásba kezd s olyképpen hullámzik, mint mikor gyönge szellő

-fodrozza a tó vizét.

-

-A tanyai apró gyerek, mikor látja ezt a dolgot, nagyot kiált:

-

-– Édös apám! Nézze kend már! Nyől a főd!

-

-– Az ám, fiam, – hagyja rá az apja – nyől. Csak az a baj, hogy csak

-fölfelé nyől.

-

-Csakugyan fölfelé nő, duzzadozik, emelkedik, de azt is csak addig, amíg

-a nap vissza nem szívja tőle irígyen azt a vizet, amit kapott. Azután

-még fölfelé sem nő. Oldalt pedig sehogysem nő és sohasem nő. Mindenütt

-szomszédok állják a határát, azok is nőnének, ha lehetne, de nem lehet:

-a földecskék egyformák maradnak s a tanyai kutya ha húsz évig él is, a

-birtokhatár tekintetében nem kell új tanulmányokat csinálnia.

-

-A „kiscsalád“ azonban nem olyan mint a föld, mert az nő, azaz hogy

-szaporodik. A tanyai nyelvben a gyermek külön-külön véve: cseléd, a

-familia összes tagjai együttvéve: család, külön együttvéve a gyerekek:

-kis családok. S a kis családok bizony szaporodnak. Van belőlük sok, bár

-hullik is lehetősen. A külső temetőket az jellemzi, hogy sűrűen

-domborodnak benne az apró sírhalmok, de azért csak marad gyerek. E

-tekintetben az a nézet az irányadó, hogy a gyerek olyan, mint az

-üvegpohár. Törékeny. De éppen ezért kell belőle sok. Hogyha egy-kettő

-eltörik is, azt észre se lehessen venni.

-

-Miután azonban a föld csak fölfelé nő s azt sem teszi mindig, hát itt

-baj van. A gyerek sokasodik, a föld nem. A föld minden öröklés után

-apróbbra tagozódik, már hírül sem akkora, mint nagyapó idején volt.

-Utoljára egynek-egynek csak oly kicsike marad, hogy alig lehet belőle

-megélni. Ugy a hat hold körülbelül az a haza, amin egy család a kintvaló

-életben el lehet valahogy. Olyképpen, hogyha otthon nincsen dolog,

-másfelé elmegy napszámba, aki csak bir. Azon alul már csak tengődés az

-élet.

-

-Igy állván a dolgok, amikor Márki Sándor a maga kilenc hold földjéről

-elhalt s utána maradt az özvegy, egy eladóleány s két legényfiú, az

-Andris fiú a temetés után, ahogy ülnének otthon a szívek szakgatásaiban,

-azt mondta, hogy valamit segítségül mondjon:

-

-– Én mög majd bemék a városba cselédnek. Egy szájjal kevesebb lössz, aki

-a kenyeres polcra tekint.

-

-Cselédnek. Nehéz szó, irgalmatlanul nehéz szó olyan helyen, ahol eddig a

-kis haza szabad függetlenséget adott. Más keze-lábának lenni szomorú

-sors e helyeken nagyon és ez a szó olyan, mintha két élesre fent páros

-kés volna, amely két oldalon is hasogatja a lelkeket.

-

-Az özvegy sírva fakadt megint, csak hogy most már ezt meg kellett érni.

-

-– Élet, élet, – sóhajtotta – mikor éröm végedet? Én jó uram, ugyan hogy

-volt lelköd elhagyni engöm.

-

-A Mihály legény azt mondja:

-

-– Ne Andris mönjön. Majd én mögyök.

-

-Andris beleszól!

-

-– Nem. Te vagy az öregebb, testvér. Az öregebb maradjon a gazdaságban.

-Én majd csak jobban ellígek-lógok odabent valahogy.

-

-Nézi őket az özvegy a könnyes szeme szivárványán keresztül: melyik

-karját vágják le? Mert ez két olyan kar, hogy akár a bal, akár a jobb:

-egyformán a szíve felé esik mind a kettő.

-

-A leány, az eladóleány, a padkán ülve nézi a szoba földjét s azt mondja:

-

-– Ti maradjatok itthon. Majd én keresek odabent szolgálatot.

-

-Most mind a három másik egyszerre mondja:

-

-– Hát!

-

-Hát. Hát persze, hogy hát. Hát még mit nem? Éppen te mennél. Nem mégy.

-Nini. Hogy híred keljen? Hogy azt mondják rólad, hogy urak rongya

-lettél?

-

-Van benne valami. Híre megy az ilyesminek. S gyanút fognak a kintvaló

-emberek. A jó hír könnyen elvész, annál veszendőbb portéka nincsen. Nem

-mégy, hát nem mégy no, maradj anyádnál. Majd így akad becsületes ember,

-aki elvesz, a család híriben eddig nincsen hiba: mért rongálnánk a

-becsületünket?

-

-Mihály azt mondja:

-

-– Én mék!

-

-Andris kéri a bátyját:

-

-– Testvér, én mék.

-

-Ugat odakint a kutya. Jön a sógor. Benyitja a pitvarajtót s a konyhában

-köhécsel. Tisztesség hozza magával, hogy előtte a szobaajtót kinyissák s

-megkérjék, hogy kerüljön belül.

-

-– Nono, hát hiszen nem azér… – mondja a sógor, mert ez hozzá tartozik az

-udvariassághoz.

-

-A sógor bejön s leül a székre, amelyet az özvegy a kötényével előbb

-letörült, jelezvén ez által a szíves fogadtatást.

-

-– No, – kérdi a sógor.

-

-– Hát csak ehun-e. Találgatjuk sorsunkat, – mondja az özvegy.

-

-A legények beszélnek a sógornak. Hogy menni akarnak szolgálatba. Hogy az

-itthonvalókon segítsenek.

-

-A sógor bólogat, hogy valóban, valóban, valóban. Ennek úgy kell lenni.

-Szép dolog a gyermekek részirül. Szülőszeretés az ilyen. A sógorasszony

-ne vegye a lelkére olyan nagyon. A lány nem mehet. A lány itthon eladó,

-becsületes legénynek, aki hites ura lesz, míg bent Szodomák és Gomorhák

-vannak, az ördög cilinderbe meg cifra katonaruhába van fölöltözködve és

-az utcasarkokon leselkedik. A lány ne menjen, az egy világért se menjen.

-

-Az özvegy most mondja is, amit az előbb csak gondolt:

-

-– Melyik karomat vágassam?

-

-A sógor a pipáját tömködi, mert nagyon alkalmas dohánya van most neki.

-Szűzdohány. Ez kiszokott dudorodni a pipából és úgy lesi a fináncot.

-

-– Már hogy melyik fiú menjen? Az attól függ, hogy melyik mihez ért? Mit

-tud olyasmit, aminek a városban hasznát lehetne venni. Mert ott is van

-ugyan aratás, de ott nem kaszával aratnak, hanem ésszel mög furfanggal.

-

-Hát mit tudnak a legényfiak ahhoz? Tudnak írni, olvasni, számolni, amit

-a tanyai iskolában megtanultak, az Andris tud pikulázni is, de ezenfölül

-csak az a tudományuk van meg, ami a kintvaló élethez szükségeltetik.

-

-Andris szól:

-

-– A lóhoz értök én. Elmék kocsisnak. Mert én úgyis fiakeros akarok

-lönni. Én úgyis mindig mondtam már kicsi koromban is, hogy én az

-szeretnék lönni. Hát hagy menjek én, Mihály.

-

-Mihály úgy érzi, hogy az öccsének igaza van, mert csakugyan szereti a

-kocsisságot, hisz itthon is jóformán mindig az istállóban lakik és

-danolós kedve van, ha a lovat csutakolja.

-

-Ennélfogva hát hadd menjen Andris. Elvégre az a város sincsen az

-óperenciás tenger határán. Majd fölkeresik néha. Ugyan ha más

-foglalkozást vállalna, olykor ő is hazajöhetne, a homoki ember mind jó

-gyalogos, mert a homokon való járás-kelésben igen megedződnek az inak,

-de hát a kocsisembernek ritkán jár ki a szabadság, rabja lévén a lónak,

-itatásnak, etetésnek, szerszámtisztításnak, kocsikenésnek.

-

-Mindegy ez azonban most már. Andris utána jár a dolognak, kiváltja a

-cselédkönyvet s útra készül. Mihállyal ládát faragnak, kis kéziládát,

-abba rakják a fehérneműt, batyuba az ünneplő ruhát, az öreg

-bőrtarisznyába szalonnát tesznek, meg akkora félkenyeret, amekkora a

-száján belefér. S egy kora hajnalon, még sötétesen, elköszön hazulról,

-az ajtófélfát is megfogja búcsúzásul a kezével s Mihállyal együtt

-behajtanak a városba. Mihály a kocsival hazatér, Andris meg ottmarad,

-helyet keresvén, ahol szolgálhatna.

-

-Kap hamarosan, mert kevés manapság az ember. A városi legény nem igen

-megy kocsisnak, az inkább a gyárba megy, vagy parti munkásnak, vagy

-boltiszolga szeret lenni, avagy följut a villamosra. De olyan is akad,

-hogy már serked a bajusza, amikor valamely iparba eláll inasnak.

-

-Persze az nem megy úgy egyszerre: mindjárt fölülni a bérkocsi bakjára s

-ottan uraskodni, urakat és finom nagyságákat szállítani ide-oda, már

-ahova parancsolják. Meg kell tanulni az utcákat, hogy melyik merre

-fekszik. Melyik oldalon vannak a páros számok, melyiken a páratlanok.

-Azt is, hogy a számozás az utca melyik feléről kezdődik, hogy éjszaka is

-odatalálhasson, ahova kell. Ezt mind jól kell tudni, mert olykor a

-megzavarodott vidéki utas olyan utcanevet említ, amilyen nincs is. Tudni

-kell a rendőri szabályokat, azután a vasutak, gőzhajók járás-kelésének a

-rendjét, tudni kell, hogy milyen utak vezetnek a közeli községekbe, mert

-a jó út olcsóbb, a rossz út drágább, de rajta olykor a nehéz

-vastengelyes hintóval nem is lehet vállalni a fuvart. Éjszakai korhelyek

-kedvéért tudni kell a mulatóhelyeket, nappali komoly utasok kedvéért a

-különböző hivatalok, kórházak helyét, orvosok lakását, mi egyéb, –

-Andris szédülve érezte, hogy ennyi tudományt egymagába egyesíteni soha

-nem lesz képes.

-

-Nem is megy könnyen az ilyesmi. Bizony egyelőre még messze van a fiáker

-bakja: Andrist egy szénkereskedő avatja föl egy girhes félló

-kormányosává. Azzal hordja szét zsákokban a városba a szeneket,

-szegényes helyre félmázsát, máshova két mázsát, bár vannak tehetősebbek,

-akik egyszerre öt mázsát vásárolnak. Az ilyenek borravalót is szoktak

-adni, kisvekerlét vagy nagyvekerlét.

-

-Mily nehéz volt eleinte elfogadni. Mint szökött a vér az arcába, amikor

-először nyújtottak neki egy kisvekerlét, hogy: no, ehol ez meg a magáé s

-mint utasította vissza ügyetlen röstelkedéssel:

-

-– Nem vagyok én ehöz szokva… kilenc hold örök földünk van nekünk odaki

-Átokházán…

-

-Mint bántotta, mikor az úr kinevette s azt mondta neki: hiszen maga

-akkor nagyságos úr énhozzám képest, mert nekem csak hat láb földem van a

-temetőben, de az sincs még kiváltva.

-

-Azután belefásult. Sokkal több nyomorúságot látott a fertálymázsa szenek

-hurcolása közben, semhogy bele nem fásult volna, már várta is a

-borravalót. Kellett. Robot hajnaltól estig, akármilyen volt is az idő,

-estére kelve, kifogás után kivánta a meleg ételt. Vannak igen alkalmas

-kis helyek, bár furcsák: az egyik szobában gázon sütik a kolbászt és

-átjáró ajtó van a másik szobába, ahol bort mérnek. A tanyán csak

-vasárnap vagy más jeles ünnepen isznak, inkább csak mulatság okából, itt

-rászokott a naponkint való borra, mert ha összeázott: fázott s az

-istállóban nem fűtenek. A lovak szoktak ugyan magukból meleget

-árasztani, de mennyi meleget adhasson egy öreg félló? Ami kevés melege

-van, az magának is kell.

-

-Ej, otthon Átokházán, kint a homokon ilyenkor más világ van.

-Bedurrantanak a boglyasba szalmával vagy kukoricaszárral és úgy

-melegszenek a padkán. Jobb volna kint, jobb bizony. De hát ha nem lehet,

-akkor nem lehet. Nagy úr a muszáj. Kínlódni kell tovább, mert ilyen a

-szegénység meg a nincsetlenség sorsa. Valahogy majd csak lesz. Ez jó

-vigasztaló sóhajtás, ez a valahogy majd csak lesz, különösen ha

-hozzáteszik: mert még sohasem volt úgy, hogy sehogyse lett volna.

-

-Valahogy azután csakugyan úgy lett, hogy Andris bejutott vágyai

-birodalmába. Fölfogadták fiákeros kocsisnak, mert már kiismerte magát a

-világi forgalomban. Hajtóengedélyével a zsebében, büszkén ült a bakon és

-hajtotta a lovakat, amerre kellett. Még otthon is járt velük vagy

-kétszer, mikor a végrehajtót kellett kivinni arrafelé.

-

-Nem mindenkinek való azonban ez a mesterség. A kocsislegény a bakon

-könnyen elkorhelyeskedik. Mulatós úrfélék egész éjszaka hurcoltatják

-vele magukat egyik dáridós helyről a másikra, bort küldözgetnek ki neki,

-meg reggel pálinkát. Azután maga is megtanulja, hogy merre van a jó bor.

-Olykor titoktartásért, miegyébért jó borravalót kap, az égeti a zsebjét,

-nem bir benne maradni. Kártyázni is megtanul, hideg téli éjszakákon,

-mikor már úgy érzi, hogy majd elfagy a lába, besurran valamely füstös

-kávéházba a kocsi melől. Azután történik, hogy az ilyen ember valahogy

-összeakad valami csinos menyecskefélével, összeszűrik a levet,

-megesküdnek egymásnak balkézről, bagolyhitre – mint Andrissal is

-történt.

-

-No azután az ilyesmiből sohasem lesz valami jó dolog. Az asszony aféle

-menyecske, aki az urakra jár takarítani, délelőtt nincsen otthon, a

-bérkocsis meg éjszaka nincsen otthon, reggel, ha hazatér, üres a szoba,

-délben ha fölébred, nincs, aki egy tányér meleg levest adna neki, azután

-ha összetalálkoznak, egymást gyanúsítják, hogy hol jártál ennyi ideig.

-Az asszony az emberen keresi, hogy hova tette a pénzét, az ember az

-asszonyt szidja: kinek cifrálkodsz annyira, ki vette ezt a sárga

-selyempapucsot, mi? Igy azután nem sokat ér az egykonyháramenés, gyakran

-összevesztek, olykor egymás haján búcsúztak, – egy reggel, mikor Andris

-a szolgálatból hazatért: hát üres a lakás, az asszony megszökött s

-elvitte minden holmiját.

-

-– Gombház, – gondolta Andris – ha leszakad, lesz más. – Azonban nem úgy

-van ez egészen. Andris mégis csak húzott ehhez az asszonyhoz, csak most

-látta ezt, mikor a menyecske kámforrá vált. Bánkódott s még jobban az

-italnak adta magát. Kereste és tudakolta, hogy merre van az asszony, de

-eleinte hírt sem hallott felőle. De azután megtudta egy pincértől. A

-pincér meg a fiákeres ismerni szokták egymást, mert leginkább éjjeli

-életet él mind a kettő. Ez a pincér a Tátrából jött haza s újságolta,

-hogy látta a menyecskét. Nagyon jól megy sora, szobaasszony egy

-szállodában, ahova gazdag vendégek járnak, németek meg angolok.

-

-– Úgy hát? – gondolta Andris – ángojok? Hát ángojok köllenek, én mög nem

-köllöttem – s két napig haza sem ment, mindig a kocsmák ajtaját

-nyitogatta!

-

-Kopott a gyerek, egyre kopott. Soványodott is, rongyosodott is, ha

-valamely józan percében végignézett magamagán, még rá sem mert az

-átokházi tanyára gondolni.

-

-Egy éjjel soros volt a kisebb állomáson, várta a vonatot. Bóbiskolt a

-bakon, mert bor volt benne most is, észre sem vette, hogy megjött a

-vasút, mikor rászól valaki a sötétben:

-

-– Mennyiért visz be?…

-

-Hisz ez az asszony hangja! A kocsilámpa fényénél ráismer. Bársonyfelöltő

-rajta, cifra kalap a fején, gyöngyös metál a nyakán – Andrisnak hirtelen

-eszébe jut minden nyomorúsága, a vér elönti a fejét, leugrik a bakról és

-torkon kapja az asszonyt.

-

-– Én? Én vigyelek?

-

-Üti. Az asszony sikolt:

-

-– Jajj Andris, ne bánts! Teutánad jöttem, teérted jöttem!

-

-De ennek már elöntötte a vér a szemét is. Talán meg is fojtja az

-asszonyt, ha a rendőrök ki nem veszik a kezéből.

-

-Mi lesz az ilyesmiből? Hát mi lenne, pör lesz belőle. Pör, visum

-repertummal, majd megmutatom én-nel, meg miegyébbel, mint ez már szokás.

-

-Állnak hát a bíró előtt. Ott van az asszony, szépen föltisztálkodva,

-igen szemrevalóképpen s ott van Andris is kopottan, züllötten,

-borostásan. Azt kérdik tőle:

-

-– Miért bántotta maga ezt az asszonyt?

-

-– Mert itthagyott, elhagyott, – mondja rekedten Andris. – Mert belémunt,

-azután hűtelenné vált.

-

-– Nem azért – sírja az asszony. – Hanem mert elitta a keresményit, az

-enyémen élt, azután ha nem adtam neki, ütött.

-

-No így beszélnek előre-hátra, mert az így szokásos a pöröknél.

-

-A bíró azután az asszonyhoz fordul:

-

-– Föntartja panaszát?

-

-Az asszony lihegve beszél.

-

-– Mert az kérem nem igaz, hogy én beleuntam. Most is azért jöttem haza,

-hogy visszamegyek hozzá. Mert az nem igaz, hogy én nem szeretem. Én még

-a mostani formájában is szeretem. Hogy lássa, hogy még most is szeretem,

-én visszavonom a panaszomat.

-

-Csend van egy kis ideig. Az asszony néz Andrisra, ez meg néz a földre.

-

-Az asszony nyújtja a kezét. Andris nyújtaná is, nem is. A bíró szól:

-

-– No. Hát mi lesz az asszonnyal, Andris?

-

-Hej, fene teremti, nehéz kérdés ez. Hászen húz az asszonyhoz, azt nem

-lehet tagadni. Talán más élet is lehetne ezentúl. Mert emígy… emígy mi

-lesz ennek az életnek a vége? Már úgy sem merne az anyja szeme elé

-kerülni. Mikor volt az, midőn az ünneplő ruháját elitta? Mi lesz ennek a

-vége? A rendőrségnél is rováson van, úgy lehet, elveszik a hajtási

-engedélyt s mehet megint szenet fuvarozni az öreg féllóval.

-

-– No, Andris, – biztatja a bíró – halljunk szót. Hát mi lesz az

-asszonnyal?

-

-Andrisnak talán a tanya fehér fala jutott az eszébe. Öreg édesanyja, kis

-huga, aki értük cselédnek akart állani, az udvar az öreg eperfával, –

-ej, hazamegy, négykézláb hazacsúszik a szabad mezőkre, inkább éjszaka ő

-ugat a kutya helyett, de itt nem marad… A kopott Andris kiegyenesedik és

-ridegen jelenti a bírónak:

-

-– Az asszony pedig, tekintetes úr, mönnyön vissza az ángojokhoz…

-

-

-

-

-Értetlenek az emberek.

-

-Két magyar, a János bácsi és a Jóska bácsi, vidám állapotba van

-elegyedve, mivelhogy ezt a sors most úgy hozta magával. Hogy miért, azt

-nem tudni, nem is kell keresni. Lehet, hogy vettek egymástól valamit s

-most az áldomást isszák. Szokás az áldomásivás. Az úrféle, ha valamely

-nagy dolgot sikeresen végzett és befejezett, ennek ünneplésére bankettet

-csinál, míg a célszerű szegény magyar megmarad a régifajta áldomásnál.

-Úgy lehet, János malacot adott el Jóskának. Lehet, hogy hereföld

-bérletére történt alku, ami fontos alku, mert nyolc esztendeig tart. A

-kontraktus hosszúságát nem a papiroson való írás, hanem a lóhere élete

-határozza meg, az pedig elél nyolc évig is gond nélkül (ha hozzáértő

-módon van elvetve). Lehet különben az is, hogy lóvétel történt, vagy más

-egyéb cserebere. De e felől most már nincsen beszéd semmi, miután nincs

-is afelől már mit elmélkedni, ami véglegesen és visszavonhatatlanul

-elintéztetett. Itt már csak a vidámság órái uralkodnak. János és Jóska

-ezen okból ülnek az útszéli fogadó ereszetalja alatt az asztal mellett,

-amelynek a lába a földbe van verve, hogy el ne szaladjon. Jánosnak meg a

-Jóskának a lába ugyan nincsen úgy a földbe gyökerezve, mint az asztalé,

-de azért szintén nem akarnak elszaladni.

-

-Valami különösen alkalmas íze van ennek a mostani bornak: nem hiába,

-hogy kevés termett, de ami van, az jó. Ízét, zamatját élvezik, mindenik

-a maga módja szerint. A szűkszavú Jóska bácsi csak néha mondja, hogy no!

-s poharával meglöki a társa poharát. Komoly ember ez a Jóska bácsi. Azok

-közül való, akikről azt mondják, hogy ha nevetni akarnak, fölmennek a

-padlásra, hogy nevetésüket ne lássa senki. Mi más azonban a János bácsi!

-Mily csodálatosan másformára teremtette az Isten. Ez a János bácsi

-örökké locsog-fecseg, elmondja az öregapja halálát is, pedig senki sem

-kérdezi s vidámkodik, furfangos dolgokat mond a kocsmárosnénak és

-akkorákat nevet rajta, hogy a kutya is odabámul. Beleszól mindenbe és

-különböző hozzáértéseket mutat, szóval tudományos ember. Ért ez

-mindenhez, a jó reggelét. Régi magyar királyaink történetében csak úgy

-járatos, mint a vidám énekekben.

-

-Igy például most, öntvén a poharakba azt mondja:

-

-– Ezt hallgassa kend, Jóska bácsi.

-

-– Hát hiszen – mondja Jóska bácsi és nekikönyököl. Ez kell a

-foglalkozáshoz.

-

-János bácsi fölemeli a balkezét. A mutatóujját kinyújtja. A jobb

-karjával az asztalra dől. Kezdi mondani a nótát:

-

-  Cifra csárda, két ol-dala – –

-

-– Jóska bácsi, – szól most – hallja kend, ezt ne úgy értelmözze kend,

-hogy másképp. Hanem csak úgy, ahogy van. Azt nem úgy köll értelmözni,

-hogy a csárda cifra volna, mint a kávéházak odabent a városban, ahol az

-urak a dominócsontokat hajigálják az asztalra. A cifra csárda nem az,

-hogy a csárda cifra volna. Hanem, tudja kend…

-

-– Hát persze, hogy tudom – szól Jóska bácsi.

-

-János bácsi legyint a levegőbe:

-

-– Dehogy tudja kend. Majd úgy lösz ez igaz, ahogy én mondom. Hát tudja

-kend, az a cifra csárda, amelyikben a mönyecske cifra. Tudja kend:

-cifra. No. Aféle szögényembörszánó… Hát persze, ami azt illeti. De hát

-azért ne értelmözze úgy, mintha csakugyan a csárda valami szörnyen

-finum-fánum csárda volna. Azért is van így a nóta.

-

-S János bácsi újra belekezd:

-

-  Cifra csárda, két oldala fa-kó…

-

-– Hát látja kend, – mondja János bácsi Jóska bácsinak, – itt már a nóta

-mögmutatja magamagát… Mert nézze csak kend, azt mondja a nóta, hogy

-cifra a csárda, de a két oldala mégis csak fakó. Fakó. Tudja kend, hogy

-mi az a fakó?

-

-– Hát ló, – mondja Jóska bácsi. – Az én egyik lovam is Fakó. A csás.

-

-– Ajhaj, dehogy, dehogy, – véli János bácsi. – Nem a ló a fakó, hanem a

-csárda oldala a fakó. Az hát. Tudnivaló ez. Leverte az eső róla a

-meszet. A mönyecske mög azért cifra, hogy ne meszeljön, mert nem ér rá a

-nagy szalonnaakgatástól. No, hát nem meszel, aztán jól van. Most pedig

-úgy következik (s János bácsi a balkarját az ég felé nyújtja):

-

-  Oda vág-tat egy pej lovon Pat-kó.

-

-– Tudja kend, – kérdezi, – hogy ki volt az a Patkó?

-

-– Hallottam a hírit – feleli Jóska bácsi. – Betyár volt. Nótába tötték.

-Böcsületes embör nevit nem töszik nótába.

-

-János indulatoskodik:

-

-– No, ilyent ne mondjon kend. Hát a Kossuth Lajos, a Ferenc Jóska, mög a

-Rudol? No? Hát azok is benne vannak a nótában. De ez a nóta éppen más

-nóta. Ez betyár nóta. Ilyennek is köll lönni. Ezt így szerkesztötték.

-

-– Kicsoda? – kérdezi Jóska csendesen.

-

-– Tudom is én – feleli János. – Mi gondja van kendnek ilyen dolgokra?

-Valaki szerkesztötte, belénk eresztötte, aztán van. A diófától se

-kérdözi kend, hogy ki ültette.

-

-– Hát nem.

-

-– Hát azért…

-

-Csend van egy kicsit, csak még egy üveg bor iránt történik

-kiparancsolás. Akkor János fölemeli megint csak a balkarját, mondván

-énekelve:

-

-– Hej aszongya, hogy aszongya

-

-  Hej korcsmárosné, így adja föl a szót…

-

-– Már hogy – teszi hozzá magyarázólag a Jóska bácsinak – nem más adja

-föl a szót, hanem a Patkó.

-

-– Hát ki adná más? – kérdezi Jóska bácsi.

-

-– Nono, csak azért mondom… Mert ezt a dolgot úgy köll értelmözni, hogy

-tulajdon maga a Patkó mönt oda lovon… De ezt úgy tekintse kend, hogy le

-se szállt a nyeregből. Nem. Hanem csak úgy a maga mivoltában mögállt a

-lóval a csárda előtt.

-

-– Hát egy ital borra – veti bele Jóska bácsi.

-

-– Arra – hagyja helyben János és nyújtja az üres gyufatartót a

-kocsmárosné felé, mert már mind kiégette belőle a belevalót. – De nem

-bizonyos, hogy csak arra.

-

-János hamisan kacsint Jóska bácsira.

-

-– Hej – mondja – hej, hej. Hátha talán nem egészen úgy van. Mert löhet,

-hogy a mögállás a kocsmárosnét illetőleg történt.

-

-– Az löhet, – integet Jóska – mert sohasem löhet tudni, hogy kiben mi

-lakik?

-

-– Hát hiszen éppen ezt beszélöm – mosolyodik csintalanul János. – Mert

-hiszen éppen azért mondja magadicseködés okából Patkó, hogy:

-

-  Látott-e már egy lo-von hét pat-kót?

-

-– Érti-e kend? – kérdezi Jóska bácsitól. – Ilyen találósságot csinál ott

-a csárdaajtóban a lóról a cifra mönyecske előtt? De ilyen kitalálást.

-Jóska bácsi! Hát már kend csak világi embör, mert élhet kend a kedves

-családjával, az isten éltesse valamennyit holtig. Kend is csak

-tapasztalt embör, katona volt, sarzsi volt, írást tud… de látott-e kend

-már egy lovon hét patkót?

-

-– Mondja kend tovább – biztatja Jóska.

-

-Ezt nem kell János bácsinak kétszer mondani.

-

-Fölemeli a karját s kezdődik az aszongya, hogy aszongya. Emelt hangon

-danolja:

-

-  Ha nem látott, jőjj…

-

-Abban hagyja.

-

-– Ezt úgy nézze kend, hogy most mögint csak a Patkó beszél a lóról. A

-csárda elül beszél be a kocsmárosnénak. Annak beszél, tudja-e kend?

-

-Jóska bácsi mondja a pipaszár mellől:

-

-– Hát hogy ne tudnám. Tudom én az ilyesmit, ni-ni.

-

-– No-no – bolondítja tovább János – hát kend ne tudná? Persze, hogy

-annak mondja, hogy:

-

-  Ha nem látott, jőjjön ide, lát-hat…

-

-– De – mondja János bácsi – miért mondja azt a Patkó, hogy gyüjjön ide?

-Ez az Jóska bácsi, ez az! Ez a csomó! Ezt a csomót bontsa kend ki, ha jó

-foga van kendnek. Miért mondja azt, hogy gyüjjön ide? Miért nem mén be?

-Miért nem óvakodik be a csárdába a Patkó?

-

-Jóska bácsi elgondolkozva nyúl a pohár után.

-

-– Talán… – szól kétkedve – talán, hogy attól tartott, hogy zsandár van

-bent.

-

-János elgondolkozva nézi az asztalt. Jóskának volna-e igaza? Elvégre

-lehetséges, hogy csakugyan zsandártól tartott a Patkó. De hiszen akkor

-oda sem mehetett volna dalolni, mert a zsandár már régen kilőtt volna az

-ablakon. Azonfelül nem félt Patkó egy-két zsandártól. Nem, az

-árgyélussát, nem az még hattól sem. Mondja is ennélfogva:

-

-– No, az nem úgy van, Jóska bácsi. Nem félt az sohasem a zsandártól.

-

-– Nem, – feleli nevetve Jóska bácsi – de azért mégis fölakasztották.

-

-János megütődve hőköl hátra. Ezt a kegyetlen igazságot nem kellett volna

-itt elmondani. Itt most a nóta járja, amelyik magasan repül, mint a daru

-és nem a földönjáró igazságokról beszél.

-

-– Nono, – adja a választ elütőleg – hát föl. De csak később. Az jóval

-később történt. Most nem erről van szó. Most azt beszéljük, hogy miért

-hívta ki a szép csárdásnét, mert, igaz is az – esik nagyot a tulajdon

-szaván – nem is úgy van a nótában, hogy kocsmárosné, hanem úgy, hogy

-szép csárdásné…

-

-– Egyre mögy… – hagyja rá egykedvűen Jóska.

-

-– No, nem éppen – véli János. – Hanem hát jó, mönjön egyre. De akár így,

-akár úgy, még sem azért hívta ki a kocsmárosnét, mert zsandár volt

-odabent, hanem azért, mert nem möhetött be a csárdába lóháton.

-

-Jóska bácsi mondhatlan egykedvűséggel önt a poharába, iszik is, de már

-nagyokat pislant. Mégis azonban, tudván, hogy mivel tartozik Jánosnak,

-aki őt dallal ellátja, visszakérdezi:

-

-– Hát már miért mönt volna be lóháton? Nem szokás lóháton mönni be a

-házba. Kötötte volna a lovát a karóhoz, aztán mönt volna be mint

-tulajdon egymaga.

-

-János meglepődve mered tekintetével Jóska bácsira. Már látnivaló, hogy

-értetlenség van itten, teljes értetlenség, amely nem ismeri a régi

-világot. Hej régi világ, hol vagy? Seholse vagy, eltüntél, nem

-emlékeznek rólad, még a nótádat sem értik már. Elkeseredetten magyarázza

-hát:

-

-– De nézze már kend, Jóska bácsi. Nem möhetött be, mert hogy möhetött

-volna be – ló nélkül. Hiszen a lovon köllött mögmutatni a patkót.

-

-Jóska bácsi irtózatos értetlenséggel néz rá és kérdezi:

-

-– Már miért?

-

-János most már magyarázat helyett megint csak felnyújtja az ég felé a

-balkarját és mondja a nótát:

-

-  Négyet visel e gyönyörű ál-lat.

-

-– Érti kend? – folytatja. – Érti kend, Jóska bácsi?

-

-– Hát – hagyja helyben félszemmel Jóska bácsi, mert a másikat már

-behunyta (elég ehhez a mulatsághoz egy is).

-

-János feláll. Ezt így hozza magával a nóta is, mert most igen nagyot és

-hosszút kell kiáltani:

-

-  Az ö-tö-dik magam va-gyok raj-ta…

-

-Most jönne a befejezés. Ez az, amire János az egész előadás súlypontját

-helyezni akarta. De amint álltából az ülő Jóska bácsira tekintene, elhal

-a szava. Jóska bácsi ugyanis félkönyéken úgy elaludt az asztalnál,

-mintha dajka ringatta volna.

-

-János elszomorodva ül le. Balkeze is leereszkedik s bágyadtan legyint

-vele néhányat. Vége van itt már mindennek. Hiábavaló bármiféle törekvés.

-Az értetlenség válik apránkint úrrá az emberek fölött…

-

-

-

-

-Külső történetek.

-

-

-Csőszi munka.

-

-A csőszség olyan foglalkozás, hogy annál van ugyan alkalmasabb is, de

-azért nagyon sokan szeretik. Nem olyan szabad élet ugyan, mint akire

-olyan jószág van bízva, amelyik lábon jár, mert oda van kötve a földhöz.

-A csikós, a gulyás, a juhász mind szerteszéjjel járhat a határban, ha

-megunja egy helyen, megy másfelé. Ha a juhásznak az eszébe jut, hogy de

-régen nem látta már a komáját, aki a puszta másik szélén lakik, átmegy

-látogatóba. Nem kell neki se úrtól, se gazdától szabadságot kérni, nem

-alázatoskodik senkinek, hanem átballag mindenestül, birkástul,

-kutyástul, szamarastul. A gulyás is csak járhat-kelhet egyik járásból a

-másikba, a csikós pedig akkor kap a lóra, amikor akar, ha éppen olyan

-kedve van, hogy szeretné megjátszani magát egy kicsit.

-

-De egészen másforma a csősz, mint az ilyenféle járó-kelő pásztor. A

-csősz urabbnak tartja magát, mint amazok. Födél alatt lakik nyáron is,

-nem kósza életet él, nem viszi a tarisznyában az élelmét s az a vélelme

-a juhászatról, hogy ott a kutyának, csacsinak, birkának mind jobb dolga

-van, mint magának a juhásznak. A gulyásra nem sok tekintettel van, mert

-az sem igen jut tavasztól őszig födél alá; ha kevés a jószág a keze

-alatt, alig van élhetése; ha sok a jószág a gulyában, majdnem letörik a

-kezeszára az itatásnál a kúthúzásban, azonfelül sohasem tudja, hogy

-mikor teszi csúffá a megvadult bika. Ami pedig a csikóst illetné, annak

-kezd már a napja letelni, fogy a csikó, amit a mezőre csapnának, kivesz

-alóla a legelő is s már nincs is szükség arra a statutumra, amikor a

-magistratusok eltiltották a csikósoknak, hogy a kövér lovat a maguk

-használatára levágják.

-

-– Már a csőszség ennél valamennyinél különb foglalkozás, – így tartja

-Vadlövő Pál is. – Mer a csősz úgy van, mint a maga birtokán. Úr a

-földjin. Nem parancsol neki senki, ő pedig bíró mindenki fölött.

-

-Igen. S azonfelül ez olyan hatalmasság, hogy a termésben is úr

-imitt-amott, mert mint mondani szokás: sóra, paprikára, apró-csöprőre

-telni köll. S ami a frissen érett szőlőből garabolyonkint legelsőbb a

-piacra kerül, annak is csősz-szőlő a neve.

-

-Nincsen mit csodálni azután rajta, ha a csőszi állásban beálló változás

-nagy esemény. Akármi oknál fogva áll is be. Lehet, hogy kihal a csősz a

-csőszházból, de az is lehet, hogy elmódosodik s úgy gondolja, hogy most

-már jobb lesz a maga vagyonát őrizni (hátha azt jobban őrzi).

-

-Ver a szó ilyenkor a határban nagyon s olyan érdeklődések támadnak,

-amilyent csak talán a régi királyválasztások alkalmával lehetett volna

-tapasztalni. A gazdák, akiknek beleszólásuk van az ügybe, büszkén járnak

-és kelnek, a nagy botokat úgy viszik a kezükben a homokon, mint a

-kormányzópálcát.

-

-– Most mink határozunk, – mondják hivalkodva – hogy kinek jusson a

-könyér.

-

-– Hát aztán kinek jut? – kérdezik azok, akiket ez érdekelne.

-

-– Hát hiszen, ami azt illeti, – vélik – az még bizonyosan nem tudatik.

-Nagyon sok ember nyújtja a kezit érte. De akárhány nyújtja is, csak egy

-jut belőlük a jó helyre. Elég egy templomba egy pap.

-

-A választás napján igen nagy a forgalom a gazdakörben. Valami módosabb

-tanyán van ez a helyiség, fizetnek is a tartásáért. Hétköznap üres,

-vasárnap össze szoktak bele járni a közellakók, de csőszfogadás esetén a

-messzibbrül valók is eljönnek és büszkeséggel haladnak át a köri

-udvaron, ahol reménykedve ácsorognak mindazon emberek, akik a csőszi

-méltóságot elnyerni óhajtanák. Van köztük, inkább a fiatalabbjában, aki

-kalapot is emel a gazdának, aki előtte elhalad, de a legtöbbje ennyire

-nem alázkodik.

-

-– Ha köllök, köllök, – mondják, ütögetve a botvéggel a homokot – ha

-pedig nem köllök, akkor se durran szét a világ.

-

-Azok az emberek, akik így gondolkoznak, erősen csóválják a fejüket, ha

-látják a fiatalabbak alázkodását.

-

-– Hát ez is csősz akar lönni? – gondolják, de mondják is. – Már is

-cselédül igéri oda magát? Mit süvegöl? Nincs itt mit süvegölni. Egy

-gazda nem parancsol, csak valamennyi együttvéve röndölközik. Nem jó

-csősz az, aki kiadja a kezibül a csőszbotot.

-

-Van két öreges ember, már idősek lehetősen, ezek külön állanak az

-udvaron. A régi világból valók. A nagy harcsabajuszok lelógnak a

-szűrgallérokra. A szűrök kopottak és foltosak. A csizmák nagyok és azon

-fajtákból valók, amelyek egy fél emberéletre készültek. A vastag kalapok

-súlyosan ülnek a fejeken s alóluk az ősz haj lever a nyakszirtig. Még

-csak az hiányozna, hogy varkocsba lenne fonva a fül előtt, hátul pedig

-bádogfésű tartaná össze. Ezek a divatok azonban elmultak már. A két

-öregben csak az van még meg a régi világból, hogy valamikor fiatal

-legénykorukban betyáros életet éltek, szenvedtek is érte öleget

-imitt-amott, börtönfalak között, minélfogva a csőszi hivatásra méltónak

-tartják magukat. Mert ez így is volt valamikor, a szegénylegényből vált

-a legjobb persecutor, hasonlóképpen a csőszségbe is az illett bele

-legjobban, aki a tolvaji furfangokban legalkalmasabban kiismerte magát.

-

-Jaj, de hát bizony semmi sem úgy van már, mint régen volt. Nem az

-öregekre esik a gazdák tekintete. Bent a gazdakörben hosszas

-tanácskozások folynak. Süli Mihály volna elsőbb szóban, de van ellene

-vélemény:

-

-– Nem tud írást, – mondják.

-

-– Hát aztán? – vélik az ellenfelek. – Mi köztünk is van, aki nem tud.

-Aztán nem fiskálisnak köll, hanem csősznek.

-

-– De majd nem tudja fölírni, hogy melyik gazdától mennyi csőszbért

-kapott. Majd többet követel. Az ilyesmibül lösznek aztán a veszeködésök.

-Pedig nem sokat ér annak a termése, akire haragszik a csősz.

-

-– Jó, jó. Hát majd fölrója rovással a bot nyelire. Van az olyan írás,

-mint a másik. Aztán nem is szakad el, mint a papiroskontraktus.

-

-Hát az igaz. Tinta sem kell hozzá, meg toll sem. Elég egy bot hozzá, meg

-egy bicska. De sőt csalni sem lehet vele, ha a botot kettőbehasítják s

-az egyik fele a csősznél, a másik fele a gazdánál, van. A papirosbul

-összevarrt könyvbe mindenki azt írhat bele, amit maga akar, de erre a

-botra csak akkor lehet új rovást vágni, ha a két felét közös akarattal

-összeteszik. (Vannak ilyen régi tudományok, amik jobbak, mint az újak.)

-

-Ez hát nem volna baj, legalább valami nagyon nem. De egyéb ellenvetések

-történnek Süli ellen. Hogy botfülüsödik, egyik fülére már csak a nagyot

-hallja: mi lesz vele, ha egészen megsiketül. Éjjeli őrzésben hogyan

-hallja meg, ha tolvaj szándékkal közeledik valamely kocsi a homokos

-közön át?

-

-– Az ám, – bólintanak az emberek – erre is tekintettel köll lönni.

-

-De még más hibát is elősorolnak.

-

-– Az is baj, hogy Süliéknél sok a kis család.

-

-Vagyis, hogy sok a gyerök – de miután gyerök néven a kintvaló nyelvben

-mindig csak fiú értetődik, hát úgy mondják, hogy sok a kis család. S

-voltaképpen ha sok a kis család, az nem baj, hanem istenáldás, mert

-mihelyest lehet, felhasználják az erejét, kispásztornak igen alkalmatos.

-Hanem csőszi helyen hibáztatják a sok gyereket, mert annyi bizonyos,

-hogy az mind a gazda gyümölcsén él.

-

-Sebők Ferenc azt mondja:

-

-– Ha csak tíz almát mögöszik egy-egy egy nap, a hét gyeröknél napjára

-már az is hetven alma… Aztán ha csak a férgesire, az ütődöttjire vetnék

-magukat… De mindig a javát fogyasztják.

-

-Ez döntő érv, mert hiába, ami igaz, az igaz. Ennélfogva Sülit elejtik

-(kiesett az Isten markábul) s más után néznek. Ott van Kis Tóth András,

-az jó lesz. Alkalmas fiatal ember, de már katonaviselt, nemrég vette el

-a feleségit.

-

-– Nohát erre köll szavazni, – mondják az emberek s a dolog úgy is

-történik.

-

-A többi pályázó összetekint, mikor az eredményt az udvaron kihirdeti

-nekik az öreggazda. A fejek lekonyulnak, mert mindenütt reménységek

-semmisültek meg. De hát ez ellen nem lehet tenni semmit, mert csak egy

-ember választható meg csősznek, a többinek el kell buknia, amint hogy az

-urak is el szoktak bukni a képviselőválasztáson, ha nem kedvez nekik a

-szerencse. Már most Tóth András az a szerencsés, aki beköltözik a

-csőszházba s onnan uralkodik a birodalmon.

-

-Csak a két, régi világból való ember nem szól semmit. Megindulnak,

-húzván maguk után a homokban a botot. Hát hogy ez a fattyú, ez a siheder

-költözik a csőszházba? Hát ők senkik és semmik? Akik úgy látnak éjszaka

-is, mint nappal? Akik ismerik a furfangoknak valamennyijét, akiknek az

-eszén nincsen az a tolvaj, aki túl tudna járni. Hát még ezt is meg

-kellett érni?

-

-… Másnap éjjel szép világosság van a szőlőhegyben. Leégett a csőszház.

-Abban ugyan többet nem lakik senki.

-

-

-Irás a jegenyenyáron.

-

-Azt mondja a régi kinvaló mondás, hogy elpusztul az a tanya, amelynek

-jegenyenyárfája meg pávája van. Értvén alatta azt, hogy nem a mai

-szigorú életben való a fölösleges cifrálkodás s nem olyan a világ, hogy

-haszontalanságokat termesszen az ember. A páva szép jószág, ha a

-tisztára söpört udvaron csillogó tollaival gangosan szétterpeszkedik, de

-semmi haszna nincsen. Ellenben enni igen csak kell neki adni, mert ahhoz

-gyámoltalan, hogy miként a tyúkféle, maga keresse meg magának az élelmet

-az ugaron. A jegenyenyár is nagyon szép teremtés, messze ellátszik, egy

-órajárásnyira is elhirdeti, hogy merre van a tanya. Levelei andalító

-módon susognak, ebéd után való félszenderhez altató muzsikául

-szolgálnak. De semmiféle hasznos gyümölcsöt nem hoz, ellenben hosszú

-árnyékát messze a vetésre beveti, elfogván tőle a napot. Nagyon sok

-baráthernyót termel s azokat a szél a magas fákról messze befújja a

-gyümölcsösökbe. A fája semmire sem alkalmatos, lefölebb tűzre, de ott

-sem sokat ér. Lobban egy-kettőt, azután elhamvad: olyan, mint a magyar

-jószándék.

-

-De úgy utak mellett mégis vannak jegenyenyárok, úgy állván ott a maguk

-hosszúságában, mintha valamely óriás fiú dugdosta volna őket, mikor a

-maga mulatságára kerítéscsinálósdit játszott. Nagyon szépek, mert hiszen

-a haszontalanságok leginkább szépek is szoktak lenni. Derekukra úgy

-simul a finom héj, mint az ezüstös fehér selyem. Szokás bele bicskával

-szíveket vágni s a legény odavési a szerette leány nevének a nagybetűit.

-A surbankó fiatalság ugyan, amely még nem érzi a tiszta szerelem tartós

-komolyságát, durva dolgokat is karcol, de később megbánja, mivelhogy itt

-is csak megvan a juventus ventus: a fiatalság bolondság. Mert már mások

-im, egy darab héjat kivágván a nyárfából, szentképet illesztenek oda,

-ráhúzván a széleire a fa bőrét. A jegenyenyár azután körülnövi a képet,

-magába foglalja, rámát csinál neki s a Mária az eleven fa oldaláról

-tekint le a járókelő népekre, az emberek kalapot emelnek, az asszonyok

-keresztet vetnek előtte, sóhajtván hozzá: Hétfájdalmú anya, légy velünk.

-

-Ily különféle jelek vannak a nyárfa oldalán, még a kósza sátoros cigány

-is odaköt az alsóbb ágára valamely színes rongydarabokat, amik az ő

-színnel beszélő nyelvükön jelzik az utána következőknek, hogy ő merre

-vette útját s melyik tanyából lehetne legkönnyebben malacot lopni.

-Nyergeshátú malacot, amelyik olyan, mintha le volna ütve a dereka, pedig

-éppen ez a jó tulajdonsága: az ilyen girhes jószágról még a szolgabíró

-sem hiszi el, hogy lopta volna a cigány.

-

-Most két esztendeje nyáron Vizhányó Mihály is mint fiatal kézimunkás

-legény is fölvéste Toppantó Juliska nevét az útszéli öreg nyár oldalára,

-már hogy csak a tö betűt meg a jö betűt. A tavaly azután a farsang

-alkalmával összekelt ez a két szegénység, hogy, mint mondani szokás: ha

-eddig csizmában jártak, ezentúl mezitláb járjanak. Ezen alkalommal, hogy

-a messzi paphoz mentek volna, Mihály szívet is vágott a fába, a betűk

-után, majd meg a szív mögé odavágta a maga nagybetűit, a vö betűt meg a

-mö betűt. És még egy nagyobbfajta szívet vágott az egészre, jelezvén

-ezáltal, hogy a mindent fentartó örök szerelemben két lélek már megint

-egybeforradt. A fa nézte s nevette ezt a dolgot: ventus juventus,

-juventus ventus.

-

-Történt azután most a télen, a második hideg embernek, a dec embernek

-havában, hogy csillag gyúlt ki a kis kapásház fölött, amelyben Vizhányók

-mint célszerű szegény emberek laktak s újszülött gyermek sírása

-hallatszott bele a rejtelmes, holdfényes pusztaszéli éjszakába.

-

-Ez a gyermek azonban nem volt élni való. Van ilyen is és nem maradhat

-meg mindenki, mert ha mindenki megmaradna, az emberek nem férnének el

-egymástól. Bár nagyon szerették volna, ha lett volna egy kicsinyük, de

-éppen ebből az egyből nem sok jót néztek ki a szomszédasszonyok sem.

-Történt tehát egy napon, hogy dunnába pólyázták s Mihály a karjaiba

-vette, hogy elviszi a doktorhoz. Itt kint persze nem úgy van az, mint a

-városon, hogy az egyik házban bába, a másikban fiskális, a harmadikban

-orvos s azután megint bába, ügyvéd, orvos, hanem itt jó távolosan laknak

-a hivatalosak. Haladt a csecsemővel Mihály az úton s a nyárfájuk elé

-érve, köszönté Máriát: Mária segíts!

-

-Azonban a doktor sem sokkal biztatta Mihályt, mert ha egyszer nem élni

-való valaki, akkor nem élni való. Adott ugyan kanalas orvosságot üvegbe,

-meg herbateát főzni valót, amikkel Mihály hazament, vivén velük a

-gyermek életének a reménységét, de nem vált be az a remény. A gyermek

-néhány nap mulva elhalt, ami nagy kietlen szomorúságot okozott a

-lelkekben, bár a szomszéd tanyában a nazarénusok dicsőítő éneket

-zengtek, az ő nézetük szerint ugyanis az a boldog, aki a siralomnak ezen

-völgyéből távozhatik.

-

-Mihály tehát újra elővette a dunnát, beletakarta a kis halottat s vitte

-az orvoshoz megmutatni. A nyárfájuk előtt elhaladván, letette az árok

-szélére a dunnát s a szív alá egy keresztet vésett a fa héjába.

-

-Az orvostól nagyhamar előjött Mihály, mert ott csak addig kellett

-várnia, míg a halállevelet megírták. Sietnie kellett, hogy

-összebarkácsolja a koporsót. Ugyan nem sok munka az, egy ilyen kis

-halottal: ennyi deszka mindig akad a háznál. A halottat tiszta ruhába

-tették, azután Mihály nyújtotta az anyjának: csókolj még rajta egy

-utolsót, mivelhogy beteges volt még az asszony s az ágyat lakta. Azután

-belehelyezte a koporsóba, a födelet rászögezte s hóna alá fogván

-fájdalmas apai terhét, útnak eredt vele. Vitte a temetőbe. Amellett

-lakik a pap is, meg a kántor. Az út errefelé is ugyanaz, ami az orvos

-felé. Mihály elhaladt a nyárfájuk előtt. A fa meztelenül állt, mert a fa

-akkor vetkőződik, amikor hideg van. Meztelen ágait nyújtogatta Mihály

-felé s integetett: amit mondtam, megmondtam, ventus juventus, juventus

-ventus.

-

-Mihály letette a koporsót az árokszélre. Tél-túl fenyőfakoporsó csak,

-mert nem igen volt ideje a gyalulásra. Irás nincsen rajta semmi. Mihály

-elővette a bicskát, a fa héjából kivágta az egész nagy szívet a

-kereszttel, a vö és mö, tö és jö betűkkel együtt s az egészet írás

-gyanánt ráterítette a koporsófödélre. Gyantás volt a fiatal

-fenyőfadeszka, odaragadt.

-

-

-

-

-Új talicska irányában.

-

-Ki mivel keresi a kenyerét, azt szereti. Szabó a tűjét, kovács a

-kalapácsot, kubikos a talicskáját.

-

-Hűséges kenyérkereső szerszám, erős fából való, miként a gazdája.

-Megszerkesztése külön tudomány, ahhoz bognárok, asztalosok,

-teknőcsinálók nem értenek, mert az egyedül csak a talicskakészítőnek

-tudománya. Ez meg viszont nem ártja bele magát a másféle fafaragásokba,

-mert az úgy igaz, hogy maradjon meg mindenki a tulajdon ipara mellett.

-Nem kell egymástól elszedni a kenyeret, hanem jusson belőle mindenkinek.

-Bolti targoncát ugyan csinálhat más is, a gazdasági udvarba való

-szemetes talicskát szintén, de már a kubikostalicska készítését csak

-erre kiválóan alkalmas emberek értik és az egész életüket ebben a

-foglalkozásban töltik el. Csakis így gyarapodhatván egyre jobban a

-mesterség belső ismeretében.

-

-Amiként nyilvánvaló, hogy kubikmunkát sem tud végezni mindenki, éppen

-olyan bizonyos, hogy a hozzávaló talicskát sem bírja megcsinálni minden

-ember. Nincsenek ugyan mérnöki számítások hozzá, de annak minden

-részének eltalálva kell lennie ahhoz, hogy valóban kézhezálló legyen. A

-kerék nagysága és vastagsága, az oldalak mélysége és magassága

-határoznak. Erős legyen és mégis könnyű. Az oldalak rézsút fekvése

-figyelembe veendő, hogy a homok bele tetejesre rakható legyen és tolás

-közben mégse peregjen le. A keréknek a teherhez való távolsága is

-fontos, de leginkább még a talicskanyeleké, mert a terhet nem lefelé

-kell húzni, hanem fölfelé kell tolni. Számításba kell venni azt is, hogy

-mikor a kubikos izmainak az ereje fölmondja a szolgálatot, akkor a testi

-súlyát is segítségül hozza. Hogy amikor tolás közben csaknem ráfekszik a

-talicskára, annak a kereke akkor is csak haladjon fölfelé a járódeszkán:

-az erők egymásra való hatásának fölfoghatatlan tudományai ezek az olyan

-ember előtt, aki nem ért hozzá. Aminthogy azután az ilyen ember,

-lehetséges, hogy egész malmokat is tud fából kifaragni, de

-kubikos-talicskát építeni nem tud.

-

-– Nincsen mög hozzá a számítása – vélik az emberek. – Nem olyan könnyű

-ahhoz érteni. A jó kubikostalicska ritka madár, mint az arasztos

-szalonna. Hű asszonyt, jó asszonyt, dolgos asszonyt könnyebb találni,

-mint egy jó kezes talicskát.

-

-Ez így van. S miután pedig a dolgok így állnak, Róvó Ádám sok

-szomorúsággal nézegeti a talicskáját, amin bizony már a haldoklás jelei

-mutatkoznak. Elnehezedett, mint az öreg ember. Pedig kellő ápolásban

-volt mindig, már amilyen ápolás a talicskát illeti. De mégis megrepedt

-hol itt, hol ott és vaspántokkal kellett rajta erősíteni az

-összetartozandóságot.

-

-– Hát az igaz egyébként, – szól a romlásnak indult szerszámhoz Ádám –

-sok munkát végeztél ez világi életben.

-

-Sokat. Van olyan vasúti gőzkocsi, amelyik a hat kerekével nem jár be

-annyi földet életében, mint az egy vasráfos fakerekével az ilyen

-talicska. Szerteszéjjel téglaépítőknél dolgozik, mert ez kötelessége,

-miután a cifra házakhoz honnan vennék az emberek a téglát a

-kubikostalicska közreműködése nélkül s egyáltalán mit érnének minden

-ilyen építési igyekezetek a jól és hasznosan megszerkesztett talicskák

-hiányában? Semmit, mert itt is csak egymás segítségével élhetnek a

-népek. De más alkalommal megint a földvárak munkáinál van segítségül

-Galiciában, vagy pedig Olaszországban épít töltést a Duna vize ellen.

-Van eset rá, hogy Németországba viszik el, míg más alkalommal Boszniában

-segít utat csinálni. Okos darab fa egy ilyen kubikos-talicska, mert sok

-világot járt, sok országot megtapasztalt, sebeit becsületes munkával

-szerzé s élemedett korában hazajön az egy keréken elpusztulni, mint most

-íme, Róvó Ádám talicskája is, amely az élet iránt való kötelességeit

-megtevén, a tűzre kerül és haló porainál majd szalonnát pirítanak.

-Parazsába, a szalonna csepegő zsírja mellé belepördül Róvó Ádám néhány

-könnye is, amikkel az elhalt munkatárs emlékének adózik.

-

-Azonban a könnyek nem használnak semmit, az öreg talicska nem támad fel

-többé. Újat kell venni. Még most, a télen. Először, hogy mikorra a

-tavaszi dologra menni kell, a talicska készenlétben álljon, másodsorban

-pedig a vétel nem egészen könnyen megy, mint gondolni lehetne.

-

-Ámde gondolkodva pipázik otthon és az ujjain számlálja elő a

-talicskakészítőket. Ehhez a foglalkozáshoz elég a félkeze is, mert nem

-valami nagyon sokan vannak e tudós mesterek. Nem lehet mondani, hogy az

-egyik különösebb lenne, mint a másik, mert mind a három az apjától

-örökölte a tudományát.

-

-Ámde ócska és kopott kártyát vesz elő a tükörfiókból, szép kerekre

-vannak kopva a sarkai. Hármat kiválaszt. Nagy Péter lesz a zöld csikó,

-Szemerédi Mihály a makk csikó, ellenben a piros csikó Bujdosó Jánost

-jelképezi.

-

-A kártyákat összekeveri s lefelé fordított képükkel szétrakja az

-asztalon. Azután azt mondja a fiának:

-

-– No Janika, húzzál egyet.

-

-A fiú lassan nyúl a kártyák fölé, hol az egyikre, hol a másikra teszi

-kezét. Azután egyet megfog s fölvágja: A piros király: vagyis, hogy

-Bujdosó Jánosnál kell megvenni a talicskát.

-

-Ádám megtömi a dohányzacskót, masinát tesz a zsebébe s nagyot húz a

-vízeskancsóból annak a jeléül, hogy ezen útjában másféle itallal

-találkozni nem kíván.

-

-Így szalad el Bujdosó házáig, ami nincs is messze, mert csak a második

-utcában van. Szép kis fordított elejű ház, amit el sem lehetne

-téveszteni, mert az ajtó fölé egészen akkurátusan ki van kicsibe faragva

-egy talicska. Hát Ádám ide benyit. Kölcsönös üdvözlés s a vélemények

-kicserélése az időjárás felől. Azután mondja János:

-

-– Hát talán fiákert?

-

-– Leginkább – mondja vidáman Ádám. – Finomat, de könnyűt. Egy kerékre

-járjon, mert én löszök benne a ló.

-

-– Nono – mondja János, – tekintettel a világi állapotokra, amely szerint

-egyiknek így, másiknak úgy. Az egyiknek öt kerekes a hintója, aztán csak

-ül benne, a másiknak csak egy kerekes, azt is maga húzza.

-

-Rámutat az ereszes alatt a sok talicskára, amik egymás tetejébe rakva

-várják a vevőt.

-

-Ádám lefordít egyet a tetejéből. Félkézzel fogja az egyik nyelét s

-rátekint. János pedig elmegy a dolga után, hogy a bíráló a tanulmány

-tárgyával magára maradjon.

-

-Ádám fordítja ugyancsak félkézzel a talicskát jobbra-balra, figyelemmel

-kísérvén, hogy miként lotyog a kerék vastengelye a talicskafej

-lyukaiban.

-

-– No – véli helybenhagyólag – egészen rendes lotyogása van neki.

-

-Leteszi most már Ádám a talicskát a földre. Három lépésre távozik s

-onnan nézi. Lassan körüljárja megfelelő távolságból s minden oldalról

-megtekinti. Hát, ami azt illeti, alkatrészei jól vannak egymásba

-eresztve, csak az ékek, a jó reggelét neki – nézzük az ékeket.

-

-Ádám már egészen barátságos viszonyban van a talicskával, amelyet pedig

-még az előbb is csak mint idegen jószágot rángatott. Hozzámegy, leguggol

-mellé s minden éket külön megvizsgál. Nincsen repedés-e rajtuk? Nincs! A

-csapba rendesen vannak-e beleeresztve? Hát az igen.

-

-Most az oldalakat és feneket kell megvizsgálni. A fa ellen nem lehet

-kifogás, mert az mind jó fa. Tölgyfa. Jó az. Nem olyan világ van, hogy

-talán diófából legyen a talicska. Diófából ma már még koporsóra sem

-tellik, pedig a kétkézi munkásnak az az egyetlen valódi parádéja az

-életben, mikor temetik.

-

-Miután az oldalak rendesek, ez ellen nem lehet észrevétel. De

-átvizsgálandó még, hogy a fenéknek van-e játéka. Mert annak játékának

-kell lenni. Száraz időben nagyon szét ne váljon, nedves időben nagyon

-össze ne dagadjon, mert szétszorítja egymást. Azonban e tekintetben sem

-lehet panasz. A játék egészen rendesen el van találva.

-

-Bujdosó János jön föl az udvar alsó végéből, ahol a fásszínben tartott

-szemlét. Ahogy elhalad Ádám mellett, kérdezi:

-

-– Mondja-e?

-

-– Hát hiszen – felelé térdenálltából Ádám – majd kitudódik…

-

-– Azért, – mondja odavetőleg János – mert van miből válogatni. Ha ez nem

-alkalmas, ahol a többi.

-

-Ez nem sok gőggel, de mégis bizonyos gőggel van mondva. Mert Bujdosónál

-alku nincsen, ellenben korlátlan a személyválogatás. Tehát tudja meg

-Ádám, amit különben amúgy is tud, hogy akár holta napjáig is válogathat

-a talicskák között, de ha azután kedve szerint valót talált, ne

-alkudozzon rá.

-

-– Hiszen nem is – gondolja magában Ádám, ahogy a felülvizsgálatot

-folytatja.

-

-A vizsgálat ezúttal a csomókra tér át. Ádám a bicskát veszi elő a

-zsebéből. Alkalmas bicska, hosszú, szükség esetén fegyver is néha

-odakint az idegenben, ha nincsen kéznél az ásó, amelynek a suhintása

-nyomán úgy hasad a koponya, mint az alma – szép bicska szóval, tülök a

-nyele, a végei rézzel vasalva.

-

-Csomó van a fában, az bizonyos, mert senki sem lehet teljesen hibátlan.

-Az a kérdés, hogy könnyen állnak-e ezek a csomók. Mert ha könnyen áll a

-csomó, kiesik a fából s lukas lesz a talicska. Így tehát a csomók

-bicskavéggel végigkalapácsolandók, hogy szigorúan állnak-e a helyükön.

-

-– Az ördög bujjon belétök – tanácsolja nekik Ádám – ki ne essetök. Mert

-néha még kukoricacsév sincsen, amivel bedugnálak.

-

-A csomók ilyenkor valószínűleg fogadalmat tesznek Ádám előtt, hogy soha

-és semmi körülmények között nem hagyják el sem őt, sem a talicskát. Ez

-nagyon hihető, mert Ádám azt mondja nekik:

-

-– Úgy is akarom. Rendben van. Ádám föláll. Azután lehajol a talicskához

-és két kézzel fogja meg a nyeleket. Fölemeli a levegőbe. Azután leteszi

-a kerekével a földre és tolja. Egészen jó menése van neki. Próbál

-nekifeszülni. Persze ez csak játékból van, mert üres talicskának

-nekifeküdni: bolondság. Azután megfordul a talicska előtt, kezet vált a

-fogókon és húzza a talicskát. Elsőrendű követelmény, hogy jó kézváltás

-lehessen a talicskán, mert enélkül fordulások alkalmával a talicska nem

-ér semmit. Hogy ez így lehessen, ahhoz a nyeleknek nem szabad széjjelebb

-állni, mint ahogy az megkívántatódik.

-

-Valóban, e tekintetben sem észlelhető semmi hiba sem. Úgy látszik,

-mintha ez a talicska a világ összes talicskáinak a királya volna.

-

-Fölületes bírálat volna azonban az, amely így a dolgok közepén

-megállana. Ádám most hirtelen az ereszet falához tolja a talicskát s

-odatámasztva, a falhoz állítja. Odaáll mellé és azt nézi, hogy

-mellmagasságban meddig ér föl hozzá. Hát egészen fölér.

-

-A faügyek vizsgálata ezzel körülbelül véget is ért. Ádám fölkapja a

-talicskát és most már úgy fordítja meg, hogy nyelével áll a földön. Ádám

-négy ujját nedvesíti meg a nyelvén s úgy üt a kerékre, hogy pörögjön.

-Lássuk azt is, hogy miként pörög. Elég jól forog. Ezen pörgés ellen

-senkinek kifogása nem lehet, hacsak nem kötözködő az ember. Tehát a

-vastengelyek felülvizsgálata következik. A tengelyek elég jól állanak, a

-pántok jól fognak. A kerék ráfján nem sok vizsgálat szükséges, mert első

-tekintetre is megállapítható, hogy egy darabból van, meleg korában

-húzták a kerékre, minélfogva jól tart.

-

-– Hejnye – mondva Ádám a talicskának – talicskám, talicskám…

-Könyérkereső társam…

-

-Ilyen az elfogultság. Ádám az új szerszámmal oly baráti viszonyba

-ereszkedett, annyira megtetszett neki a formája, állása, játéka, hogy ím

-meggondolatlanul, már csaknem birtokba vette. De az önfeledtség

-pillanatait a józan meggondoltság percei követik – ohó, hát a húzó

-karika? Lám, mit nem tenne az elhamarkodás.

-

-Ádám szigorú vizsgálat alá veszi a karikát. Ez az, aminél fogva meredek

-helyre a talicskát fölhúzni segít a kubikos társa, a csikónak nevezett

-gyerek. Ebbe a karikába akasztja a vaskampóját, annak hát egészen

-rendesen a fejtől való talicskafal közepén kell lenni.

-

-Ádám a karikába akasztja az ujját és úgy emeli a talicskát a levegőbe.

-Ebből megállapítható, hogy csakugyan a középen van-e a karika. Mert ha

-nem volna a karika a rendes helyen, félrebillenne az eszköz.

-

-Azonban ott van, egészen ott van. Ez jó. A szege sem kivetni való.

-Cigányszeg, kétágú. Helyes, maradjunk csak meg a régi igazságoknál.

-Vannak ugyanis újítók, akik csavaros karikaszeget csinálnak és sróffal

-erősítik a tölgyfadeszkához.

-

-Ez nem volna hiba, de ha kint, valahol az idegenben a sróf lecsavarodik

-a szegről és elvész a homokban, hol veszel mását? Jobb a cigányszeg itt,

-bárki bármit is beszéljen, mert annak két ága van és a végét kétfelé

-lehet visszaverni a fára.

-

-Bujdosó János a szeg tekintetében nem tartozik az újítók közé. Ezt Ádám

-örömmel látja s mikor János újból arra jön azzal a kérdéssel:

-

-– Hát mondja-e?

-

-Azt mondja:

-

-– Ez már az enyém.

-

-Fizet s elkezelnek. Ádám tolja haza az utcán az új talicskát. Derült

-kedvvel taszítja be az utcaajtón s a talicska csodálatára a házból az

-udvarra mindenek kijönnek; az asszony, a Janika, a kicsi Etel.

-

-Janika fölfogja és tolja.

-

-– Édös apám – kiáltja – édös apám! Milyen könnyű!

-

-Róvó Ádám az asszonyra néz. Azután büszkén mondja:

-

-– Hát hiszen, – akit én kiválogatok…

-

-

-

-

-A nagyvíz.

-

-Hetvenhétben néhány esztendőre elszakadtunk az ősi várostól, mert

-édesapámék átmentek Makóra lakni. A nagyvendéglőt bírták bérbe a püspöki

-uradalomtól. Ott jártam iskolába s hetvenkilenc tavaszán a harmadik

-gimnáziumi osztály küszöbét tapostam. Kis algimnázium volt, a

-reformátusok tartották fent, a négy osztálynak igazgatóstól együtt csak

-négy tanára volt. De abból is egy egyúttal pap is volt, Szalárdy Antal

-tiszteletes úr. Ha a tiszteletesnek délután el kellett menni temetni,

-akkor már valamelyik osztály tanár nélkül maradt. Ilyenkor engem küldtek

-le az első vagy a második osztályba, hogy tartsam meg az órát, azaz,

-hogy húzzam ki valahogyan az időt a négyórai csengetésig. E

-megtiszteltetés kedves anyámékat boldoggá tette, én pedig szigorú

-igyekezettel tanultam, hogy méltó maradjak a bizalomra. De kellett is

-erősen tanulni, mert alig nyolc-tizen járván egy-egy osztályba,

-körülbelül minden órán minden gyereket fölhívtak a leckéből felelni. Nem

-lehetett úgy spekulálni, mint itthon a népes piarista-gimnáziumban

-tettük, hogy ha ma feleltem latinból, bizonyos, hogy két hónapig nem

-kerül rám a sor. Szóval, ott nem igen heverhetett a könyv, ha az első

-helyet meg akarta tartani „az ember“. De mégis, ezen a hetvenkilencediki

-hideg, szeles márciusi estén nem igen ment a tanulás. Cajus Julius

-Caesarnak az írásai lettek volna a soron a gall háborúról: Tota Gallia

-divisa est in partes tres, quarum unam incolunt Belgae, aliam Aquitani,

-meg mi egyéb, de hiába, nem ment, mély aggodalom ülte meg a szíveket

-Szeged iránt, amely már napok óta vívta az élet-halál-harcot. Kedves

-apám sűrűn bejött a kávéházból a szobába, pipáját a dohányos-szitából

-megtöltötte s elfeledett rágyújtani, a lámpába tekintett mereven,

-kinézett az ablakon a sötét piacra, nagy, piros, selyemkeszkenőjével

-törülgette a homlokát, anya kérdezte tőle: mi lesz, mi lesz? Az öreg

-csak legyintett egyet némán a kezével s szótalan kiment, hogy újból

-bejöjjön.

-

-Március tizenkettedike volt, Gergely napja jött s régi paraszti

-időjövendölés, hogy Gergely meg szokta rázni a szakállát. Vihar volt

-ekkor is, rázta az udvaron az akácfák ágait s a nagypiacon süvöltve

-ütközött bele a házfedelek sarkaiba. Szegednek vége – sóhajtotta anyám s

-az ablakon át behallatszott, hogy emberek mennek el az ablak alatt és

-szintén azt mondják: Szögednek vége… Gergő sógor mögrázta a szakállát.

-

-Ilyen körülmények között nem bírtam törődni azzal, hogy Gyula császár

-idejében hol laktak a belgák meg az akvitánok. Letettem a könyvet s

-kimentem a kávéházba. Az urak az emeleti kaszinóba járván, a város

-egyetlen kávéháza a jómódú polgárság gyülekezőhelye volt. A makói

-népviselet tisztes fekete ruhájába öltözött gazdák, nagy tajtékpipájú

-zsidó gabonakereskedők, néha egy-egy őszszakállú török zarándok, aki Gül

-Baba felé való budai útjában pár napra megpihent, ez volt a kávéház

-rendes esti képe. A buzakupecek a Lloydot és a Fremdenblattot olvasták,

-a török egyfolytában szívta a cigarettáit, a gazdanép a billiárdokon

-játszott piramidlit meg russische kéglit, vagy pedig az asztaloknál

-gyertyavilág mellett rufmáriást és preferánszot. Ezúttal azonban nem

-volt a kezekben sem újság, sem kártya, sem dákó. Valami nagypénteki

-szomorúság és csönd lakozott a máskor oly kedélyes, egyszerű nyilvános

-helyen. A szomszéd város nehéz sorsa mély kedvetlenséggel töltötte el a

-népeket. Valami különös megilletődés volt ez. Szeged még állt, de már

-mindenki sejtette, tudta, hogy ezen a viharos süvöltőszeles éjszakán el

-fog veszni. Egy tisztes polgár, Görbe Sámuel presbiter mondja egy

-asztalnál a nagy csöndben:

-

-– Az volt igaz, amit Madarász mondott az országgyűlésen. Tízezer katonát

-kellett volna kirendelni a szegedi töltésekre, hogy fölváltanák az

-elfáradt népet. Nem tették. Majd megbánják még. Ugy lehet, a jövő

-tavaszon mi is erre a sorsra jutunk. Nem tudják azok az urak odafönt

-Budapesten, hogy mi forog itt kockán, ha a Tisza megharagszik.

-

-– Nono – mondta Diós-Szilágyi uram – a rabokat már elvitette. Hogy

-valahogy bajuk ne essen. Azok voltak az elsők.

-

-Valami végtelen fájdalom és elszomorodás vett rajtam erőt, ahogy ott az

-emberek ezeket a szavakat beszélték. Makón szerettem lenni mint gyerek.

-A nagyvendéglő udvarának változatossága az ő különféle népeivel, oláh

-medvetáncoltatókkal, torontáli sváb parasztokkal, akik franciául

-beszéltek, savoyard majmosokkal, a gülbabás törökökkel, a

-megyegyűlésekre érkező vidéki előkelő urakkal, mind-mind lekötötte a

-gyereklélek figyelmét. A pajtások között jó cimborák, az iskolában

-kedves lelkű tanárok s a kávéházban, ha nem volt lefoglalva az asztal,

-szabad volt billiárdozni: mi kell a gyereknek egyéb? Semmi vágyat nem

-éreztem haza, a város és a rokonok iránt. E pillanatban azonban, amikor

-kimondatott, hogy Szegednek vége, a hirtelen támadt fájdalom erőt vett

-rajtam s kimentem a kávéházból az udvarra, hogy ne lássák a könnyeimet.

-S az udvaron is, az állás alatt azt beszélték a kocsik mellett a

-kocsisok, hogy Szegednek vége, mert Gergő ugyancsak rázza a szakállát.

-Nincsen az a töltés, amelyik ezt a szelet kiállja.

-

-A szülővárosnak vége van tehát… Voltaképpen nem is szülőváros. Cegléden

-születtem a régi vasúti állomáson. Irtózatos nagy hideg volt hatvanhat

-karácsonyán, így nem is vittek be keresztelni a városba, hanem a papot

-hívták ki az állomásra. Aminél fogva előállott az a sajátságos helyzet,

-hogy sohasem voltam még abban a városban, amelyben a keresztlevél

-szerint születtem. Aminél fogva ismét meg csak az a helyzet, hogy csak

-az a város a szülőváros, amelynek a földje apáék és nagyapáék csontjait

-barátságosan méhébe fogadta.

-

-Ezen éjszaka csakugyan elveszett Szeged. Másnap kora reggel már tudtuk.

-Makó ugyan akkor még meglehetősen távol esett a forgalmas világtól.

-Vasútja nem volt, a Maroson gőzös nem járt, ma sem jár. Kocsival

-közelebb útja lett volna a tápai kompon át Lele felé, de arra a rossz út

-miatt nem járt senki. Inkább a másik úton jártak, Torontálmegyén

-keresztül. Erre ment az a kétkerekű talyiga is, amely a postát vitte, ha

-ki nem rabolták az útonállók, azután aztán szuronyos, fegyveres katona

-ült a kocsis mellett a talyiga bakján. A csendőrség nemsokára véget

-vetett ezeknek az állapotoknak, de akkor bizony még nem nagyon volt

-bátorságos az út. Távíróhivatal azonban volt már akkor is, oda érkezett

-az első hír s onnan szétfutott a csendes városba nagy hirtelenséggel.

-Arról azonban, hogy mekkora a veszedelem, hogy nagy-e a baj, vagy csak

-olyan, ami könnyen kiheverhető, nem tudott senki. Talán a hatóságok

-tudtak róla, de még nem publikálták. Volt ugyan egy hirlap, de az csak

-egy héten egyszer jelent meg, szombat esténkint. Annak a tudósítására

-tehát néhány napig még várni kellett. A talyigás posta sem járt, hogy

-legalább a kocsisa valami hírt hozhatott volna.

-

-Délután kezdtek kocsikkal érkezni az első menekültek a nagyvendéglő

-udvarára. A két legelsőn festettképű lányok, akik viháncolva ugráltak le

-a kocsiderékból. Az emberek bosszankodva mondogatták, ahogy a szegedi

-kocsik jöttére a kávéházból kicsődültek: hát előbb a rabok, azután ezek…

-Később azután jöttek mindtöbben mások is. Azonnal mindjárt megkezdődött

-a menekültek szétszállásolása, ruhaosztás, élelemosztás és a nemes

-csizmadia-testület olyan alkalmas patkoltcsizmákat osztogatott, hogy

-azokhoz fogható kevés tartózkodik a világűrben.

-

-Estefelé jött egy kocsi rokon is. A tulsóparti szőreghi rác fuvarosok

-ugyancsak kihasználták a bajt. Rendes körülmények között „féderes

-üléses, kivágott derekú“, szóval az azon idő szerint való fölfogás

-szerint „úri“ kocsin négy forint volt a fuvar taksája. Ekkor azonban a

-kukoricaszárüléses trágyahordókocsiért is elkívántak harminc forintot.

-

-– Még jó, hogy ennyiért is lehet kapni ilyen nagy forgalomban – mondta

-rá a menekültek keserű humora.

-

-Szóval egy kocsi rokon jött. Vége-hossza nem volt a faggatásnak, hogy

-hát mi történt és hogy hát a többiekkel mi van? A napok óta tartó

-izgalomtól, a földönfutóvá válástól, a hidegtől elcsigázott szegény

-hazátlanjaink nem igen tudtak a kérdésekre felelni.

-

-– A töltés átszakadt, a víz bejött, menekültünk. Hogy a többiekkel mi

-van, nem tudjuk.

-

-Még csak a borzalmakat sem beszélték. Elfásulva, szótalanul ültek s az

-elébük tett melegítő italokra olyformán néztek, mintha azt kérdeznék:

-hát ilyen is van még a világon?

-

-Másnap reggel, ahogy a könyveimet szíjaznám össze, apám szólt, hogy ma

-ne menjek föl az iskolába, fog a kocsis, menjek át vele Szegedre s ha

-van ott még rokon, hozzam el. Mert talán azért nem jönnek, mert nincsen

-alkalmatosság, amin jöhetnének.

-

-A megbizatás nagyon megörvendeztetett s vidáman készülődtem az útra. Nem

-ritkán jut eszembe ez a kis epizód, de ahányszor csak az eszembe jut,

-mindig el tudok gondolkozni az akkori meg a mostani gyermeknevelés

-fölött. Ma aligha jutna akár nekem, akár más szülőnek eszébe, hogy egy

-tizenharmadféléves gyereket olyan körülmények között, mint akkor voltak,

-megbizatással útra bocsásson. Abban az időben ez egészen természetesnek

-látszott. Mint már nagyvendéglőnél szokás, volt ugyan elég léhűtő a

-háznál, de ezek nem ismerték a szegedi rokonok lakásait s nem jutottak

-volna semmire. Azonfelül ott volt a rettentő hosszú és hegyes,

-kiviaszkolt bajuszú negyvennyolcas öreg huszár, a Sándor kocsis, annak a

-szárnyai alatt elereszthettek, mert az tapasztalt ember. Mint néhány

-forradás mutatta a mellén, annak idején a kozákok dárdáit is

-megtapasztalta.

-

-A kocsit jól ellátták gunyával, pokróccal. Sándor bácsi a bakon az úti

-pipára gyújtott. Vasút nem lévén, egyúttal fuvarosok is voltunk s a

-kocsi bejárt hol Vásárhelyre, hol Szegedre. Az öreg Sándornak rettentő

-hosszú cseréppipája volt, abban egy tömet dohánynak el kellett tartani

-akár Vásárhelyig, akár Szegedig. Pedig Szegedig akkor körülbelül három

-óra volt az út. Hát mentünk, a szürkék kocogtak, átmentek a Maroson, a

-kiszombori erdőben (azt is kivágták már azóta), kékes köd legelt a

-makkfák lábjában, áthaladtunk Ferencszálláson, elértünk Klárafalvára,

-amelyet rácul Kukutyinnak hívnak s ezen minőségében ott van a világ

-közepe, másodsorban az értelmetlen embert oda szokás küldeni zabot

-hegyezni. Az útszéli vendégfogadó ajtajára oda is volt írva nagyobb

-igazság szempontjából: „Itt a világ közepe, ha nem hiszed, gyere be.“

-Ezúttal bajos dolog lett volna belemenni, mert tele volt az országút

-szemközt jövő kocsikkal. Utasaik meg is bámultak minket:

-szerencsétlenek, hova mentek ti oda, ahonnan mindenki menekül? A fogadó

-előtt sok kocsi állott, hideg volt az idő s az emberek pálinkával

-élesztgették magukban a melegséget. Sándor bácsi sok bajjal

-parancsolhatta ki magának a kocsira a maga porcióját.

-

-A belső részek melegítésének elég tétetvén, a szürkék tovább kocogtak.

-Átmentünk Deszken s azon túl már, valamely útkanyarulatnál a lapos tájon

-odalátszottak a magasabb szegedi épületek. A tornyok és a belső város

-kétemeletes házai. Később, Mikes Kelemen szerint, sok más vidékre

-helyezte el a kenyeremet az Isten, több izben voltam esztendőn át távol

-várostól, hazától, de a visszatéréskor soha nem éreztem azt a

-kimondhatatlan örömöt, mint ekkor, ahogy a város tornyait megláttam. Ide

-csakugyan illik az a frázis, hogy szerettem volna, ha szárnyai nőnek a

-lovaknak s biztattam is Sándor bácsit, hogy gyorsabban, gyorsabban,

-Sándor bácsi azonban csendesen szólt vissza a nagy pipa mögül, hogy

-lassan érünk messzire, ifijur, amiben megint neki volt igaza.

-

-Kétszeresen is. Már ahogy Szőreghre értünk, mondták a szemközt jövők,

-hogy hiába mennek, úgy sem eresztik be magukat sem. Hiába lett volna

-minden sietés. Újszegeden, amely akkor Torontálhoz tartozott, a vármegye

-lovaspandurjai meg is állították a kocsit. Nem lehet bemenni, mert

-nagyon sok a hajóhídon a szemközt jövő. Nem szabad ellenük menni.

-Tanácstalanul álltam. Az egész úton a szabadító hős szerepében

-tetszelegtem magamnak, most meg ime csak az vagyok, ami vagyok:

-gyámoltalan gyermek. Valaki mondta azután, hogy hiszen gyalog be lehet

-menni, Sándor bácsi is mondta, hogy csak menjek be, ő majd megvár. Igy

-az öreg fahídon tolongók között átfurakodtam s egyszerre elvesztem,

-eltüntem a nagy sokadalomban. A belső városnak egy kis része, a

-legmagasabb hely mindjárt a Tisza-parton szárazon maradt s most minden

-élő, aki el nem szaladt hazulról, erre a kis darab szigetre szorult. Itt

-eleven, nyüzsgő élet élt, miután a siralom jajszavain már mindenki

-átesett és az Istenbe vetett törhetetlen bizalom nyomán a megpróbáltatás

-után az új erő beleköltözött az emberekbe.

-

-Ó, hiszen bizonyára maradt még szomorúság, nyomorúság és kétségbeesés,

-de azok e helyeken nem mutatkoztak s elbújva voltak szokásuk szerint. E

-kis sziget néhány utcáján sietve jártak az emberek s bár akkor még nem

-volt divat a sárga cipő, sokan mégis abban jártak, mert nem volt rá

-érkezés az új borjúbőrcipőt, amit akkor még nem árultak feketére festve,

-be is subickolni. A parti töltésen gyékényponyvák oltalma alatt

-hevenyészett vendéglők, sült a hús a szabad tűzön és pirult a

-vaslábasban az illatos tarhonya.

-

-Ahol víz volt, de sekélyebb, padlókon jártak az emberek s az egy-két

-itthon maradt fiáker is fuvarozott a vízben azokon a helyeken, ahol

-olyan sekély volt, hogy nem folyt bele a kocsiba.

-

-Beljebb, a mély, vizesebb utcákon különféle vízi edények jártak-keltek,

-a halászladiktól kezdve a műszaki katonák vaspontonjaiig; volt, aki

-hirtelen összebarkácsolt tutajon, volt aki mosóteknőben haladt a dolga

-után. Hűvös idő volt, de napfény feküdte meg az elöntött várost s a

-belső részeken, ahol a víz romlását még állták az erős téglafalak, olyan

-volt, mint valamely Velence, bár a víz piszkos volt és szemetes s ott,

-ahol festékkereskedéssel is foglalkozó matralista-boltokat (a

-fűszerkereskedés neve volt ez akkor a Materialen-Waaren-Handlung nyomán)

-öntött el, ott az elolvadt festék folytán tarka-barka volt a színe.

-Ilyen volt a színe az elöntött patikák körül is. Itt az volt a furcsa,

-hogy vízi jószág, a kacsa meg a liba is belepusztult az áradatba,

-amelynek a vízét a sok beleolvadt patikaszer megmérgezte.

-

-E kavarodásban, ami akkor volt, kerestem a rokonokat. Az egyik

-szerencsével járt, a háza kint maradt a száraz szigeten s neki is, mint

-a szárazon maradt többi kevésnek, abban főtt a feje, hogy hol adjon

-helyet annak a sok hajléktalanul maradtnak, akik az ősi rögöktől a

-nyomorúságban sem akartak távozni.

-

-Sokan, történetírással foglalkozók, úgy vélik, hogy az egykor három

-községből állott város neve az egykori írástalan időkben Sziget lett

-volna. Ezen elmélkedés akkor valóra vált, a megmaradt rész csakugyan

-sziget volt, arra menekült, aki bírt és lakót találtak a házak pincétől

-a padlásig.

-

-A másik rokonnak amolyan félszerencse jutott osztályrészül. Mint a

-vásárra járó mészáros szokta volt hazatéréskor mondani: no, anyjuk,

-hatvan forint a nyereség, kilencven a veszteség. Nyomdász volt,

-könyvkereskedő, lapkiadó s abban az időben már özvegy asszony. A

-villamos most éppen ott szaladgál, ahol akkor nagy háztelkének

-virágoskertje állott. A ház a szigeti emelkedés oldalában feküdt. Másfél

-méteres víz állott meg a telken. A ház alacsony volt, azt elvette s

-apránkint düledezett, hol egy fal, hol a másik omlott össze. Az udvar

-emelkedő részén az újabb nyomdaépület már magasabbra készült, csak a

-küszübéig ért a víz és nem is haladt tovább. Oda menekültek s oda

-hordták a boltból is, a házból is, amit lehetett. Hordók voltak az udvar

-vízén, a hordókra keresztben létrák fektetve, ez volt a járda s ahogy

-omlott be apránkint a lakóház, innen csáklyázták ki azokat a tárgyakat,

-amik a víz színen úszva maradtak. Amit nem értek el csáklyával, annak

-utánaküldték a kutyát. Kihozta és mondhatni, házbeomlás még kutyának

-annyi örömet nem okozott, mint éppen ennek.

-

-Mikor odaértem, éppen egy kis derü futott át a szomorúságon. Az omló

-házból valahogy kicsáklyáztak egy nagy aranyrámás tükröt s más helye nem

-akadván, felakasztották a kapubolt alá. Ott volt menekült egy szegény

-öreg rokonasszony is, az ennek láttára siralmasan mondta:

-

-– Ne oda tegyék, sógorasszony, azt a szép tükröt, mert ott elkopik, mert

-ott mindenki belenéz.

-

-Nevettek a nyomorúságban, bár aznapon aggodalmas volt, hogy nem hág-e

-följebb a víz? Mert akkor vége a sok drága nyomdagépnek. Ugy volt

-azonban, hogy a felsőbb hatalmak már megelégelték a szíjostor

-suhogtatását: a víz megállott. A néni, akit menekülésre invitáltam, a

-nyomdaház ablakaiból átnézett a telek tulsó oldalára, ahol apránkint

-rogyogattak a vízbe annak a háznak a falai, amelyben egy élet

-boldogságát élte át. Megköszönte a szívességet, küldte a rokoni

-tiszteletet és azt mondta:

-

-– Eredj csak haza fiam. Mondd meg otthon, hogy amíg itt minden össze nem

-dűl, addig én innen nem megyek el sehova.

-

-

-

-

-Levél a pusztában.

-

-Az úrféle azt mondja, hogy levelez egymással. A paraszti ember azt

-mondja, hogy levelezi egymást. Möglevelezi. Hogy most már a kettő közül

-melyik az igaz, ahhoz a tudósokon kívül senkinek semmi köze sincsen,

-mert hiszen nem is azon fordul meg a dolog. A tény az, hogy infanteriszt

-titulár gefrájter Valentin Borsodi oda alá katonáskodik az Artorácban,

-mint az illik is olyan legényhez, aki, miután a király fegyverét idegen

-népek előtt éveken át viselte, majd hazajövetele után a tisztes csikósi

-foglalkozásban rendes, egy helyben lakó, adófizető polgárrá akar válni.

-Mert bármit beszéljünk, szolgálni kell a királyt. Vagyis hogy a

-császárt. Mert csak a honvéd szolgálja a királyt; a közös a császárt

-szolgálja, mert ez így van a szabájban. Sok minden benne van a

-szabájban. A szabáj nagy úr.

-

-Ki csinálta a szabájt? Az ördög tudja. Van. Termett, mint a subagallér.

-De súlyosabb, mint a subagallér. A szabáj a maga töméntelen sokaságával

-ránehezedik az emberre és nyomja. Az ember hiába védekezik, mert a

-szabáj a hatalmasabb. Nincs mást mit tenni, mint hogy tűrni kell a

-szabájt: az ember palástul ellene veti a türelmet.

-

-A türelem, mondhatni, a legszebb erények közé tartozik, minélfogva ritka

-madár már manapság, akár csak az arasztos szalonna. De aki katona és a

-szabájok alatt van, az a türelemnek a sótalan kenyerével él és a

-sóhajtásait küldi csak a messziségből a hazai nagy, fényes rónák felé.

-Ezt megengedi a szabáj. A fennálló rend érdekében szükséges is, hogy ez

-így legyen, mert tudni való, hogy ha a sóhajtásait a távol idegenből nem

-küldhetné haza a fiú, akkor úgy eltelne bánattal és sóvárgással a keble,

-hogy belefulladna. Ennélfogva a szabáj ez ellen nem szól semmit. De nem

-is volna igaza, ha visszabeszélne. Igy tehát a sóhajtások szállnak

-hazafelé, nagy hegyeken és mély völgyeken által, miután nehezen

-szakadtak föl a kintvaló lelkekből. Mondják, hogy korai őszön, regruták

-elvitele idején ez hozza a háromnapos bánatos esőt, amidőn is mindenek

-lelke megtelik szomorúsággal. Bár ugyan, hogy ez igaz-e, afelől teljesen

-helyénvalók a kételkedések. Sok mindenféle haszontalanságot lehet e

-felől beszélni, ha a nap hosszú. De annyi bizonyos, hogy mink is

-öregebbek, mikor oda alá hurcoltuk a fegyvert, fejfödőt emelve

-köszöntöttük a hazulról lefelé utazó felhőket és az eszünkbe sem jutott,

-elmélkedni afölött, hogy eme légtünettani körülmény voltaképpen cirrus

-cumulus-e vagy cirrus stratus. Ellenben a légi útjában lefagyott kis

-fecskét betettük fölmelegedés okából a kebelünkbe az ing alá, mondván

-neki szeretettel, ha ébredezett: vajjon nem a mi tanyánk ereszete alól

-való vagy-e? Ilyesmik történtek.

-

-Mindez azonban tökéletesen és teljesen hiábavaló beszéd, amit nem is

-érdemes folytatni, mert nyilvánvaló, hogy sok beszédnek sok az alja.

-

-Térjünk vissza ahhoz a ténydologhoz, hogy infanteriszt titulár gefrájter

-Valentin Borsodi onnan oda alulról levelezni szokta az édesapját,

-bizonyos nevezetű idősb Borsodi Bálintot, ki is, mint ismeretes, számadó

-gulyás idekint az alsó-tanyán, az átokházi pusztán, a Két Rózsák

-járásában. Igy is szokta a Bálint fiú címezni a levelet, nem pedig a

-tanyájukra. Ennek az oka abban keresendő, hogy a számadó felesége nem

-tud írást, ha a levél oda menne, nem tudná elolvasni. A gulyás pedig

-ritkán jár haza. Ez tény, amit ez a régi nóta is megerősít:

-

-  Cintányéron, cintányéron aprószőlős pogácsa,

-  Fáj a szívem, fáj a szívem a gulyásra, de a gulyásra.

-  Arra pedig ne fájjon,

-  Mert a gulyás, mert a gulyás ritkán hál ám az ágyon.

-

-Azonban így sohasem lesz vége ennek a történetnek, ha folyton-folyvást

-más mesgyéken kalandozunk. Maradjunk inkább csak a levélnél, amely jön.

-Valósággal jön, mert egy ideig a postapatrul hozza gyalog, amígnem aztán

-vasutat ér. Ekkor már könnyebben utazik a levél. Előbb a bosnyák

-kisvasút hozza, Bródban átteszik a nagyvasútra és hát mi az egy olyan

-nagy vasútnak, egy ilyen kicsi levél: könnyen hozza. Elhozza egészen

-Szegedig. Itt automobilra ül a levél, úgy jön be az állomásról a

-főpostára. Itt azután megint kocsira ül a levél, úgy megy ki az

-alsótanyai postahivatalba. Itt azonban már nyeregbe ül, mint illik egy

-olyan levélhez, akinek az írója annak idején, majd Isten szent

-segítségével csikós akar lenni.

-

-De nem mindjárt ül a nyeregbe, mert az nem úgy van ám, kérem alássan. Az

-ilyen pusztaszéli postahivatalok csak olyan félforma hivatalok.

-Arravaló, hogy aki ott levelet ír, attól átvegye és az útjára küldje. De

-arra már nincsen neki embere, hogy ami levél hozzá érkezik, azt a nagy

-mezőség szétszórt tanyáiba ki is hordja. Némelyik tanya félnapi

-járóföldre van a hivataltól. Igy hát a levelek várnak a jó szerencsére.

-Aki levelet vár, elmegy a postához, s megkérdezi, hogy jött-e levele?

-Vagy pedig a lovasrendőrök vasárnap délelőtt elviszik a leveleket a

-tanyai bormérésekbe, tudván úgy körülbelül, hogy melyik terület melyik

-népe melyik csárdába jár. Vasárnap délelőtt valamelyikbe el szokás

-menni, mert az a börze, ott történnek a napszámos-fogadások s ott

-állapítják meg a jövő heti napszámárakat. Hacsak valami baj nincsen

-akkor, akkor ezen a jeles aktuson ott szokás lenni mindenkinek. Ha

-azonban még sem lenne ott, akkor ott van a szomszéd, az elviszi neki a

-levelet barátságból.

-

-Hát bizony ilyen lassú odakint a levél útja. A Borsodi számadónak

-küldött levélé még lassubb, mert az ilyen gulyásféle embernek nincsen

-meghatározott csárdája. Nem egy helyen van, ha a mező füvét föllegelte a

-jószág, odébb megy vele. S habár egy-egy gulya nyolcszáz darab szokott

-lenni, a buckák között úgy el tud velük tünni, hogy kész mesterség a

-rátalálás. Hát ilyen helyre már csak akkor jut ki a levél, ha valamely

-lovasrendőrnek éppen a pusztán keresztül van az útja s ha már arra jár,

-megkeresi azt a gulyát, amelyben neki is legel az üszője.

-

-Most éppen ez az eset, Kazi András öreg pusztázó lovaslegény viszi is a

-levelet. Déltájban van az idő, a tájon a vénasszonyok nyarának langyos

-napfénye játszik. A gulya hever a dörgölőző fa körül, a gulyások a

-cserényben vannak, ebéd irányában. Most jó ebédet kászolított a

-szárnyék-ember, tejes-levest bennefőtt tarhonyával. Kanalazza kiki a

-bográcsból a tulajdon maga kanalával.

-

-Ugatnak a kutyák. Egy ember föláll, hogy messzibbre ellásson. Mondja,

-hogy lovasrendőr látszik, erre tart.

-

-– Melyik?

-

-No, nem nagyon lehet melyikezni, mert nem olyan sok van.

-

-– Alighanem az öreg Kazi András, mert Tóth Mártonnak fekete lova van.

-

-Ez meg pej, tehát nyilvánvaló, hogy Kazi András ül rajta.

-

-– Alighanem levelet írt a fiam – gondolja Borsodi, de nem mondja, mert

-hátha, úgy lehet, nem is írt levelet a fia.

-

-Nyugodtan kanalaz tovább, mert várni kell. Nemcsak várni kell, hanem

-várni is kell tudni. Nem szabad mutatni itt az emberek előtt semmi

-kíváncsiságot, az apának a fia iránt való szeretetéből semmit, de

-semmit, mivelhogy az ilyesmi csak asszonyoknak való. Ami a várást

-illeti, Kazi egy kicsit váratja is. De ez nem ok nélkül van. Ha valaki

-kilátogat a gulyához, hogy föltekintse az üszőjét, annál az igen nagy

-darab szégyen volna, ha a gulyáshoz menne, hogy mutassa meg neki a

-jószágját. Azt magának a gazdának kell megtalálni, hogy melyik az övé a

-nyolcszáz darab közül. Ez a tarka jószágnál nem nehéz dolog, de a

-régifajta fehér magyar baromnál már nem olyan könnyű, mert nagyon

-egyformák. Ráadásul most, delelés idején fekszik is a gulya s így a

-nagyságban és a testállásban levő különbségek sem mutatják magukat.

-

-Idővel azonban azért Kazi csak megtalálja az üszőjét és megnézi. Szól

-neki: – Kajla – amire az üsző fölemeli a fejét és a gazdájára tekint.

-Hát jól fölpöndült, mondhatni, megéri a fűbérét. Kazi le is száll a

-lóról, az üszőt fektéből fölkergeti s úgy gyönyörködik benne. Szép az

-ilyesmi.

-

-Idősb Borsodi Bálint csak várja, míg majd a cserényig eljön. Mán halad

-arrafelé, a kutyák üdvözlő beszéde mellett. Köszön. Adjon Isten. Hát

-adjon Isten. Hát löhet-e? Hát löhet. Hát mire végzik? Hát ehun e.

-Egésségükre szolgáljon az ebéd. Köszönjük, tessék velünk tartani. Hát

-csak Isten áldásával.

-

-Ugyan, hiszen már nem is igen van a bográcsban, de a sajtot meg a

-kenyeret kiteszik a padra, a tülökkel együtt, amiben a só és a paprika

-van célirányosan összekeverve.

-

-No, pár falatot tisztesség okából is enni kell. András lovát egy bojtár

-elviszi itatni, maga András pedig vág egy szeletet a sajtból. Jó nagyon

-a tehénsajt annak, aki szereti. Rozskenyérrel. Sóval, paprikával.

-

-– Hát erre járt kend? – kérdezi Borsodi.

-

-– Erre – mondja Kazi. – Pöcsétöt vittem Széll Jánosnak. Már mögint

-hivatva van be a városba, a törvénybe.

-

-A bírósági idéző-cédula még mindig pöcsét. Sok száz éves szaga van ennek

-a szónak. A pecséttel való törvénybe idézésnek megmaradt nyoma ez. A

-citatio cum sigillio. Már másfelé az emléke is elhalt s ott él a nagy

-csendességek birodalmában, ahol minden aludni látszik.

-

-– Ugy hát? – mondja Borsodi.

-

-– Az – feleli Kazi. – De mondom, ha már erre járok, elhozom ezt a

-levelet is kendnek. Úgy gondolom, hogy alighanem a lentvaló fia levelezi

-benne kendet.

-

-Borsodi nyugodtan nyúl a levél után s kibontja a takaró papirosból.

-Csakugyan, ez a fia levele. Mit ír vajjon? sorsa hogy áll? talán baj

-érte?

-

-Mi van a paraszti katona levelében? Nem sok. A táborokban kis

-levélpapirost árulnak a kantinosok, a katona betűi meg nagyok. A fegyver

-elhúzza a kezet, akár csak a kapanyél. A katona nem is mondja, hogy

-levelet ír, hanem azt mondja, hogy rajzol. Maga-magát gúnyolja vele.

-Mert csakugyan külön-külön rajzolja a betűket, mint az iskolásfiú, aki

-most tanul írni. A nagy betűkből kevés fér föl a kis papirosra. A szavak

-a levél elején s a levél végén jóformán mindig ugyanazok, csak a közepe

-táján van valami új mondanivaló. Az eleje ilyenforma: „Kelt levelem a

-Kistanyán, ide alá az Artorácba, október 20. 1912. Szeretett szülő anyám

-és tanító apám és kedves testvéreim. Kívánom a jó Istentül, hogy ezen

-pár sor írásom friss jó egészségbe vagyok, melyhez hasonlót maguknak is

-kívánok. Továbbá tudatom, hogy Roza ángyi fia, a Sándor is friss jó

-egészségben van, melyhez hasonlót maguknak is kíván.“ Ez az eleje. Ez

-lefoglalja a kis papiros egyik oldalát. A vége pedig: „Ezzel bezárom

-levelem, sok jó egészséget, hasznos munkát kívánok, tisztölöm Roza

-ángyit, a Vén Jánosék Pirosát, a Jóska sógort, a Mihály bácsit, ha

-érkezésük van, küldjék ezen levelemnek mássát és a Pirosnak adják

-tudtul, hogy tisztölöm…“ Ami a levélnek az eleje meg a vége közé jut, az

-az újság.

-

-Borsodi lassan olvassa a levelet. Lassan, úgyszólván minden betűt külön.

-Foglalva. I-es –: is, te-e: – te, nő, té-ü: tü, lö: istentül. Hangosan

-megy ez, a többiek hallgatják s egy fiatal bojtár csodálattal gondolja,

-hogy milyen jó fogalma van a Bálintnak odalent a katonaságnál.

-

-Egy helyen aztán ezt olvassa ki a levélből az apa:

-

-„továbbá tudatom kedves tanító apám és édös szülő anyám, hogy ha

-háborúról van a szó otthon, annak hitelt ne adjanak, énfelüllem

-aggodalommal ne legyenek s a szívüket ebbe a gondolatba ne szaggassák,

-mert elmondta a kapitány úr, hogy ő fölsége öreg létire nem akarja már,

-hogy háború történjen, hanem hogy a szolgálatot pontosan köll tartani,

-minekutánna komoj dologba vagyunk…“

-

-Borsodi abban hagyja az olvasást s most már szívéből fakad föl a

-sóhajtás:

-

-– Hála Istennek…

-

-Az emberek hallgatnak, csak a gondolatok forognak a fejekben, hogy jó

-fiú ez a Bálint, nem hiába, hogy szülőszerető volt világéletében, még

-most is csak a vigasztalás szavait küldi nekik. Míg más hány van olyan,

-hogy örökké panaszokat levelez haza, hogy csak pénzt küldjenek neki.

-

-Kazi lovasrendőr, mint tapasztalt fegyveres, aki itt a pusztán a

-hatalmat képviseli, azt mondja:

-

-– Löhet, hogy úgy lössz. Löhet, hogy nem úgy lössz.

-

-– Hát én csak úgy gondolom – borul el Borsodi. – Nincsen ebben okos

-embör. Furcsa idő jár. A holdnak mindig nagy udvara van. Néha szömez az

-eső, pedig nincs is mibül. A jószág is nyughatatlan.

-

-Egy bojtár beleszól:

-

-– A kupecok szödik a lovat.

-

-Igen, vannak ilyen jelenségek. A kutyákat ugyan nem szedik a kupecek,

-mivelhogy minek kellene nekik, de a kutyákban is valami különösség

-észlelhető. Néha minden ok nélkül kirohannak a gulya közül a mezőre és

-nagy ugatásokba kezdenek. Mit ugatnak ilyenkor?

-

-– Ahun a! – kiáltja a Jancsi bojtár. – Hát az mi?

-

-Mind arrafelé néznek, amerre a Jancsi mutat.

-

-A messzi távolban, ahol a föld széle az ég aljával ölelkezik, a tűző

-napsugárban látszik, hogy valami fényesség fut végig a föld peremén, de

-igen nagyon sebesen. Úgy száguld, mintha lovasember vágtatna vele, de

-nem látszik sem ember, sem más teremtett állat, csak maga a kápráztató

-csillogás siklik tovább teljes csendességben.

-

-Megdermedve nézik. Még a gulyabeli állat is, amelyiknek éppen arra volt

-a feje, odabámul.

-

-Kazi András pusztázó katona hirtelen a lovára kap. Neki kötelessége

-megtudni mindent, ami a pusztán történik. A másik pillanatban már vágtat

-is a kutyák nagy ugatása között a titok után, szinte röpköd a kardja az

-oldalán.

-

-Azonban messze van odáig. Vágtat Kazi, ahogy csak bírja a ló, de a

-fényesség egyre jobban távolodik s utoljára eltűnik a fiatal ákácos erdő

-fái között.

-

-Kedvetlenül tér vissza idő multával habos lován.

-

-– Nem birtam utolérni – mondja.

-

-Hát hiszen nem is lehet az ilyent utolérni. Ezek földöntúli dolgok.

-Jelzések, amik akkor történnek, amidőn valami veszedelem következik.

-Borsodi számadó is búsan legyint a kezével:

-

-– Irhat a gyerök, amit akar. Beszélhet a kapitánya, amit csak akar.

-Mikor már jelönségök vannak…

-

-S az emberek elszomorodva tekintenek maguk elé. Valóban, jelenségek

-vannak, amik intik az embereket és figyelmeztetéseket tartalmaznak.

-

-* * *

-

-Pedig mindössze annyi történt, hogy a puszta másik szélén lakó Vadlövő

-Mihály, közismert rossz csont, e napon új, fényes biciklit lopott a

-városban s azon karikázott hazafelé.

-

-

-

-

-Vasút akar lenni.

-

-Hogyan támad az út? Ezt bajos tudni, de elnézni lehet. Mikor a réti

-semlyék, vagy a legelő fölszabadul tavasszal a hó alól, apránkint

-gyalogutak keletkeznek rajta. Hosszában és keresztben. Idő multán

-kitaposódnak, a lépések alatt a fű elsárgul rajtuk: a zöld mezőben ez a

-sárga vonal mutatja, hogy ez az út. De ez az út sohasem egyenes, pedig

-semmi oka sincs rá, hogy a sík mezőn ne legyen egyenes. Mégis mindig

-csak girbe-gurba. Ahogy az első ember ment rajta keresztül, ahogy utat

-vágott a csatakos mezőn, a többi mind utána ment, szóval, mint mondani

-szokás, nyomon járt. Mehetne a mezőn másfelé is, de nem megy. Hegyes

-vidéken ez más, mert ott kerülgetni kell a köveket, itt azonban mit sem

-kell kerülgetni. A menés a mező minden részén egyforma lehetne, az út

-rajta egyformán jó, vagy egyformán rossz. Időt is takaríthatna az,

-akinek sietős dolga van, ha egyenesen haladna a mezőn s nem kanyarogna

-rajta úgy, ahogy az út kanyarog. Az elmélet ezt így mondaná, de a

-gyakorlat nem így mondja. Ahogy az az ember kanyargott, aki tavasszal

-legelsőbb vágott, úgy kanyarog utána mindenki, aki arra jár. Miért? Ki

-tudná? S miért kanyargott az első útcsináló? Azt sem tudni. Talán tócsák

-voltak még a nedves földeken s azért kerülgetett. De azok már elmultak

-régen s az utána következő utasok már a nem létező pocsolyákat

-kerülgetik. Ez így van. Mert kell valami előljárónak lenni, aki nekivág

-valaminek. A többi pedig halad utána. Ez egy kicsit sajátságos dolog. Ha

-a juhász át akarja hajtani a nyájat az árkon, a birka nem megy. A juhász

-rájuk ereszti a pulikutyákat. Azok ugatják, marják, harapják a birkát, a

-hátukra ugrálnak s úgy tépik dühükben a fülit, de a birka mégsem megy.

-Akkor a juhász fölveszi az öreg kolompos vezérürüt s átveti az árkon.

-Akkor azután valamennyi birka ész nélkül tolakszik át az árkon, még le

-is tapossák a gyengébbet a nagy igyekezetben.

-

-Más azonban a kocsiút. Hát azt ki tudná megmondani, hogy a sík mezőben

-az miért kanyarog minden ok és értelem nélkül? Azt mondják, hogy azért,

-mert itt az a tanya van, amott az a tanya van és az útnak szokása, hogy

-a tanyáknak közelébe kanyarog. Pedig dehogy. A tanyák legföljebb száz

-évesek s az út több évszázados. Az utak előbb voltak, mint a tanyák,

-amiként, hogy nem a víz folyik arra, amerre a városok vannak, hanem

-megfordítva. Némely alföldi út dombon megy keresztül. Az ilyen út a régi

-használat nyomán úgy ki van vágva, hogy az út két oldalfala a kocsiban

-ülő ember fejével van egy magasságban. Pedig ezt az utat nem vágta ki

-senki, hanem ezt a rajta való járás vágta így le a dombból. Úgy lehet,

-hogy ezer esztendőnek ez a járás-kelése kellett ehhez. S ezer év előtt

-az az ember, aki itt utat tört, miért éppen itten tört utat? Azt

-mondják, hogy ez a véletlenség műve, mert hiszen valamerre csak kellett

-mennie, ha már éppen menni akart. Ez igaz, de azért az sem egészen úgy

-van. Nálunk az az út, amely a tanyára visz, hosszú darabon át szigorúan

-Szeged és Dorozsma határán fekszik, lombos vidéken, már amennyire

-mifelénk ilyesmiről beszélni lehet. Ez is olyan sok évszázados-forma út.

-A két oldalán szőlők, amik homoki borokat teremnek. Az út széles ugyan,

-nem is országútnak nevezik régi nyelv szerint, hanem marhahajtóútnak, de

-azért mégsem szélesebb, mint tizenöt öl. Miért van éppen itt? Azt

-mondják azért, mert itt a határ. De hiszen nyilvánvaló, hogy az út

-régibb, mint a határ. S az út két oldalán a szőlők két különféle bort

-teremnek, más íze van a dorozsmai oldalon lévő bornak s megint más íze a

-szegedi részen termettnek. A szőlőtőke ugyanaz, a kezelés módja ugyanaz

-s az út által kettéválasztott szőlőkben mégis más ízű bor terem. Aki

-legelőször járt erre kocsin, aki legelőször intézkedett az iránt, hogy

-ne más felé, hanem tisztán csak errefelé legyen az út: hogyan találta

-meg az a régi ember a földek minőszerűsége között való elválasztó

-határt? Ez a kérdés azonban szintén azon dolgok közé tartozik, amikben

-nincsen okos ember.

-

-Más azonban a vasút. Ez már ugyancsak új dolog, ez nagyszerű dolog,

-amiről azt mondja a régi katonai nóta:

-

-  Sikojtozva, mint az vason az bagon,

-  Kedves rózsám kinézött az ablakon.

-  Mindkét szömöm könnybe lábadt,

-  Úgy néztem én teutánad galambom.

-

-Ilyen a vasút ott, ahol van. Hát ahol nincsen? Azt lehetne mondani, hogy

-ott semilyen. De erre is el lehet mondani: hogy pedig dehogy. Ott kint,

-a mély mezőkben elsülyedt tanyák között a vasút a gondolatokban él. Nem

-a valóságban van meg, hanem a koponyákban. E helyeken irígység tárgya az

-a másik pusztaszél, amelyen vasút megy keresztül s ahol e tanyai házak

-ingaóráját a vaskerekű kocsik járásához lehet igazítani. Csak az egészen

-öregek törődnek vele, gondolván, hogy minek az már arra a kis időre, ami

-nekik az életből még lemorzsolni való van? De mások mind lesik a híreket

-róla, hogy akar-e vasút lenni, hogy csinálják-e vajjon s a gyermekek,

-akik még sohasem láttak ilyesfélét, esténként e szörnyeteg vasbikák

-felől álmodozva alszanak el a kuckóban.

-

-* * *

-

-Egyszer csak jön egy úrforma a határba kocsin, több emberrel, meg sok

-színes karó a kocsin. Ez az úr a mérnök, vagy pedig nagyobb

-tiszteletadás okából földmérnök, mivelhogy a földet méri föl. Az emberei

-pedig lánchúzó mérnököknek neveztetnek és sok bort szeretnek inni, de

-nem csoda, mert nekimennek a lánchúzásban akár a víznek, hát hideg

-időben belső meleg erő szükséges ide, az pedig a borban van. A mérnöknek

-van hosszú messzelátója, amely háromlábra jár és van a mérnöknek sok

-makfája, amely szó megint térképet jelent s a mappából formálódott. A

-mérnök mindig cigarettát szív, aminél fogva csak sovány, ami azonban

-szintén nem csoda, mert a mérnök odaföl a Budapestbe a heptikus iskolába

-szokta tanulni a messzelátás tudományát.

-

-Ahol a pusztaszélen a háromlábú masina hol itt, hol ott feláll, ahogy a

-tarka karókat a lánchúzók itt, amott a földbe leszúrják, ahogy a mérnök

-a rézcsövön nézdegél keresztül s a kezefejével hol erre, hol amarra

-kergeti a legyeket az orra elől, (pedig így ilyenkor ősszel már már

-muslinca sincsen: hát mi baja velük?) mindez különös dolog arra kifelé

-és sok szóbeszédre ad alkalmat.

-

-– Hát ez hozza a vasutat? – kérdezik gúnyosan némely kételkedők.

-

-Más emberek, akik régebben fiatalkorukban mint kubikusok világot láttak

-s értenek az efajta tudományokhoz, csendre intik őket, mert úgy áll a

-dolog, hogy csakugyan így és nem másképpen képződik a vasút.

-

-No, ha így van, a más. A mérnök a gárdájával együtt kezd abban a

-tiszteletben részesülni, amelynek a hatalmasak irányában való

-megnyilvánulás a szokása. Legélénkebb érdeklődés kíséri most már azt,

-hogy merre jár a háromlábú masina. Mert bizonyosan arra megy majd a

-vasút is. Tóásó Biacsi Ferenc, akinek a tanyájában a mérnök meghálni

-szokott, általános irígykedésben, megszólásban és meggyanusításban

-részesül. Mert bizonyosan kifurfangérozta már magának a mérnöknél, hogy

-az ő tanyáján lesz az állomás, mindjárt a kukoricagóré mellett.

-

-De jól van ez így, hogy a beszéd megindul. Mert voltaképpen az

-előbbhaladásért való törekvések ezek. Továbbá, mikor a mérnök már minden

-szerszámával és cselédjével elvonul a mezőkről, van legalább a téli

-estéken odakint miről beszélni. Például Sós Szabó Pál azt mondja:

-

-– Az én földemön ugyan ingyen nem mén körösztül. Ha mönni akar

-sajátítson.

-

-– Hát hiszen nem is ingyen akarják azt – vélik mások.

-

-– Az más, – feleli Sós Szabó – azt mög löhet érteni. Hanem amúgy, azt

-már nem. Mert tudja kend, a szó: szellő, a kontraktus: az csak papiros.

-Hanem a pénz a fundamentum.

-

-Néma csend és hallgatás van.

-

-Most Nyerges Kiss István szól, mint öreg ember:

-

-– Én pedig ingyen is odaadom a földem sarkát, ha arra kerül a vasút.

-

-– Jaj, – feleli Sós Szabó – hiszen akkor elbukott kend. Ha beépítik a

-kend földjébe a vasúti töltést, hát akkor hogy megy kend rajta körösztül

-a föld másik részébe szántani az ekével.

-

-Most az emberek Nyerges Kisst nevetik, de egyben gondolják, hogy van

-annak magához való esze. De csakugyan, Nyerges Kiss azt feleli Szabónak:

-

-– Mondtam már, hogy csak a földem legsarkát ígértem oda; hát azon túl

-már hova haladjak az ekével?

-

-Most erre még hangosabb a nevetés, de most már Sós Szabónak a rovására.

-És Szabó elkeserülve a gúnyos kacajon, mérgében félreteszi még az

-idősebb iránt való tiszteletet is és így adja föl a kérdést.

-

-– Kend talán a városi urak szószólójává szegődött? Ugyan mi fizetés jár

-érte?

-

-De Nyerges Kiss István csak szótlanul legyint egyet a kezével erre a

-beszédre. S a népek most már reá nyugalommal tekintenek. István bácsi

-helyt állt. Helyt állt no, bárki bármit beszéljen is.

-

-* * *

-

-Mindezek azonban csak a kezdetnek a kezdetei. Mert azután jön a java.

-Mikor a nagy lassú medvék, a hivatalos apparátusok megmozdulnak a vasút

-irányában és megkezdik a bejárást. Két fajtája van ennek is. Az egyik a

-közigazgatási bejárás, a másik a műtanrendőri bejárás. A különbség a

-kettő között az, hogy amikor a közigazgatásra járnak be a hivatalosak,

-akkor még nyoma sincsen a vasútnak, ellenben mikor műtanrendőrileg

-járnak be, akkor már kész a vasút, megy is, fütyül is, csakhogy nem

-hivatalosan megy s nem hivatalosan fütyül. A műtanrendőri bejárás után

-azonban már hivatalosan gázolhatja el azt a pusztai kivert bikát, aki

-nagy magabizakodásában nekiment a jött-ment vasbikának, hogy kiszorítsa

-a határból, amelyben eleddig csak ő volt az uralkodó erő, tekintély és

-hatalom.

-

-De ez még messze van. Ezúttal csak közigazgatásilag járnak-kelnek

-mindazok, akikre a törvény a hivataluknál fogva rájuk parancsolta, hogy

-értsenek ehhez a mesterséghez. Mert ehhez érteni kell, most dülvén el az

-egész vasút sorsában az, hogy merre menjen.

-

-Ez pedig nagy kérdés.

-

-Mert ha e tekintetben Luklábú Csülkös Monori Kiss István kintvaló

-gazdálkodó polgártársunkat fölkérdezzük, Istvánnak az a nézete, hogy ő

-nem bánja akármerre megy is, de az ő tanyája udvarán föltétlenül

-keresztülmenjen, mert ő egyenesen az ereszet alól akar a vasútra

-fölszállni. Továbbá a vasút az ő udvarába úgy kanyarodjon, hogy azt nem

-bánja, ha a szénaboglyák a túlsó oldalakra essenek, de a kút

-mindenképpen az innenső oldalon maradjon. Ezt megkívánja a jószágitatás,

-továbbá az apró libai, kácsai és csirkei szempont, nehogy ital végett a

-túlsó oldalra levő járkálások folytán elgázoltassanak szegények.

-

-Miután körülbelül a lapos mezőkön majdnem mindenki így gondolkozik, a

-hivatalos uraknak főhet a fejük eléggé abban, hogy most már csakugyan

-merre menjen a vasút.

-

-A muszka császár megteheti azt, mikor már fölbosszankodik az ilyenféle

-érdekeltségi háborúkon, hogy a léniával egy egyenes vonalat húz a

-térképre s az mondja: erre menjen a vasút. Alkotmányos országban azonban

-nem történhetik ilyesmi – véli Luklábú Csülkös és ehhez mindenek

-hozzájárulnak.

-

-Azonban bárki bármit beszéljen, szép azért elnézni az ilyen tülekedést.

-Egyéni érdekek harca ugyan, de mégis csak az általános fejlődés csatája.

-

-Hiszen az emberek nem olyan bolondok odakint sem, hogy ne lennének

-belegyőződve abba, hogy úgysem mehet be minden tanya udvarába az a

-vasút, de mégis küzdenek, próbálkoznak, erőlködnek, igyekeznek: eleven

-cáfolatául annak a vádnak, mintha a kint élő népben az előbbre való

-haladás ügye felől elfásulás tartózkodna.

-

-Egy formás menyecske, úgy a negyven év körül, igen csak dörgölődzik az

-urakhoz, akik a makfákon az utat szerkesztik. Kocsival megy utánuk s

-ahol csak megállnak, mindjárt köztük van.

-

-Már mikor nem állhatják, megkérdik tőle:

-

-– Ugyan melyik földben érdekelt?

-

-– Én? – mondja az asszony. – Én? Ezen a tájon mán semelyik földben sem.

-Én arra beljebb való vagyok. Az én földem mellett úgy is elmegy.

-

-– Hát akkor mit kínlódik itten velünk ok nélkül?

-

-– Azért, – magyarázza a menyecske – hogyha majd möglösz a vasút, az én

-fiamat tögyék bele fűtőnek…

-

-* * *

-

-A bizottság kocsin jár. Az úgynevezett érdekeltség egy része szintén

-kocsin követi, vagy pedig gyalog. A homokon ugyanis nem sok különbség

-van a kocsin való menés és a gyalogjárás között. Sőt a gyalogjáró az

-ösvényeken néha hamarabb odaér ahova kell, mint aki a kocsival az utakon

-kanyarog.

-

-Föltünik egy szálas, erős tartású idős ember, aki nincsen kocsival, de

-minden megállási helyen ott van.

-

-Figyelemmel hallgatja a tárgyalásokat, de nem szól bele semmibe. Szóval

-nem zavarja a vizet.

-

-Csak néha kérdezi:

-

-– Hát erre mén?

-

-– Igen.

-

-– Erre a Vödörlopó Dobó tanyájának?

-

-– Hát.

-

-– Úgy hát – szól elgondolkozva, amikor a kocsik megint megindulnak,

-ismét csak megy utánuk.

-

-Egyszer azután megkérdezik tőle szintén egy megállóhelyen:

-

-– Bátyám, maga miben érdekelt?

-

-– Sömmiben – feleli kurtán.

-

-– Hát akkor miért fárasztja itt magát?

-

-– Hát tudja, – feleli az őszes ember – én már úgy se éröm mög ezt a

-vasutat. De tudni akarom, hogy ha majd legalább lösz, hát merre mén.

-

-Az urak beleszólnak:

-

-– No pedig most már nem olyan hosszú lesz a várakozás. Megérheti még,

-hogy fütyül a vasút. Hány éves? Hatvanöt?

-

-– No – mondja az öreg. – Följebb.

-

-– Hetven?

-

-– Följebb!

-

-– Csak talán nem nyolcvan?

-

-– No, – neveti a vénség – annyi sem. Hanem kilencvenkettő. Tudják az

-urak, én még abban az időben születtem, mikor Ferenc császár megbukott a

-feketehasú bankókkal.

-

-Hát nem lehet tagadni, jó levegő van ezeken a külső részeken. Fényes

-tekintetével az emberekre nevet és ákácok illatos virágai peregnek a fák

-hegyéből a vén fejekre.

-

-

-

-

-Félkézkalmárkodás.

-

-Már nem él az, aki kitalálta, hogy a dülőföldet dülőföldnek hívják, mert

-ha élne, meg lehetne kérdezni tőle, hogy miért nevezte el ennek. Mert a

-dülőföld nem dül semerre, se jobbra, se balra, hanem fekszik a dülőutak

-között. A dülőút sem dül semerre, legfölebb a ló dül ki benne nagy esők

-idején. De mégis csak így nevezik mind a kettőt. Ami egyébként nem baj,

-mert nem a név a fődolog, hanem a föld.

-

-A dülőföldek pedig szépen keresztben állanak a dülőutakhoz. Egyik

-felükkel ezen úthoz, a másikfelükkel a másik úthoz, mintha valamely, a

-földre fektetett létra fokai volnának a közbeeső ürességgel. Az egyik

-darab dülőföld Jó Jánosé, a másik Kis Mihályé, a harmadik Pál Józsefé.

-Azután van még több jobbra, balra is, mert a dülőutak létrája hosszú.

-Egyik darab föld vékonyabb, a másik vastagabb, mert ez így van, miután

-az ujjunk sem egyforma. A sok dülőút egy kis darab birodalom így

-együttvéve. A földek nincsenek elkerítve egymástól, csak egy vékonyka

-üres csík mutatja, hogy hol végződik az egyik tulajdon s hol kezdődik a

-másik. Ilyen helyeken bizony tág mezeje van a lopásnak.

-

-Mondják, hogy a földgömb túlsó oldalán, a szigeteken laknak meztelen

-népek, akiknek a beszédéből hiányzik a lopás szava, mivelhogy nem is

-tudják, hogy mi az a lopás. Ez valószinűleg onnan van, hogy olyan kevese

-van egyiknek is, másiknak is, hogy nem érdemes ellopni. Majd lopnának

-ott is, ha volna mit. Mint ahogy nálunk is lopnak a mezőn.

-

-Ott a legkönnyebb. Mást mindent, pénzt, ruhát, butort, kerítések és

-falak mögé tesznek, závárok alá rejtenek, de ami termőben van a mezőn,

-arra nem lehet lakatot tenni. Legfölebb azt lehet őrizni, hogy ha már

-lopnak, legalább keveset lopjanak. Nagyobb területeknél, uradalmaknál

-szokásban volt, hogy a föld szélét köröskörül keskeny pántlikában

-kiadták bérbe, vagy odaadták feliben, harmadában. Igy csak a feles

-lopott, mert más tolvaj a feles földjén már nem jött át. Az csak a

-felest lopta. A feles pedig azt, amit tőle loptak, visszalopta az

-uradalmi földből. De nem lopott többet, hanem csak annyit, amennyit tőle

-loptak, tőle pedig a vékony és keskeny pántlikaföldről nem sokat

-lophattak, amiből nyilvánvaló, hogy az az uradalmi igazgató, aki ezt az

-eljárást követte, szerencsésen oldotta meg a kérdést.

-

-Háthiszen az bizonyos, hogy csak onnan lopnak, ahol van. Nem sokat

-lopnak. Csak éppen, hogy valami lefölözést tesznek a jut is, marad is

-régi igazsága alapján. Nem meggazdagulásért lopnak, hanem csak az

-élhetésért. Nagyon különböző dolog ez. A csalásokban is vannak szent

-csalások, hát a lopás sem egyforma. A kocsisok nagy része például

-szereti meglopni a zabos ládát. De az egyik kocsis a lopott zabot a

-lónak adja, mert szeret büszkélkedni a gazda előtt abban, hogy az ő keze

-alatt milyen jó húsban vannak a csikók. A másik kocsis meg azért lopja

-meg a zabot, hogy beváltsa italra. Mind a kettő a gazda vagyonát lopja,

-azzal a különbséggel, hogy az egyik azt, amit a gazdától lopott,

-visszalopja a gazdának. Belelopja a lóba.

-

-Látott már valaki olyant, hogy mikor a dinnyeinda a kukoricásból

-kifolyik az útra s ott nevel egy szép dinnyét, hogy az ott maradt volna?

-Nem, ilyent nem igen lehet látni. Pedig a dinnye indája ki szokott néha

-az útra folyni, ha az elővigyázatos gazda más irányba nem tereli.

-Nevelni is szokott ez inda végén gyümölcsöt. A gyümölcs egy darabig ott

-van, még kicsinyellik arra, hogy a kocsival megálljanak érte. Nem

-érdemes. De idővel azután csak eltűnik onnan.

-

-Azt mondják ilyenkor: gazdája került. Csak úgy mondják, hogy gazdája

-került. Csúnya szó az a lopás, minek azt kimondani. Inkább csak úgy

-gúnyosan mondják a lopott jószágról, különösen, ha vásár alkalmával

-lopódott, hogy öt ujjon vötte. Az már csak igazán nehéz vétek, mikor

-valaki másnak a földjét, az örökföldjét, az életet és megélhetést adó

-földet rabolja: mégsem mondják felőle, hogy ellopta, hanem csak, hogy:

-elszántotta.

-

-Van eset rá, hogy kapálás alkalmával a munkásnak kialszik a pipája. A

-kialudt pipát nem akarja a szájában tartani, de nem tudja hova tenni. A

-mellényzsebbe tenné, de a mellény már régen rámelegedett s levetette

-magáról, valamely karóra akasztván. A fölhajtott szélű kalapok idején

-kalapszélben is tartották a pipát, de a fölhajtott szélű kanászkalapok

-divatja már régen elmult. Szokás volt ezelőtt a pipát a korcba

-akasztani, vagy hátul a nyakon az ingbe dugni, ahol megállt, mint

-valamely cserepcsik. De mivelhogy a dohány folyton-folyvást drágult, a

-pipák egyre kisebbek lettek, a száruk pedig megrövidült. Hát ezzel a

-rövid szárral a pipát már a testi fehérruhára nem lehet akasztani, mert

-onnan kiesik s a gazdája maga tapossa bele a homokba. Hát ilyenkor nem

-csinálhat mást a pipával a gazdája, mint hogy leteszi valahova a földre.

-Valami jelesebb helyre, ahol azután, ha megint kell a pipa,

-megtalálhassa.

-

-De nem találja meg. Mert egy másik munkás, ahogy arra ment, meglátta a

-pipát. – Ejnye, de alkalmatos kis pipa! – gondolja. Ezt el kellene

-lopni. De nem úgy gondolja, hogy lopni, hanem csak úgy, hogy csenni. A

-vétkes vágy ugyanaz, de a szó szebb. Ha pedig katona is volt az illető,

-akkor azt sem gondolja, hogy csenni. Mert a katona sohasem lop, nem is

-csen, hanem csak fog. Elfogja, amit akar. Mert olyan a hadi tudomány.

-Elfogja, mint az ellenséget.

-

-A munkás tehát, látván a pipát, bűnös gerjedelmei támadnak. De lopni

-szégyen, csenni sem illik. A pipát „megtalálni“ sem lehet. A pipa

-helyzetéből, ahogy fekszik a földön, meglátszik, hogy az nem elvesztve,

-hanem gondosan odatéve van. Azt még majd keresni fogja a gazdája. A

-munkás tehát összeszed egy csomó száraz levelet, gallyat és azt

-elhelyezi a pipára. Olyképpen, mintha a szél fujta volna oda. Mikor a

-pipa gazdája jön s keresi a pipát, nem találja. Az az eszébe sem jut,

-hogy a pipa a száraz levelek alatt van. Boszankodik a veszteségen, de

-nem szól semmit senkinek a dologról, nehogy kinevessék, mint Dicső

-Miskát, aki a kukoricatáblán toronyiránt tette le a csizmáját és sohasem

-találta meg többé, mert akárhol állt, mindig toronyiránt állt. A másik

-ember meg időmultán kitakarja a levelek alól a pipát és a tulajdonába

-veszi. Találta s így, ha később a pipára ráismernének is, szó nem érheti

-érte. Valamely tárgynak ily módon való megszerzését nem lehet lopásnak

-nevezni. A megszerzés e módjának külön neve van. Úgy mondják: gazt

-vetett rá.

-

-Almaérés idején a szőlőben lehet néha látni a szőlőhártyák között vagy

-valamely bokor tövében egy kis homokkupacot. Persze nem mindig lehet

-észrevenni, de néha mégis észrevevődik. Hogy az ottan nem a maga

-valóságától való kupac, hanem hogy ott a homokot valaki valamely okból

-kézzel huzogatta össze. Ha az ember a kupacot megrúgja, három-négy alma

-gurul ki a homok alól. Ez már a lopási vágy netovábbja. Mikor jó

-almaszüret van, úgyis annyi az alma, hogy akár beteggé eheti magát

-belőle mindenki. Föl se kell mászni érte a fára, a fák maguk hajtják le

-az ember elé gyümölccsel dúsan megterhelt ágaikat. Tömegesen hevernek az

-almák a fák alatt, ahogy érett korukban a homokra potyantak. S a kupac

-alá földelt nyárialma ott úgyis elromlik. Mégis akad olyan ember, hogy

-könnyebb a lelkének, ha néhányat belőle eldughat.

-

-– Kutyaszokás ez, – véli a kapás.

-

-Van benne valami. Ha sok csontot vetnek a kutya elébe, amit nem bír

-belőle megenni: elássa, hogy az valamiként a másik kutyának ne jusson.

-Ha negyednap azután szűk esztendeje van, keresi a csontokat. De akkorra

-már elfelejtette, hogy hova ásta el. Ilyenkor szaladgál az udvarban és

-mindig a földet szaglássza, hogy hátha megérzi valahol a csont szagát.

-Néha megtalálja, néha nem. Ha nem találja, mérgében elnyújtja hosszan a

-nyakát és fölugat az égre. Pedig tudhatná, hogy az ő beszéde úgy sem

-hallatszik a mennyországba.

-

-* * *

-

-A dülőúton kocsival halad Jó János a dülőföldek felé. Igazság szerint

-Joó János, úgy is írja a nevit, mert régi nemes s a régi erdélyi diploma

-is megvan még valahol az öreg menyasszonyi ládafiában. Apaffiék meg a

-többi nagyságos urak idején könnyen járta a fej- és jószágvesztés

-kimondása odaát a kis bérces hazában s az emberek, ha ott is hagyták a

-jószágjaikat, de a fejüket jobb szerették, ha a válluk közt marad:

-ilyenkor az emberek kiszöktek Erdélyből, lovastól-nyergestől, egy

-nyargalt szolgástól s belevették magukat Magyarország pusztabéli alföldi

-népei közé. Sok rokonvér került azoknak alkalmával ide elő. A régi

-kutyabőr még itt-ott hever valahol, ha ugyan a játékos unoka szét nem

-tépte; ha kedve telik benne, hadd tépje: kinek kell az már? Nemrég is

-vettem egyet a jogos tulajdonosától öt forinton, olcsó árú az manap itt,

-csak Bécsben drága.

-

-János tehát halad a kocsival, két ló van előtte. A kocsin van János, meg

-a kis gyerek. Azon rövid úthoz, amit János most végez, elég volna egy ló

-is, az is kihúzná a kocsit a dülőföldig. De ezt nem úgy kell tekinteni.

-János úgy is kifogja a lovakat a dülőföld végében s a lovak az árokpart

-füvén legelésznek a kis gyerek felügyelete alatt. S miután az árokpart

-füve a senkié, János ezúttal ingyen ad uzsonnát a lovaknak, anélkül,

-hogy a saját szénaboglyáját rongálná. Érthető, ha inkább két lovat etet

-így tavalyi árban, mint egyet. Mert messze van az még hej! hogy a

-szigorú télen átessünk s van eset rá bizony, hogy az ember magától meg a

-kis családjától vonja meg a fűteni való szalmát, hogy a ló az istállóban

-ne éhezzen és az éhségében való fájdalmas nyerítései ne hallatszanak.

-

-János odaér a maga földje széléhez, mert hiszen idővel mindenhova odaér

-az ember, még a temető kerítéséig is. Kifog, a gyerek is leszáll a

-földre, János pedig, mint tulajdon maga bemegy a dülőföldekbe s

-hamarosan el is tűnik köztük, mert a földek ezúttal kukoricatermelésre

-vannak berendezve. Állnak tehát rajta a kukoricaszárak rengetegei. János

-belemegy a szárrengetegbe s eltűnik. De ez csak úgy van, mint mikor a

-rác papot figurázzák a sad vidis, sad ne vidissel, hogy egy kicsit

-láttok, egy kicsit nem láttok. Mert János nemsokára ismét előtűnik,

-hozván két kézzel az ölében egy igen szép, nagy úri tököt, mert megadta

-az Isten az ilyesmihez a magyarnak a módot.

-

-A kis gyerek vidáman kiált föl:

-

-– Jaj de szép tök, édesapám! Ilyen szép tök a mi földünkön nincsen!

-

-János a gyermeki kedvtelés örvendező szavaira komoran felel:

-

-– Mán hogy beszélhetsz ilyesmit? Hiszen én is ültettem ilyent.

-

-No, a gyereknek ez annál jobb, mert hiszen a gyerekre nem tartozik az a

-valóság, hogy János a Kis Mihály földjéről hozta a tököt. A töknek pedig

-ez tökéletesen mindegy. Az ő sorsa úgy is az, hogy János a földhöz

-csapja teljes erővel, minélfogva szétreped. A tök ezen szétrepedt

-állapotában most háromféle szolgálatot teljesít. Elsősorban a fűevés

-után konfekt a lovaknak. Másodsorban a gyereknek mulatság és

-foglalkozás, hogy bicskával hasogatja a tököt s így darabonkint adogatja

-a Madárnak meg a Rárónak. Harmadiksorban pedig az érettebb magjait

-kiválogatja s elteszi a zsebbe. Ha megszáradnak, az jó ennivaló s a

-világ legolcsóbb eledele, mert az evésébe hamarább belefárad az ember,

-mint sem jóllakna.

-

-Nagyon vékony dülőföldje van ennek a Kis Mihálynak. Mondhatni nem valami

-híres gazda és sok kis családja van neki. János tehát úgy határoz, hogy

-nem is igen háborgatja tovább a vagyonában, legfölebb a földjéről még

-egy tököt kivisz majd a lovaknak. Ellenben a harmadik szomszéd, az a

-bizonyos nevezetű Pál József, sokkal tehetősebb. Van neki másfelé is

-földje, voltaképpen abból él, míg ezt, ami itt van, csak úgy örökölte

-tavaly. János tehát a kukoricásban erre a földre megy át. Szép a

-kukorica Pál József földjén is, nem tagadható. János körülményesen

-szemléli a szárakat s amelyiken három nagy szép csövet talál, abból

-egyet letör. Le lehet azt úgy törni, hogy a hiány észre sem vevődik.

-Különösen ott, ahol sok a termés.

-

-János tehát letörvén a csövet, meglóbálja a kezében és fölhajítja a

-levegőbe. Már említve volt, de nagyobb bizonyság okáért ismét említhető,

-hogy Kis Mihály földje vékony terület. Fölötte a kukoricacső szépen

-átrepül és lehull Jó János földjére. Egy cső, két cső, a tizedik, a

-huszadik. János ezt egy darabig űzi. Nagyon mélyen nem megy be a földbe,

-nehogy esetleg tetten érjék. Hogy ha valaki jönne vele a föld belsejéből

-szemközt, az elől idején kiosonhasson. Az ilyen embert, aki ennyi ésszel

-él, úgy hívják, hogy: tartományos embör…

-

-* * *

-

-A másik dülőúton, a dülőföldek túlsó oldalán, ugyanekkor szintén

-odaérkezik kocsival Pál József. A kocsi előtt két ló, a kocsin a kis

-gyerek, szóval az eset ugyanaz, ami a Jó Jánosé. A lovak itt is az

-árokszéli fűre eresztetnek s Pál József szintén csak a Kis Mihály

-földjéből hoz ki egy tököt a lovaknak. Az eset ott kezd nem ugyanaz

-lenni, amidőn a kukoricacsövek repüléséből meglátható, hogy József nem a

-maga földjéről repülteti a csöveket Jó János földjére. Hanem ez egészen

-ellenkezőleg van. Jó János földjén dézsmálja meg a három- és négycsöves

-kukoricaszárakat. S a csövek, Kis Mihály keskeny birtoka fölött

-átrepülve, Pál József földjére esnek. Egyébként Pál József is

-tartományos embör. Nem megy egészen bele Jó János földjének a

-legmélyébe. Csak úgy szélrül dolgozik ő is.

-

-… Idő multán a két dülőúton két kocsi halad különböző irányokban

-hazafelé. Jó János és Pál József (mert, mint régi regényekben mondani

-szokás: ők azok), nyugalommal kormányozzák a lovakat azon biztos

-tudatban, hogy ezen délutánt hasznos munkára fordították. A repülő

-kukoricákat majd holnapután viszik föltünés nélkül haza: ugyanis majd

-azon időtájban kezdenek bele a kukoricatörésbe.

-

-Alkonyodik. A nap, amely látta röpülni a kukoricacsöveket, készül a

-messzi tengerek mélyébe aludni: már fahegyben van. Ezen alkalommal egy

-öreges férfiú jelenik meg a dülőföldek színterén, üres zsák van a

-vállán. E férfiú a dülőföldek csősze: Várakozó Savanya Ádám. A régi

-emberek közül való, Illavát úgy ismeri, mint a tenyerét, minélfogva

-vagyonőrizetre igen alkalmatos. Ádám bácsi távoli figyelője volt a

-kukoricarepülésnek, de nem szólt bele a dologba, mert hiszen az a dolog,

-ami történt, a kenyéradó gazdái között történt. Az ilyesmibe beleszólás

-nincsen, ellenben most, amidőn leszállott harmatával az illatos

-alkonyat, Ádám bácsi egész éjfélig szorgos foglalatosságban van. A

-repült kukoricacsöveket mind a két földről egy szálig elhordja a zsákban

-a csárdáshoz, ahol azokat azután apránkint alkalmas félliterekre

-beváltja.

-

-Harmadnap reggel, hogy Jó János is, Pál József is a kukoricatörésbe

-kezdenének, látják, amit nem látnak. Az áthajigált csöveknek nyoma

-sincs.

-

-– Hát visszalopta a gazembör, – gondolják. – Lám, milyen komisz a világ!

-

-Várakozó Savanya Ádám csőszi hivatalos minőségében arra ballag. Rájuk

-köszönt a munkában:

-

-– No, hát van-e a száron?

-

-– Hát… hát van, – mondják az emberek.

-

-– Hát hiszen, – feleli büszkén Várakozó Savanya Ádám, – akit én őrzök…

-

-Jó János és Pál József gyanusan pislognak rá, de egyik sem mer szólni

-semmit.

-

-

-

-

-Földragasztás irányában.

-

-Körülbelül hat hold az a föld, amin meg lehet élni. A kisebb darab már

-nem ád élhetést, az már kevéske ahhoz, hogy tanyát lehessen rajta verni,

-mert a tanyát leginkább nem építik, hanem verik, nem úgy, mint hajdanta

-a sátrat verték, mert azt sohasem verték, hanem csak a karóját verték le

-a földbe. A tanyának ellenben a falát verik a földből, amit deszkák közé

-szorítanak. Régi, egyszerű kitalálás ez, a földön fölül való fal

-emelésének legősibb fajtája ott, ahol kő nincsen. De most Amerikában

-szintén így készítik az újfajta egyszerű házakat, csakhogy nem földdel

-tömik ki a formát, hanem cementtel öntik tele. Ismétlődik a világon

-minden, újak válnak a régiekből s régiek lesznek az újak. A kívülről

-fűthető kályha öregapja régen ott van a tanyai boglyakemencében, a

-boltban árult száraztészta a tarhonyában, a bádogba szorított húsételé

-abban a vászonzacskóban, amiben a pásztorember őrzi a napon szárított

-paprikáshúst.

-

-Az. Ez azonban nem sokat segít azon, hogy hat hold földön alul már csak

-úgy lehet megélni, ha napszámba jár az ember is, meg az asszony is, így

-keresnek valami segítőpénzt az élethez. Nehéz már az ilyesmi, mert

-bizonytalan az élhetés. Kevés a _van_. Sokkal több a nincs. Betegség,

-halálozás, jégverés könnyen rongálhatja azt a kevés vant is, ami van. Az

-élet útján sok útonálló ólálkodik: hol szárazság, fakadó víz. Hol fagy,

-hol tűzveszedelem.

-

-Nem is ilyen tartós az ilyen kis földön élő embernek a maradása. Ha az

-adósság kikezdi a tanya egyik sarkát, nagyhamar harap egyet az a másikon

-is. S a föld apránkint úszni kezd. Lába kel, megy és mentében nem lehet

-útját állani.

-

-– Ahán, – mondják az emberek – Nagy Mihályék alatt megindult a föld.

-

-És kezdenek belenézni a ládafiába, hogy mennyi pénz áll a háznál. Hogy

-mikor a föld egészen megindul, azonnal ott legyenek, hogy a más kezére

-ne juthasson. E tekintetben olyan nagy szorgalom észlelhető, hogy azt

-semmi más dolognál látni nem lehet. Mert a föld: a föld. Az az élet és

-az a birtok. Minden más vagyon elbukhat. A jószágot elpusztíthatja a

-dög. Ezüstöt, aranyat ellophat a tolvaj. A bankba rakott pénzt

-elsikkaszthatja az úri huncutság. De a földet nem veheti el semmi

-hatalom, még ha háború lenne, akkor is csak a gazdáé marad. Ha a víz

-elveszi, még az is visszaadja.

-

-– Ez így van – mondja Sós Mihály. – Csakhogy az a baj, hogy nagyon sokan

-tudjuk, hogy így van.

-

-Körülbelül nem is nagyon sokan, hanem valamennyien. Akinek pénze van, az

-azzal a gondolattal kel, azzal is fekszik, hogy hol lehetne földet

-venni. Arra kuporgat, azért takarékoskodik, hogy a hazából minél nagyobb

-darab legyen az övé. Akié a föld, azé az ország. Csak rebbenése legyen

-annak a hírnek, hogy valamely föld alighanem eladódik, már végigszárnyal

-az izgalom a határon s az emberek gyanakodva kémlelik egymáson, hogy

-ugyan hányójukkal kell majd harcba szállni annak a kis földnek a

-megragasztásáért. Ez a neve: ragasztás. Ragasztani a meglevőhöz újat,

-akármi csippet-csuppot is, csak területében szélesbedjen és

-hatalmasodjon s legyen majd mit örökölni a fiúknak. Mert az a vagyon,

-amin rajta áll az ember és ami nem szalad ki a lába alól.

-

-* * *

-

-Pál János aféle szegényes ember. Kétkézi munkás, meg van egy kis földje

-is. A kis földön egy kis ház, mint mondani szokás: úgy soványosan

-vannak, de azért elélnek, mert az egész család csak az asszony meg egy

-gyerek. Az egész birodalma csak néhány holdnyi, de ez merészen áll

-nagyobb földek között. János, mikor a maga dolgától ráér, szorgosan jár

-napszámosmunkára, de az asszony is, mióta a gyerek már akkora, hogy

-attól lehet menni. Vannak szőlők is a környéken, azokba gyakran kell a

-munkásember is, asszony is, mert az olyan dolog, az a szőlő, hogy ott

-mindig van tennivaló. Igy hát keresnek és csendben éldegélnek, olyformán

-nézvén kis örökföldjüket, mint a szentséget.

-

-Kísértésben ugyan gyakran vannak vele. A szomszéd mind jómódú s mind

-terjeszkedni vágyna a földjével. Volna pénz mindenütt, néhány új holdat

-ragasztani a régihez. Egymástól nem vehetnek, azt tudják nagyon jól, így

-hát reménységüket mind abba vetik, hogy mikor pusztulnak majd ezek a

-rongyosok. No, majd, majd…

-

-Azonban a pusztulás nem akar elkövetkezni. Jánosék élnek a szegénység

-kenyerével és a kétkari munka erejével, kis holdaik pedig állnak egymás

-mellett rendületlenül. Az ember nem kártyás, nem mulatós, az asszony nem

-cifrálkodó, nem parádéznak, még csak kerítést se készítenek a tanya elé,

-mert minek kis helyre nagy udvar: jobb, ha abban is búza terem.

-

-Szóval ezeket nehéz kivárni.

-

-Rejtett gondolatok támadnak ugyan egy-egy emberben afelől, hogyha nem

-kapnának munkát s azon nem keresnének, idővel csak felélnék a földet. De

-az csak olyan gondolatforma, aminek értelme nincsen, mivelhogy

-elsősorban jó munkások, másodsorban pedig úgyis kevés a munkás, örülni

-kell, ha dologidőben kapni lehet belőle elegendőt.

-

-Mert ilyen bajok is vannak, ez valamely újféle veszedelem. Ahogy a

-ragasztások nyomán nagyobbodnak, már a munkáját nem bírja ellátni maga a

-gazda családja, különösen, ha kevés a gyerek. Vagy ha volt is elég, de

-felnőttek, megházasodtak vagy férjhez mentek s kiröpültek az otthoni

-födél alól. Akinek az egykori örökföldjéből a ragasztások támadtak, a

-nincsetlenségbe jutott emberek vándorbotot fogtak a kezükbe s mentek

-kijebb, be a pusztákba, töretlen legelőföldet keresni bérlet gyanánt.

-Igy hát fogy a kétkézi erő, pedig a dolog szaporodik. A szőlőnek,

-gyümölcstermő kertnek annyi ártó veszedelme támadt, hogy tízszerannyi

-munka van vele, mint ezeknek előtte.

-

-Tettek tehát Pál Jánosnak olyanféle ajánlatot, hogy adja el a földet, de

-azért ne menjen el a határból.

-

-– Már hogy nincsetlen zsöllér maradjak? – riadt föl János.

-

-– Az. Van hely, ahol elférsz. Azután a pénz, amit a földért kapsz,

-kamatozik odabent a városon a bankba. Sömmi gondod rá, adót se fizetsz

-utána.

-

-Van ilyen zsellérféle állapot. A ragasztott földeken, amelyeknek lábuk

-kelt az egykori örökös alól, mindig marad valamely rissz-rossz tanya,

-kidült-bedült oldalú, fakófalú, mint amilyenben már lakdosni szokott az,

-akinek úgyis kifelé áll a szekere rúdja. Az ilyen tanyának haszna

-nincsen; ha magára hagyják, előbb-utóbb csak bedől végképp s még azt sem

-mondja, hogy befellegzett. Néha tűz is támad az ilyenben, nem tudni mi

-okból s vert romfalai azután évekig meredeznek a szomorú

-elhagyatottságban, míg csak szét nem mossa az eső s a téli viharok

-egyenlővé nem teszik a földdel. Alkalmas tehát az elmaradt házba lakót

-fogni, ha akad. Van rá eset, hogy akad a nincsetlenségből. Az ellakik

-benne, valamennyire rendben tartja, mert azzal kénytelen, ha nem akar

-kibetegedni belőle. A lakásért szolgál ezzel meg amazzal a dologgal a

-gazdának: aféle kisded hűbéresség ez, zsellérségnek neveztetvén. S

-hűbéri várából azután mikor ráér, járhat napszámba, amerre akar.

-

-Ezzel az állással megkínálták Pál Jánost is, de nem vállalta. Ha a

-magáéban lakhat, a más keze-lába legyen? És elváljon kis örökföldjétől-e

-vajjon? Gyermekének ne maradjon semmisem abból, ami egykor volt s amiből

-valami kevés még ő rá is maradt. Nem lehetséges ez. Otthon az asszony is

-ijedten hallgatta az efelől való beszédet s gyermekét szorgos félelemmel

-húzta az ölébe. Apáink örökét elkótyavetyéljük-e s menjünk világnak,

-mint a Döme kutyája?

-

-János mosolygott, de erősen mondta:

-

-– Nem, nem mögyünk. Csak az Isten erőt, egészségöt adjon.

-

-Bíz arra szükségünk van közös mindnyájunknak, mivelhogy nélküle semmire

-sem mehetünk…

-

-* * *

-

-Este van, a nap már régen lehaladt aludni s a földi élet is pihenni tér.

-Sötét a világ, a hold még nem jár fönt az égen, de a csillagokat

-kigyújtották az égi pásztorok. Nyolc óra körül jár az idő, szegény

-helyen ilyenkor, hogy a világító olaj ne fogyjon, elteszik magukat

-holnapra: kászmálódnak, vackolódnak, fészkelődnek, miként ahogy ez az

-eset van most Pál Jánoséknál is. Lepihennek.

-

-Azután akkor azt mondja valami az udvarban, de rettentő hangosan, hogy

-durr!

-

-Lövés. A tanya bezárt ajtajára lőttek.

-

-János fölugrik a padról, ahol feküdt a subaaljon.

-

-– Mi ez?

-

-A kutya nem ugat odakint. Ami nem csoda, mert a tanyai kutya, ha

-közelben hallja a lövés durranását, ijedtében elszalad. A puska szavától

-nagyon fél, talán azért, mert ritkán hallja. Ha meg van kötve, még a

-kötelet is elszakítja nagy ijedelmében, csak hogy menekülhessen.

-

-János sietne ki a szobából az ajtó felé, de az asszony rákiált az

-ágyból, ahol a gyermekével fekszik:

-

-– Ne mönj ki ruha nélkül!

-

-Már tudniillik, hogy ne menjen ki a ház elébe abban a fehér testi

-ruhában, amiben van, mert az világít a sötétben. (Azért nevezik is

-csőszlámpásnak.)

-

-János elérti a szót, nagyhamar magára rántja a kékbeli felsőruhát s így

-siet az ajtóhoz.

-

-Alkalmas volt az asszony figyelmeztetése, mert ahogy menne, újból

-hallatszik odakint a dörrenés s újfent reccsen egyet az ajtó.

-

-– Ne menj ki! – sikolt az asszony. – Majd megint lünnek!

-

-– Nem lü már – csitítja János – mert puskaszó volt ez.

-

-Mert más szava van a revolvernek és más szava a puskának. Ha revolver

-szólt volna, akkor még négy golyó volna a fegyverben, de a puskának csak

-két csöve van, két csőben két töltés, ha azokat kilőtte, nincsen több.

-

-János fölrántja az ajtót s kiugrik a ház elé, onnan pedig mindjárt az

-öreg eperfa vastag törzse mellé.

-

-Nem harcolni akar, nem verekedni szándékozik, nincs is vele kezebeli

-eszköz: csak azt akarja tudni, hogy ki volt az a jó szomszédok közül,

-aki az ő háza ajtaján két ízben belőtt.

-

-Azonban az éj sötét, bár a csillagok némi keveset világítanak. Csak egy

-alakot lát, amint sietve oson vissza a búzába. Az arcát nem látja, de az

-egész mozgása olyan, mintha a szomszéd volna. A gazdag szomszéd. Az

-asszony is, ahogy az ura után az ajtóhoz ugrott s kidugta félve rajta a

-fejét, szintén erre vél, mert azt súgja rémülten Jánosnak:

-

-– Mit véthettünk neki?

-

-– Mit véthettünk? – mondja János. – Hogy még a mienk ez a kis föld, azt

-vétettük neki. El akar űzni. Hogy adjuk oda, amilyen áron kéri. De

-hiszen – tör ki belőle a keserűség s rázza az öklét a másik tanya felé –

-van még Isten az égben!

-

-– Jaj – csitítja az asszony – csak vigyázz! Csak ne tégy semmi olyant,

-amiből baj keletközik. A szegény mindig a rövidebbet húzza!

-

-– Hát hiszen az igaz – véli János.

-

-Egy óra nem sok, de annyit sem alszanak ezen éjszaka a kis tanyában.

-Sötétben vannak, halkkal, csitítják a gyereket, aki nyügös, fél,

-megriasztották a puskalövések. Ők maguk is félve lesik, hogy nem

-következik-e újabb durranás. Mert hátha nem is jól láttak. Hátha nem a

-szomszéd volt. Hátha valami kósza cigányság támadása, ijesztgetése volt,

-hogy a lövő után induljon az ember s addig a magára hagyott tanyába be

-lehet törni. Baltát, nagybotot kézügybe is készít az ember, más fegyvere

-nincsen, mert a puska drága s adót is kell utána fizetni.

-

-– De revolvert mégis csak tartani köllene – mondja az asszony.

-

-– Az igaz – szól János. – Ugyan az is drága, ha jó, de nem is igen tudok

-vele bánni. Én csak a puskát tanultam a katonaságnál.

-

-– Majd eltanulnád mástól a bánását.

-

-– Hát ha majd kerül egy kéz alatt, vöszök.

-

-– Úgy-úgy – biztatja Rozál – legalább ilyenkor visszalünnél. Hadd tudná

-mög, hogy nem egymaga hatalmas a határban. Majd félne akkor, akárki

-volt. Lásd, Kisgucziéknál nem sajnálják a patront, mindön hétön lőnek

-esténkint egyet-kettőt, hogy hadd tudja mög mindönki, hogy ott fegyver

-van a háznál.

-

-Gondolkozik az ember. Az ám, ez igaz. De másként meg… ha most véletlenül

-eltalálta volna, a törvény előtt miféle bizonysága volna arra nézve,

-hogy a maga védelmére cselekedett?

-

-– Hát ott az ajtó – mondja Rozál. – Az is mutatja, hogy körösztül van

-lőve.

-

-Ez is igaz, de kérdés, hogy tanu-e a törvény előtt egy rozoga, puhafa

-deszkából készült ajtó. S meg tudja-e mondani az ajtó, hogy ki lőtt

-bele? Nem, ezt nem tudja megmondani.

-

-Próbálnak szunnyadni egy kicsit, de nem lehet. Hol a gyerek riad fel,

-hogy:

-

-– Jaj, gyünnek, édösapám.

-

-Hol az asszony szól ijedten:

-

-– Valaki jár kint. Hallgasd csak… Bezártad-e az ajtót?

-

-– Be, be, csak ne félj. Ne ijedözz, aludjatok egy kicsit.

-

-Fölsóhajt az asszony:

-

-– Birni is kéne… Hejh, istenöm-istenöm, de leesött róllunk a tekintetöd

-ebbe a pusztaságba… Hallod, megint jár kint valaki.

-

-Csakugyan hallatszik valami. János kinéz az ajtón s látja, hogy a kutya.

-Lecsillapult az ijedtsége s hazajött.

-

-– Látod – mondja Rozál – ez is azért szaladt el, mert sohase hall itthon

-lövést. Ha ráment volna arra a lövőre, azután kitépett volna egy darabot

-a ruhájából, most mindjárt tudnánk, hogy ki volt.

-

-– Tudom én azt úgyis, hogy a szomszéd volt. Éppen azért, mert hallgat.

-Mert ha cigány lött volna a lüvő, akkor már itt volna a puskával

-segítségre.

-

-Ilyen beszédek között telik el hajnalig az idő. Ahogy világosodik, János

-kimegy a tanyából az útra, mert ilyen tájban szokott arra a csendőrök

-két embere portyázni. Egészen megvirrad közben, a nap fölkel s

-megcsillan a csendőrszuronyokon, amelyek a vetések között föltünedeznek.

-Megvárja az errébbhaladásukat és jelenti a katonáknak az esetet, hogy

-lövés történt.

-

-A két csendőr elmegy a tanyába, körülnéznek mindent. Az ajtón egy egész

-sor luk van, amit a sörétek átütöttek. Nyomot keresnének, de a homokban

-nincs nyom, mert abban könnyen összefolyik. Ha volt is, János meg a

-kutya már összetaposták. A búza is összehajlott már azon a helyen, ahol

-az éjjeli támadó besurrant. Igy tanácstalanul állnak.

-

-– Cigány nem volt, – mondja a csendőr – mert most nincsen a határban.

-Hanem nincsen magának valami haragosa a környéken?

-

-Hát hiszen, ha mindent el volna szabad mondani, amit gondol az ember,

-majd mondana János most sokat. De nem szabad. Mert könnyű vádolni, de

-nehéz tanusítani. Ennélfogva a ne szólj szám, nem fáj fejem régi igazság

-járja itt is.

-

-– Löhet, hogy van titkos haragosom, de nem tudok róla. Olyan, aki

-mögmondta volna szömbe, hogy csakugyan ellenségem, olyan nincsen.

-

-Nézi a káplár Jánost s megint kérdezi:

-

-– Nem nógatja itt magát valaki, hogy adja el azt a kis földet?

-

-– Dehogy nem – esik bele a szóba az asszony. – Nem is egy, de az egész

-szomszédság. Valamennyi kitúrna bennünket ebbül a kis örökbül.

-

-Bólintgat a káplár, hogy hiszen éppen ez az. Valamennyi, az senki. Egy,

-valaki. De ki az az egy?

-

-Nézi az udvar homokját, keres valamit. Azután hirtelen lehajol.

-

-– Ez megvan. Az egyik.

-

-Ez az egyik puskalövéshez való fojtás. A másik nincs meg. Talán elégett,

-vagy elfújta a szél a búzába. De ez a papiros megmaradt. Az a fojtás ez,

-amely az elültöltő fegyver csövében a puskapor meg a sörét között

-szokott lenni. Kissé megfogta a puskapor lángja, némely része elégett,

-de azért a nagyobb darabja megvan. A csendőr vigyázattal bontogatja.

-Azután azt mondja:

-

-– Van itt a szomszéd tanyában egy iskolás gyerek?

-

-– Van egy kicsi.

-

-– De már az első osztályon túl van?

-

-– Alighanem túl, – mondja János – mert már tavaly is járt a tanító úr

-elébe. Miért kérdezi?

-

-– Csak azért, – feleli a csendőr s mutatja a papirost – mert ennek a

-fojtásnak a papirosa ábécés könyvből van kitépve. Tud olvasni?

-

-– Tudok.

-

-– Hát olvassa el, mi van rajta.

-

-S Pál János olvassa az ábécés könyv gyűrött, szakadozott papirosáról: _…

-z is–ten az ég–ben la–kik…_

-

-Egymásra néznek. Az asszony szomorúan fölsóhajt:

-

-– Istenöm, te odafönt laksz. De mire idáig lejut a neved, a puska

-csövébe kerül.

-

-– Hát az úgy van – mondták a csendőrök s mentek tovább, keresni azt a

-tanyát, amelyiknek az ábécés könyvéből az a bizonyos lap ki van tépve.

-

-

-

-

-Sabotage.

-

-Az újságban olvasom: sabotage történt Franciaországban. Most itt történt

-sabotage, most ott történt sabotage. Mit jelent ez a szó, valami új

-divatot, vagy pedig tengeri herkentyüt? De azután írja az újság, hogy az

-a sabotage, mikor a drágaság miatt fölingerült gazdasszonyok föllökik a

-piacon a kofák sátrait és letapossák a földre a túrót, a vajat, a

-gyümölcsöt. Ez hát a sabotage? No, ez nem új dolog, ilyesfélét már

-láttam honi földön is. Az igaz, hogy nem most, hanem régebben. Szám

-szerint éppen huszonegy év előtt és pedig – még kimondani is furcsa – a

-katonaságnál.

-

-Az aradmegyei Csucsa község alatt történt, ahol marsolás közben

-éjszakára tábort ütöttünk. Az ezred hosszú úton volt akkor, szeptember

-második felében Bécsben kellett lennie, hogy ott fölváltsa a

-szolgálatban a brassói regimentet. De előbb végig kellett „csinálni“ a

-székelyhídi királygyakorlatokat. Ilyenformán, bár augusztus másodikán

-indult az ezred Szegedről, csak szeptember tizennyolcadikán látta meg a

-Szent István tornyát, addig folyton kódorgott hol erre, hol arra,

-Csanádban, Aradban, Temesben, Krassószörényben, Erdélyben, Biharban. Már

-ez a hosszú csatangolás is kedvetlenítette a legénységet.

-

-Azt nagy örömmel tudták meg a napiparancsból még a nyár elején, hogy az

-ősszel Bécsben kell lenni, mert világot látni szeret a katonalegény.

-Különösen a gyalogos, akinek nincsen se lóval, se kocsival, se ágyúval

-dolga, hanem a hátára veti a bornyut, a kezébe veszi a puskát s: omnia

-mea mecum porto, készen van, mehet. De ezt a bécsi kéjkirándulást a vén

-harcosok, agg csatárok, dicső csontok se vették haraggal, ha majd szépen

-fölrakják őket itthon a vasútra és azután majd „sikojtozva mögy a vason

-a bagon“ egészen Bécs városáig, ahonnan már csábító angyalként

-integetett az a hír, hogy ott a kantinban egy liter sört tizenkét

-krajcárért mérnek.

-

-De ezt az örömöt jól lehűtötte és jégre tette a kilátásba helyezett

-negyvenhatnapos út, amiből csak kettő telt el vasúton, a többi meg

-gyalogosan. Felső parancsok dobták, vetették az ezredet ide-oda, az

-ördög tudja, hova. A parancsnokok tudják, hogy hova, de a legénység nem

-tudja. Ugyan nekik tökéletesen mindegy, hogy minek hívják azt a helyet,

-ahova még ma el kell érni, de annyit tudni szeretne, hogy hány órai

-gyaloglás van rendelve erre a napra. Ezt nem tudja, csak annyit tud a

-parancs nyomán, hogy másnap hajnalban hány órakor kell útrakészen állni.

-Ha tudná, hogy hány órai út áll előtte, könnyebben nekifohászkodna és

-mikor már a nagy fáradtság kerülgeti, tudná biztatni magát az

-erőfejtésre azzal a gondolattal, hogy hiszen még csak egy kis óra az

-egész (annyit pedig még akasztva is elbír az ember).

-

-Azonban ezt nem igen szokták megmondani neki s ez kellemetlen. Ezenfölül

-abban a kitüntetésben részesült a regiment, hogy neki osztották ki

-kipróbálás végett az új gyalogsági sátrakat, hogy majd fent Bécsben

-bemutassa a tapasztalatait. Minden legény a hátán hordta egy-egy

-sátornak a felét, amely kiváló megtiszteltetéssel velejárt, hogy mindig

-másik ezred jutott a faluba hálni, emez meg kint éjszakázhatott a

-harmatos réteken. Már pedig tudvalevőleg szép az a harmat a versben,

-mikor csillog a rózsa szirmán, de aludni nem kellemes benne. Ha a

-költőtől azt kivánnák, hogy hajnaltól alkonyatig vigyen harminc kilót,

-azután vackolódjon le a nedves fűbe s ott várja meg azt az ebédet, amely

-talán esti tíz órára alighanem elkészül: a költő kevesebb kedvvel írna

-verset a harmatról.

-

-Szóval kedvtelenek voltak a császár gyöngyei is. Elvégezték ugyan azt a

-dolgot, ami rájuk volt parancsolva, de morogtak.

-

-A kantinos az országút szélén ütötte föl a sátrát. Jó dolga volt ott. A

-mi regimentünknek a hadtestben az aradi ezred a testvére, azzal szokott

-együtt dolgozni. Azok is ott voltak az országút túlsó oldalán. Hát két

-ezred éheseit kellett kielégítenie a kantinosnak, jó üzlete volt neki,

-mert úgy tolongtak a sátor alá a harci dicsőség kedveltjei, mintha ott

-ingyen mérnének. Még napvilágnál jól ment a dolog. Két finánc

-fegyveresen kióvakodott a faluból és firtatni kezdte a kantinost, hogy

-van-e neki italmérési engedélye. Az agg csatárok és hős csontok ezen

-fölingerültek. Egy cigánytrombitás a fináncoknak a fülébe fújta a

-visszavonulás nótáját, amely magyarul úgy szól, hogy: hát-ra, csak

-csen-de-sen hát-ra. Miután a fináncok nem értették meg, a császár

-gyöngyei elég érthetően hozták a tudomásukra, hogy már régen nem ettek

-zöldhuszárhúst és ha a zöldhuszárok el nem távoznának, akkor ennek a

-húsnak az evése fog bekövetkezni.

-

-Hallván és látván ezen állapotokat, a királyi pénzügy őrei

-visszavonultak.

-

-Mint látnivaló, hat óra tizenöt perckor a hadsereg csucsai tagjai a

-szabad kereskedelem hívei voltak és a külső támadás ellen megvédték a

-kantinost.

-

-A kantinos ilyenkor módfelett büszke azon irányban, hogy a fegyveres erő

-császári része ő mellette van.

-

-E büszkeségének folyománya, hogy a császári haderő tagjai részére az öt

-pénz ára szalonnák adagjait egyre kisebbre szabja. Amit a haderő tagjai

-eleinte megütközéssel vesznek tudomásul. Azután méltatlankodnak. Akad

-legény, nem egy, hanem több, aki a csöppnyi szalonnát, mint véres kardot

-hordozza meg a táborban, kiáltván:

-

-– Nézzétek a betyárt! Ennyi szalonnát öt vasért!

-

-Az emberek, mint komor bikák tekintenek a szalonnára, amely valóban

-olyan kicsiny, hogy félfogra is kevés volna.

-

-De még mindig semmi nyoma sincsen annak, hogy itt sabotage akar lenni.

-

-Hát hogy történik mégis? Az ördög tudja. Összebeszélnek vajjon? Nem.

-Hiszen a szabad ég alatt vagyunk valamennyien, azt meg lehetne látni és

-hallani, ha követ fujnának. De se nem látni, se nem hallani semmit.

-

-Mindössze hol itt, hol ott egy-egy legény a puskáját pucolván, vagy a

-nadrágjára varrva a leszakadt zsinórt, fütyörész. Azt fütyüli, hogy:

-tárititi, táratatta, tiri-tári-dum. Ez az ezred hívója. Trombitaszóból

-magyarra fordítva annyit jelent, hogy: A szögedi hírös lányok helyre

-tyu-tyu-tyu. A spirituszgyárba járnak helyre tyu. Harminc krajcár a

-napszámjuk tyu-tyu-tyu. Mégis slingös a szoknyájuk, helyre tyu-tyu-tyu.

-Nem valami kiváló műdal, hanem hiszen van ennél különb ezredhívó is.

-Némelyik olyan, hogy nem bírná kiállni a nyomdafestéket, de az mindegy.

-A fődolog az, hogy a tisztelt társaság megértse belőle, hogy most neki

-szólnak.

-

-Megértik. Egyre többen fütyülik, hogy mégis slingös a szoknyájuk, hejre

-tyu-tyu-tyu.

-

-Az ilyesmiből már meg lehet érteni, hogy a császár negyvenhatos gyöngyei

-valamiben törik a fejüket. De hogy miben, az voltaképpen nem tudatik. A

-külső körülményekből csak annyi látszik, hogy a legények tisztogatják a

-feleségüket, (már hogy a puskájukat), továbbá a derékszíjjat viaszkolják

-azokkal a viaszbólvaló s már félig elkopott gyertyákkal, amiket

-ottjártuk alkalmával a radnai templomból „fogtak“. (A baka ugyanis

-sohasem „lop“, hanem csak „fog“. Ezt sokan nem akarják megérteni, de

-azért ez nem változtat azon a tényen, hogy ez így van. A fogás, az csak

-fogás, de az nem lopás. A fogás csak játék. Próbáltam egyszer ezt, mint

-tolmács magyarázni a bécsi Heumarkt-kaszárnyabeli hadbíróság urai előtt,

-menteni igyekezvén egy szegény idevaló vért, aki három krajcár értékű

-fegyverkefét „fogott“ a cimborájától s akinek ezért kidukált a hat

-hónapi utánszolgálatos dutyi. Mondtam, hogy ez nem lopás, hanem csak

-fogás, a cimbora holnap vagy holnapután visszafogja tőle a kefét és

-visszafog mellé még két pénz ára faggyút is, bakancsot zsírozni, de a

-hadbírósági kihallgató úr más véleményen volt és az ügyeket egyéb

-területekre irányítván, megpörölt azért, hogy miért nem díszkabátban

-tolmácsolok. Álltam is szigorúan a pörölés alatt a haptákot, gondolván:

-bolond már megint a német. Abban az időben ugyanis teljes

-gondolatszabadság volt engedélyezve a hadseregben, csak éppen hogy

-kimondani nem volt szabad, hogy mit gondol az ember.)

-

-Egyébként pedig ezúttal csak ott tartunk, hogy fütyülik az ezredhívót.

-És az országút túlsó oldaláról áthallatszik, hogy az aradi testvérei is

-fütyülik az ő maguk ezredhívóját.

-

-Szép és hasznos dolog ám az: egy országút, amely elválasztja egymástól a

-regimenteket. Mert akármennyire testvér is a testvér, de azért

-választófalak nélkül különféle összeveszések történnének. A katona oly

-könnyen összevesz egymással, hogy az csoda. Például a debreceni és a

-nagyváradi regiment testvér. A debreceni magyar, a váradi meg olájjal

-kevert. Ennélfogva a debreceni katona nustyunak nevezi a váradit, mert

-az oláh legénynek az a szokása, hogy minden kérdésre azt mondja a maga

-nyelvén: nu sciu: nem tudom. De a váradiaknál leginkább magyarok az

-altisztek, azok megtanítják magyarul az oláh legényt. Mikor azután az

-ilyen oláh legény elmegy a debreceni testvér mellett az országúton,

-csendes odavetéssel megkérdezi tőle:

-

-– No testvér tudsz-e már magyarul? – Amiből természetesen verekedés

-támad és kiröpül a „sajt“-jából a „bajnét“.

-

-Könnyen áll az összeveszés.

-

-Mikor a mieink Bécsben voltak a király szolgálatára, ugyanabban a

-kaszárnyában lakott a székesfehérvári hatvankilences Jellasich-regiment

-is. Szép, szálas emberekből való ezred, amelyet a mieink köznyelven

-bakonybéli betyárbandának neveztek, cserébe a szegedi bicskáskompánia

-titulusért. A kaszárnyában azonban azért nem veszhettek össze a

-legények, mert a mindenekről intézkedő felsőbb katonai igazgatás

-gondoskodott arról, hogy ugyanabba a kaszárnyába az egymásra agyarkodó

-magyarok közé oda helyezzen a középső helyre egy cseh dragonyos

-regimentet is. A magyarok részéről a gyűlölködés tehát közösen eme

-kocsisok ellen irányult, mint olyan lények ellen, akik a király úrnak

-való dicső szolgálatot istállószemét talicskázásával töltik el és olyan

-rézbográcsot raknak a fejükre, hogy halat lehetne benne főzni.

-Szerencsére azonban a nyelvi határok választófalat vontak a különböző

-nemzetek indulatos fiai közé és a csehek békességben nyakalhatták a

-mondhatlan számú söröket. Csak csendes megvetésben volt részük, amit ők

-– hatalmas testű, nehéz-lovassági mohamed-emberek – még csendesebb

-megvetéssel viszonoztak.

-

-A két magyar regiment verekedési erőfölöslege a korcsmákban merült ki.

-Kis kurtakorcsmák voltak ott. Amikben négy krajcár volt a tea, öt

-krajcár a gyenge tejeskávé, a „melange“ s egyes tobzódók csokoládét

-ittak porciónként hat krajcárért. És aki megivott négy porció

-csokoládét, danolni kezdett és azt kérdezte a füstös falaktól, hogy

-barna kislány mi lesz vacsorára?

-

-Mit tehet ilyenkor a barna kislány?

-

-A barna kislány ilyenkor azt feleli, hogy halpaprikás, mi gondja van

-rája, fehérvári bakát várok vacsorára.

-

-A barna kislány pedig csak elméletben tartózkodik ott a császárváros

-falai között. Voltak Mirclik, különféle Mirclik, nem kalapos és kalapos

-Mirclik – de barna kislány, valóságos és tökéletes barna kislány hogyan

-lehetett volna ottan.

-

-Az emberek a levegőbe bámultak és ott keresték a barna kislányt.

-Kinek-kinek a kedve szerint imbolygott azután a füstben, éppen az ő

-valóságos kivánsága szerint.

-

-Némi gondolkodás után kitört a veszekedés. Itt a dolgok megértéséhez

-szükséges, hogy tekintetbe vegyük, miszerint a barna kislány fehérvári

-bakát vár az vacsorára. A bakonybéli betyárbanda Fehérvárról származott,

-onnan sorozták, onnan küldték idegenbe, ellenben a szegedi bicskás

-testület szintén jogot formált ezen címhez, amennyiben a Fehérváry

-generális az inhóberje a regimentnek.

-

-Igy tehát jogos viták támadtak afelett, hogy a füstben repkedő barna

-kislány melyik fehérvári-regimentből való bakát vár az vacsorára.

-

-E kérdést – mint mindenki beláthatja – csak bajonéttal, sörösüveggel és

-csokoládés ibrikkel lehetett elintézni.

-

-Hát körülbelül ilyenforma szeretetben élt az idevaló regiment a csucsai

-réten is az aradi testvérekkel. Az is nyustyu. Jó, hogy köztük volt az

-országút.

-

-Azonban ezúttal ott is fütyülik az ezredhívót. Egészen átszól. Az

-emberek azt mondják:

-

-– Nézd csak, nézd.

-

-Hát nézik, de hát mit nézzenek. Nincsen azon semmi néznivaló, hogy

-némelyik embernek füttyszóra áll a szája?

-

-De egyszer csak azt fütyülik: turutu, turutu, ritatitati!

-

-Az emberek a fejüket fölütik. Hát ez mi? Hiszen nincs itt ellenség, ez

-csak hadgyakorlat. De a fütty szól: turutu, turutu, ritatitati…

-

-Azt a trombitanyelvből magyarra kétféleképpen lehet fordítani. Az egyik

-fordítás szerint így hangzik: Ká-poszta, ká-poszta, hús is van benne.

-

-Ez a kedélyes, játszi és gyermekes fordítása az illető trombitaszónak.

-Vannak ilyenek is. Mint például, mikor a gyülekezőre hívó trombitaszót

-úgy fordítják le magyar nyelvre, hogy: az ezredes úr együtt akar-ja

-látni a szama-rait.

-

-De a turutu, turutu, ritatitatinak van más fordítása is. Ez így szól,

-hogy: elő-re, ma-gya-rok, ostromot fuj-nak. Fegy-verre, magya-rok,

-véd-jük a hazát.

-

-A katonaduda sok mindent el tud a maga nyelvén mondani, de ilyen izgató

-szava nincsen több, mint ez: turutu, turutu, ritatitati.

-

-De azért ennek is van hibája. Mint ahogy hiba nélkül ezen a kerek

-világon nincsen semmi. Rossz a fordítás, amely nincsen tekintettel a

-haza nyelvi különbségeire, ezt már Guyon is tapasztalta, amikor

-Branyiszkónál rohamra fuvatott, de a csapatok tót része állva maradt,

-mondván: ez nem nekünk, hanem a magyaroknak szól.

-

-Hanem most más volt az eset.

-

-Az országútnak mind a két részéről fölhangzott egyszerre az ordítás:

-

-– Hurrá! Hurrá!

-

-A következő pillanatban csak egy porfelhő látszott ott, ahol eddig a

-kantinos terjedelmes sátora állott. Két ezred legénysége rohanta meg,

-elpusztította, tönkretette, megsemmisítette, tisztán csak azért, mert öt

-pénzért kevesebb szalonnát adott, mint amennyi dukál.

-

-Másnap hajnalban fölszedtük a sátorfát és tovább mentünk. A két ezred

-részéről körülbelül négyezer ember táborozott akkor a csucsai mezőn. Ki

-tudna itt, ennyi vitéz csont és császári gyöngy között igazságot és

-vizsgálatot tenni?

-

-Szó sem lehetett róla. Másnap mentünk tovább, arrafelé, amerre az utunk

-vitt és másnap a kantinos már egészen rendesen porciózta ki a

-szalonnákat.

-

-

-

-

-A fórum.

-

-Az alföldi városok népének szokása volt, hogy vasárnap délelőtt a piacra

-tódult s ott időzött délig. Ezt megtette nyáron is, télen is. Csak

-esőben nem ment ki, az ünneplő kalapot, meg a ruhát féltvén. Ott

-találkozott egymással a két különböző városrészben lakó rokon, a sógor

-meg a koma, a legényfiú meg a keresztapja. Az ország sorsáról ott

-tárgyaltak. A hírek oda futottak össze. Egyik ember ezt hallotta, a

-másik meg azt. Lapokat a nép nem olvasott még a hetvenes években, helyi

-lapok nem is igen voltak, legfeljebb ha egy-egy kisded hetilap, amit az

-intelligencia tartott fönn. Még Szegeden is csak az árvíz előtt pár

-hónappal támadt egy napilap, azelőtt a hírre szomjas közönség

-megelégedett egy hetenkint háromszorossal. Patriarchális régi világ

-volt, pedig úgy tetszik, mintha most lett volna.

-

-Mégis mennyi változás azóta. Emlékszem, hogy gyermekkoromban a szegedi

-postának csak egy levélhordója volt, az is elegendő volt, de annak

-németül is kellett tudnia, hogy a kereskedők német címzésű leveleit

-kézhez adni bírja. Erre az öreg Katzky volt alkalmas, egy galiciai

-óriás, aki az osztrák zsandároknál őrmesterkedett s mikor a kiegyezéskor

-azokat a hazájukba visszarendelték, ittmaradt s beállott Briefträgernek.

-Sokan Magyarországon maradtak akkor a letünt korszak keze-lábaiból, mert

-a szolgálati évek nyomán annyi magyar hangulat, érzés, gondolkodás

-lopózott a lelkükbe, hogy többé nem kívánták viszontlátni a fatornyos

-országukat. Ez is egyik oka annak, hogy magyar helységekben néha

-törzsökösnek látszó parasztgazdát lehet találni, akinek a családneve

-tisztára északi szláv. Még a negyvenkilences muszka hadseregből is

-maradtak az alföldön katonaszökevények.

-

-Szóval elég azzal annyi, hogy nálunk is csak egy levélhordó kellvén, a

-kisebb helyeken még kevesebb hírt hozott a világ járásáról a posta: ezt

-a főtéri gyülekezés helyettesítette az ünnepnap délelőttjén. Ez volt a

-fórum. A forum Romanum oszlopos volt, ez nem volt oszlopos, de azért

-csak fórum volt ez is.

-

-A makói fórum volt nagyon érdekes. Azt láttam hosszabb ideig, mert még

-az árvíz előtt az odavaló református algimnáziumba kerültem diáknak s a

-lakásunk ablakai a főtérre nyíltak. A makói nép abban az időben tiszta

-fekete ünneplő ruhát viselt. Télen-nyáron ugyanazt a posztóból valót, a

-nyári „liszter“ csak később került divatba. Öregebb gazdák subában

-mentek föl a fórumra s itt-ott idősebb embereken már föltünedezett a

-fekete télikabát, azzal az asztrakánnak nevezett birkaprémmel a nyaka

-körül, amiből később európai úri divat vált. De a legénynép meg a fiatal

-gazdanép a subát viselni öregesnek tartotta, a télikabátot, mint a

-gyengülés jelét viselni restelte: ugyanazon egy szál rend ruhában állt a

-fórumon meleg nyáron, mint a hideg télen is. Pedig az akkori népies

-divat szerint a makói rend ruha kabátjának a szárnya csak derékig ért.

-Milyen rövid idő attól máig, alig három évtized s ma már az ilyen

-testedzettség ritkaságszámba megy. Sem én, sem te, sem ő nem volnánk

-hajlandók hideg télen a havon reggeli nyolc órától délelőtti tizenegyig

-a szabad téren kaszinózni ugyanabban a testi ruhában, amit nyáron is

-viselünk. Azonban akkor állták és semmiféle írás nincsen affelől, hogy

-valaki a fórumon való megjelenésbe belehalt volna. Az igaz, hogy akkor

-pálinkát még nem igen ivott a magyar napközben, legfeljebb csak reggeli

-étel előtt. Az volt a nézet, hogy csak a tót iszik étel után pálinkát.

-Sörház meg nem is volt abban az időben Makón. Volt ugyan egy sörcsarnok

-nevű hely, de az is külön hirdette a hetilapban, ha olykor, meleg nyáron

-hordós sört csapolt. Nagy dolog volt az akkor még és nélküle is elvoltak

-az emberek.

-

-A népnek ez az ősi szokása, hogy a hite szerint való munkaszünetes napon

-a tulajdon maga által alakított város főhelyén gyülekezik és ott szeszes

-ital nélkül, nyugodtan és higgadtan tárgyalja az ország sorsát meg a

-maga sorsát, nem volt baj.

-

-A baj csak ott támadt, hogy az alföldi városokban a főterek nem igen

-voltak kikövezve, ellenben a házak mellett a gyalogjárók vagy téglával

-vagy kővel kirakva voltak. Sáros időben azután a fórum közönsége

-fölóvakodott a saratlan gyalogjárókra a sáros köztérről és ezáltal a

-nagy tömegével valóságos közlekedési akadályul szolgált.

-

-A közigazgatási hatóságok azután, éppen ezen oknál fogva, korlátozni

-akarták a fórum tömegeit. Mert a járókelőket csakugyan leszorították a

-kövezett gyalogútról a kocsiút sarába.

-

-Más is játszhatott ugyan közbe. Nálunk például a fórum a városi bérház

-előtt van, amelynek a tere ma aszfaltos, huszonöt év előtt pedig

-kövezett volt, nem álltak útjában az egyszerű népi tanácskozók senkinek,

-mégis szét akarták őket zavarni. Azonban a nép az ősi jog megzavarása

-ellen erősen tiltakozott. Ugyan én ma sem tudnám megmondani, hogy miért

-akarták szétverni a fórumot, de akarták. Elsőbb kihirdették, hogy a

-másik vasárnap már nem szabad gyülekezni. E hirdetéssel egy árva garas

-árát sem törődtek: a másik vasárnap megint csak összegyűltek.

-Gyalogrendőrökkel próbálták őket oszlatni, de nem mentek.

-

-– Mi egész hétön dolgozunk. Ünnepnap van jogunk egymással találkozni –

-hangzott a beszéd. – Nem tartozik mindönki már délelőtt a kocsmába

-mönni. Ez szabad hely. Ennek a küvezetibe mink is bele adóztunk. Hát még

-csak állni sem szabad rajta? Mit vétöttünk? Hiszen mink csak

-beszélgetünk!

-

-Nem mentek no, hát nem mentek. Akkor lovasrendőröket küldtek ellenük,

-oszlatásra. Nem valami nagy kedvvel mehettek nekik azok sem, mert valami

-túlságos zavart nem csináltak. A fórum népe részben megfogta a lovak

-kantárszárát, részben kihúzta a lovasok csizmatalpa alól a kengyelt.

-Amire a lovasok visszafordultak és a fórum, bár egyre csappanva és egyre

-kisebbedve, ma is áll, ott, ahol eddig állt. Nem bánt az senkit, hát

-miért ne lehetne ott, ahol van? Nem árt senkinek. S idővel majd elmúlik

-magától is.

-

-De némely helyen nem így volt a dolog. Olyan helyeken, ahol nem volt

-kövezett a tér, ahol a fórumra az emberek gyülekeztek. Ott apránkint a

-sáros időkben fölszoktak a gyalogjáróra, mint Félegyházán is, ahol úgy

-elállták az utat, hogy tőlük már ünnepnapon még a templomba sem lehetett

-rendesen menni.

-

-A tiszteletreméltó közigazgatásnak sokáig főtt a feje ebben a dologban.

-A népnek lelkére beszéltek, hogy ne állják el az utat. Nem sokat ért. Az

-öregebbek hallgattak a szóra, de a fiatalság semmiképpen sem. Dacosan

-vonultak föl a főtérre és hiába volt ellenük a szónoklás. Nem és nem. És

-megint nem. Itt álltak az apáink is, hát mink is itt állunk.

-

-Új főszolgabíró került a járás élére. Csak névleg új, egyébként

-tapasztalt ember.

-

-A gyalogjárók elállását előbb bírsággal kezdte sujtani. Nem sokat

-használt. Hiszen fizethetünk: van miből, továbbá szépek a búzák is. Hát

-fizették a bírságiumot s maradtak úgy, mint ahogy voltak, útonállók a

-gyalogjárón.

-

-Mivelhogy ezzel a rendszerrel nem sokra ment, a főszolgabíró az

-útonállókkal szemben a fogságot kezdte alkalmazni. A dacos legényeket

-becsukatta. Azonban ez sem ért semmit. Az ilyen börtönt nem tartották

-diffamálónak, mert hiszen se nem loptak, se nem raboltak, csak az ősi

-jogot védelmezték.

-

-A főszolgabíró sokáig gondolkodott, hogy mit kellene most már itt tenni.

-A törvény hatalmának érvényt szerezhet a szurony, a kard, meg a puska,

-de hát ezeket legjobb a legutoljára hagyni. Mint az ágyút, melyről föl

-van jegyezve, hogy ultima ratio regum.

-

-Látnivaló, hogy a bírság nem megszégyenítés, valamint a börtön sem. Mást

-kell itten kitalálni. Tépelődött. Egyszer azt mondja az első hajdúnak:

-

-– Vásároljon kend nyirfasöprűket.

-

-– Igen, kérem alássan. Minek lesznek azok, kérem alássan?

-

-– Nagy a por az utcán, különösen a templom előtt. Nem járja, hogy amikor

-vasárnap templomba megy a nép, hogy ilyen port járjon.

-

-– Az bizony úgy áll, tekintetes főbíró úr. Volna ugyan ott egy kövezett

-átjáró is, de azt mind elállják a legények.

-

-– Hát hiszen éppen azért – mondta a főbíró a hajdúnak. – Akik elállják a

-kövezett utat, azok söpörjék a port. Aki gazdafi be van fogva, annak

-mind söprűt kell adni a kezébe. Kendtek fegyveresen kísérik ki őket.

-Azután söpörjenek.

-

-Az öreg hajdú nagyot nézett. Ilyent még nem hallott. Gazdafiakkal

-söpörtetni az utcát! Hiszen forradalom lesz ebből! De nem merte mondani.

-Csak azt kérdezte:

-

-– Azután mikor, kérem alássan?

-

-– Már mit, hogy mikor?

-

-– Hát a söprést. Este-e, vagy hajnalban?

-

-– Dehogy este, meg dehogy hajnalban – mondta a főbíró. – Délelőtt. Érti

-kend, délelőtt. Még pedig vasárnap délelőtt. Éppen akkor, mikor a

-leányok mennek a misére.

-

-Azután így is történt. A parancs végrehajtatott. Szuronyos puskás hajduk

-őrizete alatt söpörték az utcát a legények ünnepnap délelőtt, amikor

-selyembe öltözötten mentek a misére a leányok.

-

-Nagy szégyenkezés volt ez és nagy fölzúdulás támadt a nyomában. Hogy ez

-már mégis csak istentelenség. De a főbíró nem sokat adott a lármára.

-

-– Hát pedig – mondta – ez ezentúl így lesz. Nem volna erre szükség, ha

-nem állnátok el a kövezett utat. De elálljátok a nép elül. Illő dolog

-ennélfogva, hogy ha az útról leszorítjátok a népet az utcára, hát

-tartsátok tisztán az utcát. Én nem állom el az utat, hát én nem is

-söpröm az utcát nekik. Ti vagytok az útonállók, hát ti söpörtök. Vagy

-pedig olyan vasat tétetek rátok, hogy belekékültök.

-

-– Ebben van igazság, – mondta egy öreg gazda, aki éppen a fián esett

-sérelmet jött panaszolni – mert ami igaz, az csakugyan igaz.

-

-– Hát hiszen persze, hogy persze – mondta a főbíró. – Mi van ezen

-panaszolni való? Hiszen most még csak istenes dolog így nyáron a port

-söpörni. De majd ősszel a sarat hányják, télen meg a havat. A sarat majd

-el is kell hordani. Adok hozzá kétkerekű kordét, de lovat nem adok, mert

-a ló sem szokta elállni az utat. Majd egy legény húzza, kettő meg tolja.

-De nem mindig kell ezt csinálni. Csak ünnepnap délelőtt, misetájon. Hogy

-az ünneplő cipellőben nem kelljen a lányoknak a sárba járni. Nem

-tudjátok a régi nótát, hogy sárga csizma sárba járni kár?

-

-De tudták. Annyira tudták, hogy elég volt egy vasárnap délelőtti

-söpretés: többé nem állták az utat a legények.

-

-– Hát csakugyan – mondta ezen eredmény láttára a városbíró a

-főszolgabírónak – hogy többet ésszel, mint erővel.

-

-– Az ám – nevette a főbíró. – Régi igazság, hogy kevés ésszel

-kormányozzák a világot.

-

-

-

-

-Szárazság előtt.

-

-János a tanyai csizmadiánál járt lábbeli-reperálások irányában. Arról

-volt szó, hogy van néhány ócska csizmaszár otthon, tudna-e vajjon

-azokból a pásztorgyerek részére bocskort csinálni? Nem olyan bocskort,

-amilyent a tótok és egyéb pálinkaevő népek viselnek, akik leginkább csak

-akkor szokták azt magukról elvetni, hogy ha vagy ők elpusztulnak, vagy a

-bocskor elpusztul s ezen okból madzagokkal és különféle szíjakkal igen

-szorosan magukra erősítik, – hanem azon magyaros csuszát, amely csatton

-jár és könnyű lerúghatás tekintetében azonnal a papucs után következik.

-

-A csizmadiánál János az ügyeket szakavatottan elintézte. Két pár ócska

-csizmaszárból lesz két pár új csusza, a harmadik párból pedig

-bőrtarisznya, csak az átalvető szíjat kell külön megfizetni, de annak az

-ára sem pénzben jár, hanem János a télen majd ád érte fűteni való

-venyigét, miután ezen növényszárakból a tavaszon a szőlőtőkékről sokan

-letakarodtak.

-

-Az alku rövid volt és egyszerű, mert a csizmadia igen csendes és

-rendtartó ember, mesterségét a Csillagbörtön nehéz és száraz szabályai

-és falai között tanulván, tisztán csak szórakozásból. Ez azonban már

-régen történt: a csizmadia, aki akkor még nem volt varga, továbbá János,

-aki már akkor is János volt, a pusztai kápolnánál tartott politikai

-beszámolóról éjtájon hazajövet az úton elmélyedtek azon kiváló kérdés

-taglalásába, hogy miért nem húz a király szíve hozzánk jobban, mint

-ahogy húz. Szelíd holdfény volt a hallgatag jegenyeákácok között, akik

-csöndes paraszti utainkon mint óriás testőrség állnak sorfalat, ez

-alkalommal Jánost a másik ember, a király szívének hovahúzását másként

-magyarázván, bottal fejbeütötte. De nem esett idegennek, különben is

-ebcsont beforr. Jánosnak ugyan a feje egy kicsit behorpadt, de hamarosan

-meggyógyult, pedig orvos is járt hozzá; míg a másik ember, aki a király

-szívének védésében botra vetemedett, néhány olvasatlan hónapra a

-Csillagba került, ellenben ott, szorgos tanulmányai folytán, csizmadiává

-lépett elő.

-

-Különben nem ér ez a sok beszéd egy semmit sem. A tény csak az, hogy

-János eljött a csizmadiától s halad hazafelé azon komoly célzattal, hogy

-fölmegy a padlásra és előkeresi az ócska csizmaszárakat.

-

-Ugyanekkor azon a gyalogösvényen, amelyen a bognár tanyája felé mehet

-az, aki akar, jön egy ember csúcsos báránybőrsipkában, fekete

-nyakravalóval a nyakán: kenetteljes emberek szokták a nyakukat így

-bekötözni, bár nincsen olyan anyaszült, aki meg tudná mondani, hogy

-miért. De ez mindegy. Ők a nyolc rőf fekete selyemszalag egyik végét

-reggelenkint az ajtókilincshez kötik, a másik végét a nyakukhoz

-illesztik s így kellő megfontolással beleforognak a nyakravalóba. Szép

-az ilyesmi is annak, akinek tetszik. Rendszerint rekedtek szoktak lenni,

-ami ismét olyan rejtély, hogy csak az orvostudomány magyarázhatná meg,

-de a közeli környéken nem tartózkodik orvos, volna ugyan egy bába, hanem

-az is elhalt, még tavaly. Nem szolgált jól bele a levegő a tüdejébe. Ez

-volt az oka. Tehet erről valaki?

-

-Illés, már hogy ez a bízonyos nevezetű Ballangó Fekete Illés (másként

-Vödörlopó Illés, mert az apja a pusztai kutak ostorfájáról ritka

-szorgalommal lopkodta a merítő-vedreket) a bognárnál járt, hogy kegyes

-szavakban megfeddje s felkérje, hogy a mult héten kerékküllők csinálása

-után fizetett két pengőből adjon vissza legalább két hatost, mert a

-küllők nem jók. Nem állnak rendesen sem a talpfába, sem a kerékagyba,

-minélfogva a végiglyuk rezeg a tengelyen és olyan S betű mozgásokat

-csinál a kerék, mint a rozoga cigánykocsié.

-

-Illés találkozván Jánossal, kezelnek. Ez a kézszorítást jelenti a külső

-nyelvben. A belső nyelvben a pénztáros szokta elkezelni a kezére bízott

-pénzt, a külső nyelvben pedig az emberek elkezelnek egymástól akkor, ha

-távozóban búcsúzásul kezet szorítanak. Ha meg találkoznak, akkor csak

-kezelnek. Igy változik a szónak a fogalma. Milyen érzéssel lehet a külső

-ember, aki a földből él, mint élt az apja, öregapja, minden őse, erre a

-szóra: földművelés, mikor az ő nyelvében a művelés, műveltetés szó

-ugyancsak sértő fogalmakat fed?

-

-Ez azonban most már mindegy. János elmondja Illésnek, hogy a vargánál

-járt, Illés elmondja, hogy a bognár nem adta vissza a két hatost. Ez nem

-járja.

-

-– Hát – kérdezi János – valóságosan olyan rosszak azok a küllők?

-

-– No – mondja Illés – hát hiszen nem egészen egészen. De hát mért nem

-adja vissza? Mert úgyis sarcol. Nagyon kitartja mindönnek az árát. Mért

-nem adja vissza a két hatost? Rossz világ van. Rossz termés lösz. Ni,

-micsoda szárazság! Mi lösz velünk? Hisz a télire nem marad a gyerököknek

-betevő falat. De mindönki rajtunk akar élni. A bognár is. Mért nem adja

-vissza? Ugy mögmérgesedtem rá, hogy ha nem vónék istenfélő, fejbevágtam

-vóna úgy, hogy még ma este vacsorán éri Pilátust.

-

-János, ahogy a homokban haladnak, elgondolkozik a beszéden s a bot

-végével többször a földbe szúr. Lám, ilyen emberek is vannak. Pedig

-vagyona van. De azért mindig azon sopánkodik, hogy éhen hal. Most nem

-restelt a bognárhoz elmenni, hogy két hatost visszakunyoráljon. Pedig a

-küllők bizonyosan jól vannak megcsinálva. S a bognár szegény ember. A

-gyerekek aprók, de sok van belőlük, mint kocsmában a pohárból. Az

-asszony beteges. Miért, hogy mostanában az asszonyok közül egyre több a

-beteges?

-

-Ezt a kérdést föl is adja Illésnek:

-

-– Mondja már kend. Azelőtt nem volt ilyen sok beteg asszony. Hogy van

-az, hogy most sok köztük a beteg?

-

-– Volt az azelőtt is, csak nem mondták – véli emez. – Röstelték mondani.

-Az igaz, hogy nem is jártak annyit tánchelyre, nem táncolták magukat

-agyon már lánykorukba… Különben – tette hozzá – a jó Isten tudja csak,

-hogy ez hogy van?

-

-– Úgy, úgy. Csakugyan csak az tudja.

-

-– Én nem tudom. De mindön változik, János, mindön változik. A világ nem

-olyan, mint a régi. Akkor mögadtuk a földnek a munkát, azután termött.

-Ma hány az ártó bogár? Nem éppen csak az asszonyok betegök, hanem mindön

-beteg. A búza beteg, a rozs beteg, a kukorica, a dinnye, a káposzta,

-mind beteg. A disznó is elhullik. Micsoda világ ez, mikor az embör két

-hatosokért mögy a bognárhoz, hogy visszakívánja? A régi fajta kocsiba

-nem tudtuk magunk is belecsinálni a küllőket? De újmódi van, új kocsi

-van, cifra kocsi van, ennek a kerekibe már nem illik bele az a küllő,

-amit én a paraszti baltával kinagyolok.

-

-– Haj, haj – sóhajtja János – ami igaz, az igaz.

-

-Haladnak, csendben haladnak. Tavasz van még, de perzselő a nap. A fák

-bágyadtan állnak, a fiatal napraforgók lekonyítják még apró fejüket. A

-mezei virág elbujt, nem mutatkozik. Hetek óta nem volt eső. Ahol fekete

-föld van, repedezik. Az úton a homok föl van áradva, hogy alig lehet

-benne járni. Ez a közön van. A csinált utakon pedig por van, minden

-kocsi után felhőben emelkedik fölfelé, messziről nézve úgy látszik,

-mintha az egész határ ködbe volna borulva. A vetésre nézni –

-elszomorító. Szárazság van. Még az éji harmat is elmaradt. Ha még egy

-hétig nem lesz eső, oda van minden.

-

-– Látod – mondja Illés Jánosnak, mind a két tágra tartott karjával

-mutatva maga elébe a fakó határra – mi ez? A szögénység, a

-nincsetlenség. A licitáció.

-

-– Nono, hallja kend, – szól János, hogy éppen csak mondjon valamit –

-talán majd csak mögfordul az idő…

-

-Az öreg idegesen hányja-veti a fejét.

-

-– Mögfordul, mögfordul. Te fiatal vagy. Negyven vagy, tán negyven se

-vagy. Nem tudod, mi történt hatvanháromban. Borzasztóság rá emléközni

-is.

-

-– Hallottam…

-

-– Hallhattad is, mert azt nem löhet elfelejteni. A te dolgod különben

-más. Te még egy-két hétig kibírod.

-

-János nem szól egy darabig, azon jár az esze, hogy szóljon-e. De azután

-mégis csak mondja, kissé szomorúan:

-

-– Hát még egy kicsit bírom.

-

-Illés rákiált:

-

-– Ne beszélj. Jobban tudom én, mint te. Te még kibírod két hétig. Még

-háromig is kibírod. Neköd szöllőd van, mélyen a gyökere, lent. Az még

-élhet. Még talál egy kis nedvességet odalent a föld alatt, de a föld

-fölül elvette az Isten. Akaratába belenyugodjunk. De elpusztul mindön

-vetés. Ha így tart, a gólya agyonveri a fészökben a fiát, mert kiszárad

-a tó, nem tud neki önnivalót vinni.

-

-Az öreg megáll, a csizmája fejét félig beletúrja a homokba. Azután

-lehajtja a fejét és nézi, hogy mint mozog a homok a csizmáján. Mint

-emelődik föl s mint folyik le róla ismét szerteszét.

-

-– Az állat… – mormogja. – Az állat inkább elpusztítja a fiát, de nem

-nézi, hogy éhen kínlódjon…

-

-János úgy érzi, mintha az öreg fösvény szavai szíven ütnék. Igy is

-szolgálhat valakinek az esze? Az öregek zsörtölődők ugyan és

-elégedetlenek rendszerint, de hát mégis. Amint azonban föltekint a

-szomorú, leszáradt tájékra, látja, hogy az semmi reménységet nem nyújt a

-jövő iránt. Most eszébe jut hirtelen, hogy az élet, a munka élete nehéz.

-Valóban igen nehéz.

-

-A közön lassan, szótalan, elkomorodva lépegetnek. Hát csakugyan így van?

-A lelkekben nehéz fásultságok és bús elkeseredések lakjanak?

-

-De talán nem. Az iskola előtt haladnak el. Városi kocsi áll az udvaron,

-a falak újra meszelve, zöld lombok a nyitott ablakokban. Itt most vizsga

-van alighanem. Csakugyan az van, már a vége felé is közeledik, mert

-énekelnek odabent. Vékony a gyerekhang, de sok van s az ablakokon át

-kiárad az az útra, csilingelve jövén ártatlan gyermekszívekből az

-imádság: Isten áldd meg a magyart, jó kedvvel, bőséggel…

-

-A két ember megint megáll s egymásra néz. Szemükből néhány meleg

-könnycsepp poros arcukon át a forró homokra esik.

-

-

-

-

-Kis török.

-

-Az ember, ha egyéb dolga nincs, szívesen lovagol régi emlékein, amelyek

-mindig érnek annyit, mint az újak. Idő multával az emlékekből lassan

-kipusztul minden keserűség, szomorú hangulat s csak a jó dolgok maradnak

-meg, hasznos alkalmatosságul arra, hogy a délutáni csibukfüstben

-felmerülve, elimbolyogjanak a szobában, ahol az ember a gondolataival

-egymagára van.

-

-Igy bujik föl nekem a trebinjei kék füstjéből néha, mintha a rokon

-dohány mérges zamatával akarna egybevegyülni, egy csodálatosan száraz,

-nagy égőszemű gyermekfej, piros, kékbojtos fezzel a borotvált kicsi

-koponyáján, fapapucsokban, vézna, öregesen görnyedt termetén fehér ing,

-fehér salavári, piros selyem öv kopottas – bizony – a derekán, abban

-feszeng aztán, helyét nem találva, egy rettenetes nagy handzsár,

-nagyobb, mint az egész kicsinyke férfiú.

-

-Török gyermekek közt csodálatos szépeket lehet látni. A leánygyerek, ha

-a szél elfújja néha a fejéről a fátyolt, amit buzgó anyja a Korán

-törvényét megelőzve, már kiskorában ráerőszakol, oly arcot mutat,

-amelyet megnézhetne akármely lelkesebb ifjú költőnk, aki leírásaiban

-szereti úsztatni fehér tejben a halvány-piros rózsát. Pufók, kedves képű

-baba valamennyi. Messze idegenben a hazátlan, kicsapott katona, ha

-gyereket látott az úton, elévődött rajta (tudom magamról), hogy ugyan

-melyikre hasonlít ez vagy amaz az otthoniak közül. Káplár Papp, aki

-asszonyt, két iskolás gyereket hagyott itthon, talált is a Cadinje Brdó

-fenyős tetején egy bosnyák házban két apró fiút, olyat, hogy megesküdött

-volna rá, hogy az övé mind a kettő.

-

-Annál csodálatosabb volt ez az apró öregfejű gyerek a többi között, az ő

-magába vonult szótlanságával, hallgató szájával. Csak a szeme volt neki

-véghetetlen beszédes. Gyakran láttuk, mert egyetlen mulatságunk volt

-nekünk is, ha beültünk Antóniohoz, az albánhoz, akinek az útszélen volt

-a csárdája és lestük az úton a kószáló utas törököket, akiken legalább

-volt mit nézni, gyönyörű régi fegyvereket hordván valamennyi.

-

-Fönt mindjárt, ahogy a maródi lovak istállójánál nekikanyarodott az út a

-Cadinje-hegynek, kezdődött a Szmail bég kertje, akit közönségesen török

-grófnak neveztek a táborban. Régi nemes familia, amely valaha szerb volt

-a nagy Dusán alatt, azután törökké vedlett s nagy úr volt a környéken

-nagyon, mert rajta kívül csak egy civil aga akadt még az egész

-Priepoljén. Ennek a feleségeihez volt beosztva Ibrahim, onnan szaladgált

-le naponkint többször az albánhoz, hogy az ő grand magazinjából

-selyemszalagot, cukrot, egyéb tetszetős dolgot vásároljon a Szmail bég

-asszonyainak.

-

-A Limben gyerekek fürödtek nyaranta egész nap, azok okvetlenül

-meghajigálták az öreg fiút, akit nem vettek be maguk közé. Szomorúan

-nézett végig rajtuk s a szeme égett, mint a parázs, olyan fáradt, öreges

-futással szaladt előlük, mint amikor egy vén embert kergetnek.

-

-Kicsi homlokán ráncok voltak, az tette olyan öreggé. Vékony hangján

-köszöntötte be a mer habát a boltba.

-

-– Hogy vagy, Ibró?

-

-A vállait megrántotta egy kicsit s nagy egykedvűséggel felelt, csakhogy

-éppen mondjon valamit:

-

-– _Bás_…

-

-Soha senki se látta játszani, de nem is kellett ő a többinek s olyan

-sivár volt ennek a gyermeknek az élete, mint maga a priepoljei kősziklás

-tájék.

-

-– Ibrahim, akarsz dohányt?

-

-– Nem… mondta lassan, a jatagánon úgy támaszkodva a könyökével, mintha

-asztal volna.

-

-– Szépek a bej feleségei?

-

-Valami fáradt, kötelességszerű felháborodással lépett hátra s

-fenyegetően, ami végtelen furcsán hangzott az ő kis eunuch-torkából,

-szólt a kérdezőre:

-

-– Ne beszélj, mert leszúrlak.

-

-Ha a jól megtermett katonák, akik félkézzel a levegőbe dobhatták volna

-minden jatagánostul a kicsi háremőrt, megnevették ezt az erélyes

-föllépést, halvány arcára némi pir ült ki.

-

-Nem szerette senki, nem szeretett senkit, üres óráiban a hegyen mászkált

-és fújta a tárogatót. (Mert ott lent még most is megvan ez a csodálatos

-furulya, hiába tüzeltették föl annak idején Magyarországon valamennyit).

-

-A cigányok Novibazárban is a város szélén laknak, kovács valamennyi,

-rajtuk túl már nincs egyéb, csak a koldusok. Sorba ülnek és énekelnek.

-Ennek a nyomorult sornak a szélén ült egy leány, szerb volt és nyomorék,

-kék ruhában, fehér kendő a fején. Nem tudom, mint támadt a vélemény,

-hogy olyan, mint egy irgalmas néne. Sohasem kért semmit, csak ült

-szótlanul nyomorék lábain, sápadt arcát a földnek hajlítva. Mert hogy

-semmit sem kért senkitől, ő kapott legtöbb alamizsnát, amint már szokása

-az adakozónak, hogy elkerüli a lármás koldust.

-

-A többiek haragudtak reá, szidták, ő hallgatta csöndesen.

-

-Egyszer nagy lárma volt ott.

-

-Pénzfizetés napján történt. A baka odalent úr. Többet keres, mint

-amennyi itthon a téli napszám, pénzét nem költhette, mert nem volt mire.

-Valaki, aki nem tudott a vagyonával mit csinálni, egy teljes ezüst

-forintot dobott oda a _soror_nak, ahogy egymás közt neveztük. Ebből

-kezdődött a mérges verekedés. A többi mind rátámadt, irígy haraggal

-akarták elkergetni a helyéről. A nyomorult leány néha szólt nekik,

-könyörögve, a koldushad üvöltött, mankók emelkedtek föl s úgy lehet,

-agyonverik, ha nem jön le akkor megint a Cadinje oldaláról Ibrahim, az a

-kis eunuch.

-

-A nagy jatagán hirtelen szerepelni kezdett. A gyermek kirántotta,

-megcsillant a széles acél a napon, az apró ember a féktelen had elé

-állt, merészen fenyegetve, ölni készen, vékony hangja úgy csendült, mint

-egy erős vezényszó:

-

-– _Natrág!_ Vissza!

-

-Vissza is mentek morogva. Amint a katonai iskolákban a hadi cikkelyekről

-tanítják, hogy elhatározó pillanatokban egyes emberek helyes föllépése

-csaták sorsát döntötte el. Alig mukkantak, helyükre mentek s a földre

-tették mankóikat.

-

-Amint a had elvonult, gyöngéden hajolt le a nyomorékhoz Ibró s

-megcsókolta a kis irgalmas néne homlokát.

-

-– Ne félj…

-

-Az nem félt. Fekete szemeiben könny csillogott, Ibró ügyetlenül dugta

-vissza a jatagánt s lassan lépkedve veres babussaiban a sziklaösvényen,

-fölment az asszonyaihoz.

-

-Eddig van. Több nem történt. Kivéve, hogy gyakran bosszantották a fiút

-az albán füstös, rozoga kantinjában e dologgal a katonák, kivéve, hogy

-egy napon rákiáltottak:

-

-– Ibró… Ibrahim, a kis koldusleány meghalt.

-

-Ibró megdöbbenve állt az ajtóban s elfeledte becsukni. Halovány vékony

-arca megfakult.

-

-– Nem igaz! – mondta határozottan.

-

-– Hát eredj, nézd meg.

-

-Kiment a koldusok sorához, a nagy százados diófák alá. Nem találta sehol

-a kis nyomorékot, a foszlányos kék ruhában s végig kérdezte a többi

-szerencsétlent, hogy hát hol van. Hát hol van, hát elment, föl a hegyek

-fölé s mankóját hagyta csak itt.

-

-Szomorúan jött vissza s vásárolt a boltban egyet-mást, ami éppen akkor

-kellett a Szmail bég féltucat feleségének.

-

-– Hát igaz-e, Ibró? – kérdezték a katonák.

-

-– Igaz – mondta halkan, remegő hangon, lehúzva vékony ajkszögleteit.

-

-A kegyetlenek tovább kérdezték:

-

-– Sajnálod?

-

-Nem felelt, csak intett s megindult kifelé. Lassan haladt a vízparton,

-ismét kergetni akarták tarfejű gyermekek, de ő visszafordult, szemközt

-állt velük és szótlan mozdulattal tette sovány kezét kése markolatára.

-

-Amint azok megrettenve az eddig nem tapasztalt bátorságon, visszatértek,

-megint ment föl a hegynek, fáradtan, lehajtott fejjel. Olyan öreg, olyan

-nagyon öreg volt e pillanatban a kis szerencsétlen félember, mint egy

-agg, aki száz évet hordoz roskatag vállain.

-

-

-

-

-Borszedés.

-

-Szőlővel való vergődés soha sem volt valami alkalmas gazdálkodás, mert

-sok dolog van vele. Sok rá a kiadás. Nagy munkát kíván. Tavasztól őszig

-a szőlősgazda egyebet sem csinál, csak veszi ki a fiókból a pénzt és

-fizeti el napszámban – már ugyanis ha van pénze. Ha nincsen,

-elhanyagolva marad a szőlő, vagy pedig kölcsön kell a pénzt kérni, abban

-bizakodván, hogy majd csak terem őszre a szőlő és a bor árából meg lehet

-fizetni az adósságot.

-

-De hátha nem terem? Mert van az elégszer úgy, hogy nem terem. Sok

-ellensége van nagyon a mindenféle bogártól kezdve az időjárásig.

-

-– Az a szőlőnek a baja, – mondja az öreg Vas János – hogy nagyon sokáig

-kint hál.

-

-Hát ez igaz. Árpa, buza, kukorica már mind betakarodott födél alá a

-mezőkről, mikor a szőlő még mindig kint hál a szabad ég alatt. Mennyi az

-aggodalom vele tavasszal, a virágzás idején! Egy kis hajnali hideg

-fuvallat éri és vége a jó termésben való reménykedésnek, de azért az

-őszig minden munkáját meg kell neki adni. Ha korán beáll az őszi

-éjszakák hidege, akkor is fagy érheti. Ha esős a nyár, az a baj, mert

-elrothasztja a növendék fürtöt. Ha napos a nyár, az jó, mert érleli a

-gyümölcsöt. De ha nagyon napos a nyár, az már megint baj. Mert a sok égi

-melegség elhervasztja a leveleket, amik lehullanak a fürt fölül. A

-védtelenül maradt fürt nem birja ki a nap erős sugarait és – mint

-mondani szokás – megsül.

-

-– Olyan az – véli ismét Vas János – mint a városi kisasszony. Napernyő

-alatt kell járnia, máskülönben fölégeti a nap a bőrit.

-

-Az pedig szintén baj, ha a fehérszemély ilyen finnyás. A régi paraszti

-nótában is azzal indokolja a legény, hogy miért nem veszi el a

-szomszédasszony lányát, hogy azt mondja: Neköm pedig dologra köll az

-asszony. A kend lánya fölpirul még a napon.

-

-A szőlő pedig nemcsak hogy fölpirul, hanem megég és elpusztul. És azután

-a többi veszedelem. A sok rovar. Mindez régente nem volt. A szőlő első

-átka, a filokszéra, itt nem sok vizet zavart. A homoki tőkéknek nem

-ártott, mert a homok megölte. Az élete olyan, hogy egyik időszakában

-lemegy a gyökerekre lakni, ahova utat ás magának. De a homok összefolyik

-mögötte és eltemeti. – Kisüti a szömit, mögvakul és nem lát visszamönni

-a tőkére – mondták akkor nevetve a Vas Jánosok és örvendeztek azon, hogy

-a homok így megtréfálja a kutyafülű amerikait.

-

-De most már nem nevetnek. Jött a kutyafülű amerikai helyett egész csomó

-más ártó féreg, egyik a tőkén lakik, a másik a leveleken, a harmadik

-magában a szőlőszemben. Honnan kerültek? Ez az utóbbi istenveszedelme

-egészen új keletű, pár év előtt még soha a hírét sem hallották. Mi hozta

-ide? Miért nem vitte az ördög máshova? És még mindig egyre ártóbb. Eddig

-csak a kukacát lehetett megtalálni a szőlőszemben. Az idén már a

-szőlőszemben begubózva is találtak hernyót. Mi lehet ennek a sok

-istenverésének az oka? Az egyre szaporodó vasúti hálózatok viszik-e

-egyik országból a másikba? Vagy hogy a régebbi oktalan fészekpusztítások

-megfogyasztották a madarakat és nincsen már belőlük annyi, hogy

-elegendők lennének az ártó férgek elpusztításához? Nem tudni. Bár ha

-tudnánk, akkor se sokat nyernénk vele, mert hiszen annak, akit

-agyonütött az istennyila, teljesen mindegy, hogy milyen istennyila

-ütötte agyon.

-

-Az emberek elkomorodva mondják:

-

-– Ha így tart, néhány esztendő mulva nem lössz szőlő.

-

-Annyi bizonyos, hogy egyre költségesebb a vele való gazdálkodás, a

-termés meg egyre kevesebbet igér. Ha néha beüt valami nagy termés, akkor

-meg nincsen ára. Ilyenkor megesik, hogy több a must, mint a hordó, és a

-hordó drágább, mint a must. A szőlősgazda ilyen esetekben valósággal

-elkótyavetyéli a termést, a bor ára azonban azért nem igen lesz olcsóbb.

-Leszáll egy félesztendőre, de azután fölmászik a létrán. S onnan már nem

-is igen jön le. Olyan az, mint a péksütemény, ami kisebb lesz, ha kevés

-búza termett, de nem lesz nagyobb, ha nagy a buzatermés. A bornak az ára

-is már csak előre megy és azért még sincsen belőle a termelőnek valami

-nevezetes haszna. Talán mikor olcsóbb volt a bor, jobb hasznát látta.

-Nincsen még ötven éve, mikor három krajcárért mértek egy messzely bort.

-Még huszonkét-huszonöt esztendő előtt is tizenhat krajcár volt egy liter

-ára. Ma negyven meg negyvenöt. Az idén alighanem fölrúgtat a kimérési

-ára egy koronára. De miért ne rúgtatnák föl, mikor így is van rá vevő?

-

-* * *

-

-Azt lehetne hinni ezekből a magas árakból, hogy most már a

-szőlősgazdának könyökig tejföl a világ s olyan vigasságos szüretek

-esnek, hogy az valóságos csoda. Pedig dehogy. Régen írták már azt a

-verset a szüretről, hogy gondolatim mostan vigadozva járnak. Nem járnak

-biz azok már vigadozva a szüreten, mert szigorú, számító, gonddal járó

-üzlet lett abból is. A régi aratóünnepeket még föl lehetett újítani, de

-a régi, vidám, zajos, csőszpuskadurrogós, szüretelő-leánynótás,

-tűzijátékos, cigánybandás szüretek alighanem elmúltak végképpen s egy

-újabb nemzedék már meg sem tudná érteni, hogy miért is voltak valaha?

-

-Más már ennek a formája. Van már olyan szőlő, ahol nem is a gazda

-szüretel. Járnak a „szödők“. Borkereskedők ügynökei, akik megveszik a

-bort még akkor, amikor még fürt alakjában a tőkén csüng. A megszorult

-szántóvető szokta volt eladni a búzát még lábon: ma már a borszőlő is

-elkel így. A „szödő“ szedi össze a különböző szőlőkben így lábon a bort,

-azután maga szüretel a maga hordójába. A célja az, hogy a saját

-rendszere szerint szüreteljen, különböző szőlőfajokat ne keverjen össze.

-Külön tudomány ez, de a külföldi fogyasztásra szánt bornál fontos dolog.

-Mert azok odakint megkívánják, hogy a bornak mindig egyforma színe, íze,

-meg ereje legyen. Ott nem lehet azt mondani, hogy:

-

-– Most másfajta bor van, mert új hordót csapoltunk.

-

-Mert a német sógorral így nem lehet beszélni; ő egyöntetű rendszert

-kíván még a poharakba való öntésben is.

-

-Járnak hát a szedők. Különféle fajtájú népek, némelyik nem is tud

-magyarul, az társat visz magával. Ez is egészen felfordult világ,

-régebben nem volt ennek nyoma sem. Azelőtt a víg szüret után a csendes

-pincébe került s ott a hordókban álmodozott. Azután megjöttek az ő

-édességének a forradalmai, a must forrni kezdett és borrá alakult. S

-mikor már egyszer vagy kétszer meg is fejtették, csak akkor kezdtek

-utána járni azok az emberek, akiknek borra volt szükségük. Kereskedők,

-vendéglősök, korcsmárosok. Tanyáról-tanyára mentek s amely tanya mellett

-szőlőt láttak, oda betértek.

-

-– Adjon Isten jó napot.

-

-– Adjon Isten.

-

-– Kérdezzék no, hogy miért jöttünk?

-

-– Minek kérdözzem, úgy is tudom, hogy bor irányában.

-

-– Persze, hogy abban. Hát van-e?

-

-– Hát hogyne volna, mikor van?

-

-– Aztán jó-e? Mert mindenféle rissz-rossz borért le sem szállunk a

-kocsiról.

-

-– Hogy jó-e? – kérdezi vissza büszkén a gazda. – Hiszen ilyent nem

-ivott, mióta a bábaasszony kezibül kikerült.

-

-No ez már más. Akkor csakugyan jó bor lehet, ennek a feltekintésére már

-csakugyan érdemes leszállni. A gazda lement a pincébe, hozott az

-újborból egy „szívatot“. Már hogy teleszívott belőle egy lopótököt.

-Abból azután úgy az ujja alól ereszti a poharakba. Míg a gazda lent

-járt, a borvételben járó ember kivett a zsebéből egy almát és

-beleharapott. Az volt a nézet, hogy az alma íze után jobban meg lehet

-állapítani a bor zamatosságát. Így kóstolgatták. Rágták a bort, de nem

-igen nyelték le, mert az ilyen bírálati foglalkozás nyomán nagyon

-könnyen be lehet törülközni. Fejrázások, gondolkozások, csettintgetések

-következnek. Azután az alku jön. Mennyiért? Ennyiért.

-

-– No, engedjünk egymásnak.

-

-Árú és pénz közelednek egymáshoz. Ha nem tudnak megegyezni, a borkereső

-tovább megy, de barátsággal válnak el: a gazda nyugodt. Ha ennek nem

-kell a bor, majd jön holnap másik, akinek kelleni fog. Ha pedig

-megegyeznek, arra már csakugyan isznak áldomást. A pincébe is lemennek.

-A pincében csapról vagy lopóból poharazni ugyan egy kissé veszélyes

-foglalkozás s a gazda figyelmeztet is rá:

-

-– Nem azért mondom, mintha sajnálnám. De jó lössz vigyázni, mert a bor

-ereje idelent hamar mögcsapja az embert.

-

-Meg bizony. Sok tapasztalatlan ember megjárta már azzal, hogy a pincében

-csak kicsit is poharazott. Csak mikor a friss levegőre fölér, veszi

-észre, hogy meg van szédülve. Az esze rendesen szolgál ugyan, de a lába

-nem birja. Ez tökéletes színigazság, aminek az eredendő okát nem lehet

-tudni. Talán ott keresendő, hogy új bor idején sok a pince levegőjében

-az ártó levegő. A nép azt mondja róla: a gáz. A pincében levő béka fel

-is szokott tőle fordulni. A szó való értelmében fölfordul: Mielőtt

-elpusztulna a szénsav nyomán, előbb a hátára fekszik. Ellenben szokott a

-pincékben lakni egy rákféle kis, soklábú állat, amit ászokbogárnak

-neveznek, annak nem árt meg; hozzá van szokva a kis korhely.

-

-De azért a pincébe csak le kell menni. Az üzlet komolyabb része ott

-köttetik ugyanis. Ott már a vevőnek csakugyan innia kell s minél több

-hordó bort vesz meg, annál több pohárral. No, nem nagyokkal, csak olyan

-aprókkal, amiknek kvaterkás pohár a neve s a gyárakban rossztüdejű és

-vékonypénzű tótok által fúvattatnak: ezért marad az üvegje vastag, a

-belső világossága meg vékony. Igen alkalmas pohár, mert ez még akkor sem

-törik el, ha a földhöz vágják.

-

-Szükség van rá a pincében. A vevő a tulajdon szemével és nyelvével akar

-meggyőződni afelől, hogy a hordóban csakugyan az a bor van, amiből a

-gazda mutatót fölvitt. Ez megállapítandó és ebben nincsen sérelem a

-gazdára nézve, mert hiszen az eladó lányt sem szokás látatlanban

-elvenni.

-

-Ha most már a mutató bor, meg a hordó bora vág: kész a vásár, miután

-rajta van a hordón, hogy hány liter van benne. Beleverik a dugót. A vevő

-zsebében ott van a darab gyertya, a spanyolviasz, meg a pecsétnyomó.

-Ezeknek a segítségével azután lepecsételi a hordót a száján is, az

-akonáján is s otthagyja a pincében, ahol van. Most már ott is az övé.

-Kifizeti az árát, ha ismerős a gazdával, a felét, ha nem ismerős, az

-egészet. S majd eljön a borért, ha szüksége lesz rá. (Mert a városi

-pincék kisebbek, semhogy minden vett bor beléjük férne).

-

-A gazda ráhagyja:

-

-– Én tüllem itt maradhat. Elfér. Láthatja.

-

-S megkönnyebbülve néz a lepecsételt hordókra, gondolván: ezökkel nincs

-már több bajom. Nem is törődik velük, de nem is törődhetik, mert az

-idegen pecsét tilalma alatt állnak. Csak egy vékony papirszalag tartja

-ugyan a pecsétet, de az szent és sérthetetlen. És ha a vevő nem jön

-idején a borért, amelyet esetleg már harmadszor is le kellene fejteni s

-a mulasztás miatt elromlik az ital, hát az is a vevő baja. A pöcsétöt a

-tulajdon vagyonáról csak neki magának szabad letépnie.

-

-* * *

-

-Van még ilyen szokás, de már nem teljes, mert járnak a szedők. Ezeknél

-bizonyosan jobban ki van fejlődve a borismerés tudománya, mint a régi

-divatú vevőknél. Mert neki nem a kész bort kell megítélnie, hanem a még

-a tőkén levő fürtökből kell kitalálnia, hogy ebből a gyümölcsből majd

-annakidején milyen bor lesz? Csak a szőlőszemeket kóstolgatja s abból

-érzi ki, hogy mit lehet érte adni. És bizonyára mégis eltalálja, mert ha

-nem tudná, hogy eltalálta, vaktában nem adna érte pénzt.

-

-… Féllovas rozoga kocsin a tanyák homokos közét két különös ember járja.

-Nem valami túlságosan különösek ugyan, de ott szokatlanok s az útszélen

-barmot legeltető gyerekek, pulykapásztorleányok megbámulják őket, mintha

-csakugyan ők volnának ketten a francia császár. Kopott fekete

-keménykalap a fejükön, ősz szakáll az állukon, hosszú ősz tincsek a

-fülük előtt, kaftán a testükön.

-

-Nézik az emberek is: hát ez miféle szerzet s ugyan honnan jöttek ide, az

-idegen földre.

-

-Szedők. Szintén szedők. De alighanem ezek a szedők ősapjai. Vén ortodox

-zsidók. De az ócska féllovas kocsin nem üzletben járnak, hanem vallási

-dologban. Bor kell nekik, nem sok, csak egy jókora hordóval, az

-ünnepekre. Kósernek kell lennie annak azonban. Amit maguk szüretelnek a

-maguk hordójába a maguk eszközeivel. Hát bizony jó darabig

-vándorolhatnak a szőlők között, amíg a hordójukat megtölthetik, kinek

-volna kedve egy hordónyi bor kedvéért ilyen fölfordulásokhoz, mint

-amilyent ezek csinálnak? De türelemmel vannak, megszokták s mennek

-tovább kitartóan. Nem is tudják, hogy hova mennek. Nem e tájra valók. A

-környéken már nem is igen vannak ortodox zsidók, ami mégis ilyenfajta

-hitközség imitt-amott olyan kihalófélben volna, a maga határában is

-talál szőlőt. Leginkább távolosabbról jönnek, olykor a Duna mellékéről.

-Egy hordó borért. Ki látott ilyent?

-

-Adnának ők a borért jobb árat, mint bárki más. Mégis nehéz ez.

-

-– Az ördög vergődjön velük – vélik a Vas Jánosok ingerülten. – Mit

-kételködnek az én tisztaságomban? Adok én nekik bort, ha köll, de az én

-tanyámat ne forgassák föl az idegön istennel. Nem tisztább az ő kezük,

-mint az enyim, hát mit okoskodnak.

-

-A két vén bolygó zsidó összenéz szótlanul és mennek odább, mint

-gyámoltalanok, félreismertek és idegenek. Homokban, porban, napban.

-Viszi őket a vallás a rossz kocsin. Közpolgári ésszel alig lehet a

-kóborgásukat megérteni. Ha ennyi bajjal jár egy hordó kóser bor

-összeszedése, nem alkalmasabb volna-e, ha egyáltalán nem innának bort?

-Az egész életük lemondás, hát ne tudnának éppen erről lemondani? Úgy

-látszik, nem tudnak s mennek tovább, mert ők küldetésben vannak.

-

-Ugyan hiszen kódoroghatnának a világ végezetéig, ha a félló kocsisának

-nem volna több esze, mint nekik kettejüknek. A kocsis azonban látván ez

-eredménytelenségeket, hirtelen letér az útról Ótott Kovács Biacsi Mihály

-tanyájába, aki tudvalevőleg nazarénus. Igen alkalmas nazarénus, még nem

-egészen püspök, de már majdnem. A Biacsi-tanyán a két felekezet bibliai

-tisztelettel üdvözli egymást és az újabb vallás híve a régibb vallás

-híveinek a bor megszűrésére kezet enged.

-

-A tanyák némely részein nagy lelki nyugalmak tartózkodnak, egyszerűségek

-és csodálatosan szép szeretetek társaságában. A bolygó zsidók levetik a

-kaftánt, fölgyűrik az ingujjat, dologba kezdvén. Ótott Kovács Biacsi

-megemeli a kalapját s a háza népének mondja:

-

-– A Megváltó segítségével a mai napra rendelt felebaráti jótétemény

-elvégeztetett…

-

-A nap, a melegítő sugaraival, szelíden végigcsókolja az embereket.

-

-

-

-

-Látogatás a városban.

-

-– Ögyünk egy kicsit hamarabb, – mondta Márton – mert majd elmék

-Tandariékhoz.

-

-Ezzel be is ment a kamrába, hogy majd segít az asszonynak. Délutánra

-járt az idő, a hó esett s kint a tanyák mezőin csapatosan ténferegtek a

-varjak.

-

-Igy téli időben a nap oly későn megy föl az égre s oly igen hamar

-leszáll, hogy napjában csak kétszer szokás enni, úgy reggel nyolc óra

-körül, meg délután három felé. Márton juhászos ember s a reggelit a

-juhistállóban végezte el, mert akármit beszéljünk, mégis csak az az

-igazi tej, amit maga fej ki az ember magának az állatból. Most délután

-pedig káposztát ennének, azért ment Márton a kamrába, hogy a káposztás

-hordóból kiemeli a követ: ki is emelte, pedig nehéz volt, egy régi

-templom romjai állnak amarra odább a pusztai juhlegelőn túl, annak a

-falából hozták el éppen harminc esztendeje. Azaz, hogy harmincegy, mert

-tavaly ilyenkor is harmincnak mondták, de akkor húst is főztek a

-káposztába. Most ez nem igen megy, hús van ugyan a kéményben, de csak

-ünnepnapra telik. Juhászembernek ez körülbelül mindegy, mert nyáron át

-leginkább csak akkor szokott húst enni, ha vagy ő beteg, vagy a bürge,

-de mégis, mikor az elkészült savanyúkáposztát kanalaznák, Márton ő maga

-sorsa fölött gúnyolódván, azt mondja Veronnak:

-

-– E közt a káposzta közt akkor volt hús, mikor a káposztafejek még a

-földben voltak, aztán kutya szaladgált köztük.

-

-Veron mosolyog, mint illik, azután kérdi:

-

-– Minek mén kend Tandariékhoz?

-

-– Vasárnap vásár lössz – mondja Márton. – Majd bemögyünk a városba.

-Néhány birkát behajtok. Majd hozok neköd is egy kendőt.

-

-Veron az urára tekint. Márton a városba megy. A helyzet ünnepélyes volta

-nem tagadható, mert hogy is csak, hogy is… várjunk csak. Egy fiuk van,

-az is Márton, az most huszonegy esztendős, most oda van katonának, lent

-sarcoltatja Boszniában a király. Mikor a Márton született, még nem volt

-ideki pap, hát éppen huszonegy éve, hogy bent jártak a városban, mikor

-keresztelni vitték.

-

-Az asszony ugyan nem szól semmit, de Márton a szemein keresztül belelát,

-hogy merre járnak a gondolatai s vigasztaló szót mond:

-

-– Gyüvőre már hazaeresztik.

-

-Azzal azután megy Tandarihoz. Itt lakik az is nem messze a

-pusztaszélben, mert juhász nem lakhat messzebb a legelőtől, hát hamar

-odaér. Imre se túlságosan sokszavú ember s mikor Márton látja, hogy Imre

-éppen abban foglalatoskodik, hogy tíz darab birkát az akolban a többitől

-külön csap, tökéletesen megkérdi:

-

-– Hát mönyünk?

-

-Imre azt mondja:

-

-– Mönyünk hát.

-

-Másnap Mártonnál is, Imrénél is az asszonyok fejik a bürgét, mert Márton

-és Imre egész nap szorgalmatosan alszanak. Szombat van ugyanis s

-éjfélkor indulni kell a birkákkal, hogy reggel a vásárálláson legyenek.

-Mert lassan halad a birka, terelgetni kell, a szamár ilyenkor csak

-vendégül megy a juhász után, minden foglalatossága abban áll, hogy viszi

-a tarisznyát. Hét órára ott is vannak. Nagy térség ez a vásárállás a

-városon kívül. A várost nagy töltések választják el onnan, amelyeken át

-csak egy-egy toronynak vagy gyárkéménynek a hegye látszik. Márton

-hosszasan nézi a hatalmas sötét töltéseket, amelyek mögött a város

-fekszik, amely az ő birkáit megeszi. Mártonnak ily módon nyújtván

-élhetést.

-

-Nyolc óra tájon már egy szál birkája sincsen se Mártonnak, se Imrének,

-mert jöttek a juhvágók és elkapkodták valamennyit, hogy legyen mit ennie

-ennek az örökké éhes városi népnek. A pénzeket Márton és Imre

-begombolván, kissé megvetőleg mosolyognak is, azután pedig a

-duttyánsátornak a karójához kötik a szamarakat. Ők maguk bemennek a

-sátor alá, amely ilyen időben kissé szellős, azonban ez nem baj. A

-borocska is hideg, azonban mégis melegít: az ide-oda való mászkálást

-megtakarítandó: egyszerre öt féllitert parancsol Márton. Pedig ez kevés,

-mert nem sok idő múlva elfogy, mert cigánypecsenyét esznek és Imre

-kivitte a kenyérhajat a szamaraknak.

-

-Van ott egy féllábú ember tekerőlanttal, három krajcárért csinál egy

-nótát. Igen csak csinálja: hogy legelteti nyáját, fújja furulyáját,

-hej-huj könnyen éli világát. Déltájon már valahol a tizenötödik félliter

-körül tartanak, lehet ugyan több is, a ménkü számol ünnepnap és Imre a

-tekerőlantot kiviszi a sátor elé a szamarakhoz, hogy azoknak is

-csináljon három-három pénz ára nótát. Azután jön a Jaksi, akinek a

-nyakába van akasztva a boltja, attól Márton megveszi a kendőt. Két

-korona hetven fillér, vagyis becsületes magyarra fordítva: egy forint

-hetven krajcár – magyarázza a tudós Jaksi, amit Márton nyugodt

-helyesléssel vesz tudomásul. Imre bejön a szamaraktól a lantossal a

-sátor alá, Márton mondja neki:

-

-– Imre, te mér nem vöszöl valamit?

-

-Azután belátja, hogy ostoba volt a beszéd, de már kimondta, pedig ez is

-mutatja, hogy nem érdemes a beszéd. Tavaszi nyíráskor lesz tizenhat éve,

-hogy Imre eltörte a bojtár keresztcsontját meg elkergette az asszonyt.

-Van abból az időből egy lánya, de nem tudja, hogy kié? Ej haj, a jó

-reggelét!… adjanak inkább még öt félliter bort!

-

-A déli harangok szava a városból a töltéseken keresztül kizúdul. Aki a

-harangot ritkán hallja, a süveget ilyenkor le szokta venni. Fürtös

-fejével fizetés irányában integet a duttyános felé Márton. Ezután

-fölülnek a szamarakra a subákban és haladnak kifelé. Körülbelül

-napszállat ideje van, mire kiérnek. Márton a tanya-udvaron a csacsit

-elereszti, hogy menjen, ahova akar, ő maga pedig beviszi az asszonynak a

-kendőt. Az ital mérge elmult, az úton a csacsik tetején kifújta a

-fejükből a szél.

-

-– No hát a város? – mondja az asszony.

-

-– Hát mögvan – mondja Márton.

-

-Veron dévajkodva kérdezi:

-

-– Nem tévedt el kend benne?

-

-– Én? – kérdezi Márton önérzettel. – Úgy kiüsmerem én magamat abban a

-városban, akár csak idehaza.

-

-

-

-

-Földbúvárokról.

-

-Ver a szó odakint, de már hetek óta ver a szó odakint a felső tanyákon,

-hogy földbúvárkodás történik és mérhetetlen kincsek után mélységekbe

-szállnak az emberek.

-

-A mélység ugyan nem lehet valami túlságosan nagy mélység, mert mindenki

-tudhatja, hogy homokból van itt a föld; annak a szélei hamar beomlanak,

-ha gödröt csinálnak benne. De mindegy. Kincs után való kutakodás

-történik; mert hogy ott van, az bizonyos. Megmutatta a láng. Vagy

-úgylehet, más mutatta meg. Valami különös és titokzatos dolog.

-

-Mi üt ilyenkor a tanyai emberekhez: nem igen lehet tudni. A Paragi tanya

-tulajdonosa már idős ember, az apjától örökölte a tanyát: az apja is ott

-lakott, amíg élt: soha az eszükbe sem jutott, hogy kincs után

-keresgéljenek. Míg most hirtelenében felfedezték, hogy a tanya

-hátamögött a föld ritka és tömérdek drágaságot rejt magában: a kincsek

-egy hosszú, nagy fordított vályúval vannak letakarva. Aki a vályúig leér

-s azt felemeli, a vagyon birtokába jut.

-

-Utunk arra vitt, megkerestük hát a tanyát, mert különben is dolgunk volt

-ott. Nem volt nehéz megtalálni, az úton mondták a kérdezősködésre, hogy

-csak egy „hosszú tanyát“ vigyázzunk: az az a bizonyos. A hosszú tanya

-jómódú embert jelent, az nem tud elférni kis helyen, az szokott időnkint

-egy-egy szobát, kamrát hozzáépíteni a házához. De amúgy is látszott a

-tanya mögött egy magas, rudakból összrerótt háromlábú ágas: ez

-bizonyosan a homokszedő-gép. Befordulunk. Csakugyan ott dolgozik a

-bányában egy csapat ember, egy másik csapat kiváncsi pedig a nagy gödör

-széléről nézi.

-

-Nyári délelőtt volt, de hideg és esős. Amúgy is szomorú idő nagyon:

-előtte való nap söpört végig az Alföldön a nagy orkán s úton-útfélen

-otthagyta a keze szennyét. Öreg, magas fák, jegenyenyárak, akácok, füzek

-derékban kitörve hevertek. Sok tanya tetejét megtépte a vihar, még az

-újfajtájú cseréptetőt sem kímélte. Régebben, amikor még nem volt

-fűvel-fával megkötve a puszta, a homoki dombok vándoroltak egyik helyről

-a másikra ilyen orkán nyomán, most pedig a takarmány vándorolt. Némely

-helyen szénával volt terítve a tarló, ahogy szétszórta a megbontott

-boglyát, más helyen a szénát az egyik tanyán felkapta s a széles úton

-keresztül átvitte a másik oldalra, kidöntve vele a kerítést. Szélmalmot

-lehetett ezen a tájon látni itt is, amott is, de egy sem őrölt. Alapos

-oka volt rá: a vitorlákat darabokra törte és szerte dobálta a vihar. Az

-ázott mezőkön madár sem látszott, bizonyosan azoknak a fészkeit is

-elvitte, magukat a földhöz verte: ahogy a tanyába a kocsi befordul, még

-a kutyák sem ugatnak, mintha elvette volna a szavukat a rémület. De a

-tanya mögött azért a munka áll.

-

-Egy ember éppen most van távozóban a nézők közül. Ahogy elfordul,

-megvetőleg kiáltja oda a többinek:

-

-– Akasszanak föl engöm, ha itt lösz valami!

-

-No hála Istennek, legalább akad egy a kintvalók közül is, aki megmondja

-nekik az igazat – gondolom. De visszhang nem hallatszik a szava nyomán.

-A többiek nézik a saras, vizes nagy gödröt s csendesen bólintanak, mikor

-egy öreg asszony azt feleli vissza:

-

-– Nem hívtunk mink ide sönkit se, csodát látni. Aki kételködik benne, ne

-gyüjjön ide…

-

-Ez nekünk is szólt, hogy mi se menjünk csodát látni. Ugyan nem is volt

-belőle látnivaló egy csöpp sem. A gödör már van akkora, mint egy

-háromablakos szoba, jó mély is s az alján víz fakad. Nem lehet benne

-dolgozni, azért egy olyan géppel, mint amilyen a kútcsinálómestereknek

-van, szedik ki a víz alól a homokot. Nehéz, nagy vasszerszám ez,

-szárazbagger a neve. Kistelekről hozatták, napjára öt pengőt fizetnek a

-koptatásért. A vizet egy kis géppel szivatják ki a gödörből, de a föld

-árja mindig több vizet ad bele, mint amennyit a gép kihúz. És a befolyó

-víz újabb, meg újabb homoktömegeket sodor magával a bányába. De azért

-csak dolgoznak. Meg a szivattyú, meg a bagger: a dél-afrikai kezdetleges

-gyémántbányászatokról lehet látni ilyen képet, mint amilyen itt van most

-a elsőtanyán a Paragiéknál.

-

-Már nyolc méterre lent vannak. A munka meddő, de efelől hiábavaló lenne

-nekik beszélni. Téglából rendes kútformát építenek a gödörbe, hogy majd

-abból kiszedik a vizet, de a tégla nem ereszti bele a homokot. S akkor

-leérnek a titokzatos vályúhoz.

-

-Egy kövér, erős ember izzadva dolgozik a bagger körül, ingujjban. Az

-arca olajbarnás, tűzben ég a fekete szeme. Szélmolnár egyébként, de az

-arcán, a szemén, a beszédén, a kincsbe vetett hitén látszik, hogy a

-multból van valami köze a virgavesszősökhöz. Ez a társ a

-kincskeresésben, ez a vezető; az öreg Paragi voltaképpen csak aféle

-csendes üzleti személyiség, aki a földet adja a kincskereséshez.

-

-A társ hosszú rúddal tapogatózik a víz alá. Üt vele nagyot a vízbe.

-Ilyenkor kongó hang hallatszik fel, amit eltompít kissé a víz, ami

-fölötte van. A rúd meg van hegyezve. A hegye a homokon keresztülfúródik,

-de azután nem megy lejebb. Akár a kút innenső részén, akár a túlsó

-részén. Ha azt a keménységet erősen verik a rúddal, a faragott hegye

-eltompul, de nem megy lejebb.

-

-– Hát ott a vályú – mondja az a bizonyos nevezetű Mélykuti Laci János.

-Az nem ereszti lejebb a rudat. A fordított vályú. Alatta van a kincs.

-

-– De hát miféle kincs?

-

-Kezdődik a szokásos kertelés:

-

-– Én arrul nem beszélök – mondja. – Ha beszélöm, úgy sem hiszik el. Én

-azt mondom, hogy ott van. Ha nem tudnám, hogy ott van, nem költeném rá a

-pénzt, meg a munkát, úgy-e bizony?

-

-Invitál le a gödörbe. Lemegyek s a kezembe nyomja a rudat. Hogy

-próbáljam. Hát a rúd csakugyan lemegy egy darabig a vizes homokba, de

-azután megáll, nem halad lejebb. Ha verem vele a víz fenekét, tompa hang

-hallatszik fel.

-

-– Hát – mondja Laci János – az úr bizonyosan tanult ember. Hát mondja

-mög, hogy mi van ott lent, ha nem a vályú, amelyik a kincseket takarja?

-

-Hiába mondanám, hogy mit gondolok afelől, hogy mi van ott lent. Mert

-valószínű, hogy odalent agyagréteg van, kék és kemény agyagpad, amivel

-már mindenki találkozott, aki csak valaha a mezőkön ártézi kutat furatni

-próbált. Az is lehet, hogy darázskő van oda alant. Egy különös fajta

-föld, terméskőnek is nevezik. A vizes mélyből ásóval darabokban ki lehet

-ásni: ha azután a földszinre kerül, a nap melegétől, szél fúvásától kővé

-szárad: házak alapját szokás megvetni vele. E dolgokat azonban igazán

-hiába beszélném akár Paraginak, akár Mélykutinak, mert ők bele vannak a

-vályúba győződve. Mondom ennélfogva:

-

-– De ki tehette le ide azt a kincset?

-

-S e kérdésre mindenek a közelünkbe tolulnak, hogy a választ

-meghallgassák. Mert érdekes ez nagyon. Csakugyan kincs lehet a földben;

-ha már az urak is kijöttek a városból a föltekintésére. De Mélykuti nem

-felel. Gyanusan néz végig. Mit akar itt ez a városi? Ez az úrféle?

-

-– Én tudom, amit tudok – mondja. – Nem vagyok én olyan bolond, hogy

-törvény ellen csináljak valamit. Kéröm az urat, tiltja ezt az ásást a

-törvény?

-

-– Dehogy tiltja. Már miért tiltaná? A tulajdon homokját mindenki úgy

-turkálhatja, ahogy akarja.

-

-Mondja Mélykuti, diadallal tekintve szét az egybegyűlteken:

-

-– No hát akkor, kéröm szépen. Én bennem mögvan a tudományágazat a

-földmélységről és én látom, amit mások nem látnak.

-

-Próbálom mondani:

-

-– Nézze csak, János. Én már régebben turkálom a földet, mint maga. De

-sohasem akadtam olyan földre, amelyik harmadfél méteren alul is

-forgatott föld lett volna. Azon alul már az eleven föld következik, amit

-ásó nem forgatott meg. És a víz fölfakad. Hát mondja csak, ki ás el a

-földbe kincset? Legföljebb, aki menekül idegen hadak elől. Hát miért

-ásná az el kincsét nyolc méter mélységre? Hiszen nem is ér rá. Miért

-temetné a kincsét a fakadó vízbe?

-

-Egészen természetesnek találtam volna, ha Mélykuti az Attila-kincsről

-beszél, vagy ha arról tárgyal, hogy nagyon sok vezérek és királyok

-sírját, sírjának a helyét sem ismerjük. És a legenda szerint patak

-ágyába temették a hun vezért minden kincseivel egyetemben az aranyból,

-ezüstből és vasból való hármas koporsóba. De efelől a szélmolnár mit sem

-szól, csak állhatatosan ismételgeti:

-

-– Én tudom, amit tudok… És tudom, amit tudok…

-

-– Hát pedig a láng nem mutat itten semmit. A lángnak ilyen helyen

-nincsen járása.

-

-– Nem is a láng… Hanem én tudom, amit tudok.

-

-De amíg beszélt, a bagger folytonosan dolgozott, ő nehéz munkával emelte

-fölfelé a nagy vas ásógépet s fordította ki belőle a partszélre a

-homokot. Gondoltam: kissé megforgatom Mélykuti Laczi Jánost, mondván:

-

-– Maga nem tud semmit. Maga nem lát a föld mélységébe, amiként, hogy én

-sem látok a földek mélységébe. A fölöttünk élő hatalmas Isten hatalmával

-el van takarva. Csak szűzleány láthat bele a földbe tükörüvegen

-keresztül, van itt olyan szűzleány?

-

-Ahogy Mélykuti Laczi János most rám tekintett, akár hét bíró előtt is

-letettem volna az esküt arra, hogy ez a szép, erős férfi cigány. A

-szemében ugyanazt az ijedt pillantást láttam, amit kártyavető és

-jövendő-jósoló cigányasszonyoknál lehet tapasztalni, ha néhány odavetett

-szóval a hindu Shiva istent és az ő shivályijukat említi az ember. (Oh,

-a Devla verje meg, hát már a „fehér“ is ismeri ezeket?) Mélykuti

-megriadtan nézett rám. A föld mélyében a kincseket üvegen meglátó

-szűzleány dolga szintén az alkimia idejéből datálódik és a vándorcigány

-hitében mélységes és teljességgel megfoghatatlan titok.

-

-De szóra Mélykutit ezzel se birtam.

-

-– A kincs lent van – mondotta határozottan. – Én tudom, amit tudok. Ne

-kérdözzön a tanár úr. Hagyjon dolgozni. Nem töszök én a törvény ellen…

-Ha már egyszer úgy sem akarnak segíteni.

-

-S indulatosan vágta bele a szárazbagger kapálóvasát a vízbe.

-

-– Ereszd aztat a kötelet – kiáltotta. – Miért fizetlek, ha sömmit se

-csinálsz?

-

-A „ha már egyszer úgy sem akarnak segíteni“ arra vonatkozott, hogy mink

-ezúttal itten hivatalos ügyben járunk a társammal együtt és ime, nemhogy

-biztatással lennénk a kincskeresőknek, hanem még kötözködéssel vagyunk.

-

-A dolog ugyanis ott kezdődik, hogy Mélykuti Laczi János az előző nap

-bentjárt a városon, hogy adjon ki neki pénzért használatra egyet a város

-szivattyúiból. A város tart raktáron egy csomó szívattyú-gépet, amiket

-felhőszakadások meg egyéb veszedelmek: földárja, fakadó víz meg mi egyéb

-esetén kölcsön ad a polgároknak, hogy a pincéből a befolyt vizet

-kiszivathassák. De ivóvízkutak tisztítására is igen alkalmatosak. Aki

-kéri, kikapja. A használatáért naponta két pengő az angária. Jó gépek

-ezek, olyan vastagon húzzák a vizet, mint egy kalap karimája.

-

-Ha a János kúttisztításra kéri a szivattyút: viheti szó nélkül. De a

-János a városban tudományoskodott és beszélt a lángokról, amik a kincset

-mutatják a föld alatt. Nyilvánvaló, hogy hatósági szivattyúk ilyen

-célokra nincsenek berendezve, másfelől pedig nem lehet a polgári

-kérelmet elutasítani. De mégis: előrelátónak kell lenni hasonló

-dolgokban, nehogy szó érje a ház elejét, ennélfogva tanácsos előbb

-megtekinteni a titokzatos kincsek helyét. Hát éppen ebben jártunk és

-abban állapodtunk meg, hogy csak hadd vigye ki a szivattyút a János.

-Minden polgárnak jussa van hozzá, ha a koptatása árát megfizeti. Hogy ő

-kutat tisztít-e vele, vagy hogy kincset keres, azzal nem kell törődni.

-Az az ő dolga. Sőt a szivattyúnak a kiadatása egyenesen kivánatosnak

-mutatkozik, mert így hamarább elmulik a babona a határról. Az majd

-kihúzza rendben a vizet a gödörből s akkor bele lehet látni a mélységbe

-és megláthatja mindenki, hogy nincsen annak a fenekén semmi kincs.

-

-Ellenben, ha nem kapja ki a szivattyút Laczi János, akkor kezd még majd

-csak a szó igazán verni a kincsről. Mert akkor bizonyosan belegyőződik

-mindenki abba, hogy csakugyan ott van kincs, de az urak nem engedik

-fölvenni. Nem akarják, hogy a szegény ember jusson hozzá. Várják, hogy

-elcsituljon a szóbeszéd róla, azután majd később kiásatják ők maguk

-maguknak. (Mivelhogy tudvalevőleg ilyenek az úrfélék.)

-

-Tudtul adtuk tehát Jánosnak, hogy két jó lóval jöhet a városba a gépért.

-

-– Hát kihozhatom?

-

-– Hát persze hogy kihozhatja.

-

-– No, – mondta az ember – akkor a jövő hétön föl lösz emelve a kincs.

-

-– Majd elválik.

-

-– El, el – intett bizalmasan. – Látom, úgy sem hiszik, amit mondok. De

-majd meglátják. Mert – és a szívére tette a kezét – tudom, amit tudok.

-

-Munkások és nézők tisztelettel tekintettek reá s a háromlábú homokszedő

-vasgép, a láncain csörömpölve újból megindult.

-

-A határban ezen ez éjszakán alighanem mindenki a rejtőzködő

-karbunkulusokról és a vederszámra való tiszta színaranyakról álmodott.

-

-

-

-

-Öreg búcsús.

-

-A nagybúcsú hete van. De még csak szerda, ellenben a búcsú péntekre

-esik. Hát majd csak csütörtökön kezdenek jönni a vidékbeliek, közelről

-és távolról egyaránt. Igen messzi vidékiek vasúton, másrészt kocsin,

-azonban a valódi búcsús csak gyalog ereszkedik útnak. És tele lesz velük

-a város, templomi lobogóikat énekelve viszik keresztül az utcákon és

-ahol találkoznak a lobogók és keresztek, lassú némasággal meghajolnak

-egymás előtt. S fáradt, poros utasok ajkáról szól a könyörgés fölfelé.

-Van könyörögni való rendszerint elég, az idén meg még megszaporodott az

-esővel is.

-

-De hát mindez még csak holnapután lenne, a kapuajtón pedig most, amikor

-legjobban uralkodik az ebédutáni forróság, benyit egy vidéki formájú ősz

-magyar. Lassan halad a kapuajtón befelé, mint aki nem egészen biztos

-benne, hogy csakugyan jó helyen jár-e.

-

-– Adjon az Isten jó napot – mondja.

-

-– Adjon az Isten magának is.

-

-Fekete felsőruha van az ősz emberen, fekete csontgombokkal, a nyakán

-fekete selyemkendő, a kalapja kissé széles karimájú, olyan juhászos

-formára van az eleje lehúzva; bizonyos, hogy Makó tájáról való az ember.

-Ugyan ki lehet? Azt mondja:

-

-– Nem maga az, Pisti?

-

-A kérdés formája azonnal visszahajít a gyerekkorba. Az Istvánok ugyan

-nem igen szoktak emberkorukba sem felülemelkedni a Pista tituluson,

-azonban a Pisti egészen gyerekkori név. A multkor idegen urakkal mentem

-egy közeli községbe bérkocsin. A kocsis gyerekkori ismerős, a hetvenes

-évek elején esztendőszámra a ház előtt állt a kocsija s az utcában lakó

-gyermekek meg a fiakerosok ismeretséget kötöttek. Az öreg kocsis elhajt

-szó nélkül a községbe, csak mikor odaér, ahol a főutca kettéválik, szól

-vissza a bakról nyugodtan: – Hát most már merre menjünk, Pisti? – Ebbe

-már bele kell szokni.

-

-– Maga meg nem a Sárkány bácsi?

-

-– Dehogy nem – mondta elégülten. Nini.

-

-Huszonöt éve, hogy nem láttam az öreg Sárkányt. Bár ugyan akkor éppen

-olyan ősz volt, mint most s mosolygó arcán akkor is így fakadoztak az

-egészség piros virágai. Makón történt a találkozás a nagy víz idejében,

-amikor Sárkány familiája ismerős volt a mienkkel. Zöldséget meg

-ilyesfélét szállított Sárkány, vagyis hogy inkább a felesége. Minek

-megfelelőleg egyszer a felesége testvére lányának a lakodalmán ott

-voltunk. Ez mindössze nem nagy sor, de mégis, ezen időtől fogva tartatik

-a barátság. Nem annyira Sárkánnyal, mint a feleségével. Bejártak

-kereskedni a makóiak zöldséggel, hagymával, kocsin vagy hajón, mert

-vasút akkor még nem volt. De a hajó azért most is megvan, amit lefelé a

-Maros hoz, fölfelé a parton húzzák, a neve pedig: Futár. Mikor

-hazakövetkeztünk onnan, meg volt mondva Sárkányéknak, hogy a ház kapui

-emitt is nyitva állnak és még két tányér számára mindig van hely az

-asztalnál. És Sárkányné, ahányszor bent járt, beszólt egy-egy szóra,

-amennyire futó üzleti dolgai engedték és ha gyász történt, szomorú

-szótlansággal, egyszerű fekete díszükben mindig megjelentek, elmentek a

-sírig és megtekintették a gödröt, ahová szerettünk leszállott. Pedig hát

-mit nekik mink s mi nekünk ők?

-

-A francia azt mondja, hogy apró ajándékok tartják fönn a barátságot.

-Magyarországon ezt a látogatásokról lehet elmondani a régi időkben. A

-nemesség, hogy fentartsa a rokonságot, hogy az egymáshoz való vérbeli

-tartozandóságát igazolja, a kötelék igazságát ébren tartsa, nagy utakat

-tett, elment kocsin a tiszántúlról a dunántúlra, a baráti látogatások is

-régente élték fénykorukat, ma mindebből alig van valami. Nincsen-e

-vérbeli rokonod, akit tíz esztendeje nem láttál, pedig akár neki, akár

-neked csak két órát kellene menni vasúton, hogy egymást láthassátok?

-Nincsen-e rokonod, akit még sohasem láttál, hanem csak úgy az öregek

-beszédéből tudod, hogy az is rokon? A látogatások, fölkeresések szokását

-utóbb a levélben való érintkezés váltotta fel, majd meg az is elmúlt.

-Jó, ha egy-egy kurta üdvözlet esik újév idején, de már szokás, hogy az

-alól is megváltják magukat az emberek, mert unalmas. Már a legkurtább

-levél is hosszú s helyüket a távirat foglalja el, ami még a kurtánál is

-rövidebb. Minél üzletibb a világ, annál hidegebb a benső élet. Az

-emberek járnak városokban, ahol ismerőseik, rokonaik, barátaik vannak,

-elmennek a házuk előtt, de nem szólnak be, mert ha betérnek, mégis csak

-le kell ott ülni vagy másfél órát elbeszélgetni – pedig ez nem

-lehetséges, az idő pénz és sok a dolog…

-

-… Már csak így módosabb öreg gazdaemberek azok, akik a látogatások régi

-szokását tartják, mint most Sárkány is e. Erre járt, hát betér. Tudok

-öreg gazdaembert, bizonyos Ördög Ferencet, aki annak idején a

-felsőtanyákról, Félegyháza alól eljött kocsin Makóra látogatóba,

-oda-vissza három napot eltöltött, mindössze azért, mert valamikor

-tanyaszomszéd volt az öreg. Tehát így jön most Sárkány is. Örömmel

-vezetem be az öreg barátot az udvarba a fák alá, ahol a háznép

-foglalatoskodik. De Sárkányon is látható az öröm, beszélget régi

-időkről, a gyufák sorra elégnek az ujjai között, anélkül, hogy hasznukat

-venné a szivarhoz.

-

-– Hát Sárkányné asszony nem jött be?

-

-Elhallgat kissé az ember, azután mondja:

-

-– Nem. Nem jöhetett. A tavaszon temettük.

-

-Ezt egyébként is lehetett volna tudni, mert eddig a baráti látogatást

-mindig Sárkányné asszony végezte. Elhalván a jó asszony, Sárkány vette

-át e foglalatosságot. Már ebéd után volt, mikor idejött, ebédre egyik

-rokonához tért be; mint mondja, kissé későn érkezett ugyan, de azért

-nincsen semmi hiba sem az étel körül. Ez jól van így. De nem jól van az,

-hogy a hű életpár elköltözött.

-

-– Most hát egymagára van otthon?

-

-– Úgy ám, – szól Sárkány – már bizony egymagamra. Hát így elválik az

-ember egymástól. Negyvenkét esztendei együttlét után. Azután, gondolják

-csak, még egyre kínálják az asszonyt.

-

-S derűs nevetésre fakadt az öreg.

-

-– Aztán nincsen köztük alkalmas?

-

-– Alkalmas? – vélte. – Hetvennyolc éves vagyok én már. Minek nekem az

-asszony? Csak ezzel vagyok én már társ.

-

-Mellénye alól kihúzta a nyakába akasztott olvasót. Ez átterelte a

-búcsúra a beszédet.

-

-– Most persze a havi búcsúra jött be a fekete Máriához?

-

-– Nem, – szólt – én ide néhány társammal szent Porciunkula tiszteletére

-járok.

-

-– Olyan búcsú is van? (Kérdem, mivelhogy csakugyan sohase hallottam.)

-

-A kérdezett nem botránkozott meg.

-

-– Van, – említé nyugodtan – épp ma volt a búcsúja, azon voltunk

-néhányan. Mert leginkább csak így öregek vagyunk ezen a tiszteleten.

-

-Lassan tette hozzá öreg Sárkány:

-

-– Az ám, leginkább öregek.

-

-– De most már a havira itt marad?

-

-– Nem, nem, – tiltakozott – várnak már a cimboráim. Mária tiszteletére

-nem ide szoktam én járni, hanem Olaszországba.

-

-– Hova, Sárkány bácsi?

-

-– Olaszországba, – mondta egyszerűen – Lorétóba.

-

-Annyi nyugalom, egyszerűség volt a szavában, mintha azt mondta volna,

-hogy Szentkútra szok járni.

-

-– De az idén lemegyek Rómába is. Tudja, arra Ankóna felé megyünk a

-tengeren keresztül.

-

-– Aztán tűri a hajón a tengert?

-

-Az öreg nem mondta meg, amit akart. Úgy látszott, nem szándékolta a

-szentes beszédűséget. Azt akarta mondani, hogy Isten látja a hajó útját,

-tudja, mi okból és mi által űzve és hajtva mennek: tehát az útjokból

-minden vihar és rossz időjárás elparancsolva van. De nem mondta ezt.

-Búcsújáró útjain bizonyára megfigyelte, hogy a túlságos kenetes beszéd

-nem a hétköznapi társalgásra való. Csak annyit mondott:

-

-– Mint a tavon, úgy jár a mi hajónk a tengeren.

-

-Sok egyéb ilyféle kérdések vannak.

-

-– De megyek már, – mondja közben – mert várnak a cimboráim.

-

-– Ráér még, Sárkány bácsi.

-

-– Hát kérem éppen azért megyek, mert ráérek a menésre – neveti.

-

-Ilyformán csak elbúcsúzkodtunk. Azonban némely kérdések még hátra

-vannak.

-

-– Miért megy az idén Rómába?

-

-– A feleségem így hagyta rám, hogy menjek el majd oda is.

-

-A szeretett halott parancsa öreg Sárkányra kötelező, ő nekiindul és megy

-az ős Róma felé a tavi tengeren.

-

-– De hát az étellel, a jó reggelét, Sárkány bácsi? Bírja-e a talián

-kosztot?

-

-– No, – mondja – én nem élek vele. Tele a tarisznyám szalonnával,

-kenyérrel.

-

-– Aztán elegendő az oda-vissza?

-

-– Hej, – feleli – még marad is. Visszafelé jövet, mikor a talián kosztba

-már beleuntak, még a tisztelendő úr is megkívánja a tarisznyából a

-szalonnát, fehér kenyeret.

-

-– Hát bizony ez a talián koszt…

-

-– Nem ismeri, hogy milyen. Kínálom az olaszt gyönyörű fehér kenyérrel,

-azt inti, nem kell. No – mondom – bolond ez is. Azután a kukoricalisztet

-összekavarja egy kis vízzel, kiönti a kőtáblára, mikor a napon

-megszárad, fölvagdalja pitének, aztán kínálja, hogy ögyem. Mondom neki:

-

-– Ögye mög az apád!

-

-Azonnal hozzáteszi:

-

-– De nem mintha magának mondanám ezt, hanem az olasznak mondtam tavaly.

-

-Nono, hát hiszen, nini, nem is úgy értendő. S fehér vásznakban

-tartózkodó fehérlelkű öreg barátunk mosolyogva búcsúzik a kapuajtóban,

-hogy cimboráit Porciunkula tiszteletéről hazavezesse.

-

-

-

-

-Mihály szóbelizik.

-

-Tanuzás van a járásbíróság előtt. Szokásos ügy: a pusztaszéli magyarok

-összeverekedtek a csárdában és hátszúrás is történt. A legénység, amely

-annak idején megvadultan marta egymást a csárdában, ezúttal nem tud

-semmiről semmit, ellenben tagad, mint a jégeső. Hogy miként tagad a

-jégeső, azt nem tudja senki, de így szokás mondani. Általán ezek a

-csárdabeli lacibetyárok, mikor a törvény elé kerülnek, igen csak gyávák

-és szégyenletes módon hazudnak. Lehetőleg kennek egymásra mindent, ami

-csak kenhető és borzasztó nagy igyekezettel vannak az iránt, hogy

-valamiképpen a bíró az ügyben ki ne okosodhasson. Egyik sem vállal

-semmit. Surbankó legény mind, katonasor alatt még egyikük sem volt,

-aféle fiatal, idomtalan vadállatok, akiknek az ügyét valamely régi

-szolgabíró néhány alkalmas pofonnal célravezetőbben intézné el – most

-azonban más világ van, a bíró elé citáltatnak, többé nem „hallod-e, te

-betyár“-ok, hanem „Ön“-ök, akik ennélfogva elhatalmasulva érzik magukat

-s amikor majd innen estefelé a pusztaszélre kihaladnak, minden fiatal

-fát kitörnek az útból s ne adja az Isten, hogy valamely védtelen fiatal

-leány vagy kóbor vándor az útjukba kerüljön. Szóval nem valami

-túlságosan rendes kis társaság ez, a beszédjükön nem tud eligazodni a

-bíró, szükséges ennélfogva idősebb tanuk kihallgatása, akik ott voltak a

-tött helyön és az ő szavuk lenne az a faggyúgyertya, amely ezen

-szurkálás ügyébe belevilágít.

-

-Szól tehát a bíró:

-

-– Jöjjön be Várakozó Mihály tanu.

-

-Minélfogva bejön Várakozó Mihály tanu az ajtón. Barátságos és

-mosolygóképű magyar, orcája rózsaszínű virulásán látszik, hogy nem éppen

-most ért be a tanyákról, hanem korábban, minélfogva evett már egy kis

-paprikáshúst a Pávában és imitt-amott alighanem ivott is hozzá valamit.

-

-– Tessék velem parancsolni – mondja Várakozó Mihály haptákban, mivel

-hogy tudja, mi az illendőség a tekintetes törvény előtt.

-

-A bíró megkérdezi tőle, hogy kiféle, miféle, hány esztendős, mert ezek a

-dologra tartoznak. Mihály mindezen kérdésekre oly gyorsan felel, mintha

-ő volna az olajozott istennyila. Szolgálatkészsége a bírói lélekben

-megelégedést kelt, mert hiába, bármit beszéljünk: szép az ilyesmi,

-amidőn az egyszerű közpolgár átérti és átérzi, hogy a haza fennállásában

-mily fontos tényező az igazságnak igazság szerint való kiszolgáltatása.

-

-– Hát – mondja a bíró – maga azért van idehivatva, Mihály, mert maga tud

-erről a szurkálási esetről.

-

-– Én – mondja Mihály – én? Hát én ne tudnék?

-

-Mihály egy pillanatra elhalványodik. Hát ő ne tudna? Ilyent merészel

-gondolni felőle a tekintetes törvény? Hiszen az ember csak tudja azt,

-amit tud, a jóreggelét neki. Mihály tehát azt mondja folytatásképpen

-haptákban:

-

-– Tekintetes főhadbíróság és katonai törvényszék. Egy életem, egy

-halálom, mind a kettőt fölajánlom. Bevallok mindent és lemondok

-mindenről.

-

-Mihály igen szigorúan beszél. A bíró meg el van kedvtelenedve a

-szószátyárkodás miatt.

-

-– Mondja hát el az esetet, – szól – úgy ahogy tudja. Csak a tárgyra

-szorítkozzon.

-

-Ez egy kissé bajos dolog, ez a szorítkozás. Mihály nem is igen érti. Már

-bizony Mihály is csak úgy van kint a földeken, hogy haladni kell a

-korral s csak ünnepnap visel magyar nadrágot, hétköznap pantallót, így

-igyekezvén magát a városi urakkal egyformává tenni. Most sincsen magyar

-nadrágban, pedig annak a szíjával szokás szorítkozni, ha azt akarja az

-ember, hogy szépen megfeszüljön rajta a zsinór. Szóval zsinórra szokás

-szorítkozni, nem tárgyra. S mi az a tárgy? Az ördög tudja. A népnyelv

-nem ismeri. De Mihály azért azt mondja:

-

-– Hát majd neki szorítkozok… Hát, hogy is csak… ahán… hát szeptemberbe,

-vagy hogy talán inkább októberbe – de mégis inkább szeptemberbe volt,

-mert aztat tudom, hogy a gólya még itt volt, a fecske pedig már elment.

-Az. Az. A fecske már elment odaalá az Afrikába, mert az kérem szépen

-olyan, hogy odajár, mert úri madár az, mint a gólya is, mert ez

-odakószál, nem mint a paraszti veréb. A veréb olyan földhöz ragadt, mint

-a parasztikus ember…

-

-– Jól van, jól, – vág a szavába a bíró – csak röviden. Azt mondja el,

-amit az esetről tud.

-

-– Igenis, kérem alásan, – feleli rendületlenül Mihály – tudom én a

-rendet, mert katona voltam én, frájter voltam én a negyvenhatnál, de az

-őrmester konstatáltatott, mert sokszor elmaradtam időn túl, aztán

-ledegradáltak, mondom, én nem bánom, nem avval a csillaggal gyöttem én

-az ezredhez, hát haza mehetek én anélkül is – – –

-

-A bíró nem állja tovább. Mérgesen szól rá:

-

-– Ne erről fecsegjen. Az esetről beszéljen, ami a csárdában történt!

-

-Mihály szól:

-

-– Hiszen éppen abba fogtam bele, tekintetes járásbírósági főtörvényszék.

-Hát már akár szeptemberben volt, akár októberben volt, de azt tudom,

-hogy szüret előtt volt, mert bor már otthon egy csöpp se volt, hát

-mondtam az asszonynak délután, hogy én átmék egy pohár borra a csárdába,

-legalább majd megtudom a világi eseményeket is, mert szóbul ért az

-ember, aztán estére majd eleszplikálom neki, amit hallottam.

-

-– De érjen kend már be a csárdába – kéri a bíró, aki kezdi érezni, hogy

-őszül a haja.

-

-Mihály biztatja:

-

-– Mingyár odaérek. Mert hiszen nincsen is messze tőlünk a csárda. Nem

-vetek neki félórát, hogy ott vagyok. Ugyan volna rövidebb útja is a

-szőlőkön át, de én nem mék arra, hogy énrám valaki rám kiáltson, hogy

-mit taposom a földjit? Én rám ne kiabáljon senki!

-

-– Hát majd kiabálok én! – kiáltja a bíró. – Hányszor mondjam még, hogy

-az esetről beszéljen?

-

-– Most az következik – véli Mihály. – Hát én mék a csárdába, mint

-célszerű szegény ember, mert két hatost adott a feleségem italra, mert

-én azt tartom világéletemben, hogy pénzben, kamrában az asszony

-parancsoljon. Áldott jó lélek az én feleségem, én bele vagyok győződve

-abba, hogy ha ezt az egész kerek világot összejárom, hogy térdig elkopik

-a lábam, hozzá foghatót még – – –

-

-A bíró fölugrik a székből:

-

-– Hallja! – dörög Mihályra. – Ha azonnal be nem ér kend a csárdába,

-lecsukatom kendet. Azonnal nyisson kend be az ajtón, aztán azt mondja el

-röviden, hogy ott mit látott!

-

-Mihály kissé meglapul a mérgesség láttára, minélfogva a jobb lábát

-visszavonja s a balt teszi előbbre. Szükséges olykor a helyzet

-változtatása. Hallgat.

-

-– Nyisson hát be! – parancsolja a bíró és kétségbeesetten néz Mihályra.

-

-Kisvártatva mondja Mihály:

-

-– Benyithatok, ha így szól a parancs. Mert a befél befél. Ez így volt a

-negyvenhatnál is a kapitány úr Udvarnoky alatt. Ott nem volt ellenszólás

-semmi. De még annyi se, mint a minuta minutája. Mert az, kérem alásan,

-igazságos ember volt, mert ami igaz, az igaz, mert én mindig ahhoz

-tartottam magamat, hogy amit meg kell adni, azt meg kell…

-

-– Hát nem nyit be kend? – dörög megint a bíró.

-

-Mihály komoly intelmet s felvilágosítást intéz a bíróhoz:

-

-– Nem kell benyitni azt az ajtót, amelyik úgy is nyitva van.

-Szeptemberbe vagy októberbe, mert mondom, hogy a fecskék már elmentek,

-de a gólyák még nem, mert úri madár a fecs – –

-

-– Hát menjen be a küszöbön – kéri a bíró és önmagában halkan megfogadja,

-hogy a fiát soha bírónak nem neveli. Inkább legyen kazánfűtő.

-

-– Bemehetek – mondja Mihály egyszerűen és sok jóakarattal.

-

-– No – könnyebbül meg a bíró. – Mondja most már azt, hogy mit látott,

-mit hallott, mi történt?

-

-– Hát, – mondja Mihály – látni eleinte nem láttam semmit, mert mikor az

-ember úgy a napvilágosságról bemén, káprázik a szeme. Az én szemem ugyan

-nem hibás, ugyan voltam valamikor trahómás is, de abból is kigyógyult a

-szemem, pedig kékkövet rakott rá a külkerületi területi doktor…

-

-A bíró könyörög:

-

-– De hát mi történt?

-

-– Az történt, – jelenti Mihály – hogy amint belépek a küszöbön, aztán

-éppen köszönni akarok az ócskább kalapommal, mert mindenki olyan

-kalappal köszön, amilyen van, a szegénység nem csúfság, csak szomorúság,

-mert az is bolond ember, aki szebben táncol, mint ahogy tud, kérem

-alássan az egész tisztelt társaságot, mert azért, hogy én célszerű

-szegény ember vagyok, éppen csak kicsibe múlt, hogy a gőztörvényhatósági

-bizottságba – –

-

-– Csakugyan börtönbüntetés lesz a vége, – fakadt ki a bíró – ha azonnal

-meg nem mondja, hogy mi történt!

-

-Legyintett Mihály a kezével. Ez annyit jelent, hogy csak nyugalom,

-lassan érünk messzire, továbbá sohasem volt jó az a nagy sietség.

-

-– Mi történt? – kérdezi Mihály s azonnal ad is a kérdésre feleletet: az

-történt, hogy mindjárt a mellemhez csapódott egy kutyaijesztős üveg.

-

-– Micsoda üveg?

-

-– Kutyaijesztős üveg.

-

-– Hát az már megint micsoda?

-

-– Jaj, – neveti Mihály – hát a szódásüveget nevezik így. Mert úgy

-semmivel sem lehet megijeszteni a kutyát, mint ha ebbül a fejre

-spriccülnek. Az ám. Egyszer velem volt az én kutyám a csárdában, mert

-borzasztó gazdás, aztán ahogy az asztal alatt pihent, mert a kutya boros

-helyen leginkább az asztal alá húzódik, ahol rá nem hághatnak.

-

-– De arról beszéljen, hogy mi volt, mikor a szódásüveg magához repült?

-

-Mihály lenéz a lábafejére, visszavonja s megint a másikat teszi elő.

-Komolyan mondja:

-

-– Kérem az nekem föltünt.

-

-– Föltünt?

-

-– Föl. Hát ha az emberhez vágnak egy kutyaijesztőt, az föltünik. Még az

-se tünjön föl? – kérdi sértődötten Mihály.

-

-– Aztán akkor mit csinált?

-

-– Semmit. Tudtam, hogy nem nekem szólt, hanem úgy gondoltam, hogy

-valószinűleg alighanem valami tévedés van a dologban.

-

-– No jó, – türtőzteti magát a bíró – idáig csak eljutottunk valahogy.

-Most már azt mondja meg, hogy miként történt a verekedés?

-

-– Melyik verekedés? – kérdezi csodálkozva Mihály.

-

-– Hát a bicskázás, no?

-

-– Jaj, kérem szépen, – feleli Mihály – hiszen az nem a korcsmaszobába

-történt, hanem az udvaron. Nem voltam én ott jelenleg, kérem alássan,

-mert én az ilyen surbankó kölykök telektálózására nem igen szoktam

-ügyeletet fordítani…

-

-

-

-

-Haladni kell.

-

-Azt mondja egy régi mondás, hogy aki út mellé épít, annak belátnak az

-udvarába. Ami annyit jelentene, hogy nem helyes dolog út mellé építeni,

-mert akkor a lakók élete nagyon is a járókelők szemeláttára folyik le.

-Különösen a tanyán, ahol tavasztól őszig nem igen tartózkodnak a

-szobában.

-

-De azért sokan nem adnak erre a beszédre semmit sem. Különösen némelyik

-helyen az út mellett úgy helyezkednek el a birtokok, hogy egészen az

-útszélre lehet a házakat építeni.

-

-Az ilyen helyen azután apránkint egész sor ház keletkezik. Ha az út

-túlsó oldalán is hasonló módon helyezkednek el a földek, ott egy másik

-sor ház keletkezik s mindjárt készen a régi „faluba való verődés“

-alapja, az első utca.

-

-Következik a többi polgárosodás. Az ott lakók közül egy szőlősgazda

-italjogot vált a financiánál, hogy a borát maga mérje el. Csak úgy, a

-háza egyik szobájában, vagy jó időben az ereszet alatt. De nem tart

-sokáig az egyszerű állapot. Hogy forgalmasabb legyen az üzlet, a bormérő

-maga buzgólkodik a legjobban arról, hogy valamiféle kör, vagy egyesület

-alakuljon a háznál. Nevet könnyen lehet hozzá találni. Népkör, gazdasági

-kör, társadalmi kör vagy más egyéb ilyesmi. Hamar meg is alakul, mert az

-elnöknek, jegyzőnek, pénztárnoknak kiszemeltek maguk is mozgatják az

-ügyet. A kör megalakulásával bevonul a telepre a sajtó is, mert a kör

-újságot járat s az emberek most már az újság kedvéért munka után

-esténkint hétköznap is eljárnak a körbe.

-

-A telep gyermekei is megnőttek már annyira, hogy megértek az iskola

-számára. A város iskolát állít hát oda, tornyos iskolát. A tornya ugyan

-csak fából van, de van benne egy nagyobbfajta csengetyű, bár hiszen

-kisebbfajta harangnak is beillik. Ezzel azután a tanító minden nap

-csendít többször. Reggel azért, hogy az Úr szerencsésen átsegítette a

-telep népét az éjszakán. Este Mária üdvözletére csendít, míg délben

-annak az örömteljes emlékére, hogy Hunyadi János Nándorfehérvárát

-visszafoglalta a pogánytól. Az iskolába beköltözik a népkönyvtár s a

-gyerekek olvasnivalókat visznek haza az apjuknak. Ez jól is van így,

-mert azt mondja az öreg Kásás Mihály, aki már akkor is itt lakott,

-amikor még egymagában állott a tanyája:

-

-– Haladni köll a korral.

-

-Kásás a haladnit nem úgy mondja, hogy: haladni, hanem úgy, hogy

-halladni, a fölös lö betűkkel jelezvén a haladás föltétlenül szükséges

-voltát.

-

-Hát hiszen, ami azt illeti… nini. Nem is maradhat el az ilyesmi

-semmiképpen. Egy idő multával már trafikengedélye is van a kör

-vendéglősének s ott úgy pipadohányt s mind a kétféle dohányt lehet

-vásárolni: bőrszivart is, meg papirszivart.

-

-Azután azonban egy ember a korcsmárostól magához váltja a trafikjogot,

-mert föltette, hogy a szatócsüzletre adja a fejét, mert amúgy is

-elvállalta a tűz meg a jég ellen való biztosítási ügynökséget. Ezt annál

-is inkább teheti, mert jó írása és különösen szép szavalási képessége

-van neki.

-

-Egy napon tehát megnyilik a bolt is, kapható benne kávé, cukor,

-rizskása, lámpaüveg, petróleum, gyertya és még sok más értékes holmi,

-amik a gazdasági életben szükségesek. Kék-gálic, raffia-háncs, kasza meg

-kaszanyél, bordói keverék, továbbá bombócukor a gyerekeknek és színes

-pántlika a lányoknak.

-

-Ebben az időben Kásás köri elnök, az érdekeltséget összehíván,

-figyelmükbe ajánlotta, hogy gyalogjárók kellenének a házak elé. Hogy

-sáros időben ne csak lóháton lehessen közlekedni.

-

-E fölhívás nyomán többen deszkapalánkokat raktak le a házkerítések elé,

-míg mások az építkezésből kimaradt s törött féltéglákat helyezték oda.

-Ismét mások, azon szerencsés helyzetben lévén, hogy terméskövet lehet

-ásni a földjükön, a tavaszra igérték a gyalogjáró elkészítését, amikor

-már majd elég meleg sütése lesz a napnak.

-

-– Majd ha a nap süti a követ. Mert a nap olyan pék, hogy hidegöt oszlat,

-követ süt.

-

-Ez úgy értendő, hogy a terméskő a föld mélységében találtatódik, de ezen

-lelt állapotában olyan, mint a vízben málló szappan. Hanem onnan

-fölvetve a föld színére, ott a nap megszárítja és keményre süti.

-

-A tavaszi meleg napfény megérkezte után ezek a népek is kirakták az

-utcára a kövezetet, aminek nyomán a következő télen a köri bálra már

-gyalog és eberlaszting félcipőben mehettek a táncra vágyó lányok és

-menyecskék.

-

-Ez szép s a báli jövedelem hatása alatt Kásás elnök a díszzászló

-beszerzését és a zászlószentelési ünnepély mikéntjét forgatta elméjében,

-amidőn gondolatait gyakorlatiasabb irányba terelte az a tény, hogy

-hónapokra megállt a szél.

-

-Ez nem minden esztendőben van ugyan így, de néha megtörténik. A szelek

-istene ilyenkor minden erősebb fuvalmat beledug a zsákjába s nem ereszti

-ki semerre sem, ami azután baj.

-

-Azért baj, mert ha nincsen szél, akkor áll a malom, áll a vitorlája, nem

-lehet őrletni. A szárazmalmok pedig már elmultak. A Tisza nincsen ugyan

-valami nagyon messzire, de azon is múlófélben vannak már és csendes

-kihalásnak indultak a vízimalmok.

-

-Kásásnak most az eszébe jut, hogy hiszen van nekik cséplőgépjük, mert

-vettek egyet közösen. Hát hiszen járhat annak a gépje akkor is, ha nem

-éppen csak csépel. Vizsgázott emberük megvan hozzá, mert egy odavaló

-legényt kitaníttattak rá odafent a Pesten. Ilyenformán vettek egy kis

-malmot, építettek neki félszert, elébe fogták a cséplőgarnitura gépjét s

-megvolt a gőzmalom is. De azért a szélmolnár sem panaszkodhat, mert szél

-idején jut neki is őrletni való. Akkor a gőzmalmocska paprikát őröl.

-

-A gép kazánját azonban tudvalevőleg kétféleképpen kell etetni. A gép

-szenet eszik és vizet iszik rá. A kútvíz azonban nem nagyon alkalmas

-erre, már legalább az nem, amelyik a telepen fakad a földből, ha jó

-mélyen leásnak érte. Ha valakinek köves a foga, azt mondják, hogy borkő

-rakódott rá: minek iszik annyi italt? A kazán meg a víztől lesz köves,

-ebben különbözvén az embertől.

-

-Hát itt nincs más mód, minthogy ártézi kutat kell furatni a malom mellé.

-A fölös vizét kantákban mindenki hazahordhatja s talán idővel csöveken

-még majd a házak udvarába is külön-külön elvezethetik.

-

-Ez így történt, mert mindenek belejárultak ebbe a dologba, Samu Illést

-kivéve, akinek teljesen mindegy, hogy milyen ízű a víz, mert nem szokott

-vele élni.

-

-Az öreg Kásás mellét már igen dagasztotta a büszkeség ezen nagy

-előhaladások láttára. Azután egy vándor borbély éppen szombati napon

-járt arra s elegendő munkája akadván, a letelepedésre határozta magát.

-Kiárendált egy szobát, annak az úti ablakát kitörette ajtónak s

-nemsokára a fényes, sárgarézből való szappanhabverők ott himbálóztak az

-officina ajtaja fölött. A borbély tanulmányos ember volt, mert sváb volt

-és tudott németül s hozott is nemsokára valamely torontáli faluból sváb

-menyecskét a házhoz, aki meg ruhavarrónő volt és szépen dolgozott. A

-borbély tudott harmonikázni meg okarinázni és nem sok idő telt bele,

-hogy megalakította a rezesbandát, három pikulással, két réztrombitással.

-

-Ekkor történt, hogy az öreg Kásás a köri ülésen megtette azt a büszke

-kijelentést, hogy:

-

-– Van itt már mindön!

-

-Az emberek igenlőleg bólintgattak. Az öregebbek a pipafüstbe tekintvén,

-elméjükkel visszarévedeztek a multba, amikor még semmi sem volt; s

-összehasonlították azt az időt a mai állapotokkal. A fiatalabbak

-csodálattal tekintettek Kásásra.

-

-Most, a sarokból egy szintén öreg ember, aki kétkönyéken támaszkodva az

-asztalra, szipkából papirszivart szítt, semmit sem szólván, mondá:

-

-– Templom azonban nincsen…

-

-Mintha valami láthatatlan kéz hirtelen arculverte volna az embereket,

-mindenki fölkapta a fejét, mint a ló, ha orronütik. Kásás megriadtan

-dőle hátra az elnöki gondolkodó-székben. Azután görbedni kezdett a

-nyaka, a feje lekonyult, piros képe megfakult az ősz hajak alatt és a

-lelki vergődések ezen csendjében mindenki hallhatta, amidőn mormogta:

-

-– És a te szent hajlékodról megfeledköztünk…

-

-Az emberek elszomorodva mentek haza és elmondták a népeknek otthon a

-hallottakat.

-

-Nagy hirtelenséggel alakul ki a népekben az a nézet, hogy kár volt az a

-nagy elbizakodás abban, hogy minden van, mikor voltaképpen semmi sincs.

-

-De hát hogyan lesz itten templom? A kör gyűlésein ebben az irányban

-nagyon sokféle indítványt tettek az emberek, de mindannyinak csak az

-volt a vége, hogy kérni kell. Várostól, püspöktől, országtól. Kásás

-azonban rájuk förmedt zordonul:

-

-– Mindig csak kérni, mindig csak kérni. Igaz ugyan, hogy ez a

-legkönnyebb dolga a világnak. Kérni könnyebb, mint adni.

-

-Az emberek értelmetlenül néztek rá.

-

-– Hát azt hiszitek, hogy érnek valamit az olyan kérős irkafirkás

-jegyzőkönyvek? – s az ujjával megpeckelte az oldala mellett ülő köri

-jegyző keze alatt a papirost, mint ahogy ősszel a gyámoltalan legyet az

-asztalról lepeckelni szokás. (A jegyző fejében ebben a pillanatban

-támadt az a gondolat, hogy ideje volna már az öreg Kásást kibuktatni az

-elnöki tisztségből.) – Hát gondoljátok, hogy adnak így a szavunkra

-valamit? Nem ér az bizony egy hajítófát sem. Hanem adjunk mink is.

-

-– Hogy-hogy? – kérdezték az emberek.

-

-– Ugy, – mondta Kásás – hogy könnyű járulni a templomba, ha készen van,

-de járuljanak kendtek bele, amikor még nincsen készen.

-

-Ez ugyan érthető beszéd, de nem igen akarták eleinte érteni.

-

-Azt mondta Kásás:

-

-– Irja csak, jegyző úr.

-

-– Irom.

-

-Az öreg mondani kezdte, lassan, külön ropogtatva minden szavát:

-

-– Én, Kásás Mihály, járulok a templomba húszezör darab téglával, húsz

-kocsi homokkal, húsz napi lófuvarral, egy havi embörnapszámmal, a

-feleségöm járul egy körösztös selyömlobogóval, egy oltárpárnával.

-

-Kásás szétnéz. Az emberek most sorra adják föl a szót a jegyzőnek, hogy

-ki mivel járul. A jegyzőnek van mit írnia.

-

-S a templom ügye így megindul. Igaza volt Kásásnak, mikor azt mondta:

-

-– Igy kell ezt kezdeni, nem másképp.

-

-* * *

-

-Épp arra járunk s a kocsi megáll azon a helyen, ahol a templom majd

-lesz. Mindig van közönség, aki nézi s különben is az emberek fuvarozzák

-oda az anyagot, téglát, homokot, meszet: ki mit vállalt, hogy azzal

-belejárul a templom falába. Vannak, akiknek ilyesmire nem telik, azok

-ingyennapszámot vállalnak.

-

-Öreg asszony is áll ott.

-

-– Örül-e neki szülém, hogy templom lössz?

-

-Visszakérdezi:

-

-– Még kérdözheti is?

-

-– Nono. Szép lesz úgy-e?

-

-– No, – véli a szüle – olyan nekünk való. Nem löhet valami nagyon

-díszös. Mert vannak tudja, nagyon díszös templomok. Tudja, láttam én már

-olyan templomokat is, hogy három volt egyvégtibe.

-

-– Hol látta ezeket szülém?

-

-– Hol láttam? – kérdezi a szüle. – Hát ahol vannak, Lorettóba,

-Milányóba, Genóvába, Mántovába.

-

-– Hát arrafelé mind járt, szülém?

-

-– Hát hogyne – mondja a szüle. – Nem is egyször.

-

-– Rómából hogyan ment Genóvának? Nem arra van annak az útja.

-

-A szüle meghúzza a fejkendő csücskét, mert bántja a kételkedés:

-

-– Hát hiszen Rómába nem is arra mönyünk. Jó is volna, ha arra mönnénk.

-Rómába Ankónának visz az út, emerre mög csak Velencének.

-

-A vénasszony magyarázza a földrajzot. Még csak az kellett volna, hogy

-térképet rajzoljon botjával a homokba s azon mutogassa az utakat, amikor

-zarándokolt.

-

-– De Ankónának hosszabb ám a hajóútja – folytatta a beszédet. – Nagyon

-hányja-veti a hajót a tengör. De Velence felé sokkal símábban viszi a

-hajót. Hanem azután arra pedig drága nagyon.

-

-– Hát akkor miért ment arra, szülém?

-

-Nevet a vén tanyai nenő.

-

-– Jaj-haj, oka van annak. Azért, mert a Franciaországnak arra van az

-útja.

-

-– Od is eljár, szülém.

-

-– No, nem nagyon járogatok, – szólt a szüle – de voltam már. A Lurdesba.

-Oda visz a Genóván körösztül az út. A Lurdesba látta a csodát a

-Bernadotte-lány. Ott van az mindjárt Lurdes város mellett, a Gáné

-patakon túl: három templom is egy végtibe…

-

-A szüle elhallgatott. Nézte a készülő templom helyét. Talán majd ha ez

-fölépül, nem kell olyan messzire mennie a másik után…

-

-

-

-

-Kabarézás a csárdában.

-

-A régi betyárvilágnak sok mindenféle története van. Leginkább rémesek és

-veszedelmesek. Legendák vannak róla, mint valami hősi világról.

-Csakugyan vannak mindmáig kitudhatatlan történetei. Kiderítetlen

-gyilkosságok s más egyebek. Például még ma sincsen tudva, hogy ki ölte

-meg az ötvenes években a Pallavicini-uradalom igazgatóját, Palásthy

-Jánost. Pedig az úgy lakott az algyői kastélyban, mint a várban,

-kőkerítések, zárt nehéz tölgyfakapuk védték a házat őrséggel, mégis egy

-éjszaka egyesek szerint húsz, mások szerint negyven lovas ember ostrom

-alá vette a házat, elfoglalta s Palásthynak válogatott kínzások között a

-lelkét vette. Ha volt neki – teszi hozzá a mesemondó, mert az volt a

-nevezetessége ennek a Palásthy Jánosnak, hogy bár paraszti sorból

-származott, igen nagy sarcolója volt a népnek. (Ámbátor ugyan talán nem

-is „bár“-t kellene ide leírni, hanem „azért“-et. Mert a parasztból lett

-urat általában rossztermészetűnek tartják. Talán azért, mert a paraszti

-élhetés minden csínyját-bínját ismeri.)

-

-De más egyéb dolgokról is szó van olykor. Állítólag egyszer egy

-betyárbanda elevenen megnyúzott egy külföldi kereskedőt, aki kocsival

-igyekezett Szegedről Szabadkára és a Putri nevezetű csárdánál a kezükbe

-került. Mit lehet ma tudni, hogy mi e beszédekből az igaz? Annyi

-bizonyos, hogy sokat beszélnek még ma is a Rózsa Sándorról, a Patkó

-Bandiról, a Bogarakról, különösen az Imréről, akiről a nóta is mondja,

-hogy:

-

-  Megáradt a Maros,

-  Nem akar megszállni.

-  Az a híres Bogár Imre

-  Átal akar szállni.

-

-Azután az árendás zsidóról, akit a tulajdon felesége hajával fojtottak

-meg, a Gracza és Záhony honvédőrnagyok megöletéséről, akikért a Lefánti

-juhászt fel is akasztották, amire ezt mondja egy öreg ember, volt

-pusztai rendőrtiszt:

-

-– Más a mese, más a valóság. Jártam-keltem abban a dologban én is.

-Furcsa eset az. A világosi fegyverletétel negyvenkilencben volt, ez a

-két ember pedig még az ötvenes évek elején is itt csatangolt a határban.

-Ha menekülni akartak, miért nem mentek odább a pusztán, a Duna felé?

-

-– Hát azt gondolja bátyám, hogy talán bizony azok is…

-

-– No – vág a szóba – nem mindig mondja ki az ember azt, amit gondol. De

-az már régi igazság, hogy aki a korpa közé keveredik, azt megeszik a

-disznók.

-

-Ilyen beszédek vannak, előre-hátra. Kétségtelen, hogy ezekben a

-történetekben máig sincsen világosság és senki se tudja, hogy a

-legendákból mi igaz, mi nem.

-

-Beszélgetünk erről s mondom, hogy a mesékben talán nagyon is rémesre

-vannak festve az azon idők erkölcsei.

-

-A hely, ahol tárgyalunk, nagyon alkalmas az ilyen ódon dolgok

-beszéléséhez. A régi szegedi várnak egy darabja. Amikor a felséges úr a

-város fejlesztése céljából ajándékba adta a várat a közönségnek, ezt a

-darabot meghagyták belőle régi idők emlékeül. Ezeknek előtte vendéglőt

-csináltak belőle, de ennek divatja múlt s most a városi hivatalnokok

-egyesülete tartózkodik másfél méteres falai között. A vendéglői üzleti

-vállalkozás reklámot csinált a régi épületből, melynek falait még a

-törökök idején rakták és a Rózsa Sándor egykori börtöne gyanánt

-hirdette. Ez is mese, egy szó sem igaz belőle, mert ez a megmaradt

-épületdarab lóistálló volt világéletében. Az igaz, hogy mint ilyen

-eléggé előkelő volt, mert nem közönséges lovak, hanem tiszti lovak

-laktak benne.

-

-Éppen erről van szó. Hogy a hazugságok miként mennek át igazság gyanánt

-a köztudatba. Mondom, hogy Rózsa Sándort úgy hirdették, mintha a

-kegyetlenségek kőbe faragott szobra volna. Pedig mondom, volt eset rá,

-hogy a tanyánkat meglátogatták, de az éppen kint időzött édesapámhoz be

-sem mertek menni. Csak az öreg-béres házánál jártak s az öreg Dékány

-József öreg-béres óvakodott fel illő kopogtatással a tanyaházba, hogy a

-Sándor itt van ötödmagával, egy zsák zab, néhány kancsó bor s vacsorára

-szalonna meg kenyér kellene. Kaptak is. És éjféltájig Józsefnél

-kancsózván, távoztak, a lelkére kötvén Józsefnek, hogy a szívességért a

-gazdának a köszönetüket tudtul adja.

-

-Mondom ennélfogva, hogy sok mindenféle mesék vannak a világon. Talán

-abban a világban sem történt minden úgy, ahogy a mostani regék beszélik.

-

-Azt mondja erre egy öreg ember:

-

-– Hát én meg még kabaréztam is nekik.

-

-– Kabarézott bátyám?

-

-– Hát. Akkor ugyan még nem volt kabaré. Hanem mulattam velük,

-ettem-ittam velük s danoltam nekik.

-

-– S mikor történt ez?

-

-– Régen. A hatvanas évek elején, még talyigás-szenátor koromban.

-

-Aki beszél, Vékes Sándor, aki negyven évi hivataloskodás után ment

-nyugalomba. Szálas ember még ma is, valamikor nevezetes nótázó volt. A

-szava most is erős, régente pedig a hangja nyomán megreszkettek az

-ablakok.

-

-A talyigás-szenátorság gúnyszó s nem valami magas hivatalt jelent. A

-városi tanácsnokot annak idején szenátornak nevezték, mint latinos

-világban illett is. A néphumor azután a városi kézbesítőket, akik az

-idéző-cédulákat hordták ki a városházáról hivatalos ügyekben a

-közönségnek: gyalogszenátornak nevezte el. Voltak azonban olyan

-hivatalosak is, akik jártak-keltek. Ezeknek hivatalból kidukált egy

-kétkerekű kocsi, meg egy ló. A gyalogszenátor formájára tehát a nép

-ezekre a talyigás-szenátor titulust akasztotta.

-

-Ilyen minőségében ment tehát Sándor bátyánk ki a csöngölei pusztára,

-hogy valami tizennégy forint körül való adót egy renitens magyaron

-behajtson. A csöngölei puszta jól fent van, egészen Félegyháza alatt.

-Nem is egymaga ment, volt vele egy városi lovas pusztázó katona is,

-bizonyos Ábrahám János. Másfelé az ilyent pandurnak nevezték, meg

-hajdunak, de nálunk csak a gyalogos városi katonát mondták hajdunak, míg

-a lovast pusztázónak hívták. Nem is a talyigán ment ki ilyformán Vékes,

-hanem összefogták a két lovat egy rendes kocsiba, feltették a gunyát, a

-tarisznyát, a puskákat, már mint, ahogy az ilyenkor szokásos,

-megindultak, el is értek oda, ahova akartak.

-

-A tizennégy forintokkal nem sok baj volt, a gazda szó nélkül fizette meg

-az adót és a behajtási költséget. Voltaképpen nem is kötözködésből nem

-fizették a kinvaló népek az adót, hanem a nagy távolságok miatt messze

-volt nekik a város; jobban szerették, ha helyükbe mennek a pénzért.

-Amúgy a bejárást meg nem nagyon kívánták. Még ma is él kint a tanyákon

-olyan öreg ember, aki legutoljára negyvennyolcban volt idehaza, akkor

-sem más egyébért, mint hogy beállhasson honvédnek.

-

-A pénzt tehát fölszedvén, a hivatalos formák szerint indultak vissza.

-Késő délutánra értek ki s a gazda tartóztatta is őket, hogy ne menjenek

-el éjszakára, háljanak ott.

-

-– De – mondja Sándor bácsi – az abban az időben nem volt szokásos.

-Elviszem a pénzét adóban, azután még ott vendégeskedjek? Ez nem járja.

-Azért van csárda a pusztán, majd odamegyünk s ott meghálunk.

-

-Oda is mentek. A lovakat bekötötték az istállóba, a csárdásné meg

-vacsorát főzött.

-

-– Valami jó ételt-e? – kérdem, tudván, hogy az öreg úr a régi magyar

-konyhának nagy ismerője s bizonyos hónapokban még a finom

-pulykapecsenyét is eltolja maga elől, azon az alapon, hogy úri ember nem

-eszi meg a pulykát akkor, amikor fészekszagú.

-

-– Jó ételt? Mit képzel? Csárdában márciusban nincs jó étel, mert

-olyankor nincsen más főznivaló hús, csak a kotlóstyúk. Ez az eset pedig

-éppen március tizenhetedikén történt; onnan tudom, mert másnap volt a

-nevemnapja.

-

-Hát megették a kotlóstyúkot, megitták a messző borukat, Ábrahám János

-kiment aludni a lovak közé, Vékes pedig lefeküdt a vendégszobában. Mert

-úgy voltak akkor a csárdák berendezve, hogy tartoztak vendégszobát

-tartani arra az esetre, ha valamely kintjáró hivatalosra ráesteledik az

-idő. Az egész napi törődés után jól esett az ágy és szívesen hajtotta

-Vékes álomra a fejét. Mikor úgy félszenderben volt, hallott még valami

-kocsirobogást, de nem sokat törődött vele. Bizonyosan utasok jöttek.

-Azért csárda a csárda, hogy a vendégek megszálljanak benne.

-

-Elaludt. De alig hogy szunnyadt, a csárdásné fölrázta álmából.

-

-– Keljen föl!

-

-– Miért?

-

-– Itt vannak a betyárok a kocsmaszobában. Hivatják.

-

-– Kicsodák?

-

-Az asszony az ajkára tette a két ujját, ami tudvalevőleg minden nyelven

-annyit jelent, hogy ne szólj szám: nem fáj fejem.

-

-– Csak öltözzön sebösen, mert baj lösz. Mönjön közibük. Ne várja mög,

-míg érte gyünnek.

-

-– Hányan vannak?

-

-– Öten.

-

-– Hát Ábrahám pusztázó hol van?

-

-Legyintett a kezével a csárdásné:

-

-– Elbujt a padláson a szénába.

-

-– Hát akkor egészen helyben vagyunk, mint Makó – gondolta a

-talyigás-szenátor és öltözködni kezdett. Előbb azonban a kétcsövű

-vadászpuskáját eldugta az ágyba a szalmazsák alá. Pedig nem volt az az

-ember, aki a maga árnyékától megijedt volna. Erről később elég

-bizonyságot tett csendbiztos korában, meg az árvíz idején. De akkor…

-

-– Hát féltem – mondja. – Ha maga az oroszlánszívű Rikárd mondaná, hogy

-ilyen esetben nem tart valamitől, még az is hazudna. Ha puskával megyek

-közibük, már az ajtóból azonnal lelőnek… Vagy hát, mondjuk, a legjobb

-esetben lelövök belőlük kettőt. Akkor még mindig marad három. Azonfölül

-még kint is van legalább egy vagy kettő. Mert az csak a nótában van,

-hogy „szolgálóját istrázsára állítsa kend“. Ha öt betyár ivott, egy vagy

-kettő mindig a csárdán kívül maradt józanul. Hát most már egymagamban

-mit csináljak ennyi akasztófavirággal szemben, éjszaka a pusztán? Bizony

-csak féltem. Bizonyság rá, hogy mikor már fölöltözve voltam, akkor

-láttam, hogy a ruhadarabokat fordítva szedtem magamra. Akkor újra

-kellett vetkőződni, meg öltözködni, pedig a csárdásné már ugyancsak

-sürgetett…

-

-Kiment a betyárok elé.

-

-– Jó estét adjon az Isten.

-

-– Adjon az Isten – felelték. – Gyűjjön ide, üljön le.

-

-Az elbeszélésbe beleszól egy öreges hang:

-

-– Természetesen e díszes társaságban az elnöki helyre ültették kendet?

-

-Aki közbeszól, az Koncz Antal bátyánk, nyugalmazott gyöngye az ország

-összes archiváriusainak s arról is nevezetes, hogy okosabb ember, mint

-az édesapja volt. Erről kézzelfogható bizonyság az, hogy bár

-negyvennyolcban az apjával együtt állt be katonának s együtt mentek neki

-a branyiszkói hegynek is, az öregje csak káplár maradt, ő pedig

-hadnagyságig vitte s Világos alatt hamarabb kibujdokolt az osztrák kéz

-alól, mint az öreg.

-

-– Hogy mondja kend? – kérdezi a Sándor bácsi. Az elnöki székbe? Hát!

-Három betyár ült szemközt, kettő meg ezeknek ellenébe, ezek közé

-ültettek. Azután azt mondták, egyek az ételből.

-

-Mondom: Köszönöm, én már vacsoráztam.

-

-– De csak ögyön! – mondták. De olyan hangon mondták, hogy sietve fogtam

-bele megint a kotlóstyúk evésibe. Öt kétcsövű puska meg keresztben

-hevert az asztalon.

-

-Nyilvánvaló, hogy elég csinos asztalteríték mellett kosztolta az öreg

-tyúkot Sándor bátyánk, többi felebarátjával együtt.

-

-Étel után azt mondja az egyik betyár:

-

-– Tíz itce bort ide az asztalra.

-

-– Hát, – mondja Sándor bácsi – most kezdett már kellemetlen lenni a

-dolog. Jól tudjuk, hogy még az úrféle is neveletlen, ha sok bort iszik.

-Hát mi lesz majd most itten a betyárok között?

-

-Nem is csalódott. Egyik betyár azt mondja neki:

-

-– Hát az úr vacsora után nem pipázik?

-

-– De szoktam – feleli a szorongatott Vékes – de a pipám meg a dohányom

-bent maradt a szobában. Majd kihozom.

-

-Készülődött is, hogy majd kihozza, de az emberek visszanyomták a padra.

-

-– Sohase menjen. Majd kihozza a csárdásné.

-

-Kihozta az asszony a pipát a zacskóval együtt.

-

-– Gyönyörű szép pipám volt – beszéli az öreg – tizenöt forintért vettem

-Okernyi kávéstól. Nagy pénz volt abban az időben a tizenöt forint. Hát

-megtömtem, rágyujtottam s kínáltam tovább a dohányt. A betyárok szeme

-rámeredt a pipára. Egyszer azután a jobbfelül ülő szomszéd kirántja a

-szájamból a pipát, de olyformán, hogy egy fogam majdnem velement a

-csutorával.

-

-Azt mondja:

-

-– De szép pipája van az úrnak.

-

-Azzal a szájába veszi a pipát és szívja tovább. Birtokba vette, a kis

-késit neki.

-

-Most csönd volt. Az erőszakoskodás, így nyilvános helyen, a többi

-embernek nem tetszett.

-

-Akkor azután az előljáró betyár a fegyverekre tette a kezét és azt

-mondta a piparablónak:

-

-– Te kapcabetyár! Hát így mersz bánni a vendéggel? Hát nem adod vissza

-rögtön azt a pipát? Te kapcabetyár?

-

-A pusztai csavargó megszégyenülten adta vissza a pipát.

-

-– Még csak meg sem mertem a csutoráját törülni – mondja Sándor bácsi –

-nehogy sértés történjen. Szívtam tovább.

-

-A tíz itce bor elfogyott. Az előljáró újból kirendelt tíz itcét és azt

-kérdezte Vékestől:

-

-– Hát tud-e danolni az úr?

-

-– Jaj-haj – gondolta Vékes, most kezdődik még csak a cifrája. Majd

-azután következik a kuferces tánc és mit lehet tudni afelől, hogy a

-mestergerendába vagy az én fejembe hajítják-e bele a baltát?

-

-– Danolni tudok – mondta Vékes, amire azt mondták az emberek: akkor jó.

-

-S a kabaré megindult. Tetszettek a nóták. Sándor bácsi a harangszóhoz

-illő hangjával valóságosan elkábította az akasztófa jövendő virágait.

-Természetesen a hozzávaló szöveggel. Például:

-

-  Mikor Pista betyár lett,

-  Szennyes inget, gatyát vett.

-  Szennyes ingbe, gatyába

-  Becsapott a bandába.

-

-Ez nagyon tetszett. S fölbátorodva rajta, most már a betyárvirtust

-dicsőítette a következő nóta:

-

-  Nem vagyunk mi betyárok,

-  Útonálló zsiványok.

-  Aki szegény, nem bántjuk,

-  A gazdaggal tréfálunk.

-

-Már beledanoltak a betyárok is s nagy bődüléseikkel rontottak a nótán.

-Közben iszogattak és parancsolták, hogy

-

-– No még!

-

-Mondta azután Vékes a régieket sorra:

-

-  Kizöldült az erdő fája, leveles,

-  Akinek nincs, csendes tanyát ott keres.

-  Akit otthon vetett ágygyal nem várnak,

-  Minden bokor szállást ád a betyárnak.

-

-Éjfélt kakukolt az óra, a csárda ajtaja fölnyílt s belépett a hatodik

-betyár, az őr. Nem szólt egy szót sem, csak nyitott ajtónál, puskával a

-kezében, megállt. Erre a bentlevők a fegyverhez nyúltak s fölálltak az

-asztal mellől. Az előljáró betyár egy ötvenforintos bankót vetett az

-asztalra fizetés gyanánt s azt mondta Vékesnek:

-

-– Köszönje az úr, hogy jól tudott danolni.

-

-Ezzel kocsira kaptak s elmentek a sötét éjszakába. Vékes a sok izgalom

-után nem tudott fekvőhelyére térni, kiment a csárda elébe s ott járkált

-a fűvön. Egyszer messziről, az erdő fái közül puskadörrenés hallatszott.

-Ahán! Bizonyosan üldözik őket. Bár megfognák valamennyit! Vagy legalább

-csak azt a betyárt, aki a pipát majdnem a fogával együtt kapta ki a

-szájából.

-

-Pedig nem így történt. Nem üldözte akkor éjjel őket senki. Hanem éppen

-az a pipás betyár lőtte hasba a vezért, hogy megtorolja a sértést,

-amiért lekapcabetyározta. Testét azután még azon az éjjel bevetették a

-csorda-kútba s másnap a hazatérő Vékes láthatta, amint onnan a gulyások

-kiemelték…

-

-

-

-

-Egy a nép közül.

-

-Gyerekkoromban új udvaros került a házhoz. Apám nagyvendéglős volt, oda

-sok udvaros kellett, volt talán négy is. Egy, aki a megszállott utasok

-ruháit takarította, a másik a fahordást meg a tüzelést látta el, a

-harmadik a vendégkocsikat látta el, szedte az istállópénzt, árulta a

-kocsisoknak a szénát, szalmát, faggyúgyertyát, a negyedik pedig egyebet

-sem csinált, csak örökké fát vágott. Nem volt abban az időben még a

-favágóipar úgy kifejlődve, mint most. Házi személynek kellett azt

-végezni. Igy azután volt vendégudvaros a Lohndiener, konyhaudvaros a

-Küchenknecht, udvari udvaros a Hofknecht, favágó-udvaros a Holzknecht.

-Mind magyar volt, de azért német nevük is volt, mint ahogy a fogadósság

-mesterszavai leginkább német eredetűek is.

-

-Ezúttal azonban a legalsóbbrangú udvarosságra, a favágószakmára, nem

-magyar ember került, hanem egy oláh legény, valamelyik csanádmegyei

-faluból. Egy szót sem tudott magyarul, de amúgy csinos, fürge, eleven,

-csak úgy beszélt kifelé az okosság a két fekete szeméből. Volt egy pár

-csizmája, talán két rend fehér-ruhája, egy ködmöne, meg egy

-szalmakalapja, amit maga font még otthon. A neve Redzsep Juon, ami azt

-mutatja, hogy nem tiszta oláh volt, hanem valami szerencsés beolvadás,

-talán még a török időkből, mert a neve törökül okos embert jelent, olyan

-okos embert, aki az eszénél fogva tanítani tudja a tudatlanabb népet.

-

-Juon tehát beköltözött favágói helyiségébe s buzgón fogott a munkához.

-Egész nap szólt a fűrész és csattogott a fejsze a fás-színben. Rendes

-táplálkozáshoz jutván, a vékonyka legény emberesedni kezdett s az arca

-színre kapott. Egyéb átváltozásokon is kezdett keresztülmenni. Irni

-tudott, papírt vett tehát, azt összevarrta könyvbe s bele irkálta a

-magyar szavakat, amiket hallott. Azután pénzt kért ki a fizetéséből.

-

-– Ruhára kell?

-

-– Nem, – mondta János (mert a Juon is átalakult), – a ruha ráér. Könyvet

-vásárolok.

-

-A kisváros egyetlen könyvkereskedésében román-magyar szótárt vásárolt

-János s este az istállóban, a kocsisok között, a falra hosszában

-felragasztott faggyúgyertya fényénél János tanult. Tréfálták, nevették,

-gúnyolták érte, János ilyenkor felnézett a könyvből s csökönyösen,

-határozottan mondta: magyarul akarok tudni. Bún akarok tudni magyarul.

-

-Nem telt bele sok idő, János már a második könyvet vette meg a Gaál és

-Gömöry boltjában. Ezúttal már magyar-német szótárt. Mert „németül is

-akarok tudni“. Nyelvtan nem kellett neki, a szótárak segítségével haladt

-előre, ritka szép gyorsasággal.

-

-A nép embereiben néha különös nyelvérzékek lakoznak. Ismertem

-Novibazárban egy Szimó nevű délszláv legénykét, aki félig segédje, félig

-szolgája volt annak a vállalkozónak, aki a zászlóaljunknak az

-élelmiszert szállította. Érintkezésünk volt vele naponta, mert ő

-porciózta ki a szakácsoknak a főznivalót. A Szimkó beszélt minden

-balkáni nyelven s egyformán tárgyalt a német számvevőőrmesterekkel meg a

-magyar napos-káplárokkal. Egy évi lentlét után híre jött, hogy megyünk

-haza, a helyünkbe egy zászlóalj jön a harminchetesektől. Mondtuk is a

-Szimkónak: no Szimkó, jönnek az oláhok, azokkal majd hogyan beszélsz? A

-Szimkó nevette: Majd megtanulom én azt két hét alatt. Mondtuk: jól

-beszélsz Szimkó, egy esztendő alatt sem tanulod meg, nehéz az nagyon,

-oláhul dunyezózni. De Szimkó csak nevette: ahogy a magukét megtanultam,

-úgy megtanulom azt is. A magukét is két hét alatt tanultam meg. Hát

-csakugyan a dolog nem tréfa, de úgy történt. A harminchetes zászlóalj a

-felváltás napja előtt valami három héttel előre küldött egy kis

-csapatot, hogy tájékozódjon a szolgálati viszonyok felől. Leginkább

-útszolgálat volt ott, amit a berlini szerződés szerint hivatalosan úgy

-neveztek, hogy a Boszniából és Hercegovinából Törökországba vezető

-kereskedelmi utak biztosítása. Derék albán testvéreink ugyanis ugyancsak

-betyárok szoktak lenni és azoknak az uralma alól kellett fölszabadítani

-az utakat. Azért jött le tehát előljáróban egy kápláralja fiatal oláh,

-hogy ezeket az utakat megismerjék, mert rendes térkép nem is volt még

-csinálva abban az időben a tájékról. Hát leérkezett a húsz rumuny és az

-ételükhöz való holmit szintén a Szimkó porciózta ki nekik. A Szimkó az

-első napon hallgatag nézte a lassújárású, nehéz embereket, de másnap már

-kezdett beszélgetni velük. Az „ungye masina, pringye lumine“ alapján

-hamar megtalálta az albán-oláh kapcsolatot s nem telt bele két hét: a

-Szimkó beszélt oláhul.

-

-Igaz ugyan, hogy a közönséges beszédben ehhez a tudományhoz

-két-háromszáz szónak az ismereténél több nem kell, de mégis csak érdekes

-ez a dolog, mikor nyilvánvaló, hogy az iskoláinkban nyolc esztendőn át

-tanítják a gyerekeket bizonyos idegen nyelvekre és a gyerek még sem tud

-azon a nyelven beszélni. Míg a Szimkó két hét alatt dunnyezózott oláhul

-minden javított és bővített mondattan nélkül.

-

-Ez olyan dolog, hogy egészen ráillik a Mikszáth-féle elméletre, hogy az

-ember egy esztendei tanulás után egész rendesen belegyakorolhatja magát

-az egérfogás tudományába, de a macska ezt már hat hetes korában is érti.

-

-Amilyen volt a Szimkó odalent a nagy kopár sziklák között, olyan volt

-idehaza Juon Redzsep a lapos és tág mezőkön a nyelvi tudások

-állapotában. Ha már Redzsep valaki, akkor annak muszáj okosnak lenni.

-Miért? Ki tudná megmondani? Talán a titokzatos hetes számnak van ehhez

-köze, mert a redzsep arabul meg a hold járása szerint számított

-esztendőnek a hetedik hónapját jelenti. S a hetedik hónapban született

-gyerekek táltosok szoktak lenni, így van ez a magyar hitben is…

-

-Egyébként az ördög bánja ezeket a babonákat: csak a tényeket állapítsuk

-meg. A tény pedig az, hogy Juon példátlanul nagy hirtelenséggel

-megtanult magyarul és németül az istállók faggyúgyertyái mellett a

-könyveiből.

-

-Azután egyelőre nem tudom, hogy mi történt Juonnal. Mi haza kerültünk

-apámékkal a szelíd kisvárosból az urbsba s az onnan való többi emlékek

-között elfeledtem Redzsep Juont is.

-

-Évek multán, ahogy itthon az „Európa“ nevű vendégfogadó előtt elmegyek,

-a bejárat lépcsőjéről rám szól valaki örvendező hangon.

-

-– Jó reggelt kívánok, ifjúr.

-

-Föltekintek. Egy tekintélyes férfiú állott a lépcső legmagasabb fokán.

-Kék uniformis a testén, aranyos tengernagyi sapka a fejében: ez a

-portás. És ez a Juon Redzsep.

-

-No ezen a találkozáson igen megörültünk és ez jó volt. Valóban, mily

-kevés ember van, aki a neki tett szívességekre emlékezik s lám, Juon

-emlékezett arra, előkelő portási mivoltában arra az időre, amikor a

-magavágott fákkal hajnalonkint a gyerekszoba kályhájába begyújtott,

-emlékezett a gyerekre, aki a lompos oláh ködmönéért nem nevette ki s aki

-vele a fényesen kivilágított istállók sarkában, német tanulmánya

-közepette, a derdidasz rejtelmei felől tanácskozott.

-

-No azután megint multak az idők és az évek suhantak egymásután. Juon

-Redzsepet megint csak elfeledtem. A sors esztendőkön átal az ország

-határain kívül vetett. Valóban egyéb gondom is volt, semhogy azon

-tépelődjek: mi van most Juonnal. Teljesen és végképpen elfeledtem a kint

-való életben.

-

-Néhány év multával a sors megint hazahozott. Pár évig legénykedtem még

-és sokszor megfordultam az „Európa“ nevű vendégfogadóban, de Juont már

-nem találtam ott. Gondoltam: alighanem elveszett, eltünt – talán mint

-afféle törekvő ember, kiment Amerikába szerencsét próbálni. Megint csak

-kitörültem Juont az emlékezetemből. De azután amidőn jegyben jártam s

-hivatalos voltam a jövendő ipam asztalához baráti vacsorákra, egy

-alkalommal, ahogy a konyhán mennék keresztül – mert a régi magyar

-házaknál a szobába a konyhán keresztül vezetett az út és a ház

-asszonyai, leányai ott voltak találhatók, nem pedig a szalónban

-sláfrokkban – hát ott a konyha sarkából rám szól valaki:

-

-– Jó estét kivánok, ifjúr!

-

-Ránézek a közbeszólóra: hát ez Juon Redzsep.

-

-No ennek megint örültünk.

-

-Kérdezem ezután a szobában, hogy miként kerül ide a konyhába Juon

-Redzsep?

-

-Mondják, hogy nincsen ott a konyhában semmiféle Juon Redzsep.

-

-Mondom, hát már hogyne volna ott, mikor ismerem. Favágó-udvaros volt az

-apámnál, azután meg portás az Európa-fogadóban.

-

-Mondják, hogy az lehetetlenség, amiket beszélek. Mert aki férfi a

-konyhában van, az sohasem volt oláh, hanem magyar ember, a neve: Regyep

-János. A foglalkozására nézve esernyőművész és az ura a szakácsnőnek. A

-szakácsnő külön lakik és a János azért szokott esténkint eljárni, hogy

-hazakisérje az asszonyát. Ha marad ki valami étel: kap vacsorát is, mert

-igen rendes egy pár és Regyep a házbeli esernyőket ingyen szokta

-reparálni.

-

-Elhallgattam, gondolván, hogy miért rontsam egy kiképzett és alkalmas

-esernyőművész tekintélyét. Tőlem művészkedhetik a világ végezetéig

-esernyői tekintetekben. Nem is szóltam azután erről többet.

-

-Később is láttam azután Juont a konyhában néhányszor, de azt is

-hallottam, hogy nem valami jól élnek. Az asszony idősebb volt, mint a

-férfi és féltékenykedésekkel gyötörte a csinos Jánost. Alighanem talán

-el is váltak, az asszony a szolgálattal felköszönt, elment s ezután

-ismét nem hallottam semmit Jánosról.

-

-Egyszer kint a tanyák között megyek az úton, gyalog, igyekezvén valahova

-az apostolok lovain. Hétköznap, ha nincsen valamerre a környéken

-hetivásár, néptelenek ezek az utak, mert mindenki a földeken dolgozik.

-Már messziről látni, hogy jön szemközt egy ember, nem tanyai, mert

-pantallóban van, meg keménykalapban, a hátán nagy batyu és sokféle

-ligő-lógó holmi. Miféle gyalogkereskedő lehet ez? Mert nem igen járnak

-így a tanyák közt. Gyűrűs zsidó már régen nincsen ezen a tájon, az

-olajkáros is kiveszett, sőt az ablakostót, meg a drótostót is

-ritkaságszámba megy. Az edényféle elég olcsó, nem igen drótoztatják már,

-ha eltörik, kivetik a szemétre s újat vesznek. Ha ablak törik ki,

-vásárolnak hozzá üveget, meg kittet a városban s beablakozzák maguk. Még

-a tanyai boltban is lehet kapni ablaküveget, olyan aprókat, amilyen a

-tanyákon szokott lenni. Jó az oda, mert úgyszólván csak télen

-tartózkodnak a szobában, meg éjszaka, amikor tudvalevőleg nem túlságosan

-sok szükség van ablakra.

-

-Szóval hát kiféle lehet ez a kereskedelmi vándor? Rongyszedő nem lehet,

-mert a tanyán nincs rongy, ott minnenféle elszakadt gunyát felhasználnak

-valamire. Kötöző-madzag lesz belőle a karózott gyümölcsfához, vagy bél a

-legrégibbfajta világítóeszközhöz, a tatarhoz, vagy pedig a felhasogatott

-rongy-szalagokat egymás végébe varrják s van hozzá értő mester, aki

-ezekből a rongyokból lóravaló pokrócot, meg ágyravaló terítőt sző.

-Kiféle hát ez a gyalogvigéc?

-

-Mikor közelre ér, megemeli a keménykalapot és örvendező hangon kiáltja:

-

-– Jónapot kivánok!

-

-Hát a Juon volt. Hátán esernyők, meg különféle sétálós órák, kakukos,

-meg nem kakukos, azután viaszkos vászonban olcsó amerikai

-csengetyűs-órák.

-

-– Hát maga?

-

-– Hát így – mondja. – Járom a tanyákat. Esernyőt reparálok, órát

-javítok, meg árulok is.

-

-– Azután meg lehet ebből élni?

-

-– Meg – mondta bizalmasan. – Csak bánni kell tudni a néppel. Nem szabad

-semmit sem magasra taksálni. Becsületes munkát kell végezni.

-

-– De gyalogolni sokat kell, úgy-e? Nem nehéz a cókmók a hátán?

-

-Nevetett.

-

-– Kicsit nehéz, – mondta – de ez nem lehet másként. Nekem pénz kell,

-mert én önálló akarok lenni.

-

-– Miféle önálló? Önálló esernyőművész?

-

-– Nem – mondta ugyanazzal a határozottsággal, amint mondta egykor az

-istállóban: én tudni akarok németül, én bún akarok németül tudni – én

-önálló órásmester akarok lenni.

-

-Elkezeltünk, sok szerencsét kívánva a derék, törekvő embernek. Azután

-megint nem hallottam felőle jóideig. De egyszer bent a városban az utcán

-járván, egy kis boltajtó fölött látom a friss cégtáblát: Regyep János

-órásmester. Elvállal mindennemű javítást, pontosan és olcsón.

-

-Hát csakugyan ez is a Juon volt.

-

-De nem telt bele sok idő, a kis bolt eltünt. Nem gondolom, hogy meghalt

-volna Juon, vagy letört volna. Hanem inkább előbbre ment. Nem tudom

-biztosan, de úgy vélem, hogy még találkozni fogok az életben a Juonnal.

-Hogy gyárigazgató lesz-e vagy bányatulajdonos, halászati bérlő-e vagy

-villamtechnikus, az nem tudható. De annyi bizonyos, ha akármiféle

-foglalkozásban lesz, a munkáját mindig _bún_ fogja elvégezni.

-

-Mert mégis csak ez a fődolog.

-

-

-

-

-Mezei dolgok réti emberekről.

-

-Ami a réteket illetné, rétek ma már csak imitt-amott találhatók, amik

-vannak, azok sem az igaziak. Kicsik már és vékonyak, mert az ember

-elfogta a víztől a réteket különböző furfangokkal. A víz hatalmas volt

-és terjeszkedő. Nyár közepén, szárazság idején megvonult a mederbe, hogy

-messziről nézve bárki azt hihette volna, hogy ha jól nekiszalad, át is

-ugorhatná: a víz ilyenkor gyermekies álmokat alszik. Más időben

-földuzzadt és elhatalmasodott, a partra kilépett és tovább legelt.

-Kiment a rétbe, rokonait, az elhagyott mocsarakat új vízzel köszöntötte,

-körülölelte a nádasokat, megmosta tocsogó, apró hullámaival a fák

-törzseit és rejtelmes, titokzatos csendű vízi életet csinált a sumárok,

-morotvák, erdők messzi tájain. Utját nem állta más, csak a magaslatok,

-amik maguktól voltak ott, ahol voltak, mert nem vitte őket oda senki.

-Úgy álltak ott, ahogy időtlen idők előtte odatétettek menybéli hatalmak

-által s ezek ellen küzdeni valamit merne-e bárki is? Nem mertek az

-emberek, inkább tökéletesen bele voltak állapodva, hogy úgy helyes

-minden, ahogy van, hogy a víznek maradjon hatalma, de annak a határát

-magának a földnek a tulajdon hatalma szabja meg. Igy volt ez sok ideig,

-mígnem a föld hatalmát a földtől elvette az ember és harcba állott a

-vízi világgal. Az embernek kevés volt a föld és sok volt a víz, próbálta

-tehát, hogy elvegyen ennek a birodalmából valamit. Mint a pusztaszéli

-nem egyeneslelkű ember, aki évente el-elszánt a szomszéd földjéből

-egy-egy barázdát, azonformán lépésről-lépésre próbálgatták elvenni a víz

-birodalmát. Sáncokat emeltek elibe, előbb csak a kisded nyúlgátakat,

-amiket nem azért neveznek nyúlgátaknak, mintha nyulak volnának, hanem

-azért, mert nyúlnak, azután azokat a nagyobb sáncokat, amiket ma már

-csak alvótöltéseknek hívnak, végezetül pedig amazon nagy, földből

-készült óriási kígyókat, amelyek a vizek mentén mint várfalak haladnak s

-amiknek a tetejéről, ha kocsival lefordul az ember, tökéletesen biztos

-lehet afelől, hogy sehova máshova nem hull, hanem egyenesen a jólelkű

-angyalok szelíd ölébe esik. No így elvették a víztől a hatalmát,

-valóságosan elvették az uradalmát, a birodalmát, a királyságát, nem

-maradt meg belőle semmi. Rétjei elfoglaltattak. Elveszett réti hala,

-vizi madara, a víz összezsugorodott, ma semminek sem hívják, gúnyosan

-úgy nevezik: vizecske s régi ereje elől néma rettegéssel csak akkor

-menekül a hatalmas ember, amikor a lázadó vizecske zavaros hullámait

-messze a partokon túl eleven halál gyanánt minden élőkre kiveti.

-

-Mondhatnánk ugyan erre a beszédre Tóth Suhajda Sándorral egyetértőleg

-azt is, hogy nem igaz ebből a beszédből semmi, mert két vége van a

-beszédbeli botoknak is és éppen az ellenkezőjét is lehetne mindezeknek

-gondolni. Ez teljességgel igaz, de éppen ezért nyilvánvalóan áll

-Vecsernyés Mihály elmélkedése is, amely szerint szükséges az, hogy a szó

-ne egyezzen. Mert ha nincsenek egymással ellenkező észjárások és a

-szavak olyképpen egyeznek, hogy mindenki egyformán gondolkozik, akkor

-apránkint elfelejtünk beszélni.

-

-De annyi mégis mindenképpen igaz, hogy elvesztek a nagy rétek, amiken

-régente különös emberek éltek. Itt-ott ugyan maradt ilyen erdős és nádas

-réti táj, a fák ezen erdőkben már mind óriások. Rejtélyes sűrűségek

-vannak itt. Vadul nő bennük a kék szeder, amely olyan, mintha lábai

-volnának, magátul halad és iszalagos folyondárjaival maga is erdő az

-erdőben. Öreg fák korhatag belsejében akkorák az üregek, hogy el lehetne

-bennük laknia annak, akinek más barlangot nem adott a sorsa. Aki úgy

-élt, mint a remete; voltaképpen nem is mások ezek, mint a remeteség

-maradványai. Honnan kerültek, miként támadtak, azt nem tudni. De éltek,

-elbújva a világtól, a réti erdőkben, ahol nem kereste őket senki, nem is

-bántottak semmit. Csak éppen annyit, amennyi a megélhetéshez kellett.

-Valami gunyhót tákolt össze magának, csinált magának

-tapogató-szerszámot, amivel a csekély vízben a halat foghatta, tőrrel

-megfogta a madarat, ha kellett, némely fogását arravetődő paraszti

-vadásznál, halászembereknél elcserélte sóra, dohányra. Azután így élt,

-amíg bírt, ha meghalt, sem törődött vele senki, testét a tavaszi kiöntés

-vize elsodorta a folyóba, a nagy temetőbe. Vagy úgy lehet, ha vackát

-üresen találták, hogy nem is halt meg, csak elvándorolt. Megunta a

-vidéket és más tájra ment, mert az ilyen magános életet élők nagyon

-szeretik a kódorgást. Minden holmija elfér egy tarisznyában, főzőedénye

-egy bogrács vagy az se, hanem csak egy csupor; ennyi holmival könnyű új

-lakást keresni.

-

-Nem lehet megmondani, hogy mi viheti az ilyen elhagyatott, magános és

-kietlen életre az embereket. A régi réti halász, meg a vadászó ember

-nagyon megszokta a kint való tanyázást, lehet azután, hogy a felesége

-elhalt vagy elhagyta vagy a családja elpusztult, ilyenkor azután kivette

-magát a rét rejtelmes világába végképpen, télre és nyárra egyaránt. A

-másikat talán a lelkiismeret üldözte oda, mint Káint a bűne. Az ötvenes

-években az algyevi rétségeken volt egy ilyen magának való ember, aki egy

-ladikban élt, azt húzta-tologatta a sekélyes parti vizeken ide-oda a nád

-között. Öregek beszélték, hogy az örökös vízben való járástól olyan

-fényesre vált a bőr a lábszárán, mint a halé. Ennek a sorsáról annyi

-tudatik, hogy a német világban a zsandárok valami cserkészés alkalmával

-agyonlőtték. (Adjon az Isten neki örök nyugodalmat.) Hát mi viszi az

-ilyen embereket az ilyen életbe? De néha csodálatos lakásoknak

-csodálatos lakója akad. Volt már úgy, hogy családos embert is találtak,

-olyant, aki egy mindenkitől elhagyott fakunyhóban húzta meg magát.

-Valaha superok laktak ott, apróbb hajókat csináltak, csónakokat

-barkácsoltak, azok készítettek oda rossz deszkadarabokból egy

-gulibaformát. Azután elmentek onnan, mert nemcsak a nagy halak eszik meg

-a kis halakat, hanem a nagy hajók is a kis hajókat. Elmentek hát a

-superok, otthagyták üresen a gulibát. Azután ment arra vándorlásában a

-bujdosó ember, az asszony, meg a gyerek, akik fölfogták lakásnak a

-faházat és éltek benne abból, amit a réti növény meg a víz adott. Éltek,

-községet, rokont, szomszédot nem ismerve, nem tartozva senkihez és

-semmihez, az ember halászott, a gyerek madártojások után kutatott a

-nádasban, az asszony csinálta az ételt. Mert a tojást meg lehet a szabad

-tűzön is sütni, ha előbb sárba rakják s úgy vetik a tűzbe, valamint a

-kenyértésztát meg lehet sütni a melegített kövön, ha előbb alkalmas

-födőt készítenek hozzá az égetett sárból. Igy laktak ott, amíg el nem

-takarodtak, hogy máshol verhessenek tanyát. De nem igen lehet már, mert

-kihal a rét, elvesz az erdő, elhagyott gulibák összeomlanak. Van azután

-olyan magának való ember is, aki hajóban lakik. A hajó valamikor,

-régebben, összeütközött egy másik hajóval, azóta a partszélen hever és

-pör alatt áll. Hogy ki nyeri meg a pört, az nem tudatik, de a hajó

-szépen megsüppedt a fövényben, ha a víz kilép a partra, csak az a kis

-ház látszik ki belőle, amelyben a kormányos lakott. Hát ebbe

-beleköltözött egy bujdosó ember s lakja télen-nyáron. Ez arról

-nevezetes, hogy ha segítségkiáltást hall, fuldoklót menteni rögtön

-odasiet, továbbá, hogy olykor deákul beszélget önmagával, mert valaha

-kispap volt. Élete egyéb regényeit azonban, mint valami koporsó zárja

-magába az elsülyedt hajó.

-

-… Réti megbúvó ember, amint az erdőben kutatott és járt a szederbokrok

-sűrűjében napi élelme után, a bozótból panaszos, síró gyerekhangot

-hallott. Ment utána s ijedten hallgatta. Mi hoz ide gyermeket az

-elhagyatott, a világtól elszakadt útjába? De csak kereste s meg is

-találta a bokrok aljában, már félig aléltan elterülve. Valami úriforma

-gyerek, úgy valahogy négy esztendő körül. Nem lehet más a története,

-minthogy hazulról elcsatangolt, lepkét kergetve játszadozott, azután

-valamerre talán kutyák riasztották meg, menekült előlük, végül az erdőbe

-jutott s itt eltévedt végképpen. Éhségében az epret kezdte szedni, de

-aztán elfáradt, föl-fölbukott az indákban, kezét, arcát a tüskék

-kisebezték, azután már nem bírt továbbmenni, nem is tudta merre, hát

-leroskadt s miután anyuskáját hiába kiáltozta volna, már csak aléltan

-nyöszörgött. Az ember, aki a társadalomból önként kizárta magát,

-megdöbbenve nézett a különös leletre és sietve emelte karjába a

-gyermeket. A kis fiú nem rémüldözött, a gyermekszem a bozontos,

-koldusforma emberben meglátta a megmentőt s a nyakába akasztotta a

-karját. A réti lakó szíve megdobbant, mert előle még a kivert kuvasz eb

-is futni szokott.

-

-Kérdezte aztán, hogy hogy hívják. Hát Józsinak. Aztán hol laknak. Hát

-egy házban. Aztán merre? Hát azt már nem tudta, csak mutogatott erre,

-arra, – óh, kis bolondom, – mormogta az ember – ha te nem tudod, én hogy

-tudjam?

-

-A gyermek már egy éjjelt az erdőben töltött, mert délután szaladt el a

-mezőn a pillangó után: fáradt volt és tűzben égett. Az ember vitte a

-gunyhója felé, az erdőt elhagyta, a nádas vizében lépdelt tovább s

-vigyázott, hogy a sás levele a gyerek arcát meg ne vagdossa. A gunyhóban

-leültette a vacokra s adott neki, amije volt, vizet, epret, vadalmát,

-szedett papsajtot, aztán tüzet rakott a nádtövekből és tojást is sütött.

-Közben nem győzte a gyermeket nézni, amint eszik, mert jól esett neki az

-étel s vadalmát meg papsajtot bizonyosan nem evett még. A gyerek aztán

-fáradtan lehúnyta szemeit és elnyúlt a vackon. Az ember a kabátját

-terítette rá s a gunyhó előtt nádat vetett a tűzre, hogy a füst

-távoltartsa a szúnyogokat. Igy ült a tűz mellett, virrasztott s olykor

-nézte a gyermeket, kinek hálótermébe a nagy lakoma után lámpa gyanánt a

-kelő hold bevilágított.

-

-Ráért gondolkozni a holdas éjben a réti ember, hogy a gyermekkel mitévő

-legyen. Bármennyire rettegett is attól, hogy emberek közé menjen, reggel

-útnak kell vele eredni, az bizonyos. Aminthogy hajnalban levette a

-gyermekről a foszladozó takaróruhát, felköltötte a fiút, kínálta megint

-eperrel, aztán a karjára vette s vitte a nádas vizéből kifelé.

-

-Valamerre menni kell vele. S a nád szélére érve, megállt, hogy

-gondolkozzon, hova és merre vigye. Ekkor az erdőből emberi alakok

-tünedeztek elő és kiáltás hallatszott:

-

-– Megállj!

-

-Ugyancsak eldörrent egy puska is.

-

-Most asszonyi sikoltás szólt:

-

-– Ne lőjjenek, ne lőjjenek!

-

-A gyermek szíve pedig repdesni kezdett örömében s a csavargó karjáról a

-maga karját nyujtva amarra, kiáltozott:

-

-– Anyuskám, anyuskám!

-

-A réti ember letette a gyermeket a földre s megvárta, amíg amazok

-közelednek. Közben a lábát nézte, amelyet sörét ért s vérezni kezdett.

-

-Jöttek vagy hatan, a gyermek apja, anyja s néhány béresforma puskás. A

-gyermek az anyjához futott. Az apja lihegve mondta:

-

-– Azt hittük, rabló cigányok vitték el. Már tegnap óta keressük.

-

-– Nem, – felelte a réti ember – nem rabolták el. Elkódorgott. Tegnap

-estefelé találtam meg az erdőben. Már alig volt benne élet.

-

-A gyermek anyja, boldogan szorítván magához a kicsit, rémüldözve nézte

-az elhagyatott embert, bozontos haját, rongyos ruháját.

-

-– Kicsoda maga? – kérdezte.

-

-Az ember oda sem nézett, csak kurtán mondta:

-

-– Csavargó.

-

-A gyermek apja azonban ismerte a réti embert. Tudta, hogy nem az.

-

-– Réti ember, – mondta neki – miért él ilyen életet? Jöjjön közénk, adok

-én rendes foglalkozást magának. Maga megmentette a gyermek életét, mi

-hálával tartozunk…

-

-A réti ember szemközt nézte a gyermek apját. Véres lábára mutatva,

-szólt:

-

-– A hálát már megkaptam a puskából előbb.

-

-Megdöbbenve néztek oda mindenek. A gyermek apja szinte siránkozva

-mondta:

-

-– Nem akartuk, lélekre mondom, hogy nem akartuk. De annál inkább jöjjön

-velünk, a sebet gyógyítani kell.

-

-A réti ember mosolygott egy kicsit s a fejét rázta:

-

-– Majd rágok rá – felelt – egy kis sóskalevelet.

-

-A szeme még a gyermekre tévedt egy pillanatra. Megfordult és szétnyitván

-maga előtt a náderdőt, birodalmába lépett vissza. Abba az életbe, amely

-szomorú, rideg, nyomorult és elhagyatott, de ahol nem parancsol senki

-más, csak az egyedül hatalmas Isten.

-

-

-

-

-Ló nem való korcsmaszobába.

-

-Kint a mezőkön úgy szokás az, hogy szombaton délután megszünik a földben

-való munka. A szőlőben, a gyümölcsösben sem dolgoznak. A szombat délután

-már valahogy beletartozik a vasárnapba, mert akkor már a rávaló

-készülődések folynak. Az udvart felsöprik, hogy az ünnepre tiszta

-legyen. Az asszonyok meszelnek. Az alföldi tanyák azért olyan fehérek

-mindig, mert a faláról szombaton délután eltüntetik azt a piszkot, ami

-esetleg a héten át rákerült. A lányok vasalnak, kötőt, fejkendőt,

-pántlikát, hogy másnapra készen álljanak. Az ember széjjelnéz a

-szerszámai között, ami hibás, azt kijavítja, a baltát, metszőollót

-megköszörüli s dohányt vág, ha van miből.

-

-Ha mindezzel megvan s még sincsen este, elmegy a korcsmába, szót érteni.

-Ott találkoznak többen, hogy megcsinálhassák a hétvégi beszélgetést:

-kinek milyen sora volt az eltelt hatodfél nap alatt, ki mit dolgozott s

-mibe akar a jövő héten kezdeni. Ez azért is jó, mert itt tanácsokat

-lehet kérni és adni a dolgok mibenléte felől. Az egyik ember többet tud,

-mint a másik, ez onnan van.

-

-Ilyképpen a jelen esetben is öt-hat pusztaszéli ember találkozik a mezei

-bormérésben egy-egy pohár ital mellett. Kisebb fajta gazda, különösen ha

-szőlője nincsen, otthon nem tart bort s így egy héten egy pohár jól

-esik, ha még olyan rossz is. Amint hogy az ilyen helyeken jó bor ritkán

-szokott lenni.

-

-Hát beszélgetnek. Látszik különben az ablakon, hogy jön Csúzi András is.

-Csúzi egy kissé távolosabbra lakik, lóháton jön ennélfogva. Nem valami

-díszesen ugyan, hanem csak úgy, mint szombaton délután szokás. Csak úgy

-– a kötőfék szára a ló szájában, nyereg gyanánt pedig valamely régi,

-szétszakadt subának a darabja van a hátára kötve. De jó ez így is, mert

-András úgy sem akar itt parádés lófuttatást csinálni.

-

-Megérkezik. Van valami sövény a csárda előtt, a lovat ahoz köti, ő maga

-belép. Jó szívvel fogadják, mert András aféle jókedvű, tréfálkozó ember,

-amúgy meg esze is van neki. A korcsmáltató oda viszi neki a borát az

-asztalhoz.

-

-– Igyék kend – biztatják. – Hiszen van kendnél pénz bűven.

-

-– Az ám, – mondja Csúzi – helye van bűven, de pénz nem nagyon. Vasárnap

-váltottam föl egy tízfilléröst, azután már csak imitt-amott van belőle

-valami.

-

-No így nevetgélnek s beszélnek mindenféle bolondságokat előre-hátra.

-Tréfáikban, adomáikban nem sok változatosság foglaltatik, körülbelül

-mindig ugyanazokat mondják el, de úgy kell annak lenni, hogy vagy

-elfelejtik egyik hétről a másikra, vagy pedig el sem felejtik, de mégis

-nevetnek rajta, ha újra hallják. Ha valami fölvevős kártyát játszanak és

-a fölvevőnek nem sikerül a színre való vágás, akkor azt mondja:

-

-– Ez bevágott a színbe! – S csendesen utána teszi: – De a fás színbe!

-

-Ez „hallhatatlan“ jó mondás. Egy-egy játék ideje alatt tízszer is

-mondják és mindig olyan jókat lehet rajta nevetni, hogy „szinte

-mögfájdul az embörnek bele a haskérge“. Ilyen egyszerű dolgok történnek

-és ez a mulatság. El sem lehetne gondolni, hogy az ilyesmiből veszekedés

-is támadhat. Pedig igen. Például: Csúzi András leteszi a pénzt a borért

-az asztalra és azt mondja:

-

-– No én már elmék.

-

-Tartóztatják, hogy ne menjen el. Maradjon még egy fél literre.

-

-– Maradjék kend, nem öszik mög a kutyák a tanyát.

-

-– Majd mögönnék, – véli Csúzi – ha mind a négy sarka szalonnával volna

-bekenve.

-

-De azért nem akar maradni, hiába szólnak újból neki.

-

-– Vár az asszony – mondja, hogy a távozáshoz valami okot adhasson.

-

-Ezzel azonban nem sokat ért el. Azt felelik vissza nagy

-egyértelműséggel, hogy hát hadd várjon az asszony. Nem akar itt úgy sem

-senki eléjféledni, egy óra hosszat pedig várhat még az asszony, azért

-nem dől össze a világ.

-

-– Nono – mondja András, mert elvégre a tekintély abban is fentartandó,

-hogy nem az asszony viseli otthon a kalapot. – Hanem – teszi hozzá kis

-vártatva – szél van, a ló mög ide van kötve a sövényhöz.

-

-Csúzi azt hiszi, hogy ezzel az érvvel már csakugyan hat a többire.

-Azonban nem egészen így van a dolog. Mert bár csakugyan esti szél van s

-a ló kint van a szélben s nem azért dolgozott a ló egész héten át, hogy

-most ilyen sarcoltatásban részesüljön szombaton délután, de azért minek

-menjen el Csúzi András? Mondja is neki egy ember:

-

-– Azért ne haladjék el kend. Inkább hozza kend be a lovat a szélrül.

-Elfér itt köztünk.

-

-Az ötlet többek részéről helyeslésre talál. Inkább a ló jöjjön be, mint

-András haladjon el, mert akkor ki mond ezentúl olyan hallhatatlan

-szépeket. András látván a bizalomnak és szeretetnek ilyen

-megnyilvánulását, kimegy a pejlóért, elköti a sövénytől és bevezeti az

-ivóba, mindenek nevetésére. (No, majd lesz erről a jövő héten mit

-beszélni.)

-

-A ló egészen rendesen meg van bent a korcsmában. Mikor bemegy, prüsszög

-egyet-kettőt, mint ahogy a lónak ez szokása, ha födél alá ér. Még a

-tulajdon istállóját is azzal üdvözli, hogy a belépéskor trüsszent neki

-egyet. Csendes állat ez, nem ijedezik, megáll az asztalnál és legyezgeti

-magát a farkával. Sok bent ilyenkor a légy, a szél mind befújja. A ló

-veri is ennélfogva a lábával a padlót.

-

-A csárdásné bejön s látja a lovat a házban. Azonnal sugdos valamit az

-urának, hogy ez már még sem járja. Az ő házukkal ilyen

-tisztességtelenségek. Azután a szikelt padlót mind fölveri a lábával.

-

-Ahogy az asszony mérgeskedik, egyszerre haragos lesz a csárdás is. Most

-már ő is mondja, hogy ez nem járja. Nem engedi magát megszégyeníteni.

-Rendes ember többet nem is jön ide, ha az eset hírét meghallja.

-

-– Ugyan ne lármázzon kend, – csitítja Csúzi – hiszen a ló is vendég.

-

-A korcsmárosné mérgesen kiált közbe:

-

-– Ha vendég, fizessön.

-

-– De ha nem iszik, mit fizessön?

-

-– Helypénzt fizessön!

-

-– Úgy van, úgy – szól haragosan a csárdás is. – Helypénzt.

-

-– Hát mennyit? – kérdezi Csúzi.

-

-A csárdás még dühösebb:

-

-– Két koronát fizessön. Ezért a szégyönért!

-

-Csúzi erre szó nélkül a mellényzsebbe nyúl és kifizeti a két koronát.

-

-Eleinte azt hiszik a népek, hogy ez tréfa. De amikor a csárdás el is

-teszi a pénzt, egy-két ember fölzúdul, hogy ez már nem járja.

-

-– Ez zsarolás!

-

-De vannak mások, akik azt kiabálják vissza, hogy ez nem zsarolás. Ha

-olyan úr a ló, hogy korcsmába jár, fizessen.

-

-A lárma egyre hangosabb s kezdődik a tülekedés a szokásmódon: egy

-asztalt fellöknek, néhány széket a földhöz vágnak s jól meghúzgálják

-egymást.

-

-A ló ezt látván, önként kimegy az udvarra a szobából. Az okos Csúzi

-utána megy, fölül rá és elhajt rajta.

-

-Az ok eltávozván, megszünik az okozat. Az emberek már nem hajigálják az

-üveget, hanem mennek haza. De még az úton is nagyon lármáznak egymásra.

-

-Ez a baj. Szombat estén kint a tanyák vidéke nagyon csendes, mert minden

-munka áll s a szó messzire elhallatszik.

-

-Arra halad egy csendőr. Hallja a zajgást, látja, hogy a csárdából

-jönnek: no itt bizonyosan verekedés volt, aminek utána kell nézni.

-Bemegy a csárdába, ott éppen akkor teszik rendbe a fölforgatott szobát:

-le sem lehetne az ügyet tagadni. Tehát a jegyzőkönyv fölvétetik, a

-résztvevők beleiratnak, a csárdás felhivatik, hogy a jegyzőkönyvet, mint

-panaszos, írja alá.

-

-– Nem írom én, – mondja a csárdás – én nem panaszolok senkit.

-

-– De kára volt – véli a csendőr.

-

-– Hát négy pohár, egy félliteres üveg, meg egy ablak. Vasárnap délután

-majd mögfizetik.

-

-De a csendőr nem enged. Itt muszáj aláírni. Azért van a jegyzőkönyv, meg

-azért van a meghatalmazási papiros. A csendőr addig követelőzik, hogy a

-csárdás csakugyan odaírja a papirosra a nevét.

-

-S a pör ezzel megindul.

-

-Csakhogy más egy városi pör s más egy pusztaszéli pör. Mert például mi

-lesz ebből az ügyből? A csendőrségtől a járásbírósághoz megy, ahol a

-törvényes eljárás megindul. Szép hosszú hivatalos címe van a törvényes

-eljárásnak. Úgy szól: idegen ingó dolog szándékos és jogtalan

-megrongálásának vétsége.

-

-Tárgyalás lesz bizony ebből. Az idézések kimennek a pusztaszélre,

-külön-külön mindenkinek, mert ez olyan dolog, hogy ebben érdemes másfél

-napig idézőpapirosok hordozgatásával foglalkozni.

-

-A csárdás is megkapja a pecsétes levelet, de meg is mondja a

-kézbesítőnek, hogy ő ugyan a messzi városba ezért a haszontalanságért

-nem megy be.

-

-– Hiszen a káromat már meg is fizették, – mondja – hát minek menjek.

-

-A kézbesítő a vállát vonogatja:

-

-– A kend dolga, ha nem megy be.

-

-A többi azonban bemegy a városba, ahol a bíróság van. Csekély hatvan

-kilométer a távolság, ami a pusztai viszonyok szerint annyit jelent,

-hogy két napon alul nem lehet megjárni. Ami megint annyit jelent, hogy

-fejenkint két napi munka is elvész.

-

-Megjelennek tehát a népek, heten. Ebből négy ember a tanu, három meg

-vádlott. Panaszos azonban nincsen, minélfogva az ügy nem is tárgyalható,

-kivéve abban, hogy az összes fölmerült költségek a meg nem jelent

-panaszos nyakába esnek. A vádlottaknak nem járna se útiköltség, sem

-napszámpótlás – mivelhogy azonban már nem vádlottak, mert nincsen

-panaszos: hát nekik is jár.

-

-Koponyánkint tizenhat korona az útiköltség, meg hat korona két napra jár

-az elveszett munkabér után. Ez hétszer számítva, százötvennégy koronát

-jelent, amit a csárdásnak kell megfizetni. Mert a törvény: törvény.

-

-Mint látnivaló, itt a város és a puszta között megint lényeges

-különbségek vannak. Ha valaki széles jókedvében a városon bemegy lóval a

-korcsmába, az: virtus. Ellenben ha a pusztán történik meg ez a

-csárdában, akkor annyi pénzbe kerül a mulatság, hogy az árából másfél

-olyan girhes lovat lehetne venni, mint amilyen a Csúzi Andrásé.

-

-

-

-

-Asztag-égés.

-

-A hosszú életnek egyik titka gyanánt a köhögést is emlegetik, mondván,

-hogy aki sokáig köhög, az sokáig él. De nem mindenkivel van ez így, mert

-van, akibe beleszárad az egészség s mulnak el a napok felette

-nyomtalanul. Különösen úgy a pusztán van ez így, ahol az emberek egy és

-ugyanazon dologban élvén, voltaképpen észre sem veszik, hogy

-megöregszenek. Ott olyan egyforma minden s egyik hét úgy halad el, mint

-a másik. A nap nyáron itt kél fel a tópart felől, télen emerre a kiserdő

-táján s ez a hatvan évekkel ezeknek előtte is így volt. A hold lám

-változandó, de mégis mindig csak ugyanazon utakat járja, az anyabürgék

-ha megöregszenek, eladódnak s helyettük a fiatal bárányok lesznek

-anyabirkák, hogy idővel szintén eladódjanak. Igy van ez mindennel, a

-dolgok egybefolynak, határkövekül maradván csak néhány emlékezés jó és

-rossz napokra: bő termés, szárazság, lakodalom, születés, halálozás s

-más egyéb ilyen esetek, amikről valóban nem lehet mindig tudni, hogy

-melyik közülök a szerencsés és melyik a szerencsétlen esemény.

-

-Igy például, aki egy majorságban tölti el az életét elejétől végig,

-annak miként állt hetven évig a világ? Született és megmaradt. Nem

-vitték el azok az ártó rémek, boszorkányok és kisértetek, amelyek az

-apró gyerekek után ólálkodnak s az öreg erdő korhadt fáinak oduiból

-azonnal előbújnak, ha valahol születés történik és ott röpködnek

-halálmadár és denevér képében a ház fölött s hallatszik a szél szavához

-hasonló panaszos sivításuk, ha a szenteltvíz és a keresztbe tett seprő

-erejénél fogva annak a küszöbén átsuhanni nem bírnak…

-

-A gyermek így megmarad, ha egyébként is arra van teremtve, hogy

-megmaradjon. Idő multán már a pulykát s a libákat őrzi a mezőn s őszi

-szélben, tavaszi esőben, nyári tűző napfényben testi ereje gyarapodik.

-Nől s midőn már a négy ökörre való nagy ostorral is tud kongatni,

-hivatalba lép, mint kisbéres. Ez valóságos hivatal, mert olyan

-uradalmaknál, ahol nyugdíj jár a cselédnek, a nyugdíjra való jog a

-kisbérességtől kezdődik. Nem csoda, ha a fiú komoly méltósággal látja el

-a rábízott ügyeket s az anyja is olyan tisztelettel néz rá, mintha

-papnak készülne. Igy telnek az idők, suhannak az évek s rendes

-béreslegény válik a gyerekből. Ebben az időben történik a

-megfeleségesedés, mert megházasodásról szó sem lehet. Azután jönnek az

-élet eseményei, gyerekek születnek, némely része megmarad, míg elhal az

-a része, amelyik nem volt életrevaló. Aki közülük felnő, idővel szintén

-kisbéres lesz, majd béres, azután szintén megfeleségesedik: így

-formáztatja magát a változataiban az élet. Maga az öreg ilyenkor már nem

-egyszerű béres, hanem vagy öreg-béres, vagy faragó béres, vagy belső

-kocsis, vagy lovascsősz, vagy pedig a szalmáskertnek a csősze, hol is

-úgy parancsol, mint a király szokott a birodalmában. Jár-kel, vigyáz

-tűzre-vízre, nappal az igáknak jelöli meg, hogy melyik kazalból kell

-hordani, éjjel pedig őrizetet tart kutyáival lopók és gyujtogatók ellen.

-De mert az élet kereke egyre halad, idővel ebből is kikopik, nem bírja

-már a járást, az éjszakázást, elérkezik a nyugdíj ideje s így támad az

-egykori kisbéresből nyugdíjazott csősz.

-

-Mit tud az ilyen ember csinálni? Hova menjen? Az egész életét egyazon

-majorban töltötte, a leányok férjhez mentek szerteszéjjel, a fiú más

-majorban béreskedik, vagy úgy lehet parádéskocsis a kastélyban, hogyan

-élhessen tehát az ilyen öreg, aki egy gazda szolgálatában vénhedett meg?

-Falura menni nem tudna, szédülne a feje ott a sok ember között s idő

-előtt halálra válna a házban való lakás szokatlan kényelmei miatt. Mert

-az ilyen ember télen sem szokott szobában hálni, akkor is kint alszik az

-ereszet alatt, padon, subában. No és most nyugalomba vonulván, mit

-tegyen? Ő maga bizonyára nem tudja, de azért van az uradalmi tiszt,

-azért járt iskolába, azért van neki esze, hogy kitalálja. Meg is teszi.

-Mindig van az úgy, hogy buzaasztagok, szalmakazlak valahol a majortól

-messze vannak egyberakva kint a földeken. Hát azt is csak őrizni kell.

-Hát elhuzatnak oda az ökrökkel az öregnek egy kerékre járó kis házat,

-egy szoba az egész, éppen csak hogy megfér benne egy ember, az öreg

-azután abban lakik és számlálja csendesen, hogy mennyi napja van még

-hátra. Kenyeret visznek neki, kopolyakutat maga ás magának, konvencióban

-kijár a liszt és szalonna; voltaképpen duplán nyugdíjas az ilyen ember

-és királyi életet él a fölöttéb kedvelt magányosságban, a föld illatai

-között és a nevető csillagok ezrei alatt, amelyek e helyen mind tisztán

-csak neki világítanak.

-

-Rákóczi Mihály tehát ebben a sorsban élt, ebben töltötte kedvét, olykor

-körüljárta a buzakazlakat és szorgalmasan pipázott. Kis veres

-cseréppipájával társalkodott, ült a ház előtt a széken, a kutya

-lekuporodott mellé a földre, söpörte a farkával a homokot, a fejét a

-gazdája ölébe tette s nézett reá beszédesen.

-

-Ilyen alkalommal történt, hogy Mihály felugrik a székről, rohanni akar

-előre, de felbukik a tulajdon lábaiban; rettentő Isten, ég a buzakazal!

-

-Ég-e? De ég ám! És azután van itt ilyenkor valami tennivaló? Dehogy van,

-hát mi volna? Nincsen az a záporeső, amelyik elbirná ezt a tüzet oltani.

-A meleg lángok megforgatják a levegőt, szelet csinálnak, a szikrák

-röpdösnek át a többi kazalra s rövidesen tűzlángban van minden. Lehet ez

-ellen tenni valamit? Már látszik a pusztán, hogy valahonnan vágtat

-errefelé két csendőr, látszik az is, hogy a major felől szintén vágtatva

-halad errefelé a segédtiszt és Mihály a kerekesház falához támaszkodva

-hajtja le öreg fejét azzal a gondolattal: az élők világából miért nem

-szólított el a jó Isten még tegnap, mielőtt ez a szégyen velem megesett

-volna?

-

-Hát vágtathatnak a lovasok, mert hiába vágtatnak; a munkájuk hasznához

-akár kocogva is jöhettek volna. Mert segíteni a bajon úgy sem tudnak

-semmit. Csak az előljáró csendőr táskájából kerül elő a kis szolgálati

-könyv, hogy beleírja azokat az adatokat, amik a járásbírósághoz

-szerkesztendő jegyzőkönyv megrendíthetlen alapjául szolgálnak.

-

-Miféle szél hozta éppen most erre ezeket a lovasokat? Miért nem jártak

-ebben az időtájban másfelé? Ezt az ördög tudja csak. Mert ha nem látják

-meg a tüzet, nincsen semmi baj. A buzakazlak biztosítva voltak, a kárt a

-biztosítótársaság kifizeti és rendben van a dolog. A csendőrnek azonban

-kötelessége a bűnt keresni, hát keresi is. A bűnt ebben a formájában úgy

-hívják, hogy a gondatlanság által okozott tűzvész.

-

-– Mert az úgy van, segédtiszt úr, – mondja az előljáró csendőr a

-majorbeli ifjúrnak – hogy gondatlanok az emberek. Pipára gyújtanak és

-eldobják az égő gyufát. A gyufa meggyújtja a száraz füvet, a tűz lassún

-ellegel a kazalig, azután akkor itt a baj.

-

-A csendőr Mihályhoz fordul:

-

-– Persze maga is eldobálta az égő gyufát?

-

-Rákóczi Mihály mint a félbolond bámul a lovaskatonára. Jóformán nem is

-érti, hogy mit beszél, csak legyint egy nagyon szomorúat a kezével a

-tüzes, forró, meleg levegőbe. Elméjében csak az a gondolat jár, hogy

-miért kellett megérnie ezt a szégyent. Könnyei omolni kezdenek, a

-majorbeli ifjúr a vállára teszi a kezét:

-

-– Ne sírjon Mihály, ne sírjon. Azon úgy sem változtathat, ami történt.

-Azután nem készakaratból történt…

-

-Készakarat… Mihálynak csak most ötlik az eszébe, hogy talán még abban is

-gyanuba fogják, hogy ő maga gyújtotta föl a kenyéradó gazdája vagyonát.

-A szálas vén ember teste megreszket az erős zokogástól, két könyékkel

-borul a kerekesház fafalához s ott sír keservesen.

-

-Azonban nem, ez nem úgy van. Mihályt senki sem gyanusítja rossz

-szándékkal. De a csendőr a gondatlanságot megállapította, arról, mikor a

-falujába hazaért, jegyzőkönyvet szerkesztett s beküldte a városba a

-bírónak. A bíró meg tárgyalást rendel és kimegy a pusztába a levél

-Rákóczi Mihálynak és a major öreg tiszttartójának, hogy az ügyben

-ítélkezés lészen, arra megjelenni tartoznak.

-

-Igy lett hetvenkét éves korában Rákóczi Mihály leveles ember. Ez különös

-kifejezés; más nyelvre talán aligha lehetne lefordítani. Megszégyenítő,

-megbélyegző mondás. Az a leveles ember, akinek a hatóságokkal meggyűlt a

-baja. Akit ide-oda citálnak törvény elé, akinek sok pecsétes levelet

-küldenek. És a jeles nap előző estéjén izen az öreg tiszttartó az öreg

-Mihálynak, hogy háljon bent a majorban, majd reggel együtt mennek kocsin

-a messzi vasúthoz s onnan a vaskocsin be a messzi városba – törvény elé.

-

-És állnak a törvény előtt. Mihály sohasem látott ilyesmit.

-

-A lelkében olyasvalamit érezhet, mint akit ártatlanul akasztani visznek.

-Kábultan hallgatja a kérdéseket, amiket a bíró a szándékosság felől a

-tiszttartóhoz intéz.

-

-– Szándékosság? – mondja ez. – Szó sem lehet róla. Negyven évig szolgált

-a kezünk alatt. Becsületes ember. Az eset után két hétig mindennap jeget

-küldtem neki a veremből a fejét borogatni, mert azt hittük, hogy

-megbolondul.

-

-Ez a rövid védőbeszéd elég arra, hogy a bíró a szándékosság gyanuját

-tovább ne feszegesse. Jön azonban a gondatlanság kérdése. A bíró

-felolvassa a csendőr jegyzőkönyvét, hogy Mihály eldobta az égő gyufát s

-ebből származott a veszedelem.

-

-– Én? – kérdezi az elszomorodott Mihály. – Én?

-

-– Hát hiszen kendről beszélünk – mondja a bíró.

-

-Mihály hallgat. Hol az egyik lábára áll, hol a másikra. Öreg

-tiszttartójára tekint:

-

-– Mit mondjak erre tekintetös uram?

-

-– Az igazat mondd, Mihály, az igazat.

-

-– Hát ha az igazat mög köll vallani, nem üsmeröm én a gyufamasinát.

-Nincs is masinatartóm. Mióta élök, mindig acéllal szoktam a pipára

-csiholni.

-

-No, ehol van ni. Most meg a bíró van már kétközben. Ilyen körülmények

-között Mihály csakugyan nem dobhatta el a gyufát, sem égve, sem

-ojtottan. Azonban a csendőrség levelének is becsületet kell szerezni.

-Mondja hát a bíró:

-

-– Adja kend elő Mihály a pipáját.

-

-Mihály a pipát előhúzza a kabátja belső zsebéből. Régi kis veres

-cserépdarab. Kurta, gyürüceszár van benne, amit a pusztai ember maga

-szokott a bokorról vágni és maga is süti ki a belét tüzes dróttal.

-Mihály szeme szeretettel legel az öreg barátkozó eszközön s félve

-nyújtja oda a bírónak: hátha nem adja vissza?

-

-Nézi a pipát a bíró. Lefelé fordítja, rázza, lotyogtatja. Ráhúzza a kis

-rézkupakot s megint csak rázza. Hát amint lotyogtatná, a rossz kupak,

-amit amúgy is csak az imádság tart az ócska készségen, hozzányúlás

-nélkül is kinyílik. Azután lecsukja a bíró megint, de hiába csukja, mert

-visszapattan magától. Ha nem pattan is vissza, olyan görbe az oldala,

-hogy nem fedi be a pipa tetejét; abból ugyan a parázs mindig kieshetett.

-

-– Hát ehol van ni, öreg – mondja a bíró. – Itt van a gondatlanság. Hát

-szabad a szérűskerti csősznek ilyen pipából pipázni? Amelyikből

-lépten-nyomon kihullhat a parázs?

-

-Mihály nézi a bírót, de leginkább a pipát, ahogy jár a bíró kezében. Hát

-mit rá nem fognak? Lám, milyen a világi élet. Csendes elszomorodással

-mondja:

-

-– Van vagy harminc éve, hogy használom ezt a pipát. De soha az én kezem

-alatt tűz nem támadt.

-

-– Hát egyszer történik az, ami még sohasem történt – mondja a bíró. –

-Mert csak a pipa okozta a tüzet, nem más. Hát én csak megbüntetem magát

-ezért a gondatlanságért, hogy ilyen rossz kupakot tartott a pipán.

-

-A vén nyugalmazott cseléd megrendül. Az öreg tiszttartó is nyugtalanul

-néz a bíróra: hiszen ha ezt az embert becsukják, ez élve többé nem mer

-hazakerülni. A bíró mondja tovább:

-

-– Megbüntetem száz koronára, de egyúttal mindjárt el is engedem a

-büntetést.

-

-Mihály e szavak hallatára a gondolataival igen csak kétközben van. Mert

-úgy gondolta, hogy vagy felakasztják, vagy eleresztik. Most azt hallja,

-hogy meg is büntették, meg nem is. A gazdájára néz, a tiszttartó

-mosolyog azon, hogy a kecske is jóllakott s a káposzta is megmaradt.

-Mihály nekibátorodva tesz néhány lépést az asztal felé és nyúl a pipa

-után.

-

-De a bíró ráteszi a füstölőszerszámra a kezét:

-

-– A pipát pedig bűnjelként lefoglalom és az iratokhoz mellékelem. Most

-már elmehet öreg. Nincsen több dolgunk egymással.

-

-Mihálynak a pipa felé nyújtott reszkető karja lehanyatlik. Fájdalmas,

-búcsúzó tekintetét a rabságba jutott cserépből való élettársra veti,

-akivel a szabad mezőkön oly sok időt békességben töltött. Akihez ő

-beszélt s aki a füstje által az ő beszédére felelt. Most válni kell a

-törvény rettentő hatalma folytán. A vastag ősz bajuszba a szemekből két

-öreg könnycsepp szalad s onnan a földre hull. Mihály lassan megfordul s

-tétován nézi, hogy melyik ajtón menjen ki. Nem sok válogatás van a kettő

-között. Elmegy az egyikig, megfogja a rézkilincset, már menne is kifelé,

-de az ajtófélből megindult, könyörgő szavával még egyszer visszafordul:

-

-– A szár nem találtatódott hibába. A szár nem bűnös. Legalább a szárat

-tessen hát visszaadni…

-

-

-

-

-Kutyák dolga.

-

-Disznót lopni, tehenet lopni, lovat kötni: nehéz mesterség, de azért

-van, aki ért hozzá. Ugyan egy ember csak a lókötéshez érthet. A

-disznólopáshoz már két ember kell, legalább két ember, meg kocsi. A

-malac mindjárt sivít, ha megfogják és fölemelik, ennélfogva a lopásához

-még külön olyan szíjszerszám is kell, amivel előbb a száját bekötik,

-hogy ne ordíthasson. És kocsira kell tenni, mert nagyon lassú a járása:

-az üldözők hamar utólérhetnék a tolvajt. A tehén lopása is bajos.

-Szintén lassú a járása. A birka elhajtása hasonlóképpen kockázatos

-foglalkozás. Elhajtása csak falkánként volt szokásos, akkor is csak úgy,

-ha valamely más, közeleső falkába bele lehetett csapni. Ha a lopott

-jószág annak a tömegében eltünhetett. Ellenben az egy darab birkát lóról

-lopták. Akár nappal is megtette a vakmerő betyár. Nekivágtatott a juhász

-szemeláttára a falkának, a nyeregből lehajolt, belekapott a markával a

-birka subájába, magához emelte s elnyargalt vele. Ha a kutyák engedték.

-Mert a régifajta nagy juhászkutya, amelyiknek már divatja múlt, ha

-utólérte a tolvajt, fölugrott utána. Vagy a ló nyakába, vagy a lovas

-combjába akasztotta bele a fogát. A fokossal volt szokás ellene

-védekezni, amely a nyeregre volt akasztva. Mert van kézbeli fokos, meg

-van nyeregbe való fokos is.

-

-A lovat lopni könnyebb volt. Az futós. Rossz lovat, gebét nem szokás

-lopni, ezt legföljebb a cigány lop, mert az rá van kényszerülve. Ha jó

-lova van a kocsi előtt, mindjárt gyanus, míg a gebéről elhiszik, hogy az

-a becsületes tulajdona. Más ember azonban csak jó lovat lop és azzal

-messzire el lehet szaladni, egy nap alatt el lehet rajta érni a Tiszától

-a Dunáig.

-

-Ami a lovat az ellopatás elől védte volna, a béklyó, szintén kiment már

-a divatból, mint a nagyfajta juhászkutya. A régi acél-béklyónak

-valamennyinek külön lakatja volt, mint a vaspénztáraknak. Az ilyen

-béklyós lovat éjjel a mezőről csak úgy lehetett elhajtani, ha

-kettéreszelték a béklyó láncát. Mert máskülönben nem tudott futni.

-Ráadásul volt is ennek a béklyónak egy külön tudománya, valamikor

-hallottam is a fortélyát, de elfeledtem. A vasbéklyót valamikor főzni

-szokták. Azt feledtem el, hogy miféle folyadékban főzték, csak annyit

-tudok, hogy az ilyen béklyót azok a ráspolyok, amelyek a tolvajnép

-kezeügyében voltak, egyáltalán nem fogták. Nem lehetett a ló lábáról

-lereszelni, minélfogva nem lehetett a lovat ellopni.

-

-Vannak ilyen elfeledett paraszti titkok. Sokan ugyan azt mondják, hogy

-csak mesebeszéd az ilyesmi és a valósághoz semmi köze sincs. Pedig ez

-nem egészen így van. Nemrég mutatta be Budapesten a lovasrendőrségnél

-egy patkolókovács a tudományát, hogy a rakoncátlan, vad lovat

-megjuhászítja a szemébe való nézéssel. A szilaj ló a tekintettől

-reszketni kezd s azután kezes báránnyá válik, a patkolásával soha többé

-nincsen baj. Hát ez is valami régi virtus maradványa lehet, egészen

-hasonlatos a kutyaszelidítés fogásaihoz.

-

-Mert van olyan ember, aki előtt nem létezik mérges kutya. A nagy

-komondorok között van olyan veszett természetű, hogy némelyike kutyább,

-mint a farkas. Van a házőrző fajtájában olyan vad, hogy örökké,

-éjjel-nappal, télen-nyáron láncon van valahol a tanya sarkában és pedig

-rövid láncon. Az ilyennek az ételt-italt is úgy kell gereblyenyéllel

-elébe tolni, mert máskülönben még az ételadó gazdasszonyába is

-belekapna. Mégis van ember, ismeretlen ember, aki aznap járt először

-abban a tanyában s mégis megteszi, hogy kimegy a kutyához, leoldja a

-láncról, ölbe veszi és beviszi az ereszet alá az asztalra. Ott leteszi.

-A kutya egy darabig úgy fekszik az asztalon, mintha agyonverték volna,

-akkor hirtelen nagyot ordít, elszalad s csak napok mulva mer mutatkozni

-a tanyaudvarban, mikor már az éhség beveri.

-

-A kutya csodálatos jószág. Talán alighanem ilyen csodálatos a többi

-állat is, csakhogy az ember a kutyával foglalkozván legtöbbet, arról tud

-leginkább mesélni. Beszélni és beszélni. Néha nem lehet tudni, mi a

-szóbeszédekből az igaz, de annyi bizonyos, hogy a teljes kételkedésnek

-nincsen helye. Mert különös tudományai és észjárásai vannak a kutyáknak.

-Néha hihetetlenül ostoba. Például ha pusztaszéli tanyák nagy komondorai

-megtámadnak éjjel az úton valamely gyalog-utast, az aligha menekül ki a

-foguk közül megtépázatlanul, ha ólmosbot, vagy fokos van is a kezében. A

-kutyák úgy rohannak rá, mintha lovassági attakot csinálnának, még akár

-le is veszik a lábáról az embert. Ellenben, ha a megtámadott emberben

-van annyi hidegvér, hogy se meg nem fut, se nem csapkod a botjával maga

-körül, se nem kiabálja, hogy csiba te, coki te, hanem csendben leül a

-földre, akkor a száguldó komondorok hirtelen megtorpanva megállnak s

-olyképp morognak, hogy az meglepetést, csalódottságot, meg félelmet

-mond.

-

-A földön ülő egykedvű embertől, aki nem kiabál rájuk, nem is csapdos

-feléjük, megrettennek és valami különösen fenyegető dolgot sejtenek

-benne.

-

-Egy ideig tisztes távolból körülülik, nézik s olykor panaszos morgással

-szólnak egymáshoz. Nem fér a fejükbe, hogy hogyan ül ez itt most a

-földön, mikor pedig az előbb még két lába volt, amin járt?

-

-Azután hirtelen összenéznek és elóvakodnak. Van eset rá, hogy ilyenkor

-egymás között összevesznek, kutyaszokás szerint mindig a másiknak a

-nyakát igyekezvén elkapni: ez a veszekedés bizonyság arra, hogy eltérő

-véleményeik vannak afelől, hogy miféle holmi lehet az a valami, amelyik

-amott szótalanul ül a földön? Bár vesztett csaták után az embereknél is

-meg szokott történni, hogy összevesznek azon, hogy ki volt a hibás.

-Ilyenkor a kutyák is éppen ezen veszekednek, azzal a különbséggel, hogy

-ők csak egymás nyakára, míg az emberek az egymás becsületére törnek.

-

-Némelyik dologban csodálatosan nyomon járnak az eszükkel, más dolgot

-pedig éppen nem bírnak fölérni ésszel. A tanyai kutya némely dolgokkal

-annyira tisztában van, hogy például néha jobban tudja a gazdája

-földjének a határát, mint maga a gazda. Pontosan csak a határig ugatja a

-közön haladó utast, ott beszünteti a kiabálást s nyugodtan tér vissza

-abban a tudatban, hogy a reá vonatkozó föladatnak eleget tett, a többi

-már a másik kutyának, a szomszéd kutyájának a dolga. Fülel, hogy a

-szomszéd kutya végzi-e rendben a kötelességét. Ha kiáltását hallja,

-megnyugszik. Ha nem hallja, ő maga néhány hosszút kiált ébresztőül,

-mondván: talán alszol, te lator. Ha pedig hallja a szomszéd kutya

-szavát, megnyugszik s a tanyában a gazda térdére fektetve a fejét, a

-szemével kérdezi: dolgomat vajjon rendben elláttam-e?

-

-Ugyanez a kutya egy előtte hirtelen kinyitott esernyő láttára rémülten

-riad meg, ijedtében hátrafelé bukfencet vet, elszalad s azután tovább,

-ameddig csak él, a kinyitott esernyőt mindig földöntúli lény gyanánt

-tiszteli, elkerüli s csak messziről morog rá.

-

-Hogy áll most már a kutya esze? A mult évben egy gazdálkodó barátom

-innen a szegedi földről Erdélybe küldött ajándékba egy kutyát, vasúton.

-A vasút el is vitte a kutyát, szép alföldi állat volt, tág, síma mezőink

-levegőjéhez szokott. Odaért, ahová kellett, a vasút kiadta az új

-gazdának, az új gazda köszönő levelet küldött érte – és a kutya egy

-hónap mulva itthon volt a szegedi felső földeken azon a tanyán, amelynek

-az udvarában született. Gyalog jött haza, miután vasútra nem telt neki s

-különben is kérdés, hogy ha van is pénze, a szeme beszédét megértették

-volna-e a vasúti hivatalnokok, hogy ez a kutya nem máshova, hanem ezen

-országnak minden szép földjei közül éppen csak a jegenyenyárfás vidékek

-felé igyekszik. Ezt bizonyára nem értették volna sem a kutya szeméből,

-sem a nyafogásából a vasutasok, minélfogva a kutya gyalog jött haza s

-bár nemcsak pénzzel, de a pontos katonai térképpel sem rendelkezett, egy

-reggelen csontig soványodva, össze-vissza marva, de boldogan, az otthoni

-tanyának a küszöbére lefeküdhetett.

-

-Mondhatják azok, akik e pár sor írást olvassák, hogy ez a történet talán

-nem is igaz. Mondhatom pedig, hogy a hazajáró kutya gazdájának a

-beszédében egy árva garas ára okom sincsen kételkedni.

-

-De másfelől is: mennyi balga kísérlet történt már a macskának zsákban

-való elvitelével. Mert tudvalevő, hogy a megvásárolt, vagy ajándékba

-kapott macskát zsákban szokás elvinni az új helyre, mert máskülönben

-hazaszökik onnan. Ha módjában van látni az utat, mikor viszik, akkor ő

-azon vissza tud jönni akár a negyedik faluból is s egyszer csak ott

-nyávog az ablak alatt, hogy eresszék be. Ugy látszik, az ilyen macska

-éjjel utazik, mert nappal csak megfognák valahol, vagy pedig útközben

-megtépnék a kutyák. Tehát éjszaka a sötétben halad és mégis hazatalál.

-Sokan azt mondják erre is, hogy ez nem hihető. Pedig dehogy. Még arra is

-van eset, hogy a zsákban vagy ládában elvitt macska is hazaszökik. Addig

-csavarog, bujdokol, csatangol, hogy egyszer csak otthon van.

-

-Egy tacskóforma kis kutyánkat tavaly nyáron kivitték a tanyára. Csak úgy

-pár hétre, vakációzni. A kis kutya nagyon szomorú sorsban ért oda. Mikor

-elindultak, a kocsis lábainál ült a kis saroglyában s láthatólag örült

-az utazásnak. De alig hogy a városon kívül ér a kocsi, a kis kutya

-meglát egy magához illő másik kis kutyát az úton. Társalkodni óhajtott

-azonnal s az apró meggondolatlan kiugrott a kocsiból. Előre ugrott,

-minélfogva a lovak közé esett s a ló lába berugta a kerék alá. Átment

-rajta a két kerék, az első is, a második is és a kis Sajó, a gyerekek

-Sajócája, Sajóca-Majócája élettelenül nyúlt el a kerékvágás porában. A

-kocsi megállt. Itt hagyják-e? Nem lehet az. Jó kutya volt. S ámbár

-szokatlan dolog döglött kutyával utazni, fölvették a kocsiba, hogy kint

-majd a homokban elföldelik. Ugy feküdt a kocsiban az alcserényen, mint a

-lövött nyúl szokott. De a kocsizás sokáig tart, mert a tanyai kis ház

-messze van s az út rossz. Elég az azzal, hogy a kutya életre ébredt.

-Erőtlen volt ugyan, a kocsiból is úgy kellett levenni, alighanem néhány

-oldalbordája betört. Letették az ereszet alá egy pad végébe, a kutya ott

-volt egy hétig, de nem evett. A második héten már mozgott, tejjel

-traktálták. A harmadik héten kiment a födél alól s ismerkedett a

-kintvaló, láncrakötött kollégákkal. A harmadik hét végén hazahozták, de

-a kocsi nem azon az úton jött haza, amerre ment. Válogatni kellett az

-útban, hogy melyik kevésbé rossz, mert mi úgy vagyunk az utakkal, hogy

-ha rosszak is, de büszkék vagyunk arra, hogy hála Istennek, van bennük

-mit válogatni. A kutya tehát kifelé menet nem tudhatta a a rendes utat,

-mert féldöglötten hevert a kocsi fenekén, visszafelé jövet pedig nagy

-kerülő úton, ismerős birtokosok engedelmével, a tanyaudvarokon való

-áthajtással érkezett haza a tizennyolc kilométernyi távolságról.

-

-Mégis, alig hogy néhány napig itthon éli világát, egyszer csak eltünik a

-Sajóca-Majóca a háztól. Hát hova lett? Hát ördög tudja. Alighanem

-odakószált és elfogta a gyepmester, pedig medália volt a nyakában. Hát

-már éppen arról volt szó, hogy keresni kell a sintérnél a kutyát, amikor

-valami dologban hazajön a szőlőkapás a tanyáról s a többek között

-tudatja, hogy kint van a Sajó. Hejnye, fene teremti. Hát hogyan ment ki?

-

-– Alighanem gyalog gyütt – véli a kapás.

-

-– Hát aztán mit csinál?

-

-– Hát társalkodik a többi kutyával.

-

-No ez így volt és a kapás részére utasítás adatott, hogy mihelyst olyan

-lesz az út, hogy kocsi is jöhet rajta, a Sajócát okvetlenül beküldje, ha

-akár a saroglyához kötve is.

-

-– Ügön – mondta a kapás, aki különben is értelmes ember, mert

-szanitéc-katona volt s egyidőben Szentmihálytelkén lakott, ami pedig már

-majdnem falu.

-

-Mire azonban a vincellér kiment a maga birodalmába, a Sajó már hazatért.

-De milyen Sajó volt ez! Első sorban csontig sovány. Azután a lábai tele

-bozóttal és tüskével. A fülei véresek. A vállán egy akkora hasított seb,

-hogy az ember két ujja belefért a sebhelybe.

-

-És ez a Sajóca összetörve, betegen, bágyadtan hazavánszorgott és a házba

-betért. Mondják neki:

-

-– Hát előkerültél, te ronda?

-

-Sajóca meglapul a konyha kövén és vállának véres sebét mutatja. Jó, jó,

-azt úgy is tudjuk, hogy erre tojássárgája kell ólomecettel. Hanem hát

-miért mentél ki a tanyára, te hitványság? Jönnek a gyerekek és a szemére

-vetik: mink szeretünk, te rossz kutyus és mégis itt hagytál bennünket,

-te gyalázatos, piszkos kutya.

-

-A Sajó a hátára fordul, a két lábát imádkozás-formán összeteszi és azt

-mondja halkan, kutyanyelven:

-

-– Pardón – kögyelöm, fölség…

-

-

-

-

-Kocsival.

-

-A régi igazság azt adja tanácsul az utas embernek, hogy télen

-kenyeredet, nyáron subádat el ne hagyd. Télen ugyanis senkisem olyan

-bolond, hogy a subáját elhagyná, mivelhogy az ilyenkor nagyon szükséges

-eszköz. De a tarisznyáját elfelejtheti és abból nagy bajok támadhatnak.

-Persze ez nem erre a mostani világra értendő, úgy bent a városokon, ahol

-minden második ház vendéglő, hanem amarra a kintvaló életre, a

-mezőségekre és elhagyatottságokra, azokra a vidékekre, ahol néha még a

-madár sem jár.

-

-Minélfogva, ha pusztai útra indul az ember, az nem egészen úgy megy,

-hogy hozz egy fiákkert, azután ha hoz a cseléd, abba csak beleül az

-ember és rendelkezik, hogy hé kocsis, hajts ide vagy amoda. Nem bizony.

-Pusztai úthoz különösen így már kései őszi időben, egészen más dolgok

-kívántatnak. Most szép őszi időt adott a hatalmas Isten. Olykor ugyan

-van egy kis esőcske, de az szintén okosságból van, mert egy kis esőcske

-kell a földecskének. Fölfordulnak tőle a mezei egerecskék és ez jól

-történik. Marad még belőlük úgyis elegendő. De mikor nincsen eső, akkor

-olyan szép ez a tágas alföldi miegymás, ez a kevert holmi: fák, tanyák,

-kutyák, emberek, lovak és szelídtekintetű, gyönyörű szemű tehenek.

-Hajnalban némi köd legel és a tanyaházak kéményeiből a füst a földre

-száll. Illata tiszta, e füst szagáról meg lehet ismerni, hogy

-szőlővenyige tüzéből származik. Azt mondja a kocsis:

-

-– A szőlővenyigének még halott korában is bor szaga van.

-

-Lehet. Sőt talán bizonyosan úgy is van. Az ilyesmin el lehet elmélkedni,

-mikor a lovak a kocsi előtt lassan húzzák a homokot. Voltaképpen a

-kocsit húzzák, de ez a tanyai kocsi oly könnyű szerszám, hogy ha jó útja

-van, szinte magától is szalad, míg a homokon alig mozog, mint állóvizen

-a nehéz bárka. Mert ellentáll a homok s a ló ilyenkor nem is a kocsit,

-hanem a homokot húzza.

-

-Ej, micsoda utak ezek néha a mély homokban. A ló habos, a kocsis meg,

-amennyire csak tud, káromkodik. Rettentő kijárt utak vannak. A könnyű

-pusztai úti szerszámok vékony kerekei kivájták, mélyre csinálták. Ez az

-a bizonyos út, amire a német ezt mondja, hogy Hohlweg. Nem maguktól

-teremtek ezek. Hanem az talán így van, hogy amióta bejöttek Árpádék ide,

-erre a földre, folyton ezt az utat használták és az út apránként ebben a

-munkában elkopott, lemélyült s már rendes szóval valóban útnak sem lehet

-nevezni.

-

-Itt a régi világ útjain járunk. Más ez. Mennyivel más. Ha Pesten kétórai

-dolgom van, reggel hat órakor indulok s este hat órakor itthon vagyok.

-Ellenben, ha csak egy órai dolgom van szeretett fővárosunkban, akkor

-ráérek délelőtt tíz órakor indulni s este hat órakor csak itthon vagyok.

-De a mezőségeken ez nem így van. Az utak elvégzéséhez hosszabb idők

-kivántatnak. Ezért azután nem szabad elfeledni azt a tarisznyát, amiben

-a köznyelven elemózsiának nevezett holmik foglaltatnak.

-

-Az is különös tudomány, kellő szakértelemmel állítani össze az

-elemózsiát. Ezt iskolákban nem tanítják, a megfelelő ismeretek csak

-gyakorlat útján szerezhetők be. Abált szalonna például nem jó, mert az a

-tarisznyában megpuhul. Továbbá a rozskenyér alkalmasabb, mint a szép

-fehér selyemcipó, mert a pusztai szél keresztülfúj a tarisznyán, s

-kiszikkad benne a selyemcipó. Ennélfogva csak rozskenyér, felebarátaim.

-Rozskenyér és sonkacsülök, ez ajánlatos. Továbbá bicska és dugóhúzó. E

-dolgok odakinn néha többet érnek, mint a világ minden más hasznos

-dolgai.

-

-Sokszor lehet hallani, különösen hegyvidéki ember szájából, hogy az

-alföld unalmas. Hogy lapos és nincsen benne változatosság, mint a

-hegyekben. Ott az egyik szikla ilyen, a másik amolyan, váltakoznak a

-patakok, erdők. Míg emitt mindig csak a sima táj, mindig csak egyforma

-apró tanyák, egyforma jegenyés udvarok, amelyekből mindig egyforma

-kutyák csaholnak ki az útra. Pedig talán ez nincs is egészen így. Minden

-tanya másforma, mindeniken van mit nézni. Mert még a boglyát sem egészen

-egyformán rakják, az udvarokba a fákat egyik másként ülteti, mint a

-szomszéd. Egyik nem törődik a madárral, a másik meg a gólya fészkét is

-odadrótozza a kéményhez, hogy a téli szélviharok el ne vigyék, amikor

-azután a szegény gólya hazajövetelkor csakugyan nem találná honát a

-hazájában. Ahogy a kocsi halad, van mindig valami ilyesmin elnézelődni

-való. Nyáron az egész tanya élete ott játszódik le az udvaron: ott

-látni, mit főznek, mikor mostak és száradni a nap elébe terigetett

-fehérruhák mutatják meg, hogy gondos-e a gazdasszony, vagy sem.

-

-A tanya homlokzatára fűzött cérnagurigák azt hirdetik, hogy ott varrógép

-van a háznál; ha sok a guriga, az megint azt mutatja, hogy ugyancsak

-szorgalmas varrókisasszony az eladó leány. És a mezőkön is van mit

-nézni. Hogy ki, hogyan használja a földet. Mit vetett bele. A szántás

-hantjai megmutatják, hogy milyen a gazda igyekezete, vasekéje van-e

-neki, vagy még ama régi. Mert van még régi is. Van nagyon régi is,

-amelynek az ásóvasa is fából van, csak egy vasból való papucsforma van

-reá szerkesztve. Ez ugyan már nem nagyon járja, de néha akad.

-

-Az azonban igaz, hogy az ilyen nézelődésbe az utak is beleszólnak. A

-régi úton, ahol a kocsi lassan halad, inkább be lehet tekinteni a

-tanyákba és a földbe. A műúton már gyorsabban mennek a lovak s az

-útszéli megnézni valók csak úgy elsuhannak. Azután a műútnak az a

-szokása, hogy ha csak lehet, egyenes. Nem kanyarog, nincsenek

-görbületei, nagyon egyenes. Olykor nagy darab szántóföldeken megy

-keresztül, gazdag emberek birtokain, ahol sem jobbról, sem balról nem

-lehet semmit sem látni, csak az egyforma szántást, az egyforma

-vetéstáblákat: ezt a tulajdonosnak nézni bizonyára igen kellemes, de az

-utasnak nem. Az ilyen utakba marsoló katona is belefárad. Szívesebben

-csinál hosszabb menetgyakorlatot kanyargós, tanyákkal beépített utakon,

-mint az egyenes műúton, amely nagyon egyhangú s nem lehet róla mit

-látni.

-

-Ilyenféle panasz azonban most adódhatik elő, mert az utunk a pusztába

-visz. A külső füves térségekre, ahol már ritkábbak a házak, de szép a

-mező és ahol olyan tiszta a levegő, hogy a tenger levegője semmivel sem

-különb, ahol módfölött való egyszerűségek uralkodnak.

-

-Csakugyan, erre már ritkulnak a tanyák. Némelyik valamely bucka

-oldalában félig a földbe van építve. A pionnérok lakóhelyei ezek, akik

-haladnak befelé ásóval és ekével a szűz, töretlen pusztába. E tájakon

-valaha községek álltak, amiket leginkább a török pusztított el. A régi

-magyar észjárás a kis községeket szerette, amikben maga kormányozta

-magamagát. A töröknek meg nem tetszett erre a sok apró községre ügyelni:

-elpusztította belőlük, amit bírt s inkább nagyobb városokba verte össze

-a megmaradt lakosságot. Igy e helyek a földdel egyenlővé tétetének s a

-pusztában az emberek helyét elfoglalta megint a farkas meg a sas

-vezetése alatt az állatok népe. Most megint megy visszafelé a dolog. A

-nép újból halad kifelé és ekevasak fényesednek meg a földben, amely

-évszázadokon át töretlen volt. Jönnek a népek, mennek a népek. Mennyi

-nyugszik belőlük e néma mezők földje alatt! Hányadikan vagyunk mink már,

-a mostaniak, akik újból e föld hátának hasítására visszatérünk? Ki

-tudná? A töretlen mezőkre való bevonulásnak nem lesz-e megint az a vége,

-ami eddig volt? Az ilyen gondolatok önkéntelenül támadnak, mert

-évezredek néma csendje fekszik a tájon.

-

-Ér az ilyen elmélkedés valamit?

-

-Jobb volna az ilyesmiről nem is tudni semmit.

-

-Lám a kocsis, mint gyakorlatias gondolkozó, az ilyesmire nem sokat ad.

-Félfüllel visszahallgat a hátulsó ülésre, az ottvaló beszédre, azonban

-nem szól semmit egy ideig, mert az urak dolgába avatkozni kocsisembernek

-nem illik. De azért esze neki is lehet és a gondolatszabadság, legalább

-a koponyákon belül, még mindig megvan. Gondolkozik. A katonaság

-fényesíti az elméket s Antal barátunk katona volt. Huszárkatona volt.

-Még pedig, mint mondja a nemzetiségi vidékről idekerült ember sajátságos

-észjárásával: nem honvédhuszár volt, hanem valóságos magyar huszár. Már

-most ezen minőségben egy hadnagynak volt a szolgája. E hadnagy azonban

-herceg volt, valóságos ténybeli herceg, hosszúnevű német von und zu, egy

-nagy orr és sok vagyon birtokában. Ez a ritter azután fényesítette Antal

-barátunk elméjét. Antal szépen és előkelően beszél s gondolatait rövid

-mondatokban tudatja. Most tehát féloldalra visszafordulva az ülésben,

-ezt mondja:

-

-– Nem lehetek egy véleményen tekintetes urammal.

-

-– Már miért, Antal?

-

-– Azért, kérem tisztelettel szavaim meghallgatását, mert a termőföld

-kihasználása tekintetében véleményeink lényegesen eltérnek egymástól.

-

-– Halljuk, csak halljuk az eltérő véleményt, Antal. Jó pap holtig tanul.

-

-Antal a lópokrócok közül, amelyeken ül, krajcáros lapot húz elő. A lap

-vezércikkének a fejére nagy betűkkel van odanyomtatva: A húsdrágaság.

-Mutatja:

-

-– Méltóztatik látni?

-

-– Hogyne.

-

-– Tehát – folytatja Antal – nem csak én állítom, hanem ezen lap is közli

-a közönséggel, hogy húsdrágaság van.

-

-– Hát az bizony igaz.

-

-– Sajnosan tapasztaljuk mindnyájan, szegények és gazdagok egyaránt –

-véli Antal. – Tehát fölteszem tisztelettel a kérdést, tekintetes és

-méltó uraim: örvendjünk-e annak, ha az ekevas egyre jobban hódít tért

-nemzetünk szabad pusztáin?

-

-– Nem örvend neki, Antal?

-

-– Tisztelettel jelentem jó uraimnak: én nem.

-

-– Mért?

-

-– Mert – mondja Antal – jószág legelő nélkül nem képzelhető. Mert minél

-több lesz a szántó, annál több lesz a buza, de annál kevesebb lesz a

-hús.

-

-Nem szólunk semmit. A kocsi halad tovább és a homok nyikorog a kereken.

-

-* * *

-

-Öt óra óta megyünk. A ló is már habos s embernek is unalmas ez. A mezők

-illatai hihetetlen étvágyat gerjesztenek. Éhes itt már mindenki. S a

-déltáji nap ugyancsak melegen idebámul. Sugarát ilyenkor más népektől

-elvonja és égi szeretettel ránk ereszti.

-

-Legjobb ilyenkor megállni. Egy erdő árnyéka hivogat. Szép szálas erdő. A

-fák mintha integetnének. Ha az utam erre visz, különös szeretettel állok

-meg az erdő előtt, hogy a fái közé mehessek. Száz év előtt ültette a

-futóhomok ellen való védekezésül egy rokon, aki hites földmérő gyanánt

-akkor városi szolgálatban állott. Az öreg erdő fái szép és hűvös

-árnyékot terítenek az útszélre és a falevelek barátságos beszédeket

-tartanak. Hát itt már megálljunk.

-

-Meg is állunk. Antal barátunk ezt nem minden öröm nélkül veszi

-tudomásul. Előbb azonban, mint rendes kocsishoz illik is, a lovakat

-látja el s csak azután fordít gondot a tekintetes és méltó urakra.

-Pokrócok és egyéb holmik a földre teríttetnek. Ezeken jó leheveredni.

-Vágyó szemmel nézzük, hogy a tanulságos Antal miként szijjalja ki a

-saroglya csattjait, eltávolítván azon porfedőt, amely a saroglya

-rejtelmes kincseit takarja. Gondos csomagolásban. Vannak, akik a

-húsfélét papirosba takarják s úgy viszik magukkal. Mások azt nem

-szeretik, azt mondják papirosszaga lesz tőle az ételnek. Ennek

-elkerülésére vannak a húskendők, szép tiszta vásznak, amiket leginkább a

-takács készít ott, ahol még van takács. Az étel a kendőkben szépen a

-pokrócokra terül. Van borocska is és hozzá a legalkalmasabb az a lapos

-bádogpohár, amit a katonák is a tarisznyájukban hordanak. Isten szent

-segedelmével és áldásával így a táplálkozásba fogunk. Királyi asztalunk

-és heverő helyünk a mező, minden füvével egyetemben, fényes világitásunk

-a nap s az erdő százados fái adják hozzá az ünnepi sátort. Szép az

-ilyesmi. Mindennap csinálva nem volna szép, de így ritkásan, nagyszerű

-élvezet. A fákról madarak néznek lefelé, varjúk és más tollas

-istenteremtések. Ritkán jár errefelé vadászember, nem igen félnek. A

-többi állat sem. Néhány ürge alig harminc lépésnyi távolságra kibújik

-földalatti lakásából, kétlábra áll és szorgalmasan fonogat. Ahogy

-kiváncsian erre tekingetnek, a szemük fekete gyöngy gyanánt csillan meg

-a napfényben. Másként sehol, ameddig így fektéből elláthat az ember,

-sehol egy tanya, sehol egy mozgó ember, ez már az igazi puszta.

-Elhagyatottságoknak és királyi csöndeknek tartózkodó helye.

-

-– Csak okos emberek voltak a régi elődök, amikor ilyen helyeken

-tanyáztak – véli a társam. Szellős sátorok alatt, isteni nyugalomban.

-Hanyatt feküdtek és nézték az eget.

-

-Ráhagyom, hogy úgy van (mert minek ilyen helyen még beszélni is),

-ellenben Antal választékos nyelven nyújt be ellenvéleményt:

-

-– Nyáron hozzájárulok tekintetes úr tisztelt véleményéhez, de télen nem.

-Micsoda viharok süvöltenek itt át, mikor eljön a tél! A fák eltörnek

-bele. Hogyan álltak itt meg télen az ősök sátrai?

-

-Az ám. Még a mostani tanyák is éllel épülnek az északi szél ellen, mert

-ha keresztben épülnének, alighanem elhordaná a vihar a tetejüket. Pedig

-itt laktak egykoron mások is. Az elődök is, meg más ősemberek, akik még

-ő előttük vették tulajdonba ezt a földet, amely most némán fekszik itt

-alattunk, mi meg rajta. Mind régi csontok porladnak itt alant, ősi

-cserépedények, bronz cifraságok, vas ölőszerszámok társaságában.

-Alszanak és a szellő formájában az idők végtelensége suhan át fölöttük.

-

-Ropog mögöttünk az erdőben a száraz galy, jön valaki. Jön is egy öreg

-ember, egy igen idős férfi, fehér a haja, fehér a szakálla, a bajusza

-sárgás, ami a pipafüsttől van. Szálas, de sovány, csupa csont, az

-ilyenek szoktak sokáig élni, mert ezeknek a csontjai közé odaszárad a

-lélek. Nyári, szellős kintvaló ruházatban van, csizma a lábán, mellény a

-kebelén, kalap a fejében, lóhajtó ostor a kezében. Aféle tanyai

-pátriárka-forma az öreg. Jön felénk. Nézi a lovakat, a kocsit (valami

-sokat nem nézhet ki belőlük), azután minket. Ránk köszönt, fogadjuk.

-Várja, hogy szóljunk. Azt mondja:

-

-– Hát mi járatban? Erre mifelénk, ahol a madár se jár?

-

-– Hát atyus – mondjuk (mert tréfálni is kell) – most nem járunk, hanem

-fekszünk.

-

-– Nono, – mondja most már bizodalmasan, mert mindig a vidámságban van a

-bizodalom – az csakugyan látnivaló. Csak úgy, tudják, láttam már régön,

-hogy a kocsi erre halad. Úgy véltem, hogy bort szödnek.

-

-– Nem bizony, atyus, nem abban járunk. Más dolgunk van arra kijjebb.

-

-– Még odébb?

-

-– Még.

-

-– Nono, – mondja – mögengedöm. Csak úgy gondoltam. Hogy talán bort

-szödnek. Mert neköm is volna eladó.

-

-– No nézze csak atyus, nekünk is van az üvegben. De nem eladó, csak

-barátságból való.

-

-Egy pohár bor nyújtatik. Némi húzódozás után (nem azért gyüttem én ide…

-kéröm) elfogadja. Le is ül a földre. Olyan könnyesen guggol le, mintha

-fiatal pásztorgyerek volna, pedig alighanem van már nyolcvanéves az

-öreg.

-

-– Atyus hány esztendős?

-

-– Hát bizony – mondta csendesen – már egyik sem hányja a másikat.

-

-– Nono. De amúgy, mégis, körülbelül?

-

-– Hát már a nyolcvankettediket taposom.

-

-Ez szép idő. Ez szép idő nagyon. Hát persze, itt kint. Az más. Itt más

-világ van.

-

-– Atyus itt lakik valahol?

-

-– Itt, – igenli a fejével – itt túl az erdőn. Itt a tanyám. Abban lakok

-én.

-

-– De néha csak bejár a városba?

-

-– Nem, – felel az öreg – nem én. Minek? Mit keressek én ott. Az adót

-beviszik a fiak. Vagy beviszi az esküdt.

-

-– Mikor volt bent utoljára?

-

-Atyus végigsimítja a homlokát a barna kezefejével:

-

-– Negyvennyolcban. Akkor bemöntünk. Sokan bemöntünk. De azóta nem.

-Minek?

-

-Ez sok idő, hatvanhárom évig nem lenni „otthon“. A dolog azonban

-mindjárt másként fest, ha földrajzi szempontból keressük. Ez a puszta,

-aminek a földjén most heverünk, már sokkal közelebb esik Szabadkához.

-Minélfogva adandó alkalmakkor innen oda szokás járni. Tehát föladódik

-atyusnak a kérdés:

-

-– Hát Szabadkán mikor járt, bácsi?

-

-Azt mondja az öreg:

-

-– Hát ott még sohasem. Minek?

-

-Belenézett a poharába s újból csak úgy magának, csendesen mondta:

-

-– Minek?

-

-Elkezelt, elköszönt, elment, eltünt a fák között. Csak azt a kérdést

-hagyta ott köztünk megoldatlanul, hogy egyáltalán minek városba menni?

-Mikor anélkül is el lehet az ember…

-

-

-

-

-Tartalom

-

-  Novibazári emlék  1

-  Kutyavér a havon  24

-  Elmulás előtt  38

-  … boldog Isten bírja  46

-  Értetlenek az emberek  58

-  Külső történetek  67

-  Új talicska irányában  78

-  A nagyvíz  88

-  Levél a pusztában  100

-  Vasút akar lenni  111

-  Félkézkalmárkodás  122

-  Földragasztás irányában  133

-  Sabotage  145

-  A fórum  156

-  Szárazság előtt  164

-  Kis török  172

-  Borszedés  178

-  Látogatás a városban  189

-  Földbuvárokról  194

-  Öreg búcsus  204

-  Mihály szóbelizik  211

-  Haladni kell  219

-  Kabarézás a csárdában  229

-  Egy a nép közül  241

-  Mezei dolgok réti emberekről  250

-  Ló nem való korcsmaszobába  259

-  Asztag-égés  267

-  Kutyák dolga  277

-  Kocsival  286

-

-

-[Transcriber's Note:

-

-Javítások.

-

-Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

-

-A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

-

-11 |All a fogadás |Áll a fogadás

-

-43 |Ősszel éri |Osszel éri

-

-52 |Atokházán |Átokházán

-

-53 |Atokházán |Átokházán

-

-56 |Uti. Az |Üti. Az

-

-83 |Adám mellett |Ádám mellett

-

-103 |csárdába ár |csárdába jár

-

-106 |bográcsben |bográcsban

-

-108 |tanító apam |tanító apám

-

-121 |annnyi sem |annyi sem

-

-126 |megszerzézét |megszerzését

-

-128 |kibúzná |kihúzná

-

-140 |vasta törzse |vastag törzse

-

-141 |az emher s |az ember s

-

-144 |mondtak a csendőrök |mondták a csendőrök

-

-150 |Alltam is |Álltam is

-

-151 |megkérdezí |megkérdezi

-

-178 |Arpa, buza |Árpa, buza

-

-178 |őszig minend |őszig minden

-

-190 |Boszniáben |Boszniában

-

-197 |Ut vele |Üt vele

-

-215 |mondja mihály |mondja Mihály

-

-226 |Epp arra |Épp arra

-

-226 |Oreg asszony |Öreg asszony

-

-242 |faggyútyertya |faggyúgyertya

-

-271 |tűvész |tűzvész

-

-273 |Es állnak |És állnak

-

-283 |Atment rajta |Átment rajta

-

-293 |Ot óra |Öt óra]

-

-

-*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK EGYSZERŰ EMBEREK ***

-

-Updated editions will replace the previous one--the old editions will

-be renamed.

-

-Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright

-law means that no one owns a United States copyright in these works,

-so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the

-United States without permission and without paying copyright

-royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part

-of this license, apply to copying and distributing Project

-Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm

-concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,

-and may not be used if you charge for an eBook, except by following

-the terms of the trademark license, including paying royalties for use

-of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for

-copies of this eBook, complying with the trademark license is very

-easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation

-of derivative works, reports, performances and research. Project

-Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may

-do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected

-by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark

-license, especially commercial redistribution.

-

-START: FULL LICENSE

-

-THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

-PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

-

-To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free

-distribution of electronic works, by using or distributing this work

-(or any other work associated in any way with the phrase "Project

-Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full

-Project Gutenberg-tm License available with this file or online at

-www.gutenberg.org/license.

-

-Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project

-Gutenberg-tm electronic works

-

-1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm

-electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to

-and accept all the terms of this license and intellectual property

-(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all

-the terms of this agreement, you must cease using and return or

-destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your

-possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a

-Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound

-by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the

-person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph

-1.E.8.

-

-1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be

-used on or associated in any way with an electronic work by people who

-agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few

-things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works

-even without complying with the full terms of this agreement. See

-paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project

-Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this

-agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm

-electronic works. See paragraph 1.E below.

-

-1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the

-Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection

-of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual

-works in the collection are in the public domain in the United

-States. If an individual work is unprotected by copyright law in the

-United States and you are located in the United States, we do not

-claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,

-displaying or creating derivative works based on the work as long as

-all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope

-that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting

-free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm

-works in compliance with the terms of this agreement for keeping the

-Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily

-comply with the terms of this agreement by keeping this work in the

-same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when

-you share it without charge with others.

-

-1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern

-what you can do with this work. Copyright laws in most countries are

-in a constant state of change. If you are outside the United States,

-check the laws of your country in addition to the terms of this

-agreement before downloading, copying, displaying, performing,

-distributing or creating derivative works based on this work or any

-other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no

-representations concerning the copyright status of any work in any

-country other than the United States.

-

-1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

-

-1.E.1. The following sentence, with active links to, or other

-immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear

-prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work

-on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the

-phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed,

-performed, viewed, copied or distributed:

-

-  This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and

-  most other parts of the world at no cost and with almost no

-  restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it

-  under the terms of the Project Gutenberg License included with this

-  eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the

-  United States, you will have to check the laws of the country where

-  you are located before using this eBook.

-

-1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is

-derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not

-contain a notice indicating that it is posted with permission of the

-copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in

-the United States without paying any fees or charges. If you are

-redistributing or providing access to a work with the phrase "Project

-Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply

-either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or

-obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm

-trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

-

-1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted

-with the permission of the copyright holder, your use and distribution

-must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any

-additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms

-will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works

-posted with the permission of the copyright holder found at the

-beginning of this work.

-

-1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm

-License terms from this work, or any files containing a part of this

-work or any other work associated with Project Gutenberg-tm.

-

-1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this

-electronic work, or any part of this electronic work, without

-prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with

-active links or immediate access to the full terms of the Project

-Gutenberg-tm License.

-

-1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,

-compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including

-any word processing or hypertext form. However, if you provide access

-to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format

-other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official

-version posted on the official Project Gutenberg-tm website

-(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense

-to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means

-of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain

-Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the

-full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1.

-

-1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,

-performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works

-unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

-

-1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing

-access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works

-provided that:

-

-* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from

-  the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method

-  you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed

-  to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has

-  agreed to donate royalties under this paragraph to the Project

-  Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid

-  within 60 days following each date on which you prepare (or are

-  legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty

-  payments should be clearly marked as such and sent to the Project

-  Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in

-  Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg

-  Literary Archive Foundation."

-

-* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies

-  you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he

-  does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm

-  License. You must require such a user to return or destroy all

-  copies of the works possessed in a physical medium and discontinue

-  all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm

-  works.

-

-* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of

-  any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the

-  electronic work is discovered and reported to you within 90 days of

-  receipt of the work.

-

-* You comply with all other terms of this agreement for free

-  distribution of Project Gutenberg-tm works.

-

-1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project

-Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than

-are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing

-from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of

-the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set

-forth in Section 3 below.

-

-1.F.

-

-1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable

-effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread

-works not protected by U.S. copyright law in creating the Project

-Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm

-electronic works, and the medium on which they may be stored, may

-contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate

-or corrupt data, transcription errors, a copyright or other

-intellectual property infringement, a defective or damaged disk or

-other medium, a computer virus, or computer codes that damage or

-cannot be read by your equipment.

-

-1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right

-of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project

-Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project

-Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project

-Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all

-liability to you for damages, costs and expenses, including legal

-fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT

-LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE

-PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE

-TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE

-LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR

-INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH

-DAMAGE.

-

-1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a

-defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can

-receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a

-written explanation to the person you received the work from. If you

-received the work on a physical medium, you must return the medium

-with your written explanation. The person or entity that provided you

-with the defective work may elect to provide a replacement copy in

-lieu of a refund. If you received the work electronically, the person

-or entity providing it to you may choose to give you a second

-opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If

-the second copy is also defective, you may demand a refund in writing

-without further opportunities to fix the problem.

-

-1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth

-in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO

-OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT

-LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

-

-1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied

-warranties or the exclusion or limitation of certain types of

-damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement

-violates the law of the state applicable to this agreement, the

-agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or

-limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or

-unenforceability of any provision of this agreement shall not void the

-remaining provisions.

-

-1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the

-trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone

-providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in

-accordance with this agreement, and any volunteers associated with the

-production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm

-electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,

-including legal fees, that arise directly or indirectly from any of

-the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this

-or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or

-additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any

-Defect you cause.

-

-Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm

-

-Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of

-electronic works in formats readable by the widest variety of

-computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It

-exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations

-from people in all walks of life.

-

-Volunteers and financial support to provide volunteers with the

-assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's

-goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will

-remain freely available for generations to come. In 2001, the Project

-Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure

-and permanent future for Project Gutenberg-tm and future

-generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary

-Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see

-Sections 3 and 4 and the Foundation information page at

-www.gutenberg.org

-

-Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary

-Archive Foundation

-

-The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit

-501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the

-state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal

-Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification

-number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary

-Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by

-U.S. federal laws and your state's laws.

-

-The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West,

-Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up

-to date contact information can be found at the Foundation's website

-and official page at www.gutenberg.org/contact

-

-Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg

-Literary Archive Foundation

-

-Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without

-widespread public support and donations to carry out its mission of

-increasing the number of public domain and licensed works that can be

-freely distributed in machine-readable form accessible by the widest

-array of equipment including outdated equipment. Many small donations

-($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt

-status with the IRS.

-

-The Foundation is committed to complying with the laws regulating

-charities and charitable donations in all 50 states of the United

-States. Compliance requirements are not uniform and it takes a

-considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up

-with these requirements. We do not solicit donations in locations

-where we have not received written confirmation of compliance. To SEND

-DONATIONS or determine the status of compliance for any particular

-state visit www.gutenberg.org/donate

-

-While we cannot and do not solicit contributions from states where we

-have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition

-against accepting unsolicited donations from donors in such states who

-approach us with offers to donate.

-

-International donations are gratefully accepted, but we cannot make

-any statements concerning tax treatment of donations received from

-outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

-

-Please check the Project Gutenberg web pages for current donation

-methods and addresses. Donations are accepted in a number of other

-ways including checks, online payments and credit card donations. To

-donate, please visit: www.gutenberg.org/donate

-

-Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works

-

-Professor Michael S. Hart was the originator of the Project

-Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be

-freely shared with anyone. For forty years, he produced and

-distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of

-volunteer support.

-

-Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed

-editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in

-the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not

-necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper

-edition.

-

-Most people start at our website which has the main PG search

-facility: www.gutenberg.org

-

-This website includes information about Project Gutenberg-tm,

-including how to make donations to the Project Gutenberg Literary

-Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to

-subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

+*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 68784 ***
+
+AZ „ÉLET“ KÖNYVEI
+
+TÖMÖRKÉNY ISTVÁN
+
+EGYSZERŰ EMBEREK
+
+BIBLIOTHECA VITAE
+
+AZ ÉLET KÖNYVEI
+
+SZERKESZTETTE AZ „ÉLET“ ÍRÓIBÓL ALAKULT SZERKESZTŐ BIZOTTSÁG
+
+TÖMÖRKÉNY ISTVÁN
+
+EGYSZERŰ EMBEREK
+
+KIADTA
+
+AZ „ÉLET“ IRODALMI ÉS NYOMDA RÉSZV. TÁRS.
+
+BUDAPEST 1914
+
+– MINDEN JOG FENTARTVA –
+
+A BEKÖTÉS ÉS CÍMLAP RAJZÁT ZÁDOR ISTVÁN KÉSZÍTETTE
+
+„ÉLET“ IRODALMI ÉS NYOMDA RÉSZVÉNYTÁRSASÁG
+
+Budapest, I., Fehérvári-út 15/c.
+
+
+
+
+Novibazári emlék.
+
+Abban az időben nem igen lehetett mást csinálni a szép Novibazárban,
+mint hogy fogadásokat kötött az ember. Egy kis darab helyőrség volt az
+egész, lenyomva Törökországba, a senki és a semmi közé, a hatalmas Isten
+háta mögé: valami négyszáz gyalogos, valami tizenöt tüzér, tíz
+szekerész, két dragonyos mint tábori zsandár, két pék-katona, két
+dögész-katona; valóban jó, hogy még néhány haditengerészt nem rendeltek
+közénk oda fel a kietlen hegyekbe. Amúgy szépen eléltünk, télen jó hűvös
+volt a barakk, nyáron jó meleg a sátor, e tekintetben semmi panasz nem
+volt tehető. A legények járták a határt, állták a posztokat s a régi,
+hosszú bajonétok élén fönt az ormokon a balkáni hold hideg fénye
+csillogott. Hogy mit őriztünk, azt nem igen tudom, azt csak a berlini
+szerződés tudná megmondani, mert nem volt ott a mienk semmi más, csak az
+életünk. No dehát ott voltunk, mert elvégre valahol csak kell lenni és
+jó is volt, hogy valamit dolgozni is kellett, mert másként tökéletesen
+és végképpen halálra unta volna magát az ember. Még így is sok volt az
+unalomból. Mert ha a tisztelt albán hazafiak nem nagyon jártak idáig föl
+rabolgatni, naponta csak hatvanegy ember ment szolgálatba, a többi egy
+kis gyakorlattal ölte délelőtt-délután az időt, de mikor nagy hó esett,
+azt sem igen lehetett csinálni. A katonák némely része ilyenkor elbujt a
+hegyi barlangokba, hogy ott keverhesse titokban az ördög bibliáját, más
+része ivott, mint a gödény. A tornaszerek a tábor udvarán jobban koptak,
+mint valamely iskolában, mindig rajtuk lógtak az emberek, a tüzérek
+unalmukban úgy pucolták az ágyúkat, hogy annál jobban pucolni már
+tisztára teljes lehetetlenség, két dögészkatonánk, ha nem volt beteg az
+ispotályban, igen szigorúan harmonikázott és okarinázott, mert borbélyok
+voltak az istenadták, a train-katonák pedig felültek volna a lóra
+lovagolni, de nem volt lovuk, mert ide nem való a ló, hanem szépen
+kihizlalt öszvéreik voltak, de ezekre nem szokás ráülni, az öszvér nem
+bőrnyerget, hanem vasnyerget visel s ki az ördögnek volna kedve
+vasnyeregbe ülni, a szegény polyák szekerészek így más mulatságtól
+elesvén, szép lengyel hangon fujdogálták, hogy esztye Polszka
+nyezginyala, poki mizsijeme. Szép ez nagyon, különösen mikor a dögészek
+is harmonikáztak és okarináztak s a tömérdek török kutya vonyított
+hozzá. A káplár Szeles ugyan lőtte őket, már hogy a kutyákat, de sohasem
+tudott annyi töltényt lopni, mint amennyi kutya jött, minélfogva bele is
+bukott a vállalatba, pedig a kutyák tökéletes kiirtására nézve egy
+csillogó halbe napszba fogadott, ami ázsió nélkül négy forint öt
+krajcárt jelentett, ázsióval pedig öt forint tíz vasat: ez felelt meg
+ugyanis a fél Napoleon d’or fogalmának.
+
+A tisztek is csak úgy ölték időt, ahogy lehetett. A legtöbbje nőtlen, a
+nősek közül csak egynek volt bátorsága ahhoz, hogy lehozza e
+kietlenségbe a feleségét. Hosszú levelek jöttek-mentek haza, meg
+hazulról, a postaőrmesternek volt elég dolga velük, különösen mikor a
+hóban elakadt a postapatrull. Szerteszéjjel laktak a tisztek a szomszéd
+török városkában, csak a hadnagyunk, meg az őrnagy tartott a táborban
+lakást. Egyedüli összejöveteli hely a tiszti menázs, ahol ebédnél,
+vacsoránál találkozni lehetett. Az asztalfőn az őrnagy prezideált, egy
+hihetetlenül nyugodt észjárású ember. Ha angol katonai expedícióról való
+könyvben olvasom, hogy egy kurta és rekedt vezényszóra hat percig
+tüzelnek a gépfegyverek és hat perc mulva az expedíció nyugodtan halad
+tovább arrafelé, ahova elérni akar, mindig Kónya Sándor jut eszembe.
+Copfokon és elavult szabályokon keresztül lépett s nem vette észre, hogy
+olyanok is léteznek. Megmondta, hogy mi szabad és mi nem szabad. Ha egy
+benszülött szándékosan meglök és nem vágod bele rögtön a bajonétot, az
+gyávaság és két évi börtön; ha egy török nő elől teljes tisztességgel ki
+nem térsz, az hitványság és tíz évi börtön. Mikor egyszer éjjel a
+részeges puskaművesünkre rálőttek, röviden izent a kajmakámhoz, hogy:
+még egy lövés s mind a négy oldalán fölgyújtatja a várost. Volt eset rá,
+hogy átjött vizitálni a generális Boszniából. Nagyon sokáig vizitálta a
+csapatokat, Kónya elunta a dolgot ahogy kísérte, ennélfogva a hóna alá
+csapta a kivont kardot, mint a diák a könyvet, előhúzta a zsebéből a
+dohánytartót, cigarettát csinált és rágyujtott. Hogy azután ezen a
+generális mekkorát nézett, azzal egy árva garas árát sem törődött.
+
+Mikor hazafelé jöttünk, Sarajevóhoz közeledvén, a csapatok elébe
+kilovagolt a határba Appel, a félszemű táborszernagy, az okkupált
+tartományok kormányzója. Tíz napi mars után persze nem egészen olyanok
+az emberek, mintha két napig készülődtek volna az úrnapi parádéra, de
+azért tetszett Appelnek a társaság. És azután mégis azt mondja Kónyának:
+
+– S a kocsik, a kocsik?
+
+– Málhás kocsik vannak a szabály szerint való számban.
+
+– Igen, igen. De a betegek kocsijai. Hány kocsi kellett a maródiaknak?
+
+– Kegyelmes úr, nincsenek maródiak.
+
+– Nincsenek maródiak? Tíz napi mars után? Hisz az lehetetlenség!
+
+Azt mondja Kónya:
+
+– Kegyelmes úr, ha a jelentésem igazságában kételkedik, méltóztassék
+végigtekinteni a marsoszlopot.
+
+Appel végigment a marskolonnán s kereste a végén a maródiakat. A
+kocsikat, amik az elgyötört és kidőlt katonákat hozzák. Azonban seholsem
+talált ilyesmit, mivelhogy nem is voltak. Mikor visszatér a haladó
+csapat élére, melegen gratulál Kónyának az embereihez.
+
+– Kegyelmes úr, – jelenti Kónya – úgy tessék nézni a dolgot, hogy
+nincsen ebben semmi különös sem. Ezek is csak olyan emberek, mint a
+többi emberek. Ilyen úton, ilyen időben, tíz napi mars után bizonyosan
+megvan köztük is a szokásos százaléknyi beteg. De nem jelentkeznek.
+
+– De hát miért? Hol a magyarázat?
+
+– A magyarázat ott van, kegyelmes úr, – mondja a lóról Kónya – hogy
+_hazafelé_ megyünk és az emberek nem akarnak elmaradni egymástól.
+
+Hogy mint volt ezzel a fölvilágosítással megelégedve az öreg generális,
+akit hosszú életében különféle országokba vetett a sorsa s aki a haza
+szent szerelmének tüzeit talán sohasem érezte a lelkében, az valóban nem
+tudható.
+
+* * *
+
+Ide s tova negyedszázada lesz már e dolgoknak és már nem jut eszembe
+annak a hegynek a neve, amelyen a hadnagyunk esete történt. Alighanem
+Csadinye-bodó. De az nem bizonyos. Annyi bodó van ott, hogy valóban csak
+a jó ördög tud ráemlékezni valamennyire. Csunya nagy veres sziklák, még
+az emberlakta hely közelében is fölhaladnak ezer méternyire.
+
+Mikor mászta őket az alföldi puszták síkjához szokott fiatal katona, nem
+állhatta meg, hogy ne szóljon az elüljáró káplárnak:
+
+– Ezök már igazán csunya nagy kövek, apám.
+
+– Pedig ez csak még a fele, fiam, ami kiáll belőlük a földből –
+vigasztalta a káplár – mert a nagyobbik felük benne van a földben. Hátha
+még az is kibujna?
+
+Voltaképpen azonban e magasságok csak látszólagosak voltak, egy
+ezerméteres hegyet egy óra alatt meg lehetett járni, mert maga a völgy
+is hétszáz méter magasban feküdt. A tábor mellett állott ez a
+Csadinye-bodó, alighanem most is ott áll, de azóta ebből az országból a
+mi katonaságunk már kihurcolkodott s azóta most már éppenséggel nem
+tudjuk, hogy mi annak idején miért töltöttük ott az időt s miért
+hagytunk lent tizenhét olyan embert, akik egész bátran itthon is
+meghalhattak volna?
+
+Szóval a Csadinye-bodó. Annak a legtetején állott egy megkopasztott
+fenyő, rá volt kötözve egy nagy csomó gyanta, meg puskapor s az őrnagy
+lakásából, a táborból villamos gyújtózsinór vezetett föl hozzá. Katonai
+műnyelven úgy hívják az ilyesmit, hogy _fanále_. Arra való, hogyha
+valamely túlnyomó számú ellenség támadná meg a tábort, lángra lobbanjon
+és tüzével a legközelebbi helyőrséget értesítse, hogy baj van, gyertek
+segíteni. A legközelebbi helyőrség Európához hat óra járásnyival idébb
+feküdt Taslidzában, ott a törökök részéről Szulejman Akkib volt a pasa,
+a mi részünkről meg a vörösorrú Fuchs a generális. Ott sokkal nagyobb
+volt a fegyveres erő, mint nálunk s egy őrségnek csak az volt a
+foglalkozása, hogy állandóan a mi fanálénkat figyelje: mikor gyullad ki.
+Nem bántott ott bennünket senki sem. Táborunkat nem mi építettük, hanem
+az előzőleg ott járt szebeni vadászok. Azok még veszekedtek. Az egyik
+vadász rakta a barakk favázai közé a téglát, a másik meg puskázott
+mellette. Azokból még haltak el fegyver által, de már a mi időnkben
+csend és béke volt, amit csak az albán hazafiak rablásai zavartak meg
+olykor. A tizenhét halottunk, akit ott hagytunk, nagyrészt betegség
+nyomán távozott közanyánk ölébe: talán a világ legtisztább levegője van
+ott, mégis a halál kasza gyanánt a tüdővészt használta, mert hegymászás
+közben a nehéz fölszerelés alatt kiizzadt a legény, a hegytetőkön meg
+úgy vágott a szél, mint a borotva: e két körülmény összejátszásánál
+fogva kellett síroknak való üregeket vájni a sziklákba. Vajjon halottak
+napján ki tesz most azokra koszorút? Senki. Engedd meg, tisztelt
+olvasóm, hogy én most rájuk tegyem s az emlékezés sóhajtását küldjem el
+ama csontok felé, amelyeknek egykori viselői az ország szolgálatában
+álltak s idegen földbe kerültek. Ma úgy sincsen már ott senki, aki
+tiszteletet adjon nekik.
+
+Ami pedig a hadnagyunk esetét illeti, nagyon kevés híja volt, hogy
+szintén közébük nem került. Egy bolond fogadás nyomán.
+
+Albán barátaink ebben az időben ismét erősebb működést fejtettek ki s
+rabolták a ruhát, a pénzt, a kecskét és a birkát. A szolgálat hirtelen
+nagyot ugrott. A szabad közlekedés biztosítására szolgáló úti
+őrjáratokat az őrnagy megnégyszerezte. Ahol eddig négy ember is elég
+volt, oda tizenkettőt rendelt, míg a tizenkettősek számát huszonnégyre
+emelte. A kajmakámhoz is átizent, (az olyan
+polgármester-főszolgabíró-féle állás a török közigazgatásban) hogy
+járassa jobban a török csendőröket is.
+
+De azért a helyzet mégsem javult. Nagyon kellemetlen helyzetben voltunk.
+A szerbség a szabadítóját látta bennünk, ellenben a törökség gyűlölt
+bennünket. De amennyire gyűlölt, annyira félt is bennünket és a
+hatalmunkat önkénytelenül is megcsodálta. A tulajdon szemeivel láthatta
+a különbséget a mi katonaságunk s a maga katonasága között. Annak a
+legénysége talán különb anyag, de másként anyagi eszközöknek híjával,
+mert a Stambulból küldött pénz elolvadt a pasák kezében: rongyos
+egyenruha, rossz fegyver; ha egy török katonának a
+Henry-Martini-fegyvere elromlott, meg sem tudták csinálni: a mi
+puskaművesünk javította ki szívességből. Szóval igen különös ellenségek
+voltunk mink ott akkor. Itt rend és összetartás, amott példátlan
+szigorúság, de örökös pénzhiány: a védelmet váró nép felénk tekintett.
+És nem lehetett a védelmére semmit sem tenni. Nem volt hozzá juss. Amíg
+bennünket nem bántottak, nem volt szabad még az ujjunkat sem mozdítani.
+Hiszen még azon helyért is, ahol a sátraink álltak, csengő aranyokban a
+török államnak bért fizettünk. Ha a legénységet ásógyakorlatra kellett
+vinni, hogy a fiatalabb katonák is tanulják meg, hogy puskázás esetén
+miként áshatnak maguknak fedezéket: a kajmakámtól erre külön engedélyt
+volt szükséges kérni s a kajmakám az engedélyt csak a megásott gödrök
+földjének visszatakarása kötelezettsége mellett adta meg. Ezt mind tűrni
+kellett és ide valóban olyan flegmatikus ember kellett, mint Kónya
+Sándor. Sajátos helyzet volt az: négyszáz fiatal, jóizmú fegyveres
+állott a nép védelmére, de teljes és tökéletes mozdulatlanságra
+kárhoztatta őket a berlini szerződés. Gondolom, a tizedik pontja.
+
+* * *
+
+Azt mondja vacsora alkalmával a tüzérhadnagy:
+
+– A helyzet kezd ugyanis komolyra válni. Nem kellene ezt már tűrni
+tovább.
+
+– No, – mondják a többiek – tudjuk, hogy baj van, de a baj nem lett
+nagyobb, mint tegnap volt.
+
+– Hát – mondja a tüzér – Bogulovics már nagyon közel jár.
+
+Ennek a Bogulovicsnak a neve ott olyan hírt viselt, mint nálunk annak
+idején Rózsa Sándoré. Albán volt, a török seregben szolgált egy
+ezredorvosnál mint szolga, megölte a gazdáját, kirabolta s fölcsapott
+rablóvezérnek.
+
+– Hát majd elintézik a captiék – felelnek neki.
+
+Ez meg a török csendőrök neve. Derék, jól lövő emberek, akik azonban
+szintén az örökös pénzhiányban sinylődtek. A pénzt lehet, hogy kiadták
+Carigrádban nekik, de a pasáknak sok felesége van és sok selyemruha kell
+a hárembe.
+
+Azt mondja a tüzér:
+
+– Az éjjel egy ember bemászott a sáncomba. Kétszer rálőttek az őrök,
+mégis bemászott. Úgy mászott a bozótban, mint a vadmacska. Mikor elébem
+hozták, azt mondta: inkább lőjjetek agyon, minthogy éhen haljak.
+
+– Miféle ember?
+
+– Innen lent valami faluból. Bogulovics kirabolta, az egész családját
+megölte, ő maga öt nap óta nem evett. Kérlek – fordult a számvivő
+tiszthez – én most etetem ezt az embert, mert nem birom a sáncból
+kidobni: az étap-relutot fölszámíthatom?
+
+A számvevő nem szólt semmit, a számvevők ilyenkor nem szoktak szólni
+semmit, de egy ember azt mondja:
+
+– Hátha így áll a dolog, a helyzet csakugyan kezd komollyá válni. A
+táborig hosszú az út, az őrnagy úr jól tenné, ha gondoskodna arról, hogy
+éjszaka fegyveres őrség kísérje haza a lakásáig.
+
+– Ugyan, – mondja az őrnagy – ne lássatok mindenütt rémképet. Mi az
+ördögnek az őrség?
+
+A hadnagyunk beleszól:
+
+– Minek az? Nem kell az ide. Rend van itt. És ha nincsen, majd írunk a
+kajmakámnak.
+
+A hadnagy ugyanis íródeákja volt az őrnagynak. Nem zászlóalj-segédtiszt,
+hanem konzuli titkár, mivelhogy az őrnagy ott egyúttal konzuli
+minőségben is képviselte az országot. A konzuli titkárnak tehát ezen
+minőségében kötelességében állt, hogy a közigazgatás ellen intézett
+militáris támadásokat kellőleg kivédje. Ez is furcsa foglalkozás –
+egyenruhában. De történnek ilyesmik is.
+
+Azt mondja gúnyosan a tüzér:
+
+– Teszerinted minden rendben van itt, pajtás?
+
+– Hát persze, hogy rendben van – mondja a hadnagyom.
+
+– Hát – kötekedik a tüzér – ha olyan rendes itten a közbiztonság, légy
+szíves és csinálj egy sétát föl a fanáléhoz.
+
+– Miért ne? – mondja a hadnagyom. – De ingyen nem csinálom meg.
+
+– Tíz üveg ménesi cabinet, – mondja a tüzér. – Áll-e a fogadás?
+
+Bár a pénz odalent elég dúsan állt a házhoz, mert a nehezebb szolgálatot
+jobban díjazta az állam s mindent aranyban fizetett, ami abban az időben
+még húsz százalék különbséget is jelentett, de azért tíz üveg ménesi bor
+nem volt megvetendő nyereség. Igen megdrágult, mire leért, mert ha
+Amerikába küldik, kevesebb viszontagság éri. Általán ott nagy fényűzés
+volt magyarországi bort inni, de az ottvalót meg nem hívták semminek
+sem, savanyú volt és fekete és sűrű, hogy szinte megállott volna benne a
+kanál.
+
+– Áll a fogadás – mondta a hadnagyunk.
+
+– De én sétáról beszélek és nem őrjáratról – mondja a tüzér. – Abban
+nincsen semmi virtus, ha fölriasztod a készenlétet s tíz emberrel
+fölmászol a hegyre. Sétát mondok én, teljesen egyedül. Fegyver nélkül,
+kard nélkül. Teljesen egyedül.
+
+– Jó, – mondta a hadnagyunk. – Egyedül, fegyver nélkül, csak a
+kutyámmal. Csak a kézi lámpát viszem magammal. Most tizenegy óra, a
+fanáléhoz nappal háromnegyed órányi az út, éjjel egy negyed órával több.
+Éjfélkor fönt leszek. A jelzés az lesz, hogy a fanálé előtt a lámpát
+háromszor körben megforgatom.
+
+– Áll, – mondta a tüzér s a hadnagy a kutyával meg a lámpával megindult.
+
+A menázsiház erkélyéről föl lehetett látni a Csadinye-bodóra s a
+fanáléra. Onnan lesték. Néha látszott a sötétben a sziklák között egy
+kis fénypont, mint a szentjánosbogár, ahogy halad fölfelé.
+
+Pontban éjfélkor a lámpa a hegy tetején három fényes körvonalat rajzolt
+a levegőbe.
+
+– Megnyerte a magyar, – mondta a tüzér s intézkedett, hogy hozzák elő a
+vesztett borokat.
+
+A hegyről lefelé csak félóra az út, fél egy órára várták vissza a
+nyertest. De még egy órakor sem jött s két órakor sem jött.
+
+– Bizonyosan elfáradt a mászásban s nem akar idáig jönni, hanem lefeküdt
+a táborban a lakásán.
+
+– Az nem egészen bizonyos, – mondta az őrnagy, aki eddig egy szót sem
+szólt. – Lehet, hogy lefelé jövet érte valami baj. Meg kell nézetni a
+lakásán.
+
+Megnézették. De ott sem találták.
+
+Nyilvánvaló, hogy baj érte valahol.
+
+Le nem lőtték, mert fegyverdörrenés nem hallatszott, de lehet, hogy
+leszúrták.
+
+– Szép kis mulatság, – mondta az őrnagy. – Ezek az ostoba fogadások!
+Most már tessék az egész társaságnak fölmászni a fanáléhoz: gyerünk
+elébe.
+
+Megindultak, de nem kellett egészen fölmászniok, mert fél három óra
+táján a bodó lábjában találkoztak a hadnaggyal.
+
+Akkor beszélte el, hogy csakugyan, lefelé jövet kalandja történt.
+
+A fanáléhoz vezető úton van egy őrház, meg egy _kúcsa_. A gunyhót
+nevezik ott kúcsának, egy vén mogorva kecskepásztor lakott benne. Az
+őrház erődített hely volt, az őr a falakon belül állott. A kúcsában
+fölfelé menet látott világosságot, de nem törődött vele.
+
+De mikor lefelé jött s a kúcsa előtt elhaladt volna, a sötétben elébe
+állott a kecskepásztor.
+
+– Dobar vecser, – mondta.
+
+– Dobar vecser, – felelte a hadnagy.
+
+Novibazár Törökországban van ugyan, de ott jóformán csak az Isztambulból
+kirendelt hivatalos személyek, a közigazgatási emberek és a
+katonatisztek tudnak törökül, járóbeszédül egy szerbo-bosnyák-turkó
+nyelvzagyvalék szolgál, aki azonban a szerb vagy a horvát népies nyelvet
+ismeri, kevés fáradsággal könnyen eligazodhat benne.
+
+A pásztor a jóestét kívánás után ezt mondja a hadnagynak:
+
+– Gyere be a házamba.
+
+A házba való meghívás el nem fogadása a Balkánon olyan sértés, aminek
+ott lent, ahol olcsó az emberélet, egyetlen megtorlása van. A halál. Ha
+éjszaka van.
+
+A hadnagy szó nélkül követte a pásztort. Csak mikor belépett a kúcsába,
+akkor gondolta magában: No, szép Szeged városa, téged se látlak többé.
+
+Öt fegyveres ember ült a tűz körül a földön, a hatodik volt a pásztor.
+Itták a kávét.
+
+– Dobar vecser, – köszönt be a hadnagy.
+
+– Dobar vecser, – fogadják mogorván. – Ülj le.
+
+Leült a többi közé a földre. Azaz, hogy nem is ülnek, hanem csak
+guggolnak ott az emberek.
+
+Egy öreg rabló, aki egész fegyvertárt viselt az övében, azt mondja neki:
+
+– Mit kerestél itt a bodón?
+
+– Semmit. Csak sétálni jártam, – felelte a hadnagy.
+
+– Éjszaka? Fegyver nélkül?
+
+Ott teljesen szokatlan a fegyver nélkül való járás. A hadnagy mondja:
+
+– Igen, fegyver nélkül. Mi, ha sétálunk, nem szoktunk fegyvert viselni.
+
+Csend. Az emberek a fejüket csóválják és hallgatnak.
+
+A pásztor megfőzte az ital kávét és sorba adja az apró findzsákat. A
+hadnagyot is kinálja. El kell fogadni. Cserében kihúzza a zsebéből az
+ezüst dohányszelencéjét és kinálja a cigarettát. A szelence körbe jár,
+elfogadtatik, de köszönés nélkül.
+
+A pásztor azt mondja a hadnagynak:
+
+– Te asszony után jártál a bodón.
+
+A hadnagy azt feleli:
+
+– Jokk!
+
+Sértő szó. Voltaképpen itt azt jelenti, hogy „nem“, de valami rendkívül
+gúnyos, sértő és lenéző értelemben. Ezúttal azonban helyesen volt
+alkalmazva, mint visszautasítása még csak a föltevésnek is, mintha a
+hadnagy asszony után járt volna. Különben kellettek is az ördögnek.
+Nincsen az a juhász, aki olyan áporodott juhtúrószagú volna, mint az ott
+való pásztorasszonyok s azonfelül mód nélkül piszkosak.
+
+– Hát azért, – mondta az öreg rabló, – mert ha asszony után jártál
+volna, most meghaltál volna.
+
+Megint hallgattak. Újabb kávét főztek, a dohányos szelence megint körben
+járt s a hadnagy azt gondolta magában: próba-szerencse. Fölállt, kezet
+fogott a rablókkal s elköszönt:
+
+– Laku noty.
+
+* * *
+
+– Ez megint nagyon csinos történet, – szólt az őrnagy, mikor a hadnagy
+elmondta az esetet. – Most jut eszembe, hogy az élelmezésünk már
+csakugyan botrányos a menázsban. Örökké ez a sovány, rostos marhahus…
+Tehát holnapután vaddisznóvadászat a Csadinye-bodón.
+
+Nagy, szinte őserdőnek nevezhető rengetegek vannak ott a hegyeken.
+Leginkább a Vakufé, az meg valami szent alapítvány: voltaképpen a senkié
+a rengeteg, az hordott belőle fát, aki akart és sok őz meg vadsertés
+lakott benne. De jól utánuk kellett menni a sűrűbe. Afféle
+hajtóvadászatok voltak azok, amiket műnyelven Streifungnak neveznek.
+Nehéz sport, az egy-két vaddisznó elejtése nem érte meg azt a
+fáradságot, amivel a dolog járt, de másként ez volt az egyetlen módja,
+hogy megtisztítsák a tábor körül való erdőségeket a rablóktól. Ilyenkor
+még sem érezték magukat egészen szabadjára s odább vonultak.
+
+A hajtás harmadnap kora reggel megkezdődött. Mászott felfelé a társaság:
+tisztek s a tábor európai kantinosa, aki jól értette a nép nyelvét. Még
+az első okkupáció idején került le mint katona a Balkánba s azután
+ottragadt. Amíg a terméketlen, sivár sziklákon kellett kapaszkodni, még
+ment valahogy a haladás, de az erdő régióiba érve, következett az
+ősrengeteg, amelyet alig jár valaki más, csak a rabló. A favágó csak a
+széléig megy, hogy onnan téli időben levigyen a lova hátán egy teher
+fát: a völgyben két hatos volt az ára annyi fának, amennyit egy ló a
+hátán levinni bírt.
+
+A hajtók a legénységből teltek ki, azok elől jártak, a vállukon fegyver,
+a kezükben a kurtanyelű katonaásó, amelynek egyik oldala kardélű, a
+másik oldala fűrész, azzal alkalmasan lehetett a rengeteg iszalagjai,
+gyökerei, bozótjai között utat vágni. Néha el-eltünt egy közülök valami
+gödörbe, hogy azután újból előmásszon. Ebből sok nevetség támad, mert a
+katona hajlandó az ilyen apró baleseteket az ügyetlenség rovására írni.
+Miért nem ügyel jobban? Különben hozzászoktak már ahhoz, hogy egy-egy
+ember elessen, fölbukjon, lecsússzon: annyi fegyveragy-törést aligha
+produkált még más társaság, mint a novibazáriak.
+
+Egy helyen oldalt tisztás látszik a rengetegben és füst szaga érzik. Hat
+ember ül a földön tűz körül, főznek valamit, alighanem kávét. Mind
+fegyveres, körülöttük némely holmi, batyuba kötve. Hallják a csörtetők
+zaját, lármáját az erdő fái alól, de oda sem néznek.
+
+Azt mondja a kantinos:
+
+– Ezek rablók. Sőt úgy lehet, csak előörsei egy nagyobb csapatnak.
+
+Ez azonban nagyon tág fogalom. Elvégre ott mindenki fegyverrel jár, sőt
+egyenesen bolond az, aki a rengetegben sem visel puskát.
+
+– Meggondolandó a dolog, – mondja a kantinos, – hogy menjünk-e beljebb?
+
+– Hát persze, hogy menjünk – szólt az őrnagy s logikai alapon azonnal
+leszűrte az elfoglalandó álláspontot. – Elsősorban nem is bizonyos, hogy
+rablók. Másodsorban ha azok is, amíg belénk nem kötnek, beavatkozásnak
+helye nincsen. Csak gyerünk tovább.
+
+Mennek is. Hol őz, hol vadmalac kerül puskacső elé. Ez mind jól van. De
+még egy kicsit beljebb kellene menni, hogy több legyen a zsákmány, mert
+nagyon unalmas már a marhahús odalent.
+
+Ahogy újból egy sziklacsoporton tisztásra ér a vadászó társaság,
+pásztorgunyhókra találnak. A világ legelhagyatottabb népe lakik itten,
+birkáival, kecskéivel.
+
+Keresztény jobbágyok. A gunyhókból asszonyok, lányok, gyermekek s öregek
+tolakszanak elő, lármázva és sírva, a kétségbeesés elszomorodásával az
+arcukon és térdre vetvén magukat, így csúsznak az őrnagy elé.
+
+– Segíts, gospodár, segíts! A rablók mindenünket elvitték! Élelmünket,
+kevés pénzünket, birkánkat, még ünneplő ruhánkat is! Segíts, gospodár,
+segíts! Éhen halunk a gyermekeinkkel, egy fejet tejet nem birunk adni az
+öregeinknek!
+
+Az őrnagy a sapkájába vetett egy aranyat, a többiek is adták bele a
+pénzt, rövidesen valami harminc-negyven forint egybegyűlt: igen nagy
+summa azon a helyen, ahol tizenhat forint volt ára egy tehénnek s
+tizenhat krajcár egy tyúknak és húsz krajcár egy liter pálinkának.
+Különben olyanok is voltak tehén, tyúk és pálinka egyaránt.
+
+A pénz szétosztódott s a társaság most már csakugyan visszafordult a
+rablók felé, de már nem volt semmi nyomuk a ritkáson, csak a tűz hamuja
+mutatta, hogy ott is jártak. Ugyan ha ráakad is a vadásznép a rablókra,
+akkor sem sokat tehetett volna velük. A szabályok a kereskedelmi utak
+biztosítását és a postaszolgálat fentartását rendelték el s fenn a vad
+rengetegben nincsen sem kereskedelmi út, sem postaszolgálat.
+
+Itt a beavatkozás a török csendőrök dolga. Amint hogy a völgybe érve, az
+őrnagy tudatta az esetet a kajmakámmal, ez pedig útnak indította a
+captiéket. Megindultak és dalolva haladtak el a tábor előtt a
+Csadinye-bodó felé. Bús dalokat énekelve mentek: némelyik részük úgyis
+most énekel utoljára. Mert fönt a szirteken már a halk cserkészés, hason
+csúszás, bujkálás következik – s nem mind jön haza elevenen, aki elment.
+
+Már az elindulásuk után másnap délfelé ágakból font hordágyakon paraszt
+emberek két csendőr holttestét hozták le a hegyek közül.
+
+Csendes, szótalan, szomorú halottas menet, ahogy a folyó hídján áthalad,
+a túlsó oldalról a fájdalmas sikoltások éneke hallatszik s felülmúlja a
+sziklás hegyi víz hullámainak zúgását.
+
+A többi captié fönmaradt. Ez egészen egyszerű balkáni észjárás. A
+halottakat hazaküldték, ők megállták a helyet tovább, hogy vagy ölnek
+vagy megöletnek. La illa il Allá.
+
+Harmadnap délután vidám nóták hangjait hozta le a hegyi ösvényről a
+szellő. Jöttek lefelé a diadalmas csendőrök és zengett a bosszúálló
+Istenhez az ének.
+
+Nem maguk jöttek. Hozták a rablókat is. Hozták, de a rabszállításnak a
+lehetőleg egyszerűsített különvonatán. Csak a fejek jöttek le a hegyi
+bozótból, a testek ott maradtak, ahol lelövettek. A fejeket ismét
+paraszt emberek hozták a csendőrök között: hosszú karókra voltak tűzve a
+lenyiszált koponyák. Hat fej. Több lehunyt szemmel, sápadtan viselte
+magát, egy pedig rémületesen vigyorgott a karón, mert éppen a képe
+húsába kapta a golyót s ezt még a halála után is nevetnivalónak találta.
+
+A hadnagyunk, ahogy a menet a tábor előtt elhaladt, a faház irodájából
+láthatta a menetet. A mély útból a fejek a karókon fölemelkedtek a
+kancellária ablakáig s ott sorjában elsasiroztak, mint illik.
+
+– Ez azután defilée – vélte a hadnagy, amikor a fejekben fölismerte a
+pár nap előtti éjjelen szerzett ismerőseit. Elől rang szerint vonult a
+_kúcsa_ öreg pásztora, utána a többi rabló s a handzsárral lenyiszált
+nyakakról lógtak a húscafatok.
+
+A diadalmas dal erősbült, amint a hazatérő csapat a hídra tért s azután
+a túlsó parton kanyarodott a város felé. Mint másszor is, most is a
+különben igen nyugodt és csendes viselkedésű lakosság örömlármába tört
+ki, ha a bosszúvételnek és az igazságszolgáltatásnak ezt az előtte
+egészen természetes és megszokott formáját látta. A gyermekek
+szaladgáltak és kiabáltak az utcákon, mint a hetvenes években nálunk, ha
+kengyelfutó komédiás érkezett a városba. Az emberek dala belevegyült a
+győzelmi énekbe: így mentek a captiék lábon s a hat koponyák rúdon a
+kajmakám háza elé, ahol elevenek és holtak megálltak.
+
+A karókat ott a köves földbe leszúrták, a fejek rajtuk maradtak. Ott
+álltak azután napokig, mint ingyen mutatvány az istenadta nép
+szórakozására. Ezt ott szükségesnek tartják. Mert miként a csáti botnak,
+ennek a dolognak is két vége van. Igazságszolgáltatási, de másfelől
+közigazgatási és rendőri ügy is ez egyszersmind. A török
+igazságszolgáltatás e tekintetben még valahol Hamurábi törvényeinél tart
+s elrettentő példákkal dolgozik. Másfelől így látványosan bizonyítandó
+be, hogy a közbiztonság közegei képesek halált halni a népért, de tudnak
+halált osztani is a népért. Mint a példa mutatja.
+
+Az ügy közigazgatási része pedig abban van, amit a kerek világon
+mindenütt pénznek neveznek. Az élve visszatért captiéknek joguk van
+ahhoz, hogy azért, mert a halállal szembehelyezkedtek, jutalomban
+részesüljenek. Ez körülményes állapot.
+
+Hogy kik laknak a hegyek között s hányan laknak a hegyek között: ki
+tudná számon tartani? Allá ugyan mindent tud, de Allá ugyanolyan isten,
+mint a pogány magyar „öreg úristene“, aki számon tart ugyan mindent, de
+senkinek sem tartozik felelettel.
+
+Megtörténhetik tehát, miután az ujjunk sem egyforma, hogy a captié
+kimegy a hegyek közé, a _bodókba_ meg a _válékba_ a rabló után s valahol
+a rengetegben találván egy félvadembert, szó nélkül lelövi. A nyakát
+elválasztja a törzsétől, a fáról karót vág, a karót beledugja a nyakba s
+hazahozza a fejet diadalmasan a rúdon, mondván győzedelmi ének éneklése
+mellett: Im, elvégeztem, a bosszú megtétetett, kérem a jutalmamat,
+kajmakám.
+
+Az ilyen eljárás mindenesetre csalás volna a captié részéről.
+
+Mert nem mindig érkeznek be hatosával a fejek. Néha kevesebb. Volt rá
+eset, hogy csak szóló-fej érkezett.
+
+A fejnek tehát kint kell állani a fórumon a kajmakám, mint a legfőbb
+közigazgatási hatóság lakása előtt. Tisztán csak csalások és
+félreértések elkerülése végett. Mert csak ez az egyetlen módja annak,
+hogy a megraboltak, vagy a meggyilkolt hozzátartozói, ha a városba
+hetipiac alkalmával lekerülnek, igazolják, hogy a csendőr a bosszút
+csakugyan illetékes személyen gyakorolta.
+
+Ez, ha a dolgokat ebből a szempontból nézzük s a helyi viszonyokat kellő
+figyelemmel mértékeljük, elfogadható fölfogás, amely gyakorlati érzékre
+vall.
+
+Nem másért, hanem tisztán csak ezért állanak őrséget a fejek a kajmakám
+portája előtt.
+
+Az emberek nézik a fejeket.
+
+A kutyák is nézik, de nem juthatnak hozzájuk.
+
+A legyeknek azonban e tekintetben szabadság van engedve. Allá szárnyakat
+adott nekik s így minden korlátozás nélkül röpködhettek a fejeken és a
+birkahúson, amelyet szintén rúdon sütöttek és azon hordozták. Nem lehet
+mondani, hogy drága lett volna akkor a hús-étel odalent, mert egy darab
+bordát a rájatartozó hússal egy krajcárért adtak.
+
+Ezt nem lehet drágaságnak nevezni s miután a hegyekből lejött emberek
+eladták a piacon azt, amit magukkal hoztak: a bocskornak való szőrös
+állati bőröket és a világítógyertyául szolgáló gyantás
+fenyőfa-szilánkokat, húst vettek és ettek és pitét vásároltak hozzá,
+amely fehér és meleg és szintén hordják az utcán a készítéséhez értő
+pékek s egyéb simindzsiások, kiabálván, hogy _biali vrúcsi_ és amely oly
+jó volt, hogy a batalion orvosfőnöke büntetés terhe alatt tiltotta el,
+hogy valaki belőle, bárcsak egy harapást is egyen, mert mint mondta a
+tiszteletreméltó doktor: ő és az ő két dögésze nincsenek Karlsbadra s
+egyéb gyomorfürdőhelyekre berendezve.
+
+Különbözők azonban az egészségi fokozatok. Az emberek minden
+halálveszedelem nélkül ették a _mészát_ és a _biali vrúcsit_ s vidám
+szavakat intéztek a fejekhez:
+
+– Haj, kutya, úgye nem rabolsz már?
+
+– Haj, hajduk, úgye nem ölsz már?
+
+A hadnagy is nézte.
+
+Arra megy az őrnagy s a vállára üt:
+
+– No, mit néz rajtuk annyi ideig, Dominig?
+
+– Őrnagy úr, – mondja a hadnagy, – már sok társaságban megfordultam. De
+ilyen úri társaságot, mint ezek, akik a viszontlátogatáshoz névjegy
+helyett a fejüket küldik be: ilyent még nem láttam.
+
+– Fiam, – fordult az őrnagy egy arra csatangoló közkatonához, aki
+vászonnadrágot viselt, – nem fázol meg ebben a ruhában?
+
+A katona elértette a kérdést (mivelhogy nem volt szabad a városba a
+gyakorló ruhákban kimenni):
+
+– Őrnagy úrnak jelentem alássan, rajtam van a másik is, de húst kell
+hazavinnem, azt sajnálnám összezsírozni, mert vadonatúj. Tegnap kaptam.
+
+– Igen, igen, – mondta az őrnagy. – Látja, hadnagy úr, ez szabálytalan
+dolog és mégis helyes dolog. A kincstár érdekei mindig szem előtt
+tartandók… Miért csináltunk volna mi Streifungot, meg esetleges
+nemzetközi bonyodalmat ezek ellen? Mikor így is el van intézve a dolog?
+
+
+
+
+Kutyavér a havon.
+
+Tél van, jól meglepte a határt a hó, minden aludni látszik, csend és
+némaság van a tájon. Ilyenkor nem igen járnak-kelnek az emberek a
+hidegben, amit nyilvánvalóan mutat az is, hogy az úton csak egy ökrös
+szekér mozog. Halad kifelé, a pusztának. Ritkaság az ilyesmit látni,
+mert errefelé nem szokás az ökrön való járás. Leginkább lóval haladnak.
+Nem is igen van itt szekér, hanem csak kocsi.
+
+Most azonban úgy áll a dolog, hogy ez a szekér fáért megy ki az erdőbe.
+Barátságból, szívességből, meg egy kis részért, amit a fából kap. Mert a
+szekér Savanya Jánosé, ami fa pedig kint van az erdőn hazahozni való, az
+a komáé, bizonyos nevezetű Franczia Péteré. Péter ugyanis, mikor
+árverezték a rőzsét az erdőben, rálicitált egy kisebb rakásra, ki is
+fizette és most azt mennek hazahozni. Mindketten ott ülnek a szekéren,
+beszélgetvén. Van rá módjuk, mert az ökör nem szokott valami nagyon
+sietni. Azért mondják a lusta emberre, hogy lassan jár mint az uraság
+ökre.
+
+Ezek ugyan nem urasági ökrök, hanem csak célszerű szögény embör
+jószágjai, bár úgy lehet, hogy ennélfogva még lassabban mennek. Alig
+hallatszik, hogy haladnak, pedig így a havas világban a csendek csendje
+ül a tájon. Nem mozog senki és semmi, még a varjak is eltávoztak jobb
+helyre, mert mit keressenek a havon? De éppen ezért, mikor némi zajt
+hall a hátuk mögött Péter, visszatekint.
+
+– No – mondja – gyün a kend kutyája a kuvasz.
+
+– A Talpas?
+
+– Az.
+
+Hát csakugyan. Jön a kutya s ahogy a szekérhez ér, ugyancsak ugrál és
+mint mondani szokás: nagyon hányja-veti a fülét. Ez kutyanyelven örömet
+jelent s ha még trüszög is hozzá, ez a legnagyobb fokú örvendezés. Azt
+mondja ilyenkor a kutya:
+
+– Hiába akartok elszökni előlem, csak utánatok jöttem a tanyábul.
+
+A gondolatban való beszédre azonban azt mondja Savanya János:
+
+– Az ördög bujjon beléd, miért nem maradtál otthon?
+
+De a kuvasz csak ugrál előre-hátra a szekér körül, valamit kiabál az
+ökröknek, mond is valamit, amit Franczia Péter alighanem megért,
+szólván:
+
+– Hiszen otthon hagyta a pulit házőrzőnek.
+
+Ez némi megnyugtatás volna, mert így a baj csak kisebb. De alig telik
+bele néhány minutum, már hallatszik hátulról a beszéd, hogy bek-mek
+belemek, mire feleli a kuvasz, hogy buff-buff balabuj. Mert jön ám a
+pulikutya is ész nélkül a szekér után s a kis fekete gombóc állat szinte
+nem is szalad, hanem gurul a havon sebesen, mint a ballangógyökér, mikor
+az őszi szélvihar a pusztán kergeti. S közelbe érve, mondja a puli is
+ugyancsak:
+
+– Engem sem lehet ám becsapni! Engem sem lehet ám becsapni!
+
+A két állat bolondos táncot jár afölött való örömében, hogy megtalálták
+a szekeret. Savanya János ugyan jókedvvel legelteti a szemét a kutyákon,
+másként azonban ez baj, hogy eljöttek a tanyából. Mert ha a kutya így
+elszökik hazulról a gazda után és az orra után menve megtalálja, azt
+visszakergetni nem lehet. A kutya hűsége mondja-e föl ilyenkor a
+szolgálatot, vagy hogy éppen a hűsége tartja ott az úton levő, ennél
+fogva esetleg veszedelemben levő gazdánál: azt nem tudni, de annyi
+bizonyos, hogy azt sem szó, sem ütés el nem riasztja. Ha megverik,
+néhány száz lépésre hátramarad, de azután újra elősompolyog és olyan
+szomorúan tud a szeme nézésével beszélni: ne űzz el, engedd, hogy veled
+lehessek. A külső ember, ha a város felé megy kocsin s észreveszi, hogy
+a kutya utána szökött, inkább visszafordul, így hazamegy vele a kutya
+is. Otthon azután a kutyát megkötik s a gazda újból elindulhat. Mert egy
+rendes házőrző kutya ér annyit, mint egy borjú s ha a kutya a kocsival a
+városba kerül, ott eltéved és elvész.
+
+Itt ugyan nem a városba mennek most, hanem azért csak baj van. Mert a
+törvény szerint az erdőbe nem szabad bevinni a kutyát. Ha a csősz
+megtalálja a fák közt, lelövi.
+
+Visszafordulni sem lehet a kutyák kedvéért. Mert itt most meg az a baj,
+hogy ökörrel vannak. Lóval még meg lehetne fordulni, mert sebes járású.
+De az ökörrel nem, mert akkor estig sem érnek ki az erdőbe. Pedig a
+rőzse már ugyancsak szükséges, mert hideg van és a tüzelő Franczia
+Péteréknél végképpen elfogyott.
+
+A kutyai ügyben a szekéren megindult lassú tanácskozás utoljára is abban
+állapodik meg, hogy nincsen itten már más tennivaló: hadd jőjjenek az
+állatok. János mondja:
+
+– Majd oda parancsolom őket a szekér alá a kerekek közé.
+
+– Hát persze, hogy persze – feleli megnyugtatólag Péter, egyébként sem
+az ő kutyáiról lévén szó.
+
+És mert senki sem tudta még ekkor, hogy mi következik.
+
+* * *
+
+Bárki bármit beszéljen, csak elér azért az ökör is oda, ahova
+kívántatódik, mert íme idő multán ott vannak az erdőben. Franczia Péter
+tanulmányozza a rőzserakásokat és bár még az ősszel vette meg a magáét,
+ráismer a mostani havas állapotában is. Mert, amikor licitált rá, ócska
+asszonyszoknyából való kék rongyból azután pántlikákat csinált s azokat
+a rakásnak mind a négy sarkára odakötötte. Mert hiszen szokás-mondás
+ugyan, hogy igaz jószág nem vész el, de e tekintetben az elővigyázat
+sohasem fölösleges. A rongyok például most megmondják Péternek az igazát
+és egyben arról is tanubizonyságul szolgálnak, hogy a rőzse egy sarkából
+sem lopott senki. Mert ha lopott volna, a lopott holmival elvitte volna
+a sötétben a rongyot is. Mert annyira már csak mégsem szemtelen senki,
+hogy nappal lopjon. Mert aki ezt tenné, az már csakugyan nem volna
+becsületes ember.
+
+– Hát ez az no, ha mondom – vélte Franczia Péter a rőzsére mutatva.
+
+– Hóha, hó – szólt Savanya János az ökröknek, mire azok (nagy nehezen:
+egy szóra) megálltak. Ki is veszi azonnal a jármot a nyakokból, e nagy
+fehér szótalanságokat kötélre eresztvén. Azután rakják a rőzsét a
+szekérre, ami voltaképpen nem nagy munka, mert nem olyan sok a rőzse,
+hogy egy fuvarban haza ne lehetne vinni. A kutyák ülnek a szekér mellett
+s nézik a dolgot. Ahogy a rakodással készen vannak, a szekérrúdra ül a
+két ember és előveszik a tarisznyát. Enni kell. Az ökröknek nem kell
+enni adni, mert azok a tulajdon belsejükben viszik a tarisznyájukat,
+kérődzvén kedvükre. Az emberek szalonnát esznek kenyérrel, a kutyák
+kapják a bőrét meg a héját. Ha majd ettek, fognak s indulnak mindjárt
+visszafelé: így csak talán nem lesz a kutyákkal semmi baj.
+
+Ekkor a nem messzi csőszházból, amely eddig a hóban eltemetve aludni
+látszott, kijön a csősz és feléjük tart. De nemcsak maga jön, hanem az
+unokája is beleakaszkodott, fogván öregapó kabátjának a zsebje szélét.
+
+Öregapó mondja neki:
+
+– Ne gyere Juliska, ne gyere kicsinyöm, mögfázol.
+
+De a kis vakarcs csak belekullancsoskodik és huzatja magát a zsebszélnél
+fogva. Igy a csősz ráhagyja a dolgot s halad. Ahogy azonban közel érnek,
+a két kutya dühödt ugatással támadt rájuk. Azt amúgy is megtennék, hogy
+ugatnának az idegenre, mert a szekérnek és ökröknek védelmét
+kötelességüknek ismerik, de így étel idején különösen mérgesek,
+valószínű, hogy ilyenkor az állat az ennivalóját félti a közeledőtől.
+Mire Savanya János a szekérrúdról felugrik, az öreg csősz, bot nélkül
+lévén, ugyancsak topog a kutyák előtt, tolván hátra a két kezével maga
+mögé a kis unokáját, hogy az ebek meg ne marják. A kislány azonban, mire
+Savanya odaér, hogy a kutyákat elkapja, már halálra rémült, reszket,
+sikít, ordít, kiabál.
+
+Savanyáék kötelet vetnek a megdühödött veres kuvasz nyakába és János a
+pulit a háta szőrénél fogva kapja el. De még így is alig lehet a kötélen
+tartani a kuvaszt, a puli pedig annyira menne neki a sikoltozó
+kisleánynak, hogy még a gazdája kezéhez is visszakapkod, hogy eressze.
+
+Lehet, hogy az öreg csősz a legjobb szándékkal jött, de lehet az is,
+hogy némi bosszankodás volt benne. Lehet, hogy hivatali tekintélyét
+látta megsértve azáltal, hogy tudta és beleegyezése nélkül rakták föl a
+szekérre a rőzsét. Sőt ez a valószínűbb és a kutyák szörnyű
+megvadulásának az oka is ebben keresendő. Mert a kutya meg tudja érezni
+azt, hogy kiken kell ellenséget vélni. Mindegy azonban most már, bárhogy
+van a dolog, a csősz tökéletesen dühös. A csőszházból a nagy ugatásra,
+jajveszékelésre és lármára kiszalad a háznép és az öreg szörnyű haraggal
+kiabál nekik.
+
+– Hozzátok ide a puskámat! Lelüvöm azt a disznó dögöt! Ne tögye
+nehézségössé az én unokámat.
+
+Savanya fogja a kutyákat.
+
+– Csak talán nem lüvi kend le?
+
+– Lelüvöm én – kiabál a csősz.
+
+– De nem engedöm ám!
+
+A csősz fia vagy veje azonban szaladva hozza már a puskát és szalad
+utána a háznép is! lüvés lössz. Az öreg kézbe ragadja az ócska mordályt
+és a kutyára fogja. Azonban, ahogy ő takargatta az unokáját a kutya
+elől, úgy takargatja most Savanya a kuvaszt a puska elől.
+
+– Ne bántsa kend, ne bántsa kend! – kiabálja.
+
+A kötéllel odarántja a kuvaszt a lába közé, csizmáival átszorítja
+derekát. A csősz ordít:
+
+– Eressze kend el a kutyát! Lelüvöm!
+
+– Nem eresztöm! – ordít vissza Savanya és a sok ordítozás olyan lármát
+csap a havas erdőben, hogy a többfelé a fákon dolgozó napszámosok is
+előfutnak: talán embert ölnek itt.
+
+Forog a csősz mindenfelé a puskával, hogy honnan találhatná el a
+kuvaszt, de forog Savanya is, a kutyával a lába között. Végül az öreg
+csősz, félig megvadulva azon, hogy a tekintélye így forog kockán, rálő a
+kutyára. Jól talált. A fejet találta el, a kutya megszünik a gazdája
+lába között ugatni, megroggyan, egy szót sem szól, véresen a hóra esik.
+
+Nagy lárma támad, az ökrök a lövéstől megvadulnak, majd elszakítják a
+kötelet, káromkodások hallatszanak és a csősz, akit nagy indulatából a
+fegyverdörrenés észretérített, sietve vonul minden népével vissza a
+házba.
+
+Franczia Péter fogja be az ökröket, Savanya nézi a döglött ebet. Véres
+feje mellett megáll a puli és vékony apró szűkölésekkel temeti a
+cimborát. De az egybegyűlt emberek is vetnek utána némi elismerést,
+szólván a riadalom után hirtelen beállott csendben:
+
+– Kár érte…
+
+– Jó kutya volt…
+
+– Röndös kutya volt…
+
+Savanya úgy érzi, mintha a torkát fojtogatnák. Nem szól semmit, mert
+attól tart, hogy talán sírva fakadna, ami még sem volna illő. Csak némán
+emeli föl az öklét a csőszház ellen. Azután elhaladnak a szekérrel,
+amely után szomorúan ballag a puli.
+
+A kuvasz teteme ott marad az erdőszélben a havon.
+
+A szekér már messze jár, de Savanya János olykor visszafordul róla és
+átkozódva emeli az öklét a csőszház felé. Franczia Péter bólogat hozzá
+és azt mondja:
+
+– Fiskálist köll fogadni.
+
+* * *
+
+Csakugyan Savanya János ügyvéddel megy el a tárgyalásra a járásbíróság
+elébe. Mert ez olyan dolog, hogy ha a tanya egyik sarka rámegy is, itt
+igazságnak kell történni.
+
+Egybegyültek mindenek, panaszos, vádlott és tanuk is számosan. A fiatal
+fiskális izgatottan mozog köztük, mert bizonyára különös tetemrehívás
+ez. Az-e? Vagy kutyalövési ügynek nevezzük? Az sem, mert ez a törvény
+szerint nem más, mint idegen ingó dolog szándékos megrongálása. Ez a
+meghatározás Savanyát balsejtelemmel tölti el. Hiszen olyan kutya nem
+volt a határban. Azután csak ingó dolog. A kútveder az ingó dolog az
+ostorfán, mikor a szél fujja, nem pedig a kuvasz. Hát micsoda dolog ez?
+
+De félre az elmélkedésekkel. A bíró a tárgyalásba kezd és megkérdezi az
+öreg csőszt, bizonyos nevezetű Szőke Hadadi Sándort, hogy hallván a
+vádat, bűnösnek érzi-e magát?
+
+– Hát nem, – mondja az öreg és hivatali méltósággal lép előbbre – mert
+én törvényösen töttem, amit töttem. Itt a bizonyság…
+
+És a belső zsebből előhúzza az erdőőri utasítást, amelybe bele van
+nyomtatva, hogy a kártékony állatot lelőni kötelesség.
+
+– De – mondja a bíró – a kutya nem kártékony állat. Akkor nem tartanák a
+tanyákon, ha kártékony volna.
+
+– De bizony csak – véli Szőke Hadadi – kártékony az, ha nincsen kötve.
+
+Ez érv. De most Savanya tanui lépnek elő és igazolják, hogy hiszen kötél
+volt a kuvasz nyakában, meg a gazda lábai között is volt.
+
+– Itt, – mutatja Savanya a lábait – itt a tulajdon két lábom közt volt.
+
+– Hát pedig – mondja a csősz, bizodalmasan tekintvén a bíró felé (hiszen
+mindketten hivatalos emberek) – én amellett vagyok, amit mondtam. Az a
+kutya van kötve, aki láncon van, karó mellett.
+
+– De a gazdája lába közül lőtte kend ki?
+
+– Hát ha onnan is, – rángatja panyókára a vállát az öreg csősz – akkor
+is csak törvénytelen állat volt. A törvény kötelez engöm.
+
+A törvény… A csősz diadalmasan néz körül. Ki az, aki a törvény ellen
+mer? Savanya szomorúan kezdi érezni, hogy a kuvasz esete alighanem
+megbosszulatlanul marad.
+
+Azonban okos ember a bíró, mert hiszen azért bíró. A csősznek most így
+adja föl a szót:
+
+– Ha kendnek minden törvénytelen állatot le kell lőni, mért nem lőtte
+kend le a pulit is?
+
+Savanyáék pártján elfojtott kacaj. Ahán. Ez azután kérdés. Ez már teszi.
+
+Az öreg csősz is meg van lepődve. Az ám. Csakugyan. Erre nem számított.
+Kezd megzavarodni. De azután hirtelen támad az ősz hajak alatt egy
+gondolat és csendesen feleli a bírónak:
+
+– Mert a csőszpuskának csak egy csöve van.
+
+Hiába azonban minden furfang és okoskodás. A bíró kétszáz koronára
+elítéli a csőszt, amit az megroggyanva vesz tudomásul. Csak akkor éled,
+mikor tudatja vele a bíró, hogy büntetlen multjára való tekintettel az
+ítélet végrehajtását felfüggeszti.
+
+– Hanem – mondja tovább – kártérítéssel tartozik. A kutya árát meg kell
+fizetni.
+
+– Hejnye, hejnye – csóválja a fejét öreg Hadadi Sándor.
+
+– De pedig úgy, úgy – vélik Savanyáék és a fiatal szorgos fiskális
+azonnal meg is állapítja a kutya árát:
+
+– Nyolcvan koronát ért a kutya!
+
+Savanyának ez tetszik. Hálás pillantást vet az ügyvédre és a kuvasz
+méltatásába kezd. (Az sem gondolta volna világéletében, hogy ilyen úri
+helyen fájlalódnak a fejek végette.) Mondja Savanya:
+
+– Hát szép kutya volt. Nagy kutya volt. Erős, bátor… Az üsmert a
+határban mindönkit.
+
+Mélabúsan teszi hozzá:
+
+– Ugyan ütet is üsmerte mindönki a határban.
+
+A tanuk komoly meggyőződéssel bólogatnak:
+
+– Hát ami igaz, az igaz.
+
+– No de – mondja a bíró – nyolcvan koronát még sem ér egy házőrző kutya.
+
+– Hát kit így, kit úgy, – véli Savanya – kutyája válogatja, mög gazdája
+válogatja.
+
+Hát ez az. Savanya így állapítja meg, hogy mi az a praetium affectionis.
+A magyar törvény sokkal szebb szavat talált erre a fogalomra. Ugy hívja,
+hogy: kéj-becsár.
+
+A bíró előszólít egy tanut:
+
+– Hát ismerte maga azt a kutyát?
+
+– Hát – feleli sértődve a tanu – már mögkéröm az urat, hát hogyne
+üsmertem volna. Ugy igaz, ahogy a sógor mondja: üsmert az mindönkit, mög
+ütet is üsmerte mindönki.
+
+– No jó – mondja a bíró. Hát mennyi pénzt adott volna érte?
+
+A tanu előreteszi az egyik lábát s gondolkozva nézi a csizmája fejét.
+
+– Pénzt, – szól – pénzt nem adtam volna érte.
+
+– Akkor hát nem is ért a kutya semmit.
+
+Most többen is szólnak:
+
+– Dehogy nem, dehogy nem. Ért az. Csakhogy nem szokás kutyáért pénzt
+adni. A kutyát cserélni szokás.
+
+– Azután mit adott volna cserébe?
+
+A tanu megint gondolkozik, a bíró meg türelmetlenkedik. Valóban, a
+kéj-becsár megállapítása nem egészen könnyű dolog.
+
+Az ember széjjelnéz, hátratekint, mintha a többitől várná beszédéhez a
+jóváhagyást.
+
+– Hát egy birkát löhetött volna érte adni.
+
+– Milyen birkát? Valami kis bárányt?
+
+– Nem. Öreg birkát.
+
+– Mit ér egy öreg birka?
+
+– Hét-nyolc pengőt.
+
+– Jól van – állapodik meg a bíró a dologban. Tehát egy nyolc forintot
+érő birkát adna a kutyáért, ha megvolna.
+
+A tanu helyénvalónak találja a teljes igazság kedvéért – még egy
+megjegyzést tenni.
+
+– Már kérem alássan, – mondja és lassan sikálja a kezefejével az állát –
+én nem adnék érte még egy kis bárányt se, mert neköm van kutyám. Hanem
+ezt úgy köll fölfogni, hogy akinek nincsen kutyája, annak mögért volna
+egy öreg birkát…
+
+Jól van ez már így is. A bíró a különféle körülményeket mérlegelve,
+huszonöt koronában állapítja meg az elpusztult kuvasz árát.
+
+– Hallotta, – szól Hadadihoz – huszonöt korona. Ennyit tartozik
+kártérítésben fizetni.
+
+Az öreg csősz félszemmel néz a bíróra, azután kérdezi:
+
+– Mennyi az, kéröm?
+
+– Mennyi? – mondja a bíró. Hát hogyan mondjam? Huszonöt korona az
+huszonöt korona.
+
+– Nem értök én ahhoz – feleli Szőke Hadadi elütőleg. Hanem, hogy mennyi
+pengőben?
+
+– Tizenkét forint ötven krajcár. Ennyit fizet kend. Belenyugszik?
+
+Az öreg elszomorodva feleli:
+
+– Hát, ha muszáj…
+
+Azonban Savanya János áll elő:
+
+– De kéröm alássan, én mög keveslöm azt a pénzt a kutya árában.
+
+– Elég az pedig, hallja – inti le a bíró.
+
+– De kéröm, veszteségbe, szomorúságba, fájdalomba, miért volna az elég?
+
+– Azért, – mondja ki a bíró az igazságot – mert a kutyának nincsen
+szalonnája.
+
+Öreg Szőke Hadadi sietve gombolja ki a mellényt, hogy a pénzes-zacskót
+elővéve, azonnal fizessen. Amíg följebb nem megy a kutyának az ára.
+Savanya a pénzt zsebreteszi.
+
+– No – mondja a bíró, az ügy sikeres elintézése után – most már nincsen
+baj semmi, úgy-e? Meg vannak elégedve mind a két oldalon?
+
+Szőke Hadadi fölhúzza a vállát, legyint a kezével.
+
+– Hát a bírság… mindegy no. Ha így van az ítélet, hát így van. De én már
+embörrel ezöntúl nem találkozhatok odaki, hogy mög ne kérdözze tüllem:
+mikor mögy kend mögint kutyára vadászni, Sándor bácsi?
+
+Savanyáék gúnyosan mosolyognak. Mert hiszen ha csak ennyiből állna a
+dolog. De van folytatása is. Öreg Szőke Hadadi Sándor nevéből a mai
+naptól kezdve a Szőke név kimaradt. Mától kezdve a helyét a Kutyavadász
+gúnyszó foglalta el. Hatalmas úr az Isten, de ezt a nevet róluk többé
+még ő sem veszi le. Idővel, amikor az öreg csősz már nem is él és a
+Juliska unoka lesz férjhez menendő, csak úgy fog arról a pusztaszélen a
+szó verni:
+
+– A Kutyavadász Hadadiék Julcsájának holnap kötik be a fejét.
+
+
+
+
+Elmúlás előtt.
+
+Ami a vékonyságot illeti, az még nem nagy baj, ha valaki vékony, mert
+hiszen nem is mindig vékony az, akit annak mondanak. Némelyik ember csak
+azért látszik olyan vékonynak, mert nagyon hosszú.
+
+– Ha egy harmadával rövidebb volna, egészen rendes testállása lenne neki
+– mondják.
+
+Mostanában ugyan már nem nagyon sűrűn adódnak elő szálas emberek.
+Fogynak, nem tudni, miért? Egyesek arra vetnek, hogy a nép nagyon hamar
+munkába fogja a gyermekét s ezért maradna most rövidebbre, mint ezeknek
+előtte. De hiszen azelőtt is korán munkába fogta, talán még korábban,
+mint most, mikor az iskolai törvény ezt a szokást mégis csak korlátok
+közé szorítja. Mások a pálinkát okolják, megint mások a korai
+dohányzást, romló lakásviszonyokat, hiányos és egészségtelen
+táplálkozást. Azon a tényen azonban nem változtat az egyik elmélet sem,
+hogy rövidülnek az emberek. Hivatalos írást erről aligha vezetnek, de
+amúgy szemmel látható. Aki szálas ember régebben szolgálta ki a
+katonaságot, emlékezhet arra, hogy mikor berukkolt a századhoz, nagyság
+szerint valami nyolcadik-kilencedik volt a legények között, ellenben
+szolgálatának harmadik esztendejében már ő volt a leghosszabb köztük.
+Mert mindig apróbbak jöttek az eltávozott hosszúk után. Vagy hogy talán
+ennek is olyan szokása van, mint a kukoricának, hogy az egyik
+esztendőben magasabb szárat vet, a másikban alacsonyat?
+
+Ugyan a kukoricánál is az alacsony száron néha több a cső, mint a
+magoson. Ha hosszúra nő a buza, megdől s fejét leteríti a földre. Ha
+szélvihar van, a bokorfa állja, ellenben a hosszú jegenyeakác eldől,
+mert nem bírja a gyökere a homokban tartani.
+
+Az emberekben is van ez így. A kis emberre azt mondják, hogy ki se
+látszol a földből, te kis gömböc, te hasban vállas, te kútkolonc, te
+lábatlanság! – A hosszúra azt mondják, mit akarsz, te nagy hoppász,
+tögyél vasalóvasat a zsebödbe, mert elfúj a szél, te emeletös gólya! – S
+hozzáteszik:
+
+– Kend különben már gazdag embör löhet, mert takarékosan él. Kend ha a
+szíjgyártónál szíjat vásárol, a fele is elég egyszöri viseletre.
+
+A hosszú azt mondja erre:
+
+– Csak beszéljen kend, kis tökmag. Hiszen amelyik kerítésön én átlépök,
+az alatt kend csak úgy tud átbújni, ha négykézláb lukat kapar magának,
+mint a kutya.
+
+Ezek azonban csak mind tréfabeszédek, amik semmi vizet sem zavarnak,
+csak azért mondatnak, hogy az idő teljen. Ellenben más dolog az, mikor a
+hosszú emberre ránéznek a többiek s félig térfásan, félig szánakozva
+mondják neki:
+
+– Mivel élsz te hé? Talán tengeri herkentyűvel? Vagy cukros levegővel,
+mint az urak?
+
+– Már miért? – kérdezi a hosszú.
+
+– Hát már apránkint a melled egészen odaszárad a hátadhoz.
+
+A hosszú a fejét lehajtja. Hát ez az.
+
+Az emberek is összenéznek. Hát ez az. Elérte a száraz betegség. Ami
+ellen nincs orvosság. Isszák ugyan ellene a petroleumos pálinkát, főzik
+róla a székifű virágát, a nyakat nagy és hosszú szalagokkal betekerik, a
+mellény alá a háton keresztbe asszonykendőt kötnek, mindez azonban nem
+sokat szokott érni.
+
+A hosszú a fejét fölemeli. Kiegyenesedik, mint régente, mikor mint
+leghosszabb ember, a zászlót hordozta a regimentben. A Fánit. A
+regimencfánit… Ej… azonban, nem megy ez már úgy, mint ezeknek előtte. A
+mell nem engedelmeskedik, mert szaggatások vannak benne, a nyak pedig
+megvékonyodott, szinte idegenül forog rajta a fej. A hosszú
+elkeseredetten mondja a bormérőnek, mert az ilyen esetek ott szoktak
+történni:
+
+– Hozzék kend egy liter bort.
+
+Azt mondja a kocsmáros:
+
+– Miért?
+
+Feleli a hosszú:
+
+– Miért? Hát pénzért!
+
+– Nono – feleli amaz, miután ez a beszéd csak azért történt, hogy
+nevessenek is valami keveset.
+
+Azt mondja egy kövéres, mosolygó képű alacsony, abban a biztató
+tudatban, hogy vele ez világi életben soha olyan nem történhet, mint a
+hosszúval történt:
+
+– Jobb volna, ha tejet inna kend.
+
+A hosszú megüti a kezével a levegőt.
+
+– Ittam én már azt is.
+
+– De sokat igyon kend. De ne úgy mint az urak, hogy incum-fáncum, meg mi
+fene. Hanem úgy igya kend, ahogy a tehénbül kigyün.
+
+Egy ember két ujjával ráüt az asztalra:
+
+– Ez úgy van.
+
+Ez az ember ugyanis korán özvegységre jutott s nem feledhetvén sehogy
+sem az elhalt hitvest, nincsen lelke ahhoz, hogy az asszonynak mását
+vigye a házhoz mostoha gyanánt. Ily módon náluk a tűzhelyen nem
+túlságosan füstösödnek be a bögrék, hanem van egy tehene, ád nyolc
+litert – már nem hogy egyszerre, hanem reggel négyet, meg este négyet. A
+tehénnek a mezőre való reggeli szolgálatba menetel előtt alatta
+reggelizik ez az ember a két kis családdal, meleg ilyenkor a tej tűz
+nélkül, úgy ahogy előadódik. Estére kelve hazajön a mezők illatos füvei
+közül a jó tehén s a szarvaival valahogy beférvén a kiskapun és szép két
+szolíd szemével a két kis családra nézvén, azt mondja:
+
+– Hozott már megint négy lityi élelmet a búböce.
+
+Akkor megint csak aláállnak az apjukkal egyetemben bögrézni és ebben
+nincsen semmi sem, mert nyolc liter tej egy embernek és két kis
+családnak kenyérrel egy napra elég, legföljebb a tehén, fejetvén, olykor
+félszemmel hátratekint, hogy a testéből adott meleg ételnek a fölosztása
+a két kis család között a szociális szempontok megtartása mellett
+történik-e.
+
+Ez az ember tehát, aki így él, ismételten most már három ujjal üt az
+asztalra, mondván:
+
+– Sokat. Azután a tehénbül, ne a boltbul.
+
+A hosszú nyújtja az üres üveget a bormérőnek, hogy még hozzon bele:
+
+– Beszélhetnek kendék, amit akarnak. Nem segít én rajtam már más, csak a
+bor. Mindig bennem van az álom hidege, mintha csak mindig akkor keltem
+volna föl az ágyból. Hanem a bor melegít. Az jó. Azzal bírom én ki.
+
+… Kintvaló emberek nem tudnak érvelni. Nincsen rá szavuk elegendő. A
+gondolatok oly változatosak, hogy sűrűek, de a fej nem tud a
+kifejezésükre a nyelvnek munkát adni. Mérhetlen szókincsük másfelé való
+irányban fejlődött, a lélekhez való szóláshoz azonban kevés a szavuk. A
+gondolatok járnak-kelnek az agyakban, de senki sem mondja ki, mert nem
+is tudná, hogy miként. Csak a gondolatokból leszűrődött igazság jut
+kifejezésre ilyképpen, mint a mosolygósképű alacsony szólja is:
+
+– Hát tíz liter borba fogadok, hogy nem élsz egy esztendeig.
+
+A hosszú, a pohárral a kezében, rábámul. Csillog a szeme, sovány arcára
+kiülnek a bortűz bazsarózsái és azt kiáltja:
+
+– Hát nem tíz literbe, hanem fél akóba fogadok, hogy elélök még nem is
+egy, hanem két esztendeig.
+
+Hát ez bizony nem egészen a vigalmi helyre való beszéd s úgy tetszik,
+mintha a nyitott ablak között a keresztszélben lassan lovagolna hol
+erre, hol arra a Csonthalál, vigyorogván rozoga fogaival szokása szerint
+s a kaszájának éle oly kivert, hogy rendes ember ezt valóban még
+szénához sem használhatná.
+
+Hideg fuvalmakat visz átal a keresztszél a szobán.
+
+De a hosszú azt mondja mérgesen:
+
+– Hát én állom! Hát én mondom! Hát én fél akót töszök arra, hogy én élök
+még két esztendeig.
+
+Egy csendes hallgató beleszól részvétteljes hangon:
+
+– Ugy engedje az Isten…
+
+Szomorúság van itt; hiába, szomorúság van. Mily jobb volna másról
+beszélni, mikor pedig látszik, hogy a hangjából is ugat a halál kutyája.
+Az emberek mennének, – de nem mennek. Gondolkodásba esnek. Mitől vannak
+az ilyen betegségek? Mondják, hogy ez nem mástól van, hanem hogy hűtés.
+Ősszel éri az ilyen az embert, a kora harmaton, amidőn majdnem téli
+hideg van már, de még nincsen a télnek nekiöltözködve az ember. Mások
+azt mondják, hogy a szárazbetegség úgy öröklődik, mint az anyajegy.
+Ugyan most már azt is beszélik, hogy az volna a legnagyobb baj, hogy a
+tanyákon a pincét külön szokás építeni. Jóformán sehol sincsen pince a
+házak alatt s így az alulról való földi hidegségek minden mérgükkel a
+szobába nyomulnak. A gyenge gyereknek már kicsi korában kitekerik a
+nyakát, ezért van annyi szomorú kis sír a tanyai temetőkben, – aki
+gyerek pedig megbirkózik velük, azért azon is csak otthagyják a kezük
+nyomát az egész életére. Bár azonban ki tudhatna ezek felől valami
+bizonyosat? A hosszú nyújtja a kezét a mosolygós alacsony felé:
+
+– Hát gyáva legény kend, ha möghátrál. Kend ajánlotta a fogadást, hát én
+állom. Csapjon kend föl!
+
+Amaz kényszeredetten nyújtja a tenyerét s megfogják egymás kezét.
+
+– Hát jól van, – szól a mosolygós alacsony. Nem azért mondtam én azt,
+János, hogy mondjam, hanem csak úgy mondtam. Hogy ne bort igyál te a
+hordóbul, hanem tejet a tehénbül.
+
+– Vagy pedig még jobb volna, ha szamártejet, – véli egy ember, de
+azonnal észreveszi, hogy hiábavaló tanáccsal szolgál mondván: – azonban
+hiszen nincs is már szamár.
+
+Aminthogy igaz is. Idővel ez is kipusztul, mint a réti csikasz meg a
+túzok.
+
+A hosszú megint csak legyint a kezével. Hol kiegyenesedik, hol
+meggörbül, már a szerint, ahogy a köhögés fojtogatja.
+
+– Ne féljenek kendtök, amíg engöm látnak. Élök én még három esztendeig
+is.
+
+A résztvevő hang ismét mondja csendesen:
+
+– Úgy engedje az isten… Mert az ő keziben van mindnyájunk sorsa.
+
+* * *
+
+Ez csakugyan így is van és nincs máskülönben. Ő szent felsége azonban
+már mit sem hallgathatott e fohászkodásra, mert nincsen hatalom, amely
+meg ne hajoljon a halál előtt. Négy hét mulva a hosszú ember tanyájából
+a gyászoknak ruhájába öltözött asszony haladt ki, tolta talicskán a fél
+akó bort a mosolygós alacsony tanyája felé. A halott becsülete így
+kívánta ezt, mert az életben tett fogadást nem váltja meg a halál, annak
+eleget kell tenni az elmulás után is.
+
+Fél akó bor fél mázsa teher s a homok nehéz még a gyalogösvényen is. Az
+asszony sűrűn letette a talicskát s megállt mellette pihenni. Törölte
+kendőjével verejtékes homlokát s törölte a minduntalan sírásra álló
+szemeit. Szomorú sóhajtása sziklát repeszthetett volna, errefelé azonban
+nincsenek sziklák, csak a gyenge szellő jár a mezőn, amely alatt az
+elődök csontjai szerteszét nyugosznak. Fölfogta tehát újra az asszony a
+talicska szarvát: ő, mint becsületes élő, a halott becsületét tolta maga
+előtt.
+
+
+
+
+… boldog Isten birja.
+
+Nyáron át, ha több napig esik az eső s utána hirtelen igen meleg napos
+időjárás köszönt be, sajátságos látvány a hullámzó homok. Ahogy a nap
+sütése nyomán adja ki magából az elnyelt sok nedvességet, a homok felső
+része mozgásba kezd s olyképpen hullámzik, mint mikor gyönge szellő
+fodrozza a tó vizét.
+
+A tanyai apró gyerek, mikor látja ezt a dolgot, nagyot kiált:
+
+– Édös apám! Nézze kend már! Nyől a főd!
+
+– Az ám, fiam, – hagyja rá az apja – nyől. Csak az a baj, hogy csak
+fölfelé nyől.
+
+Csakugyan fölfelé nő, duzzadozik, emelkedik, de azt is csak addig, amíg
+a nap vissza nem szívja tőle irígyen azt a vizet, amit kapott. Azután
+még fölfelé sem nő. Oldalt pedig sehogysem nő és sohasem nő. Mindenütt
+szomszédok állják a határát, azok is nőnének, ha lehetne, de nem lehet:
+a földecskék egyformák maradnak s a tanyai kutya ha húsz évig él is, a
+birtokhatár tekintetében nem kell új tanulmányokat csinálnia.
+
+A „kiscsalád“ azonban nem olyan mint a föld, mert az nő, azaz hogy
+szaporodik. A tanyai nyelvben a gyermek külön-külön véve: cseléd, a
+familia összes tagjai együttvéve: család, külön együttvéve a gyerekek:
+kis családok. S a kis családok bizony szaporodnak. Van belőlük sok, bár
+hullik is lehetősen. A külső temetőket az jellemzi, hogy sűrűen
+domborodnak benne az apró sírhalmok, de azért csak marad gyerek. E
+tekintetben az a nézet az irányadó, hogy a gyerek olyan, mint az
+üvegpohár. Törékeny. De éppen ezért kell belőle sok. Hogyha egy-kettő
+eltörik is, azt észre se lehessen venni.
+
+Miután azonban a föld csak fölfelé nő s azt sem teszi mindig, hát itt
+baj van. A gyerek sokasodik, a föld nem. A föld minden öröklés után
+apróbbra tagozódik, már hírül sem akkora, mint nagyapó idején volt.
+Utoljára egynek-egynek csak oly kicsike marad, hogy alig lehet belőle
+megélni. Ugy a hat hold körülbelül az a haza, amin egy család a kintvaló
+életben el lehet valahogy. Olyképpen, hogyha otthon nincsen dolog,
+másfelé elmegy napszámba, aki csak bir. Azon alul már csak tengődés az
+élet.
+
+Igy állván a dolgok, amikor Márki Sándor a maga kilenc hold földjéről
+elhalt s utána maradt az özvegy, egy eladóleány s két legényfiú, az
+Andris fiú a temetés után, ahogy ülnének otthon a szívek szakgatásaiban,
+azt mondta, hogy valamit segítségül mondjon:
+
+– Én mög majd bemék a városba cselédnek. Egy szájjal kevesebb lössz, aki
+a kenyeres polcra tekint.
+
+Cselédnek. Nehéz szó, irgalmatlanul nehéz szó olyan helyen, ahol eddig a
+kis haza szabad függetlenséget adott. Más keze-lábának lenni szomorú
+sors e helyeken nagyon és ez a szó olyan, mintha két élesre fent páros
+kés volna, amely két oldalon is hasogatja a lelkeket.
+
+Az özvegy sírva fakadt megint, csak hogy most már ezt meg kellett érni.
+
+– Élet, élet, – sóhajtotta – mikor éröm végedet? Én jó uram, ugyan hogy
+volt lelköd elhagyni engöm.
+
+A Mihály legény azt mondja:
+
+– Ne Andris mönjön. Majd én mögyök.
+
+Andris beleszól!
+
+– Nem. Te vagy az öregebb, testvér. Az öregebb maradjon a gazdaságban.
+Én majd csak jobban ellígek-lógok odabent valahogy.
+
+Nézi őket az özvegy a könnyes szeme szivárványán keresztül: melyik
+karját vágják le? Mert ez két olyan kar, hogy akár a bal, akár a jobb:
+egyformán a szíve felé esik mind a kettő.
+
+A leány, az eladóleány, a padkán ülve nézi a szoba földjét s azt mondja:
+
+– Ti maradjatok itthon. Majd én keresek odabent szolgálatot.
+
+Most mind a három másik egyszerre mondja:
+
+– Hát!
+
+Hát. Hát persze, hogy hát. Hát még mit nem? Éppen te mennél. Nem mégy.
+Nini. Hogy híred keljen? Hogy azt mondják rólad, hogy urak rongya
+lettél?
+
+Van benne valami. Híre megy az ilyesminek. S gyanút fognak a kintvaló
+emberek. A jó hír könnyen elvész, annál veszendőbb portéka nincsen. Nem
+mégy, hát nem mégy no, maradj anyádnál. Majd így akad becsületes ember,
+aki elvesz, a család híriben eddig nincsen hiba: mért rongálnánk a
+becsületünket?
+
+Mihály azt mondja:
+
+– Én mék!
+
+Andris kéri a bátyját:
+
+– Testvér, én mék.
+
+Ugat odakint a kutya. Jön a sógor. Benyitja a pitvarajtót s a konyhában
+köhécsel. Tisztesség hozza magával, hogy előtte a szobaajtót kinyissák s
+megkérjék, hogy kerüljön belül.
+
+– Nono, hát hiszen nem azér… – mondja a sógor, mert ez hozzá tartozik az
+udvariassághoz.
+
+A sógor bejön s leül a székre, amelyet az özvegy a kötényével előbb
+letörült, jelezvén ez által a szíves fogadtatást.
+
+– No, – kérdi a sógor.
+
+– Hát csak ehun-e. Találgatjuk sorsunkat, – mondja az özvegy.
+
+A legények beszélnek a sógornak. Hogy menni akarnak szolgálatba. Hogy az
+itthonvalókon segítsenek.
+
+A sógor bólogat, hogy valóban, valóban, valóban. Ennek úgy kell lenni.
+Szép dolog a gyermekek részirül. Szülőszeretés az ilyen. A sógorasszony
+ne vegye a lelkére olyan nagyon. A lány nem mehet. A lány itthon eladó,
+becsületes legénynek, aki hites ura lesz, míg bent Szodomák és Gomorhák
+vannak, az ördög cilinderbe meg cifra katonaruhába van fölöltözködve és
+az utcasarkokon leselkedik. A lány ne menjen, az egy világért se menjen.
+
+Az özvegy most mondja is, amit az előbb csak gondolt:
+
+– Melyik karomat vágassam?
+
+A sógor a pipáját tömködi, mert nagyon alkalmas dohánya van most neki.
+Szűzdohány. Ez kiszokott dudorodni a pipából és úgy lesi a fináncot.
+
+– Már hogy melyik fiú menjen? Az attól függ, hogy melyik mihez ért? Mit
+tud olyasmit, aminek a városban hasznát lehetne venni. Mert ott is van
+ugyan aratás, de ott nem kaszával aratnak, hanem ésszel mög furfanggal.
+
+Hát mit tudnak a legényfiak ahhoz? Tudnak írni, olvasni, számolni, amit
+a tanyai iskolában megtanultak, az Andris tud pikulázni is, de ezenfölül
+csak az a tudományuk van meg, ami a kintvaló élethez szükségeltetik.
+
+Andris szól:
+
+– A lóhoz értök én. Elmék kocsisnak. Mert én úgyis fiakeros akarok
+lönni. Én úgyis mindig mondtam már kicsi koromban is, hogy én az
+szeretnék lönni. Hát hagy menjek én, Mihály.
+
+Mihály úgy érzi, hogy az öccsének igaza van, mert csakugyan szereti a
+kocsisságot, hisz itthon is jóformán mindig az istállóban lakik és
+danolós kedve van, ha a lovat csutakolja.
+
+Ennélfogva hát hadd menjen Andris. Elvégre az a város sincsen az
+óperenciás tenger határán. Majd fölkeresik néha. Ugyan ha más
+foglalkozást vállalna, olykor ő is hazajöhetne, a homoki ember mind jó
+gyalogos, mert a homokon való járás-kelésben igen megedződnek az inak,
+de hát a kocsisembernek ritkán jár ki a szabadság, rabja lévén a lónak,
+itatásnak, etetésnek, szerszámtisztításnak, kocsikenésnek.
+
+Mindegy ez azonban most már. Andris utána jár a dolognak, kiváltja a
+cselédkönyvet s útra készül. Mihállyal ládát faragnak, kis kéziládát,
+abba rakják a fehérneműt, batyuba az ünneplő ruhát, az öreg
+bőrtarisznyába szalonnát tesznek, meg akkora félkenyeret, amekkora a
+száján belefér. S egy kora hajnalon, még sötétesen, elköszön hazulról,
+az ajtófélfát is megfogja búcsúzásul a kezével s Mihállyal együtt
+behajtanak a városba. Mihály a kocsival hazatér, Andris meg ottmarad,
+helyet keresvén, ahol szolgálhatna.
+
+Kap hamarosan, mert kevés manapság az ember. A városi legény nem igen
+megy kocsisnak, az inkább a gyárba megy, vagy parti munkásnak, vagy
+boltiszolga szeret lenni, avagy följut a villamosra. De olyan is akad,
+hogy már serked a bajusza, amikor valamely iparba eláll inasnak.
+
+Persze az nem megy úgy egyszerre: mindjárt fölülni a bérkocsi bakjára s
+ottan uraskodni, urakat és finom nagyságákat szállítani ide-oda, már
+ahova parancsolják. Meg kell tanulni az utcákat, hogy melyik merre
+fekszik. Melyik oldalon vannak a páros számok, melyiken a páratlanok.
+Azt is, hogy a számozás az utca melyik feléről kezdődik, hogy éjszaka is
+odatalálhasson, ahova kell. Ezt mind jól kell tudni, mert olykor a
+megzavarodott vidéki utas olyan utcanevet említ, amilyen nincs is. Tudni
+kell a rendőri szabályokat, azután a vasutak, gőzhajók járás-kelésének a
+rendjét, tudni kell, hogy milyen utak vezetnek a közeli községekbe, mert
+a jó út olcsóbb, a rossz út drágább, de rajta olykor a nehéz
+vastengelyes hintóval nem is lehet vállalni a fuvart. Éjszakai korhelyek
+kedvéért tudni kell a mulatóhelyeket, nappali komoly utasok kedvéért a
+különböző hivatalok, kórházak helyét, orvosok lakását, mi egyéb, –
+Andris szédülve érezte, hogy ennyi tudományt egymagába egyesíteni soha
+nem lesz képes.
+
+Nem is megy könnyen az ilyesmi. Bizony egyelőre még messze van a fiáker
+bakja: Andrist egy szénkereskedő avatja föl egy girhes félló
+kormányosává. Azzal hordja szét zsákokban a városba a szeneket,
+szegényes helyre félmázsát, máshova két mázsát, bár vannak tehetősebbek,
+akik egyszerre öt mázsát vásárolnak. Az ilyenek borravalót is szoktak
+adni, kisvekerlét vagy nagyvekerlét.
+
+Mily nehéz volt eleinte elfogadni. Mint szökött a vér az arcába, amikor
+először nyújtottak neki egy kisvekerlét, hogy: no, ehol ez meg a magáé s
+mint utasította vissza ügyetlen röstelkedéssel:
+
+– Nem vagyok én ehöz szokva… kilenc hold örök földünk van nekünk odaki
+Átokházán…
+
+Mint bántotta, mikor az úr kinevette s azt mondta neki: hiszen maga
+akkor nagyságos úr énhozzám képest, mert nekem csak hat láb földem van a
+temetőben, de az sincs még kiváltva.
+
+Azután belefásult. Sokkal több nyomorúságot látott a fertálymázsa szenek
+hurcolása közben, semhogy bele nem fásult volna, már várta is a
+borravalót. Kellett. Robot hajnaltól estig, akármilyen volt is az idő,
+estére kelve, kifogás után kivánta a meleg ételt. Vannak igen alkalmas
+kis helyek, bár furcsák: az egyik szobában gázon sütik a kolbászt és
+átjáró ajtó van a másik szobába, ahol bort mérnek. A tanyán csak
+vasárnap vagy más jeles ünnepen isznak, inkább csak mulatság okából, itt
+rászokott a naponkint való borra, mert ha összeázott: fázott s az
+istállóban nem fűtenek. A lovak szoktak ugyan magukból meleget
+árasztani, de mennyi meleget adhasson egy öreg félló? Ami kevés melege
+van, az magának is kell.
+
+Ej, otthon Átokházán, kint a homokon ilyenkor más világ van.
+Bedurrantanak a boglyasba szalmával vagy kukoricaszárral és úgy
+melegszenek a padkán. Jobb volna kint, jobb bizony. De hát ha nem lehet,
+akkor nem lehet. Nagy úr a muszáj. Kínlódni kell tovább, mert ilyen a
+szegénység meg a nincsetlenség sorsa. Valahogy majd csak lesz. Ez jó
+vigasztaló sóhajtás, ez a valahogy majd csak lesz, különösen ha
+hozzáteszik: mert még sohasem volt úgy, hogy sehogyse lett volna.
+
+Valahogy azután csakugyan úgy lett, hogy Andris bejutott vágyai
+birodalmába. Fölfogadták fiákeros kocsisnak, mert már kiismerte magát a
+világi forgalomban. Hajtóengedélyével a zsebében, büszkén ült a bakon és
+hajtotta a lovakat, amerre kellett. Még otthon is járt velük vagy
+kétszer, mikor a végrehajtót kellett kivinni arrafelé.
+
+Nem mindenkinek való azonban ez a mesterség. A kocsislegény a bakon
+könnyen elkorhelyeskedik. Mulatós úrfélék egész éjszaka hurcoltatják
+vele magukat egyik dáridós helyről a másikra, bort küldözgetnek ki neki,
+meg reggel pálinkát. Azután maga is megtanulja, hogy merre van a jó bor.
+Olykor titoktartásért, miegyébért jó borravalót kap, az égeti a zsebjét,
+nem bir benne maradni. Kártyázni is megtanul, hideg téli éjszakákon,
+mikor már úgy érzi, hogy majd elfagy a lába, besurran valamely füstös
+kávéházba a kocsi melől. Azután történik, hogy az ilyen ember valahogy
+összeakad valami csinos menyecskefélével, összeszűrik a levet,
+megesküdnek egymásnak balkézről, bagolyhitre – mint Andrissal is
+történt.
+
+No azután az ilyesmiből sohasem lesz valami jó dolog. Az asszony aféle
+menyecske, aki az urakra jár takarítani, délelőtt nincsen otthon, a
+bérkocsis meg éjszaka nincsen otthon, reggel, ha hazatér, üres a szoba,
+délben ha fölébred, nincs, aki egy tányér meleg levest adna neki, azután
+ha összetalálkoznak, egymást gyanúsítják, hogy hol jártál ennyi ideig.
+Az asszony az emberen keresi, hogy hova tette a pénzét, az ember az
+asszonyt szidja: kinek cifrálkodsz annyira, ki vette ezt a sárga
+selyempapucsot, mi? Igy azután nem sokat ér az egykonyháramenés, gyakran
+összevesztek, olykor egymás haján búcsúztak, – egy reggel, mikor Andris
+a szolgálatból hazatért: hát üres a lakás, az asszony megszökött s
+elvitte minden holmiját.
+
+– Gombház, – gondolta Andris – ha leszakad, lesz más. – Azonban nem úgy
+van ez egészen. Andris mégis csak húzott ehhez az asszonyhoz, csak most
+látta ezt, mikor a menyecske kámforrá vált. Bánkódott s még jobban az
+italnak adta magát. Kereste és tudakolta, hogy merre van az asszony, de
+eleinte hírt sem hallott felőle. De azután megtudta egy pincértől. A
+pincér meg a fiákeres ismerni szokták egymást, mert leginkább éjjeli
+életet él mind a kettő. Ez a pincér a Tátrából jött haza s újságolta,
+hogy látta a menyecskét. Nagyon jól megy sora, szobaasszony egy
+szállodában, ahova gazdag vendégek járnak, németek meg angolok.
+
+– Úgy hát? – gondolta Andris – ángojok? Hát ángojok köllenek, én mög nem
+köllöttem – s két napig haza sem ment, mindig a kocsmák ajtaját
+nyitogatta!
+
+Kopott a gyerek, egyre kopott. Soványodott is, rongyosodott is, ha
+valamely józan percében végignézett magamagán, még rá sem mert az
+átokházi tanyára gondolni.
+
+Egy éjjel soros volt a kisebb állomáson, várta a vonatot. Bóbiskolt a
+bakon, mert bor volt benne most is, észre sem vette, hogy megjött a
+vasút, mikor rászól valaki a sötétben:
+
+– Mennyiért visz be?…
+
+Hisz ez az asszony hangja! A kocsilámpa fényénél ráismer. Bársonyfelöltő
+rajta, cifra kalap a fején, gyöngyös metál a nyakán – Andrisnak hirtelen
+eszébe jut minden nyomorúsága, a vér elönti a fejét, leugrik a bakról és
+torkon kapja az asszonyt.
+
+– Én? Én vigyelek?
+
+Üti. Az asszony sikolt:
+
+– Jajj Andris, ne bánts! Teutánad jöttem, teérted jöttem!
+
+De ennek már elöntötte a vér a szemét is. Talán meg is fojtja az
+asszonyt, ha a rendőrök ki nem veszik a kezéből.
+
+Mi lesz az ilyesmiből? Hát mi lenne, pör lesz belőle. Pör, visum
+repertummal, majd megmutatom én-nel, meg miegyébbel, mint ez már szokás.
+
+Állnak hát a bíró előtt. Ott van az asszony, szépen föltisztálkodva,
+igen szemrevalóképpen s ott van Andris is kopottan, züllötten,
+borostásan. Azt kérdik tőle:
+
+– Miért bántotta maga ezt az asszonyt?
+
+– Mert itthagyott, elhagyott, – mondja rekedten Andris. – Mert belémunt,
+azután hűtelenné vált.
+
+– Nem azért – sírja az asszony. – Hanem mert elitta a keresményit, az
+enyémen élt, azután ha nem adtam neki, ütött.
+
+No így beszélnek előre-hátra, mert az így szokásos a pöröknél.
+
+A bíró azután az asszonyhoz fordul:
+
+– Föntartja panaszát?
+
+Az asszony lihegve beszél.
+
+– Mert az kérem nem igaz, hogy én beleuntam. Most is azért jöttem haza,
+hogy visszamegyek hozzá. Mert az nem igaz, hogy én nem szeretem. Én még
+a mostani formájában is szeretem. Hogy lássa, hogy még most is szeretem,
+én visszavonom a panaszomat.
+
+Csend van egy kis ideig. Az asszony néz Andrisra, ez meg néz a földre.
+
+Az asszony nyújtja a kezét. Andris nyújtaná is, nem is. A bíró szól:
+
+– No. Hát mi lesz az asszonnyal, Andris?
+
+Hej, fene teremti, nehéz kérdés ez. Hászen húz az asszonyhoz, azt nem
+lehet tagadni. Talán más élet is lehetne ezentúl. Mert emígy… emígy mi
+lesz ennek az életnek a vége? Már úgy sem merne az anyja szeme elé
+kerülni. Mikor volt az, midőn az ünneplő ruháját elitta? Mi lesz ennek a
+vége? A rendőrségnél is rováson van, úgy lehet, elveszik a hajtási
+engedélyt s mehet megint szenet fuvarozni az öreg féllóval.
+
+– No, Andris, – biztatja a bíró – halljunk szót. Hát mi lesz az
+asszonnyal?
+
+Andrisnak talán a tanya fehér fala jutott az eszébe. Öreg édesanyja, kis
+huga, aki értük cselédnek akart állani, az udvar az öreg eperfával, –
+ej, hazamegy, négykézláb hazacsúszik a szabad mezőkre, inkább éjszaka ő
+ugat a kutya helyett, de itt nem marad… A kopott Andris kiegyenesedik és
+ridegen jelenti a bírónak:
+
+– Az asszony pedig, tekintetes úr, mönnyön vissza az ángojokhoz…
+
+
+
+
+Értetlenek az emberek.
+
+Két magyar, a János bácsi és a Jóska bácsi, vidám állapotba van
+elegyedve, mivelhogy ezt a sors most úgy hozta magával. Hogy miért, azt
+nem tudni, nem is kell keresni. Lehet, hogy vettek egymástól valamit s
+most az áldomást isszák. Szokás az áldomásivás. Az úrféle, ha valamely
+nagy dolgot sikeresen végzett és befejezett, ennek ünneplésére bankettet
+csinál, míg a célszerű szegény magyar megmarad a régifajta áldomásnál.
+Úgy lehet, János malacot adott el Jóskának. Lehet, hogy hereföld
+bérletére történt alku, ami fontos alku, mert nyolc esztendeig tart. A
+kontraktus hosszúságát nem a papiroson való írás, hanem a lóhere élete
+határozza meg, az pedig elél nyolc évig is gond nélkül (ha hozzáértő
+módon van elvetve). Lehet különben az is, hogy lóvétel történt, vagy más
+egyéb cserebere. De e felől most már nincsen beszéd semmi, miután nincs
+is afelől már mit elmélkedni, ami véglegesen és visszavonhatatlanul
+elintéztetett. Itt már csak a vidámság órái uralkodnak. János és Jóska
+ezen okból ülnek az útszéli fogadó ereszetalja alatt az asztal mellett,
+amelynek a lába a földbe van verve, hogy el ne szaladjon. Jánosnak meg a
+Jóskának a lába ugyan nincsen úgy a földbe gyökerezve, mint az asztalé,
+de azért szintén nem akarnak elszaladni.
+
+Valami különösen alkalmas íze van ennek a mostani bornak: nem hiába,
+hogy kevés termett, de ami van, az jó. Ízét, zamatját élvezik, mindenik
+a maga módja szerint. A szűkszavú Jóska bácsi csak néha mondja, hogy no!
+s poharával meglöki a társa poharát. Komoly ember ez a Jóska bácsi. Azok
+közül való, akikről azt mondják, hogy ha nevetni akarnak, fölmennek a
+padlásra, hogy nevetésüket ne lássa senki. Mi más azonban a János bácsi!
+Mily csodálatosan másformára teremtette az Isten. Ez a János bácsi
+örökké locsog-fecseg, elmondja az öregapja halálát is, pedig senki sem
+kérdezi s vidámkodik, furfangos dolgokat mond a kocsmárosnénak és
+akkorákat nevet rajta, hogy a kutya is odabámul. Beleszól mindenbe és
+különböző hozzáértéseket mutat, szóval tudományos ember. Ért ez
+mindenhez, a jó reggelét. Régi magyar királyaink történetében csak úgy
+járatos, mint a vidám énekekben.
+
+Igy például most, öntvén a poharakba azt mondja:
+
+– Ezt hallgassa kend, Jóska bácsi.
+
+– Hát hiszen – mondja Jóska bácsi és nekikönyököl. Ez kell a
+foglalkozáshoz.
+
+János bácsi fölemeli a balkezét. A mutatóujját kinyújtja. A jobb
+karjával az asztalra dől. Kezdi mondani a nótát:
+
+  Cifra csárda, két ol-dala – –
+
+– Jóska bácsi, – szól most – hallja kend, ezt ne úgy értelmözze kend,
+hogy másképp. Hanem csak úgy, ahogy van. Azt nem úgy köll értelmözni,
+hogy a csárda cifra volna, mint a kávéházak odabent a városban, ahol az
+urak a dominócsontokat hajigálják az asztalra. A cifra csárda nem az,
+hogy a csárda cifra volna. Hanem, tudja kend…
+
+– Hát persze, hogy tudom – szól Jóska bácsi.
+
+János bácsi legyint a levegőbe:
+
+– Dehogy tudja kend. Majd úgy lösz ez igaz, ahogy én mondom. Hát tudja
+kend, az a cifra csárda, amelyikben a mönyecske cifra. Tudja kend:
+cifra. No. Aféle szögényembörszánó… Hát persze, ami azt illeti. De hát
+azért ne értelmözze úgy, mintha csakugyan a csárda valami szörnyen
+finum-fánum csárda volna. Azért is van így a nóta.
+
+S János bácsi újra belekezd:
+
+  Cifra csárda, két oldala fa-kó…
+
+– Hát látja kend, – mondja János bácsi Jóska bácsinak, – itt már a nóta
+mögmutatja magamagát… Mert nézze csak kend, azt mondja a nóta, hogy
+cifra a csárda, de a két oldala mégis csak fakó. Fakó. Tudja kend, hogy
+mi az a fakó?
+
+– Hát ló, – mondja Jóska bácsi. – Az én egyik lovam is Fakó. A csás.
+
+– Ajhaj, dehogy, dehogy, – véli János bácsi. – Nem a ló a fakó, hanem a
+csárda oldala a fakó. Az hát. Tudnivaló ez. Leverte az eső róla a
+meszet. A mönyecske mög azért cifra, hogy ne meszeljön, mert nem ér rá a
+nagy szalonnaakgatástól. No, hát nem meszel, aztán jól van. Most pedig
+úgy következik (s János bácsi a balkarját az ég felé nyújtja):
+
+  Oda vág-tat egy pej lovon Pat-kó.
+
+– Tudja kend, – kérdezi, – hogy ki volt az a Patkó?
+
+– Hallottam a hírit – feleli Jóska bácsi. – Betyár volt. Nótába tötték.
+Böcsületes embör nevit nem töszik nótába.
+
+János indulatoskodik:
+
+– No, ilyent ne mondjon kend. Hát a Kossuth Lajos, a Ferenc Jóska, mög a
+Rudol? No? Hát azok is benne vannak a nótában. De ez a nóta éppen más
+nóta. Ez betyár nóta. Ilyennek is köll lönni. Ezt így szerkesztötték.
+
+– Kicsoda? – kérdezi Jóska csendesen.
+
+– Tudom is én – feleli János. – Mi gondja van kendnek ilyen dolgokra?
+Valaki szerkesztötte, belénk eresztötte, aztán van. A diófától se
+kérdözi kend, hogy ki ültette.
+
+– Hát nem.
+
+– Hát azért…
+
+Csend van egy kicsit, csak még egy üveg bor iránt történik
+kiparancsolás. Akkor János fölemeli megint csak a balkarját, mondván
+énekelve:
+
+– Hej aszongya, hogy aszongya
+
+  Hej korcsmárosné, így adja föl a szót…
+
+– Már hogy – teszi hozzá magyarázólag a Jóska bácsinak – nem más adja
+föl a szót, hanem a Patkó.
+
+– Hát ki adná más? – kérdezi Jóska bácsi.
+
+– Nono, csak azért mondom… Mert ezt a dolgot úgy köll értelmözni, hogy
+tulajdon maga a Patkó mönt oda lovon… De ezt úgy tekintse kend, hogy le
+se szállt a nyeregből. Nem. Hanem csak úgy a maga mivoltában mögállt a
+lóval a csárda előtt.
+
+– Hát egy ital borra – veti bele Jóska bácsi.
+
+– Arra – hagyja helyben János és nyújtja az üres gyufatartót a
+kocsmárosné felé, mert már mind kiégette belőle a belevalót. – De nem
+bizonyos, hogy csak arra.
+
+János hamisan kacsint Jóska bácsira.
+
+– Hej – mondja – hej, hej. Hátha talán nem egészen úgy van. Mert löhet,
+hogy a mögállás a kocsmárosnét illetőleg történt.
+
+– Az löhet, – integet Jóska – mert sohasem löhet tudni, hogy kiben mi
+lakik?
+
+– Hát hiszen éppen ezt beszélöm – mosolyodik csintalanul János. – Mert
+hiszen éppen azért mondja magadicseködés okából Patkó, hogy:
+
+  Látott-e már egy lo-von hét pat-kót?
+
+– Érti-e kend? – kérdezi Jóska bácsitól. – Ilyen találósságot csinál ott
+a csárdaajtóban a lóról a cifra mönyecske előtt? De ilyen kitalálást.
+Jóska bácsi! Hát már kend csak világi embör, mert élhet kend a kedves
+családjával, az isten éltesse valamennyit holtig. Kend is csak
+tapasztalt embör, katona volt, sarzsi volt, írást tud… de látott-e kend
+már egy lovon hét patkót?
+
+– Mondja kend tovább – biztatja Jóska.
+
+Ezt nem kell János bácsinak kétszer mondani.
+
+Fölemeli a karját s kezdődik az aszongya, hogy aszongya. Emelt hangon
+danolja:
+
+  Ha nem látott, jőjj…
+
+Abban hagyja.
+
+– Ezt úgy nézze kend, hogy most mögint csak a Patkó beszél a lóról. A
+csárda elül beszél be a kocsmárosnénak. Annak beszél, tudja-e kend?
+
+Jóska bácsi mondja a pipaszár mellől:
+
+– Hát hogy ne tudnám. Tudom én az ilyesmit, ni-ni.
+
+– No-no – bolondítja tovább János – hát kend ne tudná? Persze, hogy
+annak mondja, hogy:
+
+  Ha nem látott, jőjjön ide, lát-hat…
+
+– De – mondja János bácsi – miért mondja azt a Patkó, hogy gyüjjön ide?
+Ez az Jóska bácsi, ez az! Ez a csomó! Ezt a csomót bontsa kend ki, ha jó
+foga van kendnek. Miért mondja azt, hogy gyüjjön ide? Miért nem mén be?
+Miért nem óvakodik be a csárdába a Patkó?
+
+Jóska bácsi elgondolkozva nyúl a pohár után.
+
+– Talán… – szól kétkedve – talán, hogy attól tartott, hogy zsandár van
+bent.
+
+János elgondolkozva nézi az asztalt. Jóskának volna-e igaza? Elvégre
+lehetséges, hogy csakugyan zsandártól tartott a Patkó. De hiszen akkor
+oda sem mehetett volna dalolni, mert a zsandár már régen kilőtt volna az
+ablakon. Azonfelül nem félt Patkó egy-két zsandártól. Nem, az
+árgyélussát, nem az még hattól sem. Mondja is ennélfogva:
+
+– No, az nem úgy van, Jóska bácsi. Nem félt az sohasem a zsandártól.
+
+– Nem, – feleli nevetve Jóska bácsi – de azért mégis fölakasztották.
+
+János megütődve hőköl hátra. Ezt a kegyetlen igazságot nem kellett volna
+itt elmondani. Itt most a nóta járja, amelyik magasan repül, mint a daru
+és nem a földönjáró igazságokról beszél.
+
+– Nono, – adja a választ elütőleg – hát föl. De csak később. Az jóval
+később történt. Most nem erről van szó. Most azt beszéljük, hogy miért
+hívta ki a szép csárdásnét, mert, igaz is az – esik nagyot a tulajdon
+szaván – nem is úgy van a nótában, hogy kocsmárosné, hanem úgy, hogy
+szép csárdásné…
+
+– Egyre mögy… – hagyja rá egykedvűen Jóska.
+
+– No, nem éppen – véli János. – Hanem hát jó, mönjön egyre. De akár így,
+akár úgy, még sem azért hívta ki a kocsmárosnét, mert zsandár volt
+odabent, hanem azért, mert nem möhetött be a csárdába lóháton.
+
+Jóska bácsi mondhatlan egykedvűséggel önt a poharába, iszik is, de már
+nagyokat pislant. Mégis azonban, tudván, hogy mivel tartozik Jánosnak,
+aki őt dallal ellátja, visszakérdezi:
+
+– Hát már miért mönt volna be lóháton? Nem szokás lóháton mönni be a
+házba. Kötötte volna a lovát a karóhoz, aztán mönt volna be mint
+tulajdon egymaga.
+
+János meglepődve mered tekintetével Jóska bácsira. Már látnivaló, hogy
+értetlenség van itten, teljes értetlenség, amely nem ismeri a régi
+világot. Hej régi világ, hol vagy? Seholse vagy, eltüntél, nem
+emlékeznek rólad, még a nótádat sem értik már. Elkeseredetten magyarázza
+hát:
+
+– De nézze már kend, Jóska bácsi. Nem möhetött be, mert hogy möhetött
+volna be – ló nélkül. Hiszen a lovon köllött mögmutatni a patkót.
+
+Jóska bácsi irtózatos értetlenséggel néz rá és kérdezi:
+
+– Már miért?
+
+János most már magyarázat helyett megint csak felnyújtja az ég felé a
+balkarját és mondja a nótát:
+
+  Négyet visel e gyönyörű ál-lat.
+
+– Érti kend? – folytatja. – Érti kend, Jóska bácsi?
+
+– Hát – hagyja helyben félszemmel Jóska bácsi, mert a másikat már
+behunyta (elég ehhez a mulatsághoz egy is).
+
+János feláll. Ezt így hozza magával a nóta is, mert most igen nagyot és
+hosszút kell kiáltani:
+
+  Az ö-tö-dik magam va-gyok raj-ta…
+
+Most jönne a befejezés. Ez az, amire János az egész előadás súlypontját
+helyezni akarta. De amint álltából az ülő Jóska bácsira tekintene, elhal
+a szava. Jóska bácsi ugyanis félkönyéken úgy elaludt az asztalnál,
+mintha dajka ringatta volna.
+
+János elszomorodva ül le. Balkeze is leereszkedik s bágyadtan legyint
+vele néhányat. Vége van itt már mindennek. Hiábavaló bármiféle törekvés.
+Az értetlenség válik apránkint úrrá az emberek fölött…
+
+
+
+
+Külső történetek.
+
+
+Csőszi munka.
+
+A csőszség olyan foglalkozás, hogy annál van ugyan alkalmasabb is, de
+azért nagyon sokan szeretik. Nem olyan szabad élet ugyan, mint akire
+olyan jószág van bízva, amelyik lábon jár, mert oda van kötve a földhöz.
+A csikós, a gulyás, a juhász mind szerteszéjjel járhat a határban, ha
+megunja egy helyen, megy másfelé. Ha a juhásznak az eszébe jut, hogy de
+régen nem látta már a komáját, aki a puszta másik szélén lakik, átmegy
+látogatóba. Nem kell neki se úrtól, se gazdától szabadságot kérni, nem
+alázatoskodik senkinek, hanem átballag mindenestül, birkástul,
+kutyástul, szamarastul. A gulyás is csak járhat-kelhet egyik járásból a
+másikba, a csikós pedig akkor kap a lóra, amikor akar, ha éppen olyan
+kedve van, hogy szeretné megjátszani magát egy kicsit.
+
+De egészen másforma a csősz, mint az ilyenféle járó-kelő pásztor. A
+csősz urabbnak tartja magát, mint amazok. Födél alatt lakik nyáron is,
+nem kósza életet él, nem viszi a tarisznyában az élelmét s az a vélelme
+a juhászatról, hogy ott a kutyának, csacsinak, birkának mind jobb dolga
+van, mint magának a juhásznak. A gulyásra nem sok tekintettel van, mert
+az sem igen jut tavasztól őszig födél alá; ha kevés a jószág a keze
+alatt, alig van élhetése; ha sok a jószág a gulyában, majdnem letörik a
+kezeszára az itatásnál a kúthúzásban, azonfelül sohasem tudja, hogy
+mikor teszi csúffá a megvadult bika. Ami pedig a csikóst illetné, annak
+kezd már a napja letelni, fogy a csikó, amit a mezőre csapnának, kivesz
+alóla a legelő is s már nincs is szükség arra a statutumra, amikor a
+magistratusok eltiltották a csikósoknak, hogy a kövér lovat a maguk
+használatára levágják.
+
+– Már a csőszség ennél valamennyinél különb foglalkozás, – így tartja
+Vadlövő Pál is. – Mer a csősz úgy van, mint a maga birtokán. Úr a
+földjin. Nem parancsol neki senki, ő pedig bíró mindenki fölött.
+
+Igen. S azonfelül ez olyan hatalmasság, hogy a termésben is úr
+imitt-amott, mert mint mondani szokás: sóra, paprikára, apró-csöprőre
+telni köll. S ami a frissen érett szőlőből garabolyonkint legelsőbb a
+piacra kerül, annak is csősz-szőlő a neve.
+
+Nincsen mit csodálni azután rajta, ha a csőszi állásban beálló változás
+nagy esemény. Akármi oknál fogva áll is be. Lehet, hogy kihal a csősz a
+csőszházból, de az is lehet, hogy elmódosodik s úgy gondolja, hogy most
+már jobb lesz a maga vagyonát őrizni (hátha azt jobban őrzi).
+
+Ver a szó ilyenkor a határban nagyon s olyan érdeklődések támadnak,
+amilyent csak talán a régi királyválasztások alkalmával lehetett volna
+tapasztalni. A gazdák, akiknek beleszólásuk van az ügybe, büszkén járnak
+és kelnek, a nagy botokat úgy viszik a kezükben a homokon, mint a
+kormányzópálcát.
+
+– Most mink határozunk, – mondják hivalkodva – hogy kinek jusson a
+könyér.
+
+– Hát aztán kinek jut? – kérdezik azok, akiket ez érdekelne.
+
+– Hát hiszen, ami azt illeti, – vélik – az még bizonyosan nem tudatik.
+Nagyon sok ember nyújtja a kezit érte. De akárhány nyújtja is, csak egy
+jut belőlük a jó helyre. Elég egy templomba egy pap.
+
+A választás napján igen nagy a forgalom a gazdakörben. Valami módosabb
+tanyán van ez a helyiség, fizetnek is a tartásáért. Hétköznap üres,
+vasárnap össze szoktak bele járni a közellakók, de csőszfogadás esetén a
+messzibbrül valók is eljönnek és büszkeséggel haladnak át a köri
+udvaron, ahol reménykedve ácsorognak mindazon emberek, akik a csőszi
+méltóságot elnyerni óhajtanák. Van köztük, inkább a fiatalabbjában, aki
+kalapot is emel a gazdának, aki előtte elhalad, de a legtöbbje ennyire
+nem alázkodik.
+
+– Ha köllök, köllök, – mondják, ütögetve a botvéggel a homokot – ha
+pedig nem köllök, akkor se durran szét a világ.
+
+Azok az emberek, akik így gondolkoznak, erősen csóválják a fejüket, ha
+látják a fiatalabbak alázkodását.
+
+– Hát ez is csősz akar lönni? – gondolják, de mondják is. – Már is
+cselédül igéri oda magát? Mit süvegöl? Nincs itt mit süvegölni. Egy
+gazda nem parancsol, csak valamennyi együttvéve röndölközik. Nem jó
+csősz az, aki kiadja a kezibül a csőszbotot.
+
+Van két öreges ember, már idősek lehetősen, ezek külön állanak az
+udvaron. A régi világból valók. A nagy harcsabajuszok lelógnak a
+szűrgallérokra. A szűrök kopottak és foltosak. A csizmák nagyok és azon
+fajtákból valók, amelyek egy fél emberéletre készültek. A vastag kalapok
+súlyosan ülnek a fejeken s alóluk az ősz haj lever a nyakszirtig. Még
+csak az hiányozna, hogy varkocsba lenne fonva a fül előtt, hátul pedig
+bádogfésű tartaná össze. Ezek a divatok azonban elmultak már. A két
+öregben csak az van még meg a régi világból, hogy valamikor fiatal
+legénykorukban betyáros életet éltek, szenvedtek is érte öleget
+imitt-amott, börtönfalak között, minélfogva a csőszi hivatásra méltónak
+tartják magukat. Mert ez így is volt valamikor, a szegénylegényből vált
+a legjobb persecutor, hasonlóképpen a csőszségbe is az illett bele
+legjobban, aki a tolvaji furfangokban legalkalmasabban kiismerte magát.
+
+Jaj, de hát bizony semmi sem úgy van már, mint régen volt. Nem az
+öregekre esik a gazdák tekintete. Bent a gazdakörben hosszas
+tanácskozások folynak. Süli Mihály volna elsőbb szóban, de van ellene
+vélemény:
+
+– Nem tud írást, – mondják.
+
+– Hát aztán? – vélik az ellenfelek. – Mi köztünk is van, aki nem tud.
+Aztán nem fiskálisnak köll, hanem csősznek.
+
+– De majd nem tudja fölírni, hogy melyik gazdától mennyi csőszbért
+kapott. Majd többet követel. Az ilyesmibül lösznek aztán a veszeködésök.
+Pedig nem sokat ér annak a termése, akire haragszik a csősz.
+
+– Jó, jó. Hát majd fölrója rovással a bot nyelire. Van az olyan írás,
+mint a másik. Aztán nem is szakad el, mint a papiroskontraktus.
+
+Hát az igaz. Tinta sem kell hozzá, meg toll sem. Elég egy bot hozzá, meg
+egy bicska. De sőt csalni sem lehet vele, ha a botot kettőbehasítják s
+az egyik fele a csősznél, a másik fele a gazdánál, van. A papirosbul
+összevarrt könyvbe mindenki azt írhat bele, amit maga akar, de erre a
+botra csak akkor lehet új rovást vágni, ha a két felét közös akarattal
+összeteszik. (Vannak ilyen régi tudományok, amik jobbak, mint az újak.)
+
+Ez hát nem volna baj, legalább valami nagyon nem. De egyéb ellenvetések
+történnek Süli ellen. Hogy botfülüsödik, egyik fülére már csak a nagyot
+hallja: mi lesz vele, ha egészen megsiketül. Éjjeli őrzésben hogyan
+hallja meg, ha tolvaj szándékkal közeledik valamely kocsi a homokos
+közön át?
+
+– Az ám, – bólintanak az emberek – erre is tekintettel köll lönni.
+
+De még más hibát is elősorolnak.
+
+– Az is baj, hogy Süliéknél sok a kis család.
+
+Vagyis, hogy sok a gyerök – de miután gyerök néven a kintvaló nyelvben
+mindig csak fiú értetődik, hát úgy mondják, hogy sok a kis család. S
+voltaképpen ha sok a kis család, az nem baj, hanem istenáldás, mert
+mihelyest lehet, felhasználják az erejét, kispásztornak igen alkalmatos.
+Hanem csőszi helyen hibáztatják a sok gyereket, mert annyi bizonyos,
+hogy az mind a gazda gyümölcsén él.
+
+Sebők Ferenc azt mondja:
+
+– Ha csak tíz almát mögöszik egy-egy egy nap, a hét gyeröknél napjára
+már az is hetven alma… Aztán ha csak a férgesire, az ütődöttjire vetnék
+magukat… De mindig a javát fogyasztják.
+
+Ez döntő érv, mert hiába, ami igaz, az igaz. Ennélfogva Sülit elejtik
+(kiesett az Isten markábul) s más után néznek. Ott van Kis Tóth András,
+az jó lesz. Alkalmas fiatal ember, de már katonaviselt, nemrég vette el
+a feleségit.
+
+– Nohát erre köll szavazni, – mondják az emberek s a dolog úgy is
+történik.
+
+A többi pályázó összetekint, mikor az eredményt az udvaron kihirdeti
+nekik az öreggazda. A fejek lekonyulnak, mert mindenütt reménységek
+semmisültek meg. De hát ez ellen nem lehet tenni semmit, mert csak egy
+ember választható meg csősznek, a többinek el kell buknia, amint hogy az
+urak is el szoktak bukni a képviselőválasztáson, ha nem kedvez nekik a
+szerencse. Már most Tóth András az a szerencsés, aki beköltözik a
+csőszházba s onnan uralkodik a birodalmon.
+
+Csak a két, régi világból való ember nem szól semmit. Megindulnak,
+húzván maguk után a homokban a botot. Hát hogy ez a fattyú, ez a siheder
+költözik a csőszházba? Hát ők senkik és semmik? Akik úgy látnak éjszaka
+is, mint nappal? Akik ismerik a furfangoknak valamennyijét, akiknek az
+eszén nincsen az a tolvaj, aki túl tudna járni. Hát még ezt is meg
+kellett érni?
+
+… Másnap éjjel szép világosság van a szőlőhegyben. Leégett a csőszház.
+Abban ugyan többet nem lakik senki.
+
+
+Irás a jegenyenyáron.
+
+Azt mondja a régi kinvaló mondás, hogy elpusztul az a tanya, amelynek
+jegenyenyárfája meg pávája van. Értvén alatta azt, hogy nem a mai
+szigorú életben való a fölösleges cifrálkodás s nem olyan a világ, hogy
+haszontalanságokat termesszen az ember. A páva szép jószág, ha a
+tisztára söpört udvaron csillogó tollaival gangosan szétterpeszkedik, de
+semmi haszna nincsen. Ellenben enni igen csak kell neki adni, mert ahhoz
+gyámoltalan, hogy miként a tyúkféle, maga keresse meg magának az élelmet
+az ugaron. A jegenyenyár is nagyon szép teremtés, messze ellátszik, egy
+órajárásnyira is elhirdeti, hogy merre van a tanya. Levelei andalító
+módon susognak, ebéd után való félszenderhez altató muzsikául
+szolgálnak. De semmiféle hasznos gyümölcsöt nem hoz, ellenben hosszú
+árnyékát messze a vetésre beveti, elfogván tőle a napot. Nagyon sok
+baráthernyót termel s azokat a szél a magas fákról messze befújja a
+gyümölcsösökbe. A fája semmire sem alkalmatos, lefölebb tűzre, de ott
+sem sokat ér. Lobban egy-kettőt, azután elhamvad: olyan, mint a magyar
+jószándék.
+
+De úgy utak mellett mégis vannak jegenyenyárok, úgy állván ott a maguk
+hosszúságában, mintha valamely óriás fiú dugdosta volna őket, mikor a
+maga mulatságára kerítéscsinálósdit játszott. Nagyon szépek, mert hiszen
+a haszontalanságok leginkább szépek is szoktak lenni. Derekukra úgy
+simul a finom héj, mint az ezüstös fehér selyem. Szokás bele bicskával
+szíveket vágni s a legény odavési a szerette leány nevének a nagybetűit.
+A surbankó fiatalság ugyan, amely még nem érzi a tiszta szerelem tartós
+komolyságát, durva dolgokat is karcol, de később megbánja, mivelhogy itt
+is csak megvan a juventus ventus: a fiatalság bolondság. Mert már mások
+im, egy darab héjat kivágván a nyárfából, szentképet illesztenek oda,
+ráhúzván a széleire a fa bőrét. A jegenyenyár azután körülnövi a képet,
+magába foglalja, rámát csinál neki s a Mária az eleven fa oldaláról
+tekint le a járókelő népekre, az emberek kalapot emelnek, az asszonyok
+keresztet vetnek előtte, sóhajtván hozzá: Hétfájdalmú anya, légy velünk.
+
+Ily különféle jelek vannak a nyárfa oldalán, még a kósza sátoros cigány
+is odaköt az alsóbb ágára valamely színes rongydarabokat, amik az ő
+színnel beszélő nyelvükön jelzik az utána következőknek, hogy ő merre
+vette útját s melyik tanyából lehetne legkönnyebben malacot lopni.
+Nyergeshátú malacot, amelyik olyan, mintha le volna ütve a dereka, pedig
+éppen ez a jó tulajdonsága: az ilyen girhes jószágról még a szolgabíró
+sem hiszi el, hogy lopta volna a cigány.
+
+Most két esztendeje nyáron Vizhányó Mihály is mint fiatal kézimunkás
+legény is fölvéste Toppantó Juliska nevét az útszéli öreg nyár oldalára,
+már hogy csak a tö betűt meg a jö betűt. A tavaly azután a farsang
+alkalmával összekelt ez a két szegénység, hogy, mint mondani szokás: ha
+eddig csizmában jártak, ezentúl mezitláb járjanak. Ezen alkalommal, hogy
+a messzi paphoz mentek volna, Mihály szívet is vágott a fába, a betűk
+után, majd meg a szív mögé odavágta a maga nagybetűit, a vö betűt meg a
+mö betűt. És még egy nagyobbfajta szívet vágott az egészre, jelezvén
+ezáltal, hogy a mindent fentartó örök szerelemben két lélek már megint
+egybeforradt. A fa nézte s nevette ezt a dolgot: ventus juventus,
+juventus ventus.
+
+Történt azután most a télen, a második hideg embernek, a dec embernek
+havában, hogy csillag gyúlt ki a kis kapásház fölött, amelyben Vizhányók
+mint célszerű szegény emberek laktak s újszülött gyermek sírása
+hallatszott bele a rejtelmes, holdfényes pusztaszéli éjszakába.
+
+Ez a gyermek azonban nem volt élni való. Van ilyen is és nem maradhat
+meg mindenki, mert ha mindenki megmaradna, az emberek nem férnének el
+egymástól. Bár nagyon szerették volna, ha lett volna egy kicsinyük, de
+éppen ebből az egyből nem sok jót néztek ki a szomszédasszonyok sem.
+Történt tehát egy napon, hogy dunnába pólyázták s Mihály a karjaiba
+vette, hogy elviszi a doktorhoz. Itt kint persze nem úgy van az, mint a
+városon, hogy az egyik házban bába, a másikban fiskális, a harmadikban
+orvos s azután megint bába, ügyvéd, orvos, hanem itt jó távolosan laknak
+a hivatalosak. Haladt a csecsemővel Mihály az úton s a nyárfájuk elé
+érve, köszönté Máriát: Mária segíts!
+
+Azonban a doktor sem sokkal biztatta Mihályt, mert ha egyszer nem élni
+való valaki, akkor nem élni való. Adott ugyan kanalas orvosságot üvegbe,
+meg herbateát főzni valót, amikkel Mihály hazament, vivén velük a
+gyermek életének a reménységét, de nem vált be az a remény. A gyermek
+néhány nap mulva elhalt, ami nagy kietlen szomorúságot okozott a
+lelkekben, bár a szomszéd tanyában a nazarénusok dicsőítő éneket
+zengtek, az ő nézetük szerint ugyanis az a boldog, aki a siralomnak ezen
+völgyéből távozhatik.
+
+Mihály tehát újra elővette a dunnát, beletakarta a kis halottat s vitte
+az orvoshoz megmutatni. A nyárfájuk előtt elhaladván, letette az árok
+szélére a dunnát s a szív alá egy keresztet vésett a fa héjába.
+
+Az orvostól nagyhamar előjött Mihály, mert ott csak addig kellett
+várnia, míg a halállevelet megírták. Sietnie kellett, hogy
+összebarkácsolja a koporsót. Ugyan nem sok munka az, egy ilyen kis
+halottal: ennyi deszka mindig akad a háznál. A halottat tiszta ruhába
+tették, azután Mihály nyújtotta az anyjának: csókolj még rajta egy
+utolsót, mivelhogy beteges volt még az asszony s az ágyat lakta. Azután
+belehelyezte a koporsóba, a födelet rászögezte s hóna alá fogván
+fájdalmas apai terhét, útnak eredt vele. Vitte a temetőbe. Amellett
+lakik a pap is, meg a kántor. Az út errefelé is ugyanaz, ami az orvos
+felé. Mihály elhaladt a nyárfájuk előtt. A fa meztelenül állt, mert a fa
+akkor vetkőződik, amikor hideg van. Meztelen ágait nyújtogatta Mihály
+felé s integetett: amit mondtam, megmondtam, ventus juventus, juventus
+ventus.
+
+Mihály letette a koporsót az árokszélre. Tél-túl fenyőfakoporsó csak,
+mert nem igen volt ideje a gyalulásra. Irás nincsen rajta semmi. Mihály
+elővette a bicskát, a fa héjából kivágta az egész nagy szívet a
+kereszttel, a vö és mö, tö és jö betűkkel együtt s az egészet írás
+gyanánt ráterítette a koporsófödélre. Gyantás volt a fiatal
+fenyőfadeszka, odaragadt.
+
+
+
+
+Új talicska irányában.
+
+Ki mivel keresi a kenyerét, azt szereti. Szabó a tűjét, kovács a
+kalapácsot, kubikos a talicskáját.
+
+Hűséges kenyérkereső szerszám, erős fából való, miként a gazdája.
+Megszerkesztése külön tudomány, ahhoz bognárok, asztalosok,
+teknőcsinálók nem értenek, mert az egyedül csak a talicskakészítőnek
+tudománya. Ez meg viszont nem ártja bele magát a másféle fafaragásokba,
+mert az úgy igaz, hogy maradjon meg mindenki a tulajdon ipara mellett.
+Nem kell egymástól elszedni a kenyeret, hanem jusson belőle mindenkinek.
+Bolti targoncát ugyan csinálhat más is, a gazdasági udvarba való
+szemetes talicskát szintén, de már a kubikostalicska készítését csak
+erre kiválóan alkalmas emberek értik és az egész életüket ebben a
+foglalkozásban töltik el. Csakis így gyarapodhatván egyre jobban a
+mesterség belső ismeretében.
+
+Amiként nyilvánvaló, hogy kubikmunkát sem tud végezni mindenki, éppen
+olyan bizonyos, hogy a hozzávaló talicskát sem bírja megcsinálni minden
+ember. Nincsenek ugyan mérnöki számítások hozzá, de annak minden
+részének eltalálva kell lennie ahhoz, hogy valóban kézhezálló legyen. A
+kerék nagysága és vastagsága, az oldalak mélysége és magassága
+határoznak. Erős legyen és mégis könnyű. Az oldalak rézsút fekvése
+figyelembe veendő, hogy a homok bele tetejesre rakható legyen és tolás
+közben mégse peregjen le. A keréknek a teherhez való távolsága is
+fontos, de leginkább még a talicskanyeleké, mert a terhet nem lefelé
+kell húzni, hanem fölfelé kell tolni. Számításba kell venni azt is, hogy
+mikor a kubikos izmainak az ereje fölmondja a szolgálatot, akkor a testi
+súlyát is segítségül hozza. Hogy amikor tolás közben csaknem ráfekszik a
+talicskára, annak a kereke akkor is csak haladjon fölfelé a járódeszkán:
+az erők egymásra való hatásának fölfoghatatlan tudományai ezek az olyan
+ember előtt, aki nem ért hozzá. Aminthogy azután az ilyen ember,
+lehetséges, hogy egész malmokat is tud fából kifaragni, de
+kubikos-talicskát építeni nem tud.
+
+– Nincsen mög hozzá a számítása – vélik az emberek. – Nem olyan könnyű
+ahhoz érteni. A jó kubikostalicska ritka madár, mint az arasztos
+szalonna. Hű asszonyt, jó asszonyt, dolgos asszonyt könnyebb találni,
+mint egy jó kezes talicskát.
+
+Ez így van. S miután pedig a dolgok így állnak, Róvó Ádám sok
+szomorúsággal nézegeti a talicskáját, amin bizony már a haldoklás jelei
+mutatkoznak. Elnehezedett, mint az öreg ember. Pedig kellő ápolásban
+volt mindig, már amilyen ápolás a talicskát illeti. De mégis megrepedt
+hol itt, hol ott és vaspántokkal kellett rajta erősíteni az
+összetartozandóságot.
+
+– Hát az igaz egyébként, – szól a romlásnak indult szerszámhoz Ádám –
+sok munkát végeztél ez világi életben.
+
+Sokat. Van olyan vasúti gőzkocsi, amelyik a hat kerekével nem jár be
+annyi földet életében, mint az egy vasráfos fakerekével az ilyen
+talicska. Szerteszéjjel téglaépítőknél dolgozik, mert ez kötelessége,
+miután a cifra házakhoz honnan vennék az emberek a téglát a
+kubikostalicska közreműködése nélkül s egyáltalán mit érnének minden
+ilyen építési igyekezetek a jól és hasznosan megszerkesztett talicskák
+hiányában? Semmit, mert itt is csak egymás segítségével élhetnek a
+népek. De más alkalommal megint a földvárak munkáinál van segítségül
+Galiciában, vagy pedig Olaszországban épít töltést a Duna vize ellen.
+Van eset rá, hogy Németországba viszik el, míg más alkalommal Boszniában
+segít utat csinálni. Okos darab fa egy ilyen kubikos-talicska, mert sok
+világot járt, sok országot megtapasztalt, sebeit becsületes munkával
+szerzé s élemedett korában hazajön az egy keréken elpusztulni, mint most
+íme, Róvó Ádám talicskája is, amely az élet iránt való kötelességeit
+megtevén, a tűzre kerül és haló porainál majd szalonnát pirítanak.
+Parazsába, a szalonna csepegő zsírja mellé belepördül Róvó Ádám néhány
+könnye is, amikkel az elhalt munkatárs emlékének adózik.
+
+Azonban a könnyek nem használnak semmit, az öreg talicska nem támad fel
+többé. Újat kell venni. Még most, a télen. Először, hogy mikorra a
+tavaszi dologra menni kell, a talicska készenlétben álljon, másodsorban
+pedig a vétel nem egészen könnyen megy, mint gondolni lehetne.
+
+Ámde gondolkodva pipázik otthon és az ujjain számlálja elő a
+talicskakészítőket. Ehhez a foglalkozáshoz elég a félkeze is, mert nem
+valami nagyon sokan vannak e tudós mesterek. Nem lehet mondani, hogy az
+egyik különösebb lenne, mint a másik, mert mind a három az apjától
+örökölte a tudományát.
+
+Ámde ócska és kopott kártyát vesz elő a tükörfiókból, szép kerekre
+vannak kopva a sarkai. Hármat kiválaszt. Nagy Péter lesz a zöld csikó,
+Szemerédi Mihály a makk csikó, ellenben a piros csikó Bujdosó Jánost
+jelképezi.
+
+A kártyákat összekeveri s lefelé fordított képükkel szétrakja az
+asztalon. Azután azt mondja a fiának:
+
+– No Janika, húzzál egyet.
+
+A fiú lassan nyúl a kártyák fölé, hol az egyikre, hol a másikra teszi
+kezét. Azután egyet megfog s fölvágja: A piros király: vagyis, hogy
+Bujdosó Jánosnál kell megvenni a talicskát.
+
+Ádám megtömi a dohányzacskót, masinát tesz a zsebébe s nagyot húz a
+vízeskancsóból annak a jeléül, hogy ezen útjában másféle itallal
+találkozni nem kíván.
+
+Így szalad el Bujdosó házáig, ami nincs is messze, mert csak a második
+utcában van. Szép kis fordított elejű ház, amit el sem lehetne
+téveszteni, mert az ajtó fölé egészen akkurátusan ki van kicsibe faragva
+egy talicska. Hát Ádám ide benyit. Kölcsönös üdvözlés s a vélemények
+kicserélése az időjárás felől. Azután mondja János:
+
+– Hát talán fiákert?
+
+– Leginkább – mondja vidáman Ádám. – Finomat, de könnyűt. Egy kerékre
+járjon, mert én löszök benne a ló.
+
+– Nono – mondja János, – tekintettel a világi állapotokra, amely szerint
+egyiknek így, másiknak úgy. Az egyiknek öt kerekes a hintója, aztán csak
+ül benne, a másiknak csak egy kerekes, azt is maga húzza.
+
+Rámutat az ereszes alatt a sok talicskára, amik egymás tetejébe rakva
+várják a vevőt.
+
+Ádám lefordít egyet a tetejéből. Félkézzel fogja az egyik nyelét s
+rátekint. János pedig elmegy a dolga után, hogy a bíráló a tanulmány
+tárgyával magára maradjon.
+
+Ádám fordítja ugyancsak félkézzel a talicskát jobbra-balra, figyelemmel
+kísérvén, hogy miként lotyog a kerék vastengelye a talicskafej
+lyukaiban.
+
+– No – véli helybenhagyólag – egészen rendes lotyogása van neki.
+
+Leteszi most már Ádám a talicskát a földre. Három lépésre távozik s
+onnan nézi. Lassan körüljárja megfelelő távolságból s minden oldalról
+megtekinti. Hát, ami azt illeti, alkatrészei jól vannak egymásba
+eresztve, csak az ékek, a jó reggelét neki – nézzük az ékeket.
+
+Ádám már egészen barátságos viszonyban van a talicskával, amelyet pedig
+még az előbb is csak mint idegen jószágot rángatott. Hozzámegy, leguggol
+mellé s minden éket külön megvizsgál. Nincsen repedés-e rajtuk? Nincs! A
+csapba rendesen vannak-e beleeresztve? Hát az igen.
+
+Most az oldalakat és feneket kell megvizsgálni. A fa ellen nem lehet
+kifogás, mert az mind jó fa. Tölgyfa. Jó az. Nem olyan világ van, hogy
+talán diófából legyen a talicska. Diófából ma már még koporsóra sem
+tellik, pedig a kétkézi munkásnak az az egyetlen valódi parádéja az
+életben, mikor temetik.
+
+Miután az oldalak rendesek, ez ellen nem lehet észrevétel. De
+átvizsgálandó még, hogy a fenéknek van-e játéka. Mert annak játékának
+kell lenni. Száraz időben nagyon szét ne váljon, nedves időben nagyon
+össze ne dagadjon, mert szétszorítja egymást. Azonban e tekintetben sem
+lehet panasz. A játék egészen rendesen el van találva.
+
+Bujdosó János jön föl az udvar alsó végéből, ahol a fásszínben tartott
+szemlét. Ahogy elhalad Ádám mellett, kérdezi:
+
+– Mondja-e?
+
+– Hát hiszen – felelé térdenálltából Ádám – majd kitudódik…
+
+– Azért, – mondja odavetőleg János – mert van miből válogatni. Ha ez nem
+alkalmas, ahol a többi.
+
+Ez nem sok gőggel, de mégis bizonyos gőggel van mondva. Mert Bujdosónál
+alku nincsen, ellenben korlátlan a személyválogatás. Tehát tudja meg
+Ádám, amit különben amúgy is tud, hogy akár holta napjáig is válogathat
+a talicskák között, de ha azután kedve szerint valót talált, ne
+alkudozzon rá.
+
+– Hiszen nem is – gondolja magában Ádám, ahogy a felülvizsgálatot
+folytatja.
+
+A vizsgálat ezúttal a csomókra tér át. Ádám a bicskát veszi elő a
+zsebéből. Alkalmas bicska, hosszú, szükség esetén fegyver is néha
+odakint az idegenben, ha nincsen kéznél az ásó, amelynek a suhintása
+nyomán úgy hasad a koponya, mint az alma – szép bicska szóval, tülök a
+nyele, a végei rézzel vasalva.
+
+Csomó van a fában, az bizonyos, mert senki sem lehet teljesen hibátlan.
+Az a kérdés, hogy könnyen állnak-e ezek a csomók. Mert ha könnyen áll a
+csomó, kiesik a fából s lukas lesz a talicska. Így tehát a csomók
+bicskavéggel végigkalapácsolandók, hogy szigorúan állnak-e a helyükön.
+
+– Az ördög bujjon belétök – tanácsolja nekik Ádám – ki ne essetök. Mert
+néha még kukoricacsév sincsen, amivel bedugnálak.
+
+A csomók ilyenkor valószínűleg fogadalmat tesznek Ádám előtt, hogy soha
+és semmi körülmények között nem hagyják el sem őt, sem a talicskát. Ez
+nagyon hihető, mert Ádám azt mondja nekik:
+
+– Úgy is akarom. Rendben van. Ádám föláll. Azután lehajol a talicskához
+és két kézzel fogja meg a nyeleket. Fölemeli a levegőbe. Azután leteszi
+a kerekével a földre és tolja. Egészen jó menése van neki. Próbál
+nekifeszülni. Persze ez csak játékból van, mert üres talicskának
+nekifeküdni: bolondság. Azután megfordul a talicska előtt, kezet vált a
+fogókon és húzza a talicskát. Elsőrendű követelmény, hogy jó kézváltás
+lehessen a talicskán, mert enélkül fordulások alkalmával a talicska nem
+ér semmit. Hogy ez így lehessen, ahhoz a nyeleknek nem szabad széjjelebb
+állni, mint ahogy az megkívántatódik.
+
+Valóban, e tekintetben sem észlelhető semmi hiba sem. Úgy látszik,
+mintha ez a talicska a világ összes talicskáinak a királya volna.
+
+Fölületes bírálat volna azonban az, amely így a dolgok közepén
+megállana. Ádám most hirtelen az ereszet falához tolja a talicskát s
+odatámasztva, a falhoz állítja. Odaáll mellé és azt nézi, hogy
+mellmagasságban meddig ér föl hozzá. Hát egészen fölér.
+
+A faügyek vizsgálata ezzel körülbelül véget is ért. Ádám fölkapja a
+talicskát és most már úgy fordítja meg, hogy nyelével áll a földön. Ádám
+négy ujját nedvesíti meg a nyelvén s úgy üt a kerékre, hogy pörögjön.
+Lássuk azt is, hogy miként pörög. Elég jól forog. Ezen pörgés ellen
+senkinek kifogása nem lehet, hacsak nem kötözködő az ember. Tehát a
+vastengelyek felülvizsgálata következik. A tengelyek elég jól állanak, a
+pántok jól fognak. A kerék ráfján nem sok vizsgálat szükséges, mert első
+tekintetre is megállapítható, hogy egy darabból van, meleg korában
+húzták a kerékre, minélfogva jól tart.
+
+– Hejnye – mondva Ádám a talicskának – talicskám, talicskám…
+Könyérkereső társam…
+
+Ilyen az elfogultság. Ádám az új szerszámmal oly baráti viszonyba
+ereszkedett, annyira megtetszett neki a formája, állása, játéka, hogy ím
+meggondolatlanul, már csaknem birtokba vette. De az önfeledtség
+pillanatait a józan meggondoltság percei követik – ohó, hát a húzó
+karika? Lám, mit nem tenne az elhamarkodás.
+
+Ádám szigorú vizsgálat alá veszi a karikát. Ez az, aminél fogva meredek
+helyre a talicskát fölhúzni segít a kubikos társa, a csikónak nevezett
+gyerek. Ebbe a karikába akasztja a vaskampóját, annak hát egészen
+rendesen a fejtől való talicskafal közepén kell lenni.
+
+Ádám a karikába akasztja az ujját és úgy emeli a talicskát a levegőbe.
+Ebből megállapítható, hogy csakugyan a középen van-e a karika. Mert ha
+nem volna a karika a rendes helyen, félrebillenne az eszköz.
+
+Azonban ott van, egészen ott van. Ez jó. A szege sem kivetni való.
+Cigányszeg, kétágú. Helyes, maradjunk csak meg a régi igazságoknál.
+Vannak ugyanis újítók, akik csavaros karikaszeget csinálnak és sróffal
+erősítik a tölgyfadeszkához.
+
+Ez nem volna hiba, de ha kint, valahol az idegenben a sróf lecsavarodik
+a szegről és elvész a homokban, hol veszel mását? Jobb a cigányszeg itt,
+bárki bármit is beszéljen, mert annak két ága van és a végét kétfelé
+lehet visszaverni a fára.
+
+Bujdosó János a szeg tekintetében nem tartozik az újítók közé. Ezt Ádám
+örömmel látja s mikor János újból arra jön azzal a kérdéssel:
+
+– Hát mondja-e?
+
+Azt mondja:
+
+– Ez már az enyém.
+
+Fizet s elkezelnek. Ádám tolja haza az utcán az új talicskát. Derült
+kedvvel taszítja be az utcaajtón s a talicska csodálatára a házból az
+udvarra mindenek kijönnek; az asszony, a Janika, a kicsi Etel.
+
+Janika fölfogja és tolja.
+
+– Édös apám – kiáltja – édös apám! Milyen könnyű!
+
+Róvó Ádám az asszonyra néz. Azután büszkén mondja:
+
+– Hát hiszen, – akit én kiválogatok…
+
+
+
+
+A nagyvíz.
+
+Hetvenhétben néhány esztendőre elszakadtunk az ősi várostól, mert
+édesapámék átmentek Makóra lakni. A nagyvendéglőt bírták bérbe a püspöki
+uradalomtól. Ott jártam iskolába s hetvenkilenc tavaszán a harmadik
+gimnáziumi osztály küszöbét tapostam. Kis algimnázium volt, a
+reformátusok tartották fent, a négy osztálynak igazgatóstól együtt csak
+négy tanára volt. De abból is egy egyúttal pap is volt, Szalárdy Antal
+tiszteletes úr. Ha a tiszteletesnek délután el kellett menni temetni,
+akkor már valamelyik osztály tanár nélkül maradt. Ilyenkor engem küldtek
+le az első vagy a második osztályba, hogy tartsam meg az órát, azaz,
+hogy húzzam ki valahogyan az időt a négyórai csengetésig. E
+megtiszteltetés kedves anyámékat boldoggá tette, én pedig szigorú
+igyekezettel tanultam, hogy méltó maradjak a bizalomra. De kellett is
+erősen tanulni, mert alig nyolc-tizen járván egy-egy osztályba,
+körülbelül minden órán minden gyereket fölhívtak a leckéből felelni. Nem
+lehetett úgy spekulálni, mint itthon a népes piarista-gimnáziumban
+tettük, hogy ha ma feleltem latinból, bizonyos, hogy két hónapig nem
+kerül rám a sor. Szóval, ott nem igen heverhetett a könyv, ha az első
+helyet meg akarta tartani „az ember“. De mégis, ezen a hetvenkilencediki
+hideg, szeles márciusi estén nem igen ment a tanulás. Cajus Julius
+Caesarnak az írásai lettek volna a soron a gall háborúról: Tota Gallia
+divisa est in partes tres, quarum unam incolunt Belgae, aliam Aquitani,
+meg mi egyéb, de hiába, nem ment, mély aggodalom ülte meg a szíveket
+Szeged iránt, amely már napok óta vívta az élet-halál-harcot. Kedves
+apám sűrűn bejött a kávéházból a szobába, pipáját a dohányos-szitából
+megtöltötte s elfeledett rágyújtani, a lámpába tekintett mereven,
+kinézett az ablakon a sötét piacra, nagy, piros, selyemkeszkenőjével
+törülgette a homlokát, anya kérdezte tőle: mi lesz, mi lesz? Az öreg
+csak legyintett egyet némán a kezével s szótalan kiment, hogy újból
+bejöjjön.
+
+Március tizenkettedike volt, Gergely napja jött s régi paraszti
+időjövendölés, hogy Gergely meg szokta rázni a szakállát. Vihar volt
+ekkor is, rázta az udvaron az akácfák ágait s a nagypiacon süvöltve
+ütközött bele a házfedelek sarkaiba. Szegednek vége – sóhajtotta anyám s
+az ablakon át behallatszott, hogy emberek mennek el az ablak alatt és
+szintén azt mondják: Szögednek vége… Gergő sógor mögrázta a szakállát.
+
+Ilyen körülmények között nem bírtam törődni azzal, hogy Gyula császár
+idejében hol laktak a belgák meg az akvitánok. Letettem a könyvet s
+kimentem a kávéházba. Az urak az emeleti kaszinóba járván, a város
+egyetlen kávéháza a jómódú polgárság gyülekezőhelye volt. A makói
+népviselet tisztes fekete ruhájába öltözött gazdák, nagy tajtékpipájú
+zsidó gabonakereskedők, néha egy-egy őszszakállú török zarándok, aki Gül
+Baba felé való budai útjában pár napra megpihent, ez volt a kávéház
+rendes esti képe. A buzakupecek a Lloydot és a Fremdenblattot olvasták,
+a török egyfolytában szívta a cigarettáit, a gazdanép a billiárdokon
+játszott piramidlit meg russische kéglit, vagy pedig az asztaloknál
+gyertyavilág mellett rufmáriást és preferánszot. Ezúttal azonban nem
+volt a kezekben sem újság, sem kártya, sem dákó. Valami nagypénteki
+szomorúság és csönd lakozott a máskor oly kedélyes, egyszerű nyilvános
+helyen. A szomszéd város nehéz sorsa mély kedvetlenséggel töltötte el a
+népeket. Valami különös megilletődés volt ez. Szeged még állt, de már
+mindenki sejtette, tudta, hogy ezen a viharos süvöltőszeles éjszakán el
+fog veszni. Egy tisztes polgár, Görbe Sámuel presbiter mondja egy
+asztalnál a nagy csöndben:
+
+– Az volt igaz, amit Madarász mondott az országgyűlésen. Tízezer katonát
+kellett volna kirendelni a szegedi töltésekre, hogy fölváltanák az
+elfáradt népet. Nem tették. Majd megbánják még. Ugy lehet, a jövő
+tavaszon mi is erre a sorsra jutunk. Nem tudják azok az urak odafönt
+Budapesten, hogy mi forog itt kockán, ha a Tisza megharagszik.
+
+– Nono – mondta Diós-Szilágyi uram – a rabokat már elvitette. Hogy
+valahogy bajuk ne essen. Azok voltak az elsők.
+
+Valami végtelen fájdalom és elszomorodás vett rajtam erőt, ahogy ott az
+emberek ezeket a szavakat beszélték. Makón szerettem lenni mint gyerek.
+A nagyvendéglő udvarának változatossága az ő különféle népeivel, oláh
+medvetáncoltatókkal, torontáli sváb parasztokkal, akik franciául
+beszéltek, savoyard majmosokkal, a gülbabás törökökkel, a
+megyegyűlésekre érkező vidéki előkelő urakkal, mind-mind lekötötte a
+gyereklélek figyelmét. A pajtások között jó cimborák, az iskolában
+kedves lelkű tanárok s a kávéházban, ha nem volt lefoglalva az asztal,
+szabad volt billiárdozni: mi kell a gyereknek egyéb? Semmi vágyat nem
+éreztem haza, a város és a rokonok iránt. E pillanatban azonban, amikor
+kimondatott, hogy Szegednek vége, a hirtelen támadt fájdalom erőt vett
+rajtam s kimentem a kávéházból az udvarra, hogy ne lássák a könnyeimet.
+S az udvaron is, az állás alatt azt beszélték a kocsik mellett a
+kocsisok, hogy Szegednek vége, mert Gergő ugyancsak rázza a szakállát.
+Nincsen az a töltés, amelyik ezt a szelet kiállja.
+
+A szülővárosnak vége van tehát… Voltaképpen nem is szülőváros. Cegléden
+születtem a régi vasúti állomáson. Irtózatos nagy hideg volt hatvanhat
+karácsonyán, így nem is vittek be keresztelni a városba, hanem a papot
+hívták ki az állomásra. Aminél fogva előállott az a sajátságos helyzet,
+hogy sohasem voltam még abban a városban, amelyben a keresztlevél
+szerint születtem. Aminél fogva ismét meg csak az a helyzet, hogy csak
+az a város a szülőváros, amelynek a földje apáék és nagyapáék csontjait
+barátságosan méhébe fogadta.
+
+Ezen éjszaka csakugyan elveszett Szeged. Másnap kora reggel már tudtuk.
+Makó ugyan akkor még meglehetősen távol esett a forgalmas világtól.
+Vasútja nem volt, a Maroson gőzös nem járt, ma sem jár. Kocsival
+közelebb útja lett volna a tápai kompon át Lele felé, de arra a rossz út
+miatt nem járt senki. Inkább a másik úton jártak, Torontálmegyén
+keresztül. Erre ment az a kétkerekű talyiga is, amely a postát vitte, ha
+ki nem rabolták az útonállók, azután aztán szuronyos, fegyveres katona
+ült a kocsis mellett a talyiga bakján. A csendőrség nemsokára véget
+vetett ezeknek az állapotoknak, de akkor bizony még nem nagyon volt
+bátorságos az út. Távíróhivatal azonban volt már akkor is, oda érkezett
+az első hír s onnan szétfutott a csendes városba nagy hirtelenséggel.
+Arról azonban, hogy mekkora a veszedelem, hogy nagy-e a baj, vagy csak
+olyan, ami könnyen kiheverhető, nem tudott senki. Talán a hatóságok
+tudtak róla, de még nem publikálták. Volt ugyan egy hirlap, de az csak
+egy héten egyszer jelent meg, szombat esténkint. Annak a tudósítására
+tehát néhány napig még várni kellett. A talyigás posta sem járt, hogy
+legalább a kocsisa valami hírt hozhatott volna.
+
+Délután kezdtek kocsikkal érkezni az első menekültek a nagyvendéglő
+udvarára. A két legelsőn festettképű lányok, akik viháncolva ugráltak le
+a kocsiderékból. Az emberek bosszankodva mondogatták, ahogy a szegedi
+kocsik jöttére a kávéházból kicsődültek: hát előbb a rabok, azután ezek…
+Később azután jöttek mindtöbben mások is. Azonnal mindjárt megkezdődött
+a menekültek szétszállásolása, ruhaosztás, élelemosztás és a nemes
+csizmadia-testület olyan alkalmas patkoltcsizmákat osztogatott, hogy
+azokhoz fogható kevés tartózkodik a világűrben.
+
+Estefelé jött egy kocsi rokon is. A tulsóparti szőreghi rác fuvarosok
+ugyancsak kihasználták a bajt. Rendes körülmények között „féderes
+üléses, kivágott derekú“, szóval az azon idő szerint való fölfogás
+szerint „úri“ kocsin négy forint volt a fuvar taksája. Ekkor azonban a
+kukoricaszárüléses trágyahordókocsiért is elkívántak harminc forintot.
+
+– Még jó, hogy ennyiért is lehet kapni ilyen nagy forgalomban – mondta
+rá a menekültek keserű humora.
+
+Szóval egy kocsi rokon jött. Vége-hossza nem volt a faggatásnak, hogy
+hát mi történt és hogy hát a többiekkel mi van? A napok óta tartó
+izgalomtól, a földönfutóvá válástól, a hidegtől elcsigázott szegény
+hazátlanjaink nem igen tudtak a kérdésekre felelni.
+
+– A töltés átszakadt, a víz bejött, menekültünk. Hogy a többiekkel mi
+van, nem tudjuk.
+
+Még csak a borzalmakat sem beszélték. Elfásulva, szótalanul ültek s az
+elébük tett melegítő italokra olyformán néztek, mintha azt kérdeznék:
+hát ilyen is van még a világon?
+
+Másnap reggel, ahogy a könyveimet szíjaznám össze, apám szólt, hogy ma
+ne menjek föl az iskolába, fog a kocsis, menjek át vele Szegedre s ha
+van ott még rokon, hozzam el. Mert talán azért nem jönnek, mert nincsen
+alkalmatosság, amin jöhetnének.
+
+A megbizatás nagyon megörvendeztetett s vidáman készülődtem az útra. Nem
+ritkán jut eszembe ez a kis epizód, de ahányszor csak az eszembe jut,
+mindig el tudok gondolkozni az akkori meg a mostani gyermeknevelés
+fölött. Ma aligha jutna akár nekem, akár más szülőnek eszébe, hogy egy
+tizenharmadféléves gyereket olyan körülmények között, mint akkor voltak,
+megbizatással útra bocsásson. Abban az időben ez egészen természetesnek
+látszott. Mint már nagyvendéglőnél szokás, volt ugyan elég léhűtő a
+háznál, de ezek nem ismerték a szegedi rokonok lakásait s nem jutottak
+volna semmire. Azonfelül ott volt a rettentő hosszú és hegyes,
+kiviaszkolt bajuszú negyvennyolcas öreg huszár, a Sándor kocsis, annak a
+szárnyai alatt elereszthettek, mert az tapasztalt ember. Mint néhány
+forradás mutatta a mellén, annak idején a kozákok dárdáit is
+megtapasztalta.
+
+A kocsit jól ellátták gunyával, pokróccal. Sándor bácsi a bakon az úti
+pipára gyújtott. Vasút nem lévén, egyúttal fuvarosok is voltunk s a
+kocsi bejárt hol Vásárhelyre, hol Szegedre. Az öreg Sándornak rettentő
+hosszú cseréppipája volt, abban egy tömet dohánynak el kellett tartani
+akár Vásárhelyig, akár Szegedig. Pedig Szegedig akkor körülbelül három
+óra volt az út. Hát mentünk, a szürkék kocogtak, átmentek a Maroson, a
+kiszombori erdőben (azt is kivágták már azóta), kékes köd legelt a
+makkfák lábjában, áthaladtunk Ferencszálláson, elértünk Klárafalvára,
+amelyet rácul Kukutyinnak hívnak s ezen minőségében ott van a világ
+közepe, másodsorban az értelmetlen embert oda szokás küldeni zabot
+hegyezni. Az útszéli vendégfogadó ajtajára oda is volt írva nagyobb
+igazság szempontjából: „Itt a világ közepe, ha nem hiszed, gyere be.“
+Ezúttal bajos dolog lett volna belemenni, mert tele volt az országút
+szemközt jövő kocsikkal. Utasaik meg is bámultak minket:
+szerencsétlenek, hova mentek ti oda, ahonnan mindenki menekül? A fogadó
+előtt sok kocsi állott, hideg volt az idő s az emberek pálinkával
+élesztgették magukban a melegséget. Sándor bácsi sok bajjal
+parancsolhatta ki magának a kocsira a maga porcióját.
+
+A belső részek melegítésének elég tétetvén, a szürkék tovább kocogtak.
+Átmentünk Deszken s azon túl már, valamely útkanyarulatnál a lapos tájon
+odalátszottak a magasabb szegedi épületek. A tornyok és a belső város
+kétemeletes házai. Később, Mikes Kelemen szerint, sok más vidékre
+helyezte el a kenyeremet az Isten, több izben voltam esztendőn át távol
+várostól, hazától, de a visszatéréskor soha nem éreztem azt a
+kimondhatatlan örömöt, mint ekkor, ahogy a város tornyait megláttam. Ide
+csakugyan illik az a frázis, hogy szerettem volna, ha szárnyai nőnek a
+lovaknak s biztattam is Sándor bácsit, hogy gyorsabban, gyorsabban,
+Sándor bácsi azonban csendesen szólt vissza a nagy pipa mögül, hogy
+lassan érünk messzire, ifijur, amiben megint neki volt igaza.
+
+Kétszeresen is. Már ahogy Szőreghre értünk, mondták a szemközt jövők,
+hogy hiába mennek, úgy sem eresztik be magukat sem. Hiába lett volna
+minden sietés. Újszegeden, amely akkor Torontálhoz tartozott, a vármegye
+lovaspandurjai meg is állították a kocsit. Nem lehet bemenni, mert
+nagyon sok a hajóhídon a szemközt jövő. Nem szabad ellenük menni.
+Tanácstalanul álltam. Az egész úton a szabadító hős szerepében
+tetszelegtem magamnak, most meg ime csak az vagyok, ami vagyok:
+gyámoltalan gyermek. Valaki mondta azután, hogy hiszen gyalog be lehet
+menni, Sándor bácsi is mondta, hogy csak menjek be, ő majd megvár. Igy
+az öreg fahídon tolongók között átfurakodtam s egyszerre elvesztem,
+eltüntem a nagy sokadalomban. A belső városnak egy kis része, a
+legmagasabb hely mindjárt a Tisza-parton szárazon maradt s most minden
+élő, aki el nem szaladt hazulról, erre a kis darab szigetre szorult. Itt
+eleven, nyüzsgő élet élt, miután a siralom jajszavain már mindenki
+átesett és az Istenbe vetett törhetetlen bizalom nyomán a megpróbáltatás
+után az új erő beleköltözött az emberekbe.
+
+Ó, hiszen bizonyára maradt még szomorúság, nyomorúság és kétségbeesés,
+de azok e helyeken nem mutatkoztak s elbújva voltak szokásuk szerint. E
+kis sziget néhány utcáján sietve jártak az emberek s bár akkor még nem
+volt divat a sárga cipő, sokan mégis abban jártak, mert nem volt rá
+érkezés az új borjúbőrcipőt, amit akkor még nem árultak feketére festve,
+be is subickolni. A parti töltésen gyékényponyvák oltalma alatt
+hevenyészett vendéglők, sült a hús a szabad tűzön és pirult a
+vaslábasban az illatos tarhonya.
+
+Ahol víz volt, de sekélyebb, padlókon jártak az emberek s az egy-két
+itthon maradt fiáker is fuvarozott a vízben azokon a helyeken, ahol
+olyan sekély volt, hogy nem folyt bele a kocsiba.
+
+Beljebb, a mély, vizesebb utcákon különféle vízi edények jártak-keltek,
+a halászladiktól kezdve a műszaki katonák vaspontonjaiig; volt, aki
+hirtelen összebarkácsolt tutajon, volt aki mosóteknőben haladt a dolga
+után. Hűvös idő volt, de napfény feküdte meg az elöntött várost s a
+belső részeken, ahol a víz romlását még állták az erős téglafalak, olyan
+volt, mint valamely Velence, bár a víz piszkos volt és szemetes s ott,
+ahol festékkereskedéssel is foglalkozó matralista-boltokat (a
+fűszerkereskedés neve volt ez akkor a Materialen-Waaren-Handlung nyomán)
+öntött el, ott az elolvadt festék folytán tarka-barka volt a színe.
+Ilyen volt a színe az elöntött patikák körül is. Itt az volt a furcsa,
+hogy vízi jószág, a kacsa meg a liba is belepusztult az áradatba,
+amelynek a vízét a sok beleolvadt patikaszer megmérgezte.
+
+E kavarodásban, ami akkor volt, kerestem a rokonokat. Az egyik
+szerencsével járt, a háza kint maradt a száraz szigeten s neki is, mint
+a szárazon maradt többi kevésnek, abban főtt a feje, hogy hol adjon
+helyet annak a sok hajléktalanul maradtnak, akik az ősi rögöktől a
+nyomorúságban sem akartak távozni.
+
+Sokan, történetírással foglalkozók, úgy vélik, hogy az egykor három
+községből állott város neve az egykori írástalan időkben Sziget lett
+volna. Ezen elmélkedés akkor valóra vált, a megmaradt rész csakugyan
+sziget volt, arra menekült, aki bírt és lakót találtak a házak pincétől
+a padlásig.
+
+A másik rokonnak amolyan félszerencse jutott osztályrészül. Mint a
+vásárra járó mészáros szokta volt hazatéréskor mondani: no, anyjuk,
+hatvan forint a nyereség, kilencven a veszteség. Nyomdász volt,
+könyvkereskedő, lapkiadó s abban az időben már özvegy asszony. A
+villamos most éppen ott szaladgál, ahol akkor nagy háztelkének
+virágoskertje állott. A ház a szigeti emelkedés oldalában feküdt. Másfél
+méteres víz állott meg a telken. A ház alacsony volt, azt elvette s
+apránkint düledezett, hol egy fal, hol a másik omlott össze. Az udvar
+emelkedő részén az újabb nyomdaépület már magasabbra készült, csak a
+küszübéig ért a víz és nem is haladt tovább. Oda menekültek s oda
+hordták a boltból is, a házból is, amit lehetett. Hordók voltak az udvar
+vízén, a hordókra keresztben létrák fektetve, ez volt a járda s ahogy
+omlott be apránkint a lakóház, innen csáklyázták ki azokat a tárgyakat,
+amik a víz színen úszva maradtak. Amit nem értek el csáklyával, annak
+utánaküldték a kutyát. Kihozta és mondhatni, házbeomlás még kutyának
+annyi örömet nem okozott, mint éppen ennek.
+
+Mikor odaértem, éppen egy kis derü futott át a szomorúságon. Az omló
+házból valahogy kicsáklyáztak egy nagy aranyrámás tükröt s más helye nem
+akadván, felakasztották a kapubolt alá. Ott volt menekült egy szegény
+öreg rokonasszony is, az ennek láttára siralmasan mondta:
+
+– Ne oda tegyék, sógorasszony, azt a szép tükröt, mert ott elkopik, mert
+ott mindenki belenéz.
+
+Nevettek a nyomorúságban, bár aznapon aggodalmas volt, hogy nem hág-e
+följebb a víz? Mert akkor vége a sok drága nyomdagépnek. Ugy volt
+azonban, hogy a felsőbb hatalmak már megelégelték a szíjostor
+suhogtatását: a víz megállott. A néni, akit menekülésre invitáltam, a
+nyomdaház ablakaiból átnézett a telek tulsó oldalára, ahol apránkint
+rogyogattak a vízbe annak a háznak a falai, amelyben egy élet
+boldogságát élte át. Megköszönte a szívességet, küldte a rokoni
+tiszteletet és azt mondta:
+
+– Eredj csak haza fiam. Mondd meg otthon, hogy amíg itt minden össze nem
+dűl, addig én innen nem megyek el sehova.
+
+
+
+
+Levél a pusztában.
+
+Az úrféle azt mondja, hogy levelez egymással. A paraszti ember azt
+mondja, hogy levelezi egymást. Möglevelezi. Hogy most már a kettő közül
+melyik az igaz, ahhoz a tudósokon kívül senkinek semmi köze sincsen,
+mert hiszen nem is azon fordul meg a dolog. A tény az, hogy infanteriszt
+titulár gefrájter Valentin Borsodi oda alá katonáskodik az Artorácban,
+mint az illik is olyan legényhez, aki, miután a király fegyverét idegen
+népek előtt éveken át viselte, majd hazajövetele után a tisztes csikósi
+foglalkozásban rendes, egy helyben lakó, adófizető polgárrá akar válni.
+Mert bármit beszéljünk, szolgálni kell a királyt. Vagyis hogy a
+császárt. Mert csak a honvéd szolgálja a királyt; a közös a császárt
+szolgálja, mert ez így van a szabájban. Sok minden benne van a
+szabájban. A szabáj nagy úr.
+
+Ki csinálta a szabájt? Az ördög tudja. Van. Termett, mint a subagallér.
+De súlyosabb, mint a subagallér. A szabáj a maga töméntelen sokaságával
+ránehezedik az emberre és nyomja. Az ember hiába védekezik, mert a
+szabáj a hatalmasabb. Nincs mást mit tenni, mint hogy tűrni kell a
+szabájt: az ember palástul ellene veti a türelmet.
+
+A türelem, mondhatni, a legszebb erények közé tartozik, minélfogva ritka
+madár már manapság, akár csak az arasztos szalonna. De aki katona és a
+szabájok alatt van, az a türelemnek a sótalan kenyerével él és a
+sóhajtásait küldi csak a messziségből a hazai nagy, fényes rónák felé.
+Ezt megengedi a szabáj. A fennálló rend érdekében szükséges is, hogy ez
+így legyen, mert tudni való, hogy ha a sóhajtásait a távol idegenből nem
+küldhetné haza a fiú, akkor úgy eltelne bánattal és sóvárgással a keble,
+hogy belefulladna. Ennélfogva a szabáj ez ellen nem szól semmit. De nem
+is volna igaza, ha visszabeszélne. Igy tehát a sóhajtások szállnak
+hazafelé, nagy hegyeken és mély völgyeken által, miután nehezen
+szakadtak föl a kintvaló lelkekből. Mondják, hogy korai őszön, regruták
+elvitele idején ez hozza a háromnapos bánatos esőt, amidőn is mindenek
+lelke megtelik szomorúsággal. Bár ugyan, hogy ez igaz-e, afelől teljesen
+helyénvalók a kételkedések. Sok mindenféle haszontalanságot lehet e
+felől beszélni, ha a nap hosszú. De annyi bizonyos, hogy mink is
+öregebbek, mikor oda alá hurcoltuk a fegyvert, fejfödőt emelve
+köszöntöttük a hazulról lefelé utazó felhőket és az eszünkbe sem jutott,
+elmélkedni afölött, hogy eme légtünettani körülmény voltaképpen cirrus
+cumulus-e vagy cirrus stratus. Ellenben a légi útjában lefagyott kis
+fecskét betettük fölmelegedés okából a kebelünkbe az ing alá, mondván
+neki szeretettel, ha ébredezett: vajjon nem a mi tanyánk ereszete alól
+való vagy-e? Ilyesmik történtek.
+
+Mindez azonban tökéletesen és teljesen hiábavaló beszéd, amit nem is
+érdemes folytatni, mert nyilvánvaló, hogy sok beszédnek sok az alja.
+
+Térjünk vissza ahhoz a ténydologhoz, hogy infanteriszt titulár gefrájter
+Valentin Borsodi onnan oda alulról levelezni szokta az édesapját,
+bizonyos nevezetű idősb Borsodi Bálintot, ki is, mint ismeretes, számadó
+gulyás idekint az alsó-tanyán, az átokházi pusztán, a Két Rózsák
+járásában. Igy is szokta a Bálint fiú címezni a levelet, nem pedig a
+tanyájukra. Ennek az oka abban keresendő, hogy a számadó felesége nem
+tud írást, ha a levél oda menne, nem tudná elolvasni. A gulyás pedig
+ritkán jár haza. Ez tény, amit ez a régi nóta is megerősít:
+
+  Cintányéron, cintányéron aprószőlős pogácsa,
+  Fáj a szívem, fáj a szívem a gulyásra, de a gulyásra.
+  Arra pedig ne fájjon,
+  Mert a gulyás, mert a gulyás ritkán hál ám az ágyon.
+
+Azonban így sohasem lesz vége ennek a történetnek, ha folyton-folyvást
+más mesgyéken kalandozunk. Maradjunk inkább csak a levélnél, amely jön.
+Valósággal jön, mert egy ideig a postapatrul hozza gyalog, amígnem aztán
+vasutat ér. Ekkor már könnyebben utazik a levél. Előbb a bosnyák
+kisvasút hozza, Bródban átteszik a nagyvasútra és hát mi az egy olyan
+nagy vasútnak, egy ilyen kicsi levél: könnyen hozza. Elhozza egészen
+Szegedig. Itt automobilra ül a levél, úgy jön be az állomásról a
+főpostára. Itt azután megint kocsira ül a levél, úgy megy ki az
+alsótanyai postahivatalba. Itt azonban már nyeregbe ül, mint illik egy
+olyan levélhez, akinek az írója annak idején, majd Isten szent
+segítségével csikós akar lenni.
+
+De nem mindjárt ül a nyeregbe, mert az nem úgy van ám, kérem alássan. Az
+ilyen pusztaszéli postahivatalok csak olyan félforma hivatalok.
+Arravaló, hogy aki ott levelet ír, attól átvegye és az útjára küldje. De
+arra már nincsen neki embere, hogy ami levél hozzá érkezik, azt a nagy
+mezőség szétszórt tanyáiba ki is hordja. Némelyik tanya félnapi
+járóföldre van a hivataltól. Igy hát a levelek várnak a jó szerencsére.
+Aki levelet vár, elmegy a postához, s megkérdezi, hogy jött-e levele?
+Vagy pedig a lovasrendőrök vasárnap délelőtt elviszik a leveleket a
+tanyai bormérésekbe, tudván úgy körülbelül, hogy melyik terület melyik
+népe melyik csárdába jár. Vasárnap délelőtt valamelyikbe el szokás
+menni, mert az a börze, ott történnek a napszámos-fogadások s ott
+állapítják meg a jövő heti napszámárakat. Hacsak valami baj nincsen
+akkor, akkor ezen a jeles aktuson ott szokás lenni mindenkinek. Ha
+azonban még sem lenne ott, akkor ott van a szomszéd, az elviszi neki a
+levelet barátságból.
+
+Hát bizony ilyen lassú odakint a levél útja. A Borsodi számadónak
+küldött levélé még lassubb, mert az ilyen gulyásféle embernek nincsen
+meghatározott csárdája. Nem egy helyen van, ha a mező füvét föllegelte a
+jószág, odébb megy vele. S habár egy-egy gulya nyolcszáz darab szokott
+lenni, a buckák között úgy el tud velük tünni, hogy kész mesterség a
+rátalálás. Hát ilyen helyre már csak akkor jut ki a levél, ha valamely
+lovasrendőrnek éppen a pusztán keresztül van az útja s ha már arra jár,
+megkeresi azt a gulyát, amelyben neki is legel az üszője.
+
+Most éppen ez az eset, Kazi András öreg pusztázó lovaslegény viszi is a
+levelet. Déltájban van az idő, a tájon a vénasszonyok nyarának langyos
+napfénye játszik. A gulya hever a dörgölőző fa körül, a gulyások a
+cserényben vannak, ebéd irányában. Most jó ebédet kászolított a
+szárnyék-ember, tejes-levest bennefőtt tarhonyával. Kanalazza kiki a
+bográcsból a tulajdon maga kanalával.
+
+Ugatnak a kutyák. Egy ember föláll, hogy messzibbre ellásson. Mondja,
+hogy lovasrendőr látszik, erre tart.
+
+– Melyik?
+
+No, nem nagyon lehet melyikezni, mert nem olyan sok van.
+
+– Alighanem az öreg Kazi András, mert Tóth Mártonnak fekete lova van.
+
+Ez meg pej, tehát nyilvánvaló, hogy Kazi András ül rajta.
+
+– Alighanem levelet írt a fiam – gondolja Borsodi, de nem mondja, mert
+hátha, úgy lehet, nem is írt levelet a fia.
+
+Nyugodtan kanalaz tovább, mert várni kell. Nemcsak várni kell, hanem
+várni is kell tudni. Nem szabad mutatni itt az emberek előtt semmi
+kíváncsiságot, az apának a fia iránt való szeretetéből semmit, de
+semmit, mivelhogy az ilyesmi csak asszonyoknak való. Ami a várást
+illeti, Kazi egy kicsit váratja is. De ez nem ok nélkül van. Ha valaki
+kilátogat a gulyához, hogy föltekintse az üszőjét, annál az igen nagy
+darab szégyen volna, ha a gulyáshoz menne, hogy mutassa meg neki a
+jószágját. Azt magának a gazdának kell megtalálni, hogy melyik az övé a
+nyolcszáz darab közül. Ez a tarka jószágnál nem nehéz dolog, de a
+régifajta fehér magyar baromnál már nem olyan könnyű, mert nagyon
+egyformák. Ráadásul most, delelés idején fekszik is a gulya s így a
+nagyságban és a testállásban levő különbségek sem mutatják magukat.
+
+Idővel azonban azért Kazi csak megtalálja az üszőjét és megnézi. Szól
+neki: – Kajla – amire az üsző fölemeli a fejét és a gazdájára tekint.
+Hát jól fölpöndült, mondhatni, megéri a fűbérét. Kazi le is száll a
+lóról, az üszőt fektéből fölkergeti s úgy gyönyörködik benne. Szép az
+ilyesmi.
+
+Idősb Borsodi Bálint csak várja, míg majd a cserényig eljön. Mán halad
+arrafelé, a kutyák üdvözlő beszéde mellett. Köszön. Adjon Isten. Hát
+adjon Isten. Hát löhet-e? Hát löhet. Hát mire végzik? Hát ehun e.
+Egésségükre szolgáljon az ebéd. Köszönjük, tessék velünk tartani. Hát
+csak Isten áldásával.
+
+Ugyan, hiszen már nem is igen van a bográcsban, de a sajtot meg a
+kenyeret kiteszik a padra, a tülökkel együtt, amiben a só és a paprika
+van célirányosan összekeverve.
+
+No, pár falatot tisztesség okából is enni kell. András lovát egy bojtár
+elviszi itatni, maga András pedig vág egy szeletet a sajtból. Jó nagyon
+a tehénsajt annak, aki szereti. Rozskenyérrel. Sóval, paprikával.
+
+– Hát erre járt kend? – kérdezi Borsodi.
+
+– Erre – mondja Kazi. – Pöcsétöt vittem Széll Jánosnak. Már mögint
+hivatva van be a városba, a törvénybe.
+
+A bírósági idéző-cédula még mindig pöcsét. Sok száz éves szaga van ennek
+a szónak. A pecséttel való törvénybe idézésnek megmaradt nyoma ez. A
+citatio cum sigillio. Már másfelé az emléke is elhalt s ott él a nagy
+csendességek birodalmában, ahol minden aludni látszik.
+
+– Ugy hát? – mondja Borsodi.
+
+– Az – feleli Kazi. – De mondom, ha már erre járok, elhozom ezt a
+levelet is kendnek. Úgy gondolom, hogy alighanem a lentvaló fia levelezi
+benne kendet.
+
+Borsodi nyugodtan nyúl a levél után s kibontja a takaró papirosból.
+Csakugyan, ez a fia levele. Mit ír vajjon? sorsa hogy áll? talán baj
+érte?
+
+Mi van a paraszti katona levelében? Nem sok. A táborokban kis
+levélpapirost árulnak a kantinosok, a katona betűi meg nagyok. A fegyver
+elhúzza a kezet, akár csak a kapanyél. A katona nem is mondja, hogy
+levelet ír, hanem azt mondja, hogy rajzol. Maga-magát gúnyolja vele.
+Mert csakugyan külön-külön rajzolja a betűket, mint az iskolásfiú, aki
+most tanul írni. A nagy betűkből kevés fér föl a kis papirosra. A szavak
+a levél elején s a levél végén jóformán mindig ugyanazok, csak a közepe
+táján van valami új mondanivaló. Az eleje ilyenforma: „Kelt levelem a
+Kistanyán, ide alá az Artorácba, október 20. 1912. Szeretett szülő anyám
+és tanító apám és kedves testvéreim. Kívánom a jó Istentül, hogy ezen
+pár sor írásom friss jó egészségbe vagyok, melyhez hasonlót maguknak is
+kívánok. Továbbá tudatom, hogy Roza ángyi fia, a Sándor is friss jó
+egészségben van, melyhez hasonlót maguknak is kíván.“ Ez az eleje. Ez
+lefoglalja a kis papiros egyik oldalát. A vége pedig: „Ezzel bezárom
+levelem, sok jó egészséget, hasznos munkát kívánok, tisztölöm Roza
+ángyit, a Vén Jánosék Pirosát, a Jóska sógort, a Mihály bácsit, ha
+érkezésük van, küldjék ezen levelemnek mássát és a Pirosnak adják
+tudtul, hogy tisztölöm…“ Ami a levélnek az eleje meg a vége közé jut, az
+az újság.
+
+Borsodi lassan olvassa a levelet. Lassan, úgyszólván minden betűt külön.
+Foglalva. I-es –: is, te-e: – te, nő, té-ü: tü, lö: istentül. Hangosan
+megy ez, a többiek hallgatják s egy fiatal bojtár csodálattal gondolja,
+hogy milyen jó fogalma van a Bálintnak odalent a katonaságnál.
+
+Egy helyen aztán ezt olvassa ki a levélből az apa:
+
+„továbbá tudatom kedves tanító apám és édös szülő anyám, hogy ha
+háborúról van a szó otthon, annak hitelt ne adjanak, énfelüllem
+aggodalommal ne legyenek s a szívüket ebbe a gondolatba ne szaggassák,
+mert elmondta a kapitány úr, hogy ő fölsége öreg létire nem akarja már,
+hogy háború történjen, hanem hogy a szolgálatot pontosan köll tartani,
+minekutánna komoj dologba vagyunk…“
+
+Borsodi abban hagyja az olvasást s most már szívéből fakad föl a
+sóhajtás:
+
+– Hála Istennek…
+
+Az emberek hallgatnak, csak a gondolatok forognak a fejekben, hogy jó
+fiú ez a Bálint, nem hiába, hogy szülőszerető volt világéletében, még
+most is csak a vigasztalás szavait küldi nekik. Míg más hány van olyan,
+hogy örökké panaszokat levelez haza, hogy csak pénzt küldjenek neki.
+
+Kazi lovasrendőr, mint tapasztalt fegyveres, aki itt a pusztán a
+hatalmat képviseli, azt mondja:
+
+– Löhet, hogy úgy lössz. Löhet, hogy nem úgy lössz.
+
+– Hát én csak úgy gondolom – borul el Borsodi. – Nincsen ebben okos
+embör. Furcsa idő jár. A holdnak mindig nagy udvara van. Néha szömez az
+eső, pedig nincs is mibül. A jószág is nyughatatlan.
+
+Egy bojtár beleszól:
+
+– A kupecok szödik a lovat.
+
+Igen, vannak ilyen jelenségek. A kutyákat ugyan nem szedik a kupecek,
+mivelhogy minek kellene nekik, de a kutyákban is valami különösség
+észlelhető. Néha minden ok nélkül kirohannak a gulya közül a mezőre és
+nagy ugatásokba kezdenek. Mit ugatnak ilyenkor?
+
+– Ahun a! – kiáltja a Jancsi bojtár. – Hát az mi?
+
+Mind arrafelé néznek, amerre a Jancsi mutat.
+
+A messzi távolban, ahol a föld széle az ég aljával ölelkezik, a tűző
+napsugárban látszik, hogy valami fényesség fut végig a föld peremén, de
+igen nagyon sebesen. Úgy száguld, mintha lovasember vágtatna vele, de
+nem látszik sem ember, sem más teremtett állat, csak maga a kápráztató
+csillogás siklik tovább teljes csendességben.
+
+Megdermedve nézik. Még a gulyabeli állat is, amelyiknek éppen arra volt
+a feje, odabámul.
+
+Kazi András pusztázó katona hirtelen a lovára kap. Neki kötelessége
+megtudni mindent, ami a pusztán történik. A másik pillanatban már vágtat
+is a kutyák nagy ugatása között a titok után, szinte röpköd a kardja az
+oldalán.
+
+Azonban messze van odáig. Vágtat Kazi, ahogy csak bírja a ló, de a
+fényesség egyre jobban távolodik s utoljára eltűnik a fiatal ákácos erdő
+fái között.
+
+Kedvetlenül tér vissza idő multával habos lován.
+
+– Nem birtam utolérni – mondja.
+
+Hát hiszen nem is lehet az ilyent utolérni. Ezek földöntúli dolgok.
+Jelzések, amik akkor történnek, amidőn valami veszedelem következik.
+Borsodi számadó is búsan legyint a kezével:
+
+– Irhat a gyerök, amit akar. Beszélhet a kapitánya, amit csak akar.
+Mikor már jelönségök vannak…
+
+S az emberek elszomorodva tekintenek maguk elé. Valóban, jelenségek
+vannak, amik intik az embereket és figyelmeztetéseket tartalmaznak.
+
+* * *
+
+Pedig mindössze annyi történt, hogy a puszta másik szélén lakó Vadlövő
+Mihály, közismert rossz csont, e napon új, fényes biciklit lopott a
+városban s azon karikázott hazafelé.
+
+
+
+
+Vasút akar lenni.
+
+Hogyan támad az út? Ezt bajos tudni, de elnézni lehet. Mikor a réti
+semlyék, vagy a legelő fölszabadul tavasszal a hó alól, apránkint
+gyalogutak keletkeznek rajta. Hosszában és keresztben. Idő multán
+kitaposódnak, a lépések alatt a fű elsárgul rajtuk: a zöld mezőben ez a
+sárga vonal mutatja, hogy ez az út. De ez az út sohasem egyenes, pedig
+semmi oka sincs rá, hogy a sík mezőn ne legyen egyenes. Mégis mindig
+csak girbe-gurba. Ahogy az első ember ment rajta keresztül, ahogy utat
+vágott a csatakos mezőn, a többi mind utána ment, szóval, mint mondani
+szokás, nyomon járt. Mehetne a mezőn másfelé is, de nem megy. Hegyes
+vidéken ez más, mert ott kerülgetni kell a köveket, itt azonban mit sem
+kell kerülgetni. A menés a mező minden részén egyforma lehetne, az út
+rajta egyformán jó, vagy egyformán rossz. Időt is takaríthatna az,
+akinek sietős dolga van, ha egyenesen haladna a mezőn s nem kanyarogna
+rajta úgy, ahogy az út kanyarog. Az elmélet ezt így mondaná, de a
+gyakorlat nem így mondja. Ahogy az az ember kanyargott, aki tavasszal
+legelsőbb vágott, úgy kanyarog utána mindenki, aki arra jár. Miért? Ki
+tudná? S miért kanyargott az első útcsináló? Azt sem tudni. Talán tócsák
+voltak még a nedves földeken s azért kerülgetett. De azok már elmultak
+régen s az utána következő utasok már a nem létező pocsolyákat
+kerülgetik. Ez így van. Mert kell valami előljárónak lenni, aki nekivág
+valaminek. A többi pedig halad utána. Ez egy kicsit sajátságos dolog. Ha
+a juhász át akarja hajtani a nyájat az árkon, a birka nem megy. A juhász
+rájuk ereszti a pulikutyákat. Azok ugatják, marják, harapják a birkát, a
+hátukra ugrálnak s úgy tépik dühükben a fülit, de a birka mégsem megy.
+Akkor a juhász fölveszi az öreg kolompos vezérürüt s átveti az árkon.
+Akkor azután valamennyi birka ész nélkül tolakszik át az árkon, még le
+is tapossák a gyengébbet a nagy igyekezetben.
+
+Más azonban a kocsiút. Hát azt ki tudná megmondani, hogy a sík mezőben
+az miért kanyarog minden ok és értelem nélkül? Azt mondják, hogy azért,
+mert itt az a tanya van, amott az a tanya van és az útnak szokása, hogy
+a tanyáknak közelébe kanyarog. Pedig dehogy. A tanyák legföljebb száz
+évesek s az út több évszázados. Az utak előbb voltak, mint a tanyák,
+amiként, hogy nem a víz folyik arra, amerre a városok vannak, hanem
+megfordítva. Némely alföldi út dombon megy keresztül. Az ilyen út a régi
+használat nyomán úgy ki van vágva, hogy az út két oldalfala a kocsiban
+ülő ember fejével van egy magasságban. Pedig ezt az utat nem vágta ki
+senki, hanem ezt a rajta való járás vágta így le a dombból. Úgy lehet,
+hogy ezer esztendőnek ez a járás-kelése kellett ehhez. S ezer év előtt
+az az ember, aki itt utat tört, miért éppen itten tört utat? Azt
+mondják, hogy ez a véletlenség műve, mert hiszen valamerre csak kellett
+mennie, ha már éppen menni akart. Ez igaz, de azért az sem egészen úgy
+van. Nálunk az az út, amely a tanyára visz, hosszú darabon át szigorúan
+Szeged és Dorozsma határán fekszik, lombos vidéken, már amennyire
+mifelénk ilyesmiről beszélni lehet. Ez is olyan sok évszázados-forma út.
+A két oldalán szőlők, amik homoki borokat teremnek. Az út széles ugyan,
+nem is országútnak nevezik régi nyelv szerint, hanem marhahajtóútnak, de
+azért mégsem szélesebb, mint tizenöt öl. Miért van éppen itt? Azt
+mondják azért, mert itt a határ. De hiszen nyilvánvaló, hogy az út
+régibb, mint a határ. S az út két oldalán a szőlők két különféle bort
+teremnek, más íze van a dorozsmai oldalon lévő bornak s megint más íze a
+szegedi részen termettnek. A szőlőtőke ugyanaz, a kezelés módja ugyanaz
+s az út által kettéválasztott szőlőkben mégis más ízű bor terem. Aki
+legelőször járt erre kocsin, aki legelőször intézkedett az iránt, hogy
+ne más felé, hanem tisztán csak errefelé legyen az út: hogyan találta
+meg az a régi ember a földek minőszerűsége között való elválasztó
+határt? Ez a kérdés azonban szintén azon dolgok közé tartozik, amikben
+nincsen okos ember.
+
+Más azonban a vasút. Ez már ugyancsak új dolog, ez nagyszerű dolog,
+amiről azt mondja a régi katonai nóta:
+
+  Sikojtozva, mint az vason az bagon,
+  Kedves rózsám kinézött az ablakon.
+  Mindkét szömöm könnybe lábadt,
+  Úgy néztem én teutánad galambom.
+
+Ilyen a vasút ott, ahol van. Hát ahol nincsen? Azt lehetne mondani, hogy
+ott semilyen. De erre is el lehet mondani: hogy pedig dehogy. Ott kint,
+a mély mezőkben elsülyedt tanyák között a vasút a gondolatokban él. Nem
+a valóságban van meg, hanem a koponyákban. E helyeken irígység tárgya az
+a másik pusztaszél, amelyen vasút megy keresztül s ahol e tanyai házak
+ingaóráját a vaskerekű kocsik járásához lehet igazítani. Csak az egészen
+öregek törődnek vele, gondolván, hogy minek az már arra a kis időre, ami
+nekik az életből még lemorzsolni való van? De mások mind lesik a híreket
+róla, hogy akar-e vasút lenni, hogy csinálják-e vajjon s a gyermekek,
+akik még sohasem láttak ilyesfélét, esténként e szörnyeteg vasbikák
+felől álmodozva alszanak el a kuckóban.
+
+* * *
+
+Egyszer csak jön egy úrforma a határba kocsin, több emberrel, meg sok
+színes karó a kocsin. Ez az úr a mérnök, vagy pedig nagyobb
+tiszteletadás okából földmérnök, mivelhogy a földet méri föl. Az emberei
+pedig lánchúzó mérnököknek neveztetnek és sok bort szeretnek inni, de
+nem csoda, mert nekimennek a lánchúzásban akár a víznek, hát hideg
+időben belső meleg erő szükséges ide, az pedig a borban van. A mérnöknek
+van hosszú messzelátója, amely háromlábra jár és van a mérnöknek sok
+makfája, amely szó megint térképet jelent s a mappából formálódott. A
+mérnök mindig cigarettát szív, aminél fogva csak sovány, ami azonban
+szintén nem csoda, mert a mérnök odaföl a Budapestbe a heptikus iskolába
+szokta tanulni a messzelátás tudományát.
+
+Ahol a pusztaszélen a háromlábú masina hol itt, hol ott feláll, ahogy a
+tarka karókat a lánchúzók itt, amott a földbe leszúrják, ahogy a mérnök
+a rézcsövön nézdegél keresztül s a kezefejével hol erre, hol amarra
+kergeti a legyeket az orra elől, (pedig így ilyenkor ősszel már már
+muslinca sincsen: hát mi baja velük?) mindez különös dolog arra kifelé
+és sok szóbeszédre ad alkalmat.
+
+– Hát ez hozza a vasutat? – kérdezik gúnyosan némely kételkedők.
+
+Más emberek, akik régebben fiatalkorukban mint kubikusok világot láttak
+s értenek az efajta tudományokhoz, csendre intik őket, mert úgy áll a
+dolog, hogy csakugyan így és nem másképpen képződik a vasút.
+
+No, ha így van, a más. A mérnök a gárdájával együtt kezd abban a
+tiszteletben részesülni, amelynek a hatalmasak irányában való
+megnyilvánulás a szokása. Legélénkebb érdeklődés kíséri most már azt,
+hogy merre jár a háromlábú masina. Mert bizonyosan arra megy majd a
+vasút is. Tóásó Biacsi Ferenc, akinek a tanyájában a mérnök meghálni
+szokott, általános irígykedésben, megszólásban és meggyanusításban
+részesül. Mert bizonyosan kifurfangérozta már magának a mérnöknél, hogy
+az ő tanyáján lesz az állomás, mindjárt a kukoricagóré mellett.
+
+De jól van ez így, hogy a beszéd megindul. Mert voltaképpen az
+előbbhaladásért való törekvések ezek. Továbbá, mikor a mérnök már minden
+szerszámával és cselédjével elvonul a mezőkről, van legalább a téli
+estéken odakint miről beszélni. Például Sós Szabó Pál azt mondja:
+
+– Az én földemön ugyan ingyen nem mén körösztül. Ha mönni akar
+sajátítson.
+
+– Hát hiszen nem is ingyen akarják azt – vélik mások.
+
+– Az más, – feleli Sós Szabó – azt mög löhet érteni. Hanem amúgy, azt
+már nem. Mert tudja kend, a szó: szellő, a kontraktus: az csak papiros.
+Hanem a pénz a fundamentum.
+
+Néma csend és hallgatás van.
+
+Most Nyerges Kiss István szól, mint öreg ember:
+
+– Én pedig ingyen is odaadom a földem sarkát, ha arra kerül a vasút.
+
+– Jaj, – feleli Sós Szabó – hiszen akkor elbukott kend. Ha beépítik a
+kend földjébe a vasúti töltést, hát akkor hogy megy kend rajta körösztül
+a föld másik részébe szántani az ekével.
+
+Most az emberek Nyerges Kisst nevetik, de egyben gondolják, hogy van
+annak magához való esze. De csakugyan, Nyerges Kiss azt feleli Szabónak:
+
+– Mondtam már, hogy csak a földem legsarkát ígértem oda; hát azon túl
+már hova haladjak az ekével?
+
+Most erre még hangosabb a nevetés, de most már Sós Szabónak a rovására.
+És Szabó elkeserülve a gúnyos kacajon, mérgében félreteszi még az
+idősebb iránt való tiszteletet is és így adja föl a kérdést.
+
+– Kend talán a városi urak szószólójává szegődött? Ugyan mi fizetés jár
+érte?
+
+De Nyerges Kiss István csak szótlanul legyint egyet a kezével erre a
+beszédre. S a népek most már reá nyugalommal tekintenek. István bácsi
+helyt állt. Helyt állt no, bárki bármit beszéljen is.
+
+* * *
+
+Mindezek azonban csak a kezdetnek a kezdetei. Mert azután jön a java.
+Mikor a nagy lassú medvék, a hivatalos apparátusok megmozdulnak a vasút
+irányában és megkezdik a bejárást. Két fajtája van ennek is. Az egyik a
+közigazgatási bejárás, a másik a műtanrendőri bejárás. A különbség a
+kettő között az, hogy amikor a közigazgatásra járnak be a hivatalosak,
+akkor még nyoma sincsen a vasútnak, ellenben mikor műtanrendőrileg
+járnak be, akkor már kész a vasút, megy is, fütyül is, csakhogy nem
+hivatalosan megy s nem hivatalosan fütyül. A műtanrendőri bejárás után
+azonban már hivatalosan gázolhatja el azt a pusztai kivert bikát, aki
+nagy magabizakodásában nekiment a jött-ment vasbikának, hogy kiszorítsa
+a határból, amelyben eleddig csak ő volt az uralkodó erő, tekintély és
+hatalom.
+
+De ez még messze van. Ezúttal csak közigazgatásilag járnak-kelnek
+mindazok, akikre a törvény a hivataluknál fogva rájuk parancsolta, hogy
+értsenek ehhez a mesterséghez. Mert ehhez érteni kell, most dülvén el az
+egész vasút sorsában az, hogy merre menjen.
+
+Ez pedig nagy kérdés.
+
+Mert ha e tekintetben Luklábú Csülkös Monori Kiss István kintvaló
+gazdálkodó polgártársunkat fölkérdezzük, Istvánnak az a nézete, hogy ő
+nem bánja akármerre megy is, de az ő tanyája udvarán föltétlenül
+keresztülmenjen, mert ő egyenesen az ereszet alól akar a vasútra
+fölszállni. Továbbá a vasút az ő udvarába úgy kanyarodjon, hogy azt nem
+bánja, ha a szénaboglyák a túlsó oldalakra essenek, de a kút
+mindenképpen az innenső oldalon maradjon. Ezt megkívánja a jószágitatás,
+továbbá az apró libai, kácsai és csirkei szempont, nehogy ital végett a
+túlsó oldalra levő járkálások folytán elgázoltassanak szegények.
+
+Miután körülbelül a lapos mezőkön majdnem mindenki így gondolkozik, a
+hivatalos uraknak főhet a fejük eléggé abban, hogy most már csakugyan
+merre menjen a vasút.
+
+A muszka császár megteheti azt, mikor már fölbosszankodik az ilyenféle
+érdekeltségi háborúkon, hogy a léniával egy egyenes vonalat húz a
+térképre s az mondja: erre menjen a vasút. Alkotmányos országban azonban
+nem történhetik ilyesmi – véli Luklábú Csülkös és ehhez mindenek
+hozzájárulnak.
+
+Azonban bárki bármit beszéljen, szép azért elnézni az ilyen tülekedést.
+Egyéni érdekek harca ugyan, de mégis csak az általános fejlődés csatája.
+
+Hiszen az emberek nem olyan bolondok odakint sem, hogy ne lennének
+belegyőződve abba, hogy úgysem mehet be minden tanya udvarába az a
+vasút, de mégis küzdenek, próbálkoznak, erőlködnek, igyekeznek: eleven
+cáfolatául annak a vádnak, mintha a kint élő népben az előbbre való
+haladás ügye felől elfásulás tartózkodna.
+
+Egy formás menyecske, úgy a negyven év körül, igen csak dörgölődzik az
+urakhoz, akik a makfákon az utat szerkesztik. Kocsival megy utánuk s
+ahol csak megállnak, mindjárt köztük van.
+
+Már mikor nem állhatják, megkérdik tőle:
+
+– Ugyan melyik földben érdekelt?
+
+– Én? – mondja az asszony. – Én? Ezen a tájon mán semelyik földben sem.
+Én arra beljebb való vagyok. Az én földem mellett úgy is elmegy.
+
+– Hát akkor mit kínlódik itten velünk ok nélkül?
+
+– Azért, – magyarázza a menyecske – hogyha majd möglösz a vasút, az én
+fiamat tögyék bele fűtőnek…
+
+* * *
+
+A bizottság kocsin jár. Az úgynevezett érdekeltség egy része szintén
+kocsin követi, vagy pedig gyalog. A homokon ugyanis nem sok különbség
+van a kocsin való menés és a gyalogjárás között. Sőt a gyalogjáró az
+ösvényeken néha hamarabb odaér ahova kell, mint aki a kocsival az utakon
+kanyarog.
+
+Föltünik egy szálas, erős tartású idős ember, aki nincsen kocsival, de
+minden megállási helyen ott van.
+
+Figyelemmel hallgatja a tárgyalásokat, de nem szól bele semmibe. Szóval
+nem zavarja a vizet.
+
+Csak néha kérdezi:
+
+– Hát erre mén?
+
+– Igen.
+
+– Erre a Vödörlopó Dobó tanyájának?
+
+– Hát.
+
+– Úgy hát – szól elgondolkozva, amikor a kocsik megint megindulnak,
+ismét csak megy utánuk.
+
+Egyszer azután megkérdezik tőle szintén egy megállóhelyen:
+
+– Bátyám, maga miben érdekelt?
+
+– Sömmiben – feleli kurtán.
+
+– Hát akkor miért fárasztja itt magát?
+
+– Hát tudja, – feleli az őszes ember – én már úgy se éröm mög ezt a
+vasutat. De tudni akarom, hogy ha majd legalább lösz, hát merre mén.
+
+Az urak beleszólnak:
+
+– No pedig most már nem olyan hosszú lesz a várakozás. Megérheti még,
+hogy fütyül a vasút. Hány éves? Hatvanöt?
+
+– No – mondja az öreg. – Följebb.
+
+– Hetven?
+
+– Följebb!
+
+– Csak talán nem nyolcvan?
+
+– No, – neveti a vénség – annyi sem. Hanem kilencvenkettő. Tudják az
+urak, én még abban az időben születtem, mikor Ferenc császár megbukott a
+feketehasú bankókkal.
+
+Hát nem lehet tagadni, jó levegő van ezeken a külső részeken. Fényes
+tekintetével az emberekre nevet és ákácok illatos virágai peregnek a fák
+hegyéből a vén fejekre.
+
+
+
+
+Félkézkalmárkodás.
+
+Már nem él az, aki kitalálta, hogy a dülőföldet dülőföldnek hívják, mert
+ha élne, meg lehetne kérdezni tőle, hogy miért nevezte el ennek. Mert a
+dülőföld nem dül semerre, se jobbra, se balra, hanem fekszik a dülőutak
+között. A dülőút sem dül semerre, legfölebb a ló dül ki benne nagy esők
+idején. De mégis csak így nevezik mind a kettőt. Ami egyébként nem baj,
+mert nem a név a fődolog, hanem a föld.
+
+A dülőföldek pedig szépen keresztben állanak a dülőutakhoz. Egyik
+felükkel ezen úthoz, a másikfelükkel a másik úthoz, mintha valamely, a
+földre fektetett létra fokai volnának a közbeeső ürességgel. Az egyik
+darab dülőföld Jó Jánosé, a másik Kis Mihályé, a harmadik Pál Józsefé.
+Azután van még több jobbra, balra is, mert a dülőutak létrája hosszú.
+Egyik darab föld vékonyabb, a másik vastagabb, mert ez így van, miután
+az ujjunk sem egyforma. A sok dülőút egy kis darab birodalom így
+együttvéve. A földek nincsenek elkerítve egymástól, csak egy vékonyka
+üres csík mutatja, hogy hol végződik az egyik tulajdon s hol kezdődik a
+másik. Ilyen helyeken bizony tág mezeje van a lopásnak.
+
+Mondják, hogy a földgömb túlsó oldalán, a szigeteken laknak meztelen
+népek, akiknek a beszédéből hiányzik a lopás szava, mivelhogy nem is
+tudják, hogy mi az a lopás. Ez valószinűleg onnan van, hogy olyan kevese
+van egyiknek is, másiknak is, hogy nem érdemes ellopni. Majd lopnának
+ott is, ha volna mit. Mint ahogy nálunk is lopnak a mezőn.
+
+Ott a legkönnyebb. Mást mindent, pénzt, ruhát, butort, kerítések és
+falak mögé tesznek, závárok alá rejtenek, de ami termőben van a mezőn,
+arra nem lehet lakatot tenni. Legfölebb azt lehet őrizni, hogy ha már
+lopnak, legalább keveset lopjanak. Nagyobb területeknél, uradalmaknál
+szokásban volt, hogy a föld szélét köröskörül keskeny pántlikában
+kiadták bérbe, vagy odaadták feliben, harmadában. Igy csak a feles
+lopott, mert más tolvaj a feles földjén már nem jött át. Az csak a
+felest lopta. A feles pedig azt, amit tőle loptak, visszalopta az
+uradalmi földből. De nem lopott többet, hanem csak annyit, amennyit tőle
+loptak, tőle pedig a vékony és keskeny pántlikaföldről nem sokat
+lophattak, amiből nyilvánvaló, hogy az az uradalmi igazgató, aki ezt az
+eljárást követte, szerencsésen oldotta meg a kérdést.
+
+Háthiszen az bizonyos, hogy csak onnan lopnak, ahol van. Nem sokat
+lopnak. Csak éppen, hogy valami lefölözést tesznek a jut is, marad is
+régi igazsága alapján. Nem meggazdagulásért lopnak, hanem csak az
+élhetésért. Nagyon különböző dolog ez. A csalásokban is vannak szent
+csalások, hát a lopás sem egyforma. A kocsisok nagy része például
+szereti meglopni a zabos ládát. De az egyik kocsis a lopott zabot a
+lónak adja, mert szeret büszkélkedni a gazda előtt abban, hogy az ő keze
+alatt milyen jó húsban vannak a csikók. A másik kocsis meg azért lopja
+meg a zabot, hogy beváltsa italra. Mind a kettő a gazda vagyonát lopja,
+azzal a különbséggel, hogy az egyik azt, amit a gazdától lopott,
+visszalopja a gazdának. Belelopja a lóba.
+
+Látott már valaki olyant, hogy mikor a dinnyeinda a kukoricásból
+kifolyik az útra s ott nevel egy szép dinnyét, hogy az ott maradt volna?
+Nem, ilyent nem igen lehet látni. Pedig a dinnye indája ki szokott néha
+az útra folyni, ha az elővigyázatos gazda más irányba nem tereli.
+Nevelni is szokott ez inda végén gyümölcsöt. A gyümölcs egy darabig ott
+van, még kicsinyellik arra, hogy a kocsival megálljanak érte. Nem
+érdemes. De idővel azután csak eltűnik onnan.
+
+Azt mondják ilyenkor: gazdája került. Csak úgy mondják, hogy gazdája
+került. Csúnya szó az a lopás, minek azt kimondani. Inkább csak úgy
+gúnyosan mondják a lopott jószágról, különösen, ha vásár alkalmával
+lopódott, hogy öt ujjon vötte. Az már csak igazán nehéz vétek, mikor
+valaki másnak a földjét, az örökföldjét, az életet és megélhetést adó
+földet rabolja: mégsem mondják felőle, hogy ellopta, hanem csak, hogy:
+elszántotta.
+
+Van eset rá, hogy kapálás alkalmával a munkásnak kialszik a pipája. A
+kialudt pipát nem akarja a szájában tartani, de nem tudja hova tenni. A
+mellényzsebbe tenné, de a mellény már régen rámelegedett s levetette
+magáról, valamely karóra akasztván. A fölhajtott szélű kalapok idején
+kalapszélben is tartották a pipát, de a fölhajtott szélű kanászkalapok
+divatja már régen elmult. Szokás volt ezelőtt a pipát a korcba
+akasztani, vagy hátul a nyakon az ingbe dugni, ahol megállt, mint
+valamely cserepcsik. De mivelhogy a dohány folyton-folyvást drágult, a
+pipák egyre kisebbek lettek, a száruk pedig megrövidült. Hát ezzel a
+rövid szárral a pipát már a testi fehérruhára nem lehet akasztani, mert
+onnan kiesik s a gazdája maga tapossa bele a homokba. Hát ilyenkor nem
+csinálhat mást a pipával a gazdája, mint hogy leteszi valahova a földre.
+Valami jelesebb helyre, ahol azután, ha megint kell a pipa,
+megtalálhassa.
+
+De nem találja meg. Mert egy másik munkás, ahogy arra ment, meglátta a
+pipát. – Ejnye, de alkalmatos kis pipa! – gondolja. Ezt el kellene
+lopni. De nem úgy gondolja, hogy lopni, hanem csak úgy, hogy csenni. A
+vétkes vágy ugyanaz, de a szó szebb. Ha pedig katona is volt az illető,
+akkor azt sem gondolja, hogy csenni. Mert a katona sohasem lop, nem is
+csen, hanem csak fog. Elfogja, amit akar. Mert olyan a hadi tudomány.
+Elfogja, mint az ellenséget.
+
+A munkás tehát, látván a pipát, bűnös gerjedelmei támadnak. De lopni
+szégyen, csenni sem illik. A pipát „megtalálni“ sem lehet. A pipa
+helyzetéből, ahogy fekszik a földön, meglátszik, hogy az nem elvesztve,
+hanem gondosan odatéve van. Azt még majd keresni fogja a gazdája. A
+munkás tehát összeszed egy csomó száraz levelet, gallyat és azt
+elhelyezi a pipára. Olyképpen, mintha a szél fujta volna oda. Mikor a
+pipa gazdája jön s keresi a pipát, nem találja. Az az eszébe sem jut,
+hogy a pipa a száraz levelek alatt van. Boszankodik a veszteségen, de
+nem szól semmit senkinek a dologról, nehogy kinevessék, mint Dicső
+Miskát, aki a kukoricatáblán toronyiránt tette le a csizmáját és sohasem
+találta meg többé, mert akárhol állt, mindig toronyiránt állt. A másik
+ember meg időmultán kitakarja a levelek alól a pipát és a tulajdonába
+veszi. Találta s így, ha később a pipára ráismernének is, szó nem érheti
+érte. Valamely tárgynak ily módon való megszerzését nem lehet lopásnak
+nevezni. A megszerzés e módjának külön neve van. Úgy mondják: gazt
+vetett rá.
+
+Almaérés idején a szőlőben lehet néha látni a szőlőhártyák között vagy
+valamely bokor tövében egy kis homokkupacot. Persze nem mindig lehet
+észrevenni, de néha mégis észrevevődik. Hogy az ottan nem a maga
+valóságától való kupac, hanem hogy ott a homokot valaki valamely okból
+kézzel huzogatta össze. Ha az ember a kupacot megrúgja, három-négy alma
+gurul ki a homok alól. Ez már a lopási vágy netovábbja. Mikor jó
+almaszüret van, úgyis annyi az alma, hogy akár beteggé eheti magát
+belőle mindenki. Föl se kell mászni érte a fára, a fák maguk hajtják le
+az ember elé gyümölccsel dúsan megterhelt ágaikat. Tömegesen hevernek az
+almák a fák alatt, ahogy érett korukban a homokra potyantak. S a kupac
+alá földelt nyárialma ott úgyis elromlik. Mégis akad olyan ember, hogy
+könnyebb a lelkének, ha néhányat belőle eldughat.
+
+– Kutyaszokás ez, – véli a kapás.
+
+Van benne valami. Ha sok csontot vetnek a kutya elébe, amit nem bír
+belőle megenni: elássa, hogy az valamiként a másik kutyának ne jusson.
+Ha negyednap azután szűk esztendeje van, keresi a csontokat. De akkorra
+már elfelejtette, hogy hova ásta el. Ilyenkor szaladgál az udvarban és
+mindig a földet szaglássza, hogy hátha megérzi valahol a csont szagát.
+Néha megtalálja, néha nem. Ha nem találja, mérgében elnyújtja hosszan a
+nyakát és fölugat az égre. Pedig tudhatná, hogy az ő beszéde úgy sem
+hallatszik a mennyországba.
+
+* * *
+
+A dülőúton kocsival halad Jó János a dülőföldek felé. Igazság szerint
+Joó János, úgy is írja a nevit, mert régi nemes s a régi erdélyi diploma
+is megvan még valahol az öreg menyasszonyi ládafiában. Apaffiék meg a
+többi nagyságos urak idején könnyen járta a fej- és jószágvesztés
+kimondása odaát a kis bérces hazában s az emberek, ha ott is hagyták a
+jószágjaikat, de a fejüket jobb szerették, ha a válluk közt marad:
+ilyenkor az emberek kiszöktek Erdélyből, lovastól-nyergestől, egy
+nyargalt szolgástól s belevették magukat Magyarország pusztabéli alföldi
+népei közé. Sok rokonvér került azoknak alkalmával ide elő. A régi
+kutyabőr még itt-ott hever valahol, ha ugyan a játékos unoka szét nem
+tépte; ha kedve telik benne, hadd tépje: kinek kell az már? Nemrég is
+vettem egyet a jogos tulajdonosától öt forinton, olcsó árú az manap itt,
+csak Bécsben drága.
+
+János tehát halad a kocsival, két ló van előtte. A kocsin van János, meg
+a kis gyerek. Azon rövid úthoz, amit János most végez, elég volna egy ló
+is, az is kihúzná a kocsit a dülőföldig. De ezt nem úgy kell tekinteni.
+János úgy is kifogja a lovakat a dülőföld végében s a lovak az árokpart
+füvén legelésznek a kis gyerek felügyelete alatt. S miután az árokpart
+füve a senkié, János ezúttal ingyen ad uzsonnát a lovaknak, anélkül,
+hogy a saját szénaboglyáját rongálná. Érthető, ha inkább két lovat etet
+így tavalyi árban, mint egyet. Mert messze van az még hej! hogy a
+szigorú télen átessünk s van eset rá bizony, hogy az ember magától meg a
+kis családjától vonja meg a fűteni való szalmát, hogy a ló az istállóban
+ne éhezzen és az éhségében való fájdalmas nyerítései ne hallatszanak.
+
+János odaér a maga földje széléhez, mert hiszen idővel mindenhova odaér
+az ember, még a temető kerítéséig is. Kifog, a gyerek is leszáll a
+földre, János pedig, mint tulajdon maga bemegy a dülőföldekbe s
+hamarosan el is tűnik köztük, mert a földek ezúttal kukoricatermelésre
+vannak berendezve. Állnak tehát rajta a kukoricaszárak rengetegei. János
+belemegy a szárrengetegbe s eltűnik. De ez csak úgy van, mint mikor a
+rác papot figurázzák a sad vidis, sad ne vidissel, hogy egy kicsit
+láttok, egy kicsit nem láttok. Mert János nemsokára ismét előtűnik,
+hozván két kézzel az ölében egy igen szép, nagy úri tököt, mert megadta
+az Isten az ilyesmihez a magyarnak a módot.
+
+A kis gyerek vidáman kiált föl:
+
+– Jaj de szép tök, édesapám! Ilyen szép tök a mi földünkön nincsen!
+
+János a gyermeki kedvtelés örvendező szavaira komoran felel:
+
+– Mán hogy beszélhetsz ilyesmit? Hiszen én is ültettem ilyent.
+
+No, a gyereknek ez annál jobb, mert hiszen a gyerekre nem tartozik az a
+valóság, hogy János a Kis Mihály földjéről hozta a tököt. A töknek pedig
+ez tökéletesen mindegy. Az ő sorsa úgy is az, hogy János a földhöz
+csapja teljes erővel, minélfogva szétreped. A tök ezen szétrepedt
+állapotában most háromféle szolgálatot teljesít. Elsősorban a fűevés
+után konfekt a lovaknak. Másodsorban a gyereknek mulatság és
+foglalkozás, hogy bicskával hasogatja a tököt s így darabonkint adogatja
+a Madárnak meg a Rárónak. Harmadiksorban pedig az érettebb magjait
+kiválogatja s elteszi a zsebbe. Ha megszáradnak, az jó ennivaló s a
+világ legolcsóbb eledele, mert az evésébe hamarább belefárad az ember,
+mint sem jóllakna.
+
+Nagyon vékony dülőföldje van ennek a Kis Mihálynak. Mondhatni nem valami
+híres gazda és sok kis családja van neki. János tehát úgy határoz, hogy
+nem is igen háborgatja tovább a vagyonában, legfölebb a földjéről még
+egy tököt kivisz majd a lovaknak. Ellenben a harmadik szomszéd, az a
+bizonyos nevezetű Pál József, sokkal tehetősebb. Van neki másfelé is
+földje, voltaképpen abból él, míg ezt, ami itt van, csak úgy örökölte
+tavaly. János tehát a kukoricásban erre a földre megy át. Szép a
+kukorica Pál József földjén is, nem tagadható. János körülményesen
+szemléli a szárakat s amelyiken három nagy szép csövet talál, abból
+egyet letör. Le lehet azt úgy törni, hogy a hiány észre sem vevődik.
+Különösen ott, ahol sok a termés.
+
+János tehát letörvén a csövet, meglóbálja a kezében és fölhajítja a
+levegőbe. Már említve volt, de nagyobb bizonyság okáért ismét említhető,
+hogy Kis Mihály földje vékony terület. Fölötte a kukoricacső szépen
+átrepül és lehull Jó János földjére. Egy cső, két cső, a tizedik, a
+huszadik. János ezt egy darabig űzi. Nagyon mélyen nem megy be a földbe,
+nehogy esetleg tetten érjék. Hogy ha valaki jönne vele a föld belsejéből
+szemközt, az elől idején kiosonhasson. Az ilyen embert, aki ennyi ésszel
+él, úgy hívják, hogy: tartományos embör…
+
+* * *
+
+A másik dülőúton, a dülőföldek túlsó oldalán, ugyanekkor szintén
+odaérkezik kocsival Pál József. A kocsi előtt két ló, a kocsin a kis
+gyerek, szóval az eset ugyanaz, ami a Jó Jánosé. A lovak itt is az
+árokszéli fűre eresztetnek s Pál József szintén csak a Kis Mihály
+földjéből hoz ki egy tököt a lovaknak. Az eset ott kezd nem ugyanaz
+lenni, amidőn a kukoricacsövek repüléséből meglátható, hogy József nem a
+maga földjéről repülteti a csöveket Jó János földjére. Hanem ez egészen
+ellenkezőleg van. Jó János földjén dézsmálja meg a három- és négycsöves
+kukoricaszárakat. S a csövek, Kis Mihály keskeny birtoka fölött
+átrepülve, Pál József földjére esnek. Egyébként Pál József is
+tartományos embör. Nem megy egészen bele Jó János földjének a
+legmélyébe. Csak úgy szélrül dolgozik ő is.
+
+… Idő multán a két dülőúton két kocsi halad különböző irányokban
+hazafelé. Jó János és Pál József (mert, mint régi regényekben mondani
+szokás: ők azok), nyugalommal kormányozzák a lovakat azon biztos
+tudatban, hogy ezen délutánt hasznos munkára fordították. A repülő
+kukoricákat majd holnapután viszik föltünés nélkül haza: ugyanis majd
+azon időtájban kezdenek bele a kukoricatörésbe.
+
+Alkonyodik. A nap, amely látta röpülni a kukoricacsöveket, készül a
+messzi tengerek mélyébe aludni: már fahegyben van. Ezen alkalommal egy
+öreges férfiú jelenik meg a dülőföldek színterén, üres zsák van a
+vállán. E férfiú a dülőföldek csősze: Várakozó Savanya Ádám. A régi
+emberek közül való, Illavát úgy ismeri, mint a tenyerét, minélfogva
+vagyonőrizetre igen alkalmatos. Ádám bácsi távoli figyelője volt a
+kukoricarepülésnek, de nem szólt bele a dologba, mert hiszen az a dolog,
+ami történt, a kenyéradó gazdái között történt. Az ilyesmibe beleszólás
+nincsen, ellenben most, amidőn leszállott harmatával az illatos
+alkonyat, Ádám bácsi egész éjfélig szorgos foglalatosságban van. A
+repült kukoricacsöveket mind a két földről egy szálig elhordja a zsákban
+a csárdáshoz, ahol azokat azután apránkint alkalmas félliterekre
+beváltja.
+
+Harmadnap reggel, hogy Jó János is, Pál József is a kukoricatörésbe
+kezdenének, látják, amit nem látnak. Az áthajigált csöveknek nyoma
+sincs.
+
+– Hát visszalopta a gazembör, – gondolják. – Lám, milyen komisz a világ!
+
+Várakozó Savanya Ádám csőszi hivatalos minőségében arra ballag. Rájuk
+köszönt a munkában:
+
+– No, hát van-e a száron?
+
+– Hát… hát van, – mondják az emberek.
+
+– Hát hiszen, – feleli büszkén Várakozó Savanya Ádám, – akit én őrzök…
+
+Jó János és Pál József gyanusan pislognak rá, de egyik sem mer szólni
+semmit.
+
+
+
+
+Földragasztás irányában.
+
+Körülbelül hat hold az a föld, amin meg lehet élni. A kisebb darab már
+nem ád élhetést, az már kevéske ahhoz, hogy tanyát lehessen rajta verni,
+mert a tanyát leginkább nem építik, hanem verik, nem úgy, mint hajdanta
+a sátrat verték, mert azt sohasem verték, hanem csak a karóját verték le
+a földbe. A tanyának ellenben a falát verik a földből, amit deszkák közé
+szorítanak. Régi, egyszerű kitalálás ez, a földön fölül való fal
+emelésének legősibb fajtája ott, ahol kő nincsen. De most Amerikában
+szintén így készítik az újfajta egyszerű házakat, csakhogy nem földdel
+tömik ki a formát, hanem cementtel öntik tele. Ismétlődik a világon
+minden, újak válnak a régiekből s régiek lesznek az újak. A kívülről
+fűthető kályha öregapja régen ott van a tanyai boglyakemencében, a
+boltban árult száraztészta a tarhonyában, a bádogba szorított húsételé
+abban a vászonzacskóban, amiben a pásztorember őrzi a napon szárított
+paprikáshúst.
+
+Az. Ez azonban nem sokat segít azon, hogy hat hold földön alul már csak
+úgy lehet megélni, ha napszámba jár az ember is, meg az asszony is, így
+keresnek valami segítőpénzt az élethez. Nehéz már az ilyesmi, mert
+bizonytalan az élhetés. Kevés a _van_. Sokkal több a nincs. Betegség,
+halálozás, jégverés könnyen rongálhatja azt a kevés vant is, ami van. Az
+élet útján sok útonálló ólálkodik: hol szárazság, fakadó víz. Hol fagy,
+hol tűzveszedelem.
+
+Nem is ilyen tartós az ilyen kis földön élő embernek a maradása. Ha az
+adósság kikezdi a tanya egyik sarkát, nagyhamar harap egyet az a másikon
+is. S a föld apránkint úszni kezd. Lába kel, megy és mentében nem lehet
+útját állani.
+
+– Ahán, – mondják az emberek – Nagy Mihályék alatt megindult a föld.
+
+És kezdenek belenézni a ládafiába, hogy mennyi pénz áll a háznál. Hogy
+mikor a föld egészen megindul, azonnal ott legyenek, hogy a más kezére
+ne juthasson. E tekintetben olyan nagy szorgalom észlelhető, hogy azt
+semmi más dolognál látni nem lehet. Mert a föld: a föld. Az az élet és
+az a birtok. Minden más vagyon elbukhat. A jószágot elpusztíthatja a
+dög. Ezüstöt, aranyat ellophat a tolvaj. A bankba rakott pénzt
+elsikkaszthatja az úri huncutság. De a földet nem veheti el semmi
+hatalom, még ha háború lenne, akkor is csak a gazdáé marad. Ha a víz
+elveszi, még az is visszaadja.
+
+– Ez így van – mondja Sós Mihály. – Csakhogy az a baj, hogy nagyon sokan
+tudjuk, hogy így van.
+
+Körülbelül nem is nagyon sokan, hanem valamennyien. Akinek pénze van, az
+azzal a gondolattal kel, azzal is fekszik, hogy hol lehetne földet
+venni. Arra kuporgat, azért takarékoskodik, hogy a hazából minél nagyobb
+darab legyen az övé. Akié a föld, azé az ország. Csak rebbenése legyen
+annak a hírnek, hogy valamely föld alighanem eladódik, már végigszárnyal
+az izgalom a határon s az emberek gyanakodva kémlelik egymáson, hogy
+ugyan hányójukkal kell majd harcba szállni annak a kis földnek a
+megragasztásáért. Ez a neve: ragasztás. Ragasztani a meglevőhöz újat,
+akármi csippet-csuppot is, csak területében szélesbedjen és
+hatalmasodjon s legyen majd mit örökölni a fiúknak. Mert az a vagyon,
+amin rajta áll az ember és ami nem szalad ki a lába alól.
+
+* * *
+
+Pál János aféle szegényes ember. Kétkézi munkás, meg van egy kis földje
+is. A kis földön egy kis ház, mint mondani szokás: úgy soványosan
+vannak, de azért elélnek, mert az egész család csak az asszony meg egy
+gyerek. Az egész birodalma csak néhány holdnyi, de ez merészen áll
+nagyobb földek között. János, mikor a maga dolgától ráér, szorgosan jár
+napszámosmunkára, de az asszony is, mióta a gyerek már akkora, hogy
+attól lehet menni. Vannak szőlők is a környéken, azokba gyakran kell a
+munkásember is, asszony is, mert az olyan dolog, az a szőlő, hogy ott
+mindig van tennivaló. Igy hát keresnek és csendben éldegélnek, olyformán
+nézvén kis örökföldjüket, mint a szentséget.
+
+Kísértésben ugyan gyakran vannak vele. A szomszéd mind jómódú s mind
+terjeszkedni vágyna a földjével. Volna pénz mindenütt, néhány új holdat
+ragasztani a régihez. Egymástól nem vehetnek, azt tudják nagyon jól, így
+hát reménységüket mind abba vetik, hogy mikor pusztulnak majd ezek a
+rongyosok. No, majd, majd…
+
+Azonban a pusztulás nem akar elkövetkezni. Jánosék élnek a szegénység
+kenyerével és a kétkari munka erejével, kis holdaik pedig állnak egymás
+mellett rendületlenül. Az ember nem kártyás, nem mulatós, az asszony nem
+cifrálkodó, nem parádéznak, még csak kerítést se készítenek a tanya elé,
+mert minek kis helyre nagy udvar: jobb, ha abban is búza terem.
+
+Szóval ezeket nehéz kivárni.
+
+Rejtett gondolatok támadnak ugyan egy-egy emberben afelől, hogyha nem
+kapnának munkát s azon nem keresnének, idővel csak felélnék a földet. De
+az csak olyan gondolatforma, aminek értelme nincsen, mivelhogy
+elsősorban jó munkások, másodsorban pedig úgyis kevés a munkás, örülni
+kell, ha dologidőben kapni lehet belőle elegendőt.
+
+Mert ilyen bajok is vannak, ez valamely újféle veszedelem. Ahogy a
+ragasztások nyomán nagyobbodnak, már a munkáját nem bírja ellátni maga a
+gazda családja, különösen, ha kevés a gyerek. Vagy ha volt is elég, de
+felnőttek, megházasodtak vagy férjhez mentek s kiröpültek az otthoni
+födél alól. Akinek az egykori örökföldjéből a ragasztások támadtak, a
+nincsetlenségbe jutott emberek vándorbotot fogtak a kezükbe s mentek
+kijebb, be a pusztákba, töretlen legelőföldet keresni bérlet gyanánt.
+Igy hát fogy a kétkézi erő, pedig a dolog szaporodik. A szőlőnek,
+gyümölcstermő kertnek annyi ártó veszedelme támadt, hogy tízszerannyi
+munka van vele, mint ezeknek előtte.
+
+Tettek tehát Pál Jánosnak olyanféle ajánlatot, hogy adja el a földet, de
+azért ne menjen el a határból.
+
+– Már hogy nincsetlen zsöllér maradjak? – riadt föl János.
+
+– Az. Van hely, ahol elférsz. Azután a pénz, amit a földért kapsz,
+kamatozik odabent a városon a bankba. Sömmi gondod rá, adót se fizetsz
+utána.
+
+Van ilyen zsellérféle állapot. A ragasztott földeken, amelyeknek lábuk
+kelt az egykori örökös alól, mindig marad valamely rissz-rossz tanya,
+kidült-bedült oldalú, fakófalú, mint amilyenben már lakdosni szokott az,
+akinek úgyis kifelé áll a szekere rúdja. Az ilyen tanyának haszna
+nincsen; ha magára hagyják, előbb-utóbb csak bedől végképp s még azt sem
+mondja, hogy befellegzett. Néha tűz is támad az ilyenben, nem tudni mi
+okból s vert romfalai azután évekig meredeznek a szomorú
+elhagyatottságban, míg csak szét nem mossa az eső s a téli viharok
+egyenlővé nem teszik a földdel. Alkalmas tehát az elmaradt házba lakót
+fogni, ha akad. Van rá eset, hogy akad a nincsetlenségből. Az ellakik
+benne, valamennyire rendben tartja, mert azzal kénytelen, ha nem akar
+kibetegedni belőle. A lakásért szolgál ezzel meg amazzal a dologgal a
+gazdának: aféle kisded hűbéresség ez, zsellérségnek neveztetvén. S
+hűbéri várából azután mikor ráér, járhat napszámba, amerre akar.
+
+Ezzel az állással megkínálták Pál Jánost is, de nem vállalta. Ha a
+magáéban lakhat, a más keze-lába legyen? És elváljon kis örökföldjétől-e
+vajjon? Gyermekének ne maradjon semmisem abból, ami egykor volt s amiből
+valami kevés még ő rá is maradt. Nem lehetséges ez. Otthon az asszony is
+ijedten hallgatta az efelől való beszédet s gyermekét szorgos félelemmel
+húzta az ölébe. Apáink örökét elkótyavetyéljük-e s menjünk világnak,
+mint a Döme kutyája?
+
+János mosolygott, de erősen mondta:
+
+– Nem, nem mögyünk. Csak az Isten erőt, egészségöt adjon.
+
+Bíz arra szükségünk van közös mindnyájunknak, mivelhogy nélküle semmire
+sem mehetünk…
+
+* * *
+
+Este van, a nap már régen lehaladt aludni s a földi élet is pihenni tér.
+Sötét a világ, a hold még nem jár fönt az égen, de a csillagokat
+kigyújtották az égi pásztorok. Nyolc óra körül jár az idő, szegény
+helyen ilyenkor, hogy a világító olaj ne fogyjon, elteszik magukat
+holnapra: kászmálódnak, vackolódnak, fészkelődnek, miként ahogy ez az
+eset van most Pál Jánoséknál is. Lepihennek.
+
+Azután akkor azt mondja valami az udvarban, de rettentő hangosan, hogy
+durr!
+
+Lövés. A tanya bezárt ajtajára lőttek.
+
+János fölugrik a padról, ahol feküdt a subaaljon.
+
+– Mi ez?
+
+A kutya nem ugat odakint. Ami nem csoda, mert a tanyai kutya, ha
+közelben hallja a lövés durranását, ijedtében elszalad. A puska szavától
+nagyon fél, talán azért, mert ritkán hallja. Ha meg van kötve, még a
+kötelet is elszakítja nagy ijedelmében, csak hogy menekülhessen.
+
+János sietne ki a szobából az ajtó felé, de az asszony rákiált az
+ágyból, ahol a gyermekével fekszik:
+
+– Ne mönj ki ruha nélkül!
+
+Már tudniillik, hogy ne menjen ki a ház elébe abban a fehér testi
+ruhában, amiben van, mert az világít a sötétben. (Azért nevezik is
+csőszlámpásnak.)
+
+János elérti a szót, nagyhamar magára rántja a kékbeli felsőruhát s így
+siet az ajtóhoz.
+
+Alkalmas volt az asszony figyelmeztetése, mert ahogy menne, újból
+hallatszik odakint a dörrenés s újfent reccsen egyet az ajtó.
+
+– Ne menj ki! – sikolt az asszony. – Majd megint lünnek!
+
+– Nem lü már – csitítja János – mert puskaszó volt ez.
+
+Mert más szava van a revolvernek és más szava a puskának. Ha revolver
+szólt volna, akkor még négy golyó volna a fegyverben, de a puskának csak
+két csöve van, két csőben két töltés, ha azokat kilőtte, nincsen több.
+
+János fölrántja az ajtót s kiugrik a ház elé, onnan pedig mindjárt az
+öreg eperfa vastag törzse mellé.
+
+Nem harcolni akar, nem verekedni szándékozik, nincs is vele kezebeli
+eszköz: csak azt akarja tudni, hogy ki volt az a jó szomszédok közül,
+aki az ő háza ajtaján két ízben belőtt.
+
+Azonban az éj sötét, bár a csillagok némi keveset világítanak. Csak egy
+alakot lát, amint sietve oson vissza a búzába. Az arcát nem látja, de az
+egész mozgása olyan, mintha a szomszéd volna. A gazdag szomszéd. Az
+asszony is, ahogy az ura után az ajtóhoz ugrott s kidugta félve rajta a
+fejét, szintén erre vél, mert azt súgja rémülten Jánosnak:
+
+– Mit véthettünk neki?
+
+– Mit véthettünk? – mondja János. – Hogy még a mienk ez a kis föld, azt
+vétettük neki. El akar űzni. Hogy adjuk oda, amilyen áron kéri. De
+hiszen – tör ki belőle a keserűség s rázza az öklét a másik tanya felé –
+van még Isten az égben!
+
+– Jaj – csitítja az asszony – csak vigyázz! Csak ne tégy semmi olyant,
+amiből baj keletközik. A szegény mindig a rövidebbet húzza!
+
+– Hát hiszen az igaz – véli János.
+
+Egy óra nem sok, de annyit sem alszanak ezen éjszaka a kis tanyában.
+Sötétben vannak, halkkal, csitítják a gyereket, aki nyügös, fél,
+megriasztották a puskalövések. Ők maguk is félve lesik, hogy nem
+következik-e újabb durranás. Mert hátha nem is jól láttak. Hátha nem a
+szomszéd volt. Hátha valami kósza cigányság támadása, ijesztgetése volt,
+hogy a lövő után induljon az ember s addig a magára hagyott tanyába be
+lehet törni. Baltát, nagybotot kézügybe is készít az ember, más fegyvere
+nincsen, mert a puska drága s adót is kell utána fizetni.
+
+– De revolvert mégis csak tartani köllene – mondja az asszony.
+
+– Az igaz – szól János. – Ugyan az is drága, ha jó, de nem is igen tudok
+vele bánni. Én csak a puskát tanultam a katonaságnál.
+
+– Majd eltanulnád mástól a bánását.
+
+– Hát ha majd kerül egy kéz alatt, vöszök.
+
+– Úgy-úgy – biztatja Rozál – legalább ilyenkor visszalünnél. Hadd tudná
+mög, hogy nem egymaga hatalmas a határban. Majd félne akkor, akárki
+volt. Lásd, Kisgucziéknál nem sajnálják a patront, mindön hétön lőnek
+esténkint egyet-kettőt, hogy hadd tudja mög mindönki, hogy ott fegyver
+van a háznál.
+
+Gondolkozik az ember. Az ám, ez igaz. De másként meg… ha most véletlenül
+eltalálta volna, a törvény előtt miféle bizonysága volna arra nézve,
+hogy a maga védelmére cselekedett?
+
+– Hát ott az ajtó – mondja Rozál. – Az is mutatja, hogy körösztül van
+lőve.
+
+Ez is igaz, de kérdés, hogy tanu-e a törvény előtt egy rozoga, puhafa
+deszkából készült ajtó. S meg tudja-e mondani az ajtó, hogy ki lőtt
+bele? Nem, ezt nem tudja megmondani.
+
+Próbálnak szunnyadni egy kicsit, de nem lehet. Hol a gyerek riad fel,
+hogy:
+
+– Jaj, gyünnek, édösapám.
+
+Hol az asszony szól ijedten:
+
+– Valaki jár kint. Hallgasd csak… Bezártad-e az ajtót?
+
+– Be, be, csak ne félj. Ne ijedözz, aludjatok egy kicsit.
+
+Fölsóhajt az asszony:
+
+– Birni is kéne… Hejh, istenöm-istenöm, de leesött róllunk a tekintetöd
+ebbe a pusztaságba… Hallod, megint jár kint valaki.
+
+Csakugyan hallatszik valami. János kinéz az ajtón s látja, hogy a kutya.
+Lecsillapult az ijedtsége s hazajött.
+
+– Látod – mondja Rozál – ez is azért szaladt el, mert sohase hall itthon
+lövést. Ha ráment volna arra a lövőre, azután kitépett volna egy darabot
+a ruhájából, most mindjárt tudnánk, hogy ki volt.
+
+– Tudom én azt úgyis, hogy a szomszéd volt. Éppen azért, mert hallgat.
+Mert ha cigány lött volna a lüvő, akkor már itt volna a puskával
+segítségre.
+
+Ilyen beszédek között telik el hajnalig az idő. Ahogy világosodik, János
+kimegy a tanyából az útra, mert ilyen tájban szokott arra a csendőrök
+két embere portyázni. Egészen megvirrad közben, a nap fölkel s
+megcsillan a csendőrszuronyokon, amelyek a vetések között föltünedeznek.
+Megvárja az errébbhaladásukat és jelenti a katonáknak az esetet, hogy
+lövés történt.
+
+A két csendőr elmegy a tanyába, körülnéznek mindent. Az ajtón egy egész
+sor luk van, amit a sörétek átütöttek. Nyomot keresnének, de a homokban
+nincs nyom, mert abban könnyen összefolyik. Ha volt is, János meg a
+kutya már összetaposták. A búza is összehajlott már azon a helyen, ahol
+az éjjeli támadó besurrant. Igy tanácstalanul állnak.
+
+– Cigány nem volt, – mondja a csendőr – mert most nincsen a határban.
+Hanem nincsen magának valami haragosa a környéken?
+
+Hát hiszen, ha mindent el volna szabad mondani, amit gondol az ember,
+majd mondana János most sokat. De nem szabad. Mert könnyű vádolni, de
+nehéz tanusítani. Ennélfogva a ne szólj szám, nem fáj fejem régi igazság
+járja itt is.
+
+– Löhet, hogy van titkos haragosom, de nem tudok róla. Olyan, aki
+mögmondta volna szömbe, hogy csakugyan ellenségem, olyan nincsen.
+
+Nézi a káplár Jánost s megint kérdezi:
+
+– Nem nógatja itt magát valaki, hogy adja el azt a kis földet?
+
+– Dehogy nem – esik bele a szóba az asszony. – Nem is egy, de az egész
+szomszédság. Valamennyi kitúrna bennünket ebbül a kis örökbül.
+
+Bólintgat a káplár, hogy hiszen éppen ez az. Valamennyi, az senki. Egy,
+valaki. De ki az az egy?
+
+Nézi az udvar homokját, keres valamit. Azután hirtelen lehajol.
+
+– Ez megvan. Az egyik.
+
+Ez az egyik puskalövéshez való fojtás. A másik nincs meg. Talán elégett,
+vagy elfújta a szél a búzába. De ez a papiros megmaradt. Az a fojtás ez,
+amely az elültöltő fegyver csövében a puskapor meg a sörét között
+szokott lenni. Kissé megfogta a puskapor lángja, némely része elégett,
+de azért a nagyobb darabja megvan. A csendőr vigyázattal bontogatja.
+Azután azt mondja:
+
+– Van itt a szomszéd tanyában egy iskolás gyerek?
+
+– Van egy kicsi.
+
+– De már az első osztályon túl van?
+
+– Alighanem túl, – mondja János – mert már tavaly is járt a tanító úr
+elébe. Miért kérdezi?
+
+– Csak azért, – feleli a csendőr s mutatja a papirost – mert ennek a
+fojtásnak a papirosa ábécés könyvből van kitépve. Tud olvasni?
+
+– Tudok.
+
+– Hát olvassa el, mi van rajta.
+
+S Pál János olvassa az ábécés könyv gyűrött, szakadozott papirosáról: _…
+z is–ten az ég–ben la–kik…_
+
+Egymásra néznek. Az asszony szomorúan fölsóhajt:
+
+– Istenöm, te odafönt laksz. De mire idáig lejut a neved, a puska
+csövébe kerül.
+
+– Hát az úgy van – mondták a csendőrök s mentek tovább, keresni azt a
+tanyát, amelyiknek az ábécés könyvéből az a bizonyos lap ki van tépve.
+
+
+
+
+Sabotage.
+
+Az újságban olvasom: sabotage történt Franciaországban. Most itt történt
+sabotage, most ott történt sabotage. Mit jelent ez a szó, valami új
+divatot, vagy pedig tengeri herkentyüt? De azután írja az újság, hogy az
+a sabotage, mikor a drágaság miatt fölingerült gazdasszonyok föllökik a
+piacon a kofák sátrait és letapossák a földre a túrót, a vajat, a
+gyümölcsöt. Ez hát a sabotage? No, ez nem új dolog, ilyesfélét már
+láttam honi földön is. Az igaz, hogy nem most, hanem régebben. Szám
+szerint éppen huszonegy év előtt és pedig – még kimondani is furcsa – a
+katonaságnál.
+
+Az aradmegyei Csucsa község alatt történt, ahol marsolás közben
+éjszakára tábort ütöttünk. Az ezred hosszú úton volt akkor, szeptember
+második felében Bécsben kellett lennie, hogy ott fölváltsa a
+szolgálatban a brassói regimentet. De előbb végig kellett „csinálni“ a
+székelyhídi királygyakorlatokat. Ilyenformán, bár augusztus másodikán
+indult az ezred Szegedről, csak szeptember tizennyolcadikán látta meg a
+Szent István tornyát, addig folyton kódorgott hol erre, hol arra,
+Csanádban, Aradban, Temesben, Krassószörényben, Erdélyben, Biharban. Már
+ez a hosszú csatangolás is kedvetlenítette a legénységet.
+
+Azt nagy örömmel tudták meg a napiparancsból még a nyár elején, hogy az
+ősszel Bécsben kell lenni, mert világot látni szeret a katonalegény.
+Különösen a gyalogos, akinek nincsen se lóval, se kocsival, se ágyúval
+dolga, hanem a hátára veti a bornyut, a kezébe veszi a puskát s: omnia
+mea mecum porto, készen van, mehet. De ezt a bécsi kéjkirándulást a vén
+harcosok, agg csatárok, dicső csontok se vették haraggal, ha majd szépen
+fölrakják őket itthon a vasútra és azután majd „sikojtozva mögy a vason
+a bagon“ egészen Bécs városáig, ahonnan már csábító angyalként
+integetett az a hír, hogy ott a kantinban egy liter sört tizenkét
+krajcárért mérnek.
+
+De ezt az örömöt jól lehűtötte és jégre tette a kilátásba helyezett
+negyvenhatnapos út, amiből csak kettő telt el vasúton, a többi meg
+gyalogosan. Felső parancsok dobták, vetették az ezredet ide-oda, az
+ördög tudja, hova. A parancsnokok tudják, hogy hova, de a legénység nem
+tudja. Ugyan nekik tökéletesen mindegy, hogy minek hívják azt a helyet,
+ahova még ma el kell érni, de annyit tudni szeretne, hogy hány órai
+gyaloglás van rendelve erre a napra. Ezt nem tudja, csak annyit tud a
+parancs nyomán, hogy másnap hajnalban hány órakor kell útrakészen állni.
+Ha tudná, hogy hány órai út áll előtte, könnyebben nekifohászkodna és
+mikor már a nagy fáradtság kerülgeti, tudná biztatni magát az
+erőfejtésre azzal a gondolattal, hogy hiszen még csak egy kis óra az
+egész (annyit pedig még akasztva is elbír az ember).
+
+Azonban ezt nem igen szokták megmondani neki s ez kellemetlen. Ezenfölül
+abban a kitüntetésben részesült a regiment, hogy neki osztották ki
+kipróbálás végett az új gyalogsági sátrakat, hogy majd fent Bécsben
+bemutassa a tapasztalatait. Minden legény a hátán hordta egy-egy
+sátornak a felét, amely kiváló megtiszteltetéssel velejárt, hogy mindig
+másik ezred jutott a faluba hálni, emez meg kint éjszakázhatott a
+harmatos réteken. Már pedig tudvalevőleg szép az a harmat a versben,
+mikor csillog a rózsa szirmán, de aludni nem kellemes benne. Ha a
+költőtől azt kivánnák, hogy hajnaltól alkonyatig vigyen harminc kilót,
+azután vackolódjon le a nedves fűbe s ott várja meg azt az ebédet, amely
+talán esti tíz órára alighanem elkészül: a költő kevesebb kedvvel írna
+verset a harmatról.
+
+Szóval kedvtelenek voltak a császár gyöngyei is. Elvégezték ugyan azt a
+dolgot, ami rájuk volt parancsolva, de morogtak.
+
+A kantinos az országút szélén ütötte föl a sátrát. Jó dolga volt ott. A
+mi regimentünknek a hadtestben az aradi ezred a testvére, azzal szokott
+együtt dolgozni. Azok is ott voltak az országút túlsó oldalán. Hát két
+ezred éheseit kellett kielégítenie a kantinosnak, jó üzlete volt neki,
+mert úgy tolongtak a sátor alá a harci dicsőség kedveltjei, mintha ott
+ingyen mérnének. Még napvilágnál jól ment a dolog. Két finánc
+fegyveresen kióvakodott a faluból és firtatni kezdte a kantinost, hogy
+van-e neki italmérési engedélye. Az agg csatárok és hős csontok ezen
+fölingerültek. Egy cigánytrombitás a fináncoknak a fülébe fújta a
+visszavonulás nótáját, amely magyarul úgy szól, hogy: hát-ra, csak
+csen-de-sen hát-ra. Miután a fináncok nem értették meg, a császár
+gyöngyei elég érthetően hozták a tudomásukra, hogy már régen nem ettek
+zöldhuszárhúst és ha a zöldhuszárok el nem távoznának, akkor ennek a
+húsnak az evése fog bekövetkezni.
+
+Hallván és látván ezen állapotokat, a királyi pénzügy őrei
+visszavonultak.
+
+Mint látnivaló, hat óra tizenöt perckor a hadsereg csucsai tagjai a
+szabad kereskedelem hívei voltak és a külső támadás ellen megvédték a
+kantinost.
+
+A kantinos ilyenkor módfelett büszke azon irányban, hogy a fegyveres erő
+császári része ő mellette van.
+
+E büszkeségének folyománya, hogy a császári haderő tagjai részére az öt
+pénz ára szalonnák adagjait egyre kisebbre szabja. Amit a haderő tagjai
+eleinte megütközéssel vesznek tudomásul. Azután méltatlankodnak. Akad
+legény, nem egy, hanem több, aki a csöppnyi szalonnát, mint véres kardot
+hordozza meg a táborban, kiáltván:
+
+– Nézzétek a betyárt! Ennyi szalonnát öt vasért!
+
+Az emberek, mint komor bikák tekintenek a szalonnára, amely valóban
+olyan kicsiny, hogy félfogra is kevés volna.
+
+De még mindig semmi nyoma sincsen annak, hogy itt sabotage akar lenni.
+
+Hát hogy történik mégis? Az ördög tudja. Összebeszélnek vajjon? Nem.
+Hiszen a szabad ég alatt vagyunk valamennyien, azt meg lehetne látni és
+hallani, ha követ fujnának. De se nem látni, se nem hallani semmit.
+
+Mindössze hol itt, hol ott egy-egy legény a puskáját pucolván, vagy a
+nadrágjára varrva a leszakadt zsinórt, fütyörész. Azt fütyüli, hogy:
+tárititi, táratatta, tiri-tári-dum. Ez az ezred hívója. Trombitaszóból
+magyarra fordítva annyit jelent, hogy: A szögedi hírös lányok helyre
+tyu-tyu-tyu. A spirituszgyárba járnak helyre tyu. Harminc krajcár a
+napszámjuk tyu-tyu-tyu. Mégis slingös a szoknyájuk, helyre tyu-tyu-tyu.
+Nem valami kiváló műdal, hanem hiszen van ennél különb ezredhívó is.
+Némelyik olyan, hogy nem bírná kiállni a nyomdafestéket, de az mindegy.
+A fődolog az, hogy a tisztelt társaság megértse belőle, hogy most neki
+szólnak.
+
+Megértik. Egyre többen fütyülik, hogy mégis slingös a szoknyájuk, hejre
+tyu-tyu-tyu.
+
+Az ilyesmiből már meg lehet érteni, hogy a császár negyvenhatos gyöngyei
+valamiben törik a fejüket. De hogy miben, az voltaképpen nem tudatik. A
+külső körülményekből csak annyi látszik, hogy a legények tisztogatják a
+feleségüket, (már hogy a puskájukat), továbbá a derékszíjjat viaszkolják
+azokkal a viaszbólvaló s már félig elkopott gyertyákkal, amiket
+ottjártuk alkalmával a radnai templomból „fogtak“. (A baka ugyanis
+sohasem „lop“, hanem csak „fog“. Ezt sokan nem akarják megérteni, de
+azért ez nem változtat azon a tényen, hogy ez így van. A fogás, az csak
+fogás, de az nem lopás. A fogás csak játék. Próbáltam egyszer ezt, mint
+tolmács magyarázni a bécsi Heumarkt-kaszárnyabeli hadbíróság urai előtt,
+menteni igyekezvén egy szegény idevaló vért, aki három krajcár értékű
+fegyverkefét „fogott“ a cimborájától s akinek ezért kidukált a hat
+hónapi utánszolgálatos dutyi. Mondtam, hogy ez nem lopás, hanem csak
+fogás, a cimbora holnap vagy holnapután visszafogja tőle a kefét és
+visszafog mellé még két pénz ára faggyút is, bakancsot zsírozni, de a
+hadbírósági kihallgató úr más véleményen volt és az ügyeket egyéb
+területekre irányítván, megpörölt azért, hogy miért nem díszkabátban
+tolmácsolok. Álltam is szigorúan a pörölés alatt a haptákot, gondolván:
+bolond már megint a német. Abban az időben ugyanis teljes
+gondolatszabadság volt engedélyezve a hadseregben, csak éppen hogy
+kimondani nem volt szabad, hogy mit gondol az ember.)
+
+Egyébként pedig ezúttal csak ott tartunk, hogy fütyülik az ezredhívót.
+És az országút túlsó oldaláról áthallatszik, hogy az aradi testvérei is
+fütyülik az ő maguk ezredhívóját.
+
+Szép és hasznos dolog ám az: egy országút, amely elválasztja egymástól a
+regimenteket. Mert akármennyire testvér is a testvér, de azért
+választófalak nélkül különféle összeveszések történnének. A katona oly
+könnyen összevesz egymással, hogy az csoda. Például a debreceni és a
+nagyváradi regiment testvér. A debreceni magyar, a váradi meg olájjal
+kevert. Ennélfogva a debreceni katona nustyunak nevezi a váradit, mert
+az oláh legénynek az a szokása, hogy minden kérdésre azt mondja a maga
+nyelvén: nu sciu: nem tudom. De a váradiaknál leginkább magyarok az
+altisztek, azok megtanítják magyarul az oláh legényt. Mikor azután az
+ilyen oláh legény elmegy a debreceni testvér mellett az országúton,
+csendes odavetéssel megkérdezi tőle:
+
+– No testvér tudsz-e már magyarul? – Amiből természetesen verekedés
+támad és kiröpül a „sajt“-jából a „bajnét“.
+
+Könnyen áll az összeveszés.
+
+Mikor a mieink Bécsben voltak a király szolgálatára, ugyanabban a
+kaszárnyában lakott a székesfehérvári hatvankilences Jellasich-regiment
+is. Szép, szálas emberekből való ezred, amelyet a mieink köznyelven
+bakonybéli betyárbandának neveztek, cserébe a szegedi bicskáskompánia
+titulusért. A kaszárnyában azonban azért nem veszhettek össze a
+legények, mert a mindenekről intézkedő felsőbb katonai igazgatás
+gondoskodott arról, hogy ugyanabba a kaszárnyába az egymásra agyarkodó
+magyarok közé oda helyezzen a középső helyre egy cseh dragonyos
+regimentet is. A magyarok részéről a gyűlölködés tehát közösen eme
+kocsisok ellen irányult, mint olyan lények ellen, akik a király úrnak
+való dicső szolgálatot istállószemét talicskázásával töltik el és olyan
+rézbográcsot raknak a fejükre, hogy halat lehetne benne főzni.
+Szerencsére azonban a nyelvi határok választófalat vontak a különböző
+nemzetek indulatos fiai közé és a csehek békességben nyakalhatták a
+mondhatlan számú söröket. Csak csendes megvetésben volt részük, amit ők
+– hatalmas testű, nehéz-lovassági mohamed-emberek – még csendesebb
+megvetéssel viszonoztak.
+
+A két magyar regiment verekedési erőfölöslege a korcsmákban merült ki.
+Kis kurtakorcsmák voltak ott. Amikben négy krajcár volt a tea, öt
+krajcár a gyenge tejeskávé, a „melange“ s egyes tobzódók csokoládét
+ittak porciónként hat krajcárért. És aki megivott négy porció
+csokoládét, danolni kezdett és azt kérdezte a füstös falaktól, hogy
+barna kislány mi lesz vacsorára?
+
+Mit tehet ilyenkor a barna kislány?
+
+A barna kislány ilyenkor azt feleli, hogy halpaprikás, mi gondja van
+rája, fehérvári bakát várok vacsorára.
+
+A barna kislány pedig csak elméletben tartózkodik ott a császárváros
+falai között. Voltak Mirclik, különféle Mirclik, nem kalapos és kalapos
+Mirclik – de barna kislány, valóságos és tökéletes barna kislány hogyan
+lehetett volna ottan.
+
+Az emberek a levegőbe bámultak és ott keresték a barna kislányt.
+Kinek-kinek a kedve szerint imbolygott azután a füstben, éppen az ő
+valóságos kivánsága szerint.
+
+Némi gondolkodás után kitört a veszekedés. Itt a dolgok megértéséhez
+szükséges, hogy tekintetbe vegyük, miszerint a barna kislány fehérvári
+bakát vár az vacsorára. A bakonybéli betyárbanda Fehérvárról származott,
+onnan sorozták, onnan küldték idegenbe, ellenben a szegedi bicskás
+testület szintén jogot formált ezen címhez, amennyiben a Fehérváry
+generális az inhóberje a regimentnek.
+
+Igy tehát jogos viták támadtak afelett, hogy a füstben repkedő barna
+kislány melyik fehérvári-regimentből való bakát vár az vacsorára.
+
+E kérdést – mint mindenki beláthatja – csak bajonéttal, sörösüveggel és
+csokoládés ibrikkel lehetett elintézni.
+
+Hát körülbelül ilyenforma szeretetben élt az idevaló regiment a csucsai
+réten is az aradi testvérekkel. Az is nyustyu. Jó, hogy köztük volt az
+országút.
+
+Azonban ezúttal ott is fütyülik az ezredhívót. Egészen átszól. Az
+emberek azt mondják:
+
+– Nézd csak, nézd.
+
+Hát nézik, de hát mit nézzenek. Nincsen azon semmi néznivaló, hogy
+némelyik embernek füttyszóra áll a szája?
+
+De egyszer csak azt fütyülik: turutu, turutu, ritatitati!
+
+Az emberek a fejüket fölütik. Hát ez mi? Hiszen nincs itt ellenség, ez
+csak hadgyakorlat. De a fütty szól: turutu, turutu, ritatitati…
+
+Azt a trombitanyelvből magyarra kétféleképpen lehet fordítani. Az egyik
+fordítás szerint így hangzik: Ká-poszta, ká-poszta, hús is van benne.
+
+Ez a kedélyes, játszi és gyermekes fordítása az illető trombitaszónak.
+Vannak ilyenek is. Mint például, mikor a gyülekezőre hívó trombitaszót
+úgy fordítják le magyar nyelvre, hogy: az ezredes úr együtt akar-ja
+látni a szama-rait.
+
+De a turutu, turutu, ritatitatinak van más fordítása is. Ez így szól,
+hogy: elő-re, ma-gya-rok, ostromot fuj-nak. Fegy-verre, magya-rok,
+véd-jük a hazát.
+
+A katonaduda sok mindent el tud a maga nyelvén mondani, de ilyen izgató
+szava nincsen több, mint ez: turutu, turutu, ritatitati.
+
+De azért ennek is van hibája. Mint ahogy hiba nélkül ezen a kerek
+világon nincsen semmi. Rossz a fordítás, amely nincsen tekintettel a
+haza nyelvi különbségeire, ezt már Guyon is tapasztalta, amikor
+Branyiszkónál rohamra fuvatott, de a csapatok tót része állva maradt,
+mondván: ez nem nekünk, hanem a magyaroknak szól.
+
+Hanem most más volt az eset.
+
+Az országútnak mind a két részéről fölhangzott egyszerre az ordítás:
+
+– Hurrá! Hurrá!
+
+A következő pillanatban csak egy porfelhő látszott ott, ahol eddig a
+kantinos terjedelmes sátora állott. Két ezred legénysége rohanta meg,
+elpusztította, tönkretette, megsemmisítette, tisztán csak azért, mert öt
+pénzért kevesebb szalonnát adott, mint amennyi dukál.
+
+Másnap hajnalban fölszedtük a sátorfát és tovább mentünk. A két ezred
+részéről körülbelül négyezer ember táborozott akkor a csucsai mezőn. Ki
+tudna itt, ennyi vitéz csont és császári gyöngy között igazságot és
+vizsgálatot tenni?
+
+Szó sem lehetett róla. Másnap mentünk tovább, arrafelé, amerre az utunk
+vitt és másnap a kantinos már egészen rendesen porciózta ki a
+szalonnákat.
+
+
+
+
+A fórum.
+
+Az alföldi városok népének szokása volt, hogy vasárnap délelőtt a piacra
+tódult s ott időzött délig. Ezt megtette nyáron is, télen is. Csak
+esőben nem ment ki, az ünneplő kalapot, meg a ruhát féltvén. Ott
+találkozott egymással a két különböző városrészben lakó rokon, a sógor
+meg a koma, a legényfiú meg a keresztapja. Az ország sorsáról ott
+tárgyaltak. A hírek oda futottak össze. Egyik ember ezt hallotta, a
+másik meg azt. Lapokat a nép nem olvasott még a hetvenes években, helyi
+lapok nem is igen voltak, legfeljebb ha egy-egy kisded hetilap, amit az
+intelligencia tartott fönn. Még Szegeden is csak az árvíz előtt pár
+hónappal támadt egy napilap, azelőtt a hírre szomjas közönség
+megelégedett egy hetenkint háromszorossal. Patriarchális régi világ
+volt, pedig úgy tetszik, mintha most lett volna.
+
+Mégis mennyi változás azóta. Emlékszem, hogy gyermekkoromban a szegedi
+postának csak egy levélhordója volt, az is elegendő volt, de annak
+németül is kellett tudnia, hogy a kereskedők német címzésű leveleit
+kézhez adni bírja. Erre az öreg Katzky volt alkalmas, egy galiciai
+óriás, aki az osztrák zsandároknál őrmesterkedett s mikor a kiegyezéskor
+azokat a hazájukba visszarendelték, ittmaradt s beállott Briefträgernek.
+Sokan Magyarországon maradtak akkor a letünt korszak keze-lábaiból, mert
+a szolgálati évek nyomán annyi magyar hangulat, érzés, gondolkodás
+lopózott a lelkükbe, hogy többé nem kívánták viszontlátni a fatornyos
+országukat. Ez is egyik oka annak, hogy magyar helységekben néha
+törzsökösnek látszó parasztgazdát lehet találni, akinek a családneve
+tisztára északi szláv. Még a negyvenkilences muszka hadseregből is
+maradtak az alföldön katonaszökevények.
+
+Szóval elég azzal annyi, hogy nálunk is csak egy levélhordó kellvén, a
+kisebb helyeken még kevesebb hírt hozott a világ járásáról a posta: ezt
+a főtéri gyülekezés helyettesítette az ünnepnap délelőttjén. Ez volt a
+fórum. A forum Romanum oszlopos volt, ez nem volt oszlopos, de azért
+csak fórum volt ez is.
+
+A makói fórum volt nagyon érdekes. Azt láttam hosszabb ideig, mert még
+az árvíz előtt az odavaló református algimnáziumba kerültem diáknak s a
+lakásunk ablakai a főtérre nyíltak. A makói nép abban az időben tiszta
+fekete ünneplő ruhát viselt. Télen-nyáron ugyanazt a posztóból valót, a
+nyári „liszter“ csak később került divatba. Öregebb gazdák subában
+mentek föl a fórumra s itt-ott idősebb embereken már föltünedezett a
+fekete télikabát, azzal az asztrakánnak nevezett birkaprémmel a nyaka
+körül, amiből később európai úri divat vált. De a legénynép meg a fiatal
+gazdanép a subát viselni öregesnek tartotta, a télikabátot, mint a
+gyengülés jelét viselni restelte: ugyanazon egy szál rend ruhában állt a
+fórumon meleg nyáron, mint a hideg télen is. Pedig az akkori népies
+divat szerint a makói rend ruha kabátjának a szárnya csak derékig ért.
+Milyen rövid idő attól máig, alig három évtized s ma már az ilyen
+testedzettség ritkaságszámba megy. Sem én, sem te, sem ő nem volnánk
+hajlandók hideg télen a havon reggeli nyolc órától délelőtti tizenegyig
+a szabad téren kaszinózni ugyanabban a testi ruhában, amit nyáron is
+viselünk. Azonban akkor állták és semmiféle írás nincsen affelől, hogy
+valaki a fórumon való megjelenésbe belehalt volna. Az igaz, hogy akkor
+pálinkát még nem igen ivott a magyar napközben, legfeljebb csak reggeli
+étel előtt. Az volt a nézet, hogy csak a tót iszik étel után pálinkát.
+Sörház meg nem is volt abban az időben Makón. Volt ugyan egy sörcsarnok
+nevű hely, de az is külön hirdette a hetilapban, ha olykor, meleg nyáron
+hordós sört csapolt. Nagy dolog volt az akkor még és nélküle is elvoltak
+az emberek.
+
+A népnek ez az ősi szokása, hogy a hite szerint való munkaszünetes napon
+a tulajdon maga által alakított város főhelyén gyülekezik és ott szeszes
+ital nélkül, nyugodtan és higgadtan tárgyalja az ország sorsát meg a
+maga sorsát, nem volt baj.
+
+A baj csak ott támadt, hogy az alföldi városokban a főterek nem igen
+voltak kikövezve, ellenben a házak mellett a gyalogjárók vagy téglával
+vagy kővel kirakva voltak. Sáros időben azután a fórum közönsége
+fölóvakodott a saratlan gyalogjárókra a sáros köztérről és ezáltal a
+nagy tömegével valóságos közlekedési akadályul szolgált.
+
+A közigazgatási hatóságok azután, éppen ezen oknál fogva, korlátozni
+akarták a fórum tömegeit. Mert a járókelőket csakugyan leszorították a
+kövezett gyalogútról a kocsiút sarába.
+
+Más is játszhatott ugyan közbe. Nálunk például a fórum a városi bérház
+előtt van, amelynek a tere ma aszfaltos, huszonöt év előtt pedig
+kövezett volt, nem álltak útjában az egyszerű népi tanácskozók senkinek,
+mégis szét akarták őket zavarni. Azonban a nép az ősi jog megzavarása
+ellen erősen tiltakozott. Ugyan én ma sem tudnám megmondani, hogy miért
+akarták szétverni a fórumot, de akarták. Elsőbb kihirdették, hogy a
+másik vasárnap már nem szabad gyülekezni. E hirdetéssel egy árva garas
+árát sem törődtek: a másik vasárnap megint csak összegyűltek.
+Gyalogrendőrökkel próbálták őket oszlatni, de nem mentek.
+
+– Mi egész hétön dolgozunk. Ünnepnap van jogunk egymással találkozni –
+hangzott a beszéd. – Nem tartozik mindönki már délelőtt a kocsmába
+mönni. Ez szabad hely. Ennek a küvezetibe mink is bele adóztunk. Hát még
+csak állni sem szabad rajta? Mit vétöttünk? Hiszen mink csak
+beszélgetünk!
+
+Nem mentek no, hát nem mentek. Akkor lovasrendőröket küldtek ellenük,
+oszlatásra. Nem valami nagy kedvvel mehettek nekik azok sem, mert valami
+túlságos zavart nem csináltak. A fórum népe részben megfogta a lovak
+kantárszárát, részben kihúzta a lovasok csizmatalpa alól a kengyelt.
+Amire a lovasok visszafordultak és a fórum, bár egyre csappanva és egyre
+kisebbedve, ma is áll, ott, ahol eddig állt. Nem bánt az senkit, hát
+miért ne lehetne ott, ahol van? Nem árt senkinek. S idővel majd elmúlik
+magától is.
+
+De némely helyen nem így volt a dolog. Olyan helyeken, ahol nem volt
+kövezett a tér, ahol a fórumra az emberek gyülekeztek. Ott apránkint a
+sáros időkben fölszoktak a gyalogjáróra, mint Félegyházán is, ahol úgy
+elállták az utat, hogy tőlük már ünnepnapon még a templomba sem lehetett
+rendesen menni.
+
+A tiszteletreméltó közigazgatásnak sokáig főtt a feje ebben a dologban.
+A népnek lelkére beszéltek, hogy ne állják el az utat. Nem sokat ért. Az
+öregebbek hallgattak a szóra, de a fiatalság semmiképpen sem. Dacosan
+vonultak föl a főtérre és hiába volt ellenük a szónoklás. Nem és nem. És
+megint nem. Itt álltak az apáink is, hát mink is itt állunk.
+
+Új főszolgabíró került a járás élére. Csak névleg új, egyébként
+tapasztalt ember.
+
+A gyalogjárók elállását előbb bírsággal kezdte sujtani. Nem sokat
+használt. Hiszen fizethetünk: van miből, továbbá szépek a búzák is. Hát
+fizették a bírságiumot s maradtak úgy, mint ahogy voltak, útonállók a
+gyalogjárón.
+
+Mivelhogy ezzel a rendszerrel nem sokra ment, a főszolgabíró az
+útonállókkal szemben a fogságot kezdte alkalmazni. A dacos legényeket
+becsukatta. Azonban ez sem ért semmit. Az ilyen börtönt nem tartották
+diffamálónak, mert hiszen se nem loptak, se nem raboltak, csak az ősi
+jogot védelmezték.
+
+A főszolgabíró sokáig gondolkodott, hogy mit kellene most már itt tenni.
+A törvény hatalmának érvényt szerezhet a szurony, a kard, meg a puska,
+de hát ezeket legjobb a legutoljára hagyni. Mint az ágyút, melyről föl
+van jegyezve, hogy ultima ratio regum.
+
+Látnivaló, hogy a bírság nem megszégyenítés, valamint a börtön sem. Mást
+kell itten kitalálni. Tépelődött. Egyszer azt mondja az első hajdúnak:
+
+– Vásároljon kend nyirfasöprűket.
+
+– Igen, kérem alássan. Minek lesznek azok, kérem alássan?
+
+– Nagy a por az utcán, különösen a templom előtt. Nem járja, hogy amikor
+vasárnap templomba megy a nép, hogy ilyen port járjon.
+
+– Az bizony úgy áll, tekintetes főbíró úr. Volna ugyan ott egy kövezett
+átjáró is, de azt mind elállják a legények.
+
+– Hát hiszen éppen azért – mondta a főbíró a hajdúnak. – Akik elállják a
+kövezett utat, azok söpörjék a port. Aki gazdafi be van fogva, annak
+mind söprűt kell adni a kezébe. Kendtek fegyveresen kísérik ki őket.
+Azután söpörjenek.
+
+Az öreg hajdú nagyot nézett. Ilyent még nem hallott. Gazdafiakkal
+söpörtetni az utcát! Hiszen forradalom lesz ebből! De nem merte mondani.
+Csak azt kérdezte:
+
+– Azután mikor, kérem alássan?
+
+– Már mit, hogy mikor?
+
+– Hát a söprést. Este-e, vagy hajnalban?
+
+– Dehogy este, meg dehogy hajnalban – mondta a főbíró. – Délelőtt. Érti
+kend, délelőtt. Még pedig vasárnap délelőtt. Éppen akkor, mikor a
+leányok mennek a misére.
+
+Azután így is történt. A parancs végrehajtatott. Szuronyos puskás hajduk
+őrizete alatt söpörték az utcát a legények ünnepnap délelőtt, amikor
+selyembe öltözötten mentek a misére a leányok.
+
+Nagy szégyenkezés volt ez és nagy fölzúdulás támadt a nyomában. Hogy ez
+már mégis csak istentelenség. De a főbíró nem sokat adott a lármára.
+
+– Hát pedig – mondta – ez ezentúl így lesz. Nem volna erre szükség, ha
+nem állnátok el a kövezett utat. De elálljátok a nép elül. Illő dolog
+ennélfogva, hogy ha az útról leszorítjátok a népet az utcára, hát
+tartsátok tisztán az utcát. Én nem állom el az utat, hát én nem is
+söpröm az utcát nekik. Ti vagytok az útonállók, hát ti söpörtök. Vagy
+pedig olyan vasat tétetek rátok, hogy belekékültök.
+
+– Ebben van igazság, – mondta egy öreg gazda, aki éppen a fián esett
+sérelmet jött panaszolni – mert ami igaz, az csakugyan igaz.
+
+– Hát hiszen persze, hogy persze – mondta a főbíró. – Mi van ezen
+panaszolni való? Hiszen most még csak istenes dolog így nyáron a port
+söpörni. De majd ősszel a sarat hányják, télen meg a havat. A sarat majd
+el is kell hordani. Adok hozzá kétkerekű kordét, de lovat nem adok, mert
+a ló sem szokta elállni az utat. Majd egy legény húzza, kettő meg tolja.
+De nem mindig kell ezt csinálni. Csak ünnepnap délelőtt, misetájon. Hogy
+az ünneplő cipellőben nem kelljen a lányoknak a sárba járni. Nem
+tudjátok a régi nótát, hogy sárga csizma sárba járni kár?
+
+De tudták. Annyira tudták, hogy elég volt egy vasárnap délelőtti
+söpretés: többé nem állták az utat a legények.
+
+– Hát csakugyan – mondta ezen eredmény láttára a városbíró a
+főszolgabírónak – hogy többet ésszel, mint erővel.
+
+– Az ám – nevette a főbíró. – Régi igazság, hogy kevés ésszel
+kormányozzák a világot.
+
+
+
+
+Szárazság előtt.
+
+János a tanyai csizmadiánál járt lábbeli-reperálások irányában. Arról
+volt szó, hogy van néhány ócska csizmaszár otthon, tudna-e vajjon
+azokból a pásztorgyerek részére bocskort csinálni? Nem olyan bocskort,
+amilyent a tótok és egyéb pálinkaevő népek viselnek, akik leginkább csak
+akkor szokták azt magukról elvetni, hogy ha vagy ők elpusztulnak, vagy a
+bocskor elpusztul s ezen okból madzagokkal és különféle szíjakkal igen
+szorosan magukra erősítik, – hanem azon magyaros csuszát, amely csatton
+jár és könnyű lerúghatás tekintetében azonnal a papucs után következik.
+
+A csizmadiánál János az ügyeket szakavatottan elintézte. Két pár ócska
+csizmaszárból lesz két pár új csusza, a harmadik párból pedig
+bőrtarisznya, csak az átalvető szíjat kell külön megfizetni, de annak az
+ára sem pénzben jár, hanem János a télen majd ád érte fűteni való
+venyigét, miután ezen növényszárakból a tavaszon a szőlőtőkékről sokan
+letakarodtak.
+
+Az alku rövid volt és egyszerű, mert a csizmadia igen csendes és
+rendtartó ember, mesterségét a Csillagbörtön nehéz és száraz szabályai
+és falai között tanulván, tisztán csak szórakozásból. Ez azonban már
+régen történt: a csizmadia, aki akkor még nem volt varga, továbbá János,
+aki már akkor is János volt, a pusztai kápolnánál tartott politikai
+beszámolóról éjtájon hazajövet az úton elmélyedtek azon kiváló kérdés
+taglalásába, hogy miért nem húz a király szíve hozzánk jobban, mint
+ahogy húz. Szelíd holdfény volt a hallgatag jegenyeákácok között, akik
+csöndes paraszti utainkon mint óriás testőrség állnak sorfalat, ez
+alkalommal Jánost a másik ember, a király szívének hovahúzását másként
+magyarázván, bottal fejbeütötte. De nem esett idegennek, különben is
+ebcsont beforr. Jánosnak ugyan a feje egy kicsit behorpadt, de hamarosan
+meggyógyult, pedig orvos is járt hozzá; míg a másik ember, aki a király
+szívének védésében botra vetemedett, néhány olvasatlan hónapra a
+Csillagba került, ellenben ott, szorgos tanulmányai folytán, csizmadiává
+lépett elő.
+
+Különben nem ér ez a sok beszéd egy semmit sem. A tény csak az, hogy
+János eljött a csizmadiától s halad hazafelé azon komoly célzattal, hogy
+fölmegy a padlásra és előkeresi az ócska csizmaszárakat.
+
+Ugyanekkor azon a gyalogösvényen, amelyen a bognár tanyája felé mehet
+az, aki akar, jön egy ember csúcsos báránybőrsipkában, fekete
+nyakravalóval a nyakán: kenetteljes emberek szokták a nyakukat így
+bekötözni, bár nincsen olyan anyaszült, aki meg tudná mondani, hogy
+miért. De ez mindegy. Ők a nyolc rőf fekete selyemszalag egyik végét
+reggelenkint az ajtókilincshez kötik, a másik végét a nyakukhoz
+illesztik s így kellő megfontolással beleforognak a nyakravalóba. Szép
+az ilyesmi is annak, akinek tetszik. Rendszerint rekedtek szoktak lenni,
+ami ismét olyan rejtély, hogy csak az orvostudomány magyarázhatná meg,
+de a közeli környéken nem tartózkodik orvos, volna ugyan egy bába, hanem
+az is elhalt, még tavaly. Nem szolgált jól bele a levegő a tüdejébe. Ez
+volt az oka. Tehet erről valaki?
+
+Illés, már hogy ez a bízonyos nevezetű Ballangó Fekete Illés (másként
+Vödörlopó Illés, mert az apja a pusztai kutak ostorfájáról ritka
+szorgalommal lopkodta a merítő-vedreket) a bognárnál járt, hogy kegyes
+szavakban megfeddje s felkérje, hogy a mult héten kerékküllők csinálása
+után fizetett két pengőből adjon vissza legalább két hatost, mert a
+küllők nem jók. Nem állnak rendesen sem a talpfába, sem a kerékagyba,
+minélfogva a végiglyuk rezeg a tengelyen és olyan S betű mozgásokat
+csinál a kerék, mint a rozoga cigánykocsié.
+
+Illés találkozván Jánossal, kezelnek. Ez a kézszorítást jelenti a külső
+nyelvben. A belső nyelvben a pénztáros szokta elkezelni a kezére bízott
+pénzt, a külső nyelvben pedig az emberek elkezelnek egymástól akkor, ha
+távozóban búcsúzásul kezet szorítanak. Ha meg találkoznak, akkor csak
+kezelnek. Igy változik a szónak a fogalma. Milyen érzéssel lehet a külső
+ember, aki a földből él, mint élt az apja, öregapja, minden őse, erre a
+szóra: földművelés, mikor az ő nyelvében a művelés, műveltetés szó
+ugyancsak sértő fogalmakat fed?
+
+Ez azonban most már mindegy. János elmondja Illésnek, hogy a vargánál
+járt, Illés elmondja, hogy a bognár nem adta vissza a két hatost. Ez nem
+járja.
+
+– Hát – kérdezi János – valóságosan olyan rosszak azok a küllők?
+
+– No – mondja Illés – hát hiszen nem egészen egészen. De hát mért nem
+adja vissza? Mert úgyis sarcol. Nagyon kitartja mindönnek az árát. Mért
+nem adja vissza a két hatost? Rossz világ van. Rossz termés lösz. Ni,
+micsoda szárazság! Mi lösz velünk? Hisz a télire nem marad a gyerököknek
+betevő falat. De mindönki rajtunk akar élni. A bognár is. Mért nem adja
+vissza? Ugy mögmérgesedtem rá, hogy ha nem vónék istenfélő, fejbevágtam
+vóna úgy, hogy még ma este vacsorán éri Pilátust.
+
+János, ahogy a homokban haladnak, elgondolkozik a beszéden s a bot
+végével többször a földbe szúr. Lám, ilyen emberek is vannak. Pedig
+vagyona van. De azért mindig azon sopánkodik, hogy éhen hal. Most nem
+restelt a bognárhoz elmenni, hogy két hatost visszakunyoráljon. Pedig a
+küllők bizonyosan jól vannak megcsinálva. S a bognár szegény ember. A
+gyerekek aprók, de sok van belőlük, mint kocsmában a pohárból. Az
+asszony beteges. Miért, hogy mostanában az asszonyok közül egyre több a
+beteges?
+
+Ezt a kérdést föl is adja Illésnek:
+
+– Mondja már kend. Azelőtt nem volt ilyen sok beteg asszony. Hogy van
+az, hogy most sok köztük a beteg?
+
+– Volt az azelőtt is, csak nem mondták – véli emez. – Röstelték mondani.
+Az igaz, hogy nem is jártak annyit tánchelyre, nem táncolták magukat
+agyon már lánykorukba… Különben – tette hozzá – a jó Isten tudja csak,
+hogy ez hogy van?
+
+– Úgy, úgy. Csakugyan csak az tudja.
+
+– Én nem tudom. De mindön változik, János, mindön változik. A világ nem
+olyan, mint a régi. Akkor mögadtuk a földnek a munkát, azután termött.
+Ma hány az ártó bogár? Nem éppen csak az asszonyok betegök, hanem mindön
+beteg. A búza beteg, a rozs beteg, a kukorica, a dinnye, a káposzta,
+mind beteg. A disznó is elhullik. Micsoda világ ez, mikor az embör két
+hatosokért mögy a bognárhoz, hogy visszakívánja? A régi fajta kocsiba
+nem tudtuk magunk is belecsinálni a küllőket? De újmódi van, új kocsi
+van, cifra kocsi van, ennek a kerekibe már nem illik bele az a küllő,
+amit én a paraszti baltával kinagyolok.
+
+– Haj, haj – sóhajtja János – ami igaz, az igaz.
+
+Haladnak, csendben haladnak. Tavasz van még, de perzselő a nap. A fák
+bágyadtan állnak, a fiatal napraforgók lekonyítják még apró fejüket. A
+mezei virág elbujt, nem mutatkozik. Hetek óta nem volt eső. Ahol fekete
+föld van, repedezik. Az úton a homok föl van áradva, hogy alig lehet
+benne járni. Ez a közön van. A csinált utakon pedig por van, minden
+kocsi után felhőben emelkedik fölfelé, messziről nézve úgy látszik,
+mintha az egész határ ködbe volna borulva. A vetésre nézni –
+elszomorító. Szárazság van. Még az éji harmat is elmaradt. Ha még egy
+hétig nem lesz eső, oda van minden.
+
+– Látod – mondja Illés Jánosnak, mind a két tágra tartott karjával
+mutatva maga elébe a fakó határra – mi ez? A szögénység, a
+nincsetlenség. A licitáció.
+
+– Nono, hallja kend, – szól János, hogy éppen csak mondjon valamit –
+talán majd csak mögfordul az idő…
+
+Az öreg idegesen hányja-veti a fejét.
+
+– Mögfordul, mögfordul. Te fiatal vagy. Negyven vagy, tán negyven se
+vagy. Nem tudod, mi történt hatvanháromban. Borzasztóság rá emléközni
+is.
+
+– Hallottam…
+
+– Hallhattad is, mert azt nem löhet elfelejteni. A te dolgod különben
+más. Te még egy-két hétig kibírod.
+
+János nem szól egy darabig, azon jár az esze, hogy szóljon-e. De azután
+mégis csak mondja, kissé szomorúan:
+
+– Hát még egy kicsit bírom.
+
+Illés rákiált:
+
+– Ne beszélj. Jobban tudom én, mint te. Te még kibírod két hétig. Még
+háromig is kibírod. Neköd szöllőd van, mélyen a gyökere, lent. Az még
+élhet. Még talál egy kis nedvességet odalent a föld alatt, de a föld
+fölül elvette az Isten. Akaratába belenyugodjunk. De elpusztul mindön
+vetés. Ha így tart, a gólya agyonveri a fészökben a fiát, mert kiszárad
+a tó, nem tud neki önnivalót vinni.
+
+Az öreg megáll, a csizmája fejét félig beletúrja a homokba. Azután
+lehajtja a fejét és nézi, hogy mint mozog a homok a csizmáján. Mint
+emelődik föl s mint folyik le róla ismét szerteszét.
+
+– Az állat… – mormogja. – Az állat inkább elpusztítja a fiát, de nem
+nézi, hogy éhen kínlódjon…
+
+János úgy érzi, mintha az öreg fösvény szavai szíven ütnék. Igy is
+szolgálhat valakinek az esze? Az öregek zsörtölődők ugyan és
+elégedetlenek rendszerint, de hát mégis. Amint azonban föltekint a
+szomorú, leszáradt tájékra, látja, hogy az semmi reménységet nem nyújt a
+jövő iránt. Most eszébe jut hirtelen, hogy az élet, a munka élete nehéz.
+Valóban igen nehéz.
+
+A közön lassan, szótalan, elkomorodva lépegetnek. Hát csakugyan így van?
+A lelkekben nehéz fásultságok és bús elkeseredések lakjanak?
+
+De talán nem. Az iskola előtt haladnak el. Városi kocsi áll az udvaron,
+a falak újra meszelve, zöld lombok a nyitott ablakokban. Itt most vizsga
+van alighanem. Csakugyan az van, már a vége felé is közeledik, mert
+énekelnek odabent. Vékony a gyerekhang, de sok van s az ablakokon át
+kiárad az az útra, csilingelve jövén ártatlan gyermekszívekből az
+imádság: Isten áldd meg a magyart, jó kedvvel, bőséggel…
+
+A két ember megint megáll s egymásra néz. Szemükből néhány meleg
+könnycsepp poros arcukon át a forró homokra esik.
+
+
+
+
+Kis török.
+
+Az ember, ha egyéb dolga nincs, szívesen lovagol régi emlékein, amelyek
+mindig érnek annyit, mint az újak. Idő multával az emlékekből lassan
+kipusztul minden keserűség, szomorú hangulat s csak a jó dolgok maradnak
+meg, hasznos alkalmatosságul arra, hogy a délutáni csibukfüstben
+felmerülve, elimbolyogjanak a szobában, ahol az ember a gondolataival
+egymagára van.
+
+Igy bujik föl nekem a trebinjei kék füstjéből néha, mintha a rokon
+dohány mérges zamatával akarna egybevegyülni, egy csodálatosan száraz,
+nagy égőszemű gyermekfej, piros, kékbojtos fezzel a borotvált kicsi
+koponyáján, fapapucsokban, vézna, öregesen görnyedt termetén fehér ing,
+fehér salavári, piros selyem öv kopottas – bizony – a derekán, abban
+feszeng aztán, helyét nem találva, egy rettenetes nagy handzsár,
+nagyobb, mint az egész kicsinyke férfiú.
+
+Török gyermekek közt csodálatos szépeket lehet látni. A leánygyerek, ha
+a szél elfújja néha a fejéről a fátyolt, amit buzgó anyja a Korán
+törvényét megelőzve, már kiskorában ráerőszakol, oly arcot mutat,
+amelyet megnézhetne akármely lelkesebb ifjú költőnk, aki leírásaiban
+szereti úsztatni fehér tejben a halvány-piros rózsát. Pufók, kedves képű
+baba valamennyi. Messze idegenben a hazátlan, kicsapott katona, ha
+gyereket látott az úton, elévődött rajta (tudom magamról), hogy ugyan
+melyikre hasonlít ez vagy amaz az otthoniak közül. Káplár Papp, aki
+asszonyt, két iskolás gyereket hagyott itthon, talált is a Cadinje Brdó
+fenyős tetején egy bosnyák házban két apró fiút, olyat, hogy megesküdött
+volna rá, hogy az övé mind a kettő.
+
+Annál csodálatosabb volt ez az apró öregfejű gyerek a többi között, az ő
+magába vonult szótlanságával, hallgató szájával. Csak a szeme volt neki
+véghetetlen beszédes. Gyakran láttuk, mert egyetlen mulatságunk volt
+nekünk is, ha beültünk Antóniohoz, az albánhoz, akinek az útszélen volt
+a csárdája és lestük az úton a kószáló utas törököket, akiken legalább
+volt mit nézni, gyönyörű régi fegyvereket hordván valamennyi.
+
+Fönt mindjárt, ahogy a maródi lovak istállójánál nekikanyarodott az út a
+Cadinje-hegynek, kezdődött a Szmail bég kertje, akit közönségesen török
+grófnak neveztek a táborban. Régi nemes familia, amely valaha szerb volt
+a nagy Dusán alatt, azután törökké vedlett s nagy úr volt a környéken
+nagyon, mert rajta kívül csak egy civil aga akadt még az egész
+Priepoljén. Ennek a feleségeihez volt beosztva Ibrahim, onnan szaladgált
+le naponkint többször az albánhoz, hogy az ő grand magazinjából
+selyemszalagot, cukrot, egyéb tetszetős dolgot vásároljon a Szmail bég
+asszonyainak.
+
+A Limben gyerekek fürödtek nyaranta egész nap, azok okvetlenül
+meghajigálták az öreg fiút, akit nem vettek be maguk közé. Szomorúan
+nézett végig rajtuk s a szeme égett, mint a parázs, olyan fáradt, öreges
+futással szaladt előlük, mint amikor egy vén embert kergetnek.
+
+Kicsi homlokán ráncok voltak, az tette olyan öreggé. Vékony hangján
+köszöntötte be a mer habát a boltba.
+
+– Hogy vagy, Ibró?
+
+A vállait megrántotta egy kicsit s nagy egykedvűséggel felelt, csakhogy
+éppen mondjon valamit:
+
+– _Bás_…
+
+Soha senki se látta játszani, de nem is kellett ő a többinek s olyan
+sivár volt ennek a gyermeknek az élete, mint maga a priepoljei kősziklás
+tájék.
+
+– Ibrahim, akarsz dohányt?
+
+– Nem… mondta lassan, a jatagánon úgy támaszkodva a könyökével, mintha
+asztal volna.
+
+– Szépek a bej feleségei?
+
+Valami fáradt, kötelességszerű felháborodással lépett hátra s
+fenyegetően, ami végtelen furcsán hangzott az ő kis eunuch-torkából,
+szólt a kérdezőre:
+
+– Ne beszélj, mert leszúrlak.
+
+Ha a jól megtermett katonák, akik félkézzel a levegőbe dobhatták volna
+minden jatagánostul a kicsi háremőrt, megnevették ezt az erélyes
+föllépést, halvány arcára némi pir ült ki.
+
+Nem szerette senki, nem szeretett senkit, üres óráiban a hegyen mászkált
+és fújta a tárogatót. (Mert ott lent még most is megvan ez a csodálatos
+furulya, hiába tüzeltették föl annak idején Magyarországon valamennyit).
+
+A cigányok Novibazárban is a város szélén laknak, kovács valamennyi,
+rajtuk túl már nincs egyéb, csak a koldusok. Sorba ülnek és énekelnek.
+Ennek a nyomorult sornak a szélén ült egy leány, szerb volt és nyomorék,
+kék ruhában, fehér kendő a fején. Nem tudom, mint támadt a vélemény,
+hogy olyan, mint egy irgalmas néne. Sohasem kért semmit, csak ült
+szótlanul nyomorék lábain, sápadt arcát a földnek hajlítva. Mert hogy
+semmit sem kért senkitől, ő kapott legtöbb alamizsnát, amint már szokása
+az adakozónak, hogy elkerüli a lármás koldust.
+
+A többiek haragudtak reá, szidták, ő hallgatta csöndesen.
+
+Egyszer nagy lárma volt ott.
+
+Pénzfizetés napján történt. A baka odalent úr. Többet keres, mint
+amennyi itthon a téli napszám, pénzét nem költhette, mert nem volt mire.
+Valaki, aki nem tudott a vagyonával mit csinálni, egy teljes ezüst
+forintot dobott oda a _soror_nak, ahogy egymás közt neveztük. Ebből
+kezdődött a mérges verekedés. A többi mind rátámadt, irígy haraggal
+akarták elkergetni a helyéről. A nyomorult leány néha szólt nekik,
+könyörögve, a koldushad üvöltött, mankók emelkedtek föl s úgy lehet,
+agyonverik, ha nem jön le akkor megint a Cadinje oldaláról Ibrahim, az a
+kis eunuch.
+
+A nagy jatagán hirtelen szerepelni kezdett. A gyermek kirántotta,
+megcsillant a széles acél a napon, az apró ember a féktelen had elé
+állt, merészen fenyegetve, ölni készen, vékony hangja úgy csendült, mint
+egy erős vezényszó:
+
+– _Natrág!_ Vissza!
+
+Vissza is mentek morogva. Amint a katonai iskolákban a hadi cikkelyekről
+tanítják, hogy elhatározó pillanatokban egyes emberek helyes föllépése
+csaták sorsát döntötte el. Alig mukkantak, helyükre mentek s a földre
+tették mankóikat.
+
+Amint a had elvonult, gyöngéden hajolt le a nyomorékhoz Ibró s
+megcsókolta a kis irgalmas néne homlokát.
+
+– Ne félj…
+
+Az nem félt. Fekete szemeiben könny csillogott, Ibró ügyetlenül dugta
+vissza a jatagánt s lassan lépkedve veres babussaiban a sziklaösvényen,
+fölment az asszonyaihoz.
+
+Eddig van. Több nem történt. Kivéve, hogy gyakran bosszantották a fiút
+az albán füstös, rozoga kantinjában e dologgal a katonák, kivéve, hogy
+egy napon rákiáltottak:
+
+– Ibró… Ibrahim, a kis koldusleány meghalt.
+
+Ibró megdöbbenve állt az ajtóban s elfeledte becsukni. Halovány vékony
+arca megfakult.
+
+– Nem igaz! – mondta határozottan.
+
+– Hát eredj, nézd meg.
+
+Kiment a koldusok sorához, a nagy százados diófák alá. Nem találta sehol
+a kis nyomorékot, a foszlányos kék ruhában s végig kérdezte a többi
+szerencsétlent, hogy hát hol van. Hát hol van, hát elment, föl a hegyek
+fölé s mankóját hagyta csak itt.
+
+Szomorúan jött vissza s vásárolt a boltban egyet-mást, ami éppen akkor
+kellett a Szmail bég féltucat feleségének.
+
+– Hát igaz-e, Ibró? – kérdezték a katonák.
+
+– Igaz – mondta halkan, remegő hangon, lehúzva vékony ajkszögleteit.
+
+A kegyetlenek tovább kérdezték:
+
+– Sajnálod?
+
+Nem felelt, csak intett s megindult kifelé. Lassan haladt a vízparton,
+ismét kergetni akarták tarfejű gyermekek, de ő visszafordult, szemközt
+állt velük és szótlan mozdulattal tette sovány kezét kése markolatára.
+
+Amint azok megrettenve az eddig nem tapasztalt bátorságon, visszatértek,
+megint ment föl a hegynek, fáradtan, lehajtott fejjel. Olyan öreg, olyan
+nagyon öreg volt e pillanatban a kis szerencsétlen félember, mint egy
+agg, aki száz évet hordoz roskatag vállain.
+
+
+
+
+Borszedés.
+
+Szőlővel való vergődés soha sem volt valami alkalmas gazdálkodás, mert
+sok dolog van vele. Sok rá a kiadás. Nagy munkát kíván. Tavasztól őszig
+a szőlősgazda egyebet sem csinál, csak veszi ki a fiókból a pénzt és
+fizeti el napszámban – már ugyanis ha van pénze. Ha nincsen,
+elhanyagolva marad a szőlő, vagy pedig kölcsön kell a pénzt kérni, abban
+bizakodván, hogy majd csak terem őszre a szőlő és a bor árából meg lehet
+fizetni az adósságot.
+
+De hátha nem terem? Mert van az elégszer úgy, hogy nem terem. Sok
+ellensége van nagyon a mindenféle bogártól kezdve az időjárásig.
+
+– Az a szőlőnek a baja, – mondja az öreg Vas János – hogy nagyon sokáig
+kint hál.
+
+Hát ez igaz. Árpa, buza, kukorica már mind betakarodott födél alá a
+mezőkről, mikor a szőlő még mindig kint hál a szabad ég alatt. Mennyi az
+aggodalom vele tavasszal, a virágzás idején! Egy kis hajnali hideg
+fuvallat éri és vége a jó termésben való reménykedésnek, de azért az
+őszig minden munkáját meg kell neki adni. Ha korán beáll az őszi
+éjszakák hidege, akkor is fagy érheti. Ha esős a nyár, az a baj, mert
+elrothasztja a növendék fürtöt. Ha napos a nyár, az jó, mert érleli a
+gyümölcsöt. De ha nagyon napos a nyár, az már megint baj. Mert a sok égi
+melegség elhervasztja a leveleket, amik lehullanak a fürt fölül. A
+védtelenül maradt fürt nem birja ki a nap erős sugarait és – mint
+mondani szokás – megsül.
+
+– Olyan az – véli ismét Vas János – mint a városi kisasszony. Napernyő
+alatt kell járnia, máskülönben fölégeti a nap a bőrit.
+
+Az pedig szintén baj, ha a fehérszemély ilyen finnyás. A régi paraszti
+nótában is azzal indokolja a legény, hogy miért nem veszi el a
+szomszédasszony lányát, hogy azt mondja: Neköm pedig dologra köll az
+asszony. A kend lánya fölpirul még a napon.
+
+A szőlő pedig nemcsak hogy fölpirul, hanem megég és elpusztul. És azután
+a többi veszedelem. A sok rovar. Mindez régente nem volt. A szőlő első
+átka, a filokszéra, itt nem sok vizet zavart. A homoki tőkéknek nem
+ártott, mert a homok megölte. Az élete olyan, hogy egyik időszakában
+lemegy a gyökerekre lakni, ahova utat ás magának. De a homok összefolyik
+mögötte és eltemeti. – Kisüti a szömit, mögvakul és nem lát visszamönni
+a tőkére – mondták akkor nevetve a Vas Jánosok és örvendeztek azon, hogy
+a homok így megtréfálja a kutyafülű amerikait.
+
+De most már nem nevetnek. Jött a kutyafülű amerikai helyett egész csomó
+más ártó féreg, egyik a tőkén lakik, a másik a leveleken, a harmadik
+magában a szőlőszemben. Honnan kerültek? Ez az utóbbi istenveszedelme
+egészen új keletű, pár év előtt még soha a hírét sem hallották. Mi hozta
+ide? Miért nem vitte az ördög máshova? És még mindig egyre ártóbb. Eddig
+csak a kukacát lehetett megtalálni a szőlőszemben. Az idén már a
+szőlőszemben begubózva is találtak hernyót. Mi lehet ennek a sok
+istenverésének az oka? Az egyre szaporodó vasúti hálózatok viszik-e
+egyik országból a másikba? Vagy hogy a régebbi oktalan fészekpusztítások
+megfogyasztották a madarakat és nincsen már belőlük annyi, hogy
+elegendők lennének az ártó férgek elpusztításához? Nem tudni. Bár ha
+tudnánk, akkor se sokat nyernénk vele, mert hiszen annak, akit
+agyonütött az istennyila, teljesen mindegy, hogy milyen istennyila
+ütötte agyon.
+
+Az emberek elkomorodva mondják:
+
+– Ha így tart, néhány esztendő mulva nem lössz szőlő.
+
+Annyi bizonyos, hogy egyre költségesebb a vele való gazdálkodás, a
+termés meg egyre kevesebbet igér. Ha néha beüt valami nagy termés, akkor
+meg nincsen ára. Ilyenkor megesik, hogy több a must, mint a hordó, és a
+hordó drágább, mint a must. A szőlősgazda ilyen esetekben valósággal
+elkótyavetyéli a termést, a bor ára azonban azért nem igen lesz olcsóbb.
+Leszáll egy félesztendőre, de azután fölmászik a létrán. S onnan már nem
+is igen jön le. Olyan az, mint a péksütemény, ami kisebb lesz, ha kevés
+búza termett, de nem lesz nagyobb, ha nagy a buzatermés. A bornak az ára
+is már csak előre megy és azért még sincsen belőle a termelőnek valami
+nevezetes haszna. Talán mikor olcsóbb volt a bor, jobb hasznát látta.
+Nincsen még ötven éve, mikor három krajcárért mértek egy messzely bort.
+Még huszonkét-huszonöt esztendő előtt is tizenhat krajcár volt egy liter
+ára. Ma negyven meg negyvenöt. Az idén alighanem fölrúgtat a kimérési
+ára egy koronára. De miért ne rúgtatnák föl, mikor így is van rá vevő?
+
+* * *
+
+Azt lehetne hinni ezekből a magas árakból, hogy most már a
+szőlősgazdának könyökig tejföl a világ s olyan vigasságos szüretek
+esnek, hogy az valóságos csoda. Pedig dehogy. Régen írták már azt a
+verset a szüretről, hogy gondolatim mostan vigadozva járnak. Nem járnak
+biz azok már vigadozva a szüreten, mert szigorú, számító, gonddal járó
+üzlet lett abból is. A régi aratóünnepeket még föl lehetett újítani, de
+a régi, vidám, zajos, csőszpuskadurrogós, szüretelő-leánynótás,
+tűzijátékos, cigánybandás szüretek alighanem elmúltak végképpen s egy
+újabb nemzedék már meg sem tudná érteni, hogy miért is voltak valaha?
+
+Más már ennek a formája. Van már olyan szőlő, ahol nem is a gazda
+szüretel. Járnak a „szödők“. Borkereskedők ügynökei, akik megveszik a
+bort még akkor, amikor még fürt alakjában a tőkén csüng. A megszorult
+szántóvető szokta volt eladni a búzát még lábon: ma már a borszőlő is
+elkel így. A „szödő“ szedi össze a különböző szőlőkben így lábon a bort,
+azután maga szüretel a maga hordójába. A célja az, hogy a saját
+rendszere szerint szüreteljen, különböző szőlőfajokat ne keverjen össze.
+Külön tudomány ez, de a külföldi fogyasztásra szánt bornál fontos dolog.
+Mert azok odakint megkívánják, hogy a bornak mindig egyforma színe, íze,
+meg ereje legyen. Ott nem lehet azt mondani, hogy:
+
+– Most másfajta bor van, mert új hordót csapoltunk.
+
+Mert a német sógorral így nem lehet beszélni; ő egyöntetű rendszert
+kíván még a poharakba való öntésben is.
+
+Járnak hát a szedők. Különféle fajtájú népek, némelyik nem is tud
+magyarul, az társat visz magával. Ez is egészen felfordult világ,
+régebben nem volt ennek nyoma sem. Azelőtt a víg szüret után a csendes
+pincébe került s ott a hordókban álmodozott. Azután megjöttek az ő
+édességének a forradalmai, a must forrni kezdett és borrá alakult. S
+mikor már egyszer vagy kétszer meg is fejtették, csak akkor kezdtek
+utána járni azok az emberek, akiknek borra volt szükségük. Kereskedők,
+vendéglősök, korcsmárosok. Tanyáról-tanyára mentek s amely tanya mellett
+szőlőt láttak, oda betértek.
+
+– Adjon Isten jó napot.
+
+– Adjon Isten.
+
+– Kérdezzék no, hogy miért jöttünk?
+
+– Minek kérdözzem, úgy is tudom, hogy bor irányában.
+
+– Persze, hogy abban. Hát van-e?
+
+– Hát hogyne volna, mikor van?
+
+– Aztán jó-e? Mert mindenféle rissz-rossz borért le sem szállunk a
+kocsiról.
+
+– Hogy jó-e? – kérdezi vissza büszkén a gazda. – Hiszen ilyent nem
+ivott, mióta a bábaasszony kezibül kikerült.
+
+No ez már más. Akkor csakugyan jó bor lehet, ennek a feltekintésére már
+csakugyan érdemes leszállni. A gazda lement a pincébe, hozott az
+újborból egy „szívatot“. Már hogy teleszívott belőle egy lopótököt.
+Abból azután úgy az ujja alól ereszti a poharakba. Míg a gazda lent
+járt, a borvételben járó ember kivett a zsebéből egy almát és
+beleharapott. Az volt a nézet, hogy az alma íze után jobban meg lehet
+állapítani a bor zamatosságát. Így kóstolgatták. Rágták a bort, de nem
+igen nyelték le, mert az ilyen bírálati foglalkozás nyomán nagyon
+könnyen be lehet törülközni. Fejrázások, gondolkozások, csettintgetések
+következnek. Azután az alku jön. Mennyiért? Ennyiért.
+
+– No, engedjünk egymásnak.
+
+Árú és pénz közelednek egymáshoz. Ha nem tudnak megegyezni, a borkereső
+tovább megy, de barátsággal válnak el: a gazda nyugodt. Ha ennek nem
+kell a bor, majd jön holnap másik, akinek kelleni fog. Ha pedig
+megegyeznek, arra már csakugyan isznak áldomást. A pincébe is lemennek.
+A pincében csapról vagy lopóból poharazni ugyan egy kissé veszélyes
+foglalkozás s a gazda figyelmeztet is rá:
+
+– Nem azért mondom, mintha sajnálnám. De jó lössz vigyázni, mert a bor
+ereje idelent hamar mögcsapja az embert.
+
+Meg bizony. Sok tapasztalatlan ember megjárta már azzal, hogy a pincében
+csak kicsit is poharazott. Csak mikor a friss levegőre fölér, veszi
+észre, hogy meg van szédülve. Az esze rendesen szolgál ugyan, de a lába
+nem birja. Ez tökéletes színigazság, aminek az eredendő okát nem lehet
+tudni. Talán ott keresendő, hogy új bor idején sok a pince levegőjében
+az ártó levegő. A nép azt mondja róla: a gáz. A pincében levő béka fel
+is szokott tőle fordulni. A szó való értelmében fölfordul: Mielőtt
+elpusztulna a szénsav nyomán, előbb a hátára fekszik. Ellenben szokott a
+pincékben lakni egy rákféle kis, soklábú állat, amit ászokbogárnak
+neveznek, annak nem árt meg; hozzá van szokva a kis korhely.
+
+De azért a pincébe csak le kell menni. Az üzlet komolyabb része ott
+köttetik ugyanis. Ott már a vevőnek csakugyan innia kell s minél több
+hordó bort vesz meg, annál több pohárral. No, nem nagyokkal, csak olyan
+aprókkal, amiknek kvaterkás pohár a neve s a gyárakban rossztüdejű és
+vékonypénzű tótok által fúvattatnak: ezért marad az üvegje vastag, a
+belső világossága meg vékony. Igen alkalmas pohár, mert ez még akkor sem
+törik el, ha a földhöz vágják.
+
+Szükség van rá a pincében. A vevő a tulajdon szemével és nyelvével akar
+meggyőződni afelől, hogy a hordóban csakugyan az a bor van, amiből a
+gazda mutatót fölvitt. Ez megállapítandó és ebben nincsen sérelem a
+gazdára nézve, mert hiszen az eladó lányt sem szokás látatlanban
+elvenni.
+
+Ha most már a mutató bor, meg a hordó bora vág: kész a vásár, miután
+rajta van a hordón, hogy hány liter van benne. Beleverik a dugót. A vevő
+zsebében ott van a darab gyertya, a spanyolviasz, meg a pecsétnyomó.
+Ezeknek a segítségével azután lepecsételi a hordót a száján is, az
+akonáján is s otthagyja a pincében, ahol van. Most már ott is az övé.
+Kifizeti az árát, ha ismerős a gazdával, a felét, ha nem ismerős, az
+egészet. S majd eljön a borért, ha szüksége lesz rá. (Mert a városi
+pincék kisebbek, semhogy minden vett bor beléjük férne).
+
+A gazda ráhagyja:
+
+– Én tüllem itt maradhat. Elfér. Láthatja.
+
+S megkönnyebbülve néz a lepecsételt hordókra, gondolván: ezökkel nincs
+már több bajom. Nem is törődik velük, de nem is törődhetik, mert az
+idegen pecsét tilalma alatt állnak. Csak egy vékony papirszalag tartja
+ugyan a pecsétet, de az szent és sérthetetlen. És ha a vevő nem jön
+idején a borért, amelyet esetleg már harmadszor is le kellene fejteni s
+a mulasztás miatt elromlik az ital, hát az is a vevő baja. A pöcsétöt a
+tulajdon vagyonáról csak neki magának szabad letépnie.
+
+* * *
+
+Van még ilyen szokás, de már nem teljes, mert járnak a szedők. Ezeknél
+bizonyosan jobban ki van fejlődve a borismerés tudománya, mint a régi
+divatú vevőknél. Mert neki nem a kész bort kell megítélnie, hanem a még
+a tőkén levő fürtökből kell kitalálnia, hogy ebből a gyümölcsből majd
+annakidején milyen bor lesz? Csak a szőlőszemeket kóstolgatja s abból
+érzi ki, hogy mit lehet érte adni. És bizonyára mégis eltalálja, mert ha
+nem tudná, hogy eltalálta, vaktában nem adna érte pénzt.
+
+… Féllovas rozoga kocsin a tanyák homokos közét két különös ember járja.
+Nem valami túlságosan különösek ugyan, de ott szokatlanok s az útszélen
+barmot legeltető gyerekek, pulykapásztorleányok megbámulják őket, mintha
+csakugyan ők volnának ketten a francia császár. Kopott fekete
+keménykalap a fejükön, ősz szakáll az állukon, hosszú ősz tincsek a
+fülük előtt, kaftán a testükön.
+
+Nézik az emberek is: hát ez miféle szerzet s ugyan honnan jöttek ide, az
+idegen földre.
+
+Szedők. Szintén szedők. De alighanem ezek a szedők ősapjai. Vén ortodox
+zsidók. De az ócska féllovas kocsin nem üzletben járnak, hanem vallási
+dologban. Bor kell nekik, nem sok, csak egy jókora hordóval, az
+ünnepekre. Kósernek kell lennie annak azonban. Amit maguk szüretelnek a
+maguk hordójába a maguk eszközeivel. Hát bizony jó darabig
+vándorolhatnak a szőlők között, amíg a hordójukat megtölthetik, kinek
+volna kedve egy hordónyi bor kedvéért ilyen fölfordulásokhoz, mint
+amilyent ezek csinálnak? De türelemmel vannak, megszokták s mennek
+tovább kitartóan. Nem is tudják, hogy hova mennek. Nem e tájra valók. A
+környéken már nem is igen vannak ortodox zsidók, ami mégis ilyenfajta
+hitközség imitt-amott olyan kihalófélben volna, a maga határában is
+talál szőlőt. Leginkább távolosabbról jönnek, olykor a Duna mellékéről.
+Egy hordó borért. Ki látott ilyent?
+
+Adnának ők a borért jobb árat, mint bárki más. Mégis nehéz ez.
+
+– Az ördög vergődjön velük – vélik a Vas Jánosok ingerülten. – Mit
+kételködnek az én tisztaságomban? Adok én nekik bort, ha köll, de az én
+tanyámat ne forgassák föl az idegön istennel. Nem tisztább az ő kezük,
+mint az enyim, hát mit okoskodnak.
+
+A két vén bolygó zsidó összenéz szótlanul és mennek odább, mint
+gyámoltalanok, félreismertek és idegenek. Homokban, porban, napban.
+Viszi őket a vallás a rossz kocsin. Közpolgári ésszel alig lehet a
+kóborgásukat megérteni. Ha ennyi bajjal jár egy hordó kóser bor
+összeszedése, nem alkalmasabb volna-e, ha egyáltalán nem innának bort?
+Az egész életük lemondás, hát ne tudnának éppen erről lemondani? Úgy
+látszik, nem tudnak s mennek tovább, mert ők küldetésben vannak.
+
+Ugyan hiszen kódoroghatnának a világ végezetéig, ha a félló kocsisának
+nem volna több esze, mint nekik kettejüknek. A kocsis azonban látván ez
+eredménytelenségeket, hirtelen letér az útról Ótott Kovács Biacsi Mihály
+tanyájába, aki tudvalevőleg nazarénus. Igen alkalmas nazarénus, még nem
+egészen püspök, de már majdnem. A Biacsi-tanyán a két felekezet bibliai
+tisztelettel üdvözli egymást és az újabb vallás híve a régibb vallás
+híveinek a bor megszűrésére kezet enged.
+
+A tanyák némely részein nagy lelki nyugalmak tartózkodnak, egyszerűségek
+és csodálatosan szép szeretetek társaságában. A bolygó zsidók levetik a
+kaftánt, fölgyűrik az ingujjat, dologba kezdvén. Ótott Kovács Biacsi
+megemeli a kalapját s a háza népének mondja:
+
+– A Megváltó segítségével a mai napra rendelt felebaráti jótétemény
+elvégeztetett…
+
+A nap, a melegítő sugaraival, szelíden végigcsókolja az embereket.
+
+
+
+
+Látogatás a városban.
+
+– Ögyünk egy kicsit hamarabb, – mondta Márton – mert majd elmék
+Tandariékhoz.
+
+Ezzel be is ment a kamrába, hogy majd segít az asszonynak. Délutánra
+járt az idő, a hó esett s kint a tanyák mezőin csapatosan ténferegtek a
+varjak.
+
+Igy téli időben a nap oly későn megy föl az égre s oly igen hamar
+leszáll, hogy napjában csak kétszer szokás enni, úgy reggel nyolc óra
+körül, meg délután három felé. Márton juhászos ember s a reggelit a
+juhistállóban végezte el, mert akármit beszéljünk, mégis csak az az
+igazi tej, amit maga fej ki az ember magának az állatból. Most délután
+pedig káposztát ennének, azért ment Márton a kamrába, hogy a káposztás
+hordóból kiemeli a követ: ki is emelte, pedig nehéz volt, egy régi
+templom romjai állnak amarra odább a pusztai juhlegelőn túl, annak a
+falából hozták el éppen harminc esztendeje. Azaz, hogy harmincegy, mert
+tavaly ilyenkor is harmincnak mondták, de akkor húst is főztek a
+káposztába. Most ez nem igen megy, hús van ugyan a kéményben, de csak
+ünnepnapra telik. Juhászembernek ez körülbelül mindegy, mert nyáron át
+leginkább csak akkor szokott húst enni, ha vagy ő beteg, vagy a bürge,
+de mégis, mikor az elkészült savanyúkáposztát kanalaznák, Márton ő maga
+sorsa fölött gúnyolódván, azt mondja Veronnak:
+
+– E közt a káposzta közt akkor volt hús, mikor a káposztafejek még a
+földben voltak, aztán kutya szaladgált köztük.
+
+Veron mosolyog, mint illik, azután kérdi:
+
+– Minek mén kend Tandariékhoz?
+
+– Vasárnap vásár lössz – mondja Márton. – Majd bemögyünk a városba.
+Néhány birkát behajtok. Majd hozok neköd is egy kendőt.
+
+Veron az urára tekint. Márton a városba megy. A helyzet ünnepélyes volta
+nem tagadható, mert hogy is csak, hogy is… várjunk csak. Egy fiuk van,
+az is Márton, az most huszonegy esztendős, most oda van katonának, lent
+sarcoltatja Boszniában a király. Mikor a Márton született, még nem volt
+ideki pap, hát éppen huszonegy éve, hogy bent jártak a városban, mikor
+keresztelni vitték.
+
+Az asszony ugyan nem szól semmit, de Márton a szemein keresztül belelát,
+hogy merre járnak a gondolatai s vigasztaló szót mond:
+
+– Gyüvőre már hazaeresztik.
+
+Azzal azután megy Tandarihoz. Itt lakik az is nem messze a
+pusztaszélben, mert juhász nem lakhat messzebb a legelőtől, hát hamar
+odaér. Imre se túlságosan sokszavú ember s mikor Márton látja, hogy Imre
+éppen abban foglalatoskodik, hogy tíz darab birkát az akolban a többitől
+külön csap, tökéletesen megkérdi:
+
+– Hát mönyünk?
+
+Imre azt mondja:
+
+– Mönyünk hát.
+
+Másnap Mártonnál is, Imrénél is az asszonyok fejik a bürgét, mert Márton
+és Imre egész nap szorgalmatosan alszanak. Szombat van ugyanis s
+éjfélkor indulni kell a birkákkal, hogy reggel a vásárálláson legyenek.
+Mert lassan halad a birka, terelgetni kell, a szamár ilyenkor csak
+vendégül megy a juhász után, minden foglalatossága abban áll, hogy viszi
+a tarisznyát. Hét órára ott is vannak. Nagy térség ez a vásárállás a
+városon kívül. A várost nagy töltések választják el onnan, amelyeken át
+csak egy-egy toronynak vagy gyárkéménynek a hegye látszik. Márton
+hosszasan nézi a hatalmas sötét töltéseket, amelyek mögött a város
+fekszik, amely az ő birkáit megeszi. Mártonnak ily módon nyújtván
+élhetést.
+
+Nyolc óra tájon már egy szál birkája sincsen se Mártonnak, se Imrének,
+mert jöttek a juhvágók és elkapkodták valamennyit, hogy legyen mit ennie
+ennek az örökké éhes városi népnek. A pénzeket Márton és Imre
+begombolván, kissé megvetőleg mosolyognak is, azután pedig a
+duttyánsátornak a karójához kötik a szamarakat. Ők maguk bemennek a
+sátor alá, amely ilyen időben kissé szellős, azonban ez nem baj. A
+borocska is hideg, azonban mégis melegít: az ide-oda való mászkálást
+megtakarítandó: egyszerre öt féllitert parancsol Márton. Pedig ez kevés,
+mert nem sok idő múlva elfogy, mert cigánypecsenyét esznek és Imre
+kivitte a kenyérhajat a szamaraknak.
+
+Van ott egy féllábú ember tekerőlanttal, három krajcárért csinál egy
+nótát. Igen csak csinálja: hogy legelteti nyáját, fújja furulyáját,
+hej-huj könnyen éli világát. Déltájon már valahol a tizenötödik félliter
+körül tartanak, lehet ugyan több is, a ménkü számol ünnepnap és Imre a
+tekerőlantot kiviszi a sátor elé a szamarakhoz, hogy azoknak is
+csináljon három-három pénz ára nótát. Azután jön a Jaksi, akinek a
+nyakába van akasztva a boltja, attól Márton megveszi a kendőt. Két
+korona hetven fillér, vagyis becsületes magyarra fordítva: egy forint
+hetven krajcár – magyarázza a tudós Jaksi, amit Márton nyugodt
+helyesléssel vesz tudomásul. Imre bejön a szamaraktól a lantossal a
+sátor alá, Márton mondja neki:
+
+– Imre, te mér nem vöszöl valamit?
+
+Azután belátja, hogy ostoba volt a beszéd, de már kimondta, pedig ez is
+mutatja, hogy nem érdemes a beszéd. Tavaszi nyíráskor lesz tizenhat éve,
+hogy Imre eltörte a bojtár keresztcsontját meg elkergette az asszonyt.
+Van abból az időből egy lánya, de nem tudja, hogy kié? Ej haj, a jó
+reggelét!… adjanak inkább még öt félliter bort!
+
+A déli harangok szava a városból a töltéseken keresztül kizúdul. Aki a
+harangot ritkán hallja, a süveget ilyenkor le szokta venni. Fürtös
+fejével fizetés irányában integet a duttyános felé Márton. Ezután
+fölülnek a szamarakra a subákban és haladnak kifelé. Körülbelül
+napszállat ideje van, mire kiérnek. Márton a tanya-udvaron a csacsit
+elereszti, hogy menjen, ahova akar, ő maga pedig beviszi az asszonynak a
+kendőt. Az ital mérge elmult, az úton a csacsik tetején kifújta a
+fejükből a szél.
+
+– No hát a város? – mondja az asszony.
+
+– Hát mögvan – mondja Márton.
+
+Veron dévajkodva kérdezi:
+
+– Nem tévedt el kend benne?
+
+– Én? – kérdezi Márton önérzettel. – Úgy kiüsmerem én magamat abban a
+városban, akár csak idehaza.
+
+
+
+
+Földbúvárokról.
+
+Ver a szó odakint, de már hetek óta ver a szó odakint a felső tanyákon,
+hogy földbúvárkodás történik és mérhetetlen kincsek után mélységekbe
+szállnak az emberek.
+
+A mélység ugyan nem lehet valami túlságosan nagy mélység, mert mindenki
+tudhatja, hogy homokból van itt a föld; annak a szélei hamar beomlanak,
+ha gödröt csinálnak benne. De mindegy. Kincs után való kutakodás
+történik; mert hogy ott van, az bizonyos. Megmutatta a láng. Vagy
+úgylehet, más mutatta meg. Valami különös és titokzatos dolog.
+
+Mi üt ilyenkor a tanyai emberekhez: nem igen lehet tudni. A Paragi tanya
+tulajdonosa már idős ember, az apjától örökölte a tanyát: az apja is ott
+lakott, amíg élt: soha az eszükbe sem jutott, hogy kincs után
+keresgéljenek. Míg most hirtelenében felfedezték, hogy a tanya
+hátamögött a föld ritka és tömérdek drágaságot rejt magában: a kincsek
+egy hosszú, nagy fordított vályúval vannak letakarva. Aki a vályúig leér
+s azt felemeli, a vagyon birtokába jut.
+
+Utunk arra vitt, megkerestük hát a tanyát, mert különben is dolgunk volt
+ott. Nem volt nehéz megtalálni, az úton mondták a kérdezősködésre, hogy
+csak egy „hosszú tanyát“ vigyázzunk: az az a bizonyos. A hosszú tanya
+jómódú embert jelent, az nem tud elférni kis helyen, az szokott időnkint
+egy-egy szobát, kamrát hozzáépíteni a házához. De amúgy is látszott a
+tanya mögött egy magas, rudakból összrerótt háromlábú ágas: ez
+bizonyosan a homokszedő-gép. Befordulunk. Csakugyan ott dolgozik a
+bányában egy csapat ember, egy másik csapat kiváncsi pedig a nagy gödör
+széléről nézi.
+
+Nyári délelőtt volt, de hideg és esős. Amúgy is szomorú idő nagyon:
+előtte való nap söpört végig az Alföldön a nagy orkán s úton-útfélen
+otthagyta a keze szennyét. Öreg, magas fák, jegenyenyárak, akácok, füzek
+derékban kitörve hevertek. Sok tanya tetejét megtépte a vihar, még az
+újfajtájú cseréptetőt sem kímélte. Régebben, amikor még nem volt
+fűvel-fával megkötve a puszta, a homoki dombok vándoroltak egyik helyről
+a másikra ilyen orkán nyomán, most pedig a takarmány vándorolt. Némely
+helyen szénával volt terítve a tarló, ahogy szétszórta a megbontott
+boglyát, más helyen a szénát az egyik tanyán felkapta s a széles úton
+keresztül átvitte a másik oldalra, kidöntve vele a kerítést. Szélmalmot
+lehetett ezen a tájon látni itt is, amott is, de egy sem őrölt. Alapos
+oka volt rá: a vitorlákat darabokra törte és szerte dobálta a vihar. Az
+ázott mezőkön madár sem látszott, bizonyosan azoknak a fészkeit is
+elvitte, magukat a földhöz verte: ahogy a tanyába a kocsi befordul, még
+a kutyák sem ugatnak, mintha elvette volna a szavukat a rémület. De a
+tanya mögött azért a munka áll.
+
+Egy ember éppen most van távozóban a nézők közül. Ahogy elfordul,
+megvetőleg kiáltja oda a többinek:
+
+– Akasszanak föl engöm, ha itt lösz valami!
+
+No hála Istennek, legalább akad egy a kintvalók közül is, aki megmondja
+nekik az igazat – gondolom. De visszhang nem hallatszik a szava nyomán.
+A többiek nézik a saras, vizes nagy gödröt s csendesen bólintanak, mikor
+egy öreg asszony azt feleli vissza:
+
+– Nem hívtunk mink ide sönkit se, csodát látni. Aki kételködik benne, ne
+gyüjjön ide…
+
+Ez nekünk is szólt, hogy mi se menjünk csodát látni. Ugyan nem is volt
+belőle látnivaló egy csöpp sem. A gödör már van akkora, mint egy
+háromablakos szoba, jó mély is s az alján víz fakad. Nem lehet benne
+dolgozni, azért egy olyan géppel, mint amilyen a kútcsinálómestereknek
+van, szedik ki a víz alól a homokot. Nehéz, nagy vasszerszám ez,
+szárazbagger a neve. Kistelekről hozatták, napjára öt pengőt fizetnek a
+koptatásért. A vizet egy kis géppel szivatják ki a gödörből, de a föld
+árja mindig több vizet ad bele, mint amennyit a gép kihúz. És a befolyó
+víz újabb, meg újabb homoktömegeket sodor magával a bányába. De azért
+csak dolgoznak. Meg a szivattyú, meg a bagger: a dél-afrikai kezdetleges
+gyémántbányászatokról lehet látni ilyen képet, mint amilyen itt van most
+a elsőtanyán a Paragiéknál.
+
+Már nyolc méterre lent vannak. A munka meddő, de efelől hiábavaló lenne
+nekik beszélni. Téglából rendes kútformát építenek a gödörbe, hogy majd
+abból kiszedik a vizet, de a tégla nem ereszti bele a homokot. S akkor
+leérnek a titokzatos vályúhoz.
+
+Egy kövér, erős ember izzadva dolgozik a bagger körül, ingujjban. Az
+arca olajbarnás, tűzben ég a fekete szeme. Szélmolnár egyébként, de az
+arcán, a szemén, a beszédén, a kincsbe vetett hitén látszik, hogy a
+multból van valami köze a virgavesszősökhöz. Ez a társ a
+kincskeresésben, ez a vezető; az öreg Paragi voltaképpen csak aféle
+csendes üzleti személyiség, aki a földet adja a kincskereséshez.
+
+A társ hosszú rúddal tapogatózik a víz alá. Üt vele nagyot a vízbe.
+Ilyenkor kongó hang hallatszik fel, amit eltompít kissé a víz, ami
+fölötte van. A rúd meg van hegyezve. A hegye a homokon keresztülfúródik,
+de azután nem megy lejebb. Akár a kút innenső részén, akár a túlsó
+részén. Ha azt a keménységet erősen verik a rúddal, a faragott hegye
+eltompul, de nem megy lejebb.
+
+– Hát ott a vályú – mondja az a bizonyos nevezetű Mélykuti Laci János.
+Az nem ereszti lejebb a rudat. A fordított vályú. Alatta van a kincs.
+
+– De hát miféle kincs?
+
+Kezdődik a szokásos kertelés:
+
+– Én arrul nem beszélök – mondja. – Ha beszélöm, úgy sem hiszik el. Én
+azt mondom, hogy ott van. Ha nem tudnám, hogy ott van, nem költeném rá a
+pénzt, meg a munkát, úgy-e bizony?
+
+Invitál le a gödörbe. Lemegyek s a kezembe nyomja a rudat. Hogy
+próbáljam. Hát a rúd csakugyan lemegy egy darabig a vizes homokba, de
+azután megáll, nem halad lejebb. Ha verem vele a víz fenekét, tompa hang
+hallatszik fel.
+
+– Hát – mondja Laci János – az úr bizonyosan tanult ember. Hát mondja
+mög, hogy mi van ott lent, ha nem a vályú, amelyik a kincseket takarja?
+
+Hiába mondanám, hogy mit gondolok afelől, hogy mi van ott lent. Mert
+valószínű, hogy odalent agyagréteg van, kék és kemény agyagpad, amivel
+már mindenki találkozott, aki csak valaha a mezőkön ártézi kutat furatni
+próbált. Az is lehet, hogy darázskő van oda alant. Egy különös fajta
+föld, terméskőnek is nevezik. A vizes mélyből ásóval darabokban ki lehet
+ásni: ha azután a földszinre kerül, a nap melegétől, szél fúvásától kővé
+szárad: házak alapját szokás megvetni vele. E dolgokat azonban igazán
+hiába beszélném akár Paraginak, akár Mélykutinak, mert ők bele vannak a
+vályúba győződve. Mondom ennélfogva:
+
+– De ki tehette le ide azt a kincset?
+
+S e kérdésre mindenek a közelünkbe tolulnak, hogy a választ
+meghallgassák. Mert érdekes ez nagyon. Csakugyan kincs lehet a földben;
+ha már az urak is kijöttek a városból a föltekintésére. De Mélykuti nem
+felel. Gyanusan néz végig. Mit akar itt ez a városi? Ez az úrféle?
+
+– Én tudom, amit tudok – mondja. – Nem vagyok én olyan bolond, hogy
+törvény ellen csináljak valamit. Kéröm az urat, tiltja ezt az ásást a
+törvény?
+
+– Dehogy tiltja. Már miért tiltaná? A tulajdon homokját mindenki úgy
+turkálhatja, ahogy akarja.
+
+Mondja Mélykuti, diadallal tekintve szét az egybegyűlteken:
+
+– No hát akkor, kéröm szépen. Én bennem mögvan a tudományágazat a
+földmélységről és én látom, amit mások nem látnak.
+
+Próbálom mondani:
+
+– Nézze csak, János. Én már régebben turkálom a földet, mint maga. De
+sohasem akadtam olyan földre, amelyik harmadfél méteren alul is
+forgatott föld lett volna. Azon alul már az eleven föld következik, amit
+ásó nem forgatott meg. És a víz fölfakad. Hát mondja csak, ki ás el a
+földbe kincset? Legföljebb, aki menekül idegen hadak elől. Hát miért
+ásná az el kincsét nyolc méter mélységre? Hiszen nem is ér rá. Miért
+temetné a kincsét a fakadó vízbe?
+
+Egészen természetesnek találtam volna, ha Mélykuti az Attila-kincsről
+beszél, vagy ha arról tárgyal, hogy nagyon sok vezérek és királyok
+sírját, sírjának a helyét sem ismerjük. És a legenda szerint patak
+ágyába temették a hun vezért minden kincseivel egyetemben az aranyból,
+ezüstből és vasból való hármas koporsóba. De efelől a szélmolnár mit sem
+szól, csak állhatatosan ismételgeti:
+
+– Én tudom, amit tudok… És tudom, amit tudok…
+
+– Hát pedig a láng nem mutat itten semmit. A lángnak ilyen helyen
+nincsen járása.
+
+– Nem is a láng… Hanem én tudom, amit tudok.
+
+De amíg beszélt, a bagger folytonosan dolgozott, ő nehéz munkával emelte
+fölfelé a nagy vas ásógépet s fordította ki belőle a partszélre a
+homokot. Gondoltam: kissé megforgatom Mélykuti Laczi Jánost, mondván:
+
+– Maga nem tud semmit. Maga nem lát a föld mélységébe, amiként, hogy én
+sem látok a földek mélységébe. A fölöttünk élő hatalmas Isten hatalmával
+el van takarva. Csak szűzleány láthat bele a földbe tükörüvegen
+keresztül, van itt olyan szűzleány?
+
+Ahogy Mélykuti Laczi János most rám tekintett, akár hét bíró előtt is
+letettem volna az esküt arra, hogy ez a szép, erős férfi cigány. A
+szemében ugyanazt az ijedt pillantást láttam, amit kártyavető és
+jövendő-jósoló cigányasszonyoknál lehet tapasztalni, ha néhány odavetett
+szóval a hindu Shiva istent és az ő shivályijukat említi az ember. (Oh,
+a Devla verje meg, hát már a „fehér“ is ismeri ezeket?) Mélykuti
+megriadtan nézett rám. A föld mélyében a kincseket üvegen meglátó
+szűzleány dolga szintén az alkimia idejéből datálódik és a vándorcigány
+hitében mélységes és teljességgel megfoghatatlan titok.
+
+De szóra Mélykutit ezzel se birtam.
+
+– A kincs lent van – mondotta határozottan. – Én tudom, amit tudok. Ne
+kérdözzön a tanár úr. Hagyjon dolgozni. Nem töszök én a törvény ellen…
+Ha már egyszer úgy sem akarnak segíteni.
+
+S indulatosan vágta bele a szárazbagger kapálóvasát a vízbe.
+
+– Ereszd aztat a kötelet – kiáltotta. – Miért fizetlek, ha sömmit se
+csinálsz?
+
+A „ha már egyszer úgy sem akarnak segíteni“ arra vonatkozott, hogy mink
+ezúttal itten hivatalos ügyben járunk a társammal együtt és ime, nemhogy
+biztatással lennénk a kincskeresőknek, hanem még kötözködéssel vagyunk.
+
+A dolog ugyanis ott kezdődik, hogy Mélykuti Laczi János az előző nap
+bentjárt a városon, hogy adjon ki neki pénzért használatra egyet a város
+szivattyúiból. A város tart raktáron egy csomó szívattyú-gépet, amiket
+felhőszakadások meg egyéb veszedelmek: földárja, fakadó víz meg mi egyéb
+esetén kölcsön ad a polgároknak, hogy a pincéből a befolyt vizet
+kiszivathassák. De ivóvízkutak tisztítására is igen alkalmatosak. Aki
+kéri, kikapja. A használatáért naponta két pengő az angária. Jó gépek
+ezek, olyan vastagon húzzák a vizet, mint egy kalap karimája.
+
+Ha a János kúttisztításra kéri a szivattyút: viheti szó nélkül. De a
+János a városban tudományoskodott és beszélt a lángokról, amik a kincset
+mutatják a föld alatt. Nyilvánvaló, hogy hatósági szivattyúk ilyen
+célokra nincsenek berendezve, másfelől pedig nem lehet a polgári
+kérelmet elutasítani. De mégis: előrelátónak kell lenni hasonló
+dolgokban, nehogy szó érje a ház elejét, ennélfogva tanácsos előbb
+megtekinteni a titokzatos kincsek helyét. Hát éppen ebben jártunk és
+abban állapodtunk meg, hogy csak hadd vigye ki a szivattyút a János.
+Minden polgárnak jussa van hozzá, ha a koptatása árát megfizeti. Hogy ő
+kutat tisztít-e vele, vagy hogy kincset keres, azzal nem kell törődni.
+Az az ő dolga. Sőt a szivattyúnak a kiadatása egyenesen kivánatosnak
+mutatkozik, mert így hamarább elmulik a babona a határról. Az majd
+kihúzza rendben a vizet a gödörből s akkor bele lehet látni a mélységbe
+és megláthatja mindenki, hogy nincsen annak a fenekén semmi kincs.
+
+Ellenben, ha nem kapja ki a szivattyút Laczi János, akkor kezd még majd
+csak a szó igazán verni a kincsről. Mert akkor bizonyosan belegyőződik
+mindenki abba, hogy csakugyan ott van kincs, de az urak nem engedik
+fölvenni. Nem akarják, hogy a szegény ember jusson hozzá. Várják, hogy
+elcsituljon a szóbeszéd róla, azután majd később kiásatják ők maguk
+maguknak. (Mivelhogy tudvalevőleg ilyenek az úrfélék.)
+
+Tudtul adtuk tehát Jánosnak, hogy két jó lóval jöhet a városba a gépért.
+
+– Hát kihozhatom?
+
+– Hát persze hogy kihozhatja.
+
+– No, – mondta az ember – akkor a jövő hétön föl lösz emelve a kincs.
+
+– Majd elválik.
+
+– El, el – intett bizalmasan. – Látom, úgy sem hiszik, amit mondok. De
+majd meglátják. Mert – és a szívére tette a kezét – tudom, amit tudok.
+
+Munkások és nézők tisztelettel tekintettek reá s a háromlábú homokszedő
+vasgép, a láncain csörömpölve újból megindult.
+
+A határban ezen ez éjszakán alighanem mindenki a rejtőzködő
+karbunkulusokról és a vederszámra való tiszta színaranyakról álmodott.
+
+
+
+
+Öreg búcsús.
+
+A nagybúcsú hete van. De még csak szerda, ellenben a búcsú péntekre
+esik. Hát majd csak csütörtökön kezdenek jönni a vidékbeliek, közelről
+és távolról egyaránt. Igen messzi vidékiek vasúton, másrészt kocsin,
+azonban a valódi búcsús csak gyalog ereszkedik útnak. És tele lesz velük
+a város, templomi lobogóikat énekelve viszik keresztül az utcákon és
+ahol találkoznak a lobogók és keresztek, lassú némasággal meghajolnak
+egymás előtt. S fáradt, poros utasok ajkáról szól a könyörgés fölfelé.
+Van könyörögni való rendszerint elég, az idén meg még megszaporodott az
+esővel is.
+
+De hát mindez még csak holnapután lenne, a kapuajtón pedig most, amikor
+legjobban uralkodik az ebédutáni forróság, benyit egy vidéki formájú ősz
+magyar. Lassan halad a kapuajtón befelé, mint aki nem egészen biztos
+benne, hogy csakugyan jó helyen jár-e.
+
+– Adjon az Isten jó napot – mondja.
+
+– Adjon az Isten magának is.
+
+Fekete felsőruha van az ősz emberen, fekete csontgombokkal, a nyakán
+fekete selyemkendő, a kalapja kissé széles karimájú, olyan juhászos
+formára van az eleje lehúzva; bizonyos, hogy Makó tájáról való az ember.
+Ugyan ki lehet? Azt mondja:
+
+– Nem maga az, Pisti?
+
+A kérdés formája azonnal visszahajít a gyerekkorba. Az Istvánok ugyan
+nem igen szoktak emberkorukba sem felülemelkedni a Pista tituluson,
+azonban a Pisti egészen gyerekkori név. A multkor idegen urakkal mentem
+egy közeli községbe bérkocsin. A kocsis gyerekkori ismerős, a hetvenes
+évek elején esztendőszámra a ház előtt állt a kocsija s az utcában lakó
+gyermekek meg a fiakerosok ismeretséget kötöttek. Az öreg kocsis elhajt
+szó nélkül a községbe, csak mikor odaér, ahol a főutca kettéválik, szól
+vissza a bakról nyugodtan: – Hát most már merre menjünk, Pisti? – Ebbe
+már bele kell szokni.
+
+– Maga meg nem a Sárkány bácsi?
+
+– Dehogy nem – mondta elégülten. Nini.
+
+Huszonöt éve, hogy nem láttam az öreg Sárkányt. Bár ugyan akkor éppen
+olyan ősz volt, mint most s mosolygó arcán akkor is így fakadoztak az
+egészség piros virágai. Makón történt a találkozás a nagy víz idejében,
+amikor Sárkány familiája ismerős volt a mienkkel. Zöldséget meg
+ilyesfélét szállított Sárkány, vagyis hogy inkább a felesége. Minek
+megfelelőleg egyszer a felesége testvére lányának a lakodalmán ott
+voltunk. Ez mindössze nem nagy sor, de mégis, ezen időtől fogva tartatik
+a barátság. Nem annyira Sárkánnyal, mint a feleségével. Bejártak
+kereskedni a makóiak zöldséggel, hagymával, kocsin vagy hajón, mert
+vasút akkor még nem volt. De a hajó azért most is megvan, amit lefelé a
+Maros hoz, fölfelé a parton húzzák, a neve pedig: Futár. Mikor
+hazakövetkeztünk onnan, meg volt mondva Sárkányéknak, hogy a ház kapui
+emitt is nyitva állnak és még két tányér számára mindig van hely az
+asztalnál. És Sárkányné, ahányszor bent járt, beszólt egy-egy szóra,
+amennyire futó üzleti dolgai engedték és ha gyász történt, szomorú
+szótlansággal, egyszerű fekete díszükben mindig megjelentek, elmentek a
+sírig és megtekintették a gödröt, ahová szerettünk leszállott. Pedig hát
+mit nekik mink s mi nekünk ők?
+
+A francia azt mondja, hogy apró ajándékok tartják fönn a barátságot.
+Magyarországon ezt a látogatásokról lehet elmondani a régi időkben. A
+nemesség, hogy fentartsa a rokonságot, hogy az egymáshoz való vérbeli
+tartozandóságát igazolja, a kötelék igazságát ébren tartsa, nagy utakat
+tett, elment kocsin a tiszántúlról a dunántúlra, a baráti látogatások is
+régente élték fénykorukat, ma mindebből alig van valami. Nincsen-e
+vérbeli rokonod, akit tíz esztendeje nem láttál, pedig akár neki, akár
+neked csak két órát kellene menni vasúton, hogy egymást láthassátok?
+Nincsen-e rokonod, akit még sohasem láttál, hanem csak úgy az öregek
+beszédéből tudod, hogy az is rokon? A látogatások, fölkeresések szokását
+utóbb a levélben való érintkezés váltotta fel, majd meg az is elmúlt.
+Jó, ha egy-egy kurta üdvözlet esik újév idején, de már szokás, hogy az
+alól is megváltják magukat az emberek, mert unalmas. Már a legkurtább
+levél is hosszú s helyüket a távirat foglalja el, ami még a kurtánál is
+rövidebb. Minél üzletibb a világ, annál hidegebb a benső élet. Az
+emberek járnak városokban, ahol ismerőseik, rokonaik, barátaik vannak,
+elmennek a házuk előtt, de nem szólnak be, mert ha betérnek, mégis csak
+le kell ott ülni vagy másfél órát elbeszélgetni – pedig ez nem
+lehetséges, az idő pénz és sok a dolog…
+
+… Már csak így módosabb öreg gazdaemberek azok, akik a látogatások régi
+szokását tartják, mint most Sárkány is e. Erre járt, hát betér. Tudok
+öreg gazdaembert, bizonyos Ördög Ferencet, aki annak idején a
+felsőtanyákról, Félegyháza alól eljött kocsin Makóra látogatóba,
+oda-vissza három napot eltöltött, mindössze azért, mert valamikor
+tanyaszomszéd volt az öreg. Tehát így jön most Sárkány is. Örömmel
+vezetem be az öreg barátot az udvarba a fák alá, ahol a háznép
+foglalatoskodik. De Sárkányon is látható az öröm, beszélget régi
+időkről, a gyufák sorra elégnek az ujjai között, anélkül, hogy hasznukat
+venné a szivarhoz.
+
+– Hát Sárkányné asszony nem jött be?
+
+Elhallgat kissé az ember, azután mondja:
+
+– Nem. Nem jöhetett. A tavaszon temettük.
+
+Ezt egyébként is lehetett volna tudni, mert eddig a baráti látogatást
+mindig Sárkányné asszony végezte. Elhalván a jó asszony, Sárkány vette
+át e foglalatosságot. Már ebéd után volt, mikor idejött, ebédre egyik
+rokonához tért be; mint mondja, kissé későn érkezett ugyan, de azért
+nincsen semmi hiba sem az étel körül. Ez jól van így. De nem jól van az,
+hogy a hű életpár elköltözött.
+
+– Most hát egymagára van otthon?
+
+– Úgy ám, – szól Sárkány – már bizony egymagamra. Hát így elválik az
+ember egymástól. Negyvenkét esztendei együttlét után. Azután, gondolják
+csak, még egyre kínálják az asszonyt.
+
+S derűs nevetésre fakadt az öreg.
+
+– Aztán nincsen köztük alkalmas?
+
+– Alkalmas? – vélte. – Hetvennyolc éves vagyok én már. Minek nekem az
+asszony? Csak ezzel vagyok én már társ.
+
+Mellénye alól kihúzta a nyakába akasztott olvasót. Ez átterelte a
+búcsúra a beszédet.
+
+– Most persze a havi búcsúra jött be a fekete Máriához?
+
+– Nem, – szólt – én ide néhány társammal szent Porciunkula tiszteletére
+járok.
+
+– Olyan búcsú is van? (Kérdem, mivelhogy csakugyan sohase hallottam.)
+
+A kérdezett nem botránkozott meg.
+
+– Van, – említé nyugodtan – épp ma volt a búcsúja, azon voltunk
+néhányan. Mert leginkább csak így öregek vagyunk ezen a tiszteleten.
+
+Lassan tette hozzá öreg Sárkány:
+
+– Az ám, leginkább öregek.
+
+– De most már a havira itt marad?
+
+– Nem, nem, – tiltakozott – várnak már a cimboráim. Mária tiszteletére
+nem ide szoktam én járni, hanem Olaszországba.
+
+– Hova, Sárkány bácsi?
+
+– Olaszországba, – mondta egyszerűen – Lorétóba.
+
+Annyi nyugalom, egyszerűség volt a szavában, mintha azt mondta volna,
+hogy Szentkútra szok járni.
+
+– De az idén lemegyek Rómába is. Tudja, arra Ankóna felé megyünk a
+tengeren keresztül.
+
+– Aztán tűri a hajón a tengert?
+
+Az öreg nem mondta meg, amit akart. Úgy látszott, nem szándékolta a
+szentes beszédűséget. Azt akarta mondani, hogy Isten látja a hajó útját,
+tudja, mi okból és mi által űzve és hajtva mennek: tehát az útjokból
+minden vihar és rossz időjárás elparancsolva van. De nem mondta ezt.
+Búcsújáró útjain bizonyára megfigyelte, hogy a túlságos kenetes beszéd
+nem a hétköznapi társalgásra való. Csak annyit mondott:
+
+– Mint a tavon, úgy jár a mi hajónk a tengeren.
+
+Sok egyéb ilyféle kérdések vannak.
+
+– De megyek már, – mondja közben – mert várnak a cimboráim.
+
+– Ráér még, Sárkány bácsi.
+
+– Hát kérem éppen azért megyek, mert ráérek a menésre – neveti.
+
+Ilyformán csak elbúcsúzkodtunk. Azonban némely kérdések még hátra
+vannak.
+
+– Miért megy az idén Rómába?
+
+– A feleségem így hagyta rám, hogy menjek el majd oda is.
+
+A szeretett halott parancsa öreg Sárkányra kötelező, ő nekiindul és megy
+az ős Róma felé a tavi tengeren.
+
+– De hát az étellel, a jó reggelét, Sárkány bácsi? Bírja-e a talián
+kosztot?
+
+– No, – mondja – én nem élek vele. Tele a tarisznyám szalonnával,
+kenyérrel.
+
+– Aztán elegendő az oda-vissza?
+
+– Hej, – feleli – még marad is. Visszafelé jövet, mikor a talián kosztba
+már beleuntak, még a tisztelendő úr is megkívánja a tarisznyából a
+szalonnát, fehér kenyeret.
+
+– Hát bizony ez a talián koszt…
+
+– Nem ismeri, hogy milyen. Kínálom az olaszt gyönyörű fehér kenyérrel,
+azt inti, nem kell. No – mondom – bolond ez is. Azután a kukoricalisztet
+összekavarja egy kis vízzel, kiönti a kőtáblára, mikor a napon
+megszárad, fölvagdalja pitének, aztán kínálja, hogy ögyem. Mondom neki:
+
+– Ögye mög az apád!
+
+Azonnal hozzáteszi:
+
+– De nem mintha magának mondanám ezt, hanem az olasznak mondtam tavaly.
+
+Nono, hát hiszen, nini, nem is úgy értendő. S fehér vásznakban
+tartózkodó fehérlelkű öreg barátunk mosolyogva búcsúzik a kapuajtóban,
+hogy cimboráit Porciunkula tiszteletéről hazavezesse.
+
+
+
+
+Mihály szóbelizik.
+
+Tanuzás van a járásbíróság előtt. Szokásos ügy: a pusztaszéli magyarok
+összeverekedtek a csárdában és hátszúrás is történt. A legénység, amely
+annak idején megvadultan marta egymást a csárdában, ezúttal nem tud
+semmiről semmit, ellenben tagad, mint a jégeső. Hogy miként tagad a
+jégeső, azt nem tudja senki, de így szokás mondani. Általán ezek a
+csárdabeli lacibetyárok, mikor a törvény elé kerülnek, igen csak gyávák
+és szégyenletes módon hazudnak. Lehetőleg kennek egymásra mindent, ami
+csak kenhető és borzasztó nagy igyekezettel vannak az iránt, hogy
+valamiképpen a bíró az ügyben ki ne okosodhasson. Egyik sem vállal
+semmit. Surbankó legény mind, katonasor alatt még egyikük sem volt,
+aféle fiatal, idomtalan vadállatok, akiknek az ügyét valamely régi
+szolgabíró néhány alkalmas pofonnal célravezetőbben intézné el – most
+azonban más világ van, a bíró elé citáltatnak, többé nem „hallod-e, te
+betyár“-ok, hanem „Ön“-ök, akik ennélfogva elhatalmasulva érzik magukat
+s amikor majd innen estefelé a pusztaszélre kihaladnak, minden fiatal
+fát kitörnek az útból s ne adja az Isten, hogy valamely védtelen fiatal
+leány vagy kóbor vándor az útjukba kerüljön. Szóval nem valami
+túlságosan rendes kis társaság ez, a beszédjükön nem tud eligazodni a
+bíró, szükséges ennélfogva idősebb tanuk kihallgatása, akik ott voltak a
+tött helyön és az ő szavuk lenne az a faggyúgyertya, amely ezen
+szurkálás ügyébe belevilágít.
+
+Szól tehát a bíró:
+
+– Jöjjön be Várakozó Mihály tanu.
+
+Minélfogva bejön Várakozó Mihály tanu az ajtón. Barátságos és
+mosolygóképű magyar, orcája rózsaszínű virulásán látszik, hogy nem éppen
+most ért be a tanyákról, hanem korábban, minélfogva evett már egy kis
+paprikáshúst a Pávában és imitt-amott alighanem ivott is hozzá valamit.
+
+– Tessék velem parancsolni – mondja Várakozó Mihály haptákban, mivel
+hogy tudja, mi az illendőség a tekintetes törvény előtt.
+
+A bíró megkérdezi tőle, hogy kiféle, miféle, hány esztendős, mert ezek a
+dologra tartoznak. Mihály mindezen kérdésekre oly gyorsan felel, mintha
+ő volna az olajozott istennyila. Szolgálatkészsége a bírói lélekben
+megelégedést kelt, mert hiába, bármit beszéljünk: szép az ilyesmi,
+amidőn az egyszerű közpolgár átérti és átérzi, hogy a haza fennállásában
+mily fontos tényező az igazságnak igazság szerint való kiszolgáltatása.
+
+– Hát – mondja a bíró – maga azért van idehivatva, Mihály, mert maga tud
+erről a szurkálási esetről.
+
+– Én – mondja Mihály – én? Hát én ne tudnék?
+
+Mihály egy pillanatra elhalványodik. Hát ő ne tudna? Ilyent merészel
+gondolni felőle a tekintetes törvény? Hiszen az ember csak tudja azt,
+amit tud, a jóreggelét neki. Mihály tehát azt mondja folytatásképpen
+haptákban:
+
+– Tekintetes főhadbíróság és katonai törvényszék. Egy életem, egy
+halálom, mind a kettőt fölajánlom. Bevallok mindent és lemondok
+mindenről.
+
+Mihály igen szigorúan beszél. A bíró meg el van kedvtelenedve a
+szószátyárkodás miatt.
+
+– Mondja hát el az esetet, – szól – úgy ahogy tudja. Csak a tárgyra
+szorítkozzon.
+
+Ez egy kissé bajos dolog, ez a szorítkozás. Mihály nem is igen érti. Már
+bizony Mihály is csak úgy van kint a földeken, hogy haladni kell a
+korral s csak ünnepnap visel magyar nadrágot, hétköznap pantallót, így
+igyekezvén magát a városi urakkal egyformává tenni. Most sincsen magyar
+nadrágban, pedig annak a szíjával szokás szorítkozni, ha azt akarja az
+ember, hogy szépen megfeszüljön rajta a zsinór. Szóval zsinórra szokás
+szorítkozni, nem tárgyra. S mi az a tárgy? Az ördög tudja. A népnyelv
+nem ismeri. De Mihály azért azt mondja:
+
+– Hát majd neki szorítkozok… Hát, hogy is csak… ahán… hát szeptemberbe,
+vagy hogy talán inkább októberbe – de mégis inkább szeptemberbe volt,
+mert aztat tudom, hogy a gólya még itt volt, a fecske pedig már elment.
+Az. Az. A fecske már elment odaalá az Afrikába, mert az kérem szépen
+olyan, hogy odajár, mert úri madár az, mint a gólya is, mert ez
+odakószál, nem mint a paraszti veréb. A veréb olyan földhöz ragadt, mint
+a parasztikus ember…
+
+– Jól van, jól, – vág a szavába a bíró – csak röviden. Azt mondja el,
+amit az esetről tud.
+
+– Igenis, kérem alásan, – feleli rendületlenül Mihály – tudom én a
+rendet, mert katona voltam én, frájter voltam én a negyvenhatnál, de az
+őrmester konstatáltatott, mert sokszor elmaradtam időn túl, aztán
+ledegradáltak, mondom, én nem bánom, nem avval a csillaggal gyöttem én
+az ezredhez, hát haza mehetek én anélkül is – – –
+
+A bíró nem állja tovább. Mérgesen szól rá:
+
+– Ne erről fecsegjen. Az esetről beszéljen, ami a csárdában történt!
+
+Mihály szól:
+
+– Hiszen éppen abba fogtam bele, tekintetes járásbírósági főtörvényszék.
+Hát már akár szeptemberben volt, akár októberben volt, de azt tudom,
+hogy szüret előtt volt, mert bor már otthon egy csöpp se volt, hát
+mondtam az asszonynak délután, hogy én átmék egy pohár borra a csárdába,
+legalább majd megtudom a világi eseményeket is, mert szóbul ért az
+ember, aztán estére majd eleszplikálom neki, amit hallottam.
+
+– De érjen kend már be a csárdába – kéri a bíró, aki kezdi érezni, hogy
+őszül a haja.
+
+Mihály biztatja:
+
+– Mingyár odaérek. Mert hiszen nincsen is messze tőlünk a csárda. Nem
+vetek neki félórát, hogy ott vagyok. Ugyan volna rövidebb útja is a
+szőlőkön át, de én nem mék arra, hogy énrám valaki rám kiáltson, hogy
+mit taposom a földjit? Én rám ne kiabáljon senki!
+
+– Hát majd kiabálok én! – kiáltja a bíró. – Hányszor mondjam még, hogy
+az esetről beszéljen?
+
+– Most az következik – véli Mihály. – Hát én mék a csárdába, mint
+célszerű szegény ember, mert két hatost adott a feleségem italra, mert
+én azt tartom világéletemben, hogy pénzben, kamrában az asszony
+parancsoljon. Áldott jó lélek az én feleségem, én bele vagyok győződve
+abba, hogy ha ezt az egész kerek világot összejárom, hogy térdig elkopik
+a lábam, hozzá foghatót még – – –
+
+A bíró fölugrik a székből:
+
+– Hallja! – dörög Mihályra. – Ha azonnal be nem ér kend a csárdába,
+lecsukatom kendet. Azonnal nyisson kend be az ajtón, aztán azt mondja el
+röviden, hogy ott mit látott!
+
+Mihály kissé meglapul a mérgesség láttára, minélfogva a jobb lábát
+visszavonja s a balt teszi előbbre. Szükséges olykor a helyzet
+változtatása. Hallgat.
+
+– Nyisson hát be! – parancsolja a bíró és kétségbeesetten néz Mihályra.
+
+Kisvártatva mondja Mihály:
+
+– Benyithatok, ha így szól a parancs. Mert a befél befél. Ez így volt a
+negyvenhatnál is a kapitány úr Udvarnoky alatt. Ott nem volt ellenszólás
+semmi. De még annyi se, mint a minuta minutája. Mert az, kérem alásan,
+igazságos ember volt, mert ami igaz, az igaz, mert én mindig ahhoz
+tartottam magamat, hogy amit meg kell adni, azt meg kell…
+
+– Hát nem nyit be kend? – dörög megint a bíró.
+
+Mihály komoly intelmet s felvilágosítást intéz a bíróhoz:
+
+– Nem kell benyitni azt az ajtót, amelyik úgy is nyitva van.
+Szeptemberbe vagy októberbe, mert mondom, hogy a fecskék már elmentek,
+de a gólyák még nem, mert úri madár a fecs – –
+
+– Hát menjen be a küszöbön – kéri a bíró és önmagában halkan megfogadja,
+hogy a fiát soha bírónak nem neveli. Inkább legyen kazánfűtő.
+
+– Bemehetek – mondja Mihály egyszerűen és sok jóakarattal.
+
+– No – könnyebbül meg a bíró. – Mondja most már azt, hogy mit látott,
+mit hallott, mi történt?
+
+– Hát, – mondja Mihály – látni eleinte nem láttam semmit, mert mikor az
+ember úgy a napvilágosságról bemén, káprázik a szeme. Az én szemem ugyan
+nem hibás, ugyan voltam valamikor trahómás is, de abból is kigyógyult a
+szemem, pedig kékkövet rakott rá a külkerületi területi doktor…
+
+A bíró könyörög:
+
+– De hát mi történt?
+
+– Az történt, – jelenti Mihály – hogy amint belépek a küszöbön, aztán
+éppen köszönni akarok az ócskább kalapommal, mert mindenki olyan
+kalappal köszön, amilyen van, a szegénység nem csúfság, csak szomorúság,
+mert az is bolond ember, aki szebben táncol, mint ahogy tud, kérem
+alássan az egész tisztelt társaságot, mert azért, hogy én célszerű
+szegény ember vagyok, éppen csak kicsibe múlt, hogy a gőztörvényhatósági
+bizottságba – –
+
+– Csakugyan börtönbüntetés lesz a vége, – fakadt ki a bíró – ha azonnal
+meg nem mondja, hogy mi történt!
+
+Legyintett Mihály a kezével. Ez annyit jelent, hogy csak nyugalom,
+lassan érünk messzire, továbbá sohasem volt jó az a nagy sietség.
+
+– Mi történt? – kérdezi Mihály s azonnal ad is a kérdésre feleletet: az
+történt, hogy mindjárt a mellemhez csapódott egy kutyaijesztős üveg.
+
+– Micsoda üveg?
+
+– Kutyaijesztős üveg.
+
+– Hát az már megint micsoda?
+
+– Jaj, – neveti Mihály – hát a szódásüveget nevezik így. Mert úgy
+semmivel sem lehet megijeszteni a kutyát, mint ha ebbül a fejre
+spriccülnek. Az ám. Egyszer velem volt az én kutyám a csárdában, mert
+borzasztó gazdás, aztán ahogy az asztal alatt pihent, mert a kutya boros
+helyen leginkább az asztal alá húzódik, ahol rá nem hághatnak.
+
+– De arról beszéljen, hogy mi volt, mikor a szódásüveg magához repült?
+
+Mihály lenéz a lábafejére, visszavonja s megint a másikat teszi elő.
+Komolyan mondja:
+
+– Kérem az nekem föltünt.
+
+– Föltünt?
+
+– Föl. Hát ha az emberhez vágnak egy kutyaijesztőt, az föltünik. Még az
+se tünjön föl? – kérdi sértődötten Mihály.
+
+– Aztán akkor mit csinált?
+
+– Semmit. Tudtam, hogy nem nekem szólt, hanem úgy gondoltam, hogy
+valószinűleg alighanem valami tévedés van a dologban.
+
+– No jó, – türtőzteti magát a bíró – idáig csak eljutottunk valahogy.
+Most már azt mondja meg, hogy miként történt a verekedés?
+
+– Melyik verekedés? – kérdezi csodálkozva Mihály.
+
+– Hát a bicskázás, no?
+
+– Jaj, kérem szépen, – feleli Mihály – hiszen az nem a korcsmaszobába
+történt, hanem az udvaron. Nem voltam én ott jelenleg, kérem alássan,
+mert én az ilyen surbankó kölykök telektálózására nem igen szoktam
+ügyeletet fordítani…
+
+
+
+
+Haladni kell.
+
+Azt mondja egy régi mondás, hogy aki út mellé épít, annak belátnak az
+udvarába. Ami annyit jelentene, hogy nem helyes dolog út mellé építeni,
+mert akkor a lakók élete nagyon is a járókelők szemeláttára folyik le.
+Különösen a tanyán, ahol tavasztól őszig nem igen tartózkodnak a
+szobában.
+
+De azért sokan nem adnak erre a beszédre semmit sem. Különösen némelyik
+helyen az út mellett úgy helyezkednek el a birtokok, hogy egészen az
+útszélre lehet a házakat építeni.
+
+Az ilyen helyen azután apránkint egész sor ház keletkezik. Ha az út
+túlsó oldalán is hasonló módon helyezkednek el a földek, ott egy másik
+sor ház keletkezik s mindjárt készen a régi „faluba való verődés“
+alapja, az első utca.
+
+Következik a többi polgárosodás. Az ott lakók közül egy szőlősgazda
+italjogot vált a financiánál, hogy a borát maga mérje el. Csak úgy, a
+háza egyik szobájában, vagy jó időben az ereszet alatt. De nem tart
+sokáig az egyszerű állapot. Hogy forgalmasabb legyen az üzlet, a bormérő
+maga buzgólkodik a legjobban arról, hogy valamiféle kör, vagy egyesület
+alakuljon a háznál. Nevet könnyen lehet hozzá találni. Népkör, gazdasági
+kör, társadalmi kör vagy más egyéb ilyesmi. Hamar meg is alakul, mert az
+elnöknek, jegyzőnek, pénztárnoknak kiszemeltek maguk is mozgatják az
+ügyet. A kör megalakulásával bevonul a telepre a sajtó is, mert a kör
+újságot járat s az emberek most már az újság kedvéért munka után
+esténkint hétköznap is eljárnak a körbe.
+
+A telep gyermekei is megnőttek már annyira, hogy megértek az iskola
+számára. A város iskolát állít hát oda, tornyos iskolát. A tornya ugyan
+csak fából van, de van benne egy nagyobbfajta csengetyű, bár hiszen
+kisebbfajta harangnak is beillik. Ezzel azután a tanító minden nap
+csendít többször. Reggel azért, hogy az Úr szerencsésen átsegítette a
+telep népét az éjszakán. Este Mária üdvözletére csendít, míg délben
+annak az örömteljes emlékére, hogy Hunyadi János Nándorfehérvárát
+visszafoglalta a pogánytól. Az iskolába beköltözik a népkönyvtár s a
+gyerekek olvasnivalókat visznek haza az apjuknak. Ez jól is van így,
+mert azt mondja az öreg Kásás Mihály, aki már akkor is itt lakott,
+amikor még egymagában állott a tanyája:
+
+– Haladni köll a korral.
+
+Kásás a haladnit nem úgy mondja, hogy: haladni, hanem úgy, hogy
+halladni, a fölös lö betűkkel jelezvén a haladás föltétlenül szükséges
+voltát.
+
+Hát hiszen, ami azt illeti… nini. Nem is maradhat el az ilyesmi
+semmiképpen. Egy idő multával már trafikengedélye is van a kör
+vendéglősének s ott úgy pipadohányt s mind a kétféle dohányt lehet
+vásárolni: bőrszivart is, meg papirszivart.
+
+Azután azonban egy ember a korcsmárostól magához váltja a trafikjogot,
+mert föltette, hogy a szatócsüzletre adja a fejét, mert amúgy is
+elvállalta a tűz meg a jég ellen való biztosítási ügynökséget. Ezt annál
+is inkább teheti, mert jó írása és különösen szép szavalási képessége
+van neki.
+
+Egy napon tehát megnyilik a bolt is, kapható benne kávé, cukor,
+rizskása, lámpaüveg, petróleum, gyertya és még sok más értékes holmi,
+amik a gazdasági életben szükségesek. Kék-gálic, raffia-háncs, kasza meg
+kaszanyél, bordói keverék, továbbá bombócukor a gyerekeknek és színes
+pántlika a lányoknak.
+
+Ebben az időben Kásás köri elnök, az érdekeltséget összehíván,
+figyelmükbe ajánlotta, hogy gyalogjárók kellenének a házak elé. Hogy
+sáros időben ne csak lóháton lehessen közlekedni.
+
+E fölhívás nyomán többen deszkapalánkokat raktak le a házkerítések elé,
+míg mások az építkezésből kimaradt s törött féltéglákat helyezték oda.
+Ismét mások, azon szerencsés helyzetben lévén, hogy terméskövet lehet
+ásni a földjükön, a tavaszra igérték a gyalogjáró elkészítését, amikor
+már majd elég meleg sütése lesz a napnak.
+
+– Majd ha a nap süti a követ. Mert a nap olyan pék, hogy hidegöt oszlat,
+követ süt.
+
+Ez úgy értendő, hogy a terméskő a föld mélységében találtatódik, de ezen
+lelt állapotában olyan, mint a vízben málló szappan. Hanem onnan
+fölvetve a föld színére, ott a nap megszárítja és keményre süti.
+
+A tavaszi meleg napfény megérkezte után ezek a népek is kirakták az
+utcára a kövezetet, aminek nyomán a következő télen a köri bálra már
+gyalog és eberlaszting félcipőben mehettek a táncra vágyó lányok és
+menyecskék.
+
+Ez szép s a báli jövedelem hatása alatt Kásás elnök a díszzászló
+beszerzését és a zászlószentelési ünnepély mikéntjét forgatta elméjében,
+amidőn gondolatait gyakorlatiasabb irányba terelte az a tény, hogy
+hónapokra megállt a szél.
+
+Ez nem minden esztendőben van ugyan így, de néha megtörténik. A szelek
+istene ilyenkor minden erősebb fuvalmat beledug a zsákjába s nem ereszti
+ki semerre sem, ami azután baj.
+
+Azért baj, mert ha nincsen szél, akkor áll a malom, áll a vitorlája, nem
+lehet őrletni. A szárazmalmok pedig már elmultak. A Tisza nincsen ugyan
+valami nagyon messzire, de azon is múlófélben vannak már és csendes
+kihalásnak indultak a vízimalmok.
+
+Kásásnak most az eszébe jut, hogy hiszen van nekik cséplőgépjük, mert
+vettek egyet közösen. Hát hiszen járhat annak a gépje akkor is, ha nem
+éppen csak csépel. Vizsgázott emberük megvan hozzá, mert egy odavaló
+legényt kitaníttattak rá odafent a Pesten. Ilyenformán vettek egy kis
+malmot, építettek neki félszert, elébe fogták a cséplőgarnitura gépjét s
+megvolt a gőzmalom is. De azért a szélmolnár sem panaszkodhat, mert szél
+idején jut neki is őrletni való. Akkor a gőzmalmocska paprikát őröl.
+
+A gép kazánját azonban tudvalevőleg kétféleképpen kell etetni. A gép
+szenet eszik és vizet iszik rá. A kútvíz azonban nem nagyon alkalmas
+erre, már legalább az nem, amelyik a telepen fakad a földből, ha jó
+mélyen leásnak érte. Ha valakinek köves a foga, azt mondják, hogy borkő
+rakódott rá: minek iszik annyi italt? A kazán meg a víztől lesz köves,
+ebben különbözvén az embertől.
+
+Hát itt nincs más mód, minthogy ártézi kutat kell furatni a malom mellé.
+A fölös vizét kantákban mindenki hazahordhatja s talán idővel csöveken
+még majd a házak udvarába is külön-külön elvezethetik.
+
+Ez így történt, mert mindenek belejárultak ebbe a dologba, Samu Illést
+kivéve, akinek teljesen mindegy, hogy milyen ízű a víz, mert nem szokott
+vele élni.
+
+Az öreg Kásás mellét már igen dagasztotta a büszkeség ezen nagy
+előhaladások láttára. Azután egy vándor borbély éppen szombati napon
+járt arra s elegendő munkája akadván, a letelepedésre határozta magát.
+Kiárendált egy szobát, annak az úti ablakát kitörette ajtónak s
+nemsokára a fényes, sárgarézből való szappanhabverők ott himbálóztak az
+officina ajtaja fölött. A borbély tanulmányos ember volt, mert sváb volt
+és tudott németül s hozott is nemsokára valamely torontáli faluból sváb
+menyecskét a házhoz, aki meg ruhavarrónő volt és szépen dolgozott. A
+borbély tudott harmonikázni meg okarinázni és nem sok idő telt bele,
+hogy megalakította a rezesbandát, három pikulással, két réztrombitással.
+
+Ekkor történt, hogy az öreg Kásás a köri ülésen megtette azt a büszke
+kijelentést, hogy:
+
+– Van itt már mindön!
+
+Az emberek igenlőleg bólintgattak. Az öregebbek a pipafüstbe tekintvén,
+elméjükkel visszarévedeztek a multba, amikor még semmi sem volt; s
+összehasonlították azt az időt a mai állapotokkal. A fiatalabbak
+csodálattal tekintettek Kásásra.
+
+Most, a sarokból egy szintén öreg ember, aki kétkönyéken támaszkodva az
+asztalra, szipkából papirszivart szítt, semmit sem szólván, mondá:
+
+– Templom azonban nincsen…
+
+Mintha valami láthatatlan kéz hirtelen arculverte volna az embereket,
+mindenki fölkapta a fejét, mint a ló, ha orronütik. Kásás megriadtan
+dőle hátra az elnöki gondolkodó-székben. Azután görbedni kezdett a
+nyaka, a feje lekonyult, piros képe megfakult az ősz hajak alatt és a
+lelki vergődések ezen csendjében mindenki hallhatta, amidőn mormogta:
+
+– És a te szent hajlékodról megfeledköztünk…
+
+Az emberek elszomorodva mentek haza és elmondták a népeknek otthon a
+hallottakat.
+
+Nagy hirtelenséggel alakul ki a népekben az a nézet, hogy kár volt az a
+nagy elbizakodás abban, hogy minden van, mikor voltaképpen semmi sincs.
+
+De hát hogyan lesz itten templom? A kör gyűlésein ebben az irányban
+nagyon sokféle indítványt tettek az emberek, de mindannyinak csak az
+volt a vége, hogy kérni kell. Várostól, püspöktől, országtól. Kásás
+azonban rájuk förmedt zordonul:
+
+– Mindig csak kérni, mindig csak kérni. Igaz ugyan, hogy ez a
+legkönnyebb dolga a világnak. Kérni könnyebb, mint adni.
+
+Az emberek értelmetlenül néztek rá.
+
+– Hát azt hiszitek, hogy érnek valamit az olyan kérős irkafirkás
+jegyzőkönyvek? – s az ujjával megpeckelte az oldala mellett ülő köri
+jegyző keze alatt a papirost, mint ahogy ősszel a gyámoltalan legyet az
+asztalról lepeckelni szokás. (A jegyző fejében ebben a pillanatban
+támadt az a gondolat, hogy ideje volna már az öreg Kásást kibuktatni az
+elnöki tisztségből.) – Hát gondoljátok, hogy adnak így a szavunkra
+valamit? Nem ér az bizony egy hajítófát sem. Hanem adjunk mink is.
+
+– Hogy-hogy? – kérdezték az emberek.
+
+– Ugy, – mondta Kásás – hogy könnyű járulni a templomba, ha készen van,
+de járuljanak kendtek bele, amikor még nincsen készen.
+
+Ez ugyan érthető beszéd, de nem igen akarták eleinte érteni.
+
+Azt mondta Kásás:
+
+– Irja csak, jegyző úr.
+
+– Irom.
+
+Az öreg mondani kezdte, lassan, külön ropogtatva minden szavát:
+
+– Én, Kásás Mihály, járulok a templomba húszezör darab téglával, húsz
+kocsi homokkal, húsz napi lófuvarral, egy havi embörnapszámmal, a
+feleségöm járul egy körösztös selyömlobogóval, egy oltárpárnával.
+
+Kásás szétnéz. Az emberek most sorra adják föl a szót a jegyzőnek, hogy
+ki mivel járul. A jegyzőnek van mit írnia.
+
+S a templom ügye így megindul. Igaza volt Kásásnak, mikor azt mondta:
+
+– Igy kell ezt kezdeni, nem másképp.
+
+* * *
+
+Épp arra járunk s a kocsi megáll azon a helyen, ahol a templom majd
+lesz. Mindig van közönség, aki nézi s különben is az emberek fuvarozzák
+oda az anyagot, téglát, homokot, meszet: ki mit vállalt, hogy azzal
+belejárul a templom falába. Vannak, akiknek ilyesmire nem telik, azok
+ingyennapszámot vállalnak.
+
+Öreg asszony is áll ott.
+
+– Örül-e neki szülém, hogy templom lössz?
+
+Visszakérdezi:
+
+– Még kérdözheti is?
+
+– Nono. Szép lesz úgy-e?
+
+– No, – véli a szüle – olyan nekünk való. Nem löhet valami nagyon
+díszös. Mert vannak tudja, nagyon díszös templomok. Tudja, láttam én már
+olyan templomokat is, hogy három volt egyvégtibe.
+
+– Hol látta ezeket szülém?
+
+– Hol láttam? – kérdezi a szüle. – Hát ahol vannak, Lorettóba,
+Milányóba, Genóvába, Mántovába.
+
+– Hát arrafelé mind járt, szülém?
+
+– Hát hogyne – mondja a szüle. – Nem is egyször.
+
+– Rómából hogyan ment Genóvának? Nem arra van annak az útja.
+
+A szüle meghúzza a fejkendő csücskét, mert bántja a kételkedés:
+
+– Hát hiszen Rómába nem is arra mönyünk. Jó is volna, ha arra mönnénk.
+Rómába Ankónának visz az út, emerre mög csak Velencének.
+
+A vénasszony magyarázza a földrajzot. Még csak az kellett volna, hogy
+térképet rajzoljon botjával a homokba s azon mutogassa az utakat, amikor
+zarándokolt.
+
+– De Ankónának hosszabb ám a hajóútja – folytatta a beszédet. – Nagyon
+hányja-veti a hajót a tengör. De Velence felé sokkal símábban viszi a
+hajót. Hanem azután arra pedig drága nagyon.
+
+– Hát akkor miért ment arra, szülém?
+
+Nevet a vén tanyai nenő.
+
+– Jaj-haj, oka van annak. Azért, mert a Franciaországnak arra van az
+útja.
+
+– Od is eljár, szülém.
+
+– No, nem nagyon járogatok, – szólt a szüle – de voltam már. A Lurdesba.
+Oda visz a Genóván körösztül az út. A Lurdesba látta a csodát a
+Bernadotte-lány. Ott van az mindjárt Lurdes város mellett, a Gáné
+patakon túl: három templom is egy végtibe…
+
+A szüle elhallgatott. Nézte a készülő templom helyét. Talán majd ha ez
+fölépül, nem kell olyan messzire mennie a másik után…
+
+
+
+
+Kabarézás a csárdában.
+
+A régi betyárvilágnak sok mindenféle története van. Leginkább rémesek és
+veszedelmesek. Legendák vannak róla, mint valami hősi világról.
+Csakugyan vannak mindmáig kitudhatatlan történetei. Kiderítetlen
+gyilkosságok s más egyebek. Például még ma sincsen tudva, hogy ki ölte
+meg az ötvenes években a Pallavicini-uradalom igazgatóját, Palásthy
+Jánost. Pedig az úgy lakott az algyői kastélyban, mint a várban,
+kőkerítések, zárt nehéz tölgyfakapuk védték a házat őrséggel, mégis egy
+éjszaka egyesek szerint húsz, mások szerint negyven lovas ember ostrom
+alá vette a házat, elfoglalta s Palásthynak válogatott kínzások között a
+lelkét vette. Ha volt neki – teszi hozzá a mesemondó, mert az volt a
+nevezetessége ennek a Palásthy Jánosnak, hogy bár paraszti sorból
+származott, igen nagy sarcolója volt a népnek. (Ámbátor ugyan talán nem
+is „bár“-t kellene ide leírni, hanem „azért“-et. Mert a parasztból lett
+urat általában rossztermészetűnek tartják. Talán azért, mert a paraszti
+élhetés minden csínyját-bínját ismeri.)
+
+De más egyéb dolgokról is szó van olykor. Állítólag egyszer egy
+betyárbanda elevenen megnyúzott egy külföldi kereskedőt, aki kocsival
+igyekezett Szegedről Szabadkára és a Putri nevezetű csárdánál a kezükbe
+került. Mit lehet ma tudni, hogy mi e beszédekből az igaz? Annyi
+bizonyos, hogy sokat beszélnek még ma is a Rózsa Sándorról, a Patkó
+Bandiról, a Bogarakról, különösen az Imréről, akiről a nóta is mondja,
+hogy:
+
+  Megáradt a Maros,
+  Nem akar megszállni.
+  Az a híres Bogár Imre
+  Átal akar szállni.
+
+Azután az árendás zsidóról, akit a tulajdon felesége hajával fojtottak
+meg, a Gracza és Záhony honvédőrnagyok megöletéséről, akikért a Lefánti
+juhászt fel is akasztották, amire ezt mondja egy öreg ember, volt
+pusztai rendőrtiszt:
+
+– Más a mese, más a valóság. Jártam-keltem abban a dologban én is.
+Furcsa eset az. A világosi fegyverletétel negyvenkilencben volt, ez a
+két ember pedig még az ötvenes évek elején is itt csatangolt a határban.
+Ha menekülni akartak, miért nem mentek odább a pusztán, a Duna felé?
+
+– Hát azt gondolja bátyám, hogy talán bizony azok is…
+
+– No – vág a szóba – nem mindig mondja ki az ember azt, amit gondol. De
+az már régi igazság, hogy aki a korpa közé keveredik, azt megeszik a
+disznók.
+
+Ilyen beszédek vannak, előre-hátra. Kétségtelen, hogy ezekben a
+történetekben máig sincsen világosság és senki se tudja, hogy a
+legendákból mi igaz, mi nem.
+
+Beszélgetünk erről s mondom, hogy a mesékben talán nagyon is rémesre
+vannak festve az azon idők erkölcsei.
+
+A hely, ahol tárgyalunk, nagyon alkalmas az ilyen ódon dolgok
+beszéléséhez. A régi szegedi várnak egy darabja. Amikor a felséges úr a
+város fejlesztése céljából ajándékba adta a várat a közönségnek, ezt a
+darabot meghagyták belőle régi idők emlékeül. Ezeknek előtte vendéglőt
+csináltak belőle, de ennek divatja múlt s most a városi hivatalnokok
+egyesülete tartózkodik másfél méteres falai között. A vendéglői üzleti
+vállalkozás reklámot csinált a régi épületből, melynek falait még a
+törökök idején rakták és a Rózsa Sándor egykori börtöne gyanánt
+hirdette. Ez is mese, egy szó sem igaz belőle, mert ez a megmaradt
+épületdarab lóistálló volt világéletében. Az igaz, hogy mint ilyen
+eléggé előkelő volt, mert nem közönséges lovak, hanem tiszti lovak
+laktak benne.
+
+Éppen erről van szó. Hogy a hazugságok miként mennek át igazság gyanánt
+a köztudatba. Mondom, hogy Rózsa Sándort úgy hirdették, mintha a
+kegyetlenségek kőbe faragott szobra volna. Pedig mondom, volt eset rá,
+hogy a tanyánkat meglátogatták, de az éppen kint időzött édesapámhoz be
+sem mertek menni. Csak az öreg-béres házánál jártak s az öreg Dékány
+József öreg-béres óvakodott fel illő kopogtatással a tanyaházba, hogy a
+Sándor itt van ötödmagával, egy zsák zab, néhány kancsó bor s vacsorára
+szalonna meg kenyér kellene. Kaptak is. És éjféltájig Józsefnél
+kancsózván, távoztak, a lelkére kötvén Józsefnek, hogy a szívességért a
+gazdának a köszönetüket tudtul adja.
+
+Mondom ennélfogva, hogy sok mindenféle mesék vannak a világon. Talán
+abban a világban sem történt minden úgy, ahogy a mostani regék beszélik.
+
+Azt mondja erre egy öreg ember:
+
+– Hát én meg még kabaréztam is nekik.
+
+– Kabarézott bátyám?
+
+– Hát. Akkor ugyan még nem volt kabaré. Hanem mulattam velük,
+ettem-ittam velük s danoltam nekik.
+
+– S mikor történt ez?
+
+– Régen. A hatvanas évek elején, még talyigás-szenátor koromban.
+
+Aki beszél, Vékes Sándor, aki negyven évi hivataloskodás után ment
+nyugalomba. Szálas ember még ma is, valamikor nevezetes nótázó volt. A
+szava most is erős, régente pedig a hangja nyomán megreszkettek az
+ablakok.
+
+A talyigás-szenátorság gúnyszó s nem valami magas hivatalt jelent. A
+városi tanácsnokot annak idején szenátornak nevezték, mint latinos
+világban illett is. A néphumor azután a városi kézbesítőket, akik az
+idéző-cédulákat hordták ki a városházáról hivatalos ügyekben a
+közönségnek: gyalogszenátornak nevezte el. Voltak azonban olyan
+hivatalosak is, akik jártak-keltek. Ezeknek hivatalból kidukált egy
+kétkerekű kocsi, meg egy ló. A gyalogszenátor formájára tehát a nép
+ezekre a talyigás-szenátor titulust akasztotta.
+
+Ilyen minőségében ment tehát Sándor bátyánk ki a csöngölei pusztára,
+hogy valami tizennégy forint körül való adót egy renitens magyaron
+behajtson. A csöngölei puszta jól fent van, egészen Félegyháza alatt.
+Nem is egymaga ment, volt vele egy városi lovas pusztázó katona is,
+bizonyos Ábrahám János. Másfelé az ilyent pandurnak nevezték, meg
+hajdunak, de nálunk csak a gyalogos városi katonát mondták hajdunak, míg
+a lovast pusztázónak hívták. Nem is a talyigán ment ki ilyformán Vékes,
+hanem összefogták a két lovat egy rendes kocsiba, feltették a gunyát, a
+tarisznyát, a puskákat, már mint, ahogy az ilyenkor szokásos,
+megindultak, el is értek oda, ahova akartak.
+
+A tizennégy forintokkal nem sok baj volt, a gazda szó nélkül fizette meg
+az adót és a behajtási költséget. Voltaképpen nem is kötözködésből nem
+fizették a kinvaló népek az adót, hanem a nagy távolságok miatt messze
+volt nekik a város; jobban szerették, ha helyükbe mennek a pénzért.
+Amúgy a bejárást meg nem nagyon kívánták. Még ma is él kint a tanyákon
+olyan öreg ember, aki legutoljára negyvennyolcban volt idehaza, akkor
+sem más egyébért, mint hogy beállhasson honvédnek.
+
+A pénzt tehát fölszedvén, a hivatalos formák szerint indultak vissza.
+Késő délutánra értek ki s a gazda tartóztatta is őket, hogy ne menjenek
+el éjszakára, háljanak ott.
+
+– De – mondja Sándor bácsi – az abban az időben nem volt szokásos.
+Elviszem a pénzét adóban, azután még ott vendégeskedjek? Ez nem járja.
+Azért van csárda a pusztán, majd odamegyünk s ott meghálunk.
+
+Oda is mentek. A lovakat bekötötték az istállóba, a csárdásné meg
+vacsorát főzött.
+
+– Valami jó ételt-e? – kérdem, tudván, hogy az öreg úr a régi magyar
+konyhának nagy ismerője s bizonyos hónapokban még a finom
+pulykapecsenyét is eltolja maga elől, azon az alapon, hogy úri ember nem
+eszi meg a pulykát akkor, amikor fészekszagú.
+
+– Jó ételt? Mit képzel? Csárdában márciusban nincs jó étel, mert
+olyankor nincsen más főznivaló hús, csak a kotlóstyúk. Ez az eset pedig
+éppen március tizenhetedikén történt; onnan tudom, mert másnap volt a
+nevemnapja.
+
+Hát megették a kotlóstyúkot, megitták a messző borukat, Ábrahám János
+kiment aludni a lovak közé, Vékes pedig lefeküdt a vendégszobában. Mert
+úgy voltak akkor a csárdák berendezve, hogy tartoztak vendégszobát
+tartani arra az esetre, ha valamely kintjáró hivatalosra ráesteledik az
+idő. Az egész napi törődés után jól esett az ágy és szívesen hajtotta
+Vékes álomra a fejét. Mikor úgy félszenderben volt, hallott még valami
+kocsirobogást, de nem sokat törődött vele. Bizonyosan utasok jöttek.
+Azért csárda a csárda, hogy a vendégek megszálljanak benne.
+
+Elaludt. De alig hogy szunnyadt, a csárdásné fölrázta álmából.
+
+– Keljen föl!
+
+– Miért?
+
+– Itt vannak a betyárok a kocsmaszobában. Hivatják.
+
+– Kicsodák?
+
+Az asszony az ajkára tette a két ujját, ami tudvalevőleg minden nyelven
+annyit jelent, hogy ne szólj szám: nem fáj fejem.
+
+– Csak öltözzön sebösen, mert baj lösz. Mönjön közibük. Ne várja mög,
+míg érte gyünnek.
+
+– Hányan vannak?
+
+– Öten.
+
+– Hát Ábrahám pusztázó hol van?
+
+Legyintett a kezével a csárdásné:
+
+– Elbujt a padláson a szénába.
+
+– Hát akkor egészen helyben vagyunk, mint Makó – gondolta a
+talyigás-szenátor és öltözködni kezdett. Előbb azonban a kétcsövű
+vadászpuskáját eldugta az ágyba a szalmazsák alá. Pedig nem volt az az
+ember, aki a maga árnyékától megijedt volna. Erről később elég
+bizonyságot tett csendbiztos korában, meg az árvíz idején. De akkor…
+
+– Hát féltem – mondja. – Ha maga az oroszlánszívű Rikárd mondaná, hogy
+ilyen esetben nem tart valamitől, még az is hazudna. Ha puskával megyek
+közibük, már az ajtóból azonnal lelőnek… Vagy hát, mondjuk, a legjobb
+esetben lelövök belőlük kettőt. Akkor még mindig marad három. Azonfölül
+még kint is van legalább egy vagy kettő. Mert az csak a nótában van,
+hogy „szolgálóját istrázsára állítsa kend“. Ha öt betyár ivott, egy vagy
+kettő mindig a csárdán kívül maradt józanul. Hát most már egymagamban
+mit csináljak ennyi akasztófavirággal szemben, éjszaka a pusztán? Bizony
+csak féltem. Bizonyság rá, hogy mikor már fölöltözve voltam, akkor
+láttam, hogy a ruhadarabokat fordítva szedtem magamra. Akkor újra
+kellett vetkőződni, meg öltözködni, pedig a csárdásné már ugyancsak
+sürgetett…
+
+Kiment a betyárok elé.
+
+– Jó estét adjon az Isten.
+
+– Adjon az Isten – felelték. – Gyűjjön ide, üljön le.
+
+Az elbeszélésbe beleszól egy öreges hang:
+
+– Természetesen e díszes társaságban az elnöki helyre ültették kendet?
+
+Aki közbeszól, az Koncz Antal bátyánk, nyugalmazott gyöngye az ország
+összes archiváriusainak s arról is nevezetes, hogy okosabb ember, mint
+az édesapja volt. Erről kézzelfogható bizonyság az, hogy bár
+negyvennyolcban az apjával együtt állt be katonának s együtt mentek neki
+a branyiszkói hegynek is, az öregje csak káplár maradt, ő pedig
+hadnagyságig vitte s Világos alatt hamarabb kibujdokolt az osztrák kéz
+alól, mint az öreg.
+
+– Hogy mondja kend? – kérdezi a Sándor bácsi. Az elnöki székbe? Hát!
+Három betyár ült szemközt, kettő meg ezeknek ellenébe, ezek közé
+ültettek. Azután azt mondták, egyek az ételből.
+
+Mondom: Köszönöm, én már vacsoráztam.
+
+– De csak ögyön! – mondták. De olyan hangon mondták, hogy sietve fogtam
+bele megint a kotlóstyúk evésibe. Öt kétcsövű puska meg keresztben
+hevert az asztalon.
+
+Nyilvánvaló, hogy elég csinos asztalteríték mellett kosztolta az öreg
+tyúkot Sándor bátyánk, többi felebarátjával együtt.
+
+Étel után azt mondja az egyik betyár:
+
+– Tíz itce bort ide az asztalra.
+
+– Hát, – mondja Sándor bácsi – most kezdett már kellemetlen lenni a
+dolog. Jól tudjuk, hogy még az úrféle is neveletlen, ha sok bort iszik.
+Hát mi lesz majd most itten a betyárok között?
+
+Nem is csalódott. Egyik betyár azt mondja neki:
+
+– Hát az úr vacsora után nem pipázik?
+
+– De szoktam – feleli a szorongatott Vékes – de a pipám meg a dohányom
+bent maradt a szobában. Majd kihozom.
+
+Készülődött is, hogy majd kihozza, de az emberek visszanyomták a padra.
+
+– Sohase menjen. Majd kihozza a csárdásné.
+
+Kihozta az asszony a pipát a zacskóval együtt.
+
+– Gyönyörű szép pipám volt – beszéli az öreg – tizenöt forintért vettem
+Okernyi kávéstól. Nagy pénz volt abban az időben a tizenöt forint. Hát
+megtömtem, rágyujtottam s kínáltam tovább a dohányt. A betyárok szeme
+rámeredt a pipára. Egyszer azután a jobbfelül ülő szomszéd kirántja a
+szájamból a pipát, de olyformán, hogy egy fogam majdnem velement a
+csutorával.
+
+Azt mondja:
+
+– De szép pipája van az úrnak.
+
+Azzal a szájába veszi a pipát és szívja tovább. Birtokba vette, a kis
+késit neki.
+
+Most csönd volt. Az erőszakoskodás, így nyilvános helyen, a többi
+embernek nem tetszett.
+
+Akkor azután az előljáró betyár a fegyverekre tette a kezét és azt
+mondta a piparablónak:
+
+– Te kapcabetyár! Hát így mersz bánni a vendéggel? Hát nem adod vissza
+rögtön azt a pipát? Te kapcabetyár?
+
+A pusztai csavargó megszégyenülten adta vissza a pipát.
+
+– Még csak meg sem mertem a csutoráját törülni – mondja Sándor bácsi –
+nehogy sértés történjen. Szívtam tovább.
+
+A tíz itce bor elfogyott. Az előljáró újból kirendelt tíz itcét és azt
+kérdezte Vékestől:
+
+– Hát tud-e danolni az úr?
+
+– Jaj-haj – gondolta Vékes, most kezdődik még csak a cifrája. Majd
+azután következik a kuferces tánc és mit lehet tudni afelől, hogy a
+mestergerendába vagy az én fejembe hajítják-e bele a baltát?
+
+– Danolni tudok – mondta Vékes, amire azt mondták az emberek: akkor jó.
+
+S a kabaré megindult. Tetszettek a nóták. Sándor bácsi a harangszóhoz
+illő hangjával valóságosan elkábította az akasztófa jövendő virágait.
+Természetesen a hozzávaló szöveggel. Például:
+
+  Mikor Pista betyár lett,
+  Szennyes inget, gatyát vett.
+  Szennyes ingbe, gatyába
+  Becsapott a bandába.
+
+Ez nagyon tetszett. S fölbátorodva rajta, most már a betyárvirtust
+dicsőítette a következő nóta:
+
+  Nem vagyunk mi betyárok,
+  Útonálló zsiványok.
+  Aki szegény, nem bántjuk,
+  A gazdaggal tréfálunk.
+
+Már beledanoltak a betyárok is s nagy bődüléseikkel rontottak a nótán.
+Közben iszogattak és parancsolták, hogy
+
+– No még!
+
+Mondta azután Vékes a régieket sorra:
+
+  Kizöldült az erdő fája, leveles,
+  Akinek nincs, csendes tanyát ott keres.
+  Akit otthon vetett ágygyal nem várnak,
+  Minden bokor szállást ád a betyárnak.
+
+Éjfélt kakukolt az óra, a csárda ajtaja fölnyílt s belépett a hatodik
+betyár, az őr. Nem szólt egy szót sem, csak nyitott ajtónál, puskával a
+kezében, megállt. Erre a bentlevők a fegyverhez nyúltak s fölálltak az
+asztal mellől. Az előljáró betyár egy ötvenforintos bankót vetett az
+asztalra fizetés gyanánt s azt mondta Vékesnek:
+
+– Köszönje az úr, hogy jól tudott danolni.
+
+Ezzel kocsira kaptak s elmentek a sötét éjszakába. Vékes a sok izgalom
+után nem tudott fekvőhelyére térni, kiment a csárda elébe s ott járkált
+a fűvön. Egyszer messziről, az erdő fái közül puskadörrenés hallatszott.
+Ahán! Bizonyosan üldözik őket. Bár megfognák valamennyit! Vagy legalább
+csak azt a betyárt, aki a pipát majdnem a fogával együtt kapta ki a
+szájából.
+
+Pedig nem így történt. Nem üldözte akkor éjjel őket senki. Hanem éppen
+az a pipás betyár lőtte hasba a vezért, hogy megtorolja a sértést,
+amiért lekapcabetyározta. Testét azután még azon az éjjel bevetették a
+csorda-kútba s másnap a hazatérő Vékes láthatta, amint onnan a gulyások
+kiemelték…
+
+
+
+
+Egy a nép közül.
+
+Gyerekkoromban új udvaros került a házhoz. Apám nagyvendéglős volt, oda
+sok udvaros kellett, volt talán négy is. Egy, aki a megszállott utasok
+ruháit takarította, a másik a fahordást meg a tüzelést látta el, a
+harmadik a vendégkocsikat látta el, szedte az istállópénzt, árulta a
+kocsisoknak a szénát, szalmát, faggyúgyertyát, a negyedik pedig egyebet
+sem csinált, csak örökké fát vágott. Nem volt abban az időben még a
+favágóipar úgy kifejlődve, mint most. Házi személynek kellett azt
+végezni. Igy azután volt vendégudvaros a Lohndiener, konyhaudvaros a
+Küchenknecht, udvari udvaros a Hofknecht, favágó-udvaros a Holzknecht.
+Mind magyar volt, de azért német nevük is volt, mint ahogy a fogadósság
+mesterszavai leginkább német eredetűek is.
+
+Ezúttal azonban a legalsóbbrangú udvarosságra, a favágószakmára, nem
+magyar ember került, hanem egy oláh legény, valamelyik csanádmegyei
+faluból. Egy szót sem tudott magyarul, de amúgy csinos, fürge, eleven,
+csak úgy beszélt kifelé az okosság a két fekete szeméből. Volt egy pár
+csizmája, talán két rend fehér-ruhája, egy ködmöne, meg egy
+szalmakalapja, amit maga font még otthon. A neve Redzsep Juon, ami azt
+mutatja, hogy nem tiszta oláh volt, hanem valami szerencsés beolvadás,
+talán még a török időkből, mert a neve törökül okos embert jelent, olyan
+okos embert, aki az eszénél fogva tanítani tudja a tudatlanabb népet.
+
+Juon tehát beköltözött favágói helyiségébe s buzgón fogott a munkához.
+Egész nap szólt a fűrész és csattogott a fejsze a fás-színben. Rendes
+táplálkozáshoz jutván, a vékonyka legény emberesedni kezdett s az arca
+színre kapott. Egyéb átváltozásokon is kezdett keresztülmenni. Irni
+tudott, papírt vett tehát, azt összevarrta könyvbe s bele irkálta a
+magyar szavakat, amiket hallott. Azután pénzt kért ki a fizetéséből.
+
+– Ruhára kell?
+
+– Nem, – mondta János (mert a Juon is átalakult), – a ruha ráér. Könyvet
+vásárolok.
+
+A kisváros egyetlen könyvkereskedésében román-magyar szótárt vásárolt
+János s este az istállóban, a kocsisok között, a falra hosszában
+felragasztott faggyúgyertya fényénél János tanult. Tréfálták, nevették,
+gúnyolták érte, János ilyenkor felnézett a könyvből s csökönyösen,
+határozottan mondta: magyarul akarok tudni. Bún akarok tudni magyarul.
+
+Nem telt bele sok idő, János már a második könyvet vette meg a Gaál és
+Gömöry boltjában. Ezúttal már magyar-német szótárt. Mert „németül is
+akarok tudni“. Nyelvtan nem kellett neki, a szótárak segítségével haladt
+előre, ritka szép gyorsasággal.
+
+A nép embereiben néha különös nyelvérzékek lakoznak. Ismertem
+Novibazárban egy Szimó nevű délszláv legénykét, aki félig segédje, félig
+szolgája volt annak a vállalkozónak, aki a zászlóaljunknak az
+élelmiszert szállította. Érintkezésünk volt vele naponta, mert ő
+porciózta ki a szakácsoknak a főznivalót. A Szimkó beszélt minden
+balkáni nyelven s egyformán tárgyalt a német számvevőőrmesterekkel meg a
+magyar napos-káplárokkal. Egy évi lentlét után híre jött, hogy megyünk
+haza, a helyünkbe egy zászlóalj jön a harminchetesektől. Mondtuk is a
+Szimkónak: no Szimkó, jönnek az oláhok, azokkal majd hogyan beszélsz? A
+Szimkó nevette: Majd megtanulom én azt két hét alatt. Mondtuk: jól
+beszélsz Szimkó, egy esztendő alatt sem tanulod meg, nehéz az nagyon,
+oláhul dunyezózni. De Szimkó csak nevette: ahogy a magukét megtanultam,
+úgy megtanulom azt is. A magukét is két hét alatt tanultam meg. Hát
+csakugyan a dolog nem tréfa, de úgy történt. A harminchetes zászlóalj a
+felváltás napja előtt valami három héttel előre küldött egy kis
+csapatot, hogy tájékozódjon a szolgálati viszonyok felől. Leginkább
+útszolgálat volt ott, amit a berlini szerződés szerint hivatalosan úgy
+neveztek, hogy a Boszniából és Hercegovinából Törökországba vezető
+kereskedelmi utak biztosítása. Derék albán testvéreink ugyanis ugyancsak
+betyárok szoktak lenni és azoknak az uralma alól kellett fölszabadítani
+az utakat. Azért jött le tehát előljáróban egy kápláralja fiatal oláh,
+hogy ezeket az utakat megismerjék, mert rendes térkép nem is volt még
+csinálva abban az időben a tájékról. Hát leérkezett a húsz rumuny és az
+ételükhöz való holmit szintén a Szimkó porciózta ki nekik. A Szimkó az
+első napon hallgatag nézte a lassújárású, nehéz embereket, de másnap már
+kezdett beszélgetni velük. Az „ungye masina, pringye lumine“ alapján
+hamar megtalálta az albán-oláh kapcsolatot s nem telt bele két hét: a
+Szimkó beszélt oláhul.
+
+Igaz ugyan, hogy a közönséges beszédben ehhez a tudományhoz
+két-háromszáz szónak az ismereténél több nem kell, de mégis csak érdekes
+ez a dolog, mikor nyilvánvaló, hogy az iskoláinkban nyolc esztendőn át
+tanítják a gyerekeket bizonyos idegen nyelvekre és a gyerek még sem tud
+azon a nyelven beszélni. Míg a Szimkó két hét alatt dunnyezózott oláhul
+minden javított és bővített mondattan nélkül.
+
+Ez olyan dolog, hogy egészen ráillik a Mikszáth-féle elméletre, hogy az
+ember egy esztendei tanulás után egész rendesen belegyakorolhatja magát
+az egérfogás tudományába, de a macska ezt már hat hetes korában is érti.
+
+Amilyen volt a Szimkó odalent a nagy kopár sziklák között, olyan volt
+idehaza Juon Redzsep a lapos és tág mezőkön a nyelvi tudások
+állapotában. Ha már Redzsep valaki, akkor annak muszáj okosnak lenni.
+Miért? Ki tudná megmondani? Talán a titokzatos hetes számnak van ehhez
+köze, mert a redzsep arabul meg a hold járása szerint számított
+esztendőnek a hetedik hónapját jelenti. S a hetedik hónapban született
+gyerekek táltosok szoktak lenni, így van ez a magyar hitben is…
+
+Egyébként az ördög bánja ezeket a babonákat: csak a tényeket állapítsuk
+meg. A tény pedig az, hogy Juon példátlanul nagy hirtelenséggel
+megtanult magyarul és németül az istállók faggyúgyertyái mellett a
+könyveiből.
+
+Azután egyelőre nem tudom, hogy mi történt Juonnal. Mi haza kerültünk
+apámékkal a szelíd kisvárosból az urbsba s az onnan való többi emlékek
+között elfeledtem Redzsep Juont is.
+
+Évek multán, ahogy itthon az „Európa“ nevű vendégfogadó előtt elmegyek,
+a bejárat lépcsőjéről rám szól valaki örvendező hangon.
+
+– Jó reggelt kívánok, ifjúr.
+
+Föltekintek. Egy tekintélyes férfiú állott a lépcső legmagasabb fokán.
+Kék uniformis a testén, aranyos tengernagyi sapka a fejében: ez a
+portás. És ez a Juon Redzsep.
+
+No ezen a találkozáson igen megörültünk és ez jó volt. Valóban, mily
+kevés ember van, aki a neki tett szívességekre emlékezik s lám, Juon
+emlékezett arra, előkelő portási mivoltában arra az időre, amikor a
+magavágott fákkal hajnalonkint a gyerekszoba kályhájába begyújtott,
+emlékezett a gyerekre, aki a lompos oláh ködmönéért nem nevette ki s aki
+vele a fényesen kivilágított istállók sarkában, német tanulmánya
+közepette, a derdidasz rejtelmei felől tanácskozott.
+
+No azután megint multak az idők és az évek suhantak egymásután. Juon
+Redzsepet megint csak elfeledtem. A sors esztendőkön átal az ország
+határain kívül vetett. Valóban egyéb gondom is volt, semhogy azon
+tépelődjek: mi van most Juonnal. Teljesen és végképpen elfeledtem a kint
+való életben.
+
+Néhány év multával a sors megint hazahozott. Pár évig legénykedtem még
+és sokszor megfordultam az „Európa“ nevű vendégfogadóban, de Juont már
+nem találtam ott. Gondoltam: alighanem elveszett, eltünt – talán mint
+afféle törekvő ember, kiment Amerikába szerencsét próbálni. Megint csak
+kitörültem Juont az emlékezetemből. De azután amidőn jegyben jártam s
+hivatalos voltam a jövendő ipam asztalához baráti vacsorákra, egy
+alkalommal, ahogy a konyhán mennék keresztül – mert a régi magyar
+házaknál a szobába a konyhán keresztül vezetett az út és a ház
+asszonyai, leányai ott voltak találhatók, nem pedig a szalónban
+sláfrokkban – hát ott a konyha sarkából rám szól valaki:
+
+– Jó estét kivánok, ifjúr!
+
+Ránézek a közbeszólóra: hát ez Juon Redzsep.
+
+No ennek megint örültünk.
+
+Kérdezem ezután a szobában, hogy miként kerül ide a konyhába Juon
+Redzsep?
+
+Mondják, hogy nincsen ott a konyhában semmiféle Juon Redzsep.
+
+Mondom, hát már hogyne volna ott, mikor ismerem. Favágó-udvaros volt az
+apámnál, azután meg portás az Európa-fogadóban.
+
+Mondják, hogy az lehetetlenség, amiket beszélek. Mert aki férfi a
+konyhában van, az sohasem volt oláh, hanem magyar ember, a neve: Regyep
+János. A foglalkozására nézve esernyőművész és az ura a szakácsnőnek. A
+szakácsnő külön lakik és a János azért szokott esténkint eljárni, hogy
+hazakisérje az asszonyát. Ha marad ki valami étel: kap vacsorát is, mert
+igen rendes egy pár és Regyep a házbeli esernyőket ingyen szokta
+reparálni.
+
+Elhallgattam, gondolván, hogy miért rontsam egy kiképzett és alkalmas
+esernyőművész tekintélyét. Tőlem művészkedhetik a világ végezetéig
+esernyői tekintetekben. Nem is szóltam azután erről többet.
+
+Később is láttam azután Juont a konyhában néhányszor, de azt is
+hallottam, hogy nem valami jól élnek. Az asszony idősebb volt, mint a
+férfi és féltékenykedésekkel gyötörte a csinos Jánost. Alighanem talán
+el is váltak, az asszony a szolgálattal felköszönt, elment s ezután
+ismét nem hallottam semmit Jánosról.
+
+Egyszer kint a tanyák között megyek az úton, gyalog, igyekezvén valahova
+az apostolok lovain. Hétköznap, ha nincsen valamerre a környéken
+hetivásár, néptelenek ezek az utak, mert mindenki a földeken dolgozik.
+Már messziről látni, hogy jön szemközt egy ember, nem tanyai, mert
+pantallóban van, meg keménykalapban, a hátán nagy batyu és sokféle
+ligő-lógó holmi. Miféle gyalogkereskedő lehet ez? Mert nem igen járnak
+így a tanyák közt. Gyűrűs zsidó már régen nincsen ezen a tájon, az
+olajkáros is kiveszett, sőt az ablakostót, meg a drótostót is
+ritkaságszámba megy. Az edényféle elég olcsó, nem igen drótoztatják már,
+ha eltörik, kivetik a szemétre s újat vesznek. Ha ablak törik ki,
+vásárolnak hozzá üveget, meg kittet a városban s beablakozzák maguk. Még
+a tanyai boltban is lehet kapni ablaküveget, olyan aprókat, amilyen a
+tanyákon szokott lenni. Jó az oda, mert úgyszólván csak télen
+tartózkodnak a szobában, meg éjszaka, amikor tudvalevőleg nem túlságosan
+sok szükség van ablakra.
+
+Szóval hát kiféle lehet ez a kereskedelmi vándor? Rongyszedő nem lehet,
+mert a tanyán nincs rongy, ott minnenféle elszakadt gunyát felhasználnak
+valamire. Kötöző-madzag lesz belőle a karózott gyümölcsfához, vagy bél a
+legrégibbfajta világítóeszközhöz, a tatarhoz, vagy pedig a felhasogatott
+rongy-szalagokat egymás végébe varrják s van hozzá értő mester, aki
+ezekből a rongyokból lóravaló pokrócot, meg ágyravaló terítőt sző.
+Kiféle hát ez a gyalogvigéc?
+
+Mikor közelre ér, megemeli a keménykalapot és örvendező hangon kiáltja:
+
+– Jónapot kivánok!
+
+Hát a Juon volt. Hátán esernyők, meg különféle sétálós órák, kakukos,
+meg nem kakukos, azután viaszkos vászonban olcsó amerikai
+csengetyűs-órák.
+
+– Hát maga?
+
+– Hát így – mondja. – Járom a tanyákat. Esernyőt reparálok, órát
+javítok, meg árulok is.
+
+– Azután meg lehet ebből élni?
+
+– Meg – mondta bizalmasan. – Csak bánni kell tudni a néppel. Nem szabad
+semmit sem magasra taksálni. Becsületes munkát kell végezni.
+
+– De gyalogolni sokat kell, úgy-e? Nem nehéz a cókmók a hátán?
+
+Nevetett.
+
+– Kicsit nehéz, – mondta – de ez nem lehet másként. Nekem pénz kell,
+mert én önálló akarok lenni.
+
+– Miféle önálló? Önálló esernyőművész?
+
+– Nem – mondta ugyanazzal a határozottsággal, amint mondta egykor az
+istállóban: én tudni akarok németül, én bún akarok németül tudni – én
+önálló órásmester akarok lenni.
+
+Elkezeltünk, sok szerencsét kívánva a derék, törekvő embernek. Azután
+megint nem hallottam felőle jóideig. De egyszer bent a városban az utcán
+járván, egy kis boltajtó fölött látom a friss cégtáblát: Regyep János
+órásmester. Elvállal mindennemű javítást, pontosan és olcsón.
+
+Hát csakugyan ez is a Juon volt.
+
+De nem telt bele sok idő, a kis bolt eltünt. Nem gondolom, hogy meghalt
+volna Juon, vagy letört volna. Hanem inkább előbbre ment. Nem tudom
+biztosan, de úgy vélem, hogy még találkozni fogok az életben a Juonnal.
+Hogy gyárigazgató lesz-e vagy bányatulajdonos, halászati bérlő-e vagy
+villamtechnikus, az nem tudható. De annyi bizonyos, ha akármiféle
+foglalkozásban lesz, a munkáját mindig _bún_ fogja elvégezni.
+
+Mert mégis csak ez a fődolog.
+
+
+
+
+Mezei dolgok réti emberekről.
+
+Ami a réteket illetné, rétek ma már csak imitt-amott találhatók, amik
+vannak, azok sem az igaziak. Kicsik már és vékonyak, mert az ember
+elfogta a víztől a réteket különböző furfangokkal. A víz hatalmas volt
+és terjeszkedő. Nyár közepén, szárazság idején megvonult a mederbe, hogy
+messziről nézve bárki azt hihette volna, hogy ha jól nekiszalad, át is
+ugorhatná: a víz ilyenkor gyermekies álmokat alszik. Más időben
+földuzzadt és elhatalmasodott, a partra kilépett és tovább legelt.
+Kiment a rétbe, rokonait, az elhagyott mocsarakat új vízzel köszöntötte,
+körülölelte a nádasokat, megmosta tocsogó, apró hullámaival a fák
+törzseit és rejtelmes, titokzatos csendű vízi életet csinált a sumárok,
+morotvák, erdők messzi tájain. Utját nem állta más, csak a magaslatok,
+amik maguktól voltak ott, ahol voltak, mert nem vitte őket oda senki.
+Úgy álltak ott, ahogy időtlen idők előtte odatétettek menybéli hatalmak
+által s ezek ellen küzdeni valamit merne-e bárki is? Nem mertek az
+emberek, inkább tökéletesen bele voltak állapodva, hogy úgy helyes
+minden, ahogy van, hogy a víznek maradjon hatalma, de annak a határát
+magának a földnek a tulajdon hatalma szabja meg. Igy volt ez sok ideig,
+mígnem a föld hatalmát a földtől elvette az ember és harcba állott a
+vízi világgal. Az embernek kevés volt a föld és sok volt a víz, próbálta
+tehát, hogy elvegyen ennek a birodalmából valamit. Mint a pusztaszéli
+nem egyeneslelkű ember, aki évente el-elszánt a szomszéd földjéből
+egy-egy barázdát, azonformán lépésről-lépésre próbálgatták elvenni a víz
+birodalmát. Sáncokat emeltek elibe, előbb csak a kisded nyúlgátakat,
+amiket nem azért neveznek nyúlgátaknak, mintha nyulak volnának, hanem
+azért, mert nyúlnak, azután azokat a nagyobb sáncokat, amiket ma már
+csak alvótöltéseknek hívnak, végezetül pedig amazon nagy, földből
+készült óriási kígyókat, amelyek a vizek mentén mint várfalak haladnak s
+amiknek a tetejéről, ha kocsival lefordul az ember, tökéletesen biztos
+lehet afelől, hogy sehova máshova nem hull, hanem egyenesen a jólelkű
+angyalok szelíd ölébe esik. No így elvették a víztől a hatalmát,
+valóságosan elvették az uradalmát, a birodalmát, a királyságát, nem
+maradt meg belőle semmi. Rétjei elfoglaltattak. Elveszett réti hala,
+vizi madara, a víz összezsugorodott, ma semminek sem hívják, gúnyosan
+úgy nevezik: vizecske s régi ereje elől néma rettegéssel csak akkor
+menekül a hatalmas ember, amikor a lázadó vizecske zavaros hullámait
+messze a partokon túl eleven halál gyanánt minden élőkre kiveti.
+
+Mondhatnánk ugyan erre a beszédre Tóth Suhajda Sándorral egyetértőleg
+azt is, hogy nem igaz ebből a beszédből semmi, mert két vége van a
+beszédbeli botoknak is és éppen az ellenkezőjét is lehetne mindezeknek
+gondolni. Ez teljességgel igaz, de éppen ezért nyilvánvalóan áll
+Vecsernyés Mihály elmélkedése is, amely szerint szükséges az, hogy a szó
+ne egyezzen. Mert ha nincsenek egymással ellenkező észjárások és a
+szavak olyképpen egyeznek, hogy mindenki egyformán gondolkozik, akkor
+apránkint elfelejtünk beszélni.
+
+De annyi mégis mindenképpen igaz, hogy elvesztek a nagy rétek, amiken
+régente különös emberek éltek. Itt-ott ugyan maradt ilyen erdős és nádas
+réti táj, a fák ezen erdőkben már mind óriások. Rejtélyes sűrűségek
+vannak itt. Vadul nő bennük a kék szeder, amely olyan, mintha lábai
+volnának, magátul halad és iszalagos folyondárjaival maga is erdő az
+erdőben. Öreg fák korhatag belsejében akkorák az üregek, hogy el lehetne
+bennük laknia annak, akinek más barlangot nem adott a sorsa. Aki úgy
+élt, mint a remete; voltaképpen nem is mások ezek, mint a remeteség
+maradványai. Honnan kerültek, miként támadtak, azt nem tudni. De éltek,
+elbújva a világtól, a réti erdőkben, ahol nem kereste őket senki, nem is
+bántottak semmit. Csak éppen annyit, amennyi a megélhetéshez kellett.
+Valami gunyhót tákolt össze magának, csinált magának
+tapogató-szerszámot, amivel a csekély vízben a halat foghatta, tőrrel
+megfogta a madarat, ha kellett, némely fogását arravetődő paraszti
+vadásznál, halászembereknél elcserélte sóra, dohányra. Azután így élt,
+amíg bírt, ha meghalt, sem törődött vele senki, testét a tavaszi kiöntés
+vize elsodorta a folyóba, a nagy temetőbe. Vagy úgy lehet, ha vackát
+üresen találták, hogy nem is halt meg, csak elvándorolt. Megunta a
+vidéket és más tájra ment, mert az ilyen magános életet élők nagyon
+szeretik a kódorgást. Minden holmija elfér egy tarisznyában, főzőedénye
+egy bogrács vagy az se, hanem csak egy csupor; ennyi holmival könnyű új
+lakást keresni.
+
+Nem lehet megmondani, hogy mi viheti az ilyen elhagyatott, magános és
+kietlen életre az embereket. A régi réti halász, meg a vadászó ember
+nagyon megszokta a kint való tanyázást, lehet azután, hogy a felesége
+elhalt vagy elhagyta vagy a családja elpusztult, ilyenkor azután kivette
+magát a rét rejtelmes világába végképpen, télre és nyárra egyaránt. A
+másikat talán a lelkiismeret üldözte oda, mint Káint a bűne. Az ötvenes
+években az algyevi rétségeken volt egy ilyen magának való ember, aki egy
+ladikban élt, azt húzta-tologatta a sekélyes parti vizeken ide-oda a nád
+között. Öregek beszélték, hogy az örökös vízben való járástól olyan
+fényesre vált a bőr a lábszárán, mint a halé. Ennek a sorsáról annyi
+tudatik, hogy a német világban a zsandárok valami cserkészés alkalmával
+agyonlőtték. (Adjon az Isten neki örök nyugodalmat.) Hát mi viszi az
+ilyen embereket az ilyen életbe? De néha csodálatos lakásoknak
+csodálatos lakója akad. Volt már úgy, hogy családos embert is találtak,
+olyant, aki egy mindenkitől elhagyott fakunyhóban húzta meg magát.
+Valaha superok laktak ott, apróbb hajókat csináltak, csónakokat
+barkácsoltak, azok készítettek oda rossz deszkadarabokból egy
+gulibaformát. Azután elmentek onnan, mert nemcsak a nagy halak eszik meg
+a kis halakat, hanem a nagy hajók is a kis hajókat. Elmentek hát a
+superok, otthagyták üresen a gulibát. Azután ment arra vándorlásában a
+bujdosó ember, az asszony, meg a gyerek, akik fölfogták lakásnak a
+faházat és éltek benne abból, amit a réti növény meg a víz adott. Éltek,
+községet, rokont, szomszédot nem ismerve, nem tartozva senkihez és
+semmihez, az ember halászott, a gyerek madártojások után kutatott a
+nádasban, az asszony csinálta az ételt. Mert a tojást meg lehet a szabad
+tűzön is sütni, ha előbb sárba rakják s úgy vetik a tűzbe, valamint a
+kenyértésztát meg lehet sütni a melegített kövön, ha előbb alkalmas
+födőt készítenek hozzá az égetett sárból. Igy laktak ott, amíg el nem
+takarodtak, hogy máshol verhessenek tanyát. De nem igen lehet már, mert
+kihal a rét, elvesz az erdő, elhagyott gulibák összeomlanak. Van azután
+olyan magának való ember is, aki hajóban lakik. A hajó valamikor,
+régebben, összeütközött egy másik hajóval, azóta a partszélen hever és
+pör alatt áll. Hogy ki nyeri meg a pört, az nem tudatik, de a hajó
+szépen megsüppedt a fövényben, ha a víz kilép a partra, csak az a kis
+ház látszik ki belőle, amelyben a kormányos lakott. Hát ebbe
+beleköltözött egy bujdosó ember s lakja télen-nyáron. Ez arról
+nevezetes, hogy ha segítségkiáltást hall, fuldoklót menteni rögtön
+odasiet, továbbá, hogy olykor deákul beszélget önmagával, mert valaha
+kispap volt. Élete egyéb regényeit azonban, mint valami koporsó zárja
+magába az elsülyedt hajó.
+
+… Réti megbúvó ember, amint az erdőben kutatott és járt a szederbokrok
+sűrűjében napi élelme után, a bozótból panaszos, síró gyerekhangot
+hallott. Ment utána s ijedten hallgatta. Mi hoz ide gyermeket az
+elhagyatott, a világtól elszakadt útjába? De csak kereste s meg is
+találta a bokrok aljában, már félig aléltan elterülve. Valami úriforma
+gyerek, úgy valahogy négy esztendő körül. Nem lehet más a története,
+minthogy hazulról elcsatangolt, lepkét kergetve játszadozott, azután
+valamerre talán kutyák riasztották meg, menekült előlük, végül az erdőbe
+jutott s itt eltévedt végképpen. Éhségében az epret kezdte szedni, de
+aztán elfáradt, föl-fölbukott az indákban, kezét, arcát a tüskék
+kisebezték, azután már nem bírt továbbmenni, nem is tudta merre, hát
+leroskadt s miután anyuskáját hiába kiáltozta volna, már csak aléltan
+nyöszörgött. Az ember, aki a társadalomból önként kizárta magát,
+megdöbbenve nézett a különös leletre és sietve emelte karjába a
+gyermeket. A kis fiú nem rémüldözött, a gyermekszem a bozontos,
+koldusforma emberben meglátta a megmentőt s a nyakába akasztotta a
+karját. A réti lakó szíve megdobbant, mert előle még a kivert kuvasz eb
+is futni szokott.
+
+Kérdezte aztán, hogy hogy hívják. Hát Józsinak. Aztán hol laknak. Hát
+egy házban. Aztán merre? Hát azt már nem tudta, csak mutogatott erre,
+arra, – óh, kis bolondom, – mormogta az ember – ha te nem tudod, én hogy
+tudjam?
+
+A gyermek már egy éjjelt az erdőben töltött, mert délután szaladt el a
+mezőn a pillangó után: fáradt volt és tűzben égett. Az ember vitte a
+gunyhója felé, az erdőt elhagyta, a nádas vizében lépdelt tovább s
+vigyázott, hogy a sás levele a gyerek arcát meg ne vagdossa. A gunyhóban
+leültette a vacokra s adott neki, amije volt, vizet, epret, vadalmát,
+szedett papsajtot, aztán tüzet rakott a nádtövekből és tojást is sütött.
+Közben nem győzte a gyermeket nézni, amint eszik, mert jól esett neki az
+étel s vadalmát meg papsajtot bizonyosan nem evett még. A gyerek aztán
+fáradtan lehúnyta szemeit és elnyúlt a vackon. Az ember a kabátját
+terítette rá s a gunyhó előtt nádat vetett a tűzre, hogy a füst
+távoltartsa a szúnyogokat. Igy ült a tűz mellett, virrasztott s olykor
+nézte a gyermeket, kinek hálótermébe a nagy lakoma után lámpa gyanánt a
+kelő hold bevilágított.
+
+Ráért gondolkozni a holdas éjben a réti ember, hogy a gyermekkel mitévő
+legyen. Bármennyire rettegett is attól, hogy emberek közé menjen, reggel
+útnak kell vele eredni, az bizonyos. Aminthogy hajnalban levette a
+gyermekről a foszladozó takaróruhát, felköltötte a fiút, kínálta megint
+eperrel, aztán a karjára vette s vitte a nádas vizéből kifelé.
+
+Valamerre menni kell vele. S a nád szélére érve, megállt, hogy
+gondolkozzon, hova és merre vigye. Ekkor az erdőből emberi alakok
+tünedeztek elő és kiáltás hallatszott:
+
+– Megállj!
+
+Ugyancsak eldörrent egy puska is.
+
+Most asszonyi sikoltás szólt:
+
+– Ne lőjjenek, ne lőjjenek!
+
+A gyermek szíve pedig repdesni kezdett örömében s a csavargó karjáról a
+maga karját nyujtva amarra, kiáltozott:
+
+– Anyuskám, anyuskám!
+
+A réti ember letette a gyermeket a földre s megvárta, amíg amazok
+közelednek. Közben a lábát nézte, amelyet sörét ért s vérezni kezdett.
+
+Jöttek vagy hatan, a gyermek apja, anyja s néhány béresforma puskás. A
+gyermek az anyjához futott. Az apja lihegve mondta:
+
+– Azt hittük, rabló cigányok vitték el. Már tegnap óta keressük.
+
+– Nem, – felelte a réti ember – nem rabolták el. Elkódorgott. Tegnap
+estefelé találtam meg az erdőben. Már alig volt benne élet.
+
+A gyermek anyja, boldogan szorítván magához a kicsit, rémüldözve nézte
+az elhagyatott embert, bozontos haját, rongyos ruháját.
+
+– Kicsoda maga? – kérdezte.
+
+Az ember oda sem nézett, csak kurtán mondta:
+
+– Csavargó.
+
+A gyermek apja azonban ismerte a réti embert. Tudta, hogy nem az.
+
+– Réti ember, – mondta neki – miért él ilyen életet? Jöjjön közénk, adok
+én rendes foglalkozást magának. Maga megmentette a gyermek életét, mi
+hálával tartozunk…
+
+A réti ember szemközt nézte a gyermek apját. Véres lábára mutatva,
+szólt:
+
+– A hálát már megkaptam a puskából előbb.
+
+Megdöbbenve néztek oda mindenek. A gyermek apja szinte siránkozva
+mondta:
+
+– Nem akartuk, lélekre mondom, hogy nem akartuk. De annál inkább jöjjön
+velünk, a sebet gyógyítani kell.
+
+A réti ember mosolygott egy kicsit s a fejét rázta:
+
+– Majd rágok rá – felelt – egy kis sóskalevelet.
+
+A szeme még a gyermekre tévedt egy pillanatra. Megfordult és szétnyitván
+maga előtt a náderdőt, birodalmába lépett vissza. Abba az életbe, amely
+szomorú, rideg, nyomorult és elhagyatott, de ahol nem parancsol senki
+más, csak az egyedül hatalmas Isten.
+
+
+
+
+Ló nem való korcsmaszobába.
+
+Kint a mezőkön úgy szokás az, hogy szombaton délután megszünik a földben
+való munka. A szőlőben, a gyümölcsösben sem dolgoznak. A szombat délután
+már valahogy beletartozik a vasárnapba, mert akkor már a rávaló
+készülődések folynak. Az udvart felsöprik, hogy az ünnepre tiszta
+legyen. Az asszonyok meszelnek. Az alföldi tanyák azért olyan fehérek
+mindig, mert a faláról szombaton délután eltüntetik azt a piszkot, ami
+esetleg a héten át rákerült. A lányok vasalnak, kötőt, fejkendőt,
+pántlikát, hogy másnapra készen álljanak. Az ember széjjelnéz a
+szerszámai között, ami hibás, azt kijavítja, a baltát, metszőollót
+megköszörüli s dohányt vág, ha van miből.
+
+Ha mindezzel megvan s még sincsen este, elmegy a korcsmába, szót érteni.
+Ott találkoznak többen, hogy megcsinálhassák a hétvégi beszélgetést:
+kinek milyen sora volt az eltelt hatodfél nap alatt, ki mit dolgozott s
+mibe akar a jövő héten kezdeni. Ez azért is jó, mert itt tanácsokat
+lehet kérni és adni a dolgok mibenléte felől. Az egyik ember többet tud,
+mint a másik, ez onnan van.
+
+Ilyképpen a jelen esetben is öt-hat pusztaszéli ember találkozik a mezei
+bormérésben egy-egy pohár ital mellett. Kisebb fajta gazda, különösen ha
+szőlője nincsen, otthon nem tart bort s így egy héten egy pohár jól
+esik, ha még olyan rossz is. Amint hogy az ilyen helyeken jó bor ritkán
+szokott lenni.
+
+Hát beszélgetnek. Látszik különben az ablakon, hogy jön Csúzi András is.
+Csúzi egy kissé távolosabbra lakik, lóháton jön ennélfogva. Nem valami
+díszesen ugyan, hanem csak úgy, mint szombaton délután szokás. Csak úgy
+– a kötőfék szára a ló szájában, nyereg gyanánt pedig valamely régi,
+szétszakadt subának a darabja van a hátára kötve. De jó ez így is, mert
+András úgy sem akar itt parádés lófuttatást csinálni.
+
+Megérkezik. Van valami sövény a csárda előtt, a lovat ahoz köti, ő maga
+belép. Jó szívvel fogadják, mert András aféle jókedvű, tréfálkozó ember,
+amúgy meg esze is van neki. A korcsmáltató oda viszi neki a borát az
+asztalhoz.
+
+– Igyék kend – biztatják. – Hiszen van kendnél pénz bűven.
+
+– Az ám, – mondja Csúzi – helye van bűven, de pénz nem nagyon. Vasárnap
+váltottam föl egy tízfilléröst, azután már csak imitt-amott van belőle
+valami.
+
+No így nevetgélnek s beszélnek mindenféle bolondságokat előre-hátra.
+Tréfáikban, adomáikban nem sok változatosság foglaltatik, körülbelül
+mindig ugyanazokat mondják el, de úgy kell annak lenni, hogy vagy
+elfelejtik egyik hétről a másikra, vagy pedig el sem felejtik, de mégis
+nevetnek rajta, ha újra hallják. Ha valami fölvevős kártyát játszanak és
+a fölvevőnek nem sikerül a színre való vágás, akkor azt mondja:
+
+– Ez bevágott a színbe! – S csendesen utána teszi: – De a fás színbe!
+
+Ez „hallhatatlan“ jó mondás. Egy-egy játék ideje alatt tízszer is
+mondják és mindig olyan jókat lehet rajta nevetni, hogy „szinte
+mögfájdul az embörnek bele a haskérge“. Ilyen egyszerű dolgok történnek
+és ez a mulatság. El sem lehetne gondolni, hogy az ilyesmiből veszekedés
+is támadhat. Pedig igen. Például: Csúzi András leteszi a pénzt a borért
+az asztalra és azt mondja:
+
+– No én már elmék.
+
+Tartóztatják, hogy ne menjen el. Maradjon még egy fél literre.
+
+– Maradjék kend, nem öszik mög a kutyák a tanyát.
+
+– Majd mögönnék, – véli Csúzi – ha mind a négy sarka szalonnával volna
+bekenve.
+
+De azért nem akar maradni, hiába szólnak újból neki.
+
+– Vár az asszony – mondja, hogy a távozáshoz valami okot adhasson.
+
+Ezzel azonban nem sokat ért el. Azt felelik vissza nagy
+egyértelműséggel, hogy hát hadd várjon az asszony. Nem akar itt úgy sem
+senki eléjféledni, egy óra hosszat pedig várhat még az asszony, azért
+nem dől össze a világ.
+
+– Nono – mondja András, mert elvégre a tekintély abban is fentartandó,
+hogy nem az asszony viseli otthon a kalapot. – Hanem – teszi hozzá kis
+vártatva – szél van, a ló mög ide van kötve a sövényhöz.
+
+Csúzi azt hiszi, hogy ezzel az érvvel már csakugyan hat a többire.
+Azonban nem egészen így van a dolog. Mert bár csakugyan esti szél van s
+a ló kint van a szélben s nem azért dolgozott a ló egész héten át, hogy
+most ilyen sarcoltatásban részesüljön szombaton délután, de azért minek
+menjen el Csúzi András? Mondja is neki egy ember:
+
+– Azért ne haladjék el kend. Inkább hozza kend be a lovat a szélrül.
+Elfér itt köztünk.
+
+Az ötlet többek részéről helyeslésre talál. Inkább a ló jöjjön be, mint
+András haladjon el, mert akkor ki mond ezentúl olyan hallhatatlan
+szépeket. András látván a bizalomnak és szeretetnek ilyen
+megnyilvánulását, kimegy a pejlóért, elköti a sövénytől és bevezeti az
+ivóba, mindenek nevetésére. (No, majd lesz erről a jövő héten mit
+beszélni.)
+
+A ló egészen rendesen meg van bent a korcsmában. Mikor bemegy, prüsszög
+egyet-kettőt, mint ahogy a lónak ez szokása, ha födél alá ér. Még a
+tulajdon istállóját is azzal üdvözli, hogy a belépéskor trüsszent neki
+egyet. Csendes állat ez, nem ijedezik, megáll az asztalnál és legyezgeti
+magát a farkával. Sok bent ilyenkor a légy, a szél mind befújja. A ló
+veri is ennélfogva a lábával a padlót.
+
+A csárdásné bejön s látja a lovat a házban. Azonnal sugdos valamit az
+urának, hogy ez már még sem járja. Az ő házukkal ilyen
+tisztességtelenségek. Azután a szikelt padlót mind fölveri a lábával.
+
+Ahogy az asszony mérgeskedik, egyszerre haragos lesz a csárdás is. Most
+már ő is mondja, hogy ez nem járja. Nem engedi magát megszégyeníteni.
+Rendes ember többet nem is jön ide, ha az eset hírét meghallja.
+
+– Ugyan ne lármázzon kend, – csitítja Csúzi – hiszen a ló is vendég.
+
+A korcsmárosné mérgesen kiált közbe:
+
+– Ha vendég, fizessön.
+
+– De ha nem iszik, mit fizessön?
+
+– Helypénzt fizessön!
+
+– Úgy van, úgy – szól haragosan a csárdás is. – Helypénzt.
+
+– Hát mennyit? – kérdezi Csúzi.
+
+A csárdás még dühösebb:
+
+– Két koronát fizessön. Ezért a szégyönért!
+
+Csúzi erre szó nélkül a mellényzsebbe nyúl és kifizeti a két koronát.
+
+Eleinte azt hiszik a népek, hogy ez tréfa. De amikor a csárdás el is
+teszi a pénzt, egy-két ember fölzúdul, hogy ez már nem járja.
+
+– Ez zsarolás!
+
+De vannak mások, akik azt kiabálják vissza, hogy ez nem zsarolás. Ha
+olyan úr a ló, hogy korcsmába jár, fizessen.
+
+A lárma egyre hangosabb s kezdődik a tülekedés a szokásmódon: egy
+asztalt fellöknek, néhány széket a földhöz vágnak s jól meghúzgálják
+egymást.
+
+A ló ezt látván, önként kimegy az udvarra a szobából. Az okos Csúzi
+utána megy, fölül rá és elhajt rajta.
+
+Az ok eltávozván, megszünik az okozat. Az emberek már nem hajigálják az
+üveget, hanem mennek haza. De még az úton is nagyon lármáznak egymásra.
+
+Ez a baj. Szombat estén kint a tanyák vidéke nagyon csendes, mert minden
+munka áll s a szó messzire elhallatszik.
+
+Arra halad egy csendőr. Hallja a zajgást, látja, hogy a csárdából
+jönnek: no itt bizonyosan verekedés volt, aminek utána kell nézni.
+Bemegy a csárdába, ott éppen akkor teszik rendbe a fölforgatott szobát:
+le sem lehetne az ügyet tagadni. Tehát a jegyzőkönyv fölvétetik, a
+résztvevők beleiratnak, a csárdás felhivatik, hogy a jegyzőkönyvet, mint
+panaszos, írja alá.
+
+– Nem írom én, – mondja a csárdás – én nem panaszolok senkit.
+
+– De kára volt – véli a csendőr.
+
+– Hát négy pohár, egy félliteres üveg, meg egy ablak. Vasárnap délután
+majd mögfizetik.
+
+De a csendőr nem enged. Itt muszáj aláírni. Azért van a jegyzőkönyv, meg
+azért van a meghatalmazási papiros. A csendőr addig követelőzik, hogy a
+csárdás csakugyan odaírja a papirosra a nevét.
+
+S a pör ezzel megindul.
+
+Csakhogy más egy városi pör s más egy pusztaszéli pör. Mert például mi
+lesz ebből az ügyből? A csendőrségtől a járásbírósághoz megy, ahol a
+törvényes eljárás megindul. Szép hosszú hivatalos címe van a törvényes
+eljárásnak. Úgy szól: idegen ingó dolog szándékos és jogtalan
+megrongálásának vétsége.
+
+Tárgyalás lesz bizony ebből. Az idézések kimennek a pusztaszélre,
+külön-külön mindenkinek, mert ez olyan dolog, hogy ebben érdemes másfél
+napig idézőpapirosok hordozgatásával foglalkozni.
+
+A csárdás is megkapja a pecsétes levelet, de meg is mondja a
+kézbesítőnek, hogy ő ugyan a messzi városba ezért a haszontalanságért
+nem megy be.
+
+– Hiszen a káromat már meg is fizették, – mondja – hát minek menjek.
+
+A kézbesítő a vállát vonogatja:
+
+– A kend dolga, ha nem megy be.
+
+A többi azonban bemegy a városba, ahol a bíróság van. Csekély hatvan
+kilométer a távolság, ami a pusztai viszonyok szerint annyit jelent,
+hogy két napon alul nem lehet megjárni. Ami megint annyit jelent, hogy
+fejenkint két napi munka is elvész.
+
+Megjelennek tehát a népek, heten. Ebből négy ember a tanu, három meg
+vádlott. Panaszos azonban nincsen, minélfogva az ügy nem is tárgyalható,
+kivéve abban, hogy az összes fölmerült költségek a meg nem jelent
+panaszos nyakába esnek. A vádlottaknak nem járna se útiköltség, sem
+napszámpótlás – mivelhogy azonban már nem vádlottak, mert nincsen
+panaszos: hát nekik is jár.
+
+Koponyánkint tizenhat korona az útiköltség, meg hat korona két napra jár
+az elveszett munkabér után. Ez hétszer számítva, százötvennégy koronát
+jelent, amit a csárdásnak kell megfizetni. Mert a törvény: törvény.
+
+Mint látnivaló, itt a város és a puszta között megint lényeges
+különbségek vannak. Ha valaki széles jókedvében a városon bemegy lóval a
+korcsmába, az: virtus. Ellenben ha a pusztán történik meg ez a
+csárdában, akkor annyi pénzbe kerül a mulatság, hogy az árából másfél
+olyan girhes lovat lehetne venni, mint amilyen a Csúzi Andrásé.
+
+
+
+
+Asztag-égés.
+
+A hosszú életnek egyik titka gyanánt a köhögést is emlegetik, mondván,
+hogy aki sokáig köhög, az sokáig él. De nem mindenkivel van ez így, mert
+van, akibe beleszárad az egészség s mulnak el a napok felette
+nyomtalanul. Különösen úgy a pusztán van ez így, ahol az emberek egy és
+ugyanazon dologban élvén, voltaképpen észre sem veszik, hogy
+megöregszenek. Ott olyan egyforma minden s egyik hét úgy halad el, mint
+a másik. A nap nyáron itt kél fel a tópart felől, télen emerre a kiserdő
+táján s ez a hatvan évekkel ezeknek előtte is így volt. A hold lám
+változandó, de mégis mindig csak ugyanazon utakat járja, az anyabürgék
+ha megöregszenek, eladódnak s helyettük a fiatal bárányok lesznek
+anyabirkák, hogy idővel szintén eladódjanak. Igy van ez mindennel, a
+dolgok egybefolynak, határkövekül maradván csak néhány emlékezés jó és
+rossz napokra: bő termés, szárazság, lakodalom, születés, halálozás s
+más egyéb ilyen esetek, amikről valóban nem lehet mindig tudni, hogy
+melyik közülök a szerencsés és melyik a szerencsétlen esemény.
+
+Igy például, aki egy majorságban tölti el az életét elejétől végig,
+annak miként állt hetven évig a világ? Született és megmaradt. Nem
+vitték el azok az ártó rémek, boszorkányok és kisértetek, amelyek az
+apró gyerekek után ólálkodnak s az öreg erdő korhadt fáinak oduiból
+azonnal előbújnak, ha valahol születés történik és ott röpködnek
+halálmadár és denevér képében a ház fölött s hallatszik a szél szavához
+hasonló panaszos sivításuk, ha a szenteltvíz és a keresztbe tett seprő
+erejénél fogva annak a küszöbén átsuhanni nem bírnak…
+
+A gyermek így megmarad, ha egyébként is arra van teremtve, hogy
+megmaradjon. Idő multán már a pulykát s a libákat őrzi a mezőn s őszi
+szélben, tavaszi esőben, nyári tűző napfényben testi ereje gyarapodik.
+Nől s midőn már a négy ökörre való nagy ostorral is tud kongatni,
+hivatalba lép, mint kisbéres. Ez valóságos hivatal, mert olyan
+uradalmaknál, ahol nyugdíj jár a cselédnek, a nyugdíjra való jog a
+kisbérességtől kezdődik. Nem csoda, ha a fiú komoly méltósággal látja el
+a rábízott ügyeket s az anyja is olyan tisztelettel néz rá, mintha
+papnak készülne. Igy telnek az idők, suhannak az évek s rendes
+béreslegény válik a gyerekből. Ebben az időben történik a
+megfeleségesedés, mert megházasodásról szó sem lehet. Azután jönnek az
+élet eseményei, gyerekek születnek, némely része megmarad, míg elhal az
+a része, amelyik nem volt életrevaló. Aki közülük felnő, idővel szintén
+kisbéres lesz, majd béres, azután szintén megfeleségesedik: így
+formáztatja magát a változataiban az élet. Maga az öreg ilyenkor már nem
+egyszerű béres, hanem vagy öreg-béres, vagy faragó béres, vagy belső
+kocsis, vagy lovascsősz, vagy pedig a szalmáskertnek a csősze, hol is
+úgy parancsol, mint a király szokott a birodalmában. Jár-kel, vigyáz
+tűzre-vízre, nappal az igáknak jelöli meg, hogy melyik kazalból kell
+hordani, éjjel pedig őrizetet tart kutyáival lopók és gyujtogatók ellen.
+De mert az élet kereke egyre halad, idővel ebből is kikopik, nem bírja
+már a járást, az éjszakázást, elérkezik a nyugdíj ideje s így támad az
+egykori kisbéresből nyugdíjazott csősz.
+
+Mit tud az ilyen ember csinálni? Hova menjen? Az egész életét egyazon
+majorban töltötte, a leányok férjhez mentek szerteszéjjel, a fiú más
+majorban béreskedik, vagy úgy lehet parádéskocsis a kastélyban, hogyan
+élhessen tehát az ilyen öreg, aki egy gazda szolgálatában vénhedett meg?
+Falura menni nem tudna, szédülne a feje ott a sok ember között s idő
+előtt halálra válna a házban való lakás szokatlan kényelmei miatt. Mert
+az ilyen ember télen sem szokott szobában hálni, akkor is kint alszik az
+ereszet alatt, padon, subában. No és most nyugalomba vonulván, mit
+tegyen? Ő maga bizonyára nem tudja, de azért van az uradalmi tiszt,
+azért járt iskolába, azért van neki esze, hogy kitalálja. Meg is teszi.
+Mindig van az úgy, hogy buzaasztagok, szalmakazlak valahol a majortól
+messze vannak egyberakva kint a földeken. Hát azt is csak őrizni kell.
+Hát elhuzatnak oda az ökrökkel az öregnek egy kerékre járó kis házat,
+egy szoba az egész, éppen csak hogy megfér benne egy ember, az öreg
+azután abban lakik és számlálja csendesen, hogy mennyi napja van még
+hátra. Kenyeret visznek neki, kopolyakutat maga ás magának, konvencióban
+kijár a liszt és szalonna; voltaképpen duplán nyugdíjas az ilyen ember
+és királyi életet él a fölöttéb kedvelt magányosságban, a föld illatai
+között és a nevető csillagok ezrei alatt, amelyek e helyen mind tisztán
+csak neki világítanak.
+
+Rákóczi Mihály tehát ebben a sorsban élt, ebben töltötte kedvét, olykor
+körüljárta a buzakazlakat és szorgalmasan pipázott. Kis veres
+cseréppipájával társalkodott, ült a ház előtt a széken, a kutya
+lekuporodott mellé a földre, söpörte a farkával a homokot, a fejét a
+gazdája ölébe tette s nézett reá beszédesen.
+
+Ilyen alkalommal történt, hogy Mihály felugrik a székről, rohanni akar
+előre, de felbukik a tulajdon lábaiban; rettentő Isten, ég a buzakazal!
+
+Ég-e? De ég ám! És azután van itt ilyenkor valami tennivaló? Dehogy van,
+hát mi volna? Nincsen az a záporeső, amelyik elbirná ezt a tüzet oltani.
+A meleg lángok megforgatják a levegőt, szelet csinálnak, a szikrák
+röpdösnek át a többi kazalra s rövidesen tűzlángban van minden. Lehet ez
+ellen tenni valamit? Már látszik a pusztán, hogy valahonnan vágtat
+errefelé két csendőr, látszik az is, hogy a major felől szintén vágtatva
+halad errefelé a segédtiszt és Mihály a kerekesház falához támaszkodva
+hajtja le öreg fejét azzal a gondolattal: az élők világából miért nem
+szólított el a jó Isten még tegnap, mielőtt ez a szégyen velem megesett
+volna?
+
+Hát vágtathatnak a lovasok, mert hiába vágtatnak; a munkájuk hasznához
+akár kocogva is jöhettek volna. Mert segíteni a bajon úgy sem tudnak
+semmit. Csak az előljáró csendőr táskájából kerül elő a kis szolgálati
+könyv, hogy beleírja azokat az adatokat, amik a járásbírósághoz
+szerkesztendő jegyzőkönyv megrendíthetlen alapjául szolgálnak.
+
+Miféle szél hozta éppen most erre ezeket a lovasokat? Miért nem jártak
+ebben az időtájban másfelé? Ezt az ördög tudja csak. Mert ha nem látják
+meg a tüzet, nincsen semmi baj. A buzakazlak biztosítva voltak, a kárt a
+biztosítótársaság kifizeti és rendben van a dolog. A csendőrnek azonban
+kötelessége a bűnt keresni, hát keresi is. A bűnt ebben a formájában úgy
+hívják, hogy a gondatlanság által okozott tűzvész.
+
+– Mert az úgy van, segédtiszt úr, – mondja az előljáró csendőr a
+majorbeli ifjúrnak – hogy gondatlanok az emberek. Pipára gyújtanak és
+eldobják az égő gyufát. A gyufa meggyújtja a száraz füvet, a tűz lassún
+ellegel a kazalig, azután akkor itt a baj.
+
+A csendőr Mihályhoz fordul:
+
+– Persze maga is eldobálta az égő gyufát?
+
+Rákóczi Mihály mint a félbolond bámul a lovaskatonára. Jóformán nem is
+érti, hogy mit beszél, csak legyint egy nagyon szomorúat a kezével a
+tüzes, forró, meleg levegőbe. Elméjében csak az a gondolat jár, hogy
+miért kellett megérnie ezt a szégyent. Könnyei omolni kezdenek, a
+majorbeli ifjúr a vállára teszi a kezét:
+
+– Ne sírjon Mihály, ne sírjon. Azon úgy sem változtathat, ami történt.
+Azután nem készakaratból történt…
+
+Készakarat… Mihálynak csak most ötlik az eszébe, hogy talán még abban is
+gyanuba fogják, hogy ő maga gyújtotta föl a kenyéradó gazdája vagyonát.
+A szálas vén ember teste megreszket az erős zokogástól, két könyékkel
+borul a kerekesház fafalához s ott sír keservesen.
+
+Azonban nem, ez nem úgy van. Mihályt senki sem gyanusítja rossz
+szándékkal. De a csendőr a gondatlanságot megállapította, arról, mikor a
+falujába hazaért, jegyzőkönyvet szerkesztett s beküldte a városba a
+bírónak. A bíró meg tárgyalást rendel és kimegy a pusztába a levél
+Rákóczi Mihálynak és a major öreg tiszttartójának, hogy az ügyben
+ítélkezés lészen, arra megjelenni tartoznak.
+
+Igy lett hetvenkét éves korában Rákóczi Mihály leveles ember. Ez különös
+kifejezés; más nyelvre talán aligha lehetne lefordítani. Megszégyenítő,
+megbélyegző mondás. Az a leveles ember, akinek a hatóságokkal meggyűlt a
+baja. Akit ide-oda citálnak törvény elé, akinek sok pecsétes levelet
+küldenek. És a jeles nap előző estéjén izen az öreg tiszttartó az öreg
+Mihálynak, hogy háljon bent a majorban, majd reggel együtt mennek kocsin
+a messzi vasúthoz s onnan a vaskocsin be a messzi városba – törvény elé.
+
+És állnak a törvény előtt. Mihály sohasem látott ilyesmit.
+
+A lelkében olyasvalamit érezhet, mint akit ártatlanul akasztani visznek.
+Kábultan hallgatja a kérdéseket, amiket a bíró a szándékosság felől a
+tiszttartóhoz intéz.
+
+– Szándékosság? – mondja ez. – Szó sem lehet róla. Negyven évig szolgált
+a kezünk alatt. Becsületes ember. Az eset után két hétig mindennap jeget
+küldtem neki a veremből a fejét borogatni, mert azt hittük, hogy
+megbolondul.
+
+Ez a rövid védőbeszéd elég arra, hogy a bíró a szándékosság gyanuját
+tovább ne feszegesse. Jön azonban a gondatlanság kérdése. A bíró
+felolvassa a csendőr jegyzőkönyvét, hogy Mihály eldobta az égő gyufát s
+ebből származott a veszedelem.
+
+– Én? – kérdezi az elszomorodott Mihály. – Én?
+
+– Hát hiszen kendről beszélünk – mondja a bíró.
+
+Mihály hallgat. Hol az egyik lábára áll, hol a másikra. Öreg
+tiszttartójára tekint:
+
+– Mit mondjak erre tekintetös uram?
+
+– Az igazat mondd, Mihály, az igazat.
+
+– Hát ha az igazat mög köll vallani, nem üsmeröm én a gyufamasinát.
+Nincs is masinatartóm. Mióta élök, mindig acéllal szoktam a pipára
+csiholni.
+
+No, ehol van ni. Most meg a bíró van már kétközben. Ilyen körülmények
+között Mihály csakugyan nem dobhatta el a gyufát, sem égve, sem
+ojtottan. Azonban a csendőrség levelének is becsületet kell szerezni.
+Mondja hát a bíró:
+
+– Adja kend elő Mihály a pipáját.
+
+Mihály a pipát előhúzza a kabátja belső zsebéből. Régi kis veres
+cserépdarab. Kurta, gyürüceszár van benne, amit a pusztai ember maga
+szokott a bokorról vágni és maga is süti ki a belét tüzes dróttal.
+Mihály szeme szeretettel legel az öreg barátkozó eszközön s félve
+nyújtja oda a bírónak: hátha nem adja vissza?
+
+Nézi a pipát a bíró. Lefelé fordítja, rázza, lotyogtatja. Ráhúzza a kis
+rézkupakot s megint csak rázza. Hát amint lotyogtatná, a rossz kupak,
+amit amúgy is csak az imádság tart az ócska készségen, hozzányúlás
+nélkül is kinyílik. Azután lecsukja a bíró megint, de hiába csukja, mert
+visszapattan magától. Ha nem pattan is vissza, olyan görbe az oldala,
+hogy nem fedi be a pipa tetejét; abból ugyan a parázs mindig kieshetett.
+
+– Hát ehol van ni, öreg – mondja a bíró. – Itt van a gondatlanság. Hát
+szabad a szérűskerti csősznek ilyen pipából pipázni? Amelyikből
+lépten-nyomon kihullhat a parázs?
+
+Mihály nézi a bírót, de leginkább a pipát, ahogy jár a bíró kezében. Hát
+mit rá nem fognak? Lám, milyen a világi élet. Csendes elszomorodással
+mondja:
+
+– Van vagy harminc éve, hogy használom ezt a pipát. De soha az én kezem
+alatt tűz nem támadt.
+
+– Hát egyszer történik az, ami még sohasem történt – mondja a bíró. –
+Mert csak a pipa okozta a tüzet, nem más. Hát én csak megbüntetem magát
+ezért a gondatlanságért, hogy ilyen rossz kupakot tartott a pipán.
+
+A vén nyugalmazott cseléd megrendül. Az öreg tiszttartó is nyugtalanul
+néz a bíróra: hiszen ha ezt az embert becsukják, ez élve többé nem mer
+hazakerülni. A bíró mondja tovább:
+
+– Megbüntetem száz koronára, de egyúttal mindjárt el is engedem a
+büntetést.
+
+Mihály e szavak hallatára a gondolataival igen csak kétközben van. Mert
+úgy gondolta, hogy vagy felakasztják, vagy eleresztik. Most azt hallja,
+hogy meg is büntették, meg nem is. A gazdájára néz, a tiszttartó
+mosolyog azon, hogy a kecske is jóllakott s a káposzta is megmaradt.
+Mihály nekibátorodva tesz néhány lépést az asztal felé és nyúl a pipa
+után.
+
+De a bíró ráteszi a füstölőszerszámra a kezét:
+
+– A pipát pedig bűnjelként lefoglalom és az iratokhoz mellékelem. Most
+már elmehet öreg. Nincsen több dolgunk egymással.
+
+Mihálynak a pipa felé nyújtott reszkető karja lehanyatlik. Fájdalmas,
+búcsúzó tekintetét a rabságba jutott cserépből való élettársra veti,
+akivel a szabad mezőkön oly sok időt békességben töltött. Akihez ő
+beszélt s aki a füstje által az ő beszédére felelt. Most válni kell a
+törvény rettentő hatalma folytán. A vastag ősz bajuszba a szemekből két
+öreg könnycsepp szalad s onnan a földre hull. Mihály lassan megfordul s
+tétován nézi, hogy melyik ajtón menjen ki. Nem sok válogatás van a kettő
+között. Elmegy az egyikig, megfogja a rézkilincset, már menne is kifelé,
+de az ajtófélből megindult, könyörgő szavával még egyszer visszafordul:
+
+– A szár nem találtatódott hibába. A szár nem bűnös. Legalább a szárat
+tessen hát visszaadni…
+
+
+
+
+Kutyák dolga.
+
+Disznót lopni, tehenet lopni, lovat kötni: nehéz mesterség, de azért
+van, aki ért hozzá. Ugyan egy ember csak a lókötéshez érthet. A
+disznólopáshoz már két ember kell, legalább két ember, meg kocsi. A
+malac mindjárt sivít, ha megfogják és fölemelik, ennélfogva a lopásához
+még külön olyan szíjszerszám is kell, amivel előbb a száját bekötik,
+hogy ne ordíthasson. És kocsira kell tenni, mert nagyon lassú a járása:
+az üldözők hamar utólérhetnék a tolvajt. A tehén lopása is bajos.
+Szintén lassú a járása. A birka elhajtása hasonlóképpen kockázatos
+foglalkozás. Elhajtása csak falkánként volt szokásos, akkor is csak úgy,
+ha valamely más, közeleső falkába bele lehetett csapni. Ha a lopott
+jószág annak a tömegében eltünhetett. Ellenben az egy darab birkát lóról
+lopták. Akár nappal is megtette a vakmerő betyár. Nekivágtatott a juhász
+szemeláttára a falkának, a nyeregből lehajolt, belekapott a markával a
+birka subájába, magához emelte s elnyargalt vele. Ha a kutyák engedték.
+Mert a régifajta nagy juhászkutya, amelyiknek már divatja múlt, ha
+utólérte a tolvajt, fölugrott utána. Vagy a ló nyakába, vagy a lovas
+combjába akasztotta bele a fogát. A fokossal volt szokás ellene
+védekezni, amely a nyeregre volt akasztva. Mert van kézbeli fokos, meg
+van nyeregbe való fokos is.
+
+A lovat lopni könnyebb volt. Az futós. Rossz lovat, gebét nem szokás
+lopni, ezt legföljebb a cigány lop, mert az rá van kényszerülve. Ha jó
+lova van a kocsi előtt, mindjárt gyanus, míg a gebéről elhiszik, hogy az
+a becsületes tulajdona. Más ember azonban csak jó lovat lop és azzal
+messzire el lehet szaladni, egy nap alatt el lehet rajta érni a Tiszától
+a Dunáig.
+
+Ami a lovat az ellopatás elől védte volna, a béklyó, szintén kiment már
+a divatból, mint a nagyfajta juhászkutya. A régi acél-béklyónak
+valamennyinek külön lakatja volt, mint a vaspénztáraknak. Az ilyen
+béklyós lovat éjjel a mezőről csak úgy lehetett elhajtani, ha
+kettéreszelték a béklyó láncát. Mert máskülönben nem tudott futni.
+Ráadásul volt is ennek a béklyónak egy külön tudománya, valamikor
+hallottam is a fortélyát, de elfeledtem. A vasbéklyót valamikor főzni
+szokták. Azt feledtem el, hogy miféle folyadékban főzték, csak annyit
+tudok, hogy az ilyen béklyót azok a ráspolyok, amelyek a tolvajnép
+kezeügyében voltak, egyáltalán nem fogták. Nem lehetett a ló lábáról
+lereszelni, minélfogva nem lehetett a lovat ellopni.
+
+Vannak ilyen elfeledett paraszti titkok. Sokan ugyan azt mondják, hogy
+csak mesebeszéd az ilyesmi és a valósághoz semmi köze sincs. Pedig ez
+nem egészen így van. Nemrég mutatta be Budapesten a lovasrendőrségnél
+egy patkolókovács a tudományát, hogy a rakoncátlan, vad lovat
+megjuhászítja a szemébe való nézéssel. A szilaj ló a tekintettől
+reszketni kezd s azután kezes báránnyá válik, a patkolásával soha többé
+nincsen baj. Hát ez is valami régi virtus maradványa lehet, egészen
+hasonlatos a kutyaszelidítés fogásaihoz.
+
+Mert van olyan ember, aki előtt nem létezik mérges kutya. A nagy
+komondorok között van olyan veszett természetű, hogy némelyike kutyább,
+mint a farkas. Van a házőrző fajtájában olyan vad, hogy örökké,
+éjjel-nappal, télen-nyáron láncon van valahol a tanya sarkában és pedig
+rövid láncon. Az ilyennek az ételt-italt is úgy kell gereblyenyéllel
+elébe tolni, mert máskülönben még az ételadó gazdasszonyába is
+belekapna. Mégis van ember, ismeretlen ember, aki aznap járt először
+abban a tanyában s mégis megteszi, hogy kimegy a kutyához, leoldja a
+láncról, ölbe veszi és beviszi az ereszet alá az asztalra. Ott leteszi.
+A kutya egy darabig úgy fekszik az asztalon, mintha agyonverték volna,
+akkor hirtelen nagyot ordít, elszalad s csak napok mulva mer mutatkozni
+a tanyaudvarban, mikor már az éhség beveri.
+
+A kutya csodálatos jószág. Talán alighanem ilyen csodálatos a többi
+állat is, csakhogy az ember a kutyával foglalkozván legtöbbet, arról tud
+leginkább mesélni. Beszélni és beszélni. Néha nem lehet tudni, mi a
+szóbeszédekből az igaz, de annyi bizonyos, hogy a teljes kételkedésnek
+nincsen helye. Mert különös tudományai és észjárásai vannak a kutyáknak.
+Néha hihetetlenül ostoba. Például ha pusztaszéli tanyák nagy komondorai
+megtámadnak éjjel az úton valamely gyalog-utast, az aligha menekül ki a
+foguk közül megtépázatlanul, ha ólmosbot, vagy fokos van is a kezében. A
+kutyák úgy rohannak rá, mintha lovassági attakot csinálnának, még akár
+le is veszik a lábáról az embert. Ellenben, ha a megtámadott emberben
+van annyi hidegvér, hogy se meg nem fut, se nem csapkod a botjával maga
+körül, se nem kiabálja, hogy csiba te, coki te, hanem csendben leül a
+földre, akkor a száguldó komondorok hirtelen megtorpanva megállnak s
+olyképp morognak, hogy az meglepetést, csalódottságot, meg félelmet
+mond.
+
+A földön ülő egykedvű embertől, aki nem kiabál rájuk, nem is csapdos
+feléjük, megrettennek és valami különösen fenyegető dolgot sejtenek
+benne.
+
+Egy ideig tisztes távolból körülülik, nézik s olykor panaszos morgással
+szólnak egymáshoz. Nem fér a fejükbe, hogy hogyan ül ez itt most a
+földön, mikor pedig az előbb még két lába volt, amin járt?
+
+Azután hirtelen összenéznek és elóvakodnak. Van eset rá, hogy ilyenkor
+egymás között összevesznek, kutyaszokás szerint mindig a másiknak a
+nyakát igyekezvén elkapni: ez a veszekedés bizonyság arra, hogy eltérő
+véleményeik vannak afelől, hogy miféle holmi lehet az a valami, amelyik
+amott szótalanul ül a földön? Bár vesztett csaták után az embereknél is
+meg szokott történni, hogy összevesznek azon, hogy ki volt a hibás.
+Ilyenkor a kutyák is éppen ezen veszekednek, azzal a különbséggel, hogy
+ők csak egymás nyakára, míg az emberek az egymás becsületére törnek.
+
+Némelyik dologban csodálatosan nyomon járnak az eszükkel, más dolgot
+pedig éppen nem bírnak fölérni ésszel. A tanyai kutya némely dolgokkal
+annyira tisztában van, hogy például néha jobban tudja a gazdája
+földjének a határát, mint maga a gazda. Pontosan csak a határig ugatja a
+közön haladó utast, ott beszünteti a kiabálást s nyugodtan tér vissza
+abban a tudatban, hogy a reá vonatkozó föladatnak eleget tett, a többi
+már a másik kutyának, a szomszéd kutyájának a dolga. Fülel, hogy a
+szomszéd kutya végzi-e rendben a kötelességét. Ha kiáltását hallja,
+megnyugszik. Ha nem hallja, ő maga néhány hosszút kiált ébresztőül,
+mondván: talán alszol, te lator. Ha pedig hallja a szomszéd kutya
+szavát, megnyugszik s a tanyában a gazda térdére fektetve a fejét, a
+szemével kérdezi: dolgomat vajjon rendben elláttam-e?
+
+Ugyanez a kutya egy előtte hirtelen kinyitott esernyő láttára rémülten
+riad meg, ijedtében hátrafelé bukfencet vet, elszalad s azután tovább,
+ameddig csak él, a kinyitott esernyőt mindig földöntúli lény gyanánt
+tiszteli, elkerüli s csak messziről morog rá.
+
+Hogy áll most már a kutya esze? A mult évben egy gazdálkodó barátom
+innen a szegedi földről Erdélybe küldött ajándékba egy kutyát, vasúton.
+A vasút el is vitte a kutyát, szép alföldi állat volt, tág, síma mezőink
+levegőjéhez szokott. Odaért, ahová kellett, a vasút kiadta az új
+gazdának, az új gazda köszönő levelet küldött érte – és a kutya egy
+hónap mulva itthon volt a szegedi felső földeken azon a tanyán, amelynek
+az udvarában született. Gyalog jött haza, miután vasútra nem telt neki s
+különben is kérdés, hogy ha van is pénze, a szeme beszédét megértették
+volna-e a vasúti hivatalnokok, hogy ez a kutya nem máshova, hanem ezen
+országnak minden szép földjei közül éppen csak a jegenyenyárfás vidékek
+felé igyekszik. Ezt bizonyára nem értették volna sem a kutya szeméből,
+sem a nyafogásából a vasutasok, minélfogva a kutya gyalog jött haza s
+bár nemcsak pénzzel, de a pontos katonai térképpel sem rendelkezett, egy
+reggelen csontig soványodva, össze-vissza marva, de boldogan, az otthoni
+tanyának a küszöbére lefeküdhetett.
+
+Mondhatják azok, akik e pár sor írást olvassák, hogy ez a történet talán
+nem is igaz. Mondhatom pedig, hogy a hazajáró kutya gazdájának a
+beszédében egy árva garas ára okom sincsen kételkedni.
+
+De másfelől is: mennyi balga kísérlet történt már a macskának zsákban
+való elvitelével. Mert tudvalevő, hogy a megvásárolt, vagy ajándékba
+kapott macskát zsákban szokás elvinni az új helyre, mert máskülönben
+hazaszökik onnan. Ha módjában van látni az utat, mikor viszik, akkor ő
+azon vissza tud jönni akár a negyedik faluból is s egyszer csak ott
+nyávog az ablak alatt, hogy eresszék be. Ugy látszik, az ilyen macska
+éjjel utazik, mert nappal csak megfognák valahol, vagy pedig útközben
+megtépnék a kutyák. Tehát éjszaka a sötétben halad és mégis hazatalál.
+Sokan azt mondják erre is, hogy ez nem hihető. Pedig dehogy. Még arra is
+van eset, hogy a zsákban vagy ládában elvitt macska is hazaszökik. Addig
+csavarog, bujdokol, csatangol, hogy egyszer csak otthon van.
+
+Egy tacskóforma kis kutyánkat tavaly nyáron kivitték a tanyára. Csak úgy
+pár hétre, vakációzni. A kis kutya nagyon szomorú sorsban ért oda. Mikor
+elindultak, a kocsis lábainál ült a kis saroglyában s láthatólag örült
+az utazásnak. De alig hogy a városon kívül ér a kocsi, a kis kutya
+meglát egy magához illő másik kis kutyát az úton. Társalkodni óhajtott
+azonnal s az apró meggondolatlan kiugrott a kocsiból. Előre ugrott,
+minélfogva a lovak közé esett s a ló lába berugta a kerék alá. Átment
+rajta a két kerék, az első is, a második is és a kis Sajó, a gyerekek
+Sajócája, Sajóca-Majócája élettelenül nyúlt el a kerékvágás porában. A
+kocsi megállt. Itt hagyják-e? Nem lehet az. Jó kutya volt. S ámbár
+szokatlan dolog döglött kutyával utazni, fölvették a kocsiba, hogy kint
+majd a homokban elföldelik. Ugy feküdt a kocsiban az alcserényen, mint a
+lövött nyúl szokott. De a kocsizás sokáig tart, mert a tanyai kis ház
+messze van s az út rossz. Elég az azzal, hogy a kutya életre ébredt.
+Erőtlen volt ugyan, a kocsiból is úgy kellett levenni, alighanem néhány
+oldalbordája betört. Letették az ereszet alá egy pad végébe, a kutya ott
+volt egy hétig, de nem evett. A második héten már mozgott, tejjel
+traktálták. A harmadik héten kiment a födél alól s ismerkedett a
+kintvaló, láncrakötött kollégákkal. A harmadik hét végén hazahozták, de
+a kocsi nem azon az úton jött haza, amerre ment. Válogatni kellett az
+útban, hogy melyik kevésbé rossz, mert mi úgy vagyunk az utakkal, hogy
+ha rosszak is, de büszkék vagyunk arra, hogy hála Istennek, van bennük
+mit válogatni. A kutya tehát kifelé menet nem tudhatta a a rendes utat,
+mert féldöglötten hevert a kocsi fenekén, visszafelé jövet pedig nagy
+kerülő úton, ismerős birtokosok engedelmével, a tanyaudvarokon való
+áthajtással érkezett haza a tizennyolc kilométernyi távolságról.
+
+Mégis, alig hogy néhány napig itthon éli világát, egyszer csak eltünik a
+Sajóca-Majóca a háztól. Hát hova lett? Hát ördög tudja. Alighanem
+odakószált és elfogta a gyepmester, pedig medália volt a nyakában. Hát
+már éppen arról volt szó, hogy keresni kell a sintérnél a kutyát, amikor
+valami dologban hazajön a szőlőkapás a tanyáról s a többek között
+tudatja, hogy kint van a Sajó. Hejnye, fene teremti. Hát hogyan ment ki?
+
+– Alighanem gyalog gyütt – véli a kapás.
+
+– Hát aztán mit csinál?
+
+– Hát társalkodik a többi kutyával.
+
+No ez így volt és a kapás részére utasítás adatott, hogy mihelyst olyan
+lesz az út, hogy kocsi is jöhet rajta, a Sajócát okvetlenül beküldje, ha
+akár a saroglyához kötve is.
+
+– Ügön – mondta a kapás, aki különben is értelmes ember, mert
+szanitéc-katona volt s egyidőben Szentmihálytelkén lakott, ami pedig már
+majdnem falu.
+
+Mire azonban a vincellér kiment a maga birodalmába, a Sajó már hazatért.
+De milyen Sajó volt ez! Első sorban csontig sovány. Azután a lábai tele
+bozóttal és tüskével. A fülei véresek. A vállán egy akkora hasított seb,
+hogy az ember két ujja belefért a sebhelybe.
+
+És ez a Sajóca összetörve, betegen, bágyadtan hazavánszorgott és a házba
+betért. Mondják neki:
+
+– Hát előkerültél, te ronda?
+
+Sajóca meglapul a konyha kövén és vállának véres sebét mutatja. Jó, jó,
+azt úgy is tudjuk, hogy erre tojássárgája kell ólomecettel. Hanem hát
+miért mentél ki a tanyára, te hitványság? Jönnek a gyerekek és a szemére
+vetik: mink szeretünk, te rossz kutyus és mégis itt hagytál bennünket,
+te gyalázatos, piszkos kutya.
+
+A Sajó a hátára fordul, a két lábát imádkozás-formán összeteszi és azt
+mondja halkan, kutyanyelven:
+
+– Pardón – kögyelöm, fölség…
+
+
+
+
+Kocsival.
+
+A régi igazság azt adja tanácsul az utas embernek, hogy télen
+kenyeredet, nyáron subádat el ne hagyd. Télen ugyanis senkisem olyan
+bolond, hogy a subáját elhagyná, mivelhogy az ilyenkor nagyon szükséges
+eszköz. De a tarisznyáját elfelejtheti és abból nagy bajok támadhatnak.
+Persze ez nem erre a mostani világra értendő, úgy bent a városokon, ahol
+minden második ház vendéglő, hanem amarra a kintvaló életre, a
+mezőségekre és elhagyatottságokra, azokra a vidékekre, ahol néha még a
+madár sem jár.
+
+Minélfogva, ha pusztai útra indul az ember, az nem egészen úgy megy,
+hogy hozz egy fiákkert, azután ha hoz a cseléd, abba csak beleül az
+ember és rendelkezik, hogy hé kocsis, hajts ide vagy amoda. Nem bizony.
+Pusztai úthoz különösen így már kései őszi időben, egészen más dolgok
+kívántatnak. Most szép őszi időt adott a hatalmas Isten. Olykor ugyan
+van egy kis esőcske, de az szintén okosságból van, mert egy kis esőcske
+kell a földecskének. Fölfordulnak tőle a mezei egerecskék és ez jól
+történik. Marad még belőlük úgyis elegendő. De mikor nincsen eső, akkor
+olyan szép ez a tágas alföldi miegymás, ez a kevert holmi: fák, tanyák,
+kutyák, emberek, lovak és szelídtekintetű, gyönyörű szemű tehenek.
+Hajnalban némi köd legel és a tanyaházak kéményeiből a füst a földre
+száll. Illata tiszta, e füst szagáról meg lehet ismerni, hogy
+szőlővenyige tüzéből származik. Azt mondja a kocsis:
+
+– A szőlővenyigének még halott korában is bor szaga van.
+
+Lehet. Sőt talán bizonyosan úgy is van. Az ilyesmin el lehet elmélkedni,
+mikor a lovak a kocsi előtt lassan húzzák a homokot. Voltaképpen a
+kocsit húzzák, de ez a tanyai kocsi oly könnyű szerszám, hogy ha jó útja
+van, szinte magától is szalad, míg a homokon alig mozog, mint állóvizen
+a nehéz bárka. Mert ellentáll a homok s a ló ilyenkor nem is a kocsit,
+hanem a homokot húzza.
+
+Ej, micsoda utak ezek néha a mély homokban. A ló habos, a kocsis meg,
+amennyire csak tud, káromkodik. Rettentő kijárt utak vannak. A könnyű
+pusztai úti szerszámok vékony kerekei kivájták, mélyre csinálták. Ez az
+a bizonyos út, amire a német ezt mondja, hogy Hohlweg. Nem maguktól
+teremtek ezek. Hanem az talán így van, hogy amióta bejöttek Árpádék ide,
+erre a földre, folyton ezt az utat használták és az út apránként ebben a
+munkában elkopott, lemélyült s már rendes szóval valóban útnak sem lehet
+nevezni.
+
+Itt a régi világ útjain járunk. Más ez. Mennyivel más. Ha Pesten kétórai
+dolgom van, reggel hat órakor indulok s este hat órakor itthon vagyok.
+Ellenben, ha csak egy órai dolgom van szeretett fővárosunkban, akkor
+ráérek délelőtt tíz órakor indulni s este hat órakor csak itthon vagyok.
+De a mezőségeken ez nem így van. Az utak elvégzéséhez hosszabb idők
+kivántatnak. Ezért azután nem szabad elfeledni azt a tarisznyát, amiben
+a köznyelven elemózsiának nevezett holmik foglaltatnak.
+
+Az is különös tudomány, kellő szakértelemmel állítani össze az
+elemózsiát. Ezt iskolákban nem tanítják, a megfelelő ismeretek csak
+gyakorlat útján szerezhetők be. Abált szalonna például nem jó, mert az a
+tarisznyában megpuhul. Továbbá a rozskenyér alkalmasabb, mint a szép
+fehér selyemcipó, mert a pusztai szél keresztülfúj a tarisznyán, s
+kiszikkad benne a selyemcipó. Ennélfogva csak rozskenyér, felebarátaim.
+Rozskenyér és sonkacsülök, ez ajánlatos. Továbbá bicska és dugóhúzó. E
+dolgok odakinn néha többet érnek, mint a világ minden más hasznos
+dolgai.
+
+Sokszor lehet hallani, különösen hegyvidéki ember szájából, hogy az
+alföld unalmas. Hogy lapos és nincsen benne változatosság, mint a
+hegyekben. Ott az egyik szikla ilyen, a másik amolyan, váltakoznak a
+patakok, erdők. Míg emitt mindig csak a sima táj, mindig csak egyforma
+apró tanyák, egyforma jegenyés udvarok, amelyekből mindig egyforma
+kutyák csaholnak ki az útra. Pedig talán ez nincs is egészen így. Minden
+tanya másforma, mindeniken van mit nézni. Mert még a boglyát sem egészen
+egyformán rakják, az udvarokba a fákat egyik másként ülteti, mint a
+szomszéd. Egyik nem törődik a madárral, a másik meg a gólya fészkét is
+odadrótozza a kéményhez, hogy a téli szélviharok el ne vigyék, amikor
+azután a szegény gólya hazajövetelkor csakugyan nem találná honát a
+hazájában. Ahogy a kocsi halad, van mindig valami ilyesmin elnézelődni
+való. Nyáron az egész tanya élete ott játszódik le az udvaron: ott
+látni, mit főznek, mikor mostak és száradni a nap elébe terigetett
+fehérruhák mutatják meg, hogy gondos-e a gazdasszony, vagy sem.
+
+A tanya homlokzatára fűzött cérnagurigák azt hirdetik, hogy ott varrógép
+van a háznál; ha sok a guriga, az megint azt mutatja, hogy ugyancsak
+szorgalmas varrókisasszony az eladó leány. És a mezőkön is van mit
+nézni. Hogy ki, hogyan használja a földet. Mit vetett bele. A szántás
+hantjai megmutatják, hogy milyen a gazda igyekezete, vasekéje van-e
+neki, vagy még ama régi. Mert van még régi is. Van nagyon régi is,
+amelynek az ásóvasa is fából van, csak egy vasból való papucsforma van
+reá szerkesztve. Ez ugyan már nem nagyon járja, de néha akad.
+
+Az azonban igaz, hogy az ilyen nézelődésbe az utak is beleszólnak. A
+régi úton, ahol a kocsi lassan halad, inkább be lehet tekinteni a
+tanyákba és a földbe. A műúton már gyorsabban mennek a lovak s az
+útszéli megnézni valók csak úgy elsuhannak. Azután a műútnak az a
+szokása, hogy ha csak lehet, egyenes. Nem kanyarog, nincsenek
+görbületei, nagyon egyenes. Olykor nagy darab szántóföldeken megy
+keresztül, gazdag emberek birtokain, ahol sem jobbról, sem balról nem
+lehet semmit sem látni, csak az egyforma szántást, az egyforma
+vetéstáblákat: ezt a tulajdonosnak nézni bizonyára igen kellemes, de az
+utasnak nem. Az ilyen utakba marsoló katona is belefárad. Szívesebben
+csinál hosszabb menetgyakorlatot kanyargós, tanyákkal beépített utakon,
+mint az egyenes műúton, amely nagyon egyhangú s nem lehet róla mit
+látni.
+
+Ilyenféle panasz azonban most adódhatik elő, mert az utunk a pusztába
+visz. A külső füves térségekre, ahol már ritkábbak a házak, de szép a
+mező és ahol olyan tiszta a levegő, hogy a tenger levegője semmivel sem
+különb, ahol módfölött való egyszerűségek uralkodnak.
+
+Csakugyan, erre már ritkulnak a tanyák. Némelyik valamely bucka
+oldalában félig a földbe van építve. A pionnérok lakóhelyei ezek, akik
+haladnak befelé ásóval és ekével a szűz, töretlen pusztába. E tájakon
+valaha községek álltak, amiket leginkább a török pusztított el. A régi
+magyar észjárás a kis községeket szerette, amikben maga kormányozta
+magamagát. A töröknek meg nem tetszett erre a sok apró községre ügyelni:
+elpusztította belőlük, amit bírt s inkább nagyobb városokba verte össze
+a megmaradt lakosságot. Igy e helyek a földdel egyenlővé tétetének s a
+pusztában az emberek helyét elfoglalta megint a farkas meg a sas
+vezetése alatt az állatok népe. Most megint megy visszafelé a dolog. A
+nép újból halad kifelé és ekevasak fényesednek meg a földben, amely
+évszázadokon át töretlen volt. Jönnek a népek, mennek a népek. Mennyi
+nyugszik belőlük e néma mezők földje alatt! Hányadikan vagyunk mink már,
+a mostaniak, akik újból e föld hátának hasítására visszatérünk? Ki
+tudná? A töretlen mezőkre való bevonulásnak nem lesz-e megint az a vége,
+ami eddig volt? Az ilyen gondolatok önkéntelenül támadnak, mert
+évezredek néma csendje fekszik a tájon.
+
+Ér az ilyen elmélkedés valamit?
+
+Jobb volna az ilyesmiről nem is tudni semmit.
+
+Lám a kocsis, mint gyakorlatias gondolkozó, az ilyesmire nem sokat ad.
+Félfüllel visszahallgat a hátulsó ülésre, az ottvaló beszédre, azonban
+nem szól semmit egy ideig, mert az urak dolgába avatkozni kocsisembernek
+nem illik. De azért esze neki is lehet és a gondolatszabadság, legalább
+a koponyákon belül, még mindig megvan. Gondolkozik. A katonaság
+fényesíti az elméket s Antal barátunk katona volt. Huszárkatona volt.
+Még pedig, mint mondja a nemzetiségi vidékről idekerült ember sajátságos
+észjárásával: nem honvédhuszár volt, hanem valóságos magyar huszár. Már
+most ezen minőségben egy hadnagynak volt a szolgája. E hadnagy azonban
+herceg volt, valóságos ténybeli herceg, hosszúnevű német von und zu, egy
+nagy orr és sok vagyon birtokában. Ez a ritter azután fényesítette Antal
+barátunk elméjét. Antal szépen és előkelően beszél s gondolatait rövid
+mondatokban tudatja. Most tehát féloldalra visszafordulva az ülésben,
+ezt mondja:
+
+– Nem lehetek egy véleményen tekintetes urammal.
+
+– Már miért, Antal?
+
+– Azért, kérem tisztelettel szavaim meghallgatását, mert a termőföld
+kihasználása tekintetében véleményeink lényegesen eltérnek egymástól.
+
+– Halljuk, csak halljuk az eltérő véleményt, Antal. Jó pap holtig tanul.
+
+Antal a lópokrócok közül, amelyeken ül, krajcáros lapot húz elő. A lap
+vezércikkének a fejére nagy betűkkel van odanyomtatva: A húsdrágaság.
+Mutatja:
+
+– Méltóztatik látni?
+
+– Hogyne.
+
+– Tehát – folytatja Antal – nem csak én állítom, hanem ezen lap is közli
+a közönséggel, hogy húsdrágaság van.
+
+– Hát az bizony igaz.
+
+– Sajnosan tapasztaljuk mindnyájan, szegények és gazdagok egyaránt –
+véli Antal. – Tehát fölteszem tisztelettel a kérdést, tekintetes és
+méltó uraim: örvendjünk-e annak, ha az ekevas egyre jobban hódít tért
+nemzetünk szabad pusztáin?
+
+– Nem örvend neki, Antal?
+
+– Tisztelettel jelentem jó uraimnak: én nem.
+
+– Mért?
+
+– Mert – mondja Antal – jószág legelő nélkül nem képzelhető. Mert minél
+több lesz a szántó, annál több lesz a buza, de annál kevesebb lesz a
+hús.
+
+Nem szólunk semmit. A kocsi halad tovább és a homok nyikorog a kereken.
+
+* * *
+
+Öt óra óta megyünk. A ló is már habos s embernek is unalmas ez. A mezők
+illatai hihetetlen étvágyat gerjesztenek. Éhes itt már mindenki. S a
+déltáji nap ugyancsak melegen idebámul. Sugarát ilyenkor más népektől
+elvonja és égi szeretettel ránk ereszti.
+
+Legjobb ilyenkor megállni. Egy erdő árnyéka hivogat. Szép szálas erdő. A
+fák mintha integetnének. Ha az utam erre visz, különös szeretettel állok
+meg az erdő előtt, hogy a fái közé mehessek. Száz év előtt ültette a
+futóhomok ellen való védekezésül egy rokon, aki hites földmérő gyanánt
+akkor városi szolgálatban állott. Az öreg erdő fái szép és hűvös
+árnyékot terítenek az útszélre és a falevelek barátságos beszédeket
+tartanak. Hát itt már megálljunk.
+
+Meg is állunk. Antal barátunk ezt nem minden öröm nélkül veszi
+tudomásul. Előbb azonban, mint rendes kocsishoz illik is, a lovakat
+látja el s csak azután fordít gondot a tekintetes és méltó urakra.
+Pokrócok és egyéb holmik a földre teríttetnek. Ezeken jó leheveredni.
+Vágyó szemmel nézzük, hogy a tanulságos Antal miként szijjalja ki a
+saroglya csattjait, eltávolítván azon porfedőt, amely a saroglya
+rejtelmes kincseit takarja. Gondos csomagolásban. Vannak, akik a
+húsfélét papirosba takarják s úgy viszik magukkal. Mások azt nem
+szeretik, azt mondják papirosszaga lesz tőle az ételnek. Ennek
+elkerülésére vannak a húskendők, szép tiszta vásznak, amiket leginkább a
+takács készít ott, ahol még van takács. Az étel a kendőkben szépen a
+pokrócokra terül. Van borocska is és hozzá a legalkalmasabb az a lapos
+bádogpohár, amit a katonák is a tarisznyájukban hordanak. Isten szent
+segedelmével és áldásával így a táplálkozásba fogunk. Királyi asztalunk
+és heverő helyünk a mező, minden füvével egyetemben, fényes világitásunk
+a nap s az erdő százados fái adják hozzá az ünnepi sátort. Szép az
+ilyesmi. Mindennap csinálva nem volna szép, de így ritkásan, nagyszerű
+élvezet. A fákról madarak néznek lefelé, varjúk és más tollas
+istenteremtések. Ritkán jár errefelé vadászember, nem igen félnek. A
+többi állat sem. Néhány ürge alig harminc lépésnyi távolságra kibújik
+földalatti lakásából, kétlábra áll és szorgalmasan fonogat. Ahogy
+kiváncsian erre tekingetnek, a szemük fekete gyöngy gyanánt csillan meg
+a napfényben. Másként sehol, ameddig így fektéből elláthat az ember,
+sehol egy tanya, sehol egy mozgó ember, ez már az igazi puszta.
+Elhagyatottságoknak és királyi csöndeknek tartózkodó helye.
+
+– Csak okos emberek voltak a régi elődök, amikor ilyen helyeken
+tanyáztak – véli a társam. Szellős sátorok alatt, isteni nyugalomban.
+Hanyatt feküdtek és nézték az eget.
+
+Ráhagyom, hogy úgy van (mert minek ilyen helyen még beszélni is),
+ellenben Antal választékos nyelven nyújt be ellenvéleményt:
+
+– Nyáron hozzájárulok tekintetes úr tisztelt véleményéhez, de télen nem.
+Micsoda viharok süvöltenek itt át, mikor eljön a tél! A fák eltörnek
+bele. Hogyan álltak itt meg télen az ősök sátrai?
+
+Az ám. Még a mostani tanyák is éllel épülnek az északi szél ellen, mert
+ha keresztben épülnének, alighanem elhordaná a vihar a tetejüket. Pedig
+itt laktak egykoron mások is. Az elődök is, meg más ősemberek, akik még
+ő előttük vették tulajdonba ezt a földet, amely most némán fekszik itt
+alattunk, mi meg rajta. Mind régi csontok porladnak itt alant, ősi
+cserépedények, bronz cifraságok, vas ölőszerszámok társaságában.
+Alszanak és a szellő formájában az idők végtelensége suhan át fölöttük.
+
+Ropog mögöttünk az erdőben a száraz galy, jön valaki. Jön is egy öreg
+ember, egy igen idős férfi, fehér a haja, fehér a szakálla, a bajusza
+sárgás, ami a pipafüsttől van. Szálas, de sovány, csupa csont, az
+ilyenek szoktak sokáig élni, mert ezeknek a csontjai közé odaszárad a
+lélek. Nyári, szellős kintvaló ruházatban van, csizma a lábán, mellény a
+kebelén, kalap a fejében, lóhajtó ostor a kezében. Aféle tanyai
+pátriárka-forma az öreg. Jön felénk. Nézi a lovakat, a kocsit (valami
+sokat nem nézhet ki belőlük), azután minket. Ránk köszönt, fogadjuk.
+Várja, hogy szóljunk. Azt mondja:
+
+– Hát mi járatban? Erre mifelénk, ahol a madár se jár?
+
+– Hát atyus – mondjuk (mert tréfálni is kell) – most nem járunk, hanem
+fekszünk.
+
+– Nono, – mondja most már bizodalmasan, mert mindig a vidámságban van a
+bizodalom – az csakugyan látnivaló. Csak úgy, tudják, láttam már régön,
+hogy a kocsi erre halad. Úgy véltem, hogy bort szödnek.
+
+– Nem bizony, atyus, nem abban járunk. Más dolgunk van arra kijjebb.
+
+– Még odébb?
+
+– Még.
+
+– Nono, – mondja – mögengedöm. Csak úgy gondoltam. Hogy talán bort
+szödnek. Mert neköm is volna eladó.
+
+– No nézze csak atyus, nekünk is van az üvegben. De nem eladó, csak
+barátságból való.
+
+Egy pohár bor nyújtatik. Némi húzódozás után (nem azért gyüttem én ide…
+kéröm) elfogadja. Le is ül a földre. Olyan könnyesen guggol le, mintha
+fiatal pásztorgyerek volna, pedig alighanem van már nyolcvanéves az
+öreg.
+
+– Atyus hány esztendős?
+
+– Hát bizony – mondta csendesen – már egyik sem hányja a másikat.
+
+– Nono. De amúgy, mégis, körülbelül?
+
+– Hát már a nyolcvankettediket taposom.
+
+Ez szép idő. Ez szép idő nagyon. Hát persze, itt kint. Az más. Itt más
+világ van.
+
+– Atyus itt lakik valahol?
+
+– Itt, – igenli a fejével – itt túl az erdőn. Itt a tanyám. Abban lakok
+én.
+
+– De néha csak bejár a városba?
+
+– Nem, – felel az öreg – nem én. Minek? Mit keressek én ott. Az adót
+beviszik a fiak. Vagy beviszi az esküdt.
+
+– Mikor volt bent utoljára?
+
+Atyus végigsimítja a homlokát a barna kezefejével:
+
+– Negyvennyolcban. Akkor bemöntünk. Sokan bemöntünk. De azóta nem.
+Minek?
+
+Ez sok idő, hatvanhárom évig nem lenni „otthon“. A dolog azonban
+mindjárt másként fest, ha földrajzi szempontból keressük. Ez a puszta,
+aminek a földjén most heverünk, már sokkal közelebb esik Szabadkához.
+Minélfogva adandó alkalmakkor innen oda szokás járni. Tehát föladódik
+atyusnak a kérdés:
+
+– Hát Szabadkán mikor járt, bácsi?
+
+Azt mondja az öreg:
+
+– Hát ott még sohasem. Minek?
+
+Belenézett a poharába s újból csak úgy magának, csendesen mondta:
+
+– Minek?
+
+Elkezelt, elköszönt, elment, eltünt a fák között. Csak azt a kérdést
+hagyta ott köztünk megoldatlanul, hogy egyáltalán minek városba menni?
+Mikor anélkül is el lehet az ember…
+
+
+
+
+Tartalom
+
+  Novibazári emlék  1
+  Kutyavér a havon  24
+  Elmulás előtt  38
+  … boldog Isten bírja  46
+  Értetlenek az emberek  58
+  Külső történetek  67
+  Új talicska irányában  78
+  A nagyvíz  88
+  Levél a pusztában  100
+  Vasút akar lenni  111
+  Félkézkalmárkodás  122
+  Földragasztás irányában  133
+  Sabotage  145
+  A fórum  156
+  Szárazság előtt  164
+  Kis török  172
+  Borszedés  178
+  Látogatás a városban  189
+  Földbuvárokról  194
+  Öreg búcsus  204
+  Mihály szóbelizik  211
+  Haladni kell  219
+  Kabarézás a csárdában  229
+  Egy a nép közül  241
+  Mezei dolgok réti emberekről  250
+  Ló nem való korcsmaszobába  259
+  Asztag-égés  267
+  Kutyák dolga  277
+  Kocsival  286
+
+
+[Transcriber's Note:
+
+Javítások.
+
+Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
+
+A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
+
+11 |All a fogadás |Áll a fogadás
+
+43 |Ősszel éri |Osszel éri
+
+52 |Atokházán |Átokházán
+
+53 |Atokházán |Átokházán
+
+56 |Uti. Az |Üti. Az
+
+83 |Adám mellett |Ádám mellett
+
+103 |csárdába ár |csárdába jár
+
+106 |bográcsben |bográcsban
+
+108 |tanító apam |tanító apám
+
+121 |annnyi sem |annyi sem
+
+126 |megszerzézét |megszerzését
+
+128 |kibúzná |kihúzná
+
+140 |vasta törzse |vastag törzse
+
+141 |az emher s |az ember s
+
+144 |mondtak a csendőrök |mondták a csendőrök
+
+150 |Alltam is |Álltam is
+
+151 |megkérdezí |megkérdezi
+
+178 |Arpa, buza |Árpa, buza
+
+178 |őszig minend |őszig minden
+
+190 |Boszniáben |Boszniában
+
+197 |Ut vele |Üt vele
+
+215 |mondja mihály |mondja Mihály
+
+226 |Epp arra |Épp arra
+
+226 |Oreg asszony |Öreg asszony
+
+242 |faggyútyertya |faggyúgyertya
+
+271 |tűvész |tűzvész
+
+273 |Es állnak |És állnak
+
+283 |Atment rajta |Átment rajta
+
+293 |Ot óra |Öt óra]
+
+*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 68784 ***
diff --git a/68784-h/68784-h.htm b/68784-h/68784-h.htm
index 1f95fc2..60481f4 100644
--- a/68784-h/68784-h.htm
+++ b/68784-h/68784-h.htm
@@ -1,8065 +1,7605 @@
-<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN"

-    "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd">

-<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu">

-<head>

-<meta name="generator" content=

-"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" />

-<meta http-equiv="Content-Type" content=

-"text/html; charset=utf-8" />

-<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" />

-<title>The Project Gutenberg eBook of Egyszerű emberek by István

-Tömörkény</title>

-

-<style type="text/css">

-/*<![CDATA[*/

-body {

- margin-left: 10%;

- margin-right: 10%;

-}

-

-h1,h2,h3 {

- text-align: center;

- clear: both;

- line-height: 200%;

-}

-

-h2,h3 {

- margin-top: 2em;

-}

-

-p {

- margin-top: 0.75em;

- margin-bottom: 0.75em;

-}

-

-body > p {

- text-align: justify;

- text-indent: 1.5em;

-}

-

-p.i0 {

- text-indent: 0;

-}

-

-hr {

- width: 33%;

- margin-top: 2em;

- margin-bottom: 2em;

- margin-left: auto;

- margin-right: auto;

- clear: both;

-}

-

-hr.chap {width: 65%}

-

-table {

- margin-left: auto;

- margin-right: auto;

-}

-

-td {

- padding-left: 1em;

- padding-right: 1em;

-}

-

-.pagenum {

- position: absolute;

- right: 2%;

- color: gray;

- font-size: smaller;

- text-align: right;

- text-indent:0;

-}

-

-.tdr {text-align: right;}

-

-.blockquot {

- margin-left: 10%;

- margin-right: 0%;

- text-align: justify;

- text-indent: 1.5em;

-}

-

-.center {

- text-align: center;

- text-indent: 0;

-}

-

-.caption {font-weight: bold;}

-

-.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;}

-

-.caption-largest {font-weight: bold; font-size: 2em;}

-

-.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;}

-

-.figcenter {

- margin: auto;

- text-align: center;

-}

-

-.poem {

- font-size: 0.9em;

- display: table;

- margin: auto;

- text-align: left;

-}

-

-.figcenter, .figcenter img {  

- max-width: 100%;

-}

-

-.poem .stanza {

- margin: 1em 0em 1em 0em;

-}

-

-.poem span.i0 {

- display: block;

- margin-left: 0em;

- padding-left: 3em;

- text-indent: -3em;

-}

-

-.transnote {

- background-color: #E6E6FA;

- color: black;

- padding: 0.5em;

- font-family: sans-serif, serif;

- font-size: 0.9em;

-}

-

-.transnote p {

- text-align: center;

- text-indent: 1.5em;

-}

-

-ul.TOC {

- list-style-type: none;

- padding-left: 10%;

- text-indent: -5%;

- width: 70%;

- text-align: justify;

-}

-

-ul.TOC li {

- margin-top: 0.25em;

-}

-

-span.ralign {

- position: absolute;

- text-align: right;

- right: 15%;

- top: auto;

-}

-/*]]>*/

-</style>

-</head>

-<body>

-<div lang='en' xml:lang='en'>

-<p style='text-align:center; font-size:1.2em; font-weight:bold'>The Project Gutenberg eBook of <span lang='hu' xml:lang='hu'>Egyszerű emberek</span>, by István Tömörkény</p>

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and

-most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions

-whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms

-of the Project Gutenberg License included with this eBook or online

-at <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. If you

-are not located in the United States, you will have to check the laws of the

-country where you are located before using this eBook.

-</div>

-</div>

-

-<p style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:1em; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Title: <span lang='hu' xml:lang='hu'>Egyszerű emberek</span></p>

-<p style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:0; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Author: István Tömörkény</p>

-<p style='display:block; text-indent:0; margin:1em 0'>Release Date: August 18, 2022 [eBook #68784]</p>

-<p style='display:block; text-indent:0; margin:1em 0'>Language: Hungarian</p>

-  <p style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:0; margin-left:2em; text-indent:-2em; text-align:left'>Produced by: Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project</p>

-<div style='margin-top:2em; margin-bottom:4em'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK <span lang='hu' xml:lang='hu'>EGYSZERŰ EMBEREK</span> ***</div>

-<div class="transnote">

-<p class="center"><span class="caption">Megjegyzés:</span></p>

-<p>A tartalomjegyzék a <a href="#Page_299">299</a>. oldalon

-található.</p>

-</div>

-<hr class="chap" />

-<div class="chapter"></div>

-<div class="figcenter"><img src="images/cover.jpg" alt="" title=

-"" /></div>

-<hr class="chap" />

-<p class="center"><span class="caption-150">AZ „ÉLET“

-KÖNYVEI</span></p>

-<p class="center"><span class="caption-150">TÖMÖRKÉNY

-ISTVÁN</span></p>

-<p class="center"><span class="caption-largest">EGYSZERŰ

-EMBEREK</span></p>

-<hr class="chap" />

-<div class="figcenter" style="width: 691px;"><img src=

-"images/i001.jpg" alt="" title="" /></div>

-<hr class="chap" />

-<div class="figcenter" style="width: 691px;"><img src=

-"images/i002.jpg" alt="" title="" /></div>

-<hr class="chap" />

-<p class="center"><span class="caption">BIBLIOTHECA

-VITAE</span></p>

-<p class="center"><span class="caption">AZ ÉLET KÖNYVEI</span></p>

-<p class="center"><span class="caption">SZERKESZTETTE AZ „ÉLET“

-ÍRÓIBÓL ALAKULT SZERKESZTŐ BIZOTTSÁG</span></p>

-<hr class="chap" />

-<p class="center"><span class="caption-large">TÖMÖRKÉNY

-ISTVÁN</span></p>

-<h1>EGYSZERŰ EMBEREK</h1>

-<p>&nbsp;</p>

-<p>&nbsp;</p>

-<p class="center"><span class="caption">KIADTA</span></p>

-<p class="center"><span class="caption">AZ „ÉLET“ IRODALMI ÉS

-NYOMDA RÉSZV. TÁRS.</span></p>

-<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST 1914</span></p>

-<hr class="chap" />

-<p class="center">– MINDEN JOG FENTARTVA –</p>

-<p class="center">A BEKÖTÉS ÉS CÍMLAP RAJZÁT ZÁDOR ISTVÁN

-KÉSZÍTETTE</p>

-<p class="center">„ÉLET“ IRODALMI ÉS NYOMDA RÉSZVÉNYTÁRSASÁG</p>

-<p class="center">Budapest, I., Fehérvári-út 15/c.</p>

-<hr class="chap" />

-<p><span class="pagenum"><a name="Page_1" id=

-"Page_1">-1-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Novibazári emlék.</h2>

-</div>

-<p>Abban az időben nem igen lehetett mást csinálni a szép

-Novibazárban, mint hogy fogadásokat kötött az ember. Egy kis darab

-helyőrség volt az egész, lenyomva Törökországba, a senki és a semmi

-közé, a hatalmas Isten háta mögé: valami négyszáz gyalogos, valami

-tizenöt tüzér, tíz szekerész, két dragonyos mint tábori zsandár,

-két pék-katona, két dögész-katona; valóban jó, hogy még néhány

-haditengerészt nem rendeltek közénk oda fel a kietlen hegyekbe.

-Amúgy szépen eléltünk, télen jó hűvös volt a barakk, nyáron jó

-meleg a sátor, e tekintetben semmi panasz nem volt tehető. A

-legények járták a határt, állták a posztokat s a régi, hosszú

-bajonétok élén fönt az ormokon a balkáni hold hideg fénye

-csillogott. Hogy mit őriztünk, azt nem igen tudom, azt csak a

-berlini szerződés tudná megmondani, mert nem volt ott a mienk semmi

-más, csak az életünk. No dehát ott voltunk, mert elvégre valahol

-csak kell lenni és jó is volt, hogy valamit dolgozni is kellett,

-mert másként tökéletesen és végképpen halálra unta volna magát az

-<span class="pagenum"><a name="Page_2" id="Page_2">-2-</a></span>

-ember. Még így is sok volt az unalomból. Mert ha a tisztelt albán

-hazafiak nem nagyon jártak idáig föl rabolgatni, naponta csak

-hatvanegy ember ment szolgálatba, a többi egy kis gyakorlattal ölte

-délelőtt-délután az időt, de mikor nagy hó esett, azt sem igen

-lehetett csinálni. A katonák némely része ilyenkor elbujt a hegyi

-barlangokba, hogy ott keverhesse titokban az ördög bibliáját, más

-része ivott, mint a gödény. A tornaszerek a tábor udvarán jobban

-koptak, mint valamely iskolában, mindig rajtuk lógtak az emberek, a

-tüzérek unalmukban úgy pucolták az ágyúkat, hogy annál jobban

-pucolni már tisztára teljes lehetetlenség, két dögészkatonánk, ha

-nem volt beteg az ispotályban, igen szigorúan harmonikázott és

-okarinázott, mert borbélyok voltak az istenadták, a train-katonák

-pedig felültek volna a lóra lovagolni, de nem volt lovuk, mert ide

-nem való a ló, hanem szépen kihizlalt öszvéreik voltak, de ezekre

-nem szokás ráülni, az öszvér nem bőrnyerget, hanem vasnyerget visel

-s ki az ördögnek volna kedve vasnyeregbe ülni, a szegény polyák

-szekerészek így más mulatságtól elesvén, szép lengyel hangon

-fujdogálták, hogy esztye Polszka nyezginyala, poki mizsijeme. Szép

-ez nagyon, különösen mikor a dögészek is harmonikáztak és

-okarináztak s a tömérdek török kutya vonyított hozzá. A káplár

-Szeles ugyan lőtte őket, már hogy a kutyákat, de sohasem tudott

-annyi töltényt lopni, mint amennyi kutya jött, minélfogva bele is

-bukott a vállalatba, pedig a kutyák tökéletes kiirtására nézve egy

-csillogó halbe napszba <span class="pagenum"><a name="Page_3" id=

-"Page_3">-3-</a></span> fogadott, ami ázsió nélkül négy forint öt

-krajcárt jelentett, ázsióval pedig öt forint tíz vasat: ez felelt

-meg ugyanis a fél Napoleon d’or fogalmának.</p>

-<p>A tisztek is csak úgy ölték időt, ahogy lehetett. A legtöbbje

-nőtlen, a nősek közül csak egynek volt bátorsága ahhoz, hogy

-lehozza e kietlenségbe a feleségét. Hosszú levelek jöttek-mentek

-haza, meg hazulról, a postaőrmesternek volt elég dolga velük,

-különösen mikor a hóban elakadt a postapatrull. Szerteszéjjel

-laktak a tisztek a szomszéd török városkában, csak a hadnagyunk,

-meg az őrnagy tartott a táborban lakást. Egyedüli összejöveteli

-hely a tiszti menázs, ahol ebédnél, vacsoránál találkozni lehetett.

-Az asztalfőn az őrnagy prezideált, egy hihetetlenül nyugodt

-észjárású ember. Ha angol katonai expedícióról való könyvben

-olvasom, hogy egy kurta és rekedt vezényszóra hat percig tüzelnek a

-gépfegyverek és hat perc mulva az expedíció nyugodtan halad tovább

-arrafelé, ahova elérni akar, mindig Kónya Sándor jut eszembe.

-Copfokon és elavult szabályokon keresztül lépett s nem vette észre,

-hogy olyanok is léteznek. Megmondta, hogy mi szabad és mi nem

-szabad. Ha egy benszülött szándékosan meglök és nem vágod bele

-rögtön a bajonétot, az gyávaság és két évi börtön; ha egy török nő

-elől teljes tisztességgel ki nem térsz, az hitványság és tíz évi

-börtön. Mikor egyszer éjjel a részeges puskaművesünkre rálőttek,

-röviden izent a kajmakámhoz, hogy: még egy lövés s mind a négy

-oldalán fölgyújtatja a várost. Volt eset rá, hogy átjött vizitálni

-<span class="pagenum"><a name="Page_4" id="Page_4">-4-</a></span> a

-generális Boszniából. Nagyon sokáig vizitálta a csapatokat, Kónya

-elunta a dolgot ahogy kísérte, ennélfogva a hóna alá csapta a

-kivont kardot, mint a diák a könyvet, előhúzta a zsebéből a

-dohánytartót, cigarettát csinált és rágyujtott. Hogy azután ezen a

-generális mekkorát nézett, azzal egy árva garas árát sem

-törődött.</p>

-<p>Mikor hazafelé jöttünk, Sarajevóhoz közeledvén, a csapatok elébe

-kilovagolt a határba Appel, a félszemű táborszernagy, az okkupált

-tartományok kormányzója. Tíz napi mars után persze nem egészen

-olyanok az emberek, mintha két napig készülődtek volna az úrnapi

-parádéra, de azért tetszett Appelnek a társaság. És azután mégis

-azt mondja Kónyának:</p>

-<p>– S a kocsik, a kocsik?</p>

-<p>– Málhás kocsik vannak a szabály szerint való számban.</p>

-<p>– Igen, igen. De a betegek kocsijai. Hány kocsi kellett a

-maródiaknak?</p>

-<p>– Kegyelmes úr, nincsenek maródiak.</p>

-<p>– Nincsenek maródiak? Tíz napi mars után? Hisz az

-lehetetlenség!</p>

-<p>Azt mondja Kónya:</p>

-<p>– Kegyelmes úr, ha a jelentésem igazságában kételkedik,

-méltóztassék végigtekinteni a marsoszlopot.</p>

-<p>Appel végigment a marskolonnán s kereste a végén a maródiakat. A

-kocsikat, amik az elgyötört és kidőlt katonákat hozzák. Azonban

-seholsem talált ilyesmit, mivelhogy nem is voltak. Mikor

-<span class="pagenum"><a name="Page_5" id="Page_5">-5-</a></span>

-visszatér a haladó csapat élére, melegen gratulál Kónyának az

-embereihez.</p>

-<p>– Kegyelmes úr, – jelenti Kónya – úgy tessék nézni a dolgot,

-hogy nincsen ebben semmi különös sem. Ezek is csak olyan emberek,

-mint a többi emberek. Ilyen úton, ilyen időben, tíz napi mars után

-bizonyosan megvan köztük is a szokásos százaléknyi beteg. De nem

-jelentkeznek.</p>

-<p>– De hát miért? Hol a magyarázat?</p>

-<p>– A magyarázat ott van, kegyelmes úr, – mondja a lóról Kónya –

-hogy <i>hazafelé</i> megyünk és az emberek nem akarnak elmaradni

-egymástól.</p>

-<p>Hogy mint volt ezzel a fölvilágosítással megelégedve az öreg

-generális, akit hosszú életében különféle országokba vetett a sorsa

-s aki a haza szent szerelmének tüzeit talán sohasem érezte a

-lelkében, az valóban nem tudható.</p>

-<p class="center">* * *</p>

-<p>Ide s tova negyedszázada lesz már e dolgoknak és már nem jut

-eszembe annak a hegynek a neve, amelyen a hadnagyunk esete történt.

-Alighanem Csadinye-bodó. De az nem bizonyos. Annyi bodó van ott,

-hogy valóban csak a jó ördög tud ráemlékezni valamennyire. Csunya

-nagy veres sziklák, még az emberlakta hely közelében is fölhaladnak

-ezer méternyire.</p>

-<p>Mikor mászta őket az alföldi puszták síkjához szokott fiatal

-katona, nem állhatta meg, hogy ne szóljon az elüljáró

-káplárnak:</p>

-<p>– Ezök már igazán csunya nagy kövek, apám. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_6" id="Page_6">-6-</a></span></p>

-<p>– Pedig ez csak még a fele, fiam, ami kiáll belőlük a földből –

-vigasztalta a káplár – mert a nagyobbik felük benne van a földben.

-Hátha még az is kibujna?</p>

-<p>Voltaképpen azonban e magasságok csak látszólagosak voltak, egy

-ezerméteres hegyet egy óra alatt meg lehetett járni, mert maga a

-völgy is hétszáz méter magasban feküdt. A tábor mellett állott ez a

-Csadinye-bodó, alighanem most is ott áll, de azóta ebből az

-országból a mi katonaságunk már kihurcolkodott s azóta most már

-éppenséggel nem tudjuk, hogy mi annak idején miért töltöttük ott az

-időt s miért hagytunk lent tizenhét olyan embert, akik egész bátran

-itthon is meghalhattak volna?</p>

-<p>Szóval a Csadinye-bodó. Annak a legtetején állott egy

-megkopasztott fenyő, rá volt kötözve egy nagy csomó gyanta, meg

-puskapor s az őrnagy lakásából, a táborból villamos gyújtózsinór

-vezetett föl hozzá. Katonai műnyelven úgy hívják az ilyesmit, hogy

-<i>fanále</i>. Arra való, hogyha valamely túlnyomó számú ellenség

-támadná meg a tábort, lángra lobbanjon és tüzével a legközelebbi

-helyőrséget értesítse, hogy baj van, gyertek segíteni. A

-legközelebbi helyőrség Európához hat óra járásnyival idébb feküdt

-Taslidzában, ott a törökök részéről Szulejman Akkib volt a pasa, a

-mi részünkről meg a vörösorrú Fuchs a generális. Ott sokkal nagyobb

-volt a fegyveres erő, mint nálunk s egy őrségnek csak az volt a

-foglalkozása, hogy állandóan a mi fanálénkat figyelje: mikor

-gyullad ki. <span class="pagenum"><a name="Page_7" id=

-"Page_7">-7-</a></span> Nem bántott ott bennünket senki sem.

-Táborunkat nem mi építettük, hanem az előzőleg ott járt szebeni

-vadászok. Azok még veszekedtek. Az egyik vadász rakta a barakk

-favázai közé a téglát, a másik meg puskázott mellette. Azokból még

-haltak el fegyver által, de már a mi időnkben csend és béke volt,

-amit csak az albán hazafiak rablásai zavartak meg olykor. A

-tizenhét halottunk, akit ott hagytunk, nagyrészt betegség nyomán

-távozott közanyánk ölébe: talán a világ legtisztább levegője van

-ott, mégis a halál kasza gyanánt a tüdővészt használta, mert

-hegymászás közben a nehéz fölszerelés alatt kiizzadt a legény, a

-hegytetőkön meg úgy vágott a szél, mint a borotva: e két körülmény

-összejátszásánál fogva kellett síroknak való üregeket vájni a

-sziklákba. Vajjon halottak napján ki tesz most azokra koszorút?

-Senki. Engedd meg, tisztelt olvasóm, hogy én most rájuk tegyem s az

-emlékezés sóhajtását küldjem el ama csontok felé, amelyeknek

-egykori viselői az ország szolgálatában álltak s idegen földbe

-kerültek. Ma úgy sincsen már ott senki, aki tiszteletet adjon

-nekik.</p>

-<p>Ami pedig a hadnagyunk esetét illeti, nagyon kevés híja volt,

-hogy szintén közébük nem került. Egy bolond fogadás nyomán.</p>

-<p>Albán barátaink ebben az időben ismét erősebb működést fejtettek

-ki s rabolták a ruhát, a pénzt, a kecskét és a birkát. A szolgálat

-hirtelen nagyot ugrott. A szabad közlekedés biztosítására szolgáló

-úti őrjáratokat az őrnagy megnégyszerezte. Ahol eddig négy ember is

-elég volt, oda tizenkettőt <span class="pagenum"><a name="Page_8"

-id="Page_8">-8-</a></span> rendelt, míg a tizenkettősek számát

-huszonnégyre emelte. A kajmakámhoz is átizent, (az olyan

-polgármester-főszolgabíró-féle állás a török közigazgatásban) hogy

-járassa jobban a török csendőröket is.</p>

-<p>De azért a helyzet mégsem javult. Nagyon kellemetlen helyzetben

-voltunk. A szerbség a szabadítóját látta bennünk, ellenben a

-törökség gyűlölt bennünket. De amennyire gyűlölt, annyira félt is

-bennünket és a hatalmunkat önkénytelenül is megcsodálta. A tulajdon

-szemeivel láthatta a különbséget a mi katonaságunk s a maga

-katonasága között. Annak a legénysége talán különb anyag, de

-másként anyagi eszközöknek híjával, mert a Stambulból küldött pénz

-elolvadt a pasák kezében: rongyos egyenruha, rossz fegyver; ha egy

-török katonának a Henry-Martini-fegyvere elromlott, meg sem tudták

-csinálni: a mi puskaművesünk javította ki szívességből. Szóval igen

-különös ellenségek voltunk mink ott akkor. Itt rend és összetartás,

-amott példátlan szigorúság, de örökös pénzhiány: a védelmet váró

-nép felénk tekintett. És nem lehetett a védelmére semmit sem tenni.

-Nem volt hozzá juss. Amíg bennünket nem bántottak, nem volt szabad

-még az ujjunkat sem mozdítani. Hiszen még azon helyért is, ahol a

-sátraink álltak, csengő aranyokban a török államnak bért fizettünk.

-Ha a legénységet ásógyakorlatra kellett vinni, hogy a fiatalabb

-katonák is tanulják meg, hogy puskázás esetén miként áshatnak

-maguknak fedezéket: a kajmakámtól erre külön engedélyt <span class=

-"pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9">-9-</a></span> volt

-szükséges kérni s a kajmakám az engedélyt csak a megásott gödrök

-földjének visszatakarása kötelezettsége mellett adta meg. Ezt mind

-tűrni kellett és ide valóban olyan flegmatikus ember kellett, mint

-Kónya Sándor. Sajátos helyzet volt az: négyszáz fiatal, jóizmú

-fegyveres állott a nép védelmére, de teljes és tökéletes

-mozdulatlanságra kárhoztatta őket a berlini szerződés. Gondolom, a

-tizedik pontja.</p>

-<p class="center">* * *</p>

-<p>Azt mondja vacsora alkalmával a tüzérhadnagy:</p>

-<p>– A helyzet kezd ugyanis komolyra válni. Nem kellene ezt már

-tűrni tovább.</p>

-<p>– No, – mondják a többiek – tudjuk, hogy baj van, de a baj nem

-lett nagyobb, mint tegnap volt.</p>

-<p>– Hát – mondja a tüzér – Bogulovics már nagyon közel jár.</p>

-<p>Ennek a Bogulovicsnak a neve ott olyan hírt viselt, mint nálunk

-annak idején Rózsa Sándoré. Albán volt, a török seregben szolgált

-egy ezredorvosnál mint szolga, megölte a gazdáját, kirabolta s

-fölcsapott rablóvezérnek.</p>

-<p>– Hát majd elintézik a captiék – felelnek neki.</p>

-<p>Ez meg a török csendőrök neve. Derék, jól lövő emberek, akik

-azonban szintén az örökös pénzhiányban sinylődtek. A pénzt lehet,

-hogy kiadták Carigrádban nekik, de a pasáknak sok felesége van és

-sok selyemruha kell a hárembe.</p>

-<p>Azt mondja a tüzér: <span class="pagenum"><a name="Page_10" id=

-"Page_10">-10-</a></span></p>

-<p>– Az éjjel egy ember bemászott a sáncomba. Kétszer rálőttek az

-őrök, mégis bemászott. Úgy mászott a bozótban, mint a vadmacska.

-Mikor elébem hozták, azt mondta: inkább lőjjetek agyon, minthogy

-éhen haljak.</p>

-<p>– Miféle ember?</p>

-<p>– Innen lent valami faluból. Bogulovics kirabolta, az egész

-családját megölte, ő maga öt nap óta nem evett. Kérlek – fordult a

-számvivő tiszthez – én most etetem ezt az embert, mert nem birom a

-sáncból kidobni: az étap-relutot fölszámíthatom?</p>

-<p>A számvevő nem szólt semmit, a számvevők ilyenkor nem szoktak

-szólni semmit, de egy ember azt mondja:</p>

-<p>– Hátha így áll a dolog, a helyzet csakugyan kezd komollyá

-válni. A táborig hosszú az út, az őrnagy úr jól tenné, ha

-gondoskodna arról, hogy éjszaka fegyveres őrség kísérje haza a

-lakásáig.</p>

-<p>– Ugyan, – mondja az őrnagy – ne lássatok mindenütt rémképet. Mi

-az ördögnek az őrség?</p>

-<p>A hadnagyunk beleszól:</p>

-<p>– Minek az? Nem kell az ide. Rend van itt. És ha nincsen, majd

-írunk a kajmakámnak.</p>

-<p>A hadnagy ugyanis íródeákja volt az őrnagynak. Nem

-zászlóalj-segédtiszt, hanem konzuli titkár, mivelhogy az őrnagy ott

-egyúttal konzuli minőségben is képviselte az országot. A konzuli

-titkárnak tehát ezen minőségében kötelességében állt, hogy a

-közigazgatás ellen intézett militáris támadásokat kellőleg kivédje.

-Ez is furcsa foglalkozás – egyenruhában. De történnek ilyesmik is.

-<span class="pagenum"><a name="Page_11" id=

-"Page_11">-11-</a></span></p>

-<p>Azt mondja gúnyosan a tüzér:</p>

-<p>– Teszerinted minden rendben van itt, pajtás?</p>

-<p>– Hát persze, hogy rendben van – mondja a hadnagyom.</p>

-<p>– Hát – kötekedik a tüzér – ha olyan rendes itten a

-közbiztonság, légy szíves és csinálj egy sétát föl a fanáléhoz.</p>

-<p>– Miért ne? – mondja a hadnagyom. – De ingyen nem csinálom

-meg.</p>

-<p>– Tíz üveg ménesi cabinet, – mondja a tüzér. – Áll-e a

-fogadás?</p>

-<p>Bár a pénz odalent elég dúsan állt a házhoz, mert a nehezebb

-szolgálatot jobban díjazta az állam s mindent aranyban fizetett,

-ami abban az időben még húsz százalék különbséget is jelentett, de

-azért tíz üveg ménesi bor nem volt megvetendő nyereség. Igen

-megdrágult, mire leért, mert ha Amerikába küldik, kevesebb

-viszontagság éri. Általán ott nagy fényűzés volt magyarországi bort

-inni, de az ottvalót meg nem hívták semminek sem, savanyú volt és

-fekete és sűrű, hogy szinte megállott volna benne a kanál.</p>

-<p>– Áll a fogadás – mondta a hadnagyunk.</p>

-<p>– De én sétáról beszélek és nem őrjáratról – mondja a tüzér. –

-Abban nincsen semmi virtus, ha fölriasztod a készenlétet s tíz

-emberrel fölmászol a hegyre. Sétát mondok én, teljesen egyedül.

-Fegyver nélkül, kard nélkül. Teljesen egyedül.</p>

-<p>– Jó, – mondta a hadnagyunk. – Egyedül, fegyver nélkül, csak a

-kutyámmal. Csak a kézi lámpát viszem magammal. Most tizenegy óra, a

-<span class="pagenum"><a name="Page_12" id=

-"Page_12">-12-</a></span> fanáléhoz nappal háromnegyed órányi az

-út, éjjel egy negyed órával több. Éjfélkor fönt leszek. A jelzés az

-lesz, hogy a fanálé előtt a lámpát háromszor körben

-megforgatom.</p>

-<p>– Áll, – mondta a tüzér s a hadnagy a kutyával meg a lámpával

-megindult.</p>

-<p>A menázsiház erkélyéről föl lehetett látni a Csadinye-bodóra s a

-fanáléra. Onnan lesték. Néha látszott a sötétben a sziklák között

-egy kis fénypont, mint a szentjánosbogár, ahogy halad fölfelé.</p>

-<p>Pontban éjfélkor a lámpa a hegy tetején három fényes körvonalat

-rajzolt a levegőbe.</p>

-<p>– Megnyerte a magyar, – mondta a tüzér s intézkedett, hogy

-hozzák elő a vesztett borokat.</p>

-<p>A hegyről lefelé csak félóra az út, fél egy órára várták vissza

-a nyertest. De még egy órakor sem jött s két órakor sem jött.</p>

-<p>– Bizonyosan elfáradt a mászásban s nem akar idáig jönni, hanem

-lefeküdt a táborban a lakásán.</p>

-<p>– Az nem egészen bizonyos, – mondta az őrnagy, aki eddig egy

-szót sem szólt. – Lehet, hogy lefelé jövet érte valami baj. Meg

-kell nézetni a lakásán.</p>

-<p>Megnézették. De ott sem találták.</p>

-<p>Nyilvánvaló, hogy baj érte valahol.</p>

-<p>Le nem lőtték, mert fegyverdörrenés nem hallatszott, de lehet,

-hogy leszúrták.</p>

-<p>– Szép kis mulatság, – mondta az őrnagy. – Ezek az ostoba

-fogadások! Most már tessék az egész társaságnak fölmászni a

-fanáléhoz: gyerünk elébe. <span class="pagenum"><a name="Page_13"

-id="Page_13">-13-</a></span></p>

-<p>Megindultak, de nem kellett egészen fölmászniok, mert fél három

-óra táján a bodó lábjában találkoztak a hadnaggyal.</p>

-<p>Akkor beszélte el, hogy csakugyan, lefelé jövet kalandja

-történt.</p>

-<p>A fanáléhoz vezető úton van egy őrház, meg egy <i>kúcsa</i>. A

-gunyhót nevezik ott kúcsának, egy vén mogorva kecskepásztor lakott

-benne. Az őrház erődített hely volt, az őr a falakon belül állott.

-A kúcsában fölfelé menet látott világosságot, de nem törődött

-vele.</p>

-<p>De mikor lefelé jött s a kúcsa előtt elhaladt volna, a sötétben

-elébe állott a kecskepásztor.</p>

-<p>– Dobar vecser, – mondta.</p>

-<p>– Dobar vecser, – felelte a hadnagy.</p>

-<p>Novibazár Törökországban van ugyan, de ott jóformán csak az

-Isztambulból kirendelt hivatalos személyek, a közigazgatási emberek

-és a katonatisztek tudnak törökül, járóbeszédül egy

-szerbo-bosnyák-turkó nyelvzagyvalék szolgál, aki azonban a szerb

-vagy a horvát népies nyelvet ismeri, kevés fáradsággal könnyen

-eligazodhat benne.</p>

-<p>A pásztor a jóestét kívánás után ezt mondja a hadnagynak:</p>

-<p>– Gyere be a házamba.</p>

-<p>A házba való meghívás el nem fogadása a Balkánon olyan sértés,

-aminek ott lent, ahol olcsó az emberélet, egyetlen megtorlása van.

-A halál. Ha éjszaka van.</p>

-<p>A hadnagy szó nélkül követte a pásztort. Csak mikor belépett a

-kúcsába, akkor gondolta magában: <span class="pagenum"><a name=

-"Page_14" id="Page_14">-14-</a></span> No, szép Szeged városa,

-téged se látlak többé.</p>

-<p>Öt fegyveres ember ült a tűz körül a földön, a hatodik volt a

-pásztor. Itták a kávét.</p>

-<p>– Dobar vecser, – köszönt be a hadnagy.</p>

-<p>– Dobar vecser, – fogadják mogorván. – Ülj le.</p>

-<p>Leült a többi közé a földre. Azaz, hogy nem is ülnek, hanem csak

-guggolnak ott az emberek.</p>

-<p>Egy öreg rabló, aki egész fegyvertárt viselt az övében, azt

-mondja neki:</p>

-<p>– Mit kerestél itt a bodón?</p>

-<p>– Semmit. Csak sétálni jártam, – felelte a hadnagy.</p>

-<p>– Éjszaka? Fegyver nélkül?</p>

-<p>Ott teljesen szokatlan a fegyver nélkül való járás. A hadnagy

-mondja:</p>

-<p>– Igen, fegyver nélkül. Mi, ha sétálunk, nem szoktunk fegyvert

-viselni.</p>

-<p>Csend. Az emberek a fejüket csóválják és hallgatnak.</p>

-<p>A pásztor megfőzte az ital kávét és sorba adja az apró

-findzsákat. A hadnagyot is kinálja. El kell fogadni. Cserében

-kihúzza a zsebéből az ezüst dohányszelencéjét és kinálja a

-cigarettát. A szelence körbe jár, elfogadtatik, de köszönés

-nélkül.</p>

-<p>A pásztor azt mondja a hadnagynak:</p>

-<p>– Te asszony után jártál a bodón.</p>

-<p>A hadnagy azt feleli:</p>

-<p>– Jokk!</p>

-<p>Sértő szó. Voltaképpen itt azt jelenti, hogy „nem“, de valami

-rendkívül gúnyos, sértő és lenéző <span class="pagenum"><a name=

-"Page_15" id="Page_15">-15-</a></span> értelemben. Ezúttal azonban

-helyesen volt alkalmazva, mint visszautasítása még csak a

-föltevésnek is, mintha a hadnagy asszony után járt volna. Különben

-kellettek is az ördögnek. Nincsen az a juhász, aki olyan áporodott

-juhtúrószagú volna, mint az ott való pásztorasszonyok s azonfelül

-mód nélkül piszkosak.</p>

-<p>– Hát azért, – mondta az öreg rabló, – mert ha asszony után

-jártál volna, most meghaltál volna.</p>

-<p>Megint hallgattak. Újabb kávét főztek, a dohányos szelence

-megint körben járt s a hadnagy azt gondolta magában:

-próba-szerencse. Fölállt, kezet fogott a rablókkal s elköszönt:</p>

-<p>– Laku noty.</p>

-<p class="center">* * *</p>

-<p>– Ez megint nagyon csinos történet, – szólt az őrnagy, mikor a

-hadnagy elmondta az esetet. – Most jut eszembe, hogy az

-élelmezésünk már csakugyan botrányos a menázsban. Örökké ez a

-sovány, rostos marhahus… Tehát holnapután vaddisznóvadászat a

-Csadinye-bodón.</p>

-<p>Nagy, szinte őserdőnek nevezhető rengetegek vannak ott a

-hegyeken. Leginkább a Vakufé, az meg valami szent alapítvány:

-voltaképpen a senkié a rengeteg, az hordott belőle fát, aki akart

-és sok őz meg vadsertés lakott benne. De jól utánuk kellett menni a

-sűrűbe. Afféle hajtóvadászatok voltak azok, amiket műnyelven

-Streifungnak neveznek. Nehéz sport, az egy-két vaddisznó elejtése

-nem érte meg azt a fáradságot, amivel a dolog <span class=

-"pagenum"><a name="Page_16" id="Page_16">-16-</a></span> járt, de

-másként ez volt az egyetlen módja, hogy megtisztítsák a tábor körül

-való erdőségeket a rablóktól. Ilyenkor még sem érezték magukat

-egészen szabadjára s odább vonultak.</p>

-<p>A hajtás harmadnap kora reggel megkezdődött. Mászott felfelé a

-társaság: tisztek s a tábor európai kantinosa, aki jól értette a

-nép nyelvét. Még az első okkupáció idején került le mint katona a

-Balkánba s azután ottragadt. Amíg a terméketlen, sivár sziklákon

-kellett kapaszkodni, még ment valahogy a haladás, de az erdő

-régióiba érve, következett az ősrengeteg, amelyet alig jár valaki

-más, csak a rabló. A favágó csak a széléig megy, hogy onnan téli

-időben levigyen a lova hátán egy teher fát: a völgyben két hatos

-volt az ára annyi fának, amennyit egy ló a hátán levinni bírt.</p>

-<p>A hajtók a legénységből teltek ki, azok elől jártak, a vállukon

-fegyver, a kezükben a kurtanyelű katonaásó, amelynek egyik oldala

-kardélű, a másik oldala fűrész, azzal alkalmasan lehetett a

-rengeteg iszalagjai, gyökerei, bozótjai között utat vágni. Néha

-el-eltünt egy közülök valami gödörbe, hogy azután újból előmásszon.

-Ebből sok nevetség támad, mert a katona hajlandó az ilyen apró

-baleseteket az ügyetlenség rovására írni. Miért nem ügyel jobban?

-Különben hozzászoktak már ahhoz, hogy egy-egy ember elessen,

-fölbukjon, lecsússzon: annyi fegyveragy-törést aligha produkált még

-más társaság, mint a novibazáriak.</p>

-<p>Egy helyen oldalt tisztás látszik a rengetegben és füst szaga

-érzik. Hat ember ül a földön tűz <span class="pagenum"><a name=

-"Page_17" id="Page_17">-17-</a></span> körül, főznek valamit,

-alighanem kávét. Mind fegyveres, körülöttük némely holmi, batyuba

-kötve. Hallják a csörtetők zaját, lármáját az erdő fái alól, de oda

-sem néznek.</p>

-<p>Azt mondja a kantinos:</p>

-<p>– Ezek rablók. Sőt úgy lehet, csak előörsei egy nagyobb

-csapatnak.</p>

-<p>Ez azonban nagyon tág fogalom. Elvégre ott mindenki fegyverrel

-jár, sőt egyenesen bolond az, aki a rengetegben sem visel

-puskát.</p>

-<p>– Meggondolandó a dolog, – mondja a kantinos, – hogy menjünk-e

-beljebb?</p>

-<p>– Hát persze, hogy menjünk – szólt az őrnagy s logikai alapon

-azonnal leszűrte az elfoglalandó álláspontot. – Elsősorban nem is

-bizonyos, hogy rablók. Másodsorban ha azok is, amíg belénk nem

-kötnek, beavatkozásnak helye nincsen. Csak gyerünk tovább.</p>

-<p>Mennek is. Hol őz, hol vadmalac kerül puskacső elé. Ez mind jól

-van. De még egy kicsit beljebb kellene menni, hogy több legyen a

-zsákmány, mert nagyon unalmas már a marhahús odalent.</p>

-<p>Ahogy újból egy sziklacsoporton tisztásra ér a vadászó társaság,

-pásztorgunyhókra találnak. A világ legelhagyatottabb népe lakik

-itten, birkáival, kecskéivel.</p>

-<p>Keresztény jobbágyok. A gunyhókból asszonyok, lányok, gyermekek

-s öregek tolakszanak elő, lármázva és sírva, a kétségbeesés

-elszomorodásával az arcukon és térdre vetvén magukat, így csúsznak

-az őrnagy elé. <span class="pagenum"><a name="Page_18" id=

-"Page_18">-18-</a></span></p>

-<p>– Segíts, gospodár, segíts! A rablók mindenünket elvitték!

-Élelmünket, kevés pénzünket, birkánkat, még ünneplő ruhánkat is!

-Segíts, gospodár, segíts! Éhen halunk a gyermekeinkkel, egy fejet

-tejet nem birunk adni az öregeinknek!</p>

-<p>Az őrnagy a sapkájába vetett egy aranyat, a többiek is adták

-bele a pénzt, rövidesen valami harminc-negyven forint egybegyűlt:

-igen nagy summa azon a helyen, ahol tizenhat forint volt ára egy

-tehénnek s tizenhat krajcár egy tyúknak és húsz krajcár egy liter

-pálinkának. Különben olyanok is voltak tehén, tyúk és pálinka

-egyaránt.</p>

-<p>A pénz szétosztódott s a társaság most már csakugyan

-visszafordult a rablók felé, de már nem volt semmi nyomuk a

-ritkáson, csak a tűz hamuja mutatta, hogy ott is jártak. Ugyan ha

-ráakad is a vadásznép a rablókra, akkor sem sokat tehetett volna

-velük. A szabályok a kereskedelmi utak biztosítását és a

-postaszolgálat fentartását rendelték el s fenn a vad rengetegben

-nincsen sem kereskedelmi út, sem postaszolgálat.</p>

-<p>Itt a beavatkozás a török csendőrök dolga. Amint hogy a völgybe

-érve, az őrnagy tudatta az esetet a kajmakámmal, ez pedig útnak

-indította a captiéket. Megindultak és dalolva haladtak el a tábor

-előtt a Csadinye-bodó felé. Bús dalokat énekelve mentek: némelyik

-részük úgyis most énekel utoljára. Mert fönt a szirteken már a halk

-cserkészés, hason csúszás, bujkálás következik – s nem mind jön

-haza elevenen, aki elment.</p>

-<p>Már az elindulásuk után másnap délfelé ágakból <span class=

-"pagenum"><a name="Page_19" id="Page_19">-19-</a></span> font

-hordágyakon paraszt emberek két csendőr holttestét hozták le a

-hegyek közül.</p>

-<p>Csendes, szótalan, szomorú halottas menet, ahogy a folyó hídján

-áthalad, a túlsó oldalról a fájdalmas sikoltások éneke hallatszik s

-felülmúlja a sziklás hegyi víz hullámainak zúgását.</p>

-<p>A többi captié fönmaradt. Ez egészen egyszerű balkáni észjárás.

-A halottakat hazaküldték, ők megállták a helyet tovább, hogy vagy

-ölnek vagy megöletnek. La illa il Allá.</p>

-<p>Harmadnap délután vidám nóták hangjait hozta le a hegyi

-ösvényről a szellő. Jöttek lefelé a diadalmas csendőrök és zengett

-a bosszúálló Istenhez az ének.</p>

-<p>Nem maguk jöttek. Hozták a rablókat is. Hozták, de a

-rabszállításnak a lehetőleg egyszerűsített különvonatán. Csak a

-fejek jöttek le a hegyi bozótból, a testek ott maradtak, ahol

-lelövettek. A fejeket ismét paraszt emberek hozták a csendőrök

-között: hosszú karókra voltak tűzve a lenyiszált koponyák. Hat fej.

-Több lehunyt szemmel, sápadtan viselte magát, egy pedig rémületesen

-vigyorgott a karón, mert éppen a képe húsába kapta a golyót s ezt

-még a halála után is nevetnivalónak találta.</p>

-<p>A hadnagyunk, ahogy a menet a tábor előtt elhaladt, a faház

-irodájából láthatta a menetet. A mély útból a fejek a karókon

-fölemelkedtek a kancellária ablakáig s ott sorjában elsasiroztak,

-mint illik.</p>

-<p>– Ez azután defilée – vélte a hadnagy, amikor <span class=

-"pagenum"><a name="Page_20" id="Page_20">-20-</a></span> a fejekben

-fölismerte a pár nap előtti éjjelen szerzett ismerőseit. Elől rang

-szerint vonult a <i>kúcsa</i> öreg pásztora, utána a többi rabló s

-a handzsárral lenyiszált nyakakról lógtak a húscafatok.</p>

-<p>A diadalmas dal erősbült, amint a hazatérő csapat a hídra tért s

-azután a túlsó parton kanyarodott a város felé. Mint másszor is,

-most is a különben igen nyugodt és csendes viselkedésű lakosság

-örömlármába tört ki, ha a bosszúvételnek és az

-igazságszolgáltatásnak ezt az előtte egészen természetes és

-megszokott formáját látta. A gyermekek szaladgáltak és kiabáltak az

-utcákon, mint a hetvenes években nálunk, ha kengyelfutó komédiás

-érkezett a városba. Az emberek dala belevegyült a győzelmi énekbe:

-így mentek a captiék lábon s a hat koponyák rúdon a kajmakám háza

-elé, ahol elevenek és holtak megálltak.</p>

-<p>A karókat ott a köves földbe leszúrták, a fejek rajtuk maradtak.

-Ott álltak azután napokig, mint ingyen mutatvány az istenadta nép

-szórakozására. Ezt ott szükségesnek tartják. Mert miként a csáti

-botnak, ennek a dolognak is két vége van. Igazságszolgáltatási, de

-másfelől közigazgatási és rendőri ügy is ez egyszersmind. A török

-igazságszolgáltatás e tekintetben még valahol Hamurábi törvényeinél

-tart s elrettentő példákkal dolgozik. Másfelől így látványosan

-bizonyítandó be, hogy a közbiztonság közegei képesek halált halni a

-népért, de tudnak halált osztani is a népért. Mint a példa

-mutatja.</p>

-<p>Az ügy közigazgatási része pedig abban van, <span class=

-"pagenum"><a name="Page_21" id="Page_21">-21-</a></span> amit a

-kerek világon mindenütt pénznek neveznek. Az élve visszatért

-captiéknek joguk van ahhoz, hogy azért, mert a halállal

-szembehelyezkedtek, jutalomban részesüljenek. Ez körülményes

-állapot.</p>

-<p>Hogy kik laknak a hegyek között s hányan laknak a hegyek között:

-ki tudná számon tartani? Allá ugyan mindent tud, de Allá ugyanolyan

-isten, mint a pogány magyar „öreg úristene“, aki számon tart ugyan

-mindent, de senkinek sem tartozik felelettel.</p>

-<p>Megtörténhetik tehát, miután az ujjunk sem egyforma, hogy a

-captié kimegy a hegyek közé, a <i>bodókba</i> meg a <i>válékba</i>

-a rabló után s valahol a rengetegben találván egy félvadembert, szó

-nélkül lelövi. A nyakát elválasztja a törzsétől, a fáról karót vág,

-a karót beledugja a nyakba s hazahozza a fejet diadalmasan a rúdon,

-mondván győzedelmi ének éneklése mellett: Im, elvégeztem, a bosszú

-megtétetett, kérem a jutalmamat, kajmakám.</p>

-<p>Az ilyen eljárás mindenesetre csalás volna a captié

-részéről.</p>

-<p>Mert nem mindig érkeznek be hatosával a fejek. Néha kevesebb.

-Volt rá eset, hogy csak szóló-fej érkezett.</p>

-<p>A fejnek tehát kint kell állani a fórumon a kajmakám, mint a

-legfőbb közigazgatási hatóság lakása előtt. Tisztán csak csalások

-és félreértések elkerülése végett. Mert csak ez az egyetlen módja

-annak, hogy a megraboltak, vagy a meggyilkolt hozzátartozói, ha a

-városba hetipiac alkalmával lekerülnek, igazolják, hogy a csendőr a

-bosszút csakugyan illetékes személyen gyakorolta. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_22" id="Page_22">-22-</a></span></p>

-<p>Ez, ha a dolgokat ebből a szempontból nézzük s a helyi

-viszonyokat kellő figyelemmel mértékeljük, elfogadható fölfogás,

-amely gyakorlati érzékre vall.</p>

-<p>Nem másért, hanem tisztán csak ezért állanak őrséget a fejek a

-kajmakám portája előtt.</p>

-<p>Az emberek nézik a fejeket.</p>

-<p>A kutyák is nézik, de nem juthatnak hozzájuk.</p>

-<p>A legyeknek azonban e tekintetben szabadság van engedve. Allá

-szárnyakat adott nekik s így minden korlátozás nélkül röpködhettek

-a fejeken és a birkahúson, amelyet szintén rúdon sütöttek és azon

-hordozták. Nem lehet mondani, hogy drága lett volna akkor a

-hús-étel odalent, mert egy darab bordát a rájatartozó hússal egy

-krajcárért adtak.</p>

-<p>Ezt nem lehet drágaságnak nevezni s miután a hegyekből lejött

-emberek eladták a piacon azt, amit magukkal hoztak: a bocskornak

-való szőrös állati bőröket és a világítógyertyául szolgáló gyantás

-fenyőfa-szilánkokat, húst vettek és ettek és pitét vásároltak

-hozzá, amely fehér és meleg és szintén hordják az utcán a

-készítéséhez értő pékek s egyéb simindzsiások, kiabálván, hogy

-<i>biali vrúcsi</i> és amely oly jó volt, hogy a batalion

-orvosfőnöke büntetés terhe alatt tiltotta el, hogy valaki belőle,

-bárcsak egy harapást is egyen, mert mint mondta a tiszteletreméltó

-doktor: ő és az ő két dögésze nincsenek Karlsbadra s egyéb

-gyomorfürdőhelyekre berendezve.</p>

-<p>Különbözők azonban az egészségi fokozatok. Az emberek minden

-halálveszedelem nélkül ették a <span class="pagenum"><a name=

-"Page_23" id="Page_23">-23-</a></span> <i>mészát</i> és a <i>biali

-vrúcsit</i> s vidám szavakat intéztek a fejekhez:</p>

-<p>– Haj, kutya, úgye nem rabolsz már?</p>

-<p>– Haj, hajduk, úgye nem ölsz már?</p>

-<p>A hadnagy is nézte.</p>

-<p>Arra megy az őrnagy s a vállára üt:</p>

-<p>– No, mit néz rajtuk annyi ideig, Dominig?</p>

-<p>– Őrnagy úr, – mondja a hadnagy, – már sok társaságban

-megfordultam. De ilyen úri társaságot, mint ezek, akik a

-viszontlátogatáshoz névjegy helyett a fejüket küldik be: ilyent még

-nem láttam.</p>

-<p>– Fiam, – fordult az őrnagy egy arra csatangoló közkatonához,

-aki vászonnadrágot viselt, – nem fázol meg ebben a ruhában?</p>

-<p>A katona elértette a kérdést (mivelhogy nem volt szabad a

-városba a gyakorló ruhákban kimenni):</p>

-<p>– Őrnagy úrnak jelentem alássan, rajtam van a másik is, de húst

-kell hazavinnem, azt sajnálnám összezsírozni, mert vadonatúj.

-Tegnap kaptam.</p>

-<p>– Igen, igen, – mondta az őrnagy. – Látja, hadnagy úr, ez

-szabálytalan dolog és mégis helyes dolog. A kincstár érdekei mindig

-szem előtt tartandók… Miért csináltunk volna mi Streifungot, meg

-esetleges nemzetközi bonyodalmat ezek ellen? Mikor így is el van

-intézve a dolog? <span class="pagenum"><a name="Page_24" id=

-"Page_24">-24-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Kutyavér a havon.</h2>

-</div>

-<p>Tél van, jól meglepte a határt a hó, minden aludni látszik,

-csend és némaság van a tájon. Ilyenkor nem igen járnak-kelnek az

-emberek a hidegben, amit nyilvánvalóan mutat az is, hogy az úton

-csak egy ökrös szekér mozog. Halad kifelé, a pusztának. Ritkaság az

-ilyesmit látni, mert errefelé nem szokás az ökrön való járás.

-Leginkább lóval haladnak. Nem is igen van itt szekér, hanem csak

-kocsi.</p>

-<p>Most azonban úgy áll a dolog, hogy ez a szekér fáért megy ki az

-erdőbe. Barátságból, szívességből, meg egy kis részért, amit a

-fából kap. Mert a szekér Savanya Jánosé, ami fa pedig kint van az

-erdőn hazahozni való, az a komáé, bizonyos nevezetű Franczia

-Péteré. Péter ugyanis, mikor árverezték a rőzsét az erdőben,

-rálicitált egy kisebb rakásra, ki is fizette és most azt mennek

-hazahozni. Mindketten ott ülnek a szekéren, beszélgetvén. Van rá

-módjuk, mert az ökör nem szokott valami nagyon sietni. Azért

-mondják a lusta emberre, hogy lassan jár mint az uraság ökre.</p>

-<p>Ezek ugyan nem urasági ökrök, hanem csak célszerű <span class=

-"pagenum"><a name="Page_25" id="Page_25">-25-</a></span> szögény

-embör jószágjai, bár úgy lehet, hogy ennélfogva még lassabban

-mennek. Alig hallatszik, hogy haladnak, pedig így a havas világban

-a csendek csendje ül a tájon. Nem mozog senki és semmi, még a

-varjak is eltávoztak jobb helyre, mert mit keressenek a havon? De

-éppen ezért, mikor némi zajt hall a hátuk mögött Péter,

-visszatekint.</p>

-<p>– No – mondja – gyün a kend kutyája a kuvasz.</p>

-<p>– A Talpas?</p>

-<p>– Az.</p>

-<p>Hát csakugyan. Jön a kutya s ahogy a szekérhez ér, ugyancsak

-ugrál és mint mondani szokás: nagyon hányja-veti a fülét. Ez

-kutyanyelven örömet jelent s ha még trüszög is hozzá, ez a

-legnagyobb fokú örvendezés. Azt mondja ilyenkor a kutya:</p>

-<p>– Hiába akartok elszökni előlem, csak utánatok jöttem a

-tanyábul.</p>

-<p>A gondolatban való beszédre azonban azt mondja Savanya

-János:</p>

-<p>– Az ördög bujjon beléd, miért nem maradtál otthon?</p>

-<p>De a kuvasz csak ugrál előre-hátra a szekér körül, valamit

-kiabál az ökröknek, mond is valamit, amit Franczia Péter alighanem

-megért, szólván:</p>

-<p>– Hiszen otthon hagyta a pulit házőrzőnek.</p>

-<p>Ez némi megnyugtatás volna, mert így a baj csak kisebb. De alig

-telik bele néhány minutum, már hallatszik hátulról a beszéd, hogy

-bek-mek belemek, mire feleli a kuvasz, hogy buff-buff balabuj. Mert

-jön ám a pulikutya is ész nélkül a szekér után s <span class=

-"pagenum"><a name="Page_26" id="Page_26">-26-</a></span> a kis

-fekete gombóc állat szinte nem is szalad, hanem gurul a havon

-sebesen, mint a ballangógyökér, mikor az őszi szélvihar a pusztán

-kergeti. S közelbe érve, mondja a puli is ugyancsak:</p>

-<p>– Engem sem lehet ám becsapni! Engem sem lehet ám becsapni!</p>

-<p>A két állat bolondos táncot jár afölött való örömében, hogy

-megtalálták a szekeret. Savanya János ugyan jókedvvel legelteti a

-szemét a kutyákon, másként azonban ez baj, hogy eljöttek a

-tanyából. Mert ha a kutya így elszökik hazulról a gazda után és az

-orra után menve megtalálja, azt visszakergetni nem lehet. A kutya

-hűsége mondja-e föl ilyenkor a szolgálatot, vagy hogy éppen a

-hűsége tartja ott az úton levő, ennél fogva esetleg veszedelemben

-levő gazdánál: azt nem tudni, de annyi bizonyos, hogy azt sem szó,

-sem ütés el nem riasztja. Ha megverik, néhány száz lépésre

-hátramarad, de azután újra elősompolyog és olyan szomorúan tud a

-szeme nézésével beszélni: ne űzz el, engedd, hogy veled lehessek. A

-külső ember, ha a város felé megy kocsin s észreveszi, hogy a kutya

-utána szökött, inkább visszafordul, így hazamegy vele a kutya is.

-Otthon azután a kutyát megkötik s a gazda újból elindulhat. Mert

-egy rendes házőrző kutya ér annyit, mint egy borjú s ha a kutya a

-kocsival a városba kerül, ott eltéved és elvész.</p>

-<p>Itt ugyan nem a városba mennek most, hanem azért csak baj van.

-Mert a törvény szerint az erdőbe nem szabad bevinni a kutyát. Ha a

-csősz megtalálja a fák közt, lelövi. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_27" id="Page_27">-27-</a></span></p>

-<p>Visszafordulni sem lehet a kutyák kedvéért. Mert itt most meg az

-a baj, hogy ökörrel vannak. Lóval még meg lehetne fordulni, mert

-sebes járású. De az ökörrel nem, mert akkor estig sem érnek ki az

-erdőbe. Pedig a rőzse már ugyancsak szükséges, mert hideg van és a

-tüzelő Franczia Péteréknél végképpen elfogyott.</p>

-<p>A kutyai ügyben a szekéren megindult lassú tanácskozás utoljára

-is abban állapodik meg, hogy nincsen itten már más tennivaló: hadd

-jőjjenek az állatok. János mondja:</p>

-<p>– Majd oda parancsolom őket a szekér alá a kerekek közé.</p>

-<p>– Hát persze, hogy persze – feleli megnyugtatólag Péter,

-egyébként sem az ő kutyáiról lévén szó.</p>

-<p>És mert senki sem tudta még ekkor, hogy mi következik.</p>

-<p class="center">* * *</p>

-<p>Bárki bármit beszéljen, csak elér azért az ökör is oda, ahova

-kívántatódik, mert íme idő multán ott vannak az erdőben. Franczia

-Péter tanulmányozza a rőzserakásokat és bár még az ősszel vette meg

-a magáét, ráismer a mostani havas állapotában is. Mert, amikor

-licitált rá, ócska asszonyszoknyából való kék rongyból azután

-pántlikákat csinált s azokat a rakásnak mind a négy sarkára

-odakötötte. Mert hiszen szokás-mondás ugyan, hogy igaz jószág nem

-vész el, de e tekintetben az elővigyázat sohasem fölösleges. A

-rongyok például <span class="pagenum"><a name="Page_28" id=

-"Page_28">-28-</a></span> most megmondják Péternek az igazát és

-egyben arról is tanubizonyságul szolgálnak, hogy a rőzse egy

-sarkából sem lopott senki. Mert ha lopott volna, a lopott holmival

-elvitte volna a sötétben a rongyot is. Mert annyira már csak mégsem

-szemtelen senki, hogy nappal lopjon. Mert aki ezt tenné, az már

-csakugyan nem volna becsületes ember.</p>

-<p>– Hát ez az no, ha mondom – vélte Franczia Péter a rőzsére

-mutatva.</p>

-<p>– Hóha, hó – szólt Savanya János az ökröknek, mire azok (nagy

-nehezen: egy szóra) megálltak. Ki is veszi azonnal a jármot a

-nyakokból, e nagy fehér szótalanságokat kötélre eresztvén. Azután

-rakják a rőzsét a szekérre, ami voltaképpen nem nagy munka, mert

-nem olyan sok a rőzse, hogy egy fuvarban haza ne lehetne vinni. A

-kutyák ülnek a szekér mellett s nézik a dolgot. Ahogy a rakodással

-készen vannak, a szekérrúdra ül a két ember és előveszik a

-tarisznyát. Enni kell. Az ökröknek nem kell enni adni, mert azok a

-tulajdon belsejükben viszik a tarisznyájukat, kérődzvén kedvükre.

-Az emberek szalonnát esznek kenyérrel, a kutyák kapják a bőrét meg

-a héját. Ha majd ettek, fognak s indulnak mindjárt visszafelé: így

-csak talán nem lesz a kutyákkal semmi baj.</p>

-<p>Ekkor a nem messzi csőszházból, amely eddig a hóban eltemetve

-aludni látszott, kijön a csősz és feléjük tart. De nemcsak maga

-jön, hanem az unokája is beleakaszkodott, fogván öregapó kabátjának

-a zsebje szélét.</p>

-<p>Öregapó mondja neki: <span class="pagenum"><a name="Page_29" id=

-"Page_29">-29-</a></span></p>

-<p>– Ne gyere Juliska, ne gyere kicsinyöm, mögfázol.</p>

-<p>De a kis vakarcs csak belekullancsoskodik és huzatja magát a

-zsebszélnél fogva. Igy a csősz ráhagyja a dolgot s halad. Ahogy

-azonban közel érnek, a két kutya dühödt ugatással támadt rájuk. Azt

-amúgy is megtennék, hogy ugatnának az idegenre, mert a szekérnek és

-ökröknek védelmét kötelességüknek ismerik, de így étel idején

-különösen mérgesek, valószínű, hogy ilyenkor az állat az

-ennivalóját félti a közeledőtől. Mire Savanya János a szekérrúdról

-felugrik, az öreg csősz, bot nélkül lévén, ugyancsak topog a kutyák

-előtt, tolván hátra a két kezével maga mögé a kis unokáját, hogy az

-ebek meg ne marják. A kislány azonban, mire Savanya odaér, hogy a

-kutyákat elkapja, már halálra rémült, reszket, sikít, ordít,

-kiabál.</p>

-<p>Savanyáék kötelet vetnek a megdühödött veres kuvasz nyakába és

-János a pulit a háta szőrénél fogva kapja el. De még így is alig

-lehet a kötélen tartani a kuvaszt, a puli pedig annyira menne neki

-a sikoltozó kisleánynak, hogy még a gazdája kezéhez is

-visszakapkod, hogy eressze.</p>

-<p>Lehet, hogy az öreg csősz a legjobb szándékkal jött, de lehet az

-is, hogy némi bosszankodás volt benne. Lehet, hogy hivatali

-tekintélyét látta megsértve azáltal, hogy tudta és beleegyezése

-nélkül rakták föl a szekérre a rőzsét. Sőt ez a valószínűbb és a

-kutyák szörnyű megvadulásának az oka is ebben keresendő. Mert a

-kutya meg tudja érezni azt, hogy kiken kell ellenséget vélni.

-Mindegy azonban <span class="pagenum"><a name="Page_30" id=

-"Page_30">-30-</a></span> most már, bárhogy van a dolog, a csősz

-tökéletesen dühös. A csőszházból a nagy ugatásra, jajveszékelésre

-és lármára kiszalad a háznép és az öreg szörnyű haraggal kiabál

-nekik.</p>

-<p>– Hozzátok ide a puskámat! Lelüvöm azt a disznó dögöt! Ne tögye

-nehézségössé az én unokámat.</p>

-<p>Savanya fogja a kutyákat.</p>

-<p>– Csak talán nem lüvi kend le?</p>

-<p>– Lelüvöm én – kiabál a csősz.</p>

-<p>– De nem engedöm ám!</p>

-<p>A csősz fia vagy veje azonban szaladva hozza már a puskát és

-szalad utána a háznép is! lüvés lössz. Az öreg kézbe ragadja az

-ócska mordályt és a kutyára fogja. Azonban, ahogy ő takargatta az

-unokáját a kutya elől, úgy takargatja most Savanya a kuvaszt a

-puska elől.</p>

-<p>– Ne bántsa kend, ne bántsa kend! – kiabálja.</p>

-<p>A kötéllel odarántja a kuvaszt a lába közé, csizmáival

-átszorítja derekát. A csősz ordít:</p>

-<p>– Eressze kend el a kutyát! Lelüvöm!</p>

-<p>– Nem eresztöm! – ordít vissza Savanya és a sok ordítozás olyan

-lármát csap a havas erdőben, hogy a többfelé a fákon dolgozó

-napszámosok is előfutnak: talán embert ölnek itt.</p>

-<p>Forog a csősz mindenfelé a puskával, hogy honnan találhatná el a

-kuvaszt, de forog Savanya is, a kutyával a lába között. Végül az

-öreg csősz, félig megvadulva azon, hogy a tekintélye így forog

-kockán, rálő a kutyára. Jól talált. A fejet találta el, a kutya

-megszünik a gazdája lába között <span class="pagenum"><a name=

-"Page_31" id="Page_31">-31-</a></span> ugatni, megroggyan, egy szót

-sem szól, véresen a hóra esik.</p>

-<p>Nagy lárma támad, az ökrök a lövéstől megvadulnak, majd

-elszakítják a kötelet, káromkodások hallatszanak és a csősz, akit

-nagy indulatából a fegyverdörrenés észretérített, sietve vonul

-minden népével vissza a házba.</p>

-<p>Franczia Péter fogja be az ökröket, Savanya nézi a döglött ebet.

-Véres feje mellett megáll a puli és vékony apró szűkölésekkel

-temeti a cimborát. De az egybegyűlt emberek is vetnek utána némi

-elismerést, szólván a riadalom után hirtelen beállott csendben:</p>

-<p>– Kár érte…</p>

-<p>– Jó kutya volt…</p>

-<p>– Röndös kutya volt…</p>

-<p>Savanya úgy érzi, mintha a torkát fojtogatnák. Nem szól semmit,

-mert attól tart, hogy talán sírva fakadna, ami még sem volna illő.

-Csak némán emeli föl az öklét a csőszház ellen. Azután elhaladnak a

-szekérrel, amely után szomorúan ballag a puli.</p>

-<p>A kuvasz teteme ott marad az erdőszélben a havon.</p>

-<p>A szekér már messze jár, de Savanya János olykor visszafordul

-róla és átkozódva emeli az öklét a csőszház felé. Franczia Péter

-bólogat hozzá és azt mondja:</p>

-<p>– Fiskálist köll fogadni.</p>

-<p class="center">* * *</p>

-<p><span class="pagenum"><a name="Page_32" id=

-"Page_32">-32-</a></span></p>

-<p>Csakugyan Savanya János ügyvéddel megy el a tárgyalásra a

-járásbíróság elébe. Mert ez olyan dolog, hogy ha a tanya egyik

-sarka rámegy is, itt igazságnak kell történni.</p>

-<p>Egybegyültek mindenek, panaszos, vádlott és tanuk is számosan. A

-fiatal fiskális izgatottan mozog köztük, mert bizonyára különös

-tetemrehívás ez. Az-e? Vagy kutyalövési ügynek nevezzük? Az sem,

-mert ez a törvény szerint nem más, mint idegen ingó dolog szándékos

-megrongálása. Ez a meghatározás Savanyát balsejtelemmel tölti el.

-Hiszen olyan kutya nem volt a határban. Azután csak ingó dolog. A

-kútveder az ingó dolog az ostorfán, mikor a szél fujja, nem pedig a

-kuvasz. Hát micsoda dolog ez?</p>

-<p>De félre az elmélkedésekkel. A bíró a tárgyalásba kezd és

-megkérdezi az öreg csőszt, bizonyos nevezetű Szőke Hadadi Sándort,

-hogy hallván a vádat, bűnösnek érzi-e magát?</p>

-<p>– Hát nem, – mondja az öreg és hivatali méltósággal lép előbbre

-– mert én törvényösen töttem, amit töttem. Itt a bizonyság…</p>

-<p>És a belső zsebből előhúzza az erdőőri utasítást, amelybe bele

-van nyomtatva, hogy a kártékony állatot lelőni kötelesség.</p>

-<p>– De – mondja a bíró – a kutya nem kártékony állat. Akkor nem

-tartanák a tanyákon, ha kártékony volna.</p>

-<p>– De bizony csak – véli Szőke Hadadi – kártékony az, ha nincsen

-kötve.</p>

-<p>Ez érv. De most Savanya tanui lépnek elő és <span class=

-"pagenum"><a name="Page_33" id="Page_33">-33-</a></span> igazolják,

-hogy hiszen kötél volt a kuvasz nyakában, meg a gazda lábai között

-is volt.</p>

-<p>– Itt, – mutatja Savanya a lábait – itt a tulajdon két lábom

-közt volt.</p>

-<p>– Hát pedig – mondja a csősz, bizodalmasan tekintvén a bíró felé

-(hiszen mindketten hivatalos emberek) – én amellett vagyok, amit

-mondtam. Az a kutya van kötve, aki láncon van, karó mellett.</p>

-<p>– De a gazdája lába közül lőtte kend ki?</p>

-<p>– Hát ha onnan is, – rángatja panyókára a vállát az öreg csősz –

-akkor is csak törvénytelen állat volt. A törvény kötelez engöm.</p>

-<p>A törvény… A csősz diadalmasan néz körül. Ki az, aki a törvény

-ellen mer? Savanya szomorúan kezdi érezni, hogy a kuvasz esete

-alighanem megbosszulatlanul marad.</p>

-<p>Azonban okos ember a bíró, mert hiszen azért bíró. A csősznek

-most így adja föl a szót:</p>

-<p>– Ha kendnek minden törvénytelen állatot le kell lőni, mért nem

-lőtte kend le a pulit is?</p>

-<p>Savanyáék pártján elfojtott kacaj. Ahán. Ez azután kérdés. Ez

-már teszi.</p>

-<p>Az öreg csősz is meg van lepődve. Az ám. Csakugyan. Erre nem

-számított. Kezd megzavarodni. De azután hirtelen támad az ősz hajak

-alatt egy gondolat és csendesen feleli a bírónak:</p>

-<p>– Mert a csőszpuskának csak egy csöve van.</p>

-<p>Hiába azonban minden furfang és okoskodás. A bíró kétszáz

-koronára elítéli a csőszt, amit az megroggyanva vesz tudomásul.

-Csak akkor éled, mikor tudatja vele a bíró, hogy büntetlen multjára

-<span class="pagenum"><a name="Page_34" id=

-"Page_34">-34-</a></span> való tekintettel az ítélet végrehajtását

-felfüggeszti.</p>

-<p>– Hanem – mondja tovább – kártérítéssel tartozik. A kutya árát

-meg kell fizetni.</p>

-<p>– Hejnye, hejnye – csóválja a fejét öreg Hadadi Sándor.</p>

-<p>– De pedig úgy, úgy – vélik Savanyáék és a fiatal szorgos

-fiskális azonnal meg is állapítja a kutya árát:</p>

-<p>– Nyolcvan koronát ért a kutya!</p>

-<p>Savanyának ez tetszik. Hálás pillantást vet az ügyvédre és a

-kuvasz méltatásába kezd. (Az sem gondolta volna világéletében, hogy

-ilyen úri helyen fájlalódnak a fejek végette.) Mondja Savanya:</p>

-<p>– Hát szép kutya volt. Nagy kutya volt. Erős, bátor… Az üsmert a

-határban mindönkit.</p>

-<p>Mélabúsan teszi hozzá:</p>

-<p>– Ugyan ütet is üsmerte mindönki a határban.</p>

-<p>A tanuk komoly meggyőződéssel bólogatnak:</p>

-<p>– Hát ami igaz, az igaz.</p>

-<p>– No de – mondja a bíró – nyolcvan koronát még sem ér egy

-házőrző kutya.</p>

-<p>– Hát kit így, kit úgy, – véli Savanya – kutyája válogatja, mög

-gazdája válogatja.</p>

-<p>Hát ez az. Savanya így állapítja meg, hogy mi az a praetium

-affectionis. A magyar törvény sokkal szebb szavat talált erre a

-fogalomra. Ugy hívja, hogy: kéj-becsár.</p>

-<p>A bíró előszólít egy tanut:</p>

-<p>– Hát ismerte maga azt a kutyát?</p>

-<p>– Hát – feleli sértődve a tanu – már mögkéröm az urat, hát

-hogyne üsmertem volna. Ugy <span class="pagenum"><a name="Page_35"

-id="Page_35">-35-</a></span> igaz, ahogy a sógor mondja: üsmert az

-mindönkit, mög ütet is üsmerte mindönki.</p>

-<p>– No jó – mondja a bíró. Hát mennyi pénzt adott volna érte?</p>

-<p>A tanu előreteszi az egyik lábát s gondolkozva nézi a csizmája

-fejét.</p>

-<p>– Pénzt, – szól – pénzt nem adtam volna érte.</p>

-<p>– Akkor hát nem is ért a kutya semmit.</p>

-<p>Most többen is szólnak:</p>

-<p>– Dehogy nem, dehogy nem. Ért az. Csakhogy nem szokás kutyáért

-pénzt adni. A kutyát cserélni szokás.</p>

-<p>– Azután mit adott volna cserébe?</p>

-<p>A tanu megint gondolkozik, a bíró meg türelmetlenkedik. Valóban,

-a kéj-becsár megállapítása nem egészen könnyű dolog.</p>

-<p>Az ember széjjelnéz, hátratekint, mintha a többitől várná

-beszédéhez a jóváhagyást.</p>

-<p>– Hát egy birkát löhetött volna érte adni.</p>

-<p>– Milyen birkát? Valami kis bárányt?</p>

-<p>– Nem. Öreg birkát.</p>

-<p>– Mit ér egy öreg birka?</p>

-<p>– Hét-nyolc pengőt.</p>

-<p>– Jól van – állapodik meg a bíró a dologban. Tehát egy nyolc

-forintot érő birkát adna a kutyáért, ha megvolna.</p>

-<p>A tanu helyénvalónak találja a teljes igazság kedvéért – még egy

-megjegyzést tenni.</p>

-<p>– Már kérem alássan, – mondja és lassan sikálja a kezefejével az

-állát – én nem adnék érte még egy kis bárányt se, mert neköm van

-kutyám. Hanem <span class="pagenum"><a name="Page_36" id=

-"Page_36">-36-</a></span> ezt úgy köll fölfogni, hogy akinek

-nincsen kutyája, annak mögért volna egy öreg birkát…</p>

-<p>Jól van ez már így is. A bíró a különféle körülményeket

-mérlegelve, huszonöt koronában állapítja meg az elpusztult kuvasz

-árát.</p>

-<p>– Hallotta, – szól Hadadihoz – huszonöt korona. Ennyit tartozik

-kártérítésben fizetni.</p>

-<p>Az öreg csősz félszemmel néz a bíróra, azután kérdezi:</p>

-<p>– Mennyi az, kéröm?</p>

-<p>– Mennyi? – mondja a bíró. Hát hogyan mondjam? Huszonöt korona

-az huszonöt korona.</p>

-<p>– Nem értök én ahhoz – feleli Szőke Hadadi elütőleg. Hanem, hogy

-mennyi pengőben?</p>

-<p>– Tizenkét forint ötven krajcár. Ennyit fizet kend.

-Belenyugszik?</p>

-<p>Az öreg elszomorodva feleli:</p>

-<p>– Hát, ha muszáj…</p>

-<p>Azonban Savanya János áll elő:</p>

-<p>– De kéröm alássan, én mög keveslöm azt a pénzt a kutya

-árában.</p>

-<p>– Elég az pedig, hallja – inti le a bíró.</p>

-<p>– De kéröm, veszteségbe, szomorúságba, fájdalomba, miért volna

-az elég?</p>

-<p>– Azért, – mondja ki a bíró az igazságot – mert a kutyának

-nincsen szalonnája.</p>

-<p>Öreg Szőke Hadadi sietve gombolja ki a mellényt, hogy a

-pénzes-zacskót elővéve, azonnal fizessen. Amíg följebb nem megy a

-kutyának az ára. Savanya a pénzt zsebreteszi.</p>

-<p>– No – mondja a bíró, az ügy sikeres elintézése <span class=

-"pagenum"><a name="Page_37" id="Page_37">-37-</a></span> után –

-most már nincsen baj semmi, úgy-e? Meg vannak elégedve mind a két

-oldalon?</p>

-<p>Szőke Hadadi fölhúzza a vállát, legyint a kezével.</p>

-<p>– Hát a bírság… mindegy no. Ha így van az ítélet, hát így van.

-De én már embörrel ezöntúl nem találkozhatok odaki, hogy mög ne

-kérdözze tüllem: mikor mögy kend mögint kutyára vadászni, Sándor

-bácsi?</p>

-<p>Savanyáék gúnyosan mosolyognak. Mert hiszen ha csak ennyiből

-állna a dolog. De van folytatása is. Öreg Szőke Hadadi Sándor

-nevéből a mai naptól kezdve a Szőke név kimaradt. Mától kezdve a

-helyét a Kutyavadász gúnyszó foglalta el. Hatalmas úr az Isten, de

-ezt a nevet róluk többé még ő sem veszi le. Idővel, amikor az öreg

-csősz már nem is él és a Juliska unoka lesz férjhez menendő, csak

-úgy fog arról a pusztaszélen a szó verni:</p>

-<p>– A Kutyavadász Hadadiék Julcsájának holnap kötik be a fejét.

-<span class="pagenum"><a name="Page_38" id=

-"Page_38">-38-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Elmúlás előtt.</h2>

-</div>

-<p>Ami a vékonyságot illeti, az még nem nagy baj, ha valaki vékony,

-mert hiszen nem is mindig vékony az, akit annak mondanak. Némelyik

-ember csak azért látszik olyan vékonynak, mert nagyon hosszú.</p>

-<p>– Ha egy harmadával rövidebb volna, egészen rendes testállása

-lenne neki – mondják.</p>

-<p>Mostanában ugyan már nem nagyon sűrűn adódnak elő szálas

-emberek. Fogynak, nem tudni, miért? Egyesek arra vetnek, hogy a nép

-nagyon hamar munkába fogja a gyermekét s ezért maradna most

-rövidebbre, mint ezeknek előtte. De hiszen azelőtt is korán munkába

-fogta, talán még korábban, mint most, mikor az iskolai törvény ezt

-a szokást mégis csak korlátok közé szorítja. Mások a pálinkát

-okolják, megint mások a korai dohányzást, romló lakásviszonyokat,

-hiányos és egészségtelen táplálkozást. Azon a tényen azonban nem

-változtat az egyik elmélet sem, hogy rövidülnek az emberek.

-Hivatalos írást erről aligha vezetnek, de amúgy szemmel látható.

-Aki szálas ember régebben szolgálta <span class="pagenum"><a name=

-"Page_39" id="Page_39">-39-</a></span> ki a katonaságot, emlékezhet

-arra, hogy mikor berukkolt a századhoz, nagyság szerint valami

-nyolcadik-kilencedik volt a legények között, ellenben szolgálatának

-harmadik esztendejében már ő volt a leghosszabb köztük. Mert mindig

-apróbbak jöttek az eltávozott hosszúk után. Vagy hogy talán ennek

-is olyan szokása van, mint a kukoricának, hogy az egyik esztendőben

-magasabb szárat vet, a másikban alacsonyat?</p>

-<p>Ugyan a kukoricánál is az alacsony száron néha több a cső, mint

-a magoson. Ha hosszúra nő a buza, megdől s fejét leteríti a földre.

-Ha szélvihar van, a bokorfa állja, ellenben a hosszú jegenyeakác

-eldől, mert nem bírja a gyökere a homokban tartani.</p>

-<p>Az emberekben is van ez így. A kis emberre azt mondják, hogy ki

-se látszol a földből, te kis gömböc, te hasban vállas, te

-kútkolonc, te lábatlanság! – A hosszúra azt mondják, mit akarsz, te

-nagy hoppász, tögyél vasalóvasat a zsebödbe, mert elfúj a szél, te

-emeletös gólya! – S hozzáteszik:</p>

-<p>– Kend különben már gazdag embör löhet, mert takarékosan él.

-Kend ha a szíjgyártónál szíjat vásárol, a fele is elég egyszöri

-viseletre.</p>

-<p>A hosszú azt mondja erre:</p>

-<p>– Csak beszéljen kend, kis tökmag. Hiszen amelyik kerítésön én

-átlépök, az alatt kend csak úgy tud átbújni, ha négykézláb lukat

-kapar magának, mint a kutya.</p>

-<p>Ezek azonban csak mind tréfabeszédek, amik <span class=

-"pagenum"><a name="Page_40" id="Page_40">-40-</a></span> semmi

-vizet sem zavarnak, csak azért mondatnak, hogy az idő teljen.

-Ellenben más dolog az, mikor a hosszú emberre ránéznek a többiek s

-félig térfásan, félig szánakozva mondják neki:</p>

-<p>– Mivel élsz te hé? Talán tengeri herkentyűvel? Vagy cukros

-levegővel, mint az urak?</p>

-<p>– Már miért? – kérdezi a hosszú.</p>

-<p>– Hát már apránkint a melled egészen odaszárad a hátadhoz.</p>

-<p>A hosszú a fejét lehajtja. Hát ez az.</p>

-<p>Az emberek is összenéznek. Hát ez az. Elérte a száraz betegség.

-Ami ellen nincs orvosság. Isszák ugyan ellene a petroleumos

-pálinkát, főzik róla a székifű virágát, a nyakat nagy és hosszú

-szalagokkal betekerik, a mellény alá a háton keresztbe

-asszonykendőt kötnek, mindez azonban nem sokat szokott érni.</p>

-<p>A hosszú a fejét fölemeli. Kiegyenesedik, mint régente, mikor

-mint leghosszabb ember, a zászlót hordozta a regimentben. A Fánit.

-A regimencfánit… Ej… azonban, nem megy ez már úgy, mint ezeknek

-előtte. A mell nem engedelmeskedik, mert szaggatások vannak benne,

-a nyak pedig megvékonyodott, szinte idegenül forog rajta a fej. A

-hosszú elkeseredetten mondja a bormérőnek, mert az ilyen esetek ott

-szoktak történni:</p>

-<p>– Hozzék kend egy liter bort.</p>

-<p>Azt mondja a kocsmáros:</p>

-<p>– Miért?</p>

-<p>Feleli a hosszú:</p>

-<p>– Miért? Hát pénzért! <span class="pagenum"><a name="Page_41"

-id="Page_41">-41-</a></span></p>

-<p>– Nono – feleli amaz, miután ez a beszéd csak azért történt,

-hogy nevessenek is valami keveset.</p>

-<p>Azt mondja egy kövéres, mosolygó képű alacsony, abban a biztató

-tudatban, hogy vele ez világi életben soha olyan nem történhet,

-mint a hosszúval történt:</p>

-<p>– Jobb volna, ha tejet inna kend.</p>

-<p>A hosszú megüti a kezével a levegőt.</p>

-<p>– Ittam én már azt is.</p>

-<p>– De sokat igyon kend. De ne úgy mint az urak, hogy

-incum-fáncum, meg mi fene. Hanem úgy igya kend, ahogy a tehénbül

-kigyün.</p>

-<p>Egy ember két ujjával ráüt az asztalra:</p>

-<p>– Ez úgy van.</p>

-<p>Ez az ember ugyanis korán özvegységre jutott s nem feledhetvén

-sehogy sem az elhalt hitvest, nincsen lelke ahhoz, hogy az

-asszonynak mását vigye a házhoz mostoha gyanánt. Ily módon náluk a

-tűzhelyen nem túlságosan füstösödnek be a bögrék, hanem van egy

-tehene, ád nyolc litert – már nem hogy egyszerre, hanem reggel

-négyet, meg este négyet. A tehénnek a mezőre való reggeli

-szolgálatba menetel előtt alatta reggelizik ez az ember a két kis

-családdal, meleg ilyenkor a tej tűz nélkül, úgy ahogy előadódik.

-Estére kelve hazajön a mezők illatos füvei közül a jó tehén s a

-szarvaival valahogy beférvén a kiskapun és szép két szolíd szemével

-a két kis családra nézvén, azt mondja:</p>

-<p>– Hozott már megint négy lityi élelmet a búböce.</p>

-<p>Akkor megint csak aláállnak az apjukkal egyetemben bögrézni és

-ebben nincsen semmi sem, mert <span class="pagenum"><a name=

-"Page_42" id="Page_42">-42-</a></span> nyolc liter tej egy embernek

-és két kis családnak kenyérrel egy napra elég, legföljebb a tehén,

-fejetvén, olykor félszemmel hátratekint, hogy a testéből adott

-meleg ételnek a fölosztása a két kis család között a szociális

-szempontok megtartása mellett történik-e.</p>

-<p>Ez az ember tehát, aki így él, ismételten most már három ujjal

-üt az asztalra, mondván:</p>

-<p>– Sokat. Azután a tehénbül, ne a boltbul.</p>

-<p>A hosszú nyújtja az üres üveget a bormérőnek, hogy még hozzon

-bele:</p>

-<p>– Beszélhetnek kendék, amit akarnak. Nem segít én rajtam már

-más, csak a bor. Mindig bennem van az álom hidege, mintha csak

-mindig akkor keltem volna föl az ágyból. Hanem a bor melegít. Az

-jó. Azzal bírom én ki.</p>

-<p>… Kintvaló emberek nem tudnak érvelni. Nincsen rá szavuk

-elegendő. A gondolatok oly változatosak, hogy sűrűek, de a fej nem

-tud a kifejezésükre a nyelvnek munkát adni. Mérhetlen szókincsük

-másfelé való irányban fejlődött, a lélekhez való szóláshoz azonban

-kevés a szavuk. A gondolatok járnak-kelnek az agyakban, de senki

-sem mondja ki, mert nem is tudná, hogy miként. Csak a gondolatokból

-leszűrődött igazság jut kifejezésre ilyképpen, mint a mosolygósképű

-alacsony szólja is:</p>

-<p>– Hát tíz liter borba fogadok, hogy nem élsz egy esztendeig.</p>

-<p>A hosszú, a pohárral a kezében, rábámul. Csillog a szeme, sovány

-arcára kiülnek a bortűz bazsarózsái és azt kiáltja: <span class=

-"pagenum"><a name="Page_43" id="Page_43">-43-</a></span></p>

-<p>– Hát nem tíz literbe, hanem fél akóba fogadok, hogy elélök még

-nem is egy, hanem két esztendeig.</p>

-<p>Hát ez bizony nem egészen a vigalmi helyre való beszéd s úgy

-tetszik, mintha a nyitott ablak között a keresztszélben lassan

-lovagolna hol erre, hol arra a Csonthalál, vigyorogván rozoga

-fogaival szokása szerint s a kaszájának éle oly kivert, hogy rendes

-ember ezt valóban még szénához sem használhatná.</p>

-<p>Hideg fuvalmakat visz átal a keresztszél a szobán.</p>

-<p>De a hosszú azt mondja mérgesen:</p>

-<p>– Hát én állom! Hát én mondom! Hát én fél akót töszök arra, hogy

-én élök még két esztendeig.</p>

-<p>Egy csendes hallgató beleszól részvétteljes hangon:</p>

-<p>– Ugy engedje az Isten…</p>

-<p>Szomorúság van itt; hiába, szomorúság van. Mily jobb volna

-másról beszélni, mikor pedig látszik, hogy a hangjából is ugat a

-halál kutyája. Az emberek mennének, – de nem mennek. Gondolkodásba

-esnek. Mitől vannak az ilyen betegségek? Mondják, hogy ez nem

-mástól van, hanem hogy hűtés. Ősszel éri az ilyen az embert, a kora

-harmaton, amidőn majdnem téli hideg van már, de még nincsen a

-télnek nekiöltözködve az ember. Mások azt mondják, hogy a

-szárazbetegség úgy öröklődik, mint az anyajegy. Ugyan most már azt

-is beszélik, hogy az volna a legnagyobb baj, hogy a tanyákon a

-pincét külön szokás építeni. Jóformán sehol sincsen pince a házak

-alatt s így az alulról való földi hidegségek minden mérgükkel a

-<span class="pagenum"><a name="Page_44" id=

-"Page_44">-44-</a></span> szobába nyomulnak. A gyenge gyereknek már

-kicsi korában kitekerik a nyakát, ezért van annyi szomorú kis sír a

-tanyai temetőkben, – aki gyerek pedig megbirkózik velük, azért azon

-is csak otthagyják a kezük nyomát az egész életére. Bár azonban ki

-tudhatna ezek felől valami bizonyosat? A hosszú nyújtja a kezét a

-mosolygós alacsony felé:</p>

-<p>– Hát gyáva legény kend, ha möghátrál. Kend ajánlotta a

-fogadást, hát én állom. Csapjon kend föl!</p>

-<p>Amaz kényszeredetten nyújtja a tenyerét s megfogják egymás

-kezét.</p>

-<p>– Hát jól van, – szól a mosolygós alacsony. Nem azért mondtam én

-azt, János, hogy mondjam, hanem csak úgy mondtam. Hogy ne bort

-igyál te a hordóbul, hanem tejet a tehénbül.</p>

-<p>– Vagy pedig még jobb volna, ha szamártejet, – véli egy ember,

-de azonnal észreveszi, hogy hiábavaló tanáccsal szolgál mondván: –

-azonban hiszen nincs is már szamár.</p>

-<p>Aminthogy igaz is. Idővel ez is kipusztul, mint a réti csikasz

-meg a túzok.</p>

-<p>A hosszú megint csak legyint a kezével. Hol kiegyenesedik, hol

-meggörbül, már a szerint, ahogy a köhögés fojtogatja.</p>

-<p>– Ne féljenek kendtök, amíg engöm látnak. Élök én még három

-esztendeig is.</p>

-<p>A résztvevő hang ismét mondja csendesen:</p>

-<p>– Úgy engedje az isten… Mert az ő keziben van mindnyájunk

-sorsa.</p>

-<p class="center">* * *</p>

-<p><span class="pagenum"><a name="Page_45" id=

-"Page_45">-45-</a></span></p>

-<p>Ez csakugyan így is van és nincs máskülönben. Ő szent felsége

-azonban már mit sem hallgathatott e fohászkodásra, mert nincsen

-hatalom, amely meg ne hajoljon a halál előtt. Négy hét mulva a

-hosszú ember tanyájából a gyászoknak ruhájába öltözött asszony

-haladt ki, tolta talicskán a fél akó bort a mosolygós alacsony

-tanyája felé. A halott becsülete így kívánta ezt, mert az életben

-tett fogadást nem váltja meg a halál, annak eleget kell tenni az

-elmulás után is.</p>

-<p>Fél akó bor fél mázsa teher s a homok nehéz még a gyalogösvényen

-is. Az asszony sűrűn letette a talicskát s megállt mellette

-pihenni. Törölte kendőjével verejtékes homlokát s törölte a

-minduntalan sírásra álló szemeit. Szomorú sóhajtása sziklát

-repeszthetett volna, errefelé azonban nincsenek sziklák, csak a

-gyenge szellő jár a mezőn, amely alatt az elődök csontjai

-szerteszét nyugosznak. Fölfogta tehát újra az asszony a talicska

-szarvát: ő, mint becsületes élő, a halott becsületét tolta maga

-előtt. <span class="pagenum"><a name="Page_46" id=

-"Page_46">-46-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>… boldog Isten birja.</h2>

-</div>

-<p>Nyáron át, ha több napig esik az eső s utána hirtelen igen meleg

-napos időjárás köszönt be, sajátságos látvány a hullámzó homok.

-Ahogy a nap sütése nyomán adja ki magából az elnyelt sok

-nedvességet, a homok felső része mozgásba kezd s olyképpen

-hullámzik, mint mikor gyönge szellő fodrozza a tó vizét.</p>

-<p>A tanyai apró gyerek, mikor látja ezt a dolgot, nagyot

-kiált:</p>

-<p>– Édös apám! Nézze kend már! Nyől a főd!</p>

-<p>– Az ám, fiam, – hagyja rá az apja – nyől. Csak az a baj, hogy

-csak fölfelé nyől.</p>

-<p>Csakugyan fölfelé nő, duzzadozik, emelkedik, de azt is csak

-addig, amíg a nap vissza nem szívja tőle irígyen azt a vizet, amit

-kapott. Azután még fölfelé sem nő. Oldalt pedig sehogysem nő és

-sohasem nő. Mindenütt szomszédok állják a határát, azok is nőnének,

-ha lehetne, de nem lehet: a földecskék egyformák maradnak s a

-tanyai kutya ha húsz évig él is, a birtokhatár tekintetében nem

-kell új tanulmányokat csinálnia. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_47" id="Page_47">-47-</a></span></p>

-<p>A „kiscsalád“ azonban nem olyan mint a föld, mert az nő, azaz

-hogy szaporodik. A tanyai nyelvben a gyermek külön-külön véve:

-cseléd, a familia összes tagjai együttvéve: család, külön

-együttvéve a gyerekek: kis családok. S a kis családok bizony

-szaporodnak. Van belőlük sok, bár hullik is lehetősen. A külső

-temetőket az jellemzi, hogy sűrűen domborodnak benne az apró

-sírhalmok, de azért csak marad gyerek. E tekintetben az a nézet az

-irányadó, hogy a gyerek olyan, mint az üvegpohár. Törékeny. De

-éppen ezért kell belőle sok. Hogyha egy-kettő eltörik is, azt észre

-se lehessen venni.</p>

-<p>Miután azonban a föld csak fölfelé nő s azt sem teszi mindig,

-hát itt baj van. A gyerek sokasodik, a föld nem. A föld minden

-öröklés után apróbbra tagozódik, már hírül sem akkora, mint nagyapó

-idején volt. Utoljára egynek-egynek csak oly kicsike marad, hogy

-alig lehet belőle megélni. Ugy a hat hold körülbelül az a haza,

-amin egy család a kintvaló életben el lehet valahogy. Olyképpen,

-hogyha otthon nincsen dolog, másfelé elmegy napszámba, aki csak

-bir. Azon alul már csak tengődés az élet.</p>

-<p>Igy állván a dolgok, amikor Márki Sándor a maga kilenc hold

-földjéről elhalt s utána maradt az özvegy, egy eladóleány s két

-legényfiú, az Andris fiú a temetés után, ahogy ülnének otthon a

-szívek szakgatásaiban, azt mondta, hogy valamit segítségül

-mondjon:</p>

-<p>– Én mög majd bemék a városba cselédnek. Egy szájjal kevesebb

-lössz, aki a kenyeres polcra tekint. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_48" id="Page_48">-48-</a></span></p>

-<p>Cselédnek. Nehéz szó, irgalmatlanul nehéz szó olyan helyen, ahol

-eddig a kis haza szabad függetlenséget adott. Más keze-lábának

-lenni szomorú sors e helyeken nagyon és ez a szó olyan, mintha két

-élesre fent páros kés volna, amely két oldalon is hasogatja a

-lelkeket.</p>

-<p>Az özvegy sírva fakadt megint, csak hogy most már ezt meg

-kellett érni.</p>

-<p>– Élet, élet, – sóhajtotta – mikor éröm végedet? Én jó uram,

-ugyan hogy volt lelköd elhagyni engöm.</p>

-<p>A Mihály legény azt mondja:</p>

-<p>– Ne Andris mönjön. Majd én mögyök.</p>

-<p>Andris beleszól!</p>

-<p>– Nem. Te vagy az öregebb, testvér. Az öregebb maradjon a

-gazdaságban. Én majd csak jobban ellígek-lógok odabent

-valahogy.</p>

-<p>Nézi őket az özvegy a könnyes szeme szivárványán keresztül:

-melyik karját vágják le? Mert ez két olyan kar, hogy akár a bal,

-akár a jobb: egyformán a szíve felé esik mind a kettő.</p>

-<p>A leány, az eladóleány, a padkán ülve nézi a szoba földjét s azt

-mondja:</p>

-<p>– Ti maradjatok itthon. Majd én keresek odabent szolgálatot.</p>

-<p>Most mind a három másik egyszerre mondja:</p>

-<p>– Hát!</p>

-<p>Hát. Hát persze, hogy hát. Hát még mit nem? Éppen te mennél. Nem

-mégy. Nini. Hogy híred keljen? Hogy azt mondják rólad, hogy urak

-rongya lettél? <span class="pagenum"><a name="Page_49" id=

-"Page_49">-49-</a></span></p>

-<p>Van benne valami. Híre megy az ilyesminek. S gyanút fognak a

-kintvaló emberek. A jó hír könnyen elvész, annál veszendőbb portéka

-nincsen. Nem mégy, hát nem mégy no, maradj anyádnál. Majd így akad

-becsületes ember, aki elvesz, a család híriben eddig nincsen hiba:

-mért rongálnánk a becsületünket?</p>

-<p>Mihály azt mondja:</p>

-<p>– Én mék!</p>

-<p>Andris kéri a bátyját:</p>

-<p>– Testvér, én mék.</p>

-<p>Ugat odakint a kutya. Jön a sógor. Benyitja a pitvarajtót s a

-konyhában köhécsel. Tisztesség hozza magával, hogy előtte a

-szobaajtót kinyissák s megkérjék, hogy kerüljön belül.</p>

-<p>– Nono, hát hiszen nem azér… – mondja a sógor, mert ez hozzá

-tartozik az udvariassághoz.</p>

-<p>A sógor bejön s leül a székre, amelyet az özvegy a kötényével

-előbb letörült, jelezvén ez által a szíves fogadtatást.</p>

-<p>– No, – kérdi a sógor.</p>

-<p>– Hát csak ehun-e. Találgatjuk sorsunkat, – mondja az

-özvegy.</p>

-<p>A legények beszélnek a sógornak. Hogy menni akarnak szolgálatba.

-Hogy az itthonvalókon segítsenek.</p>

-<p>A sógor bólogat, hogy valóban, valóban, valóban. Ennek úgy kell

-lenni. Szép dolog a gyermekek részirül. Szülőszeretés az ilyen. A

-sógorasszony ne vegye a lelkére olyan nagyon. A lány nem mehet. A

-lány itthon eladó, becsületes legénynek, aki hites <span class=

-"pagenum"><a name="Page_50" id="Page_50">-50-</a></span> ura lesz,

-míg bent Szodomák és Gomorhák vannak, az ördög cilinderbe meg cifra

-katonaruhába van fölöltözködve és az utcasarkokon leselkedik. A

-lány ne menjen, az egy világért se menjen.</p>

-<p>Az özvegy most mondja is, amit az előbb csak gondolt:</p>

-<p>– Melyik karomat vágassam?</p>

-<p>A sógor a pipáját tömködi, mert nagyon alkalmas dohánya van most

-neki. Szűzdohány. Ez kiszokott dudorodni a pipából és úgy lesi a

-fináncot.</p>

-<p>– Már hogy melyik fiú menjen? Az attól függ, hogy melyik mihez

-ért? Mit tud olyasmit, aminek a városban hasznát lehetne venni.

-Mert ott is van ugyan aratás, de ott nem kaszával aratnak, hanem

-ésszel mög furfanggal.</p>

-<p>Hát mit tudnak a legényfiak ahhoz? Tudnak írni, olvasni,

-számolni, amit a tanyai iskolában megtanultak, az Andris tud

-pikulázni is, de ezenfölül csak az a tudományuk van meg, ami a

-kintvaló élethez szükségeltetik.</p>

-<p>Andris szól:</p>

-<p>– A lóhoz értök én. Elmék kocsisnak. Mert én úgyis fiakeros

-akarok lönni. Én úgyis mindig mondtam már kicsi koromban is, hogy

-én az szeretnék lönni. Hát hagy menjek én, Mihály.</p>

-<p>Mihály úgy érzi, hogy az öccsének igaza van, mert csakugyan

-szereti a kocsisságot, hisz itthon is jóformán mindig az istállóban

-lakik és danolós kedve van, ha a lovat csutakolja.</p>

-<p>Ennélfogva hát hadd menjen Andris. Elvégre az <span class=

-"pagenum"><a name="Page_51" id="Page_51">-51-</a></span> a város

-sincsen az óperenciás tenger határán. Majd fölkeresik néha. Ugyan

-ha más foglalkozást vállalna, olykor ő is hazajöhetne, a homoki

-ember mind jó gyalogos, mert a homokon való járás-kelésben igen

-megedződnek az inak, de hát a kocsisembernek ritkán jár ki a

-szabadság, rabja lévén a lónak, itatásnak, etetésnek,

-szerszámtisztításnak, kocsikenésnek.</p>

-<p>Mindegy ez azonban most már. Andris utána jár a dolognak,

-kiváltja a cselédkönyvet s útra készül. Mihállyal ládát faragnak,

-kis kéziládát, abba rakják a fehérneműt, batyuba az ünneplő ruhát,

-az öreg bőrtarisznyába szalonnát tesznek, meg akkora félkenyeret,

-amekkora a száján belefér. S egy kora hajnalon, még sötétesen,

-elköszön hazulról, az ajtófélfát is megfogja búcsúzásul a kezével s

-Mihállyal együtt behajtanak a városba. Mihály a kocsival hazatér,

-Andris meg ottmarad, helyet keresvén, ahol szolgálhatna.</p>

-<p>Kap hamarosan, mert kevés manapság az ember. A városi legény nem

-igen megy kocsisnak, az inkább a gyárba megy, vagy parti munkásnak,

-vagy boltiszolga szeret lenni, avagy följut a villamosra. De olyan

-is akad, hogy már serked a bajusza, amikor valamely iparba eláll

-inasnak.</p>

-<p>Persze az nem megy úgy egyszerre: mindjárt fölülni a bérkocsi

-bakjára s ottan uraskodni, urakat és finom nagyságákat szállítani

-ide-oda, már ahova parancsolják. Meg kell tanulni az utcákat, hogy

-melyik merre fekszik. Melyik oldalon vannak a páros számok,

-melyiken a páratlanok. Azt is, hogy <span class="pagenum"><a name=

-"Page_52" id="Page_52">-52-</a></span> a számozás az utca melyik

-feléről kezdődik, hogy éjszaka is odatalálhasson, ahova kell. Ezt

-mind jól kell tudni, mert olykor a megzavarodott vidéki utas olyan

-utcanevet említ, amilyen nincs is. Tudni kell a rendőri

-szabályokat, azután a vasutak, gőzhajók járás-kelésének a rendjét,

-tudni kell, hogy milyen utak vezetnek a közeli községekbe, mert a

-jó út olcsóbb, a rossz út drágább, de rajta olykor a nehéz

-vastengelyes hintóval nem is lehet vállalni a fuvart. Éjszakai

-korhelyek kedvéért tudni kell a mulatóhelyeket, nappali komoly

-utasok kedvéért a különböző hivatalok, kórházak helyét, orvosok

-lakását, mi egyéb, – Andris szédülve érezte, hogy ennyi tudományt

-egymagába egyesíteni soha nem lesz képes.</p>

-<p>Nem is megy könnyen az ilyesmi. Bizony egyelőre még messze van a

-fiáker bakja: Andrist egy szénkereskedő avatja föl egy girhes félló

-kormányosává. Azzal hordja szét zsákokban a városba a szeneket,

-szegényes helyre félmázsát, máshova két mázsát, bár vannak

-tehetősebbek, akik egyszerre öt mázsát vásárolnak. Az ilyenek

-borravalót is szoktak adni, kisvekerlét vagy nagyvekerlét.</p>

-<p>Mily nehéz volt eleinte elfogadni. Mint szökött a vér az arcába,

-amikor először nyújtottak neki egy kisvekerlét, hogy: no, ehol ez

-meg a magáé s mint utasította vissza ügyetlen röstelkedéssel:</p>

-<p>– Nem vagyok én ehöz szokva… kilenc hold örök földünk van nekünk

-odaki Átokházán…</p>

-<p>Mint bántotta, mikor az úr kinevette s azt mondta neki: hiszen

-maga akkor nagyságos úr énhozzám <span class="pagenum"><a name=

-"Page_53" id="Page_53">-53-</a></span> képest, mert nekem csak hat

-láb földem van a temetőben, de az sincs még kiváltva.</p>

-<p>Azután belefásult. Sokkal több nyomorúságot látott a

-fertálymázsa szenek hurcolása közben, semhogy bele nem fásult

-volna, már várta is a borravalót. Kellett. Robot hajnaltól estig,

-akármilyen volt is az idő, estére kelve, kifogás után kivánta a

-meleg ételt. Vannak igen alkalmas kis helyek, bár furcsák: az egyik

-szobában gázon sütik a kolbászt és átjáró ajtó van a másik szobába,

-ahol bort mérnek. A tanyán csak vasárnap vagy más jeles ünnepen

-isznak, inkább csak mulatság okából, itt rászokott a naponkint való

-borra, mert ha összeázott: fázott s az istállóban nem fűtenek. A

-lovak szoktak ugyan magukból meleget árasztani, de mennyi meleget

-adhasson egy öreg félló? Ami kevés melege van, az magának is

-kell.</p>

-<p>Ej, otthon Átokházán, kint a homokon ilyenkor más világ van.

-Bedurrantanak a boglyasba szalmával vagy kukoricaszárral és úgy

-melegszenek a padkán. Jobb volna kint, jobb bizony. De hát ha nem

-lehet, akkor nem lehet. Nagy úr a muszáj. Kínlódni kell tovább,

-mert ilyen a szegénység meg a nincsetlenség sorsa. Valahogy majd

-csak lesz. Ez jó vigasztaló sóhajtás, ez a valahogy majd csak lesz,

-különösen ha hozzáteszik: mert még sohasem volt úgy, hogy sehogyse

-lett volna.</p>

-<p>Valahogy azután csakugyan úgy lett, hogy Andris bejutott vágyai

-birodalmába. Fölfogadták fiákeros kocsisnak, mert már kiismerte

-magát a világi forgalomban. Hajtóengedélyével a zsebében, büszkén

-<span class="pagenum"><a name="Page_54" id=

-"Page_54">-54-</a></span> ült a bakon és hajtotta a lovakat, amerre

-kellett. Még otthon is járt velük vagy kétszer, mikor a végrehajtót

-kellett kivinni arrafelé.</p>

-<p>Nem mindenkinek való azonban ez a mesterség. A kocsislegény a

-bakon könnyen elkorhelyeskedik. Mulatós úrfélék egész éjszaka

-hurcoltatják vele magukat egyik dáridós helyről a másikra, bort

-küldözgetnek ki neki, meg reggel pálinkát. Azután maga is

-megtanulja, hogy merre van a jó bor. Olykor titoktartásért,

-miegyébért jó borravalót kap, az égeti a zsebjét, nem bir benne

-maradni. Kártyázni is megtanul, hideg téli éjszakákon, mikor már

-úgy érzi, hogy majd elfagy a lába, besurran valamely füstös

-kávéházba a kocsi melől. Azután történik, hogy az ilyen ember

-valahogy összeakad valami csinos menyecskefélével, összeszűrik a

-levet, megesküdnek egymásnak balkézről, bagolyhitre – mint

-Andrissal is történt.</p>

-<p>No azután az ilyesmiből sohasem lesz valami jó dolog. Az asszony

-aféle menyecske, aki az urakra jár takarítani, délelőtt nincsen

-otthon, a bérkocsis meg éjszaka nincsen otthon, reggel, ha hazatér,

-üres a szoba, délben ha fölébred, nincs, aki egy tányér meleg

-levest adna neki, azután ha összetalálkoznak, egymást gyanúsítják,

-hogy hol jártál ennyi ideig. Az asszony az emberen keresi, hogy

-hova tette a pénzét, az ember az asszonyt szidja: kinek cifrálkodsz

-annyira, ki vette ezt a sárga selyempapucsot, mi? Igy azután nem

-sokat ér az egykonyháramenés, gyakran összevesztek, olykor egymás

-haján búcsúztak, – egy reggel, mikor Andris <span class=

-"pagenum"><a name="Page_55" id="Page_55">-55-</a></span> a

-szolgálatból hazatért: hát üres a lakás, az asszony megszökött s

-elvitte minden holmiját.</p>

-<p>– Gombház, – gondolta Andris – ha leszakad, lesz más. – Azonban

-nem úgy van ez egészen. Andris mégis csak húzott ehhez az

-asszonyhoz, csak most látta ezt, mikor a menyecske kámforrá vált.

-Bánkódott s még jobban az italnak adta magát. Kereste és tudakolta,

-hogy merre van az asszony, de eleinte hírt sem hallott felőle. De

-azután megtudta egy pincértől. A pincér meg a fiákeres ismerni

-szokták egymást, mert leginkább éjjeli életet él mind a kettő. Ez a

-pincér a Tátrából jött haza s újságolta, hogy látta a menyecskét.

-Nagyon jól megy sora, szobaasszony egy szállodában, ahova gazdag

-vendégek járnak, németek meg angolok.</p>

-<p>– Úgy hát? – gondolta Andris – ángojok? Hát ángojok köllenek, én

-mög nem köllöttem – s két napig haza sem ment, mindig a kocsmák

-ajtaját nyitogatta!</p>

-<p>Kopott a gyerek, egyre kopott. Soványodott is, rongyosodott is,

-ha valamely józan percében végignézett magamagán, még rá sem mert

-az átokházi tanyára gondolni.</p>

-<p>Egy éjjel soros volt a kisebb állomáson, várta a vonatot.

-Bóbiskolt a bakon, mert bor volt benne most is, észre sem vette,

-hogy megjött a vasút, mikor rászól valaki a sötétben:</p>

-<p>– Mennyiért visz be?…</p>

-<p>Hisz ez az asszony hangja! A kocsilámpa fényénél ráismer.

-Bársonyfelöltő rajta, cifra kalap a fején, <span class=

-"pagenum"><a name="Page_56" id="Page_56">-56-</a></span> gyöngyös

-metál a nyakán – Andrisnak hirtelen eszébe jut minden nyomorúsága,

-a vér elönti a fejét, leugrik a bakról és torkon kapja az

-asszonyt.</p>

-<p>– Én? Én vigyelek?</p>

-<p>Üti. Az asszony sikolt:</p>

-<p>– Jajj Andris, ne bánts! Teutánad jöttem, teérted jöttem!</p>

-<p>De ennek már elöntötte a vér a szemét is. Talán meg is fojtja az

-asszonyt, ha a rendőrök ki nem veszik a kezéből.</p>

-<p>Mi lesz az ilyesmiből? Hát mi lenne, pör lesz belőle. Pör, visum

-repertummal, majd megmutatom én-nel, meg miegyébbel, mint ez már

-szokás.</p>

-<p>Állnak hát a bíró előtt. Ott van az asszony, szépen

-föltisztálkodva, igen szemrevalóképpen s ott van Andris is

-kopottan, züllötten, borostásan. Azt kérdik tőle:</p>

-<p>– Miért bántotta maga ezt az asszonyt?</p>

-<p>– Mert itthagyott, elhagyott, – mondja rekedten Andris. – Mert

-belémunt, azután hűtelenné vált.</p>

-<p>– Nem azért – sírja az asszony. – Hanem mert elitta a

-keresményit, az enyémen élt, azután ha nem adtam neki, ütött.</p>

-<p>No így beszélnek előre-hátra, mert az így szokásos a

-pöröknél.</p>

-<p>A bíró azután az asszonyhoz fordul:</p>

-<p>– Föntartja panaszát?</p>

-<p>Az asszony lihegve beszél.</p>

-<p>– Mert az kérem nem igaz, hogy én beleuntam. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_57" id="Page_57">-57-</a></span> Most is

-azért jöttem haza, hogy visszamegyek hozzá. Mert az nem igaz, hogy

-én nem szeretem. Én még a mostani formájában is szeretem. Hogy

-lássa, hogy még most is szeretem, én visszavonom a panaszomat.</p>

-<p>Csend van egy kis ideig. Az asszony néz Andrisra, ez meg néz a

-földre.</p>

-<p>Az asszony nyújtja a kezét. Andris nyújtaná is, nem is. A bíró

-szól:</p>

-<p>– No. Hát mi lesz az asszonnyal, Andris?</p>

-<p>Hej, fene teremti, nehéz kérdés ez. Hászen húz az asszonyhoz,

-azt nem lehet tagadni. Talán más élet is lehetne ezentúl. Mert

-emígy… emígy mi lesz ennek az életnek a vége? Már úgy sem merne az

-anyja szeme elé kerülni. Mikor volt az, midőn az ünneplő ruháját

-elitta? Mi lesz ennek a vége? A rendőrségnél is rováson van, úgy

-lehet, elveszik a hajtási engedélyt s mehet megint szenet fuvarozni

-az öreg féllóval.</p>

-<p>– No, Andris, – biztatja a bíró – halljunk szót. Hát mi lesz az

-asszonnyal?</p>

-<p>Andrisnak talán a tanya fehér fala jutott az eszébe. Öreg

-édesanyja, kis huga, aki értük cselédnek akart állani, az udvar az

-öreg eperfával, – ej, hazamegy, négykézláb hazacsúszik a szabad

-mezőkre, inkább éjszaka ő ugat a kutya helyett, de itt nem marad… A

-kopott Andris kiegyenesedik és ridegen jelenti a bírónak:</p>

-<p>– Az asszony pedig, tekintetes úr, mönnyön vissza az ángojokhoz…

-<span class="pagenum"><a name="Page_58" id=

-"Page_58">-58-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Értetlenek az emberek.</h2>

-</div>

-<p>Két magyar, a János bácsi és a Jóska bácsi, vidám állapotba van

-elegyedve, mivelhogy ezt a sors most úgy hozta magával. Hogy miért,

-azt nem tudni, nem is kell keresni. Lehet, hogy vettek egymástól

-valamit s most az áldomást isszák. Szokás az áldomásivás. Az

-úrféle, ha valamely nagy dolgot sikeresen végzett és befejezett,

-ennek ünneplésére bankettet csinál, míg a célszerű szegény magyar

-megmarad a régifajta áldomásnál. Úgy lehet, János malacot adott el

-Jóskának. Lehet, hogy hereföld bérletére történt alku, ami fontos

-alku, mert nyolc esztendeig tart. A kontraktus hosszúságát nem a

-papiroson való írás, hanem a lóhere élete határozza meg, az pedig

-elél nyolc évig is gond nélkül (ha hozzáértő módon van elvetve).

-Lehet különben az is, hogy lóvétel történt, vagy más egyéb

-cserebere. De e felől most már nincsen beszéd semmi, miután nincs

-is afelől már mit elmélkedni, ami véglegesen és visszavonhatatlanul

-elintéztetett. Itt már csak a vidámság órái uralkodnak. János és

-Jóska <span class="pagenum"><a name="Page_59" id=

-"Page_59">-59-</a></span> ezen okból ülnek az útszéli fogadó

-ereszetalja alatt az asztal mellett, amelynek a lába a földbe van

-verve, hogy el ne szaladjon. Jánosnak meg a Jóskának a lába ugyan

-nincsen úgy a földbe gyökerezve, mint az asztalé, de azért szintén

-nem akarnak elszaladni.</p>

-<p>Valami különösen alkalmas íze van ennek a mostani bornak: nem

-hiába, hogy kevés termett, de ami van, az jó. Ízét, zamatját

-élvezik, mindenik a maga módja szerint. A szűkszavú Jóska bácsi

-csak néha mondja, hogy no! s poharával meglöki a társa poharát.

-Komoly ember ez a Jóska bácsi. Azok közül való, akikről azt

-mondják, hogy ha nevetni akarnak, fölmennek a padlásra, hogy

-nevetésüket ne lássa senki. Mi más azonban a János bácsi! Mily

-csodálatosan másformára teremtette az Isten. Ez a János bácsi

-örökké locsog-fecseg, elmondja az öregapja halálát is, pedig senki

-sem kérdezi s vidámkodik, furfangos dolgokat mond a kocsmárosnénak

-és akkorákat nevet rajta, hogy a kutya is odabámul. Beleszól

-mindenbe és különböző hozzáértéseket mutat, szóval tudományos

-ember. Ért ez mindenhez, a jó reggelét. Régi magyar királyaink

-történetében csak úgy járatos, mint a vidám énekekben.</p>

-<p>Igy például most, öntvén a poharakba azt mondja:</p>

-<p>– Ezt hallgassa kend, Jóska bácsi.</p>

-<p>– Hát hiszen – mondja Jóska bácsi és nekikönyököl. Ez kell a

-foglalkozáshoz.</p>

-<p>János bácsi fölemeli a balkezét. A mutatóujját <span class=

-"pagenum"><a name="Page_60" id="Page_60">-60-</a></span> kinyújtja.

-A jobb karjával az asztalra dől. Kezdi mondani a nótát:</p>

-<div class="poem">

-<div class="stanza"><span class="i0">Cifra csárda, két ol-dala –

-–<br /></span></div>

-</div>

-<p>– Jóska bácsi, – szól most – hallja kend, ezt ne úgy értelmözze

-kend, hogy másképp. Hanem csak úgy, ahogy van. Azt nem úgy köll

-értelmözni, hogy a csárda cifra volna, mint a kávéházak odabent a

-városban, ahol az urak a dominócsontokat hajigálják az asztalra. A

-cifra csárda nem az, hogy a csárda cifra volna. Hanem, tudja

-kend…</p>

-<p>– Hát persze, hogy tudom – szól Jóska bácsi.</p>

-<p>János bácsi legyint a levegőbe:</p>

-<p>– Dehogy tudja kend. Majd úgy lösz ez igaz, ahogy én mondom. Hát

-tudja kend, az a cifra csárda, amelyikben a mönyecske cifra. Tudja

-kend: cifra. No. Aféle szögényembörszánó… Hát persze, ami azt

-illeti. De hát azért ne értelmözze úgy, mintha csakugyan a csárda

-valami szörnyen finum-fánum csárda volna. Azért is van így a

-nóta.</p>

-<p>S János bácsi újra belekezd:</p>

-<div class="poem">

-<div class="stanza"><span class="i0">Cifra csárda, két oldala

-fa-kó…<br /></span></div>

-</div>

-<p>– Hát látja kend, – mondja János bácsi Jóska bácsinak, – itt már

-a nóta mögmutatja magamagát… Mert nézze csak kend, azt mondja a

-nóta, hogy cifra a csárda, de a két oldala mégis csak fakó. Fakó.

-Tudja kend, hogy mi az a fakó?</p>

-<p>– Hát ló, – mondja Jóska bácsi. – Az én egyik lovam is Fakó. A

-csás. <span class="pagenum"><a name="Page_61" id=

-"Page_61">-61-</a></span></p>

-<p>– Ajhaj, dehogy, dehogy, – véli János bácsi. – Nem a ló a fakó,

-hanem a csárda oldala a fakó. Az hát. Tudnivaló ez. Leverte az eső

-róla a meszet. A mönyecske mög azért cifra, hogy ne meszeljön, mert

-nem ér rá a nagy szalonnaakgatástól. No, hát nem meszel, aztán jól

-van. Most pedig úgy következik (s János bácsi a balkarját az ég

-felé nyújtja):</p>

-<div class="poem">

-<div class="stanza"><span class="i0">Oda vág-tat egy pej lovon

-Pat-kó.<br /></span></div>

-</div>

-<p>– Tudja kend, – kérdezi, – hogy ki volt az a Patkó?</p>

-<p>– Hallottam a hírit – feleli Jóska bácsi. – Betyár volt. Nótába

-tötték. Böcsületes embör nevit nem töszik nótába.</p>

-<p>János indulatoskodik:</p>

-<p>– No, ilyent ne mondjon kend. Hát a Kossuth Lajos, a Ferenc

-Jóska, mög a Rudol? No? Hát azok is benne vannak a nótában. De ez a

-nóta éppen más nóta. Ez betyár nóta. Ilyennek is köll lönni. Ezt

-így szerkesztötték.</p>

-<p>– Kicsoda? – kérdezi Jóska csendesen.</p>

-<p>– Tudom is én – feleli János. – Mi gondja van kendnek ilyen

-dolgokra? Valaki szerkesztötte, belénk eresztötte, aztán van. A

-diófától se kérdözi kend, hogy ki ültette.</p>

-<p>– Hát nem.</p>

-<p>– Hát azért…</p>

-<p>Csend van egy kicsit, csak még egy üveg bor iránt történik

-kiparancsolás. Akkor János fölemeli megint csak a balkarját,

-mondván énekelve: <span class="pagenum"><a name="Page_62" id=

-"Page_62">-62-</a></span></p>

-<p>– Hej aszongya, hogy aszongya</p>

-<div class="poem">

-<div class="stanza"><span class="i0">Hej korcsmárosné, így adja föl

-a szót…<br /></span></div>

-</div>

-<p>– Már hogy – teszi hozzá magyarázólag a Jóska bácsinak – nem más

-adja föl a szót, hanem a Patkó.</p>

-<p>– Hát ki adná más? – kérdezi Jóska bácsi.</p>

-<p>– Nono, csak azért mondom… Mert ezt a dolgot úgy köll

-értelmözni, hogy tulajdon maga a Patkó mönt oda lovon… De ezt úgy

-tekintse kend, hogy le se szállt a nyeregből. Nem. Hanem csak úgy a

-maga mivoltában mögállt a lóval a csárda előtt.</p>

-<p>– Hát egy ital borra – veti bele Jóska bácsi.</p>

-<p>– Arra – hagyja helyben János és nyújtja az üres gyufatartót a

-kocsmárosné felé, mert már mind kiégette belőle a belevalót. – De

-nem bizonyos, hogy csak arra.</p>

-<p>János hamisan kacsint Jóska bácsira.</p>

-<p>– Hej – mondja – hej, hej. Hátha talán nem egészen úgy van. Mert

-löhet, hogy a mögállás a kocsmárosnét illetőleg történt.</p>

-<p>– Az löhet, – integet Jóska – mert sohasem löhet tudni, hogy

-kiben mi lakik?</p>

-<p>– Hát hiszen éppen ezt beszélöm – mosolyodik csintalanul János.

-– Mert hiszen éppen azért mondja magadicseködés okából Patkó,

-hogy:</p>

-<div class="poem">

-<div class="stanza"><span class="i0">Látott-e már egy lo-von hét

-pat-kót?<br /></span></div>

-</div>

-<p>– Érti-e kend? – kérdezi Jóska bácsitól. – Ilyen találósságot

-csinál ott a csárdaajtóban a lóról <span class="pagenum"><a name=

-"Page_63" id="Page_63">-63-</a></span> a cifra mönyecske előtt? De

-ilyen kitalálást. Jóska bácsi! Hát már kend csak világi embör, mert

-élhet kend a kedves családjával, az isten éltesse valamennyit

-holtig. Kend is csak tapasztalt embör, katona volt, sarzsi volt,

-írást tud… de látott-e kend már egy lovon hét patkót?</p>

-<p>– Mondja kend tovább – biztatja Jóska.</p>

-<p>Ezt nem kell János bácsinak kétszer mondani.</p>

-<p>Fölemeli a karját s kezdődik az aszongya, hogy aszongya. Emelt

-hangon danolja:</p>

-<div class="poem">

-<div class="stanza"><span class="i0">Ha nem látott,

-jőjj…<br /></span></div>

-</div>

-<p>Abban hagyja.</p>

-<p>– Ezt úgy nézze kend, hogy most mögint csak a Patkó beszél a

-lóról. A csárda elül beszél be a kocsmárosnénak. Annak beszél,

-tudja-e kend?</p>

-<p>Jóska bácsi mondja a pipaszár mellől:</p>

-<p>– Hát hogy ne tudnám. Tudom én az ilyesmit, ni-ni.</p>

-<p>– No-no – bolondítja tovább János – hát kend ne tudná? Persze,

-hogy annak mondja, hogy:</p>

-<div class="poem">

-<div class="stanza"><span class="i0">Ha nem látott, jőjjön ide,

-lát-hat…<br /></span></div>

-</div>

-<p>– De – mondja János bácsi – miért mondja azt a Patkó, hogy

-gyüjjön ide? Ez az Jóska bácsi, ez az! Ez a csomó! Ezt a csomót

-bontsa kend ki, ha jó foga van kendnek. Miért mondja azt, hogy

-gyüjjön ide? Miért nem mén be? Miért nem óvakodik be a csárdába a

-Patkó?</p>

-<p>Jóska bácsi elgondolkozva nyúl a pohár után. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_64" id="Page_64">-64-</a></span></p>

-<p>– Talán… – szól kétkedve – talán, hogy attól tartott, hogy

-zsandár van bent.</p>

-<p>János elgondolkozva nézi az asztalt. Jóskának volna-e igaza?

-Elvégre lehetséges, hogy csakugyan zsandártól tartott a Patkó. De

-hiszen akkor oda sem mehetett volna dalolni, mert a zsandár már

-régen kilőtt volna az ablakon. Azonfelül nem félt Patkó egy-két

-zsandártól. Nem, az árgyélussát, nem az még hattól sem. Mondja is

-ennélfogva:</p>

-<p>– No, az nem úgy van, Jóska bácsi. Nem félt az sohasem a

-zsandártól.</p>

-<p>– Nem, – feleli nevetve Jóska bácsi – de azért mégis

-fölakasztották.</p>

-<p>János megütődve hőköl hátra. Ezt a kegyetlen igazságot nem

-kellett volna itt elmondani. Itt most a nóta járja, amelyik magasan

-repül, mint a daru és nem a földönjáró igazságokról beszél.</p>

-<p>– Nono, – adja a választ elütőleg – hát föl. De csak később. Az

-jóval később történt. Most nem erről van szó. Most azt beszéljük,

-hogy miért hívta ki a szép csárdásnét, mert, igaz is az – esik

-nagyot a tulajdon szaván – nem is úgy van a nótában, hogy

-kocsmárosné, hanem úgy, hogy szép csárdásné…</p>

-<p>– Egyre mögy… – hagyja rá egykedvűen Jóska.</p>

-<p>– No, nem éppen – véli János. – Hanem hát jó, mönjön egyre. De

-akár így, akár úgy, még sem azért hívta ki a kocsmárosnét, mert

-zsandár volt odabent, hanem azért, mert nem möhetött be a csárdába

-lóháton. <span class="pagenum"><a name="Page_65" id=

-"Page_65">-65-</a></span></p>

-<p>Jóska bácsi mondhatlan egykedvűséggel önt a poharába, iszik is,

-de már nagyokat pislant. Mégis azonban, tudván, hogy mivel tartozik

-Jánosnak, aki őt dallal ellátja, visszakérdezi:</p>

-<p>– Hát már miért mönt volna be lóháton? Nem szokás lóháton mönni

-be a házba. Kötötte volna a lovát a karóhoz, aztán mönt volna be

-mint tulajdon egymaga.</p>

-<p>János meglepődve mered tekintetével Jóska bácsira. Már

-látnivaló, hogy értetlenség van itten, teljes értetlenség, amely

-nem ismeri a régi világot. Hej régi világ, hol vagy? Seholse vagy,

-eltüntél, nem emlékeznek rólad, még a nótádat sem értik már.

-Elkeseredetten magyarázza hát:</p>

-<p>– De nézze már kend, Jóska bácsi. Nem möhetött be, mert hogy

-möhetött volna be – ló nélkül. Hiszen a lovon köllött mögmutatni a

-patkót.</p>

-<p>Jóska bácsi irtózatos értetlenséggel néz rá és kérdezi:</p>

-<p>– Már miért?</p>

-<p>János most már magyarázat helyett megint csak felnyújtja az ég

-felé a balkarját és mondja a nótát:</p>

-<div class="poem">

-<div class="stanza"><span class="i0">Négyet visel e gyönyörű

-ál-lat.<br /></span></div>

-</div>

-<p>– Érti kend? – folytatja. – Érti kend, Jóska bácsi?</p>

-<p>– Hát – hagyja helyben félszemmel Jóska bácsi, mert a másikat

-már behunyta (elég ehhez a mulatsághoz egy is). <span class=

-"pagenum"><a name="Page_66" id="Page_66">-66-</a></span></p>

-<p>János feláll. Ezt így hozza magával a nóta is, mert most igen

-nagyot és hosszút kell kiáltani:</p>

-<div class="poem">

-<div class="stanza"><span class="i0">Az ö-tö-dik magam va-gyok

-raj-ta…<br /></span></div>

-</div>

-<p>Most jönne a befejezés. Ez az, amire János az egész előadás

-súlypontját helyezni akarta. De amint álltából az ülő Jóska bácsira

-tekintene, elhal a szava. Jóska bácsi ugyanis félkönyéken úgy

-elaludt az asztalnál, mintha dajka ringatta volna.</p>

-<p>János elszomorodva ül le. Balkeze is leereszkedik s bágyadtan

-legyint vele néhányat. Vége van itt már mindennek. Hiábavaló

-bármiféle törekvés. Az értetlenség válik apránkint úrrá az emberek

-fölött… <span class="pagenum"><a name="Page_67" id=

-"Page_67">-67-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Külső történetek.</h2>

-</div>

-<h3>Csőszi munka.</h3>

-<p>A csőszség olyan foglalkozás, hogy annál van ugyan alkalmasabb

-is, de azért nagyon sokan szeretik. Nem olyan szabad élet ugyan,

-mint akire olyan jószág van bízva, amelyik lábon jár, mert oda van

-kötve a földhöz. A csikós, a gulyás, a juhász mind szerteszéjjel

-járhat a határban, ha megunja egy helyen, megy másfelé. Ha a

-juhásznak az eszébe jut, hogy de régen nem látta már a komáját, aki

-a puszta másik szélén lakik, átmegy látogatóba. Nem kell neki se

-úrtól, se gazdától szabadságot kérni, nem alázatoskodik senkinek,

-hanem átballag mindenestül, birkástul, kutyástul, szamarastul. A

-gulyás is csak járhat-kelhet egyik járásból a másikba, a csikós

-pedig akkor kap a lóra, amikor akar, ha éppen olyan kedve van, hogy

-szeretné megjátszani magát egy kicsit.</p>

-<p>De egészen másforma a csősz, mint az ilyenféle járó-kelő

-pásztor. A csősz urabbnak tartja magát, mint amazok. Födél alatt

-lakik nyáron is, nem kósza életet él, nem viszi a tarisznyában az

-élelmét <span class="pagenum"><a name="Page_68" id=

-"Page_68">-68-</a></span> s az a vélelme a juhászatról, hogy ott a

-kutyának, csacsinak, birkának mind jobb dolga van, mint magának a

-juhásznak. A gulyásra nem sok tekintettel van, mert az sem igen jut

-tavasztól őszig födél alá; ha kevés a jószág a keze alatt, alig van

-élhetése; ha sok a jószág a gulyában, majdnem letörik a kezeszára

-az itatásnál a kúthúzásban, azonfelül sohasem tudja, hogy mikor

-teszi csúffá a megvadult bika. Ami pedig a csikóst illetné, annak

-kezd már a napja letelni, fogy a csikó, amit a mezőre csapnának,

-kivesz alóla a legelő is s már nincs is szükség arra a statutumra,

-amikor a magistratusok eltiltották a csikósoknak, hogy a kövér

-lovat a maguk használatára levágják.</p>

-<p>– Már a csőszség ennél valamennyinél különb foglalkozás, – így

-tartja Vadlövő Pál is. – Mer a csősz úgy van, mint a maga birtokán.

-Úr a földjin. Nem parancsol neki senki, ő pedig bíró mindenki

-fölött.</p>

-<p>Igen. S azonfelül ez olyan hatalmasság, hogy a termésben is úr

-imitt-amott, mert mint mondani szokás: sóra, paprikára,

-apró-csöprőre telni köll. S ami a frissen érett szőlőből

-garabolyonkint legelsőbb a piacra kerül, annak is csősz-szőlő a

-neve.</p>

-<p>Nincsen mit csodálni azután rajta, ha a csőszi állásban beálló

-változás nagy esemény. Akármi oknál fogva áll is be. Lehet, hogy

-kihal a csősz a csőszházból, de az is lehet, hogy elmódosodik s úgy

-gondolja, hogy most már jobb lesz a maga vagyonát őrizni (hátha azt

-jobban őrzi).</p>

-<p>Ver a szó ilyenkor a határban nagyon s olyan <span class=

-"pagenum"><a name="Page_69" id="Page_69">-69-</a></span>

-érdeklődések támadnak, amilyent csak talán a régi királyválasztások

-alkalmával lehetett volna tapasztalni. A gazdák, akiknek

-beleszólásuk van az ügybe, büszkén járnak és kelnek, a nagy botokat

-úgy viszik a kezükben a homokon, mint a kormányzópálcát.</p>

-<p>– Most mink határozunk, – mondják hivalkodva – hogy kinek jusson

-a könyér.</p>

-<p>– Hát aztán kinek jut? – kérdezik azok, akiket ez érdekelne.</p>

-<p>– Hát hiszen, ami azt illeti, – vélik – az még bizonyosan nem

-tudatik. Nagyon sok ember nyújtja a kezit érte. De akárhány nyújtja

-is, csak egy jut belőlük a jó helyre. Elég egy templomba egy

-pap.</p>

-<p>A választás napján igen nagy a forgalom a gazdakörben. Valami

-módosabb tanyán van ez a helyiség, fizetnek is a tartásáért.

-Hétköznap üres, vasárnap össze szoktak bele járni a közellakók, de

-csőszfogadás esetén a messzibbrül valók is eljönnek és büszkeséggel

-haladnak át a köri udvaron, ahol reménykedve ácsorognak mindazon

-emberek, akik a csőszi méltóságot elnyerni óhajtanák. Van köztük,

-inkább a fiatalabbjában, aki kalapot is emel a gazdának, aki előtte

-elhalad, de a legtöbbje ennyire nem alázkodik.</p>

-<p>– Ha köllök, köllök, – mondják, ütögetve a botvéggel a homokot –

-ha pedig nem köllök, akkor se durran szét a világ.</p>

-<p>Azok az emberek, akik így gondolkoznak, erősen csóválják a

-fejüket, ha látják a fiatalabbak alázkodását. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_70" id="Page_70">-70-</a></span></p>

-<p>– Hát ez is csősz akar lönni? – gondolják, de mondják is. – Már

-is cselédül igéri oda magát? Mit süvegöl? Nincs itt mit süvegölni.

-Egy gazda nem parancsol, csak valamennyi együttvéve röndölközik.

-Nem jó csősz az, aki kiadja a kezibül a csőszbotot.</p>

-<p>Van két öreges ember, már idősek lehetősen, ezek külön állanak

-az udvaron. A régi világból valók. A nagy harcsabajuszok lelógnak a

-szűrgallérokra. A szűrök kopottak és foltosak. A csizmák nagyok és

-azon fajtákból valók, amelyek egy fél emberéletre készültek. A

-vastag kalapok súlyosan ülnek a fejeken s alóluk az ősz haj lever a

-nyakszirtig. Még csak az hiányozna, hogy varkocsba lenne fonva a

-fül előtt, hátul pedig bádogfésű tartaná össze. Ezek a divatok

-azonban elmultak már. A két öregben csak az van még meg a régi

-világból, hogy valamikor fiatal legénykorukban betyáros életet

-éltek, szenvedtek is érte öleget imitt-amott, börtönfalak között,

-minélfogva a csőszi hivatásra méltónak tartják magukat. Mert ez így

-is volt valamikor, a szegénylegényből vált a legjobb persecutor,

-hasonlóképpen a csőszségbe is az illett bele legjobban, aki a

-tolvaji furfangokban legalkalmasabban kiismerte magát.</p>

-<p>Jaj, de hát bizony semmi sem úgy van már, mint régen volt. Nem

-az öregekre esik a gazdák tekintete. Bent a gazdakörben hosszas

-tanácskozások folynak. Süli Mihály volna elsőbb szóban, de van

-ellene vélemény:</p>

-<p>– Nem tud írást, – mondják. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_71" id="Page_71">-71-</a></span></p>

-<p>– Hát aztán? – vélik az ellenfelek. – Mi köztünk is van, aki nem

-tud. Aztán nem fiskálisnak köll, hanem csősznek.</p>

-<p>– De majd nem tudja fölírni, hogy melyik gazdától mennyi

-csőszbért kapott. Majd többet követel. Az ilyesmibül lösznek aztán

-a veszeködésök. Pedig nem sokat ér annak a termése, akire haragszik

-a csősz.</p>

-<p>– Jó, jó. Hát majd fölrója rovással a bot nyelire. Van az olyan

-írás, mint a másik. Aztán nem is szakad el, mint a

-papiroskontraktus.</p>

-<p>Hát az igaz. Tinta sem kell hozzá, meg toll sem. Elég egy bot

-hozzá, meg egy bicska. De sőt csalni sem lehet vele, ha a botot

-kettőbehasítják s az egyik fele a csősznél, a másik fele a

-gazdánál, van. A papirosbul összevarrt könyvbe mindenki azt írhat

-bele, amit maga akar, de erre a botra csak akkor lehet új rovást

-vágni, ha a két felét közös akarattal összeteszik. (Vannak ilyen

-régi tudományok, amik jobbak, mint az újak.)</p>

-<p>Ez hát nem volna baj, legalább valami nagyon nem. De egyéb

-ellenvetések történnek Süli ellen. Hogy botfülüsödik, egyik fülére

-már csak a nagyot hallja: mi lesz vele, ha egészen megsiketül.

-Éjjeli őrzésben hogyan hallja meg, ha tolvaj szándékkal közeledik

-valamely kocsi a homokos közön át?</p>

-<p>– Az ám, – bólintanak az emberek – erre is tekintettel köll

-lönni.</p>

-<p>De még más hibát is elősorolnak.</p>

-<p>– Az is baj, hogy Süliéknél sok a kis család.</p>

-<p>Vagyis, hogy sok a gyerök – de miután gyerök <span class=

-"pagenum"><a name="Page_72" id="Page_72">-72-</a></span> néven a

-kintvaló nyelvben mindig csak fiú értetődik, hát úgy mondják, hogy

-sok a kis család. S voltaképpen ha sok a kis család, az nem baj,

-hanem istenáldás, mert mihelyest lehet, felhasználják az erejét,

-kispásztornak igen alkalmatos. Hanem csőszi helyen hibáztatják a

-sok gyereket, mert annyi bizonyos, hogy az mind a gazda gyümölcsén

-él.</p>

-<p>Sebők Ferenc azt mondja:</p>

-<p>– Ha csak tíz almát mögöszik egy-egy egy nap, a hét gyeröknél

-napjára már az is hetven alma… Aztán ha csak a férgesire, az

-ütődöttjire vetnék magukat… De mindig a javát fogyasztják.</p>

-<p>Ez döntő érv, mert hiába, ami igaz, az igaz. Ennélfogva Sülit

-elejtik (kiesett az Isten markábul) s más után néznek. Ott van Kis

-Tóth András, az jó lesz. Alkalmas fiatal ember, de már

-katonaviselt, nemrég vette el a feleségit.</p>

-<p>– Nohát erre köll szavazni, – mondják az emberek s a dolog úgy

-is történik.</p>

-<p>A többi pályázó összetekint, mikor az eredményt az udvaron

-kihirdeti nekik az öreggazda. A fejek lekonyulnak, mert mindenütt

-reménységek semmisültek meg. De hát ez ellen nem lehet tenni

-semmit, mert csak egy ember választható meg csősznek, a többinek el

-kell buknia, amint hogy az urak is el szoktak bukni a

-képviselőválasztáson, ha nem kedvez nekik a szerencse. Már most

-Tóth András az a szerencsés, aki beköltözik a csőszházba s onnan

-uralkodik a birodalmon.</p>

-<p>Csak a két, régi világból való ember nem szól <span class=

-"pagenum"><a name="Page_73" id="Page_73">-73-</a></span> semmit.

-Megindulnak, húzván maguk után a homokban a botot. Hát hogy ez a

-fattyú, ez a siheder költözik a csőszházba? Hát ők senkik és

-semmik? Akik úgy látnak éjszaka is, mint nappal? Akik ismerik a

-furfangoknak valamennyijét, akiknek az eszén nincsen az a tolvaj,

-aki túl tudna járni. Hát még ezt is meg kellett érni?</p>

-<p>… Másnap éjjel szép világosság van a szőlőhegyben. Leégett a

-csőszház. Abban ugyan többet nem lakik senki.</p>

-<h3>Irás a jegenyenyáron.</h3>

-<p>Azt mondja a régi kinvaló mondás, hogy elpusztul az a tanya,

-amelynek jegenyenyárfája meg pávája van. Értvén alatta azt, hogy

-nem a mai szigorú életben való a fölösleges cifrálkodás s nem olyan

-a világ, hogy haszontalanságokat termesszen az ember. A páva szép

-jószág, ha a tisztára söpört udvaron csillogó tollaival gangosan

-szétterpeszkedik, de semmi haszna nincsen. Ellenben enni igen csak

-kell neki adni, mert ahhoz gyámoltalan, hogy miként a tyúkféle,

-maga keresse meg magának az élelmet az ugaron. A jegenyenyár is

-nagyon szép teremtés, messze ellátszik, egy órajárásnyira is

-elhirdeti, hogy merre van a tanya. Levelei andalító módon susognak,

-ebéd után való félszenderhez altató muzsikául szolgálnak. De

-semmiféle hasznos gyümölcsöt nem hoz, ellenben hosszú árnyékát

-messze a vetésre beveti, elfogván tőle a napot. Nagyon sok

-baráthernyót termel s azokat a szél <span class="pagenum"><a name=

-"Page_74" id="Page_74">-74-</a></span> a magas fákról messze

-befújja a gyümölcsösökbe. A fája semmire sem alkalmatos, lefölebb

-tűzre, de ott sem sokat ér. Lobban egy-kettőt, azután elhamvad:

-olyan, mint a magyar jószándék.</p>

-<p>De úgy utak mellett mégis vannak jegenyenyárok, úgy állván ott a

-maguk hosszúságában, mintha valamely óriás fiú dugdosta volna őket,

-mikor a maga mulatságára kerítéscsinálósdit játszott. Nagyon

-szépek, mert hiszen a haszontalanságok leginkább szépek is szoktak

-lenni. Derekukra úgy simul a finom héj, mint az ezüstös fehér

-selyem. Szokás bele bicskával szíveket vágni s a legény odavési a

-szerette leány nevének a nagybetűit. A surbankó fiatalság ugyan,

-amely még nem érzi a tiszta szerelem tartós komolyságát, durva

-dolgokat is karcol, de később megbánja, mivelhogy itt is csak

-megvan a juventus ventus: a fiatalság bolondság. Mert már mások im,

-egy darab héjat kivágván a nyárfából, szentképet illesztenek oda,

-ráhúzván a széleire a fa bőrét. A jegenyenyár azután körülnövi a

-képet, magába foglalja, rámát csinál neki s a Mária az eleven fa

-oldaláról tekint le a járókelő népekre, az emberek kalapot emelnek,

-az asszonyok keresztet vetnek előtte, sóhajtván hozzá: Hétfájdalmú

-anya, légy velünk.</p>

-<p>Ily különféle jelek vannak a nyárfa oldalán, még a kósza sátoros

-cigány is odaköt az alsóbb ágára valamely színes rongydarabokat,

-amik az ő színnel beszélő nyelvükön jelzik az utána következőknek,

-hogy ő merre vette útját s melyik tanyából lehetne legkönnyebben

-malacot lopni. Nyergeshátú malacot, <span class="pagenum"><a name=

-"Page_75" id="Page_75">-75-</a></span> amelyik olyan, mintha le

-volna ütve a dereka, pedig éppen ez a jó tulajdonsága: az ilyen

-girhes jószágról még a szolgabíró sem hiszi el, hogy lopta volna a

-cigány.</p>

-<p>Most két esztendeje nyáron Vizhányó Mihály is mint fiatal

-kézimunkás legény is fölvéste Toppantó Juliska nevét az útszéli

-öreg nyár oldalára, már hogy csak a tö betűt meg a jö betűt. A

-tavaly azután a farsang alkalmával összekelt ez a két szegénység,

-hogy, mint mondani szokás: ha eddig csizmában jártak, ezentúl

-mezitláb járjanak. Ezen alkalommal, hogy a messzi paphoz mentek

-volna, Mihály szívet is vágott a fába, a betűk után, majd meg a

-szív mögé odavágta a maga nagybetűit, a vö betűt meg a mö betűt. És

-még egy nagyobbfajta szívet vágott az egészre, jelezvén ezáltal,

-hogy a mindent fentartó örök szerelemben két lélek már megint

-egybeforradt. A fa nézte s nevette ezt a dolgot: ventus juventus,

-juventus ventus.</p>

-<p>Történt azután most a télen, a második hideg embernek, a dec

-embernek havában, hogy csillag gyúlt ki a kis kapásház fölött,

-amelyben Vizhányók mint célszerű szegény emberek laktak s újszülött

-gyermek sírása hallatszott bele a rejtelmes, holdfényes pusztaszéli

-éjszakába.</p>

-<p>Ez a gyermek azonban nem volt élni való. Van ilyen is és nem

-maradhat meg mindenki, mert ha mindenki megmaradna, az emberek nem

-férnének el egymástól. Bár nagyon szerették volna, ha lett volna

-egy kicsinyük, de éppen ebből az egyből nem sok jót néztek ki a

-szomszédasszonyok sem. Történt <span class="pagenum"><a name=

-"Page_76" id="Page_76">-76-</a></span> tehát egy napon, hogy

-dunnába pólyázták s Mihály a karjaiba vette, hogy elviszi a

-doktorhoz. Itt kint persze nem úgy van az, mint a városon, hogy az

-egyik házban bába, a másikban fiskális, a harmadikban orvos s

-azután megint bába, ügyvéd, orvos, hanem itt jó távolosan laknak a

-hivatalosak. Haladt a csecsemővel Mihály az úton s a nyárfájuk elé

-érve, köszönté Máriát: Mária segíts!</p>

-<p>Azonban a doktor sem sokkal biztatta Mihályt, mert ha egyszer

-nem élni való valaki, akkor nem élni való. Adott ugyan kanalas

-orvosságot üvegbe, meg herbateát főzni valót, amikkel Mihály

-hazament, vivén velük a gyermek életének a reménységét, de nem vált

-be az a remény. A gyermek néhány nap mulva elhalt, ami nagy kietlen

-szomorúságot okozott a lelkekben, bár a szomszéd tanyában a

-nazarénusok dicsőítő éneket zengtek, az ő nézetük szerint ugyanis

-az a boldog, aki a siralomnak ezen völgyéből távozhatik.</p>

-<p>Mihály tehát újra elővette a dunnát, beletakarta a kis halottat

-s vitte az orvoshoz megmutatni. A nyárfájuk előtt elhaladván,

-letette az árok szélére a dunnát s a szív alá egy keresztet vésett

-a fa héjába.</p>

-<p>Az orvostól nagyhamar előjött Mihály, mert ott csak addig

-kellett várnia, míg a halállevelet megírták. Sietnie kellett, hogy

-összebarkácsolja a koporsót. Ugyan nem sok munka az, egy ilyen kis

-halottal: ennyi deszka mindig akad a háznál. A halottat tiszta

-ruhába tették, azután Mihály nyújtotta az anyjának: csókolj még

-rajta egy utolsót, <span class="pagenum"><a name="Page_77" id=

-"Page_77">-77-</a></span> mivelhogy beteges volt még az asszony s

-az ágyat lakta. Azután belehelyezte a koporsóba, a födelet

-rászögezte s hóna alá fogván fájdalmas apai terhét, útnak eredt

-vele. Vitte a temetőbe. Amellett lakik a pap is, meg a kántor. Az

-út errefelé is ugyanaz, ami az orvos felé. Mihály elhaladt a

-nyárfájuk előtt. A fa meztelenül állt, mert a fa akkor vetkőződik,

-amikor hideg van. Meztelen ágait nyújtogatta Mihály felé s

-integetett: amit mondtam, megmondtam, ventus juventus, juventus

-ventus.</p>

-<p>Mihály letette a koporsót az árokszélre. Tél-túl fenyőfakoporsó

-csak, mert nem igen volt ideje a gyalulásra. Irás nincsen rajta

-semmi. Mihály elővette a bicskát, a fa héjából kivágta az egész

-nagy szívet a kereszttel, a vö és mö, tö és jö betűkkel együtt s az

-egészet írás gyanánt ráterítette a koporsófödélre. Gyantás volt a

-fiatal fenyőfadeszka, odaragadt. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_78" id="Page_78">-78-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Új talicska irányában.</h2>

-</div>

-<p>Ki mivel keresi a kenyerét, azt szereti. Szabó a tűjét, kovács a

-kalapácsot, kubikos a talicskáját.</p>

-<p>Hűséges kenyérkereső szerszám, erős fából való, miként a

-gazdája. Megszerkesztése külön tudomány, ahhoz bognárok,

-asztalosok, teknőcsinálók nem értenek, mert az egyedül csak a

-talicskakészítőnek tudománya. Ez meg viszont nem ártja bele magát a

-másféle fafaragásokba, mert az úgy igaz, hogy maradjon meg mindenki

-a tulajdon ipara mellett. Nem kell egymástól elszedni a kenyeret,

-hanem jusson belőle mindenkinek. Bolti targoncát ugyan csinálhat

-más is, a gazdasági udvarba való szemetes talicskát szintén, de már

-a kubikostalicska készítését csak erre kiválóan alkalmas emberek

-értik és az egész életüket ebben a foglalkozásban töltik el. Csakis

-így gyarapodhatván egyre jobban a mesterség belső ismeretében.</p>

-<p>Amiként nyilvánvaló, hogy kubikmunkát sem tud végezni mindenki,

-éppen olyan bizonyos, hogy a hozzávaló talicskát sem bírja

-megcsinálni minden ember. Nincsenek ugyan mérnöki számítások hozzá,

-<span class="pagenum"><a name="Page_79" id=

-"Page_79">-79-</a></span> de annak minden részének eltalálva kell

-lennie ahhoz, hogy valóban kézhezálló legyen. A kerék nagysága és

-vastagsága, az oldalak mélysége és magassága határoznak. Erős

-legyen és mégis könnyű. Az oldalak rézsút fekvése figyelembe

-veendő, hogy a homok bele tetejesre rakható legyen és tolás közben

-mégse peregjen le. A keréknek a teherhez való távolsága is fontos,

-de leginkább még a talicskanyeleké, mert a terhet nem lefelé kell

-húzni, hanem fölfelé kell tolni. Számításba kell venni azt is, hogy

-mikor a kubikos izmainak az ereje fölmondja a szolgálatot, akkor a

-testi súlyát is segítségül hozza. Hogy amikor tolás közben csaknem

-ráfekszik a talicskára, annak a kereke akkor is csak haladjon

-fölfelé a járódeszkán: az erők egymásra való hatásának

-fölfoghatatlan tudományai ezek az olyan ember előtt, aki nem ért

-hozzá. Aminthogy azután az ilyen ember, lehetséges, hogy egész

-malmokat is tud fából kifaragni, de kubikos-talicskát építeni nem

-tud.</p>

-<p>– Nincsen mög hozzá a számítása – vélik az emberek. – Nem olyan

-könnyű ahhoz érteni. A jó kubikostalicska ritka madár, mint az

-arasztos szalonna. Hű asszonyt, jó asszonyt, dolgos asszonyt

-könnyebb találni, mint egy jó kezes talicskát.</p>

-<p>Ez így van. S miután pedig a dolgok így állnak, Róvó Ádám sok

-szomorúsággal nézegeti a talicskáját, amin bizony már a haldoklás

-jelei mutatkoznak. Elnehezedett, mint az öreg ember. Pedig kellő

-ápolásban volt mindig, már amilyen ápolás a talicskát illeti. De

-mégis megrepedt hol itt, hol <span class="pagenum"><a name=

-"Page_80" id="Page_80">-80-</a></span> ott és vaspántokkal kellett

-rajta erősíteni az összetartozandóságot.</p>

-<p>– Hát az igaz egyébként, – szól a romlásnak indult szerszámhoz

-Ádám – sok munkát végeztél ez világi életben.</p>

-<p>Sokat. Van olyan vasúti gőzkocsi, amelyik a hat kerekével nem

-jár be annyi földet életében, mint az egy vasráfos fakerekével az

-ilyen talicska. Szerteszéjjel téglaépítőknél dolgozik, mert ez

-kötelessége, miután a cifra házakhoz honnan vennék az emberek a

-téglát a kubikostalicska közreműködése nélkül s egyáltalán mit

-érnének minden ilyen építési igyekezetek a jól és hasznosan

-megszerkesztett talicskák hiányában? Semmit, mert itt is csak

-egymás segítségével élhetnek a népek. De más alkalommal megint a

-földvárak munkáinál van segítségül Galiciában, vagy pedig

-Olaszországban épít töltést a Duna vize ellen. Van eset rá, hogy

-Németországba viszik el, míg más alkalommal Boszniában segít utat

-csinálni. Okos darab fa egy ilyen kubikos-talicska, mert sok

-világot járt, sok országot megtapasztalt, sebeit becsületes

-munkával szerzé s élemedett korában hazajön az egy keréken

-elpusztulni, mint most íme, Róvó Ádám talicskája is, amely az élet

-iránt való kötelességeit megtevén, a tűzre kerül és haló porainál

-majd szalonnát pirítanak. Parazsába, a szalonna csepegő zsírja

-mellé belepördül Róvó Ádám néhány könnye is, amikkel az elhalt

-munkatárs emlékének adózik.</p>

-<p>Azonban a könnyek nem használnak semmit, az öreg talicska nem

-támad fel többé. Újat kell venni. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_81" id="Page_81">-81-</a></span> Még most, a télen. Először,

-hogy mikorra a tavaszi dologra menni kell, a talicska készenlétben

-álljon, másodsorban pedig a vétel nem egészen könnyen megy, mint

-gondolni lehetne.</p>

-<p>Ámde gondolkodva pipázik otthon és az ujjain számlálja elő a

-talicskakészítőket. Ehhez a foglalkozáshoz elég a félkeze is, mert

-nem valami nagyon sokan vannak e tudós mesterek. Nem lehet mondani,

-hogy az egyik különösebb lenne, mint a másik, mert mind a három az

-apjától örökölte a tudományát.</p>

-<p>Ámde ócska és kopott kártyát vesz elő a tükörfiókból, szép

-kerekre vannak kopva a sarkai. Hármat kiválaszt. Nagy Péter lesz a

-zöld csikó, Szemerédi Mihály a makk csikó, ellenben a piros csikó

-Bujdosó Jánost jelképezi.</p>

-<p>A kártyákat összekeveri s lefelé fordított képükkel szétrakja az

-asztalon. Azután azt mondja a fiának:</p>

-<p>– No Janika, húzzál egyet.</p>

-<p>A fiú lassan nyúl a kártyák fölé, hol az egyikre, hol a másikra

-teszi kezét. Azután egyet megfog s fölvágja: A piros király:

-vagyis, hogy Bujdosó Jánosnál kell megvenni a talicskát.</p>

-<p>Ádám megtömi a dohányzacskót, masinát tesz a zsebébe s nagyot

-húz a vízeskancsóból annak a jeléül, hogy ezen útjában másféle

-itallal találkozni nem kíván.</p>

-<p>Így szalad el Bujdosó házáig, ami nincs is messze, mert csak a

-második utcában van. Szép kis fordított elejű ház, amit el sem

-lehetne téveszteni, <span class="pagenum"><a name="Page_82" id=

-"Page_82">-82-</a></span> mert az ajtó fölé egészen akkurátusan ki

-van kicsibe faragva egy talicska. Hát Ádám ide benyit. Kölcsönös

-üdvözlés s a vélemények kicserélése az időjárás felől. Azután

-mondja János:</p>

-<p>– Hát talán fiákert?</p>

-<p>– Leginkább – mondja vidáman Ádám. – Finomat, de könnyűt. Egy

-kerékre járjon, mert én löszök benne a ló.</p>

-<p>– Nono – mondja János, – tekintettel a világi állapotokra, amely

-szerint egyiknek így, másiknak úgy. Az egyiknek öt kerekes a

-hintója, aztán csak ül benne, a másiknak csak egy kerekes, azt is

-maga húzza.</p>

-<p>Rámutat az ereszes alatt a sok talicskára, amik egymás tetejébe

-rakva várják a vevőt.</p>

-<p>Ádám lefordít egyet a tetejéből. Félkézzel fogja az egyik nyelét

-s rátekint. János pedig elmegy a dolga után, hogy a bíráló a

-tanulmány tárgyával magára maradjon.</p>

-<p>Ádám fordítja ugyancsak félkézzel a talicskát jobbra-balra,

-figyelemmel kísérvén, hogy miként lotyog a kerék vastengelye a

-talicskafej lyukaiban.</p>

-<p>– No – véli helybenhagyólag – egészen rendes lotyogása van

-neki.</p>

-<p>Leteszi most már Ádám a talicskát a földre. Három lépésre

-távozik s onnan nézi. Lassan körüljárja megfelelő távolságból s

-minden oldalról megtekinti. Hát, ami azt illeti, alkatrészei jól

-vannak egymásba eresztve, csak az ékek, a jó reggelét neki – nézzük

-az ékeket.</p>

-<p>Ádám már egészen barátságos viszonyban van <span class=

-"pagenum"><a name="Page_83" id="Page_83">-83-</a></span> a

-talicskával, amelyet pedig még az előbb is csak mint idegen

-jószágot rángatott. Hozzámegy, leguggol mellé s minden éket külön

-megvizsgál. Nincsen repedés-e rajtuk? Nincs! A csapba rendesen

-vannak-e beleeresztve? Hát az igen.</p>

-<p>Most az oldalakat és feneket kell megvizsgálni. A fa ellen nem

-lehet kifogás, mert az mind jó fa. Tölgyfa. Jó az. Nem olyan világ

-van, hogy talán diófából legyen a talicska. Diófából ma már még

-koporsóra sem tellik, pedig a kétkézi munkásnak az az egyetlen

-valódi parádéja az életben, mikor temetik.</p>

-<p>Miután az oldalak rendesek, ez ellen nem lehet észrevétel. De

-átvizsgálandó még, hogy a fenéknek van-e játéka. Mert annak

-játékának kell lenni. Száraz időben nagyon szét ne váljon, nedves

-időben nagyon össze ne dagadjon, mert szétszorítja egymást. Azonban

-e tekintetben sem lehet panasz. A játék egészen rendesen el van

-találva.</p>

-<p>Bujdosó János jön föl az udvar alsó végéből, ahol a fásszínben

-tartott szemlét. Ahogy elhalad Ádám mellett, kérdezi:</p>

-<p>– Mondja-e?</p>

-<p>– Hát hiszen – felelé térdenálltából Ádám – majd kitudódik…</p>

-<p>– Azért, – mondja odavetőleg János – mert van miből válogatni.

-Ha ez nem alkalmas, ahol a többi.</p>

-<p>Ez nem sok gőggel, de mégis bizonyos gőggel van mondva. Mert

-Bujdosónál alku nincsen, ellenben korlátlan a személyválogatás.

-Tehát tudja meg <span class="pagenum"><a name="Page_84" id=

-"Page_84">-84-</a></span> Ádám, amit különben amúgy is tud, hogy

-akár holta napjáig is válogathat a talicskák között, de ha azután

-kedve szerint valót talált, ne alkudozzon rá.</p>

-<p>– Hiszen nem is – gondolja magában Ádám, ahogy a

-felülvizsgálatot folytatja.</p>

-<p>A vizsgálat ezúttal a csomókra tér át. Ádám a bicskát veszi elő

-a zsebéből. Alkalmas bicska, hosszú, szükség esetén fegyver is néha

-odakint az idegenben, ha nincsen kéznél az ásó, amelynek a

-suhintása nyomán úgy hasad a koponya, mint az alma – szép bicska

-szóval, tülök a nyele, a végei rézzel vasalva.</p>

-<p>Csomó van a fában, az bizonyos, mert senki sem lehet teljesen

-hibátlan. Az a kérdés, hogy könnyen állnak-e ezek a csomók. Mert ha

-könnyen áll a csomó, kiesik a fából s lukas lesz a talicska. Így

-tehát a csomók bicskavéggel végigkalapácsolandók, hogy szigorúan

-állnak-e a helyükön.</p>

-<p>– Az ördög bujjon belétök – tanácsolja nekik Ádám – ki ne

-essetök. Mert néha még kukoricacsév sincsen, amivel bedugnálak.</p>

-<p>A csomók ilyenkor valószínűleg fogadalmat tesznek Ádám előtt,

-hogy soha és semmi körülmények között nem hagyják el sem őt, sem a

-talicskát. Ez nagyon hihető, mert Ádám azt mondja nekik:</p>

-<p>– Úgy is akarom. Rendben van. Ádám föláll. Azután lehajol a

-talicskához és két kézzel fogja meg a nyeleket. Fölemeli a

-levegőbe. Azután leteszi a kerekével a földre és tolja. Egészen jó

-<span class="pagenum"><a name="Page_85" id=

-"Page_85">-85-</a></span> menése van neki. Próbál nekifeszülni.

-Persze ez csak játékból van, mert üres talicskának nekifeküdni:

-bolondság. Azután megfordul a talicska előtt, kezet vált a fogókon

-és húzza a talicskát. Elsőrendű követelmény, hogy jó kézváltás

-lehessen a talicskán, mert enélkül fordulások alkalmával a talicska

-nem ér semmit. Hogy ez így lehessen, ahhoz a nyeleknek nem szabad

-széjjelebb állni, mint ahogy az megkívántatódik.</p>

-<p>Valóban, e tekintetben sem észlelhető semmi hiba sem. Úgy

-látszik, mintha ez a talicska a világ összes talicskáinak a királya

-volna.</p>

-<p>Fölületes bírálat volna azonban az, amely így a dolgok közepén

-megállana. Ádám most hirtelen az ereszet falához tolja a talicskát

-s odatámasztva, a falhoz állítja. Odaáll mellé és azt nézi, hogy

-mellmagasságban meddig ér föl hozzá. Hát egészen fölér.</p>

-<p>A faügyek vizsgálata ezzel körülbelül véget is ért. Ádám

-fölkapja a talicskát és most már úgy fordítja meg, hogy nyelével

-áll a földön. Ádám négy ujját nedvesíti meg a nyelvén s úgy üt a

-kerékre, hogy pörögjön. Lássuk azt is, hogy miként pörög. Elég jól

-forog. Ezen pörgés ellen senkinek kifogása nem lehet, hacsak nem

-kötözködő az ember. Tehát a vastengelyek felülvizsgálata

-következik. A tengelyek elég jól állanak, a pántok jól fognak. A

-kerék ráfján nem sok vizsgálat szükséges, mert első tekintetre is

-megállapítható, hogy egy darabból van, meleg korában húzták a

-kerékre, minélfogva jól tart. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_86" id="Page_86">-86-</a></span></p>

-<p>– Hejnye – mondva Ádám a talicskának – talicskám, talicskám…

-Könyérkereső társam…</p>

-<p>Ilyen az elfogultság. Ádám az új szerszámmal oly baráti

-viszonyba ereszkedett, annyira megtetszett neki a formája, állása,

-játéka, hogy ím meggondolatlanul, már csaknem birtokba vette. De az

-önfeledtség pillanatait a józan meggondoltság percei követik – ohó,

-hát a húzó karika? Lám, mit nem tenne az elhamarkodás.</p>

-<p>Ádám szigorú vizsgálat alá veszi a karikát. Ez az, aminél fogva

-meredek helyre a talicskát fölhúzni segít a kubikos társa, a

-csikónak nevezett gyerek. Ebbe a karikába akasztja a vaskampóját,

-annak hát egészen rendesen a fejtől való talicskafal közepén kell

-lenni.</p>

-<p>Ádám a karikába akasztja az ujját és úgy emeli a talicskát a

-levegőbe. Ebből megállapítható, hogy csakugyan a középen van-e a

-karika. Mert ha nem volna a karika a rendes helyen, félrebillenne

-az eszköz.</p>

-<p>Azonban ott van, egészen ott van. Ez jó. A szege sem kivetni

-való. Cigányszeg, kétágú. Helyes, maradjunk csak meg a régi

-igazságoknál. Vannak ugyanis újítók, akik csavaros karikaszeget

-csinálnak és sróffal erősítik a tölgyfadeszkához.</p>

-<p>Ez nem volna hiba, de ha kint, valahol az idegenben a sróf

-lecsavarodik a szegről és elvész a homokban, hol veszel mását? Jobb

-a cigányszeg itt, bárki bármit is beszéljen, mert annak két ága van

-és a végét kétfelé lehet visszaverni a fára.</p>

-<p>Bujdosó János a szeg tekintetében nem tartozik <span class=

-"pagenum"><a name="Page_87" id="Page_87">-87-</a></span> az újítók

-közé. Ezt Ádám örömmel látja s mikor János újból arra jön azzal a

-kérdéssel:</p>

-<p>– Hát mondja-e?</p>

-<p>Azt mondja:</p>

-<p>– Ez már az enyém.</p>

-<p>Fizet s elkezelnek. Ádám tolja haza az utcán az új talicskát.

-Derült kedvvel taszítja be az utcaajtón s a talicska csodálatára a

-házból az udvarra mindenek kijönnek; az asszony, a Janika, a kicsi

-Etel.</p>

-<p>Janika fölfogja és tolja.</p>

-<p>– Édös apám – kiáltja – édös apám! Milyen könnyű!</p>

-<p>Róvó Ádám az asszonyra néz. Azután büszkén mondja:</p>

-<p>– Hát hiszen, – akit én kiválogatok… <span class=

-"pagenum"><a name="Page_88" id="Page_88">-88-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>A nagyvíz.</h2>

-</div>

-<p>Hetvenhétben néhány esztendőre elszakadtunk az ősi várostól,

-mert édesapámék átmentek Makóra lakni. A nagyvendéglőt bírták bérbe

-a püspöki uradalomtól. Ott jártam iskolába s hetvenkilenc tavaszán

-a harmadik gimnáziumi osztály küszöbét tapostam. Kis algimnázium

-volt, a reformátusok tartották fent, a négy osztálynak igazgatóstól

-együtt csak négy tanára volt. De abból is egy egyúttal pap is volt,

-Szalárdy Antal tiszteletes úr. Ha a tiszteletesnek délután el

-kellett menni temetni, akkor már valamelyik osztály tanár nélkül

-maradt. Ilyenkor engem küldtek le az első vagy a második osztályba,

-hogy tartsam meg az órát, azaz, hogy húzzam ki valahogyan az időt a

-négyórai csengetésig. E megtiszteltetés kedves anyámékat boldoggá

-tette, én pedig szigorú igyekezettel tanultam, hogy méltó maradjak

-a bizalomra. De kellett is erősen tanulni, mert alig nyolc-tizen

-járván egy-egy osztályba, körülbelül minden órán minden gyereket

-fölhívtak a leckéből felelni. Nem lehetett úgy spekulálni, mint

-itthon a népes piarista-gimnáziumban <span class="pagenum"><a name=

-"Page_89" id="Page_89">-89-</a></span> tettük, hogy ha ma feleltem

-latinból, bizonyos, hogy két hónapig nem kerül rám a sor. Szóval,

-ott nem igen heverhetett a könyv, ha az első helyet meg akarta

-tartani „az ember“. De mégis, ezen a hetvenkilencediki hideg,

-szeles márciusi estén nem igen ment a tanulás. Cajus Julius

-Caesarnak az írásai lettek volna a soron a gall háborúról: Tota

-Gallia divisa est in partes tres, quarum unam incolunt Belgae,

-aliam Aquitani, meg mi egyéb, de hiába, nem ment, mély aggodalom

-ülte meg a szíveket Szeged iránt, amely már napok óta vívta az

-élet-halál-harcot. Kedves apám sűrűn bejött a kávéházból a szobába,

-pipáját a dohányos-szitából megtöltötte s elfeledett rágyújtani, a

-lámpába tekintett mereven, kinézett az ablakon a sötét piacra,

-nagy, piros, selyemkeszkenőjével törülgette a homlokát, anya

-kérdezte tőle: mi lesz, mi lesz? Az öreg csak legyintett egyet

-némán a kezével s szótalan kiment, hogy újból bejöjjön.</p>

-<p>Március tizenkettedike volt, Gergely napja jött s régi paraszti

-időjövendölés, hogy Gergely meg szokta rázni a szakállát. Vihar

-volt ekkor is, rázta az udvaron az akácfák ágait s a nagypiacon

-süvöltve ütközött bele a házfedelek sarkaiba. Szegednek vége –

-sóhajtotta anyám s az ablakon át behallatszott, hogy emberek mennek

-el az ablak alatt és szintén azt mondják: Szögednek vége… Gergő

-sógor mögrázta a szakállát.</p>

-<p>Ilyen körülmények között nem bírtam törődni azzal, hogy Gyula

-császár idejében hol laktak a <span class="pagenum"><a name=

-"Page_90" id="Page_90">-90-</a></span> belgák meg az akvitánok.

-Letettem a könyvet s kimentem a kávéházba. Az urak az emeleti

-kaszinóba járván, a város egyetlen kávéháza a jómódú polgárság

-gyülekezőhelye volt. A makói népviselet tisztes fekete ruhájába

-öltözött gazdák, nagy tajtékpipájú zsidó gabonakereskedők, néha

-egy-egy őszszakállú török zarándok, aki Gül Baba felé való budai

-útjában pár napra megpihent, ez volt a kávéház rendes esti képe. A

-buzakupecek a Lloydot és a Fremdenblattot olvasták, a török

-egyfolytában szívta a cigarettáit, a gazdanép a billiárdokon

-játszott piramidlit meg russische kéglit, vagy pedig az asztaloknál

-gyertyavilág mellett rufmáriást és preferánszot. Ezúttal azonban

-nem volt a kezekben sem újság, sem kártya, sem dákó. Valami

-nagypénteki szomorúság és csönd lakozott a máskor oly kedélyes,

-egyszerű nyilvános helyen. A szomszéd város nehéz sorsa mély

-kedvetlenséggel töltötte el a népeket. Valami különös megilletődés

-volt ez. Szeged még állt, de már mindenki sejtette, tudta, hogy

-ezen a viharos süvöltőszeles éjszakán el fog veszni. Egy tisztes

-polgár, Görbe Sámuel presbiter mondja egy asztalnál a nagy

-csöndben:</p>

-<p>– Az volt igaz, amit Madarász mondott az országgyűlésen. Tízezer

-katonát kellett volna kirendelni a szegedi töltésekre, hogy

-fölváltanák az elfáradt népet. Nem tették. Majd megbánják még. Ugy

-lehet, a jövő tavaszon mi is erre a sorsra jutunk. Nem tudják azok

-az urak odafönt Budapesten, hogy mi forog itt kockán, ha a Tisza

-megharagszik. <span class="pagenum"><a name="Page_91" id=

-"Page_91">-91-</a></span></p>

-<p>– Nono – mondta Diós-Szilágyi uram – a rabokat már elvitette.

-Hogy valahogy bajuk ne essen. Azok voltak az elsők.</p>

-<p>Valami végtelen fájdalom és elszomorodás vett rajtam erőt, ahogy

-ott az emberek ezeket a szavakat beszélték. Makón szerettem lenni

-mint gyerek. A nagyvendéglő udvarának változatossága az ő különféle

-népeivel, oláh medvetáncoltatókkal, torontáli sváb parasztokkal,

-akik franciául beszéltek, savoyard majmosokkal, a gülbabás

-törökökkel, a megyegyűlésekre érkező vidéki előkelő urakkal,

-mind-mind lekötötte a gyereklélek figyelmét. A pajtások között jó

-cimborák, az iskolában kedves lelkű tanárok s a kávéházban, ha nem

-volt lefoglalva az asztal, szabad volt billiárdozni: mi kell a

-gyereknek egyéb? Semmi vágyat nem éreztem haza, a város és a

-rokonok iránt. E pillanatban azonban, amikor kimondatott, hogy

-Szegednek vége, a hirtelen támadt fájdalom erőt vett rajtam s

-kimentem a kávéházból az udvarra, hogy ne lássák a könnyeimet. S az

-udvaron is, az állás alatt azt beszélték a kocsik mellett a

-kocsisok, hogy Szegednek vége, mert Gergő ugyancsak rázza a

-szakállát. Nincsen az a töltés, amelyik ezt a szelet kiállja.</p>

-<p>A szülővárosnak vége van tehát… Voltaképpen nem is szülőváros.

-Cegléden születtem a régi vasúti állomáson. Irtózatos nagy hideg

-volt hatvanhat karácsonyán, így nem is vittek be keresztelni a

-városba, hanem a papot hívták ki az állomásra. Aminél fogva

-előállott az a sajátságos helyzet, <span class="pagenum"><a name=

-"Page_92" id="Page_92">-92-</a></span> hogy sohasem voltam még

-abban a városban, amelyben a keresztlevél szerint születtem. Aminél

-fogva ismét meg csak az a helyzet, hogy csak az a város a

-szülőváros, amelynek a földje apáék és nagyapáék csontjait

-barátságosan méhébe fogadta.</p>

-<p>Ezen éjszaka csakugyan elveszett Szeged. Másnap kora reggel már

-tudtuk. Makó ugyan akkor még meglehetősen távol esett a forgalmas

-világtól. Vasútja nem volt, a Maroson gőzös nem járt, ma sem jár.

-Kocsival közelebb útja lett volna a tápai kompon át Lele felé, de

-arra a rossz út miatt nem járt senki. Inkább a másik úton jártak,

-Torontálmegyén keresztül. Erre ment az a kétkerekű talyiga is,

-amely a postát vitte, ha ki nem rabolták az útonállók, azután aztán

-szuronyos, fegyveres katona ült a kocsis mellett a talyiga bakján.

-A csendőrség nemsokára véget vetett ezeknek az állapotoknak, de

-akkor bizony még nem nagyon volt bátorságos az út. Távíróhivatal

-azonban volt már akkor is, oda érkezett az első hír s onnan

-szétfutott a csendes városba nagy hirtelenséggel. Arról azonban,

-hogy mekkora a veszedelem, hogy nagy-e a baj, vagy csak olyan, ami

-könnyen kiheverhető, nem tudott senki. Talán a hatóságok tudtak

-róla, de még nem publikálták. Volt ugyan egy hirlap, de az csak egy

-héten egyszer jelent meg, szombat esténkint. Annak a tudósítására

-tehát néhány napig még várni kellett. A talyigás posta sem járt,

-hogy legalább a kocsisa valami hírt hozhatott volna.</p>

-<p>Délután kezdtek kocsikkal érkezni az első menekültek

-<span class="pagenum"><a name="Page_93" id=

-"Page_93">-93-</a></span> a nagyvendéglő udvarára. A két legelsőn

-festettképű lányok, akik viháncolva ugráltak le a kocsiderékból. Az

-emberek bosszankodva mondogatták, ahogy a szegedi kocsik jöttére a

-kávéházból kicsődültek: hát előbb a rabok, azután ezek… Később

-azután jöttek mindtöbben mások is. Azonnal mindjárt megkezdődött a

-menekültek szétszállásolása, ruhaosztás, élelemosztás és a nemes

-csizmadia-testület olyan alkalmas patkoltcsizmákat osztogatott,

-hogy azokhoz fogható kevés tartózkodik a világűrben.</p>

-<p>Estefelé jött egy kocsi rokon is. A tulsóparti szőreghi rác

-fuvarosok ugyancsak kihasználták a bajt. Rendes körülmények között

-„féderes üléses, kivágott derekú“, szóval az azon idő szerint való

-fölfogás szerint „úri“ kocsin négy forint volt a fuvar taksája.

-Ekkor azonban a kukoricaszárüléses trágyahordókocsiért is

-elkívántak harminc forintot.</p>

-<p>– Még jó, hogy ennyiért is lehet kapni ilyen nagy forgalomban –

-mondta rá a menekültek keserű humora.</p>

-<p>Szóval egy kocsi rokon jött. Vége-hossza nem volt a faggatásnak,

-hogy hát mi történt és hogy hát a többiekkel mi van? A napok óta

-tartó izgalomtól, a földönfutóvá válástól, a hidegtől elcsigázott

-szegény hazátlanjaink nem igen tudtak a kérdésekre felelni.</p>

-<p>– A töltés átszakadt, a víz bejött, menekültünk. Hogy a

-többiekkel mi van, nem tudjuk.</p>

-<p>Még csak a borzalmakat sem beszélték. Elfásulva, szótalanul

-ültek s az elébük tett melegítő italokra <span class=

-"pagenum"><a name="Page_94" id="Page_94">-94-</a></span> olyformán

-néztek, mintha azt kérdeznék: hát ilyen is van még a világon?</p>

-<p>Másnap reggel, ahogy a könyveimet szíjaznám össze, apám szólt,

-hogy ma ne menjek föl az iskolába, fog a kocsis, menjek át vele

-Szegedre s ha van ott még rokon, hozzam el. Mert talán azért nem

-jönnek, mert nincsen alkalmatosság, amin jöhetnének.</p>

-<p>A megbizatás nagyon megörvendeztetett s vidáman készülődtem az

-útra. Nem ritkán jut eszembe ez a kis epizód, de ahányszor csak az

-eszembe jut, mindig el tudok gondolkozni az akkori meg a mostani

-gyermeknevelés fölött. Ma aligha jutna akár nekem, akár más

-szülőnek eszébe, hogy egy tizenharmadféléves gyereket olyan

-körülmények között, mint akkor voltak, megbizatással útra

-bocsásson. Abban az időben ez egészen természetesnek látszott. Mint

-már nagyvendéglőnél szokás, volt ugyan elég léhűtő a háznál, de

-ezek nem ismerték a szegedi rokonok lakásait s nem jutottak volna

-semmire. Azonfelül ott volt a rettentő hosszú és hegyes,

-kiviaszkolt bajuszú negyvennyolcas öreg huszár, a Sándor kocsis,

-annak a szárnyai alatt elereszthettek, mert az tapasztalt ember.

-Mint néhány forradás mutatta a mellén, annak idején a kozákok

-dárdáit is megtapasztalta.</p>

-<p>A kocsit jól ellátták gunyával, pokróccal. Sándor bácsi a bakon

-az úti pipára gyújtott. Vasút nem lévén, egyúttal fuvarosok is

-voltunk s a kocsi bejárt hol Vásárhelyre, hol Szegedre. Az öreg

-Sándornak rettentő hosszú cseréppipája volt, abban <span class=

-"pagenum"><a name="Page_95" id="Page_95">-95-</a></span> egy tömet

-dohánynak el kellett tartani akár Vásárhelyig, akár Szegedig. Pedig

-Szegedig akkor körülbelül három óra volt az út. Hát mentünk, a

-szürkék kocogtak, átmentek a Maroson, a kiszombori erdőben (azt is

-kivágták már azóta), kékes köd legelt a makkfák lábjában,

-áthaladtunk Ferencszálláson, elértünk Klárafalvára, amelyet rácul

-Kukutyinnak hívnak s ezen minőségében ott van a világ közepe,

-másodsorban az értelmetlen embert oda szokás küldeni zabot

-hegyezni. Az útszéli vendégfogadó ajtajára oda is volt írva nagyobb

-igazság szempontjából: „Itt a világ közepe, ha nem hiszed, gyere

-be.“ Ezúttal bajos dolog lett volna belemenni, mert tele volt az

-országút szemközt jövő kocsikkal. Utasaik meg is bámultak minket:

-szerencsétlenek, hova mentek ti oda, ahonnan mindenki menekül? A

-fogadó előtt sok kocsi állott, hideg volt az idő s az emberek

-pálinkával élesztgették magukban a melegséget. Sándor bácsi sok

-bajjal parancsolhatta ki magának a kocsira a maga porcióját.</p>

-<p>A belső részek melegítésének elég tétetvén, a szürkék tovább

-kocogtak. Átmentünk Deszken s azon túl már, valamely

-útkanyarulatnál a lapos tájon odalátszottak a magasabb szegedi

-épületek. A tornyok és a belső város kétemeletes házai. Később,

-Mikes Kelemen szerint, sok más vidékre helyezte el a kenyeremet az

-Isten, több izben voltam esztendőn át távol várostól, hazától, de a

-visszatéréskor soha nem éreztem azt a kimondhatatlan örömöt, mint

-ekkor, ahogy a város tornyait <span class="pagenum"><a name=

-"Page_96" id="Page_96">-96-</a></span> megláttam. Ide csakugyan

-illik az a frázis, hogy szerettem volna, ha szárnyai nőnek a

-lovaknak s biztattam is Sándor bácsit, hogy gyorsabban, gyorsabban,

-Sándor bácsi azonban csendesen szólt vissza a nagy pipa mögül, hogy

-lassan érünk messzire, ifijur, amiben megint neki volt igaza.</p>

-<p>Kétszeresen is. Már ahogy Szőreghre értünk, mondták a szemközt

-jövők, hogy hiába mennek, úgy sem eresztik be magukat sem. Hiába

-lett volna minden sietés. Újszegeden, amely akkor Torontálhoz

-tartozott, a vármegye lovaspandurjai meg is állították a kocsit.

-Nem lehet bemenni, mert nagyon sok a hajóhídon a szemközt jövő. Nem

-szabad ellenük menni. Tanácstalanul álltam. Az egész úton a

-szabadító hős szerepében tetszelegtem magamnak, most meg ime csak

-az vagyok, ami vagyok: gyámoltalan gyermek. Valaki mondta azután,

-hogy hiszen gyalog be lehet menni, Sándor bácsi is mondta, hogy

-csak menjek be, ő majd megvár. Igy az öreg fahídon tolongók között

-átfurakodtam s egyszerre elvesztem, eltüntem a nagy sokadalomban. A

-belső városnak egy kis része, a legmagasabb hely mindjárt a

-Tisza-parton szárazon maradt s most minden élő, aki el nem szaladt

-hazulról, erre a kis darab szigetre szorult. Itt eleven, nyüzsgő

-élet élt, miután a siralom jajszavain már mindenki átesett és az

-Istenbe vetett törhetetlen bizalom nyomán a megpróbáltatás után az

-új erő beleköltözött az emberekbe.</p>

-<p>Ó, hiszen bizonyára maradt még szomorúság, nyomorúság és

-kétségbeesés, de azok e helyeken <span class="pagenum"><a name=

-"Page_97" id="Page_97">-97-</a></span> nem mutatkoztak s elbújva

-voltak szokásuk szerint. E kis sziget néhány utcáján sietve jártak

-az emberek s bár akkor még nem volt divat a sárga cipő, sokan mégis

-abban jártak, mert nem volt rá érkezés az új borjúbőrcipőt, amit

-akkor még nem árultak feketére festve, be is subickolni. A parti

-töltésen gyékényponyvák oltalma alatt hevenyészett vendéglők, sült

-a hús a szabad tűzön és pirult a vaslábasban az illatos

-tarhonya.</p>

-<p>Ahol víz volt, de sekélyebb, padlókon jártak az emberek s az

-egy-két itthon maradt fiáker is fuvarozott a vízben azokon a

-helyeken, ahol olyan sekély volt, hogy nem folyt bele a

-kocsiba.</p>

-<p>Beljebb, a mély, vizesebb utcákon különféle vízi edények

-jártak-keltek, a halászladiktól kezdve a műszaki katonák

-vaspontonjaiig; volt, aki hirtelen összebarkácsolt tutajon, volt

-aki mosóteknőben haladt a dolga után. Hűvös idő volt, de napfény

-feküdte meg az elöntött várost s a belső részeken, ahol a víz

-romlását még állták az erős téglafalak, olyan volt, mint valamely

-Velence, bár a víz piszkos volt és szemetes s ott, ahol

-festékkereskedéssel is foglalkozó matralista-boltokat (a

-fűszerkereskedés neve volt ez akkor a Materialen-Waaren-Handlung

-nyomán) öntött el, ott az elolvadt festék folytán tarka-barka volt

-a színe. Ilyen volt a színe az elöntött patikák körül is. Itt az

-volt a furcsa, hogy vízi jószág, a kacsa meg a liba is belepusztult

-az áradatba, amelynek a vízét a sok beleolvadt patikaszer

-megmérgezte.</p>

-<p>E kavarodásban, ami akkor volt, kerestem a <span class=

-"pagenum"><a name="Page_98" id="Page_98">-98-</a></span> rokonokat.

-Az egyik szerencsével járt, a háza kint maradt a száraz szigeten s

-neki is, mint a szárazon maradt többi kevésnek, abban főtt a feje,

-hogy hol adjon helyet annak a sok hajléktalanul maradtnak, akik az

-ősi rögöktől a nyomorúságban sem akartak távozni.</p>

-<p>Sokan, történetírással foglalkozók, úgy vélik, hogy az egykor

-három községből állott város neve az egykori írástalan időkben

-Sziget lett volna. Ezen elmélkedés akkor valóra vált, a megmaradt

-rész csakugyan sziget volt, arra menekült, aki bírt és lakót

-találtak a házak pincétől a padlásig.</p>

-<p>A másik rokonnak amolyan félszerencse jutott osztályrészül. Mint

-a vásárra járó mészáros szokta volt hazatéréskor mondani: no,

-anyjuk, hatvan forint a nyereség, kilencven a veszteség. Nyomdász

-volt, könyvkereskedő, lapkiadó s abban az időben már özvegy

-asszony. A villamos most éppen ott szaladgál, ahol akkor nagy

-háztelkének virágoskertje állott. A ház a szigeti emelkedés

-oldalában feküdt. Másfél méteres víz állott meg a telken. A ház

-alacsony volt, azt elvette s apránkint düledezett, hol egy fal, hol

-a másik omlott össze. Az udvar emelkedő részén az újabb

-nyomdaépület már magasabbra készült, csak a küszübéig ért a víz és

-nem is haladt tovább. Oda menekültek s oda hordták a boltból is, a

-házból is, amit lehetett. Hordók voltak az udvar vízén, a hordókra

-keresztben létrák fektetve, ez volt a járda s ahogy omlott be

-apránkint a lakóház, innen csáklyázták <span class=

-"pagenum"><a name="Page_99" id="Page_99">-99-</a></span> ki azokat

-a tárgyakat, amik a víz színen úszva maradtak. Amit nem értek el

-csáklyával, annak utánaküldték a kutyát. Kihozta és mondhatni,

-házbeomlás még kutyának annyi örömet nem okozott, mint éppen

-ennek.</p>

-<p>Mikor odaértem, éppen egy kis derü futott át a szomorúságon. Az

-omló házból valahogy kicsáklyáztak egy nagy aranyrámás tükröt s más

-helye nem akadván, felakasztották a kapubolt alá. Ott volt menekült

-egy szegény öreg rokonasszony is, az ennek láttára siralmasan

-mondta:</p>

-<p>– Ne oda tegyék, sógorasszony, azt a szép tükröt, mert ott

-elkopik, mert ott mindenki belenéz.</p>

-<p>Nevettek a nyomorúságban, bár aznapon aggodalmas volt, hogy nem

-hág-e följebb a víz? Mert akkor vége a sok drága nyomdagépnek. Ugy

-volt azonban, hogy a felsőbb hatalmak már megelégelték a szíjostor

-suhogtatását: a víz megállott. A néni, akit menekülésre invitáltam,

-a nyomdaház ablakaiból átnézett a telek tulsó oldalára, ahol

-apránkint rogyogattak a vízbe annak a háznak a falai, amelyben egy

-élet boldogságát élte át. Megköszönte a szívességet, küldte a

-rokoni tiszteletet és azt mondta:</p>

-<p>– Eredj csak haza fiam. Mondd meg otthon, hogy amíg itt minden

-össze nem dűl, addig én innen nem megyek el sehova. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_100" id="Page_100">-100-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Levél a pusztában.</h2>

-</div>

-<p>Az úrféle azt mondja, hogy levelez egymással. A paraszti ember

-azt mondja, hogy levelezi egymást. Möglevelezi. Hogy most már a

-kettő közül melyik az igaz, ahhoz a tudósokon kívül senkinek semmi

-köze sincsen, mert hiszen nem is azon fordul meg a dolog. A tény

-az, hogy infanteriszt titulár gefrájter Valentin Borsodi oda alá

-katonáskodik az Artorácban, mint az illik is olyan legényhez, aki,

-miután a király fegyverét idegen népek előtt éveken át viselte,

-majd hazajövetele után a tisztes csikósi foglalkozásban rendes, egy

-helyben lakó, adófizető polgárrá akar válni. Mert bármit

-beszéljünk, szolgálni kell a királyt. Vagyis hogy a császárt. Mert

-csak a honvéd szolgálja a királyt; a közös a császárt szolgálja,

-mert ez így van a szabájban. Sok minden benne van a szabájban. A

-szabáj nagy úr.</p>

-<p>Ki csinálta a szabájt? Az ördög tudja. Van. Termett, mint a

-subagallér. De súlyosabb, mint a subagallér. A szabáj a maga

-töméntelen sokaságával ránehezedik az emberre és nyomja. Az

-<span class="pagenum"><a name="Page_101" id=

-"Page_101">-101-</a></span> ember hiába védekezik, mert a szabáj a

-hatalmasabb. Nincs mást mit tenni, mint hogy tűrni kell a szabájt:

-az ember palástul ellene veti a türelmet.</p>

-<p>A türelem, mondhatni, a legszebb erények közé tartozik,

-minélfogva ritka madár már manapság, akár csak az arasztos

-szalonna. De aki katona és a szabájok alatt van, az a türelemnek a

-sótalan kenyerével él és a sóhajtásait küldi csak a messziségből a

-hazai nagy, fényes rónák felé. Ezt megengedi a szabáj. A fennálló

-rend érdekében szükséges is, hogy ez így legyen, mert tudni való,

-hogy ha a sóhajtásait a távol idegenből nem küldhetné haza a fiú,

-akkor úgy eltelne bánattal és sóvárgással a keble, hogy

-belefulladna. Ennélfogva a szabáj ez ellen nem szól semmit. De nem

-is volna igaza, ha visszabeszélne. Igy tehát a sóhajtások szállnak

-hazafelé, nagy hegyeken és mély völgyeken által, miután nehezen

-szakadtak föl a kintvaló lelkekből. Mondják, hogy korai őszön,

-regruták elvitele idején ez hozza a háromnapos bánatos esőt, amidőn

-is mindenek lelke megtelik szomorúsággal. Bár ugyan, hogy ez

-igaz-e, afelől teljesen helyénvalók a kételkedések. Sok mindenféle

-haszontalanságot lehet e felől beszélni, ha a nap hosszú. De annyi

-bizonyos, hogy mink is öregebbek, mikor oda alá hurcoltuk a

-fegyvert, fejfödőt emelve köszöntöttük a hazulról lefelé utazó

-felhőket és az eszünkbe sem jutott, elmélkedni afölött, hogy eme

-légtünettani körülmény voltaképpen cirrus cumulus-e vagy cirrus

-stratus. Ellenben a légi útjában lefagyott kis fecskét betettük

-fölmelegedés okából <span class="pagenum"><a name="Page_102" id=

-"Page_102">-102-</a></span> a kebelünkbe az ing alá, mondván neki

-szeretettel, ha ébredezett: vajjon nem a mi tanyánk ereszete alól

-való vagy-e? Ilyesmik történtek.</p>

-<p>Mindez azonban tökéletesen és teljesen hiábavaló beszéd, amit

-nem is érdemes folytatni, mert nyilvánvaló, hogy sok beszédnek sok

-az alja.</p>

-<p>Térjünk vissza ahhoz a ténydologhoz, hogy infanteriszt titulár

-gefrájter Valentin Borsodi onnan oda alulról levelezni szokta az

-édesapját, bizonyos nevezetű idősb Borsodi Bálintot, ki is, mint

-ismeretes, számadó gulyás idekint az alsó-tanyán, az átokházi

-pusztán, a Két Rózsák járásában. Igy is szokta a Bálint fiú címezni

-a levelet, nem pedig a tanyájukra. Ennek az oka abban keresendő,

-hogy a számadó felesége nem tud írást, ha a levél oda menne, nem

-tudná elolvasni. A gulyás pedig ritkán jár haza. Ez tény, amit ez a

-régi nóta is megerősít:</p>

-<div class="poem">

-<div class="stanza"><span class="i0">Cintányéron, cintányéron

-aprószőlős pogácsa,<br /></span> <span class="i0">Fáj a szívem, fáj

-a szívem a gulyásra, de a gulyásra.<br /></span> <span class=

-"i0">Arra pedig ne fájjon,<br /></span> <span class="i0">Mert a

-gulyás, mert a gulyás ritkán hál ám az ágyon.<br /></span></div>

-</div>

-<p>Azonban így sohasem lesz vége ennek a történetnek, ha

-folyton-folyvást más mesgyéken kalandozunk. Maradjunk inkább csak a

-levélnél, amely jön. Valósággal jön, mert egy ideig a postapatrul

-hozza gyalog, amígnem aztán vasutat ér. Ekkor már könnyebben utazik

-a levél. Előbb a bosnyák kisvasút hozza, Bródban átteszik a

-nagyvasútra és hát mi az egy olyan nagy vasútnak, egy ilyen

-<span class="pagenum"><a name="Page_103" id=

-"Page_103">-103-</a></span> kicsi levél: könnyen hozza. Elhozza

-egészen Szegedig. Itt automobilra ül a levél, úgy jön be az

-állomásról a főpostára. Itt azután megint kocsira ül a levél, úgy

-megy ki az alsótanyai postahivatalba. Itt azonban már nyeregbe ül,

-mint illik egy olyan levélhez, akinek az írója annak idején, majd

-Isten szent segítségével csikós akar lenni.</p>

-<p>De nem mindjárt ül a nyeregbe, mert az nem úgy van ám, kérem

-alássan. Az ilyen pusztaszéli postahivatalok csak olyan félforma

-hivatalok. Arravaló, hogy aki ott levelet ír, attól átvegye és az

-útjára küldje. De arra már nincsen neki embere, hogy ami levél

-hozzá érkezik, azt a nagy mezőség szétszórt tanyáiba ki is hordja.

-Némelyik tanya félnapi járóföldre van a hivataltól. Igy hát a

-levelek várnak a jó szerencsére. Aki levelet vár, elmegy a

-postához, s megkérdezi, hogy jött-e levele? Vagy pedig a

-lovasrendőrök vasárnap délelőtt elviszik a leveleket a tanyai

-bormérésekbe, tudván úgy körülbelül, hogy melyik terület melyik

-népe melyik csárdába jár. Vasárnap délelőtt valamelyikbe el szokás

-menni, mert az a börze, ott történnek a napszámos-fogadások s ott

-állapítják meg a jövő heti napszámárakat. Hacsak valami baj nincsen

-akkor, akkor ezen a jeles aktuson ott szokás lenni mindenkinek. Ha

-azonban még sem lenne ott, akkor ott van a szomszéd, az elviszi

-neki a levelet barátságból.</p>

-<p>Hát bizony ilyen lassú odakint a levél útja. A Borsodi

-számadónak küldött levélé még lassubb, mert az ilyen gulyásféle

-embernek nincsen meghatározott <span class="pagenum"><a name=

-"Page_104" id="Page_104">-104-</a></span> csárdája. Nem egy helyen

-van, ha a mező füvét föllegelte a jószág, odébb megy vele. S habár

-egy-egy gulya nyolcszáz darab szokott lenni, a buckák között úgy el

-tud velük tünni, hogy kész mesterség a rátalálás. Hát ilyen helyre

-már csak akkor jut ki a levél, ha valamely lovasrendőrnek éppen a

-pusztán keresztül van az útja s ha már arra jár, megkeresi azt a

-gulyát, amelyben neki is legel az üszője.</p>

-<p>Most éppen ez az eset, Kazi András öreg pusztázó lovaslegény

-viszi is a levelet. Déltájban van az idő, a tájon a vénasszonyok

-nyarának langyos napfénye játszik. A gulya hever a dörgölőző fa

-körül, a gulyások a cserényben vannak, ebéd irányában. Most jó

-ebédet kászolított a szárnyék-ember, tejes-levest bennefőtt

-tarhonyával. Kanalazza kiki a bográcsból a tulajdon maga

-kanalával.</p>

-<p>Ugatnak a kutyák. Egy ember föláll, hogy messzibbre ellásson.

-Mondja, hogy lovasrendőr látszik, erre tart.</p>

-<p>– Melyik?</p>

-<p>No, nem nagyon lehet melyikezni, mert nem olyan sok van.</p>

-<p>– Alighanem az öreg Kazi András, mert Tóth Mártonnak fekete lova

-van.</p>

-<p>Ez meg pej, tehát nyilvánvaló, hogy Kazi András ül rajta.</p>

-<p>– Alighanem levelet írt a fiam – gondolja Borsodi, de nem

-mondja, mert hátha, úgy lehet, nem is írt levelet a fia.

-<span class="pagenum"><a name="Page_105" id=

-"Page_105">-105-</a></span></p>

-<p>Nyugodtan kanalaz tovább, mert várni kell. Nemcsak várni kell,

-hanem várni is kell tudni. Nem szabad mutatni itt az emberek előtt

-semmi kíváncsiságot, az apának a fia iránt való szeretetéből

-semmit, de semmit, mivelhogy az ilyesmi csak asszonyoknak való. Ami

-a várást illeti, Kazi egy kicsit váratja is. De ez nem ok nélkül

-van. Ha valaki kilátogat a gulyához, hogy föltekintse az üszőjét,

-annál az igen nagy darab szégyen volna, ha a gulyáshoz menne, hogy

-mutassa meg neki a jószágját. Azt magának a gazdának kell

-megtalálni, hogy melyik az övé a nyolcszáz darab közül. Ez a tarka

-jószágnál nem nehéz dolog, de a régifajta fehér magyar baromnál már

-nem olyan könnyű, mert nagyon egyformák. Ráadásul most, delelés

-idején fekszik is a gulya s így a nagyságban és a testállásban levő

-különbségek sem mutatják magukat.</p>

-<p>Idővel azonban azért Kazi csak megtalálja az üszőjét és megnézi.

-Szól neki: – Kajla – amire az üsző fölemeli a fejét és a gazdájára

-tekint. Hát jól fölpöndült, mondhatni, megéri a fűbérét. Kazi le is

-száll a lóról, az üszőt fektéből fölkergeti s úgy gyönyörködik

-benne. Szép az ilyesmi.</p>

-<p>Idősb Borsodi Bálint csak várja, míg majd a cserényig eljön. Mán

-halad arrafelé, a kutyák üdvözlő beszéde mellett. Köszön. Adjon

-Isten. Hát adjon Isten. Hát löhet-e? Hát löhet. Hát mire végzik?

-Hát ehun e. Egésségükre szolgáljon az ebéd. Köszönjük, tessék

-velünk tartani. Hát csak Isten áldásával. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_106" id="Page_106">-106-</a></span></p>

-<p>Ugyan, hiszen már nem is igen van a bográcsban, de a sajtot meg

-a kenyeret kiteszik a padra, a tülökkel együtt, amiben a só és a

-paprika van célirányosan összekeverve.</p>

-<p>No, pár falatot tisztesség okából is enni kell. András lovát egy

-bojtár elviszi itatni, maga András pedig vág egy szeletet a

-sajtból. Jó nagyon a tehénsajt annak, aki szereti. Rozskenyérrel.

-Sóval, paprikával.</p>

-<p>– Hát erre járt kend? – kérdezi Borsodi.</p>

-<p>– Erre – mondja Kazi. – Pöcsétöt vittem Széll Jánosnak. Már

-mögint hivatva van be a városba, a törvénybe.</p>

-<p>A bírósági idéző-cédula még mindig pöcsét. Sok száz éves szaga

-van ennek a szónak. A pecséttel való törvénybe idézésnek megmaradt

-nyoma ez. A citatio cum sigillio. Már másfelé az emléke is elhalt s

-ott él a nagy csendességek birodalmában, ahol minden aludni

-látszik.</p>

-<p>– Ugy hát? – mondja Borsodi.</p>

-<p>– Az – feleli Kazi. – De mondom, ha már erre járok, elhozom ezt

-a levelet is kendnek. Úgy gondolom, hogy alighanem a lentvaló fia

-levelezi benne kendet.</p>

-<p>Borsodi nyugodtan nyúl a levél után s kibontja a takaró

-papirosból. Csakugyan, ez a fia levele. Mit ír vajjon? sorsa hogy

-áll? talán baj érte?</p>

-<p>Mi van a paraszti katona levelében? Nem sok. A táborokban kis

-levélpapirost árulnak a kantinosok, a katona betűi meg nagyok. A

-fegyver elhúzza a kezet, akár csak a kapanyél. A katona

-<span class="pagenum"><a name="Page_107" id=

-"Page_107">-107-</a></span> nem is mondja, hogy levelet ír, hanem

-azt mondja, hogy rajzol. Maga-magát gúnyolja vele. Mert csakugyan

-külön-külön rajzolja a betűket, mint az iskolásfiú, aki most tanul

-írni. A nagy betűkből kevés fér föl a kis papirosra. A szavak a

-levél elején s a levél végén jóformán mindig ugyanazok, csak a

-közepe táján van valami új mondanivaló. Az eleje ilyenforma: „Kelt

-levelem a Kistanyán, ide alá az Artorácba, október 20. 1912.

-Szeretett szülő anyám és tanító apám és kedves testvéreim. Kívánom

-a jó Istentül, hogy ezen pár sor írásom friss jó egészségbe vagyok,

-melyhez hasonlót maguknak is kívánok. Továbbá tudatom, hogy Roza

-ángyi fia, a Sándor is friss jó egészségben van, melyhez hasonlót

-maguknak is kíván.“ Ez az eleje. Ez lefoglalja a kis papiros egyik

-oldalát. A vége pedig: „Ezzel bezárom levelem, sok jó egészséget,

-hasznos munkát kívánok, tisztölöm Roza ángyit, a Vén Jánosék

-Pirosát, a Jóska sógort, a Mihály bácsit, ha érkezésük van, küldjék

-ezen levelemnek mássát és a Pirosnak adják tudtul, hogy tisztölöm…“

-Ami a levélnek az eleje meg a vége közé jut, az az újság.</p>

-<p>Borsodi lassan olvassa a levelet. Lassan, úgyszólván minden

-betűt külön. Foglalva. I-es –: is, te-e: – te, nő, té-ü: tü, lö:

-istentül. Hangosan megy ez, a többiek hallgatják s egy fiatal

-bojtár csodálattal gondolja, hogy milyen jó fogalma van a Bálintnak

-odalent a katonaságnál.</p>

-<p>Egy helyen aztán ezt olvassa ki a levélből az apa: <span class=

-"pagenum"><a name="Page_108" id="Page_108">-108-</a></span></p>

-<div class="blockquot">

-<p>„továbbá tudatom kedves tanító apám és édös szülő anyám, hogy ha

-háborúról van a szó otthon, annak hitelt ne adjanak, énfelüllem

-aggodalommal ne legyenek s a szívüket ebbe a gondolatba ne

-szaggassák, mert elmondta a kapitány úr, hogy ő fölsége öreg létire

-nem akarja már, hogy háború történjen, hanem hogy a szolgálatot

-pontosan köll tartani, minekutánna komoj dologba vagyunk…“</p>

-</div>

-<p>Borsodi abban hagyja az olvasást s most már szívéből fakad föl a

-sóhajtás:</p>

-<p>– Hála Istennek…</p>

-<p>Az emberek hallgatnak, csak a gondolatok forognak a fejekben,

-hogy jó fiú ez a Bálint, nem hiába, hogy szülőszerető volt

-világéletében, még most is csak a vigasztalás szavait küldi nekik.

-Míg más hány van olyan, hogy örökké panaszokat levelez haza, hogy

-csak pénzt küldjenek neki.</p>

-<p>Kazi lovasrendőr, mint tapasztalt fegyveres, aki itt a pusztán a

-hatalmat képviseli, azt mondja:</p>

-<p>– Löhet, hogy úgy lössz. Löhet, hogy nem úgy lössz.</p>

-<p>– Hát én csak úgy gondolom – borul el Borsodi. – Nincsen ebben

-okos embör. Furcsa idő jár. A holdnak mindig nagy udvara van. Néha

-szömez az eső, pedig nincs is mibül. A jószág is nyughatatlan.</p>

-<p>Egy bojtár beleszól:</p>

-<p>– A kupecok szödik a lovat.</p>

-<p>Igen, vannak ilyen jelenségek. A kutyákat ugyan <span class=

-"pagenum"><a name="Page_109" id="Page_109">-109-</a></span> nem

-szedik a kupecek, mivelhogy minek kellene nekik, de a kutyákban is

-valami különösség észlelhető. Néha minden ok nélkül kirohannak a

-gulya közül a mezőre és nagy ugatásokba kezdenek. Mit ugatnak

-ilyenkor?</p>

-<p>– Ahun a! – kiáltja a Jancsi bojtár. – Hát az mi?</p>

-<p>Mind arrafelé néznek, amerre a Jancsi mutat.</p>

-<p>A messzi távolban, ahol a föld széle az ég aljával ölelkezik, a

-tűző napsugárban látszik, hogy valami fényesség fut végig a föld

-peremén, de igen nagyon sebesen. Úgy száguld, mintha lovasember

-vágtatna vele, de nem látszik sem ember, sem más teremtett állat,

-csak maga a kápráztató csillogás siklik tovább teljes

-csendességben.</p>

-<p>Megdermedve nézik. Még a gulyabeli állat is, amelyiknek éppen

-arra volt a feje, odabámul.</p>

-<p>Kazi András pusztázó katona hirtelen a lovára kap. Neki

-kötelessége megtudni mindent, ami a pusztán történik. A másik

-pillanatban már vágtat is a kutyák nagy ugatása között a titok

-után, szinte röpköd a kardja az oldalán.</p>

-<p>Azonban messze van odáig. Vágtat Kazi, ahogy csak bírja a ló, de

-a fényesség egyre jobban távolodik s utoljára eltűnik a fiatal

-ákácos erdő fái között.</p>

-<p>Kedvetlenül tér vissza idő multával habos lován.</p>

-<p>– Nem birtam utolérni – mondja.</p>

-<p>Hát hiszen nem is lehet az ilyent utolérni. Ezek földöntúli

-dolgok. Jelzések, amik akkor történnek, amidőn valami veszedelem

-következik. Borsodi számadó is búsan legyint a kezével:

-<span class="pagenum"><a name="Page_110" id=

-"Page_110">-110-</a></span></p>

-<p>– Irhat a gyerök, amit akar. Beszélhet a kapitánya, amit csak

-akar. Mikor már jelönségök vannak…</p>

-<p>S az emberek elszomorodva tekintenek maguk elé. Valóban,

-jelenségek vannak, amik intik az embereket és figyelmeztetéseket

-tartalmaznak.</p>

-<p class="center">* * *</p>

-<p>Pedig mindössze annyi történt, hogy a puszta másik szélén lakó

-Vadlövő Mihály, közismert rossz csont, e napon új, fényes biciklit

-lopott a városban s azon karikázott hazafelé. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_111" id="Page_111">-111-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Vasút akar lenni.</h2>

-</div>

-<p>Hogyan támad az út? Ezt bajos tudni, de elnézni lehet. Mikor a

-réti semlyék, vagy a legelő fölszabadul tavasszal a hó alól,

-apránkint gyalogutak keletkeznek rajta. Hosszában és keresztben.

-Idő multán kitaposódnak, a lépések alatt a fű elsárgul rajtuk: a

-zöld mezőben ez a sárga vonal mutatja, hogy ez az út. De ez az út

-sohasem egyenes, pedig semmi oka sincs rá, hogy a sík mezőn ne

-legyen egyenes. Mégis mindig csak girbe-gurba. Ahogy az első ember

-ment rajta keresztül, ahogy utat vágott a csatakos mezőn, a többi

-mind utána ment, szóval, mint mondani szokás, nyomon járt. Mehetne

-a mezőn másfelé is, de nem megy. Hegyes vidéken ez más, mert ott

-kerülgetni kell a köveket, itt azonban mit sem kell kerülgetni. A

-menés a mező minden részén egyforma lehetne, az út rajta egyformán

-jó, vagy egyformán rossz. Időt is takaríthatna az, akinek sietős

-dolga van, ha egyenesen haladna a mezőn s nem kanyarogna rajta úgy,

-ahogy az út kanyarog. Az elmélet ezt így mondaná, de a gyakorlat

-nem így mondja. Ahogy az az ember <span class="pagenum"><a name=

-"Page_112" id="Page_112">-112-</a></span> kanyargott, aki tavasszal

-legelsőbb vágott, úgy kanyarog utána mindenki, aki arra jár. Miért?

-Ki tudná? S miért kanyargott az első útcsináló? Azt sem tudni.

-Talán tócsák voltak még a nedves földeken s azért kerülgetett. De

-azok már elmultak régen s az utána következő utasok már a nem

-létező pocsolyákat kerülgetik. Ez így van. Mert kell valami

-előljárónak lenni, aki nekivág valaminek. A többi pedig halad

-utána. Ez egy kicsit sajátságos dolog. Ha a juhász át akarja

-hajtani a nyájat az árkon, a birka nem megy. A juhász rájuk ereszti

-a pulikutyákat. Azok ugatják, marják, harapják a birkát, a hátukra

-ugrálnak s úgy tépik dühükben a fülit, de a birka mégsem megy.

-Akkor a juhász fölveszi az öreg kolompos vezérürüt s átveti az

-árkon. Akkor azután valamennyi birka ész nélkül tolakszik át az

-árkon, még le is tapossák a gyengébbet a nagy igyekezetben.</p>

-<p>Más azonban a kocsiút. Hát azt ki tudná megmondani, hogy a sík

-mezőben az miért kanyarog minden ok és értelem nélkül? Azt mondják,

-hogy azért, mert itt az a tanya van, amott az a tanya van és az

-útnak szokása, hogy a tanyáknak közelébe kanyarog. Pedig dehogy. A

-tanyák legföljebb száz évesek s az út több évszázados. Az utak

-előbb voltak, mint a tanyák, amiként, hogy nem a víz folyik arra,

-amerre a városok vannak, hanem megfordítva. Némely alföldi út

-dombon megy keresztül. Az ilyen út a régi használat nyomán úgy ki

-van vágva, hogy az út két oldalfala a kocsiban ülő ember fejével

-van egy magasságban. Pedig ezt az <span class="pagenum"><a name=

-"Page_113" id="Page_113">-113-</a></span> utat nem vágta ki senki,

-hanem ezt a rajta való járás vágta így le a dombból. Úgy lehet,

-hogy ezer esztendőnek ez a járás-kelése kellett ehhez. S ezer év

-előtt az az ember, aki itt utat tört, miért éppen itten tört utat?

-Azt mondják, hogy ez a véletlenség műve, mert hiszen valamerre csak

-kellett mennie, ha már éppen menni akart. Ez igaz, de azért az sem

-egészen úgy van. Nálunk az az út, amely a tanyára visz, hosszú

-darabon át szigorúan Szeged és Dorozsma határán fekszik, lombos

-vidéken, már amennyire mifelénk ilyesmiről beszélni lehet. Ez is

-olyan sok évszázados-forma út. A két oldalán szőlők, amik homoki

-borokat teremnek. Az út széles ugyan, nem is országútnak nevezik

-régi nyelv szerint, hanem marhahajtóútnak, de azért mégsem

-szélesebb, mint tizenöt öl. Miért van éppen itt? Azt mondják azért,

-mert itt a határ. De hiszen nyilvánvaló, hogy az út régibb, mint a

-határ. S az út két oldalán a szőlők két különféle bort teremnek,

-más íze van a dorozsmai oldalon lévő bornak s megint más íze a

-szegedi részen termettnek. A szőlőtőke ugyanaz, a kezelés módja

-ugyanaz s az út által kettéválasztott szőlőkben mégis más ízű bor

-terem. Aki legelőször járt erre kocsin, aki legelőször intézkedett

-az iránt, hogy ne más felé, hanem tisztán csak errefelé legyen az

-út: hogyan találta meg az a régi ember a földek minőszerűsége

-között való elválasztó határt? Ez a kérdés azonban szintén azon

-dolgok közé tartozik, amikben nincsen okos ember.</p>

-<p>Más azonban a vasút. Ez már ugyancsak új <span class=

-"pagenum"><a name="Page_114" id="Page_114">-114-</a></span> dolog,

-ez nagyszerű dolog, amiről azt mondja a régi katonai nóta:</p>

-<div class="poem">

-<div class="stanza"><span class="i0">Sikojtozva, mint az vason az

-bagon,<br /></span> <span class="i0">Kedves rózsám kinézött az

-ablakon.<br /></span> <span class="i0">Mindkét szömöm könnybe

-lábadt,<br /></span> <span class="i0">Úgy néztem én teutánad

-galambom.<br /></span></div>

-</div>

-<p>Ilyen a vasút ott, ahol van. Hát ahol nincsen? Azt lehetne

-mondani, hogy ott semilyen. De erre is el lehet mondani: hogy pedig

-dehogy. Ott kint, a mély mezőkben elsülyedt tanyák között a vasút a

-gondolatokban él. Nem a valóságban van meg, hanem a koponyákban. E

-helyeken irígység tárgya az a másik pusztaszél, amelyen vasút megy

-keresztül s ahol e tanyai házak ingaóráját a vaskerekű kocsik

-járásához lehet igazítani. Csak az egészen öregek törődnek vele,

-gondolván, hogy minek az már arra a kis időre, ami nekik az életből

-még lemorzsolni való van? De mások mind lesik a híreket róla, hogy

-akar-e vasút lenni, hogy csinálják-e vajjon s a gyermekek, akik még

-sohasem láttak ilyesfélét, esténként e szörnyeteg vasbikák felől

-álmodozva alszanak el a kuckóban.</p>

-<p class="center">* * *</p>

-<p>Egyszer csak jön egy úrforma a határba kocsin, több emberrel,

-meg sok színes karó a kocsin. Ez az úr a mérnök, vagy pedig nagyobb

-tiszteletadás okából földmérnök, mivelhogy a földet méri föl. Az

-emberei pedig lánchúzó mérnököknek neveztetnek és sok bort

-szeretnek inni, de nem csoda, <span class="pagenum"><a name=

-"Page_115" id="Page_115">-115-</a></span> mert nekimennek a

-lánchúzásban akár a víznek, hát hideg időben belső meleg erő

-szükséges ide, az pedig a borban van. A mérnöknek van hosszú

-messzelátója, amely háromlábra jár és van a mérnöknek sok makfája,

-amely szó megint térképet jelent s a mappából formálódott. A mérnök

-mindig cigarettát szív, aminél fogva csak sovány, ami azonban

-szintén nem csoda, mert a mérnök odaföl a Budapestbe a heptikus

-iskolába szokta tanulni a messzelátás tudományát.</p>

-<p>Ahol a pusztaszélen a háromlábú masina hol itt, hol ott feláll,

-ahogy a tarka karókat a lánchúzók itt, amott a földbe leszúrják,

-ahogy a mérnök a rézcsövön nézdegél keresztül s a kezefejével hol

-erre, hol amarra kergeti a legyeket az orra elől, (pedig így

-ilyenkor ősszel már már muslinca sincsen: hát mi baja velük?)

-mindez különös dolog arra kifelé és sok szóbeszédre ad

-alkalmat.</p>

-<p>– Hát ez hozza a vasutat? – kérdezik gúnyosan némely

-kételkedők.</p>

-<p>Más emberek, akik régebben fiatalkorukban mint kubikusok világot

-láttak s értenek az efajta tudományokhoz, csendre intik őket, mert

-úgy áll a dolog, hogy csakugyan így és nem másképpen képződik a

-vasút.</p>

-<p>No, ha így van, a más. A mérnök a gárdájával együtt kezd abban a

-tiszteletben részesülni, amelynek a hatalmasak irányában való

-megnyilvánulás a szokása. Legélénkebb érdeklődés kíséri most már

-azt, hogy merre jár a háromlábú masina. Mert bizonyosan arra megy

-majd a vasút is. Tóásó <span class="pagenum"><a name="Page_116" id=

-"Page_116">-116-</a></span> Biacsi Ferenc, akinek a tanyájában a

-mérnök meghálni szokott, általános irígykedésben, megszólásban és

-meggyanusításban részesül. Mert bizonyosan kifurfangérozta már

-magának a mérnöknél, hogy az ő tanyáján lesz az állomás, mindjárt a

-kukoricagóré mellett.</p>

-<p>De jól van ez így, hogy a beszéd megindul. Mert voltaképpen az

-előbbhaladásért való törekvések ezek. Továbbá, mikor a mérnök már

-minden szerszámával és cselédjével elvonul a mezőkről, van legalább

-a téli estéken odakint miről beszélni. Például Sós Szabó Pál azt

-mondja:</p>

-<p>– Az én földemön ugyan ingyen nem mén körösztül. Ha mönni akar

-sajátítson.</p>

-<p>– Hát hiszen nem is ingyen akarják azt – vélik mások.</p>

-<p>– Az más, – feleli Sós Szabó – azt mög löhet érteni. Hanem

-amúgy, azt már nem. Mert tudja kend, a szó: szellő, a kontraktus:

-az csak papiros. Hanem a pénz a fundamentum.</p>

-<p>Néma csend és hallgatás van.</p>

-<p>Most Nyerges Kiss István szól, mint öreg ember:</p>

-<p>– Én pedig ingyen is odaadom a földem sarkát, ha arra kerül a

-vasút.</p>

-<p>– Jaj, – feleli Sós Szabó – hiszen akkor elbukott kend. Ha

-beépítik a kend földjébe a vasúti töltést, hát akkor hogy megy kend

-rajta körösztül a föld másik részébe szántani az ekével.</p>

-<p>Most az emberek Nyerges Kisst nevetik, de egyben gondolják, hogy

-van annak magához való esze. De csakugyan, Nyerges Kiss azt feleli

-Szabónak: <span class="pagenum"><a name="Page_117" id=

-"Page_117">-117-</a></span></p>

-<p>– Mondtam már, hogy csak a földem legsarkát ígértem oda; hát

-azon túl már hova haladjak az ekével?</p>

-<p>Most erre még hangosabb a nevetés, de most már Sós Szabónak a

-rovására. És Szabó elkeserülve a gúnyos kacajon, mérgében

-félreteszi még az idősebb iránt való tiszteletet is és így adja föl

-a kérdést.</p>

-<p>– Kend talán a városi urak szószólójává szegődött? Ugyan mi

-fizetés jár érte?</p>

-<p>De Nyerges Kiss István csak szótlanul legyint egyet a kezével

-erre a beszédre. S a népek most már reá nyugalommal tekintenek.

-István bácsi helyt állt. Helyt állt no, bárki bármit beszéljen

-is.</p>

-<p class="center">* * *</p>

-<p>Mindezek azonban csak a kezdetnek a kezdetei. Mert azután jön a

-java. Mikor a nagy lassú medvék, a hivatalos apparátusok

-megmozdulnak a vasút irányában és megkezdik a bejárást. Két fajtája

-van ennek is. Az egyik a közigazgatási bejárás, a másik a

-műtanrendőri bejárás. A különbség a kettő között az, hogy amikor a

-közigazgatásra járnak be a hivatalosak, akkor még nyoma sincsen a

-vasútnak, ellenben mikor műtanrendőrileg járnak be, akkor már kész

-a vasút, megy is, fütyül is, csakhogy nem hivatalosan megy s nem

-hivatalosan fütyül. A műtanrendőri bejárás után azonban már

-hivatalosan gázolhatja el azt a pusztai kivert bikát, aki nagy

-magabizakodásában nekiment a jött-ment vasbikának, hogy kiszorítsa

-a határból, amelyben <span class="pagenum"><a name="Page_118" id=

-"Page_118">-118-</a></span> eleddig csak ő volt az uralkodó erő,

-tekintély és hatalom.</p>

-<p>De ez még messze van. Ezúttal csak közigazgatásilag

-járnak-kelnek mindazok, akikre a törvény a hivataluknál fogva rájuk

-parancsolta, hogy értsenek ehhez a mesterséghez. Mert ehhez érteni

-kell, most dülvén el az egész vasút sorsában az, hogy merre

-menjen.</p>

-<p>Ez pedig nagy kérdés.</p>

-<p>Mert ha e tekintetben Luklábú Csülkös Monori Kiss István

-kintvaló gazdálkodó polgártársunkat fölkérdezzük, Istvánnak az a

-nézete, hogy ő nem bánja akármerre megy is, de az ő tanyája udvarán

-föltétlenül keresztülmenjen, mert ő egyenesen az ereszet alól akar

-a vasútra fölszállni. Továbbá a vasút az ő udvarába úgy

-kanyarodjon, hogy azt nem bánja, ha a szénaboglyák a túlsó

-oldalakra essenek, de a kút mindenképpen az innenső oldalon

-maradjon. Ezt megkívánja a jószágitatás, továbbá az apró libai,

-kácsai és csirkei szempont, nehogy ital végett a túlsó oldalra levő

-járkálások folytán elgázoltassanak szegények.</p>

-<p>Miután körülbelül a lapos mezőkön majdnem mindenki így

-gondolkozik, a hivatalos uraknak főhet a fejük eléggé abban, hogy

-most már csakugyan merre menjen a vasút.</p>

-<p>A muszka császár megteheti azt, mikor már fölbosszankodik az

-ilyenféle érdekeltségi háborúkon, hogy a léniával egy egyenes

-vonalat húz a térképre s az mondja: erre menjen a vasút.

-Alkotmányos országban azonban nem történhetik ilyesmi <span class=

-"pagenum"><a name="Page_119" id="Page_119">-119-</a></span> – véli

-Luklábú Csülkös és ehhez mindenek hozzájárulnak.</p>

-<p>Azonban bárki bármit beszéljen, szép azért elnézni az ilyen

-tülekedést. Egyéni érdekek harca ugyan, de mégis csak az általános

-fejlődés csatája.</p>

-<p>Hiszen az emberek nem olyan bolondok odakint sem, hogy ne

-lennének belegyőződve abba, hogy úgysem mehet be minden tanya

-udvarába az a vasút, de mégis küzdenek, próbálkoznak, erőlködnek,

-igyekeznek: eleven cáfolatául annak a vádnak, mintha a kint élő

-népben az előbbre való haladás ügye felől elfásulás

-tartózkodna.</p>

-<p>Egy formás menyecske, úgy a negyven év körül, igen csak

-dörgölődzik az urakhoz, akik a makfákon az utat szerkesztik.

-Kocsival megy utánuk s ahol csak megállnak, mindjárt köztük

-van.</p>

-<p>Már mikor nem állhatják, megkérdik tőle:</p>

-<p>– Ugyan melyik földben érdekelt?</p>

-<p>– Én? – mondja az asszony. – Én? Ezen a tájon mán semelyik

-földben sem. Én arra beljebb való vagyok. Az én földem mellett úgy

-is elmegy.</p>

-<p>– Hát akkor mit kínlódik itten velünk ok nélkül?</p>

-<p>– Azért, – magyarázza a menyecske – hogyha majd möglösz a vasút,

-az én fiamat tögyék bele fűtőnek…</p>

-<p class="center">* * *</p>

-<p>A bizottság kocsin jár. Az úgynevezett érdekeltség egy része

-szintén kocsin követi, vagy pedig gyalog. A homokon ugyanis nem sok

-különbség <span class="pagenum"><a name="Page_120" id=

-"Page_120">-120-</a></span> van a kocsin való menés és a

-gyalogjárás között. Sőt a gyalogjáró az ösvényeken néha hamarabb

-odaér ahova kell, mint aki a kocsival az utakon kanyarog.</p>

-<p>Föltünik egy szálas, erős tartású idős ember, aki nincsen

-kocsival, de minden megállási helyen ott van.</p>

-<p>Figyelemmel hallgatja a tárgyalásokat, de nem szól bele semmibe.

-Szóval nem zavarja a vizet.</p>

-<p>Csak néha kérdezi:</p>

-<p>– Hát erre mén?</p>

-<p>– Igen.</p>

-<p>– Erre a Vödörlopó Dobó tanyájának?</p>

-<p>– Hát.</p>

-<p>– Úgy hát – szól elgondolkozva, amikor a kocsik megint

-megindulnak, ismét csak megy utánuk.</p>

-<p>Egyszer azután megkérdezik tőle szintén egy megállóhelyen:</p>

-<p>– Bátyám, maga miben érdekelt?</p>

-<p>– Sömmiben – feleli kurtán.</p>

-<p>– Hát akkor miért fárasztja itt magát?</p>

-<p>– Hát tudja, – feleli az őszes ember – én már úgy se éröm mög

-ezt a vasutat. De tudni akarom, hogy ha majd legalább lösz, hát

-merre mén.</p>

-<p>Az urak beleszólnak:</p>

-<p>– No pedig most már nem olyan hosszú lesz a várakozás. Megérheti

-még, hogy fütyül a vasút. Hány éves? Hatvanöt?</p>

-<p>– No – mondja az öreg. – Följebb.</p>

-<p>– Hetven? <span class="pagenum"><a name="Page_121" id=

-"Page_121">-121-</a></span></p>

-<p>– Följebb!</p>

-<p>– Csak talán nem nyolcvan?</p>

-<p>– No, – neveti a vénség – annyi sem. Hanem kilencvenkettő.

-Tudják az urak, én még abban az időben születtem, mikor Ferenc

-császár megbukott a feketehasú bankókkal.</p>

-<p>Hát nem lehet tagadni, jó levegő van ezeken a külső részeken.

-Fényes tekintetével az emberekre nevet és ákácok illatos virágai

-peregnek a fák hegyéből a vén fejekre. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_122" id="Page_122">-122-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Félkézkalmárkodás.</h2>

-</div>

-<p>Már nem él az, aki kitalálta, hogy a dülőföldet dülőföldnek

-hívják, mert ha élne, meg lehetne kérdezni tőle, hogy miért nevezte

-el ennek. Mert a dülőföld nem dül semerre, se jobbra, se balra,

-hanem fekszik a dülőutak között. A dülőút sem dül semerre,

-legfölebb a ló dül ki benne nagy esők idején. De mégis csak így

-nevezik mind a kettőt. Ami egyébként nem baj, mert nem a név a

-fődolog, hanem a föld.</p>

-<p>A dülőföldek pedig szépen keresztben állanak a dülőutakhoz.

-Egyik felükkel ezen úthoz, a másikfelükkel a másik úthoz, mintha

-valamely, a földre fektetett létra fokai volnának a közbeeső

-ürességgel. Az egyik darab dülőföld Jó Jánosé, a másik Kis Mihályé,

-a harmadik Pál Józsefé. Azután van még több jobbra, balra is, mert

-a dülőutak létrája hosszú. Egyik darab föld vékonyabb, a másik

-vastagabb, mert ez így van, miután az ujjunk sem egyforma. A sok

-dülőút egy kis darab birodalom így együttvéve. A földek nincsenek

-elkerítve egymástól, csak egy vékonyka üres csík mutatja, hogy

-<span class="pagenum"><a name="Page_123" id=

-"Page_123">-123-</a></span> hol végződik az egyik tulajdon s hol

-kezdődik a másik. Ilyen helyeken bizony tág mezeje van a

-lopásnak.</p>

-<p>Mondják, hogy a földgömb túlsó oldalán, a szigeteken laknak

-meztelen népek, akiknek a beszédéből hiányzik a lopás szava,

-mivelhogy nem is tudják, hogy mi az a lopás. Ez valószinűleg onnan

-van, hogy olyan kevese van egyiknek is, másiknak is, hogy nem

-érdemes ellopni. Majd lopnának ott is, ha volna mit. Mint ahogy

-nálunk is lopnak a mezőn.</p>

-<p>Ott a legkönnyebb. Mást mindent, pénzt, ruhát, butort, kerítések

-és falak mögé tesznek, závárok alá rejtenek, de ami termőben van a

-mezőn, arra nem lehet lakatot tenni. Legfölebb azt lehet őrizni,

-hogy ha már lopnak, legalább keveset lopjanak. Nagyobb

-területeknél, uradalmaknál szokásban volt, hogy a föld szélét

-köröskörül keskeny pántlikában kiadták bérbe, vagy odaadták

-feliben, harmadában. Igy csak a feles lopott, mert más tolvaj a

-feles földjén már nem jött át. Az csak a felest lopta. A feles

-pedig azt, amit tőle loptak, visszalopta az uradalmi földből. De

-nem lopott többet, hanem csak annyit, amennyit tőle loptak, tőle

-pedig a vékony és keskeny pántlikaföldről nem sokat lophattak,

-amiből nyilvánvaló, hogy az az uradalmi igazgató, aki ezt az

-eljárást követte, szerencsésen oldotta meg a kérdést.</p>

-<p>Háthiszen az bizonyos, hogy csak onnan lopnak, ahol van. Nem

-sokat lopnak. Csak éppen, hogy valami lefölözést tesznek a jut is,

-marad is <span class="pagenum"><a name="Page_124" id=

-"Page_124">-124-</a></span> régi igazsága alapján. Nem

-meggazdagulásért lopnak, hanem csak az élhetésért. Nagyon különböző

-dolog ez. A csalásokban is vannak szent csalások, hát a lopás sem

-egyforma. A kocsisok nagy része például szereti meglopni a zabos

-ládát. De az egyik kocsis a lopott zabot a lónak adja, mert szeret

-büszkélkedni a gazda előtt abban, hogy az ő keze alatt milyen jó

-húsban vannak a csikók. A másik kocsis meg azért lopja meg a zabot,

-hogy beváltsa italra. Mind a kettő a gazda vagyonát lopja, azzal a

-különbséggel, hogy az egyik azt, amit a gazdától lopott,

-visszalopja a gazdának. Belelopja a lóba.</p>

-<p>Látott már valaki olyant, hogy mikor a dinnyeinda a kukoricásból

-kifolyik az útra s ott nevel egy szép dinnyét, hogy az ott maradt

-volna? Nem, ilyent nem igen lehet látni. Pedig a dinnye indája ki

-szokott néha az útra folyni, ha az elővigyázatos gazda más irányba

-nem tereli. Nevelni is szokott ez inda végén gyümölcsöt. A gyümölcs

-egy darabig ott van, még kicsinyellik arra, hogy a kocsival

-megálljanak érte. Nem érdemes. De idővel azután csak eltűnik

-onnan.</p>

-<p>Azt mondják ilyenkor: gazdája került. Csak úgy mondják, hogy

-gazdája került. Csúnya szó az a lopás, minek azt kimondani. Inkább

-csak úgy gúnyosan mondják a lopott jószágról, különösen, ha vásár

-alkalmával lopódott, hogy öt ujjon vötte. Az már csak igazán nehéz

-vétek, mikor valaki másnak a földjét, az örökföldjét, az életet és

-megélhetést adó földet rabolja: mégsem mondják <span class=

-"pagenum"><a name="Page_125" id="Page_125">-125-</a></span> felőle,

-hogy ellopta, hanem csak, hogy: elszántotta.</p>

-<p>Van eset rá, hogy kapálás alkalmával a munkásnak kialszik a

-pipája. A kialudt pipát nem akarja a szájában tartani, de nem tudja

-hova tenni. A mellényzsebbe tenné, de a mellény már régen

-rámelegedett s levetette magáról, valamely karóra akasztván. A

-fölhajtott szélű kalapok idején kalapszélben is tartották a pipát,

-de a fölhajtott szélű kanászkalapok divatja már régen elmult.

-Szokás volt ezelőtt a pipát a korcba akasztani, vagy hátul a nyakon

-az ingbe dugni, ahol megállt, mint valamely cserepcsik. De

-mivelhogy a dohány folyton-folyvást drágult, a pipák egyre kisebbek

-lettek, a száruk pedig megrövidült. Hát ezzel a rövid szárral a

-pipát már a testi fehérruhára nem lehet akasztani, mert onnan

-kiesik s a gazdája maga tapossa bele a homokba. Hát ilyenkor nem

-csinálhat mást a pipával a gazdája, mint hogy leteszi valahova a

-földre. Valami jelesebb helyre, ahol azután, ha megint kell a pipa,

-megtalálhassa.</p>

-<p>De nem találja meg. Mert egy másik munkás, ahogy arra ment,

-meglátta a pipát. – Ejnye, de alkalmatos kis pipa! – gondolja. Ezt

-el kellene lopni. De nem úgy gondolja, hogy lopni, hanem csak úgy,

-hogy csenni. A vétkes vágy ugyanaz, de a szó szebb. Ha pedig katona

-is volt az illető, akkor azt sem gondolja, hogy csenni. Mert a

-katona sohasem lop, nem is csen, hanem csak fog. Elfogja, amit

-akar. Mert olyan a hadi tudomány. Elfogja, mint az ellenséget.

-<span class="pagenum"><a name="Page_126" id=

-"Page_126">-126-</a></span></p>

-<p>A munkás tehát, látván a pipát, bűnös gerjedelmei támadnak. De

-lopni szégyen, csenni sem illik. A pipát „megtalálni“ sem lehet. A

-pipa helyzetéből, ahogy fekszik a földön, meglátszik, hogy az nem

-elvesztve, hanem gondosan odatéve van. Azt még majd keresni fogja a

-gazdája. A munkás tehát összeszed egy csomó száraz levelet, gallyat

-és azt elhelyezi a pipára. Olyképpen, mintha a szél fujta volna

-oda. Mikor a pipa gazdája jön s keresi a pipát, nem találja. Az az

-eszébe sem jut, hogy a pipa a száraz levelek alatt van. Boszankodik

-a veszteségen, de nem szól semmit senkinek a dologról, nehogy

-kinevessék, mint Dicső Miskát, aki a kukoricatáblán toronyiránt

-tette le a csizmáját és sohasem találta meg többé, mert akárhol

-állt, mindig toronyiránt állt. A másik ember meg időmultán

-kitakarja a levelek alól a pipát és a tulajdonába veszi. Találta s

-így, ha később a pipára ráismernének is, szó nem érheti érte.

-Valamely tárgynak ily módon való megszerzését nem lehet lopásnak

-nevezni. A megszerzés e módjának külön neve van. Úgy mondják: gazt

-vetett rá.</p>

-<p>Almaérés idején a szőlőben lehet néha látni a szőlőhártyák

-között vagy valamely bokor tövében egy kis homokkupacot. Persze nem

-mindig lehet észrevenni, de néha mégis észrevevődik. Hogy az ottan

-nem a maga valóságától való kupac, hanem hogy ott a homokot valaki

-valamely okból kézzel huzogatta össze. Ha az ember a kupacot

-megrúgja, három-négy alma gurul ki a homok alól. Ez már a lopási

-vágy netovábbja. Mikor jó almaszüret van, <span class=

-"pagenum"><a name="Page_127" id="Page_127">-127-</a></span> úgyis

-annyi az alma, hogy akár beteggé eheti magát belőle mindenki. Föl

-se kell mászni érte a fára, a fák maguk hajtják le az ember elé

-gyümölccsel dúsan megterhelt ágaikat. Tömegesen hevernek az almák a

-fák alatt, ahogy érett korukban a homokra potyantak. S a kupac alá

-földelt nyárialma ott úgyis elromlik. Mégis akad olyan ember, hogy

-könnyebb a lelkének, ha néhányat belőle eldughat.</p>

-<p>– Kutyaszokás ez, – véli a kapás.</p>

-<p>Van benne valami. Ha sok csontot vetnek a kutya elébe, amit nem

-bír belőle megenni: elássa, hogy az valamiként a másik kutyának ne

-jusson. Ha negyednap azután szűk esztendeje van, keresi a

-csontokat. De akkorra már elfelejtette, hogy hova ásta el. Ilyenkor

-szaladgál az udvarban és mindig a földet szaglássza, hogy hátha

-megérzi valahol a csont szagát. Néha megtalálja, néha nem. Ha nem

-találja, mérgében elnyújtja hosszan a nyakát és fölugat az égre.

-Pedig tudhatná, hogy az ő beszéde úgy sem hallatszik a

-mennyországba.</p>

-<p class="center">* * *</p>

-<p>A dülőúton kocsival halad Jó János a dülőföldek felé. Igazság

-szerint Joó János, úgy is írja a nevit, mert régi nemes s a régi

-erdélyi diploma is megvan még valahol az öreg menyasszonyi

-ládafiában. Apaffiék meg a többi nagyságos urak idején könnyen

-járta a fej- és jószágvesztés kimondása odaát a kis bérces hazában

-s az emberek, ha ott is hagyták a jószágjaikat, de a fejüket jobb

-<span class="pagenum"><a name="Page_128" id=

-"Page_128">-128-</a></span> szerették, ha a válluk közt marad:

-ilyenkor az emberek kiszöktek Erdélyből, lovastól-nyergestől, egy

-nyargalt szolgástól s belevették magukat Magyarország pusztabéli

-alföldi népei közé. Sok rokonvér került azoknak alkalmával ide elő.

-A régi kutyabőr még itt-ott hever valahol, ha ugyan a játékos unoka

-szét nem tépte; ha kedve telik benne, hadd tépje: kinek kell az

-már? Nemrég is vettem egyet a jogos tulajdonosától öt forinton,

-olcsó árú az manap itt, csak Bécsben drága.</p>

-<p>János tehát halad a kocsival, két ló van előtte. A kocsin van

-János, meg a kis gyerek. Azon rövid úthoz, amit János most végez,

-elég volna egy ló is, az is kihúzná a kocsit a dülőföldig. De ezt

-nem úgy kell tekinteni. János úgy is kifogja a lovakat a dülőföld

-végében s a lovak az árokpart füvén legelésznek a kis gyerek

-felügyelete alatt. S miután az árokpart füve a senkié, János

-ezúttal ingyen ad uzsonnát a lovaknak, anélkül, hogy a saját

-szénaboglyáját rongálná. Érthető, ha inkább két lovat etet így

-tavalyi árban, mint egyet. Mert messze van az még hej! hogy a

-szigorú télen átessünk s van eset rá bizony, hogy az ember magától

-meg a kis családjától vonja meg a fűteni való szalmát, hogy a ló az

-istállóban ne éhezzen és az éhségében való fájdalmas nyerítései ne

-hallatszanak.</p>

-<p>János odaér a maga földje széléhez, mert hiszen idővel

-mindenhova odaér az ember, még a temető kerítéséig is. Kifog, a

-gyerek is leszáll a földre, János pedig, mint tulajdon maga bemegy

-a dülőföldekbe s hamarosan el is tűnik köztük, mert a <span class=

-"pagenum"><a name="Page_129" id="Page_129">-129-</a></span> földek

-ezúttal kukoricatermelésre vannak berendezve. Állnak tehát rajta a

-kukoricaszárak rengetegei. János belemegy a szárrengetegbe s

-eltűnik. De ez csak úgy van, mint mikor a rác papot figurázzák a

-sad vidis, sad ne vidissel, hogy egy kicsit láttok, egy kicsit nem

-láttok. Mert János nemsokára ismét előtűnik, hozván két kézzel az

-ölében egy igen szép, nagy úri tököt, mert megadta az Isten az

-ilyesmihez a magyarnak a módot.</p>

-<p>A kis gyerek vidáman kiált föl:</p>

-<p>– Jaj de szép tök, édesapám! Ilyen szép tök a mi földünkön

-nincsen!</p>

-<p>János a gyermeki kedvtelés örvendező szavaira komoran felel:</p>

-<p>– Mán hogy beszélhetsz ilyesmit? Hiszen én is ültettem

-ilyent.</p>

-<p>No, a gyereknek ez annál jobb, mert hiszen a gyerekre nem

-tartozik az a valóság, hogy János a Kis Mihály földjéről hozta a

-tököt. A töknek pedig ez tökéletesen mindegy. Az ő sorsa úgy is az,

-hogy János a földhöz csapja teljes erővel, minélfogva szétreped. A

-tök ezen szétrepedt állapotában most háromféle szolgálatot

-teljesít. Elsősorban a fűevés után konfekt a lovaknak. Másodsorban

-a gyereknek mulatság és foglalkozás, hogy bicskával hasogatja a

-tököt s így darabonkint adogatja a Madárnak meg a Rárónak.

-Harmadiksorban pedig az érettebb magjait kiválogatja s elteszi a

-zsebbe. Ha megszáradnak, az jó ennivaló s a világ legolcsóbb

-eledele, mert az evésébe hamarább belefárad az ember, mint sem

-jóllakna. <span class="pagenum"><a name="Page_130" id=

-"Page_130">-130-</a></span></p>

-<p>Nagyon vékony dülőföldje van ennek a Kis Mihálynak. Mondhatni

-nem valami híres gazda és sok kis családja van neki. János tehát

-úgy határoz, hogy nem is igen háborgatja tovább a vagyonában,

-legfölebb a földjéről még egy tököt kivisz majd a lovaknak.

-Ellenben a harmadik szomszéd, az a bizonyos nevezetű Pál József,

-sokkal tehetősebb. Van neki másfelé is földje, voltaképpen abból

-él, míg ezt, ami itt van, csak úgy örökölte tavaly. János tehát a

-kukoricásban erre a földre megy át. Szép a kukorica Pál József

-földjén is, nem tagadható. János körülményesen szemléli a szárakat

-s amelyiken három nagy szép csövet talál, abból egyet letör. Le

-lehet azt úgy törni, hogy a hiány észre sem vevődik. Különösen ott,

-ahol sok a termés.</p>

-<p>János tehát letörvén a csövet, meglóbálja a kezében és

-fölhajítja a levegőbe. Már említve volt, de nagyobb bizonyság

-okáért ismét említhető, hogy Kis Mihály földje vékony terület.

-Fölötte a kukoricacső szépen átrepül és lehull Jó János földjére.

-Egy cső, két cső, a tizedik, a huszadik. János ezt egy darabig űzi.

-Nagyon mélyen nem megy be a földbe, nehogy esetleg tetten érjék.

-Hogy ha valaki jönne vele a föld belsejéből szemközt, az elől

-idején kiosonhasson. Az ilyen embert, aki ennyi ésszel él, úgy

-hívják, hogy: tartományos embör…</p>

-<p class="center">* * *</p>

-<p>A másik dülőúton, a dülőföldek túlsó oldalán, ugyanekkor szintén

-odaérkezik kocsival Pál József. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_131" id="Page_131">-131-</a></span> A kocsi előtt két ló, a

-kocsin a kis gyerek, szóval az eset ugyanaz, ami a Jó Jánosé. A

-lovak itt is az árokszéli fűre eresztetnek s Pál József szintén

-csak a Kis Mihály földjéből hoz ki egy tököt a lovaknak. Az eset

-ott kezd nem ugyanaz lenni, amidőn a kukoricacsövek repüléséből

-meglátható, hogy József nem a maga földjéről repülteti a csöveket

-Jó János földjére. Hanem ez egészen ellenkezőleg van. Jó János

-földjén dézsmálja meg a három- és négycsöves kukoricaszárakat. S a

-csövek, Kis Mihály keskeny birtoka fölött átrepülve, Pál József

-földjére esnek. Egyébként Pál József is tartományos embör. Nem megy

-egészen bele Jó János földjének a legmélyébe. Csak úgy szélrül

-dolgozik ő is.</p>

-<p>… Idő multán a két dülőúton két kocsi halad különböző irányokban

-hazafelé. Jó János és Pál József (mert, mint régi regényekben

-mondani szokás: ők azok), nyugalommal kormányozzák a lovakat azon

-biztos tudatban, hogy ezen délutánt hasznos munkára fordították. A

-repülő kukoricákat majd holnapután viszik föltünés nélkül haza:

-ugyanis majd azon időtájban kezdenek bele a kukoricatörésbe.</p>

-<p>Alkonyodik. A nap, amely látta röpülni a kukoricacsöveket,

-készül a messzi tengerek mélyébe aludni: már fahegyben van. Ezen

-alkalommal egy öreges férfiú jelenik meg a dülőföldek színterén,

-üres zsák van a vállán. E férfiú a dülőföldek csősze: Várakozó

-Savanya Ádám. A régi emberek közül való, Illavát úgy ismeri, mint a

-tenyerét, minélfogva <span class="pagenum"><a name="Page_132" id=

-"Page_132">-132-</a></span> vagyonőrizetre igen alkalmatos. Ádám

-bácsi távoli figyelője volt a kukoricarepülésnek, de nem szólt bele

-a dologba, mert hiszen az a dolog, ami történt, a kenyéradó gazdái

-között történt. Az ilyesmibe beleszólás nincsen, ellenben most,

-amidőn leszállott harmatával az illatos alkonyat, Ádám bácsi egész

-éjfélig szorgos foglalatosságban van. A repült kukoricacsöveket

-mind a két földről egy szálig elhordja a zsákban a csárdáshoz, ahol

-azokat azután apránkint alkalmas félliterekre beváltja.</p>

-<p>Harmadnap reggel, hogy Jó János is, Pál József is a

-kukoricatörésbe kezdenének, látják, amit nem látnak. Az áthajigált

-csöveknek nyoma sincs.</p>

-<p>– Hát visszalopta a gazembör, – gondolják. – Lám, milyen komisz

-a világ!</p>

-<p>Várakozó Savanya Ádám csőszi hivatalos minőségében arra ballag.

-Rájuk köszönt a munkában:</p>

-<p>– No, hát van-e a száron?</p>

-<p>– Hát… hát van, – mondják az emberek.</p>

-<p>– Hát hiszen, – feleli büszkén Várakozó Savanya Ádám, – akit én

-őrzök…</p>

-<p>Jó János és Pál József gyanusan pislognak rá, de egyik sem mer

-szólni semmit. <span class="pagenum"><a name="Page_133" id=

-"Page_133">-133-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Földragasztás irányában.</h2>

-</div>

-<p>Körülbelül hat hold az a föld, amin meg lehet élni. A kisebb

-darab már nem ád élhetést, az már kevéske ahhoz, hogy tanyát

-lehessen rajta verni, mert a tanyát leginkább nem építik, hanem

-verik, nem úgy, mint hajdanta a sátrat verték, mert azt sohasem

-verték, hanem csak a karóját verték le a földbe. A tanyának

-ellenben a falát verik a földből, amit deszkák közé szorítanak.

-Régi, egyszerű kitalálás ez, a földön fölül való fal emelésének

-legősibb fajtája ott, ahol kő nincsen. De most Amerikában szintén

-így készítik az újfajta egyszerű házakat, csakhogy nem földdel

-tömik ki a formát, hanem cementtel öntik tele. Ismétlődik a világon

-minden, újak válnak a régiekből s régiek lesznek az újak. A

-kívülről fűthető kályha öregapja régen ott van a tanyai

-boglyakemencében, a boltban árult száraztészta a tarhonyában, a

-bádogba szorított húsételé abban a vászonzacskóban, amiben a

-pásztorember őrzi a napon szárított paprikáshúst.</p>

-<p>Az. Ez azonban nem sokat segít azon, hogy <span class=

-"pagenum"><a name="Page_134" id="Page_134">-134-</a></span> hat

-hold földön alul már csak úgy lehet megélni, ha napszámba jár az

-ember is, meg az asszony is, így keresnek valami segítőpénzt az

-élethez. Nehéz már az ilyesmi, mert bizonytalan az élhetés. Kevés a

-<i>van</i>. Sokkal több a nincs. Betegség, halálozás, jégverés

-könnyen rongálhatja azt a kevés vant is, ami van. Az élet útján sok

-útonálló ólálkodik: hol szárazság, fakadó víz. Hol fagy, hol

-tűzveszedelem.</p>

-<p>Nem is ilyen tartós az ilyen kis földön élő embernek a maradása.

-Ha az adósság kikezdi a tanya egyik sarkát, nagyhamar harap egyet

-az a másikon is. S a föld apránkint úszni kezd. Lába kel, megy és

-mentében nem lehet útját állani.</p>

-<p>– Ahán, – mondják az emberek – Nagy Mihályék alatt megindult a

-föld.</p>

-<p>És kezdenek belenézni a ládafiába, hogy mennyi pénz áll a

-háznál. Hogy mikor a föld egészen megindul, azonnal ott legyenek,

-hogy a más kezére ne juthasson. E tekintetben olyan nagy szorgalom

-észlelhető, hogy azt semmi más dolognál látni nem lehet. Mert a

-föld: a föld. Az az élet és az a birtok. Minden más vagyon

-elbukhat. A jószágot elpusztíthatja a dög. Ezüstöt, aranyat

-ellophat a tolvaj. A bankba rakott pénzt elsikkaszthatja az úri

-huncutság. De a földet nem veheti el semmi hatalom, még ha háború

-lenne, akkor is csak a gazdáé marad. Ha a víz elveszi, még az is

-visszaadja.</p>

-<p>– Ez így van – mondja Sós Mihály. – Csakhogy az a baj, hogy

-nagyon sokan tudjuk, hogy így van. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_135" id="Page_135">-135-</a></span></p>

-<p>Körülbelül nem is nagyon sokan, hanem valamennyien. Akinek pénze

-van, az azzal a gondolattal kel, azzal is fekszik, hogy hol lehetne

-földet venni. Arra kuporgat, azért takarékoskodik, hogy a hazából

-minél nagyobb darab legyen az övé. Akié a föld, azé az ország. Csak

-rebbenése legyen annak a hírnek, hogy valamely föld alighanem

-eladódik, már végigszárnyal az izgalom a határon s az emberek

-gyanakodva kémlelik egymáson, hogy ugyan hányójukkal kell majd

-harcba szállni annak a kis földnek a megragasztásáért. Ez a neve:

-ragasztás. Ragasztani a meglevőhöz újat, akármi csippet-csuppot is,

-csak területében szélesbedjen és hatalmasodjon s legyen majd mit

-örökölni a fiúknak. Mert az a vagyon, amin rajta áll az ember és

-ami nem szalad ki a lába alól.</p>

-<p class="center">* * *</p>

-<p>Pál János aféle szegényes ember. Kétkézi munkás, meg van egy kis

-földje is. A kis földön egy kis ház, mint mondani szokás: úgy

-soványosan vannak, de azért elélnek, mert az egész család csak az

-asszony meg egy gyerek. Az egész birodalma csak néhány holdnyi, de

-ez merészen áll nagyobb földek között. János, mikor a maga dolgától

-ráér, szorgosan jár napszámosmunkára, de az asszony is, mióta a

-gyerek már akkora, hogy attól lehet menni. Vannak szőlők is a

-környéken, azokba gyakran kell a munkásember is, asszony is, mert

-az olyan dolog, az a szőlő, hogy ott mindig van tennivaló. Igy hát

-keresnek és csendben <span class="pagenum"><a name="Page_136" id=

-"Page_136">-136-</a></span> éldegélnek, olyformán nézvén kis

-örökföldjüket, mint a szentséget.</p>

-<p>Kísértésben ugyan gyakran vannak vele. A szomszéd mind jómódú s

-mind terjeszkedni vágyna a földjével. Volna pénz mindenütt, néhány

-új holdat ragasztani a régihez. Egymástól nem vehetnek, azt tudják

-nagyon jól, így hát reménységüket mind abba vetik, hogy mikor

-pusztulnak majd ezek a rongyosok. No, majd, majd…</p>

-<p>Azonban a pusztulás nem akar elkövetkezni. Jánosék élnek a

-szegénység kenyerével és a kétkari munka erejével, kis holdaik

-pedig állnak egymás mellett rendületlenül. Az ember nem kártyás,

-nem mulatós, az asszony nem cifrálkodó, nem parádéznak, még csak

-kerítést se készítenek a tanya elé, mert minek kis helyre nagy

-udvar: jobb, ha abban is búza terem.</p>

-<p>Szóval ezeket nehéz kivárni.</p>

-<p>Rejtett gondolatok támadnak ugyan egy-egy emberben afelől,

-hogyha nem kapnának munkát s azon nem keresnének, idővel csak

-felélnék a földet. De az csak olyan gondolatforma, aminek értelme

-nincsen, mivelhogy elsősorban jó munkások, másodsorban pedig úgyis

-kevés a munkás, örülni kell, ha dologidőben kapni lehet belőle

-elegendőt.</p>

-<p>Mert ilyen bajok is vannak, ez valamely újféle veszedelem. Ahogy

-a ragasztások nyomán nagyobbodnak, már a munkáját nem bírja ellátni

-maga a gazda családja, különösen, ha kevés a gyerek. Vagy ha volt

-is elég, de felnőttek, megházasodtak vagy férjhez mentek s

-kiröpültek az otthoni födél <span class="pagenum"><a name=

-"Page_137" id="Page_137">-137-</a></span> alól. Akinek az egykori

-örökföldjéből a ragasztások támadtak, a nincsetlenségbe jutott

-emberek vándorbotot fogtak a kezükbe s mentek kijebb, be a

-pusztákba, töretlen legelőföldet keresni bérlet gyanánt. Igy hát

-fogy a kétkézi erő, pedig a dolog szaporodik. A szőlőnek,

-gyümölcstermő kertnek annyi ártó veszedelme támadt, hogy

-tízszerannyi munka van vele, mint ezeknek előtte.</p>

-<p>Tettek tehát Pál Jánosnak olyanféle ajánlatot, hogy adja el a

-földet, de azért ne menjen el a határból.</p>

-<p>– Már hogy nincsetlen zsöllér maradjak? – riadt föl János.</p>

-<p>– Az. Van hely, ahol elférsz. Azután a pénz, amit a földért

-kapsz, kamatozik odabent a városon a bankba. Sömmi gondod rá, adót

-se fizetsz utána.</p>

-<p>Van ilyen zsellérféle állapot. A ragasztott földeken, amelyeknek

-lábuk kelt az egykori örökös alól, mindig marad valamely

-rissz-rossz tanya, kidült-bedült oldalú, fakófalú, mint amilyenben

-már lakdosni szokott az, akinek úgyis kifelé áll a szekere rúdja.

-Az ilyen tanyának haszna nincsen; ha magára hagyják, előbb-utóbb

-csak bedől végképp s még azt sem mondja, hogy befellegzett. Néha

-tűz is támad az ilyenben, nem tudni mi okból s vert romfalai azután

-évekig meredeznek a szomorú elhagyatottságban, míg csak szét nem

-mossa az eső s a téli viharok egyenlővé nem teszik a földdel.

-Alkalmas tehát az elmaradt házba lakót fogni, ha akad. Van rá eset,

-hogy akad a nincsetlenségből. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_138" id="Page_138">-138-</a></span> Az ellakik benne,

-valamennyire rendben tartja, mert azzal kénytelen, ha nem akar

-kibetegedni belőle. A lakásért szolgál ezzel meg amazzal a dologgal

-a gazdának: aféle kisded hűbéresség ez, zsellérségnek neveztetvén.

-S hűbéri várából azután mikor ráér, járhat napszámba, amerre

-akar.</p>

-<p>Ezzel az állással megkínálták Pál Jánost is, de nem vállalta. Ha

-a magáéban lakhat, a más keze-lába legyen? És elváljon kis

-örökföldjétől-e vajjon? Gyermekének ne maradjon semmisem abból, ami

-egykor volt s amiből valami kevés még ő rá is maradt. Nem

-lehetséges ez. Otthon az asszony is ijedten hallgatta az efelől

-való beszédet s gyermekét szorgos félelemmel húzta az ölébe. Apáink

-örökét elkótyavetyéljük-e s menjünk világnak, mint a Döme

-kutyája?</p>

-<p>János mosolygott, de erősen mondta:</p>

-<p>– Nem, nem mögyünk. Csak az Isten erőt, egészségöt adjon.</p>

-<p>Bíz arra szükségünk van közös mindnyájunknak, mivelhogy nélküle

-semmire sem mehetünk…</p>

-<p class="center">* * *</p>

-<p>Este van, a nap már régen lehaladt aludni s a földi élet is

-pihenni tér. Sötét a világ, a hold még nem jár fönt az égen, de a

-csillagokat kigyújtották az égi pásztorok. Nyolc óra körül jár az

-idő, szegény helyen ilyenkor, hogy a világító olaj ne fogyjon,

-elteszik magukat holnapra: kászmálódnak, vackolódnak, fészkelődnek,

-miként ahogy ez az eset van most Pál Jánoséknál is. Lepihennek.

-<span class="pagenum"><a name="Page_139" id=

-"Page_139">-139-</a></span></p>

-<p>Azután akkor azt mondja valami az udvarban, de rettentő

-hangosan, hogy durr!</p>

-<p>Lövés. A tanya bezárt ajtajára lőttek.</p>

-<p>János fölugrik a padról, ahol feküdt a subaaljon.</p>

-<p>– Mi ez?</p>

-<p>A kutya nem ugat odakint. Ami nem csoda, mert a tanyai kutya, ha

-közelben hallja a lövés durranását, ijedtében elszalad. A puska

-szavától nagyon fél, talán azért, mert ritkán hallja. Ha meg van

-kötve, még a kötelet is elszakítja nagy ijedelmében, csak hogy

-menekülhessen.</p>

-<p>János sietne ki a szobából az ajtó felé, de az asszony rákiált

-az ágyból, ahol a gyermekével fekszik:</p>

-<p>– Ne mönj ki ruha nélkül!</p>

-<p>Már tudniillik, hogy ne menjen ki a ház elébe abban a fehér

-testi ruhában, amiben van, mert az világít a sötétben. (Azért

-nevezik is csőszlámpásnak.)</p>

-<p>János elérti a szót, nagyhamar magára rántja a kékbeli

-felsőruhát s így siet az ajtóhoz.</p>

-<p>Alkalmas volt az asszony figyelmeztetése, mert ahogy menne,

-újból hallatszik odakint a dörrenés s újfent reccsen egyet az

-ajtó.</p>

-<p>– Ne menj ki! – sikolt az asszony. – Majd megint lünnek!</p>

-<p>– Nem lü már – csitítja János – mert puskaszó volt ez.</p>

-<p>Mert más szava van a revolvernek és más szava a puskának. Ha

-revolver szólt volna, akkor még négy golyó volna a fegyverben, de a

-puskának <span class="pagenum"><a name="Page_140" id=

-"Page_140">-140-</a></span> csak két csöve van, két csőben két

-töltés, ha azokat kilőtte, nincsen több.</p>

-<p>János fölrántja az ajtót s kiugrik a ház elé, onnan pedig

-mindjárt az öreg eperfa vastag törzse mellé.</p>

-<p>Nem harcolni akar, nem verekedni szándékozik, nincs is vele

-kezebeli eszköz: csak azt akarja tudni, hogy ki volt az a jó

-szomszédok közül, aki az ő háza ajtaján két ízben belőtt.</p>

-<p>Azonban az éj sötét, bár a csillagok némi keveset világítanak.

-Csak egy alakot lát, amint sietve oson vissza a búzába. Az arcát

-nem látja, de az egész mozgása olyan, mintha a szomszéd volna. A

-gazdag szomszéd. Az asszony is, ahogy az ura után az ajtóhoz ugrott

-s kidugta félve rajta a fejét, szintén erre vél, mert azt súgja

-rémülten Jánosnak:</p>

-<p>– Mit véthettünk neki?</p>

-<p>– Mit véthettünk? – mondja János. – Hogy még a mienk ez a kis

-föld, azt vétettük neki. El akar űzni. Hogy adjuk oda, amilyen áron

-kéri. De hiszen – tör ki belőle a keserűség s rázza az öklét a

-másik tanya felé – van még Isten az égben!</p>

-<p>– Jaj – csitítja az asszony – csak vigyázz! Csak ne tégy semmi

-olyant, amiből baj keletközik. A szegény mindig a rövidebbet

-húzza!</p>

-<p>– Hát hiszen az igaz – véli János.</p>

-<p>Egy óra nem sok, de annyit sem alszanak ezen éjszaka a kis

-tanyában. Sötétben vannak, halkkal, csitítják a gyereket, aki

-nyügös, fél, megriasztották <span class="pagenum"><a name=

-"Page_141" id="Page_141">-141-</a></span> a puskalövések. Ők maguk

-is félve lesik, hogy nem következik-e újabb durranás. Mert hátha

-nem is jól láttak. Hátha nem a szomszéd volt. Hátha valami kósza

-cigányság támadása, ijesztgetése volt, hogy a lövő után induljon az

-ember s addig a magára hagyott tanyába be lehet törni. Baltát,

-nagybotot kézügybe is készít az ember, más fegyvere nincsen, mert a

-puska drága s adót is kell utána fizetni.</p>

-<p>– De revolvert mégis csak tartani köllene – mondja az

-asszony.</p>

-<p>– Az igaz – szól János. – Ugyan az is drága, ha jó, de nem is

-igen tudok vele bánni. Én csak a puskát tanultam a

-katonaságnál.</p>

-<p>– Majd eltanulnád mástól a bánását.</p>

-<p>– Hát ha majd kerül egy kéz alatt, vöszök.</p>

-<p>– Úgy-úgy – biztatja Rozál – legalább ilyenkor visszalünnél.

-Hadd tudná mög, hogy nem egymaga hatalmas a határban. Majd félne

-akkor, akárki volt. Lásd, Kisgucziéknál nem sajnálják a patront,

-mindön hétön lőnek esténkint egyet-kettőt, hogy hadd tudja mög

-mindönki, hogy ott fegyver van a háznál.</p>

-<p>Gondolkozik az ember. Az ám, ez igaz. De másként meg… ha most

-véletlenül eltalálta volna, a törvény előtt miféle bizonysága volna

-arra nézve, hogy a maga védelmére cselekedett?</p>

-<p>– Hát ott az ajtó – mondja Rozál. – Az is mutatja, hogy

-körösztül van lőve.</p>

-<p>Ez is igaz, de kérdés, hogy tanu-e a törvény előtt egy rozoga,

-puhafa deszkából készült ajtó. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_142" id="Page_142">-142-</a></span> S meg tudja-e mondani az

-ajtó, hogy ki lőtt bele? Nem, ezt nem tudja megmondani.</p>

-<p>Próbálnak szunnyadni egy kicsit, de nem lehet. Hol a gyerek riad

-fel, hogy:</p>

-<p>– Jaj, gyünnek, édösapám.</p>

-<p>Hol az asszony szól ijedten:</p>

-<p>– Valaki jár kint. Hallgasd csak… Bezártad-e az ajtót?</p>

-<p>– Be, be, csak ne félj. Ne ijedözz, aludjatok egy kicsit.</p>

-<p>Fölsóhajt az asszony:</p>

-<p>– Birni is kéne… Hejh, istenöm-istenöm, de leesött róllunk a

-tekintetöd ebbe a pusztaságba… Hallod, megint jár kint valaki.</p>

-<p>Csakugyan hallatszik valami. János kinéz az ajtón s látja, hogy

-a kutya. Lecsillapult az ijedtsége s hazajött.</p>

-<p>– Látod – mondja Rozál – ez is azért szaladt el, mert sohase

-hall itthon lövést. Ha ráment volna arra a lövőre, azután kitépett

-volna egy darabot a ruhájából, most mindjárt tudnánk, hogy ki

-volt.</p>

-<p>– Tudom én azt úgyis, hogy a szomszéd volt. Éppen azért, mert

-hallgat. Mert ha cigány lött volna a lüvő, akkor már itt volna a

-puskával segítségre.</p>

-<p>Ilyen beszédek között telik el hajnalig az idő. Ahogy

-világosodik, János kimegy a tanyából az útra, mert ilyen tájban

-szokott arra a csendőrök két embere portyázni. Egészen megvirrad

-közben, a nap fölkel s megcsillan a csendőrszuronyokon, amelyek a

-vetések között föltünedeznek. Megvárja <span class=

-"pagenum"><a name="Page_143" id="Page_143">-143-</a></span> az

-errébbhaladásukat és jelenti a katonáknak az esetet, hogy lövés

-történt.</p>

-<p>A két csendőr elmegy a tanyába, körülnéznek mindent. Az ajtón

-egy egész sor luk van, amit a sörétek átütöttek. Nyomot keresnének,

-de a homokban nincs nyom, mert abban könnyen összefolyik. Ha volt

-is, János meg a kutya már összetaposták. A búza is összehajlott már

-azon a helyen, ahol az éjjeli támadó besurrant. Igy tanácstalanul

-állnak.</p>

-<p>– Cigány nem volt, – mondja a csendőr – mert most nincsen a

-határban. Hanem nincsen magának valami haragosa a környéken?</p>

-<p>Hát hiszen, ha mindent el volna szabad mondani, amit gondol az

-ember, majd mondana János most sokat. De nem szabad. Mert könnyű

-vádolni, de nehéz tanusítani. Ennélfogva a ne szólj szám, nem fáj

-fejem régi igazság járja itt is.</p>

-<p>– Löhet, hogy van titkos haragosom, de nem tudok róla. Olyan,

-aki mögmondta volna szömbe, hogy csakugyan ellenségem, olyan

-nincsen.</p>

-<p>Nézi a káplár Jánost s megint kérdezi:</p>

-<p>– Nem nógatja itt magát valaki, hogy adja el azt a kis

-földet?</p>

-<p>– Dehogy nem – esik bele a szóba az asszony. – Nem is egy, de az

-egész szomszédság. Valamennyi kitúrna bennünket ebbül a kis

-örökbül.</p>

-<p>Bólintgat a káplár, hogy hiszen éppen ez az. Valamennyi, az

-senki. Egy, valaki. De ki az az egy?</p>

-<p>Nézi az udvar homokját, keres valamit. Azután hirtelen lehajol.

-<span class="pagenum"><a name="Page_144" id=

-"Page_144">-144-</a></span></p>

-<p>– Ez megvan. Az egyik.</p>

-<p>Ez az egyik puskalövéshez való fojtás. A másik nincs meg. Talán

-elégett, vagy elfújta a szél a búzába. De ez a papiros megmaradt.

-Az a fojtás ez, amely az elültöltő fegyver csövében a puskapor meg

-a sörét között szokott lenni. Kissé megfogta a puskapor lángja,

-némely része elégett, de azért a nagyobb darabja megvan. A csendőr

-vigyázattal bontogatja. Azután azt mondja:</p>

-<p>– Van itt a szomszéd tanyában egy iskolás gyerek?</p>

-<p>– Van egy kicsi.</p>

-<p>– De már az első osztályon túl van?</p>

-<p>– Alighanem túl, – mondja János – mert már tavaly is járt a

-tanító úr elébe. Miért kérdezi?</p>

-<p>– Csak azért, – feleli a csendőr s mutatja a papirost – mert

-ennek a fojtásnak a papirosa ábécés könyvből van kitépve. Tud

-olvasni?</p>

-<p>– Tudok.</p>

-<p>– Hát olvassa el, mi van rajta.</p>

-<p>S Pál János olvassa az ábécés könyv gyűrött, szakadozott

-papirosáról: <i>… z is–ten az ég–ben la–kik…</i></p>

-<p>Egymásra néznek. Az asszony szomorúan fölsóhajt:</p>

-<p>– Istenöm, te odafönt laksz. De mire idáig lejut a neved, a

-puska csövébe kerül.</p>

-<p>– Hát az úgy van – mondták a csendőrök s mentek tovább, keresni

-azt a tanyát, amelyiknek az ábécés könyvéből az a bizonyos lap ki

-van tépve. <span class="pagenum"><a name="Page_145" id=

-"Page_145">-145-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Sabotage.</h2>

-</div>

-<p>Az újságban olvasom: sabotage történt Franciaországban. Most itt

-történt sabotage, most ott történt sabotage. Mit jelent ez a szó,

-valami új divatot, vagy pedig tengeri herkentyüt? De azután írja az

-újság, hogy az a sabotage, mikor a drágaság miatt fölingerült

-gazdasszonyok föllökik a piacon a kofák sátrait és letapossák a

-földre a túrót, a vajat, a gyümölcsöt. Ez hát a sabotage? No, ez

-nem új dolog, ilyesfélét már láttam honi földön is. Az igaz, hogy

-nem most, hanem régebben. Szám szerint éppen huszonegy év előtt és

-pedig – még kimondani is furcsa – a katonaságnál.</p>

-<p>Az aradmegyei Csucsa község alatt történt, ahol marsolás közben

-éjszakára tábort ütöttünk. Az ezred hosszú úton volt akkor,

-szeptember második felében Bécsben kellett lennie, hogy ott

-fölváltsa a szolgálatban a brassói regimentet. De előbb végig

-kellett „csinálni“ a székelyhídi királygyakorlatokat. Ilyenformán,

-bár augusztus másodikán indult az ezred Szegedről, csak szeptember

-tizennyolcadikán látta meg a Szent István tornyát, addig folyton

-<span class="pagenum"><a name="Page_146" id=

-"Page_146">-146-</a></span> kódorgott hol erre, hol arra,

-Csanádban, Aradban, Temesben, Krassószörényben, Erdélyben,

-Biharban. Már ez a hosszú csatangolás is kedvetlenítette a

-legénységet.</p>

-<p>Azt nagy örömmel tudták meg a napiparancsból még a nyár elején,

-hogy az ősszel Bécsben kell lenni, mert világot látni szeret a

-katonalegény. Különösen a gyalogos, akinek nincsen se lóval, se

-kocsival, se ágyúval dolga, hanem a hátára veti a bornyut, a kezébe

-veszi a puskát s: omnia mea mecum porto, készen van, mehet. De ezt

-a bécsi kéjkirándulást a vén harcosok, agg csatárok, dicső csontok

-se vették haraggal, ha majd szépen fölrakják őket itthon a vasútra

-és azután majd „sikojtozva mögy a vason a bagon“ egészen Bécs

-városáig, ahonnan már csábító angyalként integetett az a hír, hogy

-ott a kantinban egy liter sört tizenkét krajcárért mérnek.</p>

-<p>De ezt az örömöt jól lehűtötte és jégre tette a kilátásba

-helyezett negyvenhatnapos út, amiből csak kettő telt el vasúton, a

-többi meg gyalogosan. Felső parancsok dobták, vetették az ezredet

-ide-oda, az ördög tudja, hova. A parancsnokok tudják, hogy hova, de

-a legénység nem tudja. Ugyan nekik tökéletesen mindegy, hogy minek

-hívják azt a helyet, ahova még ma el kell érni, de annyit tudni

-szeretne, hogy hány órai gyaloglás van rendelve erre a napra. Ezt

-nem tudja, csak annyit tud a parancs nyomán, hogy másnap hajnalban

-hány órakor kell útrakészen állni. Ha tudná, hogy hány órai út áll

-előtte, könnyebben nekifohászkodna és <span class=

-"pagenum"><a name="Page_147" id="Page_147">-147-</a></span> mikor

-már a nagy fáradtság kerülgeti, tudná biztatni magát az erőfejtésre

-azzal a gondolattal, hogy hiszen még csak egy kis óra az egész

-(annyit pedig még akasztva is elbír az ember).</p>

-<p>Azonban ezt nem igen szokták megmondani neki s ez kellemetlen.

-Ezenfölül abban a kitüntetésben részesült a regiment, hogy neki

-osztották ki kipróbálás végett az új gyalogsági sátrakat, hogy majd

-fent Bécsben bemutassa a tapasztalatait. Minden legény a hátán

-hordta egy-egy sátornak a felét, amely kiváló megtiszteltetéssel

-velejárt, hogy mindig másik ezred jutott a faluba hálni, emez meg

-kint éjszakázhatott a harmatos réteken. Már pedig tudvalevőleg szép

-az a harmat a versben, mikor csillog a rózsa szirmán, de aludni nem

-kellemes benne. Ha a költőtől azt kivánnák, hogy hajnaltól

-alkonyatig vigyen harminc kilót, azután vackolódjon le a nedves

-fűbe s ott várja meg azt az ebédet, amely talán esti tíz órára

-alighanem elkészül: a költő kevesebb kedvvel írna verset a

-harmatról.</p>

-<p>Szóval kedvtelenek voltak a császár gyöngyei is. Elvégezték

-ugyan azt a dolgot, ami rájuk volt parancsolva, de morogtak.</p>

-<p>A kantinos az országút szélén ütötte föl a sátrát. Jó dolga volt

-ott. A mi regimentünknek a hadtestben az aradi ezred a testvére,

-azzal szokott együtt dolgozni. Azok is ott voltak az országút túlsó

-oldalán. Hát két ezred éheseit kellett kielégítenie a kantinosnak,

-jó üzlete volt neki, mert úgy tolongtak a sátor alá a harci

-dicsőség kedveltjei, mintha ott ingyen mérnének. Még napvilágnál

-jól ment a dolog. <span class="pagenum"><a name="Page_148" id=

-"Page_148">-148-</a></span> Két finánc fegyveresen kióvakodott a

-faluból és firtatni kezdte a kantinost, hogy van-e neki italmérési

-engedélye. Az agg csatárok és hős csontok ezen fölingerültek. Egy

-cigánytrombitás a fináncoknak a fülébe fújta a visszavonulás

-nótáját, amely magyarul úgy szól, hogy: hát-ra, csak csen-de-sen

-hát-ra. Miután a fináncok nem értették meg, a császár gyöngyei elég

-érthetően hozták a tudomásukra, hogy már régen nem ettek

-zöldhuszárhúst és ha a zöldhuszárok el nem távoznának, akkor ennek

-a húsnak az evése fog bekövetkezni.</p>

-<p>Hallván és látván ezen állapotokat, a királyi pénzügy őrei

-visszavonultak.</p>

-<p>Mint látnivaló, hat óra tizenöt perckor a hadsereg csucsai

-tagjai a szabad kereskedelem hívei voltak és a külső támadás ellen

-megvédték a kantinost.</p>

-<p>A kantinos ilyenkor módfelett büszke azon irányban, hogy a

-fegyveres erő császári része ő mellette van.</p>

-<p>E büszkeségének folyománya, hogy a császári haderő tagjai

-részére az öt pénz ára szalonnák adagjait egyre kisebbre szabja.

-Amit a haderő tagjai eleinte megütközéssel vesznek tudomásul.

-Azután méltatlankodnak. Akad legény, nem egy, hanem több, aki a

-csöppnyi szalonnát, mint véres kardot hordozza meg a táborban,

-kiáltván:</p>

-<p>– Nézzétek a betyárt! Ennyi szalonnát öt vasért!</p>

-<p>Az emberek, mint komor bikák tekintenek a szalonnára, amely

-valóban olyan kicsiny, hogy félfogra is kevés volna. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_149" id="Page_149">-149-</a></span></p>

-<p>De még mindig semmi nyoma sincsen annak, hogy itt sabotage akar

-lenni.</p>

-<p>Hát hogy történik mégis? Az ördög tudja. Összebeszélnek vajjon?

-Nem. Hiszen a szabad ég alatt vagyunk valamennyien, azt meg lehetne

-látni és hallani, ha követ fujnának. De se nem látni, se nem

-hallani semmit.</p>

-<p>Mindössze hol itt, hol ott egy-egy legény a puskáját pucolván,

-vagy a nadrágjára varrva a leszakadt zsinórt, fütyörész. Azt

-fütyüli, hogy: tárititi, táratatta, tiri-tári-dum. Ez az ezred

-hívója. Trombitaszóból magyarra fordítva annyit jelent, hogy: A

-szögedi hírös lányok helyre tyu-tyu-tyu. A spirituszgyárba járnak

-helyre tyu. Harminc krajcár a napszámjuk tyu-tyu-tyu. Mégis slingös

-a szoknyájuk, helyre tyu-tyu-tyu. Nem valami kiváló műdal, hanem

-hiszen van ennél különb ezredhívó is. Némelyik olyan, hogy nem

-bírná kiállni a nyomdafestéket, de az mindegy. A fődolog az, hogy a

-tisztelt társaság megértse belőle, hogy most neki szólnak.</p>

-<p>Megértik. Egyre többen fütyülik, hogy mégis slingös a

-szoknyájuk, hejre tyu-tyu-tyu.</p>

-<p>Az ilyesmiből már meg lehet érteni, hogy a császár negyvenhatos

-gyöngyei valamiben törik a fejüket. De hogy miben, az voltaképpen

-nem tudatik. A külső körülményekből csak annyi látszik, hogy a

-legények tisztogatják a feleségüket, (már hogy a puskájukat),

-továbbá a derékszíjjat viaszkolják azokkal a viaszbólvaló s már

-félig elkopott gyertyákkal, amiket ottjártuk alkalmával a radnai

-templomból <span class="pagenum"><a name="Page_150" id=

-"Page_150">-150-</a></span> „fogtak“. (A baka ugyanis sohasem

-„lop“, hanem csak „fog“. Ezt sokan nem akarják megérteni, de azért

-ez nem változtat azon a tényen, hogy ez így van. A fogás, az csak

-fogás, de az nem lopás. A fogás csak játék. Próbáltam egyszer ezt,

-mint tolmács magyarázni a bécsi Heumarkt-kaszárnyabeli hadbíróság

-urai előtt, menteni igyekezvén egy szegény idevaló vért, aki három

-krajcár értékű fegyverkefét „fogott“ a cimborájától s akinek ezért

-kidukált a hat hónapi utánszolgálatos dutyi. Mondtam, hogy ez nem

-lopás, hanem csak fogás, a cimbora holnap vagy holnapután

-visszafogja tőle a kefét és visszafog mellé még két pénz ára

-faggyút is, bakancsot zsírozni, de a hadbírósági kihallgató úr más

-véleményen volt és az ügyeket egyéb területekre irányítván,

-megpörölt azért, hogy miért nem díszkabátban tolmácsolok. Álltam is

-szigorúan a pörölés alatt a haptákot, gondolván: bolond már megint

-a német. Abban az időben ugyanis teljes gondolatszabadság volt

-engedélyezve a hadseregben, csak éppen hogy kimondani nem volt

-szabad, hogy mit gondol az ember.)</p>

-<p>Egyébként pedig ezúttal csak ott tartunk, hogy fütyülik az

-ezredhívót. És az országút túlsó oldaláról áthallatszik, hogy az

-aradi testvérei is fütyülik az ő maguk ezredhívóját.</p>

-<p>Szép és hasznos dolog ám az: egy országút, amely elválasztja

-egymástól a regimenteket. Mert akármennyire testvér is a testvér,

-de azért választófalak nélkül különféle összeveszések történnének.

-A katona oly könnyen összevesz egymással, hogy az <span class=

-"pagenum"><a name="Page_151" id="Page_151">-151-</a></span> csoda.

-Például a debreceni és a nagyváradi regiment testvér. A debreceni

-magyar, a váradi meg olájjal kevert. Ennélfogva a debreceni katona

-nustyunak nevezi a váradit, mert az oláh legénynek az a szokása,

-hogy minden kérdésre azt mondja a maga nyelvén: nu sciu: nem tudom.

-De a váradiaknál leginkább magyarok az altisztek, azok megtanítják

-magyarul az oláh legényt. Mikor azután az ilyen oláh legény elmegy

-a debreceni testvér mellett az országúton, csendes odavetéssel

-megkérdezi tőle:</p>

-<p>– No testvér tudsz-e már magyarul? – Amiből természetesen

-verekedés támad és kiröpül a „sajt“-jából a „bajnét“.</p>

-<p>Könnyen áll az összeveszés.</p>

-<p>Mikor a mieink Bécsben voltak a király szolgálatára, ugyanabban

-a kaszárnyában lakott a székesfehérvári hatvankilences

-Jellasich-regiment is. Szép, szálas emberekből való ezred, amelyet

-a mieink köznyelven bakonybéli betyárbandának neveztek, cserébe a

-szegedi bicskáskompánia titulusért. A kaszárnyában azonban azért

-nem veszhettek össze a legények, mert a mindenekről intézkedő

-felsőbb katonai igazgatás gondoskodott arról, hogy ugyanabba a

-kaszárnyába az egymásra agyarkodó magyarok közé oda helyezzen a

-középső helyre egy cseh dragonyos regimentet is. A magyarok

-részéről a gyűlölködés tehát közösen eme kocsisok ellen irányult,

-mint olyan lények ellen, akik a király úrnak való dicső szolgálatot

-istállószemét talicskázásával töltik el és olyan rézbográcsot

-raknak a fejükre, <span class="pagenum"><a name="Page_152" id=

-"Page_152">-152-</a></span> hogy halat lehetne benne főzni.

-Szerencsére azonban a nyelvi határok választófalat vontak a

-különböző nemzetek indulatos fiai közé és a csehek békességben

-nyakalhatták a mondhatlan számú söröket. Csak csendes megvetésben

-volt részük, amit ők – hatalmas testű, nehéz-lovassági

-mohamed-emberek – még csendesebb megvetéssel viszonoztak.</p>

-<p>A két magyar regiment verekedési erőfölöslege a korcsmákban

-merült ki. Kis kurtakorcsmák voltak ott. Amikben négy krajcár volt

-a tea, öt krajcár a gyenge tejeskávé, a „melange“ s egyes tobzódók

-csokoládét ittak porciónként hat krajcárért. És aki megivott négy

-porció csokoládét, danolni kezdett és azt kérdezte a füstös

-falaktól, hogy barna kislány mi lesz vacsorára?</p>

-<p>Mit tehet ilyenkor a barna kislány?</p>

-<p>A barna kislány ilyenkor azt feleli, hogy halpaprikás, mi gondja

-van rája, fehérvári bakát várok vacsorára.</p>

-<p>A barna kislány pedig csak elméletben tartózkodik ott a

-császárváros falai között. Voltak Mirclik, különféle Mirclik, nem

-kalapos és kalapos Mirclik – de barna kislány, valóságos és

-tökéletes barna kislány hogyan lehetett volna ottan.</p>

-<p>Az emberek a levegőbe bámultak és ott keresték a barna kislányt.

-Kinek-kinek a kedve szerint imbolygott azután a füstben, éppen az ő

-valóságos kivánsága szerint.</p>

-<p>Némi gondolkodás után kitört a veszekedés. Itt a dolgok

-megértéséhez szükséges, hogy tekintetbe <span class=

-"pagenum"><a name="Page_153" id="Page_153">-153-</a></span> vegyük,

-miszerint a barna kislány fehérvári bakát vár az vacsorára. A

-bakonybéli betyárbanda Fehérvárról származott, onnan sorozták,

-onnan küldték idegenbe, ellenben a szegedi bicskás testület szintén

-jogot formált ezen címhez, amennyiben a Fehérváry generális az

-inhóberje a regimentnek.</p>

-<p>Igy tehát jogos viták támadtak afelett, hogy a füstben repkedő

-barna kislány melyik fehérvári-regimentből való bakát vár az

-vacsorára.</p>

-<p>E kérdést – mint mindenki beláthatja – csak bajonéttal,

-sörösüveggel és csokoládés ibrikkel lehetett elintézni.</p>

-<p>Hát körülbelül ilyenforma szeretetben élt az idevaló regiment a

-csucsai réten is az aradi testvérekkel. Az is nyustyu. Jó, hogy

-köztük volt az országút.</p>

-<p>Azonban ezúttal ott is fütyülik az ezredhívót. Egészen átszól.

-Az emberek azt mondják:</p>

-<p>– Nézd csak, nézd.</p>

-<p>Hát nézik, de hát mit nézzenek. Nincsen azon semmi néznivaló,

-hogy némelyik embernek füttyszóra áll a szája?</p>

-<p>De egyszer csak azt fütyülik: turutu, turutu, ritatitati!</p>

-<p>Az emberek a fejüket fölütik. Hát ez mi? Hiszen nincs itt

-ellenség, ez csak hadgyakorlat. De a fütty szól: turutu, turutu,

-ritatitati…</p>

-<p>Azt a trombitanyelvből magyarra kétféleképpen lehet fordítani.

-Az egyik fordítás szerint így hangzik: Ká-poszta, ká-poszta, hús is

-van benne.</p>

-<p>Ez a kedélyes, játszi és gyermekes fordítása az <span class=

-"pagenum"><a name="Page_154" id="Page_154">-154-</a></span> illető

-trombitaszónak. Vannak ilyenek is. Mint például, mikor a

-gyülekezőre hívó trombitaszót úgy fordítják le magyar nyelvre,

-hogy: az ezredes úr együtt akar-ja látni a szama-rait.</p>

-<p>De a turutu, turutu, ritatitatinak van más fordítása is. Ez így

-szól, hogy: elő-re, ma-gya-rok, ostromot fuj-nak. Fegy-verre,

-magya-rok, véd-jük a hazát.</p>

-<p>A katonaduda sok mindent el tud a maga nyelvén mondani, de ilyen

-izgató szava nincsen több, mint ez: turutu, turutu, ritatitati.</p>

-<p>De azért ennek is van hibája. Mint ahogy hiba nélkül ezen a

-kerek világon nincsen semmi. Rossz a fordítás, amely nincsen

-tekintettel a haza nyelvi különbségeire, ezt már Guyon is

-tapasztalta, amikor Branyiszkónál rohamra fuvatott, de a csapatok

-tót része állva maradt, mondván: ez nem nekünk, hanem a magyaroknak

-szól.</p>

-<p>Hanem most más volt az eset.</p>

-<p>Az országútnak mind a két részéről fölhangzott egyszerre az

-ordítás:</p>

-<p>– Hurrá! Hurrá!</p>

-<p>A következő pillanatban csak egy porfelhő látszott ott, ahol

-eddig a kantinos terjedelmes sátora állott. Két ezred legénysége

-rohanta meg, elpusztította, tönkretette, megsemmisítette, tisztán

-csak azért, mert öt pénzért kevesebb szalonnát adott, mint amennyi

-dukál.</p>

-<p>Másnap hajnalban fölszedtük a sátorfát és tovább mentünk. A két

-ezred részéről körülbelül négyezer ember táborozott akkor a csucsai

-mezőn. Ki tudna <span class="pagenum"><a name="Page_155" id=

-"Page_155">-155-</a></span> itt, ennyi vitéz csont és császári

-gyöngy között igazságot és vizsgálatot tenni?</p>

-<p>Szó sem lehetett róla. Másnap mentünk tovább, arrafelé, amerre

-az utunk vitt és másnap a kantinos már egészen rendesen porciózta

-ki a szalonnákat. <span class="pagenum"><a name="Page_156" id=

-"Page_156">-156-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>A fórum.</h2>

-</div>

-<p>Az alföldi városok népének szokása volt, hogy vasárnap délelőtt

-a piacra tódult s ott időzött délig. Ezt megtette nyáron is, télen

-is. Csak esőben nem ment ki, az ünneplő kalapot, meg a ruhát

-féltvén. Ott találkozott egymással a két különböző városrészben

-lakó rokon, a sógor meg a koma, a legényfiú meg a keresztapja. Az

-ország sorsáról ott tárgyaltak. A hírek oda futottak össze. Egyik

-ember ezt hallotta, a másik meg azt. Lapokat a nép nem olvasott még

-a hetvenes években, helyi lapok nem is igen voltak, legfeljebb ha

-egy-egy kisded hetilap, amit az intelligencia tartott fönn. Még

-Szegeden is csak az árvíz előtt pár hónappal támadt egy napilap,

-azelőtt a hírre szomjas közönség megelégedett egy hetenkint

-háromszorossal. Patriarchális régi világ volt, pedig úgy tetszik,

-mintha most lett volna.</p>

-<p>Mégis mennyi változás azóta. Emlékszem, hogy gyermekkoromban a

-szegedi postának csak egy levélhordója volt, az is elegendő volt,

-de annak németül is kellett tudnia, hogy a kereskedők német

-<span class="pagenum"><a name="Page_157" id=

-"Page_157">-157-</a></span> címzésű leveleit kézhez adni bírja.

-Erre az öreg Katzky volt alkalmas, egy galiciai óriás, aki az

-osztrák zsandároknál őrmesterkedett s mikor a kiegyezéskor azokat a

-hazájukba visszarendelték, ittmaradt s beállott Briefträgernek.

-Sokan Magyarországon maradtak akkor a letünt korszak keze-lábaiból,

-mert a szolgálati évek nyomán annyi magyar hangulat, érzés,

-gondolkodás lopózott a lelkükbe, hogy többé nem kívánták

-viszontlátni a fatornyos országukat. Ez is egyik oka annak, hogy

-magyar helységekben néha törzsökösnek látszó parasztgazdát lehet

-találni, akinek a családneve tisztára északi szláv. Még a

-negyvenkilences muszka hadseregből is maradtak az alföldön

-katonaszökevények.</p>

-<p>Szóval elég azzal annyi, hogy nálunk is csak egy levélhordó

-kellvén, a kisebb helyeken még kevesebb hírt hozott a világ

-járásáról a posta: ezt a főtéri gyülekezés helyettesítette az

-ünnepnap délelőttjén. Ez volt a fórum. A forum Romanum oszlopos

-volt, ez nem volt oszlopos, de azért csak fórum volt ez is.</p>

-<p>A makói fórum volt nagyon érdekes. Azt láttam hosszabb ideig,

-mert még az árvíz előtt az odavaló református algimnáziumba

-kerültem diáknak s a lakásunk ablakai a főtérre nyíltak. A makói

-nép abban az időben tiszta fekete ünneplő ruhát viselt.

-Télen-nyáron ugyanazt a posztóból valót, a nyári „liszter“ csak

-később került divatba. Öregebb gazdák subában mentek föl a fórumra

-s itt-ott idősebb embereken már föltünedezett a fekete télikabát,

-<span class="pagenum"><a name="Page_158" id=

-"Page_158">-158-</a></span> azzal az asztrakánnak nevezett

-birkaprémmel a nyaka körül, amiből később európai úri divat vált.

-De a legénynép meg a fiatal gazdanép a subát viselni öregesnek

-tartotta, a télikabátot, mint a gyengülés jelét viselni restelte:

-ugyanazon egy szál rend ruhában állt a fórumon meleg nyáron, mint a

-hideg télen is. Pedig az akkori népies divat szerint a makói rend

-ruha kabátjának a szárnya csak derékig ért. Milyen rövid idő attól

-máig, alig három évtized s ma már az ilyen testedzettség

-ritkaságszámba megy. Sem én, sem te, sem ő nem volnánk hajlandók

-hideg télen a havon reggeli nyolc órától délelőtti tizenegyig a

-szabad téren kaszinózni ugyanabban a testi ruhában, amit nyáron is

-viselünk. Azonban akkor állták és semmiféle írás nincsen affelől,

-hogy valaki a fórumon való megjelenésbe belehalt volna. Az igaz,

-hogy akkor pálinkát még nem igen ivott a magyar napközben,

-legfeljebb csak reggeli étel előtt. Az volt a nézet, hogy csak a

-tót iszik étel után pálinkát. Sörház meg nem is volt abban az

-időben Makón. Volt ugyan egy sörcsarnok nevű hely, de az is külön

-hirdette a hetilapban, ha olykor, meleg nyáron hordós sört csapolt.

-Nagy dolog volt az akkor még és nélküle is elvoltak az emberek.</p>

-<p>A népnek ez az ősi szokása, hogy a hite szerint való

-munkaszünetes napon a tulajdon maga által alakított város főhelyén

-gyülekezik és ott szeszes ital nélkül, nyugodtan és higgadtan

-tárgyalja az ország sorsát meg a maga sorsát, nem volt baj.</p>

-<p>A baj csak ott támadt, hogy az alföldi városokban <span class=

-"pagenum"><a name="Page_159" id="Page_159">-159-</a></span> a

-főterek nem igen voltak kikövezve, ellenben a házak mellett a

-gyalogjárók vagy téglával vagy kővel kirakva voltak. Sáros időben

-azután a fórum közönsége fölóvakodott a saratlan gyalogjárókra a

-sáros köztérről és ezáltal a nagy tömegével valóságos közlekedési

-akadályul szolgált.</p>

-<p>A közigazgatási hatóságok azután, éppen ezen oknál fogva,

-korlátozni akarták a fórum tömegeit. Mert a járókelőket csakugyan

-leszorították a kövezett gyalogútról a kocsiút sarába.</p>

-<p>Más is játszhatott ugyan közbe. Nálunk például a fórum a városi

-bérház előtt van, amelynek a tere ma aszfaltos, huszonöt év előtt

-pedig kövezett volt, nem álltak útjában az egyszerű népi

-tanácskozók senkinek, mégis szét akarták őket zavarni. Azonban a

-nép az ősi jog megzavarása ellen erősen tiltakozott. Ugyan én ma

-sem tudnám megmondani, hogy miért akarták szétverni a fórumot, de

-akarták. Elsőbb kihirdették, hogy a másik vasárnap már nem szabad

-gyülekezni. E hirdetéssel egy árva garas árát sem törődtek: a másik

-vasárnap megint csak összegyűltek. Gyalogrendőrökkel próbálták őket

-oszlatni, de nem mentek.</p>

-<p>– Mi egész hétön dolgozunk. Ünnepnap van jogunk egymással

-találkozni – hangzott a beszéd. – Nem tartozik mindönki már

-délelőtt a kocsmába mönni. Ez szabad hely. Ennek a küvezetibe mink

-is bele adóztunk. Hát még csak állni sem szabad rajta? Mit

-vétöttünk? Hiszen mink csak beszélgetünk!</p>

-<p>Nem mentek no, hát nem mentek. Akkor lovasrendőröket küldtek

-ellenük, oszlatásra. Nem valami <span class="pagenum"><a name=

-"Page_160" id="Page_160">-160-</a></span> nagy kedvvel mehettek

-nekik azok sem, mert valami túlságos zavart nem csináltak. A fórum

-népe részben megfogta a lovak kantárszárát, részben kihúzta a

-lovasok csizmatalpa alól a kengyelt. Amire a lovasok

-visszafordultak és a fórum, bár egyre csappanva és egyre

-kisebbedve, ma is áll, ott, ahol eddig állt. Nem bánt az senkit,

-hát miért ne lehetne ott, ahol van? Nem árt senkinek. S idővel majd

-elmúlik magától is.</p>

-<p>De némely helyen nem így volt a dolog. Olyan helyeken, ahol nem

-volt kövezett a tér, ahol a fórumra az emberek gyülekeztek. Ott

-apránkint a sáros időkben fölszoktak a gyalogjáróra, mint

-Félegyházán is, ahol úgy elállták az utat, hogy tőlük már

-ünnepnapon még a templomba sem lehetett rendesen menni.</p>

-<p>A tiszteletreméltó közigazgatásnak sokáig főtt a feje ebben a

-dologban. A népnek lelkére beszéltek, hogy ne állják el az utat.

-Nem sokat ért. Az öregebbek hallgattak a szóra, de a fiatalság

-semmiképpen sem. Dacosan vonultak föl a főtérre és hiába volt

-ellenük a szónoklás. Nem és nem. És megint nem. Itt álltak az

-apáink is, hát mink is itt állunk.</p>

-<p>Új főszolgabíró került a járás élére. Csak névleg új, egyébként

-tapasztalt ember.</p>

-<p>A gyalogjárók elállását előbb bírsággal kezdte sujtani. Nem

-sokat használt. Hiszen fizethetünk: van miből, továbbá szépek a

-búzák is. Hát fizették a bírságiumot s maradtak úgy, mint ahogy

-voltak, útonállók a gyalogjárón. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_161" id="Page_161">-161-</a></span></p>

-<p>Mivelhogy ezzel a rendszerrel nem sokra ment, a főszolgabíró az

-útonállókkal szemben a fogságot kezdte alkalmazni. A dacos

-legényeket becsukatta. Azonban ez sem ért semmit. Az ilyen börtönt

-nem tartották diffamálónak, mert hiszen se nem loptak, se nem

-raboltak, csak az ősi jogot védelmezték.</p>

-<p>A főszolgabíró sokáig gondolkodott, hogy mit kellene most már

-itt tenni. A törvény hatalmának érvényt szerezhet a szurony, a

-kard, meg a puska, de hát ezeket legjobb a legutoljára hagyni. Mint

-az ágyút, melyről föl van jegyezve, hogy ultima ratio regum.</p>

-<p>Látnivaló, hogy a bírság nem megszégyenítés, valamint a börtön

-sem. Mást kell itten kitalálni. Tépelődött. Egyszer azt mondja az

-első hajdúnak:</p>

-<p>– Vásároljon kend nyirfasöprűket.</p>

-<p>– Igen, kérem alássan. Minek lesznek azok, kérem alássan?</p>

-<p>– Nagy a por az utcán, különösen a templom előtt. Nem járja,

-hogy amikor vasárnap templomba megy a nép, hogy ilyen port

-járjon.</p>

-<p>– Az bizony úgy áll, tekintetes főbíró úr. Volna ugyan ott egy

-kövezett átjáró is, de azt mind elállják a legények.</p>

-<p>– Hát hiszen éppen azért – mondta a főbíró a hajdúnak. – Akik

-elállják a kövezett utat, azok söpörjék a port. Aki gazdafi be van

-fogva, annak mind söprűt kell adni a kezébe. Kendtek fegyveresen

-kísérik ki őket. Azután söpörjenek.</p>

-<p>Az öreg hajdú nagyot nézett. Ilyent még nem hallott.

-Gazdafiakkal söpörtetni az utcát! Hiszen <span class=

-"pagenum"><a name="Page_162" id="Page_162">-162-</a></span>

-forradalom lesz ebből! De nem merte mondani. Csak azt kérdezte:</p>

-<p>– Azután mikor, kérem alássan?</p>

-<p>– Már mit, hogy mikor?</p>

-<p>– Hát a söprést. Este-e, vagy hajnalban?</p>

-<p>– Dehogy este, meg dehogy hajnalban – mondta a főbíró. –

-Délelőtt. Érti kend, délelőtt. Még pedig vasárnap délelőtt. Éppen

-akkor, mikor a leányok mennek a misére.</p>

-<p>Azután így is történt. A parancs végrehajtatott. Szuronyos

-puskás hajduk őrizete alatt söpörték az utcát a legények ünnepnap

-délelőtt, amikor selyembe öltözötten mentek a misére a leányok.</p>

-<p>Nagy szégyenkezés volt ez és nagy fölzúdulás támadt a nyomában.

-Hogy ez már mégis csak istentelenség. De a főbíró nem sokat adott a

-lármára.</p>

-<p>– Hát pedig – mondta – ez ezentúl így lesz. Nem volna erre

-szükség, ha nem állnátok el a kövezett utat. De elálljátok a nép

-elül. Illő dolog ennélfogva, hogy ha az útról leszorítjátok a népet

-az utcára, hát tartsátok tisztán az utcát. Én nem állom el az utat,

-hát én nem is söpröm az utcát nekik. Ti vagytok az útonállók, hát

-ti söpörtök. Vagy pedig olyan vasat tétetek rátok, hogy

-belekékültök.</p>

-<p>– Ebben van igazság, – mondta egy öreg gazda, aki éppen a fián

-esett sérelmet jött panaszolni – mert ami igaz, az csakugyan

-igaz.</p>

-<p>– Hát hiszen persze, hogy persze – mondta a főbíró. – Mi van

-ezen panaszolni való? Hiszen <span class="pagenum"><a name=

-"Page_163" id="Page_163">-163-</a></span> most még csak istenes

-dolog így nyáron a port söpörni. De majd ősszel a sarat hányják,

-télen meg a havat. A sarat majd el is kell hordani. Adok hozzá

-kétkerekű kordét, de lovat nem adok, mert a ló sem szokta elállni

-az utat. Majd egy legény húzza, kettő meg tolja. De nem mindig kell

-ezt csinálni. Csak ünnepnap délelőtt, misetájon. Hogy az ünneplő

-cipellőben nem kelljen a lányoknak a sárba járni. Nem tudjátok a

-régi nótát, hogy sárga csizma sárba járni kár?</p>

-<p>De tudták. Annyira tudták, hogy elég volt egy vasárnap délelőtti

-söpretés: többé nem állták az utat a legények.</p>

-<p>– Hát csakugyan – mondta ezen eredmény láttára a városbíró a

-főszolgabírónak – hogy többet ésszel, mint erővel.</p>

-<p>– Az ám – nevette a főbíró. – Régi igazság, hogy kevés ésszel

-kormányozzák a világot. <span class="pagenum"><a name="Page_164"

-id="Page_164">-164-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Szárazság előtt.</h2>

-</div>

-<p>János a tanyai csizmadiánál járt lábbeli-reperálások irányában.

-Arról volt szó, hogy van néhány ócska csizmaszár otthon, tudna-e

-vajjon azokból a pásztorgyerek részére bocskort csinálni? Nem olyan

-bocskort, amilyent a tótok és egyéb pálinkaevő népek viselnek, akik

-leginkább csak akkor szokták azt magukról elvetni, hogy ha vagy ők

-elpusztulnak, vagy a bocskor elpusztul s ezen okból madzagokkal és

-különféle szíjakkal igen szorosan magukra erősítik, – hanem azon

-magyaros csuszát, amely csatton jár és könnyű lerúghatás

-tekintetében azonnal a papucs után következik.</p>

-<p>A csizmadiánál János az ügyeket szakavatottan elintézte. Két pár

-ócska csizmaszárból lesz két pár új csusza, a harmadik párból pedig

-bőrtarisznya, csak az átalvető szíjat kell külön megfizetni, de

-annak az ára sem pénzben jár, hanem János a télen majd ád érte

-fűteni való venyigét, miután ezen növényszárakból a tavaszon a

-szőlőtőkékről sokan letakarodtak.</p>

-<p>Az alku rövid volt és egyszerű, mert a csizmadia <span class=

-"pagenum"><a name="Page_165" id="Page_165">-165-</a></span> igen

-csendes és rendtartó ember, mesterségét a Csillagbörtön nehéz és

-száraz szabályai és falai között tanulván, tisztán csak

-szórakozásból. Ez azonban már régen történt: a csizmadia, aki akkor

-még nem volt varga, továbbá János, aki már akkor is János volt, a

-pusztai kápolnánál tartott politikai beszámolóról éjtájon hazajövet

-az úton elmélyedtek azon kiváló kérdés taglalásába, hogy miért nem

-húz a király szíve hozzánk jobban, mint ahogy húz. Szelíd holdfény

-volt a hallgatag jegenyeákácok között, akik csöndes paraszti

-utainkon mint óriás testőrség állnak sorfalat, ez alkalommal Jánost

-a másik ember, a király szívének hovahúzását másként magyarázván,

-bottal fejbeütötte. De nem esett idegennek, különben is ebcsont

-beforr. Jánosnak ugyan a feje egy kicsit behorpadt, de hamarosan

-meggyógyult, pedig orvos is járt hozzá; míg a másik ember, aki a

-király szívének védésében botra vetemedett, néhány olvasatlan

-hónapra a Csillagba került, ellenben ott, szorgos tanulmányai

-folytán, csizmadiává lépett elő.</p>

-<p>Különben nem ér ez a sok beszéd egy semmit sem. A tény csak az,

-hogy János eljött a csizmadiától s halad hazafelé azon komoly

-célzattal, hogy fölmegy a padlásra és előkeresi az ócska

-csizmaszárakat.</p>

-<p>Ugyanekkor azon a gyalogösvényen, amelyen a bognár tanyája felé

-mehet az, aki akar, jön egy ember csúcsos báránybőrsipkában, fekete

-nyakravalóval a nyakán: kenetteljes emberek szokták a nyakukat így

-bekötözni, bár nincsen olyan anyaszült, <span class=

-"pagenum"><a name="Page_166" id="Page_166">-166-</a></span> aki meg

-tudná mondani, hogy miért. De ez mindegy. Ők a nyolc rőf fekete

-selyemszalag egyik végét reggelenkint az ajtókilincshez kötik, a

-másik végét a nyakukhoz illesztik s így kellő megfontolással

-beleforognak a nyakravalóba. Szép az ilyesmi is annak, akinek

-tetszik. Rendszerint rekedtek szoktak lenni, ami ismét olyan

-rejtély, hogy csak az orvostudomány magyarázhatná meg, de a közeli

-környéken nem tartózkodik orvos, volna ugyan egy bába, hanem az is

-elhalt, még tavaly. Nem szolgált jól bele a levegő a tüdejébe. Ez

-volt az oka. Tehet erről valaki?</p>

-<p>Illés, már hogy ez a bízonyos nevezetű Ballangó Fekete Illés

-(másként Vödörlopó Illés, mert az apja a pusztai kutak ostorfájáról

-ritka szorgalommal lopkodta a merítő-vedreket) a bognárnál járt,

-hogy kegyes szavakban megfeddje s felkérje, hogy a mult héten

-kerékküllők csinálása után fizetett két pengőből adjon vissza

-legalább két hatost, mert a küllők nem jók. Nem állnak rendesen sem

-a talpfába, sem a kerékagyba, minélfogva a végiglyuk rezeg a

-tengelyen és olyan S betű mozgásokat csinál a kerék, mint a rozoga

-cigánykocsié.</p>

-<p>Illés találkozván Jánossal, kezelnek. Ez a kézszorítást jelenti

-a külső nyelvben. A belső nyelvben a pénztáros szokta elkezelni a

-kezére bízott pénzt, a külső nyelvben pedig az emberek elkezelnek

-egymástól akkor, ha távozóban búcsúzásul kezet szorítanak. Ha meg

-találkoznak, akkor csak kezelnek. Igy változik a szónak a fogalma.

-Milyen érzéssel lehet a külső ember, aki a földből él, mint

-<span class="pagenum"><a name="Page_167" id=

-"Page_167">-167-</a></span> élt az apja, öregapja, minden őse, erre

-a szóra: földművelés, mikor az ő nyelvében a művelés, műveltetés

-szó ugyancsak sértő fogalmakat fed?</p>

-<p>Ez azonban most már mindegy. János elmondja Illésnek, hogy a

-vargánál járt, Illés elmondja, hogy a bognár nem adta vissza a két

-hatost. Ez nem járja.</p>

-<p>– Hát – kérdezi János – valóságosan olyan rosszak azok a

-küllők?</p>

-<p>– No – mondja Illés – hát hiszen nem egészen egészen. De hát

-mért nem adja vissza? Mert úgyis sarcol. Nagyon kitartja mindönnek

-az árát. Mért nem adja vissza a két hatost? Rossz világ van. Rossz

-termés lösz. Ni, micsoda szárazság! Mi lösz velünk? Hisz a télire

-nem marad a gyerököknek betevő falat. De mindönki rajtunk akar

-élni. A bognár is. Mért nem adja vissza? Ugy mögmérgesedtem rá,

-hogy ha nem vónék istenfélő, fejbevágtam vóna úgy, hogy még ma este

-vacsorán éri Pilátust.</p>

-<p>János, ahogy a homokban haladnak, elgondolkozik a beszéden s a

-bot végével többször a földbe szúr. Lám, ilyen emberek is vannak.

-Pedig vagyona van. De azért mindig azon sopánkodik, hogy éhen hal.

-Most nem restelt a bognárhoz elmenni, hogy két hatost

-visszakunyoráljon. Pedig a küllők bizonyosan jól vannak

-megcsinálva. S a bognár szegény ember. A gyerekek aprók, de sok van

-belőlük, mint kocsmában a pohárból. Az asszony beteges. Miért, hogy

-mostanában az asszonyok közül egyre több a beteges? <span class=

-"pagenum"><a name="Page_168" id="Page_168">-168-</a></span></p>

-<p>Ezt a kérdést föl is adja Illésnek:</p>

-<p>– Mondja már kend. Azelőtt nem volt ilyen sok beteg asszony.

-Hogy van az, hogy most sok köztük a beteg?</p>

-<p>– Volt az azelőtt is, csak nem mondták – véli emez. – Röstelték

-mondani. Az igaz, hogy nem is jártak annyit tánchelyre, nem

-táncolták magukat agyon már lánykorukba… Különben – tette hozzá – a

-jó Isten tudja csak, hogy ez hogy van?</p>

-<p>– Úgy, úgy. Csakugyan csak az tudja.</p>

-<p>– Én nem tudom. De mindön változik, János, mindön változik. A

-világ nem olyan, mint a régi. Akkor mögadtuk a földnek a munkát,

-azután termött. Ma hány az ártó bogár? Nem éppen csak az asszonyok

-betegök, hanem mindön beteg. A búza beteg, a rozs beteg, a

-kukorica, a dinnye, a káposzta, mind beteg. A disznó is elhullik.

-Micsoda világ ez, mikor az embör két hatosokért mögy a bognárhoz,

-hogy visszakívánja? A régi fajta kocsiba nem tudtuk magunk is

-belecsinálni a küllőket? De újmódi van, új kocsi van, cifra kocsi

-van, ennek a kerekibe már nem illik bele az a küllő, amit én a

-paraszti baltával kinagyolok.</p>

-<p>– Haj, haj – sóhajtja János – ami igaz, az igaz.</p>

-<p>Haladnak, csendben haladnak. Tavasz van még, de perzselő a nap.

-A fák bágyadtan állnak, a fiatal napraforgók lekonyítják még apró

-fejüket. A mezei virág elbujt, nem mutatkozik. Hetek óta nem volt

-eső. Ahol fekete föld van, repedezik. Az úton <span class=

-"pagenum"><a name="Page_169" id="Page_169">-169-</a></span> a homok

-föl van áradva, hogy alig lehet benne járni. Ez a közön van. A

-csinált utakon pedig por van, minden kocsi után felhőben emelkedik

-fölfelé, messziről nézve úgy látszik, mintha az egész határ ködbe

-volna borulva. A vetésre nézni – elszomorító. Szárazság van. Még az

-éji harmat is elmaradt. Ha még egy hétig nem lesz eső, oda van

-minden.</p>

-<p>– Látod – mondja Illés Jánosnak, mind a két tágra tartott

-karjával mutatva maga elébe a fakó határra – mi ez? A szögénység, a

-nincsetlenség. A licitáció.</p>

-<p>– Nono, hallja kend, – szól János, hogy éppen csak mondjon

-valamit – talán majd csak mögfordul az idő…</p>

-<p>Az öreg idegesen hányja-veti a fejét.</p>

-<p>– Mögfordul, mögfordul. Te fiatal vagy. Negyven vagy, tán

-negyven se vagy. Nem tudod, mi történt hatvanháromban. Borzasztóság

-rá emléközni is.</p>

-<p>– Hallottam…</p>

-<p>– Hallhattad is, mert azt nem löhet elfelejteni. A te dolgod

-különben más. Te még egy-két hétig kibírod.</p>

-<p>János nem szól egy darabig, azon jár az esze, hogy szóljon-e. De

-azután mégis csak mondja, kissé szomorúan:</p>

-<p>– Hát még egy kicsit bírom.</p>

-<p>Illés rákiált:</p>

-<p>– Ne beszélj. Jobban tudom én, mint te. Te még kibírod két

-hétig. Még háromig is kibírod. Neköd szöllőd van, mélyen a gyökere,

-lent. Az <span class="pagenum"><a name="Page_170" id=

-"Page_170">-170-</a></span> még élhet. Még talál egy kis

-nedvességet odalent a föld alatt, de a föld fölül elvette az Isten.

-Akaratába belenyugodjunk. De elpusztul mindön vetés. Ha így tart, a

-gólya agyonveri a fészökben a fiát, mert kiszárad a tó, nem tud

-neki önnivalót vinni.</p>

-<p>Az öreg megáll, a csizmája fejét félig beletúrja a homokba.

-Azután lehajtja a fejét és nézi, hogy mint mozog a homok a

-csizmáján. Mint emelődik föl s mint folyik le róla ismét

-szerteszét.</p>

-<p>– Az állat… – mormogja. – Az állat inkább elpusztítja a fiát, de

-nem nézi, hogy éhen kínlódjon…</p>

-<p>János úgy érzi, mintha az öreg fösvény szavai szíven ütnék. Igy

-is szolgálhat valakinek az esze? Az öregek zsörtölődők ugyan és

-elégedetlenek rendszerint, de hát mégis. Amint azonban föltekint a

-szomorú, leszáradt tájékra, látja, hogy az semmi reménységet nem

-nyújt a jövő iránt. Most eszébe jut hirtelen, hogy az élet, a munka

-élete nehéz. Valóban igen nehéz.</p>

-<p>A közön lassan, szótalan, elkomorodva lépegetnek. Hát csakugyan

-így van? A lelkekben nehéz fásultságok és bús elkeseredések

-lakjanak?</p>

-<p>De talán nem. Az iskola előtt haladnak el. Városi kocsi áll az

-udvaron, a falak újra meszelve, zöld lombok a nyitott ablakokban.

-Itt most vizsga van alighanem. Csakugyan az van, már a vége felé is

-közeledik, mert énekelnek odabent. Vékony a gyerekhang, de sok van

-s az ablakokon át kiárad az az útra, csilingelve jövén ártatlan

-gyermekszívekből <span class="pagenum"><a name="Page_171" id=

-"Page_171">-171-</a></span> az imádság: Isten áldd meg a magyart,

-jó kedvvel, bőséggel…</p>

-<p>A két ember megint megáll s egymásra néz. Szemükből néhány meleg

-könnycsepp poros arcukon át a forró homokra esik. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_172" id="Page_172">-172-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Kis török.</h2>

-</div>

-<p>Az ember, ha egyéb dolga nincs, szívesen lovagol régi emlékein,

-amelyek mindig érnek annyit, mint az újak. Idő multával az

-emlékekből lassan kipusztul minden keserűség, szomorú hangulat s

-csak a jó dolgok maradnak meg, hasznos alkalmatosságul arra, hogy a

-délutáni csibukfüstben felmerülve, elimbolyogjanak a szobában, ahol

-az ember a gondolataival egymagára van.</p>

-<p>Igy bujik föl nekem a trebinjei kék füstjéből néha, mintha a

-rokon dohány mérges zamatával akarna egybevegyülni, egy

-csodálatosan száraz, nagy égőszemű gyermekfej, piros, kékbojtos

-fezzel a borotvált kicsi koponyáján, fapapucsokban, vézna, öregesen

-görnyedt termetén fehér ing, fehér salavári, piros selyem öv

-kopottas – bizony – a derekán, abban feszeng aztán, helyét nem

-találva, egy rettenetes nagy handzsár, nagyobb, mint az egész

-kicsinyke férfiú.</p>

-<p>Török gyermekek közt csodálatos szépeket lehet látni. A

-leánygyerek, ha a szél elfújja néha a fejéről a fátyolt, amit buzgó

-anyja a Korán törvényét <span class="pagenum"><a name="Page_173"

-id="Page_173">-173-</a></span> megelőzve, már kiskorában

-ráerőszakol, oly arcot mutat, amelyet megnézhetne akármely

-lelkesebb ifjú költőnk, aki leírásaiban szereti úsztatni fehér

-tejben a halvány-piros rózsát. Pufók, kedves képű baba valamennyi.

-Messze idegenben a hazátlan, kicsapott katona, ha gyereket látott

-az úton, elévődött rajta (tudom magamról), hogy ugyan melyikre

-hasonlít ez vagy amaz az otthoniak közül. Káplár Papp, aki

-asszonyt, két iskolás gyereket hagyott itthon, talált is a Cadinje

-Brdó fenyős tetején egy bosnyák házban két apró fiút, olyat, hogy

-megesküdött volna rá, hogy az övé mind a kettő.</p>

-<p>Annál csodálatosabb volt ez az apró öregfejű gyerek a többi

-között, az ő magába vonult szótlanságával, hallgató szájával. Csak

-a szeme volt neki véghetetlen beszédes. Gyakran láttuk, mert

-egyetlen mulatságunk volt nekünk is, ha beültünk Antóniohoz, az

-albánhoz, akinek az útszélen volt a csárdája és lestük az úton a

-kószáló utas törököket, akiken legalább volt mit nézni, gyönyörű

-régi fegyvereket hordván valamennyi.</p>

-<p>Fönt mindjárt, ahogy a maródi lovak istállójánál nekikanyarodott

-az út a Cadinje-hegynek, kezdődött a Szmail bég kertje, akit

-közönségesen török grófnak neveztek a táborban. Régi nemes familia,

-amely valaha szerb volt a nagy Dusán alatt, azután törökké vedlett

-s nagy úr volt a környéken nagyon, mert rajta kívül csak egy civil

-aga akadt még az egész Priepoljén. Ennek a feleségeihez volt

-beosztva Ibrahim, onnan szaladgált le naponkint többször az

-albánhoz, hogy az ő <span class="pagenum"><a name="Page_174" id=

-"Page_174">-174-</a></span> grand magazinjából selyemszalagot,

-cukrot, egyéb tetszetős dolgot vásároljon a Szmail bég

-asszonyainak.</p>

-<p>A Limben gyerekek fürödtek nyaranta egész nap, azok okvetlenül

-meghajigálták az öreg fiút, akit nem vettek be maguk közé.

-Szomorúan nézett végig rajtuk s a szeme égett, mint a parázs, olyan

-fáradt, öreges futással szaladt előlük, mint amikor egy vén embert

-kergetnek.</p>

-<p>Kicsi homlokán ráncok voltak, az tette olyan öreggé. Vékony

-hangján köszöntötte be a mer habát a boltba.</p>

-<p>– Hogy vagy, Ibró?</p>

-<p>A vállait megrántotta egy kicsit s nagy egykedvűséggel felelt,

-csakhogy éppen mondjon valamit:</p>

-<p>– <i>Bás</i>…</p>

-<p>Soha senki se látta játszani, de nem is kellett ő a többinek s

-olyan sivár volt ennek a gyermeknek az élete, mint maga a

-priepoljei kősziklás tájék.</p>

-<p>– Ibrahim, akarsz dohányt?</p>

-<p>– Nem… mondta lassan, a jatagánon úgy támaszkodva a könyökével,

-mintha asztal volna.</p>

-<p>– Szépek a bej feleségei?</p>

-<p>Valami fáradt, kötelességszerű felháborodással lépett hátra s

-fenyegetően, ami végtelen furcsán hangzott az ő kis

-eunuch-torkából, szólt a kérdezőre:</p>

-<p>– Ne beszélj, mert leszúrlak.</p>

-<p>Ha a jól megtermett katonák, akik félkézzel a levegőbe dobhatták

-volna minden jatagánostul a <span class="pagenum"><a name=

-"Page_175" id="Page_175">-175-</a></span> kicsi háremőrt,

-megnevették ezt az erélyes föllépést, halvány arcára némi pir ült

-ki.</p>

-<p>Nem szerette senki, nem szeretett senkit, üres óráiban a hegyen

-mászkált és fújta a tárogatót. (Mert ott lent még most is megvan ez

-a csodálatos furulya, hiába tüzeltették föl annak idején

-Magyarországon valamennyit).</p>

-<p>A cigányok Novibazárban is a város szélén laknak, kovács

-valamennyi, rajtuk túl már nincs egyéb, csak a koldusok. Sorba

-ülnek és énekelnek. Ennek a nyomorult sornak a szélén ült egy

-leány, szerb volt és nyomorék, kék ruhában, fehér kendő a fején.

-Nem tudom, mint támadt a vélemény, hogy olyan, mint egy irgalmas

-néne. Sohasem kért semmit, csak ült szótlanul nyomorék lábain,

-sápadt arcát a földnek hajlítva. Mert hogy semmit sem kért

-senkitől, ő kapott legtöbb alamizsnát, amint már szokása az

-adakozónak, hogy elkerüli a lármás koldust.</p>

-<p>A többiek haragudtak reá, szidták, ő hallgatta csöndesen.</p>

-<p>Egyszer nagy lárma volt ott.</p>

-<p>Pénzfizetés napján történt. A baka odalent úr. Többet keres,

-mint amennyi itthon a téli napszám, pénzét nem költhette, mert nem

-volt mire. Valaki, aki nem tudott a vagyonával mit csinálni, egy

-teljes ezüst forintot dobott oda a <i>soror</i>nak, ahogy egymás

-közt neveztük. Ebből kezdődött a mérges verekedés. A többi mind

-rátámadt, irígy haraggal akarták elkergetni a helyéről. A nyomorult

-leány néha szólt nekik, könyörögve, a koldushad üvöltött,

-<span class="pagenum"><a name="Page_176" id=

-"Page_176">-176-</a></span> mankók emelkedtek föl s úgy lehet,

-agyonverik, ha nem jön le akkor megint a Cadinje oldaláról Ibrahim,

-az a kis eunuch.</p>

-<p>A nagy jatagán hirtelen szerepelni kezdett. A gyermek

-kirántotta, megcsillant a széles acél a napon, az apró ember a

-féktelen had elé állt, merészen fenyegetve, ölni készen, vékony

-hangja úgy csendült, mint egy erős vezényszó:</p>

-<p>– <i>Natrág!</i> Vissza!</p>

-<p>Vissza is mentek morogva. Amint a katonai iskolákban a hadi

-cikkelyekről tanítják, hogy elhatározó pillanatokban egyes emberek

-helyes föllépése csaták sorsát döntötte el. Alig mukkantak,

-helyükre mentek s a földre tették mankóikat.</p>

-<p>Amint a had elvonult, gyöngéden hajolt le a nyomorékhoz Ibró s

-megcsókolta a kis irgalmas néne homlokát.</p>

-<p>– Ne félj…</p>

-<p>Az nem félt. Fekete szemeiben könny csillogott, Ibró ügyetlenül

-dugta vissza a jatagánt s lassan lépkedve veres babussaiban a

-sziklaösvényen, fölment az asszonyaihoz.</p>

-<p>Eddig van. Több nem történt. Kivéve, hogy gyakran bosszantották

-a fiút az albán füstös, rozoga kantinjában e dologgal a katonák,

-kivéve, hogy egy napon rákiáltottak:</p>

-<p>– Ibró… Ibrahim, a kis koldusleány meghalt.</p>

-<p>Ibró megdöbbenve állt az ajtóban s elfeledte becsukni. Halovány

-vékony arca megfakult.</p>

-<p>– Nem igaz! – mondta határozottan.</p>

-<p>– Hát eredj, nézd meg. <span class="pagenum"><a name="Page_177"

-id="Page_177">-177-</a></span></p>

-<p>Kiment a koldusok sorához, a nagy százados diófák alá. Nem

-találta sehol a kis nyomorékot, a foszlányos kék ruhában s végig

-kérdezte a többi szerencsétlent, hogy hát hol van. Hát hol van, hát

-elment, föl a hegyek fölé s mankóját hagyta csak itt.</p>

-<p>Szomorúan jött vissza s vásárolt a boltban egyet-mást, ami éppen

-akkor kellett a Szmail bég féltucat feleségének.</p>

-<p>– Hát igaz-e, Ibró? – kérdezték a katonák.</p>

-<p>– Igaz – mondta halkan, remegő hangon, lehúzva vékony

-ajkszögleteit.</p>

-<p>A kegyetlenek tovább kérdezték:</p>

-<p>– Sajnálod?</p>

-<p>Nem felelt, csak intett s megindult kifelé. Lassan haladt a

-vízparton, ismét kergetni akarták tarfejű gyermekek, de ő

-visszafordult, szemközt állt velük és szótlan mozdulattal tette

-sovány kezét kése markolatára.</p>

-<p>Amint azok megrettenve az eddig nem tapasztalt bátorságon,

-visszatértek, megint ment föl a hegynek, fáradtan, lehajtott

-fejjel. Olyan öreg, olyan nagyon öreg volt e pillanatban a kis

-szerencsétlen félember, mint egy agg, aki száz évet hordoz roskatag

-vállain. <span class="pagenum"><a name="Page_178" id=

-"Page_178">-178-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Borszedés.</h2>

-</div>

-<p>Szőlővel való vergődés soha sem volt valami alkalmas

-gazdálkodás, mert sok dolog van vele. Sok rá a kiadás. Nagy munkát

-kíván. Tavasztól őszig a szőlősgazda egyebet sem csinál, csak veszi

-ki a fiókból a pénzt és fizeti el napszámban – már ugyanis ha van

-pénze. Ha nincsen, elhanyagolva marad a szőlő, vagy pedig kölcsön

-kell a pénzt kérni, abban bizakodván, hogy majd csak terem őszre a

-szőlő és a bor árából meg lehet fizetni az adósságot.</p>

-<p>De hátha nem terem? Mert van az elégszer úgy, hogy nem terem.

-Sok ellensége van nagyon a mindenféle bogártól kezdve az

-időjárásig.</p>

-<p>– Az a szőlőnek a baja, – mondja az öreg Vas János – hogy nagyon

-sokáig kint hál.</p>

-<p>Hát ez igaz. Árpa, buza, kukorica már mind betakarodott födél

-alá a mezőkről, mikor a szőlő még mindig kint hál a szabad ég

-alatt. Mennyi az aggodalom vele tavasszal, a virágzás idején! Egy

-kis hajnali hideg fuvallat éri és vége a jó termésben való

-reménykedésnek, de azért az őszig minden <span class=

-"pagenum"><a name="Page_179" id="Page_179">-179-</a></span>

-munkáját meg kell neki adni. Ha korán beáll az őszi éjszakák

-hidege, akkor is fagy érheti. Ha esős a nyár, az a baj, mert

-elrothasztja a növendék fürtöt. Ha napos a nyár, az jó, mert érleli

-a gyümölcsöt. De ha nagyon napos a nyár, az már megint baj. Mert a

-sok égi melegség elhervasztja a leveleket, amik lehullanak a fürt

-fölül. A védtelenül maradt fürt nem birja ki a nap erős sugarait és

-– mint mondani szokás – megsül.</p>

-<p>– Olyan az – véli ismét Vas János – mint a városi kisasszony.

-Napernyő alatt kell járnia, máskülönben fölégeti a nap a bőrit.</p>

-<p>Az pedig szintén baj, ha a fehérszemély ilyen finnyás. A régi

-paraszti nótában is azzal indokolja a legény, hogy miért nem veszi

-el a szomszédasszony lányát, hogy azt mondja: Neköm pedig dologra

-köll az asszony. A kend lánya fölpirul még a napon.</p>

-<p>A szőlő pedig nemcsak hogy fölpirul, hanem megég és elpusztul.

-És azután a többi veszedelem. A sok rovar. Mindez régente nem volt.

-A szőlő első átka, a filokszéra, itt nem sok vizet zavart. A homoki

-tőkéknek nem ártott, mert a homok megölte. Az élete olyan, hogy

-egyik időszakában lemegy a gyökerekre lakni, ahova utat ás magának.

-De a homok összefolyik mögötte és eltemeti. – Kisüti a szömit,

-mögvakul és nem lát visszamönni a tőkére – mondták akkor nevetve a

-Vas Jánosok és örvendeztek azon, hogy a homok így megtréfálja a

-kutyafülű amerikait.</p>

-<p>De most már nem nevetnek. Jött a kutyafülű <span class=

-"pagenum"><a name="Page_180" id="Page_180">-180-</a></span>

-amerikai helyett egész csomó más ártó féreg, egyik a tőkén lakik, a

-másik a leveleken, a harmadik magában a szőlőszemben. Honnan

-kerültek? Ez az utóbbi istenveszedelme egészen új keletű, pár év

-előtt még soha a hírét sem hallották. Mi hozta ide? Miért nem vitte

-az ördög máshova? És még mindig egyre ártóbb. Eddig csak a kukacát

-lehetett megtalálni a szőlőszemben. Az idén már a szőlőszemben

-begubózva is találtak hernyót. Mi lehet ennek a sok istenverésének

-az oka? Az egyre szaporodó vasúti hálózatok viszik-e egyik

-országból a másikba? Vagy hogy a régebbi oktalan fészekpusztítások

-megfogyasztották a madarakat és nincsen már belőlük annyi, hogy

-elegendők lennének az ártó férgek elpusztításához? Nem tudni. Bár

-ha tudnánk, akkor se sokat nyernénk vele, mert hiszen annak, akit

-agyonütött az istennyila, teljesen mindegy, hogy milyen istennyila

-ütötte agyon.</p>

-<p>Az emberek elkomorodva mondják:</p>

-<p>– Ha így tart, néhány esztendő mulva nem lössz szőlő.</p>

-<p>Annyi bizonyos, hogy egyre költségesebb a vele való gazdálkodás,

-a termés meg egyre kevesebbet igér. Ha néha beüt valami nagy

-termés, akkor meg nincsen ára. Ilyenkor megesik, hogy több a must,

-mint a hordó, és a hordó drágább, mint a must. A szőlősgazda ilyen

-esetekben valósággal elkótyavetyéli a termést, a bor ára azonban

-azért nem igen lesz olcsóbb. Leszáll egy félesztendőre, de azután

-fölmászik a létrán. S onnan már nem is <span class=

-"pagenum"><a name="Page_181" id="Page_181">-181-</a></span> igen

-jön le. Olyan az, mint a péksütemény, ami kisebb lesz, ha kevés

-búza termett, de nem lesz nagyobb, ha nagy a buzatermés. A bornak

-az ára is már csak előre megy és azért még sincsen belőle a

-termelőnek valami nevezetes haszna. Talán mikor olcsóbb volt a bor,

-jobb hasznát látta. Nincsen még ötven éve, mikor három krajcárért

-mértek egy messzely bort. Még huszonkét-huszonöt esztendő előtt is

-tizenhat krajcár volt egy liter ára. Ma negyven meg negyvenöt. Az

-idén alighanem fölrúgtat a kimérési ára egy koronára. De miért ne

-rúgtatnák föl, mikor így is van rá vevő?</p>

-<p class="center">* * *</p>

-<p>Azt lehetne hinni ezekből a magas árakból, hogy most már a

-szőlősgazdának könyökig tejföl a világ s olyan vigasságos szüretek

-esnek, hogy az valóságos csoda. Pedig dehogy. Régen írták már azt a

-verset a szüretről, hogy gondolatim mostan vigadozva járnak. Nem

-járnak biz azok már vigadozva a szüreten, mert szigorú, számító,

-gonddal járó üzlet lett abból is. A régi aratóünnepeket még föl

-lehetett újítani, de a régi, vidám, zajos, csőszpuskadurrogós,

-szüretelő-leánynótás, tűzijátékos, cigánybandás szüretek alighanem

-elmúltak végképpen s egy újabb nemzedék már meg sem tudná érteni,

-hogy miért is voltak valaha?</p>

-<p>Más már ennek a formája. Van már olyan szőlő, ahol nem is a

-gazda szüretel. Járnak a „szödők“. Borkereskedők ügynökei, akik

-megveszik a bort még akkor, amikor még fürt alakjában a tőkén

-<span class="pagenum"><a name="Page_182" id=

-"Page_182">-182-</a></span> csüng. A megszorult szántóvető szokta

-volt eladni a búzát még lábon: ma már a borszőlő is elkel így. A

-„szödő“ szedi össze a különböző szőlőkben így lábon a bort, azután

-maga szüretel a maga hordójába. A célja az, hogy a saját rendszere

-szerint szüreteljen, különböző szőlőfajokat ne keverjen össze.

-Külön tudomány ez, de a külföldi fogyasztásra szánt bornál fontos

-dolog. Mert azok odakint megkívánják, hogy a bornak mindig egyforma

-színe, íze, meg ereje legyen. Ott nem lehet azt mondani, hogy:</p>

-<p>– Most másfajta bor van, mert új hordót csapoltunk.</p>

-<p>Mert a német sógorral így nem lehet beszélni; ő egyöntetű

-rendszert kíván még a poharakba való öntésben is.</p>

-<p>Járnak hát a szedők. Különféle fajtájú népek, némelyik nem is

-tud magyarul, az társat visz magával. Ez is egészen felfordult

-világ, régebben nem volt ennek nyoma sem. Azelőtt a víg szüret után

-a csendes pincébe került s ott a hordókban álmodozott. Azután

-megjöttek az ő édességének a forradalmai, a must forrni kezdett és

-borrá alakult. S mikor már egyszer vagy kétszer meg is fejtették,

-csak akkor kezdtek utána járni azok az emberek, akiknek borra volt

-szükségük. Kereskedők, vendéglősök, korcsmárosok. Tanyáról-tanyára

-mentek s amely tanya mellett szőlőt láttak, oda betértek.</p>

-<p>– Adjon Isten jó napot.</p>

-<p>– Adjon Isten.</p>

-<p>– Kérdezzék no, hogy miért jöttünk? <span class=

-"pagenum"><a name="Page_183" id="Page_183">-183-</a></span></p>

-<p>– Minek kérdözzem, úgy is tudom, hogy bor irányában.</p>

-<p>– Persze, hogy abban. Hát van-e?</p>

-<p>– Hát hogyne volna, mikor van?</p>

-<p>– Aztán jó-e? Mert mindenféle rissz-rossz borért le sem szállunk

-a kocsiról.</p>

-<p>– Hogy jó-e? – kérdezi vissza büszkén a gazda. – Hiszen ilyent

-nem ivott, mióta a bábaasszony kezibül kikerült.</p>

-<p>No ez már más. Akkor csakugyan jó bor lehet, ennek a

-feltekintésére már csakugyan érdemes leszállni. A gazda lement a

-pincébe, hozott az újborból egy „szívatot“. Már hogy teleszívott

-belőle egy lopótököt. Abból azután úgy az ujja alól ereszti a

-poharakba. Míg a gazda lent járt, a borvételben járó ember kivett a

-zsebéből egy almát és beleharapott. Az volt a nézet, hogy az alma

-íze után jobban meg lehet állapítani a bor zamatosságát. Így

-kóstolgatták. Rágták a bort, de nem igen nyelték le, mert az ilyen

-bírálati foglalkozás nyomán nagyon könnyen be lehet törülközni.

-Fejrázások, gondolkozások, csettintgetések következnek. Azután az

-alku jön. Mennyiért? Ennyiért.</p>

-<p>– No, engedjünk egymásnak.</p>

-<p>Árú és pénz közelednek egymáshoz. Ha nem tudnak megegyezni, a

-borkereső tovább megy, de barátsággal válnak el: a gazda nyugodt.

-Ha ennek nem kell a bor, majd jön holnap másik, akinek kelleni fog.

-Ha pedig megegyeznek, arra már csakugyan isznak áldomást. A pincébe

-is lemennek. A pincében csapról vagy lopóból poharazni ugyan

-<span class="pagenum"><a name="Page_184" id=

-"Page_184">-184-</a></span> egy kissé veszélyes foglalkozás s a

-gazda figyelmeztet is rá:</p>

-<p>– Nem azért mondom, mintha sajnálnám. De jó lössz vigyázni, mert

-a bor ereje idelent hamar mögcsapja az embert.</p>

-<p>Meg bizony. Sok tapasztalatlan ember megjárta már azzal, hogy a

-pincében csak kicsit is poharazott. Csak mikor a friss levegőre

-fölér, veszi észre, hogy meg van szédülve. Az esze rendesen szolgál

-ugyan, de a lába nem birja. Ez tökéletes színigazság, aminek az

-eredendő okát nem lehet tudni. Talán ott keresendő, hogy új bor

-idején sok a pince levegőjében az ártó levegő. A nép azt mondja

-róla: a gáz. A pincében levő béka fel is szokott tőle fordulni. A

-szó való értelmében fölfordul: Mielőtt elpusztulna a szénsav

-nyomán, előbb a hátára fekszik. Ellenben szokott a pincékben lakni

-egy rákféle kis, soklábú állat, amit ászokbogárnak neveznek, annak

-nem árt meg; hozzá van szokva a kis korhely.</p>

-<p>De azért a pincébe csak le kell menni. Az üzlet komolyabb része

-ott köttetik ugyanis. Ott már a vevőnek csakugyan innia kell s

-minél több hordó bort vesz meg, annál több pohárral. No, nem

-nagyokkal, csak olyan aprókkal, amiknek kvaterkás pohár a neve s a

-gyárakban rossztüdejű és vékonypénzű tótok által fúvattatnak: ezért

-marad az üvegje vastag, a belső világossága meg vékony. Igen

-alkalmas pohár, mert ez még akkor sem törik el, ha a földhöz

-vágják.</p>

-<p>Szükség van rá a pincében. A vevő a tulajdon <span class=

-"pagenum"><a name="Page_185" id="Page_185">-185-</a></span>

-szemével és nyelvével akar meggyőződni afelől, hogy a hordóban

-csakugyan az a bor van, amiből a gazda mutatót fölvitt. Ez

-megállapítandó és ebben nincsen sérelem a gazdára nézve, mert

-hiszen az eladó lányt sem szokás látatlanban elvenni.</p>

-<p>Ha most már a mutató bor, meg a hordó bora vág: kész a vásár,

-miután rajta van a hordón, hogy hány liter van benne. Beleverik a

-dugót. A vevő zsebében ott van a darab gyertya, a spanyolviasz, meg

-a pecsétnyomó. Ezeknek a segítségével azután lepecsételi a hordót a

-száján is, az akonáján is s otthagyja a pincében, ahol van. Most

-már ott is az övé. Kifizeti az árát, ha ismerős a gazdával, a

-felét, ha nem ismerős, az egészet. S majd eljön a borért, ha

-szüksége lesz rá. (Mert a városi pincék kisebbek, semhogy minden

-vett bor beléjük férne).</p>

-<p>A gazda ráhagyja:</p>

-<p>– Én tüllem itt maradhat. Elfér. Láthatja.</p>

-<p>S megkönnyebbülve néz a lepecsételt hordókra, gondolván: ezökkel

-nincs már több bajom. Nem is törődik velük, de nem is törődhetik,

-mert az idegen pecsét tilalma alatt állnak. Csak egy vékony

-papirszalag tartja ugyan a pecsétet, de az szent és sérthetetlen.

-És ha a vevő nem jön idején a borért, amelyet esetleg már

-harmadszor is le kellene fejteni s a mulasztás miatt elromlik az

-ital, hát az is a vevő baja. A pöcsétöt a tulajdon vagyonáról csak

-neki magának szabad letépnie.</p>

-<p class="center">* * *</p>

-<p><span class="pagenum"><a name="Page_186" id=

-"Page_186">-186-</a></span></p>

-<p>Van még ilyen szokás, de már nem teljes, mert járnak a szedők.

-Ezeknél bizonyosan jobban ki van fejlődve a borismerés tudománya,

-mint a régi divatú vevőknél. Mert neki nem a kész bort kell

-megítélnie, hanem a még a tőkén levő fürtökből kell kitalálnia,

-hogy ebből a gyümölcsből majd annakidején milyen bor lesz? Csak a

-szőlőszemeket kóstolgatja s abból érzi ki, hogy mit lehet érte

-adni. És bizonyára mégis eltalálja, mert ha nem tudná, hogy

-eltalálta, vaktában nem adna érte pénzt.</p>

-<p>… Féllovas rozoga kocsin a tanyák homokos közét két különös

-ember járja. Nem valami túlságosan különösek ugyan, de ott

-szokatlanok s az útszélen barmot legeltető gyerekek,

-pulykapásztorleányok megbámulják őket, mintha csakugyan ők volnának

-ketten a francia császár. Kopott fekete keménykalap a fejükön, ősz

-szakáll az állukon, hosszú ősz tincsek a fülük előtt, kaftán a

-testükön.</p>

-<p>Nézik az emberek is: hát ez miféle szerzet s ugyan honnan jöttek

-ide, az idegen földre.</p>

-<p>Szedők. Szintén szedők. De alighanem ezek a szedők ősapjai. Vén

-ortodox zsidók. De az ócska féllovas kocsin nem üzletben járnak,

-hanem vallási dologban. Bor kell nekik, nem sok, csak egy jókora

-hordóval, az ünnepekre. Kósernek kell lennie annak azonban. Amit

-maguk szüretelnek a maguk hordójába a maguk eszközeivel. Hát bizony

-jó darabig vándorolhatnak a szőlők között, amíg a hordójukat

-megtölthetik, kinek volna kedve egy hordónyi bor kedvéért ilyen

-fölfordulásokhoz, mint amilyent ezek csinálnak? De türelemmel

-vannak, megszokták <span class="pagenum"><a name="Page_187" id=

-"Page_187">-187-</a></span> s mennek tovább kitartóan. Nem is

-tudják, hogy hova mennek. Nem e tájra valók. A környéken már nem is

-igen vannak ortodox zsidók, ami mégis ilyenfajta hitközség

-imitt-amott olyan kihalófélben volna, a maga határában is talál

-szőlőt. Leginkább távolosabbról jönnek, olykor a Duna mellékéről.

-Egy hordó borért. Ki látott ilyent?</p>

-<p>Adnának ők a borért jobb árat, mint bárki más. Mégis nehéz

-ez.</p>

-<p>– Az ördög vergődjön velük – vélik a Vas Jánosok ingerülten. –

-Mit kételködnek az én tisztaságomban? Adok én nekik bort, ha köll,

-de az én tanyámat ne forgassák föl az idegön istennel. Nem tisztább

-az ő kezük, mint az enyim, hát mit okoskodnak.</p>

-<p>A két vén bolygó zsidó összenéz szótlanul és mennek odább, mint

-gyámoltalanok, félreismertek és idegenek. Homokban, porban, napban.

-Viszi őket a vallás a rossz kocsin. Közpolgári ésszel alig lehet a

-kóborgásukat megérteni. Ha ennyi bajjal jár egy hordó kóser bor

-összeszedése, nem alkalmasabb volna-e, ha egyáltalán nem innának

-bort? Az egész életük lemondás, hát ne tudnának éppen erről

-lemondani? Úgy látszik, nem tudnak s mennek tovább, mert ők

-küldetésben vannak.</p>

-<p>Ugyan hiszen kódoroghatnának a világ végezetéig, ha a félló

-kocsisának nem volna több esze, mint nekik kettejüknek. A kocsis

-azonban látván ez eredménytelenségeket, hirtelen letér az útról

-Ótott Kovács Biacsi Mihály tanyájába, aki tudvalevőleg nazarénus.

-Igen alkalmas nazarénus, még <span class="pagenum"><a name=

-"Page_188" id="Page_188">-188-</a></span> nem egészen püspök, de

-már majdnem. A Biacsi-tanyán a két felekezet bibliai tisztelettel

-üdvözli egymást és az újabb vallás híve a régibb vallás híveinek a

-bor megszűrésére kezet enged.</p>

-<p>A tanyák némely részein nagy lelki nyugalmak tartózkodnak,

-egyszerűségek és csodálatosan szép szeretetek társaságában. A

-bolygó zsidók levetik a kaftánt, fölgyűrik az ingujjat, dologba

-kezdvén. Ótott Kovács Biacsi megemeli a kalapját s a háza népének

-mondja:</p>

-<p>– A Megváltó segítségével a mai napra rendelt felebaráti

-jótétemény elvégeztetett…</p>

-<p>A nap, a melegítő sugaraival, szelíden végigcsókolja az

-embereket. <span class="pagenum"><a name="Page_189" id=

-"Page_189">-189-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Látogatás a városban.</h2>

-</div>

-<p>– Ögyünk egy kicsit hamarabb, – mondta Márton – mert majd elmék

-Tandariékhoz.</p>

-<p>Ezzel be is ment a kamrába, hogy majd segít az asszonynak.

-Délutánra járt az idő, a hó esett s kint a tanyák mezőin csapatosan

-ténferegtek a varjak.</p>

-<p>Igy téli időben a nap oly későn megy föl az égre s oly igen

-hamar leszáll, hogy napjában csak kétszer szokás enni, úgy reggel

-nyolc óra körül, meg délután három felé. Márton juhászos ember s a

-reggelit a juhistállóban végezte el, mert akármit beszéljünk, mégis

-csak az az igazi tej, amit maga fej ki az ember magának az

-állatból. Most délután pedig káposztát ennének, azért ment Márton a

-kamrába, hogy a káposztás hordóból kiemeli a követ: ki is emelte,

-pedig nehéz volt, egy régi templom romjai állnak amarra odább a

-pusztai juhlegelőn túl, annak a falából hozták el éppen harminc

-esztendeje. Azaz, hogy harmincegy, mert tavaly ilyenkor is

-harmincnak mondták, de akkor húst is főztek a káposztába. Most ez

-nem igen <span class="pagenum"><a name="Page_190" id=

-"Page_190">-190-</a></span> megy, hús van ugyan a kéményben, de

-csak ünnepnapra telik. Juhászembernek ez körülbelül mindegy, mert

-nyáron át leginkább csak akkor szokott húst enni, ha vagy ő beteg,

-vagy a bürge, de mégis, mikor az elkészült savanyúkáposztát

-kanalaznák, Márton ő maga sorsa fölött gúnyolódván, azt mondja

-Veronnak:</p>

-<p>– E közt a káposzta közt akkor volt hús, mikor a káposztafejek

-még a földben voltak, aztán kutya szaladgált köztük.</p>

-<p>Veron mosolyog, mint illik, azután kérdi:</p>

-<p>– Minek mén kend Tandariékhoz?</p>

-<p>– Vasárnap vásár lössz – mondja Márton. – Majd bemögyünk a

-városba. Néhány birkát behajtok. Majd hozok neköd is egy

-kendőt.</p>

-<p>Veron az urára tekint. Márton a városba megy. A helyzet

-ünnepélyes volta nem tagadható, mert hogy is csak, hogy is… várjunk

-csak. Egy fiuk van, az is Márton, az most huszonegy esztendős, most

-oda van katonának, lent sarcoltatja Boszniában a király. Mikor a

-Márton született, még nem volt ideki pap, hát éppen huszonegy éve,

-hogy bent jártak a városban, mikor keresztelni vitték.</p>

-<p>Az asszony ugyan nem szól semmit, de Márton a szemein keresztül

-belelát, hogy merre járnak a gondolatai s vigasztaló szót mond:</p>

-<p>– Gyüvőre már hazaeresztik.</p>

-<p>Azzal azután megy Tandarihoz. Itt lakik az is nem messze a

-pusztaszélben, mert juhász nem lakhat messzebb a legelőtől, hát

-hamar odaér. Imre se túlságosan sokszavú ember s mikor Márton

-<span class="pagenum"><a name="Page_191" id=

-"Page_191">-191-</a></span> látja, hogy Imre éppen abban

-foglalatoskodik, hogy tíz darab birkát az akolban a többitől külön

-csap, tökéletesen megkérdi:</p>

-<p>– Hát mönyünk?</p>

-<p>Imre azt mondja:</p>

-<p>– Mönyünk hát.</p>

-<p>Másnap Mártonnál is, Imrénél is az asszonyok fejik a bürgét,

-mert Márton és Imre egész nap szorgalmatosan alszanak. Szombat van

-ugyanis s éjfélkor indulni kell a birkákkal, hogy reggel a

-vásárálláson legyenek. Mert lassan halad a birka, terelgetni kell,

-a szamár ilyenkor csak vendégül megy a juhász után, minden

-foglalatossága abban áll, hogy viszi a tarisznyát. Hét órára ott is

-vannak. Nagy térség ez a vásárállás a városon kívül. A várost nagy

-töltések választják el onnan, amelyeken át csak egy-egy toronynak

-vagy gyárkéménynek a hegye látszik. Márton hosszasan nézi a

-hatalmas sötét töltéseket, amelyek mögött a város fekszik, amely az

-ő birkáit megeszi. Mártonnak ily módon nyújtván élhetést.</p>

-<p>Nyolc óra tájon már egy szál birkája sincsen se Mártonnak, se

-Imrének, mert jöttek a juhvágók és elkapkodták valamennyit, hogy

-legyen mit ennie ennek az örökké éhes városi népnek. A pénzeket

-Márton és Imre begombolván, kissé megvetőleg mosolyognak is, azután

-pedig a duttyánsátornak a karójához kötik a szamarakat. Ők maguk

-bemennek a sátor alá, amely ilyen időben kissé szellős, azonban ez

-nem baj. A borocska is hideg, azonban mégis melegít: az ide-oda

-való mászkálást <span class="pagenum"><a name="Page_192" id=

-"Page_192">-192-</a></span> megtakarítandó: egyszerre öt féllitert

-parancsol Márton. Pedig ez kevés, mert nem sok idő múlva elfogy,

-mert cigánypecsenyét esznek és Imre kivitte a kenyérhajat a

-szamaraknak.</p>

-<p>Van ott egy féllábú ember tekerőlanttal, három krajcárért csinál

-egy nótát. Igen csak csinálja: hogy legelteti nyáját, fújja

-furulyáját, hej-huj könnyen éli világát. Déltájon már valahol a

-tizenötödik félliter körül tartanak, lehet ugyan több is, a ménkü

-számol ünnepnap és Imre a tekerőlantot kiviszi a sátor elé a

-szamarakhoz, hogy azoknak is csináljon három-három pénz ára nótát.

-Azután jön a Jaksi, akinek a nyakába van akasztva a boltja, attól

-Márton megveszi a kendőt. Két korona hetven fillér, vagyis

-becsületes magyarra fordítva: egy forint hetven krajcár –

-magyarázza a tudós Jaksi, amit Márton nyugodt helyesléssel vesz

-tudomásul. Imre bejön a szamaraktól a lantossal a sátor alá, Márton

-mondja neki:</p>

-<p>– Imre, te mér nem vöszöl valamit?</p>

-<p>Azután belátja, hogy ostoba volt a beszéd, de már kimondta,

-pedig ez is mutatja, hogy nem érdemes a beszéd. Tavaszi nyíráskor

-lesz tizenhat éve, hogy Imre eltörte a bojtár keresztcsontját meg

-elkergette az asszonyt. Van abból az időből egy lánya, de nem

-tudja, hogy kié? Ej haj, a jó reggelét!… adjanak inkább még öt

-félliter bort!</p>

-<p>A déli harangok szava a városból a töltéseken keresztül kizúdul.

-Aki a harangot ritkán hallja, a süveget ilyenkor le szokta venni.

-Fürtös fejével fizetés irányában integet a duttyános felé Márton.

-<span class="pagenum"><a name="Page_193" id=

-"Page_193">-193-</a></span> Ezután fölülnek a szamarakra a subákban

-és haladnak kifelé. Körülbelül napszállat ideje van, mire kiérnek.

-Márton a tanya-udvaron a csacsit elereszti, hogy menjen, ahova

-akar, ő maga pedig beviszi az asszonynak a kendőt. Az ital mérge

-elmult, az úton a csacsik tetején kifújta a fejükből a szél.</p>

-<p>– No hát a város? – mondja az asszony.</p>

-<p>– Hát mögvan – mondja Márton.</p>

-<p>Veron dévajkodva kérdezi:</p>

-<p>– Nem tévedt el kend benne?</p>

-<p>– Én? – kérdezi Márton önérzettel. – Úgy kiüsmerem én magamat

-abban a városban, akár csak idehaza. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_194" id="Page_194">-194-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Földbúvárokról.</h2>

-</div>

-<p>Ver a szó odakint, de már hetek óta ver a szó odakint a felső

-tanyákon, hogy földbúvárkodás történik és mérhetetlen kincsek után

-mélységekbe szállnak az emberek.</p>

-<p>A mélység ugyan nem lehet valami túlságosan nagy mélység, mert

-mindenki tudhatja, hogy homokból van itt a föld; annak a szélei

-hamar beomlanak, ha gödröt csinálnak benne. De mindegy. Kincs után

-való kutakodás történik; mert hogy ott van, az bizonyos. Megmutatta

-a láng. Vagy úgylehet, más mutatta meg. Valami különös és

-titokzatos dolog.</p>

-<p>Mi üt ilyenkor a tanyai emberekhez: nem igen lehet tudni. A

-Paragi tanya tulajdonosa már idős ember, az apjától örökölte a

-tanyát: az apja is ott lakott, amíg élt: soha az eszükbe sem

-jutott, hogy kincs után keresgéljenek. Míg most hirtelenében

-felfedezték, hogy a tanya hátamögött a föld ritka és tömérdek

-drágaságot rejt magában: a kincsek egy hosszú, nagy fordított

-vályúval vannak letakarva. Aki a vályúig leér s azt felemeli, a

-vagyon birtokába jut. <span class="pagenum"><a name="Page_195" id=

-"Page_195">-195-</a></span></p>

-<p>Utunk arra vitt, megkerestük hát a tanyát, mert különben is

-dolgunk volt ott. Nem volt nehéz megtalálni, az úton mondták a

-kérdezősködésre, hogy csak egy „hosszú tanyát“ vigyázzunk: az az a

-bizonyos. A hosszú tanya jómódú embert jelent, az nem tud elférni

-kis helyen, az szokott időnkint egy-egy szobát, kamrát hozzáépíteni

-a házához. De amúgy is látszott a tanya mögött egy magas, rudakból

-összrerótt háromlábú ágas: ez bizonyosan a homokszedő-gép.

-Befordulunk. Csakugyan ott dolgozik a bányában egy csapat ember,

-egy másik csapat kiváncsi pedig a nagy gödör széléről nézi.</p>

-<p>Nyári délelőtt volt, de hideg és esős. Amúgy is szomorú idő

-nagyon: előtte való nap söpört végig az Alföldön a nagy orkán s

-úton-útfélen otthagyta a keze szennyét. Öreg, magas fák,

-jegenyenyárak, akácok, füzek derékban kitörve hevertek. Sok tanya

-tetejét megtépte a vihar, még az újfajtájú cseréptetőt sem kímélte.

-Régebben, amikor még nem volt fűvel-fával megkötve a puszta, a

-homoki dombok vándoroltak egyik helyről a másikra ilyen orkán

-nyomán, most pedig a takarmány vándorolt. Némely helyen szénával

-volt terítve a tarló, ahogy szétszórta a megbontott boglyát, más

-helyen a szénát az egyik tanyán felkapta s a széles úton keresztül

-átvitte a másik oldalra, kidöntve vele a kerítést. Szélmalmot

-lehetett ezen a tájon látni itt is, amott is, de egy sem őrölt.

-Alapos oka volt rá: a vitorlákat darabokra törte és szerte dobálta

-a vihar. Az ázott mezőkön madár sem látszott, bizonyosan azoknak a

-fészkeit is elvitte, magukat a <span class="pagenum"><a name=

-"Page_196" id="Page_196">-196-</a></span> földhöz verte: ahogy a

-tanyába a kocsi befordul, még a kutyák sem ugatnak, mintha elvette

-volna a szavukat a rémület. De a tanya mögött azért a munka

-áll.</p>

-<p>Egy ember éppen most van távozóban a nézők közül. Ahogy

-elfordul, megvetőleg kiáltja oda a többinek:</p>

-<p>– Akasszanak föl engöm, ha itt lösz valami!</p>

-<p>No hála Istennek, legalább akad egy a kintvalók közül is, aki

-megmondja nekik az igazat – gondolom. De visszhang nem hallatszik a

-szava nyomán. A többiek nézik a saras, vizes nagy gödröt s

-csendesen bólintanak, mikor egy öreg asszony azt feleli vissza:</p>

-<p>– Nem hívtunk mink ide sönkit se, csodát látni. Aki kételködik

-benne, ne gyüjjön ide…</p>

-<p>Ez nekünk is szólt, hogy mi se menjünk csodát látni. Ugyan nem

-is volt belőle látnivaló egy csöpp sem. A gödör már van akkora,

-mint egy háromablakos szoba, jó mély is s az alján víz fakad. Nem

-lehet benne dolgozni, azért egy olyan géppel, mint amilyen a

-kútcsinálómestereknek van, szedik ki a víz alól a homokot. Nehéz,

-nagy vasszerszám ez, szárazbagger a neve. Kistelekről hozatták,

-napjára öt pengőt fizetnek a koptatásért. A vizet egy kis géppel

-szivatják ki a gödörből, de a föld árja mindig több vizet ad bele,

-mint amennyit a gép kihúz. És a befolyó víz újabb, meg újabb

-homoktömegeket sodor magával a bányába. De azért csak dolgoznak.

-Meg a szivattyú, meg a bagger: a dél-afrikai kezdetleges

-gyémántbányászatokról lehet <span class="pagenum"><a name=

-"Page_197" id="Page_197">-197-</a></span> látni ilyen képet, mint

-amilyen itt van most a elsőtanyán a Paragiéknál.</p>

-<p>Már nyolc méterre lent vannak. A munka meddő, de efelől

-hiábavaló lenne nekik beszélni. Téglából rendes kútformát építenek

-a gödörbe, hogy majd abból kiszedik a vizet, de a tégla nem ereszti

-bele a homokot. S akkor leérnek a titokzatos vályúhoz.</p>

-<p>Egy kövér, erős ember izzadva dolgozik a bagger körül,

-ingujjban. Az arca olajbarnás, tűzben ég a fekete szeme. Szélmolnár

-egyébként, de az arcán, a szemén, a beszédén, a kincsbe vetett

-hitén látszik, hogy a multból van valami köze a virgavesszősökhöz.

-Ez a társ a kincskeresésben, ez a vezető; az öreg Paragi

-voltaképpen csak aféle csendes üzleti személyiség, aki a földet

-adja a kincskereséshez.</p>

-<p>A társ hosszú rúddal tapogatózik a víz alá. Üt vele nagyot a

-vízbe. Ilyenkor kongó hang hallatszik fel, amit eltompít kissé a

-víz, ami fölötte van. A rúd meg van hegyezve. A hegye a homokon

-keresztülfúródik, de azután nem megy lejebb. Akár a kút innenső

-részén, akár a túlsó részén. Ha azt a keménységet erősen verik a

-rúddal, a faragott hegye eltompul, de nem megy lejebb.</p>

-<p>– Hát ott a vályú – mondja az a bizonyos nevezetű Mélykuti Laci

-János. Az nem ereszti lejebb a rudat. A fordított vályú. Alatta van

-a kincs.</p>

-<p>– De hát miféle kincs?</p>

-<p>Kezdődik a szokásos kertelés:</p>

-<p>– Én arrul nem beszélök – mondja. – Ha beszélöm, úgy sem hiszik

-el. Én azt mondom, hogy <span class="pagenum"><a name="Page_198"

-id="Page_198">-198-</a></span> ott van. Ha nem tudnám, hogy ott

-van, nem költeném rá a pénzt, meg a munkát, úgy-e bizony?</p>

-<p>Invitál le a gödörbe. Lemegyek s a kezembe nyomja a rudat. Hogy

-próbáljam. Hát a rúd csakugyan lemegy egy darabig a vizes homokba,

-de azután megáll, nem halad lejebb. Ha verem vele a víz fenekét,

-tompa hang hallatszik fel.</p>

-<p>– Hát – mondja Laci János – az úr bizonyosan tanult ember. Hát

-mondja mög, hogy mi van ott lent, ha nem a vályú, amelyik a

-kincseket takarja?</p>

-<p>Hiába mondanám, hogy mit gondolok afelől, hogy mi van ott lent.

-Mert valószínű, hogy odalent agyagréteg van, kék és kemény

-agyagpad, amivel már mindenki találkozott, aki csak valaha a

-mezőkön ártézi kutat furatni próbált. Az is lehet, hogy darázskő

-van oda alant. Egy különös fajta föld, terméskőnek is nevezik. A

-vizes mélyből ásóval darabokban ki lehet ásni: ha azután a

-földszinre kerül, a nap melegétől, szél fúvásától kővé szárad:

-házak alapját szokás megvetni vele. E dolgokat azonban igazán hiába

-beszélném akár Paraginak, akár Mélykutinak, mert ők bele vannak a

-vályúba győződve. Mondom ennélfogva:</p>

-<p>– De ki tehette le ide azt a kincset?</p>

-<p>S e kérdésre mindenek a közelünkbe tolulnak, hogy a választ

-meghallgassák. Mert érdekes ez nagyon. Csakugyan kincs lehet a

-földben; ha már az urak is kijöttek a városból a föltekintésére. De

-Mélykuti nem felel. Gyanusan néz végig. Mit akar itt ez a városi?

-Ez az úrféle? <span class="pagenum"><a name="Page_199" id=

-"Page_199">-199-</a></span></p>

-<p>– Én tudom, amit tudok – mondja. – Nem vagyok én olyan bolond,

-hogy törvény ellen csináljak valamit. Kéröm az urat, tiltja ezt az

-ásást a törvény?</p>

-<p>– Dehogy tiltja. Már miért tiltaná? A tulajdon homokját mindenki

-úgy turkálhatja, ahogy akarja.</p>

-<p>Mondja Mélykuti, diadallal tekintve szét az egybegyűlteken:</p>

-<p>– No hát akkor, kéröm szépen. Én bennem mögvan a tudományágazat

-a földmélységről és én látom, amit mások nem látnak.</p>

-<p>Próbálom mondani:</p>

-<p>– Nézze csak, János. Én már régebben turkálom a földet, mint

-maga. De sohasem akadtam olyan földre, amelyik harmadfél méteren

-alul is forgatott föld lett volna. Azon alul már az eleven föld

-következik, amit ásó nem forgatott meg. És a víz fölfakad. Hát

-mondja csak, ki ás el a földbe kincset? Legföljebb, aki menekül

-idegen hadak elől. Hát miért ásná az el kincsét nyolc méter

-mélységre? Hiszen nem is ér rá. Miért temetné a kincsét a fakadó

-vízbe?</p>

-<p>Egészen természetesnek találtam volna, ha Mélykuti az

-Attila-kincsről beszél, vagy ha arról tárgyal, hogy nagyon sok

-vezérek és királyok sírját, sírjának a helyét sem ismerjük. És a

-legenda szerint patak ágyába temették a hun vezért minden

-kincseivel egyetemben az aranyból, ezüstből és vasból való hármas

-koporsóba. De efelől a szélmolnár mit sem szól, csak állhatatosan

-ismételgeti:</p>

-<p>– Én tudom, amit tudok… És tudom, amit tudok… <span class=

-"pagenum"><a name="Page_200" id="Page_200">-200-</a></span></p>

-<p>– Hát pedig a láng nem mutat itten semmit. A lángnak ilyen

-helyen nincsen járása.</p>

-<p>– Nem is a láng… Hanem én tudom, amit tudok.</p>

-<p>De amíg beszélt, a bagger folytonosan dolgozott, ő nehéz

-munkával emelte fölfelé a nagy vas ásógépet s fordította ki belőle

-a partszélre a homokot. Gondoltam: kissé megforgatom Mélykuti Laczi

-Jánost, mondván:</p>

-<p>– Maga nem tud semmit. Maga nem lát a föld mélységébe, amiként,

-hogy én sem látok a földek mélységébe. A fölöttünk élő hatalmas

-Isten hatalmával el van takarva. Csak szűzleány láthat bele a

-földbe tükörüvegen keresztül, van itt olyan szűzleány?</p>

-<p>Ahogy Mélykuti Laczi János most rám tekintett, akár hét bíró

-előtt is letettem volna az esküt arra, hogy ez a szép, erős férfi

-cigány. A szemében ugyanazt az ijedt pillantást láttam, amit

-kártyavető és jövendő-jósoló cigányasszonyoknál lehet tapasztalni,

-ha néhány odavetett szóval a hindu Shiva istent és az ő

-shivályijukat említi az ember. (Oh, a Devla verje meg, hát már a

-„fehér“ is ismeri ezeket?) Mélykuti megriadtan nézett rám. A föld

-mélyében a kincseket üvegen meglátó szűzleány dolga szintén az

-alkimia idejéből datálódik és a vándorcigány hitében mélységes és

-teljességgel megfoghatatlan titok.</p>

-<p>De szóra Mélykutit ezzel se birtam.</p>

-<p>– A kincs lent van – mondotta határozottan. – Én tudom, amit

-tudok. Ne kérdözzön a tanár <span class="pagenum"><a name=

-"Page_201" id="Page_201">-201-</a></span> úr. Hagyjon dolgozni. Nem

-töszök én a törvény ellen… Ha már egyszer úgy sem akarnak

-segíteni.</p>

-<p>S indulatosan vágta bele a szárazbagger kapálóvasát a vízbe.</p>

-<p>– Ereszd aztat a kötelet – kiáltotta. – Miért fizetlek, ha

-sömmit se csinálsz?</p>

-<p>A „ha már egyszer úgy sem akarnak segíteni“ arra vonatkozott,

-hogy mink ezúttal itten hivatalos ügyben járunk a társammal együtt

-és ime, nemhogy biztatással lennénk a kincskeresőknek, hanem még

-kötözködéssel vagyunk.</p>

-<p>A dolog ugyanis ott kezdődik, hogy Mélykuti Laczi János az előző

-nap bentjárt a városon, hogy adjon ki neki pénzért használatra

-egyet a város szivattyúiból. A város tart raktáron egy csomó

-szívattyú-gépet, amiket felhőszakadások meg egyéb veszedelmek:

-földárja, fakadó víz meg mi egyéb esetén kölcsön ad a polgároknak,

-hogy a pincéből a befolyt vizet kiszivathassák. De ivóvízkutak

-tisztítására is igen alkalmatosak. Aki kéri, kikapja. A

-használatáért naponta két pengő az angária. Jó gépek ezek, olyan

-vastagon húzzák a vizet, mint egy kalap karimája.</p>

-<p>Ha a János kúttisztításra kéri a szivattyút: viheti szó nélkül.

-De a János a városban tudományoskodott és beszélt a lángokról, amik

-a kincset mutatják a föld alatt. Nyilvánvaló, hogy hatósági

-szivattyúk ilyen célokra nincsenek berendezve, másfelől pedig nem

-lehet a polgári kérelmet elutasítani. De mégis: előrelátónak kell

-lenni hasonló dolgokban, nehogy szó érje a ház elejét, ennélfogva

-tanácsos <span class="pagenum"><a name="Page_202" id=

-"Page_202">-202-</a></span> előbb megtekinteni a titokzatos kincsek

-helyét. Hát éppen ebben jártunk és abban állapodtunk meg, hogy csak

-hadd vigye ki a szivattyút a János. Minden polgárnak jussa van

-hozzá, ha a koptatása árát megfizeti. Hogy ő kutat tisztít-e vele,

-vagy hogy kincset keres, azzal nem kell törődni. Az az ő dolga. Sőt

-a szivattyúnak a kiadatása egyenesen kivánatosnak mutatkozik, mert

-így hamarább elmulik a babona a határról. Az majd kihúzza rendben a

-vizet a gödörből s akkor bele lehet látni a mélységbe és

-megláthatja mindenki, hogy nincsen annak a fenekén semmi kincs.</p>

-<p>Ellenben, ha nem kapja ki a szivattyút Laczi János, akkor kezd

-még majd csak a szó igazán verni a kincsről. Mert akkor bizonyosan

-belegyőződik mindenki abba, hogy csakugyan ott van kincs, de az

-urak nem engedik fölvenni. Nem akarják, hogy a szegény ember jusson

-hozzá. Várják, hogy elcsituljon a szóbeszéd róla, azután majd

-később kiásatják ők maguk maguknak. (Mivelhogy tudvalevőleg ilyenek

-az úrfélék.)</p>

-<p>Tudtul adtuk tehát Jánosnak, hogy két jó lóval jöhet a városba a

-gépért.</p>

-<p>– Hát kihozhatom?</p>

-<p>– Hát persze hogy kihozhatja.</p>

-<p>– No, – mondta az ember – akkor a jövő hétön föl lösz emelve a

-kincs.</p>

-<p>– Majd elválik.</p>

-<p>– El, el – intett bizalmasan. – Látom, úgy sem hiszik, amit

-mondok. De majd meglátják. Mert – és a szívére tette a kezét –

-tudom, amit tudok. <span class="pagenum"><a name="Page_203" id=

-"Page_203">-203-</a></span></p>

-<p>Munkások és nézők tisztelettel tekintettek reá s a háromlábú

-homokszedő vasgép, a láncain csörömpölve újból megindult.</p>

-<p>A határban ezen ez éjszakán alighanem mindenki a rejtőzködő

-karbunkulusokról és a vederszámra való tiszta színaranyakról

-álmodott. <span class="pagenum"><a name="Page_204" id=

-"Page_204">-204-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Öreg búcsús.</h2>

-</div>

-<p>A nagybúcsú hete van. De még csak szerda, ellenben a búcsú

-péntekre esik. Hát majd csak csütörtökön kezdenek jönni a

-vidékbeliek, közelről és távolról egyaránt. Igen messzi vidékiek

-vasúton, másrészt kocsin, azonban a valódi búcsús csak gyalog

-ereszkedik útnak. És tele lesz velük a város, templomi lobogóikat

-énekelve viszik keresztül az utcákon és ahol találkoznak a lobogók

-és keresztek, lassú némasággal meghajolnak egymás előtt. S fáradt,

-poros utasok ajkáról szól a könyörgés fölfelé. Van könyörögni való

-rendszerint elég, az idén meg még megszaporodott az esővel is.</p>

-<p>De hát mindez még csak holnapután lenne, a kapuajtón pedig most,

-amikor legjobban uralkodik az ebédutáni forróság, benyit egy vidéki

-formájú ősz magyar. Lassan halad a kapuajtón befelé, mint aki nem

-egészen biztos benne, hogy csakugyan jó helyen jár-e.</p>

-<p>– Adjon az Isten jó napot – mondja.</p>

-<p>– Adjon az Isten magának is.</p>

-<p>Fekete felsőruha van az ősz emberen, fekete <span class=

-"pagenum"><a name="Page_205" id="Page_205">-205-</a></span>

-csontgombokkal, a nyakán fekete selyemkendő, a kalapja kissé széles

-karimájú, olyan juhászos formára van az eleje lehúzva; bizonyos,

-hogy Makó tájáról való az ember. Ugyan ki lehet? Azt mondja:</p>

-<p>– Nem maga az, Pisti?</p>

-<p>A kérdés formája azonnal visszahajít a gyerekkorba. Az Istvánok

-ugyan nem igen szoktak emberkorukba sem felülemelkedni a Pista

-tituluson, azonban a Pisti egészen gyerekkori név. A multkor idegen

-urakkal mentem egy közeli községbe bérkocsin. A kocsis gyerekkori

-ismerős, a hetvenes évek elején esztendőszámra a ház előtt állt a

-kocsija s az utcában lakó gyermekek meg a fiakerosok ismeretséget

-kötöttek. Az öreg kocsis elhajt szó nélkül a községbe, csak mikor

-odaér, ahol a főutca kettéválik, szól vissza a bakról nyugodtan: –

-Hát most már merre menjünk, Pisti? – Ebbe már bele kell szokni.</p>

-<p>– Maga meg nem a Sárkány bácsi?</p>

-<p>– Dehogy nem – mondta elégülten. Nini.</p>

-<p>Huszonöt éve, hogy nem láttam az öreg Sárkányt. Bár ugyan akkor

-éppen olyan ősz volt, mint most s mosolygó arcán akkor is így

-fakadoztak az egészség piros virágai. Makón történt a találkozás a

-nagy víz idejében, amikor Sárkány familiája ismerős volt a

-mienkkel. Zöldséget meg ilyesfélét szállított Sárkány, vagyis hogy

-inkább a felesége. Minek megfelelőleg egyszer a felesége testvére

-lányának a lakodalmán ott voltunk. Ez mindössze nem nagy sor, de

-mégis, ezen időtől fogva tartatik a barátság. Nem annyira

-Sárkánnyal, mint a feleségével. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_206" id="Page_206">-206-</a></span> Bejártak kereskedni a

-makóiak zöldséggel, hagymával, kocsin vagy hajón, mert vasút akkor

-még nem volt. De a hajó azért most is megvan, amit lefelé a Maros

-hoz, fölfelé a parton húzzák, a neve pedig: Futár. Mikor

-hazakövetkeztünk onnan, meg volt mondva Sárkányéknak, hogy a ház

-kapui emitt is nyitva állnak és még két tányér számára mindig van

-hely az asztalnál. És Sárkányné, ahányszor bent járt, beszólt

-egy-egy szóra, amennyire futó üzleti dolgai engedték és ha gyász

-történt, szomorú szótlansággal, egyszerű fekete díszükben mindig

-megjelentek, elmentek a sírig és megtekintették a gödröt, ahová

-szerettünk leszállott. Pedig hát mit nekik mink s mi nekünk ők?</p>

-<p>A francia azt mondja, hogy apró ajándékok tartják fönn a

-barátságot. Magyarországon ezt a látogatásokról lehet elmondani a

-régi időkben. A nemesség, hogy fentartsa a rokonságot, hogy az

-egymáshoz való vérbeli tartozandóságát igazolja, a kötelék

-igazságát ébren tartsa, nagy utakat tett, elment kocsin a

-tiszántúlról a dunántúlra, a baráti látogatások is régente élték

-fénykorukat, ma mindebből alig van valami. Nincsen-e vérbeli

-rokonod, akit tíz esztendeje nem láttál, pedig akár neki, akár

-neked csak két órát kellene menni vasúton, hogy egymást

-láthassátok? Nincsen-e rokonod, akit még sohasem láttál, hanem csak

-úgy az öregek beszédéből tudod, hogy az is rokon? A látogatások,

-fölkeresések szokását utóbb a levélben való érintkezés váltotta

-fel, majd meg az is elmúlt. Jó, ha egy-egy kurta üdvözlet esik újév

-idején, de <span class="pagenum"><a name="Page_207" id=

-"Page_207">-207-</a></span> már szokás, hogy az alól is megváltják

-magukat az emberek, mert unalmas. Már a legkurtább levél is hosszú

-s helyüket a távirat foglalja el, ami még a kurtánál is rövidebb.

-Minél üzletibb a világ, annál hidegebb a benső élet. Az emberek

-járnak városokban, ahol ismerőseik, rokonaik, barátaik vannak,

-elmennek a házuk előtt, de nem szólnak be, mert ha betérnek, mégis

-csak le kell ott ülni vagy másfél órát elbeszélgetni – pedig ez nem

-lehetséges, az idő pénz és sok a dolog…</p>

-<p>… Már csak így módosabb öreg gazdaemberek azok, akik a

-látogatások régi szokását tartják, mint most Sárkány is e. Erre

-járt, hát betér. Tudok öreg gazdaembert, bizonyos Ördög Ferencet,

-aki annak idején a felsőtanyákról, Félegyháza alól eljött kocsin

-Makóra látogatóba, oda-vissza három napot eltöltött, mindössze

-azért, mert valamikor tanyaszomszéd volt az öreg. Tehát így jön

-most Sárkány is. Örömmel vezetem be az öreg barátot az udvarba a

-fák alá, ahol a háznép foglalatoskodik. De Sárkányon is látható az

-öröm, beszélget régi időkről, a gyufák sorra elégnek az ujjai

-között, anélkül, hogy hasznukat venné a szivarhoz.</p>

-<p>– Hát Sárkányné asszony nem jött be?</p>

-<p>Elhallgat kissé az ember, azután mondja:</p>

-<p>– Nem. Nem jöhetett. A tavaszon temettük.</p>

-<p>Ezt egyébként is lehetett volna tudni, mert eddig a baráti

-látogatást mindig Sárkányné asszony végezte. Elhalván a jó asszony,

-Sárkány vette át e foglalatosságot. Már ebéd után volt, mikor

-idejött, ebédre egyik rokonához tért be; mint mondja, <span class=

-"pagenum"><a name="Page_208" id="Page_208">-208-</a></span> kissé

-későn érkezett ugyan, de azért nincsen semmi hiba sem az étel

-körül. Ez jól van így. De nem jól van az, hogy a hű életpár

-elköltözött.</p>

-<p>– Most hát egymagára van otthon?</p>

-<p>– Úgy ám, – szól Sárkány – már bizony egymagamra. Hát így

-elválik az ember egymástól. Negyvenkét esztendei együttlét után.

-Azután, gondolják csak, még egyre kínálják az asszonyt.</p>

-<p>S derűs nevetésre fakadt az öreg.</p>

-<p>– Aztán nincsen köztük alkalmas?</p>

-<p>– Alkalmas? – vélte. – Hetvennyolc éves vagyok én már. Minek

-nekem az asszony? Csak ezzel vagyok én már társ.</p>

-<p>Mellénye alól kihúzta a nyakába akasztott olvasót. Ez átterelte

-a búcsúra a beszédet.</p>

-<p>– Most persze a havi búcsúra jött be a fekete Máriához?</p>

-<p>– Nem, – szólt – én ide néhány társammal szent Porciunkula

-tiszteletére járok.</p>

-<p>– Olyan búcsú is van? (Kérdem, mivelhogy csakugyan sohase

-hallottam.)</p>

-<p>A kérdezett nem botránkozott meg.</p>

-<p>– Van, – említé nyugodtan – épp ma volt a búcsúja, azon voltunk

-néhányan. Mert leginkább csak így öregek vagyunk ezen a

-tiszteleten.</p>

-<p>Lassan tette hozzá öreg Sárkány:</p>

-<p>– Az ám, leginkább öregek.</p>

-<p>– De most már a havira itt marad?</p>

-<p>– Nem, nem, – tiltakozott – várnak már a cimboráim. Mária

-tiszteletére nem ide szoktam én járni, hanem Olaszországba.

-<span class="pagenum"><a name="Page_209" id=

-"Page_209">-209-</a></span></p>

-<p>– Hova, Sárkány bácsi?</p>

-<p>– Olaszországba, – mondta egyszerűen – Lorétóba.</p>

-<p>Annyi nyugalom, egyszerűség volt a szavában, mintha azt mondta

-volna, hogy Szentkútra szok járni.</p>

-<p>– De az idén lemegyek Rómába is. Tudja, arra Ankóna felé megyünk

-a tengeren keresztül.</p>

-<p>– Aztán tűri a hajón a tengert?</p>

-<p>Az öreg nem mondta meg, amit akart. Úgy látszott, nem

-szándékolta a szentes beszédűséget. Azt akarta mondani, hogy Isten

-látja a hajó útját, tudja, mi okból és mi által űzve és hajtva

-mennek: tehát az útjokból minden vihar és rossz időjárás

-elparancsolva van. De nem mondta ezt. Búcsújáró útjain bizonyára

-megfigyelte, hogy a túlságos kenetes beszéd nem a hétköznapi

-társalgásra való. Csak annyit mondott:</p>

-<p>– Mint a tavon, úgy jár a mi hajónk a tengeren.</p>

-<p>Sok egyéb ilyféle kérdések vannak.</p>

-<p>– De megyek már, – mondja közben – mert várnak a cimboráim.</p>

-<p>– Ráér még, Sárkány bácsi.</p>

-<p>– Hát kérem éppen azért megyek, mert ráérek a menésre –

-neveti.</p>

-<p>Ilyformán csak elbúcsúzkodtunk. Azonban némely kérdések még

-hátra vannak.</p>

-<p>– Miért megy az idén Rómába?</p>

-<p>– A feleségem így hagyta rám, hogy menjek el majd oda is.

-<span class="pagenum"><a name="Page_210" id=

-"Page_210">-210-</a></span></p>

-<p>A szeretett halott parancsa öreg Sárkányra kötelező, ő nekiindul

-és megy az ős Róma felé a tavi tengeren.</p>

-<p>– De hát az étellel, a jó reggelét, Sárkány bácsi? Bírja-e a

-talián kosztot?</p>

-<p>– No, – mondja – én nem élek vele. Tele a tarisznyám

-szalonnával, kenyérrel.</p>

-<p>– Aztán elegendő az oda-vissza?</p>

-<p>– Hej, – feleli – még marad is. Visszafelé jövet, mikor a talián

-kosztba már beleuntak, még a tisztelendő úr is megkívánja a

-tarisznyából a szalonnát, fehér kenyeret.</p>

-<p>– Hát bizony ez a talián koszt…</p>

-<p>– Nem ismeri, hogy milyen. Kínálom az olaszt gyönyörű fehér

-kenyérrel, azt inti, nem kell. No – mondom – bolond ez is. Azután a

-kukoricalisztet összekavarja egy kis vízzel, kiönti a kőtáblára,

-mikor a napon megszárad, fölvagdalja pitének, aztán kínálja, hogy

-ögyem. Mondom neki:</p>

-<p>– Ögye mög az apád!</p>

-<p>Azonnal hozzáteszi:</p>

-<p>– De nem mintha magának mondanám ezt, hanem az olasznak mondtam

-tavaly.</p>

-<p>Nono, hát hiszen, nini, nem is úgy értendő. S fehér vásznakban

-tartózkodó fehérlelkű öreg barátunk mosolyogva búcsúzik a

-kapuajtóban, hogy cimboráit Porciunkula tiszteletéről hazavezesse.

-<span class="pagenum"><a name="Page_211" id=

-"Page_211">-211-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Mihály szóbelizik.</h2>

-</div>

-<p>Tanuzás van a járásbíróság előtt. Szokásos ügy: a pusztaszéli

-magyarok összeverekedtek a csárdában és hátszúrás is történt. A

-legénység, amely annak idején megvadultan marta egymást a

-csárdában, ezúttal nem tud semmiről semmit, ellenben tagad, mint a

-jégeső. Hogy miként tagad a jégeső, azt nem tudja senki, de így

-szokás mondani. Általán ezek a csárdabeli lacibetyárok, mikor a

-törvény elé kerülnek, igen csak gyávák és szégyenletes módon

-hazudnak. Lehetőleg kennek egymásra mindent, ami csak kenhető és

-borzasztó nagy igyekezettel vannak az iránt, hogy valamiképpen a

-bíró az ügyben ki ne okosodhasson. Egyik sem vállal semmit.

-Surbankó legény mind, katonasor alatt még egyikük sem volt, aféle

-fiatal, idomtalan vadállatok, akiknek az ügyét valamely régi

-szolgabíró néhány alkalmas pofonnal célravezetőbben intézné el –

-most azonban más világ van, a bíró elé citáltatnak, többé nem

-„hallod-e, te betyár“-ok, hanem „Ön“-ök, akik ennélfogva

-elhatalmasulva érzik magukat s amikor majd innen estefelé a

-pusztaszélre kihaladnak, minden fiatal fát kitörnek <span class=

-"pagenum"><a name="Page_212" id="Page_212">-212-</a></span> az

-útból s ne adja az Isten, hogy valamely védtelen fiatal leány vagy

-kóbor vándor az útjukba kerüljön. Szóval nem valami túlságosan

-rendes kis társaság ez, a beszédjükön nem tud eligazodni a bíró,

-szükséges ennélfogva idősebb tanuk kihallgatása, akik ott voltak a

-tött helyön és az ő szavuk lenne az a faggyúgyertya, amely ezen

-szurkálás ügyébe belevilágít.</p>

-<p>Szól tehát a bíró:</p>

-<p>– Jöjjön be Várakozó Mihály tanu.</p>

-<p>Minélfogva bejön Várakozó Mihály tanu az ajtón. Barátságos és

-mosolygóképű magyar, orcája rózsaszínű virulásán látszik, hogy nem

-éppen most ért be a tanyákról, hanem korábban, minélfogva evett már

-egy kis paprikáshúst a Pávában és imitt-amott alighanem ivott is

-hozzá valamit.</p>

-<p>– Tessék velem parancsolni – mondja Várakozó Mihály haptákban,

-mivel hogy tudja, mi az illendőség a tekintetes törvény előtt.</p>

-<p>A bíró megkérdezi tőle, hogy kiféle, miféle, hány esztendős,

-mert ezek a dologra tartoznak. Mihály mindezen kérdésekre oly

-gyorsan felel, mintha ő volna az olajozott istennyila.

-Szolgálatkészsége a bírói lélekben megelégedést kelt, mert hiába,

-bármit beszéljünk: szép az ilyesmi, amidőn az egyszerű közpolgár

-átérti és átérzi, hogy a haza fennállásában mily fontos tényező az

-igazságnak igazság szerint való kiszolgáltatása.</p>

-<p>– Hát – mondja a bíró – maga azért van idehivatva, Mihály, mert

-maga tud erről a szurkálási esetről. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_213" id="Page_213">-213-</a></span></p>

-<p>– Én – mondja Mihály – én? Hát én ne tudnék?</p>

-<p>Mihály egy pillanatra elhalványodik. Hát ő ne tudna? Ilyent

-merészel gondolni felőle a tekintetes törvény? Hiszen az ember csak

-tudja azt, amit tud, a jóreggelét neki. Mihály tehát azt mondja

-folytatásképpen haptákban:</p>

-<p>– Tekintetes főhadbíróság és katonai törvényszék. Egy életem,

-egy halálom, mind a kettőt fölajánlom. Bevallok mindent és lemondok

-mindenről.</p>

-<p>Mihály igen szigorúan beszél. A bíró meg el van kedvtelenedve a

-szószátyárkodás miatt.</p>

-<p>– Mondja hát el az esetet, – szól – úgy ahogy tudja. Csak a

-tárgyra szorítkozzon.</p>

-<p>Ez egy kissé bajos dolog, ez a szorítkozás. Mihály nem is igen

-érti. Már bizony Mihály is csak úgy van kint a földeken, hogy

-haladni kell a korral s csak ünnepnap visel magyar nadrágot,

-hétköznap pantallót, így igyekezvén magát a városi urakkal

-egyformává tenni. Most sincsen magyar nadrágban, pedig annak a

-szíjával szokás szorítkozni, ha azt akarja az ember, hogy szépen

-megfeszüljön rajta a zsinór. Szóval zsinórra szokás szorítkozni,

-nem tárgyra. S mi az a tárgy? Az ördög tudja. A népnyelv nem

-ismeri. De Mihály azért azt mondja:</p>

-<p>– Hát majd neki szorítkozok… Hát, hogy is csak… ahán… hát

-szeptemberbe, vagy hogy talán inkább októberbe – de mégis inkább

-szeptemberbe volt, mert aztat tudom, hogy a gólya még itt volt, a

-fecske pedig már elment. <span class="pagenum"><a name="Page_214"

-id="Page_214">-214-</a></span> Az. Az. A fecske már elment odaalá

-az Afrikába, mert az kérem szépen olyan, hogy odajár, mert úri

-madár az, mint a gólya is, mert ez odakószál, nem mint a paraszti

-veréb. A veréb olyan földhöz ragadt, mint a parasztikus ember…</p>

-<p>– Jól van, jól, – vág a szavába a bíró – csak röviden. Azt

-mondja el, amit az esetről tud.</p>

-<p>– Igenis, kérem alásan, – feleli rendületlenül Mihály – tudom én

-a rendet, mert katona voltam én, frájter voltam én a negyvenhatnál,

-de az őrmester konstatáltatott, mert sokszor elmaradtam időn túl,

-aztán ledegradáltak, mondom, én nem bánom, nem avval a csillaggal

-gyöttem én az ezredhez, hát haza mehetek én anélkül is – – –</p>

-<p>A bíró nem állja tovább. Mérgesen szól rá:</p>

-<p>– Ne erről fecsegjen. Az esetről beszéljen, ami a csárdában

-történt!</p>

-<p>Mihály szól:</p>

-<p>– Hiszen éppen abba fogtam bele, tekintetes járásbírósági

-főtörvényszék. Hát már akár szeptemberben volt, akár októberben

-volt, de azt tudom, hogy szüret előtt volt, mert bor már otthon egy

-csöpp se volt, hát mondtam az asszonynak délután, hogy én átmék egy

-pohár borra a csárdába, legalább majd megtudom a világi eseményeket

-is, mert szóbul ért az ember, aztán estére majd eleszplikálom neki,

-amit hallottam.</p>

-<p>– De érjen kend már be a csárdába – kéri a bíró, aki kezdi

-érezni, hogy őszül a haja.</p>

-<p>Mihály biztatja:</p>

-<p>– Mingyár odaérek. Mert hiszen nincsen is <span class=

-"pagenum"><a name="Page_215" id="Page_215">-215-</a></span> messze

-tőlünk a csárda. Nem vetek neki félórát, hogy ott vagyok. Ugyan

-volna rövidebb útja is a szőlőkön át, de én nem mék arra, hogy

-énrám valaki rám kiáltson, hogy mit taposom a földjit? Én rám ne

-kiabáljon senki!</p>

-<p>– Hát majd kiabálok én! – kiáltja a bíró. – Hányszor mondjam

-még, hogy az esetről beszéljen?</p>

-<p>– Most az következik – véli Mihály. – Hát én mék a csárdába,

-mint célszerű szegény ember, mert két hatost adott a feleségem

-italra, mert én azt tartom világéletemben, hogy pénzben, kamrában

-az asszony parancsoljon. Áldott jó lélek az én feleségem, én bele

-vagyok győződve abba, hogy ha ezt az egész kerek világot

-összejárom, hogy térdig elkopik a lábam, hozzá foghatót még – –

-–</p>

-<p>A bíró fölugrik a székből:</p>

-<p>– Hallja! – dörög Mihályra. – Ha azonnal be nem ér kend a

-csárdába, lecsukatom kendet. Azonnal nyisson kend be az ajtón,

-aztán azt mondja el röviden, hogy ott mit látott!</p>

-<p>Mihály kissé meglapul a mérgesség láttára, minélfogva a jobb

-lábát visszavonja s a balt teszi előbbre. Szükséges olykor a

-helyzet változtatása. Hallgat.</p>

-<p>– Nyisson hát be! – parancsolja a bíró és kétségbeesetten néz

-Mihályra.</p>

-<p>Kisvártatva mondja Mihály:</p>

-<p>– Benyithatok, ha így szól a parancs. Mert a befél befél. Ez így

-volt a negyvenhatnál is a kapitány úr Udvarnoky alatt. Ott nem volt

-ellenszólás semmi. De még annyi se, mint a minuta minutája. Mert

-az, kérem alásan, igazságos ember volt, mert <span class=

-"pagenum"><a name="Page_216" id="Page_216">-216-</a></span> ami

-igaz, az igaz, mert én mindig ahhoz tartottam magamat, hogy amit

-meg kell adni, azt meg kell…</p>

-<p>– Hát nem nyit be kend? – dörög megint a bíró.</p>

-<p>Mihály komoly intelmet s felvilágosítást intéz a bíróhoz:</p>

-<p>– Nem kell benyitni azt az ajtót, amelyik úgy is nyitva van.

-Szeptemberbe vagy októberbe, mert mondom, hogy a fecskék már

-elmentek, de a gólyák még nem, mert úri madár a fecs – –</p>

-<p>– Hát menjen be a küszöbön – kéri a bíró és önmagában halkan

-megfogadja, hogy a fiát soha bírónak nem neveli. Inkább legyen

-kazánfűtő.</p>

-<p>– Bemehetek – mondja Mihály egyszerűen és sok jóakarattal.</p>

-<p>– No – könnyebbül meg a bíró. – Mondja most már azt, hogy mit

-látott, mit hallott, mi történt?</p>

-<p>– Hát, – mondja Mihály – látni eleinte nem láttam semmit, mert

-mikor az ember úgy a napvilágosságról bemén, káprázik a szeme. Az

-én szemem ugyan nem hibás, ugyan voltam valamikor trahómás is, de

-abból is kigyógyult a szemem, pedig kékkövet rakott rá a

-külkerületi területi doktor…</p>

-<p>A bíró könyörög:</p>

-<p>– De hát mi történt?</p>

-<p>– Az történt, – jelenti Mihály – hogy amint belépek a küszöbön,

-aztán éppen köszönni akarok az ócskább kalapommal, mert mindenki

-olyan kalappal köszön, amilyen van, a szegénység nem <span class=

-"pagenum"><a name="Page_217" id="Page_217">-217-</a></span>

-csúfság, csak szomorúság, mert az is bolond ember, aki szebben

-táncol, mint ahogy tud, kérem alássan az egész tisztelt társaságot,

-mert azért, hogy én célszerű szegény ember vagyok, éppen csak

-kicsibe múlt, hogy a gőztörvényhatósági bizottságba – –</p>

-<p>– Csakugyan börtönbüntetés lesz a vége, – fakadt ki a bíró – ha

-azonnal meg nem mondja, hogy mi történt!</p>

-<p>Legyintett Mihály a kezével. Ez annyit jelent, hogy csak

-nyugalom, lassan érünk messzire, továbbá sohasem volt jó az a nagy

-sietség.</p>

-<p>– Mi történt? – kérdezi Mihály s azonnal ad is a kérdésre

-feleletet: az történt, hogy mindjárt a mellemhez csapódott egy

-kutyaijesztős üveg.</p>

-<p>– Micsoda üveg?</p>

-<p>– Kutyaijesztős üveg.</p>

-<p>– Hát az már megint micsoda?</p>

-<p>– Jaj, – neveti Mihály – hát a szódásüveget nevezik így. Mert

-úgy semmivel sem lehet megijeszteni a kutyát, mint ha ebbül a fejre

-spriccülnek. Az ám. Egyszer velem volt az én kutyám a csárdában,

-mert borzasztó gazdás, aztán ahogy az asztal alatt pihent, mert a

-kutya boros helyen leginkább az asztal alá húzódik, ahol rá nem

-hághatnak.</p>

-<p>– De arról beszéljen, hogy mi volt, mikor a szódásüveg magához

-repült?</p>

-<p>Mihály lenéz a lábafejére, visszavonja s megint a másikat teszi

-elő. Komolyan mondja:</p>

-<p>– Kérem az nekem föltünt.</p>

-<p>– Föltünt? <span class="pagenum"><a name="Page_218" id=

-"Page_218">-218-</a></span></p>

-<p>– Föl. Hát ha az emberhez vágnak egy kutyaijesztőt, az föltünik.

-Még az se tünjön föl? – kérdi sértődötten Mihály.</p>

-<p>– Aztán akkor mit csinált?</p>

-<p>– Semmit. Tudtam, hogy nem nekem szólt, hanem úgy gondoltam,

-hogy valószinűleg alighanem valami tévedés van a dologban.</p>

-<p>– No jó, – türtőzteti magát a bíró – idáig csak eljutottunk

-valahogy. Most már azt mondja meg, hogy miként történt a

-verekedés?</p>

-<p>– Melyik verekedés? – kérdezi csodálkozva Mihály.</p>

-<p>– Hát a bicskázás, no?</p>

-<p>– Jaj, kérem szépen, – feleli Mihály – hiszen az nem a

-korcsmaszobába történt, hanem az udvaron. Nem voltam én ott

-jelenleg, kérem alássan, mert én az ilyen surbankó kölykök

-telektálózására nem igen szoktam ügyeletet fordítani… <span class=

-"pagenum"><a name="Page_219" id="Page_219">-219-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Haladni kell.</h2>

-</div>

-<p>Azt mondja egy régi mondás, hogy aki út mellé épít, annak

-belátnak az udvarába. Ami annyit jelentene, hogy nem helyes dolog

-út mellé építeni, mert akkor a lakók élete nagyon is a járókelők

-szemeláttára folyik le. Különösen a tanyán, ahol tavasztól őszig

-nem igen tartózkodnak a szobában.</p>

-<p>De azért sokan nem adnak erre a beszédre semmit sem. Különösen

-némelyik helyen az út mellett úgy helyezkednek el a birtokok, hogy

-egészen az útszélre lehet a házakat építeni.</p>

-<p>Az ilyen helyen azután apránkint egész sor ház keletkezik. Ha az

-út túlsó oldalán is hasonló módon helyezkednek el a földek, ott egy

-másik sor ház keletkezik s mindjárt készen a régi „faluba való

-verődés“ alapja, az első utca.</p>

-<p>Következik a többi polgárosodás. Az ott lakók közül egy

-szőlősgazda italjogot vált a financiánál, hogy a borát maga mérje

-el. Csak úgy, a háza egyik szobájában, vagy jó időben az ereszet

-alatt. De nem tart sokáig az egyszerű állapot. Hogy forgalmasabb

-legyen az üzlet, a bormérő maga buzgólkodik <span class=

-"pagenum"><a name="Page_220" id="Page_220">-220-</a></span> a

-legjobban arról, hogy valamiféle kör, vagy egyesület alakuljon a

-háznál. Nevet könnyen lehet hozzá találni. Népkör, gazdasági kör,

-társadalmi kör vagy más egyéb ilyesmi. Hamar meg is alakul, mert az

-elnöknek, jegyzőnek, pénztárnoknak kiszemeltek maguk is mozgatják

-az ügyet. A kör megalakulásával bevonul a telepre a sajtó is, mert

-a kör újságot járat s az emberek most már az újság kedvéért munka

-után esténkint hétköznap is eljárnak a körbe.</p>

-<p>A telep gyermekei is megnőttek már annyira, hogy megértek az

-iskola számára. A város iskolát állít hát oda, tornyos iskolát. A

-tornya ugyan csak fából van, de van benne egy nagyobbfajta

-csengetyű, bár hiszen kisebbfajta harangnak is beillik. Ezzel

-azután a tanító minden nap csendít többször. Reggel azért, hogy az

-Úr szerencsésen átsegítette a telep népét az éjszakán. Este Mária

-üdvözletére csendít, míg délben annak az örömteljes emlékére, hogy

-Hunyadi János Nándorfehérvárát visszafoglalta a pogánytól. Az

-iskolába beköltözik a népkönyvtár s a gyerekek olvasnivalókat

-visznek haza az apjuknak. Ez jól is van így, mert azt mondja az

-öreg Kásás Mihály, aki már akkor is itt lakott, amikor még

-egymagában állott a tanyája:</p>

-<p>– Haladni köll a korral.</p>

-<p>Kásás a haladnit nem úgy mondja, hogy: haladni, hanem úgy, hogy

-halladni, a fölös lö betűkkel jelezvén a haladás föltétlenül

-szükséges voltát.</p>

-<p>Hát hiszen, ami azt illeti… nini. Nem is maradhat el az ilyesmi

-semmiképpen. Egy idő multával <span class="pagenum"><a name=

-"Page_221" id="Page_221">-221-</a></span> már trafikengedélye is

-van a kör vendéglősének s ott úgy pipadohányt s mind a kétféle

-dohányt lehet vásárolni: bőrszivart is, meg papirszivart.</p>

-<p>Azután azonban egy ember a korcsmárostól magához váltja a

-trafikjogot, mert föltette, hogy a szatócsüzletre adja a fejét,

-mert amúgy is elvállalta a tűz meg a jég ellen való biztosítási

-ügynökséget. Ezt annál is inkább teheti, mert jó írása és különösen

-szép szavalási képessége van neki.</p>

-<p>Egy napon tehát megnyilik a bolt is, kapható benne kávé, cukor,

-rizskása, lámpaüveg, petróleum, gyertya és még sok más értékes

-holmi, amik a gazdasági életben szükségesek. Kék-gálic,

-raffia-háncs, kasza meg kaszanyél, bordói keverék, továbbá

-bombócukor a gyerekeknek és színes pántlika a lányoknak.</p>

-<p>Ebben az időben Kásás köri elnök, az érdekeltséget összehíván,

-figyelmükbe ajánlotta, hogy gyalogjárók kellenének a házak elé.

-Hogy sáros időben ne csak lóháton lehessen közlekedni.</p>

-<p>E fölhívás nyomán többen deszkapalánkokat raktak le a

-házkerítések elé, míg mások az építkezésből kimaradt s törött

-féltéglákat helyezték oda. Ismét mások, azon szerencsés helyzetben

-lévén, hogy terméskövet lehet ásni a földjükön, a tavaszra igérték

-a gyalogjáró elkészítését, amikor már majd elég meleg sütése lesz a

-napnak.</p>

-<p>– Majd ha a nap süti a követ. Mert a nap olyan pék, hogy hidegöt

-oszlat, követ süt.</p>

-<p>Ez úgy értendő, hogy a terméskő a föld mélységében találtatódik,

-de ezen lelt állapotában olyan, <span class="pagenum"><a name=

-"Page_222" id="Page_222">-222-</a></span> mint a vízben málló

-szappan. Hanem onnan fölvetve a föld színére, ott a nap megszárítja

-és keményre süti.</p>

-<p>A tavaszi meleg napfény megérkezte után ezek a népek is kirakták

-az utcára a kövezetet, aminek nyomán a következő télen a köri bálra

-már gyalog és eberlaszting félcipőben mehettek a táncra vágyó

-lányok és menyecskék.</p>

-<p>Ez szép s a báli jövedelem hatása alatt Kásás elnök a díszzászló

-beszerzését és a zászlószentelési ünnepély mikéntjét forgatta

-elméjében, amidőn gondolatait gyakorlatiasabb irányba terelte az a

-tény, hogy hónapokra megállt a szél.</p>

-<p>Ez nem minden esztendőben van ugyan így, de néha megtörténik. A

-szelek istene ilyenkor minden erősebb fuvalmat beledug a zsákjába s

-nem ereszti ki semerre sem, ami azután baj.</p>

-<p>Azért baj, mert ha nincsen szél, akkor áll a malom, áll a

-vitorlája, nem lehet őrletni. A szárazmalmok pedig már elmultak. A

-Tisza nincsen ugyan valami nagyon messzire, de azon is múlófélben

-vannak már és csendes kihalásnak indultak a vízimalmok.</p>

-<p>Kásásnak most az eszébe jut, hogy hiszen van nekik cséplőgépjük,

-mert vettek egyet közösen. Hát hiszen járhat annak a gépje akkor

-is, ha nem éppen csak csépel. Vizsgázott emberük megvan hozzá, mert

-egy odavaló legényt kitaníttattak rá odafent a Pesten. Ilyenformán

-vettek egy kis malmot, építettek neki félszert, elébe fogták a

-cséplőgarnitura gépjét s megvolt a gőzmalom is. De <span class=

-"pagenum"><a name="Page_223" id="Page_223">-223-</a></span> azért a

-szélmolnár sem panaszkodhat, mert szél idején jut neki is őrletni

-való. Akkor a gőzmalmocska paprikát őröl.</p>

-<p>A gép kazánját azonban tudvalevőleg kétféleképpen kell etetni. A

-gép szenet eszik és vizet iszik rá. A kútvíz azonban nem nagyon

-alkalmas erre, már legalább az nem, amelyik a telepen fakad a

-földből, ha jó mélyen leásnak érte. Ha valakinek köves a foga, azt

-mondják, hogy borkő rakódott rá: minek iszik annyi italt? A kazán

-meg a víztől lesz köves, ebben különbözvén az embertől.</p>

-<p>Hát itt nincs más mód, minthogy ártézi kutat kell furatni a

-malom mellé. A fölös vizét kantákban mindenki hazahordhatja s talán

-idővel csöveken még majd a házak udvarába is külön-külön

-elvezethetik.</p>

-<p>Ez így történt, mert mindenek belejárultak ebbe a dologba, Samu

-Illést kivéve, akinek teljesen mindegy, hogy milyen ízű a víz, mert

-nem szokott vele élni.</p>

-<p>Az öreg Kásás mellét már igen dagasztotta a büszkeség ezen nagy

-előhaladások láttára. Azután egy vándor borbély éppen szombati

-napon járt arra s elegendő munkája akadván, a letelepedésre

-határozta magát. Kiárendált egy szobát, annak az úti ablakát

-kitörette ajtónak s nemsokára a fényes, sárgarézből való

-szappanhabverők ott himbálóztak az officina ajtaja fölött. A

-borbély tanulmányos ember volt, mert sváb volt és tudott németül s

-hozott is nemsokára valamely torontáli faluból <span class=

-"pagenum"><a name="Page_224" id="Page_224">-224-</a></span> sváb

-menyecskét a házhoz, aki meg ruhavarrónő volt és szépen dolgozott.

-A borbély tudott harmonikázni meg okarinázni és nem sok idő telt

-bele, hogy megalakította a rezesbandát, három pikulással, két

-réztrombitással.</p>

-<p>Ekkor történt, hogy az öreg Kásás a köri ülésen megtette azt a

-büszke kijelentést, hogy:</p>

-<p>– Van itt már mindön!</p>

-<p>Az emberek igenlőleg bólintgattak. Az öregebbek a pipafüstbe

-tekintvén, elméjükkel visszarévedeztek a multba, amikor még semmi

-sem volt; s összehasonlították azt az időt a mai állapotokkal. A

-fiatalabbak csodálattal tekintettek Kásásra.</p>

-<p>Most, a sarokból egy szintén öreg ember, aki kétkönyéken

-támaszkodva az asztalra, szipkából papirszivart szítt, semmit sem

-szólván, mondá:</p>

-<p>– Templom azonban nincsen…</p>

-<p>Mintha valami láthatatlan kéz hirtelen arculverte volna az

-embereket, mindenki fölkapta a fejét, mint a ló, ha orronütik.

-Kásás megriadtan dőle hátra az elnöki gondolkodó-székben. Azután

-görbedni kezdett a nyaka, a feje lekonyult, piros képe megfakult az

-ősz hajak alatt és a lelki vergődések ezen csendjében mindenki

-hallhatta, amidőn mormogta:</p>

-<p>– És a te szent hajlékodról megfeledköztünk…</p>

-<p>Az emberek elszomorodva mentek haza és elmondták a népeknek

-otthon a hallottakat.</p>

-<p>Nagy hirtelenséggel alakul ki a népekben az a nézet, hogy kár

-volt az a nagy elbizakodás abban, hogy minden van, mikor

-voltaképpen semmi sincs. <span class="pagenum"><a name="Page_225"

-id="Page_225">-225-</a></span></p>

-<p>De hát hogyan lesz itten templom? A kör gyűlésein ebben az

-irányban nagyon sokféle indítványt tettek az emberek, de

-mindannyinak csak az volt a vége, hogy kérni kell. Várostól,

-püspöktől, országtól. Kásás azonban rájuk förmedt zordonul:</p>

-<p>– Mindig csak kérni, mindig csak kérni. Igaz ugyan, hogy ez a

-legkönnyebb dolga a világnak. Kérni könnyebb, mint adni.</p>

-<p>Az emberek értelmetlenül néztek rá.</p>

-<p>– Hát azt hiszitek, hogy érnek valamit az olyan kérős irkafirkás

-jegyzőkönyvek? – s az ujjával megpeckelte az oldala mellett ülő

-köri jegyző keze alatt a papirost, mint ahogy ősszel a gyámoltalan

-legyet az asztalról lepeckelni szokás. (A jegyző fejében ebben a

-pillanatban támadt az a gondolat, hogy ideje volna már az öreg

-Kásást kibuktatni az elnöki tisztségből.) – Hát gondoljátok, hogy

-adnak így a szavunkra valamit? Nem ér az bizony egy hajítófát sem.

-Hanem adjunk mink is.</p>

-<p>– Hogy-hogy? – kérdezték az emberek.</p>

-<p>– Ugy, – mondta Kásás – hogy könnyű járulni a templomba, ha

-készen van, de járuljanak kendtek bele, amikor még nincsen

-készen.</p>

-<p>Ez ugyan érthető beszéd, de nem igen akarták eleinte érteni.</p>

-<p>Azt mondta Kásás:</p>

-<p>– Irja csak, jegyző úr.</p>

-<p>– Irom.</p>

-<p>Az öreg mondani kezdte, lassan, külön ropogtatva minden szavát:

-<span class="pagenum"><a name="Page_226" id=

-"Page_226">-226-</a></span></p>

-<p>– Én, Kásás Mihály, járulok a templomba húszezör darab téglával,

-húsz kocsi homokkal, húsz napi lófuvarral, egy havi

-embörnapszámmal, a feleségöm járul egy körösztös selyömlobogóval,

-egy oltárpárnával.</p>

-<p>Kásás szétnéz. Az emberek most sorra adják föl a szót a

-jegyzőnek, hogy ki mivel járul. A jegyzőnek van mit írnia.</p>

-<p>S a templom ügye így megindul. Igaza volt Kásásnak, mikor azt

-mondta:</p>

-<p>– Igy kell ezt kezdeni, nem másképp.</p>

-<p class="center">* * *</p>

-<p>Épp arra járunk s a kocsi megáll azon a helyen, ahol a templom

-majd lesz. Mindig van közönség, aki nézi s különben is az emberek

-fuvarozzák oda az anyagot, téglát, homokot, meszet: ki mit vállalt,

-hogy azzal belejárul a templom falába. Vannak, akiknek ilyesmire

-nem telik, azok ingyennapszámot vállalnak.</p>

-<p>Öreg asszony is áll ott.</p>

-<p>– Örül-e neki szülém, hogy templom lössz?</p>

-<p>Visszakérdezi:</p>

-<p>– Még kérdözheti is?</p>

-<p>– Nono. Szép lesz úgy-e?</p>

-<p>– No, – véli a szüle – olyan nekünk való. Nem löhet valami

-nagyon díszös. Mert vannak tudja, nagyon díszös templomok. Tudja,

-láttam én már olyan templomokat is, hogy három volt egyvégtibe.</p>

-<p>– Hol látta ezeket szülém? <span class="pagenum"><a name=

-"Page_227" id="Page_227">-227-</a></span></p>

-<p>– Hol láttam? – kérdezi a szüle. – Hát ahol vannak, Lorettóba,

-Milányóba, Genóvába, Mántovába.</p>

-<p>– Hát arrafelé mind járt, szülém?</p>

-<p>– Hát hogyne – mondja a szüle. – Nem is egyször.</p>

-<p>– Rómából hogyan ment Genóvának? Nem arra van annak az útja.</p>

-<p>A szüle meghúzza a fejkendő csücskét, mert bántja a

-kételkedés:</p>

-<p>– Hát hiszen Rómába nem is arra mönyünk. Jó is volna, ha arra

-mönnénk. Rómába Ankónának visz az út, emerre mög csak

-Velencének.</p>

-<p>A vénasszony magyarázza a földrajzot. Még csak az kellett volna,

-hogy térképet rajzoljon botjával a homokba s azon mutogassa az

-utakat, amikor zarándokolt.</p>

-<p>– De Ankónának hosszabb ám a hajóútja – folytatta a beszédet. –

-Nagyon hányja-veti a hajót a tengör. De Velence felé sokkal

-símábban viszi a hajót. Hanem azután arra pedig drága nagyon.</p>

-<p>– Hát akkor miért ment arra, szülém?</p>

-<p>Nevet a vén tanyai nenő.</p>

-<p>– Jaj-haj, oka van annak. Azért, mert a Franciaországnak arra

-van az útja.</p>

-<p>– Od is eljár, szülém.</p>

-<p>– No, nem nagyon járogatok, – szólt a szüle – de voltam már. A

-Lurdesba. Oda visz a Genóván körösztül az út. A Lurdesba látta a

-csodát a Bernadotte-lány. Ott van az mindjárt Lurdes város

-<span class="pagenum"><a name="Page_228" id=

-"Page_228">-228-</a></span> mellett, a Gáné patakon túl: három

-templom is egy végtibe…</p>

-<p>A szüle elhallgatott. Nézte a készülő templom helyét. Talán majd

-ha ez fölépül, nem kell olyan messzire mennie a másik után…

-<span class="pagenum"><a name="Page_229" id=

-"Page_229">-229-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Kabarézás a csárdában.</h2>

-</div>

-<p>A régi betyárvilágnak sok mindenféle története van. Leginkább

-rémesek és veszedelmesek. Legendák vannak róla, mint valami hősi

-világról. Csakugyan vannak mindmáig kitudhatatlan történetei.

-Kiderítetlen gyilkosságok s más egyebek. Például még ma sincsen

-tudva, hogy ki ölte meg az ötvenes években a Pallavicini-uradalom

-igazgatóját, Palásthy Jánost. Pedig az úgy lakott az algyői

-kastélyban, mint a várban, kőkerítések, zárt nehéz tölgyfakapuk

-védték a házat őrséggel, mégis egy éjszaka egyesek szerint húsz,

-mások szerint negyven lovas ember ostrom alá vette a házat,

-elfoglalta s Palásthynak válogatott kínzások között a lelkét vette.

-Ha volt neki – teszi hozzá a mesemondó, mert az volt a

-nevezetessége ennek a Palásthy Jánosnak, hogy bár paraszti sorból

-származott, igen nagy sarcolója volt a népnek. (Ámbátor ugyan talán

-nem is „bár“-t kellene ide leírni, hanem „azért“-et. Mert a

-parasztból lett urat általában rossztermészetűnek tartják. Talán

-azért, mert a paraszti élhetés minden csínyját-bínját ismeri.)

-<span class="pagenum"><a name="Page_230" id=

-"Page_230">-230-</a></span></p>

-<p>De más egyéb dolgokról is szó van olykor. Állítólag egyszer egy

-betyárbanda elevenen megnyúzott egy külföldi kereskedőt, aki

-kocsival igyekezett Szegedről Szabadkára és a Putri nevezetű

-csárdánál a kezükbe került. Mit lehet ma tudni, hogy mi e

-beszédekből az igaz? Annyi bizonyos, hogy sokat beszélnek még ma is

-a Rózsa Sándorról, a Patkó Bandiról, a Bogarakról, különösen az

-Imréről, akiről a nóta is mondja, hogy:</p>

-<div class="poem">

-<div class="stanza"><span class="i0">Megáradt a Maros,<br /></span>

-<span class="i0">Nem akar megszállni.<br /></span> <span class=

-"i0">Az a híres Bogár Imre<br /></span> <span class="i0">Átal akar

-szállni.<br /></span></div>

-</div>

-<p class="i0">Azután az árendás zsidóról, akit a tulajdon felesége

-hajával fojtottak meg, a Gracza és Záhony honvédőrnagyok

-megöletéséről, akikért a Lefánti juhászt fel is akasztották, amire

-ezt mondja egy öreg ember, volt pusztai rendőrtiszt:</p>

-<p>– Más a mese, más a valóság. Jártam-keltem abban a dologban én

-is. Furcsa eset az. A világosi fegyverletétel negyvenkilencben

-volt, ez a két ember pedig még az ötvenes évek elején is itt

-csatangolt a határban. Ha menekülni akartak, miért nem mentek odább

-a pusztán, a Duna felé?</p>

-<p>– Hát azt gondolja bátyám, hogy talán bizony azok is…</p>

-<p>– No – vág a szóba – nem mindig mondja ki az ember azt, amit

-gondol. De az már régi igazság, hogy aki a korpa közé keveredik,

-azt megeszik a disznók. <span class="pagenum"><a name="Page_231"

-id="Page_231">-231-</a></span></p>

-<p>Ilyen beszédek vannak, előre-hátra. Kétségtelen, hogy ezekben a

-történetekben máig sincsen világosság és senki se tudja, hogy a

-legendákból mi igaz, mi nem.</p>

-<p>Beszélgetünk erről s mondom, hogy a mesékben talán nagyon is

-rémesre vannak festve az azon idők erkölcsei.</p>

-<p>A hely, ahol tárgyalunk, nagyon alkalmas az ilyen ódon dolgok

-beszéléséhez. A régi szegedi várnak egy darabja. Amikor a felséges

-úr a város fejlesztése céljából ajándékba adta a várat a

-közönségnek, ezt a darabot meghagyták belőle régi idők emlékeül.

-Ezeknek előtte vendéglőt csináltak belőle, de ennek divatja múlt s

-most a városi hivatalnokok egyesülete tartózkodik másfél méteres

-falai között. A vendéglői üzleti vállalkozás reklámot csinált a

-régi épületből, melynek falait még a törökök idején rakták és a

-Rózsa Sándor egykori börtöne gyanánt hirdette. Ez is mese, egy szó

-sem igaz belőle, mert ez a megmaradt épületdarab lóistálló volt

-világéletében. Az igaz, hogy mint ilyen eléggé előkelő volt, mert

-nem közönséges lovak, hanem tiszti lovak laktak benne.</p>

-<p>Éppen erről van szó. Hogy a hazugságok miként mennek át igazság

-gyanánt a köztudatba. Mondom, hogy Rózsa Sándort úgy hirdették,

-mintha a kegyetlenségek kőbe faragott szobra volna. Pedig mondom,

-volt eset rá, hogy a tanyánkat meglátogatták, de az éppen kint

-időzött édesapámhoz be sem mertek menni. Csak az öreg-béres házánál

-jártak s az öreg Dékány József öreg-béres <span class=

-"pagenum"><a name="Page_232" id="Page_232">-232-</a></span>

-óvakodott fel illő kopogtatással a tanyaházba, hogy a Sándor itt

-van ötödmagával, egy zsák zab, néhány kancsó bor s vacsorára

-szalonna meg kenyér kellene. Kaptak is. És éjféltájig Józsefnél

-kancsózván, távoztak, a lelkére kötvén Józsefnek, hogy a

-szívességért a gazdának a köszönetüket tudtul adja.</p>

-<p>Mondom ennélfogva, hogy sok mindenféle mesék vannak a világon.

-Talán abban a világban sem történt minden úgy, ahogy a mostani

-regék beszélik.</p>

-<p>Azt mondja erre egy öreg ember:</p>

-<p>– Hát én meg még kabaréztam is nekik.</p>

-<p>– Kabarézott bátyám?</p>

-<p>– Hát. Akkor ugyan még nem volt kabaré. Hanem mulattam velük,

-ettem-ittam velük s danoltam nekik.</p>

-<p>– S mikor történt ez?</p>

-<p>– Régen. A hatvanas évek elején, még talyigás-szenátor

-koromban.</p>

-<p>Aki beszél, Vékes Sándor, aki negyven évi hivataloskodás után

-ment nyugalomba. Szálas ember még ma is, valamikor nevezetes nótázó

-volt. A szava most is erős, régente pedig a hangja nyomán

-megreszkettek az ablakok.</p>

-<p>A talyigás-szenátorság gúnyszó s nem valami magas hivatalt

-jelent. A városi tanácsnokot annak idején szenátornak nevezték,

-mint latinos világban illett is. A néphumor azután a városi

-kézbesítőket, akik az idéző-cédulákat hordták ki a városházáról

-hivatalos ügyekben a közönségnek: gyalogszenátornak <span class=

-"pagenum"><a name="Page_233" id="Page_233">-233-</a></span> nevezte

-el. Voltak azonban olyan hivatalosak is, akik jártak-keltek.

-Ezeknek hivatalból kidukált egy kétkerekű kocsi, meg egy ló. A

-gyalogszenátor formájára tehát a nép ezekre a talyigás-szenátor

-titulust akasztotta.</p>

-<p>Ilyen minőségében ment tehát Sándor bátyánk ki a csöngölei

-pusztára, hogy valami tizennégy forint körül való adót egy renitens

-magyaron behajtson. A csöngölei puszta jól fent van, egészen

-Félegyháza alatt. Nem is egymaga ment, volt vele egy városi lovas

-pusztázó katona is, bizonyos Ábrahám János. Másfelé az ilyent

-pandurnak nevezték, meg hajdunak, de nálunk csak a gyalogos városi

-katonát mondták hajdunak, míg a lovast pusztázónak hívták. Nem is a

-talyigán ment ki ilyformán Vékes, hanem összefogták a két lovat egy

-rendes kocsiba, feltették a gunyát, a tarisznyát, a puskákat, már

-mint, ahogy az ilyenkor szokásos, megindultak, el is értek oda,

-ahova akartak.</p>

-<p>A tizennégy forintokkal nem sok baj volt, a gazda szó nélkül

-fizette meg az adót és a behajtási költséget. Voltaképpen nem is

-kötözködésből nem fizették a kinvaló népek az adót, hanem a nagy

-távolságok miatt messze volt nekik a város; jobban szerették, ha

-helyükbe mennek a pénzért. Amúgy a bejárást meg nem nagyon

-kívánták. Még ma is él kint a tanyákon olyan öreg ember, aki

-legutoljára negyvennyolcban volt idehaza, akkor sem más egyébért,

-mint hogy beállhasson honvédnek.</p>

-<p>A pénzt tehát fölszedvén, a hivatalos formák <span class=

-"pagenum"><a name="Page_234" id="Page_234">-234-</a></span> szerint

-indultak vissza. Késő délutánra értek ki s a gazda tartóztatta is

-őket, hogy ne menjenek el éjszakára, háljanak ott.</p>

-<p>– De – mondja Sándor bácsi – az abban az időben nem volt

-szokásos. Elviszem a pénzét adóban, azután még ott vendégeskedjek?

-Ez nem járja. Azért van csárda a pusztán, majd odamegyünk s ott

-meghálunk.</p>

-<p>Oda is mentek. A lovakat bekötötték az istállóba, a csárdásné

-meg vacsorát főzött.</p>

-<p>– Valami jó ételt-e? – kérdem, tudván, hogy az öreg úr a régi

-magyar konyhának nagy ismerője s bizonyos hónapokban még a finom

-pulykapecsenyét is eltolja maga elől, azon az alapon, hogy úri

-ember nem eszi meg a pulykát akkor, amikor fészekszagú.</p>

-<p>– Jó ételt? Mit képzel? Csárdában márciusban nincs jó étel, mert

-olyankor nincsen más főznivaló hús, csak a kotlóstyúk. Ez az eset

-pedig éppen március tizenhetedikén történt; onnan tudom, mert

-másnap volt a nevemnapja.</p>

-<p>Hát megették a kotlóstyúkot, megitták a messző borukat, Ábrahám

-János kiment aludni a lovak közé, Vékes pedig lefeküdt a

-vendégszobában. Mert úgy voltak akkor a csárdák berendezve, hogy

-tartoztak vendégszobát tartani arra az esetre, ha valamely kintjáró

-hivatalosra ráesteledik az idő. Az egész napi törődés után jól

-esett az ágy és szívesen hajtotta Vékes álomra a fejét. Mikor úgy

-félszenderben volt, hallott még valami kocsirobogást, de nem sokat

-törődött vele. Bizonyosan utasok <span class="pagenum"><a name=

-"Page_235" id="Page_235">-235-</a></span> jöttek. Azért csárda a

-csárda, hogy a vendégek megszálljanak benne.</p>

-<p>Elaludt. De alig hogy szunnyadt, a csárdásné fölrázta

-álmából.</p>

-<p>– Keljen föl!</p>

-<p>– Miért?</p>

-<p>– Itt vannak a betyárok a kocsmaszobában. Hivatják.</p>

-<p>– Kicsodák?</p>

-<p>Az asszony az ajkára tette a két ujját, ami tudvalevőleg minden

-nyelven annyit jelent, hogy ne szólj szám: nem fáj fejem.</p>

-<p>– Csak öltözzön sebösen, mert baj lösz. Mönjön közibük. Ne várja

-mög, míg érte gyünnek.</p>

-<p>– Hányan vannak?</p>

-<p>– Öten.</p>

-<p>– Hát Ábrahám pusztázó hol van?</p>

-<p>Legyintett a kezével a csárdásné:</p>

-<p>– Elbujt a padláson a szénába.</p>

-<p>– Hát akkor egészen helyben vagyunk, mint Makó – gondolta a

-talyigás-szenátor és öltözködni kezdett. Előbb azonban a kétcsövű

-vadászpuskáját eldugta az ágyba a szalmazsák alá. Pedig nem volt az

-az ember, aki a maga árnyékától megijedt volna. Erről később elég

-bizonyságot tett csendbiztos korában, meg az árvíz idején. De

-akkor…</p>

-<p>– Hát féltem – mondja. – Ha maga az oroszlánszívű Rikárd

-mondaná, hogy ilyen esetben nem tart valamitől, még az is hazudna.

-Ha puskával megyek közibük, már az ajtóból azonnal lelőnek…

-<span class="pagenum"><a name="Page_236" id=

-"Page_236">-236-</a></span> Vagy hát, mondjuk, a legjobb esetben

-lelövök belőlük kettőt. Akkor még mindig marad három. Azonfölül még

-kint is van legalább egy vagy kettő. Mert az csak a nótában van,

-hogy „szolgálóját istrázsára állítsa kend“. Ha öt betyár ivott, egy

-vagy kettő mindig a csárdán kívül maradt józanul. Hát most már

-egymagamban mit csináljak ennyi akasztófavirággal szemben, éjszaka

-a pusztán? Bizony csak féltem. Bizonyság rá, hogy mikor már

-fölöltözve voltam, akkor láttam, hogy a ruhadarabokat fordítva

-szedtem magamra. Akkor újra kellett vetkőződni, meg öltözködni,

-pedig a csárdásné már ugyancsak sürgetett…</p>

-<p>Kiment a betyárok elé.</p>

-<p>– Jó estét adjon az Isten.</p>

-<p>– Adjon az Isten – felelték. – Gyűjjön ide, üljön le.</p>

-<p>Az elbeszélésbe beleszól egy öreges hang:</p>

-<p>– Természetesen e díszes társaságban az elnöki helyre ültették

-kendet?</p>

-<p>Aki közbeszól, az Koncz Antal bátyánk, nyugalmazott gyöngye az

-ország összes archiváriusainak s arról is nevezetes, hogy okosabb

-ember, mint az édesapja volt. Erről kézzelfogható bizonyság az,

-hogy bár negyvennyolcban az apjával együtt állt be katonának s

-együtt mentek neki a branyiszkói hegynek is, az öregje csak káplár

-maradt, ő pedig hadnagyságig vitte s Világos alatt hamarabb

-kibujdokolt az osztrák kéz alól, mint az öreg.</p>

-<p>– Hogy mondja kend? – kérdezi a Sándor bácsi. Az elnöki székbe?

-Hát! Három betyár ült <span class="pagenum"><a name="Page_237" id=

-"Page_237">-237-</a></span> szemközt, kettő meg ezeknek ellenébe,

-ezek közé ültettek. Azután azt mondták, egyek az ételből.</p>

-<p>Mondom: Köszönöm, én már vacsoráztam.</p>

-<p>– De csak ögyön! – mondták. De olyan hangon mondták, hogy sietve

-fogtam bele megint a kotlóstyúk evésibe. Öt kétcsövű puska meg

-keresztben hevert az asztalon.</p>

-<p>Nyilvánvaló, hogy elég csinos asztalteríték mellett kosztolta az

-öreg tyúkot Sándor bátyánk, többi felebarátjával együtt.</p>

-<p>Étel után azt mondja az egyik betyár:</p>

-<p>– Tíz itce bort ide az asztalra.</p>

-<p>– Hát, – mondja Sándor bácsi – most kezdett már kellemetlen

-lenni a dolog. Jól tudjuk, hogy még az úrféle is neveletlen, ha sok

-bort iszik. Hát mi lesz majd most itten a betyárok között?</p>

-<p>Nem is csalódott. Egyik betyár azt mondja neki:</p>

-<p>– Hát az úr vacsora után nem pipázik?</p>

-<p>– De szoktam – feleli a szorongatott Vékes – de a pipám meg a

-dohányom bent maradt a szobában. Majd kihozom.</p>

-<p>Készülődött is, hogy majd kihozza, de az emberek visszanyomták a

-padra.</p>

-<p>– Sohase menjen. Majd kihozza a csárdásné.</p>

-<p>Kihozta az asszony a pipát a zacskóval együtt.</p>

-<p>– Gyönyörű szép pipám volt – beszéli az öreg – tizenöt forintért

-vettem Okernyi kávéstól. Nagy pénz volt abban az időben a tizenöt

-forint. Hát megtömtem, rágyujtottam s kínáltam tovább a

-<span class="pagenum"><a name="Page_238" id=

-"Page_238">-238-</a></span> dohányt. A betyárok szeme rámeredt a

-pipára. Egyszer azután a jobbfelül ülő szomszéd kirántja a

-szájamból a pipát, de olyformán, hogy egy fogam majdnem velement a

-csutorával.</p>

-<p>Azt mondja:</p>

-<p>– De szép pipája van az úrnak.</p>

-<p>Azzal a szájába veszi a pipát és szívja tovább. Birtokba vette,

-a kis késit neki.</p>

-<p>Most csönd volt. Az erőszakoskodás, így nyilvános helyen, a

-többi embernek nem tetszett.</p>

-<p>Akkor azután az előljáró betyár a fegyverekre tette a kezét és

-azt mondta a piparablónak:</p>

-<p>– Te kapcabetyár! Hát így mersz bánni a vendéggel? Hát nem adod

-vissza rögtön azt a pipát? Te kapcabetyár?</p>

-<p>A pusztai csavargó megszégyenülten adta vissza a pipát.</p>

-<p>– Még csak meg sem mertem a csutoráját törülni – mondja Sándor

-bácsi – nehogy sértés történjen. Szívtam tovább.</p>

-<p>A tíz itce bor elfogyott. Az előljáró újból kirendelt tíz itcét

-és azt kérdezte Vékestől:</p>

-<p>– Hát tud-e danolni az úr?</p>

-<p>– Jaj-haj – gondolta Vékes, most kezdődik még csak a cifrája.

-Majd azután következik a kuferces tánc és mit lehet tudni afelől,

-hogy a mestergerendába vagy az én fejembe hajítják-e bele a

-baltát?</p>

-<p>– Danolni tudok – mondta Vékes, amire azt mondták az emberek:

-akkor jó.</p>

-<p>S a kabaré megindult. Tetszettek a nóták. Sándor bácsi a

-harangszóhoz illő hangjával valóságosan <span class=

-"pagenum"><a name="Page_239" id="Page_239">-239-</a></span>

-elkábította az akasztófa jövendő virágait. Természetesen a

-hozzávaló szöveggel. Például:</p>

-<div class="poem">

-<div class="stanza"><span class="i0">Mikor Pista betyár

-lett,<br /></span> <span class="i0">Szennyes inget, gatyát

-vett.<br /></span> <span class="i0">Szennyes ingbe,

-gatyába<br /></span> <span class="i0">Becsapott a

-bandába.<br /></span></div>

-</div>

-<p>Ez nagyon tetszett. S fölbátorodva rajta, most már a

-betyárvirtust dicsőítette a következő nóta:</p>

-<div class="poem">

-<div class="stanza"><span class="i0">Nem vagyunk mi

-betyárok,<br /></span> <span class="i0">Útonálló

-zsiványok.<br /></span> <span class="i0">Aki szegény, nem

-bántjuk,<br /></span> <span class="i0">A gazdaggal

-tréfálunk.<br /></span></div>

-</div>

-<p>Már beledanoltak a betyárok is s nagy bődüléseikkel rontottak a

-nótán. Közben iszogattak és parancsolták, hogy</p>

-<p>– No még!</p>

-<p>Mondta azután Vékes a régieket sorra:</p>

-<div class="poem">

-<div class="stanza"><span class="i0">Kizöldült az erdő fája,

-leveles,<br /></span> <span class="i0">Akinek nincs, csendes tanyát

-ott keres.<br /></span> <span class="i0">Akit otthon vetett ágygyal

-nem várnak,<br /></span> <span class="i0">Minden bokor szállást ád

-a betyárnak.<br /></span></div>

-</div>

-<p>Éjfélt kakukolt az óra, a csárda ajtaja fölnyílt s belépett a

-hatodik betyár, az őr. Nem szólt egy szót sem, csak nyitott

-ajtónál, puskával a kezében, megállt. Erre a bentlevők a fegyverhez

-nyúltak s fölálltak az asztal mellől. Az előljáró betyár egy

-ötvenforintos bankót vetett az asztalra fizetés gyanánt s azt

-mondta Vékesnek: <span class="pagenum"><a name="Page_240" id=

-"Page_240">-240-</a></span></p>

-<p>– Köszönje az úr, hogy jól tudott danolni.</p>

-<p>Ezzel kocsira kaptak s elmentek a sötét éjszakába. Vékes a sok

-izgalom után nem tudott fekvőhelyére térni, kiment a csárda elébe s

-ott járkált a fűvön. Egyszer messziről, az erdő fái közül

-puskadörrenés hallatszott. Ahán! Bizonyosan üldözik őket. Bár

-megfognák valamennyit! Vagy legalább csak azt a betyárt, aki a

-pipát majdnem a fogával együtt kapta ki a szájából.</p>

-<p>Pedig nem így történt. Nem üldözte akkor éjjel őket senki. Hanem

-éppen az a pipás betyár lőtte hasba a vezért, hogy megtorolja a

-sértést, amiért lekapcabetyározta. Testét azután még azon az éjjel

-bevetették a csorda-kútba s másnap a hazatérő Vékes láthatta, amint

-onnan a gulyások kiemelték… <span class="pagenum"><a name=

-"Page_241" id="Page_241">-241-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Egy a nép közül.</h2>

-</div>

-<p>Gyerekkoromban új udvaros került a házhoz. Apám nagyvendéglős

-volt, oda sok udvaros kellett, volt talán négy is. Egy, aki a

-megszállott utasok ruháit takarította, a másik a fahordást meg a

-tüzelést látta el, a harmadik a vendégkocsikat látta el, szedte az

-istállópénzt, árulta a kocsisoknak a szénát, szalmát,

-faggyúgyertyát, a negyedik pedig egyebet sem csinált, csak örökké

-fát vágott. Nem volt abban az időben még a favágóipar úgy

-kifejlődve, mint most. Házi személynek kellett azt végezni. Igy

-azután volt vendégudvaros a Lohndiener, konyhaudvaros a

-Küchenknecht, udvari udvaros a Hofknecht, favágó-udvaros a

-Holzknecht. Mind magyar volt, de azért német nevük is volt, mint

-ahogy a fogadósság mesterszavai leginkább német eredetűek is.</p>

-<p>Ezúttal azonban a legalsóbbrangú udvarosságra, a favágószakmára,

-nem magyar ember került, hanem egy oláh legény, valamelyik

-csanádmegyei faluból. Egy szót sem tudott magyarul, de amúgy

-csinos, fürge, eleven, csak úgy beszélt kifelé az okosság

-<span class="pagenum"><a name="Page_242" id=

-"Page_242">-242-</a></span> a két fekete szeméből. Volt egy pár

-csizmája, talán két rend fehér-ruhája, egy ködmöne, meg egy

-szalmakalapja, amit maga font még otthon. A neve Redzsep Juon, ami

-azt mutatja, hogy nem tiszta oláh volt, hanem valami szerencsés

-beolvadás, talán még a török időkből, mert a neve törökül okos

-embert jelent, olyan okos embert, aki az eszénél fogva tanítani

-tudja a tudatlanabb népet.</p>

-<p>Juon tehát beköltözött favágói helyiségébe s buzgón fogott a

-munkához. Egész nap szólt a fűrész és csattogott a fejsze a

-fás-színben. Rendes táplálkozáshoz jutván, a vékonyka legény

-emberesedni kezdett s az arca színre kapott. Egyéb átváltozásokon

-is kezdett keresztülmenni. Irni tudott, papírt vett tehát, azt

-összevarrta könyvbe s bele irkálta a magyar szavakat, amiket

-hallott. Azután pénzt kért ki a fizetéséből.</p>

-<p>– Ruhára kell?</p>

-<p>– Nem, – mondta János (mert a Juon is átalakult), – a ruha ráér.

-Könyvet vásárolok.</p>

-<p>A kisváros egyetlen könyvkereskedésében román-magyar szótárt

-vásárolt János s este az istállóban, a kocsisok között, a falra

-hosszában felragasztott faggyúgyertya fényénél János tanult.

-Tréfálták, nevették, gúnyolták érte, János ilyenkor felnézett a

-könyvből s csökönyösen, határozottan mondta: magyarul akarok tudni.

-Bún akarok tudni magyarul.</p>

-<p>Nem telt bele sok idő, János már a második könyvet vette meg a

-Gaál és Gömöry boltjában. Ezúttal már magyar-német szótárt. Mert

-„németül is akarok tudni“. Nyelvtan nem kellett neki, a szótárak

-<span class="pagenum"><a name="Page_243" id=

-"Page_243">-243-</a></span> segítségével haladt előre, ritka szép

-gyorsasággal.</p>

-<p>A nép embereiben néha különös nyelvérzékek lakoznak. Ismertem

-Novibazárban egy Szimó nevű délszláv legénykét, aki félig segédje,

-félig szolgája volt annak a vállalkozónak, aki a zászlóaljunknak az

-élelmiszert szállította. Érintkezésünk volt vele naponta, mert ő

-porciózta ki a szakácsoknak a főznivalót. A Szimkó beszélt minden

-balkáni nyelven s egyformán tárgyalt a német számvevőőrmesterekkel

-meg a magyar napos-káplárokkal. Egy évi lentlét után híre jött,

-hogy megyünk haza, a helyünkbe egy zászlóalj jön a

-harminchetesektől. Mondtuk is a Szimkónak: no Szimkó, jönnek az

-oláhok, azokkal majd hogyan beszélsz? A Szimkó nevette: Majd

-megtanulom én azt két hét alatt. Mondtuk: jól beszélsz Szimkó, egy

-esztendő alatt sem tanulod meg, nehéz az nagyon, oláhul dunyezózni.

-De Szimkó csak nevette: ahogy a magukét megtanultam, úgy megtanulom

-azt is. A magukét is két hét alatt tanultam meg. Hát csakugyan a

-dolog nem tréfa, de úgy történt. A harminchetes zászlóalj a

-felváltás napja előtt valami három héttel előre küldött egy kis

-csapatot, hogy tájékozódjon a szolgálati viszonyok felől. Leginkább

-útszolgálat volt ott, amit a berlini szerződés szerint hivatalosan

-úgy neveztek, hogy a Boszniából és Hercegovinából Törökországba

-vezető kereskedelmi utak biztosítása. Derék albán testvéreink

-ugyanis ugyancsak betyárok szoktak lenni és azoknak az uralma alól

-kellett fölszabadítani az utakat. Azért jött le tehát <span class=

-"pagenum"><a name="Page_244" id="Page_244">-244-</a></span>

-előljáróban egy kápláralja fiatal oláh, hogy ezeket az utakat

-megismerjék, mert rendes térkép nem is volt még csinálva abban az

-időben a tájékról. Hát leérkezett a húsz rumuny és az ételükhöz

-való holmit szintén a Szimkó porciózta ki nekik. A Szimkó az első

-napon hallgatag nézte a lassújárású, nehéz embereket, de másnap már

-kezdett beszélgetni velük. Az „ungye masina, pringye lumine“

-alapján hamar megtalálta az albán-oláh kapcsolatot s nem telt bele

-két hét: a Szimkó beszélt oláhul.</p>

-<p>Igaz ugyan, hogy a közönséges beszédben ehhez a tudományhoz

-két-háromszáz szónak az ismereténél több nem kell, de mégis csak

-érdekes ez a dolog, mikor nyilvánvaló, hogy az iskoláinkban nyolc

-esztendőn át tanítják a gyerekeket bizonyos idegen nyelvekre és a

-gyerek még sem tud azon a nyelven beszélni. Míg a Szimkó két hét

-alatt dunnyezózott oláhul minden javított és bővített mondattan

-nélkül.</p>

-<p>Ez olyan dolog, hogy egészen ráillik a Mikszáth-féle elméletre,

-hogy az ember egy esztendei tanulás után egész rendesen

-belegyakorolhatja magát az egérfogás tudományába, de a macska ezt

-már hat hetes korában is érti.</p>

-<p>Amilyen volt a Szimkó odalent a nagy kopár sziklák között, olyan

-volt idehaza Juon Redzsep a lapos és tág mezőkön a nyelvi tudások

-állapotában. Ha már Redzsep valaki, akkor annak muszáj okosnak

-lenni. Miért? Ki tudná megmondani? Talán a titokzatos hetes számnak

-van ehhez köze, mert a redzsep arabul meg a hold járása szerint

-számított <span class="pagenum"><a name="Page_245" id=

-"Page_245">-245-</a></span> esztendőnek a hetedik hónapját jelenti.

-S a hetedik hónapban született gyerekek táltosok szoktak lenni, így

-van ez a magyar hitben is…</p>

-<p>Egyébként az ördög bánja ezeket a babonákat: csak a tényeket

-állapítsuk meg. A tény pedig az, hogy Juon példátlanul nagy

-hirtelenséggel megtanult magyarul és németül az istállók

-faggyúgyertyái mellett a könyveiből.</p>

-<p>Azután egyelőre nem tudom, hogy mi történt Juonnal. Mi haza

-kerültünk apámékkal a szelíd kisvárosból az urbsba s az onnan való

-többi emlékek között elfeledtem Redzsep Juont is.</p>

-<p>Évek multán, ahogy itthon az „Európa“ nevű vendégfogadó előtt

-elmegyek, a bejárat lépcsőjéről rám szól valaki örvendező

-hangon.</p>

-<p>– Jó reggelt kívánok, ifjúr.</p>

-<p>Föltekintek. Egy tekintélyes férfiú állott a lépcső legmagasabb

-fokán. Kék uniformis a testén, aranyos tengernagyi sapka a fejében:

-ez a portás. És ez a Juon Redzsep.</p>

-<p>No ezen a találkozáson igen megörültünk és ez jó volt. Valóban,

-mily kevés ember van, aki a neki tett szívességekre emlékezik s

-lám, Juon emlékezett arra, előkelő portási mivoltában arra az

-időre, amikor a magavágott fákkal hajnalonkint a gyerekszoba

-kályhájába begyújtott, emlékezett a gyerekre, aki a lompos oláh

-ködmönéért nem nevette ki s aki vele a fényesen kivilágított

-istállók sarkában, német tanulmánya közepette, a derdidasz

-rejtelmei felől tanácskozott.</p>

-<p>No azután megint multak az idők és az évek <span class=

-"pagenum"><a name="Page_246" id="Page_246">-246-</a></span>

-suhantak egymásután. Juon Redzsepet megint csak elfeledtem. A sors

-esztendőkön átal az ország határain kívül vetett. Valóban egyéb

-gondom is volt, semhogy azon tépelődjek: mi van most Juonnal.

-Teljesen és végképpen elfeledtem a kint való életben.</p>

-<p>Néhány év multával a sors megint hazahozott. Pár évig

-legénykedtem még és sokszor megfordultam az „Európa“ nevű

-vendégfogadóban, de Juont már nem találtam ott. Gondoltam:

-alighanem elveszett, eltünt – talán mint afféle törekvő ember,

-kiment Amerikába szerencsét próbálni. Megint csak kitörültem Juont

-az emlékezetemből. De azután amidőn jegyben jártam s hivatalos

-voltam a jövendő ipam asztalához baráti vacsorákra, egy alkalommal,

-ahogy a konyhán mennék keresztül – mert a régi magyar házaknál a

-szobába a konyhán keresztül vezetett az út és a ház asszonyai,

-leányai ott voltak találhatók, nem pedig a szalónban sláfrokkban –

-hát ott a konyha sarkából rám szól valaki:</p>

-<p>– Jó estét kivánok, ifjúr!</p>

-<p>Ránézek a közbeszólóra: hát ez Juon Redzsep.</p>

-<p>No ennek megint örültünk.</p>

-<p>Kérdezem ezután a szobában, hogy miként kerül ide a konyhába

-Juon Redzsep?</p>

-<p>Mondják, hogy nincsen ott a konyhában semmiféle Juon

-Redzsep.</p>

-<p>Mondom, hát már hogyne volna ott, mikor ismerem. Favágó-udvaros

-volt az apámnál, azután meg portás az Európa-fogadóban.</p>

-<p>Mondják, hogy az lehetetlenség, amiket beszélek. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_247" id="Page_247">-247-</a></span> Mert

-aki férfi a konyhában van, az sohasem volt oláh, hanem magyar

-ember, a neve: Regyep János. A foglalkozására nézve esernyőművész

-és az ura a szakácsnőnek. A szakácsnő külön lakik és a János azért

-szokott esténkint eljárni, hogy hazakisérje az asszonyát. Ha marad

-ki valami étel: kap vacsorát is, mert igen rendes egy pár és Regyep

-a házbeli esernyőket ingyen szokta reparálni.</p>

-<p>Elhallgattam, gondolván, hogy miért rontsam egy kiképzett és

-alkalmas esernyőművész tekintélyét. Tőlem művészkedhetik a világ

-végezetéig esernyői tekintetekben. Nem is szóltam azután erről

-többet.</p>

-<p>Később is láttam azután Juont a konyhában néhányszor, de azt is

-hallottam, hogy nem valami jól élnek. Az asszony idősebb volt, mint

-a férfi és féltékenykedésekkel gyötörte a csinos Jánost. Alighanem

-talán el is váltak, az asszony a szolgálattal felköszönt, elment s

-ezután ismét nem hallottam semmit Jánosról.</p>

-<p>Egyszer kint a tanyák között megyek az úton, gyalog, igyekezvén

-valahova az apostolok lovain. Hétköznap, ha nincsen valamerre a

-környéken hetivásár, néptelenek ezek az utak, mert mindenki a

-földeken dolgozik. Már messziről látni, hogy jön szemközt egy

-ember, nem tanyai, mert pantallóban van, meg keménykalapban, a

-hátán nagy batyu és sokféle ligő-lógó holmi. Miféle gyalogkereskedő

-lehet ez? Mert nem igen járnak így a tanyák közt. Gyűrűs zsidó már

-régen nincsen ezen a tájon, az olajkáros is kiveszett, sőt az

-ablakostót, meg a <span class="pagenum"><a name="Page_248" id=

-"Page_248">-248-</a></span> drótostót is ritkaságszámba megy. Az

-edényféle elég olcsó, nem igen drótoztatják már, ha eltörik,

-kivetik a szemétre s újat vesznek. Ha ablak törik ki, vásárolnak

-hozzá üveget, meg kittet a városban s beablakozzák maguk. Még a

-tanyai boltban is lehet kapni ablaküveget, olyan aprókat, amilyen a

-tanyákon szokott lenni. Jó az oda, mert úgyszólván csak télen

-tartózkodnak a szobában, meg éjszaka, amikor tudvalevőleg nem

-túlságosan sok szükség van ablakra.</p>

-<p>Szóval hát kiféle lehet ez a kereskedelmi vándor? Rongyszedő nem

-lehet, mert a tanyán nincs rongy, ott minnenféle elszakadt gunyát

-felhasználnak valamire. Kötöző-madzag lesz belőle a karózott

-gyümölcsfához, vagy bél a legrégibbfajta világítóeszközhöz, a

-tatarhoz, vagy pedig a felhasogatott rongy-szalagokat egymás végébe

-varrják s van hozzá értő mester, aki ezekből a rongyokból lóravaló

-pokrócot, meg ágyravaló terítőt sző. Kiféle hát ez a

-gyalogvigéc?</p>

-<p>Mikor közelre ér, megemeli a keménykalapot és örvendező hangon

-kiáltja:</p>

-<p>– Jónapot kivánok!</p>

-<p>Hát a Juon volt. Hátán esernyők, meg különféle sétálós órák,

-kakukos, meg nem kakukos, azután viaszkos vászonban olcsó amerikai

-csengetyűs-órák.</p>

-<p>– Hát maga?</p>

-<p>– Hát így – mondja. – Járom a tanyákat. Esernyőt reparálok, órát

-javítok, meg árulok is.</p>

-<p>– Azután meg lehet ebből élni? <span class="pagenum"><a name=

-"Page_249" id="Page_249">-249-</a></span></p>

-<p>– Meg – mondta bizalmasan. – Csak bánni kell tudni a néppel. Nem

-szabad semmit sem magasra taksálni. Becsületes munkát kell

-végezni.</p>

-<p>– De gyalogolni sokat kell, úgy-e? Nem nehéz a cókmók a

-hátán?</p>

-<p>Nevetett.</p>

-<p>– Kicsit nehéz, – mondta – de ez nem lehet másként. Nekem pénz

-kell, mert én önálló akarok lenni.</p>

-<p>– Miféle önálló? Önálló esernyőművész?</p>

-<p>– Nem – mondta ugyanazzal a határozottsággal, amint mondta

-egykor az istállóban: én tudni akarok németül, én bún akarok

-németül tudni – én önálló órásmester akarok lenni.</p>

-<p>Elkezeltünk, sok szerencsét kívánva a derék, törekvő embernek.

-Azután megint nem hallottam felőle jóideig. De egyszer bent a

-városban az utcán járván, egy kis boltajtó fölött látom a friss

-cégtáblát: Regyep János órásmester. Elvállal mindennemű javítást,

-pontosan és olcsón.</p>

-<p>Hát csakugyan ez is a Juon volt.</p>

-<p>De nem telt bele sok idő, a kis bolt eltünt. Nem gondolom, hogy

-meghalt volna Juon, vagy letört volna. Hanem inkább előbbre ment.

-Nem tudom biztosan, de úgy vélem, hogy még találkozni fogok az

-életben a Juonnal. Hogy gyárigazgató lesz-e vagy bányatulajdonos,

-halászati bérlő-e vagy villamtechnikus, az nem tudható. De annyi

-bizonyos, ha akármiféle foglalkozásban lesz, a munkáját mindig

-<i>bún</i> fogja elvégezni.</p>

-<p>Mert mégis csak ez a fődolog. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_250" id="Page_250">-250-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Mezei dolgok réti emberekről.</h2>

-</div>

-<p>Ami a réteket illetné, rétek ma már csak imitt-amott találhatók,

-amik vannak, azok sem az igaziak. Kicsik már és vékonyak, mert az

-ember elfogta a víztől a réteket különböző furfangokkal. A víz

-hatalmas volt és terjeszkedő. Nyár közepén, szárazság idején

-megvonult a mederbe, hogy messziről nézve bárki azt hihette volna,

-hogy ha jól nekiszalad, át is ugorhatná: a víz ilyenkor gyermekies

-álmokat alszik. Más időben földuzzadt és elhatalmasodott, a partra

-kilépett és tovább legelt. Kiment a rétbe, rokonait, az elhagyott

-mocsarakat új vízzel köszöntötte, körülölelte a nádasokat, megmosta

-tocsogó, apró hullámaival a fák törzseit és rejtelmes, titokzatos

-csendű vízi életet csinált a sumárok, morotvák, erdők messzi

-tájain. Utját nem állta más, csak a magaslatok, amik maguktól

-voltak ott, ahol voltak, mert nem vitte őket oda senki. Úgy álltak

-ott, ahogy időtlen idők előtte odatétettek menybéli hatalmak által

-s ezek ellen küzdeni valamit merne-e bárki is? Nem mertek az

-emberek, inkább tökéletesen bele voltak állapodva, hogy

-<span class="pagenum"><a name="Page_251" id=

-"Page_251">-251-</a></span> úgy helyes minden, ahogy van, hogy a

-víznek maradjon hatalma, de annak a határát magának a földnek a

-tulajdon hatalma szabja meg. Igy volt ez sok ideig, mígnem a föld

-hatalmát a földtől elvette az ember és harcba állott a vízi

-világgal. Az embernek kevés volt a föld és sok volt a víz, próbálta

-tehát, hogy elvegyen ennek a birodalmából valamit. Mint a

-pusztaszéli nem egyeneslelkű ember, aki évente el-elszánt a

-szomszéd földjéből egy-egy barázdát, azonformán lépésről-lépésre

-próbálgatták elvenni a víz birodalmát. Sáncokat emeltek elibe,

-előbb csak a kisded nyúlgátakat, amiket nem azért neveznek

-nyúlgátaknak, mintha nyulak volnának, hanem azért, mert nyúlnak,

-azután azokat a nagyobb sáncokat, amiket ma már csak

-alvótöltéseknek hívnak, végezetül pedig amazon nagy, földből

-készült óriási kígyókat, amelyek a vizek mentén mint várfalak

-haladnak s amiknek a tetejéről, ha kocsival lefordul az ember,

-tökéletesen biztos lehet afelől, hogy sehova máshova nem hull,

-hanem egyenesen a jólelkű angyalok szelíd ölébe esik. No így

-elvették a víztől a hatalmát, valóságosan elvették az uradalmát, a

-birodalmát, a királyságát, nem maradt meg belőle semmi. Rétjei

-elfoglaltattak. Elveszett réti hala, vizi madara, a víz

-összezsugorodott, ma semminek sem hívják, gúnyosan úgy nevezik:

-vizecske s régi ereje elől néma rettegéssel csak akkor menekül a

-hatalmas ember, amikor a lázadó vizecske zavaros hullámait messze a

-partokon túl eleven halál gyanánt minden élőkre kiveti.</p>

-<p>Mondhatnánk ugyan erre a beszédre Tóth Suhajda <span class=

-"pagenum"><a name="Page_252" id="Page_252">-252-</a></span>

-Sándorral egyetértőleg azt is, hogy nem igaz ebből a beszédből

-semmi, mert két vége van a beszédbeli botoknak is és éppen az

-ellenkezőjét is lehetne mindezeknek gondolni. Ez teljességgel igaz,

-de éppen ezért nyilvánvalóan áll Vecsernyés Mihály elmélkedése is,

-amely szerint szükséges az, hogy a szó ne egyezzen. Mert ha

-nincsenek egymással ellenkező észjárások és a szavak olyképpen

-egyeznek, hogy mindenki egyformán gondolkozik, akkor apránkint

-elfelejtünk beszélni.</p>

-<p>De annyi mégis mindenképpen igaz, hogy elvesztek a nagy rétek,

-amiken régente különös emberek éltek. Itt-ott ugyan maradt ilyen

-erdős és nádas réti táj, a fák ezen erdőkben már mind óriások.

-Rejtélyes sűrűségek vannak itt. Vadul nő bennük a kék szeder, amely

-olyan, mintha lábai volnának, magátul halad és iszalagos

-folyondárjaival maga is erdő az erdőben. Öreg fák korhatag

-belsejében akkorák az üregek, hogy el lehetne bennük laknia annak,

-akinek más barlangot nem adott a sorsa. Aki úgy élt, mint a remete;

-voltaképpen nem is mások ezek, mint a remeteség maradványai. Honnan

-kerültek, miként támadtak, azt nem tudni. De éltek, elbújva a

-világtól, a réti erdőkben, ahol nem kereste őket senki, nem is

-bántottak semmit. Csak éppen annyit, amennyi a megélhetéshez

-kellett. Valami gunyhót tákolt össze magának, csinált magának

-tapogató-szerszámot, amivel a csekély vízben a halat foghatta,

-tőrrel megfogta a madarat, ha kellett, némely fogását arravetődő

-paraszti vadásznál, halászembereknél elcserélte sóra, dohányra.

-<span class="pagenum"><a name="Page_253" id=

-"Page_253">-253-</a></span> Azután így élt, amíg bírt, ha meghalt,

-sem törődött vele senki, testét a tavaszi kiöntés vize elsodorta a

-folyóba, a nagy temetőbe. Vagy úgy lehet, ha vackát üresen

-találták, hogy nem is halt meg, csak elvándorolt. Megunta a vidéket

-és más tájra ment, mert az ilyen magános életet élők nagyon

-szeretik a kódorgást. Minden holmija elfér egy tarisznyában,

-főzőedénye egy bogrács vagy az se, hanem csak egy csupor; ennyi

-holmival könnyű új lakást keresni.</p>

-<p>Nem lehet megmondani, hogy mi viheti az ilyen elhagyatott,

-magános és kietlen életre az embereket. A régi réti halász, meg a

-vadászó ember nagyon megszokta a kint való tanyázást, lehet azután,

-hogy a felesége elhalt vagy elhagyta vagy a családja elpusztult,

-ilyenkor azután kivette magát a rét rejtelmes világába végképpen,

-télre és nyárra egyaránt. A másikat talán a lelkiismeret üldözte

-oda, mint Káint a bűne. Az ötvenes években az algyevi rétségeken

-volt egy ilyen magának való ember, aki egy ladikban élt, azt

-húzta-tologatta a sekélyes parti vizeken ide-oda a nád között.

-Öregek beszélték, hogy az örökös vízben való járástól olyan

-fényesre vált a bőr a lábszárán, mint a halé. Ennek a sorsáról

-annyi tudatik, hogy a német világban a zsandárok valami cserkészés

-alkalmával agyonlőtték. (Adjon az Isten neki örök nyugodalmat.) Hát

-mi viszi az ilyen embereket az ilyen életbe? De néha csodálatos

-lakásoknak csodálatos lakója akad. Volt már úgy, hogy családos

-embert is találtak, olyant, aki egy mindenkitől elhagyott

-fakunyhóban <span class="pagenum"><a name="Page_254" id=

-"Page_254">-254-</a></span> húzta meg magát. Valaha superok laktak

-ott, apróbb hajókat csináltak, csónakokat barkácsoltak, azok

-készítettek oda rossz deszkadarabokból egy gulibaformát. Azután

-elmentek onnan, mert nemcsak a nagy halak eszik meg a kis halakat,

-hanem a nagy hajók is a kis hajókat. Elmentek hát a superok,

-otthagyták üresen a gulibát. Azután ment arra vándorlásában a

-bujdosó ember, az asszony, meg a gyerek, akik fölfogták lakásnak a

-faházat és éltek benne abból, amit a réti növény meg a víz adott.

-Éltek, községet, rokont, szomszédot nem ismerve, nem tartozva

-senkihez és semmihez, az ember halászott, a gyerek madártojások

-után kutatott a nádasban, az asszony csinálta az ételt. Mert a

-tojást meg lehet a szabad tűzön is sütni, ha előbb sárba rakják s

-úgy vetik a tűzbe, valamint a kenyértésztát meg lehet sütni a

-melegített kövön, ha előbb alkalmas födőt készítenek hozzá az

-égetett sárból. Igy laktak ott, amíg el nem takarodtak, hogy máshol

-verhessenek tanyát. De nem igen lehet már, mert kihal a rét, elvesz

-az erdő, elhagyott gulibák összeomlanak. Van azután olyan magának

-való ember is, aki hajóban lakik. A hajó valamikor, régebben,

-összeütközött egy másik hajóval, azóta a partszélen hever és pör

-alatt áll. Hogy ki nyeri meg a pört, az nem tudatik, de a hajó

-szépen megsüppedt a fövényben, ha a víz kilép a partra, csak az a

-kis ház látszik ki belőle, amelyben a kormányos lakott. Hát ebbe

-beleköltözött egy bujdosó ember s lakja télen-nyáron. Ez arról

-nevezetes, hogy ha segítségkiáltást <span class="pagenum"><a name=

-"Page_255" id="Page_255">-255-</a></span> hall, fuldoklót menteni

-rögtön odasiet, továbbá, hogy olykor deákul beszélget önmagával,

-mert valaha kispap volt. Élete egyéb regényeit azonban, mint valami

-koporsó zárja magába az elsülyedt hajó.</p>

-<p>… Réti megbúvó ember, amint az erdőben kutatott és járt a

-szederbokrok sűrűjében napi élelme után, a bozótból panaszos, síró

-gyerekhangot hallott. Ment utána s ijedten hallgatta. Mi hoz ide

-gyermeket az elhagyatott, a világtól elszakadt útjába? De csak

-kereste s meg is találta a bokrok aljában, már félig aléltan

-elterülve. Valami úriforma gyerek, úgy valahogy négy esztendő

-körül. Nem lehet más a története, minthogy hazulról elcsatangolt,

-lepkét kergetve játszadozott, azután valamerre talán kutyák

-riasztották meg, menekült előlük, végül az erdőbe jutott s itt

-eltévedt végképpen. Éhségében az epret kezdte szedni, de aztán

-elfáradt, föl-fölbukott az indákban, kezét, arcát a tüskék

-kisebezték, azután már nem bírt továbbmenni, nem is tudta merre,

-hát leroskadt s miután anyuskáját hiába kiáltozta volna, már csak

-aléltan nyöszörgött. Az ember, aki a társadalomból önként kizárta

-magát, megdöbbenve nézett a különös leletre és sietve emelte

-karjába a gyermeket. A kis fiú nem rémüldözött, a gyermekszem a

-bozontos, koldusforma emberben meglátta a megmentőt s a nyakába

-akasztotta a karját. A réti lakó szíve megdobbant, mert előle még a

-kivert kuvasz eb is futni szokott.</p>

-<p>Kérdezte aztán, hogy hogy hívják. Hát Józsinak. Aztán hol

-laknak. Hát egy házban. Aztán merre? Hát azt már nem tudta, csak

-mutogatott erre, <span class="pagenum"><a name="Page_256" id=

-"Page_256">-256-</a></span> arra, – óh, kis bolondom, – mormogta az

-ember – ha te nem tudod, én hogy tudjam?</p>

-<p>A gyermek már egy éjjelt az erdőben töltött, mert délután

-szaladt el a mezőn a pillangó után: fáradt volt és tűzben égett. Az

-ember vitte a gunyhója felé, az erdőt elhagyta, a nádas vizében

-lépdelt tovább s vigyázott, hogy a sás levele a gyerek arcát meg ne

-vagdossa. A gunyhóban leültette a vacokra s adott neki, amije volt,

-vizet, epret, vadalmát, szedett papsajtot, aztán tüzet rakott a

-nádtövekből és tojást is sütött. Közben nem győzte a gyermeket

-nézni, amint eszik, mert jól esett neki az étel s vadalmát meg

-papsajtot bizonyosan nem evett még. A gyerek aztán fáradtan

-lehúnyta szemeit és elnyúlt a vackon. Az ember a kabátját terítette

-rá s a gunyhó előtt nádat vetett a tűzre, hogy a füst távoltartsa a

-szúnyogokat. Igy ült a tűz mellett, virrasztott s olykor nézte a

-gyermeket, kinek hálótermébe a nagy lakoma után lámpa gyanánt a

-kelő hold bevilágított.</p>

-<p>Ráért gondolkozni a holdas éjben a réti ember, hogy a gyermekkel

-mitévő legyen. Bármennyire rettegett is attól, hogy emberek közé

-menjen, reggel útnak kell vele eredni, az bizonyos. Aminthogy

-hajnalban levette a gyermekről a foszladozó takaróruhát,

-felköltötte a fiút, kínálta megint eperrel, aztán a karjára vette s

-vitte a nádas vizéből kifelé.</p>

-<p>Valamerre menni kell vele. S a nád szélére érve, megállt, hogy

-gondolkozzon, hova és merre vigye. Ekkor az erdőből emberi alakok

-tünedeztek elő és kiáltás hallatszott: <span class=

-"pagenum"><a name="Page_257" id="Page_257">-257-</a></span></p>

-<p>– Megállj!</p>

-<p>Ugyancsak eldörrent egy puska is.</p>

-<p>Most asszonyi sikoltás szólt:</p>

-<p>– Ne lőjjenek, ne lőjjenek!</p>

-<p>A gyermek szíve pedig repdesni kezdett örömében s a csavargó

-karjáról a maga karját nyujtva amarra, kiáltozott:</p>

-<p>– Anyuskám, anyuskám!</p>

-<p>A réti ember letette a gyermeket a földre s megvárta, amíg

-amazok közelednek. Közben a lábát nézte, amelyet sörét ért s

-vérezni kezdett.</p>

-<p>Jöttek vagy hatan, a gyermek apja, anyja s néhány béresforma

-puskás. A gyermek az anyjához futott. Az apja lihegve mondta:</p>

-<p>– Azt hittük, rabló cigányok vitték el. Már tegnap óta

-keressük.</p>

-<p>– Nem, – felelte a réti ember – nem rabolták el. Elkódorgott.

-Tegnap estefelé találtam meg az erdőben. Már alig volt benne

-élet.</p>

-<p>A gyermek anyja, boldogan szorítván magához a kicsit, rémüldözve

-nézte az elhagyatott embert, bozontos haját, rongyos ruháját.</p>

-<p>– Kicsoda maga? – kérdezte.</p>

-<p>Az ember oda sem nézett, csak kurtán mondta:</p>

-<p>– Csavargó.</p>

-<p>A gyermek apja azonban ismerte a réti embert. Tudta, hogy nem

-az.</p>

-<p>– Réti ember, – mondta neki – miért él ilyen életet? Jöjjön

-közénk, adok én rendes foglalkozást magának. Maga megmentette a

-gyermek életét, mi hálával tartozunk… <span class=

-"pagenum"><a name="Page_258" id="Page_258">-258-</a></span></p>

-<p>A réti ember szemközt nézte a gyermek apját. Véres lábára

-mutatva, szólt:</p>

-<p>– A hálát már megkaptam a puskából előbb.</p>

-<p>Megdöbbenve néztek oda mindenek. A gyermek apja szinte

-siránkozva mondta:</p>

-<p>– Nem akartuk, lélekre mondom, hogy nem akartuk. De annál inkább

-jöjjön velünk, a sebet gyógyítani kell.</p>

-<p>A réti ember mosolygott egy kicsit s a fejét rázta:</p>

-<p>– Majd rágok rá – felelt – egy kis sóskalevelet.</p>

-<p>A szeme még a gyermekre tévedt egy pillanatra. Megfordult és

-szétnyitván maga előtt a náderdőt, birodalmába lépett vissza. Abba

-az életbe, amely szomorú, rideg, nyomorult és elhagyatott, de ahol

-nem parancsol senki más, csak az egyedül hatalmas Isten.

-<span class="pagenum"><a name="Page_259" id=

-"Page_259">-259-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Ló nem való korcsmaszobába.</h2>

-</div>

-<p>Kint a mezőkön úgy szokás az, hogy szombaton délután megszünik a

-földben való munka. A szőlőben, a gyümölcsösben sem dolgoznak. A

-szombat délután már valahogy beletartozik a vasárnapba, mert akkor

-már a rávaló készülődések folynak. Az udvart felsöprik, hogy az

-ünnepre tiszta legyen. Az asszonyok meszelnek. Az alföldi tanyák

-azért olyan fehérek mindig, mert a faláról szombaton délután

-eltüntetik azt a piszkot, ami esetleg a héten át rákerült. A lányok

-vasalnak, kötőt, fejkendőt, pántlikát, hogy másnapra készen

-álljanak. Az ember széjjelnéz a szerszámai között, ami hibás, azt

-kijavítja, a baltát, metszőollót megköszörüli s dohányt vág, ha van

-miből.</p>

-<p>Ha mindezzel megvan s még sincsen este, elmegy a korcsmába, szót

-érteni. Ott találkoznak többen, hogy megcsinálhassák a hétvégi

-beszélgetést: kinek milyen sora volt az eltelt hatodfél nap alatt,

-ki mit dolgozott s mibe akar a jövő héten kezdeni. Ez azért is jó,

-mert itt tanácsokat lehet kérni és adni a dolgok mibenléte felől.

-Az egyik ember többet tud, mint a másik, ez onnan van. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_260" id="Page_260">-260-</a></span></p>

-<p>Ilyképpen a jelen esetben is öt-hat pusztaszéli ember találkozik

-a mezei bormérésben egy-egy pohár ital mellett. Kisebb fajta gazda,

-különösen ha szőlője nincsen, otthon nem tart bort s így egy héten

-egy pohár jól esik, ha még olyan rossz is. Amint hogy az ilyen

-helyeken jó bor ritkán szokott lenni.</p>

-<p>Hát beszélgetnek. Látszik különben az ablakon, hogy jön Csúzi

-András is. Csúzi egy kissé távolosabbra lakik, lóháton jön

-ennélfogva. Nem valami díszesen ugyan, hanem csak úgy, mint

-szombaton délután szokás. Csak úgy – a kötőfék szára a ló szájában,

-nyereg gyanánt pedig valamely régi, szétszakadt subának a darabja

-van a hátára kötve. De jó ez így is, mert András úgy sem akar itt

-parádés lófuttatást csinálni.</p>

-<p>Megérkezik. Van valami sövény a csárda előtt, a lovat ahoz köti,

-ő maga belép. Jó szívvel fogadják, mert András aféle jókedvű,

-tréfálkozó ember, amúgy meg esze is van neki. A korcsmáltató oda

-viszi neki a borát az asztalhoz.</p>

-<p>– Igyék kend – biztatják. – Hiszen van kendnél pénz bűven.</p>

-<p>– Az ám, – mondja Csúzi – helye van bűven, de pénz nem nagyon.

-Vasárnap váltottam föl egy tízfilléröst, azután már csak

-imitt-amott van belőle valami.</p>

-<p>No így nevetgélnek s beszélnek mindenféle bolondságokat

-előre-hátra. Tréfáikban, adomáikban nem sok változatosság

-foglaltatik, körülbelül mindig ugyanazokat mondják el, de úgy kell

-annak lenni, <span class="pagenum"><a name="Page_261" id=

-"Page_261">-261-</a></span> hogy vagy elfelejtik egyik hétről a

-másikra, vagy pedig el sem felejtik, de mégis nevetnek rajta, ha

-újra hallják. Ha valami fölvevős kártyát játszanak és a fölvevőnek

-nem sikerül a színre való vágás, akkor azt mondja:</p>

-<p>– Ez bevágott a színbe! – S csendesen utána teszi: – De a fás

-színbe!</p>

-<p>Ez „hallhatatlan“ jó mondás. Egy-egy játék ideje alatt tízszer

-is mondják és mindig olyan jókat lehet rajta nevetni, hogy „szinte

-mögfájdul az embörnek bele a haskérge“. Ilyen egyszerű dolgok

-történnek és ez a mulatság. El sem lehetne gondolni, hogy az

-ilyesmiből veszekedés is támadhat. Pedig igen. Például: Csúzi

-András leteszi a pénzt a borért az asztalra és azt mondja:</p>

-<p>– No én már elmék.</p>

-<p>Tartóztatják, hogy ne menjen el. Maradjon még egy fél

-literre.</p>

-<p>– Maradjék kend, nem öszik mög a kutyák a tanyát.</p>

-<p>– Majd mögönnék, – véli Csúzi – ha mind a négy sarka szalonnával

-volna bekenve.</p>

-<p>De azért nem akar maradni, hiába szólnak újból neki.</p>

-<p>– Vár az asszony – mondja, hogy a távozáshoz valami okot

-adhasson.</p>

-<p>Ezzel azonban nem sokat ért el. Azt felelik vissza nagy

-egyértelműséggel, hogy hát hadd várjon az asszony. Nem akar itt úgy

-sem senki eléjféledni, egy óra hosszat pedig várhat még az asszony,

-azért nem dől össze a világ. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_262" id="Page_262">-262-</a></span></p>

-<p>– Nono – mondja András, mert elvégre a tekintély abban is

-fentartandó, hogy nem az asszony viseli otthon a kalapot. – Hanem –

-teszi hozzá kis vártatva – szél van, a ló mög ide van kötve a

-sövényhöz.</p>

-<p>Csúzi azt hiszi, hogy ezzel az érvvel már csakugyan hat a

-többire. Azonban nem egészen így van a dolog. Mert bár csakugyan

-esti szél van s a ló kint van a szélben s nem azért dolgozott a ló

-egész héten át, hogy most ilyen sarcoltatásban részesüljön

-szombaton délután, de azért minek menjen el Csúzi András? Mondja is

-neki egy ember:</p>

-<p>– Azért ne haladjék el kend. Inkább hozza kend be a lovat a

-szélrül. Elfér itt köztünk.</p>

-<p>Az ötlet többek részéről helyeslésre talál. Inkább a ló jöjjön

-be, mint András haladjon el, mert akkor ki mond ezentúl olyan

-hallhatatlan szépeket. András látván a bizalomnak és szeretetnek

-ilyen megnyilvánulását, kimegy a pejlóért, elköti a sövénytől és

-bevezeti az ivóba, mindenek nevetésére. (No, majd lesz erről a jövő

-héten mit beszélni.)</p>

-<p>A ló egészen rendesen meg van bent a korcsmában. Mikor bemegy,

-prüsszög egyet-kettőt, mint ahogy a lónak ez szokása, ha födél alá

-ér. Még a tulajdon istállóját is azzal üdvözli, hogy a belépéskor

-trüsszent neki egyet. Csendes állat ez, nem ijedezik, megáll az

-asztalnál és legyezgeti magát a farkával. Sok bent ilyenkor a légy,

-a szél mind befújja. A ló veri is ennélfogva a lábával a

-padlót.</p>

-<p>A csárdásné bejön s látja a lovat a házban. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_263" id="Page_263">-263-</a></span> Azonnal

-sugdos valamit az urának, hogy ez már még sem járja. Az ő házukkal

-ilyen tisztességtelenségek. Azután a szikelt padlót mind fölveri a

-lábával.</p>

-<p>Ahogy az asszony mérgeskedik, egyszerre haragos lesz a csárdás

-is. Most már ő is mondja, hogy ez nem járja. Nem engedi magát

-megszégyeníteni. Rendes ember többet nem is jön ide, ha az eset

-hírét meghallja.</p>

-<p>– Ugyan ne lármázzon kend, – csitítja Csúzi – hiszen a ló is

-vendég.</p>

-<p>A korcsmárosné mérgesen kiált közbe:</p>

-<p>– Ha vendég, fizessön.</p>

-<p>– De ha nem iszik, mit fizessön?</p>

-<p>– Helypénzt fizessön!</p>

-<p>– Úgy van, úgy – szól haragosan a csárdás is. – Helypénzt.</p>

-<p>– Hát mennyit? – kérdezi Csúzi.</p>

-<p>A csárdás még dühösebb:</p>

-<p>– Két koronát fizessön. Ezért a szégyönért!</p>

-<p>Csúzi erre szó nélkül a mellényzsebbe nyúl és kifizeti a két

-koronát.</p>

-<p>Eleinte azt hiszik a népek, hogy ez tréfa. De amikor a csárdás

-el is teszi a pénzt, egy-két ember fölzúdul, hogy ez már nem

-járja.</p>

-<p>– Ez zsarolás!</p>

-<p>De vannak mások, akik azt kiabálják vissza, hogy ez nem

-zsarolás. Ha olyan úr a ló, hogy korcsmába jár, fizessen.</p>

-<p>A lárma egyre hangosabb s kezdődik a tülekedés a szokásmódon:

-egy asztalt fellöknek, néhány <span class="pagenum"><a name=

-"Page_264" id="Page_264">-264-</a></span> széket a földhöz vágnak s

-jól meghúzgálják egymást.</p>

-<p>A ló ezt látván, önként kimegy az udvarra a szobából. Az okos

-Csúzi utána megy, fölül rá és elhajt rajta.</p>

-<p>Az ok eltávozván, megszünik az okozat. Az emberek már nem

-hajigálják az üveget, hanem mennek haza. De még az úton is nagyon

-lármáznak egymásra.</p>

-<p>Ez a baj. Szombat estén kint a tanyák vidéke nagyon csendes,

-mert minden munka áll s a szó messzire elhallatszik.</p>

-<p>Arra halad egy csendőr. Hallja a zajgást, látja, hogy a

-csárdából jönnek: no itt bizonyosan verekedés volt, aminek utána

-kell nézni. Bemegy a csárdába, ott éppen akkor teszik rendbe a

-fölforgatott szobát: le sem lehetne az ügyet tagadni. Tehát a

-jegyzőkönyv fölvétetik, a résztvevők beleiratnak, a csárdás

-felhivatik, hogy a jegyzőkönyvet, mint panaszos, írja alá.</p>

-<p>– Nem írom én, – mondja a csárdás – én nem panaszolok

-senkit.</p>

-<p>– De kára volt – véli a csendőr.</p>

-<p>– Hát négy pohár, egy félliteres üveg, meg egy ablak. Vasárnap

-délután majd mögfizetik.</p>

-<p>De a csendőr nem enged. Itt muszáj aláírni. Azért van a

-jegyzőkönyv, meg azért van a meghatalmazási papiros. A csendőr

-addig követelőzik, hogy a csárdás csakugyan odaírja a papirosra a

-nevét.</p>

-<p>S a pör ezzel megindul. <span class="pagenum"><a name="Page_265"

-id="Page_265">-265-</a></span></p>

-<p>Csakhogy más egy városi pör s más egy pusztaszéli pör. Mert

-például mi lesz ebből az ügyből? A csendőrségtől a járásbírósághoz

-megy, ahol a törvényes eljárás megindul. Szép hosszú hivatalos címe

-van a törvényes eljárásnak. Úgy szól: idegen ingó dolog szándékos

-és jogtalan megrongálásának vétsége.</p>

-<p>Tárgyalás lesz bizony ebből. Az idézések kimennek a

-pusztaszélre, külön-külön mindenkinek, mert ez olyan dolog, hogy

-ebben érdemes másfél napig idézőpapirosok hordozgatásával

-foglalkozni.</p>

-<p>A csárdás is megkapja a pecsétes levelet, de meg is mondja a

-kézbesítőnek, hogy ő ugyan a messzi városba ezért a

-haszontalanságért nem megy be.</p>

-<p>– Hiszen a káromat már meg is fizették, – mondja – hát minek

-menjek.</p>

-<p>A kézbesítő a vállát vonogatja:</p>

-<p>– A kend dolga, ha nem megy be.</p>

-<p>A többi azonban bemegy a városba, ahol a bíróság van. Csekély

-hatvan kilométer a távolság, ami a pusztai viszonyok szerint annyit

-jelent, hogy két napon alul nem lehet megjárni. Ami megint annyit

-jelent, hogy fejenkint két napi munka is elvész.</p>

-<p>Megjelennek tehát a népek, heten. Ebből négy ember a tanu, három

-meg vádlott. Panaszos azonban nincsen, minélfogva az ügy nem is

-tárgyalható, kivéve abban, hogy az összes fölmerült költségek a meg

-nem jelent panaszos nyakába esnek. A vádlottaknak nem járna se

-útiköltség, sem napszámpótlás <span class="pagenum"><a name=

-"Page_266" id="Page_266">-266-</a></span> – mivelhogy azonban már

-nem vádlottak, mert nincsen panaszos: hát nekik is jár.</p>

-<p>Koponyánkint tizenhat korona az útiköltség, meg hat korona két

-napra jár az elveszett munkabér után. Ez hétszer számítva,

-százötvennégy koronát jelent, amit a csárdásnak kell megfizetni.

-Mert a törvény: törvény.</p>

-<p>Mint látnivaló, itt a város és a puszta között megint lényeges

-különbségek vannak. Ha valaki széles jókedvében a városon bemegy

-lóval a korcsmába, az: virtus. Ellenben ha a pusztán történik meg

-ez a csárdában, akkor annyi pénzbe kerül a mulatság, hogy az árából

-másfél olyan girhes lovat lehetne venni, mint amilyen a Csúzi

-Andrásé. <span class="pagenum"><a name="Page_267" id=

-"Page_267">-267-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Asztag-égés.</h2>

-</div>

-<p>A hosszú életnek egyik titka gyanánt a köhögést is emlegetik,

-mondván, hogy aki sokáig köhög, az sokáig él. De nem mindenkivel

-van ez így, mert van, akibe beleszárad az egészség s mulnak el a

-napok felette nyomtalanul. Különösen úgy a pusztán van ez így, ahol

-az emberek egy és ugyanazon dologban élvén, voltaképpen észre sem

-veszik, hogy megöregszenek. Ott olyan egyforma minden s egyik hét

-úgy halad el, mint a másik. A nap nyáron itt kél fel a tópart

-felől, télen emerre a kiserdő táján s ez a hatvan évekkel ezeknek

-előtte is így volt. A hold lám változandó, de mégis mindig csak

-ugyanazon utakat járja, az anyabürgék ha megöregszenek, eladódnak s

-helyettük a fiatal bárányok lesznek anyabirkák, hogy idővel szintén

-eladódjanak. Igy van ez mindennel, a dolgok egybefolynak,

-határkövekül maradván csak néhány emlékezés jó és rossz napokra: bő

-termés, szárazság, lakodalom, születés, halálozás s más egyéb ilyen

-esetek, amikről valóban nem lehet mindig tudni, hogy melyik közülök

-a szerencsés és melyik a szerencsétlen esemény. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_268" id="Page_268">-268-</a></span></p>

-<p>Igy például, aki egy majorságban tölti el az életét elejétől

-végig, annak miként állt hetven évig a világ? Született és

-megmaradt. Nem vitték el azok az ártó rémek, boszorkányok és

-kisértetek, amelyek az apró gyerekek után ólálkodnak s az öreg erdő

-korhadt fáinak oduiból azonnal előbújnak, ha valahol születés

-történik és ott röpködnek halálmadár és denevér képében a ház

-fölött s hallatszik a szél szavához hasonló panaszos sivításuk, ha

-a szenteltvíz és a keresztbe tett seprő erejénél fogva annak a

-küszöbén átsuhanni nem bírnak…</p>

-<p>A gyermek így megmarad, ha egyébként is arra van teremtve, hogy

-megmaradjon. Idő multán már a pulykát s a libákat őrzi a mezőn s

-őszi szélben, tavaszi esőben, nyári tűző napfényben testi ereje

-gyarapodik. Nől s midőn már a négy ökörre való nagy ostorral is tud

-kongatni, hivatalba lép, mint kisbéres. Ez valóságos hivatal, mert

-olyan uradalmaknál, ahol nyugdíj jár a cselédnek, a nyugdíjra való

-jog a kisbérességtől kezdődik. Nem csoda, ha a fiú komoly

-méltósággal látja el a rábízott ügyeket s az anyja is olyan

-tisztelettel néz rá, mintha papnak készülne. Igy telnek az idők,

-suhannak az évek s rendes béreslegény válik a gyerekből. Ebben az

-időben történik a megfeleségesedés, mert megházasodásról szó sem

-lehet. Azután jönnek az élet eseményei, gyerekek születnek, némely

-része megmarad, míg elhal az a része, amelyik nem volt életrevaló.

-Aki közülük felnő, idővel szintén kisbéres lesz, majd béres, azután

-szintén megfeleségesedik: így formáztatja magát a változataiban az

-élet. Maga az <span class="pagenum"><a name="Page_269" id=

-"Page_269">-269-</a></span> öreg ilyenkor már nem egyszerű béres,

-hanem vagy öreg-béres, vagy faragó béres, vagy belső kocsis, vagy

-lovascsősz, vagy pedig a szalmáskertnek a csősze, hol is úgy

-parancsol, mint a király szokott a birodalmában. Jár-kel, vigyáz

-tűzre-vízre, nappal az igáknak jelöli meg, hogy melyik kazalból

-kell hordani, éjjel pedig őrizetet tart kutyáival lopók és

-gyujtogatók ellen. De mert az élet kereke egyre halad, idővel ebből

-is kikopik, nem bírja már a járást, az éjszakázást, elérkezik a

-nyugdíj ideje s így támad az egykori kisbéresből nyugdíjazott

-csősz.</p>

-<p>Mit tud az ilyen ember csinálni? Hova menjen? Az egész életét

-egyazon majorban töltötte, a leányok férjhez mentek szerteszéjjel,

-a fiú más majorban béreskedik, vagy úgy lehet parádéskocsis a

-kastélyban, hogyan élhessen tehát az ilyen öreg, aki egy gazda

-szolgálatában vénhedett meg? Falura menni nem tudna, szédülne a

-feje ott a sok ember között s idő előtt halálra válna a házban való

-lakás szokatlan kényelmei miatt. Mert az ilyen ember télen sem

-szokott szobában hálni, akkor is kint alszik az ereszet alatt,

-padon, subában. No és most nyugalomba vonulván, mit tegyen? Ő maga

-bizonyára nem tudja, de azért van az uradalmi tiszt, azért járt

-iskolába, azért van neki esze, hogy kitalálja. Meg is teszi. Mindig

-van az úgy, hogy buzaasztagok, szalmakazlak valahol a majortól

-messze vannak egyberakva kint a földeken. Hát azt is csak őrizni

-kell. Hát elhuzatnak oda az ökrökkel az öregnek egy kerékre járó

-kis házat, egy szoba az egész, éppen csak hogy megfér <span class=

-"pagenum"><a name="Page_270" id="Page_270">-270-</a></span> benne

-egy ember, az öreg azután abban lakik és számlálja csendesen, hogy

-mennyi napja van még hátra. Kenyeret visznek neki, kopolyakutat

-maga ás magának, konvencióban kijár a liszt és szalonna;

-voltaképpen duplán nyugdíjas az ilyen ember és királyi életet él a

-fölöttéb kedvelt magányosságban, a föld illatai között és a nevető

-csillagok ezrei alatt, amelyek e helyen mind tisztán csak neki

-világítanak.</p>

-<p>Rákóczi Mihály tehát ebben a sorsban élt, ebben töltötte kedvét,

-olykor körüljárta a buzakazlakat és szorgalmasan pipázott. Kis

-veres cseréppipájával társalkodott, ült a ház előtt a széken, a

-kutya lekuporodott mellé a földre, söpörte a farkával a homokot, a

-fejét a gazdája ölébe tette s nézett reá beszédesen.</p>

-<p>Ilyen alkalommal történt, hogy Mihály felugrik a székről,

-rohanni akar előre, de felbukik a tulajdon lábaiban; rettentő

-Isten, ég a buzakazal!</p>

-<p>Ég-e? De ég ám! És azután van itt ilyenkor valami tennivaló?

-Dehogy van, hát mi volna? Nincsen az a záporeső, amelyik elbirná

-ezt a tüzet oltani. A meleg lángok megforgatják a levegőt, szelet

-csinálnak, a szikrák röpdösnek át a többi kazalra s rövidesen

-tűzlángban van minden. Lehet ez ellen tenni valamit? Már látszik a

-pusztán, hogy valahonnan vágtat errefelé két csendőr, látszik az

-is, hogy a major felől szintén vágtatva halad errefelé a segédtiszt

-és Mihály a kerekesház falához támaszkodva hajtja le öreg fejét

-azzal a gondolattal: az élők világából miért nem szólított el a jó

-<span class="pagenum"><a name="Page_271" id=

-"Page_271">-271-</a></span> Isten még tegnap, mielőtt ez a szégyen

-velem megesett volna?</p>

-<p>Hát vágtathatnak a lovasok, mert hiába vágtatnak; a munkájuk

-hasznához akár kocogva is jöhettek volna. Mert segíteni a bajon úgy

-sem tudnak semmit. Csak az előljáró csendőr táskájából kerül elő a

-kis szolgálati könyv, hogy beleírja azokat az adatokat, amik a

-járásbírósághoz szerkesztendő jegyzőkönyv megrendíthetlen alapjául

-szolgálnak.</p>

-<p>Miféle szél hozta éppen most erre ezeket a lovasokat? Miért nem

-jártak ebben az időtájban másfelé? Ezt az ördög tudja csak. Mert ha

-nem látják meg a tüzet, nincsen semmi baj. A buzakazlak biztosítva

-voltak, a kárt a biztosítótársaság kifizeti és rendben van a dolog.

-A csendőrnek azonban kötelessége a bűnt keresni, hát keresi is. A

-bűnt ebben a formájában úgy hívják, hogy a gondatlanság által

-okozott tűzvész.</p>

-<p>– Mert az úgy van, segédtiszt úr, – mondja az előljáró csendőr a

-majorbeli ifjúrnak – hogy gondatlanok az emberek. Pipára gyújtanak

-és eldobják az égő gyufát. A gyufa meggyújtja a száraz füvet, a tűz

-lassún ellegel a kazalig, azután akkor itt a baj.</p>

-<p>A csendőr Mihályhoz fordul:</p>

-<p>– Persze maga is eldobálta az égő gyufát?</p>

-<p>Rákóczi Mihály mint a félbolond bámul a lovaskatonára. Jóformán

-nem is érti, hogy mit beszél, csak legyint egy nagyon szomorúat a

-kezével a tüzes, forró, meleg levegőbe. Elméjében csak az a

-gondolat jár, hogy miért kellett megérnie ezt a <span class=

-"pagenum"><a name="Page_272" id="Page_272">-272-</a></span>

-szégyent. Könnyei omolni kezdenek, a majorbeli ifjúr a vállára

-teszi a kezét:</p>

-<p>– Ne sírjon Mihály, ne sírjon. Azon úgy sem változtathat, ami

-történt. Azután nem készakaratból történt…</p>

-<p>Készakarat… Mihálynak csak most ötlik az eszébe, hogy talán még

-abban is gyanuba fogják, hogy ő maga gyújtotta föl a kenyéradó

-gazdája vagyonát. A szálas vén ember teste megreszket az erős

-zokogástól, két könyékkel borul a kerekesház fafalához s ott sír

-keservesen.</p>

-<p>Azonban nem, ez nem úgy van. Mihályt senki sem gyanusítja rossz

-szándékkal. De a csendőr a gondatlanságot megállapította, arról,

-mikor a falujába hazaért, jegyzőkönyvet szerkesztett s beküldte a

-városba a bírónak. A bíró meg tárgyalást rendel és kimegy a

-pusztába a levél Rákóczi Mihálynak és a major öreg tiszttartójának,

-hogy az ügyben ítélkezés lészen, arra megjelenni tartoznak.</p>

-<p>Igy lett hetvenkét éves korában Rákóczi Mihály leveles ember. Ez

-különös kifejezés; más nyelvre talán aligha lehetne lefordítani.

-Megszégyenítő, megbélyegző mondás. Az a leveles ember, akinek a

-hatóságokkal meggyűlt a baja. Akit ide-oda citálnak törvény elé,

-akinek sok pecsétes levelet küldenek. És a jeles nap előző estéjén

-izen az öreg tiszttartó az öreg Mihálynak, hogy háljon bent a

-majorban, majd reggel együtt mennek kocsin a messzi vasúthoz s

-onnan a vaskocsin be a messzi városba – törvény elé. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_273" id="Page_273">-273-</a></span></p>

-<p>És állnak a törvény előtt. Mihály sohasem látott ilyesmit.</p>

-<p>A lelkében olyasvalamit érezhet, mint akit ártatlanul akasztani

-visznek. Kábultan hallgatja a kérdéseket, amiket a bíró a

-szándékosság felől a tiszttartóhoz intéz.</p>

-<p>– Szándékosság? – mondja ez. – Szó sem lehet róla. Negyven évig

-szolgált a kezünk alatt. Becsületes ember. Az eset után két hétig

-mindennap jeget küldtem neki a veremből a fejét borogatni, mert azt

-hittük, hogy megbolondul.</p>

-<p>Ez a rövid védőbeszéd elég arra, hogy a bíró a szándékosság

-gyanuját tovább ne feszegesse. Jön azonban a gondatlanság kérdése.

-A bíró felolvassa a csendőr jegyzőkönyvét, hogy Mihály eldobta az

-égő gyufát s ebből származott a veszedelem.</p>

-<p>– Én? – kérdezi az elszomorodott Mihály. – Én?</p>

-<p>– Hát hiszen kendről beszélünk – mondja a bíró.</p>

-<p>Mihály hallgat. Hol az egyik lábára áll, hol a másikra. Öreg

-tiszttartójára tekint:</p>

-<p>– Mit mondjak erre tekintetös uram?</p>

-<p>– Az igazat mondd, Mihály, az igazat.</p>

-<p>– Hát ha az igazat mög köll vallani, nem üsmeröm én a

-gyufamasinát. Nincs is masinatartóm. Mióta élök, mindig acéllal

-szoktam a pipára csiholni.</p>

-<p>No, ehol van ni. Most meg a bíró van már kétközben. Ilyen

-körülmények között Mihály csakugyan nem dobhatta el a gyufát, sem

-égve, sem ojtottan. <span class="pagenum"><a name="Page_274" id=

-"Page_274">-274-</a></span> Azonban a csendőrség levelének is

-becsületet kell szerezni. Mondja hát a bíró:</p>

-<p>– Adja kend elő Mihály a pipáját.</p>

-<p>Mihály a pipát előhúzza a kabátja belső zsebéből. Régi kis veres

-cserépdarab. Kurta, gyürüceszár van benne, amit a pusztai ember

-maga szokott a bokorról vágni és maga is süti ki a belét tüzes

-dróttal. Mihály szeme szeretettel legel az öreg barátkozó eszközön

-s félve nyújtja oda a bírónak: hátha nem adja vissza?</p>

-<p>Nézi a pipát a bíró. Lefelé fordítja, rázza, lotyogtatja.

-Ráhúzza a kis rézkupakot s megint csak rázza. Hát amint

-lotyogtatná, a rossz kupak, amit amúgy is csak az imádság tart az

-ócska készségen, hozzányúlás nélkül is kinyílik. Azután lecsukja a

-bíró megint, de hiába csukja, mert visszapattan magától. Ha nem

-pattan is vissza, olyan görbe az oldala, hogy nem fedi be a pipa

-tetejét; abból ugyan a parázs mindig kieshetett.</p>

-<p>– Hát ehol van ni, öreg – mondja a bíró. – Itt van a

-gondatlanság. Hát szabad a szérűskerti csősznek ilyen pipából

-pipázni? Amelyikből lépten-nyomon kihullhat a parázs?</p>

-<p>Mihály nézi a bírót, de leginkább a pipát, ahogy jár a bíró

-kezében. Hát mit rá nem fognak? Lám, milyen a világi élet. Csendes

-elszomorodással mondja:</p>

-<p>– Van vagy harminc éve, hogy használom ezt a pipát. De soha az

-én kezem alatt tűz nem támadt.</p>

-<p>– Hát egyszer történik az, ami még sohasem történt – mondja a

-bíró. – Mert csak a pipa <span class="pagenum"><a name="Page_275"

-id="Page_275">-275-</a></span> okozta a tüzet, nem más. Hát én csak

-megbüntetem magát ezért a gondatlanságért, hogy ilyen rossz kupakot

-tartott a pipán.</p>

-<p>A vén nyugalmazott cseléd megrendül. Az öreg tiszttartó is

-nyugtalanul néz a bíróra: hiszen ha ezt az embert becsukják, ez

-élve többé nem mer hazakerülni. A bíró mondja tovább:</p>

-<p>– Megbüntetem száz koronára, de egyúttal mindjárt el is engedem

-a büntetést.</p>

-<p>Mihály e szavak hallatára a gondolataival igen csak kétközben

-van. Mert úgy gondolta, hogy vagy felakasztják, vagy eleresztik.

-Most azt hallja, hogy meg is büntették, meg nem is. A gazdájára

-néz, a tiszttartó mosolyog azon, hogy a kecske is jóllakott s a

-káposzta is megmaradt. Mihály nekibátorodva tesz néhány lépést az

-asztal felé és nyúl a pipa után.</p>

-<p>De a bíró ráteszi a füstölőszerszámra a kezét:</p>

-<p>– A pipát pedig bűnjelként lefoglalom és az iratokhoz

-mellékelem. Most már elmehet öreg. Nincsen több dolgunk

-egymással.</p>

-<p>Mihálynak a pipa felé nyújtott reszkető karja lehanyatlik.

-Fájdalmas, búcsúzó tekintetét a rabságba jutott cserépből való

-élettársra veti, akivel a szabad mezőkön oly sok időt békességben

-töltött. Akihez ő beszélt s aki a füstje által az ő beszédére

-felelt. Most válni kell a törvény rettentő hatalma folytán. A

-vastag ősz bajuszba a szemekből két öreg könnycsepp szalad s onnan

-a földre hull. Mihály lassan megfordul s tétován nézi, hogy melyik

-ajtón menjen ki. Nem sok válogatás van a <span class=

-"pagenum"><a name="Page_276" id="Page_276">-276-</a></span> kettő

-között. Elmegy az egyikig, megfogja a rézkilincset, már menne is

-kifelé, de az ajtófélből megindult, könyörgő szavával még egyszer

-visszafordul:</p>

-<p>– A szár nem találtatódott hibába. A szár nem bűnös. Legalább a

-szárat tessen hát visszaadni… <span class="pagenum"><a name=

-"Page_277" id="Page_277">-277-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Kutyák dolga.</h2>

-</div>

-<p>Disznót lopni, tehenet lopni, lovat kötni: nehéz mesterség, de

-azért van, aki ért hozzá. Ugyan egy ember csak a lókötéshez érthet.

-A disznólopáshoz már két ember kell, legalább két ember, meg kocsi.

-A malac mindjárt sivít, ha megfogják és fölemelik, ennélfogva a

-lopásához még külön olyan szíjszerszám is kell, amivel előbb a

-száját bekötik, hogy ne ordíthasson. És kocsira kell tenni, mert

-nagyon lassú a járása: az üldözők hamar utólérhetnék a tolvajt. A

-tehén lopása is bajos. Szintén lassú a járása. A birka elhajtása

-hasonlóképpen kockázatos foglalkozás. Elhajtása csak falkánként

-volt szokásos, akkor is csak úgy, ha valamely más, közeleső falkába

-bele lehetett csapni. Ha a lopott jószág annak a tömegében

-eltünhetett. Ellenben az egy darab birkát lóról lopták. Akár nappal

-is megtette a vakmerő betyár. Nekivágtatott a juhász szemeláttára a

-falkának, a nyeregből lehajolt, belekapott a markával a birka

-subájába, magához emelte s elnyargalt vele. Ha a kutyák engedték.

-Mert a régifajta nagy juhászkutya, <span class="pagenum"><a name=

-"Page_278" id="Page_278">-278-</a></span> amelyiknek már divatja

-múlt, ha utólérte a tolvajt, fölugrott utána. Vagy a ló nyakába,

-vagy a lovas combjába akasztotta bele a fogát. A fokossal volt

-szokás ellene védekezni, amely a nyeregre volt akasztva. Mert van

-kézbeli fokos, meg van nyeregbe való fokos is.</p>

-<p>A lovat lopni könnyebb volt. Az futós. Rossz lovat, gebét nem

-szokás lopni, ezt legföljebb a cigány lop, mert az rá van

-kényszerülve. Ha jó lova van a kocsi előtt, mindjárt gyanus, míg a

-gebéről elhiszik, hogy az a becsületes tulajdona. Más ember azonban

-csak jó lovat lop és azzal messzire el lehet szaladni, egy nap

-alatt el lehet rajta érni a Tiszától a Dunáig.</p>

-<p>Ami a lovat az ellopatás elől védte volna, a béklyó, szintén

-kiment már a divatból, mint a nagyfajta juhászkutya. A régi

-acél-béklyónak valamennyinek külön lakatja volt, mint a

-vaspénztáraknak. Az ilyen béklyós lovat éjjel a mezőről csak úgy

-lehetett elhajtani, ha kettéreszelték a béklyó láncát. Mert

-máskülönben nem tudott futni. Ráadásul volt is ennek a béklyónak

-egy külön tudománya, valamikor hallottam is a fortélyát, de

-elfeledtem. A vasbéklyót valamikor főzni szokták. Azt feledtem el,

-hogy miféle folyadékban főzték, csak annyit tudok, hogy az ilyen

-béklyót azok a ráspolyok, amelyek a tolvajnép kezeügyében voltak,

-egyáltalán nem fogták. Nem lehetett a ló lábáról lereszelni,

-minélfogva nem lehetett a lovat ellopni.</p>

-<p>Vannak ilyen elfeledett paraszti titkok. Sokan ugyan azt

-mondják, hogy csak mesebeszéd az <span class="pagenum"><a name=

-"Page_279" id="Page_279">-279-</a></span> ilyesmi és a valósághoz

-semmi köze sincs. Pedig ez nem egészen így van. Nemrég mutatta be

-Budapesten a lovasrendőrségnél egy patkolókovács a tudományát, hogy

-a rakoncátlan, vad lovat megjuhászítja a szemébe való nézéssel. A

-szilaj ló a tekintettől reszketni kezd s azután kezes báránnyá

-válik, a patkolásával soha többé nincsen baj. Hát ez is valami régi

-virtus maradványa lehet, egészen hasonlatos a kutyaszelidítés

-fogásaihoz.</p>

-<p>Mert van olyan ember, aki előtt nem létezik mérges kutya. A nagy

-komondorok között van olyan veszett természetű, hogy némelyike

-kutyább, mint a farkas. Van a házőrző fajtájában olyan vad, hogy

-örökké, éjjel-nappal, télen-nyáron láncon van valahol a tanya

-sarkában és pedig rövid láncon. Az ilyennek az ételt-italt is úgy

-kell gereblyenyéllel elébe tolni, mert máskülönben még az ételadó

-gazdasszonyába is belekapna. Mégis van ember, ismeretlen ember, aki

-aznap járt először abban a tanyában s mégis megteszi, hogy kimegy a

-kutyához, leoldja a láncról, ölbe veszi és beviszi az ereszet alá

-az asztalra. Ott leteszi. A kutya egy darabig úgy fekszik az

-asztalon, mintha agyonverték volna, akkor hirtelen nagyot ordít,

-elszalad s csak napok mulva mer mutatkozni a tanyaudvarban, mikor

-már az éhség beveri.</p>

-<p>A kutya csodálatos jószág. Talán alighanem ilyen csodálatos a

-többi állat is, csakhogy az ember a kutyával foglalkozván

-legtöbbet, arról tud leginkább mesélni. Beszélni és beszélni. Néha

-nem lehet tudni, mi a szóbeszédekből az igaz, de annyi bizonyos,

-<span class="pagenum"><a name="Page_280" id=

-"Page_280">-280-</a></span> hogy a teljes kételkedésnek nincsen

-helye. Mert különös tudományai és észjárásai vannak a kutyáknak.

-Néha hihetetlenül ostoba. Például ha pusztaszéli tanyák nagy

-komondorai megtámadnak éjjel az úton valamely gyalog-utast, az

-aligha menekül ki a foguk közül megtépázatlanul, ha ólmosbot, vagy

-fokos van is a kezében. A kutyák úgy rohannak rá, mintha lovassági

-attakot csinálnának, még akár le is veszik a lábáról az embert.

-Ellenben, ha a megtámadott emberben van annyi hidegvér, hogy se meg

-nem fut, se nem csapkod a botjával maga körül, se nem kiabálja,

-hogy csiba te, coki te, hanem csendben leül a földre, akkor a

-száguldó komondorok hirtelen megtorpanva megállnak s olyképp

-morognak, hogy az meglepetést, csalódottságot, meg félelmet

-mond.</p>

-<p>A földön ülő egykedvű embertől, aki nem kiabál rájuk, nem is

-csapdos feléjük, megrettennek és valami különösen fenyegető dolgot

-sejtenek benne.</p>

-<p>Egy ideig tisztes távolból körülülik, nézik s olykor panaszos

-morgással szólnak egymáshoz. Nem fér a fejükbe, hogy hogyan ül ez

-itt most a földön, mikor pedig az előbb még két lába volt, amin

-járt?</p>

-<p>Azután hirtelen összenéznek és elóvakodnak. Van eset rá, hogy

-ilyenkor egymás között összevesznek, kutyaszokás szerint mindig a

-másiknak a nyakát igyekezvén elkapni: ez a veszekedés bizonyság

-arra, hogy eltérő véleményeik vannak afelől, hogy miféle holmi

-lehet az a valami, amelyik amott szótalanul <span class=

-"pagenum"><a name="Page_281" id="Page_281">-281-</a></span> ül a

-földön? Bár vesztett csaták után az embereknél is meg szokott

-történni, hogy összevesznek azon, hogy ki volt a hibás. Ilyenkor a

-kutyák is éppen ezen veszekednek, azzal a különbséggel, hogy ők

-csak egymás nyakára, míg az emberek az egymás becsületére

-törnek.</p>

-<p>Némelyik dologban csodálatosan nyomon járnak az eszükkel, más

-dolgot pedig éppen nem bírnak fölérni ésszel. A tanyai kutya némely

-dolgokkal annyira tisztában van, hogy például néha jobban tudja a

-gazdája földjének a határát, mint maga a gazda. Pontosan csak a

-határig ugatja a közön haladó utast, ott beszünteti a kiabálást s

-nyugodtan tér vissza abban a tudatban, hogy a reá vonatkozó

-föladatnak eleget tett, a többi már a másik kutyának, a szomszéd

-kutyájának a dolga. Fülel, hogy a szomszéd kutya végzi-e rendben a

-kötelességét. Ha kiáltását hallja, megnyugszik. Ha nem hallja, ő

-maga néhány hosszút kiált ébresztőül, mondván: talán alszol, te

-lator. Ha pedig hallja a szomszéd kutya szavát, megnyugszik s a

-tanyában a gazda térdére fektetve a fejét, a szemével kérdezi:

-dolgomat vajjon rendben elláttam-e?</p>

-<p>Ugyanez a kutya egy előtte hirtelen kinyitott esernyő láttára

-rémülten riad meg, ijedtében hátrafelé bukfencet vet, elszalad s

-azután tovább, ameddig csak él, a kinyitott esernyőt mindig

-földöntúli lény gyanánt tiszteli, elkerüli s csak messziről morog

-rá.</p>

-<p>Hogy áll most már a kutya esze? A mult évben egy gazdálkodó

-barátom innen a szegedi földről <span class="pagenum"><a name=

-"Page_282" id="Page_282">-282-</a></span> Erdélybe küldött

-ajándékba egy kutyát, vasúton. A vasút el is vitte a kutyát, szép

-alföldi állat volt, tág, síma mezőink levegőjéhez szokott. Odaért,

-ahová kellett, a vasút kiadta az új gazdának, az új gazda köszönő

-levelet küldött érte – és a kutya egy hónap mulva itthon volt a

-szegedi felső földeken azon a tanyán, amelynek az udvarában

-született. Gyalog jött haza, miután vasútra nem telt neki s

-különben is kérdés, hogy ha van is pénze, a szeme beszédét

-megértették volna-e a vasúti hivatalnokok, hogy ez a kutya nem

-máshova, hanem ezen országnak minden szép földjei közül éppen csak

-a jegenyenyárfás vidékek felé igyekszik. Ezt bizonyára nem értették

-volna sem a kutya szeméből, sem a nyafogásából a vasutasok,

-minélfogva a kutya gyalog jött haza s bár nemcsak pénzzel, de a

-pontos katonai térképpel sem rendelkezett, egy reggelen csontig

-soványodva, össze-vissza marva, de boldogan, az otthoni tanyának a

-küszöbére lefeküdhetett.</p>

-<p>Mondhatják azok, akik e pár sor írást olvassák, hogy ez a

-történet talán nem is igaz. Mondhatom pedig, hogy a hazajáró kutya

-gazdájának a beszédében egy árva garas ára okom sincsen

-kételkedni.</p>

-<p>De másfelől is: mennyi balga kísérlet történt már a macskának

-zsákban való elvitelével. Mert tudvalevő, hogy a megvásárolt, vagy

-ajándékba kapott macskát zsákban szokás elvinni az új helyre, mert

-máskülönben hazaszökik onnan. Ha módjában van látni az utat, mikor

-viszik, akkor ő azon <span class="pagenum"><a name="Page_283" id=

-"Page_283">-283-</a></span> vissza tud jönni akár a negyedik

-faluból is s egyszer csak ott nyávog az ablak alatt, hogy eresszék

-be. Ugy látszik, az ilyen macska éjjel utazik, mert nappal csak

-megfognák valahol, vagy pedig útközben megtépnék a kutyák. Tehát

-éjszaka a sötétben halad és mégis hazatalál. Sokan azt mondják erre

-is, hogy ez nem hihető. Pedig dehogy. Még arra is van eset, hogy a

-zsákban vagy ládában elvitt macska is hazaszökik. Addig csavarog,

-bujdokol, csatangol, hogy egyszer csak otthon van.</p>

-<p>Egy tacskóforma kis kutyánkat tavaly nyáron kivitték a tanyára.

-Csak úgy pár hétre, vakációzni. A kis kutya nagyon szomorú sorsban

-ért oda. Mikor elindultak, a kocsis lábainál ült a kis saroglyában

-s láthatólag örült az utazásnak. De alig hogy a városon kívül ér a

-kocsi, a kis kutya meglát egy magához illő másik kis kutyát az

-úton. Társalkodni óhajtott azonnal s az apró meggondolatlan

-kiugrott a kocsiból. Előre ugrott, minélfogva a lovak közé esett s

-a ló lába berugta a kerék alá. Átment rajta a két kerék, az első

-is, a második is és a kis Sajó, a gyerekek Sajócája,

-Sajóca-Majócája élettelenül nyúlt el a kerékvágás porában. A kocsi

-megállt. Itt hagyják-e? Nem lehet az. Jó kutya volt. S ámbár

-szokatlan dolog döglött kutyával utazni, fölvették a kocsiba, hogy

-kint majd a homokban elföldelik. Ugy feküdt a kocsiban az

-alcserényen, mint a lövött nyúl szokott. De a kocsizás sokáig tart,

-mert a tanyai kis ház messze van s az út rossz. Elég az azzal, hogy

-a kutya életre ébredt. Erőtlen volt ugyan, a kocsiból is úgy

-kellett <span class="pagenum"><a name="Page_284" id=

-"Page_284">-284-</a></span> levenni, alighanem néhány oldalbordája

-betört. Letették az ereszet alá egy pad végébe, a kutya ott volt

-egy hétig, de nem evett. A második héten már mozgott, tejjel

-traktálták. A harmadik héten kiment a födél alól s ismerkedett a

-kintvaló, láncrakötött kollégákkal. A harmadik hét végén

-hazahozták, de a kocsi nem azon az úton jött haza, amerre ment.

-Válogatni kellett az útban, hogy melyik kevésbé rossz, mert mi úgy

-vagyunk az utakkal, hogy ha rosszak is, de büszkék vagyunk arra,

-hogy hála Istennek, van bennük mit válogatni. A kutya tehát kifelé

-menet nem tudhatta a a rendes utat, mert féldöglötten hevert a

-kocsi fenekén, visszafelé jövet pedig nagy kerülő úton, ismerős

-birtokosok engedelmével, a tanyaudvarokon való áthajtással érkezett

-haza a tizennyolc kilométernyi távolságról.</p>

-<p>Mégis, alig hogy néhány napig itthon éli világát, egyszer csak

-eltünik a Sajóca-Majóca a háztól. Hát hova lett? Hát ördög tudja.

-Alighanem odakószált és elfogta a gyepmester, pedig medália volt a

-nyakában. Hát már éppen arról volt szó, hogy keresni kell a

-sintérnél a kutyát, amikor valami dologban hazajön a szőlőkapás a

-tanyáról s a többek között tudatja, hogy kint van a Sajó. Hejnye,

-fene teremti. Hát hogyan ment ki?</p>

-<p>– Alighanem gyalog gyütt – véli a kapás.</p>

-<p>– Hát aztán mit csinál?</p>

-<p>– Hát társalkodik a többi kutyával.</p>

-<p>No ez így volt és a kapás részére utasítás adatott, hogy

-mihelyst olyan lesz az út, hogy kocsi <span class=

-"pagenum"><a name="Page_285" id="Page_285">-285-</a></span> is

-jöhet rajta, a Sajócát okvetlenül beküldje, ha akár a saroglyához

-kötve is.</p>

-<p>– Ügön – mondta a kapás, aki különben is értelmes ember, mert

-szanitéc-katona volt s egyidőben Szentmihálytelkén lakott, ami

-pedig már majdnem falu.</p>

-<p>Mire azonban a vincellér kiment a maga birodalmába, a Sajó már

-hazatért. De milyen Sajó volt ez! Első sorban csontig sovány.

-Azután a lábai tele bozóttal és tüskével. A fülei véresek. A vállán

-egy akkora hasított seb, hogy az ember két ujja belefért a

-sebhelybe.</p>

-<p>És ez a Sajóca összetörve, betegen, bágyadtan hazavánszorgott és

-a házba betért. Mondják neki:</p>

-<p>– Hát előkerültél, te ronda?</p>

-<p>Sajóca meglapul a konyha kövén és vállának véres sebét mutatja.

-Jó, jó, azt úgy is tudjuk, hogy erre tojássárgája kell ólomecettel.

-Hanem hát miért mentél ki a tanyára, te hitványság? Jönnek a

-gyerekek és a szemére vetik: mink szeretünk, te rossz kutyus és

-mégis itt hagytál bennünket, te gyalázatos, piszkos kutya.</p>

-<p>A Sajó a hátára fordul, a két lábát imádkozás-formán összeteszi

-és azt mondja halkan, kutyanyelven:</p>

-<p>– Pardón – kögyelöm, fölség… <span class="pagenum"><a name=

-"Page_286" id="Page_286">-286-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Kocsival.</h2>

-</div>

-<p>A régi igazság azt adja tanácsul az utas embernek, hogy télen

-kenyeredet, nyáron subádat el ne hagyd. Télen ugyanis senkisem

-olyan bolond, hogy a subáját elhagyná, mivelhogy az ilyenkor nagyon

-szükséges eszköz. De a tarisznyáját elfelejtheti és abból nagy

-bajok támadhatnak. Persze ez nem erre a mostani világra értendő,

-úgy bent a városokon, ahol minden második ház vendéglő, hanem

-amarra a kintvaló életre, a mezőségekre és elhagyatottságokra,

-azokra a vidékekre, ahol néha még a madár sem jár.</p>

-<p>Minélfogva, ha pusztai útra indul az ember, az nem egészen úgy

-megy, hogy hozz egy fiákkert, azután ha hoz a cseléd, abba csak

-beleül az ember és rendelkezik, hogy hé kocsis, hajts ide vagy

-amoda. Nem bizony. Pusztai úthoz különösen így már kései őszi

-időben, egészen más dolgok kívántatnak. Most szép őszi időt adott a

-hatalmas Isten. Olykor ugyan van egy kis esőcske, de az szintén

-okosságból van, mert egy kis esőcske kell a földecskének.

-Fölfordulnak tőle a mezei egerecskék és <span class=

-"pagenum"><a name="Page_287" id="Page_287">-287-</a></span> ez jól

-történik. Marad még belőlük úgyis elegendő. De mikor nincsen eső,

-akkor olyan szép ez a tágas alföldi miegymás, ez a kevert holmi:

-fák, tanyák, kutyák, emberek, lovak és szelídtekintetű, gyönyörű

-szemű tehenek. Hajnalban némi köd legel és a tanyaházak kéményeiből

-a füst a földre száll. Illata tiszta, e füst szagáról meg lehet

-ismerni, hogy szőlővenyige tüzéből származik. Azt mondja a

-kocsis:</p>

-<p>– A szőlővenyigének még halott korában is bor szaga van.</p>

-<p>Lehet. Sőt talán bizonyosan úgy is van. Az ilyesmin el lehet

-elmélkedni, mikor a lovak a kocsi előtt lassan húzzák a homokot.

-Voltaképpen a kocsit húzzák, de ez a tanyai kocsi oly könnyű

-szerszám, hogy ha jó útja van, szinte magától is szalad, míg a

-homokon alig mozog, mint állóvizen a nehéz bárka. Mert ellentáll a

-homok s a ló ilyenkor nem is a kocsit, hanem a homokot húzza.</p>

-<p>Ej, micsoda utak ezek néha a mély homokban. A ló habos, a kocsis

-meg, amennyire csak tud, káromkodik. Rettentő kijárt utak vannak. A

-könnyű pusztai úti szerszámok vékony kerekei kivájták, mélyre

-csinálták. Ez az a bizonyos út, amire a német ezt mondja, hogy

-Hohlweg. Nem maguktól teremtek ezek. Hanem az talán így van, hogy

-amióta bejöttek Árpádék ide, erre a földre, folyton ezt az utat

-használták és az út apránként ebben a munkában elkopott, lemélyült

-s már rendes szóval valóban útnak sem lehet nevezni.</p>

-<p>Itt a régi világ útjain járunk. Más ez. Mennyivel más. Ha Pesten

-kétórai dolgom van, reggel hat <span class="pagenum"><a name=

-"Page_288" id="Page_288">-288-</a></span> órakor indulok s este hat

-órakor itthon vagyok. Ellenben, ha csak egy órai dolgom van

-szeretett fővárosunkban, akkor ráérek délelőtt tíz órakor indulni s

-este hat órakor csak itthon vagyok. De a mezőségeken ez nem így

-van. Az utak elvégzéséhez hosszabb idők kivántatnak. Ezért azután

-nem szabad elfeledni azt a tarisznyát, amiben a köznyelven

-elemózsiának nevezett holmik foglaltatnak.</p>

-<p>Az is különös tudomány, kellő szakértelemmel állítani össze az

-elemózsiát. Ezt iskolákban nem tanítják, a megfelelő ismeretek csak

-gyakorlat útján szerezhetők be. Abált szalonna például nem jó, mert

-az a tarisznyában megpuhul. Továbbá a rozskenyér alkalmasabb, mint

-a szép fehér selyemcipó, mert a pusztai szél keresztülfúj a

-tarisznyán, s kiszikkad benne a selyemcipó. Ennélfogva csak

-rozskenyér, felebarátaim. Rozskenyér és sonkacsülök, ez ajánlatos.

-Továbbá bicska és dugóhúzó. E dolgok odakinn néha többet érnek,

-mint a világ minden más hasznos dolgai.</p>

-<p>Sokszor lehet hallani, különösen hegyvidéki ember szájából, hogy

-az alföld unalmas. Hogy lapos és nincsen benne változatosság, mint

-a hegyekben. Ott az egyik szikla ilyen, a másik amolyan,

-váltakoznak a patakok, erdők. Míg emitt mindig csak a sima táj,

-mindig csak egyforma apró tanyák, egyforma jegenyés udvarok,

-amelyekből mindig egyforma kutyák csaholnak ki az útra. Pedig talán

-ez nincs is egészen így. Minden tanya másforma, mindeniken van mit

-nézni. Mert még a boglyát sem egészen egyformán rakják, az

-udvarokba a <span class="pagenum"><a name="Page_289" id=

-"Page_289">-289-</a></span> fákat egyik másként ülteti, mint a

-szomszéd. Egyik nem törődik a madárral, a másik meg a gólya fészkét

-is odadrótozza a kéményhez, hogy a téli szélviharok el ne vigyék,

-amikor azután a szegény gólya hazajövetelkor csakugyan nem találná

-honát a hazájában. Ahogy a kocsi halad, van mindig valami ilyesmin

-elnézelődni való. Nyáron az egész tanya élete ott játszódik le az

-udvaron: ott látni, mit főznek, mikor mostak és száradni a nap

-elébe terigetett fehérruhák mutatják meg, hogy gondos-e a

-gazdasszony, vagy sem.</p>

-<p>A tanya homlokzatára fűzött cérnagurigák azt hirdetik, hogy ott

-varrógép van a háznál; ha sok a guriga, az megint azt mutatja, hogy

-ugyancsak szorgalmas varrókisasszony az eladó leány. És a mezőkön

-is van mit nézni. Hogy ki, hogyan használja a földet. Mit vetett

-bele. A szántás hantjai megmutatják, hogy milyen a gazda

-igyekezete, vasekéje van-e neki, vagy még ama régi. Mert van még

-régi is. Van nagyon régi is, amelynek az ásóvasa is fából van, csak

-egy vasból való papucsforma van reá szerkesztve. Ez ugyan már nem

-nagyon járja, de néha akad.</p>

-<p>Az azonban igaz, hogy az ilyen nézelődésbe az utak is

-beleszólnak. A régi úton, ahol a kocsi lassan halad, inkább be

-lehet tekinteni a tanyákba és a földbe. A műúton már gyorsabban

-mennek a lovak s az útszéli megnézni valók csak úgy elsuhannak.

-Azután a műútnak az a szokása, hogy ha csak lehet, egyenes. Nem

-kanyarog, nincsenek görbületei, nagyon egyenes. Olykor nagy darab

-<span class="pagenum"><a name="Page_290" id=

-"Page_290">-290-</a></span> szántóföldeken megy keresztül, gazdag

-emberek birtokain, ahol sem jobbról, sem balról nem lehet semmit

-sem látni, csak az egyforma szántást, az egyforma vetéstáblákat:

-ezt a tulajdonosnak nézni bizonyára igen kellemes, de az utasnak

-nem. Az ilyen utakba marsoló katona is belefárad. Szívesebben

-csinál hosszabb menetgyakorlatot kanyargós, tanyákkal beépített

-utakon, mint az egyenes műúton, amely nagyon egyhangú s nem lehet

-róla mit látni.</p>

-<p>Ilyenféle panasz azonban most adódhatik elő, mert az utunk a

-pusztába visz. A külső füves térségekre, ahol már ritkábbak a

-házak, de szép a mező és ahol olyan tiszta a levegő, hogy a tenger

-levegője semmivel sem különb, ahol módfölött való egyszerűségek

-uralkodnak.</p>

-<p>Csakugyan, erre már ritkulnak a tanyák. Némelyik valamely bucka

-oldalában félig a földbe van építve. A pionnérok lakóhelyei ezek,

-akik haladnak befelé ásóval és ekével a szűz, töretlen pusztába. E

-tájakon valaha községek álltak, amiket leginkább a török pusztított

-el. A régi magyar észjárás a kis községeket szerette, amikben maga

-kormányozta magamagát. A töröknek meg nem tetszett erre a sok apró

-községre ügyelni: elpusztította belőlük, amit bírt s inkább nagyobb

-városokba verte össze a megmaradt lakosságot. Igy e helyek a

-földdel egyenlővé tétetének s a pusztában az emberek helyét

-elfoglalta megint a farkas meg a sas vezetése alatt az állatok

-népe. Most megint megy visszafelé a dolog. A nép újból halad kifelé

-és ekevasak <span class="pagenum"><a name="Page_291" id=

-"Page_291">-291-</a></span> fényesednek meg a földben, amely

-évszázadokon át töretlen volt. Jönnek a népek, mennek a népek.

-Mennyi nyugszik belőlük e néma mezők földje alatt! Hányadikan

-vagyunk mink már, a mostaniak, akik újból e föld hátának hasítására

-visszatérünk? Ki tudná? A töretlen mezőkre való bevonulásnak nem

-lesz-e megint az a vége, ami eddig volt? Az ilyen gondolatok

-önkéntelenül támadnak, mert évezredek néma csendje fekszik a

-tájon.</p>

-<p>Ér az ilyen elmélkedés valamit?</p>

-<p>Jobb volna az ilyesmiről nem is tudni semmit.</p>

-<p>Lám a kocsis, mint gyakorlatias gondolkozó, az ilyesmire nem

-sokat ad. Félfüllel visszahallgat a hátulsó ülésre, az ottvaló

-beszédre, azonban nem szól semmit egy ideig, mert az urak dolgába

-avatkozni kocsisembernek nem illik. De azért esze neki is lehet és

-a gondolatszabadság, legalább a koponyákon belül, még mindig

-megvan. Gondolkozik. A katonaság fényesíti az elméket s Antal

-barátunk katona volt. Huszárkatona volt. Még pedig, mint mondja a

-nemzetiségi vidékről idekerült ember sajátságos észjárásával: nem

-honvédhuszár volt, hanem valóságos magyar huszár. Már most ezen

-minőségben egy hadnagynak volt a szolgája. E hadnagy azonban herceg

-volt, valóságos ténybeli herceg, hosszúnevű német von und zu, egy

-nagy orr és sok vagyon birtokában. Ez a ritter azután fényesítette

-Antal barátunk elméjét. Antal szépen és előkelően beszél s

-gondolatait rövid mondatokban tudatja. Most tehát féloldalra

-visszafordulva az ülésben, ezt mondja: <span class=

-"pagenum"><a name="Page_292" id="Page_292">-292-</a></span></p>

-<p>– Nem lehetek egy véleményen tekintetes urammal.</p>

-<p>– Már miért, Antal?</p>

-<p>– Azért, kérem tisztelettel szavaim meghallgatását, mert a

-termőföld kihasználása tekintetében véleményeink lényegesen

-eltérnek egymástól.</p>

-<p>– Halljuk, csak halljuk az eltérő véleményt, Antal. Jó pap

-holtig tanul.</p>

-<p>Antal a lópokrócok közül, amelyeken ül, krajcáros lapot húz elő.

-A lap vezércikkének a fejére nagy betűkkel van odanyomtatva: A

-húsdrágaság. Mutatja:</p>

-<p>– Méltóztatik látni?</p>

-<p>– Hogyne.</p>

-<p>– Tehát – folytatja Antal – nem csak én állítom, hanem ezen lap

-is közli a közönséggel, hogy húsdrágaság van.</p>

-<p>– Hát az bizony igaz.</p>

-<p>– Sajnosan tapasztaljuk mindnyájan, szegények és gazdagok

-egyaránt – véli Antal. – Tehát fölteszem tisztelettel a kérdést,

-tekintetes és méltó uraim: örvendjünk-e annak, ha az ekevas egyre

-jobban hódít tért nemzetünk szabad pusztáin?</p>

-<p>– Nem örvend neki, Antal?</p>

-<p>– Tisztelettel jelentem jó uraimnak: én nem.</p>

-<p>– Mért?</p>

-<p>– Mert – mondja Antal – jószág legelő nélkül nem képzelhető.

-Mert minél több lesz a szántó, annál több lesz a buza, de annál

-kevesebb lesz a hús. <span class="pagenum"><a name="Page_293" id=

-"Page_293">-293-</a></span></p>

-<p>Nem szólunk semmit. A kocsi halad tovább és a homok nyikorog a

-kereken.</p>

-<p class="center">* * *</p>

-<p>Öt óra óta megyünk. A ló is már habos s embernek is unalmas ez.

-A mezők illatai hihetetlen étvágyat gerjesztenek. Éhes itt már

-mindenki. S a déltáji nap ugyancsak melegen idebámul. Sugarát

-ilyenkor más népektől elvonja és égi szeretettel ránk ereszti.</p>

-<p>Legjobb ilyenkor megállni. Egy erdő árnyéka hivogat. Szép szálas

-erdő. A fák mintha integetnének. Ha az utam erre visz, különös

-szeretettel állok meg az erdő előtt, hogy a fái közé mehessek. Száz

-év előtt ültette a futóhomok ellen való védekezésül egy rokon, aki

-hites földmérő gyanánt akkor városi szolgálatban állott. Az öreg

-erdő fái szép és hűvös árnyékot terítenek az útszélre és a

-falevelek barátságos beszédeket tartanak. Hát itt már

-megálljunk.</p>

-<p>Meg is állunk. Antal barátunk ezt nem minden öröm nélkül veszi

-tudomásul. Előbb azonban, mint rendes kocsishoz illik is, a lovakat

-látja el s csak azután fordít gondot a tekintetes és méltó urakra.

-Pokrócok és egyéb holmik a földre teríttetnek. Ezeken jó

-leheveredni. Vágyó szemmel nézzük, hogy a tanulságos Antal miként

-szijjalja ki a saroglya csattjait, eltávolítván azon porfedőt,

-amely a saroglya rejtelmes kincseit takarja. Gondos csomagolásban.

-Vannak, akik a húsfélét papirosba takarják s úgy viszik magukkal.

-Mások azt nem szeretik, <span class="pagenum"><a name="Page_294"

-id="Page_294">-294-</a></span> azt mondják papirosszaga lesz tőle

-az ételnek. Ennek elkerülésére vannak a húskendők, szép tiszta

-vásznak, amiket leginkább a takács készít ott, ahol még van takács.

-Az étel a kendőkben szépen a pokrócokra terül. Van borocska is és

-hozzá a legalkalmasabb az a lapos bádogpohár, amit a katonák is a

-tarisznyájukban hordanak. Isten szent segedelmével és áldásával így

-a táplálkozásba fogunk. Királyi asztalunk és heverő helyünk a mező,

-minden füvével egyetemben, fényes világitásunk a nap s az erdő

-százados fái adják hozzá az ünnepi sátort. Szép az ilyesmi.

-Mindennap csinálva nem volna szép, de így ritkásan, nagyszerű

-élvezet. A fákról madarak néznek lefelé, varjúk és más tollas

-istenteremtések. Ritkán jár errefelé vadászember, nem igen félnek.

-A többi állat sem. Néhány ürge alig harminc lépésnyi távolságra

-kibújik földalatti lakásából, kétlábra áll és szorgalmasan fonogat.

-Ahogy kiváncsian erre tekingetnek, a szemük fekete gyöngy gyanánt

-csillan meg a napfényben. Másként sehol, ameddig így fektéből

-elláthat az ember, sehol egy tanya, sehol egy mozgó ember, ez már

-az igazi puszta. Elhagyatottságoknak és királyi csöndeknek

-tartózkodó helye.</p>

-<p>– Csak okos emberek voltak a régi elődök, amikor ilyen helyeken

-tanyáztak – véli a társam. Szellős sátorok alatt, isteni

-nyugalomban. Hanyatt feküdtek és nézték az eget.</p>

-<p>Ráhagyom, hogy úgy van (mert minek ilyen helyen még beszélni

-is), ellenben Antal választékos nyelven nyújt be ellenvéleményt:

-<span class="pagenum"><a name="Page_295" id=

-"Page_295">-295-</a></span></p>

-<p>– Nyáron hozzájárulok tekintetes úr tisztelt véleményéhez, de

-télen nem. Micsoda viharok süvöltenek itt át, mikor eljön a tél! A

-fák eltörnek bele. Hogyan álltak itt meg télen az ősök sátrai?</p>

-<p>Az ám. Még a mostani tanyák is éllel épülnek az északi szél

-ellen, mert ha keresztben épülnének, alighanem elhordaná a vihar a

-tetejüket. Pedig itt laktak egykoron mások is. Az elődök is, meg

-más ősemberek, akik még ő előttük vették tulajdonba ezt a földet,

-amely most némán fekszik itt alattunk, mi meg rajta. Mind régi

-csontok porladnak itt alant, ősi cserépedények, bronz cifraságok,

-vas ölőszerszámok társaságában. Alszanak és a szellő formájában az

-idők végtelensége suhan át fölöttük.</p>

-<p>Ropog mögöttünk az erdőben a száraz galy, jön valaki. Jön is egy

-öreg ember, egy igen idős férfi, fehér a haja, fehér a szakálla, a

-bajusza sárgás, ami a pipafüsttől van. Szálas, de sovány, csupa

-csont, az ilyenek szoktak sokáig élni, mert ezeknek a csontjai közé

-odaszárad a lélek. Nyári, szellős kintvaló ruházatban van, csizma a

-lábán, mellény a kebelén, kalap a fejében, lóhajtó ostor a kezében.

-Aféle tanyai pátriárka-forma az öreg. Jön felénk. Nézi a lovakat, a

-kocsit (valami sokat nem nézhet ki belőlük), azután minket. Ránk

-köszönt, fogadjuk. Várja, hogy szóljunk. Azt mondja:</p>

-<p>– Hát mi járatban? Erre mifelénk, ahol a madár se jár?</p>

-<p>– Hát atyus – mondjuk (mert tréfálni is kell) – most nem járunk,

-hanem fekszünk. <span class="pagenum"><a name="Page_296" id=

-"Page_296">-296-</a></span></p>

-<p>– Nono, – mondja most már bizodalmasan, mert mindig a

-vidámságban van a bizodalom – az csakugyan látnivaló. Csak úgy,

-tudják, láttam már régön, hogy a kocsi erre halad. Úgy véltem, hogy

-bort szödnek.</p>

-<p>– Nem bizony, atyus, nem abban járunk. Más dolgunk van arra

-kijjebb.</p>

-<p>– Még odébb?</p>

-<p>– Még.</p>

-<p>– Nono, – mondja – mögengedöm. Csak úgy gondoltam. Hogy talán

-bort szödnek. Mert neköm is volna eladó.</p>

-<p>– No nézze csak atyus, nekünk is van az üvegben. De nem eladó,

-csak barátságból való.</p>

-<p>Egy pohár bor nyújtatik. Némi húzódozás után (nem azért gyüttem

-én ide… kéröm) elfogadja. Le is ül a földre. Olyan könnyesen guggol

-le, mintha fiatal pásztorgyerek volna, pedig alighanem van már

-nyolcvanéves az öreg.</p>

-<p>– Atyus hány esztendős?</p>

-<p>– Hát bizony – mondta csendesen – már egyik sem hányja a

-másikat.</p>

-<p>– Nono. De amúgy, mégis, körülbelül?</p>

-<p>– Hát már a nyolcvankettediket taposom.</p>

-<p>Ez szép idő. Ez szép idő nagyon. Hát persze, itt kint. Az más.

-Itt más világ van.</p>

-<p>– Atyus itt lakik valahol?</p>

-<p>– Itt, – igenli a fejével – itt túl az erdőn. Itt a tanyám.

-Abban lakok én.</p>

-<p>– De néha csak bejár a városba?</p>

-<p>– Nem, – felel az öreg – nem én. Minek? <span class=

-"pagenum"><a name="Page_297" id="Page_297">-297-</a></span> Mit

-keressek én ott. Az adót beviszik a fiak. Vagy beviszi az

-esküdt.</p>

-<p>– Mikor volt bent utoljára?</p>

-<p>Atyus végigsimítja a homlokát a barna kezefejével:</p>

-<p>– Negyvennyolcban. Akkor bemöntünk. Sokan bemöntünk. De azóta

-nem. Minek?</p>

-<p>Ez sok idő, hatvanhárom évig nem lenni „otthon“. A dolog azonban

-mindjárt másként fest, ha földrajzi szempontból keressük. Ez a

-puszta, aminek a földjén most heverünk, már sokkal közelebb esik

-Szabadkához. Minélfogva adandó alkalmakkor innen oda szokás járni.

-Tehát föladódik atyusnak a kérdés:</p>

-<p>– Hát Szabadkán mikor járt, bácsi?</p>

-<p>Azt mondja az öreg:</p>

-<p>– Hát ott még sohasem. Minek?</p>

-<p>Belenézett a poharába s újból csak úgy magának, csendesen

-mondta:</p>

-<p>– Minek?</p>

-<p>Elkezelt, elköszönt, elment, eltünt a fák között. Csak azt a

-kérdést hagyta ott köztünk megoldatlanul, hogy egyáltalán minek

-városba menni? Mikor anélkül is el lehet az ember…</p>

-<hr class="chap" />

-<p><span class="pagenum"><a name="Page_298" id=

-"Page_298">-298-</a></span></p>

-<p><span class="pagenum"><a name="Page_299" id="Page_299"><br />

--299-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Tartalom</h2>

-</div>

-<ul class="TOC">

-<li>Novibazári emlék <span class="ralign"><a href=

-"#Page_1">1</a></span></li>

-<li>Kutyavér a havon <span class="ralign"><a href=

-"#Page_24">24</a></span></li>

-<li>Elmulás előtt <span class="ralign"><a href=

-"#Page_38">38</a></span></li>

-<li>… boldog Isten bírja <span class="ralign"><a href=

-"#Page_46">46</a></span></li>

-<li>Értetlenek az emberek <span class="ralign"><a href=

-"#Page_58">58</a></span></li>

-<li>Külső történetek <span class="ralign"><a href=

-"#Page_67">67</a></span></li>

-<li>Új talicska irányában <span class="ralign"><a href=

-"#Page_78">78</a></span></li>

-<li>A nagyvíz <span class="ralign"><a href=

-"#Page_88">88</a></span></li>

-<li>Levél a pusztában <span class="ralign"><a href=

-"#Page_100">100</a></span></li>

-<li>Vasút akar lenni <span class="ralign"><a href=

-"#Page_111">111</a></span></li>

-<li>Félkézkalmárkodás <span class="ralign"><a href=

-"#Page_122">122</a></span></li>

-<li>Földragasztás irányában <span class="ralign"><a href=

-"#Page_133">133</a></span></li>

-<li>Sabotage <span class="ralign"><a href=

-"#Page_145">145</a></span></li>

-<li>A fórum <span class="ralign"><a href=

-"#Page_156">156</a></span></li>

-<li>Szárazság előtt <span class="ralign"><a href=

-"#Page_164">164</a></span></li>

-<li>Kis török <span class="ralign"><a href=

-"#Page_172">172</a></span></li>

-<li>Borszedés <span class="ralign"><a href=

-"#Page_178">178</a></span></li>

-<li>Látogatás a városban <span class="ralign"><a href=

-"#Page_189">189</a></span></li>

-<li>Földbuvárokról <span class="ralign"><a href=

-"#Page_194">194</a></span></li>

-<li>Öreg búcsus <span class="ralign"><a href=

-"#Page_204">204</a></span></li>

-<li>Mihály szóbelizik <span class="ralign"><a href=

-"#Page_211">211</a></span></li>

-<li>Haladni kell <span class="ralign"><a href=

-"#Page_219">219</a></span></li>

-<li>Kabarézás a csárdában <span class="ralign"><a href=

-"#Page_229">229</a></span></li>

-<li>Egy a nép közül <span class="ralign"><a href=

-"#Page_241">241</a></span></li>

-<li>Mezei dolgok réti emberekről <span class="ralign"><a href=

-"#Page_250">250</a></span></li>

-<li><span class="pagenum"><a name="Page_300" id=

-"Page_300">-300-</a></span></li>

-<li>Ló nem való korcsmaszobába <span class="ralign"><a href=

-"#Page_259">259</a></span></li>

-<li>Asztag-égés <span class="ralign"><a href=

-"#Page_267">267</a></span></li>

-<li>Kutyák dolga <span class="ralign"><a href=

-"#Page_277">277</a></span></li>

-<li>Kocsival <span class="ralign"><a href=

-"#Page_286">286</a></span></li>

-</ul>

-<hr class="chap" />

-<div class="chapter"></div>

-<div class="transnote">

-<p class="center"><span class="caption">Javítások.</span></p>

-<p>Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.</p>

-<p>A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:</p>

-<table summary="Javítások">

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_11">11</a></td>

-<td>All a fogadás</td>

-<td>Áll a fogadás</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_43">43</a></td>

-<td>Ősszel éri</td>

-<td>Osszel éri</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_52">52</a></td>

-<td>Atokházán</td>

-<td>Átokházán</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_53">53</a></td>

-<td>Atokházán</td>

-<td>Átokházán</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_56">56</a></td>

-<td>Uti. Az</td>

-<td>Üti. Az</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_83">83</a></td>

-<td>Adám mellett</td>

-<td>Ádám mellett</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_103">103</a></td>

-<td>csárdába ár</td>

-<td>csárdába jár</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_106">106</a></td>

-<td>bográcsben</td>

-<td>bográcsban</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_108">108</a></td>

-<td>tanító apam</td>

-<td>tanító apám</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_121">121</a></td>

-<td>annnyi sem</td>

-<td>annyi sem</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_126">126</a></td>

-<td>megszerzézét</td>

-<td>megszerzését</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_128">128</a></td>

-<td>kibúzná</td>

-<td>kihúzná</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_140">140</a></td>

-<td>vasta törzse</td>

-<td>vastag törzse</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_141">141</a></td>

-<td>az emher s</td>

-<td>az ember s</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_144">144</a></td>

-<td>mondtak a csendőrök</td>

-<td>mondták a csendőrök</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_150">150</a></td>

-<td>Alltam is</td>

-<td>Álltam is</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_151">151</a></td>

-<td>megkérdezí</td>

-<td>megkérdezi</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_178">178</a></td>

-<td>Arpa, buza</td>

-<td>Árpa, buza</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_178">178</a></td>

-<td>őszig minend</td>

-<td>őszig minden</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_190">190</a></td>

-<td>Boszniáben</td>

-<td>Boszniában</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_197">197</a></td>

-<td>Ut vele</td>

-<td>Üt vele</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_215">215</a></td>

-<td>mondja mihály</td>

-<td>mondja Mihály</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_226">226</a></td>

-<td>Epp arra</td>

-<td>Épp arra</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_226">226</a></td>

-<td>Oreg asszony</td>

-<td>Öreg asszony</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_242">242</a></td>

-<td>faggyútyertya</td>

-<td>faggyúgyertya</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_271">271</a></td>

-<td>tűvész</td>

-<td>tűzvész</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_273">273</a></td>

-<td>Es állnak</td>

-<td>És állnak</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_283">283</a></td>

-<td>Atment rajta</td>

-<td>Átment rajta</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_293">293</a></td>

-<td>Ot óra</td>

-<td>Öt óra</td>

-</tr>

-</table>

-</div>

-<div lang='en' xml:lang='en'>

-<div style='display:block; margin-top:4em'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK <span lang='hu' xml:lang='hu'>EGYSZERŰ EMBEREK</span> ***</div>

-<div style='text-align:left'>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-Updated editions will replace the previous one&#8212;the old editions will

-be renamed.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright

-law means that no one owns a United States copyright in these works,

-so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United

-States without permission and without paying copyright

-royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part

-of this license, apply to copying and distributing Project

-Gutenberg&#8482; electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG&#8482;

-concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,

-and may not be used if you charge for an eBook, except by following

-the terms of the trademark license, including paying royalties for use

-of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for

-copies of this eBook, complying with the trademark license is very

-easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation

-of derivative works, reports, performances and research. Project

-Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away&#8212;you may

-do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected

-by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark

-license, especially commercial redistribution.

-</div>

-

-<div style='margin-top:1em; font-size:1.1em; text-align:center'>START: FULL LICENSE</div>

-<div style='text-align:center;font-size:0.9em'>THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE</div>

-<div style='text-align:center;font-size:0.9em'>PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-To protect the Project Gutenberg&#8482; mission of promoting the free

-distribution of electronic works, by using or distributing this work

-(or any other work associated in any way with the phrase &#8220;Project

-Gutenberg&#8221;), you agree to comply with all the terms of the Full

-Project Gutenberg&#8482; License available with this file or online at

-www.gutenberg.org/license.

-</div>

-

-<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'>

-Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg&#8482; electronic works

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg&#8482;

-electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to

-and accept all the terms of this license and intellectual property

-(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all

-the terms of this agreement, you must cease using and return or

-destroy all copies of Project Gutenberg&#8482; electronic works in your

-possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a

-Project Gutenberg&#8482; electronic work and you do not agree to be bound

-by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person

-or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.B. &#8220;Project Gutenberg&#8221; is a registered trademark. It may only be

-used on or associated in any way with an electronic work by people who

-agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few

-things that you can do with most Project Gutenberg&#8482; electronic works

-even without complying with the full terms of this agreement. See

-paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project

-Gutenberg&#8482; electronic works if you follow the terms of this

-agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg&#8482;

-electronic works. See paragraph 1.E below.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (&#8220;the

-Foundation&#8221; or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection

-of Project Gutenberg&#8482; electronic works. Nearly all the individual

-works in the collection are in the public domain in the United

-States. If an individual work is unprotected by copyright law in the

-United States and you are located in the United States, we do not

-claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,

-displaying or creating derivative works based on the work as long as

-all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope

-that you will support the Project Gutenberg&#8482; mission of promoting

-free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg&#8482;

-works in compliance with the terms of this agreement for keeping the

-Project Gutenberg&#8482; name associated with the work. You can easily

-comply with the terms of this agreement by keeping this work in the

-same format with its attached full Project Gutenberg&#8482; License when

-you share it without charge with others.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern

-what you can do with this work. Copyright laws in most countries are

-in a constant state of change. If you are outside the United States,

-check the laws of your country in addition to the terms of this

-agreement before downloading, copying, displaying, performing,

-distributing or creating derivative works based on this work or any

-other Project Gutenberg&#8482; work. The Foundation makes no

-representations concerning the copyright status of any work in any

-country other than the United States.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.E.1. The following sentence, with active links to, or other

-immediate access to, the full Project Gutenberg&#8482; License must appear

-prominently whenever any copy of a Project Gutenberg&#8482; work (any work

-on which the phrase &#8220;Project Gutenberg&#8221; appears, or with which the

-phrase &#8220;Project Gutenberg&#8221; is associated) is accessed, displayed,

-performed, viewed, copied or distributed:

-</div>

-

-<blockquote>

-  <div style='display:block; margin:1em 0'>

-    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most

-    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions

-    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms

-    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online

-    at <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. If you

-    are not located in the United States, you will have to check the laws

-    of the country where you are located before using this eBook.

-  </div>

-</blockquote>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.E.2. If an individual Project Gutenberg&#8482; electronic work is

-derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not

-contain a notice indicating that it is posted with permission of the

-copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in

-the United States without paying any fees or charges. If you are

-redistributing or providing access to a work with the phrase &#8220;Project

-Gutenberg&#8221; associated with or appearing on the work, you must comply

-either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or

-obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg&#8482;

-trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.E.3. If an individual Project Gutenberg&#8482; electronic work is posted

-with the permission of the copyright holder, your use and distribution

-must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any

-additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms

-will be linked to the Project Gutenberg&#8482; License for all works

-posted with the permission of the copyright holder found at the

-beginning of this work.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg&#8482;

-License terms from this work, or any files containing a part of this

-work or any other work associated with Project Gutenberg&#8482;.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this

-electronic work, or any part of this electronic work, without

-prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with

-active links or immediate access to the full terms of the Project

-Gutenberg&#8482; License.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,

-compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including

-any word processing or hypertext form. However, if you provide access

-to or distribute copies of a Project Gutenberg&#8482; work in a format

-other than &#8220;Plain Vanilla ASCII&#8221; or other format used in the official

-version posted on the official Project Gutenberg&#8482; website

-(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense

-to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means

-of obtaining a copy upon request, of the work in its original &#8220;Plain

-Vanilla ASCII&#8221; or other form. Any alternate format must include the

-full Project Gutenberg&#8482; License as specified in paragraph 1.E.1.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,

-performing, copying or distributing any Project Gutenberg&#8482; works

-unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing

-access to or distributing Project Gutenberg&#8482; electronic works

-provided that:

-</div>

-

-<div style='margin-left:0.7em;'>

-    <div style='text-indent:-0.7em'>

-        &#8226; You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from

-        the use of Project Gutenberg&#8482; works calculated using the method

-        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed

-        to the owner of the Project Gutenberg&#8482; trademark, but he has

-        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project

-        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid

-        within 60 days following each date on which you prepare (or are

-        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty

-        payments should be clearly marked as such and sent to the Project

-        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in

-        Section 4, &#8220;Information about donations to the Project Gutenberg

-        Literary Archive Foundation.&#8221;

-    </div>

-

-    <div style='text-indent:-0.7em'>

-        &#8226; You provide a full refund of any money paid by a user who notifies

-        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he

-        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg&#8482;

-        License. You must require such a user to return or destroy all

-        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue

-        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg&#8482;

-        works.

-    </div>

-

-    <div style='text-indent:-0.7em'>

-        &#8226; You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of

-        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the

-        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of

-        receipt of the work.

-    </div>

-

-    <div style='text-indent:-0.7em'>

-        &#8226; You comply with all other terms of this agreement for free

-        distribution of Project Gutenberg&#8482; works.

-    </div>

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project

-Gutenberg&#8482; electronic work or group of works on different terms than

-are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing

-from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of

-the Project Gutenberg&#8482; trademark. Contact the Foundation as set

-forth in Section 3 below.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.F.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable

-effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread

-works not protected by U.S. copyright law in creating the Project

-Gutenberg&#8482; collection. Despite these efforts, Project Gutenberg&#8482;

-electronic works, and the medium on which they may be stored, may

-contain &#8220;Defects,&#8221; such as, but not limited to, incomplete, inaccurate

-or corrupt data, transcription errors, a copyright or other

-intellectual property infringement, a defective or damaged disk or

-other medium, a computer virus, or computer codes that damage or

-cannot be read by your equipment.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the &#8220;Right

-of Replacement or Refund&#8221; described in paragraph 1.F.3, the Project

-Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project

-Gutenberg&#8482; trademark, and any other party distributing a Project

-Gutenberg&#8482; electronic work under this agreement, disclaim all

-liability to you for damages, costs and expenses, including legal

-fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT

-LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE

-PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE

-TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE

-LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR

-INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH

-DAMAGE.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a

-defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can

-receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a

-written explanation to the person you received the work from. If you

-received the work on a physical medium, you must return the medium

-with your written explanation. The person or entity that provided you

-with the defective work may elect to provide a replacement copy in

-lieu of a refund. If you received the work electronically, the person

-or entity providing it to you may choose to give you a second

-opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If

-the second copy is also defective, you may demand a refund in writing

-without further opportunities to fix the problem.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth

-in paragraph 1.F.3, this work is provided to you &#8216;AS-IS&#8217;, WITH NO

-OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT

-LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied

-warranties or the exclusion or limitation of certain types of

-damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement

-violates the law of the state applicable to this agreement, the

-agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or

-limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or

-unenforceability of any provision of this agreement shall not void the

-remaining provisions.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the

-trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone

-providing copies of Project Gutenberg&#8482; electronic works in

-accordance with this agreement, and any volunteers associated with the

-production, promotion and distribution of Project Gutenberg&#8482;

-electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,

-including legal fees, that arise directly or indirectly from any of

-the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this

-or any Project Gutenberg&#8482; work, (b) alteration, modification, or

-additions or deletions to any Project Gutenberg&#8482; work, and (c) any

-Defect you cause.

-</div>

-

-<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'>

-Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg&#8482;

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-Project Gutenberg&#8482; is synonymous with the free distribution of

-electronic works in formats readable by the widest variety of

-computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It

-exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations

-from people in all walks of life.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-Volunteers and financial support to provide volunteers with the

-assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg&#8482;&#8217;s

-goals and ensuring that the Project Gutenberg&#8482; collection will

-remain freely available for generations to come. In 2001, the Project

-Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure

-and permanent future for Project Gutenberg&#8482; and future

-generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary

-Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see

-Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

-</div>

-

-<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'>

-Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit

-501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the

-state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal

-Revenue Service. The Foundation&#8217;s EIN or federal tax identification

-number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary

-Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by

-U.S. federal laws and your state&#8217;s laws.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-The Foundation&#8217;s business office is located at 809 North 1500 West,

-Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up

-to date contact information can be found at the Foundation&#8217;s website

-and official page at www.gutenberg.org/contact

-</div>

-

-<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'>

-Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-Project Gutenberg&#8482; depends upon and cannot survive without widespread

-public support and donations to carry out its mission of

-increasing the number of public domain and licensed works that can be

-freely distributed in machine-readable form accessible by the widest

-array of equipment including outdated equipment. Many small donations

-($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt

-status with the IRS.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-The Foundation is committed to complying with the laws regulating

-charities and charitable donations in all 50 states of the United

-States. Compliance requirements are not uniform and it takes a

-considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up

-with these requirements. We do not solicit donations in locations

-where we have not received written confirmation of compliance. To SEND

-DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state

-visit <a href="https://www.gutenberg.org/donate/">www.gutenberg.org/donate</a>.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-While we cannot and do not solicit contributions from states where we

-have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition

-against accepting unsolicited donations from donors in such states who

-approach us with offers to donate.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-International donations are gratefully accepted, but we cannot make

-any statements concerning tax treatment of donations received from

-outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-Please check the Project Gutenberg web pages for current donation

-methods and addresses. Donations are accepted in a number of other

-ways including checks, online payments and credit card donations. To

-donate, please visit: www.gutenberg.org/donate

-</div>

-

-<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'>

-Section 5. General Information About Project Gutenberg&#8482; electronic works

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-Professor Michael S. Hart was the originator of the Project

-Gutenberg&#8482; concept of a library of electronic works that could be

-freely shared with anyone. For forty years, he produced and

-distributed Project Gutenberg&#8482; eBooks with only a loose network of

-volunteer support.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-Project Gutenberg&#8482; eBooks are often created from several printed

-editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in

-the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not

-necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper

-edition.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-Most people start at our website which has the main PG search

-facility: <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-This website includes information about Project Gutenberg&#8482;,

-including how to make donations to the Project Gutenberg Literary

-Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to

-subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

-</div>

-

-</div>

-</div>

-</body>

-</html>

+<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN"
+    "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd">
+<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu">
+<head>
+<meta name="generator" content=
+"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" />
+<meta http-equiv="Content-Type" content=
+"text/html; charset=UTF-8" />
+<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" />
+<title>The Project Gutenberg eBook of Egyszerű emberek by István
+Tömörkény</title>
+
+<style type="text/css">
+/*<![CDATA[*/
+body {
+ margin-left: 10%;
+ margin-right: 10%;
+}
+
+h1,h2,h3 {
+ text-align: center;
+ clear: both;
+ line-height: 200%;
+}
+
+h2,h3 {
+ margin-top: 2em;
+}
+
+p {
+ margin-top: 0.75em;
+ margin-bottom: 0.75em;
+}
+
+body > p {
+ text-align: justify;
+ text-indent: 1.5em;
+}
+
+p.i0 {
+ text-indent: 0;
+}
+
+hr {
+ width: 33%;
+ margin-top: 2em;
+ margin-bottom: 2em;
+ margin-left: auto;
+ margin-right: auto;
+ clear: both;
+}
+
+hr.chap {width: 65%}
+
+table {
+ margin-left: auto;
+ margin-right: auto;
+}
+
+td {
+ padding-left: 1em;
+ padding-right: 1em;
+}
+
+.pagenum {
+ position: absolute;
+ right: 2%;
+ color: gray;
+ font-size: smaller;
+ text-align: right;
+ text-indent:0;
+}
+
+.tdr {text-align: right;}
+
+.blockquot {
+ margin-left: 10%;
+ margin-right: 0%;
+ text-align: justify;
+ text-indent: 1.5em;
+}
+
+.center {
+ text-align: center;
+ text-indent: 0;
+}
+
+.caption {font-weight: bold;}
+
+.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;}
+
+.caption-largest {font-weight: bold; font-size: 2em;}
+
+.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;}
+
+.figcenter {
+ margin: auto;
+ text-align: center;
+}
+
+.poem {
+ font-size: 0.9em;
+ display: table;
+ margin: auto;
+ text-align: left;
+}
+
+.figcenter, .figcenter img {  
+ max-width: 100%;
+}
+
+.poem .stanza {
+ margin: 1em 0em 1em 0em;
+}
+
+.poem span.i0 {
+ display: block;
+ margin-left: 0em;
+ padding-left: 3em;
+ text-indent: -3em;
+}
+
+.transnote {
+ background-color: #E6E6FA;
+ color: black;
+ padding: 0.5em;
+ font-family: sans-serif, serif;
+ font-size: 0.9em;
+}
+
+.transnote p {
+ text-align: center;
+ text-indent: 1.5em;
+}
+
+ul.TOC {
+ list-style-type: none;
+ padding-left: 10%;
+ text-indent: -5%;
+ width: 70%;
+ text-align: justify;
+}
+
+ul.TOC li {
+ margin-top: 0.25em;
+}
+
+span.ralign {
+ position: absolute;
+ text-align: right;
+ right: 15%;
+ top: auto;
+}
+/*]]>*/
+</style>
+</head>
+<body>
+<div>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 68784 ***</div>
+<div class="transnote">
+<p class="center"><span class="caption">Megjegyzés:</span></p>
+<p>A tartalomjegyzék a <a href="#Page_299">299</a>. oldalon
+található.</p>
+</div>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter"></div>
+<div class="figcenter"><img src="images/cover.jpg" alt="" title=
+"" /></div>
+<hr class="chap" />
+<p class="center"><span class="caption-150">AZ „ÉLET“
+KÖNYVEI</span></p>
+<p class="center"><span class="caption-150">TÖMÖRKÉNY
+ISTVÁN</span></p>
+<p class="center"><span class="caption-largest">EGYSZERŰ
+EMBEREK</span></p>
+<hr class="chap" />
+<div class="figcenter" style="width: 691px;"><img src=
+"images/i001.jpg" alt="" title="" /></div>
+<hr class="chap" />
+<div class="figcenter" style="width: 691px;"><img src=
+"images/i002.jpg" alt="" title="" /></div>
+<hr class="chap" />
+<p class="center"><span class="caption">BIBLIOTHECA
+VITAE</span></p>
+<p class="center"><span class="caption">AZ ÉLET KÖNYVEI</span></p>
+<p class="center"><span class="caption">SZERKESZTETTE AZ „ÉLET“
+ÍRÓIBÓL ALAKULT SZERKESZTŐ BIZOTTSÁG</span></p>
+<hr class="chap" />
+<p class="center"><span class="caption-large">TÖMÖRKÉNY
+ISTVÁN</span></p>
+<h1>EGYSZERŰ EMBEREK</h1>
+<p>&nbsp;</p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption">KIADTA</span></p>
+<p class="center"><span class="caption">AZ „ÉLET“ IRODALMI ÉS
+NYOMDA RÉSZV. TÁRS.</span></p>
+<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST 1914</span></p>
+<hr class="chap" />
+<p class="center">– MINDEN JOG FENTARTVA –</p>
+<p class="center">A BEKÖTÉS ÉS CÍMLAP RAJZÁT ZÁDOR ISTVÁN
+KÉSZÍTETTE</p>
+<p class="center">„ÉLET“ IRODALMI ÉS NYOMDA RÉSZVÉNYTÁRSASÁG</p>
+<p class="center">Budapest, I., Fehérvári-út 15/c.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_1" id=
+"Page_1">-1-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Novibazári emlék.</h2>
+</div>
+<p>Abban az időben nem igen lehetett mást csinálni a szép
+Novibazárban, mint hogy fogadásokat kötött az ember. Egy kis darab
+helyőrség volt az egész, lenyomva Törökországba, a senki és a semmi
+közé, a hatalmas Isten háta mögé: valami négyszáz gyalogos, valami
+tizenöt tüzér, tíz szekerész, két dragonyos mint tábori zsandár,
+két pék-katona, két dögész-katona; valóban jó, hogy még néhány
+haditengerészt nem rendeltek közénk oda fel a kietlen hegyekbe.
+Amúgy szépen eléltünk, télen jó hűvös volt a barakk, nyáron jó
+meleg a sátor, e tekintetben semmi panasz nem volt tehető. A
+legények járták a határt, állták a posztokat s a régi, hosszú
+bajonétok élén fönt az ormokon a balkáni hold hideg fénye
+csillogott. Hogy mit őriztünk, azt nem igen tudom, azt csak a
+berlini szerződés tudná megmondani, mert nem volt ott a mienk semmi
+más, csak az életünk. No dehát ott voltunk, mert elvégre valahol
+csak kell lenni és jó is volt, hogy valamit dolgozni is kellett,
+mert másként tökéletesen és végképpen halálra unta volna magát az
+<span class="pagenum"><a name="Page_2" id="Page_2">-2-</a></span>
+ember. Még így is sok volt az unalomból. Mert ha a tisztelt albán
+hazafiak nem nagyon jártak idáig föl rabolgatni, naponta csak
+hatvanegy ember ment szolgálatba, a többi egy kis gyakorlattal ölte
+délelőtt-délután az időt, de mikor nagy hó esett, azt sem igen
+lehetett csinálni. A katonák némely része ilyenkor elbujt a hegyi
+barlangokba, hogy ott keverhesse titokban az ördög bibliáját, más
+része ivott, mint a gödény. A tornaszerek a tábor udvarán jobban
+koptak, mint valamely iskolában, mindig rajtuk lógtak az emberek, a
+tüzérek unalmukban úgy pucolták az ágyúkat, hogy annál jobban
+pucolni már tisztára teljes lehetetlenség, két dögészkatonánk, ha
+nem volt beteg az ispotályban, igen szigorúan harmonikázott és
+okarinázott, mert borbélyok voltak az istenadták, a train-katonák
+pedig felültek volna a lóra lovagolni, de nem volt lovuk, mert ide
+nem való a ló, hanem szépen kihizlalt öszvéreik voltak, de ezekre
+nem szokás ráülni, az öszvér nem bőrnyerget, hanem vasnyerget visel
+s ki az ördögnek volna kedve vasnyeregbe ülni, a szegény polyák
+szekerészek így más mulatságtól elesvén, szép lengyel hangon
+fujdogálták, hogy esztye Polszka nyezginyala, poki mizsijeme. Szép
+ez nagyon, különösen mikor a dögészek is harmonikáztak és
+okarináztak s a tömérdek török kutya vonyított hozzá. A káplár
+Szeles ugyan lőtte őket, már hogy a kutyákat, de sohasem tudott
+annyi töltényt lopni, mint amennyi kutya jött, minélfogva bele is
+bukott a vállalatba, pedig a kutyák tökéletes kiirtására nézve egy
+csillogó halbe napszba <span class="pagenum"><a name="Page_3" id=
+"Page_3">-3-</a></span> fogadott, ami ázsió nélkül négy forint öt
+krajcárt jelentett, ázsióval pedig öt forint tíz vasat: ez felelt
+meg ugyanis a fél Napoleon d’or fogalmának.</p>
+<p>A tisztek is csak úgy ölték időt, ahogy lehetett. A legtöbbje
+nőtlen, a nősek közül csak egynek volt bátorsága ahhoz, hogy
+lehozza e kietlenségbe a feleségét. Hosszú levelek jöttek-mentek
+haza, meg hazulról, a postaőrmesternek volt elég dolga velük,
+különösen mikor a hóban elakadt a postapatrull. Szerteszéjjel
+laktak a tisztek a szomszéd török városkában, csak a hadnagyunk,
+meg az őrnagy tartott a táborban lakást. Egyedüli összejöveteli
+hely a tiszti menázs, ahol ebédnél, vacsoránál találkozni lehetett.
+Az asztalfőn az őrnagy prezideált, egy hihetetlenül nyugodt
+észjárású ember. Ha angol katonai expedícióról való könyvben
+olvasom, hogy egy kurta és rekedt vezényszóra hat percig tüzelnek a
+gépfegyverek és hat perc mulva az expedíció nyugodtan halad tovább
+arrafelé, ahova elérni akar, mindig Kónya Sándor jut eszembe.
+Copfokon és elavult szabályokon keresztül lépett s nem vette észre,
+hogy olyanok is léteznek. Megmondta, hogy mi szabad és mi nem
+szabad. Ha egy benszülött szándékosan meglök és nem vágod bele
+rögtön a bajonétot, az gyávaság és két évi börtön; ha egy török nő
+elől teljes tisztességgel ki nem térsz, az hitványság és tíz évi
+börtön. Mikor egyszer éjjel a részeges puskaművesünkre rálőttek,
+röviden izent a kajmakámhoz, hogy: még egy lövés s mind a négy
+oldalán fölgyújtatja a várost. Volt eset rá, hogy átjött vizitálni
+<span class="pagenum"><a name="Page_4" id="Page_4">-4-</a></span> a
+generális Boszniából. Nagyon sokáig vizitálta a csapatokat, Kónya
+elunta a dolgot ahogy kísérte, ennélfogva a hóna alá csapta a
+kivont kardot, mint a diák a könyvet, előhúzta a zsebéből a
+dohánytartót, cigarettát csinált és rágyujtott. Hogy azután ezen a
+generális mekkorát nézett, azzal egy árva garas árát sem
+törődött.</p>
+<p>Mikor hazafelé jöttünk, Sarajevóhoz közeledvén, a csapatok elébe
+kilovagolt a határba Appel, a félszemű táborszernagy, az okkupált
+tartományok kormányzója. Tíz napi mars után persze nem egészen
+olyanok az emberek, mintha két napig készülődtek volna az úrnapi
+parádéra, de azért tetszett Appelnek a társaság. És azután mégis
+azt mondja Kónyának:</p>
+<p>– S a kocsik, a kocsik?</p>
+<p>– Málhás kocsik vannak a szabály szerint való számban.</p>
+<p>– Igen, igen. De a betegek kocsijai. Hány kocsi kellett a
+maródiaknak?</p>
+<p>– Kegyelmes úr, nincsenek maródiak.</p>
+<p>– Nincsenek maródiak? Tíz napi mars után? Hisz az
+lehetetlenség!</p>
+<p>Azt mondja Kónya:</p>
+<p>– Kegyelmes úr, ha a jelentésem igazságában kételkedik,
+méltóztassék végigtekinteni a marsoszlopot.</p>
+<p>Appel végigment a marskolonnán s kereste a végén a maródiakat. A
+kocsikat, amik az elgyötört és kidőlt katonákat hozzák. Azonban
+seholsem talált ilyesmit, mivelhogy nem is voltak. Mikor
+<span class="pagenum"><a name="Page_5" id="Page_5">-5-</a></span>
+visszatér a haladó csapat élére, melegen gratulál Kónyának az
+embereihez.</p>
+<p>– Kegyelmes úr, – jelenti Kónya – úgy tessék nézni a dolgot,
+hogy nincsen ebben semmi különös sem. Ezek is csak olyan emberek,
+mint a többi emberek. Ilyen úton, ilyen időben, tíz napi mars után
+bizonyosan megvan köztük is a szokásos százaléknyi beteg. De nem
+jelentkeznek.</p>
+<p>– De hát miért? Hol a magyarázat?</p>
+<p>– A magyarázat ott van, kegyelmes úr, – mondja a lóról Kónya –
+hogy <i>hazafelé</i> megyünk és az emberek nem akarnak elmaradni
+egymástól.</p>
+<p>Hogy mint volt ezzel a fölvilágosítással megelégedve az öreg
+generális, akit hosszú életében különféle országokba vetett a sorsa
+s aki a haza szent szerelmének tüzeit talán sohasem érezte a
+lelkében, az valóban nem tudható.</p>
+<p class="center">* * *</p>
+<p>Ide s tova negyedszázada lesz már e dolgoknak és már nem jut
+eszembe annak a hegynek a neve, amelyen a hadnagyunk esete történt.
+Alighanem Csadinye-bodó. De az nem bizonyos. Annyi bodó van ott,
+hogy valóban csak a jó ördög tud ráemlékezni valamennyire. Csunya
+nagy veres sziklák, még az emberlakta hely közelében is fölhaladnak
+ezer méternyire.</p>
+<p>Mikor mászta őket az alföldi puszták síkjához szokott fiatal
+katona, nem állhatta meg, hogy ne szóljon az elüljáró
+káplárnak:</p>
+<p>– Ezök már igazán csunya nagy kövek, apám. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_6" id="Page_6">-6-</a></span></p>
+<p>– Pedig ez csak még a fele, fiam, ami kiáll belőlük a földből –
+vigasztalta a káplár – mert a nagyobbik felük benne van a földben.
+Hátha még az is kibujna?</p>
+<p>Voltaképpen azonban e magasságok csak látszólagosak voltak, egy
+ezerméteres hegyet egy óra alatt meg lehetett járni, mert maga a
+völgy is hétszáz méter magasban feküdt. A tábor mellett állott ez a
+Csadinye-bodó, alighanem most is ott áll, de azóta ebből az
+országból a mi katonaságunk már kihurcolkodott s azóta most már
+éppenséggel nem tudjuk, hogy mi annak idején miért töltöttük ott az
+időt s miért hagytunk lent tizenhét olyan embert, akik egész bátran
+itthon is meghalhattak volna?</p>
+<p>Szóval a Csadinye-bodó. Annak a legtetején állott egy
+megkopasztott fenyő, rá volt kötözve egy nagy csomó gyanta, meg
+puskapor s az őrnagy lakásából, a táborból villamos gyújtózsinór
+vezetett föl hozzá. Katonai műnyelven úgy hívják az ilyesmit, hogy
+<i>fanále</i>. Arra való, hogyha valamely túlnyomó számú ellenség
+támadná meg a tábort, lángra lobbanjon és tüzével a legközelebbi
+helyőrséget értesítse, hogy baj van, gyertek segíteni. A
+legközelebbi helyőrség Európához hat óra járásnyival idébb feküdt
+Taslidzában, ott a törökök részéről Szulejman Akkib volt a pasa, a
+mi részünkről meg a vörösorrú Fuchs a generális. Ott sokkal nagyobb
+volt a fegyveres erő, mint nálunk s egy őrségnek csak az volt a
+foglalkozása, hogy állandóan a mi fanálénkat figyelje: mikor
+gyullad ki. <span class="pagenum"><a name="Page_7" id=
+"Page_7">-7-</a></span> Nem bántott ott bennünket senki sem.
+Táborunkat nem mi építettük, hanem az előzőleg ott járt szebeni
+vadászok. Azok még veszekedtek. Az egyik vadász rakta a barakk
+favázai közé a téglát, a másik meg puskázott mellette. Azokból még
+haltak el fegyver által, de már a mi időnkben csend és béke volt,
+amit csak az albán hazafiak rablásai zavartak meg olykor. A
+tizenhét halottunk, akit ott hagytunk, nagyrészt betegség nyomán
+távozott közanyánk ölébe: talán a világ legtisztább levegője van
+ott, mégis a halál kasza gyanánt a tüdővészt használta, mert
+hegymászás közben a nehéz fölszerelés alatt kiizzadt a legény, a
+hegytetőkön meg úgy vágott a szél, mint a borotva: e két körülmény
+összejátszásánál fogva kellett síroknak való üregeket vájni a
+sziklákba. Vajjon halottak napján ki tesz most azokra koszorút?
+Senki. Engedd meg, tisztelt olvasóm, hogy én most rájuk tegyem s az
+emlékezés sóhajtását küldjem el ama csontok felé, amelyeknek
+egykori viselői az ország szolgálatában álltak s idegen földbe
+kerültek. Ma úgy sincsen már ott senki, aki tiszteletet adjon
+nekik.</p>
+<p>Ami pedig a hadnagyunk esetét illeti, nagyon kevés híja volt,
+hogy szintén közébük nem került. Egy bolond fogadás nyomán.</p>
+<p>Albán barátaink ebben az időben ismét erősebb működést fejtettek
+ki s rabolták a ruhát, a pénzt, a kecskét és a birkát. A szolgálat
+hirtelen nagyot ugrott. A szabad közlekedés biztosítására szolgáló
+úti őrjáratokat az őrnagy megnégyszerezte. Ahol eddig négy ember is
+elég volt, oda tizenkettőt <span class="pagenum"><a name="Page_8"
+id="Page_8">-8-</a></span> rendelt, míg a tizenkettősek számát
+huszonnégyre emelte. A kajmakámhoz is átizent, (az olyan
+polgármester-főszolgabíró-féle állás a török közigazgatásban) hogy
+járassa jobban a török csendőröket is.</p>
+<p>De azért a helyzet mégsem javult. Nagyon kellemetlen helyzetben
+voltunk. A szerbség a szabadítóját látta bennünk, ellenben a
+törökség gyűlölt bennünket. De amennyire gyűlölt, annyira félt is
+bennünket és a hatalmunkat önkénytelenül is megcsodálta. A tulajdon
+szemeivel láthatta a különbséget a mi katonaságunk s a maga
+katonasága között. Annak a legénysége talán különb anyag, de
+másként anyagi eszközöknek híjával, mert a Stambulból küldött pénz
+elolvadt a pasák kezében: rongyos egyenruha, rossz fegyver; ha egy
+török katonának a Henry-Martini-fegyvere elromlott, meg sem tudták
+csinálni: a mi puskaművesünk javította ki szívességből. Szóval igen
+különös ellenségek voltunk mink ott akkor. Itt rend és összetartás,
+amott példátlan szigorúság, de örökös pénzhiány: a védelmet váró
+nép felénk tekintett. És nem lehetett a védelmére semmit sem tenni.
+Nem volt hozzá juss. Amíg bennünket nem bántottak, nem volt szabad
+még az ujjunkat sem mozdítani. Hiszen még azon helyért is, ahol a
+sátraink álltak, csengő aranyokban a török államnak bért fizettünk.
+Ha a legénységet ásógyakorlatra kellett vinni, hogy a fiatalabb
+katonák is tanulják meg, hogy puskázás esetén miként áshatnak
+maguknak fedezéket: a kajmakámtól erre külön engedélyt <span class=
+"pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9">-9-</a></span> volt
+szükséges kérni s a kajmakám az engedélyt csak a megásott gödrök
+földjének visszatakarása kötelezettsége mellett adta meg. Ezt mind
+tűrni kellett és ide valóban olyan flegmatikus ember kellett, mint
+Kónya Sándor. Sajátos helyzet volt az: négyszáz fiatal, jóizmú
+fegyveres állott a nép védelmére, de teljes és tökéletes
+mozdulatlanságra kárhoztatta őket a berlini szerződés. Gondolom, a
+tizedik pontja.</p>
+<p class="center">* * *</p>
+<p>Azt mondja vacsora alkalmával a tüzérhadnagy:</p>
+<p>– A helyzet kezd ugyanis komolyra válni. Nem kellene ezt már
+tűrni tovább.</p>
+<p>– No, – mondják a többiek – tudjuk, hogy baj van, de a baj nem
+lett nagyobb, mint tegnap volt.</p>
+<p>– Hát – mondja a tüzér – Bogulovics már nagyon közel jár.</p>
+<p>Ennek a Bogulovicsnak a neve ott olyan hírt viselt, mint nálunk
+annak idején Rózsa Sándoré. Albán volt, a török seregben szolgált
+egy ezredorvosnál mint szolga, megölte a gazdáját, kirabolta s
+fölcsapott rablóvezérnek.</p>
+<p>– Hát majd elintézik a captiék – felelnek neki.</p>
+<p>Ez meg a török csendőrök neve. Derék, jól lövő emberek, akik
+azonban szintén az örökös pénzhiányban sinylődtek. A pénzt lehet,
+hogy kiadták Carigrádban nekik, de a pasáknak sok felesége van és
+sok selyemruha kell a hárembe.</p>
+<p>Azt mondja a tüzér: <span class="pagenum"><a name="Page_10" id=
+"Page_10">-10-</a></span></p>
+<p>– Az éjjel egy ember bemászott a sáncomba. Kétszer rálőttek az
+őrök, mégis bemászott. Úgy mászott a bozótban, mint a vadmacska.
+Mikor elébem hozták, azt mondta: inkább lőjjetek agyon, minthogy
+éhen haljak.</p>
+<p>– Miféle ember?</p>
+<p>– Innen lent valami faluból. Bogulovics kirabolta, az egész
+családját megölte, ő maga öt nap óta nem evett. Kérlek – fordult a
+számvivő tiszthez – én most etetem ezt az embert, mert nem birom a
+sáncból kidobni: az étap-relutot fölszámíthatom?</p>
+<p>A számvevő nem szólt semmit, a számvevők ilyenkor nem szoktak
+szólni semmit, de egy ember azt mondja:</p>
+<p>– Hátha így áll a dolog, a helyzet csakugyan kezd komollyá
+válni. A táborig hosszú az út, az őrnagy úr jól tenné, ha
+gondoskodna arról, hogy éjszaka fegyveres őrség kísérje haza a
+lakásáig.</p>
+<p>– Ugyan, – mondja az őrnagy – ne lássatok mindenütt rémképet. Mi
+az ördögnek az őrség?</p>
+<p>A hadnagyunk beleszól:</p>
+<p>– Minek az? Nem kell az ide. Rend van itt. És ha nincsen, majd
+írunk a kajmakámnak.</p>
+<p>A hadnagy ugyanis íródeákja volt az őrnagynak. Nem
+zászlóalj-segédtiszt, hanem konzuli titkár, mivelhogy az őrnagy ott
+egyúttal konzuli minőségben is képviselte az országot. A konzuli
+titkárnak tehát ezen minőségében kötelességében állt, hogy a
+közigazgatás ellen intézett militáris támadásokat kellőleg kivédje.
+Ez is furcsa foglalkozás – egyenruhában. De történnek ilyesmik is.
+<span class="pagenum"><a name="Page_11" id=
+"Page_11">-11-</a></span></p>
+<p>Azt mondja gúnyosan a tüzér:</p>
+<p>– Teszerinted minden rendben van itt, pajtás?</p>
+<p>– Hát persze, hogy rendben van – mondja a hadnagyom.</p>
+<p>– Hát – kötekedik a tüzér – ha olyan rendes itten a
+közbiztonság, légy szíves és csinálj egy sétát föl a fanáléhoz.</p>
+<p>– Miért ne? – mondja a hadnagyom. – De ingyen nem csinálom
+meg.</p>
+<p>– Tíz üveg ménesi cabinet, – mondja a tüzér. – Áll-e a
+fogadás?</p>
+<p>Bár a pénz odalent elég dúsan állt a házhoz, mert a nehezebb
+szolgálatot jobban díjazta az állam s mindent aranyban fizetett,
+ami abban az időben még húsz százalék különbséget is jelentett, de
+azért tíz üveg ménesi bor nem volt megvetendő nyereség. Igen
+megdrágult, mire leért, mert ha Amerikába küldik, kevesebb
+viszontagság éri. Általán ott nagy fényűzés volt magyarországi bort
+inni, de az ottvalót meg nem hívták semminek sem, savanyú volt és
+fekete és sűrű, hogy szinte megállott volna benne a kanál.</p>
+<p>– Áll a fogadás – mondta a hadnagyunk.</p>
+<p>– De én sétáról beszélek és nem őrjáratról – mondja a tüzér. –
+Abban nincsen semmi virtus, ha fölriasztod a készenlétet s tíz
+emberrel fölmászol a hegyre. Sétát mondok én, teljesen egyedül.
+Fegyver nélkül, kard nélkül. Teljesen egyedül.</p>
+<p>– Jó, – mondta a hadnagyunk. – Egyedül, fegyver nélkül, csak a
+kutyámmal. Csak a kézi lámpát viszem magammal. Most tizenegy óra, a
+<span class="pagenum"><a name="Page_12" id=
+"Page_12">-12-</a></span> fanáléhoz nappal háromnegyed órányi az
+út, éjjel egy negyed órával több. Éjfélkor fönt leszek. A jelzés az
+lesz, hogy a fanálé előtt a lámpát háromszor körben
+megforgatom.</p>
+<p>– Áll, – mondta a tüzér s a hadnagy a kutyával meg a lámpával
+megindult.</p>
+<p>A menázsiház erkélyéről föl lehetett látni a Csadinye-bodóra s a
+fanáléra. Onnan lesték. Néha látszott a sötétben a sziklák között
+egy kis fénypont, mint a szentjánosbogár, ahogy halad fölfelé.</p>
+<p>Pontban éjfélkor a lámpa a hegy tetején három fényes körvonalat
+rajzolt a levegőbe.</p>
+<p>– Megnyerte a magyar, – mondta a tüzér s intézkedett, hogy
+hozzák elő a vesztett borokat.</p>
+<p>A hegyről lefelé csak félóra az út, fél egy órára várták vissza
+a nyertest. De még egy órakor sem jött s két órakor sem jött.</p>
+<p>– Bizonyosan elfáradt a mászásban s nem akar idáig jönni, hanem
+lefeküdt a táborban a lakásán.</p>
+<p>– Az nem egészen bizonyos, – mondta az őrnagy, aki eddig egy
+szót sem szólt. – Lehet, hogy lefelé jövet érte valami baj. Meg
+kell nézetni a lakásán.</p>
+<p>Megnézették. De ott sem találták.</p>
+<p>Nyilvánvaló, hogy baj érte valahol.</p>
+<p>Le nem lőtték, mert fegyverdörrenés nem hallatszott, de lehet,
+hogy leszúrták.</p>
+<p>– Szép kis mulatság, – mondta az őrnagy. – Ezek az ostoba
+fogadások! Most már tessék az egész társaságnak fölmászni a
+fanáléhoz: gyerünk elébe. <span class="pagenum"><a name="Page_13"
+id="Page_13">-13-</a></span></p>
+<p>Megindultak, de nem kellett egészen fölmászniok, mert fél három
+óra táján a bodó lábjában találkoztak a hadnaggyal.</p>
+<p>Akkor beszélte el, hogy csakugyan, lefelé jövet kalandja
+történt.</p>
+<p>A fanáléhoz vezető úton van egy őrház, meg egy <i>kúcsa</i>. A
+gunyhót nevezik ott kúcsának, egy vén mogorva kecskepásztor lakott
+benne. Az őrház erődített hely volt, az őr a falakon belül állott.
+A kúcsában fölfelé menet látott világosságot, de nem törődött
+vele.</p>
+<p>De mikor lefelé jött s a kúcsa előtt elhaladt volna, a sötétben
+elébe állott a kecskepásztor.</p>
+<p>– Dobar vecser, – mondta.</p>
+<p>– Dobar vecser, – felelte a hadnagy.</p>
+<p>Novibazár Törökországban van ugyan, de ott jóformán csak az
+Isztambulból kirendelt hivatalos személyek, a közigazgatási emberek
+és a katonatisztek tudnak törökül, járóbeszédül egy
+szerbo-bosnyák-turkó nyelvzagyvalék szolgál, aki azonban a szerb
+vagy a horvát népies nyelvet ismeri, kevés fáradsággal könnyen
+eligazodhat benne.</p>
+<p>A pásztor a jóestét kívánás után ezt mondja a hadnagynak:</p>
+<p>– Gyere be a házamba.</p>
+<p>A házba való meghívás el nem fogadása a Balkánon olyan sértés,
+aminek ott lent, ahol olcsó az emberélet, egyetlen megtorlása van.
+A halál. Ha éjszaka van.</p>
+<p>A hadnagy szó nélkül követte a pásztort. Csak mikor belépett a
+kúcsába, akkor gondolta magában: <span class="pagenum"><a name=
+"Page_14" id="Page_14">-14-</a></span> No, szép Szeged városa,
+téged se látlak többé.</p>
+<p>Öt fegyveres ember ült a tűz körül a földön, a hatodik volt a
+pásztor. Itták a kávét.</p>
+<p>– Dobar vecser, – köszönt be a hadnagy.</p>
+<p>– Dobar vecser, – fogadják mogorván. – Ülj le.</p>
+<p>Leült a többi közé a földre. Azaz, hogy nem is ülnek, hanem csak
+guggolnak ott az emberek.</p>
+<p>Egy öreg rabló, aki egész fegyvertárt viselt az övében, azt
+mondja neki:</p>
+<p>– Mit kerestél itt a bodón?</p>
+<p>– Semmit. Csak sétálni jártam, – felelte a hadnagy.</p>
+<p>– Éjszaka? Fegyver nélkül?</p>
+<p>Ott teljesen szokatlan a fegyver nélkül való járás. A hadnagy
+mondja:</p>
+<p>– Igen, fegyver nélkül. Mi, ha sétálunk, nem szoktunk fegyvert
+viselni.</p>
+<p>Csend. Az emberek a fejüket csóválják és hallgatnak.</p>
+<p>A pásztor megfőzte az ital kávét és sorba adja az apró
+findzsákat. A hadnagyot is kinálja. El kell fogadni. Cserében
+kihúzza a zsebéből az ezüst dohányszelencéjét és kinálja a
+cigarettát. A szelence körbe jár, elfogadtatik, de köszönés
+nélkül.</p>
+<p>A pásztor azt mondja a hadnagynak:</p>
+<p>– Te asszony után jártál a bodón.</p>
+<p>A hadnagy azt feleli:</p>
+<p>– Jokk!</p>
+<p>Sértő szó. Voltaképpen itt azt jelenti, hogy „nem“, de valami
+rendkívül gúnyos, sértő és lenéző <span class="pagenum"><a name=
+"Page_15" id="Page_15">-15-</a></span> értelemben. Ezúttal azonban
+helyesen volt alkalmazva, mint visszautasítása még csak a
+föltevésnek is, mintha a hadnagy asszony után járt volna. Különben
+kellettek is az ördögnek. Nincsen az a juhász, aki olyan áporodott
+juhtúrószagú volna, mint az ott való pásztorasszonyok s azonfelül
+mód nélkül piszkosak.</p>
+<p>– Hát azért, – mondta az öreg rabló, – mert ha asszony után
+jártál volna, most meghaltál volna.</p>
+<p>Megint hallgattak. Újabb kávét főztek, a dohányos szelence
+megint körben járt s a hadnagy azt gondolta magában:
+próba-szerencse. Fölállt, kezet fogott a rablókkal s elköszönt:</p>
+<p>– Laku noty.</p>
+<p class="center">* * *</p>
+<p>– Ez megint nagyon csinos történet, – szólt az őrnagy, mikor a
+hadnagy elmondta az esetet. – Most jut eszembe, hogy az
+élelmezésünk már csakugyan botrányos a menázsban. Örökké ez a
+sovány, rostos marhahus… Tehát holnapután vaddisznóvadászat a
+Csadinye-bodón.</p>
+<p>Nagy, szinte őserdőnek nevezhető rengetegek vannak ott a
+hegyeken. Leginkább a Vakufé, az meg valami szent alapítvány:
+voltaképpen a senkié a rengeteg, az hordott belőle fát, aki akart
+és sok őz meg vadsertés lakott benne. De jól utánuk kellett menni a
+sűrűbe. Afféle hajtóvadászatok voltak azok, amiket műnyelven
+Streifungnak neveznek. Nehéz sport, az egy-két vaddisznó elejtése
+nem érte meg azt a fáradságot, amivel a dolog <span class=
+"pagenum"><a name="Page_16" id="Page_16">-16-</a></span> járt, de
+másként ez volt az egyetlen módja, hogy megtisztítsák a tábor körül
+való erdőségeket a rablóktól. Ilyenkor még sem érezték magukat
+egészen szabadjára s odább vonultak.</p>
+<p>A hajtás harmadnap kora reggel megkezdődött. Mászott felfelé a
+társaság: tisztek s a tábor európai kantinosa, aki jól értette a
+nép nyelvét. Még az első okkupáció idején került le mint katona a
+Balkánba s azután ottragadt. Amíg a terméketlen, sivár sziklákon
+kellett kapaszkodni, még ment valahogy a haladás, de az erdő
+régióiba érve, következett az ősrengeteg, amelyet alig jár valaki
+más, csak a rabló. A favágó csak a széléig megy, hogy onnan téli
+időben levigyen a lova hátán egy teher fát: a völgyben két hatos
+volt az ára annyi fának, amennyit egy ló a hátán levinni bírt.</p>
+<p>A hajtók a legénységből teltek ki, azok elől jártak, a vállukon
+fegyver, a kezükben a kurtanyelű katonaásó, amelynek egyik oldala
+kardélű, a másik oldala fűrész, azzal alkalmasan lehetett a
+rengeteg iszalagjai, gyökerei, bozótjai között utat vágni. Néha
+el-eltünt egy közülök valami gödörbe, hogy azután újból előmásszon.
+Ebből sok nevetség támad, mert a katona hajlandó az ilyen apró
+baleseteket az ügyetlenség rovására írni. Miért nem ügyel jobban?
+Különben hozzászoktak már ahhoz, hogy egy-egy ember elessen,
+fölbukjon, lecsússzon: annyi fegyveragy-törést aligha produkált még
+más társaság, mint a novibazáriak.</p>
+<p>Egy helyen oldalt tisztás látszik a rengetegben és füst szaga
+érzik. Hat ember ül a földön tűz <span class="pagenum"><a name=
+"Page_17" id="Page_17">-17-</a></span> körül, főznek valamit,
+alighanem kávét. Mind fegyveres, körülöttük némely holmi, batyuba
+kötve. Hallják a csörtetők zaját, lármáját az erdő fái alól, de oda
+sem néznek.</p>
+<p>Azt mondja a kantinos:</p>
+<p>– Ezek rablók. Sőt úgy lehet, csak előörsei egy nagyobb
+csapatnak.</p>
+<p>Ez azonban nagyon tág fogalom. Elvégre ott mindenki fegyverrel
+jár, sőt egyenesen bolond az, aki a rengetegben sem visel
+puskát.</p>
+<p>– Meggondolandó a dolog, – mondja a kantinos, – hogy menjünk-e
+beljebb?</p>
+<p>– Hát persze, hogy menjünk – szólt az őrnagy s logikai alapon
+azonnal leszűrte az elfoglalandó álláspontot. – Elsősorban nem is
+bizonyos, hogy rablók. Másodsorban ha azok is, amíg belénk nem
+kötnek, beavatkozásnak helye nincsen. Csak gyerünk tovább.</p>
+<p>Mennek is. Hol őz, hol vadmalac kerül puskacső elé. Ez mind jól
+van. De még egy kicsit beljebb kellene menni, hogy több legyen a
+zsákmány, mert nagyon unalmas már a marhahús odalent.</p>
+<p>Ahogy újból egy sziklacsoporton tisztásra ér a vadászó társaság,
+pásztorgunyhókra találnak. A világ legelhagyatottabb népe lakik
+itten, birkáival, kecskéivel.</p>
+<p>Keresztény jobbágyok. A gunyhókból asszonyok, lányok, gyermekek
+s öregek tolakszanak elő, lármázva és sírva, a kétségbeesés
+elszomorodásával az arcukon és térdre vetvén magukat, így csúsznak
+az őrnagy elé. <span class="pagenum"><a name="Page_18" id=
+"Page_18">-18-</a></span></p>
+<p>– Segíts, gospodár, segíts! A rablók mindenünket elvitték!
+Élelmünket, kevés pénzünket, birkánkat, még ünneplő ruhánkat is!
+Segíts, gospodár, segíts! Éhen halunk a gyermekeinkkel, egy fejet
+tejet nem birunk adni az öregeinknek!</p>
+<p>Az őrnagy a sapkájába vetett egy aranyat, a többiek is adták
+bele a pénzt, rövidesen valami harminc-negyven forint egybegyűlt:
+igen nagy summa azon a helyen, ahol tizenhat forint volt ára egy
+tehénnek s tizenhat krajcár egy tyúknak és húsz krajcár egy liter
+pálinkának. Különben olyanok is voltak tehén, tyúk és pálinka
+egyaránt.</p>
+<p>A pénz szétosztódott s a társaság most már csakugyan
+visszafordult a rablók felé, de már nem volt semmi nyomuk a
+ritkáson, csak a tűz hamuja mutatta, hogy ott is jártak. Ugyan ha
+ráakad is a vadásznép a rablókra, akkor sem sokat tehetett volna
+velük. A szabályok a kereskedelmi utak biztosítását és a
+postaszolgálat fentartását rendelték el s fenn a vad rengetegben
+nincsen sem kereskedelmi út, sem postaszolgálat.</p>
+<p>Itt a beavatkozás a török csendőrök dolga. Amint hogy a völgybe
+érve, az őrnagy tudatta az esetet a kajmakámmal, ez pedig útnak
+indította a captiéket. Megindultak és dalolva haladtak el a tábor
+előtt a Csadinye-bodó felé. Bús dalokat énekelve mentek: némelyik
+részük úgyis most énekel utoljára. Mert fönt a szirteken már a halk
+cserkészés, hason csúszás, bujkálás következik – s nem mind jön
+haza elevenen, aki elment.</p>
+<p>Már az elindulásuk után másnap délfelé ágakból <span class=
+"pagenum"><a name="Page_19" id="Page_19">-19-</a></span> font
+hordágyakon paraszt emberek két csendőr holttestét hozták le a
+hegyek közül.</p>
+<p>Csendes, szótalan, szomorú halottas menet, ahogy a folyó hídján
+áthalad, a túlsó oldalról a fájdalmas sikoltások éneke hallatszik s
+felülmúlja a sziklás hegyi víz hullámainak zúgását.</p>
+<p>A többi captié fönmaradt. Ez egészen egyszerű balkáni észjárás.
+A halottakat hazaküldték, ők megállták a helyet tovább, hogy vagy
+ölnek vagy megöletnek. La illa il Allá.</p>
+<p>Harmadnap délután vidám nóták hangjait hozta le a hegyi
+ösvényről a szellő. Jöttek lefelé a diadalmas csendőrök és zengett
+a bosszúálló Istenhez az ének.</p>
+<p>Nem maguk jöttek. Hozták a rablókat is. Hozták, de a
+rabszállításnak a lehetőleg egyszerűsített különvonatán. Csak a
+fejek jöttek le a hegyi bozótból, a testek ott maradtak, ahol
+lelövettek. A fejeket ismét paraszt emberek hozták a csendőrök
+között: hosszú karókra voltak tűzve a lenyiszált koponyák. Hat fej.
+Több lehunyt szemmel, sápadtan viselte magát, egy pedig rémületesen
+vigyorgott a karón, mert éppen a képe húsába kapta a golyót s ezt
+még a halála után is nevetnivalónak találta.</p>
+<p>A hadnagyunk, ahogy a menet a tábor előtt elhaladt, a faház
+irodájából láthatta a menetet. A mély útból a fejek a karókon
+fölemelkedtek a kancellária ablakáig s ott sorjában elsasiroztak,
+mint illik.</p>
+<p>– Ez azután defilée – vélte a hadnagy, amikor <span class=
+"pagenum"><a name="Page_20" id="Page_20">-20-</a></span> a fejekben
+fölismerte a pár nap előtti éjjelen szerzett ismerőseit. Elől rang
+szerint vonult a <i>kúcsa</i> öreg pásztora, utána a többi rabló s
+a handzsárral lenyiszált nyakakról lógtak a húscafatok.</p>
+<p>A diadalmas dal erősbült, amint a hazatérő csapat a hídra tért s
+azután a túlsó parton kanyarodott a város felé. Mint másszor is,
+most is a különben igen nyugodt és csendes viselkedésű lakosság
+örömlármába tört ki, ha a bosszúvételnek és az
+igazságszolgáltatásnak ezt az előtte egészen természetes és
+megszokott formáját látta. A gyermekek szaladgáltak és kiabáltak az
+utcákon, mint a hetvenes években nálunk, ha kengyelfutó komédiás
+érkezett a városba. Az emberek dala belevegyült a győzelmi énekbe:
+így mentek a captiék lábon s a hat koponyák rúdon a kajmakám háza
+elé, ahol elevenek és holtak megálltak.</p>
+<p>A karókat ott a köves földbe leszúrták, a fejek rajtuk maradtak.
+Ott álltak azután napokig, mint ingyen mutatvány az istenadta nép
+szórakozására. Ezt ott szükségesnek tartják. Mert miként a csáti
+botnak, ennek a dolognak is két vége van. Igazságszolgáltatási, de
+másfelől közigazgatási és rendőri ügy is ez egyszersmind. A török
+igazságszolgáltatás e tekintetben még valahol Hamurábi törvényeinél
+tart s elrettentő példákkal dolgozik. Másfelől így látványosan
+bizonyítandó be, hogy a közbiztonság közegei képesek halált halni a
+népért, de tudnak halált osztani is a népért. Mint a példa
+mutatja.</p>
+<p>Az ügy közigazgatási része pedig abban van, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_21" id="Page_21">-21-</a></span> amit a
+kerek világon mindenütt pénznek neveznek. Az élve visszatért
+captiéknek joguk van ahhoz, hogy azért, mert a halállal
+szembehelyezkedtek, jutalomban részesüljenek. Ez körülményes
+állapot.</p>
+<p>Hogy kik laknak a hegyek között s hányan laknak a hegyek között:
+ki tudná számon tartani? Allá ugyan mindent tud, de Allá ugyanolyan
+isten, mint a pogány magyar „öreg úristene“, aki számon tart ugyan
+mindent, de senkinek sem tartozik felelettel.</p>
+<p>Megtörténhetik tehát, miután az ujjunk sem egyforma, hogy a
+captié kimegy a hegyek közé, a <i>bodókba</i> meg a <i>válékba</i>
+a rabló után s valahol a rengetegben találván egy félvadembert, szó
+nélkül lelövi. A nyakát elválasztja a törzsétől, a fáról karót vág,
+a karót beledugja a nyakba s hazahozza a fejet diadalmasan a rúdon,
+mondván győzedelmi ének éneklése mellett: Im, elvégeztem, a bosszú
+megtétetett, kérem a jutalmamat, kajmakám.</p>
+<p>Az ilyen eljárás mindenesetre csalás volna a captié
+részéről.</p>
+<p>Mert nem mindig érkeznek be hatosával a fejek. Néha kevesebb.
+Volt rá eset, hogy csak szóló-fej érkezett.</p>
+<p>A fejnek tehát kint kell állani a fórumon a kajmakám, mint a
+legfőbb közigazgatási hatóság lakása előtt. Tisztán csak csalások
+és félreértések elkerülése végett. Mert csak ez az egyetlen módja
+annak, hogy a megraboltak, vagy a meggyilkolt hozzátartozói, ha a
+városba hetipiac alkalmával lekerülnek, igazolják, hogy a csendőr a
+bosszút csakugyan illetékes személyen gyakorolta. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_22" id="Page_22">-22-</a></span></p>
+<p>Ez, ha a dolgokat ebből a szempontból nézzük s a helyi
+viszonyokat kellő figyelemmel mértékeljük, elfogadható fölfogás,
+amely gyakorlati érzékre vall.</p>
+<p>Nem másért, hanem tisztán csak ezért állanak őrséget a fejek a
+kajmakám portája előtt.</p>
+<p>Az emberek nézik a fejeket.</p>
+<p>A kutyák is nézik, de nem juthatnak hozzájuk.</p>
+<p>A legyeknek azonban e tekintetben szabadság van engedve. Allá
+szárnyakat adott nekik s így minden korlátozás nélkül röpködhettek
+a fejeken és a birkahúson, amelyet szintén rúdon sütöttek és azon
+hordozták. Nem lehet mondani, hogy drága lett volna akkor a
+hús-étel odalent, mert egy darab bordát a rájatartozó hússal egy
+krajcárért adtak.</p>
+<p>Ezt nem lehet drágaságnak nevezni s miután a hegyekből lejött
+emberek eladták a piacon azt, amit magukkal hoztak: a bocskornak
+való szőrös állati bőröket és a világítógyertyául szolgáló gyantás
+fenyőfa-szilánkokat, húst vettek és ettek és pitét vásároltak
+hozzá, amely fehér és meleg és szintén hordják az utcán a
+készítéséhez értő pékek s egyéb simindzsiások, kiabálván, hogy
+<i>biali vrúcsi</i> és amely oly jó volt, hogy a batalion
+orvosfőnöke büntetés terhe alatt tiltotta el, hogy valaki belőle,
+bárcsak egy harapást is egyen, mert mint mondta a tiszteletreméltó
+doktor: ő és az ő két dögésze nincsenek Karlsbadra s egyéb
+gyomorfürdőhelyekre berendezve.</p>
+<p>Különbözők azonban az egészségi fokozatok. Az emberek minden
+halálveszedelem nélkül ették a <span class="pagenum"><a name=
+"Page_23" id="Page_23">-23-</a></span> <i>mészát</i> és a <i>biali
+vrúcsit</i> s vidám szavakat intéztek a fejekhez:</p>
+<p>– Haj, kutya, úgye nem rabolsz már?</p>
+<p>– Haj, hajduk, úgye nem ölsz már?</p>
+<p>A hadnagy is nézte.</p>
+<p>Arra megy az őrnagy s a vállára üt:</p>
+<p>– No, mit néz rajtuk annyi ideig, Dominig?</p>
+<p>– Őrnagy úr, – mondja a hadnagy, – már sok társaságban
+megfordultam. De ilyen úri társaságot, mint ezek, akik a
+viszontlátogatáshoz névjegy helyett a fejüket küldik be: ilyent még
+nem láttam.</p>
+<p>– Fiam, – fordult az őrnagy egy arra csatangoló közkatonához,
+aki vászonnadrágot viselt, – nem fázol meg ebben a ruhában?</p>
+<p>A katona elértette a kérdést (mivelhogy nem volt szabad a
+városba a gyakorló ruhákban kimenni):</p>
+<p>– Őrnagy úrnak jelentem alássan, rajtam van a másik is, de húst
+kell hazavinnem, azt sajnálnám összezsírozni, mert vadonatúj.
+Tegnap kaptam.</p>
+<p>– Igen, igen, – mondta az őrnagy. – Látja, hadnagy úr, ez
+szabálytalan dolog és mégis helyes dolog. A kincstár érdekei mindig
+szem előtt tartandók… Miért csináltunk volna mi Streifungot, meg
+esetleges nemzetközi bonyodalmat ezek ellen? Mikor így is el van
+intézve a dolog? <span class="pagenum"><a name="Page_24" id=
+"Page_24">-24-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Kutyavér a havon.</h2>
+</div>
+<p>Tél van, jól meglepte a határt a hó, minden aludni látszik,
+csend és némaság van a tájon. Ilyenkor nem igen járnak-kelnek az
+emberek a hidegben, amit nyilvánvalóan mutat az is, hogy az úton
+csak egy ökrös szekér mozog. Halad kifelé, a pusztának. Ritkaság az
+ilyesmit látni, mert errefelé nem szokás az ökrön való járás.
+Leginkább lóval haladnak. Nem is igen van itt szekér, hanem csak
+kocsi.</p>
+<p>Most azonban úgy áll a dolog, hogy ez a szekér fáért megy ki az
+erdőbe. Barátságból, szívességből, meg egy kis részért, amit a
+fából kap. Mert a szekér Savanya Jánosé, ami fa pedig kint van az
+erdőn hazahozni való, az a komáé, bizonyos nevezetű Franczia
+Péteré. Péter ugyanis, mikor árverezték a rőzsét az erdőben,
+rálicitált egy kisebb rakásra, ki is fizette és most azt mennek
+hazahozni. Mindketten ott ülnek a szekéren, beszélgetvén. Van rá
+módjuk, mert az ökör nem szokott valami nagyon sietni. Azért
+mondják a lusta emberre, hogy lassan jár mint az uraság ökre.</p>
+<p>Ezek ugyan nem urasági ökrök, hanem csak célszerű <span class=
+"pagenum"><a name="Page_25" id="Page_25">-25-</a></span> szögény
+embör jószágjai, bár úgy lehet, hogy ennélfogva még lassabban
+mennek. Alig hallatszik, hogy haladnak, pedig így a havas világban
+a csendek csendje ül a tájon. Nem mozog senki és semmi, még a
+varjak is eltávoztak jobb helyre, mert mit keressenek a havon? De
+éppen ezért, mikor némi zajt hall a hátuk mögött Péter,
+visszatekint.</p>
+<p>– No – mondja – gyün a kend kutyája a kuvasz.</p>
+<p>– A Talpas?</p>
+<p>– Az.</p>
+<p>Hát csakugyan. Jön a kutya s ahogy a szekérhez ér, ugyancsak
+ugrál és mint mondani szokás: nagyon hányja-veti a fülét. Ez
+kutyanyelven örömet jelent s ha még trüszög is hozzá, ez a
+legnagyobb fokú örvendezés. Azt mondja ilyenkor a kutya:</p>
+<p>– Hiába akartok elszökni előlem, csak utánatok jöttem a
+tanyábul.</p>
+<p>A gondolatban való beszédre azonban azt mondja Savanya
+János:</p>
+<p>– Az ördög bujjon beléd, miért nem maradtál otthon?</p>
+<p>De a kuvasz csak ugrál előre-hátra a szekér körül, valamit
+kiabál az ökröknek, mond is valamit, amit Franczia Péter alighanem
+megért, szólván:</p>
+<p>– Hiszen otthon hagyta a pulit házőrzőnek.</p>
+<p>Ez némi megnyugtatás volna, mert így a baj csak kisebb. De alig
+telik bele néhány minutum, már hallatszik hátulról a beszéd, hogy
+bek-mek belemek, mire feleli a kuvasz, hogy buff-buff balabuj. Mert
+jön ám a pulikutya is ész nélkül a szekér után s <span class=
+"pagenum"><a name="Page_26" id="Page_26">-26-</a></span> a kis
+fekete gombóc állat szinte nem is szalad, hanem gurul a havon
+sebesen, mint a ballangógyökér, mikor az őszi szélvihar a pusztán
+kergeti. S közelbe érve, mondja a puli is ugyancsak:</p>
+<p>– Engem sem lehet ám becsapni! Engem sem lehet ám becsapni!</p>
+<p>A két állat bolondos táncot jár afölött való örömében, hogy
+megtalálták a szekeret. Savanya János ugyan jókedvvel legelteti a
+szemét a kutyákon, másként azonban ez baj, hogy eljöttek a
+tanyából. Mert ha a kutya így elszökik hazulról a gazda után és az
+orra után menve megtalálja, azt visszakergetni nem lehet. A kutya
+hűsége mondja-e föl ilyenkor a szolgálatot, vagy hogy éppen a
+hűsége tartja ott az úton levő, ennél fogva esetleg veszedelemben
+levő gazdánál: azt nem tudni, de annyi bizonyos, hogy azt sem szó,
+sem ütés el nem riasztja. Ha megverik, néhány száz lépésre
+hátramarad, de azután újra elősompolyog és olyan szomorúan tud a
+szeme nézésével beszélni: ne űzz el, engedd, hogy veled lehessek. A
+külső ember, ha a város felé megy kocsin s észreveszi, hogy a kutya
+utána szökött, inkább visszafordul, így hazamegy vele a kutya is.
+Otthon azután a kutyát megkötik s a gazda újból elindulhat. Mert
+egy rendes házőrző kutya ér annyit, mint egy borjú s ha a kutya a
+kocsival a városba kerül, ott eltéved és elvész.</p>
+<p>Itt ugyan nem a városba mennek most, hanem azért csak baj van.
+Mert a törvény szerint az erdőbe nem szabad bevinni a kutyát. Ha a
+csősz megtalálja a fák közt, lelövi. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_27" id="Page_27">-27-</a></span></p>
+<p>Visszafordulni sem lehet a kutyák kedvéért. Mert itt most meg az
+a baj, hogy ökörrel vannak. Lóval még meg lehetne fordulni, mert
+sebes járású. De az ökörrel nem, mert akkor estig sem érnek ki az
+erdőbe. Pedig a rőzse már ugyancsak szükséges, mert hideg van és a
+tüzelő Franczia Péteréknél végképpen elfogyott.</p>
+<p>A kutyai ügyben a szekéren megindult lassú tanácskozás utoljára
+is abban állapodik meg, hogy nincsen itten már más tennivaló: hadd
+jőjjenek az állatok. János mondja:</p>
+<p>– Majd oda parancsolom őket a szekér alá a kerekek közé.</p>
+<p>– Hát persze, hogy persze – feleli megnyugtatólag Péter,
+egyébként sem az ő kutyáiról lévén szó.</p>
+<p>És mert senki sem tudta még ekkor, hogy mi következik.</p>
+<p class="center">* * *</p>
+<p>Bárki bármit beszéljen, csak elér azért az ökör is oda, ahova
+kívántatódik, mert íme idő multán ott vannak az erdőben. Franczia
+Péter tanulmányozza a rőzserakásokat és bár még az ősszel vette meg
+a magáét, ráismer a mostani havas állapotában is. Mert, amikor
+licitált rá, ócska asszonyszoknyából való kék rongyból azután
+pántlikákat csinált s azokat a rakásnak mind a négy sarkára
+odakötötte. Mert hiszen szokás-mondás ugyan, hogy igaz jószág nem
+vész el, de e tekintetben az elővigyázat sohasem fölösleges. A
+rongyok például <span class="pagenum"><a name="Page_28" id=
+"Page_28">-28-</a></span> most megmondják Péternek az igazát és
+egyben arról is tanubizonyságul szolgálnak, hogy a rőzse egy
+sarkából sem lopott senki. Mert ha lopott volna, a lopott holmival
+elvitte volna a sötétben a rongyot is. Mert annyira már csak mégsem
+szemtelen senki, hogy nappal lopjon. Mert aki ezt tenné, az már
+csakugyan nem volna becsületes ember.</p>
+<p>– Hát ez az no, ha mondom – vélte Franczia Péter a rőzsére
+mutatva.</p>
+<p>– Hóha, hó – szólt Savanya János az ökröknek, mire azok (nagy
+nehezen: egy szóra) megálltak. Ki is veszi azonnal a jármot a
+nyakokból, e nagy fehér szótalanságokat kötélre eresztvén. Azután
+rakják a rőzsét a szekérre, ami voltaképpen nem nagy munka, mert
+nem olyan sok a rőzse, hogy egy fuvarban haza ne lehetne vinni. A
+kutyák ülnek a szekér mellett s nézik a dolgot. Ahogy a rakodással
+készen vannak, a szekérrúdra ül a két ember és előveszik a
+tarisznyát. Enni kell. Az ökröknek nem kell enni adni, mert azok a
+tulajdon belsejükben viszik a tarisznyájukat, kérődzvén kedvükre.
+Az emberek szalonnát esznek kenyérrel, a kutyák kapják a bőrét meg
+a héját. Ha majd ettek, fognak s indulnak mindjárt visszafelé: így
+csak talán nem lesz a kutyákkal semmi baj.</p>
+<p>Ekkor a nem messzi csőszházból, amely eddig a hóban eltemetve
+aludni látszott, kijön a csősz és feléjük tart. De nemcsak maga
+jön, hanem az unokája is beleakaszkodott, fogván öregapó kabátjának
+a zsebje szélét.</p>
+<p>Öregapó mondja neki: <span class="pagenum"><a name="Page_29" id=
+"Page_29">-29-</a></span></p>
+<p>– Ne gyere Juliska, ne gyere kicsinyöm, mögfázol.</p>
+<p>De a kis vakarcs csak belekullancsoskodik és huzatja magát a
+zsebszélnél fogva. Igy a csősz ráhagyja a dolgot s halad. Ahogy
+azonban közel érnek, a két kutya dühödt ugatással támadt rájuk. Azt
+amúgy is megtennék, hogy ugatnának az idegenre, mert a szekérnek és
+ökröknek védelmét kötelességüknek ismerik, de így étel idején
+különösen mérgesek, valószínű, hogy ilyenkor az állat az
+ennivalóját félti a közeledőtől. Mire Savanya János a szekérrúdról
+felugrik, az öreg csősz, bot nélkül lévén, ugyancsak topog a kutyák
+előtt, tolván hátra a két kezével maga mögé a kis unokáját, hogy az
+ebek meg ne marják. A kislány azonban, mire Savanya odaér, hogy a
+kutyákat elkapja, már halálra rémült, reszket, sikít, ordít,
+kiabál.</p>
+<p>Savanyáék kötelet vetnek a megdühödött veres kuvasz nyakába és
+János a pulit a háta szőrénél fogva kapja el. De még így is alig
+lehet a kötélen tartani a kuvaszt, a puli pedig annyira menne neki
+a sikoltozó kisleánynak, hogy még a gazdája kezéhez is
+visszakapkod, hogy eressze.</p>
+<p>Lehet, hogy az öreg csősz a legjobb szándékkal jött, de lehet az
+is, hogy némi bosszankodás volt benne. Lehet, hogy hivatali
+tekintélyét látta megsértve azáltal, hogy tudta és beleegyezése
+nélkül rakták föl a szekérre a rőzsét. Sőt ez a valószínűbb és a
+kutyák szörnyű megvadulásának az oka is ebben keresendő. Mert a
+kutya meg tudja érezni azt, hogy kiken kell ellenséget vélni.
+Mindegy azonban <span class="pagenum"><a name="Page_30" id=
+"Page_30">-30-</a></span> most már, bárhogy van a dolog, a csősz
+tökéletesen dühös. A csőszházból a nagy ugatásra, jajveszékelésre
+és lármára kiszalad a háznép és az öreg szörnyű haraggal kiabál
+nekik.</p>
+<p>– Hozzátok ide a puskámat! Lelüvöm azt a disznó dögöt! Ne tögye
+nehézségössé az én unokámat.</p>
+<p>Savanya fogja a kutyákat.</p>
+<p>– Csak talán nem lüvi kend le?</p>
+<p>– Lelüvöm én – kiabál a csősz.</p>
+<p>– De nem engedöm ám!</p>
+<p>A csősz fia vagy veje azonban szaladva hozza már a puskát és
+szalad utána a háznép is! lüvés lössz. Az öreg kézbe ragadja az
+ócska mordályt és a kutyára fogja. Azonban, ahogy ő takargatta az
+unokáját a kutya elől, úgy takargatja most Savanya a kuvaszt a
+puska elől.</p>
+<p>– Ne bántsa kend, ne bántsa kend! – kiabálja.</p>
+<p>A kötéllel odarántja a kuvaszt a lába közé, csizmáival
+átszorítja derekát. A csősz ordít:</p>
+<p>– Eressze kend el a kutyát! Lelüvöm!</p>
+<p>– Nem eresztöm! – ordít vissza Savanya és a sok ordítozás olyan
+lármát csap a havas erdőben, hogy a többfelé a fákon dolgozó
+napszámosok is előfutnak: talán embert ölnek itt.</p>
+<p>Forog a csősz mindenfelé a puskával, hogy honnan találhatná el a
+kuvaszt, de forog Savanya is, a kutyával a lába között. Végül az
+öreg csősz, félig megvadulva azon, hogy a tekintélye így forog
+kockán, rálő a kutyára. Jól talált. A fejet találta el, a kutya
+megszünik a gazdája lába között <span class="pagenum"><a name=
+"Page_31" id="Page_31">-31-</a></span> ugatni, megroggyan, egy szót
+sem szól, véresen a hóra esik.</p>
+<p>Nagy lárma támad, az ökrök a lövéstől megvadulnak, majd
+elszakítják a kötelet, káromkodások hallatszanak és a csősz, akit
+nagy indulatából a fegyverdörrenés észretérített, sietve vonul
+minden népével vissza a házba.</p>
+<p>Franczia Péter fogja be az ökröket, Savanya nézi a döglött ebet.
+Véres feje mellett megáll a puli és vékony apró szűkölésekkel
+temeti a cimborát. De az egybegyűlt emberek is vetnek utána némi
+elismerést, szólván a riadalom után hirtelen beállott csendben:</p>
+<p>– Kár érte…</p>
+<p>– Jó kutya volt…</p>
+<p>– Röndös kutya volt…</p>
+<p>Savanya úgy érzi, mintha a torkát fojtogatnák. Nem szól semmit,
+mert attól tart, hogy talán sírva fakadna, ami még sem volna illő.
+Csak némán emeli föl az öklét a csőszház ellen. Azután elhaladnak a
+szekérrel, amely után szomorúan ballag a puli.</p>
+<p>A kuvasz teteme ott marad az erdőszélben a havon.</p>
+<p>A szekér már messze jár, de Savanya János olykor visszafordul
+róla és átkozódva emeli az öklét a csőszház felé. Franczia Péter
+bólogat hozzá és azt mondja:</p>
+<p>– Fiskálist köll fogadni.</p>
+<p class="center">* * *</p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_32" id=
+"Page_32">-32-</a></span></p>
+<p>Csakugyan Savanya János ügyvéddel megy el a tárgyalásra a
+járásbíróság elébe. Mert ez olyan dolog, hogy ha a tanya egyik
+sarka rámegy is, itt igazságnak kell történni.</p>
+<p>Egybegyültek mindenek, panaszos, vádlott és tanuk is számosan. A
+fiatal fiskális izgatottan mozog köztük, mert bizonyára különös
+tetemrehívás ez. Az-e? Vagy kutyalövési ügynek nevezzük? Az sem,
+mert ez a törvény szerint nem más, mint idegen ingó dolog szándékos
+megrongálása. Ez a meghatározás Savanyát balsejtelemmel tölti el.
+Hiszen olyan kutya nem volt a határban. Azután csak ingó dolog. A
+kútveder az ingó dolog az ostorfán, mikor a szél fujja, nem pedig a
+kuvasz. Hát micsoda dolog ez?</p>
+<p>De félre az elmélkedésekkel. A bíró a tárgyalásba kezd és
+megkérdezi az öreg csőszt, bizonyos nevezetű Szőke Hadadi Sándort,
+hogy hallván a vádat, bűnösnek érzi-e magát?</p>
+<p>– Hát nem, – mondja az öreg és hivatali méltósággal lép előbbre
+– mert én törvényösen töttem, amit töttem. Itt a bizonyság…</p>
+<p>És a belső zsebből előhúzza az erdőőri utasítást, amelybe bele
+van nyomtatva, hogy a kártékony állatot lelőni kötelesség.</p>
+<p>– De – mondja a bíró – a kutya nem kártékony állat. Akkor nem
+tartanák a tanyákon, ha kártékony volna.</p>
+<p>– De bizony csak – véli Szőke Hadadi – kártékony az, ha nincsen
+kötve.</p>
+<p>Ez érv. De most Savanya tanui lépnek elő és <span class=
+"pagenum"><a name="Page_33" id="Page_33">-33-</a></span> igazolják,
+hogy hiszen kötél volt a kuvasz nyakában, meg a gazda lábai között
+is volt.</p>
+<p>– Itt, – mutatja Savanya a lábait – itt a tulajdon két lábom
+közt volt.</p>
+<p>– Hát pedig – mondja a csősz, bizodalmasan tekintvén a bíró felé
+(hiszen mindketten hivatalos emberek) – én amellett vagyok, amit
+mondtam. Az a kutya van kötve, aki láncon van, karó mellett.</p>
+<p>– De a gazdája lába közül lőtte kend ki?</p>
+<p>– Hát ha onnan is, – rángatja panyókára a vállát az öreg csősz –
+akkor is csak törvénytelen állat volt. A törvény kötelez engöm.</p>
+<p>A törvény… A csősz diadalmasan néz körül. Ki az, aki a törvény
+ellen mer? Savanya szomorúan kezdi érezni, hogy a kuvasz esete
+alighanem megbosszulatlanul marad.</p>
+<p>Azonban okos ember a bíró, mert hiszen azért bíró. A csősznek
+most így adja föl a szót:</p>
+<p>– Ha kendnek minden törvénytelen állatot le kell lőni, mért nem
+lőtte kend le a pulit is?</p>
+<p>Savanyáék pártján elfojtott kacaj. Ahán. Ez azután kérdés. Ez
+már teszi.</p>
+<p>Az öreg csősz is meg van lepődve. Az ám. Csakugyan. Erre nem
+számított. Kezd megzavarodni. De azután hirtelen támad az ősz hajak
+alatt egy gondolat és csendesen feleli a bírónak:</p>
+<p>– Mert a csőszpuskának csak egy csöve van.</p>
+<p>Hiába azonban minden furfang és okoskodás. A bíró kétszáz
+koronára elítéli a csőszt, amit az megroggyanva vesz tudomásul.
+Csak akkor éled, mikor tudatja vele a bíró, hogy büntetlen multjára
+<span class="pagenum"><a name="Page_34" id=
+"Page_34">-34-</a></span> való tekintettel az ítélet végrehajtását
+felfüggeszti.</p>
+<p>– Hanem – mondja tovább – kártérítéssel tartozik. A kutya árát
+meg kell fizetni.</p>
+<p>– Hejnye, hejnye – csóválja a fejét öreg Hadadi Sándor.</p>
+<p>– De pedig úgy, úgy – vélik Savanyáék és a fiatal szorgos
+fiskális azonnal meg is állapítja a kutya árát:</p>
+<p>– Nyolcvan koronát ért a kutya!</p>
+<p>Savanyának ez tetszik. Hálás pillantást vet az ügyvédre és a
+kuvasz méltatásába kezd. (Az sem gondolta volna világéletében, hogy
+ilyen úri helyen fájlalódnak a fejek végette.) Mondja Savanya:</p>
+<p>– Hát szép kutya volt. Nagy kutya volt. Erős, bátor… Az üsmert a
+határban mindönkit.</p>
+<p>Mélabúsan teszi hozzá:</p>
+<p>– Ugyan ütet is üsmerte mindönki a határban.</p>
+<p>A tanuk komoly meggyőződéssel bólogatnak:</p>
+<p>– Hát ami igaz, az igaz.</p>
+<p>– No de – mondja a bíró – nyolcvan koronát még sem ér egy
+házőrző kutya.</p>
+<p>– Hát kit így, kit úgy, – véli Savanya – kutyája válogatja, mög
+gazdája válogatja.</p>
+<p>Hát ez az. Savanya így állapítja meg, hogy mi az a praetium
+affectionis. A magyar törvény sokkal szebb szavat talált erre a
+fogalomra. Ugy hívja, hogy: kéj-becsár.</p>
+<p>A bíró előszólít egy tanut:</p>
+<p>– Hát ismerte maga azt a kutyát?</p>
+<p>– Hát – feleli sértődve a tanu – már mögkéröm az urat, hát
+hogyne üsmertem volna. Ugy <span class="pagenum"><a name="Page_35"
+id="Page_35">-35-</a></span> igaz, ahogy a sógor mondja: üsmert az
+mindönkit, mög ütet is üsmerte mindönki.</p>
+<p>– No jó – mondja a bíró. Hát mennyi pénzt adott volna érte?</p>
+<p>A tanu előreteszi az egyik lábát s gondolkozva nézi a csizmája
+fejét.</p>
+<p>– Pénzt, – szól – pénzt nem adtam volna érte.</p>
+<p>– Akkor hát nem is ért a kutya semmit.</p>
+<p>Most többen is szólnak:</p>
+<p>– Dehogy nem, dehogy nem. Ért az. Csakhogy nem szokás kutyáért
+pénzt adni. A kutyát cserélni szokás.</p>
+<p>– Azután mit adott volna cserébe?</p>
+<p>A tanu megint gondolkozik, a bíró meg türelmetlenkedik. Valóban,
+a kéj-becsár megállapítása nem egészen könnyű dolog.</p>
+<p>Az ember széjjelnéz, hátratekint, mintha a többitől várná
+beszédéhez a jóváhagyást.</p>
+<p>– Hát egy birkát löhetött volna érte adni.</p>
+<p>– Milyen birkát? Valami kis bárányt?</p>
+<p>– Nem. Öreg birkát.</p>
+<p>– Mit ér egy öreg birka?</p>
+<p>– Hét-nyolc pengőt.</p>
+<p>– Jól van – állapodik meg a bíró a dologban. Tehát egy nyolc
+forintot érő birkát adna a kutyáért, ha megvolna.</p>
+<p>A tanu helyénvalónak találja a teljes igazság kedvéért – még egy
+megjegyzést tenni.</p>
+<p>– Már kérem alássan, – mondja és lassan sikálja a kezefejével az
+állát – én nem adnék érte még egy kis bárányt se, mert neköm van
+kutyám. Hanem <span class="pagenum"><a name="Page_36" id=
+"Page_36">-36-</a></span> ezt úgy köll fölfogni, hogy akinek
+nincsen kutyája, annak mögért volna egy öreg birkát…</p>
+<p>Jól van ez már így is. A bíró a különféle körülményeket
+mérlegelve, huszonöt koronában állapítja meg az elpusztult kuvasz
+árát.</p>
+<p>– Hallotta, – szól Hadadihoz – huszonöt korona. Ennyit tartozik
+kártérítésben fizetni.</p>
+<p>Az öreg csősz félszemmel néz a bíróra, azután kérdezi:</p>
+<p>– Mennyi az, kéröm?</p>
+<p>– Mennyi? – mondja a bíró. Hát hogyan mondjam? Huszonöt korona
+az huszonöt korona.</p>
+<p>– Nem értök én ahhoz – feleli Szőke Hadadi elütőleg. Hanem, hogy
+mennyi pengőben?</p>
+<p>– Tizenkét forint ötven krajcár. Ennyit fizet kend.
+Belenyugszik?</p>
+<p>Az öreg elszomorodva feleli:</p>
+<p>– Hát, ha muszáj…</p>
+<p>Azonban Savanya János áll elő:</p>
+<p>– De kéröm alássan, én mög keveslöm azt a pénzt a kutya
+árában.</p>
+<p>– Elég az pedig, hallja – inti le a bíró.</p>
+<p>– De kéröm, veszteségbe, szomorúságba, fájdalomba, miért volna
+az elég?</p>
+<p>– Azért, – mondja ki a bíró az igazságot – mert a kutyának
+nincsen szalonnája.</p>
+<p>Öreg Szőke Hadadi sietve gombolja ki a mellényt, hogy a
+pénzes-zacskót elővéve, azonnal fizessen. Amíg följebb nem megy a
+kutyának az ára. Savanya a pénzt zsebreteszi.</p>
+<p>– No – mondja a bíró, az ügy sikeres elintézése <span class=
+"pagenum"><a name="Page_37" id="Page_37">-37-</a></span> után –
+most már nincsen baj semmi, úgy-e? Meg vannak elégedve mind a két
+oldalon?</p>
+<p>Szőke Hadadi fölhúzza a vállát, legyint a kezével.</p>
+<p>– Hát a bírság… mindegy no. Ha így van az ítélet, hát így van.
+De én már embörrel ezöntúl nem találkozhatok odaki, hogy mög ne
+kérdözze tüllem: mikor mögy kend mögint kutyára vadászni, Sándor
+bácsi?</p>
+<p>Savanyáék gúnyosan mosolyognak. Mert hiszen ha csak ennyiből
+állna a dolog. De van folytatása is. Öreg Szőke Hadadi Sándor
+nevéből a mai naptól kezdve a Szőke név kimaradt. Mától kezdve a
+helyét a Kutyavadász gúnyszó foglalta el. Hatalmas úr az Isten, de
+ezt a nevet róluk többé még ő sem veszi le. Idővel, amikor az öreg
+csősz már nem is él és a Juliska unoka lesz férjhez menendő, csak
+úgy fog arról a pusztaszélen a szó verni:</p>
+<p>– A Kutyavadász Hadadiék Julcsájának holnap kötik be a fejét.
+<span class="pagenum"><a name="Page_38" id=
+"Page_38">-38-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Elmúlás előtt.</h2>
+</div>
+<p>Ami a vékonyságot illeti, az még nem nagy baj, ha valaki vékony,
+mert hiszen nem is mindig vékony az, akit annak mondanak. Némelyik
+ember csak azért látszik olyan vékonynak, mert nagyon hosszú.</p>
+<p>– Ha egy harmadával rövidebb volna, egészen rendes testállása
+lenne neki – mondják.</p>
+<p>Mostanában ugyan már nem nagyon sűrűn adódnak elő szálas
+emberek. Fogynak, nem tudni, miért? Egyesek arra vetnek, hogy a nép
+nagyon hamar munkába fogja a gyermekét s ezért maradna most
+rövidebbre, mint ezeknek előtte. De hiszen azelőtt is korán munkába
+fogta, talán még korábban, mint most, mikor az iskolai törvény ezt
+a szokást mégis csak korlátok közé szorítja. Mások a pálinkát
+okolják, megint mások a korai dohányzást, romló lakásviszonyokat,
+hiányos és egészségtelen táplálkozást. Azon a tényen azonban nem
+változtat az egyik elmélet sem, hogy rövidülnek az emberek.
+Hivatalos írást erről aligha vezetnek, de amúgy szemmel látható.
+Aki szálas ember régebben szolgálta <span class="pagenum"><a name=
+"Page_39" id="Page_39">-39-</a></span> ki a katonaságot, emlékezhet
+arra, hogy mikor berukkolt a századhoz, nagyság szerint valami
+nyolcadik-kilencedik volt a legények között, ellenben szolgálatának
+harmadik esztendejében már ő volt a leghosszabb köztük. Mert mindig
+apróbbak jöttek az eltávozott hosszúk után. Vagy hogy talán ennek
+is olyan szokása van, mint a kukoricának, hogy az egyik esztendőben
+magasabb szárat vet, a másikban alacsonyat?</p>
+<p>Ugyan a kukoricánál is az alacsony száron néha több a cső, mint
+a magoson. Ha hosszúra nő a buza, megdől s fejét leteríti a földre.
+Ha szélvihar van, a bokorfa állja, ellenben a hosszú jegenyeakác
+eldől, mert nem bírja a gyökere a homokban tartani.</p>
+<p>Az emberekben is van ez így. A kis emberre azt mondják, hogy ki
+se látszol a földből, te kis gömböc, te hasban vállas, te
+kútkolonc, te lábatlanság! – A hosszúra azt mondják, mit akarsz, te
+nagy hoppász, tögyél vasalóvasat a zsebödbe, mert elfúj a szél, te
+emeletös gólya! – S hozzáteszik:</p>
+<p>– Kend különben már gazdag embör löhet, mert takarékosan él.
+Kend ha a szíjgyártónál szíjat vásárol, a fele is elég egyszöri
+viseletre.</p>
+<p>A hosszú azt mondja erre:</p>
+<p>– Csak beszéljen kend, kis tökmag. Hiszen amelyik kerítésön én
+átlépök, az alatt kend csak úgy tud átbújni, ha négykézláb lukat
+kapar magának, mint a kutya.</p>
+<p>Ezek azonban csak mind tréfabeszédek, amik <span class=
+"pagenum"><a name="Page_40" id="Page_40">-40-</a></span> semmi
+vizet sem zavarnak, csak azért mondatnak, hogy az idő teljen.
+Ellenben más dolog az, mikor a hosszú emberre ránéznek a többiek s
+félig térfásan, félig szánakozva mondják neki:</p>
+<p>– Mivel élsz te hé? Talán tengeri herkentyűvel? Vagy cukros
+levegővel, mint az urak?</p>
+<p>– Már miért? – kérdezi a hosszú.</p>
+<p>– Hát már apránkint a melled egészen odaszárad a hátadhoz.</p>
+<p>A hosszú a fejét lehajtja. Hát ez az.</p>
+<p>Az emberek is összenéznek. Hát ez az. Elérte a száraz betegség.
+Ami ellen nincs orvosság. Isszák ugyan ellene a petroleumos
+pálinkát, főzik róla a székifű virágát, a nyakat nagy és hosszú
+szalagokkal betekerik, a mellény alá a háton keresztbe
+asszonykendőt kötnek, mindez azonban nem sokat szokott érni.</p>
+<p>A hosszú a fejét fölemeli. Kiegyenesedik, mint régente, mikor
+mint leghosszabb ember, a zászlót hordozta a regimentben. A Fánit.
+A regimencfánit… Ej… azonban, nem megy ez már úgy, mint ezeknek
+előtte. A mell nem engedelmeskedik, mert szaggatások vannak benne,
+a nyak pedig megvékonyodott, szinte idegenül forog rajta a fej. A
+hosszú elkeseredetten mondja a bormérőnek, mert az ilyen esetek ott
+szoktak történni:</p>
+<p>– Hozzék kend egy liter bort.</p>
+<p>Azt mondja a kocsmáros:</p>
+<p>– Miért?</p>
+<p>Feleli a hosszú:</p>
+<p>– Miért? Hát pénzért! <span class="pagenum"><a name="Page_41"
+id="Page_41">-41-</a></span></p>
+<p>– Nono – feleli amaz, miután ez a beszéd csak azért történt,
+hogy nevessenek is valami keveset.</p>
+<p>Azt mondja egy kövéres, mosolygó képű alacsony, abban a biztató
+tudatban, hogy vele ez világi életben soha olyan nem történhet,
+mint a hosszúval történt:</p>
+<p>– Jobb volna, ha tejet inna kend.</p>
+<p>A hosszú megüti a kezével a levegőt.</p>
+<p>– Ittam én már azt is.</p>
+<p>– De sokat igyon kend. De ne úgy mint az urak, hogy
+incum-fáncum, meg mi fene. Hanem úgy igya kend, ahogy a tehénbül
+kigyün.</p>
+<p>Egy ember két ujjával ráüt az asztalra:</p>
+<p>– Ez úgy van.</p>
+<p>Ez az ember ugyanis korán özvegységre jutott s nem feledhetvén
+sehogy sem az elhalt hitvest, nincsen lelke ahhoz, hogy az
+asszonynak mását vigye a házhoz mostoha gyanánt. Ily módon náluk a
+tűzhelyen nem túlságosan füstösödnek be a bögrék, hanem van egy
+tehene, ád nyolc litert – már nem hogy egyszerre, hanem reggel
+négyet, meg este négyet. A tehénnek a mezőre való reggeli
+szolgálatba menetel előtt alatta reggelizik ez az ember a két kis
+családdal, meleg ilyenkor a tej tűz nélkül, úgy ahogy előadódik.
+Estére kelve hazajön a mezők illatos füvei közül a jó tehén s a
+szarvaival valahogy beférvén a kiskapun és szép két szolíd szemével
+a két kis családra nézvén, azt mondja:</p>
+<p>– Hozott már megint négy lityi élelmet a búböce.</p>
+<p>Akkor megint csak aláállnak az apjukkal egyetemben bögrézni és
+ebben nincsen semmi sem, mert <span class="pagenum"><a name=
+"Page_42" id="Page_42">-42-</a></span> nyolc liter tej egy embernek
+és két kis családnak kenyérrel egy napra elég, legföljebb a tehén,
+fejetvén, olykor félszemmel hátratekint, hogy a testéből adott
+meleg ételnek a fölosztása a két kis család között a szociális
+szempontok megtartása mellett történik-e.</p>
+<p>Ez az ember tehát, aki így él, ismételten most már három ujjal
+üt az asztalra, mondván:</p>
+<p>– Sokat. Azután a tehénbül, ne a boltbul.</p>
+<p>A hosszú nyújtja az üres üveget a bormérőnek, hogy még hozzon
+bele:</p>
+<p>– Beszélhetnek kendék, amit akarnak. Nem segít én rajtam már
+más, csak a bor. Mindig bennem van az álom hidege, mintha csak
+mindig akkor keltem volna föl az ágyból. Hanem a bor melegít. Az
+jó. Azzal bírom én ki.</p>
+<p>… Kintvaló emberek nem tudnak érvelni. Nincsen rá szavuk
+elegendő. A gondolatok oly változatosak, hogy sűrűek, de a fej nem
+tud a kifejezésükre a nyelvnek munkát adni. Mérhetlen szókincsük
+másfelé való irányban fejlődött, a lélekhez való szóláshoz azonban
+kevés a szavuk. A gondolatok járnak-kelnek az agyakban, de senki
+sem mondja ki, mert nem is tudná, hogy miként. Csak a gondolatokból
+leszűrődött igazság jut kifejezésre ilyképpen, mint a mosolygósképű
+alacsony szólja is:</p>
+<p>– Hát tíz liter borba fogadok, hogy nem élsz egy esztendeig.</p>
+<p>A hosszú, a pohárral a kezében, rábámul. Csillog a szeme, sovány
+arcára kiülnek a bortűz bazsarózsái és azt kiáltja: <span class=
+"pagenum"><a name="Page_43" id="Page_43">-43-</a></span></p>
+<p>– Hát nem tíz literbe, hanem fél akóba fogadok, hogy elélök még
+nem is egy, hanem két esztendeig.</p>
+<p>Hát ez bizony nem egészen a vigalmi helyre való beszéd s úgy
+tetszik, mintha a nyitott ablak között a keresztszélben lassan
+lovagolna hol erre, hol arra a Csonthalál, vigyorogván rozoga
+fogaival szokása szerint s a kaszájának éle oly kivert, hogy rendes
+ember ezt valóban még szénához sem használhatná.</p>
+<p>Hideg fuvalmakat visz átal a keresztszél a szobán.</p>
+<p>De a hosszú azt mondja mérgesen:</p>
+<p>– Hát én állom! Hát én mondom! Hát én fél akót töszök arra, hogy
+én élök még két esztendeig.</p>
+<p>Egy csendes hallgató beleszól részvétteljes hangon:</p>
+<p>– Ugy engedje az Isten…</p>
+<p>Szomorúság van itt; hiába, szomorúság van. Mily jobb volna
+másról beszélni, mikor pedig látszik, hogy a hangjából is ugat a
+halál kutyája. Az emberek mennének, – de nem mennek. Gondolkodásba
+esnek. Mitől vannak az ilyen betegségek? Mondják, hogy ez nem
+mástól van, hanem hogy hűtés. Ősszel éri az ilyen az embert, a kora
+harmaton, amidőn majdnem téli hideg van már, de még nincsen a
+télnek nekiöltözködve az ember. Mások azt mondják, hogy a
+szárazbetegség úgy öröklődik, mint az anyajegy. Ugyan most már azt
+is beszélik, hogy az volna a legnagyobb baj, hogy a tanyákon a
+pincét külön szokás építeni. Jóformán sehol sincsen pince a házak
+alatt s így az alulról való földi hidegségek minden mérgükkel a
+<span class="pagenum"><a name="Page_44" id=
+"Page_44">-44-</a></span> szobába nyomulnak. A gyenge gyereknek már
+kicsi korában kitekerik a nyakát, ezért van annyi szomorú kis sír a
+tanyai temetőkben, – aki gyerek pedig megbirkózik velük, azért azon
+is csak otthagyják a kezük nyomát az egész életére. Bár azonban ki
+tudhatna ezek felől valami bizonyosat? A hosszú nyújtja a kezét a
+mosolygós alacsony felé:</p>
+<p>– Hát gyáva legény kend, ha möghátrál. Kend ajánlotta a
+fogadást, hát én állom. Csapjon kend föl!</p>
+<p>Amaz kényszeredetten nyújtja a tenyerét s megfogják egymás
+kezét.</p>
+<p>– Hát jól van, – szól a mosolygós alacsony. Nem azért mondtam én
+azt, János, hogy mondjam, hanem csak úgy mondtam. Hogy ne bort
+igyál te a hordóbul, hanem tejet a tehénbül.</p>
+<p>– Vagy pedig még jobb volna, ha szamártejet, – véli egy ember,
+de azonnal észreveszi, hogy hiábavaló tanáccsal szolgál mondván: –
+azonban hiszen nincs is már szamár.</p>
+<p>Aminthogy igaz is. Idővel ez is kipusztul, mint a réti csikasz
+meg a túzok.</p>
+<p>A hosszú megint csak legyint a kezével. Hol kiegyenesedik, hol
+meggörbül, már a szerint, ahogy a köhögés fojtogatja.</p>
+<p>– Ne féljenek kendtök, amíg engöm látnak. Élök én még három
+esztendeig is.</p>
+<p>A résztvevő hang ismét mondja csendesen:</p>
+<p>– Úgy engedje az isten… Mert az ő keziben van mindnyájunk
+sorsa.</p>
+<p class="center">* * *</p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_45" id=
+"Page_45">-45-</a></span></p>
+<p>Ez csakugyan így is van és nincs máskülönben. Ő szent felsége
+azonban már mit sem hallgathatott e fohászkodásra, mert nincsen
+hatalom, amely meg ne hajoljon a halál előtt. Négy hét mulva a
+hosszú ember tanyájából a gyászoknak ruhájába öltözött asszony
+haladt ki, tolta talicskán a fél akó bort a mosolygós alacsony
+tanyája felé. A halott becsülete így kívánta ezt, mert az életben
+tett fogadást nem váltja meg a halál, annak eleget kell tenni az
+elmulás után is.</p>
+<p>Fél akó bor fél mázsa teher s a homok nehéz még a gyalogösvényen
+is. Az asszony sűrűn letette a talicskát s megállt mellette
+pihenni. Törölte kendőjével verejtékes homlokát s törölte a
+minduntalan sírásra álló szemeit. Szomorú sóhajtása sziklát
+repeszthetett volna, errefelé azonban nincsenek sziklák, csak a
+gyenge szellő jár a mezőn, amely alatt az elődök csontjai
+szerteszét nyugosznak. Fölfogta tehát újra az asszony a talicska
+szarvát: ő, mint becsületes élő, a halott becsületét tolta maga
+előtt. <span class="pagenum"><a name="Page_46" id=
+"Page_46">-46-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>… boldog Isten birja.</h2>
+</div>
+<p>Nyáron át, ha több napig esik az eső s utána hirtelen igen meleg
+napos időjárás köszönt be, sajátságos látvány a hullámzó homok.
+Ahogy a nap sütése nyomán adja ki magából az elnyelt sok
+nedvességet, a homok felső része mozgásba kezd s olyképpen
+hullámzik, mint mikor gyönge szellő fodrozza a tó vizét.</p>
+<p>A tanyai apró gyerek, mikor látja ezt a dolgot, nagyot
+kiált:</p>
+<p>– Édös apám! Nézze kend már! Nyől a főd!</p>
+<p>– Az ám, fiam, – hagyja rá az apja – nyől. Csak az a baj, hogy
+csak fölfelé nyől.</p>
+<p>Csakugyan fölfelé nő, duzzadozik, emelkedik, de azt is csak
+addig, amíg a nap vissza nem szívja tőle irígyen azt a vizet, amit
+kapott. Azután még fölfelé sem nő. Oldalt pedig sehogysem nő és
+sohasem nő. Mindenütt szomszédok állják a határát, azok is nőnének,
+ha lehetne, de nem lehet: a földecskék egyformák maradnak s a
+tanyai kutya ha húsz évig él is, a birtokhatár tekintetében nem
+kell új tanulmányokat csinálnia. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_47" id="Page_47">-47-</a></span></p>
+<p>A „kiscsalád“ azonban nem olyan mint a föld, mert az nő, azaz
+hogy szaporodik. A tanyai nyelvben a gyermek külön-külön véve:
+cseléd, a familia összes tagjai együttvéve: család, külön
+együttvéve a gyerekek: kis családok. S a kis családok bizony
+szaporodnak. Van belőlük sok, bár hullik is lehetősen. A külső
+temetőket az jellemzi, hogy sűrűen domborodnak benne az apró
+sírhalmok, de azért csak marad gyerek. E tekintetben az a nézet az
+irányadó, hogy a gyerek olyan, mint az üvegpohár. Törékeny. De
+éppen ezért kell belőle sok. Hogyha egy-kettő eltörik is, azt észre
+se lehessen venni.</p>
+<p>Miután azonban a föld csak fölfelé nő s azt sem teszi mindig,
+hát itt baj van. A gyerek sokasodik, a föld nem. A föld minden
+öröklés után apróbbra tagozódik, már hírül sem akkora, mint nagyapó
+idején volt. Utoljára egynek-egynek csak oly kicsike marad, hogy
+alig lehet belőle megélni. Ugy a hat hold körülbelül az a haza,
+amin egy család a kintvaló életben el lehet valahogy. Olyképpen,
+hogyha otthon nincsen dolog, másfelé elmegy napszámba, aki csak
+bir. Azon alul már csak tengődés az élet.</p>
+<p>Igy állván a dolgok, amikor Márki Sándor a maga kilenc hold
+földjéről elhalt s utána maradt az özvegy, egy eladóleány s két
+legényfiú, az Andris fiú a temetés után, ahogy ülnének otthon a
+szívek szakgatásaiban, azt mondta, hogy valamit segítségül
+mondjon:</p>
+<p>– Én mög majd bemék a városba cselédnek. Egy szájjal kevesebb
+lössz, aki a kenyeres polcra tekint. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_48" id="Page_48">-48-</a></span></p>
+<p>Cselédnek. Nehéz szó, irgalmatlanul nehéz szó olyan helyen, ahol
+eddig a kis haza szabad függetlenséget adott. Más keze-lábának
+lenni szomorú sors e helyeken nagyon és ez a szó olyan, mintha két
+élesre fent páros kés volna, amely két oldalon is hasogatja a
+lelkeket.</p>
+<p>Az özvegy sírva fakadt megint, csak hogy most már ezt meg
+kellett érni.</p>
+<p>– Élet, élet, – sóhajtotta – mikor éröm végedet? Én jó uram,
+ugyan hogy volt lelköd elhagyni engöm.</p>
+<p>A Mihály legény azt mondja:</p>
+<p>– Ne Andris mönjön. Majd én mögyök.</p>
+<p>Andris beleszól!</p>
+<p>– Nem. Te vagy az öregebb, testvér. Az öregebb maradjon a
+gazdaságban. Én majd csak jobban ellígek-lógok odabent
+valahogy.</p>
+<p>Nézi őket az özvegy a könnyes szeme szivárványán keresztül:
+melyik karját vágják le? Mert ez két olyan kar, hogy akár a bal,
+akár a jobb: egyformán a szíve felé esik mind a kettő.</p>
+<p>A leány, az eladóleány, a padkán ülve nézi a szoba földjét s azt
+mondja:</p>
+<p>– Ti maradjatok itthon. Majd én keresek odabent szolgálatot.</p>
+<p>Most mind a három másik egyszerre mondja:</p>
+<p>– Hát!</p>
+<p>Hát. Hát persze, hogy hát. Hát még mit nem? Éppen te mennél. Nem
+mégy. Nini. Hogy híred keljen? Hogy azt mondják rólad, hogy urak
+rongya lettél? <span class="pagenum"><a name="Page_49" id=
+"Page_49">-49-</a></span></p>
+<p>Van benne valami. Híre megy az ilyesminek. S gyanút fognak a
+kintvaló emberek. A jó hír könnyen elvész, annál veszendőbb portéka
+nincsen. Nem mégy, hát nem mégy no, maradj anyádnál. Majd így akad
+becsületes ember, aki elvesz, a család híriben eddig nincsen hiba:
+mért rongálnánk a becsületünket?</p>
+<p>Mihály azt mondja:</p>
+<p>– Én mék!</p>
+<p>Andris kéri a bátyját:</p>
+<p>– Testvér, én mék.</p>
+<p>Ugat odakint a kutya. Jön a sógor. Benyitja a pitvarajtót s a
+konyhában köhécsel. Tisztesség hozza magával, hogy előtte a
+szobaajtót kinyissák s megkérjék, hogy kerüljön belül.</p>
+<p>– Nono, hát hiszen nem azér… – mondja a sógor, mert ez hozzá
+tartozik az udvariassághoz.</p>
+<p>A sógor bejön s leül a székre, amelyet az özvegy a kötényével
+előbb letörült, jelezvén ez által a szíves fogadtatást.</p>
+<p>– No, – kérdi a sógor.</p>
+<p>– Hát csak ehun-e. Találgatjuk sorsunkat, – mondja az
+özvegy.</p>
+<p>A legények beszélnek a sógornak. Hogy menni akarnak szolgálatba.
+Hogy az itthonvalókon segítsenek.</p>
+<p>A sógor bólogat, hogy valóban, valóban, valóban. Ennek úgy kell
+lenni. Szép dolog a gyermekek részirül. Szülőszeretés az ilyen. A
+sógorasszony ne vegye a lelkére olyan nagyon. A lány nem mehet. A
+lány itthon eladó, becsületes legénynek, aki hites <span class=
+"pagenum"><a name="Page_50" id="Page_50">-50-</a></span> ura lesz,
+míg bent Szodomák és Gomorhák vannak, az ördög cilinderbe meg cifra
+katonaruhába van fölöltözködve és az utcasarkokon leselkedik. A
+lány ne menjen, az egy világért se menjen.</p>
+<p>Az özvegy most mondja is, amit az előbb csak gondolt:</p>
+<p>– Melyik karomat vágassam?</p>
+<p>A sógor a pipáját tömködi, mert nagyon alkalmas dohánya van most
+neki. Szűzdohány. Ez kiszokott dudorodni a pipából és úgy lesi a
+fináncot.</p>
+<p>– Már hogy melyik fiú menjen? Az attól függ, hogy melyik mihez
+ért? Mit tud olyasmit, aminek a városban hasznát lehetne venni.
+Mert ott is van ugyan aratás, de ott nem kaszával aratnak, hanem
+ésszel mög furfanggal.</p>
+<p>Hát mit tudnak a legényfiak ahhoz? Tudnak írni, olvasni,
+számolni, amit a tanyai iskolában megtanultak, az Andris tud
+pikulázni is, de ezenfölül csak az a tudományuk van meg, ami a
+kintvaló élethez szükségeltetik.</p>
+<p>Andris szól:</p>
+<p>– A lóhoz értök én. Elmék kocsisnak. Mert én úgyis fiakeros
+akarok lönni. Én úgyis mindig mondtam már kicsi koromban is, hogy
+én az szeretnék lönni. Hát hagy menjek én, Mihály.</p>
+<p>Mihály úgy érzi, hogy az öccsének igaza van, mert csakugyan
+szereti a kocsisságot, hisz itthon is jóformán mindig az istállóban
+lakik és danolós kedve van, ha a lovat csutakolja.</p>
+<p>Ennélfogva hát hadd menjen Andris. Elvégre az <span class=
+"pagenum"><a name="Page_51" id="Page_51">-51-</a></span> a város
+sincsen az óperenciás tenger határán. Majd fölkeresik néha. Ugyan
+ha más foglalkozást vállalna, olykor ő is hazajöhetne, a homoki
+ember mind jó gyalogos, mert a homokon való járás-kelésben igen
+megedződnek az inak, de hát a kocsisembernek ritkán jár ki a
+szabadság, rabja lévén a lónak, itatásnak, etetésnek,
+szerszámtisztításnak, kocsikenésnek.</p>
+<p>Mindegy ez azonban most már. Andris utána jár a dolognak,
+kiváltja a cselédkönyvet s útra készül. Mihállyal ládát faragnak,
+kis kéziládát, abba rakják a fehérneműt, batyuba az ünneplő ruhát,
+az öreg bőrtarisznyába szalonnát tesznek, meg akkora félkenyeret,
+amekkora a száján belefér. S egy kora hajnalon, még sötétesen,
+elköszön hazulról, az ajtófélfát is megfogja búcsúzásul a kezével s
+Mihállyal együtt behajtanak a városba. Mihály a kocsival hazatér,
+Andris meg ottmarad, helyet keresvén, ahol szolgálhatna.</p>
+<p>Kap hamarosan, mert kevés manapság az ember. A városi legény nem
+igen megy kocsisnak, az inkább a gyárba megy, vagy parti munkásnak,
+vagy boltiszolga szeret lenni, avagy följut a villamosra. De olyan
+is akad, hogy már serked a bajusza, amikor valamely iparba eláll
+inasnak.</p>
+<p>Persze az nem megy úgy egyszerre: mindjárt fölülni a bérkocsi
+bakjára s ottan uraskodni, urakat és finom nagyságákat szállítani
+ide-oda, már ahova parancsolják. Meg kell tanulni az utcákat, hogy
+melyik merre fekszik. Melyik oldalon vannak a páros számok,
+melyiken a páratlanok. Azt is, hogy <span class="pagenum"><a name=
+"Page_52" id="Page_52">-52-</a></span> a számozás az utca melyik
+feléről kezdődik, hogy éjszaka is odatalálhasson, ahova kell. Ezt
+mind jól kell tudni, mert olykor a megzavarodott vidéki utas olyan
+utcanevet említ, amilyen nincs is. Tudni kell a rendőri
+szabályokat, azután a vasutak, gőzhajók járás-kelésének a rendjét,
+tudni kell, hogy milyen utak vezetnek a közeli községekbe, mert a
+jó út olcsóbb, a rossz út drágább, de rajta olykor a nehéz
+vastengelyes hintóval nem is lehet vállalni a fuvart. Éjszakai
+korhelyek kedvéért tudni kell a mulatóhelyeket, nappali komoly
+utasok kedvéért a különböző hivatalok, kórházak helyét, orvosok
+lakását, mi egyéb, – Andris szédülve érezte, hogy ennyi tudományt
+egymagába egyesíteni soha nem lesz képes.</p>
+<p>Nem is megy könnyen az ilyesmi. Bizony egyelőre még messze van a
+fiáker bakja: Andrist egy szénkereskedő avatja föl egy girhes félló
+kormányosává. Azzal hordja szét zsákokban a városba a szeneket,
+szegényes helyre félmázsát, máshova két mázsát, bár vannak
+tehetősebbek, akik egyszerre öt mázsát vásárolnak. Az ilyenek
+borravalót is szoktak adni, kisvekerlét vagy nagyvekerlét.</p>
+<p>Mily nehéz volt eleinte elfogadni. Mint szökött a vér az arcába,
+amikor először nyújtottak neki egy kisvekerlét, hogy: no, ehol ez
+meg a magáé s mint utasította vissza ügyetlen röstelkedéssel:</p>
+<p>– Nem vagyok én ehöz szokva… kilenc hold örök földünk van nekünk
+odaki Átokházán…</p>
+<p>Mint bántotta, mikor az úr kinevette s azt mondta neki: hiszen
+maga akkor nagyságos úr énhozzám <span class="pagenum"><a name=
+"Page_53" id="Page_53">-53-</a></span> képest, mert nekem csak hat
+láb földem van a temetőben, de az sincs még kiváltva.</p>
+<p>Azután belefásult. Sokkal több nyomorúságot látott a
+fertálymázsa szenek hurcolása közben, semhogy bele nem fásult
+volna, már várta is a borravalót. Kellett. Robot hajnaltól estig,
+akármilyen volt is az idő, estére kelve, kifogás után kivánta a
+meleg ételt. Vannak igen alkalmas kis helyek, bár furcsák: az egyik
+szobában gázon sütik a kolbászt és átjáró ajtó van a másik szobába,
+ahol bort mérnek. A tanyán csak vasárnap vagy más jeles ünnepen
+isznak, inkább csak mulatság okából, itt rászokott a naponkint való
+borra, mert ha összeázott: fázott s az istállóban nem fűtenek. A
+lovak szoktak ugyan magukból meleget árasztani, de mennyi meleget
+adhasson egy öreg félló? Ami kevés melege van, az magának is
+kell.</p>
+<p>Ej, otthon Átokházán, kint a homokon ilyenkor más világ van.
+Bedurrantanak a boglyasba szalmával vagy kukoricaszárral és úgy
+melegszenek a padkán. Jobb volna kint, jobb bizony. De hát ha nem
+lehet, akkor nem lehet. Nagy úr a muszáj. Kínlódni kell tovább,
+mert ilyen a szegénység meg a nincsetlenség sorsa. Valahogy majd
+csak lesz. Ez jó vigasztaló sóhajtás, ez a valahogy majd csak lesz,
+különösen ha hozzáteszik: mert még sohasem volt úgy, hogy sehogyse
+lett volna.</p>
+<p>Valahogy azután csakugyan úgy lett, hogy Andris bejutott vágyai
+birodalmába. Fölfogadták fiákeros kocsisnak, mert már kiismerte
+magát a világi forgalomban. Hajtóengedélyével a zsebében, büszkén
+<span class="pagenum"><a name="Page_54" id=
+"Page_54">-54-</a></span> ült a bakon és hajtotta a lovakat, amerre
+kellett. Még otthon is járt velük vagy kétszer, mikor a végrehajtót
+kellett kivinni arrafelé.</p>
+<p>Nem mindenkinek való azonban ez a mesterség. A kocsislegény a
+bakon könnyen elkorhelyeskedik. Mulatós úrfélék egész éjszaka
+hurcoltatják vele magukat egyik dáridós helyről a másikra, bort
+küldözgetnek ki neki, meg reggel pálinkát. Azután maga is
+megtanulja, hogy merre van a jó bor. Olykor titoktartásért,
+miegyébért jó borravalót kap, az égeti a zsebjét, nem bir benne
+maradni. Kártyázni is megtanul, hideg téli éjszakákon, mikor már
+úgy érzi, hogy majd elfagy a lába, besurran valamely füstös
+kávéházba a kocsi melől. Azután történik, hogy az ilyen ember
+valahogy összeakad valami csinos menyecskefélével, összeszűrik a
+levet, megesküdnek egymásnak balkézről, bagolyhitre – mint
+Andrissal is történt.</p>
+<p>No azután az ilyesmiből sohasem lesz valami jó dolog. Az asszony
+aféle menyecske, aki az urakra jár takarítani, délelőtt nincsen
+otthon, a bérkocsis meg éjszaka nincsen otthon, reggel, ha hazatér,
+üres a szoba, délben ha fölébred, nincs, aki egy tányér meleg
+levest adna neki, azután ha összetalálkoznak, egymást gyanúsítják,
+hogy hol jártál ennyi ideig. Az asszony az emberen keresi, hogy
+hova tette a pénzét, az ember az asszonyt szidja: kinek cifrálkodsz
+annyira, ki vette ezt a sárga selyempapucsot, mi? Igy azután nem
+sokat ér az egykonyháramenés, gyakran összevesztek, olykor egymás
+haján búcsúztak, – egy reggel, mikor Andris <span class=
+"pagenum"><a name="Page_55" id="Page_55">-55-</a></span> a
+szolgálatból hazatért: hát üres a lakás, az asszony megszökött s
+elvitte minden holmiját.</p>
+<p>– Gombház, – gondolta Andris – ha leszakad, lesz más. – Azonban
+nem úgy van ez egészen. Andris mégis csak húzott ehhez az
+asszonyhoz, csak most látta ezt, mikor a menyecske kámforrá vált.
+Bánkódott s még jobban az italnak adta magát. Kereste és tudakolta,
+hogy merre van az asszony, de eleinte hírt sem hallott felőle. De
+azután megtudta egy pincértől. A pincér meg a fiákeres ismerni
+szokták egymást, mert leginkább éjjeli életet él mind a kettő. Ez a
+pincér a Tátrából jött haza s újságolta, hogy látta a menyecskét.
+Nagyon jól megy sora, szobaasszony egy szállodában, ahova gazdag
+vendégek járnak, németek meg angolok.</p>
+<p>– Úgy hát? – gondolta Andris – ángojok? Hát ángojok köllenek, én
+mög nem köllöttem – s két napig haza sem ment, mindig a kocsmák
+ajtaját nyitogatta!</p>
+<p>Kopott a gyerek, egyre kopott. Soványodott is, rongyosodott is,
+ha valamely józan percében végignézett magamagán, még rá sem mert
+az átokházi tanyára gondolni.</p>
+<p>Egy éjjel soros volt a kisebb állomáson, várta a vonatot.
+Bóbiskolt a bakon, mert bor volt benne most is, észre sem vette,
+hogy megjött a vasút, mikor rászól valaki a sötétben:</p>
+<p>– Mennyiért visz be?…</p>
+<p>Hisz ez az asszony hangja! A kocsilámpa fényénél ráismer.
+Bársonyfelöltő rajta, cifra kalap a fején, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_56" id="Page_56">-56-</a></span> gyöngyös
+metál a nyakán – Andrisnak hirtelen eszébe jut minden nyomorúsága,
+a vér elönti a fejét, leugrik a bakról és torkon kapja az
+asszonyt.</p>
+<p>– Én? Én vigyelek?</p>
+<p>Üti. Az asszony sikolt:</p>
+<p>– Jajj Andris, ne bánts! Teutánad jöttem, teérted jöttem!</p>
+<p>De ennek már elöntötte a vér a szemét is. Talán meg is fojtja az
+asszonyt, ha a rendőrök ki nem veszik a kezéből.</p>
+<p>Mi lesz az ilyesmiből? Hát mi lenne, pör lesz belőle. Pör, visum
+repertummal, majd megmutatom én-nel, meg miegyébbel, mint ez már
+szokás.</p>
+<p>Állnak hát a bíró előtt. Ott van az asszony, szépen
+föltisztálkodva, igen szemrevalóképpen s ott van Andris is
+kopottan, züllötten, borostásan. Azt kérdik tőle:</p>
+<p>– Miért bántotta maga ezt az asszonyt?</p>
+<p>– Mert itthagyott, elhagyott, – mondja rekedten Andris. – Mert
+belémunt, azután hűtelenné vált.</p>
+<p>– Nem azért – sírja az asszony. – Hanem mert elitta a
+keresményit, az enyémen élt, azután ha nem adtam neki, ütött.</p>
+<p>No így beszélnek előre-hátra, mert az így szokásos a
+pöröknél.</p>
+<p>A bíró azután az asszonyhoz fordul:</p>
+<p>– Föntartja panaszát?</p>
+<p>Az asszony lihegve beszél.</p>
+<p>– Mert az kérem nem igaz, hogy én beleuntam. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_57" id="Page_57">-57-</a></span> Most is
+azért jöttem haza, hogy visszamegyek hozzá. Mert az nem igaz, hogy
+én nem szeretem. Én még a mostani formájában is szeretem. Hogy
+lássa, hogy még most is szeretem, én visszavonom a panaszomat.</p>
+<p>Csend van egy kis ideig. Az asszony néz Andrisra, ez meg néz a
+földre.</p>
+<p>Az asszony nyújtja a kezét. Andris nyújtaná is, nem is. A bíró
+szól:</p>
+<p>– No. Hát mi lesz az asszonnyal, Andris?</p>
+<p>Hej, fene teremti, nehéz kérdés ez. Hászen húz az asszonyhoz,
+azt nem lehet tagadni. Talán más élet is lehetne ezentúl. Mert
+emígy… emígy mi lesz ennek az életnek a vége? Már úgy sem merne az
+anyja szeme elé kerülni. Mikor volt az, midőn az ünneplő ruháját
+elitta? Mi lesz ennek a vége? A rendőrségnél is rováson van, úgy
+lehet, elveszik a hajtási engedélyt s mehet megint szenet fuvarozni
+az öreg féllóval.</p>
+<p>– No, Andris, – biztatja a bíró – halljunk szót. Hát mi lesz az
+asszonnyal?</p>
+<p>Andrisnak talán a tanya fehér fala jutott az eszébe. Öreg
+édesanyja, kis huga, aki értük cselédnek akart állani, az udvar az
+öreg eperfával, – ej, hazamegy, négykézláb hazacsúszik a szabad
+mezőkre, inkább éjszaka ő ugat a kutya helyett, de itt nem marad… A
+kopott Andris kiegyenesedik és ridegen jelenti a bírónak:</p>
+<p>– Az asszony pedig, tekintetes úr, mönnyön vissza az ángojokhoz…
+<span class="pagenum"><a name="Page_58" id=
+"Page_58">-58-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Értetlenek az emberek.</h2>
+</div>
+<p>Két magyar, a János bácsi és a Jóska bácsi, vidám állapotba van
+elegyedve, mivelhogy ezt a sors most úgy hozta magával. Hogy miért,
+azt nem tudni, nem is kell keresni. Lehet, hogy vettek egymástól
+valamit s most az áldomást isszák. Szokás az áldomásivás. Az
+úrféle, ha valamely nagy dolgot sikeresen végzett és befejezett,
+ennek ünneplésére bankettet csinál, míg a célszerű szegény magyar
+megmarad a régifajta áldomásnál. Úgy lehet, János malacot adott el
+Jóskának. Lehet, hogy hereföld bérletére történt alku, ami fontos
+alku, mert nyolc esztendeig tart. A kontraktus hosszúságát nem a
+papiroson való írás, hanem a lóhere élete határozza meg, az pedig
+elél nyolc évig is gond nélkül (ha hozzáértő módon van elvetve).
+Lehet különben az is, hogy lóvétel történt, vagy más egyéb
+cserebere. De e felől most már nincsen beszéd semmi, miután nincs
+is afelől már mit elmélkedni, ami véglegesen és visszavonhatatlanul
+elintéztetett. Itt már csak a vidámság órái uralkodnak. János és
+Jóska <span class="pagenum"><a name="Page_59" id=
+"Page_59">-59-</a></span> ezen okból ülnek az útszéli fogadó
+ereszetalja alatt az asztal mellett, amelynek a lába a földbe van
+verve, hogy el ne szaladjon. Jánosnak meg a Jóskának a lába ugyan
+nincsen úgy a földbe gyökerezve, mint az asztalé, de azért szintén
+nem akarnak elszaladni.</p>
+<p>Valami különösen alkalmas íze van ennek a mostani bornak: nem
+hiába, hogy kevés termett, de ami van, az jó. Ízét, zamatját
+élvezik, mindenik a maga módja szerint. A szűkszavú Jóska bácsi
+csak néha mondja, hogy no! s poharával meglöki a társa poharát.
+Komoly ember ez a Jóska bácsi. Azok közül való, akikről azt
+mondják, hogy ha nevetni akarnak, fölmennek a padlásra, hogy
+nevetésüket ne lássa senki. Mi más azonban a János bácsi! Mily
+csodálatosan másformára teremtette az Isten. Ez a János bácsi
+örökké locsog-fecseg, elmondja az öregapja halálát is, pedig senki
+sem kérdezi s vidámkodik, furfangos dolgokat mond a kocsmárosnénak
+és akkorákat nevet rajta, hogy a kutya is odabámul. Beleszól
+mindenbe és különböző hozzáértéseket mutat, szóval tudományos
+ember. Ért ez mindenhez, a jó reggelét. Régi magyar királyaink
+történetében csak úgy járatos, mint a vidám énekekben.</p>
+<p>Igy például most, öntvén a poharakba azt mondja:</p>
+<p>– Ezt hallgassa kend, Jóska bácsi.</p>
+<p>– Hát hiszen – mondja Jóska bácsi és nekikönyököl. Ez kell a
+foglalkozáshoz.</p>
+<p>János bácsi fölemeli a balkezét. A mutatóujját <span class=
+"pagenum"><a name="Page_60" id="Page_60">-60-</a></span> kinyújtja.
+A jobb karjával az asztalra dől. Kezdi mondani a nótát:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Cifra csárda, két ol-dala –
+–<br /></span></div>
+</div>
+<p>– Jóska bácsi, – szól most – hallja kend, ezt ne úgy értelmözze
+kend, hogy másképp. Hanem csak úgy, ahogy van. Azt nem úgy köll
+értelmözni, hogy a csárda cifra volna, mint a kávéházak odabent a
+városban, ahol az urak a dominócsontokat hajigálják az asztalra. A
+cifra csárda nem az, hogy a csárda cifra volna. Hanem, tudja
+kend…</p>
+<p>– Hát persze, hogy tudom – szól Jóska bácsi.</p>
+<p>János bácsi legyint a levegőbe:</p>
+<p>– Dehogy tudja kend. Majd úgy lösz ez igaz, ahogy én mondom. Hát
+tudja kend, az a cifra csárda, amelyikben a mönyecske cifra. Tudja
+kend: cifra. No. Aféle szögényembörszánó… Hát persze, ami azt
+illeti. De hát azért ne értelmözze úgy, mintha csakugyan a csárda
+valami szörnyen finum-fánum csárda volna. Azért is van így a
+nóta.</p>
+<p>S János bácsi újra belekezd:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Cifra csárda, két oldala
+fa-kó…<br /></span></div>
+</div>
+<p>– Hát látja kend, – mondja János bácsi Jóska bácsinak, – itt már
+a nóta mögmutatja magamagát… Mert nézze csak kend, azt mondja a
+nóta, hogy cifra a csárda, de a két oldala mégis csak fakó. Fakó.
+Tudja kend, hogy mi az a fakó?</p>
+<p>– Hát ló, – mondja Jóska bácsi. – Az én egyik lovam is Fakó. A
+csás. <span class="pagenum"><a name="Page_61" id=
+"Page_61">-61-</a></span></p>
+<p>– Ajhaj, dehogy, dehogy, – véli János bácsi. – Nem a ló a fakó,
+hanem a csárda oldala a fakó. Az hát. Tudnivaló ez. Leverte az eső
+róla a meszet. A mönyecske mög azért cifra, hogy ne meszeljön, mert
+nem ér rá a nagy szalonnaakgatástól. No, hát nem meszel, aztán jól
+van. Most pedig úgy következik (s János bácsi a balkarját az ég
+felé nyújtja):</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Oda vág-tat egy pej lovon
+Pat-kó.<br /></span></div>
+</div>
+<p>– Tudja kend, – kérdezi, – hogy ki volt az a Patkó?</p>
+<p>– Hallottam a hírit – feleli Jóska bácsi. – Betyár volt. Nótába
+tötték. Böcsületes embör nevit nem töszik nótába.</p>
+<p>János indulatoskodik:</p>
+<p>– No, ilyent ne mondjon kend. Hát a Kossuth Lajos, a Ferenc
+Jóska, mög a Rudol? No? Hát azok is benne vannak a nótában. De ez a
+nóta éppen más nóta. Ez betyár nóta. Ilyennek is köll lönni. Ezt
+így szerkesztötték.</p>
+<p>– Kicsoda? – kérdezi Jóska csendesen.</p>
+<p>– Tudom is én – feleli János. – Mi gondja van kendnek ilyen
+dolgokra? Valaki szerkesztötte, belénk eresztötte, aztán van. A
+diófától se kérdözi kend, hogy ki ültette.</p>
+<p>– Hát nem.</p>
+<p>– Hát azért…</p>
+<p>Csend van egy kicsit, csak még egy üveg bor iránt történik
+kiparancsolás. Akkor János fölemeli megint csak a balkarját,
+mondván énekelve: <span class="pagenum"><a name="Page_62" id=
+"Page_62">-62-</a></span></p>
+<p>– Hej aszongya, hogy aszongya</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Hej korcsmárosné, így adja föl
+a szót…<br /></span></div>
+</div>
+<p>– Már hogy – teszi hozzá magyarázólag a Jóska bácsinak – nem más
+adja föl a szót, hanem a Patkó.</p>
+<p>– Hát ki adná más? – kérdezi Jóska bácsi.</p>
+<p>– Nono, csak azért mondom… Mert ezt a dolgot úgy köll
+értelmözni, hogy tulajdon maga a Patkó mönt oda lovon… De ezt úgy
+tekintse kend, hogy le se szállt a nyeregből. Nem. Hanem csak úgy a
+maga mivoltában mögállt a lóval a csárda előtt.</p>
+<p>– Hát egy ital borra – veti bele Jóska bácsi.</p>
+<p>– Arra – hagyja helyben János és nyújtja az üres gyufatartót a
+kocsmárosné felé, mert már mind kiégette belőle a belevalót. – De
+nem bizonyos, hogy csak arra.</p>
+<p>János hamisan kacsint Jóska bácsira.</p>
+<p>– Hej – mondja – hej, hej. Hátha talán nem egészen úgy van. Mert
+löhet, hogy a mögállás a kocsmárosnét illetőleg történt.</p>
+<p>– Az löhet, – integet Jóska – mert sohasem löhet tudni, hogy
+kiben mi lakik?</p>
+<p>– Hát hiszen éppen ezt beszélöm – mosolyodik csintalanul János.
+– Mert hiszen éppen azért mondja magadicseködés okából Patkó,
+hogy:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Látott-e már egy lo-von hét
+pat-kót?<br /></span></div>
+</div>
+<p>– Érti-e kend? – kérdezi Jóska bácsitól. – Ilyen találósságot
+csinál ott a csárdaajtóban a lóról <span class="pagenum"><a name=
+"Page_63" id="Page_63">-63-</a></span> a cifra mönyecske előtt? De
+ilyen kitalálást. Jóska bácsi! Hát már kend csak világi embör, mert
+élhet kend a kedves családjával, az isten éltesse valamennyit
+holtig. Kend is csak tapasztalt embör, katona volt, sarzsi volt,
+írást tud… de látott-e kend már egy lovon hét patkót?</p>
+<p>– Mondja kend tovább – biztatja Jóska.</p>
+<p>Ezt nem kell János bácsinak kétszer mondani.</p>
+<p>Fölemeli a karját s kezdődik az aszongya, hogy aszongya. Emelt
+hangon danolja:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Ha nem látott,
+jőjj…<br /></span></div>
+</div>
+<p>Abban hagyja.</p>
+<p>– Ezt úgy nézze kend, hogy most mögint csak a Patkó beszél a
+lóról. A csárda elül beszél be a kocsmárosnénak. Annak beszél,
+tudja-e kend?</p>
+<p>Jóska bácsi mondja a pipaszár mellől:</p>
+<p>– Hát hogy ne tudnám. Tudom én az ilyesmit, ni-ni.</p>
+<p>– No-no – bolondítja tovább János – hát kend ne tudná? Persze,
+hogy annak mondja, hogy:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Ha nem látott, jőjjön ide,
+lát-hat…<br /></span></div>
+</div>
+<p>– De – mondja János bácsi – miért mondja azt a Patkó, hogy
+gyüjjön ide? Ez az Jóska bácsi, ez az! Ez a csomó! Ezt a csomót
+bontsa kend ki, ha jó foga van kendnek. Miért mondja azt, hogy
+gyüjjön ide? Miért nem mén be? Miért nem óvakodik be a csárdába a
+Patkó?</p>
+<p>Jóska bácsi elgondolkozva nyúl a pohár után. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_64" id="Page_64">-64-</a></span></p>
+<p>– Talán… – szól kétkedve – talán, hogy attól tartott, hogy
+zsandár van bent.</p>
+<p>János elgondolkozva nézi az asztalt. Jóskának volna-e igaza?
+Elvégre lehetséges, hogy csakugyan zsandártól tartott a Patkó. De
+hiszen akkor oda sem mehetett volna dalolni, mert a zsandár már
+régen kilőtt volna az ablakon. Azonfelül nem félt Patkó egy-két
+zsandártól. Nem, az árgyélussát, nem az még hattól sem. Mondja is
+ennélfogva:</p>
+<p>– No, az nem úgy van, Jóska bácsi. Nem félt az sohasem a
+zsandártól.</p>
+<p>– Nem, – feleli nevetve Jóska bácsi – de azért mégis
+fölakasztották.</p>
+<p>János megütődve hőköl hátra. Ezt a kegyetlen igazságot nem
+kellett volna itt elmondani. Itt most a nóta járja, amelyik magasan
+repül, mint a daru és nem a földönjáró igazságokról beszél.</p>
+<p>– Nono, – adja a választ elütőleg – hát föl. De csak később. Az
+jóval később történt. Most nem erről van szó. Most azt beszéljük,
+hogy miért hívta ki a szép csárdásnét, mert, igaz is az – esik
+nagyot a tulajdon szaván – nem is úgy van a nótában, hogy
+kocsmárosné, hanem úgy, hogy szép csárdásné…</p>
+<p>– Egyre mögy… – hagyja rá egykedvűen Jóska.</p>
+<p>– No, nem éppen – véli János. – Hanem hát jó, mönjön egyre. De
+akár így, akár úgy, még sem azért hívta ki a kocsmárosnét, mert
+zsandár volt odabent, hanem azért, mert nem möhetött be a csárdába
+lóháton. <span class="pagenum"><a name="Page_65" id=
+"Page_65">-65-</a></span></p>
+<p>Jóska bácsi mondhatlan egykedvűséggel önt a poharába, iszik is,
+de már nagyokat pislant. Mégis azonban, tudván, hogy mivel tartozik
+Jánosnak, aki őt dallal ellátja, visszakérdezi:</p>
+<p>– Hát már miért mönt volna be lóháton? Nem szokás lóháton mönni
+be a házba. Kötötte volna a lovát a karóhoz, aztán mönt volna be
+mint tulajdon egymaga.</p>
+<p>János meglepődve mered tekintetével Jóska bácsira. Már
+látnivaló, hogy értetlenség van itten, teljes értetlenség, amely
+nem ismeri a régi világot. Hej régi világ, hol vagy? Seholse vagy,
+eltüntél, nem emlékeznek rólad, még a nótádat sem értik már.
+Elkeseredetten magyarázza hát:</p>
+<p>– De nézze már kend, Jóska bácsi. Nem möhetött be, mert hogy
+möhetött volna be – ló nélkül. Hiszen a lovon köllött mögmutatni a
+patkót.</p>
+<p>Jóska bácsi irtózatos értetlenséggel néz rá és kérdezi:</p>
+<p>– Már miért?</p>
+<p>János most már magyarázat helyett megint csak felnyújtja az ég
+felé a balkarját és mondja a nótát:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Négyet visel e gyönyörű
+ál-lat.<br /></span></div>
+</div>
+<p>– Érti kend? – folytatja. – Érti kend, Jóska bácsi?</p>
+<p>– Hát – hagyja helyben félszemmel Jóska bácsi, mert a másikat
+már behunyta (elég ehhez a mulatsághoz egy is). <span class=
+"pagenum"><a name="Page_66" id="Page_66">-66-</a></span></p>
+<p>János feláll. Ezt így hozza magával a nóta is, mert most igen
+nagyot és hosszút kell kiáltani:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Az ö-tö-dik magam va-gyok
+raj-ta…<br /></span></div>
+</div>
+<p>Most jönne a befejezés. Ez az, amire János az egész előadás
+súlypontját helyezni akarta. De amint álltából az ülő Jóska bácsira
+tekintene, elhal a szava. Jóska bácsi ugyanis félkönyéken úgy
+elaludt az asztalnál, mintha dajka ringatta volna.</p>
+<p>János elszomorodva ül le. Balkeze is leereszkedik s bágyadtan
+legyint vele néhányat. Vége van itt már mindennek. Hiábavaló
+bármiféle törekvés. Az értetlenség válik apránkint úrrá az emberek
+fölött… <span class="pagenum"><a name="Page_67" id=
+"Page_67">-67-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Külső történetek.</h2>
+</div>
+<h3>Csőszi munka.</h3>
+<p>A csőszség olyan foglalkozás, hogy annál van ugyan alkalmasabb
+is, de azért nagyon sokan szeretik. Nem olyan szabad élet ugyan,
+mint akire olyan jószág van bízva, amelyik lábon jár, mert oda van
+kötve a földhöz. A csikós, a gulyás, a juhász mind szerteszéjjel
+járhat a határban, ha megunja egy helyen, megy másfelé. Ha a
+juhásznak az eszébe jut, hogy de régen nem látta már a komáját, aki
+a puszta másik szélén lakik, átmegy látogatóba. Nem kell neki se
+úrtól, se gazdától szabadságot kérni, nem alázatoskodik senkinek,
+hanem átballag mindenestül, birkástul, kutyástul, szamarastul. A
+gulyás is csak járhat-kelhet egyik járásból a másikba, a csikós
+pedig akkor kap a lóra, amikor akar, ha éppen olyan kedve van, hogy
+szeretné megjátszani magát egy kicsit.</p>
+<p>De egészen másforma a csősz, mint az ilyenféle járó-kelő
+pásztor. A csősz urabbnak tartja magát, mint amazok. Födél alatt
+lakik nyáron is, nem kósza életet él, nem viszi a tarisznyában az
+élelmét <span class="pagenum"><a name="Page_68" id=
+"Page_68">-68-</a></span> s az a vélelme a juhászatról, hogy ott a
+kutyának, csacsinak, birkának mind jobb dolga van, mint magának a
+juhásznak. A gulyásra nem sok tekintettel van, mert az sem igen jut
+tavasztól őszig födél alá; ha kevés a jószág a keze alatt, alig van
+élhetése; ha sok a jószág a gulyában, majdnem letörik a kezeszára
+az itatásnál a kúthúzásban, azonfelül sohasem tudja, hogy mikor
+teszi csúffá a megvadult bika. Ami pedig a csikóst illetné, annak
+kezd már a napja letelni, fogy a csikó, amit a mezőre csapnának,
+kivesz alóla a legelő is s már nincs is szükség arra a statutumra,
+amikor a magistratusok eltiltották a csikósoknak, hogy a kövér
+lovat a maguk használatára levágják.</p>
+<p>– Már a csőszség ennél valamennyinél különb foglalkozás, – így
+tartja Vadlövő Pál is. – Mer a csősz úgy van, mint a maga birtokán.
+Úr a földjin. Nem parancsol neki senki, ő pedig bíró mindenki
+fölött.</p>
+<p>Igen. S azonfelül ez olyan hatalmasság, hogy a termésben is úr
+imitt-amott, mert mint mondani szokás: sóra, paprikára,
+apró-csöprőre telni köll. S ami a frissen érett szőlőből
+garabolyonkint legelsőbb a piacra kerül, annak is csősz-szőlő a
+neve.</p>
+<p>Nincsen mit csodálni azután rajta, ha a csőszi állásban beálló
+változás nagy esemény. Akármi oknál fogva áll is be. Lehet, hogy
+kihal a csősz a csőszházból, de az is lehet, hogy elmódosodik s úgy
+gondolja, hogy most már jobb lesz a maga vagyonát őrizni (hátha azt
+jobban őrzi).</p>
+<p>Ver a szó ilyenkor a határban nagyon s olyan <span class=
+"pagenum"><a name="Page_69" id="Page_69">-69-</a></span>
+érdeklődések támadnak, amilyent csak talán a régi királyválasztások
+alkalmával lehetett volna tapasztalni. A gazdák, akiknek
+beleszólásuk van az ügybe, büszkén járnak és kelnek, a nagy botokat
+úgy viszik a kezükben a homokon, mint a kormányzópálcát.</p>
+<p>– Most mink határozunk, – mondják hivalkodva – hogy kinek jusson
+a könyér.</p>
+<p>– Hát aztán kinek jut? – kérdezik azok, akiket ez érdekelne.</p>
+<p>– Hát hiszen, ami azt illeti, – vélik – az még bizonyosan nem
+tudatik. Nagyon sok ember nyújtja a kezit érte. De akárhány nyújtja
+is, csak egy jut belőlük a jó helyre. Elég egy templomba egy
+pap.</p>
+<p>A választás napján igen nagy a forgalom a gazdakörben. Valami
+módosabb tanyán van ez a helyiség, fizetnek is a tartásáért.
+Hétköznap üres, vasárnap össze szoktak bele járni a közellakók, de
+csőszfogadás esetén a messzibbrül valók is eljönnek és büszkeséggel
+haladnak át a köri udvaron, ahol reménykedve ácsorognak mindazon
+emberek, akik a csőszi méltóságot elnyerni óhajtanák. Van köztük,
+inkább a fiatalabbjában, aki kalapot is emel a gazdának, aki előtte
+elhalad, de a legtöbbje ennyire nem alázkodik.</p>
+<p>– Ha köllök, köllök, – mondják, ütögetve a botvéggel a homokot –
+ha pedig nem köllök, akkor se durran szét a világ.</p>
+<p>Azok az emberek, akik így gondolkoznak, erősen csóválják a
+fejüket, ha látják a fiatalabbak alázkodását. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_70" id="Page_70">-70-</a></span></p>
+<p>– Hát ez is csősz akar lönni? – gondolják, de mondják is. – Már
+is cselédül igéri oda magát? Mit süvegöl? Nincs itt mit süvegölni.
+Egy gazda nem parancsol, csak valamennyi együttvéve röndölközik.
+Nem jó csősz az, aki kiadja a kezibül a csőszbotot.</p>
+<p>Van két öreges ember, már idősek lehetősen, ezek külön állanak
+az udvaron. A régi világból valók. A nagy harcsabajuszok lelógnak a
+szűrgallérokra. A szűrök kopottak és foltosak. A csizmák nagyok és
+azon fajtákból valók, amelyek egy fél emberéletre készültek. A
+vastag kalapok súlyosan ülnek a fejeken s alóluk az ősz haj lever a
+nyakszirtig. Még csak az hiányozna, hogy varkocsba lenne fonva a
+fül előtt, hátul pedig bádogfésű tartaná össze. Ezek a divatok
+azonban elmultak már. A két öregben csak az van még meg a régi
+világból, hogy valamikor fiatal legénykorukban betyáros életet
+éltek, szenvedtek is érte öleget imitt-amott, börtönfalak között,
+minélfogva a csőszi hivatásra méltónak tartják magukat. Mert ez így
+is volt valamikor, a szegénylegényből vált a legjobb persecutor,
+hasonlóképpen a csőszségbe is az illett bele legjobban, aki a
+tolvaji furfangokban legalkalmasabban kiismerte magát.</p>
+<p>Jaj, de hát bizony semmi sem úgy van már, mint régen volt. Nem
+az öregekre esik a gazdák tekintete. Bent a gazdakörben hosszas
+tanácskozások folynak. Süli Mihály volna elsőbb szóban, de van
+ellene vélemény:</p>
+<p>– Nem tud írást, – mondják. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_71" id="Page_71">-71-</a></span></p>
+<p>– Hát aztán? – vélik az ellenfelek. – Mi köztünk is van, aki nem
+tud. Aztán nem fiskálisnak köll, hanem csősznek.</p>
+<p>– De majd nem tudja fölírni, hogy melyik gazdától mennyi
+csőszbért kapott. Majd többet követel. Az ilyesmibül lösznek aztán
+a veszeködésök. Pedig nem sokat ér annak a termése, akire haragszik
+a csősz.</p>
+<p>– Jó, jó. Hát majd fölrója rovással a bot nyelire. Van az olyan
+írás, mint a másik. Aztán nem is szakad el, mint a
+papiroskontraktus.</p>
+<p>Hát az igaz. Tinta sem kell hozzá, meg toll sem. Elég egy bot
+hozzá, meg egy bicska. De sőt csalni sem lehet vele, ha a botot
+kettőbehasítják s az egyik fele a csősznél, a másik fele a
+gazdánál, van. A papirosbul összevarrt könyvbe mindenki azt írhat
+bele, amit maga akar, de erre a botra csak akkor lehet új rovást
+vágni, ha a két felét közös akarattal összeteszik. (Vannak ilyen
+régi tudományok, amik jobbak, mint az újak.)</p>
+<p>Ez hát nem volna baj, legalább valami nagyon nem. De egyéb
+ellenvetések történnek Süli ellen. Hogy botfülüsödik, egyik fülére
+már csak a nagyot hallja: mi lesz vele, ha egészen megsiketül.
+Éjjeli őrzésben hogyan hallja meg, ha tolvaj szándékkal közeledik
+valamely kocsi a homokos közön át?</p>
+<p>– Az ám, – bólintanak az emberek – erre is tekintettel köll
+lönni.</p>
+<p>De még más hibát is elősorolnak.</p>
+<p>– Az is baj, hogy Süliéknél sok a kis család.</p>
+<p>Vagyis, hogy sok a gyerök – de miután gyerök <span class=
+"pagenum"><a name="Page_72" id="Page_72">-72-</a></span> néven a
+kintvaló nyelvben mindig csak fiú értetődik, hát úgy mondják, hogy
+sok a kis család. S voltaképpen ha sok a kis család, az nem baj,
+hanem istenáldás, mert mihelyest lehet, felhasználják az erejét,
+kispásztornak igen alkalmatos. Hanem csőszi helyen hibáztatják a
+sok gyereket, mert annyi bizonyos, hogy az mind a gazda gyümölcsén
+él.</p>
+<p>Sebők Ferenc azt mondja:</p>
+<p>– Ha csak tíz almát mögöszik egy-egy egy nap, a hét gyeröknél
+napjára már az is hetven alma… Aztán ha csak a férgesire, az
+ütődöttjire vetnék magukat… De mindig a javát fogyasztják.</p>
+<p>Ez döntő érv, mert hiába, ami igaz, az igaz. Ennélfogva Sülit
+elejtik (kiesett az Isten markábul) s más után néznek. Ott van Kis
+Tóth András, az jó lesz. Alkalmas fiatal ember, de már
+katonaviselt, nemrég vette el a feleségit.</p>
+<p>– Nohát erre köll szavazni, – mondják az emberek s a dolog úgy
+is történik.</p>
+<p>A többi pályázó összetekint, mikor az eredményt az udvaron
+kihirdeti nekik az öreggazda. A fejek lekonyulnak, mert mindenütt
+reménységek semmisültek meg. De hát ez ellen nem lehet tenni
+semmit, mert csak egy ember választható meg csősznek, a többinek el
+kell buknia, amint hogy az urak is el szoktak bukni a
+képviselőválasztáson, ha nem kedvez nekik a szerencse. Már most
+Tóth András az a szerencsés, aki beköltözik a csőszházba s onnan
+uralkodik a birodalmon.</p>
+<p>Csak a két, régi világból való ember nem szól <span class=
+"pagenum"><a name="Page_73" id="Page_73">-73-</a></span> semmit.
+Megindulnak, húzván maguk után a homokban a botot. Hát hogy ez a
+fattyú, ez a siheder költözik a csőszházba? Hát ők senkik és
+semmik? Akik úgy látnak éjszaka is, mint nappal? Akik ismerik a
+furfangoknak valamennyijét, akiknek az eszén nincsen az a tolvaj,
+aki túl tudna járni. Hát még ezt is meg kellett érni?</p>
+<p>… Másnap éjjel szép világosság van a szőlőhegyben. Leégett a
+csőszház. Abban ugyan többet nem lakik senki.</p>
+<h3>Irás a jegenyenyáron.</h3>
+<p>Azt mondja a régi kinvaló mondás, hogy elpusztul az a tanya,
+amelynek jegenyenyárfája meg pávája van. Értvén alatta azt, hogy
+nem a mai szigorú életben való a fölösleges cifrálkodás s nem olyan
+a világ, hogy haszontalanságokat termesszen az ember. A páva szép
+jószág, ha a tisztára söpört udvaron csillogó tollaival gangosan
+szétterpeszkedik, de semmi haszna nincsen. Ellenben enni igen csak
+kell neki adni, mert ahhoz gyámoltalan, hogy miként a tyúkféle,
+maga keresse meg magának az élelmet az ugaron. A jegenyenyár is
+nagyon szép teremtés, messze ellátszik, egy órajárásnyira is
+elhirdeti, hogy merre van a tanya. Levelei andalító módon susognak,
+ebéd után való félszenderhez altató muzsikául szolgálnak. De
+semmiféle hasznos gyümölcsöt nem hoz, ellenben hosszú árnyékát
+messze a vetésre beveti, elfogván tőle a napot. Nagyon sok
+baráthernyót termel s azokat a szél <span class="pagenum"><a name=
+"Page_74" id="Page_74">-74-</a></span> a magas fákról messze
+befújja a gyümölcsösökbe. A fája semmire sem alkalmatos, lefölebb
+tűzre, de ott sem sokat ér. Lobban egy-kettőt, azután elhamvad:
+olyan, mint a magyar jószándék.</p>
+<p>De úgy utak mellett mégis vannak jegenyenyárok, úgy állván ott a
+maguk hosszúságában, mintha valamely óriás fiú dugdosta volna őket,
+mikor a maga mulatságára kerítéscsinálósdit játszott. Nagyon
+szépek, mert hiszen a haszontalanságok leginkább szépek is szoktak
+lenni. Derekukra úgy simul a finom héj, mint az ezüstös fehér
+selyem. Szokás bele bicskával szíveket vágni s a legény odavési a
+szerette leány nevének a nagybetűit. A surbankó fiatalság ugyan,
+amely még nem érzi a tiszta szerelem tartós komolyságát, durva
+dolgokat is karcol, de később megbánja, mivelhogy itt is csak
+megvan a juventus ventus: a fiatalság bolondság. Mert már mások im,
+egy darab héjat kivágván a nyárfából, szentképet illesztenek oda,
+ráhúzván a széleire a fa bőrét. A jegenyenyár azután körülnövi a
+képet, magába foglalja, rámát csinál neki s a Mária az eleven fa
+oldaláról tekint le a járókelő népekre, az emberek kalapot emelnek,
+az asszonyok keresztet vetnek előtte, sóhajtván hozzá: Hétfájdalmú
+anya, légy velünk.</p>
+<p>Ily különféle jelek vannak a nyárfa oldalán, még a kósza sátoros
+cigány is odaköt az alsóbb ágára valamely színes rongydarabokat,
+amik az ő színnel beszélő nyelvükön jelzik az utána következőknek,
+hogy ő merre vette útját s melyik tanyából lehetne legkönnyebben
+malacot lopni. Nyergeshátú malacot, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_75" id="Page_75">-75-</a></span> amelyik olyan, mintha le
+volna ütve a dereka, pedig éppen ez a jó tulajdonsága: az ilyen
+girhes jószágról még a szolgabíró sem hiszi el, hogy lopta volna a
+cigány.</p>
+<p>Most két esztendeje nyáron Vizhányó Mihály is mint fiatal
+kézimunkás legény is fölvéste Toppantó Juliska nevét az útszéli
+öreg nyár oldalára, már hogy csak a tö betűt meg a jö betűt. A
+tavaly azután a farsang alkalmával összekelt ez a két szegénység,
+hogy, mint mondani szokás: ha eddig csizmában jártak, ezentúl
+mezitláb járjanak. Ezen alkalommal, hogy a messzi paphoz mentek
+volna, Mihály szívet is vágott a fába, a betűk után, majd meg a
+szív mögé odavágta a maga nagybetűit, a vö betűt meg a mö betűt. És
+még egy nagyobbfajta szívet vágott az egészre, jelezvén ezáltal,
+hogy a mindent fentartó örök szerelemben két lélek már megint
+egybeforradt. A fa nézte s nevette ezt a dolgot: ventus juventus,
+juventus ventus.</p>
+<p>Történt azután most a télen, a második hideg embernek, a dec
+embernek havában, hogy csillag gyúlt ki a kis kapásház fölött,
+amelyben Vizhányók mint célszerű szegény emberek laktak s újszülött
+gyermek sírása hallatszott bele a rejtelmes, holdfényes pusztaszéli
+éjszakába.</p>
+<p>Ez a gyermek azonban nem volt élni való. Van ilyen is és nem
+maradhat meg mindenki, mert ha mindenki megmaradna, az emberek nem
+férnének el egymástól. Bár nagyon szerették volna, ha lett volna
+egy kicsinyük, de éppen ebből az egyből nem sok jót néztek ki a
+szomszédasszonyok sem. Történt <span class="pagenum"><a name=
+"Page_76" id="Page_76">-76-</a></span> tehát egy napon, hogy
+dunnába pólyázták s Mihály a karjaiba vette, hogy elviszi a
+doktorhoz. Itt kint persze nem úgy van az, mint a városon, hogy az
+egyik házban bába, a másikban fiskális, a harmadikban orvos s
+azután megint bába, ügyvéd, orvos, hanem itt jó távolosan laknak a
+hivatalosak. Haladt a csecsemővel Mihály az úton s a nyárfájuk elé
+érve, köszönté Máriát: Mária segíts!</p>
+<p>Azonban a doktor sem sokkal biztatta Mihályt, mert ha egyszer
+nem élni való valaki, akkor nem élni való. Adott ugyan kanalas
+orvosságot üvegbe, meg herbateát főzni valót, amikkel Mihály
+hazament, vivén velük a gyermek életének a reménységét, de nem vált
+be az a remény. A gyermek néhány nap mulva elhalt, ami nagy kietlen
+szomorúságot okozott a lelkekben, bár a szomszéd tanyában a
+nazarénusok dicsőítő éneket zengtek, az ő nézetük szerint ugyanis
+az a boldog, aki a siralomnak ezen völgyéből távozhatik.</p>
+<p>Mihály tehát újra elővette a dunnát, beletakarta a kis halottat
+s vitte az orvoshoz megmutatni. A nyárfájuk előtt elhaladván,
+letette az árok szélére a dunnát s a szív alá egy keresztet vésett
+a fa héjába.</p>
+<p>Az orvostól nagyhamar előjött Mihály, mert ott csak addig
+kellett várnia, míg a halállevelet megírták. Sietnie kellett, hogy
+összebarkácsolja a koporsót. Ugyan nem sok munka az, egy ilyen kis
+halottal: ennyi deszka mindig akad a háznál. A halottat tiszta
+ruhába tették, azután Mihály nyújtotta az anyjának: csókolj még
+rajta egy utolsót, <span class="pagenum"><a name="Page_77" id=
+"Page_77">-77-</a></span> mivelhogy beteges volt még az asszony s
+az ágyat lakta. Azután belehelyezte a koporsóba, a födelet
+rászögezte s hóna alá fogván fájdalmas apai terhét, útnak eredt
+vele. Vitte a temetőbe. Amellett lakik a pap is, meg a kántor. Az
+út errefelé is ugyanaz, ami az orvos felé. Mihály elhaladt a
+nyárfájuk előtt. A fa meztelenül állt, mert a fa akkor vetkőződik,
+amikor hideg van. Meztelen ágait nyújtogatta Mihály felé s
+integetett: amit mondtam, megmondtam, ventus juventus, juventus
+ventus.</p>
+<p>Mihály letette a koporsót az árokszélre. Tél-túl fenyőfakoporsó
+csak, mert nem igen volt ideje a gyalulásra. Irás nincsen rajta
+semmi. Mihály elővette a bicskát, a fa héjából kivágta az egész
+nagy szívet a kereszttel, a vö és mö, tö és jö betűkkel együtt s az
+egészet írás gyanánt ráterítette a koporsófödélre. Gyantás volt a
+fiatal fenyőfadeszka, odaragadt. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_78" id="Page_78">-78-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Új talicska irányában.</h2>
+</div>
+<p>Ki mivel keresi a kenyerét, azt szereti. Szabó a tűjét, kovács a
+kalapácsot, kubikos a talicskáját.</p>
+<p>Hűséges kenyérkereső szerszám, erős fából való, miként a
+gazdája. Megszerkesztése külön tudomány, ahhoz bognárok,
+asztalosok, teknőcsinálók nem értenek, mert az egyedül csak a
+talicskakészítőnek tudománya. Ez meg viszont nem ártja bele magát a
+másféle fafaragásokba, mert az úgy igaz, hogy maradjon meg mindenki
+a tulajdon ipara mellett. Nem kell egymástól elszedni a kenyeret,
+hanem jusson belőle mindenkinek. Bolti targoncát ugyan csinálhat
+más is, a gazdasági udvarba való szemetes talicskát szintén, de már
+a kubikostalicska készítését csak erre kiválóan alkalmas emberek
+értik és az egész életüket ebben a foglalkozásban töltik el. Csakis
+így gyarapodhatván egyre jobban a mesterség belső ismeretében.</p>
+<p>Amiként nyilvánvaló, hogy kubikmunkát sem tud végezni mindenki,
+éppen olyan bizonyos, hogy a hozzávaló talicskát sem bírja
+megcsinálni minden ember. Nincsenek ugyan mérnöki számítások hozzá,
+<span class="pagenum"><a name="Page_79" id=
+"Page_79">-79-</a></span> de annak minden részének eltalálva kell
+lennie ahhoz, hogy valóban kézhezálló legyen. A kerék nagysága és
+vastagsága, az oldalak mélysége és magassága határoznak. Erős
+legyen és mégis könnyű. Az oldalak rézsút fekvése figyelembe
+veendő, hogy a homok bele tetejesre rakható legyen és tolás közben
+mégse peregjen le. A keréknek a teherhez való távolsága is fontos,
+de leginkább még a talicskanyeleké, mert a terhet nem lefelé kell
+húzni, hanem fölfelé kell tolni. Számításba kell venni azt is, hogy
+mikor a kubikos izmainak az ereje fölmondja a szolgálatot, akkor a
+testi súlyát is segítségül hozza. Hogy amikor tolás közben csaknem
+ráfekszik a talicskára, annak a kereke akkor is csak haladjon
+fölfelé a járódeszkán: az erők egymásra való hatásának
+fölfoghatatlan tudományai ezek az olyan ember előtt, aki nem ért
+hozzá. Aminthogy azután az ilyen ember, lehetséges, hogy egész
+malmokat is tud fából kifaragni, de kubikos-talicskát építeni nem
+tud.</p>
+<p>– Nincsen mög hozzá a számítása – vélik az emberek. – Nem olyan
+könnyű ahhoz érteni. A jó kubikostalicska ritka madár, mint az
+arasztos szalonna. Hű asszonyt, jó asszonyt, dolgos asszonyt
+könnyebb találni, mint egy jó kezes talicskát.</p>
+<p>Ez így van. S miután pedig a dolgok így állnak, Róvó Ádám sok
+szomorúsággal nézegeti a talicskáját, amin bizony már a haldoklás
+jelei mutatkoznak. Elnehezedett, mint az öreg ember. Pedig kellő
+ápolásban volt mindig, már amilyen ápolás a talicskát illeti. De
+mégis megrepedt hol itt, hol <span class="pagenum"><a name=
+"Page_80" id="Page_80">-80-</a></span> ott és vaspántokkal kellett
+rajta erősíteni az összetartozandóságot.</p>
+<p>– Hát az igaz egyébként, – szól a romlásnak indult szerszámhoz
+Ádám – sok munkát végeztél ez világi életben.</p>
+<p>Sokat. Van olyan vasúti gőzkocsi, amelyik a hat kerekével nem
+jár be annyi földet életében, mint az egy vasráfos fakerekével az
+ilyen talicska. Szerteszéjjel téglaépítőknél dolgozik, mert ez
+kötelessége, miután a cifra házakhoz honnan vennék az emberek a
+téglát a kubikostalicska közreműködése nélkül s egyáltalán mit
+érnének minden ilyen építési igyekezetek a jól és hasznosan
+megszerkesztett talicskák hiányában? Semmit, mert itt is csak
+egymás segítségével élhetnek a népek. De más alkalommal megint a
+földvárak munkáinál van segítségül Galiciában, vagy pedig
+Olaszországban épít töltést a Duna vize ellen. Van eset rá, hogy
+Németországba viszik el, míg más alkalommal Boszniában segít utat
+csinálni. Okos darab fa egy ilyen kubikos-talicska, mert sok
+világot járt, sok országot megtapasztalt, sebeit becsületes
+munkával szerzé s élemedett korában hazajön az egy keréken
+elpusztulni, mint most íme, Róvó Ádám talicskája is, amely az élet
+iránt való kötelességeit megtevén, a tűzre kerül és haló porainál
+majd szalonnát pirítanak. Parazsába, a szalonna csepegő zsírja
+mellé belepördül Róvó Ádám néhány könnye is, amikkel az elhalt
+munkatárs emlékének adózik.</p>
+<p>Azonban a könnyek nem használnak semmit, az öreg talicska nem
+támad fel többé. Újat kell venni. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_81" id="Page_81">-81-</a></span> Még most, a télen. Először,
+hogy mikorra a tavaszi dologra menni kell, a talicska készenlétben
+álljon, másodsorban pedig a vétel nem egészen könnyen megy, mint
+gondolni lehetne.</p>
+<p>Ámde gondolkodva pipázik otthon és az ujjain számlálja elő a
+talicskakészítőket. Ehhez a foglalkozáshoz elég a félkeze is, mert
+nem valami nagyon sokan vannak e tudós mesterek. Nem lehet mondani,
+hogy az egyik különösebb lenne, mint a másik, mert mind a három az
+apjától örökölte a tudományát.</p>
+<p>Ámde ócska és kopott kártyát vesz elő a tükörfiókból, szép
+kerekre vannak kopva a sarkai. Hármat kiválaszt. Nagy Péter lesz a
+zöld csikó, Szemerédi Mihály a makk csikó, ellenben a piros csikó
+Bujdosó Jánost jelképezi.</p>
+<p>A kártyákat összekeveri s lefelé fordított képükkel szétrakja az
+asztalon. Azután azt mondja a fiának:</p>
+<p>– No Janika, húzzál egyet.</p>
+<p>A fiú lassan nyúl a kártyák fölé, hol az egyikre, hol a másikra
+teszi kezét. Azután egyet megfog s fölvágja: A piros király:
+vagyis, hogy Bujdosó Jánosnál kell megvenni a talicskát.</p>
+<p>Ádám megtömi a dohányzacskót, masinát tesz a zsebébe s nagyot
+húz a vízeskancsóból annak a jeléül, hogy ezen útjában másféle
+itallal találkozni nem kíván.</p>
+<p>Így szalad el Bujdosó házáig, ami nincs is messze, mert csak a
+második utcában van. Szép kis fordított elejű ház, amit el sem
+lehetne téveszteni, <span class="pagenum"><a name="Page_82" id=
+"Page_82">-82-</a></span> mert az ajtó fölé egészen akkurátusan ki
+van kicsibe faragva egy talicska. Hát Ádám ide benyit. Kölcsönös
+üdvözlés s a vélemények kicserélése az időjárás felől. Azután
+mondja János:</p>
+<p>– Hát talán fiákert?</p>
+<p>– Leginkább – mondja vidáman Ádám. – Finomat, de könnyűt. Egy
+kerékre járjon, mert én löszök benne a ló.</p>
+<p>– Nono – mondja János, – tekintettel a világi állapotokra, amely
+szerint egyiknek így, másiknak úgy. Az egyiknek öt kerekes a
+hintója, aztán csak ül benne, a másiknak csak egy kerekes, azt is
+maga húzza.</p>
+<p>Rámutat az ereszes alatt a sok talicskára, amik egymás tetejébe
+rakva várják a vevőt.</p>
+<p>Ádám lefordít egyet a tetejéből. Félkézzel fogja az egyik nyelét
+s rátekint. János pedig elmegy a dolga után, hogy a bíráló a
+tanulmány tárgyával magára maradjon.</p>
+<p>Ádám fordítja ugyancsak félkézzel a talicskát jobbra-balra,
+figyelemmel kísérvén, hogy miként lotyog a kerék vastengelye a
+talicskafej lyukaiban.</p>
+<p>– No – véli helybenhagyólag – egészen rendes lotyogása van
+neki.</p>
+<p>Leteszi most már Ádám a talicskát a földre. Három lépésre
+távozik s onnan nézi. Lassan körüljárja megfelelő távolságból s
+minden oldalról megtekinti. Hát, ami azt illeti, alkatrészei jól
+vannak egymásba eresztve, csak az ékek, a jó reggelét neki – nézzük
+az ékeket.</p>
+<p>Ádám már egészen barátságos viszonyban van <span class=
+"pagenum"><a name="Page_83" id="Page_83">-83-</a></span> a
+talicskával, amelyet pedig még az előbb is csak mint idegen
+jószágot rángatott. Hozzámegy, leguggol mellé s minden éket külön
+megvizsgál. Nincsen repedés-e rajtuk? Nincs! A csapba rendesen
+vannak-e beleeresztve? Hát az igen.</p>
+<p>Most az oldalakat és feneket kell megvizsgálni. A fa ellen nem
+lehet kifogás, mert az mind jó fa. Tölgyfa. Jó az. Nem olyan világ
+van, hogy talán diófából legyen a talicska. Diófából ma már még
+koporsóra sem tellik, pedig a kétkézi munkásnak az az egyetlen
+valódi parádéja az életben, mikor temetik.</p>
+<p>Miután az oldalak rendesek, ez ellen nem lehet észrevétel. De
+átvizsgálandó még, hogy a fenéknek van-e játéka. Mert annak
+játékának kell lenni. Száraz időben nagyon szét ne váljon, nedves
+időben nagyon össze ne dagadjon, mert szétszorítja egymást. Azonban
+e tekintetben sem lehet panasz. A játék egészen rendesen el van
+találva.</p>
+<p>Bujdosó János jön föl az udvar alsó végéből, ahol a fásszínben
+tartott szemlét. Ahogy elhalad Ádám mellett, kérdezi:</p>
+<p>– Mondja-e?</p>
+<p>– Hát hiszen – felelé térdenálltából Ádám – majd kitudódik…</p>
+<p>– Azért, – mondja odavetőleg János – mert van miből válogatni.
+Ha ez nem alkalmas, ahol a többi.</p>
+<p>Ez nem sok gőggel, de mégis bizonyos gőggel van mondva. Mert
+Bujdosónál alku nincsen, ellenben korlátlan a személyválogatás.
+Tehát tudja meg <span class="pagenum"><a name="Page_84" id=
+"Page_84">-84-</a></span> Ádám, amit különben amúgy is tud, hogy
+akár holta napjáig is válogathat a talicskák között, de ha azután
+kedve szerint valót talált, ne alkudozzon rá.</p>
+<p>– Hiszen nem is – gondolja magában Ádám, ahogy a
+felülvizsgálatot folytatja.</p>
+<p>A vizsgálat ezúttal a csomókra tér át. Ádám a bicskát veszi elő
+a zsebéből. Alkalmas bicska, hosszú, szükség esetén fegyver is néha
+odakint az idegenben, ha nincsen kéznél az ásó, amelynek a
+suhintása nyomán úgy hasad a koponya, mint az alma – szép bicska
+szóval, tülök a nyele, a végei rézzel vasalva.</p>
+<p>Csomó van a fában, az bizonyos, mert senki sem lehet teljesen
+hibátlan. Az a kérdés, hogy könnyen állnak-e ezek a csomók. Mert ha
+könnyen áll a csomó, kiesik a fából s lukas lesz a talicska. Így
+tehát a csomók bicskavéggel végigkalapácsolandók, hogy szigorúan
+állnak-e a helyükön.</p>
+<p>– Az ördög bujjon belétök – tanácsolja nekik Ádám – ki ne
+essetök. Mert néha még kukoricacsév sincsen, amivel bedugnálak.</p>
+<p>A csomók ilyenkor valószínűleg fogadalmat tesznek Ádám előtt,
+hogy soha és semmi körülmények között nem hagyják el sem őt, sem a
+talicskát. Ez nagyon hihető, mert Ádám azt mondja nekik:</p>
+<p>– Úgy is akarom. Rendben van. Ádám föláll. Azután lehajol a
+talicskához és két kézzel fogja meg a nyeleket. Fölemeli a
+levegőbe. Azután leteszi a kerekével a földre és tolja. Egészen jó
+<span class="pagenum"><a name="Page_85" id=
+"Page_85">-85-</a></span> menése van neki. Próbál nekifeszülni.
+Persze ez csak játékból van, mert üres talicskának nekifeküdni:
+bolondság. Azután megfordul a talicska előtt, kezet vált a fogókon
+és húzza a talicskát. Elsőrendű követelmény, hogy jó kézváltás
+lehessen a talicskán, mert enélkül fordulások alkalmával a talicska
+nem ér semmit. Hogy ez így lehessen, ahhoz a nyeleknek nem szabad
+széjjelebb állni, mint ahogy az megkívántatódik.</p>
+<p>Valóban, e tekintetben sem észlelhető semmi hiba sem. Úgy
+látszik, mintha ez a talicska a világ összes talicskáinak a királya
+volna.</p>
+<p>Fölületes bírálat volna azonban az, amely így a dolgok közepén
+megállana. Ádám most hirtelen az ereszet falához tolja a talicskát
+s odatámasztva, a falhoz állítja. Odaáll mellé és azt nézi, hogy
+mellmagasságban meddig ér föl hozzá. Hát egészen fölér.</p>
+<p>A faügyek vizsgálata ezzel körülbelül véget is ért. Ádám
+fölkapja a talicskát és most már úgy fordítja meg, hogy nyelével
+áll a földön. Ádám négy ujját nedvesíti meg a nyelvén s úgy üt a
+kerékre, hogy pörögjön. Lássuk azt is, hogy miként pörög. Elég jól
+forog. Ezen pörgés ellen senkinek kifogása nem lehet, hacsak nem
+kötözködő az ember. Tehát a vastengelyek felülvizsgálata
+következik. A tengelyek elég jól állanak, a pántok jól fognak. A
+kerék ráfján nem sok vizsgálat szükséges, mert első tekintetre is
+megállapítható, hogy egy darabból van, meleg korában húzták a
+kerékre, minélfogva jól tart. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_86" id="Page_86">-86-</a></span></p>
+<p>– Hejnye – mondva Ádám a talicskának – talicskám, talicskám…
+Könyérkereső társam…</p>
+<p>Ilyen az elfogultság. Ádám az új szerszámmal oly baráti
+viszonyba ereszkedett, annyira megtetszett neki a formája, állása,
+játéka, hogy ím meggondolatlanul, már csaknem birtokba vette. De az
+önfeledtség pillanatait a józan meggondoltság percei követik – ohó,
+hát a húzó karika? Lám, mit nem tenne az elhamarkodás.</p>
+<p>Ádám szigorú vizsgálat alá veszi a karikát. Ez az, aminél fogva
+meredek helyre a talicskát fölhúzni segít a kubikos társa, a
+csikónak nevezett gyerek. Ebbe a karikába akasztja a vaskampóját,
+annak hát egészen rendesen a fejtől való talicskafal közepén kell
+lenni.</p>
+<p>Ádám a karikába akasztja az ujját és úgy emeli a talicskát a
+levegőbe. Ebből megállapítható, hogy csakugyan a középen van-e a
+karika. Mert ha nem volna a karika a rendes helyen, félrebillenne
+az eszköz.</p>
+<p>Azonban ott van, egészen ott van. Ez jó. A szege sem kivetni
+való. Cigányszeg, kétágú. Helyes, maradjunk csak meg a régi
+igazságoknál. Vannak ugyanis újítók, akik csavaros karikaszeget
+csinálnak és sróffal erősítik a tölgyfadeszkához.</p>
+<p>Ez nem volna hiba, de ha kint, valahol az idegenben a sróf
+lecsavarodik a szegről és elvész a homokban, hol veszel mását? Jobb
+a cigányszeg itt, bárki bármit is beszéljen, mert annak két ága van
+és a végét kétfelé lehet visszaverni a fára.</p>
+<p>Bujdosó János a szeg tekintetében nem tartozik <span class=
+"pagenum"><a name="Page_87" id="Page_87">-87-</a></span> az újítók
+közé. Ezt Ádám örömmel látja s mikor János újból arra jön azzal a
+kérdéssel:</p>
+<p>– Hát mondja-e?</p>
+<p>Azt mondja:</p>
+<p>– Ez már az enyém.</p>
+<p>Fizet s elkezelnek. Ádám tolja haza az utcán az új talicskát.
+Derült kedvvel taszítja be az utcaajtón s a talicska csodálatára a
+házból az udvarra mindenek kijönnek; az asszony, a Janika, a kicsi
+Etel.</p>
+<p>Janika fölfogja és tolja.</p>
+<p>– Édös apám – kiáltja – édös apám! Milyen könnyű!</p>
+<p>Róvó Ádám az asszonyra néz. Azután büszkén mondja:</p>
+<p>– Hát hiszen, – akit én kiválogatok… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_88" id="Page_88">-88-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A nagyvíz.</h2>
+</div>
+<p>Hetvenhétben néhány esztendőre elszakadtunk az ősi várostól,
+mert édesapámék átmentek Makóra lakni. A nagyvendéglőt bírták bérbe
+a püspöki uradalomtól. Ott jártam iskolába s hetvenkilenc tavaszán
+a harmadik gimnáziumi osztály küszöbét tapostam. Kis algimnázium
+volt, a reformátusok tartották fent, a négy osztálynak igazgatóstól
+együtt csak négy tanára volt. De abból is egy egyúttal pap is volt,
+Szalárdy Antal tiszteletes úr. Ha a tiszteletesnek délután el
+kellett menni temetni, akkor már valamelyik osztály tanár nélkül
+maradt. Ilyenkor engem küldtek le az első vagy a második osztályba,
+hogy tartsam meg az órát, azaz, hogy húzzam ki valahogyan az időt a
+négyórai csengetésig. E megtiszteltetés kedves anyámékat boldoggá
+tette, én pedig szigorú igyekezettel tanultam, hogy méltó maradjak
+a bizalomra. De kellett is erősen tanulni, mert alig nyolc-tizen
+járván egy-egy osztályba, körülbelül minden órán minden gyereket
+fölhívtak a leckéből felelni. Nem lehetett úgy spekulálni, mint
+itthon a népes piarista-gimnáziumban <span class="pagenum"><a name=
+"Page_89" id="Page_89">-89-</a></span> tettük, hogy ha ma feleltem
+latinból, bizonyos, hogy két hónapig nem kerül rám a sor. Szóval,
+ott nem igen heverhetett a könyv, ha az első helyet meg akarta
+tartani „az ember“. De mégis, ezen a hetvenkilencediki hideg,
+szeles márciusi estén nem igen ment a tanulás. Cajus Julius
+Caesarnak az írásai lettek volna a soron a gall háborúról: Tota
+Gallia divisa est in partes tres, quarum unam incolunt Belgae,
+aliam Aquitani, meg mi egyéb, de hiába, nem ment, mély aggodalom
+ülte meg a szíveket Szeged iránt, amely már napok óta vívta az
+élet-halál-harcot. Kedves apám sűrűn bejött a kávéházból a szobába,
+pipáját a dohányos-szitából megtöltötte s elfeledett rágyújtani, a
+lámpába tekintett mereven, kinézett az ablakon a sötét piacra,
+nagy, piros, selyemkeszkenőjével törülgette a homlokát, anya
+kérdezte tőle: mi lesz, mi lesz? Az öreg csak legyintett egyet
+némán a kezével s szótalan kiment, hogy újból bejöjjön.</p>
+<p>Március tizenkettedike volt, Gergely napja jött s régi paraszti
+időjövendölés, hogy Gergely meg szokta rázni a szakállát. Vihar
+volt ekkor is, rázta az udvaron az akácfák ágait s a nagypiacon
+süvöltve ütközött bele a házfedelek sarkaiba. Szegednek vége –
+sóhajtotta anyám s az ablakon át behallatszott, hogy emberek mennek
+el az ablak alatt és szintén azt mondják: Szögednek vége… Gergő
+sógor mögrázta a szakállát.</p>
+<p>Ilyen körülmények között nem bírtam törődni azzal, hogy Gyula
+császár idejében hol laktak a <span class="pagenum"><a name=
+"Page_90" id="Page_90">-90-</a></span> belgák meg az akvitánok.
+Letettem a könyvet s kimentem a kávéházba. Az urak az emeleti
+kaszinóba járván, a város egyetlen kávéháza a jómódú polgárság
+gyülekezőhelye volt. A makói népviselet tisztes fekete ruhájába
+öltözött gazdák, nagy tajtékpipájú zsidó gabonakereskedők, néha
+egy-egy őszszakállú török zarándok, aki Gül Baba felé való budai
+útjában pár napra megpihent, ez volt a kávéház rendes esti képe. A
+buzakupecek a Lloydot és a Fremdenblattot olvasták, a török
+egyfolytában szívta a cigarettáit, a gazdanép a billiárdokon
+játszott piramidlit meg russische kéglit, vagy pedig az asztaloknál
+gyertyavilág mellett rufmáriást és preferánszot. Ezúttal azonban
+nem volt a kezekben sem újság, sem kártya, sem dákó. Valami
+nagypénteki szomorúság és csönd lakozott a máskor oly kedélyes,
+egyszerű nyilvános helyen. A szomszéd város nehéz sorsa mély
+kedvetlenséggel töltötte el a népeket. Valami különös megilletődés
+volt ez. Szeged még állt, de már mindenki sejtette, tudta, hogy
+ezen a viharos süvöltőszeles éjszakán el fog veszni. Egy tisztes
+polgár, Görbe Sámuel presbiter mondja egy asztalnál a nagy
+csöndben:</p>
+<p>– Az volt igaz, amit Madarász mondott az országgyűlésen. Tízezer
+katonát kellett volna kirendelni a szegedi töltésekre, hogy
+fölváltanák az elfáradt népet. Nem tették. Majd megbánják még. Ugy
+lehet, a jövő tavaszon mi is erre a sorsra jutunk. Nem tudják azok
+az urak odafönt Budapesten, hogy mi forog itt kockán, ha a Tisza
+megharagszik. <span class="pagenum"><a name="Page_91" id=
+"Page_91">-91-</a></span></p>
+<p>– Nono – mondta Diós-Szilágyi uram – a rabokat már elvitette.
+Hogy valahogy bajuk ne essen. Azok voltak az elsők.</p>
+<p>Valami végtelen fájdalom és elszomorodás vett rajtam erőt, ahogy
+ott az emberek ezeket a szavakat beszélték. Makón szerettem lenni
+mint gyerek. A nagyvendéglő udvarának változatossága az ő különféle
+népeivel, oláh medvetáncoltatókkal, torontáli sváb parasztokkal,
+akik franciául beszéltek, savoyard majmosokkal, a gülbabás
+törökökkel, a megyegyűlésekre érkező vidéki előkelő urakkal,
+mind-mind lekötötte a gyereklélek figyelmét. A pajtások között jó
+cimborák, az iskolában kedves lelkű tanárok s a kávéházban, ha nem
+volt lefoglalva az asztal, szabad volt billiárdozni: mi kell a
+gyereknek egyéb? Semmi vágyat nem éreztem haza, a város és a
+rokonok iránt. E pillanatban azonban, amikor kimondatott, hogy
+Szegednek vége, a hirtelen támadt fájdalom erőt vett rajtam s
+kimentem a kávéházból az udvarra, hogy ne lássák a könnyeimet. S az
+udvaron is, az állás alatt azt beszélték a kocsik mellett a
+kocsisok, hogy Szegednek vége, mert Gergő ugyancsak rázza a
+szakállát. Nincsen az a töltés, amelyik ezt a szelet kiállja.</p>
+<p>A szülővárosnak vége van tehát… Voltaképpen nem is szülőváros.
+Cegléden születtem a régi vasúti állomáson. Irtózatos nagy hideg
+volt hatvanhat karácsonyán, így nem is vittek be keresztelni a
+városba, hanem a papot hívták ki az állomásra. Aminél fogva
+előállott az a sajátságos helyzet, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_92" id="Page_92">-92-</a></span> hogy sohasem voltam még
+abban a városban, amelyben a keresztlevél szerint születtem. Aminél
+fogva ismét meg csak az a helyzet, hogy csak az a város a
+szülőváros, amelynek a földje apáék és nagyapáék csontjait
+barátságosan méhébe fogadta.</p>
+<p>Ezen éjszaka csakugyan elveszett Szeged. Másnap kora reggel már
+tudtuk. Makó ugyan akkor még meglehetősen távol esett a forgalmas
+világtól. Vasútja nem volt, a Maroson gőzös nem járt, ma sem jár.
+Kocsival közelebb útja lett volna a tápai kompon át Lele felé, de
+arra a rossz út miatt nem járt senki. Inkább a másik úton jártak,
+Torontálmegyén keresztül. Erre ment az a kétkerekű talyiga is,
+amely a postát vitte, ha ki nem rabolták az útonállók, azután aztán
+szuronyos, fegyveres katona ült a kocsis mellett a talyiga bakján.
+A csendőrség nemsokára véget vetett ezeknek az állapotoknak, de
+akkor bizony még nem nagyon volt bátorságos az út. Távíróhivatal
+azonban volt már akkor is, oda érkezett az első hír s onnan
+szétfutott a csendes városba nagy hirtelenséggel. Arról azonban,
+hogy mekkora a veszedelem, hogy nagy-e a baj, vagy csak olyan, ami
+könnyen kiheverhető, nem tudott senki. Talán a hatóságok tudtak
+róla, de még nem publikálták. Volt ugyan egy hirlap, de az csak egy
+héten egyszer jelent meg, szombat esténkint. Annak a tudósítására
+tehát néhány napig még várni kellett. A talyigás posta sem járt,
+hogy legalább a kocsisa valami hírt hozhatott volna.</p>
+<p>Délután kezdtek kocsikkal érkezni az első menekültek
+<span class="pagenum"><a name="Page_93" id=
+"Page_93">-93-</a></span> a nagyvendéglő udvarára. A két legelsőn
+festettképű lányok, akik viháncolva ugráltak le a kocsiderékból. Az
+emberek bosszankodva mondogatták, ahogy a szegedi kocsik jöttére a
+kávéházból kicsődültek: hát előbb a rabok, azután ezek… Később
+azután jöttek mindtöbben mások is. Azonnal mindjárt megkezdődött a
+menekültek szétszállásolása, ruhaosztás, élelemosztás és a nemes
+csizmadia-testület olyan alkalmas patkoltcsizmákat osztogatott,
+hogy azokhoz fogható kevés tartózkodik a világűrben.</p>
+<p>Estefelé jött egy kocsi rokon is. A tulsóparti szőreghi rác
+fuvarosok ugyancsak kihasználták a bajt. Rendes körülmények között
+„féderes üléses, kivágott derekú“, szóval az azon idő szerint való
+fölfogás szerint „úri“ kocsin négy forint volt a fuvar taksája.
+Ekkor azonban a kukoricaszárüléses trágyahordókocsiért is
+elkívántak harminc forintot.</p>
+<p>– Még jó, hogy ennyiért is lehet kapni ilyen nagy forgalomban –
+mondta rá a menekültek keserű humora.</p>
+<p>Szóval egy kocsi rokon jött. Vége-hossza nem volt a faggatásnak,
+hogy hát mi történt és hogy hát a többiekkel mi van? A napok óta
+tartó izgalomtól, a földönfutóvá válástól, a hidegtől elcsigázott
+szegény hazátlanjaink nem igen tudtak a kérdésekre felelni.</p>
+<p>– A töltés átszakadt, a víz bejött, menekültünk. Hogy a
+többiekkel mi van, nem tudjuk.</p>
+<p>Még csak a borzalmakat sem beszélték. Elfásulva, szótalanul
+ültek s az elébük tett melegítő italokra <span class=
+"pagenum"><a name="Page_94" id="Page_94">-94-</a></span> olyformán
+néztek, mintha azt kérdeznék: hát ilyen is van még a világon?</p>
+<p>Másnap reggel, ahogy a könyveimet szíjaznám össze, apám szólt,
+hogy ma ne menjek föl az iskolába, fog a kocsis, menjek át vele
+Szegedre s ha van ott még rokon, hozzam el. Mert talán azért nem
+jönnek, mert nincsen alkalmatosság, amin jöhetnének.</p>
+<p>A megbizatás nagyon megörvendeztetett s vidáman készülődtem az
+útra. Nem ritkán jut eszembe ez a kis epizód, de ahányszor csak az
+eszembe jut, mindig el tudok gondolkozni az akkori meg a mostani
+gyermeknevelés fölött. Ma aligha jutna akár nekem, akár más
+szülőnek eszébe, hogy egy tizenharmadféléves gyereket olyan
+körülmények között, mint akkor voltak, megbizatással útra
+bocsásson. Abban az időben ez egészen természetesnek látszott. Mint
+már nagyvendéglőnél szokás, volt ugyan elég léhűtő a háznál, de
+ezek nem ismerték a szegedi rokonok lakásait s nem jutottak volna
+semmire. Azonfelül ott volt a rettentő hosszú és hegyes,
+kiviaszkolt bajuszú negyvennyolcas öreg huszár, a Sándor kocsis,
+annak a szárnyai alatt elereszthettek, mert az tapasztalt ember.
+Mint néhány forradás mutatta a mellén, annak idején a kozákok
+dárdáit is megtapasztalta.</p>
+<p>A kocsit jól ellátták gunyával, pokróccal. Sándor bácsi a bakon
+az úti pipára gyújtott. Vasút nem lévén, egyúttal fuvarosok is
+voltunk s a kocsi bejárt hol Vásárhelyre, hol Szegedre. Az öreg
+Sándornak rettentő hosszú cseréppipája volt, abban <span class=
+"pagenum"><a name="Page_95" id="Page_95">-95-</a></span> egy tömet
+dohánynak el kellett tartani akár Vásárhelyig, akár Szegedig. Pedig
+Szegedig akkor körülbelül három óra volt az út. Hát mentünk, a
+szürkék kocogtak, átmentek a Maroson, a kiszombori erdőben (azt is
+kivágták már azóta), kékes köd legelt a makkfák lábjában,
+áthaladtunk Ferencszálláson, elértünk Klárafalvára, amelyet rácul
+Kukutyinnak hívnak s ezen minőségében ott van a világ közepe,
+másodsorban az értelmetlen embert oda szokás küldeni zabot
+hegyezni. Az útszéli vendégfogadó ajtajára oda is volt írva nagyobb
+igazság szempontjából: „Itt a világ közepe, ha nem hiszed, gyere
+be.“ Ezúttal bajos dolog lett volna belemenni, mert tele volt az
+országút szemközt jövő kocsikkal. Utasaik meg is bámultak minket:
+szerencsétlenek, hova mentek ti oda, ahonnan mindenki menekül? A
+fogadó előtt sok kocsi állott, hideg volt az idő s az emberek
+pálinkával élesztgették magukban a melegséget. Sándor bácsi sok
+bajjal parancsolhatta ki magának a kocsira a maga porcióját.</p>
+<p>A belső részek melegítésének elég tétetvén, a szürkék tovább
+kocogtak. Átmentünk Deszken s azon túl már, valamely
+útkanyarulatnál a lapos tájon odalátszottak a magasabb szegedi
+épületek. A tornyok és a belső város kétemeletes házai. Később,
+Mikes Kelemen szerint, sok más vidékre helyezte el a kenyeremet az
+Isten, több izben voltam esztendőn át távol várostól, hazától, de a
+visszatéréskor soha nem éreztem azt a kimondhatatlan örömöt, mint
+ekkor, ahogy a város tornyait <span class="pagenum"><a name=
+"Page_96" id="Page_96">-96-</a></span> megláttam. Ide csakugyan
+illik az a frázis, hogy szerettem volna, ha szárnyai nőnek a
+lovaknak s biztattam is Sándor bácsit, hogy gyorsabban, gyorsabban,
+Sándor bácsi azonban csendesen szólt vissza a nagy pipa mögül, hogy
+lassan érünk messzire, ifijur, amiben megint neki volt igaza.</p>
+<p>Kétszeresen is. Már ahogy Szőreghre értünk, mondták a szemközt
+jövők, hogy hiába mennek, úgy sem eresztik be magukat sem. Hiába
+lett volna minden sietés. Újszegeden, amely akkor Torontálhoz
+tartozott, a vármegye lovaspandurjai meg is állították a kocsit.
+Nem lehet bemenni, mert nagyon sok a hajóhídon a szemközt jövő. Nem
+szabad ellenük menni. Tanácstalanul álltam. Az egész úton a
+szabadító hős szerepében tetszelegtem magamnak, most meg ime csak
+az vagyok, ami vagyok: gyámoltalan gyermek. Valaki mondta azután,
+hogy hiszen gyalog be lehet menni, Sándor bácsi is mondta, hogy
+csak menjek be, ő majd megvár. Igy az öreg fahídon tolongók között
+átfurakodtam s egyszerre elvesztem, eltüntem a nagy sokadalomban. A
+belső városnak egy kis része, a legmagasabb hely mindjárt a
+Tisza-parton szárazon maradt s most minden élő, aki el nem szaladt
+hazulról, erre a kis darab szigetre szorult. Itt eleven, nyüzsgő
+élet élt, miután a siralom jajszavain már mindenki átesett és az
+Istenbe vetett törhetetlen bizalom nyomán a megpróbáltatás után az
+új erő beleköltözött az emberekbe.</p>
+<p>Ó, hiszen bizonyára maradt még szomorúság, nyomorúság és
+kétségbeesés, de azok e helyeken <span class="pagenum"><a name=
+"Page_97" id="Page_97">-97-</a></span> nem mutatkoztak s elbújva
+voltak szokásuk szerint. E kis sziget néhány utcáján sietve jártak
+az emberek s bár akkor még nem volt divat a sárga cipő, sokan mégis
+abban jártak, mert nem volt rá érkezés az új borjúbőrcipőt, amit
+akkor még nem árultak feketére festve, be is subickolni. A parti
+töltésen gyékényponyvák oltalma alatt hevenyészett vendéglők, sült
+a hús a szabad tűzön és pirult a vaslábasban az illatos
+tarhonya.</p>
+<p>Ahol víz volt, de sekélyebb, padlókon jártak az emberek s az
+egy-két itthon maradt fiáker is fuvarozott a vízben azokon a
+helyeken, ahol olyan sekély volt, hogy nem folyt bele a
+kocsiba.</p>
+<p>Beljebb, a mély, vizesebb utcákon különféle vízi edények
+jártak-keltek, a halászladiktól kezdve a műszaki katonák
+vaspontonjaiig; volt, aki hirtelen összebarkácsolt tutajon, volt
+aki mosóteknőben haladt a dolga után. Hűvös idő volt, de napfény
+feküdte meg az elöntött várost s a belső részeken, ahol a víz
+romlását még állták az erős téglafalak, olyan volt, mint valamely
+Velence, bár a víz piszkos volt és szemetes s ott, ahol
+festékkereskedéssel is foglalkozó matralista-boltokat (a
+fűszerkereskedés neve volt ez akkor a Materialen-Waaren-Handlung
+nyomán) öntött el, ott az elolvadt festék folytán tarka-barka volt
+a színe. Ilyen volt a színe az elöntött patikák körül is. Itt az
+volt a furcsa, hogy vízi jószág, a kacsa meg a liba is belepusztult
+az áradatba, amelynek a vízét a sok beleolvadt patikaszer
+megmérgezte.</p>
+<p>E kavarodásban, ami akkor volt, kerestem a <span class=
+"pagenum"><a name="Page_98" id="Page_98">-98-</a></span> rokonokat.
+Az egyik szerencsével járt, a háza kint maradt a száraz szigeten s
+neki is, mint a szárazon maradt többi kevésnek, abban főtt a feje,
+hogy hol adjon helyet annak a sok hajléktalanul maradtnak, akik az
+ősi rögöktől a nyomorúságban sem akartak távozni.</p>
+<p>Sokan, történetírással foglalkozók, úgy vélik, hogy az egykor
+három községből állott város neve az egykori írástalan időkben
+Sziget lett volna. Ezen elmélkedés akkor valóra vált, a megmaradt
+rész csakugyan sziget volt, arra menekült, aki bírt és lakót
+találtak a házak pincétől a padlásig.</p>
+<p>A másik rokonnak amolyan félszerencse jutott osztályrészül. Mint
+a vásárra járó mészáros szokta volt hazatéréskor mondani: no,
+anyjuk, hatvan forint a nyereség, kilencven a veszteség. Nyomdász
+volt, könyvkereskedő, lapkiadó s abban az időben már özvegy
+asszony. A villamos most éppen ott szaladgál, ahol akkor nagy
+háztelkének virágoskertje állott. A ház a szigeti emelkedés
+oldalában feküdt. Másfél méteres víz állott meg a telken. A ház
+alacsony volt, azt elvette s apránkint düledezett, hol egy fal, hol
+a másik omlott össze. Az udvar emelkedő részén az újabb
+nyomdaépület már magasabbra készült, csak a küszübéig ért a víz és
+nem is haladt tovább. Oda menekültek s oda hordták a boltból is, a
+házból is, amit lehetett. Hordók voltak az udvar vízén, a hordókra
+keresztben létrák fektetve, ez volt a járda s ahogy omlott be
+apránkint a lakóház, innen csáklyázták <span class=
+"pagenum"><a name="Page_99" id="Page_99">-99-</a></span> ki azokat
+a tárgyakat, amik a víz színen úszva maradtak. Amit nem értek el
+csáklyával, annak utánaküldték a kutyát. Kihozta és mondhatni,
+házbeomlás még kutyának annyi örömet nem okozott, mint éppen
+ennek.</p>
+<p>Mikor odaértem, éppen egy kis derü futott át a szomorúságon. Az
+omló házból valahogy kicsáklyáztak egy nagy aranyrámás tükröt s más
+helye nem akadván, felakasztották a kapubolt alá. Ott volt menekült
+egy szegény öreg rokonasszony is, az ennek láttára siralmasan
+mondta:</p>
+<p>– Ne oda tegyék, sógorasszony, azt a szép tükröt, mert ott
+elkopik, mert ott mindenki belenéz.</p>
+<p>Nevettek a nyomorúságban, bár aznapon aggodalmas volt, hogy nem
+hág-e följebb a víz? Mert akkor vége a sok drága nyomdagépnek. Ugy
+volt azonban, hogy a felsőbb hatalmak már megelégelték a szíjostor
+suhogtatását: a víz megállott. A néni, akit menekülésre invitáltam,
+a nyomdaház ablakaiból átnézett a telek tulsó oldalára, ahol
+apránkint rogyogattak a vízbe annak a háznak a falai, amelyben egy
+élet boldogságát élte át. Megköszönte a szívességet, küldte a
+rokoni tiszteletet és azt mondta:</p>
+<p>– Eredj csak haza fiam. Mondd meg otthon, hogy amíg itt minden
+össze nem dűl, addig én innen nem megyek el sehova. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_100" id="Page_100">-100-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Levél a pusztában.</h2>
+</div>
+<p>Az úrféle azt mondja, hogy levelez egymással. A paraszti ember
+azt mondja, hogy levelezi egymást. Möglevelezi. Hogy most már a
+kettő közül melyik az igaz, ahhoz a tudósokon kívül senkinek semmi
+köze sincsen, mert hiszen nem is azon fordul meg a dolog. A tény
+az, hogy infanteriszt titulár gefrájter Valentin Borsodi oda alá
+katonáskodik az Artorácban, mint az illik is olyan legényhez, aki,
+miután a király fegyverét idegen népek előtt éveken át viselte,
+majd hazajövetele után a tisztes csikósi foglalkozásban rendes, egy
+helyben lakó, adófizető polgárrá akar válni. Mert bármit
+beszéljünk, szolgálni kell a királyt. Vagyis hogy a császárt. Mert
+csak a honvéd szolgálja a királyt; a közös a császárt szolgálja,
+mert ez így van a szabájban. Sok minden benne van a szabájban. A
+szabáj nagy úr.</p>
+<p>Ki csinálta a szabájt? Az ördög tudja. Van. Termett, mint a
+subagallér. De súlyosabb, mint a subagallér. A szabáj a maga
+töméntelen sokaságával ránehezedik az emberre és nyomja. Az
+<span class="pagenum"><a name="Page_101" id=
+"Page_101">-101-</a></span> ember hiába védekezik, mert a szabáj a
+hatalmasabb. Nincs mást mit tenni, mint hogy tűrni kell a szabájt:
+az ember palástul ellene veti a türelmet.</p>
+<p>A türelem, mondhatni, a legszebb erények közé tartozik,
+minélfogva ritka madár már manapság, akár csak az arasztos
+szalonna. De aki katona és a szabájok alatt van, az a türelemnek a
+sótalan kenyerével él és a sóhajtásait küldi csak a messziségből a
+hazai nagy, fényes rónák felé. Ezt megengedi a szabáj. A fennálló
+rend érdekében szükséges is, hogy ez így legyen, mert tudni való,
+hogy ha a sóhajtásait a távol idegenből nem küldhetné haza a fiú,
+akkor úgy eltelne bánattal és sóvárgással a keble, hogy
+belefulladna. Ennélfogva a szabáj ez ellen nem szól semmit. De nem
+is volna igaza, ha visszabeszélne. Igy tehát a sóhajtások szállnak
+hazafelé, nagy hegyeken és mély völgyeken által, miután nehezen
+szakadtak föl a kintvaló lelkekből. Mondják, hogy korai őszön,
+regruták elvitele idején ez hozza a háromnapos bánatos esőt, amidőn
+is mindenek lelke megtelik szomorúsággal. Bár ugyan, hogy ez
+igaz-e, afelől teljesen helyénvalók a kételkedések. Sok mindenféle
+haszontalanságot lehet e felől beszélni, ha a nap hosszú. De annyi
+bizonyos, hogy mink is öregebbek, mikor oda alá hurcoltuk a
+fegyvert, fejfödőt emelve köszöntöttük a hazulról lefelé utazó
+felhőket és az eszünkbe sem jutott, elmélkedni afölött, hogy eme
+légtünettani körülmény voltaképpen cirrus cumulus-e vagy cirrus
+stratus. Ellenben a légi útjában lefagyott kis fecskét betettük
+fölmelegedés okából <span class="pagenum"><a name="Page_102" id=
+"Page_102">-102-</a></span> a kebelünkbe az ing alá, mondván neki
+szeretettel, ha ébredezett: vajjon nem a mi tanyánk ereszete alól
+való vagy-e? Ilyesmik történtek.</p>
+<p>Mindez azonban tökéletesen és teljesen hiábavaló beszéd, amit
+nem is érdemes folytatni, mert nyilvánvaló, hogy sok beszédnek sok
+az alja.</p>
+<p>Térjünk vissza ahhoz a ténydologhoz, hogy infanteriszt titulár
+gefrájter Valentin Borsodi onnan oda alulról levelezni szokta az
+édesapját, bizonyos nevezetű idősb Borsodi Bálintot, ki is, mint
+ismeretes, számadó gulyás idekint az alsó-tanyán, az átokházi
+pusztán, a Két Rózsák járásában. Igy is szokta a Bálint fiú címezni
+a levelet, nem pedig a tanyájukra. Ennek az oka abban keresendő,
+hogy a számadó felesége nem tud írást, ha a levél oda menne, nem
+tudná elolvasni. A gulyás pedig ritkán jár haza. Ez tény, amit ez a
+régi nóta is megerősít:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Cintányéron, cintányéron
+aprószőlős pogácsa,<br /></span> <span class="i0">Fáj a szívem, fáj
+a szívem a gulyásra, de a gulyásra.<br /></span> <span class=
+"i0">Arra pedig ne fájjon,<br /></span> <span class="i0">Mert a
+gulyás, mert a gulyás ritkán hál ám az ágyon.<br /></span></div>
+</div>
+<p>Azonban így sohasem lesz vége ennek a történetnek, ha
+folyton-folyvást más mesgyéken kalandozunk. Maradjunk inkább csak a
+levélnél, amely jön. Valósággal jön, mert egy ideig a postapatrul
+hozza gyalog, amígnem aztán vasutat ér. Ekkor már könnyebben utazik
+a levél. Előbb a bosnyák kisvasút hozza, Bródban átteszik a
+nagyvasútra és hát mi az egy olyan nagy vasútnak, egy ilyen
+<span class="pagenum"><a name="Page_103" id=
+"Page_103">-103-</a></span> kicsi levél: könnyen hozza. Elhozza
+egészen Szegedig. Itt automobilra ül a levél, úgy jön be az
+állomásról a főpostára. Itt azután megint kocsira ül a levél, úgy
+megy ki az alsótanyai postahivatalba. Itt azonban már nyeregbe ül,
+mint illik egy olyan levélhez, akinek az írója annak idején, majd
+Isten szent segítségével csikós akar lenni.</p>
+<p>De nem mindjárt ül a nyeregbe, mert az nem úgy van ám, kérem
+alássan. Az ilyen pusztaszéli postahivatalok csak olyan félforma
+hivatalok. Arravaló, hogy aki ott levelet ír, attól átvegye és az
+útjára küldje. De arra már nincsen neki embere, hogy ami levél
+hozzá érkezik, azt a nagy mezőség szétszórt tanyáiba ki is hordja.
+Némelyik tanya félnapi járóföldre van a hivataltól. Igy hát a
+levelek várnak a jó szerencsére. Aki levelet vár, elmegy a
+postához, s megkérdezi, hogy jött-e levele? Vagy pedig a
+lovasrendőrök vasárnap délelőtt elviszik a leveleket a tanyai
+bormérésekbe, tudván úgy körülbelül, hogy melyik terület melyik
+népe melyik csárdába jár. Vasárnap délelőtt valamelyikbe el szokás
+menni, mert az a börze, ott történnek a napszámos-fogadások s ott
+állapítják meg a jövő heti napszámárakat. Hacsak valami baj nincsen
+akkor, akkor ezen a jeles aktuson ott szokás lenni mindenkinek. Ha
+azonban még sem lenne ott, akkor ott van a szomszéd, az elviszi
+neki a levelet barátságból.</p>
+<p>Hát bizony ilyen lassú odakint a levél útja. A Borsodi
+számadónak küldött levélé még lassubb, mert az ilyen gulyásféle
+embernek nincsen meghatározott <span class="pagenum"><a name=
+"Page_104" id="Page_104">-104-</a></span> csárdája. Nem egy helyen
+van, ha a mező füvét föllegelte a jószág, odébb megy vele. S habár
+egy-egy gulya nyolcszáz darab szokott lenni, a buckák között úgy el
+tud velük tünni, hogy kész mesterség a rátalálás. Hát ilyen helyre
+már csak akkor jut ki a levél, ha valamely lovasrendőrnek éppen a
+pusztán keresztül van az útja s ha már arra jár, megkeresi azt a
+gulyát, amelyben neki is legel az üszője.</p>
+<p>Most éppen ez az eset, Kazi András öreg pusztázó lovaslegény
+viszi is a levelet. Déltájban van az idő, a tájon a vénasszonyok
+nyarának langyos napfénye játszik. A gulya hever a dörgölőző fa
+körül, a gulyások a cserényben vannak, ebéd irányában. Most jó
+ebédet kászolított a szárnyék-ember, tejes-levest bennefőtt
+tarhonyával. Kanalazza kiki a bográcsból a tulajdon maga
+kanalával.</p>
+<p>Ugatnak a kutyák. Egy ember föláll, hogy messzibbre ellásson.
+Mondja, hogy lovasrendőr látszik, erre tart.</p>
+<p>– Melyik?</p>
+<p>No, nem nagyon lehet melyikezni, mert nem olyan sok van.</p>
+<p>– Alighanem az öreg Kazi András, mert Tóth Mártonnak fekete lova
+van.</p>
+<p>Ez meg pej, tehát nyilvánvaló, hogy Kazi András ül rajta.</p>
+<p>– Alighanem levelet írt a fiam – gondolja Borsodi, de nem
+mondja, mert hátha, úgy lehet, nem is írt levelet a fia.
+<span class="pagenum"><a name="Page_105" id=
+"Page_105">-105-</a></span></p>
+<p>Nyugodtan kanalaz tovább, mert várni kell. Nemcsak várni kell,
+hanem várni is kell tudni. Nem szabad mutatni itt az emberek előtt
+semmi kíváncsiságot, az apának a fia iránt való szeretetéből
+semmit, de semmit, mivelhogy az ilyesmi csak asszonyoknak való. Ami
+a várást illeti, Kazi egy kicsit váratja is. De ez nem ok nélkül
+van. Ha valaki kilátogat a gulyához, hogy föltekintse az üszőjét,
+annál az igen nagy darab szégyen volna, ha a gulyáshoz menne, hogy
+mutassa meg neki a jószágját. Azt magának a gazdának kell
+megtalálni, hogy melyik az övé a nyolcszáz darab közül. Ez a tarka
+jószágnál nem nehéz dolog, de a régifajta fehér magyar baromnál már
+nem olyan könnyű, mert nagyon egyformák. Ráadásul most, delelés
+idején fekszik is a gulya s így a nagyságban és a testállásban levő
+különbségek sem mutatják magukat.</p>
+<p>Idővel azonban azért Kazi csak megtalálja az üszőjét és megnézi.
+Szól neki: – Kajla – amire az üsző fölemeli a fejét és a gazdájára
+tekint. Hát jól fölpöndült, mondhatni, megéri a fűbérét. Kazi le is
+száll a lóról, az üszőt fektéből fölkergeti s úgy gyönyörködik
+benne. Szép az ilyesmi.</p>
+<p>Idősb Borsodi Bálint csak várja, míg majd a cserényig eljön. Mán
+halad arrafelé, a kutyák üdvözlő beszéde mellett. Köszön. Adjon
+Isten. Hát adjon Isten. Hát löhet-e? Hát löhet. Hát mire végzik?
+Hát ehun e. Egésségükre szolgáljon az ebéd. Köszönjük, tessék
+velünk tartani. Hát csak Isten áldásával. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_106" id="Page_106">-106-</a></span></p>
+<p>Ugyan, hiszen már nem is igen van a bográcsban, de a sajtot meg
+a kenyeret kiteszik a padra, a tülökkel együtt, amiben a só és a
+paprika van célirányosan összekeverve.</p>
+<p>No, pár falatot tisztesség okából is enni kell. András lovát egy
+bojtár elviszi itatni, maga András pedig vág egy szeletet a
+sajtból. Jó nagyon a tehénsajt annak, aki szereti. Rozskenyérrel.
+Sóval, paprikával.</p>
+<p>– Hát erre járt kend? – kérdezi Borsodi.</p>
+<p>– Erre – mondja Kazi. – Pöcsétöt vittem Széll Jánosnak. Már
+mögint hivatva van be a városba, a törvénybe.</p>
+<p>A bírósági idéző-cédula még mindig pöcsét. Sok száz éves szaga
+van ennek a szónak. A pecséttel való törvénybe idézésnek megmaradt
+nyoma ez. A citatio cum sigillio. Már másfelé az emléke is elhalt s
+ott él a nagy csendességek birodalmában, ahol minden aludni
+látszik.</p>
+<p>– Ugy hát? – mondja Borsodi.</p>
+<p>– Az – feleli Kazi. – De mondom, ha már erre járok, elhozom ezt
+a levelet is kendnek. Úgy gondolom, hogy alighanem a lentvaló fia
+levelezi benne kendet.</p>
+<p>Borsodi nyugodtan nyúl a levél után s kibontja a takaró
+papirosból. Csakugyan, ez a fia levele. Mit ír vajjon? sorsa hogy
+áll? talán baj érte?</p>
+<p>Mi van a paraszti katona levelében? Nem sok. A táborokban kis
+levélpapirost árulnak a kantinosok, a katona betűi meg nagyok. A
+fegyver elhúzza a kezet, akár csak a kapanyél. A katona
+<span class="pagenum"><a name="Page_107" id=
+"Page_107">-107-</a></span> nem is mondja, hogy levelet ír, hanem
+azt mondja, hogy rajzol. Maga-magát gúnyolja vele. Mert csakugyan
+külön-külön rajzolja a betűket, mint az iskolásfiú, aki most tanul
+írni. A nagy betűkből kevés fér föl a kis papirosra. A szavak a
+levél elején s a levél végén jóformán mindig ugyanazok, csak a
+közepe táján van valami új mondanivaló. Az eleje ilyenforma: „Kelt
+levelem a Kistanyán, ide alá az Artorácba, október 20. 1912.
+Szeretett szülő anyám és tanító apám és kedves testvéreim. Kívánom
+a jó Istentül, hogy ezen pár sor írásom friss jó egészségbe vagyok,
+melyhez hasonlót maguknak is kívánok. Továbbá tudatom, hogy Roza
+ángyi fia, a Sándor is friss jó egészségben van, melyhez hasonlót
+maguknak is kíván.“ Ez az eleje. Ez lefoglalja a kis papiros egyik
+oldalát. A vége pedig: „Ezzel bezárom levelem, sok jó egészséget,
+hasznos munkát kívánok, tisztölöm Roza ángyit, a Vén Jánosék
+Pirosát, a Jóska sógort, a Mihály bácsit, ha érkezésük van, küldjék
+ezen levelemnek mássát és a Pirosnak adják tudtul, hogy tisztölöm…“
+Ami a levélnek az eleje meg a vége közé jut, az az újság.</p>
+<p>Borsodi lassan olvassa a levelet. Lassan, úgyszólván minden
+betűt külön. Foglalva. I-es –: is, te-e: – te, nő, té-ü: tü, lö:
+istentül. Hangosan megy ez, a többiek hallgatják s egy fiatal
+bojtár csodálattal gondolja, hogy milyen jó fogalma van a Bálintnak
+odalent a katonaságnál.</p>
+<p>Egy helyen aztán ezt olvassa ki a levélből az apa: <span class=
+"pagenum"><a name="Page_108" id="Page_108">-108-</a></span></p>
+<div class="blockquot">
+<p>„továbbá tudatom kedves tanító apám és édös szülő anyám, hogy ha
+háborúról van a szó otthon, annak hitelt ne adjanak, énfelüllem
+aggodalommal ne legyenek s a szívüket ebbe a gondolatba ne
+szaggassák, mert elmondta a kapitány úr, hogy ő fölsége öreg létire
+nem akarja már, hogy háború történjen, hanem hogy a szolgálatot
+pontosan köll tartani, minekutánna komoj dologba vagyunk…“</p>
+</div>
+<p>Borsodi abban hagyja az olvasást s most már szívéből fakad föl a
+sóhajtás:</p>
+<p>– Hála Istennek…</p>
+<p>Az emberek hallgatnak, csak a gondolatok forognak a fejekben,
+hogy jó fiú ez a Bálint, nem hiába, hogy szülőszerető volt
+világéletében, még most is csak a vigasztalás szavait küldi nekik.
+Míg más hány van olyan, hogy örökké panaszokat levelez haza, hogy
+csak pénzt küldjenek neki.</p>
+<p>Kazi lovasrendőr, mint tapasztalt fegyveres, aki itt a pusztán a
+hatalmat képviseli, azt mondja:</p>
+<p>– Löhet, hogy úgy lössz. Löhet, hogy nem úgy lössz.</p>
+<p>– Hát én csak úgy gondolom – borul el Borsodi. – Nincsen ebben
+okos embör. Furcsa idő jár. A holdnak mindig nagy udvara van. Néha
+szömez az eső, pedig nincs is mibül. A jószág is nyughatatlan.</p>
+<p>Egy bojtár beleszól:</p>
+<p>– A kupecok szödik a lovat.</p>
+<p>Igen, vannak ilyen jelenségek. A kutyákat ugyan <span class=
+"pagenum"><a name="Page_109" id="Page_109">-109-</a></span> nem
+szedik a kupecek, mivelhogy minek kellene nekik, de a kutyákban is
+valami különösség észlelhető. Néha minden ok nélkül kirohannak a
+gulya közül a mezőre és nagy ugatásokba kezdenek. Mit ugatnak
+ilyenkor?</p>
+<p>– Ahun a! – kiáltja a Jancsi bojtár. – Hát az mi?</p>
+<p>Mind arrafelé néznek, amerre a Jancsi mutat.</p>
+<p>A messzi távolban, ahol a föld széle az ég aljával ölelkezik, a
+tűző napsugárban látszik, hogy valami fényesség fut végig a föld
+peremén, de igen nagyon sebesen. Úgy száguld, mintha lovasember
+vágtatna vele, de nem látszik sem ember, sem más teremtett állat,
+csak maga a kápráztató csillogás siklik tovább teljes
+csendességben.</p>
+<p>Megdermedve nézik. Még a gulyabeli állat is, amelyiknek éppen
+arra volt a feje, odabámul.</p>
+<p>Kazi András pusztázó katona hirtelen a lovára kap. Neki
+kötelessége megtudni mindent, ami a pusztán történik. A másik
+pillanatban már vágtat is a kutyák nagy ugatása között a titok
+után, szinte röpköd a kardja az oldalán.</p>
+<p>Azonban messze van odáig. Vágtat Kazi, ahogy csak bírja a ló, de
+a fényesség egyre jobban távolodik s utoljára eltűnik a fiatal
+ákácos erdő fái között.</p>
+<p>Kedvetlenül tér vissza idő multával habos lován.</p>
+<p>– Nem birtam utolérni – mondja.</p>
+<p>Hát hiszen nem is lehet az ilyent utolérni. Ezek földöntúli
+dolgok. Jelzések, amik akkor történnek, amidőn valami veszedelem
+következik. Borsodi számadó is búsan legyint a kezével:
+<span class="pagenum"><a name="Page_110" id=
+"Page_110">-110-</a></span></p>
+<p>– Irhat a gyerök, amit akar. Beszélhet a kapitánya, amit csak
+akar. Mikor már jelönségök vannak…</p>
+<p>S az emberek elszomorodva tekintenek maguk elé. Valóban,
+jelenségek vannak, amik intik az embereket és figyelmeztetéseket
+tartalmaznak.</p>
+<p class="center">* * *</p>
+<p>Pedig mindössze annyi történt, hogy a puszta másik szélén lakó
+Vadlövő Mihály, közismert rossz csont, e napon új, fényes biciklit
+lopott a városban s azon karikázott hazafelé. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_111" id="Page_111">-111-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Vasút akar lenni.</h2>
+</div>
+<p>Hogyan támad az út? Ezt bajos tudni, de elnézni lehet. Mikor a
+réti semlyék, vagy a legelő fölszabadul tavasszal a hó alól,
+apránkint gyalogutak keletkeznek rajta. Hosszában és keresztben.
+Idő multán kitaposódnak, a lépések alatt a fű elsárgul rajtuk: a
+zöld mezőben ez a sárga vonal mutatja, hogy ez az út. De ez az út
+sohasem egyenes, pedig semmi oka sincs rá, hogy a sík mezőn ne
+legyen egyenes. Mégis mindig csak girbe-gurba. Ahogy az első ember
+ment rajta keresztül, ahogy utat vágott a csatakos mezőn, a többi
+mind utána ment, szóval, mint mondani szokás, nyomon járt. Mehetne
+a mezőn másfelé is, de nem megy. Hegyes vidéken ez más, mert ott
+kerülgetni kell a köveket, itt azonban mit sem kell kerülgetni. A
+menés a mező minden részén egyforma lehetne, az út rajta egyformán
+jó, vagy egyformán rossz. Időt is takaríthatna az, akinek sietős
+dolga van, ha egyenesen haladna a mezőn s nem kanyarogna rajta úgy,
+ahogy az út kanyarog. Az elmélet ezt így mondaná, de a gyakorlat
+nem így mondja. Ahogy az az ember <span class="pagenum"><a name=
+"Page_112" id="Page_112">-112-</a></span> kanyargott, aki tavasszal
+legelsőbb vágott, úgy kanyarog utána mindenki, aki arra jár. Miért?
+Ki tudná? S miért kanyargott az első útcsináló? Azt sem tudni.
+Talán tócsák voltak még a nedves földeken s azért kerülgetett. De
+azok már elmultak régen s az utána következő utasok már a nem
+létező pocsolyákat kerülgetik. Ez így van. Mert kell valami
+előljárónak lenni, aki nekivág valaminek. A többi pedig halad
+utána. Ez egy kicsit sajátságos dolog. Ha a juhász át akarja
+hajtani a nyájat az árkon, a birka nem megy. A juhász rájuk ereszti
+a pulikutyákat. Azok ugatják, marják, harapják a birkát, a hátukra
+ugrálnak s úgy tépik dühükben a fülit, de a birka mégsem megy.
+Akkor a juhász fölveszi az öreg kolompos vezérürüt s átveti az
+árkon. Akkor azután valamennyi birka ész nélkül tolakszik át az
+árkon, még le is tapossák a gyengébbet a nagy igyekezetben.</p>
+<p>Más azonban a kocsiút. Hát azt ki tudná megmondani, hogy a sík
+mezőben az miért kanyarog minden ok és értelem nélkül? Azt mondják,
+hogy azért, mert itt az a tanya van, amott az a tanya van és az
+útnak szokása, hogy a tanyáknak közelébe kanyarog. Pedig dehogy. A
+tanyák legföljebb száz évesek s az út több évszázados. Az utak
+előbb voltak, mint a tanyák, amiként, hogy nem a víz folyik arra,
+amerre a városok vannak, hanem megfordítva. Némely alföldi út
+dombon megy keresztül. Az ilyen út a régi használat nyomán úgy ki
+van vágva, hogy az út két oldalfala a kocsiban ülő ember fejével
+van egy magasságban. Pedig ezt az <span class="pagenum"><a name=
+"Page_113" id="Page_113">-113-</a></span> utat nem vágta ki senki,
+hanem ezt a rajta való járás vágta így le a dombból. Úgy lehet,
+hogy ezer esztendőnek ez a járás-kelése kellett ehhez. S ezer év
+előtt az az ember, aki itt utat tört, miért éppen itten tört utat?
+Azt mondják, hogy ez a véletlenség műve, mert hiszen valamerre csak
+kellett mennie, ha már éppen menni akart. Ez igaz, de azért az sem
+egészen úgy van. Nálunk az az út, amely a tanyára visz, hosszú
+darabon át szigorúan Szeged és Dorozsma határán fekszik, lombos
+vidéken, már amennyire mifelénk ilyesmiről beszélni lehet. Ez is
+olyan sok évszázados-forma út. A két oldalán szőlők, amik homoki
+borokat teremnek. Az út széles ugyan, nem is országútnak nevezik
+régi nyelv szerint, hanem marhahajtóútnak, de azért mégsem
+szélesebb, mint tizenöt öl. Miért van éppen itt? Azt mondják azért,
+mert itt a határ. De hiszen nyilvánvaló, hogy az út régibb, mint a
+határ. S az út két oldalán a szőlők két különféle bort teremnek,
+más íze van a dorozsmai oldalon lévő bornak s megint más íze a
+szegedi részen termettnek. A szőlőtőke ugyanaz, a kezelés módja
+ugyanaz s az út által kettéválasztott szőlőkben mégis más ízű bor
+terem. Aki legelőször járt erre kocsin, aki legelőször intézkedett
+az iránt, hogy ne más felé, hanem tisztán csak errefelé legyen az
+út: hogyan találta meg az a régi ember a földek minőszerűsége
+között való elválasztó határt? Ez a kérdés azonban szintén azon
+dolgok közé tartozik, amikben nincsen okos ember.</p>
+<p>Más azonban a vasút. Ez már ugyancsak új <span class=
+"pagenum"><a name="Page_114" id="Page_114">-114-</a></span> dolog,
+ez nagyszerű dolog, amiről azt mondja a régi katonai nóta:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Sikojtozva, mint az vason az
+bagon,<br /></span> <span class="i0">Kedves rózsám kinézött az
+ablakon.<br /></span> <span class="i0">Mindkét szömöm könnybe
+lábadt,<br /></span> <span class="i0">Úgy néztem én teutánad
+galambom.<br /></span></div>
+</div>
+<p>Ilyen a vasút ott, ahol van. Hát ahol nincsen? Azt lehetne
+mondani, hogy ott semilyen. De erre is el lehet mondani: hogy pedig
+dehogy. Ott kint, a mély mezőkben elsülyedt tanyák között a vasút a
+gondolatokban él. Nem a valóságban van meg, hanem a koponyákban. E
+helyeken irígység tárgya az a másik pusztaszél, amelyen vasút megy
+keresztül s ahol e tanyai házak ingaóráját a vaskerekű kocsik
+járásához lehet igazítani. Csak az egészen öregek törődnek vele,
+gondolván, hogy minek az már arra a kis időre, ami nekik az életből
+még lemorzsolni való van? De mások mind lesik a híreket róla, hogy
+akar-e vasút lenni, hogy csinálják-e vajjon s a gyermekek, akik még
+sohasem láttak ilyesfélét, esténként e szörnyeteg vasbikák felől
+álmodozva alszanak el a kuckóban.</p>
+<p class="center">* * *</p>
+<p>Egyszer csak jön egy úrforma a határba kocsin, több emberrel,
+meg sok színes karó a kocsin. Ez az úr a mérnök, vagy pedig nagyobb
+tiszteletadás okából földmérnök, mivelhogy a földet méri föl. Az
+emberei pedig lánchúzó mérnököknek neveztetnek és sok bort
+szeretnek inni, de nem csoda, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_115" id="Page_115">-115-</a></span> mert nekimennek a
+lánchúzásban akár a víznek, hát hideg időben belső meleg erő
+szükséges ide, az pedig a borban van. A mérnöknek van hosszú
+messzelátója, amely háromlábra jár és van a mérnöknek sok makfája,
+amely szó megint térképet jelent s a mappából formálódott. A mérnök
+mindig cigarettát szív, aminél fogva csak sovány, ami azonban
+szintén nem csoda, mert a mérnök odaföl a Budapestbe a heptikus
+iskolába szokta tanulni a messzelátás tudományát.</p>
+<p>Ahol a pusztaszélen a háromlábú masina hol itt, hol ott feláll,
+ahogy a tarka karókat a lánchúzók itt, amott a földbe leszúrják,
+ahogy a mérnök a rézcsövön nézdegél keresztül s a kezefejével hol
+erre, hol amarra kergeti a legyeket az orra elől, (pedig így
+ilyenkor ősszel már már muslinca sincsen: hát mi baja velük?)
+mindez különös dolog arra kifelé és sok szóbeszédre ad
+alkalmat.</p>
+<p>– Hát ez hozza a vasutat? – kérdezik gúnyosan némely
+kételkedők.</p>
+<p>Más emberek, akik régebben fiatalkorukban mint kubikusok világot
+láttak s értenek az efajta tudományokhoz, csendre intik őket, mert
+úgy áll a dolog, hogy csakugyan így és nem másképpen képződik a
+vasút.</p>
+<p>No, ha így van, a más. A mérnök a gárdájával együtt kezd abban a
+tiszteletben részesülni, amelynek a hatalmasak irányában való
+megnyilvánulás a szokása. Legélénkebb érdeklődés kíséri most már
+azt, hogy merre jár a háromlábú masina. Mert bizonyosan arra megy
+majd a vasút is. Tóásó <span class="pagenum"><a name="Page_116" id=
+"Page_116">-116-</a></span> Biacsi Ferenc, akinek a tanyájában a
+mérnök meghálni szokott, általános irígykedésben, megszólásban és
+meggyanusításban részesül. Mert bizonyosan kifurfangérozta már
+magának a mérnöknél, hogy az ő tanyáján lesz az állomás, mindjárt a
+kukoricagóré mellett.</p>
+<p>De jól van ez így, hogy a beszéd megindul. Mert voltaképpen az
+előbbhaladásért való törekvések ezek. Továbbá, mikor a mérnök már
+minden szerszámával és cselédjével elvonul a mezőkről, van legalább
+a téli estéken odakint miről beszélni. Például Sós Szabó Pál azt
+mondja:</p>
+<p>– Az én földemön ugyan ingyen nem mén körösztül. Ha mönni akar
+sajátítson.</p>
+<p>– Hát hiszen nem is ingyen akarják azt – vélik mások.</p>
+<p>– Az más, – feleli Sós Szabó – azt mög löhet érteni. Hanem
+amúgy, azt már nem. Mert tudja kend, a szó: szellő, a kontraktus:
+az csak papiros. Hanem a pénz a fundamentum.</p>
+<p>Néma csend és hallgatás van.</p>
+<p>Most Nyerges Kiss István szól, mint öreg ember:</p>
+<p>– Én pedig ingyen is odaadom a földem sarkát, ha arra kerül a
+vasút.</p>
+<p>– Jaj, – feleli Sós Szabó – hiszen akkor elbukott kend. Ha
+beépítik a kend földjébe a vasúti töltést, hát akkor hogy megy kend
+rajta körösztül a föld másik részébe szántani az ekével.</p>
+<p>Most az emberek Nyerges Kisst nevetik, de egyben gondolják, hogy
+van annak magához való esze. De csakugyan, Nyerges Kiss azt feleli
+Szabónak: <span class="pagenum"><a name="Page_117" id=
+"Page_117">-117-</a></span></p>
+<p>– Mondtam már, hogy csak a földem legsarkát ígértem oda; hát
+azon túl már hova haladjak az ekével?</p>
+<p>Most erre még hangosabb a nevetés, de most már Sós Szabónak a
+rovására. És Szabó elkeserülve a gúnyos kacajon, mérgében
+félreteszi még az idősebb iránt való tiszteletet is és így adja föl
+a kérdést.</p>
+<p>– Kend talán a városi urak szószólójává szegődött? Ugyan mi
+fizetés jár érte?</p>
+<p>De Nyerges Kiss István csak szótlanul legyint egyet a kezével
+erre a beszédre. S a népek most már reá nyugalommal tekintenek.
+István bácsi helyt állt. Helyt állt no, bárki bármit beszéljen
+is.</p>
+<p class="center">* * *</p>
+<p>Mindezek azonban csak a kezdetnek a kezdetei. Mert azután jön a
+java. Mikor a nagy lassú medvék, a hivatalos apparátusok
+megmozdulnak a vasút irányában és megkezdik a bejárást. Két fajtája
+van ennek is. Az egyik a közigazgatási bejárás, a másik a
+műtanrendőri bejárás. A különbség a kettő között az, hogy amikor a
+közigazgatásra járnak be a hivatalosak, akkor még nyoma sincsen a
+vasútnak, ellenben mikor műtanrendőrileg járnak be, akkor már kész
+a vasút, megy is, fütyül is, csakhogy nem hivatalosan megy s nem
+hivatalosan fütyül. A műtanrendőri bejárás után azonban már
+hivatalosan gázolhatja el azt a pusztai kivert bikát, aki nagy
+magabizakodásában nekiment a jött-ment vasbikának, hogy kiszorítsa
+a határból, amelyben <span class="pagenum"><a name="Page_118" id=
+"Page_118">-118-</a></span> eleddig csak ő volt az uralkodó erő,
+tekintély és hatalom.</p>
+<p>De ez még messze van. Ezúttal csak közigazgatásilag
+járnak-kelnek mindazok, akikre a törvény a hivataluknál fogva rájuk
+parancsolta, hogy értsenek ehhez a mesterséghez. Mert ehhez érteni
+kell, most dülvén el az egész vasút sorsában az, hogy merre
+menjen.</p>
+<p>Ez pedig nagy kérdés.</p>
+<p>Mert ha e tekintetben Luklábú Csülkös Monori Kiss István
+kintvaló gazdálkodó polgártársunkat fölkérdezzük, Istvánnak az a
+nézete, hogy ő nem bánja akármerre megy is, de az ő tanyája udvarán
+föltétlenül keresztülmenjen, mert ő egyenesen az ereszet alól akar
+a vasútra fölszállni. Továbbá a vasút az ő udvarába úgy
+kanyarodjon, hogy azt nem bánja, ha a szénaboglyák a túlsó
+oldalakra essenek, de a kút mindenképpen az innenső oldalon
+maradjon. Ezt megkívánja a jószágitatás, továbbá az apró libai,
+kácsai és csirkei szempont, nehogy ital végett a túlsó oldalra levő
+járkálások folytán elgázoltassanak szegények.</p>
+<p>Miután körülbelül a lapos mezőkön majdnem mindenki így
+gondolkozik, a hivatalos uraknak főhet a fejük eléggé abban, hogy
+most már csakugyan merre menjen a vasút.</p>
+<p>A muszka császár megteheti azt, mikor már fölbosszankodik az
+ilyenféle érdekeltségi háborúkon, hogy a léniával egy egyenes
+vonalat húz a térképre s az mondja: erre menjen a vasút.
+Alkotmányos országban azonban nem történhetik ilyesmi <span class=
+"pagenum"><a name="Page_119" id="Page_119">-119-</a></span> – véli
+Luklábú Csülkös és ehhez mindenek hozzájárulnak.</p>
+<p>Azonban bárki bármit beszéljen, szép azért elnézni az ilyen
+tülekedést. Egyéni érdekek harca ugyan, de mégis csak az általános
+fejlődés csatája.</p>
+<p>Hiszen az emberek nem olyan bolondok odakint sem, hogy ne
+lennének belegyőződve abba, hogy úgysem mehet be minden tanya
+udvarába az a vasút, de mégis küzdenek, próbálkoznak, erőlködnek,
+igyekeznek: eleven cáfolatául annak a vádnak, mintha a kint élő
+népben az előbbre való haladás ügye felől elfásulás
+tartózkodna.</p>
+<p>Egy formás menyecske, úgy a negyven év körül, igen csak
+dörgölődzik az urakhoz, akik a makfákon az utat szerkesztik.
+Kocsival megy utánuk s ahol csak megállnak, mindjárt köztük
+van.</p>
+<p>Már mikor nem állhatják, megkérdik tőle:</p>
+<p>– Ugyan melyik földben érdekelt?</p>
+<p>– Én? – mondja az asszony. – Én? Ezen a tájon mán semelyik
+földben sem. Én arra beljebb való vagyok. Az én földem mellett úgy
+is elmegy.</p>
+<p>– Hát akkor mit kínlódik itten velünk ok nélkül?</p>
+<p>– Azért, – magyarázza a menyecske – hogyha majd möglösz a vasút,
+az én fiamat tögyék bele fűtőnek…</p>
+<p class="center">* * *</p>
+<p>A bizottság kocsin jár. Az úgynevezett érdekeltség egy része
+szintén kocsin követi, vagy pedig gyalog. A homokon ugyanis nem sok
+különbség <span class="pagenum"><a name="Page_120" id=
+"Page_120">-120-</a></span> van a kocsin való menés és a
+gyalogjárás között. Sőt a gyalogjáró az ösvényeken néha hamarabb
+odaér ahova kell, mint aki a kocsival az utakon kanyarog.</p>
+<p>Föltünik egy szálas, erős tartású idős ember, aki nincsen
+kocsival, de minden megállási helyen ott van.</p>
+<p>Figyelemmel hallgatja a tárgyalásokat, de nem szól bele semmibe.
+Szóval nem zavarja a vizet.</p>
+<p>Csak néha kérdezi:</p>
+<p>– Hát erre mén?</p>
+<p>– Igen.</p>
+<p>– Erre a Vödörlopó Dobó tanyájának?</p>
+<p>– Hát.</p>
+<p>– Úgy hát – szól elgondolkozva, amikor a kocsik megint
+megindulnak, ismét csak megy utánuk.</p>
+<p>Egyszer azután megkérdezik tőle szintén egy megállóhelyen:</p>
+<p>– Bátyám, maga miben érdekelt?</p>
+<p>– Sömmiben – feleli kurtán.</p>
+<p>– Hát akkor miért fárasztja itt magát?</p>
+<p>– Hát tudja, – feleli az őszes ember – én már úgy se éröm mög
+ezt a vasutat. De tudni akarom, hogy ha majd legalább lösz, hát
+merre mén.</p>
+<p>Az urak beleszólnak:</p>
+<p>– No pedig most már nem olyan hosszú lesz a várakozás. Megérheti
+még, hogy fütyül a vasút. Hány éves? Hatvanöt?</p>
+<p>– No – mondja az öreg. – Följebb.</p>
+<p>– Hetven? <span class="pagenum"><a name="Page_121" id=
+"Page_121">-121-</a></span></p>
+<p>– Följebb!</p>
+<p>– Csak talán nem nyolcvan?</p>
+<p>– No, – neveti a vénség – annyi sem. Hanem kilencvenkettő.
+Tudják az urak, én még abban az időben születtem, mikor Ferenc
+császár megbukott a feketehasú bankókkal.</p>
+<p>Hát nem lehet tagadni, jó levegő van ezeken a külső részeken.
+Fényes tekintetével az emberekre nevet és ákácok illatos virágai
+peregnek a fák hegyéből a vén fejekre. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_122" id="Page_122">-122-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Félkézkalmárkodás.</h2>
+</div>
+<p>Már nem él az, aki kitalálta, hogy a dülőföldet dülőföldnek
+hívják, mert ha élne, meg lehetne kérdezni tőle, hogy miért nevezte
+el ennek. Mert a dülőföld nem dül semerre, se jobbra, se balra,
+hanem fekszik a dülőutak között. A dülőút sem dül semerre,
+legfölebb a ló dül ki benne nagy esők idején. De mégis csak így
+nevezik mind a kettőt. Ami egyébként nem baj, mert nem a név a
+fődolog, hanem a föld.</p>
+<p>A dülőföldek pedig szépen keresztben állanak a dülőutakhoz.
+Egyik felükkel ezen úthoz, a másikfelükkel a másik úthoz, mintha
+valamely, a földre fektetett létra fokai volnának a közbeeső
+ürességgel. Az egyik darab dülőföld Jó Jánosé, a másik Kis Mihályé,
+a harmadik Pál Józsefé. Azután van még több jobbra, balra is, mert
+a dülőutak létrája hosszú. Egyik darab föld vékonyabb, a másik
+vastagabb, mert ez így van, miután az ujjunk sem egyforma. A sok
+dülőút egy kis darab birodalom így együttvéve. A földek nincsenek
+elkerítve egymástól, csak egy vékonyka üres csík mutatja, hogy
+<span class="pagenum"><a name="Page_123" id=
+"Page_123">-123-</a></span> hol végződik az egyik tulajdon s hol
+kezdődik a másik. Ilyen helyeken bizony tág mezeje van a
+lopásnak.</p>
+<p>Mondják, hogy a földgömb túlsó oldalán, a szigeteken laknak
+meztelen népek, akiknek a beszédéből hiányzik a lopás szava,
+mivelhogy nem is tudják, hogy mi az a lopás. Ez valószinűleg onnan
+van, hogy olyan kevese van egyiknek is, másiknak is, hogy nem
+érdemes ellopni. Majd lopnának ott is, ha volna mit. Mint ahogy
+nálunk is lopnak a mezőn.</p>
+<p>Ott a legkönnyebb. Mást mindent, pénzt, ruhát, butort, kerítések
+és falak mögé tesznek, závárok alá rejtenek, de ami termőben van a
+mezőn, arra nem lehet lakatot tenni. Legfölebb azt lehet őrizni,
+hogy ha már lopnak, legalább keveset lopjanak. Nagyobb
+területeknél, uradalmaknál szokásban volt, hogy a föld szélét
+köröskörül keskeny pántlikában kiadták bérbe, vagy odaadták
+feliben, harmadában. Igy csak a feles lopott, mert más tolvaj a
+feles földjén már nem jött át. Az csak a felest lopta. A feles
+pedig azt, amit tőle loptak, visszalopta az uradalmi földből. De
+nem lopott többet, hanem csak annyit, amennyit tőle loptak, tőle
+pedig a vékony és keskeny pántlikaföldről nem sokat lophattak,
+amiből nyilvánvaló, hogy az az uradalmi igazgató, aki ezt az
+eljárást követte, szerencsésen oldotta meg a kérdést.</p>
+<p>Háthiszen az bizonyos, hogy csak onnan lopnak, ahol van. Nem
+sokat lopnak. Csak éppen, hogy valami lefölözést tesznek a jut is,
+marad is <span class="pagenum"><a name="Page_124" id=
+"Page_124">-124-</a></span> régi igazsága alapján. Nem
+meggazdagulásért lopnak, hanem csak az élhetésért. Nagyon különböző
+dolog ez. A csalásokban is vannak szent csalások, hát a lopás sem
+egyforma. A kocsisok nagy része például szereti meglopni a zabos
+ládát. De az egyik kocsis a lopott zabot a lónak adja, mert szeret
+büszkélkedni a gazda előtt abban, hogy az ő keze alatt milyen jó
+húsban vannak a csikók. A másik kocsis meg azért lopja meg a zabot,
+hogy beváltsa italra. Mind a kettő a gazda vagyonát lopja, azzal a
+különbséggel, hogy az egyik azt, amit a gazdától lopott,
+visszalopja a gazdának. Belelopja a lóba.</p>
+<p>Látott már valaki olyant, hogy mikor a dinnyeinda a kukoricásból
+kifolyik az útra s ott nevel egy szép dinnyét, hogy az ott maradt
+volna? Nem, ilyent nem igen lehet látni. Pedig a dinnye indája ki
+szokott néha az útra folyni, ha az elővigyázatos gazda más irányba
+nem tereli. Nevelni is szokott ez inda végén gyümölcsöt. A gyümölcs
+egy darabig ott van, még kicsinyellik arra, hogy a kocsival
+megálljanak érte. Nem érdemes. De idővel azután csak eltűnik
+onnan.</p>
+<p>Azt mondják ilyenkor: gazdája került. Csak úgy mondják, hogy
+gazdája került. Csúnya szó az a lopás, minek azt kimondani. Inkább
+csak úgy gúnyosan mondják a lopott jószágról, különösen, ha vásár
+alkalmával lopódott, hogy öt ujjon vötte. Az már csak igazán nehéz
+vétek, mikor valaki másnak a földjét, az örökföldjét, az életet és
+megélhetést adó földet rabolja: mégsem mondják <span class=
+"pagenum"><a name="Page_125" id="Page_125">-125-</a></span> felőle,
+hogy ellopta, hanem csak, hogy: elszántotta.</p>
+<p>Van eset rá, hogy kapálás alkalmával a munkásnak kialszik a
+pipája. A kialudt pipát nem akarja a szájában tartani, de nem tudja
+hova tenni. A mellényzsebbe tenné, de a mellény már régen
+rámelegedett s levetette magáról, valamely karóra akasztván. A
+fölhajtott szélű kalapok idején kalapszélben is tartották a pipát,
+de a fölhajtott szélű kanászkalapok divatja már régen elmult.
+Szokás volt ezelőtt a pipát a korcba akasztani, vagy hátul a nyakon
+az ingbe dugni, ahol megállt, mint valamely cserepcsik. De
+mivelhogy a dohány folyton-folyvást drágult, a pipák egyre kisebbek
+lettek, a száruk pedig megrövidült. Hát ezzel a rövid szárral a
+pipát már a testi fehérruhára nem lehet akasztani, mert onnan
+kiesik s a gazdája maga tapossa bele a homokba. Hát ilyenkor nem
+csinálhat mást a pipával a gazdája, mint hogy leteszi valahova a
+földre. Valami jelesebb helyre, ahol azután, ha megint kell a pipa,
+megtalálhassa.</p>
+<p>De nem találja meg. Mert egy másik munkás, ahogy arra ment,
+meglátta a pipát. – Ejnye, de alkalmatos kis pipa! – gondolja. Ezt
+el kellene lopni. De nem úgy gondolja, hogy lopni, hanem csak úgy,
+hogy csenni. A vétkes vágy ugyanaz, de a szó szebb. Ha pedig katona
+is volt az illető, akkor azt sem gondolja, hogy csenni. Mert a
+katona sohasem lop, nem is csen, hanem csak fog. Elfogja, amit
+akar. Mert olyan a hadi tudomány. Elfogja, mint az ellenséget.
+<span class="pagenum"><a name="Page_126" id=
+"Page_126">-126-</a></span></p>
+<p>A munkás tehát, látván a pipát, bűnös gerjedelmei támadnak. De
+lopni szégyen, csenni sem illik. A pipát „megtalálni“ sem lehet. A
+pipa helyzetéből, ahogy fekszik a földön, meglátszik, hogy az nem
+elvesztve, hanem gondosan odatéve van. Azt még majd keresni fogja a
+gazdája. A munkás tehát összeszed egy csomó száraz levelet, gallyat
+és azt elhelyezi a pipára. Olyképpen, mintha a szél fujta volna
+oda. Mikor a pipa gazdája jön s keresi a pipát, nem találja. Az az
+eszébe sem jut, hogy a pipa a száraz levelek alatt van. Boszankodik
+a veszteségen, de nem szól semmit senkinek a dologról, nehogy
+kinevessék, mint Dicső Miskát, aki a kukoricatáblán toronyiránt
+tette le a csizmáját és sohasem találta meg többé, mert akárhol
+állt, mindig toronyiránt állt. A másik ember meg időmultán
+kitakarja a levelek alól a pipát és a tulajdonába veszi. Találta s
+így, ha később a pipára ráismernének is, szó nem érheti érte.
+Valamely tárgynak ily módon való megszerzését nem lehet lopásnak
+nevezni. A megszerzés e módjának külön neve van. Úgy mondják: gazt
+vetett rá.</p>
+<p>Almaérés idején a szőlőben lehet néha látni a szőlőhártyák
+között vagy valamely bokor tövében egy kis homokkupacot. Persze nem
+mindig lehet észrevenni, de néha mégis észrevevődik. Hogy az ottan
+nem a maga valóságától való kupac, hanem hogy ott a homokot valaki
+valamely okból kézzel huzogatta össze. Ha az ember a kupacot
+megrúgja, három-négy alma gurul ki a homok alól. Ez már a lopási
+vágy netovábbja. Mikor jó almaszüret van, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_127" id="Page_127">-127-</a></span> úgyis
+annyi az alma, hogy akár beteggé eheti magát belőle mindenki. Föl
+se kell mászni érte a fára, a fák maguk hajtják le az ember elé
+gyümölccsel dúsan megterhelt ágaikat. Tömegesen hevernek az almák a
+fák alatt, ahogy érett korukban a homokra potyantak. S a kupac alá
+földelt nyárialma ott úgyis elromlik. Mégis akad olyan ember, hogy
+könnyebb a lelkének, ha néhányat belőle eldughat.</p>
+<p>– Kutyaszokás ez, – véli a kapás.</p>
+<p>Van benne valami. Ha sok csontot vetnek a kutya elébe, amit nem
+bír belőle megenni: elássa, hogy az valamiként a másik kutyának ne
+jusson. Ha negyednap azután szűk esztendeje van, keresi a
+csontokat. De akkorra már elfelejtette, hogy hova ásta el. Ilyenkor
+szaladgál az udvarban és mindig a földet szaglássza, hogy hátha
+megérzi valahol a csont szagát. Néha megtalálja, néha nem. Ha nem
+találja, mérgében elnyújtja hosszan a nyakát és fölugat az égre.
+Pedig tudhatná, hogy az ő beszéde úgy sem hallatszik a
+mennyországba.</p>
+<p class="center">* * *</p>
+<p>A dülőúton kocsival halad Jó János a dülőföldek felé. Igazság
+szerint Joó János, úgy is írja a nevit, mert régi nemes s a régi
+erdélyi diploma is megvan még valahol az öreg menyasszonyi
+ládafiában. Apaffiék meg a többi nagyságos urak idején könnyen
+járta a fej- és jószágvesztés kimondása odaát a kis bérces hazában
+s az emberek, ha ott is hagyták a jószágjaikat, de a fejüket jobb
+<span class="pagenum"><a name="Page_128" id=
+"Page_128">-128-</a></span> szerették, ha a válluk közt marad:
+ilyenkor az emberek kiszöktek Erdélyből, lovastól-nyergestől, egy
+nyargalt szolgástól s belevették magukat Magyarország pusztabéli
+alföldi népei közé. Sok rokonvér került azoknak alkalmával ide elő.
+A régi kutyabőr még itt-ott hever valahol, ha ugyan a játékos unoka
+szét nem tépte; ha kedve telik benne, hadd tépje: kinek kell az
+már? Nemrég is vettem egyet a jogos tulajdonosától öt forinton,
+olcsó árú az manap itt, csak Bécsben drága.</p>
+<p>János tehát halad a kocsival, két ló van előtte. A kocsin van
+János, meg a kis gyerek. Azon rövid úthoz, amit János most végez,
+elég volna egy ló is, az is kihúzná a kocsit a dülőföldig. De ezt
+nem úgy kell tekinteni. János úgy is kifogja a lovakat a dülőföld
+végében s a lovak az árokpart füvén legelésznek a kis gyerek
+felügyelete alatt. S miután az árokpart füve a senkié, János
+ezúttal ingyen ad uzsonnát a lovaknak, anélkül, hogy a saját
+szénaboglyáját rongálná. Érthető, ha inkább két lovat etet így
+tavalyi árban, mint egyet. Mert messze van az még hej! hogy a
+szigorú télen átessünk s van eset rá bizony, hogy az ember magától
+meg a kis családjától vonja meg a fűteni való szalmát, hogy a ló az
+istállóban ne éhezzen és az éhségében való fájdalmas nyerítései ne
+hallatszanak.</p>
+<p>János odaér a maga földje széléhez, mert hiszen idővel
+mindenhova odaér az ember, még a temető kerítéséig is. Kifog, a
+gyerek is leszáll a földre, János pedig, mint tulajdon maga bemegy
+a dülőföldekbe s hamarosan el is tűnik köztük, mert a <span class=
+"pagenum"><a name="Page_129" id="Page_129">-129-</a></span> földek
+ezúttal kukoricatermelésre vannak berendezve. Állnak tehát rajta a
+kukoricaszárak rengetegei. János belemegy a szárrengetegbe s
+eltűnik. De ez csak úgy van, mint mikor a rác papot figurázzák a
+sad vidis, sad ne vidissel, hogy egy kicsit láttok, egy kicsit nem
+láttok. Mert János nemsokára ismét előtűnik, hozván két kézzel az
+ölében egy igen szép, nagy úri tököt, mert megadta az Isten az
+ilyesmihez a magyarnak a módot.</p>
+<p>A kis gyerek vidáman kiált föl:</p>
+<p>– Jaj de szép tök, édesapám! Ilyen szép tök a mi földünkön
+nincsen!</p>
+<p>János a gyermeki kedvtelés örvendező szavaira komoran felel:</p>
+<p>– Mán hogy beszélhetsz ilyesmit? Hiszen én is ültettem
+ilyent.</p>
+<p>No, a gyereknek ez annál jobb, mert hiszen a gyerekre nem
+tartozik az a valóság, hogy János a Kis Mihály földjéről hozta a
+tököt. A töknek pedig ez tökéletesen mindegy. Az ő sorsa úgy is az,
+hogy János a földhöz csapja teljes erővel, minélfogva szétreped. A
+tök ezen szétrepedt állapotában most háromféle szolgálatot
+teljesít. Elsősorban a fűevés után konfekt a lovaknak. Másodsorban
+a gyereknek mulatság és foglalkozás, hogy bicskával hasogatja a
+tököt s így darabonkint adogatja a Madárnak meg a Rárónak.
+Harmadiksorban pedig az érettebb magjait kiválogatja s elteszi a
+zsebbe. Ha megszáradnak, az jó ennivaló s a világ legolcsóbb
+eledele, mert az evésébe hamarább belefárad az ember, mint sem
+jóllakna. <span class="pagenum"><a name="Page_130" id=
+"Page_130">-130-</a></span></p>
+<p>Nagyon vékony dülőföldje van ennek a Kis Mihálynak. Mondhatni
+nem valami híres gazda és sok kis családja van neki. János tehát
+úgy határoz, hogy nem is igen háborgatja tovább a vagyonában,
+legfölebb a földjéről még egy tököt kivisz majd a lovaknak.
+Ellenben a harmadik szomszéd, az a bizonyos nevezetű Pál József,
+sokkal tehetősebb. Van neki másfelé is földje, voltaképpen abból
+él, míg ezt, ami itt van, csak úgy örökölte tavaly. János tehát a
+kukoricásban erre a földre megy át. Szép a kukorica Pál József
+földjén is, nem tagadható. János körülményesen szemléli a szárakat
+s amelyiken három nagy szép csövet talál, abból egyet letör. Le
+lehet azt úgy törni, hogy a hiány észre sem vevődik. Különösen ott,
+ahol sok a termés.</p>
+<p>János tehát letörvén a csövet, meglóbálja a kezében és
+fölhajítja a levegőbe. Már említve volt, de nagyobb bizonyság
+okáért ismét említhető, hogy Kis Mihály földje vékony terület.
+Fölötte a kukoricacső szépen átrepül és lehull Jó János földjére.
+Egy cső, két cső, a tizedik, a huszadik. János ezt egy darabig űzi.
+Nagyon mélyen nem megy be a földbe, nehogy esetleg tetten érjék.
+Hogy ha valaki jönne vele a föld belsejéből szemközt, az elől
+idején kiosonhasson. Az ilyen embert, aki ennyi ésszel él, úgy
+hívják, hogy: tartományos embör…</p>
+<p class="center">* * *</p>
+<p>A másik dülőúton, a dülőföldek túlsó oldalán, ugyanekkor szintén
+odaérkezik kocsival Pál József. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_131" id="Page_131">-131-</a></span> A kocsi előtt két ló, a
+kocsin a kis gyerek, szóval az eset ugyanaz, ami a Jó Jánosé. A
+lovak itt is az árokszéli fűre eresztetnek s Pál József szintén
+csak a Kis Mihály földjéből hoz ki egy tököt a lovaknak. Az eset
+ott kezd nem ugyanaz lenni, amidőn a kukoricacsövek repüléséből
+meglátható, hogy József nem a maga földjéről repülteti a csöveket
+Jó János földjére. Hanem ez egészen ellenkezőleg van. Jó János
+földjén dézsmálja meg a három- és négycsöves kukoricaszárakat. S a
+csövek, Kis Mihály keskeny birtoka fölött átrepülve, Pál József
+földjére esnek. Egyébként Pál József is tartományos embör. Nem megy
+egészen bele Jó János földjének a legmélyébe. Csak úgy szélrül
+dolgozik ő is.</p>
+<p>… Idő multán a két dülőúton két kocsi halad különböző irányokban
+hazafelé. Jó János és Pál József (mert, mint régi regényekben
+mondani szokás: ők azok), nyugalommal kormányozzák a lovakat azon
+biztos tudatban, hogy ezen délutánt hasznos munkára fordították. A
+repülő kukoricákat majd holnapután viszik föltünés nélkül haza:
+ugyanis majd azon időtájban kezdenek bele a kukoricatörésbe.</p>
+<p>Alkonyodik. A nap, amely látta röpülni a kukoricacsöveket,
+készül a messzi tengerek mélyébe aludni: már fahegyben van. Ezen
+alkalommal egy öreges férfiú jelenik meg a dülőföldek színterén,
+üres zsák van a vállán. E férfiú a dülőföldek csősze: Várakozó
+Savanya Ádám. A régi emberek közül való, Illavát úgy ismeri, mint a
+tenyerét, minélfogva <span class="pagenum"><a name="Page_132" id=
+"Page_132">-132-</a></span> vagyonőrizetre igen alkalmatos. Ádám
+bácsi távoli figyelője volt a kukoricarepülésnek, de nem szólt bele
+a dologba, mert hiszen az a dolog, ami történt, a kenyéradó gazdái
+között történt. Az ilyesmibe beleszólás nincsen, ellenben most,
+amidőn leszállott harmatával az illatos alkonyat, Ádám bácsi egész
+éjfélig szorgos foglalatosságban van. A repült kukoricacsöveket
+mind a két földről egy szálig elhordja a zsákban a csárdáshoz, ahol
+azokat azután apránkint alkalmas félliterekre beváltja.</p>
+<p>Harmadnap reggel, hogy Jó János is, Pál József is a
+kukoricatörésbe kezdenének, látják, amit nem látnak. Az áthajigált
+csöveknek nyoma sincs.</p>
+<p>– Hát visszalopta a gazembör, – gondolják. – Lám, milyen komisz
+a világ!</p>
+<p>Várakozó Savanya Ádám csőszi hivatalos minőségében arra ballag.
+Rájuk köszönt a munkában:</p>
+<p>– No, hát van-e a száron?</p>
+<p>– Hát… hát van, – mondják az emberek.</p>
+<p>– Hát hiszen, – feleli büszkén Várakozó Savanya Ádám, – akit én
+őrzök…</p>
+<p>Jó János és Pál József gyanusan pislognak rá, de egyik sem mer
+szólni semmit. <span class="pagenum"><a name="Page_133" id=
+"Page_133">-133-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Földragasztás irányában.</h2>
+</div>
+<p>Körülbelül hat hold az a föld, amin meg lehet élni. A kisebb
+darab már nem ád élhetést, az már kevéske ahhoz, hogy tanyát
+lehessen rajta verni, mert a tanyát leginkább nem építik, hanem
+verik, nem úgy, mint hajdanta a sátrat verték, mert azt sohasem
+verték, hanem csak a karóját verték le a földbe. A tanyának
+ellenben a falát verik a földből, amit deszkák közé szorítanak.
+Régi, egyszerű kitalálás ez, a földön fölül való fal emelésének
+legősibb fajtája ott, ahol kő nincsen. De most Amerikában szintén
+így készítik az újfajta egyszerű házakat, csakhogy nem földdel
+tömik ki a formát, hanem cementtel öntik tele. Ismétlődik a világon
+minden, újak válnak a régiekből s régiek lesznek az újak. A
+kívülről fűthető kályha öregapja régen ott van a tanyai
+boglyakemencében, a boltban árult száraztészta a tarhonyában, a
+bádogba szorított húsételé abban a vászonzacskóban, amiben a
+pásztorember őrzi a napon szárított paprikáshúst.</p>
+<p>Az. Ez azonban nem sokat segít azon, hogy <span class=
+"pagenum"><a name="Page_134" id="Page_134">-134-</a></span> hat
+hold földön alul már csak úgy lehet megélni, ha napszámba jár az
+ember is, meg az asszony is, így keresnek valami segítőpénzt az
+élethez. Nehéz már az ilyesmi, mert bizonytalan az élhetés. Kevés a
+<i>van</i>. Sokkal több a nincs. Betegség, halálozás, jégverés
+könnyen rongálhatja azt a kevés vant is, ami van. Az élet útján sok
+útonálló ólálkodik: hol szárazság, fakadó víz. Hol fagy, hol
+tűzveszedelem.</p>
+<p>Nem is ilyen tartós az ilyen kis földön élő embernek a maradása.
+Ha az adósság kikezdi a tanya egyik sarkát, nagyhamar harap egyet
+az a másikon is. S a föld apránkint úszni kezd. Lába kel, megy és
+mentében nem lehet útját állani.</p>
+<p>– Ahán, – mondják az emberek – Nagy Mihályék alatt megindult a
+föld.</p>
+<p>És kezdenek belenézni a ládafiába, hogy mennyi pénz áll a
+háznál. Hogy mikor a föld egészen megindul, azonnal ott legyenek,
+hogy a más kezére ne juthasson. E tekintetben olyan nagy szorgalom
+észlelhető, hogy azt semmi más dolognál látni nem lehet. Mert a
+föld: a föld. Az az élet és az a birtok. Minden más vagyon
+elbukhat. A jószágot elpusztíthatja a dög. Ezüstöt, aranyat
+ellophat a tolvaj. A bankba rakott pénzt elsikkaszthatja az úri
+huncutság. De a földet nem veheti el semmi hatalom, még ha háború
+lenne, akkor is csak a gazdáé marad. Ha a víz elveszi, még az is
+visszaadja.</p>
+<p>– Ez így van – mondja Sós Mihály. – Csakhogy az a baj, hogy
+nagyon sokan tudjuk, hogy így van. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_135" id="Page_135">-135-</a></span></p>
+<p>Körülbelül nem is nagyon sokan, hanem valamennyien. Akinek pénze
+van, az azzal a gondolattal kel, azzal is fekszik, hogy hol lehetne
+földet venni. Arra kuporgat, azért takarékoskodik, hogy a hazából
+minél nagyobb darab legyen az övé. Akié a föld, azé az ország. Csak
+rebbenése legyen annak a hírnek, hogy valamely föld alighanem
+eladódik, már végigszárnyal az izgalom a határon s az emberek
+gyanakodva kémlelik egymáson, hogy ugyan hányójukkal kell majd
+harcba szállni annak a kis földnek a megragasztásáért. Ez a neve:
+ragasztás. Ragasztani a meglevőhöz újat, akármi csippet-csuppot is,
+csak területében szélesbedjen és hatalmasodjon s legyen majd mit
+örökölni a fiúknak. Mert az a vagyon, amin rajta áll az ember és
+ami nem szalad ki a lába alól.</p>
+<p class="center">* * *</p>
+<p>Pál János aféle szegényes ember. Kétkézi munkás, meg van egy kis
+földje is. A kis földön egy kis ház, mint mondani szokás: úgy
+soványosan vannak, de azért elélnek, mert az egész család csak az
+asszony meg egy gyerek. Az egész birodalma csak néhány holdnyi, de
+ez merészen áll nagyobb földek között. János, mikor a maga dolgától
+ráér, szorgosan jár napszámosmunkára, de az asszony is, mióta a
+gyerek már akkora, hogy attól lehet menni. Vannak szőlők is a
+környéken, azokba gyakran kell a munkásember is, asszony is, mert
+az olyan dolog, az a szőlő, hogy ott mindig van tennivaló. Igy hát
+keresnek és csendben <span class="pagenum"><a name="Page_136" id=
+"Page_136">-136-</a></span> éldegélnek, olyformán nézvén kis
+örökföldjüket, mint a szentséget.</p>
+<p>Kísértésben ugyan gyakran vannak vele. A szomszéd mind jómódú s
+mind terjeszkedni vágyna a földjével. Volna pénz mindenütt, néhány
+új holdat ragasztani a régihez. Egymástól nem vehetnek, azt tudják
+nagyon jól, így hát reménységüket mind abba vetik, hogy mikor
+pusztulnak majd ezek a rongyosok. No, majd, majd…</p>
+<p>Azonban a pusztulás nem akar elkövetkezni. Jánosék élnek a
+szegénység kenyerével és a kétkari munka erejével, kis holdaik
+pedig állnak egymás mellett rendületlenül. Az ember nem kártyás,
+nem mulatós, az asszony nem cifrálkodó, nem parádéznak, még csak
+kerítést se készítenek a tanya elé, mert minek kis helyre nagy
+udvar: jobb, ha abban is búza terem.</p>
+<p>Szóval ezeket nehéz kivárni.</p>
+<p>Rejtett gondolatok támadnak ugyan egy-egy emberben afelől,
+hogyha nem kapnának munkát s azon nem keresnének, idővel csak
+felélnék a földet. De az csak olyan gondolatforma, aminek értelme
+nincsen, mivelhogy elsősorban jó munkások, másodsorban pedig úgyis
+kevés a munkás, örülni kell, ha dologidőben kapni lehet belőle
+elegendőt.</p>
+<p>Mert ilyen bajok is vannak, ez valamely újféle veszedelem. Ahogy
+a ragasztások nyomán nagyobbodnak, már a munkáját nem bírja ellátni
+maga a gazda családja, különösen, ha kevés a gyerek. Vagy ha volt
+is elég, de felnőttek, megházasodtak vagy férjhez mentek s
+kiröpültek az otthoni födél <span class="pagenum"><a name=
+"Page_137" id="Page_137">-137-</a></span> alól. Akinek az egykori
+örökföldjéből a ragasztások támadtak, a nincsetlenségbe jutott
+emberek vándorbotot fogtak a kezükbe s mentek kijebb, be a
+pusztákba, töretlen legelőföldet keresni bérlet gyanánt. Igy hát
+fogy a kétkézi erő, pedig a dolog szaporodik. A szőlőnek,
+gyümölcstermő kertnek annyi ártó veszedelme támadt, hogy
+tízszerannyi munka van vele, mint ezeknek előtte.</p>
+<p>Tettek tehát Pál Jánosnak olyanféle ajánlatot, hogy adja el a
+földet, de azért ne menjen el a határból.</p>
+<p>– Már hogy nincsetlen zsöllér maradjak? – riadt föl János.</p>
+<p>– Az. Van hely, ahol elférsz. Azután a pénz, amit a földért
+kapsz, kamatozik odabent a városon a bankba. Sömmi gondod rá, adót
+se fizetsz utána.</p>
+<p>Van ilyen zsellérféle állapot. A ragasztott földeken, amelyeknek
+lábuk kelt az egykori örökös alól, mindig marad valamely
+rissz-rossz tanya, kidült-bedült oldalú, fakófalú, mint amilyenben
+már lakdosni szokott az, akinek úgyis kifelé áll a szekere rúdja.
+Az ilyen tanyának haszna nincsen; ha magára hagyják, előbb-utóbb
+csak bedől végképp s még azt sem mondja, hogy befellegzett. Néha
+tűz is támad az ilyenben, nem tudni mi okból s vert romfalai azután
+évekig meredeznek a szomorú elhagyatottságban, míg csak szét nem
+mossa az eső s a téli viharok egyenlővé nem teszik a földdel.
+Alkalmas tehát az elmaradt házba lakót fogni, ha akad. Van rá eset,
+hogy akad a nincsetlenségből. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_138" id="Page_138">-138-</a></span> Az ellakik benne,
+valamennyire rendben tartja, mert azzal kénytelen, ha nem akar
+kibetegedni belőle. A lakásért szolgál ezzel meg amazzal a dologgal
+a gazdának: aféle kisded hűbéresség ez, zsellérségnek neveztetvén.
+S hűbéri várából azután mikor ráér, járhat napszámba, amerre
+akar.</p>
+<p>Ezzel az állással megkínálták Pál Jánost is, de nem vállalta. Ha
+a magáéban lakhat, a más keze-lába legyen? És elváljon kis
+örökföldjétől-e vajjon? Gyermekének ne maradjon semmisem abból, ami
+egykor volt s amiből valami kevés még ő rá is maradt. Nem
+lehetséges ez. Otthon az asszony is ijedten hallgatta az efelől
+való beszédet s gyermekét szorgos félelemmel húzta az ölébe. Apáink
+örökét elkótyavetyéljük-e s menjünk világnak, mint a Döme
+kutyája?</p>
+<p>János mosolygott, de erősen mondta:</p>
+<p>– Nem, nem mögyünk. Csak az Isten erőt, egészségöt adjon.</p>
+<p>Bíz arra szükségünk van közös mindnyájunknak, mivelhogy nélküle
+semmire sem mehetünk…</p>
+<p class="center">* * *</p>
+<p>Este van, a nap már régen lehaladt aludni s a földi élet is
+pihenni tér. Sötét a világ, a hold még nem jár fönt az égen, de a
+csillagokat kigyújtották az égi pásztorok. Nyolc óra körül jár az
+idő, szegény helyen ilyenkor, hogy a világító olaj ne fogyjon,
+elteszik magukat holnapra: kászmálódnak, vackolódnak, fészkelődnek,
+miként ahogy ez az eset van most Pál Jánoséknál is. Lepihennek.
+<span class="pagenum"><a name="Page_139" id=
+"Page_139">-139-</a></span></p>
+<p>Azután akkor azt mondja valami az udvarban, de rettentő
+hangosan, hogy durr!</p>
+<p>Lövés. A tanya bezárt ajtajára lőttek.</p>
+<p>János fölugrik a padról, ahol feküdt a subaaljon.</p>
+<p>– Mi ez?</p>
+<p>A kutya nem ugat odakint. Ami nem csoda, mert a tanyai kutya, ha
+közelben hallja a lövés durranását, ijedtében elszalad. A puska
+szavától nagyon fél, talán azért, mert ritkán hallja. Ha meg van
+kötve, még a kötelet is elszakítja nagy ijedelmében, csak hogy
+menekülhessen.</p>
+<p>János sietne ki a szobából az ajtó felé, de az asszony rákiált
+az ágyból, ahol a gyermekével fekszik:</p>
+<p>– Ne mönj ki ruha nélkül!</p>
+<p>Már tudniillik, hogy ne menjen ki a ház elébe abban a fehér
+testi ruhában, amiben van, mert az világít a sötétben. (Azért
+nevezik is csőszlámpásnak.)</p>
+<p>János elérti a szót, nagyhamar magára rántja a kékbeli
+felsőruhát s így siet az ajtóhoz.</p>
+<p>Alkalmas volt az asszony figyelmeztetése, mert ahogy menne,
+újból hallatszik odakint a dörrenés s újfent reccsen egyet az
+ajtó.</p>
+<p>– Ne menj ki! – sikolt az asszony. – Majd megint lünnek!</p>
+<p>– Nem lü már – csitítja János – mert puskaszó volt ez.</p>
+<p>Mert más szava van a revolvernek és más szava a puskának. Ha
+revolver szólt volna, akkor még négy golyó volna a fegyverben, de a
+puskának <span class="pagenum"><a name="Page_140" id=
+"Page_140">-140-</a></span> csak két csöve van, két csőben két
+töltés, ha azokat kilőtte, nincsen több.</p>
+<p>János fölrántja az ajtót s kiugrik a ház elé, onnan pedig
+mindjárt az öreg eperfa vastag törzse mellé.</p>
+<p>Nem harcolni akar, nem verekedni szándékozik, nincs is vele
+kezebeli eszköz: csak azt akarja tudni, hogy ki volt az a jó
+szomszédok közül, aki az ő háza ajtaján két ízben belőtt.</p>
+<p>Azonban az éj sötét, bár a csillagok némi keveset világítanak.
+Csak egy alakot lát, amint sietve oson vissza a búzába. Az arcát
+nem látja, de az egész mozgása olyan, mintha a szomszéd volna. A
+gazdag szomszéd. Az asszony is, ahogy az ura után az ajtóhoz ugrott
+s kidugta félve rajta a fejét, szintén erre vél, mert azt súgja
+rémülten Jánosnak:</p>
+<p>– Mit véthettünk neki?</p>
+<p>– Mit véthettünk? – mondja János. – Hogy még a mienk ez a kis
+föld, azt vétettük neki. El akar űzni. Hogy adjuk oda, amilyen áron
+kéri. De hiszen – tör ki belőle a keserűség s rázza az öklét a
+másik tanya felé – van még Isten az égben!</p>
+<p>– Jaj – csitítja az asszony – csak vigyázz! Csak ne tégy semmi
+olyant, amiből baj keletközik. A szegény mindig a rövidebbet
+húzza!</p>
+<p>– Hát hiszen az igaz – véli János.</p>
+<p>Egy óra nem sok, de annyit sem alszanak ezen éjszaka a kis
+tanyában. Sötétben vannak, halkkal, csitítják a gyereket, aki
+nyügös, fél, megriasztották <span class="pagenum"><a name=
+"Page_141" id="Page_141">-141-</a></span> a puskalövések. Ők maguk
+is félve lesik, hogy nem következik-e újabb durranás. Mert hátha
+nem is jól láttak. Hátha nem a szomszéd volt. Hátha valami kósza
+cigányság támadása, ijesztgetése volt, hogy a lövő után induljon az
+ember s addig a magára hagyott tanyába be lehet törni. Baltát,
+nagybotot kézügybe is készít az ember, más fegyvere nincsen, mert a
+puska drága s adót is kell utána fizetni.</p>
+<p>– De revolvert mégis csak tartani köllene – mondja az
+asszony.</p>
+<p>– Az igaz – szól János. – Ugyan az is drága, ha jó, de nem is
+igen tudok vele bánni. Én csak a puskát tanultam a
+katonaságnál.</p>
+<p>– Majd eltanulnád mástól a bánását.</p>
+<p>– Hát ha majd kerül egy kéz alatt, vöszök.</p>
+<p>– Úgy-úgy – biztatja Rozál – legalább ilyenkor visszalünnél.
+Hadd tudná mög, hogy nem egymaga hatalmas a határban. Majd félne
+akkor, akárki volt. Lásd, Kisgucziéknál nem sajnálják a patront,
+mindön hétön lőnek esténkint egyet-kettőt, hogy hadd tudja mög
+mindönki, hogy ott fegyver van a háznál.</p>
+<p>Gondolkozik az ember. Az ám, ez igaz. De másként meg… ha most
+véletlenül eltalálta volna, a törvény előtt miféle bizonysága volna
+arra nézve, hogy a maga védelmére cselekedett?</p>
+<p>– Hát ott az ajtó – mondja Rozál. – Az is mutatja, hogy
+körösztül van lőve.</p>
+<p>Ez is igaz, de kérdés, hogy tanu-e a törvény előtt egy rozoga,
+puhafa deszkából készült ajtó. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_142" id="Page_142">-142-</a></span> S meg tudja-e mondani az
+ajtó, hogy ki lőtt bele? Nem, ezt nem tudja megmondani.</p>
+<p>Próbálnak szunnyadni egy kicsit, de nem lehet. Hol a gyerek riad
+fel, hogy:</p>
+<p>– Jaj, gyünnek, édösapám.</p>
+<p>Hol az asszony szól ijedten:</p>
+<p>– Valaki jár kint. Hallgasd csak… Bezártad-e az ajtót?</p>
+<p>– Be, be, csak ne félj. Ne ijedözz, aludjatok egy kicsit.</p>
+<p>Fölsóhajt az asszony:</p>
+<p>– Birni is kéne… Hejh, istenöm-istenöm, de leesött róllunk a
+tekintetöd ebbe a pusztaságba… Hallod, megint jár kint valaki.</p>
+<p>Csakugyan hallatszik valami. János kinéz az ajtón s látja, hogy
+a kutya. Lecsillapult az ijedtsége s hazajött.</p>
+<p>– Látod – mondja Rozál – ez is azért szaladt el, mert sohase
+hall itthon lövést. Ha ráment volna arra a lövőre, azután kitépett
+volna egy darabot a ruhájából, most mindjárt tudnánk, hogy ki
+volt.</p>
+<p>– Tudom én azt úgyis, hogy a szomszéd volt. Éppen azért, mert
+hallgat. Mert ha cigány lött volna a lüvő, akkor már itt volna a
+puskával segítségre.</p>
+<p>Ilyen beszédek között telik el hajnalig az idő. Ahogy
+világosodik, János kimegy a tanyából az útra, mert ilyen tájban
+szokott arra a csendőrök két embere portyázni. Egészen megvirrad
+közben, a nap fölkel s megcsillan a csendőrszuronyokon, amelyek a
+vetések között föltünedeznek. Megvárja <span class=
+"pagenum"><a name="Page_143" id="Page_143">-143-</a></span> az
+errébbhaladásukat és jelenti a katonáknak az esetet, hogy lövés
+történt.</p>
+<p>A két csendőr elmegy a tanyába, körülnéznek mindent. Az ajtón
+egy egész sor luk van, amit a sörétek átütöttek. Nyomot keresnének,
+de a homokban nincs nyom, mert abban könnyen összefolyik. Ha volt
+is, János meg a kutya már összetaposták. A búza is összehajlott már
+azon a helyen, ahol az éjjeli támadó besurrant. Igy tanácstalanul
+állnak.</p>
+<p>– Cigány nem volt, – mondja a csendőr – mert most nincsen a
+határban. Hanem nincsen magának valami haragosa a környéken?</p>
+<p>Hát hiszen, ha mindent el volna szabad mondani, amit gondol az
+ember, majd mondana János most sokat. De nem szabad. Mert könnyű
+vádolni, de nehéz tanusítani. Ennélfogva a ne szólj szám, nem fáj
+fejem régi igazság járja itt is.</p>
+<p>– Löhet, hogy van titkos haragosom, de nem tudok róla. Olyan,
+aki mögmondta volna szömbe, hogy csakugyan ellenségem, olyan
+nincsen.</p>
+<p>Nézi a káplár Jánost s megint kérdezi:</p>
+<p>– Nem nógatja itt magát valaki, hogy adja el azt a kis
+földet?</p>
+<p>– Dehogy nem – esik bele a szóba az asszony. – Nem is egy, de az
+egész szomszédság. Valamennyi kitúrna bennünket ebbül a kis
+örökbül.</p>
+<p>Bólintgat a káplár, hogy hiszen éppen ez az. Valamennyi, az
+senki. Egy, valaki. De ki az az egy?</p>
+<p>Nézi az udvar homokját, keres valamit. Azután hirtelen lehajol.
+<span class="pagenum"><a name="Page_144" id=
+"Page_144">-144-</a></span></p>
+<p>– Ez megvan. Az egyik.</p>
+<p>Ez az egyik puskalövéshez való fojtás. A másik nincs meg. Talán
+elégett, vagy elfújta a szél a búzába. De ez a papiros megmaradt.
+Az a fojtás ez, amely az elültöltő fegyver csövében a puskapor meg
+a sörét között szokott lenni. Kissé megfogta a puskapor lángja,
+némely része elégett, de azért a nagyobb darabja megvan. A csendőr
+vigyázattal bontogatja. Azután azt mondja:</p>
+<p>– Van itt a szomszéd tanyában egy iskolás gyerek?</p>
+<p>– Van egy kicsi.</p>
+<p>– De már az első osztályon túl van?</p>
+<p>– Alighanem túl, – mondja János – mert már tavaly is járt a
+tanító úr elébe. Miért kérdezi?</p>
+<p>– Csak azért, – feleli a csendőr s mutatja a papirost – mert
+ennek a fojtásnak a papirosa ábécés könyvből van kitépve. Tud
+olvasni?</p>
+<p>– Tudok.</p>
+<p>– Hát olvassa el, mi van rajta.</p>
+<p>S Pál János olvassa az ábécés könyv gyűrött, szakadozott
+papirosáról: <i>… z is–ten az ég–ben la–kik…</i></p>
+<p>Egymásra néznek. Az asszony szomorúan fölsóhajt:</p>
+<p>– Istenöm, te odafönt laksz. De mire idáig lejut a neved, a
+puska csövébe kerül.</p>
+<p>– Hát az úgy van – mondták a csendőrök s mentek tovább, keresni
+azt a tanyát, amelyiknek az ábécés könyvéből az a bizonyos lap ki
+van tépve. <span class="pagenum"><a name="Page_145" id=
+"Page_145">-145-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Sabotage.</h2>
+</div>
+<p>Az újságban olvasom: sabotage történt Franciaországban. Most itt
+történt sabotage, most ott történt sabotage. Mit jelent ez a szó,
+valami új divatot, vagy pedig tengeri herkentyüt? De azután írja az
+újság, hogy az a sabotage, mikor a drágaság miatt fölingerült
+gazdasszonyok föllökik a piacon a kofák sátrait és letapossák a
+földre a túrót, a vajat, a gyümölcsöt. Ez hát a sabotage? No, ez
+nem új dolog, ilyesfélét már láttam honi földön is. Az igaz, hogy
+nem most, hanem régebben. Szám szerint éppen huszonegy év előtt és
+pedig – még kimondani is furcsa – a katonaságnál.</p>
+<p>Az aradmegyei Csucsa község alatt történt, ahol marsolás közben
+éjszakára tábort ütöttünk. Az ezred hosszú úton volt akkor,
+szeptember második felében Bécsben kellett lennie, hogy ott
+fölváltsa a szolgálatban a brassói regimentet. De előbb végig
+kellett „csinálni“ a székelyhídi királygyakorlatokat. Ilyenformán,
+bár augusztus másodikán indult az ezred Szegedről, csak szeptember
+tizennyolcadikán látta meg a Szent István tornyát, addig folyton
+<span class="pagenum"><a name="Page_146" id=
+"Page_146">-146-</a></span> kódorgott hol erre, hol arra,
+Csanádban, Aradban, Temesben, Krassószörényben, Erdélyben,
+Biharban. Már ez a hosszú csatangolás is kedvetlenítette a
+legénységet.</p>
+<p>Azt nagy örömmel tudták meg a napiparancsból még a nyár elején,
+hogy az ősszel Bécsben kell lenni, mert világot látni szeret a
+katonalegény. Különösen a gyalogos, akinek nincsen se lóval, se
+kocsival, se ágyúval dolga, hanem a hátára veti a bornyut, a kezébe
+veszi a puskát s: omnia mea mecum porto, készen van, mehet. De ezt
+a bécsi kéjkirándulást a vén harcosok, agg csatárok, dicső csontok
+se vették haraggal, ha majd szépen fölrakják őket itthon a vasútra
+és azután majd „sikojtozva mögy a vason a bagon“ egészen Bécs
+városáig, ahonnan már csábító angyalként integetett az a hír, hogy
+ott a kantinban egy liter sört tizenkét krajcárért mérnek.</p>
+<p>De ezt az örömöt jól lehűtötte és jégre tette a kilátásba
+helyezett negyvenhatnapos út, amiből csak kettő telt el vasúton, a
+többi meg gyalogosan. Felső parancsok dobták, vetették az ezredet
+ide-oda, az ördög tudja, hova. A parancsnokok tudják, hogy hova, de
+a legénység nem tudja. Ugyan nekik tökéletesen mindegy, hogy minek
+hívják azt a helyet, ahova még ma el kell érni, de annyit tudni
+szeretne, hogy hány órai gyaloglás van rendelve erre a napra. Ezt
+nem tudja, csak annyit tud a parancs nyomán, hogy másnap hajnalban
+hány órakor kell útrakészen állni. Ha tudná, hogy hány órai út áll
+előtte, könnyebben nekifohászkodna és <span class=
+"pagenum"><a name="Page_147" id="Page_147">-147-</a></span> mikor
+már a nagy fáradtság kerülgeti, tudná biztatni magát az erőfejtésre
+azzal a gondolattal, hogy hiszen még csak egy kis óra az egész
+(annyit pedig még akasztva is elbír az ember).</p>
+<p>Azonban ezt nem igen szokták megmondani neki s ez kellemetlen.
+Ezenfölül abban a kitüntetésben részesült a regiment, hogy neki
+osztották ki kipróbálás végett az új gyalogsági sátrakat, hogy majd
+fent Bécsben bemutassa a tapasztalatait. Minden legény a hátán
+hordta egy-egy sátornak a felét, amely kiváló megtiszteltetéssel
+velejárt, hogy mindig másik ezred jutott a faluba hálni, emez meg
+kint éjszakázhatott a harmatos réteken. Már pedig tudvalevőleg szép
+az a harmat a versben, mikor csillog a rózsa szirmán, de aludni nem
+kellemes benne. Ha a költőtől azt kivánnák, hogy hajnaltól
+alkonyatig vigyen harminc kilót, azután vackolódjon le a nedves
+fűbe s ott várja meg azt az ebédet, amely talán esti tíz órára
+alighanem elkészül: a költő kevesebb kedvvel írna verset a
+harmatról.</p>
+<p>Szóval kedvtelenek voltak a császár gyöngyei is. Elvégezték
+ugyan azt a dolgot, ami rájuk volt parancsolva, de morogtak.</p>
+<p>A kantinos az országút szélén ütötte föl a sátrát. Jó dolga volt
+ott. A mi regimentünknek a hadtestben az aradi ezred a testvére,
+azzal szokott együtt dolgozni. Azok is ott voltak az országút túlsó
+oldalán. Hát két ezred éheseit kellett kielégítenie a kantinosnak,
+jó üzlete volt neki, mert úgy tolongtak a sátor alá a harci
+dicsőség kedveltjei, mintha ott ingyen mérnének. Még napvilágnál
+jól ment a dolog. <span class="pagenum"><a name="Page_148" id=
+"Page_148">-148-</a></span> Két finánc fegyveresen kióvakodott a
+faluból és firtatni kezdte a kantinost, hogy van-e neki italmérési
+engedélye. Az agg csatárok és hős csontok ezen fölingerültek. Egy
+cigánytrombitás a fináncoknak a fülébe fújta a visszavonulás
+nótáját, amely magyarul úgy szól, hogy: hát-ra, csak csen-de-sen
+hát-ra. Miután a fináncok nem értették meg, a császár gyöngyei elég
+érthetően hozták a tudomásukra, hogy már régen nem ettek
+zöldhuszárhúst és ha a zöldhuszárok el nem távoznának, akkor ennek
+a húsnak az evése fog bekövetkezni.</p>
+<p>Hallván és látván ezen állapotokat, a királyi pénzügy őrei
+visszavonultak.</p>
+<p>Mint látnivaló, hat óra tizenöt perckor a hadsereg csucsai
+tagjai a szabad kereskedelem hívei voltak és a külső támadás ellen
+megvédték a kantinost.</p>
+<p>A kantinos ilyenkor módfelett büszke azon irányban, hogy a
+fegyveres erő császári része ő mellette van.</p>
+<p>E büszkeségének folyománya, hogy a császári haderő tagjai
+részére az öt pénz ára szalonnák adagjait egyre kisebbre szabja.
+Amit a haderő tagjai eleinte megütközéssel vesznek tudomásul.
+Azután méltatlankodnak. Akad legény, nem egy, hanem több, aki a
+csöppnyi szalonnát, mint véres kardot hordozza meg a táborban,
+kiáltván:</p>
+<p>– Nézzétek a betyárt! Ennyi szalonnát öt vasért!</p>
+<p>Az emberek, mint komor bikák tekintenek a szalonnára, amely
+valóban olyan kicsiny, hogy félfogra is kevés volna. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_149" id="Page_149">-149-</a></span></p>
+<p>De még mindig semmi nyoma sincsen annak, hogy itt sabotage akar
+lenni.</p>
+<p>Hát hogy történik mégis? Az ördög tudja. Összebeszélnek vajjon?
+Nem. Hiszen a szabad ég alatt vagyunk valamennyien, azt meg lehetne
+látni és hallani, ha követ fujnának. De se nem látni, se nem
+hallani semmit.</p>
+<p>Mindössze hol itt, hol ott egy-egy legény a puskáját pucolván,
+vagy a nadrágjára varrva a leszakadt zsinórt, fütyörész. Azt
+fütyüli, hogy: tárititi, táratatta, tiri-tári-dum. Ez az ezred
+hívója. Trombitaszóból magyarra fordítva annyit jelent, hogy: A
+szögedi hírös lányok helyre tyu-tyu-tyu. A spirituszgyárba járnak
+helyre tyu. Harminc krajcár a napszámjuk tyu-tyu-tyu. Mégis slingös
+a szoknyájuk, helyre tyu-tyu-tyu. Nem valami kiváló műdal, hanem
+hiszen van ennél különb ezredhívó is. Némelyik olyan, hogy nem
+bírná kiállni a nyomdafestéket, de az mindegy. A fődolog az, hogy a
+tisztelt társaság megértse belőle, hogy most neki szólnak.</p>
+<p>Megértik. Egyre többen fütyülik, hogy mégis slingös a
+szoknyájuk, hejre tyu-tyu-tyu.</p>
+<p>Az ilyesmiből már meg lehet érteni, hogy a császár negyvenhatos
+gyöngyei valamiben törik a fejüket. De hogy miben, az voltaképpen
+nem tudatik. A külső körülményekből csak annyi látszik, hogy a
+legények tisztogatják a feleségüket, (már hogy a puskájukat),
+továbbá a derékszíjjat viaszkolják azokkal a viaszbólvaló s már
+félig elkopott gyertyákkal, amiket ottjártuk alkalmával a radnai
+templomból <span class="pagenum"><a name="Page_150" id=
+"Page_150">-150-</a></span> „fogtak“. (A baka ugyanis sohasem
+„lop“, hanem csak „fog“. Ezt sokan nem akarják megérteni, de azért
+ez nem változtat azon a tényen, hogy ez így van. A fogás, az csak
+fogás, de az nem lopás. A fogás csak játék. Próbáltam egyszer ezt,
+mint tolmács magyarázni a bécsi Heumarkt-kaszárnyabeli hadbíróság
+urai előtt, menteni igyekezvén egy szegény idevaló vért, aki három
+krajcár értékű fegyverkefét „fogott“ a cimborájától s akinek ezért
+kidukált a hat hónapi utánszolgálatos dutyi. Mondtam, hogy ez nem
+lopás, hanem csak fogás, a cimbora holnap vagy holnapután
+visszafogja tőle a kefét és visszafog mellé még két pénz ára
+faggyút is, bakancsot zsírozni, de a hadbírósági kihallgató úr más
+véleményen volt és az ügyeket egyéb területekre irányítván,
+megpörölt azért, hogy miért nem díszkabátban tolmácsolok. Álltam is
+szigorúan a pörölés alatt a haptákot, gondolván: bolond már megint
+a német. Abban az időben ugyanis teljes gondolatszabadság volt
+engedélyezve a hadseregben, csak éppen hogy kimondani nem volt
+szabad, hogy mit gondol az ember.)</p>
+<p>Egyébként pedig ezúttal csak ott tartunk, hogy fütyülik az
+ezredhívót. És az országút túlsó oldaláról áthallatszik, hogy az
+aradi testvérei is fütyülik az ő maguk ezredhívóját.</p>
+<p>Szép és hasznos dolog ám az: egy országút, amely elválasztja
+egymástól a regimenteket. Mert akármennyire testvér is a testvér,
+de azért választófalak nélkül különféle összeveszések történnének.
+A katona oly könnyen összevesz egymással, hogy az <span class=
+"pagenum"><a name="Page_151" id="Page_151">-151-</a></span> csoda.
+Például a debreceni és a nagyváradi regiment testvér. A debreceni
+magyar, a váradi meg olájjal kevert. Ennélfogva a debreceni katona
+nustyunak nevezi a váradit, mert az oláh legénynek az a szokása,
+hogy minden kérdésre azt mondja a maga nyelvén: nu sciu: nem tudom.
+De a váradiaknál leginkább magyarok az altisztek, azok megtanítják
+magyarul az oláh legényt. Mikor azután az ilyen oláh legény elmegy
+a debreceni testvér mellett az országúton, csendes odavetéssel
+megkérdezi tőle:</p>
+<p>– No testvér tudsz-e már magyarul? – Amiből természetesen
+verekedés támad és kiröpül a „sajt“-jából a „bajnét“.</p>
+<p>Könnyen áll az összeveszés.</p>
+<p>Mikor a mieink Bécsben voltak a király szolgálatára, ugyanabban
+a kaszárnyában lakott a székesfehérvári hatvankilences
+Jellasich-regiment is. Szép, szálas emberekből való ezred, amelyet
+a mieink köznyelven bakonybéli betyárbandának neveztek, cserébe a
+szegedi bicskáskompánia titulusért. A kaszárnyában azonban azért
+nem veszhettek össze a legények, mert a mindenekről intézkedő
+felsőbb katonai igazgatás gondoskodott arról, hogy ugyanabba a
+kaszárnyába az egymásra agyarkodó magyarok közé oda helyezzen a
+középső helyre egy cseh dragonyos regimentet is. A magyarok
+részéről a gyűlölködés tehát közösen eme kocsisok ellen irányult,
+mint olyan lények ellen, akik a király úrnak való dicső szolgálatot
+istállószemét talicskázásával töltik el és olyan rézbográcsot
+raknak a fejükre, <span class="pagenum"><a name="Page_152" id=
+"Page_152">-152-</a></span> hogy halat lehetne benne főzni.
+Szerencsére azonban a nyelvi határok választófalat vontak a
+különböző nemzetek indulatos fiai közé és a csehek békességben
+nyakalhatták a mondhatlan számú söröket. Csak csendes megvetésben
+volt részük, amit ők – hatalmas testű, nehéz-lovassági
+mohamed-emberek – még csendesebb megvetéssel viszonoztak.</p>
+<p>A két magyar regiment verekedési erőfölöslege a korcsmákban
+merült ki. Kis kurtakorcsmák voltak ott. Amikben négy krajcár volt
+a tea, öt krajcár a gyenge tejeskávé, a „melange“ s egyes tobzódók
+csokoládét ittak porciónként hat krajcárért. És aki megivott négy
+porció csokoládét, danolni kezdett és azt kérdezte a füstös
+falaktól, hogy barna kislány mi lesz vacsorára?</p>
+<p>Mit tehet ilyenkor a barna kislány?</p>
+<p>A barna kislány ilyenkor azt feleli, hogy halpaprikás, mi gondja
+van rája, fehérvári bakát várok vacsorára.</p>
+<p>A barna kislány pedig csak elméletben tartózkodik ott a
+császárváros falai között. Voltak Mirclik, különféle Mirclik, nem
+kalapos és kalapos Mirclik – de barna kislány, valóságos és
+tökéletes barna kislány hogyan lehetett volna ottan.</p>
+<p>Az emberek a levegőbe bámultak és ott keresték a barna kislányt.
+Kinek-kinek a kedve szerint imbolygott azután a füstben, éppen az ő
+valóságos kivánsága szerint.</p>
+<p>Némi gondolkodás után kitört a veszekedés. Itt a dolgok
+megértéséhez szükséges, hogy tekintetbe <span class=
+"pagenum"><a name="Page_153" id="Page_153">-153-</a></span> vegyük,
+miszerint a barna kislány fehérvári bakát vár az vacsorára. A
+bakonybéli betyárbanda Fehérvárról származott, onnan sorozták,
+onnan küldték idegenbe, ellenben a szegedi bicskás testület szintén
+jogot formált ezen címhez, amennyiben a Fehérváry generális az
+inhóberje a regimentnek.</p>
+<p>Igy tehát jogos viták támadtak afelett, hogy a füstben repkedő
+barna kislány melyik fehérvári-regimentből való bakát vár az
+vacsorára.</p>
+<p>E kérdést – mint mindenki beláthatja – csak bajonéttal,
+sörösüveggel és csokoládés ibrikkel lehetett elintézni.</p>
+<p>Hát körülbelül ilyenforma szeretetben élt az idevaló regiment a
+csucsai réten is az aradi testvérekkel. Az is nyustyu. Jó, hogy
+köztük volt az országút.</p>
+<p>Azonban ezúttal ott is fütyülik az ezredhívót. Egészen átszól.
+Az emberek azt mondják:</p>
+<p>– Nézd csak, nézd.</p>
+<p>Hát nézik, de hát mit nézzenek. Nincsen azon semmi néznivaló,
+hogy némelyik embernek füttyszóra áll a szája?</p>
+<p>De egyszer csak azt fütyülik: turutu, turutu, ritatitati!</p>
+<p>Az emberek a fejüket fölütik. Hát ez mi? Hiszen nincs itt
+ellenség, ez csak hadgyakorlat. De a fütty szól: turutu, turutu,
+ritatitati…</p>
+<p>Azt a trombitanyelvből magyarra kétféleképpen lehet fordítani.
+Az egyik fordítás szerint így hangzik: Ká-poszta, ká-poszta, hús is
+van benne.</p>
+<p>Ez a kedélyes, játszi és gyermekes fordítása az <span class=
+"pagenum"><a name="Page_154" id="Page_154">-154-</a></span> illető
+trombitaszónak. Vannak ilyenek is. Mint például, mikor a
+gyülekezőre hívó trombitaszót úgy fordítják le magyar nyelvre,
+hogy: az ezredes úr együtt akar-ja látni a szama-rait.</p>
+<p>De a turutu, turutu, ritatitatinak van más fordítása is. Ez így
+szól, hogy: elő-re, ma-gya-rok, ostromot fuj-nak. Fegy-verre,
+magya-rok, véd-jük a hazát.</p>
+<p>A katonaduda sok mindent el tud a maga nyelvén mondani, de ilyen
+izgató szava nincsen több, mint ez: turutu, turutu, ritatitati.</p>
+<p>De azért ennek is van hibája. Mint ahogy hiba nélkül ezen a
+kerek világon nincsen semmi. Rossz a fordítás, amely nincsen
+tekintettel a haza nyelvi különbségeire, ezt már Guyon is
+tapasztalta, amikor Branyiszkónál rohamra fuvatott, de a csapatok
+tót része állva maradt, mondván: ez nem nekünk, hanem a magyaroknak
+szól.</p>
+<p>Hanem most más volt az eset.</p>
+<p>Az országútnak mind a két részéről fölhangzott egyszerre az
+ordítás:</p>
+<p>– Hurrá! Hurrá!</p>
+<p>A következő pillanatban csak egy porfelhő látszott ott, ahol
+eddig a kantinos terjedelmes sátora állott. Két ezred legénysége
+rohanta meg, elpusztította, tönkretette, megsemmisítette, tisztán
+csak azért, mert öt pénzért kevesebb szalonnát adott, mint amennyi
+dukál.</p>
+<p>Másnap hajnalban fölszedtük a sátorfát és tovább mentünk. A két
+ezred részéről körülbelül négyezer ember táborozott akkor a csucsai
+mezőn. Ki tudna <span class="pagenum"><a name="Page_155" id=
+"Page_155">-155-</a></span> itt, ennyi vitéz csont és császári
+gyöngy között igazságot és vizsgálatot tenni?</p>
+<p>Szó sem lehetett róla. Másnap mentünk tovább, arrafelé, amerre
+az utunk vitt és másnap a kantinos már egészen rendesen porciózta
+ki a szalonnákat. <span class="pagenum"><a name="Page_156" id=
+"Page_156">-156-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A fórum.</h2>
+</div>
+<p>Az alföldi városok népének szokása volt, hogy vasárnap délelőtt
+a piacra tódult s ott időzött délig. Ezt megtette nyáron is, télen
+is. Csak esőben nem ment ki, az ünneplő kalapot, meg a ruhát
+féltvén. Ott találkozott egymással a két különböző városrészben
+lakó rokon, a sógor meg a koma, a legényfiú meg a keresztapja. Az
+ország sorsáról ott tárgyaltak. A hírek oda futottak össze. Egyik
+ember ezt hallotta, a másik meg azt. Lapokat a nép nem olvasott még
+a hetvenes években, helyi lapok nem is igen voltak, legfeljebb ha
+egy-egy kisded hetilap, amit az intelligencia tartott fönn. Még
+Szegeden is csak az árvíz előtt pár hónappal támadt egy napilap,
+azelőtt a hírre szomjas közönség megelégedett egy hetenkint
+háromszorossal. Patriarchális régi világ volt, pedig úgy tetszik,
+mintha most lett volna.</p>
+<p>Mégis mennyi változás azóta. Emlékszem, hogy gyermekkoromban a
+szegedi postának csak egy levélhordója volt, az is elegendő volt,
+de annak németül is kellett tudnia, hogy a kereskedők német
+<span class="pagenum"><a name="Page_157" id=
+"Page_157">-157-</a></span> címzésű leveleit kézhez adni bírja.
+Erre az öreg Katzky volt alkalmas, egy galiciai óriás, aki az
+osztrák zsandároknál őrmesterkedett s mikor a kiegyezéskor azokat a
+hazájukba visszarendelték, ittmaradt s beállott Briefträgernek.
+Sokan Magyarországon maradtak akkor a letünt korszak keze-lábaiból,
+mert a szolgálati évek nyomán annyi magyar hangulat, érzés,
+gondolkodás lopózott a lelkükbe, hogy többé nem kívánták
+viszontlátni a fatornyos országukat. Ez is egyik oka annak, hogy
+magyar helységekben néha törzsökösnek látszó parasztgazdát lehet
+találni, akinek a családneve tisztára északi szláv. Még a
+negyvenkilences muszka hadseregből is maradtak az alföldön
+katonaszökevények.</p>
+<p>Szóval elég azzal annyi, hogy nálunk is csak egy levélhordó
+kellvén, a kisebb helyeken még kevesebb hírt hozott a világ
+járásáról a posta: ezt a főtéri gyülekezés helyettesítette az
+ünnepnap délelőttjén. Ez volt a fórum. A forum Romanum oszlopos
+volt, ez nem volt oszlopos, de azért csak fórum volt ez is.</p>
+<p>A makói fórum volt nagyon érdekes. Azt láttam hosszabb ideig,
+mert még az árvíz előtt az odavaló református algimnáziumba
+kerültem diáknak s a lakásunk ablakai a főtérre nyíltak. A makói
+nép abban az időben tiszta fekete ünneplő ruhát viselt.
+Télen-nyáron ugyanazt a posztóból valót, a nyári „liszter“ csak
+később került divatba. Öregebb gazdák subában mentek föl a fórumra
+s itt-ott idősebb embereken már föltünedezett a fekete télikabát,
+<span class="pagenum"><a name="Page_158" id=
+"Page_158">-158-</a></span> azzal az asztrakánnak nevezett
+birkaprémmel a nyaka körül, amiből később európai úri divat vált.
+De a legénynép meg a fiatal gazdanép a subát viselni öregesnek
+tartotta, a télikabátot, mint a gyengülés jelét viselni restelte:
+ugyanazon egy szál rend ruhában állt a fórumon meleg nyáron, mint a
+hideg télen is. Pedig az akkori népies divat szerint a makói rend
+ruha kabátjának a szárnya csak derékig ért. Milyen rövid idő attól
+máig, alig három évtized s ma már az ilyen testedzettség
+ritkaságszámba megy. Sem én, sem te, sem ő nem volnánk hajlandók
+hideg télen a havon reggeli nyolc órától délelőtti tizenegyig a
+szabad téren kaszinózni ugyanabban a testi ruhában, amit nyáron is
+viselünk. Azonban akkor állták és semmiféle írás nincsen affelől,
+hogy valaki a fórumon való megjelenésbe belehalt volna. Az igaz,
+hogy akkor pálinkát még nem igen ivott a magyar napközben,
+legfeljebb csak reggeli étel előtt. Az volt a nézet, hogy csak a
+tót iszik étel után pálinkát. Sörház meg nem is volt abban az
+időben Makón. Volt ugyan egy sörcsarnok nevű hely, de az is külön
+hirdette a hetilapban, ha olykor, meleg nyáron hordós sört csapolt.
+Nagy dolog volt az akkor még és nélküle is elvoltak az emberek.</p>
+<p>A népnek ez az ősi szokása, hogy a hite szerint való
+munkaszünetes napon a tulajdon maga által alakított város főhelyén
+gyülekezik és ott szeszes ital nélkül, nyugodtan és higgadtan
+tárgyalja az ország sorsát meg a maga sorsát, nem volt baj.</p>
+<p>A baj csak ott támadt, hogy az alföldi városokban <span class=
+"pagenum"><a name="Page_159" id="Page_159">-159-</a></span> a
+főterek nem igen voltak kikövezve, ellenben a házak mellett a
+gyalogjárók vagy téglával vagy kővel kirakva voltak. Sáros időben
+azután a fórum közönsége fölóvakodott a saratlan gyalogjárókra a
+sáros köztérről és ezáltal a nagy tömegével valóságos közlekedési
+akadályul szolgált.</p>
+<p>A közigazgatási hatóságok azután, éppen ezen oknál fogva,
+korlátozni akarták a fórum tömegeit. Mert a járókelőket csakugyan
+leszorították a kövezett gyalogútról a kocsiút sarába.</p>
+<p>Más is játszhatott ugyan közbe. Nálunk például a fórum a városi
+bérház előtt van, amelynek a tere ma aszfaltos, huszonöt év előtt
+pedig kövezett volt, nem álltak útjában az egyszerű népi
+tanácskozók senkinek, mégis szét akarták őket zavarni. Azonban a
+nép az ősi jog megzavarása ellen erősen tiltakozott. Ugyan én ma
+sem tudnám megmondani, hogy miért akarták szétverni a fórumot, de
+akarták. Elsőbb kihirdették, hogy a másik vasárnap már nem szabad
+gyülekezni. E hirdetéssel egy árva garas árát sem törődtek: a másik
+vasárnap megint csak összegyűltek. Gyalogrendőrökkel próbálták őket
+oszlatni, de nem mentek.</p>
+<p>– Mi egész hétön dolgozunk. Ünnepnap van jogunk egymással
+találkozni – hangzott a beszéd. – Nem tartozik mindönki már
+délelőtt a kocsmába mönni. Ez szabad hely. Ennek a küvezetibe mink
+is bele adóztunk. Hát még csak állni sem szabad rajta? Mit
+vétöttünk? Hiszen mink csak beszélgetünk!</p>
+<p>Nem mentek no, hát nem mentek. Akkor lovasrendőröket küldtek
+ellenük, oszlatásra. Nem valami <span class="pagenum"><a name=
+"Page_160" id="Page_160">-160-</a></span> nagy kedvvel mehettek
+nekik azok sem, mert valami túlságos zavart nem csináltak. A fórum
+népe részben megfogta a lovak kantárszárát, részben kihúzta a
+lovasok csizmatalpa alól a kengyelt. Amire a lovasok
+visszafordultak és a fórum, bár egyre csappanva és egyre
+kisebbedve, ma is áll, ott, ahol eddig állt. Nem bánt az senkit,
+hát miért ne lehetne ott, ahol van? Nem árt senkinek. S idővel majd
+elmúlik magától is.</p>
+<p>De némely helyen nem így volt a dolog. Olyan helyeken, ahol nem
+volt kövezett a tér, ahol a fórumra az emberek gyülekeztek. Ott
+apránkint a sáros időkben fölszoktak a gyalogjáróra, mint
+Félegyházán is, ahol úgy elállták az utat, hogy tőlük már
+ünnepnapon még a templomba sem lehetett rendesen menni.</p>
+<p>A tiszteletreméltó közigazgatásnak sokáig főtt a feje ebben a
+dologban. A népnek lelkére beszéltek, hogy ne állják el az utat.
+Nem sokat ért. Az öregebbek hallgattak a szóra, de a fiatalság
+semmiképpen sem. Dacosan vonultak föl a főtérre és hiába volt
+ellenük a szónoklás. Nem és nem. És megint nem. Itt álltak az
+apáink is, hát mink is itt állunk.</p>
+<p>Új főszolgabíró került a járás élére. Csak névleg új, egyébként
+tapasztalt ember.</p>
+<p>A gyalogjárók elállását előbb bírsággal kezdte sujtani. Nem
+sokat használt. Hiszen fizethetünk: van miből, továbbá szépek a
+búzák is. Hát fizették a bírságiumot s maradtak úgy, mint ahogy
+voltak, útonállók a gyalogjárón. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_161" id="Page_161">-161-</a></span></p>
+<p>Mivelhogy ezzel a rendszerrel nem sokra ment, a főszolgabíró az
+útonállókkal szemben a fogságot kezdte alkalmazni. A dacos
+legényeket becsukatta. Azonban ez sem ért semmit. Az ilyen börtönt
+nem tartották diffamálónak, mert hiszen se nem loptak, se nem
+raboltak, csak az ősi jogot védelmezték.</p>
+<p>A főszolgabíró sokáig gondolkodott, hogy mit kellene most már
+itt tenni. A törvény hatalmának érvényt szerezhet a szurony, a
+kard, meg a puska, de hát ezeket legjobb a legutoljára hagyni. Mint
+az ágyút, melyről föl van jegyezve, hogy ultima ratio regum.</p>
+<p>Látnivaló, hogy a bírság nem megszégyenítés, valamint a börtön
+sem. Mást kell itten kitalálni. Tépelődött. Egyszer azt mondja az
+első hajdúnak:</p>
+<p>– Vásároljon kend nyirfasöprűket.</p>
+<p>– Igen, kérem alássan. Minek lesznek azok, kérem alássan?</p>
+<p>– Nagy a por az utcán, különösen a templom előtt. Nem járja,
+hogy amikor vasárnap templomba megy a nép, hogy ilyen port
+járjon.</p>
+<p>– Az bizony úgy áll, tekintetes főbíró úr. Volna ugyan ott egy
+kövezett átjáró is, de azt mind elállják a legények.</p>
+<p>– Hát hiszen éppen azért – mondta a főbíró a hajdúnak. – Akik
+elállják a kövezett utat, azok söpörjék a port. Aki gazdafi be van
+fogva, annak mind söprűt kell adni a kezébe. Kendtek fegyveresen
+kísérik ki őket. Azután söpörjenek.</p>
+<p>Az öreg hajdú nagyot nézett. Ilyent még nem hallott.
+Gazdafiakkal söpörtetni az utcát! Hiszen <span class=
+"pagenum"><a name="Page_162" id="Page_162">-162-</a></span>
+forradalom lesz ebből! De nem merte mondani. Csak azt kérdezte:</p>
+<p>– Azután mikor, kérem alássan?</p>
+<p>– Már mit, hogy mikor?</p>
+<p>– Hát a söprést. Este-e, vagy hajnalban?</p>
+<p>– Dehogy este, meg dehogy hajnalban – mondta a főbíró. –
+Délelőtt. Érti kend, délelőtt. Még pedig vasárnap délelőtt. Éppen
+akkor, mikor a leányok mennek a misére.</p>
+<p>Azután így is történt. A parancs végrehajtatott. Szuronyos
+puskás hajduk őrizete alatt söpörték az utcát a legények ünnepnap
+délelőtt, amikor selyembe öltözötten mentek a misére a leányok.</p>
+<p>Nagy szégyenkezés volt ez és nagy fölzúdulás támadt a nyomában.
+Hogy ez már mégis csak istentelenség. De a főbíró nem sokat adott a
+lármára.</p>
+<p>– Hát pedig – mondta – ez ezentúl így lesz. Nem volna erre
+szükség, ha nem állnátok el a kövezett utat. De elálljátok a nép
+elül. Illő dolog ennélfogva, hogy ha az útról leszorítjátok a népet
+az utcára, hát tartsátok tisztán az utcát. Én nem állom el az utat,
+hát én nem is söpröm az utcát nekik. Ti vagytok az útonállók, hát
+ti söpörtök. Vagy pedig olyan vasat tétetek rátok, hogy
+belekékültök.</p>
+<p>– Ebben van igazság, – mondta egy öreg gazda, aki éppen a fián
+esett sérelmet jött panaszolni – mert ami igaz, az csakugyan
+igaz.</p>
+<p>– Hát hiszen persze, hogy persze – mondta a főbíró. – Mi van
+ezen panaszolni való? Hiszen <span class="pagenum"><a name=
+"Page_163" id="Page_163">-163-</a></span> most még csak istenes
+dolog így nyáron a port söpörni. De majd ősszel a sarat hányják,
+télen meg a havat. A sarat majd el is kell hordani. Adok hozzá
+kétkerekű kordét, de lovat nem adok, mert a ló sem szokta elállni
+az utat. Majd egy legény húzza, kettő meg tolja. De nem mindig kell
+ezt csinálni. Csak ünnepnap délelőtt, misetájon. Hogy az ünneplő
+cipellőben nem kelljen a lányoknak a sárba járni. Nem tudjátok a
+régi nótát, hogy sárga csizma sárba járni kár?</p>
+<p>De tudták. Annyira tudták, hogy elég volt egy vasárnap délelőtti
+söpretés: többé nem állták az utat a legények.</p>
+<p>– Hát csakugyan – mondta ezen eredmény láttára a városbíró a
+főszolgabírónak – hogy többet ésszel, mint erővel.</p>
+<p>– Az ám – nevette a főbíró. – Régi igazság, hogy kevés ésszel
+kormányozzák a világot. <span class="pagenum"><a name="Page_164"
+id="Page_164">-164-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Szárazság előtt.</h2>
+</div>
+<p>János a tanyai csizmadiánál járt lábbeli-reperálások irányában.
+Arról volt szó, hogy van néhány ócska csizmaszár otthon, tudna-e
+vajjon azokból a pásztorgyerek részére bocskort csinálni? Nem olyan
+bocskort, amilyent a tótok és egyéb pálinkaevő népek viselnek, akik
+leginkább csak akkor szokták azt magukról elvetni, hogy ha vagy ők
+elpusztulnak, vagy a bocskor elpusztul s ezen okból madzagokkal és
+különféle szíjakkal igen szorosan magukra erősítik, – hanem azon
+magyaros csuszát, amely csatton jár és könnyű lerúghatás
+tekintetében azonnal a papucs után következik.</p>
+<p>A csizmadiánál János az ügyeket szakavatottan elintézte. Két pár
+ócska csizmaszárból lesz két pár új csusza, a harmadik párból pedig
+bőrtarisznya, csak az átalvető szíjat kell külön megfizetni, de
+annak az ára sem pénzben jár, hanem János a télen majd ád érte
+fűteni való venyigét, miután ezen növényszárakból a tavaszon a
+szőlőtőkékről sokan letakarodtak.</p>
+<p>Az alku rövid volt és egyszerű, mert a csizmadia <span class=
+"pagenum"><a name="Page_165" id="Page_165">-165-</a></span> igen
+csendes és rendtartó ember, mesterségét a Csillagbörtön nehéz és
+száraz szabályai és falai között tanulván, tisztán csak
+szórakozásból. Ez azonban már régen történt: a csizmadia, aki akkor
+még nem volt varga, továbbá János, aki már akkor is János volt, a
+pusztai kápolnánál tartott politikai beszámolóról éjtájon hazajövet
+az úton elmélyedtek azon kiváló kérdés taglalásába, hogy miért nem
+húz a király szíve hozzánk jobban, mint ahogy húz. Szelíd holdfény
+volt a hallgatag jegenyeákácok között, akik csöndes paraszti
+utainkon mint óriás testőrség állnak sorfalat, ez alkalommal Jánost
+a másik ember, a király szívének hovahúzását másként magyarázván,
+bottal fejbeütötte. De nem esett idegennek, különben is ebcsont
+beforr. Jánosnak ugyan a feje egy kicsit behorpadt, de hamarosan
+meggyógyult, pedig orvos is járt hozzá; míg a másik ember, aki a
+király szívének védésében botra vetemedett, néhány olvasatlan
+hónapra a Csillagba került, ellenben ott, szorgos tanulmányai
+folytán, csizmadiává lépett elő.</p>
+<p>Különben nem ér ez a sok beszéd egy semmit sem. A tény csak az,
+hogy János eljött a csizmadiától s halad hazafelé azon komoly
+célzattal, hogy fölmegy a padlásra és előkeresi az ócska
+csizmaszárakat.</p>
+<p>Ugyanekkor azon a gyalogösvényen, amelyen a bognár tanyája felé
+mehet az, aki akar, jön egy ember csúcsos báránybőrsipkában, fekete
+nyakravalóval a nyakán: kenetteljes emberek szokták a nyakukat így
+bekötözni, bár nincsen olyan anyaszült, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_166" id="Page_166">-166-</a></span> aki meg
+tudná mondani, hogy miért. De ez mindegy. Ők a nyolc rőf fekete
+selyemszalag egyik végét reggelenkint az ajtókilincshez kötik, a
+másik végét a nyakukhoz illesztik s így kellő megfontolással
+beleforognak a nyakravalóba. Szép az ilyesmi is annak, akinek
+tetszik. Rendszerint rekedtek szoktak lenni, ami ismét olyan
+rejtély, hogy csak az orvostudomány magyarázhatná meg, de a közeli
+környéken nem tartózkodik orvos, volna ugyan egy bába, hanem az is
+elhalt, még tavaly. Nem szolgált jól bele a levegő a tüdejébe. Ez
+volt az oka. Tehet erről valaki?</p>
+<p>Illés, már hogy ez a bízonyos nevezetű Ballangó Fekete Illés
+(másként Vödörlopó Illés, mert az apja a pusztai kutak ostorfájáról
+ritka szorgalommal lopkodta a merítő-vedreket) a bognárnál járt,
+hogy kegyes szavakban megfeddje s felkérje, hogy a mult héten
+kerékküllők csinálása után fizetett két pengőből adjon vissza
+legalább két hatost, mert a küllők nem jók. Nem állnak rendesen sem
+a talpfába, sem a kerékagyba, minélfogva a végiglyuk rezeg a
+tengelyen és olyan S betű mozgásokat csinál a kerék, mint a rozoga
+cigánykocsié.</p>
+<p>Illés találkozván Jánossal, kezelnek. Ez a kézszorítást jelenti
+a külső nyelvben. A belső nyelvben a pénztáros szokta elkezelni a
+kezére bízott pénzt, a külső nyelvben pedig az emberek elkezelnek
+egymástól akkor, ha távozóban búcsúzásul kezet szorítanak. Ha meg
+találkoznak, akkor csak kezelnek. Igy változik a szónak a fogalma.
+Milyen érzéssel lehet a külső ember, aki a földből él, mint
+<span class="pagenum"><a name="Page_167" id=
+"Page_167">-167-</a></span> élt az apja, öregapja, minden őse, erre
+a szóra: földművelés, mikor az ő nyelvében a művelés, műveltetés
+szó ugyancsak sértő fogalmakat fed?</p>
+<p>Ez azonban most már mindegy. János elmondja Illésnek, hogy a
+vargánál járt, Illés elmondja, hogy a bognár nem adta vissza a két
+hatost. Ez nem járja.</p>
+<p>– Hát – kérdezi János – valóságosan olyan rosszak azok a
+küllők?</p>
+<p>– No – mondja Illés – hát hiszen nem egészen egészen. De hát
+mért nem adja vissza? Mert úgyis sarcol. Nagyon kitartja mindönnek
+az árát. Mért nem adja vissza a két hatost? Rossz világ van. Rossz
+termés lösz. Ni, micsoda szárazság! Mi lösz velünk? Hisz a télire
+nem marad a gyerököknek betevő falat. De mindönki rajtunk akar
+élni. A bognár is. Mért nem adja vissza? Ugy mögmérgesedtem rá,
+hogy ha nem vónék istenfélő, fejbevágtam vóna úgy, hogy még ma este
+vacsorán éri Pilátust.</p>
+<p>János, ahogy a homokban haladnak, elgondolkozik a beszéden s a
+bot végével többször a földbe szúr. Lám, ilyen emberek is vannak.
+Pedig vagyona van. De azért mindig azon sopánkodik, hogy éhen hal.
+Most nem restelt a bognárhoz elmenni, hogy két hatost
+visszakunyoráljon. Pedig a küllők bizonyosan jól vannak
+megcsinálva. S a bognár szegény ember. A gyerekek aprók, de sok van
+belőlük, mint kocsmában a pohárból. Az asszony beteges. Miért, hogy
+mostanában az asszonyok közül egyre több a beteges? <span class=
+"pagenum"><a name="Page_168" id="Page_168">-168-</a></span></p>
+<p>Ezt a kérdést föl is adja Illésnek:</p>
+<p>– Mondja már kend. Azelőtt nem volt ilyen sok beteg asszony.
+Hogy van az, hogy most sok köztük a beteg?</p>
+<p>– Volt az azelőtt is, csak nem mondták – véli emez. – Röstelték
+mondani. Az igaz, hogy nem is jártak annyit tánchelyre, nem
+táncolták magukat agyon már lánykorukba… Különben – tette hozzá – a
+jó Isten tudja csak, hogy ez hogy van?</p>
+<p>– Úgy, úgy. Csakugyan csak az tudja.</p>
+<p>– Én nem tudom. De mindön változik, János, mindön változik. A
+világ nem olyan, mint a régi. Akkor mögadtuk a földnek a munkát,
+azután termött. Ma hány az ártó bogár? Nem éppen csak az asszonyok
+betegök, hanem mindön beteg. A búza beteg, a rozs beteg, a
+kukorica, a dinnye, a káposzta, mind beteg. A disznó is elhullik.
+Micsoda világ ez, mikor az embör két hatosokért mögy a bognárhoz,
+hogy visszakívánja? A régi fajta kocsiba nem tudtuk magunk is
+belecsinálni a küllőket? De újmódi van, új kocsi van, cifra kocsi
+van, ennek a kerekibe már nem illik bele az a küllő, amit én a
+paraszti baltával kinagyolok.</p>
+<p>– Haj, haj – sóhajtja János – ami igaz, az igaz.</p>
+<p>Haladnak, csendben haladnak. Tavasz van még, de perzselő a nap.
+A fák bágyadtan állnak, a fiatal napraforgók lekonyítják még apró
+fejüket. A mezei virág elbujt, nem mutatkozik. Hetek óta nem volt
+eső. Ahol fekete föld van, repedezik. Az úton <span class=
+"pagenum"><a name="Page_169" id="Page_169">-169-</a></span> a homok
+föl van áradva, hogy alig lehet benne járni. Ez a közön van. A
+csinált utakon pedig por van, minden kocsi után felhőben emelkedik
+fölfelé, messziről nézve úgy látszik, mintha az egész határ ködbe
+volna borulva. A vetésre nézni – elszomorító. Szárazság van. Még az
+éji harmat is elmaradt. Ha még egy hétig nem lesz eső, oda van
+minden.</p>
+<p>– Látod – mondja Illés Jánosnak, mind a két tágra tartott
+karjával mutatva maga elébe a fakó határra – mi ez? A szögénység, a
+nincsetlenség. A licitáció.</p>
+<p>– Nono, hallja kend, – szól János, hogy éppen csak mondjon
+valamit – talán majd csak mögfordul az idő…</p>
+<p>Az öreg idegesen hányja-veti a fejét.</p>
+<p>– Mögfordul, mögfordul. Te fiatal vagy. Negyven vagy, tán
+negyven se vagy. Nem tudod, mi történt hatvanháromban. Borzasztóság
+rá emléközni is.</p>
+<p>– Hallottam…</p>
+<p>– Hallhattad is, mert azt nem löhet elfelejteni. A te dolgod
+különben más. Te még egy-két hétig kibírod.</p>
+<p>János nem szól egy darabig, azon jár az esze, hogy szóljon-e. De
+azután mégis csak mondja, kissé szomorúan:</p>
+<p>– Hát még egy kicsit bírom.</p>
+<p>Illés rákiált:</p>
+<p>– Ne beszélj. Jobban tudom én, mint te. Te még kibírod két
+hétig. Még háromig is kibírod. Neköd szöllőd van, mélyen a gyökere,
+lent. Az <span class="pagenum"><a name="Page_170" id=
+"Page_170">-170-</a></span> még élhet. Még talál egy kis
+nedvességet odalent a föld alatt, de a föld fölül elvette az Isten.
+Akaratába belenyugodjunk. De elpusztul mindön vetés. Ha így tart, a
+gólya agyonveri a fészökben a fiát, mert kiszárad a tó, nem tud
+neki önnivalót vinni.</p>
+<p>Az öreg megáll, a csizmája fejét félig beletúrja a homokba.
+Azután lehajtja a fejét és nézi, hogy mint mozog a homok a
+csizmáján. Mint emelődik föl s mint folyik le róla ismét
+szerteszét.</p>
+<p>– Az állat… – mormogja. – Az állat inkább elpusztítja a fiát, de
+nem nézi, hogy éhen kínlódjon…</p>
+<p>János úgy érzi, mintha az öreg fösvény szavai szíven ütnék. Igy
+is szolgálhat valakinek az esze? Az öregek zsörtölődők ugyan és
+elégedetlenek rendszerint, de hát mégis. Amint azonban föltekint a
+szomorú, leszáradt tájékra, látja, hogy az semmi reménységet nem
+nyújt a jövő iránt. Most eszébe jut hirtelen, hogy az élet, a munka
+élete nehéz. Valóban igen nehéz.</p>
+<p>A közön lassan, szótalan, elkomorodva lépegetnek. Hát csakugyan
+így van? A lelkekben nehéz fásultságok és bús elkeseredések
+lakjanak?</p>
+<p>De talán nem. Az iskola előtt haladnak el. Városi kocsi áll az
+udvaron, a falak újra meszelve, zöld lombok a nyitott ablakokban.
+Itt most vizsga van alighanem. Csakugyan az van, már a vége felé is
+közeledik, mert énekelnek odabent. Vékony a gyerekhang, de sok van
+s az ablakokon át kiárad az az útra, csilingelve jövén ártatlan
+gyermekszívekből <span class="pagenum"><a name="Page_171" id=
+"Page_171">-171-</a></span> az imádság: Isten áldd meg a magyart,
+jó kedvvel, bőséggel…</p>
+<p>A két ember megint megáll s egymásra néz. Szemükből néhány meleg
+könnycsepp poros arcukon át a forró homokra esik. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_172" id="Page_172">-172-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Kis török.</h2>
+</div>
+<p>Az ember, ha egyéb dolga nincs, szívesen lovagol régi emlékein,
+amelyek mindig érnek annyit, mint az újak. Idő multával az
+emlékekből lassan kipusztul minden keserűség, szomorú hangulat s
+csak a jó dolgok maradnak meg, hasznos alkalmatosságul arra, hogy a
+délutáni csibukfüstben felmerülve, elimbolyogjanak a szobában, ahol
+az ember a gondolataival egymagára van.</p>
+<p>Igy bujik föl nekem a trebinjei kék füstjéből néha, mintha a
+rokon dohány mérges zamatával akarna egybevegyülni, egy
+csodálatosan száraz, nagy égőszemű gyermekfej, piros, kékbojtos
+fezzel a borotvált kicsi koponyáján, fapapucsokban, vézna, öregesen
+görnyedt termetén fehér ing, fehér salavári, piros selyem öv
+kopottas – bizony – a derekán, abban feszeng aztán, helyét nem
+találva, egy rettenetes nagy handzsár, nagyobb, mint az egész
+kicsinyke férfiú.</p>
+<p>Török gyermekek közt csodálatos szépeket lehet látni. A
+leánygyerek, ha a szél elfújja néha a fejéről a fátyolt, amit buzgó
+anyja a Korán törvényét <span class="pagenum"><a name="Page_173"
+id="Page_173">-173-</a></span> megelőzve, már kiskorában
+ráerőszakol, oly arcot mutat, amelyet megnézhetne akármely
+lelkesebb ifjú költőnk, aki leírásaiban szereti úsztatni fehér
+tejben a halvány-piros rózsát. Pufók, kedves képű baba valamennyi.
+Messze idegenben a hazátlan, kicsapott katona, ha gyereket látott
+az úton, elévődött rajta (tudom magamról), hogy ugyan melyikre
+hasonlít ez vagy amaz az otthoniak közül. Káplár Papp, aki
+asszonyt, két iskolás gyereket hagyott itthon, talált is a Cadinje
+Brdó fenyős tetején egy bosnyák házban két apró fiút, olyat, hogy
+megesküdött volna rá, hogy az övé mind a kettő.</p>
+<p>Annál csodálatosabb volt ez az apró öregfejű gyerek a többi
+között, az ő magába vonult szótlanságával, hallgató szájával. Csak
+a szeme volt neki véghetetlen beszédes. Gyakran láttuk, mert
+egyetlen mulatságunk volt nekünk is, ha beültünk Antóniohoz, az
+albánhoz, akinek az útszélen volt a csárdája és lestük az úton a
+kószáló utas törököket, akiken legalább volt mit nézni, gyönyörű
+régi fegyvereket hordván valamennyi.</p>
+<p>Fönt mindjárt, ahogy a maródi lovak istállójánál nekikanyarodott
+az út a Cadinje-hegynek, kezdődött a Szmail bég kertje, akit
+közönségesen török grófnak neveztek a táborban. Régi nemes familia,
+amely valaha szerb volt a nagy Dusán alatt, azután törökké vedlett
+s nagy úr volt a környéken nagyon, mert rajta kívül csak egy civil
+aga akadt még az egész Priepoljén. Ennek a feleségeihez volt
+beosztva Ibrahim, onnan szaladgált le naponkint többször az
+albánhoz, hogy az ő <span class="pagenum"><a name="Page_174" id=
+"Page_174">-174-</a></span> grand magazinjából selyemszalagot,
+cukrot, egyéb tetszetős dolgot vásároljon a Szmail bég
+asszonyainak.</p>
+<p>A Limben gyerekek fürödtek nyaranta egész nap, azok okvetlenül
+meghajigálták az öreg fiút, akit nem vettek be maguk közé.
+Szomorúan nézett végig rajtuk s a szeme égett, mint a parázs, olyan
+fáradt, öreges futással szaladt előlük, mint amikor egy vén embert
+kergetnek.</p>
+<p>Kicsi homlokán ráncok voltak, az tette olyan öreggé. Vékony
+hangján köszöntötte be a mer habát a boltba.</p>
+<p>– Hogy vagy, Ibró?</p>
+<p>A vállait megrántotta egy kicsit s nagy egykedvűséggel felelt,
+csakhogy éppen mondjon valamit:</p>
+<p>– <i>Bás</i>…</p>
+<p>Soha senki se látta játszani, de nem is kellett ő a többinek s
+olyan sivár volt ennek a gyermeknek az élete, mint maga a
+priepoljei kősziklás tájék.</p>
+<p>– Ibrahim, akarsz dohányt?</p>
+<p>– Nem… mondta lassan, a jatagánon úgy támaszkodva a könyökével,
+mintha asztal volna.</p>
+<p>– Szépek a bej feleségei?</p>
+<p>Valami fáradt, kötelességszerű felháborodással lépett hátra s
+fenyegetően, ami végtelen furcsán hangzott az ő kis
+eunuch-torkából, szólt a kérdezőre:</p>
+<p>– Ne beszélj, mert leszúrlak.</p>
+<p>Ha a jól megtermett katonák, akik félkézzel a levegőbe dobhatták
+volna minden jatagánostul a <span class="pagenum"><a name=
+"Page_175" id="Page_175">-175-</a></span> kicsi háremőrt,
+megnevették ezt az erélyes föllépést, halvány arcára némi pir ült
+ki.</p>
+<p>Nem szerette senki, nem szeretett senkit, üres óráiban a hegyen
+mászkált és fújta a tárogatót. (Mert ott lent még most is megvan ez
+a csodálatos furulya, hiába tüzeltették föl annak idején
+Magyarországon valamennyit).</p>
+<p>A cigányok Novibazárban is a város szélén laknak, kovács
+valamennyi, rajtuk túl már nincs egyéb, csak a koldusok. Sorba
+ülnek és énekelnek. Ennek a nyomorult sornak a szélén ült egy
+leány, szerb volt és nyomorék, kék ruhában, fehér kendő a fején.
+Nem tudom, mint támadt a vélemény, hogy olyan, mint egy irgalmas
+néne. Sohasem kért semmit, csak ült szótlanul nyomorék lábain,
+sápadt arcát a földnek hajlítva. Mert hogy semmit sem kért
+senkitől, ő kapott legtöbb alamizsnát, amint már szokása az
+adakozónak, hogy elkerüli a lármás koldust.</p>
+<p>A többiek haragudtak reá, szidták, ő hallgatta csöndesen.</p>
+<p>Egyszer nagy lárma volt ott.</p>
+<p>Pénzfizetés napján történt. A baka odalent úr. Többet keres,
+mint amennyi itthon a téli napszám, pénzét nem költhette, mert nem
+volt mire. Valaki, aki nem tudott a vagyonával mit csinálni, egy
+teljes ezüst forintot dobott oda a <i>soror</i>nak, ahogy egymás
+közt neveztük. Ebből kezdődött a mérges verekedés. A többi mind
+rátámadt, irígy haraggal akarták elkergetni a helyéről. A nyomorult
+leány néha szólt nekik, könyörögve, a koldushad üvöltött,
+<span class="pagenum"><a name="Page_176" id=
+"Page_176">-176-</a></span> mankók emelkedtek föl s úgy lehet,
+agyonverik, ha nem jön le akkor megint a Cadinje oldaláról Ibrahim,
+az a kis eunuch.</p>
+<p>A nagy jatagán hirtelen szerepelni kezdett. A gyermek
+kirántotta, megcsillant a széles acél a napon, az apró ember a
+féktelen had elé állt, merészen fenyegetve, ölni készen, vékony
+hangja úgy csendült, mint egy erős vezényszó:</p>
+<p>– <i>Natrág!</i> Vissza!</p>
+<p>Vissza is mentek morogva. Amint a katonai iskolákban a hadi
+cikkelyekről tanítják, hogy elhatározó pillanatokban egyes emberek
+helyes föllépése csaták sorsát döntötte el. Alig mukkantak,
+helyükre mentek s a földre tették mankóikat.</p>
+<p>Amint a had elvonult, gyöngéden hajolt le a nyomorékhoz Ibró s
+megcsókolta a kis irgalmas néne homlokát.</p>
+<p>– Ne félj…</p>
+<p>Az nem félt. Fekete szemeiben könny csillogott, Ibró ügyetlenül
+dugta vissza a jatagánt s lassan lépkedve veres babussaiban a
+sziklaösvényen, fölment az asszonyaihoz.</p>
+<p>Eddig van. Több nem történt. Kivéve, hogy gyakran bosszantották
+a fiút az albán füstös, rozoga kantinjában e dologgal a katonák,
+kivéve, hogy egy napon rákiáltottak:</p>
+<p>– Ibró… Ibrahim, a kis koldusleány meghalt.</p>
+<p>Ibró megdöbbenve állt az ajtóban s elfeledte becsukni. Halovány
+vékony arca megfakult.</p>
+<p>– Nem igaz! – mondta határozottan.</p>
+<p>– Hát eredj, nézd meg. <span class="pagenum"><a name="Page_177"
+id="Page_177">-177-</a></span></p>
+<p>Kiment a koldusok sorához, a nagy százados diófák alá. Nem
+találta sehol a kis nyomorékot, a foszlányos kék ruhában s végig
+kérdezte a többi szerencsétlent, hogy hát hol van. Hát hol van, hát
+elment, föl a hegyek fölé s mankóját hagyta csak itt.</p>
+<p>Szomorúan jött vissza s vásárolt a boltban egyet-mást, ami éppen
+akkor kellett a Szmail bég féltucat feleségének.</p>
+<p>– Hát igaz-e, Ibró? – kérdezték a katonák.</p>
+<p>– Igaz – mondta halkan, remegő hangon, lehúzva vékony
+ajkszögleteit.</p>
+<p>A kegyetlenek tovább kérdezték:</p>
+<p>– Sajnálod?</p>
+<p>Nem felelt, csak intett s megindult kifelé. Lassan haladt a
+vízparton, ismét kergetni akarták tarfejű gyermekek, de ő
+visszafordult, szemközt állt velük és szótlan mozdulattal tette
+sovány kezét kése markolatára.</p>
+<p>Amint azok megrettenve az eddig nem tapasztalt bátorságon,
+visszatértek, megint ment föl a hegynek, fáradtan, lehajtott
+fejjel. Olyan öreg, olyan nagyon öreg volt e pillanatban a kis
+szerencsétlen félember, mint egy agg, aki száz évet hordoz roskatag
+vállain. <span class="pagenum"><a name="Page_178" id=
+"Page_178">-178-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Borszedés.</h2>
+</div>
+<p>Szőlővel való vergődés soha sem volt valami alkalmas
+gazdálkodás, mert sok dolog van vele. Sok rá a kiadás. Nagy munkát
+kíván. Tavasztól őszig a szőlősgazda egyebet sem csinál, csak veszi
+ki a fiókból a pénzt és fizeti el napszámban – már ugyanis ha van
+pénze. Ha nincsen, elhanyagolva marad a szőlő, vagy pedig kölcsön
+kell a pénzt kérni, abban bizakodván, hogy majd csak terem őszre a
+szőlő és a bor árából meg lehet fizetni az adósságot.</p>
+<p>De hátha nem terem? Mert van az elégszer úgy, hogy nem terem.
+Sok ellensége van nagyon a mindenféle bogártól kezdve az
+időjárásig.</p>
+<p>– Az a szőlőnek a baja, – mondja az öreg Vas János – hogy nagyon
+sokáig kint hál.</p>
+<p>Hát ez igaz. Árpa, buza, kukorica már mind betakarodott födél
+alá a mezőkről, mikor a szőlő még mindig kint hál a szabad ég
+alatt. Mennyi az aggodalom vele tavasszal, a virágzás idején! Egy
+kis hajnali hideg fuvallat éri és vége a jó termésben való
+reménykedésnek, de azért az őszig minden <span class=
+"pagenum"><a name="Page_179" id="Page_179">-179-</a></span>
+munkáját meg kell neki adni. Ha korán beáll az őszi éjszakák
+hidege, akkor is fagy érheti. Ha esős a nyár, az a baj, mert
+elrothasztja a növendék fürtöt. Ha napos a nyár, az jó, mert érleli
+a gyümölcsöt. De ha nagyon napos a nyár, az már megint baj. Mert a
+sok égi melegség elhervasztja a leveleket, amik lehullanak a fürt
+fölül. A védtelenül maradt fürt nem birja ki a nap erős sugarait és
+– mint mondani szokás – megsül.</p>
+<p>– Olyan az – véli ismét Vas János – mint a városi kisasszony.
+Napernyő alatt kell járnia, máskülönben fölégeti a nap a bőrit.</p>
+<p>Az pedig szintén baj, ha a fehérszemély ilyen finnyás. A régi
+paraszti nótában is azzal indokolja a legény, hogy miért nem veszi
+el a szomszédasszony lányát, hogy azt mondja: Neköm pedig dologra
+köll az asszony. A kend lánya fölpirul még a napon.</p>
+<p>A szőlő pedig nemcsak hogy fölpirul, hanem megég és elpusztul.
+És azután a többi veszedelem. A sok rovar. Mindez régente nem volt.
+A szőlő első átka, a filokszéra, itt nem sok vizet zavart. A homoki
+tőkéknek nem ártott, mert a homok megölte. Az élete olyan, hogy
+egyik időszakában lemegy a gyökerekre lakni, ahova utat ás magának.
+De a homok összefolyik mögötte és eltemeti. – Kisüti a szömit,
+mögvakul és nem lát visszamönni a tőkére – mondták akkor nevetve a
+Vas Jánosok és örvendeztek azon, hogy a homok így megtréfálja a
+kutyafülű amerikait.</p>
+<p>De most már nem nevetnek. Jött a kutyafülű <span class=
+"pagenum"><a name="Page_180" id="Page_180">-180-</a></span>
+amerikai helyett egész csomó más ártó féreg, egyik a tőkén lakik, a
+másik a leveleken, a harmadik magában a szőlőszemben. Honnan
+kerültek? Ez az utóbbi istenveszedelme egészen új keletű, pár év
+előtt még soha a hírét sem hallották. Mi hozta ide? Miért nem vitte
+az ördög máshova? És még mindig egyre ártóbb. Eddig csak a kukacát
+lehetett megtalálni a szőlőszemben. Az idén már a szőlőszemben
+begubózva is találtak hernyót. Mi lehet ennek a sok istenverésének
+az oka? Az egyre szaporodó vasúti hálózatok viszik-e egyik
+országból a másikba? Vagy hogy a régebbi oktalan fészekpusztítások
+megfogyasztották a madarakat és nincsen már belőlük annyi, hogy
+elegendők lennének az ártó férgek elpusztításához? Nem tudni. Bár
+ha tudnánk, akkor se sokat nyernénk vele, mert hiszen annak, akit
+agyonütött az istennyila, teljesen mindegy, hogy milyen istennyila
+ütötte agyon.</p>
+<p>Az emberek elkomorodva mondják:</p>
+<p>– Ha így tart, néhány esztendő mulva nem lössz szőlő.</p>
+<p>Annyi bizonyos, hogy egyre költségesebb a vele való gazdálkodás,
+a termés meg egyre kevesebbet igér. Ha néha beüt valami nagy
+termés, akkor meg nincsen ára. Ilyenkor megesik, hogy több a must,
+mint a hordó, és a hordó drágább, mint a must. A szőlősgazda ilyen
+esetekben valósággal elkótyavetyéli a termést, a bor ára azonban
+azért nem igen lesz olcsóbb. Leszáll egy félesztendőre, de azután
+fölmászik a létrán. S onnan már nem is <span class=
+"pagenum"><a name="Page_181" id="Page_181">-181-</a></span> igen
+jön le. Olyan az, mint a péksütemény, ami kisebb lesz, ha kevés
+búza termett, de nem lesz nagyobb, ha nagy a buzatermés. A bornak
+az ára is már csak előre megy és azért még sincsen belőle a
+termelőnek valami nevezetes haszna. Talán mikor olcsóbb volt a bor,
+jobb hasznát látta. Nincsen még ötven éve, mikor három krajcárért
+mértek egy messzely bort. Még huszonkét-huszonöt esztendő előtt is
+tizenhat krajcár volt egy liter ára. Ma negyven meg negyvenöt. Az
+idén alighanem fölrúgtat a kimérési ára egy koronára. De miért ne
+rúgtatnák föl, mikor így is van rá vevő?</p>
+<p class="center">* * *</p>
+<p>Azt lehetne hinni ezekből a magas árakból, hogy most már a
+szőlősgazdának könyökig tejföl a világ s olyan vigasságos szüretek
+esnek, hogy az valóságos csoda. Pedig dehogy. Régen írták már azt a
+verset a szüretről, hogy gondolatim mostan vigadozva járnak. Nem
+járnak biz azok már vigadozva a szüreten, mert szigorú, számító,
+gonddal járó üzlet lett abból is. A régi aratóünnepeket még föl
+lehetett újítani, de a régi, vidám, zajos, csőszpuskadurrogós,
+szüretelő-leánynótás, tűzijátékos, cigánybandás szüretek alighanem
+elmúltak végképpen s egy újabb nemzedék már meg sem tudná érteni,
+hogy miért is voltak valaha?</p>
+<p>Más már ennek a formája. Van már olyan szőlő, ahol nem is a
+gazda szüretel. Járnak a „szödők“. Borkereskedők ügynökei, akik
+megveszik a bort még akkor, amikor még fürt alakjában a tőkén
+<span class="pagenum"><a name="Page_182" id=
+"Page_182">-182-</a></span> csüng. A megszorult szántóvető szokta
+volt eladni a búzát még lábon: ma már a borszőlő is elkel így. A
+„szödő“ szedi össze a különböző szőlőkben így lábon a bort, azután
+maga szüretel a maga hordójába. A célja az, hogy a saját rendszere
+szerint szüreteljen, különböző szőlőfajokat ne keverjen össze.
+Külön tudomány ez, de a külföldi fogyasztásra szánt bornál fontos
+dolog. Mert azok odakint megkívánják, hogy a bornak mindig egyforma
+színe, íze, meg ereje legyen. Ott nem lehet azt mondani, hogy:</p>
+<p>– Most másfajta bor van, mert új hordót csapoltunk.</p>
+<p>Mert a német sógorral így nem lehet beszélni; ő egyöntetű
+rendszert kíván még a poharakba való öntésben is.</p>
+<p>Járnak hát a szedők. Különféle fajtájú népek, némelyik nem is
+tud magyarul, az társat visz magával. Ez is egészen felfordult
+világ, régebben nem volt ennek nyoma sem. Azelőtt a víg szüret után
+a csendes pincébe került s ott a hordókban álmodozott. Azután
+megjöttek az ő édességének a forradalmai, a must forrni kezdett és
+borrá alakult. S mikor már egyszer vagy kétszer meg is fejtették,
+csak akkor kezdtek utána járni azok az emberek, akiknek borra volt
+szükségük. Kereskedők, vendéglősök, korcsmárosok. Tanyáról-tanyára
+mentek s amely tanya mellett szőlőt láttak, oda betértek.</p>
+<p>– Adjon Isten jó napot.</p>
+<p>– Adjon Isten.</p>
+<p>– Kérdezzék no, hogy miért jöttünk? <span class=
+"pagenum"><a name="Page_183" id="Page_183">-183-</a></span></p>
+<p>– Minek kérdözzem, úgy is tudom, hogy bor irányában.</p>
+<p>– Persze, hogy abban. Hát van-e?</p>
+<p>– Hát hogyne volna, mikor van?</p>
+<p>– Aztán jó-e? Mert mindenféle rissz-rossz borért le sem szállunk
+a kocsiról.</p>
+<p>– Hogy jó-e? – kérdezi vissza büszkén a gazda. – Hiszen ilyent
+nem ivott, mióta a bábaasszony kezibül kikerült.</p>
+<p>No ez már más. Akkor csakugyan jó bor lehet, ennek a
+feltekintésére már csakugyan érdemes leszállni. A gazda lement a
+pincébe, hozott az újborból egy „szívatot“. Már hogy teleszívott
+belőle egy lopótököt. Abból azután úgy az ujja alól ereszti a
+poharakba. Míg a gazda lent járt, a borvételben járó ember kivett a
+zsebéből egy almát és beleharapott. Az volt a nézet, hogy az alma
+íze után jobban meg lehet állapítani a bor zamatosságát. Így
+kóstolgatták. Rágták a bort, de nem igen nyelték le, mert az ilyen
+bírálati foglalkozás nyomán nagyon könnyen be lehet törülközni.
+Fejrázások, gondolkozások, csettintgetések következnek. Azután az
+alku jön. Mennyiért? Ennyiért.</p>
+<p>– No, engedjünk egymásnak.</p>
+<p>Árú és pénz közelednek egymáshoz. Ha nem tudnak megegyezni, a
+borkereső tovább megy, de barátsággal válnak el: a gazda nyugodt.
+Ha ennek nem kell a bor, majd jön holnap másik, akinek kelleni fog.
+Ha pedig megegyeznek, arra már csakugyan isznak áldomást. A pincébe
+is lemennek. A pincében csapról vagy lopóból poharazni ugyan
+<span class="pagenum"><a name="Page_184" id=
+"Page_184">-184-</a></span> egy kissé veszélyes foglalkozás s a
+gazda figyelmeztet is rá:</p>
+<p>– Nem azért mondom, mintha sajnálnám. De jó lössz vigyázni, mert
+a bor ereje idelent hamar mögcsapja az embert.</p>
+<p>Meg bizony. Sok tapasztalatlan ember megjárta már azzal, hogy a
+pincében csak kicsit is poharazott. Csak mikor a friss levegőre
+fölér, veszi észre, hogy meg van szédülve. Az esze rendesen szolgál
+ugyan, de a lába nem birja. Ez tökéletes színigazság, aminek az
+eredendő okát nem lehet tudni. Talán ott keresendő, hogy új bor
+idején sok a pince levegőjében az ártó levegő. A nép azt mondja
+róla: a gáz. A pincében levő béka fel is szokott tőle fordulni. A
+szó való értelmében fölfordul: Mielőtt elpusztulna a szénsav
+nyomán, előbb a hátára fekszik. Ellenben szokott a pincékben lakni
+egy rákféle kis, soklábú állat, amit ászokbogárnak neveznek, annak
+nem árt meg; hozzá van szokva a kis korhely.</p>
+<p>De azért a pincébe csak le kell menni. Az üzlet komolyabb része
+ott köttetik ugyanis. Ott már a vevőnek csakugyan innia kell s
+minél több hordó bort vesz meg, annál több pohárral. No, nem
+nagyokkal, csak olyan aprókkal, amiknek kvaterkás pohár a neve s a
+gyárakban rossztüdejű és vékonypénzű tótok által fúvattatnak: ezért
+marad az üvegje vastag, a belső világossága meg vékony. Igen
+alkalmas pohár, mert ez még akkor sem törik el, ha a földhöz
+vágják.</p>
+<p>Szükség van rá a pincében. A vevő a tulajdon <span class=
+"pagenum"><a name="Page_185" id="Page_185">-185-</a></span>
+szemével és nyelvével akar meggyőződni afelől, hogy a hordóban
+csakugyan az a bor van, amiből a gazda mutatót fölvitt. Ez
+megállapítandó és ebben nincsen sérelem a gazdára nézve, mert
+hiszen az eladó lányt sem szokás látatlanban elvenni.</p>
+<p>Ha most már a mutató bor, meg a hordó bora vág: kész a vásár,
+miután rajta van a hordón, hogy hány liter van benne. Beleverik a
+dugót. A vevő zsebében ott van a darab gyertya, a spanyolviasz, meg
+a pecsétnyomó. Ezeknek a segítségével azután lepecsételi a hordót a
+száján is, az akonáján is s otthagyja a pincében, ahol van. Most
+már ott is az övé. Kifizeti az árát, ha ismerős a gazdával, a
+felét, ha nem ismerős, az egészet. S majd eljön a borért, ha
+szüksége lesz rá. (Mert a városi pincék kisebbek, semhogy minden
+vett bor beléjük férne).</p>
+<p>A gazda ráhagyja:</p>
+<p>– Én tüllem itt maradhat. Elfér. Láthatja.</p>
+<p>S megkönnyebbülve néz a lepecsételt hordókra, gondolván: ezökkel
+nincs már több bajom. Nem is törődik velük, de nem is törődhetik,
+mert az idegen pecsét tilalma alatt állnak. Csak egy vékony
+papirszalag tartja ugyan a pecsétet, de az szent és sérthetetlen.
+És ha a vevő nem jön idején a borért, amelyet esetleg már
+harmadszor is le kellene fejteni s a mulasztás miatt elromlik az
+ital, hát az is a vevő baja. A pöcsétöt a tulajdon vagyonáról csak
+neki magának szabad letépnie.</p>
+<p class="center">* * *</p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_186" id=
+"Page_186">-186-</a></span></p>
+<p>Van még ilyen szokás, de már nem teljes, mert járnak a szedők.
+Ezeknél bizonyosan jobban ki van fejlődve a borismerés tudománya,
+mint a régi divatú vevőknél. Mert neki nem a kész bort kell
+megítélnie, hanem a még a tőkén levő fürtökből kell kitalálnia,
+hogy ebből a gyümölcsből majd annakidején milyen bor lesz? Csak a
+szőlőszemeket kóstolgatja s abból érzi ki, hogy mit lehet érte
+adni. És bizonyára mégis eltalálja, mert ha nem tudná, hogy
+eltalálta, vaktában nem adna érte pénzt.</p>
+<p>… Féllovas rozoga kocsin a tanyák homokos közét két különös
+ember járja. Nem valami túlságosan különösek ugyan, de ott
+szokatlanok s az útszélen barmot legeltető gyerekek,
+pulykapásztorleányok megbámulják őket, mintha csakugyan ők volnának
+ketten a francia császár. Kopott fekete keménykalap a fejükön, ősz
+szakáll az állukon, hosszú ősz tincsek a fülük előtt, kaftán a
+testükön.</p>
+<p>Nézik az emberek is: hát ez miféle szerzet s ugyan honnan jöttek
+ide, az idegen földre.</p>
+<p>Szedők. Szintén szedők. De alighanem ezek a szedők ősapjai. Vén
+ortodox zsidók. De az ócska féllovas kocsin nem üzletben járnak,
+hanem vallási dologban. Bor kell nekik, nem sok, csak egy jókora
+hordóval, az ünnepekre. Kósernek kell lennie annak azonban. Amit
+maguk szüretelnek a maguk hordójába a maguk eszközeivel. Hát bizony
+jó darabig vándorolhatnak a szőlők között, amíg a hordójukat
+megtölthetik, kinek volna kedve egy hordónyi bor kedvéért ilyen
+fölfordulásokhoz, mint amilyent ezek csinálnak? De türelemmel
+vannak, megszokták <span class="pagenum"><a name="Page_187" id=
+"Page_187">-187-</a></span> s mennek tovább kitartóan. Nem is
+tudják, hogy hova mennek. Nem e tájra valók. A környéken már nem is
+igen vannak ortodox zsidók, ami mégis ilyenfajta hitközség
+imitt-amott olyan kihalófélben volna, a maga határában is talál
+szőlőt. Leginkább távolosabbról jönnek, olykor a Duna mellékéről.
+Egy hordó borért. Ki látott ilyent?</p>
+<p>Adnának ők a borért jobb árat, mint bárki más. Mégis nehéz
+ez.</p>
+<p>– Az ördög vergődjön velük – vélik a Vas Jánosok ingerülten. –
+Mit kételködnek az én tisztaságomban? Adok én nekik bort, ha köll,
+de az én tanyámat ne forgassák föl az idegön istennel. Nem tisztább
+az ő kezük, mint az enyim, hát mit okoskodnak.</p>
+<p>A két vén bolygó zsidó összenéz szótlanul és mennek odább, mint
+gyámoltalanok, félreismertek és idegenek. Homokban, porban, napban.
+Viszi őket a vallás a rossz kocsin. Közpolgári ésszel alig lehet a
+kóborgásukat megérteni. Ha ennyi bajjal jár egy hordó kóser bor
+összeszedése, nem alkalmasabb volna-e, ha egyáltalán nem innának
+bort? Az egész életük lemondás, hát ne tudnának éppen erről
+lemondani? Úgy látszik, nem tudnak s mennek tovább, mert ők
+küldetésben vannak.</p>
+<p>Ugyan hiszen kódoroghatnának a világ végezetéig, ha a félló
+kocsisának nem volna több esze, mint nekik kettejüknek. A kocsis
+azonban látván ez eredménytelenségeket, hirtelen letér az útról
+Ótott Kovács Biacsi Mihály tanyájába, aki tudvalevőleg nazarénus.
+Igen alkalmas nazarénus, még <span class="pagenum"><a name=
+"Page_188" id="Page_188">-188-</a></span> nem egészen püspök, de
+már majdnem. A Biacsi-tanyán a két felekezet bibliai tisztelettel
+üdvözli egymást és az újabb vallás híve a régibb vallás híveinek a
+bor megszűrésére kezet enged.</p>
+<p>A tanyák némely részein nagy lelki nyugalmak tartózkodnak,
+egyszerűségek és csodálatosan szép szeretetek társaságában. A
+bolygó zsidók levetik a kaftánt, fölgyűrik az ingujjat, dologba
+kezdvén. Ótott Kovács Biacsi megemeli a kalapját s a háza népének
+mondja:</p>
+<p>– A Megváltó segítségével a mai napra rendelt felebaráti
+jótétemény elvégeztetett…</p>
+<p>A nap, a melegítő sugaraival, szelíden végigcsókolja az
+embereket. <span class="pagenum"><a name="Page_189" id=
+"Page_189">-189-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Látogatás a városban.</h2>
+</div>
+<p>– Ögyünk egy kicsit hamarabb, – mondta Márton – mert majd elmék
+Tandariékhoz.</p>
+<p>Ezzel be is ment a kamrába, hogy majd segít az asszonynak.
+Délutánra járt az idő, a hó esett s kint a tanyák mezőin csapatosan
+ténferegtek a varjak.</p>
+<p>Igy téli időben a nap oly későn megy föl az égre s oly igen
+hamar leszáll, hogy napjában csak kétszer szokás enni, úgy reggel
+nyolc óra körül, meg délután három felé. Márton juhászos ember s a
+reggelit a juhistállóban végezte el, mert akármit beszéljünk, mégis
+csak az az igazi tej, amit maga fej ki az ember magának az
+állatból. Most délután pedig káposztát ennének, azért ment Márton a
+kamrába, hogy a káposztás hordóból kiemeli a követ: ki is emelte,
+pedig nehéz volt, egy régi templom romjai állnak amarra odább a
+pusztai juhlegelőn túl, annak a falából hozták el éppen harminc
+esztendeje. Azaz, hogy harmincegy, mert tavaly ilyenkor is
+harmincnak mondták, de akkor húst is főztek a káposztába. Most ez
+nem igen <span class="pagenum"><a name="Page_190" id=
+"Page_190">-190-</a></span> megy, hús van ugyan a kéményben, de
+csak ünnepnapra telik. Juhászembernek ez körülbelül mindegy, mert
+nyáron át leginkább csak akkor szokott húst enni, ha vagy ő beteg,
+vagy a bürge, de mégis, mikor az elkészült savanyúkáposztát
+kanalaznák, Márton ő maga sorsa fölött gúnyolódván, azt mondja
+Veronnak:</p>
+<p>– E közt a káposzta közt akkor volt hús, mikor a káposztafejek
+még a földben voltak, aztán kutya szaladgált köztük.</p>
+<p>Veron mosolyog, mint illik, azután kérdi:</p>
+<p>– Minek mén kend Tandariékhoz?</p>
+<p>– Vasárnap vásár lössz – mondja Márton. – Majd bemögyünk a
+városba. Néhány birkát behajtok. Majd hozok neköd is egy
+kendőt.</p>
+<p>Veron az urára tekint. Márton a városba megy. A helyzet
+ünnepélyes volta nem tagadható, mert hogy is csak, hogy is… várjunk
+csak. Egy fiuk van, az is Márton, az most huszonegy esztendős, most
+oda van katonának, lent sarcoltatja Boszniában a király. Mikor a
+Márton született, még nem volt ideki pap, hát éppen huszonegy éve,
+hogy bent jártak a városban, mikor keresztelni vitték.</p>
+<p>Az asszony ugyan nem szól semmit, de Márton a szemein keresztül
+belelát, hogy merre járnak a gondolatai s vigasztaló szót mond:</p>
+<p>– Gyüvőre már hazaeresztik.</p>
+<p>Azzal azután megy Tandarihoz. Itt lakik az is nem messze a
+pusztaszélben, mert juhász nem lakhat messzebb a legelőtől, hát
+hamar odaér. Imre se túlságosan sokszavú ember s mikor Márton
+<span class="pagenum"><a name="Page_191" id=
+"Page_191">-191-</a></span> látja, hogy Imre éppen abban
+foglalatoskodik, hogy tíz darab birkát az akolban a többitől külön
+csap, tökéletesen megkérdi:</p>
+<p>– Hát mönyünk?</p>
+<p>Imre azt mondja:</p>
+<p>– Mönyünk hát.</p>
+<p>Másnap Mártonnál is, Imrénél is az asszonyok fejik a bürgét,
+mert Márton és Imre egész nap szorgalmatosan alszanak. Szombat van
+ugyanis s éjfélkor indulni kell a birkákkal, hogy reggel a
+vásárálláson legyenek. Mert lassan halad a birka, terelgetni kell,
+a szamár ilyenkor csak vendégül megy a juhász után, minden
+foglalatossága abban áll, hogy viszi a tarisznyát. Hét órára ott is
+vannak. Nagy térség ez a vásárállás a városon kívül. A várost nagy
+töltések választják el onnan, amelyeken át csak egy-egy toronynak
+vagy gyárkéménynek a hegye látszik. Márton hosszasan nézi a
+hatalmas sötét töltéseket, amelyek mögött a város fekszik, amely az
+ő birkáit megeszi. Mártonnak ily módon nyújtván élhetést.</p>
+<p>Nyolc óra tájon már egy szál birkája sincsen se Mártonnak, se
+Imrének, mert jöttek a juhvágók és elkapkodták valamennyit, hogy
+legyen mit ennie ennek az örökké éhes városi népnek. A pénzeket
+Márton és Imre begombolván, kissé megvetőleg mosolyognak is, azután
+pedig a duttyánsátornak a karójához kötik a szamarakat. Ők maguk
+bemennek a sátor alá, amely ilyen időben kissé szellős, azonban ez
+nem baj. A borocska is hideg, azonban mégis melegít: az ide-oda
+való mászkálást <span class="pagenum"><a name="Page_192" id=
+"Page_192">-192-</a></span> megtakarítandó: egyszerre öt féllitert
+parancsol Márton. Pedig ez kevés, mert nem sok idő múlva elfogy,
+mert cigánypecsenyét esznek és Imre kivitte a kenyérhajat a
+szamaraknak.</p>
+<p>Van ott egy féllábú ember tekerőlanttal, három krajcárért csinál
+egy nótát. Igen csak csinálja: hogy legelteti nyáját, fújja
+furulyáját, hej-huj könnyen éli világát. Déltájon már valahol a
+tizenötödik félliter körül tartanak, lehet ugyan több is, a ménkü
+számol ünnepnap és Imre a tekerőlantot kiviszi a sátor elé a
+szamarakhoz, hogy azoknak is csináljon három-három pénz ára nótát.
+Azután jön a Jaksi, akinek a nyakába van akasztva a boltja, attól
+Márton megveszi a kendőt. Két korona hetven fillér, vagyis
+becsületes magyarra fordítva: egy forint hetven krajcár –
+magyarázza a tudós Jaksi, amit Márton nyugodt helyesléssel vesz
+tudomásul. Imre bejön a szamaraktól a lantossal a sátor alá, Márton
+mondja neki:</p>
+<p>– Imre, te mér nem vöszöl valamit?</p>
+<p>Azután belátja, hogy ostoba volt a beszéd, de már kimondta,
+pedig ez is mutatja, hogy nem érdemes a beszéd. Tavaszi nyíráskor
+lesz tizenhat éve, hogy Imre eltörte a bojtár keresztcsontját meg
+elkergette az asszonyt. Van abból az időből egy lánya, de nem
+tudja, hogy kié? Ej haj, a jó reggelét!… adjanak inkább még öt
+félliter bort!</p>
+<p>A déli harangok szava a városból a töltéseken keresztül kizúdul.
+Aki a harangot ritkán hallja, a süveget ilyenkor le szokta venni.
+Fürtös fejével fizetés irányában integet a duttyános felé Márton.
+<span class="pagenum"><a name="Page_193" id=
+"Page_193">-193-</a></span> Ezután fölülnek a szamarakra a subákban
+és haladnak kifelé. Körülbelül napszállat ideje van, mire kiérnek.
+Márton a tanya-udvaron a csacsit elereszti, hogy menjen, ahova
+akar, ő maga pedig beviszi az asszonynak a kendőt. Az ital mérge
+elmult, az úton a csacsik tetején kifújta a fejükből a szél.</p>
+<p>– No hát a város? – mondja az asszony.</p>
+<p>– Hát mögvan – mondja Márton.</p>
+<p>Veron dévajkodva kérdezi:</p>
+<p>– Nem tévedt el kend benne?</p>
+<p>– Én? – kérdezi Márton önérzettel. – Úgy kiüsmerem én magamat
+abban a városban, akár csak idehaza. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_194" id="Page_194">-194-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Földbúvárokról.</h2>
+</div>
+<p>Ver a szó odakint, de már hetek óta ver a szó odakint a felső
+tanyákon, hogy földbúvárkodás történik és mérhetetlen kincsek után
+mélységekbe szállnak az emberek.</p>
+<p>A mélység ugyan nem lehet valami túlságosan nagy mélység, mert
+mindenki tudhatja, hogy homokból van itt a föld; annak a szélei
+hamar beomlanak, ha gödröt csinálnak benne. De mindegy. Kincs után
+való kutakodás történik; mert hogy ott van, az bizonyos. Megmutatta
+a láng. Vagy úgylehet, más mutatta meg. Valami különös és
+titokzatos dolog.</p>
+<p>Mi üt ilyenkor a tanyai emberekhez: nem igen lehet tudni. A
+Paragi tanya tulajdonosa már idős ember, az apjától örökölte a
+tanyát: az apja is ott lakott, amíg élt: soha az eszükbe sem
+jutott, hogy kincs után keresgéljenek. Míg most hirtelenében
+felfedezték, hogy a tanya hátamögött a föld ritka és tömérdek
+drágaságot rejt magában: a kincsek egy hosszú, nagy fordított
+vályúval vannak letakarva. Aki a vályúig leér s azt felemeli, a
+vagyon birtokába jut. <span class="pagenum"><a name="Page_195" id=
+"Page_195">-195-</a></span></p>
+<p>Utunk arra vitt, megkerestük hát a tanyát, mert különben is
+dolgunk volt ott. Nem volt nehéz megtalálni, az úton mondták a
+kérdezősködésre, hogy csak egy „hosszú tanyát“ vigyázzunk: az az a
+bizonyos. A hosszú tanya jómódú embert jelent, az nem tud elférni
+kis helyen, az szokott időnkint egy-egy szobát, kamrát hozzáépíteni
+a házához. De amúgy is látszott a tanya mögött egy magas, rudakból
+összrerótt háromlábú ágas: ez bizonyosan a homokszedő-gép.
+Befordulunk. Csakugyan ott dolgozik a bányában egy csapat ember,
+egy másik csapat kiváncsi pedig a nagy gödör széléről nézi.</p>
+<p>Nyári délelőtt volt, de hideg és esős. Amúgy is szomorú idő
+nagyon: előtte való nap söpört végig az Alföldön a nagy orkán s
+úton-útfélen otthagyta a keze szennyét. Öreg, magas fák,
+jegenyenyárak, akácok, füzek derékban kitörve hevertek. Sok tanya
+tetejét megtépte a vihar, még az újfajtájú cseréptetőt sem kímélte.
+Régebben, amikor még nem volt fűvel-fával megkötve a puszta, a
+homoki dombok vándoroltak egyik helyről a másikra ilyen orkán
+nyomán, most pedig a takarmány vándorolt. Némely helyen szénával
+volt terítve a tarló, ahogy szétszórta a megbontott boglyát, más
+helyen a szénát az egyik tanyán felkapta s a széles úton keresztül
+átvitte a másik oldalra, kidöntve vele a kerítést. Szélmalmot
+lehetett ezen a tájon látni itt is, amott is, de egy sem őrölt.
+Alapos oka volt rá: a vitorlákat darabokra törte és szerte dobálta
+a vihar. Az ázott mezőkön madár sem látszott, bizonyosan azoknak a
+fészkeit is elvitte, magukat a <span class="pagenum"><a name=
+"Page_196" id="Page_196">-196-</a></span> földhöz verte: ahogy a
+tanyába a kocsi befordul, még a kutyák sem ugatnak, mintha elvette
+volna a szavukat a rémület. De a tanya mögött azért a munka
+áll.</p>
+<p>Egy ember éppen most van távozóban a nézők közül. Ahogy
+elfordul, megvetőleg kiáltja oda a többinek:</p>
+<p>– Akasszanak föl engöm, ha itt lösz valami!</p>
+<p>No hála Istennek, legalább akad egy a kintvalók közül is, aki
+megmondja nekik az igazat – gondolom. De visszhang nem hallatszik a
+szava nyomán. A többiek nézik a saras, vizes nagy gödröt s
+csendesen bólintanak, mikor egy öreg asszony azt feleli vissza:</p>
+<p>– Nem hívtunk mink ide sönkit se, csodát látni. Aki kételködik
+benne, ne gyüjjön ide…</p>
+<p>Ez nekünk is szólt, hogy mi se menjünk csodát látni. Ugyan nem
+is volt belőle látnivaló egy csöpp sem. A gödör már van akkora,
+mint egy háromablakos szoba, jó mély is s az alján víz fakad. Nem
+lehet benne dolgozni, azért egy olyan géppel, mint amilyen a
+kútcsinálómestereknek van, szedik ki a víz alól a homokot. Nehéz,
+nagy vasszerszám ez, szárazbagger a neve. Kistelekről hozatták,
+napjára öt pengőt fizetnek a koptatásért. A vizet egy kis géppel
+szivatják ki a gödörből, de a föld árja mindig több vizet ad bele,
+mint amennyit a gép kihúz. És a befolyó víz újabb, meg újabb
+homoktömegeket sodor magával a bányába. De azért csak dolgoznak.
+Meg a szivattyú, meg a bagger: a dél-afrikai kezdetleges
+gyémántbányászatokról lehet <span class="pagenum"><a name=
+"Page_197" id="Page_197">-197-</a></span> látni ilyen képet, mint
+amilyen itt van most a elsőtanyán a Paragiéknál.</p>
+<p>Már nyolc méterre lent vannak. A munka meddő, de efelől
+hiábavaló lenne nekik beszélni. Téglából rendes kútformát építenek
+a gödörbe, hogy majd abból kiszedik a vizet, de a tégla nem ereszti
+bele a homokot. S akkor leérnek a titokzatos vályúhoz.</p>
+<p>Egy kövér, erős ember izzadva dolgozik a bagger körül,
+ingujjban. Az arca olajbarnás, tűzben ég a fekete szeme. Szélmolnár
+egyébként, de az arcán, a szemén, a beszédén, a kincsbe vetett
+hitén látszik, hogy a multból van valami köze a virgavesszősökhöz.
+Ez a társ a kincskeresésben, ez a vezető; az öreg Paragi
+voltaképpen csak aféle csendes üzleti személyiség, aki a földet
+adja a kincskereséshez.</p>
+<p>A társ hosszú rúddal tapogatózik a víz alá. Üt vele nagyot a
+vízbe. Ilyenkor kongó hang hallatszik fel, amit eltompít kissé a
+víz, ami fölötte van. A rúd meg van hegyezve. A hegye a homokon
+keresztülfúródik, de azután nem megy lejebb. Akár a kút innenső
+részén, akár a túlsó részén. Ha azt a keménységet erősen verik a
+rúddal, a faragott hegye eltompul, de nem megy lejebb.</p>
+<p>– Hát ott a vályú – mondja az a bizonyos nevezetű Mélykuti Laci
+János. Az nem ereszti lejebb a rudat. A fordított vályú. Alatta van
+a kincs.</p>
+<p>– De hát miféle kincs?</p>
+<p>Kezdődik a szokásos kertelés:</p>
+<p>– Én arrul nem beszélök – mondja. – Ha beszélöm, úgy sem hiszik
+el. Én azt mondom, hogy <span class="pagenum"><a name="Page_198"
+id="Page_198">-198-</a></span> ott van. Ha nem tudnám, hogy ott
+van, nem költeném rá a pénzt, meg a munkát, úgy-e bizony?</p>
+<p>Invitál le a gödörbe. Lemegyek s a kezembe nyomja a rudat. Hogy
+próbáljam. Hát a rúd csakugyan lemegy egy darabig a vizes homokba,
+de azután megáll, nem halad lejebb. Ha verem vele a víz fenekét,
+tompa hang hallatszik fel.</p>
+<p>– Hát – mondja Laci János – az úr bizonyosan tanult ember. Hát
+mondja mög, hogy mi van ott lent, ha nem a vályú, amelyik a
+kincseket takarja?</p>
+<p>Hiába mondanám, hogy mit gondolok afelől, hogy mi van ott lent.
+Mert valószínű, hogy odalent agyagréteg van, kék és kemény
+agyagpad, amivel már mindenki találkozott, aki csak valaha a
+mezőkön ártézi kutat furatni próbált. Az is lehet, hogy darázskő
+van oda alant. Egy különös fajta föld, terméskőnek is nevezik. A
+vizes mélyből ásóval darabokban ki lehet ásni: ha azután a
+földszinre kerül, a nap melegétől, szél fúvásától kővé szárad:
+házak alapját szokás megvetni vele. E dolgokat azonban igazán hiába
+beszélném akár Paraginak, akár Mélykutinak, mert ők bele vannak a
+vályúba győződve. Mondom ennélfogva:</p>
+<p>– De ki tehette le ide azt a kincset?</p>
+<p>S e kérdésre mindenek a közelünkbe tolulnak, hogy a választ
+meghallgassák. Mert érdekes ez nagyon. Csakugyan kincs lehet a
+földben; ha már az urak is kijöttek a városból a föltekintésére. De
+Mélykuti nem felel. Gyanusan néz végig. Mit akar itt ez a városi?
+Ez az úrféle? <span class="pagenum"><a name="Page_199" id=
+"Page_199">-199-</a></span></p>
+<p>– Én tudom, amit tudok – mondja. – Nem vagyok én olyan bolond,
+hogy törvény ellen csináljak valamit. Kéröm az urat, tiltja ezt az
+ásást a törvény?</p>
+<p>– Dehogy tiltja. Már miért tiltaná? A tulajdon homokját mindenki
+úgy turkálhatja, ahogy akarja.</p>
+<p>Mondja Mélykuti, diadallal tekintve szét az egybegyűlteken:</p>
+<p>– No hát akkor, kéröm szépen. Én bennem mögvan a tudományágazat
+a földmélységről és én látom, amit mások nem látnak.</p>
+<p>Próbálom mondani:</p>
+<p>– Nézze csak, János. Én már régebben turkálom a földet, mint
+maga. De sohasem akadtam olyan földre, amelyik harmadfél méteren
+alul is forgatott föld lett volna. Azon alul már az eleven föld
+következik, amit ásó nem forgatott meg. És a víz fölfakad. Hát
+mondja csak, ki ás el a földbe kincset? Legföljebb, aki menekül
+idegen hadak elől. Hát miért ásná az el kincsét nyolc méter
+mélységre? Hiszen nem is ér rá. Miért temetné a kincsét a fakadó
+vízbe?</p>
+<p>Egészen természetesnek találtam volna, ha Mélykuti az
+Attila-kincsről beszél, vagy ha arról tárgyal, hogy nagyon sok
+vezérek és királyok sírját, sírjának a helyét sem ismerjük. És a
+legenda szerint patak ágyába temették a hun vezért minden
+kincseivel egyetemben az aranyból, ezüstből és vasból való hármas
+koporsóba. De efelől a szélmolnár mit sem szól, csak állhatatosan
+ismételgeti:</p>
+<p>– Én tudom, amit tudok… És tudom, amit tudok… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_200" id="Page_200">-200-</a></span></p>
+<p>– Hát pedig a láng nem mutat itten semmit. A lángnak ilyen
+helyen nincsen járása.</p>
+<p>– Nem is a láng… Hanem én tudom, amit tudok.</p>
+<p>De amíg beszélt, a bagger folytonosan dolgozott, ő nehéz
+munkával emelte fölfelé a nagy vas ásógépet s fordította ki belőle
+a partszélre a homokot. Gondoltam: kissé megforgatom Mélykuti Laczi
+Jánost, mondván:</p>
+<p>– Maga nem tud semmit. Maga nem lát a föld mélységébe, amiként,
+hogy én sem látok a földek mélységébe. A fölöttünk élő hatalmas
+Isten hatalmával el van takarva. Csak szűzleány láthat bele a
+földbe tükörüvegen keresztül, van itt olyan szűzleány?</p>
+<p>Ahogy Mélykuti Laczi János most rám tekintett, akár hét bíró
+előtt is letettem volna az esküt arra, hogy ez a szép, erős férfi
+cigány. A szemében ugyanazt az ijedt pillantást láttam, amit
+kártyavető és jövendő-jósoló cigányasszonyoknál lehet tapasztalni,
+ha néhány odavetett szóval a hindu Shiva istent és az ő
+shivályijukat említi az ember. (Oh, a Devla verje meg, hát már a
+„fehér“ is ismeri ezeket?) Mélykuti megriadtan nézett rám. A föld
+mélyében a kincseket üvegen meglátó szűzleány dolga szintén az
+alkimia idejéből datálódik és a vándorcigány hitében mélységes és
+teljességgel megfoghatatlan titok.</p>
+<p>De szóra Mélykutit ezzel se birtam.</p>
+<p>– A kincs lent van – mondotta határozottan. – Én tudom, amit
+tudok. Ne kérdözzön a tanár <span class="pagenum"><a name=
+"Page_201" id="Page_201">-201-</a></span> úr. Hagyjon dolgozni. Nem
+töszök én a törvény ellen… Ha már egyszer úgy sem akarnak
+segíteni.</p>
+<p>S indulatosan vágta bele a szárazbagger kapálóvasát a vízbe.</p>
+<p>– Ereszd aztat a kötelet – kiáltotta. – Miért fizetlek, ha
+sömmit se csinálsz?</p>
+<p>A „ha már egyszer úgy sem akarnak segíteni“ arra vonatkozott,
+hogy mink ezúttal itten hivatalos ügyben járunk a társammal együtt
+és ime, nemhogy biztatással lennénk a kincskeresőknek, hanem még
+kötözködéssel vagyunk.</p>
+<p>A dolog ugyanis ott kezdődik, hogy Mélykuti Laczi János az előző
+nap bentjárt a városon, hogy adjon ki neki pénzért használatra
+egyet a város szivattyúiból. A város tart raktáron egy csomó
+szívattyú-gépet, amiket felhőszakadások meg egyéb veszedelmek:
+földárja, fakadó víz meg mi egyéb esetén kölcsön ad a polgároknak,
+hogy a pincéből a befolyt vizet kiszivathassák. De ivóvízkutak
+tisztítására is igen alkalmatosak. Aki kéri, kikapja. A
+használatáért naponta két pengő az angária. Jó gépek ezek, olyan
+vastagon húzzák a vizet, mint egy kalap karimája.</p>
+<p>Ha a János kúttisztításra kéri a szivattyút: viheti szó nélkül.
+De a János a városban tudományoskodott és beszélt a lángokról, amik
+a kincset mutatják a föld alatt. Nyilvánvaló, hogy hatósági
+szivattyúk ilyen célokra nincsenek berendezve, másfelől pedig nem
+lehet a polgári kérelmet elutasítani. De mégis: előrelátónak kell
+lenni hasonló dolgokban, nehogy szó érje a ház elejét, ennélfogva
+tanácsos <span class="pagenum"><a name="Page_202" id=
+"Page_202">-202-</a></span> előbb megtekinteni a titokzatos kincsek
+helyét. Hát éppen ebben jártunk és abban állapodtunk meg, hogy csak
+hadd vigye ki a szivattyút a János. Minden polgárnak jussa van
+hozzá, ha a koptatása árát megfizeti. Hogy ő kutat tisztít-e vele,
+vagy hogy kincset keres, azzal nem kell törődni. Az az ő dolga. Sőt
+a szivattyúnak a kiadatása egyenesen kivánatosnak mutatkozik, mert
+így hamarább elmulik a babona a határról. Az majd kihúzza rendben a
+vizet a gödörből s akkor bele lehet látni a mélységbe és
+megláthatja mindenki, hogy nincsen annak a fenekén semmi kincs.</p>
+<p>Ellenben, ha nem kapja ki a szivattyút Laczi János, akkor kezd
+még majd csak a szó igazán verni a kincsről. Mert akkor bizonyosan
+belegyőződik mindenki abba, hogy csakugyan ott van kincs, de az
+urak nem engedik fölvenni. Nem akarják, hogy a szegény ember jusson
+hozzá. Várják, hogy elcsituljon a szóbeszéd róla, azután majd
+később kiásatják ők maguk maguknak. (Mivelhogy tudvalevőleg ilyenek
+az úrfélék.)</p>
+<p>Tudtul adtuk tehát Jánosnak, hogy két jó lóval jöhet a városba a
+gépért.</p>
+<p>– Hát kihozhatom?</p>
+<p>– Hát persze hogy kihozhatja.</p>
+<p>– No, – mondta az ember – akkor a jövő hétön föl lösz emelve a
+kincs.</p>
+<p>– Majd elválik.</p>
+<p>– El, el – intett bizalmasan. – Látom, úgy sem hiszik, amit
+mondok. De majd meglátják. Mert – és a szívére tette a kezét –
+tudom, amit tudok. <span class="pagenum"><a name="Page_203" id=
+"Page_203">-203-</a></span></p>
+<p>Munkások és nézők tisztelettel tekintettek reá s a háromlábú
+homokszedő vasgép, a láncain csörömpölve újból megindult.</p>
+<p>A határban ezen ez éjszakán alighanem mindenki a rejtőzködő
+karbunkulusokról és a vederszámra való tiszta színaranyakról
+álmodott. <span class="pagenum"><a name="Page_204" id=
+"Page_204">-204-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Öreg búcsús.</h2>
+</div>
+<p>A nagybúcsú hete van. De még csak szerda, ellenben a búcsú
+péntekre esik. Hát majd csak csütörtökön kezdenek jönni a
+vidékbeliek, közelről és távolról egyaránt. Igen messzi vidékiek
+vasúton, másrészt kocsin, azonban a valódi búcsús csak gyalog
+ereszkedik útnak. És tele lesz velük a város, templomi lobogóikat
+énekelve viszik keresztül az utcákon és ahol találkoznak a lobogók
+és keresztek, lassú némasággal meghajolnak egymás előtt. S fáradt,
+poros utasok ajkáról szól a könyörgés fölfelé. Van könyörögni való
+rendszerint elég, az idén meg még megszaporodott az esővel is.</p>
+<p>De hát mindez még csak holnapután lenne, a kapuajtón pedig most,
+amikor legjobban uralkodik az ebédutáni forróság, benyit egy vidéki
+formájú ősz magyar. Lassan halad a kapuajtón befelé, mint aki nem
+egészen biztos benne, hogy csakugyan jó helyen jár-e.</p>
+<p>– Adjon az Isten jó napot – mondja.</p>
+<p>– Adjon az Isten magának is.</p>
+<p>Fekete felsőruha van az ősz emberen, fekete <span class=
+"pagenum"><a name="Page_205" id="Page_205">-205-</a></span>
+csontgombokkal, a nyakán fekete selyemkendő, a kalapja kissé széles
+karimájú, olyan juhászos formára van az eleje lehúzva; bizonyos,
+hogy Makó tájáról való az ember. Ugyan ki lehet? Azt mondja:</p>
+<p>– Nem maga az, Pisti?</p>
+<p>A kérdés formája azonnal visszahajít a gyerekkorba. Az Istvánok
+ugyan nem igen szoktak emberkorukba sem felülemelkedni a Pista
+tituluson, azonban a Pisti egészen gyerekkori név. A multkor idegen
+urakkal mentem egy közeli községbe bérkocsin. A kocsis gyerekkori
+ismerős, a hetvenes évek elején esztendőszámra a ház előtt állt a
+kocsija s az utcában lakó gyermekek meg a fiakerosok ismeretséget
+kötöttek. Az öreg kocsis elhajt szó nélkül a községbe, csak mikor
+odaér, ahol a főutca kettéválik, szól vissza a bakról nyugodtan: –
+Hát most már merre menjünk, Pisti? – Ebbe már bele kell szokni.</p>
+<p>– Maga meg nem a Sárkány bácsi?</p>
+<p>– Dehogy nem – mondta elégülten. Nini.</p>
+<p>Huszonöt éve, hogy nem láttam az öreg Sárkányt. Bár ugyan akkor
+éppen olyan ősz volt, mint most s mosolygó arcán akkor is így
+fakadoztak az egészség piros virágai. Makón történt a találkozás a
+nagy víz idejében, amikor Sárkány familiája ismerős volt a
+mienkkel. Zöldséget meg ilyesfélét szállított Sárkány, vagyis hogy
+inkább a felesége. Minek megfelelőleg egyszer a felesége testvére
+lányának a lakodalmán ott voltunk. Ez mindössze nem nagy sor, de
+mégis, ezen időtől fogva tartatik a barátság. Nem annyira
+Sárkánnyal, mint a feleségével. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_206" id="Page_206">-206-</a></span> Bejártak kereskedni a
+makóiak zöldséggel, hagymával, kocsin vagy hajón, mert vasút akkor
+még nem volt. De a hajó azért most is megvan, amit lefelé a Maros
+hoz, fölfelé a parton húzzák, a neve pedig: Futár. Mikor
+hazakövetkeztünk onnan, meg volt mondva Sárkányéknak, hogy a ház
+kapui emitt is nyitva állnak és még két tányér számára mindig van
+hely az asztalnál. És Sárkányné, ahányszor bent járt, beszólt
+egy-egy szóra, amennyire futó üzleti dolgai engedték és ha gyász
+történt, szomorú szótlansággal, egyszerű fekete díszükben mindig
+megjelentek, elmentek a sírig és megtekintették a gödröt, ahová
+szerettünk leszállott. Pedig hát mit nekik mink s mi nekünk ők?</p>
+<p>A francia azt mondja, hogy apró ajándékok tartják fönn a
+barátságot. Magyarországon ezt a látogatásokról lehet elmondani a
+régi időkben. A nemesség, hogy fentartsa a rokonságot, hogy az
+egymáshoz való vérbeli tartozandóságát igazolja, a kötelék
+igazságát ébren tartsa, nagy utakat tett, elment kocsin a
+tiszántúlról a dunántúlra, a baráti látogatások is régente élték
+fénykorukat, ma mindebből alig van valami. Nincsen-e vérbeli
+rokonod, akit tíz esztendeje nem láttál, pedig akár neki, akár
+neked csak két órát kellene menni vasúton, hogy egymást
+láthassátok? Nincsen-e rokonod, akit még sohasem láttál, hanem csak
+úgy az öregek beszédéből tudod, hogy az is rokon? A látogatások,
+fölkeresések szokását utóbb a levélben való érintkezés váltotta
+fel, majd meg az is elmúlt. Jó, ha egy-egy kurta üdvözlet esik újév
+idején, de <span class="pagenum"><a name="Page_207" id=
+"Page_207">-207-</a></span> már szokás, hogy az alól is megváltják
+magukat az emberek, mert unalmas. Már a legkurtább levél is hosszú
+s helyüket a távirat foglalja el, ami még a kurtánál is rövidebb.
+Minél üzletibb a világ, annál hidegebb a benső élet. Az emberek
+járnak városokban, ahol ismerőseik, rokonaik, barátaik vannak,
+elmennek a házuk előtt, de nem szólnak be, mert ha betérnek, mégis
+csak le kell ott ülni vagy másfél órát elbeszélgetni – pedig ez nem
+lehetséges, az idő pénz és sok a dolog…</p>
+<p>… Már csak így módosabb öreg gazdaemberek azok, akik a
+látogatások régi szokását tartják, mint most Sárkány is e. Erre
+járt, hát betér. Tudok öreg gazdaembert, bizonyos Ördög Ferencet,
+aki annak idején a felsőtanyákról, Félegyháza alól eljött kocsin
+Makóra látogatóba, oda-vissza három napot eltöltött, mindössze
+azért, mert valamikor tanyaszomszéd volt az öreg. Tehát így jön
+most Sárkány is. Örömmel vezetem be az öreg barátot az udvarba a
+fák alá, ahol a háznép foglalatoskodik. De Sárkányon is látható az
+öröm, beszélget régi időkről, a gyufák sorra elégnek az ujjai
+között, anélkül, hogy hasznukat venné a szivarhoz.</p>
+<p>– Hát Sárkányné asszony nem jött be?</p>
+<p>Elhallgat kissé az ember, azután mondja:</p>
+<p>– Nem. Nem jöhetett. A tavaszon temettük.</p>
+<p>Ezt egyébként is lehetett volna tudni, mert eddig a baráti
+látogatást mindig Sárkányné asszony végezte. Elhalván a jó asszony,
+Sárkány vette át e foglalatosságot. Már ebéd után volt, mikor
+idejött, ebédre egyik rokonához tért be; mint mondja, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_208" id="Page_208">-208-</a></span> kissé
+későn érkezett ugyan, de azért nincsen semmi hiba sem az étel
+körül. Ez jól van így. De nem jól van az, hogy a hű életpár
+elköltözött.</p>
+<p>– Most hát egymagára van otthon?</p>
+<p>– Úgy ám, – szól Sárkány – már bizony egymagamra. Hát így
+elválik az ember egymástól. Negyvenkét esztendei együttlét után.
+Azután, gondolják csak, még egyre kínálják az asszonyt.</p>
+<p>S derűs nevetésre fakadt az öreg.</p>
+<p>– Aztán nincsen köztük alkalmas?</p>
+<p>– Alkalmas? – vélte. – Hetvennyolc éves vagyok én már. Minek
+nekem az asszony? Csak ezzel vagyok én már társ.</p>
+<p>Mellénye alól kihúzta a nyakába akasztott olvasót. Ez átterelte
+a búcsúra a beszédet.</p>
+<p>– Most persze a havi búcsúra jött be a fekete Máriához?</p>
+<p>– Nem, – szólt – én ide néhány társammal szent Porciunkula
+tiszteletére járok.</p>
+<p>– Olyan búcsú is van? (Kérdem, mivelhogy csakugyan sohase
+hallottam.)</p>
+<p>A kérdezett nem botránkozott meg.</p>
+<p>– Van, – említé nyugodtan – épp ma volt a búcsúja, azon voltunk
+néhányan. Mert leginkább csak így öregek vagyunk ezen a
+tiszteleten.</p>
+<p>Lassan tette hozzá öreg Sárkány:</p>
+<p>– Az ám, leginkább öregek.</p>
+<p>– De most már a havira itt marad?</p>
+<p>– Nem, nem, – tiltakozott – várnak már a cimboráim. Mária
+tiszteletére nem ide szoktam én járni, hanem Olaszországba.
+<span class="pagenum"><a name="Page_209" id=
+"Page_209">-209-</a></span></p>
+<p>– Hova, Sárkány bácsi?</p>
+<p>– Olaszországba, – mondta egyszerűen – Lorétóba.</p>
+<p>Annyi nyugalom, egyszerűség volt a szavában, mintha azt mondta
+volna, hogy Szentkútra szok járni.</p>
+<p>– De az idén lemegyek Rómába is. Tudja, arra Ankóna felé megyünk
+a tengeren keresztül.</p>
+<p>– Aztán tűri a hajón a tengert?</p>
+<p>Az öreg nem mondta meg, amit akart. Úgy látszott, nem
+szándékolta a szentes beszédűséget. Azt akarta mondani, hogy Isten
+látja a hajó útját, tudja, mi okból és mi által űzve és hajtva
+mennek: tehát az útjokból minden vihar és rossz időjárás
+elparancsolva van. De nem mondta ezt. Búcsújáró útjain bizonyára
+megfigyelte, hogy a túlságos kenetes beszéd nem a hétköznapi
+társalgásra való. Csak annyit mondott:</p>
+<p>– Mint a tavon, úgy jár a mi hajónk a tengeren.</p>
+<p>Sok egyéb ilyféle kérdések vannak.</p>
+<p>– De megyek már, – mondja közben – mert várnak a cimboráim.</p>
+<p>– Ráér még, Sárkány bácsi.</p>
+<p>– Hát kérem éppen azért megyek, mert ráérek a menésre –
+neveti.</p>
+<p>Ilyformán csak elbúcsúzkodtunk. Azonban némely kérdések még
+hátra vannak.</p>
+<p>– Miért megy az idén Rómába?</p>
+<p>– A feleségem így hagyta rám, hogy menjek el majd oda is.
+<span class="pagenum"><a name="Page_210" id=
+"Page_210">-210-</a></span></p>
+<p>A szeretett halott parancsa öreg Sárkányra kötelező, ő nekiindul
+és megy az ős Róma felé a tavi tengeren.</p>
+<p>– De hát az étellel, a jó reggelét, Sárkány bácsi? Bírja-e a
+talián kosztot?</p>
+<p>– No, – mondja – én nem élek vele. Tele a tarisznyám
+szalonnával, kenyérrel.</p>
+<p>– Aztán elegendő az oda-vissza?</p>
+<p>– Hej, – feleli – még marad is. Visszafelé jövet, mikor a talián
+kosztba már beleuntak, még a tisztelendő úr is megkívánja a
+tarisznyából a szalonnát, fehér kenyeret.</p>
+<p>– Hát bizony ez a talián koszt…</p>
+<p>– Nem ismeri, hogy milyen. Kínálom az olaszt gyönyörű fehér
+kenyérrel, azt inti, nem kell. No – mondom – bolond ez is. Azután a
+kukoricalisztet összekavarja egy kis vízzel, kiönti a kőtáblára,
+mikor a napon megszárad, fölvagdalja pitének, aztán kínálja, hogy
+ögyem. Mondom neki:</p>
+<p>– Ögye mög az apád!</p>
+<p>Azonnal hozzáteszi:</p>
+<p>– De nem mintha magának mondanám ezt, hanem az olasznak mondtam
+tavaly.</p>
+<p>Nono, hát hiszen, nini, nem is úgy értendő. S fehér vásznakban
+tartózkodó fehérlelkű öreg barátunk mosolyogva búcsúzik a
+kapuajtóban, hogy cimboráit Porciunkula tiszteletéről hazavezesse.
+<span class="pagenum"><a name="Page_211" id=
+"Page_211">-211-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Mihály szóbelizik.</h2>
+</div>
+<p>Tanuzás van a járásbíróság előtt. Szokásos ügy: a pusztaszéli
+magyarok összeverekedtek a csárdában és hátszúrás is történt. A
+legénység, amely annak idején megvadultan marta egymást a
+csárdában, ezúttal nem tud semmiről semmit, ellenben tagad, mint a
+jégeső. Hogy miként tagad a jégeső, azt nem tudja senki, de így
+szokás mondani. Általán ezek a csárdabeli lacibetyárok, mikor a
+törvény elé kerülnek, igen csak gyávák és szégyenletes módon
+hazudnak. Lehetőleg kennek egymásra mindent, ami csak kenhető és
+borzasztó nagy igyekezettel vannak az iránt, hogy valamiképpen a
+bíró az ügyben ki ne okosodhasson. Egyik sem vállal semmit.
+Surbankó legény mind, katonasor alatt még egyikük sem volt, aféle
+fiatal, idomtalan vadállatok, akiknek az ügyét valamely régi
+szolgabíró néhány alkalmas pofonnal célravezetőbben intézné el –
+most azonban más világ van, a bíró elé citáltatnak, többé nem
+„hallod-e, te betyár“-ok, hanem „Ön“-ök, akik ennélfogva
+elhatalmasulva érzik magukat s amikor majd innen estefelé a
+pusztaszélre kihaladnak, minden fiatal fát kitörnek <span class=
+"pagenum"><a name="Page_212" id="Page_212">-212-</a></span> az
+útból s ne adja az Isten, hogy valamely védtelen fiatal leány vagy
+kóbor vándor az útjukba kerüljön. Szóval nem valami túlságosan
+rendes kis társaság ez, a beszédjükön nem tud eligazodni a bíró,
+szükséges ennélfogva idősebb tanuk kihallgatása, akik ott voltak a
+tött helyön és az ő szavuk lenne az a faggyúgyertya, amely ezen
+szurkálás ügyébe belevilágít.</p>
+<p>Szól tehát a bíró:</p>
+<p>– Jöjjön be Várakozó Mihály tanu.</p>
+<p>Minélfogva bejön Várakozó Mihály tanu az ajtón. Barátságos és
+mosolygóképű magyar, orcája rózsaszínű virulásán látszik, hogy nem
+éppen most ért be a tanyákról, hanem korábban, minélfogva evett már
+egy kis paprikáshúst a Pávában és imitt-amott alighanem ivott is
+hozzá valamit.</p>
+<p>– Tessék velem parancsolni – mondja Várakozó Mihály haptákban,
+mivel hogy tudja, mi az illendőség a tekintetes törvény előtt.</p>
+<p>A bíró megkérdezi tőle, hogy kiféle, miféle, hány esztendős,
+mert ezek a dologra tartoznak. Mihály mindezen kérdésekre oly
+gyorsan felel, mintha ő volna az olajozott istennyila.
+Szolgálatkészsége a bírói lélekben megelégedést kelt, mert hiába,
+bármit beszéljünk: szép az ilyesmi, amidőn az egyszerű közpolgár
+átérti és átérzi, hogy a haza fennállásában mily fontos tényező az
+igazságnak igazság szerint való kiszolgáltatása.</p>
+<p>– Hát – mondja a bíró – maga azért van idehivatva, Mihály, mert
+maga tud erről a szurkálási esetről. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_213" id="Page_213">-213-</a></span></p>
+<p>– Én – mondja Mihály – én? Hát én ne tudnék?</p>
+<p>Mihály egy pillanatra elhalványodik. Hát ő ne tudna? Ilyent
+merészel gondolni felőle a tekintetes törvény? Hiszen az ember csak
+tudja azt, amit tud, a jóreggelét neki. Mihály tehát azt mondja
+folytatásképpen haptákban:</p>
+<p>– Tekintetes főhadbíróság és katonai törvényszék. Egy életem,
+egy halálom, mind a kettőt fölajánlom. Bevallok mindent és lemondok
+mindenről.</p>
+<p>Mihály igen szigorúan beszél. A bíró meg el van kedvtelenedve a
+szószátyárkodás miatt.</p>
+<p>– Mondja hát el az esetet, – szól – úgy ahogy tudja. Csak a
+tárgyra szorítkozzon.</p>
+<p>Ez egy kissé bajos dolog, ez a szorítkozás. Mihály nem is igen
+érti. Már bizony Mihály is csak úgy van kint a földeken, hogy
+haladni kell a korral s csak ünnepnap visel magyar nadrágot,
+hétköznap pantallót, így igyekezvén magát a városi urakkal
+egyformává tenni. Most sincsen magyar nadrágban, pedig annak a
+szíjával szokás szorítkozni, ha azt akarja az ember, hogy szépen
+megfeszüljön rajta a zsinór. Szóval zsinórra szokás szorítkozni,
+nem tárgyra. S mi az a tárgy? Az ördög tudja. A népnyelv nem
+ismeri. De Mihály azért azt mondja:</p>
+<p>– Hát majd neki szorítkozok… Hát, hogy is csak… ahán… hát
+szeptemberbe, vagy hogy talán inkább októberbe – de mégis inkább
+szeptemberbe volt, mert aztat tudom, hogy a gólya még itt volt, a
+fecske pedig már elment. <span class="pagenum"><a name="Page_214"
+id="Page_214">-214-</a></span> Az. Az. A fecske már elment odaalá
+az Afrikába, mert az kérem szépen olyan, hogy odajár, mert úri
+madár az, mint a gólya is, mert ez odakószál, nem mint a paraszti
+veréb. A veréb olyan földhöz ragadt, mint a parasztikus ember…</p>
+<p>– Jól van, jól, – vág a szavába a bíró – csak röviden. Azt
+mondja el, amit az esetről tud.</p>
+<p>– Igenis, kérem alásan, – feleli rendületlenül Mihály – tudom én
+a rendet, mert katona voltam én, frájter voltam én a negyvenhatnál,
+de az őrmester konstatáltatott, mert sokszor elmaradtam időn túl,
+aztán ledegradáltak, mondom, én nem bánom, nem avval a csillaggal
+gyöttem én az ezredhez, hát haza mehetek én anélkül is – – –</p>
+<p>A bíró nem állja tovább. Mérgesen szól rá:</p>
+<p>– Ne erről fecsegjen. Az esetről beszéljen, ami a csárdában
+történt!</p>
+<p>Mihály szól:</p>
+<p>– Hiszen éppen abba fogtam bele, tekintetes járásbírósági
+főtörvényszék. Hát már akár szeptemberben volt, akár októberben
+volt, de azt tudom, hogy szüret előtt volt, mert bor már otthon egy
+csöpp se volt, hát mondtam az asszonynak délután, hogy én átmék egy
+pohár borra a csárdába, legalább majd megtudom a világi eseményeket
+is, mert szóbul ért az ember, aztán estére majd eleszplikálom neki,
+amit hallottam.</p>
+<p>– De érjen kend már be a csárdába – kéri a bíró, aki kezdi
+érezni, hogy őszül a haja.</p>
+<p>Mihály biztatja:</p>
+<p>– Mingyár odaérek. Mert hiszen nincsen is <span class=
+"pagenum"><a name="Page_215" id="Page_215">-215-</a></span> messze
+tőlünk a csárda. Nem vetek neki félórát, hogy ott vagyok. Ugyan
+volna rövidebb útja is a szőlőkön át, de én nem mék arra, hogy
+énrám valaki rám kiáltson, hogy mit taposom a földjit? Én rám ne
+kiabáljon senki!</p>
+<p>– Hát majd kiabálok én! – kiáltja a bíró. – Hányszor mondjam
+még, hogy az esetről beszéljen?</p>
+<p>– Most az következik – véli Mihály. – Hát én mék a csárdába,
+mint célszerű szegény ember, mert két hatost adott a feleségem
+italra, mert én azt tartom világéletemben, hogy pénzben, kamrában
+az asszony parancsoljon. Áldott jó lélek az én feleségem, én bele
+vagyok győződve abba, hogy ha ezt az egész kerek világot
+összejárom, hogy térdig elkopik a lábam, hozzá foghatót még – –
+–</p>
+<p>A bíró fölugrik a székből:</p>
+<p>– Hallja! – dörög Mihályra. – Ha azonnal be nem ér kend a
+csárdába, lecsukatom kendet. Azonnal nyisson kend be az ajtón,
+aztán azt mondja el röviden, hogy ott mit látott!</p>
+<p>Mihály kissé meglapul a mérgesség láttára, minélfogva a jobb
+lábát visszavonja s a balt teszi előbbre. Szükséges olykor a
+helyzet változtatása. Hallgat.</p>
+<p>– Nyisson hát be! – parancsolja a bíró és kétségbeesetten néz
+Mihályra.</p>
+<p>Kisvártatva mondja Mihály:</p>
+<p>– Benyithatok, ha így szól a parancs. Mert a befél befél. Ez így
+volt a negyvenhatnál is a kapitány úr Udvarnoky alatt. Ott nem volt
+ellenszólás semmi. De még annyi se, mint a minuta minutája. Mert
+az, kérem alásan, igazságos ember volt, mert <span class=
+"pagenum"><a name="Page_216" id="Page_216">-216-</a></span> ami
+igaz, az igaz, mert én mindig ahhoz tartottam magamat, hogy amit
+meg kell adni, azt meg kell…</p>
+<p>– Hát nem nyit be kend? – dörög megint a bíró.</p>
+<p>Mihály komoly intelmet s felvilágosítást intéz a bíróhoz:</p>
+<p>– Nem kell benyitni azt az ajtót, amelyik úgy is nyitva van.
+Szeptemberbe vagy októberbe, mert mondom, hogy a fecskék már
+elmentek, de a gólyák még nem, mert úri madár a fecs – –</p>
+<p>– Hát menjen be a küszöbön – kéri a bíró és önmagában halkan
+megfogadja, hogy a fiát soha bírónak nem neveli. Inkább legyen
+kazánfűtő.</p>
+<p>– Bemehetek – mondja Mihály egyszerűen és sok jóakarattal.</p>
+<p>– No – könnyebbül meg a bíró. – Mondja most már azt, hogy mit
+látott, mit hallott, mi történt?</p>
+<p>– Hát, – mondja Mihály – látni eleinte nem láttam semmit, mert
+mikor az ember úgy a napvilágosságról bemén, káprázik a szeme. Az
+én szemem ugyan nem hibás, ugyan voltam valamikor trahómás is, de
+abból is kigyógyult a szemem, pedig kékkövet rakott rá a
+külkerületi területi doktor…</p>
+<p>A bíró könyörög:</p>
+<p>– De hát mi történt?</p>
+<p>– Az történt, – jelenti Mihály – hogy amint belépek a küszöbön,
+aztán éppen köszönni akarok az ócskább kalapommal, mert mindenki
+olyan kalappal köszön, amilyen van, a szegénység nem <span class=
+"pagenum"><a name="Page_217" id="Page_217">-217-</a></span>
+csúfság, csak szomorúság, mert az is bolond ember, aki szebben
+táncol, mint ahogy tud, kérem alássan az egész tisztelt társaságot,
+mert azért, hogy én célszerű szegény ember vagyok, éppen csak
+kicsibe múlt, hogy a gőztörvényhatósági bizottságba – –</p>
+<p>– Csakugyan börtönbüntetés lesz a vége, – fakadt ki a bíró – ha
+azonnal meg nem mondja, hogy mi történt!</p>
+<p>Legyintett Mihály a kezével. Ez annyit jelent, hogy csak
+nyugalom, lassan érünk messzire, továbbá sohasem volt jó az a nagy
+sietség.</p>
+<p>– Mi történt? – kérdezi Mihály s azonnal ad is a kérdésre
+feleletet: az történt, hogy mindjárt a mellemhez csapódott egy
+kutyaijesztős üveg.</p>
+<p>– Micsoda üveg?</p>
+<p>– Kutyaijesztős üveg.</p>
+<p>– Hát az már megint micsoda?</p>
+<p>– Jaj, – neveti Mihály – hát a szódásüveget nevezik így. Mert
+úgy semmivel sem lehet megijeszteni a kutyát, mint ha ebbül a fejre
+spriccülnek. Az ám. Egyszer velem volt az én kutyám a csárdában,
+mert borzasztó gazdás, aztán ahogy az asztal alatt pihent, mert a
+kutya boros helyen leginkább az asztal alá húzódik, ahol rá nem
+hághatnak.</p>
+<p>– De arról beszéljen, hogy mi volt, mikor a szódásüveg magához
+repült?</p>
+<p>Mihály lenéz a lábafejére, visszavonja s megint a másikat teszi
+elő. Komolyan mondja:</p>
+<p>– Kérem az nekem föltünt.</p>
+<p>– Föltünt? <span class="pagenum"><a name="Page_218" id=
+"Page_218">-218-</a></span></p>
+<p>– Föl. Hát ha az emberhez vágnak egy kutyaijesztőt, az föltünik.
+Még az se tünjön föl? – kérdi sértődötten Mihály.</p>
+<p>– Aztán akkor mit csinált?</p>
+<p>– Semmit. Tudtam, hogy nem nekem szólt, hanem úgy gondoltam,
+hogy valószinűleg alighanem valami tévedés van a dologban.</p>
+<p>– No jó, – türtőzteti magát a bíró – idáig csak eljutottunk
+valahogy. Most már azt mondja meg, hogy miként történt a
+verekedés?</p>
+<p>– Melyik verekedés? – kérdezi csodálkozva Mihály.</p>
+<p>– Hát a bicskázás, no?</p>
+<p>– Jaj, kérem szépen, – feleli Mihály – hiszen az nem a
+korcsmaszobába történt, hanem az udvaron. Nem voltam én ott
+jelenleg, kérem alássan, mert én az ilyen surbankó kölykök
+telektálózására nem igen szoktam ügyeletet fordítani… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_219" id="Page_219">-219-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Haladni kell.</h2>
+</div>
+<p>Azt mondja egy régi mondás, hogy aki út mellé épít, annak
+belátnak az udvarába. Ami annyit jelentene, hogy nem helyes dolog
+út mellé építeni, mert akkor a lakók élete nagyon is a járókelők
+szemeláttára folyik le. Különösen a tanyán, ahol tavasztól őszig
+nem igen tartózkodnak a szobában.</p>
+<p>De azért sokan nem adnak erre a beszédre semmit sem. Különösen
+némelyik helyen az út mellett úgy helyezkednek el a birtokok, hogy
+egészen az útszélre lehet a házakat építeni.</p>
+<p>Az ilyen helyen azután apránkint egész sor ház keletkezik. Ha az
+út túlsó oldalán is hasonló módon helyezkednek el a földek, ott egy
+másik sor ház keletkezik s mindjárt készen a régi „faluba való
+verődés“ alapja, az első utca.</p>
+<p>Következik a többi polgárosodás. Az ott lakók közül egy
+szőlősgazda italjogot vált a financiánál, hogy a borát maga mérje
+el. Csak úgy, a háza egyik szobájában, vagy jó időben az ereszet
+alatt. De nem tart sokáig az egyszerű állapot. Hogy forgalmasabb
+legyen az üzlet, a bormérő maga buzgólkodik <span class=
+"pagenum"><a name="Page_220" id="Page_220">-220-</a></span> a
+legjobban arról, hogy valamiféle kör, vagy egyesület alakuljon a
+háznál. Nevet könnyen lehet hozzá találni. Népkör, gazdasági kör,
+társadalmi kör vagy más egyéb ilyesmi. Hamar meg is alakul, mert az
+elnöknek, jegyzőnek, pénztárnoknak kiszemeltek maguk is mozgatják
+az ügyet. A kör megalakulásával bevonul a telepre a sajtó is, mert
+a kör újságot járat s az emberek most már az újság kedvéért munka
+után esténkint hétköznap is eljárnak a körbe.</p>
+<p>A telep gyermekei is megnőttek már annyira, hogy megértek az
+iskola számára. A város iskolát állít hát oda, tornyos iskolát. A
+tornya ugyan csak fából van, de van benne egy nagyobbfajta
+csengetyű, bár hiszen kisebbfajta harangnak is beillik. Ezzel
+azután a tanító minden nap csendít többször. Reggel azért, hogy az
+Úr szerencsésen átsegítette a telep népét az éjszakán. Este Mária
+üdvözletére csendít, míg délben annak az örömteljes emlékére, hogy
+Hunyadi János Nándorfehérvárát visszafoglalta a pogánytól. Az
+iskolába beköltözik a népkönyvtár s a gyerekek olvasnivalókat
+visznek haza az apjuknak. Ez jól is van így, mert azt mondja az
+öreg Kásás Mihály, aki már akkor is itt lakott, amikor még
+egymagában állott a tanyája:</p>
+<p>– Haladni köll a korral.</p>
+<p>Kásás a haladnit nem úgy mondja, hogy: haladni, hanem úgy, hogy
+halladni, a fölös lö betűkkel jelezvén a haladás föltétlenül
+szükséges voltát.</p>
+<p>Hát hiszen, ami azt illeti… nini. Nem is maradhat el az ilyesmi
+semmiképpen. Egy idő multával <span class="pagenum"><a name=
+"Page_221" id="Page_221">-221-</a></span> már trafikengedélye is
+van a kör vendéglősének s ott úgy pipadohányt s mind a kétféle
+dohányt lehet vásárolni: bőrszivart is, meg papirszivart.</p>
+<p>Azután azonban egy ember a korcsmárostól magához váltja a
+trafikjogot, mert föltette, hogy a szatócsüzletre adja a fejét,
+mert amúgy is elvállalta a tűz meg a jég ellen való biztosítási
+ügynökséget. Ezt annál is inkább teheti, mert jó írása és különösen
+szép szavalási képessége van neki.</p>
+<p>Egy napon tehát megnyilik a bolt is, kapható benne kávé, cukor,
+rizskása, lámpaüveg, petróleum, gyertya és még sok más értékes
+holmi, amik a gazdasági életben szükségesek. Kék-gálic,
+raffia-háncs, kasza meg kaszanyél, bordói keverék, továbbá
+bombócukor a gyerekeknek és színes pántlika a lányoknak.</p>
+<p>Ebben az időben Kásás köri elnök, az érdekeltséget összehíván,
+figyelmükbe ajánlotta, hogy gyalogjárók kellenének a házak elé.
+Hogy sáros időben ne csak lóháton lehessen közlekedni.</p>
+<p>E fölhívás nyomán többen deszkapalánkokat raktak le a
+házkerítések elé, míg mások az építkezésből kimaradt s törött
+féltéglákat helyezték oda. Ismét mások, azon szerencsés helyzetben
+lévén, hogy terméskövet lehet ásni a földjükön, a tavaszra igérték
+a gyalogjáró elkészítését, amikor már majd elég meleg sütése lesz a
+napnak.</p>
+<p>– Majd ha a nap süti a követ. Mert a nap olyan pék, hogy hidegöt
+oszlat, követ süt.</p>
+<p>Ez úgy értendő, hogy a terméskő a föld mélységében találtatódik,
+de ezen lelt állapotában olyan, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_222" id="Page_222">-222-</a></span> mint a vízben málló
+szappan. Hanem onnan fölvetve a föld színére, ott a nap megszárítja
+és keményre süti.</p>
+<p>A tavaszi meleg napfény megérkezte után ezek a népek is kirakták
+az utcára a kövezetet, aminek nyomán a következő télen a köri bálra
+már gyalog és eberlaszting félcipőben mehettek a táncra vágyó
+lányok és menyecskék.</p>
+<p>Ez szép s a báli jövedelem hatása alatt Kásás elnök a díszzászló
+beszerzését és a zászlószentelési ünnepély mikéntjét forgatta
+elméjében, amidőn gondolatait gyakorlatiasabb irányba terelte az a
+tény, hogy hónapokra megállt a szél.</p>
+<p>Ez nem minden esztendőben van ugyan így, de néha megtörténik. A
+szelek istene ilyenkor minden erősebb fuvalmat beledug a zsákjába s
+nem ereszti ki semerre sem, ami azután baj.</p>
+<p>Azért baj, mert ha nincsen szél, akkor áll a malom, áll a
+vitorlája, nem lehet őrletni. A szárazmalmok pedig már elmultak. A
+Tisza nincsen ugyan valami nagyon messzire, de azon is múlófélben
+vannak már és csendes kihalásnak indultak a vízimalmok.</p>
+<p>Kásásnak most az eszébe jut, hogy hiszen van nekik cséplőgépjük,
+mert vettek egyet közösen. Hát hiszen járhat annak a gépje akkor
+is, ha nem éppen csak csépel. Vizsgázott emberük megvan hozzá, mert
+egy odavaló legényt kitaníttattak rá odafent a Pesten. Ilyenformán
+vettek egy kis malmot, építettek neki félszert, elébe fogták a
+cséplőgarnitura gépjét s megvolt a gőzmalom is. De <span class=
+"pagenum"><a name="Page_223" id="Page_223">-223-</a></span> azért a
+szélmolnár sem panaszkodhat, mert szél idején jut neki is őrletni
+való. Akkor a gőzmalmocska paprikát őröl.</p>
+<p>A gép kazánját azonban tudvalevőleg kétféleképpen kell etetni. A
+gép szenet eszik és vizet iszik rá. A kútvíz azonban nem nagyon
+alkalmas erre, már legalább az nem, amelyik a telepen fakad a
+földből, ha jó mélyen leásnak érte. Ha valakinek köves a foga, azt
+mondják, hogy borkő rakódott rá: minek iszik annyi italt? A kazán
+meg a víztől lesz köves, ebben különbözvén az embertől.</p>
+<p>Hát itt nincs más mód, minthogy ártézi kutat kell furatni a
+malom mellé. A fölös vizét kantákban mindenki hazahordhatja s talán
+idővel csöveken még majd a házak udvarába is külön-külön
+elvezethetik.</p>
+<p>Ez így történt, mert mindenek belejárultak ebbe a dologba, Samu
+Illést kivéve, akinek teljesen mindegy, hogy milyen ízű a víz, mert
+nem szokott vele élni.</p>
+<p>Az öreg Kásás mellét már igen dagasztotta a büszkeség ezen nagy
+előhaladások láttára. Azután egy vándor borbély éppen szombati
+napon járt arra s elegendő munkája akadván, a letelepedésre
+határozta magát. Kiárendált egy szobát, annak az úti ablakát
+kitörette ajtónak s nemsokára a fényes, sárgarézből való
+szappanhabverők ott himbálóztak az officina ajtaja fölött. A
+borbély tanulmányos ember volt, mert sváb volt és tudott németül s
+hozott is nemsokára valamely torontáli faluból <span class=
+"pagenum"><a name="Page_224" id="Page_224">-224-</a></span> sváb
+menyecskét a házhoz, aki meg ruhavarrónő volt és szépen dolgozott.
+A borbély tudott harmonikázni meg okarinázni és nem sok idő telt
+bele, hogy megalakította a rezesbandát, három pikulással, két
+réztrombitással.</p>
+<p>Ekkor történt, hogy az öreg Kásás a köri ülésen megtette azt a
+büszke kijelentést, hogy:</p>
+<p>– Van itt már mindön!</p>
+<p>Az emberek igenlőleg bólintgattak. Az öregebbek a pipafüstbe
+tekintvén, elméjükkel visszarévedeztek a multba, amikor még semmi
+sem volt; s összehasonlították azt az időt a mai állapotokkal. A
+fiatalabbak csodálattal tekintettek Kásásra.</p>
+<p>Most, a sarokból egy szintén öreg ember, aki kétkönyéken
+támaszkodva az asztalra, szipkából papirszivart szítt, semmit sem
+szólván, mondá:</p>
+<p>– Templom azonban nincsen…</p>
+<p>Mintha valami láthatatlan kéz hirtelen arculverte volna az
+embereket, mindenki fölkapta a fejét, mint a ló, ha orronütik.
+Kásás megriadtan dőle hátra az elnöki gondolkodó-székben. Azután
+görbedni kezdett a nyaka, a feje lekonyult, piros képe megfakult az
+ősz hajak alatt és a lelki vergődések ezen csendjében mindenki
+hallhatta, amidőn mormogta:</p>
+<p>– És a te szent hajlékodról megfeledköztünk…</p>
+<p>Az emberek elszomorodva mentek haza és elmondták a népeknek
+otthon a hallottakat.</p>
+<p>Nagy hirtelenséggel alakul ki a népekben az a nézet, hogy kár
+volt az a nagy elbizakodás abban, hogy minden van, mikor
+voltaképpen semmi sincs. <span class="pagenum"><a name="Page_225"
+id="Page_225">-225-</a></span></p>
+<p>De hát hogyan lesz itten templom? A kör gyűlésein ebben az
+irányban nagyon sokféle indítványt tettek az emberek, de
+mindannyinak csak az volt a vége, hogy kérni kell. Várostól,
+püspöktől, országtól. Kásás azonban rájuk förmedt zordonul:</p>
+<p>– Mindig csak kérni, mindig csak kérni. Igaz ugyan, hogy ez a
+legkönnyebb dolga a világnak. Kérni könnyebb, mint adni.</p>
+<p>Az emberek értelmetlenül néztek rá.</p>
+<p>– Hát azt hiszitek, hogy érnek valamit az olyan kérős irkafirkás
+jegyzőkönyvek? – s az ujjával megpeckelte az oldala mellett ülő
+köri jegyző keze alatt a papirost, mint ahogy ősszel a gyámoltalan
+legyet az asztalról lepeckelni szokás. (A jegyző fejében ebben a
+pillanatban támadt az a gondolat, hogy ideje volna már az öreg
+Kásást kibuktatni az elnöki tisztségből.) – Hát gondoljátok, hogy
+adnak így a szavunkra valamit? Nem ér az bizony egy hajítófát sem.
+Hanem adjunk mink is.</p>
+<p>– Hogy-hogy? – kérdezték az emberek.</p>
+<p>– Ugy, – mondta Kásás – hogy könnyű járulni a templomba, ha
+készen van, de járuljanak kendtek bele, amikor még nincsen
+készen.</p>
+<p>Ez ugyan érthető beszéd, de nem igen akarták eleinte érteni.</p>
+<p>Azt mondta Kásás:</p>
+<p>– Irja csak, jegyző úr.</p>
+<p>– Irom.</p>
+<p>Az öreg mondani kezdte, lassan, külön ropogtatva minden szavát:
+<span class="pagenum"><a name="Page_226" id=
+"Page_226">-226-</a></span></p>
+<p>– Én, Kásás Mihály, járulok a templomba húszezör darab téglával,
+húsz kocsi homokkal, húsz napi lófuvarral, egy havi
+embörnapszámmal, a feleségöm járul egy körösztös selyömlobogóval,
+egy oltárpárnával.</p>
+<p>Kásás szétnéz. Az emberek most sorra adják föl a szót a
+jegyzőnek, hogy ki mivel járul. A jegyzőnek van mit írnia.</p>
+<p>S a templom ügye így megindul. Igaza volt Kásásnak, mikor azt
+mondta:</p>
+<p>– Igy kell ezt kezdeni, nem másképp.</p>
+<p class="center">* * *</p>
+<p>Épp arra járunk s a kocsi megáll azon a helyen, ahol a templom
+majd lesz. Mindig van közönség, aki nézi s különben is az emberek
+fuvarozzák oda az anyagot, téglát, homokot, meszet: ki mit vállalt,
+hogy azzal belejárul a templom falába. Vannak, akiknek ilyesmire
+nem telik, azok ingyennapszámot vállalnak.</p>
+<p>Öreg asszony is áll ott.</p>
+<p>– Örül-e neki szülém, hogy templom lössz?</p>
+<p>Visszakérdezi:</p>
+<p>– Még kérdözheti is?</p>
+<p>– Nono. Szép lesz úgy-e?</p>
+<p>– No, – véli a szüle – olyan nekünk való. Nem löhet valami
+nagyon díszös. Mert vannak tudja, nagyon díszös templomok. Tudja,
+láttam én már olyan templomokat is, hogy három volt egyvégtibe.</p>
+<p>– Hol látta ezeket szülém? <span class="pagenum"><a name=
+"Page_227" id="Page_227">-227-</a></span></p>
+<p>– Hol láttam? – kérdezi a szüle. – Hát ahol vannak, Lorettóba,
+Milányóba, Genóvába, Mántovába.</p>
+<p>– Hát arrafelé mind járt, szülém?</p>
+<p>– Hát hogyne – mondja a szüle. – Nem is egyször.</p>
+<p>– Rómából hogyan ment Genóvának? Nem arra van annak az útja.</p>
+<p>A szüle meghúzza a fejkendő csücskét, mert bántja a
+kételkedés:</p>
+<p>– Hát hiszen Rómába nem is arra mönyünk. Jó is volna, ha arra
+mönnénk. Rómába Ankónának visz az út, emerre mög csak
+Velencének.</p>
+<p>A vénasszony magyarázza a földrajzot. Még csak az kellett volna,
+hogy térképet rajzoljon botjával a homokba s azon mutogassa az
+utakat, amikor zarándokolt.</p>
+<p>– De Ankónának hosszabb ám a hajóútja – folytatta a beszédet. –
+Nagyon hányja-veti a hajót a tengör. De Velence felé sokkal
+símábban viszi a hajót. Hanem azután arra pedig drága nagyon.</p>
+<p>– Hát akkor miért ment arra, szülém?</p>
+<p>Nevet a vén tanyai nenő.</p>
+<p>– Jaj-haj, oka van annak. Azért, mert a Franciaországnak arra
+van az útja.</p>
+<p>– Od is eljár, szülém.</p>
+<p>– No, nem nagyon járogatok, – szólt a szüle – de voltam már. A
+Lurdesba. Oda visz a Genóván körösztül az út. A Lurdesba látta a
+csodát a Bernadotte-lány. Ott van az mindjárt Lurdes város
+<span class="pagenum"><a name="Page_228" id=
+"Page_228">-228-</a></span> mellett, a Gáné patakon túl: három
+templom is egy végtibe…</p>
+<p>A szüle elhallgatott. Nézte a készülő templom helyét. Talán majd
+ha ez fölépül, nem kell olyan messzire mennie a másik után…
+<span class="pagenum"><a name="Page_229" id=
+"Page_229">-229-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Kabarézás a csárdában.</h2>
+</div>
+<p>A régi betyárvilágnak sok mindenféle története van. Leginkább
+rémesek és veszedelmesek. Legendák vannak róla, mint valami hősi
+világról. Csakugyan vannak mindmáig kitudhatatlan történetei.
+Kiderítetlen gyilkosságok s más egyebek. Például még ma sincsen
+tudva, hogy ki ölte meg az ötvenes években a Pallavicini-uradalom
+igazgatóját, Palásthy Jánost. Pedig az úgy lakott az algyői
+kastélyban, mint a várban, kőkerítések, zárt nehéz tölgyfakapuk
+védték a házat őrséggel, mégis egy éjszaka egyesek szerint húsz,
+mások szerint negyven lovas ember ostrom alá vette a házat,
+elfoglalta s Palásthynak válogatott kínzások között a lelkét vette.
+Ha volt neki – teszi hozzá a mesemondó, mert az volt a
+nevezetessége ennek a Palásthy Jánosnak, hogy bár paraszti sorból
+származott, igen nagy sarcolója volt a népnek. (Ámbátor ugyan talán
+nem is „bár“-t kellene ide leírni, hanem „azért“-et. Mert a
+parasztból lett urat általában rossztermészetűnek tartják. Talán
+azért, mert a paraszti élhetés minden csínyját-bínját ismeri.)
+<span class="pagenum"><a name="Page_230" id=
+"Page_230">-230-</a></span></p>
+<p>De más egyéb dolgokról is szó van olykor. Állítólag egyszer egy
+betyárbanda elevenen megnyúzott egy külföldi kereskedőt, aki
+kocsival igyekezett Szegedről Szabadkára és a Putri nevezetű
+csárdánál a kezükbe került. Mit lehet ma tudni, hogy mi e
+beszédekből az igaz? Annyi bizonyos, hogy sokat beszélnek még ma is
+a Rózsa Sándorról, a Patkó Bandiról, a Bogarakról, különösen az
+Imréről, akiről a nóta is mondja, hogy:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Megáradt a Maros,<br /></span>
+<span class="i0">Nem akar megszállni.<br /></span> <span class=
+"i0">Az a híres Bogár Imre<br /></span> <span class="i0">Átal akar
+szállni.<br /></span></div>
+</div>
+<p class="i0">Azután az árendás zsidóról, akit a tulajdon felesége
+hajával fojtottak meg, a Gracza és Záhony honvédőrnagyok
+megöletéséről, akikért a Lefánti juhászt fel is akasztották, amire
+ezt mondja egy öreg ember, volt pusztai rendőrtiszt:</p>
+<p>– Más a mese, más a valóság. Jártam-keltem abban a dologban én
+is. Furcsa eset az. A világosi fegyverletétel negyvenkilencben
+volt, ez a két ember pedig még az ötvenes évek elején is itt
+csatangolt a határban. Ha menekülni akartak, miért nem mentek odább
+a pusztán, a Duna felé?</p>
+<p>– Hát azt gondolja bátyám, hogy talán bizony azok is…</p>
+<p>– No – vág a szóba – nem mindig mondja ki az ember azt, amit
+gondol. De az már régi igazság, hogy aki a korpa közé keveredik,
+azt megeszik a disznók. <span class="pagenum"><a name="Page_231"
+id="Page_231">-231-</a></span></p>
+<p>Ilyen beszédek vannak, előre-hátra. Kétségtelen, hogy ezekben a
+történetekben máig sincsen világosság és senki se tudja, hogy a
+legendákból mi igaz, mi nem.</p>
+<p>Beszélgetünk erről s mondom, hogy a mesékben talán nagyon is
+rémesre vannak festve az azon idők erkölcsei.</p>
+<p>A hely, ahol tárgyalunk, nagyon alkalmas az ilyen ódon dolgok
+beszéléséhez. A régi szegedi várnak egy darabja. Amikor a felséges
+úr a város fejlesztése céljából ajándékba adta a várat a
+közönségnek, ezt a darabot meghagyták belőle régi idők emlékeül.
+Ezeknek előtte vendéglőt csináltak belőle, de ennek divatja múlt s
+most a városi hivatalnokok egyesülete tartózkodik másfél méteres
+falai között. A vendéglői üzleti vállalkozás reklámot csinált a
+régi épületből, melynek falait még a törökök idején rakták és a
+Rózsa Sándor egykori börtöne gyanánt hirdette. Ez is mese, egy szó
+sem igaz belőle, mert ez a megmaradt épületdarab lóistálló volt
+világéletében. Az igaz, hogy mint ilyen eléggé előkelő volt, mert
+nem közönséges lovak, hanem tiszti lovak laktak benne.</p>
+<p>Éppen erről van szó. Hogy a hazugságok miként mennek át igazság
+gyanánt a köztudatba. Mondom, hogy Rózsa Sándort úgy hirdették,
+mintha a kegyetlenségek kőbe faragott szobra volna. Pedig mondom,
+volt eset rá, hogy a tanyánkat meglátogatták, de az éppen kint
+időzött édesapámhoz be sem mertek menni. Csak az öreg-béres házánál
+jártak s az öreg Dékány József öreg-béres <span class=
+"pagenum"><a name="Page_232" id="Page_232">-232-</a></span>
+óvakodott fel illő kopogtatással a tanyaházba, hogy a Sándor itt
+van ötödmagával, egy zsák zab, néhány kancsó bor s vacsorára
+szalonna meg kenyér kellene. Kaptak is. És éjféltájig Józsefnél
+kancsózván, távoztak, a lelkére kötvén Józsefnek, hogy a
+szívességért a gazdának a köszönetüket tudtul adja.</p>
+<p>Mondom ennélfogva, hogy sok mindenféle mesék vannak a világon.
+Talán abban a világban sem történt minden úgy, ahogy a mostani
+regék beszélik.</p>
+<p>Azt mondja erre egy öreg ember:</p>
+<p>– Hát én meg még kabaréztam is nekik.</p>
+<p>– Kabarézott bátyám?</p>
+<p>– Hát. Akkor ugyan még nem volt kabaré. Hanem mulattam velük,
+ettem-ittam velük s danoltam nekik.</p>
+<p>– S mikor történt ez?</p>
+<p>– Régen. A hatvanas évek elején, még talyigás-szenátor
+koromban.</p>
+<p>Aki beszél, Vékes Sándor, aki negyven évi hivataloskodás után
+ment nyugalomba. Szálas ember még ma is, valamikor nevezetes nótázó
+volt. A szava most is erős, régente pedig a hangja nyomán
+megreszkettek az ablakok.</p>
+<p>A talyigás-szenátorság gúnyszó s nem valami magas hivatalt
+jelent. A városi tanácsnokot annak idején szenátornak nevezték,
+mint latinos világban illett is. A néphumor azután a városi
+kézbesítőket, akik az idéző-cédulákat hordták ki a városházáról
+hivatalos ügyekben a közönségnek: gyalogszenátornak <span class=
+"pagenum"><a name="Page_233" id="Page_233">-233-</a></span> nevezte
+el. Voltak azonban olyan hivatalosak is, akik jártak-keltek.
+Ezeknek hivatalból kidukált egy kétkerekű kocsi, meg egy ló. A
+gyalogszenátor formájára tehát a nép ezekre a talyigás-szenátor
+titulust akasztotta.</p>
+<p>Ilyen minőségében ment tehát Sándor bátyánk ki a csöngölei
+pusztára, hogy valami tizennégy forint körül való adót egy renitens
+magyaron behajtson. A csöngölei puszta jól fent van, egészen
+Félegyháza alatt. Nem is egymaga ment, volt vele egy városi lovas
+pusztázó katona is, bizonyos Ábrahám János. Másfelé az ilyent
+pandurnak nevezték, meg hajdunak, de nálunk csak a gyalogos városi
+katonát mondták hajdunak, míg a lovast pusztázónak hívták. Nem is a
+talyigán ment ki ilyformán Vékes, hanem összefogták a két lovat egy
+rendes kocsiba, feltették a gunyát, a tarisznyát, a puskákat, már
+mint, ahogy az ilyenkor szokásos, megindultak, el is értek oda,
+ahova akartak.</p>
+<p>A tizennégy forintokkal nem sok baj volt, a gazda szó nélkül
+fizette meg az adót és a behajtási költséget. Voltaképpen nem is
+kötözködésből nem fizették a kinvaló népek az adót, hanem a nagy
+távolságok miatt messze volt nekik a város; jobban szerették, ha
+helyükbe mennek a pénzért. Amúgy a bejárást meg nem nagyon
+kívánták. Még ma is él kint a tanyákon olyan öreg ember, aki
+legutoljára negyvennyolcban volt idehaza, akkor sem más egyébért,
+mint hogy beállhasson honvédnek.</p>
+<p>A pénzt tehát fölszedvén, a hivatalos formák <span class=
+"pagenum"><a name="Page_234" id="Page_234">-234-</a></span> szerint
+indultak vissza. Késő délutánra értek ki s a gazda tartóztatta is
+őket, hogy ne menjenek el éjszakára, háljanak ott.</p>
+<p>– De – mondja Sándor bácsi – az abban az időben nem volt
+szokásos. Elviszem a pénzét adóban, azután még ott vendégeskedjek?
+Ez nem járja. Azért van csárda a pusztán, majd odamegyünk s ott
+meghálunk.</p>
+<p>Oda is mentek. A lovakat bekötötték az istállóba, a csárdásné
+meg vacsorát főzött.</p>
+<p>– Valami jó ételt-e? – kérdem, tudván, hogy az öreg úr a régi
+magyar konyhának nagy ismerője s bizonyos hónapokban még a finom
+pulykapecsenyét is eltolja maga elől, azon az alapon, hogy úri
+ember nem eszi meg a pulykát akkor, amikor fészekszagú.</p>
+<p>– Jó ételt? Mit képzel? Csárdában márciusban nincs jó étel, mert
+olyankor nincsen más főznivaló hús, csak a kotlóstyúk. Ez az eset
+pedig éppen március tizenhetedikén történt; onnan tudom, mert
+másnap volt a nevemnapja.</p>
+<p>Hát megették a kotlóstyúkot, megitták a messző borukat, Ábrahám
+János kiment aludni a lovak közé, Vékes pedig lefeküdt a
+vendégszobában. Mert úgy voltak akkor a csárdák berendezve, hogy
+tartoztak vendégszobát tartani arra az esetre, ha valamely kintjáró
+hivatalosra ráesteledik az idő. Az egész napi törődés után jól
+esett az ágy és szívesen hajtotta Vékes álomra a fejét. Mikor úgy
+félszenderben volt, hallott még valami kocsirobogást, de nem sokat
+törődött vele. Bizonyosan utasok <span class="pagenum"><a name=
+"Page_235" id="Page_235">-235-</a></span> jöttek. Azért csárda a
+csárda, hogy a vendégek megszálljanak benne.</p>
+<p>Elaludt. De alig hogy szunnyadt, a csárdásné fölrázta
+álmából.</p>
+<p>– Keljen föl!</p>
+<p>– Miért?</p>
+<p>– Itt vannak a betyárok a kocsmaszobában. Hivatják.</p>
+<p>– Kicsodák?</p>
+<p>Az asszony az ajkára tette a két ujját, ami tudvalevőleg minden
+nyelven annyit jelent, hogy ne szólj szám: nem fáj fejem.</p>
+<p>– Csak öltözzön sebösen, mert baj lösz. Mönjön közibük. Ne várja
+mög, míg érte gyünnek.</p>
+<p>– Hányan vannak?</p>
+<p>– Öten.</p>
+<p>– Hát Ábrahám pusztázó hol van?</p>
+<p>Legyintett a kezével a csárdásné:</p>
+<p>– Elbujt a padláson a szénába.</p>
+<p>– Hát akkor egészen helyben vagyunk, mint Makó – gondolta a
+talyigás-szenátor és öltözködni kezdett. Előbb azonban a kétcsövű
+vadászpuskáját eldugta az ágyba a szalmazsák alá. Pedig nem volt az
+az ember, aki a maga árnyékától megijedt volna. Erről később elég
+bizonyságot tett csendbiztos korában, meg az árvíz idején. De
+akkor…</p>
+<p>– Hát féltem – mondja. – Ha maga az oroszlánszívű Rikárd
+mondaná, hogy ilyen esetben nem tart valamitől, még az is hazudna.
+Ha puskával megyek közibük, már az ajtóból azonnal lelőnek…
+<span class="pagenum"><a name="Page_236" id=
+"Page_236">-236-</a></span> Vagy hát, mondjuk, a legjobb esetben
+lelövök belőlük kettőt. Akkor még mindig marad három. Azonfölül még
+kint is van legalább egy vagy kettő. Mert az csak a nótában van,
+hogy „szolgálóját istrázsára állítsa kend“. Ha öt betyár ivott, egy
+vagy kettő mindig a csárdán kívül maradt józanul. Hát most már
+egymagamban mit csináljak ennyi akasztófavirággal szemben, éjszaka
+a pusztán? Bizony csak féltem. Bizonyság rá, hogy mikor már
+fölöltözve voltam, akkor láttam, hogy a ruhadarabokat fordítva
+szedtem magamra. Akkor újra kellett vetkőződni, meg öltözködni,
+pedig a csárdásné már ugyancsak sürgetett…</p>
+<p>Kiment a betyárok elé.</p>
+<p>– Jó estét adjon az Isten.</p>
+<p>– Adjon az Isten – felelték. – Gyűjjön ide, üljön le.</p>
+<p>Az elbeszélésbe beleszól egy öreges hang:</p>
+<p>– Természetesen e díszes társaságban az elnöki helyre ültették
+kendet?</p>
+<p>Aki közbeszól, az Koncz Antal bátyánk, nyugalmazott gyöngye az
+ország összes archiváriusainak s arról is nevezetes, hogy okosabb
+ember, mint az édesapja volt. Erről kézzelfogható bizonyság az,
+hogy bár negyvennyolcban az apjával együtt állt be katonának s
+együtt mentek neki a branyiszkói hegynek is, az öregje csak káplár
+maradt, ő pedig hadnagyságig vitte s Világos alatt hamarabb
+kibujdokolt az osztrák kéz alól, mint az öreg.</p>
+<p>– Hogy mondja kend? – kérdezi a Sándor bácsi. Az elnöki székbe?
+Hát! Három betyár ült <span class="pagenum"><a name="Page_237" id=
+"Page_237">-237-</a></span> szemközt, kettő meg ezeknek ellenébe,
+ezek közé ültettek. Azután azt mondták, egyek az ételből.</p>
+<p>Mondom: Köszönöm, én már vacsoráztam.</p>
+<p>– De csak ögyön! – mondták. De olyan hangon mondták, hogy sietve
+fogtam bele megint a kotlóstyúk evésibe. Öt kétcsövű puska meg
+keresztben hevert az asztalon.</p>
+<p>Nyilvánvaló, hogy elég csinos asztalteríték mellett kosztolta az
+öreg tyúkot Sándor bátyánk, többi felebarátjával együtt.</p>
+<p>Étel után azt mondja az egyik betyár:</p>
+<p>– Tíz itce bort ide az asztalra.</p>
+<p>– Hát, – mondja Sándor bácsi – most kezdett már kellemetlen
+lenni a dolog. Jól tudjuk, hogy még az úrféle is neveletlen, ha sok
+bort iszik. Hát mi lesz majd most itten a betyárok között?</p>
+<p>Nem is csalódott. Egyik betyár azt mondja neki:</p>
+<p>– Hát az úr vacsora után nem pipázik?</p>
+<p>– De szoktam – feleli a szorongatott Vékes – de a pipám meg a
+dohányom bent maradt a szobában. Majd kihozom.</p>
+<p>Készülődött is, hogy majd kihozza, de az emberek visszanyomták a
+padra.</p>
+<p>– Sohase menjen. Majd kihozza a csárdásné.</p>
+<p>Kihozta az asszony a pipát a zacskóval együtt.</p>
+<p>– Gyönyörű szép pipám volt – beszéli az öreg – tizenöt forintért
+vettem Okernyi kávéstól. Nagy pénz volt abban az időben a tizenöt
+forint. Hát megtömtem, rágyujtottam s kínáltam tovább a
+<span class="pagenum"><a name="Page_238" id=
+"Page_238">-238-</a></span> dohányt. A betyárok szeme rámeredt a
+pipára. Egyszer azután a jobbfelül ülő szomszéd kirántja a
+szájamból a pipát, de olyformán, hogy egy fogam majdnem velement a
+csutorával.</p>
+<p>Azt mondja:</p>
+<p>– De szép pipája van az úrnak.</p>
+<p>Azzal a szájába veszi a pipát és szívja tovább. Birtokba vette,
+a kis késit neki.</p>
+<p>Most csönd volt. Az erőszakoskodás, így nyilvános helyen, a
+többi embernek nem tetszett.</p>
+<p>Akkor azután az előljáró betyár a fegyverekre tette a kezét és
+azt mondta a piparablónak:</p>
+<p>– Te kapcabetyár! Hát így mersz bánni a vendéggel? Hát nem adod
+vissza rögtön azt a pipát? Te kapcabetyár?</p>
+<p>A pusztai csavargó megszégyenülten adta vissza a pipát.</p>
+<p>– Még csak meg sem mertem a csutoráját törülni – mondja Sándor
+bácsi – nehogy sértés történjen. Szívtam tovább.</p>
+<p>A tíz itce bor elfogyott. Az előljáró újból kirendelt tíz itcét
+és azt kérdezte Vékestől:</p>
+<p>– Hát tud-e danolni az úr?</p>
+<p>– Jaj-haj – gondolta Vékes, most kezdődik még csak a cifrája.
+Majd azután következik a kuferces tánc és mit lehet tudni afelől,
+hogy a mestergerendába vagy az én fejembe hajítják-e bele a
+baltát?</p>
+<p>– Danolni tudok – mondta Vékes, amire azt mondták az emberek:
+akkor jó.</p>
+<p>S a kabaré megindult. Tetszettek a nóták. Sándor bácsi a
+harangszóhoz illő hangjával valóságosan <span class=
+"pagenum"><a name="Page_239" id="Page_239">-239-</a></span>
+elkábította az akasztófa jövendő virágait. Természetesen a
+hozzávaló szöveggel. Például:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Mikor Pista betyár
+lett,<br /></span> <span class="i0">Szennyes inget, gatyát
+vett.<br /></span> <span class="i0">Szennyes ingbe,
+gatyába<br /></span> <span class="i0">Becsapott a
+bandába.<br /></span></div>
+</div>
+<p>Ez nagyon tetszett. S fölbátorodva rajta, most már a
+betyárvirtust dicsőítette a következő nóta:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Nem vagyunk mi
+betyárok,<br /></span> <span class="i0">Útonálló
+zsiványok.<br /></span> <span class="i0">Aki szegény, nem
+bántjuk,<br /></span> <span class="i0">A gazdaggal
+tréfálunk.<br /></span></div>
+</div>
+<p>Már beledanoltak a betyárok is s nagy bődüléseikkel rontottak a
+nótán. Közben iszogattak és parancsolták, hogy</p>
+<p>– No még!</p>
+<p>Mondta azután Vékes a régieket sorra:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Kizöldült az erdő fája,
+leveles,<br /></span> <span class="i0">Akinek nincs, csendes tanyát
+ott keres.<br /></span> <span class="i0">Akit otthon vetett ágygyal
+nem várnak,<br /></span> <span class="i0">Minden bokor szállást ád
+a betyárnak.<br /></span></div>
+</div>
+<p>Éjfélt kakukolt az óra, a csárda ajtaja fölnyílt s belépett a
+hatodik betyár, az őr. Nem szólt egy szót sem, csak nyitott
+ajtónál, puskával a kezében, megállt. Erre a bentlevők a fegyverhez
+nyúltak s fölálltak az asztal mellől. Az előljáró betyár egy
+ötvenforintos bankót vetett az asztalra fizetés gyanánt s azt
+mondta Vékesnek: <span class="pagenum"><a name="Page_240" id=
+"Page_240">-240-</a></span></p>
+<p>– Köszönje az úr, hogy jól tudott danolni.</p>
+<p>Ezzel kocsira kaptak s elmentek a sötét éjszakába. Vékes a sok
+izgalom után nem tudott fekvőhelyére térni, kiment a csárda elébe s
+ott járkált a fűvön. Egyszer messziről, az erdő fái közül
+puskadörrenés hallatszott. Ahán! Bizonyosan üldözik őket. Bár
+megfognák valamennyit! Vagy legalább csak azt a betyárt, aki a
+pipát majdnem a fogával együtt kapta ki a szájából.</p>
+<p>Pedig nem így történt. Nem üldözte akkor éjjel őket senki. Hanem
+éppen az a pipás betyár lőtte hasba a vezért, hogy megtorolja a
+sértést, amiért lekapcabetyározta. Testét azután még azon az éjjel
+bevetették a csorda-kútba s másnap a hazatérő Vékes láthatta, amint
+onnan a gulyások kiemelték… <span class="pagenum"><a name=
+"Page_241" id="Page_241">-241-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Egy a nép közül.</h2>
+</div>
+<p>Gyerekkoromban új udvaros került a házhoz. Apám nagyvendéglős
+volt, oda sok udvaros kellett, volt talán négy is. Egy, aki a
+megszállott utasok ruháit takarította, a másik a fahordást meg a
+tüzelést látta el, a harmadik a vendégkocsikat látta el, szedte az
+istállópénzt, árulta a kocsisoknak a szénát, szalmát,
+faggyúgyertyát, a negyedik pedig egyebet sem csinált, csak örökké
+fát vágott. Nem volt abban az időben még a favágóipar úgy
+kifejlődve, mint most. Házi személynek kellett azt végezni. Igy
+azután volt vendégudvaros a Lohndiener, konyhaudvaros a
+Küchenknecht, udvari udvaros a Hofknecht, favágó-udvaros a
+Holzknecht. Mind magyar volt, de azért német nevük is volt, mint
+ahogy a fogadósság mesterszavai leginkább német eredetűek is.</p>
+<p>Ezúttal azonban a legalsóbbrangú udvarosságra, a favágószakmára,
+nem magyar ember került, hanem egy oláh legény, valamelyik
+csanádmegyei faluból. Egy szót sem tudott magyarul, de amúgy
+csinos, fürge, eleven, csak úgy beszélt kifelé az okosság
+<span class="pagenum"><a name="Page_242" id=
+"Page_242">-242-</a></span> a két fekete szeméből. Volt egy pár
+csizmája, talán két rend fehér-ruhája, egy ködmöne, meg egy
+szalmakalapja, amit maga font még otthon. A neve Redzsep Juon, ami
+azt mutatja, hogy nem tiszta oláh volt, hanem valami szerencsés
+beolvadás, talán még a török időkből, mert a neve törökül okos
+embert jelent, olyan okos embert, aki az eszénél fogva tanítani
+tudja a tudatlanabb népet.</p>
+<p>Juon tehát beköltözött favágói helyiségébe s buzgón fogott a
+munkához. Egész nap szólt a fűrész és csattogott a fejsze a
+fás-színben. Rendes táplálkozáshoz jutván, a vékonyka legény
+emberesedni kezdett s az arca színre kapott. Egyéb átváltozásokon
+is kezdett keresztülmenni. Irni tudott, papírt vett tehát, azt
+összevarrta könyvbe s bele irkálta a magyar szavakat, amiket
+hallott. Azután pénzt kért ki a fizetéséből.</p>
+<p>– Ruhára kell?</p>
+<p>– Nem, – mondta János (mert a Juon is átalakult), – a ruha ráér.
+Könyvet vásárolok.</p>
+<p>A kisváros egyetlen könyvkereskedésében román-magyar szótárt
+vásárolt János s este az istállóban, a kocsisok között, a falra
+hosszában felragasztott faggyúgyertya fényénél János tanult.
+Tréfálták, nevették, gúnyolták érte, János ilyenkor felnézett a
+könyvből s csökönyösen, határozottan mondta: magyarul akarok tudni.
+Bún akarok tudni magyarul.</p>
+<p>Nem telt bele sok idő, János már a második könyvet vette meg a
+Gaál és Gömöry boltjában. Ezúttal már magyar-német szótárt. Mert
+„németül is akarok tudni“. Nyelvtan nem kellett neki, a szótárak
+<span class="pagenum"><a name="Page_243" id=
+"Page_243">-243-</a></span> segítségével haladt előre, ritka szép
+gyorsasággal.</p>
+<p>A nép embereiben néha különös nyelvérzékek lakoznak. Ismertem
+Novibazárban egy Szimó nevű délszláv legénykét, aki félig segédje,
+félig szolgája volt annak a vállalkozónak, aki a zászlóaljunknak az
+élelmiszert szállította. Érintkezésünk volt vele naponta, mert ő
+porciózta ki a szakácsoknak a főznivalót. A Szimkó beszélt minden
+balkáni nyelven s egyformán tárgyalt a német számvevőőrmesterekkel
+meg a magyar napos-káplárokkal. Egy évi lentlét után híre jött,
+hogy megyünk haza, a helyünkbe egy zászlóalj jön a
+harminchetesektől. Mondtuk is a Szimkónak: no Szimkó, jönnek az
+oláhok, azokkal majd hogyan beszélsz? A Szimkó nevette: Majd
+megtanulom én azt két hét alatt. Mondtuk: jól beszélsz Szimkó, egy
+esztendő alatt sem tanulod meg, nehéz az nagyon, oláhul dunyezózni.
+De Szimkó csak nevette: ahogy a magukét megtanultam, úgy megtanulom
+azt is. A magukét is két hét alatt tanultam meg. Hát csakugyan a
+dolog nem tréfa, de úgy történt. A harminchetes zászlóalj a
+felváltás napja előtt valami három héttel előre küldött egy kis
+csapatot, hogy tájékozódjon a szolgálati viszonyok felől. Leginkább
+útszolgálat volt ott, amit a berlini szerződés szerint hivatalosan
+úgy neveztek, hogy a Boszniából és Hercegovinából Törökországba
+vezető kereskedelmi utak biztosítása. Derék albán testvéreink
+ugyanis ugyancsak betyárok szoktak lenni és azoknak az uralma alól
+kellett fölszabadítani az utakat. Azért jött le tehát <span class=
+"pagenum"><a name="Page_244" id="Page_244">-244-</a></span>
+előljáróban egy kápláralja fiatal oláh, hogy ezeket az utakat
+megismerjék, mert rendes térkép nem is volt még csinálva abban az
+időben a tájékról. Hát leérkezett a húsz rumuny és az ételükhöz
+való holmit szintén a Szimkó porciózta ki nekik. A Szimkó az első
+napon hallgatag nézte a lassújárású, nehéz embereket, de másnap már
+kezdett beszélgetni velük. Az „ungye masina, pringye lumine“
+alapján hamar megtalálta az albán-oláh kapcsolatot s nem telt bele
+két hét: a Szimkó beszélt oláhul.</p>
+<p>Igaz ugyan, hogy a közönséges beszédben ehhez a tudományhoz
+két-háromszáz szónak az ismereténél több nem kell, de mégis csak
+érdekes ez a dolog, mikor nyilvánvaló, hogy az iskoláinkban nyolc
+esztendőn át tanítják a gyerekeket bizonyos idegen nyelvekre és a
+gyerek még sem tud azon a nyelven beszélni. Míg a Szimkó két hét
+alatt dunnyezózott oláhul minden javított és bővített mondattan
+nélkül.</p>
+<p>Ez olyan dolog, hogy egészen ráillik a Mikszáth-féle elméletre,
+hogy az ember egy esztendei tanulás után egész rendesen
+belegyakorolhatja magát az egérfogás tudományába, de a macska ezt
+már hat hetes korában is érti.</p>
+<p>Amilyen volt a Szimkó odalent a nagy kopár sziklák között, olyan
+volt idehaza Juon Redzsep a lapos és tág mezőkön a nyelvi tudások
+állapotában. Ha már Redzsep valaki, akkor annak muszáj okosnak
+lenni. Miért? Ki tudná megmondani? Talán a titokzatos hetes számnak
+van ehhez köze, mert a redzsep arabul meg a hold járása szerint
+számított <span class="pagenum"><a name="Page_245" id=
+"Page_245">-245-</a></span> esztendőnek a hetedik hónapját jelenti.
+S a hetedik hónapban született gyerekek táltosok szoktak lenni, így
+van ez a magyar hitben is…</p>
+<p>Egyébként az ördög bánja ezeket a babonákat: csak a tényeket
+állapítsuk meg. A tény pedig az, hogy Juon példátlanul nagy
+hirtelenséggel megtanult magyarul és németül az istállók
+faggyúgyertyái mellett a könyveiből.</p>
+<p>Azután egyelőre nem tudom, hogy mi történt Juonnal. Mi haza
+kerültünk apámékkal a szelíd kisvárosból az urbsba s az onnan való
+többi emlékek között elfeledtem Redzsep Juont is.</p>
+<p>Évek multán, ahogy itthon az „Európa“ nevű vendégfogadó előtt
+elmegyek, a bejárat lépcsőjéről rám szól valaki örvendező
+hangon.</p>
+<p>– Jó reggelt kívánok, ifjúr.</p>
+<p>Föltekintek. Egy tekintélyes férfiú állott a lépcső legmagasabb
+fokán. Kék uniformis a testén, aranyos tengernagyi sapka a fejében:
+ez a portás. És ez a Juon Redzsep.</p>
+<p>No ezen a találkozáson igen megörültünk és ez jó volt. Valóban,
+mily kevés ember van, aki a neki tett szívességekre emlékezik s
+lám, Juon emlékezett arra, előkelő portási mivoltában arra az
+időre, amikor a magavágott fákkal hajnalonkint a gyerekszoba
+kályhájába begyújtott, emlékezett a gyerekre, aki a lompos oláh
+ködmönéért nem nevette ki s aki vele a fényesen kivilágított
+istállók sarkában, német tanulmánya közepette, a derdidasz
+rejtelmei felől tanácskozott.</p>
+<p>No azután megint multak az idők és az évek <span class=
+"pagenum"><a name="Page_246" id="Page_246">-246-</a></span>
+suhantak egymásután. Juon Redzsepet megint csak elfeledtem. A sors
+esztendőkön átal az ország határain kívül vetett. Valóban egyéb
+gondom is volt, semhogy azon tépelődjek: mi van most Juonnal.
+Teljesen és végképpen elfeledtem a kint való életben.</p>
+<p>Néhány év multával a sors megint hazahozott. Pár évig
+legénykedtem még és sokszor megfordultam az „Európa“ nevű
+vendégfogadóban, de Juont már nem találtam ott. Gondoltam:
+alighanem elveszett, eltünt – talán mint afféle törekvő ember,
+kiment Amerikába szerencsét próbálni. Megint csak kitörültem Juont
+az emlékezetemből. De azután amidőn jegyben jártam s hivatalos
+voltam a jövendő ipam asztalához baráti vacsorákra, egy alkalommal,
+ahogy a konyhán mennék keresztül – mert a régi magyar házaknál a
+szobába a konyhán keresztül vezetett az út és a ház asszonyai,
+leányai ott voltak találhatók, nem pedig a szalónban sláfrokkban –
+hát ott a konyha sarkából rám szól valaki:</p>
+<p>– Jó estét kivánok, ifjúr!</p>
+<p>Ránézek a közbeszólóra: hát ez Juon Redzsep.</p>
+<p>No ennek megint örültünk.</p>
+<p>Kérdezem ezután a szobában, hogy miként kerül ide a konyhába
+Juon Redzsep?</p>
+<p>Mondják, hogy nincsen ott a konyhában semmiféle Juon
+Redzsep.</p>
+<p>Mondom, hát már hogyne volna ott, mikor ismerem. Favágó-udvaros
+volt az apámnál, azután meg portás az Európa-fogadóban.</p>
+<p>Mondják, hogy az lehetetlenség, amiket beszélek. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_247" id="Page_247">-247-</a></span> Mert
+aki férfi a konyhában van, az sohasem volt oláh, hanem magyar
+ember, a neve: Regyep János. A foglalkozására nézve esernyőművész
+és az ura a szakácsnőnek. A szakácsnő külön lakik és a János azért
+szokott esténkint eljárni, hogy hazakisérje az asszonyát. Ha marad
+ki valami étel: kap vacsorát is, mert igen rendes egy pár és Regyep
+a házbeli esernyőket ingyen szokta reparálni.</p>
+<p>Elhallgattam, gondolván, hogy miért rontsam egy kiképzett és
+alkalmas esernyőművész tekintélyét. Tőlem művészkedhetik a világ
+végezetéig esernyői tekintetekben. Nem is szóltam azután erről
+többet.</p>
+<p>Később is láttam azután Juont a konyhában néhányszor, de azt is
+hallottam, hogy nem valami jól élnek. Az asszony idősebb volt, mint
+a férfi és féltékenykedésekkel gyötörte a csinos Jánost. Alighanem
+talán el is váltak, az asszony a szolgálattal felköszönt, elment s
+ezután ismét nem hallottam semmit Jánosról.</p>
+<p>Egyszer kint a tanyák között megyek az úton, gyalog, igyekezvén
+valahova az apostolok lovain. Hétköznap, ha nincsen valamerre a
+környéken hetivásár, néptelenek ezek az utak, mert mindenki a
+földeken dolgozik. Már messziről látni, hogy jön szemközt egy
+ember, nem tanyai, mert pantallóban van, meg keménykalapban, a
+hátán nagy batyu és sokféle ligő-lógó holmi. Miféle gyalogkereskedő
+lehet ez? Mert nem igen járnak így a tanyák közt. Gyűrűs zsidó már
+régen nincsen ezen a tájon, az olajkáros is kiveszett, sőt az
+ablakostót, meg a <span class="pagenum"><a name="Page_248" id=
+"Page_248">-248-</a></span> drótostót is ritkaságszámba megy. Az
+edényféle elég olcsó, nem igen drótoztatják már, ha eltörik,
+kivetik a szemétre s újat vesznek. Ha ablak törik ki, vásárolnak
+hozzá üveget, meg kittet a városban s beablakozzák maguk. Még a
+tanyai boltban is lehet kapni ablaküveget, olyan aprókat, amilyen a
+tanyákon szokott lenni. Jó az oda, mert úgyszólván csak télen
+tartózkodnak a szobában, meg éjszaka, amikor tudvalevőleg nem
+túlságosan sok szükség van ablakra.</p>
+<p>Szóval hát kiféle lehet ez a kereskedelmi vándor? Rongyszedő nem
+lehet, mert a tanyán nincs rongy, ott minnenféle elszakadt gunyát
+felhasználnak valamire. Kötöző-madzag lesz belőle a karózott
+gyümölcsfához, vagy bél a legrégibbfajta világítóeszközhöz, a
+tatarhoz, vagy pedig a felhasogatott rongy-szalagokat egymás végébe
+varrják s van hozzá értő mester, aki ezekből a rongyokból lóravaló
+pokrócot, meg ágyravaló terítőt sző. Kiféle hát ez a
+gyalogvigéc?</p>
+<p>Mikor közelre ér, megemeli a keménykalapot és örvendező hangon
+kiáltja:</p>
+<p>– Jónapot kivánok!</p>
+<p>Hát a Juon volt. Hátán esernyők, meg különféle sétálós órák,
+kakukos, meg nem kakukos, azután viaszkos vászonban olcsó amerikai
+csengetyűs-órák.</p>
+<p>– Hát maga?</p>
+<p>– Hát így – mondja. – Járom a tanyákat. Esernyőt reparálok, órát
+javítok, meg árulok is.</p>
+<p>– Azután meg lehet ebből élni? <span class="pagenum"><a name=
+"Page_249" id="Page_249">-249-</a></span></p>
+<p>– Meg – mondta bizalmasan. – Csak bánni kell tudni a néppel. Nem
+szabad semmit sem magasra taksálni. Becsületes munkát kell
+végezni.</p>
+<p>– De gyalogolni sokat kell, úgy-e? Nem nehéz a cókmók a
+hátán?</p>
+<p>Nevetett.</p>
+<p>– Kicsit nehéz, – mondta – de ez nem lehet másként. Nekem pénz
+kell, mert én önálló akarok lenni.</p>
+<p>– Miféle önálló? Önálló esernyőművész?</p>
+<p>– Nem – mondta ugyanazzal a határozottsággal, amint mondta
+egykor az istállóban: én tudni akarok németül, én bún akarok
+németül tudni – én önálló órásmester akarok lenni.</p>
+<p>Elkezeltünk, sok szerencsét kívánva a derék, törekvő embernek.
+Azután megint nem hallottam felőle jóideig. De egyszer bent a
+városban az utcán járván, egy kis boltajtó fölött látom a friss
+cégtáblát: Regyep János órásmester. Elvállal mindennemű javítást,
+pontosan és olcsón.</p>
+<p>Hát csakugyan ez is a Juon volt.</p>
+<p>De nem telt bele sok idő, a kis bolt eltünt. Nem gondolom, hogy
+meghalt volna Juon, vagy letört volna. Hanem inkább előbbre ment.
+Nem tudom biztosan, de úgy vélem, hogy még találkozni fogok az
+életben a Juonnal. Hogy gyárigazgató lesz-e vagy bányatulajdonos,
+halászati bérlő-e vagy villamtechnikus, az nem tudható. De annyi
+bizonyos, ha akármiféle foglalkozásban lesz, a munkáját mindig
+<i>bún</i> fogja elvégezni.</p>
+<p>Mert mégis csak ez a fődolog. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_250" id="Page_250">-250-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Mezei dolgok réti emberekről.</h2>
+</div>
+<p>Ami a réteket illetné, rétek ma már csak imitt-amott találhatók,
+amik vannak, azok sem az igaziak. Kicsik már és vékonyak, mert az
+ember elfogta a víztől a réteket különböző furfangokkal. A víz
+hatalmas volt és terjeszkedő. Nyár közepén, szárazság idején
+megvonult a mederbe, hogy messziről nézve bárki azt hihette volna,
+hogy ha jól nekiszalad, át is ugorhatná: a víz ilyenkor gyermekies
+álmokat alszik. Más időben földuzzadt és elhatalmasodott, a partra
+kilépett és tovább legelt. Kiment a rétbe, rokonait, az elhagyott
+mocsarakat új vízzel köszöntötte, körülölelte a nádasokat, megmosta
+tocsogó, apró hullámaival a fák törzseit és rejtelmes, titokzatos
+csendű vízi életet csinált a sumárok, morotvák, erdők messzi
+tájain. Utját nem állta más, csak a magaslatok, amik maguktól
+voltak ott, ahol voltak, mert nem vitte őket oda senki. Úgy álltak
+ott, ahogy időtlen idők előtte odatétettek menybéli hatalmak által
+s ezek ellen küzdeni valamit merne-e bárki is? Nem mertek az
+emberek, inkább tökéletesen bele voltak állapodva, hogy
+<span class="pagenum"><a name="Page_251" id=
+"Page_251">-251-</a></span> úgy helyes minden, ahogy van, hogy a
+víznek maradjon hatalma, de annak a határát magának a földnek a
+tulajdon hatalma szabja meg. Igy volt ez sok ideig, mígnem a föld
+hatalmát a földtől elvette az ember és harcba állott a vízi
+világgal. Az embernek kevés volt a föld és sok volt a víz, próbálta
+tehát, hogy elvegyen ennek a birodalmából valamit. Mint a
+pusztaszéli nem egyeneslelkű ember, aki évente el-elszánt a
+szomszéd földjéből egy-egy barázdát, azonformán lépésről-lépésre
+próbálgatták elvenni a víz birodalmát. Sáncokat emeltek elibe,
+előbb csak a kisded nyúlgátakat, amiket nem azért neveznek
+nyúlgátaknak, mintha nyulak volnának, hanem azért, mert nyúlnak,
+azután azokat a nagyobb sáncokat, amiket ma már csak
+alvótöltéseknek hívnak, végezetül pedig amazon nagy, földből
+készült óriási kígyókat, amelyek a vizek mentén mint várfalak
+haladnak s amiknek a tetejéről, ha kocsival lefordul az ember,
+tökéletesen biztos lehet afelől, hogy sehova máshova nem hull,
+hanem egyenesen a jólelkű angyalok szelíd ölébe esik. No így
+elvették a víztől a hatalmát, valóságosan elvették az uradalmát, a
+birodalmát, a királyságát, nem maradt meg belőle semmi. Rétjei
+elfoglaltattak. Elveszett réti hala, vizi madara, a víz
+összezsugorodott, ma semminek sem hívják, gúnyosan úgy nevezik:
+vizecske s régi ereje elől néma rettegéssel csak akkor menekül a
+hatalmas ember, amikor a lázadó vizecske zavaros hullámait messze a
+partokon túl eleven halál gyanánt minden élőkre kiveti.</p>
+<p>Mondhatnánk ugyan erre a beszédre Tóth Suhajda <span class=
+"pagenum"><a name="Page_252" id="Page_252">-252-</a></span>
+Sándorral egyetértőleg azt is, hogy nem igaz ebből a beszédből
+semmi, mert két vége van a beszédbeli botoknak is és éppen az
+ellenkezőjét is lehetne mindezeknek gondolni. Ez teljességgel igaz,
+de éppen ezért nyilvánvalóan áll Vecsernyés Mihály elmélkedése is,
+amely szerint szükséges az, hogy a szó ne egyezzen. Mert ha
+nincsenek egymással ellenkező észjárások és a szavak olyképpen
+egyeznek, hogy mindenki egyformán gondolkozik, akkor apránkint
+elfelejtünk beszélni.</p>
+<p>De annyi mégis mindenképpen igaz, hogy elvesztek a nagy rétek,
+amiken régente különös emberek éltek. Itt-ott ugyan maradt ilyen
+erdős és nádas réti táj, a fák ezen erdőkben már mind óriások.
+Rejtélyes sűrűségek vannak itt. Vadul nő bennük a kék szeder, amely
+olyan, mintha lábai volnának, magátul halad és iszalagos
+folyondárjaival maga is erdő az erdőben. Öreg fák korhatag
+belsejében akkorák az üregek, hogy el lehetne bennük laknia annak,
+akinek más barlangot nem adott a sorsa. Aki úgy élt, mint a remete;
+voltaképpen nem is mások ezek, mint a remeteség maradványai. Honnan
+kerültek, miként támadtak, azt nem tudni. De éltek, elbújva a
+világtól, a réti erdőkben, ahol nem kereste őket senki, nem is
+bántottak semmit. Csak éppen annyit, amennyi a megélhetéshez
+kellett. Valami gunyhót tákolt össze magának, csinált magának
+tapogató-szerszámot, amivel a csekély vízben a halat foghatta,
+tőrrel megfogta a madarat, ha kellett, némely fogását arravetődő
+paraszti vadásznál, halászembereknél elcserélte sóra, dohányra.
+<span class="pagenum"><a name="Page_253" id=
+"Page_253">-253-</a></span> Azután így élt, amíg bírt, ha meghalt,
+sem törődött vele senki, testét a tavaszi kiöntés vize elsodorta a
+folyóba, a nagy temetőbe. Vagy úgy lehet, ha vackát üresen
+találták, hogy nem is halt meg, csak elvándorolt. Megunta a vidéket
+és más tájra ment, mert az ilyen magános életet élők nagyon
+szeretik a kódorgást. Minden holmija elfér egy tarisznyában,
+főzőedénye egy bogrács vagy az se, hanem csak egy csupor; ennyi
+holmival könnyű új lakást keresni.</p>
+<p>Nem lehet megmondani, hogy mi viheti az ilyen elhagyatott,
+magános és kietlen életre az embereket. A régi réti halász, meg a
+vadászó ember nagyon megszokta a kint való tanyázást, lehet azután,
+hogy a felesége elhalt vagy elhagyta vagy a családja elpusztult,
+ilyenkor azután kivette magát a rét rejtelmes világába végképpen,
+télre és nyárra egyaránt. A másikat talán a lelkiismeret üldözte
+oda, mint Káint a bűne. Az ötvenes években az algyevi rétségeken
+volt egy ilyen magának való ember, aki egy ladikban élt, azt
+húzta-tologatta a sekélyes parti vizeken ide-oda a nád között.
+Öregek beszélték, hogy az örökös vízben való járástól olyan
+fényesre vált a bőr a lábszárán, mint a halé. Ennek a sorsáról
+annyi tudatik, hogy a német világban a zsandárok valami cserkészés
+alkalmával agyonlőtték. (Adjon az Isten neki örök nyugodalmat.) Hát
+mi viszi az ilyen embereket az ilyen életbe? De néha csodálatos
+lakásoknak csodálatos lakója akad. Volt már úgy, hogy családos
+embert is találtak, olyant, aki egy mindenkitől elhagyott
+fakunyhóban <span class="pagenum"><a name="Page_254" id=
+"Page_254">-254-</a></span> húzta meg magát. Valaha superok laktak
+ott, apróbb hajókat csináltak, csónakokat barkácsoltak, azok
+készítettek oda rossz deszkadarabokból egy gulibaformát. Azután
+elmentek onnan, mert nemcsak a nagy halak eszik meg a kis halakat,
+hanem a nagy hajók is a kis hajókat. Elmentek hát a superok,
+otthagyták üresen a gulibát. Azután ment arra vándorlásában a
+bujdosó ember, az asszony, meg a gyerek, akik fölfogták lakásnak a
+faházat és éltek benne abból, amit a réti növény meg a víz adott.
+Éltek, községet, rokont, szomszédot nem ismerve, nem tartozva
+senkihez és semmihez, az ember halászott, a gyerek madártojások
+után kutatott a nádasban, az asszony csinálta az ételt. Mert a
+tojást meg lehet a szabad tűzön is sütni, ha előbb sárba rakják s
+úgy vetik a tűzbe, valamint a kenyértésztát meg lehet sütni a
+melegített kövön, ha előbb alkalmas födőt készítenek hozzá az
+égetett sárból. Igy laktak ott, amíg el nem takarodtak, hogy máshol
+verhessenek tanyát. De nem igen lehet már, mert kihal a rét, elvesz
+az erdő, elhagyott gulibák összeomlanak. Van azután olyan magának
+való ember is, aki hajóban lakik. A hajó valamikor, régebben,
+összeütközött egy másik hajóval, azóta a partszélen hever és pör
+alatt áll. Hogy ki nyeri meg a pört, az nem tudatik, de a hajó
+szépen megsüppedt a fövényben, ha a víz kilép a partra, csak az a
+kis ház látszik ki belőle, amelyben a kormányos lakott. Hát ebbe
+beleköltözött egy bujdosó ember s lakja télen-nyáron. Ez arról
+nevezetes, hogy ha segítségkiáltást <span class="pagenum"><a name=
+"Page_255" id="Page_255">-255-</a></span> hall, fuldoklót menteni
+rögtön odasiet, továbbá, hogy olykor deákul beszélget önmagával,
+mert valaha kispap volt. Élete egyéb regényeit azonban, mint valami
+koporsó zárja magába az elsülyedt hajó.</p>
+<p>… Réti megbúvó ember, amint az erdőben kutatott és járt a
+szederbokrok sűrűjében napi élelme után, a bozótból panaszos, síró
+gyerekhangot hallott. Ment utána s ijedten hallgatta. Mi hoz ide
+gyermeket az elhagyatott, a világtól elszakadt útjába? De csak
+kereste s meg is találta a bokrok aljában, már félig aléltan
+elterülve. Valami úriforma gyerek, úgy valahogy négy esztendő
+körül. Nem lehet más a története, minthogy hazulról elcsatangolt,
+lepkét kergetve játszadozott, azután valamerre talán kutyák
+riasztották meg, menekült előlük, végül az erdőbe jutott s itt
+eltévedt végképpen. Éhségében az epret kezdte szedni, de aztán
+elfáradt, föl-fölbukott az indákban, kezét, arcát a tüskék
+kisebezték, azután már nem bírt továbbmenni, nem is tudta merre,
+hát leroskadt s miután anyuskáját hiába kiáltozta volna, már csak
+aléltan nyöszörgött. Az ember, aki a társadalomból önként kizárta
+magát, megdöbbenve nézett a különös leletre és sietve emelte
+karjába a gyermeket. A kis fiú nem rémüldözött, a gyermekszem a
+bozontos, koldusforma emberben meglátta a megmentőt s a nyakába
+akasztotta a karját. A réti lakó szíve megdobbant, mert előle még a
+kivert kuvasz eb is futni szokott.</p>
+<p>Kérdezte aztán, hogy hogy hívják. Hát Józsinak. Aztán hol
+laknak. Hát egy házban. Aztán merre? Hát azt már nem tudta, csak
+mutogatott erre, <span class="pagenum"><a name="Page_256" id=
+"Page_256">-256-</a></span> arra, – óh, kis bolondom, – mormogta az
+ember – ha te nem tudod, én hogy tudjam?</p>
+<p>A gyermek már egy éjjelt az erdőben töltött, mert délután
+szaladt el a mezőn a pillangó után: fáradt volt és tűzben égett. Az
+ember vitte a gunyhója felé, az erdőt elhagyta, a nádas vizében
+lépdelt tovább s vigyázott, hogy a sás levele a gyerek arcát meg ne
+vagdossa. A gunyhóban leültette a vacokra s adott neki, amije volt,
+vizet, epret, vadalmát, szedett papsajtot, aztán tüzet rakott a
+nádtövekből és tojást is sütött. Közben nem győzte a gyermeket
+nézni, amint eszik, mert jól esett neki az étel s vadalmát meg
+papsajtot bizonyosan nem evett még. A gyerek aztán fáradtan
+lehúnyta szemeit és elnyúlt a vackon. Az ember a kabátját terítette
+rá s a gunyhó előtt nádat vetett a tűzre, hogy a füst távoltartsa a
+szúnyogokat. Igy ült a tűz mellett, virrasztott s olykor nézte a
+gyermeket, kinek hálótermébe a nagy lakoma után lámpa gyanánt a
+kelő hold bevilágított.</p>
+<p>Ráért gondolkozni a holdas éjben a réti ember, hogy a gyermekkel
+mitévő legyen. Bármennyire rettegett is attól, hogy emberek közé
+menjen, reggel útnak kell vele eredni, az bizonyos. Aminthogy
+hajnalban levette a gyermekről a foszladozó takaróruhát,
+felköltötte a fiút, kínálta megint eperrel, aztán a karjára vette s
+vitte a nádas vizéből kifelé.</p>
+<p>Valamerre menni kell vele. S a nád szélére érve, megállt, hogy
+gondolkozzon, hova és merre vigye. Ekkor az erdőből emberi alakok
+tünedeztek elő és kiáltás hallatszott: <span class=
+"pagenum"><a name="Page_257" id="Page_257">-257-</a></span></p>
+<p>– Megállj!</p>
+<p>Ugyancsak eldörrent egy puska is.</p>
+<p>Most asszonyi sikoltás szólt:</p>
+<p>– Ne lőjjenek, ne lőjjenek!</p>
+<p>A gyermek szíve pedig repdesni kezdett örömében s a csavargó
+karjáról a maga karját nyujtva amarra, kiáltozott:</p>
+<p>– Anyuskám, anyuskám!</p>
+<p>A réti ember letette a gyermeket a földre s megvárta, amíg
+amazok közelednek. Közben a lábát nézte, amelyet sörét ért s
+vérezni kezdett.</p>
+<p>Jöttek vagy hatan, a gyermek apja, anyja s néhány béresforma
+puskás. A gyermek az anyjához futott. Az apja lihegve mondta:</p>
+<p>– Azt hittük, rabló cigányok vitték el. Már tegnap óta
+keressük.</p>
+<p>– Nem, – felelte a réti ember – nem rabolták el. Elkódorgott.
+Tegnap estefelé találtam meg az erdőben. Már alig volt benne
+élet.</p>
+<p>A gyermek anyja, boldogan szorítván magához a kicsit, rémüldözve
+nézte az elhagyatott embert, bozontos haját, rongyos ruháját.</p>
+<p>– Kicsoda maga? – kérdezte.</p>
+<p>Az ember oda sem nézett, csak kurtán mondta:</p>
+<p>– Csavargó.</p>
+<p>A gyermek apja azonban ismerte a réti embert. Tudta, hogy nem
+az.</p>
+<p>– Réti ember, – mondta neki – miért él ilyen életet? Jöjjön
+közénk, adok én rendes foglalkozást magának. Maga megmentette a
+gyermek életét, mi hálával tartozunk… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_258" id="Page_258">-258-</a></span></p>
+<p>A réti ember szemközt nézte a gyermek apját. Véres lábára
+mutatva, szólt:</p>
+<p>– A hálát már megkaptam a puskából előbb.</p>
+<p>Megdöbbenve néztek oda mindenek. A gyermek apja szinte
+siránkozva mondta:</p>
+<p>– Nem akartuk, lélekre mondom, hogy nem akartuk. De annál inkább
+jöjjön velünk, a sebet gyógyítani kell.</p>
+<p>A réti ember mosolygott egy kicsit s a fejét rázta:</p>
+<p>– Majd rágok rá – felelt – egy kis sóskalevelet.</p>
+<p>A szeme még a gyermekre tévedt egy pillanatra. Megfordult és
+szétnyitván maga előtt a náderdőt, birodalmába lépett vissza. Abba
+az életbe, amely szomorú, rideg, nyomorult és elhagyatott, de ahol
+nem parancsol senki más, csak az egyedül hatalmas Isten.
+<span class="pagenum"><a name="Page_259" id=
+"Page_259">-259-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Ló nem való korcsmaszobába.</h2>
+</div>
+<p>Kint a mezőkön úgy szokás az, hogy szombaton délután megszünik a
+földben való munka. A szőlőben, a gyümölcsösben sem dolgoznak. A
+szombat délután már valahogy beletartozik a vasárnapba, mert akkor
+már a rávaló készülődések folynak. Az udvart felsöprik, hogy az
+ünnepre tiszta legyen. Az asszonyok meszelnek. Az alföldi tanyák
+azért olyan fehérek mindig, mert a faláról szombaton délután
+eltüntetik azt a piszkot, ami esetleg a héten át rákerült. A lányok
+vasalnak, kötőt, fejkendőt, pántlikát, hogy másnapra készen
+álljanak. Az ember széjjelnéz a szerszámai között, ami hibás, azt
+kijavítja, a baltát, metszőollót megköszörüli s dohányt vág, ha van
+miből.</p>
+<p>Ha mindezzel megvan s még sincsen este, elmegy a korcsmába, szót
+érteni. Ott találkoznak többen, hogy megcsinálhassák a hétvégi
+beszélgetést: kinek milyen sora volt az eltelt hatodfél nap alatt,
+ki mit dolgozott s mibe akar a jövő héten kezdeni. Ez azért is jó,
+mert itt tanácsokat lehet kérni és adni a dolgok mibenléte felől.
+Az egyik ember többet tud, mint a másik, ez onnan van. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_260" id="Page_260">-260-</a></span></p>
+<p>Ilyképpen a jelen esetben is öt-hat pusztaszéli ember találkozik
+a mezei bormérésben egy-egy pohár ital mellett. Kisebb fajta gazda,
+különösen ha szőlője nincsen, otthon nem tart bort s így egy héten
+egy pohár jól esik, ha még olyan rossz is. Amint hogy az ilyen
+helyeken jó bor ritkán szokott lenni.</p>
+<p>Hát beszélgetnek. Látszik különben az ablakon, hogy jön Csúzi
+András is. Csúzi egy kissé távolosabbra lakik, lóháton jön
+ennélfogva. Nem valami díszesen ugyan, hanem csak úgy, mint
+szombaton délután szokás. Csak úgy – a kötőfék szára a ló szájában,
+nyereg gyanánt pedig valamely régi, szétszakadt subának a darabja
+van a hátára kötve. De jó ez így is, mert András úgy sem akar itt
+parádés lófuttatást csinálni.</p>
+<p>Megérkezik. Van valami sövény a csárda előtt, a lovat ahoz köti,
+ő maga belép. Jó szívvel fogadják, mert András aféle jókedvű,
+tréfálkozó ember, amúgy meg esze is van neki. A korcsmáltató oda
+viszi neki a borát az asztalhoz.</p>
+<p>– Igyék kend – biztatják. – Hiszen van kendnél pénz bűven.</p>
+<p>– Az ám, – mondja Csúzi – helye van bűven, de pénz nem nagyon.
+Vasárnap váltottam föl egy tízfilléröst, azután már csak
+imitt-amott van belőle valami.</p>
+<p>No így nevetgélnek s beszélnek mindenféle bolondságokat
+előre-hátra. Tréfáikban, adomáikban nem sok változatosság
+foglaltatik, körülbelül mindig ugyanazokat mondják el, de úgy kell
+annak lenni, <span class="pagenum"><a name="Page_261" id=
+"Page_261">-261-</a></span> hogy vagy elfelejtik egyik hétről a
+másikra, vagy pedig el sem felejtik, de mégis nevetnek rajta, ha
+újra hallják. Ha valami fölvevős kártyát játszanak és a fölvevőnek
+nem sikerül a színre való vágás, akkor azt mondja:</p>
+<p>– Ez bevágott a színbe! – S csendesen utána teszi: – De a fás
+színbe!</p>
+<p>Ez „hallhatatlan“ jó mondás. Egy-egy játék ideje alatt tízszer
+is mondják és mindig olyan jókat lehet rajta nevetni, hogy „szinte
+mögfájdul az embörnek bele a haskérge“. Ilyen egyszerű dolgok
+történnek és ez a mulatság. El sem lehetne gondolni, hogy az
+ilyesmiből veszekedés is támadhat. Pedig igen. Például: Csúzi
+András leteszi a pénzt a borért az asztalra és azt mondja:</p>
+<p>– No én már elmék.</p>
+<p>Tartóztatják, hogy ne menjen el. Maradjon még egy fél
+literre.</p>
+<p>– Maradjék kend, nem öszik mög a kutyák a tanyát.</p>
+<p>– Majd mögönnék, – véli Csúzi – ha mind a négy sarka szalonnával
+volna bekenve.</p>
+<p>De azért nem akar maradni, hiába szólnak újból neki.</p>
+<p>– Vár az asszony – mondja, hogy a távozáshoz valami okot
+adhasson.</p>
+<p>Ezzel azonban nem sokat ért el. Azt felelik vissza nagy
+egyértelműséggel, hogy hát hadd várjon az asszony. Nem akar itt úgy
+sem senki eléjféledni, egy óra hosszat pedig várhat még az asszony,
+azért nem dől össze a világ. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_262" id="Page_262">-262-</a></span></p>
+<p>– Nono – mondja András, mert elvégre a tekintély abban is
+fentartandó, hogy nem az asszony viseli otthon a kalapot. – Hanem –
+teszi hozzá kis vártatva – szél van, a ló mög ide van kötve a
+sövényhöz.</p>
+<p>Csúzi azt hiszi, hogy ezzel az érvvel már csakugyan hat a
+többire. Azonban nem egészen így van a dolog. Mert bár csakugyan
+esti szél van s a ló kint van a szélben s nem azért dolgozott a ló
+egész héten át, hogy most ilyen sarcoltatásban részesüljön
+szombaton délután, de azért minek menjen el Csúzi András? Mondja is
+neki egy ember:</p>
+<p>– Azért ne haladjék el kend. Inkább hozza kend be a lovat a
+szélrül. Elfér itt köztünk.</p>
+<p>Az ötlet többek részéről helyeslésre talál. Inkább a ló jöjjön
+be, mint András haladjon el, mert akkor ki mond ezentúl olyan
+hallhatatlan szépeket. András látván a bizalomnak és szeretetnek
+ilyen megnyilvánulását, kimegy a pejlóért, elköti a sövénytől és
+bevezeti az ivóba, mindenek nevetésére. (No, majd lesz erről a jövő
+héten mit beszélni.)</p>
+<p>A ló egészen rendesen meg van bent a korcsmában. Mikor bemegy,
+prüsszög egyet-kettőt, mint ahogy a lónak ez szokása, ha födél alá
+ér. Még a tulajdon istállóját is azzal üdvözli, hogy a belépéskor
+trüsszent neki egyet. Csendes állat ez, nem ijedezik, megáll az
+asztalnál és legyezgeti magát a farkával. Sok bent ilyenkor a légy,
+a szél mind befújja. A ló veri is ennélfogva a lábával a
+padlót.</p>
+<p>A csárdásné bejön s látja a lovat a házban. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_263" id="Page_263">-263-</a></span> Azonnal
+sugdos valamit az urának, hogy ez már még sem járja. Az ő házukkal
+ilyen tisztességtelenségek. Azután a szikelt padlót mind fölveri a
+lábával.</p>
+<p>Ahogy az asszony mérgeskedik, egyszerre haragos lesz a csárdás
+is. Most már ő is mondja, hogy ez nem járja. Nem engedi magát
+megszégyeníteni. Rendes ember többet nem is jön ide, ha az eset
+hírét meghallja.</p>
+<p>– Ugyan ne lármázzon kend, – csitítja Csúzi – hiszen a ló is
+vendég.</p>
+<p>A korcsmárosné mérgesen kiált közbe:</p>
+<p>– Ha vendég, fizessön.</p>
+<p>– De ha nem iszik, mit fizessön?</p>
+<p>– Helypénzt fizessön!</p>
+<p>– Úgy van, úgy – szól haragosan a csárdás is. – Helypénzt.</p>
+<p>– Hát mennyit? – kérdezi Csúzi.</p>
+<p>A csárdás még dühösebb:</p>
+<p>– Két koronát fizessön. Ezért a szégyönért!</p>
+<p>Csúzi erre szó nélkül a mellényzsebbe nyúl és kifizeti a két
+koronát.</p>
+<p>Eleinte azt hiszik a népek, hogy ez tréfa. De amikor a csárdás
+el is teszi a pénzt, egy-két ember fölzúdul, hogy ez már nem
+járja.</p>
+<p>– Ez zsarolás!</p>
+<p>De vannak mások, akik azt kiabálják vissza, hogy ez nem
+zsarolás. Ha olyan úr a ló, hogy korcsmába jár, fizessen.</p>
+<p>A lárma egyre hangosabb s kezdődik a tülekedés a szokásmódon:
+egy asztalt fellöknek, néhány <span class="pagenum"><a name=
+"Page_264" id="Page_264">-264-</a></span> széket a földhöz vágnak s
+jól meghúzgálják egymást.</p>
+<p>A ló ezt látván, önként kimegy az udvarra a szobából. Az okos
+Csúzi utána megy, fölül rá és elhajt rajta.</p>
+<p>Az ok eltávozván, megszünik az okozat. Az emberek már nem
+hajigálják az üveget, hanem mennek haza. De még az úton is nagyon
+lármáznak egymásra.</p>
+<p>Ez a baj. Szombat estén kint a tanyák vidéke nagyon csendes,
+mert minden munka áll s a szó messzire elhallatszik.</p>
+<p>Arra halad egy csendőr. Hallja a zajgást, látja, hogy a
+csárdából jönnek: no itt bizonyosan verekedés volt, aminek utána
+kell nézni. Bemegy a csárdába, ott éppen akkor teszik rendbe a
+fölforgatott szobát: le sem lehetne az ügyet tagadni. Tehát a
+jegyzőkönyv fölvétetik, a résztvevők beleiratnak, a csárdás
+felhivatik, hogy a jegyzőkönyvet, mint panaszos, írja alá.</p>
+<p>– Nem írom én, – mondja a csárdás – én nem panaszolok
+senkit.</p>
+<p>– De kára volt – véli a csendőr.</p>
+<p>– Hát négy pohár, egy félliteres üveg, meg egy ablak. Vasárnap
+délután majd mögfizetik.</p>
+<p>De a csendőr nem enged. Itt muszáj aláírni. Azért van a
+jegyzőkönyv, meg azért van a meghatalmazási papiros. A csendőr
+addig követelőzik, hogy a csárdás csakugyan odaírja a papirosra a
+nevét.</p>
+<p>S a pör ezzel megindul. <span class="pagenum"><a name="Page_265"
+id="Page_265">-265-</a></span></p>
+<p>Csakhogy más egy városi pör s más egy pusztaszéli pör. Mert
+például mi lesz ebből az ügyből? A csendőrségtől a járásbírósághoz
+megy, ahol a törvényes eljárás megindul. Szép hosszú hivatalos címe
+van a törvényes eljárásnak. Úgy szól: idegen ingó dolog szándékos
+és jogtalan megrongálásának vétsége.</p>
+<p>Tárgyalás lesz bizony ebből. Az idézések kimennek a
+pusztaszélre, külön-külön mindenkinek, mert ez olyan dolog, hogy
+ebben érdemes másfél napig idézőpapirosok hordozgatásával
+foglalkozni.</p>
+<p>A csárdás is megkapja a pecsétes levelet, de meg is mondja a
+kézbesítőnek, hogy ő ugyan a messzi városba ezért a
+haszontalanságért nem megy be.</p>
+<p>– Hiszen a káromat már meg is fizették, – mondja – hát minek
+menjek.</p>
+<p>A kézbesítő a vállát vonogatja:</p>
+<p>– A kend dolga, ha nem megy be.</p>
+<p>A többi azonban bemegy a városba, ahol a bíróság van. Csekély
+hatvan kilométer a távolság, ami a pusztai viszonyok szerint annyit
+jelent, hogy két napon alul nem lehet megjárni. Ami megint annyit
+jelent, hogy fejenkint két napi munka is elvész.</p>
+<p>Megjelennek tehát a népek, heten. Ebből négy ember a tanu, három
+meg vádlott. Panaszos azonban nincsen, minélfogva az ügy nem is
+tárgyalható, kivéve abban, hogy az összes fölmerült költségek a meg
+nem jelent panaszos nyakába esnek. A vádlottaknak nem járna se
+útiköltség, sem napszámpótlás <span class="pagenum"><a name=
+"Page_266" id="Page_266">-266-</a></span> – mivelhogy azonban már
+nem vádlottak, mert nincsen panaszos: hát nekik is jár.</p>
+<p>Koponyánkint tizenhat korona az útiköltség, meg hat korona két
+napra jár az elveszett munkabér után. Ez hétszer számítva,
+százötvennégy koronát jelent, amit a csárdásnak kell megfizetni.
+Mert a törvény: törvény.</p>
+<p>Mint látnivaló, itt a város és a puszta között megint lényeges
+különbségek vannak. Ha valaki széles jókedvében a városon bemegy
+lóval a korcsmába, az: virtus. Ellenben ha a pusztán történik meg
+ez a csárdában, akkor annyi pénzbe kerül a mulatság, hogy az árából
+másfél olyan girhes lovat lehetne venni, mint amilyen a Csúzi
+Andrásé. <span class="pagenum"><a name="Page_267" id=
+"Page_267">-267-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Asztag-égés.</h2>
+</div>
+<p>A hosszú életnek egyik titka gyanánt a köhögést is emlegetik,
+mondván, hogy aki sokáig köhög, az sokáig él. De nem mindenkivel
+van ez így, mert van, akibe beleszárad az egészség s mulnak el a
+napok felette nyomtalanul. Különösen úgy a pusztán van ez így, ahol
+az emberek egy és ugyanazon dologban élvén, voltaképpen észre sem
+veszik, hogy megöregszenek. Ott olyan egyforma minden s egyik hét
+úgy halad el, mint a másik. A nap nyáron itt kél fel a tópart
+felől, télen emerre a kiserdő táján s ez a hatvan évekkel ezeknek
+előtte is így volt. A hold lám változandó, de mégis mindig csak
+ugyanazon utakat járja, az anyabürgék ha megöregszenek, eladódnak s
+helyettük a fiatal bárányok lesznek anyabirkák, hogy idővel szintén
+eladódjanak. Igy van ez mindennel, a dolgok egybefolynak,
+határkövekül maradván csak néhány emlékezés jó és rossz napokra: bő
+termés, szárazság, lakodalom, születés, halálozás s más egyéb ilyen
+esetek, amikről valóban nem lehet mindig tudni, hogy melyik közülök
+a szerencsés és melyik a szerencsétlen esemény. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_268" id="Page_268">-268-</a></span></p>
+<p>Igy például, aki egy majorságban tölti el az életét elejétől
+végig, annak miként állt hetven évig a világ? Született és
+megmaradt. Nem vitték el azok az ártó rémek, boszorkányok és
+kisértetek, amelyek az apró gyerekek után ólálkodnak s az öreg erdő
+korhadt fáinak oduiból azonnal előbújnak, ha valahol születés
+történik és ott röpködnek halálmadár és denevér képében a ház
+fölött s hallatszik a szél szavához hasonló panaszos sivításuk, ha
+a szenteltvíz és a keresztbe tett seprő erejénél fogva annak a
+küszöbén átsuhanni nem bírnak…</p>
+<p>A gyermek így megmarad, ha egyébként is arra van teremtve, hogy
+megmaradjon. Idő multán már a pulykát s a libákat őrzi a mezőn s
+őszi szélben, tavaszi esőben, nyári tűző napfényben testi ereje
+gyarapodik. Nől s midőn már a négy ökörre való nagy ostorral is tud
+kongatni, hivatalba lép, mint kisbéres. Ez valóságos hivatal, mert
+olyan uradalmaknál, ahol nyugdíj jár a cselédnek, a nyugdíjra való
+jog a kisbérességtől kezdődik. Nem csoda, ha a fiú komoly
+méltósággal látja el a rábízott ügyeket s az anyja is olyan
+tisztelettel néz rá, mintha papnak készülne. Igy telnek az idők,
+suhannak az évek s rendes béreslegény válik a gyerekből. Ebben az
+időben történik a megfeleségesedés, mert megházasodásról szó sem
+lehet. Azután jönnek az élet eseményei, gyerekek születnek, némely
+része megmarad, míg elhal az a része, amelyik nem volt életrevaló.
+Aki közülük felnő, idővel szintén kisbéres lesz, majd béres, azután
+szintén megfeleségesedik: így formáztatja magát a változataiban az
+élet. Maga az <span class="pagenum"><a name="Page_269" id=
+"Page_269">-269-</a></span> öreg ilyenkor már nem egyszerű béres,
+hanem vagy öreg-béres, vagy faragó béres, vagy belső kocsis, vagy
+lovascsősz, vagy pedig a szalmáskertnek a csősze, hol is úgy
+parancsol, mint a király szokott a birodalmában. Jár-kel, vigyáz
+tűzre-vízre, nappal az igáknak jelöli meg, hogy melyik kazalból
+kell hordani, éjjel pedig őrizetet tart kutyáival lopók és
+gyujtogatók ellen. De mert az élet kereke egyre halad, idővel ebből
+is kikopik, nem bírja már a járást, az éjszakázást, elérkezik a
+nyugdíj ideje s így támad az egykori kisbéresből nyugdíjazott
+csősz.</p>
+<p>Mit tud az ilyen ember csinálni? Hova menjen? Az egész életét
+egyazon majorban töltötte, a leányok férjhez mentek szerteszéjjel,
+a fiú más majorban béreskedik, vagy úgy lehet parádéskocsis a
+kastélyban, hogyan élhessen tehát az ilyen öreg, aki egy gazda
+szolgálatában vénhedett meg? Falura menni nem tudna, szédülne a
+feje ott a sok ember között s idő előtt halálra válna a házban való
+lakás szokatlan kényelmei miatt. Mert az ilyen ember télen sem
+szokott szobában hálni, akkor is kint alszik az ereszet alatt,
+padon, subában. No és most nyugalomba vonulván, mit tegyen? Ő maga
+bizonyára nem tudja, de azért van az uradalmi tiszt, azért járt
+iskolába, azért van neki esze, hogy kitalálja. Meg is teszi. Mindig
+van az úgy, hogy buzaasztagok, szalmakazlak valahol a majortól
+messze vannak egyberakva kint a földeken. Hát azt is csak őrizni
+kell. Hát elhuzatnak oda az ökrökkel az öregnek egy kerékre járó
+kis házat, egy szoba az egész, éppen csak hogy megfér <span class=
+"pagenum"><a name="Page_270" id="Page_270">-270-</a></span> benne
+egy ember, az öreg azután abban lakik és számlálja csendesen, hogy
+mennyi napja van még hátra. Kenyeret visznek neki, kopolyakutat
+maga ás magának, konvencióban kijár a liszt és szalonna;
+voltaképpen duplán nyugdíjas az ilyen ember és királyi életet él a
+fölöttéb kedvelt magányosságban, a föld illatai között és a nevető
+csillagok ezrei alatt, amelyek e helyen mind tisztán csak neki
+világítanak.</p>
+<p>Rákóczi Mihály tehát ebben a sorsban élt, ebben töltötte kedvét,
+olykor körüljárta a buzakazlakat és szorgalmasan pipázott. Kis
+veres cseréppipájával társalkodott, ült a ház előtt a széken, a
+kutya lekuporodott mellé a földre, söpörte a farkával a homokot, a
+fejét a gazdája ölébe tette s nézett reá beszédesen.</p>
+<p>Ilyen alkalommal történt, hogy Mihály felugrik a székről,
+rohanni akar előre, de felbukik a tulajdon lábaiban; rettentő
+Isten, ég a buzakazal!</p>
+<p>Ég-e? De ég ám! És azután van itt ilyenkor valami tennivaló?
+Dehogy van, hát mi volna? Nincsen az a záporeső, amelyik elbirná
+ezt a tüzet oltani. A meleg lángok megforgatják a levegőt, szelet
+csinálnak, a szikrák röpdösnek át a többi kazalra s rövidesen
+tűzlángban van minden. Lehet ez ellen tenni valamit? Már látszik a
+pusztán, hogy valahonnan vágtat errefelé két csendőr, látszik az
+is, hogy a major felől szintén vágtatva halad errefelé a segédtiszt
+és Mihály a kerekesház falához támaszkodva hajtja le öreg fejét
+azzal a gondolattal: az élők világából miért nem szólított el a jó
+<span class="pagenum"><a name="Page_271" id=
+"Page_271">-271-</a></span> Isten még tegnap, mielőtt ez a szégyen
+velem megesett volna?</p>
+<p>Hát vágtathatnak a lovasok, mert hiába vágtatnak; a munkájuk
+hasznához akár kocogva is jöhettek volna. Mert segíteni a bajon úgy
+sem tudnak semmit. Csak az előljáró csendőr táskájából kerül elő a
+kis szolgálati könyv, hogy beleírja azokat az adatokat, amik a
+járásbírósághoz szerkesztendő jegyzőkönyv megrendíthetlen alapjául
+szolgálnak.</p>
+<p>Miféle szél hozta éppen most erre ezeket a lovasokat? Miért nem
+jártak ebben az időtájban másfelé? Ezt az ördög tudja csak. Mert ha
+nem látják meg a tüzet, nincsen semmi baj. A buzakazlak biztosítva
+voltak, a kárt a biztosítótársaság kifizeti és rendben van a dolog.
+A csendőrnek azonban kötelessége a bűnt keresni, hát keresi is. A
+bűnt ebben a formájában úgy hívják, hogy a gondatlanság által
+okozott tűzvész.</p>
+<p>– Mert az úgy van, segédtiszt úr, – mondja az előljáró csendőr a
+majorbeli ifjúrnak – hogy gondatlanok az emberek. Pipára gyújtanak
+és eldobják az égő gyufát. A gyufa meggyújtja a száraz füvet, a tűz
+lassún ellegel a kazalig, azután akkor itt a baj.</p>
+<p>A csendőr Mihályhoz fordul:</p>
+<p>– Persze maga is eldobálta az égő gyufát?</p>
+<p>Rákóczi Mihály mint a félbolond bámul a lovaskatonára. Jóformán
+nem is érti, hogy mit beszél, csak legyint egy nagyon szomorúat a
+kezével a tüzes, forró, meleg levegőbe. Elméjében csak az a
+gondolat jár, hogy miért kellett megérnie ezt a <span class=
+"pagenum"><a name="Page_272" id="Page_272">-272-</a></span>
+szégyent. Könnyei omolni kezdenek, a majorbeli ifjúr a vállára
+teszi a kezét:</p>
+<p>– Ne sírjon Mihály, ne sírjon. Azon úgy sem változtathat, ami
+történt. Azután nem készakaratból történt…</p>
+<p>Készakarat… Mihálynak csak most ötlik az eszébe, hogy talán még
+abban is gyanuba fogják, hogy ő maga gyújtotta föl a kenyéradó
+gazdája vagyonát. A szálas vén ember teste megreszket az erős
+zokogástól, két könyékkel borul a kerekesház fafalához s ott sír
+keservesen.</p>
+<p>Azonban nem, ez nem úgy van. Mihályt senki sem gyanusítja rossz
+szándékkal. De a csendőr a gondatlanságot megállapította, arról,
+mikor a falujába hazaért, jegyzőkönyvet szerkesztett s beküldte a
+városba a bírónak. A bíró meg tárgyalást rendel és kimegy a
+pusztába a levél Rákóczi Mihálynak és a major öreg tiszttartójának,
+hogy az ügyben ítélkezés lészen, arra megjelenni tartoznak.</p>
+<p>Igy lett hetvenkét éves korában Rákóczi Mihály leveles ember. Ez
+különös kifejezés; más nyelvre talán aligha lehetne lefordítani.
+Megszégyenítő, megbélyegző mondás. Az a leveles ember, akinek a
+hatóságokkal meggyűlt a baja. Akit ide-oda citálnak törvény elé,
+akinek sok pecsétes levelet küldenek. És a jeles nap előző estéjén
+izen az öreg tiszttartó az öreg Mihálynak, hogy háljon bent a
+majorban, majd reggel együtt mennek kocsin a messzi vasúthoz s
+onnan a vaskocsin be a messzi városba – törvény elé. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_273" id="Page_273">-273-</a></span></p>
+<p>És állnak a törvény előtt. Mihály sohasem látott ilyesmit.</p>
+<p>A lelkében olyasvalamit érezhet, mint akit ártatlanul akasztani
+visznek. Kábultan hallgatja a kérdéseket, amiket a bíró a
+szándékosság felől a tiszttartóhoz intéz.</p>
+<p>– Szándékosság? – mondja ez. – Szó sem lehet róla. Negyven évig
+szolgált a kezünk alatt. Becsületes ember. Az eset után két hétig
+mindennap jeget küldtem neki a veremből a fejét borogatni, mert azt
+hittük, hogy megbolondul.</p>
+<p>Ez a rövid védőbeszéd elég arra, hogy a bíró a szándékosság
+gyanuját tovább ne feszegesse. Jön azonban a gondatlanság kérdése.
+A bíró felolvassa a csendőr jegyzőkönyvét, hogy Mihály eldobta az
+égő gyufát s ebből származott a veszedelem.</p>
+<p>– Én? – kérdezi az elszomorodott Mihály. – Én?</p>
+<p>– Hát hiszen kendről beszélünk – mondja a bíró.</p>
+<p>Mihály hallgat. Hol az egyik lábára áll, hol a másikra. Öreg
+tiszttartójára tekint:</p>
+<p>– Mit mondjak erre tekintetös uram?</p>
+<p>– Az igazat mondd, Mihály, az igazat.</p>
+<p>– Hát ha az igazat mög köll vallani, nem üsmeröm én a
+gyufamasinát. Nincs is masinatartóm. Mióta élök, mindig acéllal
+szoktam a pipára csiholni.</p>
+<p>No, ehol van ni. Most meg a bíró van már kétközben. Ilyen
+körülmények között Mihály csakugyan nem dobhatta el a gyufát, sem
+égve, sem ojtottan. <span class="pagenum"><a name="Page_274" id=
+"Page_274">-274-</a></span> Azonban a csendőrség levelének is
+becsületet kell szerezni. Mondja hát a bíró:</p>
+<p>– Adja kend elő Mihály a pipáját.</p>
+<p>Mihály a pipát előhúzza a kabátja belső zsebéből. Régi kis veres
+cserépdarab. Kurta, gyürüceszár van benne, amit a pusztai ember
+maga szokott a bokorról vágni és maga is süti ki a belét tüzes
+dróttal. Mihály szeme szeretettel legel az öreg barátkozó eszközön
+s félve nyújtja oda a bírónak: hátha nem adja vissza?</p>
+<p>Nézi a pipát a bíró. Lefelé fordítja, rázza, lotyogtatja.
+Ráhúzza a kis rézkupakot s megint csak rázza. Hát amint
+lotyogtatná, a rossz kupak, amit amúgy is csak az imádság tart az
+ócska készségen, hozzányúlás nélkül is kinyílik. Azután lecsukja a
+bíró megint, de hiába csukja, mert visszapattan magától. Ha nem
+pattan is vissza, olyan görbe az oldala, hogy nem fedi be a pipa
+tetejét; abból ugyan a parázs mindig kieshetett.</p>
+<p>– Hát ehol van ni, öreg – mondja a bíró. – Itt van a
+gondatlanság. Hát szabad a szérűskerti csősznek ilyen pipából
+pipázni? Amelyikből lépten-nyomon kihullhat a parázs?</p>
+<p>Mihály nézi a bírót, de leginkább a pipát, ahogy jár a bíró
+kezében. Hát mit rá nem fognak? Lám, milyen a világi élet. Csendes
+elszomorodással mondja:</p>
+<p>– Van vagy harminc éve, hogy használom ezt a pipát. De soha az
+én kezem alatt tűz nem támadt.</p>
+<p>– Hát egyszer történik az, ami még sohasem történt – mondja a
+bíró. – Mert csak a pipa <span class="pagenum"><a name="Page_275"
+id="Page_275">-275-</a></span> okozta a tüzet, nem más. Hát én csak
+megbüntetem magát ezért a gondatlanságért, hogy ilyen rossz kupakot
+tartott a pipán.</p>
+<p>A vén nyugalmazott cseléd megrendül. Az öreg tiszttartó is
+nyugtalanul néz a bíróra: hiszen ha ezt az embert becsukják, ez
+élve többé nem mer hazakerülni. A bíró mondja tovább:</p>
+<p>– Megbüntetem száz koronára, de egyúttal mindjárt el is engedem
+a büntetést.</p>
+<p>Mihály e szavak hallatára a gondolataival igen csak kétközben
+van. Mert úgy gondolta, hogy vagy felakasztják, vagy eleresztik.
+Most azt hallja, hogy meg is büntették, meg nem is. A gazdájára
+néz, a tiszttartó mosolyog azon, hogy a kecske is jóllakott s a
+káposzta is megmaradt. Mihály nekibátorodva tesz néhány lépést az
+asztal felé és nyúl a pipa után.</p>
+<p>De a bíró ráteszi a füstölőszerszámra a kezét:</p>
+<p>– A pipát pedig bűnjelként lefoglalom és az iratokhoz
+mellékelem. Most már elmehet öreg. Nincsen több dolgunk
+egymással.</p>
+<p>Mihálynak a pipa felé nyújtott reszkető karja lehanyatlik.
+Fájdalmas, búcsúzó tekintetét a rabságba jutott cserépből való
+élettársra veti, akivel a szabad mezőkön oly sok időt békességben
+töltött. Akihez ő beszélt s aki a füstje által az ő beszédére
+felelt. Most válni kell a törvény rettentő hatalma folytán. A
+vastag ősz bajuszba a szemekből két öreg könnycsepp szalad s onnan
+a földre hull. Mihály lassan megfordul s tétován nézi, hogy melyik
+ajtón menjen ki. Nem sok válogatás van a <span class=
+"pagenum"><a name="Page_276" id="Page_276">-276-</a></span> kettő
+között. Elmegy az egyikig, megfogja a rézkilincset, már menne is
+kifelé, de az ajtófélből megindult, könyörgő szavával még egyszer
+visszafordul:</p>
+<p>– A szár nem találtatódott hibába. A szár nem bűnös. Legalább a
+szárat tessen hát visszaadni… <span class="pagenum"><a name=
+"Page_277" id="Page_277">-277-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Kutyák dolga.</h2>
+</div>
+<p>Disznót lopni, tehenet lopni, lovat kötni: nehéz mesterség, de
+azért van, aki ért hozzá. Ugyan egy ember csak a lókötéshez érthet.
+A disznólopáshoz már két ember kell, legalább két ember, meg kocsi.
+A malac mindjárt sivít, ha megfogják és fölemelik, ennélfogva a
+lopásához még külön olyan szíjszerszám is kell, amivel előbb a
+száját bekötik, hogy ne ordíthasson. És kocsira kell tenni, mert
+nagyon lassú a járása: az üldözők hamar utólérhetnék a tolvajt. A
+tehén lopása is bajos. Szintén lassú a járása. A birka elhajtása
+hasonlóképpen kockázatos foglalkozás. Elhajtása csak falkánként
+volt szokásos, akkor is csak úgy, ha valamely más, közeleső falkába
+bele lehetett csapni. Ha a lopott jószág annak a tömegében
+eltünhetett. Ellenben az egy darab birkát lóról lopták. Akár nappal
+is megtette a vakmerő betyár. Nekivágtatott a juhász szemeláttára a
+falkának, a nyeregből lehajolt, belekapott a markával a birka
+subájába, magához emelte s elnyargalt vele. Ha a kutyák engedték.
+Mert a régifajta nagy juhászkutya, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_278" id="Page_278">-278-</a></span> amelyiknek már divatja
+múlt, ha utólérte a tolvajt, fölugrott utána. Vagy a ló nyakába,
+vagy a lovas combjába akasztotta bele a fogát. A fokossal volt
+szokás ellene védekezni, amely a nyeregre volt akasztva. Mert van
+kézbeli fokos, meg van nyeregbe való fokos is.</p>
+<p>A lovat lopni könnyebb volt. Az futós. Rossz lovat, gebét nem
+szokás lopni, ezt legföljebb a cigány lop, mert az rá van
+kényszerülve. Ha jó lova van a kocsi előtt, mindjárt gyanus, míg a
+gebéről elhiszik, hogy az a becsületes tulajdona. Más ember azonban
+csak jó lovat lop és azzal messzire el lehet szaladni, egy nap
+alatt el lehet rajta érni a Tiszától a Dunáig.</p>
+<p>Ami a lovat az ellopatás elől védte volna, a béklyó, szintén
+kiment már a divatból, mint a nagyfajta juhászkutya. A régi
+acél-béklyónak valamennyinek külön lakatja volt, mint a
+vaspénztáraknak. Az ilyen béklyós lovat éjjel a mezőről csak úgy
+lehetett elhajtani, ha kettéreszelték a béklyó láncát. Mert
+máskülönben nem tudott futni. Ráadásul volt is ennek a béklyónak
+egy külön tudománya, valamikor hallottam is a fortélyát, de
+elfeledtem. A vasbéklyót valamikor főzni szokták. Azt feledtem el,
+hogy miféle folyadékban főzték, csak annyit tudok, hogy az ilyen
+béklyót azok a ráspolyok, amelyek a tolvajnép kezeügyében voltak,
+egyáltalán nem fogták. Nem lehetett a ló lábáról lereszelni,
+minélfogva nem lehetett a lovat ellopni.</p>
+<p>Vannak ilyen elfeledett paraszti titkok. Sokan ugyan azt
+mondják, hogy csak mesebeszéd az <span class="pagenum"><a name=
+"Page_279" id="Page_279">-279-</a></span> ilyesmi és a valósághoz
+semmi köze sincs. Pedig ez nem egészen így van. Nemrég mutatta be
+Budapesten a lovasrendőrségnél egy patkolókovács a tudományát, hogy
+a rakoncátlan, vad lovat megjuhászítja a szemébe való nézéssel. A
+szilaj ló a tekintettől reszketni kezd s azután kezes báránnyá
+válik, a patkolásával soha többé nincsen baj. Hát ez is valami régi
+virtus maradványa lehet, egészen hasonlatos a kutyaszelidítés
+fogásaihoz.</p>
+<p>Mert van olyan ember, aki előtt nem létezik mérges kutya. A nagy
+komondorok között van olyan veszett természetű, hogy némelyike
+kutyább, mint a farkas. Van a házőrző fajtájában olyan vad, hogy
+örökké, éjjel-nappal, télen-nyáron láncon van valahol a tanya
+sarkában és pedig rövid láncon. Az ilyennek az ételt-italt is úgy
+kell gereblyenyéllel elébe tolni, mert máskülönben még az ételadó
+gazdasszonyába is belekapna. Mégis van ember, ismeretlen ember, aki
+aznap járt először abban a tanyában s mégis megteszi, hogy kimegy a
+kutyához, leoldja a láncról, ölbe veszi és beviszi az ereszet alá
+az asztalra. Ott leteszi. A kutya egy darabig úgy fekszik az
+asztalon, mintha agyonverték volna, akkor hirtelen nagyot ordít,
+elszalad s csak napok mulva mer mutatkozni a tanyaudvarban, mikor
+már az éhség beveri.</p>
+<p>A kutya csodálatos jószág. Talán alighanem ilyen csodálatos a
+többi állat is, csakhogy az ember a kutyával foglalkozván
+legtöbbet, arról tud leginkább mesélni. Beszélni és beszélni. Néha
+nem lehet tudni, mi a szóbeszédekből az igaz, de annyi bizonyos,
+<span class="pagenum"><a name="Page_280" id=
+"Page_280">-280-</a></span> hogy a teljes kételkedésnek nincsen
+helye. Mert különös tudományai és észjárásai vannak a kutyáknak.
+Néha hihetetlenül ostoba. Például ha pusztaszéli tanyák nagy
+komondorai megtámadnak éjjel az úton valamely gyalog-utast, az
+aligha menekül ki a foguk közül megtépázatlanul, ha ólmosbot, vagy
+fokos van is a kezében. A kutyák úgy rohannak rá, mintha lovassági
+attakot csinálnának, még akár le is veszik a lábáról az embert.
+Ellenben, ha a megtámadott emberben van annyi hidegvér, hogy se meg
+nem fut, se nem csapkod a botjával maga körül, se nem kiabálja,
+hogy csiba te, coki te, hanem csendben leül a földre, akkor a
+száguldó komondorok hirtelen megtorpanva megállnak s olyképp
+morognak, hogy az meglepetést, csalódottságot, meg félelmet
+mond.</p>
+<p>A földön ülő egykedvű embertől, aki nem kiabál rájuk, nem is
+csapdos feléjük, megrettennek és valami különösen fenyegető dolgot
+sejtenek benne.</p>
+<p>Egy ideig tisztes távolból körülülik, nézik s olykor panaszos
+morgással szólnak egymáshoz. Nem fér a fejükbe, hogy hogyan ül ez
+itt most a földön, mikor pedig az előbb még két lába volt, amin
+járt?</p>
+<p>Azután hirtelen összenéznek és elóvakodnak. Van eset rá, hogy
+ilyenkor egymás között összevesznek, kutyaszokás szerint mindig a
+másiknak a nyakát igyekezvén elkapni: ez a veszekedés bizonyság
+arra, hogy eltérő véleményeik vannak afelől, hogy miféle holmi
+lehet az a valami, amelyik amott szótalanul <span class=
+"pagenum"><a name="Page_281" id="Page_281">-281-</a></span> ül a
+földön? Bár vesztett csaták után az embereknél is meg szokott
+történni, hogy összevesznek azon, hogy ki volt a hibás. Ilyenkor a
+kutyák is éppen ezen veszekednek, azzal a különbséggel, hogy ők
+csak egymás nyakára, míg az emberek az egymás becsületére
+törnek.</p>
+<p>Némelyik dologban csodálatosan nyomon járnak az eszükkel, más
+dolgot pedig éppen nem bírnak fölérni ésszel. A tanyai kutya némely
+dolgokkal annyira tisztában van, hogy például néha jobban tudja a
+gazdája földjének a határát, mint maga a gazda. Pontosan csak a
+határig ugatja a közön haladó utast, ott beszünteti a kiabálást s
+nyugodtan tér vissza abban a tudatban, hogy a reá vonatkozó
+föladatnak eleget tett, a többi már a másik kutyának, a szomszéd
+kutyájának a dolga. Fülel, hogy a szomszéd kutya végzi-e rendben a
+kötelességét. Ha kiáltását hallja, megnyugszik. Ha nem hallja, ő
+maga néhány hosszút kiált ébresztőül, mondván: talán alszol, te
+lator. Ha pedig hallja a szomszéd kutya szavát, megnyugszik s a
+tanyában a gazda térdére fektetve a fejét, a szemével kérdezi:
+dolgomat vajjon rendben elláttam-e?</p>
+<p>Ugyanez a kutya egy előtte hirtelen kinyitott esernyő láttára
+rémülten riad meg, ijedtében hátrafelé bukfencet vet, elszalad s
+azután tovább, ameddig csak él, a kinyitott esernyőt mindig
+földöntúli lény gyanánt tiszteli, elkerüli s csak messziről morog
+rá.</p>
+<p>Hogy áll most már a kutya esze? A mult évben egy gazdálkodó
+barátom innen a szegedi földről <span class="pagenum"><a name=
+"Page_282" id="Page_282">-282-</a></span> Erdélybe küldött
+ajándékba egy kutyát, vasúton. A vasút el is vitte a kutyát, szép
+alföldi állat volt, tág, síma mezőink levegőjéhez szokott. Odaért,
+ahová kellett, a vasút kiadta az új gazdának, az új gazda köszönő
+levelet küldött érte – és a kutya egy hónap mulva itthon volt a
+szegedi felső földeken azon a tanyán, amelynek az udvarában
+született. Gyalog jött haza, miután vasútra nem telt neki s
+különben is kérdés, hogy ha van is pénze, a szeme beszédét
+megértették volna-e a vasúti hivatalnokok, hogy ez a kutya nem
+máshova, hanem ezen országnak minden szép földjei közül éppen csak
+a jegenyenyárfás vidékek felé igyekszik. Ezt bizonyára nem értették
+volna sem a kutya szeméből, sem a nyafogásából a vasutasok,
+minélfogva a kutya gyalog jött haza s bár nemcsak pénzzel, de a
+pontos katonai térképpel sem rendelkezett, egy reggelen csontig
+soványodva, össze-vissza marva, de boldogan, az otthoni tanyának a
+küszöbére lefeküdhetett.</p>
+<p>Mondhatják azok, akik e pár sor írást olvassák, hogy ez a
+történet talán nem is igaz. Mondhatom pedig, hogy a hazajáró kutya
+gazdájának a beszédében egy árva garas ára okom sincsen
+kételkedni.</p>
+<p>De másfelől is: mennyi balga kísérlet történt már a macskának
+zsákban való elvitelével. Mert tudvalevő, hogy a megvásárolt, vagy
+ajándékba kapott macskát zsákban szokás elvinni az új helyre, mert
+máskülönben hazaszökik onnan. Ha módjában van látni az utat, mikor
+viszik, akkor ő azon <span class="pagenum"><a name="Page_283" id=
+"Page_283">-283-</a></span> vissza tud jönni akár a negyedik
+faluból is s egyszer csak ott nyávog az ablak alatt, hogy eresszék
+be. Ugy látszik, az ilyen macska éjjel utazik, mert nappal csak
+megfognák valahol, vagy pedig útközben megtépnék a kutyák. Tehát
+éjszaka a sötétben halad és mégis hazatalál. Sokan azt mondják erre
+is, hogy ez nem hihető. Pedig dehogy. Még arra is van eset, hogy a
+zsákban vagy ládában elvitt macska is hazaszökik. Addig csavarog,
+bujdokol, csatangol, hogy egyszer csak otthon van.</p>
+<p>Egy tacskóforma kis kutyánkat tavaly nyáron kivitték a tanyára.
+Csak úgy pár hétre, vakációzni. A kis kutya nagyon szomorú sorsban
+ért oda. Mikor elindultak, a kocsis lábainál ült a kis saroglyában
+s láthatólag örült az utazásnak. De alig hogy a városon kívül ér a
+kocsi, a kis kutya meglát egy magához illő másik kis kutyát az
+úton. Társalkodni óhajtott azonnal s az apró meggondolatlan
+kiugrott a kocsiból. Előre ugrott, minélfogva a lovak közé esett s
+a ló lába berugta a kerék alá. Átment rajta a két kerék, az első
+is, a második is és a kis Sajó, a gyerekek Sajócája,
+Sajóca-Majócája élettelenül nyúlt el a kerékvágás porában. A kocsi
+megállt. Itt hagyják-e? Nem lehet az. Jó kutya volt. S ámbár
+szokatlan dolog döglött kutyával utazni, fölvették a kocsiba, hogy
+kint majd a homokban elföldelik. Ugy feküdt a kocsiban az
+alcserényen, mint a lövött nyúl szokott. De a kocsizás sokáig tart,
+mert a tanyai kis ház messze van s az út rossz. Elég az azzal, hogy
+a kutya életre ébredt. Erőtlen volt ugyan, a kocsiból is úgy
+kellett <span class="pagenum"><a name="Page_284" id=
+"Page_284">-284-</a></span> levenni, alighanem néhány oldalbordája
+betört. Letették az ereszet alá egy pad végébe, a kutya ott volt
+egy hétig, de nem evett. A második héten már mozgott, tejjel
+traktálták. A harmadik héten kiment a födél alól s ismerkedett a
+kintvaló, láncrakötött kollégákkal. A harmadik hét végén
+hazahozták, de a kocsi nem azon az úton jött haza, amerre ment.
+Válogatni kellett az útban, hogy melyik kevésbé rossz, mert mi úgy
+vagyunk az utakkal, hogy ha rosszak is, de büszkék vagyunk arra,
+hogy hála Istennek, van bennük mit válogatni. A kutya tehát kifelé
+menet nem tudhatta a a rendes utat, mert féldöglötten hevert a
+kocsi fenekén, visszafelé jövet pedig nagy kerülő úton, ismerős
+birtokosok engedelmével, a tanyaudvarokon való áthajtással érkezett
+haza a tizennyolc kilométernyi távolságról.</p>
+<p>Mégis, alig hogy néhány napig itthon éli világát, egyszer csak
+eltünik a Sajóca-Majóca a háztól. Hát hova lett? Hát ördög tudja.
+Alighanem odakószált és elfogta a gyepmester, pedig medália volt a
+nyakában. Hát már éppen arról volt szó, hogy keresni kell a
+sintérnél a kutyát, amikor valami dologban hazajön a szőlőkapás a
+tanyáról s a többek között tudatja, hogy kint van a Sajó. Hejnye,
+fene teremti. Hát hogyan ment ki?</p>
+<p>– Alighanem gyalog gyütt – véli a kapás.</p>
+<p>– Hát aztán mit csinál?</p>
+<p>– Hát társalkodik a többi kutyával.</p>
+<p>No ez így volt és a kapás részére utasítás adatott, hogy
+mihelyst olyan lesz az út, hogy kocsi <span class=
+"pagenum"><a name="Page_285" id="Page_285">-285-</a></span> is
+jöhet rajta, a Sajócát okvetlenül beküldje, ha akár a saroglyához
+kötve is.</p>
+<p>– Ügön – mondta a kapás, aki különben is értelmes ember, mert
+szanitéc-katona volt s egyidőben Szentmihálytelkén lakott, ami
+pedig már majdnem falu.</p>
+<p>Mire azonban a vincellér kiment a maga birodalmába, a Sajó már
+hazatért. De milyen Sajó volt ez! Első sorban csontig sovány.
+Azután a lábai tele bozóttal és tüskével. A fülei véresek. A vállán
+egy akkora hasított seb, hogy az ember két ujja belefért a
+sebhelybe.</p>
+<p>És ez a Sajóca összetörve, betegen, bágyadtan hazavánszorgott és
+a házba betért. Mondják neki:</p>
+<p>– Hát előkerültél, te ronda?</p>
+<p>Sajóca meglapul a konyha kövén és vállának véres sebét mutatja.
+Jó, jó, azt úgy is tudjuk, hogy erre tojássárgája kell ólomecettel.
+Hanem hát miért mentél ki a tanyára, te hitványság? Jönnek a
+gyerekek és a szemére vetik: mink szeretünk, te rossz kutyus és
+mégis itt hagytál bennünket, te gyalázatos, piszkos kutya.</p>
+<p>A Sajó a hátára fordul, a két lábát imádkozás-formán összeteszi
+és azt mondja halkan, kutyanyelven:</p>
+<p>– Pardón – kögyelöm, fölség… <span class="pagenum"><a name=
+"Page_286" id="Page_286">-286-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Kocsival.</h2>
+</div>
+<p>A régi igazság azt adja tanácsul az utas embernek, hogy télen
+kenyeredet, nyáron subádat el ne hagyd. Télen ugyanis senkisem
+olyan bolond, hogy a subáját elhagyná, mivelhogy az ilyenkor nagyon
+szükséges eszköz. De a tarisznyáját elfelejtheti és abból nagy
+bajok támadhatnak. Persze ez nem erre a mostani világra értendő,
+úgy bent a városokon, ahol minden második ház vendéglő, hanem
+amarra a kintvaló életre, a mezőségekre és elhagyatottságokra,
+azokra a vidékekre, ahol néha még a madár sem jár.</p>
+<p>Minélfogva, ha pusztai útra indul az ember, az nem egészen úgy
+megy, hogy hozz egy fiákkert, azután ha hoz a cseléd, abba csak
+beleül az ember és rendelkezik, hogy hé kocsis, hajts ide vagy
+amoda. Nem bizony. Pusztai úthoz különösen így már kései őszi
+időben, egészen más dolgok kívántatnak. Most szép őszi időt adott a
+hatalmas Isten. Olykor ugyan van egy kis esőcske, de az szintén
+okosságból van, mert egy kis esőcske kell a földecskének.
+Fölfordulnak tőle a mezei egerecskék és <span class=
+"pagenum"><a name="Page_287" id="Page_287">-287-</a></span> ez jól
+történik. Marad még belőlük úgyis elegendő. De mikor nincsen eső,
+akkor olyan szép ez a tágas alföldi miegymás, ez a kevert holmi:
+fák, tanyák, kutyák, emberek, lovak és szelídtekintetű, gyönyörű
+szemű tehenek. Hajnalban némi köd legel és a tanyaházak kéményeiből
+a füst a földre száll. Illata tiszta, e füst szagáról meg lehet
+ismerni, hogy szőlővenyige tüzéből származik. Azt mondja a
+kocsis:</p>
+<p>– A szőlővenyigének még halott korában is bor szaga van.</p>
+<p>Lehet. Sőt talán bizonyosan úgy is van. Az ilyesmin el lehet
+elmélkedni, mikor a lovak a kocsi előtt lassan húzzák a homokot.
+Voltaképpen a kocsit húzzák, de ez a tanyai kocsi oly könnyű
+szerszám, hogy ha jó útja van, szinte magától is szalad, míg a
+homokon alig mozog, mint állóvizen a nehéz bárka. Mert ellentáll a
+homok s a ló ilyenkor nem is a kocsit, hanem a homokot húzza.</p>
+<p>Ej, micsoda utak ezek néha a mély homokban. A ló habos, a kocsis
+meg, amennyire csak tud, káromkodik. Rettentő kijárt utak vannak. A
+könnyű pusztai úti szerszámok vékony kerekei kivájták, mélyre
+csinálták. Ez az a bizonyos út, amire a német ezt mondja, hogy
+Hohlweg. Nem maguktól teremtek ezek. Hanem az talán így van, hogy
+amióta bejöttek Árpádék ide, erre a földre, folyton ezt az utat
+használták és az út apránként ebben a munkában elkopott, lemélyült
+s már rendes szóval valóban útnak sem lehet nevezni.</p>
+<p>Itt a régi világ útjain járunk. Más ez. Mennyivel más. Ha Pesten
+kétórai dolgom van, reggel hat <span class="pagenum"><a name=
+"Page_288" id="Page_288">-288-</a></span> órakor indulok s este hat
+órakor itthon vagyok. Ellenben, ha csak egy órai dolgom van
+szeretett fővárosunkban, akkor ráérek délelőtt tíz órakor indulni s
+este hat órakor csak itthon vagyok. De a mezőségeken ez nem így
+van. Az utak elvégzéséhez hosszabb idők kivántatnak. Ezért azután
+nem szabad elfeledni azt a tarisznyát, amiben a köznyelven
+elemózsiának nevezett holmik foglaltatnak.</p>
+<p>Az is különös tudomány, kellő szakértelemmel állítani össze az
+elemózsiát. Ezt iskolákban nem tanítják, a megfelelő ismeretek csak
+gyakorlat útján szerezhetők be. Abált szalonna például nem jó, mert
+az a tarisznyában megpuhul. Továbbá a rozskenyér alkalmasabb, mint
+a szép fehér selyemcipó, mert a pusztai szél keresztülfúj a
+tarisznyán, s kiszikkad benne a selyemcipó. Ennélfogva csak
+rozskenyér, felebarátaim. Rozskenyér és sonkacsülök, ez ajánlatos.
+Továbbá bicska és dugóhúzó. E dolgok odakinn néha többet érnek,
+mint a világ minden más hasznos dolgai.</p>
+<p>Sokszor lehet hallani, különösen hegyvidéki ember szájából, hogy
+az alföld unalmas. Hogy lapos és nincsen benne változatosság, mint
+a hegyekben. Ott az egyik szikla ilyen, a másik amolyan,
+váltakoznak a patakok, erdők. Míg emitt mindig csak a sima táj,
+mindig csak egyforma apró tanyák, egyforma jegenyés udvarok,
+amelyekből mindig egyforma kutyák csaholnak ki az útra. Pedig talán
+ez nincs is egészen így. Minden tanya másforma, mindeniken van mit
+nézni. Mert még a boglyát sem egészen egyformán rakják, az
+udvarokba a <span class="pagenum"><a name="Page_289" id=
+"Page_289">-289-</a></span> fákat egyik másként ülteti, mint a
+szomszéd. Egyik nem törődik a madárral, a másik meg a gólya fészkét
+is odadrótozza a kéményhez, hogy a téli szélviharok el ne vigyék,
+amikor azután a szegény gólya hazajövetelkor csakugyan nem találná
+honát a hazájában. Ahogy a kocsi halad, van mindig valami ilyesmin
+elnézelődni való. Nyáron az egész tanya élete ott játszódik le az
+udvaron: ott látni, mit főznek, mikor mostak és száradni a nap
+elébe terigetett fehérruhák mutatják meg, hogy gondos-e a
+gazdasszony, vagy sem.</p>
+<p>A tanya homlokzatára fűzött cérnagurigák azt hirdetik, hogy ott
+varrógép van a háznál; ha sok a guriga, az megint azt mutatja, hogy
+ugyancsak szorgalmas varrókisasszony az eladó leány. És a mezőkön
+is van mit nézni. Hogy ki, hogyan használja a földet. Mit vetett
+bele. A szántás hantjai megmutatják, hogy milyen a gazda
+igyekezete, vasekéje van-e neki, vagy még ama régi. Mert van még
+régi is. Van nagyon régi is, amelynek az ásóvasa is fából van, csak
+egy vasból való papucsforma van reá szerkesztve. Ez ugyan már nem
+nagyon járja, de néha akad.</p>
+<p>Az azonban igaz, hogy az ilyen nézelődésbe az utak is
+beleszólnak. A régi úton, ahol a kocsi lassan halad, inkább be
+lehet tekinteni a tanyákba és a földbe. A műúton már gyorsabban
+mennek a lovak s az útszéli megnézni valók csak úgy elsuhannak.
+Azután a műútnak az a szokása, hogy ha csak lehet, egyenes. Nem
+kanyarog, nincsenek görbületei, nagyon egyenes. Olykor nagy darab
+<span class="pagenum"><a name="Page_290" id=
+"Page_290">-290-</a></span> szántóföldeken megy keresztül, gazdag
+emberek birtokain, ahol sem jobbról, sem balról nem lehet semmit
+sem látni, csak az egyforma szántást, az egyforma vetéstáblákat:
+ezt a tulajdonosnak nézni bizonyára igen kellemes, de az utasnak
+nem. Az ilyen utakba marsoló katona is belefárad. Szívesebben
+csinál hosszabb menetgyakorlatot kanyargós, tanyákkal beépített
+utakon, mint az egyenes műúton, amely nagyon egyhangú s nem lehet
+róla mit látni.</p>
+<p>Ilyenféle panasz azonban most adódhatik elő, mert az utunk a
+pusztába visz. A külső füves térségekre, ahol már ritkábbak a
+házak, de szép a mező és ahol olyan tiszta a levegő, hogy a tenger
+levegője semmivel sem különb, ahol módfölött való egyszerűségek
+uralkodnak.</p>
+<p>Csakugyan, erre már ritkulnak a tanyák. Némelyik valamely bucka
+oldalában félig a földbe van építve. A pionnérok lakóhelyei ezek,
+akik haladnak befelé ásóval és ekével a szűz, töretlen pusztába. E
+tájakon valaha községek álltak, amiket leginkább a török pusztított
+el. A régi magyar észjárás a kis községeket szerette, amikben maga
+kormányozta magamagát. A töröknek meg nem tetszett erre a sok apró
+községre ügyelni: elpusztította belőlük, amit bírt s inkább nagyobb
+városokba verte össze a megmaradt lakosságot. Igy e helyek a
+földdel egyenlővé tétetének s a pusztában az emberek helyét
+elfoglalta megint a farkas meg a sas vezetése alatt az állatok
+népe. Most megint megy visszafelé a dolog. A nép újból halad kifelé
+és ekevasak <span class="pagenum"><a name="Page_291" id=
+"Page_291">-291-</a></span> fényesednek meg a földben, amely
+évszázadokon át töretlen volt. Jönnek a népek, mennek a népek.
+Mennyi nyugszik belőlük e néma mezők földje alatt! Hányadikan
+vagyunk mink már, a mostaniak, akik újból e föld hátának hasítására
+visszatérünk? Ki tudná? A töretlen mezőkre való bevonulásnak nem
+lesz-e megint az a vége, ami eddig volt? Az ilyen gondolatok
+önkéntelenül támadnak, mert évezredek néma csendje fekszik a
+tájon.</p>
+<p>Ér az ilyen elmélkedés valamit?</p>
+<p>Jobb volna az ilyesmiről nem is tudni semmit.</p>
+<p>Lám a kocsis, mint gyakorlatias gondolkozó, az ilyesmire nem
+sokat ad. Félfüllel visszahallgat a hátulsó ülésre, az ottvaló
+beszédre, azonban nem szól semmit egy ideig, mert az urak dolgába
+avatkozni kocsisembernek nem illik. De azért esze neki is lehet és
+a gondolatszabadság, legalább a koponyákon belül, még mindig
+megvan. Gondolkozik. A katonaság fényesíti az elméket s Antal
+barátunk katona volt. Huszárkatona volt. Még pedig, mint mondja a
+nemzetiségi vidékről idekerült ember sajátságos észjárásával: nem
+honvédhuszár volt, hanem valóságos magyar huszár. Már most ezen
+minőségben egy hadnagynak volt a szolgája. E hadnagy azonban herceg
+volt, valóságos ténybeli herceg, hosszúnevű német von und zu, egy
+nagy orr és sok vagyon birtokában. Ez a ritter azután fényesítette
+Antal barátunk elméjét. Antal szépen és előkelően beszél s
+gondolatait rövid mondatokban tudatja. Most tehát féloldalra
+visszafordulva az ülésben, ezt mondja: <span class=
+"pagenum"><a name="Page_292" id="Page_292">-292-</a></span></p>
+<p>– Nem lehetek egy véleményen tekintetes urammal.</p>
+<p>– Már miért, Antal?</p>
+<p>– Azért, kérem tisztelettel szavaim meghallgatását, mert a
+termőföld kihasználása tekintetében véleményeink lényegesen
+eltérnek egymástól.</p>
+<p>– Halljuk, csak halljuk az eltérő véleményt, Antal. Jó pap
+holtig tanul.</p>
+<p>Antal a lópokrócok közül, amelyeken ül, krajcáros lapot húz elő.
+A lap vezércikkének a fejére nagy betűkkel van odanyomtatva: A
+húsdrágaság. Mutatja:</p>
+<p>– Méltóztatik látni?</p>
+<p>– Hogyne.</p>
+<p>– Tehát – folytatja Antal – nem csak én állítom, hanem ezen lap
+is közli a közönséggel, hogy húsdrágaság van.</p>
+<p>– Hát az bizony igaz.</p>
+<p>– Sajnosan tapasztaljuk mindnyájan, szegények és gazdagok
+egyaránt – véli Antal. – Tehát fölteszem tisztelettel a kérdést,
+tekintetes és méltó uraim: örvendjünk-e annak, ha az ekevas egyre
+jobban hódít tért nemzetünk szabad pusztáin?</p>
+<p>– Nem örvend neki, Antal?</p>
+<p>– Tisztelettel jelentem jó uraimnak: én nem.</p>
+<p>– Mért?</p>
+<p>– Mert – mondja Antal – jószág legelő nélkül nem képzelhető.
+Mert minél több lesz a szántó, annál több lesz a buza, de annál
+kevesebb lesz a hús. <span class="pagenum"><a name="Page_293" id=
+"Page_293">-293-</a></span></p>
+<p>Nem szólunk semmit. A kocsi halad tovább és a homok nyikorog a
+kereken.</p>
+<p class="center">* * *</p>
+<p>Öt óra óta megyünk. A ló is már habos s embernek is unalmas ez.
+A mezők illatai hihetetlen étvágyat gerjesztenek. Éhes itt már
+mindenki. S a déltáji nap ugyancsak melegen idebámul. Sugarát
+ilyenkor más népektől elvonja és égi szeretettel ránk ereszti.</p>
+<p>Legjobb ilyenkor megállni. Egy erdő árnyéka hivogat. Szép szálas
+erdő. A fák mintha integetnének. Ha az utam erre visz, különös
+szeretettel állok meg az erdő előtt, hogy a fái közé mehessek. Száz
+év előtt ültette a futóhomok ellen való védekezésül egy rokon, aki
+hites földmérő gyanánt akkor városi szolgálatban állott. Az öreg
+erdő fái szép és hűvös árnyékot terítenek az útszélre és a
+falevelek barátságos beszédeket tartanak. Hát itt már
+megálljunk.</p>
+<p>Meg is állunk. Antal barátunk ezt nem minden öröm nélkül veszi
+tudomásul. Előbb azonban, mint rendes kocsishoz illik is, a lovakat
+látja el s csak azután fordít gondot a tekintetes és méltó urakra.
+Pokrócok és egyéb holmik a földre teríttetnek. Ezeken jó
+leheveredni. Vágyó szemmel nézzük, hogy a tanulságos Antal miként
+szijjalja ki a saroglya csattjait, eltávolítván azon porfedőt,
+amely a saroglya rejtelmes kincseit takarja. Gondos csomagolásban.
+Vannak, akik a húsfélét papirosba takarják s úgy viszik magukkal.
+Mások azt nem szeretik, <span class="pagenum"><a name="Page_294"
+id="Page_294">-294-</a></span> azt mondják papirosszaga lesz tőle
+az ételnek. Ennek elkerülésére vannak a húskendők, szép tiszta
+vásznak, amiket leginkább a takács készít ott, ahol még van takács.
+Az étel a kendőkben szépen a pokrócokra terül. Van borocska is és
+hozzá a legalkalmasabb az a lapos bádogpohár, amit a katonák is a
+tarisznyájukban hordanak. Isten szent segedelmével és áldásával így
+a táplálkozásba fogunk. Királyi asztalunk és heverő helyünk a mező,
+minden füvével egyetemben, fényes világitásunk a nap s az erdő
+százados fái adják hozzá az ünnepi sátort. Szép az ilyesmi.
+Mindennap csinálva nem volna szép, de így ritkásan, nagyszerű
+élvezet. A fákról madarak néznek lefelé, varjúk és más tollas
+istenteremtések. Ritkán jár errefelé vadászember, nem igen félnek.
+A többi állat sem. Néhány ürge alig harminc lépésnyi távolságra
+kibújik földalatti lakásából, kétlábra áll és szorgalmasan fonogat.
+Ahogy kiváncsian erre tekingetnek, a szemük fekete gyöngy gyanánt
+csillan meg a napfényben. Másként sehol, ameddig így fektéből
+elláthat az ember, sehol egy tanya, sehol egy mozgó ember, ez már
+az igazi puszta. Elhagyatottságoknak és királyi csöndeknek
+tartózkodó helye.</p>
+<p>– Csak okos emberek voltak a régi elődök, amikor ilyen helyeken
+tanyáztak – véli a társam. Szellős sátorok alatt, isteni
+nyugalomban. Hanyatt feküdtek és nézték az eget.</p>
+<p>Ráhagyom, hogy úgy van (mert minek ilyen helyen még beszélni
+is), ellenben Antal választékos nyelven nyújt be ellenvéleményt:
+<span class="pagenum"><a name="Page_295" id=
+"Page_295">-295-</a></span></p>
+<p>– Nyáron hozzájárulok tekintetes úr tisztelt véleményéhez, de
+télen nem. Micsoda viharok süvöltenek itt át, mikor eljön a tél! A
+fák eltörnek bele. Hogyan álltak itt meg télen az ősök sátrai?</p>
+<p>Az ám. Még a mostani tanyák is éllel épülnek az északi szél
+ellen, mert ha keresztben épülnének, alighanem elhordaná a vihar a
+tetejüket. Pedig itt laktak egykoron mások is. Az elődök is, meg
+más ősemberek, akik még ő előttük vették tulajdonba ezt a földet,
+amely most némán fekszik itt alattunk, mi meg rajta. Mind régi
+csontok porladnak itt alant, ősi cserépedények, bronz cifraságok,
+vas ölőszerszámok társaságában. Alszanak és a szellő formájában az
+idők végtelensége suhan át fölöttük.</p>
+<p>Ropog mögöttünk az erdőben a száraz galy, jön valaki. Jön is egy
+öreg ember, egy igen idős férfi, fehér a haja, fehér a szakálla, a
+bajusza sárgás, ami a pipafüsttől van. Szálas, de sovány, csupa
+csont, az ilyenek szoktak sokáig élni, mert ezeknek a csontjai közé
+odaszárad a lélek. Nyári, szellős kintvaló ruházatban van, csizma a
+lábán, mellény a kebelén, kalap a fejében, lóhajtó ostor a kezében.
+Aféle tanyai pátriárka-forma az öreg. Jön felénk. Nézi a lovakat, a
+kocsit (valami sokat nem nézhet ki belőlük), azután minket. Ránk
+köszönt, fogadjuk. Várja, hogy szóljunk. Azt mondja:</p>
+<p>– Hát mi járatban? Erre mifelénk, ahol a madár se jár?</p>
+<p>– Hát atyus – mondjuk (mert tréfálni is kell) – most nem járunk,
+hanem fekszünk. <span class="pagenum"><a name="Page_296" id=
+"Page_296">-296-</a></span></p>
+<p>– Nono, – mondja most már bizodalmasan, mert mindig a
+vidámságban van a bizodalom – az csakugyan látnivaló. Csak úgy,
+tudják, láttam már régön, hogy a kocsi erre halad. Úgy véltem, hogy
+bort szödnek.</p>
+<p>– Nem bizony, atyus, nem abban járunk. Más dolgunk van arra
+kijjebb.</p>
+<p>– Még odébb?</p>
+<p>– Még.</p>
+<p>– Nono, – mondja – mögengedöm. Csak úgy gondoltam. Hogy talán
+bort szödnek. Mert neköm is volna eladó.</p>
+<p>– No nézze csak atyus, nekünk is van az üvegben. De nem eladó,
+csak barátságból való.</p>
+<p>Egy pohár bor nyújtatik. Némi húzódozás után (nem azért gyüttem
+én ide… kéröm) elfogadja. Le is ül a földre. Olyan könnyesen guggol
+le, mintha fiatal pásztorgyerek volna, pedig alighanem van már
+nyolcvanéves az öreg.</p>
+<p>– Atyus hány esztendős?</p>
+<p>– Hát bizony – mondta csendesen – már egyik sem hányja a
+másikat.</p>
+<p>– Nono. De amúgy, mégis, körülbelül?</p>
+<p>– Hát már a nyolcvankettediket taposom.</p>
+<p>Ez szép idő. Ez szép idő nagyon. Hát persze, itt kint. Az más.
+Itt más világ van.</p>
+<p>– Atyus itt lakik valahol?</p>
+<p>– Itt, – igenli a fejével – itt túl az erdőn. Itt a tanyám.
+Abban lakok én.</p>
+<p>– De néha csak bejár a városba?</p>
+<p>– Nem, – felel az öreg – nem én. Minek? <span class=
+"pagenum"><a name="Page_297" id="Page_297">-297-</a></span> Mit
+keressek én ott. Az adót beviszik a fiak. Vagy beviszi az
+esküdt.</p>
+<p>– Mikor volt bent utoljára?</p>
+<p>Atyus végigsimítja a homlokát a barna kezefejével:</p>
+<p>– Negyvennyolcban. Akkor bemöntünk. Sokan bemöntünk. De azóta
+nem. Minek?</p>
+<p>Ez sok idő, hatvanhárom évig nem lenni „otthon“. A dolog azonban
+mindjárt másként fest, ha földrajzi szempontból keressük. Ez a
+puszta, aminek a földjén most heverünk, már sokkal közelebb esik
+Szabadkához. Minélfogva adandó alkalmakkor innen oda szokás járni.
+Tehát föladódik atyusnak a kérdés:</p>
+<p>– Hát Szabadkán mikor járt, bácsi?</p>
+<p>Azt mondja az öreg:</p>
+<p>– Hát ott még sohasem. Minek?</p>
+<p>Belenézett a poharába s újból csak úgy magának, csendesen
+mondta:</p>
+<p>– Minek?</p>
+<p>Elkezelt, elköszönt, elment, eltünt a fák között. Csak azt a
+kérdést hagyta ott köztünk megoldatlanul, hogy egyáltalán minek
+városba menni? Mikor anélkül is el lehet az ember…</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_298" id=
+"Page_298">-298-</a></span></p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_299" id="Page_299"><br />
+-299-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Tartalom</h2>
+</div>
+<ul class="TOC">
+<li>Novibazári emlék <span class="ralign"><a href=
+"#Page_1">1</a></span></li>
+<li>Kutyavér a havon <span class="ralign"><a href=
+"#Page_24">24</a></span></li>
+<li>Elmulás előtt <span class="ralign"><a href=
+"#Page_38">38</a></span></li>
+<li>… boldog Isten bírja <span class="ralign"><a href=
+"#Page_46">46</a></span></li>
+<li>Értetlenek az emberek <span class="ralign"><a href=
+"#Page_58">58</a></span></li>
+<li>Külső történetek <span class="ralign"><a href=
+"#Page_67">67</a></span></li>
+<li>Új talicska irányában <span class="ralign"><a href=
+"#Page_78">78</a></span></li>
+<li>A nagyvíz <span class="ralign"><a href=
+"#Page_88">88</a></span></li>
+<li>Levél a pusztában <span class="ralign"><a href=
+"#Page_100">100</a></span></li>
+<li>Vasút akar lenni <span class="ralign"><a href=
+"#Page_111">111</a></span></li>
+<li>Félkézkalmárkodás <span class="ralign"><a href=
+"#Page_122">122</a></span></li>
+<li>Földragasztás irányában <span class="ralign"><a href=
+"#Page_133">133</a></span></li>
+<li>Sabotage <span class="ralign"><a href=
+"#Page_145">145</a></span></li>
+<li>A fórum <span class="ralign"><a href=
+"#Page_156">156</a></span></li>
+<li>Szárazság előtt <span class="ralign"><a href=
+"#Page_164">164</a></span></li>
+<li>Kis török <span class="ralign"><a href=
+"#Page_172">172</a></span></li>
+<li>Borszedés <span class="ralign"><a href=
+"#Page_178">178</a></span></li>
+<li>Látogatás a városban <span class="ralign"><a href=
+"#Page_189">189</a></span></li>
+<li>Földbuvárokról <span class="ralign"><a href=
+"#Page_194">194</a></span></li>
+<li>Öreg búcsus <span class="ralign"><a href=
+"#Page_204">204</a></span></li>
+<li>Mihály szóbelizik <span class="ralign"><a href=
+"#Page_211">211</a></span></li>
+<li>Haladni kell <span class="ralign"><a href=
+"#Page_219">219</a></span></li>
+<li>Kabarézás a csárdában <span class="ralign"><a href=
+"#Page_229">229</a></span></li>
+<li>Egy a nép közül <span class="ralign"><a href=
+"#Page_241">241</a></span></li>
+<li>Mezei dolgok réti emberekről <span class="ralign"><a href=
+"#Page_250">250</a></span></li>
+<li><span class="pagenum"><a name="Page_300" id=
+"Page_300">-300-</a></span></li>
+<li>Ló nem való korcsmaszobába <span class="ralign"><a href=
+"#Page_259">259</a></span></li>
+<li>Asztag-égés <span class="ralign"><a href=
+"#Page_267">267</a></span></li>
+<li>Kutyák dolga <span class="ralign"><a href=
+"#Page_277">277</a></span></li>
+<li>Kocsival <span class="ralign"><a href=
+"#Page_286">286</a></span></li>
+</ul>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter"></div>
+<div class="transnote">
+<p class="center"><span class="caption">Javítások.</span></p>
+<p>Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.</p>
+<p>A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:</p>
+<table summary="Javítások">
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_11">11</a></td>
+<td>All a fogadás</td>
+<td>Áll a fogadás</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_43">43</a></td>
+<td>Ősszel éri</td>
+<td>Osszel éri</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_52">52</a></td>
+<td>Atokházán</td>
+<td>Átokházán</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_53">53</a></td>
+<td>Atokházán</td>
+<td>Átokházán</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_56">56</a></td>
+<td>Uti. Az</td>
+<td>Üti. Az</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_83">83</a></td>
+<td>Adám mellett</td>
+<td>Ádám mellett</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_103">103</a></td>
+<td>csárdába ár</td>
+<td>csárdába jár</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_106">106</a></td>
+<td>bográcsben</td>
+<td>bográcsban</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_108">108</a></td>
+<td>tanító apam</td>
+<td>tanító apám</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_121">121</a></td>
+<td>annnyi sem</td>
+<td>annyi sem</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_126">126</a></td>
+<td>megszerzézét</td>
+<td>megszerzését</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_128">128</a></td>
+<td>kibúzná</td>
+<td>kihúzná</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_140">140</a></td>
+<td>vasta törzse</td>
+<td>vastag törzse</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_141">141</a></td>
+<td>az emher s</td>
+<td>az ember s</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_144">144</a></td>
+<td>mondtak a csendőrök</td>
+<td>mondták a csendőrök</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_150">150</a></td>
+<td>Alltam is</td>
+<td>Álltam is</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_151">151</a></td>
+<td>megkérdezí</td>
+<td>megkérdezi</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_178">178</a></td>
+<td>Arpa, buza</td>
+<td>Árpa, buza</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_178">178</a></td>
+<td>őszig minend</td>
+<td>őszig minden</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_190">190</a></td>
+<td>Boszniáben</td>
+<td>Boszniában</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_197">197</a></td>
+<td>Ut vele</td>
+<td>Üt vele</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_215">215</a></td>
+<td>mondja mihály</td>
+<td>mondja Mihály</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_226">226</a></td>
+<td>Epp arra</td>
+<td>Épp arra</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_226">226</a></td>
+<td>Oreg asszony</td>
+<td>Öreg asszony</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_242">242</a></td>
+<td>faggyútyertya</td>
+<td>faggyúgyertya</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_271">271</a></td>
+<td>tűvész</td>
+<td>tűzvész</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_273">273</a></td>
+<td>Es állnak</td>
+<td>És állnak</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_283">283</a></td>
+<td>Atment rajta</td>
+<td>Átment rajta</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_293">293</a></td>
+<td>Ot óra</td>
+<td>Öt óra</td>
+</tr>
+</table>
+</div>
+<div>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 68784 ***</div>
+</body>
+</html>
diff --git a/old/68784-0.txt b/old/68784-0.txt
new file mode 100644
index 0000000..c87675e
--- /dev/null
+++ b/old/68784-0.txt
@@ -0,0 +1,8446 @@
+The Project Gutenberg eBook of Egyszerű emberek, by István
+Tömörkény
+
+This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
+most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
+whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
+of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at
+www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you
+will have to check the laws of the country where you are located before
+using this eBook.
+
+Title: Egyszerű emberek
+
+Author: István Tömörkény
+
+Release Date: August 18, 2022 [eBook #68784]
+
+Language: Hungarian
+
+Produced by: Albert László from page images generously made available
+             by the Google Books Library Project
+
+*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK EGYSZERŰ EMBEREK ***
+
+
+AZ „ÉLET“ KÖNYVEI
+
+TÖMÖRKÉNY ISTVÁN
+
+EGYSZERŰ EMBEREK
+
+BIBLIOTHECA VITAE
+
+AZ ÉLET KÖNYVEI
+
+SZERKESZTETTE AZ „ÉLET“ ÍRÓIBÓL ALAKULT SZERKESZTŐ BIZOTTSÁG
+
+TÖMÖRKÉNY ISTVÁN
+
+EGYSZERŰ EMBEREK
+
+KIADTA
+
+AZ „ÉLET“ IRODALMI ÉS NYOMDA RÉSZV. TÁRS.
+
+BUDAPEST 1914
+
+– MINDEN JOG FENTARTVA –
+
+A BEKÖTÉS ÉS CÍMLAP RAJZÁT ZÁDOR ISTVÁN KÉSZÍTETTE
+
+„ÉLET“ IRODALMI ÉS NYOMDA RÉSZVÉNYTÁRSASÁG
+
+Budapest, I., Fehérvári-út 15/c.
+
+
+
+
+Novibazári emlék.
+
+Abban az időben nem igen lehetett mást csinálni a szép Novibazárban,
+mint hogy fogadásokat kötött az ember. Egy kis darab helyőrség volt az
+egész, lenyomva Törökországba, a senki és a semmi közé, a hatalmas Isten
+háta mögé: valami négyszáz gyalogos, valami tizenöt tüzér, tíz
+szekerész, két dragonyos mint tábori zsandár, két pék-katona, két
+dögész-katona; valóban jó, hogy még néhány haditengerészt nem rendeltek
+közénk oda fel a kietlen hegyekbe. Amúgy szépen eléltünk, télen jó hűvös
+volt a barakk, nyáron jó meleg a sátor, e tekintetben semmi panasz nem
+volt tehető. A legények járták a határt, állták a posztokat s a régi,
+hosszú bajonétok élén fönt az ormokon a balkáni hold hideg fénye
+csillogott. Hogy mit őriztünk, azt nem igen tudom, azt csak a berlini
+szerződés tudná megmondani, mert nem volt ott a mienk semmi más, csak az
+életünk. No dehát ott voltunk, mert elvégre valahol csak kell lenni és
+jó is volt, hogy valamit dolgozni is kellett, mert másként tökéletesen
+és végképpen halálra unta volna magát az ember. Még így is sok volt az
+unalomból. Mert ha a tisztelt albán hazafiak nem nagyon jártak idáig föl
+rabolgatni, naponta csak hatvanegy ember ment szolgálatba, a többi egy
+kis gyakorlattal ölte délelőtt-délután az időt, de mikor nagy hó esett,
+azt sem igen lehetett csinálni. A katonák némely része ilyenkor elbujt a
+hegyi barlangokba, hogy ott keverhesse titokban az ördög bibliáját, más
+része ivott, mint a gödény. A tornaszerek a tábor udvarán jobban koptak,
+mint valamely iskolában, mindig rajtuk lógtak az emberek, a tüzérek
+unalmukban úgy pucolták az ágyúkat, hogy annál jobban pucolni már
+tisztára teljes lehetetlenség, két dögészkatonánk, ha nem volt beteg az
+ispotályban, igen szigorúan harmonikázott és okarinázott, mert borbélyok
+voltak az istenadták, a train-katonák pedig felültek volna a lóra
+lovagolni, de nem volt lovuk, mert ide nem való a ló, hanem szépen
+kihizlalt öszvéreik voltak, de ezekre nem szokás ráülni, az öszvér nem
+bőrnyerget, hanem vasnyerget visel s ki az ördögnek volna kedve
+vasnyeregbe ülni, a szegény polyák szekerészek így más mulatságtól
+elesvén, szép lengyel hangon fujdogálták, hogy esztye Polszka
+nyezginyala, poki mizsijeme. Szép ez nagyon, különösen mikor a dögészek
+is harmonikáztak és okarináztak s a tömérdek török kutya vonyított
+hozzá. A káplár Szeles ugyan lőtte őket, már hogy a kutyákat, de sohasem
+tudott annyi töltényt lopni, mint amennyi kutya jött, minélfogva bele is
+bukott a vállalatba, pedig a kutyák tökéletes kiirtására nézve egy
+csillogó halbe napszba fogadott, ami ázsió nélkül négy forint öt
+krajcárt jelentett, ázsióval pedig öt forint tíz vasat: ez felelt meg
+ugyanis a fél Napoleon d’or fogalmának.
+
+A tisztek is csak úgy ölték időt, ahogy lehetett. A legtöbbje nőtlen, a
+nősek közül csak egynek volt bátorsága ahhoz, hogy lehozza e
+kietlenségbe a feleségét. Hosszú levelek jöttek-mentek haza, meg
+hazulról, a postaőrmesternek volt elég dolga velük, különösen mikor a
+hóban elakadt a postapatrull. Szerteszéjjel laktak a tisztek a szomszéd
+török városkában, csak a hadnagyunk, meg az őrnagy tartott a táborban
+lakást. Egyedüli összejöveteli hely a tiszti menázs, ahol ebédnél,
+vacsoránál találkozni lehetett. Az asztalfőn az őrnagy prezideált, egy
+hihetetlenül nyugodt észjárású ember. Ha angol katonai expedícióról való
+könyvben olvasom, hogy egy kurta és rekedt vezényszóra hat percig
+tüzelnek a gépfegyverek és hat perc mulva az expedíció nyugodtan halad
+tovább arrafelé, ahova elérni akar, mindig Kónya Sándor jut eszembe.
+Copfokon és elavult szabályokon keresztül lépett s nem vette észre, hogy
+olyanok is léteznek. Megmondta, hogy mi szabad és mi nem szabad. Ha egy
+benszülött szándékosan meglök és nem vágod bele rögtön a bajonétot, az
+gyávaság és két évi börtön; ha egy török nő elől teljes tisztességgel ki
+nem térsz, az hitványság és tíz évi börtön. Mikor egyszer éjjel a
+részeges puskaművesünkre rálőttek, röviden izent a kajmakámhoz, hogy:
+még egy lövés s mind a négy oldalán fölgyújtatja a várost. Volt eset rá,
+hogy átjött vizitálni a generális Boszniából. Nagyon sokáig vizitálta a
+csapatokat, Kónya elunta a dolgot ahogy kísérte, ennélfogva a hóna alá
+csapta a kivont kardot, mint a diák a könyvet, előhúzta a zsebéből a
+dohánytartót, cigarettát csinált és rágyujtott. Hogy azután ezen a
+generális mekkorát nézett, azzal egy árva garas árát sem törődött.
+
+Mikor hazafelé jöttünk, Sarajevóhoz közeledvén, a csapatok elébe
+kilovagolt a határba Appel, a félszemű táborszernagy, az okkupált
+tartományok kormányzója. Tíz napi mars után persze nem egészen olyanok
+az emberek, mintha két napig készülődtek volna az úrnapi parádéra, de
+azért tetszett Appelnek a társaság. És azután mégis azt mondja Kónyának:
+
+– S a kocsik, a kocsik?
+
+– Málhás kocsik vannak a szabály szerint való számban.
+
+– Igen, igen. De a betegek kocsijai. Hány kocsi kellett a maródiaknak?
+
+– Kegyelmes úr, nincsenek maródiak.
+
+– Nincsenek maródiak? Tíz napi mars után? Hisz az lehetetlenség!
+
+Azt mondja Kónya:
+
+– Kegyelmes úr, ha a jelentésem igazságában kételkedik, méltóztassék
+végigtekinteni a marsoszlopot.
+
+Appel végigment a marskolonnán s kereste a végén a maródiakat. A
+kocsikat, amik az elgyötört és kidőlt katonákat hozzák. Azonban seholsem
+talált ilyesmit, mivelhogy nem is voltak. Mikor visszatér a haladó
+csapat élére, melegen gratulál Kónyának az embereihez.
+
+– Kegyelmes úr, – jelenti Kónya – úgy tessék nézni a dolgot, hogy
+nincsen ebben semmi különös sem. Ezek is csak olyan emberek, mint a
+többi emberek. Ilyen úton, ilyen időben, tíz napi mars után bizonyosan
+megvan köztük is a szokásos százaléknyi beteg. De nem jelentkeznek.
+
+– De hát miért? Hol a magyarázat?
+
+– A magyarázat ott van, kegyelmes úr, – mondja a lóról Kónya – hogy
+_hazafelé_ megyünk és az emberek nem akarnak elmaradni egymástól.
+
+Hogy mint volt ezzel a fölvilágosítással megelégedve az öreg generális,
+akit hosszú életében különféle országokba vetett a sorsa s aki a haza
+szent szerelmének tüzeit talán sohasem érezte a lelkében, az valóban nem
+tudható.
+
+* * *
+
+Ide s tova negyedszázada lesz már e dolgoknak és már nem jut eszembe
+annak a hegynek a neve, amelyen a hadnagyunk esete történt. Alighanem
+Csadinye-bodó. De az nem bizonyos. Annyi bodó van ott, hogy valóban csak
+a jó ördög tud ráemlékezni valamennyire. Csunya nagy veres sziklák, még
+az emberlakta hely közelében is fölhaladnak ezer méternyire.
+
+Mikor mászta őket az alföldi puszták síkjához szokott fiatal katona, nem
+állhatta meg, hogy ne szóljon az elüljáró káplárnak:
+
+– Ezök már igazán csunya nagy kövek, apám.
+
+– Pedig ez csak még a fele, fiam, ami kiáll belőlük a földből –
+vigasztalta a káplár – mert a nagyobbik felük benne van a földben. Hátha
+még az is kibujna?
+
+Voltaképpen azonban e magasságok csak látszólagosak voltak, egy
+ezerméteres hegyet egy óra alatt meg lehetett járni, mert maga a völgy
+is hétszáz méter magasban feküdt. A tábor mellett állott ez a
+Csadinye-bodó, alighanem most is ott áll, de azóta ebből az országból a
+mi katonaságunk már kihurcolkodott s azóta most már éppenséggel nem
+tudjuk, hogy mi annak idején miért töltöttük ott az időt s miért
+hagytunk lent tizenhét olyan embert, akik egész bátran itthon is
+meghalhattak volna?
+
+Szóval a Csadinye-bodó. Annak a legtetején állott egy megkopasztott
+fenyő, rá volt kötözve egy nagy csomó gyanta, meg puskapor s az őrnagy
+lakásából, a táborból villamos gyújtózsinór vezetett föl hozzá. Katonai
+műnyelven úgy hívják az ilyesmit, hogy _fanále_. Arra való, hogyha
+valamely túlnyomó számú ellenség támadná meg a tábort, lángra lobbanjon
+és tüzével a legközelebbi helyőrséget értesítse, hogy baj van, gyertek
+segíteni. A legközelebbi helyőrség Európához hat óra járásnyival idébb
+feküdt Taslidzában, ott a törökök részéről Szulejman Akkib volt a pasa,
+a mi részünkről meg a vörösorrú Fuchs a generális. Ott sokkal nagyobb
+volt a fegyveres erő, mint nálunk s egy őrségnek csak az volt a
+foglalkozása, hogy állandóan a mi fanálénkat figyelje: mikor gyullad ki.
+Nem bántott ott bennünket senki sem. Táborunkat nem mi építettük, hanem
+az előzőleg ott járt szebeni vadászok. Azok még veszekedtek. Az egyik
+vadász rakta a barakk favázai közé a téglát, a másik meg puskázott
+mellette. Azokból még haltak el fegyver által, de már a mi időnkben
+csend és béke volt, amit csak az albán hazafiak rablásai zavartak meg
+olykor. A tizenhét halottunk, akit ott hagytunk, nagyrészt betegség
+nyomán távozott közanyánk ölébe: talán a világ legtisztább levegője van
+ott, mégis a halál kasza gyanánt a tüdővészt használta, mert hegymászás
+közben a nehéz fölszerelés alatt kiizzadt a legény, a hegytetőkön meg
+úgy vágott a szél, mint a borotva: e két körülmény összejátszásánál
+fogva kellett síroknak való üregeket vájni a sziklákba. Vajjon halottak
+napján ki tesz most azokra koszorút? Senki. Engedd meg, tisztelt
+olvasóm, hogy én most rájuk tegyem s az emlékezés sóhajtását küldjem el
+ama csontok felé, amelyeknek egykori viselői az ország szolgálatában
+álltak s idegen földbe kerültek. Ma úgy sincsen már ott senki, aki
+tiszteletet adjon nekik.
+
+Ami pedig a hadnagyunk esetét illeti, nagyon kevés híja volt, hogy
+szintén közébük nem került. Egy bolond fogadás nyomán.
+
+Albán barátaink ebben az időben ismét erősebb működést fejtettek ki s
+rabolták a ruhát, a pénzt, a kecskét és a birkát. A szolgálat hirtelen
+nagyot ugrott. A szabad közlekedés biztosítására szolgáló úti
+őrjáratokat az őrnagy megnégyszerezte. Ahol eddig négy ember is elég
+volt, oda tizenkettőt rendelt, míg a tizenkettősek számát huszonnégyre
+emelte. A kajmakámhoz is átizent, (az olyan
+polgármester-főszolgabíró-féle állás a török közigazgatásban) hogy
+járassa jobban a török csendőröket is.
+
+De azért a helyzet mégsem javult. Nagyon kellemetlen helyzetben voltunk.
+A szerbség a szabadítóját látta bennünk, ellenben a törökség gyűlölt
+bennünket. De amennyire gyűlölt, annyira félt is bennünket és a
+hatalmunkat önkénytelenül is megcsodálta. A tulajdon szemeivel láthatta
+a különbséget a mi katonaságunk s a maga katonasága között. Annak a
+legénysége talán különb anyag, de másként anyagi eszközöknek híjával,
+mert a Stambulból küldött pénz elolvadt a pasák kezében: rongyos
+egyenruha, rossz fegyver; ha egy török katonának a
+Henry-Martini-fegyvere elromlott, meg sem tudták csinálni: a mi
+puskaművesünk javította ki szívességből. Szóval igen különös ellenségek
+voltunk mink ott akkor. Itt rend és összetartás, amott példátlan
+szigorúság, de örökös pénzhiány: a védelmet váró nép felénk tekintett.
+És nem lehetett a védelmére semmit sem tenni. Nem volt hozzá juss. Amíg
+bennünket nem bántottak, nem volt szabad még az ujjunkat sem mozdítani.
+Hiszen még azon helyért is, ahol a sátraink álltak, csengő aranyokban a
+török államnak bért fizettünk. Ha a legénységet ásógyakorlatra kellett
+vinni, hogy a fiatalabb katonák is tanulják meg, hogy puskázás esetén
+miként áshatnak maguknak fedezéket: a kajmakámtól erre külön engedélyt
+volt szükséges kérni s a kajmakám az engedélyt csak a megásott gödrök
+földjének visszatakarása kötelezettsége mellett adta meg. Ezt mind tűrni
+kellett és ide valóban olyan flegmatikus ember kellett, mint Kónya
+Sándor. Sajátos helyzet volt az: négyszáz fiatal, jóizmú fegyveres
+állott a nép védelmére, de teljes és tökéletes mozdulatlanságra
+kárhoztatta őket a berlini szerződés. Gondolom, a tizedik pontja.
+
+* * *
+
+Azt mondja vacsora alkalmával a tüzérhadnagy:
+
+– A helyzet kezd ugyanis komolyra válni. Nem kellene ezt már tűrni
+tovább.
+
+– No, – mondják a többiek – tudjuk, hogy baj van, de a baj nem lett
+nagyobb, mint tegnap volt.
+
+– Hát – mondja a tüzér – Bogulovics már nagyon közel jár.
+
+Ennek a Bogulovicsnak a neve ott olyan hírt viselt, mint nálunk annak
+idején Rózsa Sándoré. Albán volt, a török seregben szolgált egy
+ezredorvosnál mint szolga, megölte a gazdáját, kirabolta s fölcsapott
+rablóvezérnek.
+
+– Hát majd elintézik a captiék – felelnek neki.
+
+Ez meg a török csendőrök neve. Derék, jól lövő emberek, akik azonban
+szintén az örökös pénzhiányban sinylődtek. A pénzt lehet, hogy kiadták
+Carigrádban nekik, de a pasáknak sok felesége van és sok selyemruha kell
+a hárembe.
+
+Azt mondja a tüzér:
+
+– Az éjjel egy ember bemászott a sáncomba. Kétszer rálőttek az őrök,
+mégis bemászott. Úgy mászott a bozótban, mint a vadmacska. Mikor elébem
+hozták, azt mondta: inkább lőjjetek agyon, minthogy éhen haljak.
+
+– Miféle ember?
+
+– Innen lent valami faluból. Bogulovics kirabolta, az egész családját
+megölte, ő maga öt nap óta nem evett. Kérlek – fordult a számvivő
+tiszthez – én most etetem ezt az embert, mert nem birom a sáncból
+kidobni: az étap-relutot fölszámíthatom?
+
+A számvevő nem szólt semmit, a számvevők ilyenkor nem szoktak szólni
+semmit, de egy ember azt mondja:
+
+– Hátha így áll a dolog, a helyzet csakugyan kezd komollyá válni. A
+táborig hosszú az út, az őrnagy úr jól tenné, ha gondoskodna arról, hogy
+éjszaka fegyveres őrség kísérje haza a lakásáig.
+
+– Ugyan, – mondja az őrnagy – ne lássatok mindenütt rémképet. Mi az
+ördögnek az őrség?
+
+A hadnagyunk beleszól:
+
+– Minek az? Nem kell az ide. Rend van itt. És ha nincsen, majd írunk a
+kajmakámnak.
+
+A hadnagy ugyanis íródeákja volt az őrnagynak. Nem zászlóalj-segédtiszt,
+hanem konzuli titkár, mivelhogy az őrnagy ott egyúttal konzuli
+minőségben is képviselte az országot. A konzuli titkárnak tehát ezen
+minőségében kötelességében állt, hogy a közigazgatás ellen intézett
+militáris támadásokat kellőleg kivédje. Ez is furcsa foglalkozás –
+egyenruhában. De történnek ilyesmik is.
+
+Azt mondja gúnyosan a tüzér:
+
+– Teszerinted minden rendben van itt, pajtás?
+
+– Hát persze, hogy rendben van – mondja a hadnagyom.
+
+– Hát – kötekedik a tüzér – ha olyan rendes itten a közbiztonság, légy
+szíves és csinálj egy sétát föl a fanáléhoz.
+
+– Miért ne? – mondja a hadnagyom. – De ingyen nem csinálom meg.
+
+– Tíz üveg ménesi cabinet, – mondja a tüzér. – Áll-e a fogadás?
+
+Bár a pénz odalent elég dúsan állt a házhoz, mert a nehezebb szolgálatot
+jobban díjazta az állam s mindent aranyban fizetett, ami abban az időben
+még húsz százalék különbséget is jelentett, de azért tíz üveg ménesi bor
+nem volt megvetendő nyereség. Igen megdrágult, mire leért, mert ha
+Amerikába küldik, kevesebb viszontagság éri. Általán ott nagy fényűzés
+volt magyarországi bort inni, de az ottvalót meg nem hívták semminek
+sem, savanyú volt és fekete és sűrű, hogy szinte megállott volna benne a
+kanál.
+
+– Áll a fogadás – mondta a hadnagyunk.
+
+– De én sétáról beszélek és nem őrjáratról – mondja a tüzér. – Abban
+nincsen semmi virtus, ha fölriasztod a készenlétet s tíz emberrel
+fölmászol a hegyre. Sétát mondok én, teljesen egyedül. Fegyver nélkül,
+kard nélkül. Teljesen egyedül.
+
+– Jó, – mondta a hadnagyunk. – Egyedül, fegyver nélkül, csak a
+kutyámmal. Csak a kézi lámpát viszem magammal. Most tizenegy óra, a
+fanáléhoz nappal háromnegyed órányi az út, éjjel egy negyed órával több.
+Éjfélkor fönt leszek. A jelzés az lesz, hogy a fanálé előtt a lámpát
+háromszor körben megforgatom.
+
+– Áll, – mondta a tüzér s a hadnagy a kutyával meg a lámpával megindult.
+
+A menázsiház erkélyéről föl lehetett látni a Csadinye-bodóra s a
+fanáléra. Onnan lesték. Néha látszott a sötétben a sziklák között egy
+kis fénypont, mint a szentjánosbogár, ahogy halad fölfelé.
+
+Pontban éjfélkor a lámpa a hegy tetején három fényes körvonalat rajzolt
+a levegőbe.
+
+– Megnyerte a magyar, – mondta a tüzér s intézkedett, hogy hozzák elő a
+vesztett borokat.
+
+A hegyről lefelé csak félóra az út, fél egy órára várták vissza a
+nyertest. De még egy órakor sem jött s két órakor sem jött.
+
+– Bizonyosan elfáradt a mászásban s nem akar idáig jönni, hanem lefeküdt
+a táborban a lakásán.
+
+– Az nem egészen bizonyos, – mondta az őrnagy, aki eddig egy szót sem
+szólt. – Lehet, hogy lefelé jövet érte valami baj. Meg kell nézetni a
+lakásán.
+
+Megnézették. De ott sem találták.
+
+Nyilvánvaló, hogy baj érte valahol.
+
+Le nem lőtték, mert fegyverdörrenés nem hallatszott, de lehet, hogy
+leszúrták.
+
+– Szép kis mulatság, – mondta az őrnagy. – Ezek az ostoba fogadások!
+Most már tessék az egész társaságnak fölmászni a fanáléhoz: gyerünk
+elébe.
+
+Megindultak, de nem kellett egészen fölmászniok, mert fél három óra
+táján a bodó lábjában találkoztak a hadnaggyal.
+
+Akkor beszélte el, hogy csakugyan, lefelé jövet kalandja történt.
+
+A fanáléhoz vezető úton van egy őrház, meg egy _kúcsa_. A gunyhót
+nevezik ott kúcsának, egy vén mogorva kecskepásztor lakott benne. Az
+őrház erődített hely volt, az őr a falakon belül állott. A kúcsában
+fölfelé menet látott világosságot, de nem törődött vele.
+
+De mikor lefelé jött s a kúcsa előtt elhaladt volna, a sötétben elébe
+állott a kecskepásztor.
+
+– Dobar vecser, – mondta.
+
+– Dobar vecser, – felelte a hadnagy.
+
+Novibazár Törökországban van ugyan, de ott jóformán csak az Isztambulból
+kirendelt hivatalos személyek, a közigazgatási emberek és a
+katonatisztek tudnak törökül, járóbeszédül egy szerbo-bosnyák-turkó
+nyelvzagyvalék szolgál, aki azonban a szerb vagy a horvát népies nyelvet
+ismeri, kevés fáradsággal könnyen eligazodhat benne.
+
+A pásztor a jóestét kívánás után ezt mondja a hadnagynak:
+
+– Gyere be a házamba.
+
+A házba való meghívás el nem fogadása a Balkánon olyan sértés, aminek
+ott lent, ahol olcsó az emberélet, egyetlen megtorlása van. A halál. Ha
+éjszaka van.
+
+A hadnagy szó nélkül követte a pásztort. Csak mikor belépett a kúcsába,
+akkor gondolta magában: No, szép Szeged városa, téged se látlak többé.
+
+Öt fegyveres ember ült a tűz körül a földön, a hatodik volt a pásztor.
+Itták a kávét.
+
+– Dobar vecser, – köszönt be a hadnagy.
+
+– Dobar vecser, – fogadják mogorván. – Ülj le.
+
+Leült a többi közé a földre. Azaz, hogy nem is ülnek, hanem csak
+guggolnak ott az emberek.
+
+Egy öreg rabló, aki egész fegyvertárt viselt az övében, azt mondja neki:
+
+– Mit kerestél itt a bodón?
+
+– Semmit. Csak sétálni jártam, – felelte a hadnagy.
+
+– Éjszaka? Fegyver nélkül?
+
+Ott teljesen szokatlan a fegyver nélkül való járás. A hadnagy mondja:
+
+– Igen, fegyver nélkül. Mi, ha sétálunk, nem szoktunk fegyvert viselni.
+
+Csend. Az emberek a fejüket csóválják és hallgatnak.
+
+A pásztor megfőzte az ital kávét és sorba adja az apró findzsákat. A
+hadnagyot is kinálja. El kell fogadni. Cserében kihúzza a zsebéből az
+ezüst dohányszelencéjét és kinálja a cigarettát. A szelence körbe jár,
+elfogadtatik, de köszönés nélkül.
+
+A pásztor azt mondja a hadnagynak:
+
+– Te asszony után jártál a bodón.
+
+A hadnagy azt feleli:
+
+– Jokk!
+
+Sértő szó. Voltaképpen itt azt jelenti, hogy „nem“, de valami rendkívül
+gúnyos, sértő és lenéző értelemben. Ezúttal azonban helyesen volt
+alkalmazva, mint visszautasítása még csak a föltevésnek is, mintha a
+hadnagy asszony után járt volna. Különben kellettek is az ördögnek.
+Nincsen az a juhász, aki olyan áporodott juhtúrószagú volna, mint az ott
+való pásztorasszonyok s azonfelül mód nélkül piszkosak.
+
+– Hát azért, – mondta az öreg rabló, – mert ha asszony után jártál
+volna, most meghaltál volna.
+
+Megint hallgattak. Újabb kávét főztek, a dohányos szelence megint körben
+járt s a hadnagy azt gondolta magában: próba-szerencse. Fölállt, kezet
+fogott a rablókkal s elköszönt:
+
+– Laku noty.
+
+* * *
+
+– Ez megint nagyon csinos történet, – szólt az őrnagy, mikor a hadnagy
+elmondta az esetet. – Most jut eszembe, hogy az élelmezésünk már
+csakugyan botrányos a menázsban. Örökké ez a sovány, rostos marhahus…
+Tehát holnapután vaddisznóvadászat a Csadinye-bodón.
+
+Nagy, szinte őserdőnek nevezhető rengetegek vannak ott a hegyeken.
+Leginkább a Vakufé, az meg valami szent alapítvány: voltaképpen a senkié
+a rengeteg, az hordott belőle fát, aki akart és sok őz meg vadsertés
+lakott benne. De jól utánuk kellett menni a sűrűbe. Afféle
+hajtóvadászatok voltak azok, amiket műnyelven Streifungnak neveznek.
+Nehéz sport, az egy-két vaddisznó elejtése nem érte meg azt a
+fáradságot, amivel a dolog járt, de másként ez volt az egyetlen módja,
+hogy megtisztítsák a tábor körül való erdőségeket a rablóktól. Ilyenkor
+még sem érezték magukat egészen szabadjára s odább vonultak.
+
+A hajtás harmadnap kora reggel megkezdődött. Mászott felfelé a társaság:
+tisztek s a tábor európai kantinosa, aki jól értette a nép nyelvét. Még
+az első okkupáció idején került le mint katona a Balkánba s azután
+ottragadt. Amíg a terméketlen, sivár sziklákon kellett kapaszkodni, még
+ment valahogy a haladás, de az erdő régióiba érve, következett az
+ősrengeteg, amelyet alig jár valaki más, csak a rabló. A favágó csak a
+széléig megy, hogy onnan téli időben levigyen a lova hátán egy teher
+fát: a völgyben két hatos volt az ára annyi fának, amennyit egy ló a
+hátán levinni bírt.
+
+A hajtók a legénységből teltek ki, azok elől jártak, a vállukon fegyver,
+a kezükben a kurtanyelű katonaásó, amelynek egyik oldala kardélű, a
+másik oldala fűrész, azzal alkalmasan lehetett a rengeteg iszalagjai,
+gyökerei, bozótjai között utat vágni. Néha el-eltünt egy közülök valami
+gödörbe, hogy azután újból előmásszon. Ebből sok nevetség támad, mert a
+katona hajlandó az ilyen apró baleseteket az ügyetlenség rovására írni.
+Miért nem ügyel jobban? Különben hozzászoktak már ahhoz, hogy egy-egy
+ember elessen, fölbukjon, lecsússzon: annyi fegyveragy-törést aligha
+produkált még más társaság, mint a novibazáriak.
+
+Egy helyen oldalt tisztás látszik a rengetegben és füst szaga érzik. Hat
+ember ül a földön tűz körül, főznek valamit, alighanem kávét. Mind
+fegyveres, körülöttük némely holmi, batyuba kötve. Hallják a csörtetők
+zaját, lármáját az erdő fái alól, de oda sem néznek.
+
+Azt mondja a kantinos:
+
+– Ezek rablók. Sőt úgy lehet, csak előörsei egy nagyobb csapatnak.
+
+Ez azonban nagyon tág fogalom. Elvégre ott mindenki fegyverrel jár, sőt
+egyenesen bolond az, aki a rengetegben sem visel puskát.
+
+– Meggondolandó a dolog, – mondja a kantinos, – hogy menjünk-e beljebb?
+
+– Hát persze, hogy menjünk – szólt az őrnagy s logikai alapon azonnal
+leszűrte az elfoglalandó álláspontot. – Elsősorban nem is bizonyos, hogy
+rablók. Másodsorban ha azok is, amíg belénk nem kötnek, beavatkozásnak
+helye nincsen. Csak gyerünk tovább.
+
+Mennek is. Hol őz, hol vadmalac kerül puskacső elé. Ez mind jól van. De
+még egy kicsit beljebb kellene menni, hogy több legyen a zsákmány, mert
+nagyon unalmas már a marhahús odalent.
+
+Ahogy újból egy sziklacsoporton tisztásra ér a vadászó társaság,
+pásztorgunyhókra találnak. A világ legelhagyatottabb népe lakik itten,
+birkáival, kecskéivel.
+
+Keresztény jobbágyok. A gunyhókból asszonyok, lányok, gyermekek s öregek
+tolakszanak elő, lármázva és sírva, a kétségbeesés elszomorodásával az
+arcukon és térdre vetvén magukat, így csúsznak az őrnagy elé.
+
+– Segíts, gospodár, segíts! A rablók mindenünket elvitték! Élelmünket,
+kevés pénzünket, birkánkat, még ünneplő ruhánkat is! Segíts, gospodár,
+segíts! Éhen halunk a gyermekeinkkel, egy fejet tejet nem birunk adni az
+öregeinknek!
+
+Az őrnagy a sapkájába vetett egy aranyat, a többiek is adták bele a
+pénzt, rövidesen valami harminc-negyven forint egybegyűlt: igen nagy
+summa azon a helyen, ahol tizenhat forint volt ára egy tehénnek s
+tizenhat krajcár egy tyúknak és húsz krajcár egy liter pálinkának.
+Különben olyanok is voltak tehén, tyúk és pálinka egyaránt.
+
+A pénz szétosztódott s a társaság most már csakugyan visszafordult a
+rablók felé, de már nem volt semmi nyomuk a ritkáson, csak a tűz hamuja
+mutatta, hogy ott is jártak. Ugyan ha ráakad is a vadásznép a rablókra,
+akkor sem sokat tehetett volna velük. A szabályok a kereskedelmi utak
+biztosítását és a postaszolgálat fentartását rendelték el s fenn a vad
+rengetegben nincsen sem kereskedelmi út, sem postaszolgálat.
+
+Itt a beavatkozás a török csendőrök dolga. Amint hogy a völgybe érve, az
+őrnagy tudatta az esetet a kajmakámmal, ez pedig útnak indította a
+captiéket. Megindultak és dalolva haladtak el a tábor előtt a
+Csadinye-bodó felé. Bús dalokat énekelve mentek: némelyik részük úgyis
+most énekel utoljára. Mert fönt a szirteken már a halk cserkészés, hason
+csúszás, bujkálás következik – s nem mind jön haza elevenen, aki elment.
+
+Már az elindulásuk után másnap délfelé ágakból font hordágyakon paraszt
+emberek két csendőr holttestét hozták le a hegyek közül.
+
+Csendes, szótalan, szomorú halottas menet, ahogy a folyó hídján áthalad,
+a túlsó oldalról a fájdalmas sikoltások éneke hallatszik s felülmúlja a
+sziklás hegyi víz hullámainak zúgását.
+
+A többi captié fönmaradt. Ez egészen egyszerű balkáni észjárás. A
+halottakat hazaküldték, ők megállták a helyet tovább, hogy vagy ölnek
+vagy megöletnek. La illa il Allá.
+
+Harmadnap délután vidám nóták hangjait hozta le a hegyi ösvényről a
+szellő. Jöttek lefelé a diadalmas csendőrök és zengett a bosszúálló
+Istenhez az ének.
+
+Nem maguk jöttek. Hozták a rablókat is. Hozták, de a rabszállításnak a
+lehetőleg egyszerűsített különvonatán. Csak a fejek jöttek le a hegyi
+bozótból, a testek ott maradtak, ahol lelövettek. A fejeket ismét
+paraszt emberek hozták a csendőrök között: hosszú karókra voltak tűzve a
+lenyiszált koponyák. Hat fej. Több lehunyt szemmel, sápadtan viselte
+magát, egy pedig rémületesen vigyorgott a karón, mert éppen a képe
+húsába kapta a golyót s ezt még a halála után is nevetnivalónak találta.
+
+A hadnagyunk, ahogy a menet a tábor előtt elhaladt, a faház irodájából
+láthatta a menetet. A mély útból a fejek a karókon fölemelkedtek a
+kancellária ablakáig s ott sorjában elsasiroztak, mint illik.
+
+– Ez azután defilée – vélte a hadnagy, amikor a fejekben fölismerte a
+pár nap előtti éjjelen szerzett ismerőseit. Elől rang szerint vonult a
+_kúcsa_ öreg pásztora, utána a többi rabló s a handzsárral lenyiszált
+nyakakról lógtak a húscafatok.
+
+A diadalmas dal erősbült, amint a hazatérő csapat a hídra tért s azután
+a túlsó parton kanyarodott a város felé. Mint másszor is, most is a
+különben igen nyugodt és csendes viselkedésű lakosság örömlármába tört
+ki, ha a bosszúvételnek és az igazságszolgáltatásnak ezt az előtte
+egészen természetes és megszokott formáját látta. A gyermekek
+szaladgáltak és kiabáltak az utcákon, mint a hetvenes években nálunk, ha
+kengyelfutó komédiás érkezett a városba. Az emberek dala belevegyült a
+győzelmi énekbe: így mentek a captiék lábon s a hat koponyák rúdon a
+kajmakám háza elé, ahol elevenek és holtak megálltak.
+
+A karókat ott a köves földbe leszúrták, a fejek rajtuk maradtak. Ott
+álltak azután napokig, mint ingyen mutatvány az istenadta nép
+szórakozására. Ezt ott szükségesnek tartják. Mert miként a csáti botnak,
+ennek a dolognak is két vége van. Igazságszolgáltatási, de másfelől
+közigazgatási és rendőri ügy is ez egyszersmind. A török
+igazságszolgáltatás e tekintetben még valahol Hamurábi törvényeinél tart
+s elrettentő példákkal dolgozik. Másfelől így látványosan bizonyítandó
+be, hogy a közbiztonság közegei képesek halált halni a népért, de tudnak
+halált osztani is a népért. Mint a példa mutatja.
+
+Az ügy közigazgatási része pedig abban van, amit a kerek világon
+mindenütt pénznek neveznek. Az élve visszatért captiéknek joguk van
+ahhoz, hogy azért, mert a halállal szembehelyezkedtek, jutalomban
+részesüljenek. Ez körülményes állapot.
+
+Hogy kik laknak a hegyek között s hányan laknak a hegyek között: ki
+tudná számon tartani? Allá ugyan mindent tud, de Allá ugyanolyan isten,
+mint a pogány magyar „öreg úristene“, aki számon tart ugyan mindent, de
+senkinek sem tartozik felelettel.
+
+Megtörténhetik tehát, miután az ujjunk sem egyforma, hogy a captié
+kimegy a hegyek közé, a _bodókba_ meg a _válékba_ a rabló után s valahol
+a rengetegben találván egy félvadembert, szó nélkül lelövi. A nyakát
+elválasztja a törzsétől, a fáról karót vág, a karót beledugja a nyakba s
+hazahozza a fejet diadalmasan a rúdon, mondván győzedelmi ének éneklése
+mellett: Im, elvégeztem, a bosszú megtétetett, kérem a jutalmamat,
+kajmakám.
+
+Az ilyen eljárás mindenesetre csalás volna a captié részéről.
+
+Mert nem mindig érkeznek be hatosával a fejek. Néha kevesebb. Volt rá
+eset, hogy csak szóló-fej érkezett.
+
+A fejnek tehát kint kell állani a fórumon a kajmakám, mint a legfőbb
+közigazgatási hatóság lakása előtt. Tisztán csak csalások és
+félreértések elkerülése végett. Mert csak ez az egyetlen módja annak,
+hogy a megraboltak, vagy a meggyilkolt hozzátartozói, ha a városba
+hetipiac alkalmával lekerülnek, igazolják, hogy a csendőr a bosszút
+csakugyan illetékes személyen gyakorolta.
+
+Ez, ha a dolgokat ebből a szempontból nézzük s a helyi viszonyokat kellő
+figyelemmel mértékeljük, elfogadható fölfogás, amely gyakorlati érzékre
+vall.
+
+Nem másért, hanem tisztán csak ezért állanak őrséget a fejek a kajmakám
+portája előtt.
+
+Az emberek nézik a fejeket.
+
+A kutyák is nézik, de nem juthatnak hozzájuk.
+
+A legyeknek azonban e tekintetben szabadság van engedve. Allá szárnyakat
+adott nekik s így minden korlátozás nélkül röpködhettek a fejeken és a
+birkahúson, amelyet szintén rúdon sütöttek és azon hordozták. Nem lehet
+mondani, hogy drága lett volna akkor a hús-étel odalent, mert egy darab
+bordát a rájatartozó hússal egy krajcárért adtak.
+
+Ezt nem lehet drágaságnak nevezni s miután a hegyekből lejött emberek
+eladták a piacon azt, amit magukkal hoztak: a bocskornak való szőrös
+állati bőröket és a világítógyertyául szolgáló gyantás
+fenyőfa-szilánkokat, húst vettek és ettek és pitét vásároltak hozzá,
+amely fehér és meleg és szintén hordják az utcán a készítéséhez értő
+pékek s egyéb simindzsiások, kiabálván, hogy _biali vrúcsi_ és amely oly
+jó volt, hogy a batalion orvosfőnöke büntetés terhe alatt tiltotta el,
+hogy valaki belőle, bárcsak egy harapást is egyen, mert mint mondta a
+tiszteletreméltó doktor: ő és az ő két dögésze nincsenek Karlsbadra s
+egyéb gyomorfürdőhelyekre berendezve.
+
+Különbözők azonban az egészségi fokozatok. Az emberek minden
+halálveszedelem nélkül ették a _mészát_ és a _biali vrúcsit_ s vidám
+szavakat intéztek a fejekhez:
+
+– Haj, kutya, úgye nem rabolsz már?
+
+– Haj, hajduk, úgye nem ölsz már?
+
+A hadnagy is nézte.
+
+Arra megy az őrnagy s a vállára üt:
+
+– No, mit néz rajtuk annyi ideig, Dominig?
+
+– Őrnagy úr, – mondja a hadnagy, – már sok társaságban megfordultam. De
+ilyen úri társaságot, mint ezek, akik a viszontlátogatáshoz névjegy
+helyett a fejüket küldik be: ilyent még nem láttam.
+
+– Fiam, – fordult az őrnagy egy arra csatangoló közkatonához, aki
+vászonnadrágot viselt, – nem fázol meg ebben a ruhában?
+
+A katona elértette a kérdést (mivelhogy nem volt szabad a városba a
+gyakorló ruhákban kimenni):
+
+– Őrnagy úrnak jelentem alássan, rajtam van a másik is, de húst kell
+hazavinnem, azt sajnálnám összezsírozni, mert vadonatúj. Tegnap kaptam.
+
+– Igen, igen, – mondta az őrnagy. – Látja, hadnagy úr, ez szabálytalan
+dolog és mégis helyes dolog. A kincstár érdekei mindig szem előtt
+tartandók… Miért csináltunk volna mi Streifungot, meg esetleges
+nemzetközi bonyodalmat ezek ellen? Mikor így is el van intézve a dolog?
+
+
+
+
+Kutyavér a havon.
+
+Tél van, jól meglepte a határt a hó, minden aludni látszik, csend és
+némaság van a tájon. Ilyenkor nem igen járnak-kelnek az emberek a
+hidegben, amit nyilvánvalóan mutat az is, hogy az úton csak egy ökrös
+szekér mozog. Halad kifelé, a pusztának. Ritkaság az ilyesmit látni,
+mert errefelé nem szokás az ökrön való járás. Leginkább lóval haladnak.
+Nem is igen van itt szekér, hanem csak kocsi.
+
+Most azonban úgy áll a dolog, hogy ez a szekér fáért megy ki az erdőbe.
+Barátságból, szívességből, meg egy kis részért, amit a fából kap. Mert a
+szekér Savanya Jánosé, ami fa pedig kint van az erdőn hazahozni való, az
+a komáé, bizonyos nevezetű Franczia Péteré. Péter ugyanis, mikor
+árverezték a rőzsét az erdőben, rálicitált egy kisebb rakásra, ki is
+fizette és most azt mennek hazahozni. Mindketten ott ülnek a szekéren,
+beszélgetvén. Van rá módjuk, mert az ökör nem szokott valami nagyon
+sietni. Azért mondják a lusta emberre, hogy lassan jár mint az uraság
+ökre.
+
+Ezek ugyan nem urasági ökrök, hanem csak célszerű szögény embör
+jószágjai, bár úgy lehet, hogy ennélfogva még lassabban mennek. Alig
+hallatszik, hogy haladnak, pedig így a havas világban a csendek csendje
+ül a tájon. Nem mozog senki és semmi, még a varjak is eltávoztak jobb
+helyre, mert mit keressenek a havon? De éppen ezért, mikor némi zajt
+hall a hátuk mögött Péter, visszatekint.
+
+– No – mondja – gyün a kend kutyája a kuvasz.
+
+– A Talpas?
+
+– Az.
+
+Hát csakugyan. Jön a kutya s ahogy a szekérhez ér, ugyancsak ugrál és
+mint mondani szokás: nagyon hányja-veti a fülét. Ez kutyanyelven örömet
+jelent s ha még trüszög is hozzá, ez a legnagyobb fokú örvendezés. Azt
+mondja ilyenkor a kutya:
+
+– Hiába akartok elszökni előlem, csak utánatok jöttem a tanyábul.
+
+A gondolatban való beszédre azonban azt mondja Savanya János:
+
+– Az ördög bujjon beléd, miért nem maradtál otthon?
+
+De a kuvasz csak ugrál előre-hátra a szekér körül, valamit kiabál az
+ökröknek, mond is valamit, amit Franczia Péter alighanem megért,
+szólván:
+
+– Hiszen otthon hagyta a pulit házőrzőnek.
+
+Ez némi megnyugtatás volna, mert így a baj csak kisebb. De alig telik
+bele néhány minutum, már hallatszik hátulról a beszéd, hogy bek-mek
+belemek, mire feleli a kuvasz, hogy buff-buff balabuj. Mert jön ám a
+pulikutya is ész nélkül a szekér után s a kis fekete gombóc állat szinte
+nem is szalad, hanem gurul a havon sebesen, mint a ballangógyökér, mikor
+az őszi szélvihar a pusztán kergeti. S közelbe érve, mondja a puli is
+ugyancsak:
+
+– Engem sem lehet ám becsapni! Engem sem lehet ám becsapni!
+
+A két állat bolondos táncot jár afölött való örömében, hogy megtalálták
+a szekeret. Savanya János ugyan jókedvvel legelteti a szemét a kutyákon,
+másként azonban ez baj, hogy eljöttek a tanyából. Mert ha a kutya így
+elszökik hazulról a gazda után és az orra után menve megtalálja, azt
+visszakergetni nem lehet. A kutya hűsége mondja-e föl ilyenkor a
+szolgálatot, vagy hogy éppen a hűsége tartja ott az úton levő, ennél
+fogva esetleg veszedelemben levő gazdánál: azt nem tudni, de annyi
+bizonyos, hogy azt sem szó, sem ütés el nem riasztja. Ha megverik,
+néhány száz lépésre hátramarad, de azután újra elősompolyog és olyan
+szomorúan tud a szeme nézésével beszélni: ne űzz el, engedd, hogy veled
+lehessek. A külső ember, ha a város felé megy kocsin s észreveszi, hogy
+a kutya utána szökött, inkább visszafordul, így hazamegy vele a kutya
+is. Otthon azután a kutyát megkötik s a gazda újból elindulhat. Mert egy
+rendes házőrző kutya ér annyit, mint egy borjú s ha a kutya a kocsival a
+városba kerül, ott eltéved és elvész.
+
+Itt ugyan nem a városba mennek most, hanem azért csak baj van. Mert a
+törvény szerint az erdőbe nem szabad bevinni a kutyát. Ha a csősz
+megtalálja a fák közt, lelövi.
+
+Visszafordulni sem lehet a kutyák kedvéért. Mert itt most meg az a baj,
+hogy ökörrel vannak. Lóval még meg lehetne fordulni, mert sebes járású.
+De az ökörrel nem, mert akkor estig sem érnek ki az erdőbe. Pedig a
+rőzse már ugyancsak szükséges, mert hideg van és a tüzelő Franczia
+Péteréknél végképpen elfogyott.
+
+A kutyai ügyben a szekéren megindult lassú tanácskozás utoljára is abban
+állapodik meg, hogy nincsen itten már más tennivaló: hadd jőjjenek az
+állatok. János mondja:
+
+– Majd oda parancsolom őket a szekér alá a kerekek közé.
+
+– Hát persze, hogy persze – feleli megnyugtatólag Péter, egyébként sem
+az ő kutyáiról lévén szó.
+
+És mert senki sem tudta még ekkor, hogy mi következik.
+
+* * *
+
+Bárki bármit beszéljen, csak elér azért az ökör is oda, ahova
+kívántatódik, mert íme idő multán ott vannak az erdőben. Franczia Péter
+tanulmányozza a rőzserakásokat és bár még az ősszel vette meg a magáét,
+ráismer a mostani havas állapotában is. Mert, amikor licitált rá, ócska
+asszonyszoknyából való kék rongyból azután pántlikákat csinált s azokat
+a rakásnak mind a négy sarkára odakötötte. Mert hiszen szokás-mondás
+ugyan, hogy igaz jószág nem vész el, de e tekintetben az elővigyázat
+sohasem fölösleges. A rongyok például most megmondják Péternek az igazát
+és egyben arról is tanubizonyságul szolgálnak, hogy a rőzse egy sarkából
+sem lopott senki. Mert ha lopott volna, a lopott holmival elvitte volna
+a sötétben a rongyot is. Mert annyira már csak mégsem szemtelen senki,
+hogy nappal lopjon. Mert aki ezt tenné, az már csakugyan nem volna
+becsületes ember.
+
+– Hát ez az no, ha mondom – vélte Franczia Péter a rőzsére mutatva.
+
+– Hóha, hó – szólt Savanya János az ökröknek, mire azok (nagy nehezen:
+egy szóra) megálltak. Ki is veszi azonnal a jármot a nyakokból, e nagy
+fehér szótalanságokat kötélre eresztvén. Azután rakják a rőzsét a
+szekérre, ami voltaképpen nem nagy munka, mert nem olyan sok a rőzse,
+hogy egy fuvarban haza ne lehetne vinni. A kutyák ülnek a szekér mellett
+s nézik a dolgot. Ahogy a rakodással készen vannak, a szekérrúdra ül a
+két ember és előveszik a tarisznyát. Enni kell. Az ökröknek nem kell
+enni adni, mert azok a tulajdon belsejükben viszik a tarisznyájukat,
+kérődzvén kedvükre. Az emberek szalonnát esznek kenyérrel, a kutyák
+kapják a bőrét meg a héját. Ha majd ettek, fognak s indulnak mindjárt
+visszafelé: így csak talán nem lesz a kutyákkal semmi baj.
+
+Ekkor a nem messzi csőszházból, amely eddig a hóban eltemetve aludni
+látszott, kijön a csősz és feléjük tart. De nemcsak maga jön, hanem az
+unokája is beleakaszkodott, fogván öregapó kabátjának a zsebje szélét.
+
+Öregapó mondja neki:
+
+– Ne gyere Juliska, ne gyere kicsinyöm, mögfázol.
+
+De a kis vakarcs csak belekullancsoskodik és huzatja magát a zsebszélnél
+fogva. Igy a csősz ráhagyja a dolgot s halad. Ahogy azonban közel érnek,
+a két kutya dühödt ugatással támadt rájuk. Azt amúgy is megtennék, hogy
+ugatnának az idegenre, mert a szekérnek és ökröknek védelmét
+kötelességüknek ismerik, de így étel idején különösen mérgesek,
+valószínű, hogy ilyenkor az állat az ennivalóját félti a közeledőtől.
+Mire Savanya János a szekérrúdról felugrik, az öreg csősz, bot nélkül
+lévén, ugyancsak topog a kutyák előtt, tolván hátra a két kezével maga
+mögé a kis unokáját, hogy az ebek meg ne marják. A kislány azonban, mire
+Savanya odaér, hogy a kutyákat elkapja, már halálra rémült, reszket,
+sikít, ordít, kiabál.
+
+Savanyáék kötelet vetnek a megdühödött veres kuvasz nyakába és János a
+pulit a háta szőrénél fogva kapja el. De még így is alig lehet a kötélen
+tartani a kuvaszt, a puli pedig annyira menne neki a sikoltozó
+kisleánynak, hogy még a gazdája kezéhez is visszakapkod, hogy eressze.
+
+Lehet, hogy az öreg csősz a legjobb szándékkal jött, de lehet az is,
+hogy némi bosszankodás volt benne. Lehet, hogy hivatali tekintélyét
+látta megsértve azáltal, hogy tudta és beleegyezése nélkül rakták föl a
+szekérre a rőzsét. Sőt ez a valószínűbb és a kutyák szörnyű
+megvadulásának az oka is ebben keresendő. Mert a kutya meg tudja érezni
+azt, hogy kiken kell ellenséget vélni. Mindegy azonban most már, bárhogy
+van a dolog, a csősz tökéletesen dühös. A csőszházból a nagy ugatásra,
+jajveszékelésre és lármára kiszalad a háznép és az öreg szörnyű haraggal
+kiabál nekik.
+
+– Hozzátok ide a puskámat! Lelüvöm azt a disznó dögöt! Ne tögye
+nehézségössé az én unokámat.
+
+Savanya fogja a kutyákat.
+
+– Csak talán nem lüvi kend le?
+
+– Lelüvöm én – kiabál a csősz.
+
+– De nem engedöm ám!
+
+A csősz fia vagy veje azonban szaladva hozza már a puskát és szalad
+utána a háznép is! lüvés lössz. Az öreg kézbe ragadja az ócska mordályt
+és a kutyára fogja. Azonban, ahogy ő takargatta az unokáját a kutya
+elől, úgy takargatja most Savanya a kuvaszt a puska elől.
+
+– Ne bántsa kend, ne bántsa kend! – kiabálja.
+
+A kötéllel odarántja a kuvaszt a lába közé, csizmáival átszorítja
+derekát. A csősz ordít:
+
+– Eressze kend el a kutyát! Lelüvöm!
+
+– Nem eresztöm! – ordít vissza Savanya és a sok ordítozás olyan lármát
+csap a havas erdőben, hogy a többfelé a fákon dolgozó napszámosok is
+előfutnak: talán embert ölnek itt.
+
+Forog a csősz mindenfelé a puskával, hogy honnan találhatná el a
+kuvaszt, de forog Savanya is, a kutyával a lába között. Végül az öreg
+csősz, félig megvadulva azon, hogy a tekintélye így forog kockán, rálő a
+kutyára. Jól talált. A fejet találta el, a kutya megszünik a gazdája
+lába között ugatni, megroggyan, egy szót sem szól, véresen a hóra esik.
+
+Nagy lárma támad, az ökrök a lövéstől megvadulnak, majd elszakítják a
+kötelet, káromkodások hallatszanak és a csősz, akit nagy indulatából a
+fegyverdörrenés észretérített, sietve vonul minden népével vissza a
+házba.
+
+Franczia Péter fogja be az ökröket, Savanya nézi a döglött ebet. Véres
+feje mellett megáll a puli és vékony apró szűkölésekkel temeti a
+cimborát. De az egybegyűlt emberek is vetnek utána némi elismerést,
+szólván a riadalom után hirtelen beállott csendben:
+
+– Kár érte…
+
+– Jó kutya volt…
+
+– Röndös kutya volt…
+
+Savanya úgy érzi, mintha a torkát fojtogatnák. Nem szól semmit, mert
+attól tart, hogy talán sírva fakadna, ami még sem volna illő. Csak némán
+emeli föl az öklét a csőszház ellen. Azután elhaladnak a szekérrel,
+amely után szomorúan ballag a puli.
+
+A kuvasz teteme ott marad az erdőszélben a havon.
+
+A szekér már messze jár, de Savanya János olykor visszafordul róla és
+átkozódva emeli az öklét a csőszház felé. Franczia Péter bólogat hozzá
+és azt mondja:
+
+– Fiskálist köll fogadni.
+
+* * *
+
+Csakugyan Savanya János ügyvéddel megy el a tárgyalásra a járásbíróság
+elébe. Mert ez olyan dolog, hogy ha a tanya egyik sarka rámegy is, itt
+igazságnak kell történni.
+
+Egybegyültek mindenek, panaszos, vádlott és tanuk is számosan. A fiatal
+fiskális izgatottan mozog köztük, mert bizonyára különös tetemrehívás
+ez. Az-e? Vagy kutyalövési ügynek nevezzük? Az sem, mert ez a törvény
+szerint nem más, mint idegen ingó dolog szándékos megrongálása. Ez a
+meghatározás Savanyát balsejtelemmel tölti el. Hiszen olyan kutya nem
+volt a határban. Azután csak ingó dolog. A kútveder az ingó dolog az
+ostorfán, mikor a szél fujja, nem pedig a kuvasz. Hát micsoda dolog ez?
+
+De félre az elmélkedésekkel. A bíró a tárgyalásba kezd és megkérdezi az
+öreg csőszt, bizonyos nevezetű Szőke Hadadi Sándort, hogy hallván a
+vádat, bűnösnek érzi-e magát?
+
+– Hát nem, – mondja az öreg és hivatali méltósággal lép előbbre – mert
+én törvényösen töttem, amit töttem. Itt a bizonyság…
+
+És a belső zsebből előhúzza az erdőőri utasítást, amelybe bele van
+nyomtatva, hogy a kártékony állatot lelőni kötelesség.
+
+– De – mondja a bíró – a kutya nem kártékony állat. Akkor nem tartanák a
+tanyákon, ha kártékony volna.
+
+– De bizony csak – véli Szőke Hadadi – kártékony az, ha nincsen kötve.
+
+Ez érv. De most Savanya tanui lépnek elő és igazolják, hogy hiszen kötél
+volt a kuvasz nyakában, meg a gazda lábai között is volt.
+
+– Itt, – mutatja Savanya a lábait – itt a tulajdon két lábom közt volt.
+
+– Hát pedig – mondja a csősz, bizodalmasan tekintvén a bíró felé (hiszen
+mindketten hivatalos emberek) – én amellett vagyok, amit mondtam. Az a
+kutya van kötve, aki láncon van, karó mellett.
+
+– De a gazdája lába közül lőtte kend ki?
+
+– Hát ha onnan is, – rángatja panyókára a vállát az öreg csősz – akkor
+is csak törvénytelen állat volt. A törvény kötelez engöm.
+
+A törvény… A csősz diadalmasan néz körül. Ki az, aki a törvény ellen
+mer? Savanya szomorúan kezdi érezni, hogy a kuvasz esete alighanem
+megbosszulatlanul marad.
+
+Azonban okos ember a bíró, mert hiszen azért bíró. A csősznek most így
+adja föl a szót:
+
+– Ha kendnek minden törvénytelen állatot le kell lőni, mért nem lőtte
+kend le a pulit is?
+
+Savanyáék pártján elfojtott kacaj. Ahán. Ez azután kérdés. Ez már teszi.
+
+Az öreg csősz is meg van lepődve. Az ám. Csakugyan. Erre nem számított.
+Kezd megzavarodni. De azután hirtelen támad az ősz hajak alatt egy
+gondolat és csendesen feleli a bírónak:
+
+– Mert a csőszpuskának csak egy csöve van.
+
+Hiába azonban minden furfang és okoskodás. A bíró kétszáz koronára
+elítéli a csőszt, amit az megroggyanva vesz tudomásul. Csak akkor éled,
+mikor tudatja vele a bíró, hogy büntetlen multjára való tekintettel az
+ítélet végrehajtását felfüggeszti.
+
+– Hanem – mondja tovább – kártérítéssel tartozik. A kutya árát meg kell
+fizetni.
+
+– Hejnye, hejnye – csóválja a fejét öreg Hadadi Sándor.
+
+– De pedig úgy, úgy – vélik Savanyáék és a fiatal szorgos fiskális
+azonnal meg is állapítja a kutya árát:
+
+– Nyolcvan koronát ért a kutya!
+
+Savanyának ez tetszik. Hálás pillantást vet az ügyvédre és a kuvasz
+méltatásába kezd. (Az sem gondolta volna világéletében, hogy ilyen úri
+helyen fájlalódnak a fejek végette.) Mondja Savanya:
+
+– Hát szép kutya volt. Nagy kutya volt. Erős, bátor… Az üsmert a
+határban mindönkit.
+
+Mélabúsan teszi hozzá:
+
+– Ugyan ütet is üsmerte mindönki a határban.
+
+A tanuk komoly meggyőződéssel bólogatnak:
+
+– Hát ami igaz, az igaz.
+
+– No de – mondja a bíró – nyolcvan koronát még sem ér egy házőrző kutya.
+
+– Hát kit így, kit úgy, – véli Savanya – kutyája válogatja, mög gazdája
+válogatja.
+
+Hát ez az. Savanya így állapítja meg, hogy mi az a praetium affectionis.
+A magyar törvény sokkal szebb szavat talált erre a fogalomra. Ugy hívja,
+hogy: kéj-becsár.
+
+A bíró előszólít egy tanut:
+
+– Hát ismerte maga azt a kutyát?
+
+– Hát – feleli sértődve a tanu – már mögkéröm az urat, hát hogyne
+üsmertem volna. Ugy igaz, ahogy a sógor mondja: üsmert az mindönkit, mög
+ütet is üsmerte mindönki.
+
+– No jó – mondja a bíró. Hát mennyi pénzt adott volna érte?
+
+A tanu előreteszi az egyik lábát s gondolkozva nézi a csizmája fejét.
+
+– Pénzt, – szól – pénzt nem adtam volna érte.
+
+– Akkor hát nem is ért a kutya semmit.
+
+Most többen is szólnak:
+
+– Dehogy nem, dehogy nem. Ért az. Csakhogy nem szokás kutyáért pénzt
+adni. A kutyát cserélni szokás.
+
+– Azután mit adott volna cserébe?
+
+A tanu megint gondolkozik, a bíró meg türelmetlenkedik. Valóban, a
+kéj-becsár megállapítása nem egészen könnyű dolog.
+
+Az ember széjjelnéz, hátratekint, mintha a többitől várná beszédéhez a
+jóváhagyást.
+
+– Hát egy birkát löhetött volna érte adni.
+
+– Milyen birkát? Valami kis bárányt?
+
+– Nem. Öreg birkát.
+
+– Mit ér egy öreg birka?
+
+– Hét-nyolc pengőt.
+
+– Jól van – állapodik meg a bíró a dologban. Tehát egy nyolc forintot
+érő birkát adna a kutyáért, ha megvolna.
+
+A tanu helyénvalónak találja a teljes igazság kedvéért – még egy
+megjegyzést tenni.
+
+– Már kérem alássan, – mondja és lassan sikálja a kezefejével az állát –
+én nem adnék érte még egy kis bárányt se, mert neköm van kutyám. Hanem
+ezt úgy köll fölfogni, hogy akinek nincsen kutyája, annak mögért volna
+egy öreg birkát…
+
+Jól van ez már így is. A bíró a különféle körülményeket mérlegelve,
+huszonöt koronában állapítja meg az elpusztult kuvasz árát.
+
+– Hallotta, – szól Hadadihoz – huszonöt korona. Ennyit tartozik
+kártérítésben fizetni.
+
+Az öreg csősz félszemmel néz a bíróra, azután kérdezi:
+
+– Mennyi az, kéröm?
+
+– Mennyi? – mondja a bíró. Hát hogyan mondjam? Huszonöt korona az
+huszonöt korona.
+
+– Nem értök én ahhoz – feleli Szőke Hadadi elütőleg. Hanem, hogy mennyi
+pengőben?
+
+– Tizenkét forint ötven krajcár. Ennyit fizet kend. Belenyugszik?
+
+Az öreg elszomorodva feleli:
+
+– Hát, ha muszáj…
+
+Azonban Savanya János áll elő:
+
+– De kéröm alássan, én mög keveslöm azt a pénzt a kutya árában.
+
+– Elég az pedig, hallja – inti le a bíró.
+
+– De kéröm, veszteségbe, szomorúságba, fájdalomba, miért volna az elég?
+
+– Azért, – mondja ki a bíró az igazságot – mert a kutyának nincsen
+szalonnája.
+
+Öreg Szőke Hadadi sietve gombolja ki a mellényt, hogy a pénzes-zacskót
+elővéve, azonnal fizessen. Amíg följebb nem megy a kutyának az ára.
+Savanya a pénzt zsebreteszi.
+
+– No – mondja a bíró, az ügy sikeres elintézése után – most már nincsen
+baj semmi, úgy-e? Meg vannak elégedve mind a két oldalon?
+
+Szőke Hadadi fölhúzza a vállát, legyint a kezével.
+
+– Hát a bírság… mindegy no. Ha így van az ítélet, hát így van. De én már
+embörrel ezöntúl nem találkozhatok odaki, hogy mög ne kérdözze tüllem:
+mikor mögy kend mögint kutyára vadászni, Sándor bácsi?
+
+Savanyáék gúnyosan mosolyognak. Mert hiszen ha csak ennyiből állna a
+dolog. De van folytatása is. Öreg Szőke Hadadi Sándor nevéből a mai
+naptól kezdve a Szőke név kimaradt. Mától kezdve a helyét a Kutyavadász
+gúnyszó foglalta el. Hatalmas úr az Isten, de ezt a nevet róluk többé
+még ő sem veszi le. Idővel, amikor az öreg csősz már nem is él és a
+Juliska unoka lesz férjhez menendő, csak úgy fog arról a pusztaszélen a
+szó verni:
+
+– A Kutyavadász Hadadiék Julcsájának holnap kötik be a fejét.
+
+
+
+
+Elmúlás előtt.
+
+Ami a vékonyságot illeti, az még nem nagy baj, ha valaki vékony, mert
+hiszen nem is mindig vékony az, akit annak mondanak. Némelyik ember csak
+azért látszik olyan vékonynak, mert nagyon hosszú.
+
+– Ha egy harmadával rövidebb volna, egészen rendes testállása lenne neki
+– mondják.
+
+Mostanában ugyan már nem nagyon sűrűn adódnak elő szálas emberek.
+Fogynak, nem tudni, miért? Egyesek arra vetnek, hogy a nép nagyon hamar
+munkába fogja a gyermekét s ezért maradna most rövidebbre, mint ezeknek
+előtte. De hiszen azelőtt is korán munkába fogta, talán még korábban,
+mint most, mikor az iskolai törvény ezt a szokást mégis csak korlátok
+közé szorítja. Mások a pálinkát okolják, megint mások a korai
+dohányzást, romló lakásviszonyokat, hiányos és egészségtelen
+táplálkozást. Azon a tényen azonban nem változtat az egyik elmélet sem,
+hogy rövidülnek az emberek. Hivatalos írást erről aligha vezetnek, de
+amúgy szemmel látható. Aki szálas ember régebben szolgálta ki a
+katonaságot, emlékezhet arra, hogy mikor berukkolt a századhoz, nagyság
+szerint valami nyolcadik-kilencedik volt a legények között, ellenben
+szolgálatának harmadik esztendejében már ő volt a leghosszabb köztük.
+Mert mindig apróbbak jöttek az eltávozott hosszúk után. Vagy hogy talán
+ennek is olyan szokása van, mint a kukoricának, hogy az egyik
+esztendőben magasabb szárat vet, a másikban alacsonyat?
+
+Ugyan a kukoricánál is az alacsony száron néha több a cső, mint a
+magoson. Ha hosszúra nő a buza, megdől s fejét leteríti a földre. Ha
+szélvihar van, a bokorfa állja, ellenben a hosszú jegenyeakác eldől,
+mert nem bírja a gyökere a homokban tartani.
+
+Az emberekben is van ez így. A kis emberre azt mondják, hogy ki se
+látszol a földből, te kis gömböc, te hasban vállas, te kútkolonc, te
+lábatlanság! – A hosszúra azt mondják, mit akarsz, te nagy hoppász,
+tögyél vasalóvasat a zsebödbe, mert elfúj a szél, te emeletös gólya! – S
+hozzáteszik:
+
+– Kend különben már gazdag embör löhet, mert takarékosan él. Kend ha a
+szíjgyártónál szíjat vásárol, a fele is elég egyszöri viseletre.
+
+A hosszú azt mondja erre:
+
+– Csak beszéljen kend, kis tökmag. Hiszen amelyik kerítésön én átlépök,
+az alatt kend csak úgy tud átbújni, ha négykézláb lukat kapar magának,
+mint a kutya.
+
+Ezek azonban csak mind tréfabeszédek, amik semmi vizet sem zavarnak,
+csak azért mondatnak, hogy az idő teljen. Ellenben más dolog az, mikor a
+hosszú emberre ránéznek a többiek s félig térfásan, félig szánakozva
+mondják neki:
+
+– Mivel élsz te hé? Talán tengeri herkentyűvel? Vagy cukros levegővel,
+mint az urak?
+
+– Már miért? – kérdezi a hosszú.
+
+– Hát már apránkint a melled egészen odaszárad a hátadhoz.
+
+A hosszú a fejét lehajtja. Hát ez az.
+
+Az emberek is összenéznek. Hát ez az. Elérte a száraz betegség. Ami
+ellen nincs orvosság. Isszák ugyan ellene a petroleumos pálinkát, főzik
+róla a székifű virágát, a nyakat nagy és hosszú szalagokkal betekerik, a
+mellény alá a háton keresztbe asszonykendőt kötnek, mindez azonban nem
+sokat szokott érni.
+
+A hosszú a fejét fölemeli. Kiegyenesedik, mint régente, mikor mint
+leghosszabb ember, a zászlót hordozta a regimentben. A Fánit. A
+regimencfánit… Ej… azonban, nem megy ez már úgy, mint ezeknek előtte. A
+mell nem engedelmeskedik, mert szaggatások vannak benne, a nyak pedig
+megvékonyodott, szinte idegenül forog rajta a fej. A hosszú
+elkeseredetten mondja a bormérőnek, mert az ilyen esetek ott szoktak
+történni:
+
+– Hozzék kend egy liter bort.
+
+Azt mondja a kocsmáros:
+
+– Miért?
+
+Feleli a hosszú:
+
+– Miért? Hát pénzért!
+
+– Nono – feleli amaz, miután ez a beszéd csak azért történt, hogy
+nevessenek is valami keveset.
+
+Azt mondja egy kövéres, mosolygó képű alacsony, abban a biztató
+tudatban, hogy vele ez világi életben soha olyan nem történhet, mint a
+hosszúval történt:
+
+– Jobb volna, ha tejet inna kend.
+
+A hosszú megüti a kezével a levegőt.
+
+– Ittam én már azt is.
+
+– De sokat igyon kend. De ne úgy mint az urak, hogy incum-fáncum, meg mi
+fene. Hanem úgy igya kend, ahogy a tehénbül kigyün.
+
+Egy ember két ujjával ráüt az asztalra:
+
+– Ez úgy van.
+
+Ez az ember ugyanis korán özvegységre jutott s nem feledhetvén sehogy
+sem az elhalt hitvest, nincsen lelke ahhoz, hogy az asszonynak mását
+vigye a házhoz mostoha gyanánt. Ily módon náluk a tűzhelyen nem
+túlságosan füstösödnek be a bögrék, hanem van egy tehene, ád nyolc
+litert – már nem hogy egyszerre, hanem reggel négyet, meg este négyet. A
+tehénnek a mezőre való reggeli szolgálatba menetel előtt alatta
+reggelizik ez az ember a két kis családdal, meleg ilyenkor a tej tűz
+nélkül, úgy ahogy előadódik. Estére kelve hazajön a mezők illatos füvei
+közül a jó tehén s a szarvaival valahogy beférvén a kiskapun és szép két
+szolíd szemével a két kis családra nézvén, azt mondja:
+
+– Hozott már megint négy lityi élelmet a búböce.
+
+Akkor megint csak aláállnak az apjukkal egyetemben bögrézni és ebben
+nincsen semmi sem, mert nyolc liter tej egy embernek és két kis
+családnak kenyérrel egy napra elég, legföljebb a tehén, fejetvén, olykor
+félszemmel hátratekint, hogy a testéből adott meleg ételnek a fölosztása
+a két kis család között a szociális szempontok megtartása mellett
+történik-e.
+
+Ez az ember tehát, aki így él, ismételten most már három ujjal üt az
+asztalra, mondván:
+
+– Sokat. Azután a tehénbül, ne a boltbul.
+
+A hosszú nyújtja az üres üveget a bormérőnek, hogy még hozzon bele:
+
+– Beszélhetnek kendék, amit akarnak. Nem segít én rajtam már más, csak a
+bor. Mindig bennem van az álom hidege, mintha csak mindig akkor keltem
+volna föl az ágyból. Hanem a bor melegít. Az jó. Azzal bírom én ki.
+
+… Kintvaló emberek nem tudnak érvelni. Nincsen rá szavuk elegendő. A
+gondolatok oly változatosak, hogy sűrűek, de a fej nem tud a
+kifejezésükre a nyelvnek munkát adni. Mérhetlen szókincsük másfelé való
+irányban fejlődött, a lélekhez való szóláshoz azonban kevés a szavuk. A
+gondolatok járnak-kelnek az agyakban, de senki sem mondja ki, mert nem
+is tudná, hogy miként. Csak a gondolatokból leszűrődött igazság jut
+kifejezésre ilyképpen, mint a mosolygósképű alacsony szólja is:
+
+– Hát tíz liter borba fogadok, hogy nem élsz egy esztendeig.
+
+A hosszú, a pohárral a kezében, rábámul. Csillog a szeme, sovány arcára
+kiülnek a bortűz bazsarózsái és azt kiáltja:
+
+– Hát nem tíz literbe, hanem fél akóba fogadok, hogy elélök még nem is
+egy, hanem két esztendeig.
+
+Hát ez bizony nem egészen a vigalmi helyre való beszéd s úgy tetszik,
+mintha a nyitott ablak között a keresztszélben lassan lovagolna hol
+erre, hol arra a Csonthalál, vigyorogván rozoga fogaival szokása szerint
+s a kaszájának éle oly kivert, hogy rendes ember ezt valóban még
+szénához sem használhatná.
+
+Hideg fuvalmakat visz átal a keresztszél a szobán.
+
+De a hosszú azt mondja mérgesen:
+
+– Hát én állom! Hát én mondom! Hát én fél akót töszök arra, hogy én élök
+még két esztendeig.
+
+Egy csendes hallgató beleszól részvétteljes hangon:
+
+– Ugy engedje az Isten…
+
+Szomorúság van itt; hiába, szomorúság van. Mily jobb volna másról
+beszélni, mikor pedig látszik, hogy a hangjából is ugat a halál kutyája.
+Az emberek mennének, – de nem mennek. Gondolkodásba esnek. Mitől vannak
+az ilyen betegségek? Mondják, hogy ez nem mástól van, hanem hogy hűtés.
+Ősszel éri az ilyen az embert, a kora harmaton, amidőn majdnem téli
+hideg van már, de még nincsen a télnek nekiöltözködve az ember. Mások
+azt mondják, hogy a szárazbetegség úgy öröklődik, mint az anyajegy.
+Ugyan most már azt is beszélik, hogy az volna a legnagyobb baj, hogy a
+tanyákon a pincét külön szokás építeni. Jóformán sehol sincsen pince a
+házak alatt s így az alulról való földi hidegségek minden mérgükkel a
+szobába nyomulnak. A gyenge gyereknek már kicsi korában kitekerik a
+nyakát, ezért van annyi szomorú kis sír a tanyai temetőkben, – aki
+gyerek pedig megbirkózik velük, azért azon is csak otthagyják a kezük
+nyomát az egész életére. Bár azonban ki tudhatna ezek felől valami
+bizonyosat? A hosszú nyújtja a kezét a mosolygós alacsony felé:
+
+– Hát gyáva legény kend, ha möghátrál. Kend ajánlotta a fogadást, hát én
+állom. Csapjon kend föl!
+
+Amaz kényszeredetten nyújtja a tenyerét s megfogják egymás kezét.
+
+– Hát jól van, – szól a mosolygós alacsony. Nem azért mondtam én azt,
+János, hogy mondjam, hanem csak úgy mondtam. Hogy ne bort igyál te a
+hordóbul, hanem tejet a tehénbül.
+
+– Vagy pedig még jobb volna, ha szamártejet, – véli egy ember, de
+azonnal észreveszi, hogy hiábavaló tanáccsal szolgál mondván: – azonban
+hiszen nincs is már szamár.
+
+Aminthogy igaz is. Idővel ez is kipusztul, mint a réti csikasz meg a
+túzok.
+
+A hosszú megint csak legyint a kezével. Hol kiegyenesedik, hol
+meggörbül, már a szerint, ahogy a köhögés fojtogatja.
+
+– Ne féljenek kendtök, amíg engöm látnak. Élök én még három esztendeig
+is.
+
+A résztvevő hang ismét mondja csendesen:
+
+– Úgy engedje az isten… Mert az ő keziben van mindnyájunk sorsa.
+
+* * *
+
+Ez csakugyan így is van és nincs máskülönben. Ő szent felsége azonban
+már mit sem hallgathatott e fohászkodásra, mert nincsen hatalom, amely
+meg ne hajoljon a halál előtt. Négy hét mulva a hosszú ember tanyájából
+a gyászoknak ruhájába öltözött asszony haladt ki, tolta talicskán a fél
+akó bort a mosolygós alacsony tanyája felé. A halott becsülete így
+kívánta ezt, mert az életben tett fogadást nem váltja meg a halál, annak
+eleget kell tenni az elmulás után is.
+
+Fél akó bor fél mázsa teher s a homok nehéz még a gyalogösvényen is. Az
+asszony sűrűn letette a talicskát s megállt mellette pihenni. Törölte
+kendőjével verejtékes homlokát s törölte a minduntalan sírásra álló
+szemeit. Szomorú sóhajtása sziklát repeszthetett volna, errefelé azonban
+nincsenek sziklák, csak a gyenge szellő jár a mezőn, amely alatt az
+elődök csontjai szerteszét nyugosznak. Fölfogta tehát újra az asszony a
+talicska szarvát: ő, mint becsületes élő, a halott becsületét tolta maga
+előtt.
+
+
+
+
+… boldog Isten birja.
+
+Nyáron át, ha több napig esik az eső s utána hirtelen igen meleg napos
+időjárás köszönt be, sajátságos látvány a hullámzó homok. Ahogy a nap
+sütése nyomán adja ki magából az elnyelt sok nedvességet, a homok felső
+része mozgásba kezd s olyképpen hullámzik, mint mikor gyönge szellő
+fodrozza a tó vizét.
+
+A tanyai apró gyerek, mikor látja ezt a dolgot, nagyot kiált:
+
+– Édös apám! Nézze kend már! Nyől a főd!
+
+– Az ám, fiam, – hagyja rá az apja – nyől. Csak az a baj, hogy csak
+fölfelé nyől.
+
+Csakugyan fölfelé nő, duzzadozik, emelkedik, de azt is csak addig, amíg
+a nap vissza nem szívja tőle irígyen azt a vizet, amit kapott. Azután
+még fölfelé sem nő. Oldalt pedig sehogysem nő és sohasem nő. Mindenütt
+szomszédok állják a határát, azok is nőnének, ha lehetne, de nem lehet:
+a földecskék egyformák maradnak s a tanyai kutya ha húsz évig él is, a
+birtokhatár tekintetében nem kell új tanulmányokat csinálnia.
+
+A „kiscsalád“ azonban nem olyan mint a föld, mert az nő, azaz hogy
+szaporodik. A tanyai nyelvben a gyermek külön-külön véve: cseléd, a
+familia összes tagjai együttvéve: család, külön együttvéve a gyerekek:
+kis családok. S a kis családok bizony szaporodnak. Van belőlük sok, bár
+hullik is lehetősen. A külső temetőket az jellemzi, hogy sűrűen
+domborodnak benne az apró sírhalmok, de azért csak marad gyerek. E
+tekintetben az a nézet az irányadó, hogy a gyerek olyan, mint az
+üvegpohár. Törékeny. De éppen ezért kell belőle sok. Hogyha egy-kettő
+eltörik is, azt észre se lehessen venni.
+
+Miután azonban a föld csak fölfelé nő s azt sem teszi mindig, hát itt
+baj van. A gyerek sokasodik, a föld nem. A föld minden öröklés után
+apróbbra tagozódik, már hírül sem akkora, mint nagyapó idején volt.
+Utoljára egynek-egynek csak oly kicsike marad, hogy alig lehet belőle
+megélni. Ugy a hat hold körülbelül az a haza, amin egy család a kintvaló
+életben el lehet valahogy. Olyképpen, hogyha otthon nincsen dolog,
+másfelé elmegy napszámba, aki csak bir. Azon alul már csak tengődés az
+élet.
+
+Igy állván a dolgok, amikor Márki Sándor a maga kilenc hold földjéről
+elhalt s utána maradt az özvegy, egy eladóleány s két legényfiú, az
+Andris fiú a temetés után, ahogy ülnének otthon a szívek szakgatásaiban,
+azt mondta, hogy valamit segítségül mondjon:
+
+– Én mög majd bemék a városba cselédnek. Egy szájjal kevesebb lössz, aki
+a kenyeres polcra tekint.
+
+Cselédnek. Nehéz szó, irgalmatlanul nehéz szó olyan helyen, ahol eddig a
+kis haza szabad függetlenséget adott. Más keze-lábának lenni szomorú
+sors e helyeken nagyon és ez a szó olyan, mintha két élesre fent páros
+kés volna, amely két oldalon is hasogatja a lelkeket.
+
+Az özvegy sírva fakadt megint, csak hogy most már ezt meg kellett érni.
+
+– Élet, élet, – sóhajtotta – mikor éröm végedet? Én jó uram, ugyan hogy
+volt lelköd elhagyni engöm.
+
+A Mihály legény azt mondja:
+
+– Ne Andris mönjön. Majd én mögyök.
+
+Andris beleszól!
+
+– Nem. Te vagy az öregebb, testvér. Az öregebb maradjon a gazdaságban.
+Én majd csak jobban ellígek-lógok odabent valahogy.
+
+Nézi őket az özvegy a könnyes szeme szivárványán keresztül: melyik
+karját vágják le? Mert ez két olyan kar, hogy akár a bal, akár a jobb:
+egyformán a szíve felé esik mind a kettő.
+
+A leány, az eladóleány, a padkán ülve nézi a szoba földjét s azt mondja:
+
+– Ti maradjatok itthon. Majd én keresek odabent szolgálatot.
+
+Most mind a három másik egyszerre mondja:
+
+– Hát!
+
+Hát. Hát persze, hogy hát. Hát még mit nem? Éppen te mennél. Nem mégy.
+Nini. Hogy híred keljen? Hogy azt mondják rólad, hogy urak rongya
+lettél?
+
+Van benne valami. Híre megy az ilyesminek. S gyanút fognak a kintvaló
+emberek. A jó hír könnyen elvész, annál veszendőbb portéka nincsen. Nem
+mégy, hát nem mégy no, maradj anyádnál. Majd így akad becsületes ember,
+aki elvesz, a család híriben eddig nincsen hiba: mért rongálnánk a
+becsületünket?
+
+Mihály azt mondja:
+
+– Én mék!
+
+Andris kéri a bátyját:
+
+– Testvér, én mék.
+
+Ugat odakint a kutya. Jön a sógor. Benyitja a pitvarajtót s a konyhában
+köhécsel. Tisztesség hozza magával, hogy előtte a szobaajtót kinyissák s
+megkérjék, hogy kerüljön belül.
+
+– Nono, hát hiszen nem azér… – mondja a sógor, mert ez hozzá tartozik az
+udvariassághoz.
+
+A sógor bejön s leül a székre, amelyet az özvegy a kötényével előbb
+letörült, jelezvén ez által a szíves fogadtatást.
+
+– No, – kérdi a sógor.
+
+– Hát csak ehun-e. Találgatjuk sorsunkat, – mondja az özvegy.
+
+A legények beszélnek a sógornak. Hogy menni akarnak szolgálatba. Hogy az
+itthonvalókon segítsenek.
+
+A sógor bólogat, hogy valóban, valóban, valóban. Ennek úgy kell lenni.
+Szép dolog a gyermekek részirül. Szülőszeretés az ilyen. A sógorasszony
+ne vegye a lelkére olyan nagyon. A lány nem mehet. A lány itthon eladó,
+becsületes legénynek, aki hites ura lesz, míg bent Szodomák és Gomorhák
+vannak, az ördög cilinderbe meg cifra katonaruhába van fölöltözködve és
+az utcasarkokon leselkedik. A lány ne menjen, az egy világért se menjen.
+
+Az özvegy most mondja is, amit az előbb csak gondolt:
+
+– Melyik karomat vágassam?
+
+A sógor a pipáját tömködi, mert nagyon alkalmas dohánya van most neki.
+Szűzdohány. Ez kiszokott dudorodni a pipából és úgy lesi a fináncot.
+
+– Már hogy melyik fiú menjen? Az attól függ, hogy melyik mihez ért? Mit
+tud olyasmit, aminek a városban hasznát lehetne venni. Mert ott is van
+ugyan aratás, de ott nem kaszával aratnak, hanem ésszel mög furfanggal.
+
+Hát mit tudnak a legényfiak ahhoz? Tudnak írni, olvasni, számolni, amit
+a tanyai iskolában megtanultak, az Andris tud pikulázni is, de ezenfölül
+csak az a tudományuk van meg, ami a kintvaló élethez szükségeltetik.
+
+Andris szól:
+
+– A lóhoz értök én. Elmék kocsisnak. Mert én úgyis fiakeros akarok
+lönni. Én úgyis mindig mondtam már kicsi koromban is, hogy én az
+szeretnék lönni. Hát hagy menjek én, Mihály.
+
+Mihály úgy érzi, hogy az öccsének igaza van, mert csakugyan szereti a
+kocsisságot, hisz itthon is jóformán mindig az istállóban lakik és
+danolós kedve van, ha a lovat csutakolja.
+
+Ennélfogva hát hadd menjen Andris. Elvégre az a város sincsen az
+óperenciás tenger határán. Majd fölkeresik néha. Ugyan ha más
+foglalkozást vállalna, olykor ő is hazajöhetne, a homoki ember mind jó
+gyalogos, mert a homokon való járás-kelésben igen megedződnek az inak,
+de hát a kocsisembernek ritkán jár ki a szabadság, rabja lévén a lónak,
+itatásnak, etetésnek, szerszámtisztításnak, kocsikenésnek.
+
+Mindegy ez azonban most már. Andris utána jár a dolognak, kiváltja a
+cselédkönyvet s útra készül. Mihállyal ládát faragnak, kis kéziládát,
+abba rakják a fehérneműt, batyuba az ünneplő ruhát, az öreg
+bőrtarisznyába szalonnát tesznek, meg akkora félkenyeret, amekkora a
+száján belefér. S egy kora hajnalon, még sötétesen, elköszön hazulról,
+az ajtófélfát is megfogja búcsúzásul a kezével s Mihállyal együtt
+behajtanak a városba. Mihály a kocsival hazatér, Andris meg ottmarad,
+helyet keresvén, ahol szolgálhatna.
+
+Kap hamarosan, mert kevés manapság az ember. A városi legény nem igen
+megy kocsisnak, az inkább a gyárba megy, vagy parti munkásnak, vagy
+boltiszolga szeret lenni, avagy följut a villamosra. De olyan is akad,
+hogy már serked a bajusza, amikor valamely iparba eláll inasnak.
+
+Persze az nem megy úgy egyszerre: mindjárt fölülni a bérkocsi bakjára s
+ottan uraskodni, urakat és finom nagyságákat szállítani ide-oda, már
+ahova parancsolják. Meg kell tanulni az utcákat, hogy melyik merre
+fekszik. Melyik oldalon vannak a páros számok, melyiken a páratlanok.
+Azt is, hogy a számozás az utca melyik feléről kezdődik, hogy éjszaka is
+odatalálhasson, ahova kell. Ezt mind jól kell tudni, mert olykor a
+megzavarodott vidéki utas olyan utcanevet említ, amilyen nincs is. Tudni
+kell a rendőri szabályokat, azután a vasutak, gőzhajók járás-kelésének a
+rendjét, tudni kell, hogy milyen utak vezetnek a közeli községekbe, mert
+a jó út olcsóbb, a rossz út drágább, de rajta olykor a nehéz
+vastengelyes hintóval nem is lehet vállalni a fuvart. Éjszakai korhelyek
+kedvéért tudni kell a mulatóhelyeket, nappali komoly utasok kedvéért a
+különböző hivatalok, kórházak helyét, orvosok lakását, mi egyéb, –
+Andris szédülve érezte, hogy ennyi tudományt egymagába egyesíteni soha
+nem lesz képes.
+
+Nem is megy könnyen az ilyesmi. Bizony egyelőre még messze van a fiáker
+bakja: Andrist egy szénkereskedő avatja föl egy girhes félló
+kormányosává. Azzal hordja szét zsákokban a városba a szeneket,
+szegényes helyre félmázsát, máshova két mázsát, bár vannak tehetősebbek,
+akik egyszerre öt mázsát vásárolnak. Az ilyenek borravalót is szoktak
+adni, kisvekerlét vagy nagyvekerlét.
+
+Mily nehéz volt eleinte elfogadni. Mint szökött a vér az arcába, amikor
+először nyújtottak neki egy kisvekerlét, hogy: no, ehol ez meg a magáé s
+mint utasította vissza ügyetlen röstelkedéssel:
+
+– Nem vagyok én ehöz szokva… kilenc hold örök földünk van nekünk odaki
+Átokházán…
+
+Mint bántotta, mikor az úr kinevette s azt mondta neki: hiszen maga
+akkor nagyságos úr énhozzám képest, mert nekem csak hat láb földem van a
+temetőben, de az sincs még kiváltva.
+
+Azután belefásult. Sokkal több nyomorúságot látott a fertálymázsa szenek
+hurcolása közben, semhogy bele nem fásult volna, már várta is a
+borravalót. Kellett. Robot hajnaltól estig, akármilyen volt is az idő,
+estére kelve, kifogás után kivánta a meleg ételt. Vannak igen alkalmas
+kis helyek, bár furcsák: az egyik szobában gázon sütik a kolbászt és
+átjáró ajtó van a másik szobába, ahol bort mérnek. A tanyán csak
+vasárnap vagy más jeles ünnepen isznak, inkább csak mulatság okából, itt
+rászokott a naponkint való borra, mert ha összeázott: fázott s az
+istállóban nem fűtenek. A lovak szoktak ugyan magukból meleget
+árasztani, de mennyi meleget adhasson egy öreg félló? Ami kevés melege
+van, az magának is kell.
+
+Ej, otthon Átokházán, kint a homokon ilyenkor más világ van.
+Bedurrantanak a boglyasba szalmával vagy kukoricaszárral és úgy
+melegszenek a padkán. Jobb volna kint, jobb bizony. De hát ha nem lehet,
+akkor nem lehet. Nagy úr a muszáj. Kínlódni kell tovább, mert ilyen a
+szegénység meg a nincsetlenség sorsa. Valahogy majd csak lesz. Ez jó
+vigasztaló sóhajtás, ez a valahogy majd csak lesz, különösen ha
+hozzáteszik: mert még sohasem volt úgy, hogy sehogyse lett volna.
+
+Valahogy azután csakugyan úgy lett, hogy Andris bejutott vágyai
+birodalmába. Fölfogadták fiákeros kocsisnak, mert már kiismerte magát a
+világi forgalomban. Hajtóengedélyével a zsebében, büszkén ült a bakon és
+hajtotta a lovakat, amerre kellett. Még otthon is járt velük vagy
+kétszer, mikor a végrehajtót kellett kivinni arrafelé.
+
+Nem mindenkinek való azonban ez a mesterség. A kocsislegény a bakon
+könnyen elkorhelyeskedik. Mulatós úrfélék egész éjszaka hurcoltatják
+vele magukat egyik dáridós helyről a másikra, bort küldözgetnek ki neki,
+meg reggel pálinkát. Azután maga is megtanulja, hogy merre van a jó bor.
+Olykor titoktartásért, miegyébért jó borravalót kap, az égeti a zsebjét,
+nem bir benne maradni. Kártyázni is megtanul, hideg téli éjszakákon,
+mikor már úgy érzi, hogy majd elfagy a lába, besurran valamely füstös
+kávéházba a kocsi melől. Azután történik, hogy az ilyen ember valahogy
+összeakad valami csinos menyecskefélével, összeszűrik a levet,
+megesküdnek egymásnak balkézről, bagolyhitre – mint Andrissal is
+történt.
+
+No azután az ilyesmiből sohasem lesz valami jó dolog. Az asszony aféle
+menyecske, aki az urakra jár takarítani, délelőtt nincsen otthon, a
+bérkocsis meg éjszaka nincsen otthon, reggel, ha hazatér, üres a szoba,
+délben ha fölébred, nincs, aki egy tányér meleg levest adna neki, azután
+ha összetalálkoznak, egymást gyanúsítják, hogy hol jártál ennyi ideig.
+Az asszony az emberen keresi, hogy hova tette a pénzét, az ember az
+asszonyt szidja: kinek cifrálkodsz annyira, ki vette ezt a sárga
+selyempapucsot, mi? Igy azután nem sokat ér az egykonyháramenés, gyakran
+összevesztek, olykor egymás haján búcsúztak, – egy reggel, mikor Andris
+a szolgálatból hazatért: hát üres a lakás, az asszony megszökött s
+elvitte minden holmiját.
+
+– Gombház, – gondolta Andris – ha leszakad, lesz más. – Azonban nem úgy
+van ez egészen. Andris mégis csak húzott ehhez az asszonyhoz, csak most
+látta ezt, mikor a menyecske kámforrá vált. Bánkódott s még jobban az
+italnak adta magát. Kereste és tudakolta, hogy merre van az asszony, de
+eleinte hírt sem hallott felőle. De azután megtudta egy pincértől. A
+pincér meg a fiákeres ismerni szokták egymást, mert leginkább éjjeli
+életet él mind a kettő. Ez a pincér a Tátrából jött haza s újságolta,
+hogy látta a menyecskét. Nagyon jól megy sora, szobaasszony egy
+szállodában, ahova gazdag vendégek járnak, németek meg angolok.
+
+– Úgy hát? – gondolta Andris – ángojok? Hát ángojok köllenek, én mög nem
+köllöttem – s két napig haza sem ment, mindig a kocsmák ajtaját
+nyitogatta!
+
+Kopott a gyerek, egyre kopott. Soványodott is, rongyosodott is, ha
+valamely józan percében végignézett magamagán, még rá sem mert az
+átokházi tanyára gondolni.
+
+Egy éjjel soros volt a kisebb állomáson, várta a vonatot. Bóbiskolt a
+bakon, mert bor volt benne most is, észre sem vette, hogy megjött a
+vasút, mikor rászól valaki a sötétben:
+
+– Mennyiért visz be?…
+
+Hisz ez az asszony hangja! A kocsilámpa fényénél ráismer. Bársonyfelöltő
+rajta, cifra kalap a fején, gyöngyös metál a nyakán – Andrisnak hirtelen
+eszébe jut minden nyomorúsága, a vér elönti a fejét, leugrik a bakról és
+torkon kapja az asszonyt.
+
+– Én? Én vigyelek?
+
+Üti. Az asszony sikolt:
+
+– Jajj Andris, ne bánts! Teutánad jöttem, teérted jöttem!
+
+De ennek már elöntötte a vér a szemét is. Talán meg is fojtja az
+asszonyt, ha a rendőrök ki nem veszik a kezéből.
+
+Mi lesz az ilyesmiből? Hát mi lenne, pör lesz belőle. Pör, visum
+repertummal, majd megmutatom én-nel, meg miegyébbel, mint ez már szokás.
+
+Állnak hát a bíró előtt. Ott van az asszony, szépen föltisztálkodva,
+igen szemrevalóképpen s ott van Andris is kopottan, züllötten,
+borostásan. Azt kérdik tőle:
+
+– Miért bántotta maga ezt az asszonyt?
+
+– Mert itthagyott, elhagyott, – mondja rekedten Andris. – Mert belémunt,
+azután hűtelenné vált.
+
+– Nem azért – sírja az asszony. – Hanem mert elitta a keresményit, az
+enyémen élt, azután ha nem adtam neki, ütött.
+
+No így beszélnek előre-hátra, mert az így szokásos a pöröknél.
+
+A bíró azután az asszonyhoz fordul:
+
+– Föntartja panaszát?
+
+Az asszony lihegve beszél.
+
+– Mert az kérem nem igaz, hogy én beleuntam. Most is azért jöttem haza,
+hogy visszamegyek hozzá. Mert az nem igaz, hogy én nem szeretem. Én még
+a mostani formájában is szeretem. Hogy lássa, hogy még most is szeretem,
+én visszavonom a panaszomat.
+
+Csend van egy kis ideig. Az asszony néz Andrisra, ez meg néz a földre.
+
+Az asszony nyújtja a kezét. Andris nyújtaná is, nem is. A bíró szól:
+
+– No. Hát mi lesz az asszonnyal, Andris?
+
+Hej, fene teremti, nehéz kérdés ez. Hászen húz az asszonyhoz, azt nem
+lehet tagadni. Talán más élet is lehetne ezentúl. Mert emígy… emígy mi
+lesz ennek az életnek a vége? Már úgy sem merne az anyja szeme elé
+kerülni. Mikor volt az, midőn az ünneplő ruháját elitta? Mi lesz ennek a
+vége? A rendőrségnél is rováson van, úgy lehet, elveszik a hajtási
+engedélyt s mehet megint szenet fuvarozni az öreg féllóval.
+
+– No, Andris, – biztatja a bíró – halljunk szót. Hát mi lesz az
+asszonnyal?
+
+Andrisnak talán a tanya fehér fala jutott az eszébe. Öreg édesanyja, kis
+huga, aki értük cselédnek akart állani, az udvar az öreg eperfával, –
+ej, hazamegy, négykézláb hazacsúszik a szabad mezőkre, inkább éjszaka ő
+ugat a kutya helyett, de itt nem marad… A kopott Andris kiegyenesedik és
+ridegen jelenti a bírónak:
+
+– Az asszony pedig, tekintetes úr, mönnyön vissza az ángojokhoz…
+
+
+
+
+Értetlenek az emberek.
+
+Két magyar, a János bácsi és a Jóska bácsi, vidám állapotba van
+elegyedve, mivelhogy ezt a sors most úgy hozta magával. Hogy miért, azt
+nem tudni, nem is kell keresni. Lehet, hogy vettek egymástól valamit s
+most az áldomást isszák. Szokás az áldomásivás. Az úrféle, ha valamely
+nagy dolgot sikeresen végzett és befejezett, ennek ünneplésére bankettet
+csinál, míg a célszerű szegény magyar megmarad a régifajta áldomásnál.
+Úgy lehet, János malacot adott el Jóskának. Lehet, hogy hereföld
+bérletére történt alku, ami fontos alku, mert nyolc esztendeig tart. A
+kontraktus hosszúságát nem a papiroson való írás, hanem a lóhere élete
+határozza meg, az pedig elél nyolc évig is gond nélkül (ha hozzáértő
+módon van elvetve). Lehet különben az is, hogy lóvétel történt, vagy más
+egyéb cserebere. De e felől most már nincsen beszéd semmi, miután nincs
+is afelől már mit elmélkedni, ami véglegesen és visszavonhatatlanul
+elintéztetett. Itt már csak a vidámság órái uralkodnak. János és Jóska
+ezen okból ülnek az útszéli fogadó ereszetalja alatt az asztal mellett,
+amelynek a lába a földbe van verve, hogy el ne szaladjon. Jánosnak meg a
+Jóskának a lába ugyan nincsen úgy a földbe gyökerezve, mint az asztalé,
+de azért szintén nem akarnak elszaladni.
+
+Valami különösen alkalmas íze van ennek a mostani bornak: nem hiába,
+hogy kevés termett, de ami van, az jó. Ízét, zamatját élvezik, mindenik
+a maga módja szerint. A szűkszavú Jóska bácsi csak néha mondja, hogy no!
+s poharával meglöki a társa poharát. Komoly ember ez a Jóska bácsi. Azok
+közül való, akikről azt mondják, hogy ha nevetni akarnak, fölmennek a
+padlásra, hogy nevetésüket ne lássa senki. Mi más azonban a János bácsi!
+Mily csodálatosan másformára teremtette az Isten. Ez a János bácsi
+örökké locsog-fecseg, elmondja az öregapja halálát is, pedig senki sem
+kérdezi s vidámkodik, furfangos dolgokat mond a kocsmárosnénak és
+akkorákat nevet rajta, hogy a kutya is odabámul. Beleszól mindenbe és
+különböző hozzáértéseket mutat, szóval tudományos ember. Ért ez
+mindenhez, a jó reggelét. Régi magyar királyaink történetében csak úgy
+járatos, mint a vidám énekekben.
+
+Igy például most, öntvén a poharakba azt mondja:
+
+– Ezt hallgassa kend, Jóska bácsi.
+
+– Hát hiszen – mondja Jóska bácsi és nekikönyököl. Ez kell a
+foglalkozáshoz.
+
+János bácsi fölemeli a balkezét. A mutatóujját kinyújtja. A jobb
+karjával az asztalra dől. Kezdi mondani a nótát:
+
+  Cifra csárda, két ol-dala – –
+
+– Jóska bácsi, – szól most – hallja kend, ezt ne úgy értelmözze kend,
+hogy másképp. Hanem csak úgy, ahogy van. Azt nem úgy köll értelmözni,
+hogy a csárda cifra volna, mint a kávéházak odabent a városban, ahol az
+urak a dominócsontokat hajigálják az asztalra. A cifra csárda nem az,
+hogy a csárda cifra volna. Hanem, tudja kend…
+
+– Hát persze, hogy tudom – szól Jóska bácsi.
+
+János bácsi legyint a levegőbe:
+
+– Dehogy tudja kend. Majd úgy lösz ez igaz, ahogy én mondom. Hát tudja
+kend, az a cifra csárda, amelyikben a mönyecske cifra. Tudja kend:
+cifra. No. Aféle szögényembörszánó… Hát persze, ami azt illeti. De hát
+azért ne értelmözze úgy, mintha csakugyan a csárda valami szörnyen
+finum-fánum csárda volna. Azért is van így a nóta.
+
+S János bácsi újra belekezd:
+
+  Cifra csárda, két oldala fa-kó…
+
+– Hát látja kend, – mondja János bácsi Jóska bácsinak, – itt már a nóta
+mögmutatja magamagát… Mert nézze csak kend, azt mondja a nóta, hogy
+cifra a csárda, de a két oldala mégis csak fakó. Fakó. Tudja kend, hogy
+mi az a fakó?
+
+– Hát ló, – mondja Jóska bácsi. – Az én egyik lovam is Fakó. A csás.
+
+– Ajhaj, dehogy, dehogy, – véli János bácsi. – Nem a ló a fakó, hanem a
+csárda oldala a fakó. Az hát. Tudnivaló ez. Leverte az eső róla a
+meszet. A mönyecske mög azért cifra, hogy ne meszeljön, mert nem ér rá a
+nagy szalonnaakgatástól. No, hát nem meszel, aztán jól van. Most pedig
+úgy következik (s János bácsi a balkarját az ég felé nyújtja):
+
+  Oda vág-tat egy pej lovon Pat-kó.
+
+– Tudja kend, – kérdezi, – hogy ki volt az a Patkó?
+
+– Hallottam a hírit – feleli Jóska bácsi. – Betyár volt. Nótába tötték.
+Böcsületes embör nevit nem töszik nótába.
+
+János indulatoskodik:
+
+– No, ilyent ne mondjon kend. Hát a Kossuth Lajos, a Ferenc Jóska, mög a
+Rudol? No? Hát azok is benne vannak a nótában. De ez a nóta éppen más
+nóta. Ez betyár nóta. Ilyennek is köll lönni. Ezt így szerkesztötték.
+
+– Kicsoda? – kérdezi Jóska csendesen.
+
+– Tudom is én – feleli János. – Mi gondja van kendnek ilyen dolgokra?
+Valaki szerkesztötte, belénk eresztötte, aztán van. A diófától se
+kérdözi kend, hogy ki ültette.
+
+– Hát nem.
+
+– Hát azért…
+
+Csend van egy kicsit, csak még egy üveg bor iránt történik
+kiparancsolás. Akkor János fölemeli megint csak a balkarját, mondván
+énekelve:
+
+– Hej aszongya, hogy aszongya
+
+  Hej korcsmárosné, így adja föl a szót…
+
+– Már hogy – teszi hozzá magyarázólag a Jóska bácsinak – nem más adja
+föl a szót, hanem a Patkó.
+
+– Hát ki adná más? – kérdezi Jóska bácsi.
+
+– Nono, csak azért mondom… Mert ezt a dolgot úgy köll értelmözni, hogy
+tulajdon maga a Patkó mönt oda lovon… De ezt úgy tekintse kend, hogy le
+se szállt a nyeregből. Nem. Hanem csak úgy a maga mivoltában mögállt a
+lóval a csárda előtt.
+
+– Hát egy ital borra – veti bele Jóska bácsi.
+
+– Arra – hagyja helyben János és nyújtja az üres gyufatartót a
+kocsmárosné felé, mert már mind kiégette belőle a belevalót. – De nem
+bizonyos, hogy csak arra.
+
+János hamisan kacsint Jóska bácsira.
+
+– Hej – mondja – hej, hej. Hátha talán nem egészen úgy van. Mert löhet,
+hogy a mögállás a kocsmárosnét illetőleg történt.
+
+– Az löhet, – integet Jóska – mert sohasem löhet tudni, hogy kiben mi
+lakik?
+
+– Hát hiszen éppen ezt beszélöm – mosolyodik csintalanul János. – Mert
+hiszen éppen azért mondja magadicseködés okából Patkó, hogy:
+
+  Látott-e már egy lo-von hét pat-kót?
+
+– Érti-e kend? – kérdezi Jóska bácsitól. – Ilyen találósságot csinál ott
+a csárdaajtóban a lóról a cifra mönyecske előtt? De ilyen kitalálást.
+Jóska bácsi! Hát már kend csak világi embör, mert élhet kend a kedves
+családjával, az isten éltesse valamennyit holtig. Kend is csak
+tapasztalt embör, katona volt, sarzsi volt, írást tud… de látott-e kend
+már egy lovon hét patkót?
+
+– Mondja kend tovább – biztatja Jóska.
+
+Ezt nem kell János bácsinak kétszer mondani.
+
+Fölemeli a karját s kezdődik az aszongya, hogy aszongya. Emelt hangon
+danolja:
+
+  Ha nem látott, jőjj…
+
+Abban hagyja.
+
+– Ezt úgy nézze kend, hogy most mögint csak a Patkó beszél a lóról. A
+csárda elül beszél be a kocsmárosnénak. Annak beszél, tudja-e kend?
+
+Jóska bácsi mondja a pipaszár mellől:
+
+– Hát hogy ne tudnám. Tudom én az ilyesmit, ni-ni.
+
+– No-no – bolondítja tovább János – hát kend ne tudná? Persze, hogy
+annak mondja, hogy:
+
+  Ha nem látott, jőjjön ide, lát-hat…
+
+– De – mondja János bácsi – miért mondja azt a Patkó, hogy gyüjjön ide?
+Ez az Jóska bácsi, ez az! Ez a csomó! Ezt a csomót bontsa kend ki, ha jó
+foga van kendnek. Miért mondja azt, hogy gyüjjön ide? Miért nem mén be?
+Miért nem óvakodik be a csárdába a Patkó?
+
+Jóska bácsi elgondolkozva nyúl a pohár után.
+
+– Talán… – szól kétkedve – talán, hogy attól tartott, hogy zsandár van
+bent.
+
+János elgondolkozva nézi az asztalt. Jóskának volna-e igaza? Elvégre
+lehetséges, hogy csakugyan zsandártól tartott a Patkó. De hiszen akkor
+oda sem mehetett volna dalolni, mert a zsandár már régen kilőtt volna az
+ablakon. Azonfelül nem félt Patkó egy-két zsandártól. Nem, az
+árgyélussát, nem az még hattól sem. Mondja is ennélfogva:
+
+– No, az nem úgy van, Jóska bácsi. Nem félt az sohasem a zsandártól.
+
+– Nem, – feleli nevetve Jóska bácsi – de azért mégis fölakasztották.
+
+János megütődve hőköl hátra. Ezt a kegyetlen igazságot nem kellett volna
+itt elmondani. Itt most a nóta járja, amelyik magasan repül, mint a daru
+és nem a földönjáró igazságokról beszél.
+
+– Nono, – adja a választ elütőleg – hát föl. De csak később. Az jóval
+később történt. Most nem erről van szó. Most azt beszéljük, hogy miért
+hívta ki a szép csárdásnét, mert, igaz is az – esik nagyot a tulajdon
+szaván – nem is úgy van a nótában, hogy kocsmárosné, hanem úgy, hogy
+szép csárdásné…
+
+– Egyre mögy… – hagyja rá egykedvűen Jóska.
+
+– No, nem éppen – véli János. – Hanem hát jó, mönjön egyre. De akár így,
+akár úgy, még sem azért hívta ki a kocsmárosnét, mert zsandár volt
+odabent, hanem azért, mert nem möhetött be a csárdába lóháton.
+
+Jóska bácsi mondhatlan egykedvűséggel önt a poharába, iszik is, de már
+nagyokat pislant. Mégis azonban, tudván, hogy mivel tartozik Jánosnak,
+aki őt dallal ellátja, visszakérdezi:
+
+– Hát már miért mönt volna be lóháton? Nem szokás lóháton mönni be a
+házba. Kötötte volna a lovát a karóhoz, aztán mönt volna be mint
+tulajdon egymaga.
+
+János meglepődve mered tekintetével Jóska bácsira. Már látnivaló, hogy
+értetlenség van itten, teljes értetlenség, amely nem ismeri a régi
+világot. Hej régi világ, hol vagy? Seholse vagy, eltüntél, nem
+emlékeznek rólad, még a nótádat sem értik már. Elkeseredetten magyarázza
+hát:
+
+– De nézze már kend, Jóska bácsi. Nem möhetött be, mert hogy möhetött
+volna be – ló nélkül. Hiszen a lovon köllött mögmutatni a patkót.
+
+Jóska bácsi irtózatos értetlenséggel néz rá és kérdezi:
+
+– Már miért?
+
+János most már magyarázat helyett megint csak felnyújtja az ég felé a
+balkarját és mondja a nótát:
+
+  Négyet visel e gyönyörű ál-lat.
+
+– Érti kend? – folytatja. – Érti kend, Jóska bácsi?
+
+– Hát – hagyja helyben félszemmel Jóska bácsi, mert a másikat már
+behunyta (elég ehhez a mulatsághoz egy is).
+
+János feláll. Ezt így hozza magával a nóta is, mert most igen nagyot és
+hosszút kell kiáltani:
+
+  Az ö-tö-dik magam va-gyok raj-ta…
+
+Most jönne a befejezés. Ez az, amire János az egész előadás súlypontját
+helyezni akarta. De amint álltából az ülő Jóska bácsira tekintene, elhal
+a szava. Jóska bácsi ugyanis félkönyéken úgy elaludt az asztalnál,
+mintha dajka ringatta volna.
+
+János elszomorodva ül le. Balkeze is leereszkedik s bágyadtan legyint
+vele néhányat. Vége van itt már mindennek. Hiábavaló bármiféle törekvés.
+Az értetlenség válik apránkint úrrá az emberek fölött…
+
+
+
+
+Külső történetek.
+
+
+Csőszi munka.
+
+A csőszség olyan foglalkozás, hogy annál van ugyan alkalmasabb is, de
+azért nagyon sokan szeretik. Nem olyan szabad élet ugyan, mint akire
+olyan jószág van bízva, amelyik lábon jár, mert oda van kötve a földhöz.
+A csikós, a gulyás, a juhász mind szerteszéjjel járhat a határban, ha
+megunja egy helyen, megy másfelé. Ha a juhásznak az eszébe jut, hogy de
+régen nem látta már a komáját, aki a puszta másik szélén lakik, átmegy
+látogatóba. Nem kell neki se úrtól, se gazdától szabadságot kérni, nem
+alázatoskodik senkinek, hanem átballag mindenestül, birkástul,
+kutyástul, szamarastul. A gulyás is csak járhat-kelhet egyik járásból a
+másikba, a csikós pedig akkor kap a lóra, amikor akar, ha éppen olyan
+kedve van, hogy szeretné megjátszani magát egy kicsit.
+
+De egészen másforma a csősz, mint az ilyenféle járó-kelő pásztor. A
+csősz urabbnak tartja magát, mint amazok. Födél alatt lakik nyáron is,
+nem kósza életet él, nem viszi a tarisznyában az élelmét s az a vélelme
+a juhászatról, hogy ott a kutyának, csacsinak, birkának mind jobb dolga
+van, mint magának a juhásznak. A gulyásra nem sok tekintettel van, mert
+az sem igen jut tavasztól őszig födél alá; ha kevés a jószág a keze
+alatt, alig van élhetése; ha sok a jószág a gulyában, majdnem letörik a
+kezeszára az itatásnál a kúthúzásban, azonfelül sohasem tudja, hogy
+mikor teszi csúffá a megvadult bika. Ami pedig a csikóst illetné, annak
+kezd már a napja letelni, fogy a csikó, amit a mezőre csapnának, kivesz
+alóla a legelő is s már nincs is szükség arra a statutumra, amikor a
+magistratusok eltiltották a csikósoknak, hogy a kövér lovat a maguk
+használatára levágják.
+
+– Már a csőszség ennél valamennyinél különb foglalkozás, – így tartja
+Vadlövő Pál is. – Mer a csősz úgy van, mint a maga birtokán. Úr a
+földjin. Nem parancsol neki senki, ő pedig bíró mindenki fölött.
+
+Igen. S azonfelül ez olyan hatalmasság, hogy a termésben is úr
+imitt-amott, mert mint mondani szokás: sóra, paprikára, apró-csöprőre
+telni köll. S ami a frissen érett szőlőből garabolyonkint legelsőbb a
+piacra kerül, annak is csősz-szőlő a neve.
+
+Nincsen mit csodálni azután rajta, ha a csőszi állásban beálló változás
+nagy esemény. Akármi oknál fogva áll is be. Lehet, hogy kihal a csősz a
+csőszházból, de az is lehet, hogy elmódosodik s úgy gondolja, hogy most
+már jobb lesz a maga vagyonát őrizni (hátha azt jobban őrzi).
+
+Ver a szó ilyenkor a határban nagyon s olyan érdeklődések támadnak,
+amilyent csak talán a régi királyválasztások alkalmával lehetett volna
+tapasztalni. A gazdák, akiknek beleszólásuk van az ügybe, büszkén járnak
+és kelnek, a nagy botokat úgy viszik a kezükben a homokon, mint a
+kormányzópálcát.
+
+– Most mink határozunk, – mondják hivalkodva – hogy kinek jusson a
+könyér.
+
+– Hát aztán kinek jut? – kérdezik azok, akiket ez érdekelne.
+
+– Hát hiszen, ami azt illeti, – vélik – az még bizonyosan nem tudatik.
+Nagyon sok ember nyújtja a kezit érte. De akárhány nyújtja is, csak egy
+jut belőlük a jó helyre. Elég egy templomba egy pap.
+
+A választás napján igen nagy a forgalom a gazdakörben. Valami módosabb
+tanyán van ez a helyiség, fizetnek is a tartásáért. Hétköznap üres,
+vasárnap össze szoktak bele járni a közellakók, de csőszfogadás esetén a
+messzibbrül valók is eljönnek és büszkeséggel haladnak át a köri
+udvaron, ahol reménykedve ácsorognak mindazon emberek, akik a csőszi
+méltóságot elnyerni óhajtanák. Van köztük, inkább a fiatalabbjában, aki
+kalapot is emel a gazdának, aki előtte elhalad, de a legtöbbje ennyire
+nem alázkodik.
+
+– Ha köllök, köllök, – mondják, ütögetve a botvéggel a homokot – ha
+pedig nem köllök, akkor se durran szét a világ.
+
+Azok az emberek, akik így gondolkoznak, erősen csóválják a fejüket, ha
+látják a fiatalabbak alázkodását.
+
+– Hát ez is csősz akar lönni? – gondolják, de mondják is. – Már is
+cselédül igéri oda magát? Mit süvegöl? Nincs itt mit süvegölni. Egy
+gazda nem parancsol, csak valamennyi együttvéve röndölközik. Nem jó
+csősz az, aki kiadja a kezibül a csőszbotot.
+
+Van két öreges ember, már idősek lehetősen, ezek külön állanak az
+udvaron. A régi világból valók. A nagy harcsabajuszok lelógnak a
+szűrgallérokra. A szűrök kopottak és foltosak. A csizmák nagyok és azon
+fajtákból valók, amelyek egy fél emberéletre készültek. A vastag kalapok
+súlyosan ülnek a fejeken s alóluk az ősz haj lever a nyakszirtig. Még
+csak az hiányozna, hogy varkocsba lenne fonva a fül előtt, hátul pedig
+bádogfésű tartaná össze. Ezek a divatok azonban elmultak már. A két
+öregben csak az van még meg a régi világból, hogy valamikor fiatal
+legénykorukban betyáros életet éltek, szenvedtek is érte öleget
+imitt-amott, börtönfalak között, minélfogva a csőszi hivatásra méltónak
+tartják magukat. Mert ez így is volt valamikor, a szegénylegényből vált
+a legjobb persecutor, hasonlóképpen a csőszségbe is az illett bele
+legjobban, aki a tolvaji furfangokban legalkalmasabban kiismerte magát.
+
+Jaj, de hát bizony semmi sem úgy van már, mint régen volt. Nem az
+öregekre esik a gazdák tekintete. Bent a gazdakörben hosszas
+tanácskozások folynak. Süli Mihály volna elsőbb szóban, de van ellene
+vélemény:
+
+– Nem tud írást, – mondják.
+
+– Hát aztán? – vélik az ellenfelek. – Mi köztünk is van, aki nem tud.
+Aztán nem fiskálisnak köll, hanem csősznek.
+
+– De majd nem tudja fölírni, hogy melyik gazdától mennyi csőszbért
+kapott. Majd többet követel. Az ilyesmibül lösznek aztán a veszeködésök.
+Pedig nem sokat ér annak a termése, akire haragszik a csősz.
+
+– Jó, jó. Hát majd fölrója rovással a bot nyelire. Van az olyan írás,
+mint a másik. Aztán nem is szakad el, mint a papiroskontraktus.
+
+Hát az igaz. Tinta sem kell hozzá, meg toll sem. Elég egy bot hozzá, meg
+egy bicska. De sőt csalni sem lehet vele, ha a botot kettőbehasítják s
+az egyik fele a csősznél, a másik fele a gazdánál, van. A papirosbul
+összevarrt könyvbe mindenki azt írhat bele, amit maga akar, de erre a
+botra csak akkor lehet új rovást vágni, ha a két felét közös akarattal
+összeteszik. (Vannak ilyen régi tudományok, amik jobbak, mint az újak.)
+
+Ez hát nem volna baj, legalább valami nagyon nem. De egyéb ellenvetések
+történnek Süli ellen. Hogy botfülüsödik, egyik fülére már csak a nagyot
+hallja: mi lesz vele, ha egészen megsiketül. Éjjeli őrzésben hogyan
+hallja meg, ha tolvaj szándékkal közeledik valamely kocsi a homokos
+közön át?
+
+– Az ám, – bólintanak az emberek – erre is tekintettel köll lönni.
+
+De még más hibát is elősorolnak.
+
+– Az is baj, hogy Süliéknél sok a kis család.
+
+Vagyis, hogy sok a gyerök – de miután gyerök néven a kintvaló nyelvben
+mindig csak fiú értetődik, hát úgy mondják, hogy sok a kis család. S
+voltaképpen ha sok a kis család, az nem baj, hanem istenáldás, mert
+mihelyest lehet, felhasználják az erejét, kispásztornak igen alkalmatos.
+Hanem csőszi helyen hibáztatják a sok gyereket, mert annyi bizonyos,
+hogy az mind a gazda gyümölcsén él.
+
+Sebők Ferenc azt mondja:
+
+– Ha csak tíz almát mögöszik egy-egy egy nap, a hét gyeröknél napjára
+már az is hetven alma… Aztán ha csak a férgesire, az ütődöttjire vetnék
+magukat… De mindig a javát fogyasztják.
+
+Ez döntő érv, mert hiába, ami igaz, az igaz. Ennélfogva Sülit elejtik
+(kiesett az Isten markábul) s más után néznek. Ott van Kis Tóth András,
+az jó lesz. Alkalmas fiatal ember, de már katonaviselt, nemrég vette el
+a feleségit.
+
+– Nohát erre köll szavazni, – mondják az emberek s a dolog úgy is
+történik.
+
+A többi pályázó összetekint, mikor az eredményt az udvaron kihirdeti
+nekik az öreggazda. A fejek lekonyulnak, mert mindenütt reménységek
+semmisültek meg. De hát ez ellen nem lehet tenni semmit, mert csak egy
+ember választható meg csősznek, a többinek el kell buknia, amint hogy az
+urak is el szoktak bukni a képviselőválasztáson, ha nem kedvez nekik a
+szerencse. Már most Tóth András az a szerencsés, aki beköltözik a
+csőszházba s onnan uralkodik a birodalmon.
+
+Csak a két, régi világból való ember nem szól semmit. Megindulnak,
+húzván maguk után a homokban a botot. Hát hogy ez a fattyú, ez a siheder
+költözik a csőszházba? Hát ők senkik és semmik? Akik úgy látnak éjszaka
+is, mint nappal? Akik ismerik a furfangoknak valamennyijét, akiknek az
+eszén nincsen az a tolvaj, aki túl tudna járni. Hát még ezt is meg
+kellett érni?
+
+… Másnap éjjel szép világosság van a szőlőhegyben. Leégett a csőszház.
+Abban ugyan többet nem lakik senki.
+
+
+Irás a jegenyenyáron.
+
+Azt mondja a régi kinvaló mondás, hogy elpusztul az a tanya, amelynek
+jegenyenyárfája meg pávája van. Értvén alatta azt, hogy nem a mai
+szigorú életben való a fölösleges cifrálkodás s nem olyan a világ, hogy
+haszontalanságokat termesszen az ember. A páva szép jószág, ha a
+tisztára söpört udvaron csillogó tollaival gangosan szétterpeszkedik, de
+semmi haszna nincsen. Ellenben enni igen csak kell neki adni, mert ahhoz
+gyámoltalan, hogy miként a tyúkféle, maga keresse meg magának az élelmet
+az ugaron. A jegenyenyár is nagyon szép teremtés, messze ellátszik, egy
+órajárásnyira is elhirdeti, hogy merre van a tanya. Levelei andalító
+módon susognak, ebéd után való félszenderhez altató muzsikául
+szolgálnak. De semmiféle hasznos gyümölcsöt nem hoz, ellenben hosszú
+árnyékát messze a vetésre beveti, elfogván tőle a napot. Nagyon sok
+baráthernyót termel s azokat a szél a magas fákról messze befújja a
+gyümölcsösökbe. A fája semmire sem alkalmatos, lefölebb tűzre, de ott
+sem sokat ér. Lobban egy-kettőt, azután elhamvad: olyan, mint a magyar
+jószándék.
+
+De úgy utak mellett mégis vannak jegenyenyárok, úgy állván ott a maguk
+hosszúságában, mintha valamely óriás fiú dugdosta volna őket, mikor a
+maga mulatságára kerítéscsinálósdit játszott. Nagyon szépek, mert hiszen
+a haszontalanságok leginkább szépek is szoktak lenni. Derekukra úgy
+simul a finom héj, mint az ezüstös fehér selyem. Szokás bele bicskával
+szíveket vágni s a legény odavési a szerette leány nevének a nagybetűit.
+A surbankó fiatalság ugyan, amely még nem érzi a tiszta szerelem tartós
+komolyságát, durva dolgokat is karcol, de később megbánja, mivelhogy itt
+is csak megvan a juventus ventus: a fiatalság bolondság. Mert már mások
+im, egy darab héjat kivágván a nyárfából, szentképet illesztenek oda,
+ráhúzván a széleire a fa bőrét. A jegenyenyár azután körülnövi a képet,
+magába foglalja, rámát csinál neki s a Mária az eleven fa oldaláról
+tekint le a járókelő népekre, az emberek kalapot emelnek, az asszonyok
+keresztet vetnek előtte, sóhajtván hozzá: Hétfájdalmú anya, légy velünk.
+
+Ily különféle jelek vannak a nyárfa oldalán, még a kósza sátoros cigány
+is odaköt az alsóbb ágára valamely színes rongydarabokat, amik az ő
+színnel beszélő nyelvükön jelzik az utána következőknek, hogy ő merre
+vette útját s melyik tanyából lehetne legkönnyebben malacot lopni.
+Nyergeshátú malacot, amelyik olyan, mintha le volna ütve a dereka, pedig
+éppen ez a jó tulajdonsága: az ilyen girhes jószágról még a szolgabíró
+sem hiszi el, hogy lopta volna a cigány.
+
+Most két esztendeje nyáron Vizhányó Mihály is mint fiatal kézimunkás
+legény is fölvéste Toppantó Juliska nevét az útszéli öreg nyár oldalára,
+már hogy csak a tö betűt meg a jö betűt. A tavaly azután a farsang
+alkalmával összekelt ez a két szegénység, hogy, mint mondani szokás: ha
+eddig csizmában jártak, ezentúl mezitláb járjanak. Ezen alkalommal, hogy
+a messzi paphoz mentek volna, Mihály szívet is vágott a fába, a betűk
+után, majd meg a szív mögé odavágta a maga nagybetűit, a vö betűt meg a
+mö betűt. És még egy nagyobbfajta szívet vágott az egészre, jelezvén
+ezáltal, hogy a mindent fentartó örök szerelemben két lélek már megint
+egybeforradt. A fa nézte s nevette ezt a dolgot: ventus juventus,
+juventus ventus.
+
+Történt azután most a télen, a második hideg embernek, a dec embernek
+havában, hogy csillag gyúlt ki a kis kapásház fölött, amelyben Vizhányók
+mint célszerű szegény emberek laktak s újszülött gyermek sírása
+hallatszott bele a rejtelmes, holdfényes pusztaszéli éjszakába.
+
+Ez a gyermek azonban nem volt élni való. Van ilyen is és nem maradhat
+meg mindenki, mert ha mindenki megmaradna, az emberek nem férnének el
+egymástól. Bár nagyon szerették volna, ha lett volna egy kicsinyük, de
+éppen ebből az egyből nem sok jót néztek ki a szomszédasszonyok sem.
+Történt tehát egy napon, hogy dunnába pólyázták s Mihály a karjaiba
+vette, hogy elviszi a doktorhoz. Itt kint persze nem úgy van az, mint a
+városon, hogy az egyik házban bába, a másikban fiskális, a harmadikban
+orvos s azután megint bába, ügyvéd, orvos, hanem itt jó távolosan laknak
+a hivatalosak. Haladt a csecsemővel Mihály az úton s a nyárfájuk elé
+érve, köszönté Máriát: Mária segíts!
+
+Azonban a doktor sem sokkal biztatta Mihályt, mert ha egyszer nem élni
+való valaki, akkor nem élni való. Adott ugyan kanalas orvosságot üvegbe,
+meg herbateát főzni valót, amikkel Mihály hazament, vivén velük a
+gyermek életének a reménységét, de nem vált be az a remény. A gyermek
+néhány nap mulva elhalt, ami nagy kietlen szomorúságot okozott a
+lelkekben, bár a szomszéd tanyában a nazarénusok dicsőítő éneket
+zengtek, az ő nézetük szerint ugyanis az a boldog, aki a siralomnak ezen
+völgyéből távozhatik.
+
+Mihály tehát újra elővette a dunnát, beletakarta a kis halottat s vitte
+az orvoshoz megmutatni. A nyárfájuk előtt elhaladván, letette az árok
+szélére a dunnát s a szív alá egy keresztet vésett a fa héjába.
+
+Az orvostól nagyhamar előjött Mihály, mert ott csak addig kellett
+várnia, míg a halállevelet megírták. Sietnie kellett, hogy
+összebarkácsolja a koporsót. Ugyan nem sok munka az, egy ilyen kis
+halottal: ennyi deszka mindig akad a háznál. A halottat tiszta ruhába
+tették, azután Mihály nyújtotta az anyjának: csókolj még rajta egy
+utolsót, mivelhogy beteges volt még az asszony s az ágyat lakta. Azután
+belehelyezte a koporsóba, a födelet rászögezte s hóna alá fogván
+fájdalmas apai terhét, útnak eredt vele. Vitte a temetőbe. Amellett
+lakik a pap is, meg a kántor. Az út errefelé is ugyanaz, ami az orvos
+felé. Mihály elhaladt a nyárfájuk előtt. A fa meztelenül állt, mert a fa
+akkor vetkőződik, amikor hideg van. Meztelen ágait nyújtogatta Mihály
+felé s integetett: amit mondtam, megmondtam, ventus juventus, juventus
+ventus.
+
+Mihály letette a koporsót az árokszélre. Tél-túl fenyőfakoporsó csak,
+mert nem igen volt ideje a gyalulásra. Irás nincsen rajta semmi. Mihály
+elővette a bicskát, a fa héjából kivágta az egész nagy szívet a
+kereszttel, a vö és mö, tö és jö betűkkel együtt s az egészet írás
+gyanánt ráterítette a koporsófödélre. Gyantás volt a fiatal
+fenyőfadeszka, odaragadt.
+
+
+
+
+Új talicska irányában.
+
+Ki mivel keresi a kenyerét, azt szereti. Szabó a tűjét, kovács a
+kalapácsot, kubikos a talicskáját.
+
+Hűséges kenyérkereső szerszám, erős fából való, miként a gazdája.
+Megszerkesztése külön tudomány, ahhoz bognárok, asztalosok,
+teknőcsinálók nem értenek, mert az egyedül csak a talicskakészítőnek
+tudománya. Ez meg viszont nem ártja bele magát a másféle fafaragásokba,
+mert az úgy igaz, hogy maradjon meg mindenki a tulajdon ipara mellett.
+Nem kell egymástól elszedni a kenyeret, hanem jusson belőle mindenkinek.
+Bolti targoncát ugyan csinálhat más is, a gazdasági udvarba való
+szemetes talicskát szintén, de már a kubikostalicska készítését csak
+erre kiválóan alkalmas emberek értik és az egész életüket ebben a
+foglalkozásban töltik el. Csakis így gyarapodhatván egyre jobban a
+mesterség belső ismeretében.
+
+Amiként nyilvánvaló, hogy kubikmunkát sem tud végezni mindenki, éppen
+olyan bizonyos, hogy a hozzávaló talicskát sem bírja megcsinálni minden
+ember. Nincsenek ugyan mérnöki számítások hozzá, de annak minden
+részének eltalálva kell lennie ahhoz, hogy valóban kézhezálló legyen. A
+kerék nagysága és vastagsága, az oldalak mélysége és magassága
+határoznak. Erős legyen és mégis könnyű. Az oldalak rézsút fekvése
+figyelembe veendő, hogy a homok bele tetejesre rakható legyen és tolás
+közben mégse peregjen le. A keréknek a teherhez való távolsága is
+fontos, de leginkább még a talicskanyeleké, mert a terhet nem lefelé
+kell húzni, hanem fölfelé kell tolni. Számításba kell venni azt is, hogy
+mikor a kubikos izmainak az ereje fölmondja a szolgálatot, akkor a testi
+súlyát is segítségül hozza. Hogy amikor tolás közben csaknem ráfekszik a
+talicskára, annak a kereke akkor is csak haladjon fölfelé a járódeszkán:
+az erők egymásra való hatásának fölfoghatatlan tudományai ezek az olyan
+ember előtt, aki nem ért hozzá. Aminthogy azután az ilyen ember,
+lehetséges, hogy egész malmokat is tud fából kifaragni, de
+kubikos-talicskát építeni nem tud.
+
+– Nincsen mög hozzá a számítása – vélik az emberek. – Nem olyan könnyű
+ahhoz érteni. A jó kubikostalicska ritka madár, mint az arasztos
+szalonna. Hű asszonyt, jó asszonyt, dolgos asszonyt könnyebb találni,
+mint egy jó kezes talicskát.
+
+Ez így van. S miután pedig a dolgok így állnak, Róvó Ádám sok
+szomorúsággal nézegeti a talicskáját, amin bizony már a haldoklás jelei
+mutatkoznak. Elnehezedett, mint az öreg ember. Pedig kellő ápolásban
+volt mindig, már amilyen ápolás a talicskát illeti. De mégis megrepedt
+hol itt, hol ott és vaspántokkal kellett rajta erősíteni az
+összetartozandóságot.
+
+– Hát az igaz egyébként, – szól a romlásnak indult szerszámhoz Ádám –
+sok munkát végeztél ez világi életben.
+
+Sokat. Van olyan vasúti gőzkocsi, amelyik a hat kerekével nem jár be
+annyi földet életében, mint az egy vasráfos fakerekével az ilyen
+talicska. Szerteszéjjel téglaépítőknél dolgozik, mert ez kötelessége,
+miután a cifra házakhoz honnan vennék az emberek a téglát a
+kubikostalicska közreműködése nélkül s egyáltalán mit érnének minden
+ilyen építési igyekezetek a jól és hasznosan megszerkesztett talicskák
+hiányában? Semmit, mert itt is csak egymás segítségével élhetnek a
+népek. De más alkalommal megint a földvárak munkáinál van segítségül
+Galiciában, vagy pedig Olaszországban épít töltést a Duna vize ellen.
+Van eset rá, hogy Németországba viszik el, míg más alkalommal Boszniában
+segít utat csinálni. Okos darab fa egy ilyen kubikos-talicska, mert sok
+világot járt, sok országot megtapasztalt, sebeit becsületes munkával
+szerzé s élemedett korában hazajön az egy keréken elpusztulni, mint most
+íme, Róvó Ádám talicskája is, amely az élet iránt való kötelességeit
+megtevén, a tűzre kerül és haló porainál majd szalonnát pirítanak.
+Parazsába, a szalonna csepegő zsírja mellé belepördül Róvó Ádám néhány
+könnye is, amikkel az elhalt munkatárs emlékének adózik.
+
+Azonban a könnyek nem használnak semmit, az öreg talicska nem támad fel
+többé. Újat kell venni. Még most, a télen. Először, hogy mikorra a
+tavaszi dologra menni kell, a talicska készenlétben álljon, másodsorban
+pedig a vétel nem egészen könnyen megy, mint gondolni lehetne.
+
+Ámde gondolkodva pipázik otthon és az ujjain számlálja elő a
+talicskakészítőket. Ehhez a foglalkozáshoz elég a félkeze is, mert nem
+valami nagyon sokan vannak e tudós mesterek. Nem lehet mondani, hogy az
+egyik különösebb lenne, mint a másik, mert mind a három az apjától
+örökölte a tudományát.
+
+Ámde ócska és kopott kártyát vesz elő a tükörfiókból, szép kerekre
+vannak kopva a sarkai. Hármat kiválaszt. Nagy Péter lesz a zöld csikó,
+Szemerédi Mihály a makk csikó, ellenben a piros csikó Bujdosó Jánost
+jelképezi.
+
+A kártyákat összekeveri s lefelé fordított képükkel szétrakja az
+asztalon. Azután azt mondja a fiának:
+
+– No Janika, húzzál egyet.
+
+A fiú lassan nyúl a kártyák fölé, hol az egyikre, hol a másikra teszi
+kezét. Azután egyet megfog s fölvágja: A piros király: vagyis, hogy
+Bujdosó Jánosnál kell megvenni a talicskát.
+
+Ádám megtömi a dohányzacskót, masinát tesz a zsebébe s nagyot húz a
+vízeskancsóból annak a jeléül, hogy ezen útjában másféle itallal
+találkozni nem kíván.
+
+Így szalad el Bujdosó házáig, ami nincs is messze, mert csak a második
+utcában van. Szép kis fordított elejű ház, amit el sem lehetne
+téveszteni, mert az ajtó fölé egészen akkurátusan ki van kicsibe faragva
+egy talicska. Hát Ádám ide benyit. Kölcsönös üdvözlés s a vélemények
+kicserélése az időjárás felől. Azután mondja János:
+
+– Hát talán fiákert?
+
+– Leginkább – mondja vidáman Ádám. – Finomat, de könnyűt. Egy kerékre
+járjon, mert én löszök benne a ló.
+
+– Nono – mondja János, – tekintettel a világi állapotokra, amely szerint
+egyiknek így, másiknak úgy. Az egyiknek öt kerekes a hintója, aztán csak
+ül benne, a másiknak csak egy kerekes, azt is maga húzza.
+
+Rámutat az ereszes alatt a sok talicskára, amik egymás tetejébe rakva
+várják a vevőt.
+
+Ádám lefordít egyet a tetejéből. Félkézzel fogja az egyik nyelét s
+rátekint. János pedig elmegy a dolga után, hogy a bíráló a tanulmány
+tárgyával magára maradjon.
+
+Ádám fordítja ugyancsak félkézzel a talicskát jobbra-balra, figyelemmel
+kísérvén, hogy miként lotyog a kerék vastengelye a talicskafej
+lyukaiban.
+
+– No – véli helybenhagyólag – egészen rendes lotyogása van neki.
+
+Leteszi most már Ádám a talicskát a földre. Három lépésre távozik s
+onnan nézi. Lassan körüljárja megfelelő távolságból s minden oldalról
+megtekinti. Hát, ami azt illeti, alkatrészei jól vannak egymásba
+eresztve, csak az ékek, a jó reggelét neki – nézzük az ékeket.
+
+Ádám már egészen barátságos viszonyban van a talicskával, amelyet pedig
+még az előbb is csak mint idegen jószágot rángatott. Hozzámegy, leguggol
+mellé s minden éket külön megvizsgál. Nincsen repedés-e rajtuk? Nincs! A
+csapba rendesen vannak-e beleeresztve? Hát az igen.
+
+Most az oldalakat és feneket kell megvizsgálni. A fa ellen nem lehet
+kifogás, mert az mind jó fa. Tölgyfa. Jó az. Nem olyan világ van, hogy
+talán diófából legyen a talicska. Diófából ma már még koporsóra sem
+tellik, pedig a kétkézi munkásnak az az egyetlen valódi parádéja az
+életben, mikor temetik.
+
+Miután az oldalak rendesek, ez ellen nem lehet észrevétel. De
+átvizsgálandó még, hogy a fenéknek van-e játéka. Mert annak játékának
+kell lenni. Száraz időben nagyon szét ne váljon, nedves időben nagyon
+össze ne dagadjon, mert szétszorítja egymást. Azonban e tekintetben sem
+lehet panasz. A játék egészen rendesen el van találva.
+
+Bujdosó János jön föl az udvar alsó végéből, ahol a fásszínben tartott
+szemlét. Ahogy elhalad Ádám mellett, kérdezi:
+
+– Mondja-e?
+
+– Hát hiszen – felelé térdenálltából Ádám – majd kitudódik…
+
+– Azért, – mondja odavetőleg János – mert van miből válogatni. Ha ez nem
+alkalmas, ahol a többi.
+
+Ez nem sok gőggel, de mégis bizonyos gőggel van mondva. Mert Bujdosónál
+alku nincsen, ellenben korlátlan a személyválogatás. Tehát tudja meg
+Ádám, amit különben amúgy is tud, hogy akár holta napjáig is válogathat
+a talicskák között, de ha azután kedve szerint valót talált, ne
+alkudozzon rá.
+
+– Hiszen nem is – gondolja magában Ádám, ahogy a felülvizsgálatot
+folytatja.
+
+A vizsgálat ezúttal a csomókra tér át. Ádám a bicskát veszi elő a
+zsebéből. Alkalmas bicska, hosszú, szükség esetén fegyver is néha
+odakint az idegenben, ha nincsen kéznél az ásó, amelynek a suhintása
+nyomán úgy hasad a koponya, mint az alma – szép bicska szóval, tülök a
+nyele, a végei rézzel vasalva.
+
+Csomó van a fában, az bizonyos, mert senki sem lehet teljesen hibátlan.
+Az a kérdés, hogy könnyen állnak-e ezek a csomók. Mert ha könnyen áll a
+csomó, kiesik a fából s lukas lesz a talicska. Így tehát a csomók
+bicskavéggel végigkalapácsolandók, hogy szigorúan állnak-e a helyükön.
+
+– Az ördög bujjon belétök – tanácsolja nekik Ádám – ki ne essetök. Mert
+néha még kukoricacsév sincsen, amivel bedugnálak.
+
+A csomók ilyenkor valószínűleg fogadalmat tesznek Ádám előtt, hogy soha
+és semmi körülmények között nem hagyják el sem őt, sem a talicskát. Ez
+nagyon hihető, mert Ádám azt mondja nekik:
+
+– Úgy is akarom. Rendben van. Ádám föláll. Azután lehajol a talicskához
+és két kézzel fogja meg a nyeleket. Fölemeli a levegőbe. Azután leteszi
+a kerekével a földre és tolja. Egészen jó menése van neki. Próbál
+nekifeszülni. Persze ez csak játékból van, mert üres talicskának
+nekifeküdni: bolondság. Azután megfordul a talicska előtt, kezet vált a
+fogókon és húzza a talicskát. Elsőrendű követelmény, hogy jó kézváltás
+lehessen a talicskán, mert enélkül fordulások alkalmával a talicska nem
+ér semmit. Hogy ez így lehessen, ahhoz a nyeleknek nem szabad széjjelebb
+állni, mint ahogy az megkívántatódik.
+
+Valóban, e tekintetben sem észlelhető semmi hiba sem. Úgy látszik,
+mintha ez a talicska a világ összes talicskáinak a királya volna.
+
+Fölületes bírálat volna azonban az, amely így a dolgok közepén
+megállana. Ádám most hirtelen az ereszet falához tolja a talicskát s
+odatámasztva, a falhoz állítja. Odaáll mellé és azt nézi, hogy
+mellmagasságban meddig ér föl hozzá. Hát egészen fölér.
+
+A faügyek vizsgálata ezzel körülbelül véget is ért. Ádám fölkapja a
+talicskát és most már úgy fordítja meg, hogy nyelével áll a földön. Ádám
+négy ujját nedvesíti meg a nyelvén s úgy üt a kerékre, hogy pörögjön.
+Lássuk azt is, hogy miként pörög. Elég jól forog. Ezen pörgés ellen
+senkinek kifogása nem lehet, hacsak nem kötözködő az ember. Tehát a
+vastengelyek felülvizsgálata következik. A tengelyek elég jól állanak, a
+pántok jól fognak. A kerék ráfján nem sok vizsgálat szükséges, mert első
+tekintetre is megállapítható, hogy egy darabból van, meleg korában
+húzták a kerékre, minélfogva jól tart.
+
+– Hejnye – mondva Ádám a talicskának – talicskám, talicskám…
+Könyérkereső társam…
+
+Ilyen az elfogultság. Ádám az új szerszámmal oly baráti viszonyba
+ereszkedett, annyira megtetszett neki a formája, állása, játéka, hogy ím
+meggondolatlanul, már csaknem birtokba vette. De az önfeledtség
+pillanatait a józan meggondoltság percei követik – ohó, hát a húzó
+karika? Lám, mit nem tenne az elhamarkodás.
+
+Ádám szigorú vizsgálat alá veszi a karikát. Ez az, aminél fogva meredek
+helyre a talicskát fölhúzni segít a kubikos társa, a csikónak nevezett
+gyerek. Ebbe a karikába akasztja a vaskampóját, annak hát egészen
+rendesen a fejtől való talicskafal közepén kell lenni.
+
+Ádám a karikába akasztja az ujját és úgy emeli a talicskát a levegőbe.
+Ebből megállapítható, hogy csakugyan a középen van-e a karika. Mert ha
+nem volna a karika a rendes helyen, félrebillenne az eszköz.
+
+Azonban ott van, egészen ott van. Ez jó. A szege sem kivetni való.
+Cigányszeg, kétágú. Helyes, maradjunk csak meg a régi igazságoknál.
+Vannak ugyanis újítók, akik csavaros karikaszeget csinálnak és sróffal
+erősítik a tölgyfadeszkához.
+
+Ez nem volna hiba, de ha kint, valahol az idegenben a sróf lecsavarodik
+a szegről és elvész a homokban, hol veszel mását? Jobb a cigányszeg itt,
+bárki bármit is beszéljen, mert annak két ága van és a végét kétfelé
+lehet visszaverni a fára.
+
+Bujdosó János a szeg tekintetében nem tartozik az újítók közé. Ezt Ádám
+örömmel látja s mikor János újból arra jön azzal a kérdéssel:
+
+– Hát mondja-e?
+
+Azt mondja:
+
+– Ez már az enyém.
+
+Fizet s elkezelnek. Ádám tolja haza az utcán az új talicskát. Derült
+kedvvel taszítja be az utcaajtón s a talicska csodálatára a házból az
+udvarra mindenek kijönnek; az asszony, a Janika, a kicsi Etel.
+
+Janika fölfogja és tolja.
+
+– Édös apám – kiáltja – édös apám! Milyen könnyű!
+
+Róvó Ádám az asszonyra néz. Azután büszkén mondja:
+
+– Hát hiszen, – akit én kiválogatok…
+
+
+
+
+A nagyvíz.
+
+Hetvenhétben néhány esztendőre elszakadtunk az ősi várostól, mert
+édesapámék átmentek Makóra lakni. A nagyvendéglőt bírták bérbe a püspöki
+uradalomtól. Ott jártam iskolába s hetvenkilenc tavaszán a harmadik
+gimnáziumi osztály küszöbét tapostam. Kis algimnázium volt, a
+reformátusok tartották fent, a négy osztálynak igazgatóstól együtt csak
+négy tanára volt. De abból is egy egyúttal pap is volt, Szalárdy Antal
+tiszteletes úr. Ha a tiszteletesnek délután el kellett menni temetni,
+akkor már valamelyik osztály tanár nélkül maradt. Ilyenkor engem küldtek
+le az első vagy a második osztályba, hogy tartsam meg az órát, azaz,
+hogy húzzam ki valahogyan az időt a négyórai csengetésig. E
+megtiszteltetés kedves anyámékat boldoggá tette, én pedig szigorú
+igyekezettel tanultam, hogy méltó maradjak a bizalomra. De kellett is
+erősen tanulni, mert alig nyolc-tizen járván egy-egy osztályba,
+körülbelül minden órán minden gyereket fölhívtak a leckéből felelni. Nem
+lehetett úgy spekulálni, mint itthon a népes piarista-gimnáziumban
+tettük, hogy ha ma feleltem latinból, bizonyos, hogy két hónapig nem
+kerül rám a sor. Szóval, ott nem igen heverhetett a könyv, ha az első
+helyet meg akarta tartani „az ember“. De mégis, ezen a hetvenkilencediki
+hideg, szeles márciusi estén nem igen ment a tanulás. Cajus Julius
+Caesarnak az írásai lettek volna a soron a gall háborúról: Tota Gallia
+divisa est in partes tres, quarum unam incolunt Belgae, aliam Aquitani,
+meg mi egyéb, de hiába, nem ment, mély aggodalom ülte meg a szíveket
+Szeged iránt, amely már napok óta vívta az élet-halál-harcot. Kedves
+apám sűrűn bejött a kávéházból a szobába, pipáját a dohányos-szitából
+megtöltötte s elfeledett rágyújtani, a lámpába tekintett mereven,
+kinézett az ablakon a sötét piacra, nagy, piros, selyemkeszkenőjével
+törülgette a homlokát, anya kérdezte tőle: mi lesz, mi lesz? Az öreg
+csak legyintett egyet némán a kezével s szótalan kiment, hogy újból
+bejöjjön.
+
+Március tizenkettedike volt, Gergely napja jött s régi paraszti
+időjövendölés, hogy Gergely meg szokta rázni a szakállát. Vihar volt
+ekkor is, rázta az udvaron az akácfák ágait s a nagypiacon süvöltve
+ütközött bele a házfedelek sarkaiba. Szegednek vége – sóhajtotta anyám s
+az ablakon át behallatszott, hogy emberek mennek el az ablak alatt és
+szintén azt mondják: Szögednek vége… Gergő sógor mögrázta a szakállát.
+
+Ilyen körülmények között nem bírtam törődni azzal, hogy Gyula császár
+idejében hol laktak a belgák meg az akvitánok. Letettem a könyvet s
+kimentem a kávéházba. Az urak az emeleti kaszinóba járván, a város
+egyetlen kávéháza a jómódú polgárság gyülekezőhelye volt. A makói
+népviselet tisztes fekete ruhájába öltözött gazdák, nagy tajtékpipájú
+zsidó gabonakereskedők, néha egy-egy őszszakállú török zarándok, aki Gül
+Baba felé való budai útjában pár napra megpihent, ez volt a kávéház
+rendes esti képe. A buzakupecek a Lloydot és a Fremdenblattot olvasták,
+a török egyfolytában szívta a cigarettáit, a gazdanép a billiárdokon
+játszott piramidlit meg russische kéglit, vagy pedig az asztaloknál
+gyertyavilág mellett rufmáriást és preferánszot. Ezúttal azonban nem
+volt a kezekben sem újság, sem kártya, sem dákó. Valami nagypénteki
+szomorúság és csönd lakozott a máskor oly kedélyes, egyszerű nyilvános
+helyen. A szomszéd város nehéz sorsa mély kedvetlenséggel töltötte el a
+népeket. Valami különös megilletődés volt ez. Szeged még állt, de már
+mindenki sejtette, tudta, hogy ezen a viharos süvöltőszeles éjszakán el
+fog veszni. Egy tisztes polgár, Görbe Sámuel presbiter mondja egy
+asztalnál a nagy csöndben:
+
+– Az volt igaz, amit Madarász mondott az országgyűlésen. Tízezer katonát
+kellett volna kirendelni a szegedi töltésekre, hogy fölváltanák az
+elfáradt népet. Nem tették. Majd megbánják még. Ugy lehet, a jövő
+tavaszon mi is erre a sorsra jutunk. Nem tudják azok az urak odafönt
+Budapesten, hogy mi forog itt kockán, ha a Tisza megharagszik.
+
+– Nono – mondta Diós-Szilágyi uram – a rabokat már elvitette. Hogy
+valahogy bajuk ne essen. Azok voltak az elsők.
+
+Valami végtelen fájdalom és elszomorodás vett rajtam erőt, ahogy ott az
+emberek ezeket a szavakat beszélték. Makón szerettem lenni mint gyerek.
+A nagyvendéglő udvarának változatossága az ő különféle népeivel, oláh
+medvetáncoltatókkal, torontáli sváb parasztokkal, akik franciául
+beszéltek, savoyard majmosokkal, a gülbabás törökökkel, a
+megyegyűlésekre érkező vidéki előkelő urakkal, mind-mind lekötötte a
+gyereklélek figyelmét. A pajtások között jó cimborák, az iskolában
+kedves lelkű tanárok s a kávéházban, ha nem volt lefoglalva az asztal,
+szabad volt billiárdozni: mi kell a gyereknek egyéb? Semmi vágyat nem
+éreztem haza, a város és a rokonok iránt. E pillanatban azonban, amikor
+kimondatott, hogy Szegednek vége, a hirtelen támadt fájdalom erőt vett
+rajtam s kimentem a kávéházból az udvarra, hogy ne lássák a könnyeimet.
+S az udvaron is, az állás alatt azt beszélték a kocsik mellett a
+kocsisok, hogy Szegednek vége, mert Gergő ugyancsak rázza a szakállát.
+Nincsen az a töltés, amelyik ezt a szelet kiállja.
+
+A szülővárosnak vége van tehát… Voltaképpen nem is szülőváros. Cegléden
+születtem a régi vasúti állomáson. Irtózatos nagy hideg volt hatvanhat
+karácsonyán, így nem is vittek be keresztelni a városba, hanem a papot
+hívták ki az állomásra. Aminél fogva előállott az a sajátságos helyzet,
+hogy sohasem voltam még abban a városban, amelyben a keresztlevél
+szerint születtem. Aminél fogva ismét meg csak az a helyzet, hogy csak
+az a város a szülőváros, amelynek a földje apáék és nagyapáék csontjait
+barátságosan méhébe fogadta.
+
+Ezen éjszaka csakugyan elveszett Szeged. Másnap kora reggel már tudtuk.
+Makó ugyan akkor még meglehetősen távol esett a forgalmas világtól.
+Vasútja nem volt, a Maroson gőzös nem járt, ma sem jár. Kocsival
+közelebb útja lett volna a tápai kompon át Lele felé, de arra a rossz út
+miatt nem járt senki. Inkább a másik úton jártak, Torontálmegyén
+keresztül. Erre ment az a kétkerekű talyiga is, amely a postát vitte, ha
+ki nem rabolták az útonállók, azután aztán szuronyos, fegyveres katona
+ült a kocsis mellett a talyiga bakján. A csendőrség nemsokára véget
+vetett ezeknek az állapotoknak, de akkor bizony még nem nagyon volt
+bátorságos az út. Távíróhivatal azonban volt már akkor is, oda érkezett
+az első hír s onnan szétfutott a csendes városba nagy hirtelenséggel.
+Arról azonban, hogy mekkora a veszedelem, hogy nagy-e a baj, vagy csak
+olyan, ami könnyen kiheverhető, nem tudott senki. Talán a hatóságok
+tudtak róla, de még nem publikálták. Volt ugyan egy hirlap, de az csak
+egy héten egyszer jelent meg, szombat esténkint. Annak a tudósítására
+tehát néhány napig még várni kellett. A talyigás posta sem járt, hogy
+legalább a kocsisa valami hírt hozhatott volna.
+
+Délután kezdtek kocsikkal érkezni az első menekültek a nagyvendéglő
+udvarára. A két legelsőn festettképű lányok, akik viháncolva ugráltak le
+a kocsiderékból. Az emberek bosszankodva mondogatták, ahogy a szegedi
+kocsik jöttére a kávéházból kicsődültek: hát előbb a rabok, azután ezek…
+Később azután jöttek mindtöbben mások is. Azonnal mindjárt megkezdődött
+a menekültek szétszállásolása, ruhaosztás, élelemosztás és a nemes
+csizmadia-testület olyan alkalmas patkoltcsizmákat osztogatott, hogy
+azokhoz fogható kevés tartózkodik a világűrben.
+
+Estefelé jött egy kocsi rokon is. A tulsóparti szőreghi rác fuvarosok
+ugyancsak kihasználták a bajt. Rendes körülmények között „féderes
+üléses, kivágott derekú“, szóval az azon idő szerint való fölfogás
+szerint „úri“ kocsin négy forint volt a fuvar taksája. Ekkor azonban a
+kukoricaszárüléses trágyahordókocsiért is elkívántak harminc forintot.
+
+– Még jó, hogy ennyiért is lehet kapni ilyen nagy forgalomban – mondta
+rá a menekültek keserű humora.
+
+Szóval egy kocsi rokon jött. Vége-hossza nem volt a faggatásnak, hogy
+hát mi történt és hogy hát a többiekkel mi van? A napok óta tartó
+izgalomtól, a földönfutóvá válástól, a hidegtől elcsigázott szegény
+hazátlanjaink nem igen tudtak a kérdésekre felelni.
+
+– A töltés átszakadt, a víz bejött, menekültünk. Hogy a többiekkel mi
+van, nem tudjuk.
+
+Még csak a borzalmakat sem beszélték. Elfásulva, szótalanul ültek s az
+elébük tett melegítő italokra olyformán néztek, mintha azt kérdeznék:
+hát ilyen is van még a világon?
+
+Másnap reggel, ahogy a könyveimet szíjaznám össze, apám szólt, hogy ma
+ne menjek föl az iskolába, fog a kocsis, menjek át vele Szegedre s ha
+van ott még rokon, hozzam el. Mert talán azért nem jönnek, mert nincsen
+alkalmatosság, amin jöhetnének.
+
+A megbizatás nagyon megörvendeztetett s vidáman készülődtem az útra. Nem
+ritkán jut eszembe ez a kis epizód, de ahányszor csak az eszembe jut,
+mindig el tudok gondolkozni az akkori meg a mostani gyermeknevelés
+fölött. Ma aligha jutna akár nekem, akár más szülőnek eszébe, hogy egy
+tizenharmadféléves gyereket olyan körülmények között, mint akkor voltak,
+megbizatással útra bocsásson. Abban az időben ez egészen természetesnek
+látszott. Mint már nagyvendéglőnél szokás, volt ugyan elég léhűtő a
+háznál, de ezek nem ismerték a szegedi rokonok lakásait s nem jutottak
+volna semmire. Azonfelül ott volt a rettentő hosszú és hegyes,
+kiviaszkolt bajuszú negyvennyolcas öreg huszár, a Sándor kocsis, annak a
+szárnyai alatt elereszthettek, mert az tapasztalt ember. Mint néhány
+forradás mutatta a mellén, annak idején a kozákok dárdáit is
+megtapasztalta.
+
+A kocsit jól ellátták gunyával, pokróccal. Sándor bácsi a bakon az úti
+pipára gyújtott. Vasút nem lévén, egyúttal fuvarosok is voltunk s a
+kocsi bejárt hol Vásárhelyre, hol Szegedre. Az öreg Sándornak rettentő
+hosszú cseréppipája volt, abban egy tömet dohánynak el kellett tartani
+akár Vásárhelyig, akár Szegedig. Pedig Szegedig akkor körülbelül három
+óra volt az út. Hát mentünk, a szürkék kocogtak, átmentek a Maroson, a
+kiszombori erdőben (azt is kivágták már azóta), kékes köd legelt a
+makkfák lábjában, áthaladtunk Ferencszálláson, elértünk Klárafalvára,
+amelyet rácul Kukutyinnak hívnak s ezen minőségében ott van a világ
+közepe, másodsorban az értelmetlen embert oda szokás küldeni zabot
+hegyezni. Az útszéli vendégfogadó ajtajára oda is volt írva nagyobb
+igazság szempontjából: „Itt a világ közepe, ha nem hiszed, gyere be.“
+Ezúttal bajos dolog lett volna belemenni, mert tele volt az országút
+szemközt jövő kocsikkal. Utasaik meg is bámultak minket:
+szerencsétlenek, hova mentek ti oda, ahonnan mindenki menekül? A fogadó
+előtt sok kocsi állott, hideg volt az idő s az emberek pálinkával
+élesztgették magukban a melegséget. Sándor bácsi sok bajjal
+parancsolhatta ki magának a kocsira a maga porcióját.
+
+A belső részek melegítésének elég tétetvén, a szürkék tovább kocogtak.
+Átmentünk Deszken s azon túl már, valamely útkanyarulatnál a lapos tájon
+odalátszottak a magasabb szegedi épületek. A tornyok és a belső város
+kétemeletes házai. Később, Mikes Kelemen szerint, sok más vidékre
+helyezte el a kenyeremet az Isten, több izben voltam esztendőn át távol
+várostól, hazától, de a visszatéréskor soha nem éreztem azt a
+kimondhatatlan örömöt, mint ekkor, ahogy a város tornyait megláttam. Ide
+csakugyan illik az a frázis, hogy szerettem volna, ha szárnyai nőnek a
+lovaknak s biztattam is Sándor bácsit, hogy gyorsabban, gyorsabban,
+Sándor bácsi azonban csendesen szólt vissza a nagy pipa mögül, hogy
+lassan érünk messzire, ifijur, amiben megint neki volt igaza.
+
+Kétszeresen is. Már ahogy Szőreghre értünk, mondták a szemközt jövők,
+hogy hiába mennek, úgy sem eresztik be magukat sem. Hiába lett volna
+minden sietés. Újszegeden, amely akkor Torontálhoz tartozott, a vármegye
+lovaspandurjai meg is állították a kocsit. Nem lehet bemenni, mert
+nagyon sok a hajóhídon a szemközt jövő. Nem szabad ellenük menni.
+Tanácstalanul álltam. Az egész úton a szabadító hős szerepében
+tetszelegtem magamnak, most meg ime csak az vagyok, ami vagyok:
+gyámoltalan gyermek. Valaki mondta azután, hogy hiszen gyalog be lehet
+menni, Sándor bácsi is mondta, hogy csak menjek be, ő majd megvár. Igy
+az öreg fahídon tolongók között átfurakodtam s egyszerre elvesztem,
+eltüntem a nagy sokadalomban. A belső városnak egy kis része, a
+legmagasabb hely mindjárt a Tisza-parton szárazon maradt s most minden
+élő, aki el nem szaladt hazulról, erre a kis darab szigetre szorult. Itt
+eleven, nyüzsgő élet élt, miután a siralom jajszavain már mindenki
+átesett és az Istenbe vetett törhetetlen bizalom nyomán a megpróbáltatás
+után az új erő beleköltözött az emberekbe.
+
+Ó, hiszen bizonyára maradt még szomorúság, nyomorúság és kétségbeesés,
+de azok e helyeken nem mutatkoztak s elbújva voltak szokásuk szerint. E
+kis sziget néhány utcáján sietve jártak az emberek s bár akkor még nem
+volt divat a sárga cipő, sokan mégis abban jártak, mert nem volt rá
+érkezés az új borjúbőrcipőt, amit akkor még nem árultak feketére festve,
+be is subickolni. A parti töltésen gyékényponyvák oltalma alatt
+hevenyészett vendéglők, sült a hús a szabad tűzön és pirult a
+vaslábasban az illatos tarhonya.
+
+Ahol víz volt, de sekélyebb, padlókon jártak az emberek s az egy-két
+itthon maradt fiáker is fuvarozott a vízben azokon a helyeken, ahol
+olyan sekély volt, hogy nem folyt bele a kocsiba.
+
+Beljebb, a mély, vizesebb utcákon különféle vízi edények jártak-keltek,
+a halászladiktól kezdve a műszaki katonák vaspontonjaiig; volt, aki
+hirtelen összebarkácsolt tutajon, volt aki mosóteknőben haladt a dolga
+után. Hűvös idő volt, de napfény feküdte meg az elöntött várost s a
+belső részeken, ahol a víz romlását még állták az erős téglafalak, olyan
+volt, mint valamely Velence, bár a víz piszkos volt és szemetes s ott,
+ahol festékkereskedéssel is foglalkozó matralista-boltokat (a
+fűszerkereskedés neve volt ez akkor a Materialen-Waaren-Handlung nyomán)
+öntött el, ott az elolvadt festék folytán tarka-barka volt a színe.
+Ilyen volt a színe az elöntött patikák körül is. Itt az volt a furcsa,
+hogy vízi jószág, a kacsa meg a liba is belepusztult az áradatba,
+amelynek a vízét a sok beleolvadt patikaszer megmérgezte.
+
+E kavarodásban, ami akkor volt, kerestem a rokonokat. Az egyik
+szerencsével járt, a háza kint maradt a száraz szigeten s neki is, mint
+a szárazon maradt többi kevésnek, abban főtt a feje, hogy hol adjon
+helyet annak a sok hajléktalanul maradtnak, akik az ősi rögöktől a
+nyomorúságban sem akartak távozni.
+
+Sokan, történetírással foglalkozók, úgy vélik, hogy az egykor három
+községből állott város neve az egykori írástalan időkben Sziget lett
+volna. Ezen elmélkedés akkor valóra vált, a megmaradt rész csakugyan
+sziget volt, arra menekült, aki bírt és lakót találtak a házak pincétől
+a padlásig.
+
+A másik rokonnak amolyan félszerencse jutott osztályrészül. Mint a
+vásárra járó mészáros szokta volt hazatéréskor mondani: no, anyjuk,
+hatvan forint a nyereség, kilencven a veszteség. Nyomdász volt,
+könyvkereskedő, lapkiadó s abban az időben már özvegy asszony. A
+villamos most éppen ott szaladgál, ahol akkor nagy háztelkének
+virágoskertje állott. A ház a szigeti emelkedés oldalában feküdt. Másfél
+méteres víz állott meg a telken. A ház alacsony volt, azt elvette s
+apránkint düledezett, hol egy fal, hol a másik omlott össze. Az udvar
+emelkedő részén az újabb nyomdaépület már magasabbra készült, csak a
+küszübéig ért a víz és nem is haladt tovább. Oda menekültek s oda
+hordták a boltból is, a házból is, amit lehetett. Hordók voltak az udvar
+vízén, a hordókra keresztben létrák fektetve, ez volt a járda s ahogy
+omlott be apránkint a lakóház, innen csáklyázták ki azokat a tárgyakat,
+amik a víz színen úszva maradtak. Amit nem értek el csáklyával, annak
+utánaküldték a kutyát. Kihozta és mondhatni, házbeomlás még kutyának
+annyi örömet nem okozott, mint éppen ennek.
+
+Mikor odaértem, éppen egy kis derü futott át a szomorúságon. Az omló
+házból valahogy kicsáklyáztak egy nagy aranyrámás tükröt s más helye nem
+akadván, felakasztották a kapubolt alá. Ott volt menekült egy szegény
+öreg rokonasszony is, az ennek láttára siralmasan mondta:
+
+– Ne oda tegyék, sógorasszony, azt a szép tükröt, mert ott elkopik, mert
+ott mindenki belenéz.
+
+Nevettek a nyomorúságban, bár aznapon aggodalmas volt, hogy nem hág-e
+följebb a víz? Mert akkor vége a sok drága nyomdagépnek. Ugy volt
+azonban, hogy a felsőbb hatalmak már megelégelték a szíjostor
+suhogtatását: a víz megállott. A néni, akit menekülésre invitáltam, a
+nyomdaház ablakaiból átnézett a telek tulsó oldalára, ahol apránkint
+rogyogattak a vízbe annak a háznak a falai, amelyben egy élet
+boldogságát élte át. Megköszönte a szívességet, küldte a rokoni
+tiszteletet és azt mondta:
+
+– Eredj csak haza fiam. Mondd meg otthon, hogy amíg itt minden össze nem
+dűl, addig én innen nem megyek el sehova.
+
+
+
+
+Levél a pusztában.
+
+Az úrféle azt mondja, hogy levelez egymással. A paraszti ember azt
+mondja, hogy levelezi egymást. Möglevelezi. Hogy most már a kettő közül
+melyik az igaz, ahhoz a tudósokon kívül senkinek semmi köze sincsen,
+mert hiszen nem is azon fordul meg a dolog. A tény az, hogy infanteriszt
+titulár gefrájter Valentin Borsodi oda alá katonáskodik az Artorácban,
+mint az illik is olyan legényhez, aki, miután a király fegyverét idegen
+népek előtt éveken át viselte, majd hazajövetele után a tisztes csikósi
+foglalkozásban rendes, egy helyben lakó, adófizető polgárrá akar válni.
+Mert bármit beszéljünk, szolgálni kell a királyt. Vagyis hogy a
+császárt. Mert csak a honvéd szolgálja a királyt; a közös a császárt
+szolgálja, mert ez így van a szabájban. Sok minden benne van a
+szabájban. A szabáj nagy úr.
+
+Ki csinálta a szabájt? Az ördög tudja. Van. Termett, mint a subagallér.
+De súlyosabb, mint a subagallér. A szabáj a maga töméntelen sokaságával
+ránehezedik az emberre és nyomja. Az ember hiába védekezik, mert a
+szabáj a hatalmasabb. Nincs mást mit tenni, mint hogy tűrni kell a
+szabájt: az ember palástul ellene veti a türelmet.
+
+A türelem, mondhatni, a legszebb erények közé tartozik, minélfogva ritka
+madár már manapság, akár csak az arasztos szalonna. De aki katona és a
+szabájok alatt van, az a türelemnek a sótalan kenyerével él és a
+sóhajtásait küldi csak a messziségből a hazai nagy, fényes rónák felé.
+Ezt megengedi a szabáj. A fennálló rend érdekében szükséges is, hogy ez
+így legyen, mert tudni való, hogy ha a sóhajtásait a távol idegenből nem
+küldhetné haza a fiú, akkor úgy eltelne bánattal és sóvárgással a keble,
+hogy belefulladna. Ennélfogva a szabáj ez ellen nem szól semmit. De nem
+is volna igaza, ha visszabeszélne. Igy tehát a sóhajtások szállnak
+hazafelé, nagy hegyeken és mély völgyeken által, miután nehezen
+szakadtak föl a kintvaló lelkekből. Mondják, hogy korai őszön, regruták
+elvitele idején ez hozza a háromnapos bánatos esőt, amidőn is mindenek
+lelke megtelik szomorúsággal. Bár ugyan, hogy ez igaz-e, afelől teljesen
+helyénvalók a kételkedések. Sok mindenféle haszontalanságot lehet e
+felől beszélni, ha a nap hosszú. De annyi bizonyos, hogy mink is
+öregebbek, mikor oda alá hurcoltuk a fegyvert, fejfödőt emelve
+köszöntöttük a hazulról lefelé utazó felhőket és az eszünkbe sem jutott,
+elmélkedni afölött, hogy eme légtünettani körülmény voltaképpen cirrus
+cumulus-e vagy cirrus stratus. Ellenben a légi útjában lefagyott kis
+fecskét betettük fölmelegedés okából a kebelünkbe az ing alá, mondván
+neki szeretettel, ha ébredezett: vajjon nem a mi tanyánk ereszete alól
+való vagy-e? Ilyesmik történtek.
+
+Mindez azonban tökéletesen és teljesen hiábavaló beszéd, amit nem is
+érdemes folytatni, mert nyilvánvaló, hogy sok beszédnek sok az alja.
+
+Térjünk vissza ahhoz a ténydologhoz, hogy infanteriszt titulár gefrájter
+Valentin Borsodi onnan oda alulról levelezni szokta az édesapját,
+bizonyos nevezetű idősb Borsodi Bálintot, ki is, mint ismeretes, számadó
+gulyás idekint az alsó-tanyán, az átokházi pusztán, a Két Rózsák
+járásában. Igy is szokta a Bálint fiú címezni a levelet, nem pedig a
+tanyájukra. Ennek az oka abban keresendő, hogy a számadó felesége nem
+tud írást, ha a levél oda menne, nem tudná elolvasni. A gulyás pedig
+ritkán jár haza. Ez tény, amit ez a régi nóta is megerősít:
+
+  Cintányéron, cintányéron aprószőlős pogácsa,
+  Fáj a szívem, fáj a szívem a gulyásra, de a gulyásra.
+  Arra pedig ne fájjon,
+  Mert a gulyás, mert a gulyás ritkán hál ám az ágyon.
+
+Azonban így sohasem lesz vége ennek a történetnek, ha folyton-folyvást
+más mesgyéken kalandozunk. Maradjunk inkább csak a levélnél, amely jön.
+Valósággal jön, mert egy ideig a postapatrul hozza gyalog, amígnem aztán
+vasutat ér. Ekkor már könnyebben utazik a levél. Előbb a bosnyák
+kisvasút hozza, Bródban átteszik a nagyvasútra és hát mi az egy olyan
+nagy vasútnak, egy ilyen kicsi levél: könnyen hozza. Elhozza egészen
+Szegedig. Itt automobilra ül a levél, úgy jön be az állomásról a
+főpostára. Itt azután megint kocsira ül a levél, úgy megy ki az
+alsótanyai postahivatalba. Itt azonban már nyeregbe ül, mint illik egy
+olyan levélhez, akinek az írója annak idején, majd Isten szent
+segítségével csikós akar lenni.
+
+De nem mindjárt ül a nyeregbe, mert az nem úgy van ám, kérem alássan. Az
+ilyen pusztaszéli postahivatalok csak olyan félforma hivatalok.
+Arravaló, hogy aki ott levelet ír, attól átvegye és az útjára küldje. De
+arra már nincsen neki embere, hogy ami levél hozzá érkezik, azt a nagy
+mezőség szétszórt tanyáiba ki is hordja. Némelyik tanya félnapi
+járóföldre van a hivataltól. Igy hát a levelek várnak a jó szerencsére.
+Aki levelet vár, elmegy a postához, s megkérdezi, hogy jött-e levele?
+Vagy pedig a lovasrendőrök vasárnap délelőtt elviszik a leveleket a
+tanyai bormérésekbe, tudván úgy körülbelül, hogy melyik terület melyik
+népe melyik csárdába jár. Vasárnap délelőtt valamelyikbe el szokás
+menni, mert az a börze, ott történnek a napszámos-fogadások s ott
+állapítják meg a jövő heti napszámárakat. Hacsak valami baj nincsen
+akkor, akkor ezen a jeles aktuson ott szokás lenni mindenkinek. Ha
+azonban még sem lenne ott, akkor ott van a szomszéd, az elviszi neki a
+levelet barátságból.
+
+Hát bizony ilyen lassú odakint a levél útja. A Borsodi számadónak
+küldött levélé még lassubb, mert az ilyen gulyásféle embernek nincsen
+meghatározott csárdája. Nem egy helyen van, ha a mező füvét föllegelte a
+jószág, odébb megy vele. S habár egy-egy gulya nyolcszáz darab szokott
+lenni, a buckák között úgy el tud velük tünni, hogy kész mesterség a
+rátalálás. Hát ilyen helyre már csak akkor jut ki a levél, ha valamely
+lovasrendőrnek éppen a pusztán keresztül van az útja s ha már arra jár,
+megkeresi azt a gulyát, amelyben neki is legel az üszője.
+
+Most éppen ez az eset, Kazi András öreg pusztázó lovaslegény viszi is a
+levelet. Déltájban van az idő, a tájon a vénasszonyok nyarának langyos
+napfénye játszik. A gulya hever a dörgölőző fa körül, a gulyások a
+cserényben vannak, ebéd irányában. Most jó ebédet kászolított a
+szárnyék-ember, tejes-levest bennefőtt tarhonyával. Kanalazza kiki a
+bográcsból a tulajdon maga kanalával.
+
+Ugatnak a kutyák. Egy ember föláll, hogy messzibbre ellásson. Mondja,
+hogy lovasrendőr látszik, erre tart.
+
+– Melyik?
+
+No, nem nagyon lehet melyikezni, mert nem olyan sok van.
+
+– Alighanem az öreg Kazi András, mert Tóth Mártonnak fekete lova van.
+
+Ez meg pej, tehát nyilvánvaló, hogy Kazi András ül rajta.
+
+– Alighanem levelet írt a fiam – gondolja Borsodi, de nem mondja, mert
+hátha, úgy lehet, nem is írt levelet a fia.
+
+Nyugodtan kanalaz tovább, mert várni kell. Nemcsak várni kell, hanem
+várni is kell tudni. Nem szabad mutatni itt az emberek előtt semmi
+kíváncsiságot, az apának a fia iránt való szeretetéből semmit, de
+semmit, mivelhogy az ilyesmi csak asszonyoknak való. Ami a várást
+illeti, Kazi egy kicsit váratja is. De ez nem ok nélkül van. Ha valaki
+kilátogat a gulyához, hogy föltekintse az üszőjét, annál az igen nagy
+darab szégyen volna, ha a gulyáshoz menne, hogy mutassa meg neki a
+jószágját. Azt magának a gazdának kell megtalálni, hogy melyik az övé a
+nyolcszáz darab közül. Ez a tarka jószágnál nem nehéz dolog, de a
+régifajta fehér magyar baromnál már nem olyan könnyű, mert nagyon
+egyformák. Ráadásul most, delelés idején fekszik is a gulya s így a
+nagyságban és a testállásban levő különbségek sem mutatják magukat.
+
+Idővel azonban azért Kazi csak megtalálja az üszőjét és megnézi. Szól
+neki: – Kajla – amire az üsző fölemeli a fejét és a gazdájára tekint.
+Hát jól fölpöndült, mondhatni, megéri a fűbérét. Kazi le is száll a
+lóról, az üszőt fektéből fölkergeti s úgy gyönyörködik benne. Szép az
+ilyesmi.
+
+Idősb Borsodi Bálint csak várja, míg majd a cserényig eljön. Mán halad
+arrafelé, a kutyák üdvözlő beszéde mellett. Köszön. Adjon Isten. Hát
+adjon Isten. Hát löhet-e? Hát löhet. Hát mire végzik? Hát ehun e.
+Egésségükre szolgáljon az ebéd. Köszönjük, tessék velünk tartani. Hát
+csak Isten áldásával.
+
+Ugyan, hiszen már nem is igen van a bográcsban, de a sajtot meg a
+kenyeret kiteszik a padra, a tülökkel együtt, amiben a só és a paprika
+van célirányosan összekeverve.
+
+No, pár falatot tisztesség okából is enni kell. András lovát egy bojtár
+elviszi itatni, maga András pedig vág egy szeletet a sajtból. Jó nagyon
+a tehénsajt annak, aki szereti. Rozskenyérrel. Sóval, paprikával.
+
+– Hát erre járt kend? – kérdezi Borsodi.
+
+– Erre – mondja Kazi. – Pöcsétöt vittem Széll Jánosnak. Már mögint
+hivatva van be a városba, a törvénybe.
+
+A bírósági idéző-cédula még mindig pöcsét. Sok száz éves szaga van ennek
+a szónak. A pecséttel való törvénybe idézésnek megmaradt nyoma ez. A
+citatio cum sigillio. Már másfelé az emléke is elhalt s ott él a nagy
+csendességek birodalmában, ahol minden aludni látszik.
+
+– Ugy hát? – mondja Borsodi.
+
+– Az – feleli Kazi. – De mondom, ha már erre járok, elhozom ezt a
+levelet is kendnek. Úgy gondolom, hogy alighanem a lentvaló fia levelezi
+benne kendet.
+
+Borsodi nyugodtan nyúl a levél után s kibontja a takaró papirosból.
+Csakugyan, ez a fia levele. Mit ír vajjon? sorsa hogy áll? talán baj
+érte?
+
+Mi van a paraszti katona levelében? Nem sok. A táborokban kis
+levélpapirost árulnak a kantinosok, a katona betűi meg nagyok. A fegyver
+elhúzza a kezet, akár csak a kapanyél. A katona nem is mondja, hogy
+levelet ír, hanem azt mondja, hogy rajzol. Maga-magát gúnyolja vele.
+Mert csakugyan külön-külön rajzolja a betűket, mint az iskolásfiú, aki
+most tanul írni. A nagy betűkből kevés fér föl a kis papirosra. A szavak
+a levél elején s a levél végén jóformán mindig ugyanazok, csak a közepe
+táján van valami új mondanivaló. Az eleje ilyenforma: „Kelt levelem a
+Kistanyán, ide alá az Artorácba, október 20. 1912. Szeretett szülő anyám
+és tanító apám és kedves testvéreim. Kívánom a jó Istentül, hogy ezen
+pár sor írásom friss jó egészségbe vagyok, melyhez hasonlót maguknak is
+kívánok. Továbbá tudatom, hogy Roza ángyi fia, a Sándor is friss jó
+egészségben van, melyhez hasonlót maguknak is kíván.“ Ez az eleje. Ez
+lefoglalja a kis papiros egyik oldalát. A vége pedig: „Ezzel bezárom
+levelem, sok jó egészséget, hasznos munkát kívánok, tisztölöm Roza
+ángyit, a Vén Jánosék Pirosát, a Jóska sógort, a Mihály bácsit, ha
+érkezésük van, küldjék ezen levelemnek mássát és a Pirosnak adják
+tudtul, hogy tisztölöm…“ Ami a levélnek az eleje meg a vége közé jut, az
+az újság.
+
+Borsodi lassan olvassa a levelet. Lassan, úgyszólván minden betűt külön.
+Foglalva. I-es –: is, te-e: – te, nő, té-ü: tü, lö: istentül. Hangosan
+megy ez, a többiek hallgatják s egy fiatal bojtár csodálattal gondolja,
+hogy milyen jó fogalma van a Bálintnak odalent a katonaságnál.
+
+Egy helyen aztán ezt olvassa ki a levélből az apa:
+
+„továbbá tudatom kedves tanító apám és édös szülő anyám, hogy ha
+háborúról van a szó otthon, annak hitelt ne adjanak, énfelüllem
+aggodalommal ne legyenek s a szívüket ebbe a gondolatba ne szaggassák,
+mert elmondta a kapitány úr, hogy ő fölsége öreg létire nem akarja már,
+hogy háború történjen, hanem hogy a szolgálatot pontosan köll tartani,
+minekutánna komoj dologba vagyunk…“
+
+Borsodi abban hagyja az olvasást s most már szívéből fakad föl a
+sóhajtás:
+
+– Hála Istennek…
+
+Az emberek hallgatnak, csak a gondolatok forognak a fejekben, hogy jó
+fiú ez a Bálint, nem hiába, hogy szülőszerető volt világéletében, még
+most is csak a vigasztalás szavait küldi nekik. Míg más hány van olyan,
+hogy örökké panaszokat levelez haza, hogy csak pénzt küldjenek neki.
+
+Kazi lovasrendőr, mint tapasztalt fegyveres, aki itt a pusztán a
+hatalmat képviseli, azt mondja:
+
+– Löhet, hogy úgy lössz. Löhet, hogy nem úgy lössz.
+
+– Hát én csak úgy gondolom – borul el Borsodi. – Nincsen ebben okos
+embör. Furcsa idő jár. A holdnak mindig nagy udvara van. Néha szömez az
+eső, pedig nincs is mibül. A jószág is nyughatatlan.
+
+Egy bojtár beleszól:
+
+– A kupecok szödik a lovat.
+
+Igen, vannak ilyen jelenségek. A kutyákat ugyan nem szedik a kupecek,
+mivelhogy minek kellene nekik, de a kutyákban is valami különösség
+észlelhető. Néha minden ok nélkül kirohannak a gulya közül a mezőre és
+nagy ugatásokba kezdenek. Mit ugatnak ilyenkor?
+
+– Ahun a! – kiáltja a Jancsi bojtár. – Hát az mi?
+
+Mind arrafelé néznek, amerre a Jancsi mutat.
+
+A messzi távolban, ahol a föld széle az ég aljával ölelkezik, a tűző
+napsugárban látszik, hogy valami fényesség fut végig a föld peremén, de
+igen nagyon sebesen. Úgy száguld, mintha lovasember vágtatna vele, de
+nem látszik sem ember, sem más teremtett állat, csak maga a kápráztató
+csillogás siklik tovább teljes csendességben.
+
+Megdermedve nézik. Még a gulyabeli állat is, amelyiknek éppen arra volt
+a feje, odabámul.
+
+Kazi András pusztázó katona hirtelen a lovára kap. Neki kötelessége
+megtudni mindent, ami a pusztán történik. A másik pillanatban már vágtat
+is a kutyák nagy ugatása között a titok után, szinte röpköd a kardja az
+oldalán.
+
+Azonban messze van odáig. Vágtat Kazi, ahogy csak bírja a ló, de a
+fényesség egyre jobban távolodik s utoljára eltűnik a fiatal ákácos erdő
+fái között.
+
+Kedvetlenül tér vissza idő multával habos lován.
+
+– Nem birtam utolérni – mondja.
+
+Hát hiszen nem is lehet az ilyent utolérni. Ezek földöntúli dolgok.
+Jelzések, amik akkor történnek, amidőn valami veszedelem következik.
+Borsodi számadó is búsan legyint a kezével:
+
+– Irhat a gyerök, amit akar. Beszélhet a kapitánya, amit csak akar.
+Mikor már jelönségök vannak…
+
+S az emberek elszomorodva tekintenek maguk elé. Valóban, jelenségek
+vannak, amik intik az embereket és figyelmeztetéseket tartalmaznak.
+
+* * *
+
+Pedig mindössze annyi történt, hogy a puszta másik szélén lakó Vadlövő
+Mihály, közismert rossz csont, e napon új, fényes biciklit lopott a
+városban s azon karikázott hazafelé.
+
+
+
+
+Vasút akar lenni.
+
+Hogyan támad az út? Ezt bajos tudni, de elnézni lehet. Mikor a réti
+semlyék, vagy a legelő fölszabadul tavasszal a hó alól, apránkint
+gyalogutak keletkeznek rajta. Hosszában és keresztben. Idő multán
+kitaposódnak, a lépések alatt a fű elsárgul rajtuk: a zöld mezőben ez a
+sárga vonal mutatja, hogy ez az út. De ez az út sohasem egyenes, pedig
+semmi oka sincs rá, hogy a sík mezőn ne legyen egyenes. Mégis mindig
+csak girbe-gurba. Ahogy az első ember ment rajta keresztül, ahogy utat
+vágott a csatakos mezőn, a többi mind utána ment, szóval, mint mondani
+szokás, nyomon járt. Mehetne a mezőn másfelé is, de nem megy. Hegyes
+vidéken ez más, mert ott kerülgetni kell a köveket, itt azonban mit sem
+kell kerülgetni. A menés a mező minden részén egyforma lehetne, az út
+rajta egyformán jó, vagy egyformán rossz. Időt is takaríthatna az,
+akinek sietős dolga van, ha egyenesen haladna a mezőn s nem kanyarogna
+rajta úgy, ahogy az út kanyarog. Az elmélet ezt így mondaná, de a
+gyakorlat nem így mondja. Ahogy az az ember kanyargott, aki tavasszal
+legelsőbb vágott, úgy kanyarog utána mindenki, aki arra jár. Miért? Ki
+tudná? S miért kanyargott az első útcsináló? Azt sem tudni. Talán tócsák
+voltak még a nedves földeken s azért kerülgetett. De azok már elmultak
+régen s az utána következő utasok már a nem létező pocsolyákat
+kerülgetik. Ez így van. Mert kell valami előljárónak lenni, aki nekivág
+valaminek. A többi pedig halad utána. Ez egy kicsit sajátságos dolog. Ha
+a juhász át akarja hajtani a nyájat az árkon, a birka nem megy. A juhász
+rájuk ereszti a pulikutyákat. Azok ugatják, marják, harapják a birkát, a
+hátukra ugrálnak s úgy tépik dühükben a fülit, de a birka mégsem megy.
+Akkor a juhász fölveszi az öreg kolompos vezérürüt s átveti az árkon.
+Akkor azután valamennyi birka ész nélkül tolakszik át az árkon, még le
+is tapossák a gyengébbet a nagy igyekezetben.
+
+Más azonban a kocsiút. Hát azt ki tudná megmondani, hogy a sík mezőben
+az miért kanyarog minden ok és értelem nélkül? Azt mondják, hogy azért,
+mert itt az a tanya van, amott az a tanya van és az útnak szokása, hogy
+a tanyáknak közelébe kanyarog. Pedig dehogy. A tanyák legföljebb száz
+évesek s az út több évszázados. Az utak előbb voltak, mint a tanyák,
+amiként, hogy nem a víz folyik arra, amerre a városok vannak, hanem
+megfordítva. Némely alföldi út dombon megy keresztül. Az ilyen út a régi
+használat nyomán úgy ki van vágva, hogy az út két oldalfala a kocsiban
+ülő ember fejével van egy magasságban. Pedig ezt az utat nem vágta ki
+senki, hanem ezt a rajta való járás vágta így le a dombból. Úgy lehet,
+hogy ezer esztendőnek ez a járás-kelése kellett ehhez. S ezer év előtt
+az az ember, aki itt utat tört, miért éppen itten tört utat? Azt
+mondják, hogy ez a véletlenség műve, mert hiszen valamerre csak kellett
+mennie, ha már éppen menni akart. Ez igaz, de azért az sem egészen úgy
+van. Nálunk az az út, amely a tanyára visz, hosszú darabon át szigorúan
+Szeged és Dorozsma határán fekszik, lombos vidéken, már amennyire
+mifelénk ilyesmiről beszélni lehet. Ez is olyan sok évszázados-forma út.
+A két oldalán szőlők, amik homoki borokat teremnek. Az út széles ugyan,
+nem is országútnak nevezik régi nyelv szerint, hanem marhahajtóútnak, de
+azért mégsem szélesebb, mint tizenöt öl. Miért van éppen itt? Azt
+mondják azért, mert itt a határ. De hiszen nyilvánvaló, hogy az út
+régibb, mint a határ. S az út két oldalán a szőlők két különféle bort
+teremnek, más íze van a dorozsmai oldalon lévő bornak s megint más íze a
+szegedi részen termettnek. A szőlőtőke ugyanaz, a kezelés módja ugyanaz
+s az út által kettéválasztott szőlőkben mégis más ízű bor terem. Aki
+legelőször járt erre kocsin, aki legelőször intézkedett az iránt, hogy
+ne más felé, hanem tisztán csak errefelé legyen az út: hogyan találta
+meg az a régi ember a földek minőszerűsége között való elválasztó
+határt? Ez a kérdés azonban szintén azon dolgok közé tartozik, amikben
+nincsen okos ember.
+
+Más azonban a vasút. Ez már ugyancsak új dolog, ez nagyszerű dolog,
+amiről azt mondja a régi katonai nóta:
+
+  Sikojtozva, mint az vason az bagon,
+  Kedves rózsám kinézött az ablakon.
+  Mindkét szömöm könnybe lábadt,
+  Úgy néztem én teutánad galambom.
+
+Ilyen a vasút ott, ahol van. Hát ahol nincsen? Azt lehetne mondani, hogy
+ott semilyen. De erre is el lehet mondani: hogy pedig dehogy. Ott kint,
+a mély mezőkben elsülyedt tanyák között a vasút a gondolatokban él. Nem
+a valóságban van meg, hanem a koponyákban. E helyeken irígység tárgya az
+a másik pusztaszél, amelyen vasút megy keresztül s ahol e tanyai házak
+ingaóráját a vaskerekű kocsik járásához lehet igazítani. Csak az egészen
+öregek törődnek vele, gondolván, hogy minek az már arra a kis időre, ami
+nekik az életből még lemorzsolni való van? De mások mind lesik a híreket
+róla, hogy akar-e vasút lenni, hogy csinálják-e vajjon s a gyermekek,
+akik még sohasem láttak ilyesfélét, esténként e szörnyeteg vasbikák
+felől álmodozva alszanak el a kuckóban.
+
+* * *
+
+Egyszer csak jön egy úrforma a határba kocsin, több emberrel, meg sok
+színes karó a kocsin. Ez az úr a mérnök, vagy pedig nagyobb
+tiszteletadás okából földmérnök, mivelhogy a földet méri föl. Az emberei
+pedig lánchúzó mérnököknek neveztetnek és sok bort szeretnek inni, de
+nem csoda, mert nekimennek a lánchúzásban akár a víznek, hát hideg
+időben belső meleg erő szükséges ide, az pedig a borban van. A mérnöknek
+van hosszú messzelátója, amely háromlábra jár és van a mérnöknek sok
+makfája, amely szó megint térképet jelent s a mappából formálódott. A
+mérnök mindig cigarettát szív, aminél fogva csak sovány, ami azonban
+szintén nem csoda, mert a mérnök odaföl a Budapestbe a heptikus iskolába
+szokta tanulni a messzelátás tudományát.
+
+Ahol a pusztaszélen a háromlábú masina hol itt, hol ott feláll, ahogy a
+tarka karókat a lánchúzók itt, amott a földbe leszúrják, ahogy a mérnök
+a rézcsövön nézdegél keresztül s a kezefejével hol erre, hol amarra
+kergeti a legyeket az orra elől, (pedig így ilyenkor ősszel már már
+muslinca sincsen: hát mi baja velük?) mindez különös dolog arra kifelé
+és sok szóbeszédre ad alkalmat.
+
+– Hát ez hozza a vasutat? – kérdezik gúnyosan némely kételkedők.
+
+Más emberek, akik régebben fiatalkorukban mint kubikusok világot láttak
+s értenek az efajta tudományokhoz, csendre intik őket, mert úgy áll a
+dolog, hogy csakugyan így és nem másképpen képződik a vasút.
+
+No, ha így van, a más. A mérnök a gárdájával együtt kezd abban a
+tiszteletben részesülni, amelynek a hatalmasak irányában való
+megnyilvánulás a szokása. Legélénkebb érdeklődés kíséri most már azt,
+hogy merre jár a háromlábú masina. Mert bizonyosan arra megy majd a
+vasút is. Tóásó Biacsi Ferenc, akinek a tanyájában a mérnök meghálni
+szokott, általános irígykedésben, megszólásban és meggyanusításban
+részesül. Mert bizonyosan kifurfangérozta már magának a mérnöknél, hogy
+az ő tanyáján lesz az állomás, mindjárt a kukoricagóré mellett.
+
+De jól van ez így, hogy a beszéd megindul. Mert voltaképpen az
+előbbhaladásért való törekvések ezek. Továbbá, mikor a mérnök már minden
+szerszámával és cselédjével elvonul a mezőkről, van legalább a téli
+estéken odakint miről beszélni. Például Sós Szabó Pál azt mondja:
+
+– Az én földemön ugyan ingyen nem mén körösztül. Ha mönni akar
+sajátítson.
+
+– Hát hiszen nem is ingyen akarják azt – vélik mások.
+
+– Az más, – feleli Sós Szabó – azt mög löhet érteni. Hanem amúgy, azt
+már nem. Mert tudja kend, a szó: szellő, a kontraktus: az csak papiros.
+Hanem a pénz a fundamentum.
+
+Néma csend és hallgatás van.
+
+Most Nyerges Kiss István szól, mint öreg ember:
+
+– Én pedig ingyen is odaadom a földem sarkát, ha arra kerül a vasút.
+
+– Jaj, – feleli Sós Szabó – hiszen akkor elbukott kend. Ha beépítik a
+kend földjébe a vasúti töltést, hát akkor hogy megy kend rajta körösztül
+a föld másik részébe szántani az ekével.
+
+Most az emberek Nyerges Kisst nevetik, de egyben gondolják, hogy van
+annak magához való esze. De csakugyan, Nyerges Kiss azt feleli Szabónak:
+
+– Mondtam már, hogy csak a földem legsarkát ígértem oda; hát azon túl
+már hova haladjak az ekével?
+
+Most erre még hangosabb a nevetés, de most már Sós Szabónak a rovására.
+És Szabó elkeserülve a gúnyos kacajon, mérgében félreteszi még az
+idősebb iránt való tiszteletet is és így adja föl a kérdést.
+
+– Kend talán a városi urak szószólójává szegődött? Ugyan mi fizetés jár
+érte?
+
+De Nyerges Kiss István csak szótlanul legyint egyet a kezével erre a
+beszédre. S a népek most már reá nyugalommal tekintenek. István bácsi
+helyt állt. Helyt állt no, bárki bármit beszéljen is.
+
+* * *
+
+Mindezek azonban csak a kezdetnek a kezdetei. Mert azután jön a java.
+Mikor a nagy lassú medvék, a hivatalos apparátusok megmozdulnak a vasút
+irányában és megkezdik a bejárást. Két fajtája van ennek is. Az egyik a
+közigazgatási bejárás, a másik a műtanrendőri bejárás. A különbség a
+kettő között az, hogy amikor a közigazgatásra járnak be a hivatalosak,
+akkor még nyoma sincsen a vasútnak, ellenben mikor műtanrendőrileg
+járnak be, akkor már kész a vasút, megy is, fütyül is, csakhogy nem
+hivatalosan megy s nem hivatalosan fütyül. A műtanrendőri bejárás után
+azonban már hivatalosan gázolhatja el azt a pusztai kivert bikát, aki
+nagy magabizakodásában nekiment a jött-ment vasbikának, hogy kiszorítsa
+a határból, amelyben eleddig csak ő volt az uralkodó erő, tekintély és
+hatalom.
+
+De ez még messze van. Ezúttal csak közigazgatásilag járnak-kelnek
+mindazok, akikre a törvény a hivataluknál fogva rájuk parancsolta, hogy
+értsenek ehhez a mesterséghez. Mert ehhez érteni kell, most dülvén el az
+egész vasút sorsában az, hogy merre menjen.
+
+Ez pedig nagy kérdés.
+
+Mert ha e tekintetben Luklábú Csülkös Monori Kiss István kintvaló
+gazdálkodó polgártársunkat fölkérdezzük, Istvánnak az a nézete, hogy ő
+nem bánja akármerre megy is, de az ő tanyája udvarán föltétlenül
+keresztülmenjen, mert ő egyenesen az ereszet alól akar a vasútra
+fölszállni. Továbbá a vasút az ő udvarába úgy kanyarodjon, hogy azt nem
+bánja, ha a szénaboglyák a túlsó oldalakra essenek, de a kút
+mindenképpen az innenső oldalon maradjon. Ezt megkívánja a jószágitatás,
+továbbá az apró libai, kácsai és csirkei szempont, nehogy ital végett a
+túlsó oldalra levő járkálások folytán elgázoltassanak szegények.
+
+Miután körülbelül a lapos mezőkön majdnem mindenki így gondolkozik, a
+hivatalos uraknak főhet a fejük eléggé abban, hogy most már csakugyan
+merre menjen a vasút.
+
+A muszka császár megteheti azt, mikor már fölbosszankodik az ilyenféle
+érdekeltségi háborúkon, hogy a léniával egy egyenes vonalat húz a
+térképre s az mondja: erre menjen a vasút. Alkotmányos országban azonban
+nem történhetik ilyesmi – véli Luklábú Csülkös és ehhez mindenek
+hozzájárulnak.
+
+Azonban bárki bármit beszéljen, szép azért elnézni az ilyen tülekedést.
+Egyéni érdekek harca ugyan, de mégis csak az általános fejlődés csatája.
+
+Hiszen az emberek nem olyan bolondok odakint sem, hogy ne lennének
+belegyőződve abba, hogy úgysem mehet be minden tanya udvarába az a
+vasút, de mégis küzdenek, próbálkoznak, erőlködnek, igyekeznek: eleven
+cáfolatául annak a vádnak, mintha a kint élő népben az előbbre való
+haladás ügye felől elfásulás tartózkodna.
+
+Egy formás menyecske, úgy a negyven év körül, igen csak dörgölődzik az
+urakhoz, akik a makfákon az utat szerkesztik. Kocsival megy utánuk s
+ahol csak megállnak, mindjárt köztük van.
+
+Már mikor nem állhatják, megkérdik tőle:
+
+– Ugyan melyik földben érdekelt?
+
+– Én? – mondja az asszony. – Én? Ezen a tájon mán semelyik földben sem.
+Én arra beljebb való vagyok. Az én földem mellett úgy is elmegy.
+
+– Hát akkor mit kínlódik itten velünk ok nélkül?
+
+– Azért, – magyarázza a menyecske – hogyha majd möglösz a vasút, az én
+fiamat tögyék bele fűtőnek…
+
+* * *
+
+A bizottság kocsin jár. Az úgynevezett érdekeltség egy része szintén
+kocsin követi, vagy pedig gyalog. A homokon ugyanis nem sok különbség
+van a kocsin való menés és a gyalogjárás között. Sőt a gyalogjáró az
+ösvényeken néha hamarabb odaér ahova kell, mint aki a kocsival az utakon
+kanyarog.
+
+Föltünik egy szálas, erős tartású idős ember, aki nincsen kocsival, de
+minden megállási helyen ott van.
+
+Figyelemmel hallgatja a tárgyalásokat, de nem szól bele semmibe. Szóval
+nem zavarja a vizet.
+
+Csak néha kérdezi:
+
+– Hát erre mén?
+
+– Igen.
+
+– Erre a Vödörlopó Dobó tanyájának?
+
+– Hát.
+
+– Úgy hát – szól elgondolkozva, amikor a kocsik megint megindulnak,
+ismét csak megy utánuk.
+
+Egyszer azután megkérdezik tőle szintén egy megállóhelyen:
+
+– Bátyám, maga miben érdekelt?
+
+– Sömmiben – feleli kurtán.
+
+– Hát akkor miért fárasztja itt magát?
+
+– Hát tudja, – feleli az őszes ember – én már úgy se éröm mög ezt a
+vasutat. De tudni akarom, hogy ha majd legalább lösz, hát merre mén.
+
+Az urak beleszólnak:
+
+– No pedig most már nem olyan hosszú lesz a várakozás. Megérheti még,
+hogy fütyül a vasút. Hány éves? Hatvanöt?
+
+– No – mondja az öreg. – Följebb.
+
+– Hetven?
+
+– Följebb!
+
+– Csak talán nem nyolcvan?
+
+– No, – neveti a vénség – annyi sem. Hanem kilencvenkettő. Tudják az
+urak, én még abban az időben születtem, mikor Ferenc császár megbukott a
+feketehasú bankókkal.
+
+Hát nem lehet tagadni, jó levegő van ezeken a külső részeken. Fényes
+tekintetével az emberekre nevet és ákácok illatos virágai peregnek a fák
+hegyéből a vén fejekre.
+
+
+
+
+Félkézkalmárkodás.
+
+Már nem él az, aki kitalálta, hogy a dülőföldet dülőföldnek hívják, mert
+ha élne, meg lehetne kérdezni tőle, hogy miért nevezte el ennek. Mert a
+dülőföld nem dül semerre, se jobbra, se balra, hanem fekszik a dülőutak
+között. A dülőút sem dül semerre, legfölebb a ló dül ki benne nagy esők
+idején. De mégis csak így nevezik mind a kettőt. Ami egyébként nem baj,
+mert nem a név a fődolog, hanem a föld.
+
+A dülőföldek pedig szépen keresztben állanak a dülőutakhoz. Egyik
+felükkel ezen úthoz, a másikfelükkel a másik úthoz, mintha valamely, a
+földre fektetett létra fokai volnának a közbeeső ürességgel. Az egyik
+darab dülőföld Jó Jánosé, a másik Kis Mihályé, a harmadik Pál Józsefé.
+Azután van még több jobbra, balra is, mert a dülőutak létrája hosszú.
+Egyik darab föld vékonyabb, a másik vastagabb, mert ez így van, miután
+az ujjunk sem egyforma. A sok dülőút egy kis darab birodalom így
+együttvéve. A földek nincsenek elkerítve egymástól, csak egy vékonyka
+üres csík mutatja, hogy hol végződik az egyik tulajdon s hol kezdődik a
+másik. Ilyen helyeken bizony tág mezeje van a lopásnak.
+
+Mondják, hogy a földgömb túlsó oldalán, a szigeteken laknak meztelen
+népek, akiknek a beszédéből hiányzik a lopás szava, mivelhogy nem is
+tudják, hogy mi az a lopás. Ez valószinűleg onnan van, hogy olyan kevese
+van egyiknek is, másiknak is, hogy nem érdemes ellopni. Majd lopnának
+ott is, ha volna mit. Mint ahogy nálunk is lopnak a mezőn.
+
+Ott a legkönnyebb. Mást mindent, pénzt, ruhát, butort, kerítések és
+falak mögé tesznek, závárok alá rejtenek, de ami termőben van a mezőn,
+arra nem lehet lakatot tenni. Legfölebb azt lehet őrizni, hogy ha már
+lopnak, legalább keveset lopjanak. Nagyobb területeknél, uradalmaknál
+szokásban volt, hogy a föld szélét köröskörül keskeny pántlikában
+kiadták bérbe, vagy odaadták feliben, harmadában. Igy csak a feles
+lopott, mert más tolvaj a feles földjén már nem jött át. Az csak a
+felest lopta. A feles pedig azt, amit tőle loptak, visszalopta az
+uradalmi földből. De nem lopott többet, hanem csak annyit, amennyit tőle
+loptak, tőle pedig a vékony és keskeny pántlikaföldről nem sokat
+lophattak, amiből nyilvánvaló, hogy az az uradalmi igazgató, aki ezt az
+eljárást követte, szerencsésen oldotta meg a kérdést.
+
+Háthiszen az bizonyos, hogy csak onnan lopnak, ahol van. Nem sokat
+lopnak. Csak éppen, hogy valami lefölözést tesznek a jut is, marad is
+régi igazsága alapján. Nem meggazdagulásért lopnak, hanem csak az
+élhetésért. Nagyon különböző dolog ez. A csalásokban is vannak szent
+csalások, hát a lopás sem egyforma. A kocsisok nagy része például
+szereti meglopni a zabos ládát. De az egyik kocsis a lopott zabot a
+lónak adja, mert szeret büszkélkedni a gazda előtt abban, hogy az ő keze
+alatt milyen jó húsban vannak a csikók. A másik kocsis meg azért lopja
+meg a zabot, hogy beváltsa italra. Mind a kettő a gazda vagyonát lopja,
+azzal a különbséggel, hogy az egyik azt, amit a gazdától lopott,
+visszalopja a gazdának. Belelopja a lóba.
+
+Látott már valaki olyant, hogy mikor a dinnyeinda a kukoricásból
+kifolyik az útra s ott nevel egy szép dinnyét, hogy az ott maradt volna?
+Nem, ilyent nem igen lehet látni. Pedig a dinnye indája ki szokott néha
+az útra folyni, ha az elővigyázatos gazda más irányba nem tereli.
+Nevelni is szokott ez inda végén gyümölcsöt. A gyümölcs egy darabig ott
+van, még kicsinyellik arra, hogy a kocsival megálljanak érte. Nem
+érdemes. De idővel azután csak eltűnik onnan.
+
+Azt mondják ilyenkor: gazdája került. Csak úgy mondják, hogy gazdája
+került. Csúnya szó az a lopás, minek azt kimondani. Inkább csak úgy
+gúnyosan mondják a lopott jószágról, különösen, ha vásár alkalmával
+lopódott, hogy öt ujjon vötte. Az már csak igazán nehéz vétek, mikor
+valaki másnak a földjét, az örökföldjét, az életet és megélhetést adó
+földet rabolja: mégsem mondják felőle, hogy ellopta, hanem csak, hogy:
+elszántotta.
+
+Van eset rá, hogy kapálás alkalmával a munkásnak kialszik a pipája. A
+kialudt pipát nem akarja a szájában tartani, de nem tudja hova tenni. A
+mellényzsebbe tenné, de a mellény már régen rámelegedett s levetette
+magáról, valamely karóra akasztván. A fölhajtott szélű kalapok idején
+kalapszélben is tartották a pipát, de a fölhajtott szélű kanászkalapok
+divatja már régen elmult. Szokás volt ezelőtt a pipát a korcba
+akasztani, vagy hátul a nyakon az ingbe dugni, ahol megállt, mint
+valamely cserepcsik. De mivelhogy a dohány folyton-folyvást drágult, a
+pipák egyre kisebbek lettek, a száruk pedig megrövidült. Hát ezzel a
+rövid szárral a pipát már a testi fehérruhára nem lehet akasztani, mert
+onnan kiesik s a gazdája maga tapossa bele a homokba. Hát ilyenkor nem
+csinálhat mást a pipával a gazdája, mint hogy leteszi valahova a földre.
+Valami jelesebb helyre, ahol azután, ha megint kell a pipa,
+megtalálhassa.
+
+De nem találja meg. Mert egy másik munkás, ahogy arra ment, meglátta a
+pipát. – Ejnye, de alkalmatos kis pipa! – gondolja. Ezt el kellene
+lopni. De nem úgy gondolja, hogy lopni, hanem csak úgy, hogy csenni. A
+vétkes vágy ugyanaz, de a szó szebb. Ha pedig katona is volt az illető,
+akkor azt sem gondolja, hogy csenni. Mert a katona sohasem lop, nem is
+csen, hanem csak fog. Elfogja, amit akar. Mert olyan a hadi tudomány.
+Elfogja, mint az ellenséget.
+
+A munkás tehát, látván a pipát, bűnös gerjedelmei támadnak. De lopni
+szégyen, csenni sem illik. A pipát „megtalálni“ sem lehet. A pipa
+helyzetéből, ahogy fekszik a földön, meglátszik, hogy az nem elvesztve,
+hanem gondosan odatéve van. Azt még majd keresni fogja a gazdája. A
+munkás tehát összeszed egy csomó száraz levelet, gallyat és azt
+elhelyezi a pipára. Olyképpen, mintha a szél fujta volna oda. Mikor a
+pipa gazdája jön s keresi a pipát, nem találja. Az az eszébe sem jut,
+hogy a pipa a száraz levelek alatt van. Boszankodik a veszteségen, de
+nem szól semmit senkinek a dologról, nehogy kinevessék, mint Dicső
+Miskát, aki a kukoricatáblán toronyiránt tette le a csizmáját és sohasem
+találta meg többé, mert akárhol állt, mindig toronyiránt állt. A másik
+ember meg időmultán kitakarja a levelek alól a pipát és a tulajdonába
+veszi. Találta s így, ha később a pipára ráismernének is, szó nem érheti
+érte. Valamely tárgynak ily módon való megszerzését nem lehet lopásnak
+nevezni. A megszerzés e módjának külön neve van. Úgy mondják: gazt
+vetett rá.
+
+Almaérés idején a szőlőben lehet néha látni a szőlőhártyák között vagy
+valamely bokor tövében egy kis homokkupacot. Persze nem mindig lehet
+észrevenni, de néha mégis észrevevődik. Hogy az ottan nem a maga
+valóságától való kupac, hanem hogy ott a homokot valaki valamely okból
+kézzel huzogatta össze. Ha az ember a kupacot megrúgja, három-négy alma
+gurul ki a homok alól. Ez már a lopási vágy netovábbja. Mikor jó
+almaszüret van, úgyis annyi az alma, hogy akár beteggé eheti magát
+belőle mindenki. Föl se kell mászni érte a fára, a fák maguk hajtják le
+az ember elé gyümölccsel dúsan megterhelt ágaikat. Tömegesen hevernek az
+almák a fák alatt, ahogy érett korukban a homokra potyantak. S a kupac
+alá földelt nyárialma ott úgyis elromlik. Mégis akad olyan ember, hogy
+könnyebb a lelkének, ha néhányat belőle eldughat.
+
+– Kutyaszokás ez, – véli a kapás.
+
+Van benne valami. Ha sok csontot vetnek a kutya elébe, amit nem bír
+belőle megenni: elássa, hogy az valamiként a másik kutyának ne jusson.
+Ha negyednap azután szűk esztendeje van, keresi a csontokat. De akkorra
+már elfelejtette, hogy hova ásta el. Ilyenkor szaladgál az udvarban és
+mindig a földet szaglássza, hogy hátha megérzi valahol a csont szagát.
+Néha megtalálja, néha nem. Ha nem találja, mérgében elnyújtja hosszan a
+nyakát és fölugat az égre. Pedig tudhatná, hogy az ő beszéde úgy sem
+hallatszik a mennyországba.
+
+* * *
+
+A dülőúton kocsival halad Jó János a dülőföldek felé. Igazság szerint
+Joó János, úgy is írja a nevit, mert régi nemes s a régi erdélyi diploma
+is megvan még valahol az öreg menyasszonyi ládafiában. Apaffiék meg a
+többi nagyságos urak idején könnyen járta a fej- és jószágvesztés
+kimondása odaát a kis bérces hazában s az emberek, ha ott is hagyták a
+jószágjaikat, de a fejüket jobb szerették, ha a válluk közt marad:
+ilyenkor az emberek kiszöktek Erdélyből, lovastól-nyergestől, egy
+nyargalt szolgástól s belevették magukat Magyarország pusztabéli alföldi
+népei közé. Sok rokonvér került azoknak alkalmával ide elő. A régi
+kutyabőr még itt-ott hever valahol, ha ugyan a játékos unoka szét nem
+tépte; ha kedve telik benne, hadd tépje: kinek kell az már? Nemrég is
+vettem egyet a jogos tulajdonosától öt forinton, olcsó árú az manap itt,
+csak Bécsben drága.
+
+János tehát halad a kocsival, két ló van előtte. A kocsin van János, meg
+a kis gyerek. Azon rövid úthoz, amit János most végez, elég volna egy ló
+is, az is kihúzná a kocsit a dülőföldig. De ezt nem úgy kell tekinteni.
+János úgy is kifogja a lovakat a dülőföld végében s a lovak az árokpart
+füvén legelésznek a kis gyerek felügyelete alatt. S miután az árokpart
+füve a senkié, János ezúttal ingyen ad uzsonnát a lovaknak, anélkül,
+hogy a saját szénaboglyáját rongálná. Érthető, ha inkább két lovat etet
+így tavalyi árban, mint egyet. Mert messze van az még hej! hogy a
+szigorú télen átessünk s van eset rá bizony, hogy az ember magától meg a
+kis családjától vonja meg a fűteni való szalmát, hogy a ló az istállóban
+ne éhezzen és az éhségében való fájdalmas nyerítései ne hallatszanak.
+
+János odaér a maga földje széléhez, mert hiszen idővel mindenhova odaér
+az ember, még a temető kerítéséig is. Kifog, a gyerek is leszáll a
+földre, János pedig, mint tulajdon maga bemegy a dülőföldekbe s
+hamarosan el is tűnik köztük, mert a földek ezúttal kukoricatermelésre
+vannak berendezve. Állnak tehát rajta a kukoricaszárak rengetegei. János
+belemegy a szárrengetegbe s eltűnik. De ez csak úgy van, mint mikor a
+rác papot figurázzák a sad vidis, sad ne vidissel, hogy egy kicsit
+láttok, egy kicsit nem láttok. Mert János nemsokára ismét előtűnik,
+hozván két kézzel az ölében egy igen szép, nagy úri tököt, mert megadta
+az Isten az ilyesmihez a magyarnak a módot.
+
+A kis gyerek vidáman kiált föl:
+
+– Jaj de szép tök, édesapám! Ilyen szép tök a mi földünkön nincsen!
+
+János a gyermeki kedvtelés örvendező szavaira komoran felel:
+
+– Mán hogy beszélhetsz ilyesmit? Hiszen én is ültettem ilyent.
+
+No, a gyereknek ez annál jobb, mert hiszen a gyerekre nem tartozik az a
+valóság, hogy János a Kis Mihály földjéről hozta a tököt. A töknek pedig
+ez tökéletesen mindegy. Az ő sorsa úgy is az, hogy János a földhöz
+csapja teljes erővel, minélfogva szétreped. A tök ezen szétrepedt
+állapotában most háromféle szolgálatot teljesít. Elsősorban a fűevés
+után konfekt a lovaknak. Másodsorban a gyereknek mulatság és
+foglalkozás, hogy bicskával hasogatja a tököt s így darabonkint adogatja
+a Madárnak meg a Rárónak. Harmadiksorban pedig az érettebb magjait
+kiválogatja s elteszi a zsebbe. Ha megszáradnak, az jó ennivaló s a
+világ legolcsóbb eledele, mert az evésébe hamarább belefárad az ember,
+mint sem jóllakna.
+
+Nagyon vékony dülőföldje van ennek a Kis Mihálynak. Mondhatni nem valami
+híres gazda és sok kis családja van neki. János tehát úgy határoz, hogy
+nem is igen háborgatja tovább a vagyonában, legfölebb a földjéről még
+egy tököt kivisz majd a lovaknak. Ellenben a harmadik szomszéd, az a
+bizonyos nevezetű Pál József, sokkal tehetősebb. Van neki másfelé is
+földje, voltaképpen abból él, míg ezt, ami itt van, csak úgy örökölte
+tavaly. János tehát a kukoricásban erre a földre megy át. Szép a
+kukorica Pál József földjén is, nem tagadható. János körülményesen
+szemléli a szárakat s amelyiken három nagy szép csövet talál, abból
+egyet letör. Le lehet azt úgy törni, hogy a hiány észre sem vevődik.
+Különösen ott, ahol sok a termés.
+
+János tehát letörvén a csövet, meglóbálja a kezében és fölhajítja a
+levegőbe. Már említve volt, de nagyobb bizonyság okáért ismét említhető,
+hogy Kis Mihály földje vékony terület. Fölötte a kukoricacső szépen
+átrepül és lehull Jó János földjére. Egy cső, két cső, a tizedik, a
+huszadik. János ezt egy darabig űzi. Nagyon mélyen nem megy be a földbe,
+nehogy esetleg tetten érjék. Hogy ha valaki jönne vele a föld belsejéből
+szemközt, az elől idején kiosonhasson. Az ilyen embert, aki ennyi ésszel
+él, úgy hívják, hogy: tartományos embör…
+
+* * *
+
+A másik dülőúton, a dülőföldek túlsó oldalán, ugyanekkor szintén
+odaérkezik kocsival Pál József. A kocsi előtt két ló, a kocsin a kis
+gyerek, szóval az eset ugyanaz, ami a Jó Jánosé. A lovak itt is az
+árokszéli fűre eresztetnek s Pál József szintén csak a Kis Mihály
+földjéből hoz ki egy tököt a lovaknak. Az eset ott kezd nem ugyanaz
+lenni, amidőn a kukoricacsövek repüléséből meglátható, hogy József nem a
+maga földjéről repülteti a csöveket Jó János földjére. Hanem ez egészen
+ellenkezőleg van. Jó János földjén dézsmálja meg a három- és négycsöves
+kukoricaszárakat. S a csövek, Kis Mihály keskeny birtoka fölött
+átrepülve, Pál József földjére esnek. Egyébként Pál József is
+tartományos embör. Nem megy egészen bele Jó János földjének a
+legmélyébe. Csak úgy szélrül dolgozik ő is.
+
+… Idő multán a két dülőúton két kocsi halad különböző irányokban
+hazafelé. Jó János és Pál József (mert, mint régi regényekben mondani
+szokás: ők azok), nyugalommal kormányozzák a lovakat azon biztos
+tudatban, hogy ezen délutánt hasznos munkára fordították. A repülő
+kukoricákat majd holnapután viszik föltünés nélkül haza: ugyanis majd
+azon időtájban kezdenek bele a kukoricatörésbe.
+
+Alkonyodik. A nap, amely látta röpülni a kukoricacsöveket, készül a
+messzi tengerek mélyébe aludni: már fahegyben van. Ezen alkalommal egy
+öreges férfiú jelenik meg a dülőföldek színterén, üres zsák van a
+vállán. E férfiú a dülőföldek csősze: Várakozó Savanya Ádám. A régi
+emberek közül való, Illavát úgy ismeri, mint a tenyerét, minélfogva
+vagyonőrizetre igen alkalmatos. Ádám bácsi távoli figyelője volt a
+kukoricarepülésnek, de nem szólt bele a dologba, mert hiszen az a dolog,
+ami történt, a kenyéradó gazdái között történt. Az ilyesmibe beleszólás
+nincsen, ellenben most, amidőn leszállott harmatával az illatos
+alkonyat, Ádám bácsi egész éjfélig szorgos foglalatosságban van. A
+repült kukoricacsöveket mind a két földről egy szálig elhordja a zsákban
+a csárdáshoz, ahol azokat azután apránkint alkalmas félliterekre
+beváltja.
+
+Harmadnap reggel, hogy Jó János is, Pál József is a kukoricatörésbe
+kezdenének, látják, amit nem látnak. Az áthajigált csöveknek nyoma
+sincs.
+
+– Hát visszalopta a gazembör, – gondolják. – Lám, milyen komisz a világ!
+
+Várakozó Savanya Ádám csőszi hivatalos minőségében arra ballag. Rájuk
+köszönt a munkában:
+
+– No, hát van-e a száron?
+
+– Hát… hát van, – mondják az emberek.
+
+– Hát hiszen, – feleli büszkén Várakozó Savanya Ádám, – akit én őrzök…
+
+Jó János és Pál József gyanusan pislognak rá, de egyik sem mer szólni
+semmit.
+
+
+
+
+Földragasztás irányában.
+
+Körülbelül hat hold az a föld, amin meg lehet élni. A kisebb darab már
+nem ád élhetést, az már kevéske ahhoz, hogy tanyát lehessen rajta verni,
+mert a tanyát leginkább nem építik, hanem verik, nem úgy, mint hajdanta
+a sátrat verték, mert azt sohasem verték, hanem csak a karóját verték le
+a földbe. A tanyának ellenben a falát verik a földből, amit deszkák közé
+szorítanak. Régi, egyszerű kitalálás ez, a földön fölül való fal
+emelésének legősibb fajtája ott, ahol kő nincsen. De most Amerikában
+szintén így készítik az újfajta egyszerű házakat, csakhogy nem földdel
+tömik ki a formát, hanem cementtel öntik tele. Ismétlődik a világon
+minden, újak válnak a régiekből s régiek lesznek az újak. A kívülről
+fűthető kályha öregapja régen ott van a tanyai boglyakemencében, a
+boltban árult száraztészta a tarhonyában, a bádogba szorított húsételé
+abban a vászonzacskóban, amiben a pásztorember őrzi a napon szárított
+paprikáshúst.
+
+Az. Ez azonban nem sokat segít azon, hogy hat hold földön alul már csak
+úgy lehet megélni, ha napszámba jár az ember is, meg az asszony is, így
+keresnek valami segítőpénzt az élethez. Nehéz már az ilyesmi, mert
+bizonytalan az élhetés. Kevés a _van_. Sokkal több a nincs. Betegség,
+halálozás, jégverés könnyen rongálhatja azt a kevés vant is, ami van. Az
+élet útján sok útonálló ólálkodik: hol szárazság, fakadó víz. Hol fagy,
+hol tűzveszedelem.
+
+Nem is ilyen tartós az ilyen kis földön élő embernek a maradása. Ha az
+adósság kikezdi a tanya egyik sarkát, nagyhamar harap egyet az a másikon
+is. S a föld apránkint úszni kezd. Lába kel, megy és mentében nem lehet
+útját állani.
+
+– Ahán, – mondják az emberek – Nagy Mihályék alatt megindult a föld.
+
+És kezdenek belenézni a ládafiába, hogy mennyi pénz áll a háznál. Hogy
+mikor a föld egészen megindul, azonnal ott legyenek, hogy a más kezére
+ne juthasson. E tekintetben olyan nagy szorgalom észlelhető, hogy azt
+semmi más dolognál látni nem lehet. Mert a föld: a föld. Az az élet és
+az a birtok. Minden más vagyon elbukhat. A jószágot elpusztíthatja a
+dög. Ezüstöt, aranyat ellophat a tolvaj. A bankba rakott pénzt
+elsikkaszthatja az úri huncutság. De a földet nem veheti el semmi
+hatalom, még ha háború lenne, akkor is csak a gazdáé marad. Ha a víz
+elveszi, még az is visszaadja.
+
+– Ez így van – mondja Sós Mihály. – Csakhogy az a baj, hogy nagyon sokan
+tudjuk, hogy így van.
+
+Körülbelül nem is nagyon sokan, hanem valamennyien. Akinek pénze van, az
+azzal a gondolattal kel, azzal is fekszik, hogy hol lehetne földet
+venni. Arra kuporgat, azért takarékoskodik, hogy a hazából minél nagyobb
+darab legyen az övé. Akié a föld, azé az ország. Csak rebbenése legyen
+annak a hírnek, hogy valamely föld alighanem eladódik, már végigszárnyal
+az izgalom a határon s az emberek gyanakodva kémlelik egymáson, hogy
+ugyan hányójukkal kell majd harcba szállni annak a kis földnek a
+megragasztásáért. Ez a neve: ragasztás. Ragasztani a meglevőhöz újat,
+akármi csippet-csuppot is, csak területében szélesbedjen és
+hatalmasodjon s legyen majd mit örökölni a fiúknak. Mert az a vagyon,
+amin rajta áll az ember és ami nem szalad ki a lába alól.
+
+* * *
+
+Pál János aféle szegényes ember. Kétkézi munkás, meg van egy kis földje
+is. A kis földön egy kis ház, mint mondani szokás: úgy soványosan
+vannak, de azért elélnek, mert az egész család csak az asszony meg egy
+gyerek. Az egész birodalma csak néhány holdnyi, de ez merészen áll
+nagyobb földek között. János, mikor a maga dolgától ráér, szorgosan jár
+napszámosmunkára, de az asszony is, mióta a gyerek már akkora, hogy
+attól lehet menni. Vannak szőlők is a környéken, azokba gyakran kell a
+munkásember is, asszony is, mert az olyan dolog, az a szőlő, hogy ott
+mindig van tennivaló. Igy hát keresnek és csendben éldegélnek, olyformán
+nézvén kis örökföldjüket, mint a szentséget.
+
+Kísértésben ugyan gyakran vannak vele. A szomszéd mind jómódú s mind
+terjeszkedni vágyna a földjével. Volna pénz mindenütt, néhány új holdat
+ragasztani a régihez. Egymástól nem vehetnek, azt tudják nagyon jól, így
+hát reménységüket mind abba vetik, hogy mikor pusztulnak majd ezek a
+rongyosok. No, majd, majd…
+
+Azonban a pusztulás nem akar elkövetkezni. Jánosék élnek a szegénység
+kenyerével és a kétkari munka erejével, kis holdaik pedig állnak egymás
+mellett rendületlenül. Az ember nem kártyás, nem mulatós, az asszony nem
+cifrálkodó, nem parádéznak, még csak kerítést se készítenek a tanya elé,
+mert minek kis helyre nagy udvar: jobb, ha abban is búza terem.
+
+Szóval ezeket nehéz kivárni.
+
+Rejtett gondolatok támadnak ugyan egy-egy emberben afelől, hogyha nem
+kapnának munkát s azon nem keresnének, idővel csak felélnék a földet. De
+az csak olyan gondolatforma, aminek értelme nincsen, mivelhogy
+elsősorban jó munkások, másodsorban pedig úgyis kevés a munkás, örülni
+kell, ha dologidőben kapni lehet belőle elegendőt.
+
+Mert ilyen bajok is vannak, ez valamely újféle veszedelem. Ahogy a
+ragasztások nyomán nagyobbodnak, már a munkáját nem bírja ellátni maga a
+gazda családja, különösen, ha kevés a gyerek. Vagy ha volt is elég, de
+felnőttek, megházasodtak vagy férjhez mentek s kiröpültek az otthoni
+födél alól. Akinek az egykori örökföldjéből a ragasztások támadtak, a
+nincsetlenségbe jutott emberek vándorbotot fogtak a kezükbe s mentek
+kijebb, be a pusztákba, töretlen legelőföldet keresni bérlet gyanánt.
+Igy hát fogy a kétkézi erő, pedig a dolog szaporodik. A szőlőnek,
+gyümölcstermő kertnek annyi ártó veszedelme támadt, hogy tízszerannyi
+munka van vele, mint ezeknek előtte.
+
+Tettek tehát Pál Jánosnak olyanféle ajánlatot, hogy adja el a földet, de
+azért ne menjen el a határból.
+
+– Már hogy nincsetlen zsöllér maradjak? – riadt föl János.
+
+– Az. Van hely, ahol elférsz. Azután a pénz, amit a földért kapsz,
+kamatozik odabent a városon a bankba. Sömmi gondod rá, adót se fizetsz
+utána.
+
+Van ilyen zsellérféle állapot. A ragasztott földeken, amelyeknek lábuk
+kelt az egykori örökös alól, mindig marad valamely rissz-rossz tanya,
+kidült-bedült oldalú, fakófalú, mint amilyenben már lakdosni szokott az,
+akinek úgyis kifelé áll a szekere rúdja. Az ilyen tanyának haszna
+nincsen; ha magára hagyják, előbb-utóbb csak bedől végképp s még azt sem
+mondja, hogy befellegzett. Néha tűz is támad az ilyenben, nem tudni mi
+okból s vert romfalai azután évekig meredeznek a szomorú
+elhagyatottságban, míg csak szét nem mossa az eső s a téli viharok
+egyenlővé nem teszik a földdel. Alkalmas tehát az elmaradt házba lakót
+fogni, ha akad. Van rá eset, hogy akad a nincsetlenségből. Az ellakik
+benne, valamennyire rendben tartja, mert azzal kénytelen, ha nem akar
+kibetegedni belőle. A lakásért szolgál ezzel meg amazzal a dologgal a
+gazdának: aféle kisded hűbéresség ez, zsellérségnek neveztetvén. S
+hűbéri várából azután mikor ráér, járhat napszámba, amerre akar.
+
+Ezzel az állással megkínálták Pál Jánost is, de nem vállalta. Ha a
+magáéban lakhat, a más keze-lába legyen? És elváljon kis örökföldjétől-e
+vajjon? Gyermekének ne maradjon semmisem abból, ami egykor volt s amiből
+valami kevés még ő rá is maradt. Nem lehetséges ez. Otthon az asszony is
+ijedten hallgatta az efelől való beszédet s gyermekét szorgos félelemmel
+húzta az ölébe. Apáink örökét elkótyavetyéljük-e s menjünk világnak,
+mint a Döme kutyája?
+
+János mosolygott, de erősen mondta:
+
+– Nem, nem mögyünk. Csak az Isten erőt, egészségöt adjon.
+
+Bíz arra szükségünk van közös mindnyájunknak, mivelhogy nélküle semmire
+sem mehetünk…
+
+* * *
+
+Este van, a nap már régen lehaladt aludni s a földi élet is pihenni tér.
+Sötét a világ, a hold még nem jár fönt az égen, de a csillagokat
+kigyújtották az égi pásztorok. Nyolc óra körül jár az idő, szegény
+helyen ilyenkor, hogy a világító olaj ne fogyjon, elteszik magukat
+holnapra: kászmálódnak, vackolódnak, fészkelődnek, miként ahogy ez az
+eset van most Pál Jánoséknál is. Lepihennek.
+
+Azután akkor azt mondja valami az udvarban, de rettentő hangosan, hogy
+durr!
+
+Lövés. A tanya bezárt ajtajára lőttek.
+
+János fölugrik a padról, ahol feküdt a subaaljon.
+
+– Mi ez?
+
+A kutya nem ugat odakint. Ami nem csoda, mert a tanyai kutya, ha
+közelben hallja a lövés durranását, ijedtében elszalad. A puska szavától
+nagyon fél, talán azért, mert ritkán hallja. Ha meg van kötve, még a
+kötelet is elszakítja nagy ijedelmében, csak hogy menekülhessen.
+
+János sietne ki a szobából az ajtó felé, de az asszony rákiált az
+ágyból, ahol a gyermekével fekszik:
+
+– Ne mönj ki ruha nélkül!
+
+Már tudniillik, hogy ne menjen ki a ház elébe abban a fehér testi
+ruhában, amiben van, mert az világít a sötétben. (Azért nevezik is
+csőszlámpásnak.)
+
+János elérti a szót, nagyhamar magára rántja a kékbeli felsőruhát s így
+siet az ajtóhoz.
+
+Alkalmas volt az asszony figyelmeztetése, mert ahogy menne, újból
+hallatszik odakint a dörrenés s újfent reccsen egyet az ajtó.
+
+– Ne menj ki! – sikolt az asszony. – Majd megint lünnek!
+
+– Nem lü már – csitítja János – mert puskaszó volt ez.
+
+Mert más szava van a revolvernek és más szava a puskának. Ha revolver
+szólt volna, akkor még négy golyó volna a fegyverben, de a puskának csak
+két csöve van, két csőben két töltés, ha azokat kilőtte, nincsen több.
+
+János fölrántja az ajtót s kiugrik a ház elé, onnan pedig mindjárt az
+öreg eperfa vastag törzse mellé.
+
+Nem harcolni akar, nem verekedni szándékozik, nincs is vele kezebeli
+eszköz: csak azt akarja tudni, hogy ki volt az a jó szomszédok közül,
+aki az ő háza ajtaján két ízben belőtt.
+
+Azonban az éj sötét, bár a csillagok némi keveset világítanak. Csak egy
+alakot lát, amint sietve oson vissza a búzába. Az arcát nem látja, de az
+egész mozgása olyan, mintha a szomszéd volna. A gazdag szomszéd. Az
+asszony is, ahogy az ura után az ajtóhoz ugrott s kidugta félve rajta a
+fejét, szintén erre vél, mert azt súgja rémülten Jánosnak:
+
+– Mit véthettünk neki?
+
+– Mit véthettünk? – mondja János. – Hogy még a mienk ez a kis föld, azt
+vétettük neki. El akar űzni. Hogy adjuk oda, amilyen áron kéri. De
+hiszen – tör ki belőle a keserűség s rázza az öklét a másik tanya felé –
+van még Isten az égben!
+
+– Jaj – csitítja az asszony – csak vigyázz! Csak ne tégy semmi olyant,
+amiből baj keletközik. A szegény mindig a rövidebbet húzza!
+
+– Hát hiszen az igaz – véli János.
+
+Egy óra nem sok, de annyit sem alszanak ezen éjszaka a kis tanyában.
+Sötétben vannak, halkkal, csitítják a gyereket, aki nyügös, fél,
+megriasztották a puskalövések. Ők maguk is félve lesik, hogy nem
+következik-e újabb durranás. Mert hátha nem is jól láttak. Hátha nem a
+szomszéd volt. Hátha valami kósza cigányság támadása, ijesztgetése volt,
+hogy a lövő után induljon az ember s addig a magára hagyott tanyába be
+lehet törni. Baltát, nagybotot kézügybe is készít az ember, más fegyvere
+nincsen, mert a puska drága s adót is kell utána fizetni.
+
+– De revolvert mégis csak tartani köllene – mondja az asszony.
+
+– Az igaz – szól János. – Ugyan az is drága, ha jó, de nem is igen tudok
+vele bánni. Én csak a puskát tanultam a katonaságnál.
+
+– Majd eltanulnád mástól a bánását.
+
+– Hát ha majd kerül egy kéz alatt, vöszök.
+
+– Úgy-úgy – biztatja Rozál – legalább ilyenkor visszalünnél. Hadd tudná
+mög, hogy nem egymaga hatalmas a határban. Majd félne akkor, akárki
+volt. Lásd, Kisgucziéknál nem sajnálják a patront, mindön hétön lőnek
+esténkint egyet-kettőt, hogy hadd tudja mög mindönki, hogy ott fegyver
+van a háznál.
+
+Gondolkozik az ember. Az ám, ez igaz. De másként meg… ha most véletlenül
+eltalálta volna, a törvény előtt miféle bizonysága volna arra nézve,
+hogy a maga védelmére cselekedett?
+
+– Hát ott az ajtó – mondja Rozál. – Az is mutatja, hogy körösztül van
+lőve.
+
+Ez is igaz, de kérdés, hogy tanu-e a törvény előtt egy rozoga, puhafa
+deszkából készült ajtó. S meg tudja-e mondani az ajtó, hogy ki lőtt
+bele? Nem, ezt nem tudja megmondani.
+
+Próbálnak szunnyadni egy kicsit, de nem lehet. Hol a gyerek riad fel,
+hogy:
+
+– Jaj, gyünnek, édösapám.
+
+Hol az asszony szól ijedten:
+
+– Valaki jár kint. Hallgasd csak… Bezártad-e az ajtót?
+
+– Be, be, csak ne félj. Ne ijedözz, aludjatok egy kicsit.
+
+Fölsóhajt az asszony:
+
+– Birni is kéne… Hejh, istenöm-istenöm, de leesött róllunk a tekintetöd
+ebbe a pusztaságba… Hallod, megint jár kint valaki.
+
+Csakugyan hallatszik valami. János kinéz az ajtón s látja, hogy a kutya.
+Lecsillapult az ijedtsége s hazajött.
+
+– Látod – mondja Rozál – ez is azért szaladt el, mert sohase hall itthon
+lövést. Ha ráment volna arra a lövőre, azután kitépett volna egy darabot
+a ruhájából, most mindjárt tudnánk, hogy ki volt.
+
+– Tudom én azt úgyis, hogy a szomszéd volt. Éppen azért, mert hallgat.
+Mert ha cigány lött volna a lüvő, akkor már itt volna a puskával
+segítségre.
+
+Ilyen beszédek között telik el hajnalig az idő. Ahogy világosodik, János
+kimegy a tanyából az útra, mert ilyen tájban szokott arra a csendőrök
+két embere portyázni. Egészen megvirrad közben, a nap fölkel s
+megcsillan a csendőrszuronyokon, amelyek a vetések között föltünedeznek.
+Megvárja az errébbhaladásukat és jelenti a katonáknak az esetet, hogy
+lövés történt.
+
+A két csendőr elmegy a tanyába, körülnéznek mindent. Az ajtón egy egész
+sor luk van, amit a sörétek átütöttek. Nyomot keresnének, de a homokban
+nincs nyom, mert abban könnyen összefolyik. Ha volt is, János meg a
+kutya már összetaposták. A búza is összehajlott már azon a helyen, ahol
+az éjjeli támadó besurrant. Igy tanácstalanul állnak.
+
+– Cigány nem volt, – mondja a csendőr – mert most nincsen a határban.
+Hanem nincsen magának valami haragosa a környéken?
+
+Hát hiszen, ha mindent el volna szabad mondani, amit gondol az ember,
+majd mondana János most sokat. De nem szabad. Mert könnyű vádolni, de
+nehéz tanusítani. Ennélfogva a ne szólj szám, nem fáj fejem régi igazság
+járja itt is.
+
+– Löhet, hogy van titkos haragosom, de nem tudok róla. Olyan, aki
+mögmondta volna szömbe, hogy csakugyan ellenségem, olyan nincsen.
+
+Nézi a káplár Jánost s megint kérdezi:
+
+– Nem nógatja itt magát valaki, hogy adja el azt a kis földet?
+
+– Dehogy nem – esik bele a szóba az asszony. – Nem is egy, de az egész
+szomszédság. Valamennyi kitúrna bennünket ebbül a kis örökbül.
+
+Bólintgat a káplár, hogy hiszen éppen ez az. Valamennyi, az senki. Egy,
+valaki. De ki az az egy?
+
+Nézi az udvar homokját, keres valamit. Azután hirtelen lehajol.
+
+– Ez megvan. Az egyik.
+
+Ez az egyik puskalövéshez való fojtás. A másik nincs meg. Talán elégett,
+vagy elfújta a szél a búzába. De ez a papiros megmaradt. Az a fojtás ez,
+amely az elültöltő fegyver csövében a puskapor meg a sörét között
+szokott lenni. Kissé megfogta a puskapor lángja, némely része elégett,
+de azért a nagyobb darabja megvan. A csendőr vigyázattal bontogatja.
+Azután azt mondja:
+
+– Van itt a szomszéd tanyában egy iskolás gyerek?
+
+– Van egy kicsi.
+
+– De már az első osztályon túl van?
+
+– Alighanem túl, – mondja János – mert már tavaly is járt a tanító úr
+elébe. Miért kérdezi?
+
+– Csak azért, – feleli a csendőr s mutatja a papirost – mert ennek a
+fojtásnak a papirosa ábécés könyvből van kitépve. Tud olvasni?
+
+– Tudok.
+
+– Hát olvassa el, mi van rajta.
+
+S Pál János olvassa az ábécés könyv gyűrött, szakadozott papirosáról: _…
+z is–ten az ég–ben la–kik…_
+
+Egymásra néznek. Az asszony szomorúan fölsóhajt:
+
+– Istenöm, te odafönt laksz. De mire idáig lejut a neved, a puska
+csövébe kerül.
+
+– Hát az úgy van – mondták a csendőrök s mentek tovább, keresni azt a
+tanyát, amelyiknek az ábécés könyvéből az a bizonyos lap ki van tépve.
+
+
+
+
+Sabotage.
+
+Az újságban olvasom: sabotage történt Franciaországban. Most itt történt
+sabotage, most ott történt sabotage. Mit jelent ez a szó, valami új
+divatot, vagy pedig tengeri herkentyüt? De azután írja az újság, hogy az
+a sabotage, mikor a drágaság miatt fölingerült gazdasszonyok föllökik a
+piacon a kofák sátrait és letapossák a földre a túrót, a vajat, a
+gyümölcsöt. Ez hát a sabotage? No, ez nem új dolog, ilyesfélét már
+láttam honi földön is. Az igaz, hogy nem most, hanem régebben. Szám
+szerint éppen huszonegy év előtt és pedig – még kimondani is furcsa – a
+katonaságnál.
+
+Az aradmegyei Csucsa község alatt történt, ahol marsolás közben
+éjszakára tábort ütöttünk. Az ezred hosszú úton volt akkor, szeptember
+második felében Bécsben kellett lennie, hogy ott fölváltsa a
+szolgálatban a brassói regimentet. De előbb végig kellett „csinálni“ a
+székelyhídi királygyakorlatokat. Ilyenformán, bár augusztus másodikán
+indult az ezred Szegedről, csak szeptember tizennyolcadikán látta meg a
+Szent István tornyát, addig folyton kódorgott hol erre, hol arra,
+Csanádban, Aradban, Temesben, Krassószörényben, Erdélyben, Biharban. Már
+ez a hosszú csatangolás is kedvetlenítette a legénységet.
+
+Azt nagy örömmel tudták meg a napiparancsból még a nyár elején, hogy az
+ősszel Bécsben kell lenni, mert világot látni szeret a katonalegény.
+Különösen a gyalogos, akinek nincsen se lóval, se kocsival, se ágyúval
+dolga, hanem a hátára veti a bornyut, a kezébe veszi a puskát s: omnia
+mea mecum porto, készen van, mehet. De ezt a bécsi kéjkirándulást a vén
+harcosok, agg csatárok, dicső csontok se vették haraggal, ha majd szépen
+fölrakják őket itthon a vasútra és azután majd „sikojtozva mögy a vason
+a bagon“ egészen Bécs városáig, ahonnan már csábító angyalként
+integetett az a hír, hogy ott a kantinban egy liter sört tizenkét
+krajcárért mérnek.
+
+De ezt az örömöt jól lehűtötte és jégre tette a kilátásba helyezett
+negyvenhatnapos út, amiből csak kettő telt el vasúton, a többi meg
+gyalogosan. Felső parancsok dobták, vetették az ezredet ide-oda, az
+ördög tudja, hova. A parancsnokok tudják, hogy hova, de a legénység nem
+tudja. Ugyan nekik tökéletesen mindegy, hogy minek hívják azt a helyet,
+ahova még ma el kell érni, de annyit tudni szeretne, hogy hány órai
+gyaloglás van rendelve erre a napra. Ezt nem tudja, csak annyit tud a
+parancs nyomán, hogy másnap hajnalban hány órakor kell útrakészen állni.
+Ha tudná, hogy hány órai út áll előtte, könnyebben nekifohászkodna és
+mikor már a nagy fáradtság kerülgeti, tudná biztatni magát az
+erőfejtésre azzal a gondolattal, hogy hiszen még csak egy kis óra az
+egész (annyit pedig még akasztva is elbír az ember).
+
+Azonban ezt nem igen szokták megmondani neki s ez kellemetlen. Ezenfölül
+abban a kitüntetésben részesült a regiment, hogy neki osztották ki
+kipróbálás végett az új gyalogsági sátrakat, hogy majd fent Bécsben
+bemutassa a tapasztalatait. Minden legény a hátán hordta egy-egy
+sátornak a felét, amely kiváló megtiszteltetéssel velejárt, hogy mindig
+másik ezred jutott a faluba hálni, emez meg kint éjszakázhatott a
+harmatos réteken. Már pedig tudvalevőleg szép az a harmat a versben,
+mikor csillog a rózsa szirmán, de aludni nem kellemes benne. Ha a
+költőtől azt kivánnák, hogy hajnaltól alkonyatig vigyen harminc kilót,
+azután vackolódjon le a nedves fűbe s ott várja meg azt az ebédet, amely
+talán esti tíz órára alighanem elkészül: a költő kevesebb kedvvel írna
+verset a harmatról.
+
+Szóval kedvtelenek voltak a császár gyöngyei is. Elvégezték ugyan azt a
+dolgot, ami rájuk volt parancsolva, de morogtak.
+
+A kantinos az országút szélén ütötte föl a sátrát. Jó dolga volt ott. A
+mi regimentünknek a hadtestben az aradi ezred a testvére, azzal szokott
+együtt dolgozni. Azok is ott voltak az országút túlsó oldalán. Hát két
+ezred éheseit kellett kielégítenie a kantinosnak, jó üzlete volt neki,
+mert úgy tolongtak a sátor alá a harci dicsőség kedveltjei, mintha ott
+ingyen mérnének. Még napvilágnál jól ment a dolog. Két finánc
+fegyveresen kióvakodott a faluból és firtatni kezdte a kantinost, hogy
+van-e neki italmérési engedélye. Az agg csatárok és hős csontok ezen
+fölingerültek. Egy cigánytrombitás a fináncoknak a fülébe fújta a
+visszavonulás nótáját, amely magyarul úgy szól, hogy: hát-ra, csak
+csen-de-sen hát-ra. Miután a fináncok nem értették meg, a császár
+gyöngyei elég érthetően hozták a tudomásukra, hogy már régen nem ettek
+zöldhuszárhúst és ha a zöldhuszárok el nem távoznának, akkor ennek a
+húsnak az evése fog bekövetkezni.
+
+Hallván és látván ezen állapotokat, a királyi pénzügy őrei
+visszavonultak.
+
+Mint látnivaló, hat óra tizenöt perckor a hadsereg csucsai tagjai a
+szabad kereskedelem hívei voltak és a külső támadás ellen megvédték a
+kantinost.
+
+A kantinos ilyenkor módfelett büszke azon irányban, hogy a fegyveres erő
+császári része ő mellette van.
+
+E büszkeségének folyománya, hogy a császári haderő tagjai részére az öt
+pénz ára szalonnák adagjait egyre kisebbre szabja. Amit a haderő tagjai
+eleinte megütközéssel vesznek tudomásul. Azután méltatlankodnak. Akad
+legény, nem egy, hanem több, aki a csöppnyi szalonnát, mint véres kardot
+hordozza meg a táborban, kiáltván:
+
+– Nézzétek a betyárt! Ennyi szalonnát öt vasért!
+
+Az emberek, mint komor bikák tekintenek a szalonnára, amely valóban
+olyan kicsiny, hogy félfogra is kevés volna.
+
+De még mindig semmi nyoma sincsen annak, hogy itt sabotage akar lenni.
+
+Hát hogy történik mégis? Az ördög tudja. Összebeszélnek vajjon? Nem.
+Hiszen a szabad ég alatt vagyunk valamennyien, azt meg lehetne látni és
+hallani, ha követ fujnának. De se nem látni, se nem hallani semmit.
+
+Mindössze hol itt, hol ott egy-egy legény a puskáját pucolván, vagy a
+nadrágjára varrva a leszakadt zsinórt, fütyörész. Azt fütyüli, hogy:
+tárititi, táratatta, tiri-tári-dum. Ez az ezred hívója. Trombitaszóból
+magyarra fordítva annyit jelent, hogy: A szögedi hírös lányok helyre
+tyu-tyu-tyu. A spirituszgyárba járnak helyre tyu. Harminc krajcár a
+napszámjuk tyu-tyu-tyu. Mégis slingös a szoknyájuk, helyre tyu-tyu-tyu.
+Nem valami kiváló műdal, hanem hiszen van ennél különb ezredhívó is.
+Némelyik olyan, hogy nem bírná kiállni a nyomdafestéket, de az mindegy.
+A fődolog az, hogy a tisztelt társaság megértse belőle, hogy most neki
+szólnak.
+
+Megértik. Egyre többen fütyülik, hogy mégis slingös a szoknyájuk, hejre
+tyu-tyu-tyu.
+
+Az ilyesmiből már meg lehet érteni, hogy a császár negyvenhatos gyöngyei
+valamiben törik a fejüket. De hogy miben, az voltaképpen nem tudatik. A
+külső körülményekből csak annyi látszik, hogy a legények tisztogatják a
+feleségüket, (már hogy a puskájukat), továbbá a derékszíjjat viaszkolják
+azokkal a viaszbólvaló s már félig elkopott gyertyákkal, amiket
+ottjártuk alkalmával a radnai templomból „fogtak“. (A baka ugyanis
+sohasem „lop“, hanem csak „fog“. Ezt sokan nem akarják megérteni, de
+azért ez nem változtat azon a tényen, hogy ez így van. A fogás, az csak
+fogás, de az nem lopás. A fogás csak játék. Próbáltam egyszer ezt, mint
+tolmács magyarázni a bécsi Heumarkt-kaszárnyabeli hadbíróság urai előtt,
+menteni igyekezvén egy szegény idevaló vért, aki három krajcár értékű
+fegyverkefét „fogott“ a cimborájától s akinek ezért kidukált a hat
+hónapi utánszolgálatos dutyi. Mondtam, hogy ez nem lopás, hanem csak
+fogás, a cimbora holnap vagy holnapután visszafogja tőle a kefét és
+visszafog mellé még két pénz ára faggyút is, bakancsot zsírozni, de a
+hadbírósági kihallgató úr más véleményen volt és az ügyeket egyéb
+területekre irányítván, megpörölt azért, hogy miért nem díszkabátban
+tolmácsolok. Álltam is szigorúan a pörölés alatt a haptákot, gondolván:
+bolond már megint a német. Abban az időben ugyanis teljes
+gondolatszabadság volt engedélyezve a hadseregben, csak éppen hogy
+kimondani nem volt szabad, hogy mit gondol az ember.)
+
+Egyébként pedig ezúttal csak ott tartunk, hogy fütyülik az ezredhívót.
+És az országút túlsó oldaláról áthallatszik, hogy az aradi testvérei is
+fütyülik az ő maguk ezredhívóját.
+
+Szép és hasznos dolog ám az: egy országút, amely elválasztja egymástól a
+regimenteket. Mert akármennyire testvér is a testvér, de azért
+választófalak nélkül különféle összeveszések történnének. A katona oly
+könnyen összevesz egymással, hogy az csoda. Például a debreceni és a
+nagyváradi regiment testvér. A debreceni magyar, a váradi meg olájjal
+kevert. Ennélfogva a debreceni katona nustyunak nevezi a váradit, mert
+az oláh legénynek az a szokása, hogy minden kérdésre azt mondja a maga
+nyelvén: nu sciu: nem tudom. De a váradiaknál leginkább magyarok az
+altisztek, azok megtanítják magyarul az oláh legényt. Mikor azután az
+ilyen oláh legény elmegy a debreceni testvér mellett az országúton,
+csendes odavetéssel megkérdezi tőle:
+
+– No testvér tudsz-e már magyarul? – Amiből természetesen verekedés
+támad és kiröpül a „sajt“-jából a „bajnét“.
+
+Könnyen áll az összeveszés.
+
+Mikor a mieink Bécsben voltak a király szolgálatára, ugyanabban a
+kaszárnyában lakott a székesfehérvári hatvankilences Jellasich-regiment
+is. Szép, szálas emberekből való ezred, amelyet a mieink köznyelven
+bakonybéli betyárbandának neveztek, cserébe a szegedi bicskáskompánia
+titulusért. A kaszárnyában azonban azért nem veszhettek össze a
+legények, mert a mindenekről intézkedő felsőbb katonai igazgatás
+gondoskodott arról, hogy ugyanabba a kaszárnyába az egymásra agyarkodó
+magyarok közé oda helyezzen a középső helyre egy cseh dragonyos
+regimentet is. A magyarok részéről a gyűlölködés tehát közösen eme
+kocsisok ellen irányult, mint olyan lények ellen, akik a király úrnak
+való dicső szolgálatot istállószemét talicskázásával töltik el és olyan
+rézbográcsot raknak a fejükre, hogy halat lehetne benne főzni.
+Szerencsére azonban a nyelvi határok választófalat vontak a különböző
+nemzetek indulatos fiai közé és a csehek békességben nyakalhatták a
+mondhatlan számú söröket. Csak csendes megvetésben volt részük, amit ők
+– hatalmas testű, nehéz-lovassági mohamed-emberek – még csendesebb
+megvetéssel viszonoztak.
+
+A két magyar regiment verekedési erőfölöslege a korcsmákban merült ki.
+Kis kurtakorcsmák voltak ott. Amikben négy krajcár volt a tea, öt
+krajcár a gyenge tejeskávé, a „melange“ s egyes tobzódók csokoládét
+ittak porciónként hat krajcárért. És aki megivott négy porció
+csokoládét, danolni kezdett és azt kérdezte a füstös falaktól, hogy
+barna kislány mi lesz vacsorára?
+
+Mit tehet ilyenkor a barna kislány?
+
+A barna kislány ilyenkor azt feleli, hogy halpaprikás, mi gondja van
+rája, fehérvári bakát várok vacsorára.
+
+A barna kislány pedig csak elméletben tartózkodik ott a császárváros
+falai között. Voltak Mirclik, különféle Mirclik, nem kalapos és kalapos
+Mirclik – de barna kislány, valóságos és tökéletes barna kislány hogyan
+lehetett volna ottan.
+
+Az emberek a levegőbe bámultak és ott keresték a barna kislányt.
+Kinek-kinek a kedve szerint imbolygott azután a füstben, éppen az ő
+valóságos kivánsága szerint.
+
+Némi gondolkodás után kitört a veszekedés. Itt a dolgok megértéséhez
+szükséges, hogy tekintetbe vegyük, miszerint a barna kislány fehérvári
+bakát vár az vacsorára. A bakonybéli betyárbanda Fehérvárról származott,
+onnan sorozták, onnan küldték idegenbe, ellenben a szegedi bicskás
+testület szintén jogot formált ezen címhez, amennyiben a Fehérváry
+generális az inhóberje a regimentnek.
+
+Igy tehát jogos viták támadtak afelett, hogy a füstben repkedő barna
+kislány melyik fehérvári-regimentből való bakát vár az vacsorára.
+
+E kérdést – mint mindenki beláthatja – csak bajonéttal, sörösüveggel és
+csokoládés ibrikkel lehetett elintézni.
+
+Hát körülbelül ilyenforma szeretetben élt az idevaló regiment a csucsai
+réten is az aradi testvérekkel. Az is nyustyu. Jó, hogy köztük volt az
+országút.
+
+Azonban ezúttal ott is fütyülik az ezredhívót. Egészen átszól. Az
+emberek azt mondják:
+
+– Nézd csak, nézd.
+
+Hát nézik, de hát mit nézzenek. Nincsen azon semmi néznivaló, hogy
+némelyik embernek füttyszóra áll a szája?
+
+De egyszer csak azt fütyülik: turutu, turutu, ritatitati!
+
+Az emberek a fejüket fölütik. Hát ez mi? Hiszen nincs itt ellenség, ez
+csak hadgyakorlat. De a fütty szól: turutu, turutu, ritatitati…
+
+Azt a trombitanyelvből magyarra kétféleképpen lehet fordítani. Az egyik
+fordítás szerint így hangzik: Ká-poszta, ká-poszta, hús is van benne.
+
+Ez a kedélyes, játszi és gyermekes fordítása az illető trombitaszónak.
+Vannak ilyenek is. Mint például, mikor a gyülekezőre hívó trombitaszót
+úgy fordítják le magyar nyelvre, hogy: az ezredes úr együtt akar-ja
+látni a szama-rait.
+
+De a turutu, turutu, ritatitatinak van más fordítása is. Ez így szól,
+hogy: elő-re, ma-gya-rok, ostromot fuj-nak. Fegy-verre, magya-rok,
+véd-jük a hazát.
+
+A katonaduda sok mindent el tud a maga nyelvén mondani, de ilyen izgató
+szava nincsen több, mint ez: turutu, turutu, ritatitati.
+
+De azért ennek is van hibája. Mint ahogy hiba nélkül ezen a kerek
+világon nincsen semmi. Rossz a fordítás, amely nincsen tekintettel a
+haza nyelvi különbségeire, ezt már Guyon is tapasztalta, amikor
+Branyiszkónál rohamra fuvatott, de a csapatok tót része állva maradt,
+mondván: ez nem nekünk, hanem a magyaroknak szól.
+
+Hanem most más volt az eset.
+
+Az országútnak mind a két részéről fölhangzott egyszerre az ordítás:
+
+– Hurrá! Hurrá!
+
+A következő pillanatban csak egy porfelhő látszott ott, ahol eddig a
+kantinos terjedelmes sátora állott. Két ezred legénysége rohanta meg,
+elpusztította, tönkretette, megsemmisítette, tisztán csak azért, mert öt
+pénzért kevesebb szalonnát adott, mint amennyi dukál.
+
+Másnap hajnalban fölszedtük a sátorfát és tovább mentünk. A két ezred
+részéről körülbelül négyezer ember táborozott akkor a csucsai mezőn. Ki
+tudna itt, ennyi vitéz csont és császári gyöngy között igazságot és
+vizsgálatot tenni?
+
+Szó sem lehetett róla. Másnap mentünk tovább, arrafelé, amerre az utunk
+vitt és másnap a kantinos már egészen rendesen porciózta ki a
+szalonnákat.
+
+
+
+
+A fórum.
+
+Az alföldi városok népének szokása volt, hogy vasárnap délelőtt a piacra
+tódult s ott időzött délig. Ezt megtette nyáron is, télen is. Csak
+esőben nem ment ki, az ünneplő kalapot, meg a ruhát féltvén. Ott
+találkozott egymással a két különböző városrészben lakó rokon, a sógor
+meg a koma, a legényfiú meg a keresztapja. Az ország sorsáról ott
+tárgyaltak. A hírek oda futottak össze. Egyik ember ezt hallotta, a
+másik meg azt. Lapokat a nép nem olvasott még a hetvenes években, helyi
+lapok nem is igen voltak, legfeljebb ha egy-egy kisded hetilap, amit az
+intelligencia tartott fönn. Még Szegeden is csak az árvíz előtt pár
+hónappal támadt egy napilap, azelőtt a hírre szomjas közönség
+megelégedett egy hetenkint háromszorossal. Patriarchális régi világ
+volt, pedig úgy tetszik, mintha most lett volna.
+
+Mégis mennyi változás azóta. Emlékszem, hogy gyermekkoromban a szegedi
+postának csak egy levélhordója volt, az is elegendő volt, de annak
+németül is kellett tudnia, hogy a kereskedők német címzésű leveleit
+kézhez adni bírja. Erre az öreg Katzky volt alkalmas, egy galiciai
+óriás, aki az osztrák zsandároknál őrmesterkedett s mikor a kiegyezéskor
+azokat a hazájukba visszarendelték, ittmaradt s beállott Briefträgernek.
+Sokan Magyarországon maradtak akkor a letünt korszak keze-lábaiból, mert
+a szolgálati évek nyomán annyi magyar hangulat, érzés, gondolkodás
+lopózott a lelkükbe, hogy többé nem kívánták viszontlátni a fatornyos
+országukat. Ez is egyik oka annak, hogy magyar helységekben néha
+törzsökösnek látszó parasztgazdát lehet találni, akinek a családneve
+tisztára északi szláv. Még a negyvenkilences muszka hadseregből is
+maradtak az alföldön katonaszökevények.
+
+Szóval elég azzal annyi, hogy nálunk is csak egy levélhordó kellvén, a
+kisebb helyeken még kevesebb hírt hozott a világ járásáról a posta: ezt
+a főtéri gyülekezés helyettesítette az ünnepnap délelőttjén. Ez volt a
+fórum. A forum Romanum oszlopos volt, ez nem volt oszlopos, de azért
+csak fórum volt ez is.
+
+A makói fórum volt nagyon érdekes. Azt láttam hosszabb ideig, mert még
+az árvíz előtt az odavaló református algimnáziumba kerültem diáknak s a
+lakásunk ablakai a főtérre nyíltak. A makói nép abban az időben tiszta
+fekete ünneplő ruhát viselt. Télen-nyáron ugyanazt a posztóból valót, a
+nyári „liszter“ csak később került divatba. Öregebb gazdák subában
+mentek föl a fórumra s itt-ott idősebb embereken már föltünedezett a
+fekete télikabát, azzal az asztrakánnak nevezett birkaprémmel a nyaka
+körül, amiből később európai úri divat vált. De a legénynép meg a fiatal
+gazdanép a subát viselni öregesnek tartotta, a télikabátot, mint a
+gyengülés jelét viselni restelte: ugyanazon egy szál rend ruhában állt a
+fórumon meleg nyáron, mint a hideg télen is. Pedig az akkori népies
+divat szerint a makói rend ruha kabátjának a szárnya csak derékig ért.
+Milyen rövid idő attól máig, alig három évtized s ma már az ilyen
+testedzettség ritkaságszámba megy. Sem én, sem te, sem ő nem volnánk
+hajlandók hideg télen a havon reggeli nyolc órától délelőtti tizenegyig
+a szabad téren kaszinózni ugyanabban a testi ruhában, amit nyáron is
+viselünk. Azonban akkor állták és semmiféle írás nincsen affelől, hogy
+valaki a fórumon való megjelenésbe belehalt volna. Az igaz, hogy akkor
+pálinkát még nem igen ivott a magyar napközben, legfeljebb csak reggeli
+étel előtt. Az volt a nézet, hogy csak a tót iszik étel után pálinkát.
+Sörház meg nem is volt abban az időben Makón. Volt ugyan egy sörcsarnok
+nevű hely, de az is külön hirdette a hetilapban, ha olykor, meleg nyáron
+hordós sört csapolt. Nagy dolog volt az akkor még és nélküle is elvoltak
+az emberek.
+
+A népnek ez az ősi szokása, hogy a hite szerint való munkaszünetes napon
+a tulajdon maga által alakított város főhelyén gyülekezik és ott szeszes
+ital nélkül, nyugodtan és higgadtan tárgyalja az ország sorsát meg a
+maga sorsát, nem volt baj.
+
+A baj csak ott támadt, hogy az alföldi városokban a főterek nem igen
+voltak kikövezve, ellenben a házak mellett a gyalogjárók vagy téglával
+vagy kővel kirakva voltak. Sáros időben azután a fórum közönsége
+fölóvakodott a saratlan gyalogjárókra a sáros köztérről és ezáltal a
+nagy tömegével valóságos közlekedési akadályul szolgált.
+
+A közigazgatási hatóságok azután, éppen ezen oknál fogva, korlátozni
+akarták a fórum tömegeit. Mert a járókelőket csakugyan leszorították a
+kövezett gyalogútról a kocsiút sarába.
+
+Más is játszhatott ugyan közbe. Nálunk például a fórum a városi bérház
+előtt van, amelynek a tere ma aszfaltos, huszonöt év előtt pedig
+kövezett volt, nem álltak útjában az egyszerű népi tanácskozók senkinek,
+mégis szét akarták őket zavarni. Azonban a nép az ősi jog megzavarása
+ellen erősen tiltakozott. Ugyan én ma sem tudnám megmondani, hogy miért
+akarták szétverni a fórumot, de akarták. Elsőbb kihirdették, hogy a
+másik vasárnap már nem szabad gyülekezni. E hirdetéssel egy árva garas
+árát sem törődtek: a másik vasárnap megint csak összegyűltek.
+Gyalogrendőrökkel próbálták őket oszlatni, de nem mentek.
+
+– Mi egész hétön dolgozunk. Ünnepnap van jogunk egymással találkozni –
+hangzott a beszéd. – Nem tartozik mindönki már délelőtt a kocsmába
+mönni. Ez szabad hely. Ennek a küvezetibe mink is bele adóztunk. Hát még
+csak állni sem szabad rajta? Mit vétöttünk? Hiszen mink csak
+beszélgetünk!
+
+Nem mentek no, hát nem mentek. Akkor lovasrendőröket küldtek ellenük,
+oszlatásra. Nem valami nagy kedvvel mehettek nekik azok sem, mert valami
+túlságos zavart nem csináltak. A fórum népe részben megfogta a lovak
+kantárszárát, részben kihúzta a lovasok csizmatalpa alól a kengyelt.
+Amire a lovasok visszafordultak és a fórum, bár egyre csappanva és egyre
+kisebbedve, ma is áll, ott, ahol eddig állt. Nem bánt az senkit, hát
+miért ne lehetne ott, ahol van? Nem árt senkinek. S idővel majd elmúlik
+magától is.
+
+De némely helyen nem így volt a dolog. Olyan helyeken, ahol nem volt
+kövezett a tér, ahol a fórumra az emberek gyülekeztek. Ott apránkint a
+sáros időkben fölszoktak a gyalogjáróra, mint Félegyházán is, ahol úgy
+elállták az utat, hogy tőlük már ünnepnapon még a templomba sem lehetett
+rendesen menni.
+
+A tiszteletreméltó közigazgatásnak sokáig főtt a feje ebben a dologban.
+A népnek lelkére beszéltek, hogy ne állják el az utat. Nem sokat ért. Az
+öregebbek hallgattak a szóra, de a fiatalság semmiképpen sem. Dacosan
+vonultak föl a főtérre és hiába volt ellenük a szónoklás. Nem és nem. És
+megint nem. Itt álltak az apáink is, hát mink is itt állunk.
+
+Új főszolgabíró került a járás élére. Csak névleg új, egyébként
+tapasztalt ember.
+
+A gyalogjárók elállását előbb bírsággal kezdte sujtani. Nem sokat
+használt. Hiszen fizethetünk: van miből, továbbá szépek a búzák is. Hát
+fizették a bírságiumot s maradtak úgy, mint ahogy voltak, útonállók a
+gyalogjárón.
+
+Mivelhogy ezzel a rendszerrel nem sokra ment, a főszolgabíró az
+útonállókkal szemben a fogságot kezdte alkalmazni. A dacos legényeket
+becsukatta. Azonban ez sem ért semmit. Az ilyen börtönt nem tartották
+diffamálónak, mert hiszen se nem loptak, se nem raboltak, csak az ősi
+jogot védelmezték.
+
+A főszolgabíró sokáig gondolkodott, hogy mit kellene most már itt tenni.
+A törvény hatalmának érvényt szerezhet a szurony, a kard, meg a puska,
+de hát ezeket legjobb a legutoljára hagyni. Mint az ágyút, melyről föl
+van jegyezve, hogy ultima ratio regum.
+
+Látnivaló, hogy a bírság nem megszégyenítés, valamint a börtön sem. Mást
+kell itten kitalálni. Tépelődött. Egyszer azt mondja az első hajdúnak:
+
+– Vásároljon kend nyirfasöprűket.
+
+– Igen, kérem alássan. Minek lesznek azok, kérem alássan?
+
+– Nagy a por az utcán, különösen a templom előtt. Nem járja, hogy amikor
+vasárnap templomba megy a nép, hogy ilyen port járjon.
+
+– Az bizony úgy áll, tekintetes főbíró úr. Volna ugyan ott egy kövezett
+átjáró is, de azt mind elállják a legények.
+
+– Hát hiszen éppen azért – mondta a főbíró a hajdúnak. – Akik elállják a
+kövezett utat, azok söpörjék a port. Aki gazdafi be van fogva, annak
+mind söprűt kell adni a kezébe. Kendtek fegyveresen kísérik ki őket.
+Azután söpörjenek.
+
+Az öreg hajdú nagyot nézett. Ilyent még nem hallott. Gazdafiakkal
+söpörtetni az utcát! Hiszen forradalom lesz ebből! De nem merte mondani.
+Csak azt kérdezte:
+
+– Azután mikor, kérem alássan?
+
+– Már mit, hogy mikor?
+
+– Hát a söprést. Este-e, vagy hajnalban?
+
+– Dehogy este, meg dehogy hajnalban – mondta a főbíró. – Délelőtt. Érti
+kend, délelőtt. Még pedig vasárnap délelőtt. Éppen akkor, mikor a
+leányok mennek a misére.
+
+Azután így is történt. A parancs végrehajtatott. Szuronyos puskás hajduk
+őrizete alatt söpörték az utcát a legények ünnepnap délelőtt, amikor
+selyembe öltözötten mentek a misére a leányok.
+
+Nagy szégyenkezés volt ez és nagy fölzúdulás támadt a nyomában. Hogy ez
+már mégis csak istentelenség. De a főbíró nem sokat adott a lármára.
+
+– Hát pedig – mondta – ez ezentúl így lesz. Nem volna erre szükség, ha
+nem állnátok el a kövezett utat. De elálljátok a nép elül. Illő dolog
+ennélfogva, hogy ha az útról leszorítjátok a népet az utcára, hát
+tartsátok tisztán az utcát. Én nem állom el az utat, hát én nem is
+söpröm az utcát nekik. Ti vagytok az útonállók, hát ti söpörtök. Vagy
+pedig olyan vasat tétetek rátok, hogy belekékültök.
+
+– Ebben van igazság, – mondta egy öreg gazda, aki éppen a fián esett
+sérelmet jött panaszolni – mert ami igaz, az csakugyan igaz.
+
+– Hát hiszen persze, hogy persze – mondta a főbíró. – Mi van ezen
+panaszolni való? Hiszen most még csak istenes dolog így nyáron a port
+söpörni. De majd ősszel a sarat hányják, télen meg a havat. A sarat majd
+el is kell hordani. Adok hozzá kétkerekű kordét, de lovat nem adok, mert
+a ló sem szokta elállni az utat. Majd egy legény húzza, kettő meg tolja.
+De nem mindig kell ezt csinálni. Csak ünnepnap délelőtt, misetájon. Hogy
+az ünneplő cipellőben nem kelljen a lányoknak a sárba járni. Nem
+tudjátok a régi nótát, hogy sárga csizma sárba járni kár?
+
+De tudták. Annyira tudták, hogy elég volt egy vasárnap délelőtti
+söpretés: többé nem állták az utat a legények.
+
+– Hát csakugyan – mondta ezen eredmény láttára a városbíró a
+főszolgabírónak – hogy többet ésszel, mint erővel.
+
+– Az ám – nevette a főbíró. – Régi igazság, hogy kevés ésszel
+kormányozzák a világot.
+
+
+
+
+Szárazság előtt.
+
+János a tanyai csizmadiánál járt lábbeli-reperálások irányában. Arról
+volt szó, hogy van néhány ócska csizmaszár otthon, tudna-e vajjon
+azokból a pásztorgyerek részére bocskort csinálni? Nem olyan bocskort,
+amilyent a tótok és egyéb pálinkaevő népek viselnek, akik leginkább csak
+akkor szokták azt magukról elvetni, hogy ha vagy ők elpusztulnak, vagy a
+bocskor elpusztul s ezen okból madzagokkal és különféle szíjakkal igen
+szorosan magukra erősítik, – hanem azon magyaros csuszát, amely csatton
+jár és könnyű lerúghatás tekintetében azonnal a papucs után következik.
+
+A csizmadiánál János az ügyeket szakavatottan elintézte. Két pár ócska
+csizmaszárból lesz két pár új csusza, a harmadik párból pedig
+bőrtarisznya, csak az átalvető szíjat kell külön megfizetni, de annak az
+ára sem pénzben jár, hanem János a télen majd ád érte fűteni való
+venyigét, miután ezen növényszárakból a tavaszon a szőlőtőkékről sokan
+letakarodtak.
+
+Az alku rövid volt és egyszerű, mert a csizmadia igen csendes és
+rendtartó ember, mesterségét a Csillagbörtön nehéz és száraz szabályai
+és falai között tanulván, tisztán csak szórakozásból. Ez azonban már
+régen történt: a csizmadia, aki akkor még nem volt varga, továbbá János,
+aki már akkor is János volt, a pusztai kápolnánál tartott politikai
+beszámolóról éjtájon hazajövet az úton elmélyedtek azon kiváló kérdés
+taglalásába, hogy miért nem húz a király szíve hozzánk jobban, mint
+ahogy húz. Szelíd holdfény volt a hallgatag jegenyeákácok között, akik
+csöndes paraszti utainkon mint óriás testőrség állnak sorfalat, ez
+alkalommal Jánost a másik ember, a király szívének hovahúzását másként
+magyarázván, bottal fejbeütötte. De nem esett idegennek, különben is
+ebcsont beforr. Jánosnak ugyan a feje egy kicsit behorpadt, de hamarosan
+meggyógyult, pedig orvos is járt hozzá; míg a másik ember, aki a király
+szívének védésében botra vetemedett, néhány olvasatlan hónapra a
+Csillagba került, ellenben ott, szorgos tanulmányai folytán, csizmadiává
+lépett elő.
+
+Különben nem ér ez a sok beszéd egy semmit sem. A tény csak az, hogy
+János eljött a csizmadiától s halad hazafelé azon komoly célzattal, hogy
+fölmegy a padlásra és előkeresi az ócska csizmaszárakat.
+
+Ugyanekkor azon a gyalogösvényen, amelyen a bognár tanyája felé mehet
+az, aki akar, jön egy ember csúcsos báránybőrsipkában, fekete
+nyakravalóval a nyakán: kenetteljes emberek szokták a nyakukat így
+bekötözni, bár nincsen olyan anyaszült, aki meg tudná mondani, hogy
+miért. De ez mindegy. Ők a nyolc rőf fekete selyemszalag egyik végét
+reggelenkint az ajtókilincshez kötik, a másik végét a nyakukhoz
+illesztik s így kellő megfontolással beleforognak a nyakravalóba. Szép
+az ilyesmi is annak, akinek tetszik. Rendszerint rekedtek szoktak lenni,
+ami ismét olyan rejtély, hogy csak az orvostudomány magyarázhatná meg,
+de a közeli környéken nem tartózkodik orvos, volna ugyan egy bába, hanem
+az is elhalt, még tavaly. Nem szolgált jól bele a levegő a tüdejébe. Ez
+volt az oka. Tehet erről valaki?
+
+Illés, már hogy ez a bízonyos nevezetű Ballangó Fekete Illés (másként
+Vödörlopó Illés, mert az apja a pusztai kutak ostorfájáról ritka
+szorgalommal lopkodta a merítő-vedreket) a bognárnál járt, hogy kegyes
+szavakban megfeddje s felkérje, hogy a mult héten kerékküllők csinálása
+után fizetett két pengőből adjon vissza legalább két hatost, mert a
+küllők nem jók. Nem állnak rendesen sem a talpfába, sem a kerékagyba,
+minélfogva a végiglyuk rezeg a tengelyen és olyan S betű mozgásokat
+csinál a kerék, mint a rozoga cigánykocsié.
+
+Illés találkozván Jánossal, kezelnek. Ez a kézszorítást jelenti a külső
+nyelvben. A belső nyelvben a pénztáros szokta elkezelni a kezére bízott
+pénzt, a külső nyelvben pedig az emberek elkezelnek egymástól akkor, ha
+távozóban búcsúzásul kezet szorítanak. Ha meg találkoznak, akkor csak
+kezelnek. Igy változik a szónak a fogalma. Milyen érzéssel lehet a külső
+ember, aki a földből él, mint élt az apja, öregapja, minden őse, erre a
+szóra: földművelés, mikor az ő nyelvében a művelés, műveltetés szó
+ugyancsak sértő fogalmakat fed?
+
+Ez azonban most már mindegy. János elmondja Illésnek, hogy a vargánál
+járt, Illés elmondja, hogy a bognár nem adta vissza a két hatost. Ez nem
+járja.
+
+– Hát – kérdezi János – valóságosan olyan rosszak azok a küllők?
+
+– No – mondja Illés – hát hiszen nem egészen egészen. De hát mért nem
+adja vissza? Mert úgyis sarcol. Nagyon kitartja mindönnek az árát. Mért
+nem adja vissza a két hatost? Rossz világ van. Rossz termés lösz. Ni,
+micsoda szárazság! Mi lösz velünk? Hisz a télire nem marad a gyerököknek
+betevő falat. De mindönki rajtunk akar élni. A bognár is. Mért nem adja
+vissza? Ugy mögmérgesedtem rá, hogy ha nem vónék istenfélő, fejbevágtam
+vóna úgy, hogy még ma este vacsorán éri Pilátust.
+
+János, ahogy a homokban haladnak, elgondolkozik a beszéden s a bot
+végével többször a földbe szúr. Lám, ilyen emberek is vannak. Pedig
+vagyona van. De azért mindig azon sopánkodik, hogy éhen hal. Most nem
+restelt a bognárhoz elmenni, hogy két hatost visszakunyoráljon. Pedig a
+küllők bizonyosan jól vannak megcsinálva. S a bognár szegény ember. A
+gyerekek aprók, de sok van belőlük, mint kocsmában a pohárból. Az
+asszony beteges. Miért, hogy mostanában az asszonyok közül egyre több a
+beteges?
+
+Ezt a kérdést föl is adja Illésnek:
+
+– Mondja már kend. Azelőtt nem volt ilyen sok beteg asszony. Hogy van
+az, hogy most sok köztük a beteg?
+
+– Volt az azelőtt is, csak nem mondták – véli emez. – Röstelték mondani.
+Az igaz, hogy nem is jártak annyit tánchelyre, nem táncolták magukat
+agyon már lánykorukba… Különben – tette hozzá – a jó Isten tudja csak,
+hogy ez hogy van?
+
+– Úgy, úgy. Csakugyan csak az tudja.
+
+– Én nem tudom. De mindön változik, János, mindön változik. A világ nem
+olyan, mint a régi. Akkor mögadtuk a földnek a munkát, azután termött.
+Ma hány az ártó bogár? Nem éppen csak az asszonyok betegök, hanem mindön
+beteg. A búza beteg, a rozs beteg, a kukorica, a dinnye, a káposzta,
+mind beteg. A disznó is elhullik. Micsoda világ ez, mikor az embör két
+hatosokért mögy a bognárhoz, hogy visszakívánja? A régi fajta kocsiba
+nem tudtuk magunk is belecsinálni a küllőket? De újmódi van, új kocsi
+van, cifra kocsi van, ennek a kerekibe már nem illik bele az a küllő,
+amit én a paraszti baltával kinagyolok.
+
+– Haj, haj – sóhajtja János – ami igaz, az igaz.
+
+Haladnak, csendben haladnak. Tavasz van még, de perzselő a nap. A fák
+bágyadtan állnak, a fiatal napraforgók lekonyítják még apró fejüket. A
+mezei virág elbujt, nem mutatkozik. Hetek óta nem volt eső. Ahol fekete
+föld van, repedezik. Az úton a homok föl van áradva, hogy alig lehet
+benne járni. Ez a közön van. A csinált utakon pedig por van, minden
+kocsi után felhőben emelkedik fölfelé, messziről nézve úgy látszik,
+mintha az egész határ ködbe volna borulva. A vetésre nézni –
+elszomorító. Szárazság van. Még az éji harmat is elmaradt. Ha még egy
+hétig nem lesz eső, oda van minden.
+
+– Látod – mondja Illés Jánosnak, mind a két tágra tartott karjával
+mutatva maga elébe a fakó határra – mi ez? A szögénység, a
+nincsetlenség. A licitáció.
+
+– Nono, hallja kend, – szól János, hogy éppen csak mondjon valamit –
+talán majd csak mögfordul az idő…
+
+Az öreg idegesen hányja-veti a fejét.
+
+– Mögfordul, mögfordul. Te fiatal vagy. Negyven vagy, tán negyven se
+vagy. Nem tudod, mi történt hatvanháromban. Borzasztóság rá emléközni
+is.
+
+– Hallottam…
+
+– Hallhattad is, mert azt nem löhet elfelejteni. A te dolgod különben
+más. Te még egy-két hétig kibírod.
+
+János nem szól egy darabig, azon jár az esze, hogy szóljon-e. De azután
+mégis csak mondja, kissé szomorúan:
+
+– Hát még egy kicsit bírom.
+
+Illés rákiált:
+
+– Ne beszélj. Jobban tudom én, mint te. Te még kibírod két hétig. Még
+háromig is kibírod. Neköd szöllőd van, mélyen a gyökere, lent. Az még
+élhet. Még talál egy kis nedvességet odalent a föld alatt, de a föld
+fölül elvette az Isten. Akaratába belenyugodjunk. De elpusztul mindön
+vetés. Ha így tart, a gólya agyonveri a fészökben a fiát, mert kiszárad
+a tó, nem tud neki önnivalót vinni.
+
+Az öreg megáll, a csizmája fejét félig beletúrja a homokba. Azután
+lehajtja a fejét és nézi, hogy mint mozog a homok a csizmáján. Mint
+emelődik föl s mint folyik le róla ismét szerteszét.
+
+– Az állat… – mormogja. – Az állat inkább elpusztítja a fiát, de nem
+nézi, hogy éhen kínlódjon…
+
+János úgy érzi, mintha az öreg fösvény szavai szíven ütnék. Igy is
+szolgálhat valakinek az esze? Az öregek zsörtölődők ugyan és
+elégedetlenek rendszerint, de hát mégis. Amint azonban föltekint a
+szomorú, leszáradt tájékra, látja, hogy az semmi reménységet nem nyújt a
+jövő iránt. Most eszébe jut hirtelen, hogy az élet, a munka élete nehéz.
+Valóban igen nehéz.
+
+A közön lassan, szótalan, elkomorodva lépegetnek. Hát csakugyan így van?
+A lelkekben nehéz fásultságok és bús elkeseredések lakjanak?
+
+De talán nem. Az iskola előtt haladnak el. Városi kocsi áll az udvaron,
+a falak újra meszelve, zöld lombok a nyitott ablakokban. Itt most vizsga
+van alighanem. Csakugyan az van, már a vége felé is közeledik, mert
+énekelnek odabent. Vékony a gyerekhang, de sok van s az ablakokon át
+kiárad az az útra, csilingelve jövén ártatlan gyermekszívekből az
+imádság: Isten áldd meg a magyart, jó kedvvel, bőséggel…
+
+A két ember megint megáll s egymásra néz. Szemükből néhány meleg
+könnycsepp poros arcukon át a forró homokra esik.
+
+
+
+
+Kis török.
+
+Az ember, ha egyéb dolga nincs, szívesen lovagol régi emlékein, amelyek
+mindig érnek annyit, mint az újak. Idő multával az emlékekből lassan
+kipusztul minden keserűség, szomorú hangulat s csak a jó dolgok maradnak
+meg, hasznos alkalmatosságul arra, hogy a délutáni csibukfüstben
+felmerülve, elimbolyogjanak a szobában, ahol az ember a gondolataival
+egymagára van.
+
+Igy bujik föl nekem a trebinjei kék füstjéből néha, mintha a rokon
+dohány mérges zamatával akarna egybevegyülni, egy csodálatosan száraz,
+nagy égőszemű gyermekfej, piros, kékbojtos fezzel a borotvált kicsi
+koponyáján, fapapucsokban, vézna, öregesen görnyedt termetén fehér ing,
+fehér salavári, piros selyem öv kopottas – bizony – a derekán, abban
+feszeng aztán, helyét nem találva, egy rettenetes nagy handzsár,
+nagyobb, mint az egész kicsinyke férfiú.
+
+Török gyermekek közt csodálatos szépeket lehet látni. A leánygyerek, ha
+a szél elfújja néha a fejéről a fátyolt, amit buzgó anyja a Korán
+törvényét megelőzve, már kiskorában ráerőszakol, oly arcot mutat,
+amelyet megnézhetne akármely lelkesebb ifjú költőnk, aki leírásaiban
+szereti úsztatni fehér tejben a halvány-piros rózsát. Pufók, kedves képű
+baba valamennyi. Messze idegenben a hazátlan, kicsapott katona, ha
+gyereket látott az úton, elévődött rajta (tudom magamról), hogy ugyan
+melyikre hasonlít ez vagy amaz az otthoniak közül. Káplár Papp, aki
+asszonyt, két iskolás gyereket hagyott itthon, talált is a Cadinje Brdó
+fenyős tetején egy bosnyák házban két apró fiút, olyat, hogy megesküdött
+volna rá, hogy az övé mind a kettő.
+
+Annál csodálatosabb volt ez az apró öregfejű gyerek a többi között, az ő
+magába vonult szótlanságával, hallgató szájával. Csak a szeme volt neki
+véghetetlen beszédes. Gyakran láttuk, mert egyetlen mulatságunk volt
+nekünk is, ha beültünk Antóniohoz, az albánhoz, akinek az útszélen volt
+a csárdája és lestük az úton a kószáló utas törököket, akiken legalább
+volt mit nézni, gyönyörű régi fegyvereket hordván valamennyi.
+
+Fönt mindjárt, ahogy a maródi lovak istállójánál nekikanyarodott az út a
+Cadinje-hegynek, kezdődött a Szmail bég kertje, akit közönségesen török
+grófnak neveztek a táborban. Régi nemes familia, amely valaha szerb volt
+a nagy Dusán alatt, azután törökké vedlett s nagy úr volt a környéken
+nagyon, mert rajta kívül csak egy civil aga akadt még az egész
+Priepoljén. Ennek a feleségeihez volt beosztva Ibrahim, onnan szaladgált
+le naponkint többször az albánhoz, hogy az ő grand magazinjából
+selyemszalagot, cukrot, egyéb tetszetős dolgot vásároljon a Szmail bég
+asszonyainak.
+
+A Limben gyerekek fürödtek nyaranta egész nap, azok okvetlenül
+meghajigálták az öreg fiút, akit nem vettek be maguk közé. Szomorúan
+nézett végig rajtuk s a szeme égett, mint a parázs, olyan fáradt, öreges
+futással szaladt előlük, mint amikor egy vén embert kergetnek.
+
+Kicsi homlokán ráncok voltak, az tette olyan öreggé. Vékony hangján
+köszöntötte be a mer habát a boltba.
+
+– Hogy vagy, Ibró?
+
+A vállait megrántotta egy kicsit s nagy egykedvűséggel felelt, csakhogy
+éppen mondjon valamit:
+
+– _Bás_…
+
+Soha senki se látta játszani, de nem is kellett ő a többinek s olyan
+sivár volt ennek a gyermeknek az élete, mint maga a priepoljei kősziklás
+tájék.
+
+– Ibrahim, akarsz dohányt?
+
+– Nem… mondta lassan, a jatagánon úgy támaszkodva a könyökével, mintha
+asztal volna.
+
+– Szépek a bej feleségei?
+
+Valami fáradt, kötelességszerű felháborodással lépett hátra s
+fenyegetően, ami végtelen furcsán hangzott az ő kis eunuch-torkából,
+szólt a kérdezőre:
+
+– Ne beszélj, mert leszúrlak.
+
+Ha a jól megtermett katonák, akik félkézzel a levegőbe dobhatták volna
+minden jatagánostul a kicsi háremőrt, megnevették ezt az erélyes
+föllépést, halvány arcára némi pir ült ki.
+
+Nem szerette senki, nem szeretett senkit, üres óráiban a hegyen mászkált
+és fújta a tárogatót. (Mert ott lent még most is megvan ez a csodálatos
+furulya, hiába tüzeltették föl annak idején Magyarországon valamennyit).
+
+A cigányok Novibazárban is a város szélén laknak, kovács valamennyi,
+rajtuk túl már nincs egyéb, csak a koldusok. Sorba ülnek és énekelnek.
+Ennek a nyomorult sornak a szélén ült egy leány, szerb volt és nyomorék,
+kék ruhában, fehér kendő a fején. Nem tudom, mint támadt a vélemény,
+hogy olyan, mint egy irgalmas néne. Sohasem kért semmit, csak ült
+szótlanul nyomorék lábain, sápadt arcát a földnek hajlítva. Mert hogy
+semmit sem kért senkitől, ő kapott legtöbb alamizsnát, amint már szokása
+az adakozónak, hogy elkerüli a lármás koldust.
+
+A többiek haragudtak reá, szidták, ő hallgatta csöndesen.
+
+Egyszer nagy lárma volt ott.
+
+Pénzfizetés napján történt. A baka odalent úr. Többet keres, mint
+amennyi itthon a téli napszám, pénzét nem költhette, mert nem volt mire.
+Valaki, aki nem tudott a vagyonával mit csinálni, egy teljes ezüst
+forintot dobott oda a _soror_nak, ahogy egymás közt neveztük. Ebből
+kezdődött a mérges verekedés. A többi mind rátámadt, irígy haraggal
+akarták elkergetni a helyéről. A nyomorult leány néha szólt nekik,
+könyörögve, a koldushad üvöltött, mankók emelkedtek föl s úgy lehet,
+agyonverik, ha nem jön le akkor megint a Cadinje oldaláról Ibrahim, az a
+kis eunuch.
+
+A nagy jatagán hirtelen szerepelni kezdett. A gyermek kirántotta,
+megcsillant a széles acél a napon, az apró ember a féktelen had elé
+állt, merészen fenyegetve, ölni készen, vékony hangja úgy csendült, mint
+egy erős vezényszó:
+
+– _Natrág!_ Vissza!
+
+Vissza is mentek morogva. Amint a katonai iskolákban a hadi cikkelyekről
+tanítják, hogy elhatározó pillanatokban egyes emberek helyes föllépése
+csaták sorsát döntötte el. Alig mukkantak, helyükre mentek s a földre
+tették mankóikat.
+
+Amint a had elvonult, gyöngéden hajolt le a nyomorékhoz Ibró s
+megcsókolta a kis irgalmas néne homlokát.
+
+– Ne félj…
+
+Az nem félt. Fekete szemeiben könny csillogott, Ibró ügyetlenül dugta
+vissza a jatagánt s lassan lépkedve veres babussaiban a sziklaösvényen,
+fölment az asszonyaihoz.
+
+Eddig van. Több nem történt. Kivéve, hogy gyakran bosszantották a fiút
+az albán füstös, rozoga kantinjában e dologgal a katonák, kivéve, hogy
+egy napon rákiáltottak:
+
+– Ibró… Ibrahim, a kis koldusleány meghalt.
+
+Ibró megdöbbenve állt az ajtóban s elfeledte becsukni. Halovány vékony
+arca megfakult.
+
+– Nem igaz! – mondta határozottan.
+
+– Hát eredj, nézd meg.
+
+Kiment a koldusok sorához, a nagy százados diófák alá. Nem találta sehol
+a kis nyomorékot, a foszlányos kék ruhában s végig kérdezte a többi
+szerencsétlent, hogy hát hol van. Hát hol van, hát elment, föl a hegyek
+fölé s mankóját hagyta csak itt.
+
+Szomorúan jött vissza s vásárolt a boltban egyet-mást, ami éppen akkor
+kellett a Szmail bég féltucat feleségének.
+
+– Hát igaz-e, Ibró? – kérdezték a katonák.
+
+– Igaz – mondta halkan, remegő hangon, lehúzva vékony ajkszögleteit.
+
+A kegyetlenek tovább kérdezték:
+
+– Sajnálod?
+
+Nem felelt, csak intett s megindult kifelé. Lassan haladt a vízparton,
+ismét kergetni akarták tarfejű gyermekek, de ő visszafordult, szemközt
+állt velük és szótlan mozdulattal tette sovány kezét kése markolatára.
+
+Amint azok megrettenve az eddig nem tapasztalt bátorságon, visszatértek,
+megint ment föl a hegynek, fáradtan, lehajtott fejjel. Olyan öreg, olyan
+nagyon öreg volt e pillanatban a kis szerencsétlen félember, mint egy
+agg, aki száz évet hordoz roskatag vállain.
+
+
+
+
+Borszedés.
+
+Szőlővel való vergődés soha sem volt valami alkalmas gazdálkodás, mert
+sok dolog van vele. Sok rá a kiadás. Nagy munkát kíván. Tavasztól őszig
+a szőlősgazda egyebet sem csinál, csak veszi ki a fiókból a pénzt és
+fizeti el napszámban – már ugyanis ha van pénze. Ha nincsen,
+elhanyagolva marad a szőlő, vagy pedig kölcsön kell a pénzt kérni, abban
+bizakodván, hogy majd csak terem őszre a szőlő és a bor árából meg lehet
+fizetni az adósságot.
+
+De hátha nem terem? Mert van az elégszer úgy, hogy nem terem. Sok
+ellensége van nagyon a mindenféle bogártól kezdve az időjárásig.
+
+– Az a szőlőnek a baja, – mondja az öreg Vas János – hogy nagyon sokáig
+kint hál.
+
+Hát ez igaz. Árpa, buza, kukorica már mind betakarodott födél alá a
+mezőkről, mikor a szőlő még mindig kint hál a szabad ég alatt. Mennyi az
+aggodalom vele tavasszal, a virágzás idején! Egy kis hajnali hideg
+fuvallat éri és vége a jó termésben való reménykedésnek, de azért az
+őszig minden munkáját meg kell neki adni. Ha korán beáll az őszi
+éjszakák hidege, akkor is fagy érheti. Ha esős a nyár, az a baj, mert
+elrothasztja a növendék fürtöt. Ha napos a nyár, az jó, mert érleli a
+gyümölcsöt. De ha nagyon napos a nyár, az már megint baj. Mert a sok égi
+melegség elhervasztja a leveleket, amik lehullanak a fürt fölül. A
+védtelenül maradt fürt nem birja ki a nap erős sugarait és – mint
+mondani szokás – megsül.
+
+– Olyan az – véli ismét Vas János – mint a városi kisasszony. Napernyő
+alatt kell járnia, máskülönben fölégeti a nap a bőrit.
+
+Az pedig szintén baj, ha a fehérszemély ilyen finnyás. A régi paraszti
+nótában is azzal indokolja a legény, hogy miért nem veszi el a
+szomszédasszony lányát, hogy azt mondja: Neköm pedig dologra köll az
+asszony. A kend lánya fölpirul még a napon.
+
+A szőlő pedig nemcsak hogy fölpirul, hanem megég és elpusztul. És azután
+a többi veszedelem. A sok rovar. Mindez régente nem volt. A szőlő első
+átka, a filokszéra, itt nem sok vizet zavart. A homoki tőkéknek nem
+ártott, mert a homok megölte. Az élete olyan, hogy egyik időszakában
+lemegy a gyökerekre lakni, ahova utat ás magának. De a homok összefolyik
+mögötte és eltemeti. – Kisüti a szömit, mögvakul és nem lát visszamönni
+a tőkére – mondták akkor nevetve a Vas Jánosok és örvendeztek azon, hogy
+a homok így megtréfálja a kutyafülű amerikait.
+
+De most már nem nevetnek. Jött a kutyafülű amerikai helyett egész csomó
+más ártó féreg, egyik a tőkén lakik, a másik a leveleken, a harmadik
+magában a szőlőszemben. Honnan kerültek? Ez az utóbbi istenveszedelme
+egészen új keletű, pár év előtt még soha a hírét sem hallották. Mi hozta
+ide? Miért nem vitte az ördög máshova? És még mindig egyre ártóbb. Eddig
+csak a kukacát lehetett megtalálni a szőlőszemben. Az idén már a
+szőlőszemben begubózva is találtak hernyót. Mi lehet ennek a sok
+istenverésének az oka? Az egyre szaporodó vasúti hálózatok viszik-e
+egyik országból a másikba? Vagy hogy a régebbi oktalan fészekpusztítások
+megfogyasztották a madarakat és nincsen már belőlük annyi, hogy
+elegendők lennének az ártó férgek elpusztításához? Nem tudni. Bár ha
+tudnánk, akkor se sokat nyernénk vele, mert hiszen annak, akit
+agyonütött az istennyila, teljesen mindegy, hogy milyen istennyila
+ütötte agyon.
+
+Az emberek elkomorodva mondják:
+
+– Ha így tart, néhány esztendő mulva nem lössz szőlő.
+
+Annyi bizonyos, hogy egyre költségesebb a vele való gazdálkodás, a
+termés meg egyre kevesebbet igér. Ha néha beüt valami nagy termés, akkor
+meg nincsen ára. Ilyenkor megesik, hogy több a must, mint a hordó, és a
+hordó drágább, mint a must. A szőlősgazda ilyen esetekben valósággal
+elkótyavetyéli a termést, a bor ára azonban azért nem igen lesz olcsóbb.
+Leszáll egy félesztendőre, de azután fölmászik a létrán. S onnan már nem
+is igen jön le. Olyan az, mint a péksütemény, ami kisebb lesz, ha kevés
+búza termett, de nem lesz nagyobb, ha nagy a buzatermés. A bornak az ára
+is már csak előre megy és azért még sincsen belőle a termelőnek valami
+nevezetes haszna. Talán mikor olcsóbb volt a bor, jobb hasznát látta.
+Nincsen még ötven éve, mikor három krajcárért mértek egy messzely bort.
+Még huszonkét-huszonöt esztendő előtt is tizenhat krajcár volt egy liter
+ára. Ma negyven meg negyvenöt. Az idén alighanem fölrúgtat a kimérési
+ára egy koronára. De miért ne rúgtatnák föl, mikor így is van rá vevő?
+
+* * *
+
+Azt lehetne hinni ezekből a magas árakból, hogy most már a
+szőlősgazdának könyökig tejföl a világ s olyan vigasságos szüretek
+esnek, hogy az valóságos csoda. Pedig dehogy. Régen írták már azt a
+verset a szüretről, hogy gondolatim mostan vigadozva járnak. Nem járnak
+biz azok már vigadozva a szüreten, mert szigorú, számító, gonddal járó
+üzlet lett abból is. A régi aratóünnepeket még föl lehetett újítani, de
+a régi, vidám, zajos, csőszpuskadurrogós, szüretelő-leánynótás,
+tűzijátékos, cigánybandás szüretek alighanem elmúltak végképpen s egy
+újabb nemzedék már meg sem tudná érteni, hogy miért is voltak valaha?
+
+Más már ennek a formája. Van már olyan szőlő, ahol nem is a gazda
+szüretel. Járnak a „szödők“. Borkereskedők ügynökei, akik megveszik a
+bort még akkor, amikor még fürt alakjában a tőkén csüng. A megszorult
+szántóvető szokta volt eladni a búzát még lábon: ma már a borszőlő is
+elkel így. A „szödő“ szedi össze a különböző szőlőkben így lábon a bort,
+azután maga szüretel a maga hordójába. A célja az, hogy a saját
+rendszere szerint szüreteljen, különböző szőlőfajokat ne keverjen össze.
+Külön tudomány ez, de a külföldi fogyasztásra szánt bornál fontos dolog.
+Mert azok odakint megkívánják, hogy a bornak mindig egyforma színe, íze,
+meg ereje legyen. Ott nem lehet azt mondani, hogy:
+
+– Most másfajta bor van, mert új hordót csapoltunk.
+
+Mert a német sógorral így nem lehet beszélni; ő egyöntetű rendszert
+kíván még a poharakba való öntésben is.
+
+Járnak hát a szedők. Különféle fajtájú népek, némelyik nem is tud
+magyarul, az társat visz magával. Ez is egészen felfordult világ,
+régebben nem volt ennek nyoma sem. Azelőtt a víg szüret után a csendes
+pincébe került s ott a hordókban álmodozott. Azután megjöttek az ő
+édességének a forradalmai, a must forrni kezdett és borrá alakult. S
+mikor már egyszer vagy kétszer meg is fejtették, csak akkor kezdtek
+utána járni azok az emberek, akiknek borra volt szükségük. Kereskedők,
+vendéglősök, korcsmárosok. Tanyáról-tanyára mentek s amely tanya mellett
+szőlőt láttak, oda betértek.
+
+– Adjon Isten jó napot.
+
+– Adjon Isten.
+
+– Kérdezzék no, hogy miért jöttünk?
+
+– Minek kérdözzem, úgy is tudom, hogy bor irányában.
+
+– Persze, hogy abban. Hát van-e?
+
+– Hát hogyne volna, mikor van?
+
+– Aztán jó-e? Mert mindenféle rissz-rossz borért le sem szállunk a
+kocsiról.
+
+– Hogy jó-e? – kérdezi vissza büszkén a gazda. – Hiszen ilyent nem
+ivott, mióta a bábaasszony kezibül kikerült.
+
+No ez már más. Akkor csakugyan jó bor lehet, ennek a feltekintésére már
+csakugyan érdemes leszállni. A gazda lement a pincébe, hozott az
+újborból egy „szívatot“. Már hogy teleszívott belőle egy lopótököt.
+Abból azután úgy az ujja alól ereszti a poharakba. Míg a gazda lent
+járt, a borvételben járó ember kivett a zsebéből egy almát és
+beleharapott. Az volt a nézet, hogy az alma íze után jobban meg lehet
+állapítani a bor zamatosságát. Így kóstolgatták. Rágták a bort, de nem
+igen nyelték le, mert az ilyen bírálati foglalkozás nyomán nagyon
+könnyen be lehet törülközni. Fejrázások, gondolkozások, csettintgetések
+következnek. Azután az alku jön. Mennyiért? Ennyiért.
+
+– No, engedjünk egymásnak.
+
+Árú és pénz közelednek egymáshoz. Ha nem tudnak megegyezni, a borkereső
+tovább megy, de barátsággal válnak el: a gazda nyugodt. Ha ennek nem
+kell a bor, majd jön holnap másik, akinek kelleni fog. Ha pedig
+megegyeznek, arra már csakugyan isznak áldomást. A pincébe is lemennek.
+A pincében csapról vagy lopóból poharazni ugyan egy kissé veszélyes
+foglalkozás s a gazda figyelmeztet is rá:
+
+– Nem azért mondom, mintha sajnálnám. De jó lössz vigyázni, mert a bor
+ereje idelent hamar mögcsapja az embert.
+
+Meg bizony. Sok tapasztalatlan ember megjárta már azzal, hogy a pincében
+csak kicsit is poharazott. Csak mikor a friss levegőre fölér, veszi
+észre, hogy meg van szédülve. Az esze rendesen szolgál ugyan, de a lába
+nem birja. Ez tökéletes színigazság, aminek az eredendő okát nem lehet
+tudni. Talán ott keresendő, hogy új bor idején sok a pince levegőjében
+az ártó levegő. A nép azt mondja róla: a gáz. A pincében levő béka fel
+is szokott tőle fordulni. A szó való értelmében fölfordul: Mielőtt
+elpusztulna a szénsav nyomán, előbb a hátára fekszik. Ellenben szokott a
+pincékben lakni egy rákféle kis, soklábú állat, amit ászokbogárnak
+neveznek, annak nem árt meg; hozzá van szokva a kis korhely.
+
+De azért a pincébe csak le kell menni. Az üzlet komolyabb része ott
+köttetik ugyanis. Ott már a vevőnek csakugyan innia kell s minél több
+hordó bort vesz meg, annál több pohárral. No, nem nagyokkal, csak olyan
+aprókkal, amiknek kvaterkás pohár a neve s a gyárakban rossztüdejű és
+vékonypénzű tótok által fúvattatnak: ezért marad az üvegje vastag, a
+belső világossága meg vékony. Igen alkalmas pohár, mert ez még akkor sem
+törik el, ha a földhöz vágják.
+
+Szükség van rá a pincében. A vevő a tulajdon szemével és nyelvével akar
+meggyőződni afelől, hogy a hordóban csakugyan az a bor van, amiből a
+gazda mutatót fölvitt. Ez megállapítandó és ebben nincsen sérelem a
+gazdára nézve, mert hiszen az eladó lányt sem szokás látatlanban
+elvenni.
+
+Ha most már a mutató bor, meg a hordó bora vág: kész a vásár, miután
+rajta van a hordón, hogy hány liter van benne. Beleverik a dugót. A vevő
+zsebében ott van a darab gyertya, a spanyolviasz, meg a pecsétnyomó.
+Ezeknek a segítségével azután lepecsételi a hordót a száján is, az
+akonáján is s otthagyja a pincében, ahol van. Most már ott is az övé.
+Kifizeti az árát, ha ismerős a gazdával, a felét, ha nem ismerős, az
+egészet. S majd eljön a borért, ha szüksége lesz rá. (Mert a városi
+pincék kisebbek, semhogy minden vett bor beléjük férne).
+
+A gazda ráhagyja:
+
+– Én tüllem itt maradhat. Elfér. Láthatja.
+
+S megkönnyebbülve néz a lepecsételt hordókra, gondolván: ezökkel nincs
+már több bajom. Nem is törődik velük, de nem is törődhetik, mert az
+idegen pecsét tilalma alatt állnak. Csak egy vékony papirszalag tartja
+ugyan a pecsétet, de az szent és sérthetetlen. És ha a vevő nem jön
+idején a borért, amelyet esetleg már harmadszor is le kellene fejteni s
+a mulasztás miatt elromlik az ital, hát az is a vevő baja. A pöcsétöt a
+tulajdon vagyonáról csak neki magának szabad letépnie.
+
+* * *
+
+Van még ilyen szokás, de már nem teljes, mert járnak a szedők. Ezeknél
+bizonyosan jobban ki van fejlődve a borismerés tudománya, mint a régi
+divatú vevőknél. Mert neki nem a kész bort kell megítélnie, hanem a még
+a tőkén levő fürtökből kell kitalálnia, hogy ebből a gyümölcsből majd
+annakidején milyen bor lesz? Csak a szőlőszemeket kóstolgatja s abból
+érzi ki, hogy mit lehet érte adni. És bizonyára mégis eltalálja, mert ha
+nem tudná, hogy eltalálta, vaktában nem adna érte pénzt.
+
+… Féllovas rozoga kocsin a tanyák homokos közét két különös ember járja.
+Nem valami túlságosan különösek ugyan, de ott szokatlanok s az útszélen
+barmot legeltető gyerekek, pulykapásztorleányok megbámulják őket, mintha
+csakugyan ők volnának ketten a francia császár. Kopott fekete
+keménykalap a fejükön, ősz szakáll az állukon, hosszú ősz tincsek a
+fülük előtt, kaftán a testükön.
+
+Nézik az emberek is: hát ez miféle szerzet s ugyan honnan jöttek ide, az
+idegen földre.
+
+Szedők. Szintén szedők. De alighanem ezek a szedők ősapjai. Vén ortodox
+zsidók. De az ócska féllovas kocsin nem üzletben járnak, hanem vallási
+dologban. Bor kell nekik, nem sok, csak egy jókora hordóval, az
+ünnepekre. Kósernek kell lennie annak azonban. Amit maguk szüretelnek a
+maguk hordójába a maguk eszközeivel. Hát bizony jó darabig
+vándorolhatnak a szőlők között, amíg a hordójukat megtölthetik, kinek
+volna kedve egy hordónyi bor kedvéért ilyen fölfordulásokhoz, mint
+amilyent ezek csinálnak? De türelemmel vannak, megszokták s mennek
+tovább kitartóan. Nem is tudják, hogy hova mennek. Nem e tájra valók. A
+környéken már nem is igen vannak ortodox zsidók, ami mégis ilyenfajta
+hitközség imitt-amott olyan kihalófélben volna, a maga határában is
+talál szőlőt. Leginkább távolosabbról jönnek, olykor a Duna mellékéről.
+Egy hordó borért. Ki látott ilyent?
+
+Adnának ők a borért jobb árat, mint bárki más. Mégis nehéz ez.
+
+– Az ördög vergődjön velük – vélik a Vas Jánosok ingerülten. – Mit
+kételködnek az én tisztaságomban? Adok én nekik bort, ha köll, de az én
+tanyámat ne forgassák föl az idegön istennel. Nem tisztább az ő kezük,
+mint az enyim, hát mit okoskodnak.
+
+A két vén bolygó zsidó összenéz szótlanul és mennek odább, mint
+gyámoltalanok, félreismertek és idegenek. Homokban, porban, napban.
+Viszi őket a vallás a rossz kocsin. Közpolgári ésszel alig lehet a
+kóborgásukat megérteni. Ha ennyi bajjal jár egy hordó kóser bor
+összeszedése, nem alkalmasabb volna-e, ha egyáltalán nem innának bort?
+Az egész életük lemondás, hát ne tudnának éppen erről lemondani? Úgy
+látszik, nem tudnak s mennek tovább, mert ők küldetésben vannak.
+
+Ugyan hiszen kódoroghatnának a világ végezetéig, ha a félló kocsisának
+nem volna több esze, mint nekik kettejüknek. A kocsis azonban látván ez
+eredménytelenségeket, hirtelen letér az útról Ótott Kovács Biacsi Mihály
+tanyájába, aki tudvalevőleg nazarénus. Igen alkalmas nazarénus, még nem
+egészen püspök, de már majdnem. A Biacsi-tanyán a két felekezet bibliai
+tisztelettel üdvözli egymást és az újabb vallás híve a régibb vallás
+híveinek a bor megszűrésére kezet enged.
+
+A tanyák némely részein nagy lelki nyugalmak tartózkodnak, egyszerűségek
+és csodálatosan szép szeretetek társaságában. A bolygó zsidók levetik a
+kaftánt, fölgyűrik az ingujjat, dologba kezdvén. Ótott Kovács Biacsi
+megemeli a kalapját s a háza népének mondja:
+
+– A Megváltó segítségével a mai napra rendelt felebaráti jótétemény
+elvégeztetett…
+
+A nap, a melegítő sugaraival, szelíden végigcsókolja az embereket.
+
+
+
+
+Látogatás a városban.
+
+– Ögyünk egy kicsit hamarabb, – mondta Márton – mert majd elmék
+Tandariékhoz.
+
+Ezzel be is ment a kamrába, hogy majd segít az asszonynak. Délutánra
+járt az idő, a hó esett s kint a tanyák mezőin csapatosan ténferegtek a
+varjak.
+
+Igy téli időben a nap oly későn megy föl az égre s oly igen hamar
+leszáll, hogy napjában csak kétszer szokás enni, úgy reggel nyolc óra
+körül, meg délután három felé. Márton juhászos ember s a reggelit a
+juhistállóban végezte el, mert akármit beszéljünk, mégis csak az az
+igazi tej, amit maga fej ki az ember magának az állatból. Most délután
+pedig káposztát ennének, azért ment Márton a kamrába, hogy a káposztás
+hordóból kiemeli a követ: ki is emelte, pedig nehéz volt, egy régi
+templom romjai állnak amarra odább a pusztai juhlegelőn túl, annak a
+falából hozták el éppen harminc esztendeje. Azaz, hogy harmincegy, mert
+tavaly ilyenkor is harmincnak mondták, de akkor húst is főztek a
+káposztába. Most ez nem igen megy, hús van ugyan a kéményben, de csak
+ünnepnapra telik. Juhászembernek ez körülbelül mindegy, mert nyáron át
+leginkább csak akkor szokott húst enni, ha vagy ő beteg, vagy a bürge,
+de mégis, mikor az elkészült savanyúkáposztát kanalaznák, Márton ő maga
+sorsa fölött gúnyolódván, azt mondja Veronnak:
+
+– E közt a káposzta közt akkor volt hús, mikor a káposztafejek még a
+földben voltak, aztán kutya szaladgált köztük.
+
+Veron mosolyog, mint illik, azután kérdi:
+
+– Minek mén kend Tandariékhoz?
+
+– Vasárnap vásár lössz – mondja Márton. – Majd bemögyünk a városba.
+Néhány birkát behajtok. Majd hozok neköd is egy kendőt.
+
+Veron az urára tekint. Márton a városba megy. A helyzet ünnepélyes volta
+nem tagadható, mert hogy is csak, hogy is… várjunk csak. Egy fiuk van,
+az is Márton, az most huszonegy esztendős, most oda van katonának, lent
+sarcoltatja Boszniában a király. Mikor a Márton született, még nem volt
+ideki pap, hát éppen huszonegy éve, hogy bent jártak a városban, mikor
+keresztelni vitték.
+
+Az asszony ugyan nem szól semmit, de Márton a szemein keresztül belelát,
+hogy merre járnak a gondolatai s vigasztaló szót mond:
+
+– Gyüvőre már hazaeresztik.
+
+Azzal azután megy Tandarihoz. Itt lakik az is nem messze a
+pusztaszélben, mert juhász nem lakhat messzebb a legelőtől, hát hamar
+odaér. Imre se túlságosan sokszavú ember s mikor Márton látja, hogy Imre
+éppen abban foglalatoskodik, hogy tíz darab birkát az akolban a többitől
+külön csap, tökéletesen megkérdi:
+
+– Hát mönyünk?
+
+Imre azt mondja:
+
+– Mönyünk hát.
+
+Másnap Mártonnál is, Imrénél is az asszonyok fejik a bürgét, mert Márton
+és Imre egész nap szorgalmatosan alszanak. Szombat van ugyanis s
+éjfélkor indulni kell a birkákkal, hogy reggel a vásárálláson legyenek.
+Mert lassan halad a birka, terelgetni kell, a szamár ilyenkor csak
+vendégül megy a juhász után, minden foglalatossága abban áll, hogy viszi
+a tarisznyát. Hét órára ott is vannak. Nagy térség ez a vásárállás a
+városon kívül. A várost nagy töltések választják el onnan, amelyeken át
+csak egy-egy toronynak vagy gyárkéménynek a hegye látszik. Márton
+hosszasan nézi a hatalmas sötét töltéseket, amelyek mögött a város
+fekszik, amely az ő birkáit megeszi. Mártonnak ily módon nyújtván
+élhetést.
+
+Nyolc óra tájon már egy szál birkája sincsen se Mártonnak, se Imrének,
+mert jöttek a juhvágók és elkapkodták valamennyit, hogy legyen mit ennie
+ennek az örökké éhes városi népnek. A pénzeket Márton és Imre
+begombolván, kissé megvetőleg mosolyognak is, azután pedig a
+duttyánsátornak a karójához kötik a szamarakat. Ők maguk bemennek a
+sátor alá, amely ilyen időben kissé szellős, azonban ez nem baj. A
+borocska is hideg, azonban mégis melegít: az ide-oda való mászkálást
+megtakarítandó: egyszerre öt féllitert parancsol Márton. Pedig ez kevés,
+mert nem sok idő múlva elfogy, mert cigánypecsenyét esznek és Imre
+kivitte a kenyérhajat a szamaraknak.
+
+Van ott egy féllábú ember tekerőlanttal, három krajcárért csinál egy
+nótát. Igen csak csinálja: hogy legelteti nyáját, fújja furulyáját,
+hej-huj könnyen éli világát. Déltájon már valahol a tizenötödik félliter
+körül tartanak, lehet ugyan több is, a ménkü számol ünnepnap és Imre a
+tekerőlantot kiviszi a sátor elé a szamarakhoz, hogy azoknak is
+csináljon három-három pénz ára nótát. Azután jön a Jaksi, akinek a
+nyakába van akasztva a boltja, attól Márton megveszi a kendőt. Két
+korona hetven fillér, vagyis becsületes magyarra fordítva: egy forint
+hetven krajcár – magyarázza a tudós Jaksi, amit Márton nyugodt
+helyesléssel vesz tudomásul. Imre bejön a szamaraktól a lantossal a
+sátor alá, Márton mondja neki:
+
+– Imre, te mér nem vöszöl valamit?
+
+Azután belátja, hogy ostoba volt a beszéd, de már kimondta, pedig ez is
+mutatja, hogy nem érdemes a beszéd. Tavaszi nyíráskor lesz tizenhat éve,
+hogy Imre eltörte a bojtár keresztcsontját meg elkergette az asszonyt.
+Van abból az időből egy lánya, de nem tudja, hogy kié? Ej haj, a jó
+reggelét!… adjanak inkább még öt félliter bort!
+
+A déli harangok szava a városból a töltéseken keresztül kizúdul. Aki a
+harangot ritkán hallja, a süveget ilyenkor le szokta venni. Fürtös
+fejével fizetés irányában integet a duttyános felé Márton. Ezután
+fölülnek a szamarakra a subákban és haladnak kifelé. Körülbelül
+napszállat ideje van, mire kiérnek. Márton a tanya-udvaron a csacsit
+elereszti, hogy menjen, ahova akar, ő maga pedig beviszi az asszonynak a
+kendőt. Az ital mérge elmult, az úton a csacsik tetején kifújta a
+fejükből a szél.
+
+– No hát a város? – mondja az asszony.
+
+– Hát mögvan – mondja Márton.
+
+Veron dévajkodva kérdezi:
+
+– Nem tévedt el kend benne?
+
+– Én? – kérdezi Márton önérzettel. – Úgy kiüsmerem én magamat abban a
+városban, akár csak idehaza.
+
+
+
+
+Földbúvárokról.
+
+Ver a szó odakint, de már hetek óta ver a szó odakint a felső tanyákon,
+hogy földbúvárkodás történik és mérhetetlen kincsek után mélységekbe
+szállnak az emberek.
+
+A mélység ugyan nem lehet valami túlságosan nagy mélység, mert mindenki
+tudhatja, hogy homokból van itt a föld; annak a szélei hamar beomlanak,
+ha gödröt csinálnak benne. De mindegy. Kincs után való kutakodás
+történik; mert hogy ott van, az bizonyos. Megmutatta a láng. Vagy
+úgylehet, más mutatta meg. Valami különös és titokzatos dolog.
+
+Mi üt ilyenkor a tanyai emberekhez: nem igen lehet tudni. A Paragi tanya
+tulajdonosa már idős ember, az apjától örökölte a tanyát: az apja is ott
+lakott, amíg élt: soha az eszükbe sem jutott, hogy kincs után
+keresgéljenek. Míg most hirtelenében felfedezték, hogy a tanya
+hátamögött a föld ritka és tömérdek drágaságot rejt magában: a kincsek
+egy hosszú, nagy fordított vályúval vannak letakarva. Aki a vályúig leér
+s azt felemeli, a vagyon birtokába jut.
+
+Utunk arra vitt, megkerestük hát a tanyát, mert különben is dolgunk volt
+ott. Nem volt nehéz megtalálni, az úton mondták a kérdezősködésre, hogy
+csak egy „hosszú tanyát“ vigyázzunk: az az a bizonyos. A hosszú tanya
+jómódú embert jelent, az nem tud elférni kis helyen, az szokott időnkint
+egy-egy szobát, kamrát hozzáépíteni a házához. De amúgy is látszott a
+tanya mögött egy magas, rudakból összrerótt háromlábú ágas: ez
+bizonyosan a homokszedő-gép. Befordulunk. Csakugyan ott dolgozik a
+bányában egy csapat ember, egy másik csapat kiváncsi pedig a nagy gödör
+széléről nézi.
+
+Nyári délelőtt volt, de hideg és esős. Amúgy is szomorú idő nagyon:
+előtte való nap söpört végig az Alföldön a nagy orkán s úton-útfélen
+otthagyta a keze szennyét. Öreg, magas fák, jegenyenyárak, akácok, füzek
+derékban kitörve hevertek. Sok tanya tetejét megtépte a vihar, még az
+újfajtájú cseréptetőt sem kímélte. Régebben, amikor még nem volt
+fűvel-fával megkötve a puszta, a homoki dombok vándoroltak egyik helyről
+a másikra ilyen orkán nyomán, most pedig a takarmány vándorolt. Némely
+helyen szénával volt terítve a tarló, ahogy szétszórta a megbontott
+boglyát, más helyen a szénát az egyik tanyán felkapta s a széles úton
+keresztül átvitte a másik oldalra, kidöntve vele a kerítést. Szélmalmot
+lehetett ezen a tájon látni itt is, amott is, de egy sem őrölt. Alapos
+oka volt rá: a vitorlákat darabokra törte és szerte dobálta a vihar. Az
+ázott mezőkön madár sem látszott, bizonyosan azoknak a fészkeit is
+elvitte, magukat a földhöz verte: ahogy a tanyába a kocsi befordul, még
+a kutyák sem ugatnak, mintha elvette volna a szavukat a rémület. De a
+tanya mögött azért a munka áll.
+
+Egy ember éppen most van távozóban a nézők közül. Ahogy elfordul,
+megvetőleg kiáltja oda a többinek:
+
+– Akasszanak föl engöm, ha itt lösz valami!
+
+No hála Istennek, legalább akad egy a kintvalók közül is, aki megmondja
+nekik az igazat – gondolom. De visszhang nem hallatszik a szava nyomán.
+A többiek nézik a saras, vizes nagy gödröt s csendesen bólintanak, mikor
+egy öreg asszony azt feleli vissza:
+
+– Nem hívtunk mink ide sönkit se, csodát látni. Aki kételködik benne, ne
+gyüjjön ide…
+
+Ez nekünk is szólt, hogy mi se menjünk csodát látni. Ugyan nem is volt
+belőle látnivaló egy csöpp sem. A gödör már van akkora, mint egy
+háromablakos szoba, jó mély is s az alján víz fakad. Nem lehet benne
+dolgozni, azért egy olyan géppel, mint amilyen a kútcsinálómestereknek
+van, szedik ki a víz alól a homokot. Nehéz, nagy vasszerszám ez,
+szárazbagger a neve. Kistelekről hozatták, napjára öt pengőt fizetnek a
+koptatásért. A vizet egy kis géppel szivatják ki a gödörből, de a föld
+árja mindig több vizet ad bele, mint amennyit a gép kihúz. És a befolyó
+víz újabb, meg újabb homoktömegeket sodor magával a bányába. De azért
+csak dolgoznak. Meg a szivattyú, meg a bagger: a dél-afrikai kezdetleges
+gyémántbányászatokról lehet látni ilyen képet, mint amilyen itt van most
+a elsőtanyán a Paragiéknál.
+
+Már nyolc méterre lent vannak. A munka meddő, de efelől hiábavaló lenne
+nekik beszélni. Téglából rendes kútformát építenek a gödörbe, hogy majd
+abból kiszedik a vizet, de a tégla nem ereszti bele a homokot. S akkor
+leérnek a titokzatos vályúhoz.
+
+Egy kövér, erős ember izzadva dolgozik a bagger körül, ingujjban. Az
+arca olajbarnás, tűzben ég a fekete szeme. Szélmolnár egyébként, de az
+arcán, a szemén, a beszédén, a kincsbe vetett hitén látszik, hogy a
+multból van valami köze a virgavesszősökhöz. Ez a társ a
+kincskeresésben, ez a vezető; az öreg Paragi voltaképpen csak aféle
+csendes üzleti személyiség, aki a földet adja a kincskereséshez.
+
+A társ hosszú rúddal tapogatózik a víz alá. Üt vele nagyot a vízbe.
+Ilyenkor kongó hang hallatszik fel, amit eltompít kissé a víz, ami
+fölötte van. A rúd meg van hegyezve. A hegye a homokon keresztülfúródik,
+de azután nem megy lejebb. Akár a kút innenső részén, akár a túlsó
+részén. Ha azt a keménységet erősen verik a rúddal, a faragott hegye
+eltompul, de nem megy lejebb.
+
+– Hát ott a vályú – mondja az a bizonyos nevezetű Mélykuti Laci János.
+Az nem ereszti lejebb a rudat. A fordított vályú. Alatta van a kincs.
+
+– De hát miféle kincs?
+
+Kezdődik a szokásos kertelés:
+
+– Én arrul nem beszélök – mondja. – Ha beszélöm, úgy sem hiszik el. Én
+azt mondom, hogy ott van. Ha nem tudnám, hogy ott van, nem költeném rá a
+pénzt, meg a munkát, úgy-e bizony?
+
+Invitál le a gödörbe. Lemegyek s a kezembe nyomja a rudat. Hogy
+próbáljam. Hát a rúd csakugyan lemegy egy darabig a vizes homokba, de
+azután megáll, nem halad lejebb. Ha verem vele a víz fenekét, tompa hang
+hallatszik fel.
+
+– Hát – mondja Laci János – az úr bizonyosan tanult ember. Hát mondja
+mög, hogy mi van ott lent, ha nem a vályú, amelyik a kincseket takarja?
+
+Hiába mondanám, hogy mit gondolok afelől, hogy mi van ott lent. Mert
+valószínű, hogy odalent agyagréteg van, kék és kemény agyagpad, amivel
+már mindenki találkozott, aki csak valaha a mezőkön ártézi kutat furatni
+próbált. Az is lehet, hogy darázskő van oda alant. Egy különös fajta
+föld, terméskőnek is nevezik. A vizes mélyből ásóval darabokban ki lehet
+ásni: ha azután a földszinre kerül, a nap melegétől, szél fúvásától kővé
+szárad: házak alapját szokás megvetni vele. E dolgokat azonban igazán
+hiába beszélném akár Paraginak, akár Mélykutinak, mert ők bele vannak a
+vályúba győződve. Mondom ennélfogva:
+
+– De ki tehette le ide azt a kincset?
+
+S e kérdésre mindenek a közelünkbe tolulnak, hogy a választ
+meghallgassák. Mert érdekes ez nagyon. Csakugyan kincs lehet a földben;
+ha már az urak is kijöttek a városból a föltekintésére. De Mélykuti nem
+felel. Gyanusan néz végig. Mit akar itt ez a városi? Ez az úrféle?
+
+– Én tudom, amit tudok – mondja. – Nem vagyok én olyan bolond, hogy
+törvény ellen csináljak valamit. Kéröm az urat, tiltja ezt az ásást a
+törvény?
+
+– Dehogy tiltja. Már miért tiltaná? A tulajdon homokját mindenki úgy
+turkálhatja, ahogy akarja.
+
+Mondja Mélykuti, diadallal tekintve szét az egybegyűlteken:
+
+– No hát akkor, kéröm szépen. Én bennem mögvan a tudományágazat a
+földmélységről és én látom, amit mások nem látnak.
+
+Próbálom mondani:
+
+– Nézze csak, János. Én már régebben turkálom a földet, mint maga. De
+sohasem akadtam olyan földre, amelyik harmadfél méteren alul is
+forgatott föld lett volna. Azon alul már az eleven föld következik, amit
+ásó nem forgatott meg. És a víz fölfakad. Hát mondja csak, ki ás el a
+földbe kincset? Legföljebb, aki menekül idegen hadak elől. Hát miért
+ásná az el kincsét nyolc méter mélységre? Hiszen nem is ér rá. Miért
+temetné a kincsét a fakadó vízbe?
+
+Egészen természetesnek találtam volna, ha Mélykuti az Attila-kincsről
+beszél, vagy ha arról tárgyal, hogy nagyon sok vezérek és királyok
+sírját, sírjának a helyét sem ismerjük. És a legenda szerint patak
+ágyába temették a hun vezért minden kincseivel egyetemben az aranyból,
+ezüstből és vasból való hármas koporsóba. De efelől a szélmolnár mit sem
+szól, csak állhatatosan ismételgeti:
+
+– Én tudom, amit tudok… És tudom, amit tudok…
+
+– Hát pedig a láng nem mutat itten semmit. A lángnak ilyen helyen
+nincsen járása.
+
+– Nem is a láng… Hanem én tudom, amit tudok.
+
+De amíg beszélt, a bagger folytonosan dolgozott, ő nehéz munkával emelte
+fölfelé a nagy vas ásógépet s fordította ki belőle a partszélre a
+homokot. Gondoltam: kissé megforgatom Mélykuti Laczi Jánost, mondván:
+
+– Maga nem tud semmit. Maga nem lát a föld mélységébe, amiként, hogy én
+sem látok a földek mélységébe. A fölöttünk élő hatalmas Isten hatalmával
+el van takarva. Csak szűzleány láthat bele a földbe tükörüvegen
+keresztül, van itt olyan szűzleány?
+
+Ahogy Mélykuti Laczi János most rám tekintett, akár hét bíró előtt is
+letettem volna az esküt arra, hogy ez a szép, erős férfi cigány. A
+szemében ugyanazt az ijedt pillantást láttam, amit kártyavető és
+jövendő-jósoló cigányasszonyoknál lehet tapasztalni, ha néhány odavetett
+szóval a hindu Shiva istent és az ő shivályijukat említi az ember. (Oh,
+a Devla verje meg, hát már a „fehér“ is ismeri ezeket?) Mélykuti
+megriadtan nézett rám. A föld mélyében a kincseket üvegen meglátó
+szűzleány dolga szintén az alkimia idejéből datálódik és a vándorcigány
+hitében mélységes és teljességgel megfoghatatlan titok.
+
+De szóra Mélykutit ezzel se birtam.
+
+– A kincs lent van – mondotta határozottan. – Én tudom, amit tudok. Ne
+kérdözzön a tanár úr. Hagyjon dolgozni. Nem töszök én a törvény ellen…
+Ha már egyszer úgy sem akarnak segíteni.
+
+S indulatosan vágta bele a szárazbagger kapálóvasát a vízbe.
+
+– Ereszd aztat a kötelet – kiáltotta. – Miért fizetlek, ha sömmit se
+csinálsz?
+
+A „ha már egyszer úgy sem akarnak segíteni“ arra vonatkozott, hogy mink
+ezúttal itten hivatalos ügyben járunk a társammal együtt és ime, nemhogy
+biztatással lennénk a kincskeresőknek, hanem még kötözködéssel vagyunk.
+
+A dolog ugyanis ott kezdődik, hogy Mélykuti Laczi János az előző nap
+bentjárt a városon, hogy adjon ki neki pénzért használatra egyet a város
+szivattyúiból. A város tart raktáron egy csomó szívattyú-gépet, amiket
+felhőszakadások meg egyéb veszedelmek: földárja, fakadó víz meg mi egyéb
+esetén kölcsön ad a polgároknak, hogy a pincéből a befolyt vizet
+kiszivathassák. De ivóvízkutak tisztítására is igen alkalmatosak. Aki
+kéri, kikapja. A használatáért naponta két pengő az angária. Jó gépek
+ezek, olyan vastagon húzzák a vizet, mint egy kalap karimája.
+
+Ha a János kúttisztításra kéri a szivattyút: viheti szó nélkül. De a
+János a városban tudományoskodott és beszélt a lángokról, amik a kincset
+mutatják a föld alatt. Nyilvánvaló, hogy hatósági szivattyúk ilyen
+célokra nincsenek berendezve, másfelől pedig nem lehet a polgári
+kérelmet elutasítani. De mégis: előrelátónak kell lenni hasonló
+dolgokban, nehogy szó érje a ház elejét, ennélfogva tanácsos előbb
+megtekinteni a titokzatos kincsek helyét. Hát éppen ebben jártunk és
+abban állapodtunk meg, hogy csak hadd vigye ki a szivattyút a János.
+Minden polgárnak jussa van hozzá, ha a koptatása árát megfizeti. Hogy ő
+kutat tisztít-e vele, vagy hogy kincset keres, azzal nem kell törődni.
+Az az ő dolga. Sőt a szivattyúnak a kiadatása egyenesen kivánatosnak
+mutatkozik, mert így hamarább elmulik a babona a határról. Az majd
+kihúzza rendben a vizet a gödörből s akkor bele lehet látni a mélységbe
+és megláthatja mindenki, hogy nincsen annak a fenekén semmi kincs.
+
+Ellenben, ha nem kapja ki a szivattyút Laczi János, akkor kezd még majd
+csak a szó igazán verni a kincsről. Mert akkor bizonyosan belegyőződik
+mindenki abba, hogy csakugyan ott van kincs, de az urak nem engedik
+fölvenni. Nem akarják, hogy a szegény ember jusson hozzá. Várják, hogy
+elcsituljon a szóbeszéd róla, azután majd később kiásatják ők maguk
+maguknak. (Mivelhogy tudvalevőleg ilyenek az úrfélék.)
+
+Tudtul adtuk tehát Jánosnak, hogy két jó lóval jöhet a városba a gépért.
+
+– Hát kihozhatom?
+
+– Hát persze hogy kihozhatja.
+
+– No, – mondta az ember – akkor a jövő hétön föl lösz emelve a kincs.
+
+– Majd elválik.
+
+– El, el – intett bizalmasan. – Látom, úgy sem hiszik, amit mondok. De
+majd meglátják. Mert – és a szívére tette a kezét – tudom, amit tudok.
+
+Munkások és nézők tisztelettel tekintettek reá s a háromlábú homokszedő
+vasgép, a láncain csörömpölve újból megindult.
+
+A határban ezen ez éjszakán alighanem mindenki a rejtőzködő
+karbunkulusokról és a vederszámra való tiszta színaranyakról álmodott.
+
+
+
+
+Öreg búcsús.
+
+A nagybúcsú hete van. De még csak szerda, ellenben a búcsú péntekre
+esik. Hát majd csak csütörtökön kezdenek jönni a vidékbeliek, közelről
+és távolról egyaránt. Igen messzi vidékiek vasúton, másrészt kocsin,
+azonban a valódi búcsús csak gyalog ereszkedik útnak. És tele lesz velük
+a város, templomi lobogóikat énekelve viszik keresztül az utcákon és
+ahol találkoznak a lobogók és keresztek, lassú némasággal meghajolnak
+egymás előtt. S fáradt, poros utasok ajkáról szól a könyörgés fölfelé.
+Van könyörögni való rendszerint elég, az idén meg még megszaporodott az
+esővel is.
+
+De hát mindez még csak holnapután lenne, a kapuajtón pedig most, amikor
+legjobban uralkodik az ebédutáni forróság, benyit egy vidéki formájú ősz
+magyar. Lassan halad a kapuajtón befelé, mint aki nem egészen biztos
+benne, hogy csakugyan jó helyen jár-e.
+
+– Adjon az Isten jó napot – mondja.
+
+– Adjon az Isten magának is.
+
+Fekete felsőruha van az ősz emberen, fekete csontgombokkal, a nyakán
+fekete selyemkendő, a kalapja kissé széles karimájú, olyan juhászos
+formára van az eleje lehúzva; bizonyos, hogy Makó tájáról való az ember.
+Ugyan ki lehet? Azt mondja:
+
+– Nem maga az, Pisti?
+
+A kérdés formája azonnal visszahajít a gyerekkorba. Az Istvánok ugyan
+nem igen szoktak emberkorukba sem felülemelkedni a Pista tituluson,
+azonban a Pisti egészen gyerekkori név. A multkor idegen urakkal mentem
+egy közeli községbe bérkocsin. A kocsis gyerekkori ismerős, a hetvenes
+évek elején esztendőszámra a ház előtt állt a kocsija s az utcában lakó
+gyermekek meg a fiakerosok ismeretséget kötöttek. Az öreg kocsis elhajt
+szó nélkül a községbe, csak mikor odaér, ahol a főutca kettéválik, szól
+vissza a bakról nyugodtan: – Hát most már merre menjünk, Pisti? – Ebbe
+már bele kell szokni.
+
+– Maga meg nem a Sárkány bácsi?
+
+– Dehogy nem – mondta elégülten. Nini.
+
+Huszonöt éve, hogy nem láttam az öreg Sárkányt. Bár ugyan akkor éppen
+olyan ősz volt, mint most s mosolygó arcán akkor is így fakadoztak az
+egészség piros virágai. Makón történt a találkozás a nagy víz idejében,
+amikor Sárkány familiája ismerős volt a mienkkel. Zöldséget meg
+ilyesfélét szállított Sárkány, vagyis hogy inkább a felesége. Minek
+megfelelőleg egyszer a felesége testvére lányának a lakodalmán ott
+voltunk. Ez mindössze nem nagy sor, de mégis, ezen időtől fogva tartatik
+a barátság. Nem annyira Sárkánnyal, mint a feleségével. Bejártak
+kereskedni a makóiak zöldséggel, hagymával, kocsin vagy hajón, mert
+vasút akkor még nem volt. De a hajó azért most is megvan, amit lefelé a
+Maros hoz, fölfelé a parton húzzák, a neve pedig: Futár. Mikor
+hazakövetkeztünk onnan, meg volt mondva Sárkányéknak, hogy a ház kapui
+emitt is nyitva állnak és még két tányér számára mindig van hely az
+asztalnál. És Sárkányné, ahányszor bent járt, beszólt egy-egy szóra,
+amennyire futó üzleti dolgai engedték és ha gyász történt, szomorú
+szótlansággal, egyszerű fekete díszükben mindig megjelentek, elmentek a
+sírig és megtekintették a gödröt, ahová szerettünk leszállott. Pedig hát
+mit nekik mink s mi nekünk ők?
+
+A francia azt mondja, hogy apró ajándékok tartják fönn a barátságot.
+Magyarországon ezt a látogatásokról lehet elmondani a régi időkben. A
+nemesség, hogy fentartsa a rokonságot, hogy az egymáshoz való vérbeli
+tartozandóságát igazolja, a kötelék igazságát ébren tartsa, nagy utakat
+tett, elment kocsin a tiszántúlról a dunántúlra, a baráti látogatások is
+régente élték fénykorukat, ma mindebből alig van valami. Nincsen-e
+vérbeli rokonod, akit tíz esztendeje nem láttál, pedig akár neki, akár
+neked csak két órát kellene menni vasúton, hogy egymást láthassátok?
+Nincsen-e rokonod, akit még sohasem láttál, hanem csak úgy az öregek
+beszédéből tudod, hogy az is rokon? A látogatások, fölkeresések szokását
+utóbb a levélben való érintkezés váltotta fel, majd meg az is elmúlt.
+Jó, ha egy-egy kurta üdvözlet esik újév idején, de már szokás, hogy az
+alól is megváltják magukat az emberek, mert unalmas. Már a legkurtább
+levél is hosszú s helyüket a távirat foglalja el, ami még a kurtánál is
+rövidebb. Minél üzletibb a világ, annál hidegebb a benső élet. Az
+emberek járnak városokban, ahol ismerőseik, rokonaik, barátaik vannak,
+elmennek a házuk előtt, de nem szólnak be, mert ha betérnek, mégis csak
+le kell ott ülni vagy másfél órát elbeszélgetni – pedig ez nem
+lehetséges, az idő pénz és sok a dolog…
+
+… Már csak így módosabb öreg gazdaemberek azok, akik a látogatások régi
+szokását tartják, mint most Sárkány is e. Erre járt, hát betér. Tudok
+öreg gazdaembert, bizonyos Ördög Ferencet, aki annak idején a
+felsőtanyákról, Félegyháza alól eljött kocsin Makóra látogatóba,
+oda-vissza három napot eltöltött, mindössze azért, mert valamikor
+tanyaszomszéd volt az öreg. Tehát így jön most Sárkány is. Örömmel
+vezetem be az öreg barátot az udvarba a fák alá, ahol a háznép
+foglalatoskodik. De Sárkányon is látható az öröm, beszélget régi
+időkről, a gyufák sorra elégnek az ujjai között, anélkül, hogy hasznukat
+venné a szivarhoz.
+
+– Hát Sárkányné asszony nem jött be?
+
+Elhallgat kissé az ember, azután mondja:
+
+– Nem. Nem jöhetett. A tavaszon temettük.
+
+Ezt egyébként is lehetett volna tudni, mert eddig a baráti látogatást
+mindig Sárkányné asszony végezte. Elhalván a jó asszony, Sárkány vette
+át e foglalatosságot. Már ebéd után volt, mikor idejött, ebédre egyik
+rokonához tért be; mint mondja, kissé későn érkezett ugyan, de azért
+nincsen semmi hiba sem az étel körül. Ez jól van így. De nem jól van az,
+hogy a hű életpár elköltözött.
+
+– Most hát egymagára van otthon?
+
+– Úgy ám, – szól Sárkány – már bizony egymagamra. Hát így elválik az
+ember egymástól. Negyvenkét esztendei együttlét után. Azután, gondolják
+csak, még egyre kínálják az asszonyt.
+
+S derűs nevetésre fakadt az öreg.
+
+– Aztán nincsen köztük alkalmas?
+
+– Alkalmas? – vélte. – Hetvennyolc éves vagyok én már. Minek nekem az
+asszony? Csak ezzel vagyok én már társ.
+
+Mellénye alól kihúzta a nyakába akasztott olvasót. Ez átterelte a
+búcsúra a beszédet.
+
+– Most persze a havi búcsúra jött be a fekete Máriához?
+
+– Nem, – szólt – én ide néhány társammal szent Porciunkula tiszteletére
+járok.
+
+– Olyan búcsú is van? (Kérdem, mivelhogy csakugyan sohase hallottam.)
+
+A kérdezett nem botránkozott meg.
+
+– Van, – említé nyugodtan – épp ma volt a búcsúja, azon voltunk
+néhányan. Mert leginkább csak így öregek vagyunk ezen a tiszteleten.
+
+Lassan tette hozzá öreg Sárkány:
+
+– Az ám, leginkább öregek.
+
+– De most már a havira itt marad?
+
+– Nem, nem, – tiltakozott – várnak már a cimboráim. Mária tiszteletére
+nem ide szoktam én járni, hanem Olaszországba.
+
+– Hova, Sárkány bácsi?
+
+– Olaszországba, – mondta egyszerűen – Lorétóba.
+
+Annyi nyugalom, egyszerűség volt a szavában, mintha azt mondta volna,
+hogy Szentkútra szok járni.
+
+– De az idén lemegyek Rómába is. Tudja, arra Ankóna felé megyünk a
+tengeren keresztül.
+
+– Aztán tűri a hajón a tengert?
+
+Az öreg nem mondta meg, amit akart. Úgy látszott, nem szándékolta a
+szentes beszédűséget. Azt akarta mondani, hogy Isten látja a hajó útját,
+tudja, mi okból és mi által űzve és hajtva mennek: tehát az útjokból
+minden vihar és rossz időjárás elparancsolva van. De nem mondta ezt.
+Búcsújáró útjain bizonyára megfigyelte, hogy a túlságos kenetes beszéd
+nem a hétköznapi társalgásra való. Csak annyit mondott:
+
+– Mint a tavon, úgy jár a mi hajónk a tengeren.
+
+Sok egyéb ilyféle kérdések vannak.
+
+– De megyek már, – mondja közben – mert várnak a cimboráim.
+
+– Ráér még, Sárkány bácsi.
+
+– Hát kérem éppen azért megyek, mert ráérek a menésre – neveti.
+
+Ilyformán csak elbúcsúzkodtunk. Azonban némely kérdések még hátra
+vannak.
+
+– Miért megy az idén Rómába?
+
+– A feleségem így hagyta rám, hogy menjek el majd oda is.
+
+A szeretett halott parancsa öreg Sárkányra kötelező, ő nekiindul és megy
+az ős Róma felé a tavi tengeren.
+
+– De hát az étellel, a jó reggelét, Sárkány bácsi? Bírja-e a talián
+kosztot?
+
+– No, – mondja – én nem élek vele. Tele a tarisznyám szalonnával,
+kenyérrel.
+
+– Aztán elegendő az oda-vissza?
+
+– Hej, – feleli – még marad is. Visszafelé jövet, mikor a talián kosztba
+már beleuntak, még a tisztelendő úr is megkívánja a tarisznyából a
+szalonnát, fehér kenyeret.
+
+– Hát bizony ez a talián koszt…
+
+– Nem ismeri, hogy milyen. Kínálom az olaszt gyönyörű fehér kenyérrel,
+azt inti, nem kell. No – mondom – bolond ez is. Azután a kukoricalisztet
+összekavarja egy kis vízzel, kiönti a kőtáblára, mikor a napon
+megszárad, fölvagdalja pitének, aztán kínálja, hogy ögyem. Mondom neki:
+
+– Ögye mög az apád!
+
+Azonnal hozzáteszi:
+
+– De nem mintha magának mondanám ezt, hanem az olasznak mondtam tavaly.
+
+Nono, hát hiszen, nini, nem is úgy értendő. S fehér vásznakban
+tartózkodó fehérlelkű öreg barátunk mosolyogva búcsúzik a kapuajtóban,
+hogy cimboráit Porciunkula tiszteletéről hazavezesse.
+
+
+
+
+Mihály szóbelizik.
+
+Tanuzás van a járásbíróság előtt. Szokásos ügy: a pusztaszéli magyarok
+összeverekedtek a csárdában és hátszúrás is történt. A legénység, amely
+annak idején megvadultan marta egymást a csárdában, ezúttal nem tud
+semmiről semmit, ellenben tagad, mint a jégeső. Hogy miként tagad a
+jégeső, azt nem tudja senki, de így szokás mondani. Általán ezek a
+csárdabeli lacibetyárok, mikor a törvény elé kerülnek, igen csak gyávák
+és szégyenletes módon hazudnak. Lehetőleg kennek egymásra mindent, ami
+csak kenhető és borzasztó nagy igyekezettel vannak az iránt, hogy
+valamiképpen a bíró az ügyben ki ne okosodhasson. Egyik sem vállal
+semmit. Surbankó legény mind, katonasor alatt még egyikük sem volt,
+aféle fiatal, idomtalan vadállatok, akiknek az ügyét valamely régi
+szolgabíró néhány alkalmas pofonnal célravezetőbben intézné el – most
+azonban más világ van, a bíró elé citáltatnak, többé nem „hallod-e, te
+betyár“-ok, hanem „Ön“-ök, akik ennélfogva elhatalmasulva érzik magukat
+s amikor majd innen estefelé a pusztaszélre kihaladnak, minden fiatal
+fát kitörnek az útból s ne adja az Isten, hogy valamely védtelen fiatal
+leány vagy kóbor vándor az útjukba kerüljön. Szóval nem valami
+túlságosan rendes kis társaság ez, a beszédjükön nem tud eligazodni a
+bíró, szükséges ennélfogva idősebb tanuk kihallgatása, akik ott voltak a
+tött helyön és az ő szavuk lenne az a faggyúgyertya, amely ezen
+szurkálás ügyébe belevilágít.
+
+Szól tehát a bíró:
+
+– Jöjjön be Várakozó Mihály tanu.
+
+Minélfogva bejön Várakozó Mihály tanu az ajtón. Barátságos és
+mosolygóképű magyar, orcája rózsaszínű virulásán látszik, hogy nem éppen
+most ért be a tanyákról, hanem korábban, minélfogva evett már egy kis
+paprikáshúst a Pávában és imitt-amott alighanem ivott is hozzá valamit.
+
+– Tessék velem parancsolni – mondja Várakozó Mihály haptákban, mivel
+hogy tudja, mi az illendőség a tekintetes törvény előtt.
+
+A bíró megkérdezi tőle, hogy kiféle, miféle, hány esztendős, mert ezek a
+dologra tartoznak. Mihály mindezen kérdésekre oly gyorsan felel, mintha
+ő volna az olajozott istennyila. Szolgálatkészsége a bírói lélekben
+megelégedést kelt, mert hiába, bármit beszéljünk: szép az ilyesmi,
+amidőn az egyszerű közpolgár átérti és átérzi, hogy a haza fennállásában
+mily fontos tényező az igazságnak igazság szerint való kiszolgáltatása.
+
+– Hát – mondja a bíró – maga azért van idehivatva, Mihály, mert maga tud
+erről a szurkálási esetről.
+
+– Én – mondja Mihály – én? Hát én ne tudnék?
+
+Mihály egy pillanatra elhalványodik. Hát ő ne tudna? Ilyent merészel
+gondolni felőle a tekintetes törvény? Hiszen az ember csak tudja azt,
+amit tud, a jóreggelét neki. Mihály tehát azt mondja folytatásképpen
+haptákban:
+
+– Tekintetes főhadbíróság és katonai törvényszék. Egy életem, egy
+halálom, mind a kettőt fölajánlom. Bevallok mindent és lemondok
+mindenről.
+
+Mihály igen szigorúan beszél. A bíró meg el van kedvtelenedve a
+szószátyárkodás miatt.
+
+– Mondja hát el az esetet, – szól – úgy ahogy tudja. Csak a tárgyra
+szorítkozzon.
+
+Ez egy kissé bajos dolog, ez a szorítkozás. Mihály nem is igen érti. Már
+bizony Mihály is csak úgy van kint a földeken, hogy haladni kell a
+korral s csak ünnepnap visel magyar nadrágot, hétköznap pantallót, így
+igyekezvén magát a városi urakkal egyformává tenni. Most sincsen magyar
+nadrágban, pedig annak a szíjával szokás szorítkozni, ha azt akarja az
+ember, hogy szépen megfeszüljön rajta a zsinór. Szóval zsinórra szokás
+szorítkozni, nem tárgyra. S mi az a tárgy? Az ördög tudja. A népnyelv
+nem ismeri. De Mihály azért azt mondja:
+
+– Hát majd neki szorítkozok… Hát, hogy is csak… ahán… hát szeptemberbe,
+vagy hogy talán inkább októberbe – de mégis inkább szeptemberbe volt,
+mert aztat tudom, hogy a gólya még itt volt, a fecske pedig már elment.
+Az. Az. A fecske már elment odaalá az Afrikába, mert az kérem szépen
+olyan, hogy odajár, mert úri madár az, mint a gólya is, mert ez
+odakószál, nem mint a paraszti veréb. A veréb olyan földhöz ragadt, mint
+a parasztikus ember…
+
+– Jól van, jól, – vág a szavába a bíró – csak röviden. Azt mondja el,
+amit az esetről tud.
+
+– Igenis, kérem alásan, – feleli rendületlenül Mihály – tudom én a
+rendet, mert katona voltam én, frájter voltam én a negyvenhatnál, de az
+őrmester konstatáltatott, mert sokszor elmaradtam időn túl, aztán
+ledegradáltak, mondom, én nem bánom, nem avval a csillaggal gyöttem én
+az ezredhez, hát haza mehetek én anélkül is – – –
+
+A bíró nem állja tovább. Mérgesen szól rá:
+
+– Ne erről fecsegjen. Az esetről beszéljen, ami a csárdában történt!
+
+Mihály szól:
+
+– Hiszen éppen abba fogtam bele, tekintetes járásbírósági főtörvényszék.
+Hát már akár szeptemberben volt, akár októberben volt, de azt tudom,
+hogy szüret előtt volt, mert bor már otthon egy csöpp se volt, hát
+mondtam az asszonynak délután, hogy én átmék egy pohár borra a csárdába,
+legalább majd megtudom a világi eseményeket is, mert szóbul ért az
+ember, aztán estére majd eleszplikálom neki, amit hallottam.
+
+– De érjen kend már be a csárdába – kéri a bíró, aki kezdi érezni, hogy
+őszül a haja.
+
+Mihály biztatja:
+
+– Mingyár odaérek. Mert hiszen nincsen is messze tőlünk a csárda. Nem
+vetek neki félórát, hogy ott vagyok. Ugyan volna rövidebb útja is a
+szőlőkön át, de én nem mék arra, hogy énrám valaki rám kiáltson, hogy
+mit taposom a földjit? Én rám ne kiabáljon senki!
+
+– Hát majd kiabálok én! – kiáltja a bíró. – Hányszor mondjam még, hogy
+az esetről beszéljen?
+
+– Most az következik – véli Mihály. – Hát én mék a csárdába, mint
+célszerű szegény ember, mert két hatost adott a feleségem italra, mert
+én azt tartom világéletemben, hogy pénzben, kamrában az asszony
+parancsoljon. Áldott jó lélek az én feleségem, én bele vagyok győződve
+abba, hogy ha ezt az egész kerek világot összejárom, hogy térdig elkopik
+a lábam, hozzá foghatót még – – –
+
+A bíró fölugrik a székből:
+
+– Hallja! – dörög Mihályra. – Ha azonnal be nem ér kend a csárdába,
+lecsukatom kendet. Azonnal nyisson kend be az ajtón, aztán azt mondja el
+röviden, hogy ott mit látott!
+
+Mihály kissé meglapul a mérgesség láttára, minélfogva a jobb lábát
+visszavonja s a balt teszi előbbre. Szükséges olykor a helyzet
+változtatása. Hallgat.
+
+– Nyisson hát be! – parancsolja a bíró és kétségbeesetten néz Mihályra.
+
+Kisvártatva mondja Mihály:
+
+– Benyithatok, ha így szól a parancs. Mert a befél befél. Ez így volt a
+negyvenhatnál is a kapitány úr Udvarnoky alatt. Ott nem volt ellenszólás
+semmi. De még annyi se, mint a minuta minutája. Mert az, kérem alásan,
+igazságos ember volt, mert ami igaz, az igaz, mert én mindig ahhoz
+tartottam magamat, hogy amit meg kell adni, azt meg kell…
+
+– Hát nem nyit be kend? – dörög megint a bíró.
+
+Mihály komoly intelmet s felvilágosítást intéz a bíróhoz:
+
+– Nem kell benyitni azt az ajtót, amelyik úgy is nyitva van.
+Szeptemberbe vagy októberbe, mert mondom, hogy a fecskék már elmentek,
+de a gólyák még nem, mert úri madár a fecs – –
+
+– Hát menjen be a küszöbön – kéri a bíró és önmagában halkan megfogadja,
+hogy a fiát soha bírónak nem neveli. Inkább legyen kazánfűtő.
+
+– Bemehetek – mondja Mihály egyszerűen és sok jóakarattal.
+
+– No – könnyebbül meg a bíró. – Mondja most már azt, hogy mit látott,
+mit hallott, mi történt?
+
+– Hát, – mondja Mihály – látni eleinte nem láttam semmit, mert mikor az
+ember úgy a napvilágosságról bemén, káprázik a szeme. Az én szemem ugyan
+nem hibás, ugyan voltam valamikor trahómás is, de abból is kigyógyult a
+szemem, pedig kékkövet rakott rá a külkerületi területi doktor…
+
+A bíró könyörög:
+
+– De hát mi történt?
+
+– Az történt, – jelenti Mihály – hogy amint belépek a küszöbön, aztán
+éppen köszönni akarok az ócskább kalapommal, mert mindenki olyan
+kalappal köszön, amilyen van, a szegénység nem csúfság, csak szomorúság,
+mert az is bolond ember, aki szebben táncol, mint ahogy tud, kérem
+alássan az egész tisztelt társaságot, mert azért, hogy én célszerű
+szegény ember vagyok, éppen csak kicsibe múlt, hogy a gőztörvényhatósági
+bizottságba – –
+
+– Csakugyan börtönbüntetés lesz a vége, – fakadt ki a bíró – ha azonnal
+meg nem mondja, hogy mi történt!
+
+Legyintett Mihály a kezével. Ez annyit jelent, hogy csak nyugalom,
+lassan érünk messzire, továbbá sohasem volt jó az a nagy sietség.
+
+– Mi történt? – kérdezi Mihály s azonnal ad is a kérdésre feleletet: az
+történt, hogy mindjárt a mellemhez csapódott egy kutyaijesztős üveg.
+
+– Micsoda üveg?
+
+– Kutyaijesztős üveg.
+
+– Hát az már megint micsoda?
+
+– Jaj, – neveti Mihály – hát a szódásüveget nevezik így. Mert úgy
+semmivel sem lehet megijeszteni a kutyát, mint ha ebbül a fejre
+spriccülnek. Az ám. Egyszer velem volt az én kutyám a csárdában, mert
+borzasztó gazdás, aztán ahogy az asztal alatt pihent, mert a kutya boros
+helyen leginkább az asztal alá húzódik, ahol rá nem hághatnak.
+
+– De arról beszéljen, hogy mi volt, mikor a szódásüveg magához repült?
+
+Mihály lenéz a lábafejére, visszavonja s megint a másikat teszi elő.
+Komolyan mondja:
+
+– Kérem az nekem föltünt.
+
+– Föltünt?
+
+– Föl. Hát ha az emberhez vágnak egy kutyaijesztőt, az föltünik. Még az
+se tünjön föl? – kérdi sértődötten Mihály.
+
+– Aztán akkor mit csinált?
+
+– Semmit. Tudtam, hogy nem nekem szólt, hanem úgy gondoltam, hogy
+valószinűleg alighanem valami tévedés van a dologban.
+
+– No jó, – türtőzteti magát a bíró – idáig csak eljutottunk valahogy.
+Most már azt mondja meg, hogy miként történt a verekedés?
+
+– Melyik verekedés? – kérdezi csodálkozva Mihály.
+
+– Hát a bicskázás, no?
+
+– Jaj, kérem szépen, – feleli Mihály – hiszen az nem a korcsmaszobába
+történt, hanem az udvaron. Nem voltam én ott jelenleg, kérem alássan,
+mert én az ilyen surbankó kölykök telektálózására nem igen szoktam
+ügyeletet fordítani…
+
+
+
+
+Haladni kell.
+
+Azt mondja egy régi mondás, hogy aki út mellé épít, annak belátnak az
+udvarába. Ami annyit jelentene, hogy nem helyes dolog út mellé építeni,
+mert akkor a lakók élete nagyon is a járókelők szemeláttára folyik le.
+Különösen a tanyán, ahol tavasztól őszig nem igen tartózkodnak a
+szobában.
+
+De azért sokan nem adnak erre a beszédre semmit sem. Különösen némelyik
+helyen az út mellett úgy helyezkednek el a birtokok, hogy egészen az
+útszélre lehet a házakat építeni.
+
+Az ilyen helyen azután apránkint egész sor ház keletkezik. Ha az út
+túlsó oldalán is hasonló módon helyezkednek el a földek, ott egy másik
+sor ház keletkezik s mindjárt készen a régi „faluba való verődés“
+alapja, az első utca.
+
+Következik a többi polgárosodás. Az ott lakók közül egy szőlősgazda
+italjogot vált a financiánál, hogy a borát maga mérje el. Csak úgy, a
+háza egyik szobájában, vagy jó időben az ereszet alatt. De nem tart
+sokáig az egyszerű állapot. Hogy forgalmasabb legyen az üzlet, a bormérő
+maga buzgólkodik a legjobban arról, hogy valamiféle kör, vagy egyesület
+alakuljon a háznál. Nevet könnyen lehet hozzá találni. Népkör, gazdasági
+kör, társadalmi kör vagy más egyéb ilyesmi. Hamar meg is alakul, mert az
+elnöknek, jegyzőnek, pénztárnoknak kiszemeltek maguk is mozgatják az
+ügyet. A kör megalakulásával bevonul a telepre a sajtó is, mert a kör
+újságot járat s az emberek most már az újság kedvéért munka után
+esténkint hétköznap is eljárnak a körbe.
+
+A telep gyermekei is megnőttek már annyira, hogy megértek az iskola
+számára. A város iskolát állít hát oda, tornyos iskolát. A tornya ugyan
+csak fából van, de van benne egy nagyobbfajta csengetyű, bár hiszen
+kisebbfajta harangnak is beillik. Ezzel azután a tanító minden nap
+csendít többször. Reggel azért, hogy az Úr szerencsésen átsegítette a
+telep népét az éjszakán. Este Mária üdvözletére csendít, míg délben
+annak az örömteljes emlékére, hogy Hunyadi János Nándorfehérvárát
+visszafoglalta a pogánytól. Az iskolába beköltözik a népkönyvtár s a
+gyerekek olvasnivalókat visznek haza az apjuknak. Ez jól is van így,
+mert azt mondja az öreg Kásás Mihály, aki már akkor is itt lakott,
+amikor még egymagában állott a tanyája:
+
+– Haladni köll a korral.
+
+Kásás a haladnit nem úgy mondja, hogy: haladni, hanem úgy, hogy
+halladni, a fölös lö betűkkel jelezvén a haladás föltétlenül szükséges
+voltát.
+
+Hát hiszen, ami azt illeti… nini. Nem is maradhat el az ilyesmi
+semmiképpen. Egy idő multával már trafikengedélye is van a kör
+vendéglősének s ott úgy pipadohányt s mind a kétféle dohányt lehet
+vásárolni: bőrszivart is, meg papirszivart.
+
+Azután azonban egy ember a korcsmárostól magához váltja a trafikjogot,
+mert föltette, hogy a szatócsüzletre adja a fejét, mert amúgy is
+elvállalta a tűz meg a jég ellen való biztosítási ügynökséget. Ezt annál
+is inkább teheti, mert jó írása és különösen szép szavalási képessége
+van neki.
+
+Egy napon tehát megnyilik a bolt is, kapható benne kávé, cukor,
+rizskása, lámpaüveg, petróleum, gyertya és még sok más értékes holmi,
+amik a gazdasági életben szükségesek. Kék-gálic, raffia-háncs, kasza meg
+kaszanyél, bordói keverék, továbbá bombócukor a gyerekeknek és színes
+pántlika a lányoknak.
+
+Ebben az időben Kásás köri elnök, az érdekeltséget összehíván,
+figyelmükbe ajánlotta, hogy gyalogjárók kellenének a házak elé. Hogy
+sáros időben ne csak lóháton lehessen közlekedni.
+
+E fölhívás nyomán többen deszkapalánkokat raktak le a házkerítések elé,
+míg mások az építkezésből kimaradt s törött féltéglákat helyezték oda.
+Ismét mások, azon szerencsés helyzetben lévén, hogy terméskövet lehet
+ásni a földjükön, a tavaszra igérték a gyalogjáró elkészítését, amikor
+már majd elég meleg sütése lesz a napnak.
+
+– Majd ha a nap süti a követ. Mert a nap olyan pék, hogy hidegöt oszlat,
+követ süt.
+
+Ez úgy értendő, hogy a terméskő a föld mélységében találtatódik, de ezen
+lelt állapotában olyan, mint a vízben málló szappan. Hanem onnan
+fölvetve a föld színére, ott a nap megszárítja és keményre süti.
+
+A tavaszi meleg napfény megérkezte után ezek a népek is kirakták az
+utcára a kövezetet, aminek nyomán a következő télen a köri bálra már
+gyalog és eberlaszting félcipőben mehettek a táncra vágyó lányok és
+menyecskék.
+
+Ez szép s a báli jövedelem hatása alatt Kásás elnök a díszzászló
+beszerzését és a zászlószentelési ünnepély mikéntjét forgatta elméjében,
+amidőn gondolatait gyakorlatiasabb irányba terelte az a tény, hogy
+hónapokra megállt a szél.
+
+Ez nem minden esztendőben van ugyan így, de néha megtörténik. A szelek
+istene ilyenkor minden erősebb fuvalmat beledug a zsákjába s nem ereszti
+ki semerre sem, ami azután baj.
+
+Azért baj, mert ha nincsen szél, akkor áll a malom, áll a vitorlája, nem
+lehet őrletni. A szárazmalmok pedig már elmultak. A Tisza nincsen ugyan
+valami nagyon messzire, de azon is múlófélben vannak már és csendes
+kihalásnak indultak a vízimalmok.
+
+Kásásnak most az eszébe jut, hogy hiszen van nekik cséplőgépjük, mert
+vettek egyet közösen. Hát hiszen járhat annak a gépje akkor is, ha nem
+éppen csak csépel. Vizsgázott emberük megvan hozzá, mert egy odavaló
+legényt kitaníttattak rá odafent a Pesten. Ilyenformán vettek egy kis
+malmot, építettek neki félszert, elébe fogták a cséplőgarnitura gépjét s
+megvolt a gőzmalom is. De azért a szélmolnár sem panaszkodhat, mert szél
+idején jut neki is őrletni való. Akkor a gőzmalmocska paprikát őröl.
+
+A gép kazánját azonban tudvalevőleg kétféleképpen kell etetni. A gép
+szenet eszik és vizet iszik rá. A kútvíz azonban nem nagyon alkalmas
+erre, már legalább az nem, amelyik a telepen fakad a földből, ha jó
+mélyen leásnak érte. Ha valakinek köves a foga, azt mondják, hogy borkő
+rakódott rá: minek iszik annyi italt? A kazán meg a víztől lesz köves,
+ebben különbözvén az embertől.
+
+Hát itt nincs más mód, minthogy ártézi kutat kell furatni a malom mellé.
+A fölös vizét kantákban mindenki hazahordhatja s talán idővel csöveken
+még majd a házak udvarába is külön-külön elvezethetik.
+
+Ez így történt, mert mindenek belejárultak ebbe a dologba, Samu Illést
+kivéve, akinek teljesen mindegy, hogy milyen ízű a víz, mert nem szokott
+vele élni.
+
+Az öreg Kásás mellét már igen dagasztotta a büszkeség ezen nagy
+előhaladások láttára. Azután egy vándor borbély éppen szombati napon
+járt arra s elegendő munkája akadván, a letelepedésre határozta magát.
+Kiárendált egy szobát, annak az úti ablakát kitörette ajtónak s
+nemsokára a fényes, sárgarézből való szappanhabverők ott himbálóztak az
+officina ajtaja fölött. A borbély tanulmányos ember volt, mert sváb volt
+és tudott németül s hozott is nemsokára valamely torontáli faluból sváb
+menyecskét a házhoz, aki meg ruhavarrónő volt és szépen dolgozott. A
+borbély tudott harmonikázni meg okarinázni és nem sok idő telt bele,
+hogy megalakította a rezesbandát, három pikulással, két réztrombitással.
+
+Ekkor történt, hogy az öreg Kásás a köri ülésen megtette azt a büszke
+kijelentést, hogy:
+
+– Van itt már mindön!
+
+Az emberek igenlőleg bólintgattak. Az öregebbek a pipafüstbe tekintvén,
+elméjükkel visszarévedeztek a multba, amikor még semmi sem volt; s
+összehasonlították azt az időt a mai állapotokkal. A fiatalabbak
+csodálattal tekintettek Kásásra.
+
+Most, a sarokból egy szintén öreg ember, aki kétkönyéken támaszkodva az
+asztalra, szipkából papirszivart szítt, semmit sem szólván, mondá:
+
+– Templom azonban nincsen…
+
+Mintha valami láthatatlan kéz hirtelen arculverte volna az embereket,
+mindenki fölkapta a fejét, mint a ló, ha orronütik. Kásás megriadtan
+dőle hátra az elnöki gondolkodó-székben. Azután görbedni kezdett a
+nyaka, a feje lekonyult, piros képe megfakult az ősz hajak alatt és a
+lelki vergődések ezen csendjében mindenki hallhatta, amidőn mormogta:
+
+– És a te szent hajlékodról megfeledköztünk…
+
+Az emberek elszomorodva mentek haza és elmondták a népeknek otthon a
+hallottakat.
+
+Nagy hirtelenséggel alakul ki a népekben az a nézet, hogy kár volt az a
+nagy elbizakodás abban, hogy minden van, mikor voltaképpen semmi sincs.
+
+De hát hogyan lesz itten templom? A kör gyűlésein ebben az irányban
+nagyon sokféle indítványt tettek az emberek, de mindannyinak csak az
+volt a vége, hogy kérni kell. Várostól, püspöktől, országtól. Kásás
+azonban rájuk förmedt zordonul:
+
+– Mindig csak kérni, mindig csak kérni. Igaz ugyan, hogy ez a
+legkönnyebb dolga a világnak. Kérni könnyebb, mint adni.
+
+Az emberek értelmetlenül néztek rá.
+
+– Hát azt hiszitek, hogy érnek valamit az olyan kérős irkafirkás
+jegyzőkönyvek? – s az ujjával megpeckelte az oldala mellett ülő köri
+jegyző keze alatt a papirost, mint ahogy ősszel a gyámoltalan legyet az
+asztalról lepeckelni szokás. (A jegyző fejében ebben a pillanatban
+támadt az a gondolat, hogy ideje volna már az öreg Kásást kibuktatni az
+elnöki tisztségből.) – Hát gondoljátok, hogy adnak így a szavunkra
+valamit? Nem ér az bizony egy hajítófát sem. Hanem adjunk mink is.
+
+– Hogy-hogy? – kérdezték az emberek.
+
+– Ugy, – mondta Kásás – hogy könnyű járulni a templomba, ha készen van,
+de járuljanak kendtek bele, amikor még nincsen készen.
+
+Ez ugyan érthető beszéd, de nem igen akarták eleinte érteni.
+
+Azt mondta Kásás:
+
+– Irja csak, jegyző úr.
+
+– Irom.
+
+Az öreg mondani kezdte, lassan, külön ropogtatva minden szavát:
+
+– Én, Kásás Mihály, járulok a templomba húszezör darab téglával, húsz
+kocsi homokkal, húsz napi lófuvarral, egy havi embörnapszámmal, a
+feleségöm járul egy körösztös selyömlobogóval, egy oltárpárnával.
+
+Kásás szétnéz. Az emberek most sorra adják föl a szót a jegyzőnek, hogy
+ki mivel járul. A jegyzőnek van mit írnia.
+
+S a templom ügye így megindul. Igaza volt Kásásnak, mikor azt mondta:
+
+– Igy kell ezt kezdeni, nem másképp.
+
+* * *
+
+Épp arra járunk s a kocsi megáll azon a helyen, ahol a templom majd
+lesz. Mindig van közönség, aki nézi s különben is az emberek fuvarozzák
+oda az anyagot, téglát, homokot, meszet: ki mit vállalt, hogy azzal
+belejárul a templom falába. Vannak, akiknek ilyesmire nem telik, azok
+ingyennapszámot vállalnak.
+
+Öreg asszony is áll ott.
+
+– Örül-e neki szülém, hogy templom lössz?
+
+Visszakérdezi:
+
+– Még kérdözheti is?
+
+– Nono. Szép lesz úgy-e?
+
+– No, – véli a szüle – olyan nekünk való. Nem löhet valami nagyon
+díszös. Mert vannak tudja, nagyon díszös templomok. Tudja, láttam én már
+olyan templomokat is, hogy három volt egyvégtibe.
+
+– Hol látta ezeket szülém?
+
+– Hol láttam? – kérdezi a szüle. – Hát ahol vannak, Lorettóba,
+Milányóba, Genóvába, Mántovába.
+
+– Hát arrafelé mind járt, szülém?
+
+– Hát hogyne – mondja a szüle. – Nem is egyször.
+
+– Rómából hogyan ment Genóvának? Nem arra van annak az útja.
+
+A szüle meghúzza a fejkendő csücskét, mert bántja a kételkedés:
+
+– Hát hiszen Rómába nem is arra mönyünk. Jó is volna, ha arra mönnénk.
+Rómába Ankónának visz az út, emerre mög csak Velencének.
+
+A vénasszony magyarázza a földrajzot. Még csak az kellett volna, hogy
+térképet rajzoljon botjával a homokba s azon mutogassa az utakat, amikor
+zarándokolt.
+
+– De Ankónának hosszabb ám a hajóútja – folytatta a beszédet. – Nagyon
+hányja-veti a hajót a tengör. De Velence felé sokkal símábban viszi a
+hajót. Hanem azután arra pedig drága nagyon.
+
+– Hát akkor miért ment arra, szülém?
+
+Nevet a vén tanyai nenő.
+
+– Jaj-haj, oka van annak. Azért, mert a Franciaországnak arra van az
+útja.
+
+– Od is eljár, szülém.
+
+– No, nem nagyon járogatok, – szólt a szüle – de voltam már. A Lurdesba.
+Oda visz a Genóván körösztül az út. A Lurdesba látta a csodát a
+Bernadotte-lány. Ott van az mindjárt Lurdes város mellett, a Gáné
+patakon túl: három templom is egy végtibe…
+
+A szüle elhallgatott. Nézte a készülő templom helyét. Talán majd ha ez
+fölépül, nem kell olyan messzire mennie a másik után…
+
+
+
+
+Kabarézás a csárdában.
+
+A régi betyárvilágnak sok mindenféle története van. Leginkább rémesek és
+veszedelmesek. Legendák vannak róla, mint valami hősi világról.
+Csakugyan vannak mindmáig kitudhatatlan történetei. Kiderítetlen
+gyilkosságok s más egyebek. Például még ma sincsen tudva, hogy ki ölte
+meg az ötvenes években a Pallavicini-uradalom igazgatóját, Palásthy
+Jánost. Pedig az úgy lakott az algyői kastélyban, mint a várban,
+kőkerítések, zárt nehéz tölgyfakapuk védték a házat őrséggel, mégis egy
+éjszaka egyesek szerint húsz, mások szerint negyven lovas ember ostrom
+alá vette a házat, elfoglalta s Palásthynak válogatott kínzások között a
+lelkét vette. Ha volt neki – teszi hozzá a mesemondó, mert az volt a
+nevezetessége ennek a Palásthy Jánosnak, hogy bár paraszti sorból
+származott, igen nagy sarcolója volt a népnek. (Ámbátor ugyan talán nem
+is „bár“-t kellene ide leírni, hanem „azért“-et. Mert a parasztból lett
+urat általában rossztermészetűnek tartják. Talán azért, mert a paraszti
+élhetés minden csínyját-bínját ismeri.)
+
+De más egyéb dolgokról is szó van olykor. Állítólag egyszer egy
+betyárbanda elevenen megnyúzott egy külföldi kereskedőt, aki kocsival
+igyekezett Szegedről Szabadkára és a Putri nevezetű csárdánál a kezükbe
+került. Mit lehet ma tudni, hogy mi e beszédekből az igaz? Annyi
+bizonyos, hogy sokat beszélnek még ma is a Rózsa Sándorról, a Patkó
+Bandiról, a Bogarakról, különösen az Imréről, akiről a nóta is mondja,
+hogy:
+
+  Megáradt a Maros,
+  Nem akar megszállni.
+  Az a híres Bogár Imre
+  Átal akar szállni.
+
+Azután az árendás zsidóról, akit a tulajdon felesége hajával fojtottak
+meg, a Gracza és Záhony honvédőrnagyok megöletéséről, akikért a Lefánti
+juhászt fel is akasztották, amire ezt mondja egy öreg ember, volt
+pusztai rendőrtiszt:
+
+– Más a mese, más a valóság. Jártam-keltem abban a dologban én is.
+Furcsa eset az. A világosi fegyverletétel negyvenkilencben volt, ez a
+két ember pedig még az ötvenes évek elején is itt csatangolt a határban.
+Ha menekülni akartak, miért nem mentek odább a pusztán, a Duna felé?
+
+– Hát azt gondolja bátyám, hogy talán bizony azok is…
+
+– No – vág a szóba – nem mindig mondja ki az ember azt, amit gondol. De
+az már régi igazság, hogy aki a korpa közé keveredik, azt megeszik a
+disznók.
+
+Ilyen beszédek vannak, előre-hátra. Kétségtelen, hogy ezekben a
+történetekben máig sincsen világosság és senki se tudja, hogy a
+legendákból mi igaz, mi nem.
+
+Beszélgetünk erről s mondom, hogy a mesékben talán nagyon is rémesre
+vannak festve az azon idők erkölcsei.
+
+A hely, ahol tárgyalunk, nagyon alkalmas az ilyen ódon dolgok
+beszéléséhez. A régi szegedi várnak egy darabja. Amikor a felséges úr a
+város fejlesztése céljából ajándékba adta a várat a közönségnek, ezt a
+darabot meghagyták belőle régi idők emlékeül. Ezeknek előtte vendéglőt
+csináltak belőle, de ennek divatja múlt s most a városi hivatalnokok
+egyesülete tartózkodik másfél méteres falai között. A vendéglői üzleti
+vállalkozás reklámot csinált a régi épületből, melynek falait még a
+törökök idején rakták és a Rózsa Sándor egykori börtöne gyanánt
+hirdette. Ez is mese, egy szó sem igaz belőle, mert ez a megmaradt
+épületdarab lóistálló volt világéletében. Az igaz, hogy mint ilyen
+eléggé előkelő volt, mert nem közönséges lovak, hanem tiszti lovak
+laktak benne.
+
+Éppen erről van szó. Hogy a hazugságok miként mennek át igazság gyanánt
+a köztudatba. Mondom, hogy Rózsa Sándort úgy hirdették, mintha a
+kegyetlenségek kőbe faragott szobra volna. Pedig mondom, volt eset rá,
+hogy a tanyánkat meglátogatták, de az éppen kint időzött édesapámhoz be
+sem mertek menni. Csak az öreg-béres házánál jártak s az öreg Dékány
+József öreg-béres óvakodott fel illő kopogtatással a tanyaházba, hogy a
+Sándor itt van ötödmagával, egy zsák zab, néhány kancsó bor s vacsorára
+szalonna meg kenyér kellene. Kaptak is. És éjféltájig Józsefnél
+kancsózván, távoztak, a lelkére kötvén Józsefnek, hogy a szívességért a
+gazdának a köszönetüket tudtul adja.
+
+Mondom ennélfogva, hogy sok mindenféle mesék vannak a világon. Talán
+abban a világban sem történt minden úgy, ahogy a mostani regék beszélik.
+
+Azt mondja erre egy öreg ember:
+
+– Hát én meg még kabaréztam is nekik.
+
+– Kabarézott bátyám?
+
+– Hát. Akkor ugyan még nem volt kabaré. Hanem mulattam velük,
+ettem-ittam velük s danoltam nekik.
+
+– S mikor történt ez?
+
+– Régen. A hatvanas évek elején, még talyigás-szenátor koromban.
+
+Aki beszél, Vékes Sándor, aki negyven évi hivataloskodás után ment
+nyugalomba. Szálas ember még ma is, valamikor nevezetes nótázó volt. A
+szava most is erős, régente pedig a hangja nyomán megreszkettek az
+ablakok.
+
+A talyigás-szenátorság gúnyszó s nem valami magas hivatalt jelent. A
+városi tanácsnokot annak idején szenátornak nevezték, mint latinos
+világban illett is. A néphumor azután a városi kézbesítőket, akik az
+idéző-cédulákat hordták ki a városházáról hivatalos ügyekben a
+közönségnek: gyalogszenátornak nevezte el. Voltak azonban olyan
+hivatalosak is, akik jártak-keltek. Ezeknek hivatalból kidukált egy
+kétkerekű kocsi, meg egy ló. A gyalogszenátor formájára tehát a nép
+ezekre a talyigás-szenátor titulust akasztotta.
+
+Ilyen minőségében ment tehát Sándor bátyánk ki a csöngölei pusztára,
+hogy valami tizennégy forint körül való adót egy renitens magyaron
+behajtson. A csöngölei puszta jól fent van, egészen Félegyháza alatt.
+Nem is egymaga ment, volt vele egy városi lovas pusztázó katona is,
+bizonyos Ábrahám János. Másfelé az ilyent pandurnak nevezték, meg
+hajdunak, de nálunk csak a gyalogos városi katonát mondták hajdunak, míg
+a lovast pusztázónak hívták. Nem is a talyigán ment ki ilyformán Vékes,
+hanem összefogták a két lovat egy rendes kocsiba, feltették a gunyát, a
+tarisznyát, a puskákat, már mint, ahogy az ilyenkor szokásos,
+megindultak, el is értek oda, ahova akartak.
+
+A tizennégy forintokkal nem sok baj volt, a gazda szó nélkül fizette meg
+az adót és a behajtási költséget. Voltaképpen nem is kötözködésből nem
+fizették a kinvaló népek az adót, hanem a nagy távolságok miatt messze
+volt nekik a város; jobban szerették, ha helyükbe mennek a pénzért.
+Amúgy a bejárást meg nem nagyon kívánták. Még ma is él kint a tanyákon
+olyan öreg ember, aki legutoljára negyvennyolcban volt idehaza, akkor
+sem más egyébért, mint hogy beállhasson honvédnek.
+
+A pénzt tehát fölszedvén, a hivatalos formák szerint indultak vissza.
+Késő délutánra értek ki s a gazda tartóztatta is őket, hogy ne menjenek
+el éjszakára, háljanak ott.
+
+– De – mondja Sándor bácsi – az abban az időben nem volt szokásos.
+Elviszem a pénzét adóban, azután még ott vendégeskedjek? Ez nem járja.
+Azért van csárda a pusztán, majd odamegyünk s ott meghálunk.
+
+Oda is mentek. A lovakat bekötötték az istállóba, a csárdásné meg
+vacsorát főzött.
+
+– Valami jó ételt-e? – kérdem, tudván, hogy az öreg úr a régi magyar
+konyhának nagy ismerője s bizonyos hónapokban még a finom
+pulykapecsenyét is eltolja maga elől, azon az alapon, hogy úri ember nem
+eszi meg a pulykát akkor, amikor fészekszagú.
+
+– Jó ételt? Mit képzel? Csárdában márciusban nincs jó étel, mert
+olyankor nincsen más főznivaló hús, csak a kotlóstyúk. Ez az eset pedig
+éppen március tizenhetedikén történt; onnan tudom, mert másnap volt a
+nevemnapja.
+
+Hát megették a kotlóstyúkot, megitták a messző borukat, Ábrahám János
+kiment aludni a lovak közé, Vékes pedig lefeküdt a vendégszobában. Mert
+úgy voltak akkor a csárdák berendezve, hogy tartoztak vendégszobát
+tartani arra az esetre, ha valamely kintjáró hivatalosra ráesteledik az
+idő. Az egész napi törődés után jól esett az ágy és szívesen hajtotta
+Vékes álomra a fejét. Mikor úgy félszenderben volt, hallott még valami
+kocsirobogást, de nem sokat törődött vele. Bizonyosan utasok jöttek.
+Azért csárda a csárda, hogy a vendégek megszálljanak benne.
+
+Elaludt. De alig hogy szunnyadt, a csárdásné fölrázta álmából.
+
+– Keljen föl!
+
+– Miért?
+
+– Itt vannak a betyárok a kocsmaszobában. Hivatják.
+
+– Kicsodák?
+
+Az asszony az ajkára tette a két ujját, ami tudvalevőleg minden nyelven
+annyit jelent, hogy ne szólj szám: nem fáj fejem.
+
+– Csak öltözzön sebösen, mert baj lösz. Mönjön közibük. Ne várja mög,
+míg érte gyünnek.
+
+– Hányan vannak?
+
+– Öten.
+
+– Hát Ábrahám pusztázó hol van?
+
+Legyintett a kezével a csárdásné:
+
+– Elbujt a padláson a szénába.
+
+– Hát akkor egészen helyben vagyunk, mint Makó – gondolta a
+talyigás-szenátor és öltözködni kezdett. Előbb azonban a kétcsövű
+vadászpuskáját eldugta az ágyba a szalmazsák alá. Pedig nem volt az az
+ember, aki a maga árnyékától megijedt volna. Erről később elég
+bizonyságot tett csendbiztos korában, meg az árvíz idején. De akkor…
+
+– Hát féltem – mondja. – Ha maga az oroszlánszívű Rikárd mondaná, hogy
+ilyen esetben nem tart valamitől, még az is hazudna. Ha puskával megyek
+közibük, már az ajtóból azonnal lelőnek… Vagy hát, mondjuk, a legjobb
+esetben lelövök belőlük kettőt. Akkor még mindig marad három. Azonfölül
+még kint is van legalább egy vagy kettő. Mert az csak a nótában van,
+hogy „szolgálóját istrázsára állítsa kend“. Ha öt betyár ivott, egy vagy
+kettő mindig a csárdán kívül maradt józanul. Hát most már egymagamban
+mit csináljak ennyi akasztófavirággal szemben, éjszaka a pusztán? Bizony
+csak féltem. Bizonyság rá, hogy mikor már fölöltözve voltam, akkor
+láttam, hogy a ruhadarabokat fordítva szedtem magamra. Akkor újra
+kellett vetkőződni, meg öltözködni, pedig a csárdásné már ugyancsak
+sürgetett…
+
+Kiment a betyárok elé.
+
+– Jó estét adjon az Isten.
+
+– Adjon az Isten – felelték. – Gyűjjön ide, üljön le.
+
+Az elbeszélésbe beleszól egy öreges hang:
+
+– Természetesen e díszes társaságban az elnöki helyre ültették kendet?
+
+Aki közbeszól, az Koncz Antal bátyánk, nyugalmazott gyöngye az ország
+összes archiváriusainak s arról is nevezetes, hogy okosabb ember, mint
+az édesapja volt. Erről kézzelfogható bizonyság az, hogy bár
+negyvennyolcban az apjával együtt állt be katonának s együtt mentek neki
+a branyiszkói hegynek is, az öregje csak káplár maradt, ő pedig
+hadnagyságig vitte s Világos alatt hamarabb kibujdokolt az osztrák kéz
+alól, mint az öreg.
+
+– Hogy mondja kend? – kérdezi a Sándor bácsi. Az elnöki székbe? Hát!
+Három betyár ült szemközt, kettő meg ezeknek ellenébe, ezek közé
+ültettek. Azután azt mondták, egyek az ételből.
+
+Mondom: Köszönöm, én már vacsoráztam.
+
+– De csak ögyön! – mondták. De olyan hangon mondták, hogy sietve fogtam
+bele megint a kotlóstyúk evésibe. Öt kétcsövű puska meg keresztben
+hevert az asztalon.
+
+Nyilvánvaló, hogy elég csinos asztalteríték mellett kosztolta az öreg
+tyúkot Sándor bátyánk, többi felebarátjával együtt.
+
+Étel után azt mondja az egyik betyár:
+
+– Tíz itce bort ide az asztalra.
+
+– Hát, – mondja Sándor bácsi – most kezdett már kellemetlen lenni a
+dolog. Jól tudjuk, hogy még az úrféle is neveletlen, ha sok bort iszik.
+Hát mi lesz majd most itten a betyárok között?
+
+Nem is csalódott. Egyik betyár azt mondja neki:
+
+– Hát az úr vacsora után nem pipázik?
+
+– De szoktam – feleli a szorongatott Vékes – de a pipám meg a dohányom
+bent maradt a szobában. Majd kihozom.
+
+Készülődött is, hogy majd kihozza, de az emberek visszanyomták a padra.
+
+– Sohase menjen. Majd kihozza a csárdásné.
+
+Kihozta az asszony a pipát a zacskóval együtt.
+
+– Gyönyörű szép pipám volt – beszéli az öreg – tizenöt forintért vettem
+Okernyi kávéstól. Nagy pénz volt abban az időben a tizenöt forint. Hát
+megtömtem, rágyujtottam s kínáltam tovább a dohányt. A betyárok szeme
+rámeredt a pipára. Egyszer azután a jobbfelül ülő szomszéd kirántja a
+szájamból a pipát, de olyformán, hogy egy fogam majdnem velement a
+csutorával.
+
+Azt mondja:
+
+– De szép pipája van az úrnak.
+
+Azzal a szájába veszi a pipát és szívja tovább. Birtokba vette, a kis
+késit neki.
+
+Most csönd volt. Az erőszakoskodás, így nyilvános helyen, a többi
+embernek nem tetszett.
+
+Akkor azután az előljáró betyár a fegyverekre tette a kezét és azt
+mondta a piparablónak:
+
+– Te kapcabetyár! Hát így mersz bánni a vendéggel? Hát nem adod vissza
+rögtön azt a pipát? Te kapcabetyár?
+
+A pusztai csavargó megszégyenülten adta vissza a pipát.
+
+– Még csak meg sem mertem a csutoráját törülni – mondja Sándor bácsi –
+nehogy sértés történjen. Szívtam tovább.
+
+A tíz itce bor elfogyott. Az előljáró újból kirendelt tíz itcét és azt
+kérdezte Vékestől:
+
+– Hát tud-e danolni az úr?
+
+– Jaj-haj – gondolta Vékes, most kezdődik még csak a cifrája. Majd
+azután következik a kuferces tánc és mit lehet tudni afelől, hogy a
+mestergerendába vagy az én fejembe hajítják-e bele a baltát?
+
+– Danolni tudok – mondta Vékes, amire azt mondták az emberek: akkor jó.
+
+S a kabaré megindult. Tetszettek a nóták. Sándor bácsi a harangszóhoz
+illő hangjával valóságosan elkábította az akasztófa jövendő virágait.
+Természetesen a hozzávaló szöveggel. Például:
+
+  Mikor Pista betyár lett,
+  Szennyes inget, gatyát vett.
+  Szennyes ingbe, gatyába
+  Becsapott a bandába.
+
+Ez nagyon tetszett. S fölbátorodva rajta, most már a betyárvirtust
+dicsőítette a következő nóta:
+
+  Nem vagyunk mi betyárok,
+  Útonálló zsiványok.
+  Aki szegény, nem bántjuk,
+  A gazdaggal tréfálunk.
+
+Már beledanoltak a betyárok is s nagy bődüléseikkel rontottak a nótán.
+Közben iszogattak és parancsolták, hogy
+
+– No még!
+
+Mondta azután Vékes a régieket sorra:
+
+  Kizöldült az erdő fája, leveles,
+  Akinek nincs, csendes tanyát ott keres.
+  Akit otthon vetett ágygyal nem várnak,
+  Minden bokor szállást ád a betyárnak.
+
+Éjfélt kakukolt az óra, a csárda ajtaja fölnyílt s belépett a hatodik
+betyár, az őr. Nem szólt egy szót sem, csak nyitott ajtónál, puskával a
+kezében, megállt. Erre a bentlevők a fegyverhez nyúltak s fölálltak az
+asztal mellől. Az előljáró betyár egy ötvenforintos bankót vetett az
+asztalra fizetés gyanánt s azt mondta Vékesnek:
+
+– Köszönje az úr, hogy jól tudott danolni.
+
+Ezzel kocsira kaptak s elmentek a sötét éjszakába. Vékes a sok izgalom
+után nem tudott fekvőhelyére térni, kiment a csárda elébe s ott járkált
+a fűvön. Egyszer messziről, az erdő fái közül puskadörrenés hallatszott.
+Ahán! Bizonyosan üldözik őket. Bár megfognák valamennyit! Vagy legalább
+csak azt a betyárt, aki a pipát majdnem a fogával együtt kapta ki a
+szájából.
+
+Pedig nem így történt. Nem üldözte akkor éjjel őket senki. Hanem éppen
+az a pipás betyár lőtte hasba a vezért, hogy megtorolja a sértést,
+amiért lekapcabetyározta. Testét azután még azon az éjjel bevetették a
+csorda-kútba s másnap a hazatérő Vékes láthatta, amint onnan a gulyások
+kiemelték…
+
+
+
+
+Egy a nép közül.
+
+Gyerekkoromban új udvaros került a házhoz. Apám nagyvendéglős volt, oda
+sok udvaros kellett, volt talán négy is. Egy, aki a megszállott utasok
+ruháit takarította, a másik a fahordást meg a tüzelést látta el, a
+harmadik a vendégkocsikat látta el, szedte az istállópénzt, árulta a
+kocsisoknak a szénát, szalmát, faggyúgyertyát, a negyedik pedig egyebet
+sem csinált, csak örökké fát vágott. Nem volt abban az időben még a
+favágóipar úgy kifejlődve, mint most. Házi személynek kellett azt
+végezni. Igy azután volt vendégudvaros a Lohndiener, konyhaudvaros a
+Küchenknecht, udvari udvaros a Hofknecht, favágó-udvaros a Holzknecht.
+Mind magyar volt, de azért német nevük is volt, mint ahogy a fogadósság
+mesterszavai leginkább német eredetűek is.
+
+Ezúttal azonban a legalsóbbrangú udvarosságra, a favágószakmára, nem
+magyar ember került, hanem egy oláh legény, valamelyik csanádmegyei
+faluból. Egy szót sem tudott magyarul, de amúgy csinos, fürge, eleven,
+csak úgy beszélt kifelé az okosság a két fekete szeméből. Volt egy pár
+csizmája, talán két rend fehér-ruhája, egy ködmöne, meg egy
+szalmakalapja, amit maga font még otthon. A neve Redzsep Juon, ami azt
+mutatja, hogy nem tiszta oláh volt, hanem valami szerencsés beolvadás,
+talán még a török időkből, mert a neve törökül okos embert jelent, olyan
+okos embert, aki az eszénél fogva tanítani tudja a tudatlanabb népet.
+
+Juon tehát beköltözött favágói helyiségébe s buzgón fogott a munkához.
+Egész nap szólt a fűrész és csattogott a fejsze a fás-színben. Rendes
+táplálkozáshoz jutván, a vékonyka legény emberesedni kezdett s az arca
+színre kapott. Egyéb átváltozásokon is kezdett keresztülmenni. Irni
+tudott, papírt vett tehát, azt összevarrta könyvbe s bele irkálta a
+magyar szavakat, amiket hallott. Azután pénzt kért ki a fizetéséből.
+
+– Ruhára kell?
+
+– Nem, – mondta János (mert a Juon is átalakult), – a ruha ráér. Könyvet
+vásárolok.
+
+A kisváros egyetlen könyvkereskedésében román-magyar szótárt vásárolt
+János s este az istállóban, a kocsisok között, a falra hosszában
+felragasztott faggyúgyertya fényénél János tanult. Tréfálták, nevették,
+gúnyolták érte, János ilyenkor felnézett a könyvből s csökönyösen,
+határozottan mondta: magyarul akarok tudni. Bún akarok tudni magyarul.
+
+Nem telt bele sok idő, János már a második könyvet vette meg a Gaál és
+Gömöry boltjában. Ezúttal már magyar-német szótárt. Mert „németül is
+akarok tudni“. Nyelvtan nem kellett neki, a szótárak segítségével haladt
+előre, ritka szép gyorsasággal.
+
+A nép embereiben néha különös nyelvérzékek lakoznak. Ismertem
+Novibazárban egy Szimó nevű délszláv legénykét, aki félig segédje, félig
+szolgája volt annak a vállalkozónak, aki a zászlóaljunknak az
+élelmiszert szállította. Érintkezésünk volt vele naponta, mert ő
+porciózta ki a szakácsoknak a főznivalót. A Szimkó beszélt minden
+balkáni nyelven s egyformán tárgyalt a német számvevőőrmesterekkel meg a
+magyar napos-káplárokkal. Egy évi lentlét után híre jött, hogy megyünk
+haza, a helyünkbe egy zászlóalj jön a harminchetesektől. Mondtuk is a
+Szimkónak: no Szimkó, jönnek az oláhok, azokkal majd hogyan beszélsz? A
+Szimkó nevette: Majd megtanulom én azt két hét alatt. Mondtuk: jól
+beszélsz Szimkó, egy esztendő alatt sem tanulod meg, nehéz az nagyon,
+oláhul dunyezózni. De Szimkó csak nevette: ahogy a magukét megtanultam,
+úgy megtanulom azt is. A magukét is két hét alatt tanultam meg. Hát
+csakugyan a dolog nem tréfa, de úgy történt. A harminchetes zászlóalj a
+felváltás napja előtt valami három héttel előre küldött egy kis
+csapatot, hogy tájékozódjon a szolgálati viszonyok felől. Leginkább
+útszolgálat volt ott, amit a berlini szerződés szerint hivatalosan úgy
+neveztek, hogy a Boszniából és Hercegovinából Törökországba vezető
+kereskedelmi utak biztosítása. Derék albán testvéreink ugyanis ugyancsak
+betyárok szoktak lenni és azoknak az uralma alól kellett fölszabadítani
+az utakat. Azért jött le tehát előljáróban egy kápláralja fiatal oláh,
+hogy ezeket az utakat megismerjék, mert rendes térkép nem is volt még
+csinálva abban az időben a tájékról. Hát leérkezett a húsz rumuny és az
+ételükhöz való holmit szintén a Szimkó porciózta ki nekik. A Szimkó az
+első napon hallgatag nézte a lassújárású, nehéz embereket, de másnap már
+kezdett beszélgetni velük. Az „ungye masina, pringye lumine“ alapján
+hamar megtalálta az albán-oláh kapcsolatot s nem telt bele két hét: a
+Szimkó beszélt oláhul.
+
+Igaz ugyan, hogy a közönséges beszédben ehhez a tudományhoz
+két-háromszáz szónak az ismereténél több nem kell, de mégis csak érdekes
+ez a dolog, mikor nyilvánvaló, hogy az iskoláinkban nyolc esztendőn át
+tanítják a gyerekeket bizonyos idegen nyelvekre és a gyerek még sem tud
+azon a nyelven beszélni. Míg a Szimkó két hét alatt dunnyezózott oláhul
+minden javított és bővített mondattan nélkül.
+
+Ez olyan dolog, hogy egészen ráillik a Mikszáth-féle elméletre, hogy az
+ember egy esztendei tanulás után egész rendesen belegyakorolhatja magát
+az egérfogás tudományába, de a macska ezt már hat hetes korában is érti.
+
+Amilyen volt a Szimkó odalent a nagy kopár sziklák között, olyan volt
+idehaza Juon Redzsep a lapos és tág mezőkön a nyelvi tudások
+állapotában. Ha már Redzsep valaki, akkor annak muszáj okosnak lenni.
+Miért? Ki tudná megmondani? Talán a titokzatos hetes számnak van ehhez
+köze, mert a redzsep arabul meg a hold járása szerint számított
+esztendőnek a hetedik hónapját jelenti. S a hetedik hónapban született
+gyerekek táltosok szoktak lenni, így van ez a magyar hitben is…
+
+Egyébként az ördög bánja ezeket a babonákat: csak a tényeket állapítsuk
+meg. A tény pedig az, hogy Juon példátlanul nagy hirtelenséggel
+megtanult magyarul és németül az istállók faggyúgyertyái mellett a
+könyveiből.
+
+Azután egyelőre nem tudom, hogy mi történt Juonnal. Mi haza kerültünk
+apámékkal a szelíd kisvárosból az urbsba s az onnan való többi emlékek
+között elfeledtem Redzsep Juont is.
+
+Évek multán, ahogy itthon az „Európa“ nevű vendégfogadó előtt elmegyek,
+a bejárat lépcsőjéről rám szól valaki örvendező hangon.
+
+– Jó reggelt kívánok, ifjúr.
+
+Föltekintek. Egy tekintélyes férfiú állott a lépcső legmagasabb fokán.
+Kék uniformis a testén, aranyos tengernagyi sapka a fejében: ez a
+portás. És ez a Juon Redzsep.
+
+No ezen a találkozáson igen megörültünk és ez jó volt. Valóban, mily
+kevés ember van, aki a neki tett szívességekre emlékezik s lám, Juon
+emlékezett arra, előkelő portási mivoltában arra az időre, amikor a
+magavágott fákkal hajnalonkint a gyerekszoba kályhájába begyújtott,
+emlékezett a gyerekre, aki a lompos oláh ködmönéért nem nevette ki s aki
+vele a fényesen kivilágított istállók sarkában, német tanulmánya
+közepette, a derdidasz rejtelmei felől tanácskozott.
+
+No azután megint multak az idők és az évek suhantak egymásután. Juon
+Redzsepet megint csak elfeledtem. A sors esztendőkön átal az ország
+határain kívül vetett. Valóban egyéb gondom is volt, semhogy azon
+tépelődjek: mi van most Juonnal. Teljesen és végképpen elfeledtem a kint
+való életben.
+
+Néhány év multával a sors megint hazahozott. Pár évig legénykedtem még
+és sokszor megfordultam az „Európa“ nevű vendégfogadóban, de Juont már
+nem találtam ott. Gondoltam: alighanem elveszett, eltünt – talán mint
+afféle törekvő ember, kiment Amerikába szerencsét próbálni. Megint csak
+kitörültem Juont az emlékezetemből. De azután amidőn jegyben jártam s
+hivatalos voltam a jövendő ipam asztalához baráti vacsorákra, egy
+alkalommal, ahogy a konyhán mennék keresztül – mert a régi magyar
+házaknál a szobába a konyhán keresztül vezetett az út és a ház
+asszonyai, leányai ott voltak találhatók, nem pedig a szalónban
+sláfrokkban – hát ott a konyha sarkából rám szól valaki:
+
+– Jó estét kivánok, ifjúr!
+
+Ránézek a közbeszólóra: hát ez Juon Redzsep.
+
+No ennek megint örültünk.
+
+Kérdezem ezután a szobában, hogy miként kerül ide a konyhába Juon
+Redzsep?
+
+Mondják, hogy nincsen ott a konyhában semmiféle Juon Redzsep.
+
+Mondom, hát már hogyne volna ott, mikor ismerem. Favágó-udvaros volt az
+apámnál, azután meg portás az Európa-fogadóban.
+
+Mondják, hogy az lehetetlenség, amiket beszélek. Mert aki férfi a
+konyhában van, az sohasem volt oláh, hanem magyar ember, a neve: Regyep
+János. A foglalkozására nézve esernyőművész és az ura a szakácsnőnek. A
+szakácsnő külön lakik és a János azért szokott esténkint eljárni, hogy
+hazakisérje az asszonyát. Ha marad ki valami étel: kap vacsorát is, mert
+igen rendes egy pár és Regyep a házbeli esernyőket ingyen szokta
+reparálni.
+
+Elhallgattam, gondolván, hogy miért rontsam egy kiképzett és alkalmas
+esernyőművész tekintélyét. Tőlem művészkedhetik a világ végezetéig
+esernyői tekintetekben. Nem is szóltam azután erről többet.
+
+Később is láttam azután Juont a konyhában néhányszor, de azt is
+hallottam, hogy nem valami jól élnek. Az asszony idősebb volt, mint a
+férfi és féltékenykedésekkel gyötörte a csinos Jánost. Alighanem talán
+el is váltak, az asszony a szolgálattal felköszönt, elment s ezután
+ismét nem hallottam semmit Jánosról.
+
+Egyszer kint a tanyák között megyek az úton, gyalog, igyekezvén valahova
+az apostolok lovain. Hétköznap, ha nincsen valamerre a környéken
+hetivásár, néptelenek ezek az utak, mert mindenki a földeken dolgozik.
+Már messziről látni, hogy jön szemközt egy ember, nem tanyai, mert
+pantallóban van, meg keménykalapban, a hátán nagy batyu és sokféle
+ligő-lógó holmi. Miféle gyalogkereskedő lehet ez? Mert nem igen járnak
+így a tanyák közt. Gyűrűs zsidó már régen nincsen ezen a tájon, az
+olajkáros is kiveszett, sőt az ablakostót, meg a drótostót is
+ritkaságszámba megy. Az edényféle elég olcsó, nem igen drótoztatják már,
+ha eltörik, kivetik a szemétre s újat vesznek. Ha ablak törik ki,
+vásárolnak hozzá üveget, meg kittet a városban s beablakozzák maguk. Még
+a tanyai boltban is lehet kapni ablaküveget, olyan aprókat, amilyen a
+tanyákon szokott lenni. Jó az oda, mert úgyszólván csak télen
+tartózkodnak a szobában, meg éjszaka, amikor tudvalevőleg nem túlságosan
+sok szükség van ablakra.
+
+Szóval hát kiféle lehet ez a kereskedelmi vándor? Rongyszedő nem lehet,
+mert a tanyán nincs rongy, ott minnenféle elszakadt gunyát felhasználnak
+valamire. Kötöző-madzag lesz belőle a karózott gyümölcsfához, vagy bél a
+legrégibbfajta világítóeszközhöz, a tatarhoz, vagy pedig a felhasogatott
+rongy-szalagokat egymás végébe varrják s van hozzá értő mester, aki
+ezekből a rongyokból lóravaló pokrócot, meg ágyravaló terítőt sző.
+Kiféle hát ez a gyalogvigéc?
+
+Mikor közelre ér, megemeli a keménykalapot és örvendező hangon kiáltja:
+
+– Jónapot kivánok!
+
+Hát a Juon volt. Hátán esernyők, meg különféle sétálós órák, kakukos,
+meg nem kakukos, azután viaszkos vászonban olcsó amerikai
+csengetyűs-órák.
+
+– Hát maga?
+
+– Hát így – mondja. – Járom a tanyákat. Esernyőt reparálok, órát
+javítok, meg árulok is.
+
+– Azután meg lehet ebből élni?
+
+– Meg – mondta bizalmasan. – Csak bánni kell tudni a néppel. Nem szabad
+semmit sem magasra taksálni. Becsületes munkát kell végezni.
+
+– De gyalogolni sokat kell, úgy-e? Nem nehéz a cókmók a hátán?
+
+Nevetett.
+
+– Kicsit nehéz, – mondta – de ez nem lehet másként. Nekem pénz kell,
+mert én önálló akarok lenni.
+
+– Miféle önálló? Önálló esernyőművész?
+
+– Nem – mondta ugyanazzal a határozottsággal, amint mondta egykor az
+istállóban: én tudni akarok németül, én bún akarok németül tudni – én
+önálló órásmester akarok lenni.
+
+Elkezeltünk, sok szerencsét kívánva a derék, törekvő embernek. Azután
+megint nem hallottam felőle jóideig. De egyszer bent a városban az utcán
+járván, egy kis boltajtó fölött látom a friss cégtáblát: Regyep János
+órásmester. Elvállal mindennemű javítást, pontosan és olcsón.
+
+Hát csakugyan ez is a Juon volt.
+
+De nem telt bele sok idő, a kis bolt eltünt. Nem gondolom, hogy meghalt
+volna Juon, vagy letört volna. Hanem inkább előbbre ment. Nem tudom
+biztosan, de úgy vélem, hogy még találkozni fogok az életben a Juonnal.
+Hogy gyárigazgató lesz-e vagy bányatulajdonos, halászati bérlő-e vagy
+villamtechnikus, az nem tudható. De annyi bizonyos, ha akármiféle
+foglalkozásban lesz, a munkáját mindig _bún_ fogja elvégezni.
+
+Mert mégis csak ez a fődolog.
+
+
+
+
+Mezei dolgok réti emberekről.
+
+Ami a réteket illetné, rétek ma már csak imitt-amott találhatók, amik
+vannak, azok sem az igaziak. Kicsik már és vékonyak, mert az ember
+elfogta a víztől a réteket különböző furfangokkal. A víz hatalmas volt
+és terjeszkedő. Nyár közepén, szárazság idején megvonult a mederbe, hogy
+messziről nézve bárki azt hihette volna, hogy ha jól nekiszalad, át is
+ugorhatná: a víz ilyenkor gyermekies álmokat alszik. Más időben
+földuzzadt és elhatalmasodott, a partra kilépett és tovább legelt.
+Kiment a rétbe, rokonait, az elhagyott mocsarakat új vízzel köszöntötte,
+körülölelte a nádasokat, megmosta tocsogó, apró hullámaival a fák
+törzseit és rejtelmes, titokzatos csendű vízi életet csinált a sumárok,
+morotvák, erdők messzi tájain. Utját nem állta más, csak a magaslatok,
+amik maguktól voltak ott, ahol voltak, mert nem vitte őket oda senki.
+Úgy álltak ott, ahogy időtlen idők előtte odatétettek menybéli hatalmak
+által s ezek ellen küzdeni valamit merne-e bárki is? Nem mertek az
+emberek, inkább tökéletesen bele voltak állapodva, hogy úgy helyes
+minden, ahogy van, hogy a víznek maradjon hatalma, de annak a határát
+magának a földnek a tulajdon hatalma szabja meg. Igy volt ez sok ideig,
+mígnem a föld hatalmát a földtől elvette az ember és harcba állott a
+vízi világgal. Az embernek kevés volt a föld és sok volt a víz, próbálta
+tehát, hogy elvegyen ennek a birodalmából valamit. Mint a pusztaszéli
+nem egyeneslelkű ember, aki évente el-elszánt a szomszéd földjéből
+egy-egy barázdát, azonformán lépésről-lépésre próbálgatták elvenni a víz
+birodalmát. Sáncokat emeltek elibe, előbb csak a kisded nyúlgátakat,
+amiket nem azért neveznek nyúlgátaknak, mintha nyulak volnának, hanem
+azért, mert nyúlnak, azután azokat a nagyobb sáncokat, amiket ma már
+csak alvótöltéseknek hívnak, végezetül pedig amazon nagy, földből
+készült óriási kígyókat, amelyek a vizek mentén mint várfalak haladnak s
+amiknek a tetejéről, ha kocsival lefordul az ember, tökéletesen biztos
+lehet afelől, hogy sehova máshova nem hull, hanem egyenesen a jólelkű
+angyalok szelíd ölébe esik. No így elvették a víztől a hatalmát,
+valóságosan elvették az uradalmát, a birodalmát, a királyságát, nem
+maradt meg belőle semmi. Rétjei elfoglaltattak. Elveszett réti hala,
+vizi madara, a víz összezsugorodott, ma semminek sem hívják, gúnyosan
+úgy nevezik: vizecske s régi ereje elől néma rettegéssel csak akkor
+menekül a hatalmas ember, amikor a lázadó vizecske zavaros hullámait
+messze a partokon túl eleven halál gyanánt minden élőkre kiveti.
+
+Mondhatnánk ugyan erre a beszédre Tóth Suhajda Sándorral egyetértőleg
+azt is, hogy nem igaz ebből a beszédből semmi, mert két vége van a
+beszédbeli botoknak is és éppen az ellenkezőjét is lehetne mindezeknek
+gondolni. Ez teljességgel igaz, de éppen ezért nyilvánvalóan áll
+Vecsernyés Mihály elmélkedése is, amely szerint szükséges az, hogy a szó
+ne egyezzen. Mert ha nincsenek egymással ellenkező észjárások és a
+szavak olyképpen egyeznek, hogy mindenki egyformán gondolkozik, akkor
+apránkint elfelejtünk beszélni.
+
+De annyi mégis mindenképpen igaz, hogy elvesztek a nagy rétek, amiken
+régente különös emberek éltek. Itt-ott ugyan maradt ilyen erdős és nádas
+réti táj, a fák ezen erdőkben már mind óriások. Rejtélyes sűrűségek
+vannak itt. Vadul nő bennük a kék szeder, amely olyan, mintha lábai
+volnának, magátul halad és iszalagos folyondárjaival maga is erdő az
+erdőben. Öreg fák korhatag belsejében akkorák az üregek, hogy el lehetne
+bennük laknia annak, akinek más barlangot nem adott a sorsa. Aki úgy
+élt, mint a remete; voltaképpen nem is mások ezek, mint a remeteség
+maradványai. Honnan kerültek, miként támadtak, azt nem tudni. De éltek,
+elbújva a világtól, a réti erdőkben, ahol nem kereste őket senki, nem is
+bántottak semmit. Csak éppen annyit, amennyi a megélhetéshez kellett.
+Valami gunyhót tákolt össze magának, csinált magának
+tapogató-szerszámot, amivel a csekély vízben a halat foghatta, tőrrel
+megfogta a madarat, ha kellett, némely fogását arravetődő paraszti
+vadásznál, halászembereknél elcserélte sóra, dohányra. Azután így élt,
+amíg bírt, ha meghalt, sem törődött vele senki, testét a tavaszi kiöntés
+vize elsodorta a folyóba, a nagy temetőbe. Vagy úgy lehet, ha vackát
+üresen találták, hogy nem is halt meg, csak elvándorolt. Megunta a
+vidéket és más tájra ment, mert az ilyen magános életet élők nagyon
+szeretik a kódorgást. Minden holmija elfér egy tarisznyában, főzőedénye
+egy bogrács vagy az se, hanem csak egy csupor; ennyi holmival könnyű új
+lakást keresni.
+
+Nem lehet megmondani, hogy mi viheti az ilyen elhagyatott, magános és
+kietlen életre az embereket. A régi réti halász, meg a vadászó ember
+nagyon megszokta a kint való tanyázást, lehet azután, hogy a felesége
+elhalt vagy elhagyta vagy a családja elpusztult, ilyenkor azután kivette
+magát a rét rejtelmes világába végképpen, télre és nyárra egyaránt. A
+másikat talán a lelkiismeret üldözte oda, mint Káint a bűne. Az ötvenes
+években az algyevi rétségeken volt egy ilyen magának való ember, aki egy
+ladikban élt, azt húzta-tologatta a sekélyes parti vizeken ide-oda a nád
+között. Öregek beszélték, hogy az örökös vízben való járástól olyan
+fényesre vált a bőr a lábszárán, mint a halé. Ennek a sorsáról annyi
+tudatik, hogy a német világban a zsandárok valami cserkészés alkalmával
+agyonlőtték. (Adjon az Isten neki örök nyugodalmat.) Hát mi viszi az
+ilyen embereket az ilyen életbe? De néha csodálatos lakásoknak
+csodálatos lakója akad. Volt már úgy, hogy családos embert is találtak,
+olyant, aki egy mindenkitől elhagyott fakunyhóban húzta meg magát.
+Valaha superok laktak ott, apróbb hajókat csináltak, csónakokat
+barkácsoltak, azok készítettek oda rossz deszkadarabokból egy
+gulibaformát. Azután elmentek onnan, mert nemcsak a nagy halak eszik meg
+a kis halakat, hanem a nagy hajók is a kis hajókat. Elmentek hát a
+superok, otthagyták üresen a gulibát. Azután ment arra vándorlásában a
+bujdosó ember, az asszony, meg a gyerek, akik fölfogták lakásnak a
+faházat és éltek benne abból, amit a réti növény meg a víz adott. Éltek,
+községet, rokont, szomszédot nem ismerve, nem tartozva senkihez és
+semmihez, az ember halászott, a gyerek madártojások után kutatott a
+nádasban, az asszony csinálta az ételt. Mert a tojást meg lehet a szabad
+tűzön is sütni, ha előbb sárba rakják s úgy vetik a tűzbe, valamint a
+kenyértésztát meg lehet sütni a melegített kövön, ha előbb alkalmas
+födőt készítenek hozzá az égetett sárból. Igy laktak ott, amíg el nem
+takarodtak, hogy máshol verhessenek tanyát. De nem igen lehet már, mert
+kihal a rét, elvesz az erdő, elhagyott gulibák összeomlanak. Van azután
+olyan magának való ember is, aki hajóban lakik. A hajó valamikor,
+régebben, összeütközött egy másik hajóval, azóta a partszélen hever és
+pör alatt áll. Hogy ki nyeri meg a pört, az nem tudatik, de a hajó
+szépen megsüppedt a fövényben, ha a víz kilép a partra, csak az a kis
+ház látszik ki belőle, amelyben a kormányos lakott. Hát ebbe
+beleköltözött egy bujdosó ember s lakja télen-nyáron. Ez arról
+nevezetes, hogy ha segítségkiáltást hall, fuldoklót menteni rögtön
+odasiet, továbbá, hogy olykor deákul beszélget önmagával, mert valaha
+kispap volt. Élete egyéb regényeit azonban, mint valami koporsó zárja
+magába az elsülyedt hajó.
+
+… Réti megbúvó ember, amint az erdőben kutatott és járt a szederbokrok
+sűrűjében napi élelme után, a bozótból panaszos, síró gyerekhangot
+hallott. Ment utána s ijedten hallgatta. Mi hoz ide gyermeket az
+elhagyatott, a világtól elszakadt útjába? De csak kereste s meg is
+találta a bokrok aljában, már félig aléltan elterülve. Valami úriforma
+gyerek, úgy valahogy négy esztendő körül. Nem lehet más a története,
+minthogy hazulról elcsatangolt, lepkét kergetve játszadozott, azután
+valamerre talán kutyák riasztották meg, menekült előlük, végül az erdőbe
+jutott s itt eltévedt végképpen. Éhségében az epret kezdte szedni, de
+aztán elfáradt, föl-fölbukott az indákban, kezét, arcát a tüskék
+kisebezték, azután már nem bírt továbbmenni, nem is tudta merre, hát
+leroskadt s miután anyuskáját hiába kiáltozta volna, már csak aléltan
+nyöszörgött. Az ember, aki a társadalomból önként kizárta magát,
+megdöbbenve nézett a különös leletre és sietve emelte karjába a
+gyermeket. A kis fiú nem rémüldözött, a gyermekszem a bozontos,
+koldusforma emberben meglátta a megmentőt s a nyakába akasztotta a
+karját. A réti lakó szíve megdobbant, mert előle még a kivert kuvasz eb
+is futni szokott.
+
+Kérdezte aztán, hogy hogy hívják. Hát Józsinak. Aztán hol laknak. Hát
+egy házban. Aztán merre? Hát azt már nem tudta, csak mutogatott erre,
+arra, – óh, kis bolondom, – mormogta az ember – ha te nem tudod, én hogy
+tudjam?
+
+A gyermek már egy éjjelt az erdőben töltött, mert délután szaladt el a
+mezőn a pillangó után: fáradt volt és tűzben égett. Az ember vitte a
+gunyhója felé, az erdőt elhagyta, a nádas vizében lépdelt tovább s
+vigyázott, hogy a sás levele a gyerek arcát meg ne vagdossa. A gunyhóban
+leültette a vacokra s adott neki, amije volt, vizet, epret, vadalmát,
+szedett papsajtot, aztán tüzet rakott a nádtövekből és tojást is sütött.
+Közben nem győzte a gyermeket nézni, amint eszik, mert jól esett neki az
+étel s vadalmát meg papsajtot bizonyosan nem evett még. A gyerek aztán
+fáradtan lehúnyta szemeit és elnyúlt a vackon. Az ember a kabátját
+terítette rá s a gunyhó előtt nádat vetett a tűzre, hogy a füst
+távoltartsa a szúnyogokat. Igy ült a tűz mellett, virrasztott s olykor
+nézte a gyermeket, kinek hálótermébe a nagy lakoma után lámpa gyanánt a
+kelő hold bevilágított.
+
+Ráért gondolkozni a holdas éjben a réti ember, hogy a gyermekkel mitévő
+legyen. Bármennyire rettegett is attól, hogy emberek közé menjen, reggel
+útnak kell vele eredni, az bizonyos. Aminthogy hajnalban levette a
+gyermekről a foszladozó takaróruhát, felköltötte a fiút, kínálta megint
+eperrel, aztán a karjára vette s vitte a nádas vizéből kifelé.
+
+Valamerre menni kell vele. S a nád szélére érve, megállt, hogy
+gondolkozzon, hova és merre vigye. Ekkor az erdőből emberi alakok
+tünedeztek elő és kiáltás hallatszott:
+
+– Megállj!
+
+Ugyancsak eldörrent egy puska is.
+
+Most asszonyi sikoltás szólt:
+
+– Ne lőjjenek, ne lőjjenek!
+
+A gyermek szíve pedig repdesni kezdett örömében s a csavargó karjáról a
+maga karját nyujtva amarra, kiáltozott:
+
+– Anyuskám, anyuskám!
+
+A réti ember letette a gyermeket a földre s megvárta, amíg amazok
+közelednek. Közben a lábát nézte, amelyet sörét ért s vérezni kezdett.
+
+Jöttek vagy hatan, a gyermek apja, anyja s néhány béresforma puskás. A
+gyermek az anyjához futott. Az apja lihegve mondta:
+
+– Azt hittük, rabló cigányok vitték el. Már tegnap óta keressük.
+
+– Nem, – felelte a réti ember – nem rabolták el. Elkódorgott. Tegnap
+estefelé találtam meg az erdőben. Már alig volt benne élet.
+
+A gyermek anyja, boldogan szorítván magához a kicsit, rémüldözve nézte
+az elhagyatott embert, bozontos haját, rongyos ruháját.
+
+– Kicsoda maga? – kérdezte.
+
+Az ember oda sem nézett, csak kurtán mondta:
+
+– Csavargó.
+
+A gyermek apja azonban ismerte a réti embert. Tudta, hogy nem az.
+
+– Réti ember, – mondta neki – miért él ilyen életet? Jöjjön közénk, adok
+én rendes foglalkozást magának. Maga megmentette a gyermek életét, mi
+hálával tartozunk…
+
+A réti ember szemközt nézte a gyermek apját. Véres lábára mutatva,
+szólt:
+
+– A hálát már megkaptam a puskából előbb.
+
+Megdöbbenve néztek oda mindenek. A gyermek apja szinte siránkozva
+mondta:
+
+– Nem akartuk, lélekre mondom, hogy nem akartuk. De annál inkább jöjjön
+velünk, a sebet gyógyítani kell.
+
+A réti ember mosolygott egy kicsit s a fejét rázta:
+
+– Majd rágok rá – felelt – egy kis sóskalevelet.
+
+A szeme még a gyermekre tévedt egy pillanatra. Megfordult és szétnyitván
+maga előtt a náderdőt, birodalmába lépett vissza. Abba az életbe, amely
+szomorú, rideg, nyomorult és elhagyatott, de ahol nem parancsol senki
+más, csak az egyedül hatalmas Isten.
+
+
+
+
+Ló nem való korcsmaszobába.
+
+Kint a mezőkön úgy szokás az, hogy szombaton délután megszünik a földben
+való munka. A szőlőben, a gyümölcsösben sem dolgoznak. A szombat délután
+már valahogy beletartozik a vasárnapba, mert akkor már a rávaló
+készülődések folynak. Az udvart felsöprik, hogy az ünnepre tiszta
+legyen. Az asszonyok meszelnek. Az alföldi tanyák azért olyan fehérek
+mindig, mert a faláról szombaton délután eltüntetik azt a piszkot, ami
+esetleg a héten át rákerült. A lányok vasalnak, kötőt, fejkendőt,
+pántlikát, hogy másnapra készen álljanak. Az ember széjjelnéz a
+szerszámai között, ami hibás, azt kijavítja, a baltát, metszőollót
+megköszörüli s dohányt vág, ha van miből.
+
+Ha mindezzel megvan s még sincsen este, elmegy a korcsmába, szót érteni.
+Ott találkoznak többen, hogy megcsinálhassák a hétvégi beszélgetést:
+kinek milyen sora volt az eltelt hatodfél nap alatt, ki mit dolgozott s
+mibe akar a jövő héten kezdeni. Ez azért is jó, mert itt tanácsokat
+lehet kérni és adni a dolgok mibenléte felől. Az egyik ember többet tud,
+mint a másik, ez onnan van.
+
+Ilyképpen a jelen esetben is öt-hat pusztaszéli ember találkozik a mezei
+bormérésben egy-egy pohár ital mellett. Kisebb fajta gazda, különösen ha
+szőlője nincsen, otthon nem tart bort s így egy héten egy pohár jól
+esik, ha még olyan rossz is. Amint hogy az ilyen helyeken jó bor ritkán
+szokott lenni.
+
+Hát beszélgetnek. Látszik különben az ablakon, hogy jön Csúzi András is.
+Csúzi egy kissé távolosabbra lakik, lóháton jön ennélfogva. Nem valami
+díszesen ugyan, hanem csak úgy, mint szombaton délután szokás. Csak úgy
+– a kötőfék szára a ló szájában, nyereg gyanánt pedig valamely régi,
+szétszakadt subának a darabja van a hátára kötve. De jó ez így is, mert
+András úgy sem akar itt parádés lófuttatást csinálni.
+
+Megérkezik. Van valami sövény a csárda előtt, a lovat ahoz köti, ő maga
+belép. Jó szívvel fogadják, mert András aféle jókedvű, tréfálkozó ember,
+amúgy meg esze is van neki. A korcsmáltató oda viszi neki a borát az
+asztalhoz.
+
+– Igyék kend – biztatják. – Hiszen van kendnél pénz bűven.
+
+– Az ám, – mondja Csúzi – helye van bűven, de pénz nem nagyon. Vasárnap
+váltottam föl egy tízfilléröst, azután már csak imitt-amott van belőle
+valami.
+
+No így nevetgélnek s beszélnek mindenféle bolondságokat előre-hátra.
+Tréfáikban, adomáikban nem sok változatosság foglaltatik, körülbelül
+mindig ugyanazokat mondják el, de úgy kell annak lenni, hogy vagy
+elfelejtik egyik hétről a másikra, vagy pedig el sem felejtik, de mégis
+nevetnek rajta, ha újra hallják. Ha valami fölvevős kártyát játszanak és
+a fölvevőnek nem sikerül a színre való vágás, akkor azt mondja:
+
+– Ez bevágott a színbe! – S csendesen utána teszi: – De a fás színbe!
+
+Ez „hallhatatlan“ jó mondás. Egy-egy játék ideje alatt tízszer is
+mondják és mindig olyan jókat lehet rajta nevetni, hogy „szinte
+mögfájdul az embörnek bele a haskérge“. Ilyen egyszerű dolgok történnek
+és ez a mulatság. El sem lehetne gondolni, hogy az ilyesmiből veszekedés
+is támadhat. Pedig igen. Például: Csúzi András leteszi a pénzt a borért
+az asztalra és azt mondja:
+
+– No én már elmék.
+
+Tartóztatják, hogy ne menjen el. Maradjon még egy fél literre.
+
+– Maradjék kend, nem öszik mög a kutyák a tanyát.
+
+– Majd mögönnék, – véli Csúzi – ha mind a négy sarka szalonnával volna
+bekenve.
+
+De azért nem akar maradni, hiába szólnak újból neki.
+
+– Vár az asszony – mondja, hogy a távozáshoz valami okot adhasson.
+
+Ezzel azonban nem sokat ért el. Azt felelik vissza nagy
+egyértelműséggel, hogy hát hadd várjon az asszony. Nem akar itt úgy sem
+senki eléjféledni, egy óra hosszat pedig várhat még az asszony, azért
+nem dől össze a világ.
+
+– Nono – mondja András, mert elvégre a tekintély abban is fentartandó,
+hogy nem az asszony viseli otthon a kalapot. – Hanem – teszi hozzá kis
+vártatva – szél van, a ló mög ide van kötve a sövényhöz.
+
+Csúzi azt hiszi, hogy ezzel az érvvel már csakugyan hat a többire.
+Azonban nem egészen így van a dolog. Mert bár csakugyan esti szél van s
+a ló kint van a szélben s nem azért dolgozott a ló egész héten át, hogy
+most ilyen sarcoltatásban részesüljön szombaton délután, de azért minek
+menjen el Csúzi András? Mondja is neki egy ember:
+
+– Azért ne haladjék el kend. Inkább hozza kend be a lovat a szélrül.
+Elfér itt köztünk.
+
+Az ötlet többek részéről helyeslésre talál. Inkább a ló jöjjön be, mint
+András haladjon el, mert akkor ki mond ezentúl olyan hallhatatlan
+szépeket. András látván a bizalomnak és szeretetnek ilyen
+megnyilvánulását, kimegy a pejlóért, elköti a sövénytől és bevezeti az
+ivóba, mindenek nevetésére. (No, majd lesz erről a jövő héten mit
+beszélni.)
+
+A ló egészen rendesen meg van bent a korcsmában. Mikor bemegy, prüsszög
+egyet-kettőt, mint ahogy a lónak ez szokása, ha födél alá ér. Még a
+tulajdon istállóját is azzal üdvözli, hogy a belépéskor trüsszent neki
+egyet. Csendes állat ez, nem ijedezik, megáll az asztalnál és legyezgeti
+magát a farkával. Sok bent ilyenkor a légy, a szél mind befújja. A ló
+veri is ennélfogva a lábával a padlót.
+
+A csárdásné bejön s látja a lovat a házban. Azonnal sugdos valamit az
+urának, hogy ez már még sem járja. Az ő házukkal ilyen
+tisztességtelenségek. Azután a szikelt padlót mind fölveri a lábával.
+
+Ahogy az asszony mérgeskedik, egyszerre haragos lesz a csárdás is. Most
+már ő is mondja, hogy ez nem járja. Nem engedi magát megszégyeníteni.
+Rendes ember többet nem is jön ide, ha az eset hírét meghallja.
+
+– Ugyan ne lármázzon kend, – csitítja Csúzi – hiszen a ló is vendég.
+
+A korcsmárosné mérgesen kiált közbe:
+
+– Ha vendég, fizessön.
+
+– De ha nem iszik, mit fizessön?
+
+– Helypénzt fizessön!
+
+– Úgy van, úgy – szól haragosan a csárdás is. – Helypénzt.
+
+– Hát mennyit? – kérdezi Csúzi.
+
+A csárdás még dühösebb:
+
+– Két koronát fizessön. Ezért a szégyönért!
+
+Csúzi erre szó nélkül a mellényzsebbe nyúl és kifizeti a két koronát.
+
+Eleinte azt hiszik a népek, hogy ez tréfa. De amikor a csárdás el is
+teszi a pénzt, egy-két ember fölzúdul, hogy ez már nem járja.
+
+– Ez zsarolás!
+
+De vannak mások, akik azt kiabálják vissza, hogy ez nem zsarolás. Ha
+olyan úr a ló, hogy korcsmába jár, fizessen.
+
+A lárma egyre hangosabb s kezdődik a tülekedés a szokásmódon: egy
+asztalt fellöknek, néhány széket a földhöz vágnak s jól meghúzgálják
+egymást.
+
+A ló ezt látván, önként kimegy az udvarra a szobából. Az okos Csúzi
+utána megy, fölül rá és elhajt rajta.
+
+Az ok eltávozván, megszünik az okozat. Az emberek már nem hajigálják az
+üveget, hanem mennek haza. De még az úton is nagyon lármáznak egymásra.
+
+Ez a baj. Szombat estén kint a tanyák vidéke nagyon csendes, mert minden
+munka áll s a szó messzire elhallatszik.
+
+Arra halad egy csendőr. Hallja a zajgást, látja, hogy a csárdából
+jönnek: no itt bizonyosan verekedés volt, aminek utána kell nézni.
+Bemegy a csárdába, ott éppen akkor teszik rendbe a fölforgatott szobát:
+le sem lehetne az ügyet tagadni. Tehát a jegyzőkönyv fölvétetik, a
+résztvevők beleiratnak, a csárdás felhivatik, hogy a jegyzőkönyvet, mint
+panaszos, írja alá.
+
+– Nem írom én, – mondja a csárdás – én nem panaszolok senkit.
+
+– De kára volt – véli a csendőr.
+
+– Hát négy pohár, egy félliteres üveg, meg egy ablak. Vasárnap délután
+majd mögfizetik.
+
+De a csendőr nem enged. Itt muszáj aláírni. Azért van a jegyzőkönyv, meg
+azért van a meghatalmazási papiros. A csendőr addig követelőzik, hogy a
+csárdás csakugyan odaírja a papirosra a nevét.
+
+S a pör ezzel megindul.
+
+Csakhogy más egy városi pör s más egy pusztaszéli pör. Mert például mi
+lesz ebből az ügyből? A csendőrségtől a járásbírósághoz megy, ahol a
+törvényes eljárás megindul. Szép hosszú hivatalos címe van a törvényes
+eljárásnak. Úgy szól: idegen ingó dolog szándékos és jogtalan
+megrongálásának vétsége.
+
+Tárgyalás lesz bizony ebből. Az idézések kimennek a pusztaszélre,
+külön-külön mindenkinek, mert ez olyan dolog, hogy ebben érdemes másfél
+napig idézőpapirosok hordozgatásával foglalkozni.
+
+A csárdás is megkapja a pecsétes levelet, de meg is mondja a
+kézbesítőnek, hogy ő ugyan a messzi városba ezért a haszontalanságért
+nem megy be.
+
+– Hiszen a káromat már meg is fizették, – mondja – hát minek menjek.
+
+A kézbesítő a vállát vonogatja:
+
+– A kend dolga, ha nem megy be.
+
+A többi azonban bemegy a városba, ahol a bíróság van. Csekély hatvan
+kilométer a távolság, ami a pusztai viszonyok szerint annyit jelent,
+hogy két napon alul nem lehet megjárni. Ami megint annyit jelent, hogy
+fejenkint két napi munka is elvész.
+
+Megjelennek tehát a népek, heten. Ebből négy ember a tanu, három meg
+vádlott. Panaszos azonban nincsen, minélfogva az ügy nem is tárgyalható,
+kivéve abban, hogy az összes fölmerült költségek a meg nem jelent
+panaszos nyakába esnek. A vádlottaknak nem járna se útiköltség, sem
+napszámpótlás – mivelhogy azonban már nem vádlottak, mert nincsen
+panaszos: hát nekik is jár.
+
+Koponyánkint tizenhat korona az útiköltség, meg hat korona két napra jár
+az elveszett munkabér után. Ez hétszer számítva, százötvennégy koronát
+jelent, amit a csárdásnak kell megfizetni. Mert a törvény: törvény.
+
+Mint látnivaló, itt a város és a puszta között megint lényeges
+különbségek vannak. Ha valaki széles jókedvében a városon bemegy lóval a
+korcsmába, az: virtus. Ellenben ha a pusztán történik meg ez a
+csárdában, akkor annyi pénzbe kerül a mulatság, hogy az árából másfél
+olyan girhes lovat lehetne venni, mint amilyen a Csúzi Andrásé.
+
+
+
+
+Asztag-égés.
+
+A hosszú életnek egyik titka gyanánt a köhögést is emlegetik, mondván,
+hogy aki sokáig köhög, az sokáig él. De nem mindenkivel van ez így, mert
+van, akibe beleszárad az egészség s mulnak el a napok felette
+nyomtalanul. Különösen úgy a pusztán van ez így, ahol az emberek egy és
+ugyanazon dologban élvén, voltaképpen észre sem veszik, hogy
+megöregszenek. Ott olyan egyforma minden s egyik hét úgy halad el, mint
+a másik. A nap nyáron itt kél fel a tópart felől, télen emerre a kiserdő
+táján s ez a hatvan évekkel ezeknek előtte is így volt. A hold lám
+változandó, de mégis mindig csak ugyanazon utakat járja, az anyabürgék
+ha megöregszenek, eladódnak s helyettük a fiatal bárányok lesznek
+anyabirkák, hogy idővel szintén eladódjanak. Igy van ez mindennel, a
+dolgok egybefolynak, határkövekül maradván csak néhány emlékezés jó és
+rossz napokra: bő termés, szárazság, lakodalom, születés, halálozás s
+más egyéb ilyen esetek, amikről valóban nem lehet mindig tudni, hogy
+melyik közülök a szerencsés és melyik a szerencsétlen esemény.
+
+Igy például, aki egy majorságban tölti el az életét elejétől végig,
+annak miként állt hetven évig a világ? Született és megmaradt. Nem
+vitték el azok az ártó rémek, boszorkányok és kisértetek, amelyek az
+apró gyerekek után ólálkodnak s az öreg erdő korhadt fáinak oduiból
+azonnal előbújnak, ha valahol születés történik és ott röpködnek
+halálmadár és denevér képében a ház fölött s hallatszik a szél szavához
+hasonló panaszos sivításuk, ha a szenteltvíz és a keresztbe tett seprő
+erejénél fogva annak a küszöbén átsuhanni nem bírnak…
+
+A gyermek így megmarad, ha egyébként is arra van teremtve, hogy
+megmaradjon. Idő multán már a pulykát s a libákat őrzi a mezőn s őszi
+szélben, tavaszi esőben, nyári tűző napfényben testi ereje gyarapodik.
+Nől s midőn már a négy ökörre való nagy ostorral is tud kongatni,
+hivatalba lép, mint kisbéres. Ez valóságos hivatal, mert olyan
+uradalmaknál, ahol nyugdíj jár a cselédnek, a nyugdíjra való jog a
+kisbérességtől kezdődik. Nem csoda, ha a fiú komoly méltósággal látja el
+a rábízott ügyeket s az anyja is olyan tisztelettel néz rá, mintha
+papnak készülne. Igy telnek az idők, suhannak az évek s rendes
+béreslegény válik a gyerekből. Ebben az időben történik a
+megfeleségesedés, mert megházasodásról szó sem lehet. Azután jönnek az
+élet eseményei, gyerekek születnek, némely része megmarad, míg elhal az
+a része, amelyik nem volt életrevaló. Aki közülük felnő, idővel szintén
+kisbéres lesz, majd béres, azután szintén megfeleségesedik: így
+formáztatja magát a változataiban az élet. Maga az öreg ilyenkor már nem
+egyszerű béres, hanem vagy öreg-béres, vagy faragó béres, vagy belső
+kocsis, vagy lovascsősz, vagy pedig a szalmáskertnek a csősze, hol is
+úgy parancsol, mint a király szokott a birodalmában. Jár-kel, vigyáz
+tűzre-vízre, nappal az igáknak jelöli meg, hogy melyik kazalból kell
+hordani, éjjel pedig őrizetet tart kutyáival lopók és gyujtogatók ellen.
+De mert az élet kereke egyre halad, idővel ebből is kikopik, nem bírja
+már a járást, az éjszakázást, elérkezik a nyugdíj ideje s így támad az
+egykori kisbéresből nyugdíjazott csősz.
+
+Mit tud az ilyen ember csinálni? Hova menjen? Az egész életét egyazon
+majorban töltötte, a leányok férjhez mentek szerteszéjjel, a fiú más
+majorban béreskedik, vagy úgy lehet parádéskocsis a kastélyban, hogyan
+élhessen tehát az ilyen öreg, aki egy gazda szolgálatában vénhedett meg?
+Falura menni nem tudna, szédülne a feje ott a sok ember között s idő
+előtt halálra válna a házban való lakás szokatlan kényelmei miatt. Mert
+az ilyen ember télen sem szokott szobában hálni, akkor is kint alszik az
+ereszet alatt, padon, subában. No és most nyugalomba vonulván, mit
+tegyen? Ő maga bizonyára nem tudja, de azért van az uradalmi tiszt,
+azért járt iskolába, azért van neki esze, hogy kitalálja. Meg is teszi.
+Mindig van az úgy, hogy buzaasztagok, szalmakazlak valahol a majortól
+messze vannak egyberakva kint a földeken. Hát azt is csak őrizni kell.
+Hát elhuzatnak oda az ökrökkel az öregnek egy kerékre járó kis házat,
+egy szoba az egész, éppen csak hogy megfér benne egy ember, az öreg
+azután abban lakik és számlálja csendesen, hogy mennyi napja van még
+hátra. Kenyeret visznek neki, kopolyakutat maga ás magának, konvencióban
+kijár a liszt és szalonna; voltaképpen duplán nyugdíjas az ilyen ember
+és királyi életet él a fölöttéb kedvelt magányosságban, a föld illatai
+között és a nevető csillagok ezrei alatt, amelyek e helyen mind tisztán
+csak neki világítanak.
+
+Rákóczi Mihály tehát ebben a sorsban élt, ebben töltötte kedvét, olykor
+körüljárta a buzakazlakat és szorgalmasan pipázott. Kis veres
+cseréppipájával társalkodott, ült a ház előtt a széken, a kutya
+lekuporodott mellé a földre, söpörte a farkával a homokot, a fejét a
+gazdája ölébe tette s nézett reá beszédesen.
+
+Ilyen alkalommal történt, hogy Mihály felugrik a székről, rohanni akar
+előre, de felbukik a tulajdon lábaiban; rettentő Isten, ég a buzakazal!
+
+Ég-e? De ég ám! És azután van itt ilyenkor valami tennivaló? Dehogy van,
+hát mi volna? Nincsen az a záporeső, amelyik elbirná ezt a tüzet oltani.
+A meleg lángok megforgatják a levegőt, szelet csinálnak, a szikrák
+röpdösnek át a többi kazalra s rövidesen tűzlángban van minden. Lehet ez
+ellen tenni valamit? Már látszik a pusztán, hogy valahonnan vágtat
+errefelé két csendőr, látszik az is, hogy a major felől szintén vágtatva
+halad errefelé a segédtiszt és Mihály a kerekesház falához támaszkodva
+hajtja le öreg fejét azzal a gondolattal: az élők világából miért nem
+szólított el a jó Isten még tegnap, mielőtt ez a szégyen velem megesett
+volna?
+
+Hát vágtathatnak a lovasok, mert hiába vágtatnak; a munkájuk hasznához
+akár kocogva is jöhettek volna. Mert segíteni a bajon úgy sem tudnak
+semmit. Csak az előljáró csendőr táskájából kerül elő a kis szolgálati
+könyv, hogy beleírja azokat az adatokat, amik a járásbírósághoz
+szerkesztendő jegyzőkönyv megrendíthetlen alapjául szolgálnak.
+
+Miféle szél hozta éppen most erre ezeket a lovasokat? Miért nem jártak
+ebben az időtájban másfelé? Ezt az ördög tudja csak. Mert ha nem látják
+meg a tüzet, nincsen semmi baj. A buzakazlak biztosítva voltak, a kárt a
+biztosítótársaság kifizeti és rendben van a dolog. A csendőrnek azonban
+kötelessége a bűnt keresni, hát keresi is. A bűnt ebben a formájában úgy
+hívják, hogy a gondatlanság által okozott tűzvész.
+
+– Mert az úgy van, segédtiszt úr, – mondja az előljáró csendőr a
+majorbeli ifjúrnak – hogy gondatlanok az emberek. Pipára gyújtanak és
+eldobják az égő gyufát. A gyufa meggyújtja a száraz füvet, a tűz lassún
+ellegel a kazalig, azután akkor itt a baj.
+
+A csendőr Mihályhoz fordul:
+
+– Persze maga is eldobálta az égő gyufát?
+
+Rákóczi Mihály mint a félbolond bámul a lovaskatonára. Jóformán nem is
+érti, hogy mit beszél, csak legyint egy nagyon szomorúat a kezével a
+tüzes, forró, meleg levegőbe. Elméjében csak az a gondolat jár, hogy
+miért kellett megérnie ezt a szégyent. Könnyei omolni kezdenek, a
+majorbeli ifjúr a vállára teszi a kezét:
+
+– Ne sírjon Mihály, ne sírjon. Azon úgy sem változtathat, ami történt.
+Azután nem készakaratból történt…
+
+Készakarat… Mihálynak csak most ötlik az eszébe, hogy talán még abban is
+gyanuba fogják, hogy ő maga gyújtotta föl a kenyéradó gazdája vagyonát.
+A szálas vén ember teste megreszket az erős zokogástól, két könyékkel
+borul a kerekesház fafalához s ott sír keservesen.
+
+Azonban nem, ez nem úgy van. Mihályt senki sem gyanusítja rossz
+szándékkal. De a csendőr a gondatlanságot megállapította, arról, mikor a
+falujába hazaért, jegyzőkönyvet szerkesztett s beküldte a városba a
+bírónak. A bíró meg tárgyalást rendel és kimegy a pusztába a levél
+Rákóczi Mihálynak és a major öreg tiszttartójának, hogy az ügyben
+ítélkezés lészen, arra megjelenni tartoznak.
+
+Igy lett hetvenkét éves korában Rákóczi Mihály leveles ember. Ez különös
+kifejezés; más nyelvre talán aligha lehetne lefordítani. Megszégyenítő,
+megbélyegző mondás. Az a leveles ember, akinek a hatóságokkal meggyűlt a
+baja. Akit ide-oda citálnak törvény elé, akinek sok pecsétes levelet
+küldenek. És a jeles nap előző estéjén izen az öreg tiszttartó az öreg
+Mihálynak, hogy háljon bent a majorban, majd reggel együtt mennek kocsin
+a messzi vasúthoz s onnan a vaskocsin be a messzi városba – törvény elé.
+
+És állnak a törvény előtt. Mihály sohasem látott ilyesmit.
+
+A lelkében olyasvalamit érezhet, mint akit ártatlanul akasztani visznek.
+Kábultan hallgatja a kérdéseket, amiket a bíró a szándékosság felől a
+tiszttartóhoz intéz.
+
+– Szándékosság? – mondja ez. – Szó sem lehet róla. Negyven évig szolgált
+a kezünk alatt. Becsületes ember. Az eset után két hétig mindennap jeget
+küldtem neki a veremből a fejét borogatni, mert azt hittük, hogy
+megbolondul.
+
+Ez a rövid védőbeszéd elég arra, hogy a bíró a szándékosság gyanuját
+tovább ne feszegesse. Jön azonban a gondatlanság kérdése. A bíró
+felolvassa a csendőr jegyzőkönyvét, hogy Mihály eldobta az égő gyufát s
+ebből származott a veszedelem.
+
+– Én? – kérdezi az elszomorodott Mihály. – Én?
+
+– Hát hiszen kendről beszélünk – mondja a bíró.
+
+Mihály hallgat. Hol az egyik lábára áll, hol a másikra. Öreg
+tiszttartójára tekint:
+
+– Mit mondjak erre tekintetös uram?
+
+– Az igazat mondd, Mihály, az igazat.
+
+– Hát ha az igazat mög köll vallani, nem üsmeröm én a gyufamasinát.
+Nincs is masinatartóm. Mióta élök, mindig acéllal szoktam a pipára
+csiholni.
+
+No, ehol van ni. Most meg a bíró van már kétközben. Ilyen körülmények
+között Mihály csakugyan nem dobhatta el a gyufát, sem égve, sem
+ojtottan. Azonban a csendőrség levelének is becsületet kell szerezni.
+Mondja hát a bíró:
+
+– Adja kend elő Mihály a pipáját.
+
+Mihály a pipát előhúzza a kabátja belső zsebéből. Régi kis veres
+cserépdarab. Kurta, gyürüceszár van benne, amit a pusztai ember maga
+szokott a bokorról vágni és maga is süti ki a belét tüzes dróttal.
+Mihály szeme szeretettel legel az öreg barátkozó eszközön s félve
+nyújtja oda a bírónak: hátha nem adja vissza?
+
+Nézi a pipát a bíró. Lefelé fordítja, rázza, lotyogtatja. Ráhúzza a kis
+rézkupakot s megint csak rázza. Hát amint lotyogtatná, a rossz kupak,
+amit amúgy is csak az imádság tart az ócska készségen, hozzányúlás
+nélkül is kinyílik. Azután lecsukja a bíró megint, de hiába csukja, mert
+visszapattan magától. Ha nem pattan is vissza, olyan görbe az oldala,
+hogy nem fedi be a pipa tetejét; abból ugyan a parázs mindig kieshetett.
+
+– Hát ehol van ni, öreg – mondja a bíró. – Itt van a gondatlanság. Hát
+szabad a szérűskerti csősznek ilyen pipából pipázni? Amelyikből
+lépten-nyomon kihullhat a parázs?
+
+Mihály nézi a bírót, de leginkább a pipát, ahogy jár a bíró kezében. Hát
+mit rá nem fognak? Lám, milyen a világi élet. Csendes elszomorodással
+mondja:
+
+– Van vagy harminc éve, hogy használom ezt a pipát. De soha az én kezem
+alatt tűz nem támadt.
+
+– Hát egyszer történik az, ami még sohasem történt – mondja a bíró. –
+Mert csak a pipa okozta a tüzet, nem más. Hát én csak megbüntetem magát
+ezért a gondatlanságért, hogy ilyen rossz kupakot tartott a pipán.
+
+A vén nyugalmazott cseléd megrendül. Az öreg tiszttartó is nyugtalanul
+néz a bíróra: hiszen ha ezt az embert becsukják, ez élve többé nem mer
+hazakerülni. A bíró mondja tovább:
+
+– Megbüntetem száz koronára, de egyúttal mindjárt el is engedem a
+büntetést.
+
+Mihály e szavak hallatára a gondolataival igen csak kétközben van. Mert
+úgy gondolta, hogy vagy felakasztják, vagy eleresztik. Most azt hallja,
+hogy meg is büntették, meg nem is. A gazdájára néz, a tiszttartó
+mosolyog azon, hogy a kecske is jóllakott s a káposzta is megmaradt.
+Mihály nekibátorodva tesz néhány lépést az asztal felé és nyúl a pipa
+után.
+
+De a bíró ráteszi a füstölőszerszámra a kezét:
+
+– A pipát pedig bűnjelként lefoglalom és az iratokhoz mellékelem. Most
+már elmehet öreg. Nincsen több dolgunk egymással.
+
+Mihálynak a pipa felé nyújtott reszkető karja lehanyatlik. Fájdalmas,
+búcsúzó tekintetét a rabságba jutott cserépből való élettársra veti,
+akivel a szabad mezőkön oly sok időt békességben töltött. Akihez ő
+beszélt s aki a füstje által az ő beszédére felelt. Most válni kell a
+törvény rettentő hatalma folytán. A vastag ősz bajuszba a szemekből két
+öreg könnycsepp szalad s onnan a földre hull. Mihály lassan megfordul s
+tétován nézi, hogy melyik ajtón menjen ki. Nem sok válogatás van a kettő
+között. Elmegy az egyikig, megfogja a rézkilincset, már menne is kifelé,
+de az ajtófélből megindult, könyörgő szavával még egyszer visszafordul:
+
+– A szár nem találtatódott hibába. A szár nem bűnös. Legalább a szárat
+tessen hát visszaadni…
+
+
+
+
+Kutyák dolga.
+
+Disznót lopni, tehenet lopni, lovat kötni: nehéz mesterség, de azért
+van, aki ért hozzá. Ugyan egy ember csak a lókötéshez érthet. A
+disznólopáshoz már két ember kell, legalább két ember, meg kocsi. A
+malac mindjárt sivít, ha megfogják és fölemelik, ennélfogva a lopásához
+még külön olyan szíjszerszám is kell, amivel előbb a száját bekötik,
+hogy ne ordíthasson. És kocsira kell tenni, mert nagyon lassú a járása:
+az üldözők hamar utólérhetnék a tolvajt. A tehén lopása is bajos.
+Szintén lassú a járása. A birka elhajtása hasonlóképpen kockázatos
+foglalkozás. Elhajtása csak falkánként volt szokásos, akkor is csak úgy,
+ha valamely más, közeleső falkába bele lehetett csapni. Ha a lopott
+jószág annak a tömegében eltünhetett. Ellenben az egy darab birkát lóról
+lopták. Akár nappal is megtette a vakmerő betyár. Nekivágtatott a juhász
+szemeláttára a falkának, a nyeregből lehajolt, belekapott a markával a
+birka subájába, magához emelte s elnyargalt vele. Ha a kutyák engedték.
+Mert a régifajta nagy juhászkutya, amelyiknek már divatja múlt, ha
+utólérte a tolvajt, fölugrott utána. Vagy a ló nyakába, vagy a lovas
+combjába akasztotta bele a fogát. A fokossal volt szokás ellene
+védekezni, amely a nyeregre volt akasztva. Mert van kézbeli fokos, meg
+van nyeregbe való fokos is.
+
+A lovat lopni könnyebb volt. Az futós. Rossz lovat, gebét nem szokás
+lopni, ezt legföljebb a cigány lop, mert az rá van kényszerülve. Ha jó
+lova van a kocsi előtt, mindjárt gyanus, míg a gebéről elhiszik, hogy az
+a becsületes tulajdona. Más ember azonban csak jó lovat lop és azzal
+messzire el lehet szaladni, egy nap alatt el lehet rajta érni a Tiszától
+a Dunáig.
+
+Ami a lovat az ellopatás elől védte volna, a béklyó, szintén kiment már
+a divatból, mint a nagyfajta juhászkutya. A régi acél-béklyónak
+valamennyinek külön lakatja volt, mint a vaspénztáraknak. Az ilyen
+béklyós lovat éjjel a mezőről csak úgy lehetett elhajtani, ha
+kettéreszelték a béklyó láncát. Mert máskülönben nem tudott futni.
+Ráadásul volt is ennek a béklyónak egy külön tudománya, valamikor
+hallottam is a fortélyát, de elfeledtem. A vasbéklyót valamikor főzni
+szokták. Azt feledtem el, hogy miféle folyadékban főzték, csak annyit
+tudok, hogy az ilyen béklyót azok a ráspolyok, amelyek a tolvajnép
+kezeügyében voltak, egyáltalán nem fogták. Nem lehetett a ló lábáról
+lereszelni, minélfogva nem lehetett a lovat ellopni.
+
+Vannak ilyen elfeledett paraszti titkok. Sokan ugyan azt mondják, hogy
+csak mesebeszéd az ilyesmi és a valósághoz semmi köze sincs. Pedig ez
+nem egészen így van. Nemrég mutatta be Budapesten a lovasrendőrségnél
+egy patkolókovács a tudományát, hogy a rakoncátlan, vad lovat
+megjuhászítja a szemébe való nézéssel. A szilaj ló a tekintettől
+reszketni kezd s azután kezes báránnyá válik, a patkolásával soha többé
+nincsen baj. Hát ez is valami régi virtus maradványa lehet, egészen
+hasonlatos a kutyaszelidítés fogásaihoz.
+
+Mert van olyan ember, aki előtt nem létezik mérges kutya. A nagy
+komondorok között van olyan veszett természetű, hogy némelyike kutyább,
+mint a farkas. Van a házőrző fajtájában olyan vad, hogy örökké,
+éjjel-nappal, télen-nyáron láncon van valahol a tanya sarkában és pedig
+rövid láncon. Az ilyennek az ételt-italt is úgy kell gereblyenyéllel
+elébe tolni, mert máskülönben még az ételadó gazdasszonyába is
+belekapna. Mégis van ember, ismeretlen ember, aki aznap járt először
+abban a tanyában s mégis megteszi, hogy kimegy a kutyához, leoldja a
+láncról, ölbe veszi és beviszi az ereszet alá az asztalra. Ott leteszi.
+A kutya egy darabig úgy fekszik az asztalon, mintha agyonverték volna,
+akkor hirtelen nagyot ordít, elszalad s csak napok mulva mer mutatkozni
+a tanyaudvarban, mikor már az éhség beveri.
+
+A kutya csodálatos jószág. Talán alighanem ilyen csodálatos a többi
+állat is, csakhogy az ember a kutyával foglalkozván legtöbbet, arról tud
+leginkább mesélni. Beszélni és beszélni. Néha nem lehet tudni, mi a
+szóbeszédekből az igaz, de annyi bizonyos, hogy a teljes kételkedésnek
+nincsen helye. Mert különös tudományai és észjárásai vannak a kutyáknak.
+Néha hihetetlenül ostoba. Például ha pusztaszéli tanyák nagy komondorai
+megtámadnak éjjel az úton valamely gyalog-utast, az aligha menekül ki a
+foguk közül megtépázatlanul, ha ólmosbot, vagy fokos van is a kezében. A
+kutyák úgy rohannak rá, mintha lovassági attakot csinálnának, még akár
+le is veszik a lábáról az embert. Ellenben, ha a megtámadott emberben
+van annyi hidegvér, hogy se meg nem fut, se nem csapkod a botjával maga
+körül, se nem kiabálja, hogy csiba te, coki te, hanem csendben leül a
+földre, akkor a száguldó komondorok hirtelen megtorpanva megállnak s
+olyképp morognak, hogy az meglepetést, csalódottságot, meg félelmet
+mond.
+
+A földön ülő egykedvű embertől, aki nem kiabál rájuk, nem is csapdos
+feléjük, megrettennek és valami különösen fenyegető dolgot sejtenek
+benne.
+
+Egy ideig tisztes távolból körülülik, nézik s olykor panaszos morgással
+szólnak egymáshoz. Nem fér a fejükbe, hogy hogyan ül ez itt most a
+földön, mikor pedig az előbb még két lába volt, amin járt?
+
+Azután hirtelen összenéznek és elóvakodnak. Van eset rá, hogy ilyenkor
+egymás között összevesznek, kutyaszokás szerint mindig a másiknak a
+nyakát igyekezvén elkapni: ez a veszekedés bizonyság arra, hogy eltérő
+véleményeik vannak afelől, hogy miféle holmi lehet az a valami, amelyik
+amott szótalanul ül a földön? Bár vesztett csaták után az embereknél is
+meg szokott történni, hogy összevesznek azon, hogy ki volt a hibás.
+Ilyenkor a kutyák is éppen ezen veszekednek, azzal a különbséggel, hogy
+ők csak egymás nyakára, míg az emberek az egymás becsületére törnek.
+
+Némelyik dologban csodálatosan nyomon járnak az eszükkel, más dolgot
+pedig éppen nem bírnak fölérni ésszel. A tanyai kutya némely dolgokkal
+annyira tisztában van, hogy például néha jobban tudja a gazdája
+földjének a határát, mint maga a gazda. Pontosan csak a határig ugatja a
+közön haladó utast, ott beszünteti a kiabálást s nyugodtan tér vissza
+abban a tudatban, hogy a reá vonatkozó föladatnak eleget tett, a többi
+már a másik kutyának, a szomszéd kutyájának a dolga. Fülel, hogy a
+szomszéd kutya végzi-e rendben a kötelességét. Ha kiáltását hallja,
+megnyugszik. Ha nem hallja, ő maga néhány hosszút kiált ébresztőül,
+mondván: talán alszol, te lator. Ha pedig hallja a szomszéd kutya
+szavát, megnyugszik s a tanyában a gazda térdére fektetve a fejét, a
+szemével kérdezi: dolgomat vajjon rendben elláttam-e?
+
+Ugyanez a kutya egy előtte hirtelen kinyitott esernyő láttára rémülten
+riad meg, ijedtében hátrafelé bukfencet vet, elszalad s azután tovább,
+ameddig csak él, a kinyitott esernyőt mindig földöntúli lény gyanánt
+tiszteli, elkerüli s csak messziről morog rá.
+
+Hogy áll most már a kutya esze? A mult évben egy gazdálkodó barátom
+innen a szegedi földről Erdélybe küldött ajándékba egy kutyát, vasúton.
+A vasút el is vitte a kutyát, szép alföldi állat volt, tág, síma mezőink
+levegőjéhez szokott. Odaért, ahová kellett, a vasút kiadta az új
+gazdának, az új gazda köszönő levelet küldött érte – és a kutya egy
+hónap mulva itthon volt a szegedi felső földeken azon a tanyán, amelynek
+az udvarában született. Gyalog jött haza, miután vasútra nem telt neki s
+különben is kérdés, hogy ha van is pénze, a szeme beszédét megértették
+volna-e a vasúti hivatalnokok, hogy ez a kutya nem máshova, hanem ezen
+országnak minden szép földjei közül éppen csak a jegenyenyárfás vidékek
+felé igyekszik. Ezt bizonyára nem értették volna sem a kutya szeméből,
+sem a nyafogásából a vasutasok, minélfogva a kutya gyalog jött haza s
+bár nemcsak pénzzel, de a pontos katonai térképpel sem rendelkezett, egy
+reggelen csontig soványodva, össze-vissza marva, de boldogan, az otthoni
+tanyának a küszöbére lefeküdhetett.
+
+Mondhatják azok, akik e pár sor írást olvassák, hogy ez a történet talán
+nem is igaz. Mondhatom pedig, hogy a hazajáró kutya gazdájának a
+beszédében egy árva garas ára okom sincsen kételkedni.
+
+De másfelől is: mennyi balga kísérlet történt már a macskának zsákban
+való elvitelével. Mert tudvalevő, hogy a megvásárolt, vagy ajándékba
+kapott macskát zsákban szokás elvinni az új helyre, mert máskülönben
+hazaszökik onnan. Ha módjában van látni az utat, mikor viszik, akkor ő
+azon vissza tud jönni akár a negyedik faluból is s egyszer csak ott
+nyávog az ablak alatt, hogy eresszék be. Ugy látszik, az ilyen macska
+éjjel utazik, mert nappal csak megfognák valahol, vagy pedig útközben
+megtépnék a kutyák. Tehát éjszaka a sötétben halad és mégis hazatalál.
+Sokan azt mondják erre is, hogy ez nem hihető. Pedig dehogy. Még arra is
+van eset, hogy a zsákban vagy ládában elvitt macska is hazaszökik. Addig
+csavarog, bujdokol, csatangol, hogy egyszer csak otthon van.
+
+Egy tacskóforma kis kutyánkat tavaly nyáron kivitték a tanyára. Csak úgy
+pár hétre, vakációzni. A kis kutya nagyon szomorú sorsban ért oda. Mikor
+elindultak, a kocsis lábainál ült a kis saroglyában s láthatólag örült
+az utazásnak. De alig hogy a városon kívül ér a kocsi, a kis kutya
+meglát egy magához illő másik kis kutyát az úton. Társalkodni óhajtott
+azonnal s az apró meggondolatlan kiugrott a kocsiból. Előre ugrott,
+minélfogva a lovak közé esett s a ló lába berugta a kerék alá. Átment
+rajta a két kerék, az első is, a második is és a kis Sajó, a gyerekek
+Sajócája, Sajóca-Majócája élettelenül nyúlt el a kerékvágás porában. A
+kocsi megállt. Itt hagyják-e? Nem lehet az. Jó kutya volt. S ámbár
+szokatlan dolog döglött kutyával utazni, fölvették a kocsiba, hogy kint
+majd a homokban elföldelik. Ugy feküdt a kocsiban az alcserényen, mint a
+lövött nyúl szokott. De a kocsizás sokáig tart, mert a tanyai kis ház
+messze van s az út rossz. Elég az azzal, hogy a kutya életre ébredt.
+Erőtlen volt ugyan, a kocsiból is úgy kellett levenni, alighanem néhány
+oldalbordája betört. Letették az ereszet alá egy pad végébe, a kutya ott
+volt egy hétig, de nem evett. A második héten már mozgott, tejjel
+traktálták. A harmadik héten kiment a födél alól s ismerkedett a
+kintvaló, láncrakötött kollégákkal. A harmadik hét végén hazahozták, de
+a kocsi nem azon az úton jött haza, amerre ment. Válogatni kellett az
+útban, hogy melyik kevésbé rossz, mert mi úgy vagyunk az utakkal, hogy
+ha rosszak is, de büszkék vagyunk arra, hogy hála Istennek, van bennük
+mit válogatni. A kutya tehát kifelé menet nem tudhatta a a rendes utat,
+mert féldöglötten hevert a kocsi fenekén, visszafelé jövet pedig nagy
+kerülő úton, ismerős birtokosok engedelmével, a tanyaudvarokon való
+áthajtással érkezett haza a tizennyolc kilométernyi távolságról.
+
+Mégis, alig hogy néhány napig itthon éli világát, egyszer csak eltünik a
+Sajóca-Majóca a háztól. Hát hova lett? Hát ördög tudja. Alighanem
+odakószált és elfogta a gyepmester, pedig medália volt a nyakában. Hát
+már éppen arról volt szó, hogy keresni kell a sintérnél a kutyát, amikor
+valami dologban hazajön a szőlőkapás a tanyáról s a többek között
+tudatja, hogy kint van a Sajó. Hejnye, fene teremti. Hát hogyan ment ki?
+
+– Alighanem gyalog gyütt – véli a kapás.
+
+– Hát aztán mit csinál?
+
+– Hát társalkodik a többi kutyával.
+
+No ez így volt és a kapás részére utasítás adatott, hogy mihelyst olyan
+lesz az út, hogy kocsi is jöhet rajta, a Sajócát okvetlenül beküldje, ha
+akár a saroglyához kötve is.
+
+– Ügön – mondta a kapás, aki különben is értelmes ember, mert
+szanitéc-katona volt s egyidőben Szentmihálytelkén lakott, ami pedig már
+majdnem falu.
+
+Mire azonban a vincellér kiment a maga birodalmába, a Sajó már hazatért.
+De milyen Sajó volt ez! Első sorban csontig sovány. Azután a lábai tele
+bozóttal és tüskével. A fülei véresek. A vállán egy akkora hasított seb,
+hogy az ember két ujja belefért a sebhelybe.
+
+És ez a Sajóca összetörve, betegen, bágyadtan hazavánszorgott és a házba
+betért. Mondják neki:
+
+– Hát előkerültél, te ronda?
+
+Sajóca meglapul a konyha kövén és vállának véres sebét mutatja. Jó, jó,
+azt úgy is tudjuk, hogy erre tojássárgája kell ólomecettel. Hanem hát
+miért mentél ki a tanyára, te hitványság? Jönnek a gyerekek és a szemére
+vetik: mink szeretünk, te rossz kutyus és mégis itt hagytál bennünket,
+te gyalázatos, piszkos kutya.
+
+A Sajó a hátára fordul, a két lábát imádkozás-formán összeteszi és azt
+mondja halkan, kutyanyelven:
+
+– Pardón – kögyelöm, fölség…
+
+
+
+
+Kocsival.
+
+A régi igazság azt adja tanácsul az utas embernek, hogy télen
+kenyeredet, nyáron subádat el ne hagyd. Télen ugyanis senkisem olyan
+bolond, hogy a subáját elhagyná, mivelhogy az ilyenkor nagyon szükséges
+eszköz. De a tarisznyáját elfelejtheti és abból nagy bajok támadhatnak.
+Persze ez nem erre a mostani világra értendő, úgy bent a városokon, ahol
+minden második ház vendéglő, hanem amarra a kintvaló életre, a
+mezőségekre és elhagyatottságokra, azokra a vidékekre, ahol néha még a
+madár sem jár.
+
+Minélfogva, ha pusztai útra indul az ember, az nem egészen úgy megy,
+hogy hozz egy fiákkert, azután ha hoz a cseléd, abba csak beleül az
+ember és rendelkezik, hogy hé kocsis, hajts ide vagy amoda. Nem bizony.
+Pusztai úthoz különösen így már kései őszi időben, egészen más dolgok
+kívántatnak. Most szép őszi időt adott a hatalmas Isten. Olykor ugyan
+van egy kis esőcske, de az szintén okosságból van, mert egy kis esőcske
+kell a földecskének. Fölfordulnak tőle a mezei egerecskék és ez jól
+történik. Marad még belőlük úgyis elegendő. De mikor nincsen eső, akkor
+olyan szép ez a tágas alföldi miegymás, ez a kevert holmi: fák, tanyák,
+kutyák, emberek, lovak és szelídtekintetű, gyönyörű szemű tehenek.
+Hajnalban némi köd legel és a tanyaházak kéményeiből a füst a földre
+száll. Illata tiszta, e füst szagáról meg lehet ismerni, hogy
+szőlővenyige tüzéből származik. Azt mondja a kocsis:
+
+– A szőlővenyigének még halott korában is bor szaga van.
+
+Lehet. Sőt talán bizonyosan úgy is van. Az ilyesmin el lehet elmélkedni,
+mikor a lovak a kocsi előtt lassan húzzák a homokot. Voltaképpen a
+kocsit húzzák, de ez a tanyai kocsi oly könnyű szerszám, hogy ha jó útja
+van, szinte magától is szalad, míg a homokon alig mozog, mint állóvizen
+a nehéz bárka. Mert ellentáll a homok s a ló ilyenkor nem is a kocsit,
+hanem a homokot húzza.
+
+Ej, micsoda utak ezek néha a mély homokban. A ló habos, a kocsis meg,
+amennyire csak tud, káromkodik. Rettentő kijárt utak vannak. A könnyű
+pusztai úti szerszámok vékony kerekei kivájták, mélyre csinálták. Ez az
+a bizonyos út, amire a német ezt mondja, hogy Hohlweg. Nem maguktól
+teremtek ezek. Hanem az talán így van, hogy amióta bejöttek Árpádék ide,
+erre a földre, folyton ezt az utat használták és az út apránként ebben a
+munkában elkopott, lemélyült s már rendes szóval valóban útnak sem lehet
+nevezni.
+
+Itt a régi világ útjain járunk. Más ez. Mennyivel más. Ha Pesten kétórai
+dolgom van, reggel hat órakor indulok s este hat órakor itthon vagyok.
+Ellenben, ha csak egy órai dolgom van szeretett fővárosunkban, akkor
+ráérek délelőtt tíz órakor indulni s este hat órakor csak itthon vagyok.
+De a mezőségeken ez nem így van. Az utak elvégzéséhez hosszabb idők
+kivántatnak. Ezért azután nem szabad elfeledni azt a tarisznyát, amiben
+a köznyelven elemózsiának nevezett holmik foglaltatnak.
+
+Az is különös tudomány, kellő szakértelemmel állítani össze az
+elemózsiát. Ezt iskolákban nem tanítják, a megfelelő ismeretek csak
+gyakorlat útján szerezhetők be. Abált szalonna például nem jó, mert az a
+tarisznyában megpuhul. Továbbá a rozskenyér alkalmasabb, mint a szép
+fehér selyemcipó, mert a pusztai szél keresztülfúj a tarisznyán, s
+kiszikkad benne a selyemcipó. Ennélfogva csak rozskenyér, felebarátaim.
+Rozskenyér és sonkacsülök, ez ajánlatos. Továbbá bicska és dugóhúzó. E
+dolgok odakinn néha többet érnek, mint a világ minden más hasznos
+dolgai.
+
+Sokszor lehet hallani, különösen hegyvidéki ember szájából, hogy az
+alföld unalmas. Hogy lapos és nincsen benne változatosság, mint a
+hegyekben. Ott az egyik szikla ilyen, a másik amolyan, váltakoznak a
+patakok, erdők. Míg emitt mindig csak a sima táj, mindig csak egyforma
+apró tanyák, egyforma jegenyés udvarok, amelyekből mindig egyforma
+kutyák csaholnak ki az útra. Pedig talán ez nincs is egészen így. Minden
+tanya másforma, mindeniken van mit nézni. Mert még a boglyát sem egészen
+egyformán rakják, az udvarokba a fákat egyik másként ülteti, mint a
+szomszéd. Egyik nem törődik a madárral, a másik meg a gólya fészkét is
+odadrótozza a kéményhez, hogy a téli szélviharok el ne vigyék, amikor
+azután a szegény gólya hazajövetelkor csakugyan nem találná honát a
+hazájában. Ahogy a kocsi halad, van mindig valami ilyesmin elnézelődni
+való. Nyáron az egész tanya élete ott játszódik le az udvaron: ott
+látni, mit főznek, mikor mostak és száradni a nap elébe terigetett
+fehérruhák mutatják meg, hogy gondos-e a gazdasszony, vagy sem.
+
+A tanya homlokzatára fűzött cérnagurigák azt hirdetik, hogy ott varrógép
+van a háznál; ha sok a guriga, az megint azt mutatja, hogy ugyancsak
+szorgalmas varrókisasszony az eladó leány. És a mezőkön is van mit
+nézni. Hogy ki, hogyan használja a földet. Mit vetett bele. A szántás
+hantjai megmutatják, hogy milyen a gazda igyekezete, vasekéje van-e
+neki, vagy még ama régi. Mert van még régi is. Van nagyon régi is,
+amelynek az ásóvasa is fából van, csak egy vasból való papucsforma van
+reá szerkesztve. Ez ugyan már nem nagyon járja, de néha akad.
+
+Az azonban igaz, hogy az ilyen nézelődésbe az utak is beleszólnak. A
+régi úton, ahol a kocsi lassan halad, inkább be lehet tekinteni a
+tanyákba és a földbe. A műúton már gyorsabban mennek a lovak s az
+útszéli megnézni valók csak úgy elsuhannak. Azután a műútnak az a
+szokása, hogy ha csak lehet, egyenes. Nem kanyarog, nincsenek
+görbületei, nagyon egyenes. Olykor nagy darab szántóföldeken megy
+keresztül, gazdag emberek birtokain, ahol sem jobbról, sem balról nem
+lehet semmit sem látni, csak az egyforma szántást, az egyforma
+vetéstáblákat: ezt a tulajdonosnak nézni bizonyára igen kellemes, de az
+utasnak nem. Az ilyen utakba marsoló katona is belefárad. Szívesebben
+csinál hosszabb menetgyakorlatot kanyargós, tanyákkal beépített utakon,
+mint az egyenes műúton, amely nagyon egyhangú s nem lehet róla mit
+látni.
+
+Ilyenféle panasz azonban most adódhatik elő, mert az utunk a pusztába
+visz. A külső füves térségekre, ahol már ritkábbak a házak, de szép a
+mező és ahol olyan tiszta a levegő, hogy a tenger levegője semmivel sem
+különb, ahol módfölött való egyszerűségek uralkodnak.
+
+Csakugyan, erre már ritkulnak a tanyák. Némelyik valamely bucka
+oldalában félig a földbe van építve. A pionnérok lakóhelyei ezek, akik
+haladnak befelé ásóval és ekével a szűz, töretlen pusztába. E tájakon
+valaha községek álltak, amiket leginkább a török pusztított el. A régi
+magyar észjárás a kis községeket szerette, amikben maga kormányozta
+magamagát. A töröknek meg nem tetszett erre a sok apró községre ügyelni:
+elpusztította belőlük, amit bírt s inkább nagyobb városokba verte össze
+a megmaradt lakosságot. Igy e helyek a földdel egyenlővé tétetének s a
+pusztában az emberek helyét elfoglalta megint a farkas meg a sas
+vezetése alatt az állatok népe. Most megint megy visszafelé a dolog. A
+nép újból halad kifelé és ekevasak fényesednek meg a földben, amely
+évszázadokon át töretlen volt. Jönnek a népek, mennek a népek. Mennyi
+nyugszik belőlük e néma mezők földje alatt! Hányadikan vagyunk mink már,
+a mostaniak, akik újból e föld hátának hasítására visszatérünk? Ki
+tudná? A töretlen mezőkre való bevonulásnak nem lesz-e megint az a vége,
+ami eddig volt? Az ilyen gondolatok önkéntelenül támadnak, mert
+évezredek néma csendje fekszik a tájon.
+
+Ér az ilyen elmélkedés valamit?
+
+Jobb volna az ilyesmiről nem is tudni semmit.
+
+Lám a kocsis, mint gyakorlatias gondolkozó, az ilyesmire nem sokat ad.
+Félfüllel visszahallgat a hátulsó ülésre, az ottvaló beszédre, azonban
+nem szól semmit egy ideig, mert az urak dolgába avatkozni kocsisembernek
+nem illik. De azért esze neki is lehet és a gondolatszabadság, legalább
+a koponyákon belül, még mindig megvan. Gondolkozik. A katonaság
+fényesíti az elméket s Antal barátunk katona volt. Huszárkatona volt.
+Még pedig, mint mondja a nemzetiségi vidékről idekerült ember sajátságos
+észjárásával: nem honvédhuszár volt, hanem valóságos magyar huszár. Már
+most ezen minőségben egy hadnagynak volt a szolgája. E hadnagy azonban
+herceg volt, valóságos ténybeli herceg, hosszúnevű német von und zu, egy
+nagy orr és sok vagyon birtokában. Ez a ritter azután fényesítette Antal
+barátunk elméjét. Antal szépen és előkelően beszél s gondolatait rövid
+mondatokban tudatja. Most tehát féloldalra visszafordulva az ülésben,
+ezt mondja:
+
+– Nem lehetek egy véleményen tekintetes urammal.
+
+– Már miért, Antal?
+
+– Azért, kérem tisztelettel szavaim meghallgatását, mert a termőföld
+kihasználása tekintetében véleményeink lényegesen eltérnek egymástól.
+
+– Halljuk, csak halljuk az eltérő véleményt, Antal. Jó pap holtig tanul.
+
+Antal a lópokrócok közül, amelyeken ül, krajcáros lapot húz elő. A lap
+vezércikkének a fejére nagy betűkkel van odanyomtatva: A húsdrágaság.
+Mutatja:
+
+– Méltóztatik látni?
+
+– Hogyne.
+
+– Tehát – folytatja Antal – nem csak én állítom, hanem ezen lap is közli
+a közönséggel, hogy húsdrágaság van.
+
+– Hát az bizony igaz.
+
+– Sajnosan tapasztaljuk mindnyájan, szegények és gazdagok egyaránt –
+véli Antal. – Tehát fölteszem tisztelettel a kérdést, tekintetes és
+méltó uraim: örvendjünk-e annak, ha az ekevas egyre jobban hódít tért
+nemzetünk szabad pusztáin?
+
+– Nem örvend neki, Antal?
+
+– Tisztelettel jelentem jó uraimnak: én nem.
+
+– Mért?
+
+– Mert – mondja Antal – jószág legelő nélkül nem képzelhető. Mert minél
+több lesz a szántó, annál több lesz a buza, de annál kevesebb lesz a
+hús.
+
+Nem szólunk semmit. A kocsi halad tovább és a homok nyikorog a kereken.
+
+* * *
+
+Öt óra óta megyünk. A ló is már habos s embernek is unalmas ez. A mezők
+illatai hihetetlen étvágyat gerjesztenek. Éhes itt már mindenki. S a
+déltáji nap ugyancsak melegen idebámul. Sugarát ilyenkor más népektől
+elvonja és égi szeretettel ránk ereszti.
+
+Legjobb ilyenkor megállni. Egy erdő árnyéka hivogat. Szép szálas erdő. A
+fák mintha integetnének. Ha az utam erre visz, különös szeretettel állok
+meg az erdő előtt, hogy a fái közé mehessek. Száz év előtt ültette a
+futóhomok ellen való védekezésül egy rokon, aki hites földmérő gyanánt
+akkor városi szolgálatban állott. Az öreg erdő fái szép és hűvös
+árnyékot terítenek az útszélre és a falevelek barátságos beszédeket
+tartanak. Hát itt már megálljunk.
+
+Meg is állunk. Antal barátunk ezt nem minden öröm nélkül veszi
+tudomásul. Előbb azonban, mint rendes kocsishoz illik is, a lovakat
+látja el s csak azután fordít gondot a tekintetes és méltó urakra.
+Pokrócok és egyéb holmik a földre teríttetnek. Ezeken jó leheveredni.
+Vágyó szemmel nézzük, hogy a tanulságos Antal miként szijjalja ki a
+saroglya csattjait, eltávolítván azon porfedőt, amely a saroglya
+rejtelmes kincseit takarja. Gondos csomagolásban. Vannak, akik a
+húsfélét papirosba takarják s úgy viszik magukkal. Mások azt nem
+szeretik, azt mondják papirosszaga lesz tőle az ételnek. Ennek
+elkerülésére vannak a húskendők, szép tiszta vásznak, amiket leginkább a
+takács készít ott, ahol még van takács. Az étel a kendőkben szépen a
+pokrócokra terül. Van borocska is és hozzá a legalkalmasabb az a lapos
+bádogpohár, amit a katonák is a tarisznyájukban hordanak. Isten szent
+segedelmével és áldásával így a táplálkozásba fogunk. Királyi asztalunk
+és heverő helyünk a mező, minden füvével egyetemben, fényes világitásunk
+a nap s az erdő százados fái adják hozzá az ünnepi sátort. Szép az
+ilyesmi. Mindennap csinálva nem volna szép, de így ritkásan, nagyszerű
+élvezet. A fákról madarak néznek lefelé, varjúk és más tollas
+istenteremtések. Ritkán jár errefelé vadászember, nem igen félnek. A
+többi állat sem. Néhány ürge alig harminc lépésnyi távolságra kibújik
+földalatti lakásából, kétlábra áll és szorgalmasan fonogat. Ahogy
+kiváncsian erre tekingetnek, a szemük fekete gyöngy gyanánt csillan meg
+a napfényben. Másként sehol, ameddig így fektéből elláthat az ember,
+sehol egy tanya, sehol egy mozgó ember, ez már az igazi puszta.
+Elhagyatottságoknak és királyi csöndeknek tartózkodó helye.
+
+– Csak okos emberek voltak a régi elődök, amikor ilyen helyeken
+tanyáztak – véli a társam. Szellős sátorok alatt, isteni nyugalomban.
+Hanyatt feküdtek és nézték az eget.
+
+Ráhagyom, hogy úgy van (mert minek ilyen helyen még beszélni is),
+ellenben Antal választékos nyelven nyújt be ellenvéleményt:
+
+– Nyáron hozzájárulok tekintetes úr tisztelt véleményéhez, de télen nem.
+Micsoda viharok süvöltenek itt át, mikor eljön a tél! A fák eltörnek
+bele. Hogyan álltak itt meg télen az ősök sátrai?
+
+Az ám. Még a mostani tanyák is éllel épülnek az északi szél ellen, mert
+ha keresztben épülnének, alighanem elhordaná a vihar a tetejüket. Pedig
+itt laktak egykoron mások is. Az elődök is, meg más ősemberek, akik még
+ő előttük vették tulajdonba ezt a földet, amely most némán fekszik itt
+alattunk, mi meg rajta. Mind régi csontok porladnak itt alant, ősi
+cserépedények, bronz cifraságok, vas ölőszerszámok társaságában.
+Alszanak és a szellő formájában az idők végtelensége suhan át fölöttük.
+
+Ropog mögöttünk az erdőben a száraz galy, jön valaki. Jön is egy öreg
+ember, egy igen idős férfi, fehér a haja, fehér a szakálla, a bajusza
+sárgás, ami a pipafüsttől van. Szálas, de sovány, csupa csont, az
+ilyenek szoktak sokáig élni, mert ezeknek a csontjai közé odaszárad a
+lélek. Nyári, szellős kintvaló ruházatban van, csizma a lábán, mellény a
+kebelén, kalap a fejében, lóhajtó ostor a kezében. Aféle tanyai
+pátriárka-forma az öreg. Jön felénk. Nézi a lovakat, a kocsit (valami
+sokat nem nézhet ki belőlük), azután minket. Ránk köszönt, fogadjuk.
+Várja, hogy szóljunk. Azt mondja:
+
+– Hát mi járatban? Erre mifelénk, ahol a madár se jár?
+
+– Hát atyus – mondjuk (mert tréfálni is kell) – most nem járunk, hanem
+fekszünk.
+
+– Nono, – mondja most már bizodalmasan, mert mindig a vidámságban van a
+bizodalom – az csakugyan látnivaló. Csak úgy, tudják, láttam már régön,
+hogy a kocsi erre halad. Úgy véltem, hogy bort szödnek.
+
+– Nem bizony, atyus, nem abban járunk. Más dolgunk van arra kijjebb.
+
+– Még odébb?
+
+– Még.
+
+– Nono, – mondja – mögengedöm. Csak úgy gondoltam. Hogy talán bort
+szödnek. Mert neköm is volna eladó.
+
+– No nézze csak atyus, nekünk is van az üvegben. De nem eladó, csak
+barátságból való.
+
+Egy pohár bor nyújtatik. Némi húzódozás után (nem azért gyüttem én ide…
+kéröm) elfogadja. Le is ül a földre. Olyan könnyesen guggol le, mintha
+fiatal pásztorgyerek volna, pedig alighanem van már nyolcvanéves az
+öreg.
+
+– Atyus hány esztendős?
+
+– Hát bizony – mondta csendesen – már egyik sem hányja a másikat.
+
+– Nono. De amúgy, mégis, körülbelül?
+
+– Hát már a nyolcvankettediket taposom.
+
+Ez szép idő. Ez szép idő nagyon. Hát persze, itt kint. Az más. Itt más
+világ van.
+
+– Atyus itt lakik valahol?
+
+– Itt, – igenli a fejével – itt túl az erdőn. Itt a tanyám. Abban lakok
+én.
+
+– De néha csak bejár a városba?
+
+– Nem, – felel az öreg – nem én. Minek? Mit keressek én ott. Az adót
+beviszik a fiak. Vagy beviszi az esküdt.
+
+– Mikor volt bent utoljára?
+
+Atyus végigsimítja a homlokát a barna kezefejével:
+
+– Negyvennyolcban. Akkor bemöntünk. Sokan bemöntünk. De azóta nem.
+Minek?
+
+Ez sok idő, hatvanhárom évig nem lenni „otthon“. A dolog azonban
+mindjárt másként fest, ha földrajzi szempontból keressük. Ez a puszta,
+aminek a földjén most heverünk, már sokkal közelebb esik Szabadkához.
+Minélfogva adandó alkalmakkor innen oda szokás járni. Tehát föladódik
+atyusnak a kérdés:
+
+– Hát Szabadkán mikor járt, bácsi?
+
+Azt mondja az öreg:
+
+– Hát ott még sohasem. Minek?
+
+Belenézett a poharába s újból csak úgy magának, csendesen mondta:
+
+– Minek?
+
+Elkezelt, elköszönt, elment, eltünt a fák között. Csak azt a kérdést
+hagyta ott köztünk megoldatlanul, hogy egyáltalán minek városba menni?
+Mikor anélkül is el lehet az ember…
+
+
+
+
+Tartalom
+
+  Novibazári emlék  1
+  Kutyavér a havon  24
+  Elmulás előtt  38
+  … boldog Isten bírja  46
+  Értetlenek az emberek  58
+  Külső történetek  67
+  Új talicska irányában  78
+  A nagyvíz  88
+  Levél a pusztában  100
+  Vasút akar lenni  111
+  Félkézkalmárkodás  122
+  Földragasztás irányában  133
+  Sabotage  145
+  A fórum  156
+  Szárazság előtt  164
+  Kis török  172
+  Borszedés  178
+  Látogatás a városban  189
+  Földbuvárokról  194
+  Öreg búcsus  204
+  Mihály szóbelizik  211
+  Haladni kell  219
+  Kabarézás a csárdában  229
+  Egy a nép közül  241
+  Mezei dolgok réti emberekről  250
+  Ló nem való korcsmaszobába  259
+  Asztag-égés  267
+  Kutyák dolga  277
+  Kocsival  286
+
+
+[Transcriber's Note:
+
+Javítások.
+
+Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
+
+A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
+
+11 |All a fogadás |Áll a fogadás
+
+43 |Ősszel éri |Osszel éri
+
+52 |Atokházán |Átokházán
+
+53 |Atokházán |Átokházán
+
+56 |Uti. Az |Üti. Az
+
+83 |Adám mellett |Ádám mellett
+
+103 |csárdába ár |csárdába jár
+
+106 |bográcsben |bográcsban
+
+108 |tanító apam |tanító apám
+
+121 |annnyi sem |annyi sem
+
+126 |megszerzézét |megszerzését
+
+128 |kibúzná |kihúzná
+
+140 |vasta törzse |vastag törzse
+
+141 |az emher s |az ember s
+
+144 |mondtak a csendőrök |mondták a csendőrök
+
+150 |Alltam is |Álltam is
+
+151 |megkérdezí |megkérdezi
+
+178 |Arpa, buza |Árpa, buza
+
+178 |őszig minend |őszig minden
+
+190 |Boszniáben |Boszniában
+
+197 |Ut vele |Üt vele
+
+215 |mondja mihály |mondja Mihály
+
+226 |Epp arra |Épp arra
+
+226 |Oreg asszony |Öreg asszony
+
+242 |faggyútyertya |faggyúgyertya
+
+271 |tűvész |tűzvész
+
+273 |Es állnak |És állnak
+
+283 |Atment rajta |Átment rajta
+
+293 |Ot óra |Öt óra]
+
+
+*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK EGYSZERŰ EMBEREK ***
+
+Updated editions will replace the previous one--the old editions will
+be renamed.
+
+Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
+law means that no one owns a United States copyright in these works,
+so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the
+United States without permission and without paying copyright
+royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
+of this license, apply to copying and distributing Project
+Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm
+concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
+and may not be used if you charge for an eBook, except by following
+the terms of the trademark license, including paying royalties for use
+of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
+copies of this eBook, complying with the trademark license is very
+easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
+of derivative works, reports, performances and research. Project
+Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may
+do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
+by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
+license, especially commercial redistribution.
+
+START: FULL LICENSE
+
+THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
+PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK
+
+To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free
+distribution of electronic works, by using or distributing this work
+(or any other work associated in any way with the phrase "Project
+Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full
+Project Gutenberg-tm License available with this file or online at
+www.gutenberg.org/license.
+
+Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project
+Gutenberg-tm electronic works
+
+1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm
+electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
+and accept all the terms of this license and intellectual property
+(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
+the terms of this agreement, you must cease using and return or
+destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your
+possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
+Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound
+by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the
+person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph
+1.E.8.
+
+1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be
+used on or associated in any way with an electronic work by people who
+agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
+things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works
+even without complying with the full terms of this agreement. See
+paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
+Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this
+agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm
+electronic works. See paragraph 1.E below.
+
+1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the
+Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
+of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual
+works in the collection are in the public domain in the United
+States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
+United States and you are located in the United States, we do not
+claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
+displaying or creating derivative works based on the work as long as
+all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
+that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting
+free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm
+works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
+Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily
+comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
+same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when
+you share it without charge with others.
+
+1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
+what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
+in a constant state of change. If you are outside the United States,
+check the laws of your country in addition to the terms of this
+agreement before downloading, copying, displaying, performing,
+distributing or creating derivative works based on this work or any
+other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no
+representations concerning the copyright status of any work in any
+country other than the United States.
+
+1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:
+
+1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
+immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear
+prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work
+on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the
+phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed,
+performed, viewed, copied or distributed:
+
+  This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
+  most other parts of the world at no cost and with almost no
+  restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it
+  under the terms of the Project Gutenberg License included with this
+  eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the
+  United States, you will have to check the laws of the country where
+  you are located before using this eBook.
+
+1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is
+derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
+contain a notice indicating that it is posted with permission of the
+copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
+the United States without paying any fees or charges. If you are
+redistributing or providing access to a work with the phrase "Project
+Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply
+either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
+obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm
+trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.
+
+1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted
+with the permission of the copyright holder, your use and distribution
+must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
+additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
+will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works
+posted with the permission of the copyright holder found at the
+beginning of this work.
+
+1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm
+License terms from this work, or any files containing a part of this
+work or any other work associated with Project Gutenberg-tm.
+
+1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
+electronic work, or any part of this electronic work, without
+prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
+active links or immediate access to the full terms of the Project
+Gutenberg-tm License.
+
+1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
+compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
+any word processing or hypertext form. However, if you provide access
+to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format
+other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official
+version posted on the official Project Gutenberg-tm website
+(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
+to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
+of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain
+Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the
+full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1.
+
+1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
+performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works
+unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.
+
+1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
+access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works
+provided that:
+
+* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
+  the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method
+  you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
+  to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has
+  agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
+  Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
+  within 60 days following each date on which you prepare (or are
+  legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
+  payments should be clearly marked as such and sent to the Project
+  Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
+  Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg
+  Literary Archive Foundation."
+
+* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
+  you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
+  does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm
+  License. You must require such a user to return or destroy all
+  copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
+  all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm
+  works.
+
+* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
+  any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
+  electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
+  receipt of the work.
+
+* You comply with all other terms of this agreement for free
+  distribution of Project Gutenberg-tm works.
+
+1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
+Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than
+are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
+from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
+the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set
+forth in Section 3 below.
+
+1.F.
+
+1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
+effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
+works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
+Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm
+electronic works, and the medium on which they may be stored, may
+contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
+or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
+intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
+other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
+cannot be read by your equipment.
+
+1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right
+of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project
+Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
+Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project
+Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all
+liability to you for damages, costs and expenses, including legal
+fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
+LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
+PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
+TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
+LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
+INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
+DAMAGE.
+
+1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
+defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
+receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
+written explanation to the person you received the work from. If you
+received the work on a physical medium, you must return the medium
+with your written explanation. The person or entity that provided you
+with the defective work may elect to provide a replacement copy in
+lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
+or entity providing it to you may choose to give you a second
+opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
+the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
+without further opportunities to fix the problem.
+
+1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
+in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO
+OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
+LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.
+
+1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
+warranties or the exclusion or limitation of certain types of
+damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
+violates the law of the state applicable to this agreement, the
+agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
+limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
+unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
+remaining provisions.
+
+1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
+trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
+providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in
+accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
+production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm
+electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
+including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
+the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
+or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or
+additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any
+Defect you cause.
+
+Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm
+
+Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of
+electronic works in formats readable by the widest variety of
+computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
+exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
+from people in all walks of life.
+
+Volunteers and financial support to provide volunteers with the
+assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's
+goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will
+remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
+Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
+and permanent future for Project Gutenberg-tm and future
+generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
+Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
+Sections 3 and 4 and the Foundation information page at
+www.gutenberg.org
+
+Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary
+Archive Foundation
+
+The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
+501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
+state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
+Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification
+number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
+Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
+U.S. federal laws and your state's laws.
+
+The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West,
+Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
+to date contact information can be found at the Foundation's website
+and official page at www.gutenberg.org/contact
+
+Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
+Literary Archive Foundation
+
+Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without
+widespread public support and donations to carry out its mission of
+increasing the number of public domain and licensed works that can be
+freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
+array of equipment including outdated equipment. Many small donations
+($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
+status with the IRS.
+
+The Foundation is committed to complying with the laws regulating
+charities and charitable donations in all 50 states of the United
+States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
+considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
+with these requirements. We do not solicit donations in locations
+where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
+DONATIONS or determine the status of compliance for any particular
+state visit www.gutenberg.org/donate
+
+While we cannot and do not solicit contributions from states where we
+have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
+against accepting unsolicited donations from donors in such states who
+approach us with offers to donate.
+
+International donations are gratefully accepted, but we cannot make
+any statements concerning tax treatment of donations received from
+outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.
+
+Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
+methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
+ways including checks, online payments and credit card donations. To
+donate, please visit: www.gutenberg.org/donate
+
+Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works
+
+Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
+Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be
+freely shared with anyone. For forty years, he produced and
+distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of
+volunteer support.
+
+Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed
+editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
+the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
+necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
+edition.
+
+Most people start at our website which has the main PG search
+facility: www.gutenberg.org
+
+This website includes information about Project Gutenberg-tm,
+including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
+Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
+subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.
diff --git a/68784-0.zip b/old/68784-0.zip
index c77a1c3..c77a1c3 100644
--- a/68784-0.zip
+++ b/old/68784-0.zip
diff --git a/68784-h.zip b/old/68784-h.zip
index e48c0a1..e48c0a1 100644
--- a/68784-h.zip
+++ b/old/68784-h.zip
diff --git a/old/68784-h/68784-h.htm b/old/68784-h/68784-h.htm
new file mode 100644
index 0000000..e2b1d02
--- /dev/null
+++ b/old/68784-h/68784-h.htm
@@ -0,0 +1,8065 @@
+<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN"
+    "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd">
+<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu">
+<head>
+<meta name="generator" content=
+"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" />
+<meta http-equiv="Content-Type" content=
+"text/html; charset=utf-8" />
+<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" />
+<title>The Project Gutenberg eBook of Egyszerű emberek by István
+Tömörkény</title>
+
+<style type="text/css">
+/*<![CDATA[*/
+body {
+ margin-left: 10%;
+ margin-right: 10%;
+}
+
+h1,h2,h3 {
+ text-align: center;
+ clear: both;
+ line-height: 200%;
+}
+
+h2,h3 {
+ margin-top: 2em;
+}
+
+p {
+ margin-top: 0.75em;
+ margin-bottom: 0.75em;
+}
+
+body > p {
+ text-align: justify;
+ text-indent: 1.5em;
+}
+
+p.i0 {
+ text-indent: 0;
+}
+
+hr {
+ width: 33%;
+ margin-top: 2em;
+ margin-bottom: 2em;
+ margin-left: auto;
+ margin-right: auto;
+ clear: both;
+}
+
+hr.chap {width: 65%}
+
+table {
+ margin-left: auto;
+ margin-right: auto;
+}
+
+td {
+ padding-left: 1em;
+ padding-right: 1em;
+}
+
+.pagenum {
+ position: absolute;
+ right: 2%;
+ color: gray;
+ font-size: smaller;
+ text-align: right;
+ text-indent:0;
+}
+
+.tdr {text-align: right;}
+
+.blockquot {
+ margin-left: 10%;
+ margin-right: 0%;
+ text-align: justify;
+ text-indent: 1.5em;
+}
+
+.center {
+ text-align: center;
+ text-indent: 0;
+}
+
+.caption {font-weight: bold;}
+
+.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;}
+
+.caption-largest {font-weight: bold; font-size: 2em;}
+
+.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;}
+
+.figcenter {
+ margin: auto;
+ text-align: center;
+}
+
+.poem {
+ font-size: 0.9em;
+ display: table;
+ margin: auto;
+ text-align: left;
+}
+
+.figcenter, .figcenter img {  
+ max-width: 100%;
+}
+
+.poem .stanza {
+ margin: 1em 0em 1em 0em;
+}
+
+.poem span.i0 {
+ display: block;
+ margin-left: 0em;
+ padding-left: 3em;
+ text-indent: -3em;
+}
+
+.transnote {
+ background-color: #E6E6FA;
+ color: black;
+ padding: 0.5em;
+ font-family: sans-serif, serif;
+ font-size: 0.9em;
+}
+
+.transnote p {
+ text-align: center;
+ text-indent: 1.5em;
+}
+
+ul.TOC {
+ list-style-type: none;
+ padding-left: 10%;
+ text-indent: -5%;
+ width: 70%;
+ text-align: justify;
+}
+
+ul.TOC li {
+ margin-top: 0.25em;
+}
+
+span.ralign {
+ position: absolute;
+ text-align: right;
+ right: 15%;
+ top: auto;
+}
+/*]]>*/
+</style>
+</head>
+<body>
+<div lang='en' xml:lang='en'>
+<p style='text-align:center; font-size:1.2em; font-weight:bold'>The Project Gutenberg eBook of <span lang='hu' xml:lang='hu'>Egyszerű emberek</span>, by István Tömörkény</p>
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
+most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
+whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
+of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
+at <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. If you
+are not located in the United States, you will have to check the laws of the
+country where you are located before using this eBook.
+</div>
+</div>
+
+<p style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:1em; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Title: <span lang='hu' xml:lang='hu'>Egyszerű emberek</span></p>
+<p style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:0; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Author: István Tömörkény</p>
+<p style='display:block; text-indent:0; margin:1em 0'>Release Date: August 18, 2022 [eBook #68784]</p>
+<p style='display:block; text-indent:0; margin:1em 0'>Language: Hungarian</p>
+  <p style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:0; margin-left:2em; text-indent:-2em; text-align:left'>Produced by: Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project</p>
+<div style='margin-top:2em; margin-bottom:4em'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK <span lang='hu' xml:lang='hu'>EGYSZERŰ EMBEREK</span> ***</div>
+<div class="transnote">
+<p class="center"><span class="caption">Megjegyzés:</span></p>
+<p>A tartalomjegyzék a <a href="#Page_299">299</a>. oldalon
+található.</p>
+</div>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter"></div>
+<div class="figcenter"><img src="images/cover.jpg" alt="" title=
+"" /></div>
+<hr class="chap" />
+<p class="center"><span class="caption-150">AZ „ÉLET“
+KÖNYVEI</span></p>
+<p class="center"><span class="caption-150">TÖMÖRKÉNY
+ISTVÁN</span></p>
+<p class="center"><span class="caption-largest">EGYSZERŰ
+EMBEREK</span></p>
+<hr class="chap" />
+<div class="figcenter" style="width: 691px;"><img src=
+"images/i001.jpg" alt="" title="" /></div>
+<hr class="chap" />
+<div class="figcenter" style="width: 691px;"><img src=
+"images/i002.jpg" alt="" title="" /></div>
+<hr class="chap" />
+<p class="center"><span class="caption">BIBLIOTHECA
+VITAE</span></p>
+<p class="center"><span class="caption">AZ ÉLET KÖNYVEI</span></p>
+<p class="center"><span class="caption">SZERKESZTETTE AZ „ÉLET“
+ÍRÓIBÓL ALAKULT SZERKESZTŐ BIZOTTSÁG</span></p>
+<hr class="chap" />
+<p class="center"><span class="caption-large">TÖMÖRKÉNY
+ISTVÁN</span></p>
+<h1>EGYSZERŰ EMBEREK</h1>
+<p>&nbsp;</p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption">KIADTA</span></p>
+<p class="center"><span class="caption">AZ „ÉLET“ IRODALMI ÉS
+NYOMDA RÉSZV. TÁRS.</span></p>
+<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST 1914</span></p>
+<hr class="chap" />
+<p class="center">– MINDEN JOG FENTARTVA –</p>
+<p class="center">A BEKÖTÉS ÉS CÍMLAP RAJZÁT ZÁDOR ISTVÁN
+KÉSZÍTETTE</p>
+<p class="center">„ÉLET“ IRODALMI ÉS NYOMDA RÉSZVÉNYTÁRSASÁG</p>
+<p class="center">Budapest, I., Fehérvári-út 15/c.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_1" id=
+"Page_1">-1-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Novibazári emlék.</h2>
+</div>
+<p>Abban az időben nem igen lehetett mást csinálni a szép
+Novibazárban, mint hogy fogadásokat kötött az ember. Egy kis darab
+helyőrség volt az egész, lenyomva Törökországba, a senki és a semmi
+közé, a hatalmas Isten háta mögé: valami négyszáz gyalogos, valami
+tizenöt tüzér, tíz szekerész, két dragonyos mint tábori zsandár,
+két pék-katona, két dögész-katona; valóban jó, hogy még néhány
+haditengerészt nem rendeltek közénk oda fel a kietlen hegyekbe.
+Amúgy szépen eléltünk, télen jó hűvös volt a barakk, nyáron jó
+meleg a sátor, e tekintetben semmi panasz nem volt tehető. A
+legények járták a határt, állták a posztokat s a régi, hosszú
+bajonétok élén fönt az ormokon a balkáni hold hideg fénye
+csillogott. Hogy mit őriztünk, azt nem igen tudom, azt csak a
+berlini szerződés tudná megmondani, mert nem volt ott a mienk semmi
+más, csak az életünk. No dehát ott voltunk, mert elvégre valahol
+csak kell lenni és jó is volt, hogy valamit dolgozni is kellett,
+mert másként tökéletesen és végképpen halálra unta volna magát az
+<span class="pagenum"><a name="Page_2" id="Page_2">-2-</a></span>
+ember. Még így is sok volt az unalomból. Mert ha a tisztelt albán
+hazafiak nem nagyon jártak idáig föl rabolgatni, naponta csak
+hatvanegy ember ment szolgálatba, a többi egy kis gyakorlattal ölte
+délelőtt-délután az időt, de mikor nagy hó esett, azt sem igen
+lehetett csinálni. A katonák némely része ilyenkor elbujt a hegyi
+barlangokba, hogy ott keverhesse titokban az ördög bibliáját, más
+része ivott, mint a gödény. A tornaszerek a tábor udvarán jobban
+koptak, mint valamely iskolában, mindig rajtuk lógtak az emberek, a
+tüzérek unalmukban úgy pucolták az ágyúkat, hogy annál jobban
+pucolni már tisztára teljes lehetetlenség, két dögészkatonánk, ha
+nem volt beteg az ispotályban, igen szigorúan harmonikázott és
+okarinázott, mert borbélyok voltak az istenadták, a train-katonák
+pedig felültek volna a lóra lovagolni, de nem volt lovuk, mert ide
+nem való a ló, hanem szépen kihizlalt öszvéreik voltak, de ezekre
+nem szokás ráülni, az öszvér nem bőrnyerget, hanem vasnyerget visel
+s ki az ördögnek volna kedve vasnyeregbe ülni, a szegény polyák
+szekerészek így más mulatságtól elesvén, szép lengyel hangon
+fujdogálták, hogy esztye Polszka nyezginyala, poki mizsijeme. Szép
+ez nagyon, különösen mikor a dögészek is harmonikáztak és
+okarináztak s a tömérdek török kutya vonyított hozzá. A káplár
+Szeles ugyan lőtte őket, már hogy a kutyákat, de sohasem tudott
+annyi töltényt lopni, mint amennyi kutya jött, minélfogva bele is
+bukott a vállalatba, pedig a kutyák tökéletes kiirtására nézve egy
+csillogó halbe napszba <span class="pagenum"><a name="Page_3" id=
+"Page_3">-3-</a></span> fogadott, ami ázsió nélkül négy forint öt
+krajcárt jelentett, ázsióval pedig öt forint tíz vasat: ez felelt
+meg ugyanis a fél Napoleon d’or fogalmának.</p>
+<p>A tisztek is csak úgy ölték időt, ahogy lehetett. A legtöbbje
+nőtlen, a nősek közül csak egynek volt bátorsága ahhoz, hogy
+lehozza e kietlenségbe a feleségét. Hosszú levelek jöttek-mentek
+haza, meg hazulról, a postaőrmesternek volt elég dolga velük,
+különösen mikor a hóban elakadt a postapatrull. Szerteszéjjel
+laktak a tisztek a szomszéd török városkában, csak a hadnagyunk,
+meg az őrnagy tartott a táborban lakást. Egyedüli összejöveteli
+hely a tiszti menázs, ahol ebédnél, vacsoránál találkozni lehetett.
+Az asztalfőn az őrnagy prezideált, egy hihetetlenül nyugodt
+észjárású ember. Ha angol katonai expedícióról való könyvben
+olvasom, hogy egy kurta és rekedt vezényszóra hat percig tüzelnek a
+gépfegyverek és hat perc mulva az expedíció nyugodtan halad tovább
+arrafelé, ahova elérni akar, mindig Kónya Sándor jut eszembe.
+Copfokon és elavult szabályokon keresztül lépett s nem vette észre,
+hogy olyanok is léteznek. Megmondta, hogy mi szabad és mi nem
+szabad. Ha egy benszülött szándékosan meglök és nem vágod bele
+rögtön a bajonétot, az gyávaság és két évi börtön; ha egy török nő
+elől teljes tisztességgel ki nem térsz, az hitványság és tíz évi
+börtön. Mikor egyszer éjjel a részeges puskaművesünkre rálőttek,
+röviden izent a kajmakámhoz, hogy: még egy lövés s mind a négy
+oldalán fölgyújtatja a várost. Volt eset rá, hogy átjött vizitálni
+<span class="pagenum"><a name="Page_4" id="Page_4">-4-</a></span> a
+generális Boszniából. Nagyon sokáig vizitálta a csapatokat, Kónya
+elunta a dolgot ahogy kísérte, ennélfogva a hóna alá csapta a
+kivont kardot, mint a diák a könyvet, előhúzta a zsebéből a
+dohánytartót, cigarettát csinált és rágyujtott. Hogy azután ezen a
+generális mekkorát nézett, azzal egy árva garas árát sem
+törődött.</p>
+<p>Mikor hazafelé jöttünk, Sarajevóhoz közeledvén, a csapatok elébe
+kilovagolt a határba Appel, a félszemű táborszernagy, az okkupált
+tartományok kormányzója. Tíz napi mars után persze nem egészen
+olyanok az emberek, mintha két napig készülődtek volna az úrnapi
+parádéra, de azért tetszett Appelnek a társaság. És azután mégis
+azt mondja Kónyának:</p>
+<p>– S a kocsik, a kocsik?</p>
+<p>– Málhás kocsik vannak a szabály szerint való számban.</p>
+<p>– Igen, igen. De a betegek kocsijai. Hány kocsi kellett a
+maródiaknak?</p>
+<p>– Kegyelmes úr, nincsenek maródiak.</p>
+<p>– Nincsenek maródiak? Tíz napi mars után? Hisz az
+lehetetlenség!</p>
+<p>Azt mondja Kónya:</p>
+<p>– Kegyelmes úr, ha a jelentésem igazságában kételkedik,
+méltóztassék végigtekinteni a marsoszlopot.</p>
+<p>Appel végigment a marskolonnán s kereste a végén a maródiakat. A
+kocsikat, amik az elgyötört és kidőlt katonákat hozzák. Azonban
+seholsem talált ilyesmit, mivelhogy nem is voltak. Mikor
+<span class="pagenum"><a name="Page_5" id="Page_5">-5-</a></span>
+visszatér a haladó csapat élére, melegen gratulál Kónyának az
+embereihez.</p>
+<p>– Kegyelmes úr, – jelenti Kónya – úgy tessék nézni a dolgot,
+hogy nincsen ebben semmi különös sem. Ezek is csak olyan emberek,
+mint a többi emberek. Ilyen úton, ilyen időben, tíz napi mars után
+bizonyosan megvan köztük is a szokásos százaléknyi beteg. De nem
+jelentkeznek.</p>
+<p>– De hát miért? Hol a magyarázat?</p>
+<p>– A magyarázat ott van, kegyelmes úr, – mondja a lóról Kónya –
+hogy <i>hazafelé</i> megyünk és az emberek nem akarnak elmaradni
+egymástól.</p>
+<p>Hogy mint volt ezzel a fölvilágosítással megelégedve az öreg
+generális, akit hosszú életében különféle országokba vetett a sorsa
+s aki a haza szent szerelmének tüzeit talán sohasem érezte a
+lelkében, az valóban nem tudható.</p>
+<p class="center">* * *</p>
+<p>Ide s tova negyedszázada lesz már e dolgoknak és már nem jut
+eszembe annak a hegynek a neve, amelyen a hadnagyunk esete történt.
+Alighanem Csadinye-bodó. De az nem bizonyos. Annyi bodó van ott,
+hogy valóban csak a jó ördög tud ráemlékezni valamennyire. Csunya
+nagy veres sziklák, még az emberlakta hely közelében is fölhaladnak
+ezer méternyire.</p>
+<p>Mikor mászta őket az alföldi puszták síkjához szokott fiatal
+katona, nem állhatta meg, hogy ne szóljon az elüljáró
+káplárnak:</p>
+<p>– Ezök már igazán csunya nagy kövek, apám. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_6" id="Page_6">-6-</a></span></p>
+<p>– Pedig ez csak még a fele, fiam, ami kiáll belőlük a földből –
+vigasztalta a káplár – mert a nagyobbik felük benne van a földben.
+Hátha még az is kibujna?</p>
+<p>Voltaképpen azonban e magasságok csak látszólagosak voltak, egy
+ezerméteres hegyet egy óra alatt meg lehetett járni, mert maga a
+völgy is hétszáz méter magasban feküdt. A tábor mellett állott ez a
+Csadinye-bodó, alighanem most is ott áll, de azóta ebből az
+országból a mi katonaságunk már kihurcolkodott s azóta most már
+éppenséggel nem tudjuk, hogy mi annak idején miért töltöttük ott az
+időt s miért hagytunk lent tizenhét olyan embert, akik egész bátran
+itthon is meghalhattak volna?</p>
+<p>Szóval a Csadinye-bodó. Annak a legtetején állott egy
+megkopasztott fenyő, rá volt kötözve egy nagy csomó gyanta, meg
+puskapor s az őrnagy lakásából, a táborból villamos gyújtózsinór
+vezetett föl hozzá. Katonai műnyelven úgy hívják az ilyesmit, hogy
+<i>fanále</i>. Arra való, hogyha valamely túlnyomó számú ellenség
+támadná meg a tábort, lángra lobbanjon és tüzével a legközelebbi
+helyőrséget értesítse, hogy baj van, gyertek segíteni. A
+legközelebbi helyőrség Európához hat óra járásnyival idébb feküdt
+Taslidzában, ott a törökök részéről Szulejman Akkib volt a pasa, a
+mi részünkről meg a vörösorrú Fuchs a generális. Ott sokkal nagyobb
+volt a fegyveres erő, mint nálunk s egy őrségnek csak az volt a
+foglalkozása, hogy állandóan a mi fanálénkat figyelje: mikor
+gyullad ki. <span class="pagenum"><a name="Page_7" id=
+"Page_7">-7-</a></span> Nem bántott ott bennünket senki sem.
+Táborunkat nem mi építettük, hanem az előzőleg ott járt szebeni
+vadászok. Azok még veszekedtek. Az egyik vadász rakta a barakk
+favázai közé a téglát, a másik meg puskázott mellette. Azokból még
+haltak el fegyver által, de már a mi időnkben csend és béke volt,
+amit csak az albán hazafiak rablásai zavartak meg olykor. A
+tizenhét halottunk, akit ott hagytunk, nagyrészt betegség nyomán
+távozott közanyánk ölébe: talán a világ legtisztább levegője van
+ott, mégis a halál kasza gyanánt a tüdővészt használta, mert
+hegymászás közben a nehéz fölszerelés alatt kiizzadt a legény, a
+hegytetőkön meg úgy vágott a szél, mint a borotva: e két körülmény
+összejátszásánál fogva kellett síroknak való üregeket vájni a
+sziklákba. Vajjon halottak napján ki tesz most azokra koszorút?
+Senki. Engedd meg, tisztelt olvasóm, hogy én most rájuk tegyem s az
+emlékezés sóhajtását küldjem el ama csontok felé, amelyeknek
+egykori viselői az ország szolgálatában álltak s idegen földbe
+kerültek. Ma úgy sincsen már ott senki, aki tiszteletet adjon
+nekik.</p>
+<p>Ami pedig a hadnagyunk esetét illeti, nagyon kevés híja volt,
+hogy szintén közébük nem került. Egy bolond fogadás nyomán.</p>
+<p>Albán barátaink ebben az időben ismét erősebb működést fejtettek
+ki s rabolták a ruhát, a pénzt, a kecskét és a birkát. A szolgálat
+hirtelen nagyot ugrott. A szabad közlekedés biztosítására szolgáló
+úti őrjáratokat az őrnagy megnégyszerezte. Ahol eddig négy ember is
+elég volt, oda tizenkettőt <span class="pagenum"><a name="Page_8"
+id="Page_8">-8-</a></span> rendelt, míg a tizenkettősek számát
+huszonnégyre emelte. A kajmakámhoz is átizent, (az olyan
+polgármester-főszolgabíró-féle állás a török közigazgatásban) hogy
+járassa jobban a török csendőröket is.</p>
+<p>De azért a helyzet mégsem javult. Nagyon kellemetlen helyzetben
+voltunk. A szerbség a szabadítóját látta bennünk, ellenben a
+törökség gyűlölt bennünket. De amennyire gyűlölt, annyira félt is
+bennünket és a hatalmunkat önkénytelenül is megcsodálta. A tulajdon
+szemeivel láthatta a különbséget a mi katonaságunk s a maga
+katonasága között. Annak a legénysége talán különb anyag, de
+másként anyagi eszközöknek híjával, mert a Stambulból küldött pénz
+elolvadt a pasák kezében: rongyos egyenruha, rossz fegyver; ha egy
+török katonának a Henry-Martini-fegyvere elromlott, meg sem tudták
+csinálni: a mi puskaművesünk javította ki szívességből. Szóval igen
+különös ellenségek voltunk mink ott akkor. Itt rend és összetartás,
+amott példátlan szigorúság, de örökös pénzhiány: a védelmet váró
+nép felénk tekintett. És nem lehetett a védelmére semmit sem tenni.
+Nem volt hozzá juss. Amíg bennünket nem bántottak, nem volt szabad
+még az ujjunkat sem mozdítani. Hiszen még azon helyért is, ahol a
+sátraink álltak, csengő aranyokban a török államnak bért fizettünk.
+Ha a legénységet ásógyakorlatra kellett vinni, hogy a fiatalabb
+katonák is tanulják meg, hogy puskázás esetén miként áshatnak
+maguknak fedezéket: a kajmakámtól erre külön engedélyt <span class=
+"pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9">-9-</a></span> volt
+szükséges kérni s a kajmakám az engedélyt csak a megásott gödrök
+földjének visszatakarása kötelezettsége mellett adta meg. Ezt mind
+tűrni kellett és ide valóban olyan flegmatikus ember kellett, mint
+Kónya Sándor. Sajátos helyzet volt az: négyszáz fiatal, jóizmú
+fegyveres állott a nép védelmére, de teljes és tökéletes
+mozdulatlanságra kárhoztatta őket a berlini szerződés. Gondolom, a
+tizedik pontja.</p>
+<p class="center">* * *</p>
+<p>Azt mondja vacsora alkalmával a tüzérhadnagy:</p>
+<p>– A helyzet kezd ugyanis komolyra válni. Nem kellene ezt már
+tűrni tovább.</p>
+<p>– No, – mondják a többiek – tudjuk, hogy baj van, de a baj nem
+lett nagyobb, mint tegnap volt.</p>
+<p>– Hát – mondja a tüzér – Bogulovics már nagyon közel jár.</p>
+<p>Ennek a Bogulovicsnak a neve ott olyan hírt viselt, mint nálunk
+annak idején Rózsa Sándoré. Albán volt, a török seregben szolgált
+egy ezredorvosnál mint szolga, megölte a gazdáját, kirabolta s
+fölcsapott rablóvezérnek.</p>
+<p>– Hát majd elintézik a captiék – felelnek neki.</p>
+<p>Ez meg a török csendőrök neve. Derék, jól lövő emberek, akik
+azonban szintén az örökös pénzhiányban sinylődtek. A pénzt lehet,
+hogy kiadták Carigrádban nekik, de a pasáknak sok felesége van és
+sok selyemruha kell a hárembe.</p>
+<p>Azt mondja a tüzér: <span class="pagenum"><a name="Page_10" id=
+"Page_10">-10-</a></span></p>
+<p>– Az éjjel egy ember bemászott a sáncomba. Kétszer rálőttek az
+őrök, mégis bemászott. Úgy mászott a bozótban, mint a vadmacska.
+Mikor elébem hozták, azt mondta: inkább lőjjetek agyon, minthogy
+éhen haljak.</p>
+<p>– Miféle ember?</p>
+<p>– Innen lent valami faluból. Bogulovics kirabolta, az egész
+családját megölte, ő maga öt nap óta nem evett. Kérlek – fordult a
+számvivő tiszthez – én most etetem ezt az embert, mert nem birom a
+sáncból kidobni: az étap-relutot fölszámíthatom?</p>
+<p>A számvevő nem szólt semmit, a számvevők ilyenkor nem szoktak
+szólni semmit, de egy ember azt mondja:</p>
+<p>– Hátha így áll a dolog, a helyzet csakugyan kezd komollyá
+válni. A táborig hosszú az út, az őrnagy úr jól tenné, ha
+gondoskodna arról, hogy éjszaka fegyveres őrség kísérje haza a
+lakásáig.</p>
+<p>– Ugyan, – mondja az őrnagy – ne lássatok mindenütt rémképet. Mi
+az ördögnek az őrség?</p>
+<p>A hadnagyunk beleszól:</p>
+<p>– Minek az? Nem kell az ide. Rend van itt. És ha nincsen, majd
+írunk a kajmakámnak.</p>
+<p>A hadnagy ugyanis íródeákja volt az őrnagynak. Nem
+zászlóalj-segédtiszt, hanem konzuli titkár, mivelhogy az őrnagy ott
+egyúttal konzuli minőségben is képviselte az országot. A konzuli
+titkárnak tehát ezen minőségében kötelességében állt, hogy a
+közigazgatás ellen intézett militáris támadásokat kellőleg kivédje.
+Ez is furcsa foglalkozás – egyenruhában. De történnek ilyesmik is.
+<span class="pagenum"><a name="Page_11" id=
+"Page_11">-11-</a></span></p>
+<p>Azt mondja gúnyosan a tüzér:</p>
+<p>– Teszerinted minden rendben van itt, pajtás?</p>
+<p>– Hát persze, hogy rendben van – mondja a hadnagyom.</p>
+<p>– Hát – kötekedik a tüzér – ha olyan rendes itten a
+közbiztonság, légy szíves és csinálj egy sétát föl a fanáléhoz.</p>
+<p>– Miért ne? – mondja a hadnagyom. – De ingyen nem csinálom
+meg.</p>
+<p>– Tíz üveg ménesi cabinet, – mondja a tüzér. – Áll-e a
+fogadás?</p>
+<p>Bár a pénz odalent elég dúsan állt a házhoz, mert a nehezebb
+szolgálatot jobban díjazta az állam s mindent aranyban fizetett,
+ami abban az időben még húsz százalék különbséget is jelentett, de
+azért tíz üveg ménesi bor nem volt megvetendő nyereség. Igen
+megdrágult, mire leért, mert ha Amerikába küldik, kevesebb
+viszontagság éri. Általán ott nagy fényűzés volt magyarországi bort
+inni, de az ottvalót meg nem hívták semminek sem, savanyú volt és
+fekete és sűrű, hogy szinte megállott volna benne a kanál.</p>
+<p>– Áll a fogadás – mondta a hadnagyunk.</p>
+<p>– De én sétáról beszélek és nem őrjáratról – mondja a tüzér. –
+Abban nincsen semmi virtus, ha fölriasztod a készenlétet s tíz
+emberrel fölmászol a hegyre. Sétát mondok én, teljesen egyedül.
+Fegyver nélkül, kard nélkül. Teljesen egyedül.</p>
+<p>– Jó, – mondta a hadnagyunk. – Egyedül, fegyver nélkül, csak a
+kutyámmal. Csak a kézi lámpát viszem magammal. Most tizenegy óra, a
+<span class="pagenum"><a name="Page_12" id=
+"Page_12">-12-</a></span> fanáléhoz nappal háromnegyed órányi az
+út, éjjel egy negyed órával több. Éjfélkor fönt leszek. A jelzés az
+lesz, hogy a fanálé előtt a lámpát háromszor körben
+megforgatom.</p>
+<p>– Áll, – mondta a tüzér s a hadnagy a kutyával meg a lámpával
+megindult.</p>
+<p>A menázsiház erkélyéről föl lehetett látni a Csadinye-bodóra s a
+fanáléra. Onnan lesték. Néha látszott a sötétben a sziklák között
+egy kis fénypont, mint a szentjánosbogár, ahogy halad fölfelé.</p>
+<p>Pontban éjfélkor a lámpa a hegy tetején három fényes körvonalat
+rajzolt a levegőbe.</p>
+<p>– Megnyerte a magyar, – mondta a tüzér s intézkedett, hogy
+hozzák elő a vesztett borokat.</p>
+<p>A hegyről lefelé csak félóra az út, fél egy órára várták vissza
+a nyertest. De még egy órakor sem jött s két órakor sem jött.</p>
+<p>– Bizonyosan elfáradt a mászásban s nem akar idáig jönni, hanem
+lefeküdt a táborban a lakásán.</p>
+<p>– Az nem egészen bizonyos, – mondta az őrnagy, aki eddig egy
+szót sem szólt. – Lehet, hogy lefelé jövet érte valami baj. Meg
+kell nézetni a lakásán.</p>
+<p>Megnézették. De ott sem találták.</p>
+<p>Nyilvánvaló, hogy baj érte valahol.</p>
+<p>Le nem lőtték, mert fegyverdörrenés nem hallatszott, de lehet,
+hogy leszúrták.</p>
+<p>– Szép kis mulatság, – mondta az őrnagy. – Ezek az ostoba
+fogadások! Most már tessék az egész társaságnak fölmászni a
+fanáléhoz: gyerünk elébe. <span class="pagenum"><a name="Page_13"
+id="Page_13">-13-</a></span></p>
+<p>Megindultak, de nem kellett egészen fölmászniok, mert fél három
+óra táján a bodó lábjában találkoztak a hadnaggyal.</p>
+<p>Akkor beszélte el, hogy csakugyan, lefelé jövet kalandja
+történt.</p>
+<p>A fanáléhoz vezető úton van egy őrház, meg egy <i>kúcsa</i>. A
+gunyhót nevezik ott kúcsának, egy vén mogorva kecskepásztor lakott
+benne. Az őrház erődített hely volt, az őr a falakon belül állott.
+A kúcsában fölfelé menet látott világosságot, de nem törődött
+vele.</p>
+<p>De mikor lefelé jött s a kúcsa előtt elhaladt volna, a sötétben
+elébe állott a kecskepásztor.</p>
+<p>– Dobar vecser, – mondta.</p>
+<p>– Dobar vecser, – felelte a hadnagy.</p>
+<p>Novibazár Törökországban van ugyan, de ott jóformán csak az
+Isztambulból kirendelt hivatalos személyek, a közigazgatási emberek
+és a katonatisztek tudnak törökül, járóbeszédül egy
+szerbo-bosnyák-turkó nyelvzagyvalék szolgál, aki azonban a szerb
+vagy a horvát népies nyelvet ismeri, kevés fáradsággal könnyen
+eligazodhat benne.</p>
+<p>A pásztor a jóestét kívánás után ezt mondja a hadnagynak:</p>
+<p>– Gyere be a házamba.</p>
+<p>A házba való meghívás el nem fogadása a Balkánon olyan sértés,
+aminek ott lent, ahol olcsó az emberélet, egyetlen megtorlása van.
+A halál. Ha éjszaka van.</p>
+<p>A hadnagy szó nélkül követte a pásztort. Csak mikor belépett a
+kúcsába, akkor gondolta magában: <span class="pagenum"><a name=
+"Page_14" id="Page_14">-14-</a></span> No, szép Szeged városa,
+téged se látlak többé.</p>
+<p>Öt fegyveres ember ült a tűz körül a földön, a hatodik volt a
+pásztor. Itták a kávét.</p>
+<p>– Dobar vecser, – köszönt be a hadnagy.</p>
+<p>– Dobar vecser, – fogadják mogorván. – Ülj le.</p>
+<p>Leült a többi közé a földre. Azaz, hogy nem is ülnek, hanem csak
+guggolnak ott az emberek.</p>
+<p>Egy öreg rabló, aki egész fegyvertárt viselt az övében, azt
+mondja neki:</p>
+<p>– Mit kerestél itt a bodón?</p>
+<p>– Semmit. Csak sétálni jártam, – felelte a hadnagy.</p>
+<p>– Éjszaka? Fegyver nélkül?</p>
+<p>Ott teljesen szokatlan a fegyver nélkül való járás. A hadnagy
+mondja:</p>
+<p>– Igen, fegyver nélkül. Mi, ha sétálunk, nem szoktunk fegyvert
+viselni.</p>
+<p>Csend. Az emberek a fejüket csóválják és hallgatnak.</p>
+<p>A pásztor megfőzte az ital kávét és sorba adja az apró
+findzsákat. A hadnagyot is kinálja. El kell fogadni. Cserében
+kihúzza a zsebéből az ezüst dohányszelencéjét és kinálja a
+cigarettát. A szelence körbe jár, elfogadtatik, de köszönés
+nélkül.</p>
+<p>A pásztor azt mondja a hadnagynak:</p>
+<p>– Te asszony után jártál a bodón.</p>
+<p>A hadnagy azt feleli:</p>
+<p>– Jokk!</p>
+<p>Sértő szó. Voltaképpen itt azt jelenti, hogy „nem“, de valami
+rendkívül gúnyos, sértő és lenéző <span class="pagenum"><a name=
+"Page_15" id="Page_15">-15-</a></span> értelemben. Ezúttal azonban
+helyesen volt alkalmazva, mint visszautasítása még csak a
+föltevésnek is, mintha a hadnagy asszony után járt volna. Különben
+kellettek is az ördögnek. Nincsen az a juhász, aki olyan áporodott
+juhtúrószagú volna, mint az ott való pásztorasszonyok s azonfelül
+mód nélkül piszkosak.</p>
+<p>– Hát azért, – mondta az öreg rabló, – mert ha asszony után
+jártál volna, most meghaltál volna.</p>
+<p>Megint hallgattak. Újabb kávét főztek, a dohányos szelence
+megint körben járt s a hadnagy azt gondolta magában:
+próba-szerencse. Fölállt, kezet fogott a rablókkal s elköszönt:</p>
+<p>– Laku noty.</p>
+<p class="center">* * *</p>
+<p>– Ez megint nagyon csinos történet, – szólt az őrnagy, mikor a
+hadnagy elmondta az esetet. – Most jut eszembe, hogy az
+élelmezésünk már csakugyan botrányos a menázsban. Örökké ez a
+sovány, rostos marhahus… Tehát holnapután vaddisznóvadászat a
+Csadinye-bodón.</p>
+<p>Nagy, szinte őserdőnek nevezhető rengetegek vannak ott a
+hegyeken. Leginkább a Vakufé, az meg valami szent alapítvány:
+voltaképpen a senkié a rengeteg, az hordott belőle fát, aki akart
+és sok őz meg vadsertés lakott benne. De jól utánuk kellett menni a
+sűrűbe. Afféle hajtóvadászatok voltak azok, amiket műnyelven
+Streifungnak neveznek. Nehéz sport, az egy-két vaddisznó elejtése
+nem érte meg azt a fáradságot, amivel a dolog <span class=
+"pagenum"><a name="Page_16" id="Page_16">-16-</a></span> járt, de
+másként ez volt az egyetlen módja, hogy megtisztítsák a tábor körül
+való erdőségeket a rablóktól. Ilyenkor még sem érezték magukat
+egészen szabadjára s odább vonultak.</p>
+<p>A hajtás harmadnap kora reggel megkezdődött. Mászott felfelé a
+társaság: tisztek s a tábor európai kantinosa, aki jól értette a
+nép nyelvét. Még az első okkupáció idején került le mint katona a
+Balkánba s azután ottragadt. Amíg a terméketlen, sivár sziklákon
+kellett kapaszkodni, még ment valahogy a haladás, de az erdő
+régióiba érve, következett az ősrengeteg, amelyet alig jár valaki
+más, csak a rabló. A favágó csak a széléig megy, hogy onnan téli
+időben levigyen a lova hátán egy teher fát: a völgyben két hatos
+volt az ára annyi fának, amennyit egy ló a hátán levinni bírt.</p>
+<p>A hajtók a legénységből teltek ki, azok elől jártak, a vállukon
+fegyver, a kezükben a kurtanyelű katonaásó, amelynek egyik oldala
+kardélű, a másik oldala fűrész, azzal alkalmasan lehetett a
+rengeteg iszalagjai, gyökerei, bozótjai között utat vágni. Néha
+el-eltünt egy közülök valami gödörbe, hogy azután újból előmásszon.
+Ebből sok nevetség támad, mert a katona hajlandó az ilyen apró
+baleseteket az ügyetlenség rovására írni. Miért nem ügyel jobban?
+Különben hozzászoktak már ahhoz, hogy egy-egy ember elessen,
+fölbukjon, lecsússzon: annyi fegyveragy-törést aligha produkált még
+más társaság, mint a novibazáriak.</p>
+<p>Egy helyen oldalt tisztás látszik a rengetegben és füst szaga
+érzik. Hat ember ül a földön tűz <span class="pagenum"><a name=
+"Page_17" id="Page_17">-17-</a></span> körül, főznek valamit,
+alighanem kávét. Mind fegyveres, körülöttük némely holmi, batyuba
+kötve. Hallják a csörtetők zaját, lármáját az erdő fái alól, de oda
+sem néznek.</p>
+<p>Azt mondja a kantinos:</p>
+<p>– Ezek rablók. Sőt úgy lehet, csak előörsei egy nagyobb
+csapatnak.</p>
+<p>Ez azonban nagyon tág fogalom. Elvégre ott mindenki fegyverrel
+jár, sőt egyenesen bolond az, aki a rengetegben sem visel
+puskát.</p>
+<p>– Meggondolandó a dolog, – mondja a kantinos, – hogy menjünk-e
+beljebb?</p>
+<p>– Hát persze, hogy menjünk – szólt az őrnagy s logikai alapon
+azonnal leszűrte az elfoglalandó álláspontot. – Elsősorban nem is
+bizonyos, hogy rablók. Másodsorban ha azok is, amíg belénk nem
+kötnek, beavatkozásnak helye nincsen. Csak gyerünk tovább.</p>
+<p>Mennek is. Hol őz, hol vadmalac kerül puskacső elé. Ez mind jól
+van. De még egy kicsit beljebb kellene menni, hogy több legyen a
+zsákmány, mert nagyon unalmas már a marhahús odalent.</p>
+<p>Ahogy újból egy sziklacsoporton tisztásra ér a vadászó társaság,
+pásztorgunyhókra találnak. A világ legelhagyatottabb népe lakik
+itten, birkáival, kecskéivel.</p>
+<p>Keresztény jobbágyok. A gunyhókból asszonyok, lányok, gyermekek
+s öregek tolakszanak elő, lármázva és sírva, a kétségbeesés
+elszomorodásával az arcukon és térdre vetvén magukat, így csúsznak
+az őrnagy elé. <span class="pagenum"><a name="Page_18" id=
+"Page_18">-18-</a></span></p>
+<p>– Segíts, gospodár, segíts! A rablók mindenünket elvitték!
+Élelmünket, kevés pénzünket, birkánkat, még ünneplő ruhánkat is!
+Segíts, gospodár, segíts! Éhen halunk a gyermekeinkkel, egy fejet
+tejet nem birunk adni az öregeinknek!</p>
+<p>Az őrnagy a sapkájába vetett egy aranyat, a többiek is adták
+bele a pénzt, rövidesen valami harminc-negyven forint egybegyűlt:
+igen nagy summa azon a helyen, ahol tizenhat forint volt ára egy
+tehénnek s tizenhat krajcár egy tyúknak és húsz krajcár egy liter
+pálinkának. Különben olyanok is voltak tehén, tyúk és pálinka
+egyaránt.</p>
+<p>A pénz szétosztódott s a társaság most már csakugyan
+visszafordult a rablók felé, de már nem volt semmi nyomuk a
+ritkáson, csak a tűz hamuja mutatta, hogy ott is jártak. Ugyan ha
+ráakad is a vadásznép a rablókra, akkor sem sokat tehetett volna
+velük. A szabályok a kereskedelmi utak biztosítását és a
+postaszolgálat fentartását rendelték el s fenn a vad rengetegben
+nincsen sem kereskedelmi út, sem postaszolgálat.</p>
+<p>Itt a beavatkozás a török csendőrök dolga. Amint hogy a völgybe
+érve, az őrnagy tudatta az esetet a kajmakámmal, ez pedig útnak
+indította a captiéket. Megindultak és dalolva haladtak el a tábor
+előtt a Csadinye-bodó felé. Bús dalokat énekelve mentek: némelyik
+részük úgyis most énekel utoljára. Mert fönt a szirteken már a halk
+cserkészés, hason csúszás, bujkálás következik – s nem mind jön
+haza elevenen, aki elment.</p>
+<p>Már az elindulásuk után másnap délfelé ágakból <span class=
+"pagenum"><a name="Page_19" id="Page_19">-19-</a></span> font
+hordágyakon paraszt emberek két csendőr holttestét hozták le a
+hegyek közül.</p>
+<p>Csendes, szótalan, szomorú halottas menet, ahogy a folyó hídján
+áthalad, a túlsó oldalról a fájdalmas sikoltások éneke hallatszik s
+felülmúlja a sziklás hegyi víz hullámainak zúgását.</p>
+<p>A többi captié fönmaradt. Ez egészen egyszerű balkáni észjárás.
+A halottakat hazaküldték, ők megállták a helyet tovább, hogy vagy
+ölnek vagy megöletnek. La illa il Allá.</p>
+<p>Harmadnap délután vidám nóták hangjait hozta le a hegyi
+ösvényről a szellő. Jöttek lefelé a diadalmas csendőrök és zengett
+a bosszúálló Istenhez az ének.</p>
+<p>Nem maguk jöttek. Hozták a rablókat is. Hozták, de a
+rabszállításnak a lehetőleg egyszerűsített különvonatán. Csak a
+fejek jöttek le a hegyi bozótból, a testek ott maradtak, ahol
+lelövettek. A fejeket ismét paraszt emberek hozták a csendőrök
+között: hosszú karókra voltak tűzve a lenyiszált koponyák. Hat fej.
+Több lehunyt szemmel, sápadtan viselte magát, egy pedig rémületesen
+vigyorgott a karón, mert éppen a képe húsába kapta a golyót s ezt
+még a halála után is nevetnivalónak találta.</p>
+<p>A hadnagyunk, ahogy a menet a tábor előtt elhaladt, a faház
+irodájából láthatta a menetet. A mély útból a fejek a karókon
+fölemelkedtek a kancellária ablakáig s ott sorjában elsasiroztak,
+mint illik.</p>
+<p>– Ez azután defilée – vélte a hadnagy, amikor <span class=
+"pagenum"><a name="Page_20" id="Page_20">-20-</a></span> a fejekben
+fölismerte a pár nap előtti éjjelen szerzett ismerőseit. Elől rang
+szerint vonult a <i>kúcsa</i> öreg pásztora, utána a többi rabló s
+a handzsárral lenyiszált nyakakról lógtak a húscafatok.</p>
+<p>A diadalmas dal erősbült, amint a hazatérő csapat a hídra tért s
+azután a túlsó parton kanyarodott a város felé. Mint másszor is,
+most is a különben igen nyugodt és csendes viselkedésű lakosság
+örömlármába tört ki, ha a bosszúvételnek és az
+igazságszolgáltatásnak ezt az előtte egészen természetes és
+megszokott formáját látta. A gyermekek szaladgáltak és kiabáltak az
+utcákon, mint a hetvenes években nálunk, ha kengyelfutó komédiás
+érkezett a városba. Az emberek dala belevegyült a győzelmi énekbe:
+így mentek a captiék lábon s a hat koponyák rúdon a kajmakám háza
+elé, ahol elevenek és holtak megálltak.</p>
+<p>A karókat ott a köves földbe leszúrták, a fejek rajtuk maradtak.
+Ott álltak azután napokig, mint ingyen mutatvány az istenadta nép
+szórakozására. Ezt ott szükségesnek tartják. Mert miként a csáti
+botnak, ennek a dolognak is két vége van. Igazságszolgáltatási, de
+másfelől közigazgatási és rendőri ügy is ez egyszersmind. A török
+igazságszolgáltatás e tekintetben még valahol Hamurábi törvényeinél
+tart s elrettentő példákkal dolgozik. Másfelől így látványosan
+bizonyítandó be, hogy a közbiztonság közegei képesek halált halni a
+népért, de tudnak halált osztani is a népért. Mint a példa
+mutatja.</p>
+<p>Az ügy közigazgatási része pedig abban van, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_21" id="Page_21">-21-</a></span> amit a
+kerek világon mindenütt pénznek neveznek. Az élve visszatért
+captiéknek joguk van ahhoz, hogy azért, mert a halállal
+szembehelyezkedtek, jutalomban részesüljenek. Ez körülményes
+állapot.</p>
+<p>Hogy kik laknak a hegyek között s hányan laknak a hegyek között:
+ki tudná számon tartani? Allá ugyan mindent tud, de Allá ugyanolyan
+isten, mint a pogány magyar „öreg úristene“, aki számon tart ugyan
+mindent, de senkinek sem tartozik felelettel.</p>
+<p>Megtörténhetik tehát, miután az ujjunk sem egyforma, hogy a
+captié kimegy a hegyek közé, a <i>bodókba</i> meg a <i>válékba</i>
+a rabló után s valahol a rengetegben találván egy félvadembert, szó
+nélkül lelövi. A nyakát elválasztja a törzsétől, a fáról karót vág,
+a karót beledugja a nyakba s hazahozza a fejet diadalmasan a rúdon,
+mondván győzedelmi ének éneklése mellett: Im, elvégeztem, a bosszú
+megtétetett, kérem a jutalmamat, kajmakám.</p>
+<p>Az ilyen eljárás mindenesetre csalás volna a captié
+részéről.</p>
+<p>Mert nem mindig érkeznek be hatosával a fejek. Néha kevesebb.
+Volt rá eset, hogy csak szóló-fej érkezett.</p>
+<p>A fejnek tehát kint kell állani a fórumon a kajmakám, mint a
+legfőbb közigazgatási hatóság lakása előtt. Tisztán csak csalások
+és félreértések elkerülése végett. Mert csak ez az egyetlen módja
+annak, hogy a megraboltak, vagy a meggyilkolt hozzátartozói, ha a
+városba hetipiac alkalmával lekerülnek, igazolják, hogy a csendőr a
+bosszút csakugyan illetékes személyen gyakorolta. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_22" id="Page_22">-22-</a></span></p>
+<p>Ez, ha a dolgokat ebből a szempontból nézzük s a helyi
+viszonyokat kellő figyelemmel mértékeljük, elfogadható fölfogás,
+amely gyakorlati érzékre vall.</p>
+<p>Nem másért, hanem tisztán csak ezért állanak őrséget a fejek a
+kajmakám portája előtt.</p>
+<p>Az emberek nézik a fejeket.</p>
+<p>A kutyák is nézik, de nem juthatnak hozzájuk.</p>
+<p>A legyeknek azonban e tekintetben szabadság van engedve. Allá
+szárnyakat adott nekik s így minden korlátozás nélkül röpködhettek
+a fejeken és a birkahúson, amelyet szintén rúdon sütöttek és azon
+hordozták. Nem lehet mondani, hogy drága lett volna akkor a
+hús-étel odalent, mert egy darab bordát a rájatartozó hússal egy
+krajcárért adtak.</p>
+<p>Ezt nem lehet drágaságnak nevezni s miután a hegyekből lejött
+emberek eladták a piacon azt, amit magukkal hoztak: a bocskornak
+való szőrös állati bőröket és a világítógyertyául szolgáló gyantás
+fenyőfa-szilánkokat, húst vettek és ettek és pitét vásároltak
+hozzá, amely fehér és meleg és szintén hordják az utcán a
+készítéséhez értő pékek s egyéb simindzsiások, kiabálván, hogy
+<i>biali vrúcsi</i> és amely oly jó volt, hogy a batalion
+orvosfőnöke büntetés terhe alatt tiltotta el, hogy valaki belőle,
+bárcsak egy harapást is egyen, mert mint mondta a tiszteletreméltó
+doktor: ő és az ő két dögésze nincsenek Karlsbadra s egyéb
+gyomorfürdőhelyekre berendezve.</p>
+<p>Különbözők azonban az egészségi fokozatok. Az emberek minden
+halálveszedelem nélkül ették a <span class="pagenum"><a name=
+"Page_23" id="Page_23">-23-</a></span> <i>mészát</i> és a <i>biali
+vrúcsit</i> s vidám szavakat intéztek a fejekhez:</p>
+<p>– Haj, kutya, úgye nem rabolsz már?</p>
+<p>– Haj, hajduk, úgye nem ölsz már?</p>
+<p>A hadnagy is nézte.</p>
+<p>Arra megy az őrnagy s a vállára üt:</p>
+<p>– No, mit néz rajtuk annyi ideig, Dominig?</p>
+<p>– Őrnagy úr, – mondja a hadnagy, – már sok társaságban
+megfordultam. De ilyen úri társaságot, mint ezek, akik a
+viszontlátogatáshoz névjegy helyett a fejüket küldik be: ilyent még
+nem láttam.</p>
+<p>– Fiam, – fordult az őrnagy egy arra csatangoló közkatonához,
+aki vászonnadrágot viselt, – nem fázol meg ebben a ruhában?</p>
+<p>A katona elértette a kérdést (mivelhogy nem volt szabad a
+városba a gyakorló ruhákban kimenni):</p>
+<p>– Őrnagy úrnak jelentem alássan, rajtam van a másik is, de húst
+kell hazavinnem, azt sajnálnám összezsírozni, mert vadonatúj.
+Tegnap kaptam.</p>
+<p>– Igen, igen, – mondta az őrnagy. – Látja, hadnagy úr, ez
+szabálytalan dolog és mégis helyes dolog. A kincstár érdekei mindig
+szem előtt tartandók… Miért csináltunk volna mi Streifungot, meg
+esetleges nemzetközi bonyodalmat ezek ellen? Mikor így is el van
+intézve a dolog? <span class="pagenum"><a name="Page_24" id=
+"Page_24">-24-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Kutyavér a havon.</h2>
+</div>
+<p>Tél van, jól meglepte a határt a hó, minden aludni látszik,
+csend és némaság van a tájon. Ilyenkor nem igen járnak-kelnek az
+emberek a hidegben, amit nyilvánvalóan mutat az is, hogy az úton
+csak egy ökrös szekér mozog. Halad kifelé, a pusztának. Ritkaság az
+ilyesmit látni, mert errefelé nem szokás az ökrön való járás.
+Leginkább lóval haladnak. Nem is igen van itt szekér, hanem csak
+kocsi.</p>
+<p>Most azonban úgy áll a dolog, hogy ez a szekér fáért megy ki az
+erdőbe. Barátságból, szívességből, meg egy kis részért, amit a
+fából kap. Mert a szekér Savanya Jánosé, ami fa pedig kint van az
+erdőn hazahozni való, az a komáé, bizonyos nevezetű Franczia
+Péteré. Péter ugyanis, mikor árverezték a rőzsét az erdőben,
+rálicitált egy kisebb rakásra, ki is fizette és most azt mennek
+hazahozni. Mindketten ott ülnek a szekéren, beszélgetvén. Van rá
+módjuk, mert az ökör nem szokott valami nagyon sietni. Azért
+mondják a lusta emberre, hogy lassan jár mint az uraság ökre.</p>
+<p>Ezek ugyan nem urasági ökrök, hanem csak célszerű <span class=
+"pagenum"><a name="Page_25" id="Page_25">-25-</a></span> szögény
+embör jószágjai, bár úgy lehet, hogy ennélfogva még lassabban
+mennek. Alig hallatszik, hogy haladnak, pedig így a havas világban
+a csendek csendje ül a tájon. Nem mozog senki és semmi, még a
+varjak is eltávoztak jobb helyre, mert mit keressenek a havon? De
+éppen ezért, mikor némi zajt hall a hátuk mögött Péter,
+visszatekint.</p>
+<p>– No – mondja – gyün a kend kutyája a kuvasz.</p>
+<p>– A Talpas?</p>
+<p>– Az.</p>
+<p>Hát csakugyan. Jön a kutya s ahogy a szekérhez ér, ugyancsak
+ugrál és mint mondani szokás: nagyon hányja-veti a fülét. Ez
+kutyanyelven örömet jelent s ha még trüszög is hozzá, ez a
+legnagyobb fokú örvendezés. Azt mondja ilyenkor a kutya:</p>
+<p>– Hiába akartok elszökni előlem, csak utánatok jöttem a
+tanyábul.</p>
+<p>A gondolatban való beszédre azonban azt mondja Savanya
+János:</p>
+<p>– Az ördög bujjon beléd, miért nem maradtál otthon?</p>
+<p>De a kuvasz csak ugrál előre-hátra a szekér körül, valamit
+kiabál az ökröknek, mond is valamit, amit Franczia Péter alighanem
+megért, szólván:</p>
+<p>– Hiszen otthon hagyta a pulit házőrzőnek.</p>
+<p>Ez némi megnyugtatás volna, mert így a baj csak kisebb. De alig
+telik bele néhány minutum, már hallatszik hátulról a beszéd, hogy
+bek-mek belemek, mire feleli a kuvasz, hogy buff-buff balabuj. Mert
+jön ám a pulikutya is ész nélkül a szekér után s <span class=
+"pagenum"><a name="Page_26" id="Page_26">-26-</a></span> a kis
+fekete gombóc állat szinte nem is szalad, hanem gurul a havon
+sebesen, mint a ballangógyökér, mikor az őszi szélvihar a pusztán
+kergeti. S közelbe érve, mondja a puli is ugyancsak:</p>
+<p>– Engem sem lehet ám becsapni! Engem sem lehet ám becsapni!</p>
+<p>A két állat bolondos táncot jár afölött való örömében, hogy
+megtalálták a szekeret. Savanya János ugyan jókedvvel legelteti a
+szemét a kutyákon, másként azonban ez baj, hogy eljöttek a
+tanyából. Mert ha a kutya így elszökik hazulról a gazda után és az
+orra után menve megtalálja, azt visszakergetni nem lehet. A kutya
+hűsége mondja-e föl ilyenkor a szolgálatot, vagy hogy éppen a
+hűsége tartja ott az úton levő, ennél fogva esetleg veszedelemben
+levő gazdánál: azt nem tudni, de annyi bizonyos, hogy azt sem szó,
+sem ütés el nem riasztja. Ha megverik, néhány száz lépésre
+hátramarad, de azután újra elősompolyog és olyan szomorúan tud a
+szeme nézésével beszélni: ne űzz el, engedd, hogy veled lehessek. A
+külső ember, ha a város felé megy kocsin s észreveszi, hogy a kutya
+utána szökött, inkább visszafordul, így hazamegy vele a kutya is.
+Otthon azután a kutyát megkötik s a gazda újból elindulhat. Mert
+egy rendes házőrző kutya ér annyit, mint egy borjú s ha a kutya a
+kocsival a városba kerül, ott eltéved és elvész.</p>
+<p>Itt ugyan nem a városba mennek most, hanem azért csak baj van.
+Mert a törvény szerint az erdőbe nem szabad bevinni a kutyát. Ha a
+csősz megtalálja a fák közt, lelövi. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_27" id="Page_27">-27-</a></span></p>
+<p>Visszafordulni sem lehet a kutyák kedvéért. Mert itt most meg az
+a baj, hogy ökörrel vannak. Lóval még meg lehetne fordulni, mert
+sebes járású. De az ökörrel nem, mert akkor estig sem érnek ki az
+erdőbe. Pedig a rőzse már ugyancsak szükséges, mert hideg van és a
+tüzelő Franczia Péteréknél végképpen elfogyott.</p>
+<p>A kutyai ügyben a szekéren megindult lassú tanácskozás utoljára
+is abban állapodik meg, hogy nincsen itten már más tennivaló: hadd
+jőjjenek az állatok. János mondja:</p>
+<p>– Majd oda parancsolom őket a szekér alá a kerekek közé.</p>
+<p>– Hát persze, hogy persze – feleli megnyugtatólag Péter,
+egyébként sem az ő kutyáiról lévén szó.</p>
+<p>És mert senki sem tudta még ekkor, hogy mi következik.</p>
+<p class="center">* * *</p>
+<p>Bárki bármit beszéljen, csak elér azért az ökör is oda, ahova
+kívántatódik, mert íme idő multán ott vannak az erdőben. Franczia
+Péter tanulmányozza a rőzserakásokat és bár még az ősszel vette meg
+a magáét, ráismer a mostani havas állapotában is. Mert, amikor
+licitált rá, ócska asszonyszoknyából való kék rongyból azután
+pántlikákat csinált s azokat a rakásnak mind a négy sarkára
+odakötötte. Mert hiszen szokás-mondás ugyan, hogy igaz jószág nem
+vész el, de e tekintetben az elővigyázat sohasem fölösleges. A
+rongyok például <span class="pagenum"><a name="Page_28" id=
+"Page_28">-28-</a></span> most megmondják Péternek az igazát és
+egyben arról is tanubizonyságul szolgálnak, hogy a rőzse egy
+sarkából sem lopott senki. Mert ha lopott volna, a lopott holmival
+elvitte volna a sötétben a rongyot is. Mert annyira már csak mégsem
+szemtelen senki, hogy nappal lopjon. Mert aki ezt tenné, az már
+csakugyan nem volna becsületes ember.</p>
+<p>– Hát ez az no, ha mondom – vélte Franczia Péter a rőzsére
+mutatva.</p>
+<p>– Hóha, hó – szólt Savanya János az ökröknek, mire azok (nagy
+nehezen: egy szóra) megálltak. Ki is veszi azonnal a jármot a
+nyakokból, e nagy fehér szótalanságokat kötélre eresztvén. Azután
+rakják a rőzsét a szekérre, ami voltaképpen nem nagy munka, mert
+nem olyan sok a rőzse, hogy egy fuvarban haza ne lehetne vinni. A
+kutyák ülnek a szekér mellett s nézik a dolgot. Ahogy a rakodással
+készen vannak, a szekérrúdra ül a két ember és előveszik a
+tarisznyát. Enni kell. Az ökröknek nem kell enni adni, mert azok a
+tulajdon belsejükben viszik a tarisznyájukat, kérődzvén kedvükre.
+Az emberek szalonnát esznek kenyérrel, a kutyák kapják a bőrét meg
+a héját. Ha majd ettek, fognak s indulnak mindjárt visszafelé: így
+csak talán nem lesz a kutyákkal semmi baj.</p>
+<p>Ekkor a nem messzi csőszházból, amely eddig a hóban eltemetve
+aludni látszott, kijön a csősz és feléjük tart. De nemcsak maga
+jön, hanem az unokája is beleakaszkodott, fogván öregapó kabátjának
+a zsebje szélét.</p>
+<p>Öregapó mondja neki: <span class="pagenum"><a name="Page_29" id=
+"Page_29">-29-</a></span></p>
+<p>– Ne gyere Juliska, ne gyere kicsinyöm, mögfázol.</p>
+<p>De a kis vakarcs csak belekullancsoskodik és huzatja magát a
+zsebszélnél fogva. Igy a csősz ráhagyja a dolgot s halad. Ahogy
+azonban közel érnek, a két kutya dühödt ugatással támadt rájuk. Azt
+amúgy is megtennék, hogy ugatnának az idegenre, mert a szekérnek és
+ökröknek védelmét kötelességüknek ismerik, de így étel idején
+különösen mérgesek, valószínű, hogy ilyenkor az állat az
+ennivalóját félti a közeledőtől. Mire Savanya János a szekérrúdról
+felugrik, az öreg csősz, bot nélkül lévén, ugyancsak topog a kutyák
+előtt, tolván hátra a két kezével maga mögé a kis unokáját, hogy az
+ebek meg ne marják. A kislány azonban, mire Savanya odaér, hogy a
+kutyákat elkapja, már halálra rémült, reszket, sikít, ordít,
+kiabál.</p>
+<p>Savanyáék kötelet vetnek a megdühödött veres kuvasz nyakába és
+János a pulit a háta szőrénél fogva kapja el. De még így is alig
+lehet a kötélen tartani a kuvaszt, a puli pedig annyira menne neki
+a sikoltozó kisleánynak, hogy még a gazdája kezéhez is
+visszakapkod, hogy eressze.</p>
+<p>Lehet, hogy az öreg csősz a legjobb szándékkal jött, de lehet az
+is, hogy némi bosszankodás volt benne. Lehet, hogy hivatali
+tekintélyét látta megsértve azáltal, hogy tudta és beleegyezése
+nélkül rakták föl a szekérre a rőzsét. Sőt ez a valószínűbb és a
+kutyák szörnyű megvadulásának az oka is ebben keresendő. Mert a
+kutya meg tudja érezni azt, hogy kiken kell ellenséget vélni.
+Mindegy azonban <span class="pagenum"><a name="Page_30" id=
+"Page_30">-30-</a></span> most már, bárhogy van a dolog, a csősz
+tökéletesen dühös. A csőszházból a nagy ugatásra, jajveszékelésre
+és lármára kiszalad a háznép és az öreg szörnyű haraggal kiabál
+nekik.</p>
+<p>– Hozzátok ide a puskámat! Lelüvöm azt a disznó dögöt! Ne tögye
+nehézségössé az én unokámat.</p>
+<p>Savanya fogja a kutyákat.</p>
+<p>– Csak talán nem lüvi kend le?</p>
+<p>– Lelüvöm én – kiabál a csősz.</p>
+<p>– De nem engedöm ám!</p>
+<p>A csősz fia vagy veje azonban szaladva hozza már a puskát és
+szalad utána a háznép is! lüvés lössz. Az öreg kézbe ragadja az
+ócska mordályt és a kutyára fogja. Azonban, ahogy ő takargatta az
+unokáját a kutya elől, úgy takargatja most Savanya a kuvaszt a
+puska elől.</p>
+<p>– Ne bántsa kend, ne bántsa kend! – kiabálja.</p>
+<p>A kötéllel odarántja a kuvaszt a lába közé, csizmáival
+átszorítja derekát. A csősz ordít:</p>
+<p>– Eressze kend el a kutyát! Lelüvöm!</p>
+<p>– Nem eresztöm! – ordít vissza Savanya és a sok ordítozás olyan
+lármát csap a havas erdőben, hogy a többfelé a fákon dolgozó
+napszámosok is előfutnak: talán embert ölnek itt.</p>
+<p>Forog a csősz mindenfelé a puskával, hogy honnan találhatná el a
+kuvaszt, de forog Savanya is, a kutyával a lába között. Végül az
+öreg csősz, félig megvadulva azon, hogy a tekintélye így forog
+kockán, rálő a kutyára. Jól talált. A fejet találta el, a kutya
+megszünik a gazdája lába között <span class="pagenum"><a name=
+"Page_31" id="Page_31">-31-</a></span> ugatni, megroggyan, egy szót
+sem szól, véresen a hóra esik.</p>
+<p>Nagy lárma támad, az ökrök a lövéstől megvadulnak, majd
+elszakítják a kötelet, káromkodások hallatszanak és a csősz, akit
+nagy indulatából a fegyverdörrenés észretérített, sietve vonul
+minden népével vissza a házba.</p>
+<p>Franczia Péter fogja be az ökröket, Savanya nézi a döglött ebet.
+Véres feje mellett megáll a puli és vékony apró szűkölésekkel
+temeti a cimborát. De az egybegyűlt emberek is vetnek utána némi
+elismerést, szólván a riadalom után hirtelen beállott csendben:</p>
+<p>– Kár érte…</p>
+<p>– Jó kutya volt…</p>
+<p>– Röndös kutya volt…</p>
+<p>Savanya úgy érzi, mintha a torkát fojtogatnák. Nem szól semmit,
+mert attól tart, hogy talán sírva fakadna, ami még sem volna illő.
+Csak némán emeli föl az öklét a csőszház ellen. Azután elhaladnak a
+szekérrel, amely után szomorúan ballag a puli.</p>
+<p>A kuvasz teteme ott marad az erdőszélben a havon.</p>
+<p>A szekér már messze jár, de Savanya János olykor visszafordul
+róla és átkozódva emeli az öklét a csőszház felé. Franczia Péter
+bólogat hozzá és azt mondja:</p>
+<p>– Fiskálist köll fogadni.</p>
+<p class="center">* * *</p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_32" id=
+"Page_32">-32-</a></span></p>
+<p>Csakugyan Savanya János ügyvéddel megy el a tárgyalásra a
+járásbíróság elébe. Mert ez olyan dolog, hogy ha a tanya egyik
+sarka rámegy is, itt igazságnak kell történni.</p>
+<p>Egybegyültek mindenek, panaszos, vádlott és tanuk is számosan. A
+fiatal fiskális izgatottan mozog köztük, mert bizonyára különös
+tetemrehívás ez. Az-e? Vagy kutyalövési ügynek nevezzük? Az sem,
+mert ez a törvény szerint nem más, mint idegen ingó dolog szándékos
+megrongálása. Ez a meghatározás Savanyát balsejtelemmel tölti el.
+Hiszen olyan kutya nem volt a határban. Azután csak ingó dolog. A
+kútveder az ingó dolog az ostorfán, mikor a szél fujja, nem pedig a
+kuvasz. Hát micsoda dolog ez?</p>
+<p>De félre az elmélkedésekkel. A bíró a tárgyalásba kezd és
+megkérdezi az öreg csőszt, bizonyos nevezetű Szőke Hadadi Sándort,
+hogy hallván a vádat, bűnösnek érzi-e magát?</p>
+<p>– Hát nem, – mondja az öreg és hivatali méltósággal lép előbbre
+– mert én törvényösen töttem, amit töttem. Itt a bizonyság…</p>
+<p>És a belső zsebből előhúzza az erdőőri utasítást, amelybe bele
+van nyomtatva, hogy a kártékony állatot lelőni kötelesség.</p>
+<p>– De – mondja a bíró – a kutya nem kártékony állat. Akkor nem
+tartanák a tanyákon, ha kártékony volna.</p>
+<p>– De bizony csak – véli Szőke Hadadi – kártékony az, ha nincsen
+kötve.</p>
+<p>Ez érv. De most Savanya tanui lépnek elő és <span class=
+"pagenum"><a name="Page_33" id="Page_33">-33-</a></span> igazolják,
+hogy hiszen kötél volt a kuvasz nyakában, meg a gazda lábai között
+is volt.</p>
+<p>– Itt, – mutatja Savanya a lábait – itt a tulajdon két lábom
+közt volt.</p>
+<p>– Hát pedig – mondja a csősz, bizodalmasan tekintvén a bíró felé
+(hiszen mindketten hivatalos emberek) – én amellett vagyok, amit
+mondtam. Az a kutya van kötve, aki láncon van, karó mellett.</p>
+<p>– De a gazdája lába közül lőtte kend ki?</p>
+<p>– Hát ha onnan is, – rángatja panyókára a vállát az öreg csősz –
+akkor is csak törvénytelen állat volt. A törvény kötelez engöm.</p>
+<p>A törvény… A csősz diadalmasan néz körül. Ki az, aki a törvény
+ellen mer? Savanya szomorúan kezdi érezni, hogy a kuvasz esete
+alighanem megbosszulatlanul marad.</p>
+<p>Azonban okos ember a bíró, mert hiszen azért bíró. A csősznek
+most így adja föl a szót:</p>
+<p>– Ha kendnek minden törvénytelen állatot le kell lőni, mért nem
+lőtte kend le a pulit is?</p>
+<p>Savanyáék pártján elfojtott kacaj. Ahán. Ez azután kérdés. Ez
+már teszi.</p>
+<p>Az öreg csősz is meg van lepődve. Az ám. Csakugyan. Erre nem
+számított. Kezd megzavarodni. De azután hirtelen támad az ősz hajak
+alatt egy gondolat és csendesen feleli a bírónak:</p>
+<p>– Mert a csőszpuskának csak egy csöve van.</p>
+<p>Hiába azonban minden furfang és okoskodás. A bíró kétszáz
+koronára elítéli a csőszt, amit az megroggyanva vesz tudomásul.
+Csak akkor éled, mikor tudatja vele a bíró, hogy büntetlen multjára
+<span class="pagenum"><a name="Page_34" id=
+"Page_34">-34-</a></span> való tekintettel az ítélet végrehajtását
+felfüggeszti.</p>
+<p>– Hanem – mondja tovább – kártérítéssel tartozik. A kutya árát
+meg kell fizetni.</p>
+<p>– Hejnye, hejnye – csóválja a fejét öreg Hadadi Sándor.</p>
+<p>– De pedig úgy, úgy – vélik Savanyáék és a fiatal szorgos
+fiskális azonnal meg is állapítja a kutya árát:</p>
+<p>– Nyolcvan koronát ért a kutya!</p>
+<p>Savanyának ez tetszik. Hálás pillantást vet az ügyvédre és a
+kuvasz méltatásába kezd. (Az sem gondolta volna világéletében, hogy
+ilyen úri helyen fájlalódnak a fejek végette.) Mondja Savanya:</p>
+<p>– Hát szép kutya volt. Nagy kutya volt. Erős, bátor… Az üsmert a
+határban mindönkit.</p>
+<p>Mélabúsan teszi hozzá:</p>
+<p>– Ugyan ütet is üsmerte mindönki a határban.</p>
+<p>A tanuk komoly meggyőződéssel bólogatnak:</p>
+<p>– Hát ami igaz, az igaz.</p>
+<p>– No de – mondja a bíró – nyolcvan koronát még sem ér egy
+házőrző kutya.</p>
+<p>– Hát kit így, kit úgy, – véli Savanya – kutyája válogatja, mög
+gazdája válogatja.</p>
+<p>Hát ez az. Savanya így állapítja meg, hogy mi az a praetium
+affectionis. A magyar törvény sokkal szebb szavat talált erre a
+fogalomra. Ugy hívja, hogy: kéj-becsár.</p>
+<p>A bíró előszólít egy tanut:</p>
+<p>– Hát ismerte maga azt a kutyát?</p>
+<p>– Hát – feleli sértődve a tanu – már mögkéröm az urat, hát
+hogyne üsmertem volna. Ugy <span class="pagenum"><a name="Page_35"
+id="Page_35">-35-</a></span> igaz, ahogy a sógor mondja: üsmert az
+mindönkit, mög ütet is üsmerte mindönki.</p>
+<p>– No jó – mondja a bíró. Hát mennyi pénzt adott volna érte?</p>
+<p>A tanu előreteszi az egyik lábát s gondolkozva nézi a csizmája
+fejét.</p>
+<p>– Pénzt, – szól – pénzt nem adtam volna érte.</p>
+<p>– Akkor hát nem is ért a kutya semmit.</p>
+<p>Most többen is szólnak:</p>
+<p>– Dehogy nem, dehogy nem. Ért az. Csakhogy nem szokás kutyáért
+pénzt adni. A kutyát cserélni szokás.</p>
+<p>– Azután mit adott volna cserébe?</p>
+<p>A tanu megint gondolkozik, a bíró meg türelmetlenkedik. Valóban,
+a kéj-becsár megállapítása nem egészen könnyű dolog.</p>
+<p>Az ember széjjelnéz, hátratekint, mintha a többitől várná
+beszédéhez a jóváhagyást.</p>
+<p>– Hát egy birkát löhetött volna érte adni.</p>
+<p>– Milyen birkát? Valami kis bárányt?</p>
+<p>– Nem. Öreg birkát.</p>
+<p>– Mit ér egy öreg birka?</p>
+<p>– Hét-nyolc pengőt.</p>
+<p>– Jól van – állapodik meg a bíró a dologban. Tehát egy nyolc
+forintot érő birkát adna a kutyáért, ha megvolna.</p>
+<p>A tanu helyénvalónak találja a teljes igazság kedvéért – még egy
+megjegyzést tenni.</p>
+<p>– Már kérem alássan, – mondja és lassan sikálja a kezefejével az
+állát – én nem adnék érte még egy kis bárányt se, mert neköm van
+kutyám. Hanem <span class="pagenum"><a name="Page_36" id=
+"Page_36">-36-</a></span> ezt úgy köll fölfogni, hogy akinek
+nincsen kutyája, annak mögért volna egy öreg birkát…</p>
+<p>Jól van ez már így is. A bíró a különféle körülményeket
+mérlegelve, huszonöt koronában állapítja meg az elpusztult kuvasz
+árát.</p>
+<p>– Hallotta, – szól Hadadihoz – huszonöt korona. Ennyit tartozik
+kártérítésben fizetni.</p>
+<p>Az öreg csősz félszemmel néz a bíróra, azután kérdezi:</p>
+<p>– Mennyi az, kéröm?</p>
+<p>– Mennyi? – mondja a bíró. Hát hogyan mondjam? Huszonöt korona
+az huszonöt korona.</p>
+<p>– Nem értök én ahhoz – feleli Szőke Hadadi elütőleg. Hanem, hogy
+mennyi pengőben?</p>
+<p>– Tizenkét forint ötven krajcár. Ennyit fizet kend.
+Belenyugszik?</p>
+<p>Az öreg elszomorodva feleli:</p>
+<p>– Hát, ha muszáj…</p>
+<p>Azonban Savanya János áll elő:</p>
+<p>– De kéröm alássan, én mög keveslöm azt a pénzt a kutya
+árában.</p>
+<p>– Elég az pedig, hallja – inti le a bíró.</p>
+<p>– De kéröm, veszteségbe, szomorúságba, fájdalomba, miért volna
+az elég?</p>
+<p>– Azért, – mondja ki a bíró az igazságot – mert a kutyának
+nincsen szalonnája.</p>
+<p>Öreg Szőke Hadadi sietve gombolja ki a mellényt, hogy a
+pénzes-zacskót elővéve, azonnal fizessen. Amíg följebb nem megy a
+kutyának az ára. Savanya a pénzt zsebreteszi.</p>
+<p>– No – mondja a bíró, az ügy sikeres elintézése <span class=
+"pagenum"><a name="Page_37" id="Page_37">-37-</a></span> után –
+most már nincsen baj semmi, úgy-e? Meg vannak elégedve mind a két
+oldalon?</p>
+<p>Szőke Hadadi fölhúzza a vállát, legyint a kezével.</p>
+<p>– Hát a bírság… mindegy no. Ha így van az ítélet, hát így van.
+De én már embörrel ezöntúl nem találkozhatok odaki, hogy mög ne
+kérdözze tüllem: mikor mögy kend mögint kutyára vadászni, Sándor
+bácsi?</p>
+<p>Savanyáék gúnyosan mosolyognak. Mert hiszen ha csak ennyiből
+állna a dolog. De van folytatása is. Öreg Szőke Hadadi Sándor
+nevéből a mai naptól kezdve a Szőke név kimaradt. Mától kezdve a
+helyét a Kutyavadász gúnyszó foglalta el. Hatalmas úr az Isten, de
+ezt a nevet róluk többé még ő sem veszi le. Idővel, amikor az öreg
+csősz már nem is él és a Juliska unoka lesz férjhez menendő, csak
+úgy fog arról a pusztaszélen a szó verni:</p>
+<p>– A Kutyavadász Hadadiék Julcsájának holnap kötik be a fejét.
+<span class="pagenum"><a name="Page_38" id=
+"Page_38">-38-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Elmúlás előtt.</h2>
+</div>
+<p>Ami a vékonyságot illeti, az még nem nagy baj, ha valaki vékony,
+mert hiszen nem is mindig vékony az, akit annak mondanak. Némelyik
+ember csak azért látszik olyan vékonynak, mert nagyon hosszú.</p>
+<p>– Ha egy harmadával rövidebb volna, egészen rendes testállása
+lenne neki – mondják.</p>
+<p>Mostanában ugyan már nem nagyon sűrűn adódnak elő szálas
+emberek. Fogynak, nem tudni, miért? Egyesek arra vetnek, hogy a nép
+nagyon hamar munkába fogja a gyermekét s ezért maradna most
+rövidebbre, mint ezeknek előtte. De hiszen azelőtt is korán munkába
+fogta, talán még korábban, mint most, mikor az iskolai törvény ezt
+a szokást mégis csak korlátok közé szorítja. Mások a pálinkát
+okolják, megint mások a korai dohányzást, romló lakásviszonyokat,
+hiányos és egészségtelen táplálkozást. Azon a tényen azonban nem
+változtat az egyik elmélet sem, hogy rövidülnek az emberek.
+Hivatalos írást erről aligha vezetnek, de amúgy szemmel látható.
+Aki szálas ember régebben szolgálta <span class="pagenum"><a name=
+"Page_39" id="Page_39">-39-</a></span> ki a katonaságot, emlékezhet
+arra, hogy mikor berukkolt a századhoz, nagyság szerint valami
+nyolcadik-kilencedik volt a legények között, ellenben szolgálatának
+harmadik esztendejében már ő volt a leghosszabb köztük. Mert mindig
+apróbbak jöttek az eltávozott hosszúk után. Vagy hogy talán ennek
+is olyan szokása van, mint a kukoricának, hogy az egyik esztendőben
+magasabb szárat vet, a másikban alacsonyat?</p>
+<p>Ugyan a kukoricánál is az alacsony száron néha több a cső, mint
+a magoson. Ha hosszúra nő a buza, megdől s fejét leteríti a földre.
+Ha szélvihar van, a bokorfa állja, ellenben a hosszú jegenyeakác
+eldől, mert nem bírja a gyökere a homokban tartani.</p>
+<p>Az emberekben is van ez így. A kis emberre azt mondják, hogy ki
+se látszol a földből, te kis gömböc, te hasban vállas, te
+kútkolonc, te lábatlanság! – A hosszúra azt mondják, mit akarsz, te
+nagy hoppász, tögyél vasalóvasat a zsebödbe, mert elfúj a szél, te
+emeletös gólya! – S hozzáteszik:</p>
+<p>– Kend különben már gazdag embör löhet, mert takarékosan él.
+Kend ha a szíjgyártónál szíjat vásárol, a fele is elég egyszöri
+viseletre.</p>
+<p>A hosszú azt mondja erre:</p>
+<p>– Csak beszéljen kend, kis tökmag. Hiszen amelyik kerítésön én
+átlépök, az alatt kend csak úgy tud átbújni, ha négykézláb lukat
+kapar magának, mint a kutya.</p>
+<p>Ezek azonban csak mind tréfabeszédek, amik <span class=
+"pagenum"><a name="Page_40" id="Page_40">-40-</a></span> semmi
+vizet sem zavarnak, csak azért mondatnak, hogy az idő teljen.
+Ellenben más dolog az, mikor a hosszú emberre ránéznek a többiek s
+félig térfásan, félig szánakozva mondják neki:</p>
+<p>– Mivel élsz te hé? Talán tengeri herkentyűvel? Vagy cukros
+levegővel, mint az urak?</p>
+<p>– Már miért? – kérdezi a hosszú.</p>
+<p>– Hát már apránkint a melled egészen odaszárad a hátadhoz.</p>
+<p>A hosszú a fejét lehajtja. Hát ez az.</p>
+<p>Az emberek is összenéznek. Hát ez az. Elérte a száraz betegség.
+Ami ellen nincs orvosság. Isszák ugyan ellene a petroleumos
+pálinkát, főzik róla a székifű virágát, a nyakat nagy és hosszú
+szalagokkal betekerik, a mellény alá a háton keresztbe
+asszonykendőt kötnek, mindez azonban nem sokat szokott érni.</p>
+<p>A hosszú a fejét fölemeli. Kiegyenesedik, mint régente, mikor
+mint leghosszabb ember, a zászlót hordozta a regimentben. A Fánit.
+A regimencfánit… Ej… azonban, nem megy ez már úgy, mint ezeknek
+előtte. A mell nem engedelmeskedik, mert szaggatások vannak benne,
+a nyak pedig megvékonyodott, szinte idegenül forog rajta a fej. A
+hosszú elkeseredetten mondja a bormérőnek, mert az ilyen esetek ott
+szoktak történni:</p>
+<p>– Hozzék kend egy liter bort.</p>
+<p>Azt mondja a kocsmáros:</p>
+<p>– Miért?</p>
+<p>Feleli a hosszú:</p>
+<p>– Miért? Hát pénzért! <span class="pagenum"><a name="Page_41"
+id="Page_41">-41-</a></span></p>
+<p>– Nono – feleli amaz, miután ez a beszéd csak azért történt,
+hogy nevessenek is valami keveset.</p>
+<p>Azt mondja egy kövéres, mosolygó képű alacsony, abban a biztató
+tudatban, hogy vele ez világi életben soha olyan nem történhet,
+mint a hosszúval történt:</p>
+<p>– Jobb volna, ha tejet inna kend.</p>
+<p>A hosszú megüti a kezével a levegőt.</p>
+<p>– Ittam én már azt is.</p>
+<p>– De sokat igyon kend. De ne úgy mint az urak, hogy
+incum-fáncum, meg mi fene. Hanem úgy igya kend, ahogy a tehénbül
+kigyün.</p>
+<p>Egy ember két ujjával ráüt az asztalra:</p>
+<p>– Ez úgy van.</p>
+<p>Ez az ember ugyanis korán özvegységre jutott s nem feledhetvén
+sehogy sem az elhalt hitvest, nincsen lelke ahhoz, hogy az
+asszonynak mását vigye a házhoz mostoha gyanánt. Ily módon náluk a
+tűzhelyen nem túlságosan füstösödnek be a bögrék, hanem van egy
+tehene, ád nyolc litert – már nem hogy egyszerre, hanem reggel
+négyet, meg este négyet. A tehénnek a mezőre való reggeli
+szolgálatba menetel előtt alatta reggelizik ez az ember a két kis
+családdal, meleg ilyenkor a tej tűz nélkül, úgy ahogy előadódik.
+Estére kelve hazajön a mezők illatos füvei közül a jó tehén s a
+szarvaival valahogy beférvén a kiskapun és szép két szolíd szemével
+a két kis családra nézvén, azt mondja:</p>
+<p>– Hozott már megint négy lityi élelmet a búböce.</p>
+<p>Akkor megint csak aláállnak az apjukkal egyetemben bögrézni és
+ebben nincsen semmi sem, mert <span class="pagenum"><a name=
+"Page_42" id="Page_42">-42-</a></span> nyolc liter tej egy embernek
+és két kis családnak kenyérrel egy napra elég, legföljebb a tehén,
+fejetvén, olykor félszemmel hátratekint, hogy a testéből adott
+meleg ételnek a fölosztása a két kis család között a szociális
+szempontok megtartása mellett történik-e.</p>
+<p>Ez az ember tehát, aki így él, ismételten most már három ujjal
+üt az asztalra, mondván:</p>
+<p>– Sokat. Azután a tehénbül, ne a boltbul.</p>
+<p>A hosszú nyújtja az üres üveget a bormérőnek, hogy még hozzon
+bele:</p>
+<p>– Beszélhetnek kendék, amit akarnak. Nem segít én rajtam már
+más, csak a bor. Mindig bennem van az álom hidege, mintha csak
+mindig akkor keltem volna föl az ágyból. Hanem a bor melegít. Az
+jó. Azzal bírom én ki.</p>
+<p>… Kintvaló emberek nem tudnak érvelni. Nincsen rá szavuk
+elegendő. A gondolatok oly változatosak, hogy sűrűek, de a fej nem
+tud a kifejezésükre a nyelvnek munkát adni. Mérhetlen szókincsük
+másfelé való irányban fejlődött, a lélekhez való szóláshoz azonban
+kevés a szavuk. A gondolatok járnak-kelnek az agyakban, de senki
+sem mondja ki, mert nem is tudná, hogy miként. Csak a gondolatokból
+leszűrődött igazság jut kifejezésre ilyképpen, mint a mosolygósképű
+alacsony szólja is:</p>
+<p>– Hát tíz liter borba fogadok, hogy nem élsz egy esztendeig.</p>
+<p>A hosszú, a pohárral a kezében, rábámul. Csillog a szeme, sovány
+arcára kiülnek a bortűz bazsarózsái és azt kiáltja: <span class=
+"pagenum"><a name="Page_43" id="Page_43">-43-</a></span></p>
+<p>– Hát nem tíz literbe, hanem fél akóba fogadok, hogy elélök még
+nem is egy, hanem két esztendeig.</p>
+<p>Hát ez bizony nem egészen a vigalmi helyre való beszéd s úgy
+tetszik, mintha a nyitott ablak között a keresztszélben lassan
+lovagolna hol erre, hol arra a Csonthalál, vigyorogván rozoga
+fogaival szokása szerint s a kaszájának éle oly kivert, hogy rendes
+ember ezt valóban még szénához sem használhatná.</p>
+<p>Hideg fuvalmakat visz átal a keresztszél a szobán.</p>
+<p>De a hosszú azt mondja mérgesen:</p>
+<p>– Hát én állom! Hát én mondom! Hát én fél akót töszök arra, hogy
+én élök még két esztendeig.</p>
+<p>Egy csendes hallgató beleszól részvétteljes hangon:</p>
+<p>– Ugy engedje az Isten…</p>
+<p>Szomorúság van itt; hiába, szomorúság van. Mily jobb volna
+másról beszélni, mikor pedig látszik, hogy a hangjából is ugat a
+halál kutyája. Az emberek mennének, – de nem mennek. Gondolkodásba
+esnek. Mitől vannak az ilyen betegségek? Mondják, hogy ez nem
+mástól van, hanem hogy hűtés. Ősszel éri az ilyen az embert, a kora
+harmaton, amidőn majdnem téli hideg van már, de még nincsen a
+télnek nekiöltözködve az ember. Mások azt mondják, hogy a
+szárazbetegség úgy öröklődik, mint az anyajegy. Ugyan most már azt
+is beszélik, hogy az volna a legnagyobb baj, hogy a tanyákon a
+pincét külön szokás építeni. Jóformán sehol sincsen pince a házak
+alatt s így az alulról való földi hidegségek minden mérgükkel a
+<span class="pagenum"><a name="Page_44" id=
+"Page_44">-44-</a></span> szobába nyomulnak. A gyenge gyereknek már
+kicsi korában kitekerik a nyakát, ezért van annyi szomorú kis sír a
+tanyai temetőkben, – aki gyerek pedig megbirkózik velük, azért azon
+is csak otthagyják a kezük nyomát az egész életére. Bár azonban ki
+tudhatna ezek felől valami bizonyosat? A hosszú nyújtja a kezét a
+mosolygós alacsony felé:</p>
+<p>– Hát gyáva legény kend, ha möghátrál. Kend ajánlotta a
+fogadást, hát én állom. Csapjon kend föl!</p>
+<p>Amaz kényszeredetten nyújtja a tenyerét s megfogják egymás
+kezét.</p>
+<p>– Hát jól van, – szól a mosolygós alacsony. Nem azért mondtam én
+azt, János, hogy mondjam, hanem csak úgy mondtam. Hogy ne bort
+igyál te a hordóbul, hanem tejet a tehénbül.</p>
+<p>– Vagy pedig még jobb volna, ha szamártejet, – véli egy ember,
+de azonnal észreveszi, hogy hiábavaló tanáccsal szolgál mondván: –
+azonban hiszen nincs is már szamár.</p>
+<p>Aminthogy igaz is. Idővel ez is kipusztul, mint a réti csikasz
+meg a túzok.</p>
+<p>A hosszú megint csak legyint a kezével. Hol kiegyenesedik, hol
+meggörbül, már a szerint, ahogy a köhögés fojtogatja.</p>
+<p>– Ne féljenek kendtök, amíg engöm látnak. Élök én még három
+esztendeig is.</p>
+<p>A résztvevő hang ismét mondja csendesen:</p>
+<p>– Úgy engedje az isten… Mert az ő keziben van mindnyájunk
+sorsa.</p>
+<p class="center">* * *</p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_45" id=
+"Page_45">-45-</a></span></p>
+<p>Ez csakugyan így is van és nincs máskülönben. Ő szent felsége
+azonban már mit sem hallgathatott e fohászkodásra, mert nincsen
+hatalom, amely meg ne hajoljon a halál előtt. Négy hét mulva a
+hosszú ember tanyájából a gyászoknak ruhájába öltözött asszony
+haladt ki, tolta talicskán a fél akó bort a mosolygós alacsony
+tanyája felé. A halott becsülete így kívánta ezt, mert az életben
+tett fogadást nem váltja meg a halál, annak eleget kell tenni az
+elmulás után is.</p>
+<p>Fél akó bor fél mázsa teher s a homok nehéz még a gyalogösvényen
+is. Az asszony sűrűn letette a talicskát s megállt mellette
+pihenni. Törölte kendőjével verejtékes homlokát s törölte a
+minduntalan sírásra álló szemeit. Szomorú sóhajtása sziklát
+repeszthetett volna, errefelé azonban nincsenek sziklák, csak a
+gyenge szellő jár a mezőn, amely alatt az elődök csontjai
+szerteszét nyugosznak. Fölfogta tehát újra az asszony a talicska
+szarvát: ő, mint becsületes élő, a halott becsületét tolta maga
+előtt. <span class="pagenum"><a name="Page_46" id=
+"Page_46">-46-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>… boldog Isten birja.</h2>
+</div>
+<p>Nyáron át, ha több napig esik az eső s utána hirtelen igen meleg
+napos időjárás köszönt be, sajátságos látvány a hullámzó homok.
+Ahogy a nap sütése nyomán adja ki magából az elnyelt sok
+nedvességet, a homok felső része mozgásba kezd s olyképpen
+hullámzik, mint mikor gyönge szellő fodrozza a tó vizét.</p>
+<p>A tanyai apró gyerek, mikor látja ezt a dolgot, nagyot
+kiált:</p>
+<p>– Édös apám! Nézze kend már! Nyől a főd!</p>
+<p>– Az ám, fiam, – hagyja rá az apja – nyől. Csak az a baj, hogy
+csak fölfelé nyől.</p>
+<p>Csakugyan fölfelé nő, duzzadozik, emelkedik, de azt is csak
+addig, amíg a nap vissza nem szívja tőle irígyen azt a vizet, amit
+kapott. Azután még fölfelé sem nő. Oldalt pedig sehogysem nő és
+sohasem nő. Mindenütt szomszédok állják a határát, azok is nőnének,
+ha lehetne, de nem lehet: a földecskék egyformák maradnak s a
+tanyai kutya ha húsz évig él is, a birtokhatár tekintetében nem
+kell új tanulmányokat csinálnia. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_47" id="Page_47">-47-</a></span></p>
+<p>A „kiscsalád“ azonban nem olyan mint a föld, mert az nő, azaz
+hogy szaporodik. A tanyai nyelvben a gyermek külön-külön véve:
+cseléd, a familia összes tagjai együttvéve: család, külön
+együttvéve a gyerekek: kis családok. S a kis családok bizony
+szaporodnak. Van belőlük sok, bár hullik is lehetősen. A külső
+temetőket az jellemzi, hogy sűrűen domborodnak benne az apró
+sírhalmok, de azért csak marad gyerek. E tekintetben az a nézet az
+irányadó, hogy a gyerek olyan, mint az üvegpohár. Törékeny. De
+éppen ezért kell belőle sok. Hogyha egy-kettő eltörik is, azt észre
+se lehessen venni.</p>
+<p>Miután azonban a föld csak fölfelé nő s azt sem teszi mindig,
+hát itt baj van. A gyerek sokasodik, a föld nem. A föld minden
+öröklés után apróbbra tagozódik, már hírül sem akkora, mint nagyapó
+idején volt. Utoljára egynek-egynek csak oly kicsike marad, hogy
+alig lehet belőle megélni. Ugy a hat hold körülbelül az a haza,
+amin egy család a kintvaló életben el lehet valahogy. Olyképpen,
+hogyha otthon nincsen dolog, másfelé elmegy napszámba, aki csak
+bir. Azon alul már csak tengődés az élet.</p>
+<p>Igy állván a dolgok, amikor Márki Sándor a maga kilenc hold
+földjéről elhalt s utána maradt az özvegy, egy eladóleány s két
+legényfiú, az Andris fiú a temetés után, ahogy ülnének otthon a
+szívek szakgatásaiban, azt mondta, hogy valamit segítségül
+mondjon:</p>
+<p>– Én mög majd bemék a városba cselédnek. Egy szájjal kevesebb
+lössz, aki a kenyeres polcra tekint. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_48" id="Page_48">-48-</a></span></p>
+<p>Cselédnek. Nehéz szó, irgalmatlanul nehéz szó olyan helyen, ahol
+eddig a kis haza szabad függetlenséget adott. Más keze-lábának
+lenni szomorú sors e helyeken nagyon és ez a szó olyan, mintha két
+élesre fent páros kés volna, amely két oldalon is hasogatja a
+lelkeket.</p>
+<p>Az özvegy sírva fakadt megint, csak hogy most már ezt meg
+kellett érni.</p>
+<p>– Élet, élet, – sóhajtotta – mikor éröm végedet? Én jó uram,
+ugyan hogy volt lelköd elhagyni engöm.</p>
+<p>A Mihály legény azt mondja:</p>
+<p>– Ne Andris mönjön. Majd én mögyök.</p>
+<p>Andris beleszól!</p>
+<p>– Nem. Te vagy az öregebb, testvér. Az öregebb maradjon a
+gazdaságban. Én majd csak jobban ellígek-lógok odabent
+valahogy.</p>
+<p>Nézi őket az özvegy a könnyes szeme szivárványán keresztül:
+melyik karját vágják le? Mert ez két olyan kar, hogy akár a bal,
+akár a jobb: egyformán a szíve felé esik mind a kettő.</p>
+<p>A leány, az eladóleány, a padkán ülve nézi a szoba földjét s azt
+mondja:</p>
+<p>– Ti maradjatok itthon. Majd én keresek odabent szolgálatot.</p>
+<p>Most mind a három másik egyszerre mondja:</p>
+<p>– Hát!</p>
+<p>Hát. Hát persze, hogy hát. Hát még mit nem? Éppen te mennél. Nem
+mégy. Nini. Hogy híred keljen? Hogy azt mondják rólad, hogy urak
+rongya lettél? <span class="pagenum"><a name="Page_49" id=
+"Page_49">-49-</a></span></p>
+<p>Van benne valami. Híre megy az ilyesminek. S gyanút fognak a
+kintvaló emberek. A jó hír könnyen elvész, annál veszendőbb portéka
+nincsen. Nem mégy, hát nem mégy no, maradj anyádnál. Majd így akad
+becsületes ember, aki elvesz, a család híriben eddig nincsen hiba:
+mért rongálnánk a becsületünket?</p>
+<p>Mihály azt mondja:</p>
+<p>– Én mék!</p>
+<p>Andris kéri a bátyját:</p>
+<p>– Testvér, én mék.</p>
+<p>Ugat odakint a kutya. Jön a sógor. Benyitja a pitvarajtót s a
+konyhában köhécsel. Tisztesség hozza magával, hogy előtte a
+szobaajtót kinyissák s megkérjék, hogy kerüljön belül.</p>
+<p>– Nono, hát hiszen nem azér… – mondja a sógor, mert ez hozzá
+tartozik az udvariassághoz.</p>
+<p>A sógor bejön s leül a székre, amelyet az özvegy a kötényével
+előbb letörült, jelezvén ez által a szíves fogadtatást.</p>
+<p>– No, – kérdi a sógor.</p>
+<p>– Hát csak ehun-e. Találgatjuk sorsunkat, – mondja az
+özvegy.</p>
+<p>A legények beszélnek a sógornak. Hogy menni akarnak szolgálatba.
+Hogy az itthonvalókon segítsenek.</p>
+<p>A sógor bólogat, hogy valóban, valóban, valóban. Ennek úgy kell
+lenni. Szép dolog a gyermekek részirül. Szülőszeretés az ilyen. A
+sógorasszony ne vegye a lelkére olyan nagyon. A lány nem mehet. A
+lány itthon eladó, becsületes legénynek, aki hites <span class=
+"pagenum"><a name="Page_50" id="Page_50">-50-</a></span> ura lesz,
+míg bent Szodomák és Gomorhák vannak, az ördög cilinderbe meg cifra
+katonaruhába van fölöltözködve és az utcasarkokon leselkedik. A
+lány ne menjen, az egy világért se menjen.</p>
+<p>Az özvegy most mondja is, amit az előbb csak gondolt:</p>
+<p>– Melyik karomat vágassam?</p>
+<p>A sógor a pipáját tömködi, mert nagyon alkalmas dohánya van most
+neki. Szűzdohány. Ez kiszokott dudorodni a pipából és úgy lesi a
+fináncot.</p>
+<p>– Már hogy melyik fiú menjen? Az attól függ, hogy melyik mihez
+ért? Mit tud olyasmit, aminek a városban hasznát lehetne venni.
+Mert ott is van ugyan aratás, de ott nem kaszával aratnak, hanem
+ésszel mög furfanggal.</p>
+<p>Hát mit tudnak a legényfiak ahhoz? Tudnak írni, olvasni,
+számolni, amit a tanyai iskolában megtanultak, az Andris tud
+pikulázni is, de ezenfölül csak az a tudományuk van meg, ami a
+kintvaló élethez szükségeltetik.</p>
+<p>Andris szól:</p>
+<p>– A lóhoz értök én. Elmék kocsisnak. Mert én úgyis fiakeros
+akarok lönni. Én úgyis mindig mondtam már kicsi koromban is, hogy
+én az szeretnék lönni. Hát hagy menjek én, Mihály.</p>
+<p>Mihály úgy érzi, hogy az öccsének igaza van, mert csakugyan
+szereti a kocsisságot, hisz itthon is jóformán mindig az istállóban
+lakik és danolós kedve van, ha a lovat csutakolja.</p>
+<p>Ennélfogva hát hadd menjen Andris. Elvégre az <span class=
+"pagenum"><a name="Page_51" id="Page_51">-51-</a></span> a város
+sincsen az óperenciás tenger határán. Majd fölkeresik néha. Ugyan
+ha más foglalkozást vállalna, olykor ő is hazajöhetne, a homoki
+ember mind jó gyalogos, mert a homokon való járás-kelésben igen
+megedződnek az inak, de hát a kocsisembernek ritkán jár ki a
+szabadság, rabja lévén a lónak, itatásnak, etetésnek,
+szerszámtisztításnak, kocsikenésnek.</p>
+<p>Mindegy ez azonban most már. Andris utána jár a dolognak,
+kiváltja a cselédkönyvet s útra készül. Mihállyal ládát faragnak,
+kis kéziládát, abba rakják a fehérneműt, batyuba az ünneplő ruhát,
+az öreg bőrtarisznyába szalonnát tesznek, meg akkora félkenyeret,
+amekkora a száján belefér. S egy kora hajnalon, még sötétesen,
+elköszön hazulról, az ajtófélfát is megfogja búcsúzásul a kezével s
+Mihállyal együtt behajtanak a városba. Mihály a kocsival hazatér,
+Andris meg ottmarad, helyet keresvén, ahol szolgálhatna.</p>
+<p>Kap hamarosan, mert kevés manapság az ember. A városi legény nem
+igen megy kocsisnak, az inkább a gyárba megy, vagy parti munkásnak,
+vagy boltiszolga szeret lenni, avagy följut a villamosra. De olyan
+is akad, hogy már serked a bajusza, amikor valamely iparba eláll
+inasnak.</p>
+<p>Persze az nem megy úgy egyszerre: mindjárt fölülni a bérkocsi
+bakjára s ottan uraskodni, urakat és finom nagyságákat szállítani
+ide-oda, már ahova parancsolják. Meg kell tanulni az utcákat, hogy
+melyik merre fekszik. Melyik oldalon vannak a páros számok,
+melyiken a páratlanok. Azt is, hogy <span class="pagenum"><a name=
+"Page_52" id="Page_52">-52-</a></span> a számozás az utca melyik
+feléről kezdődik, hogy éjszaka is odatalálhasson, ahova kell. Ezt
+mind jól kell tudni, mert olykor a megzavarodott vidéki utas olyan
+utcanevet említ, amilyen nincs is. Tudni kell a rendőri
+szabályokat, azután a vasutak, gőzhajók járás-kelésének a rendjét,
+tudni kell, hogy milyen utak vezetnek a közeli községekbe, mert a
+jó út olcsóbb, a rossz út drágább, de rajta olykor a nehéz
+vastengelyes hintóval nem is lehet vállalni a fuvart. Éjszakai
+korhelyek kedvéért tudni kell a mulatóhelyeket, nappali komoly
+utasok kedvéért a különböző hivatalok, kórházak helyét, orvosok
+lakását, mi egyéb, – Andris szédülve érezte, hogy ennyi tudományt
+egymagába egyesíteni soha nem lesz képes.</p>
+<p>Nem is megy könnyen az ilyesmi. Bizony egyelőre még messze van a
+fiáker bakja: Andrist egy szénkereskedő avatja föl egy girhes félló
+kormányosává. Azzal hordja szét zsákokban a városba a szeneket,
+szegényes helyre félmázsát, máshova két mázsát, bár vannak
+tehetősebbek, akik egyszerre öt mázsát vásárolnak. Az ilyenek
+borravalót is szoktak adni, kisvekerlét vagy nagyvekerlét.</p>
+<p>Mily nehéz volt eleinte elfogadni. Mint szökött a vér az arcába,
+amikor először nyújtottak neki egy kisvekerlét, hogy: no, ehol ez
+meg a magáé s mint utasította vissza ügyetlen röstelkedéssel:</p>
+<p>– Nem vagyok én ehöz szokva… kilenc hold örök földünk van nekünk
+odaki Átokházán…</p>
+<p>Mint bántotta, mikor az úr kinevette s azt mondta neki: hiszen
+maga akkor nagyságos úr énhozzám <span class="pagenum"><a name=
+"Page_53" id="Page_53">-53-</a></span> képest, mert nekem csak hat
+láb földem van a temetőben, de az sincs még kiváltva.</p>
+<p>Azután belefásult. Sokkal több nyomorúságot látott a
+fertálymázsa szenek hurcolása közben, semhogy bele nem fásult
+volna, már várta is a borravalót. Kellett. Robot hajnaltól estig,
+akármilyen volt is az idő, estére kelve, kifogás után kivánta a
+meleg ételt. Vannak igen alkalmas kis helyek, bár furcsák: az egyik
+szobában gázon sütik a kolbászt és átjáró ajtó van a másik szobába,
+ahol bort mérnek. A tanyán csak vasárnap vagy más jeles ünnepen
+isznak, inkább csak mulatság okából, itt rászokott a naponkint való
+borra, mert ha összeázott: fázott s az istállóban nem fűtenek. A
+lovak szoktak ugyan magukból meleget árasztani, de mennyi meleget
+adhasson egy öreg félló? Ami kevés melege van, az magának is
+kell.</p>
+<p>Ej, otthon Átokházán, kint a homokon ilyenkor más világ van.
+Bedurrantanak a boglyasba szalmával vagy kukoricaszárral és úgy
+melegszenek a padkán. Jobb volna kint, jobb bizony. De hát ha nem
+lehet, akkor nem lehet. Nagy úr a muszáj. Kínlódni kell tovább,
+mert ilyen a szegénység meg a nincsetlenség sorsa. Valahogy majd
+csak lesz. Ez jó vigasztaló sóhajtás, ez a valahogy majd csak lesz,
+különösen ha hozzáteszik: mert még sohasem volt úgy, hogy sehogyse
+lett volna.</p>
+<p>Valahogy azután csakugyan úgy lett, hogy Andris bejutott vágyai
+birodalmába. Fölfogadták fiákeros kocsisnak, mert már kiismerte
+magát a világi forgalomban. Hajtóengedélyével a zsebében, büszkén
+<span class="pagenum"><a name="Page_54" id=
+"Page_54">-54-</a></span> ült a bakon és hajtotta a lovakat, amerre
+kellett. Még otthon is járt velük vagy kétszer, mikor a végrehajtót
+kellett kivinni arrafelé.</p>
+<p>Nem mindenkinek való azonban ez a mesterség. A kocsislegény a
+bakon könnyen elkorhelyeskedik. Mulatós úrfélék egész éjszaka
+hurcoltatják vele magukat egyik dáridós helyről a másikra, bort
+küldözgetnek ki neki, meg reggel pálinkát. Azután maga is
+megtanulja, hogy merre van a jó bor. Olykor titoktartásért,
+miegyébért jó borravalót kap, az égeti a zsebjét, nem bir benne
+maradni. Kártyázni is megtanul, hideg téli éjszakákon, mikor már
+úgy érzi, hogy majd elfagy a lába, besurran valamely füstös
+kávéházba a kocsi melől. Azután történik, hogy az ilyen ember
+valahogy összeakad valami csinos menyecskefélével, összeszűrik a
+levet, megesküdnek egymásnak balkézről, bagolyhitre – mint
+Andrissal is történt.</p>
+<p>No azután az ilyesmiből sohasem lesz valami jó dolog. Az asszony
+aféle menyecske, aki az urakra jár takarítani, délelőtt nincsen
+otthon, a bérkocsis meg éjszaka nincsen otthon, reggel, ha hazatér,
+üres a szoba, délben ha fölébred, nincs, aki egy tányér meleg
+levest adna neki, azután ha összetalálkoznak, egymást gyanúsítják,
+hogy hol jártál ennyi ideig. Az asszony az emberen keresi, hogy
+hova tette a pénzét, az ember az asszonyt szidja: kinek cifrálkodsz
+annyira, ki vette ezt a sárga selyempapucsot, mi? Igy azután nem
+sokat ér az egykonyháramenés, gyakran összevesztek, olykor egymás
+haján búcsúztak, – egy reggel, mikor Andris <span class=
+"pagenum"><a name="Page_55" id="Page_55">-55-</a></span> a
+szolgálatból hazatért: hát üres a lakás, az asszony megszökött s
+elvitte minden holmiját.</p>
+<p>– Gombház, – gondolta Andris – ha leszakad, lesz más. – Azonban
+nem úgy van ez egészen. Andris mégis csak húzott ehhez az
+asszonyhoz, csak most látta ezt, mikor a menyecske kámforrá vált.
+Bánkódott s még jobban az italnak adta magát. Kereste és tudakolta,
+hogy merre van az asszony, de eleinte hírt sem hallott felőle. De
+azután megtudta egy pincértől. A pincér meg a fiákeres ismerni
+szokták egymást, mert leginkább éjjeli életet él mind a kettő. Ez a
+pincér a Tátrából jött haza s újságolta, hogy látta a menyecskét.
+Nagyon jól megy sora, szobaasszony egy szállodában, ahova gazdag
+vendégek járnak, németek meg angolok.</p>
+<p>– Úgy hát? – gondolta Andris – ángojok? Hát ángojok köllenek, én
+mög nem köllöttem – s két napig haza sem ment, mindig a kocsmák
+ajtaját nyitogatta!</p>
+<p>Kopott a gyerek, egyre kopott. Soványodott is, rongyosodott is,
+ha valamely józan percében végignézett magamagán, még rá sem mert
+az átokházi tanyára gondolni.</p>
+<p>Egy éjjel soros volt a kisebb állomáson, várta a vonatot.
+Bóbiskolt a bakon, mert bor volt benne most is, észre sem vette,
+hogy megjött a vasút, mikor rászól valaki a sötétben:</p>
+<p>– Mennyiért visz be?…</p>
+<p>Hisz ez az asszony hangja! A kocsilámpa fényénél ráismer.
+Bársonyfelöltő rajta, cifra kalap a fején, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_56" id="Page_56">-56-</a></span> gyöngyös
+metál a nyakán – Andrisnak hirtelen eszébe jut minden nyomorúsága,
+a vér elönti a fejét, leugrik a bakról és torkon kapja az
+asszonyt.</p>
+<p>– Én? Én vigyelek?</p>
+<p>Üti. Az asszony sikolt:</p>
+<p>– Jajj Andris, ne bánts! Teutánad jöttem, teérted jöttem!</p>
+<p>De ennek már elöntötte a vér a szemét is. Talán meg is fojtja az
+asszonyt, ha a rendőrök ki nem veszik a kezéből.</p>
+<p>Mi lesz az ilyesmiből? Hát mi lenne, pör lesz belőle. Pör, visum
+repertummal, majd megmutatom én-nel, meg miegyébbel, mint ez már
+szokás.</p>
+<p>Állnak hát a bíró előtt. Ott van az asszony, szépen
+föltisztálkodva, igen szemrevalóképpen s ott van Andris is
+kopottan, züllötten, borostásan. Azt kérdik tőle:</p>
+<p>– Miért bántotta maga ezt az asszonyt?</p>
+<p>– Mert itthagyott, elhagyott, – mondja rekedten Andris. – Mert
+belémunt, azután hűtelenné vált.</p>
+<p>– Nem azért – sírja az asszony. – Hanem mert elitta a
+keresményit, az enyémen élt, azután ha nem adtam neki, ütött.</p>
+<p>No így beszélnek előre-hátra, mert az így szokásos a
+pöröknél.</p>
+<p>A bíró azután az asszonyhoz fordul:</p>
+<p>– Föntartja panaszát?</p>
+<p>Az asszony lihegve beszél.</p>
+<p>– Mert az kérem nem igaz, hogy én beleuntam. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_57" id="Page_57">-57-</a></span> Most is
+azért jöttem haza, hogy visszamegyek hozzá. Mert az nem igaz, hogy
+én nem szeretem. Én még a mostani formájában is szeretem. Hogy
+lássa, hogy még most is szeretem, én visszavonom a panaszomat.</p>
+<p>Csend van egy kis ideig. Az asszony néz Andrisra, ez meg néz a
+földre.</p>
+<p>Az asszony nyújtja a kezét. Andris nyújtaná is, nem is. A bíró
+szól:</p>
+<p>– No. Hát mi lesz az asszonnyal, Andris?</p>
+<p>Hej, fene teremti, nehéz kérdés ez. Hászen húz az asszonyhoz,
+azt nem lehet tagadni. Talán más élet is lehetne ezentúl. Mert
+emígy… emígy mi lesz ennek az életnek a vége? Már úgy sem merne az
+anyja szeme elé kerülni. Mikor volt az, midőn az ünneplő ruháját
+elitta? Mi lesz ennek a vége? A rendőrségnél is rováson van, úgy
+lehet, elveszik a hajtási engedélyt s mehet megint szenet fuvarozni
+az öreg féllóval.</p>
+<p>– No, Andris, – biztatja a bíró – halljunk szót. Hát mi lesz az
+asszonnyal?</p>
+<p>Andrisnak talán a tanya fehér fala jutott az eszébe. Öreg
+édesanyja, kis huga, aki értük cselédnek akart állani, az udvar az
+öreg eperfával, – ej, hazamegy, négykézláb hazacsúszik a szabad
+mezőkre, inkább éjszaka ő ugat a kutya helyett, de itt nem marad… A
+kopott Andris kiegyenesedik és ridegen jelenti a bírónak:</p>
+<p>– Az asszony pedig, tekintetes úr, mönnyön vissza az ángojokhoz…
+<span class="pagenum"><a name="Page_58" id=
+"Page_58">-58-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Értetlenek az emberek.</h2>
+</div>
+<p>Két magyar, a János bácsi és a Jóska bácsi, vidám állapotba van
+elegyedve, mivelhogy ezt a sors most úgy hozta magával. Hogy miért,
+azt nem tudni, nem is kell keresni. Lehet, hogy vettek egymástól
+valamit s most az áldomást isszák. Szokás az áldomásivás. Az
+úrféle, ha valamely nagy dolgot sikeresen végzett és befejezett,
+ennek ünneplésére bankettet csinál, míg a célszerű szegény magyar
+megmarad a régifajta áldomásnál. Úgy lehet, János malacot adott el
+Jóskának. Lehet, hogy hereföld bérletére történt alku, ami fontos
+alku, mert nyolc esztendeig tart. A kontraktus hosszúságát nem a
+papiroson való írás, hanem a lóhere élete határozza meg, az pedig
+elél nyolc évig is gond nélkül (ha hozzáértő módon van elvetve).
+Lehet különben az is, hogy lóvétel történt, vagy más egyéb
+cserebere. De e felől most már nincsen beszéd semmi, miután nincs
+is afelől már mit elmélkedni, ami véglegesen és visszavonhatatlanul
+elintéztetett. Itt már csak a vidámság órái uralkodnak. János és
+Jóska <span class="pagenum"><a name="Page_59" id=
+"Page_59">-59-</a></span> ezen okból ülnek az útszéli fogadó
+ereszetalja alatt az asztal mellett, amelynek a lába a földbe van
+verve, hogy el ne szaladjon. Jánosnak meg a Jóskának a lába ugyan
+nincsen úgy a földbe gyökerezve, mint az asztalé, de azért szintén
+nem akarnak elszaladni.</p>
+<p>Valami különösen alkalmas íze van ennek a mostani bornak: nem
+hiába, hogy kevés termett, de ami van, az jó. Ízét, zamatját
+élvezik, mindenik a maga módja szerint. A szűkszavú Jóska bácsi
+csak néha mondja, hogy no! s poharával meglöki a társa poharát.
+Komoly ember ez a Jóska bácsi. Azok közül való, akikről azt
+mondják, hogy ha nevetni akarnak, fölmennek a padlásra, hogy
+nevetésüket ne lássa senki. Mi más azonban a János bácsi! Mily
+csodálatosan másformára teremtette az Isten. Ez a János bácsi
+örökké locsog-fecseg, elmondja az öregapja halálát is, pedig senki
+sem kérdezi s vidámkodik, furfangos dolgokat mond a kocsmárosnénak
+és akkorákat nevet rajta, hogy a kutya is odabámul. Beleszól
+mindenbe és különböző hozzáértéseket mutat, szóval tudományos
+ember. Ért ez mindenhez, a jó reggelét. Régi magyar királyaink
+történetében csak úgy járatos, mint a vidám énekekben.</p>
+<p>Igy például most, öntvén a poharakba azt mondja:</p>
+<p>– Ezt hallgassa kend, Jóska bácsi.</p>
+<p>– Hát hiszen – mondja Jóska bácsi és nekikönyököl. Ez kell a
+foglalkozáshoz.</p>
+<p>János bácsi fölemeli a balkezét. A mutatóujját <span class=
+"pagenum"><a name="Page_60" id="Page_60">-60-</a></span> kinyújtja.
+A jobb karjával az asztalra dől. Kezdi mondani a nótát:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Cifra csárda, két ol-dala –
+–<br /></span></div>
+</div>
+<p>– Jóska bácsi, – szól most – hallja kend, ezt ne úgy értelmözze
+kend, hogy másképp. Hanem csak úgy, ahogy van. Azt nem úgy köll
+értelmözni, hogy a csárda cifra volna, mint a kávéházak odabent a
+városban, ahol az urak a dominócsontokat hajigálják az asztalra. A
+cifra csárda nem az, hogy a csárda cifra volna. Hanem, tudja
+kend…</p>
+<p>– Hát persze, hogy tudom – szól Jóska bácsi.</p>
+<p>János bácsi legyint a levegőbe:</p>
+<p>– Dehogy tudja kend. Majd úgy lösz ez igaz, ahogy én mondom. Hát
+tudja kend, az a cifra csárda, amelyikben a mönyecske cifra. Tudja
+kend: cifra. No. Aféle szögényembörszánó… Hát persze, ami azt
+illeti. De hát azért ne értelmözze úgy, mintha csakugyan a csárda
+valami szörnyen finum-fánum csárda volna. Azért is van így a
+nóta.</p>
+<p>S János bácsi újra belekezd:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Cifra csárda, két oldala
+fa-kó…<br /></span></div>
+</div>
+<p>– Hát látja kend, – mondja János bácsi Jóska bácsinak, – itt már
+a nóta mögmutatja magamagát… Mert nézze csak kend, azt mondja a
+nóta, hogy cifra a csárda, de a két oldala mégis csak fakó. Fakó.
+Tudja kend, hogy mi az a fakó?</p>
+<p>– Hát ló, – mondja Jóska bácsi. – Az én egyik lovam is Fakó. A
+csás. <span class="pagenum"><a name="Page_61" id=
+"Page_61">-61-</a></span></p>
+<p>– Ajhaj, dehogy, dehogy, – véli János bácsi. – Nem a ló a fakó,
+hanem a csárda oldala a fakó. Az hát. Tudnivaló ez. Leverte az eső
+róla a meszet. A mönyecske mög azért cifra, hogy ne meszeljön, mert
+nem ér rá a nagy szalonnaakgatástól. No, hát nem meszel, aztán jól
+van. Most pedig úgy következik (s János bácsi a balkarját az ég
+felé nyújtja):</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Oda vág-tat egy pej lovon
+Pat-kó.<br /></span></div>
+</div>
+<p>– Tudja kend, – kérdezi, – hogy ki volt az a Patkó?</p>
+<p>– Hallottam a hírit – feleli Jóska bácsi. – Betyár volt. Nótába
+tötték. Böcsületes embör nevit nem töszik nótába.</p>
+<p>János indulatoskodik:</p>
+<p>– No, ilyent ne mondjon kend. Hát a Kossuth Lajos, a Ferenc
+Jóska, mög a Rudol? No? Hát azok is benne vannak a nótában. De ez a
+nóta éppen más nóta. Ez betyár nóta. Ilyennek is köll lönni. Ezt
+így szerkesztötték.</p>
+<p>– Kicsoda? – kérdezi Jóska csendesen.</p>
+<p>– Tudom is én – feleli János. – Mi gondja van kendnek ilyen
+dolgokra? Valaki szerkesztötte, belénk eresztötte, aztán van. A
+diófától se kérdözi kend, hogy ki ültette.</p>
+<p>– Hát nem.</p>
+<p>– Hát azért…</p>
+<p>Csend van egy kicsit, csak még egy üveg bor iránt történik
+kiparancsolás. Akkor János fölemeli megint csak a balkarját,
+mondván énekelve: <span class="pagenum"><a name="Page_62" id=
+"Page_62">-62-</a></span></p>
+<p>– Hej aszongya, hogy aszongya</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Hej korcsmárosné, így adja föl
+a szót…<br /></span></div>
+</div>
+<p>– Már hogy – teszi hozzá magyarázólag a Jóska bácsinak – nem más
+adja föl a szót, hanem a Patkó.</p>
+<p>– Hát ki adná más? – kérdezi Jóska bácsi.</p>
+<p>– Nono, csak azért mondom… Mert ezt a dolgot úgy köll
+értelmözni, hogy tulajdon maga a Patkó mönt oda lovon… De ezt úgy
+tekintse kend, hogy le se szállt a nyeregből. Nem. Hanem csak úgy a
+maga mivoltában mögállt a lóval a csárda előtt.</p>
+<p>– Hát egy ital borra – veti bele Jóska bácsi.</p>
+<p>– Arra – hagyja helyben János és nyújtja az üres gyufatartót a
+kocsmárosné felé, mert már mind kiégette belőle a belevalót. – De
+nem bizonyos, hogy csak arra.</p>
+<p>János hamisan kacsint Jóska bácsira.</p>
+<p>– Hej – mondja – hej, hej. Hátha talán nem egészen úgy van. Mert
+löhet, hogy a mögállás a kocsmárosnét illetőleg történt.</p>
+<p>– Az löhet, – integet Jóska – mert sohasem löhet tudni, hogy
+kiben mi lakik?</p>
+<p>– Hát hiszen éppen ezt beszélöm – mosolyodik csintalanul János.
+– Mert hiszen éppen azért mondja magadicseködés okából Patkó,
+hogy:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Látott-e már egy lo-von hét
+pat-kót?<br /></span></div>
+</div>
+<p>– Érti-e kend? – kérdezi Jóska bácsitól. – Ilyen találósságot
+csinál ott a csárdaajtóban a lóról <span class="pagenum"><a name=
+"Page_63" id="Page_63">-63-</a></span> a cifra mönyecske előtt? De
+ilyen kitalálást. Jóska bácsi! Hát már kend csak világi embör, mert
+élhet kend a kedves családjával, az isten éltesse valamennyit
+holtig. Kend is csak tapasztalt embör, katona volt, sarzsi volt,
+írást tud… de látott-e kend már egy lovon hét patkót?</p>
+<p>– Mondja kend tovább – biztatja Jóska.</p>
+<p>Ezt nem kell János bácsinak kétszer mondani.</p>
+<p>Fölemeli a karját s kezdődik az aszongya, hogy aszongya. Emelt
+hangon danolja:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Ha nem látott,
+jőjj…<br /></span></div>
+</div>
+<p>Abban hagyja.</p>
+<p>– Ezt úgy nézze kend, hogy most mögint csak a Patkó beszél a
+lóról. A csárda elül beszél be a kocsmárosnénak. Annak beszél,
+tudja-e kend?</p>
+<p>Jóska bácsi mondja a pipaszár mellől:</p>
+<p>– Hát hogy ne tudnám. Tudom én az ilyesmit, ni-ni.</p>
+<p>– No-no – bolondítja tovább János – hát kend ne tudná? Persze,
+hogy annak mondja, hogy:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Ha nem látott, jőjjön ide,
+lát-hat…<br /></span></div>
+</div>
+<p>– De – mondja János bácsi – miért mondja azt a Patkó, hogy
+gyüjjön ide? Ez az Jóska bácsi, ez az! Ez a csomó! Ezt a csomót
+bontsa kend ki, ha jó foga van kendnek. Miért mondja azt, hogy
+gyüjjön ide? Miért nem mén be? Miért nem óvakodik be a csárdába a
+Patkó?</p>
+<p>Jóska bácsi elgondolkozva nyúl a pohár után. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_64" id="Page_64">-64-</a></span></p>
+<p>– Talán… – szól kétkedve – talán, hogy attól tartott, hogy
+zsandár van bent.</p>
+<p>János elgondolkozva nézi az asztalt. Jóskának volna-e igaza?
+Elvégre lehetséges, hogy csakugyan zsandártól tartott a Patkó. De
+hiszen akkor oda sem mehetett volna dalolni, mert a zsandár már
+régen kilőtt volna az ablakon. Azonfelül nem félt Patkó egy-két
+zsandártól. Nem, az árgyélussát, nem az még hattól sem. Mondja is
+ennélfogva:</p>
+<p>– No, az nem úgy van, Jóska bácsi. Nem félt az sohasem a
+zsandártól.</p>
+<p>– Nem, – feleli nevetve Jóska bácsi – de azért mégis
+fölakasztották.</p>
+<p>János megütődve hőköl hátra. Ezt a kegyetlen igazságot nem
+kellett volna itt elmondani. Itt most a nóta járja, amelyik magasan
+repül, mint a daru és nem a földönjáró igazságokról beszél.</p>
+<p>– Nono, – adja a választ elütőleg – hát föl. De csak később. Az
+jóval később történt. Most nem erről van szó. Most azt beszéljük,
+hogy miért hívta ki a szép csárdásnét, mert, igaz is az – esik
+nagyot a tulajdon szaván – nem is úgy van a nótában, hogy
+kocsmárosné, hanem úgy, hogy szép csárdásné…</p>
+<p>– Egyre mögy… – hagyja rá egykedvűen Jóska.</p>
+<p>– No, nem éppen – véli János. – Hanem hát jó, mönjön egyre. De
+akár így, akár úgy, még sem azért hívta ki a kocsmárosnét, mert
+zsandár volt odabent, hanem azért, mert nem möhetött be a csárdába
+lóháton. <span class="pagenum"><a name="Page_65" id=
+"Page_65">-65-</a></span></p>
+<p>Jóska bácsi mondhatlan egykedvűséggel önt a poharába, iszik is,
+de már nagyokat pislant. Mégis azonban, tudván, hogy mivel tartozik
+Jánosnak, aki őt dallal ellátja, visszakérdezi:</p>
+<p>– Hát már miért mönt volna be lóháton? Nem szokás lóháton mönni
+be a házba. Kötötte volna a lovát a karóhoz, aztán mönt volna be
+mint tulajdon egymaga.</p>
+<p>János meglepődve mered tekintetével Jóska bácsira. Már
+látnivaló, hogy értetlenség van itten, teljes értetlenség, amely
+nem ismeri a régi világot. Hej régi világ, hol vagy? Seholse vagy,
+eltüntél, nem emlékeznek rólad, még a nótádat sem értik már.
+Elkeseredetten magyarázza hát:</p>
+<p>– De nézze már kend, Jóska bácsi. Nem möhetött be, mert hogy
+möhetött volna be – ló nélkül. Hiszen a lovon köllött mögmutatni a
+patkót.</p>
+<p>Jóska bácsi irtózatos értetlenséggel néz rá és kérdezi:</p>
+<p>– Már miért?</p>
+<p>János most már magyarázat helyett megint csak felnyújtja az ég
+felé a balkarját és mondja a nótát:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Négyet visel e gyönyörű
+ál-lat.<br /></span></div>
+</div>
+<p>– Érti kend? – folytatja. – Érti kend, Jóska bácsi?</p>
+<p>– Hát – hagyja helyben félszemmel Jóska bácsi, mert a másikat
+már behunyta (elég ehhez a mulatsághoz egy is). <span class=
+"pagenum"><a name="Page_66" id="Page_66">-66-</a></span></p>
+<p>János feláll. Ezt így hozza magával a nóta is, mert most igen
+nagyot és hosszút kell kiáltani:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Az ö-tö-dik magam va-gyok
+raj-ta…<br /></span></div>
+</div>
+<p>Most jönne a befejezés. Ez az, amire János az egész előadás
+súlypontját helyezni akarta. De amint álltából az ülő Jóska bácsira
+tekintene, elhal a szava. Jóska bácsi ugyanis félkönyéken úgy
+elaludt az asztalnál, mintha dajka ringatta volna.</p>
+<p>János elszomorodva ül le. Balkeze is leereszkedik s bágyadtan
+legyint vele néhányat. Vége van itt már mindennek. Hiábavaló
+bármiféle törekvés. Az értetlenség válik apránkint úrrá az emberek
+fölött… <span class="pagenum"><a name="Page_67" id=
+"Page_67">-67-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Külső történetek.</h2>
+</div>
+<h3>Csőszi munka.</h3>
+<p>A csőszség olyan foglalkozás, hogy annál van ugyan alkalmasabb
+is, de azért nagyon sokan szeretik. Nem olyan szabad élet ugyan,
+mint akire olyan jószág van bízva, amelyik lábon jár, mert oda van
+kötve a földhöz. A csikós, a gulyás, a juhász mind szerteszéjjel
+járhat a határban, ha megunja egy helyen, megy másfelé. Ha a
+juhásznak az eszébe jut, hogy de régen nem látta már a komáját, aki
+a puszta másik szélén lakik, átmegy látogatóba. Nem kell neki se
+úrtól, se gazdától szabadságot kérni, nem alázatoskodik senkinek,
+hanem átballag mindenestül, birkástul, kutyástul, szamarastul. A
+gulyás is csak járhat-kelhet egyik járásból a másikba, a csikós
+pedig akkor kap a lóra, amikor akar, ha éppen olyan kedve van, hogy
+szeretné megjátszani magát egy kicsit.</p>
+<p>De egészen másforma a csősz, mint az ilyenféle járó-kelő
+pásztor. A csősz urabbnak tartja magát, mint amazok. Födél alatt
+lakik nyáron is, nem kósza életet él, nem viszi a tarisznyában az
+élelmét <span class="pagenum"><a name="Page_68" id=
+"Page_68">-68-</a></span> s az a vélelme a juhászatról, hogy ott a
+kutyának, csacsinak, birkának mind jobb dolga van, mint magának a
+juhásznak. A gulyásra nem sok tekintettel van, mert az sem igen jut
+tavasztól őszig födél alá; ha kevés a jószág a keze alatt, alig van
+élhetése; ha sok a jószág a gulyában, majdnem letörik a kezeszára
+az itatásnál a kúthúzásban, azonfelül sohasem tudja, hogy mikor
+teszi csúffá a megvadult bika. Ami pedig a csikóst illetné, annak
+kezd már a napja letelni, fogy a csikó, amit a mezőre csapnának,
+kivesz alóla a legelő is s már nincs is szükség arra a statutumra,
+amikor a magistratusok eltiltották a csikósoknak, hogy a kövér
+lovat a maguk használatára levágják.</p>
+<p>– Már a csőszség ennél valamennyinél különb foglalkozás, – így
+tartja Vadlövő Pál is. – Mer a csősz úgy van, mint a maga birtokán.
+Úr a földjin. Nem parancsol neki senki, ő pedig bíró mindenki
+fölött.</p>
+<p>Igen. S azonfelül ez olyan hatalmasság, hogy a termésben is úr
+imitt-amott, mert mint mondani szokás: sóra, paprikára,
+apró-csöprőre telni köll. S ami a frissen érett szőlőből
+garabolyonkint legelsőbb a piacra kerül, annak is csősz-szőlő a
+neve.</p>
+<p>Nincsen mit csodálni azután rajta, ha a csőszi állásban beálló
+változás nagy esemény. Akármi oknál fogva áll is be. Lehet, hogy
+kihal a csősz a csőszházból, de az is lehet, hogy elmódosodik s úgy
+gondolja, hogy most már jobb lesz a maga vagyonát őrizni (hátha azt
+jobban őrzi).</p>
+<p>Ver a szó ilyenkor a határban nagyon s olyan <span class=
+"pagenum"><a name="Page_69" id="Page_69">-69-</a></span>
+érdeklődések támadnak, amilyent csak talán a régi királyválasztások
+alkalmával lehetett volna tapasztalni. A gazdák, akiknek
+beleszólásuk van az ügybe, büszkén járnak és kelnek, a nagy botokat
+úgy viszik a kezükben a homokon, mint a kormányzópálcát.</p>
+<p>– Most mink határozunk, – mondják hivalkodva – hogy kinek jusson
+a könyér.</p>
+<p>– Hát aztán kinek jut? – kérdezik azok, akiket ez érdekelne.</p>
+<p>– Hát hiszen, ami azt illeti, – vélik – az még bizonyosan nem
+tudatik. Nagyon sok ember nyújtja a kezit érte. De akárhány nyújtja
+is, csak egy jut belőlük a jó helyre. Elég egy templomba egy
+pap.</p>
+<p>A választás napján igen nagy a forgalom a gazdakörben. Valami
+módosabb tanyán van ez a helyiség, fizetnek is a tartásáért.
+Hétköznap üres, vasárnap össze szoktak bele járni a közellakók, de
+csőszfogadás esetén a messzibbrül valók is eljönnek és büszkeséggel
+haladnak át a köri udvaron, ahol reménykedve ácsorognak mindazon
+emberek, akik a csőszi méltóságot elnyerni óhajtanák. Van köztük,
+inkább a fiatalabbjában, aki kalapot is emel a gazdának, aki előtte
+elhalad, de a legtöbbje ennyire nem alázkodik.</p>
+<p>– Ha köllök, köllök, – mondják, ütögetve a botvéggel a homokot –
+ha pedig nem köllök, akkor se durran szét a világ.</p>
+<p>Azok az emberek, akik így gondolkoznak, erősen csóválják a
+fejüket, ha látják a fiatalabbak alázkodását. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_70" id="Page_70">-70-</a></span></p>
+<p>– Hát ez is csősz akar lönni? – gondolják, de mondják is. – Már
+is cselédül igéri oda magát? Mit süvegöl? Nincs itt mit süvegölni.
+Egy gazda nem parancsol, csak valamennyi együttvéve röndölközik.
+Nem jó csősz az, aki kiadja a kezibül a csőszbotot.</p>
+<p>Van két öreges ember, már idősek lehetősen, ezek külön állanak
+az udvaron. A régi világból valók. A nagy harcsabajuszok lelógnak a
+szűrgallérokra. A szűrök kopottak és foltosak. A csizmák nagyok és
+azon fajtákból valók, amelyek egy fél emberéletre készültek. A
+vastag kalapok súlyosan ülnek a fejeken s alóluk az ősz haj lever a
+nyakszirtig. Még csak az hiányozna, hogy varkocsba lenne fonva a
+fül előtt, hátul pedig bádogfésű tartaná össze. Ezek a divatok
+azonban elmultak már. A két öregben csak az van még meg a régi
+világból, hogy valamikor fiatal legénykorukban betyáros életet
+éltek, szenvedtek is érte öleget imitt-amott, börtönfalak között,
+minélfogva a csőszi hivatásra méltónak tartják magukat. Mert ez így
+is volt valamikor, a szegénylegényből vált a legjobb persecutor,
+hasonlóképpen a csőszségbe is az illett bele legjobban, aki a
+tolvaji furfangokban legalkalmasabban kiismerte magát.</p>
+<p>Jaj, de hát bizony semmi sem úgy van már, mint régen volt. Nem
+az öregekre esik a gazdák tekintete. Bent a gazdakörben hosszas
+tanácskozások folynak. Süli Mihály volna elsőbb szóban, de van
+ellene vélemény:</p>
+<p>– Nem tud írást, – mondják. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_71" id="Page_71">-71-</a></span></p>
+<p>– Hát aztán? – vélik az ellenfelek. – Mi köztünk is van, aki nem
+tud. Aztán nem fiskálisnak köll, hanem csősznek.</p>
+<p>– De majd nem tudja fölírni, hogy melyik gazdától mennyi
+csőszbért kapott. Majd többet követel. Az ilyesmibül lösznek aztán
+a veszeködésök. Pedig nem sokat ér annak a termése, akire haragszik
+a csősz.</p>
+<p>– Jó, jó. Hát majd fölrója rovással a bot nyelire. Van az olyan
+írás, mint a másik. Aztán nem is szakad el, mint a
+papiroskontraktus.</p>
+<p>Hát az igaz. Tinta sem kell hozzá, meg toll sem. Elég egy bot
+hozzá, meg egy bicska. De sőt csalni sem lehet vele, ha a botot
+kettőbehasítják s az egyik fele a csősznél, a másik fele a
+gazdánál, van. A papirosbul összevarrt könyvbe mindenki azt írhat
+bele, amit maga akar, de erre a botra csak akkor lehet új rovást
+vágni, ha a két felét közös akarattal összeteszik. (Vannak ilyen
+régi tudományok, amik jobbak, mint az újak.)</p>
+<p>Ez hát nem volna baj, legalább valami nagyon nem. De egyéb
+ellenvetések történnek Süli ellen. Hogy botfülüsödik, egyik fülére
+már csak a nagyot hallja: mi lesz vele, ha egészen megsiketül.
+Éjjeli őrzésben hogyan hallja meg, ha tolvaj szándékkal közeledik
+valamely kocsi a homokos közön át?</p>
+<p>– Az ám, – bólintanak az emberek – erre is tekintettel köll
+lönni.</p>
+<p>De még más hibát is elősorolnak.</p>
+<p>– Az is baj, hogy Süliéknél sok a kis család.</p>
+<p>Vagyis, hogy sok a gyerök – de miután gyerök <span class=
+"pagenum"><a name="Page_72" id="Page_72">-72-</a></span> néven a
+kintvaló nyelvben mindig csak fiú értetődik, hát úgy mondják, hogy
+sok a kis család. S voltaképpen ha sok a kis család, az nem baj,
+hanem istenáldás, mert mihelyest lehet, felhasználják az erejét,
+kispásztornak igen alkalmatos. Hanem csőszi helyen hibáztatják a
+sok gyereket, mert annyi bizonyos, hogy az mind a gazda gyümölcsén
+él.</p>
+<p>Sebők Ferenc azt mondja:</p>
+<p>– Ha csak tíz almát mögöszik egy-egy egy nap, a hét gyeröknél
+napjára már az is hetven alma… Aztán ha csak a férgesire, az
+ütődöttjire vetnék magukat… De mindig a javát fogyasztják.</p>
+<p>Ez döntő érv, mert hiába, ami igaz, az igaz. Ennélfogva Sülit
+elejtik (kiesett az Isten markábul) s más után néznek. Ott van Kis
+Tóth András, az jó lesz. Alkalmas fiatal ember, de már
+katonaviselt, nemrég vette el a feleségit.</p>
+<p>– Nohát erre köll szavazni, – mondják az emberek s a dolog úgy
+is történik.</p>
+<p>A többi pályázó összetekint, mikor az eredményt az udvaron
+kihirdeti nekik az öreggazda. A fejek lekonyulnak, mert mindenütt
+reménységek semmisültek meg. De hát ez ellen nem lehet tenni
+semmit, mert csak egy ember választható meg csősznek, a többinek el
+kell buknia, amint hogy az urak is el szoktak bukni a
+képviselőválasztáson, ha nem kedvez nekik a szerencse. Már most
+Tóth András az a szerencsés, aki beköltözik a csőszházba s onnan
+uralkodik a birodalmon.</p>
+<p>Csak a két, régi világból való ember nem szól <span class=
+"pagenum"><a name="Page_73" id="Page_73">-73-</a></span> semmit.
+Megindulnak, húzván maguk után a homokban a botot. Hát hogy ez a
+fattyú, ez a siheder költözik a csőszházba? Hát ők senkik és
+semmik? Akik úgy látnak éjszaka is, mint nappal? Akik ismerik a
+furfangoknak valamennyijét, akiknek az eszén nincsen az a tolvaj,
+aki túl tudna járni. Hát még ezt is meg kellett érni?</p>
+<p>… Másnap éjjel szép világosság van a szőlőhegyben. Leégett a
+csőszház. Abban ugyan többet nem lakik senki.</p>
+<h3>Irás a jegenyenyáron.</h3>
+<p>Azt mondja a régi kinvaló mondás, hogy elpusztul az a tanya,
+amelynek jegenyenyárfája meg pávája van. Értvén alatta azt, hogy
+nem a mai szigorú életben való a fölösleges cifrálkodás s nem olyan
+a világ, hogy haszontalanságokat termesszen az ember. A páva szép
+jószág, ha a tisztára söpört udvaron csillogó tollaival gangosan
+szétterpeszkedik, de semmi haszna nincsen. Ellenben enni igen csak
+kell neki adni, mert ahhoz gyámoltalan, hogy miként a tyúkféle,
+maga keresse meg magának az élelmet az ugaron. A jegenyenyár is
+nagyon szép teremtés, messze ellátszik, egy órajárásnyira is
+elhirdeti, hogy merre van a tanya. Levelei andalító módon susognak,
+ebéd után való félszenderhez altató muzsikául szolgálnak. De
+semmiféle hasznos gyümölcsöt nem hoz, ellenben hosszú árnyékát
+messze a vetésre beveti, elfogván tőle a napot. Nagyon sok
+baráthernyót termel s azokat a szél <span class="pagenum"><a name=
+"Page_74" id="Page_74">-74-</a></span> a magas fákról messze
+befújja a gyümölcsösökbe. A fája semmire sem alkalmatos, lefölebb
+tűzre, de ott sem sokat ér. Lobban egy-kettőt, azután elhamvad:
+olyan, mint a magyar jószándék.</p>
+<p>De úgy utak mellett mégis vannak jegenyenyárok, úgy állván ott a
+maguk hosszúságában, mintha valamely óriás fiú dugdosta volna őket,
+mikor a maga mulatságára kerítéscsinálósdit játszott. Nagyon
+szépek, mert hiszen a haszontalanságok leginkább szépek is szoktak
+lenni. Derekukra úgy simul a finom héj, mint az ezüstös fehér
+selyem. Szokás bele bicskával szíveket vágni s a legény odavési a
+szerette leány nevének a nagybetűit. A surbankó fiatalság ugyan,
+amely még nem érzi a tiszta szerelem tartós komolyságát, durva
+dolgokat is karcol, de később megbánja, mivelhogy itt is csak
+megvan a juventus ventus: a fiatalság bolondság. Mert már mások im,
+egy darab héjat kivágván a nyárfából, szentképet illesztenek oda,
+ráhúzván a széleire a fa bőrét. A jegenyenyár azután körülnövi a
+képet, magába foglalja, rámát csinál neki s a Mária az eleven fa
+oldaláról tekint le a járókelő népekre, az emberek kalapot emelnek,
+az asszonyok keresztet vetnek előtte, sóhajtván hozzá: Hétfájdalmú
+anya, légy velünk.</p>
+<p>Ily különféle jelek vannak a nyárfa oldalán, még a kósza sátoros
+cigány is odaköt az alsóbb ágára valamely színes rongydarabokat,
+amik az ő színnel beszélő nyelvükön jelzik az utána következőknek,
+hogy ő merre vette útját s melyik tanyából lehetne legkönnyebben
+malacot lopni. Nyergeshátú malacot, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_75" id="Page_75">-75-</a></span> amelyik olyan, mintha le
+volna ütve a dereka, pedig éppen ez a jó tulajdonsága: az ilyen
+girhes jószágról még a szolgabíró sem hiszi el, hogy lopta volna a
+cigány.</p>
+<p>Most két esztendeje nyáron Vizhányó Mihály is mint fiatal
+kézimunkás legény is fölvéste Toppantó Juliska nevét az útszéli
+öreg nyár oldalára, már hogy csak a tö betűt meg a jö betűt. A
+tavaly azután a farsang alkalmával összekelt ez a két szegénység,
+hogy, mint mondani szokás: ha eddig csizmában jártak, ezentúl
+mezitláb járjanak. Ezen alkalommal, hogy a messzi paphoz mentek
+volna, Mihály szívet is vágott a fába, a betűk után, majd meg a
+szív mögé odavágta a maga nagybetűit, a vö betűt meg a mö betűt. És
+még egy nagyobbfajta szívet vágott az egészre, jelezvén ezáltal,
+hogy a mindent fentartó örök szerelemben két lélek már megint
+egybeforradt. A fa nézte s nevette ezt a dolgot: ventus juventus,
+juventus ventus.</p>
+<p>Történt azután most a télen, a második hideg embernek, a dec
+embernek havában, hogy csillag gyúlt ki a kis kapásház fölött,
+amelyben Vizhányók mint célszerű szegény emberek laktak s újszülött
+gyermek sírása hallatszott bele a rejtelmes, holdfényes pusztaszéli
+éjszakába.</p>
+<p>Ez a gyermek azonban nem volt élni való. Van ilyen is és nem
+maradhat meg mindenki, mert ha mindenki megmaradna, az emberek nem
+férnének el egymástól. Bár nagyon szerették volna, ha lett volna
+egy kicsinyük, de éppen ebből az egyből nem sok jót néztek ki a
+szomszédasszonyok sem. Történt <span class="pagenum"><a name=
+"Page_76" id="Page_76">-76-</a></span> tehát egy napon, hogy
+dunnába pólyázták s Mihály a karjaiba vette, hogy elviszi a
+doktorhoz. Itt kint persze nem úgy van az, mint a városon, hogy az
+egyik házban bába, a másikban fiskális, a harmadikban orvos s
+azután megint bába, ügyvéd, orvos, hanem itt jó távolosan laknak a
+hivatalosak. Haladt a csecsemővel Mihály az úton s a nyárfájuk elé
+érve, köszönté Máriát: Mária segíts!</p>
+<p>Azonban a doktor sem sokkal biztatta Mihályt, mert ha egyszer
+nem élni való valaki, akkor nem élni való. Adott ugyan kanalas
+orvosságot üvegbe, meg herbateát főzni valót, amikkel Mihály
+hazament, vivén velük a gyermek életének a reménységét, de nem vált
+be az a remény. A gyermek néhány nap mulva elhalt, ami nagy kietlen
+szomorúságot okozott a lelkekben, bár a szomszéd tanyában a
+nazarénusok dicsőítő éneket zengtek, az ő nézetük szerint ugyanis
+az a boldog, aki a siralomnak ezen völgyéből távozhatik.</p>
+<p>Mihály tehát újra elővette a dunnát, beletakarta a kis halottat
+s vitte az orvoshoz megmutatni. A nyárfájuk előtt elhaladván,
+letette az árok szélére a dunnát s a szív alá egy keresztet vésett
+a fa héjába.</p>
+<p>Az orvostól nagyhamar előjött Mihály, mert ott csak addig
+kellett várnia, míg a halállevelet megírták. Sietnie kellett, hogy
+összebarkácsolja a koporsót. Ugyan nem sok munka az, egy ilyen kis
+halottal: ennyi deszka mindig akad a háznál. A halottat tiszta
+ruhába tették, azután Mihály nyújtotta az anyjának: csókolj még
+rajta egy utolsót, <span class="pagenum"><a name="Page_77" id=
+"Page_77">-77-</a></span> mivelhogy beteges volt még az asszony s
+az ágyat lakta. Azután belehelyezte a koporsóba, a födelet
+rászögezte s hóna alá fogván fájdalmas apai terhét, útnak eredt
+vele. Vitte a temetőbe. Amellett lakik a pap is, meg a kántor. Az
+út errefelé is ugyanaz, ami az orvos felé. Mihály elhaladt a
+nyárfájuk előtt. A fa meztelenül állt, mert a fa akkor vetkőződik,
+amikor hideg van. Meztelen ágait nyújtogatta Mihály felé s
+integetett: amit mondtam, megmondtam, ventus juventus, juventus
+ventus.</p>
+<p>Mihály letette a koporsót az árokszélre. Tél-túl fenyőfakoporsó
+csak, mert nem igen volt ideje a gyalulásra. Irás nincsen rajta
+semmi. Mihály elővette a bicskát, a fa héjából kivágta az egész
+nagy szívet a kereszttel, a vö és mö, tö és jö betűkkel együtt s az
+egészet írás gyanánt ráterítette a koporsófödélre. Gyantás volt a
+fiatal fenyőfadeszka, odaragadt. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_78" id="Page_78">-78-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Új talicska irányában.</h2>
+</div>
+<p>Ki mivel keresi a kenyerét, azt szereti. Szabó a tűjét, kovács a
+kalapácsot, kubikos a talicskáját.</p>
+<p>Hűséges kenyérkereső szerszám, erős fából való, miként a
+gazdája. Megszerkesztése külön tudomány, ahhoz bognárok,
+asztalosok, teknőcsinálók nem értenek, mert az egyedül csak a
+talicskakészítőnek tudománya. Ez meg viszont nem ártja bele magát a
+másféle fafaragásokba, mert az úgy igaz, hogy maradjon meg mindenki
+a tulajdon ipara mellett. Nem kell egymástól elszedni a kenyeret,
+hanem jusson belőle mindenkinek. Bolti targoncát ugyan csinálhat
+más is, a gazdasági udvarba való szemetes talicskát szintén, de már
+a kubikostalicska készítését csak erre kiválóan alkalmas emberek
+értik és az egész életüket ebben a foglalkozásban töltik el. Csakis
+így gyarapodhatván egyre jobban a mesterség belső ismeretében.</p>
+<p>Amiként nyilvánvaló, hogy kubikmunkát sem tud végezni mindenki,
+éppen olyan bizonyos, hogy a hozzávaló talicskát sem bírja
+megcsinálni minden ember. Nincsenek ugyan mérnöki számítások hozzá,
+<span class="pagenum"><a name="Page_79" id=
+"Page_79">-79-</a></span> de annak minden részének eltalálva kell
+lennie ahhoz, hogy valóban kézhezálló legyen. A kerék nagysága és
+vastagsága, az oldalak mélysége és magassága határoznak. Erős
+legyen és mégis könnyű. Az oldalak rézsút fekvése figyelembe
+veendő, hogy a homok bele tetejesre rakható legyen és tolás közben
+mégse peregjen le. A keréknek a teherhez való távolsága is fontos,
+de leginkább még a talicskanyeleké, mert a terhet nem lefelé kell
+húzni, hanem fölfelé kell tolni. Számításba kell venni azt is, hogy
+mikor a kubikos izmainak az ereje fölmondja a szolgálatot, akkor a
+testi súlyát is segítségül hozza. Hogy amikor tolás közben csaknem
+ráfekszik a talicskára, annak a kereke akkor is csak haladjon
+fölfelé a járódeszkán: az erők egymásra való hatásának
+fölfoghatatlan tudományai ezek az olyan ember előtt, aki nem ért
+hozzá. Aminthogy azután az ilyen ember, lehetséges, hogy egész
+malmokat is tud fából kifaragni, de kubikos-talicskát építeni nem
+tud.</p>
+<p>– Nincsen mög hozzá a számítása – vélik az emberek. – Nem olyan
+könnyű ahhoz érteni. A jó kubikostalicska ritka madár, mint az
+arasztos szalonna. Hű asszonyt, jó asszonyt, dolgos asszonyt
+könnyebb találni, mint egy jó kezes talicskát.</p>
+<p>Ez így van. S miután pedig a dolgok így állnak, Róvó Ádám sok
+szomorúsággal nézegeti a talicskáját, amin bizony már a haldoklás
+jelei mutatkoznak. Elnehezedett, mint az öreg ember. Pedig kellő
+ápolásban volt mindig, már amilyen ápolás a talicskát illeti. De
+mégis megrepedt hol itt, hol <span class="pagenum"><a name=
+"Page_80" id="Page_80">-80-</a></span> ott és vaspántokkal kellett
+rajta erősíteni az összetartozandóságot.</p>
+<p>– Hát az igaz egyébként, – szól a romlásnak indult szerszámhoz
+Ádám – sok munkát végeztél ez világi életben.</p>
+<p>Sokat. Van olyan vasúti gőzkocsi, amelyik a hat kerekével nem
+jár be annyi földet életében, mint az egy vasráfos fakerekével az
+ilyen talicska. Szerteszéjjel téglaépítőknél dolgozik, mert ez
+kötelessége, miután a cifra házakhoz honnan vennék az emberek a
+téglát a kubikostalicska közreműködése nélkül s egyáltalán mit
+érnének minden ilyen építési igyekezetek a jól és hasznosan
+megszerkesztett talicskák hiányában? Semmit, mert itt is csak
+egymás segítségével élhetnek a népek. De más alkalommal megint a
+földvárak munkáinál van segítségül Galiciában, vagy pedig
+Olaszországban épít töltést a Duna vize ellen. Van eset rá, hogy
+Németországba viszik el, míg más alkalommal Boszniában segít utat
+csinálni. Okos darab fa egy ilyen kubikos-talicska, mert sok
+világot járt, sok országot megtapasztalt, sebeit becsületes
+munkával szerzé s élemedett korában hazajön az egy keréken
+elpusztulni, mint most íme, Róvó Ádám talicskája is, amely az élet
+iránt való kötelességeit megtevén, a tűzre kerül és haló porainál
+majd szalonnát pirítanak. Parazsába, a szalonna csepegő zsírja
+mellé belepördül Róvó Ádám néhány könnye is, amikkel az elhalt
+munkatárs emlékének adózik.</p>
+<p>Azonban a könnyek nem használnak semmit, az öreg talicska nem
+támad fel többé. Újat kell venni. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_81" id="Page_81">-81-</a></span> Még most, a télen. Először,
+hogy mikorra a tavaszi dologra menni kell, a talicska készenlétben
+álljon, másodsorban pedig a vétel nem egészen könnyen megy, mint
+gondolni lehetne.</p>
+<p>Ámde gondolkodva pipázik otthon és az ujjain számlálja elő a
+talicskakészítőket. Ehhez a foglalkozáshoz elég a félkeze is, mert
+nem valami nagyon sokan vannak e tudós mesterek. Nem lehet mondani,
+hogy az egyik különösebb lenne, mint a másik, mert mind a három az
+apjától örökölte a tudományát.</p>
+<p>Ámde ócska és kopott kártyát vesz elő a tükörfiókból, szép
+kerekre vannak kopva a sarkai. Hármat kiválaszt. Nagy Péter lesz a
+zöld csikó, Szemerédi Mihály a makk csikó, ellenben a piros csikó
+Bujdosó Jánost jelképezi.</p>
+<p>A kártyákat összekeveri s lefelé fordított képükkel szétrakja az
+asztalon. Azután azt mondja a fiának:</p>
+<p>– No Janika, húzzál egyet.</p>
+<p>A fiú lassan nyúl a kártyák fölé, hol az egyikre, hol a másikra
+teszi kezét. Azután egyet megfog s fölvágja: A piros király:
+vagyis, hogy Bujdosó Jánosnál kell megvenni a talicskát.</p>
+<p>Ádám megtömi a dohányzacskót, masinát tesz a zsebébe s nagyot
+húz a vízeskancsóból annak a jeléül, hogy ezen útjában másféle
+itallal találkozni nem kíván.</p>
+<p>Így szalad el Bujdosó házáig, ami nincs is messze, mert csak a
+második utcában van. Szép kis fordított elejű ház, amit el sem
+lehetne téveszteni, <span class="pagenum"><a name="Page_82" id=
+"Page_82">-82-</a></span> mert az ajtó fölé egészen akkurátusan ki
+van kicsibe faragva egy talicska. Hát Ádám ide benyit. Kölcsönös
+üdvözlés s a vélemények kicserélése az időjárás felől. Azután
+mondja János:</p>
+<p>– Hát talán fiákert?</p>
+<p>– Leginkább – mondja vidáman Ádám. – Finomat, de könnyűt. Egy
+kerékre járjon, mert én löszök benne a ló.</p>
+<p>– Nono – mondja János, – tekintettel a világi állapotokra, amely
+szerint egyiknek így, másiknak úgy. Az egyiknek öt kerekes a
+hintója, aztán csak ül benne, a másiknak csak egy kerekes, azt is
+maga húzza.</p>
+<p>Rámutat az ereszes alatt a sok talicskára, amik egymás tetejébe
+rakva várják a vevőt.</p>
+<p>Ádám lefordít egyet a tetejéből. Félkézzel fogja az egyik nyelét
+s rátekint. János pedig elmegy a dolga után, hogy a bíráló a
+tanulmány tárgyával magára maradjon.</p>
+<p>Ádám fordítja ugyancsak félkézzel a talicskát jobbra-balra,
+figyelemmel kísérvén, hogy miként lotyog a kerék vastengelye a
+talicskafej lyukaiban.</p>
+<p>– No – véli helybenhagyólag – egészen rendes lotyogása van
+neki.</p>
+<p>Leteszi most már Ádám a talicskát a földre. Három lépésre
+távozik s onnan nézi. Lassan körüljárja megfelelő távolságból s
+minden oldalról megtekinti. Hát, ami azt illeti, alkatrészei jól
+vannak egymásba eresztve, csak az ékek, a jó reggelét neki – nézzük
+az ékeket.</p>
+<p>Ádám már egészen barátságos viszonyban van <span class=
+"pagenum"><a name="Page_83" id="Page_83">-83-</a></span> a
+talicskával, amelyet pedig még az előbb is csak mint idegen
+jószágot rángatott. Hozzámegy, leguggol mellé s minden éket külön
+megvizsgál. Nincsen repedés-e rajtuk? Nincs! A csapba rendesen
+vannak-e beleeresztve? Hát az igen.</p>
+<p>Most az oldalakat és feneket kell megvizsgálni. A fa ellen nem
+lehet kifogás, mert az mind jó fa. Tölgyfa. Jó az. Nem olyan világ
+van, hogy talán diófából legyen a talicska. Diófából ma már még
+koporsóra sem tellik, pedig a kétkézi munkásnak az az egyetlen
+valódi parádéja az életben, mikor temetik.</p>
+<p>Miután az oldalak rendesek, ez ellen nem lehet észrevétel. De
+átvizsgálandó még, hogy a fenéknek van-e játéka. Mert annak
+játékának kell lenni. Száraz időben nagyon szét ne váljon, nedves
+időben nagyon össze ne dagadjon, mert szétszorítja egymást. Azonban
+e tekintetben sem lehet panasz. A játék egészen rendesen el van
+találva.</p>
+<p>Bujdosó János jön föl az udvar alsó végéből, ahol a fásszínben
+tartott szemlét. Ahogy elhalad Ádám mellett, kérdezi:</p>
+<p>– Mondja-e?</p>
+<p>– Hát hiszen – felelé térdenálltából Ádám – majd kitudódik…</p>
+<p>– Azért, – mondja odavetőleg János – mert van miből válogatni.
+Ha ez nem alkalmas, ahol a többi.</p>
+<p>Ez nem sok gőggel, de mégis bizonyos gőggel van mondva. Mert
+Bujdosónál alku nincsen, ellenben korlátlan a személyválogatás.
+Tehát tudja meg <span class="pagenum"><a name="Page_84" id=
+"Page_84">-84-</a></span> Ádám, amit különben amúgy is tud, hogy
+akár holta napjáig is válogathat a talicskák között, de ha azután
+kedve szerint valót talált, ne alkudozzon rá.</p>
+<p>– Hiszen nem is – gondolja magában Ádám, ahogy a
+felülvizsgálatot folytatja.</p>
+<p>A vizsgálat ezúttal a csomókra tér át. Ádám a bicskát veszi elő
+a zsebéből. Alkalmas bicska, hosszú, szükség esetén fegyver is néha
+odakint az idegenben, ha nincsen kéznél az ásó, amelynek a
+suhintása nyomán úgy hasad a koponya, mint az alma – szép bicska
+szóval, tülök a nyele, a végei rézzel vasalva.</p>
+<p>Csomó van a fában, az bizonyos, mert senki sem lehet teljesen
+hibátlan. Az a kérdés, hogy könnyen állnak-e ezek a csomók. Mert ha
+könnyen áll a csomó, kiesik a fából s lukas lesz a talicska. Így
+tehát a csomók bicskavéggel végigkalapácsolandók, hogy szigorúan
+állnak-e a helyükön.</p>
+<p>– Az ördög bujjon belétök – tanácsolja nekik Ádám – ki ne
+essetök. Mert néha még kukoricacsév sincsen, amivel bedugnálak.</p>
+<p>A csomók ilyenkor valószínűleg fogadalmat tesznek Ádám előtt,
+hogy soha és semmi körülmények között nem hagyják el sem őt, sem a
+talicskát. Ez nagyon hihető, mert Ádám azt mondja nekik:</p>
+<p>– Úgy is akarom. Rendben van. Ádám föláll. Azután lehajol a
+talicskához és két kézzel fogja meg a nyeleket. Fölemeli a
+levegőbe. Azután leteszi a kerekével a földre és tolja. Egészen jó
+<span class="pagenum"><a name="Page_85" id=
+"Page_85">-85-</a></span> menése van neki. Próbál nekifeszülni.
+Persze ez csak játékból van, mert üres talicskának nekifeküdni:
+bolondság. Azután megfordul a talicska előtt, kezet vált a fogókon
+és húzza a talicskát. Elsőrendű követelmény, hogy jó kézváltás
+lehessen a talicskán, mert enélkül fordulások alkalmával a talicska
+nem ér semmit. Hogy ez így lehessen, ahhoz a nyeleknek nem szabad
+széjjelebb állni, mint ahogy az megkívántatódik.</p>
+<p>Valóban, e tekintetben sem észlelhető semmi hiba sem. Úgy
+látszik, mintha ez a talicska a világ összes talicskáinak a királya
+volna.</p>
+<p>Fölületes bírálat volna azonban az, amely így a dolgok közepén
+megállana. Ádám most hirtelen az ereszet falához tolja a talicskát
+s odatámasztva, a falhoz állítja. Odaáll mellé és azt nézi, hogy
+mellmagasságban meddig ér föl hozzá. Hát egészen fölér.</p>
+<p>A faügyek vizsgálata ezzel körülbelül véget is ért. Ádám
+fölkapja a talicskát és most már úgy fordítja meg, hogy nyelével
+áll a földön. Ádám négy ujját nedvesíti meg a nyelvén s úgy üt a
+kerékre, hogy pörögjön. Lássuk azt is, hogy miként pörög. Elég jól
+forog. Ezen pörgés ellen senkinek kifogása nem lehet, hacsak nem
+kötözködő az ember. Tehát a vastengelyek felülvizsgálata
+következik. A tengelyek elég jól állanak, a pántok jól fognak. A
+kerék ráfján nem sok vizsgálat szükséges, mert első tekintetre is
+megállapítható, hogy egy darabból van, meleg korában húzták a
+kerékre, minélfogva jól tart. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_86" id="Page_86">-86-</a></span></p>
+<p>– Hejnye – mondva Ádám a talicskának – talicskám, talicskám…
+Könyérkereső társam…</p>
+<p>Ilyen az elfogultság. Ádám az új szerszámmal oly baráti
+viszonyba ereszkedett, annyira megtetszett neki a formája, állása,
+játéka, hogy ím meggondolatlanul, már csaknem birtokba vette. De az
+önfeledtség pillanatait a józan meggondoltság percei követik – ohó,
+hát a húzó karika? Lám, mit nem tenne az elhamarkodás.</p>
+<p>Ádám szigorú vizsgálat alá veszi a karikát. Ez az, aminél fogva
+meredek helyre a talicskát fölhúzni segít a kubikos társa, a
+csikónak nevezett gyerek. Ebbe a karikába akasztja a vaskampóját,
+annak hát egészen rendesen a fejtől való talicskafal közepén kell
+lenni.</p>
+<p>Ádám a karikába akasztja az ujját és úgy emeli a talicskát a
+levegőbe. Ebből megállapítható, hogy csakugyan a középen van-e a
+karika. Mert ha nem volna a karika a rendes helyen, félrebillenne
+az eszköz.</p>
+<p>Azonban ott van, egészen ott van. Ez jó. A szege sem kivetni
+való. Cigányszeg, kétágú. Helyes, maradjunk csak meg a régi
+igazságoknál. Vannak ugyanis újítók, akik csavaros karikaszeget
+csinálnak és sróffal erősítik a tölgyfadeszkához.</p>
+<p>Ez nem volna hiba, de ha kint, valahol az idegenben a sróf
+lecsavarodik a szegről és elvész a homokban, hol veszel mását? Jobb
+a cigányszeg itt, bárki bármit is beszéljen, mert annak két ága van
+és a végét kétfelé lehet visszaverni a fára.</p>
+<p>Bujdosó János a szeg tekintetében nem tartozik <span class=
+"pagenum"><a name="Page_87" id="Page_87">-87-</a></span> az újítók
+közé. Ezt Ádám örömmel látja s mikor János újból arra jön azzal a
+kérdéssel:</p>
+<p>– Hát mondja-e?</p>
+<p>Azt mondja:</p>
+<p>– Ez már az enyém.</p>
+<p>Fizet s elkezelnek. Ádám tolja haza az utcán az új talicskát.
+Derült kedvvel taszítja be az utcaajtón s a talicska csodálatára a
+házból az udvarra mindenek kijönnek; az asszony, a Janika, a kicsi
+Etel.</p>
+<p>Janika fölfogja és tolja.</p>
+<p>– Édös apám – kiáltja – édös apám! Milyen könnyű!</p>
+<p>Róvó Ádám az asszonyra néz. Azután büszkén mondja:</p>
+<p>– Hát hiszen, – akit én kiválogatok… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_88" id="Page_88">-88-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A nagyvíz.</h2>
+</div>
+<p>Hetvenhétben néhány esztendőre elszakadtunk az ősi várostól,
+mert édesapámék átmentek Makóra lakni. A nagyvendéglőt bírták bérbe
+a püspöki uradalomtól. Ott jártam iskolába s hetvenkilenc tavaszán
+a harmadik gimnáziumi osztály küszöbét tapostam. Kis algimnázium
+volt, a reformátusok tartották fent, a négy osztálynak igazgatóstól
+együtt csak négy tanára volt. De abból is egy egyúttal pap is volt,
+Szalárdy Antal tiszteletes úr. Ha a tiszteletesnek délután el
+kellett menni temetni, akkor már valamelyik osztály tanár nélkül
+maradt. Ilyenkor engem küldtek le az első vagy a második osztályba,
+hogy tartsam meg az órát, azaz, hogy húzzam ki valahogyan az időt a
+négyórai csengetésig. E megtiszteltetés kedves anyámékat boldoggá
+tette, én pedig szigorú igyekezettel tanultam, hogy méltó maradjak
+a bizalomra. De kellett is erősen tanulni, mert alig nyolc-tizen
+járván egy-egy osztályba, körülbelül minden órán minden gyereket
+fölhívtak a leckéből felelni. Nem lehetett úgy spekulálni, mint
+itthon a népes piarista-gimnáziumban <span class="pagenum"><a name=
+"Page_89" id="Page_89">-89-</a></span> tettük, hogy ha ma feleltem
+latinból, bizonyos, hogy két hónapig nem kerül rám a sor. Szóval,
+ott nem igen heverhetett a könyv, ha az első helyet meg akarta
+tartani „az ember“. De mégis, ezen a hetvenkilencediki hideg,
+szeles márciusi estén nem igen ment a tanulás. Cajus Julius
+Caesarnak az írásai lettek volna a soron a gall háborúról: Tota
+Gallia divisa est in partes tres, quarum unam incolunt Belgae,
+aliam Aquitani, meg mi egyéb, de hiába, nem ment, mély aggodalom
+ülte meg a szíveket Szeged iránt, amely már napok óta vívta az
+élet-halál-harcot. Kedves apám sűrűn bejött a kávéházból a szobába,
+pipáját a dohányos-szitából megtöltötte s elfeledett rágyújtani, a
+lámpába tekintett mereven, kinézett az ablakon a sötét piacra,
+nagy, piros, selyemkeszkenőjével törülgette a homlokát, anya
+kérdezte tőle: mi lesz, mi lesz? Az öreg csak legyintett egyet
+némán a kezével s szótalan kiment, hogy újból bejöjjön.</p>
+<p>Március tizenkettedike volt, Gergely napja jött s régi paraszti
+időjövendölés, hogy Gergely meg szokta rázni a szakállát. Vihar
+volt ekkor is, rázta az udvaron az akácfák ágait s a nagypiacon
+süvöltve ütközött bele a házfedelek sarkaiba. Szegednek vége –
+sóhajtotta anyám s az ablakon át behallatszott, hogy emberek mennek
+el az ablak alatt és szintén azt mondják: Szögednek vége… Gergő
+sógor mögrázta a szakállát.</p>
+<p>Ilyen körülmények között nem bírtam törődni azzal, hogy Gyula
+császár idejében hol laktak a <span class="pagenum"><a name=
+"Page_90" id="Page_90">-90-</a></span> belgák meg az akvitánok.
+Letettem a könyvet s kimentem a kávéházba. Az urak az emeleti
+kaszinóba járván, a város egyetlen kávéháza a jómódú polgárság
+gyülekezőhelye volt. A makói népviselet tisztes fekete ruhájába
+öltözött gazdák, nagy tajtékpipájú zsidó gabonakereskedők, néha
+egy-egy őszszakállú török zarándok, aki Gül Baba felé való budai
+útjában pár napra megpihent, ez volt a kávéház rendes esti képe. A
+buzakupecek a Lloydot és a Fremdenblattot olvasták, a török
+egyfolytában szívta a cigarettáit, a gazdanép a billiárdokon
+játszott piramidlit meg russische kéglit, vagy pedig az asztaloknál
+gyertyavilág mellett rufmáriást és preferánszot. Ezúttal azonban
+nem volt a kezekben sem újság, sem kártya, sem dákó. Valami
+nagypénteki szomorúság és csönd lakozott a máskor oly kedélyes,
+egyszerű nyilvános helyen. A szomszéd város nehéz sorsa mély
+kedvetlenséggel töltötte el a népeket. Valami különös megilletődés
+volt ez. Szeged még állt, de már mindenki sejtette, tudta, hogy
+ezen a viharos süvöltőszeles éjszakán el fog veszni. Egy tisztes
+polgár, Görbe Sámuel presbiter mondja egy asztalnál a nagy
+csöndben:</p>
+<p>– Az volt igaz, amit Madarász mondott az országgyűlésen. Tízezer
+katonát kellett volna kirendelni a szegedi töltésekre, hogy
+fölváltanák az elfáradt népet. Nem tették. Majd megbánják még. Ugy
+lehet, a jövő tavaszon mi is erre a sorsra jutunk. Nem tudják azok
+az urak odafönt Budapesten, hogy mi forog itt kockán, ha a Tisza
+megharagszik. <span class="pagenum"><a name="Page_91" id=
+"Page_91">-91-</a></span></p>
+<p>– Nono – mondta Diós-Szilágyi uram – a rabokat már elvitette.
+Hogy valahogy bajuk ne essen. Azok voltak az elsők.</p>
+<p>Valami végtelen fájdalom és elszomorodás vett rajtam erőt, ahogy
+ott az emberek ezeket a szavakat beszélték. Makón szerettem lenni
+mint gyerek. A nagyvendéglő udvarának változatossága az ő különféle
+népeivel, oláh medvetáncoltatókkal, torontáli sváb parasztokkal,
+akik franciául beszéltek, savoyard majmosokkal, a gülbabás
+törökökkel, a megyegyűlésekre érkező vidéki előkelő urakkal,
+mind-mind lekötötte a gyereklélek figyelmét. A pajtások között jó
+cimborák, az iskolában kedves lelkű tanárok s a kávéházban, ha nem
+volt lefoglalva az asztal, szabad volt billiárdozni: mi kell a
+gyereknek egyéb? Semmi vágyat nem éreztem haza, a város és a
+rokonok iránt. E pillanatban azonban, amikor kimondatott, hogy
+Szegednek vége, a hirtelen támadt fájdalom erőt vett rajtam s
+kimentem a kávéházból az udvarra, hogy ne lássák a könnyeimet. S az
+udvaron is, az állás alatt azt beszélték a kocsik mellett a
+kocsisok, hogy Szegednek vége, mert Gergő ugyancsak rázza a
+szakállát. Nincsen az a töltés, amelyik ezt a szelet kiállja.</p>
+<p>A szülővárosnak vége van tehát… Voltaképpen nem is szülőváros.
+Cegléden születtem a régi vasúti állomáson. Irtózatos nagy hideg
+volt hatvanhat karácsonyán, így nem is vittek be keresztelni a
+városba, hanem a papot hívták ki az állomásra. Aminél fogva
+előállott az a sajátságos helyzet, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_92" id="Page_92">-92-</a></span> hogy sohasem voltam még
+abban a városban, amelyben a keresztlevél szerint születtem. Aminél
+fogva ismét meg csak az a helyzet, hogy csak az a város a
+szülőváros, amelynek a földje apáék és nagyapáék csontjait
+barátságosan méhébe fogadta.</p>
+<p>Ezen éjszaka csakugyan elveszett Szeged. Másnap kora reggel már
+tudtuk. Makó ugyan akkor még meglehetősen távol esett a forgalmas
+világtól. Vasútja nem volt, a Maroson gőzös nem járt, ma sem jár.
+Kocsival közelebb útja lett volna a tápai kompon át Lele felé, de
+arra a rossz út miatt nem járt senki. Inkább a másik úton jártak,
+Torontálmegyén keresztül. Erre ment az a kétkerekű talyiga is,
+amely a postát vitte, ha ki nem rabolták az útonállók, azután aztán
+szuronyos, fegyveres katona ült a kocsis mellett a talyiga bakján.
+A csendőrség nemsokára véget vetett ezeknek az állapotoknak, de
+akkor bizony még nem nagyon volt bátorságos az út. Távíróhivatal
+azonban volt már akkor is, oda érkezett az első hír s onnan
+szétfutott a csendes városba nagy hirtelenséggel. Arról azonban,
+hogy mekkora a veszedelem, hogy nagy-e a baj, vagy csak olyan, ami
+könnyen kiheverhető, nem tudott senki. Talán a hatóságok tudtak
+róla, de még nem publikálták. Volt ugyan egy hirlap, de az csak egy
+héten egyszer jelent meg, szombat esténkint. Annak a tudósítására
+tehát néhány napig még várni kellett. A talyigás posta sem járt,
+hogy legalább a kocsisa valami hírt hozhatott volna.</p>
+<p>Délután kezdtek kocsikkal érkezni az első menekültek
+<span class="pagenum"><a name="Page_93" id=
+"Page_93">-93-</a></span> a nagyvendéglő udvarára. A két legelsőn
+festettképű lányok, akik viháncolva ugráltak le a kocsiderékból. Az
+emberek bosszankodva mondogatták, ahogy a szegedi kocsik jöttére a
+kávéházból kicsődültek: hát előbb a rabok, azután ezek… Később
+azután jöttek mindtöbben mások is. Azonnal mindjárt megkezdődött a
+menekültek szétszállásolása, ruhaosztás, élelemosztás és a nemes
+csizmadia-testület olyan alkalmas patkoltcsizmákat osztogatott,
+hogy azokhoz fogható kevés tartózkodik a világűrben.</p>
+<p>Estefelé jött egy kocsi rokon is. A tulsóparti szőreghi rác
+fuvarosok ugyancsak kihasználták a bajt. Rendes körülmények között
+„féderes üléses, kivágott derekú“, szóval az azon idő szerint való
+fölfogás szerint „úri“ kocsin négy forint volt a fuvar taksája.
+Ekkor azonban a kukoricaszárüléses trágyahordókocsiért is
+elkívántak harminc forintot.</p>
+<p>– Még jó, hogy ennyiért is lehet kapni ilyen nagy forgalomban –
+mondta rá a menekültek keserű humora.</p>
+<p>Szóval egy kocsi rokon jött. Vége-hossza nem volt a faggatásnak,
+hogy hát mi történt és hogy hát a többiekkel mi van? A napok óta
+tartó izgalomtól, a földönfutóvá válástól, a hidegtől elcsigázott
+szegény hazátlanjaink nem igen tudtak a kérdésekre felelni.</p>
+<p>– A töltés átszakadt, a víz bejött, menekültünk. Hogy a
+többiekkel mi van, nem tudjuk.</p>
+<p>Még csak a borzalmakat sem beszélték. Elfásulva, szótalanul
+ültek s az elébük tett melegítő italokra <span class=
+"pagenum"><a name="Page_94" id="Page_94">-94-</a></span> olyformán
+néztek, mintha azt kérdeznék: hát ilyen is van még a világon?</p>
+<p>Másnap reggel, ahogy a könyveimet szíjaznám össze, apám szólt,
+hogy ma ne menjek föl az iskolába, fog a kocsis, menjek át vele
+Szegedre s ha van ott még rokon, hozzam el. Mert talán azért nem
+jönnek, mert nincsen alkalmatosság, amin jöhetnének.</p>
+<p>A megbizatás nagyon megörvendeztetett s vidáman készülődtem az
+útra. Nem ritkán jut eszembe ez a kis epizód, de ahányszor csak az
+eszembe jut, mindig el tudok gondolkozni az akkori meg a mostani
+gyermeknevelés fölött. Ma aligha jutna akár nekem, akár más
+szülőnek eszébe, hogy egy tizenharmadféléves gyereket olyan
+körülmények között, mint akkor voltak, megbizatással útra
+bocsásson. Abban az időben ez egészen természetesnek látszott. Mint
+már nagyvendéglőnél szokás, volt ugyan elég léhűtő a háznál, de
+ezek nem ismerték a szegedi rokonok lakásait s nem jutottak volna
+semmire. Azonfelül ott volt a rettentő hosszú és hegyes,
+kiviaszkolt bajuszú negyvennyolcas öreg huszár, a Sándor kocsis,
+annak a szárnyai alatt elereszthettek, mert az tapasztalt ember.
+Mint néhány forradás mutatta a mellén, annak idején a kozákok
+dárdáit is megtapasztalta.</p>
+<p>A kocsit jól ellátták gunyával, pokróccal. Sándor bácsi a bakon
+az úti pipára gyújtott. Vasút nem lévén, egyúttal fuvarosok is
+voltunk s a kocsi bejárt hol Vásárhelyre, hol Szegedre. Az öreg
+Sándornak rettentő hosszú cseréppipája volt, abban <span class=
+"pagenum"><a name="Page_95" id="Page_95">-95-</a></span> egy tömet
+dohánynak el kellett tartani akár Vásárhelyig, akár Szegedig. Pedig
+Szegedig akkor körülbelül három óra volt az út. Hát mentünk, a
+szürkék kocogtak, átmentek a Maroson, a kiszombori erdőben (azt is
+kivágták már azóta), kékes köd legelt a makkfák lábjában,
+áthaladtunk Ferencszálláson, elértünk Klárafalvára, amelyet rácul
+Kukutyinnak hívnak s ezen minőségében ott van a világ közepe,
+másodsorban az értelmetlen embert oda szokás küldeni zabot
+hegyezni. Az útszéli vendégfogadó ajtajára oda is volt írva nagyobb
+igazság szempontjából: „Itt a világ közepe, ha nem hiszed, gyere
+be.“ Ezúttal bajos dolog lett volna belemenni, mert tele volt az
+országút szemközt jövő kocsikkal. Utasaik meg is bámultak minket:
+szerencsétlenek, hova mentek ti oda, ahonnan mindenki menekül? A
+fogadó előtt sok kocsi állott, hideg volt az idő s az emberek
+pálinkával élesztgették magukban a melegséget. Sándor bácsi sok
+bajjal parancsolhatta ki magának a kocsira a maga porcióját.</p>
+<p>A belső részek melegítésének elég tétetvén, a szürkék tovább
+kocogtak. Átmentünk Deszken s azon túl már, valamely
+útkanyarulatnál a lapos tájon odalátszottak a magasabb szegedi
+épületek. A tornyok és a belső város kétemeletes házai. Később,
+Mikes Kelemen szerint, sok más vidékre helyezte el a kenyeremet az
+Isten, több izben voltam esztendőn át távol várostól, hazától, de a
+visszatéréskor soha nem éreztem azt a kimondhatatlan örömöt, mint
+ekkor, ahogy a város tornyait <span class="pagenum"><a name=
+"Page_96" id="Page_96">-96-</a></span> megláttam. Ide csakugyan
+illik az a frázis, hogy szerettem volna, ha szárnyai nőnek a
+lovaknak s biztattam is Sándor bácsit, hogy gyorsabban, gyorsabban,
+Sándor bácsi azonban csendesen szólt vissza a nagy pipa mögül, hogy
+lassan érünk messzire, ifijur, amiben megint neki volt igaza.</p>
+<p>Kétszeresen is. Már ahogy Szőreghre értünk, mondták a szemközt
+jövők, hogy hiába mennek, úgy sem eresztik be magukat sem. Hiába
+lett volna minden sietés. Újszegeden, amely akkor Torontálhoz
+tartozott, a vármegye lovaspandurjai meg is állították a kocsit.
+Nem lehet bemenni, mert nagyon sok a hajóhídon a szemközt jövő. Nem
+szabad ellenük menni. Tanácstalanul álltam. Az egész úton a
+szabadító hős szerepében tetszelegtem magamnak, most meg ime csak
+az vagyok, ami vagyok: gyámoltalan gyermek. Valaki mondta azután,
+hogy hiszen gyalog be lehet menni, Sándor bácsi is mondta, hogy
+csak menjek be, ő majd megvár. Igy az öreg fahídon tolongók között
+átfurakodtam s egyszerre elvesztem, eltüntem a nagy sokadalomban. A
+belső városnak egy kis része, a legmagasabb hely mindjárt a
+Tisza-parton szárazon maradt s most minden élő, aki el nem szaladt
+hazulról, erre a kis darab szigetre szorult. Itt eleven, nyüzsgő
+élet élt, miután a siralom jajszavain már mindenki átesett és az
+Istenbe vetett törhetetlen bizalom nyomán a megpróbáltatás után az
+új erő beleköltözött az emberekbe.</p>
+<p>Ó, hiszen bizonyára maradt még szomorúság, nyomorúság és
+kétségbeesés, de azok e helyeken <span class="pagenum"><a name=
+"Page_97" id="Page_97">-97-</a></span> nem mutatkoztak s elbújva
+voltak szokásuk szerint. E kis sziget néhány utcáján sietve jártak
+az emberek s bár akkor még nem volt divat a sárga cipő, sokan mégis
+abban jártak, mert nem volt rá érkezés az új borjúbőrcipőt, amit
+akkor még nem árultak feketére festve, be is subickolni. A parti
+töltésen gyékényponyvák oltalma alatt hevenyészett vendéglők, sült
+a hús a szabad tűzön és pirult a vaslábasban az illatos
+tarhonya.</p>
+<p>Ahol víz volt, de sekélyebb, padlókon jártak az emberek s az
+egy-két itthon maradt fiáker is fuvarozott a vízben azokon a
+helyeken, ahol olyan sekély volt, hogy nem folyt bele a
+kocsiba.</p>
+<p>Beljebb, a mély, vizesebb utcákon különféle vízi edények
+jártak-keltek, a halászladiktól kezdve a műszaki katonák
+vaspontonjaiig; volt, aki hirtelen összebarkácsolt tutajon, volt
+aki mosóteknőben haladt a dolga után. Hűvös idő volt, de napfény
+feküdte meg az elöntött várost s a belső részeken, ahol a víz
+romlását még állták az erős téglafalak, olyan volt, mint valamely
+Velence, bár a víz piszkos volt és szemetes s ott, ahol
+festékkereskedéssel is foglalkozó matralista-boltokat (a
+fűszerkereskedés neve volt ez akkor a Materialen-Waaren-Handlung
+nyomán) öntött el, ott az elolvadt festék folytán tarka-barka volt
+a színe. Ilyen volt a színe az elöntött patikák körül is. Itt az
+volt a furcsa, hogy vízi jószág, a kacsa meg a liba is belepusztult
+az áradatba, amelynek a vízét a sok beleolvadt patikaszer
+megmérgezte.</p>
+<p>E kavarodásban, ami akkor volt, kerestem a <span class=
+"pagenum"><a name="Page_98" id="Page_98">-98-</a></span> rokonokat.
+Az egyik szerencsével járt, a háza kint maradt a száraz szigeten s
+neki is, mint a szárazon maradt többi kevésnek, abban főtt a feje,
+hogy hol adjon helyet annak a sok hajléktalanul maradtnak, akik az
+ősi rögöktől a nyomorúságban sem akartak távozni.</p>
+<p>Sokan, történetírással foglalkozók, úgy vélik, hogy az egykor
+három községből állott város neve az egykori írástalan időkben
+Sziget lett volna. Ezen elmélkedés akkor valóra vált, a megmaradt
+rész csakugyan sziget volt, arra menekült, aki bírt és lakót
+találtak a házak pincétől a padlásig.</p>
+<p>A másik rokonnak amolyan félszerencse jutott osztályrészül. Mint
+a vásárra járó mészáros szokta volt hazatéréskor mondani: no,
+anyjuk, hatvan forint a nyereség, kilencven a veszteség. Nyomdász
+volt, könyvkereskedő, lapkiadó s abban az időben már özvegy
+asszony. A villamos most éppen ott szaladgál, ahol akkor nagy
+háztelkének virágoskertje állott. A ház a szigeti emelkedés
+oldalában feküdt. Másfél méteres víz állott meg a telken. A ház
+alacsony volt, azt elvette s apránkint düledezett, hol egy fal, hol
+a másik omlott össze. Az udvar emelkedő részén az újabb
+nyomdaépület már magasabbra készült, csak a küszübéig ért a víz és
+nem is haladt tovább. Oda menekültek s oda hordták a boltból is, a
+házból is, amit lehetett. Hordók voltak az udvar vízén, a hordókra
+keresztben létrák fektetve, ez volt a járda s ahogy omlott be
+apránkint a lakóház, innen csáklyázták <span class=
+"pagenum"><a name="Page_99" id="Page_99">-99-</a></span> ki azokat
+a tárgyakat, amik a víz színen úszva maradtak. Amit nem értek el
+csáklyával, annak utánaküldték a kutyát. Kihozta és mondhatni,
+házbeomlás még kutyának annyi örömet nem okozott, mint éppen
+ennek.</p>
+<p>Mikor odaértem, éppen egy kis derü futott át a szomorúságon. Az
+omló házból valahogy kicsáklyáztak egy nagy aranyrámás tükröt s más
+helye nem akadván, felakasztották a kapubolt alá. Ott volt menekült
+egy szegény öreg rokonasszony is, az ennek láttára siralmasan
+mondta:</p>
+<p>– Ne oda tegyék, sógorasszony, azt a szép tükröt, mert ott
+elkopik, mert ott mindenki belenéz.</p>
+<p>Nevettek a nyomorúságban, bár aznapon aggodalmas volt, hogy nem
+hág-e följebb a víz? Mert akkor vége a sok drága nyomdagépnek. Ugy
+volt azonban, hogy a felsőbb hatalmak már megelégelték a szíjostor
+suhogtatását: a víz megállott. A néni, akit menekülésre invitáltam,
+a nyomdaház ablakaiból átnézett a telek tulsó oldalára, ahol
+apránkint rogyogattak a vízbe annak a háznak a falai, amelyben egy
+élet boldogságát élte át. Megköszönte a szívességet, küldte a
+rokoni tiszteletet és azt mondta:</p>
+<p>– Eredj csak haza fiam. Mondd meg otthon, hogy amíg itt minden
+össze nem dűl, addig én innen nem megyek el sehova. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_100" id="Page_100">-100-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Levél a pusztában.</h2>
+</div>
+<p>Az úrféle azt mondja, hogy levelez egymással. A paraszti ember
+azt mondja, hogy levelezi egymást. Möglevelezi. Hogy most már a
+kettő közül melyik az igaz, ahhoz a tudósokon kívül senkinek semmi
+köze sincsen, mert hiszen nem is azon fordul meg a dolog. A tény
+az, hogy infanteriszt titulár gefrájter Valentin Borsodi oda alá
+katonáskodik az Artorácban, mint az illik is olyan legényhez, aki,
+miután a király fegyverét idegen népek előtt éveken át viselte,
+majd hazajövetele után a tisztes csikósi foglalkozásban rendes, egy
+helyben lakó, adófizető polgárrá akar válni. Mert bármit
+beszéljünk, szolgálni kell a királyt. Vagyis hogy a császárt. Mert
+csak a honvéd szolgálja a királyt; a közös a császárt szolgálja,
+mert ez így van a szabájban. Sok minden benne van a szabájban. A
+szabáj nagy úr.</p>
+<p>Ki csinálta a szabájt? Az ördög tudja. Van. Termett, mint a
+subagallér. De súlyosabb, mint a subagallér. A szabáj a maga
+töméntelen sokaságával ránehezedik az emberre és nyomja. Az
+<span class="pagenum"><a name="Page_101" id=
+"Page_101">-101-</a></span> ember hiába védekezik, mert a szabáj a
+hatalmasabb. Nincs mást mit tenni, mint hogy tűrni kell a szabájt:
+az ember palástul ellene veti a türelmet.</p>
+<p>A türelem, mondhatni, a legszebb erények közé tartozik,
+minélfogva ritka madár már manapság, akár csak az arasztos
+szalonna. De aki katona és a szabájok alatt van, az a türelemnek a
+sótalan kenyerével él és a sóhajtásait küldi csak a messziségből a
+hazai nagy, fényes rónák felé. Ezt megengedi a szabáj. A fennálló
+rend érdekében szükséges is, hogy ez így legyen, mert tudni való,
+hogy ha a sóhajtásait a távol idegenből nem küldhetné haza a fiú,
+akkor úgy eltelne bánattal és sóvárgással a keble, hogy
+belefulladna. Ennélfogva a szabáj ez ellen nem szól semmit. De nem
+is volna igaza, ha visszabeszélne. Igy tehát a sóhajtások szállnak
+hazafelé, nagy hegyeken és mély völgyeken által, miután nehezen
+szakadtak föl a kintvaló lelkekből. Mondják, hogy korai őszön,
+regruták elvitele idején ez hozza a háromnapos bánatos esőt, amidőn
+is mindenek lelke megtelik szomorúsággal. Bár ugyan, hogy ez
+igaz-e, afelől teljesen helyénvalók a kételkedések. Sok mindenféle
+haszontalanságot lehet e felől beszélni, ha a nap hosszú. De annyi
+bizonyos, hogy mink is öregebbek, mikor oda alá hurcoltuk a
+fegyvert, fejfödőt emelve köszöntöttük a hazulról lefelé utazó
+felhőket és az eszünkbe sem jutott, elmélkedni afölött, hogy eme
+légtünettani körülmény voltaképpen cirrus cumulus-e vagy cirrus
+stratus. Ellenben a légi útjában lefagyott kis fecskét betettük
+fölmelegedés okából <span class="pagenum"><a name="Page_102" id=
+"Page_102">-102-</a></span> a kebelünkbe az ing alá, mondván neki
+szeretettel, ha ébredezett: vajjon nem a mi tanyánk ereszete alól
+való vagy-e? Ilyesmik történtek.</p>
+<p>Mindez azonban tökéletesen és teljesen hiábavaló beszéd, amit
+nem is érdemes folytatni, mert nyilvánvaló, hogy sok beszédnek sok
+az alja.</p>
+<p>Térjünk vissza ahhoz a ténydologhoz, hogy infanteriszt titulár
+gefrájter Valentin Borsodi onnan oda alulról levelezni szokta az
+édesapját, bizonyos nevezetű idősb Borsodi Bálintot, ki is, mint
+ismeretes, számadó gulyás idekint az alsó-tanyán, az átokházi
+pusztán, a Két Rózsák járásában. Igy is szokta a Bálint fiú címezni
+a levelet, nem pedig a tanyájukra. Ennek az oka abban keresendő,
+hogy a számadó felesége nem tud írást, ha a levél oda menne, nem
+tudná elolvasni. A gulyás pedig ritkán jár haza. Ez tény, amit ez a
+régi nóta is megerősít:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Cintányéron, cintányéron
+aprószőlős pogácsa,<br /></span> <span class="i0">Fáj a szívem, fáj
+a szívem a gulyásra, de a gulyásra.<br /></span> <span class=
+"i0">Arra pedig ne fájjon,<br /></span> <span class="i0">Mert a
+gulyás, mert a gulyás ritkán hál ám az ágyon.<br /></span></div>
+</div>
+<p>Azonban így sohasem lesz vége ennek a történetnek, ha
+folyton-folyvást más mesgyéken kalandozunk. Maradjunk inkább csak a
+levélnél, amely jön. Valósággal jön, mert egy ideig a postapatrul
+hozza gyalog, amígnem aztán vasutat ér. Ekkor már könnyebben utazik
+a levél. Előbb a bosnyák kisvasút hozza, Bródban átteszik a
+nagyvasútra és hát mi az egy olyan nagy vasútnak, egy ilyen
+<span class="pagenum"><a name="Page_103" id=
+"Page_103">-103-</a></span> kicsi levél: könnyen hozza. Elhozza
+egészen Szegedig. Itt automobilra ül a levél, úgy jön be az
+állomásról a főpostára. Itt azután megint kocsira ül a levél, úgy
+megy ki az alsótanyai postahivatalba. Itt azonban már nyeregbe ül,
+mint illik egy olyan levélhez, akinek az írója annak idején, majd
+Isten szent segítségével csikós akar lenni.</p>
+<p>De nem mindjárt ül a nyeregbe, mert az nem úgy van ám, kérem
+alássan. Az ilyen pusztaszéli postahivatalok csak olyan félforma
+hivatalok. Arravaló, hogy aki ott levelet ír, attól átvegye és az
+útjára küldje. De arra már nincsen neki embere, hogy ami levél
+hozzá érkezik, azt a nagy mezőség szétszórt tanyáiba ki is hordja.
+Némelyik tanya félnapi járóföldre van a hivataltól. Igy hát a
+levelek várnak a jó szerencsére. Aki levelet vár, elmegy a
+postához, s megkérdezi, hogy jött-e levele? Vagy pedig a
+lovasrendőrök vasárnap délelőtt elviszik a leveleket a tanyai
+bormérésekbe, tudván úgy körülbelül, hogy melyik terület melyik
+népe melyik csárdába jár. Vasárnap délelőtt valamelyikbe el szokás
+menni, mert az a börze, ott történnek a napszámos-fogadások s ott
+állapítják meg a jövő heti napszámárakat. Hacsak valami baj nincsen
+akkor, akkor ezen a jeles aktuson ott szokás lenni mindenkinek. Ha
+azonban még sem lenne ott, akkor ott van a szomszéd, az elviszi
+neki a levelet barátságból.</p>
+<p>Hát bizony ilyen lassú odakint a levél útja. A Borsodi
+számadónak küldött levélé még lassubb, mert az ilyen gulyásféle
+embernek nincsen meghatározott <span class="pagenum"><a name=
+"Page_104" id="Page_104">-104-</a></span> csárdája. Nem egy helyen
+van, ha a mező füvét föllegelte a jószág, odébb megy vele. S habár
+egy-egy gulya nyolcszáz darab szokott lenni, a buckák között úgy el
+tud velük tünni, hogy kész mesterség a rátalálás. Hát ilyen helyre
+már csak akkor jut ki a levél, ha valamely lovasrendőrnek éppen a
+pusztán keresztül van az útja s ha már arra jár, megkeresi azt a
+gulyát, amelyben neki is legel az üszője.</p>
+<p>Most éppen ez az eset, Kazi András öreg pusztázó lovaslegény
+viszi is a levelet. Déltájban van az idő, a tájon a vénasszonyok
+nyarának langyos napfénye játszik. A gulya hever a dörgölőző fa
+körül, a gulyások a cserényben vannak, ebéd irányában. Most jó
+ebédet kászolított a szárnyék-ember, tejes-levest bennefőtt
+tarhonyával. Kanalazza kiki a bográcsból a tulajdon maga
+kanalával.</p>
+<p>Ugatnak a kutyák. Egy ember föláll, hogy messzibbre ellásson.
+Mondja, hogy lovasrendőr látszik, erre tart.</p>
+<p>– Melyik?</p>
+<p>No, nem nagyon lehet melyikezni, mert nem olyan sok van.</p>
+<p>– Alighanem az öreg Kazi András, mert Tóth Mártonnak fekete lova
+van.</p>
+<p>Ez meg pej, tehát nyilvánvaló, hogy Kazi András ül rajta.</p>
+<p>– Alighanem levelet írt a fiam – gondolja Borsodi, de nem
+mondja, mert hátha, úgy lehet, nem is írt levelet a fia.
+<span class="pagenum"><a name="Page_105" id=
+"Page_105">-105-</a></span></p>
+<p>Nyugodtan kanalaz tovább, mert várni kell. Nemcsak várni kell,
+hanem várni is kell tudni. Nem szabad mutatni itt az emberek előtt
+semmi kíváncsiságot, az apának a fia iránt való szeretetéből
+semmit, de semmit, mivelhogy az ilyesmi csak asszonyoknak való. Ami
+a várást illeti, Kazi egy kicsit váratja is. De ez nem ok nélkül
+van. Ha valaki kilátogat a gulyához, hogy föltekintse az üszőjét,
+annál az igen nagy darab szégyen volna, ha a gulyáshoz menne, hogy
+mutassa meg neki a jószágját. Azt magának a gazdának kell
+megtalálni, hogy melyik az övé a nyolcszáz darab közül. Ez a tarka
+jószágnál nem nehéz dolog, de a régifajta fehér magyar baromnál már
+nem olyan könnyű, mert nagyon egyformák. Ráadásul most, delelés
+idején fekszik is a gulya s így a nagyságban és a testállásban levő
+különbségek sem mutatják magukat.</p>
+<p>Idővel azonban azért Kazi csak megtalálja az üszőjét és megnézi.
+Szól neki: – Kajla – amire az üsző fölemeli a fejét és a gazdájára
+tekint. Hát jól fölpöndült, mondhatni, megéri a fűbérét. Kazi le is
+száll a lóról, az üszőt fektéből fölkergeti s úgy gyönyörködik
+benne. Szép az ilyesmi.</p>
+<p>Idősb Borsodi Bálint csak várja, míg majd a cserényig eljön. Mán
+halad arrafelé, a kutyák üdvözlő beszéde mellett. Köszön. Adjon
+Isten. Hát adjon Isten. Hát löhet-e? Hát löhet. Hát mire végzik?
+Hát ehun e. Egésségükre szolgáljon az ebéd. Köszönjük, tessék
+velünk tartani. Hát csak Isten áldásával. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_106" id="Page_106">-106-</a></span></p>
+<p>Ugyan, hiszen már nem is igen van a bográcsban, de a sajtot meg
+a kenyeret kiteszik a padra, a tülökkel együtt, amiben a só és a
+paprika van célirányosan összekeverve.</p>
+<p>No, pár falatot tisztesség okából is enni kell. András lovát egy
+bojtár elviszi itatni, maga András pedig vág egy szeletet a
+sajtból. Jó nagyon a tehénsajt annak, aki szereti. Rozskenyérrel.
+Sóval, paprikával.</p>
+<p>– Hát erre járt kend? – kérdezi Borsodi.</p>
+<p>– Erre – mondja Kazi. – Pöcsétöt vittem Széll Jánosnak. Már
+mögint hivatva van be a városba, a törvénybe.</p>
+<p>A bírósági idéző-cédula még mindig pöcsét. Sok száz éves szaga
+van ennek a szónak. A pecséttel való törvénybe idézésnek megmaradt
+nyoma ez. A citatio cum sigillio. Már másfelé az emléke is elhalt s
+ott él a nagy csendességek birodalmában, ahol minden aludni
+látszik.</p>
+<p>– Ugy hát? – mondja Borsodi.</p>
+<p>– Az – feleli Kazi. – De mondom, ha már erre járok, elhozom ezt
+a levelet is kendnek. Úgy gondolom, hogy alighanem a lentvaló fia
+levelezi benne kendet.</p>
+<p>Borsodi nyugodtan nyúl a levél után s kibontja a takaró
+papirosból. Csakugyan, ez a fia levele. Mit ír vajjon? sorsa hogy
+áll? talán baj érte?</p>
+<p>Mi van a paraszti katona levelében? Nem sok. A táborokban kis
+levélpapirost árulnak a kantinosok, a katona betűi meg nagyok. A
+fegyver elhúzza a kezet, akár csak a kapanyél. A katona
+<span class="pagenum"><a name="Page_107" id=
+"Page_107">-107-</a></span> nem is mondja, hogy levelet ír, hanem
+azt mondja, hogy rajzol. Maga-magát gúnyolja vele. Mert csakugyan
+külön-külön rajzolja a betűket, mint az iskolásfiú, aki most tanul
+írni. A nagy betűkből kevés fér föl a kis papirosra. A szavak a
+levél elején s a levél végén jóformán mindig ugyanazok, csak a
+közepe táján van valami új mondanivaló. Az eleje ilyenforma: „Kelt
+levelem a Kistanyán, ide alá az Artorácba, október 20. 1912.
+Szeretett szülő anyám és tanító apám és kedves testvéreim. Kívánom
+a jó Istentül, hogy ezen pár sor írásom friss jó egészségbe vagyok,
+melyhez hasonlót maguknak is kívánok. Továbbá tudatom, hogy Roza
+ángyi fia, a Sándor is friss jó egészségben van, melyhez hasonlót
+maguknak is kíván.“ Ez az eleje. Ez lefoglalja a kis papiros egyik
+oldalát. A vége pedig: „Ezzel bezárom levelem, sok jó egészséget,
+hasznos munkát kívánok, tisztölöm Roza ángyit, a Vén Jánosék
+Pirosát, a Jóska sógort, a Mihály bácsit, ha érkezésük van, küldjék
+ezen levelemnek mássát és a Pirosnak adják tudtul, hogy tisztölöm…“
+Ami a levélnek az eleje meg a vége közé jut, az az újság.</p>
+<p>Borsodi lassan olvassa a levelet. Lassan, úgyszólván minden
+betűt külön. Foglalva. I-es –: is, te-e: – te, nő, té-ü: tü, lö:
+istentül. Hangosan megy ez, a többiek hallgatják s egy fiatal
+bojtár csodálattal gondolja, hogy milyen jó fogalma van a Bálintnak
+odalent a katonaságnál.</p>
+<p>Egy helyen aztán ezt olvassa ki a levélből az apa: <span class=
+"pagenum"><a name="Page_108" id="Page_108">-108-</a></span></p>
+<div class="blockquot">
+<p>„továbbá tudatom kedves tanító apám és édös szülő anyám, hogy ha
+háborúról van a szó otthon, annak hitelt ne adjanak, énfelüllem
+aggodalommal ne legyenek s a szívüket ebbe a gondolatba ne
+szaggassák, mert elmondta a kapitány úr, hogy ő fölsége öreg létire
+nem akarja már, hogy háború történjen, hanem hogy a szolgálatot
+pontosan köll tartani, minekutánna komoj dologba vagyunk…“</p>
+</div>
+<p>Borsodi abban hagyja az olvasást s most már szívéből fakad föl a
+sóhajtás:</p>
+<p>– Hála Istennek…</p>
+<p>Az emberek hallgatnak, csak a gondolatok forognak a fejekben,
+hogy jó fiú ez a Bálint, nem hiába, hogy szülőszerető volt
+világéletében, még most is csak a vigasztalás szavait küldi nekik.
+Míg más hány van olyan, hogy örökké panaszokat levelez haza, hogy
+csak pénzt küldjenek neki.</p>
+<p>Kazi lovasrendőr, mint tapasztalt fegyveres, aki itt a pusztán a
+hatalmat képviseli, azt mondja:</p>
+<p>– Löhet, hogy úgy lössz. Löhet, hogy nem úgy lössz.</p>
+<p>– Hát én csak úgy gondolom – borul el Borsodi. – Nincsen ebben
+okos embör. Furcsa idő jár. A holdnak mindig nagy udvara van. Néha
+szömez az eső, pedig nincs is mibül. A jószág is nyughatatlan.</p>
+<p>Egy bojtár beleszól:</p>
+<p>– A kupecok szödik a lovat.</p>
+<p>Igen, vannak ilyen jelenségek. A kutyákat ugyan <span class=
+"pagenum"><a name="Page_109" id="Page_109">-109-</a></span> nem
+szedik a kupecek, mivelhogy minek kellene nekik, de a kutyákban is
+valami különösség észlelhető. Néha minden ok nélkül kirohannak a
+gulya közül a mezőre és nagy ugatásokba kezdenek. Mit ugatnak
+ilyenkor?</p>
+<p>– Ahun a! – kiáltja a Jancsi bojtár. – Hát az mi?</p>
+<p>Mind arrafelé néznek, amerre a Jancsi mutat.</p>
+<p>A messzi távolban, ahol a föld széle az ég aljával ölelkezik, a
+tűző napsugárban látszik, hogy valami fényesség fut végig a föld
+peremén, de igen nagyon sebesen. Úgy száguld, mintha lovasember
+vágtatna vele, de nem látszik sem ember, sem más teremtett állat,
+csak maga a kápráztató csillogás siklik tovább teljes
+csendességben.</p>
+<p>Megdermedve nézik. Még a gulyabeli állat is, amelyiknek éppen
+arra volt a feje, odabámul.</p>
+<p>Kazi András pusztázó katona hirtelen a lovára kap. Neki
+kötelessége megtudni mindent, ami a pusztán történik. A másik
+pillanatban már vágtat is a kutyák nagy ugatása között a titok
+után, szinte röpköd a kardja az oldalán.</p>
+<p>Azonban messze van odáig. Vágtat Kazi, ahogy csak bírja a ló, de
+a fényesség egyre jobban távolodik s utoljára eltűnik a fiatal
+ákácos erdő fái között.</p>
+<p>Kedvetlenül tér vissza idő multával habos lován.</p>
+<p>– Nem birtam utolérni – mondja.</p>
+<p>Hát hiszen nem is lehet az ilyent utolérni. Ezek földöntúli
+dolgok. Jelzések, amik akkor történnek, amidőn valami veszedelem
+következik. Borsodi számadó is búsan legyint a kezével:
+<span class="pagenum"><a name="Page_110" id=
+"Page_110">-110-</a></span></p>
+<p>– Irhat a gyerök, amit akar. Beszélhet a kapitánya, amit csak
+akar. Mikor már jelönségök vannak…</p>
+<p>S az emberek elszomorodva tekintenek maguk elé. Valóban,
+jelenségek vannak, amik intik az embereket és figyelmeztetéseket
+tartalmaznak.</p>
+<p class="center">* * *</p>
+<p>Pedig mindössze annyi történt, hogy a puszta másik szélén lakó
+Vadlövő Mihály, közismert rossz csont, e napon új, fényes biciklit
+lopott a városban s azon karikázott hazafelé. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_111" id="Page_111">-111-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Vasút akar lenni.</h2>
+</div>
+<p>Hogyan támad az út? Ezt bajos tudni, de elnézni lehet. Mikor a
+réti semlyék, vagy a legelő fölszabadul tavasszal a hó alól,
+apránkint gyalogutak keletkeznek rajta. Hosszában és keresztben.
+Idő multán kitaposódnak, a lépések alatt a fű elsárgul rajtuk: a
+zöld mezőben ez a sárga vonal mutatja, hogy ez az út. De ez az út
+sohasem egyenes, pedig semmi oka sincs rá, hogy a sík mezőn ne
+legyen egyenes. Mégis mindig csak girbe-gurba. Ahogy az első ember
+ment rajta keresztül, ahogy utat vágott a csatakos mezőn, a többi
+mind utána ment, szóval, mint mondani szokás, nyomon járt. Mehetne
+a mezőn másfelé is, de nem megy. Hegyes vidéken ez más, mert ott
+kerülgetni kell a köveket, itt azonban mit sem kell kerülgetni. A
+menés a mező minden részén egyforma lehetne, az út rajta egyformán
+jó, vagy egyformán rossz. Időt is takaríthatna az, akinek sietős
+dolga van, ha egyenesen haladna a mezőn s nem kanyarogna rajta úgy,
+ahogy az út kanyarog. Az elmélet ezt így mondaná, de a gyakorlat
+nem így mondja. Ahogy az az ember <span class="pagenum"><a name=
+"Page_112" id="Page_112">-112-</a></span> kanyargott, aki tavasszal
+legelsőbb vágott, úgy kanyarog utána mindenki, aki arra jár. Miért?
+Ki tudná? S miért kanyargott az első útcsináló? Azt sem tudni.
+Talán tócsák voltak még a nedves földeken s azért kerülgetett. De
+azok már elmultak régen s az utána következő utasok már a nem
+létező pocsolyákat kerülgetik. Ez így van. Mert kell valami
+előljárónak lenni, aki nekivág valaminek. A többi pedig halad
+utána. Ez egy kicsit sajátságos dolog. Ha a juhász át akarja
+hajtani a nyájat az árkon, a birka nem megy. A juhász rájuk ereszti
+a pulikutyákat. Azok ugatják, marják, harapják a birkát, a hátukra
+ugrálnak s úgy tépik dühükben a fülit, de a birka mégsem megy.
+Akkor a juhász fölveszi az öreg kolompos vezérürüt s átveti az
+árkon. Akkor azután valamennyi birka ész nélkül tolakszik át az
+árkon, még le is tapossák a gyengébbet a nagy igyekezetben.</p>
+<p>Más azonban a kocsiút. Hát azt ki tudná megmondani, hogy a sík
+mezőben az miért kanyarog minden ok és értelem nélkül? Azt mondják,
+hogy azért, mert itt az a tanya van, amott az a tanya van és az
+útnak szokása, hogy a tanyáknak közelébe kanyarog. Pedig dehogy. A
+tanyák legföljebb száz évesek s az út több évszázados. Az utak
+előbb voltak, mint a tanyák, amiként, hogy nem a víz folyik arra,
+amerre a városok vannak, hanem megfordítva. Némely alföldi út
+dombon megy keresztül. Az ilyen út a régi használat nyomán úgy ki
+van vágva, hogy az út két oldalfala a kocsiban ülő ember fejével
+van egy magasságban. Pedig ezt az <span class="pagenum"><a name=
+"Page_113" id="Page_113">-113-</a></span> utat nem vágta ki senki,
+hanem ezt a rajta való járás vágta így le a dombból. Úgy lehet,
+hogy ezer esztendőnek ez a járás-kelése kellett ehhez. S ezer év
+előtt az az ember, aki itt utat tört, miért éppen itten tört utat?
+Azt mondják, hogy ez a véletlenség műve, mert hiszen valamerre csak
+kellett mennie, ha már éppen menni akart. Ez igaz, de azért az sem
+egészen úgy van. Nálunk az az út, amely a tanyára visz, hosszú
+darabon át szigorúan Szeged és Dorozsma határán fekszik, lombos
+vidéken, már amennyire mifelénk ilyesmiről beszélni lehet. Ez is
+olyan sok évszázados-forma út. A két oldalán szőlők, amik homoki
+borokat teremnek. Az út széles ugyan, nem is országútnak nevezik
+régi nyelv szerint, hanem marhahajtóútnak, de azért mégsem
+szélesebb, mint tizenöt öl. Miért van éppen itt? Azt mondják azért,
+mert itt a határ. De hiszen nyilvánvaló, hogy az út régibb, mint a
+határ. S az út két oldalán a szőlők két különféle bort teremnek,
+más íze van a dorozsmai oldalon lévő bornak s megint más íze a
+szegedi részen termettnek. A szőlőtőke ugyanaz, a kezelés módja
+ugyanaz s az út által kettéválasztott szőlőkben mégis más ízű bor
+terem. Aki legelőször járt erre kocsin, aki legelőször intézkedett
+az iránt, hogy ne más felé, hanem tisztán csak errefelé legyen az
+út: hogyan találta meg az a régi ember a földek minőszerűsége
+között való elválasztó határt? Ez a kérdés azonban szintén azon
+dolgok közé tartozik, amikben nincsen okos ember.</p>
+<p>Más azonban a vasút. Ez már ugyancsak új <span class=
+"pagenum"><a name="Page_114" id="Page_114">-114-</a></span> dolog,
+ez nagyszerű dolog, amiről azt mondja a régi katonai nóta:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Sikojtozva, mint az vason az
+bagon,<br /></span> <span class="i0">Kedves rózsám kinézött az
+ablakon.<br /></span> <span class="i0">Mindkét szömöm könnybe
+lábadt,<br /></span> <span class="i0">Úgy néztem én teutánad
+galambom.<br /></span></div>
+</div>
+<p>Ilyen a vasút ott, ahol van. Hát ahol nincsen? Azt lehetne
+mondani, hogy ott semilyen. De erre is el lehet mondani: hogy pedig
+dehogy. Ott kint, a mély mezőkben elsülyedt tanyák között a vasút a
+gondolatokban él. Nem a valóságban van meg, hanem a koponyákban. E
+helyeken irígység tárgya az a másik pusztaszél, amelyen vasút megy
+keresztül s ahol e tanyai házak ingaóráját a vaskerekű kocsik
+járásához lehet igazítani. Csak az egészen öregek törődnek vele,
+gondolván, hogy minek az már arra a kis időre, ami nekik az életből
+még lemorzsolni való van? De mások mind lesik a híreket róla, hogy
+akar-e vasút lenni, hogy csinálják-e vajjon s a gyermekek, akik még
+sohasem láttak ilyesfélét, esténként e szörnyeteg vasbikák felől
+álmodozva alszanak el a kuckóban.</p>
+<p class="center">* * *</p>
+<p>Egyszer csak jön egy úrforma a határba kocsin, több emberrel,
+meg sok színes karó a kocsin. Ez az úr a mérnök, vagy pedig nagyobb
+tiszteletadás okából földmérnök, mivelhogy a földet méri föl. Az
+emberei pedig lánchúzó mérnököknek neveztetnek és sok bort
+szeretnek inni, de nem csoda, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_115" id="Page_115">-115-</a></span> mert nekimennek a
+lánchúzásban akár a víznek, hát hideg időben belső meleg erő
+szükséges ide, az pedig a borban van. A mérnöknek van hosszú
+messzelátója, amely háromlábra jár és van a mérnöknek sok makfája,
+amely szó megint térképet jelent s a mappából formálódott. A mérnök
+mindig cigarettát szív, aminél fogva csak sovány, ami azonban
+szintén nem csoda, mert a mérnök odaföl a Budapestbe a heptikus
+iskolába szokta tanulni a messzelátás tudományát.</p>
+<p>Ahol a pusztaszélen a háromlábú masina hol itt, hol ott feláll,
+ahogy a tarka karókat a lánchúzók itt, amott a földbe leszúrják,
+ahogy a mérnök a rézcsövön nézdegél keresztül s a kezefejével hol
+erre, hol amarra kergeti a legyeket az orra elől, (pedig így
+ilyenkor ősszel már már muslinca sincsen: hát mi baja velük?)
+mindez különös dolog arra kifelé és sok szóbeszédre ad
+alkalmat.</p>
+<p>– Hát ez hozza a vasutat? – kérdezik gúnyosan némely
+kételkedők.</p>
+<p>Más emberek, akik régebben fiatalkorukban mint kubikusok világot
+láttak s értenek az efajta tudományokhoz, csendre intik őket, mert
+úgy áll a dolog, hogy csakugyan így és nem másképpen képződik a
+vasút.</p>
+<p>No, ha így van, a más. A mérnök a gárdájával együtt kezd abban a
+tiszteletben részesülni, amelynek a hatalmasak irányában való
+megnyilvánulás a szokása. Legélénkebb érdeklődés kíséri most már
+azt, hogy merre jár a háromlábú masina. Mert bizonyosan arra megy
+majd a vasút is. Tóásó <span class="pagenum"><a name="Page_116" id=
+"Page_116">-116-</a></span> Biacsi Ferenc, akinek a tanyájában a
+mérnök meghálni szokott, általános irígykedésben, megszólásban és
+meggyanusításban részesül. Mert bizonyosan kifurfangérozta már
+magának a mérnöknél, hogy az ő tanyáján lesz az állomás, mindjárt a
+kukoricagóré mellett.</p>
+<p>De jól van ez így, hogy a beszéd megindul. Mert voltaképpen az
+előbbhaladásért való törekvések ezek. Továbbá, mikor a mérnök már
+minden szerszámával és cselédjével elvonul a mezőkről, van legalább
+a téli estéken odakint miről beszélni. Például Sós Szabó Pál azt
+mondja:</p>
+<p>– Az én földemön ugyan ingyen nem mén körösztül. Ha mönni akar
+sajátítson.</p>
+<p>– Hát hiszen nem is ingyen akarják azt – vélik mások.</p>
+<p>– Az más, – feleli Sós Szabó – azt mög löhet érteni. Hanem
+amúgy, azt már nem. Mert tudja kend, a szó: szellő, a kontraktus:
+az csak papiros. Hanem a pénz a fundamentum.</p>
+<p>Néma csend és hallgatás van.</p>
+<p>Most Nyerges Kiss István szól, mint öreg ember:</p>
+<p>– Én pedig ingyen is odaadom a földem sarkát, ha arra kerül a
+vasút.</p>
+<p>– Jaj, – feleli Sós Szabó – hiszen akkor elbukott kend. Ha
+beépítik a kend földjébe a vasúti töltést, hát akkor hogy megy kend
+rajta körösztül a föld másik részébe szántani az ekével.</p>
+<p>Most az emberek Nyerges Kisst nevetik, de egyben gondolják, hogy
+van annak magához való esze. De csakugyan, Nyerges Kiss azt feleli
+Szabónak: <span class="pagenum"><a name="Page_117" id=
+"Page_117">-117-</a></span></p>
+<p>– Mondtam már, hogy csak a földem legsarkát ígértem oda; hát
+azon túl már hova haladjak az ekével?</p>
+<p>Most erre még hangosabb a nevetés, de most már Sós Szabónak a
+rovására. És Szabó elkeserülve a gúnyos kacajon, mérgében
+félreteszi még az idősebb iránt való tiszteletet is és így adja föl
+a kérdést.</p>
+<p>– Kend talán a városi urak szószólójává szegődött? Ugyan mi
+fizetés jár érte?</p>
+<p>De Nyerges Kiss István csak szótlanul legyint egyet a kezével
+erre a beszédre. S a népek most már reá nyugalommal tekintenek.
+István bácsi helyt állt. Helyt állt no, bárki bármit beszéljen
+is.</p>
+<p class="center">* * *</p>
+<p>Mindezek azonban csak a kezdetnek a kezdetei. Mert azután jön a
+java. Mikor a nagy lassú medvék, a hivatalos apparátusok
+megmozdulnak a vasút irányában és megkezdik a bejárást. Két fajtája
+van ennek is. Az egyik a közigazgatási bejárás, a másik a
+műtanrendőri bejárás. A különbség a kettő között az, hogy amikor a
+közigazgatásra járnak be a hivatalosak, akkor még nyoma sincsen a
+vasútnak, ellenben mikor műtanrendőrileg járnak be, akkor már kész
+a vasút, megy is, fütyül is, csakhogy nem hivatalosan megy s nem
+hivatalosan fütyül. A műtanrendőri bejárás után azonban már
+hivatalosan gázolhatja el azt a pusztai kivert bikát, aki nagy
+magabizakodásában nekiment a jött-ment vasbikának, hogy kiszorítsa
+a határból, amelyben <span class="pagenum"><a name="Page_118" id=
+"Page_118">-118-</a></span> eleddig csak ő volt az uralkodó erő,
+tekintély és hatalom.</p>
+<p>De ez még messze van. Ezúttal csak közigazgatásilag
+járnak-kelnek mindazok, akikre a törvény a hivataluknál fogva rájuk
+parancsolta, hogy értsenek ehhez a mesterséghez. Mert ehhez érteni
+kell, most dülvén el az egész vasút sorsában az, hogy merre
+menjen.</p>
+<p>Ez pedig nagy kérdés.</p>
+<p>Mert ha e tekintetben Luklábú Csülkös Monori Kiss István
+kintvaló gazdálkodó polgártársunkat fölkérdezzük, Istvánnak az a
+nézete, hogy ő nem bánja akármerre megy is, de az ő tanyája udvarán
+föltétlenül keresztülmenjen, mert ő egyenesen az ereszet alól akar
+a vasútra fölszállni. Továbbá a vasút az ő udvarába úgy
+kanyarodjon, hogy azt nem bánja, ha a szénaboglyák a túlsó
+oldalakra essenek, de a kút mindenképpen az innenső oldalon
+maradjon. Ezt megkívánja a jószágitatás, továbbá az apró libai,
+kácsai és csirkei szempont, nehogy ital végett a túlsó oldalra levő
+járkálások folytán elgázoltassanak szegények.</p>
+<p>Miután körülbelül a lapos mezőkön majdnem mindenki így
+gondolkozik, a hivatalos uraknak főhet a fejük eléggé abban, hogy
+most már csakugyan merre menjen a vasút.</p>
+<p>A muszka császár megteheti azt, mikor már fölbosszankodik az
+ilyenféle érdekeltségi háborúkon, hogy a léniával egy egyenes
+vonalat húz a térképre s az mondja: erre menjen a vasút.
+Alkotmányos országban azonban nem történhetik ilyesmi <span class=
+"pagenum"><a name="Page_119" id="Page_119">-119-</a></span> – véli
+Luklábú Csülkös és ehhez mindenek hozzájárulnak.</p>
+<p>Azonban bárki bármit beszéljen, szép azért elnézni az ilyen
+tülekedést. Egyéni érdekek harca ugyan, de mégis csak az általános
+fejlődés csatája.</p>
+<p>Hiszen az emberek nem olyan bolondok odakint sem, hogy ne
+lennének belegyőződve abba, hogy úgysem mehet be minden tanya
+udvarába az a vasút, de mégis küzdenek, próbálkoznak, erőlködnek,
+igyekeznek: eleven cáfolatául annak a vádnak, mintha a kint élő
+népben az előbbre való haladás ügye felől elfásulás
+tartózkodna.</p>
+<p>Egy formás menyecske, úgy a negyven év körül, igen csak
+dörgölődzik az urakhoz, akik a makfákon az utat szerkesztik.
+Kocsival megy utánuk s ahol csak megállnak, mindjárt köztük
+van.</p>
+<p>Már mikor nem állhatják, megkérdik tőle:</p>
+<p>– Ugyan melyik földben érdekelt?</p>
+<p>– Én? – mondja az asszony. – Én? Ezen a tájon mán semelyik
+földben sem. Én arra beljebb való vagyok. Az én földem mellett úgy
+is elmegy.</p>
+<p>– Hát akkor mit kínlódik itten velünk ok nélkül?</p>
+<p>– Azért, – magyarázza a menyecske – hogyha majd möglösz a vasút,
+az én fiamat tögyék bele fűtőnek…</p>
+<p class="center">* * *</p>
+<p>A bizottság kocsin jár. Az úgynevezett érdekeltség egy része
+szintén kocsin követi, vagy pedig gyalog. A homokon ugyanis nem sok
+különbség <span class="pagenum"><a name="Page_120" id=
+"Page_120">-120-</a></span> van a kocsin való menés és a
+gyalogjárás között. Sőt a gyalogjáró az ösvényeken néha hamarabb
+odaér ahova kell, mint aki a kocsival az utakon kanyarog.</p>
+<p>Föltünik egy szálas, erős tartású idős ember, aki nincsen
+kocsival, de minden megállási helyen ott van.</p>
+<p>Figyelemmel hallgatja a tárgyalásokat, de nem szól bele semmibe.
+Szóval nem zavarja a vizet.</p>
+<p>Csak néha kérdezi:</p>
+<p>– Hát erre mén?</p>
+<p>– Igen.</p>
+<p>– Erre a Vödörlopó Dobó tanyájának?</p>
+<p>– Hát.</p>
+<p>– Úgy hát – szól elgondolkozva, amikor a kocsik megint
+megindulnak, ismét csak megy utánuk.</p>
+<p>Egyszer azután megkérdezik tőle szintén egy megállóhelyen:</p>
+<p>– Bátyám, maga miben érdekelt?</p>
+<p>– Sömmiben – feleli kurtán.</p>
+<p>– Hát akkor miért fárasztja itt magát?</p>
+<p>– Hát tudja, – feleli az őszes ember – én már úgy se éröm mög
+ezt a vasutat. De tudni akarom, hogy ha majd legalább lösz, hát
+merre mén.</p>
+<p>Az urak beleszólnak:</p>
+<p>– No pedig most már nem olyan hosszú lesz a várakozás. Megérheti
+még, hogy fütyül a vasút. Hány éves? Hatvanöt?</p>
+<p>– No – mondja az öreg. – Följebb.</p>
+<p>– Hetven? <span class="pagenum"><a name="Page_121" id=
+"Page_121">-121-</a></span></p>
+<p>– Följebb!</p>
+<p>– Csak talán nem nyolcvan?</p>
+<p>– No, – neveti a vénség – annyi sem. Hanem kilencvenkettő.
+Tudják az urak, én még abban az időben születtem, mikor Ferenc
+császár megbukott a feketehasú bankókkal.</p>
+<p>Hát nem lehet tagadni, jó levegő van ezeken a külső részeken.
+Fényes tekintetével az emberekre nevet és ákácok illatos virágai
+peregnek a fák hegyéből a vén fejekre. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_122" id="Page_122">-122-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Félkézkalmárkodás.</h2>
+</div>
+<p>Már nem él az, aki kitalálta, hogy a dülőföldet dülőföldnek
+hívják, mert ha élne, meg lehetne kérdezni tőle, hogy miért nevezte
+el ennek. Mert a dülőföld nem dül semerre, se jobbra, se balra,
+hanem fekszik a dülőutak között. A dülőút sem dül semerre,
+legfölebb a ló dül ki benne nagy esők idején. De mégis csak így
+nevezik mind a kettőt. Ami egyébként nem baj, mert nem a név a
+fődolog, hanem a föld.</p>
+<p>A dülőföldek pedig szépen keresztben állanak a dülőutakhoz.
+Egyik felükkel ezen úthoz, a másikfelükkel a másik úthoz, mintha
+valamely, a földre fektetett létra fokai volnának a közbeeső
+ürességgel. Az egyik darab dülőföld Jó Jánosé, a másik Kis Mihályé,
+a harmadik Pál Józsefé. Azután van még több jobbra, balra is, mert
+a dülőutak létrája hosszú. Egyik darab föld vékonyabb, a másik
+vastagabb, mert ez így van, miután az ujjunk sem egyforma. A sok
+dülőút egy kis darab birodalom így együttvéve. A földek nincsenek
+elkerítve egymástól, csak egy vékonyka üres csík mutatja, hogy
+<span class="pagenum"><a name="Page_123" id=
+"Page_123">-123-</a></span> hol végződik az egyik tulajdon s hol
+kezdődik a másik. Ilyen helyeken bizony tág mezeje van a
+lopásnak.</p>
+<p>Mondják, hogy a földgömb túlsó oldalán, a szigeteken laknak
+meztelen népek, akiknek a beszédéből hiányzik a lopás szava,
+mivelhogy nem is tudják, hogy mi az a lopás. Ez valószinűleg onnan
+van, hogy olyan kevese van egyiknek is, másiknak is, hogy nem
+érdemes ellopni. Majd lopnának ott is, ha volna mit. Mint ahogy
+nálunk is lopnak a mezőn.</p>
+<p>Ott a legkönnyebb. Mást mindent, pénzt, ruhát, butort, kerítések
+és falak mögé tesznek, závárok alá rejtenek, de ami termőben van a
+mezőn, arra nem lehet lakatot tenni. Legfölebb azt lehet őrizni,
+hogy ha már lopnak, legalább keveset lopjanak. Nagyobb
+területeknél, uradalmaknál szokásban volt, hogy a föld szélét
+köröskörül keskeny pántlikában kiadták bérbe, vagy odaadták
+feliben, harmadában. Igy csak a feles lopott, mert más tolvaj a
+feles földjén már nem jött át. Az csak a felest lopta. A feles
+pedig azt, amit tőle loptak, visszalopta az uradalmi földből. De
+nem lopott többet, hanem csak annyit, amennyit tőle loptak, tőle
+pedig a vékony és keskeny pántlikaföldről nem sokat lophattak,
+amiből nyilvánvaló, hogy az az uradalmi igazgató, aki ezt az
+eljárást követte, szerencsésen oldotta meg a kérdést.</p>
+<p>Háthiszen az bizonyos, hogy csak onnan lopnak, ahol van. Nem
+sokat lopnak. Csak éppen, hogy valami lefölözést tesznek a jut is,
+marad is <span class="pagenum"><a name="Page_124" id=
+"Page_124">-124-</a></span> régi igazsága alapján. Nem
+meggazdagulásért lopnak, hanem csak az élhetésért. Nagyon különböző
+dolog ez. A csalásokban is vannak szent csalások, hát a lopás sem
+egyforma. A kocsisok nagy része például szereti meglopni a zabos
+ládát. De az egyik kocsis a lopott zabot a lónak adja, mert szeret
+büszkélkedni a gazda előtt abban, hogy az ő keze alatt milyen jó
+húsban vannak a csikók. A másik kocsis meg azért lopja meg a zabot,
+hogy beváltsa italra. Mind a kettő a gazda vagyonát lopja, azzal a
+különbséggel, hogy az egyik azt, amit a gazdától lopott,
+visszalopja a gazdának. Belelopja a lóba.</p>
+<p>Látott már valaki olyant, hogy mikor a dinnyeinda a kukoricásból
+kifolyik az útra s ott nevel egy szép dinnyét, hogy az ott maradt
+volna? Nem, ilyent nem igen lehet látni. Pedig a dinnye indája ki
+szokott néha az útra folyni, ha az elővigyázatos gazda más irányba
+nem tereli. Nevelni is szokott ez inda végén gyümölcsöt. A gyümölcs
+egy darabig ott van, még kicsinyellik arra, hogy a kocsival
+megálljanak érte. Nem érdemes. De idővel azután csak eltűnik
+onnan.</p>
+<p>Azt mondják ilyenkor: gazdája került. Csak úgy mondják, hogy
+gazdája került. Csúnya szó az a lopás, minek azt kimondani. Inkább
+csak úgy gúnyosan mondják a lopott jószágról, különösen, ha vásár
+alkalmával lopódott, hogy öt ujjon vötte. Az már csak igazán nehéz
+vétek, mikor valaki másnak a földjét, az örökföldjét, az életet és
+megélhetést adó földet rabolja: mégsem mondják <span class=
+"pagenum"><a name="Page_125" id="Page_125">-125-</a></span> felőle,
+hogy ellopta, hanem csak, hogy: elszántotta.</p>
+<p>Van eset rá, hogy kapálás alkalmával a munkásnak kialszik a
+pipája. A kialudt pipát nem akarja a szájában tartani, de nem tudja
+hova tenni. A mellényzsebbe tenné, de a mellény már régen
+rámelegedett s levetette magáról, valamely karóra akasztván. A
+fölhajtott szélű kalapok idején kalapszélben is tartották a pipát,
+de a fölhajtott szélű kanászkalapok divatja már régen elmult.
+Szokás volt ezelőtt a pipát a korcba akasztani, vagy hátul a nyakon
+az ingbe dugni, ahol megállt, mint valamely cserepcsik. De
+mivelhogy a dohány folyton-folyvást drágult, a pipák egyre kisebbek
+lettek, a száruk pedig megrövidült. Hát ezzel a rövid szárral a
+pipát már a testi fehérruhára nem lehet akasztani, mert onnan
+kiesik s a gazdája maga tapossa bele a homokba. Hát ilyenkor nem
+csinálhat mást a pipával a gazdája, mint hogy leteszi valahova a
+földre. Valami jelesebb helyre, ahol azután, ha megint kell a pipa,
+megtalálhassa.</p>
+<p>De nem találja meg. Mert egy másik munkás, ahogy arra ment,
+meglátta a pipát. – Ejnye, de alkalmatos kis pipa! – gondolja. Ezt
+el kellene lopni. De nem úgy gondolja, hogy lopni, hanem csak úgy,
+hogy csenni. A vétkes vágy ugyanaz, de a szó szebb. Ha pedig katona
+is volt az illető, akkor azt sem gondolja, hogy csenni. Mert a
+katona sohasem lop, nem is csen, hanem csak fog. Elfogja, amit
+akar. Mert olyan a hadi tudomány. Elfogja, mint az ellenséget.
+<span class="pagenum"><a name="Page_126" id=
+"Page_126">-126-</a></span></p>
+<p>A munkás tehát, látván a pipát, bűnös gerjedelmei támadnak. De
+lopni szégyen, csenni sem illik. A pipát „megtalálni“ sem lehet. A
+pipa helyzetéből, ahogy fekszik a földön, meglátszik, hogy az nem
+elvesztve, hanem gondosan odatéve van. Azt még majd keresni fogja a
+gazdája. A munkás tehát összeszed egy csomó száraz levelet, gallyat
+és azt elhelyezi a pipára. Olyképpen, mintha a szél fujta volna
+oda. Mikor a pipa gazdája jön s keresi a pipát, nem találja. Az az
+eszébe sem jut, hogy a pipa a száraz levelek alatt van. Boszankodik
+a veszteségen, de nem szól semmit senkinek a dologról, nehogy
+kinevessék, mint Dicső Miskát, aki a kukoricatáblán toronyiránt
+tette le a csizmáját és sohasem találta meg többé, mert akárhol
+állt, mindig toronyiránt állt. A másik ember meg időmultán
+kitakarja a levelek alól a pipát és a tulajdonába veszi. Találta s
+így, ha később a pipára ráismernének is, szó nem érheti érte.
+Valamely tárgynak ily módon való megszerzését nem lehet lopásnak
+nevezni. A megszerzés e módjának külön neve van. Úgy mondják: gazt
+vetett rá.</p>
+<p>Almaérés idején a szőlőben lehet néha látni a szőlőhártyák
+között vagy valamely bokor tövében egy kis homokkupacot. Persze nem
+mindig lehet észrevenni, de néha mégis észrevevődik. Hogy az ottan
+nem a maga valóságától való kupac, hanem hogy ott a homokot valaki
+valamely okból kézzel huzogatta össze. Ha az ember a kupacot
+megrúgja, három-négy alma gurul ki a homok alól. Ez már a lopási
+vágy netovábbja. Mikor jó almaszüret van, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_127" id="Page_127">-127-</a></span> úgyis
+annyi az alma, hogy akár beteggé eheti magát belőle mindenki. Föl
+se kell mászni érte a fára, a fák maguk hajtják le az ember elé
+gyümölccsel dúsan megterhelt ágaikat. Tömegesen hevernek az almák a
+fák alatt, ahogy érett korukban a homokra potyantak. S a kupac alá
+földelt nyárialma ott úgyis elromlik. Mégis akad olyan ember, hogy
+könnyebb a lelkének, ha néhányat belőle eldughat.</p>
+<p>– Kutyaszokás ez, – véli a kapás.</p>
+<p>Van benne valami. Ha sok csontot vetnek a kutya elébe, amit nem
+bír belőle megenni: elássa, hogy az valamiként a másik kutyának ne
+jusson. Ha negyednap azután szűk esztendeje van, keresi a
+csontokat. De akkorra már elfelejtette, hogy hova ásta el. Ilyenkor
+szaladgál az udvarban és mindig a földet szaglássza, hogy hátha
+megérzi valahol a csont szagát. Néha megtalálja, néha nem. Ha nem
+találja, mérgében elnyújtja hosszan a nyakát és fölugat az égre.
+Pedig tudhatná, hogy az ő beszéde úgy sem hallatszik a
+mennyországba.</p>
+<p class="center">* * *</p>
+<p>A dülőúton kocsival halad Jó János a dülőföldek felé. Igazság
+szerint Joó János, úgy is írja a nevit, mert régi nemes s a régi
+erdélyi diploma is megvan még valahol az öreg menyasszonyi
+ládafiában. Apaffiék meg a többi nagyságos urak idején könnyen
+járta a fej- és jószágvesztés kimondása odaát a kis bérces hazában
+s az emberek, ha ott is hagyták a jószágjaikat, de a fejüket jobb
+<span class="pagenum"><a name="Page_128" id=
+"Page_128">-128-</a></span> szerették, ha a válluk közt marad:
+ilyenkor az emberek kiszöktek Erdélyből, lovastól-nyergestől, egy
+nyargalt szolgástól s belevették magukat Magyarország pusztabéli
+alföldi népei közé. Sok rokonvér került azoknak alkalmával ide elő.
+A régi kutyabőr még itt-ott hever valahol, ha ugyan a játékos unoka
+szét nem tépte; ha kedve telik benne, hadd tépje: kinek kell az
+már? Nemrég is vettem egyet a jogos tulajdonosától öt forinton,
+olcsó árú az manap itt, csak Bécsben drága.</p>
+<p>János tehát halad a kocsival, két ló van előtte. A kocsin van
+János, meg a kis gyerek. Azon rövid úthoz, amit János most végez,
+elég volna egy ló is, az is kihúzná a kocsit a dülőföldig. De ezt
+nem úgy kell tekinteni. János úgy is kifogja a lovakat a dülőföld
+végében s a lovak az árokpart füvén legelésznek a kis gyerek
+felügyelete alatt. S miután az árokpart füve a senkié, János
+ezúttal ingyen ad uzsonnát a lovaknak, anélkül, hogy a saját
+szénaboglyáját rongálná. Érthető, ha inkább két lovat etet így
+tavalyi árban, mint egyet. Mert messze van az még hej! hogy a
+szigorú télen átessünk s van eset rá bizony, hogy az ember magától
+meg a kis családjától vonja meg a fűteni való szalmát, hogy a ló az
+istállóban ne éhezzen és az éhségében való fájdalmas nyerítései ne
+hallatszanak.</p>
+<p>János odaér a maga földje széléhez, mert hiszen idővel
+mindenhova odaér az ember, még a temető kerítéséig is. Kifog, a
+gyerek is leszáll a földre, János pedig, mint tulajdon maga bemegy
+a dülőföldekbe s hamarosan el is tűnik köztük, mert a <span class=
+"pagenum"><a name="Page_129" id="Page_129">-129-</a></span> földek
+ezúttal kukoricatermelésre vannak berendezve. Állnak tehát rajta a
+kukoricaszárak rengetegei. János belemegy a szárrengetegbe s
+eltűnik. De ez csak úgy van, mint mikor a rác papot figurázzák a
+sad vidis, sad ne vidissel, hogy egy kicsit láttok, egy kicsit nem
+láttok. Mert János nemsokára ismét előtűnik, hozván két kézzel az
+ölében egy igen szép, nagy úri tököt, mert megadta az Isten az
+ilyesmihez a magyarnak a módot.</p>
+<p>A kis gyerek vidáman kiált föl:</p>
+<p>– Jaj de szép tök, édesapám! Ilyen szép tök a mi földünkön
+nincsen!</p>
+<p>János a gyermeki kedvtelés örvendező szavaira komoran felel:</p>
+<p>– Mán hogy beszélhetsz ilyesmit? Hiszen én is ültettem
+ilyent.</p>
+<p>No, a gyereknek ez annál jobb, mert hiszen a gyerekre nem
+tartozik az a valóság, hogy János a Kis Mihály földjéről hozta a
+tököt. A töknek pedig ez tökéletesen mindegy. Az ő sorsa úgy is az,
+hogy János a földhöz csapja teljes erővel, minélfogva szétreped. A
+tök ezen szétrepedt állapotában most háromféle szolgálatot
+teljesít. Elsősorban a fűevés után konfekt a lovaknak. Másodsorban
+a gyereknek mulatság és foglalkozás, hogy bicskával hasogatja a
+tököt s így darabonkint adogatja a Madárnak meg a Rárónak.
+Harmadiksorban pedig az érettebb magjait kiválogatja s elteszi a
+zsebbe. Ha megszáradnak, az jó ennivaló s a világ legolcsóbb
+eledele, mert az evésébe hamarább belefárad az ember, mint sem
+jóllakna. <span class="pagenum"><a name="Page_130" id=
+"Page_130">-130-</a></span></p>
+<p>Nagyon vékony dülőföldje van ennek a Kis Mihálynak. Mondhatni
+nem valami híres gazda és sok kis családja van neki. János tehát
+úgy határoz, hogy nem is igen háborgatja tovább a vagyonában,
+legfölebb a földjéről még egy tököt kivisz majd a lovaknak.
+Ellenben a harmadik szomszéd, az a bizonyos nevezetű Pál József,
+sokkal tehetősebb. Van neki másfelé is földje, voltaképpen abból
+él, míg ezt, ami itt van, csak úgy örökölte tavaly. János tehát a
+kukoricásban erre a földre megy át. Szép a kukorica Pál József
+földjén is, nem tagadható. János körülményesen szemléli a szárakat
+s amelyiken három nagy szép csövet talál, abból egyet letör. Le
+lehet azt úgy törni, hogy a hiány észre sem vevődik. Különösen ott,
+ahol sok a termés.</p>
+<p>János tehát letörvén a csövet, meglóbálja a kezében és
+fölhajítja a levegőbe. Már említve volt, de nagyobb bizonyság
+okáért ismét említhető, hogy Kis Mihály földje vékony terület.
+Fölötte a kukoricacső szépen átrepül és lehull Jó János földjére.
+Egy cső, két cső, a tizedik, a huszadik. János ezt egy darabig űzi.
+Nagyon mélyen nem megy be a földbe, nehogy esetleg tetten érjék.
+Hogy ha valaki jönne vele a föld belsejéből szemközt, az elől
+idején kiosonhasson. Az ilyen embert, aki ennyi ésszel él, úgy
+hívják, hogy: tartományos embör…</p>
+<p class="center">* * *</p>
+<p>A másik dülőúton, a dülőföldek túlsó oldalán, ugyanekkor szintén
+odaérkezik kocsival Pál József. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_131" id="Page_131">-131-</a></span> A kocsi előtt két ló, a
+kocsin a kis gyerek, szóval az eset ugyanaz, ami a Jó Jánosé. A
+lovak itt is az árokszéli fűre eresztetnek s Pál József szintén
+csak a Kis Mihály földjéből hoz ki egy tököt a lovaknak. Az eset
+ott kezd nem ugyanaz lenni, amidőn a kukoricacsövek repüléséből
+meglátható, hogy József nem a maga földjéről repülteti a csöveket
+Jó János földjére. Hanem ez egészen ellenkezőleg van. Jó János
+földjén dézsmálja meg a három- és négycsöves kukoricaszárakat. S a
+csövek, Kis Mihály keskeny birtoka fölött átrepülve, Pál József
+földjére esnek. Egyébként Pál József is tartományos embör. Nem megy
+egészen bele Jó János földjének a legmélyébe. Csak úgy szélrül
+dolgozik ő is.</p>
+<p>… Idő multán a két dülőúton két kocsi halad különböző irányokban
+hazafelé. Jó János és Pál József (mert, mint régi regényekben
+mondani szokás: ők azok), nyugalommal kormányozzák a lovakat azon
+biztos tudatban, hogy ezen délutánt hasznos munkára fordították. A
+repülő kukoricákat majd holnapután viszik föltünés nélkül haza:
+ugyanis majd azon időtájban kezdenek bele a kukoricatörésbe.</p>
+<p>Alkonyodik. A nap, amely látta röpülni a kukoricacsöveket,
+készül a messzi tengerek mélyébe aludni: már fahegyben van. Ezen
+alkalommal egy öreges férfiú jelenik meg a dülőföldek színterén,
+üres zsák van a vállán. E férfiú a dülőföldek csősze: Várakozó
+Savanya Ádám. A régi emberek közül való, Illavát úgy ismeri, mint a
+tenyerét, minélfogva <span class="pagenum"><a name="Page_132" id=
+"Page_132">-132-</a></span> vagyonőrizetre igen alkalmatos. Ádám
+bácsi távoli figyelője volt a kukoricarepülésnek, de nem szólt bele
+a dologba, mert hiszen az a dolog, ami történt, a kenyéradó gazdái
+között történt. Az ilyesmibe beleszólás nincsen, ellenben most,
+amidőn leszállott harmatával az illatos alkonyat, Ádám bácsi egész
+éjfélig szorgos foglalatosságban van. A repült kukoricacsöveket
+mind a két földről egy szálig elhordja a zsákban a csárdáshoz, ahol
+azokat azután apránkint alkalmas félliterekre beváltja.</p>
+<p>Harmadnap reggel, hogy Jó János is, Pál József is a
+kukoricatörésbe kezdenének, látják, amit nem látnak. Az áthajigált
+csöveknek nyoma sincs.</p>
+<p>– Hát visszalopta a gazembör, – gondolják. – Lám, milyen komisz
+a világ!</p>
+<p>Várakozó Savanya Ádám csőszi hivatalos minőségében arra ballag.
+Rájuk köszönt a munkában:</p>
+<p>– No, hát van-e a száron?</p>
+<p>– Hát… hát van, – mondják az emberek.</p>
+<p>– Hát hiszen, – feleli büszkén Várakozó Savanya Ádám, – akit én
+őrzök…</p>
+<p>Jó János és Pál József gyanusan pislognak rá, de egyik sem mer
+szólni semmit. <span class="pagenum"><a name="Page_133" id=
+"Page_133">-133-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Földragasztás irányában.</h2>
+</div>
+<p>Körülbelül hat hold az a föld, amin meg lehet élni. A kisebb
+darab már nem ád élhetést, az már kevéske ahhoz, hogy tanyát
+lehessen rajta verni, mert a tanyát leginkább nem építik, hanem
+verik, nem úgy, mint hajdanta a sátrat verték, mert azt sohasem
+verték, hanem csak a karóját verték le a földbe. A tanyának
+ellenben a falát verik a földből, amit deszkák közé szorítanak.
+Régi, egyszerű kitalálás ez, a földön fölül való fal emelésének
+legősibb fajtája ott, ahol kő nincsen. De most Amerikában szintén
+így készítik az újfajta egyszerű házakat, csakhogy nem földdel
+tömik ki a formát, hanem cementtel öntik tele. Ismétlődik a világon
+minden, újak válnak a régiekből s régiek lesznek az újak. A
+kívülről fűthető kályha öregapja régen ott van a tanyai
+boglyakemencében, a boltban árult száraztészta a tarhonyában, a
+bádogba szorított húsételé abban a vászonzacskóban, amiben a
+pásztorember őrzi a napon szárított paprikáshúst.</p>
+<p>Az. Ez azonban nem sokat segít azon, hogy <span class=
+"pagenum"><a name="Page_134" id="Page_134">-134-</a></span> hat
+hold földön alul már csak úgy lehet megélni, ha napszámba jár az
+ember is, meg az asszony is, így keresnek valami segítőpénzt az
+élethez. Nehéz már az ilyesmi, mert bizonytalan az élhetés. Kevés a
+<i>van</i>. Sokkal több a nincs. Betegség, halálozás, jégverés
+könnyen rongálhatja azt a kevés vant is, ami van. Az élet útján sok
+útonálló ólálkodik: hol szárazság, fakadó víz. Hol fagy, hol
+tűzveszedelem.</p>
+<p>Nem is ilyen tartós az ilyen kis földön élő embernek a maradása.
+Ha az adósság kikezdi a tanya egyik sarkát, nagyhamar harap egyet
+az a másikon is. S a föld apránkint úszni kezd. Lába kel, megy és
+mentében nem lehet útját állani.</p>
+<p>– Ahán, – mondják az emberek – Nagy Mihályék alatt megindult a
+föld.</p>
+<p>És kezdenek belenézni a ládafiába, hogy mennyi pénz áll a
+háznál. Hogy mikor a föld egészen megindul, azonnal ott legyenek,
+hogy a más kezére ne juthasson. E tekintetben olyan nagy szorgalom
+észlelhető, hogy azt semmi más dolognál látni nem lehet. Mert a
+föld: a föld. Az az élet és az a birtok. Minden más vagyon
+elbukhat. A jószágot elpusztíthatja a dög. Ezüstöt, aranyat
+ellophat a tolvaj. A bankba rakott pénzt elsikkaszthatja az úri
+huncutság. De a földet nem veheti el semmi hatalom, még ha háború
+lenne, akkor is csak a gazdáé marad. Ha a víz elveszi, még az is
+visszaadja.</p>
+<p>– Ez így van – mondja Sós Mihály. – Csakhogy az a baj, hogy
+nagyon sokan tudjuk, hogy így van. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_135" id="Page_135">-135-</a></span></p>
+<p>Körülbelül nem is nagyon sokan, hanem valamennyien. Akinek pénze
+van, az azzal a gondolattal kel, azzal is fekszik, hogy hol lehetne
+földet venni. Arra kuporgat, azért takarékoskodik, hogy a hazából
+minél nagyobb darab legyen az övé. Akié a föld, azé az ország. Csak
+rebbenése legyen annak a hírnek, hogy valamely föld alighanem
+eladódik, már végigszárnyal az izgalom a határon s az emberek
+gyanakodva kémlelik egymáson, hogy ugyan hányójukkal kell majd
+harcba szállni annak a kis földnek a megragasztásáért. Ez a neve:
+ragasztás. Ragasztani a meglevőhöz újat, akármi csippet-csuppot is,
+csak területében szélesbedjen és hatalmasodjon s legyen majd mit
+örökölni a fiúknak. Mert az a vagyon, amin rajta áll az ember és
+ami nem szalad ki a lába alól.</p>
+<p class="center">* * *</p>
+<p>Pál János aféle szegényes ember. Kétkézi munkás, meg van egy kis
+földje is. A kis földön egy kis ház, mint mondani szokás: úgy
+soványosan vannak, de azért elélnek, mert az egész család csak az
+asszony meg egy gyerek. Az egész birodalma csak néhány holdnyi, de
+ez merészen áll nagyobb földek között. János, mikor a maga dolgától
+ráér, szorgosan jár napszámosmunkára, de az asszony is, mióta a
+gyerek már akkora, hogy attól lehet menni. Vannak szőlők is a
+környéken, azokba gyakran kell a munkásember is, asszony is, mert
+az olyan dolog, az a szőlő, hogy ott mindig van tennivaló. Igy hát
+keresnek és csendben <span class="pagenum"><a name="Page_136" id=
+"Page_136">-136-</a></span> éldegélnek, olyformán nézvén kis
+örökföldjüket, mint a szentséget.</p>
+<p>Kísértésben ugyan gyakran vannak vele. A szomszéd mind jómódú s
+mind terjeszkedni vágyna a földjével. Volna pénz mindenütt, néhány
+új holdat ragasztani a régihez. Egymástól nem vehetnek, azt tudják
+nagyon jól, így hát reménységüket mind abba vetik, hogy mikor
+pusztulnak majd ezek a rongyosok. No, majd, majd…</p>
+<p>Azonban a pusztulás nem akar elkövetkezni. Jánosék élnek a
+szegénység kenyerével és a kétkari munka erejével, kis holdaik
+pedig állnak egymás mellett rendületlenül. Az ember nem kártyás,
+nem mulatós, az asszony nem cifrálkodó, nem parádéznak, még csak
+kerítést se készítenek a tanya elé, mert minek kis helyre nagy
+udvar: jobb, ha abban is búza terem.</p>
+<p>Szóval ezeket nehéz kivárni.</p>
+<p>Rejtett gondolatok támadnak ugyan egy-egy emberben afelől,
+hogyha nem kapnának munkát s azon nem keresnének, idővel csak
+felélnék a földet. De az csak olyan gondolatforma, aminek értelme
+nincsen, mivelhogy elsősorban jó munkások, másodsorban pedig úgyis
+kevés a munkás, örülni kell, ha dologidőben kapni lehet belőle
+elegendőt.</p>
+<p>Mert ilyen bajok is vannak, ez valamely újféle veszedelem. Ahogy
+a ragasztások nyomán nagyobbodnak, már a munkáját nem bírja ellátni
+maga a gazda családja, különösen, ha kevés a gyerek. Vagy ha volt
+is elég, de felnőttek, megházasodtak vagy férjhez mentek s
+kiröpültek az otthoni födél <span class="pagenum"><a name=
+"Page_137" id="Page_137">-137-</a></span> alól. Akinek az egykori
+örökföldjéből a ragasztások támadtak, a nincsetlenségbe jutott
+emberek vándorbotot fogtak a kezükbe s mentek kijebb, be a
+pusztákba, töretlen legelőföldet keresni bérlet gyanánt. Igy hát
+fogy a kétkézi erő, pedig a dolog szaporodik. A szőlőnek,
+gyümölcstermő kertnek annyi ártó veszedelme támadt, hogy
+tízszerannyi munka van vele, mint ezeknek előtte.</p>
+<p>Tettek tehát Pál Jánosnak olyanféle ajánlatot, hogy adja el a
+földet, de azért ne menjen el a határból.</p>
+<p>– Már hogy nincsetlen zsöllér maradjak? – riadt föl János.</p>
+<p>– Az. Van hely, ahol elférsz. Azután a pénz, amit a földért
+kapsz, kamatozik odabent a városon a bankba. Sömmi gondod rá, adót
+se fizetsz utána.</p>
+<p>Van ilyen zsellérféle állapot. A ragasztott földeken, amelyeknek
+lábuk kelt az egykori örökös alól, mindig marad valamely
+rissz-rossz tanya, kidült-bedült oldalú, fakófalú, mint amilyenben
+már lakdosni szokott az, akinek úgyis kifelé áll a szekere rúdja.
+Az ilyen tanyának haszna nincsen; ha magára hagyják, előbb-utóbb
+csak bedől végképp s még azt sem mondja, hogy befellegzett. Néha
+tűz is támad az ilyenben, nem tudni mi okból s vert romfalai azután
+évekig meredeznek a szomorú elhagyatottságban, míg csak szét nem
+mossa az eső s a téli viharok egyenlővé nem teszik a földdel.
+Alkalmas tehát az elmaradt házba lakót fogni, ha akad. Van rá eset,
+hogy akad a nincsetlenségből. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_138" id="Page_138">-138-</a></span> Az ellakik benne,
+valamennyire rendben tartja, mert azzal kénytelen, ha nem akar
+kibetegedni belőle. A lakásért szolgál ezzel meg amazzal a dologgal
+a gazdának: aféle kisded hűbéresség ez, zsellérségnek neveztetvén.
+S hűbéri várából azután mikor ráér, járhat napszámba, amerre
+akar.</p>
+<p>Ezzel az állással megkínálták Pál Jánost is, de nem vállalta. Ha
+a magáéban lakhat, a más keze-lába legyen? És elváljon kis
+örökföldjétől-e vajjon? Gyermekének ne maradjon semmisem abból, ami
+egykor volt s amiből valami kevés még ő rá is maradt. Nem
+lehetséges ez. Otthon az asszony is ijedten hallgatta az efelől
+való beszédet s gyermekét szorgos félelemmel húzta az ölébe. Apáink
+örökét elkótyavetyéljük-e s menjünk világnak, mint a Döme
+kutyája?</p>
+<p>János mosolygott, de erősen mondta:</p>
+<p>– Nem, nem mögyünk. Csak az Isten erőt, egészségöt adjon.</p>
+<p>Bíz arra szükségünk van közös mindnyájunknak, mivelhogy nélküle
+semmire sem mehetünk…</p>
+<p class="center">* * *</p>
+<p>Este van, a nap már régen lehaladt aludni s a földi élet is
+pihenni tér. Sötét a világ, a hold még nem jár fönt az égen, de a
+csillagokat kigyújtották az égi pásztorok. Nyolc óra körül jár az
+idő, szegény helyen ilyenkor, hogy a világító olaj ne fogyjon,
+elteszik magukat holnapra: kászmálódnak, vackolódnak, fészkelődnek,
+miként ahogy ez az eset van most Pál Jánoséknál is. Lepihennek.
+<span class="pagenum"><a name="Page_139" id=
+"Page_139">-139-</a></span></p>
+<p>Azután akkor azt mondja valami az udvarban, de rettentő
+hangosan, hogy durr!</p>
+<p>Lövés. A tanya bezárt ajtajára lőttek.</p>
+<p>János fölugrik a padról, ahol feküdt a subaaljon.</p>
+<p>– Mi ez?</p>
+<p>A kutya nem ugat odakint. Ami nem csoda, mert a tanyai kutya, ha
+közelben hallja a lövés durranását, ijedtében elszalad. A puska
+szavától nagyon fél, talán azért, mert ritkán hallja. Ha meg van
+kötve, még a kötelet is elszakítja nagy ijedelmében, csak hogy
+menekülhessen.</p>
+<p>János sietne ki a szobából az ajtó felé, de az asszony rákiált
+az ágyból, ahol a gyermekével fekszik:</p>
+<p>– Ne mönj ki ruha nélkül!</p>
+<p>Már tudniillik, hogy ne menjen ki a ház elébe abban a fehér
+testi ruhában, amiben van, mert az világít a sötétben. (Azért
+nevezik is csőszlámpásnak.)</p>
+<p>János elérti a szót, nagyhamar magára rántja a kékbeli
+felsőruhát s így siet az ajtóhoz.</p>
+<p>Alkalmas volt az asszony figyelmeztetése, mert ahogy menne,
+újból hallatszik odakint a dörrenés s újfent reccsen egyet az
+ajtó.</p>
+<p>– Ne menj ki! – sikolt az asszony. – Majd megint lünnek!</p>
+<p>– Nem lü már – csitítja János – mert puskaszó volt ez.</p>
+<p>Mert más szava van a revolvernek és más szava a puskának. Ha
+revolver szólt volna, akkor még négy golyó volna a fegyverben, de a
+puskának <span class="pagenum"><a name="Page_140" id=
+"Page_140">-140-</a></span> csak két csöve van, két csőben két
+töltés, ha azokat kilőtte, nincsen több.</p>
+<p>János fölrántja az ajtót s kiugrik a ház elé, onnan pedig
+mindjárt az öreg eperfa vastag törzse mellé.</p>
+<p>Nem harcolni akar, nem verekedni szándékozik, nincs is vele
+kezebeli eszköz: csak azt akarja tudni, hogy ki volt az a jó
+szomszédok közül, aki az ő háza ajtaján két ízben belőtt.</p>
+<p>Azonban az éj sötét, bár a csillagok némi keveset világítanak.
+Csak egy alakot lát, amint sietve oson vissza a búzába. Az arcát
+nem látja, de az egész mozgása olyan, mintha a szomszéd volna. A
+gazdag szomszéd. Az asszony is, ahogy az ura után az ajtóhoz ugrott
+s kidugta félve rajta a fejét, szintén erre vél, mert azt súgja
+rémülten Jánosnak:</p>
+<p>– Mit véthettünk neki?</p>
+<p>– Mit véthettünk? – mondja János. – Hogy még a mienk ez a kis
+föld, azt vétettük neki. El akar űzni. Hogy adjuk oda, amilyen áron
+kéri. De hiszen – tör ki belőle a keserűség s rázza az öklét a
+másik tanya felé – van még Isten az égben!</p>
+<p>– Jaj – csitítja az asszony – csak vigyázz! Csak ne tégy semmi
+olyant, amiből baj keletközik. A szegény mindig a rövidebbet
+húzza!</p>
+<p>– Hát hiszen az igaz – véli János.</p>
+<p>Egy óra nem sok, de annyit sem alszanak ezen éjszaka a kis
+tanyában. Sötétben vannak, halkkal, csitítják a gyereket, aki
+nyügös, fél, megriasztották <span class="pagenum"><a name=
+"Page_141" id="Page_141">-141-</a></span> a puskalövések. Ők maguk
+is félve lesik, hogy nem következik-e újabb durranás. Mert hátha
+nem is jól láttak. Hátha nem a szomszéd volt. Hátha valami kósza
+cigányság támadása, ijesztgetése volt, hogy a lövő után induljon az
+ember s addig a magára hagyott tanyába be lehet törni. Baltát,
+nagybotot kézügybe is készít az ember, más fegyvere nincsen, mert a
+puska drága s adót is kell utána fizetni.</p>
+<p>– De revolvert mégis csak tartani köllene – mondja az
+asszony.</p>
+<p>– Az igaz – szól János. – Ugyan az is drága, ha jó, de nem is
+igen tudok vele bánni. Én csak a puskát tanultam a
+katonaságnál.</p>
+<p>– Majd eltanulnád mástól a bánását.</p>
+<p>– Hát ha majd kerül egy kéz alatt, vöszök.</p>
+<p>– Úgy-úgy – biztatja Rozál – legalább ilyenkor visszalünnél.
+Hadd tudná mög, hogy nem egymaga hatalmas a határban. Majd félne
+akkor, akárki volt. Lásd, Kisgucziéknál nem sajnálják a patront,
+mindön hétön lőnek esténkint egyet-kettőt, hogy hadd tudja mög
+mindönki, hogy ott fegyver van a háznál.</p>
+<p>Gondolkozik az ember. Az ám, ez igaz. De másként meg… ha most
+véletlenül eltalálta volna, a törvény előtt miféle bizonysága volna
+arra nézve, hogy a maga védelmére cselekedett?</p>
+<p>– Hát ott az ajtó – mondja Rozál. – Az is mutatja, hogy
+körösztül van lőve.</p>
+<p>Ez is igaz, de kérdés, hogy tanu-e a törvény előtt egy rozoga,
+puhafa deszkából készült ajtó. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_142" id="Page_142">-142-</a></span> S meg tudja-e mondani az
+ajtó, hogy ki lőtt bele? Nem, ezt nem tudja megmondani.</p>
+<p>Próbálnak szunnyadni egy kicsit, de nem lehet. Hol a gyerek riad
+fel, hogy:</p>
+<p>– Jaj, gyünnek, édösapám.</p>
+<p>Hol az asszony szól ijedten:</p>
+<p>– Valaki jár kint. Hallgasd csak… Bezártad-e az ajtót?</p>
+<p>– Be, be, csak ne félj. Ne ijedözz, aludjatok egy kicsit.</p>
+<p>Fölsóhajt az asszony:</p>
+<p>– Birni is kéne… Hejh, istenöm-istenöm, de leesött róllunk a
+tekintetöd ebbe a pusztaságba… Hallod, megint jár kint valaki.</p>
+<p>Csakugyan hallatszik valami. János kinéz az ajtón s látja, hogy
+a kutya. Lecsillapult az ijedtsége s hazajött.</p>
+<p>– Látod – mondja Rozál – ez is azért szaladt el, mert sohase
+hall itthon lövést. Ha ráment volna arra a lövőre, azután kitépett
+volna egy darabot a ruhájából, most mindjárt tudnánk, hogy ki
+volt.</p>
+<p>– Tudom én azt úgyis, hogy a szomszéd volt. Éppen azért, mert
+hallgat. Mert ha cigány lött volna a lüvő, akkor már itt volna a
+puskával segítségre.</p>
+<p>Ilyen beszédek között telik el hajnalig az idő. Ahogy
+világosodik, János kimegy a tanyából az útra, mert ilyen tájban
+szokott arra a csendőrök két embere portyázni. Egészen megvirrad
+közben, a nap fölkel s megcsillan a csendőrszuronyokon, amelyek a
+vetések között föltünedeznek. Megvárja <span class=
+"pagenum"><a name="Page_143" id="Page_143">-143-</a></span> az
+errébbhaladásukat és jelenti a katonáknak az esetet, hogy lövés
+történt.</p>
+<p>A két csendőr elmegy a tanyába, körülnéznek mindent. Az ajtón
+egy egész sor luk van, amit a sörétek átütöttek. Nyomot keresnének,
+de a homokban nincs nyom, mert abban könnyen összefolyik. Ha volt
+is, János meg a kutya már összetaposták. A búza is összehajlott már
+azon a helyen, ahol az éjjeli támadó besurrant. Igy tanácstalanul
+állnak.</p>
+<p>– Cigány nem volt, – mondja a csendőr – mert most nincsen a
+határban. Hanem nincsen magának valami haragosa a környéken?</p>
+<p>Hát hiszen, ha mindent el volna szabad mondani, amit gondol az
+ember, majd mondana János most sokat. De nem szabad. Mert könnyű
+vádolni, de nehéz tanusítani. Ennélfogva a ne szólj szám, nem fáj
+fejem régi igazság járja itt is.</p>
+<p>– Löhet, hogy van titkos haragosom, de nem tudok róla. Olyan,
+aki mögmondta volna szömbe, hogy csakugyan ellenségem, olyan
+nincsen.</p>
+<p>Nézi a káplár Jánost s megint kérdezi:</p>
+<p>– Nem nógatja itt magát valaki, hogy adja el azt a kis
+földet?</p>
+<p>– Dehogy nem – esik bele a szóba az asszony. – Nem is egy, de az
+egész szomszédság. Valamennyi kitúrna bennünket ebbül a kis
+örökbül.</p>
+<p>Bólintgat a káplár, hogy hiszen éppen ez az. Valamennyi, az
+senki. Egy, valaki. De ki az az egy?</p>
+<p>Nézi az udvar homokját, keres valamit. Azután hirtelen lehajol.
+<span class="pagenum"><a name="Page_144" id=
+"Page_144">-144-</a></span></p>
+<p>– Ez megvan. Az egyik.</p>
+<p>Ez az egyik puskalövéshez való fojtás. A másik nincs meg. Talán
+elégett, vagy elfújta a szél a búzába. De ez a papiros megmaradt.
+Az a fojtás ez, amely az elültöltő fegyver csövében a puskapor meg
+a sörét között szokott lenni. Kissé megfogta a puskapor lángja,
+némely része elégett, de azért a nagyobb darabja megvan. A csendőr
+vigyázattal bontogatja. Azután azt mondja:</p>
+<p>– Van itt a szomszéd tanyában egy iskolás gyerek?</p>
+<p>– Van egy kicsi.</p>
+<p>– De már az első osztályon túl van?</p>
+<p>– Alighanem túl, – mondja János – mert már tavaly is járt a
+tanító úr elébe. Miért kérdezi?</p>
+<p>– Csak azért, – feleli a csendőr s mutatja a papirost – mert
+ennek a fojtásnak a papirosa ábécés könyvből van kitépve. Tud
+olvasni?</p>
+<p>– Tudok.</p>
+<p>– Hát olvassa el, mi van rajta.</p>
+<p>S Pál János olvassa az ábécés könyv gyűrött, szakadozott
+papirosáról: <i>… z is–ten az ég–ben la–kik…</i></p>
+<p>Egymásra néznek. Az asszony szomorúan fölsóhajt:</p>
+<p>– Istenöm, te odafönt laksz. De mire idáig lejut a neved, a
+puska csövébe kerül.</p>
+<p>– Hát az úgy van – mondták a csendőrök s mentek tovább, keresni
+azt a tanyát, amelyiknek az ábécés könyvéből az a bizonyos lap ki
+van tépve. <span class="pagenum"><a name="Page_145" id=
+"Page_145">-145-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Sabotage.</h2>
+</div>
+<p>Az újságban olvasom: sabotage történt Franciaországban. Most itt
+történt sabotage, most ott történt sabotage. Mit jelent ez a szó,
+valami új divatot, vagy pedig tengeri herkentyüt? De azután írja az
+újság, hogy az a sabotage, mikor a drágaság miatt fölingerült
+gazdasszonyok föllökik a piacon a kofák sátrait és letapossák a
+földre a túrót, a vajat, a gyümölcsöt. Ez hát a sabotage? No, ez
+nem új dolog, ilyesfélét már láttam honi földön is. Az igaz, hogy
+nem most, hanem régebben. Szám szerint éppen huszonegy év előtt és
+pedig – még kimondani is furcsa – a katonaságnál.</p>
+<p>Az aradmegyei Csucsa község alatt történt, ahol marsolás közben
+éjszakára tábort ütöttünk. Az ezred hosszú úton volt akkor,
+szeptember második felében Bécsben kellett lennie, hogy ott
+fölváltsa a szolgálatban a brassói regimentet. De előbb végig
+kellett „csinálni“ a székelyhídi királygyakorlatokat. Ilyenformán,
+bár augusztus másodikán indult az ezred Szegedről, csak szeptember
+tizennyolcadikán látta meg a Szent István tornyát, addig folyton
+<span class="pagenum"><a name="Page_146" id=
+"Page_146">-146-</a></span> kódorgott hol erre, hol arra,
+Csanádban, Aradban, Temesben, Krassószörényben, Erdélyben,
+Biharban. Már ez a hosszú csatangolás is kedvetlenítette a
+legénységet.</p>
+<p>Azt nagy örömmel tudták meg a napiparancsból még a nyár elején,
+hogy az ősszel Bécsben kell lenni, mert világot látni szeret a
+katonalegény. Különösen a gyalogos, akinek nincsen se lóval, se
+kocsival, se ágyúval dolga, hanem a hátára veti a bornyut, a kezébe
+veszi a puskát s: omnia mea mecum porto, készen van, mehet. De ezt
+a bécsi kéjkirándulást a vén harcosok, agg csatárok, dicső csontok
+se vették haraggal, ha majd szépen fölrakják őket itthon a vasútra
+és azután majd „sikojtozva mögy a vason a bagon“ egészen Bécs
+városáig, ahonnan már csábító angyalként integetett az a hír, hogy
+ott a kantinban egy liter sört tizenkét krajcárért mérnek.</p>
+<p>De ezt az örömöt jól lehűtötte és jégre tette a kilátásba
+helyezett negyvenhatnapos út, amiből csak kettő telt el vasúton, a
+többi meg gyalogosan. Felső parancsok dobták, vetették az ezredet
+ide-oda, az ördög tudja, hova. A parancsnokok tudják, hogy hova, de
+a legénység nem tudja. Ugyan nekik tökéletesen mindegy, hogy minek
+hívják azt a helyet, ahova még ma el kell érni, de annyit tudni
+szeretne, hogy hány órai gyaloglás van rendelve erre a napra. Ezt
+nem tudja, csak annyit tud a parancs nyomán, hogy másnap hajnalban
+hány órakor kell útrakészen állni. Ha tudná, hogy hány órai út áll
+előtte, könnyebben nekifohászkodna és <span class=
+"pagenum"><a name="Page_147" id="Page_147">-147-</a></span> mikor
+már a nagy fáradtság kerülgeti, tudná biztatni magát az erőfejtésre
+azzal a gondolattal, hogy hiszen még csak egy kis óra az egész
+(annyit pedig még akasztva is elbír az ember).</p>
+<p>Azonban ezt nem igen szokták megmondani neki s ez kellemetlen.
+Ezenfölül abban a kitüntetésben részesült a regiment, hogy neki
+osztották ki kipróbálás végett az új gyalogsági sátrakat, hogy majd
+fent Bécsben bemutassa a tapasztalatait. Minden legény a hátán
+hordta egy-egy sátornak a felét, amely kiváló megtiszteltetéssel
+velejárt, hogy mindig másik ezred jutott a faluba hálni, emez meg
+kint éjszakázhatott a harmatos réteken. Már pedig tudvalevőleg szép
+az a harmat a versben, mikor csillog a rózsa szirmán, de aludni nem
+kellemes benne. Ha a költőtől azt kivánnák, hogy hajnaltól
+alkonyatig vigyen harminc kilót, azután vackolódjon le a nedves
+fűbe s ott várja meg azt az ebédet, amely talán esti tíz órára
+alighanem elkészül: a költő kevesebb kedvvel írna verset a
+harmatról.</p>
+<p>Szóval kedvtelenek voltak a császár gyöngyei is. Elvégezték
+ugyan azt a dolgot, ami rájuk volt parancsolva, de morogtak.</p>
+<p>A kantinos az országút szélén ütötte föl a sátrát. Jó dolga volt
+ott. A mi regimentünknek a hadtestben az aradi ezred a testvére,
+azzal szokott együtt dolgozni. Azok is ott voltak az országút túlsó
+oldalán. Hát két ezred éheseit kellett kielégítenie a kantinosnak,
+jó üzlete volt neki, mert úgy tolongtak a sátor alá a harci
+dicsőség kedveltjei, mintha ott ingyen mérnének. Még napvilágnál
+jól ment a dolog. <span class="pagenum"><a name="Page_148" id=
+"Page_148">-148-</a></span> Két finánc fegyveresen kióvakodott a
+faluból és firtatni kezdte a kantinost, hogy van-e neki italmérési
+engedélye. Az agg csatárok és hős csontok ezen fölingerültek. Egy
+cigánytrombitás a fináncoknak a fülébe fújta a visszavonulás
+nótáját, amely magyarul úgy szól, hogy: hát-ra, csak csen-de-sen
+hát-ra. Miután a fináncok nem értették meg, a császár gyöngyei elég
+érthetően hozták a tudomásukra, hogy már régen nem ettek
+zöldhuszárhúst és ha a zöldhuszárok el nem távoznának, akkor ennek
+a húsnak az evése fog bekövetkezni.</p>
+<p>Hallván és látván ezen állapotokat, a királyi pénzügy őrei
+visszavonultak.</p>
+<p>Mint látnivaló, hat óra tizenöt perckor a hadsereg csucsai
+tagjai a szabad kereskedelem hívei voltak és a külső támadás ellen
+megvédték a kantinost.</p>
+<p>A kantinos ilyenkor módfelett büszke azon irányban, hogy a
+fegyveres erő császári része ő mellette van.</p>
+<p>E büszkeségének folyománya, hogy a császári haderő tagjai
+részére az öt pénz ára szalonnák adagjait egyre kisebbre szabja.
+Amit a haderő tagjai eleinte megütközéssel vesznek tudomásul.
+Azután méltatlankodnak. Akad legény, nem egy, hanem több, aki a
+csöppnyi szalonnát, mint véres kardot hordozza meg a táborban,
+kiáltván:</p>
+<p>– Nézzétek a betyárt! Ennyi szalonnát öt vasért!</p>
+<p>Az emberek, mint komor bikák tekintenek a szalonnára, amely
+valóban olyan kicsiny, hogy félfogra is kevés volna. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_149" id="Page_149">-149-</a></span></p>
+<p>De még mindig semmi nyoma sincsen annak, hogy itt sabotage akar
+lenni.</p>
+<p>Hát hogy történik mégis? Az ördög tudja. Összebeszélnek vajjon?
+Nem. Hiszen a szabad ég alatt vagyunk valamennyien, azt meg lehetne
+látni és hallani, ha követ fujnának. De se nem látni, se nem
+hallani semmit.</p>
+<p>Mindössze hol itt, hol ott egy-egy legény a puskáját pucolván,
+vagy a nadrágjára varrva a leszakadt zsinórt, fütyörész. Azt
+fütyüli, hogy: tárititi, táratatta, tiri-tári-dum. Ez az ezred
+hívója. Trombitaszóból magyarra fordítva annyit jelent, hogy: A
+szögedi hírös lányok helyre tyu-tyu-tyu. A spirituszgyárba járnak
+helyre tyu. Harminc krajcár a napszámjuk tyu-tyu-tyu. Mégis slingös
+a szoknyájuk, helyre tyu-tyu-tyu. Nem valami kiváló műdal, hanem
+hiszen van ennél különb ezredhívó is. Némelyik olyan, hogy nem
+bírná kiállni a nyomdafestéket, de az mindegy. A fődolog az, hogy a
+tisztelt társaság megértse belőle, hogy most neki szólnak.</p>
+<p>Megértik. Egyre többen fütyülik, hogy mégis slingös a
+szoknyájuk, hejre tyu-tyu-tyu.</p>
+<p>Az ilyesmiből már meg lehet érteni, hogy a császár negyvenhatos
+gyöngyei valamiben törik a fejüket. De hogy miben, az voltaképpen
+nem tudatik. A külső körülményekből csak annyi látszik, hogy a
+legények tisztogatják a feleségüket, (már hogy a puskájukat),
+továbbá a derékszíjjat viaszkolják azokkal a viaszbólvaló s már
+félig elkopott gyertyákkal, amiket ottjártuk alkalmával a radnai
+templomból <span class="pagenum"><a name="Page_150" id=
+"Page_150">-150-</a></span> „fogtak“. (A baka ugyanis sohasem
+„lop“, hanem csak „fog“. Ezt sokan nem akarják megérteni, de azért
+ez nem változtat azon a tényen, hogy ez így van. A fogás, az csak
+fogás, de az nem lopás. A fogás csak játék. Próbáltam egyszer ezt,
+mint tolmács magyarázni a bécsi Heumarkt-kaszárnyabeli hadbíróság
+urai előtt, menteni igyekezvén egy szegény idevaló vért, aki három
+krajcár értékű fegyverkefét „fogott“ a cimborájától s akinek ezért
+kidukált a hat hónapi utánszolgálatos dutyi. Mondtam, hogy ez nem
+lopás, hanem csak fogás, a cimbora holnap vagy holnapután
+visszafogja tőle a kefét és visszafog mellé még két pénz ára
+faggyút is, bakancsot zsírozni, de a hadbírósági kihallgató úr más
+véleményen volt és az ügyeket egyéb területekre irányítván,
+megpörölt azért, hogy miért nem díszkabátban tolmácsolok. Álltam is
+szigorúan a pörölés alatt a haptákot, gondolván: bolond már megint
+a német. Abban az időben ugyanis teljes gondolatszabadság volt
+engedélyezve a hadseregben, csak éppen hogy kimondani nem volt
+szabad, hogy mit gondol az ember.)</p>
+<p>Egyébként pedig ezúttal csak ott tartunk, hogy fütyülik az
+ezredhívót. És az országút túlsó oldaláról áthallatszik, hogy az
+aradi testvérei is fütyülik az ő maguk ezredhívóját.</p>
+<p>Szép és hasznos dolog ám az: egy országút, amely elválasztja
+egymástól a regimenteket. Mert akármennyire testvér is a testvér,
+de azért választófalak nélkül különféle összeveszések történnének.
+A katona oly könnyen összevesz egymással, hogy az <span class=
+"pagenum"><a name="Page_151" id="Page_151">-151-</a></span> csoda.
+Például a debreceni és a nagyváradi regiment testvér. A debreceni
+magyar, a váradi meg olájjal kevert. Ennélfogva a debreceni katona
+nustyunak nevezi a váradit, mert az oláh legénynek az a szokása,
+hogy minden kérdésre azt mondja a maga nyelvén: nu sciu: nem tudom.
+De a váradiaknál leginkább magyarok az altisztek, azok megtanítják
+magyarul az oláh legényt. Mikor azután az ilyen oláh legény elmegy
+a debreceni testvér mellett az országúton, csendes odavetéssel
+megkérdezi tőle:</p>
+<p>– No testvér tudsz-e már magyarul? – Amiből természetesen
+verekedés támad és kiröpül a „sajt“-jából a „bajnét“.</p>
+<p>Könnyen áll az összeveszés.</p>
+<p>Mikor a mieink Bécsben voltak a király szolgálatára, ugyanabban
+a kaszárnyában lakott a székesfehérvári hatvankilences
+Jellasich-regiment is. Szép, szálas emberekből való ezred, amelyet
+a mieink köznyelven bakonybéli betyárbandának neveztek, cserébe a
+szegedi bicskáskompánia titulusért. A kaszárnyában azonban azért
+nem veszhettek össze a legények, mert a mindenekről intézkedő
+felsőbb katonai igazgatás gondoskodott arról, hogy ugyanabba a
+kaszárnyába az egymásra agyarkodó magyarok közé oda helyezzen a
+középső helyre egy cseh dragonyos regimentet is. A magyarok
+részéről a gyűlölködés tehát közösen eme kocsisok ellen irányult,
+mint olyan lények ellen, akik a király úrnak való dicső szolgálatot
+istállószemét talicskázásával töltik el és olyan rézbográcsot
+raknak a fejükre, <span class="pagenum"><a name="Page_152" id=
+"Page_152">-152-</a></span> hogy halat lehetne benne főzni.
+Szerencsére azonban a nyelvi határok választófalat vontak a
+különböző nemzetek indulatos fiai közé és a csehek békességben
+nyakalhatták a mondhatlan számú söröket. Csak csendes megvetésben
+volt részük, amit ők – hatalmas testű, nehéz-lovassági
+mohamed-emberek – még csendesebb megvetéssel viszonoztak.</p>
+<p>A két magyar regiment verekedési erőfölöslege a korcsmákban
+merült ki. Kis kurtakorcsmák voltak ott. Amikben négy krajcár volt
+a tea, öt krajcár a gyenge tejeskávé, a „melange“ s egyes tobzódók
+csokoládét ittak porciónként hat krajcárért. És aki megivott négy
+porció csokoládét, danolni kezdett és azt kérdezte a füstös
+falaktól, hogy barna kislány mi lesz vacsorára?</p>
+<p>Mit tehet ilyenkor a barna kislány?</p>
+<p>A barna kislány ilyenkor azt feleli, hogy halpaprikás, mi gondja
+van rája, fehérvári bakát várok vacsorára.</p>
+<p>A barna kislány pedig csak elméletben tartózkodik ott a
+császárváros falai között. Voltak Mirclik, különféle Mirclik, nem
+kalapos és kalapos Mirclik – de barna kislány, valóságos és
+tökéletes barna kislány hogyan lehetett volna ottan.</p>
+<p>Az emberek a levegőbe bámultak és ott keresték a barna kislányt.
+Kinek-kinek a kedve szerint imbolygott azután a füstben, éppen az ő
+valóságos kivánsága szerint.</p>
+<p>Némi gondolkodás után kitört a veszekedés. Itt a dolgok
+megértéséhez szükséges, hogy tekintetbe <span class=
+"pagenum"><a name="Page_153" id="Page_153">-153-</a></span> vegyük,
+miszerint a barna kislány fehérvári bakát vár az vacsorára. A
+bakonybéli betyárbanda Fehérvárról származott, onnan sorozták,
+onnan küldték idegenbe, ellenben a szegedi bicskás testület szintén
+jogot formált ezen címhez, amennyiben a Fehérváry generális az
+inhóberje a regimentnek.</p>
+<p>Igy tehát jogos viták támadtak afelett, hogy a füstben repkedő
+barna kislány melyik fehérvári-regimentből való bakát vár az
+vacsorára.</p>
+<p>E kérdést – mint mindenki beláthatja – csak bajonéttal,
+sörösüveggel és csokoládés ibrikkel lehetett elintézni.</p>
+<p>Hát körülbelül ilyenforma szeretetben élt az idevaló regiment a
+csucsai réten is az aradi testvérekkel. Az is nyustyu. Jó, hogy
+köztük volt az országút.</p>
+<p>Azonban ezúttal ott is fütyülik az ezredhívót. Egészen átszól.
+Az emberek azt mondják:</p>
+<p>– Nézd csak, nézd.</p>
+<p>Hát nézik, de hát mit nézzenek. Nincsen azon semmi néznivaló,
+hogy némelyik embernek füttyszóra áll a szája?</p>
+<p>De egyszer csak azt fütyülik: turutu, turutu, ritatitati!</p>
+<p>Az emberek a fejüket fölütik. Hát ez mi? Hiszen nincs itt
+ellenség, ez csak hadgyakorlat. De a fütty szól: turutu, turutu,
+ritatitati…</p>
+<p>Azt a trombitanyelvből magyarra kétféleképpen lehet fordítani.
+Az egyik fordítás szerint így hangzik: Ká-poszta, ká-poszta, hús is
+van benne.</p>
+<p>Ez a kedélyes, játszi és gyermekes fordítása az <span class=
+"pagenum"><a name="Page_154" id="Page_154">-154-</a></span> illető
+trombitaszónak. Vannak ilyenek is. Mint például, mikor a
+gyülekezőre hívó trombitaszót úgy fordítják le magyar nyelvre,
+hogy: az ezredes úr együtt akar-ja látni a szama-rait.</p>
+<p>De a turutu, turutu, ritatitatinak van más fordítása is. Ez így
+szól, hogy: elő-re, ma-gya-rok, ostromot fuj-nak. Fegy-verre,
+magya-rok, véd-jük a hazát.</p>
+<p>A katonaduda sok mindent el tud a maga nyelvén mondani, de ilyen
+izgató szava nincsen több, mint ez: turutu, turutu, ritatitati.</p>
+<p>De azért ennek is van hibája. Mint ahogy hiba nélkül ezen a
+kerek világon nincsen semmi. Rossz a fordítás, amely nincsen
+tekintettel a haza nyelvi különbségeire, ezt már Guyon is
+tapasztalta, amikor Branyiszkónál rohamra fuvatott, de a csapatok
+tót része állva maradt, mondván: ez nem nekünk, hanem a magyaroknak
+szól.</p>
+<p>Hanem most más volt az eset.</p>
+<p>Az országútnak mind a két részéről fölhangzott egyszerre az
+ordítás:</p>
+<p>– Hurrá! Hurrá!</p>
+<p>A következő pillanatban csak egy porfelhő látszott ott, ahol
+eddig a kantinos terjedelmes sátora állott. Két ezred legénysége
+rohanta meg, elpusztította, tönkretette, megsemmisítette, tisztán
+csak azért, mert öt pénzért kevesebb szalonnát adott, mint amennyi
+dukál.</p>
+<p>Másnap hajnalban fölszedtük a sátorfát és tovább mentünk. A két
+ezred részéről körülbelül négyezer ember táborozott akkor a csucsai
+mezőn. Ki tudna <span class="pagenum"><a name="Page_155" id=
+"Page_155">-155-</a></span> itt, ennyi vitéz csont és császári
+gyöngy között igazságot és vizsgálatot tenni?</p>
+<p>Szó sem lehetett róla. Másnap mentünk tovább, arrafelé, amerre
+az utunk vitt és másnap a kantinos már egészen rendesen porciózta
+ki a szalonnákat. <span class="pagenum"><a name="Page_156" id=
+"Page_156">-156-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A fórum.</h2>
+</div>
+<p>Az alföldi városok népének szokása volt, hogy vasárnap délelőtt
+a piacra tódult s ott időzött délig. Ezt megtette nyáron is, télen
+is. Csak esőben nem ment ki, az ünneplő kalapot, meg a ruhát
+féltvén. Ott találkozott egymással a két különböző városrészben
+lakó rokon, a sógor meg a koma, a legényfiú meg a keresztapja. Az
+ország sorsáról ott tárgyaltak. A hírek oda futottak össze. Egyik
+ember ezt hallotta, a másik meg azt. Lapokat a nép nem olvasott még
+a hetvenes években, helyi lapok nem is igen voltak, legfeljebb ha
+egy-egy kisded hetilap, amit az intelligencia tartott fönn. Még
+Szegeden is csak az árvíz előtt pár hónappal támadt egy napilap,
+azelőtt a hírre szomjas közönség megelégedett egy hetenkint
+háromszorossal. Patriarchális régi világ volt, pedig úgy tetszik,
+mintha most lett volna.</p>
+<p>Mégis mennyi változás azóta. Emlékszem, hogy gyermekkoromban a
+szegedi postának csak egy levélhordója volt, az is elegendő volt,
+de annak németül is kellett tudnia, hogy a kereskedők német
+<span class="pagenum"><a name="Page_157" id=
+"Page_157">-157-</a></span> címzésű leveleit kézhez adni bírja.
+Erre az öreg Katzky volt alkalmas, egy galiciai óriás, aki az
+osztrák zsandároknál őrmesterkedett s mikor a kiegyezéskor azokat a
+hazájukba visszarendelték, ittmaradt s beállott Briefträgernek.
+Sokan Magyarországon maradtak akkor a letünt korszak keze-lábaiból,
+mert a szolgálati évek nyomán annyi magyar hangulat, érzés,
+gondolkodás lopózott a lelkükbe, hogy többé nem kívánták
+viszontlátni a fatornyos országukat. Ez is egyik oka annak, hogy
+magyar helységekben néha törzsökösnek látszó parasztgazdát lehet
+találni, akinek a családneve tisztára északi szláv. Még a
+negyvenkilences muszka hadseregből is maradtak az alföldön
+katonaszökevények.</p>
+<p>Szóval elég azzal annyi, hogy nálunk is csak egy levélhordó
+kellvén, a kisebb helyeken még kevesebb hírt hozott a világ
+járásáról a posta: ezt a főtéri gyülekezés helyettesítette az
+ünnepnap délelőttjén. Ez volt a fórum. A forum Romanum oszlopos
+volt, ez nem volt oszlopos, de azért csak fórum volt ez is.</p>
+<p>A makói fórum volt nagyon érdekes. Azt láttam hosszabb ideig,
+mert még az árvíz előtt az odavaló református algimnáziumba
+kerültem diáknak s a lakásunk ablakai a főtérre nyíltak. A makói
+nép abban az időben tiszta fekete ünneplő ruhát viselt.
+Télen-nyáron ugyanazt a posztóból valót, a nyári „liszter“ csak
+később került divatba. Öregebb gazdák subában mentek föl a fórumra
+s itt-ott idősebb embereken már föltünedezett a fekete télikabát,
+<span class="pagenum"><a name="Page_158" id=
+"Page_158">-158-</a></span> azzal az asztrakánnak nevezett
+birkaprémmel a nyaka körül, amiből később európai úri divat vált.
+De a legénynép meg a fiatal gazdanép a subát viselni öregesnek
+tartotta, a télikabátot, mint a gyengülés jelét viselni restelte:
+ugyanazon egy szál rend ruhában állt a fórumon meleg nyáron, mint a
+hideg télen is. Pedig az akkori népies divat szerint a makói rend
+ruha kabátjának a szárnya csak derékig ért. Milyen rövid idő attól
+máig, alig három évtized s ma már az ilyen testedzettség
+ritkaságszámba megy. Sem én, sem te, sem ő nem volnánk hajlandók
+hideg télen a havon reggeli nyolc órától délelőtti tizenegyig a
+szabad téren kaszinózni ugyanabban a testi ruhában, amit nyáron is
+viselünk. Azonban akkor állták és semmiféle írás nincsen affelől,
+hogy valaki a fórumon való megjelenésbe belehalt volna. Az igaz,
+hogy akkor pálinkát még nem igen ivott a magyar napközben,
+legfeljebb csak reggeli étel előtt. Az volt a nézet, hogy csak a
+tót iszik étel után pálinkát. Sörház meg nem is volt abban az
+időben Makón. Volt ugyan egy sörcsarnok nevű hely, de az is külön
+hirdette a hetilapban, ha olykor, meleg nyáron hordós sört csapolt.
+Nagy dolog volt az akkor még és nélküle is elvoltak az emberek.</p>
+<p>A népnek ez az ősi szokása, hogy a hite szerint való
+munkaszünetes napon a tulajdon maga által alakított város főhelyén
+gyülekezik és ott szeszes ital nélkül, nyugodtan és higgadtan
+tárgyalja az ország sorsát meg a maga sorsát, nem volt baj.</p>
+<p>A baj csak ott támadt, hogy az alföldi városokban <span class=
+"pagenum"><a name="Page_159" id="Page_159">-159-</a></span> a
+főterek nem igen voltak kikövezve, ellenben a házak mellett a
+gyalogjárók vagy téglával vagy kővel kirakva voltak. Sáros időben
+azután a fórum közönsége fölóvakodott a saratlan gyalogjárókra a
+sáros köztérről és ezáltal a nagy tömegével valóságos közlekedési
+akadályul szolgált.</p>
+<p>A közigazgatási hatóságok azután, éppen ezen oknál fogva,
+korlátozni akarták a fórum tömegeit. Mert a járókelőket csakugyan
+leszorították a kövezett gyalogútról a kocsiút sarába.</p>
+<p>Más is játszhatott ugyan közbe. Nálunk például a fórum a városi
+bérház előtt van, amelynek a tere ma aszfaltos, huszonöt év előtt
+pedig kövezett volt, nem álltak útjában az egyszerű népi
+tanácskozók senkinek, mégis szét akarták őket zavarni. Azonban a
+nép az ősi jog megzavarása ellen erősen tiltakozott. Ugyan én ma
+sem tudnám megmondani, hogy miért akarták szétverni a fórumot, de
+akarták. Elsőbb kihirdették, hogy a másik vasárnap már nem szabad
+gyülekezni. E hirdetéssel egy árva garas árát sem törődtek: a másik
+vasárnap megint csak összegyűltek. Gyalogrendőrökkel próbálták őket
+oszlatni, de nem mentek.</p>
+<p>– Mi egész hétön dolgozunk. Ünnepnap van jogunk egymással
+találkozni – hangzott a beszéd. – Nem tartozik mindönki már
+délelőtt a kocsmába mönni. Ez szabad hely. Ennek a küvezetibe mink
+is bele adóztunk. Hát még csak állni sem szabad rajta? Mit
+vétöttünk? Hiszen mink csak beszélgetünk!</p>
+<p>Nem mentek no, hát nem mentek. Akkor lovasrendőröket küldtek
+ellenük, oszlatásra. Nem valami <span class="pagenum"><a name=
+"Page_160" id="Page_160">-160-</a></span> nagy kedvvel mehettek
+nekik azok sem, mert valami túlságos zavart nem csináltak. A fórum
+népe részben megfogta a lovak kantárszárát, részben kihúzta a
+lovasok csizmatalpa alól a kengyelt. Amire a lovasok
+visszafordultak és a fórum, bár egyre csappanva és egyre
+kisebbedve, ma is áll, ott, ahol eddig állt. Nem bánt az senkit,
+hát miért ne lehetne ott, ahol van? Nem árt senkinek. S idővel majd
+elmúlik magától is.</p>
+<p>De némely helyen nem így volt a dolog. Olyan helyeken, ahol nem
+volt kövezett a tér, ahol a fórumra az emberek gyülekeztek. Ott
+apránkint a sáros időkben fölszoktak a gyalogjáróra, mint
+Félegyházán is, ahol úgy elállták az utat, hogy tőlük már
+ünnepnapon még a templomba sem lehetett rendesen menni.</p>
+<p>A tiszteletreméltó közigazgatásnak sokáig főtt a feje ebben a
+dologban. A népnek lelkére beszéltek, hogy ne állják el az utat.
+Nem sokat ért. Az öregebbek hallgattak a szóra, de a fiatalság
+semmiképpen sem. Dacosan vonultak föl a főtérre és hiába volt
+ellenük a szónoklás. Nem és nem. És megint nem. Itt álltak az
+apáink is, hát mink is itt állunk.</p>
+<p>Új főszolgabíró került a járás élére. Csak névleg új, egyébként
+tapasztalt ember.</p>
+<p>A gyalogjárók elállását előbb bírsággal kezdte sujtani. Nem
+sokat használt. Hiszen fizethetünk: van miből, továbbá szépek a
+búzák is. Hát fizették a bírságiumot s maradtak úgy, mint ahogy
+voltak, útonállók a gyalogjárón. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_161" id="Page_161">-161-</a></span></p>
+<p>Mivelhogy ezzel a rendszerrel nem sokra ment, a főszolgabíró az
+útonállókkal szemben a fogságot kezdte alkalmazni. A dacos
+legényeket becsukatta. Azonban ez sem ért semmit. Az ilyen börtönt
+nem tartották diffamálónak, mert hiszen se nem loptak, se nem
+raboltak, csak az ősi jogot védelmezték.</p>
+<p>A főszolgabíró sokáig gondolkodott, hogy mit kellene most már
+itt tenni. A törvény hatalmának érvényt szerezhet a szurony, a
+kard, meg a puska, de hát ezeket legjobb a legutoljára hagyni. Mint
+az ágyút, melyről föl van jegyezve, hogy ultima ratio regum.</p>
+<p>Látnivaló, hogy a bírság nem megszégyenítés, valamint a börtön
+sem. Mást kell itten kitalálni. Tépelődött. Egyszer azt mondja az
+első hajdúnak:</p>
+<p>– Vásároljon kend nyirfasöprűket.</p>
+<p>– Igen, kérem alássan. Minek lesznek azok, kérem alássan?</p>
+<p>– Nagy a por az utcán, különösen a templom előtt. Nem járja,
+hogy amikor vasárnap templomba megy a nép, hogy ilyen port
+járjon.</p>
+<p>– Az bizony úgy áll, tekintetes főbíró úr. Volna ugyan ott egy
+kövezett átjáró is, de azt mind elállják a legények.</p>
+<p>– Hát hiszen éppen azért – mondta a főbíró a hajdúnak. – Akik
+elállják a kövezett utat, azok söpörjék a port. Aki gazdafi be van
+fogva, annak mind söprűt kell adni a kezébe. Kendtek fegyveresen
+kísérik ki őket. Azután söpörjenek.</p>
+<p>Az öreg hajdú nagyot nézett. Ilyent még nem hallott.
+Gazdafiakkal söpörtetni az utcát! Hiszen <span class=
+"pagenum"><a name="Page_162" id="Page_162">-162-</a></span>
+forradalom lesz ebből! De nem merte mondani. Csak azt kérdezte:</p>
+<p>– Azután mikor, kérem alássan?</p>
+<p>– Már mit, hogy mikor?</p>
+<p>– Hát a söprést. Este-e, vagy hajnalban?</p>
+<p>– Dehogy este, meg dehogy hajnalban – mondta a főbíró. –
+Délelőtt. Érti kend, délelőtt. Még pedig vasárnap délelőtt. Éppen
+akkor, mikor a leányok mennek a misére.</p>
+<p>Azután így is történt. A parancs végrehajtatott. Szuronyos
+puskás hajduk őrizete alatt söpörték az utcát a legények ünnepnap
+délelőtt, amikor selyembe öltözötten mentek a misére a leányok.</p>
+<p>Nagy szégyenkezés volt ez és nagy fölzúdulás támadt a nyomában.
+Hogy ez már mégis csak istentelenség. De a főbíró nem sokat adott a
+lármára.</p>
+<p>– Hát pedig – mondta – ez ezentúl így lesz. Nem volna erre
+szükség, ha nem állnátok el a kövezett utat. De elálljátok a nép
+elül. Illő dolog ennélfogva, hogy ha az útról leszorítjátok a népet
+az utcára, hát tartsátok tisztán az utcát. Én nem állom el az utat,
+hát én nem is söpröm az utcát nekik. Ti vagytok az útonállók, hát
+ti söpörtök. Vagy pedig olyan vasat tétetek rátok, hogy
+belekékültök.</p>
+<p>– Ebben van igazság, – mondta egy öreg gazda, aki éppen a fián
+esett sérelmet jött panaszolni – mert ami igaz, az csakugyan
+igaz.</p>
+<p>– Hát hiszen persze, hogy persze – mondta a főbíró. – Mi van
+ezen panaszolni való? Hiszen <span class="pagenum"><a name=
+"Page_163" id="Page_163">-163-</a></span> most még csak istenes
+dolog így nyáron a port söpörni. De majd ősszel a sarat hányják,
+télen meg a havat. A sarat majd el is kell hordani. Adok hozzá
+kétkerekű kordét, de lovat nem adok, mert a ló sem szokta elállni
+az utat. Majd egy legény húzza, kettő meg tolja. De nem mindig kell
+ezt csinálni. Csak ünnepnap délelőtt, misetájon. Hogy az ünneplő
+cipellőben nem kelljen a lányoknak a sárba járni. Nem tudjátok a
+régi nótát, hogy sárga csizma sárba járni kár?</p>
+<p>De tudták. Annyira tudták, hogy elég volt egy vasárnap délelőtti
+söpretés: többé nem állták az utat a legények.</p>
+<p>– Hát csakugyan – mondta ezen eredmény láttára a városbíró a
+főszolgabírónak – hogy többet ésszel, mint erővel.</p>
+<p>– Az ám – nevette a főbíró. – Régi igazság, hogy kevés ésszel
+kormányozzák a világot. <span class="pagenum"><a name="Page_164"
+id="Page_164">-164-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Szárazság előtt.</h2>
+</div>
+<p>János a tanyai csizmadiánál járt lábbeli-reperálások irányában.
+Arról volt szó, hogy van néhány ócska csizmaszár otthon, tudna-e
+vajjon azokból a pásztorgyerek részére bocskort csinálni? Nem olyan
+bocskort, amilyent a tótok és egyéb pálinkaevő népek viselnek, akik
+leginkább csak akkor szokták azt magukról elvetni, hogy ha vagy ők
+elpusztulnak, vagy a bocskor elpusztul s ezen okból madzagokkal és
+különféle szíjakkal igen szorosan magukra erősítik, – hanem azon
+magyaros csuszát, amely csatton jár és könnyű lerúghatás
+tekintetében azonnal a papucs után következik.</p>
+<p>A csizmadiánál János az ügyeket szakavatottan elintézte. Két pár
+ócska csizmaszárból lesz két pár új csusza, a harmadik párból pedig
+bőrtarisznya, csak az átalvető szíjat kell külön megfizetni, de
+annak az ára sem pénzben jár, hanem János a télen majd ád érte
+fűteni való venyigét, miután ezen növényszárakból a tavaszon a
+szőlőtőkékről sokan letakarodtak.</p>
+<p>Az alku rövid volt és egyszerű, mert a csizmadia <span class=
+"pagenum"><a name="Page_165" id="Page_165">-165-</a></span> igen
+csendes és rendtartó ember, mesterségét a Csillagbörtön nehéz és
+száraz szabályai és falai között tanulván, tisztán csak
+szórakozásból. Ez azonban már régen történt: a csizmadia, aki akkor
+még nem volt varga, továbbá János, aki már akkor is János volt, a
+pusztai kápolnánál tartott politikai beszámolóról éjtájon hazajövet
+az úton elmélyedtek azon kiváló kérdés taglalásába, hogy miért nem
+húz a király szíve hozzánk jobban, mint ahogy húz. Szelíd holdfény
+volt a hallgatag jegenyeákácok között, akik csöndes paraszti
+utainkon mint óriás testőrség állnak sorfalat, ez alkalommal Jánost
+a másik ember, a király szívének hovahúzását másként magyarázván,
+bottal fejbeütötte. De nem esett idegennek, különben is ebcsont
+beforr. Jánosnak ugyan a feje egy kicsit behorpadt, de hamarosan
+meggyógyult, pedig orvos is járt hozzá; míg a másik ember, aki a
+király szívének védésében botra vetemedett, néhány olvasatlan
+hónapra a Csillagba került, ellenben ott, szorgos tanulmányai
+folytán, csizmadiává lépett elő.</p>
+<p>Különben nem ér ez a sok beszéd egy semmit sem. A tény csak az,
+hogy János eljött a csizmadiától s halad hazafelé azon komoly
+célzattal, hogy fölmegy a padlásra és előkeresi az ócska
+csizmaszárakat.</p>
+<p>Ugyanekkor azon a gyalogösvényen, amelyen a bognár tanyája felé
+mehet az, aki akar, jön egy ember csúcsos báránybőrsipkában, fekete
+nyakravalóval a nyakán: kenetteljes emberek szokták a nyakukat így
+bekötözni, bár nincsen olyan anyaszült, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_166" id="Page_166">-166-</a></span> aki meg
+tudná mondani, hogy miért. De ez mindegy. Ők a nyolc rőf fekete
+selyemszalag egyik végét reggelenkint az ajtókilincshez kötik, a
+másik végét a nyakukhoz illesztik s így kellő megfontolással
+beleforognak a nyakravalóba. Szép az ilyesmi is annak, akinek
+tetszik. Rendszerint rekedtek szoktak lenni, ami ismét olyan
+rejtély, hogy csak az orvostudomány magyarázhatná meg, de a közeli
+környéken nem tartózkodik orvos, volna ugyan egy bába, hanem az is
+elhalt, még tavaly. Nem szolgált jól bele a levegő a tüdejébe. Ez
+volt az oka. Tehet erről valaki?</p>
+<p>Illés, már hogy ez a bízonyos nevezetű Ballangó Fekete Illés
+(másként Vödörlopó Illés, mert az apja a pusztai kutak ostorfájáról
+ritka szorgalommal lopkodta a merítő-vedreket) a bognárnál járt,
+hogy kegyes szavakban megfeddje s felkérje, hogy a mult héten
+kerékküllők csinálása után fizetett két pengőből adjon vissza
+legalább két hatost, mert a küllők nem jók. Nem állnak rendesen sem
+a talpfába, sem a kerékagyba, minélfogva a végiglyuk rezeg a
+tengelyen és olyan S betű mozgásokat csinál a kerék, mint a rozoga
+cigánykocsié.</p>
+<p>Illés találkozván Jánossal, kezelnek. Ez a kézszorítást jelenti
+a külső nyelvben. A belső nyelvben a pénztáros szokta elkezelni a
+kezére bízott pénzt, a külső nyelvben pedig az emberek elkezelnek
+egymástól akkor, ha távozóban búcsúzásul kezet szorítanak. Ha meg
+találkoznak, akkor csak kezelnek. Igy változik a szónak a fogalma.
+Milyen érzéssel lehet a külső ember, aki a földből él, mint
+<span class="pagenum"><a name="Page_167" id=
+"Page_167">-167-</a></span> élt az apja, öregapja, minden őse, erre
+a szóra: földművelés, mikor az ő nyelvében a művelés, műveltetés
+szó ugyancsak sértő fogalmakat fed?</p>
+<p>Ez azonban most már mindegy. János elmondja Illésnek, hogy a
+vargánál járt, Illés elmondja, hogy a bognár nem adta vissza a két
+hatost. Ez nem járja.</p>
+<p>– Hát – kérdezi János – valóságosan olyan rosszak azok a
+küllők?</p>
+<p>– No – mondja Illés – hát hiszen nem egészen egészen. De hát
+mért nem adja vissza? Mert úgyis sarcol. Nagyon kitartja mindönnek
+az árát. Mért nem adja vissza a két hatost? Rossz világ van. Rossz
+termés lösz. Ni, micsoda szárazság! Mi lösz velünk? Hisz a télire
+nem marad a gyerököknek betevő falat. De mindönki rajtunk akar
+élni. A bognár is. Mért nem adja vissza? Ugy mögmérgesedtem rá,
+hogy ha nem vónék istenfélő, fejbevágtam vóna úgy, hogy még ma este
+vacsorán éri Pilátust.</p>
+<p>János, ahogy a homokban haladnak, elgondolkozik a beszéden s a
+bot végével többször a földbe szúr. Lám, ilyen emberek is vannak.
+Pedig vagyona van. De azért mindig azon sopánkodik, hogy éhen hal.
+Most nem restelt a bognárhoz elmenni, hogy két hatost
+visszakunyoráljon. Pedig a küllők bizonyosan jól vannak
+megcsinálva. S a bognár szegény ember. A gyerekek aprók, de sok van
+belőlük, mint kocsmában a pohárból. Az asszony beteges. Miért, hogy
+mostanában az asszonyok közül egyre több a beteges? <span class=
+"pagenum"><a name="Page_168" id="Page_168">-168-</a></span></p>
+<p>Ezt a kérdést föl is adja Illésnek:</p>
+<p>– Mondja már kend. Azelőtt nem volt ilyen sok beteg asszony.
+Hogy van az, hogy most sok köztük a beteg?</p>
+<p>– Volt az azelőtt is, csak nem mondták – véli emez. – Röstelték
+mondani. Az igaz, hogy nem is jártak annyit tánchelyre, nem
+táncolták magukat agyon már lánykorukba… Különben – tette hozzá – a
+jó Isten tudja csak, hogy ez hogy van?</p>
+<p>– Úgy, úgy. Csakugyan csak az tudja.</p>
+<p>– Én nem tudom. De mindön változik, János, mindön változik. A
+világ nem olyan, mint a régi. Akkor mögadtuk a földnek a munkát,
+azután termött. Ma hány az ártó bogár? Nem éppen csak az asszonyok
+betegök, hanem mindön beteg. A búza beteg, a rozs beteg, a
+kukorica, a dinnye, a káposzta, mind beteg. A disznó is elhullik.
+Micsoda világ ez, mikor az embör két hatosokért mögy a bognárhoz,
+hogy visszakívánja? A régi fajta kocsiba nem tudtuk magunk is
+belecsinálni a küllőket? De újmódi van, új kocsi van, cifra kocsi
+van, ennek a kerekibe már nem illik bele az a küllő, amit én a
+paraszti baltával kinagyolok.</p>
+<p>– Haj, haj – sóhajtja János – ami igaz, az igaz.</p>
+<p>Haladnak, csendben haladnak. Tavasz van még, de perzselő a nap.
+A fák bágyadtan állnak, a fiatal napraforgók lekonyítják még apró
+fejüket. A mezei virág elbujt, nem mutatkozik. Hetek óta nem volt
+eső. Ahol fekete föld van, repedezik. Az úton <span class=
+"pagenum"><a name="Page_169" id="Page_169">-169-</a></span> a homok
+föl van áradva, hogy alig lehet benne járni. Ez a közön van. A
+csinált utakon pedig por van, minden kocsi után felhőben emelkedik
+fölfelé, messziről nézve úgy látszik, mintha az egész határ ködbe
+volna borulva. A vetésre nézni – elszomorító. Szárazság van. Még az
+éji harmat is elmaradt. Ha még egy hétig nem lesz eső, oda van
+minden.</p>
+<p>– Látod – mondja Illés Jánosnak, mind a két tágra tartott
+karjával mutatva maga elébe a fakó határra – mi ez? A szögénység, a
+nincsetlenség. A licitáció.</p>
+<p>– Nono, hallja kend, – szól János, hogy éppen csak mondjon
+valamit – talán majd csak mögfordul az idő…</p>
+<p>Az öreg idegesen hányja-veti a fejét.</p>
+<p>– Mögfordul, mögfordul. Te fiatal vagy. Negyven vagy, tán
+negyven se vagy. Nem tudod, mi történt hatvanháromban. Borzasztóság
+rá emléközni is.</p>
+<p>– Hallottam…</p>
+<p>– Hallhattad is, mert azt nem löhet elfelejteni. A te dolgod
+különben más. Te még egy-két hétig kibírod.</p>
+<p>János nem szól egy darabig, azon jár az esze, hogy szóljon-e. De
+azután mégis csak mondja, kissé szomorúan:</p>
+<p>– Hát még egy kicsit bírom.</p>
+<p>Illés rákiált:</p>
+<p>– Ne beszélj. Jobban tudom én, mint te. Te még kibírod két
+hétig. Még háromig is kibírod. Neköd szöllőd van, mélyen a gyökere,
+lent. Az <span class="pagenum"><a name="Page_170" id=
+"Page_170">-170-</a></span> még élhet. Még talál egy kis
+nedvességet odalent a föld alatt, de a föld fölül elvette az Isten.
+Akaratába belenyugodjunk. De elpusztul mindön vetés. Ha így tart, a
+gólya agyonveri a fészökben a fiát, mert kiszárad a tó, nem tud
+neki önnivalót vinni.</p>
+<p>Az öreg megáll, a csizmája fejét félig beletúrja a homokba.
+Azután lehajtja a fejét és nézi, hogy mint mozog a homok a
+csizmáján. Mint emelődik föl s mint folyik le róla ismét
+szerteszét.</p>
+<p>– Az állat… – mormogja. – Az állat inkább elpusztítja a fiát, de
+nem nézi, hogy éhen kínlódjon…</p>
+<p>János úgy érzi, mintha az öreg fösvény szavai szíven ütnék. Igy
+is szolgálhat valakinek az esze? Az öregek zsörtölődők ugyan és
+elégedetlenek rendszerint, de hát mégis. Amint azonban föltekint a
+szomorú, leszáradt tájékra, látja, hogy az semmi reménységet nem
+nyújt a jövő iránt. Most eszébe jut hirtelen, hogy az élet, a munka
+élete nehéz. Valóban igen nehéz.</p>
+<p>A közön lassan, szótalan, elkomorodva lépegetnek. Hát csakugyan
+így van? A lelkekben nehéz fásultságok és bús elkeseredések
+lakjanak?</p>
+<p>De talán nem. Az iskola előtt haladnak el. Városi kocsi áll az
+udvaron, a falak újra meszelve, zöld lombok a nyitott ablakokban.
+Itt most vizsga van alighanem. Csakugyan az van, már a vége felé is
+közeledik, mert énekelnek odabent. Vékony a gyerekhang, de sok van
+s az ablakokon át kiárad az az útra, csilingelve jövén ártatlan
+gyermekszívekből <span class="pagenum"><a name="Page_171" id=
+"Page_171">-171-</a></span> az imádság: Isten áldd meg a magyart,
+jó kedvvel, bőséggel…</p>
+<p>A két ember megint megáll s egymásra néz. Szemükből néhány meleg
+könnycsepp poros arcukon át a forró homokra esik. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_172" id="Page_172">-172-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Kis török.</h2>
+</div>
+<p>Az ember, ha egyéb dolga nincs, szívesen lovagol régi emlékein,
+amelyek mindig érnek annyit, mint az újak. Idő multával az
+emlékekből lassan kipusztul minden keserűség, szomorú hangulat s
+csak a jó dolgok maradnak meg, hasznos alkalmatosságul arra, hogy a
+délutáni csibukfüstben felmerülve, elimbolyogjanak a szobában, ahol
+az ember a gondolataival egymagára van.</p>
+<p>Igy bujik föl nekem a trebinjei kék füstjéből néha, mintha a
+rokon dohány mérges zamatával akarna egybevegyülni, egy
+csodálatosan száraz, nagy égőszemű gyermekfej, piros, kékbojtos
+fezzel a borotvált kicsi koponyáján, fapapucsokban, vézna, öregesen
+görnyedt termetén fehér ing, fehér salavári, piros selyem öv
+kopottas – bizony – a derekán, abban feszeng aztán, helyét nem
+találva, egy rettenetes nagy handzsár, nagyobb, mint az egész
+kicsinyke férfiú.</p>
+<p>Török gyermekek közt csodálatos szépeket lehet látni. A
+leánygyerek, ha a szél elfújja néha a fejéről a fátyolt, amit buzgó
+anyja a Korán törvényét <span class="pagenum"><a name="Page_173"
+id="Page_173">-173-</a></span> megelőzve, már kiskorában
+ráerőszakol, oly arcot mutat, amelyet megnézhetne akármely
+lelkesebb ifjú költőnk, aki leírásaiban szereti úsztatni fehér
+tejben a halvány-piros rózsát. Pufók, kedves képű baba valamennyi.
+Messze idegenben a hazátlan, kicsapott katona, ha gyereket látott
+az úton, elévődött rajta (tudom magamról), hogy ugyan melyikre
+hasonlít ez vagy amaz az otthoniak közül. Káplár Papp, aki
+asszonyt, két iskolás gyereket hagyott itthon, talált is a Cadinje
+Brdó fenyős tetején egy bosnyák házban két apró fiút, olyat, hogy
+megesküdött volna rá, hogy az övé mind a kettő.</p>
+<p>Annál csodálatosabb volt ez az apró öregfejű gyerek a többi
+között, az ő magába vonult szótlanságával, hallgató szájával. Csak
+a szeme volt neki véghetetlen beszédes. Gyakran láttuk, mert
+egyetlen mulatságunk volt nekünk is, ha beültünk Antóniohoz, az
+albánhoz, akinek az útszélen volt a csárdája és lestük az úton a
+kószáló utas törököket, akiken legalább volt mit nézni, gyönyörű
+régi fegyvereket hordván valamennyi.</p>
+<p>Fönt mindjárt, ahogy a maródi lovak istállójánál nekikanyarodott
+az út a Cadinje-hegynek, kezdődött a Szmail bég kertje, akit
+közönségesen török grófnak neveztek a táborban. Régi nemes familia,
+amely valaha szerb volt a nagy Dusán alatt, azután törökké vedlett
+s nagy úr volt a környéken nagyon, mert rajta kívül csak egy civil
+aga akadt még az egész Priepoljén. Ennek a feleségeihez volt
+beosztva Ibrahim, onnan szaladgált le naponkint többször az
+albánhoz, hogy az ő <span class="pagenum"><a name="Page_174" id=
+"Page_174">-174-</a></span> grand magazinjából selyemszalagot,
+cukrot, egyéb tetszetős dolgot vásároljon a Szmail bég
+asszonyainak.</p>
+<p>A Limben gyerekek fürödtek nyaranta egész nap, azok okvetlenül
+meghajigálták az öreg fiút, akit nem vettek be maguk közé.
+Szomorúan nézett végig rajtuk s a szeme égett, mint a parázs, olyan
+fáradt, öreges futással szaladt előlük, mint amikor egy vén embert
+kergetnek.</p>
+<p>Kicsi homlokán ráncok voltak, az tette olyan öreggé. Vékony
+hangján köszöntötte be a mer habát a boltba.</p>
+<p>– Hogy vagy, Ibró?</p>
+<p>A vállait megrántotta egy kicsit s nagy egykedvűséggel felelt,
+csakhogy éppen mondjon valamit:</p>
+<p>– <i>Bás</i>…</p>
+<p>Soha senki se látta játszani, de nem is kellett ő a többinek s
+olyan sivár volt ennek a gyermeknek az élete, mint maga a
+priepoljei kősziklás tájék.</p>
+<p>– Ibrahim, akarsz dohányt?</p>
+<p>– Nem… mondta lassan, a jatagánon úgy támaszkodva a könyökével,
+mintha asztal volna.</p>
+<p>– Szépek a bej feleségei?</p>
+<p>Valami fáradt, kötelességszerű felháborodással lépett hátra s
+fenyegetően, ami végtelen furcsán hangzott az ő kis
+eunuch-torkából, szólt a kérdezőre:</p>
+<p>– Ne beszélj, mert leszúrlak.</p>
+<p>Ha a jól megtermett katonák, akik félkézzel a levegőbe dobhatták
+volna minden jatagánostul a <span class="pagenum"><a name=
+"Page_175" id="Page_175">-175-</a></span> kicsi háremőrt,
+megnevették ezt az erélyes föllépést, halvány arcára némi pir ült
+ki.</p>
+<p>Nem szerette senki, nem szeretett senkit, üres óráiban a hegyen
+mászkált és fújta a tárogatót. (Mert ott lent még most is megvan ez
+a csodálatos furulya, hiába tüzeltették föl annak idején
+Magyarországon valamennyit).</p>
+<p>A cigányok Novibazárban is a város szélén laknak, kovács
+valamennyi, rajtuk túl már nincs egyéb, csak a koldusok. Sorba
+ülnek és énekelnek. Ennek a nyomorult sornak a szélén ült egy
+leány, szerb volt és nyomorék, kék ruhában, fehér kendő a fején.
+Nem tudom, mint támadt a vélemény, hogy olyan, mint egy irgalmas
+néne. Sohasem kért semmit, csak ült szótlanul nyomorék lábain,
+sápadt arcát a földnek hajlítva. Mert hogy semmit sem kért
+senkitől, ő kapott legtöbb alamizsnát, amint már szokása az
+adakozónak, hogy elkerüli a lármás koldust.</p>
+<p>A többiek haragudtak reá, szidták, ő hallgatta csöndesen.</p>
+<p>Egyszer nagy lárma volt ott.</p>
+<p>Pénzfizetés napján történt. A baka odalent úr. Többet keres,
+mint amennyi itthon a téli napszám, pénzét nem költhette, mert nem
+volt mire. Valaki, aki nem tudott a vagyonával mit csinálni, egy
+teljes ezüst forintot dobott oda a <i>soror</i>nak, ahogy egymás
+közt neveztük. Ebből kezdődött a mérges verekedés. A többi mind
+rátámadt, irígy haraggal akarták elkergetni a helyéről. A nyomorult
+leány néha szólt nekik, könyörögve, a koldushad üvöltött,
+<span class="pagenum"><a name="Page_176" id=
+"Page_176">-176-</a></span> mankók emelkedtek föl s úgy lehet,
+agyonverik, ha nem jön le akkor megint a Cadinje oldaláról Ibrahim,
+az a kis eunuch.</p>
+<p>A nagy jatagán hirtelen szerepelni kezdett. A gyermek
+kirántotta, megcsillant a széles acél a napon, az apró ember a
+féktelen had elé állt, merészen fenyegetve, ölni készen, vékony
+hangja úgy csendült, mint egy erős vezényszó:</p>
+<p>– <i>Natrág!</i> Vissza!</p>
+<p>Vissza is mentek morogva. Amint a katonai iskolákban a hadi
+cikkelyekről tanítják, hogy elhatározó pillanatokban egyes emberek
+helyes föllépése csaták sorsát döntötte el. Alig mukkantak,
+helyükre mentek s a földre tették mankóikat.</p>
+<p>Amint a had elvonult, gyöngéden hajolt le a nyomorékhoz Ibró s
+megcsókolta a kis irgalmas néne homlokát.</p>
+<p>– Ne félj…</p>
+<p>Az nem félt. Fekete szemeiben könny csillogott, Ibró ügyetlenül
+dugta vissza a jatagánt s lassan lépkedve veres babussaiban a
+sziklaösvényen, fölment az asszonyaihoz.</p>
+<p>Eddig van. Több nem történt. Kivéve, hogy gyakran bosszantották
+a fiút az albán füstös, rozoga kantinjában e dologgal a katonák,
+kivéve, hogy egy napon rákiáltottak:</p>
+<p>– Ibró… Ibrahim, a kis koldusleány meghalt.</p>
+<p>Ibró megdöbbenve állt az ajtóban s elfeledte becsukni. Halovány
+vékony arca megfakult.</p>
+<p>– Nem igaz! – mondta határozottan.</p>
+<p>– Hát eredj, nézd meg. <span class="pagenum"><a name="Page_177"
+id="Page_177">-177-</a></span></p>
+<p>Kiment a koldusok sorához, a nagy százados diófák alá. Nem
+találta sehol a kis nyomorékot, a foszlányos kék ruhában s végig
+kérdezte a többi szerencsétlent, hogy hát hol van. Hát hol van, hát
+elment, föl a hegyek fölé s mankóját hagyta csak itt.</p>
+<p>Szomorúan jött vissza s vásárolt a boltban egyet-mást, ami éppen
+akkor kellett a Szmail bég féltucat feleségének.</p>
+<p>– Hát igaz-e, Ibró? – kérdezték a katonák.</p>
+<p>– Igaz – mondta halkan, remegő hangon, lehúzva vékony
+ajkszögleteit.</p>
+<p>A kegyetlenek tovább kérdezték:</p>
+<p>– Sajnálod?</p>
+<p>Nem felelt, csak intett s megindult kifelé. Lassan haladt a
+vízparton, ismét kergetni akarták tarfejű gyermekek, de ő
+visszafordult, szemközt állt velük és szótlan mozdulattal tette
+sovány kezét kése markolatára.</p>
+<p>Amint azok megrettenve az eddig nem tapasztalt bátorságon,
+visszatértek, megint ment föl a hegynek, fáradtan, lehajtott
+fejjel. Olyan öreg, olyan nagyon öreg volt e pillanatban a kis
+szerencsétlen félember, mint egy agg, aki száz évet hordoz roskatag
+vállain. <span class="pagenum"><a name="Page_178" id=
+"Page_178">-178-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Borszedés.</h2>
+</div>
+<p>Szőlővel való vergődés soha sem volt valami alkalmas
+gazdálkodás, mert sok dolog van vele. Sok rá a kiadás. Nagy munkát
+kíván. Tavasztól őszig a szőlősgazda egyebet sem csinál, csak veszi
+ki a fiókból a pénzt és fizeti el napszámban – már ugyanis ha van
+pénze. Ha nincsen, elhanyagolva marad a szőlő, vagy pedig kölcsön
+kell a pénzt kérni, abban bizakodván, hogy majd csak terem őszre a
+szőlő és a bor árából meg lehet fizetni az adósságot.</p>
+<p>De hátha nem terem? Mert van az elégszer úgy, hogy nem terem.
+Sok ellensége van nagyon a mindenféle bogártól kezdve az
+időjárásig.</p>
+<p>– Az a szőlőnek a baja, – mondja az öreg Vas János – hogy nagyon
+sokáig kint hál.</p>
+<p>Hát ez igaz. Árpa, buza, kukorica már mind betakarodott födél
+alá a mezőkről, mikor a szőlő még mindig kint hál a szabad ég
+alatt. Mennyi az aggodalom vele tavasszal, a virágzás idején! Egy
+kis hajnali hideg fuvallat éri és vége a jó termésben való
+reménykedésnek, de azért az őszig minden <span class=
+"pagenum"><a name="Page_179" id="Page_179">-179-</a></span>
+munkáját meg kell neki adni. Ha korán beáll az őszi éjszakák
+hidege, akkor is fagy érheti. Ha esős a nyár, az a baj, mert
+elrothasztja a növendék fürtöt. Ha napos a nyár, az jó, mert érleli
+a gyümölcsöt. De ha nagyon napos a nyár, az már megint baj. Mert a
+sok égi melegség elhervasztja a leveleket, amik lehullanak a fürt
+fölül. A védtelenül maradt fürt nem birja ki a nap erős sugarait és
+– mint mondani szokás – megsül.</p>
+<p>– Olyan az – véli ismét Vas János – mint a városi kisasszony.
+Napernyő alatt kell járnia, máskülönben fölégeti a nap a bőrit.</p>
+<p>Az pedig szintén baj, ha a fehérszemély ilyen finnyás. A régi
+paraszti nótában is azzal indokolja a legény, hogy miért nem veszi
+el a szomszédasszony lányát, hogy azt mondja: Neköm pedig dologra
+köll az asszony. A kend lánya fölpirul még a napon.</p>
+<p>A szőlő pedig nemcsak hogy fölpirul, hanem megég és elpusztul.
+És azután a többi veszedelem. A sok rovar. Mindez régente nem volt.
+A szőlő első átka, a filokszéra, itt nem sok vizet zavart. A homoki
+tőkéknek nem ártott, mert a homok megölte. Az élete olyan, hogy
+egyik időszakában lemegy a gyökerekre lakni, ahova utat ás magának.
+De a homok összefolyik mögötte és eltemeti. – Kisüti a szömit,
+mögvakul és nem lát visszamönni a tőkére – mondták akkor nevetve a
+Vas Jánosok és örvendeztek azon, hogy a homok így megtréfálja a
+kutyafülű amerikait.</p>
+<p>De most már nem nevetnek. Jött a kutyafülű <span class=
+"pagenum"><a name="Page_180" id="Page_180">-180-</a></span>
+amerikai helyett egész csomó más ártó féreg, egyik a tőkén lakik, a
+másik a leveleken, a harmadik magában a szőlőszemben. Honnan
+kerültek? Ez az utóbbi istenveszedelme egészen új keletű, pár év
+előtt még soha a hírét sem hallották. Mi hozta ide? Miért nem vitte
+az ördög máshova? És még mindig egyre ártóbb. Eddig csak a kukacát
+lehetett megtalálni a szőlőszemben. Az idén már a szőlőszemben
+begubózva is találtak hernyót. Mi lehet ennek a sok istenverésének
+az oka? Az egyre szaporodó vasúti hálózatok viszik-e egyik
+országból a másikba? Vagy hogy a régebbi oktalan fészekpusztítások
+megfogyasztották a madarakat és nincsen már belőlük annyi, hogy
+elegendők lennének az ártó férgek elpusztításához? Nem tudni. Bár
+ha tudnánk, akkor se sokat nyernénk vele, mert hiszen annak, akit
+agyonütött az istennyila, teljesen mindegy, hogy milyen istennyila
+ütötte agyon.</p>
+<p>Az emberek elkomorodva mondják:</p>
+<p>– Ha így tart, néhány esztendő mulva nem lössz szőlő.</p>
+<p>Annyi bizonyos, hogy egyre költségesebb a vele való gazdálkodás,
+a termés meg egyre kevesebbet igér. Ha néha beüt valami nagy
+termés, akkor meg nincsen ára. Ilyenkor megesik, hogy több a must,
+mint a hordó, és a hordó drágább, mint a must. A szőlősgazda ilyen
+esetekben valósággal elkótyavetyéli a termést, a bor ára azonban
+azért nem igen lesz olcsóbb. Leszáll egy félesztendőre, de azután
+fölmászik a létrán. S onnan már nem is <span class=
+"pagenum"><a name="Page_181" id="Page_181">-181-</a></span> igen
+jön le. Olyan az, mint a péksütemény, ami kisebb lesz, ha kevés
+búza termett, de nem lesz nagyobb, ha nagy a buzatermés. A bornak
+az ára is már csak előre megy és azért még sincsen belőle a
+termelőnek valami nevezetes haszna. Talán mikor olcsóbb volt a bor,
+jobb hasznát látta. Nincsen még ötven éve, mikor három krajcárért
+mértek egy messzely bort. Még huszonkét-huszonöt esztendő előtt is
+tizenhat krajcár volt egy liter ára. Ma negyven meg negyvenöt. Az
+idén alighanem fölrúgtat a kimérési ára egy koronára. De miért ne
+rúgtatnák föl, mikor így is van rá vevő?</p>
+<p class="center">* * *</p>
+<p>Azt lehetne hinni ezekből a magas árakból, hogy most már a
+szőlősgazdának könyökig tejföl a világ s olyan vigasságos szüretek
+esnek, hogy az valóságos csoda. Pedig dehogy. Régen írták már azt a
+verset a szüretről, hogy gondolatim mostan vigadozva járnak. Nem
+járnak biz azok már vigadozva a szüreten, mert szigorú, számító,
+gonddal járó üzlet lett abból is. A régi aratóünnepeket még föl
+lehetett újítani, de a régi, vidám, zajos, csőszpuskadurrogós,
+szüretelő-leánynótás, tűzijátékos, cigánybandás szüretek alighanem
+elmúltak végképpen s egy újabb nemzedék már meg sem tudná érteni,
+hogy miért is voltak valaha?</p>
+<p>Más már ennek a formája. Van már olyan szőlő, ahol nem is a
+gazda szüretel. Járnak a „szödők“. Borkereskedők ügynökei, akik
+megveszik a bort még akkor, amikor még fürt alakjában a tőkén
+<span class="pagenum"><a name="Page_182" id=
+"Page_182">-182-</a></span> csüng. A megszorult szántóvető szokta
+volt eladni a búzát még lábon: ma már a borszőlő is elkel így. A
+„szödő“ szedi össze a különböző szőlőkben így lábon a bort, azután
+maga szüretel a maga hordójába. A célja az, hogy a saját rendszere
+szerint szüreteljen, különböző szőlőfajokat ne keverjen össze.
+Külön tudomány ez, de a külföldi fogyasztásra szánt bornál fontos
+dolog. Mert azok odakint megkívánják, hogy a bornak mindig egyforma
+színe, íze, meg ereje legyen. Ott nem lehet azt mondani, hogy:</p>
+<p>– Most másfajta bor van, mert új hordót csapoltunk.</p>
+<p>Mert a német sógorral így nem lehet beszélni; ő egyöntetű
+rendszert kíván még a poharakba való öntésben is.</p>
+<p>Járnak hát a szedők. Különféle fajtájú népek, némelyik nem is
+tud magyarul, az társat visz magával. Ez is egészen felfordult
+világ, régebben nem volt ennek nyoma sem. Azelőtt a víg szüret után
+a csendes pincébe került s ott a hordókban álmodozott. Azután
+megjöttek az ő édességének a forradalmai, a must forrni kezdett és
+borrá alakult. S mikor már egyszer vagy kétszer meg is fejtették,
+csak akkor kezdtek utána járni azok az emberek, akiknek borra volt
+szükségük. Kereskedők, vendéglősök, korcsmárosok. Tanyáról-tanyára
+mentek s amely tanya mellett szőlőt láttak, oda betértek.</p>
+<p>– Adjon Isten jó napot.</p>
+<p>– Adjon Isten.</p>
+<p>– Kérdezzék no, hogy miért jöttünk? <span class=
+"pagenum"><a name="Page_183" id="Page_183">-183-</a></span></p>
+<p>– Minek kérdözzem, úgy is tudom, hogy bor irányában.</p>
+<p>– Persze, hogy abban. Hát van-e?</p>
+<p>– Hát hogyne volna, mikor van?</p>
+<p>– Aztán jó-e? Mert mindenféle rissz-rossz borért le sem szállunk
+a kocsiról.</p>
+<p>– Hogy jó-e? – kérdezi vissza büszkén a gazda. – Hiszen ilyent
+nem ivott, mióta a bábaasszony kezibül kikerült.</p>
+<p>No ez már más. Akkor csakugyan jó bor lehet, ennek a
+feltekintésére már csakugyan érdemes leszállni. A gazda lement a
+pincébe, hozott az újborból egy „szívatot“. Már hogy teleszívott
+belőle egy lopótököt. Abból azután úgy az ujja alól ereszti a
+poharakba. Míg a gazda lent járt, a borvételben járó ember kivett a
+zsebéből egy almát és beleharapott. Az volt a nézet, hogy az alma
+íze után jobban meg lehet állapítani a bor zamatosságát. Így
+kóstolgatták. Rágták a bort, de nem igen nyelték le, mert az ilyen
+bírálati foglalkozás nyomán nagyon könnyen be lehet törülközni.
+Fejrázások, gondolkozások, csettintgetések következnek. Azután az
+alku jön. Mennyiért? Ennyiért.</p>
+<p>– No, engedjünk egymásnak.</p>
+<p>Árú és pénz közelednek egymáshoz. Ha nem tudnak megegyezni, a
+borkereső tovább megy, de barátsággal válnak el: a gazda nyugodt.
+Ha ennek nem kell a bor, majd jön holnap másik, akinek kelleni fog.
+Ha pedig megegyeznek, arra már csakugyan isznak áldomást. A pincébe
+is lemennek. A pincében csapról vagy lopóból poharazni ugyan
+<span class="pagenum"><a name="Page_184" id=
+"Page_184">-184-</a></span> egy kissé veszélyes foglalkozás s a
+gazda figyelmeztet is rá:</p>
+<p>– Nem azért mondom, mintha sajnálnám. De jó lössz vigyázni, mert
+a bor ereje idelent hamar mögcsapja az embert.</p>
+<p>Meg bizony. Sok tapasztalatlan ember megjárta már azzal, hogy a
+pincében csak kicsit is poharazott. Csak mikor a friss levegőre
+fölér, veszi észre, hogy meg van szédülve. Az esze rendesen szolgál
+ugyan, de a lába nem birja. Ez tökéletes színigazság, aminek az
+eredendő okát nem lehet tudni. Talán ott keresendő, hogy új bor
+idején sok a pince levegőjében az ártó levegő. A nép azt mondja
+róla: a gáz. A pincében levő béka fel is szokott tőle fordulni. A
+szó való értelmében fölfordul: Mielőtt elpusztulna a szénsav
+nyomán, előbb a hátára fekszik. Ellenben szokott a pincékben lakni
+egy rákféle kis, soklábú állat, amit ászokbogárnak neveznek, annak
+nem árt meg; hozzá van szokva a kis korhely.</p>
+<p>De azért a pincébe csak le kell menni. Az üzlet komolyabb része
+ott köttetik ugyanis. Ott már a vevőnek csakugyan innia kell s
+minél több hordó bort vesz meg, annál több pohárral. No, nem
+nagyokkal, csak olyan aprókkal, amiknek kvaterkás pohár a neve s a
+gyárakban rossztüdejű és vékonypénzű tótok által fúvattatnak: ezért
+marad az üvegje vastag, a belső világossága meg vékony. Igen
+alkalmas pohár, mert ez még akkor sem törik el, ha a földhöz
+vágják.</p>
+<p>Szükség van rá a pincében. A vevő a tulajdon <span class=
+"pagenum"><a name="Page_185" id="Page_185">-185-</a></span>
+szemével és nyelvével akar meggyőződni afelől, hogy a hordóban
+csakugyan az a bor van, amiből a gazda mutatót fölvitt. Ez
+megállapítandó és ebben nincsen sérelem a gazdára nézve, mert
+hiszen az eladó lányt sem szokás látatlanban elvenni.</p>
+<p>Ha most már a mutató bor, meg a hordó bora vág: kész a vásár,
+miután rajta van a hordón, hogy hány liter van benne. Beleverik a
+dugót. A vevő zsebében ott van a darab gyertya, a spanyolviasz, meg
+a pecsétnyomó. Ezeknek a segítségével azután lepecsételi a hordót a
+száján is, az akonáján is s otthagyja a pincében, ahol van. Most
+már ott is az övé. Kifizeti az árát, ha ismerős a gazdával, a
+felét, ha nem ismerős, az egészet. S majd eljön a borért, ha
+szüksége lesz rá. (Mert a városi pincék kisebbek, semhogy minden
+vett bor beléjük férne).</p>
+<p>A gazda ráhagyja:</p>
+<p>– Én tüllem itt maradhat. Elfér. Láthatja.</p>
+<p>S megkönnyebbülve néz a lepecsételt hordókra, gondolván: ezökkel
+nincs már több bajom. Nem is törődik velük, de nem is törődhetik,
+mert az idegen pecsét tilalma alatt állnak. Csak egy vékony
+papirszalag tartja ugyan a pecsétet, de az szent és sérthetetlen.
+És ha a vevő nem jön idején a borért, amelyet esetleg már
+harmadszor is le kellene fejteni s a mulasztás miatt elromlik az
+ital, hát az is a vevő baja. A pöcsétöt a tulajdon vagyonáról csak
+neki magának szabad letépnie.</p>
+<p class="center">* * *</p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_186" id=
+"Page_186">-186-</a></span></p>
+<p>Van még ilyen szokás, de már nem teljes, mert járnak a szedők.
+Ezeknél bizonyosan jobban ki van fejlődve a borismerés tudománya,
+mint a régi divatú vevőknél. Mert neki nem a kész bort kell
+megítélnie, hanem a még a tőkén levő fürtökből kell kitalálnia,
+hogy ebből a gyümölcsből majd annakidején milyen bor lesz? Csak a
+szőlőszemeket kóstolgatja s abból érzi ki, hogy mit lehet érte
+adni. És bizonyára mégis eltalálja, mert ha nem tudná, hogy
+eltalálta, vaktában nem adna érte pénzt.</p>
+<p>… Féllovas rozoga kocsin a tanyák homokos közét két különös
+ember járja. Nem valami túlságosan különösek ugyan, de ott
+szokatlanok s az útszélen barmot legeltető gyerekek,
+pulykapásztorleányok megbámulják őket, mintha csakugyan ők volnának
+ketten a francia császár. Kopott fekete keménykalap a fejükön, ősz
+szakáll az állukon, hosszú ősz tincsek a fülük előtt, kaftán a
+testükön.</p>
+<p>Nézik az emberek is: hát ez miféle szerzet s ugyan honnan jöttek
+ide, az idegen földre.</p>
+<p>Szedők. Szintén szedők. De alighanem ezek a szedők ősapjai. Vén
+ortodox zsidók. De az ócska féllovas kocsin nem üzletben járnak,
+hanem vallási dologban. Bor kell nekik, nem sok, csak egy jókora
+hordóval, az ünnepekre. Kósernek kell lennie annak azonban. Amit
+maguk szüretelnek a maguk hordójába a maguk eszközeivel. Hát bizony
+jó darabig vándorolhatnak a szőlők között, amíg a hordójukat
+megtölthetik, kinek volna kedve egy hordónyi bor kedvéért ilyen
+fölfordulásokhoz, mint amilyent ezek csinálnak? De türelemmel
+vannak, megszokták <span class="pagenum"><a name="Page_187" id=
+"Page_187">-187-</a></span> s mennek tovább kitartóan. Nem is
+tudják, hogy hova mennek. Nem e tájra valók. A környéken már nem is
+igen vannak ortodox zsidók, ami mégis ilyenfajta hitközség
+imitt-amott olyan kihalófélben volna, a maga határában is talál
+szőlőt. Leginkább távolosabbról jönnek, olykor a Duna mellékéről.
+Egy hordó borért. Ki látott ilyent?</p>
+<p>Adnának ők a borért jobb árat, mint bárki más. Mégis nehéz
+ez.</p>
+<p>– Az ördög vergődjön velük – vélik a Vas Jánosok ingerülten. –
+Mit kételködnek az én tisztaságomban? Adok én nekik bort, ha köll,
+de az én tanyámat ne forgassák föl az idegön istennel. Nem tisztább
+az ő kezük, mint az enyim, hát mit okoskodnak.</p>
+<p>A két vén bolygó zsidó összenéz szótlanul és mennek odább, mint
+gyámoltalanok, félreismertek és idegenek. Homokban, porban, napban.
+Viszi őket a vallás a rossz kocsin. Közpolgári ésszel alig lehet a
+kóborgásukat megérteni. Ha ennyi bajjal jár egy hordó kóser bor
+összeszedése, nem alkalmasabb volna-e, ha egyáltalán nem innának
+bort? Az egész életük lemondás, hát ne tudnának éppen erről
+lemondani? Úgy látszik, nem tudnak s mennek tovább, mert ők
+küldetésben vannak.</p>
+<p>Ugyan hiszen kódoroghatnának a világ végezetéig, ha a félló
+kocsisának nem volna több esze, mint nekik kettejüknek. A kocsis
+azonban látván ez eredménytelenségeket, hirtelen letér az útról
+Ótott Kovács Biacsi Mihály tanyájába, aki tudvalevőleg nazarénus.
+Igen alkalmas nazarénus, még <span class="pagenum"><a name=
+"Page_188" id="Page_188">-188-</a></span> nem egészen püspök, de
+már majdnem. A Biacsi-tanyán a két felekezet bibliai tisztelettel
+üdvözli egymást és az újabb vallás híve a régibb vallás híveinek a
+bor megszűrésére kezet enged.</p>
+<p>A tanyák némely részein nagy lelki nyugalmak tartózkodnak,
+egyszerűségek és csodálatosan szép szeretetek társaságában. A
+bolygó zsidók levetik a kaftánt, fölgyűrik az ingujjat, dologba
+kezdvén. Ótott Kovács Biacsi megemeli a kalapját s a háza népének
+mondja:</p>
+<p>– A Megváltó segítségével a mai napra rendelt felebaráti
+jótétemény elvégeztetett…</p>
+<p>A nap, a melegítő sugaraival, szelíden végigcsókolja az
+embereket. <span class="pagenum"><a name="Page_189" id=
+"Page_189">-189-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Látogatás a városban.</h2>
+</div>
+<p>– Ögyünk egy kicsit hamarabb, – mondta Márton – mert majd elmék
+Tandariékhoz.</p>
+<p>Ezzel be is ment a kamrába, hogy majd segít az asszonynak.
+Délutánra járt az idő, a hó esett s kint a tanyák mezőin csapatosan
+ténferegtek a varjak.</p>
+<p>Igy téli időben a nap oly későn megy föl az égre s oly igen
+hamar leszáll, hogy napjában csak kétszer szokás enni, úgy reggel
+nyolc óra körül, meg délután három felé. Márton juhászos ember s a
+reggelit a juhistállóban végezte el, mert akármit beszéljünk, mégis
+csak az az igazi tej, amit maga fej ki az ember magának az
+állatból. Most délután pedig káposztát ennének, azért ment Márton a
+kamrába, hogy a káposztás hordóból kiemeli a követ: ki is emelte,
+pedig nehéz volt, egy régi templom romjai állnak amarra odább a
+pusztai juhlegelőn túl, annak a falából hozták el éppen harminc
+esztendeje. Azaz, hogy harmincegy, mert tavaly ilyenkor is
+harmincnak mondták, de akkor húst is főztek a káposztába. Most ez
+nem igen <span class="pagenum"><a name="Page_190" id=
+"Page_190">-190-</a></span> megy, hús van ugyan a kéményben, de
+csak ünnepnapra telik. Juhászembernek ez körülbelül mindegy, mert
+nyáron át leginkább csak akkor szokott húst enni, ha vagy ő beteg,
+vagy a bürge, de mégis, mikor az elkészült savanyúkáposztát
+kanalaznák, Márton ő maga sorsa fölött gúnyolódván, azt mondja
+Veronnak:</p>
+<p>– E közt a káposzta közt akkor volt hús, mikor a káposztafejek
+még a földben voltak, aztán kutya szaladgált köztük.</p>
+<p>Veron mosolyog, mint illik, azután kérdi:</p>
+<p>– Minek mén kend Tandariékhoz?</p>
+<p>– Vasárnap vásár lössz – mondja Márton. – Majd bemögyünk a
+városba. Néhány birkát behajtok. Majd hozok neköd is egy
+kendőt.</p>
+<p>Veron az urára tekint. Márton a városba megy. A helyzet
+ünnepélyes volta nem tagadható, mert hogy is csak, hogy is… várjunk
+csak. Egy fiuk van, az is Márton, az most huszonegy esztendős, most
+oda van katonának, lent sarcoltatja Boszniában a király. Mikor a
+Márton született, még nem volt ideki pap, hát éppen huszonegy éve,
+hogy bent jártak a városban, mikor keresztelni vitték.</p>
+<p>Az asszony ugyan nem szól semmit, de Márton a szemein keresztül
+belelát, hogy merre járnak a gondolatai s vigasztaló szót mond:</p>
+<p>– Gyüvőre már hazaeresztik.</p>
+<p>Azzal azután megy Tandarihoz. Itt lakik az is nem messze a
+pusztaszélben, mert juhász nem lakhat messzebb a legelőtől, hát
+hamar odaér. Imre se túlságosan sokszavú ember s mikor Márton
+<span class="pagenum"><a name="Page_191" id=
+"Page_191">-191-</a></span> látja, hogy Imre éppen abban
+foglalatoskodik, hogy tíz darab birkát az akolban a többitől külön
+csap, tökéletesen megkérdi:</p>
+<p>– Hát mönyünk?</p>
+<p>Imre azt mondja:</p>
+<p>– Mönyünk hát.</p>
+<p>Másnap Mártonnál is, Imrénél is az asszonyok fejik a bürgét,
+mert Márton és Imre egész nap szorgalmatosan alszanak. Szombat van
+ugyanis s éjfélkor indulni kell a birkákkal, hogy reggel a
+vásárálláson legyenek. Mert lassan halad a birka, terelgetni kell,
+a szamár ilyenkor csak vendégül megy a juhász után, minden
+foglalatossága abban áll, hogy viszi a tarisznyát. Hét órára ott is
+vannak. Nagy térség ez a vásárállás a városon kívül. A várost nagy
+töltések választják el onnan, amelyeken át csak egy-egy toronynak
+vagy gyárkéménynek a hegye látszik. Márton hosszasan nézi a
+hatalmas sötét töltéseket, amelyek mögött a város fekszik, amely az
+ő birkáit megeszi. Mártonnak ily módon nyújtván élhetést.</p>
+<p>Nyolc óra tájon már egy szál birkája sincsen se Mártonnak, se
+Imrének, mert jöttek a juhvágók és elkapkodták valamennyit, hogy
+legyen mit ennie ennek az örökké éhes városi népnek. A pénzeket
+Márton és Imre begombolván, kissé megvetőleg mosolyognak is, azután
+pedig a duttyánsátornak a karójához kötik a szamarakat. Ők maguk
+bemennek a sátor alá, amely ilyen időben kissé szellős, azonban ez
+nem baj. A borocska is hideg, azonban mégis melegít: az ide-oda
+való mászkálást <span class="pagenum"><a name="Page_192" id=
+"Page_192">-192-</a></span> megtakarítandó: egyszerre öt féllitert
+parancsol Márton. Pedig ez kevés, mert nem sok idő múlva elfogy,
+mert cigánypecsenyét esznek és Imre kivitte a kenyérhajat a
+szamaraknak.</p>
+<p>Van ott egy féllábú ember tekerőlanttal, három krajcárért csinál
+egy nótát. Igen csak csinálja: hogy legelteti nyáját, fújja
+furulyáját, hej-huj könnyen éli világát. Déltájon már valahol a
+tizenötödik félliter körül tartanak, lehet ugyan több is, a ménkü
+számol ünnepnap és Imre a tekerőlantot kiviszi a sátor elé a
+szamarakhoz, hogy azoknak is csináljon három-három pénz ára nótát.
+Azután jön a Jaksi, akinek a nyakába van akasztva a boltja, attól
+Márton megveszi a kendőt. Két korona hetven fillér, vagyis
+becsületes magyarra fordítva: egy forint hetven krajcár –
+magyarázza a tudós Jaksi, amit Márton nyugodt helyesléssel vesz
+tudomásul. Imre bejön a szamaraktól a lantossal a sátor alá, Márton
+mondja neki:</p>
+<p>– Imre, te mér nem vöszöl valamit?</p>
+<p>Azután belátja, hogy ostoba volt a beszéd, de már kimondta,
+pedig ez is mutatja, hogy nem érdemes a beszéd. Tavaszi nyíráskor
+lesz tizenhat éve, hogy Imre eltörte a bojtár keresztcsontját meg
+elkergette az asszonyt. Van abból az időből egy lánya, de nem
+tudja, hogy kié? Ej haj, a jó reggelét!… adjanak inkább még öt
+félliter bort!</p>
+<p>A déli harangok szava a városból a töltéseken keresztül kizúdul.
+Aki a harangot ritkán hallja, a süveget ilyenkor le szokta venni.
+Fürtös fejével fizetés irányában integet a duttyános felé Márton.
+<span class="pagenum"><a name="Page_193" id=
+"Page_193">-193-</a></span> Ezután fölülnek a szamarakra a subákban
+és haladnak kifelé. Körülbelül napszállat ideje van, mire kiérnek.
+Márton a tanya-udvaron a csacsit elereszti, hogy menjen, ahova
+akar, ő maga pedig beviszi az asszonynak a kendőt. Az ital mérge
+elmult, az úton a csacsik tetején kifújta a fejükből a szél.</p>
+<p>– No hát a város? – mondja az asszony.</p>
+<p>– Hát mögvan – mondja Márton.</p>
+<p>Veron dévajkodva kérdezi:</p>
+<p>– Nem tévedt el kend benne?</p>
+<p>– Én? – kérdezi Márton önérzettel. – Úgy kiüsmerem én magamat
+abban a városban, akár csak idehaza. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_194" id="Page_194">-194-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Földbúvárokról.</h2>
+</div>
+<p>Ver a szó odakint, de már hetek óta ver a szó odakint a felső
+tanyákon, hogy földbúvárkodás történik és mérhetetlen kincsek után
+mélységekbe szállnak az emberek.</p>
+<p>A mélység ugyan nem lehet valami túlságosan nagy mélység, mert
+mindenki tudhatja, hogy homokból van itt a föld; annak a szélei
+hamar beomlanak, ha gödröt csinálnak benne. De mindegy. Kincs után
+való kutakodás történik; mert hogy ott van, az bizonyos. Megmutatta
+a láng. Vagy úgylehet, más mutatta meg. Valami különös és
+titokzatos dolog.</p>
+<p>Mi üt ilyenkor a tanyai emberekhez: nem igen lehet tudni. A
+Paragi tanya tulajdonosa már idős ember, az apjától örökölte a
+tanyát: az apja is ott lakott, amíg élt: soha az eszükbe sem
+jutott, hogy kincs után keresgéljenek. Míg most hirtelenében
+felfedezték, hogy a tanya hátamögött a föld ritka és tömérdek
+drágaságot rejt magában: a kincsek egy hosszú, nagy fordított
+vályúval vannak letakarva. Aki a vályúig leér s azt felemeli, a
+vagyon birtokába jut. <span class="pagenum"><a name="Page_195" id=
+"Page_195">-195-</a></span></p>
+<p>Utunk arra vitt, megkerestük hát a tanyát, mert különben is
+dolgunk volt ott. Nem volt nehéz megtalálni, az úton mondták a
+kérdezősködésre, hogy csak egy „hosszú tanyát“ vigyázzunk: az az a
+bizonyos. A hosszú tanya jómódú embert jelent, az nem tud elférni
+kis helyen, az szokott időnkint egy-egy szobát, kamrát hozzáépíteni
+a házához. De amúgy is látszott a tanya mögött egy magas, rudakból
+összrerótt háromlábú ágas: ez bizonyosan a homokszedő-gép.
+Befordulunk. Csakugyan ott dolgozik a bányában egy csapat ember,
+egy másik csapat kiváncsi pedig a nagy gödör széléről nézi.</p>
+<p>Nyári délelőtt volt, de hideg és esős. Amúgy is szomorú idő
+nagyon: előtte való nap söpört végig az Alföldön a nagy orkán s
+úton-útfélen otthagyta a keze szennyét. Öreg, magas fák,
+jegenyenyárak, akácok, füzek derékban kitörve hevertek. Sok tanya
+tetejét megtépte a vihar, még az újfajtájú cseréptetőt sem kímélte.
+Régebben, amikor még nem volt fűvel-fával megkötve a puszta, a
+homoki dombok vándoroltak egyik helyről a másikra ilyen orkán
+nyomán, most pedig a takarmány vándorolt. Némely helyen szénával
+volt terítve a tarló, ahogy szétszórta a megbontott boglyát, más
+helyen a szénát az egyik tanyán felkapta s a széles úton keresztül
+átvitte a másik oldalra, kidöntve vele a kerítést. Szélmalmot
+lehetett ezen a tájon látni itt is, amott is, de egy sem őrölt.
+Alapos oka volt rá: a vitorlákat darabokra törte és szerte dobálta
+a vihar. Az ázott mezőkön madár sem látszott, bizonyosan azoknak a
+fészkeit is elvitte, magukat a <span class="pagenum"><a name=
+"Page_196" id="Page_196">-196-</a></span> földhöz verte: ahogy a
+tanyába a kocsi befordul, még a kutyák sem ugatnak, mintha elvette
+volna a szavukat a rémület. De a tanya mögött azért a munka
+áll.</p>
+<p>Egy ember éppen most van távozóban a nézők közül. Ahogy
+elfordul, megvetőleg kiáltja oda a többinek:</p>
+<p>– Akasszanak föl engöm, ha itt lösz valami!</p>
+<p>No hála Istennek, legalább akad egy a kintvalók közül is, aki
+megmondja nekik az igazat – gondolom. De visszhang nem hallatszik a
+szava nyomán. A többiek nézik a saras, vizes nagy gödröt s
+csendesen bólintanak, mikor egy öreg asszony azt feleli vissza:</p>
+<p>– Nem hívtunk mink ide sönkit se, csodát látni. Aki kételködik
+benne, ne gyüjjön ide…</p>
+<p>Ez nekünk is szólt, hogy mi se menjünk csodát látni. Ugyan nem
+is volt belőle látnivaló egy csöpp sem. A gödör már van akkora,
+mint egy háromablakos szoba, jó mély is s az alján víz fakad. Nem
+lehet benne dolgozni, azért egy olyan géppel, mint amilyen a
+kútcsinálómestereknek van, szedik ki a víz alól a homokot. Nehéz,
+nagy vasszerszám ez, szárazbagger a neve. Kistelekről hozatták,
+napjára öt pengőt fizetnek a koptatásért. A vizet egy kis géppel
+szivatják ki a gödörből, de a föld árja mindig több vizet ad bele,
+mint amennyit a gép kihúz. És a befolyó víz újabb, meg újabb
+homoktömegeket sodor magával a bányába. De azért csak dolgoznak.
+Meg a szivattyú, meg a bagger: a dél-afrikai kezdetleges
+gyémántbányászatokról lehet <span class="pagenum"><a name=
+"Page_197" id="Page_197">-197-</a></span> látni ilyen képet, mint
+amilyen itt van most a elsőtanyán a Paragiéknál.</p>
+<p>Már nyolc méterre lent vannak. A munka meddő, de efelől
+hiábavaló lenne nekik beszélni. Téglából rendes kútformát építenek
+a gödörbe, hogy majd abból kiszedik a vizet, de a tégla nem ereszti
+bele a homokot. S akkor leérnek a titokzatos vályúhoz.</p>
+<p>Egy kövér, erős ember izzadva dolgozik a bagger körül,
+ingujjban. Az arca olajbarnás, tűzben ég a fekete szeme. Szélmolnár
+egyébként, de az arcán, a szemén, a beszédén, a kincsbe vetett
+hitén látszik, hogy a multból van valami köze a virgavesszősökhöz.
+Ez a társ a kincskeresésben, ez a vezető; az öreg Paragi
+voltaképpen csak aféle csendes üzleti személyiség, aki a földet
+adja a kincskereséshez.</p>
+<p>A társ hosszú rúddal tapogatózik a víz alá. Üt vele nagyot a
+vízbe. Ilyenkor kongó hang hallatszik fel, amit eltompít kissé a
+víz, ami fölötte van. A rúd meg van hegyezve. A hegye a homokon
+keresztülfúródik, de azután nem megy lejebb. Akár a kút innenső
+részén, akár a túlsó részén. Ha azt a keménységet erősen verik a
+rúddal, a faragott hegye eltompul, de nem megy lejebb.</p>
+<p>– Hát ott a vályú – mondja az a bizonyos nevezetű Mélykuti Laci
+János. Az nem ereszti lejebb a rudat. A fordított vályú. Alatta van
+a kincs.</p>
+<p>– De hát miféle kincs?</p>
+<p>Kezdődik a szokásos kertelés:</p>
+<p>– Én arrul nem beszélök – mondja. – Ha beszélöm, úgy sem hiszik
+el. Én azt mondom, hogy <span class="pagenum"><a name="Page_198"
+id="Page_198">-198-</a></span> ott van. Ha nem tudnám, hogy ott
+van, nem költeném rá a pénzt, meg a munkát, úgy-e bizony?</p>
+<p>Invitál le a gödörbe. Lemegyek s a kezembe nyomja a rudat. Hogy
+próbáljam. Hát a rúd csakugyan lemegy egy darabig a vizes homokba,
+de azután megáll, nem halad lejebb. Ha verem vele a víz fenekét,
+tompa hang hallatszik fel.</p>
+<p>– Hát – mondja Laci János – az úr bizonyosan tanult ember. Hát
+mondja mög, hogy mi van ott lent, ha nem a vályú, amelyik a
+kincseket takarja?</p>
+<p>Hiába mondanám, hogy mit gondolok afelől, hogy mi van ott lent.
+Mert valószínű, hogy odalent agyagréteg van, kék és kemény
+agyagpad, amivel már mindenki találkozott, aki csak valaha a
+mezőkön ártézi kutat furatni próbált. Az is lehet, hogy darázskő
+van oda alant. Egy különös fajta föld, terméskőnek is nevezik. A
+vizes mélyből ásóval darabokban ki lehet ásni: ha azután a
+földszinre kerül, a nap melegétől, szél fúvásától kővé szárad:
+házak alapját szokás megvetni vele. E dolgokat azonban igazán hiába
+beszélném akár Paraginak, akár Mélykutinak, mert ők bele vannak a
+vályúba győződve. Mondom ennélfogva:</p>
+<p>– De ki tehette le ide azt a kincset?</p>
+<p>S e kérdésre mindenek a közelünkbe tolulnak, hogy a választ
+meghallgassák. Mert érdekes ez nagyon. Csakugyan kincs lehet a
+földben; ha már az urak is kijöttek a városból a föltekintésére. De
+Mélykuti nem felel. Gyanusan néz végig. Mit akar itt ez a városi?
+Ez az úrféle? <span class="pagenum"><a name="Page_199" id=
+"Page_199">-199-</a></span></p>
+<p>– Én tudom, amit tudok – mondja. – Nem vagyok én olyan bolond,
+hogy törvény ellen csináljak valamit. Kéröm az urat, tiltja ezt az
+ásást a törvény?</p>
+<p>– Dehogy tiltja. Már miért tiltaná? A tulajdon homokját mindenki
+úgy turkálhatja, ahogy akarja.</p>
+<p>Mondja Mélykuti, diadallal tekintve szét az egybegyűlteken:</p>
+<p>– No hát akkor, kéröm szépen. Én bennem mögvan a tudományágazat
+a földmélységről és én látom, amit mások nem látnak.</p>
+<p>Próbálom mondani:</p>
+<p>– Nézze csak, János. Én már régebben turkálom a földet, mint
+maga. De sohasem akadtam olyan földre, amelyik harmadfél méteren
+alul is forgatott föld lett volna. Azon alul már az eleven föld
+következik, amit ásó nem forgatott meg. És a víz fölfakad. Hát
+mondja csak, ki ás el a földbe kincset? Legföljebb, aki menekül
+idegen hadak elől. Hát miért ásná az el kincsét nyolc méter
+mélységre? Hiszen nem is ér rá. Miért temetné a kincsét a fakadó
+vízbe?</p>
+<p>Egészen természetesnek találtam volna, ha Mélykuti az
+Attila-kincsről beszél, vagy ha arról tárgyal, hogy nagyon sok
+vezérek és királyok sírját, sírjának a helyét sem ismerjük. És a
+legenda szerint patak ágyába temették a hun vezért minden
+kincseivel egyetemben az aranyból, ezüstből és vasból való hármas
+koporsóba. De efelől a szélmolnár mit sem szól, csak állhatatosan
+ismételgeti:</p>
+<p>– Én tudom, amit tudok… És tudom, amit tudok… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_200" id="Page_200">-200-</a></span></p>
+<p>– Hát pedig a láng nem mutat itten semmit. A lángnak ilyen
+helyen nincsen járása.</p>
+<p>– Nem is a láng… Hanem én tudom, amit tudok.</p>
+<p>De amíg beszélt, a bagger folytonosan dolgozott, ő nehéz
+munkával emelte fölfelé a nagy vas ásógépet s fordította ki belőle
+a partszélre a homokot. Gondoltam: kissé megforgatom Mélykuti Laczi
+Jánost, mondván:</p>
+<p>– Maga nem tud semmit. Maga nem lát a föld mélységébe, amiként,
+hogy én sem látok a földek mélységébe. A fölöttünk élő hatalmas
+Isten hatalmával el van takarva. Csak szűzleány láthat bele a
+földbe tükörüvegen keresztül, van itt olyan szűzleány?</p>
+<p>Ahogy Mélykuti Laczi János most rám tekintett, akár hét bíró
+előtt is letettem volna az esküt arra, hogy ez a szép, erős férfi
+cigány. A szemében ugyanazt az ijedt pillantást láttam, amit
+kártyavető és jövendő-jósoló cigányasszonyoknál lehet tapasztalni,
+ha néhány odavetett szóval a hindu Shiva istent és az ő
+shivályijukat említi az ember. (Oh, a Devla verje meg, hát már a
+„fehér“ is ismeri ezeket?) Mélykuti megriadtan nézett rám. A föld
+mélyében a kincseket üvegen meglátó szűzleány dolga szintén az
+alkimia idejéből datálódik és a vándorcigány hitében mélységes és
+teljességgel megfoghatatlan titok.</p>
+<p>De szóra Mélykutit ezzel se birtam.</p>
+<p>– A kincs lent van – mondotta határozottan. – Én tudom, amit
+tudok. Ne kérdözzön a tanár <span class="pagenum"><a name=
+"Page_201" id="Page_201">-201-</a></span> úr. Hagyjon dolgozni. Nem
+töszök én a törvény ellen… Ha már egyszer úgy sem akarnak
+segíteni.</p>
+<p>S indulatosan vágta bele a szárazbagger kapálóvasát a vízbe.</p>
+<p>– Ereszd aztat a kötelet – kiáltotta. – Miért fizetlek, ha
+sömmit se csinálsz?</p>
+<p>A „ha már egyszer úgy sem akarnak segíteni“ arra vonatkozott,
+hogy mink ezúttal itten hivatalos ügyben járunk a társammal együtt
+és ime, nemhogy biztatással lennénk a kincskeresőknek, hanem még
+kötözködéssel vagyunk.</p>
+<p>A dolog ugyanis ott kezdődik, hogy Mélykuti Laczi János az előző
+nap bentjárt a városon, hogy adjon ki neki pénzért használatra
+egyet a város szivattyúiból. A város tart raktáron egy csomó
+szívattyú-gépet, amiket felhőszakadások meg egyéb veszedelmek:
+földárja, fakadó víz meg mi egyéb esetén kölcsön ad a polgároknak,
+hogy a pincéből a befolyt vizet kiszivathassák. De ivóvízkutak
+tisztítására is igen alkalmatosak. Aki kéri, kikapja. A
+használatáért naponta két pengő az angária. Jó gépek ezek, olyan
+vastagon húzzák a vizet, mint egy kalap karimája.</p>
+<p>Ha a János kúttisztításra kéri a szivattyút: viheti szó nélkül.
+De a János a városban tudományoskodott és beszélt a lángokról, amik
+a kincset mutatják a föld alatt. Nyilvánvaló, hogy hatósági
+szivattyúk ilyen célokra nincsenek berendezve, másfelől pedig nem
+lehet a polgári kérelmet elutasítani. De mégis: előrelátónak kell
+lenni hasonló dolgokban, nehogy szó érje a ház elejét, ennélfogva
+tanácsos <span class="pagenum"><a name="Page_202" id=
+"Page_202">-202-</a></span> előbb megtekinteni a titokzatos kincsek
+helyét. Hát éppen ebben jártunk és abban állapodtunk meg, hogy csak
+hadd vigye ki a szivattyút a János. Minden polgárnak jussa van
+hozzá, ha a koptatása árát megfizeti. Hogy ő kutat tisztít-e vele,
+vagy hogy kincset keres, azzal nem kell törődni. Az az ő dolga. Sőt
+a szivattyúnak a kiadatása egyenesen kivánatosnak mutatkozik, mert
+így hamarább elmulik a babona a határról. Az majd kihúzza rendben a
+vizet a gödörből s akkor bele lehet látni a mélységbe és
+megláthatja mindenki, hogy nincsen annak a fenekén semmi kincs.</p>
+<p>Ellenben, ha nem kapja ki a szivattyút Laczi János, akkor kezd
+még majd csak a szó igazán verni a kincsről. Mert akkor bizonyosan
+belegyőződik mindenki abba, hogy csakugyan ott van kincs, de az
+urak nem engedik fölvenni. Nem akarják, hogy a szegény ember jusson
+hozzá. Várják, hogy elcsituljon a szóbeszéd róla, azután majd
+később kiásatják ők maguk maguknak. (Mivelhogy tudvalevőleg ilyenek
+az úrfélék.)</p>
+<p>Tudtul adtuk tehát Jánosnak, hogy két jó lóval jöhet a városba a
+gépért.</p>
+<p>– Hát kihozhatom?</p>
+<p>– Hát persze hogy kihozhatja.</p>
+<p>– No, – mondta az ember – akkor a jövő hétön föl lösz emelve a
+kincs.</p>
+<p>– Majd elválik.</p>
+<p>– El, el – intett bizalmasan. – Látom, úgy sem hiszik, amit
+mondok. De majd meglátják. Mert – és a szívére tette a kezét –
+tudom, amit tudok. <span class="pagenum"><a name="Page_203" id=
+"Page_203">-203-</a></span></p>
+<p>Munkások és nézők tisztelettel tekintettek reá s a háromlábú
+homokszedő vasgép, a láncain csörömpölve újból megindult.</p>
+<p>A határban ezen ez éjszakán alighanem mindenki a rejtőzködő
+karbunkulusokról és a vederszámra való tiszta színaranyakról
+álmodott. <span class="pagenum"><a name="Page_204" id=
+"Page_204">-204-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Öreg búcsús.</h2>
+</div>
+<p>A nagybúcsú hete van. De még csak szerda, ellenben a búcsú
+péntekre esik. Hát majd csak csütörtökön kezdenek jönni a
+vidékbeliek, közelről és távolról egyaránt. Igen messzi vidékiek
+vasúton, másrészt kocsin, azonban a valódi búcsús csak gyalog
+ereszkedik útnak. És tele lesz velük a város, templomi lobogóikat
+énekelve viszik keresztül az utcákon és ahol találkoznak a lobogók
+és keresztek, lassú némasággal meghajolnak egymás előtt. S fáradt,
+poros utasok ajkáról szól a könyörgés fölfelé. Van könyörögni való
+rendszerint elég, az idén meg még megszaporodott az esővel is.</p>
+<p>De hát mindez még csak holnapután lenne, a kapuajtón pedig most,
+amikor legjobban uralkodik az ebédutáni forróság, benyit egy vidéki
+formájú ősz magyar. Lassan halad a kapuajtón befelé, mint aki nem
+egészen biztos benne, hogy csakugyan jó helyen jár-e.</p>
+<p>– Adjon az Isten jó napot – mondja.</p>
+<p>– Adjon az Isten magának is.</p>
+<p>Fekete felsőruha van az ősz emberen, fekete <span class=
+"pagenum"><a name="Page_205" id="Page_205">-205-</a></span>
+csontgombokkal, a nyakán fekete selyemkendő, a kalapja kissé széles
+karimájú, olyan juhászos formára van az eleje lehúzva; bizonyos,
+hogy Makó tájáról való az ember. Ugyan ki lehet? Azt mondja:</p>
+<p>– Nem maga az, Pisti?</p>
+<p>A kérdés formája azonnal visszahajít a gyerekkorba. Az Istvánok
+ugyan nem igen szoktak emberkorukba sem felülemelkedni a Pista
+tituluson, azonban a Pisti egészen gyerekkori név. A multkor idegen
+urakkal mentem egy közeli községbe bérkocsin. A kocsis gyerekkori
+ismerős, a hetvenes évek elején esztendőszámra a ház előtt állt a
+kocsija s az utcában lakó gyermekek meg a fiakerosok ismeretséget
+kötöttek. Az öreg kocsis elhajt szó nélkül a községbe, csak mikor
+odaér, ahol a főutca kettéválik, szól vissza a bakról nyugodtan: –
+Hát most már merre menjünk, Pisti? – Ebbe már bele kell szokni.</p>
+<p>– Maga meg nem a Sárkány bácsi?</p>
+<p>– Dehogy nem – mondta elégülten. Nini.</p>
+<p>Huszonöt éve, hogy nem láttam az öreg Sárkányt. Bár ugyan akkor
+éppen olyan ősz volt, mint most s mosolygó arcán akkor is így
+fakadoztak az egészség piros virágai. Makón történt a találkozás a
+nagy víz idejében, amikor Sárkány familiája ismerős volt a
+mienkkel. Zöldséget meg ilyesfélét szállított Sárkány, vagyis hogy
+inkább a felesége. Minek megfelelőleg egyszer a felesége testvére
+lányának a lakodalmán ott voltunk. Ez mindössze nem nagy sor, de
+mégis, ezen időtől fogva tartatik a barátság. Nem annyira
+Sárkánnyal, mint a feleségével. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_206" id="Page_206">-206-</a></span> Bejártak kereskedni a
+makóiak zöldséggel, hagymával, kocsin vagy hajón, mert vasút akkor
+még nem volt. De a hajó azért most is megvan, amit lefelé a Maros
+hoz, fölfelé a parton húzzák, a neve pedig: Futár. Mikor
+hazakövetkeztünk onnan, meg volt mondva Sárkányéknak, hogy a ház
+kapui emitt is nyitva állnak és még két tányér számára mindig van
+hely az asztalnál. És Sárkányné, ahányszor bent járt, beszólt
+egy-egy szóra, amennyire futó üzleti dolgai engedték és ha gyász
+történt, szomorú szótlansággal, egyszerű fekete díszükben mindig
+megjelentek, elmentek a sírig és megtekintették a gödröt, ahová
+szerettünk leszállott. Pedig hát mit nekik mink s mi nekünk ők?</p>
+<p>A francia azt mondja, hogy apró ajándékok tartják fönn a
+barátságot. Magyarországon ezt a látogatásokról lehet elmondani a
+régi időkben. A nemesség, hogy fentartsa a rokonságot, hogy az
+egymáshoz való vérbeli tartozandóságát igazolja, a kötelék
+igazságát ébren tartsa, nagy utakat tett, elment kocsin a
+tiszántúlról a dunántúlra, a baráti látogatások is régente élték
+fénykorukat, ma mindebből alig van valami. Nincsen-e vérbeli
+rokonod, akit tíz esztendeje nem láttál, pedig akár neki, akár
+neked csak két órát kellene menni vasúton, hogy egymást
+láthassátok? Nincsen-e rokonod, akit még sohasem láttál, hanem csak
+úgy az öregek beszédéből tudod, hogy az is rokon? A látogatások,
+fölkeresések szokását utóbb a levélben való érintkezés váltotta
+fel, majd meg az is elmúlt. Jó, ha egy-egy kurta üdvözlet esik újév
+idején, de <span class="pagenum"><a name="Page_207" id=
+"Page_207">-207-</a></span> már szokás, hogy az alól is megváltják
+magukat az emberek, mert unalmas. Már a legkurtább levél is hosszú
+s helyüket a távirat foglalja el, ami még a kurtánál is rövidebb.
+Minél üzletibb a világ, annál hidegebb a benső élet. Az emberek
+járnak városokban, ahol ismerőseik, rokonaik, barátaik vannak,
+elmennek a házuk előtt, de nem szólnak be, mert ha betérnek, mégis
+csak le kell ott ülni vagy másfél órát elbeszélgetni – pedig ez nem
+lehetséges, az idő pénz és sok a dolog…</p>
+<p>… Már csak így módosabb öreg gazdaemberek azok, akik a
+látogatások régi szokását tartják, mint most Sárkány is e. Erre
+járt, hát betér. Tudok öreg gazdaembert, bizonyos Ördög Ferencet,
+aki annak idején a felsőtanyákról, Félegyháza alól eljött kocsin
+Makóra látogatóba, oda-vissza három napot eltöltött, mindössze
+azért, mert valamikor tanyaszomszéd volt az öreg. Tehát így jön
+most Sárkány is. Örömmel vezetem be az öreg barátot az udvarba a
+fák alá, ahol a háznép foglalatoskodik. De Sárkányon is látható az
+öröm, beszélget régi időkről, a gyufák sorra elégnek az ujjai
+között, anélkül, hogy hasznukat venné a szivarhoz.</p>
+<p>– Hát Sárkányné asszony nem jött be?</p>
+<p>Elhallgat kissé az ember, azután mondja:</p>
+<p>– Nem. Nem jöhetett. A tavaszon temettük.</p>
+<p>Ezt egyébként is lehetett volna tudni, mert eddig a baráti
+látogatást mindig Sárkányné asszony végezte. Elhalván a jó asszony,
+Sárkány vette át e foglalatosságot. Már ebéd után volt, mikor
+idejött, ebédre egyik rokonához tért be; mint mondja, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_208" id="Page_208">-208-</a></span> kissé
+későn érkezett ugyan, de azért nincsen semmi hiba sem az étel
+körül. Ez jól van így. De nem jól van az, hogy a hű életpár
+elköltözött.</p>
+<p>– Most hát egymagára van otthon?</p>
+<p>– Úgy ám, – szól Sárkány – már bizony egymagamra. Hát így
+elválik az ember egymástól. Negyvenkét esztendei együttlét után.
+Azután, gondolják csak, még egyre kínálják az asszonyt.</p>
+<p>S derűs nevetésre fakadt az öreg.</p>
+<p>– Aztán nincsen köztük alkalmas?</p>
+<p>– Alkalmas? – vélte. – Hetvennyolc éves vagyok én már. Minek
+nekem az asszony? Csak ezzel vagyok én már társ.</p>
+<p>Mellénye alól kihúzta a nyakába akasztott olvasót. Ez átterelte
+a búcsúra a beszédet.</p>
+<p>– Most persze a havi búcsúra jött be a fekete Máriához?</p>
+<p>– Nem, – szólt – én ide néhány társammal szent Porciunkula
+tiszteletére járok.</p>
+<p>– Olyan búcsú is van? (Kérdem, mivelhogy csakugyan sohase
+hallottam.)</p>
+<p>A kérdezett nem botránkozott meg.</p>
+<p>– Van, – említé nyugodtan – épp ma volt a búcsúja, azon voltunk
+néhányan. Mert leginkább csak így öregek vagyunk ezen a
+tiszteleten.</p>
+<p>Lassan tette hozzá öreg Sárkány:</p>
+<p>– Az ám, leginkább öregek.</p>
+<p>– De most már a havira itt marad?</p>
+<p>– Nem, nem, – tiltakozott – várnak már a cimboráim. Mária
+tiszteletére nem ide szoktam én járni, hanem Olaszországba.
+<span class="pagenum"><a name="Page_209" id=
+"Page_209">-209-</a></span></p>
+<p>– Hova, Sárkány bácsi?</p>
+<p>– Olaszországba, – mondta egyszerűen – Lorétóba.</p>
+<p>Annyi nyugalom, egyszerűség volt a szavában, mintha azt mondta
+volna, hogy Szentkútra szok járni.</p>
+<p>– De az idén lemegyek Rómába is. Tudja, arra Ankóna felé megyünk
+a tengeren keresztül.</p>
+<p>– Aztán tűri a hajón a tengert?</p>
+<p>Az öreg nem mondta meg, amit akart. Úgy látszott, nem
+szándékolta a szentes beszédűséget. Azt akarta mondani, hogy Isten
+látja a hajó útját, tudja, mi okból és mi által űzve és hajtva
+mennek: tehát az útjokból minden vihar és rossz időjárás
+elparancsolva van. De nem mondta ezt. Búcsújáró útjain bizonyára
+megfigyelte, hogy a túlságos kenetes beszéd nem a hétköznapi
+társalgásra való. Csak annyit mondott:</p>
+<p>– Mint a tavon, úgy jár a mi hajónk a tengeren.</p>
+<p>Sok egyéb ilyféle kérdések vannak.</p>
+<p>– De megyek már, – mondja közben – mert várnak a cimboráim.</p>
+<p>– Ráér még, Sárkány bácsi.</p>
+<p>– Hát kérem éppen azért megyek, mert ráérek a menésre –
+neveti.</p>
+<p>Ilyformán csak elbúcsúzkodtunk. Azonban némely kérdések még
+hátra vannak.</p>
+<p>– Miért megy az idén Rómába?</p>
+<p>– A feleségem így hagyta rám, hogy menjek el majd oda is.
+<span class="pagenum"><a name="Page_210" id=
+"Page_210">-210-</a></span></p>
+<p>A szeretett halott parancsa öreg Sárkányra kötelező, ő nekiindul
+és megy az ős Róma felé a tavi tengeren.</p>
+<p>– De hát az étellel, a jó reggelét, Sárkány bácsi? Bírja-e a
+talián kosztot?</p>
+<p>– No, – mondja – én nem élek vele. Tele a tarisznyám
+szalonnával, kenyérrel.</p>
+<p>– Aztán elegendő az oda-vissza?</p>
+<p>– Hej, – feleli – még marad is. Visszafelé jövet, mikor a talián
+kosztba már beleuntak, még a tisztelendő úr is megkívánja a
+tarisznyából a szalonnát, fehér kenyeret.</p>
+<p>– Hát bizony ez a talián koszt…</p>
+<p>– Nem ismeri, hogy milyen. Kínálom az olaszt gyönyörű fehér
+kenyérrel, azt inti, nem kell. No – mondom – bolond ez is. Azután a
+kukoricalisztet összekavarja egy kis vízzel, kiönti a kőtáblára,
+mikor a napon megszárad, fölvagdalja pitének, aztán kínálja, hogy
+ögyem. Mondom neki:</p>
+<p>– Ögye mög az apád!</p>
+<p>Azonnal hozzáteszi:</p>
+<p>– De nem mintha magának mondanám ezt, hanem az olasznak mondtam
+tavaly.</p>
+<p>Nono, hát hiszen, nini, nem is úgy értendő. S fehér vásznakban
+tartózkodó fehérlelkű öreg barátunk mosolyogva búcsúzik a
+kapuajtóban, hogy cimboráit Porciunkula tiszteletéről hazavezesse.
+<span class="pagenum"><a name="Page_211" id=
+"Page_211">-211-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Mihály szóbelizik.</h2>
+</div>
+<p>Tanuzás van a járásbíróság előtt. Szokásos ügy: a pusztaszéli
+magyarok összeverekedtek a csárdában és hátszúrás is történt. A
+legénység, amely annak idején megvadultan marta egymást a
+csárdában, ezúttal nem tud semmiről semmit, ellenben tagad, mint a
+jégeső. Hogy miként tagad a jégeső, azt nem tudja senki, de így
+szokás mondani. Általán ezek a csárdabeli lacibetyárok, mikor a
+törvény elé kerülnek, igen csak gyávák és szégyenletes módon
+hazudnak. Lehetőleg kennek egymásra mindent, ami csak kenhető és
+borzasztó nagy igyekezettel vannak az iránt, hogy valamiképpen a
+bíró az ügyben ki ne okosodhasson. Egyik sem vállal semmit.
+Surbankó legény mind, katonasor alatt még egyikük sem volt, aféle
+fiatal, idomtalan vadállatok, akiknek az ügyét valamely régi
+szolgabíró néhány alkalmas pofonnal célravezetőbben intézné el –
+most azonban más világ van, a bíró elé citáltatnak, többé nem
+„hallod-e, te betyár“-ok, hanem „Ön“-ök, akik ennélfogva
+elhatalmasulva érzik magukat s amikor majd innen estefelé a
+pusztaszélre kihaladnak, minden fiatal fát kitörnek <span class=
+"pagenum"><a name="Page_212" id="Page_212">-212-</a></span> az
+útból s ne adja az Isten, hogy valamely védtelen fiatal leány vagy
+kóbor vándor az útjukba kerüljön. Szóval nem valami túlságosan
+rendes kis társaság ez, a beszédjükön nem tud eligazodni a bíró,
+szükséges ennélfogva idősebb tanuk kihallgatása, akik ott voltak a
+tött helyön és az ő szavuk lenne az a faggyúgyertya, amely ezen
+szurkálás ügyébe belevilágít.</p>
+<p>Szól tehát a bíró:</p>
+<p>– Jöjjön be Várakozó Mihály tanu.</p>
+<p>Minélfogva bejön Várakozó Mihály tanu az ajtón. Barátságos és
+mosolygóképű magyar, orcája rózsaszínű virulásán látszik, hogy nem
+éppen most ért be a tanyákról, hanem korábban, minélfogva evett már
+egy kis paprikáshúst a Pávában és imitt-amott alighanem ivott is
+hozzá valamit.</p>
+<p>– Tessék velem parancsolni – mondja Várakozó Mihály haptákban,
+mivel hogy tudja, mi az illendőség a tekintetes törvény előtt.</p>
+<p>A bíró megkérdezi tőle, hogy kiféle, miféle, hány esztendős,
+mert ezek a dologra tartoznak. Mihály mindezen kérdésekre oly
+gyorsan felel, mintha ő volna az olajozott istennyila.
+Szolgálatkészsége a bírói lélekben megelégedést kelt, mert hiába,
+bármit beszéljünk: szép az ilyesmi, amidőn az egyszerű közpolgár
+átérti és átérzi, hogy a haza fennállásában mily fontos tényező az
+igazságnak igazság szerint való kiszolgáltatása.</p>
+<p>– Hát – mondja a bíró – maga azért van idehivatva, Mihály, mert
+maga tud erről a szurkálási esetről. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_213" id="Page_213">-213-</a></span></p>
+<p>– Én – mondja Mihály – én? Hát én ne tudnék?</p>
+<p>Mihály egy pillanatra elhalványodik. Hát ő ne tudna? Ilyent
+merészel gondolni felőle a tekintetes törvény? Hiszen az ember csak
+tudja azt, amit tud, a jóreggelét neki. Mihály tehát azt mondja
+folytatásképpen haptákban:</p>
+<p>– Tekintetes főhadbíróság és katonai törvényszék. Egy életem,
+egy halálom, mind a kettőt fölajánlom. Bevallok mindent és lemondok
+mindenről.</p>
+<p>Mihály igen szigorúan beszél. A bíró meg el van kedvtelenedve a
+szószátyárkodás miatt.</p>
+<p>– Mondja hát el az esetet, – szól – úgy ahogy tudja. Csak a
+tárgyra szorítkozzon.</p>
+<p>Ez egy kissé bajos dolog, ez a szorítkozás. Mihály nem is igen
+érti. Már bizony Mihály is csak úgy van kint a földeken, hogy
+haladni kell a korral s csak ünnepnap visel magyar nadrágot,
+hétköznap pantallót, így igyekezvén magát a városi urakkal
+egyformává tenni. Most sincsen magyar nadrágban, pedig annak a
+szíjával szokás szorítkozni, ha azt akarja az ember, hogy szépen
+megfeszüljön rajta a zsinór. Szóval zsinórra szokás szorítkozni,
+nem tárgyra. S mi az a tárgy? Az ördög tudja. A népnyelv nem
+ismeri. De Mihály azért azt mondja:</p>
+<p>– Hát majd neki szorítkozok… Hát, hogy is csak… ahán… hát
+szeptemberbe, vagy hogy talán inkább októberbe – de mégis inkább
+szeptemberbe volt, mert aztat tudom, hogy a gólya még itt volt, a
+fecske pedig már elment. <span class="pagenum"><a name="Page_214"
+id="Page_214">-214-</a></span> Az. Az. A fecske már elment odaalá
+az Afrikába, mert az kérem szépen olyan, hogy odajár, mert úri
+madár az, mint a gólya is, mert ez odakószál, nem mint a paraszti
+veréb. A veréb olyan földhöz ragadt, mint a parasztikus ember…</p>
+<p>– Jól van, jól, – vág a szavába a bíró – csak röviden. Azt
+mondja el, amit az esetről tud.</p>
+<p>– Igenis, kérem alásan, – feleli rendületlenül Mihály – tudom én
+a rendet, mert katona voltam én, frájter voltam én a negyvenhatnál,
+de az őrmester konstatáltatott, mert sokszor elmaradtam időn túl,
+aztán ledegradáltak, mondom, én nem bánom, nem avval a csillaggal
+gyöttem én az ezredhez, hát haza mehetek én anélkül is – – –</p>
+<p>A bíró nem állja tovább. Mérgesen szól rá:</p>
+<p>– Ne erről fecsegjen. Az esetről beszéljen, ami a csárdában
+történt!</p>
+<p>Mihály szól:</p>
+<p>– Hiszen éppen abba fogtam bele, tekintetes járásbírósági
+főtörvényszék. Hát már akár szeptemberben volt, akár októberben
+volt, de azt tudom, hogy szüret előtt volt, mert bor már otthon egy
+csöpp se volt, hát mondtam az asszonynak délután, hogy én átmék egy
+pohár borra a csárdába, legalább majd megtudom a világi eseményeket
+is, mert szóbul ért az ember, aztán estére majd eleszplikálom neki,
+amit hallottam.</p>
+<p>– De érjen kend már be a csárdába – kéri a bíró, aki kezdi
+érezni, hogy őszül a haja.</p>
+<p>Mihály biztatja:</p>
+<p>– Mingyár odaérek. Mert hiszen nincsen is <span class=
+"pagenum"><a name="Page_215" id="Page_215">-215-</a></span> messze
+tőlünk a csárda. Nem vetek neki félórát, hogy ott vagyok. Ugyan
+volna rövidebb útja is a szőlőkön át, de én nem mék arra, hogy
+énrám valaki rám kiáltson, hogy mit taposom a földjit? Én rám ne
+kiabáljon senki!</p>
+<p>– Hát majd kiabálok én! – kiáltja a bíró. – Hányszor mondjam
+még, hogy az esetről beszéljen?</p>
+<p>– Most az következik – véli Mihály. – Hát én mék a csárdába,
+mint célszerű szegény ember, mert két hatost adott a feleségem
+italra, mert én azt tartom világéletemben, hogy pénzben, kamrában
+az asszony parancsoljon. Áldott jó lélek az én feleségem, én bele
+vagyok győződve abba, hogy ha ezt az egész kerek világot
+összejárom, hogy térdig elkopik a lábam, hozzá foghatót még – –
+–</p>
+<p>A bíró fölugrik a székből:</p>
+<p>– Hallja! – dörög Mihályra. – Ha azonnal be nem ér kend a
+csárdába, lecsukatom kendet. Azonnal nyisson kend be az ajtón,
+aztán azt mondja el röviden, hogy ott mit látott!</p>
+<p>Mihály kissé meglapul a mérgesség láttára, minélfogva a jobb
+lábát visszavonja s a balt teszi előbbre. Szükséges olykor a
+helyzet változtatása. Hallgat.</p>
+<p>– Nyisson hát be! – parancsolja a bíró és kétségbeesetten néz
+Mihályra.</p>
+<p>Kisvártatva mondja Mihály:</p>
+<p>– Benyithatok, ha így szól a parancs. Mert a befél befél. Ez így
+volt a negyvenhatnál is a kapitány úr Udvarnoky alatt. Ott nem volt
+ellenszólás semmi. De még annyi se, mint a minuta minutája. Mert
+az, kérem alásan, igazságos ember volt, mert <span class=
+"pagenum"><a name="Page_216" id="Page_216">-216-</a></span> ami
+igaz, az igaz, mert én mindig ahhoz tartottam magamat, hogy amit
+meg kell adni, azt meg kell…</p>
+<p>– Hát nem nyit be kend? – dörög megint a bíró.</p>
+<p>Mihály komoly intelmet s felvilágosítást intéz a bíróhoz:</p>
+<p>– Nem kell benyitni azt az ajtót, amelyik úgy is nyitva van.
+Szeptemberbe vagy októberbe, mert mondom, hogy a fecskék már
+elmentek, de a gólyák még nem, mert úri madár a fecs – –</p>
+<p>– Hát menjen be a küszöbön – kéri a bíró és önmagában halkan
+megfogadja, hogy a fiát soha bírónak nem neveli. Inkább legyen
+kazánfűtő.</p>
+<p>– Bemehetek – mondja Mihály egyszerűen és sok jóakarattal.</p>
+<p>– No – könnyebbül meg a bíró. – Mondja most már azt, hogy mit
+látott, mit hallott, mi történt?</p>
+<p>– Hát, – mondja Mihály – látni eleinte nem láttam semmit, mert
+mikor az ember úgy a napvilágosságról bemén, káprázik a szeme. Az
+én szemem ugyan nem hibás, ugyan voltam valamikor trahómás is, de
+abból is kigyógyult a szemem, pedig kékkövet rakott rá a
+külkerületi területi doktor…</p>
+<p>A bíró könyörög:</p>
+<p>– De hát mi történt?</p>
+<p>– Az történt, – jelenti Mihály – hogy amint belépek a küszöbön,
+aztán éppen köszönni akarok az ócskább kalapommal, mert mindenki
+olyan kalappal köszön, amilyen van, a szegénység nem <span class=
+"pagenum"><a name="Page_217" id="Page_217">-217-</a></span>
+csúfság, csak szomorúság, mert az is bolond ember, aki szebben
+táncol, mint ahogy tud, kérem alássan az egész tisztelt társaságot,
+mert azért, hogy én célszerű szegény ember vagyok, éppen csak
+kicsibe múlt, hogy a gőztörvényhatósági bizottságba – –</p>
+<p>– Csakugyan börtönbüntetés lesz a vége, – fakadt ki a bíró – ha
+azonnal meg nem mondja, hogy mi történt!</p>
+<p>Legyintett Mihály a kezével. Ez annyit jelent, hogy csak
+nyugalom, lassan érünk messzire, továbbá sohasem volt jó az a nagy
+sietség.</p>
+<p>– Mi történt? – kérdezi Mihály s azonnal ad is a kérdésre
+feleletet: az történt, hogy mindjárt a mellemhez csapódott egy
+kutyaijesztős üveg.</p>
+<p>– Micsoda üveg?</p>
+<p>– Kutyaijesztős üveg.</p>
+<p>– Hát az már megint micsoda?</p>
+<p>– Jaj, – neveti Mihály – hát a szódásüveget nevezik így. Mert
+úgy semmivel sem lehet megijeszteni a kutyát, mint ha ebbül a fejre
+spriccülnek. Az ám. Egyszer velem volt az én kutyám a csárdában,
+mert borzasztó gazdás, aztán ahogy az asztal alatt pihent, mert a
+kutya boros helyen leginkább az asztal alá húzódik, ahol rá nem
+hághatnak.</p>
+<p>– De arról beszéljen, hogy mi volt, mikor a szódásüveg magához
+repült?</p>
+<p>Mihály lenéz a lábafejére, visszavonja s megint a másikat teszi
+elő. Komolyan mondja:</p>
+<p>– Kérem az nekem föltünt.</p>
+<p>– Föltünt? <span class="pagenum"><a name="Page_218" id=
+"Page_218">-218-</a></span></p>
+<p>– Föl. Hát ha az emberhez vágnak egy kutyaijesztőt, az föltünik.
+Még az se tünjön föl? – kérdi sértődötten Mihály.</p>
+<p>– Aztán akkor mit csinált?</p>
+<p>– Semmit. Tudtam, hogy nem nekem szólt, hanem úgy gondoltam,
+hogy valószinűleg alighanem valami tévedés van a dologban.</p>
+<p>– No jó, – türtőzteti magát a bíró – idáig csak eljutottunk
+valahogy. Most már azt mondja meg, hogy miként történt a
+verekedés?</p>
+<p>– Melyik verekedés? – kérdezi csodálkozva Mihály.</p>
+<p>– Hát a bicskázás, no?</p>
+<p>– Jaj, kérem szépen, – feleli Mihály – hiszen az nem a
+korcsmaszobába történt, hanem az udvaron. Nem voltam én ott
+jelenleg, kérem alássan, mert én az ilyen surbankó kölykök
+telektálózására nem igen szoktam ügyeletet fordítani… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_219" id="Page_219">-219-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Haladni kell.</h2>
+</div>
+<p>Azt mondja egy régi mondás, hogy aki út mellé épít, annak
+belátnak az udvarába. Ami annyit jelentene, hogy nem helyes dolog
+út mellé építeni, mert akkor a lakók élete nagyon is a járókelők
+szemeláttára folyik le. Különösen a tanyán, ahol tavasztól őszig
+nem igen tartózkodnak a szobában.</p>
+<p>De azért sokan nem adnak erre a beszédre semmit sem. Különösen
+némelyik helyen az út mellett úgy helyezkednek el a birtokok, hogy
+egészen az útszélre lehet a házakat építeni.</p>
+<p>Az ilyen helyen azután apránkint egész sor ház keletkezik. Ha az
+út túlsó oldalán is hasonló módon helyezkednek el a földek, ott egy
+másik sor ház keletkezik s mindjárt készen a régi „faluba való
+verődés“ alapja, az első utca.</p>
+<p>Következik a többi polgárosodás. Az ott lakók közül egy
+szőlősgazda italjogot vált a financiánál, hogy a borát maga mérje
+el. Csak úgy, a háza egyik szobájában, vagy jó időben az ereszet
+alatt. De nem tart sokáig az egyszerű állapot. Hogy forgalmasabb
+legyen az üzlet, a bormérő maga buzgólkodik <span class=
+"pagenum"><a name="Page_220" id="Page_220">-220-</a></span> a
+legjobban arról, hogy valamiféle kör, vagy egyesület alakuljon a
+háznál. Nevet könnyen lehet hozzá találni. Népkör, gazdasági kör,
+társadalmi kör vagy más egyéb ilyesmi. Hamar meg is alakul, mert az
+elnöknek, jegyzőnek, pénztárnoknak kiszemeltek maguk is mozgatják
+az ügyet. A kör megalakulásával bevonul a telepre a sajtó is, mert
+a kör újságot járat s az emberek most már az újság kedvéért munka
+után esténkint hétköznap is eljárnak a körbe.</p>
+<p>A telep gyermekei is megnőttek már annyira, hogy megértek az
+iskola számára. A város iskolát állít hát oda, tornyos iskolát. A
+tornya ugyan csak fából van, de van benne egy nagyobbfajta
+csengetyű, bár hiszen kisebbfajta harangnak is beillik. Ezzel
+azután a tanító minden nap csendít többször. Reggel azért, hogy az
+Úr szerencsésen átsegítette a telep népét az éjszakán. Este Mária
+üdvözletére csendít, míg délben annak az örömteljes emlékére, hogy
+Hunyadi János Nándorfehérvárát visszafoglalta a pogánytól. Az
+iskolába beköltözik a népkönyvtár s a gyerekek olvasnivalókat
+visznek haza az apjuknak. Ez jól is van így, mert azt mondja az
+öreg Kásás Mihály, aki már akkor is itt lakott, amikor még
+egymagában állott a tanyája:</p>
+<p>– Haladni köll a korral.</p>
+<p>Kásás a haladnit nem úgy mondja, hogy: haladni, hanem úgy, hogy
+halladni, a fölös lö betűkkel jelezvén a haladás föltétlenül
+szükséges voltát.</p>
+<p>Hát hiszen, ami azt illeti… nini. Nem is maradhat el az ilyesmi
+semmiképpen. Egy idő multával <span class="pagenum"><a name=
+"Page_221" id="Page_221">-221-</a></span> már trafikengedélye is
+van a kör vendéglősének s ott úgy pipadohányt s mind a kétféle
+dohányt lehet vásárolni: bőrszivart is, meg papirszivart.</p>
+<p>Azután azonban egy ember a korcsmárostól magához váltja a
+trafikjogot, mert föltette, hogy a szatócsüzletre adja a fejét,
+mert amúgy is elvállalta a tűz meg a jég ellen való biztosítási
+ügynökséget. Ezt annál is inkább teheti, mert jó írása és különösen
+szép szavalási képessége van neki.</p>
+<p>Egy napon tehát megnyilik a bolt is, kapható benne kávé, cukor,
+rizskása, lámpaüveg, petróleum, gyertya és még sok más értékes
+holmi, amik a gazdasági életben szükségesek. Kék-gálic,
+raffia-háncs, kasza meg kaszanyél, bordói keverék, továbbá
+bombócukor a gyerekeknek és színes pántlika a lányoknak.</p>
+<p>Ebben az időben Kásás köri elnök, az érdekeltséget összehíván,
+figyelmükbe ajánlotta, hogy gyalogjárók kellenének a házak elé.
+Hogy sáros időben ne csak lóháton lehessen közlekedni.</p>
+<p>E fölhívás nyomán többen deszkapalánkokat raktak le a
+házkerítések elé, míg mások az építkezésből kimaradt s törött
+féltéglákat helyezték oda. Ismét mások, azon szerencsés helyzetben
+lévén, hogy terméskövet lehet ásni a földjükön, a tavaszra igérték
+a gyalogjáró elkészítését, amikor már majd elég meleg sütése lesz a
+napnak.</p>
+<p>– Majd ha a nap süti a követ. Mert a nap olyan pék, hogy hidegöt
+oszlat, követ süt.</p>
+<p>Ez úgy értendő, hogy a terméskő a föld mélységében találtatódik,
+de ezen lelt állapotában olyan, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_222" id="Page_222">-222-</a></span> mint a vízben málló
+szappan. Hanem onnan fölvetve a föld színére, ott a nap megszárítja
+és keményre süti.</p>
+<p>A tavaszi meleg napfény megérkezte után ezek a népek is kirakták
+az utcára a kövezetet, aminek nyomán a következő télen a köri bálra
+már gyalog és eberlaszting félcipőben mehettek a táncra vágyó
+lányok és menyecskék.</p>
+<p>Ez szép s a báli jövedelem hatása alatt Kásás elnök a díszzászló
+beszerzését és a zászlószentelési ünnepély mikéntjét forgatta
+elméjében, amidőn gondolatait gyakorlatiasabb irányba terelte az a
+tény, hogy hónapokra megállt a szél.</p>
+<p>Ez nem minden esztendőben van ugyan így, de néha megtörténik. A
+szelek istene ilyenkor minden erősebb fuvalmat beledug a zsákjába s
+nem ereszti ki semerre sem, ami azután baj.</p>
+<p>Azért baj, mert ha nincsen szél, akkor áll a malom, áll a
+vitorlája, nem lehet őrletni. A szárazmalmok pedig már elmultak. A
+Tisza nincsen ugyan valami nagyon messzire, de azon is múlófélben
+vannak már és csendes kihalásnak indultak a vízimalmok.</p>
+<p>Kásásnak most az eszébe jut, hogy hiszen van nekik cséplőgépjük,
+mert vettek egyet közösen. Hát hiszen járhat annak a gépje akkor
+is, ha nem éppen csak csépel. Vizsgázott emberük megvan hozzá, mert
+egy odavaló legényt kitaníttattak rá odafent a Pesten. Ilyenformán
+vettek egy kis malmot, építettek neki félszert, elébe fogták a
+cséplőgarnitura gépjét s megvolt a gőzmalom is. De <span class=
+"pagenum"><a name="Page_223" id="Page_223">-223-</a></span> azért a
+szélmolnár sem panaszkodhat, mert szél idején jut neki is őrletni
+való. Akkor a gőzmalmocska paprikát őröl.</p>
+<p>A gép kazánját azonban tudvalevőleg kétféleképpen kell etetni. A
+gép szenet eszik és vizet iszik rá. A kútvíz azonban nem nagyon
+alkalmas erre, már legalább az nem, amelyik a telepen fakad a
+földből, ha jó mélyen leásnak érte. Ha valakinek köves a foga, azt
+mondják, hogy borkő rakódott rá: minek iszik annyi italt? A kazán
+meg a víztől lesz köves, ebben különbözvén az embertől.</p>
+<p>Hát itt nincs más mód, minthogy ártézi kutat kell furatni a
+malom mellé. A fölös vizét kantákban mindenki hazahordhatja s talán
+idővel csöveken még majd a házak udvarába is külön-külön
+elvezethetik.</p>
+<p>Ez így történt, mert mindenek belejárultak ebbe a dologba, Samu
+Illést kivéve, akinek teljesen mindegy, hogy milyen ízű a víz, mert
+nem szokott vele élni.</p>
+<p>Az öreg Kásás mellét már igen dagasztotta a büszkeség ezen nagy
+előhaladások láttára. Azután egy vándor borbély éppen szombati
+napon járt arra s elegendő munkája akadván, a letelepedésre
+határozta magát. Kiárendált egy szobát, annak az úti ablakát
+kitörette ajtónak s nemsokára a fényes, sárgarézből való
+szappanhabverők ott himbálóztak az officina ajtaja fölött. A
+borbély tanulmányos ember volt, mert sváb volt és tudott németül s
+hozott is nemsokára valamely torontáli faluból <span class=
+"pagenum"><a name="Page_224" id="Page_224">-224-</a></span> sváb
+menyecskét a házhoz, aki meg ruhavarrónő volt és szépen dolgozott.
+A borbély tudott harmonikázni meg okarinázni és nem sok idő telt
+bele, hogy megalakította a rezesbandát, három pikulással, két
+réztrombitással.</p>
+<p>Ekkor történt, hogy az öreg Kásás a köri ülésen megtette azt a
+büszke kijelentést, hogy:</p>
+<p>– Van itt már mindön!</p>
+<p>Az emberek igenlőleg bólintgattak. Az öregebbek a pipafüstbe
+tekintvén, elméjükkel visszarévedeztek a multba, amikor még semmi
+sem volt; s összehasonlították azt az időt a mai állapotokkal. A
+fiatalabbak csodálattal tekintettek Kásásra.</p>
+<p>Most, a sarokból egy szintén öreg ember, aki kétkönyéken
+támaszkodva az asztalra, szipkából papirszivart szítt, semmit sem
+szólván, mondá:</p>
+<p>– Templom azonban nincsen…</p>
+<p>Mintha valami láthatatlan kéz hirtelen arculverte volna az
+embereket, mindenki fölkapta a fejét, mint a ló, ha orronütik.
+Kásás megriadtan dőle hátra az elnöki gondolkodó-székben. Azután
+görbedni kezdett a nyaka, a feje lekonyult, piros képe megfakult az
+ősz hajak alatt és a lelki vergődések ezen csendjében mindenki
+hallhatta, amidőn mormogta:</p>
+<p>– És a te szent hajlékodról megfeledköztünk…</p>
+<p>Az emberek elszomorodva mentek haza és elmondták a népeknek
+otthon a hallottakat.</p>
+<p>Nagy hirtelenséggel alakul ki a népekben az a nézet, hogy kár
+volt az a nagy elbizakodás abban, hogy minden van, mikor
+voltaképpen semmi sincs. <span class="pagenum"><a name="Page_225"
+id="Page_225">-225-</a></span></p>
+<p>De hát hogyan lesz itten templom? A kör gyűlésein ebben az
+irányban nagyon sokféle indítványt tettek az emberek, de
+mindannyinak csak az volt a vége, hogy kérni kell. Várostól,
+püspöktől, országtól. Kásás azonban rájuk förmedt zordonul:</p>
+<p>– Mindig csak kérni, mindig csak kérni. Igaz ugyan, hogy ez a
+legkönnyebb dolga a világnak. Kérni könnyebb, mint adni.</p>
+<p>Az emberek értelmetlenül néztek rá.</p>
+<p>– Hát azt hiszitek, hogy érnek valamit az olyan kérős irkafirkás
+jegyzőkönyvek? – s az ujjával megpeckelte az oldala mellett ülő
+köri jegyző keze alatt a papirost, mint ahogy ősszel a gyámoltalan
+legyet az asztalról lepeckelni szokás. (A jegyző fejében ebben a
+pillanatban támadt az a gondolat, hogy ideje volna már az öreg
+Kásást kibuktatni az elnöki tisztségből.) – Hát gondoljátok, hogy
+adnak így a szavunkra valamit? Nem ér az bizony egy hajítófát sem.
+Hanem adjunk mink is.</p>
+<p>– Hogy-hogy? – kérdezték az emberek.</p>
+<p>– Ugy, – mondta Kásás – hogy könnyű járulni a templomba, ha
+készen van, de járuljanak kendtek bele, amikor még nincsen
+készen.</p>
+<p>Ez ugyan érthető beszéd, de nem igen akarták eleinte érteni.</p>
+<p>Azt mondta Kásás:</p>
+<p>– Irja csak, jegyző úr.</p>
+<p>– Irom.</p>
+<p>Az öreg mondani kezdte, lassan, külön ropogtatva minden szavát:
+<span class="pagenum"><a name="Page_226" id=
+"Page_226">-226-</a></span></p>
+<p>– Én, Kásás Mihály, járulok a templomba húszezör darab téglával,
+húsz kocsi homokkal, húsz napi lófuvarral, egy havi
+embörnapszámmal, a feleségöm járul egy körösztös selyömlobogóval,
+egy oltárpárnával.</p>
+<p>Kásás szétnéz. Az emberek most sorra adják föl a szót a
+jegyzőnek, hogy ki mivel járul. A jegyzőnek van mit írnia.</p>
+<p>S a templom ügye így megindul. Igaza volt Kásásnak, mikor azt
+mondta:</p>
+<p>– Igy kell ezt kezdeni, nem másképp.</p>
+<p class="center">* * *</p>
+<p>Épp arra járunk s a kocsi megáll azon a helyen, ahol a templom
+majd lesz. Mindig van közönség, aki nézi s különben is az emberek
+fuvarozzák oda az anyagot, téglát, homokot, meszet: ki mit vállalt,
+hogy azzal belejárul a templom falába. Vannak, akiknek ilyesmire
+nem telik, azok ingyennapszámot vállalnak.</p>
+<p>Öreg asszony is áll ott.</p>
+<p>– Örül-e neki szülém, hogy templom lössz?</p>
+<p>Visszakérdezi:</p>
+<p>– Még kérdözheti is?</p>
+<p>– Nono. Szép lesz úgy-e?</p>
+<p>– No, – véli a szüle – olyan nekünk való. Nem löhet valami
+nagyon díszös. Mert vannak tudja, nagyon díszös templomok. Tudja,
+láttam én már olyan templomokat is, hogy három volt egyvégtibe.</p>
+<p>– Hol látta ezeket szülém? <span class="pagenum"><a name=
+"Page_227" id="Page_227">-227-</a></span></p>
+<p>– Hol láttam? – kérdezi a szüle. – Hát ahol vannak, Lorettóba,
+Milányóba, Genóvába, Mántovába.</p>
+<p>– Hát arrafelé mind járt, szülém?</p>
+<p>– Hát hogyne – mondja a szüle. – Nem is egyször.</p>
+<p>– Rómából hogyan ment Genóvának? Nem arra van annak az útja.</p>
+<p>A szüle meghúzza a fejkendő csücskét, mert bántja a
+kételkedés:</p>
+<p>– Hát hiszen Rómába nem is arra mönyünk. Jó is volna, ha arra
+mönnénk. Rómába Ankónának visz az út, emerre mög csak
+Velencének.</p>
+<p>A vénasszony magyarázza a földrajzot. Még csak az kellett volna,
+hogy térképet rajzoljon botjával a homokba s azon mutogassa az
+utakat, amikor zarándokolt.</p>
+<p>– De Ankónának hosszabb ám a hajóútja – folytatta a beszédet. –
+Nagyon hányja-veti a hajót a tengör. De Velence felé sokkal
+símábban viszi a hajót. Hanem azután arra pedig drága nagyon.</p>
+<p>– Hát akkor miért ment arra, szülém?</p>
+<p>Nevet a vén tanyai nenő.</p>
+<p>– Jaj-haj, oka van annak. Azért, mert a Franciaországnak arra
+van az útja.</p>
+<p>– Od is eljár, szülém.</p>
+<p>– No, nem nagyon járogatok, – szólt a szüle – de voltam már. A
+Lurdesba. Oda visz a Genóván körösztül az út. A Lurdesba látta a
+csodát a Bernadotte-lány. Ott van az mindjárt Lurdes város
+<span class="pagenum"><a name="Page_228" id=
+"Page_228">-228-</a></span> mellett, a Gáné patakon túl: három
+templom is egy végtibe…</p>
+<p>A szüle elhallgatott. Nézte a készülő templom helyét. Talán majd
+ha ez fölépül, nem kell olyan messzire mennie a másik után…
+<span class="pagenum"><a name="Page_229" id=
+"Page_229">-229-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Kabarézás a csárdában.</h2>
+</div>
+<p>A régi betyárvilágnak sok mindenféle története van. Leginkább
+rémesek és veszedelmesek. Legendák vannak róla, mint valami hősi
+világról. Csakugyan vannak mindmáig kitudhatatlan történetei.
+Kiderítetlen gyilkosságok s más egyebek. Például még ma sincsen
+tudva, hogy ki ölte meg az ötvenes években a Pallavicini-uradalom
+igazgatóját, Palásthy Jánost. Pedig az úgy lakott az algyői
+kastélyban, mint a várban, kőkerítések, zárt nehéz tölgyfakapuk
+védték a házat őrséggel, mégis egy éjszaka egyesek szerint húsz,
+mások szerint negyven lovas ember ostrom alá vette a házat,
+elfoglalta s Palásthynak válogatott kínzások között a lelkét vette.
+Ha volt neki – teszi hozzá a mesemondó, mert az volt a
+nevezetessége ennek a Palásthy Jánosnak, hogy bár paraszti sorból
+származott, igen nagy sarcolója volt a népnek. (Ámbátor ugyan talán
+nem is „bár“-t kellene ide leírni, hanem „azért“-et. Mert a
+parasztból lett urat általában rossztermészetűnek tartják. Talán
+azért, mert a paraszti élhetés minden csínyját-bínját ismeri.)
+<span class="pagenum"><a name="Page_230" id=
+"Page_230">-230-</a></span></p>
+<p>De más egyéb dolgokról is szó van olykor. Állítólag egyszer egy
+betyárbanda elevenen megnyúzott egy külföldi kereskedőt, aki
+kocsival igyekezett Szegedről Szabadkára és a Putri nevezetű
+csárdánál a kezükbe került. Mit lehet ma tudni, hogy mi e
+beszédekből az igaz? Annyi bizonyos, hogy sokat beszélnek még ma is
+a Rózsa Sándorról, a Patkó Bandiról, a Bogarakról, különösen az
+Imréről, akiről a nóta is mondja, hogy:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Megáradt a Maros,<br /></span>
+<span class="i0">Nem akar megszállni.<br /></span> <span class=
+"i0">Az a híres Bogár Imre<br /></span> <span class="i0">Átal akar
+szállni.<br /></span></div>
+</div>
+<p class="i0">Azután az árendás zsidóról, akit a tulajdon felesége
+hajával fojtottak meg, a Gracza és Záhony honvédőrnagyok
+megöletéséről, akikért a Lefánti juhászt fel is akasztották, amire
+ezt mondja egy öreg ember, volt pusztai rendőrtiszt:</p>
+<p>– Más a mese, más a valóság. Jártam-keltem abban a dologban én
+is. Furcsa eset az. A világosi fegyverletétel negyvenkilencben
+volt, ez a két ember pedig még az ötvenes évek elején is itt
+csatangolt a határban. Ha menekülni akartak, miért nem mentek odább
+a pusztán, a Duna felé?</p>
+<p>– Hát azt gondolja bátyám, hogy talán bizony azok is…</p>
+<p>– No – vág a szóba – nem mindig mondja ki az ember azt, amit
+gondol. De az már régi igazság, hogy aki a korpa közé keveredik,
+azt megeszik a disznók. <span class="pagenum"><a name="Page_231"
+id="Page_231">-231-</a></span></p>
+<p>Ilyen beszédek vannak, előre-hátra. Kétségtelen, hogy ezekben a
+történetekben máig sincsen világosság és senki se tudja, hogy a
+legendákból mi igaz, mi nem.</p>
+<p>Beszélgetünk erről s mondom, hogy a mesékben talán nagyon is
+rémesre vannak festve az azon idők erkölcsei.</p>
+<p>A hely, ahol tárgyalunk, nagyon alkalmas az ilyen ódon dolgok
+beszéléséhez. A régi szegedi várnak egy darabja. Amikor a felséges
+úr a város fejlesztése céljából ajándékba adta a várat a
+közönségnek, ezt a darabot meghagyták belőle régi idők emlékeül.
+Ezeknek előtte vendéglőt csináltak belőle, de ennek divatja múlt s
+most a városi hivatalnokok egyesülete tartózkodik másfél méteres
+falai között. A vendéglői üzleti vállalkozás reklámot csinált a
+régi épületből, melynek falait még a törökök idején rakták és a
+Rózsa Sándor egykori börtöne gyanánt hirdette. Ez is mese, egy szó
+sem igaz belőle, mert ez a megmaradt épületdarab lóistálló volt
+világéletében. Az igaz, hogy mint ilyen eléggé előkelő volt, mert
+nem közönséges lovak, hanem tiszti lovak laktak benne.</p>
+<p>Éppen erről van szó. Hogy a hazugságok miként mennek át igazság
+gyanánt a köztudatba. Mondom, hogy Rózsa Sándort úgy hirdették,
+mintha a kegyetlenségek kőbe faragott szobra volna. Pedig mondom,
+volt eset rá, hogy a tanyánkat meglátogatták, de az éppen kint
+időzött édesapámhoz be sem mertek menni. Csak az öreg-béres házánál
+jártak s az öreg Dékány József öreg-béres <span class=
+"pagenum"><a name="Page_232" id="Page_232">-232-</a></span>
+óvakodott fel illő kopogtatással a tanyaházba, hogy a Sándor itt
+van ötödmagával, egy zsák zab, néhány kancsó bor s vacsorára
+szalonna meg kenyér kellene. Kaptak is. És éjféltájig Józsefnél
+kancsózván, távoztak, a lelkére kötvén Józsefnek, hogy a
+szívességért a gazdának a köszönetüket tudtul adja.</p>
+<p>Mondom ennélfogva, hogy sok mindenféle mesék vannak a világon.
+Talán abban a világban sem történt minden úgy, ahogy a mostani
+regék beszélik.</p>
+<p>Azt mondja erre egy öreg ember:</p>
+<p>– Hát én meg még kabaréztam is nekik.</p>
+<p>– Kabarézott bátyám?</p>
+<p>– Hát. Akkor ugyan még nem volt kabaré. Hanem mulattam velük,
+ettem-ittam velük s danoltam nekik.</p>
+<p>– S mikor történt ez?</p>
+<p>– Régen. A hatvanas évek elején, még talyigás-szenátor
+koromban.</p>
+<p>Aki beszél, Vékes Sándor, aki negyven évi hivataloskodás után
+ment nyugalomba. Szálas ember még ma is, valamikor nevezetes nótázó
+volt. A szava most is erős, régente pedig a hangja nyomán
+megreszkettek az ablakok.</p>
+<p>A talyigás-szenátorság gúnyszó s nem valami magas hivatalt
+jelent. A városi tanácsnokot annak idején szenátornak nevezték,
+mint latinos világban illett is. A néphumor azután a városi
+kézbesítőket, akik az idéző-cédulákat hordták ki a városházáról
+hivatalos ügyekben a közönségnek: gyalogszenátornak <span class=
+"pagenum"><a name="Page_233" id="Page_233">-233-</a></span> nevezte
+el. Voltak azonban olyan hivatalosak is, akik jártak-keltek.
+Ezeknek hivatalból kidukált egy kétkerekű kocsi, meg egy ló. A
+gyalogszenátor formájára tehát a nép ezekre a talyigás-szenátor
+titulust akasztotta.</p>
+<p>Ilyen minőségében ment tehát Sándor bátyánk ki a csöngölei
+pusztára, hogy valami tizennégy forint körül való adót egy renitens
+magyaron behajtson. A csöngölei puszta jól fent van, egészen
+Félegyháza alatt. Nem is egymaga ment, volt vele egy városi lovas
+pusztázó katona is, bizonyos Ábrahám János. Másfelé az ilyent
+pandurnak nevezték, meg hajdunak, de nálunk csak a gyalogos városi
+katonát mondták hajdunak, míg a lovast pusztázónak hívták. Nem is a
+talyigán ment ki ilyformán Vékes, hanem összefogták a két lovat egy
+rendes kocsiba, feltették a gunyát, a tarisznyát, a puskákat, már
+mint, ahogy az ilyenkor szokásos, megindultak, el is értek oda,
+ahova akartak.</p>
+<p>A tizennégy forintokkal nem sok baj volt, a gazda szó nélkül
+fizette meg az adót és a behajtási költséget. Voltaképpen nem is
+kötözködésből nem fizették a kinvaló népek az adót, hanem a nagy
+távolságok miatt messze volt nekik a város; jobban szerették, ha
+helyükbe mennek a pénzért. Amúgy a bejárást meg nem nagyon
+kívánták. Még ma is él kint a tanyákon olyan öreg ember, aki
+legutoljára negyvennyolcban volt idehaza, akkor sem más egyébért,
+mint hogy beállhasson honvédnek.</p>
+<p>A pénzt tehát fölszedvén, a hivatalos formák <span class=
+"pagenum"><a name="Page_234" id="Page_234">-234-</a></span> szerint
+indultak vissza. Késő délutánra értek ki s a gazda tartóztatta is
+őket, hogy ne menjenek el éjszakára, háljanak ott.</p>
+<p>– De – mondja Sándor bácsi – az abban az időben nem volt
+szokásos. Elviszem a pénzét adóban, azután még ott vendégeskedjek?
+Ez nem járja. Azért van csárda a pusztán, majd odamegyünk s ott
+meghálunk.</p>
+<p>Oda is mentek. A lovakat bekötötték az istállóba, a csárdásné
+meg vacsorát főzött.</p>
+<p>– Valami jó ételt-e? – kérdem, tudván, hogy az öreg úr a régi
+magyar konyhának nagy ismerője s bizonyos hónapokban még a finom
+pulykapecsenyét is eltolja maga elől, azon az alapon, hogy úri
+ember nem eszi meg a pulykát akkor, amikor fészekszagú.</p>
+<p>– Jó ételt? Mit képzel? Csárdában márciusban nincs jó étel, mert
+olyankor nincsen más főznivaló hús, csak a kotlóstyúk. Ez az eset
+pedig éppen március tizenhetedikén történt; onnan tudom, mert
+másnap volt a nevemnapja.</p>
+<p>Hát megették a kotlóstyúkot, megitták a messző borukat, Ábrahám
+János kiment aludni a lovak közé, Vékes pedig lefeküdt a
+vendégszobában. Mert úgy voltak akkor a csárdák berendezve, hogy
+tartoztak vendégszobát tartani arra az esetre, ha valamely kintjáró
+hivatalosra ráesteledik az idő. Az egész napi törődés után jól
+esett az ágy és szívesen hajtotta Vékes álomra a fejét. Mikor úgy
+félszenderben volt, hallott még valami kocsirobogást, de nem sokat
+törődött vele. Bizonyosan utasok <span class="pagenum"><a name=
+"Page_235" id="Page_235">-235-</a></span> jöttek. Azért csárda a
+csárda, hogy a vendégek megszálljanak benne.</p>
+<p>Elaludt. De alig hogy szunnyadt, a csárdásné fölrázta
+álmából.</p>
+<p>– Keljen föl!</p>
+<p>– Miért?</p>
+<p>– Itt vannak a betyárok a kocsmaszobában. Hivatják.</p>
+<p>– Kicsodák?</p>
+<p>Az asszony az ajkára tette a két ujját, ami tudvalevőleg minden
+nyelven annyit jelent, hogy ne szólj szám: nem fáj fejem.</p>
+<p>– Csak öltözzön sebösen, mert baj lösz. Mönjön közibük. Ne várja
+mög, míg érte gyünnek.</p>
+<p>– Hányan vannak?</p>
+<p>– Öten.</p>
+<p>– Hát Ábrahám pusztázó hol van?</p>
+<p>Legyintett a kezével a csárdásné:</p>
+<p>– Elbujt a padláson a szénába.</p>
+<p>– Hát akkor egészen helyben vagyunk, mint Makó – gondolta a
+talyigás-szenátor és öltözködni kezdett. Előbb azonban a kétcsövű
+vadászpuskáját eldugta az ágyba a szalmazsák alá. Pedig nem volt az
+az ember, aki a maga árnyékától megijedt volna. Erről később elég
+bizonyságot tett csendbiztos korában, meg az árvíz idején. De
+akkor…</p>
+<p>– Hát féltem – mondja. – Ha maga az oroszlánszívű Rikárd
+mondaná, hogy ilyen esetben nem tart valamitől, még az is hazudna.
+Ha puskával megyek közibük, már az ajtóból azonnal lelőnek…
+<span class="pagenum"><a name="Page_236" id=
+"Page_236">-236-</a></span> Vagy hát, mondjuk, a legjobb esetben
+lelövök belőlük kettőt. Akkor még mindig marad három. Azonfölül még
+kint is van legalább egy vagy kettő. Mert az csak a nótában van,
+hogy „szolgálóját istrázsára állítsa kend“. Ha öt betyár ivott, egy
+vagy kettő mindig a csárdán kívül maradt józanul. Hát most már
+egymagamban mit csináljak ennyi akasztófavirággal szemben, éjszaka
+a pusztán? Bizony csak féltem. Bizonyság rá, hogy mikor már
+fölöltözve voltam, akkor láttam, hogy a ruhadarabokat fordítva
+szedtem magamra. Akkor újra kellett vetkőződni, meg öltözködni,
+pedig a csárdásné már ugyancsak sürgetett…</p>
+<p>Kiment a betyárok elé.</p>
+<p>– Jó estét adjon az Isten.</p>
+<p>– Adjon az Isten – felelték. – Gyűjjön ide, üljön le.</p>
+<p>Az elbeszélésbe beleszól egy öreges hang:</p>
+<p>– Természetesen e díszes társaságban az elnöki helyre ültették
+kendet?</p>
+<p>Aki közbeszól, az Koncz Antal bátyánk, nyugalmazott gyöngye az
+ország összes archiváriusainak s arról is nevezetes, hogy okosabb
+ember, mint az édesapja volt. Erről kézzelfogható bizonyság az,
+hogy bár negyvennyolcban az apjával együtt állt be katonának s
+együtt mentek neki a branyiszkói hegynek is, az öregje csak káplár
+maradt, ő pedig hadnagyságig vitte s Világos alatt hamarabb
+kibujdokolt az osztrák kéz alól, mint az öreg.</p>
+<p>– Hogy mondja kend? – kérdezi a Sándor bácsi. Az elnöki székbe?
+Hát! Három betyár ült <span class="pagenum"><a name="Page_237" id=
+"Page_237">-237-</a></span> szemközt, kettő meg ezeknek ellenébe,
+ezek közé ültettek. Azután azt mondták, egyek az ételből.</p>
+<p>Mondom: Köszönöm, én már vacsoráztam.</p>
+<p>– De csak ögyön! – mondták. De olyan hangon mondták, hogy sietve
+fogtam bele megint a kotlóstyúk evésibe. Öt kétcsövű puska meg
+keresztben hevert az asztalon.</p>
+<p>Nyilvánvaló, hogy elég csinos asztalteríték mellett kosztolta az
+öreg tyúkot Sándor bátyánk, többi felebarátjával együtt.</p>
+<p>Étel után azt mondja az egyik betyár:</p>
+<p>– Tíz itce bort ide az asztalra.</p>
+<p>– Hát, – mondja Sándor bácsi – most kezdett már kellemetlen
+lenni a dolog. Jól tudjuk, hogy még az úrféle is neveletlen, ha sok
+bort iszik. Hát mi lesz majd most itten a betyárok között?</p>
+<p>Nem is csalódott. Egyik betyár azt mondja neki:</p>
+<p>– Hát az úr vacsora után nem pipázik?</p>
+<p>– De szoktam – feleli a szorongatott Vékes – de a pipám meg a
+dohányom bent maradt a szobában. Majd kihozom.</p>
+<p>Készülődött is, hogy majd kihozza, de az emberek visszanyomták a
+padra.</p>
+<p>– Sohase menjen. Majd kihozza a csárdásné.</p>
+<p>Kihozta az asszony a pipát a zacskóval együtt.</p>
+<p>– Gyönyörű szép pipám volt – beszéli az öreg – tizenöt forintért
+vettem Okernyi kávéstól. Nagy pénz volt abban az időben a tizenöt
+forint. Hát megtömtem, rágyujtottam s kínáltam tovább a
+<span class="pagenum"><a name="Page_238" id=
+"Page_238">-238-</a></span> dohányt. A betyárok szeme rámeredt a
+pipára. Egyszer azután a jobbfelül ülő szomszéd kirántja a
+szájamból a pipát, de olyformán, hogy egy fogam majdnem velement a
+csutorával.</p>
+<p>Azt mondja:</p>
+<p>– De szép pipája van az úrnak.</p>
+<p>Azzal a szájába veszi a pipát és szívja tovább. Birtokba vette,
+a kis késit neki.</p>
+<p>Most csönd volt. Az erőszakoskodás, így nyilvános helyen, a
+többi embernek nem tetszett.</p>
+<p>Akkor azután az előljáró betyár a fegyverekre tette a kezét és
+azt mondta a piparablónak:</p>
+<p>– Te kapcabetyár! Hát így mersz bánni a vendéggel? Hát nem adod
+vissza rögtön azt a pipát? Te kapcabetyár?</p>
+<p>A pusztai csavargó megszégyenülten adta vissza a pipát.</p>
+<p>– Még csak meg sem mertem a csutoráját törülni – mondja Sándor
+bácsi – nehogy sértés történjen. Szívtam tovább.</p>
+<p>A tíz itce bor elfogyott. Az előljáró újból kirendelt tíz itcét
+és azt kérdezte Vékestől:</p>
+<p>– Hát tud-e danolni az úr?</p>
+<p>– Jaj-haj – gondolta Vékes, most kezdődik még csak a cifrája.
+Majd azután következik a kuferces tánc és mit lehet tudni afelől,
+hogy a mestergerendába vagy az én fejembe hajítják-e bele a
+baltát?</p>
+<p>– Danolni tudok – mondta Vékes, amire azt mondták az emberek:
+akkor jó.</p>
+<p>S a kabaré megindult. Tetszettek a nóták. Sándor bácsi a
+harangszóhoz illő hangjával valóságosan <span class=
+"pagenum"><a name="Page_239" id="Page_239">-239-</a></span>
+elkábította az akasztófa jövendő virágait. Természetesen a
+hozzávaló szöveggel. Például:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Mikor Pista betyár
+lett,<br /></span> <span class="i0">Szennyes inget, gatyát
+vett.<br /></span> <span class="i0">Szennyes ingbe,
+gatyába<br /></span> <span class="i0">Becsapott a
+bandába.<br /></span></div>
+</div>
+<p>Ez nagyon tetszett. S fölbátorodva rajta, most már a
+betyárvirtust dicsőítette a következő nóta:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Nem vagyunk mi
+betyárok,<br /></span> <span class="i0">Útonálló
+zsiványok.<br /></span> <span class="i0">Aki szegény, nem
+bántjuk,<br /></span> <span class="i0">A gazdaggal
+tréfálunk.<br /></span></div>
+</div>
+<p>Már beledanoltak a betyárok is s nagy bődüléseikkel rontottak a
+nótán. Közben iszogattak és parancsolták, hogy</p>
+<p>– No még!</p>
+<p>Mondta azután Vékes a régieket sorra:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Kizöldült az erdő fája,
+leveles,<br /></span> <span class="i0">Akinek nincs, csendes tanyát
+ott keres.<br /></span> <span class="i0">Akit otthon vetett ágygyal
+nem várnak,<br /></span> <span class="i0">Minden bokor szállást ád
+a betyárnak.<br /></span></div>
+</div>
+<p>Éjfélt kakukolt az óra, a csárda ajtaja fölnyílt s belépett a
+hatodik betyár, az őr. Nem szólt egy szót sem, csak nyitott
+ajtónál, puskával a kezében, megállt. Erre a bentlevők a fegyverhez
+nyúltak s fölálltak az asztal mellől. Az előljáró betyár egy
+ötvenforintos bankót vetett az asztalra fizetés gyanánt s azt
+mondta Vékesnek: <span class="pagenum"><a name="Page_240" id=
+"Page_240">-240-</a></span></p>
+<p>– Köszönje az úr, hogy jól tudott danolni.</p>
+<p>Ezzel kocsira kaptak s elmentek a sötét éjszakába. Vékes a sok
+izgalom után nem tudott fekvőhelyére térni, kiment a csárda elébe s
+ott járkált a fűvön. Egyszer messziről, az erdő fái közül
+puskadörrenés hallatszott. Ahán! Bizonyosan üldözik őket. Bár
+megfognák valamennyit! Vagy legalább csak azt a betyárt, aki a
+pipát majdnem a fogával együtt kapta ki a szájából.</p>
+<p>Pedig nem így történt. Nem üldözte akkor éjjel őket senki. Hanem
+éppen az a pipás betyár lőtte hasba a vezért, hogy megtorolja a
+sértést, amiért lekapcabetyározta. Testét azután még azon az éjjel
+bevetették a csorda-kútba s másnap a hazatérő Vékes láthatta, amint
+onnan a gulyások kiemelték… <span class="pagenum"><a name=
+"Page_241" id="Page_241">-241-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Egy a nép közül.</h2>
+</div>
+<p>Gyerekkoromban új udvaros került a házhoz. Apám nagyvendéglős
+volt, oda sok udvaros kellett, volt talán négy is. Egy, aki a
+megszállott utasok ruháit takarította, a másik a fahordást meg a
+tüzelést látta el, a harmadik a vendégkocsikat látta el, szedte az
+istállópénzt, árulta a kocsisoknak a szénát, szalmát,
+faggyúgyertyát, a negyedik pedig egyebet sem csinált, csak örökké
+fát vágott. Nem volt abban az időben még a favágóipar úgy
+kifejlődve, mint most. Házi személynek kellett azt végezni. Igy
+azután volt vendégudvaros a Lohndiener, konyhaudvaros a
+Küchenknecht, udvari udvaros a Hofknecht, favágó-udvaros a
+Holzknecht. Mind magyar volt, de azért német nevük is volt, mint
+ahogy a fogadósság mesterszavai leginkább német eredetűek is.</p>
+<p>Ezúttal azonban a legalsóbbrangú udvarosságra, a favágószakmára,
+nem magyar ember került, hanem egy oláh legény, valamelyik
+csanádmegyei faluból. Egy szót sem tudott magyarul, de amúgy
+csinos, fürge, eleven, csak úgy beszélt kifelé az okosság
+<span class="pagenum"><a name="Page_242" id=
+"Page_242">-242-</a></span> a két fekete szeméből. Volt egy pár
+csizmája, talán két rend fehér-ruhája, egy ködmöne, meg egy
+szalmakalapja, amit maga font még otthon. A neve Redzsep Juon, ami
+azt mutatja, hogy nem tiszta oláh volt, hanem valami szerencsés
+beolvadás, talán még a török időkből, mert a neve törökül okos
+embert jelent, olyan okos embert, aki az eszénél fogva tanítani
+tudja a tudatlanabb népet.</p>
+<p>Juon tehát beköltözött favágói helyiségébe s buzgón fogott a
+munkához. Egész nap szólt a fűrész és csattogott a fejsze a
+fás-színben. Rendes táplálkozáshoz jutván, a vékonyka legény
+emberesedni kezdett s az arca színre kapott. Egyéb átváltozásokon
+is kezdett keresztülmenni. Irni tudott, papírt vett tehát, azt
+összevarrta könyvbe s bele irkálta a magyar szavakat, amiket
+hallott. Azután pénzt kért ki a fizetéséből.</p>
+<p>– Ruhára kell?</p>
+<p>– Nem, – mondta János (mert a Juon is átalakult), – a ruha ráér.
+Könyvet vásárolok.</p>
+<p>A kisváros egyetlen könyvkereskedésében román-magyar szótárt
+vásárolt János s este az istállóban, a kocsisok között, a falra
+hosszában felragasztott faggyúgyertya fényénél János tanult.
+Tréfálták, nevették, gúnyolták érte, János ilyenkor felnézett a
+könyvből s csökönyösen, határozottan mondta: magyarul akarok tudni.
+Bún akarok tudni magyarul.</p>
+<p>Nem telt bele sok idő, János már a második könyvet vette meg a
+Gaál és Gömöry boltjában. Ezúttal már magyar-német szótárt. Mert
+„németül is akarok tudni“. Nyelvtan nem kellett neki, a szótárak
+<span class="pagenum"><a name="Page_243" id=
+"Page_243">-243-</a></span> segítségével haladt előre, ritka szép
+gyorsasággal.</p>
+<p>A nép embereiben néha különös nyelvérzékek lakoznak. Ismertem
+Novibazárban egy Szimó nevű délszláv legénykét, aki félig segédje,
+félig szolgája volt annak a vállalkozónak, aki a zászlóaljunknak az
+élelmiszert szállította. Érintkezésünk volt vele naponta, mert ő
+porciózta ki a szakácsoknak a főznivalót. A Szimkó beszélt minden
+balkáni nyelven s egyformán tárgyalt a német számvevőőrmesterekkel
+meg a magyar napos-káplárokkal. Egy évi lentlét után híre jött,
+hogy megyünk haza, a helyünkbe egy zászlóalj jön a
+harminchetesektől. Mondtuk is a Szimkónak: no Szimkó, jönnek az
+oláhok, azokkal majd hogyan beszélsz? A Szimkó nevette: Majd
+megtanulom én azt két hét alatt. Mondtuk: jól beszélsz Szimkó, egy
+esztendő alatt sem tanulod meg, nehéz az nagyon, oláhul dunyezózni.
+De Szimkó csak nevette: ahogy a magukét megtanultam, úgy megtanulom
+azt is. A magukét is két hét alatt tanultam meg. Hát csakugyan a
+dolog nem tréfa, de úgy történt. A harminchetes zászlóalj a
+felváltás napja előtt valami három héttel előre küldött egy kis
+csapatot, hogy tájékozódjon a szolgálati viszonyok felől. Leginkább
+útszolgálat volt ott, amit a berlini szerződés szerint hivatalosan
+úgy neveztek, hogy a Boszniából és Hercegovinából Törökországba
+vezető kereskedelmi utak biztosítása. Derék albán testvéreink
+ugyanis ugyancsak betyárok szoktak lenni és azoknak az uralma alól
+kellett fölszabadítani az utakat. Azért jött le tehát <span class=
+"pagenum"><a name="Page_244" id="Page_244">-244-</a></span>
+előljáróban egy kápláralja fiatal oláh, hogy ezeket az utakat
+megismerjék, mert rendes térkép nem is volt még csinálva abban az
+időben a tájékról. Hát leérkezett a húsz rumuny és az ételükhöz
+való holmit szintén a Szimkó porciózta ki nekik. A Szimkó az első
+napon hallgatag nézte a lassújárású, nehéz embereket, de másnap már
+kezdett beszélgetni velük. Az „ungye masina, pringye lumine“
+alapján hamar megtalálta az albán-oláh kapcsolatot s nem telt bele
+két hét: a Szimkó beszélt oláhul.</p>
+<p>Igaz ugyan, hogy a közönséges beszédben ehhez a tudományhoz
+két-háromszáz szónak az ismereténél több nem kell, de mégis csak
+érdekes ez a dolog, mikor nyilvánvaló, hogy az iskoláinkban nyolc
+esztendőn át tanítják a gyerekeket bizonyos idegen nyelvekre és a
+gyerek még sem tud azon a nyelven beszélni. Míg a Szimkó két hét
+alatt dunnyezózott oláhul minden javított és bővített mondattan
+nélkül.</p>
+<p>Ez olyan dolog, hogy egészen ráillik a Mikszáth-féle elméletre,
+hogy az ember egy esztendei tanulás után egész rendesen
+belegyakorolhatja magát az egérfogás tudományába, de a macska ezt
+már hat hetes korában is érti.</p>
+<p>Amilyen volt a Szimkó odalent a nagy kopár sziklák között, olyan
+volt idehaza Juon Redzsep a lapos és tág mezőkön a nyelvi tudások
+állapotában. Ha már Redzsep valaki, akkor annak muszáj okosnak
+lenni. Miért? Ki tudná megmondani? Talán a titokzatos hetes számnak
+van ehhez köze, mert a redzsep arabul meg a hold járása szerint
+számított <span class="pagenum"><a name="Page_245" id=
+"Page_245">-245-</a></span> esztendőnek a hetedik hónapját jelenti.
+S a hetedik hónapban született gyerekek táltosok szoktak lenni, így
+van ez a magyar hitben is…</p>
+<p>Egyébként az ördög bánja ezeket a babonákat: csak a tényeket
+állapítsuk meg. A tény pedig az, hogy Juon példátlanul nagy
+hirtelenséggel megtanult magyarul és németül az istállók
+faggyúgyertyái mellett a könyveiből.</p>
+<p>Azután egyelőre nem tudom, hogy mi történt Juonnal. Mi haza
+kerültünk apámékkal a szelíd kisvárosból az urbsba s az onnan való
+többi emlékek között elfeledtem Redzsep Juont is.</p>
+<p>Évek multán, ahogy itthon az „Európa“ nevű vendégfogadó előtt
+elmegyek, a bejárat lépcsőjéről rám szól valaki örvendező
+hangon.</p>
+<p>– Jó reggelt kívánok, ifjúr.</p>
+<p>Föltekintek. Egy tekintélyes férfiú állott a lépcső legmagasabb
+fokán. Kék uniformis a testén, aranyos tengernagyi sapka a fejében:
+ez a portás. És ez a Juon Redzsep.</p>
+<p>No ezen a találkozáson igen megörültünk és ez jó volt. Valóban,
+mily kevés ember van, aki a neki tett szívességekre emlékezik s
+lám, Juon emlékezett arra, előkelő portási mivoltában arra az
+időre, amikor a magavágott fákkal hajnalonkint a gyerekszoba
+kályhájába begyújtott, emlékezett a gyerekre, aki a lompos oláh
+ködmönéért nem nevette ki s aki vele a fényesen kivilágított
+istállók sarkában, német tanulmánya közepette, a derdidasz
+rejtelmei felől tanácskozott.</p>
+<p>No azután megint multak az idők és az évek <span class=
+"pagenum"><a name="Page_246" id="Page_246">-246-</a></span>
+suhantak egymásután. Juon Redzsepet megint csak elfeledtem. A sors
+esztendőkön átal az ország határain kívül vetett. Valóban egyéb
+gondom is volt, semhogy azon tépelődjek: mi van most Juonnal.
+Teljesen és végképpen elfeledtem a kint való életben.</p>
+<p>Néhány év multával a sors megint hazahozott. Pár évig
+legénykedtem még és sokszor megfordultam az „Európa“ nevű
+vendégfogadóban, de Juont már nem találtam ott. Gondoltam:
+alighanem elveszett, eltünt – talán mint afféle törekvő ember,
+kiment Amerikába szerencsét próbálni. Megint csak kitörültem Juont
+az emlékezetemből. De azután amidőn jegyben jártam s hivatalos
+voltam a jövendő ipam asztalához baráti vacsorákra, egy alkalommal,
+ahogy a konyhán mennék keresztül – mert a régi magyar házaknál a
+szobába a konyhán keresztül vezetett az út és a ház asszonyai,
+leányai ott voltak találhatók, nem pedig a szalónban sláfrokkban –
+hát ott a konyha sarkából rám szól valaki:</p>
+<p>– Jó estét kivánok, ifjúr!</p>
+<p>Ránézek a közbeszólóra: hát ez Juon Redzsep.</p>
+<p>No ennek megint örültünk.</p>
+<p>Kérdezem ezután a szobában, hogy miként kerül ide a konyhába
+Juon Redzsep?</p>
+<p>Mondják, hogy nincsen ott a konyhában semmiféle Juon
+Redzsep.</p>
+<p>Mondom, hát már hogyne volna ott, mikor ismerem. Favágó-udvaros
+volt az apámnál, azután meg portás az Európa-fogadóban.</p>
+<p>Mondják, hogy az lehetetlenség, amiket beszélek. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_247" id="Page_247">-247-</a></span> Mert
+aki férfi a konyhában van, az sohasem volt oláh, hanem magyar
+ember, a neve: Regyep János. A foglalkozására nézve esernyőművész
+és az ura a szakácsnőnek. A szakácsnő külön lakik és a János azért
+szokott esténkint eljárni, hogy hazakisérje az asszonyát. Ha marad
+ki valami étel: kap vacsorát is, mert igen rendes egy pár és Regyep
+a házbeli esernyőket ingyen szokta reparálni.</p>
+<p>Elhallgattam, gondolván, hogy miért rontsam egy kiképzett és
+alkalmas esernyőművész tekintélyét. Tőlem művészkedhetik a világ
+végezetéig esernyői tekintetekben. Nem is szóltam azután erről
+többet.</p>
+<p>Később is láttam azután Juont a konyhában néhányszor, de azt is
+hallottam, hogy nem valami jól élnek. Az asszony idősebb volt, mint
+a férfi és féltékenykedésekkel gyötörte a csinos Jánost. Alighanem
+talán el is váltak, az asszony a szolgálattal felköszönt, elment s
+ezután ismét nem hallottam semmit Jánosról.</p>
+<p>Egyszer kint a tanyák között megyek az úton, gyalog, igyekezvén
+valahova az apostolok lovain. Hétköznap, ha nincsen valamerre a
+környéken hetivásár, néptelenek ezek az utak, mert mindenki a
+földeken dolgozik. Már messziről látni, hogy jön szemközt egy
+ember, nem tanyai, mert pantallóban van, meg keménykalapban, a
+hátán nagy batyu és sokféle ligő-lógó holmi. Miféle gyalogkereskedő
+lehet ez? Mert nem igen járnak így a tanyák közt. Gyűrűs zsidó már
+régen nincsen ezen a tájon, az olajkáros is kiveszett, sőt az
+ablakostót, meg a <span class="pagenum"><a name="Page_248" id=
+"Page_248">-248-</a></span> drótostót is ritkaságszámba megy. Az
+edényféle elég olcsó, nem igen drótoztatják már, ha eltörik,
+kivetik a szemétre s újat vesznek. Ha ablak törik ki, vásárolnak
+hozzá üveget, meg kittet a városban s beablakozzák maguk. Még a
+tanyai boltban is lehet kapni ablaküveget, olyan aprókat, amilyen a
+tanyákon szokott lenni. Jó az oda, mert úgyszólván csak télen
+tartózkodnak a szobában, meg éjszaka, amikor tudvalevőleg nem
+túlságosan sok szükség van ablakra.</p>
+<p>Szóval hát kiféle lehet ez a kereskedelmi vándor? Rongyszedő nem
+lehet, mert a tanyán nincs rongy, ott minnenféle elszakadt gunyát
+felhasználnak valamire. Kötöző-madzag lesz belőle a karózott
+gyümölcsfához, vagy bél a legrégibbfajta világítóeszközhöz, a
+tatarhoz, vagy pedig a felhasogatott rongy-szalagokat egymás végébe
+varrják s van hozzá értő mester, aki ezekből a rongyokból lóravaló
+pokrócot, meg ágyravaló terítőt sző. Kiféle hát ez a
+gyalogvigéc?</p>
+<p>Mikor közelre ér, megemeli a keménykalapot és örvendező hangon
+kiáltja:</p>
+<p>– Jónapot kivánok!</p>
+<p>Hát a Juon volt. Hátán esernyők, meg különféle sétálós órák,
+kakukos, meg nem kakukos, azután viaszkos vászonban olcsó amerikai
+csengetyűs-órák.</p>
+<p>– Hát maga?</p>
+<p>– Hát így – mondja. – Járom a tanyákat. Esernyőt reparálok, órát
+javítok, meg árulok is.</p>
+<p>– Azután meg lehet ebből élni? <span class="pagenum"><a name=
+"Page_249" id="Page_249">-249-</a></span></p>
+<p>– Meg – mondta bizalmasan. – Csak bánni kell tudni a néppel. Nem
+szabad semmit sem magasra taksálni. Becsületes munkát kell
+végezni.</p>
+<p>– De gyalogolni sokat kell, úgy-e? Nem nehéz a cókmók a
+hátán?</p>
+<p>Nevetett.</p>
+<p>– Kicsit nehéz, – mondta – de ez nem lehet másként. Nekem pénz
+kell, mert én önálló akarok lenni.</p>
+<p>– Miféle önálló? Önálló esernyőművész?</p>
+<p>– Nem – mondta ugyanazzal a határozottsággal, amint mondta
+egykor az istállóban: én tudni akarok németül, én bún akarok
+németül tudni – én önálló órásmester akarok lenni.</p>
+<p>Elkezeltünk, sok szerencsét kívánva a derék, törekvő embernek.
+Azután megint nem hallottam felőle jóideig. De egyszer bent a
+városban az utcán járván, egy kis boltajtó fölött látom a friss
+cégtáblát: Regyep János órásmester. Elvállal mindennemű javítást,
+pontosan és olcsón.</p>
+<p>Hát csakugyan ez is a Juon volt.</p>
+<p>De nem telt bele sok idő, a kis bolt eltünt. Nem gondolom, hogy
+meghalt volna Juon, vagy letört volna. Hanem inkább előbbre ment.
+Nem tudom biztosan, de úgy vélem, hogy még találkozni fogok az
+életben a Juonnal. Hogy gyárigazgató lesz-e vagy bányatulajdonos,
+halászati bérlő-e vagy villamtechnikus, az nem tudható. De annyi
+bizonyos, ha akármiféle foglalkozásban lesz, a munkáját mindig
+<i>bún</i> fogja elvégezni.</p>
+<p>Mert mégis csak ez a fődolog. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_250" id="Page_250">-250-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Mezei dolgok réti emberekről.</h2>
+</div>
+<p>Ami a réteket illetné, rétek ma már csak imitt-amott találhatók,
+amik vannak, azok sem az igaziak. Kicsik már és vékonyak, mert az
+ember elfogta a víztől a réteket különböző furfangokkal. A víz
+hatalmas volt és terjeszkedő. Nyár közepén, szárazság idején
+megvonult a mederbe, hogy messziről nézve bárki azt hihette volna,
+hogy ha jól nekiszalad, át is ugorhatná: a víz ilyenkor gyermekies
+álmokat alszik. Más időben földuzzadt és elhatalmasodott, a partra
+kilépett és tovább legelt. Kiment a rétbe, rokonait, az elhagyott
+mocsarakat új vízzel köszöntötte, körülölelte a nádasokat, megmosta
+tocsogó, apró hullámaival a fák törzseit és rejtelmes, titokzatos
+csendű vízi életet csinált a sumárok, morotvák, erdők messzi
+tájain. Utját nem állta más, csak a magaslatok, amik maguktól
+voltak ott, ahol voltak, mert nem vitte őket oda senki. Úgy álltak
+ott, ahogy időtlen idők előtte odatétettek menybéli hatalmak által
+s ezek ellen küzdeni valamit merne-e bárki is? Nem mertek az
+emberek, inkább tökéletesen bele voltak állapodva, hogy
+<span class="pagenum"><a name="Page_251" id=
+"Page_251">-251-</a></span> úgy helyes minden, ahogy van, hogy a
+víznek maradjon hatalma, de annak a határát magának a földnek a
+tulajdon hatalma szabja meg. Igy volt ez sok ideig, mígnem a föld
+hatalmát a földtől elvette az ember és harcba állott a vízi
+világgal. Az embernek kevés volt a föld és sok volt a víz, próbálta
+tehát, hogy elvegyen ennek a birodalmából valamit. Mint a
+pusztaszéli nem egyeneslelkű ember, aki évente el-elszánt a
+szomszéd földjéből egy-egy barázdát, azonformán lépésről-lépésre
+próbálgatták elvenni a víz birodalmát. Sáncokat emeltek elibe,
+előbb csak a kisded nyúlgátakat, amiket nem azért neveznek
+nyúlgátaknak, mintha nyulak volnának, hanem azért, mert nyúlnak,
+azután azokat a nagyobb sáncokat, amiket ma már csak
+alvótöltéseknek hívnak, végezetül pedig amazon nagy, földből
+készült óriási kígyókat, amelyek a vizek mentén mint várfalak
+haladnak s amiknek a tetejéről, ha kocsival lefordul az ember,
+tökéletesen biztos lehet afelől, hogy sehova máshova nem hull,
+hanem egyenesen a jólelkű angyalok szelíd ölébe esik. No így
+elvették a víztől a hatalmát, valóságosan elvették az uradalmát, a
+birodalmát, a királyságát, nem maradt meg belőle semmi. Rétjei
+elfoglaltattak. Elveszett réti hala, vizi madara, a víz
+összezsugorodott, ma semminek sem hívják, gúnyosan úgy nevezik:
+vizecske s régi ereje elől néma rettegéssel csak akkor menekül a
+hatalmas ember, amikor a lázadó vizecske zavaros hullámait messze a
+partokon túl eleven halál gyanánt minden élőkre kiveti.</p>
+<p>Mondhatnánk ugyan erre a beszédre Tóth Suhajda <span class=
+"pagenum"><a name="Page_252" id="Page_252">-252-</a></span>
+Sándorral egyetértőleg azt is, hogy nem igaz ebből a beszédből
+semmi, mert két vége van a beszédbeli botoknak is és éppen az
+ellenkezőjét is lehetne mindezeknek gondolni. Ez teljességgel igaz,
+de éppen ezért nyilvánvalóan áll Vecsernyés Mihály elmélkedése is,
+amely szerint szükséges az, hogy a szó ne egyezzen. Mert ha
+nincsenek egymással ellenkező észjárások és a szavak olyképpen
+egyeznek, hogy mindenki egyformán gondolkozik, akkor apránkint
+elfelejtünk beszélni.</p>
+<p>De annyi mégis mindenképpen igaz, hogy elvesztek a nagy rétek,
+amiken régente különös emberek éltek. Itt-ott ugyan maradt ilyen
+erdős és nádas réti táj, a fák ezen erdőkben már mind óriások.
+Rejtélyes sűrűségek vannak itt. Vadul nő bennük a kék szeder, amely
+olyan, mintha lábai volnának, magátul halad és iszalagos
+folyondárjaival maga is erdő az erdőben. Öreg fák korhatag
+belsejében akkorák az üregek, hogy el lehetne bennük laknia annak,
+akinek más barlangot nem adott a sorsa. Aki úgy élt, mint a remete;
+voltaképpen nem is mások ezek, mint a remeteség maradványai. Honnan
+kerültek, miként támadtak, azt nem tudni. De éltek, elbújva a
+világtól, a réti erdőkben, ahol nem kereste őket senki, nem is
+bántottak semmit. Csak éppen annyit, amennyi a megélhetéshez
+kellett. Valami gunyhót tákolt össze magának, csinált magának
+tapogató-szerszámot, amivel a csekély vízben a halat foghatta,
+tőrrel megfogta a madarat, ha kellett, némely fogását arravetődő
+paraszti vadásznál, halászembereknél elcserélte sóra, dohányra.
+<span class="pagenum"><a name="Page_253" id=
+"Page_253">-253-</a></span> Azután így élt, amíg bírt, ha meghalt,
+sem törődött vele senki, testét a tavaszi kiöntés vize elsodorta a
+folyóba, a nagy temetőbe. Vagy úgy lehet, ha vackát üresen
+találták, hogy nem is halt meg, csak elvándorolt. Megunta a vidéket
+és más tájra ment, mert az ilyen magános életet élők nagyon
+szeretik a kódorgást. Minden holmija elfér egy tarisznyában,
+főzőedénye egy bogrács vagy az se, hanem csak egy csupor; ennyi
+holmival könnyű új lakást keresni.</p>
+<p>Nem lehet megmondani, hogy mi viheti az ilyen elhagyatott,
+magános és kietlen életre az embereket. A régi réti halász, meg a
+vadászó ember nagyon megszokta a kint való tanyázást, lehet azután,
+hogy a felesége elhalt vagy elhagyta vagy a családja elpusztult,
+ilyenkor azután kivette magát a rét rejtelmes világába végképpen,
+télre és nyárra egyaránt. A másikat talán a lelkiismeret üldözte
+oda, mint Káint a bűne. Az ötvenes években az algyevi rétségeken
+volt egy ilyen magának való ember, aki egy ladikban élt, azt
+húzta-tologatta a sekélyes parti vizeken ide-oda a nád között.
+Öregek beszélték, hogy az örökös vízben való járástól olyan
+fényesre vált a bőr a lábszárán, mint a halé. Ennek a sorsáról
+annyi tudatik, hogy a német világban a zsandárok valami cserkészés
+alkalmával agyonlőtték. (Adjon az Isten neki örök nyugodalmat.) Hát
+mi viszi az ilyen embereket az ilyen életbe? De néha csodálatos
+lakásoknak csodálatos lakója akad. Volt már úgy, hogy családos
+embert is találtak, olyant, aki egy mindenkitől elhagyott
+fakunyhóban <span class="pagenum"><a name="Page_254" id=
+"Page_254">-254-</a></span> húzta meg magát. Valaha superok laktak
+ott, apróbb hajókat csináltak, csónakokat barkácsoltak, azok
+készítettek oda rossz deszkadarabokból egy gulibaformát. Azután
+elmentek onnan, mert nemcsak a nagy halak eszik meg a kis halakat,
+hanem a nagy hajók is a kis hajókat. Elmentek hát a superok,
+otthagyták üresen a gulibát. Azután ment arra vándorlásában a
+bujdosó ember, az asszony, meg a gyerek, akik fölfogták lakásnak a
+faházat és éltek benne abból, amit a réti növény meg a víz adott.
+Éltek, községet, rokont, szomszédot nem ismerve, nem tartozva
+senkihez és semmihez, az ember halászott, a gyerek madártojások
+után kutatott a nádasban, az asszony csinálta az ételt. Mert a
+tojást meg lehet a szabad tűzön is sütni, ha előbb sárba rakják s
+úgy vetik a tűzbe, valamint a kenyértésztát meg lehet sütni a
+melegített kövön, ha előbb alkalmas födőt készítenek hozzá az
+égetett sárból. Igy laktak ott, amíg el nem takarodtak, hogy máshol
+verhessenek tanyát. De nem igen lehet már, mert kihal a rét, elvesz
+az erdő, elhagyott gulibák összeomlanak. Van azután olyan magának
+való ember is, aki hajóban lakik. A hajó valamikor, régebben,
+összeütközött egy másik hajóval, azóta a partszélen hever és pör
+alatt áll. Hogy ki nyeri meg a pört, az nem tudatik, de a hajó
+szépen megsüppedt a fövényben, ha a víz kilép a partra, csak az a
+kis ház látszik ki belőle, amelyben a kormányos lakott. Hát ebbe
+beleköltözött egy bujdosó ember s lakja télen-nyáron. Ez arról
+nevezetes, hogy ha segítségkiáltást <span class="pagenum"><a name=
+"Page_255" id="Page_255">-255-</a></span> hall, fuldoklót menteni
+rögtön odasiet, továbbá, hogy olykor deákul beszélget önmagával,
+mert valaha kispap volt. Élete egyéb regényeit azonban, mint valami
+koporsó zárja magába az elsülyedt hajó.</p>
+<p>… Réti megbúvó ember, amint az erdőben kutatott és járt a
+szederbokrok sűrűjében napi élelme után, a bozótból panaszos, síró
+gyerekhangot hallott. Ment utána s ijedten hallgatta. Mi hoz ide
+gyermeket az elhagyatott, a világtól elszakadt útjába? De csak
+kereste s meg is találta a bokrok aljában, már félig aléltan
+elterülve. Valami úriforma gyerek, úgy valahogy négy esztendő
+körül. Nem lehet más a története, minthogy hazulról elcsatangolt,
+lepkét kergetve játszadozott, azután valamerre talán kutyák
+riasztották meg, menekült előlük, végül az erdőbe jutott s itt
+eltévedt végképpen. Éhségében az epret kezdte szedni, de aztán
+elfáradt, föl-fölbukott az indákban, kezét, arcát a tüskék
+kisebezték, azután már nem bírt továbbmenni, nem is tudta merre,
+hát leroskadt s miután anyuskáját hiába kiáltozta volna, már csak
+aléltan nyöszörgött. Az ember, aki a társadalomból önként kizárta
+magát, megdöbbenve nézett a különös leletre és sietve emelte
+karjába a gyermeket. A kis fiú nem rémüldözött, a gyermekszem a
+bozontos, koldusforma emberben meglátta a megmentőt s a nyakába
+akasztotta a karját. A réti lakó szíve megdobbant, mert előle még a
+kivert kuvasz eb is futni szokott.</p>
+<p>Kérdezte aztán, hogy hogy hívják. Hát Józsinak. Aztán hol
+laknak. Hát egy házban. Aztán merre? Hát azt már nem tudta, csak
+mutogatott erre, <span class="pagenum"><a name="Page_256" id=
+"Page_256">-256-</a></span> arra, – óh, kis bolondom, – mormogta az
+ember – ha te nem tudod, én hogy tudjam?</p>
+<p>A gyermek már egy éjjelt az erdőben töltött, mert délután
+szaladt el a mezőn a pillangó után: fáradt volt és tűzben égett. Az
+ember vitte a gunyhója felé, az erdőt elhagyta, a nádas vizében
+lépdelt tovább s vigyázott, hogy a sás levele a gyerek arcát meg ne
+vagdossa. A gunyhóban leültette a vacokra s adott neki, amije volt,
+vizet, epret, vadalmát, szedett papsajtot, aztán tüzet rakott a
+nádtövekből és tojást is sütött. Közben nem győzte a gyermeket
+nézni, amint eszik, mert jól esett neki az étel s vadalmát meg
+papsajtot bizonyosan nem evett még. A gyerek aztán fáradtan
+lehúnyta szemeit és elnyúlt a vackon. Az ember a kabátját terítette
+rá s a gunyhó előtt nádat vetett a tűzre, hogy a füst távoltartsa a
+szúnyogokat. Igy ült a tűz mellett, virrasztott s olykor nézte a
+gyermeket, kinek hálótermébe a nagy lakoma után lámpa gyanánt a
+kelő hold bevilágított.</p>
+<p>Ráért gondolkozni a holdas éjben a réti ember, hogy a gyermekkel
+mitévő legyen. Bármennyire rettegett is attól, hogy emberek közé
+menjen, reggel útnak kell vele eredni, az bizonyos. Aminthogy
+hajnalban levette a gyermekről a foszladozó takaróruhát,
+felköltötte a fiút, kínálta megint eperrel, aztán a karjára vette s
+vitte a nádas vizéből kifelé.</p>
+<p>Valamerre menni kell vele. S a nád szélére érve, megállt, hogy
+gondolkozzon, hova és merre vigye. Ekkor az erdőből emberi alakok
+tünedeztek elő és kiáltás hallatszott: <span class=
+"pagenum"><a name="Page_257" id="Page_257">-257-</a></span></p>
+<p>– Megállj!</p>
+<p>Ugyancsak eldörrent egy puska is.</p>
+<p>Most asszonyi sikoltás szólt:</p>
+<p>– Ne lőjjenek, ne lőjjenek!</p>
+<p>A gyermek szíve pedig repdesni kezdett örömében s a csavargó
+karjáról a maga karját nyujtva amarra, kiáltozott:</p>
+<p>– Anyuskám, anyuskám!</p>
+<p>A réti ember letette a gyermeket a földre s megvárta, amíg
+amazok közelednek. Közben a lábát nézte, amelyet sörét ért s
+vérezni kezdett.</p>
+<p>Jöttek vagy hatan, a gyermek apja, anyja s néhány béresforma
+puskás. A gyermek az anyjához futott. Az apja lihegve mondta:</p>
+<p>– Azt hittük, rabló cigányok vitték el. Már tegnap óta
+keressük.</p>
+<p>– Nem, – felelte a réti ember – nem rabolták el. Elkódorgott.
+Tegnap estefelé találtam meg az erdőben. Már alig volt benne
+élet.</p>
+<p>A gyermek anyja, boldogan szorítván magához a kicsit, rémüldözve
+nézte az elhagyatott embert, bozontos haját, rongyos ruháját.</p>
+<p>– Kicsoda maga? – kérdezte.</p>
+<p>Az ember oda sem nézett, csak kurtán mondta:</p>
+<p>– Csavargó.</p>
+<p>A gyermek apja azonban ismerte a réti embert. Tudta, hogy nem
+az.</p>
+<p>– Réti ember, – mondta neki – miért él ilyen életet? Jöjjön
+közénk, adok én rendes foglalkozást magának. Maga megmentette a
+gyermek életét, mi hálával tartozunk… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_258" id="Page_258">-258-</a></span></p>
+<p>A réti ember szemközt nézte a gyermek apját. Véres lábára
+mutatva, szólt:</p>
+<p>– A hálát már megkaptam a puskából előbb.</p>
+<p>Megdöbbenve néztek oda mindenek. A gyermek apja szinte
+siránkozva mondta:</p>
+<p>– Nem akartuk, lélekre mondom, hogy nem akartuk. De annál inkább
+jöjjön velünk, a sebet gyógyítani kell.</p>
+<p>A réti ember mosolygott egy kicsit s a fejét rázta:</p>
+<p>– Majd rágok rá – felelt – egy kis sóskalevelet.</p>
+<p>A szeme még a gyermekre tévedt egy pillanatra. Megfordult és
+szétnyitván maga előtt a náderdőt, birodalmába lépett vissza. Abba
+az életbe, amely szomorú, rideg, nyomorult és elhagyatott, de ahol
+nem parancsol senki más, csak az egyedül hatalmas Isten.
+<span class="pagenum"><a name="Page_259" id=
+"Page_259">-259-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Ló nem való korcsmaszobába.</h2>
+</div>
+<p>Kint a mezőkön úgy szokás az, hogy szombaton délután megszünik a
+földben való munka. A szőlőben, a gyümölcsösben sem dolgoznak. A
+szombat délután már valahogy beletartozik a vasárnapba, mert akkor
+már a rávaló készülődések folynak. Az udvart felsöprik, hogy az
+ünnepre tiszta legyen. Az asszonyok meszelnek. Az alföldi tanyák
+azért olyan fehérek mindig, mert a faláról szombaton délután
+eltüntetik azt a piszkot, ami esetleg a héten át rákerült. A lányok
+vasalnak, kötőt, fejkendőt, pántlikát, hogy másnapra készen
+álljanak. Az ember széjjelnéz a szerszámai között, ami hibás, azt
+kijavítja, a baltát, metszőollót megköszörüli s dohányt vág, ha van
+miből.</p>
+<p>Ha mindezzel megvan s még sincsen este, elmegy a korcsmába, szót
+érteni. Ott találkoznak többen, hogy megcsinálhassák a hétvégi
+beszélgetést: kinek milyen sora volt az eltelt hatodfél nap alatt,
+ki mit dolgozott s mibe akar a jövő héten kezdeni. Ez azért is jó,
+mert itt tanácsokat lehet kérni és adni a dolgok mibenléte felől.
+Az egyik ember többet tud, mint a másik, ez onnan van. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_260" id="Page_260">-260-</a></span></p>
+<p>Ilyképpen a jelen esetben is öt-hat pusztaszéli ember találkozik
+a mezei bormérésben egy-egy pohár ital mellett. Kisebb fajta gazda,
+különösen ha szőlője nincsen, otthon nem tart bort s így egy héten
+egy pohár jól esik, ha még olyan rossz is. Amint hogy az ilyen
+helyeken jó bor ritkán szokott lenni.</p>
+<p>Hát beszélgetnek. Látszik különben az ablakon, hogy jön Csúzi
+András is. Csúzi egy kissé távolosabbra lakik, lóháton jön
+ennélfogva. Nem valami díszesen ugyan, hanem csak úgy, mint
+szombaton délután szokás. Csak úgy – a kötőfék szára a ló szájában,
+nyereg gyanánt pedig valamely régi, szétszakadt subának a darabja
+van a hátára kötve. De jó ez így is, mert András úgy sem akar itt
+parádés lófuttatást csinálni.</p>
+<p>Megérkezik. Van valami sövény a csárda előtt, a lovat ahoz köti,
+ő maga belép. Jó szívvel fogadják, mert András aféle jókedvű,
+tréfálkozó ember, amúgy meg esze is van neki. A korcsmáltató oda
+viszi neki a borát az asztalhoz.</p>
+<p>– Igyék kend – biztatják. – Hiszen van kendnél pénz bűven.</p>
+<p>– Az ám, – mondja Csúzi – helye van bűven, de pénz nem nagyon.
+Vasárnap váltottam föl egy tízfilléröst, azután már csak
+imitt-amott van belőle valami.</p>
+<p>No így nevetgélnek s beszélnek mindenféle bolondságokat
+előre-hátra. Tréfáikban, adomáikban nem sok változatosság
+foglaltatik, körülbelül mindig ugyanazokat mondják el, de úgy kell
+annak lenni, <span class="pagenum"><a name="Page_261" id=
+"Page_261">-261-</a></span> hogy vagy elfelejtik egyik hétről a
+másikra, vagy pedig el sem felejtik, de mégis nevetnek rajta, ha
+újra hallják. Ha valami fölvevős kártyát játszanak és a fölvevőnek
+nem sikerül a színre való vágás, akkor azt mondja:</p>
+<p>– Ez bevágott a színbe! – S csendesen utána teszi: – De a fás
+színbe!</p>
+<p>Ez „hallhatatlan“ jó mondás. Egy-egy játék ideje alatt tízszer
+is mondják és mindig olyan jókat lehet rajta nevetni, hogy „szinte
+mögfájdul az embörnek bele a haskérge“. Ilyen egyszerű dolgok
+történnek és ez a mulatság. El sem lehetne gondolni, hogy az
+ilyesmiből veszekedés is támadhat. Pedig igen. Például: Csúzi
+András leteszi a pénzt a borért az asztalra és azt mondja:</p>
+<p>– No én már elmék.</p>
+<p>Tartóztatják, hogy ne menjen el. Maradjon még egy fél
+literre.</p>
+<p>– Maradjék kend, nem öszik mög a kutyák a tanyát.</p>
+<p>– Majd mögönnék, – véli Csúzi – ha mind a négy sarka szalonnával
+volna bekenve.</p>
+<p>De azért nem akar maradni, hiába szólnak újból neki.</p>
+<p>– Vár az asszony – mondja, hogy a távozáshoz valami okot
+adhasson.</p>
+<p>Ezzel azonban nem sokat ért el. Azt felelik vissza nagy
+egyértelműséggel, hogy hát hadd várjon az asszony. Nem akar itt úgy
+sem senki eléjféledni, egy óra hosszat pedig várhat még az asszony,
+azért nem dől össze a világ. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_262" id="Page_262">-262-</a></span></p>
+<p>– Nono – mondja András, mert elvégre a tekintély abban is
+fentartandó, hogy nem az asszony viseli otthon a kalapot. – Hanem –
+teszi hozzá kis vártatva – szél van, a ló mög ide van kötve a
+sövényhöz.</p>
+<p>Csúzi azt hiszi, hogy ezzel az érvvel már csakugyan hat a
+többire. Azonban nem egészen így van a dolog. Mert bár csakugyan
+esti szél van s a ló kint van a szélben s nem azért dolgozott a ló
+egész héten át, hogy most ilyen sarcoltatásban részesüljön
+szombaton délután, de azért minek menjen el Csúzi András? Mondja is
+neki egy ember:</p>
+<p>– Azért ne haladjék el kend. Inkább hozza kend be a lovat a
+szélrül. Elfér itt köztünk.</p>
+<p>Az ötlet többek részéről helyeslésre talál. Inkább a ló jöjjön
+be, mint András haladjon el, mert akkor ki mond ezentúl olyan
+hallhatatlan szépeket. András látván a bizalomnak és szeretetnek
+ilyen megnyilvánulását, kimegy a pejlóért, elköti a sövénytől és
+bevezeti az ivóba, mindenek nevetésére. (No, majd lesz erről a jövő
+héten mit beszélni.)</p>
+<p>A ló egészen rendesen meg van bent a korcsmában. Mikor bemegy,
+prüsszög egyet-kettőt, mint ahogy a lónak ez szokása, ha födél alá
+ér. Még a tulajdon istállóját is azzal üdvözli, hogy a belépéskor
+trüsszent neki egyet. Csendes állat ez, nem ijedezik, megáll az
+asztalnál és legyezgeti magát a farkával. Sok bent ilyenkor a légy,
+a szél mind befújja. A ló veri is ennélfogva a lábával a
+padlót.</p>
+<p>A csárdásné bejön s látja a lovat a házban. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_263" id="Page_263">-263-</a></span> Azonnal
+sugdos valamit az urának, hogy ez már még sem járja. Az ő házukkal
+ilyen tisztességtelenségek. Azután a szikelt padlót mind fölveri a
+lábával.</p>
+<p>Ahogy az asszony mérgeskedik, egyszerre haragos lesz a csárdás
+is. Most már ő is mondja, hogy ez nem járja. Nem engedi magát
+megszégyeníteni. Rendes ember többet nem is jön ide, ha az eset
+hírét meghallja.</p>
+<p>– Ugyan ne lármázzon kend, – csitítja Csúzi – hiszen a ló is
+vendég.</p>
+<p>A korcsmárosné mérgesen kiált közbe:</p>
+<p>– Ha vendég, fizessön.</p>
+<p>– De ha nem iszik, mit fizessön?</p>
+<p>– Helypénzt fizessön!</p>
+<p>– Úgy van, úgy – szól haragosan a csárdás is. – Helypénzt.</p>
+<p>– Hát mennyit? – kérdezi Csúzi.</p>
+<p>A csárdás még dühösebb:</p>
+<p>– Két koronát fizessön. Ezért a szégyönért!</p>
+<p>Csúzi erre szó nélkül a mellényzsebbe nyúl és kifizeti a két
+koronát.</p>
+<p>Eleinte azt hiszik a népek, hogy ez tréfa. De amikor a csárdás
+el is teszi a pénzt, egy-két ember fölzúdul, hogy ez már nem
+járja.</p>
+<p>– Ez zsarolás!</p>
+<p>De vannak mások, akik azt kiabálják vissza, hogy ez nem
+zsarolás. Ha olyan úr a ló, hogy korcsmába jár, fizessen.</p>
+<p>A lárma egyre hangosabb s kezdődik a tülekedés a szokásmódon:
+egy asztalt fellöknek, néhány <span class="pagenum"><a name=
+"Page_264" id="Page_264">-264-</a></span> széket a földhöz vágnak s
+jól meghúzgálják egymást.</p>
+<p>A ló ezt látván, önként kimegy az udvarra a szobából. Az okos
+Csúzi utána megy, fölül rá és elhajt rajta.</p>
+<p>Az ok eltávozván, megszünik az okozat. Az emberek már nem
+hajigálják az üveget, hanem mennek haza. De még az úton is nagyon
+lármáznak egymásra.</p>
+<p>Ez a baj. Szombat estén kint a tanyák vidéke nagyon csendes,
+mert minden munka áll s a szó messzire elhallatszik.</p>
+<p>Arra halad egy csendőr. Hallja a zajgást, látja, hogy a
+csárdából jönnek: no itt bizonyosan verekedés volt, aminek utána
+kell nézni. Bemegy a csárdába, ott éppen akkor teszik rendbe a
+fölforgatott szobát: le sem lehetne az ügyet tagadni. Tehát a
+jegyzőkönyv fölvétetik, a résztvevők beleiratnak, a csárdás
+felhivatik, hogy a jegyzőkönyvet, mint panaszos, írja alá.</p>
+<p>– Nem írom én, – mondja a csárdás – én nem panaszolok
+senkit.</p>
+<p>– De kára volt – véli a csendőr.</p>
+<p>– Hát négy pohár, egy félliteres üveg, meg egy ablak. Vasárnap
+délután majd mögfizetik.</p>
+<p>De a csendőr nem enged. Itt muszáj aláírni. Azért van a
+jegyzőkönyv, meg azért van a meghatalmazási papiros. A csendőr
+addig követelőzik, hogy a csárdás csakugyan odaírja a papirosra a
+nevét.</p>
+<p>S a pör ezzel megindul. <span class="pagenum"><a name="Page_265"
+id="Page_265">-265-</a></span></p>
+<p>Csakhogy más egy városi pör s más egy pusztaszéli pör. Mert
+például mi lesz ebből az ügyből? A csendőrségtől a járásbírósághoz
+megy, ahol a törvényes eljárás megindul. Szép hosszú hivatalos címe
+van a törvényes eljárásnak. Úgy szól: idegen ingó dolog szándékos
+és jogtalan megrongálásának vétsége.</p>
+<p>Tárgyalás lesz bizony ebből. Az idézések kimennek a
+pusztaszélre, külön-külön mindenkinek, mert ez olyan dolog, hogy
+ebben érdemes másfél napig idézőpapirosok hordozgatásával
+foglalkozni.</p>
+<p>A csárdás is megkapja a pecsétes levelet, de meg is mondja a
+kézbesítőnek, hogy ő ugyan a messzi városba ezért a
+haszontalanságért nem megy be.</p>
+<p>– Hiszen a káromat már meg is fizették, – mondja – hát minek
+menjek.</p>
+<p>A kézbesítő a vállát vonogatja:</p>
+<p>– A kend dolga, ha nem megy be.</p>
+<p>A többi azonban bemegy a városba, ahol a bíróság van. Csekély
+hatvan kilométer a távolság, ami a pusztai viszonyok szerint annyit
+jelent, hogy két napon alul nem lehet megjárni. Ami megint annyit
+jelent, hogy fejenkint két napi munka is elvész.</p>
+<p>Megjelennek tehát a népek, heten. Ebből négy ember a tanu, három
+meg vádlott. Panaszos azonban nincsen, minélfogva az ügy nem is
+tárgyalható, kivéve abban, hogy az összes fölmerült költségek a meg
+nem jelent panaszos nyakába esnek. A vádlottaknak nem járna se
+útiköltség, sem napszámpótlás <span class="pagenum"><a name=
+"Page_266" id="Page_266">-266-</a></span> – mivelhogy azonban már
+nem vádlottak, mert nincsen panaszos: hát nekik is jár.</p>
+<p>Koponyánkint tizenhat korona az útiköltség, meg hat korona két
+napra jár az elveszett munkabér után. Ez hétszer számítva,
+százötvennégy koronát jelent, amit a csárdásnak kell megfizetni.
+Mert a törvény: törvény.</p>
+<p>Mint látnivaló, itt a város és a puszta között megint lényeges
+különbségek vannak. Ha valaki széles jókedvében a városon bemegy
+lóval a korcsmába, az: virtus. Ellenben ha a pusztán történik meg
+ez a csárdában, akkor annyi pénzbe kerül a mulatság, hogy az árából
+másfél olyan girhes lovat lehetne venni, mint amilyen a Csúzi
+Andrásé. <span class="pagenum"><a name="Page_267" id=
+"Page_267">-267-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Asztag-égés.</h2>
+</div>
+<p>A hosszú életnek egyik titka gyanánt a köhögést is emlegetik,
+mondván, hogy aki sokáig köhög, az sokáig él. De nem mindenkivel
+van ez így, mert van, akibe beleszárad az egészség s mulnak el a
+napok felette nyomtalanul. Különösen úgy a pusztán van ez így, ahol
+az emberek egy és ugyanazon dologban élvén, voltaképpen észre sem
+veszik, hogy megöregszenek. Ott olyan egyforma minden s egyik hét
+úgy halad el, mint a másik. A nap nyáron itt kél fel a tópart
+felől, télen emerre a kiserdő táján s ez a hatvan évekkel ezeknek
+előtte is így volt. A hold lám változandó, de mégis mindig csak
+ugyanazon utakat járja, az anyabürgék ha megöregszenek, eladódnak s
+helyettük a fiatal bárányok lesznek anyabirkák, hogy idővel szintén
+eladódjanak. Igy van ez mindennel, a dolgok egybefolynak,
+határkövekül maradván csak néhány emlékezés jó és rossz napokra: bő
+termés, szárazság, lakodalom, születés, halálozás s más egyéb ilyen
+esetek, amikről valóban nem lehet mindig tudni, hogy melyik közülök
+a szerencsés és melyik a szerencsétlen esemény. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_268" id="Page_268">-268-</a></span></p>
+<p>Igy például, aki egy majorságban tölti el az életét elejétől
+végig, annak miként állt hetven évig a világ? Született és
+megmaradt. Nem vitték el azok az ártó rémek, boszorkányok és
+kisértetek, amelyek az apró gyerekek után ólálkodnak s az öreg erdő
+korhadt fáinak oduiból azonnal előbújnak, ha valahol születés
+történik és ott röpködnek halálmadár és denevér képében a ház
+fölött s hallatszik a szél szavához hasonló panaszos sivításuk, ha
+a szenteltvíz és a keresztbe tett seprő erejénél fogva annak a
+küszöbén átsuhanni nem bírnak…</p>
+<p>A gyermek így megmarad, ha egyébként is arra van teremtve, hogy
+megmaradjon. Idő multán már a pulykát s a libákat őrzi a mezőn s
+őszi szélben, tavaszi esőben, nyári tűző napfényben testi ereje
+gyarapodik. Nől s midőn már a négy ökörre való nagy ostorral is tud
+kongatni, hivatalba lép, mint kisbéres. Ez valóságos hivatal, mert
+olyan uradalmaknál, ahol nyugdíj jár a cselédnek, a nyugdíjra való
+jog a kisbérességtől kezdődik. Nem csoda, ha a fiú komoly
+méltósággal látja el a rábízott ügyeket s az anyja is olyan
+tisztelettel néz rá, mintha papnak készülne. Igy telnek az idők,
+suhannak az évek s rendes béreslegény válik a gyerekből. Ebben az
+időben történik a megfeleségesedés, mert megházasodásról szó sem
+lehet. Azután jönnek az élet eseményei, gyerekek születnek, némely
+része megmarad, míg elhal az a része, amelyik nem volt életrevaló.
+Aki közülük felnő, idővel szintén kisbéres lesz, majd béres, azután
+szintén megfeleségesedik: így formáztatja magát a változataiban az
+élet. Maga az <span class="pagenum"><a name="Page_269" id=
+"Page_269">-269-</a></span> öreg ilyenkor már nem egyszerű béres,
+hanem vagy öreg-béres, vagy faragó béres, vagy belső kocsis, vagy
+lovascsősz, vagy pedig a szalmáskertnek a csősze, hol is úgy
+parancsol, mint a király szokott a birodalmában. Jár-kel, vigyáz
+tűzre-vízre, nappal az igáknak jelöli meg, hogy melyik kazalból
+kell hordani, éjjel pedig őrizetet tart kutyáival lopók és
+gyujtogatók ellen. De mert az élet kereke egyre halad, idővel ebből
+is kikopik, nem bírja már a járást, az éjszakázást, elérkezik a
+nyugdíj ideje s így támad az egykori kisbéresből nyugdíjazott
+csősz.</p>
+<p>Mit tud az ilyen ember csinálni? Hova menjen? Az egész életét
+egyazon majorban töltötte, a leányok férjhez mentek szerteszéjjel,
+a fiú más majorban béreskedik, vagy úgy lehet parádéskocsis a
+kastélyban, hogyan élhessen tehát az ilyen öreg, aki egy gazda
+szolgálatában vénhedett meg? Falura menni nem tudna, szédülne a
+feje ott a sok ember között s idő előtt halálra válna a házban való
+lakás szokatlan kényelmei miatt. Mert az ilyen ember télen sem
+szokott szobában hálni, akkor is kint alszik az ereszet alatt,
+padon, subában. No és most nyugalomba vonulván, mit tegyen? Ő maga
+bizonyára nem tudja, de azért van az uradalmi tiszt, azért járt
+iskolába, azért van neki esze, hogy kitalálja. Meg is teszi. Mindig
+van az úgy, hogy buzaasztagok, szalmakazlak valahol a majortól
+messze vannak egyberakva kint a földeken. Hát azt is csak őrizni
+kell. Hát elhuzatnak oda az ökrökkel az öregnek egy kerékre járó
+kis házat, egy szoba az egész, éppen csak hogy megfér <span class=
+"pagenum"><a name="Page_270" id="Page_270">-270-</a></span> benne
+egy ember, az öreg azután abban lakik és számlálja csendesen, hogy
+mennyi napja van még hátra. Kenyeret visznek neki, kopolyakutat
+maga ás magának, konvencióban kijár a liszt és szalonna;
+voltaképpen duplán nyugdíjas az ilyen ember és királyi életet él a
+fölöttéb kedvelt magányosságban, a föld illatai között és a nevető
+csillagok ezrei alatt, amelyek e helyen mind tisztán csak neki
+világítanak.</p>
+<p>Rákóczi Mihály tehát ebben a sorsban élt, ebben töltötte kedvét,
+olykor körüljárta a buzakazlakat és szorgalmasan pipázott. Kis
+veres cseréppipájával társalkodott, ült a ház előtt a széken, a
+kutya lekuporodott mellé a földre, söpörte a farkával a homokot, a
+fejét a gazdája ölébe tette s nézett reá beszédesen.</p>
+<p>Ilyen alkalommal történt, hogy Mihály felugrik a székről,
+rohanni akar előre, de felbukik a tulajdon lábaiban; rettentő
+Isten, ég a buzakazal!</p>
+<p>Ég-e? De ég ám! És azután van itt ilyenkor valami tennivaló?
+Dehogy van, hát mi volna? Nincsen az a záporeső, amelyik elbirná
+ezt a tüzet oltani. A meleg lángok megforgatják a levegőt, szelet
+csinálnak, a szikrák röpdösnek át a többi kazalra s rövidesen
+tűzlángban van minden. Lehet ez ellen tenni valamit? Már látszik a
+pusztán, hogy valahonnan vágtat errefelé két csendőr, látszik az
+is, hogy a major felől szintén vágtatva halad errefelé a segédtiszt
+és Mihály a kerekesház falához támaszkodva hajtja le öreg fejét
+azzal a gondolattal: az élők világából miért nem szólított el a jó
+<span class="pagenum"><a name="Page_271" id=
+"Page_271">-271-</a></span> Isten még tegnap, mielőtt ez a szégyen
+velem megesett volna?</p>
+<p>Hát vágtathatnak a lovasok, mert hiába vágtatnak; a munkájuk
+hasznához akár kocogva is jöhettek volna. Mert segíteni a bajon úgy
+sem tudnak semmit. Csak az előljáró csendőr táskájából kerül elő a
+kis szolgálati könyv, hogy beleírja azokat az adatokat, amik a
+járásbírósághoz szerkesztendő jegyzőkönyv megrendíthetlen alapjául
+szolgálnak.</p>
+<p>Miféle szél hozta éppen most erre ezeket a lovasokat? Miért nem
+jártak ebben az időtájban másfelé? Ezt az ördög tudja csak. Mert ha
+nem látják meg a tüzet, nincsen semmi baj. A buzakazlak biztosítva
+voltak, a kárt a biztosítótársaság kifizeti és rendben van a dolog.
+A csendőrnek azonban kötelessége a bűnt keresni, hát keresi is. A
+bűnt ebben a formájában úgy hívják, hogy a gondatlanság által
+okozott tűzvész.</p>
+<p>– Mert az úgy van, segédtiszt úr, – mondja az előljáró csendőr a
+majorbeli ifjúrnak – hogy gondatlanok az emberek. Pipára gyújtanak
+és eldobják az égő gyufát. A gyufa meggyújtja a száraz füvet, a tűz
+lassún ellegel a kazalig, azután akkor itt a baj.</p>
+<p>A csendőr Mihályhoz fordul:</p>
+<p>– Persze maga is eldobálta az égő gyufát?</p>
+<p>Rákóczi Mihály mint a félbolond bámul a lovaskatonára. Jóformán
+nem is érti, hogy mit beszél, csak legyint egy nagyon szomorúat a
+kezével a tüzes, forró, meleg levegőbe. Elméjében csak az a
+gondolat jár, hogy miért kellett megérnie ezt a <span class=
+"pagenum"><a name="Page_272" id="Page_272">-272-</a></span>
+szégyent. Könnyei omolni kezdenek, a majorbeli ifjúr a vállára
+teszi a kezét:</p>
+<p>– Ne sírjon Mihály, ne sírjon. Azon úgy sem változtathat, ami
+történt. Azután nem készakaratból történt…</p>
+<p>Készakarat… Mihálynak csak most ötlik az eszébe, hogy talán még
+abban is gyanuba fogják, hogy ő maga gyújtotta föl a kenyéradó
+gazdája vagyonát. A szálas vén ember teste megreszket az erős
+zokogástól, két könyékkel borul a kerekesház fafalához s ott sír
+keservesen.</p>
+<p>Azonban nem, ez nem úgy van. Mihályt senki sem gyanusítja rossz
+szándékkal. De a csendőr a gondatlanságot megállapította, arról,
+mikor a falujába hazaért, jegyzőkönyvet szerkesztett s beküldte a
+városba a bírónak. A bíró meg tárgyalást rendel és kimegy a
+pusztába a levél Rákóczi Mihálynak és a major öreg tiszttartójának,
+hogy az ügyben ítélkezés lészen, arra megjelenni tartoznak.</p>
+<p>Igy lett hetvenkét éves korában Rákóczi Mihály leveles ember. Ez
+különös kifejezés; más nyelvre talán aligha lehetne lefordítani.
+Megszégyenítő, megbélyegző mondás. Az a leveles ember, akinek a
+hatóságokkal meggyűlt a baja. Akit ide-oda citálnak törvény elé,
+akinek sok pecsétes levelet küldenek. És a jeles nap előző estéjén
+izen az öreg tiszttartó az öreg Mihálynak, hogy háljon bent a
+majorban, majd reggel együtt mennek kocsin a messzi vasúthoz s
+onnan a vaskocsin be a messzi városba – törvény elé. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_273" id="Page_273">-273-</a></span></p>
+<p>És állnak a törvény előtt. Mihály sohasem látott ilyesmit.</p>
+<p>A lelkében olyasvalamit érezhet, mint akit ártatlanul akasztani
+visznek. Kábultan hallgatja a kérdéseket, amiket a bíró a
+szándékosság felől a tiszttartóhoz intéz.</p>
+<p>– Szándékosság? – mondja ez. – Szó sem lehet róla. Negyven évig
+szolgált a kezünk alatt. Becsületes ember. Az eset után két hétig
+mindennap jeget küldtem neki a veremből a fejét borogatni, mert azt
+hittük, hogy megbolondul.</p>
+<p>Ez a rövid védőbeszéd elég arra, hogy a bíró a szándékosság
+gyanuját tovább ne feszegesse. Jön azonban a gondatlanság kérdése.
+A bíró felolvassa a csendőr jegyzőkönyvét, hogy Mihály eldobta az
+égő gyufát s ebből származott a veszedelem.</p>
+<p>– Én? – kérdezi az elszomorodott Mihály. – Én?</p>
+<p>– Hát hiszen kendről beszélünk – mondja a bíró.</p>
+<p>Mihály hallgat. Hol az egyik lábára áll, hol a másikra. Öreg
+tiszttartójára tekint:</p>
+<p>– Mit mondjak erre tekintetös uram?</p>
+<p>– Az igazat mondd, Mihály, az igazat.</p>
+<p>– Hát ha az igazat mög köll vallani, nem üsmeröm én a
+gyufamasinát. Nincs is masinatartóm. Mióta élök, mindig acéllal
+szoktam a pipára csiholni.</p>
+<p>No, ehol van ni. Most meg a bíró van már kétközben. Ilyen
+körülmények között Mihály csakugyan nem dobhatta el a gyufát, sem
+égve, sem ojtottan. <span class="pagenum"><a name="Page_274" id=
+"Page_274">-274-</a></span> Azonban a csendőrség levelének is
+becsületet kell szerezni. Mondja hát a bíró:</p>
+<p>– Adja kend elő Mihály a pipáját.</p>
+<p>Mihály a pipát előhúzza a kabátja belső zsebéből. Régi kis veres
+cserépdarab. Kurta, gyürüceszár van benne, amit a pusztai ember
+maga szokott a bokorról vágni és maga is süti ki a belét tüzes
+dróttal. Mihály szeme szeretettel legel az öreg barátkozó eszközön
+s félve nyújtja oda a bírónak: hátha nem adja vissza?</p>
+<p>Nézi a pipát a bíró. Lefelé fordítja, rázza, lotyogtatja.
+Ráhúzza a kis rézkupakot s megint csak rázza. Hát amint
+lotyogtatná, a rossz kupak, amit amúgy is csak az imádság tart az
+ócska készségen, hozzányúlás nélkül is kinyílik. Azután lecsukja a
+bíró megint, de hiába csukja, mert visszapattan magától. Ha nem
+pattan is vissza, olyan görbe az oldala, hogy nem fedi be a pipa
+tetejét; abból ugyan a parázs mindig kieshetett.</p>
+<p>– Hát ehol van ni, öreg – mondja a bíró. – Itt van a
+gondatlanság. Hát szabad a szérűskerti csősznek ilyen pipából
+pipázni? Amelyikből lépten-nyomon kihullhat a parázs?</p>
+<p>Mihály nézi a bírót, de leginkább a pipát, ahogy jár a bíró
+kezében. Hát mit rá nem fognak? Lám, milyen a világi élet. Csendes
+elszomorodással mondja:</p>
+<p>– Van vagy harminc éve, hogy használom ezt a pipát. De soha az
+én kezem alatt tűz nem támadt.</p>
+<p>– Hát egyszer történik az, ami még sohasem történt – mondja a
+bíró. – Mert csak a pipa <span class="pagenum"><a name="Page_275"
+id="Page_275">-275-</a></span> okozta a tüzet, nem más. Hát én csak
+megbüntetem magát ezért a gondatlanságért, hogy ilyen rossz kupakot
+tartott a pipán.</p>
+<p>A vén nyugalmazott cseléd megrendül. Az öreg tiszttartó is
+nyugtalanul néz a bíróra: hiszen ha ezt az embert becsukják, ez
+élve többé nem mer hazakerülni. A bíró mondja tovább:</p>
+<p>– Megbüntetem száz koronára, de egyúttal mindjárt el is engedem
+a büntetést.</p>
+<p>Mihály e szavak hallatára a gondolataival igen csak kétközben
+van. Mert úgy gondolta, hogy vagy felakasztják, vagy eleresztik.
+Most azt hallja, hogy meg is büntették, meg nem is. A gazdájára
+néz, a tiszttartó mosolyog azon, hogy a kecske is jóllakott s a
+káposzta is megmaradt. Mihály nekibátorodva tesz néhány lépést az
+asztal felé és nyúl a pipa után.</p>
+<p>De a bíró ráteszi a füstölőszerszámra a kezét:</p>
+<p>– A pipát pedig bűnjelként lefoglalom és az iratokhoz
+mellékelem. Most már elmehet öreg. Nincsen több dolgunk
+egymással.</p>
+<p>Mihálynak a pipa felé nyújtott reszkető karja lehanyatlik.
+Fájdalmas, búcsúzó tekintetét a rabságba jutott cserépből való
+élettársra veti, akivel a szabad mezőkön oly sok időt békességben
+töltött. Akihez ő beszélt s aki a füstje által az ő beszédére
+felelt. Most válni kell a törvény rettentő hatalma folytán. A
+vastag ősz bajuszba a szemekből két öreg könnycsepp szalad s onnan
+a földre hull. Mihály lassan megfordul s tétován nézi, hogy melyik
+ajtón menjen ki. Nem sok válogatás van a <span class=
+"pagenum"><a name="Page_276" id="Page_276">-276-</a></span> kettő
+között. Elmegy az egyikig, megfogja a rézkilincset, már menne is
+kifelé, de az ajtófélből megindult, könyörgő szavával még egyszer
+visszafordul:</p>
+<p>– A szár nem találtatódott hibába. A szár nem bűnös. Legalább a
+szárat tessen hát visszaadni… <span class="pagenum"><a name=
+"Page_277" id="Page_277">-277-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Kutyák dolga.</h2>
+</div>
+<p>Disznót lopni, tehenet lopni, lovat kötni: nehéz mesterség, de
+azért van, aki ért hozzá. Ugyan egy ember csak a lókötéshez érthet.
+A disznólopáshoz már két ember kell, legalább két ember, meg kocsi.
+A malac mindjárt sivít, ha megfogják és fölemelik, ennélfogva a
+lopásához még külön olyan szíjszerszám is kell, amivel előbb a
+száját bekötik, hogy ne ordíthasson. És kocsira kell tenni, mert
+nagyon lassú a járása: az üldözők hamar utólérhetnék a tolvajt. A
+tehén lopása is bajos. Szintén lassú a járása. A birka elhajtása
+hasonlóképpen kockázatos foglalkozás. Elhajtása csak falkánként
+volt szokásos, akkor is csak úgy, ha valamely más, közeleső falkába
+bele lehetett csapni. Ha a lopott jószág annak a tömegében
+eltünhetett. Ellenben az egy darab birkát lóról lopták. Akár nappal
+is megtette a vakmerő betyár. Nekivágtatott a juhász szemeláttára a
+falkának, a nyeregből lehajolt, belekapott a markával a birka
+subájába, magához emelte s elnyargalt vele. Ha a kutyák engedték.
+Mert a régifajta nagy juhászkutya, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_278" id="Page_278">-278-</a></span> amelyiknek már divatja
+múlt, ha utólérte a tolvajt, fölugrott utána. Vagy a ló nyakába,
+vagy a lovas combjába akasztotta bele a fogát. A fokossal volt
+szokás ellene védekezni, amely a nyeregre volt akasztva. Mert van
+kézbeli fokos, meg van nyeregbe való fokos is.</p>
+<p>A lovat lopni könnyebb volt. Az futós. Rossz lovat, gebét nem
+szokás lopni, ezt legföljebb a cigány lop, mert az rá van
+kényszerülve. Ha jó lova van a kocsi előtt, mindjárt gyanus, míg a
+gebéről elhiszik, hogy az a becsületes tulajdona. Más ember azonban
+csak jó lovat lop és azzal messzire el lehet szaladni, egy nap
+alatt el lehet rajta érni a Tiszától a Dunáig.</p>
+<p>Ami a lovat az ellopatás elől védte volna, a béklyó, szintén
+kiment már a divatból, mint a nagyfajta juhászkutya. A régi
+acél-béklyónak valamennyinek külön lakatja volt, mint a
+vaspénztáraknak. Az ilyen béklyós lovat éjjel a mezőről csak úgy
+lehetett elhajtani, ha kettéreszelték a béklyó láncát. Mert
+máskülönben nem tudott futni. Ráadásul volt is ennek a béklyónak
+egy külön tudománya, valamikor hallottam is a fortélyát, de
+elfeledtem. A vasbéklyót valamikor főzni szokták. Azt feledtem el,
+hogy miféle folyadékban főzték, csak annyit tudok, hogy az ilyen
+béklyót azok a ráspolyok, amelyek a tolvajnép kezeügyében voltak,
+egyáltalán nem fogták. Nem lehetett a ló lábáról lereszelni,
+minélfogva nem lehetett a lovat ellopni.</p>
+<p>Vannak ilyen elfeledett paraszti titkok. Sokan ugyan azt
+mondják, hogy csak mesebeszéd az <span class="pagenum"><a name=
+"Page_279" id="Page_279">-279-</a></span> ilyesmi és a valósághoz
+semmi köze sincs. Pedig ez nem egészen így van. Nemrég mutatta be
+Budapesten a lovasrendőrségnél egy patkolókovács a tudományát, hogy
+a rakoncátlan, vad lovat megjuhászítja a szemébe való nézéssel. A
+szilaj ló a tekintettől reszketni kezd s azután kezes báránnyá
+válik, a patkolásával soha többé nincsen baj. Hát ez is valami régi
+virtus maradványa lehet, egészen hasonlatos a kutyaszelidítés
+fogásaihoz.</p>
+<p>Mert van olyan ember, aki előtt nem létezik mérges kutya. A nagy
+komondorok között van olyan veszett természetű, hogy némelyike
+kutyább, mint a farkas. Van a házőrző fajtájában olyan vad, hogy
+örökké, éjjel-nappal, télen-nyáron láncon van valahol a tanya
+sarkában és pedig rövid láncon. Az ilyennek az ételt-italt is úgy
+kell gereblyenyéllel elébe tolni, mert máskülönben még az ételadó
+gazdasszonyába is belekapna. Mégis van ember, ismeretlen ember, aki
+aznap járt először abban a tanyában s mégis megteszi, hogy kimegy a
+kutyához, leoldja a láncról, ölbe veszi és beviszi az ereszet alá
+az asztalra. Ott leteszi. A kutya egy darabig úgy fekszik az
+asztalon, mintha agyonverték volna, akkor hirtelen nagyot ordít,
+elszalad s csak napok mulva mer mutatkozni a tanyaudvarban, mikor
+már az éhség beveri.</p>
+<p>A kutya csodálatos jószág. Talán alighanem ilyen csodálatos a
+többi állat is, csakhogy az ember a kutyával foglalkozván
+legtöbbet, arról tud leginkább mesélni. Beszélni és beszélni. Néha
+nem lehet tudni, mi a szóbeszédekből az igaz, de annyi bizonyos,
+<span class="pagenum"><a name="Page_280" id=
+"Page_280">-280-</a></span> hogy a teljes kételkedésnek nincsen
+helye. Mert különös tudományai és észjárásai vannak a kutyáknak.
+Néha hihetetlenül ostoba. Például ha pusztaszéli tanyák nagy
+komondorai megtámadnak éjjel az úton valamely gyalog-utast, az
+aligha menekül ki a foguk közül megtépázatlanul, ha ólmosbot, vagy
+fokos van is a kezében. A kutyák úgy rohannak rá, mintha lovassági
+attakot csinálnának, még akár le is veszik a lábáról az embert.
+Ellenben, ha a megtámadott emberben van annyi hidegvér, hogy se meg
+nem fut, se nem csapkod a botjával maga körül, se nem kiabálja,
+hogy csiba te, coki te, hanem csendben leül a földre, akkor a
+száguldó komondorok hirtelen megtorpanva megállnak s olyképp
+morognak, hogy az meglepetést, csalódottságot, meg félelmet
+mond.</p>
+<p>A földön ülő egykedvű embertől, aki nem kiabál rájuk, nem is
+csapdos feléjük, megrettennek és valami különösen fenyegető dolgot
+sejtenek benne.</p>
+<p>Egy ideig tisztes távolból körülülik, nézik s olykor panaszos
+morgással szólnak egymáshoz. Nem fér a fejükbe, hogy hogyan ül ez
+itt most a földön, mikor pedig az előbb még két lába volt, amin
+járt?</p>
+<p>Azután hirtelen összenéznek és elóvakodnak. Van eset rá, hogy
+ilyenkor egymás között összevesznek, kutyaszokás szerint mindig a
+másiknak a nyakát igyekezvén elkapni: ez a veszekedés bizonyság
+arra, hogy eltérő véleményeik vannak afelől, hogy miféle holmi
+lehet az a valami, amelyik amott szótalanul <span class=
+"pagenum"><a name="Page_281" id="Page_281">-281-</a></span> ül a
+földön? Bár vesztett csaták után az embereknél is meg szokott
+történni, hogy összevesznek azon, hogy ki volt a hibás. Ilyenkor a
+kutyák is éppen ezen veszekednek, azzal a különbséggel, hogy ők
+csak egymás nyakára, míg az emberek az egymás becsületére
+törnek.</p>
+<p>Némelyik dologban csodálatosan nyomon járnak az eszükkel, más
+dolgot pedig éppen nem bírnak fölérni ésszel. A tanyai kutya némely
+dolgokkal annyira tisztában van, hogy például néha jobban tudja a
+gazdája földjének a határát, mint maga a gazda. Pontosan csak a
+határig ugatja a közön haladó utast, ott beszünteti a kiabálást s
+nyugodtan tér vissza abban a tudatban, hogy a reá vonatkozó
+föladatnak eleget tett, a többi már a másik kutyának, a szomszéd
+kutyájának a dolga. Fülel, hogy a szomszéd kutya végzi-e rendben a
+kötelességét. Ha kiáltását hallja, megnyugszik. Ha nem hallja, ő
+maga néhány hosszút kiált ébresztőül, mondván: talán alszol, te
+lator. Ha pedig hallja a szomszéd kutya szavát, megnyugszik s a
+tanyában a gazda térdére fektetve a fejét, a szemével kérdezi:
+dolgomat vajjon rendben elláttam-e?</p>
+<p>Ugyanez a kutya egy előtte hirtelen kinyitott esernyő láttára
+rémülten riad meg, ijedtében hátrafelé bukfencet vet, elszalad s
+azután tovább, ameddig csak él, a kinyitott esernyőt mindig
+földöntúli lény gyanánt tiszteli, elkerüli s csak messziről morog
+rá.</p>
+<p>Hogy áll most már a kutya esze? A mult évben egy gazdálkodó
+barátom innen a szegedi földről <span class="pagenum"><a name=
+"Page_282" id="Page_282">-282-</a></span> Erdélybe küldött
+ajándékba egy kutyát, vasúton. A vasút el is vitte a kutyát, szép
+alföldi állat volt, tág, síma mezőink levegőjéhez szokott. Odaért,
+ahová kellett, a vasút kiadta az új gazdának, az új gazda köszönő
+levelet küldött érte – és a kutya egy hónap mulva itthon volt a
+szegedi felső földeken azon a tanyán, amelynek az udvarában
+született. Gyalog jött haza, miután vasútra nem telt neki s
+különben is kérdés, hogy ha van is pénze, a szeme beszédét
+megértették volna-e a vasúti hivatalnokok, hogy ez a kutya nem
+máshova, hanem ezen országnak minden szép földjei közül éppen csak
+a jegenyenyárfás vidékek felé igyekszik. Ezt bizonyára nem értették
+volna sem a kutya szeméből, sem a nyafogásából a vasutasok,
+minélfogva a kutya gyalog jött haza s bár nemcsak pénzzel, de a
+pontos katonai térképpel sem rendelkezett, egy reggelen csontig
+soványodva, össze-vissza marva, de boldogan, az otthoni tanyának a
+küszöbére lefeküdhetett.</p>
+<p>Mondhatják azok, akik e pár sor írást olvassák, hogy ez a
+történet talán nem is igaz. Mondhatom pedig, hogy a hazajáró kutya
+gazdájának a beszédében egy árva garas ára okom sincsen
+kételkedni.</p>
+<p>De másfelől is: mennyi balga kísérlet történt már a macskának
+zsákban való elvitelével. Mert tudvalevő, hogy a megvásárolt, vagy
+ajándékba kapott macskát zsákban szokás elvinni az új helyre, mert
+máskülönben hazaszökik onnan. Ha módjában van látni az utat, mikor
+viszik, akkor ő azon <span class="pagenum"><a name="Page_283" id=
+"Page_283">-283-</a></span> vissza tud jönni akár a negyedik
+faluból is s egyszer csak ott nyávog az ablak alatt, hogy eresszék
+be. Ugy látszik, az ilyen macska éjjel utazik, mert nappal csak
+megfognák valahol, vagy pedig útközben megtépnék a kutyák. Tehát
+éjszaka a sötétben halad és mégis hazatalál. Sokan azt mondják erre
+is, hogy ez nem hihető. Pedig dehogy. Még arra is van eset, hogy a
+zsákban vagy ládában elvitt macska is hazaszökik. Addig csavarog,
+bujdokol, csatangol, hogy egyszer csak otthon van.</p>
+<p>Egy tacskóforma kis kutyánkat tavaly nyáron kivitték a tanyára.
+Csak úgy pár hétre, vakációzni. A kis kutya nagyon szomorú sorsban
+ért oda. Mikor elindultak, a kocsis lábainál ült a kis saroglyában
+s láthatólag örült az utazásnak. De alig hogy a városon kívül ér a
+kocsi, a kis kutya meglát egy magához illő másik kis kutyát az
+úton. Társalkodni óhajtott azonnal s az apró meggondolatlan
+kiugrott a kocsiból. Előre ugrott, minélfogva a lovak közé esett s
+a ló lába berugta a kerék alá. Átment rajta a két kerék, az első
+is, a második is és a kis Sajó, a gyerekek Sajócája,
+Sajóca-Majócája élettelenül nyúlt el a kerékvágás porában. A kocsi
+megállt. Itt hagyják-e? Nem lehet az. Jó kutya volt. S ámbár
+szokatlan dolog döglött kutyával utazni, fölvették a kocsiba, hogy
+kint majd a homokban elföldelik. Ugy feküdt a kocsiban az
+alcserényen, mint a lövött nyúl szokott. De a kocsizás sokáig tart,
+mert a tanyai kis ház messze van s az út rossz. Elég az azzal, hogy
+a kutya életre ébredt. Erőtlen volt ugyan, a kocsiból is úgy
+kellett <span class="pagenum"><a name="Page_284" id=
+"Page_284">-284-</a></span> levenni, alighanem néhány oldalbordája
+betört. Letették az ereszet alá egy pad végébe, a kutya ott volt
+egy hétig, de nem evett. A második héten már mozgott, tejjel
+traktálták. A harmadik héten kiment a födél alól s ismerkedett a
+kintvaló, láncrakötött kollégákkal. A harmadik hét végén
+hazahozták, de a kocsi nem azon az úton jött haza, amerre ment.
+Válogatni kellett az útban, hogy melyik kevésbé rossz, mert mi úgy
+vagyunk az utakkal, hogy ha rosszak is, de büszkék vagyunk arra,
+hogy hála Istennek, van bennük mit válogatni. A kutya tehát kifelé
+menet nem tudhatta a a rendes utat, mert féldöglötten hevert a
+kocsi fenekén, visszafelé jövet pedig nagy kerülő úton, ismerős
+birtokosok engedelmével, a tanyaudvarokon való áthajtással érkezett
+haza a tizennyolc kilométernyi távolságról.</p>
+<p>Mégis, alig hogy néhány napig itthon éli világát, egyszer csak
+eltünik a Sajóca-Majóca a háztól. Hát hova lett? Hát ördög tudja.
+Alighanem odakószált és elfogta a gyepmester, pedig medália volt a
+nyakában. Hát már éppen arról volt szó, hogy keresni kell a
+sintérnél a kutyát, amikor valami dologban hazajön a szőlőkapás a
+tanyáról s a többek között tudatja, hogy kint van a Sajó. Hejnye,
+fene teremti. Hát hogyan ment ki?</p>
+<p>– Alighanem gyalog gyütt – véli a kapás.</p>
+<p>– Hát aztán mit csinál?</p>
+<p>– Hát társalkodik a többi kutyával.</p>
+<p>No ez így volt és a kapás részére utasítás adatott, hogy
+mihelyst olyan lesz az út, hogy kocsi <span class=
+"pagenum"><a name="Page_285" id="Page_285">-285-</a></span> is
+jöhet rajta, a Sajócát okvetlenül beküldje, ha akár a saroglyához
+kötve is.</p>
+<p>– Ügön – mondta a kapás, aki különben is értelmes ember, mert
+szanitéc-katona volt s egyidőben Szentmihálytelkén lakott, ami
+pedig már majdnem falu.</p>
+<p>Mire azonban a vincellér kiment a maga birodalmába, a Sajó már
+hazatért. De milyen Sajó volt ez! Első sorban csontig sovány.
+Azután a lábai tele bozóttal és tüskével. A fülei véresek. A vállán
+egy akkora hasított seb, hogy az ember két ujja belefért a
+sebhelybe.</p>
+<p>És ez a Sajóca összetörve, betegen, bágyadtan hazavánszorgott és
+a házba betért. Mondják neki:</p>
+<p>– Hát előkerültél, te ronda?</p>
+<p>Sajóca meglapul a konyha kövén és vállának véres sebét mutatja.
+Jó, jó, azt úgy is tudjuk, hogy erre tojássárgája kell ólomecettel.
+Hanem hát miért mentél ki a tanyára, te hitványság? Jönnek a
+gyerekek és a szemére vetik: mink szeretünk, te rossz kutyus és
+mégis itt hagytál bennünket, te gyalázatos, piszkos kutya.</p>
+<p>A Sajó a hátára fordul, a két lábát imádkozás-formán összeteszi
+és azt mondja halkan, kutyanyelven:</p>
+<p>– Pardón – kögyelöm, fölség… <span class="pagenum"><a name=
+"Page_286" id="Page_286">-286-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Kocsival.</h2>
+</div>
+<p>A régi igazság azt adja tanácsul az utas embernek, hogy télen
+kenyeredet, nyáron subádat el ne hagyd. Télen ugyanis senkisem
+olyan bolond, hogy a subáját elhagyná, mivelhogy az ilyenkor nagyon
+szükséges eszköz. De a tarisznyáját elfelejtheti és abból nagy
+bajok támadhatnak. Persze ez nem erre a mostani világra értendő,
+úgy bent a városokon, ahol minden második ház vendéglő, hanem
+amarra a kintvaló életre, a mezőségekre és elhagyatottságokra,
+azokra a vidékekre, ahol néha még a madár sem jár.</p>
+<p>Minélfogva, ha pusztai útra indul az ember, az nem egészen úgy
+megy, hogy hozz egy fiákkert, azután ha hoz a cseléd, abba csak
+beleül az ember és rendelkezik, hogy hé kocsis, hajts ide vagy
+amoda. Nem bizony. Pusztai úthoz különösen így már kései őszi
+időben, egészen más dolgok kívántatnak. Most szép őszi időt adott a
+hatalmas Isten. Olykor ugyan van egy kis esőcske, de az szintén
+okosságból van, mert egy kis esőcske kell a földecskének.
+Fölfordulnak tőle a mezei egerecskék és <span class=
+"pagenum"><a name="Page_287" id="Page_287">-287-</a></span> ez jól
+történik. Marad még belőlük úgyis elegendő. De mikor nincsen eső,
+akkor olyan szép ez a tágas alföldi miegymás, ez a kevert holmi:
+fák, tanyák, kutyák, emberek, lovak és szelídtekintetű, gyönyörű
+szemű tehenek. Hajnalban némi köd legel és a tanyaházak kéményeiből
+a füst a földre száll. Illata tiszta, e füst szagáról meg lehet
+ismerni, hogy szőlővenyige tüzéből származik. Azt mondja a
+kocsis:</p>
+<p>– A szőlővenyigének még halott korában is bor szaga van.</p>
+<p>Lehet. Sőt talán bizonyosan úgy is van. Az ilyesmin el lehet
+elmélkedni, mikor a lovak a kocsi előtt lassan húzzák a homokot.
+Voltaképpen a kocsit húzzák, de ez a tanyai kocsi oly könnyű
+szerszám, hogy ha jó útja van, szinte magától is szalad, míg a
+homokon alig mozog, mint állóvizen a nehéz bárka. Mert ellentáll a
+homok s a ló ilyenkor nem is a kocsit, hanem a homokot húzza.</p>
+<p>Ej, micsoda utak ezek néha a mély homokban. A ló habos, a kocsis
+meg, amennyire csak tud, káromkodik. Rettentő kijárt utak vannak. A
+könnyű pusztai úti szerszámok vékony kerekei kivájták, mélyre
+csinálták. Ez az a bizonyos út, amire a német ezt mondja, hogy
+Hohlweg. Nem maguktól teremtek ezek. Hanem az talán így van, hogy
+amióta bejöttek Árpádék ide, erre a földre, folyton ezt az utat
+használták és az út apránként ebben a munkában elkopott, lemélyült
+s már rendes szóval valóban útnak sem lehet nevezni.</p>
+<p>Itt a régi világ útjain járunk. Más ez. Mennyivel más. Ha Pesten
+kétórai dolgom van, reggel hat <span class="pagenum"><a name=
+"Page_288" id="Page_288">-288-</a></span> órakor indulok s este hat
+órakor itthon vagyok. Ellenben, ha csak egy órai dolgom van
+szeretett fővárosunkban, akkor ráérek délelőtt tíz órakor indulni s
+este hat órakor csak itthon vagyok. De a mezőségeken ez nem így
+van. Az utak elvégzéséhez hosszabb idők kivántatnak. Ezért azután
+nem szabad elfeledni azt a tarisznyát, amiben a köznyelven
+elemózsiának nevezett holmik foglaltatnak.</p>
+<p>Az is különös tudomány, kellő szakértelemmel állítani össze az
+elemózsiát. Ezt iskolákban nem tanítják, a megfelelő ismeretek csak
+gyakorlat útján szerezhetők be. Abált szalonna például nem jó, mert
+az a tarisznyában megpuhul. Továbbá a rozskenyér alkalmasabb, mint
+a szép fehér selyemcipó, mert a pusztai szél keresztülfúj a
+tarisznyán, s kiszikkad benne a selyemcipó. Ennélfogva csak
+rozskenyér, felebarátaim. Rozskenyér és sonkacsülök, ez ajánlatos.
+Továbbá bicska és dugóhúzó. E dolgok odakinn néha többet érnek,
+mint a világ minden más hasznos dolgai.</p>
+<p>Sokszor lehet hallani, különösen hegyvidéki ember szájából, hogy
+az alföld unalmas. Hogy lapos és nincsen benne változatosság, mint
+a hegyekben. Ott az egyik szikla ilyen, a másik amolyan,
+váltakoznak a patakok, erdők. Míg emitt mindig csak a sima táj,
+mindig csak egyforma apró tanyák, egyforma jegenyés udvarok,
+amelyekből mindig egyforma kutyák csaholnak ki az útra. Pedig talán
+ez nincs is egészen így. Minden tanya másforma, mindeniken van mit
+nézni. Mert még a boglyát sem egészen egyformán rakják, az
+udvarokba a <span class="pagenum"><a name="Page_289" id=
+"Page_289">-289-</a></span> fákat egyik másként ülteti, mint a
+szomszéd. Egyik nem törődik a madárral, a másik meg a gólya fészkét
+is odadrótozza a kéményhez, hogy a téli szélviharok el ne vigyék,
+amikor azután a szegény gólya hazajövetelkor csakugyan nem találná
+honát a hazájában. Ahogy a kocsi halad, van mindig valami ilyesmin
+elnézelődni való. Nyáron az egész tanya élete ott játszódik le az
+udvaron: ott látni, mit főznek, mikor mostak és száradni a nap
+elébe terigetett fehérruhák mutatják meg, hogy gondos-e a
+gazdasszony, vagy sem.</p>
+<p>A tanya homlokzatára fűzött cérnagurigák azt hirdetik, hogy ott
+varrógép van a háznál; ha sok a guriga, az megint azt mutatja, hogy
+ugyancsak szorgalmas varrókisasszony az eladó leány. És a mezőkön
+is van mit nézni. Hogy ki, hogyan használja a földet. Mit vetett
+bele. A szántás hantjai megmutatják, hogy milyen a gazda
+igyekezete, vasekéje van-e neki, vagy még ama régi. Mert van még
+régi is. Van nagyon régi is, amelynek az ásóvasa is fából van, csak
+egy vasból való papucsforma van reá szerkesztve. Ez ugyan már nem
+nagyon járja, de néha akad.</p>
+<p>Az azonban igaz, hogy az ilyen nézelődésbe az utak is
+beleszólnak. A régi úton, ahol a kocsi lassan halad, inkább be
+lehet tekinteni a tanyákba és a földbe. A műúton már gyorsabban
+mennek a lovak s az útszéli megnézni valók csak úgy elsuhannak.
+Azután a műútnak az a szokása, hogy ha csak lehet, egyenes. Nem
+kanyarog, nincsenek görbületei, nagyon egyenes. Olykor nagy darab
+<span class="pagenum"><a name="Page_290" id=
+"Page_290">-290-</a></span> szántóföldeken megy keresztül, gazdag
+emberek birtokain, ahol sem jobbról, sem balról nem lehet semmit
+sem látni, csak az egyforma szántást, az egyforma vetéstáblákat:
+ezt a tulajdonosnak nézni bizonyára igen kellemes, de az utasnak
+nem. Az ilyen utakba marsoló katona is belefárad. Szívesebben
+csinál hosszabb menetgyakorlatot kanyargós, tanyákkal beépített
+utakon, mint az egyenes műúton, amely nagyon egyhangú s nem lehet
+róla mit látni.</p>
+<p>Ilyenféle panasz azonban most adódhatik elő, mert az utunk a
+pusztába visz. A külső füves térségekre, ahol már ritkábbak a
+házak, de szép a mező és ahol olyan tiszta a levegő, hogy a tenger
+levegője semmivel sem különb, ahol módfölött való egyszerűségek
+uralkodnak.</p>
+<p>Csakugyan, erre már ritkulnak a tanyák. Némelyik valamely bucka
+oldalában félig a földbe van építve. A pionnérok lakóhelyei ezek,
+akik haladnak befelé ásóval és ekével a szűz, töretlen pusztába. E
+tájakon valaha községek álltak, amiket leginkább a török pusztított
+el. A régi magyar észjárás a kis községeket szerette, amikben maga
+kormányozta magamagát. A töröknek meg nem tetszett erre a sok apró
+községre ügyelni: elpusztította belőlük, amit bírt s inkább nagyobb
+városokba verte össze a megmaradt lakosságot. Igy e helyek a
+földdel egyenlővé tétetének s a pusztában az emberek helyét
+elfoglalta megint a farkas meg a sas vezetése alatt az állatok
+népe. Most megint megy visszafelé a dolog. A nép újból halad kifelé
+és ekevasak <span class="pagenum"><a name="Page_291" id=
+"Page_291">-291-</a></span> fényesednek meg a földben, amely
+évszázadokon át töretlen volt. Jönnek a népek, mennek a népek.
+Mennyi nyugszik belőlük e néma mezők földje alatt! Hányadikan
+vagyunk mink már, a mostaniak, akik újból e föld hátának hasítására
+visszatérünk? Ki tudná? A töretlen mezőkre való bevonulásnak nem
+lesz-e megint az a vége, ami eddig volt? Az ilyen gondolatok
+önkéntelenül támadnak, mert évezredek néma csendje fekszik a
+tájon.</p>
+<p>Ér az ilyen elmélkedés valamit?</p>
+<p>Jobb volna az ilyesmiről nem is tudni semmit.</p>
+<p>Lám a kocsis, mint gyakorlatias gondolkozó, az ilyesmire nem
+sokat ad. Félfüllel visszahallgat a hátulsó ülésre, az ottvaló
+beszédre, azonban nem szól semmit egy ideig, mert az urak dolgába
+avatkozni kocsisembernek nem illik. De azért esze neki is lehet és
+a gondolatszabadság, legalább a koponyákon belül, még mindig
+megvan. Gondolkozik. A katonaság fényesíti az elméket s Antal
+barátunk katona volt. Huszárkatona volt. Még pedig, mint mondja a
+nemzetiségi vidékről idekerült ember sajátságos észjárásával: nem
+honvédhuszár volt, hanem valóságos magyar huszár. Már most ezen
+minőségben egy hadnagynak volt a szolgája. E hadnagy azonban herceg
+volt, valóságos ténybeli herceg, hosszúnevű német von und zu, egy
+nagy orr és sok vagyon birtokában. Ez a ritter azután fényesítette
+Antal barátunk elméjét. Antal szépen és előkelően beszél s
+gondolatait rövid mondatokban tudatja. Most tehát féloldalra
+visszafordulva az ülésben, ezt mondja: <span class=
+"pagenum"><a name="Page_292" id="Page_292">-292-</a></span></p>
+<p>– Nem lehetek egy véleményen tekintetes urammal.</p>
+<p>– Már miért, Antal?</p>
+<p>– Azért, kérem tisztelettel szavaim meghallgatását, mert a
+termőföld kihasználása tekintetében véleményeink lényegesen
+eltérnek egymástól.</p>
+<p>– Halljuk, csak halljuk az eltérő véleményt, Antal. Jó pap
+holtig tanul.</p>
+<p>Antal a lópokrócok közül, amelyeken ül, krajcáros lapot húz elő.
+A lap vezércikkének a fejére nagy betűkkel van odanyomtatva: A
+húsdrágaság. Mutatja:</p>
+<p>– Méltóztatik látni?</p>
+<p>– Hogyne.</p>
+<p>– Tehát – folytatja Antal – nem csak én állítom, hanem ezen lap
+is közli a közönséggel, hogy húsdrágaság van.</p>
+<p>– Hát az bizony igaz.</p>
+<p>– Sajnosan tapasztaljuk mindnyájan, szegények és gazdagok
+egyaránt – véli Antal. – Tehát fölteszem tisztelettel a kérdést,
+tekintetes és méltó uraim: örvendjünk-e annak, ha az ekevas egyre
+jobban hódít tért nemzetünk szabad pusztáin?</p>
+<p>– Nem örvend neki, Antal?</p>
+<p>– Tisztelettel jelentem jó uraimnak: én nem.</p>
+<p>– Mért?</p>
+<p>– Mert – mondja Antal – jószág legelő nélkül nem képzelhető.
+Mert minél több lesz a szántó, annál több lesz a buza, de annál
+kevesebb lesz a hús. <span class="pagenum"><a name="Page_293" id=
+"Page_293">-293-</a></span></p>
+<p>Nem szólunk semmit. A kocsi halad tovább és a homok nyikorog a
+kereken.</p>
+<p class="center">* * *</p>
+<p>Öt óra óta megyünk. A ló is már habos s embernek is unalmas ez.
+A mezők illatai hihetetlen étvágyat gerjesztenek. Éhes itt már
+mindenki. S a déltáji nap ugyancsak melegen idebámul. Sugarát
+ilyenkor más népektől elvonja és égi szeretettel ránk ereszti.</p>
+<p>Legjobb ilyenkor megállni. Egy erdő árnyéka hivogat. Szép szálas
+erdő. A fák mintha integetnének. Ha az utam erre visz, különös
+szeretettel állok meg az erdő előtt, hogy a fái közé mehessek. Száz
+év előtt ültette a futóhomok ellen való védekezésül egy rokon, aki
+hites földmérő gyanánt akkor városi szolgálatban állott. Az öreg
+erdő fái szép és hűvös árnyékot terítenek az útszélre és a
+falevelek barátságos beszédeket tartanak. Hát itt már
+megálljunk.</p>
+<p>Meg is állunk. Antal barátunk ezt nem minden öröm nélkül veszi
+tudomásul. Előbb azonban, mint rendes kocsishoz illik is, a lovakat
+látja el s csak azután fordít gondot a tekintetes és méltó urakra.
+Pokrócok és egyéb holmik a földre teríttetnek. Ezeken jó
+leheveredni. Vágyó szemmel nézzük, hogy a tanulságos Antal miként
+szijjalja ki a saroglya csattjait, eltávolítván azon porfedőt,
+amely a saroglya rejtelmes kincseit takarja. Gondos csomagolásban.
+Vannak, akik a húsfélét papirosba takarják s úgy viszik magukkal.
+Mások azt nem szeretik, <span class="pagenum"><a name="Page_294"
+id="Page_294">-294-</a></span> azt mondják papirosszaga lesz tőle
+az ételnek. Ennek elkerülésére vannak a húskendők, szép tiszta
+vásznak, amiket leginkább a takács készít ott, ahol még van takács.
+Az étel a kendőkben szépen a pokrócokra terül. Van borocska is és
+hozzá a legalkalmasabb az a lapos bádogpohár, amit a katonák is a
+tarisznyájukban hordanak. Isten szent segedelmével és áldásával így
+a táplálkozásba fogunk. Királyi asztalunk és heverő helyünk a mező,
+minden füvével egyetemben, fényes világitásunk a nap s az erdő
+százados fái adják hozzá az ünnepi sátort. Szép az ilyesmi.
+Mindennap csinálva nem volna szép, de így ritkásan, nagyszerű
+élvezet. A fákról madarak néznek lefelé, varjúk és más tollas
+istenteremtések. Ritkán jár errefelé vadászember, nem igen félnek.
+A többi állat sem. Néhány ürge alig harminc lépésnyi távolságra
+kibújik földalatti lakásából, kétlábra áll és szorgalmasan fonogat.
+Ahogy kiváncsian erre tekingetnek, a szemük fekete gyöngy gyanánt
+csillan meg a napfényben. Másként sehol, ameddig így fektéből
+elláthat az ember, sehol egy tanya, sehol egy mozgó ember, ez már
+az igazi puszta. Elhagyatottságoknak és királyi csöndeknek
+tartózkodó helye.</p>
+<p>– Csak okos emberek voltak a régi elődök, amikor ilyen helyeken
+tanyáztak – véli a társam. Szellős sátorok alatt, isteni
+nyugalomban. Hanyatt feküdtek és nézték az eget.</p>
+<p>Ráhagyom, hogy úgy van (mert minek ilyen helyen még beszélni
+is), ellenben Antal választékos nyelven nyújt be ellenvéleményt:
+<span class="pagenum"><a name="Page_295" id=
+"Page_295">-295-</a></span></p>
+<p>– Nyáron hozzájárulok tekintetes úr tisztelt véleményéhez, de
+télen nem. Micsoda viharok süvöltenek itt át, mikor eljön a tél! A
+fák eltörnek bele. Hogyan álltak itt meg télen az ősök sátrai?</p>
+<p>Az ám. Még a mostani tanyák is éllel épülnek az északi szél
+ellen, mert ha keresztben épülnének, alighanem elhordaná a vihar a
+tetejüket. Pedig itt laktak egykoron mások is. Az elődök is, meg
+más ősemberek, akik még ő előttük vették tulajdonba ezt a földet,
+amely most némán fekszik itt alattunk, mi meg rajta. Mind régi
+csontok porladnak itt alant, ősi cserépedények, bronz cifraságok,
+vas ölőszerszámok társaságában. Alszanak és a szellő formájában az
+idők végtelensége suhan át fölöttük.</p>
+<p>Ropog mögöttünk az erdőben a száraz galy, jön valaki. Jön is egy
+öreg ember, egy igen idős férfi, fehér a haja, fehér a szakálla, a
+bajusza sárgás, ami a pipafüsttől van. Szálas, de sovány, csupa
+csont, az ilyenek szoktak sokáig élni, mert ezeknek a csontjai közé
+odaszárad a lélek. Nyári, szellős kintvaló ruházatban van, csizma a
+lábán, mellény a kebelén, kalap a fejében, lóhajtó ostor a kezében.
+Aféle tanyai pátriárka-forma az öreg. Jön felénk. Nézi a lovakat, a
+kocsit (valami sokat nem nézhet ki belőlük), azután minket. Ránk
+köszönt, fogadjuk. Várja, hogy szóljunk. Azt mondja:</p>
+<p>– Hát mi járatban? Erre mifelénk, ahol a madár se jár?</p>
+<p>– Hát atyus – mondjuk (mert tréfálni is kell) – most nem járunk,
+hanem fekszünk. <span class="pagenum"><a name="Page_296" id=
+"Page_296">-296-</a></span></p>
+<p>– Nono, – mondja most már bizodalmasan, mert mindig a
+vidámságban van a bizodalom – az csakugyan látnivaló. Csak úgy,
+tudják, láttam már régön, hogy a kocsi erre halad. Úgy véltem, hogy
+bort szödnek.</p>
+<p>– Nem bizony, atyus, nem abban járunk. Más dolgunk van arra
+kijjebb.</p>
+<p>– Még odébb?</p>
+<p>– Még.</p>
+<p>– Nono, – mondja – mögengedöm. Csak úgy gondoltam. Hogy talán
+bort szödnek. Mert neköm is volna eladó.</p>
+<p>– No nézze csak atyus, nekünk is van az üvegben. De nem eladó,
+csak barátságból való.</p>
+<p>Egy pohár bor nyújtatik. Némi húzódozás után (nem azért gyüttem
+én ide… kéröm) elfogadja. Le is ül a földre. Olyan könnyesen guggol
+le, mintha fiatal pásztorgyerek volna, pedig alighanem van már
+nyolcvanéves az öreg.</p>
+<p>– Atyus hány esztendős?</p>
+<p>– Hát bizony – mondta csendesen – már egyik sem hányja a
+másikat.</p>
+<p>– Nono. De amúgy, mégis, körülbelül?</p>
+<p>– Hát már a nyolcvankettediket taposom.</p>
+<p>Ez szép idő. Ez szép idő nagyon. Hát persze, itt kint. Az más.
+Itt más világ van.</p>
+<p>– Atyus itt lakik valahol?</p>
+<p>– Itt, – igenli a fejével – itt túl az erdőn. Itt a tanyám.
+Abban lakok én.</p>
+<p>– De néha csak bejár a városba?</p>
+<p>– Nem, – felel az öreg – nem én. Minek? <span class=
+"pagenum"><a name="Page_297" id="Page_297">-297-</a></span> Mit
+keressek én ott. Az adót beviszik a fiak. Vagy beviszi az
+esküdt.</p>
+<p>– Mikor volt bent utoljára?</p>
+<p>Atyus végigsimítja a homlokát a barna kezefejével:</p>
+<p>– Negyvennyolcban. Akkor bemöntünk. Sokan bemöntünk. De azóta
+nem. Minek?</p>
+<p>Ez sok idő, hatvanhárom évig nem lenni „otthon“. A dolog azonban
+mindjárt másként fest, ha földrajzi szempontból keressük. Ez a
+puszta, aminek a földjén most heverünk, már sokkal közelebb esik
+Szabadkához. Minélfogva adandó alkalmakkor innen oda szokás járni.
+Tehát föladódik atyusnak a kérdés:</p>
+<p>– Hát Szabadkán mikor járt, bácsi?</p>
+<p>Azt mondja az öreg:</p>
+<p>– Hát ott még sohasem. Minek?</p>
+<p>Belenézett a poharába s újból csak úgy magának, csendesen
+mondta:</p>
+<p>– Minek?</p>
+<p>Elkezelt, elköszönt, elment, eltünt a fák között. Csak azt a
+kérdést hagyta ott köztünk megoldatlanul, hogy egyáltalán minek
+városba menni? Mikor anélkül is el lehet az ember…</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_298" id=
+"Page_298">-298-</a></span></p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_299" id="Page_299"><br />
+-299-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Tartalom</h2>
+</div>
+<ul class="TOC">
+<li>Novibazári emlék <span class="ralign"><a href=
+"#Page_1">1</a></span></li>
+<li>Kutyavér a havon <span class="ralign"><a href=
+"#Page_24">24</a></span></li>
+<li>Elmulás előtt <span class="ralign"><a href=
+"#Page_38">38</a></span></li>
+<li>… boldog Isten bírja <span class="ralign"><a href=
+"#Page_46">46</a></span></li>
+<li>Értetlenek az emberek <span class="ralign"><a href=
+"#Page_58">58</a></span></li>
+<li>Külső történetek <span class="ralign"><a href=
+"#Page_67">67</a></span></li>
+<li>Új talicska irányában <span class="ralign"><a href=
+"#Page_78">78</a></span></li>
+<li>A nagyvíz <span class="ralign"><a href=
+"#Page_88">88</a></span></li>
+<li>Levél a pusztában <span class="ralign"><a href=
+"#Page_100">100</a></span></li>
+<li>Vasút akar lenni <span class="ralign"><a href=
+"#Page_111">111</a></span></li>
+<li>Félkézkalmárkodás <span class="ralign"><a href=
+"#Page_122">122</a></span></li>
+<li>Földragasztás irányában <span class="ralign"><a href=
+"#Page_133">133</a></span></li>
+<li>Sabotage <span class="ralign"><a href=
+"#Page_145">145</a></span></li>
+<li>A fórum <span class="ralign"><a href=
+"#Page_156">156</a></span></li>
+<li>Szárazság előtt <span class="ralign"><a href=
+"#Page_164">164</a></span></li>
+<li>Kis török <span class="ralign"><a href=
+"#Page_172">172</a></span></li>
+<li>Borszedés <span class="ralign"><a href=
+"#Page_178">178</a></span></li>
+<li>Látogatás a városban <span class="ralign"><a href=
+"#Page_189">189</a></span></li>
+<li>Földbuvárokról <span class="ralign"><a href=
+"#Page_194">194</a></span></li>
+<li>Öreg búcsus <span class="ralign"><a href=
+"#Page_204">204</a></span></li>
+<li>Mihály szóbelizik <span class="ralign"><a href=
+"#Page_211">211</a></span></li>
+<li>Haladni kell <span class="ralign"><a href=
+"#Page_219">219</a></span></li>
+<li>Kabarézás a csárdában <span class="ralign"><a href=
+"#Page_229">229</a></span></li>
+<li>Egy a nép közül <span class="ralign"><a href=
+"#Page_241">241</a></span></li>
+<li>Mezei dolgok réti emberekről <span class="ralign"><a href=
+"#Page_250">250</a></span></li>
+<li><span class="pagenum"><a name="Page_300" id=
+"Page_300">-300-</a></span></li>
+<li>Ló nem való korcsmaszobába <span class="ralign"><a href=
+"#Page_259">259</a></span></li>
+<li>Asztag-égés <span class="ralign"><a href=
+"#Page_267">267</a></span></li>
+<li>Kutyák dolga <span class="ralign"><a href=
+"#Page_277">277</a></span></li>
+<li>Kocsival <span class="ralign"><a href=
+"#Page_286">286</a></span></li>
+</ul>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter"></div>
+<div class="transnote">
+<p class="center"><span class="caption">Javítások.</span></p>
+<p>Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.</p>
+<p>A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:</p>
+<table summary="Javítások">
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_11">11</a></td>
+<td>All a fogadás</td>
+<td>Áll a fogadás</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_43">43</a></td>
+<td>Ősszel éri</td>
+<td>Osszel éri</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_52">52</a></td>
+<td>Atokházán</td>
+<td>Átokházán</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_53">53</a></td>
+<td>Atokházán</td>
+<td>Átokházán</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_56">56</a></td>
+<td>Uti. Az</td>
+<td>Üti. Az</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_83">83</a></td>
+<td>Adám mellett</td>
+<td>Ádám mellett</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_103">103</a></td>
+<td>csárdába ár</td>
+<td>csárdába jár</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_106">106</a></td>
+<td>bográcsben</td>
+<td>bográcsban</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_108">108</a></td>
+<td>tanító apam</td>
+<td>tanító apám</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_121">121</a></td>
+<td>annnyi sem</td>
+<td>annyi sem</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_126">126</a></td>
+<td>megszerzézét</td>
+<td>megszerzését</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_128">128</a></td>
+<td>kibúzná</td>
+<td>kihúzná</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_140">140</a></td>
+<td>vasta törzse</td>
+<td>vastag törzse</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_141">141</a></td>
+<td>az emher s</td>
+<td>az ember s</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_144">144</a></td>
+<td>mondtak a csendőrök</td>
+<td>mondták a csendőrök</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_150">150</a></td>
+<td>Alltam is</td>
+<td>Álltam is</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_151">151</a></td>
+<td>megkérdezí</td>
+<td>megkérdezi</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_178">178</a></td>
+<td>Arpa, buza</td>
+<td>Árpa, buza</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_178">178</a></td>
+<td>őszig minend</td>
+<td>őszig minden</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_190">190</a></td>
+<td>Boszniáben</td>
+<td>Boszniában</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_197">197</a></td>
+<td>Ut vele</td>
+<td>Üt vele</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_215">215</a></td>
+<td>mondja mihály</td>
+<td>mondja Mihály</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_226">226</a></td>
+<td>Epp arra</td>
+<td>Épp arra</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_226">226</a></td>
+<td>Oreg asszony</td>
+<td>Öreg asszony</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_242">242</a></td>
+<td>faggyútyertya</td>
+<td>faggyúgyertya</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_271">271</a></td>
+<td>tűvész</td>
+<td>tűzvész</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_273">273</a></td>
+<td>Es állnak</td>
+<td>És állnak</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_283">283</a></td>
+<td>Atment rajta</td>
+<td>Átment rajta</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_293">293</a></td>
+<td>Ot óra</td>
+<td>Öt óra</td>
+</tr>
+</table>
+</div>
+<div lang='en' xml:lang='en'>
+<div style='display:block; margin-top:4em'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK <span lang='hu' xml:lang='hu'>EGYSZERŰ EMBEREK</span> ***</div>
+<div style='text-align:left'>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+Updated editions will replace the previous one&#8212;the old editions will
+be renamed.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
+law means that no one owns a United States copyright in these works,
+so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
+States without permission and without paying copyright
+royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
+of this license, apply to copying and distributing Project
+Gutenberg&#8482; electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG&#8482;
+concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
+and may not be used if you charge for an eBook, except by following
+the terms of the trademark license, including paying royalties for use
+of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
+copies of this eBook, complying with the trademark license is very
+easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
+of derivative works, reports, performances and research. Project
+Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away&#8212;you may
+do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
+by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
+license, especially commercial redistribution.
+</div>
+
+<div style='margin-top:1em; font-size:1.1em; text-align:center'>START: FULL LICENSE</div>
+<div style='text-align:center;font-size:0.9em'>THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE</div>
+<div style='text-align:center;font-size:0.9em'>PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+To protect the Project Gutenberg&#8482; mission of promoting the free
+distribution of electronic works, by using or distributing this work
+(or any other work associated in any way with the phrase &#8220;Project
+Gutenberg&#8221;), you agree to comply with all the terms of the Full
+Project Gutenberg&#8482; License available with this file or online at
+www.gutenberg.org/license.
+</div>
+
+<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'>
+Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg&#8482; electronic works
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg&#8482;
+electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
+and accept all the terms of this license and intellectual property
+(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
+the terms of this agreement, you must cease using and return or
+destroy all copies of Project Gutenberg&#8482; electronic works in your
+possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
+Project Gutenberg&#8482; electronic work and you do not agree to be bound
+by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
+or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.B. &#8220;Project Gutenberg&#8221; is a registered trademark. It may only be
+used on or associated in any way with an electronic work by people who
+agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
+things that you can do with most Project Gutenberg&#8482; electronic works
+even without complying with the full terms of this agreement. See
+paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
+Gutenberg&#8482; electronic works if you follow the terms of this
+agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg&#8482;
+electronic works. See paragraph 1.E below.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (&#8220;the
+Foundation&#8221; or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
+of Project Gutenberg&#8482; electronic works. Nearly all the individual
+works in the collection are in the public domain in the United
+States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
+United States and you are located in the United States, we do not
+claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
+displaying or creating derivative works based on the work as long as
+all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
+that you will support the Project Gutenberg&#8482; mission of promoting
+free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg&#8482;
+works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
+Project Gutenberg&#8482; name associated with the work. You can easily
+comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
+same format with its attached full Project Gutenberg&#8482; License when
+you share it without charge with others.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
+what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
+in a constant state of change. If you are outside the United States,
+check the laws of your country in addition to the terms of this
+agreement before downloading, copying, displaying, performing,
+distributing or creating derivative works based on this work or any
+other Project Gutenberg&#8482; work. The Foundation makes no
+representations concerning the copyright status of any work in any
+country other than the United States.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
+immediate access to, the full Project Gutenberg&#8482; License must appear
+prominently whenever any copy of a Project Gutenberg&#8482; work (any work
+on which the phrase &#8220;Project Gutenberg&#8221; appears, or with which the
+phrase &#8220;Project Gutenberg&#8221; is associated) is accessed, displayed,
+performed, viewed, copied or distributed:
+</div>
+
+<blockquote>
+  <div style='display:block; margin:1em 0'>
+    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
+    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
+    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
+    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
+    at <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. If you
+    are not located in the United States, you will have to check the laws
+    of the country where you are located before using this eBook.
+  </div>
+</blockquote>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.E.2. If an individual Project Gutenberg&#8482; electronic work is
+derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
+contain a notice indicating that it is posted with permission of the
+copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
+the United States without paying any fees or charges. If you are
+redistributing or providing access to a work with the phrase &#8220;Project
+Gutenberg&#8221; associated with or appearing on the work, you must comply
+either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
+obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg&#8482;
+trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.E.3. If an individual Project Gutenberg&#8482; electronic work is posted
+with the permission of the copyright holder, your use and distribution
+must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
+additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
+will be linked to the Project Gutenberg&#8482; License for all works
+posted with the permission of the copyright holder found at the
+beginning of this work.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg&#8482;
+License terms from this work, or any files containing a part of this
+work or any other work associated with Project Gutenberg&#8482;.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
+electronic work, or any part of this electronic work, without
+prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
+active links or immediate access to the full terms of the Project
+Gutenberg&#8482; License.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
+compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
+any word processing or hypertext form. However, if you provide access
+to or distribute copies of a Project Gutenberg&#8482; work in a format
+other than &#8220;Plain Vanilla ASCII&#8221; or other format used in the official
+version posted on the official Project Gutenberg&#8482; website
+(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
+to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
+of obtaining a copy upon request, of the work in its original &#8220;Plain
+Vanilla ASCII&#8221; or other form. Any alternate format must include the
+full Project Gutenberg&#8482; License as specified in paragraph 1.E.1.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
+performing, copying or distributing any Project Gutenberg&#8482; works
+unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
+access to or distributing Project Gutenberg&#8482; electronic works
+provided that:
+</div>
+
+<div style='margin-left:0.7em;'>
+    <div style='text-indent:-0.7em'>
+        &#8226; You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
+        the use of Project Gutenberg&#8482; works calculated using the method
+        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
+        to the owner of the Project Gutenberg&#8482; trademark, but he has
+        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
+        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
+        within 60 days following each date on which you prepare (or are
+        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
+        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
+        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
+        Section 4, &#8220;Information about donations to the Project Gutenberg
+        Literary Archive Foundation.&#8221;
+    </div>
+
+    <div style='text-indent:-0.7em'>
+        &#8226; You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
+        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
+        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg&#8482;
+        License. You must require such a user to return or destroy all
+        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
+        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg&#8482;
+        works.
+    </div>
+
+    <div style='text-indent:-0.7em'>
+        &#8226; You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
+        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
+        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
+        receipt of the work.
+    </div>
+
+    <div style='text-indent:-0.7em'>
+        &#8226; You comply with all other terms of this agreement for free
+        distribution of Project Gutenberg&#8482; works.
+    </div>
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
+Gutenberg&#8482; electronic work or group of works on different terms than
+are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
+from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
+the Project Gutenberg&#8482; trademark. Contact the Foundation as set
+forth in Section 3 below.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.F.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
+effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
+works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
+Gutenberg&#8482; collection. Despite these efforts, Project Gutenberg&#8482;
+electronic works, and the medium on which they may be stored, may
+contain &#8220;Defects,&#8221; such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
+or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
+intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
+other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
+cannot be read by your equipment.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the &#8220;Right
+of Replacement or Refund&#8221; described in paragraph 1.F.3, the Project
+Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
+Gutenberg&#8482; trademark, and any other party distributing a Project
+Gutenberg&#8482; electronic work under this agreement, disclaim all
+liability to you for damages, costs and expenses, including legal
+fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
+LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
+PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
+TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
+LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
+INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
+DAMAGE.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
+defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
+receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
+written explanation to the person you received the work from. If you
+received the work on a physical medium, you must return the medium
+with your written explanation. The person or entity that provided you
+with the defective work may elect to provide a replacement copy in
+lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
+or entity providing it to you may choose to give you a second
+opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
+the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
+without further opportunities to fix the problem.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
+in paragraph 1.F.3, this work is provided to you &#8216;AS-IS&#8217;, WITH NO
+OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
+LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
+warranties or the exclusion or limitation of certain types of
+damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
+violates the law of the state applicable to this agreement, the
+agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
+limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
+unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
+remaining provisions.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
+trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
+providing copies of Project Gutenberg&#8482; electronic works in
+accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
+production, promotion and distribution of Project Gutenberg&#8482;
+electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
+including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
+the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
+or any Project Gutenberg&#8482; work, (b) alteration, modification, or
+additions or deletions to any Project Gutenberg&#8482; work, and (c) any
+Defect you cause.
+</div>
+
+<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'>
+Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg&#8482;
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+Project Gutenberg&#8482; is synonymous with the free distribution of
+electronic works in formats readable by the widest variety of
+computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
+exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
+from people in all walks of life.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+Volunteers and financial support to provide volunteers with the
+assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg&#8482;&#8217;s
+goals and ensuring that the Project Gutenberg&#8482; collection will
+remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
+Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
+and permanent future for Project Gutenberg&#8482; and future
+generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
+Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
+Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.
+</div>
+
+<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'>
+Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
+501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
+state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
+Revenue Service. The Foundation&#8217;s EIN or federal tax identification
+number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
+Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
+U.S. federal laws and your state&#8217;s laws.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+The Foundation&#8217;s business office is located at 809 North 1500 West,
+Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
+to date contact information can be found at the Foundation&#8217;s website
+and official page at www.gutenberg.org/contact
+</div>
+
+<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'>
+Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+Project Gutenberg&#8482; depends upon and cannot survive without widespread
+public support and donations to carry out its mission of
+increasing the number of public domain and licensed works that can be
+freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
+array of equipment including outdated equipment. Many small donations
+($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
+status with the IRS.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+The Foundation is committed to complying with the laws regulating
+charities and charitable donations in all 50 states of the United
+States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
+considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
+with these requirements. We do not solicit donations in locations
+where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
+DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
+visit <a href="https://www.gutenberg.org/donate/">www.gutenberg.org/donate</a>.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+While we cannot and do not solicit contributions from states where we
+have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
+against accepting unsolicited donations from donors in such states who
+approach us with offers to donate.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+International donations are gratefully accepted, but we cannot make
+any statements concerning tax treatment of donations received from
+outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
+methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
+ways including checks, online payments and credit card donations. To
+donate, please visit: www.gutenberg.org/donate
+</div>
+
+<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'>
+Section 5. General Information About Project Gutenberg&#8482; electronic works
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
+Gutenberg&#8482; concept of a library of electronic works that could be
+freely shared with anyone. For forty years, he produced and
+distributed Project Gutenberg&#8482; eBooks with only a loose network of
+volunteer support.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+Project Gutenberg&#8482; eBooks are often created from several printed
+editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
+the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
+necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
+edition.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+Most people start at our website which has the main PG search
+facility: <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+This website includes information about Project Gutenberg&#8482;,
+including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
+Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
+subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.
+</div>
+
+</div>
+</div>
+</body>
+</html>
diff --git a/old/68784-h/images/cover.jpg b/old/68784-h/images/cover.jpg
new file mode 100644
index 0000000..cda40a8
--- /dev/null
+++ b/old/68784-h/images/cover.jpg
diff --git a/old/68784-h/images/i001.jpg b/old/68784-h/images/i001.jpg
new file mode 100644
index 0000000..0fe5384
--- /dev/null
+++ b/old/68784-h/images/i001.jpg
diff --git a/old/68784-h/images/i002.jpg b/old/68784-h/images/i002.jpg
new file mode 100644
index 0000000..9c57cb1
--- /dev/null
+++ b/old/68784-h/images/i002.jpg