NormalizeHEADmain

1 files changed, 0 insertions, 11520 deletions

diff --git a/old/68571-0.txt b/old/68571-0.txt
deleted file mode 100644
index 5d66ec8..0000000
--- a/old/68571-0.txt
+++ /dev/null
@@ -1,11520 +0,0 @@
-The Project Gutenberg eBook of Budapest, by Tamás Kóbor
-
-This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
-most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
-whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
-of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at
-www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you
-will have to check the laws of the country where you are located before
-using this eBook.
-
-Title: Budapest
-       Regény
-
-Author: Tamás Kóbor
-
-Release Date: July 20, 2022 [eBook #68571]
-
-Language: Hungarian
-
-Produced by: Albert László from page images generously made available
-             by the Google Books Library Project
-
-*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK BUDAPEST ***
-
-
-KÓBOR TAMÁS
-
-*
-
-BUDAPEST
-
-REGÉNY
-
-HARMADIK KIADÁS
-
-BUDAPEST, 1919
-
-FRANKLIN-TÁRSULAT
-
-MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
-
-KIADÁSA
-
-FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
-
-
-
-
-ELSŐ FEJEZET.  A KORONAHERCEG-UTCA.
-
-– A XIX. század végén. –
-
-Valamikor régen éppenséggel nem kellett az írónak bocsánatot kérnie,
-amiért az első pár sorral nem viszi az olvasót témája érdekes kellő
-közepébe. Magam is soká töprenkedtem, miképpen kerülhetném ki a hosszú
-és száraz leírást, próbáltam is kezdetül néhány dialógust kifaragni
-hősöm és hősnőm között, de mindenképpen arra a megismerésre jutottam,
-hogy a szinhely ismerete nélkül az olvasóval nem tudom magamat
-megértetni.
-
-A világosság kedvéért le kell mondanom a megvesztegető érdekes kezdetről
-s szárazon, pedánsan leírom regényem színhelyét, a Koronaherceg-utcát.
-
-Budapestnek legfővárosiasabb és legfalusiasabb utcája ez. Este kilenc
-órakor már alszik. A trafikosüzlet kivételével, mely csak legutóbb
-nyilt, minden boltja ilyenkor már be van csukva. Ennélfogva ember alig
-jár már benne. Nyáron a Rémi kioszk egy-egy fagylaltozó társasága
-szokott rajta keresztül hazasietni: ez az egész forgalma. A hangos
-beszéd és kacagás idegenszerüen hangzik benne vissza: nem idevaló többé
-s a házak falai fölriadnak szürke álmukból. Sötét és félelmes utca ez,
-mint a falué, akár itt, akár a külső csömörei úton egyaránt nem jó járni
-éjszaka. Össze-vissza egyetlen tejüveges lámpa virraszt benne, a
-táviró-hivatalé. Ott ébren vannak még. S az ékszeres boltok apró
-nyilásain át látni, hogy odabent gázláng őrzi a kincseket, betörő
-tolvajok ellen. A bakter ezeken kukucskál be s megnyugodva áll odébb,
-amíg a gázláng nyugodt lelkiismerettel és éberen világítja be az
-üvegszekrényeket.
-
-Vasárnap délután is csak falusias a Koronaherceg-utca. Az ő üzletei mind
-olyanok, hogy a munkaszünetes törvény alól nem kivánnak kivételt.
-
-De amilyen korán alszik az utca, éppoly későn ébred. Ah, reggel egyet
-fordul a világ s a Koronaherceg-utca nagyvilágivá válik. Félnyolc van
-már, mire megelevenedik. Cilinderes urak és sietős léptű kisasszonyok
-elevenítik meg. Csörögnek a vasredők, koppannak az emelőrudak. Ennivaló
-szép lányok feszegetik a zárakat, hogy ragyogó tükörajtók mögé bújjanak
-raboskodni. Vásárra nem számítanak még, a kora reggeli órákban ezeknek
-az üzleteknek nincs keresetük. De rakosgatni, takarítani, söpörni és
-porolni csak ilyenkor érnek rá. Az üzletnek ragyogni kell, mert csupa
-finom holmi van benne, azaz olyan, amilyet igen finom öltözetű emberek
-vásárolnak. Nem igen találom a kellő szót: ezt is rosszul mondtam. Nem
-mind finom öltözetű ember, csak olyan, mintha finom öltözetű volna.
-Teszem egy Kerepesi-úti nőidivatkereskedőnél ugyanazt a
-tizenkilenckrajcáros mosható kartont kapni, mint Szénássy Gyulánál, de
-nem ugyanaz a fejkendős, csatakos szoknyájú józsefvárosi munkásasszony
-veszi, aki ott. Ennek sincs több pénze, mint a munkásasszonynak, de úgy
-látszik, mintha volna. Ennélfogva Szénássy Gyula bársonyszékeket is
-állít a pultja elé és a segédei mind olyanok, mintha skatulyából vették
-volna ki.
-
-Igaz, az olcsó karton mellett ott kapni a legdrágább francia kelméket
-is, de éppen az a nevezetessége annak az üzletnek, valamint a
-Koronaherceg-utca üzleteinek mind, hogy a gazdagság egy gyékényen árul a
-szegénységgel.
-
-Tessék például benézni a _magasin français_-nek nevezett csecsebecse és
-ékszeres boltba. Az arany és drágaköves érmek kirakatában ott csillog a
-snob feleségének káprázatos brilláns boutonja, de kapni ott két forintos
-aranykarikát és ötvenkrajcáros gyémánt melltűt is. A műipar drága
-remekei mellett árulják a norinbergi diszműáruk értéktelenségeit,
-melyeknek árát a különböző nemzetek valutája szabja meg. Velencében egy
-lirába kerül, ami nálunk egy korona, Németországban egy márkába, ami itt
-egy forint. Ragyog, díszlik minden, a kirakaton keresztül, vagy
-messziről a ruhán, az üvegszekrény polcán, csak ha az ember kezébe
-veszi, látja az egy koronás bazár-származását. De hiszen ha egy szép
-kisasszony végig sétál az utcán, nincs az a szemtelen jogász, aki
-közelről nézné meg az öve kövekkel kirakott csatját.
-
-Végig az utca kereskedelme a hiuság vásárja. Egyebet, mint díszítő
-cikkeket benne nem találsz. Aki cséplőgépet, kályhát, szövetet,
-konyhaedényt, húst, zöldséget, tüzelőfát, szerszámot akar vásárolni, az
-ne menjen a Koronaherceg-utcába. Ellenben Éva a paradicsomból
-kiüldöztetvén, ha végig megy rajta, tökéletesen kiöltözve s minden
-toilette-szükséglettel ellátva indulhat haza. Fehérneműek, ruhaneműek és
-prémek, fűző, cipő, kalap, fogkefe, parfum, pirosító, ékszer, legyező,
-fésű, hajtű, élő- és művirág, szalondíszek, luxuslámpák, porcellán
-darabok, iparművészeti bronz és márvány dolgok, kárpitok, szőnyegek és
-fotografiák, tükrök és üvegek a legdrágább és a legolcsóbb árakon itt
-kaphatók. Aztán elején, meg a végén egy-egy templom, a közepén meg a
-szinházjegyiroda és a főposta, örökidőn szolgáló telegráffal és
-poste-restante hivatallal.
-
-Nem vagyok én tudós ember, azért nem is érdekel: az utca közönsége
-teremtette-e meg a kereskedelmét, avagy megfordítva. Látom a tényt, hogy
-ez a kettő mindenütt együvé való. S mi más közönsége lehet a
-Koronaherceg-utcának, mint öltözni vágyó, tetszeni akaró gazdag és
-szegény hölgyek serege? Nyolc órakor nyílnak a boltok, féltíz órakor
-kezd befelé szűrődni a rendes publikuma: koránkelő, korántakarító
-polgárasszonyok lányaikkal ekkor mennek vásárolni, mivelhogy kevesen
-vannak még s a boltos jobban rá ér mutogatni és rábeszélni. Korán
-jönnek, hogy korán mehessenek vissza, de hatalmába keríti őket a boltok
-varázsa, őket is, másokat is és a kora bevásárlásnak be nem vallott
-célja, hogy több boltot járhassanak be, több kelmét lássanak, több
-kirakat előtt élvezzék a képzelt birtoklás gyönyörűségeit. A
-legszolidabb és legtakarékosabb gazdasszony is ott felejti magát ebben a
-bűvös, végzetes utcában s a legmegelégedettebb is, amint műértő szemmel
-és fogékony idegekkel végigélvezte az elérhetetlent, halk sóhajjal és
-révedező szemmel egybeveti szűk havi budgetjét titkos asszonyi
-kivánságaival és nézi a földet, vagy az osztálysorsjátékos kirakatokat:
-(kettő is van a koronaherceg-utcában) ha most találna vagy nyerne
-százezer forintot!
-
-Mentől közelebb ér a dél, annál elevenebb lesz az utca. Szép időben
-tizenegy óra tájt egy csapásra megelevenedik. Alig lehet benne járni. A
-kirakatok előtt csoportosulások, az üzletekben tolongás. Budapest
-asszonyai mintha mind ide sereglenének minden áldott nap és az összes
-délelőttjeiket bevásárlással töltenék. Úristen, mennyi időn át kell az
-uruknak dolgoznia, hogy a pénzkiadásnak e rengeteg idejével
-versenyezhessen? Ez az igazi tantalusi állapot. Folyton beszerezni,
-folyton sóvárogni a beszerzendő után, megszakítás nélkül, a beteltségnek
-minden reménye nélkül… ifjúsága rózsás hajnalán kezdi és ezüst hajjal,
-nagymama korában sem végzi be. Az embernek mindig szüksége van arra,
-amit nélkülözhet s egy asszony a ruházkodásával sohasem készülhet el.
-
-Látszólag a gondatlanok járnak itt ajtóról-ajtóra. Látszólag mosolygó,
-tetszeni vágyó és csinosításra gondoló nősereg sárga cipője koptatja a
-szűk járó köveit. Látszólag fölösleges a jól öltözött úrihölgynek ez a
-költekezése ujabb ruhára. Látszólag megvan a pénz, amit apró
-bugyellárisukban, keztyűs öklükben szorongatnak. Látszólag komolyabban
-foghatnák föl e hölgyek az életük hivatását és látszólag körülbelül egy
-osztályból valók volnának. Aki asszony itt a másik után megfordul,
-legfölebb egy különösebb façont bámul meg és nem a kelme elérhetetlen
-drágább voltát. Prém a nyakon és drága kalap a főn – legujabb a szoknya
-szabása és a kabáton is meglátszik, hogy nem készen vették.
-
-A vásárló asszonysereg ilyenkor már átváltozott sétáló társasággá.
-Megindult a korzó. Föl-alá az utcán, kettesével hármasával és magánosan.
-Tarka, színes, csábító látomások váltakoznak. Mintha bemutatnák most,
-amit előbb beszereztek: a hölgyek megjelenése ragyogó. Természetes, hogy
-akad, aki megbámulja. A férfiaknak erre felé semmi dolguk, de ők
-ilyenkor szintén sétálnak. Meg-megállnak különösen a szervita-tér és a
-kigyó-tér sarkán és defiliroztatják maguk előtt a sétáló szépségeket.
-Ezek nem igen bánják. Hiszen arra valók, hogy megbámulják őket. Amellett
-ők is látnak. Titkos ismeretségek kötődnek a távolból. Az ünnepelt
-színésznőket itt ismeri meg a közönség polgári ruhájukban. Polgárleányok
-itt vetnek csodálóan ellenséges pillantásokat az arisztokrácia hideg
-szépségeire, akik fogataikon hajtanak keresztül a polgári pompázók
-sorfalain, egy-egy üzlet előtt lebegő léptekkel leszállván. A híres
-muzsikus és neves író itt hallgatja kéjesen hegyezett füllel és
-tettetett közömbösséggel, a háta mögött hogyan sugnak össze,
-rámutogatván: itt megy a híres…
-
-A hiúság vásárja ez, a ragyogó gazdagság, Budapest társadalmi életének
-valóságos potemkiniádája. A prémek között vannak hamisak, az asszonyok
-között olyanok, akiknek sürgősebb dolguk is volna, de itt vannak,
-mosolyogva és pompázva és akik képmutatóan szintén mosolyognak és
-pompáznak, holott fűzőik pántjai alatt szorong a gond és boldogtalanság,
-hisznek a mások külső színében és úgy lehet, hogy az egyik Lázár
-sóhajtva vágyódik a másik Lázár sorsára.
-
-Déli tizenkét órakor. A városháza ó harangja kezdi, finoman és öblösen
-egyaránt, aztán belekapnak a többi harangok mind: a koronaherceg-utcában
-lehetetlen sietni, egyik ember szorong a másik mellett. A férfit
-négy-ötféle parfum illata bódítja és lehetetlenség minden kalap alá
-nézni. És ekkor, az utolsó harangszóval mintha új élet költözködnék a
-zsibongó utcába. Olyan, mint amikor a tenger fodrai _alatt_ hömpölyög
-egy új áramlat. A tollas kalapok közül kipiroslanak, kikékellenek a
-szalagosak. Az új szabású kabátok közé belesötételnek régiek. A fehér
-glacé keztyűk mellett láthatod a durva pamutkeztyűket. Tekenősbéka héja
-helyett drótból való hajtűk tartanak össze ugyanolyan ragyogó szőke, meg
-barna hajat, mint a korzó hölgyeiét. Olcsó kék, meg fekete szoknyácskák
-libegnek fakult, kitaposott cipőkön és látni engedi a szaladó leánykák
-karcsu fekete harisnyáit. És vannak köztük egészen díszes eleganciájuak
-is és mégis meglátni rajtuk, hogy nem sétálnak, hanem mennek haza.
-Közben meg egészen szegényes öltözetüek, kendővel a nyakukon, didergőn
-vékony, viseltes szoknyában és nevetségesen elnyűtt kalapkával –
-valóságos karikaturái a sétáló urihölgyeknek. Egész rajok hatják át a
-fényes társaságot s találnak maguknak utat a sorok közeiben,
-akadálytalanul törtetve előre ott is, ahol mindenki más megakadna.
-
-A Munka torlódik bele a Sétába. Boltoskisasszonyok, varrónők,
-masamódleányok, probirmamzellek, hímzőleányok, virágárusok. Akik a pult
-mögött és a sötétes műhelyben dolgoznak, míg az úri népség kinn sétál.
-Akik szintén ismerik a pompát, meg a fényt, de csak a nyomoruságból,
-mely előteremti. Akiknek a keze finom selymeken kopik keményre és
-feketére, akiknek a szeme fénye belepusztul a kábító drágaságok
-előállításába.
-
-Aztán egy másik áradat – boldog, mint az ifjúság, ragyogó, színes és a
-maga egyszerűségében életkedvet, jólétet és gondtalanságot mutató. Az
-iskolás lányok éppoly sietősen és éppoly ügyesen törtetnek keresztül a
-sétáló tömegen. Varrólány és iskolás növendék összeszorul s az egyik
-gőgös, a másik ellenséges pillantással áll odébb. Ah, ezeknek van
-étvágyuk, nem sétálnak, hanem sietnek ebédelni. Rövid az idő – két
-órakor ismét itt kell lenni. A pult mögött, a kincsek között, mik örökké
-ott vannak és örökké elérhetetlenek. Ah, micsoda lelke lehet a kis
-masamódnak, aki ötven forintos kalapokat staffiroz ki, száz lépésről
-megismeri egy kalap értékét, mikor az ő háromkoronás girardiját a hajára
-tűzi. Akkor már boldogabb a virágos bolt tanulóleánya még kopottabb
-kalapban, mert ő csak a virágokat ismeri, de egyebekben az értelme és a
-tudása tompa. Neki nincs szakérzése, ő a szegénység ölében fölnevekedve,
-nem ismeri meg a gazdagság értékeit.
-
-Látszólag idegen emberáramlatok lefolyása ez, különböző mélységben,
-különböző sebességgel és különböző irányban. Látszólag a szegény
-varróleány csak úgy sietne haza, ha a koronaherceg-utcában nem volna
-korzó és a kis zenésleány épp oly érintetlenül ülne a levesestálhoz, ha
-az üllői-úton menne végig, mint most a korzós utcán. Látszólag egyiknek
-sincs köze a másikhoz és mégis életpályák irányai változnak, érzelmek és
-gondolkodások, erények és bűnök érlelődnek meg itt, éppen itt és éppen
-azért, mert oly emberek útjai kereszteződnek, akik más világból valók és
-akiknek semmi közük egymáshoz.
-
-Itt, a hiuság utcájában áll ki a képmutatás és éled a vágy. A nők
-szocialista hajlamai minden skálában kifejlődnek. Az úridámáé, aki
-valódi persianerben jár, de nem fizette ki, irigyli a másikat, aki
-kifizette. A hivatalnok felesége egyenlőségesen szembejön az igazgató
-feleségével és irigykedő keserűséggel néz utána. És a munkásleány
-irigyli a léhütőt és a masamód gúnyos mosollyal ismer egyik-másik
-kalapra és gondolja: ez sem fog soká ilyet viselni.
-
-És egyre tart a rejtelmes hatás – egyikről a másikra. A
-koronaherceg-utca szűk járóin egy új női osztály fejlődik ki.
-Napról-napra szemmel látható a növekedése. Nem kell hozzá nagy
-megfigyelés. Csak látni kell, hogy aki tegnap még déli harangszóra
-hazafelé sietett, ma már lassabban jár. Aki még tegnap két óra tájt
-ismét a város felé tartott, azt ma már hiába várod az utcasarkon. Szép,
-jóra született szegény és szorgalmas leányok elhagyják a munkát, mert a
-koronaherceg-utcában sétálni és pompázni látják a jómódban
-dologtalanokat. A tisztességeseket, akik nem tisztességesek, de mivel
-úri a viseletük, hát forma szerint mindenki megbecsüli őket.
-
-Hogy nevezzem őket? Megvannak, szaporodnak, pusztulnak és pusztítanak.
-Bogárfélék ha volnának, a tudomány már régen berubrikázta volna őket. De
-csak emberek, nem veszi őket észre senki. Valami negyedvilágfélét
-alkotnak. Leányok, kik lemondtak a férjhezmenés lehetőségéről,
-elkedvetlenedtek vagy belefáradtak a munkába, foglalkozás, remény és
-rendeltetés nélkül nézik magukat a fényes kirakatok tükrében. Az utca
-tükre a legveszedelmesebb kerítő. Ami mézes-mázos hizelgést hazudik, ami
-megtántorodást okoz, azt nyomban lecövekeli. Nincs idő a megbánáshoz,
-megtéréshez. Az egyiknek azt mondja: hát a te szépséged száradjon, mint
-a kóró? Hát a holnap csak olyan lesz, mint a ma s a mának vége az
-egyedülvaló, örömtelen vénség, tetézve nélkülözéssel és a mult minden
-édes emléke nélkül? A másiknak azt mondja: az sem gazdagabb, mint te,
-mégis kacag és jólétben pompázik. A harmadiknak: tisztességes vagy? Csak
-azt látják rajtad, hogy rongyos vagy. Így kérkedhetik magában a
-vadvirág, hogy senki sem tépte le, amíg elfonyad vagy valami állat
-kérődző gyomrába kerül, holott a rózsát leszakasztják és keblükön
-viselik.
-
-Minden rangosztályból kerülnek ki e révedező, veszendő teremtések, mert
-mindegyiknek van irigyelni valója. Messziről megismerni őket lassú,
-leselkedő járásukról, mintha együtt járnának valakivel, különös, hátra
-hallgatódzó fejtartásukról s arcukon a cserkésző vadász merev
-figyelmességéről. Rendes útjuk a Kossuth Lajos-utcán át vezeti őket ide,
-innen a Haris-bazáron keresztül kerülnek a váci-utcába, ahonnan a
-Kristóf-téren keresztül ismét a koronaherceg-utcába jutnak. Megismerni
-őket járásuk céltalanságáról, meg hogy minden kirakat előtt megállanak,
-de inkább magukat nézik benne, meg a mögöttük elhaladókat. Leginkább az
-optikus üzlet vonzza őket, ahol a színésznők fotografiái vannak kitéve,
-aztán az ékszeres bolt. Az aranynak bűvös vonzóereje odacövekeli őket a
-kövezetre s képzeletben teleaggatják magukat a legcsillogóbb
-gyémántokkal. Majd vágyuk leszáll a lehetőség szferájába és nézegetik az
-olcsóbb gyűrűket, órákat, számolgatván: mikor vehetnék meg. A tudósok
-nem ismerik ezt a szimptomát, de az aszfaltbetyárok tudnak róla. Amikor
-egy leányt követnek, minden kétségük eloszlik, mihelyest az illető egy
-ékszeres ablak előtt megáll.
-
-Ha kisüt a nap, százával hemzsegnek az utcán. Ki tudná őket mind
-elsorolni? Ott látod a hajdan kartonruhás dohánygyári leányt, aki
-beleunt a munkába és szeretne kalapot viselni. A bluzja rikító,
-vadonatúj kazsmir, a szoknyája olcsó ternó, melynek kapcsain keresztül
-látni a durva, piszkos alsószoknyát, a cipője ócska s nagy keze durva
-cérnakeztyübe van bujtatva. Ez a kislány még az első kalandja után jár
-és rendesen öreg urak kezébe kerül. Néhány hét és minden ragyog rajta,
-az alsószoknyája selyme csak úgy suhog, a kalapja rendőrség után kiált
-és cipőjének akkora a sarka, hogy majd lebukik róla. Ott van teljes
-szegénységében a gouvernante, erősen befűzve titokzatos mosollyal az
-ajkán és olyképpen lesütött szemmel, hogy mindent meglát és mindenkihez
-beszél. A házikisasszony, akit hazulról elüldöz a szegénység, a
-foglalkozásos szerető, éktelenül drága részletfizetéses toiletteben,
-mely messziről kiáltja, hogy aki viseli, megvásárolható. A hagyományos
-vidéki úrnő, aki elvesztette pénztárcáját s noha estére várja az urát,
-mégis rászorul addig valamelyik úr szivességére. Ez a hölgy rendszerint
-sohse látott férjet, de olykor csakugyan «tisztességes» asszony, akinek
-az ura valamelyik kishivatalban görnyed s képtelen feleségének olyan
-ruhát csináltatni, amilyenben az járni szeret. És beletarkul a sokaságba
-a keresett hanyagsággal, lehetetlen színösszetételekben kiöltözködött
-szininövendékek serege, akik kettesével, hármasával, szerepet vagy
-kottát szorongatva tüntető kacagással kényszerítik magukra a figyelmet,
-mert azt hiszik, hogy nagy dolog szini-növendéknek lenni. Szinésznő
-sohasem lesz belőlük, de egyre a szinház körül jár az eszük, minden
-szinlap előtt megállanak, mindennap szabadjegyet kérnek s mindig az
-utcán vannak.
-
-Ezeknek a teremtéseknek a gondolkodása tisztára a férfi és a nő közötti
-viszony körül forog. Ha valaki rájuk néz, azt gondolják: engem akar. Ha
-nem néz rájuk: nem akar ez engem? És sajátságos, micsoda önérzetük van:
-a tisztességes társaság tisztességében nem hisznek, de magukat
-különbeknek tartják, mivelhogy a rendőrségnek nincs dolga velök.
-
-Ma már minden bankhivatalnoknak van szeretője, aki ezekből az utcán
-csatangoló leányokból kerül ki. Mindegyikük tisztességes leány számba
-megy s innen való a fiatal uraknak merőben elharapódzott skepsise a
-tisztesség iránt. A húsz éves jogász már tapasztalatok alapján állítja
-nincs tisztességes leány! Már hogy volna? Az utcán találkozom egy
-előkelőnek és szelídnek látszó kisasszonnyal. Nem hinnéd, hogy angyal?
-No várj csak. Oda lépek hozzá és halk szervusszal köszöntöm. Pedig van
-apja, anyja és zongorája és valamikor férjhez fog menni. Már most hogy
-hinnéd el egy másik leányról, akinek szinte van apja, anyja és
-zongorája, hogy csakugyan angyal! Ez a másik, egy illatos úriasszony,
-bármikor, bárkinek rendelkezésére áll. Hát a te feleséged miért volna
-különb? – Innen való, hogy ma már nálunk is, akár Párisban, fiatal
-leánynak fényes nappal sem bátorságos egyedül az utcán járni, mert
-mihelyest csak egy kicsit elmerül gondolataiba s meglassul a járása,
-vagy az útja csak legkevésbbé látszik rendszertelennek, rögtön mellette
-terem valami skeptikus lovag.
-
-Így szűrődik át ezen az utcán Budapest egész élete. A gondtalanul
-sétálók sokaságában örvények forronganak, a bársony takargatja a
-szegénység rongyait, az erény színeiben ékeskedik a romlottság, nehéz
-munka és léha kalandozás birkózik rajta. Fölcsillan a tavaszi verőfény,
-a vér szenvedelmesebben kering és kicsap a szemekből a szerelem vágya.
-Minden lépés, minden fordulat egy-egy dráma. Ki látja ezeket, ki törődik
-velük? Ki tudja, hogy mi lesz ebből a szép fiatal városból, ha majd
-minden erkölcse, minden élete átszűrődik e gyönyörű, e vonzó, ez
-előkelő, e gazdag, e szegény utcán?
-
-
-
-
-MÁSODIK FEJEZET.  ÉVA.
-
-
-1.
-
-Dél. Utolsónak a bazilika harangja kongja el méltóságosan tizenkét
-ütését. A Koronaherceg-utcában nyüzsög a népség. Könnyelműség, vígság és
-elégedetlenség a párája. Egy gyönyörű, sugár leányba, – csupa illat és
-elegancia – a Zsibárus-utcából sietősen kifordulva, beleütközik egy
-rongyos masamód-lány. A hölgy gyönyörű arca bosszusan elváltozik, a kis
-leány elképedve tekint föl reá, de megismervén, kötekedő mosollyal szól:
-
-– Te is jobban vigyázhatnál.
-
-A hölgy nagy zavarban van. Ösztönszerűleg oldalt pillant és látja, hogy
-a katonatiszt, aki eddig követte, töprenkedve és tanakodva, miféle hölgy
-lehet ő, most magában mosolyog, mint aki tisztába jött a problémával.
-Alkalmasint hallotta is, hogy a kis masamód tegezi a szép úrileányt.
-
-– Takarodj – sziszegi ez mérgesen és iparkodik oly magatartást mutatni,
-amellyel valaki a mesteremberével áll szóba. A kis leánynak azonban
-gyönyörűsége telt a másik kellemetlenségében s szinte hangosan kérdezte:
-
-– Tizenkettő van, nem jösz haza ebédelni?
-
-– Még nem – mondja ez.
-
-– Én bizony sietek, de aztán te se maradj soká, Éva, különben a mama
-megint haragszik.
-
-Ezzel fejével egyet biccent, a szeme kárörvendően rácsillog és mint a
-hal, tovasiklik a zsibongó tömkelegen keresztül.
-
-Tehát a rongyos kis munkásleány testvérhuga az előkelő hölgynek. Most
-már mindent tud a katonatiszt. Kevesebb föntartással Évával szemben, de
-nagyobb óvatossággal, esetleges ismerősök iránt, akik a problematikus
-rangú hölgygyel láthatnák, a katonatiszt most már nem mozdul az oldala
-mellől. Éva fehér arcát elborítja a vér, de nem a nőiesség lázadása ez,
-hanem bosszúság. Összeszorítja fogait s azzal a bizonyos elutasító,
-dacos tekintettel állja a katonatiszt kutató, frivol nézését, amely a
-vállalkozó férfiak hevét menten le szokta hűteni. A tiszt is meghőköl,
-kezd kevésbbé bizonyos lenni a dolgában, de végre mégis csak azt
-gondolja:
-
-– A huga egy rongyos munkásleány, ő maga meg úgy öltözködik, mint egy
-baronesz. Itt mindent lehet kockáztatni.
-
-A tiszt úr egy kissé felületes megfigyelő lehetett. Egészben véve Éva
-megjelenése egészen ragyogó volt, de a részletek mégis a szegénység
-küzdelmére vallottak az idő koptató hatása ellen. A hozzáértőnek első
-tekintetre fel kell tűnnie például a kalap és blouse közötti
-anachronismusnak. A blouse új, a kalap tavalyi, egy kissé átalakítva. A
-szoknya kissé lekopott moirée, a legdrágább fajtából, a blouse ellenben
-új, de a legfoszlóbb olcsó fajtájából. Világos, hogy mikor a szoknya új
-volt, Évának több volt a pénze, mint a blouse csináltatása idejében. De
-a disharmonia mellett is a leány büszke, öntudatos tartása és járásának
-rugalmassága az úri leány benyomását keltette. Éva, hogy a tiszt
-tolakodásától szabaduljon, megállt egy kirakat előtt, amivel azonban
-csak azt érte el, hogy lovagja is mellé állt s ezt a pillanatot
-felhasználta halk megszólításra.
-
-Éva ridegen ránézett, aztán szó nélkül átment a tulsó oldalra. A tiszt
-egy darabig meg volt hökkenve, de egyet rándított a vállán és utána
-ment. Azonban nem volt módja, hogy újból szerencsét próbáljon. Éva
-váratlanul befordult a párizsi udvarba s mire a lovag utána fordult, már
-eltünt valamelyik üzletben.
-
-Takarosan, mint a fecske-fészkek, sorakoznak az üvegtetős keskeny
-bazárban egymás mellé a cipős-boltok. Az üveges-ajtó egyik fele kirakat,
-melyben csábos tisztaságban fényeskednek a lakkos és sárgabőr topánkák.
-S a legtöbbjük kicsike, mint a hamupipőke lábacskája és szabásában,
-díszítésében fantasztikus, mint a rózsakirálynő sajkája. Ah, ezek a
-cipők! Ferdesarkú varróleányok nem mehetnek keresztül a párisi udvaron,
-hogy valamelyik cipős-ablak előtt sóhajtva hiábavaló ábrándokat ne
-szőjjenek.
-
-A Wočasek Antal boltjába nyitott be Éva. Amint a kezét a kilincsre
-tette, az arca egészben átváltozott. Nyoma sem volt rajta se
-boszúságnak, se haragnak, gyönyörű keskeny homloka sugárzott és acélos
-kék szeme szinte pajkosan eresztette meg tüzijátékát. Méltóságos járása
-is elmult, hajlott és szökdécselt, mint egy kis szobalány.
-
-– Ah, Dermák kisasszony, örülök a szerencsének, Dermák kisasszony,
-köszönti Wočasek úr. A kirakat mögött ült kis varga-asztala mellett a
-Kossuth-szakállas, pislogó nézésü derék mesterember és versenyt
-kalapálta a bőrt a félemeleten ülő négy legényével. Wočasek úr szeméből
-a megelégedés sugárzik, a szája egyre jár, sajátságos bonhomiával,
-melyen azonban megérzik, hogy semmi köze azokhoz, akikről beszél és mik
-iránt érdeklődik.
-
-– Hogy van Wočasek úr, – adja vissza Éva a szót nagy barátságosan,
-szinte hizelegve. – Szabad leülni itt magánál?
-
-– Nagyon örülök, hogy látom, kisasszony. – Igazán? Pedig attól
-tartottam, hogy be sem ereszt.
-
-– Kedves kisasszony, – szól kacagva a mesterember – hogy én ne
-ereszteném be? A feleségemnek majd mindennap mondom: ugyan mi lelte a
-Dermák kisasszonyt, hogy oly rég nem mutatta magát?
-
-– Igen, – szól affektált duzzogással Éva – mert várja, hogy már
-fizessek. Pedig én most sem hoztam pénzt, hanem…
-
-– Cipő kell? (Az arca csak úgy sugárzott örömében.) Kedves kisasszony,
-mennyit akar? Hát úgy ismer engem, mint a ki pénzt kiván? Hiszen tudja,
-mi az én elvem: ha fogy az árú, biztos a pénz. Mutassa a lábát, nem
-lett-e kisebb azóta?
-
-Ezzel odahúzza székét Éva mellé és szeretettel kezébe veszi lábát.
-
-– Hm, – mondja, figyelmesen nézve a cipőt – kedves kisasszony, így már
-bajosabb önnel üzletet kötni. Micsoda cipő ez! És ön ilyen cipőben megy
-az utcára? Ön már tudhatja, hogy nem elég, ha egész a cipő és egyenes a
-sarka. Nézze, milyen megnyult a bőre. Ezer ránc van rajta, fakó, agyon
-van fényesítve. Olyan, mint a bebalzsamozott holttest. Aztán a gombok is
-lötyögnek és a sarka milyen széles, formátlan már.
-
-– Nem mertem magát zaklatni, azt hittem, hozhatok egy kis pénzt,
-mielőtt…
-
-– De kedvesem, – mondja szigorúan Wočasek – hogy akar ön engem fizetni,
-ha ilyen cipőben jár? Én szívesen hitelezek mindenkinek akármennyit,
-amíg jó cipőben jár. Mert addig nincs mitől tartanom. Szép leány jó
-cipőben mindig hitelképes. De szép leány rossz cipőben sohasem jut
-pénzhez.
-
-Éva homloka egy pillanatra összeráncolódik, de alig észrevehetőleg.
-Aztán ismét enyelgő, hizelgő a hangja.
-
-– Igen, Wočasek úr, ismerem azt az üzleti elvét. És sohasem veszt rajta?
-
-Wočasek úr elégülten mosolyog, úgy néz a szép leányra. Aztán székével
-visszalovagol a kis vargaasztalhoz, megfeszíti a térdszíját és úgy
-beszél.
-
-– Soha? Azt nem mondhatom. De nincs okom megbánni üzleti eljárásomat.
-Emlékszik, mikor először volt nálam? A szeplős Pepivel, hiszen tudja. A
-szeplős Pepi azóta eltűnt, tartozik is vagy százötven forintommal, de
-azért nyugodtan alszom. Egy szép napon be fog állítani és megadja a
-pénzemet és csinál újabb adósságot. De hiszen nem róla akartam beszélni.
-Akkor magácska nagyon szegényes volt, az egész udvarban – már bocsásson
-meg őszinteségemért – nem hiteleztek volna magának egy pár talpat sem.
-Én azonban ránéztem az arcára, megnéztem a lábacskáját és azt mondtam:
-hány pár cipőt parancsol a kisasszony? Ön pedig nagy aggódva egy párt
-kért, a legolcsóbb fajtából és én csináltam három párt a legdrágábból.
-Dehogy is jóságból tettem, mert az üzletben az ember nem lehet jószivű,
-ha érdekből.
-
-Mért adjak el olcsó cipőt egy párt, mikor eladhatok drága cipőt három
-párt? És mondtam magamban: Ez a nagyságos Dermák Éva kisasszony egyike
-lesz a legjobb vevőimnek. Nem adok neki egy hónapot és készpénzzel fog
-fizetni, mert az ilyen büszke szépség, mint az övé, valóságos vagyon,
-föltéve, ha jó cipőben jár. Ha ez a leány az én cipőmben végig megy a
-koronaherceg-utcán, ha csatakos marad is a szoknyája, az lehet belőle,
-amit akar.
-
-– Wočasek úr, – szól közbe Éva gyengén remegő orrcimpával – én már akkor
-is kikértem magamnak, hogy engem olyannak tartson, akire üzleti elveit
-alkalmazhatja.
-
-– Jó, jó – bólogat Wočasek úr – és én már akkor is bocsánatot kértem,
-hogy nem akarom sérteni. Én csak az üzletet nézem és mindenkit
-tisztelek, de most mondja maga: rosszul jártam én, mikor így
-gondolkodtam? Még el sem nyűtte az első pár cipőt és a Deméndy Miklós úr
-ő méltósága már megfizette a hatodik párt.
-
-Éva izgatottan fölkelt.
-
-– Wočasek úr, ajánlom magamat. Deméndy Miklós úr ő méltósága nem fogja
-többé a cipőszámláimat kiegyenlíteni és mással én nem fizettetem ki.
-
-Wočasek úr merően nézett a felindult szép leányra és a hangja teli volt
-őszinte tisztelettel, mikor felelt.
-
-– Üljön le ismét, kedves Éva kisasszony, nagyon jól tudom, hogy ön nem
-olyan, aki akárkivel kikezd. Jól láttam most is: egy katonatiszt már
-negyedszer ment el az ajtó előtt és ön rá sem nézett. Tudom én, hogy
-kivel van dolgom. Azt is tudom, hogy a Deméndy házassága sokat
-változtatott az ön viszonyain. Az olyan leány, mint ön, csak attól fogad
-el valamit, akit szeret. És ismét mondom: önnek szivesebben és többet
-dolgozom, mint másnak, mert ami önnek becsületére válik, az nekem is
-biztosíték. Domokos!
-
-A félemeleti falépcsőn nehéz lépések kopogása hallatszott. Egy szurtos
-fiatal legény jött le onnan, kezében centiméterrel. Az arca sápadt,
-beesett volt, a bajusza betegesen vékony, két nagy fekete szeme, mintha
-nyitott pillával aludnék. Olyan legény volt, akitől a Józsefvárosi
-leányok halálos szerelembe esnek.
-
-– A kisasszonynak? – szólt mogorva hangon és Évára nézett.
-
-– Igen, a kisasszonynak. Megvan ugyan a mértéke, de azt akarom, hogy
-maga mérje meg. Tudja, kisasszony, Domokos művész a mértékvételben.
-Három évig volt Párisban, ott lehet aztán tanulni!
-
-Éva még mindig menőfélben állt, de ekkor a katonatiszt ismét mutatkozott
-az ajtó előtt s ez késztette Évát, hogy leüljön. A legény letérdelt
-előtte s a térdére tette Éva jobblábát. Lehúzta róla a cipőt s
-centiméterjével dolgozni kezdett. Finoman, biztos kézzel érintette az
-Éva keskeny lábát, mint az orvos, mikor operációt végez. Mikor elkészült
-vele, udvariasan meghajtotta magát:
-
-– Köszönöm.
-
-– És holnapután kész lesz az első pár – szólt energikus hangon Wočasek
-úr. – Ne törődjék kisasszony azzal, amit én beszélek, higyje el, én
-minden vevőmet tisztelem, de önt a legjobban.
-
-– Nem akarok most elmenni, Wočasek úr, – szólt Éva – ez a szemtelen
-ember még most is kint strázsál s a mostani hangulatomban félek, hogy
-botrányt csinálnék.
-
-– Nagyon örülök, kisasszony, ha szerencsém van.
-
-Domokos közben lomhán fölkopogott a lépcsőn, de csakhamar lejött ismét
-három társával, kötény nélkül, kalappal és bottal.
-
-– Alászolgája – köszöntötte gazdáját. Évára rá sem nézett.
-
-Wočasek úr utána hunyorgott, aztán neki jóleső hosszadalmasságával
-kezdett róla Évának beszélni.
-
-– Látta azt a legényt? Nem közönséges ember ám ez. Két hónapja, hogy
-nálam van, persze, ön nem ismerheti, mivel van legalább három hónapja,
-hogy nem volt itt. Igen, épen három hónapja, hogy Deméndy ő méltósága
-megházasodott és azóta nem láttam. Hát beállít a legény, mutat párisi
-bizonyítványokat és szinte gorombán kérdezi, fölfogadom-e vagy sem.
-Hiszen szép, szép az önérzet, mondom, hanem ha alattam akar dolgozni,
-lehetne valamivel alázatosabb is, az én üzletemben akárhányszor vevőkkel
-lehet dolga és azokkal finoman, udvariasan kell beszélni. Megint csak
-durván mondta: ezt bizzam reá, nem azért járt Párisban, hogy ne tudjon
-emberekkel bánni. Hát ez igaz és én felfogadtam. Hát mondhatom, ilyen
-munkásom sem volt még. A jó isten tudja, ezek a párisiak honnan veszik a
-tudományukat. Hja persze ott minden nőnek olyan finom a lába, mint a
-magáé. Hát a modell tökéletes. Minálunk meg épen a láb minden szépségnek
-a gyöngéje. A legszebb hölgyeknek csúnya a lábuk. Vagy nagy, vagy
-formátlan. Bütykösek, tyukszemesek, az embernek szabásközben megfájdul a
-szive, hogy miért kell a finom, szép formát elékteleníteni egy-egy
-bütyök, vagy tyukszem miatt. De amióta ez a Domokos van az üzletben,
-akár hiszi, akár nem, még a pampalábnak is szép formája támad. Aztán
-nagyszerűen beszél franciául és én a kirakatba kitétettem a táblát: ici
-on parle français.
-
-Évát ez a beszéd a legkevésbbé sem érdekelte, sőt talán nem is hallotta.
-Egyszerűen várt, amíg a katonatiszt elúnja a strázsálást.
-
-– És most képzelje el, kedves kisasszony, mi lelte ezt a legényt. Már
-első nap feltünt, hogy teljességgel mintha jégcsap volna. Más fiatal
-legény az én üzletemben bizony kacsint egyet vagy kettőt fölfelé, amikor
-mértéket vesz, kelleténél is többet babrál a vékony harisnya körül,
-hiszen – ne vegye rossz néven – ön kivétel, az én kuncsaftjaim azt nem
-veszik nagyon zokon. Hanem Domokos? Mintha csak sámfa volna a legszebb
-női láb. De még azt is vettem észre, hogy mennél szebb valaki, annál
-szigorúbb és haragosabb. Egyszer aztán mintha egészen megbolondult
-volna. Ismeri a Mészáros Gizi kisasszonyt? Dehogy ismeri, azaz talán
-mégis! Jó két esztendeje, hogy nálam csináltatja a cipőit. Biztos, jó
-pénz, különben rögtön fizet, csak azt akarja mindig, hogy mindent dupla
-áron számlázzak. Hát ő csak az egyszerű árát fizeti meg, a többit
-magának tartja. Ezt különben a férjes asszonyok is meg szokták tenni,
-akiknek szűkmarkú uruk van. Hát bejön a Mészáros Gizi kisasszony és az ő
-rendes hetyke hangján azt mondja:
-
-– Hallja, maga Wočasek, hallottam, hogy párisi legénye van, hát nekem is
-párisi mértéket vétessen.
-
-– Kérem alássan, – mondom én – és fölkiáltok: Domokos! Tudja, a Mészáros
-Gizi kisasszony egy üvegkereskedésben bolti kisasszony volt, de amióta
-selyemben jár, hát elfelejtette, hogy az első pár cipőkért reszketve és
-alázatosan kunyorált. De nekem mindegy, akár kedves Wočasek bácsit
-mondanak, akár: hallja, maga Wočasek. Én üzletember vagyok és keresni
-akarok. Hát lejön a Domokos, mint máskor, a centiméterrel a kezében, rá
-sem nézve a kisasszonyra, hanem hát ez egyszerre elsikoltja magát:
-
-– Jézus Mária! És úgy tesz, mintha ki akarna szaladni az ajtón. Hát
-akkor az álomszuszék Domokos is fölveti a látókáit és isten
-Márkus-uccse, magam is megijedtem, olyan kénköves tüzet lövelt a fekete
-szeméből. De ez csak egy pillanatig tartott, aztán keményen ráparancsolt
-a leányra:
-
-– Üljön le.
-
-Ez meg remegett és nem merte megcselekedni, hát még egyszer rárivalt:
-
-– Üljön le! És aztán ökölbe szorította a kezét és azt mondta:
-
-– Nekem fizetség jár azért, hogy aki jön, annak mértéket vegyek.
-Őrizkedj Gizi, nehogy másutt találkozzam veled, itt azonban nem
-ismerlek.
-
-– Hát mit mondjak magának, kedves kisasszony, én már sokfélét
-tapasztaltam, de ilyen beszédet csak a szinházban hallottam legfölebb,
-ott is csak nagy uraktól, akik szépen rakják a szót. Aztán a Gizi
-kisasszony kezdett sírni és míg a mértékvétel folyt, hát megtudtam az
-egész históriájukat. Hogy a Domokos épen hogy fölszabadult és egy házban
-lakott a Verseny-utcában Gizivel, aki kőmívesnek a leánya ugyan, de
-mivel boltikisasszony volt, hát egy szegény fölszabadult cipészinas nem
-is merhette rávetni a szemét. A Gizi kisasszonynyal azonban megértették
-egymást, csak a kőmíves apa nem akart semmit se hallani róla, hogy az ő
-kisasszonylánya egy olyan senki ember felesége legyen. Hát ezért elébb
-együtt akartak meghalni, de a leánynak nem igen volt mersze hozzá. Erre
-aztán elhatározta Domokos, hogy kivándorol szerencsét próbálni, a Gizi
-pedig esküvel fogadta, hogy hű marad hozzá és várni fog reá.
-
-Hát az első esztendőben bizony sanyarú dolga volt Domokosnak, amíg
-Párisba nem vergődött. Ott gyöngyélete van a munkásembernek. A
-legkevesebb, amit kap, öt frank napjára, ami két forint ötven krajcár.
-Minálunk bizony meg kell öregedni, míg ennyi bérre viszi az ember. De
-Domokos ügyes ember volt és csakhamar fölvitte isten a dolgát. Keresett
-hatvan, nyolcvan, száz frankot is hetenként és ebből minden hónapban
-küldött a Gizinek húsz, negyven, meg nyolcvan forintokat is, hogy tegye
-a takarékba s ha már sok pénze lesz együtt, akkor haza jön, önállóvá
-lesz és majd csak hozzá adják a leányt.
-
-Ez volt épen a baj. Gizi takarékba vitte a pénzt, de aztán, ha
-megszorult, ki is vette. S mivel könnyen jutott a pénzhez, hát kezdett
-finoman ruházkodni, nyalakodott is, megunta az üzletet és kezdett sokat
-sétálni. Aztán a Domokos meg biztatta, hogy nemsokára hazajön már és
-üzletet nyit. Ettől aztán megijedt és arra gondolt, hogy az elköltött
-pénzt visszaszerezze. Hát tudja, kedves kisasszony, elég szép, szőke
-kislány a Gizi kisasszony, szerencséje is lehetett volna, de sohasem
-volt fölösleges pénze, amire szert tett, azt el is költötte. Aztán meg
-miután belekóstolt a szabad életbe, tetszett is neki. A Domokos
-hazajött, kereste a leányt a boltban, ott kinevették, már régen nincs
-ott. Kereste a szüleinél, azok azt mondták, hogy a Gizi úri dámává
-züllött, hát kilökték. Így keseredett el a fiú, meggyűlölte az egész
-asszonyi nemet, aztán úgy állt, mint az ujjam, mert minden megtakarított
-pénzét hazaküldte. Az önálló üzletből nem lett semmi, hát beállt hozzám.
-Nem érdekes ez?
-
-– Utálatos, – felelt Éva, – az a leány megérdemelné, hogy fölakasszák.
-
-Wočasek úr a fejét csóválta.
-
-– Ne ítéljünk nagyon szigorúan, kedves Éva kisasszony, az egyiknek ilyen
-a természete, a másiknak amolyan. A férfinak mindig okosnak kell lenni
-és a nő mindig gyarló. Hát nem Domokos az oka mindennek? Minek bízta
-pénzét a leányra? Minek teszi ki a csábításnak? Bejönnek hozzám a
-leányok ötforintos cipőért és még nem akadtam egyre sem, aki ellen
-tudott volna állani, mikor én tízforintosat kínáltam neki. Ha Domokos
-szépen maga rakja félre a pénzt, most boldog lenne ő is, a leány is.
-Súlyos az élet, kedves Éva kisasszony és mentül szegényebb a lány, annál
-jobban vágyik a szép holmikra.
-
-– Adja el magát, – szólt Éva szenvedélyesen, – de lopni nem szabad. És
-lopni attól, akit megcsal, ez a legförtelmesebb.
-
-Wočasek úr a vállát vonogatta.
-
-– Tisztelem a véleményét, kedves kisasszony. Mindenesetre szép, ha
-valaki ilyen szigorú erkölcsöt vall.
-
-Éva ajkába harapott.
-
-– Igaza van, Wočasek úr, aki olyan, mint én, annak nincs joga mást
-elítélni. De én mégis érzem, hogy ki vagyok és nem tartom magamat
-rosszabbnak akármelyik tisztességes asszonynál. Hogy szeretője voltam
-Deméndynek? Hogy pénzt kaptam tőle? Az nem az én rosszaságom, hanem a
-világ hitványsága. A hites asszony tán nem kap pénzt az urától? S nem
-azért kapja-e, amiért én? Hát azoknak a nagyobb tisztessége csak a
-nagyobb szerencséjök. Amellett, hogy eladják magukat, tetejébe még
-feleségül is vétetik magukat. Könnyű így szeretni! De én szerettem azt
-az embert ingyen s megfizettem azért, amit tőle kaptam, a becsületemmel.
-S mikor elkövette a hitványságot, hogy otthagyott, ingyen adtam vissza
-neki a szabadságát. Kínált pénzt, nem kellett. Ha nem volnék jobb, mint
-a többi, nem szorulnék itt is elnézésre.
-
-Wočasek úr helyeslően bólogatott a fejével.
-
-– Úgy van, kisasszony, úgy van, nagyon érdeklődöm a sorsa iránt s mint
-jó barátja mondom önnek, hogy becsületességének meglesz a jutalma.
-
-– Ugyan mi? – kérdi Éva keserűen.
-
-Wočasek úr himbálja a fejét, mintha jól össze akarná illeszteni a
-gondolatait.
-
-– Hát, kedves kisasszony, tudja, az én tapasztalatom szerint semminek
-sem lehet vége, mielőtt be nem fejezték. A szerelmes emberek viszonyát
-nem lehet úgy abbahagyni, mint déli harangszóra a munkát. Vagy házasság,
-vagy válás kell ahhoz. Deméndy úr elhagyta magát, de nem vált el
-magától. Igen, ha végkielégítést adott volna magának, akkor vége volna
-mindennek, de így magához köti őt még az, hogy nem adott magának semmit.
-Meglássa, egy szép napon minden a régiben lesz. Még ennek a Domokosnak a
-dolga sem maradhat úgy, ahogy van. Ha visszaperelte volna a leánytól a
-pénzét, vagy ha agyonütötte volna, akkor igen. Így, ahogy most van,
-mindkettőjük dolga olyan, mint a kistafirozatlan cipő. Nem lehet
-liferálni.
-
-– Hagyjuk el – szólt Éva, iparkodván fölindulását rejtegetni. –
-Tiszteltetem a feleségét, Wočasek úr.
-
-– Köszönöm – felelt ez szinte goromba szárazsággal és hirtelen nagy
-buzgalommal nekipörgette a varrómasinát. – Majd megmondom neki.
-
-– A gyerekei hogy vannak? – kérdi továbbra Éva.
-
-Erre a kérdésre a varrómasina megállt és Wočasek úr képe épp oly
-sugárzó, barátságossá vált, amilyen mogorva volt, mikor Éva a feleségét
-emlegette.
-
-– Hohohó, – kacagott föl mély lelki gyönyörűséggel, – maga talán nem is
-tudja, hogy többen vannak, mint voltak? Még egy hozzá jött, akkora, mint
-a kis árboc. Fiú, teringette, fiú! Csak látná, milyen hatalmas kölyök
-az. Árpádnak kereszteltem, mivelhogy ő az első Magyarországon született
-Wočasek. Lehet, hogy későbben meg is magyarosítom a nevemet, az ő
-kedvéért. Tudja, én nem igen bántam, ha a kenyéririgy népség cseh
-suszternek csúfolt. Hanem a fiu, ördög poklot, az minden ízében magyar
-ember lesz.
-
-– S valami nagy urat nevel majd belőle.
-
-Wočasek úr megint meggondoltan himbálta a fejét.
-
-– Na, na – szólt csöndesen. – Akarom, hogy jó módban, becsületben
-élhessen, de a suszter fia ne kívánkozzék el az apja kaptafája mellől.
-Az én üzletemben sok mindent tapasztalni, kedves kisasszony, s
-megtanultam, mi árt meg az embereknek. Hála istennek, van miből élni, a
-feleségem is járhatna selyemben, de azért mégis csak egyszerűen jár,
-mint becsületes mesterember asszonyhoz illik. A fiú sem úgy boldogulna,
-ha mint nagyságos úr elverné, amit én kerestem, hanem ha mint iparos
-ember nem kénytelen az elején kezdeni a dolgot, hanem ott folytathatja,
-ahol én abbahagytam.
-
-– És a leányait is így nevelteti?
-
-– Ó, azokat nem. Leánynak nagy csapás a szegénység gazdag városban.
-Minden bajnak az oka, ha a leányok szebben öltözött leányokat is látnak.
-Ezért nem is szabad bejönniök a városba, hanem Váczon vannak intézetben.
-Ott aztán ők a leggazdagabbak közül valók. Tudja, itt is adhattam volna
-intézetbe, ó igen előkelő, tisztességes intézetek vannak itt, ajánlották
-is nekem, de csak látom, amint az egyformán öltözött leányokat kettős
-sorokban sétálni viszik a városon át. Nem jó dolog az leánynak, kedves
-kisasszony, az ördög leselkedik rájok minden utcasarkon és minden
-kirakatból.
-
-– Nagyon félti a leányait, úgy-e Wočasek úr?
-
-– Mi tűrés-tagadás, kedves kisasszony, ne vegye zokon, de nem akarom,
-hogy bajuk történjék. Új világ van itt körülöttem, de én csak szerezni
-akarok belőle, nekem, régimódi embernek, jó a régi világ is.
-
-– Igaza van, Wočasek úr, most azt hiszem, már mehetek. Isten áldja…
-
-– Alázatos szolgája, Éva kisasszony, nagyon becsülöm, kedves kisasszony
-és ne féltse jobban a pénzemet, mint magam.
-
-De csak nem mehetett el Éva. A katonatiszt nagyon csökönyös volt, egy
-kissé türelmetlenül ugyan, de mégis ott lődörgött a bazárban, gondolván,
-hogy örökké csak nem marad a boltban, akit vár!
-
-– Eh – gondolta Éva – nem bujkálok többet. És – hangosan szólt:
-
-– Isten áldja meg.
-
-Amint az ajtót nyitotta, majd összeütközött egy különösen magas, karcsú
-teremtéssel. Minden suhogott, ragyogott rajta. A dereka crépe-je, a
-szoknyája finom batisztja, de különösen az alsószoknyája selyme, mely a
-magasra felfogott szoknya alól tenyérnyire kilátszott fekete alapjával,
-piros fodor- és rojt-diszével. Az érdekes, keskeny arc erősen
-bepuderezve, nagy, íves orra el is csufította, széppé is tette. A hölgy
-viselkedésében volt valami szeleburdi szögletesség, mint a gyerekeknél.
-A könyöke kifelé állott, a válla is hegyes volt és hórihorgas termete
-csupa éles szögben hajlott meg a ruhája alatt.
-
-– Kovacsevics Mariska kisasszony! – kiáltott föl Wočasek úr.
-
-– Pardon! – kiáltotta vidám udvariassággal a leány, de aztán csak
-ráborult Évára, aki ugyancsak magas, karcsu leány, mégis eltörpült
-mellette. – Éva, Évácska, jaj milyen boldog vagyok, hogy láthatlak.
-
-– Hallottam, hogy külföldre mentél – szólt Éva, miután némileg erőltetve
-szintén örömet mutatott a nem várt viszontlátáson.
-
-– Jó napot, Wočasek bácsi, hát még mindig a régi jó egészségben? Ejnye,
-de szép főhadnagy ez idekint! Reád vár, Éva?
-
-– Nem – felelt ez kurtán.
-
-– Pedig már gratulálni akartam. Hát külföldön voltam, kedvesem, a
-moszkvai operánál. Nagyon jó dolgom volt, hiába, csak a külföld becsüli
-meg a tehetséget. Minálunk? Csupa fontoskodás és kicsinyesség. Hanem
-majd elfelejtettem megmondani: gratulálhatsz, menyasszony vagyok.
-
-– Ah, ah – örvendezett Wočasek úr, aki közben örömteli érdeklődéssel, de
-megszokott lassusággal lefejtette magáról a lábszijat, letette a bőrt,
-meg a kalapácsot, két tenyerével végigveregette a térde kalácsait,
-amivel úgyszólván szalonképessé tette magát az elegáns látogató számára
-– és ki az a boldog ember, ha szabad kérdeznem? Bizonyosan valami
-moszkvai kitünőség!
-
-– Angol – szólt a hölgy és magába mosolygott. – Nem Moszkvából való,
-hanem itt Budapestről ismerem. Talán te is Éva? Webston, Alfréd Webston,
-egy írógépgyár képviselője, voltaképen mérnök. Rengeteg sokat keres.
-Tavaly télen az orfeumban ismerkedtem meg vele. Nem tud magyarul, hát az
-orfeumban mulat, mint minden idegen. Tudod, Éva, akkor rászorultam, hogy
-az orfeumban énekeljek s ő csapta nekem a szelet. Borzasztóan udvarolt,
-hanem én rögtön észrevettem, hogy bolond volnék, ha csak úgy
-ráhallgatnék. Nem is esett nehezemre az ellentállás, mert mondhatom,
-elég csunya fiú s több ajándékot kaptam tőle így is, mint akárki mástól.
-Aztán ajánlatot kaptam Moszkvába, a szegény ember majd megbolondult,
-mikor megtudta s azt mondta, itt hagy mindent s velem megy. No hiszen,
-csak az kellett volna. Ha elmegy innen, még én tarthattam volna el. Hát
-megígértem neki, hogy elutazásom előtt elmegyek hozzá s azt az estét
-mondtam neki, amelyen én már a vasútra ültem. Most visszajöttem, s
-képzeld csak, az első ember, akivel itt találkoztam, ő volt. Nagyon le
-volt soványodva, mondta is, hogy bánatában még többet mulatott, mint
-azelőtt s egyszerre csak előállt azzal, hogy feleségül vesz. Egy darabig
-ellenkeztem, kikérdeztem a jövedelme felől s meggyőződtem róla, hogy van
-legalább tízezer forintja… ejnye, be csinos az a tiszt, igazán nem reád
-várt?… Aztán megegyeztünk, hogy két hét mulva megyünk Helgolandba, ott
-lehet a legkönnyebben házasságot kötni. Mna, most pedig kedves Wočasek
-bácsi, csináljon két pár olyan topánkát, hogy Helgolandban is
-megbámulják.
-
-– Ó, igen szívesen Mariska kisasszony, – szólt Wočasek úr, – de
-bármennyire örülök a kisasszony szerencséjének, mégis szeretném, ha némi
-foglalót adna s a többit a cipők átvételekor egyenlítené ki.
-
-– Mit beszél? – kiáltott föl méltatlankodva Mariska kisasszony, – maga
-nem bízik bennem most és vaktában hitelezett nekem, amíg csak amolyan
-voltam?
-
-– Úgy van, kedves kisasszony, ne vegye rossz néven, de ez már az üzleti
-elveimhez tartozik. Amíg csak úgy isten nevében tetszett élni a világát,
-a szépsége meg a jókedve biztosítékot nyujtott. Hiszen csak lesz
-szüksége új cipőre, azért iparkodik majd kifizetni a régit. Hanem most
-férjhez megy, tisztelem, becsülöm érte, de a férjes asszonyoknak nem
-tudok hitelezni, már ez így van.
-
-– Jól van, – kiáltott haragosan Mariska kisasszony, de aztán csak
-elnevette magát. – Voltaképpen igaza van, kedves Wočasek bácsi, hogy
-egészen nyugodt legyen, hát kifizetem a cipőt egészen előre. Hála
-istennek van annyi, hogy akár az utcára is szórhatnám.
-
-Ezzel kinyitotta kis erszényét s abból egymás után kihúzott vagy öt
-darab irgalmatlanul összevissza gyűrt százas bankjegyet. – Ez a magam
-pénze – szólt önérzetesen – ezt még Moszkvából hoztam magammal.
-
-– Nagyon szép, kisasszony, bizonyára takarékoskodott vagy sokat
-keresett.
-
-– No, takarékoskodni éppen nem tanultam meg, hanem lehetetlen volt
-mindent elkölteni. Az orosz uraknál csak úgy röpül a pénz. Hát te mit
-csinálsz, Éva, nagyon szép vagy, de mért jársz ilyen piszkos keztyüben?
-Rosszul megy a sorod? Adjak kölcsön egy pár száz forintot? Adok lelkem,
-aztán ajánlanám neked is, menj ki Moszkvába, szerencsét csinálhatsz.
-
-– Nem vagyok színésznő – szólt Éva kurtán.
-
-– Kell is ahhoz színésznőnek lenni? Csak bízd rám a dolgot, ha akarod.
-
-– Nem akarom.
-
-– Ejnye, de kurtán beszélsz! Nem baj, mindig ilyen voltál. Jösz velem
-ebédelni? A Vadászkürtben lakom, megebédelhetnénk a szobámban.
-
-– Köszönöm, már ebéd után vagyok.
-
-– Ilyenkor már? Hiszen belőled egész kis nyárspolgár lett. Ah, értem, az
-a tiszt. Kérlek, előttem ne genirozd magad. Mondhatom, irigylem tőled.
-
-– Neked adom.
-
-– Igazán? Hja, én menyasszony vagyok, nem lehet. Pedig kedvem volna
-hozzá. Igazán – tette hozzá panaszosan – mennyi áldozatot kell hozni
-ezért a házasságért. Egész apáca lett már belőlem. És ez az Alfréd olyan
-bolondul féltékeny. Igaz, sejtelme sincs róla, hogy most hol vagyok, ő
-meg le van kötve az üzleténél. Tehát isten áldjon, Éva, isten vele
-Wočasek úr, szép legyen a cipő, csak úgy ragyogjon – igaz is, hiszen még
-nem fizettem. Hát tudja, itt hagyom az egyik százast, lássa, én jobban
-bizom magában, mint maga bennem.
-
-– Szépen köszönöm, kisasszony, valóban nem tudnám fölváltani.
-
-Mariska kisasszony egy darabig gondolkodva, habozva állt s
-határozatlanul nézett ki az udvarra. Végre csettintett a két ujjával és
-hirtelen odafordult Évához:
-
-– Igazán nem reád vár ez a tiszt?
-
-– Reám vár ugyan, de nekem nem kell, azért maradtam itt, mert várnom
-kell, míg elkotródik.
-
-– Akkor segítek rajtad, édes, pá!
-
-Ezzel kiperdült az ajtón, megállt előtte, aztán lassan megindult. Mire a
-kigyó-utcai kapuhoz ért, a katonatiszt már melléje csatlakozott és
-együtt folytatták útjukat.
-
-Wočasek úr az ajtóban állva nézett utánuk, aztán beszólt:
-
-– Most már szabad az út, kisasszony, ha ezt előbb látom, nem kértem
-volna pénzt a Mariska kisasszonytól.
-
-
-2.
-
-A koronaherceg-utcai kapunál habozva nézett jobbra-balra. Az utcán csak
-igen kevesen jártak, néhány masamód leány, aki déli inspekciót tartott,
-néhány elkésett vásárló, aki most szapora lépésekkel igyekszik hazafelé,
-meg egy csapat iskolás leány, a zöldfa-utcai intézetből, egy bogba dugva
-fejöket, fecsegve és kacagva szorítgatva a szélső pajtásokat a falhoz,
-meg le a járóról.
-
-Éva balra indult meg, anélkül, hogy célja iránt határozott volna. Csak
-ment előre, pedig egyre noszogatta magát, hogy forduljon meg. Cipő már
-van; úgy érezte, mintha csatát vívott volna érte és most rohamra vezetné
-magát a másik harcba, a varrónőnél. Ez pedig a kalap-utcában lakik.
-Mégis a szervita-tér felé indult, mert késő van, ebédre kell mennie,
-haza. Haza! Ez a gondolat megrázkódtatta s a homlokán redők cikáztak át.
-Mire a zsibárus-utcához ért, már tudta, hogy nem fog hazamenni, mégis
-folytatta útját. A szervita-téren egy kapu alatt masamód és fotografus
-kirakat van, ott befordult, gondolat nélkül végignézte a fotografiákat,
-képzeletben egész gépiesen magára próbálta a kalapokat, aztán visszafelé
-indult a koronaherceg-utcának. Kávéházba, meg a _kis pipába_ igyekvő
-fiatalemberek mélyen a szemébe néztek, majd habozva utána fordultak. Az
-alacsony kapukból cselédek bukkantak elő, fehér kötőben, rongyosan,
-boros meg sörös üvegekkel a kezükben. Éhes nézésű kis leányok ételt
-vittek a boltokba. Vége a korzónak. A koronaherceg-utca ebédel.
-
-És Éva mégsem tehetett máskép, ődöngött előre és a távolból érezte
-szembejönni azt, akivel találkozni óhajtott. Tudta, hogy képtelenség,
-mégis, mint annyi napja, várt valami véletlent, valami csodát, melynek –
-úgy érezte – előbb-utóbb be kell következnie. Mind lassúbb lett a
-járása, mert terminust tűzött ki magának: csak egyszer megy végig az
-utcán, aztán – aztán hazamegy, ismét ezen az utcán keresztül.
-Nyujtogatta az időt azzal, hogy meg-megállt a kirakatok előtt, befordult
-a Haris-bazárba és úgy tett, mintha az olcsó cifra holmikat nézné, pedig
-a tükörüvegen keresztül a járókat, kelőket kémlelgette. Majd fölrázta
-magát lomha reménykedéséből:
-
-– Hiszen úgyis hiába. – És védekezett magával szemben:
-
-– Hiszen úgy sem lesem többé!
-
-Aztán tovább ment, ment, a Kossuth Lajos-utca sarkán átvágott a túlsó
-oldalra és ismét kémlelve, reménykedve indult visszafelé.
-
-– Nem jön, képtelenség – gondolta magában, aztán belemerült az
-álomlátásba. – Ha mégis jönne? – Megvető mosolyra húzta száját és
-félrefordította a fejét. Látta, hogy a férfi elpirul, zavarba jön,
-kellemetlen neki a találkozás. Eh, hadd fusson, de egyet fordul a
-fantáziája. Nem, megszólítja, hozzácsatlakozik. Mentegeti magát, pénzt
-kínál neki. Nem fogadja el. Aztán koldulni kezd. Hogy mégis csak őt
-szereti, a házassága kényszerűség volt és pokol neki. Hogy legyen
-nagylelkű, legyen ismét az övé. Ah – itt egyszerre változik a színhely
-és Dermák Éva a maison Annában van és fizet és rendel és örül, hogy nem
-kell koldulnia az átalakítás munkájáért, a melyre mostan szüksége van.
-
-Ébredés! Ismét ott van a szervita-tér sarkán és még mindig nincs pénze,
-még mindig nem koldulta ki magának a maison Annában a szükséges ruhát.
-Hej, csak képzelet, ostoba képzelet. Nem is gondol ez többé reá és ha
-meg is csalná a feleségét – aminthogy bizonyos, hogy megcsalja, talán
-már most is, az ilyen nagy úr talál magának kárpótlást őnélküle is.
-Tehát menjünk haza, mert éhesek vagyunk, mert enni muszáj, mert ezt a
-szomorú otthont nem kerülheti el, tartsuk a hátunkat a szidalmaknak,
-gorombaságra feleljünk gorombasággal s míg a szív meg akar szakadni,
-főzzünk ki valami haditervet, mint lehet öt méter szoknyára való kelmét
-a Schwarztól vagy a Blumtól kihizelegni.
-
-Igen, előre, haza! És ezzel a jelszóval megfordult – ez az utca nem
-engedte, az az otthon nem vonzotta. Vissza! A postánál eszébe jutott
-valami, befordult a kapualjába és ott kinyitotta bugyellárisát. Tizenhat
-krajcár volt benne. Hat krajcárja volt, tizet kölcsön kért Haas úrtól,
-az éhes technikustól, aki náluk lakik. Huszat kért különben, de Haas úr
-csak tizet nélkülözhetett, hát ennyi is elég. Valami pántlikát akart
-rajta venni, arra amúgy sem futja. Tehát most ebédre szánja. Nem megy
-haza, hanem elmegy a cukrászboltba, ott két darab süteményt eszik, jó
-súlyos túrós lepényt, ez majd megfekszi a gyomrát.
-
-S ezt elhatározván, mintegy elmosta az álomlátást, meg a reménykedést,
-rendes, gyors lépésekkel szelte át az utcát, nem nézve se jobbra, se
-balra. Befordult a párizsi utcába, ott benyitott a kis cukrászboltba.
-
-Az ajtóval szemben kicsi, fehér buffet, a két ablak mellett, meg a
-boltsarok mélyében négy kicsi kerek asztal. Egy szép, kövér asszony
-kíván az üzletemberek alázatos szívességével jónapot. Éva könnyedén
-biccent a fejével, minél kevesebb pénze van az úri teremtésnek, annál
-gőgösebbnek mutatkozik, s odalép a buffethez, fogja a kis tányért, meg a
-kést, aztán körülnéz a sütemények között. Ezenközben szeme oldalt fordul
-s ekkor az ablak sarkában egy igen szépen öltözött fiatal leányt vett
-észre, aki éppen valami créme-féléből nyalakodik.
-
-A két leány nehány pillanatig megigézve nézi egymást s mindakettő mélyen
-elpirul. A maga esetéből tudja mindegyik, hogy mi hozta ide a másikat.
-Ez is, az is gondolja: ez a másik most tudja rólam, hogy az ebédem két
-darab cukros sütemény. A leleplezett szegénységnek ez az érzete
-elviselhetetlen, a két díszes, szegény teremtés szeretne egymás miatt a
-föld alá bujni szégyenletében. Az ülő hölgy mélyebben húzódik vissza a
-sarokba és úgy iparkodik a tányérja fölé hajolni, hogy arcát lehetőleg
-elfödje a nagy, tollas kalap. Éva meg, aki éppen a második darab túrós
-lepényt akarja tányérjára venni, ellenállhatatlan vágyat érez kimutatni,
-hogy ő nem éhes és valami könnyű semmiséget vesz le a kerek tálcáról.
-Hátha azt hiszik most, hogy ebéd után nyalakodni van kedve? Ennek a
-kedvéért azt is elhatározza, hogy a túróstésztából egy darabot meg fog
-hagyni a tányérján.
-
-A belső kis ajtón most egy igen csinos szőke leány lépett be, egyszerű
-kék ruhában, fehér kötővel. Illedelmes köszöntéssel egy pohár vizet tett
-Éva elé, aztán a szép kövér asszonnyal sugdolódzott, miközben mind a
-ketten érdeklődő, csillogó szemmel néztek reá. Éva ösztönszerűen
-megérezte, nemcsak, hogy róla beszélnek, hanem azt is mondogatják
-egymásnak, hogy hol látták és minek ismerik. Komoly, közömbös arcot
-erőltetett magára és viszont ő is csöndes szemlélődésébe merült az
-átellenes asztalnál ülő leánynak, miközben lassan falatozott a
-süteményéből, ezzel is mutatva, hogy nem éhes.
-
-Szép leány, gondolta magában, különösen a szeme. Acélkék, az igaz, hogy
-a szemöldöke csak festve van feketére. Így ültében alig lehet megítélni
-a termetét, hanem a derekát jó varrónő szabta. Ámbátor ő ilyet nem venne
-föl. Jabot – ki visel most jabot-t? De igen finom csipkével van kirakva
-s az alsó szoknyája, mely egy kicsit kilátszik, legalább harminc forint.
-Ni, gyűrű is van az újján – vajjon valódi brilláns-e? Miért ne? – felel
-magának, hiszen ilyet kapni egy krajcár nélkül is. Csakhogy ő nem
-kívánja, elég van már a zálogházban.
-
-A túróssüteménynek a végére ért és eszébe jutott, hogy hagyni is kéne
-belőle. De csak most támad igazán étvágya. Még egy kicsikét harap
-belőle, gondolja magában, de nem tud ellentállni a vágynak, megeszi az
-egészet. Most érzi csak igazán, hogy éhes. Kezdi bánni, hogy ide jött,
-ahol hat krajcár a sütemény darabja, öt krajcárjával még egyet ehetne. A
-vizes pohárhoz nyúl és azzal mossa el az étvágyát.
-
-Az átellenes hölgy fölkel és a pult elé lép. Halk hangon kérdi, hogy
-mennyit kell fizetnie és kis bugyellárisából úgy halász ki két
-tízkrajcárost, hogy senki ne láthassa, mennyi van még benne. Aztán a
-cukrász asszony hangos alászolgájára barátságosan, de halkan kíván jó
-napot és úgy szökik ki az ajtón, mint a szökevény, amikor egy őrizetlen
-pillanatot kell kihasználnia.
-
-Csak most kezdte magát Éva jól érezni. Élvezte a pihenés gyönyörűségét,
-a fáradtság csak úgy párolgott ki belőle. A kis boltban a szűk utca
-miatt csak amolyan alkonyati félhomály volt, csak az átellenes ház
-harmadik emeletén láthatta, hogy süt a nap, cikázik a verőfény. Jó,
-nagyon jó itten. Itt is marad, amíg lehet. Ezenközben azonban tekintete
-megakadt a kis faliórán: félkettőt mutatott.
-
-– Istenem – gondolta – most a legalkalmasabb idő Blumnál, a főnöke
-ebédelni van, kevés a dolog, most tán sikerül.
-
-S bármennyire jól esett volna a pihenés, fölkelt, lefizette a tizenkét
-krajcárt a szép fehérkötős leány kezéhez, aki lopva csillogó szemmel
-kémlelgette s megindult újból, egyenesen a nagy, döntő csatába, amelynek
-bére öt méter fekete foulard.
-
-Nem ismerem jogomat, hogy mivel regényt írok, hát hazudhassak. Ha most
-költenék egy firmát, mondanám, ott meg ott van ez a bolt, minden olvasóm
-rámcáfolhatna: ilyen bolt nincs is Budapesten. Viszont ahhoz sincs
-jogom, hogy egy meglevő firmát említsek itt föl, mert a cégtulajdonos
-kelleténél többet hinne nekem s ha van egy Blum nevű segédje – mért ne
-lehetne? – hát rövidesen és ártatlanul elcsapná. Ezért engedjék el nekem
-a firma megnevezését, az üzlet megjelölését, amely felé Éva most indult,
-amelynek fényes üvegű ajtajába nagy hetykén benyitott, félig a küszöbön
-megállott s magatartását gőgösre erőszakolván, urasan szétnézett a
-feléje bókoló segédek között. Az egyik, egy magas, szőke soványság,
-ideálisan borzolt hajjal elébe is járult:
-
-– Csókolom a kezét nagyságos kisasszony, mivel is lehet szerencsém
-szolgálni?
-
-Pörögve beszélt, a hangjában valami szenvedő lágyság, a hangja
-lejtésében bizonyos éneklő turbékolás volt. Úgy beszélt magyarul, ahogy
-a franciák szoktak franciául beszélni.
-
-– Nincs itt Blum? – kérdi Éva hanyagul. – Ő már ismeri az ízlésemet.
-
-Az olyan megtisztelő bizalom egyes segédek iránt nem ritkaság, majdnem
-minden vásárló hölgynek megvan minden boltban a maga kiválasztott
-segédje, aki már ismeri ízlését, aki éppen azért nem csapja be s aki
-ennek következtében minden gyanun felül állva, a legnagyobb lelki
-nyugalommal duplán számítja föl a kelméket, de ebből aztán bőségesen
-enged, hogy a vásárló a boldogságba majd belekábul.
-
-– Blum úr? Kérem alássan azonnal, méltóztassék helyet foglalni. Móric,
-szólítsd elő Blum urat a szalagosztályból.
-
-Móric, a kis inas, amíg a szövetosztályból a szalagosztályba rohant,
-vagy hat segéd úrtól lökődött oldalba, akik mind a homlokukba fésülték
-hajukat, mind igen előkelőek voltak, mind olyan turbékoló szenvedő
-hangon beszéltek s mind elfelejtették már, milyen keserves volt, mikor
-ők mórickodtak azóta rég megpohosodott Blum urak és egyéb oldalba rugó
-nagyságok hatalma alatt.
-
-Éva leereszkedett az egyik kopott bársonypuffra és dehogy is gondolta,
-hogy a kis Móric a szalagosztályban fölkiált a létrára, melyen Blum úr
-valamit rakosgatott:
-
-– Legyen szíves kijönni, Blum úr, az a magas leány, a Deméndy
-államtitkár szeretője van itt.
-
-– Csapjon beléd a mennykő, kölyök – válaszolt Blum úr, amit a kis Móric,
-a kelmeosztályba rohanva, így tolmácsolt:
-
-– Mindjárt itt lesz a Blum úr.
-
-Jött is. Elegánsan, mintha skatulyából vették volna ki. A két karját úgy
-is tartotta, kissé távol a testétől, mintha óvná az elegenciáját a keze
-érintésétől. Eleven, jótartású fiatalember, csak a keze volt nagy, kékre
-fagyott, nem is a mostani munkájától, hanem inaséveiből, meg a
-nyomoruság idejéből, melyből nagy nehezen, tehetséggel, tudással és
-szorgalommal felküzdötte magát idáig, a belvárosi üzletbe, ahol száz
-forint a fizetése. Kicsi volt és barna, de az ő haja is szakasztott úgy
-volt fésülve, mint a magas szőkéé és a hanglejtése is olyan turbékoló
-volt, a meghajlása, a mosolya is ugyanolyan szabású. Ebből, noha sohse
-láttam, tudom, hogy az üzlettulajdonos így szokott fésülködni, így
-szokott beszélni s mivel kikiáltott zseni a maga szakmájában, a
-segédekre hol majmolásból, hol természetes hatásból rájuk ragadt az ő
-modora.
-
-Csak két vidéki asszony volt az óriási üzletben, a legszélsőbb sarokban,
-akik lesütött szemmel és borús komolysággal, révedezve hallgatták a
-kiszolgáló segédek ékes magyarázatait. Nem tudják, mi tetszik nekik, mi
-nem, csak az eltökélés van meg bennük, hogy nem hagyják magukat
-megcsalni s a segéd mennél jobban magasztal egy-egy kelmét, ők annál
-gyanakvóbban vizsgálják s elhatározzák magukban, hogy azt semmi áron sem
-veszik meg. A kasszában pedig feketekávé mellett egy öreg úr olvas
-ujságot, nyilván a tulajdonos apja, vagy apósa, aki déli inspekciót
-tart, míg a fia, veje visszatér a kávéházból.
-
-Amint Éva megpillantja Blum urat, széles nyájas mosollyal, bizalmas
-bohókásan biccent feléje, mint a gyerek, aki fölteszi, hogy őt meglátni
-csak kitörő örömet okozhat. Blum úr szeme egy pillanatra rá is csillan,
-de aztán úgy tesz, mintha csak kötelességszerűen mimelné az örömét,
-mellyel Éva felé siet:
-
-– Alásszolgája, nagyságos kisasszony, bocsánat a várakoztatásért.
-
-Éva fölkelt és a pulton keresztül odanyujtotta a segédnek keztyüs kezét
-(nem egészen fehér, egy kicsit benzinszagú is volt a keztyűje).
-
-– Jó napot, kedves Blum úr, – mondja kislányosan illegetve magát, – hát
-azt se kérdi, hol voltam oly soká?
-
-– Ó, kedves kisasszony, – mondja Blum úr elmés mosollyal, – meg voltam
-róla győződve, hogy nem felejtett el bennünket.
-
-Éva most közel hajol hozzá és súgva mondja:
-
-– Maga rossz ember.
-
-Blum úr fölöttesen mosolyog, a szeme rezerváltan, erősen néz bele a szép
-leány arcába, azt gondolván magában: most ugyan nem csapsz be.
-
-– Már mint én? – szólt szintén súgva – hát rossznak tartja az olyan
-embert, aki nem bolond?
-
-Éva durcásan visszakapja a kezét, amit eddig a pulton nyugtatott, hadd
-paskolja a segéd, ha kedve tartja.
-
-– Ha így beszél velem, akkor ajánlom magamat.
-
-Blum úr nem ezt akarta. Súlyt vetett arra, hogy kollégái némi kis
-bizalmaskodáson érjék a szép hölggyel s gondoljanak felőlük, amit
-akarnak.
-
-– Bocsánat, – szólt kissé elkeseredetten, – de végre is át fogja látni,
-hogy eddig csak a bolondját járatta velem.
-
-Éva hidegen biggyeszti a száját.
-
-– Azt akarja, hogy egyszerűen az ölébe hulljak? Férfi dolga, hogy
-győzzön és nem férfi, aki csak kényelmesen akar győzni.
-
-Blum úrnak erre fejébe száll a vér.
-
-– Jól van, – szólt eltökélten – én ezzel is beérem. Most már legalább
-tudok valamit. Ha csak erő kell, hála istennek, az van.
-
-– Ez már beszéd, – kacag Éva is, – nem szeretem a kunyoráló, pipogya
-embereket.
-
-Blum úr szeme most ravaszul csillan.
-
-– Új mintáink jöttek, nem akarná megnézni?
-
-– Szívesen, de minek is? Úgy sem vásárolok.
-
-– Nem baj, – buzgólkodik a segéd – ha meglátja, tudom, hogy kedvet kap
-rá.
-
-– Kedvet kaphatok rá, – nevet Éva – hanem pénzem egyelőre nincs.
-
-Blum úr, aki csak arra gondol, hogy ő most erős lesz, legyint a kezével.
-
-– Ne beszéljünk erről. Csak nézze meg.
-
-– No hát mutassa.
-
-– Tessék erre jönni, még nincsenek beraktározva, a kis magazinban vannak
-még.
-
-Éva mintha egy darabig habozna, aztán elszánja magát.
-
-– Jól van.
-
-És követi Blum urat egy keskeny falközön át a hátulsó traktusba, onnan
-egy kis ajtó nyilt előtte a kis magazinba. Kicsi helyiség, tele
-ládákkal, szövetekkel s csak egy vak gázlámpa ég benne.
-
-– Tessék leülni, – szól Blum úr reszkető hangon, aztán hirtelen át
-akarja karolni a leányt, de nem sikerül neki.
-
-– Előbb lássuk a mintákat, – szól Éva biztató mosollyal.
-
-– Maga kegyetlen, – felel a segéd és még egyszer szerencsét próbál. –
-Éva kisasszony, csak egyetlen, csak egy icike-picike csókot!
-
-– Már megint könyörög – szól rá Éva szemrehányóan.
-
-– Igaza van – mondja a segéd és kiegyenesedik, – de meg fog ezért
-fizetni, isten bizony, hogy megfizet érte.
-
-Éva elpirul, úgy mondja:
-
-– Ez már beszéd.
-
-És Blum úr most már teljes önkivületben elébe rakja a legszebb és
-legdrágább mintákat s beszél és magyaráz neki s nem is tudja, mit mond.
-Éva ezt az időpontot találja legalkalmasabbnak s hirtelen rászól:
-
-– Hát ebből vágjon le öt métert és küldje el rögtön a Maison Annába.
-
-Blum úr, aki az üzleti részen túl akar esni, fogja a métert, meg az
-ollót, s öt méter helyett hetet vág le.
-
-– Hanem az ön lelke rajta, Blum úr, én csak egy félméter satint akartam
-venni, erre a szövetre se szükségem, se pénzem.
-
-– Jól van, jól – mondja Blum úr – majd fizeti akkor, amikor
-felhasználta.
-
-Ezzel kibujik a pult alól s mielőtt Éva csak gondolt volna reá, átkapja
-a karjaival és mohón az ajkát keresi. Éva már nem tud védekezni, a foga
-közé szorítja ajkait, úgy tűri nyögve a férfi ostromát s mikor nagy
-nehezen kiszabadítja magát, félrefordítja arcát, hogy rejtse haragját
-meg az undorát.
-
-– Úgy-e – szólt Blum úr lihegve és diadalmasan – tudok én erős is lenni.
-
-– Menjen – szól Éva és elfödi arcát. Erre Blum úr meg akarja ismételni a
-támadását, de Éva most már résen van.
-
-– Ne, ne, elég volt mostan.
-
-– De csak most – elméskedik a segéd.
-
-– Hívja az inast és küldje el rögtön a szövetet.
-
-– Ezt csak azért mondja, hogy ne legyünk tovább egyedül – véli az okos
-ember. – Hát jól van, tudja Éva kisasszony, igaza van, ha csak amolyan
-könnyen hódíthatnám meg, nem is törném magamat utána. Móric!
-
-És berohan Móric s már tudja, miről van szó, hogy neki most a nyakába
-kell kerítenie a lábát és csomagot vinni.
-
-– Ezt rögtön elviszed a Maison Annába és mondod, hogy nagyságos Dermák
-kisasszony küldi. Hol a kalapod, kölyök?
-
-Móric rohan a kalapjáért, Éva meg biztatóan, kacérkodva csillogtatja
-szemét a fiatal emberre, aki kezében morzsolja vékony ujjait, egyenként
-megnyomogatván őket.
-
-– Isten vele – szól Éva s csöndesen kacag azzal az érzéki, najádi
-kacagással, mely a férfit őrültté teszi s melyből igéretet ért mindenre,
-amit csak gondol.
-
-– Mikor láthatom? – szól Blum úr forró hangon.
-
-– Majd írok – súgja Éva és könnyű főhajtással ismét kisuhan az ajtón,
-gyorsan, hogy Blum úr utól ne érje s amint az utcai üzletbe ér, gyors
-pillantással kutatja, nem érkezett-e még meg a tulajdonos s lehajtott
-fővel, a ruháját szorosra fogva, kisuhan az utcára.
-
-– Megvan! – gondolja magában és felsóhajt. Szinte kipihente ennek a
-hadjáratnak a fáradalmait, amint most ismét nekiindult a
-koronaherceg-utcának az utolsó, a legsúlyosabb tusára, melynek ellenében
-a maga szegénységében tehetetlennek érezte magát, mivel asszonnyal kell
-megvívnia.
-
-Félelem is gyötörte, a szíve is dobogott és vergődő aggodalmában fel is
-sóhajtott magában: hát érdemes? Nem volna jobb, mint a huga, perkál
-szoknyában és viseltes cipőben járni, dolog után látni, mint így
-küzdeni, hazudni, tűrni és megalázkodni azért a cifra hazugságért,
-semmittevésben jobban kifáradni, agyongyötrődni, mint a legsúlyosabb
-munkában? Igen, de amikor olyan irtózatos szégyen a _meglátszó_
-szegénység, mikor oly szörnyű szenvedés a leszállás a mélybe, a
-kivetkőzés a megszokott állapotból. Nem neki kell ez a félig kikoldult,
-félig kicsalt cifraság, hanem a világnak. Szívesen járna rongyokban, ha
-észre nem vennék s nem gondolnák: ni, a Dermák Éva most rongyokban jár,
-mert nincs, aki selyembe öltöztesse. Igaz: aki ismeri, tudja, honnan
-tellett eddig szép ruhára, de mégis félig önáltatással, félig naivsággal
-önmagában tartotta a hitet: ha most is jól öltözködik, amikor ez az
-ember nincs már, akkor bebizonyította, hogy azelőtt sem volt. Nem
-gondolt arra, hogy ebből mást is lehet következtetni, ami sokkal
-természetesebb, azt, hogy eszerint más valakije van az első helyett. Ha
-eszébe is jutott, egyszerűen kijelentette, hogy azt nem hiszi róla
-senki. Olyan könnyű okoskodással győzni, amikor az ember csak önmagával
-vitatkozik.
-
-A Kalap-utcában, a régi Athenæum-épülettől a harmadik házban,
-ütött-kopott, csákány alá érett kis kétemeletes ház kapuja fölött fakult
-a nagy firmatábla: _Maison Anna női divatszalon_. Ott fordult be Éva,
-kínos köhögéssel, a keskeny csigalépcsőn megállt s míg fölért az első
-emeletre, háromszor fújta ki az orrát, pedig nem volt náthás. Vajjon itt
-van-e már a szövet? Bizonyára itt lesz, ez pedig nagyon megkönnyítené a
-dolgát. Éppen amikor az utolsó lépcsőre ért, nyilt a piszkos, hajdan
-fehérre festett szárnyas ajtó és kidőlt belőle a kis Móric. Amint
-megismerte Évát, lekapta boglyas fejéről lyukas kalapját és szeplős,
-csontos arcát alázatosan ráirányította:
-
-– Elhozta? – kérdi Éva gépiesen, – várjon csak.
-
-Kinyitja bugyellárisát és abból kihalászván megmaradt négy krajcárját,
-odaadja a fiúnak:
-
-– Nincs több aprópénzem, majd máskor.
-
-A fiú megköszöni és elrohan, már a vérében van, mint a nyúlnak, hogy
-folyton és mindenki elől meneküljön.
-
-Éva pedig, mint a színésznő, aki a végszóra várva, már hangolja magát,
-kinyújtja derekát; szigorúan összeszorítja a száját, az állát kissé a
-mellének feszíti, aztán istennek ajánlva magát, nagy zörejjel nyitja az
-ajtót.
-
-Valami várakozó szalonféle volt ez. Egy ripszgarnitura, megfeketülve és
-kifényesedve a sok használattól, egy pattogatott politurás
-szalon-asztal, a falak tele ragasztva divat ujságok képeivel. Amint
-nyilt az ajtó, megcsilingeltette a fölébe akasztott rézcsöngetyűt. A
-belső ajtó nyitva volt, látszottak a függönytelen, utcára nyíló ablakok,
-meg egy csomó vászonbáb, hol meztelenül, hol megaggatva készülő
-ruhákkal.
-
-Tágas kétablakos szoba volt, a mennyezetnek a belső falba szakadó
-festéséről ítélve, valamikor még nagyobb. Az ajtó mellett egy óriási
-fehér cserépkandalló merengett az elmult régi időn, amikor a mostani
-szabószalon még valami nagy úrnak a díszterme volt s neki is más volt a
-rendeltetése, mint hogy mindennemű lim-lommal, mustrakártyákkal,
-gombostű-skatulyákkal, rossz vasalóval, szövetmaradékokkal és üres
-kávéscsészékkel tele legyen rakva. Egy óriási, puhafa rámás állótükör,
-meg néhány kopott vörös bársony karosszék némi úriasságot iparkodott a
-szoba karakterének adni, de hiába. A függönytelen ablakok pattogatott
-keretei és mosatlan üvegei, a falak piszkossága, meg a padló szemetje a
-lomposság tanyájává tette ezt a fogadó szalont.
-
-Az előszoba riadozó csengetyűje egy vékony dongájú kis varróleányt csalt
-az elfogadóba. Csak a fejét dugta rajta be, aztán hirtelen visszahúzta.
-Éva néhány pillanatig magára maradt és a tükör előtt igazgatta az arca
-kifejezését. Mi tagadás benne? komolyan szorongott. A Maison Anna úrnője
-nem könnyen kezelhető egyéniség.
-
-Nyomban meg is jelent, az idegennek kissé sajátságos, de Évának már
-megszokott módon. Az ajtót úgy föltépte, hogy belül odacsattogott a
-falhoz, aztán megjelent, maga előtt egy kerekes karosszéket tologatva,
-melyben egy őszbajuszú, aszottképű ember ült, pipával a szájában,
-pokróccal betakart lábbal. Isten tudja, hányszor történik ez meg vele
-naponta, mióta jár így, mégis minden egyes esetben felesel az asszonnyal
-és próbál fordítani a dolgok rendjén.
-
-– Megint nem fognak dolgozni – mondja rikácsoló, ingerült hangon – kárba
-vesz legalább egy félóra, pedig ha benn maradnék, vigyázhatnék rájuk.
-
-– Az én károm, – felelt ridegen az asszony, miközben a köszönő Évára
-szegzi átható, lobogó tekintetét, mely tele van elcsigázottsággal,
-keserűséggel és gyanúval. – Ismerlek már, azért maradnál bent, hogy
-enyelegjél velük. Nem szégyenled magad?
-
-– Istenem – nyögi a béna ember – hogy lehet valaki ilyen szörnyen
-féltékeny? Nézze csak kisasszony, – fordult panaszos hangon Évához –
-tehetetlen, beteg öreg ember vagyok és a feleségem…
-
-– Hallgass! – rivalt rá az asszony, – családi dolgok nem tartoznak ide.
-Jó napot, kisasszony – kiált harsány hangon Évára. – Most hozták a
-szövetjét, de abból ugyan nem lesz semmi, hogy meg is csináljam.
-Megtartom részfizetésnek a tartozása fejében.
-
-Kicsi, sovány asszony volt, csakúgy lógott szürke háziszoknyájában,
-melyet a nyakán egy földig érő skót sállal kötött össze, amit elül a
-pongyola nyílásán néhány hanyagul alkalmazott gombostű iparkodott
-elősegíteni. A haja sötétfekete s ahol simára volt fésülve, acélosfényű
-is. Kicsi, sovány arcából kimeredtek a vékony csontok, a homlok kicsi,
-keskeny és szögletes. Vénnek, csúnyának látszott, de a szeme fényének
-olykor kitáguló nagysága fiatalságra vallott, amolyan elfonnyadt, korán
-hervadt és lelkileg kiszáradt ifjúságra, melyet a gondok, a küzdelmek,
-csalódások és szenvedések teremtenek.
-
-Éva belül összerezzent e kemény, szinte goromba kifakadásra (úgy
-számította, hogy a szövet majd hitelképessé teszi a varrónő előtt is),
-de rögtön összeszedte magát. Dacosan hátraszegte a fejét, homlokát
-összeráncolta s amúgy foghegyről, félig elfordulva, lassan, élesen
-szólt:
-
-– Tán nem tudja, kedves… hogy is hívják? hogy kivel beszél, előbb jó
-volna meggyőződni, hogy van-e rá ok, mielőtt valakinek ilyen hangon a
-szemébe vágja gorombaságait.
-
-A varrónő egy pillanatra meghökkenve nézett Évára, aztán keskeny ajka
-összeszorítva lekonyult s halk, harapós kacagással mondta:
-
-– Fizessen a kisasszony, akkor hinni fogok az ilyen beszédnek. Elébb
-nem.
-
-– Hol a számlám? – kiáltott Éva, most már felháborodva (magában
-gondolta: nini, hiszen én most komolyan fel vagyok háborodva, mintha
-csakugyan volna pénzem). – Rögtön kérem a számlámat.
-
-– Meglesz, – szólt kurtán az asszony. Emil, írd ki a kisasszony
-számláját.
-
-– Megint írni? – nyög az ember a tolószéken, de a felesége már
-megindította és odagurította a kandalló mellé, ahol egy kicsike kopott
-íróasztalon voltak a blanketták, meg a füles üzleti könyv.
-
-– Szaporán, szaporán, – türelmetlenkedett Éva – nincs kedvem tovább
-várni a számlára, mint maga a pénzére.
-
-– Siess, – mordult az asszony az emberre, aki reszkető kezében forgatta
-a könyvet és sehogy sem tudott a Dermák Éva kontójára akadni.
-
-Erről különben Éva maga is gondoskodott. A türelmetlenség minden látható
-jelével odaállt ő is a kis íróasztal mellé s eközben ruhája mintegy
-véletlenségből odaért az ember lábtakarójához.
-
-A sorvadásos ember erre elkezdett reszketni. Megigézve emelte szemét Éva
-arcához, aztán, mintegy félve, hogy ez elárulja és a felesége rácsördít,
-leszegte fejét és reszkető kézzel, elkábult fejjel, nem is gondolva a
-céljával, kezdett a füles könyvben őrülten össze-vissza lapozni. A szeme
-eközben kidülledt, majd fáradtan lecsukódott, minden arcizma
-rángatódzott s a melléből hörögve szállt föl a lélekzet. Éva undorodva
-és szánakozva fordult el e látványtól s a szerencsétlen mohó
-reflexmozdulattal utána hajlott.
-
-Nem tartott egy percig sem. Az asszony is látta urának e fölgerjedését.
-Tán azt hitte, hogy csak ő vette észre, hirtelen ott termett és
-haragosan kitépte kezéből a könyvet:
-
-– Téged se lehet semmire se használni. Különben jól van, megelégszem egy
-részletfizetéssel is. Csak látni akarom, hogy egyáltalán akar-e vagy
-tud-e fizetni.
-
-– Én meg – szólt Éva hidegen – nem vagyok se csaló, se koldus és nem
-vagyok hajlandó holmi igazolásokat bemutatni arra, hogy magának munkát
-és keresetet adhassak.
-
-– Be lóhátról beszél a kisasszony, – pattogott most már az asszony –
-mikor legutóbb itt volt, egészen más hangon beszélt hozzám. Akkor
-kedves, édes Bernstockné voltam, meg hogy csak ez egyszer segítsek
-rajta. No hát, kedves kisasszony, ha olyan goromba, akkor fizessen.
-
-Ezzel maga fogta a könyvet, egy-kettőre felütötte az Éva lapját és
-póklábú, ügyetlen vonásokkal kiírta belőle: _Dermák Éva kisasszony –
-számla-maradék 175 frt 50 kr_.
-
-Erre Éva nem volt elkészülve. Nem sikerült, gondolta magában és
-elképedt.
-
-– Hát itt van, fizessen! – kiáltott a kegyetlen asszony diadalmasan és
-látszott az arcán, hogy szinte szeretné, ha áldozata nem tudna fizetni.
-
-Ez a helyzet elviselhetetlen volt.
-
-– Szaldirozva van? – kérdi kurtán.
-
-– Az egészet?
-
-– Az egészet! – kiáltott Éva most idegesen. Valami új ötlete támadt,
-amitől magában megijedt, de szemben ezzel az asszonnyal megszünt minden
-habozása.
-
-– Most majd én írok, – szólt és odatelepedett a kis asztalhoz. Hamarosan
-két sort vetett papirosra.
-
-– Itt a pénze, – szólt rá se nézve az asszonyra – és most köszönöm a
-szívességét, nem dolgoztatok többet magánál.
-
-– Mi ez, mi ez? – szól Bernstockné és szeméhez viszi a papirost. «Kedves
-Miklós, fizesse ki ezt a potomságot. _Éva_.» – Ah – tette hozzá
-megváltozott hangon – tehát ismét összejöttek?
-
-– Amint látja, – mondja Éva egykedvűen.
-
-Bernstockné néhányszor forgatta a cédulát jobbra, balra, összeszorította
-az ajkát, tétova szemében látszott a gondolkodás, meg a habozás, végül
-határozott: a cédulát a fiókjába zárta s most már keményen ugyan, de
-minden indulat nélkül mondta:
-
-– Nem akarom azt az urat háborgatni, aztán nem is ő, hanem maga tartozik
-nekem. Majd ha összekerül vele, kérje el ön tőle a pénzt. Mi legyen
-abból a szövetből? Alj?
-
-– Alj.
-
-– Milyen blouse kell hozzá?
-
-Éva hamarosan elgondolta, hogy ha most a réginek átalakítását kívánja,
-ezzel gyanút ébreszt.
-
-– Vannak mintái? – kérdi.
-
-– Vannak, különben a divatlapot is nézheti, keressen magának façont.
-Hja, – tette hozzá, mintegy végleg expiálni akarván előbbi rideg
-viselkedését – így már rendjén van. Nekem azt mondták, hogy a kisasszony
-csak úgy éli világát, nem érintkezik urakkal, sőt vissza is utasít
-mindenkit, nekem pedig hever a drága pénzem.
-
-– Ami azt illeti, kedves Bernstockné, – szólt Éva most már szintén
-békülő hangon – arról ne is beszéljünk. Hiszen nem kell hozzá nagy
-tudomány, hogy az ember megbecsüljön egy ruhát, amelyért ön százötven,
-meg kétszáz forintot számít.
-
-– Nálam ilyen az ár, – felelt Bernstockné – s az én vevőim nem
-sokallják, mert kapnak valamit a pénzükért. Hát te itt mit gargarizálsz?
-– fordult most az urához, aki magában összeroskadva, eddig majd elnyelte
-Évát a szemével, miközben félig nyitott szájjal egyre hörgött. Amint a
-felesége rászólt, nyomban elhallgatott, lesütötte a szemét és
-közömbösséget erőltetett arcára.
-
-– Még mindig beteg Bernstock úr? – kérdi most Éva.
-
-– Még mindig? – fakad ki keserűen az asszony, – ilyen volt mindig és
-ilyen is marad. Itt lóg rajtam, mint a kolonc s amilyen tehetetlen és
-nyomorék, még sem elégelte meg a kicsapongásait, csak lányokon jár az
-esze.
-
-A béna ember arcán sűrűn nyüzsögtek a ráncok, szeme mérgesen rávillant a
-feleségére.
-
-– Hazugság! – rikolgatta – hazudik, hazudik, hazudik! Hanem féltékeny,
-mindenkire féltékenykedik s azt akarná, hogy haljak meg. Ó, ismerlek én…
-te…
-
-Az asszony odalépett az urához, mire ez nyomban elhallgatott, csak
-szuszogott magában, mint a gyerek.
-
-– S maga elhinné, hogy én erre féltékeny volnék? Erre? Akit utálok,
-mivel megcsalt. Megházasodott, miután aljas teremtésekkel tönkretette az
-egészségét és titkolta a betegségét! Eléggé sajnálom könnyelműségemet,
-hogy úgy becsapattam magamat. Nézzen rám, kisasszony, nem vagyok én elég
-fiatal és ha akarnék, nem akadna nekem is férfi? Hanem én becsületes
-asszony vagyok s még ehhez a nyomorulthoz is hű akarok maradni. Neki meg
-egyre máson jár az esze, – bánnám is én! Hanem az orvos figyelmeztetett
-és a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak rá.
-
-Az ember nem ágált többé, – amikor ilyen meztelenül beszéltek a bajáról,
-megtört a képmutatása. Feje lehanyatlott s félig csukott szemmel szürkén
-bámult maga elé. Igen, betegség ez, csúf, átkos, kínzó betegség, az
-isten büntetése, amiért visszaélt az egészség boldogságával.
-
-Éva pedig, aki már ismerte ezt a különös házaséletet, megborzadt és nem
-ettől a férfitől, nem ettől az asszonytól, akinek rideg küzdelmébe az
-élettel rikítóan bevilágított családi állapotának az a sivár undoksága,
-hanem a férfitól, meg a szerelemtől általában. Úgy érezte, mintha ez az
-emberrom végső állomása volna minden férfinak és erre az állomásra az ő
-és a hozzá hasonlók existenciáin keresztül jutna. A képzelete elé tárult
-a Deméndy Miklós képe is, a szép, nagy, az erős és gazdag Miklósé, aki
-most egy feleség oldalán él s ha ő hagyná, ott is maradna nyugodtan,
-emberségesen és boldogan. De nem hagyja, vissza csábítja és ilyen
-emberré teszi majd, hogy tovább is szép ruhát viselhessen.
-
-És ezzel leült Bernstocknéval és buzgón és behatóan megvitatták a derék
-façonját, aprólékosan végignézvén a legújabb párisi divatlap képeit.
-
-Jó egy órába tartott, amíg végeztek. Holnapután már próbálni jöhet, az
-egész ruha pedig kész lesz a jövő hét elején. A béke teljesen
-helyreállt, Bernstockné nem beszélt többé pénzről és Éva búcsúzóra a
-kezét is nyujtotta neki, amit az asszony csak az ujjai hegyével fogott
-meg. Bernstock felé fejével biccentett, hanem a beteg ember nem hagyta
-annyiba, nyujtogatta feléje a kezét, hangos köszönéssel és Éva kénytelen
-volt neki is kezet adni. A keztyűjén keresztül is érezte a csontkéz
-fagyasztó nedvességét, mely görcsösen markolta és szorongatta, mint a
-halál, hogy alig tudta magát kiszabadítani.
-
-Tehát ez a csata is meg van nyerve, legalább egyelőre, amíg a hazugság
-ki nem pattan. És bizony ki fog pattanni, talán még a munka szállítása
-előtt. Akkor aztán mi lesz? Szüksége van rá, mindenáron, ragyognia kell,
-meg kell látszani rajta, hogy most is a régi, elegáns Éva. Sajátságos
-lappangó terv volt ebben a vágyakozásban, nem vallotta be magának, de
-úgy volt vele: a kiöltözködéssel vissza fogja hódítani a barátját.
-Szinte fixa ideává fejlődött ki benne a remény, hogy mire ez a ruha
-elkészül, addig okvetlenül találkozni fog vele s újból meghódítja majd.
-
-Most, amint ismét nekivágott a Ferenciek-terének, ez a kétségbeesett
-felbuzdulásban megfogamzott ötlete tartotta fogva, a pár sorral, mely
-most ott hever a Bernstockné asztala fiában. Ugyan, ha Bernstockné
-elküldte volna neki, nem fizette volna-e ki? Dehogy is nem, ez bizonyos.
-És aztán! Hiszen ez volna a legjobb módja az összeköttetés
-helyreállításának. Egyszeriben tisztába, rendbe jönne minden. Ejnye, jó
-is volna, ha az a cédula útra kelne.
-
-Hátha ezt a kínban fogant ötletet végrehajtaná? Csak el kellene küldeni,
-nem a pénz miatt, de az is jól esnék, hanem főképen a következések
-miatt. Egyszeribe tisztában volna mindennel. Nem kellene még vagy tíz
-keserves napot töltenie, amíg elkészül a ruhája s megnyitják a
-képviselőházat, nem kellene ottan is csak remegve lesni a jó szerencsét
-és a bizonytalan eredményt: észreveszi-e s ha igen: fölszól-e hozzá,
-akarja-e újra kezdeni a régi viszonyt?
-
-Nem követte tovább e gondolatot. A nagy idegmegfeszítés után fáradtnak
-és nyomorultnak érezte magát. Semmi reménye, semmi biztonsága. Most
-érezte csak, hogy az egész élete mennyire egyetlen eshetőségre van
-építve és az az eshetőség milyen gyönge. Nem olyan férfi ez a Deméndy,
-mint annyi más. Ő hű volt hozzá, a kedveséhez, mennyivel inkább lesz
-majd hű a feleségéhez. Nem, nem a Bernstockok fajából van faragva ez az
-ideális ember, akit csak ő ismer gyöngének és nyomorultnak. Az a
-Bernstock! Még emlékszik rá, milyen szép, fiatal ember volt ezelőtt
-három esztendővel, amikor elvette a Steiner Annát, a maison Anna
-tulajdonosnőjét. Az már vén leány volt akkor, legalább
-harminc-harminckét esztendős, szenvedélyes és szép is volt. Vakon ment
-ebbe a házasságba, mivel sóvárgott a férjhezmenés után. Szerette is ezt
-az embert, aki olyan ügyesen tudott beszélni, olyan szépeket mondani és
-aranyhegyeket igérni. Ügynök volt és irtózatos életet élt, nappal
-kártyázott és éjszaka leányokkal mulatott. S alig hogy megházasodott,
-kiütött rajta a szörnyű baj, a betegség. A mézeshetek még el sem multak
-s már oda került a kerekes székbe. Szegény asszony, mennyi oka lehet a
-szívtelenségre. És mégsem mond le arról az emberről, akit
-tehetetlenségében is egyre gyötör a szerelmi sóvárgás. Ott tartja
-magánál és ápolja csikorgó foggal és hangos szitkokkal, de nem rúgja el
-magától, amint joga volna hozzá.
-
-A Ferenciek temploma elé ért és nyomorúságában kábult álmodozásában
-vágyat érzett, hogy a lelkén könnyítsen. Belépett; a nagy hajóban csak
-néhány szál gyertya égett s ő leborult a hideg kőre és buzgón,
-kétségbeesetten imádkozott a halálhoz, hogy váltsa meg ettől az élettől.
-Nagysokára megkönnyebbülten emelkedett föl, kisurrant a kétoldalt
-térdepelő koldusok során át, akiknél semmivel sem volt gazdagabb s
-belevetette magát az újból zsibongó utcába, a vásárra és sétára induló
-sokaságba, melynek mindenik tagját boldogabbnak hitte saját magánál.
-Pedig nagyon sokan a leányok és asszonyok közül utána fordultak és
-csodáló irigységgel mondogatták:
-
-– Milyen szép termete van! Bizonyosan színésznő.
-
-
-3.
-
-Mint koldus katona mellét a vitézségi érem, úgy ékesíti a Dermákék
-szegénységét a nagy faragott könyves szekrény. Elkerültek a régi,
-mahagoni üvegszekrények, el a festmények, a kényelmes bőrkarosszékek, az
-ezüst nászajándékok, a négy szobára való kényelem. És elkerültek még a
-könyves szekrény lakói is, mind sorba, amint a szükség az antikváriushoz
-kergette őket. Kettő maradt csak meg belőle: egy öreg elnyűtt Kant, meg
-a Longfellow költeményei. Ezek is kivándoroltak a könyves szekrényből a
-Jani fiú iskolás vackába. A könyvek helyét most a család ruhaneműje
-foglalja el, Longfellow porosan az iskolás könyvek aljára van temetve,
-mivel a Jani fiú nem ért angolul, de legfelül van Kant, mivel németül
-tud s egyre bujja ezt a mélységes, érthetetelen könyvet s érteni véli,
-amiket kiolvas belőle, mikor este, dolgai végeztével odaül az asztalhoz
-és beletemetkezik.
-
-Hét óra felé a könyves szekrénynek még más hivatása is van. A kiugró
-párkányra terül egy piros szalvéta, arra meg sorjába három karaj kenyér
-kerül. Egy a Janié, egy a Sárikáé és egy az Éváé. Össze-vissza, a mama
-porciójával együtt félkilót nyomnak, ára hat krajcár. Meg van terítve
-vacsorára. És ezzel ki van tűzve a fürgeségnek, meg az életrevalóságnak
-a pályabére is. Aki hamarább ér haza, a Bulyovszky-utcába, az
-válogathat. A nagy bérház harmadik emeletén ilyenkor tavasszal esti
-homály és csöndes zsibongás uralkodik. Haza szivárognak a munkás
-emberek, asszonyok, az alsóbb emeleteken a kishivatalnokok, itt-ott
-egy-egy elkésett gyermekcsapat, melyet a közel városliget lombtalan fái
-és korai vurstli mulatságai csábítgattak. Szegény, füstös, piszkos
-környezet. Be messze esik a nagyvilágtól! Az a három darab kenyér
-azonban kihat a messze távolba. A zsibárús-utcából miért törtet
-lelkendezve hazafelé a kis masamódleány? A Ferenc-körútról miért vágtat
-lihegve egy nyurga, éhesképű és foltosnadrágú fiú? S az Andrássy-úton, a
-terézvárosi templomórára eső tekintet következtében miért válik sietőssé
-a gondolataiban elmélyedt, sugár, úri tartású, elegánsan öltözött szép
-hölgy járása? Hét óra van, a kenyér ki van terítve a könyves szekrényen.
-Siessünk, aki előbb jön, az kapja a legnagyobb darabot. S nemcsak azt. A
-kis masamódleánynak, a Sárinak, keserves tapasztalatai vannak, a
-bosszúság könnye tolul a szemébe, mikor rágondol. Neki dolgoznia kell,
-neki be kell várnia a hétórai harangszót, ellenben ez az Éva akkor mehet
-haza, amikor akar. Most is bizonyára otthon van már és ma sem volt
-otthon ebédre. Jó ez, mert ilyenkor a mama sietve kiosztja az ő
-porcióját is, de rossz is, mert ilyenkor Éva se nem szól, se nem kérdez,
-hanem megeszi a másik kenyérporcióját is. Ha ugyan éhes. Most azonban
-délben látta, hogy egy katonatiszt jár utána, lehet, hogy azzal ebédelt.
-Be jó volna! Talán a maga kenyerét is otthagyja, amint néhányszor
-megesett. De azért siessünk, hátha nem ebédelt a katonatiszttel!
-
-Ebből az okból, mint már tudjuk, az aggodalma nem volt alaptalan. Éva a
-kapuban kissé megpihent, nagyot lélegzett, aztán nekivágott a három
-emeletnek, finom szoknyáját könnyedén felfogta, hogy az előtte járó
-fejkendős asszonyok és kopott ruhás munkáslányok félő ihlettel bámultak
-le reá. Gőgös, rideg teremtés a kisasszony, nem barátkozik velük úgy,
-mint az édesanyja. De ha bántja is őket, természetesnek találják.
-Teheti: egy államtitkárnak a szeretője.
-
-Aztán benyit a piszkos konyhába, bal felől az ajtó résén világosság
-hatol ki és rekedtes füttyszó hallszik. Haas úr, a technikus hónapos
-bérlő, mint mindig, most is idehaza van már. Jobbfelől teljes a
-sötétség, az ablak mellett biztos körvonalakban megismeri az édesanyját,
-aki nagyobb nálánál, szikár, beesett arcú asszony. Most is, a vak
-sötétségben, pápaszemmel az orrán, mélyen a himzés fölé hajlik, úgy
-rontja a szemét, hogy petroleumot takarítson.
-
-Éva nem köszön, az anyja föl se néz a munkájából. Itt nem igen szoktak
-beszélgetni, hacsak nem veszekednek. Éva leteszi kalapját s a
-könyvesszekrényhez lép. Ott van a három darab kenyér. Sorra kézbe veszi
-őket s méregeti a súlyukat. Megtalálja a legnagyobbat és beleharap.
-Aztán vetkőzni kezd. Az elegáns hölgyből két perc alatt lompos,
-perkálruhás szegény leány lesz. Aztán visszadűl a kopott, széles
-divánra, melyről lepattogott a bőr fénye s ki-kibújkál a lószőr és
-csámcsogva eszik. Csakhamar elfogyasztotta a porcióját. Ekkor fölkel és
-elveszi a másik darabot is.
-
-– Nem hagyod?
-
-Élesen rikácsolva, mint a kakadu szava, sivít ez a két szó az ablak
-mellől. Az első, melyet reggel óta az anya leányához intézett.
-
-Éva rá se hederít, beleharap a kenyérbe, az egyszer megindult nyelv
-pedig rázúdítja a szakadatlan szidalmakat. Hogy egész nap kószál, isten
-tudja merre, aztán hazajön és eleszi szegény testvérhuga elől a
-kenyeret, aki dolgozik és keres. Hogy nem szégyelli magát, hogy nem
-gondolkodik-e, meddig mehet ez így, mi lesz belőle. Hogy nincs érzése
-még az anyja iránt sem, aki vakra dolgozza magát, az öccse iránt, akinek
-a cipőjébe befolyik a víz, míg ő selyemben pompázik. Végtelen, keserű és
-gyűlöletes áradozásban önti rá édes anyja a szót, amire ő nem válaszol,
-csak hangosabban csámcsog s hogy még jobban ingerelje, a kenyér
-elfogyasztása után, halkan fütyülni is kezd. Végre pedig föláll, kimegy
-a konyhába, ott meggyujtja a kis petroleumlámpát és behozza.
-
-Dermákné feléje ugrik, mint a madár, ha fiókját támadják.
-
-– Nem hagyod a lámpát? Annyi pénzed van? Félnyolckor nem lehet lámpát
-gyujtani.
-
-– Olvasni akarok, – mondja Éva kurtán. A gyenge fénynél látni az arcát,
-provokáló, gúnyos mosolyra szorult a szája, hosszú, szép pillája pedig
-megátalkodottan félig lehunyva.
-
-És nem is törődve többé édes anyja átkozódásával, odaült a kicsi
-négyszögletes asztalhoz, felütött egy regényt és úgy tett, mintha
-egészen belemerült volna. Dermákné – mit tehetett egyebet, voltaképpen a
-lányának igéző hatalma alatt állott – nagymérgesen fogta a hímző-rámát s
-a széket lecsapva, kemény szitkok közepette ő is odatelepedett az
-asztalhoz.
-
-Ajtócsikorgás és rekedtes füttyszón a kőrösi lány dala hallszik. Valaki
-poroszkál a konyhában, aztán a külső ajtó is megnyikordul. Haas úr ment
-ki, bizonyára egy pohár vízért. Az anya hímez, a leány olvas. Néhány
-perc mulva ismét nyikorog a külső ajtó és most egy borízű férfihang halk
-enyelgésére fiatalos, elfojtott kacagás válaszol. Éva fölüti a fejét, az
-anyja meg se moccan.
-
-– Sonka, – mondja a férfi.
-
-– Jó, – hallik a leány felelete – de mind megeszem ám.
-
-– Nem bánom, még egy fél almát is adok, csak jőjjön…
-
-Ekkor nyílik az ajtó és beront a kis Sárika. A köszönés ebben a házban
-nem szokás, az ajtótól a könyves szekrényig a három lépést a kis leány
-egy ugrással megteszi s a szeme körüljár a szobában, az anyjára, a
-nénjére s körül az ágyra, a divánra, meg az ajtóba vert szögekre, ahol
-ruhadarabok lógnak. Azt nézi, itt van-e már Jani. Nem látván se őt, se a
-kalapját, az egyetlen darab kenyérről megállapítja, hogy ez nem ő rá,
-hanem Janira vár, ennélfogva le sem vetkőzve, a kezébe kapja és
-beleharap.
-
-– Úgy, úgy, – mondja most keserűen Dermákné – te meg fald föl a bátyád
-falatját.
-
-– Én se jövök mulatságról, – felesel a kis leány – neki szólj, ne nekem.
-
-És ezzel egy-kettőre bekapta az egész porciót, aztán lecsapja vékonyka
-gallérját, meg ferde kalapját és szintén odatelepszik az asztalhoz. A
-két tenyere közé fogja az arcát és szétterpeszkedő könyökeit
-odatámasztja az asztalhoz. Inkább unalmában, meg hogy a nénjét
-bosszantsa, veszi fel újból a beszéd fonalát.
-
-– Hát mért engeded, hogy Éva két kenyeret egyék?
-
-Éva magában mosolyog és föltekintve olvasmányából, mondja:
-
-– Te is megetted az ebédemet.
-
-– A te ebédedet? – szól gúnyosan a kis leány – mintha bizony te nem
-ebédeltél volna.
-
-– Ó igen, – szól Éva – még pedig nagyszerűen, ötféle pecsenyét és
-hatféle tésztát.
-
-– Én bizony elhiszem, – szól a kis leány – de csak járj te az ilyen
-ebédekre, nekem nem kell.
-
-– Hallgatsz? – szól Éva csöndben.
-
-– Miért? Tán _te_ parancsolnál nekem?
-
-– Igen, én.
-
-– Hát próbáld meg. Még az kellene, hogy _ilyennek_ engedelmeskedjem.
-
-Sértően, maróan és kárörvendően hangsúlyozta az _ilyen_ szót. Éva
-fölemelkedett és feléje ütött. A kis leány fölpattant az asztalról és
-szemtelenül vihogva állt meg az ajtóban. Éva egy darabig gyűlölködve
-nézett rá, aztán ismét elmerült az olvasásban. Dermákné nem hederített
-rájok, amikor a leányok veszekednek, neki nyugalma van.
-
-A kis leány visszaült az asztalhoz és türelmetlenül izgett-mozgott.
-Unatkozott is, meg valami járt a fejében. A Haas úr vacsorája, amire
-meghívta. De hát félt Évától, aki soha sem engedi bemenni a szobaúrhoz.
-Az imént is csak azért akart veszekedni, hogy oka legyen kimenni a
-szobából. De nem sikerült, ez az Éva nagyon türelmes. Bizonyára vaj van
-a fején.
-
-Ekkor nyílt harmadszor az ajtó: haza jött a Jani. Egy kicsit liheg a
-gyors lépcsőmászástól, a tüdeje nem éppen a legjobb. Bő, nem az ő
-testére szabott felöltő van rajta, de a műértő zsibárús hallatlan
-kopottsága, meg a bélése teljes feslettsége mellett is megismerhette az
-előkelő származást. Valóban, Jani előtt ezt a kabátot egy államtitkár
-viselte, persze, nem úgy, mint ő, télen is. Nagy kék szeme van a nyurga,
-bibircsókos fiúnak, abban fellobog az ifjúságnak, meg a magába
-merengésnek tüze, mely nem mer nyiltan kicsattogni, mivel a szegény fiú,
-ebben a környezetben, másutt meg gyámoltalanságánál fogva gúnyban és
-elnyomottságban szemérmetesen és szégyenkezve rejtegeti a lelke
-gazdagságát, melyről különben már elhitették vele, hogy csak gyerekes
-képzelődés.
-
-A fiú szintén nem köszön, de kezet csókol az édesanyjának. Aztán csak
-egy tekintetet vet a könyvesszekrény párkányára és szó nélkül, csak egy
-halk sóhajjal törődik bele a ténybe, hogy nincs vacsora. Az ablak
-sarkában, a földre tett kis deszkán vannak az irkái, meg a könyvei. –
-Jani a hetedik gimnáziumba jár – onnan szedi elő azt a rejtelmes német
-könyvet, amelyről hallotta, hogy ebben foglaltatik az emberi elme
-legnagyobb bölcsesége és beletemetkezik. Nem érti ugyan, csak az egyes
-szókat, hanem hozzákomponál magának belső tartalmat is. Olvassa Kantot s
-amit kiolvas belőle, az a maga ügyefogyott eszének a gyerekes
-tákolmánya.
-
-Az édesanyja rajta nyugtatja tekintetét, önfeledten, csak egy percre s
-ebben a nézésben nyilatkozik meg az egyetlen érzelmes fölgerjedés, amit
-ebben a családban tapasztalhattunk. A fiú megérti a tekintetet és szíve
-melegen fölsajog. Gondolja is, hogy mások ilyenkor megölelik az
-édesanyjukat s hallanak néhány gyöngéd szót, de itt csak a mivoltuk
-durva felét fordítják kifelé. A gyöngédség, a szeretet meghúzódik belül,
-mint a vad a barlangjában. Jani meg is szeretné nyugtatni az édesanyját:
-ne sajnálja nagyon, mert ma szerencsére uzsonnát kapott. Kávét és
-kuglófot. Amiből nem evett ugyan annyit, mint szeretett volna, de mégis
-élvezett valamit. A Ferenc-körúton lakik ugyanis a legjobb leckéje, a
-Bellágné. Kábítóan gazdag, szép, fiatal asszony, a saját házában lakik s
-amikor későn uzsonnázik, vagy kedve támad másodszor uzsonnázni, akkor őt
-is megkinálja egy csésze kávéval.
-
-Bellágnéval a fiú sokat foglalkozik, olykor Kantja mellett is rá
-kalandozik az esze. Mert Bellágné is áldozat, meg boldogtalan. Vagy öt
-hónappal ezelőtt még szobalánya volt a Bellágéknak, de a gazdag ember
-beleszeretett és feleségül vette. Hát mi van ebben, amin fönn lehetne
-akadni? Csak azért, mert szegény volt, ne lehessen tisztességes felesége
-egy tisztességes embernek? Nincs műveltsége. De hát azt meg lehet
-szerezni és a fiatal asszony törekszik is reá. Ezért tanul most nála
-írni és olvasni. Későbben majd egyebet is fog tanulni, hiszen még csak
-tizennyolc éves. És mégis! A mostohalányai nem akarják elismerni, a volt
-szobalányukat nem akarják anyjuknak fogadni. Istenem, milyen előitéletes
-a világ. Ezt a szép és jó asszonyt lenézik és kerülik, mivel szegény
-leány volt. Nem is érintkeznek vele, a lakást kétfelé választották,
-külön bejáratuk van s éppenséggel nem is látják a mostohaanyjukat. Jani
-nem is látta őket soha, pedig négyszer hetenként fordul meg a házukban.
-Bellágnétól hallotta, hogy felfuvalkodott hiú teremtések, öregebbek is
-nálánál s csak az bántja őket, hogy a mostoha anyjuk fiatalabb is, szebb
-is, meg hogy kevesebb vagyon néz majd rájok az új házasság miatt.
-
-Ez valószínűbb is, mint amivel a lányok rágalmazzák Bellágnét, hogy
-elszédítette és fondorlattal behálózta szegény apjukat, aki oly soká
-becsületes, szolid öreg ember volt, aki a gyermekei mellett soha nem
-érezte még valakinek szükségét. Hát lehet valakit szerelemre csalni? A
-szerelem ugyanis magasztos érzelem, mely úgy fakad a szívben, mint a
-vadvirág, se beleplántálni, se beleerőszakolni nem lehet. És Bellág úr –
-csak egyszer látta a szürke, bozontos szakállú, testes öreg kocsigyártót
-– nemes ember, amikor csak a szíve szavára hallgatott s nem vált rabjává
-a maga előitéletének, mely a vagyon szerint különbséget tesz ember és
-ember között.
-
-A Jani fiú fölriad.
-
-– Mit akarsz? – kérdi Dermákné Évától, aki hirtelen fölkelt.
-
-Jani csak most vette észre, hogy a huga nincs a szobában.
-
-– Be akarom hozni – szól Éva izgatottan – nem engedem meg, hogy egyedül
-legyen bent a szobaúrral.
-
-– Úgy? – mondja csípősen Dermákné – talán irigyled tőle azt a falat
-sonkát?
-
-– Nem bánom, – mondja Éva felindultan – ha egy egész disznót eszik is
-meg, de azt nem szabad engedni, hogy ez a liba ott bent egyedül legyen
-egy férfival.
-
-– Hadd legyen – mondja pattogva Dermákné – hadd egyék, ha hozzájut. Te
-pedig a legutolsó vagy, aki féltheted a hugodat.
-
-Éva már az ajtóban volt, csak onnan szólt vissza:
-
-– Beszélhet anyám, ami tetszik, amíg én itt vagyok, vigyázni fogok arra
-az ostoba libára és nem hallgatok senkire.
-
-Ezzel becsapta maga után az ajtót s keményen berontott a másik szobába.
-
-Keskeny, egyablakos szoba volt. A bútorzata egy ágy, egy bádogmosdó, egy
-szekrény, egy nagy négyszögletű asztal, meg egy könyvespolc. Az asztal
-nagyobbik részét egy óriási rajztábla foglalta el, e mellett ült Haas úr
-és még falatozás közben is dolgozott. Az asztal sarkában ült Sárika és a
-papirosról fölváltva Haas úrral szedegette föl a sonka-szeleteket.
-
-– Jó estét, Haas úr, – szól Éva sietős hangon – bocsánat a
-háborgatásért. Gyere be, Sári, a mama hí.
-
-A kis leány pislogó szemmel néz a nénjére. Haas úr egyet tol a
-rajztábláján, amivel a helyéről való tisztelettel teljes fölállást
-markirozta s széles száját barátságos vigyorgásra húzva, mondja:
-
-– Ejnye, be kár, Sárika kisasszonyt vacsorára hívtam.
-
-– Tudom, – mondja Éva nyersen – de Sári kisasszonynak otthon is van
-vacsorája. Siess, mert a mama haragszik.
-
-– Nem igaz, – mondja most dühösen a kis leány – a mama nem is hí, te nem
-akarod, hogy itt legyek.
-
-– Hát akkor én nem akarom, hogy itt légy, – mondja Éva határozottan –
-azonnal jőjj.
-
-A kis leány nem mert ellenkezni. Dohogva fölkelt s még egy nagy szelet
-sonkát vett a papirosról. Majd hogy a meghátrálását födözze s még egy
-gombostűszúrással megboszúlja magát, hozzátette:
-
-– Hanem te se maradj itten.
-
-Éva lesújtóan nézett reá, de nem szólt semmit. Haas úr belekezdett a
-kőrösi lány nótába – ezt talán még álmában is fújja – úgy mondta:
-
-– Ejnye be kár, hanem aztán visszajöhet a kisasszony? Hiszen nincsen
-benne semmi rossz, én úgyszólván a családhoz tartozom, ugy-e?
-
-– Nem illik, – mondja Éva szigorúan – ha hozzánk jön, Haas úr, szívesen
-látjuk, hanem egy ilyen tacskónak semmi keresete egy fiatal ember
-szobájában. Ajánlom magamat.
-
-Odabent aztán isten igazában megindult a hadd el hadd. A kis leány, mint
-a pulyka felfújta magát és az anyja födözete alatt megszólaltatta dühe
-ütegeit. Hogy csupa irigység az egész, hogy azt hiszi, mindenkinek csak
-őrá szabad néznie, hogy nem mindenki olyan, mint ő. Hogy persze, ő csak
-rosszat gondolhat, ha valaki egy fiatalemberrel van együtt stb.
-
-Éva ismét könyvébe temetkezett s a mérges kis csípésekre absolute nem
-reagált. Ez ingerelte Dermáknét s most már ő vette át a Sárika
-taktikáját. Hogy voltaképpen igaza is van, hogy másnak kell lennie
-annak, aki olyan finnyás és féltékeny a leánybecsületre. Hogy mit is
-gondol? Az a fiatalember nem olyan, amilyenekkel Évának dolga van.
-Megártott volna Sárinak az a falat sonka? Persze szeretjük adni az úri
-kisasszonyt, de akkor legyen is miből. Csakhogy a kisasszony fönn hordja
-az orrát s azt hiszi, övé a világ. Szégyenszemre összeállt azzal az
-emberrel, azzal a gazemberrel és köpte a markát, hogy méltóságos asszony
-lesz belőle. Hogyis ne, lekenyereztette magát egy pár rongygyal s most
-abban henceg. Pedig még a legutolsó leány is többet vasalhat ki a
-férfiakból. Most pedig itt ül azzal a síma pofácskájával s nem sül ki a
-szeme szégyenében.
-
-– De édes anyám, – könyörög most Kantjából föltekintve a fiú.
-
-– Hallgass! – rivall rá az anyja s a fiú úgy összehúzta magát, mint
-mennydörgéskor a kölyök macska – tudom én, mit beszélek. Az a Deméndy,
-úgy látszik, okos ember volt, keresztül látott rajtad s még jókor a
-faképnél hagyott. Különben mit bánom én? Ha már annyira sülyedtél, kár a
-fele úton megállani. Eredj az utcára, úgyis ott lakol. Tán a szép ruhád
-megtetszik valakinek, hisz úgyis ez lesz a vége.
-
-Sárika, a tizenötesztendős Sárika sugárzó arccal hallgatta ezeket. Éva
-az asztalra csapott, mire Dermákné hirtelen elnémult. De ezzel már
-visszanyerte önuralmát s a képzelhető legnyugodtabb hangon, lassan,
-meggondoltan felelt:
-
-– Gyalázat, hogy így beszélsz a tulajdon lányodról. Hanem hallod, mondok
-neked valamit. Nagyon jól megértettem, mi rejlik az alatt az erkölcsös
-korholás alatt. Te akarsz az utcára küldeni, hogy pénzt szerezzek, amint
-hogy édes kedves lányod voltam, amíg pénzt hoztam. Csakhogy abból nem
-eszel. Amíg élsz, itt fogsz engem látni és el fogsz engem tartani, mert
-ez kötelességed.
-
-Ezzel fölkelt, becsapta a könyvét, megvetette az ágyát és vetkőzni
-kezdett. Dermákné nyelve tovább pörgött, nem hederített rá. Belebújt az
-ágyba és magára húzta a dunyhát. A fal felé fordulva, úgy feküdt
-mozdulatlanul, behunyt szemmel, mintha aludnék. Mikor Dermákné kifordult
-a szobából, egy kéz símogató érintését érezte a haján. Egy kicsit
-föltekintett, Jani állt előtte, könnyező szemmel és remegő hangon
-suttogta:
-
-– Ne törődj vele, Éva, ne hallgass a mamára.
-
-– Hagyj békén, – szólt durván, de azért lopva fogta az öccse kezét és
-megszorongatta. – Nem kérek a sajnálkozásból.
-
-Sárika is vetkőzni kezdett, a két leány, aki annyira nem fért meg
-egymással, közös ágyban aludt. Jani ott maradt a petrolum-lámpa előtt,
-de amint Dermákné visszatért, kiadta a kommandót:
-
-– Elég volt a petroleum-égetésből.
-
-És Jani szó nélkül, a mondat közepén, becsapta a könyvet s fölkereste
-hálóvackát. A földön vetett neki ágyat édesanyja, ő maga a divánon
-aludt. Öt perc mulva sötét volt a szoba s csak a Sárika boszús
-nyöszörgése hallatszott, aki Éva mellé feküdve, eredménytelenül
-ostromolta a dunyhát, hogy jobban betakarózhassék.
-
-
-4.
-
-A Jani fiú meg mert volna esküdni, hogy amit Éváról, meg arról a
-jóságos, kiválóan előkelő úrról beszélnek, merő rágalom. Ezért sajnálta
-olyannyira, hogy belevérzett a szíve is. Éva nem rossz, csak
-boldogtalan, amilyen boldogtalan csak kiválasztott nemes lélek lehet. S
-mikor ennyire félreértik és bántják, csoda-e, ha kifelé fordítja lelke
-érdes oldalát? A mama olyan szigorú és nyűgös, Sárika vásott gyerek és
-ő, a szegény, ügyefogyott fiú… ugyan mit tehetne ő?
-
-Pedig ő tudja igazán, hogy semmi sem igaz a rágalmakból.
-
-Hányszor várta nénjét este, didergő hidegben a színház csarnokában, míg
-kijöttek – maga látta, hogy a színházból jönnek. S hallgatta beszédjüket
-– ha elmaradozott is, Deméndy mindig megállt és bevárta. Nem történt
-köztük semmi, ami nem volna megengedett dolog, hiszen mindig velük volt
-és megismerte ezt a Deméndyt és megszerette – ó, mennyire megszerette!
-Ezt az előkelő, nemes férfiút, akinek történelmi szereplése van az
-országban, aki oly jókedvűen, oly szívesen és okosan tudott beszélni.
-Egy csöpp gőg sincs benne, barátságosan bánt vele, a szegény fiúval, aki
-elfogultan lesütötte szemét s amilyen rongyosnak érezte magát,
-megremegett a lelke a titkos gyönyörűségtől, hogy igazi gavallér oldalán
-mehet végig az utcán.
-
-Hogy szeretik egymást, azt maga is gondolta, de Deméndy csak
-tisztelettel szerethette nénjét. Bármi történt is azóta, arról meg volt
-győződve, hogy Deméndy derék, becsületes férfiú. Tán a viszonyok voltak
-ellene, tán magasabb családi tekintetek nem engedték meg, hiszen az
-arisztokráciában mások a viszonyok, mint Bellágéknál. – Deméndy
-megszorult és elhagyta Évát, a rajta tapadó gyanuval, panasztalan
-boldogtalanságban. Szegény Éva!
-
-Szegény Éva! Persze, hogy szegény Éva! A jó fiú, aki érettségiről,
-álmodik és leckék után futkos, este meg, elkisérvén Évát, türelmetlenül
-siet hazafelé az ő kedves, érthetetlen Kantjához, ugyan mit tudhat
-arról, ami egy ilyen színházi est folyamán történhetik? Hogy is
-juthatott volna eszébe, hogy olykor lemondva olvasmányáról, egy
-félórával tovább vesztegeljen a színház tájékán s lássa, kik lépnek
-onnan ki az első felvonás első felében, kik ülnek sietve a kocsiba s a
-kocsiban szilajan csókolódznak s a szűkre kimért idő tudatában
-megkétszerezik a vágyukat és mámorosan lihegve, behunyt szemmel és
-mitsem halló, látó kéjes lehangoltságban ülik végig az előadás utolsó
-jeleneteit, hogy akkor János szemeláttára, mosolyogva, a darabról
-beszélgetve léphessenek ki a foyerba! Mit tudhat a szegény fiú a
-bonvivantok mesterfogásairól és egy megtévedt leány mindenre kész
-képmutatásáról!
-
-S honnan tudhatná ez a fiú, mit jelent az, ha egy szép napon a harmadik
-emeletbeli koldustanyára beállít egy úr, akinek lent várakozik a kocsija
-s udvarias-ismerősen hajol meg az elfogulatlanul elébe siető Éva előtt.
-Honnan ismeri? Hogy kerültek össze? Mit jelent ez a látogatás? Dermákné
-sem kérdezte, csak úgy futólag és megelégedett a felelettel, hogy egy
-közös barátnőjük mutatta be a Koronaherceg-utcában. A derék asszony
-odáig volt a gyönyörűségtől, hogy ilyen úr, egy méltóságos úr, meg sem
-látva nagy szegénységét, kezet csókol neki, parolázik a Jani fiúval és
-olyan kedves barátságosan eltrécselget vele, az elcsapott tanfelügyelő
-özvegy feleségével, a szegény munkás-asszonnyal, aki darabszámra hímez
-monogrammokat a Kígyó-utcai nagy fehérnemű-üzletbe.
-
-De hát mi célja is lehet Deméndynek látogatásával? Ha tisztességtelen,
-bizonyára nem keresi a család ismeretségét. Hm, úr, nagy úr, maholnap
-miniszter, de volt már eset rá. Éva nem mindennapi leány. Fejedelmileg
-szép, hogy még az anyja is csodálva meghajol előtte. Ez szerencse, isten
-áldása. Már látta magát selymes, suhogó ruhában, díszes termekben,
-gazdagon terített asztal mellett. De arany dolga is volt akkor Évának!
-És jött gyakran, mind gyakrabban s végül Éva is kezdte hinni, hogy lesz
-belőle valami. Hiszen ez az ember olyan udvarias, olyan gyöngéd, nem
-mond mézes-mázos bókokat és soha egy árva szóval sem említett szerelmet.
-
-Hogy is fejlődött ennyire a dolog? Szinte belekábul, ha emlékezni akar
-rá. Ma nevelőnő, húsz forint fizetéssel, aztán kicsöppen a helyéből,
-mert a nagyságos úr legyeskedik körülötte, újabb alkalmazás után futkos,
-otthon szídják, amiért nem talál, megutálja az otthont s hogy nyugalma
-legyen, az utcán csatangol. Ott is, cukrászdában, kávémérésben is
-megismerkedik teremtésekkel, akik igen jókedvűek és sokat tudnak
-mesélni. Majd foszlik a cipője s ezek tudnak susztert, aki hitelbe
-dolgozik. Elavul a szoknyája, beajánlják Bernstocknéhoz, aki hitelbe
-csinál ruhát. Kalapos üzlet is akad ilyen. S amikor ki van öltözve,
-irtózik a gondolattól is, hogy ismét beálljon idegen gyermekek mellé
-cselédnek. Ami eddig kényszerűség volt, életszükségévé lett. Megszokta
-az utcát. Önérzetét emelte, hogy aki otthon dologtalan teher, az itt
-kint hatalmasság, kivánatos teremtés, akire a férfiak sóvárogva néznek.
-Erőssé és boldoggá teszi a tudat, hogy társnői irigylik s válogathatna a
-leggazdagabbak között is és mégsem akar.
-
-Mi lesz belőle? A kérdés olykor nyugtalanítja, de nem sokáig. Amíg tudva
-van róla, hogy tisztességes leány, a barátnői is mind csodálatosan
-tisztességesek voltak. Mind csak udvaroltatott magának, bolondította a
-férfiakat, ennyi is elég, hogy teljék mindenfélére.
-
-Akkor elhitte ezt. Ő azonban még csak nem is bolondított. Ridegen,
-gőgösen és felháborodottan visszautasított mindenkit. De az ostromok, a
-lehetőségek, az örökös kísértő refrain: ha _akarna_, elkábította. Nem
-akart, mégis egyre arról tervelgetett: ha akarnám. Egyszer aztán egy úr
-– maga sem tudta, hogyan – megemelte előtte a kalapját s ő biccentett a
-fejével, maga sem tudva miért. Tán azt hitte, hogy ismerős? Vagy nem
-hitt semmit? Megtörtént. Másnap ez a magas férfi megint köszöntötte és
-mint ismerős mellé csatlakozott. Halkan, illedelmesen bemutatta magát.
-
-– Deméndy Miklós, államtitkár.
-
-Zavarban volt, elfogult. Az úr mellette járt és mindenféléről
-beszélgetett. Úgy, ahogy művelt ember művelt hölgyhöz beszélni szokott.
-Éva szükségét érezte, hogy értésére adja, mennyire nem közönséges leány
-ő sem. Úri családból való, most is az anyjánál lakik. Deméndyre ez nem
-igen hatott, ami Évának igen jól esett. Lám, nem is gondolt felőle semmi
-rosszat.
-
-Annyira nem, hogy engedelmet kért a meglátogatására.
-
-Innen kezdve aztán mindennek az édes anyja az oka. Hát nem ő költögette
-benne a hitet, hogy Deméndy feleségül veszi, nem ő tűrte el
-látogatásait, nem ő bátorította föl őt is, az államtitkárt is a nagyobb
-bizalmasságra? Sohasem beszéltek szerelemről és mégis, azon vette magát
-észre, hogy Deméndy megszorítja a kezét, gyöngén átöleli és ha édes
-anyja a konyhába ment, meg is csókolja. A csattanás bizonyára
-kihallatszott a konyhába, de Dermákné mosolyogva jött ismét be és
-hunyorgó szeme azt mondta: Csak bátran, gyermekeim!
-
-A házon kívül való találkozásuk is úgy rendeződött, hogy maga sem vette
-észre: egyszerre csak rendszeresített rendez-vousjuk volt. Deméndy a
-színházról beszélt és jegyeket küldött. Két jegyet, maga nem is volt
-ott. Egy idő multán az egyik jegyen mégis csak az államtitkár ment.
-Ebben sem volt semmi rossz, hiszen Deméndy maga kívánta, hogy Jani is
-elkísérje őket a színházba és jöjjön a nénjéért, előadás után.
-
-Kényükre, kedvükre voltak bízva. Dermákné minden szombaton délután
-liferálni szokott, ilyenkor egész egyedül voltak. Ezt is megszokta úgy,
-hogy nem is vette észre. És anélkül, hogy szerelemről beszéltek volna,
-az ilyen szombat délutánon Évának nem volt már veszteni valója s nem
-volt oka, hogy az édes együttlét alkalmait meg ne szaporíttassa.
-
-Bukása nem járt nagyobb lelki rázkódással. Amikor beállt, a lelkülete
-már alaposan ki volt preparálva. Nem is érezte semmi hátrányát, sőt
-ellenkezőleg. Az édesanyja dédelgette s maga lehetőleg még bizalmasabb
-volt Deméndyvel szemben. Évát eleinte bántotta, mikor anyja holmi apró
-szívességekre kérte föl az államtitkár urat, de ebbe is beletörődött.
-Dermákné kölcsönöket is kért, Éva ajándékokat kapott s a számláit az
-államtitkár egyenlítette ki. A helyzet előállt szinte magától – ő nem
-tett semmit, csak vele történt minden.
-
-Így telt le majdnem három év. És Éva ez alatt az idő alatt megszerette
-azt az embert, aki megtanította a szerelemre. Szerelme oly mértékben
-nőtt, amily mértékben észrevette, hogy a férfi hidegül. Három esztendő
-nagyon sok idő egy szeretőnek. Izgalmas scénák előzték meg a kelletlen
-pásztorórákat. Veszekedtek a lelkök mélyéből és kibékültek színleg.
-Aztán megtudta Éva, hogy Deméndy jegyben jár. Egy utolsó jelenet, egy
-utolsó összeveszés és Éva gőgösen, megvetéssel odadobta a férfinak azt a
-szabadságot, melyet az nem volt erős kivívni magának.
-
-Aztán bekövetkezett az elhagyatottságnak, a reménytelenségnek sivár
-ideje. Mikor otthon is rejtegette, ami történt, amikor otthon nekiestek
-és a gyalázatát vetették szemére, mivelhogy az aranyhalacska kisiklott a
-keze közül. Édesanyja előbb azzal gyanusította, hogy sok pénzt kapott
-végkielégítésül, de magának akarja tartani. Mikor az a gyanu eloszlott,
-még kegyetlenebb lett. Tehát meg se fizettette magát? Éva látta a
-gondolkodásnak alacsonyságát és megvetette édesanyja személyében az
-erényt. Tehát, ha pénz volna, nem lenne semmi baj? Ő nem így
-gondolkodik.
-
-Mondhatatlan kínokat szenvedett. Lélek nélkül csatangolt az utcán, az is
-idegen lett tőle. Barátnőit sértegette, kerülgette. Egyszer látta
-Deméndyt, amint a lóversenyről hazatért a feleségével. Nevetséges,
-vértelen csöpp baba volt az asszony. Dühbe jött és boszut esküdött. Ez a
-vértelen báb fosztotta meg boldogságától? Ez a hitvány semmiség foglalta
-el örök időkre azt az embert, aki az övé volt? Hát nem százszorta különb
-ő nálánál? Hogy gazdag, hogy előkelő a családja? Hát aztán?
-
-Ezt nem fogja tűrni. A nyomorúság mind súlyosabban nehezedett rá, de ő
-azt hitte, hogy csak a boszú vágya érleli benne a visszahódítás tervét.
-Vissza fogja hódítani azt az embert, hogy megboszulja magát a feleségén.
-_Csak_ azért. Magával nem törődik, nem neki kell, nem a cipőjét akarja
-kifizetni, sem a ruháját, csak boszút állani. Tőrbe csalni, mámorba
-ejteni azt az embert, aztán bizonyítékkal a kezében odaállani az elé a
-gyerekasszony elé és a szemébe vágni: látod? Hites uradnak fogadtad a
-szeretőmet és ma is inkább az enyém, mint a tied. De nekem nem kell,
-odaadom neked, te beérheted vele, mivel tisztességes asszony vagy!
-
-
-
-
-HARMADIK FEJEZET.  AZ ÁLLAMTITKÁR.
-
-
-1.
-
-Tizenegy óra felé járt az idő, mikor az ellenzéki szónok megtörülte
-izzadt, kopasz koponyáját, kijelentvén, hogy a belügyi tárca
-költségvetését nem szavazza meg. Sűrűn zúgott a helyeslés és a derék
-ember, aki még sohasem fogadta el a költségvetést, sorra szorongatta a
-feléje nyúló bajtársi jobbokat s elégedetten kérdezte:
-
-– Ez csak elég erős volt?
-
-Aztán a szélsőjobbon, az első sorban fölemelkedett egy magas, ifjú
-ember. A ház zsibongott, moraj kelt, az emberek mintegy hosszabb
-tartózkodásra helyezkedtek el. Deméndy államtitkár beszél. Természetesen
-egy percig sem hagyhatja megcáfolatlanul az imént elhangzott kemény
-vádakat, melyekről mindenki tudta, hogy igazak, de annál kiváncsiabban
-lesték, vajjon mit tud ezekre kadenciául? Az ifjú államférfi,
-kifogástalan fekete kabátban egyet sodort koromfekete bajuszán, férfias
-szeme felvillant a középső karzatra, aztán nyugodt, mély hangon
-belefogott a beszédjébe. Természetesen engedelmet kért, hogy a vita ez
-előrehaladt stádiumában ő is, mint a tárca politikai államtitkárja,
-felszólalhasson, de nem prejudikál miniszterének. A súlyosabb politikai
-kérdéseket neki hagyja, ő csak az állítólagos visszaélésekkel akar
-foglalkozni, melyek stb.
-
-A politikai hangulat meglehetősen puskaporos volt, már az elején is
-röpködtek az ingerlő közbeszólások. A szónok megmaradt bureaucratikus
-nyugalmában, úgy reflektált az egyes megjegyzésekre, de közben egyre a
-középső karzatra nézett. A szónok minisztere is odanézett, egy csomó
-képviselő is odanézett, oda voltak irányítva a látócsövek mind. Hogyne,
-hiszen ott ül az államtitkár ifjú felesége, aki most először van a
-képviselőházban és először hallgatja, mit tud az ura az ország
-dolgaihoz.
-
-Az ország dolgai mindenek felett valók, de a szép asszony is valami.
-Lassan-lassan Deméndy Miklósnéra jobban figyeltek a honatyák, mint
-Deméndy Miklós úrra. Le nem vették róla a szemüket, összesúgtak,
-összenevettek. S mint mindig, a férfiak ezúttal is maguk között nem úgy
-beszéltek a szép asszonyról, ahogy vele szemben szoktak beszélni.
-
-– Valóságos gyerek – mondja az egyik.
-
-– Annál pikánsabb – véli a másik.
-
-– Ha gyerek is, Muki bizonyára nem az apja neki.
-
-– Magam sem az volnék.
-
-– De a szemében nincs semmi tűz. Érdekes, szép, nagy szem, de csak
-gyerekszem. Az ilyenek nem igen temperamentumosak.
-
-Egy másik csoport.
-
-– Hogy kipirosodott, pedig máskor igen halvány.
-
-– Hogyne, drukkol az uráért.
-
-– Úgy hallom, valóságos liba.
-
-– Az kell Mukinak, magához való asszony nem is maradna meg vele.
-
-Egy harmadik.
-
-– Ragyogó csöppség, de az anyja még ma is többet ér.
-
-– Ez már igaz. Különben Muki a szó szoros értelmében, úgy mondják
-legalább, megnézte az anyját, úgy vette el a lányát.
-
-– Magam is hallottam. Vajjon milyen viszonyban lehet most az anyósával?
-
-A csöpp asszony mellett valóban ott ül egy feketébe öltözött
-márványszobor. Nagy és erős, csak az arca finom, alabastromszerűen
-fehér, egy kis kreol árnyalattal. Sötét, hosszú szempillái alól a nagy
-kék szem értelmességgel és hideg fénnyel tekint körül. Éppen ellenkezője
-a leányának, akire rá se néz. Hideg tekintete körüljár a nagy teremben,
-olykor, mikor alulról fölköszönnek, könnyen biccent a fejével, melyen
-vörösesbarna haja merész eredetiséggel fésülve, tornyosodik. Inkább
-látszik a Deméndy feleségének, mint a lánya, aki ültében alig tetszik
-többnek tizennégy évesnél.
-
-Odalent szaporodnak a közbekiáltások, az államtitkár egyes állításaira
-olykor kitör a méltatlankodó zúgás. Deméndyt ez nem hozza ki sodrából,
-de a kis felesége odafönn sápad, reszket és remegve kapaszkodik az
-édesanyja karjába.
-
-– Ne légy ostoba – mondja ez hidegen, a foga között, mire a leánya
-aggodalmasan elereszti a karját és befelé remeg.
-
-De egy merész fordulat és egy hirtelen előkerült okmány fölolvasása
-meglepi a Házat, a jobboldal tombolva helyesel, a baloldal próbál
-gúnyosan nevetni s az asszonyka odafönn odáig van a boldogságtól. Mélyen
-áthajol a korláton, finom kicsi ajka félig kinyílik, nevet is, köny is
-csillog a szemében. A boldogság, a bámulat és a büszkeség sugárzik
-belőle: milyen nagy, milyen erős, milyen okos és milyen győzelmes ez az
-ember, az én uram, az, aki engem szeret egyedül a kerek világon!
-
-Hátuk mögött egy csomó gubás paraszt, meg egy kövér úr ül, fekete
-kabátban, fehér keztyűben. Ezek ájtatosan, az idegen légkörben kissé
-elkábulva nézik az ország műhelyét, ahol azok ülnek, akiknek neve
-mindennap az ujságba kerül. Deputációba jöttek s a képviselőjük ideföl
-ültette őket, hogy szabaduljon tőlük.
-
-Különben a karzat eléggé látogatott. Baloldalt a hosszú üléssor egészen
-el van foglalva kalapos hölgyekkel, közben egy-egy vidéki atyafi, vagy
-lebzselő aszfaltbetyár. A hölgyek többé-kevésbbé szépek, többé-kevésbbé
-fiatalok. Olyikon meglátszik, hogy először van itt, másikon, hogy
-törzsvendég, a terembiztossal is ismerős.
-
-Szép karzat van, érdekes ülés, mint azt az ujságok tudósításaiban minden
-alkalommal megírják, a szép karzatot természetesen az érdekes üléssel
-hozván oksági kapcsolatba. Ah, Budapest asszonyai, leányai nagyon
-érdeklődnek a politika iránt. Ujságban nem olvassák, törvényeket nem
-ismernek, de amikor lent sok a képviselő, olyankor fönt sok a szép nő.
-
-Vannak, akik egészen otthonosan érzik magukat. Elfogulatlanul
-mosolyognak le, néven ismernek minden képviselőt, sokat személyesen is.
-Míg Deméndy nagy beszédjét tartja, a karzat társalog a tanácsteremmel.
-Felszegődnek a gukkerek, lefelé csillannak a biztató tekintetek. Benyit
-a terembiztos és odahajol egy szép fiatal asszonyhoz:
-
-– Az első sorban megürült két hely, nem parancsol közelebb ülni?
-
-A fiatal asszony meg van hatva, hogyne fogadná köszönettel a jobb
-helyet!
-
-Amikor odaül, a biztos most már bizalmasabban és titkolódzóbban lemutat
-a jobboldal első gerezdjébe.
-
-– Látja ott azt a szőke urat? éppen nagyságodra néz. Nyárády Gusztáv
-gróf az, kérdezte is tőlem, nem ismerem-e nagyságodat. Persze, eddig nem
-tudtam neki felvilágosítást adni.
-
-Azt hiszem, azután sem tudott. A fiatal asszony, valami vidéki rokona
-kedvéért jött ide, nem értette ugyan, mire céloz a biztos előzékenysége
-és beszédje, de a biztos már érti az asszonykát. Ezzel nem megy semmire,
-ez csakugyan a látványosság kedvéért jött ide. Nem ér rá sokat gondolni
-vele, mert egyéb dolgai is vannak. A karzaton rendet kell tartani.
-
-Nagy suhogással nyit be egy magas, karcsú, szögletes szépség. Ismerjük
-mi is, ismeri a terembiztos is. Kovacsevics Mariska kisasszony, ezúttal
-a vőlegénye társaságában. Webston úr, kicsi, szőke, álmos emberke
-álmosan konyul le vékony bajusza, álmosan mozog a kék szeme, álmosan lóg
-le finom, sovány keze is. Nyugtalan, gyáva és bizonytalan az egész
-magatartása. Idejött, mivel menyasszonya ide akart jönni. Nem érti, mit
-mond Mariskának a terembiztos, nem érti mit felel ez. Csak a hanglejtése
-üti meg a fülét:
-
-– Beszéljen csak, ez a mafla úgysem érti.
-
-– Mit mondtál rólam? – kérdi gyanakodva németül.
-
-– Rólad? Semmit. Azt mondtam neki, ha jobb hely akad, akkor ültessen át.
-
-– Honnan ismered?
-
-– Honnan, hát honnan ismerném? Innen. Csak nem vagy rá féltékeny?
-
-Leülnek, alig öt perc mulva a biztos int neki a szemével és lemutat az
-egyik miniszteri székre. Mariska egyetértően biccent a szemével és
-fölkel.
-
-– Gyerünk, már akadt jobb helyünk.
-
-A jobb helyről kényelmesen mutathatja magát annak a miniszteri széknek.
-Öreg a miniszter, de még fiatal. Nős ember, de a feleségét senki sem
-látta még. A politikában maga a megközelíthetetlen tisztesség, az
-életben jó fiú, a művészetben habitué, az összes színházakban.
-
-Más ismerős is van. Itt van Mészáros Gizi kisasszony is. A legfeltünőbb
-rajta a kalap, mely legalább is tízkilós. Különben igen egyszerűen van
-öltözve, úgy, mint a mágnás kisasszonyok. A kicsike egészen el van
-merülve a jelbeszédbe, melyet a jobboldal egy tehetséges fiatal
-kezdőjével folytat. A képviselő úr a balkönyökére dűlve figyel az
-államtitkár beszédjére, a jobbkezével pedig félig a pad alatt felel:
-igen, nem, négy óra, öt óra, félhat. Végre megegyeztek és Gizike
-kisasszony végsőt bólint a fejével és otthagyja a törvényhozást, az
-érdekes ülést, az államtitkár beszédjét, mely most érte el kulmináló
-pontját.
-
-Az első sor közepe táján egy egyszerűen, de takarosan öltözött asszony
-ül, mellette egy tizenkét-tizenhároméves fiú. Kissé elfogult, de tetszik
-neki a kép s szeme kutatva jár végig a képviselők során. A biztos, aki
-mindent tud, éppen neki nem tud felvilágosítást adni. Az Andrássy-úton
-kávéházuk van, odahoztak neki tegnap két karzati jegyet. Szeretné tudni,
-hogy ki küldte. A biztossal szóba elegyedvén, ez azt ajánlotta neki,
-hogy jöjjön el másnap ismét, a jegyeket most mindjárt meg fogja számára
-szerezni, addig majd ki fogja kutatni, hogy a mai jegyeket ki váltotta
-ki. Annyit azonban már most is elárulhat, hogy aki küldte, bizonyára
-igen befolyásos, nagy úr, ha a mai ülésre már tegnapelőtt tudott
-jegyekre szert tenni, pláne, ilyen jó helyekre.
-
-A fiatal kávésné e beszédre gyöngén elpirul és oldalt néz a fiára. A
-biztosnak nem felel s mikor az ismét hozzálép és átadja neki a holnapra
-szóló jegyeket – ugyanezekre a helyekre – szó nélkül veszi őket át. S
-mikor a biztos halkan unszolja:
-
-– De eljöjjön ám nagyság!
-
-Ismét csak biccent a fejével, az arca piros és mosolyog, de megint nem
-szól.
-
-Végig a hölgykarzaton az ember meglepetve látja majd mind azokat a
-hölgyeket, akik déltájban a Koronaherceg-utcában szoktak sétálni. S
-csöndben, az országos ügyek minden fönnakadása nélkül szövődnek a
-viszonyok karzat és tanácsterem között s mire a napirend le van
-morzsolva, tisztázva van az a kérdés is: ki kivel, mikor és hol fog
-találkozni.
-
-Persze, nem mindenkinek van aratása. A nagy beszédek után fölkerekednek
-és lent a kapu körül, a muzeum-körutig és onnan vissza suhognak a
-gazdátlan szépségek és farkasszemet néznek a távozó honatyákkal.
-Olyiknak szerencséje van és az utcán éri el, ami bent a házban nem
-sikerült. Megbillen egy-egy kalap, udvarias üdvözlés, mely a közönségben
-azt a hitet kelti, hogy itt ösmerősök találkoztak, aztán megindul az
-intim eszmecsere, egyenesen a dolog meritumára térve.
-
-Az államtitkár befejezte beszédjét. Zugó taps, zajos siker, öt perc
-szünet. A középső karzaton kipirulva, a boldogságtól reszketve kerekedik
-föl a kicsi feleség, meg a hatalmas szépségű anyós, aki mindvégig
-halvány és egykedvű. A kicsike asszony nagy izgatottságában meg is
-botlik a magas lépcsőn, az édes anyja pedig korholja:
-
-– Nem tudsz vigyázni?
-
-És kilépnek a karzati folyosóra.
-
-Ugyanekkor egy másik ajtó is csapódik be, Dermák Éva, teljes díszben
-kiöltözködve, kábítóan szépen szintén elsiet. A lépcsőn utóléri
-Deméndynét s végignéz rajta. Minden íze reszket s keze ökölbe szorul. A
-kis asszonyka csak futólag néz rá és gondolja magában: milyen szép
-leány! Aztán Éva elébök kerül, a kapuban ismét össze akadnak, Éva válla
-oda is ütődik a mamához, amire a két nő gyilkos közömbösséggel villantja
-össze szemét, hogy aztán másfelé nézzenek, mintha tudomást sem vettek
-volna egymásról.
-
-Nem sikerült, hiába reménykedett. De csak mert itt volt ez a báb.
-Deméndy nem látta meg, mert a feleségére kellett mindig néznie. Ő jól
-látta, nem a szerelmes ember öntudatlan vonzódásával függött mindig a
-férfi szeme a feleségén, hanem az óvatosság fegyelmezettségével
-kényszerítette magát, hogy ne nézzen máshová. De így is, micsoda
-szenvedés volt tanuja lenni ennek a köteles, erőltetett ragaszkodásnak.
-A feleségnek jogai vannak s az erős férfi annyira ismeri őket, hogy fél
-ettől a hitvány bábtól, ettől a vértelen gyerektől. E gyerek mellett
-neki el kell tünnie, magamagát kell eltüntetnie, pedig kölcsönösen
-megrabolták egymást!
-
-Deméndyék bent maradtak a lépcsőcsarnokban, egy sereg honatya körülfogta
-őket és beszélt a Miklós nagy sikeréről, meg a tegnapi turfról, melyen ő
-méltóságáék nem voltak ott. Igen, nem lehetett, mert Deméndyné rosszul
-érezte magát és erőt gyűjtött a mai napra.
-
-Éva kint megállt a legfelsőbb lépcsőn s körüljártatta szemét. Volt mit
-látnia, de nem azért állt oda. Meg akarta várni őket, jobban mondva őt.
-Azt akarta, hogy lássa, vissza akarta magát lopni az emlékébe és
-kísérteni mostani nyugodalmas életében. Balszemét összenyomta, mint a
-vadász, szája szögletei keményen lekonyultak.
-
-Oda át a muzeum-kert rácsa mögött tolongott a dologtalan csőcselék és
-leste a jövő-menő nagy urakat. Olcsó mulatság, de meg jó is. Nagy urat
-látni, gazdag asszonyokat, a nép fiaihoz méltó szórakozás. Szorosan a
-rácshoz lapulva állt egy fiatal ember, meglátszott rajta, hogy munkás,
-de jól volt öltözve, majdnem uriasan. Tompa kábultságában is rajta
-felejtette a szemét: honnan is ismeri azt a konokul szomorú arcot,
-azokat a feketén csillogó szemeket? Ekkor elsuhan mellette Mészáros
-Gizi, csakugy árad belőle a parfum. Igaz, ez Domokos, a Wočasek mester
-első legénye. Komolyan megijedt. Eszébe jutott, micsoda fenyegető módon
-intette a legény Gizit, hogy őrizkedjék tőle a nyilt utcán. Bizonyára rá
-leskelődik és a susztereknél hamar kész a szerelmi dráma.
-
-– Gizi! – szól a leányra, de az már maga is észrevette a legényt,
-megrázkódott, aztán esze nélkül, majdhogy a most elrobogó kereskedelmi
-miniszter kocsija alá nem került, átrohan a kert felé, magasra emelt
-napernyőjével integetve a legénynek. Ez azonban, mint a macska, előbb
-összehúzta magát, aztán hirtelen iramodással a kert mélyébe rohant.
-Megszökött a leány elől, akire lesett.
-
-Éva meg volt döbbenve. Ezt nem értette. És amint Gizi visszafordult és a
-kert rácsa mellett lassan a körút felé indult, arca csüggedt, szomorú
-volt s a szeme csaknem könnyezett. Ez a teremtés is tudna érezni? Fut a
-legény után, akit megcsalt és tönkretett? Igen ezt látja. Igaz, a
-következő percben már hallotta kacagását is. Egy úr, aki szembejött
-vele, megállította, azzal incselkedett. Végül megegyeztek, az úr intett
-egy üres kocsinak, abba bele ültek. Alig hogy elrobogtak, ismét meglátta
-Domokost, a kalapját kezében tartva, törölte verejtékes homlokát,
-keresve nézett föl-alá az utcán, aztán a körút felé vágtatott: utól
-akarta érni azt, aki elől az imént menekült.
-
-Két gyönyörű, szőke leány megy el mellette – a karzaton nem is vette
-őket észre. Olyanok, mint a zárdanövendékek, az illedelmességük is
-szomorú, a ruhájuk takaros válogatottsága is mintha árvaságra vallana.
-Két édes, majdnem egyforma halvány arc, szőke hajuk nehéz tekercsekben
-omlik le az egyformán egyszerű kisleányos kalap alól. Föltünők és még
-sem bántja senki, az ólálkodó férfiak csak félve, lopva néznek rájok.
-Ah, ezek is jobb sort láttak. A Bellág-leányok, akik, mióta
-mostohaanyjuk van, egészen magukra vannak hagyatva és úgy töltik az
-idejüket, ahogy éppen lehet, minél többet távol a családi tűzhelytől.
-Éva ismeri őket, mert sokat látja és a szíve elszorul. Ezeket is elnyeli
-majd az utca? Szegény, szegény teremtések!
-
-– Meg lesz, édes!
-
-A háta mögött mondta ezt valaki. És megrázkódott, érezte, hogy arcát
-égeti a fölfelé szökő vér. Ez a hang, ez a férfias, kemény hang, mely
-oly lágyan csöngött egykor a fülébe, majd olyan forrón tudta mondani:
-édes! Most másnak mondja.
-
-– János! – ordítja a kapus és előrobog egy nagy, kékbélésű nyitott
-landauer. Magas kocsi karcsu kereken és két gyönyörű pejló poroszkál
-előtte. Az ő kocsijuk, a kocsi új, de a kocsis a régi. Azt gondolja
-magában: most szemébe nézek s ezzel sietve, a fejét összehuzva eloson,
-hogy meg ne lássa arcát – a kocsis. Mikor már elrobogtak, magára eszmél
-és szinte futva néhány lépést utánuk tesz. Most már érti szegény
-Domokost és végtelenül elkeseredik és szégyelli magát.
-
-Tizenkettő elmult már, most vissza az utcára, úgy mint tegnap, mint
-negyedfél hónapon keresztül minden nap, de az eddig tápláló remény
-nélkül. A körúton össze-vissza siető emberek, munkásleányok,
-iskolás-leányok, szegény emberek, kereskedők, sétáló gyerekek a
-dadájukkal, nevelőnőjükkel s közöttük, vele együtt az a sok léha
-teremtés, akik úgy sietnek vissza a belvárosba, mintha különben
-kötelességet mulasztanának. Ezalatt pedig ő robog urasan, boldogan a
-karcsu landaueren a felesége oldalán, ebédre, enyelgésre, a könnyelmű
-dicsőség színhelyéről a gondatlan jólét ölébe.
-
-– Nini, Éva! – kiált valaki mögötte.
-
-A technika kapuja előtt volt éppen, tejfeles száju fiatalemberek
-ácsorogtak ott és frivol kutatással néztek rajta végig. Megfordult: a
-szögletes Kovacsevics Mariska állt előtte Webston és egy másik úr
-társaságában. Ez a másik a képviselőház viveur-bárója volt, egy úr, aki
-pártolta a művészetet a szinésznők kedvéért, eljárogatott a zeneakadémia
-hangversenyeire a szép leányok kedvéért, az operában a ballerinákat
-kultiválta és a nemzeti kaszinóban rendezett tivornyákhoz mindig
-ünnepelt primadonnákat szállított. Ez az úr demokrata és népszerű volt,
-semmi sem zsenirozta, akárkit megszólított a nyilt utcán, kifeslett
-leányt és tisztességes polgárasszonyt egyaránt, még pedig hipnotizáló
-úri modorban, hogy senki sem mert megsértődni tőle. Évának is volt már
-hozzá szerencséje, de a Kovacsevics kisasszonyt, úgylátszik, csak most
-az utcán szólította meg s ebben édes keveset zavarta őt Webston úr
-jelenléte.
-
-– Szervusz Évácska – köszöntötte Mariska – ismered a báró urat? No,
-akkor nem kell, hogy bemutassalak. Ugyan tedd meg nekem azt a
-szivességet, vedd a nyakadba a vőlegényemet, zavar bennünket. Holnap
-utazunk az esküvőre s ez a mafla még ma is féltékeny.
-
-Webston úr tétovázó szemmel nézte menyasszonya ajkát, a szemével akarta
-megérteni, hogy mit beszél. A báró úr szokott fesztelenséggel kezet
-nyujtott Évának és a maga részéről csak annyit jelentett ki:
-
-– Ne bántsa, engem ez az úr nem zseniroz. Hiszen az sem volna baj, ha
-értené szavamat.
-
-Ezzel Mariska kisasszonyt karonfogta és vitte magával előre, Webston
-pedig mintegy védelmet keresve csatlakozott Éva mellé, úgy követték az
-előttük haladó párt.
-
-– Be örülök – mondta tört németséggel – hogy láthatom. Önt, kisasszony,
-nagyrabecsülöm és akárhányszor mondtam Mariskának, hogy vegyen példát
-önről s viselje magát úgy, mint ön.
-
-– Higyje el, Webston úr, az egész csak temperamentum dolga.
-
-– Éva kisasszony – szólt most Webston úr kitörő nyugtalansággal – ön
-iránt olyan határtalan bizalmam van, kérdeznék valamit. Fog-e őszintén
-felelni?
-
-– Mit?
-
-– Igérje meg, hogy őszintén fog felelni.
-
-– Mire való ez? Ha bizalma van hozzám, akkor ne kívánjon ilyen igéretet.
-
-– Igaza van. Lássa kisasszony, nem tagadom, őrülten szeretem Mariskát.
-Holnap Helgolandba utazunk, ott meg fogunk esküdni. Családom nem tud
-róla semmit s ha megtudnák, hogy szinésznőt vettem el ebben az idegen
-országban, kitagadnának és szegény édes anyámnak megszakadna a szíve. De
-az mind nem tart vissza. Öntől kérdezem: Megérdemli-e a Mariska, hogy
-feleségül vegyem? Ha ön azt mondja igen, akkor boldog leszek, ha azt
-mondja nem, elhagyom, ha belehalok is.
-
-Éva kezdte magát kényelmetlenül érezni.
-
-– Kedves Webston úr, ön sokat kíván tőlem. Azt akarja, hogy én legyek
-felelős az ön életeért.
-
-Webston úrból most teljes mértékben kitört a keserűség.
-
-– Ha lelkembe látna, nem adna ily kitérő választ. Megsajnálna és
-segítségemre lenne. Szeretem azt a leányt és tele vagyok gyanuval és
-féltékenységgel. Minden, amit róla tudok és rajta látok, gyanut ébreszt.
-Ahogy vele beszélnek, ahogy ő beszél másokkal, a hely, ahol
-megismerkedtem vele, a mód, amelyen él, mind világosan mutatja, hogy nem
-tisztességes leány. De ezzel szemben egy bizonyságom van, az, hogy velem
-szemben mindig tisztességes volt s aki velem látja őt, úgy mint én látom
-másokkal, ugyancsak a legrosszabbat tenné föl róla, pedig nem történt
-közöttünk semmi. S valahányszor erőt vesz rajtam a kétség, mindig azt
-kérdezem magamtól: hát mi oka volna, hogy éppen velem tegyen kivételt?
-Én is adtam neki pénzt, én is vagyok olyan férfi, mint más, hát miért
-tartózkodnék éppen tőlem, ha nem tartózkodik másoktól? Hát mondja,
-kisasszony, igazam van-e, vagy sem?
-
-– Igaza van – mondta Éva halkan. Hadd értse ez a szegény ember, hogy az
-okoskodásnak ad-e igazat, vagy annak, amire tényleg értette, a kérdés
-alaposságának. S elszörnyüködött magában: lehetséges? A férfiak ilyen
-együgyüek volnának? Nem látják, ha játszanak velök, ha kihasználják a
-vakságukat! Nagyon sajnálta ezt a szegény embert és nagyon megvetette.
-
-– Köszönöm, kisasszony – folytatta Webston melegen – ez az egy szava is
-jólesett, mert önnek hiszek. Ha Mariska olyan volna, mint ön én volnék a
-világ legboldogabb embere.
-
-Majd, mint az ittas embereken, kiáradt belőle az őszinteség és elfogta
-az a fájó kéjelgés, mit a lélek legtitkosabb rejtelmeinek a feltárása
-okoz.
-
-– Lássa, kedves kisasszony, mielőtt Budapestre jöttem, igen jóravaló,
-szolid fiatalember voltam. Jó családból való vagyok, munkára és
-mértékletességre neveltek. Most a züllés szélén állok. Nem titkolom.
-Mariskától függ a további sorsom. Ha jóravaló, tisztességes asszonyt
-kapok benne, meg leszek mentve, ha nem, menthetetlenül elpusztulok. Ide
-jöttem ebbe a fiatal kis városba, összeköttetés nélkül, a nyelvüket sem
-ismerve. Azt gondoltam, majd csak teszek szert összeköttetésekre,
-családi ismeretségre. De az üzletem nem olyan természetű, hogy állandó
-összeköttetéseket létesíthetne. Aki egy írógépet megvesz, az odébb áll,
-míg egy másodikra nincs szüksége. És az emberek itt olyan különös
-zárkózottak, oly nehéz, szinte lehetetlen valakinek a lakásába jutni, a
-családjával érintkezni. Törökországról hittem csak, hogy ott választják
-el ennyire a családi életet a társas élettől. De ott az asszonyokat is
-zár alatt tartják, itt pedig a nők mindenütt ott vannak és azt
-tapasztaltam, hogy az idevaló embereknek sok olyan asszonyismerőse van,
-akinek az urát sohasem látta. Most nincsenek ilyen megfigyeléseim, mert
-egészen eltompultam már, de amikor idejöttem, egészséges volt a szívem
-és az eszem egyaránt. Hát mit csináljon egy olyan magamfajta
-fiatalember, egészen árván, társaság és barátság nélkül? Vagy elzárkózik
-a hónapos szobájába, vagy keresi azoknak a társaságát, akikhez könnyen
-juthat. Ó, kisasszony, higyje el, ez a Budapest rettentő város az
-idegenre. A külföldi ember itt menthetetlenül elpusztúl, tönkre teszi az
-éjjeli élet, meg az utcai ismeretség.
-
-Éva csak hallgatta és bólogatott a fejével. Mélységesen sajnálta ezt az
-embert, aki annyira tisztában van magával és mégis belemegy a vesztébe.
-Visszatartsa-e? Lehetetlen. Nincs joga hozzá, aztán meg fölösleges
-volna. Látta, hogy Webston úrnak nem tudásra van szüksége, hanem
-ellentálló erőre. Ezt pedig nem adhat neki.
-
-– Ne bánkódjék – szólt bátorító hangon – ön még elég fiatal és mint
-látom, okos ember is ahhoz, hogy az életét úgy intézze, ahogy jónak
-látja.
-
-Webston úr a fejét csóválta és szomoruan mondta:
-
-– Balsejtelmeim vannak, nem tudok megnyugodni. Édes kisasszony, mért nem
-szerettem bele magába?
-
-
-2.
-
-Húsz évvel ezelőtt sokat mulattak a társaságban, hogy Kömleyék
-(somogyfalusi és albányai báró Kömley Simon) a várban vásároltak
-palotát. Kömley úr ugyanis csak egyszerű nemes ember volt, a felesége
-azonban régi erdélyi családból való s ki tudta mutatni, hogy ősei
-Bocskaytól grófi koronát kaptak, mely azonban a török veszedelem
-idejében valahogyan elkallódott. A gyönyörű szép asszonyban egyre
-motoszkált a becsvágy és nem nyugodott addig, amíg az urának ki nem
-járta a báróságot – az ország közigazgatása körül szerzett érdemei
-fejében. A magyar közigazgatás ugyan ma sincs rendezve, de a Kömley úr
-bárósága már húszéves. A becsvágyó báróné pedig a várba vonult, részben
-azért, hogy ott várja meg, míg bárósága egy kis patinát kap, részben
-pedig azért, hogy az ősi kerületben, egy tönkrement mágnás ősi fészkében
-az arisztokratánál is arisztokratább milieuben lakozzék.
-
-Mivel pedig a Kömley-palota a várban volt, ennélfogva a
-Deméndy-palotának is ott kell lenni. A fehérvári kapu mentén elhuzódó
-bástyára támaszkodott a palota, mely ezelőtt egy sváb korcsmárosé volt,
-aki kocsija, lova számára istállót is tartott. Egyemeletes ház volt, az
-utcai frontja csak tíz ablak, mely testvériesen oszlott szét öt szoba
-között. A hátulsó traktusa azonban szintoly nagy volt s ablakai a bástya
-fölött a hegyes-halmos szép budai vidékre néztek.
-
-Itt volt a _fészek_ is. A szélső sarokban, tapétaajtóval zárt egyablakos
-kis fülke, melynek butorzata első pillantásra csupa pálmából állt.
-Óriási páfrányok, keskeny levelű Phönix-pálmák, kemény, lovaskard
-formájú szakaszok minden zugban, minden szék fölött. Ha az embernek éles
-szeme van, egy szinte játékszeresen kicsi zongorát is fedezhet föl, de a
-pálma-milieuből győzelmesen vált ki az egyetlen ablak előtt merengő
-óriási, olasz renaissance-os ébenfa-hintaszék.
-
-Ez a _fészek_. A cselédségnek, mint a mesében meg van hagyva: mind a
-tizenkét szobát naponta szépen ki kell takarítani, de aki a
-tizenharmadikba lép be, az halálnak halálával hal meg.
-
-Mert ez a _fészek_. A kicsi asszony, aki semmivel sem törődik, a fészket
-maga takarítja. Szőke kis fejére selyemkendőt köt, kicsi, vékony
-derekára fehér szobaleány-kötényt, kinyitja a kicsi szárnyas ablakot és
-jár seprővel, törlőronggyal kezében a kis szobában és míg irtja a port
-és kicsi gyerekkezével cirógatja a hintaszék zord fekete sárkányfejeit,
-csengő dalocskája messzire kihangzik az ébredő budai hegyekbe, ahol a
-szerteszórt apró fehér és piros házak kiváncsian hallgatódznak: ugyan
-miféle madár szól?
-
-Ezuttal szinte röpül a fészekbe. Magával vonta az urát, aki szeretett
-volna még egy cigarettát elszíni, félre lökte a komornikot, aki tálcán
-leveleket akart átnyujtani.
-
-– De édes, talán fontos is van közöttük.
-
-– Nincs, nincs, tudom, hogy nincs.
-
-– Talán átöltözködnél előbb?
-
-– Nem vagyok befűzve, nem kell.
-
-S mint zsákmányát, vonta maga után a kis asszony a nagy szál embert, aki
-kelletlenül fölhuzta szemöldökeit s szabadon maradt kezével idegesen
-csettintett. Végig a kis sárga szalonon, a billiárd-szobán, az ebédlőn,
-a dohányzón, keresztül a hátulsó front két kicsi fogadószobáján, meg a
-nagy zongoratermen, félretolta a falról lelógó óriási bokharát, mely alá
-nagy furfangosan rejtőzött a fészek tapéta-ajtója – aki nem tudta,
-sohasem sejti meg, hogy ott a nagy fali kárpit mögött nyílik még egy
-szobácska.
-
-Ott aztán belekényszeríti urát a fekete karosszékbe s egy szökéssel az
-ölében térdel.
-
-– Itt vagyunk, itt vagyunk, úgy-e örülsz, édes uram, hogy végre egyedül
-vagy a te aranyos feleségeddel!
-
-– Hogyne, hogyne – mondja ez és lagymatagon átfogja a kis derekat, tűri
-a rátapadó, pici vérszegény ajkat.
-
-– Édes uram, nagy uram, hatalmas uram, jaj be örülök, hogy én vagyok a
-feleséged.
-
-– Kis bohó – mondja Deméndy és lehunyja a szemét.
-
-– Te is örülsz, hogy én vagyok a feleséged?
-
-– Hogyne, hogyne!
-
-Az asszonyka elpityeredik.
-
-– Hogy mondod ezt. Hogyne, hogyne, bizony a képviselőházban sokkal
-bőbeszédűbb voltál.
-
-– Hja, édes, mert az politika.
-
-– Ez meg szerelem – pattog az asszonyka s öklével nagyot üt az ura
-vállára. – Hát mondd meg nekem, mi jelent többet: a szerelem vagy a
-politika?
-
-– Természetesen a szerelem.
-
-Az asszonyka ismét kacag.
-
-– Jaj, de furcsán mondod ezt. A történelmi professzornak volt mindig a
-szavajárása a természetesen. A törökök átmentek a Dunán és természetesen
-megverték a németet. Hunyady Mátyás természetesen nőül vette Beatricét.
-Mondd, örülsz, hogy engem szeretsz?
-
-– Nagyon örülök.
-
-– És nagyon szeretsz?
-
-– Nagyon.
-
-– Mondj valami nagyobbat.
-
-– Végtelenül szeretlek.
-
-– Akkor repüljünk.
-
-Odagubbaszkodott az ura ölébe, mélyen összehuzódzkodva és megindult a
-hintaszék és a kicsi asszony behunyta a szemét és tündérországban érezte
-magát. Deméndy is behunyta a szemét és azt gondolta: be jó volna
-cigarettára gyujtani.
-
-A nagy repülés közben újabb gondolatok kergetődztek az asszonyka
-agyában. Mikor a hintaszék megállott, fölveti nagy kék tekintetét és
-elmerengve mondja:
-
-– Jó volna, ha sohasem kellene kimozdulni a fészkünkből.
-
-– Bizony, édes, de nem lehet.
-
-– Igen, – szólt durcásan – mert mindig dolgaid vannak és itthon is egyre
-zaklatnak az emberek. Aztán mama sem hagy egyedül, mindig ide jön és
-veszekszik a cselédséggel. Úgy sajnálom szegényeket. Aztán engem is
-korhol és úgy vigyáz rám, mintha még most is kis gyerek volnék. Pedig
-ugy-e bár, olyan asszony vagyok, mint a többi, akinek a melle úgy előre
-dudorodik, hogy szinte elgurul?
-
-Ezen nevetni kell. Nevetnek is, az asszonyka úgy, hogy a könnye is
-kicsillan, az ember úgy, mint a komédiások. Újabb csókroham után az
-asszony tovább fecseg.
-
-– Jaj, de furcsa voltál a képviselőházban. Odaálltál nagy peckesen,
-kisodortad a bajuszodat és olyan komolyan beszéltél bírókról, meg
-alispánokról, meg nem tudom miféle politikus dolgokról, az ember azt
-hihette volna, hogy érdeklődöl az ilyesmik iránt.
-
-– Kell is édes, mert belügyi államtitkár vagyok.
-
-Az asszony ravaszul pislog feléje.
-
-– De nem lehet, mert az én uram vagy. Az pedig csak egy iránt
-érdeklődik. Találd ki, hogy mi iránt.
-
-Az államtitkár úr visszahunyorog és apathikusan azt mondja:
-
-– A szerelem.
-
-– Igen, de még jobban mondd.
-
-– A feleségéhez való szerelme iránt.
-
-– Úgy van, úgy van, helyes – kiált most, utánozva a képviselő urak
-kiáltásait. Majd hirtelen elkomolyodik.
-
-– A feleségéhez való szerelme iránt, mondd csak, édes, hát van, nem a
-feleséghez való szerelem is?
-
-Az államtitkár feszengeni kezd.
-
-– Megzsibbadt a lábam, édes, egy kicsit hadd keljek fel.
-
-Édes megint elborong. Különösen érzékeny lelke van, megérzi, amit nem
-tud s szerelme, meg tudatlansága nagy elvakultsága mellett is a lelkét
-egyre nyomja az ismeretlen Élet a maga millió hazugságaival és miriádnyi
-bűneivel.
-
-Szó nélkül leszáll ura öléből és odalép az ablakhoz. Deméndy megsajnálja
-és melléje áll, átfogja derekát s most már lágy, meleg hangon kérdi:
-
-– Bánt valami, édes?
-
-Szótlanul, szomorúan rázza a fejét.
-
-– De látom, édes, hogy valami bánt. Nincs bizalmad az édes uradhoz?
-
-Most se szól, csak egy hirtelen fordulattal a mellére borul. Deméndy
-fölnyalábolja a kis teremtést és visszaviszi a karosszékbe. Egyszeribe
-kisüt a nap és a kis menyecske megint fecseg, mint a madárka.
-
-– Igen, – mondja – oly ritkán lehetünk a fészkünkben. Azelőtt legalább
-magamban lehettem itthon és várhattam az édes uramat. De aztán jött mama
-és összeszidott, hogy most is még olyan gyerek vagyok. Képzeld csak, –
-szólt hangos kacagással, – mama szememre vetette, hogy tökéletesen
-hozzád való vagyok, mert nekem sincs semmi becsvágyam. Hát baj az, ha
-összeillünk?
-
-– Persze, hogy éppenséggel nem baj.
-
-– Igen, de mama mindenáron azt akarja, hogy miniszter légy és szintén
-bárónak tegyenek meg, mint papuskát. Hát mire való ez? Aztán a
-miniszternek még több dolga van, hallottam, mint panaszkodnak a szegény
-asszonyaik, hogy nem is látják az urukat, úgy belebújnak azok a
-hatalomba. Hát én nem engedem meg, hogy te miniszter légy, különben
-sehogy se lehetnénk a fészekben.
-
-Az államtitkár meghimbálja a széket és csak bólint a fejével. Az
-asszonykának még valami furcsaság jut eszébe, ezen már igazán nevetni
-kell.
-
-– Igaz, képzeld csak, tegnap, mikor délben elébed jöttünk a kocsival,
-mama azt is rámparancsolta, hogy ne engedjelek annyira a szoknyámon
-ülni. Azt mondja, hogy pipogya ember az olyan, aki folyton a felesége
-körül kuncsorog, azonfelül még beteggé teszi és tönkreteszi a szépségét.
-Édes uram, olyan boldog voltam, mikor mama azt mondta, hogy folyton
-rajtam lógsz, de mama nagyon okos asszony, hanem ehhez igazán nem ért.
-Hát hogy volna lehetséges, hogy te beteggé meg csúnyává tennél engem?
-Hiszen szeretsz!
-
-Ez csak elég világos! Annál megdöbbentőbb azonban, ha a szerelmes férfi
-kissé mohón kap a szón és azt mondja:
-
-– Mamának némiképen igaza van.
-
-– Hogyan?
-
-– Hát úgy, édes, hogy a férfinak nem szabad mindig csak a szerelemre
-gondolnia. Tudod, vannak egyéb dolgok is a világon, az embernek
-hivatása, kötelessége van, ami mindenek előtt való.
-
-– Úgy? – mondja hosszan, elgondolkodva – ezt sohasem hallottam. Akkor
-minek tartod meg az állásodat?
-
-Erre bajos felelni. Az államtitkár úr, aki mindenre talál kádenciát,
-néma és zavarodott. Csakugyan, mihelyt akceptálta a tételt, hogy a
-szerelem mindenekfelett való s mihelyt ő is helybenhagyta, mikor a
-felesége panaszkodott, hogy oly keveset lehetnek együtt s az volna a
-legnagyobb boldogság, ha soha se kellene egymást elhagyniok, akkor mért
-nem hagyja ott állását, melyre nem szorult, hogy a nyert időt a
-feleségével tölthesse?
-
-– Hát te nem örülsz, amikor úgy éljeneznek és tapsolnak az uradnak, mint
-ma?
-
-– De igen – felel az asszonyka mély meggyőződéssel – hanem elég ha
-egyszer egy hónapban történik. Hiszen neked elég ha kiállsz és beszélsz.
-Mert te vagy a legokosabb ember a világon.
-
-– Igen és a legokosabb ember a világon most is itt ül az ő felesége
-mellett, holott a minisztériumban kellene lennie. Tudod-e, édes, hogy az
-okos embernek nem szabad rossz tisztviselőnek lenni?
-
-– Se baj, édes uram, ennek ellenében te vagy a legszerelmesebb férj.
-
-– Ezzel nem érik be a minisztériumban.
-
-A menyecske megint elszontyolodik.
-
-– Min gondolkodol, édes?
-
-– Azt gondoltam, ha én volnék a király, minden szerelmes embert
-eltiltanék a hivataloskodástól. Mert a szerelmes ember a feleségeé,
-egészen a feleségeé és csak az a kötelessége van, hogy a feleségére
-gondoljon.
-
-– Kis bohó, hiszen a hivatalban is rád gondolok.
-
-– Igen – mondja rajongva, szorosan az urához tapadva – érzem, hogy rám
-gondolsz, úgy mint én te reád. Hanem…
-
-– Nos, mi az? Hanem?
-
-– Hanem nem mindig lesz úgy. Majd ha öreg leszek és csunya, akkor nem
-fogsz már úgy szeretni.
-
-– Te, öreg és csunya? Mindig ilyen maradsz.
-
-– Igen, édes, azt csak úgy mondod. Hanem tudom én, hogy nem vagyok
-olyan, mint a többi. Kicsi vagyok és gyereknek tartanak, aztán tudod-e
-mit gondoltam ma, mikor a képviselőházból elmentünk?
-
-– Mit?
-
-– A kapuban láttam egy magas, erős leányt. Nem láttam az arcát, mert
-elsietett, hanem olyan szép és nagy volt, hogy szinte féltem tőle. Hát
-azt gondoltam, hogy szeretnék én is ilyen szép és magas lenni, akkor
-tovább maradnék ifjú és szép és te is jobban tudnál szeretni.
-
-Az államtitkár úr megrázkódott. Kémlelve nézi a gyerek-asszony vonásait,
-csakugyan nincs semmi célzás a szavában? Nincs, de ez még jobban
-nyugtalanítja. Micsoda gúny vagy a sors iróniája, hogy a feleség
-vágyódik a szerető termetére s maga mondja az urának: az ízlésednek, a
-szerelmednek jobban felel meg az, mint magam. És észrevette? Hiszen maga
-is ettől nyugtalan és ideges és azért szeretne legalább néhány percig
-magára maradni, hogy rendbe térítse lelkületét és kiölje magából a
-visszatérő vágyakat, magába fojtsa a mult kísérteteit. Hiszen amíg
-erőltetetten enyeleg a feleségével, szeme előtt még mindig az a jól
-ismert, sokszor átkarolt fejedelmi termet lebegett, az a büszke, szép,
-fehér arc, a gőgösen leszorított ajak, mely olyan lázasan tudott lihegni
-és még lázasabban csókolni. Ah, kinos szenvedés az, mikor az ember
-feleségével az ölében, kénytelen gondolni az elhagyott szeretőre!
-
-Az asszony keze átsimítja homlokát.
-
-– Mért komolyodtál úgy el?
-
-Az ember idegesen elkapja a fejét.
-
-– Hagyj, édes. Te mindig olyan lehetetlen dolgokat beszélsz. Hát minek
-akarsz nagynak lenni, amikor kicsi vagy?
-
-Deméndyné kibámul az ablakon, de nem a hegyes-völgyes szép tájat látja
-ott, hanem a maga kicsi lelkének nagy, rejtelmes problémáját. – Nem
-tudom – szól halkan, de mindig úgy érzem, hogy én nyomorult kis teremtés
-vagyok, nincs jogom arra a nagy boldogságra, s mégsem akarok nélküle
-élni.
-
-– Bohó vagy, együgyű vagy – biztatja fanyar kedvvel az ura – hát sohase
-kergethetem el ezeket az árnyképeket?
-
-Az asszonyka szemébe köny lopódzik.
-
-– Szeresd, szeresd nagyon ezt a buta feleségedet.
-
-– Hiszen szeretem.
-
-– Nem úgy, – mondja a fejét rázva, – hanem úgy, mintha nagy beteg
-volnék, akinek mindig éreznie kell, hogy szeretik, mert ha csak egy
-pillanatra nem érzi, akkor meghal.
-
-A kapu aljából behallatszott az idegent jelentő harangszó. Deméndy kapva
-kap rajta:
-
-– Valaki jön, édes, – mondja, – el kell hagynunk a fészket.
-
-És most melegebben csókolja meg és a fülébe súgja az igéző szót:
-
-– Nagyon szeretlek.
-
-Deméndyné szeme fölragyog, édes, felhőtlen boldogság tükröződik rajta
-vissza és Deméndy gondolja magában:
-
-– Dehogy is halna meg, aki ugyanegy pillanatban tud sírni és nevetni,
-nem hal bele a fájdalomba.
-
-A minisztériumból küldtek át néhány aktát, ezeket kellene sietve
-elintézni. Deméndy a kiszabadult rab boldogságos érzetével telepedett
-meg dolgozó asztala mellett, majd hogy le nem ültette a diurnistát, aki
-az aktákat hozta, cigarettára gyújtott és kéjjel, lassan forgatta a
-lapokat, hogy csak minél tovább tartson az elfoglaltsága.
-
-Negyedóra alatt mégis elvégezte, sóhajtva bocsátotta útnak a diurnistát,
-majd megállt a szoba közepén és hallgatódzott kifelé: nem jön-e a kínzó
-angyala?
-
-Magában így nevezte a feleségét. Sokszor kérdezte magától, hát igazán
-nem szereti-e? Akkor honnan e féltő gond, mellyel környékezi,
-tehetetlensége e kicsi asszony akaratával szemben? Avagy szereti? Akkor
-honnan az émelygős lehangoltság, mellyel felesége szerelmét fogadja, a
-türelmetlen vágyakozás, hogy magára maradhasson, hogy legalább ne legyen
-kénytelen vele együtt lenni?
-
-A feleletet pedig mindenképpen abban találta, hogy ostobaság volt
-megházasodni, még nagyobb ostobaság volt, hogy éppen Kömley Olgát vette
-el.
-
-Miért vette el? Az okoskodás igen helyes volt. Házassága alapja az orvos
-utasítása volt. Maga is érezte, hogy bizony ha valamiképpen meg akarja
-óvni egészségét, szakítania kell a legényélettel.
-
-A dolog ugyanis igen egyszerű. Az ember magához vesz egy asszonyt, aki
-mindig mellette van s ezzel az ember alaposan kigyógyult a szerelemből.
-Feleség okvetlenül csak egy van és az nem olyan követelő, mint a
-szerető, vagy a más felesége.
-
-S ebből a szempontból Kömley Olga látszott a legalkalmasabb asszonynak.
-Sohse hitte volna, hogy ilyen leány is van a világon. Aki az oltár előtt
-is azt hitte még, hogy a gyereket gólya hozza és semmit, de éppen semmit
-sem tudott a világ dolgából. Kicsi, gyönge, vérszegény, ezzel az
-asszonnyal úgy rendezheti a házaséletet, ahogy éppen tetszik. Ha akarja,
-azt is elhiteti vele, hogy csókolódzni sem illik, mert különben bajusza
-nő.
-
-Azonkívül még egy külső oka is volt rá. Félesztendőn át a legnagyobb
-hevességgel ostromolta Kömleynét. Rideg ellentállásra talált. Ez az
-asszony nem könnyelmű, az urát nem szereti ugyan, de mást sem. El van
-telve a szépségével, kiválóságával és gőgös önérzete sem tűrné el, hogy
-egyik férfi másnak ösmerje őt, mint a többiek. Mégis egy délután az
-asszony majd megingott. A karjával átfogta már s Kömleyné nem nagy
-erővel védekezett. Ekkor benyitott hozzájuk a báró. Kicsi, szelidképű
-szőke úr, aki ma is csodálva és hitetlenül néz föl a feleségére;
-lehetséges, hogy ez a páratlan asszony az enyém legyen? Mikor a Deméndy
-karjában látta feleségét, mintha kővé meredt volna. Deméndyben pedig
-pusztán és egyedül a gavallér élt, aki mindenáron meg akarja védni a
-hölgy becsületét, melyet ő veszélyeztetett. Egyszerűen Kömley úr felé
-sietett és őt is megölelte.
-
-– Reménylem, önnek sem lesz kifogása, – mondta egyszerűen – őméltósága
-épp most fogadott – fiának.
-
-Hát így történt, így kellett történnie. Kömleyné azóta mintha gyűlölte
-volna az államtitkárt és rideg, fagyos indulattal viselkedett a
-leányával szemben. Hogy megszerette a kis leány ezt az embert, aki
-először beszélt neki szerelemről! Egy arcvonása sem rándult meg soha,
-hideg, közömbös, büszke és kimért volt mindig, éppen csak becsvágyát
-mintha a lányába akarta volna oltani, legalább ez alatt a jelszó alatt
-zavarta meg mindig a fiatal pár együttlétét s tört arra, hogy veje
-mentöl többet foglalkozzék a pályájával s ezzel alattomban mennél
-kevesebbet a feleségével.
-
-Hogy mennyire egy követ fújt Deméndyvel, azt maga sem tudta. Az
-államtitkár keserves csalódásra ébredt családi tűzhelyén. Ez a vértelen
-gyerek, mihelyt megismerkedett a szerelemmel, a szenvedelem elemi
-tüzességével élt az urának. Telhetetlen, fáradhatatlan volt, egyre
-csókra vágyott és ezt a tűzben lángolását az érintetlen lélek rajongó
-hitével úgy fel tudta magasztosítani, hogy az olyan kiélt, mindenben
-kételkedő ember, amilyen Deméndy, megdöbbent tőle s lesújtottnak érezte
-magát a szerelem soha nem sejtett erkölcsi hatalmától. Hiába próbált
-kétkedni: szentség-e ez, vagy ostobaság? Szerelem-e, vagy betegség?
-Meghatotta a gyerekasszonynak primitiv képzelődése és tisztaságában való
-idealizmusa, meghatotta és lebilincselte, mint valami új szép jelenség,
-mely annál értékesebb, mivel okvetetlenül gyorsan múlónak kellett
-hinnie.
-
-– Majd megismeri a valóságot, majd leszáll a felhőből, mint mindenki más
-– bíztatta magát.
-
-De a kicsi asszonyt nagyon könnyen elbírta a felhő, nem szállt le a
-földre, hanem ott a fészekben, melynek bájos naivsága kezdetben
-ugyancsak elbűvölte, a hintaszék szárnyain mind magasabbra röpült és
-kényszerítette urát, hogy fáradtan, megterhelt lelkével vele emelkedjék
-a szférákba.
-
-És Deméndy azon vette magát észre, hogy soha legényéletében annyira
-zaklatott ember nem volt, mint most, a házasság nyugodalmas révében.
-Különös egy helyzet. Egy asszony ül az ölében, akinek sejtelme sincs
-arról, amit a férfi multjának szokás nevezni. Aki azt hiszi, hogy a
-szerelmet együtt találta föl az urával és nagykíváncsian tudakolja, hogy
-mások is tudnak-e úgy szeretni, mint ők. És történik ez egy asszonynak
-hidegen őrködő szeme láttára, akinek a szerelmére tört, most pedig az
-anyósa. Azt hitte, el kell sülyednie szégyenletében, amikor Kömleyné
-hideg, csöndes megvetéssel nézett rajta végig, azon az emberen, aki
-lovagias áldozat pose-jába vágta magát s most világosan látja, hogy az
-áldozat voltaképpen célja volt.
-
-Töprenkedett rajta: féltékeny-e rá az anyósa? És irtózva felelt rá egy
-másik kérdéssel: hátha igen? Mert ettől a lehetőségtől komolyan
-irtózott. Az anyával csalná meg a leányt? És azt a leányt, akihez
-fogható igazán nincs több a világon? A legleányosabban tiszta nő legyen
-a legrútabb csalás áldozata?
-
-Hessegette magától ezt a rémképet, mégis be kellett magának vallania,
-hogy hiába. A felesége szerelmi rohamai holtra kifárasztották. Mint a
-megkínzott ember, mikor a kínzó kamrába viszik, úgy reszketett a
-fészektől, melyben az asszony az ő ölében legboldogabb perceit élte át.
-Egyben azonban, amely mértékben riadozott a felesége szerelmétől,
-annyira féktelenül lobogott benne a szerelemre való vágy. Ez a
-gyerek-asszony semmiképpen sem tudta izgatni, gyerek maradt a férfi
-szívének. Ő pedig rettegett, hogy a felkorbácsolt szenvedély
-valamiképpen mégis oda sodorja majd, ahová jutni irtózott: az anyós
-lábai elé.
-
-Egy hónapja már, hogy kijegecesedett benne az egyetlen mód, mely ebből a
-veszedelemből kimenti: meg kell csalni a feleségét. Szinte erkölcsi
-kötelességének látta ezt. És gondolata ekkor szállt vissza ahhoz a
-leányhoz, aki valamennyi könnyelmű viszonyai között a legállhatatosabban
-tudta lebilincselni. A megszokottság és beteltség érzete, mely viszonyuk
-utolsó idejében érzékeit tompította, elmult, most ismét teljes
-kívánatosságában látta maga előtt a gyönyörű, sugár, erős leányt, akit
-igazán csak szakításuk órájában ismert meg valóban. Ekkor látta csak,
-hogy Éva szereti is őt s ami neki csak léha szeretkezés volt, az ennek a
-leánynak a szíve tragédiája. Sohasem érezte teljesen megoldottnak
-viszonyát, az adósság érzete nyomta és Évát folytonos emlékezetében
-tartotta még akkor is, amikor azt hitte, hogy a multnak minden szála el
-van vágva és élete csöndes, szenvedélytelen mederbe tért.
-
-És házassága óta ma látta először s a lelke megrendült, vére minden
-csöppje lázongott benne: újra hozzákívánkozott s hideg verejték lepte el
-homlokát, mikor ezzel a vággyal a vérében közönbösen kellett
-beszélgetnie az anyósával és gyöngéden, gondtalanul a feleségével.
-
-Most, amint néhány pillanatra magában lehetett dolgozó-szobájában,
-tünődve nézte magát a könyvszekrény széles üvegében:
-
-– Ilyen vagyok kívül, amolyan vagyok belül. Ha a feleségem egy
-másodpercre belém nézhetne, szörnyet halna rémületében. De igazán,
-képmutató, komédiás vagyok-e, vagy gazember?
-
-És tagadólag rázta a fejét. Nem, nem gazember. Hiszen, hogy a lelkében
-mi történik, arról ő nem tehet. Hogy kifelé másnak mutatja magát, azzal
-csak jót tesz. Mi tarthatná vissza, hogy úgy éljen, mint a többi férfi?
-Ha végignéz a közélet férfiain, nem talál egyetlen egyet sem, aki
-több-kevesebb fesztelenséggel el nem hanyagolná a feleségét és
-kedvteléseinek nem élne. A képviselőházban a vendéglős minden három
-hónapban köteles új buffet-leányokat alkalmazni, mert a nagyságos,
-méltóságos és kegyelmes urak szeretik a változatosságot. Az intendánsok
-mondhatni a kaszinó tagjai számára szerződtetnek színésznőket,
-ballerinákat, a vidéki képviselők az otthon maradt feleség mellett
-úgyszólván városi feleséget is tartanak, a durvább viszonyokról nem is
-szólva. Hát mért volna ő rosszabb, mint a többi? Nem rosszabb,
-ellenkezőleg, jobb. Még nem csalta meg a feleségét s amikor szerelmet
-hazudik neki, ezzel csak boldogítja. Sokkal kényelmesebb volna igazi
-mivolta szerint élni, mi, vagy ki gátolná benne? Igen, de annak a
-törékeny asszonykának egyszeribe összedűlne szép világa. Ezt nem teszi
-és ezzel isten és a világ előtt igazolva van.
-
-Háromszoros halk kocogás az ajtón. Deméndy a fogát szíjja és füle tövét
-vakarja. Arca eltorzul a fájó bosszúságtól, keze ökölbe szorul a zaklató
-idegességtől, úgy kiáltja ki:
-
-– Nem vagyok itt! – és elbuvik a könyvesszekrény mögött.
-
-Az ajtó óvatosan nyílik, a kicsi asszony szőke fejecskéje bebúvik rajta
-és bohókásan megdöbbent arccal mondja:
-
-– Csakugyan, nem hazudott, mikor azt mondta, hogy nincs itt.
-
-Majd bebúvik egészen, az ajtót maga után gondosan becsukja és a kulcsot
-ráfordítja. Ne lepje meg őket senki.
-
-És keresi az urát. A kárpit mögött, az íróasztal alatt, fölemeli a
-kerevet nehéz szőnyegét is, belenéz a dohány-szelencébe is, végre ravasz
-szemhunyorítással a könyvesszekrényhez is közeledik. Itt valaki hirtelen
-átkapja és a fülébe csókolja:
-
-– Tolvajt fogtam!
-
-Boldog rémüldözéssel vergődik az asszonyka ura karjaiban. Kergetődznek,
-játszanak, csókolódznak, két pajkos cica sem különben. És minekutána az
-asszonyka édesen, gyerekesen kikacagta magát, arcát ellepi a könyzápor,
-úgy szorongatja vékony karjaival az ura nyakát:
-
-– Édes, édes uram, olyan nagyon boldog vagyok!
-
-
-3.
-
-– Most pedig, édes, búcsúzz az uradtól.
-
-– Nem jösz velem?
-
-– Minek? Úgy sem lehetünk egyedül. Hogy az édesanyáddal összevesszek,
-arra sincs sürgős szükségem.
-
-– Igazad van, szegény uram, hát miért veszekszik veled mindig a mama?
-
-– Azért, édes, – felel mosolyogva Deméndy, – mert előkelőbb férjet
-szerzett volna neked. Nem vagyok mágnás s csak úgy hivatalból
-méltóságos.
-
-– Ugyan ne gúnyolódjál, hiszen ha akarnál, akkor, akkor király is
-lehetne belőled.
-
-– Igen ám, – nevetett Deméndy, – csakhogy az anyád nem ád arra, ami
-lehetne. Isten veled, édes, mulass jól és ne nagyon sajnáld az uradat,
-amiért nem unatkozik odafönt a méltóságos báróné szalonjában.
-
-– Pá, édes uracskám, te olyan jó vagy. Nem is panaszkodol, hogy a
-feleséged elhagy, pedig mit csinálsz te a feleséged nélkül?
-
-– Rágondolok, édes, rágondolok, aztán annál jobban örülünk, ha ismét
-találkozunk. Isten veled, édes.
-
-– Szeretsz?
-
-– Nagyon szeretlek, de eredj már, különben rajta kapnak és akkor fogva
-leszek.
-
-– Vigyázz, hogy meg ne betegedj, – inti még a kicsi asszony az óriás
-embert s úgy válnak el, mintha legalább is hónapokig nem látnák egymást.
-
-Deméndy a sikló felé tart s a szabadság kéjes érzetében halkan
-fütyörészik, Deméndyné még ott marad a Kömley-palota kapujánál és utána
-néz könnyes szemmel, mély szerelemmel. Szegény ember, úgy sajnálja, hogy
-most a felesége nélkül kell maradnia.
-
-Öt óra van, Kömleyné fogadó napján. A palota körül már áll néhány fogat.
-Deméndyné belép a hűvös, boltíves kapualjába, a csengő élesen üt hármat,
-jelezvén a szolgának, hogy intim vendég jő. Az emeleti üvegajtó már
-nyílik is és a méltóságos asszonyka előtt sorba hajlong egy sereg lakáj,
-akik udvari módon harisnyásan, parókásan vannak öltözve. Kömleyné
-szereti az egészen előkelő formákat.
-
-A Kömley-palota egészen más, mint a Deméndyé. Tömör és nagyarányú
-egyaránt. Ott a szobák hosszú sorban fejlődnek ki, itt szélesen és
-tömören tartanak össze a nagy termek. Udvar nincs is, a ház mélyén
-keresztül fekszik a nagy fogadó-terem, felső világítással, pazar, nehéz
-bútorzattal. A csillár akkora, mint az operáé, a közepén szökőkút
-csobog, pálma és virág terpeszkedik a sarkokban, az óriási termen pedig
-mindenfelé szétszórt régi kerevetek, kerek társalgó pamlagok, nehéz
-karosszékek, nagy társaság könnyen és kényelmesen elszéledhetik benne. A
-mélyében pedig van a kis szalon, a bástyára néző ablakokkal, itt fogadja
-Kömleyné a kisebb társaságot, amilyen most is nála van.
-
-Deméndynét úgy fogadják, mint a ház gyerekét. Szívesen, becézve,
-leereszkedve. Megölelik, megcsókolják, arcocskáját megveregetik s a
-kereskedelmi miniszterné, akinek bölcsője nem ékeskedett címerrel, egész
-nagymamásan nyalábolja össze:
-
-– Szervusz, kis államtitkárné, hát megszoktad már, hogy asszony vagy?
-
-Édes anyja azonban szigorú formalitással elébe megy s a leányával
-szemben is reprezentálja a vendégszerető háziasszonyt, hűvösen
-megcsókolja és ceremóniás mosollyal kínálja meg üléssel.
-
-A Kömleyné társasága különben vegyesnek mondható még. Ő méltósága
-törekszik ugyan a rostálásra, de teljes eredményt még nem ért el. Ha
-rajta áll, holmi jött-ment asszonyok, akik ma még miniszternék, de
-holnap semmik, nem lépnék át a küszöbét. Ez azonban még hagyján, egy pár
-szimpla dzsentri asszony is bejáratos hozzá, az ura kaszinói
-összeköttetései révén. Nagy ára van a karriernek: Kömley Simon báró még
-nem valóságos belső titkos tanácsos és a közgazdaság körül szerzett
-érdemek nem elegendők ennek a megszerzésére. Dolgozni kell tehát a
-politika plebejusával is. Valamikép szerepet kell juttatni a bárónak
-akár a főrendiházban, akár a választáson, vagy az egyházi ügyek terén,
-szóval, lancirozni kell.
-
-A kereskedelmi miniszternén kívül négy asszonyvendég van még jelen és
-egy férfi. Ez az egy Zsilvölgyi gróf, egy hosszú, száraz ember, akinek a
-térde, míg a széken ül, majdnem a melléig ágaskodik föl. A szegény ember
-egyre hümget és paskolja térdét türelmetlenségében. Felesége majdnem
-olyan magas mint ő, de lehetőleg még soványabb, ősz haja pedig ritkulni
-kezd s kétségbeesett erőlködéssel le van a halántékához pomádézva.
-Köpenyben ül különben, mert állandóan fázik s hosszú lába előre nyujtva,
-plaiddel szintén be van borítva.
-
-Ők az igazi arisztokraták a mostani társaságban. Rajtok kívül ott van
-még Keszegh Vidorné egy őrnagynak immár húsz esztendő óta özvegye,
-Hidegh Kálmánné ő méltósága, egy szép pirosarcú kicsi hölgy, kinek az
-ura a felvidéki inség körül kormánybiztoskodik, két leányával, a
-tizenkilenc éves Dórával, meg a huszonegy éves Blankával. Kicsike,
-parasztos képű leánykák, akik egyre soványítják magukat és citromot, meg
-uborkát esznek, hogy arcuk halványabb legyen.
-
-És végül ott van Fuchsné, csak így, röviden: Fuchsné. A cselédje előtt
-nagyságos, semmi más. De itt van és a kis szalonban Kömleyné mellett ül,
-gyönyörű, karcsú és mégis erős termettel, egyszerű fekete ruhában s
-mégis csakúgy ragyog kábító eleganciában. Az arca kicsi, finom vonású,
-gyenge piros színű, de két széles metszésű fekete szeme urasan villog és
-amikor beszél, mosolygó szája egyre mutatja az apró, vakító, resolut
-fogakat. Fuchsné itt van és senkinek sem jut már eszébe, hogy rajta az
-úri körök divatos liberalizmusát gyakorolják. Hidegh Kálmánné iparkodott
-ugyan föntartani két évvel ezelőtt csinált bonmotját, mikor Kömleyné
-panaszkodott neki, hogy urára való tekintetből fogadnia kell a zsidó
-asszonyt, akinek az ura lelke a banknak, ahol a báró elnökösködik:
-
-– Ugyan mit bánod? – mondta akkor Hideghné – a férje házi zsidaja a te
-uradnak, hát legyen ő is a te házi zsidónéd.
-
-Nagyszerűen nevettek a házi zsidónén, amíg nem látták. De mikor jött, az
-ura karján, egy kicsi szőrös emberke, aki, mint Napoleon, egyre a hátán
-tartotta bal kezét, a méltóságos hölgyek elfelejtettek leereszkedni. Sőt
-úgy vették észre, ez a zsidóné ereszkedik le hozzájuk. Igen bájosan,
-igen szeretetreméltóan, nem érzett semmiféle idegenszerűséget,
-legföllebb _jobban_ találta el az úgynevezett arisztokrata hangot, mint
-maguk a méltóságos asszonyok.
-
-Különben nagyon versatus volt a társaságban s mikor kitünt, hogy a
-Kömley-ház nem az első és nem az egyetlen mágnás ház, melyben Fuchsnét
-szívesen látják, sőt bejáratos oda is, ahová Kömleyéknek híre sem jutott
-még, a házi zsidónéból úgyszólván a ház büszkesége lett. Még mindig
-járta ugyan a jelszó, hogy az ura miatt, aki úgyszólván milliókkal tömi
-őket, a valóságban azonban az asszony uralkodott rajtuk. Éppen csak
-annyiban maradt meg zsidónak, hogy mihelyt távozott és kiszabadultak
-egyénisége hatásából, megint csak nagyon demokratáknak érezték magukat,
-hogy ezt a hölgyet magukhoz valónak akceptálták.
-
-Deméndyné amolyan gyermek létére ösztönszerűleg félt az asszonyok
-társaságától, különösen Fuchsnétól, maga sem tudta, hogy miért. Tán
-azért, mert oly szörnyen imponált, mert olyan tökéletes volt, szép és
-biztos minden dolgában s szegény Olga mély hálával gondolt az urára,
-hogy szereti, holott Fuchsné oly nagyon különb nálánál. Mihelyt az első
-becéző üdvözleten túl volt, rögtön a leányokhoz csatlakozott, akikkel az
-egyik ablakmélyedésben megvonult.
-
-Leányok voltak, ő asszony, mégis csak gyámkodtak fölötte, úgy beszéltek
-vele félvállról, leereszkedve és kíméletesen.
-
-– Nos Olgácska – szólt Blanka – hát eleresztett az urad? Hallom, hogy
-annyira szerelmes, hogy még… no majd mit mondtam! – kacagott fel
-hangosan és a szájára ütött.
-
-Deméndyné mélyen elpirult, érzékeny lelke visszadöbbent a trágárságtól,
-melyet a leány jelzett s különben is irtózott minden idegen szótól, mely
-az ő szent és szemérmetesen őrzött szerelméről esett. Szerette volna, ha
-nem is tudnák, hogy ő az urával csókolódzni is szokott s nem értette,
-hogy ezek a leányok, meg az asszonyok miképen ejthetik ki oly könnyedén,
-minden pirulás nélkül a szerelem szavát.
-
-– Hogy vagy te, Dóra? – fordult a másik leány felé – hogy Blankának ne
-kelljen válaszolnia.
-
-– Jaj, ne is kérdezd – felel az szenvedő hangon – olyan rosszul vagyok,
-majdnem ágyban maradtam, de mama azt mondta, hogy elég vérmes vagyok,
-csak jöjjek.
-
-– Szegényke – mondja Deméndyné és megsimogatja a Dóra kicsattanó piros
-arcát – mégis jó lesz ápolni magadat. A betegséggel nem jó tréfálni, ó,
-én iszonyúan félek a betegségtől.
-
-A két leány összenéz és kacagásban tör ki. Deméndyné kérdve, zavartan
-néz rájok.
-
-A két leány azonban nem törődik az Olga pruderiájával és tovább
-részletezik a kérdést.
-
-– Hagyd el – mondja Dóra mélyen sóhajtva – elég baj ez a pirosság.
-Mindenki azt hiszi, hogy ki vagyok festve s nem is mehetek már az utcán,
-mert a férfiak rögtön utánam vetik magukat és még alig volt eset, mikor
-magamban mentem, hogy valamelyik meg nem szólított volna. És milyen
-ocsmányul!
-
-– Azért, hogy piros az arcod? Hát mit mondanak azok a férfiak?
-
-A két leány megint összenéz és ismét fölkacag.
-
-– Hát te azt nem tudod?
-
-– Nem – mondja Olga s ismét megremeg, érzi, hogy most megint olyanról
-van szó, amitől a föld alá is bujna, csak ne kellene hallania.
-
-– Micsoda asszony vagy te! – kiált föl vidám lenéző bámulattal Blanka –
-te úgylátszik, még azt se tudod, minek mentél férjhez.
-
-Ezt már nem birta el szegény Deméndyné. Félszegen mosolygott s odabújt
-az édesanyjához, szegény fejében kutatva valami után, amit mondhatna
-neki.
-
-– Papuska nincs itthon? – kérdi végül s bókol magában: ejnye, de ravasz
-vagyok!
-
-– Itt van, Olga, Fuchs úrral tárgyal a dohányzóban.
-
-– Igen, mondja Fuchsné nevetve, a tárgyalás abból áll, hogy elfüstöl két
-szivart. Ez az ember meghal, ha nincs szivar a szájában.
-
-– Nem kellene engedni – véli Kömleyné – végül mégis csak megárt neki.
-
-– Férfiszokásba nem lehet beavatkozni – mondja Fuchsné – nekünk
-asszonyoknak voltaképen sejtelmünk sincs róla, milyen a férfi.
-
-– Dehogy nincs – sóhajt a víg özvegy.
-
-– Úgy vélem, – magyarázza finom mosollyal Fuchsné, – hogy mivel a mi
-szervezetünk egészen más és magunkról tapasztaljuk, hogy a férfiak a mi
-különleges hajlamainkat, szükségleteinket és kedvteléseinket puszta
-szeszélynek mondják, úgy mi sem mondhatunk ítéletet arról, amit a
-férfiakon puszta külső szokásnak látunk, amiről le is lehet tenni, meg
-is lehet tartani.
-
-– Ön valóságos filozófus – bókol nyájasan Hideghné.
-
-– Zsidó vonás, – mondja fesztelen természetességgel Fuchsné – a zsidó
-asszonyoknak úgyszólván faji vonásuk, hogy a férfi különvilágát
-elismerik.
-
-– Azt hiszem, – véli Zsilvölgyi grófné, – hogy az izrealita asszonyoknak
-ez elég baj. Sokkal kellemesebb a mi hagyományunk, mely a középkori
-lovagiasságnak a folytatása. A férfi hódol a nőnek és oltáron látja,
-mikor már a felesége is.
-
-Zsilvölgyi gróf összecsapja a térdét, hórihorgas alakja előrenyúl, úgy
-csókol kezet a feleségének. Fuchsné egy kicsit csúfosan mosolyog, mikor
-helyeslőleg bólint a fejével.
-
-– A gróf úr gáláns és ékesszóló magatartása után csak szerencsét
-kivánhatok e felfogáshoz.
-
-– Ez a _mi_ életfelfogásunknak a magasztossága, – szólt most akaratlan
-hangsúllyal Hideghné. – A nő megtartja nimbuszát a házasságban. A férj
-tiszteli és imádja nejét, ahogy tisztelte és imádta menyasszonyát.
-
-– Azonkívül meg, – mondja Keszeghné és hirtelen elakadt a szava, – nem,
-azt nem mondhatom meg a gróf előtt.
-
-– Kedvesem, – szól szíves mosollyal Zsilvölgyiné, – hallja, hogy
-őméltóságát megakadályozza igen érdekes véleménye elmondásában.
-
-Zsilvölgyi mohón fölkelt, a térde is beleropogott.
-
-– Engedelmükkel, hölgyeim, elszívok én is egy cigarettát.
-
-És sebtiben meghajtva magát gólyaléptekkel sietett a dohányzóba.
-
-– Nos, mit akart mondani, kedvesem?
-
-– Azt, – mondja most már teljes fesztelenül az őrnagy özvegye, – hogy
-nagyon sajnálni való az olyan asszony, aki teljesen ki van szolgáltatva
-az urának. Nem jó, amikor mindenkor rendelkezésre állunk. Bizony, az én
-boldogult uram sokszor kunyorált a csukott ajtóm előtt és szépen
-beleegyezett mindenbe, amit pedig makacsul megtagadott. Nekünk gyönge
-nőknek szükségünk van erre a fegyverre. Ugy-e drágám?
-
-A kérdés Kömleynének szólt. Kissé kelletlenül, kimérten válaszolt:
-
-– A magam tapasztalatai után nem szólhatok, a filozofáláshoz meg nem
-értek. Azt hiszem, minden asszonynak joga van ahhoz, hogy az ura oldala
-mellett is az maradjon, aki volt.
-
-Fuchsné megvesztegetően mosolygott.
-
-– Magam is azt hiszem. S mivel mi zsidó nők egyetlen hivatásunkul azt
-ismerjük, hogy az urunk eszével gondolkodjunk, az urunk életéért éljünk,
-azért teljesen hatalmába adjuk magunkat s mivel az urunknak sincs más
-célja, vágya, mint hogy a családja boldogságát teremtse és megóvja,
-nincs okunk ezen búslakodni.
-
-– Azt hiszem, – véli Kömleyné, – hogy kissé mesterségesen csináljuk a
-distinkciókat. Hiszen a vallás különbsége nem változtat emberi mivoltunk
-azonosságán.
-
-– Engedelmet, drága barátnőm, én nem vagyok oly szabadelvű, mint ön. A
-különbség megvan, a faji és nevelésbeli különbség alapján. Nekünk zsidó
-nőknek nincs középkori lovagkorunk, bennünket a szükség és az elnyomatás
-kovácsolt feltétlen odaadással a férfi oltalma alá. És én például csak a
-faji eredetemnek tudom be, hogy egész életemben mindig csak az uram
-érdekét tartom szem előtt, azt teszem, ami neki jól esik és engedem őt
-cselekedni úgy, ahogy jónak látja.
-
-– És nem féltékeny?
-
-– Egy csöppet se, – kacag Fuchsné, – azért akarok szép lenni, hogy
-leköthessem és kielégíthessem magam. Ha ez nem sikerülne, az én hibám
-volna és nem az ő bűne.
-
-– Érdekes, igazán érdekes, – véli Zsilvölgyiné, – mégis örülök, hogy nem
-vagyok oly önzetlen. Mikor férjhez mentem, a magam kedveért mentem és
-nem az uram kedveért, tehát azt akarom, hogy ő nekem éljen és nem
-megfordítva.
-
-– Ön mellett az ura így is boldog lehet, – bókol Fuchsné szeretetreméltó
-mosollyal.
-
-– Az is, kedves Fuchsné, a legteljesebb mértékben. Ha megengedem, mindig
-mellettem van, csak akkor hagy el, ha akarom. És soha se vettem rajta
-észre, hogy rosszul érezné magát, vagy hogy nem tudnám kielégíteni.
-
-– Hát te, kis menyecske, – fordul most Keszeghné Deméndyné felé – te
-mint vélekedel erről? Hagytad már kunyorálni az uradat az ajtód előtt?
-
-Deméndyné biborpiros lett. Könyörgően emelte szemét a nyájasan mosolygó
-asszonyra: ne bántsatok! Hideghné kacagva vágott közbe:
-
-– Ó, Olgácska még a mézesheteit éli és nincs is külön szobája.
-
-– Ugyan! – csodálkozik Zsilvölgyiné – hiszen majdnem félesztendeje már
-az esküvődnek s még mindig mézeshetek? Olgácska, ha egy tapasztalt
-asszony tanácsát meg akarod fogadni, hallgass rám: tartsd pórázon az
-uradat és éljetek diétával.
-
-Az asszonyok hangosan felkacagtak erre a szóra. A Hidegh-leányok, akik
-eddig az ablakmélyedésben suttogtak és nevetgéltek egymással, kiváncsian
-tódultak hozzájuk:
-
-– Mi az? – kérdi Dóra kiváncsian.
-
-– Takarodjatok, nem leányoknak való – kergeti őket az anyjuk.
-
-– Pardon – szól Blanka mennyei ártatlansággal és illedelmesen, szűzies
-tartózkodással visszavonultak.
-
-– Olgácska – kiáltott aztán Deméndynére Blanka.
-
-A szegény asszonyka most annak örült, hogy az asszonyok társaságából
-szabadulhat és mohón sietett a leányokhoz.
-
-– Édes Olgácskám – sugja Blanka – mondd el, hogy min nevettetek, hiszen
-nekünk elmondhatod, mert nagyobbak vagyunk náladnál.
-
-– Nem tudom – szól elképedve Olga.
-
-– Ugyan ne affektálj – fakad ki Dóra – mit adod a szentet? Hiszen
-asszony vagy és mi bizony tudjuk, mi a különbség asszony és leány
-között.
-
-Ezer szerencséje a kis teremtésnek, hogy ujabban érkező vendégek sorában
-benyitott Kömley báró Zsilvölgyivel és Fuchs úrral. Olga menekülve
-repült az édesapjához, átfogta a karjaival és össze-vissza csókolta.
-
-– Anyuskám – becézi mély szeretettel a szőke bárócska – jól vagy,
-anyuskám?
-
-– Ó, papuska – szól emez panaszos hangon – most már nagyon jól vagyok.
-
-Kömley báró az ujonnan jötteket üdvözölte, Fuchs úr, keményen
-kidüllesztett mellel, bal öklét a hátához szorítva beszélgetett a
-hölgyekkel. Olga a Zsilvölgyi gróf társaságában maradt, de ő rá is
-hálásan nézett. A leányok meg az asszonyok mind olyan rettenetes
-dolgokat beszélnek, hála istennek, hogy ismét férfi-társaságban van.
-
-– Jól esett a cigaretta, gróf úr? – kérdi.
-
-A hosszú gróf kétrét hajlik s a küszöbről, ahol álltak, beereszti Olgát
-a nagy szalonba, melynek gyertyalángjai már kigyúltak.
-
-– Méltóságos asszonyom – szól és cérnaszál hangja szinte megvastagodott
-– szenvedélyes dohányzó vagyok, de soha se érezném hiányát, ha mindig
-önt láthatnám.
-
-– Ugy? – szól Olga, csak azért, hogy mondjon valamit.
-
-A gróf megfogta a kezét. A szeme föllobogott és szinte bárgyúan
-motyogta:
-
-– Milyen kéz, milyen kezecske.
-
-Deméndyné visszavonta és félve nézett a hórihorgas emberre, akinek fakó
-arca most nagy tűzben égett. Hirtelen megijedt tőle és szó nélkül
-sietett a kis szalonba. A gróf utána ment s mikor a felesége mellé állt,
-már megint az álmosképű vértelen gavallér volt, aki elébb.
-
-Hat óra tájt a nagy terem is megelevenedett. Jött az igazi társaság és
-pezsgett a tulajdonképpeni élet. Deméndyné megosztotta édesanyjával a
-háziasszony tisztét s most már, hogy nem kellett résztvenni sem a
-leányok, sem az asszonyok általános beszélgetésében, jól érezte magát.
-Egyik-másik igazi barátnője akadt, ezekkel összebujt néhány percre és
-beszélgetett velök buzgón a jól nevelt, ártatlan leányok kedves
-dolgairól. A nagy szalonban mindenfelé apró klikkek verődtek össze és
-váltogatták tagjaikat. A Hidegh leányok rávetették magukat Pali grófra,
-egy tejfeles szájú, alig húszéves fiatalemberre, ezzel bujtak össze egy
-óriási páfrány védelme alatt s a diskurzus úgy folyt, mint valami éjjeli
-kávéházban.
-
-Dehogy is akarom apró képét adni annak a nagyúri társaságnak, mely, mint
-a stearin-gyertyák a villámosság e korában, szinte hivalgott a régi
-időkre való visszautalással. A napi események, a turf-históriák, a
-családi pletykák változatos, kifogyhatatlan sora hömpölygött
-csoportból-csoporthoz. Ami azonban a legkülönösebb: a férfiak szinte
-öntudatlanul váltak ki a nők társaságából és tömörültek össze külön
-politizáló társaságokká. Sajátságos vonás ez, hogy amikor az egyesek
-szinte a szatyriázisig mindig asszonyokra gondolnak, szoknyák után
-futnak, ott, ahol a nő pusztán csak társaság s ahol a férfiindulatokat
-zabolázni kell, egyszerre kiüt minden ember könyökén a blazirtság.
-
-Deméndyné, amint hol az egyik, hol a másik csoportban játszotta szelíd
-passziv szerepét, elárvult lélekkel epedett a távol levő egyetlen férfi
-után, hogy elpanaszolhassa neki szenvedéseit s vigasztalást merítsen
-szerelmes szavaiból. Olyan különösek az emberek, olyan különösek az
-asszonyok, a legjobb és a legkedvesebb teremtések rózsás ajka közül
-mintha undok gyíkok formájában peregnének le a szók, hogy iszonyodva kap
-szédülő fejecskéjéhez: jóságos istenke, hát olyan egészen mások az
-emberek, mint ő és még valaki?
-
-
-4.
-
-Az a még valaki boldogan fütyörészve tartott a sikló felé és könnyelmű
-legénykedéssel mosolygott még a vénecske pénztáros kisasszonyra is.
-Szabad, a maga ura, este hét óráig. Nem gondolt ki semmi programmot,
-csak ment át a nagy városba azzal az elhatározással, hogy most
-kárpótolni fogja magát. Évára gondolt és mindenki másra. Ragyogó nyári
-délután volt, a Lánc-hídon, mint a katica-bogár sora, vonultak keresztül
-a nők tarka nyári toilettekben. Majdnem csupa nő, majdnem csupa szép nő.
-Mintha csak összeálltak volna a fogadtatására, a csábítására. Vére
-forróbban lüktetett, szatrapának érezte magát. Minden kalap alá nézett,
-kiválogatta a legszebbet. Igazi aszfaltbetyár módjára járta útját az
-államtitkár úr. S mire áttért a lánchídon, szinte megrészegedett, már
-alig tudott magáról.
-
-Évára gondol és cáfolgatja magát: megbolondultál? Azt hiszed, ráakadsz
-ebben a bolond városban? De csak megrögződött a sejtelem: igen rá fog
-akadni. Hiszen első ízben is az utcán akadt rá. Itt lesz bizonyára,
-várja, akarja, hogy itt legyen. Valamikor kártyás korában voltak olyan
-impúlzusai, amiknek ha engedett, sohase járt rosszul. Most is ebben
-bizakodik.
-
-De vajon hajlik-e Éva még feléje? Igen, arról meg van győződve. Különben
-van ő még olyan férfi, hogy egy leányt magába szédítsen.
-
-És átérve a Lánc-hídon, a Dorottya-utca felé tartott. Csodálatos
-szédület fogta el. Olyan érzés, amilyen kamasz-korában gyötörte, mikor
-még nem tudta, mi a szerelem. Most már tudja. A kikoplalt vadállat megy
-zsákmány után. Egy bizonyos vadat kerget, de megragadna mást is. Ahol
-egy ingerlő nőalakot lát, utána veti magát. Tizet, huszat is szemügyre
-vett már, kémlelő, provokáló, szemtelen tekintettel. Itt-ott kalap
-billent meg előtte, mintegy álomittasan viszonozta a köszönést, nem
-ismerve meg, akinek szólt.
-
-Milyen perzselő az ilyen út. Mikor az ember jár az utcán, kivetkőzve
-egész mivoltából, pusztán mint hím és a körülötte járókelő nők nem
-leányok, nem asszonyok, nem előkelők és nem szegények, csak nőstények,
-kikre rátapad az éhes szem. Mikor elveszti akaratát s csak jár, jár
-utcáról-utcára cél és szándék nélkül, csak követve valakit, majd más
-valakit, abban a reményben, hogy zsákmányt szerez és mégis abban a
-tudatban, hogy a zsákmány úgy sem lehet meg, mert azt már igazán nem
-teheti, hogy fényes nappal a belvárosban, ahol úgyszólván mindenki
-ismeri, aszfalt-stikliket kövessen el. De maga ez a kergetés is fél
-kielégülés, a vér felkorbácsolása a maga elviselhetetlenségében is
-gyönyörűség, már csak azért, mivel tilalmas és mégis megteheti.
-
-A Kristóf-téren, maga sem tudva, mért, befordul a koronaherceg-utcába.
-Pedig a váci-utca tele van a sétálók ragyogó, viruló asszonyseregével.
-Mégis, a koronaherceg-utcában jobban érzi magát. A férfi is megérzi
-ennek az utcának bűvös hatását. És csakugyan, most, félhat óratájt ez az
-utca szinte veszedelmes a férfiaknak. Minden talpalatnyi föld egy-egy
-csábító teremtést hordoz. Mozgósítva vannak valamennyien, itt
-hömpölyögnek végig a keskeny járókon s anélkül, hogy kiválnának a
-sorból, megismerni az utca áldozatait a puszta ösztönnel is.
-
-Deméndy kissé magához tér. Szinte ünnepli a viszontlátást. Házassága óta
-először jár itt s majdnem minden arcra emlékszik. Nini, hát egészen a
-régiben maradt minden? Amíg ő a házasélet emésztő csalódásait szenvedte
-át, ez az utca tovább virult és szedte áldozatait? Kiváncsian, sőt némi
-kegyelettel nézett be a fotografus keskeny kapualjába, ahol a szép
-leányok egész serege szorongott most is úgy, mint azelőtt, az arcképek
-nézésének ürügye alatt itt adva kedvező alkalmat a feltünés nélkül való
-ismerkedésre. Egészen fölvidult, igen, itt megtalálja Évát is,
-lehetetlen, hogy éppen ő ne legyen itt.
-
-De mintha mégis lehetséges lett volna. Föl-alá rovogatta az utcát már
-harmadszor, utána vetette magát minden magas, karcsú alaknak, melyben
-Évát sejtette – nem az volt. Izzadtság lepte el homlokát, a térdeiben
-szinte megroggyant, a cipő égette.
-
-– Nincs itt – gondolta csüggedve és terminusokat adott magának. – Még
-egyszer végigmegyek az utcán, ha akkor sem találom, fölhagyok vele.
-
-De a terminus lejárt és új terminust adott, majd megint újat. Úgy, mint
-néhány héttel ezelőtt Éva vadászta őt, szakasztott úgy birkózott most ő
-is az ösztönnel, az erőltetett reménykedéssel. Mikor már végkép
-elcsüggedt, egy ötlete támadt: a párisi udvarba fordult, eszébe jutott
-az Éva, meg az egész koronaherceg-utcai demimonde cipőszállítója:
-Wočasek úr.
-
-Wočasek úr a kis vargaasztalnál ült és ugyancsak szorgalmasan dolgozott.
-Fönt a félszerről is lehangzott a legények kopogása. Az egyik bánatos,
-mély bariton hangon keservesen énekelt is. Amint Wočasek úr meglátta az
-előkelő urat, patriarchalis tisztelettel tette le a szerszámot és
-üdvözölte:
-
-– Legalázatosabb szolgája a méltóságos úrnak.
-
-– Jó napot Wočasek úr! Hadd üljek le. Hát ismer engem?
-
-– Hogy ismerem-e a méltóságos urat? Elég sűrűn emlegetem is. Nagyon
-szerencsés vagyok, hogy méltóztatott kitüntetni szerény üzletemet.
-
-– A cipő a talpamat égeti, Wočasek mester – mondja Deméndy s fáradtan
-hull a kis faszékre. – Sokat jártam és olyan kutya meleg van. Tud rajtam
-segíteni?
-
-Wočasek úr bólogat a fejével.
-
-– Rendkívüli megtiszteltetés, méltóságos uram, szerencsémnek tartom, ha
-cipőjébe új nemez-talpat tehetek. Ha lehetek oly szerencsés s
-lehúzhatnám becses cipőjét?
-
-Lehetett oly szerencsés. Műértő szemmel tartogatta kezében és elismerően
-bólogatott.
-
-– Szép munka, nem tőlem való, de el kell ismernem, hogy szép munka.
-Méltóságod megbízhatik ítéletemben.
-
-– Tudom, Wočasek mester, hát van-e sok dolog?
-
-A tiszteletreméltó ember elégedetten simogatta tiszteletreméltó
-szakállát.
-
-– Köszönöm a kitüntető kérdést, nincs okom panaszkodni. Most van az én
-igazi saisonom, annyi a munkám, hogy alig győzöm.
-
-– És szép munka, úgy-e? Csupa szép női láb.
-
-– Igenis, engedelmével, méltóságos uram, de én azt tartom, hogy a
-leányok szebbek, mint a lábak. Ha csak a Dermák Éva kisasszonyra nem
-gondolok. Ó, az szép láb, az az igazi láb.
-
-– Igaz is – szólt az államtitkár úr, miközben Wočasek úr buzgón
-szabdalta a nemez talpat, mit csinál Éva kisasszony? Most is önnél
-dolgoztat?
-
-– Ó – felel Wočasek úr – az én vevőim nem hagynak el, én sem hagyom el
-őket. Aki egyszer nálam dolgoztatott, az úgyszólván a családomhoz
-tartozik. Pénz nem játszik szerepet, én nem hagyom el vevőimet.
-
-– Szép, szép. Hát Dermák kisasszonyt látja néha?
-
-– Ritkán, méltóságos uram, ritkán. Mióta a méltóságos úr megházasodott,
-alig láttam. Ó Dermák kisasszony nagyon tiszteletreméltó. Azt hitte,
-hogy mivel a Méltóságod örvendetes megházasodása folytán nem fizethet,
-én nem dolgoznám neki, de felvilágosítottam, mennyire félreismer. A pénz
-nálam nem játszik szerepet és nagyon örülök, hogy Méltóságod kitüntetett
-engem, mert mondtam is az Éva kisasszonynak, hogy az olyan
-tiszteletreméltó hölgyet, mint ő, az olyan kiváló férfiú, amilyen
-Méltóságod, nem hagyja elveszni.
-
-– Hát rossz viszonyok között van? – kérdi Deméndy.
-
-– Ahogy vesszük, – felel nyugodtan Wočasek úr, – ha azt tekintem, hogy
-az olyan szép nő duskálkodhatnék a pénzben, akkor rossz viszonyok között
-van, de ha azt nézem, hogy az olyan kiváló nő jól teszi, ha nem veti
-magát akárki karjaiba, mikor olyan szerencsés volt a Méltóságod
-figyelmét magára vonhatni, akkor nem kell sajnálnom, hogy muló
-nehézségekkel kell küzdenie.
-
-– Felejti, kedves mester, hogy én megházasodtam. A házasember már nem
-igen hajlik a könnyelműségekre.
-
-– Ezt gondoltam én is, méltóságos uram, majdnem ugyanezt. Méltóságodról
-föl se lehet tenni, hogy akárki után vesse magát most, hogy
-megházasodott. Méltóságod jellemes férfiú és erős lelkületű, hogy ne
-mondjam konzekvens.
-
-A talp elkészült és Deméndy belebujt a cipőjébe.
-
-– Köszönöm, nagyon jól érzem a lábamat. Mennyivel tartozom, kedves
-mester?
-
-A kedves mester ceremóniásan meghajtotta magát.
-
-– Szerencsémnek tartom, hogy Méltóságod kitüntetett engem. Erre mindig
-büszkén fogok visszaemlékezni.
-
-– Szép, szép, de csak nem akarja, hogy ingyen dolgoztassak magamnak?
-
-– Korántsem, méltóságos uram, ilyet az ilyen alázatos ember mint én föl
-se tehet az olyan kiváló uraságról. Hanem a reparatura ráadásul jár
-vevőimnek és mivel az Éva kisasszony ma is a vevőm, hát…
-
-Deméndy elértette a furfangos mestert.
-
-– Jó, jó – nevetett – hát a Dermák kisasszonynak köszönhetem a
-reparaturát. Tartozik most magának?
-
-– Csekélység, méltóságos úr, csekélység. Éva kisasszonynak nálam
-korlátlan hitele van.
-
-– Jó, jó, ha már itt vagyok, hát a talpam kedveért kiegyenlítem a
-kisasszony számláját. Írja ki, kérem.
-
-Wočasek úr még mélyebben hajtotta meg magát.
-
-– A mai napot ünnepnek tartom, méltóságos uram. Éva kisasszonynak mindig
-mondtam, hogy Méltóságod nem felejtette még el s most nagyot fog nézni,
-amikor azt mondom neki: úgy-e megmondtam? Amit Wočasek előre mond, az
-biztos, mint a halál.
-
-– Hát csak mondja meg neki, hogy véletlenül magához kerültem és mindig
-szívesen gondolok a multra. Isten vele.
-
-Deméndy meg volt elégedve az eredménnyel. Éva most már tudja, hogy
-gondol reá és majd módját ejti, hogy találkozzék vele. Hogy eredményt
-látott, a vére is megnyugodott, egyszerre szabadult a zaklató
-kábulástól, mely szinte állattá tette. Most már nyugodtan sétálgatott a
-koronaherceg-utcán keresztül hazafelé, gondolván magában: holnap talán
-már látom is.
-
-Igen, de ki tudja, mikor megy Éva a cipősboltba? Hátha csak hetek mulva?
-Amint ez eszébe jutott, ismét elfogta a kábulás. Meg kellett volna
-mondani ennek a mesternek, hogy értesítse Évát. Tán visszamenne hozzá?
-Röstelte mutatni, hogy célja van. Amint így bosszusan habozott magában,
-valakibe beleütközött, hogy a kalapja is a földre hullott.
-
-– Pardon, – mondja gorombán, de csak megáll. Hol is látta azt a félszeg,
-nyurga suhancot, aki most ügyetlenül a kabátja ujjával törölgeti le a
-port kalapjáról, fülig elvörösödve és világosan meglátszik arcán a
-tanakodás: odébb álljon-e vagy szólítsa meg? No lám, hiszen ez Jani, a
-Dermák Jani, a jó, ostoba fiú, aki sohasem sejtett semmit…
-
-– Nini, Jani barátom – kiált vidáman az államtitkár és a fiúnak nyujtja
-kezét. – Magába botlottam? Hát máskor nem is látom, hacsak véletlenül
-bele nem botlok?
-
-A hórihorgas gyerek nem tudott hova lenni zavarában, örömében.
-
-– Hogy van, hogy van, Jani barátom, van-e sok leckéje?
-
-– Ó, igen – felel a fiú – van most három, talán negyediket is kapok.
-
-– Derék, derék, hát otthon hogy vannak? A mamája, a nővérei?
-
-– Köszönöm – rebegi a fiú és lesüti a szemét.
-
-– És Éva kisasszony?
-
-Az ügyefogyott fiú e kérdésre mintha megindult volna. Melle lázasan
-emelkedik és szemét félig gyáván, félig könyörögve veti a nagy úrra.
-
-– Ő is jól van, szegény – mondja sóhajtva.
-
-– Szegény? Mért mondja, hogy szegény?
-
-– Hát, mert…
-
-Nem tudja kinyögni. Az államtitkár egy pillanatra gyanakszik: csak nem
-züllött el végképpen?
-
-– Remélem, otthon van maguknál.
-
-– Ó, igen, otthon van minálunk, csakhogy…
-
-– Nos, csakhogy? Ejnye, Jani barátom, hát már nem tud velem őszintén
-beszélni?
-
-– Igen, méltóságos úr – mondja melegen a fiú – és mi most is szeretjük,
-hanem Éva…
-
-– Haragszik? – vágott közbe Deméndy.
-
-– Nem, hanem szenved, sokat szenved a mamától.
-
-– Vagy úgy! Lássa Jani, ezt sajnálom, a mamája igazságtalan irányában.
-
-– Úgy-e, hogy igazságtalan? – kap Jani mohón a szón – ó én mindig
-tudtam, hogy Éva nem rossz. Szegény Éva!
-
-Igazán megindító volt a fiú, amint hangja átmelegedett szíve érzésétől.
-
-– Kár – mondja Deméndy – pedig meglátogattam volna önöket, de ha a
-mamája haragszik rám, akkor nem tehetem. Azt gondoltam, ha az ember
-megházasodik, azért csak megmaradhat jóbarátnak, nemde?
-
-– Ó igen.
-
-– Kár, igazán kár. Hát isten áldja, barátom, ha valamiben szolgálatjára
-lehetek, keressen fel, örülni fogok. Vagy látogasson meg, ha nincs is
-szüksége rám. Úgy, mint jó barát, a feleségem is szivesen fogja látni.
-És mondja meg Évának, hogy a régi barátsággal gondolok rá – tudja, úgy
-mondja neki, a régi barátsággal s meglátogattam volna, ha a mamájok nem
-haragudnék rám. Megmondja?
-
-– Meg, méltóságos úr.
-
-– Szervusz öcsém, szervusz.
-
-Kezet nyujtott s a fiú alig tudta elereszteni. Könny állott a szemében,
-annyira meg volt indulva. A kutya bensőségével nézett az előkelő úrra és
-zavarában köszönésképpen azt hebegte:
-
-– Köszönöm, nagyon köszönöm.
-
-Így, most már igazán rendben van a dolog. Éva még ma értesítve lesz, meg
-fogja érteni üzenetét. S megint az öccse közvetít közöttük, úgy, mint
-régen. Nem rossz. Ez a fiú nagyon használható s van benne valami
-vígjátéki elem is. A gimnazista mint kerítő!
-
-Boldogan sietett hazafelé. A lelkifurdalásnak minden nyoma nélkül, hogy
-a szeretőjével nemsokára találkozhatik, a felesége elé. Kömleyéknél már
-eloszlott a társaság, mikor az államtitkár nejéért jött.
-
-A kis asszony tartózkodva, elfogultan üdvözölte urát, aki gyöngéd
-udvariassággal kezet csókolt neki és Kömley bárónénak. Néhány perc mulva
-az utcán voltak már, ahol az asszonyka szorosan az urához simulva
-rebegte:
-
-– Édes uram, olyan rossz, ha nem vagy velem.
-
-Amire az államtitkár éppoly édesen visszasúgja:
-
-– Nekem is rossz, édes, de már vége van, most már együtt vagyunk és nem
-háborgat senki.
-
-A gyerekasszonynak fölcsillog a szeme, boldogan mondja:
-
-– Megyünk a fészekbe.
-
-Amire az ura elfordítja fejét és szintén boldog hangon ismétli:
-
-– Igen, megyünk a fészekbe.
-
-Mintha az a fészek neki is fészek volna.
-
-
-
-
-NEGYEDIK FEJEZET.  TALÁLKOZÁS.
-
-
-1.
-
-Egy idő óta Kant hazudik. Sajátságos egyáltalán nem beszél már a tiszta
-ész kritikájáról és éppenséggel nem érthetetlen. A sorok ugyanazok, a
-betűk nemkülönben. Az első három sor mindig mintha megóvná méltóságát,
-de az után a betűk táncolni kezdenek. Nedves égető fekete szemek
-villognak ki belőlük és egy hófehér, domború sáv egy női mellkasból. Ah!
-A nyurga fiú megborzong és lopva néz körül a szobában: nem látják mások
-is?
-
-Tizenhét éves, csüggedt, tehetetlen álomvilágban kódorgó,
-nyomorvilágában robotoló szegény fiú. Tegnap még az volt az ideálja,
-hogy még egy leckét kapjon és aztán még egyet és akkor azt mondhassa
-édesanyjának: édesanyám, ne dolgozzék többé a boltba. És ha úgy
-beteljesednék minden, amint kívánná, azt mondaná Évának is: ne búsulj,
-öcséd vagyok és apád leszek. Mire pedig végére ér Kantnak, addig férfi
-is lesz belőle és örökre elkergeti családja feje felől a gondokat.
-
-De néhány napja csak – ugyan mi is lelte? Bellágéknál történt. A szép,
-tudni vágyó, szánalomra és tiszteletreméltó Bellágnét tanította úgy,
-mint máskor írásra, olvasásra. Mutogatta neki a betűket, az meg utána
-mázolta. Nem valami könnyen tanul, de okos, ó, sok természetes esze van.
-És olyan jó hozzá. Kikérdezi magánviszonyai felől és megkínálja
-uzsonnával. Egy idő óta minden lecke után uzsonnát is kap: kávét és
-kuglófot. Bellágné szörnyen szereti a kávét és a kuglófot és minden
-délután háromszor is uzsonnázik. Hát igaz, most teheti, azelőtt nem
-tehette, bizonyosan azért is teszi. Nagy sor az a hirtelen gazdagságba
-csöppenés, az ember egyhamar nem találja helyét és azt élvezi, amit
-eddig nélkülözött. A szobaleányból lett gyárosné a kávét, meg a
-kuglófot.
-
-A tanulás buzgóságában Bellágné egészen szorosan melléje tologatta
-székét, az is megesett sokszor, hogy a kezét megfogta, úgy segített neki
-a betűket kikanyarítani. A Jani fiú inkább félő tiszteletet érzett
-ilyenkor, hogy a háziasszony kezét érinti, semmi mást. Utóbb azonban
-különös elfogultság vett rajta erőt. Bellágné most már a maga dolgairól
-kezdett beszélni. Panaszkodott. Hogy mennyit kell szenvednie a
-kisasszonyoktól, akik, amennyire csak tehetik, bosszantják. Az urát is
-csak este látja, soha nem viszi sehova, mintha szégyelné. Ellenben a
-leányok sokszor lefogják maguknak és viszik magukkal sétálni, meg
-színházba is. Ő még nem volt az urával sehol. Hát élet ez? Azért, mert
-szegény volt? Bellág maga is közönséges rongyos munkásember volt fiatal
-korában s bizony a műveltsége sem sokkal különb az övénél. Nincs
-senkije, semmije, úgy-e, ez szomorú állapot?
-
-E panaszolkodás közben a boldogtalan menyecske tetemes mennyiségű
-kuglófot fogyasztott, de Jani sajnálta és néma részvéttel hallgatta. S
-mikor egészen fekete lett benne a szomorúság, a bús asszony egyszerre
-csak mosolyogva, pajkosan teszi kezét a vállára és vidáman mondja:
-
-– No de azért ne haragudjunk, a jó Isten minden baj számára teremtett
-orvosságot.
-
-Valami különös beszédje volt az asszony szemének, amit Jani nem értett
-meg, de magában megreszketett tőle. Egyszer a térde véletlenül odaért a
-Bellágné térdéhez, nyomban visszahúzta, de az asszony közelebb húzódott
-hozzá és szorosan hozzátapasztotta térdét Janiéhoz. Forró pirosság
-öntötte el a fiú arcát, az asszony meg tágranyílt, erős szemmel nézte.
-
-A döntő baj azonban most néhány napja következett be.
-
-– Nagyon meleg van – mondta Bellágné és a nyakán megnyitotta a ruháját –
-nézze csak, hogy izzadok.
-
-Dehogy izzadt. De Jani kénytelen volt odanézni, a telt erős nyak alatt
-ékalakban egy asszonyi mellnek vakítóan fehér részletét látta. Az első
-női meztelenség. A fiú egész valója háborgásba jött. Szenvedett,
-kiáltani szeretett volna, de lesütötte szemét és vergődő lélekkel
-mutogatta tovább a betűket. Bellágné meg nézte, nézte, majd egyszerre
-minden látható ok nélkül hangosan ráütött a fiú kezére.
-
-Azóta a Jani fiú meg volt babonázva. Zsongó, sajgó érzés töltötte el
-állandóan a szívét. Mindig csak az a fehér mellkas lebegett a szeme
-előtt és lélegzete elfulladt. Iskolában nem tudott figyelni az
-előadásra, mindig Bellágné mellett ült és nézte nyitott ruháját. Ha
-fölszólították, összerezzent, elpirult, hebegett, dadogott és nem
-értette, mit beszélnek hozzá. Otthon csak azért ült most Kantja mellé,
-hogy zavartalanul átengedhesse magát álomképeinek, mert kedves, drága és
-kéjes volt neki a fájdalmas ábrándozás. Alig várta, hogy ismét hozzá
-mehessen, de amikor itt volt az ideje, szívdobogva, remegve sóhajtotta:
-bárcsak ne kellene hozzá menni soha!
-
-– Bellágné, Bellágné – szólongatta egyre magában. A német könyv fekete
-sorai közül tágranyílva, erősen, parancsolva meredt rá a ragyogó
-asszonyi szem: vajjon mit parancsol neki? Az asztal mellett ül Dermákné
-és hímez. Száraz, barázdás arca kemény, rideg és szomorú. Házbérgondok
-gyötrik. Az ajtón keresztül néha egy-egy hangos kacagás hangzik be:
-Sárika mulat Haas úrral, aki igen tréfás ember és vacsorára hívja
-Sárikát. Éva pedig még nincs otthon, holott már nyolc óra van. Nyár van,
-az ablakok nyitva vannak. Ezzel argumentált a mama Éva ellenében, mikor
-ez kikelt az ellen, hogy Sárika a szobaúrral egyedül van. Nyitva van az
-ablak, annyi, mintha a nyilt udvaron volnának együtt.
-
-Miért ne legyenek egyedül együtt? A szerelemről a fiú sokat hallott már,
-a léhaságokról is. De ezeket csak másokkal való vonatkozásban tudta
-elképzelni. Hogy a huga vagy a nénje ilyesmire vetemedhetnének,
-képtelenség. Bellágnéra sem tudott ily módon gondolni, egészen
-megfoghatatlan volt előtte, hogy ez az asszony is kapcsolatba volna
-hozható azokkal az ocsmányságokkal, miket a fiúk beszélnek. Mégis, mikor
-Sárika kacagását hallotta, összerezzent és arra fülelt. Dermákné
-egykedvűen folytatta munkáját, az ő lelkét egy kisértet árnya borította
-be: a házbér, amely nincsen kifizetve.
-
-Egy alak suhan el az ablak mellett, magas, hajlékony, gyors és dacos.
-Éva hazajött. A fiú szíve megdobban, maga sem tudja miért. Át kell adnia
-a Deméndy üzenetét. Úgy érzi, hogy Éva megörül majd neki, mégis fél,
-hogy megharagszik. Tán titokban súgja meg, hogy a mama ne hallja? Még
-töprenkedik rajta, mikor Éva benyit a szobába és köszönés helyett azt
-mondja:
-
-– Az a tacskó megint odaát van?
-
-– Semmi közöd hozzá, – mondja tompán, munkájából föl se tekintve
-Dermákné.
-
-Miből fizesse meg a házbért?
-
-– Az a gyerek utóbbi időben sokat költ, – folytatta Éva, gépiesen a
-könyvszekrény párkányára nézve, melyen nem volt kenyér – egy hónapban új
-szoknyát vett, meg ezüst karperecet. Nem kérdezte anyám, honnan vette a
-pénzt?
-
-– Hát te megmondtad, honnan vettél három pár cipőre, meg egy drága új
-ruhára pénzt? – harsog most föl Dermákné. – Maholnap a háziúr kidob a
-lakásból, te pedig cifrálkodol és még a testvéredet gyanusítod?
-
-– Ne beszéljünk rólam, – felesel Éva tovább, egészen nyugodtan
-öltözködve át. A Jani fiú látja meztelen karjait és nyitott mellét s
-hirtelen beletemetkezik a könyvébe. Ezelőtt sohase gondolt arra, hogy ne
-nézzen nénjére, mikor öltözködik. – Arról az ostoba kölyökről van szó.
-Ha nem tudja, majd megtudom én, hogy honnan szerezte ezeket a dolgokat.
-
-– Hát borravalókat kapott, mert sokat liferálnak és a kuncsaftok
-szeretik és adnak neki borravalót, – mondja most csöndesen Dermákné.
-Elejét akarta venni, hogy Éva csakugyan kiderítsen valamit.
-
-– És anyám elhiszi ezt? – kérdi Éva élesen – majd a maga lelkén szárad
-ez a szégyen.
-
-– Csak ráadás lesz, – véli csipősen Dermákné – nem a tisztességedre
-szorulunk, inkább azon gondolkodnál, mikép fizessük ki a házbért. Holnap
-megint jön a házmester és akkor a jó Isten tudja, mi lesz velünk.
-
-Éva egyet ránt a vállán és nem szól semmit.
-
-– Ha csak egy csöpp tisztességet éreznél a családod iránt, elmennél
-hozzá.
-
-– Kihez?
-
-– A háziúrhoz, – mondja tétova hangon Dermákné és nem mer a leányára
-nézni. – Megmondanád neki te, hogy ne zaklasson bennünket.
-
-– Úgy, – nyújtja a szót Éva, – aztán miért én, miért nem megy hozzá
-anyám?
-
-Dermákné reszket dühében. Szeme rávillog a leányra, de csak türtőzteti
-magát és csöndesen mondja:
-
-– Rád inkább hallgatna.
-
-Éva halkan, vérlázítóan kacag magában.
-
-– Értem anyám, értem, – mondja és egyre kacag magában – legyek kedves és
-szeretetreméltó úgy-e? A háziúr fiatal ember, hátha feleségül vesz?
-Úgy-e, csak erre gondol anyám, vagy, hogy egy fiatal hölgy kérését a
-fiatal ember egész önzetlenül teljesítené. Jó volna, de ebből nem
-eszünk.
-
-Dermákné látja, hogy minden hiába és ismét pattogni kezd. Hogy neki
-úgyis mindegy, egy szép reggel elmegy és hírét se fogják többé hallani,
-akkor aztán forduljanak föl valamennyien.
-
-Jani egykor nagyot gondol, de csak erőltetnie kell magát, míg kinyögi:
-
-– Ne búsulj, mama, majd, majd próbálok én valamit.
-
-– Te? – mondja kicsinylően Dermákné.
-
-Ettől aztán inába szállt a fiúnak a bátorsága. Csakugyan, ő? Kicsoda ő?
-Arra gondolt, hogy Bellágné, aki olyan jó és érdeklődik a viszonyai
-iránt, ha megtudja, milyen bajban vannak, ad neki kölcsön a házbér
-fizetésére. Az első kétkedő hang azonban elvette bátorságát, hitét is
-abban, hogy ő tudna valamit végbevinni.
-
-Dermákné pedig folytatta kifakadásait. Az Éva jöttét hallván, lassan
-besompolygott Sárika is, arca pirosan, halványan foltos volt és
-tenyerével lopva törölgette is. Megállt az ajtó mellett az ablaknál, úgy
-hallgatta nagy gyönyörűséggel a mama veszekedését Évával.
-
-– Igen, – mondta Dermákné mély, szinte gyűlölködő keserűséggel – amikor
-szegény anyádról van szó, adod a finnyást. A házbérért nem akarod magad
-megalázni, de honnan vetted a cipőket? Miből fizetted a ruhádat? Adjuk
-az erkölcsöset, mikor irígyled szegény testvéredtől azt a rongyot. Hát
-az utcára vessenek bennünket, meztelenül járjunk? Éhen haljunk? Akkor
-volna neked csak ünneped.
-
-Éva már a szokott taktikájához nyúlt. Dúdolva leült az asztalhoz és
-belefogott a regényolvasásba. Dermákné tovább ontotta a ráfogásokat és
-szitkokat leányára, szegény Jani befogta mind a két fülét s belevájta
-magát a betűkbe. Sárika lassan, lopva odasomfordált az asztalhoz és
-könyökére terpeszkedve, úgy hallgatta nagy kéjjel az édes anyját.
-
-Ez közben szünetet tartott, de elméjében új fordulatok után vadászott.
-Az ilyen szünetet felhasználta Jani, úgy gondolta, hogy ezzel eltereli a
-beszélgetést, nekidurálta magát egy párszor, végre süket hangon mégis
-csak kibökkentette:
-
-– Te, Éva!
-
-– Mi az? – mordul rá nénje, föl se tekintve könyvéből.
-
-– A városban találkoztam a méltóságos úrral, megállított, megszólított.
-
-Éva is, édes anyja is felüti a fejét.
-
-– Nos aztán? – kérdi Éva és közömbösségre kényszeríti a hangját.
-
-– És még mert téged megszólítani az a – gazember! – fakad ki Dermákné.
-
-– Azt mondta, – folytatta akadozva Jani – hogy a régi barátsággal gondol
-reád, azt mondta, hogy így mondjam meg neked és hogy meg is látogatott
-volna, ha a mama nem haragudnék reá.
-
-Jani, a mondókájának a végére érve, ismét a könyv fölé hajolt, azt
-hitte, most csapnak majd össze feje fölött a hullámok. De vihar nem tört
-ki, ám az az érthetetlen csönd, amibe szavai után merültek, még jobban
-megijesztette. Éva letette a könyvet és mereven bámult öcscsére. Ha
-egyedül volnának, ezer kérdéssel faggatná. Így csak nézett reá,
-megkövesülve.
-
-Dermákné pedig épp úgy meredt Évára. Mit érzett, mit gondolt, én bizony
-nem tudnám megmondani. Mondhatom-e, hogy mivel a Jani ujságát menten
-belekapcsolta a házbérproblémába, becstelen, haszonleső a gondolkodása?
-Pedig az volt az első gondolata, az utolsó is. Hogyan, miképen – nem
-tudom, az anya is csak úgy elértette ennek az üzenetnek az igazi
-értelmét, mint Éva és rögtön a házbérre gondolt. Nincs többé házbérgond.
-
-Perceken át tartott ez a kínos csend, csak Janinak üres és baljóslatú.
-De ez a néma sora a perceknek megváltoztatta egyszeribe a
-Dermák-családban az erő- és érzelmi viszonyokat. A kis Sárika elunta
-magát s valahogyan krákogni kezdett, Dermákné erre fölriadt merengéséből
-és feléje ütött a kezével. Éppen tarkón érte az ütés és Sárika
-meglepetten, rémüldözve ugrott fel a helyéről.
-
-– Itt vagy? – kiáltott rá legrikácsolóbb hangján az édes anyja. – Hogy
-mertél egyáltalán bejönni? S ebben a szoknyában? Miért nem vetetted le?
-Nem meg van-e neked tiltva, hogy a szobaúrhoz bemenj? Ha ez mégegyszer
-előfordul, összetöröm a csontjaidat és kilöklek, hogy sohase szeded
-össze magadat. Szégyen és gyalázat, az ilyen nyomorék kölyök leány már a
-legények után jár. Csitt, egy szót se, régóta nem tetszik már a
-viselkedésed. Vigyázz magadra, hogy valami gonoszságon ne érjelek. Vagy
-mondd csak, honnan vetted ezt a karperecet?
-
-Sárika egészen el volt képedve. Nem érti, hát fölfordult a világ? Mért
-jár most ő rá a rúd? Az előzményekben bízva, szemtelen hangon iparkodott
-megtartani pozicióját:
-
-– Hát a mamából is beszél már az Éva irígysége? Összespóroltam, már
-sokszor mondtam.
-
-– Hazudni mersz? Nekem akarod mondani, hogy te spóroltál? Ugyan miből?
-Aztán itthon nincs kenyér és te ezüst karperecekre spórolsz? Add ide
-rögtön.
-
-– Az enyém, – dacoskodik Sárika.
-
-– Tüstént ide adod! – rivall most rá Dermákné és fölkel, megfogja a
-kisleányt a könyökénél és isteniesen megrázva, letépi róla a karperecet.
-– Így ni, majd adok én neked karpereceket vásárolni. Aztán vigyázz
-magadra, ha csak egy szóval elárulod, hogy rossz úton jársz, kidoblak,
-mint a kutyát!
-
-Ezeket pedig mondván, Dermákné mintegy elismerést keresve néz Évára. Ez
-nekipirulva, lesütött szemmel úgy tesz, mintha ügyet sem vetne a
-csetepatéra. Érti az édes anyját és tudja, hogy a Deméndy üzenete már is
-megszerezte neki régi pozicióját a családban. Nem tudott neki örülni.
-
-Fölkel és az ajtó felé tartott.
-
-– Hova mégy? – kérdi tőle Dermákné lágy, gyöngéd hangon. Éva fölütötte
-fejét, úgy nézett az anyjára. Leküzdötte magában a keserűséget és
-iparkodott nyugodtan felelni:
-
-– Meleg van, kimegyek a gangra.
-
-Onnan azután, az ablakon keresztül szólt az öccsére:
-
-– Jani, hozz ki egy széket.
-
-Jani mindenkor engedelmeskedett neki, most azonban bizonyos mohósággal.
-Az együgyű fiú is megérezte, hogy nem a széket kívánja Éva, hanem a vele
-való beszélgetést.
-
-– Hol találkoztatok? – kérdi Éva a székre ülve és a rácshoz dől.
-
-– A Dorottya-utcában, – felel Jani zavartan, attól félt, hogy a nénje
-kérdezi: mit kerestél a Dorottya-utcában, erre pedig nem tudott volna
-felelni. Amióta Bellágnénak olyan melege volt, a szegény fiú nem vágtat
-egyenesen haza, hanem ellenállhatatlan kószáló vágytól gyötörve, nagy
-kerülőkben bolyongja be a legnépesebb utcákat, jobbra-balra nézegetve:
-valami isten csodájánál fogva nem találkozik-e szemben Bellágnéval?
-
-Éva azonban nem kíváncsi erre. Azt akarja, hogy apróra mondjon el neki
-mindent. Ő köszönt-e előre az államtitkárnak? Nem? Mit gondol, igazán
-szívesen beszélgetett-e vele, vagy csak úgy, udvariasságból? És úgy
-mondta-e: a régi barátsággal? És azt mondta-e, hogy szószerint mondja
-ezt neki?
-
-Nagyot sóhajtott, mikor töviről-hegyire kikérdezte a fiút. Igen, tehát
-beteljesedett. Deméndy találkozni akar vele, keresi is. A
-Dorottya-utcában volt, még pedig a Gizella-tér felől jövet. Tehát nem a
-klubban volt, hanem a Koronaherceg-utcában. Arra jár, hogy vele
-találkozzék. Most már mindent tud és aszerint fog cselekedni.
-
-A Jani fiú mellette áll és szintén elgondolkodva néz a rácson keresztül.
-Együgyű, becsületes lelke érzi, hogy nénje most arra a szép, nagy
-emberre gondol és találgatásában tisztelettel visszahőköl e gondolatok
-boncolgatásától. Valami nagy, tiszta tragédiát sejt, egy nagy úr szeret
-egy szegény leányt, le kell mondaniok egymásról és csak a távolban dobog
-egymás felé a két szív. Szegény Éva és szegény méltóságos úr!
-
-S amint ennek a képzetnek átengedi magát, egyszerre csak ismét szemben
-látja magát a méltóságos úrral, aztán a Koronaherceg-utcában, ahol
-minden asszonyban Bellágnét sejtette és egyszerre csak ismét rabja az
-igézetnek: a kis udvari szobában ül a kis asztal mellett, mellette a
-gyönyörű asszony, amint ránéz, különös, nedvesforró tekintettel és látja
-fehér mellét és érzi a térde érintését… A szegény fiú behúnyja szemét és
-kéjes borzongással hajol a rács fölé: Jó volna leugorni innen és
-elterülni és meghalni, a föld alá kerülni és sohasem látni többé azt a
-fehér mellet, azokat az igéző, rejtelmes pillantásokat!
-
-Az ablakon keresztül pedig kiszól egy sohse hallott, gyöngéd, szerető
-hang:
-
-– Nem fogsz meghülni, Éva?
-
-
-2.
-
-Éva maga is csodálkozott, hogy mennyire hidegen hagyja kínos
-reménységének beteljesedése. Sem öröm, sem boldogság, sem szerelem, sem
-izgatottság. A tisztviselő sem megy közömbösebb lélekkel a hivatalba,
-mint ő indult a biztos találkozás elé. Mindössze még gondosabban, még
-válogatottabban öltözködött, mint máskor. És ami eddig nem történt soha,
-az édes anyja segített neki és megigazította hátul a szoknyája ráncait.
-
-Az éjszaka eléggé alaposan átgondolta a mai nap programmját. Hideg és
-csábító lesz, ez volt eltökélt szándéka. Nem adja magát oda az első hívó
-szóra, ó, ennyire olcsón nem adja magát. Hadd könyörögjön, hadd alázza
-meg magát, mielőtt vesztébe rohan. Mert ezt a gondolatot most is tartja,
-Deméndyt tönkre akarja tenni, legalább a családi boldogságában.
-Bizonyítékot szerez és ezt szemébe vágja annak a csöpp asszonynak, akire
-gyűlölet nélkül nem tud gondolni.
-
-A tegnapi ujságot már látta, abból tudja, hogy a Házban ma is érdekes
-ülés lesz. Deméndy bizonyosan ott lesz, mert még mindig a belügyi
-tárcánál tartanak. Sőt lehet, hogy beszélni is fog, mert nagyon rájár a
-rúd a megyei gazdálkodásra és egyre előhozakodnak szabálytalanságokkal,
-erőszakoskodással, sikkasztással és zsarolással. Csak el ne jönne a
-felesége is! Azaz bárcsak jönne! Nem volna rossz, ha a szeme láttára
-csábítaná el az urát. Ez volna az igazi megoldás. Bonyodalom és
-katasztrófa egyszerre.
-
-Végigment az Andrássy-úton, azt gondolta, hogy a Károly-körúton
-keresztül egyenesen az országházba megy. De nem tudott akaratának
-engedni. Ösztöne bevitte a fürdő-utcába, az Erzsébet-téren keresztül a
-koronaherceg-utca felé. Pedig igazán nem akart oda menni. Szép, nyári
-nap volt, az Erzsébet-téren néhány szegény tüdővészes ember ült a
-padokon, egy-két dologtalan leány, állás nélküli bonne, vagy boltos
-leány, ezek orvul, irigykedve néztek a pompázó, előkelő úrileányra, aki
-egyenletesen, meggondolt léptekkel, rájok sem nézve, halad a téren
-keresztül. Messziről egy ifju ember törtetett utána, amolyan kezdő
-aszfaltbetyár, akit a feltünő szép alak vállalkozásra biztatott, de
-mihelyt utolérte és pillantása az Éváéval találkozott, nyomban
-megjuhászkodott és oldalt kitért.
-
-Már ott volt az utcában, mely második otthona, mikor arra eszmélt, hogy
-kár volt ide jönni. Ismerősök megállíthatják s amúgy is késő van, a
-képviselőházban mostanában sokan látogatják a karzatot, hátha jegyet se
-kap? A zsibárus-utca sarkán csakugyan látott egy ismerős arcot, de ez
-nyomban befordult az utcába, mihelyt őt meglátta. Domokos volt, a
-Wočasek legénye. Ugyan, ilyentájt, tizenegy órakor mit csinál ez az
-utcán, hiszen dolga van? Némi feleletet egy éktelenül nagy piros
-szalmakalaptól és kiáltóan sárga blousetól kapott: Mészáros Gizi
-kisasszony jött ki a főposta-épületből, a kezében levelet tartott. Tehát
-apróhirdetés? gondolja Éva és megvetően bigyeszti le ajkát. Egész sereg
-leány mulat azzal, hogy az apróhirdetések útján bogozgat
-összeköttetéseket, irat magának poste-restante, felel is ugyanilyen
-módon és a távolból bizonyos nimbuszt szerez előbb magának, mielőtt a
-valóságban boldogítja a szerencsétlen gavallért. A főposta
-poste-restante rekesze csupa ilyen viszonyokat közvetít, melyek illuziót
-adnak a férfiaknak azzal, hogy «tisztességes» leányt hódítanak.
-
-Szerencséje volt, nem állította meg senki. Hogy egyik utca-sarokról a
-másikig egyre követte valaki, azt már föl se vette. Áthaladt a
-Ferenciek-terén, az egyetem-utcába, onnan tért ki a muzeum-körútra.
-Furcsa, ez a Gizi meg van-e duplázva? Megint csak maga előtt látta, alig
-tíz lépésnyire, a zsebéből kilátszott még a beléje gyűrt levél csücske,
-úgy sietett lelkendezve a kocsiúton keresztül, mintha valaki kergetné.
-De inkább ő kergetett valakit: Domokos épp most fordult be a technika
-udvarára és Gizi némi habozás után letett róla, hogy oda is kövesse.
-
-Éva még észrevette, hogy a legény egy falkiszögelés mögé lapulva
-visszatekint s mikor látta, hogy üldözője nem követi többé,
-lélekszakadva rohant vissza az utcára és szemét mindenfelé jártatva,
-kereste, akitől futott. Éva már befordult a Sándor-utcába s mintha a
-szíve most valamivel lázasabban dobogott volna.
-
-A középső kapu előtt a rendőrtisztviselőn, néhány kopottruhás fiatal
-emberen kívül két elegáns fiatal leány lézengett, a Bellág-leányok.
-Csüggedten álltak a fal mellett és meredtek maguk elé. A céltalanság
-lerítt róluk és szendeségükben, finom egyszerűségükben valóban szomorú
-látvány voltak. Éva is megsajnálta őket s szerette volna megkérdezni
-tőlük, mi bajuk, de csakhamar magától megtudta. Nem kaptak jegyet s most
-nem tudnak mit csinálni a délelőttjükkel.
-
-Éva azonban kapott. Megfoghatatlan, de kivételes esetekben mindig
-előkerül még egy hely valahonnan, csak embere válogatja. Az is inkább
-psichologus, mint öntudatos tény, hogy míg a kapus könyörtelenül utasít
-vissza akárhány úrinőt, aki a főkapun át akarna a házba jutni, addig az
-Évák meg a Gizik mindig akadálytalanul suhanhatnak be a tilos bejáráson.
-A két Bellág leány félő irigykedéssel nézett a büszke leány után, aki
-oly biztonsággal haladt föl a lépcsőn, hogy a kapus, mire észretért azon
-vette magát, észre, hogy szalutált, holott azt akarta mondani: erre
-nincs bejárás.
-
-A kis karzati ajtó föllebbentésével Éva általános moraj, kiáltozás és
-kavargás közepette megy a helyére. Odalent élvezik a felháborodást. A
-miniszter kissé sápadtan, de jeges nyugalommal áll a helyén és míg a
-felháborodással megbirkózik az elnöki csengő, nyugodtan cukrot szopogat.
-A karzatnak ma meglehetősen idegen képe van, egy honti küldöttség
-terpeszkedik egy egész soron végig, éppen a honti állapotok okozták a
-kavarodást, azonfelül a középső karzaton egy nagy idegen társaság lesi
-az izgalmakat: egy fiatal képviselő rokonsága és baráti köre, akik
-meghallgatják a szűzbeszédet, mely ezután következik.
-
-Éva gépiesen integet jobbra-balra, néhány ismerős mégis csak akadt, sőt
-gyakorlott szemével egy egész csomó jövendő ösmerőst is felfedezett.
-Fiatal, többé-kevésbbé jól öltözött leányok, akik kottát vagy könyvet
-tartogatnak az ölükben: minden esztendőben ilyenkor nyílnak ezek a friss
-karzati virágok, akkor, mikor a szinésziskolákban befejeződnek a
-vizsgálatok. Rendesen a postán kapnak két karzati jegyet: a jó isten
-tudja, kinek jutott eszébe, hogy ezzel kedveskedjen nekik, de nemsokára
-megtudják ők maguk is.
-
-A belügyminiszter végre szóhoz jut és valamit mond, amire a jobboldal
-hangos kacagásra fakad. A hontiak megdöbbenve néznek össze, aztán ők is
-kacagnak. A baloldal lármázna, de ott is kacagnak, úgy, mintha gúnyos
-kacagás volna. Denique, a miniszter megnyeri a csatát, mint annyiszor
-máskor, mikor a legmegdöbbentőbb adatok hatását megerőtleníti egy találó
-elmésséggel.
-
-Éva az államtitkárt keresi. Csakhamar ráakad. A legszélsőbb helyen,
-közel az ujságírók karzatához, ül egy szélsőbaloldali képviselővel és
-azzal hevesen vitatkozik. A két férfiú egészen belemelegedett az ügybe
-és kikelt magából. Végre is az államtitkár vállat von, az ellenzéki
-honatya a kezével olyan mozdulatot tesz, amely azt mondja: hát akkor
-legyen úgy, többet nem tehetek, s izgatottan elválnak. A baloldali úr
-arca még piros és haragos, amikor lemegy a völgybe ott aztán, minden
-átmenet nélkül a gukkerjéhez nyúl és a szomszédját figyelmeztetőleg
-meglökve, figyelmesen néz a karzatra.
-
-Deméndy a miniszter mögé ül és élénken beszélget vele. Éva is megdöbben,
-föl se nézett a karzatra. Keserűség kél a szívében, de alig érlel meg
-benne a gondolat, hogy Deméndy egészen megváltozott, valaki titkolózva
-hajol le hozzá és egy cédulát csúsztat a kezébe. A szíve nagyot dobban,
-figyelmesen tekint le a szónokra és csak néhány perc mulva bontja szét a
-cédulát, melyen a jól ismert kúsza írásvonalak csak ennyit mondanak:
-_Vártam és várom_.
-
-Ezentúl Éva álomszerű fásultságban ül a helyén és a szemével követi
-Deméndy minden mozdulatát. Ez a táskájából sorra kiszedi az aktákat és
-ceruzájával jegyezget beléjük egyet-mást. Aki nézi, csak a szorgalmas,
-ügyeinek élő tisztviselőt látja. Csupa politika, csupa közügyhöz való
-érdeklődés az egész ember. Amellett látszik, hogy a szónokokat is
-figyelemmel kiséri, mert közbe-közbe, hol tagadólag rázza a fejét, hol
-meg szörnyűködve kacag. A rúd különben ő rá is jár, mert a honti
-állapotokért közvetetlenül benne keresik a főbűnöst. Aki így látja azt a
-szép, okos és buzgó embert, gondolná-e, hogy a karzaton ül egy szép
-leány, akivel már most is gondolatban megcsalja a feleségét?
-
-Nagy a melegség. Végig a sorokon suhognak a legyezők, szinte állandó
-alaphangja az a lent folyó vitának. Az imént még egy tisztes ábrázatú
-öreg úr dörgött lent és pártja zajos helyeslése között kijelentette,
-hogy ha éppen obstrukciónak akarják tekinteni a vitát, hát tekintsék
-annak, de akkor ez a kormány csak azt következtetheti belőle, hogy
-megérett az obstrukcióra. Most ez az öreg úr még lihegve és kivörösödve
-a karzatra nyitott és melegen üdvözöl egy fiatal szép úriasszonyt, aki a
-kis fiával ült a második sorban. A fiatal kávésné volt: most már tudja,
-kinek köszönheti a jegyeket s úgy látszik, azóta már sokszor, élt ezzel
-a szívességgel, sőt többel is: a képviselő úr rendelkezésére bocsátja
-kocsiját is, mikor haza megy, hogy az urát az ebéddel meg ne
-várakoztassa.
-
-Egy óra van, az elnök öt percnyi szünetre fölfüggeszti az ülést. A
-képviselők az ajtók felé tódulnak, kisebb csoportjuk összeverődik a
-középen és ott is élénken vitatkozik. Deméndy egy futó pillantást vet a
-karzatra és szintén kisiet. Itt az ideje. Éva is fölkel és siet kifelé.
-A keskeny folyosón végig a főlépcsőhöz, de ott nem megy le, hanem benyit
-egy tágas terembe, valami kisebb bizottsági ülésterembe s gyorsan
-beteszi maga után az ajtót. Egy perc nem telik bele s az ajtó már
-megnyílt és belép rajta Deméndy.
-
-Egy pillanatig fürkészve hallgatódzott a másik, zöldposztós ajtó felé,
-aztán mohón Évához sietett, előre nyújtott két kezével megrázta az
-Éváét, aztán szó nélkül hevesen a karjaiba zárta és fülébe csókolta e
-szókat:
-
-– Éva, kedves Éva, milyen jó, hogy ismét egymásra találtunk.
-
-Éva a keze érintésétől megrázkódott, az előre elhatározott dac és
-visszautasítás átvillant az agyán, aztán alázatosan a férfi vállára
-hajtotta fejét és míg némán peregtek le könnyei, először érezte, hogy
-eladott leány, akinek nincs önálló akarata.
-
-Deméndy magához emelte a könnyes, szép arcot, melyen most valami
-kimondhatatlan fájdalmas önmegadás tükröződött vissza és meghatottan
-csókolta le könnyeit.
-
-– Szegény Éva, – rebegte őszinte érzéssel – ugy-e nagy fájdalmat
-okoztam?
-
-Éva mosolyra erőltette magát és zsebkendőjével hirtelen letörölte
-könnyeit.
-
-– De ugy-e, szeretsz még? – kérdi Deméndy és mohón újból karjába kapja
-és csókjaival elborítja arcát.
-
-Ezzel a mult el volt intézve és Deméndy ismét az Éva régi szerelmesének
-és urának érezte magát, úgy adta neki utasításait, önkéntelen parancsoló
-modorban, mely lenyügözően hatott Évára.
-
-– Még ma veled akarok lenni, – szólt és izgatottan mérte föl-alá a
-termet. – Este nem lehet: rab vagyok, hanem délután, rögtön ebéd után,
-és együtt maradunk az utolsó pillanatig, a klubba sem megyek föl –
-ameddig csak lehet. Lássuk csak, hozzátok nem mehetek, biztosra akarok
-menni. Te se menj haza ebédre, nem akarom, hogy késsél. Maradj a
-városban és – és, igen, ez a leglalkalmasabb, eredj föl Courriernéhoz.
-Igen, ott várj meg. Jó lesz?
-
-– Jó lesz, – súgja Éva hangtalanul és nem mer a férfira nézni. Úgy
-hallgatta, mint a cseléd, aki a gazdája utasításait fogadja.
-
-– Most pedig, édes, isten veled, még egy darabig itt kell lennem, aztán
-sietek szabadulni az ebédtől. Négy órára, igen, legkésőbben négy órára
-ott leszek.
-
-És még egyszer magához ölelte, mohón, éhesen és egy utolsó, vérforraló
-csókot nyomván az ajkára, elsietett. Éva megtörülte arcát, nagyot
-lélekzett és szintén elhagyta a tanácstermet.
-
-Megváltozott a világ. Milyen más az: várni valakit és aztán élni vele,
-mikor megérkezik. Az ember megcselekszi azt, amit akar, de a cselekedete
-lelki mivoltát nem szabhatja meg. Hónapokon keresztül ezt a találkozást
-a szerelemmel elegy boszú tervekép hánytorgatta magában, most se boszú,
-se szerelem. Úgy érzi, mintha hosszú dologtalanság után állást kapott
-volna. A pénzre gondol s ami vele jár. Semmi más. Dermák Éva, a Deméndy
-Miklósnak éveken át szeretője, csak most vált lelkileg azzá, aminek
-mások nézték: a pénz nyomorultjává.
-
-Követi a parancsot. Nem megy haza ebédre. Harminc krajcárja van, ezzel
-jóllakhatik Frommernál. Rekkenő hőség van, csak azok járnak az utcán,
-akiknek dolguk van. A belvároson egyáltalán már erősen megérzik a nyár.
-A déli sétálók sorai is megritkultak, ilyenkor két óra felé éppen csak a
-boltos leányok sietnek vissza az üzletbe s egy-egy elkésett iskolásleány
-vágtat a villamos állomás felé. Éva lassan, elgondolkodva fordul be a
-Kossuth-utcába, gépiesen nézi magát a kirakatok üvegében, átvág a
-koronaherceg-utcába és ott befordul a Harisbazárba.
-
-Ott van a Frommer kávémérése, ahol déli időben huszonöt krajcáron négy
-tál ételt kapni kenyérrel. Sajátságos fészek. Sötétes üvegajtó nyílik be
-az egyik kicsi szobába, ahol szorongva állanak a kerek kis asztalok,
-megrakodva az utcák szomorú női proletárjai-val. Gazdátlan bonne-ok,
-facér gouvernante-ok, néhány kalandornő, ki szegényesen, ki gazdagon
-felcicomázva, az egyik vígan kacag, a másik homlokán gond borong. Az
-üvegajtón keresztül belátni a másik szobába: ott csupa férfi ül ebéd
-utáni fekete kávénál és ujságot olvas, dominózik vagy kártyázik. A
-belváros kisboltosai ütötték föl itt tanyájukat. A kis nyárspolgárság
-szolidsága szomszédos itt a nagyvárosi női proletáriátus és kalandorság
-feslettségével, fásultságával.
-
-Régen volt itt Éva, egy kicsit idegennek érzi magát. Egy lompos, szép
-leány szolgál föl és ellenséges alázattal kérdezi, hogy bort parancsol-e
-vagy sört.
-
-– Vizet – felel Éva nyersen és elpirul. Egy pohár sörre már nem telik a
-pénzből.
-
-Ketten ülnek még az asztalnál. Az egyik a húsnál tart, a másik már a
-fogát piszkálja. Ahogy az idő éppen összehozta őket. Az egyik
-tisztességben kopott alak, a másiknak ki van festve az arca, ragyogón
-lakkos a cipője, de avult, fesledező a szoknyája. Évától mind a kettő
-áhitatosan elhúzódik. Imponál nekik a ruhája és dehogy is gondolnák
-róla, hogy csak harminc krajcár csörög a zsebében. A szomszédos
-asztalnál, úgylátszik, törzsvendégek állandó társasága mulatozik. Sörös
-üvegek is állanak ott, az egyik meg fagylaltozik is. Fiatal,
-rövidszoknyás leányok, férfiakról beszélnek, orfeumokról és egyéb
-ilyenekről. Olykor meghalkul a hangjuk s utána hiszterikus kacagásban
-törnek ki.
-
-Éva hamar végez. Az egyik szomszédja már előbb távozott, félszeg
-hidegséggel biccentve fejével, a másik ott ültében elaludt. Évát is
-álmossá teszi a látása, meg a melegség. Mögötte egy éltesebb hölgy ül,
-bő, extravagans szabású sárga köpönyegben, amely, ha föllibben,
-elárulja, hogy a hölgy csak alsószoknyában jár. Ez szivarra gyujt és a
-kis helyiség menten megtelik köhögtető, karcoló füsttel. Éva fizet és
-sietve távozik. A maradék öt krajcárt borravalónak hagyja ott, amiért a
-felszolgáló leány ámuló meglepetéssel ezzel köszönti:
-
-– Kezét csókolom.
-
-Tehát Courrier-néhoz. Annyira nem a szerelem láza viszi oda, hogy azt
-gondolja: ebben a nagy melegben majd egy kicsit szundikál.
-
-Nem kell messzire mennie. A koronaherceg-utcában egy ütött-kopott
-kétemeltes ház első emeleti erkélyén fakul a nagy firmatábla:
-
-=DENTIST COURRIER FOGMŰTEREM.=
-
-És alatta, ugyanazon a táblán kis betűkkel:
-
-_Courrier-Faragó Mariska női kalapraktár._
-
-Tehát két firmája is van a harmadik üzletnek. Hölgyek és urak föltünés
-nélkül fordulnak be a kapuba: ha tetszik, a fogorvost keresik, ha
-tetszik, a kalaposnőt. Avatatlan asszonyok, leányok jóhiszeműleg ülnek a
-várószobában és nézik, hogy jönnek, mennek mások a kalaposszobába.
-Jobbfelől a fogműteremben Courrier úr egy ideszakadt svájci ember
-tárgyal az urakkal, balfelől Faragó Mariska ő nagysága a hölgyeket
-szolgálja ki. A hely tehát igen alkalmas, mindenkinek kell kalap és
-mindenkinek fájhat a foga.
-
-Éva egészen bátran benyit az előszobába. A fogorvos rendel reggeli
-kilenctől este hatig, megszakítás nélkül. De úgylátszik, ilyentájt nem
-igen van dolga. Éva a várószobában találja, szivarozva és ujságot
-olvasva. Amint Évát meglátja, felugrik, affektált francia elevenséggel
-elébe táncol és mély meghajlással üdvözli.
-
-– Mariska asszonyt keresem – mondja Éva, amire a fogművész értően
-meghajol és egy marquis-mozdulattal föltárva a baloldali ajtót,
-édeskésen bekiáltja:
-
-– Ma chère! vendég jön.
-
-Ebben a szobában üvegszekrényekben, asztalokon, székeken csupa női
-kalap. De a belső falon végigvonul egy fakó szőnyeg. Ez most meglibben
-és belép kifogástalan háziöltözetben egy csinos, fiatal barna asszony,
-aki gyanakodva nézve végig a jövevényen, öntudatlan mozdulattal úgy
-huzogatja a szőnyeget, hogy mögéje ne lehessen látni.
-
-– Jó napot Mariska asszony – mondja Éva és ezzel eloszlatott minden
-bizalmatlanságot. A Mariska asszony megszólítást csak a beavatottak
-használják, ez a titkos jelszava a titkos üzletnek.
-
-– Szolgálhatok? – kérdi egész nyájasan az asszony és fellibbenti a
-függönyt. Nem takargatott az semmit, csak egy keskeny folyosót hasított
-ki a szobából, amelyen észrevétlenül, a kalapüzlet kikerülésével
-lehetett a belső szobába jutni.
-
-Oda vezette Évát egy pazar, nehéz levegőjű szalonba, amelyben minden
-csupa arckép. Arcképek a falon, a tükrök szegélyén, a
-szalon-asztalkákon, a paravant-on, a kis aranyos kandallón. A kerek
-nagyobbik asztalon pedig vastag, díszes foliansok, ugyancsak teli szép
-leányok, asszonyok arcképeivel.
-
-A két hölgy hamar megértette egymást, nem kellett a szót szaporítani.
-Éva emlékeztette a multra és az érdemes asszonyság emlékezett is. És
-nagyon örült, hogy most már gyakran lesz szerencséje. Egy kis tapéta
-ajtót nyitott ki és bebocsátotta rajta Évát.
-
-– Tessék.
-
-Ablaktalan kis szoba volt. Egy csapásra kigyult a gyönge rózsás villamos
-fény és Éva magára maradt a titkos szerelmi fészekben. Ez aztán igazi
-fészek. Csupa bujaság, csupa puhaság. A falak véges-végig drága
-szőnyegekkel beborítva, vastag neszfogók a padlón is. Széles kerevet,
-széles függönyös ágy és az állott levegőnek olyan különös, zsongító
-hatása van. Van női pipereasztal is, dúsan felszerelve mindennel.
-Fürdőszoba is nyílik oda.
-
-Éva fáradtan, kéjesen dűlt a kerevetre, behunyta a szemét és várt.
-Vajjon meddig? Óra nincs a kis szobában, a percek a végtelenségig
-füződnek egymásba s a nagy várakozásban elnyomja az álom, amelyből csak
-akkor ébred föl, mikor a tapétaajtó ismét nesztelenül föllebben és a
-férfi, kalapját, botját lecsapva, lihegve elébe rogy.
-
-Hét óra felé Dermákné tüzet rak a konyhában és ráteszi az Éva ebédjét.
-Hátha éhes lesz szegényke, hadd kapja meg ebédjét. Amikor Sárika
-hazajön, valóságos ostrom alá fogja a konyhát, de Dermákné hősiesen
-védelmezi idősebb leánya vacsoráját. Sárika könyörög, hogy csak egyszer
-mártogathatná kenyerét a szószba, nem engedik. Ellenben a hátán püfög az
-anyja ökle és hallja a szitkokat és elkeseredett erkölcspredikációkat.
-Sárika végre elunja a dolgot, durcásan vállat von és azt mondja:
-
-– Hát jól van, tudok én magamon segíteni.
-
-Ezzel kisuhan az ajtón és vagy tíz perc mulva visszatér egy óriási darab
-liptói turóval, melyet tüntető körülményességgel fogyasztgat. Dermákné
-egy darabig nem hederít reá, de a kisleány minden áron szóvá akarja
-tenni a sajtot. Mikor már alig egy falatja maradt belőle, ingerkedve
-odaszól az anyjának:
-
-– Adjak neked is?
-
-Dermákné rettenetes nyugalommal szegzi rá a szemét, aztán megint csak
-szó nélkül belöki leányát a szobába és rázárja a kulcsot. Ő meg kiáll a
-gangra és nézi, nem jön-e már Éva?
-
-Sárika kötekedik vele.
-
-– Eressz ki, anyám, ne félj, most már jóllaktam, nem fogom megdézsmálni
-a te drága leányod vacsoráját. Ni, hogy lesed a jöttét. Tegnap még
-kenyeret se hagytál neki, mért vagy most egyszerre szerelmes belé?
-
-Egy szónyi feleletet sem kap – milyen különös, hogy a zsörtölődésre
-mindig hajló Dermákné most szó nélkül hagyja a süldő leány ingerkedését,
-aki most már haragosan kifakad.
-
-– De tudom én, miért lett Éva egyszerre olyan kedves. Ne félj, anyám, én
-is tudom a módját, szeretsz te majd engemet is!
-
-Ezzel kacagva elugrik az ablaktól, szerencsésen kikerülve a rámért
-ökölcsapást és bent a szobában sipító hangon nagy vígan énekelni kezd.
-
-A gangon mozgás kél. A szegény emberek sorjába ott ülnek, ki ingujjban,
-ki mezítláb és hűsöl. Világosan látni a mozgás terjedését. Kezdődött az
-első emeleten, végigszaladt rajta, aztán átcsapott a másodikra s onnan a
-harmadikra. Az arcok ámulón, meglepetten bujnak össze, aztán
-felirányozódnak a Dermákék lakása felé, majd feszülten a lépcsőházra. A
-hullám megcsapta Dermáknét is, aki megrázkódott, elpirult s beszaladt a
-konyhába. Éva kisasszony kétlovas hintón jött haza! Megállt a kapu előtt
-s ő kiszállt belőle. Látták a tulajdon szemükkel, meg hogy két forintot
-adott a kocsisnak. Ejha, két forint! Nem hiába, úri leány ez, akárki mit
-mond.
-
-S amint befordul a lépcsőházból a gangra, a szegény emberek
-összeszorulnak, a falhoz lapulnak, hogy utat nyissanak neki és elfogult
-tisztelettel köszöntik. Ő, rájuk se nézve, biccent a fejével és siet a
-lakásba. Dermákné lázasan, gyöngéden siet elébe és kimondhatatlan lágy
-hangon mondja:
-
-– Megmelegítettem az ebédedet. Nem akarsz enni?
-
-Éva tagadólag rázza a fejét és vetkőzni kezd. A szobában már majdnem
-teljes a sötétség és Dermákné előzékenyen kérdi:
-
-– Ne gyujtsak lámpát?
-
-– Nem – mondja Éva kurtán – aludni akarok.
-
-És Dermákné buzgó szolgálatkészséggel nekimegy az ágynak és gondos,
-anyai kézzel megveti a leánya számára. Ez gyorsan vetkőzik s mielőtt az
-ágyba bujna, elgondolkodva megáll egy percig, aztán belenyul a szoknyája
-zsebébe és odanyújt valamit az édes anyjának.
-
-– Fizesd ki a házbért.
-
-Ezzel a fal felé fordul és magára erőszakolja az álmot. S míg a délután
-jelenetei megelevenednek előtte, görcsösen összeszorul az ajka, meg az
-ökle és azt kérdi magától: minek is él?
-
-
-3.
-
-Meghalni? Hátha még tudná, mit gondol, mit érez a másik. A nagy
-feszültség után lelohadt, émelygő érzéssel, csüggedten, undorodva és
-magát megvetve fekszik Deméndy a kocsiban s szeretné kitörölni életéből
-ennek a mai délutánnak a nyomát. Nem érti többé az állapotját. Hogy
-lehetett olyan dőre, olyan gyönge és aljas? Pfuj, titkon, dugva, mint az
-álnok cseléd, lopott magának egy kis élvezetet. Hát mi az? Olyan derék,
-becsületes ember volna, ha nem háborította volna ez az esztelen, piszkos
-szerelmi láz. De most már nem háborítja, úgy érzi, örökre kigyógyult
-belőle. Úgy is legyen, ez a viszony, ahogy bogozódott, épugy föl is
-oldódott.
-
-Holnaputánra beszélték meg a második találkozást. De ebből nem lesz
-semmi. Erős elhatározása, hogy még ma megírja Évának a búcsúlevelet.
-Megmagyarázza neki, hogy a világ megváltozott, csak most érzi igazán,
-hogy a házasság hatalma alatt áll. Azelőtt csak a világ előtt bujkáltak,
-jó ízlésből, most bujkálni kell a rajtakapatás miatt. Ez nem méltó
-hozzájuk.
-
-Annyira erősnek érezte magát ebben az elhatározásban, hogy türelmetlenül
-vágyódott tinta és papiros után. És annyira átérezte az elhatározás
-tisztító hatását, hogy türelmetlenül vágyódott a felesége látása után.
-Szegény édes, mégis csak te vagy az igazi édes. Milyen más, milyen
-tiszta az ő lángolása. Nem, ne tudja meg soha, hogy meg van csalva.
-Aztán nem is szabad megkockáztatni egy második kalandot, mert sohasem
-lehet tudni, mikor, mikép derül ki a titok és akkor a szegény édes
-belehal. Játszani a feleség életével: ez nem járja.
-
-Soha annyi igaz gyöngédséggel, szeretettel nem gondolt az ő kicsi
-feleségére, mint most, egy félórával a házasságtörés után. Szinte röpült
-föl a lépcsőn, végig a szobák során, berontott a fészekbe, ahol várta,
-hogy az édes a szokott kedves komédiával, boldogan ámuló tekintettel
-rábámuljon, egy kicsit begyeskedik, aztán boldogan rácsap, a karosszékbe
-vonja és repül, repül vele a boldogság menyországán keresztül.
-
-De megdöbbenve megáll a kis szoba küszöbén, a szíve nagyot dobban és
-elképedve gondolja: csak nem tudja már? Az édes a nyitott ablak mellett
-ül, szeme szelíd elgondolkodásban kitekint az alkonyati tájba s meg se
-rezzen, mikor az ura jöttét hallja.
-
-– Édes, – mondja ez megrettenve, – nem látod, ki van itt?
-
-Az asszonyka meg se moccan, csak nehezebben jár a lélegzete, küzködik
-magában.
-
-– Édes! – kiált most az államtitkár és melléje lép, – mi bajod?
-
-Deméndyné levonja magához az ura fejét és csendesen, nyájasan simogatja.
-
-– Valami baj ért? – kérdi az nyugtalanul.
-
-Az asszony tagadólag rázza a fejét.
-
-– Vagy haragszol rám?
-
-Újból csak a fejét rázza.
-
-– Vagy búsulsz valami miatt?
-
-Most már igent int. Deméndy nyugtalanul kapja a karjába, betelepszik a
-karosszékbe, ölébe vonja feleségét és csókolgatja a kis arcot.
-
-– Panaszkodj édes, mondd meg, min búsulsz, talán segíthetek.
-
-– Nem, nem – súgja Deméndyné szelid szomorúsággal, – nem segíthet rajtam
-senki.
-
-– Olyan nagy a baj?
-
-– A bűn, a bűn, – tör ki most a bánat az asszonykából, – mert a te
-feleséged nagyot vétkezett ellened és nem érdemli többé meg, hogy
-szeressed.
-
-Deméndy egy pillanatra megretten. Csak nem? De hisz ez lehetetlen. Mégis
-egy kis durvasággal sürgeti az asszonyt.
-
-– Halljuk, halljuk, ha bűn is, meg kell mondanod.
-
-Az asszony szorosan magához vonja ura fejét s mögéje rejti arcát.
-
-– Igen, – mondja lelkendezve, – de előbb igérd meg, hogy meg fogsz verni
-és meg fogsz bocsátani.
-
-Deméndy föllélegzik. Most már tudja, hányadán van. Mosolyogva simogatja
-az asszony leányos haját és biztatja:
-
-– Csak tégy vallomást, kis bűnösöm, kegyelmes és szigorú bírád leszek.
-
-– Hanem ezuttal komoly bűnöm van, – sopánkodik most már szintén neki
-bátorodva Deméndyné, – és ha kigúnyolnál, akkor, akkor ez nagyon fájna
-ám.
-
-– Frissen, csak süsd ki. Mi a bűnöd?
-
-– Rosszat gondoltam rólad, – vallja az asszony és könny lepi be az
-arcát.
-
-– Hogyan? Mit?
-
-– Hát… úgy-e, de meg fogsz bocsátani?
-
-– Meg, meg, csak hadd hallom már, mi rosszat gondoltál rólam.
-
-– Hát, édes uram, tudod, itt volt a mama és beszélgettünk.
-
-– Tehát innen fúj a szél, sejthettem volna.
-
-– Igen, most már magam is látom, hogy mama igazságtalan irányodban. Azt
-mondta, hogy a férfiaknak nem lehet hinni, egynek sem. Tudod, nem
-akartalak téged emlegetni, mert téged nem lehet a többiekkel együtt
-emlegetni, hát fölhoztam Zsilvölgyi grófot, aki annyira imádja a
-feleségét. Mama akkor hangosan fölkacagott és azt mondta: Az? a
-legordinárébb emberek egyike, még csak nem is szeretőt tart magának,
-hanem az utcán szedi föl a leányokat.
-
-Deméndyt elfutotta a méreg.
-
-– A mamád is jobban tenné, ha nem neked fecsegne az ilyen dolgokról.
-
-– Úgy-e? Én úgy megijedtem, de úgy megijedtem, édes uram, ettől a
-beszédtől. Hogy is lehet ilyet mondani valakiről? De aztán még tovább
-beszélt és rólad is…
-
-– Hogy én is?
-
-– Nem, azt nem merte mondani – kiált föl Deméndyné büszkén – hanem amit
-rólad mondott, az még csufabb.
-
-– Micsoda?
-
-– Azt mondta, hogy én ostoba liba vagyok, mikor neked vakon hiszek és
-hogy te nem jól nevelsz engem, ma is még abban a tudatlanságban tartasz,
-mint kisleány koromban. Hogy a magam rangjabeli asszonynak érteni kell
-az asszonyi dolgokhoz, mert a társaságban egyre mulatnak rajtam és ki is
-nevetnek. Tudod, édes uram, ezt én nem bánom, pedig igaz, magam is
-észreveszem, hogy lenézően állnak velem szóba, még a leányok is, de én
-ennek örülök, mert legalább nem kell velök azokról a csunya dolgokról
-beszélni. De mama éppen azt mondja, hogy ezeket a csunya dolgokat
-ismerni kell és hogy te is jobban tennéd, ha felvilágosítanál, mert így
-visszaélsz az én tudatlanságommal.
-
-– Úgy, tehát anyád azt gondolja, hogy ő túlságosan erényesen nevelt s
-most én rontsak rajtad. Aztán miféle tudatlanságban tartlak téged?
-
-– Ez éppen a borzasztó, – hebegi a kis asszony – azt mondta, hogy te
-adod előttem a szentet és ezzel nevetségessé teszel. Hogy elhiteted
-velem – ó istenem, nem merem kimondani…
-
-– De csak mondd, mondd ki, édes.
-
-Küzködve, a legnagyobb megerőltetéssel bírja csak kinyögni:
-
-– Hogy, hogy te… teneked is volt szeretőd.
-
-Deméndy a fogát vicsorgatja. A mult? Ismeri a feleségét, az nem érti azt
-a megkülönböztetést a mult és a jelen között. Ha tudnia kellene, hogy az
-ura mást is szeretett, legénykorában is, csakúgy megcsalva érezné magát,
-mintha most elkövetett hűtlenségről volna szó. És az anyjának egyéb
-dolga sincs, mint hogy így felvilágosítsa a leányát? Ugyan mi célja van
-vele?
-
-– És te elhitted ezt?
-
-Deméndyné lehorgasztja a fejét.
-
-– Nem tudom, – rebegi – de a szívem úgy dobogott és fájt, mintha
-elhittem volna.
-
-– Nos kedvesem, rosszul tetted.
-
-– Úgy-e, rosszul tettem? Én is azt gondoltam és azon búsultam, hogy az
-én édes uramról, aki a legelső ember a világon, ha csak egy picikét is,
-rosszat hittem.
-
-– Ez hát a nagy bűnöd, édes? Nos, igérd meg, hogy máskor rá se hallgatsz
-ilyen beszédre és akkor megint jóban vagyunk. Megigéred?
-
-– Te olyan jó vagy – mondta boldogan Deméndyné és görcsösen hozzásimul –
-igazán nem haragszol?
-
-– Nem.
-
-– Egy icike-picikét sem?
-
-– Egy ici-picikét sem.
-
-– Akkor repüljünk, – indítványozza most az asszony. Egy szempillantás
-alatt átváltozott a régi gyerekké, akinek csak játékon jár az esze.
-
-– Az édesanyádnak azonban meg fogom mondani, hogy ne ingerelje ellenem a
-feleségemet – mondja keményen Deméndy, aki nem tudott oly könnyen
-hangulatot változtatni.
-
-– Ne, ne, – könyörög Deméndyné megrettenve – ne tűzz össze a mamával,
-mert félek tőle.
-
-– Ne félj, majd megvédlek én.
-
-– Nem magam miatt félek, édes uram, hanem miattad. Mama olyan hatalmas.
-
-Deméndy nevetett. Nagy szeretettel, igaz bensőséggel cirógatta
-feleségét, hogy az csodás szemmel nézett rá.
-
-– Mondd, édes uram, mért szeretsz ma jobban, mint máskor?
-
-– Jobban? – ismétli Deméndy és megdöbben. – Honnan gondolod, hogy jobban
-szeretlek?
-
-– Érzem, – súgja a kicsi asszony és rejtelmes bútól elkapatva, görcsösen
-kapaszkodik az urába. – Édes, édes, édes jó uram, szeresd mindig jobban
-a te ügyetlen kis feleségedet.
-
-Az államtitkár nem tudott felelni. A léleknek e nemes rejtekeit nem
-ismerte és amellett a helyzete, oly istentelenül visszás volt, hogy
-megundorodott tőle. Ez a gyönge asszonylélek megérzi a külső szín alatt
-a szívverés nuanceait – még nem tudja, hogy alatta képmutatás rejtőzik,
-de megérzi, mikor őszinte. S íme, ő most benső és őszinte, mert a
-szeretőjétől jött. Szeresd, szeresd mindig jobban a feleségedet – az ő
-szótárára fordítva ez azt jelenti: csald meg, csald meg mennél többször
-a feleségedet.
-
-Hogy fordulatot adjon a beszédnek, vidáman megringatta térdén az
-asszonyt.
-
-– Igaz is, édes, mikor megy a mama fürdőre? Tudod, én nem bánnám, ha
-minél előbb tenné. Meg is fogom neki mondani, hogy igen meleg van itt
-mostanában.
-
-– Ne légy rossz, – feddi az asszonyka, de csak elnevette magát.
-Csakugyan igaz az a sok-sok tréfa, amit az anyósokról mondanak?
-
-– Hát nem látod? A te anyád úgy-e bár kiváló asszony, magam is úgy
-látom, mégis nem lázítja-e ellenem a feleségemet?
-
-– Igaz, igaz és a te feleséged olyan rossz volt, oly nagyon rossz. Mert
-még nem mondtam el mindent.
-
-– Akkor folytasd a vallomást.
-
-– Tudod, édes uram, mikor mama azt a rettenetes dolgot mondta, hát én…
-én borzasztóan megijedtem és a testemet valami rázta, tudod, úgy, mintha
-békát láttam volna. Nem hittem el, hogy te is olyan voltál, mint a
-többi, de úgy éreztem magamat, mintha elhittem volna. És azt gondoltam,
-hogy az az asszony, kinek az ura már mást szeretett, be van szennyezve
-és ha te is mást szerettél volna, én is be volnék szennyezve. És akkor
-undorodtam saját magamtól és azt gondoltam, hogy ezzel a kicsi testemmel
-én nem akarok többé együtt lenni.
-
-– Édes! kiált föl megrettenve az államtitkár.
-
-– Ó istenem, – folytatja megborzongva Deméndyné – senkisem gondolkodik
-így, az asszonyok, akikkel érintkezem, mind tudják az urukról, hogy
-milyen volt és nem érzik a szégyent, mind szennyesek, mind megalázottak
-és a férfiak is mind olyanok és nekem ebben a világban kell lennem és
-kinevetnek érte. Édes uram, drága uram, ha te is… ha te is…
-
-Iszonyodva rejtette arcát a férfi mellére, majd ösztönszerűen ellökte
-magától. Hirtelen szökéssel leszállt az öléből és magasra emelt fejjel,
-elváltozott hangon ráparancsolt Deméndyre:
-
-– Esküdj meg, hogy olyan tiszta voltál, mint én!
-
-És az államtitkár, mint a szolga, lehajtotta fejét és halk, engedelmes
-hangon mondta:
-
-– Esküszöm.
-
-
-
-
-ÖTÖDIK FEJEZET.  SÁRIKA.
-
-
-1.
-
-– Ó, rendkívül örülök a kiváló szerencsének, Éva kisasszony, rendkívül
-örülök, a Deméndy méltóságos urasághoz is volt rendkívüli szerencsém és
-neki is mondtam, hogy már régen nem volt szerencsém Éva kisasszonyhoz.
-
-– Ugyan? Itt volt? Nem is említette.
-
-– Ó, kisasszony, de szót sem érdemel olyan kiváló úrnál, hogy
-leereszkedett egy szegény cipész boltjába, de nekem megtiszteltetés,
-kiváló megtiszteltetés volt, nem az, hogy kiegyenlíteni méltóztatott a
-kisasszony számláját, hanem, hogy lehettem oly szerencsés a cipőjét
-kijavítani.
-
-– Ah, a számlámat is kifizette? Hiszen akkor nincs is tulajdonképen
-dolgom önnél. Én is épen számla miatt jöttem.
-
-– Fölösleges, teljesen fölösleges kisasszony, méltóztatik tudni, én nem
-a pénzre nézek, hanem a rendelésre. Minél több rendelés, annál több
-munka és a munka az igazi kincs, nem a pénz.
-
-Éva háttal állt az ajtónak, az érdemes mester pedig a rendes helyén ült.
-Az ajtó megnyílt, valaki belépett, de mire Éva visszafordult, az a
-valaki ismét becsapta az ajtót és eliramodott. Éva nem tudta, jól
-látott-e, olyan gyorsan tünt el az alak. Hirtelen ő is fölrántotta az
-ajtót és szétnézett. A Kígyó-utcai kapualjban még látta az eszeveszettül
-szaladó kisleányt és megismerte:
-
-– Sárika! – kiáltott utána, de az, ha hallotta is, észnélkül tovább
-menekült és eltünt.
-
-Éva magánkívül fordult vissza a cipősboltba.
-
-– Wočasek úr, – szólt felindult hangon – mit akart itt a hugom?
-
-– A huga? – kérdi Wočasek úr és becsületesen emeli tisztes arcát Évára,
-– a Sárika kisasszony a nagysád huga?
-
-Aztán szintén csóválja a fejét.
-
-– Azt nem tudtam, akkor természetesen nincsen semmi nehézség.
-
-– Miben nincs nehézség? Beszéljen.
-
-És Wočasek úr szolgálatára készen adja felvilágosítását.
-
-– Hát a Sárika kisasszony, igaz, hiszen a neve után mindjárt
-gondolhattam volna, hogy mélyen tisztelt nagysádnak a huga, vagy
-legalább is a rokona – nem is tudom, hogyan nem jutott eszembe – tehát
-röviden Sárika kisasszonyhoz tegnap volt először szerencsém, bemutatta
-magát, hogy ő Dermák Sárika és biztos alkalmazása van a
-zsibárus-utcában, meg is győződhetem róla és hogy akarok-e neki
-részletfizetésre olyan szép cipőt eladni, amilyet a kirakatban látott.
-Fix alkalmazásban van? gondoltam magamban, akkor nem adok cipőt.
-Kérdeztem: hogyan lehettem olyan szerencsés, hogy hozzám fordul, holott
-más üzletek is vannak itt a bazárban is, másutt is. Erre a Sárika
-kisasszony azt mondta, hogy egy jó ismerősétől hallotta, hogy hitelbe
-dolgozom. – Tévedni tetszett az ismerősének, mondottam, mert én hitelbe
-dolgozom ugyan, de nem részletlefizetésre. Szabadna tudnom, ki a mélyen
-tisztelt kisasszony jó ismerőse? És akkor a kisasszony azt mondta, hogy
-a Kovács Selma. – Ah, a Kovács Selma? Az más. Ha a Kovács Selmának jó
-ismerőse, akkor nem mondom, hogy nem foglalkozom a dologgal. Mindjárt
-mértéket is vettem és azt mondtam, hogy majd holnap, tehát ma meg fogom
-neki mondani, hogy elvállalom-e, mert én egyenes ember vagyok és nem
-hitegetek senkit. Aztán mindjárt küldtem Kovács Selmához, aki igen jó,
-megbízható vevőm, kaszirnő a nyugati pályaudvar-kávéházban, ott
-tudakozódtam a kisasszony után és igen jó felvilágosítást kaptam.
-Persze, ha tudtam volna, hogy mélyen tisztelt Éva kisasszony hugához van
-szerencsém, nem is tudakozódtam volna.
-
-– Wočasek úr, – szólt Éva – a dolog éppenséggel nincs rendjén. Ha jó
-barátságban akar velem lenni, nem fog a hugomnak cipőt csinálni. Érti?
-Megtiltom, nem akarom, ez a leány még gyerek, inkább megfojtom, semhogy
-rossz útra engedjem térni.
-
-Wočasek úr helyeslően bólongatott a fejével.
-
-– Bölcs beszéd, kisasszony, nagyon bölcs beszéd és én ezért még jobban
-tisztelem, mint eddig. Ha még gyerek, akkor vigyázni kell rá. Én is úgy
-láttam, hogy tapasztalatlan gyerek, az öltözete nem olyan, amely
-bizalmat gerjesztene, azért nem is mentem mindjárt bele az alkuba.
-
-Kis vártatva azután, miközben gondolkodva himbálta fejét, hozzátette:
-
-– No, de majd megnő.
-
-Éva kelletlen mozdulatára pedig hozzátette:
-
-– Ne tessék haragudni, kedves kisasszony, ezen a kis vargaszéken az
-ember sok mindent tapasztal. A kis leány, ha egyszer el van csavarva a
-feje, megy a maga útján, akár én csinálom a cipőjét, akár más, föl nem
-tartóztatja bizony senki. Mert ilyen, kérem alássan, a szerelem, tessék
-elhinni, nem bír vele az ember. Itt van például a szegény Domokos, azaz,
-hogy nincs már itt. Kár, igazán kár, sok mindent tanulhattam volna tőle,
-én, öreg ember létemre. Hanem az a Gizi nem ment ki a fejéből. Egy
-darabig bírta, aztán csak rendetlenkedett, végül egészen elmaradt. Az
-utcán kódorog az után a leány után. Össze is állt vele, egy hétig
-békességesen együtt is éltek, aztán a Gizi ismét rossz fát tett a tűzre
-és megszökött tőle. Majd megint összeálltak, megint szétmentek s így
-megy ez majd véges végig, egyik se tehet róla, mert a vérében van. A
-vér, kisasszony, a vér!
-
-Évának nem volt kedve tovább folytatni az eszmecserét.
-
-– Isten vele, Wočasek úr, még egyszer kérem, annak a gyermeknek ne
-csináljon semmit, mert velem gyűlik meg a baja.
-
-Elsietett. Mint a kiéhezett ember, aki végre terített asztalhoz jut, oly
-mohón vetette magát Éva a fizetésre. Ahogy egy-egy számlát
-kiegyenlített, egy-egy fejjel magasabbnak érezte magát. A Blum úr
-boltjában már volt, a daliás segéd bókolt és rámeresztette szemét,
-titkon intett is neki, de ő ügyet sem vetett rá. Fizetett és ment. Most
-pedig Bernstocknénál is kiválthatja a bonját. Milyen más az, ha az
-embernek pénze van! Hogyan szerezte? az most nem nyomja. Van, magasan
-hordhatja a fejét, nem kunyorál, nem komédiázik, hanem fizet és
-parancsol. És ezentúl így lesz mindig, vége a nyomorúságnak örökre.
-
-Még az előszoba csöngettyűje is, melyet a nyíló ajtó riasztott föl,
-máskép szólott most, mint néhány hónappal ezelőtt. Egy lompos
-tanulóleány lebzselt a nagy teremben, ijedten menekült a műhelybe,
-mihelyt Évát meglátta. Nyomban fölpattant újból az ajtó, a Bernstock úr
-tolószéke élesen csikorgott s megjelent a különös pár. A beteg ember
-szájában most is lógott a pipa, de feje kisebb volt, az orra megnyúlt s
-a szeme kitágulva, tébolyodottan lobogott Évára. Az asszony már nem igen
-bírt vele, majd kibukott a székből, annyira erőlködött Éva elé s mint a
-gyerek, makacsul rikácsolta:
-
-– A kezét, a kezét, hadd fogjam meg a kezét.
-
-Éva ránézett az asszonyra, ez már egészen megtört és eltompult.
-Iszonyodva nyújtott kezet a beteg embernek, aki megmarkolta,
-össze-vissza szorítgatta s mikor az ajkához akarta vonni, Éva riadtan
-visszahúzta. Most már Bernstockné is felocsudott és rárivalt a betegre:
-
-– Ne nyalakodj, nyomorult, nem látod, hogy utál?
-
-Bernstock magába roskadt. Szuszogva, vacogó foggal, mélyen a homloka
-alól bámult a nőre, aki, mint minden más női jelenség, fölgalvanizálta,
-izgatottá tette és nyomorult kínok között szította benne a beteg
-szenvedélyt. Bernstockné valami újat talált ki, hirtelen a fal felé
-fordította a széket és a beteg rikácsolva, vergődve és káromkodva
-próbált visszafordulni, hasztalanul.
-
-– Fizetni jöttem, Bernstockné, – mondja Éva kurtán.
-
-– Mennyit?
-
-– Az egészet.
-
-Bernstockné egy darabig fásultan bámul maga elé, aztán némi
-szelidséggel, halkan mondja:
-
-– Nem muszáj, kisasszony, megelégszem egy részlettel is.
-
-– Köszönöm, – felel Éva élesen – kérem csak az egész számlát.
-
-– Ahogy tetszik.
-
-És Bernstockné avatott kézzel fölüti az Éva kontóját és kiírja. Aztán az
-asztal fiából kiveszi a Deméndynek szóló pár sort is és száraz, üzleti
-kézmozdulattal mind a kettőt odanyújtja Évának.
-
-– Tessék.
-
-Éva egy pillantást vet a számlára, aztán szó nélkül leolvassa a
-bankókat.
-
-– Nincs szüksége valamire?
-
-– De igen, majd körülnézek egy kicsit. Készül most valami érdekes?
-
-– Ó, igen sok, a nyári saison ugyan elmult már, de azért sok munka van.
-Jőjjön csak, megmutatom a Webstonné costumejét. Igazán meg fog önnek
-tetszeni.
-
-– Webstonné? A Kovácsevics Mariska? Hát visszajöttek már?
-
-– Ó, már régen, igen boldogan élnek, nagyon sok ruhát rendel.
-
-Ekkor újból megbomlott az előszoba csöngője és Bernstock úr, új női
-látogatót sejtve, fülsiketítően kezdett rikácsolni:
-
-– Fordítsd meg a széket, hallod? Fordítsd meg a széket. Azt akarja, hogy
-örökre a falat bámuljam. Szegény, beteg ember vagyok én és megöl a
-féltékenységével. Tüstént fordítsd meg a székemet.
-
-Bernstockné, hogy a lármától és botránytól szabaduljon, egy rántással
-megfordította a széket, közben öklével egyet ütött az ember vállára,
-amire ez, mint a macska összegubbaszkodott s célját elérvén, nyomban
-elcsöndesedett.
-
-Ketten jöttek: Webston úr és felesége. Az öröm persze nagy volt a
-viszontlátáson. Asszony láttára a beteg megint mozgolódni kezdett és
-előre nyújtogatta reszkető karját:
-
-– Csókolom a kezét, a kezét, a kezét, – rikácsolta emelkedő hangon.
-
-– Itt van, – kiáltott vígan Webstonné és minden undor nélkül átengedte
-neki a kezét, még a keztyűt is lehúzta róla. – Csókolja meg, ha ízlik,
-Bernstock úr, maga igazi férfi, szereti az asszonyokat mindhalálig.
-
-Webston úr nagyon megváltozott. A szeme egészen beesett, a szakálla
-megnőtt, szinte elrongyolódott egész mivoltában. Évát meglátva, a szeme
-fölvillant, aztán, míg felesége a beteggel incselkedett, odalépett
-hozzá, megszorította kezét, hogy a leány beleszisszent, úgy súgta mély
-fájdalommal:
-
-– Mért nem volt hozzám őszinte, mért nem volt őszinte?
-
-Éva hidegen vállat vont.
-
-– Másképp cselekedett volna akkor? – szólt csipősen.
-
-Webston úr lehorgasztotta fejét.
-
-– Igaza van, hiszen most már mindent tudok és még sem cselekszem
-másképp.
-
-Szeme ráesett a betegre. Mint a kutya a maga kitömött mására, úgy nézte
-Bernstockot, félelemmel, csodálkozással. Lábujjhegyen nehány lépést tett
-feléje s mikor a beteg ember őrületes szenvedélye, lángja rálobogott
-Mariskára, visszatántorodott: megértette a baját és ráismert a magáéra.
-Hideg verejtékkel homlokán tántorgott az ablakhoz s ott ledűlt egy
-székre. A tulajdon jövendőjét látta tolókocsiban.
-
-– Éppen most beszéltem az ön costumejéről – ujságolta Bernstockné
-Mariskának. – Persze egészen másképp csinálnám, csak a façonja volna
-ugyanaz.
-
-– Nem bánom, ha egészen úgy csinálja is. Tudod, Éva, csináltass
-szakasztott olyan ruhát. Nem volna rossz, együtt mennénk sétálni s akkor
-testvéreknek néznének. Hasonlítunk is egymáshoz.
-
-– Az urak addig mulassanak magukban, – szólt még hátra az ajtóból – pá
-Bernstock úr, ugy-e Bernstockné, nem lesz rám féltékeny? De úgy szeretem
-a maga urát, még emlékszem rá a régi időkből. Pá, Alfréd, tanulhatsz is
-valamit Bernstock úrtól.
-
-Ezzel a hölgyek a műhelybe mentek s Webston magára maradt a nyomorékkal.
-
-Az irtózat kíváncsiságával lépett hozzá közelébb.
-
-– Régóta beteg?
-
-– Ó, – nyögi ez – amióta megházasodtam. Ó, bár sohase házasodtam volna
-meg. Egészséges voltam, mindig egészséges, mennyit bírtam el, de
-mennyit! Aztán elvettem ezt az asszonyt, ó hogy az ördög vitte volna,
-mielőtt a szemem elé került. Undok, csúf, féltékeny és kiszívta a
-velőmet. Alig nehány hét és nézzen rám. Esztendők óta ülök ebben a
-székben, az asszony kínoz és ver és várja a halálomat, hogy ne kelljen
-többé féltékenykednie rám. Látja ott az arcképemet? Olyan voltam én.
-Erős, iszonyúan erős. A leányok nem ártottak, dehogy is, csak ez az
-asszony! Ne házasodjék meg soha, uram!
-
-– Házas vagyok, – mondja Webston úr remegve.
-
-– Igaz, igaz, a Mariska férje. Ó, az más – mondja Bernstock és a szeme
-vad zavargásban föllobog. – A Mariska. Milyen szép, milyen különösen
-szép. Ilyen feleség mellett gyönyörű lehet az élet. A Mariska mellett,
-vagy akárki más mellett, csak az enyém… brr…
-
-Bejött egy varróleány, hogy a kandallóról valamit bevigyen. Bernstock,
-alig hogy meglátta, feléje nyújtotta mind a két karját.
-
-– Elza, Elza, – rikácsolta – görcs van a nyakamban, itt hátul, fogjon
-meg, fogjon meg.
-
-A leány undorral és félelemmel huzódott tőle.
-
-– Nem szabad, Bernstock úr, majd szólok a nagyságos asszonynak.
-
-– Ne, annak ne, inkább tovább kínlódom. Ó, azok a leányok, – nyögte és a
-szájáról folyt a hab – azok a leányok, megöl a közelségük.
-
-Ekkor hirtelen előre nyúlt. A leány visszamenet nem volt elég óvatos. A
-beteg megragadta a szoknyáját és csúfos, nagy kacagással közel vonta
-magához.
-
-– Eresszen el, Bernstock úr, – rémüldözött a szegény teremtés – mert
-kiáltok.
-
-– A nyakam, a nyakam, húzd ki a nyakamat, – dadogta ez magánkívül s
-karja átfogta a leány derekát. Hirtelen el is eresztette és
-visszaroskadt. Behunyt szemmel, lihegő szájjal aléltan feküdt így néhány
-percig. Webston nem tudta tovább nézni, rémülten fordult az ablak felé
-és homályosodó agygyal mondta magának:
-
-– Ez lesz a végem, ez lesz a végem.
-
-Bent a nők végeztek a próbával és válogatással.
-
-– Maradj még, Éva, mielőtt a mamlaszhoz megyünk, hadd mondjam el, hogy
-vagyok. Vagy nem is vagy kíváncsi rá?
-
-– Dehogy nem, jól vagytok?
-
-– Ahogy vesszük, – mondja Webstonné – jól is, rosszul is. Agyonszekiroz
-a féltékenységével, de mégis csak kifogok rajta. Folyton mellettem van,
-nem hisz egy szavamban sem. A mamlasz, mégsem kap rajta soha. Nagyobb
-baj az, hogy nem akar többé az üzletében ülni, teljesen elhanyagolja,
-hogy engem őrizzen. Így aztán nem tart már soká a dicsőség. Nem adok
-neki egy esztendőt és elcsapják, tönkremegy.
-
-– Mit csináltok akkor?
-
-– _Mi_, kedvesem? – kacagott a nyurga hölgy – hogy _mi_ mit csinálunk,
-azt bizony nem tudom, de hogy _én_ mit csinálok, az már bizonyos.
-Otthagyom, egyszerűen otthagyom. Csak nem gondolod, hogy azért mentem
-férjhez, hogy nyomorogjak? A férj is csak olyan férfi, mint más. Akinek
-nincs pénze, annak nem kell asszony. Hát nem igaz?
-
-– De kérlek, Mariska, mégis csak szeret s miattad megy tönkre.
-
-– Hát tehetek én róla? Ne szeressen. Más is szeret, más is tönkre ment
-már, hát miért törődjek többet ővele, mint mással? Amíg fiatal vagyok,
-addig élem a világomat, ráérek azután megtérni és könyörületesnek lenni.
-
-– Menjünk, – szól Éva kurtán.
-
-– Te neked nem tetszik a beszédem, látom, mindig oly különös voltál. Hát
-te hogy vagy? Jóban vagy ismét az államtitkárral, hallom?
-
-– Igen, – mondja Éva és egy csepp röstelkedést sem érzett. Pedig azelőtt
-büszkén és hallgatva siklott át az ilyen kérdéseken.
-
-
-2.
-
-Aznap csuda történt a Jani fiúval. Az iskolában valaki hátbavágta, ő
-pofonnal felelt. Az egész osztály konsternálva volt. Ilyet a Jani fiútól
-nem vártak. És amint kissé reszkető inakkal, de bátran villámló szemmel
-a falnak vetette hátát és magasra emelt két öklével igazi gladiátor
-engarde-ba vágta magát, várván a fiúknak együttes rohamát, az élhetetlen
-fiú, akin a többi eddig a bosszúját töltötte, határozott népszerűségre
-tett szert és támadás helyett lelkesült kiáltásban törtek ki:
-
-– Éljen Dermák Jani, ez egyszer jól viselte magát.
-
-A dolog az osztályfőnök elé is került, ez csóválta fejét és lehordta
-Janit, hogy már ő is kezd verekedni? Jani lesütött szemmel, befelé
-mosolyogva hallgatott. Ha kerékbe törik, azt se bánta volna. Oly édes
-volt erősnek lenni, az erei majd megrepedtek, nem is vér, hanem tiszta
-boldogság keringett benne. Először életében érezte a testét, hogy az is
-valami és a lelkét is, hogy ő is valaki. És föltette magában, hogy
-mindig ilyen lesz, férfi! Hiszen csak meg kell próbálni, nem is olyan
-nehéz.
-
-Mi lelte a Jani fiút? Előadás után összepakolta könyveit, hazament.
-Lehajtott fővel, mint eddig, de nem alázatosan, nem bambán, nem
-csüggedten, hanem édesen álmodozva, egyenes háttal. Ah, olyan szép a
-világ, olyan édes az élet – a férfinak. Mert annak érezte magát. És
-egyre egy nevet sugdosott magában: Irén, Irén, Irénke. És megrázkódott s
-a szeme bátran fölvillant és körültekintett: Észreveszed-e, te világ,
-hogy tegnap egy fiú járt itt, ma pedig férfi? Ez a szerelem hatalma.
-
-Igaz, így sem hódított még soha férfi, mint a Jani fiú. Három hónapon
-keresztül sejtelme sem volt róla, hogy tudnivágyó tanítványa, Bellágné,
-egyre környékezi. A legvastagabb célzásokat sem értette el. Csak
-járt-kelt sejtelmes lázban és félt a szép asszonytól.
-
-Ez aztán megunta a dolgot. Merőn a szemébe nézett, aki remegve bámulta a
-betűket, mintha sohase látta volna még őket és tétova hangon magyarázta:
-
-– A _K_ betű sokkal szebb, ha egy vonással írják.
-
-Bellágné ekkor fölkelt, átnyalábolta a fiút, szorosan magához ölelte és
-rázúdította a csókok záporát.
-
-– Szamár, szamár, – mondogatta – hát még mindig nem érted?
-
-A fiú már értette. Előbb gyáván, később a fellobogó vér hatalmánál fogva
-szenvedélyesebben viszonozta az asszony csókjait. De még a mámor
-közepette is egyszerre csak megriadt és elmenekült, mint József
-Putifárné előtt. Nem, ezt a csunyaságot nem szabad elkövetni, ez
-házasságtörés volna.
-
-Az asszony sírt és nevetett.
-
-– Micsoda ostobaság! – szörnyűködött égnek emelt kézzel, aztán még
-lihegve megszorította a kezét:
-
-– Maga derék fiú, csak próbára akartam tenni. Ugy-e nem hitte, hogy
-igazán meg akarnám csalni az uramat? De azért szeretem magát és maga is
-szeret engem. Hogy is mondják? Ugy-e én vagyok a te első szerelmed?
-
-Ki volt mondva a bűnös szó. És a Jani fiú egyszerre oly erősnek érezte
-magát, mint aki legyőzte a hétfejű sárkányt. Egy asszony szerelmes belé.
-Egy gyönyörű szép, gazdag asszony. Igen, a gazdagsága boldogította
-különösen. A csókja ízéből csak a forróságot érezte meg, de pongyolája
-finom batisztjának minden puhaságát, bűvösségét, az érintése minden
-árnyalatát még érezte a tenyerén, a ruháján, az arcán, amelyet a szép
-asszony keblére szorított. Rágondolt az édesanyja durva perkáljára, a
-huga olcsó pokrócposztójára és nagyot sóhajtott. Milyen más is, ami
-finom, gazdag!
-
-Ez azonban csak a szegénységben felnövekedett fiúnak az esztétikai
-gyönyörűsége volt. A tegnapi jelenet mélyebben a szívébe vágott. Hogy ez
-az asszony kimondta előtte a bűnös szerelem szót, mostan rabja is. A
-naiv embereket a szerelem kötelezi. E szó kimondása a serdülő fiú
-szenvedélyét és ideális hajlamait egyszerre kiválasztotta és odakötötte
-ahhoz az unatkozó asszonyhoz, aki szenvedélyes kuglóf-evő volt és most
-régi cseléd-passzióinak akart élni, kikötvén egy úrfival. Petrarca nem
-imádta úgy Lauráját, mint ez a vaksi fiú a volt szobaleányt. Egész
-éjszaka a nevét rebesgette s napközben is óva, szeretettel ápolta
-magában szűzi tiszta képét.
-
-Azonban csodálatos, mihelyt a szülői ház közelébe ért, lelohadt minden
-felbuzdulása. A férfiból ismét gyerek lett, még pedig remegő gyerek.
-Félt az anyja szigorú szemétől, hogy bele talál látni a lelkébe és félt
-különösen Évától. Mit szólna Éva, ha tudná, mi történt vele s mit hordoz
-a szívében? Ó, nem merne többé előtte mutatkozni. Szégyelte magát s úgy
-érezte, ha az édes anyja megtudná, hogy csókolódzott, elbujdosna a világ
-végéig, hogy ne kerüljön többé a szeme elé.
-
-Ebben a hangulatban mintegy menekülést keresve, huzódott Sárikához.
-Sárikától nem félt, az még gyerek, nem tud semmit. Sárika nem olvas ki a
-szeméből bűnös szerelmet. Sárika nem érzi ki a hangjából az érzelem
-rezgését.
-
-Ezért örömmel dobbant meg a szíve, amikor a kis leányt a kapu előtt
-lebzselve találta. Sárika arcán minden vonás lógott, a szája lekonyult,
-a vonásai petyhüdtek, a tokája felfuva. Mint a gyereké, amikor konok. A
-szeme is lefelé nézett és homlokát csunyán összeráncolta. Amint Jani
-bátyját meglátta, határozatlan mozdulatot tett a kapu felé, de aztán
-csak állt mozdulatlanul és nézett maga elé.
-
-– Gyere föl, Sárika – mondja jó szívvel Jani – mit állsz itt! Elkésel.
-
-Sárika nem felel. A fiú nyugtalankodik.
-
-– Valami baj van? – kérdi aggódva – mi lelt Sárika? Gyere föl, hiszen
-beteg vagy!
-
-– Nem megyek – fakad ki durván a leány – sohse megyek többé haza.
-
-Jani megijedt.
-
-– Mi történt, az istenért? Bántott a mama?
-
-Sárika megint hallgat. Jani tehetetlenül áll előtte és néz a kapuba: már
-be kellene rajta menni.
-
-Egyszer aztán, félig háttal fordulva bátyjának, töredezve mondja:
-
-– Ha Éva nincs otthon, akkor fölmegyek.
-
-– Éva? Mi bajod Évával?
-
-A kis leányt most szinte rázta a düh.
-
-– Nem akarok többé együtt lenni vele, azzal a… azzal a… ronda Évával.
-Soha, soha, inkább sohse jövök többé haza. Meg tudok én élni magamban
-is.
-
-Jani megszokta már, hogy a két leány veszekszik egymással. Halk sóhajjal
-gondolt más fiúk családi életére, akik kezet csókolnak a mamájuknak és a
-nővérüket is megölelik, megcsókolják. Egészen elcsüggedt és nem kutatva
-többé a Sárika haragjának oka után, hirtelen hangon mondta:
-
-– Megnézem, hogy otthon van-e, aztán majd lejövök és megmondom.
-
-– Ints le a gangról, – szól mogorván a leány.
-
-Jani fölmegy a lépcsőn, Sárika pedig a kapualj végébe húzódik, onnét
-sandít föl a harmadik emeletre, nehogy valamikép észrevegyék.
-
-Éva otthon volt. Most már otthon is szebben öltözködött, mint azelőtt.
-Dermák mama vidámabb volt, mint valaha és hangja nem is vágott, mikor
-szokása szerint rászólt Janira:
-
-– Be későn jösz.
-
-De nyomban visszakapta régi dühös színét, amikor hozzátette:
-
-– Az a csavargó pedig még most sincs itt. Nem is hagyok neki ebédet.
-
-Éva, aki a divánon olvasott, föltekintett és avatott kurtasággal azt
-mondta:
-
-– Valamivel jobban bánhatna vele anyám, egészen elvadítja a háztól.
-
-– Én? – szól megjuhászkodva Dermákné – hiszen egy árva szóval sem
-bántom.
-
-Jani csodáló, hálás tekintetet vetett Évára. Milyen nemes szív! Sokkal
-jobb, mint Sárika, aki sohasem fogta nénje pártját, hanem mindig örült,
-mikor ez kikapott. És megörült, hogy jó hírt vihet a hugának, aki fél
-Évától, de ha meghallja, mint nyilatkozott róla, menten meg fog
-nyugodni.
-
-Kapta is magát és kalap nélkül kiszaladt a gangra, mind a két kezével
-intve Sárikának, hogy jőjjön fel. Szerencsétlenségére azonban Éva akkor
-kihajolt, a nyitott ablakon, hogy lássa, hova megy az öccse, a kis leány
-lent észrevette és Jani megdöbbenve látta, hogy Sárika ahelyett, hogy a
-lépcsőházba fordulna, visszamerül a kapu aljába.
-
-– Mit intesz? – kérdi Éva.
-
-– Sárika fél tőled, – szól a fiú elképedve – nem mer feljönni, ha te itt
-vagy, most pedig meglátott és úgylátszik elment.
-
-– Szaladj utána, – kiáltott föl Éva – hozd vissza, ha nem akar jönni,
-rendőrrel hozasd föl.
-
-Jani ész nélkül rohant le a lépcsőn. Az utcán széjjelnézett: nem látta.
-Találomra az Andrássy-út felé rohant, de nem tudott a nyomára jönni.
-
-– Erre a gyerekre vigyázni kell, – mondja Éva mély felindulással, –
-figyelmeztetem, anyám, hogy rossz útra téved, kaszirnőkkel barátkozik,
-az utcán lebzsel és adósságokat csinál. Rajtakaptam ma, azért nem mer a
-szemem elé kerülni.
-
-Dermákné jajgatva emelte ég felé a két karját és kijelentette, hogy
-kitekeri a nyakát ennek az istentelen leánynak.
-
-– Nem úgy, anyám, hanem vigyázni kell rá. Mindennek a szobaúr az oka.
-Haasnak föl kell mondani, ne bánja anyám, megfizetem én a szoba bérét.
-
-Dermákné helyeslően bólintott a fejével. Már sokszor gondolt erre. Ha
-nem szorult volna annyira arra a pár forintra, már régen kitette volna a
-szűrét annak az éhenkórász technikusnak.
-
-Amellett a kiváncsiság is gyötörte és próbálta kivasalni Évából, hogy
-min is kapta rajta Sárit, de ez visszasülyedt konok hallgatásába és
-Dermákné nem mert tovább kérdezősködni. Jani egy félóra multán lihegve,
-köhögve és kiizzadva visszatért és bátortalanul jelentette, hogy Sárikát
-nem sikerült megtalálni.
-
-– Nem hagyok neki ebédet – jelentette ki energikusan Dermákné. Évára
-nézett, elismerést várva. Ez nem szólt semmit, szórakozottan
-fogyasztotta el az ebédet s rögtön öltözködött.
-
-Mikor toilette-jével elkészült, bekopogtatott Haas úrhoz. Az éhes
-technikus pipázva ült a rajztáblája mellett és fujta a kőrösi-lányt.
-
-– Bocsánat, Haas úr, – szólt Éva keményen, – csak azért háborgatom, hogy
-édes anyám nevében felmondjak önnek.
-
-Haas úr letette a tussos cirkalmat, a fütyörészést már előbb abbahagyta.
-
-– Meg vagyok lepve, kisasszony; miért? Nincsenek megelégedve velem?
-
-– Azt is mondhatnám, hogy ezentúl magunknak kell a szoba, de ez nem az
-egész igazság. Egyet kérdek, Haas úr, feleljen, mint tisztességes ember.
-Mennyire vitte a hugommal?
-
-Haas úr jókedvűen nevetett.
-
-– Innen fúj a szél, kisasszony? – szólt kötekedve – akkor nem fogadom el
-a felmondást. Mit gondol, csak nem megyek el jószántombúl egy olyan
-lakásból, mely egy tető alatt van az aranyos Sárikával?
-
-– Ne kötekedjék, Haas úr, – szólt rá Éva ingerülten – hanem feleljen
-őszintén, ha pedig nem akar, mondja meg. A tréfálkozáshoz nincs kedvem.
-
-– Biztosítom, Éva kisasszony, – szólt még mindig kötekedve Haas úr, –
-hogy nem jutottam annyira, mint amennyire mentem. Különben – tette hozzá
-komolyabban – az egész csak tréfa és játék, a Sárika kisasszony még
-sokkal fiatalabb, semhogy oka volna gyanakodni ránk.
-
-– Szokott vele a házon kívül találkozni?
-
-Erre a kérdésre Haas úr félretette a rajztábláját és sértődött hangon
-felelte:
-
-– Nagyon sajnálom, kisasszony, de én itt lakó vagyok és nem vádlott.
-
-– Jól van, ez is elég, – felelt kurtán Éva, – a felmondást tudomásul
-vette, most pedig vegye tudomásul még ezt is: a hugomnak a
-legszigorubban meg van tiltva a fiatalemberekkel való érintkezés, tehát
-önnel sem szabad érintkeznie. Ha nem bánja, hogy maga miatt az édes
-anyám véresre verje, hát csak hívja ezentul is magához. Jó napot!
-
-Eszébe jutott valami és a nyitott ajtóból visszaszólt:
-
-– Mondja csak Haas úr, mennyiért volna hajlandó azonnal kihurcolkodni?
-
-Erre a kérdésre Haas úr eleinte meghökkent, aztán nagyot nézett, végül
-elnevette magát.
-
-– Semennyiért, Éva kisasszony, semennyiért. Hogy én ilyen barátságos
-hajlékot hitvány anyagi érdekekből elhagyjak? Csunyaság volna. De
-komolyan mondva, Éva kisasszony, én önt okosabbnak gondoltam volna. Mit
-akar? Tegyük föl, hogy gyanuja alapos és nekem Sárikával csakugyan van
-valami viszonyom. Mért űznek el? Azt hiszi, ha másutt lakom s nem csak
-egy keskeny konyha választ el önöktől, hogy akkor szolidabban viselnők
-magunkat?
-
-– Akkor rosszul ismeri a hugomat, Haas úr, ha erre gondol. Különben lesz
-gondom rá, hogy az a gyerek kellő felügyelet alatt álljon.
-
-– Igen? – mondja Haas úr. Egyet-kettőt bólint a fejével és ismét
-fütyörészi a kőrösi-lányt.
-
-– Tehát nem akar kihurcolkodni?
-
-Haas úr szélesre húzza az arcát.
-
-– Ha bizonyos benne a kisasszony, hogy Sárika kellő felügyelet alatt
-lesz, akkor természetesen értem, ha ki akarják tenni a szűrömet. Ez más,
-ez egészen más. Akkor én pakkolok, más lakás után nézek és megyek.
-Természetesen visszaadják nekem a tizenkét napra szóló bért, ami még nem
-telt le a hónapból.
-
-– Köszönöm – szólt Éva és fejével biccenve, becsukja maga után az ajtót.
-Még hallotta, ahogy Haas úr jóízűt kacag és nagyvidáman belefog ismét a
-kőrösi-lány nótájába.
-
-Nem adott magának számot róla, de mióta újra találkozott Deméndyvel,
-Évának nem volt más gondolata és érzése, mint a huga. A maga ügye el
-volt intézve, nem törődött vele, mint az egészséggel, amikor megvan. De
-a Sárika dolga izgatta, zaklatta. Még csak nem is gondolta végig: nem
-akarom, hogy az én sorsomra jusson, mert hiszen a maga sorsát nem is
-találta se rossznak, se jónak. De Sárikát meg kell menteni: ezt
-világosan látta. Amióta megszünt belső háborgása és a maga
-elégedetlensége, a kisleány, akármilyen vásottnak és rosszlelkünek látta
-is eddigelé, csak szeretetet és sajnálatot keltett benne. Mikor
-Wočaseknél rajtakapta, inkább ijedtség és aggodalom töltötte el, mint
-harag és fölháborodás. Most pedig megóvni akarta és nem megbüntetni.
-
-Estére korán ment haza és izgatottan leste Sárikát. Haas úr előzőleg
-fütyörészve bekopogtatott hozzájuk, jelentvén, hogy talált már magának
-lakást a Károlyi-utcában és ma éjszaka nem is fog már itt aludni. Csak a
-holmijait hagyja itt, azokat majd holnap viteti el. Éva bólogatva
-fogadta jelentését és azt mondta: helyes. Haas úr széles, csúfos
-nevetéssel szorított kezet vele, Dermáknéval és Janival és azt mondta:
-
-– Tiszteltetem a Sárika kisasszonyt is, sajnálom, hogy el nem
-bucsuzhattam tőle.
-
-Nyolc óratájt betoppant a kisleány. A cipője poros volt, a járása, bár
-erőltette a közömbösséget, dülöngő, fáradt volt. A könyves szekrény
-párkányához sietett és lekapta róla a kenyeret. De mohósága csinált
-volt, látszott, hogy csak komédiázik s egy csöppet sem éhes. Egyebekben
-úgy tett, mintha semmi sem történt volna.
-
-– Hol voltál délben? – rivall rá Dermákné.
-
-A kisleány dacosan üti föl a fejét.
-
-– Az üzletben, sok dolgunk volt, nem jöhettem haza.
-
-– Hazudsz, hiszen itthon voltál a kapu előtt s megszöktél.
-
-– Nem igaz – pattog Sárika – én azt mondtam Janinak, mondja meg, hogy
-nem ebédelhetek itthon, vissza kell sietnem az üzletbe.
-
-Éva fejét csóválta, mint aki nem hisz a fülének.
-
-– Mért szaladtál el, mikor megláttál a Wočasek boltjában?
-
-– Hol?
-
-– A Wočasek boltjában.
-
-– Ki az?
-
-– Cipész a párizsi udvarban – mondja Éva még mindig csöndes hangon.
-
-– A párizsi udvarban? Sohasem voltam a párizsi udvarban.
-
-Éva egészen csöndes, szelid hangon mondja:
-
-– Ne hazudj, Sárika, ma délelőtt benyitottál és tegnap is ott voltál.
-
-A kis leány haragos lett, mint a pulyka.
-
-– Nem igaz, nem igaz, nem igaz – rikácsolta és visszahúzódott az ablak
-sarkába – hazudsz, utálatosan hazudsz, meg akarsz rágalmazni, de én nem
-hagyom magamat. Te oda járhatsz, hanem én becsületes leány vagyok s most
-rám akarod fogni…
-
-– Suszterről van szó – mondja Éva csöndesen – hiszen ha ott voltál,
-abban sincs semmi rossz.
-
-A kisleány meghökken és tétovázva néz a nénjére.
-
-– Be akarsz csapni, – mondja azután, – azt akarod, hogy csak valljam be
-és azután rám támadnál, de én ismerlek és nem vagyok olyan szamár. Azért
-is, sohasem voltam a párizsi udvarban.
-
-– De hisz láttalak!
-
-– Hazudsz.
-
-– Wočasek is mondta, hogy ott jártál cipőért részletfizetésre.
-
-– Nem igaz, hazudsz.
-
-– Azért nem mertél délben feljönni.
-
-– Én? Nem mertem? Hát miért mertem most hazajönni?
-
-Most már Éva is elvesztette türelmét.
-
-– Orcátlan vagy – szólt reszkető ajakkal – mától fogva pórázon tartlak.
-
-Sárika, úgy akart tenni, mint máskor, amikor összeszidták: duzzogva az
-ajtó felé ment, hogy bemenjen Haas úrhoz. Ezuttal Éva elébe állt,
-megragadta a két vállánál fogva és istenesen megrázta.
-
-– A szobaurhoz akarsz menni? Hiába, őt már elküldtem, nincs többé
-szobaúr.
-
-Sárika hitetlenül bámult Évára, de ez nem olyan volt, mint aki tréfálna.
-Ekkor a dühnek és haragnak valóságos rohama fogta el. Sírt és
-káromkodott, a földre vetette magát, megragadta az Éva szoknyáját és
-tépte és harapta.
-
-– Utálatos, utálatos – rikácsolta – aljas, céda, irigy vagy és
-féltékeny, igen, féltékeny, azt akarod, hogy mindenki rád nézzen és
-utánad fusson. A szobaúrra is azért haragszik, mert nem kurizál neki.
-
-Dermákné hiába püfölte a kisleányt, Éva hiába fogta száját,
-önkívületében karmolt és harapott, végre is ott kellett hagyni a földön,
-úgy tenni, mintha nem törődnének vele. Vagy egy félóráig maradt így,
-közben-közben egy-egy szidalmat szalasztván ki a száján, végre
-megzsibbadtak az idegei, elcsöndesedett s szó nélkül fölkereste az
-ágyát.
-
-Különös a szegénység, az asztalhoz nem ült volna mellé, de azért lázongó
-gyűlölettel, bosszúvágytól eltelve, minden ellenkezés nélkül egy takaró
-alatt aludt vele.
-
-
-3.
-
-Ennekutána Sárika roppantul tisztességesen viselte magát. Feltünően
-pontosan járt haza, csöndesen, illedelmesen ült az asztalhoz. Ha
-Dermákné valamit parancsolt, ellenkezés nélkül nyomban megcselekedte. De
-komoly volt, a neveletlenségével együtt jó kedvét is elvesztette. Éva
-próbált közelebb férkőzni a lelkületéhez, nyájasan szólogatta, de
-ilyenkor a kis leány szeméből gyilkos gyűlölség lángja csapott felé s
-megvetően hátat fordított neki.
-
-Dermákné is, az Éva hatása alatt, jól bánt vele. Sárika azonban nem
-tudott felmelegedni. Élettelen egykedvűsége csak délben, ebéd vége felé
-engedett föl. Ekkor nyugtalanul izgett-mozgott és az ajtó felé nézett s
-mihelyt az utolsó falatot legyűrte, mohón kapott a kalapja után és
-eliramodott.
-
-Egy hét telt el így, ekkor Sárika ismét gorombáskodni kezdett. Világosan
-látszott rajta, hogy célzatosan teszi, hogy össze akar veszni. El is
-érte célját. Dermáknénak nem sok kellett, hogy kijőjjön a sodrából. Este
-volt és Sárika a gangra ülve, tüntetve nyujtogatta előre a lábát,
-jobbra-balra libbentve a szoknyáját, hogy az édes anyja figyelmét
-ráirányítsa az új cipőjére.
-
-– Honnan vetted hozzá a pénzt? – kérdi Dermákné gyanutlanul.
-
-– Nem onnan, ahol Éva – felelt csipősen a kis leány – minek kérded?
-Miattatok akár mezítláb is járhatnék.
-
-– Már megint nyelveskedel?
-
-– Igen, igen – folytatja Sárika epésen – ha az ember szóra nyitja a
-száját, akkor már nyelveskedik. Hiába, nem lehet mindenki olyan művelt,
-mint Éva, aki idehozza a szeretőit.
-
-– Elhallgatsz mindjárt?
-
-– Nem és nem, – pattog a kisleány, – eleget szenvedtem már azért, hogy
-becsületes vagyok, tovább nem szekiroztatom magamat.
-
-Dermákné baljóslatuan villogtatja a szemét.
-
-– Megállj csak, ha Éva hazajön és meghallja, miket mondtál.
-
-– Nos? És akkor? Azt hiszed, félek Évától? Kicsoda ő? Azért, hogy valaki
-egy gazdag embernek a szeretője és pénzt hoz haza…
-
-Többet nem mondhatott, az édes anyja megfogta, bevonta a szobába és
-istenesen elverte. Sárika sírás és panasz nélkül tűrte. Összeszorította
-ajkait, úgy tartotta hátát. Mikor aztán Dermákné belefáradt, hirtelen
-fogta a kalapját, napernyőjét és kisurrant az ajtón.
-
-– Hová mész? – kiáltott rá Dermákné.
-
-– Ahol nem ütnek, – felel vissza Sárika – ebbe a házba nem teszem többé
-a lábamat.
-
-Ezzel végigfutott a gangon, a lépcsőnél beleütközött Janiba.
-
-– Hová? – kérdi az is.
-
-– Semmi közöd – felel a kisleány és rohan tovább.
-
-Jani fejét csóválja, úgy megy tovább; nem tulajdonított nagy fontosságot
-a dolognak. Az édes anyja sem, mert egy szóval sem említette Sárika
-szökését.
-
-Csak amikor Éva hazajött és nyomban huga után kérdezősködött, állott elő
-Dermákné a történtekkel. Éva magánkívül lett a felindulástól. Az órát
-nézte: kilenc elmult.
-
-– Hallatlan, hallatlan – kiáltott föl – és anyám oly nyugodtan veszi,
-hogy ez a leány késő este távol van hazulról? Mit csinál majd, ha egész
-éjszakára is kimarad?
-
-– Ugyan, – véli Dermákné, inkább hogy a felelősségén könnyítsen, –
-érdemes is ebből nagy dolgot csinálni. Ha hazajön, összetöröm a
-csontjait, majd kiverem belőle a rakoncátlanságot vagy pedig pusztuljon
-a háztól.
-
-– Jani, fogd a kalapodat, – szólt Éva, – velem jössz. Föl kell keresni
-Sárit és haza hozni, bármi áron.
-
-Jani, aki szintén már nagy izgalomban volt, rögtön mellette termett, míg
-Éva nagy sebbel-lobbal szintén fölkészült az útra.
-
-– Hol keresnéd? – kérdi Dermákné most már szintén nyugtalankodva, –
-honnan tudnád, merre ment?
-
-Éva nem válaszolt, csak intett a fiúnak:
-
-– Menjünk.
-
-Lent a kapuban aztán ő is megállt és fölvetette a nagy kérdést: hol is
-keressen ebben az óriási városban egy ismeretlen kis leányt?
-
-Amíg valami tervben megállapodott, csak járt az utcán. Kiment az
-Andrássy-útra és élesen kémlelt jobbra-balra, különösen a padokon ülőket
-nézegette.
-
-Gyönyörű, holdvilágos, fülledt nyári est. Az utca teli emberekkel.
-Kocsik robognak a liget felé, a liget felől. A gyalogjárókon, sűrű
-csoportokban emberek, vegyest a kiöltözöttek és a szegények. Egyik-másik
-szegény ember karján gyerek alszik, úgy viszik haza a tiszta levegőből a
-pállott, rosszillatú szobába. A kapuk alatt cselédek bújnak össze, a
-padokon öreg asszonyok és fiatal leányok, ingujjas munkásemberek.
-Közben-közben egy-egy külön húzódó sötétes férfialak, arcba tolt
-kalappal, szürkén magába roskadva. Meglátszik, hogy itt, a padon fogja
-az éjszakát tölteni. Vidám nőbeszéd, könnyelmű kacagás, egyes
-utcagyerkőcöknek durva rikkanása is hangzik. Egészben véve, mintha
-jókedv, gondtalanság és jómód volna az utcán, mégis az ember az ilyen
-nyári estén szegénynek és lomposnak látja a külső Andrássy-utat.
-Fülledtség a levegőben és por, sok por, mely vöröses felhőként úszkál a
-fukar gázlángok körül, hogy mennél közelebb vannak a földhöz, annál
-sűrűbbé és feketébbé nehezedjék.
-
-Akik kifelé törekednek, a városliget felé, kiváncsi gyanuval nézik az
-elegáns Évát, amint a félszeg, kopott Jani mellett előre siet. Minden
-emberre ügyel, minden kapuba belekémlel, minden padot végigvizsgál. Az
-Oktogon-téren arra gondol, hátha a városligetbe kellene mennie. De
-mégsem, oda csak nem ment egyedül!
-
-Egyedül? Egyszerre tudta, hova kell mennie, hogy megbizonyosodjék.
-Bérkocsiba ült, lóhalálában a Károlyi-utcába hajtatott. Ott fogadott
-Haas úr lakást.
-
-Egy földszintes régi ház előtt megállt, a házmesternénél tudakolta Haas
-urat. Az új szobaúr? Igen. Vandáéknál lakik, a kapu alatt jobbra. Csak
-tessék bekopogtatni, mert egészen különálló szoba. Ha kinyitják, otthon
-van, ha nem, akkor nincs otthon.
-
-És nagyon gyanusan nézett végig Éván.
-
-Bekopogtatott a kapu alatt jobbra, az ajtó nyílt és Vandáné állott
-előtte. Egy kis konyhalámpás fényénél éppen megvetette a Haas úr ágyát.
-Éva látta, hogy jó helyen jár, megösmerte a technikus óriási
-rajztábláját.
-
-– Haas úr? – mondja Vandáné, egy összetöpörödött teremtés, gondterhesen
-felhúzott szemöldökkel, – nincs kérem alássan itthon.
-
-– Mikor szokott haza jönni?
-
-– Ó, ilyenkor már itt szokott lenni, nagyon szolid fiatalember, mindig
-idehaza van.
-
-– Nem jár ide hozzá senki?
-
-Vandáné határozatlanul pislogott. Éva látta rajta a tanakodást:
-feleljen-e, vagy se, meg az aggodalmat, hátha rosszul teszi, ha hallgat,
-vagy beszél?
-
-– Az unokahuga vagyok, – mondja Éva, – nénje annak a kis leánynak, aki
-Haas úrhoz jönni szokott.
-
-Vandáné arca erre bizalmasan kiderült.
-
-– A Sárika kisasszonynak? – szólt most már egészen nyájasan, – örülök a
-szerencsének, ó, nagyon jól ismerem én a Sárika kisasszonyt.
-
-Éva magába fojtotta háborgását. A föltevés nagyon valószínűnek tetszett
-neki, mégis a lelkét hasogatta, mikor beigazolva találta.
-
-– Itt volt ma? – kérdi összeszorított foggal.
-
-– Hogyne, hogyne, igaz is, – kiált a derék asszonyság, – talán színházba
-mentek, délután, mikor vajat és hónapos retket hoztam Haas úrnak,
-hallottam, amint a budai színkörről beszéltek. A kisasszony talán a
-Sárika kisasszony miatt nyugtalankodik? Igen, csak tessék nyugodt lenni,
-színházba mentek.
-
-– Köszönöm, – mondja Éva és távozik. Éppenséggel nem volt megnyugodva.
-
-A kapuban körülnézett Jani után. Nem látta. A fiú kint az utcán állt és
-egész testében reszketett.
-
-– Mi lelt?
-
-A fiú mozgatta ajkait, de nem tudott szólni.
-
-– Mi bajod? – kiált Éva és megrázza.
-
-A melle hevesen zihál, a szeme kidülled, keze ökölbe szorul.
-
-– Sári, – nyögi végre – ide jár… ő… istenem… rossz leány, a testvérem
-rossz leány…
-
-Éva csak most látta, hogy ezt az ártatlan fiút kár volt magával hozni.
-
-– Csacsi vagy, – mondja, hogy a fiút megnyugtassa, – úgy, ahogy otthon
-benézett hozzá. Nincs abban semmi rossz.
-
-– De igen, de igen, – dadogja Jani, aztán hirtelen elhallgat. Az arca
-biborpiros lett és gyorsan elhúzódott a kaputól, ahol a gázláng teljesen
-arcába világított.
-
-– Sárika ostoba, de nem rossz, – nyugtatgatja Éva, – azért kell minden
-áron megtalálnunk, hogy valami ostobaságot ne kövessen el.
-
-Hogy színházban nincsenek, azt tudta. Sárika nyolc órakor még otthon
-volt. Talán Haassa sincsen, mert Vandáné nem tud róla semmit, hogy ma
-este fölkereste volna. Haas felől tehát nyugodt lehetett. Most követi a
-másik föltevést.
-
-– A Podmanicky-utcába, a nyugoti pályaudvar kávéházhoz, – parancsolja a
-kocsisnak, aki a lovak közé vág.
-
-A sarkon, a Fiume kávéházból kiárad a sárga világosság. Az összes ajtai,
-ablakai nyitva vannak, a közökben az asztalok tele emberekkel, többnyire
-katonatisztekkel, hölgyek társaságában. Éva mélyen kihajol, hogy
-végignézzen rajtok, de a kocsi már elfordult és a kávéházi világosság
-után a muzeum-körút vak sötétnek látszik. A kerepesi-útnál ismét
-fölvillan a nagyobb világosság, idefehérlik a Pannonia szálló villamos
-ívlámpája. A Kossuth-utca merő feketeség, a boltok mind csukva vannak, a
-korzóról hazatérő úri társaság lassan, lomhán ballag rajta végig.
-
-Röpül a kocsi végig a Károly-körúton, a váci-körúton. Kevés ember jár
-rajta, közöttük magános, kifestett leányok. Éva mindegyiket szemügyre
-veszi és lopva Jani is ugyanazt teszi. Különös bénító varázs tartja
-fogva a fiút, először életében röpül így kocsin végig az éjszakai
-Budapesten, melyet most lát először és nem ismer benne a városra,
-melyben otthon van. A szerecsen-utca sarkán az éjjeli kávéház ajtaja
-nyílik és kiharsog belőle egy elkínzott zongora, meg egy rikácsoló női
-hang, amelyet mintha elvágtak volna, úgy elhallgat, amint az ajtó ismét
-betevődik. Egyfogatú kocsik jönnek szembe, agyonterhelve málhákkal.
-Vonat érkezett a nyugoti pályaudvaron. A villamos kocsik majd mind
-üresek és csilingelésük ijesztően sikít végig a néptelen széles úton. A
-bazilika óriási ércharangja most üti éppen a tíz órát.
-
-Különös város ez így éjszaka. Itt alszik, ott dorbézol. A csukott kapuk
-komoran, visszautasítóan, puritán ridegséggel merednek az emberre, a
-csukott boltajtók fáradt, ólmos álomról beszélnek küzdelmes napi munka
-után, a szűk, keskeny utcák napszámról és szegénységről regélnek, de
-időközönként felvillan a pazar világosság, cigánymuzsika hangzik,
-könnyelmű leányok és csapatosan járó fiatal emberek durva, mulató
-zsivaja veri föl a csöndet. Sok, sok csukott kapu, sok, sok kivilágított
-mulatóhely, fényes tükörablakok mögött folyó tivornya, incselkedő,
-csábítgató, durva és éhes leányok az utcasarkokon. Az út közepén pedig
-magában borongva a sarki rendőr, aki bámul a repülő kocsi után.
-
-Hirtelen befordultak a Podmanicky-utcába. Tiszta, új paloták sora között
-az utca egészen csöndes és homályos. Tiszta utca, szolid utca. A körútig
-nincs benne tivornya-hely. Ilyen utcarész sincs sok Budapesten.
-
-A nyugoti pályaudvar ívlámpái belefehérlenek az éjszakába, aztán megint
-sötétségbe merülnek. Egyfelől palánk, másfelől palotasor. Fekete úttest,
-sötét alakok. Hiába ágaskodnak a házsorok büszkén a magasba, ez az utca
-már a szegénységé. A kocsi egy nagyot zökken és hirtelen megáll. Célhoz
-értek.
-
-Harmadrendű, szűk és piszkos kávéház. A nyitott ajtókon, ablakokon
-fülsiketítően harsog ki a zene. A darabos, vagdosó tempó és brutális
-árnyalatlanság után menten tudni, hogy itt minden este nemzeti
-hölgyzenekar működik. Egy vasuti munkás meg egy ingujjas ember löki a
-golyókat a lyukas billiárdon. Mélyen a sarokban, a nagy tükör tövében,
-egy fiatal ember, meg egy csunya fiatal leány búg össze, fagylalt és
-fekete kávé mellett. Más vendég nincs is.
-
-Amint Éva és Jani belép, a gazda elébük bókol, gyér, egészen ősz
-kotlettel és az éjszakázó emberek méla, szelid nézésével. Valahonnan egy
-frakkos pincér is ugrik elő. A zenekar hölgyei, vagy hat vén és csúnya
-leány, süldősen rövid fehér batisztban, a vállukon keresztül széles
-nemzetiszín szalaggal, összenéz és abbahagyja a figurázást, de azért
-bömböl a zongora és krákog a klarinett, amit a férfiak nyakgatnak.
-Csúfos mosoly ferdíti szájukat, ahogy összemérik a Jani kopottságát az
-Éva előkelőségével. Ugyan miféle pár ez?
-
-Éva a kassza felé tart, annak a tövében telepszik meg. Mit parancsol?
-Akármit, adjon fagylaltot. Milyet? Csak hozzon, mindegy, hogy milyen.
-Jani dobogó szívvel, elfogultan néz körül. A kép vonzza is, riasztja is.
-Bellágné jut eszébe, de lopva végignézi a fehérruhás muzsikusokat,
-tetszenek neki.
-
-A kasszában rikítóan rózsaszínű papirselyem blouseban ül egy fehérre
-meszelt festett szemű leány. Határozottan szép. Csak a haja iszonyú
-extravaganciával föl van borzolva, mintha forgószél kapott volna bele és
-hajtotta volna mindenik szálát ég felé. Világos sárgára van festve, de
-lágy és tömött.
-
-Éva, hogy bizalmat gerjesszen, cigarettára gyujt. Bele is kóstol a
-fagylaltba és meglöki Janit, hogy egyék ő is. Néhány perc mulva aztán
-barátságosan biccent a kaszirnő felé.
-
-– Ha nem tévedek, Selma kisasszony?
-
-A leány meglepetve fordul feléje és fejét rázza. Mosolyog is, már benne
-van a vérében, hogy amikor megszólítják, mosolyogjon.
-
-– Nem, kérem, Selma kisasszony már elment, csak holnap lesz inspekciója.
-
-A kétségbeesés fojtogatja torkát. Már most mit csináljon?
-
-– Nem ön az, – ismételte csüggedten, – pedig beszélnem kell vele.
-
-– Bajos lesz, kisasszony, de talán én is szolgálhatok?
-
-– Nem, nem, Selma kisasszony kell nekem. Délután itt volt?
-
-– Hat óráig, de addig én nem voltam itt.
-
-A gazda látván az élénk beszélgetést, előre hajlott fejjel közeledett.
-
-– Weintraub úr, – szól a kaszirnő, – ez a hölgy Selma kisasszonyt
-keresi.
-
-A kiváncsiság ragadós. Lassanként az egész hölgyzenekar tolongott Éva
-körül és eleinte csak nézték és hallgatták, majd belemelegedtek s
-valamennyien résztvettek a tárgyalásban. A kiváncsiság mintha fölhatott
-volna a harmadik emeletre is, mert Weintraubné, a kávés csinos, kövér
-felesége lejött a lakásból, sebtében magára kapott házi ruhában és
-lomhán, szélesen Éva elé állt s a körülállóktól informáltatta magát azok
-felől, amiket eddig elmulasztott.
-
-Weintraub úr suttogó hangon csak a Selma kisasszony lakását tudta
-megmondani. A kerepesi-úton lakik, a Kossuth-kávéház fölött. A
-zeneművésznők azt is tudták, hogy bajosan lesz otthon, mert Selma
-ilyenkor mulat. A Selma kolleganője erre azt is ujságolhatta, hogy ha
-akad kivel, akkor Selma nagyon szereti a chansonette-előadásokat. De hát
-ilyet találni Budapesten vagy harmincat.
-
-Éva egészen tanácstalanul és csüggedten hallgatta ezeket. Többet nem
-tehet. Akkor a kávésné furakodott melléje és a kövér asszonyok széles
-érdeklődésével kezdte kikérdezgetni: oly nagyon fontos-e a dolog, vajjon
-mi járatban van stb. Évát nagy szorultsága közlékenyebbé tette, mint
-különben volt. Elmondta, hogy huga felől vár Selmától felvilágosítást,
-akiről tudja, hogy barátságot tart a kis leánnyal.
-
-– Úgy, – mondta a tiszteletreméltó Weintraubné és helyeslően bólogatott
-hozzá fejével, – mért nem szólt mindjárt? Hiszen a Selma barátnőjét
-valamennyien ismerjük. Ugy-e Sárikának hívják?
-
-Éva meg volt rémülve. Hogy ennyire sülyedt volna már a kis leány, azt
-maga sem gondolta. És most meg kellett tudnia, hogy Sárika egész
-délutánokat tölt a kassza mellett ebben a sötétes csapszékben. Hogy
-ismerik a kávéház összes törzsvendégei, sőt a kávésné már ajánlatot is
-tett neki, szegődjék be kaszirnőnek, mert nagyon vonzza a férfi
-vendégeket. Megesett, hogy Sárika kedveért egy fiatal úr délután is
-pezsgőzött.
-
-Jani mindezeket végighallgatta és reszketett. Éva meg volt kövülve.
-Hiszen ez a gyerek sokkal mélyebbre sülyedt már, mint ő! Most már, azok
-után, amiket hallott, akár a sorsára is bízhatná, rajta ugyan nem
-menthet már meg semmit.
-
-– Azt ajánlanám, – mondta a kávésné, – keresse föl a Selma kisasszony
-lakását, ha nincs is otthon, bizonyára meg fogják mondani, hogy hová
-ment. Mindig meg szokta otthon hagyni, arra az esetre, hogy az udvarlója
-keresi, de az is megesett már, hogy nálunk nagy társaság volt s ilyenkor
-mi küldtünk érte.
-
-Ezt a tanácsot Éva szépen megköszönte és fölemelkedett. Janit csak úgy
-föl kellett ráznia kábultságából. A körülötte állók most többet
-szerettek volna még megtudni, de Éva nem állt többé szóba velök. Az eset
-nagy szenzációt keltett, a muzsikus hölgyek élénken beszéltek róla,
-miközben szappanos vonójukkal nyakgatták a süket húrokat.
-
-Tehát a kerepesi-útra, a Kossuth-kávéház fölött. Míg arra robogtak,
-valami képtelen reménység szállta meg: hátha közben már hazament a kis
-leány? A Bulyovszky-utcába irányította a kocsit, mely átrobogott a néma,
-néptelen szűk utcákon és megállt a házuk előtt.
-
-– Eredj föl, Jani, nincs-e már itthon?
-
-A fiú, aki iszonyúan föl volt indulva, szó nélkül engedelmeskedett és
-néhány perc multán visszajött azzal, hogy nincs itt, ellenben a mama
-izeni, hogy ne költsön annyit kocsira, mert reggelre éppúgy
-megtalálhatja, mint most.
-
-– A kerepesi-útra! – kiáltott Éva a kocsisnak, rá sem hederítve az
-izenetre.
-
-– Éva, – mondta most fojtott, remegő hangon Jani, – jobb lesz föl nem
-találni azt a leányt, mert…
-
-– Mert?
-
-A fiú nem szólt többet. Éva ránézett. A szeme vadul forgott s majd
-kidülledt üregeiből. A keze görcsösen ökölbe szorult. Az Éva nézésétől
-elvesztette eszét és kitört belőle véghetetlen kétségbeesése.
-
-– Megfojtom, – hörögte, – megfojtom, – az én testvérem nem lehet rossz
-leány.
-
-Éva iszonyú felindulással fogta meg a fiú kezét.
-
-– Őrült vagy? Miket beszélsz? A te testvéred? Nem lehet rossz leány? Nem
-értesz hozzá. Te beszélsz így, aki velünk éled a nyomorúságot? Bármit ha
-tett is, nem lehet rossz az, aki szegény. Mire várjon a magunk fajta
-leány? Viszi a jármot és eszi a kenyeret, ha van. Ma és holnap és
-holnapután, boltban és otthon és nincs reménység, hogy valamikor máskép
-legyen, éveken keresztül, amíg megvénül és elpusztul. Ezt a pusztulást
-nevezed te jónak? S ha elveszti türelmét és sajnálja veszendő ifjúságát,
-ezt nevezed te rossznak? A világ a komisz, mely megvásárolja magának a
-szegény leányokat, tőrt vet az ostobáknak és erőszakkal legyűri az
-okosakat. Meg akarod fojtani? Aki így gondolkodik, annak legyen sok
-pénze, különben őrült vagy gazember.
-
-A fiú magába roskadva hallgatta végig ezt a beszédet. Éva alig gondolt a
-hugára, a maga védőbeszédét mondotta el. Lihegve törölte arcát és
-kihajolt mélyen a nyitott kocsiból, hogy majd kibukott belőle. Jani meg,
-arcát elfordítva, borusan mondta:
-
-– Te vagy rá példa, hogy a szegény leány is lehet becsületes.
-
-Éva ijedten meredt a fiú arcára. Az éjszakában is látta annak ijesztő
-sápadtságát. A torkába szaladt már a keserű kacagás és a vad vallomás:
-én, hát én becsületes vagyok? De visszariadt a fiú állapotától, akinek a
-gyámoltalanságában volt valami a beszámíthatatlanság félelmességéből.
-Tompán szólt, hogy a fiúnak mégse legyen igaza:
-
-– Én sem találok embert, aki feleségül venne majd.
-
-A fiú átfogta nénje nyakát s évek óta először történt, hogy a Dermák
-családban két testvér ölelte egymást – és kisírta a lelkét. Éva szeliden
-simogatta fejét és belebámult az éjszakába, mely itt, a keskeny
-mellékutcákban teljes volt. Mikor az Andrássy útját keresztben
-áthasították, egy jókedvű kompánia kurjongatott a kocsi után, melyben az
-ölelkező párt látták.
-
-– Jó mulatságot, éljen a szerelem!
-
-És nyomában durva kacagás.
-
-A Rottenbiller-utcában ismét egy énekes kávéház mellett robogtak el,
-közvetetlen szomszédságában pedig egy kicsi bolt, melyben nyitott
-ajtónál, ablaknál, álmos petroleumlámpa mellett rongyos leányok vasaltak
-ingeket, manzsettákat. Egy pillanat alatt a látvány eltűnt, de Éva
-képzeletében bennmaradt, rikító ellentétül egy mozgalmas báli
-éjszakával, amikor bókolva, udvarolva, kivágott ruhájú szép leányokkal
-keringve izzadják át azokat az ingeket, miket a szegénység az álma
-föláldozásával símára vasal.
-
-A tót templom tornya éppen tizenegyet ütött, mikor a kocsi megállt a
-Kossuth-kávéház előtt. Három rongyos alak lézengett a sarkon, azok
-bambán nézték a szép hölgyet, amint izgatottan leszökik a kocsiról és
-becsönget a kapuba. Jani követni akarta, de Éva rászólt:
-
-– Várj meg itt.
-
-A túlsó oldalról a rendőr is átsompolygott és élesen az Éva arcába
-nézett, majd a kocsiban maradt fiúra. Fölülről, alulról ideszűrődik a
-budapesti éjszakának rejtelmes zsibongása. Ajtók csapódnak, kapuk
-nyikorognak, innen is, onnan is muzsika-foszlányokat hoz a szellő,
-férfiak csoportja botokkal hadonázva, kigombolt mellénnyel és levett
-kalappal, munkás-emberek a cselédszeretőikkel, a sarkon pedig egy
-fejkendős csúfság, akit egy baka tart szorosan átölelve.
-
-– Kovács Selma kisasszonyt keresem, – mondja Éva a házmesternek, aki az
-előkelő hölgy láttára meghökkenve néz végig saját magán. Úgy nyitotta a
-kaput, ahogy az ágyból kikelt. Az itt lakóknál így is járja.
-
-– Második emelet, jobbra a sarokban – morogja álmos hangon.
-
-– Köszönöm – szól Éva és fölbotorkál a szűk és sötét lépcsőn.
-
-Odafönn teljes a sötétség, alig hogy az ajtót meg tudja különböztetni az
-ablaktól. És a sarokban két ajtó van és Éva először csakugyan a
-helytelenbe csöngetett be, amiről az álmából fölriasztott cseléd
-mérgesen és szájaskodva világosította fel.
-
-A Kovács Selma ajtaja előtt is soká kellett várakoznia, míg végül az
-ablakon keresztül egy öreg asszony gyanusan végignézve rajta,
-kikérdezgette.
-
-– A Selma kisasszonyt keresem.
-
-– Nincs itthon – hangzik a rideg válasz.
-
-– Hol találhatom?
-
-– Nem tudom. Mi járatban van a kisasszony?
-
-– Nagyon fontos ügyben keresem, a Selma kisasszony érdekében.
-
-Az öreg asszony hitetlenül rázza fejét.
-
-– Nem tudom – ismétli – tessék holnap jönni.
-
-Évának eszébe jutott valami.
-
-– De kérem, okvetetlenül meg kell találnom, a nyugati pályaudvar
-kávéházban szükség van rá.
-
-– Úgy, – mondja az öreg asszony – a nyugoti pályaudvarnál. Persze,
-persze, csakhogy a Selma kisasszony ma társaságban van és szabadsága
-van. Amúgy sem mehetne oda.
-
-– Tudom, hogy kivel van, – füllent ismét Éva – a Sárika barátnőjével, de
-őt is oda kell vinni, azok az urak is, akikkel mulatnak, szintén oda
-jöhetnek.
-
-Az öreg asszony még mindig habozott, de aztán mégis csak megmondta:
-
-– Alkalmasint lent a kávéházban vannak még, ha már el nem mentek az
-orfeumba.
-
-– Köszönöm – rebegi Éva. A feje majd megrepedt a feltoluló indulattól.
-Tehát minden föltevése beigazolódik, ez a gyerek csakugyan éjszakai
-tivornyára ment a kaszirnővel.
-
-A lépcsőn el is csúszott. Lent az udvar felől nyitott be a kávéházba,
-ahol zajosan mulattak cigányszó mellett. Óriási sűrű füstben Éva alig
-látott valamit, majd kocsis formájú embereknek egész gyülekezését, akik
-sört ittak. A kerepesi-út felőli traktusban pedig diákforma emberek
-ültek ugyancsak sör mellett. Egy széles üvegajtó nyílt, azon keresztül
-egy külön társaságot látott, néhány katonatisztet, egy papot s még
-egynéhányat, leányok társaságában.
-
-Tétovázva tett néhány lépést előre, majd megállt a kassza előtt, melyben
-egy tisztes, ősz szakállú ember ült. Kovács Selma után tudakozódott.
-
-Már nincs itt. Itt volt ugyan, de csak félóráig, egy fiatal leány
-társaságában, nyilván vártak arra az úrra, akivel rögtön távoztak.
-Miféle úr? Egy javakorabeli úrral, igen előkelő lehet, de nem szokott
-idejárni. Hogy hova mentek, azt nem tudja.
-
-Éva ész nélkül rohant a kocsi felé. Jani reszketve kérdezte:
-
-– Itt van?
-
-– Az orfeumba, – kiáltott Éva felelet helyett a kocsisnak, – de oly
-gyorsan, ahogy csak bír.
-
-Most már egészen elvesztette önuralmát, sírva dült hátra a kocsiban.
-Közben egyre nógatta a kocsist: gyorsan, gyorsabban! Érezte, hogy ez az
-utolsó stáció és félt, hogy megtalálja a szerencsétlen gyermeket, akit
-keresett. Az Erzsébet-körúton végigrobogott a kocsi s majd legázolta a
-rendőrt, aki káromkodva kiáltott utána, hogy álljon meg. Az éjszaka
-mintha csupa izgalommá vált volna, sűrűn robogtak a kocsik és a
-gyalogjárókon tömegesen húzódott végig a mulatók serege. Az
-Andrássy-úton majd beleütköztek a mentő-kocsiba, míg a gyár-utca felől a
-tűzoltók riadó trombitaszava harsogott bele az éjszakába. Éva feje
-zúgott, a maga izgalmával egybekapcsolta a város izgalmát, harangok
-félreverése, riadó trombitaszó oly magától értetődő kísérete az ő
-hajszájának.
-
-Az orfeum portása buzgón ott termett kocsija mellett, Éva kiszökött
-belőle.
-
-– Maradj – mondja ismét Janinak, aki látható megkönnyebbüléssel fogadta
-ezt az utasítást.
-
-Éva benyitott a kávéházba, az orfeumból épp most szivárgott le a
-közönség és eloszlott az asztalok mellett. Éva végigsietett a kávéházon
-s benézett minden rekeszbe, ahol a chantant-énekesnők extravagans
-toiletteben óriás kalappal a fejükön barátaik társaságában ittak és
-cigarettáztak. A megfulladásig meleg helyiségben a pinczérek csurgó
-verejtékkel rohantak keresztül-kasul, a virágárus kisasszonyok festett
-orcáin barázdákat mosott az izzadtság, melynek szaga undorítóan
-győzedelmeskedett a dohányfüstön, a pálinka- és sörszagon. Tányérok,
-poharak csörömpölése, hangos beszéd és éles kacagás zsivaja különös,
-ijesztő zajba tolult össze. Éva már rég nem járt ilyen helyeken, majd
-megtántorodott.
-
-Akit keresett, azt nem találta. Háromszor is végigjárta a nagy
-helyiségeket, a pincérek végignéztek rajta, ficsúrok utána is szóltak.
-Semmi. Már ki akart menni, hogy a nézőtérre menjen, mikor összeütközött
-egy hórihorgas alakkal.
-
-– Éva – szól ez meglepetve.
-
-– Mariska! – kiáltott ő és még soha életében nem örült meg úgy
-Webstonnénak, mint most. Webston úr is ott volt s meg egy idegen ur,
-nyilván a Mariska ezidőszerinti udvarlója.
-
-– Mit keresel itt? Egyedül vagy? – kérdi Webstonné – foglald le a
-mamlaszomat.
-
-– Nem érek rá – felel Éva és izgatottan elmondja mi járatban van.
-Webstonné nem tudta felfogni, mint lehet emiatt annyira nyugtalankodni.
-Hát miért ne élje világát a szegény leány?
-
-– Nem ismered azt a Selmát?
-
-– Nem én, én művésznő vagyok, a kaszirnők között nincs barátnőm.
-
-Webston úr mintha a végét járná már. Egészen elbambult, egészen
-összeaszott és a szeme gyulladásos volt a sok éjszakázástól. Az Éva
-szakgatott, izgatott előadása egy kicsit fölrázta.
-
-– Segítenünk kell a kisasszonyon, majd szólok az inspekciós
-rendőrtisztviselőnek.
-
-– Helyes, – mondja Webstonné – eredj vele, mi addig itt megvárunk.
-
-– Nem, nem, – kiáltott rémülten Webston úr – te is velünk jösz. Neked is
-segítened kell!
-
-– Mamlasz, – morogja Webstonné bosszúsan – igaz, engedd meg, hogy
-bemutassam Harkányi urat.
-
-Harkányi úr félretolja cvikkerét és kezet nyujt Évának.
-
-– Csókolom a szívét, látásból már ismerem.
-
-Éva nem hajtott rá. Webston urat nagyon ismerték az orfeumban, az ő
-társaságában Éva akadálytalanul léphetett a nézőtérre, ahol már csak az
-olcsó helyeken tolongott a népség és harsogó kacagással, érdeklődéstől
-vigyorgó arccal hallgatták a befejező egyfelvonásos komédia trágár
-kétértelműségeit. Éva szeme végigszáguldott a páholyok során, egészen
-üresek voltak.
-
-– Itt sincs – gondolta bóduló aggyal.
-
-A rendőrtisztviselő, akivel Webston úr bizalmas barátsággal szorított
-kezet, igen udvariasan hajlott meg Éva előtt. Ez szakgatottan előadta
-hogy a hugát keresi, akit egy feslett leány hálójába kerített. Itt sejti
-őket és kéri, segítsen rajta.
-
-– Ha itt vannak, föl fogjuk találni – szól a tisztviselő és rászól egy
-pincérre, hogy rögtön hívják ide a főpincért.
-
-– A szeparékban van vendég?
-
-A főpincér savanyúan ötöl-hatol, végül bevall kettőt.
-
-– Hány személy?
-
-A főpincér megint köntörfalaz, nem tudja, majd előbb megnézi.
-
-– Itt marad, – rivall rá a tisztviselő – ugy-e, értesítené őket, hogy
-aki közülök nem szereti a rendőrt, kereket oldhasson. Velem fog jönni,
-ha nem tudja, majd megnézem magam.
-
-Ezenközben egy pohos, magyaros képű, mesterember formájú férfi is
-odacsatlakozott már hozzájuk. A rendőrtisztviselő most feléje fordul.
-
-– Botos, a szeparék?
-
-– Háromban vannak, egy negyedik le van foglalva.
-
-– Hallja, gazember? – kiált most a tisztviselő a főpincérre – kettőt le
-is tagadott? No megálljon.
-
-A főpincér jajgat, hogy neki annyi a dolga, nem tudhat mindenről. Botos
-pedig folytatja a referádát.
-
-– Az egyik semmi, Auersfeld Mici és egy szalmaözvegy, közönséges balek.
-A másodikban Kovács Selma a nyugoti pályaudvarról és…
-
-Éva felkiáltott.
-
-– Ez az! Ez az!
-
-– Kikkel van?
-
-– Egy fiatal leánnyal, nem ismerem és Waldapfellel. Szemmel tartottam
-őket. A leány valószínűleg tapasztalatlan, itatják.
-
-– Előre – mondja a tisztviselő, majd Évához fordul udvarias mosollyal:
-
-– Lássa, kisasszony, a rendőrség mindent lát és mindent tud.
-
-Botos végignéz Éván és műértő bólogatással kérdi:
-
-– A kisasszony huga?
-
-Éva némán igent int.
-
-– Értem, értem, – mondja Botos – nyugodt lehet a kisasszony, még jókor
-érkezett. Különben is szemmel tartottam őket. Waldapfel miatt. Hány éves
-a kis leány?
-
-– Tizenöt mult.
-
-– Akkor az öreg Waldapfelt be is csapták, az csak tizennégy éven
-aluliakra vadászik.
-
-Az úgynevezett télikertben kifestett parfümös szép leányok sokasága
-nyüzsgött. Fiatalemberek hancuroztak velök, ki pezsgővel, ki virággal
-kedveskedett, valamennyien pedig önmagukkal. Éva most már se látott, se
-hallott. A külön szobák során végig mentek, hat lépésnyire tőlük éppen
-nyílt egy ajtó és rajta sietve lépett ki egy vöröshajú, szende arcú,
-feketeruhás leány.
-
-– A Kovács Selma – jelenti Botos a rendőrtisztviselőnek, úgylátszik, a
-kicsike már be van káfolva.
-
-Éva előre rohant és bedöntötte az ajtót. Az asztal tele volt rakva
-pezsgőspalackokkal, fagylaltos csészékkel, cukorsüteményekkel. Egészen
-el volt bódulva, hallotta a huga sikítását. Beléptére egy egészen
-fehérhajú szakállas öreg ember riadt föl s rárivalt Évára:
-
-– Mit keres? Mit zavar?
-
-– Sárika! – sikolt föl Éva és odarohan a pamlaghoz. A sarokban ült a kis
-leány, öntudatát vesztve, a karfán áthanyatló fejjel, fakó arccal.
-
-– Sárika! – kiált ismét Éva és a két karjánál fogva megrázza.
-
-Ez lomhán, nehezen emeli föl a szempilláit, csak lassan eszmél magára s
-mikor megismeri nénjét, hangos sikoltással a karjaiba veti magát.
-
-– Segíts, segíts! – kiáltja és szorosan hozzálapul, majd mikor a
-pezsgőspalackokat és a reszkető öreg embert látja, akit a
-rendőrtisztviselő, meg a detektiv fogott közre, hirtelen kijózanodik.
-
-– Éva, édes Éva! – zokog föl – ne mondd meg a mamának, ne mondd meg a
-mamának.
-
-És a két leánynak, aki gyermekkorától fogva soha szeretettel nem nézett
-egymásra, most itt, az erkölcsi pocsolyában találkozott a lelke. Most
-már értik és szerethetik is egymást.
-
-Félig az ölében vitte le hugát, aki ismét elvesztette öntudatát. Részeg
-volt. Ártikulátlan hangokat dadogott, közben kacagott, majd sírásra
-fakadt.
-
-– Amíg fiatal a leány, – dadogta háromszor-négyszer – úgy-e, amíg
-fiatal. Aztán úgyis öreg lesz.
-
-Webstonék velök mentek. A férfi segített Évának tartani a gyermeket,
-ezalatt pedig Webstonné összebúgott Harkányi úrral. Egy pillanatig
-tartott csak, de elvégezték a dolgukat. Mikor Webston lobogó, gyanakodó
-tekintettel hátranézett, már értették egymást s a férj megnyugtatására
-előre mentek.
-
-– Éva kisasszony, – súgja a szerencsétlen ember – azt hiszem, ma látott
-utoljára.
-
-– De Webston úr!
-
-– A férfiak rontják a leányokat, a leányok rontják a férfiakat –
-folytatja ez forró, keserű hangon. – Egymás pusztítására teremtett
-bennünket az Isten. A hugát elpusztította egy férfi, engem egy asszony.
-És minden férfiáldozatra jut egy nőáldozat s a vége az lesz, hogy nem
-marad meg senki, mert a szerelem isten csapása.
-
-– Isten csapása – ismétli Éva és erősen markol a huga vállába, mintha
-össze akarná roppintani.
-
-– Itt kell dőzsölnöm és romlanom – kiált föl kétségbeesetten a
-szerencsétlen – oly szükségem van nyugalomra, annyira utálom ezt az
-életet s nincs otthonom; ide kell jönnöm, mert ez az asszony nem akar
-otthon maradni!
-
-Sürű embertömeg közepette leérnek a kapuba. Mindenki nézte a különös
-triast, aztán a hátuk mögött összenevettek. Egy részeg kisleány!
-
-Jani, mihelyt meglátta őket, leugrott a kocsiról. Arca egészen
-eltorzult, minden ízében reszketett. Mikor Sárikát meglátta, olyan
-mozdulatot tett, mintha el akarna futni. Éva a szemével fogva tartotta,
-mint az állatszelidítő a fenevadját.
-
-– Segíts – szólt rá azon a kemény, határozott hangon, mely le szokta
-nyügözni a fiú egész akaratát.
-
-Az irtózat látható jelei között nyúlt Jani a hugához és segítette
-betenni a kocsiba. A hirtelen zökkenéstől a kisleány egy pillanatra
-magához tért s bambán nézett a fiúra.
-
-– Jani, – mormogta – a Jani is itt van.
-
-Ezzel lecsuklott a feje és aludt.
-
-– Köszönöm Webston úr – szólt Éva és kezet nyujtott az elzüllő szegény
-embernek, – nagy szívességet tett nekem.
-
-– Ugyan, – szól közbe Webstonné könnyelmű hangján – kár volt ezzel a
-komédiával megzavarni szegény kicsike mulatságát. Ugy-e?
-
-Ez a kérdés Harkányi úrnak szólt, aki nevetve helyeselt. Éva beült a
-kocsiba s ismét rászólt Janira:
-
-– Gyere!
-
-A fiú szó nélkül a keskeny hátulsó ülésre ült és a kocsi megindult a
-három testvérrel vissza a Bulyovszky-utcába, abba az otthonba, a hol
-mindannyian idegennek érezték magukat s mely a maga szegénységével és
-szeretetlenségével okozta, hogy így kerültek együvé, bérkocsiba,
-erkölcsileg megtörve, az egyik részegen, a másik keseregve, a harmadik,
-pedig az ő tisztább hitének romjain borongva.
-
-– Hallgass ide – szólt Éva Janihoz, mikor már a lakásukhoz közel jártak.
-– Te Sárikát egy szóval sem fogod bántani, nem is fogod emlékeztetni a
-ma éji dolgokra. Te éretlen iskolásfiú vagy, az ilyen dolgokba abszolute
-nincs semmi beleszólásod, mert még nem értesz hozzájuk.
-
-Éva ismerte az öccsét. Ha iskolásfiú voltát emlegették, menten lelohadt
-minden bátorsága és ereje. Azonkívül meg tudta nélkül is elevenére
-talált a fiúnak. Hogy ő nem ért hozzá? A szíve nagyot dobbant és
-elfordította az arcát, amelyen a vért égni érezte. Igen, nem volna
-szabad tudnia hozzá, de bűnös ő is, nagyon bűnös és nincs joga hozzá,
-hogy másokat elítéljen.
-
-Nem szólt semmit, csak oldalt nézte alvó hugát, akit Éva gondosan
-átölelve tartott, hogy a nyitott hintóból ki ne bukjék. Részeg! Érezte a
-bor szagát is – utálatos. És ez a leány az volt valakinek, amije neki
-Bellágné? Istenem, azt az asszonyt rettegéssel szerette s amióta
-megismerte, utálta és meg is vetette. De csak erkölcsileg. Mihelyst a
-szemébe nézett, mihelyst a kezét érintette, rabja lett és odáig volt a
-bűnös gyönyörűségtől. Hát hogy ítélhet ő mások fölött, mikor maga is…
-Oh, ha Éva ezt tudna! Nem élné túl a leleplezést.
-
-Éjfél elmult már, mikor hazaértek. A kocsis a rendkívüli helyzetet
-kihasználva, keveselte a bért és gorombáskodott. Éva megtoldotta a
-járandóságot és költögette a kisleányt.
-
-– Sári, itthon vagyunk, ébredj!
-
-– Igen, – dünnyögi a kisleány és föltápászkodik. – Selma már elment?
-
-Nagy nehezen talpra állították. A házmester nem igen szokta meg, hogy
-ott éjfél után fölcsöngessék, jó negyedórába tartott tehát, míg a kapu
-kinyílt. Éva és Jani közrefogta Sárit, úgy vitték föl nagy nehezen a
-harmadik emeletre. A lakásukban égett a lámpa, a függönytelen ablakon
-keresztül látták Dermáknét, amint az asztalra borulva alszik. Ajtót
-csukni itt merőben fölösleges, bejuthattak tehát és Éva egész csöndben
-bevitte Sárit a Haas úr volt szobájába, nagy fáradsággal levetkőztette
-és betette az ágyba. Jani ezalatt a konyhában várakozott. Ezt
-elvégezvén, benyitott a nagy szobába, amire Dermákné fölriadt és még
-álomittasan kérdezte:
-
-– Mi az? Mi az?
-
-– Semmi, – szólt rá Éva, – menjünk aludni.
-
-Dermákné támolyogva kelt föl és míg vetkőzött, mondta:
-
-– Úgy-e mondtam, hogy kár a pénzért, holnapra megkerül magától is.
-
-Éva nem találta érdemesnek, hogy édesanyját felvilágosítsa. Belebujt az
-ágyába. Jani, aki utolsónak feküdt le, eloltotta a lámpát. Az ő vackában
-sehogyse akart beállani a nyugalom. Dermákné szabályos, mély lélegzete
-szinte harsogott. Éva, noha nem aludt, meg se mozdult. Csak a Jani
-szalmazsákja recsegett-ropogott, amint a fiú nagy fölindulásában egyik
-oldaláról a másikra fordult.
-
-
-4.
-
-Jani azzal az elhatározással aludt el, hogy elhagyja a házat. Egyebet
-sem tehet. Egy becstelen teremtéssel még sem élhet egy tető alatt. Nem
-merne iskolapajtásainak a szeme elé kerülni azzal a tudattal, hogy az ő
-huga éjszaka az orfeumban részegeskedett. Mikor reggel fölébredt, még
-emlékezett erre az elhatározásra, de sehogysem érezte oly parancsoló
-szükségnek, mint éjszaka. Tompa, kábult volt, a feje is fájt. Sietve
-öltözködött, kávéját hamar magába döntötte és ment az iskolába. Éva már
-előzőleg kelt föl és bement a másik szobába. Ekkor mondta csak meg
-Dermáknénak, hogy Sárika itthon van és azt, hogy nem szabad egy szóval
-sem bántani őt. Dermákné, amíg a kávét főzte, egyre sopánkodott magában,
-hogy annak a leánynak nem lesz jó vége s milyen szégyent és gyalázatot
-hozott a házra. A derék asszonyságot fúrta a kiváncsiság is, de nem mert
-kérdezősködni.
-
-Sárika soká aludt. Éva ott ült az ágya szélén és mereven nézte. Mit
-gondolt, nem tudom, de megállapodásra jutott önmagával és halk sóhajjal,
-csöndesen otthagyta az alvó leányt. Hadd pihenje ki magát egészen.
-
-A nyitott ablakhoz állt, úgy beszélt hátrafelé az édesanyjának, aki a
-söprővel bejárta a szobát.
-
-– Édesanyám, hallgasson most jól arra, amit mondok. Sárika otthagyta az
-üzletet, azért félt itthon. Ennek a gyermeknek rossz hajlamai vannak, de
-nem ő a hibás. Hibás benne a szegénységünk, meg a rosszaságunk. Magunkra
-vessünk, mert én nem voltam neki jó testvére, anyám nem volt neki jó
-anyja. Különösen ez az oka mindennek.
-
-Dermákné mindent el tud tűrni, csak azt nem, hogy ő oka volna valaminek.
-Az Éva szemrehányása felkeverte benne az ő keserűségét is.
-
-– Úgy, – mondja reszkető ajakkal – én vagyok az oka, rossz anya vagyok.
-Amíg te nyomorban voltál, amíg mind a hárman aprók voltatok, ki tartott
-fönn benneteket? A szememet vakra dolgoztam s koplaltam napokon át, hogy
-a ti éhes szájatokat betömjem. Amikor olyan fiatal voltam, mint te, úri
-módhoz szoktam, gondtalan, boldog és szép voltam. A ti fentartástokban
-vénültem meg. Tisztelt és becsült mindenki és most, hogy megőszültem,
-hogy a gyermekeim a fejemre nőttek, a legnagyobb azt mondja nekem, hogy
-én vagyok mindennek az oka.
-
-– Anyámnak is igaza van, – szól Éva borúsan, – annál rosszabb
-valamennyiünkre nézve.
-
-Hirtelen megfordult és égő szemmel nézett az öreg asszonyra, akit ez a
-tekintet megbűvölve lekötött.
-
-– Magunkban vagyunk, anyám, beszélhetünk nyiltan egymással. Sohse
-mondtam, de anyám mégis tudja, honnan való az a pénz, melyet én hozok. A
-becsületünkre egyikünk sem lehet többé kényes, ezt a jogot eljátszottam
-én, mikor azt a pénzt hoztam, anyám pedig, amikor elfogadta. Ne szóljon,
-anyám, ez így van és én nem tartom magát azért rossznak, magamat sem
-tartom annak. A tisztességhez pénz kell, vagy legalább is szegénység. De
-nekünk nincs pénzünk és szegények se tudunk lenni. Mikor én olyan fiatal
-voltam, mint most Sári, lakkos cipőben és selyem harisnyában jártam
-iskolába, jó módú úri leányok voltak a barátnőim s magam is az úri
-életben nevelődtem. Ha az ember egyszer már belenevelődött a magasabb
-igényekbe, bajos egy szép napon azt mondani neki: mától fogva pedig
-szegény leszel. Az én nevelésem után én nem mehettem többé férjhez egy
-durva mesteremberhez, aki nyügös asszonyt csinált volna belőlem. Más,
-tisztességes házasság pedig nem várt többé reám. Az én sorsom tehát meg
-volt pecsételve. De Sárikáról azt gondoltam, hogy ő már a szegénység
-légkörében nevelődött, ő már a vacsorakenyéren nevelkedett föl, a
-fűtetlen szobában s nyáron, mielőtt az üzletbe járt, mezítláb szaladgált
-és nem érezte a szegénység súlyát. Róla azt hittem, hogy igazi szegény
-leány, akiből válhatik tisztességes szegény asszony. Elfelejtettem, hogy
-én mindig a szeme előtt vagyok s nem tudtam, hogy ez a mi nyomorúságos
-életünk, melyben nyoma sincs a szeretetnek, ellenben minden perc
-gyűlölködő elégedetlenség, elkeseríti és menekülésre bírná a legtompább
-lelket is. Lett volna bensőbb a mi életünk, nem lázított volna a
-nélkülözés egymás ellen valamennyiünket, nem lett volna jobb nekünk
-akárhol inkább, mint itthon. Sárika sem szökött volna meg, én se
-tartanék ott, ahol ma vagyok.
-
-Dermákné a seprőre támaszkodva hallgatta leányát. Vén szemeiből megeredt
-a köny, egy árva szóval sem mondott ellent.
-
-– Az ember ne legyen soha szegényebb, amilyen volt, – folytatta Éva
-borúsan – belénk nevelnek igényeket, aztán belelöknek egy légkörbe, ahol
-a lelkünk éhen hal. Az olyan embereknek, akik nem tudnak gondoskodni
-gyermekeikről, jobb volna, ha nem is volna gyerekök.
-
-Erre a beszédre Dermákné hangosan felzokogott és leborult az asztalra:
-
-– Nagy Isten, – kiáltott föl – miért nem vettél magadhoz, mielőtt ezt
-hallanom kellett!
-
-– Ez így van, – szólt Éva fejét rázva – meg kellett ezt egyszer
-mondanom. Nem magam miatt, hanem azért a szegény gyermekért, akinek a
-sorsát szintén a szegénység pecsételte meg. Legyen vége a hamis
-moralizálásnak, valljuk be: nekünk nincs jogunk, hogy több tisztességet
-követeljünk attól a gyerektől, mint amennyit adtunk neki. Azért arra
-kérem anyámat, ne avatkozzék a kettőnk dolgába, ne zaklassa Sárit, ahogy
-engem nem zaklat. Én pedig most fogadom őt igazán testvéremül és együtt
-járjuk az utunkat, mert egy utunk van.
-
-Ezzel Éva ismét bement a kis szobába és az, ágy szélére ülve, türelmesen
-várta Sárika ébredését.
-
-Ágyban fekve, összegubbaszkodva, fejét lágyan a karján pihentetve,
-Sárika alig látszott többnek tizenkét esztendősnél. Éva sóhajtva nézte
-ezt az ártatlanságnak tetsző álmot, amely pedig a tivornya álma volt.
-
-Későn, lomhán ébredt föl. Egyet nyujtózott, egyet nyögött, aztán
-meglátta Évát és mindenre emlékezett. A kis leány hamarosan nem tudta,
-hogyan viselje magát. Ellenség-e Éva, korholás, büntetés vár-e reá?
-Homloka dacosan összehúzódott, de Éva ekkor már megszólalt:
-
-– Jól érzed magad?
-
-Hangja nem volt se gyöngéd, se durva. A Dermák-családban azonban a
-közömbös hang is már bátorítás. Jól érzi magát, csak a feje fáj, nagyon
-fáj.
-
-– Öltözködj és gyere velem, együtt sétálunk, majd a friss levegőn
-elmúlik a fejfájásod is.
-
-Ez már elektrizálta a kis leányt. Hogy Éva vele sétál. Sohsem történt
-még meg.
-
-– A mamától ne félj, – folytatta Éva bátorító beszédét – nem mondtam el
-neki semmit, nem is fogja kutatni, hogy hol voltál.
-
-Sárika hallgatta a nénjét, egypárszor unszolta is magát, hogy mondja
-már: köszönöm, de nem birta ezt a szót kierőszakolni a száján. Fáradtan
-öltözködött s nagyot nézett, mikor Éva a maga még használatlan cipőjét
-adta neki oda, rendbe hozta a haját és megigazította a ruháját. Aztán
-keztyűt is kapott Évától. Teljesen felkészülve lépett ki a kis szobából.
-Dermákné a konyhában állt, gyilkos tekintetet vetett Sárikára, de aztán
-oldalt Évára nézve csak azt motyogta:
-
-– Fölkeltél?
-
-Többet nem beszéltek. Éva is toilettet csinált, aztán a két testvér
-távozott, hátra sem nézve az édes anyjukra, aki mereven állt a konyhában
-és szürke, vénhedt szemével keresett valamit, maga sem tudta, mit.
-
-A hosszú úton a belvárosig egy szót sem szóltak. Sárika olykor lopva
-fölnézett Évára, ez azonban egészen el volt merülve gondolataiban. Majd
-merő szokásból betekintgetett a kirakatokba s oldalt ránézett a
-férfiakra. Mikor Éva a párizsi udvarba befordult, meghökkent.
-
-– Csak jer, – szólt ez kurtán és benyitott a Wočasek boltjába.
-
-Wočasek, mint mindig, most is örült a szerencsének, rendkívül örült a
-szerencsének. Egy fekete ternoruhás asszony, fekete kis kendővel a
-fején, állt mellette, karján kis kosárral. Széles, gömbölyű arcú,
-kékszemű asszonyság volt, amilyen a vidéki nénik szoktak lenni. A
-hölgyek érkeztekor az asszonyság szerényen a háttérbe vonult. Éva
-kutatva nézett rá, aztán a mesterhez fordult:
-
-– Nemde, a felesége?
-
-– Igen is, – felelt Wočasek úr feltünően érdes hangon, aztán menten
-rátért az üzletre, amit máskor nem igen tesz. Éva megérezte, hogy nem
-szívesen engedi a feleségét egy levegőt szívni vele s attól tart, hogy
-ismerkedni akarna vele.
-
-– Most magam hozom a hugomat, – szólt Éva – s amit rendel, tessék az én
-számlámra tenni. Egyelőre csak egy pár nyári cipőre van szüksége.
-
-– Szerencsémnek fogom tartani, nagy szerencsémnek fogom tartani, a Sári
-kisasszonynak különben szívesen dolgoztam volna előbb is, ha meg nem
-méltóztatott volna tiltani.
-
-Sárika nem tudott hova lenni bámulatában s mikor levetette jobb lábáról
-a cipőt, gyanakodva nézett Évára: nem lesz-e ebből is valami baj?
-Mértékvétel után Wočasek úr feltünően buzgón hajlongott és ajánlotta
-magát, nyilván szabadulni akart a feleségének nem való társaságtól.
-
-Az utcán ismét hallgatva mentek tovább, a kalap-utcába, a Bernstockné
-műtermébe. Itt minden a régiben volt, csak a Bernstock úr tolószéke
-hiányzott. A szerencsétlenen teljes mértékben kitört a paralizis,
-intézetbe kellett adni. Az asszony csontig soványodott és sötét, nagy
-szeme beteg tűzben lobogva kidülledt üregeiből. A hajszolt nappali munka
-után minden este átment Budára és ott maradt egész éjszakán át a férje
-betegágyánál.
-
-Bemutatta a hugát, ezentúl az ő ruháját is itt akarja csináltatni.
-Egyszerű, kis leánynak valót, de finom legyen és izléses, akár csak
-magának Évának készülne. Bernstockné kipakolta szövetkészletét és Éva
-biztatta hugát, hogy csak válogasson. Ez félszegen, elfogultan motyogta:
-
-– Válogass te.
-
-De azért mégis a keze mohón nyult ahhoz a kelméhez, mely neki
-megtetszett, Rossz ízlése volt szegénynek, piros kockás crepet
-választott, amit akkor csak szinházi blouseoknak használtak. Meglátszott
-rajta, hogy Kovács Selma iskolájába járt.
-
-Dél elmult már, mikor Bernstocknénál elkészültek.
-
-– Kalapot majd délután veszünk – szólt Éva, – aztán megint szótlanul
-mentek hazafelé. A Gizella-téren felültek a földalatti vasutra, azon
-robogtak hazafelé.
-
-Rekkenő hőség van. A nagy bérház udvari ablakain le vannak eresztve a
-redők. Mégis, amint a két testvér végigmegy a gangon, itt is – ott is
-libben a vászonfüggöny és elsenyvedt arcok kiváncsi mosolygással,
-csodáló tekintettel nézik őket. Az éjszakai eseményeknek nyoma maradt a
-ház közvéleményében, a házmestertől megtudták, hogy kétlovas hintó hozta
-őket haza. Az erkölcstelenségüket leszólták, a pénzüket tisztelték.
-Amióta Éva ismét pénzt hoz haza, azóta Dermákné a legtiszteltebb
-asszonyság a házban.
-
-Valami csodálatos benső szükségnél fogva a két leány halk, gyáva hangon
-jó napot is kivánt édes anyjuknak. És szóltak hozzá: Jani még nincs itt?
-De igen, Jani már itt volt és el is ment már. Valami baja lehet a
-fiúnak, vagy igen sürgős dolga. Hamar bekapta az ebédjét és elrohant.
-Éva tudta, mi a dolga. Menekült a hugával való találkozástól.
-
-Sárika csöndes és illedelmes volt. Az órára nézett és aggódva fordult
-Évához:
-
-– Már az üzletben kellene lennem.
-
-Éva bevárta, míg anyjok a konyhába megy, csak aztán mondta:
-
-– Nem mész többé az üzletbe.
-
-A kis leány boldog összerezzenéssel fogadta ezt a kijelentést és
-lesütötte szemét.
-
-– Ezentúl, – folytatta Éva – majd gondoskodom, hogy mihez fogjunk, mert
-valamihez fogni kell. Berendezünk magunknak egy üzletet, együtt fogunk
-dolgozni és a magunk urai leszünk. Amire más képes, azt mi is tudunk.
-Hogy milyen üzletet, azt még nem tudom.
-
-Hosszas hallgatás után a kis leány szólalt meg:
-
-– Talán bodegát.
-
-Éva úgy tett, mintha nem hallaná. Aztán ismét szólt Sárika:
-
-– Vagy kávéházat, muzsikával.
-
-Éva ismét nem reflektált rá, csak azt mondta:
-
-– Olyan üzletet, amelyben nincs dolgunk férfiakkal. Dolgozni és keresni
-fogunk, hogy elfelejtsük, ami történt, aztán férjhez foglak adni és
-neked ajándékozom az egész üzletet.
-
-Sárika szeméből egy pillanatra kicsapott a régi csúfondáros láng, amikor
-kérdezte:
-
-– Hát te nem akarsz férjhez menni?
-
-– Nem, – felelt Éva keményen – én már öreg vagyok.
-
-– Én sem akarok férjhez menni, – mondja Sári – nem akarok négy rongyos
-fal közé temetkezni, hogy ott vénüljek és olyan legyek, mint az anyánk.
-
-– Férjhez fogsz menni, – ismételte Éva most keményen – nem szabad
-egészen megromlanod, mert együgyü vagy és könnyelmű vagy, megcsalnak és
-kipusztítanak. Engedelmeskedni fogsz és úgy lesz minden, ahogy én
-akarom.
-
-Sárika nem szólt semmit, csak összeszorította az ajkát. A nagy hőségben
-a két leány majdnem egészen levetkőzött, Éva a divánra feküdt, Sárika a
-kis szobába ment. Dermákné meg, elvégezvén a konyhában a dolgokat,
-odaült az ablak mellé és hímezett. Neki nem volt melege.
-
-Hat óra felé Éva öltözködni kezdett. Sárika is kijött a kis szobából,
-szintén öltözködött.
-
-– Te itt maradsz, – szólt rá Éva.
-
-– Dolgom van, – felelt elfordított fejjel Sárika.
-
-– Micsoda dolgod?
-
-A kis leány egy darabig kifogást keresett s mivel nem jutott eszébe
-semmi, azt mondta:
-
-– Nem mondom meg.
-
-Éva azt gondolta, hogy nem jó most Sárikát magára ingerelni. Nem szólt
-többet és elment. Néhány perccel később Sárika is kilopódzott: a nyugoti
-pályaudvar kávéházba ment.
-
-Mikor este Jani hazaérkezett, nyolc óra volt már, a két leány az
-asztalnál ült. Rájok sem nézett, csak nyult a Kantja után és
-beletemetkezett. Dermákné a gangon ült és a szomszédokkal beszélgetett.
-
-Négy nap telt el így, Sárika igen jól viselte magát. Azóta, hogy még
-egyszer ott volt Selma barátnőjénél, mindenben engedelmeskedett Évának,
-semmiről külön véleménye nem volt. Együtt jártak mindenfelé, Éva meg
-akarta vele kedveltetni a vele való életet. Ki is néztek már egy
-alkalmas helyiséget egy kalapüzlet berendezésére, közben pedig
-elkészültek a ruhák, a cipője is megjött és Éva szép, hímezett
-fehérneműt is vásárolt neki. Egy este pedig cirkuszba is mentek együtt,
-ahol Sárika igen jól mulatott.
-
-A rákövetkező szombaton pedig, amikor senki sem volt otthon, Dermákék
-lakására beállított egy hordár s elvitte onnan a Sárika összes ruháit. Ő
-maga, új ruhájában, leányos, szalagos kalappal, könnyű napernyővel a
-kezében, üdén és szépen, a szomszédoknak mosolyogva, köszönve lesétált a
-lépcsőn s a legközelebbi állomáson kocsira szállt. Mikor Éva este
-hazajött, csak néhány sor írást talált:
-
-«Engem ugyan nem fogsz lóvá tenni és ezuttal nem találsz rám. Megfizet
-majd érte az isten, amit ellenem elkövettél».
-
-
-
-
-HATODIK FEJEZET.  KÖMLEYNÉ.
-
-
-1.
-
-Természetes, hogy az a nagy morális felbuzdulás, amely Deméndy Miklóson
-az Évával való első pásztoróra után erőt vett, huszonnégy óra alatt
-szétfoszlott. A lehangolás multával, a vágyak ébredésével az államtitkár
-úr csak úgy sóvárgott ismét a tilos kaland után, mint azelőtt s egész
-védekezése, amelyre magával szemben fanyalodott, az a keserű kifakadás
-volt:
-
-– Miért nem igazi asszony a feleségem, aki le le tudna kötni, mint az a
-másik!
-
-Találkozásaiknál, melyek kezdetben elég sűrűek voltak, a szívnek alig
-jutott szerep. Alig volt egymásnak valami mondani valójuk s bizony a
-mámor oszlásával Deméndy kellemetlennek, néha undorítónak érezte
-helyzetét s mind újabban, természetesen ismét hiába, erősítgette: ez
-volt az utolsó találkozás.
-
-Éva is megváltozott érzületében. Őt még a mámor sem hevítette, a szíve
-pedig egészen néma volt. Amióta tudva ennek a szerelemnek a jövedelméből
-élt, amióta más mondhatta igazában a magáénak ezt az embert, egész
-lelkülete mélységes fásultságba esett, amelyből csak olyankor ébredt
-föl, mikor Deméndyvel együtt az utcán jelenhetett meg. A Courrierné
-vendégszeretetét már régebben nem vették igénybe. Deméndy egy elég
-kényelemmel berendezett lakást bérelt a Ferencvárosban. Ott szoktak
-találkozni, aki előbb jött, bevárta a másikat, olykor pedig együtt
-távoztak. Itt a messze külvárosban, a düledező szűk mellékutcákban, ahol
-kartonruhás asszonyok és mezitlábas gyerekek jártak és az emberek
-pipáltak, az államtitkár úrnak nem kellett tartani attól, hogy
-ismerőssel találkozik.
-
-Éva azonban itt is érezte, hogy fölegyenesedik benne a lélek, mert ennek
-az embernek az oldalán haladhat, különben egészen a cselédjének érezte
-volna magát. De mégis élt még benne némi rejtett önérzet, amit akkor
-tudott meg, mikor ez is kihalt belőle. Sárika romlása és azután szökése,
-amely után sehogy sem tudott többé a nyomára akadni, kesergő fájdalommal
-töltötte el. Ezt érezte élete legnagyobb csapásának s mi sem
-természetesebb, hogy mikor Deméndyvel találkozott, a szíve túláradt s
-elpanaszolta nekik nagy baját.
-
-Deméndy végighallgatta.
-
-– Hm, Sárika? – mondotta, mint aki valami igen érdekes, de neki közömbös
-dolgot hallott meg, – igazán nem hittem volna. Hiszen még egészen
-gyerek, ugy-e, még egészen gyerek? No de végre is nem nagy baj, szép kis
-leány, talán még szerencséjébe is rohant.
-
-Ettől a beszédtől Éva úgy érezte, mintha szíven ütötték volna. Nem nagy
-baj, természetes, hogy nem nagy baj, az _ő_ hugánál! Most érezte csak át
-egész teljességében, mi a különbség a tisztességes és a megfizetett
-leány között. Becsület? Ilyesmit nem is keresnek rajta. Hát hogy
-bánthatná az ő becsületét, ha a hugából becstelen leány lett?
-Természetes, arra való!
-
-Nem szólt semmit, de ami titkos vonzalom még benne élt, ez az utolsó
-maradéka a női önérzetnek is elmállott benne. Most már nem Deméndyt
-látta az államtitkárban, az első szerelmét, az egyetlen embert, akinek
-odaadta magát, hanem a férfit, aki most kitartja. Annyira igaza volt
-ebben, hogy Deméndy nem is vett rajta észre semmi változást – mit
-törődött ő a szeretője lelkével?
-
-Szinte hivatalosan beszéltek a legközelebbi találkozásról. Kellemetlen
-változás állt be a programmban. Deméndy azt hitte, hogy az anyósa minél
-előbb fürdőre megy és magával viszi feleségét is, akinek szüksége van a
-maga erősítésére. De megfoghatatlan módon Kömleyné egyre késlelteti az
-utazást. Mintha szándékosan tenné, mert valahányszor erről van szó,
-mindig gonoszul magába mosolyog, aztán jelentősen rá néz. Majd az ura
-miatt nem akar még menni, akinek valami nagy emisszióval van dolga,
-amely ha jól sikerül, megszerzi neki a titkos tanácsosságot, vagy
-legalább is egy előkelő rendjelet, majd magáról mondja, hogy
-gyöngélkedik, végül pedig azt sütötte ki, hogy sokkal kellemesebb
-augusztusban fürdőzni, amikor az ura is szabad, Deméndy is szabadságra
-mehet. Ez ellen természetesen nem szólhatott semmit, mert felesége amúgy
-is retteg az elválástól és kapva kap ezen a terven, mely lehetővé teszi,
-hogy mindvégig együtt maradjanak. Mit tegyen? A legbosszantóbb az, hogy
-neki is kapnia kell rajta, mert csak nem mutathatja feleségének, hogy
-szeretne távol lenni tőle!
-
-A feleség! Hányszor kellett Évának hallani a feleségről. A feleségről,
-aki szegényke olyan gyönge és gyerekes, a feleségről, aki minden
-tervükben tényező, a feleség, akit örökösen kímélni kell, a feleségről,
-akit még neki is kötelessége volna sajnálni. Összeszorított ajakkal
-bólogatott igent és várta a száz szónak egyetlen végét, a megállapodást,
-mikor találkoznak, jobban mondva a parancsot: mikor jelentkezzék.
-
-Havonként körülbelül kétszáz forintot kapott Deméndytől, ebből azonban
-alig maradt ötven forintja a maga számára, a többi ruházkodásra ment rá.
-De ez a kevés pénz is nagy mértékben fellendítette otthon a jólétet,
-noha Évának mindig voltak pénzgondjai. Itt is, ott is felhalmozódtak
-apróbb tartozások, amelyek az örökös függést jelentették. Ez is
-magyarázza, hogy a hajdan annyira büszke és önérzetes Éva minden önérzet
-és büszkeség nélkül engedte magát át Deméndynek s igen természetesnek
-találta azt is, hogy, amikor civilizáltabb utcához értek, akkor Deméndy
-lopva búcsúzott tőle, hogy ne lássák vele együtt. Ezt is a felesége
-miatt kellett tennie.
-
-Deméndy családi életében külsőleg nem változott semmi. Mégis
-napról-napra valami különös átváltozást kellett észlelnie felesége
-változatlan naiv szerelmének a megnyilatkozásában. A fészekben a régi,
-kedves kettős, feleségének boldogító, neki idegesen fájó idill egyre
-ismétlődött, de mindjobban áthatotta valami különös, nyugtalanító
-skepsis, félig előérzet, félig gyanú, sőt vád is a kicsi asszony
-részéről. Olga az ő nagy érzelmét és teljes naivságát már kezdetben is
-általánosságokban tévelygő, szertelen eszmékhez fűzte. Most ezekbe az
-eszmékbe az erkölcstelenség sejtése vegyült s okoskodásaiban,
-kérdéseiben egyre ez ellen védekezett.
-
-– Igaz-e, hogy a legtöbb férfi megcsalja feleségét?
-
-Deméndy a maga érdekében védelmezte a legtöbb férfit:
-
-– Dehogy igaz!
-
-– Mert úgy-e bár, ez szörnyű dolog, a legnagyobb bűn a világon, nagyobb
-bűn, mint a lopás, vagy gyilkosság?
-
-A legcsekélyebb enyhítő kísérletre a kicsi asszony vagy mélységesen
-elszomorodott, vagy szenvedélyes ellenvetésekben tört ki. Igenis, a
-legszörnyűbb bűn ez, mert a szegény asszonynak a lelkét lopja meg és a
-tisztaságát fertőzi meg. Nem az a szörnyűség, hogy mást szeret, hanem
-hogy a feleségét azután akár csak a kezével is érinti. Ha az asszony
-utóbb megtudja a valót és úgy-e bár, nincs eset rá, hogy meg ne tudja?
-akkor lehetetlen neki tovább élni, a szíve rögtön megszakad, – vagy
-meghal az undortól, vagy megöli magát.
-
-Az ilyen fejtegetés után Olga összeborzong, odatapad az ura melléhez és
-boldog mosollyal mondja:
-
-– Én rögtön meghalnék.
-
-Képzelhető, hogyan érzi magát ilyenkor Deméndy. Úriember, aki
-természeténél fogva irtózik a hazugságtól és folyton hazudnia kell a
-feleségének. Önálló gondolkodó, akinek megvan a maga határozott világos
-életfelfogása és azt egyre meg kell tagadnia és bele kell mennie egy
-lehetetlenül ideális, puritán erkölcsi felfogásba, melynek minden egyes
-tétele halálos ítélet az ő jelleme fölött. Iszonyú szenvedés járja át
-ilyenkor idegeit, különösen mikor az általánosságból kihámozódik a
-speciális eset.
-
-– Mondd csak, édes uram, hát te meg tudnád csalni az édes feleségedet?
-
-– Hogy kérdezhetsz ilyet?
-
-– De mégis, mondd csak. Hát tegyük fel, hogy eljön hozzád a világ
-legszebb asszonya, aki olyan szép, hogy magam is azt mondanám:
-lehetetlen ebbe bele nem szeretni, mit csinálnál akkor?
-
-– De kérlek, édes, olyan asszony nincs.
-
-– Tegyük fel, hogy van.
-
-– De ne tegyük fel, mert nincs.
-
-Itt már az asszonyka arca elborul és sápadtan huzódik el urától.
-
-– Hát csak azért nem csalsz meg, mert nincs olyan, de ha volna…
-
-Látja, hogy nem mondott eleget, tehát idegesen a szavába vág.
-
-– Nos, ha már mindenképen ragaszkodol a nevetséges feltevéshez, hát
-legyen: nézz a szemembe édes és halljad: ha volna is és eljönne is
-hozzám, azt mondanám neki, menjen máshová, ahol nem szeretik annyira a
-feleséget, mint itt.
-
-Ez már hat. Ez világosan és egészen volt mondva, de szörnyű kínba került
-a kimondása. És csak azt éri el vele, hogy az asszonyka fantáziája friss
-erővel nekigyürkőzik a feltevésekhez és átcsap már a
-megfoghatatlanságba.
-
-– Ha az erdőben elfognának a rablók és azt mondanák, hogy csak akkor
-eresztenek szabadon, ha megcsalod feleségedet, mit csinálnál?
-
-– Nem csalnám meg.
-
-– De akkor nem eresztenek szabadon.
-
-– Tehát fogva maradnék.
-
-– És ha megölnének?
-
-– Megöletném magamat.
-
-– De szörnyen megkinoznának, levágnák a karodat, lábadat, aztán lassú
-tűzön megégetnének.
-
-– Akkor sem csalnálak meg.
-
-– De akkor nekem nincs uram és meghalnék. Megengednéd, hogy én halálra
-búsuljam magamat?
-
-Erre már elfogy a türelme.
-
-– Szerelmes Jézus, istenem, – kiált fel – hát azt kívánod, hogy
-megcsaljalak? Mit tegyek hát, mondd meg te!
-
-Az ilyen kifakadásra az asszonyka keblére rejti az arcát, görcsösen
-átfogja kezével, úgy súgja:
-
-– Rossz vagyok, úgy-e, rossz vagyok?
-
-– Gyerek vagy – mondja kedvetlenül és érzés nélkül simogatja a finom
-arcot.
-
-Most, hogy hazajött, Olga a zongora-szobában ült, a kicsi kerevet
-sarkában és mereven bámult maga elé. Ez szokatlan dolog. Távollétében
-Olga minden idejét a fészekben töltötte s ott várt reá. Most pedig rá
-sem nézett, mikor belépett. Akkor sem tekintett fel, mikor Deméndy
-nyájas meglepetéssel rászólt:
-
-– Mi az? kirepült fészkéből a madárka?
-
-Valami baj van, gondolta elhűlve, majd komoly hangon ismét szólt,
-miközben odalépett a feleségéhez.
-
-– Mit jelentsen ez, édes, rá sem nézesz az uradra?
-
-S állánál fogva felemelte a lehorgasztott kis főt. Olga rávetette
-szemét, de csak ismét lesütötte. De átölelte a férje fejét, úgy
-szorította magához, majd gyöngéden simogatta haját. Deméndy pedig
-megcsókolta s ekkor minden átmenet nélkül a kicsi asszony ismét boldog
-volt.
-
-– Most pedig mondd meg, miért búsultál?
-
-– Úgy-e, – kérdezte felelet helyett az asszonyka – te nem mernél engem
-megcsókolni, ha hűtlen volnál hozzám?
-
-Deméndy a fogát szívta: ismét probléma, gondolta magában, amíg mondta:
-
-– Természetes.
-
-Az asszonykát pedig elragadta a meggyőződés heve.
-
-– Igen, – mondta – mert az gazság volna, úgy-e? Megcsalni a feleséget és
-azután ölelgetni, becézgetni, szerelmet mutatni csak azért, hogy a
-gyanút elterelje. Az olyan ember a legutolsó a világon s minden
-tisztességes ember megvetésére méltó.
-
-– Természetes – mondta ismét Deméndy, de nem nyomhatta el egészen a
-düht, amely felesége beszédje nyomán kelt. – Mondd csak édes, mi okod
-van, hogy ezeket nekem a szemembe vágtad?
-
-Erre a kérdésre Deméndyné mosolygott, aztán kacagott. Nem felelt a
-kérdésre, hanem dalolva leszökött az ura öléből, körültáncolta a szobát,
-aztán megfogta ura kezét és vonszolta magával.
-
-– Menjünk a fészekbe.
-
-– Nem úgy, – szólt Deméndy – maradjunk csak itt és felelj arra, amit
-kérdeztem. Első eset, hogy komédiázol előttem, így az olyan asszony
-szokott cselekedni, aki az ura figyelmét valamitől el akarja terelni.
-Most én vallatlak és nem engedem, hogy kitérj. Van-e valami különös
-okod, hogy ezeket a dolgokat nekem a szemembe vágtad!
-
-Olga próbálta folytatni taktikáját, de igen rossz komédiás volt.
-Egyszerre csak sírva fakadt és odarogyott az ura ölébe.
-
-– Ezzel nem térsz ki, – makacskodott Deméndy – felelni fogsz, mondj
-akármit, én el fogom hinni. Mert én nem teszem fel a feleségemről, hogy
-hazudik, még akkor sem, ha egészen világos a hazugság.
-
-Ez a kegyetlen beszéd, amely más emberek között épenséggel nem valami
-különös, Olgát egészen lesújtotta. Láthatóan megtört és ura lábaihoz
-rogyott. Deméndy magában szörnyen szégyelte és megvetette magát:
-undokság, gondolta, én, akinek egy igaz szava sincsen, mint a megbántott
-erény állok itt az asszony előtt, aki bűnbánóan vonaglik lábaim előtt.
-
-– Nem teszem többé, – rebegte a szegény gyermek – ne haragudj már, nem
-teszem többé.
-
-Deméndy felemelte és megcsókolta.
-
-– Nem haragszom, – szólt szeliden – de kérdésemtől nem térhetek el.
-Avagy lehetségesnek találod-e, hogy a feleség ne felelhessen mindenre,
-amit az ura tőle kérdez?
-
-Ez a formula hatott.
-
-– Te sokkal jobb vagy, mint én – mondotta a kicsi asszony – nem is
-érdemlem meg, hogy olyan jó uram van. Hanem tudod, én olyan ostoba
-vagyok, olyan nagyon ostoba, aztán nem hiszem ám el, hogy te rossz vagy.
-De még az is fáj és boldogtalanná tesz, ha csak képzelem is.
-
-– Tehát valaki rosszat mondott rólam, kicsoda?
-
-– Nem fogsz rá haragudni?
-
-– Azt nem tudom. Kicsoda?
-
-Olgát nagy nyugtalanság fogta el.
-
-– Hidd el, a mama nem rossz, – mondotta – csak nem tudja, hogy mi
-mennyire szeretjük egymást.
-
-– Úgy, – kacagott keserűen Deméndy – a mama, tehát innen fúj a szél? Nos
-hát, gondoskodni fogok róla, hogy a báróné ne zavarja családi
-nyugodalmamat.
-
-– Istenem, mit akarsz tenni?
-
-– Meg fogom neki mondani, hogy a feleségemet ne lázítsa ellenem s hogy
-könnyebben legyőzhesse hajlamát, gondoskodni fogok róla, hogy folytonos
-együttlétetek ne csábítsa rá.
-
-Deméndyné reszketett félelmében.
-
-– Istenem, – kiáltotta – mit csináltam?
-
-– Azt, ami kötelességed, édes, te most az enyém vagy és nem az anyádé.
-Én tisztelő, sőt alázatos veje voltam neki, noha ő sohasem fogadott
-engem fiának, nem idegenítettem tőle el a leányát, de ha ő most tőlem el
-akarja idegeníteni a feleségemet, akkor élni fogok jogommal és
-hatalmammal. Miket mondott rólam?
-
-– Most már nem merek szólani.
-
-– Édes, ha nem szólsz, akkor a legrosszabbat fogom feltenni és annál
-kellemetlenebb lesz a folytatás. Most még hajlandó vagyok az egészet
-ostobaságnak tekinteni, de ha hallgatsz, gonoszságnak fogom nézni.
-
-Maga sem vette észre, hogy harcias fenyegetése közben voltaképen a
-feleségétől várta a visszavonulás útjának a megnyitását. Sőt tudta, hogy
-ezzel az értelmes, hideg asszonnyal szemben egészen más az ő helyzete,
-mint feleségével szemben. Azért szívesen vette, hogy a felesége
-lépésről-lépésre visszaszorította eredeti álláspontjáról s végül
-megigérte, hogy egészen szelíd lesz, csak tudni akarja, miket mond róla
-a báróné.
-
-Hát voltaképen igen okos dolgokat mondott róla. Nem is annyira róla,
-mint a kettejük viszonyáról. Azt mondta, hogy Olga oktalan és
-veszedelmébe rohan. Olyan életet él, amely nem lehet tartós. A
-mézeshetek, ha már hónapokra mennek, hazugságot takarnak, mert a férfi
-nem képes igazán az örökös extázisra. Ezen az életmódon változtatni
-kell. Olgának egyéb irányban is keresnie kell a módját, hogy amikor a
-családi életben változás áll be, ez a változás ne tegye egészen
-boldogtalanná. Hogy Deméndy szándékosan zárja őt el a világtól, mert
-lehetetlen feltenni, hogy egy fiatal asszony az ő társaságukból a maga
-jószántából zárkóznék annyira el. Hogy Deméndy önző, mert magának tartja
-egészen feleségét és nem törődik azzal, hogy mikor már beleunt, akkor a
-feleségének senkije sem marad. Már pedig bele fog unni, ha ugyan máris
-nem unt bele. Hogy az asszonynak a boldogsága mindig attól függ, hogy a
-férj jobban szeresse őt, mint ő a férjét. Hogy a férfit a házasságban is
-bizonyos távolságban kell magától tartani, ha nem akarja értékét
-csökkenteni. Ő, Olga pedig olyan ostoba, hogy teljesen alárendeli magát
-az urának, mindig rajta lóg s tulságosan könnyűvé teszi az ura
-helyzetét. Többet kell számolnia és kevesebbet szeretnie. Az ura nem is
-szereti igazán, különben nem engedné, hogy így tönkre tegye magát és
-egészen nevetségessé váljék a társaságban. Hogy nem azért Kömley-leány ő
-és nem azért lett belőle puszta Deméndyné, hogy a legéretlenebb és a
-legalsóbbrendű leány, vagy asszony is lenézhessen rá. Pedig lenézik és
-nevetik. És pletykálnak is róluk, azt mondják, hogy míg ez a liba, mint
-egy szerelmes lovagkorbeli kisasszony, a háza ablakából lesi az ura
-lovainak a patkókopogását, addig az ura vígan mulat és megcsalja.
-
-– Ezt pletykázzák?
-
-– Igen és mama nem is tartja olyan ostobának ezt a pletykát, mert ha az
-asszony lehetőséget nyujt férjének a hűtlenségre, akkor nincs az a
-férfi, aki a lehetőséget ki ne használja. Hogy nemcsak most, hanem
-folyton ilyeneket mond neki a mama, de azt, hogy ő a pletyka állításait
-nem is tartja lehetetlennek, azt csak ma mondotta. Ő nem hitte, nem, de
-borzasztó volt. És folyton úgy érezte, mintha meg volna csalva. És
-folyton arra kell gondolnia, hogy mi lenne, ha meg lenne csalva.
-
-– Jó, – szólt Deméndy – most pedig hallgass reám, édes. A mamáról nem
-tehetem fel, hogy tönkre akarná tenni boldogságodat. De az ilyen
-beszédekkel mégis tönkre teszi. Te ártatlan gyerek vagy, nem ismered a
-világot, nem csodálom, ha ezek a dolgok annyira hatnak rád. De mivel
-nekem semmi kedvem ahhoz, hogy a feleségem folytonos nyugtalanításával
-megbontsák a házi békémet, gondoskodni fogok arról, hogy erre több
-alkalom ne legyen.
-
-– Mit akarsz tenni?
-
-– Meg fogom köszönni a bárónénak, hogy volt szíves téged a nyár
-folyamára gondjaiba venni, de mivel ő augusztus előtt nem mehet, neked
-pedig az egészséged nem engedi meg, hogy addig itt maradj, ennélfogva
-lemondok róla. Rendbe szeded a dolgaidat és néhány nap mulva elutazol.
-
-Deméndyné búsan emelte rá a szemét.
-
-– Elküldesz magadtól?
-
-– Az anyádtól, édes, nem magamtól. Ha vele mentél volna, akkor is
-elváltunk volna rövid időre. Ezt meg kell tenni, mert ha így tovább
-megy, őméltósága egészen elidegeníti tőlem a feleségemet.
-
-– Ha velem jönnél, akkor…
-
-– Tudod, hogy nem lehet, – folytatta Deméndy – különben is itt kell
-maradnom, hogy a nyár multával ne térjen vissza a veszedelem. Amíg te
-itt vagy, kerülöm a veszekedést, de ha elmentél, beszélni fogok a
-mamáddal és meg fogom neki magyarázni, hogyan teljesítené jobban leánya
-iránt való kötelességét.
-
-Ennél aztán meg is maradt. Soha eddig feleségével szemben nem tudott
-határozottan fellépni, ezúttal megtette. Tán érezte a veszedelem
-nagyságát, avagy az lappangott benne, hogy ilyetén módon mégis csak
-szert tesz a régen áhított szalmaözvegyi szabadságra?
-
-
-2.
-
-Másnap, mielőtt a minisztériumba ment, benyitott a Kömley-palotába.
-Kemény szóra volt elhatározva, úgy ment oda, mintha párbajra menne: nem
-hagyja magát! A tömör palotában még folyt a takarítás. A cifra, kamáslis
-lakájok majdnem rongyosan, piszkos, kékcsíkos vászonzekében dolgoztak
-söprővel, kefével. A méltóságos asszony a belső szobájában van.
-Parancsára a méltóságos úrnak, bejelentik. Addig majd beszól a báró
-úrhoz.
-
-A báró úr az íróasztal mellett ült és ujságot olvasott. Nagyon meg volt
-hatva, mikor veje látogatásával megtisztelte, mert az igénytelen úr nem
-igen volt ilyesfélékkel elkényeztetve. Hogy a látogatás most is a
-feleségének szól, az nem tesz semmit, megszokta.
-
-– Mit csinálsz öreg, – kérdi Deméndy rosszkedvűen, megy-e már az az
-emisszió és mennyit veszítesz rajta?
-
-A báró úr zavartan felhúzza szemöldökét és félszeg mosollyal mondja:
-
-– Meglesz, meglesz és Fuchs arról biztosít, hogy nem rossz üzlet.
-
-– Persze, hogy nem rossz üzlet. Rossz üzletet csak az állam csinál, az,
-akivel csinálja, mindig jól jár. Hanem ezúttal, úgy hiszem, máskép áll a
-dolog. Neked érdeked, hogy az üzlet rátok nézve rossz legyen.
-
-– Hogy érted? – kérdi elképedve a báró.
-
-– Előttem nem kell komédiázni, – folytatja Deméndy ugyanazon a lenéző,
-rosszkedvű hangon. – Hajszolod az emissziót, hogy a kormánynak valami
-nagy szolgálatot tégy, amiért majd titkos tanácsosság dukál. Mondd csak
-őszintén, – kedves öregem – mire való ez a gyerekség?
-
-Kömley báró kifeszíti mellét és vékony ujjaival zavartan hajtogatja az
-ujságot. Aztán nagyot sóhajt s inkább magában mormogja:
-
-– Tudhatnád, hogy nem nekem kell.
-
-– Tudom, a feleségednek. De én a te helyedben sarkamra állanék és
-megtiltanám az asszonynak, hogy ilyeneket akarjon.
-
-Kömley szinte ijedten nézett a vejére.
-
-– Mit gondolsz? Egy olyan asszony, mint ő – joga van hozzá, hogy
-mindenki tisztelettel fogadja óhajtásait.
-
-Deméndy kicsinylően legyint a kezével.
-
-– Sajnállak, kedves papa, hogy így gondolkodol. Nem vagy eléggé férfi,
-az a baj. S mivel te annyira papucs alá hajtod a fejedet, azért kell
-megszenvedni nekünk.
-
-A komornyik benyitott és jelentette, hogy a báróné sajnálja, nem fogad.
-
-Deméndy az ajkába harapott, mikor pedig a szolga odébb állt,
-elkáromkodta magát:
-
-– Ez már sok, – kiáltott fel – ilyenkor akárhányszor már odaát volt
-minálunk, hanem vissza fogom neki adni a kölcsönt, megmondhatod neki.
-
-– De kérlek, – szól hüledezve a báró – hiszen olyan korán van…
-
-– Ahhoz, hogy a házi békémet megbontsa, semmi óra sem kora neki.
-
-– Mi történt?
-
-– Az, hogy, ej, de hiszen veled voltaképen semmi dolgom. Isten veled,
-öregem, mondd meg a feleségednek, hogy ma még egyszer fel fogom keresni
-és remélem, hogy akkor okvetetlenül részesít abban a szerencsében,
-amelyet nem jókedvemben keresek.
-
-Ezzel felkerekedett s rá sem hallgatva többé a báróra, dohogva és
-magában káromkodva a minisztérium felé tartott.
-
-Déltájban jelentik neki Kömleynét. Meg kellett vallania magának, hogy
-egy kicsit megijedt. Ez egészen rávall erre a kemény asszonyra. Még
-magához sem térhetett a meglepetéstől és őméltósága már előtte állt.
-Válogatottan öltözve, szépsége, ereje és hidegsége egész teljében,
-könnyű főhajtással úgy lépett elébe, mint aki itt is itthon van s minden
-teketória nélkül leült az egyik székre.
-
-– Sajnálom, államtitkár úr, hogy olyankor keresett fel figyelmével,
-amikor senkit sem fogadok. Épen ezt a látogatását akartam most
-visszaadni.
-
-Deméndy meghajtotta magát és mondani akart valamit.
-
-– Át fogja látni, hogy ez csak szólás volt – folytatja a gyönyörű
-asszony és az államtitkárra szegezte hideg tekintetét. – Hogy itt
-kerestem fel, annak célja van. Meg akartam önnek mondani, hogy Olgát nem
-engedem egyedül utazni.
-
-Deméndy összeszedte magát.
-
-– Szabad tudnom, hogy miért nem, báróné?
-
-– Mert önnek épen az a célja, hogy egyedül utazzék.
-
-– Látom, báróné, hogy beszélt már Olgával. Mit mondott neki?
-
-– Azt, hogy itt fog maradni és várni, míg együtt mehetünk.
-
-– És Olgának nem volt az az észrevétele, hogy az ilyen dolgokban csak az
-urára hallgathat?
-
-– Nem, – szólt hidegen a báróné – velem szemben ilyen észrevétele nem
-lehetett. De hogy a férje méltóságán se essék csorba, megmondtam neki,
-hogy önnel is beszélni fogok. Ezért kerestem fel.
-
-Deméndy most már nem türtőztethette magát.
-
-– Én pedig, báróné, azért voltam bátor önt felkeresni, hogy egész
-tisztelettel megtiltsam önnek a családi ügyeimbe való beavatkozást.
-
-A báróné kicsinylően lebiggyesztette ajkát s mintha nem is hallotta
-volna Deméndy szavát, folytatta:
-
-– Az ön felesége, tisztelt uram, hála az ön önző elfogultságának, ma is
-az a tapasztalatlan gyerek, aki volt s mivel ezt a házasságot,
-akaratomnak ellenére, én tettem lehetővé, őrködni akarok leányomon, hogy
-a következmények tönkre ne tegyék.
-
-– Ezzel az őrködésével épen a legjobb úton van, hogy leányát
-tönkretegye. Olgának egyebe sincs a földön, csak az én szerelmem és ön
-épen a bennem való bizalmat akarja megrendíteni örökös gyanúsítással.
-
-– Szerelem? – Kömleyné kacagott, de csakhamar ismét szokott, hideg
-hangjára tett szert. – Épen, mert a leányomat egészen belecsalja ebbe az
-éretlen és hazug szerelmi romantikába, gondoskodnom kell róla, hogy
-kellő időben ki is gyógyuljon belőle. Remélem, lesz elég őszinte, hogy
-velem szemben nem fogja folytatni azt a komédiát, amellyel Olgát ámítja.
-
-– Miféle komédiát?
-
-– Eh, istenem, hát ne kényszerítsen, hogy sértéseket mondjak önnek. Hát
-szereti ön Olgát?
-
-Deméndy, aki eddig íróasztala előtt ült, most felkelt és egészen a
-báróné elé állott.
-
-– És ha azt mondanám, hogy igen?
-
-– Akkor hazudna, – felelt egyszerűen a báróné, keresztül nézve vején,
-mintha levegő volna.
-
-– És ha bebizonyítanám önnek, hogy nem hazudok?
-
-– Akkor gazember volna, – szólt az asszony és szeméből most már villám
-csapott a férfira, miközben szép, hideg arca lángba borult.
-
-Deméndy hátratántorodott.
-
-– Báróné, – szólt a fogai közül – ön visszaél azzal, hogy asszony.
-
-– Sohse tekintse, – felelt Kömleyné kacagó hangon, – különben – tette
-hozzá – én csak feltételesen mondtam ezt és tudom, hogy nem úgy van,
-mert nem szereti feleségét. Ezt különben nem is kívánhatja öntől senki.
-Én ismerem a tényt és számolok vele. Ennyi az egész.
-
-– Nos, báróné, ön a tényt rosszul ismeri, mert igenis, szeretem a
-leányát és nincs az a férfi a világon, aki jobban gondját viselné
-feleségének, mint én.
-
-Kömleyné szinte végigkorbácsolta tekintetével vejét. Megvetéssel,
-gúnnyal, ahogy csak az asszonyok tudnak végignézni az emberen.
-
-– Szégyellem magamat, – szólt végül – hiszen nem rejthetem el a világ
-elől, hogy ön a vőm. Ha mentséget keresek az ön számára, akkor legfölebb
-gyönge emlékezőtehetségében találhatom. Ön elfelejtette uram, hogy
-ismerem önt.
-
-Deméndy hamarosan nem értette meg, mire céloz az anyósa. A beszéd éles
-hangja csak arra ingerelte, hogy ő is minél élesebben tudjon
-visszavágni.
-
-– Ha az én emlékezetemet gyöngének találja, viszont el fogja ismerni,
-báróné, hogy önt is emlékeztetni szükséges a kötelességére. Tudtára
-adom, hogy sajátságos tanai, – mikkel jónak látja a feleségem nyugalmát
-megzavarni, épenséggel nem szolgálnak leánya boldogságának. Visszatérve
-arra, amivel kezdtük: igenis, ön arra kényszerít engem, hogy feleségemet
-öntől távol tartsam.
-
-– Én pedig, uram, nem törődöm sokat azzal, amit ön tart kötelességének,
-hanem teljesítem a magamét. Szemben azzal a vak sötétséggel, melybe ön
-leányomat borítja, nekem világosságot kell terjesztenem, hogy
-ostobaságából való felébredése esetén ne legyen egészen kiszolgáltatva
-önnek.
-
-– Mit ért ez alatt?
-
-– Ne legyen izetlen, uram és ne kényszerítsen engem is reá. Azt hittem,
-röviden megérthetjük egymást, de ha nem akarja, ám jó, megmondom azt is,
-amit ön úgy is tudhat. Elő akarom készíteni leányomat a válásra, mert ha
-így éri, ahogy most van, belepusztul.
-
-Deméndy alig bírt magával.
-
-– A válásra? – kiáltotta – ön el akar bennünket választani egymástól?
-Tudja-e, báróné, hogy a leánya halálát kívánja?
-
-– Ha megismeri a világot is, önt is, nem fog belehalni. Az én leányomnak
-jó ízlése van, mihelyst belelát a lelkébe, nem fogja többé szeretni.
-
-Deméndy meghajtotta magát.
-
-– Elég, méltóságos asszonyom, azok után, amiket most mondott, még
-határozottabban és még gyökeresebben rajta leszek, hogy feleségemet
-kivonjam az ön hatása alól. Önnek természetesen nem parancsolhatok, de
-vegye tudomásul, hogy Olgának mától fogva megtiltom az önnel való
-érintkezést.
-
-Kömleyné kacagott.
-
-– Nem rossz, – mondotta, azután megvetően végignézett rajta – azt az
-egyet nem tudtam még önről, hogy paraszt is.
-
-– Most már ezt is tudja, – szólt Deméndy hidegen – ehhez tarthatja
-magát. Eddig sem igen dicsekedhettem azzal, hogy szerfölött kitüntetne
-kegyeivel, ezentúl is nyugodtan el lehetek az ön becsülése nélkül. Hanem
-a házam tájékát megvédem minden rendbontás ellen.
-
-Kömleyné hirtelen felállt.
-
-– Nos hát, – szólt haragban kigyulladva – történjék meg most, aminek
-előbb-utóbb úgy is meg kell lennie. Ön alávaló komédiát űz a leányommal
-és ezzel tönkre teszi. Hogy nem szereti, hagyján. Mások is vannak, akik
-nem szeretik a feleségüket. De senki sem kergeti bele az asszonyt, akit
-nem szeret, az olyan életbe, amely egészen a szerelemre van alapítva.
-Tett volna úgy, mint mások, szoktatta volna hozzá leányomat a
-közömbösséghez, mint mások, hanyagolta volna el, egy szavam sincs
-ellene. De egy éretlen frázisból a jegyesség idejéből a hazugságnak
-egész tömkelegét megépíteni s azt az ostoba, fellengző teremtést abba
-mesterségesen száműzni, ez már lelketlenség. Mit gondol, uram, képes
-lesz ön örökre fenntartani ezt a hazugságot?
-
-– Egyszer már megmondtam, báróné, most még egyszer mondom. Amit ön
-ismételten hazugságnak mondott, az a legkézzelfoghatóbb valóság.
-
-Ugyanaz a lesujtó megvetés villámlott ki szép szeméből, mint az előbb.
-
-– És ezt nekem mondja, nekem, aki… nos, uram, legalább ne legyen gyáva.
-Ne felejtse el, hogy annak a komédiának, amelynek leányom áldozata lett,
-magam is voltam egyik szereplő tanuja.
-
-Deméndynek csak most ötlött eszébe, amit Kömleyné az elébb mondott:
-elfelejti, hogy ösmerem önt. Meghökkent. Keresett magában valamit.
-Hirtelen észhez kapott. Valósággal megijedt attól, ami eszébe jutott.
-Teljesen elvesztve higgadtságát, odalépett az asszonyhoz, megragadta
-kezét s mélyen a szemébe fúrva tekintetét, az önkivület hangján
-kiáltotta:
-
-– Báróné, ön féltékeny a leányára!
-
-Kömleyné egyet sikoltva, kirántotta kezét és hátratántorodott.
-
-– Hazugság, – kiáltotta – mit beszél… – és nevetni próbált, de csak
-eltorzult az arca.
-
-Deméndy pedig nagy felindulásban ismét elébe lépett és megfogta
-karjainál.
-
-– Ön féltékeny leányára és ezért rontja meg a boldogságát, ön arra
-gondol, hogy az ura meglepett bennünket s hogy az én házasságom pusztán
-az ön menekülése módja volt.
-
-A báróné iszonyú erőfeszítéssel győzött magán. Visszalépett és jegesen
-metsző tekintettel tudott vejére nézni.
-
-– Ön részeg, – szólt teljes hidegséggel, mely csak úgy végigfutott
-Deméndy hátán – ne felejtse el, hogy nem egyikével ama hölgyeknek van
-dolga, akikkel a feleségét megcsalja. Nevetséges, – kacagott fel fejét
-csóválva – micsoda eltelt vakság! Igenis, arra gondoltam és mindig arra
-gondolok. S valahányszor látom magát, ahogy turbékolásra készül,
-valahányszor a leányomat, azt az ostoba libát látom, aki belesorvad ebbe
-a lehetetlen és soha nem létezett szerelembe, akkor utálat fog el ön
-iránt és azt gondolom: ez az ember aljas képmutató, ez az ember
-romantizál, ez az ember szerelemmé akar avatni egy házasságot, mely neki
-csak kelepce volt.
-
-– Rosszul tudja a dolgokat, vagy nagyon is jól tudja.
-
-– És elgondolom magamban, – folytatja Kömleyné – ez az ember engem
-ostromolt szerelmével és az én becsületem érdekében vette el leányomat.
-Ezt a házasságot neki csapásnak kell vennie, ahelyett turbékol és olyan
-szerelmet mutat és kíván meg a feleségétől, amelyet még Romeo sem
-provokált Juliánál. Lehet ez igaz ember? Ha pedig csakugyan szereti a
-feleségét, akkor a legaljasabb képmutatással lovagias áldozatnak
-mutatott be valamit, ami pedig a szíve vágya volt. Le akarja kötni az én
-lelkemet, hogy áldozatomat lássam benne s bámuljam, milyen határtalan
-nagy az érzelem, mellyel hozzám közeledett. Melyik az igazság? Ezen
-kellett töprenkednem, de hiába, most pedig megkérdezem öntől, melyik az
-igazság, és hol a hazugság, uram, az ön érzelmeiben, vagy az ön
-tetteiben?
-
-Deméndy felelni készült, de Kömleyné már új fordulatot adott a
-beszédnek.
-
-– Eh, hagyja el, ha megmondja, akkor sem tudok többet, mert önnek nem
-lehet hinni. Az imént a megbántott asszony tört ki belőlem, eléggé
-szégyellem. Most már megint az anya beszél. Néztem az ön magatartását, a
-jegyváltás első percétől fogva. Ön hamar kiismerte leányomat,
-tapasztalatlanságát, abnormis ártatlanságát és hajlamát a szertelen
-romantikára. Olga kijózanítását, érzelmeinek és tapasztalatainak a
-világgal való összhangba hozását vártam házasságától. Önt erre igen
-alkalmas embernek találtam. Ne vegye bóknak, egy kíméletlen, kissé
-brutális és főképen asszonyismerő ember leghamarább tudja kijózanítani
-az ilyen exaltált teremtést. Ehelyett mit kellett tapasztalnom? Azt,
-hogy ön egészen belemegy az Olga ostoba képzeletvilágába, sőt megerősíti
-őt abban, hogy a valóságban minden úgy van, ahogy ő képzeli. Miért teszi
-azt? – kérdeztem magamtól. – Hiszen nem szereti, miért hazudik tehát
-több szerelmet a kelleténél is? És elvonja a világtól, maga is elvonul
-tőle. Miért teszi, hiszen abszolute nem szereti? A bárgyuságig alázatos
-és engedelmes irányában, miért teszi, hiszen ez a házasság nyakába
-szakadt, mint a nyári zivatar? És nem találtam más feleletet: vagy én
-vagyok megcsalva, vagy a leányomat csalja meg. Helyesen ítéltem, uram?
-Most beszéljen.
-
-Míg beszélt, Deméndy még mindig mereven nézett rá. Hallott, értett
-minden szót, mégis csak az első gondolata tartotta fogva: Kömleyné
-féltékeny a leányára, szereti őt! És elernyedt lelkével most már csak
-ennek a gyönyörű hatalmas asszonynak a szépségébe mélyedt: ez az asszony
-az övé volna és az övé lehetne, ha közbe nem jön a házassága. A vágy,
-amely ellen annyit küzdött, míg újra nem találkozott Évával, újból
-fellobbant benne, de a lehetetlenség tudatában düh és gyűlöletképen
-gyötörte. Szerette volna széttépni ezt az asszonyt, mert lehetetlenség
-volt őt karjaiba zárni.
-
-– Arról beszél, – szólt Kömleyné kérdésére, – ami az anyát érdekelné,
-hogy ne kelljen beszélnie arról, ami igazán gyötri. – Báróné, én is
-világosan látok most. Udvaroltam önnek, ostromoltam önt és közel voltam
-a győzelemhez. Én ezt elfelejtettem már, mert el kellett felejtenem, de
-ön folyton erre gondolt, pedig nem volt szabad erre gondolnia. Honnan
-ébred fel önben ily hirtelen az anyai gondosság? Sohasem törődött a
-leányával, mert útjában volt a szép asszonynak. Zárdában tartotta és
-mikor haza kellett hozni, sohasem tartotta érdemesnek, hogy foglalkozzék
-vele. Magára hagyta és a szegény gyermek tovább társalgott a mesebeli
-szellemekkel, akikre anyátlan árvaságában utalva volt. Most hirtelen,
-hogy a férj fölmentette önt az elhanyagolt anyai kötelességek alól,
-egyszerre teljesíteni akarja? Engedje meg, ezt nem hihetem. Hanem
-igenis, a leányában nézte a másik asszonyt, akinek jogai vannak, az ő
-boldogságában látta a maga veszteségét s az ön törekvése Olgának
-kijózanítására voltaképen a féltékeny asszony boszúvágya volt: ha tőlem
-elvette, neki se jusson belőle. Így van ez, báróné s most már önre
-bízom, hogy akarja-e továbbra is vinni ezt a szerepet, melyet eddig
-játszott, vagy sem.
-
-Míg ezeket mondta, a báróné egyebeket mondott. Nem is hallgattak
-egymásra, csak beszéltek, csak iparkodtak egymást vérig sérteni. Két
-gyűlölködő lélek összecsapása volt, amely közben leomlott mindkettőről
-minden előkelő forma. Deméndy olyan hangon beszélt, ahogy úriember
-sohasem szokott asszonyhoz szólani és Kömleyné nem ütközött rajta meg és
-beszélt úgy, ahogy úriasszony nem igen szokott férfihoz szólani. A
-vitának elveszett minden iránya és célja. Össze-vissza hányták az
-invectivákat és mindenik érezte, hogy az igazság vele van.
-
-A báróné hamarább emberelte meg magát.
-
-– Elég, – szólt büszkén felemelve fejét és tekintetével fascinálta vejét
-– államtitkár úr, vegye tudomásul, hogy minden áron elő fogom készíteni
-leányomat a sorsra, mely reá vár.
-
-Ezzel megfordult és az ajtó felé tartott; Deméndy egy szökéssel elébe
-termett.
-
-– Mit akar? – kérdi Kömleyné megdöbbenve.
-
-– Semmit, – szólt Deméndy hidegen – ki akarom nyitni az ajtót és
-tisztelettel kikísérem. Azt hiszem, a báróné nem veszi zokon, ha a
-szolgák előtt vejeképen viselkedem.
-
-A báróné nem felelt, engedte magát kikísértetni, engedte, hogy Deméndy a
-kezét megcsókolja és az előszoba ajtajában főbólintással fogadta az
-államtitkár vidám kiáltását:
-
-– A viszontlátásra!
-
-
-3.
-
-A legnagyobb izgalomban járt fel-alá szobájában és hiába iparkodott
-rendbe szedni gondolatait. Csak azt ismerte fel, hogy egy nagy fordulat
-előtt áll s csak azt látta világosan, hogy rendkívül vigyázatosnak kell
-lennie. Mit fog tenni ez az asszony? – Elválasztja feleségétől. Eh, hát
-baj is az? Hiszen a feleség rettentő nyügképen nehezedik az életére.
-Kínokat kell szenvednie és bemocskolnia férfiasságát örökös
-hazudozásaival és bujkálásával. Miért ijed hát mégis meg, hogy a
-lélegzete is elszorul, a gondolatra, hogy felesége mindent meg fog tudni
-és el fogja hagyni! A szíve nagyot dobban és ellágyul: szegény édes!
-Úgylátszik, mégis szereti, de inkább úgy, mint az apa a leányát. Ebben a
-pillanatban úgy érzi, hogy képes volna minden áldozatra azért a szegény
-gyermekért: tettre és lemondásra egyaránt. És soha oly határozottan és
-oly véglegesen nem döntött az Évával való szakításról, mint most. Mire
-is való ez a viszony, melyben a lelkének nincs része? Rögtön le is ült
-és írt Évának. Nem igen szerette a frázisokat. Egyszerűen azt írta, hogy
-családjában kezdenek nyomára jönni viszonyuknak, ennélfogva abba kell
-hagyniok, mert neki a felesége nyugalmát meg kell őriznie. Ne várja
-tehát holnap, ami pedig az anyagiakat illeti, intézkedni fog, hogy
-Évának e tekintetben sem legyen oka a neheztelésre.
-
-A levelet nem is írta alá.
-
-Mintha megkönnyebbült volna a lelke. Sőt fütyörészett is, mikor
-becsöngette a szolgát s átadta neki a levelet: rögtön adja póstára.
-Mikor ez megtörtént, megdöbbent. Szerette volna visszavenni. Hátha Éva
-csinál botrányt? Nem, azt nem fogja tenni, hiszen az érdeke megkívánja a
-hallgatást. Jól meg fogja fizetni, ad neki egy marok pénzt
-végkielégítésül. Éva még hálás is lesz.
-
-Az anyósával való csatára pedig most erősebbnek érezte magát.
-Szakításával pedig úgy érezte, mintha nem is lett volna soha viszonya
-Évával. A felesége elé hazugság nélkül állhat és ez szokatlanságával
-szinte boldogsággal töltötte el. Igen, most már ő neki van igaza, vélte,
-ő a tiszta, a becsületes ember, ebből az asszonyból pedig a sértett
-hiúság, az oktalan bűnös féltékenység beszél. Féltékeny a tulajdon
-leányára. Szörnyűség! S míg ezt, mint valami természetellenes elfajulást
-tudta észrevenni, egyre maga előtt látta a haragjában még igézőbb
-asszonyt: még most is az övé lehetne!
-
-– Eh, – hessegte el magától ezt a képzeletet – ne gondoljunk semmire.
-
-Beletemetkezett az aktákba, fogadta a tanácsosokat s szenvedélyesen
-vitatkozott velük. Lázas buzgóság fogta el, a felhalmozódott indulatnak
-valamiképen lefolyást kellett adni. Soha életében nem volt annyira
-hivatalnok és politikus, mint most, életének legizgalmasabb jelenete
-után és a legkritikusabb fordulat előtt.
-
-Két óratájt kalapjához nyúlt. Szíve most a megrepedésig dobogott. Vajjon
-mi sor vár rá otthon? Kömleyné beszélt-e már a feleségével? Sikerült-e
-neki még mélyebben verni szívébe a gyanú ékét? Mindegy, bármint lesz is,
-ő az erősebb. Sőt most már kezében van a legerősebb fegyver is: ő is
-elmegy a feleségével. A hivatalos dolgát el tudja intézni, eddig csak
-Éva miatt akart itt maradni, meg azért is, hogy néhány hétig fel legyen
-mentve a hazudozástól és tettetett szerelmeskedéstől. De most már máskép
-áll a dolog. Éva nincs többé és a feleségeért, ezt most világosan érzi,
-mindenre képes.
-
-Palotája kapuja előtt kocsi állott. Megismerte a Hideghék fogatját s
-épen nyilt is a kapu és a két pirosképű leány mamájuk kíséretében
-kilépett rajta.
-
-– Ah Miklós, – sipogja a nagyobbik – hát mégis láthatjuk? Búcsúzni
-voltunk Olgánál, megyünk a pusztánkra. Hívtuk Olgát is, de maga rossz
-ember, nem ereszti el. Mondja csak, nem sajnálja azt a szegény gyereket
-örökösen kínozni a szerelmével? Önök férfiak olyan kegyetlenek, szegény
-Olga bele fog pusztulni a maga szenvedélyességébe.
-
-Néhány elkényszeredett frázissal szabadulni iparkodott a fecsegő
-leányoktól, akik szemükkel egyre ostromolták.
-
-Égő türelmetlenséggel rohant föl a lépcsőn. Valami azt súgta neki, hogy
-minden pillanat életkérdés. Hogyan, hogyan nem, úgy képzelte, mintha a
-kicsi asszony épp most emelné ajkához a méregpoharat. Ha úgy volna, ha
-későn jönne!
-
-Szinte meg volt lepve, mikor mind ennek nyomát sem találta. Olga a
-fészekben ült s a kárpitajtó lebbenésére mint a madár röpült ura
-karjaiba. Le sem akarta venni ajkáról az övét és csodálatos, Deméndynek
-ezuttal jól esett a felesége csókja és boldog volt, hogy lehelletét
-magába szívhatta.
-
-– Édes, – szólt oly igaz érzéssel, hogy a kicsi asszony, akinek a lelke
-minden árnyalat iránt betegesen fogékony volt, boldogan összerezzent –
-valami nagy, valami roppant jó ujságot tudok. Elmondjam-e?
-
-– Mi az? Mi az? – kérdi mohón Olga és már tapsra emeli kezét.
-
-– Hát az, amit magad is kitalálnál, ha egy kicsikét megkérdeznéd a
-szívedtől, hogy mi az ő kivánsága!
-
-A tapsra emelt kicsi kéz összecsapódik. Olga a nyakába ugrik urának és
-kiáltja:
-
-– Velem jösz, velem jösz!
-
-– Eltaláltad, édes és most ugy-e bár nem busulsz, hogy pakkolni kell és
-itt kell hagynod a mamádat?
-
-Olga arca elborul.
-
-– A mama, – súgja és félve bujik ura keblére, majd hirtelen elereszti és
-reszketve a szemébe néz:
-
-– Miklós, – szólt megindult hangon – még soha sem szólította nevén az
-urát – igazán szeretsz te engem?
-
-– Micsoda kérdés, – felel ez kelletlenül.
-
-– Mondd, meg, Miklós, mondd meg, de komolyan: szereted a feleségedet?
-Látod, édes uram, én tudom, hogy nagyon ostoba kicsi teremtés vagyok és
-te olyan nagy, olyan tökéletes vagy, én nem csodálnám, ha nem tudnál
-engem szeretni.
-
-– De szeretlek, édes, miért kételkedel benne most, holott eddig mindig
-hittél?
-
-Olga lehorgasztja a fejét.
-
-– Eddig is sokat gondolkodtam rajta, – súgja hangtalanul – tudom, hogy
-te jó vagy és nem akarsz nekem fájdalmat okozni. Hanem látod, édes uram,
-ha tudnám, hogy nem szeretsz, akkor én meghalnék, de ha megtudnám, hogy
-csak szánalomból teszel úgy, mintha szeretnél, akkor… ó, ez borzasztó
-volna. Gyűlölnélek és átkoználak, mert még a sírban sem tudnék
-megnyugodni.
-
-Deméndy elborulva állott felesége előtt és nem mert a szemébe nézni.
-
-– Vannak pillanatok, – folytatja ez kábultan magába elmerülve – amikor a
-szerelem úgy a szívembe gyűlik, hogy azt hiszem, meg kell halnom. És
-akkor arra gondolok: mi lesz az én szegény uramból, ha én meghalok?
-Fog-e tovább élni és fog-e akkor is szeretni? És akkor látlak, ahogy
-egymagadban élsz és azt mondanám neked: ne búsulj annyira, édes uram, de
-aztán látom, hogy csak úgy járnál a minisztériumba és tartanál
-beszédeket a képviselőházban és beszélsz az asszonyokkal, akik mind
-szerelmesek beléd és akkor szeretnélek megfojtani, hogy ha én nem
-vagyok, akkor… akkor te se légy…
-
-Sírógörcs fogta el szegénykét.
-
-Deméndy karjai közé kapta és vállán keresztül elborongva nézett ki a
-nyári tájra.
-
-– Micsoda komédia, – gondolta magában – hát hiheti ezt valaki? Ennek az
-asszonynak minden túlzott rémlátomása kézzel fogható valóság, mégis itt
-tartom a karjaimban, tudok nyiltan a szemébe nézni és tudom rágalmazónak
-tartani azt, aki engem leleplez. Hát mért vagyok én ilyen aljas, vagy mi
-van rajtam, ami ennyire meg tudja téveszteni ezt az éretlen,
-csalhatatlan teremtést!
-
-Csakhamar megtalálta ismét a maga fölmentését. Nem magáért teszi, hanem
-a feleségeért. Igen, ennek a gyermeknek az élete függ attól, hogy jól
-tudjon komédiázni. Megvetni való dolog, de nemes célja van. Komédiázzunk
-tovább.
-
-A bűvös módszerhez folyamodott. Ölébe ültette feleségét és a fülébe
-csókolta:
-
-– Szeretlek, szeretlek, végtelenül szeretlek!
-
-És a rémek eloszlottak, az asszonyka fölvidult és boldog kacagása
-kicsendült az izzó tájra, majd kéz kezet fogva, a karjukat lóbázva
-mentek ebédre és vígan főzték a terveket: merre, hova menjenek.
-
-A Tátrába? Nagyon sok az ismerősük. Pedig a boldogság a magányban van. A
-pusztára? Igen, majd aratás után, amikor nem zaklatják őket tiszttartók,
-ispánok. Valahová messzire, ahol nem ismeri őket senki, például
-Norvégiába, ahol ilyenkor nincs is éjszaka. Avagy… ez Deméndynének
-jutott eszébe s boldog ravaszsággal kacsint az urára, mikor kimondja:
-ismételjék meg a nászútjukat, keressék föl mind a kedves helyeket,
-béreljék ki ugyanazokat a szobákat és egyék ugyanazokat az ételeket,
-mint első ízben. Mindenki azt fogja hinni, hogy csak most esküdtek meg
-és azt mondják majd: ni, milyen szerelmesek!
-
-Pompás, ez a legkitünőbb eszme. És Olga már lázban ég, mintha már
-vasúton ülne. Azonnal pakkol, hogy minden rendben legyen. Csakhogy
-ennyire gyorsan még sem megy a dolog, vagy három napig bele tart, míg
-Deméndy rendezni tudja dolgait a minisztériumnál. Három nap! Jaj be
-rossz lesz, míg letelik a három nap, de úgy-e bár, sokat lesznek együtt
-a fészekben? Akkor gyorsabban múlik az idő.
-
-Deméndy igent bólint és arra gondol, milyen végtelen hosszúak a percek a
-fészekben. De most nem úgy lesz, hiszen már is érzi, hogy nem úgy lesz.
-Sőt ma nem is megy többé el, együtt maradnak egész délután és egész
-este… hacsak – ezt az óvatosság mondatja vele – valami miatt nem muszáj
-a pártkörbe mennie. Ahogy ezt kimondja, elszégyelli magát: lám a
-fogadkozás pillanatában is tartogat magának nyitott ajtókat az
-elvonulásra.
-
-A délután nagyon meleg volt, a fészekbe letűzött a nap és Deméndy
-iszonyúan szenvedett a forróságtól. Olga az ölébe bújt és elbágyadva,
-boldog mosollyal el is aludt. Deméndy nézte, nézte az édes
-gyermek-arcot, ezt a pihegő gyermekálmot, úgy gondolt vissza multjára,
-végig összes kalandjain, az anyósáig, Éváig.
-
-– Ha tudnád mind azt, ami most az agyamon végigszalad, – gondolja és
-fejét csóválja – nem, azt nem fogod megtudni soha. És bizalommal itt
-alszik az ölemben, pedig ami a fejemben van, az a halál.
-
-Hirtelen fölocsúdik. Mintha hallotta volna a vendégjelző éles
-harangütést. Vajjon ki jöhet most? Az ösztöne mohón kapott rajta:
-kiszabadulhat a fészekből. Aztán eszébe jutott fogadkozása és sajnálta a
-feleségét, hogy édes álmából föl kell zavarnia. Neszelt, fülelt: semmi.
-Valószinűleg csalódott.
-
-De aztán csak lebben a kárpitajtó, Deméndy egy ijedt reflex-mozdulattal
-letenné öléből a feleségét, de csak dermedten veszteg maradt és nagy
-szégyenletében elpirul és lesüti a szemét. Az ajtóban Kömleyné áll,
-kalaposan, napernyőjére támaszkodva, elragadóan és csúfos mosollyal nézi
-őket.
-
-– A fészek, – mondja gúnyos kacagással és rávillan nagy szemével a
-vejére, majd formálisan, hidegen azt mondja:
-
-– Azt mondták nekem, hogy egyedül találom a leányomat, erre az idillre
-nem voltam elkészülve. Az államtitkár úr egy kicsit jobban vigyázhatna
-az ajtajára.
-
-Olga fölébred és ijedten szökik le ura öléből. Rémületesen
-megzavarodott, az arca hol pirul, hol sápad. Mosolygásra kényszerítené
-magát, de a szája inkább sírásra áll. Ilyesmi sohasem esett meg vele,
-még senki sem látta az ő bizalmaskodásukat s legfőképpen édes anyja
-előtt röstelkedik, aki egyre korholta őt urához való nagy
-ragaszkodásáért.
-
-– Soha se bánd, – mondja végül Deméndy és megcsókolja neje kezét – a
-mama előtt nem kell röstelkedned. Különben jó, hogy szerencséltetett
-bennünket, báróné, értésére adhatom a nagy ujságot, hogy a napokban
-együtt utazunk, én és Olga.
-
-– Hová? – kérdi Kömleyné.
-
-– Még nem határoztuk el egészen – mondja Deméndy.
-
-– Pedig tudnom kellene, mert én nem szeretek megindulni anélkül, hogy
-tudnám, hová.
-
-– Hogyan? – kérdi Deméndy – ön is velünk akar jönni?
-
-– Természetesen.
-
-– De hiszen eddig azért maradtunk itt, mert ön nem mehetett.
-
-Kömleyné leül az ablak mellé és közömbösen mondja:
-
-– Ha ön tudta ily hirtelenül rendezni a dolgait, én is képes leszek rá.
-Tehát hová megyünk?
-
-Deméndyben fölforrt a vér.
-
-– Azok után, amiket délben szerencsém volt önnek mondani, föl kellett
-tennem, hogy a bárónéra nem számíthatunk többé. Ezért sajnos, az úti
-programmunkat úgy szabtuk meg, hogy csak _ketten_ megyünk.
-
-Kömleyné lebigyeszti ajkát.
-
-– Semmi okom sincs mást akarni most, mint eddig, az a körülmény pedig,
-hogy ön velünk jön, önre tartozik, nem pedig énrám.
-
-Deméndy érzi, hogy felesége jelenlétében nem lesz jó megismételni az
-anyósával a déli jelenetet, azért amennyire birta, nyugodtan Olgához
-fordult:
-
-– Kedvesem, hallottad, mit mondott a báróné, tudod, mit mondtam neked
-én. Rajtad áll a választás, ha anyáddal akarsz menni, én nem akarok
-őméltóságának kellemetlenkedni. Határozd el magad, majd ha a báróné
-elment, meg fogod mondani, mit határoztál.
-
-Ezzel kezet csókolt a feleségének, aki reszketve vissza akarja tartani
-és a szemével könyörög neki: ne menj el. De ő úgy tesz, mintha nem venné
-észre és mélyen meghajolva a báróné előtt, dolgozószobájába megy.
-
-Deméndyné, mint az iskolásgyerek, sápadtan, lesütött szemmel áll az
-édesanyja előtt. Bal kezét szívére szorítja, a szegény kicsi jószág
-dobog, mintha meg akarna repedni. Kömleyné kemény arckifejezéssel a
-széken ül és egy percnyi hallgatás után szigorúan ránéz leányára.
-
-– Ülj le, Olga.
-
-Olga szó nélkül megteszi.
-
-– Mit mondott neked az urad arról, ami délben köztünk történt?
-
-– Semmit – rebegi ez.
-
-– Nem is említette, hogy beszéltünk egymással?
-
-– Nem.
-
-– Láthatod ebből, hogy mit tarthatsz az urad őszinteségéről. Ez a
-beszélgetés téged legközelebbről érdekel és nem is szólt róla, mit
-tudhatsz te akkor olyan dolgokról, amik inkább rátartoznak, mint terád?
-
-Egy darabig várja a feleletet, de hiába.
-
-– Ma délben nála voltam a minisztériumban, a gyáva sértegetett. Mit
-tartasz az olyan férfiról, aki sérti az anyádat?
-
-Olga birkózik a szóért, amelyet ki akar mondani, de nem birja. Feje
-lecsuklik a zongorára, úgy zokog magába.
-
-– Hagyd el a sírást, rívást, tisztázzuk a helyzetet. Én nem kérdezlek,
-kivel akarsz jönni, mint ő, én parancsolok. Velem jösz és ha az urad nem
-akar követni, akkor itt marad. Értetted?
-
-Olga fölkapja a fejét és megembereli magát. Úgy érzi, hogy bele kell
-halnia a vakmerőségbe, de könyes szemét nyiltan az anyjára függeszti,
-úgy mondja:
-
-– Mama, én vele megyek.
-
-– Úgy, – szólt Kömleyné és fölpattan ültéből. – Nos ebben az esetben be
-fogom neked bizonyítani, hogy nem mehetsz vele, mert tisztességes
-asszony csak tisztességes férjhez ragaszkodhatik.
-
-Olga érzi, hogy mi következik. Valahányszor az édesanyja belefogott
-ábrándjainak rongyokra tépésébe, mindannyiszor irtózattal szeretett
-volna menekülni, de a rettenetes ujságok bűvösen vonzották és mint az
-édes mérget, úgy meg is kívánta. Minden szó, amely gyanut fakasztott
-benne, mint a pőrölycsapás érte, de ellenállhatatlan vággyal szinte
-belevájta magát a szörnyűségekbe és szeretett volna minél többet és
-minél rettenetesebbet hallani. Most irtózva és feszülten nézett anyjára
-és leste, mi következik még.
-
-– Nehogy az az ember az én rágalmazásomra fordítsa, ami történt, inkább
-én mondom el neked, amit eddig tudnod nem kellett. Te balga, úgy élsz,
-mint a mesében és holmi hattyúlovagot látsz az uradban. Azt hiszed, hogy
-ő is olyan tisztán és ártatlanul ment a házasságba, mint te. Ezt ugyan
-egyetlen férfitől sem lehet megkivánni, de egyetlen férfi sem ámítja
-ezzel a feleségét. Az olyan házasság, mint a tied, szintén nem tartozik
-a rendkívüli dolgok közé, de az olyan házasságot senki más nem avatja
-olyan hazug romantikus szerelemmé, mint ő. Tudod, miért vett el téged
-Deméndy?
-
-Olga elveszítette öntudatát. A szeme tágra nyílott, ajka félig nyitva,
-nincs semmi más érzése, tudata, csak lesi a rettenetes csapást, melyet
-rámérnek.
-
-– Azért, – folytatta könyörtelenül Kömleyné – mert nekem udvarolt.
-Érted? Engem szeretett, azért jött hozzád, engem akart, azért vett el
-téged. És ez az ember az én fülem hallatára meri hazudni, hogy téged
-szeret!
-
-A szegény asszonyka egész testében remeg. Amit most megtudott, olyan
-váratlan, olyan képtelen volt, hogy lesújtó rettenetességében is
-megnevettette. Az egész reménytelen fájdalom hat így a nevető izmokra.
-Kömleyné pedig csak folytatja a torturát, amivel meg akarja gyógyítani
-leányát.
-
-– Ezt meg kellett most mondanom neked, mivel a nyomorult rám fogta, hogy
-a féltékenység beszél belőlem. Féltékeny én, te reád és ő miatta! Mintha
-nem rajtam állt volna, hogy magamnak tartsam, mielőtt neked még csak
-eszedbe jutott volna, hogy szeresd!
-
-– Mama! – rebegi most Olga és irtózattal húzódik a szék szélére, hogy
-majd lebukott róla.
-
-– Szememre vetette nekem, hogy rágalmazom előtted, hogy meg akarom
-rontani a boldogságtokat. Ez a boldogság nem ér semmit, mert hazugságon
-épül. A te urad távol tart a világtól, hogy ne tudjál meg semmit, ami rá
-vonatkozik, de előbb-utóbb mégis megtudnád a valóságot s minél
-váratlanabbul ér, annál súlyosabban hat rád. Én ettől a rettenetes
-kiábrándulástól akartalak megóvni, azzal, hogy előkészítlek reá. A
-férfiak nem szentek és Deméndynek sem vetem a szemére, hogy úgy élt,
-mint minden fiatal ember. De az ő bűne, hogy amit más asszony magától
-értetődőnek tart, mikor megtudja, az neked katasztrófa. Nem tartozott
-neked hűséggel, mielőtt elvett, miért hiteti el veled, hogy mégsem
-vétett ellened? Ő, aki most is, isten tudja, hány szeretőt tart.
-
-– Ez nem igaz! – kiált most helyéről fölpattanva Olga. – Nem igaz, nem
-igaz, ezt még mamának sem szabad mondania.
-
-Kömleyné odalépett a leányához és megfogta a vállát.
-
-– Lassan akartalak bevinni a valóságba, hogy felvilágosodva és ábrándok
-nélkül élhess vele. De mivel ez az ember így beszélt velem, ám legyen az
-operáció gyorsabb, fájóbb, de alaposabb is. Eddig csak gondoltam, hogy
-szeretőket tart, egy félóra óta tudom. Mikor idejöttem, az előcsarnokban
-a tálcán egy levelet láttam. Egy hordár hozta, Márton épp be akarta
-vinni az uradnak. Akaratlanul is hozzányultam és megtartottam: majd oda
-adom én. Itt van, nem bontottam még föl, de az írás női írás. Tudom,
-hogy mi van benne. A felesége vagy, te fölbonthatod.
-
-Olga kezében tartja a levelet. Nézi, nézi, finom vonások, lázas
-sietséggel odavetve. A vér arcába csap, a szerelmes nő ösztönével
-megérzi ezeken a vonásokon a vetélytársnőt.
-
-– Bontsd föl! – sürgeti Kömleyné, aki maga is lázban ég már – jogod van
-hozzá, mert nő írta. Kötelességed irányában, hogy alaptalanul ne
-gyanusítsd, ha nem igaz, amit mondok.
-
-– Nem, nem – sikoltja Olga, de Kömleyné ekkor már kitépte kezéből a
-levelet és fölszaggatta. Belenéz, fölkacag és odatartja Olgának:
-
-– Hát lásd magad, úgy-e, hogy megmondtam?
-
-Olga szeme rátapad az írásra, csak két sor: «Megkövetelem, hogy még
-egyszer eljőjjön. Nem vagyok rongy, hogy így el akar dobni magától.
-Éva.»
-
-Deméndyné még egyszer olvasta el az írást, aztán behunyta szemét és
-várta: most megszakad a szíve. De éppenséggel nem szakadt meg. Valami
-soha nem érzett nyugalom szállta meg, hogy elcsodálkozott rajta. Hova
-lett a szíve, hova lett a fájdalom, hova az iszonyú rémek, melyek ennek
-a beállott valóságnak már az elgondolásánál elébe tolultak? Semmi, semmi
-mindebből, csak megrázkódott, határtalan undort érzett és két kezével
-belemarkolt a mellébe, mintha le akarná magáról tépni. Aztán fölvillant
-a szeme, szinte diadalmasan, a levelet mintegy csapásra, magasra emelte,
-úgy mondta anyjának:
-
-– Köszönöm!
-
-Kömleyné leányához lépett és megölelte. Először a Deméndy házassága óta
-igaz, meleg szeretettel.
-
-– Most ismerek csak a leányomra, – mondta – büszke vagyok rád és tudtam,
-hogy a valóság meg fog gyógyítani.
-
-
-4.
-
-Egy hang nem jött a torkába, köny nem szökött szemébe. Állt az ablak
-mellett s a fáját ellepő porba írta az ujjával: gazember, gazember,
-gazember.
-
-Aztán leroskadt a székre és magába mosolygott. Úgy, mint aki valami igen
-ravaszat eszelt ki, amivel a másikat alaposan megtréfálhatja. Érzés,
-gondolat azonban nem volt benne. Csak ijesztőn sápadt volt az arca,
-nehány perc alatt megnyúlt, beesett, megvénült. Végül pedig már fütyülni
-is kezdett. Amikor magában volt és leste a szerelmes urát, sokszor
-szokott fütyülni.
-
-– Elment már, édes? – szól mögötte Deméndy és elébe toppan. Majd
-megijed:
-
-– Édes, te beteg vagy! Az istenért mi lelt?
-
-Az édes nem szólt, hanem hirtelen zsebébe dugta a levelet, melyet addig
-önfeledten balkezében gyűrögetett.
-
-– Édes – kiáltja nyugtalanul Deméndy és át akarja fogni.
-
-Az asszony kacéran kisiklik karjából és a pálma mögé bújva nevet.
-
-– Kis gonosz, – mondja most már vidáman az államtitkár – hogy rám
-ijesztettél!
-
-A kis asszonyka pedig, aki soha egy pillanatra sem rejtett semmit az ura
-előtt, aki nem is sejtette, hogy lehet másnak látszani, mint amilyen az
-ember: most őrületes gyönyörűséget talált abban, hogy ámítsa, bolondítsa
-az urát. Játszik vele, mint macska az egérrel, csalja, ahogy az csalta
-őt. Nem is érte föl ésszel, hogy életének most pecsételődik meg a
-tragédiája, szeme beteges pajzánsággal rácsillant az urára, ajka
-eltorzult mosolyra állt, így mondta:
-
-– Igen, komédiáztam, úgy-e jól tudok komédiázni?
-
-És az ember nem vett észre semmit, nem látta hogy egészen más asszony
-ingerkedik most vele, mint akit egy félórával ezelőtt itt hagyott.
-Elhitte, hogy feleségének játékos jó kedve van és ezt jó jelnek vette.
-Nem történt semmi baj – mondta magában s maga is boldogan, könnyedén
-szökött a pálmához, ahonnan Olga egy macskaszerű szökkenéssel a zongora
-alá bújt.
-
-– Kis gonosz, – kiált rá vígan Deméndy – nem bújsz elő? Hármat olvasok,
-ha akkor meg nem adod magad…
-
-– Soha! – kiáltja Olga oly elhatározott hangon, mely minden idegent
-megdöbbentett volna.
-
-– Ha akkor sem bújsz elő, – ismétli Deméndy jókedvűen – utánad bújok.
-Elférünk mi a zongora alatt is.
-
-– Meg ne próbáld, – kiáltja vissza Olga és átmászik a zongora sarkába,
-ott felegyenesedik, úgy mereszti lázban égő szemeit az urára. Ez egészen
-elkapatva az örömtől, hogy az ideges jelenet, melyre készült, így szépen
-elmaradt, olvasni kezdi:
-
-– Egy… kettő… három…
-
-– Hozzám ne nyulj, – sikoltja most Olga és kicsi kezével mellbe löki
-urát. Úgy áll aztán ott és nézi a megdöbbent embert, üvegesedő szemmel,
-hitetlenül. Elvesztette az összetartozóság érzetét önmagával, szinte azt
-várta, hogy az ura meg fogja neki mondani: micsoda idegen asszony lökte
-most mellbe!
-
-– Ne bolondozz, édes, – szólt ez kissé száraz hangon – bújj elő és mondd
-el: mi történt. El van intézve a mama dolga?
-
-Olga állt a szoba homályos sarkában, úgy nézte az urát. Milyen tiszta,
-becsületes arc, hogy tud a szemébe nézni! Meg is ingott a hite: hátha
-hazudik az a levél, a mama, a szeme, az egész világ! Lehet-e így állni a
-feleség előtt, akit megcsalt?
-
-Hirtelen előbújt.
-
-– Nos, el van intézve? – kérdi Deméndy ismét és a feleségéhez lép.
-
-– El, – mondja ez fás hangon és leül a zongora mellé s végig futtatja
-rajta az ujjait. Úgy fordul hátra s hanyagul kérdi:
-
-– Mondd csak, Miklós, szép leány az az Éva?
-
-Úgy akart volna az urára nézni, látni az arcát, megtudni, milyen hatást
-gyakorol rá ez a kérdés, de félt, szörnyen félt és nem tudott
-megfordulni. Ha most ránéz, rögtön vége az erejének, pedig úgy érezte,
-ezt a jelenetet végig kell élveznie, ez az utolsó élvezete ebben az
-életben. Mintha csak muzsikáról volna szó, úgy jártak tovább ujjai a
-billentyükön, úgy, hogy Miklós akinek elállt a szíve verése, már azt
-hitte, hogy hallucinált s elképedve kérdezte:
-
-– Mit mondtál?
-
-– Azt kérdeztem, hogy szép leány-e az az Éva? – ismétli Olga, most maga
-is elbűvölve. A két karja lehanyatlik és feje hátra csuklik, hogy majd
-hanyatt esik le a kis zongoraszékről.
-
-Deméndy egészen elvesztette önuralmát. A szája megnyilt, szeme
-kidülledt, arca halálsápadt volt, úgy bámult a látszólag egészen
-egykedvű asszonyra: mindent tud, gondolta magában, szegény édesnek vége.
-
-– Éva, – dadogta végül – mit tudsz te Éváról?
-
-– Ugyan, Miklós, – mondja Olga szinte vidáman – minek titkolnád előttem?
-A feleségnek bátran beszélhetsz a szeretődről, úgy illik ez a mi
-világunkban.
-
-Deméndy még jobban összezavarodott. Úgy állt ott, tehetetlenül, kínos
-ügyefogyottan, szinte szánalmasan. Szegény Olga hangosan felkacagott és
-becsapta a zongorafödelet.
-
-– Házasságtörő, – rebegte aztán iszonyodva és összeborzongott.
-
-Deméndy most megemberelte magát. Vége, gondolta magában, hát legyen
-vége.
-
-– Ezt jól csinálta anyád, – szólt remegő hangon – nagyon jól csinálta.
-De én nem adom meg magamat, ma még urad vagyok és parancsolód és mint
-ilyen, kérdem: szabad-e valakit elítélni, anélkül, hogy meghallgattad
-volna?
-
-– Ne hazudj, – kiált most Olga irtozó hangon – nézd, itt a bizonyíték,
-mielőtt hazudnál, lásd, hogy hiábavaló.
-
-És odadobta neki a levelet, melyet Deméndy soká olvasott, anélkül, hogy
-értette volna. Végre megértette. Összecsikorgatta fogát. Szamár,
-gondolta magában, épen az első becsületes lépés lett a vesztem. Minek
-siettem vele? Ha még egyszer megcsalom, nincs semmi baj!
-
-– Úgy, tehát elfogják a leveleimet, – mondotta végül – de ha már ennyire
-vagyunk, tán láthatod épen ebből a levélből, hogy szakítottam vele.
-Hallgasd meg legalább a mentségemet.
-
-Olga összecsapta a kezét.
-
-– A mentséget, – ismételte – a mentséget! Hát van erre mentség?
-
-– Van, – mondja most már Deméndy, aki visszanyerte önuralmát. – Édes,
-amikor most remegve és félve és kétségbeesetten mentegetni akarom
-magamat, nem magamért teszem, hanem teérted, szegény gyermekem, hogy
-visszanyerjed nyugalmadat. Én…
-
-– Meg vagyok gyalázva, – mondja Olga mind emelkedőbb hangon – be vagyok
-mocskolva, nem élhetek ezzel a testtel, új testet szerezz, új testet
-szerezz.
-
-És most kitört belőle a zokogás, ledobta magát a földre és öklével
-csapkodta mellét. Mikor Deméndy le akart hozzá hajolni, valósággal
-felordított és védekezett a kezével. Az embernek megfagyott a vére és
-nem tudott mihez fogni. Neki is köny gyűlt a szemébe – ő, nem magát
-siratta, hanem igaz, belső fájdalma ennek a szerencsétlen gyermeknek a
-marcangoló szenvedését illette, melyet szívesen váltott volna magára
-bármily áron.
-
-Letérdelt melléje, hozzáérni nem mert, úgy sirta lelkébe becéző,
-csitító, szerelmes szólongatásait.
-
-– Hallod-e édes? A te bűnös uradat, aki most inkább szeret, mint valaha.
-Aki mindig szeretett, mert minden hazugság volt, csak ez az egy nem. Az
-ember ha csalja is a feleségét, azért szereti. Nézz rám, mert mégis
-megérdemlem. Odaadnám az életemet, hogy ne történt legyen meg, ami
-megtörtént. Édes, drága édes, kicsi édes, egyetlen, szerelmes kicsi
-feleségem.
-
-Az asszony hallotta-e, nem-e, bajos megmondani, arccal feküdt a padlón.
-Kicsi testén végigfutott a borzongás, amint magába akarta szorítani
-zokogását. Hátra intett a kezével: el, el, de Deméndy egészen meg volt
-törve, ott maradt mellette és egyre kérte, kérlelte, mindhiába.
-
-Egyszerre megmerevült az asszony. Mozdulatlan maradt, mintha halott
-volna. Deméndy gondolta is, hogy meghalt és felordított:
-
-– Édes! – kiáltotta és magához fordította az asszony arcát. Nem volt
-abban egy csöpp vér sem. A szemepillája le volt csukva, lélegzetét sem
-igen érezte, de arcán rángatództak az idegek – már csak idegeiben élt.
-Deméndy hangos siratással emelte karjaiba és végigszaladt vele a szobák
-során, ráordítván a megriadt cselédekre, akik estélire rakosgattak:
-
-– Orvost, orvost! A bárónét!
-
-Lefektette a hálószoba pamlagjára és csókolgatta, meg könyeivel áztatta
-a halottas arcocskát. Megbontotta ruháját, lefejtette róla cipőit s
-ágyba akarta fektetni, mikor belépett Kömleyné. Határtalan düh fogta el,
-szerette volna széttépni ezt az asszonyt, aki most is, noha gyorsabban
-lélegzett, hideg és fehér és büszke volt, mint mindig.
-
-– Ez az ön műve, – kiáltott rá és feléje rázta az öklét – gyönyörködjék
-benne!
-
-Kömleyné odalépett az ágyhoz. Leánya arcát nézte, majd Deméndyt. Mintha
-benne is megmozdult volna valami.
-
-– Orvost, – hebegte – küldött orvosért?
-
-Az orvos is belépett. Egy pillanat alatt a jól nevelt úriemberek
-elsimították az indulatok külső jeleit.
-
-– Nagy izgalom érte, – magyarázta Kömleyné – összeszólalkoztak az
-urával, hiszen tudja doktor úr, milyen érzékeny a gyermek az
-ilyesmikben.
-
-Az orvos tudja. Megvizsgálja az asszonyt, akinek a teste lassankint
-felenged lázas konvulziókban és fejét csóválja.
-
-– Idegláz, – mondja – alighanem idegláz – és előveszi a morfiumtűjét. –
-Egyelőre egy kis injekció, méltóságos báróné, aztán nyugalom, csak nagy
-nyugalom.
-
-Az injekció megteszi hatását. Olga magához tér és Deméndy óvatosan
-elhuzódik az ágy mellől. A beteg egy darabig révetegen néz körül, aztán
-eszébe jut minden és magához szorítja édesanyja fejét.
-
-– Ne hagyj el, – rebegi – mama, ne hagyj el, – hiszen úgyis meghalok.
-
-– Nyugalom, nyugalom, – inti az orvos és azt hiszi, ezúttal is kedvesnek
-és elmésnek kell lennie. – Lássa, méltóságos asszony, így jár az, aki
-összevész az urával. Ki kell békülni, ki kell békülni, akkor nem kell se
-doktor, se patika.
-
-Olga értetlenül nézi a rettenetes embert, aki mosolyogva, sőt közbe
-nevetve tud így beszélni. Aztán hideg borzongás járja át a testét és
-visszahanyatlik.
-
-– Maradj itten – rebegi még és fejére húzza a takarót.
-
-– Most már jó – véli az orvos – el fog aludni és az a fő. A nyugalom.
-
-
-
-
-HETEDIK FEJEZET.  JANI.
-
-
-1.
-
-A Dermák-családban megint olyan volt a hangulat, mintha halott volna a
-háznál. Baljóslatú csönd, rideg némaság, az egyik nem akart, a másik nem
-mert szólani. Sárika eltünése volt a bevallott ok, de nyilván
-mindegyiknek volt külön-külön is baja, melyet a másik nem sejtett.
-Dermákné, akit az utóbbi hónapok jóléte kissé felvidított, most ismét
-borúsan ül az ablak mellett és hímez. Adja a szigorút, aki ha szóra
-nyitja száját, csak Sáriról beszél, mondván:
-
-– Miattam felfordulhat, semmi közöm többé hozzá, ha ma visszajönne,
-kirúgnám. Szégyent hozott a családra.
-
-Éva ilyenkor elhúzza száját, de nem szól. Dermákné pedig sokszor ejt
-sirató könnyet a kisebbik leányáért s vígasztalgatja magát: hátha
-szerencsét csinált! És hímzés közben, meg mikor nem tud elaludni,
-képzeleg, hogy majd csak egyszer megáll a négylovas hintó a kapu előtt s
-bejön Sári és azt mondja, hogy ő hercegnő. Megesett már ilyesmi.
-
-Jani egészen megvadult. A szegény fiúnak kettős baja van. Beállt a
-vakáció és elvesztette leckéit is, Bellágnét is. A szép asszony
-megcsókolta, aztán hátba vágta és azt mondta:
-
-– Kedves Jani, most már eléggé ki vagyok művelve, ezentul mulatni fogok
-és nem tanulni. Holnapután utazom.
-
-És Jani, aki ennél az asszonynál hagyta a lelkét, a hitét, meg az
-ártatlanságát, nem tudott semmit se szólani, ment, mint az elbocsájtott
-cseléd. Semmi jogát nem érezte, semmi hitványságot nem vetett az asszony
-szemére. Az egész csak arra való volt, hogy a tanulás mulatságosabb
-legyen. Nem csoda! Bellágné hány helyet hagyott így ott, tizennégy napi
-felmondással, ahol ugyanazt a szerepet játszotta, mint őnála ez a
-szegény diák.
-
-Kant nem került többé elő. Nem bírta el az otthoni levegőt. Dolga nem
-volt, egész nap kódorgott és későn jött csak haza. Nem törődött vele
-senki. Barangolásaiban mindegyre csak Sárira gondolt. Ami keserűség
-Bellágné miatt benne összegyűlt, azt mind Sárira fordította. Rá kell
-akadni erre a teremtésre, a vérével lemosni a család szégyenét.
-Naphosszat barangolt az utcákon, a városligetben, este pedig végigjárt
-mindazokon a helyeken, ahol Évával járt az éjszakai hajszánál. Megállt a
-fényes ablakok mellett és belekémlelt a tivornya-helyekre, ahol sok
-különös dolgot látott, ami első ízben megijesztette, aztán
-megundorította, végül pedig gyűlöletet keltett benne minden iránt, aki
-szoknyában járt.
-
-Sárikát sehol sem találta. Nem is kereste úgy, hogy ráakadjon, csak
-kereste. Úgy érezte, mintha ezentúl ez volna rendes foglalkozása: ezért
-született, ebben fog meghalni. Tanulmányaira, jövőére már nem igen
-gondolt. A bizonyítványán különben meglátszott már mindez: az eddig
-legjobb tanuló az utolsó félévben a negyedik helyre sülyedt. Majd jövőre
-még lejebb fog sülyedni, az érettségin pedig, – megdobbant a szíve,
-mikor erre a legsúlyosabb próbára gondolt – meg fog bukni.
-
-Utcai barangolásaiban sokszor találkozott Évával is, aki mintha nem
-vette volna észre. Hogy szerette, hogy imádta ezt a felséges, bánatos
-Évát! Mégis olyan szúrást érzett a szíve tájékán, mikor figyelme az Éva
-társaságára fordult. Olyan kifestett és kiöltözködött hölgyekkel járt,
-mint aminőket az éjjeli kávéházakban szokott látni. Sőt egyikben,
-másikban rá is ismert az Éva barátnőjére. Micsoda szomorúság! Éva
-bizonyára nem tudja, mi fajtákkal érintkezik. Különösen a Webstonné
-barátsága nyugtalanította. Ezt a hölgyet egy este a városligetben látta,
-a hattyú-szigeten, amint egy fiatalember ölében ült. Megismerte,
-világosan megismerte, a hangjáról is. Pedig férje is van. Ezt Évának meg
-kellene mondani. Egy párszor próbálta is, de a szegény fiúnak csak
-befelé voltak elhatározásai. Kifelé gyámoltalan és gyáva volt.
-
-Mégis egyszer kibökkentette.
-
-– Nem kellene vele menned, Éva – mondotta, mikor a gangon ültek.
-
-– Miért nem?
-
-– Nagyon tisztességtelen asszony, – mondja elpirulva.
-
-Éva pedig hidegen ránézett és azt mondta:
-
-– Az olyan éretlen kölyöknek nem szabad ilyesmit észrevennie. Szégyeld
-magad!
-
-Jani szégyelte is magát, a föld alá sülyedt volna, így csak bement a
-szobába, lefeküdt és gondolta: aludni jó, jó volna mindig aludni.
-
-Egy délután, egy óra tájt, egy minisztériumbeli szolga jött, Évának
-szóló levéllel. Dermákné mélyen bókolt az ember előtt, tensúrnak
-szólította és le akarta ültetni. Éva közömbösen bontotta fel a levelet,
-azt gondolta: bizonyosan ma akar találkozni, hát jó. Aztán elolvasta,
-elpirult és elhalványodott.
-
-– Jól van – mondta hangtalanul. Dermákné kikísérte a szolga urat. Éva
-megsemmisülten magába roskadt, de mire Dermákné visszatért, már
-felegyenesedett, felkelt és öltözködni kezdett.
-
-– Deméndy írt? – kérdi Dermákné.
-
-Éva nem felel.
-
-– Mit ír? – kíváncsiskodik tovább az asszony és szeme odaszegződik a
-papirosra, melyet Éva az asztalra ejtett.
-
-– Semmit – mondja Éva durván és tárcájába gyűri a levelet. Jani csak
-nézi, ő érti, hogy ez a levél valamit jelent, de nem mer szólani. Az Éva
-határozott, gyors öltözködésén meglátja, hogy nagy akarat működik
-nénjében, valamit tenni akar. Mikor elkészült, szó nélkül akar elmenni.
-
-– Mikor jösz? – kérdi még mindig a kíváncsiság hatása alatt Dermákné.
-
-– Nem tudom – mondja az mogorván.
-
-– Ha találkozol vele, mondd neki, hogy tiszteltetem.
-
-– Köszönöm – mondja Éva ideges haraggal és elperdül.
-
-A fiút megütötte az anyja szava: ha találkozol vele. Deméndyről van szó.
-Dehogy gondolt volna rosszat a nénjéről, meg erről az ideális emberről,
-de olyan különös volt, hogy édesanyja, mikor leánya levelet kap,
-tisztelteti az illetőt és oly magától értetődőnek találja, hogy
-hozzámegy.
-
-– Mama, – szól nyugtalanul – miért gondolod, hogy Éva most Deméndyhez
-megy?
-
-– Hát tőle jött a levél, – mondja az anya – nem láttad, hogy miniszteri
-szolga hozta?
-
-– Igen, – mondja Jani – aztán hol találkozik vele Éva? A lakására megy?
-
-Dermákné elnémult, zavarba jött. Ezt a kérdést sohse vetette fel
-magában, most szégyelte magát a fiú előtt.
-
-– Tudom is én, – szólt végül.
-
-Majd jó tíz perc mulva, mialatt Jani nyugtalanul keresett magában valami
-után, ami formát és irányt adhatna érzésének, újból szólt, hogy a fiú
-felriadt.
-
-– Bizonyosan a hivatalban, hiszen házas ember, nem fogadhatja a lakásán.
-
-Jani felcihelődött, elment ő is.
-
-– Soká ne maradj, – kiáltja utána Dermákné – mostanában nagyon sokat
-kódorogsz.
-
-Jani lehajtott fővel ballagott le a lépcsőn. Érezte, hogy ma _valahova_
-kellene mennie és tanakodott: hova? Éván járt az esze, aki most Budára
-ment, a minisztériumba. Ha volna két krajcárja, utána menne, hátha
-szüksége lesz rá? De nem volt. Hátha utólérhetné? Aligha. Éva ebben a
-melegben bizonyára kocsiba ült, mert Évának van pénze. Honnan? Van. A
-nénjével szemben nem kutatott, benne hitt, ahogy az isten felől sem
-kérdezi, hogy honnan való.
-
-Mégis a város felé ment, végig az Andrássy-úton, a Dunához. Lement a
-vigadótérbeli propeller-állomáshoz: hátha ott van? Majd fölment a
-Lánchidhoz és irígykedve nézett azokra, akik két krajcáron megváltják az
-átjárás jogát. Eszébe jutott, hogy ha felkerülne a vasúti hídhoz, ott
-ingyen mehetne át. De mikor érne akkor föl a várba!
-
-A Duna partján, déli rekkenő hőségben nem jár senki. Minden és mindenki
-mintha olvadófélben volna. Budáról néhány ember átalvánszorog a hídon,
-mely maga is szikrázik a hőségtől. A lovak csuronvíz és izzadság, a híd
-fejénél álló rendőr derekáról mintha leolvadna a kard, meg a ragyogó
-pléhszám. Lent a rakodón félig meztelen emberek dülöngenek, a
-propeller-állomáson néhány kiöltözködött, elernyedt nőalak. Olyan
-rettenetes meleg van! Csak a folyam szélességében hömpölyögnek a hűvös
-habok, úgy csábítanak: Jani azt gondolja, hogy a legkellemesebb nyáron
-halni meg, a Dunába fulladva.
-
-Céltalanságában kezdett mindenre ügyelni. Az apró faházikókra, mikben a
-hajóstársaságok irodái vannak, a siestázó nagy hajókra, miken semmi sem
-mozog. Az egyik vontatón nyitott tűzön szalonnát piritott egy
-parasztforma ember. Janinak dupla melege lett: ilyenkor tűz mellett
-kuporogni! Nézte az egyik házikó fatornyán az órát: milyen nagy és
-pontos! És végignézett a néptelen korzón, ahol a háromkrajcáros székek
-olvadoztak. Majd áttekintett Budára, a bizarr citadellára, a királyi
-palota terraszára és azontul a zöldelő ormokra, ahol rózsaszínűvé
-sűrűsödött a levegő. A Dunán keresztül síkló propellerekre, a
-Margit-sziget hajóra, melynek fedélzetéről katonasipkák és rézkürtök
-csillámlottak felé. A Margit-szigeten katonabanda játszik, ő még sohasem
-volt a Margit-szigeten.
-
-Hirtelen megijedt. Valaki hátulról megbökte. Egy vöröshajú, vörösképű,
-tömzsi gyerek volt, a Weisz Tóni, az osztály legrosszabb tanulója.
-
-– Szervusz, – vigyorgott rá – mit bámészkodol?
-
-– Csak úgy, – mondja Jani kurtán és ismét a Dunára néz.
-
-– Gyere uszodába, – mondja Tóni – nagyon jó a víz.
-
-– Nem megyek.
-
-– Nem vagy abonálva, – vigyorog a vörös Tóni – gyere, majd én fizetek!
-
-Jani irigykedve sandit rá. Abonálva van az uszodában, tud uszni, van
-pénze. Hirtelen arra gondol, hogy kölcsön kér két krajcárt, de csak nem
-viszi rá a lélek. Zsidó fiú!
-
-– Ha nem akarsz, hát maradj, – mondja Tóni még mindig vigyorogva – azt
-gondoltam, hogy egyhamar nem akad, aki uszodát fizetne neked. Szervusz!
-
-Ezzel ott akarja hagyni, de csak elkiáltja magát:
-
-– Valaki a vízbe ugrott!
-
-És tátott szájjal bámult a lánchíd felé.
-
-Jani nem látta az ugrást, de a képe élt benne. Csak hallotta a nagy
-csattanást, aztán látta a víz örvénylését, végül fölbukkant egy fekete
-fej, nem nagyobb, mint egy kis kutyáé. A dunasoron végig csodálatos élet
-kerekedett. Kiáltottak egymásnak, minden mozgolódott s mintha a földből
-bukkantak volna ki, egyszerre óriási népcsődület támadt a néptelen
-parton. A Weisz Tóni ismételte kiáltását: valaki a vízbe ugrott, ismétli
-a legnagyobb boldogság hangján és macskaszerű szökkenéssel rohant le a
-rakodópartra, ahol sorra leoldóztak a csónakok s látszólag ólmos
-lassusággal eveztek a vízbe.
-
-Janinak elállt a szíve verése. Megrémülve nézte a víz fodrát, ahol a
-fekete fej hol előbukkant, hol elmerült, közben csapkodta a vízet
-kapkodó karokkal. Nagysokára egy csónak a közelébe került, egy meztelen
-mellű ember odanyujtotta neki az evezőt, a fuldokló megragadta, aztán
-ismét eleresztette. A víz messzire vitte már, Jani alig látott már
-belőle valamit. Csak azt, hogy a fuldokló dulakodik mentőivel, akik csak
-nagy nehezen tudták csónakjukba vonszolni. Határtalan riadalom zugott
-végig a parton. Weisz Tóni üres petroleumhordók guláján állva lengette
-sapkáját úgy ordította:
-
-– Éljen, éljen!
-
-Ki lehet? témpereg magában Jani és hasztalan nyugtatgatja magát: idegen,
-semmi köze hozzá. A gyáva fiún határtalan nyugtalanság vett erőt, előre
-törtetett, keresztül-furakodott a tömegen s isten csodájakép leérkezett
-oda, hol a csónak a parti lépcsőnél kikötött. Hallotta a meztelen ember
-káromkodását, aki kimentette a vízbefulót és a többieknek össze-vissza
-gagyogását. Semmi részvét, semmi megdöbbenés az emberekben, ha egy
-deszkát fognának ki a vízből, az sem hatotta volna meg őket jobban.
-
-A csónak fenekén feküdt a csapzott hajú ember, fejét egy matróz tartotta
-a kezében, lefelé. Odakémlelt és felsóhajtott: idegen. Dacos, fekete
-képű ember volt, egyre csurgott róla a víz, a keze meg ökölbe szorult.
-Teljesen idegen. Megfogták, fejtetőre állították, úgy húzták ki
-káromkodva a partra, ahol az első lépcsőn végigfektették és kezdték
-meggyömöszölni.
-
-Valamiképpen magához tért és felült. Szétnézett a bámész tömegen, aztán
-felugrott, hogy ismét a Dunába rohanjon.
-
-– Eresszetek, – kiáltotta – úgyis felakasztanának.
-
-Aztán káromkodni kezdett, és dulakodott azokkal, akik lefogták. Hitvány
-kutyáknak nevezte őket. Mi közük hozzá? Ha a Dunába akar fulni, minek
-halásszák ki? Neki ugyan nem parancsol senki, ha meg akar halni, ahhoz
-joga van.
-
-Jani reszketve állt a csoport közvetetlen közelében és hallgatta a halni
-akaró ember dühöngését. Majd a csoporton áttörte magát egy rendőr. Mikor
-az öngyilkos meglátta, irtózatos erőfeszítéssel kiszabadította magát.
-Aztán rekedten, köhögve kacagott:
-
-– Hát nem bánom, akasszanak föl, juszt sem fogok élni.
-
-A rendőr előszedi jegyzőkönyvét és ok nélkül félretol néhány körülötte
-állót. Már a vérében van. Aztán kihallgatná a lucskos embert, aki még
-egyre prüszköl és köhög és alig tud a lábán állni. A rendőr kérdésére,
-hogy hogy hívják, büszkén egyenesedik föl:
-
-– Én vagyok a Domokos Gáspár.
-
-És úgy néz körül, mint egy király, aki leveti az inkognitóját. Látván,
-hogy a névnek semmi hatása nincsen, hozzá teszi:
-
-– A többit majd megtudjátok holnap az ujságból. Mert megöltem csalfa
-szerelmemet!
-
-Ez a beszéd már hat. Ketten, azok közül, kik kihuzták a vízből, erre a
-szóra megragadják a karjainál, a rendőr a mellénél fogja meg.
-
-– Eresszenek el, – mondja Domokos villámló szemmel – magamtól megyek a
-kapitánysághoz, de megfogni nem engedem magam. Biztos úr, ne féljen, ha
-már meg nem halhattam, nem bánom én, akármi történik is velem.
-
-A szerencsétlen emberen meglátszott, hogy roppant büszke a
-cselekedetére. Különbnek érezte magát az egész tömegnél, hiszen ő az
-egyetlen, aki megölte csalfa szerelmét. A rendőr csak fogta és
-csitította és oda szólt egy suhancnak, hogy hozzon kocsit. Ez a megbizás
-miatt boldogan rohant el, hogy a lába sem érte a földet. A tömeg pedig
-mind sűrűbb gyűrűbe szorult körülötte. Csunya leányok, meg a propellerre
-készülő úriasszonyok egyaránt csillogó szemmel nézték a csurgó embert;
-aki asszonyt ölt.
-
-Domokos pedig megrészegedve a népszerűségtől, kezdett bőbeszédű lenni.
-
-– Megöltem, – mondja újból – kétszer lőttem rá, egyet kiáltott, aztán
-vége volt. Ellopta a pénzemet, tönkretett. Én most igen gazdag úr
-volnék, voltam Párizsban is és feleségül akartam venni és mire vissza
-jöttem, az utcán csavargott. Tartott, ameddig lehetett, de a becsület
-nem engedte tovább. Délben, amikor ismét kipucolta magát és el akart
-menni, megfogtam a hajánál fogva, a földre rántottam és kétszer rálőttem
-a revolveremből. Hat lövetű és öt forint negyven krajcár volt.
-
-– Majd a kapitányságnál, – mondja a rendőr, hivatalosan egyet pödörve a
-bajuszán, de a mundér alatt csak nem tagadhatta meg a nép fiát, rögtön
-kiváncsian kérdezte:
-
-– Hol történt az?
-
-– A Wesselényi-utcában, – mondja büszkén a legény – hónapos szobánk van
-ott, rendes lakásunk.
-
-– Együtt laktak?
-
-– Igen és én fizettem.
-
-– Hogy hívják az asszonyt?
-
-– Leány, – igazítja helyre Domokos – Mészáros Gizella a neve, de nem
-tudott jóravalóságra szokni, mindig a szeretői után futkosott, kinyalt,
-kifalt léhütő úrinépség után. Éljen a szociálizmus! – kiáltotta el magát
-egyszerre s erre a szóra, mintha csak feudális nagy úr volna, a rendőr
-nekiesett és kezdte az öklével megdolgozni.
-
-A tömeg hullámzott, mozgott, egy-egy hangos kifakadás is hallatszott a
-rendőri brutalitásról, de éppen jókor érkezett a suhanc a kocsival.
-Domokost betuszkolták, a konflis megindult és csakhamar a sokadalom
-eltünt, mintha a föld nyelte volna el.
-
-Jani végignézte ezt a jelenetet, lihegő szájjal, teljes bambán. A víztől
-csurgó ember, aki most asszonyt ölt és úgy beszélt, mint más közönséges
-ember, égetően hatott rá. Mikor azt mondta: megöltem csalfa szerelmemet,
-a lélegzete elakadt és azt kérdezte magában: Hátha Sári? Szinte boldogan
-lélegzett föl, mikor aztán egy idegen nevet hallott.
-
-Mégis, ez az ember, ez a história fenekestől felforgatta lelkét. Szinte
-magát látta benne. Heteken át járt azzal a gondolattal, hogy ha ráakad
-céda hugára, megöli. A becsület kívánja ezt, a család becsülete. És hogy
-azután ő maga sem élhet tovább, csak természetes.
-
-– Én is a vízbe ugrom, – gondolta bambán magában és végigtörülte piszkos
-zsebkendőjével verejtékes homlokát. Aztán iszonyodva nézett a hűvösen
-hömpölygő habokra és elment a kedve a dunai sétától.
-
-Lomhán, szomorúan tartott visszafelé és Weisz Tónira gondolt. Más fiúk
-az ő korában gondatlanul nevetnek, mulatnak, hancuroznak. A Weisz
-Tóninak pénz csörög a zsebében és abonálva van az uszodában. Neki az
-ilyesmikben sohasem volt része. Voltaképpen nem is nevetett soha. És
-elmulik az ifjúság, – bárcsak elmult volna már – és nem tudja majd,
-milyen is egy igazi fiú élete.
-
-A szegénység, gondolja sóhajtva, majd belemerül a szegény emberek
-fantasztikus állapotába. Az édesanyja sem olyan életet él, mint más
-asszony, a testvérei sem. Mindennek a szegénység az oka. Mindez pedig
-azért, mert az édes apja meghalt. Csak homályosan emlékszik a kopasz,
-apróarcú emberre, aki vőlegény korában magas, izmos ember volt, a végén
-pedig botra támaszkodva járt, iszonyúan összeesett és egyre köhögött. A
-nagy munkától tűdőbajt kapott. Tüdőbajra gondolván, Jani is köhögni
-kezd. Igen, ő benne megvan az apja baja, úgysem fog sokáig élni, az apja
-miatt – egészen más volna az életük, ha életben marad! Az édesanyja nem
-dolgozna, Sárika meg nem szökik. Éva pedig – Éva is boldog lenne. Ő maga
-pedig olyan fiú volna, mint a többi.
-
-Lenne, volna! Kantot bujva, akit sohasem értett meg, mégis
-belenevelődött a lelkébe a magasabb rendű gondolatokhoz való
-fogékonyság. A lenne, volna úgy kopogtatott az agya velejében, mint
-valami végzetes, óriási, ösmeretlen igazság, amelyet neki kellene
-kihüvelyeznie. Szörnyűségesnek érezte, hogy van élet, amely máskép is
-lehetne, sőt mi minden, az egész világ máskép lehetne, ha nem
-kényszerítené épen erre az alakulásra valamely lenne, volna. Az apja. Az
-is csak ember, egy ember. És a családjának egészen más, idegen életet
-kell élnie, mert az meghalt. Honnan való, mire való ez a kegyetlen
-hozzákapcsolása az emberek sorsának más emberek sorsához?
-
-Rettenetes tülkölésre eszelt föl, a lóvasuti kocsi majd elgázolta.
-Körülnézett: a Kálvin-téren volt. Haza akart menni és idevetődött.
-Sebaj, otthon úgy sincs semmi keresnivalója. Hirtelen megfájdult a
-szíve. Bellágnéra gondolt, És ment, ment előre, anélkül, hogy akarta
-volna, arra az asszonyra gondolva, aki isten tudja, hol mulat, bizonyára
-csalván az urát. A vér fejébe tódult, a térde majd megrogyott, amint
-hasadozó szívvel és végtelen kínos sóvárgással, csöndesen magába sírva
-most már szaladva tartott a Bellágék háza felé, hogy legalább fölnézzen
-az ablakára, s a lebocsátott redőkön keresztül lássa képzeletében a kis
-szobát a nagy kerek asztallal, melyben együtt volt vele, betűket vetve,
-hitszegő csókokban osztozkodva.
-
-A ház ott volt a szűk józsefvárosi utcában, teljes árnyékban, mereven,
-komoran, hihetetlenül ridegen. Ezt az állandóságot, változatlanságot
-ismét szörnyen kegyetlennek érezte és kutatott a magasabb törvény után:
-hogyan lehetséges az? Fölnézett az első emeletre, az összes ablakokat
-szürke vászonredő takarta. Itt, széltől a harmadik ablak, az volt a
-paradicsoma. A legutóbbi pedig csak félig volt beredőzve. A szíve
-összefacsarodott. Ez a Bellágné hálószobája, a férje ott van, mert a
-férjének dolga van, nem mehet mulatni, dolgozik azért az asszonyért, aki
-megcsalta ő vele, elidegenedett gyermekeitől azért a nőért, aki most
-csalja mással és isten tudja, nem hiszi vagy nem bánja. Istenem,
-istenem, ez is szerelem. Hát mi minden van még, amit a szerelem tesz
-meg!
-
-A kapun kilépett a házmesterné és széttekintett az utcán. Jani hirtelen
-háttal fordult felé és elloholt. Úgy érezte, ez a kövér asszony, aki úgy
-kívánt neki jó napot, mintha ki akarná dobni, meglátja rajta, hogy miért
-csatangol itt. Bemenekült egy szűk utca-közre, hogy azon keresztül a
-soroksári-utcába érjen, mikor egyszerre csak fölkiáltott:
-
-– Éva!
-
-Aztán zavartan dörzsölte szemét és hitetlenül nézett a magas-földszint
-egy ablakára. Oly világosan látta ott Évát, az Éva erős szőke haját, még
-a széles vállát, meg a ruhája derekát is megismerte, amelyben ma délben
-hazulról távozott. De most nincs ott, eltünt. Lehetséges? Hogy kerülne
-Éva ide s ha itt van, mért bujt volna el előle, ha meglátja?
-
-Tétovázva haladt el az ablak mellett, gyáván habozva visszafordult és
-belépett a kapu aljába. Kereste ott a lakók tábláját, vajjon ki lakik
-itten? De nem volt ilyen tábla. Határozatlanul ismét kilépett az utcára.
-Oh, bizonyára káprázott a szeme, mint annyiszor, amikor az utcán Sárit
-vélte fölismerni akárhány idegen leányban, aki még csak nem is
-hasonlított hozzá.
-
-Holtra fáradtan, elernyedve telepedett meg a soroksári-utcai templom
-előtt levő kis kertben a padon és pihentette agyon-sanyargatott lábait.
-Aztán hetet ütött az óra és Jani sóhajtva cihelődött föl: menjünk haza.
-
-
-2.
-
-Éva nagyon későn jött haza. Egy szót sem szólt, csak izgatottan
-vetkőzött és lefeküdt. Dermákné settenkedett körülötte, hogy nincs-e
-baja, tán a feje fáj vagy történt valami. Éva soká szó nélkül tűrte,
-aztán durván rátámadt:
-
-– Látod, hogy aludni akarok!
-
-Egy párszor fölriadt. Fölült az ágyban és fülelt.
-
-– Nem jött valaki? – kérdi Janitól, aki az ablakon keresztül benézett,
-aztán visszadül és mormogja:
-
-– Azt hittem, jött valaki.
-
-Az éjszaka szörnyű meleg volt, nem lehetett aludni. A hosszú gang
-egymásután népesült be öltözetlen férfiakkal, alsószoknyás asszonyokkal,
-leányokkal. Dermákné is, aki iszonyú nyögéssel és robajjal, nagyokat
-fujva fordult egyik oldaláról a másikra, mikor hallotta, hogy odakint
-beszélgetnek, felcihelődött. Éva lámpát gyujtott és olvasni akart, de
-csakhamar becsapta a könyvet és elfujta a lámpát. Jani mindent látott,
-hallott, de nem tudott mozdulni. A fáradtság elkábította, aludt és azt
-hitte, ébren van.
-
-Az Éva szavára ébredt föl.
-
-– Jani, – szólt ez halkan és remegve – alszol?
-
-Jani most fölriadt.
-
-– Mi az?
-
-– Nem tudok aludni, – szólt Éva – nagyon meleg van, azt hittem, te se
-alszol. Gyere ide, csöndben, hogy a mama ne hallja, valamit akarok
-mondani.
-
-Jani óvatosan, hogy a szalmazsákja nagyot ne ropogjon, fölemelkedett és
-a földön kúszva nénje ágyához ért.
-
-– Mit akarsz? – kérdezte és megfeszítette a sötétben látását, hogy Éva
-arcát megláthassa.
-
-Ez a kezével tapogatódzott utána és megfogta a karját.
-
-– Azt akarom, hogy eredj át holnap a minisztériumba és adj át Deméndynek
-egy üzenetet.
-
-Jani szíve hevesen dobogott. Nem tudta, miről van szó, csak valami
-gonosz előérzete támadt.
-
-– Én? – morogta – a minisztériumba?
-
-– Nem kell félni, – suttogta Éva – a szolgának megmondod a nevedet, meg
-azt, hogy a méltóságos úr rendelt oda, akkor rögtön beeresztenek.
-
-– Mit mondjak neki?
-
-– Csak annyit, hogy mondja meg neked, vajjon megkapta-e levelemet s ha
-nem, mondd meg neki, hogy okvetetlenül jőjjön ma át, mert beszélni
-akarok vele.
-
-– Ide jőjjön?
-
-– Ő már tudja, hogy hova.
-
-Jani összeszorította fogait, hogy fel ne kiáltson. Eszébe jutott a
-ferencvárosi ablak, melyben Évát megpillantotta. Rettenetes gyanu
-cikkázott át a lelkén. Egy pillanatra mintha világosan értett volna
-mindent, de csakhamar ismét nem értett semmit, «ő már tudja, hogy hova».
-Csak azt értette, hogy oda, de miért, minek, ki lakik ott, már nem
-sejtette.
-
-– Mi lelt? – szólt Éva, aki érezte a fiú karjának reszketését.
-
-– Ő már tudja, – dadogja Jani – hova?
-
-– Mondtam, hogy tudja már, nem értesz?
-
-– De igen.
-
-– Elmész?
-
-– El.
-
-– Várjál, add ide a szoknyámat, adok neked pénzt, míg a mama kint van,
-mert neki nem szabad erről tudni.
-
-A szoknya zsebéből kikotorászta a bugyellárisát és a sötétségben
-kihalászott belőle néhány hatost. Jani egy keményebb papiros ropogását
-is hallotta és azt gondolta: ez a Deméndy levele, vajjon mi van benne?
-
-– Fogd, – sugja Éva – és biztosan menj el, úgy, hogy negyed tizenegyre
-ott légy. A szolgától ne hagyd magad elutasítani, különben lehet, hogy
-az lesz ott, aki ma levelet hozott, akkor meg fog ismerni. És ha Deméndy
-úr azt mondja, hogy ma nem ér rá, kérdezd, hogy mikor fog ráérni és ha
-azt sem tudja megmondani, akkor mondd meg neki, hogy ebben az esetben én
-fogom fölkeresni, még pedig a lakásán. Eredj, mert jön a mama!
-
-Ellökte magától a fiút és ez kábultan bújt vissza a szalmazsákjára. A
-mama hangos nyögéssel, ásítással biztosította a szomszédot, hogy ezentúl
-sem tud majd aludni és csoszogva kereste fel a divánt, melyre nagy
-recsegéssel rátelepedett.
-
-Jani most már be sem tudta hunyni a szemét. Egyre bámult a sötétben az
-ágy felé, lesett minden hangot, mozdulatot. Olyan különös, haragosan
-fájdalmas volt az Éva beszéde, inkább fenyegetés volt, mint üzenet. És
-különösen furcsa volt a hangja, mikor azt mondta, hogy a lakásán fogja
-felkeresni.
-
-Úgy látszik, valami történt, az a levél az Éva bugyellárisában
-megmagyarázna mindent. A pillanatra föllobbanó gyanú ismét éledt benne,
-de nem merte végig gondolni. Jó volna ellopni azt a levelet, és megtudni
-a valóságot. Az éjszakai sötétségben ismét kezdett nagyzolni. Nem lopja
-el, hanem egyszerűen elköveteli Évától, hogy mutassa meg. Ha pedig nem
-akarja, akkor nyiltan, erőszakkal elveszi. Mert ő fiatalabb ugyan, de
-fiú, mint ilyen voltaképpen ő a család védelmezője s különösen a család
-becsületének hivatott őre.
-
-A hajnal már derengett, mikor ilyen fogadkozások közben végre elaludt.
-Reggelre valamennyien későn ébredtek, a tejes asszony kopogtatta föl
-őket álmukból. Jani úgy érezte, mintha minden csontja össze volna törve;
-azóta, hogy Évával Sári után ment, nem érezte még magát annyira
-összetörve. Eszébe jutott, ami éjjel történt és bizonytalanul nézett
-Évára, aki felült ágyában. A nénje arca szederjes volt az
-álmatlanságtól, de különben olyan mogorva, közömbös, mint máskor.
-Öcscsére egészen nyiltan, szabadon nézett, úgy hogy Jani már kérdezte
-magában: nem álmodta-e az egészet? A vánkos alá nyúlt, ott volt a pénz,
-amit Éva neki adott. Tehát mégis valóság. A szíve hangosan dobogott.
-Tehát át kell mennie a minisztériumba és beszélni Deméndyvel, aki, úgy
-lehet, megrontója nénjének, Évának! Nézte azt az erős fejedelmi leányt,
-telt karjait, domború mellét, széles, gömbölyű vállát: lehetséges, hogy
-ő is gyönge legyen, mint más, csak olyan, mint Sári, mint Bellágné, mint
-az a többi, akiket messziről látott s a lelke mélyében megvetett?
-
-– Tán fölkecmeregnél már? – mordult rá Dermákné – délig akarsz
-lustálkodni?
-
-Sohase bántotta annyira az édesanyja durva szava, mint most. Amikor ő a
-család becsületén gondolkodik!
-
-Szó nélkül fölkelt, öltözködött. A Dermák-család nem szokott együtt
-reggelizni, ki, amikor elkészül, magába dönti a bögre kávéját. Jani
-ezuttal undorodott tőle. Olyan érzése volt, mint vizsga idején. Eszébe
-jutott a levél, melyet nénjétől el akar követelni.
-
-– Dehogy követelem – gondolta magában keseregve – gyáva, haszontalan,
-pipogya vagyok, de nem leszek mindig – gondolta tovább és ökölbe
-szorította kezét, a férfival szemben férfi leszek.
-
-Éva mintha vízért menne a konyhába, hidegen rászegezte szemét és súgta:
-
-– Várj meg lent, együtt megyünk.
-
-Fél kilenc volt, mikor a kalapját fejébe nyomva, távozott. Végig a házon
-a gang tele volt rakva ágyneműekkel, itt-ott egy-egy foszladozó pokróc,
-melyet szinte kérkedve porolt a boldog tulajdonos. Az ágynemű piszkos,
-kék csikos, vagy vörös kockás bevonatával valóságos bűzt árasztott. De
-Jani nem érezte, benne élt ebben a légkörben. Félszegen nyult a
-kalapjához, amint a szomszédasszonyoknak köszöngetett és lesietett a
-lépcsőn. A legközelebbi sarkon megállt és várt Évára. Vagy egy negyedóra
-mulva jött is, pompázva, előkelően, mint mindig és Janinak összeszorult
-a szíve. Csak most kérdezte magában: honnan telik a drága ruhára,
-kocsira, meg minden egyébre, amije Évának van?
-
-– Gyere – szólt ez – mert mindjárt tudni akarom, hogy mit végeztél. Én
-átmegyek a Lukács-fürdőbe, ott a kertben majd megtalálsz. Velem jösz a
-lóvasuton, azon mehetsz a János-kórházig, onnan csak néhány perc a vár,
-meg a belügyminisztérium. A szolgától ne utasíttasd magad el, egyáltalán
-embereld meg magadat és ne légy pipogya. Aztán ismét lóvasuton gyere a
-Lukács-fürdőbe, a dolog sürgős. Értetted?
-
-Jani nem szólt, csak bólintott fejével. Így mentek együtt, Éva egy
-féllépésnyire előtte, a váci-körútra, ahol jó soká vártak a budai
-kocsira. Jani emberemlékezet óta nem ült rajta s végignézett nénjén, aki
-egészen otthonosnak érezte magát s oly hanyagul fizetett, hogy a
-konduktor szalutált neki.
-
-A budai hidfőnél Éva leszállt és fejével biccentett neki:
-
-– Csak bátran és gyorsan – szólt – ne várass sokáig.
-
-Jani dobogó szívvel nézett szét az ösmeretlen budai tájékon, úgy érezte
-magát, mintha idegen világrészbe szakadt volna és napok alatt sem érne
-haza. A tülkölés, az örökös csilingelés egészen elkábította és alig
-hallotta, hogy a János-kórháznál vannak. Sietve ugrott le és
-széjjelnézett, hogy merre is kell a várba menni. Azután neki indult, hol
-lassan, hol gyorsan és imádkozott magában: bár sohase érne föl.
-
-Mégis csak fölért. A csöndes budai utcákon, tereken áthaladt, mint az
-álomkóros és valósággal megijedt, mikor a belügyminisztérium hosszú,
-szürke épületét meglátta, a sipkás kapussal, az úton veszteglő úri
-fogatokkal. Ide menjen ő be? Egy párszor el is haladt a kapu mellett,
-míg végre mégis rászánta magát és lihegő ajakkal, kalapjához nyulva
-belépett a hűvös kapun, ahol a kapus menten elébe toppant és kérdezte,
-kit keres.
-
-– Deméndy méltóságos urat – hebegte – ide rendelt.
-
-– Nincs itt, nem is jön ma – mondja kurtán a kapus.
-
-– Köszönöm – hebegi Jani és szinte ujjong magában, hogy ily könnyű
-szerrel túlesett e nehéz dolgon.
-
-Csak mikor már kint volt az utcán és visszafelé haladt az úton, amelyen
-jött, döbbent meg. Mi lesz? Mit szól majd Éva? Meg kellett volna
-kérdezni, hogy holnap eljön-e az államtitkár úr vagy hogy nem utazott-e
-el. Magára boszankodva rázta a fejét és unszolta magát: jó lesz
-visszamenni és kikérdezni a portást, de nem volt hozzá bátorsága. Nagyot
-sóhajtott és megvetette magát gyávaságáért, aztán dobogó szívvel várta a
-kocsit, amely visszaviszi a Margit-hídjához.
-
-A Lukács-fürdő parkjában sűrű emberraj kavarodott. Friss arcu fiatal
-leányok lenge színes ruhácskákban, viaszkos sipkával a karjukon,
-formátlan, totyogó kövér asszonyok, akikről csak úgy áradt a fürdőillat,
-mintha mosókonyhából jöttek volna.
-
-Jani félénken ment a nyüzsgő sokaságon keresztül és a szegény emberek
-áhitatával nézett jobbra-balra, a lombokra, a díszes fürdő-épületekre,
-ami mind, mind a jómódúak számára való. Vidám kacagás, könnyelmű,
-közömbös beszélgetés hallik mindenfelől, fiatal emberek kötekednek
-fiatalleányokkal és öreg mamák mosolyognak hozzá. Azok után, amiket Jani
-eddig tapasztalt, Jani csodálkozott, hogy mamák mosolyogva nézhetik,
-mikor leányaik fiatalemberekkel beszélgetnek.
-
-Kereste Évát és rá is akadt az uszoda előtt, a kis szökőkútnál, melynek
-tekenősbékáit az emberek úgy bámulták, mintha valami csodaállatok
-volnának. A szive megnyilallott: Éva nem volt egyedül. A hórihorgas
-Webstonné állt mellette és élénk gesztikulációval beszélgetett vele. A
-mellettük levő padon pedig két fiatal ember ült és szemtelenül fixirozta
-őket. Jani egyáltalában tapasztalta, hogy a nénjén lehet valami különös,
-mert aki csak elhaladt mellettük, mind oly különös gyanusan nézett rajta
-végig, ahogy másokra nem szoktak nézni. Szinte szégyelte magát, hogy
-hozzá lépjen.
-
-Amikor Éva meglátta öccsét, élénk mozdulatot tett, mintha elébe akarna
-menni. De Webstonné annyira bele volt mélyedve a diskurzusba, hogy le
-nem vette karjáról a kezét.
-
-– Ah, jó napot, az öcséd. Igen, láttam, mikor Sárikát kerestétek. Jó
-napot Dermák úr, hogy van? Hát a Sárikáról igazán semmi hír? mondhatom,
-igen sokszor gondolok rá, végre mi lehetett vele? Én a te helyzetedben
-nem igen busulnék, a kis leány nagyon csinos és nagyon fiatal, nagy ára
-van az ilyen portékának, különösen Oroszországban, mert remélem, oda
-ment, de hol is hagytam? Hja igen, egy betű sem igaz az egészből, a fiú
-megbolondult vagy álmodta az egészet. Képzelheted a Gizi meglepetését,
-amikor egyszerre csak beállít a komisszió, hogy a halálát konstatálja.
-«Én? – mondta – hát úgy nézek én ki, mint aki meg van halva?» – «Hát a
-szeretője nem lőtt rá revolverrel?» – «Én rám? – Három napja nem
-láttam.» Aztán elvitték a rendőrségre és szembeállították a szegény
-bolonddal. Ez meg csak nézte, nézte, aztán kérdezte: hát mered tagadni,
-hogy agyonlőttelek? – Jaj, de sokat kellett nevetnem, mikor a Gizi este
-elmondta nekem. Aztán odafordult a kapitányhoz és azt mondta: a
-szentséges szűz Máriára esküszöm, hogy ma délben két golyót röpítettem
-ennek a leánynak a szívébe és ha tagadja, akkor nyomorultan hazudik.
-Aztán bizonygatta, hogy ott maradt a revolver is, meg ott kell lenni a
-vérnek is, ha ugyan föl nem mosták. Hogy pedig mégis úgy látta, hogy a
-rendőrség többet hisz Gizinek, mint neki, dühöngeni kezdett, alig tudták
-leteperni. Aztán elvitték szegényt a bolondok házába.
-
-– Szegény ember – szólt Éva, – mikor Wočaseknél láttam, már olyan
-különösen lobogott a szeme. Valószínűleg folyton azon járt az esze, hogy
-megöli és addig képzelődött, amíg azt hitte, hogy meg is tette. Persze,
-a Gizit ez nem igen bántja, pedig az ő lelkén szárad.
-
-– Mit akarsz tőle? – mondja Webstonné – az olyan egészen közönséges
-lénynek se esze, se szíve. Úgy él, mint az állat, magam is mondtam neki:
-hallod, a te helyedben nekem most nem volna mulatós kedvem.
-
-– Ami azt illeti – szólt Éva kicsinylően – te neked sincs okod másnak
-prédikálni.
-
-– Ezt mondta ő is, de nincs igazatok. Az én esetem egészen más. Én
-férjhez mentem Alfrédhoz, hogy eltartson engem. Luxus voltam neki,
-amelyet csak addig engedhet meg magának, amíg pénze van. A pénze
-elfogyott, tönkrement, mi közöm most nekem a szegény emberhez? Azonkívül
-meg csaló is, aki sikkasztott, beszennyezte a nevet, melyet én is
-viselek s ha a szülei magukra nem vállalták volna a kárt, börtönbe is
-kerül. Így haza vitték Angliába, én meg itt maradtam. Nem vagyok bolond,
-hogy egy sikkasztóval éljek tovább vagy eltemessem magamat, mert
-becsapott, mikor gazdagabbnak mutatta magát, mint amilyen!
-
-Éva hirtelen fölkelt. Jani szinte háladatosan nézett rá, hogy őt is
-visszataszítja a rettenetes könnyűség, mellyel ez a nő a legsúlyosabb
-dolgokról beszél.
-
-– Mennünk kell – mondta Éva kurtán – és alig hogy érintette Webstonné
-kezét.
-
-– Szervusz Évácska – mondja az nevetve – értem, hogy finnyáskodol és
-rosszat gondolsz rólam, hanem azért nem haragszom. Könnyű neked, neked
-olyan szerencse jutott, amely ha engem ér, én se volnék okosabb
-náladnál. Isten veled, ej, nézd csak, ezek a szamarak milyen szemeket
-meresztenek reánk. Egyik nem is olyan csúnya. Hát csak végezzétek a
-dolgotokat, jónapot, Dermák úr, azt hittem, Éva maga előtt röstelkedik.
-Igaza van, az ilyen fiatalemberek előtt nem is illik így beszélni.
-
-Jani félszegen billentett kalapján és megfordult. Rémület és utálat
-gyötörte, amellett a szíve dobogott: hogy fog beszámolni Évának eljárása
-sikertelenségéről?
-
-Szó nélkül mentek ki a Császár-fürdő előtti térségre, csak ott szólalt
-meg Éva, aki maga is félt attól, amit öccsétől majd hallania kell.
-
-– Nos? megtaláltad?
-
-– Nem – hebegi Jani – nem volt ott és ma nem is jön be.
-
-– Igaz ez? Nem mondták csak azért, hogy elutasítsanak?
-
-– Nem tudom – szólt Jani halkan – megmondtam, hogy oda rendelt.
-
-Hallgatva mennek végig a törpe fasoron. Jani a fákat nézi, Éva magába
-mélyed. Föltünően halvány, majd egy nehéz, kínos sóhajjal mondja:
-
-– Jól van.
-
-Janit ez a sóhaj majd sírásra fakasztja. Gyötrött kétségekben vívódó
-lelkéből kitör a szó, magánkívül belekapaszkodik Éva karjába, úgy kérdi:
-
-– Éva, mit akarsz Deméndytől?
-
-– Semmit – szól az kurtán, régi, száraz hangján, melytől a fiú ismét
-megjuhászkodik. De összeszorítja ajkát és azt gondolja:
-
-– Nem hagyom annyiba.
-
-Lementek a hajóállomásra, a hajó éppen az orruk előtt indult el. Utána
-néztek hosszan, aztán Éva visszafordult:
-
-– Lóvonaton megyünk.
-
-Amint a töltésen végigmentek, Jani egyre küszködött magával. Hirtelen
-megállt, égő szemmel nézett Évára.
-
-– Mi lelt? – kérdi az.
-
-– Éva, – rebegi a fiú – mit írt neked tegnap az államtitkár?
-
-– Semmit.
-
-– Éva szépen kérlek, könyörgök neked, mutasd meg a levelét. Tudni
-akarom, hogy mit írt, mert nagyon félek.
-
-– Mitől? Hogy ezentúl nem lesz olyan jó kosztod, mint mostanában? No hát
-ne félj, majd gondoskodom még jobb kosztról is.
-
-A keserűség ragadta el, nyomban meg is bánta. Jani úgy meredt rá, mint
-az őrült, míg szeméből kicsordult a köny.
-
-– Ne légy ostoba – szólt rá Éva – olyan dolgokba avatkozol, amikhez nem
-értesz.
-
-– Már értem – hebegi a fiú és elfordult tőle.
-
-– Hová méssz?
-
-– Nem tudom, még van egy kis dolgom ott.
-
-Éva megragadta karjánál fogva és egyet lódított rajta.
-
-– Velem jössz – sziszegte fogai között – és egy szóval sem ellenkezel
-többet. Nézze meg az ember!
-
-Nem is ellenkezett, csak mosolygott magában, mint aki tisztába jutott a
-kötelességével. Önkéntelenül a zsebébe nyult és megcsörgette az Évától
-kapott hatosokat.
-
-Felültek a lóvasútra, átmentek Pestre. Az Andrássy-út sarkán Éva habozva
-megállt, aztán odaszólt öccséhez:
-
-– Dolgom van még a városban, menj haza és mondd meg otthon, hogy ne
-várjanak ebédre.
-
-– Értem.
-
-Ezzel lassan bandukolt az Andrássy-úton, hazafelé.
-
-Megmondta édes anyjának, hogy Éva nem jön haza.
-
-– Jól van – mondta Dermákné és semmi különöset nem talált benne.
-Ellenben megragadta az alkalmat, hogy fiától megtudja azt, amit Évától
-nem mert megkérdezni.
-
-– Hol találkoztál vele?
-
-– Együtt voltunk – mondja Jani – és csak most vette észre, hogy elszólta
-magát. Különben jó, gondolta utána, úgyis el akart mindent mondani a
-mamának, hogy tudja ő is, miféle kenyeret eszik az Éva pénzéből.
-
-– Együtt voltatok? Hol?
-
-Jani röviden elmondta. Ő a minisztériumban volt, Éva a Lukács-fürdőben
-várta. Hogy mi történt Éva és Deméndy között, azt nem tudja.
-
-– De tudom én – fakadt ki irtózatos dühvel Dermákné, az a gazember, az
-az alávaló, de meg fogja keserülni, most már másodszor hagyja cserben,
-hanem szárazon nem viszi el! Remélem ez a leány se lesz most olyan
-szamár, hogy csakúgy ingyen hagyja magát félrelökni. Ha nem fizet, magam
-megyek a feleségéhez és csinálok olyan botrányt, hogy holta napjáig
-koldul utána.
-
-Janira ez a beszéd megint váratlan csapás volt. Értetlenül bámult
-anyjára. Hát tudott róla? És megengedte? És most is arról beszél, hogy
-Deméndynek fizetnie kell?
-
-Végtelenül megutálta a világot. S ami az úton csak ötlet volt, most, úgy
-érezte, szilárd elhatározássá érlelődött benne. Meg fogja tenni, hadd
-lássa a világ, hogy a Dermák-családban is van becsület.
-
-Egész délután bolyongott a városligetben és újból, meg újból átgondolta
-a jelenetet, amelynek ő lesz a cselekvő hőse. Ó, ezuttal nem lesz gyáva,
-ha a becsület kívánja, megszűnik minden gyámoltalansága. Sőt a másik fog
-megrettenni, mert éreznie kell, hogy ő vele, Janival, van az igazság.
-Meg kell tennie, már azért is, hogy anyja ne tetézze a gyalázatot azzal,
-hogy pénzzel lekenyerezteti magát. Ezt minden áron meg fogja előzni.
-
-Voltaképen már délután akarta megtenni, de inkább a hivatalban akarja
-végezni. Egyszerű és világos az egész. Elmegy Deméndyhez és számon kéri
-tőle nénje becsületét. Férfi áll férfival szemben, meg fog vele vívni,
-fegyverrel a kezében. Deméndynek nem lesz bátorsága, hogy visszautasítsa
-a kihívást, ha mégis megteszi, akkor ahol éri, ott lelövi. S ha ez
-megtörtént, akkor végez Évával is. Ennek a leánynak sem szabad tovább
-élnie.
-
-Különösen ezt a jelenetet álmodta át a legélénkebben. Szinte kéjelgett
-benne, oly jól esett neki, hogy intéző akaratnak és parancsoló úrnak
-érezte magát. Rá fog parancsolni Évára, hogy kövesse, aztán elvezeti
-abba a ferencvárosi lakásba, ott azt mondja neki: Ajánld istennek
-lelkedet, mert ezt a házat, gyalázatod színhelyét, egyikünk sem hagyja
-el élve.
-
-Éva eddigi gőgös ridegségével akar kitérni.
-
-– Megbolondultál? – kérdi tőle és szokott fölénnyel néz rá.
-
-Csakhogy ezúttal nem fog rajta a varázs, azt mondja neki:
-
-– Te nem vagy többé az, aki voltál, én se vagyok többé az a gyámoltalan
-fickó, aki voltam – mondja ismét – most meg kell halnod s ha egy csöpp
-tisztesség van még lelkedben, nem is akarhatsz tovább élni.
-
-Ez hat és Éva megretten és sírva borul lábai elé. Erre ő is
-elérzékenykedik, megsímogatja a megtört leány haját és azt mondja:
-
-– Vérzik a szívem és nincs bennem semmi harag. Szeretlek és szánlak,
-hanem meg kell tenni. Imádkozzál.
-
-A képzelődő fiúnak valóban köny áll a szemében, az emberek kutatva
-néznek rá. Jani észreveszi magát és lopva megtörli a szemét. De
-csakhamar folytatja az álmát, néhány stádiumot átugrik és hirtelen ott
-tart, hogy Éva kétségbeesetten védekezik és azt kiáltja:
-
-– Kegyelem, kegyelem, nem akarok meghalni – de ő vasmarokkal a földre
-szorítja, a mellére térdepel, két kezével átfogja a nyakát és úgy
-fojtogatja, száját a halállal vívódó leány ajkára nyomva, csókolja, amíg
-ki nem száll belőle a lélek.
-
-– Így lesz – gondolja aztán megborzongva és riadtan körülnéz: nem
-olvassák-e le róla ezt a gyilkos tervet?
-
-És aztán? Aztán szépen az ágyra fekteti a holttestet, maga pedig még
-utoljára megcsókolja a hideg ajkat, aztán az ajtó kilincsére akasztja
-magát. Így találják majd őket meg, a világ tele lesz a hírrel, olvassák
-az iskolatársai, olvassák a tanárai és mind szánalommal és mély
-megbánással gondolnak majd arra, hogy mennyire félreismerték őt, mikor
-pipogya, gyáva fráternek tartották. Lassú víz partot mos és senki se
-láthat a más ember lelkébe.
-
-A gyilkos képek egészen felvillámozták. Fölütötte a fejét és soha oly
-tisztán nem nézett körül a világon, mint most. Boldog volt és szabadnak
-érezte magát. Úgy látta, mintha lelke eddig bilincsbe lett volna verve,
-csak most igazi ember. Türelmetlenség gyötörte. Bárcsak már lenne
-holnap, hogy mindezt megtehesse. Óriási emberrajok vonultak mellette el,
-különbnek érezte magát valamennyinél. Sőt annyira ragadta az önérzete,
-hogy betért egy vendéglőbe és sört, meg vajaskenyeret rendelt magának.
-Az Éva pénzén fizetett.
-
-Mikor aztán hazafelé indult, titkolta maga előtt, hogy szíve hevesebben
-kezd dobogni. Nem, óvatos lesz, ma este semmivel sem árulja el, hogy
-lelkében megváltozott. Adja majd a régi, együgyü Janit, annál szörnyűbb
-lesz a meglepetés holnap.
-
-Ezt a komédiát a szegény fiú nagyon könnyen vitte keresztül. Mikor
-benyitott a lakásukba, valóban a régi, ügyefogyott Jani volt, csak még
-komorabb és zárkózottabb, mint eddig. Éva már otthon volt és rá se
-nézett az öccsére. Úgy látszik, hogy jelenete volt a mamával, amelyet az
-ő jötte szakított meg. Évának mintha kisírva lett volna a szeme is, az
-édes anyja pedig oly dühösen vagdosta a himzőtűt a rámára feszített
-vászonba, mint annakelőtte, amikor a sok gond gyötörte és kenyér is alig
-telt vacsorára.
-
-– Te is kódorogsz? – rivall rá az anyja – jobban tennéd, ha valami
-kereset után látnál. Lopod a napot, mintha isten tudja, hány milliója
-volna anyádnak. Ülj le és írj egy cédulát, nagy betűkkel, hogy jól
-lássák: Itt e házban egy hónapos szoba olcsón kiadó. Elég szamár voltam,
-hogy hallgattam a kisasszonyra, akinek derogált, hogy szobaurat
-tartottunk. Fenn az ernyő, nincsen kas. De majd olcsóbban adja ő is.
-
-És gyilkos tekintetet vetett Évára, aki a régi, gúnyos mosollyal állt az
-ablak mellett, sőt halkan dudolt is magában, úgy, mint azelőtt tette.
-
-Szegény Jani pedig megrettenve látta, hogy az egész drámából édes anyja
-csak azt nézi, hogy Éva nem hoz többé pénzt haza. Szeretett volna
-kifutni a világból és miközben oda ült az asztalhoz és mázolta a kapuba
-akasztandó cédulát, azt gondolta magában:
-
-– Jó, hogy már nem tart sokáig.
-
-
-3.
-
-Csatakos, esős reggelre ébredtek. Dermákné jajgatott, hogy a víz befolyt
-a konyhába. Szidta a házmestert, meg a háziurat. A vízcsöppek csökönyös,
-sűrű kopácsolással táncoltak a gang gránitján s Éva, nézvén ezt a
-táncot, összehúzta szemöldökét és gondolkodott: már most hogy menjen el,
-mit vegyen fel?
-
-Jani is nézte az időt: esik. Mintha a lelkébe esett volna,
-percről-percre súlyosodott az érzése. Ma van az a nap, cselekedni kell.
-De esik az eső, lehet-e ilyenkor cselekedni?
-
-Éva egyet ránt a vállán, ő már határozott. Sötét ruhát vesz fel, kis
-kalapot. Olyan a szűk, elegáns ruhában, mint egy gyászoló királyleány.
-Csak a keztyűje fehér, melyet, szempilláit hosszan lebocsátva,
-begombolgatott. Dermákné morogva nézi leánya készülődését s valami
-olyasfélét mond, mintha kár volna ilyen időben rongálni a drága ruhát.
-
-– Gyere – szól hirtelen Janira, aki összerezzen.
-
-– Hová?
-
-– Csak gyere, majd megmondom.
-
-A fiúnak kiszáradt a szája padlása.
-
-– Vesztére hí – gondolja magában – de ő remeg, mint a nyárfalevél.
-
-Valami ócska esernyő akadt még, azt fogta és követte Évát.
-
-– Hátha ma ott lesz – mondja ez. – De légy bátor, ne sompolyogj úgy oda
-a portáshoz, hogy koldusnak nézzen Szolgákkal uras hangon kell beszélni,
-különben lenéznek.
-
-Mire kiértek az Andrássy-útra, csuron víz volt mind a kettő. Éva
-habozott. Benyúlt a zsebébe, megnézte a bugyellárisát. Összeráncolt
-homlokkal habozott, aztán sóhajtva mondta:
-
-– Majd kocsiba ülünk.
-
-Jani mámorosan ült mellette. Tompa kábultság nehezedett az agyára. Egyre
-noszogatta magát: meg kell lennie. És noha érezte, tudta gyávaságát,
-mégis el volt határozva, hogy megteszi, akármennyire gyáva is.
-
-A kocsit megállította az Országház-utca sarkán, onnan küldte Janit.
-
-– Mondd neki, hogy itt vagyok s ha lehet, azonnal akarok vele beszélni.
-
-Jani támolyogva tartott a minisztérium felé. A kapuban nem volt senki –
-úgy gondolta – akadálytalanul feljuthat az emeletre. De a portás
-rákiáltott a fülkéjéből:
-
-– Hová megy?
-
-– A Deméndy méltóságos úr…
-
-– Nincs itt, ma nem jön.
-
-Jani fellélegzik. De mégsem tudott örülni rajta. Most már ő is gondolta,
-hogy elmegy a Deméndy lakására, mert az ő dolga fontosabb, mint az Éváé.
-Ahogy visszabaktatott a kocsihoz, el is határozta magát.
-
-– Nincs ott? – szól rá Éva, aki a fiú gyors visszatértéből
-következtetett.
-
-– Nincs – mondja csüggedten.
-
-– A fejérvári kapuhoz – kiált Éva a kocsisra és dacos arccal hátra veti
-magát.
-
-– Ott lakik? – kérdi Jani remegve.
-
-– Ott.
-
-– És fölmenjek hozza?
-
-– Nem, majd magam megyek – mondja Éva összeszorított foggal – ostobaság
-volt, hogy eddig is nem magam mentem.
-
-– Éva – rebegi a fiú, magából kikelve – mit akarsz te még Deméndytől?
-
-– Semmit – mondja ez kurtán.
-
-– Éva, – szól ismét a fiú – bízd magadat rám, mondd meg, mit akarsz, én…
-én… elvégzem.
-
-Éva nevetett. Kurtán, vérlázító gúnyosan. Janinak minden vére az arcába
-szaladt, szégyen és harag szállotta meg. Hátradült a kocsiban és nem
-szólt többé semmit, csak azt gondolta:
-
-– Majd nem fogsz te kacagni.
-
-A kocsi megállt és ekkorra Éva mást gondolt.
-
-– Nem bánom, eredj be te s mondd neki, hogy itt vagyok s ha nem igéri
-meg, hogy még ma eljön, akkor magam megyek be hozzá. Látod ott azt az
-egyemeletes, nagy erkélyes házat? Ott lakik. Az egész házat lakja.
-
-Jani némán engedelmeskedett. A szíve annyira dobogott, hogy csak úgy
-támolygott. A kapuban megállott és bambán nézte, hogy be van csukva.
-Nézte a villamos gombot is, rémült félelemmel és nem mert hozzányulni.
-Lopva a kocsi felé nézett, érezte, hogy Éva szeme rajta függ. Kínos
-sóhajjal megnyomta a gombot, amire rögtön megnyilt a kapu, de csak félig
-és egy szolgaféle ember állta el a nyílását, úgy kérdezte a kopott fiút:
-
-– Mit akar?
-
-– A méltóságos Deméndy urat keresem.
-
-– Nem lehet most beszélni vele.
-
-– Nem – ismétli Jani – hát mikor?
-
-– Ma nem lehet, a méltóságos asszony beteg, nem fogadnak senkit.
-
-Jani nem tudja, mit csináljon. A szolga már be akarja csapni a kaput, de
-akkor eszébe jut Éva, aki kinevette és megembereli magát.
-
-– Tessék csak engem bejelenteni – rebegi bizonytalan hangon – a
-méltóságos úr egész bizonnyal fogadni fog.
-
-– Nem lehet – szól kurtán a szolga.
-
-– De a méltóságos úr rendelt ide!
-
-A szolga egy pillanatig gondolkodik, aztán kérdi:
-
-– Hogy hívják?
-
-– Dermák János.
-
-– Várjon.
-
-És otthagyta a kapualjában, maga pedig lomhán felcammogott az emeletre.
-
-Míg ott állott a lépcsőházban, rámeredt az udvarból feléje meredő nagy,
-barna istállókapura. A kocsiszin is nyitva volt, feketén csillogtak elő
-a fogatok, ezüstösen a ragyogó lámpaüvegek. A szíve megdobbant és
-összefacsarodott. Ez a gazdagság! – gondolta és félni kezdett. – Hogy
-itt hagyták állani, soká, nagyon soká, átérezte, mennyire nem egyazon
-világból való azzal, akivel egyenlő rangúkép le akar számolni. Az
-udvaron az egyik ablakban egy vastag, parasztformájú asszonyt látott,
-feltűzött piros szoknyával, csöpögő, vörös kezekkel – ez az ő köréből
-való ember, nem az, aki odafönt kábító pompában, a keze egy
-legyintésével kormányozza a cselédek egész seregét.
-
-De még ezek a cselédek is imponáltak neki. Ahogy egyik-másik felment a
-lépcsőn és végignézett rajta, tisztelettel huzódott össze, mindenkor
-készen, hogy a legalázatosabban megadja a kívánt felvilágosításokat.
-
-Az, aki megvárakoztatta, végre megjelent a lépcsőn és intett neki, hogy
-jőjjön. Janinak minden vér szívébe tódult, azt hitte, ez az utolsó
-pillanata. Bóduló fővel biztatta magát: most légy erős és míg a térde
-ina reszketett, összeszorította a fogát: igen, erős leszek!
-
-A kárpittal bevont lépcső egy kápráztatóan bebútorozott, mindennemű
-szobrokkal, ősök képével diszített nyitott csarnokba torkollott. Jani a
-levegőn is érezte, milyen más ez, mint otthon, mintha ezek a drága
-tárgyak, ezek a borongó, régi képek lehelték volna ki. Alig tudott már
-magáról, mikor egy nehéz ajtó nyilt előtte és az inas intett neki:
-
-– Erre.
-
-Nem volt alkalma körülnézni. A benyiló szobából izgatottan rárontott
-Deméndy:
-
-– Gyorsan, gyorsan, mit akar? – szólt szinte durván. – Jani arra
-gondolt, hogy erős lesz, de nem bírta. Hebegve, hangtalanul rebegte:
-
-– Éva küldött… kint vár…
-
-Deméndy iszonyatosan felfortyant.
-
-– Mondja neki, hogy hagyjon békét, a feleségem beteg, semmi kedvem most
-vele foglalkozni. És maga, förmed rá a fiúra, nem szégyenli magát fiatal
-ember létére, hogy a nénjétől ilyen üzenetet vigyen a férfiaknak?
-
-Jani hátratántorodott. Üveges szemmel bámult arra az emberre, aki eddig
-mindig oly szíves, oly jólelkű, szelid és nemes volt! Most tétova,
-haragos tűz lobogott szemében, a szava csupa gorombaság, a modora csupa
-kíméletlenség. És azt hitte, hogy ő, Jani… a gyáva fiúnak ez az
-inszinuáció a vérét forralta, keze ökölbe szorult, de szó nem jött ki
-szájából. Sápadtan, reszketve megfordult és indult az ajtó felé.
-
-– Megálljon – szólt rá Deméndy, aki megbánta kíméletlenségét, bocsásson
-meg, Jani, de igen, igen fel vagyok izgatva és rosszabbkor nem is
-jöhetett. Mondja meg Évának, hogy majd írásban értesítem a többiről,
-addig nyugodjék bele abba, amit már tud. Maga pedig bocsásson meg nekem.
-Na, itt a kezem, maradjunk jó barátok.
-
-Kezét a fiú elé tartotta, aki csak nézte, hol a kezet, hol a nagyurat,
-majd meg a szemébe akart nézni, de csak elfutotta a köny, végül görcsös
-zokogásban tört ki.
-
-Deméndy meg volt rendülve, csitítgatta a fiút, kérlelte, leültette. Csak
-nyugodjék meg, nem akarta megbántani, nagyra becsüli, de hát a felesége
-olyan súlyos beteg, meg egyéb baj is van, aminek Éva az oka, hanem most
-már nagyon bánja s a többi. Nagynehezen felengedett a fiú és még mindig
-zokogva hajtogatta:
-
-– Én nem tudtam semmiről, nem tudtam semmiről és most azt akartam, hogy…
-hogy…
-
-Nem bírta kimondani. Ellenben mondhatatlanul hálásan dobogott a szíve,
-amikor Deméndy biztosította, hogy soha egy pillanatra sem gondolt semmi
-rosszat róla.
-
-Majd egyet gondolt.
-
-– Várjon, mégis irok egy pár sort a nénjének.
-
-Háttal ült Janinak, de azért mégis látta, hogy a tárcájához nyul és
-abból tesz valamit a borítékba.
-
-– Pénz! – gondolta megrettenve, pénzt küld neki és én vigyem el!
-
-– Így ni – szólt felkelve és a borítékot odanyujtja Janinak, – ha ezt
-átadja neki, nyugodtabb lesz ő is és nem fog épen most zaklatni. Isten
-vele, barátom, isten vele!
-
-Kezében a borítékkal, Jani lélek nélkül támolygott ki az utcára. Az eső
-arcába csapott, ez kissé magához térítette. A kocsi felé nézett, Éva
-állva tekintett a bakon keresztül feléje. Gépiesen oda tartott, Éva az
-esővel nem törődve kiugrott a kocsiból és feléje nyujtotta kezét.
-
-– Nos, nos, levél? add ide!
-
-Kikapta kezéből, feltépte. Jani most már világosan látta a bankókat egy
-keskeny névjegy kíséretében. Mikor Éva észrevette a pénzt, mélységesen
-elpirult, aztán hirtelen zsebébe gyurta, meg sem nézve az írást. Nyilván
-a fiú előtt akarta titkolni, hogy pénzt kapott.
-
-– Jól van – szólt izgatottan és beült a kocsiba. – Gyere!
-
-Jani egy pillanatig rámeredt, aztán szó nélkül ott hagyta a kocsit.
-
-– Hová mész? Jani! – kiáltott utána Éva, de a fiú rá sem hederített,
-lehorgasztott fővel, gyors lépésekkel járt a zuhogó esőben. Mikor a
-kocsi közeledését hallotta, egy keskeny utcaközbe fordult be, ahová
-kocsi nem követhette.
-
-Éva pedig sokkal inkább volt elfoglalva a maga dolgával, semhogy tulzott
-fontosságot tulajdonított volna a balga fiú viselkedésének. Azt
-gondolta, majd hazaér gyalog is.
-
-Kivette zsebéből a levelet és elálló lélegzettel nézte az írást. Csak
-pár szó volt: «Nagy bajban vagyok, majd értesítem.»
-
-Hátra dült a kocsiban és töprengett e sorok értelmén. Megerősítik-e ezek
-a szakítást, vagy sem? Nagy bajban van, vajon mi a baja? Legalább ez a
-fiú szólt volna, hogyan fogadta. Majd értesíti – miről? A bajról? Vagy a
-továbbiakról?
-
-Nem igen áltatta magát, inkább hajlott a rosszabbik eshetőség felé. Most
-már mi lesz? Mélyen megalázva gondolt a jövendőre. Micsoda leány lesz ő
-ezután? S milyen volt eddig? Hogy így egyszerűen félrelökhetik. Nem, nem
-hagyja magát, egy darabig vár az értesítésre, aztán pedig cselekedni
-fog. Tartozik az önérzetének vele.
-
-Otthon az anyja rá sem nézett. Csak amikor csatakos szoknyáját az
-ablakra akasztotta, ripakodott rá:
-
-– Máshova tedd a rongyodat, most már a szemem világát is el akarnád
-venni? Mit keresel itthon? Eredj, hogy ne kelljen többé pirulnom
-miattad.
-
-Évát határtalan elkeseredés fogta el. Dühösen gyümöszölte össze a
-bankókat és az anyja felé dobta:
-
-– Nem akarsz pirulni? Hát itt a pénz, ne pirulj. Hozok majd többet is,
-csak ne pirulj.
-
-S a szóra mindig kész Dermákné ezúttal nem tudott felelni leányának.
-Lesütötte a szemét s míg lassan belészivárgott a köny, gépiesen nyult a
-földön heverő pénz után.
-
-
-4.
-
-Sok minden járta át a szegény fiú lelkét, amikor ész nélkül nekivágott a
-záporos világnak, de mindenek fölött azt tudta, hogy szégyelli magát. Ez
-a legmegsemmisítőbb érzés, az önön megbecsülésnek a megtagadása. Abban a
-pillanatban, hogy Éva átvette tőle a levelet s mehetett tovább, minden
-baj nélkül, átcikkázott agyán mindaz, ami abban az időben történt, mióta
-Éva Deméndyvel megismerkedett és a szerep, melyet ő regényükben
-tudatlanul játszott. Kezdettől fogva ő volt a közvetítőjük. Ő kísérte
-őket és fedezte találkozásukat. Tavasszal ő vele üzent Deméndy, az új
-viszonyt is eszerint ő közvetítette. Most pedig pénzt vitt a nénjének a
-szeretőjétől. Ő! Megutálta magát és nem bírta undorát leküzdeni. Minden
-keserűsége maga ellen fordult: utálatos, alávaló, gyáva és gaz vagy! Az
-egyikkel meg kellett volna bírkózni, a másikat meg kellett volna fojtani
-s amazzal kezet szorítottál, el is pityeredtél előtte, a másiknak meg
-elvitted a pénzt, a becsület árát. Gyáva, erőtelen, tehetetlen! Mit
-keres az életben az olyan ember, aki nem tudja megcselekedni, amit
-kötelességének lát s akit senki sem akadályoz benne, csak a tulajdon
-hitványsága?
-
-Nem gondolt határozottan öngyilkosságra. Annyira erős még saját magával
-szemben sem volt. Csak érezte, hogy valami fog vele történni, ami véget
-vet az életének. Arra a fekete fejre gondolt, mely a Duna vizén úszott.
-A hídat látta, melyről leugrott s kapkodását, fuldoklását. Megborzongott
-és félt e látomásoktól, de szabadulni tőlük nem tudott. Az eső
-általjárta testét, csuron víz volt és ez jól esett neki. A bástya körül
-vezető úton leért a Krisztina-városba, ott indult meg a Gellért-hegy
-felé. Összevissza gondolt mindenre, az édes anyjára, Sárira, Bellágnéra,
-csak arra nem, hogy mi fog vele most történni. Csodálatos érzékenység
-szállta meg, mikor holt apjára gondolt, akire alig emlékezett, csak
-beteg korából, de most épen és erősen látta maga előtt és hallotta is a
-mély, férfias hangot, amint a rakoncátlankodó gyerekekre rákiabált.
-Közben, pillanatonkint eszébe jutott, ami az imént vele történt s
-ilyenkor úgy fájt neki a szégyen, mintha magas torony tetejéről leesett
-és összezúzta volna lelkét. Rázogatta a fejét és az ujjai görcsösen
-kaparásztak ruháján.
-
-A Gellért-hegy tövébe ért, ott idegenül nézett fel, a kígyózó út fehér
-karfájára, a lelógó sziklákra, meg az oldalán roskadozó piszkos
-gunyhósorokra. Pesti gyerek volt, sohase járt még a Gellért-hegy
-tájékán, se a Zugligetben, annál kevésbbé a Margit-szigeten. Nem gondolt
-a halálra, mikor eszébe ötlött, hogy mások messze idegenből jönnek, hogy
-ezeket lássák, ő neki meg sohase volt arra való két krajcárja.
-
-A Rudas-fürdő gömbölyű tetején ázó félholdra meg úgy bámult, mint valami
-különös, történelmi ritkaságra. Török világ maradványa! Erről is tudott
-még. Ahogy tovább vándorolt, vissza-visszanézett és bámulta a félholdat.
-Végre eltünt. Aztán elmaradt az utca, előbukkant szélesen, hömpölyögve a
-Duna, piszkosan kavarodó habjaival. Vizi malom is volt már erre felé,
-erősen himbálódzott. A Tétényre menő hajó meg lebocsátotta a kéményét és
-élesen fütyülve osont el a vasúti híd alatt. A tulsó oldalon meg a
-Vámház és az Elevátor tűnt neki fel, meg a dunaparti pályaudvar hosszú
-vasúti kocsisora.
-
-Embert alig látott. Néhány szekér zörgött el mellette és
-felfröccsentette a sarat. A kocsisuk hátrafordult és nézte a furcsa
-alakot, mely meglehetős egyenletesen, minden iparkodás nélkül bandukolt
-ebben a csökönyös, őszies esőben. Többet azonban nem törődtek vele.
-
-Most már tudta, hogy hová megy. A vasúti híd vonzotta. Kormosan, borusan
-feküdt a Dunán, most, hogy közel volt hozzá, látta csak, milyen rettentő
-nagy ez a híd és milyen magasak az oldalai, mik messziről csak holmi
-alacsony kis kerítésnek látszottak. Megdöbbent a szíve, félt a híd
-erejétől. De azért csak tartott feléje. A Kelenföldre vivő úton egy kis
-finánc-ház mellett ment el, ott lézengett kettő a kardos emberek közül.
-Nagyot lélegzett, mikor csak végignéztek rajta, de nem állították meg.
-
-Valamivel odébb meg egy kis csárda roskadozott. Megállt, habozott. Éhes
-volt, ma még alig evett. És messziről a nehéz levegőn keresztül hallotta
-a déli harangszót. Ilyenkor hazafelé szokott rohanni, ebédre. Gondolat
-nélkül zsebébe nyúlt, ott volt még néhány hatos abból a pénzből, melyet
-Évától kapott, s megint elhatározás nélkül lassan, sorjában az út sarába
-potyogtatta őket. Mikor az utolsó piculát is eldobta, csak akkor
-határozta el magát: nem fog enni.
-
-Ezentul megszakadt az út, rengeteg tócsákon keresztül gázolt, sokszor
-térdig lesüppedve. Mit bánta! Szemét a rettentő hídra függesztve
-vergődött előre. Mikor odaért, sírva fakadt és körülnézett. Kereste a
-csónakokat, melyek kimentsék. De sehol semmit se látott.
-
-– Ez jó – gondolta és megijedt. – Egy nagy, csatakos kutya kerülgette,
-éhes, könyörgő szemmel nézve rá. Mondhatatlanul megsajnálta és beszélt
-hozzá.
-
-– Miért nem jöttél előbb? Vettem volna neked valamit azon a pénzen, te
-ehettél volna rajta.
-
-Rálépett a hídra. Kis házikójából a vasuti ember nagyot nézett rajta, de
-nem szólt semmit. A kutya vagy tíz lépésnyire követte. Szegény állat
-nagyon, ha ebbe a fiúba vetette minden reménységét.
-
-Ezentul már elvesztette eszméletét. Odalépett a vaskorláthoz és vagy egy
-óra hosszat nézte a vizet. Beleszédült, be-behunyta a szemét, újból
-nézte. A lánchídi emberre gondolt, akit kihuztak. Itt nincs senki.
-Segítség! szinte kiáltani akar segítség után, kétségbeesetten védekezett
-a rettenetes belső erő ellen, mely akarata nélkül idekényszerítette s
-most bele akarja kergetni a hullámsírba. Nem, nem! Ekkor éles füttyöt
-hallott és a híd megremegett. Az oldalvasak muzsikálni kezdtek, kongva
-és búgva, mint egy óriási hárfa óriás húrjai. Jött a vonat. Hirtelen
-átvetette magát a karfán és a Duna fölött lebegett. Néhány pillanat és a
-vonat elrobogott mellette. Látta a gépészt, aki mintha rá is kiáltott
-volna, a kupékban néhány elsurranó, bámészkodó arcot. A vonat szele
-megcsapta, a híd rengett és hintált, mintha le akarná rázni és le is
-rázta. Behunyta szemét és eleresztette a hídat. Hátra felé bukott a
-vízbe, a kezeivel kaparászva, hátha még megfogódzhatnék!
-
-A kutya meg odasompolygott, ahol a fiú állott, kidugta a fejét a vasak
-között és utána nézett.
-
-
-
-
-NYOLCADIK FEJEZET.  OLGA.
-
-
-1.
-
-Nyugtalanul hánykolódva, de álmából föl nem ébredve töltötte Deméndyné
-az éjszakát. Különös éjszaka volt ez, édes anyjának, meg az urának, akik
-együtt virrasztottak ágyánál. Az órák lassan, ólmosan peregtek le és az
-asszony, meg a férfi, akit nem is oly régen még a szerelem vitt
-kísértésbe, most szó nélkül, egymásra sem nézve ültek egymás mellett, a
-közös aggodalom mellett is a legmélységesebb haraggal egymás irányában.
-Mindegyik a másikban látta a katasztrófa okozóját. Az anya a férfitől
-kérte számon leányát, ez meg az anyósát tette felelőssé felesége
-veszteért.
-
-Volt egy harmadik ember is, azt egyszerűen elkergették a háztól. Kömley
-bárót, az apát. Holtra ijedve, könnyel a szemében borult a betegágyra és
-kétségbeesetten szólongatta a kis mamuskáját és kérdve nézett hol a
-feleségére, hol a vejére: mi baj van voltaképen?
-
-– Lekötelezne – szólt a felesége hidegen – ha megkímélne
-szentimentálizmusától. Siratásra nincs szükség, ápolónak meg elég vagyok
-magam is. Jó éjszakát.
-
-– Igen, csak menjen – vág a szavába Deméndy – a cselédség előtt nem kell
-a dolgot felfújni.
-
-Mit tehetett a szegény ember: ment haza. Komornyikját megbízta, hogy
-időközönkint lopva tudja meg, mi történik a betegszobában. Egész éjszaka
-nem történt semmi. A beteg egyszer sem ébredt föl.
-
-Reggel aztán Kömleyné is, Deméndy is a legnagyobb mértékben meg volt
-lepve. Újabb rohamot vártak, készültek is reá. Deméndy elhagyta a szobát
-és fülét a kulcslyukra szorítva hallgatódzott.
-
-– Már itt vagy? – szólt Olga és kezet csókolt édes anyjának.
-
-– Itt voltam éjjel is, kedvesem.
-
-– Úgy, minek? Hisz nincs semmi bajom, hát Deméndy? Elment már?
-
-Az államtitkárnak megdobbant a szíve, mikor ezt a kérdést hallotta.
-Mindenki más a megszokott mindennaposságot értette volna belőle, de ő
-megijedt tőle. Ez a hang, ez a minden szín és érzés nélkül való hang,
-meg hogy nem a keresztnevén említette, megrémítette. Máskép zendült ez a
-hang, még idegenek előtt, még közömbösséget erőszakolva is, mint mostan.
-
-– Itt van – felelte a báróné – akarod látni?
-
-– Ha jönni akar, miért ne?
-
-Ezt Kömleyné nem várta. Csodálkozva nézett leányára.
-
-– Hát nem haragszol rá?
-
-Olga sápadtan, egykedvűen mondta:
-
-– Ugyan miért? Csak nem haragszom rá azért, hogy szeretőt tart! Olyan
-liba csak nem vagyok! Nem igaz?
-
-Kömleyné erre nem tudott felelni. Csak nagynehezen talált egy frázist.
-
-– Örülök, hogy olyan nyugodt vagy, az orvos föltétlen nyugodalmat tart
-szükségesnek, azért tán ne is jőjjön be az urad, mert a látása, legalább
-ma még, felizgatna.
-
-Olga mosolygott. Arcában nem volt egy csöpp vér, az ajka is beleveszett
-arca fehérségébe.
-
-– Mindegy, mama, ma vagy holnap, vagy még későbben, olyan vagyok én már
-ma, amilyennek később kell lennem. Jöhet, mehet, nem háborgat a
-nyugalomban, melyet az orvos szükségesnek tart.
-
-Mikor Deméndy benyitott, nyugodtan nézett a szemébe, de egész teste
-reszketett. A reszketés mind erősebbé lett, egy perc alatt valóságos
-vonaglássá vált. A szeme is elhomályosult, úgy, hogy Deméndy megrettenve
-húzódott vissza, Kömleyné pedig egyre biztatta:
-
-– Nyugodj meg, nincs már itt.
-
-Nem kívánta többé látni. A Deméndy ágyát is el kellett távolítani, mert
-ennek a látása is most már idegrohamot okozott. Dél felé Kömleyné, aki
-nem szokta meg a betegápoló szerepét, azt mondta, hogy most már
-hazamegy, tovább nem maradhat itt. Olga, mint a gyerek, karjába
-kapaszkodott és nem engedte.
-
-– Meghalok, ha elhagysz – mondotta.
-
-Majd más jutott eszébe.
-
-– Jőjjön a papa, akkor mehetsz.
-
-Nagy sebtiben küldtek a méltóságos báró úrért, aki hívás nélkül nem mert
-mutatkozni. Olga szeme fölragyogott, mikor a szelid öreget látta. Szinte
-pajkosan kacsintott felé, magához vonta fejét s mint leány korában, a
-fülénél fogta s úgy cuppantott csókokat a szájára.
-
-– Kis apám, itt maradsz anyuskádnál?
-
-– Itt, kis anyám, itt maradok, akármeddig – szólt boldogan az öreg úr,
-akit oly könnyű volt megtéveszteni. Hogy Olga enyelgett vele, már azt
-hitte, hogy nincs is semmi baja.
-
-Mikor Kömleyné feléje hajolt és fehér kezével lélektelenül simogatott a
-haján, arca egy pillanatra eltorzult. Az édes anyja csókját csak tűrte,
-de nem viszonozta. Mikor magára maradt édes atyjával, felült az ágyában
-s maga mellé ültette az öreget.
-
-– Most tanítsál – szólt teljes jó kedvvel, – a te kis anyád, mióta
-asszony, egészen elbutult. Add ide az orrodat.
-
-Ujját az édes apja orrára tette, úgy kérdezte:
-
-– Mit érdemel az olyan asszony, aki megcsalta az urát?
-
-A báró mosolygott.
-
-– Csak nem csaltad meg az uradat?
-
-– De igen – szólt Olga eltorzult arccal – megcsaltam, s most tudni
-akarom, hogy mit csinálnál velem, ha én volnék a feleséged?
-
-– Miket beszélsz – mondja a báró elképedve.
-
-– Nem szabad kitérni, hagyd itt az orrodat. Felelj, mit tennél?
-
-– Megbocsátanék – szólt halkan a báró. Mást akart mondani, de a kicsi
-ujj az orrán volt, ilyenkor nem lehet füllenteni.
-
-Deméndyné visszahanyatlott és soká hallgatott.
-
-– Te jó vagy – szólt végül, inkább magába – de én rossz, nagyon rosz
-vagyok. Tudod, mit csinálnék én, ha férfi volnék és a feleségem
-megcsalna?
-
-– Mit? –
-
-– Meghalnék.
-
-Kömley urat nagyon gyötörte ez a beszéd.
-
-– Valami történt, édes leányom és nem akarják megmondani, hogy mi. Most
-én tapogatok az orrocskádra és kérdezlek: mi történt nálatok?
-
-Az asszonyka megrázkódott és hazudni akart, de a húsos mutatóujj
-orrocskáján nem engedte. Minden dermedtség fölengedett benne, könyekké
-olvadt és két kezét édesapja nyaka köré csapva, úgy zokogta:
-
-– Kis apám, kis apám, a te leányodnak vége.
-
-– Mi történt? rebegte a szegény öreg – az istenért mondd meg, hiszen
-végre is apád vagyok.
-
-– Megcsalt, meggyalázott! – kiáltott kétségbeesetten – az én uram
-gazember!
-
-A báró himbálta fejét, mintha a foga fájna. Aztán gyöngéden megfogta
-Olga kezét, egypárszor végigsimogatta és mondhatatlanul lágy hangon
-szólt:
-
-– Meg kell bocsátani, kis anyám, nekünk gyöngéknek mindig csak meg kell
-bocsátani.
-
-– Meg kell bocsátani – ismételte Olga, majd hirtelen eszébe jutott
-valami.
-
-– Mondd csak, kis apám, te is megcsaltad a mamát?
-
-Az öreg ember elpirult.
-
-– Miket beszélsz – dadogta zavartan – hát minek nézel?
-
-– Úgy-e? – kiáltott föl szinte diadalmasan Olga – ugy-e, hogy téged sért
-már a gondolata is? Mert te jó, te becsületes vagy, hanem az enyém –
-gazember.
-
-– Nincs igazad, édes leányom – szólt a báró – Deméndy derék, tökéletes
-ember. Én sem vagyok jobb nálánál, csak gyöngébb. A gyönge emberek mind
-becsületesek, mert a bűnhöz erő kell. Ha megcsalt, ballépés volt,
-amilyet valamennyien elkövetnek. A férfiak nem tulajdonítanak oly nagy
-fontosságot az ilyesminek. Nem több az, mint egy üveg pezsgőt inni meg,
-jó társaságban. Ez a konvenció s ha csak azt tartod becsületes embernek,
-aki nem csalja meg a feleségét, a mi társaságunkban bizony hiába kutatsz
-ilyen ember után.
-
-– Milyen világban éltem akkor? – kiált föl Olga.
-
-– Olyan világban – felelt szeliden az öreg, – melyet senkisem hagy el
-boldogan, aki megismerte. Te, édes kis anyám, a legtovább kerülhetted ki
-a megismerését, ne zúgolódjál, hogy későbben ért el a sors, melyet mások
-abban a pillanatban ismernek meg, melyben azt hiszik, hogy övék a
-mennyország.
-
-Olga csak rázta szegény fejét. Ez a bölcsesség nem fért beléje. Majd
-hirtelen megfogta édes apja kezét, ellökte magától és hátrahanyatlott.
-
-– Aludni akarok, – szólt fás hangon és behunyta szemét. Nyomban aludt
-is.
-
-Kömley báró ott ült az ágyánál és nem mert megmozdulni. Vagy egy óra
-mulva a beteg fölriadt és minden átmenet nélkül kérdezte:
-
-– Mondd csak, mielőtt mamát ismerted, voltál-e szerelmes?
-
-A báró elpirult.
-
-– Kis anyám – szólt zavartan, – különös dolgokat kérdezel.
-
-A beteg szeme lázban csillogott.
-
-– Minden különös – szólt – és azt akarják, hogy mindent természetesnek
-találjak. Felelj! – kiáltott durcás akaratossággal – akarom, hogy
-felelj. Meg akarom tudni, hogy az én uram mennyiben hasonlít másokhoz.
-
-Az öreg úr most már értette leányát és elhatározta magát. Ha így áll a
-dolog, majd mond olyanokat, hogy hozzá képest Deméndy arkangyal lesz.
-
-– Felelek, kis anyám, de aztán ne nagyon vesd meg a te szegény apádat.
-Ami gyarlóságot felőle megtudsz, az általános emberi gyarlóság. Hát tudd
-meg, édes kis anyám, hogy más a szerelem és más a szeretkezés. Anyádnak
-jó szívvel mondhatom, hogy előtte soha senkit nem szerettem s ha Deméndy
-ugyanazt mondta neked, el is hiheted. Az ember csak egyszer szeret
-igazán, de sokszor vétkezik. Ez, – hogy is mondjam? – hozzátartozik a
-férfi természetrajzához. Bocsáss meg, kedves gyermekem, hogy ilyen
-dolgokat beszél neked a te szegény öreg apád, nem is igen megy ajkamról
-a szó, mert lásd, a trágárság most is pirulásra készt, de meg kell
-tudnod, hogy hogyan itéld meg uradat. Nem lettem rosszabb ember, az
-egészség kérdése ez, mint a fürdő, mint a táplálkozás, mint a mozgás, a
-torna, vagy mi egyéb. Se a szívnek, se az erkölcsnek nincs hozzá köze,
-legfölebb az ifjonti könnyelműségnek és életkedvnek. Értesz engem, kis
-anyám?
-
-Olga tágra meresztett szemmel hallgatta atyját, a kérdésére pedig
-különös jelentősen igent bólintott. Aztán beletemette arcát a párnába és
-hang nélkül zokogott. A könye se folyt, csak testét rázta a roham. A
-báró szeliden símogatta haját, vigasztaló szót nem mert ejteni. Végül
-elcsöndesedett, úgy látszott, ismét alszik.
-
-Így telt el a délután. Elaludt, majd ismét hirtelen fölriadt és
-mindennemű kérdésekkel állt elő. A báró is észrevette, hogy még álmában,
-vagy ájulásában is egyre az ő nagy kérdésén töprengett, csudálatos,
-kifürkészhetetlen rendszerességgel vetvén föl sorjában a kérdéseket s
-amit megtudott, azt magában összeillesztgette.
-
-– Mit csinál most Miklós? – kérdezte.
-
-– Egész éjjel ágyadnál virrasztott. Ki se mozdult a házból. A szobájában
-van és föl-alá járva, hallgatódzik minden neszre és kesereg utánad. Kis
-anyám, ha látnád, megesnék rajta a szíved és nem gondolnád többé, hogy
-nem szeret.
-
-Majd újabb kérdés:
-
-– Mondd csak, a házas embernek is az egészsége parancsolja, hogy
-szeretőt tartson?
-
-Az öreg úr előre remegett már minden ilyen kérdéstől. Szegény feje alig
-tudott valamit a léhaságok világából, de érezte, hogy mennél
-általánosabbá, mennél kötelezőbbé teszi őket a férfi számára, annál
-jobban menti azt az egyet, akire leánya gondol. Most is ebből a
-szempontból felelt:
-
-– Mi tűrés-tagadás, kis anyám, ez is megesik.
-
-– Mikor?
-
-– Hát… tudod, erről bajos beszélni, például amikor a feleség beteg, vagy
-gyönge, bizony akkor megesik, hogy…
-
-Tovább nem mondta. Olga fehér lett, mint a kréta és rémülten nézett
-apjára. Majd valami őrületes dühvel fakadt ki:
-
-– Hát mért nem tanítjátok meg erre a leányotokat? Miért kellett bután és
-tudatlanul belemenni egy életbe, mely tele van förtelemmel, utálattal és
-veszedelemmel? Miért nem mondjátok meg, hogy a házasság baromi állapot
-és miért adtok férjhez egy leányt, aki gyönge és beteg?
-
-– Kis anyám! – kiált megrettenve az öreg úr.
-
-– Én vagyok az oka, én vagyok az oka! – kiáltott magánkivül Olga. Kicsi
-hangját annyira megfeszítette, hogy majd megszakadtak a hangszálak.
-Szerencsére ismét elfogta a hangtalan síró roham, mely annyira
-kimerítette, hogy halálszerű álomba merült, melyből aznap már nem is
-ébredt föl.
-
-Édes apja csak ült mellette és gondolkodott. Olyasfélét érzett, hogy
-tennie kellene valamit. Például fogni a leányát és vinni magával, el
-ebből a világból, amely tönkreteszi a tisztát és valóságos belső titkos
-tanácsossá őt. De eszébe jutott a felesége és sóhajtott. Az fog
-történni, amit ez akar, tehát neki semmi köze a dologhoz. Csak a vejére
-gondolt nagy keserűséggel. Majd reménykedik: hátha nem igaz? csak valami
-gonosz látszat szól ellene? De nyomban ezt a föltevést is elejtette; a
-felesége is hiszi, tehát igaz. Az az ember, akiről azt hitte, hogy nincs
-más gondolata, csak Olga, szeretőt tart. Borzasztó. És a perfekt világfi
-nem tud annyira vigyázni, hogy titokban maradjon a bűne.
-
-Hat óra után beállított Kömleyné. Mi ujság? Alszik? akkor a báró mehet.
-Úgy látszik, a gyerek kezd már csillapodni, akkor át is szállítjuk
-magunkhoz.
-
-– Válást akar? – kérdi félénken a báró.
-
-– Természetes. Olgának jó izlése van, undorodik attól az embertől. Ok
-van rá bőven, együttmaradásra meg nincs egy sem.
-
-A báró kezet csókolt feleségének és ment. A Deméndy dolgozó-szobája
-előtt megállt habozva, fejét csóválta és tovább akart menni. De az ajtó
-nyílt és Deméndy előtte állt.
-
-– Hogy van Olga? – kiáltott izgatott hangon, – hát te sem tartasz
-érdemesnek, hogy róla értesíts?
-
-– Alszik – mondja halkan a báró, majd erőt vett rajta a keserűség. –
-Miklós, Miklós, ezt nem vártam volna tőled.
-
-– Mit? – fakadt ki Deméndy – mit nem vártál tőlem? Ne beszéljetek többet
-erről a dologról, mert nem tudom, mit csinálok. Az én vétkem komisz, de
-nem komiszabb akárki másénál. Hanem amit a feleséged csinált, az
-példátlan, az… az… nem, nincs arra szó.
-
-– Mit csinált? – kérdi az öreg elképedve.
-
-– Ő rendezte az egész dolgot, ő tört ellenünk, még mielőtt valamit
-tudott volna, ő fogta fel leveleimet, ő világosította fel a leányát és…
-és ő öli meg a feleségemet. De ha az bekövetkezik, Kömley Ede báró úr,
-vigyázzon a feleségére, mert számadásom rettenetes lesz!
-
-Az ablak felé fordult s ketté harapta a szivart, melyet foga között
-szorongatott.
-
-– Állok elébe – szólt csöndesen a báró, a feleségemről azonban ne
-gorombáskodj, mert azt nem tűröm el.
-
-Ezzel ment. Deméndy nem is hallgatott rá, nem is értette. Hogy mi
-gyötörte oly rettenetesen? Azt hitte, a felesége veszedelme. Úgy is
-érezte, hogy most már igazán, szerelmesen szereti a kicsi asszonyt. De
-voltaképpen csak a felelősség érzete sujtotta. Meghal, gondolta és ő
-ölte meg. Ezt nem tudja elviselni. Ezért a hosszú, magános órák
-töprengéseiben, vívódásaiban bűntársul magához láncolta Kömleynét, majd
-egyetlen bűnösül. Szenvedjenek együtt.
-
-Fásultabb óráiban, ha hallotta, hogy Olga nyugodtan beszélget, vagy
-alszik, elfogta a skepszis.
-
-– Dehogy hal meg! gyöngébb, mint más, de nem különb. Az asszonyok nem
-halnak meg a szerelemtől, a csalódástól sem. Ki fogja heverni és akkor
-vagy megbékül, vagy elválik. – Szabad leszek, gondolta tovább és
-iparkodott örülni a szabadságnak, de nem tudott. Szíve összeszorult a
-gondolatra, hogy kicsi édese elhagyja. Majd ismét ellágyult: ha nem is
-hal bele, de kigyógyulni, boldoggá lenni szegény nem fog többé soha.
-
-Már több huszonnégy óránál, hogy otthon van, mindig magában, mindig
-ezekkel a gondolatokkal elfoglalva. Aztán meg kivertnek érezte magát a
-saját házában. Olykor gyerekesnek is látta helyzetét. Ide dugták, nem
-szabad mutatkoznia, fogoly, akit majd csak a bíró elé fognak vezetni.
-Eh, ezt nem tűri.
-
-Majd féltékenység bántotta. Voltaképen az anyja sem kevésbé vétkes, mint
-ő, mért hogy mégis hozzászít, őtőle pedig írtózik? Tán nem is szereti,
-nem is szerette. Még a megcsalt asszonyban is kell élnie a szerelemnek.
-Az a pár mondat pedig, amit a kulcslyukon keresztül meglesett, oly
-dermesztően szívtelennek hangzott.
-
-– Annál jobb – gondolta sóhajtva – ha szerelméből is kigyógyult, akkor
-még lehet belőle valami. Talán grófné is – tette hozzá, az anyósa
-becsvágyára gondolva.
-
-
-2.
-
-Reggelre Olga úgy érezte, hogy már semmi baja sincs. Még a szíve sem
-fáj, még boldogtalannak sem érezte magát. Csak nem tudott fölkelni. A
-sikertelen kisérlet után rosszra fordult a kedve és egyedül akart
-maradni. Beteg volt, akarhatott. Csak egyedül, egyedül, nem szólni
-senkihez, nem hallani senki szavát. Behunyt szemmel, a fal felé
-fordulva, szinte egész nap mozdulatlanul feküdt. Édes anyja, majd édes
-apja óvatosan be-benézett hozzá, de látván, hogy nyugodtan fekszik, nem
-háborgatták. Jó a nyugalom.
-
-Estére aztán mintha fölébredt volna. Fölült ágyában és vidáman
-kiáltotta:
-
-– Éhes vagyok!
-
-Kapott egy kis tejet, egy kis sonkát, ezt roppant jókedvvel fogyasztotta
-el. Aztán körülnézett, mint az elkényeztetett gyerek, egyszer csak azt
-mondta:
-
-– Hát Miklós merre van?
-
-– Látni akarod? – kérdi meglepetve a báróné.
-
-– Hogyne!
-
-– Vigyázz leányom, ismét megárt, mint tegnap.
-
-– Akkor csak ujonc voltam, most már nem lesz baj. Aztán végre is az
-asszonynak csak kell érintkeznie az urával.
-
-– Nem urad többé – mondja Kömleyné.
-
-– Téved a mama – szól Olga szokatlanul határozott hangon – csak most
-lesz igazán az uram.
-
-Kömleynét meglepte ez a hang, elannyira, hogy nem is mert ellenkezni.
-Beteg szegény, gondolta, most ne ingereljük föl. Néhány perc mulva
-berontott Deméndy. Remélni nem mert, csak iszonyúan aggódott. Lelkülete
-annyira fel volt már zaklatva, az aggodalom, a lelkifurdalás, az
-elkeseredés, a megalázkodás, hogy mint a kutya csatangol a házában,
-aztán meg Éva tolakodása, hogy most már maga sem tudta, voltaképpen mi
-bántja. Habozva megállt a szoba küszöbén és nézte felesége fehér
-gyermekarcát, melyről semmit sem olvashatott le. A hajdan oly beszédes
-nagy szem kicsivé zsugorodott és teljes egykedvűséggel függött rajta.
-Sovány kis karját feléje nyujtva, üdvözölte:
-
-– Jó estét, Miklós, sajnálom, hogy akkora nyugtalanságot okoztam önnek,
-mint látja, teljesen fölösleges volt.
-
-Deméndynek a szívébe vágott a hideg hang, a magázás. Odalépett az ágyhoz
-s megragadta kezét, mely csak első pillanatban remegett az érintéstől.
-
-– Olga – szólt reszkető hangon – hidd el, hogy mindig szerettelek és
-méltó vagyok a bocsánatodra.
-
-– Köszönöm – felelt az asszony és felült az ágyban – szavából azt látom,
-hogy nem haragszik rám.
-
-– Én Önre? – Nem volt ereje többé, hogy tegezze a feleségét.
-
-– Igen, barátom, mert sokkal több kellemetlenséget okoztam önnek én,
-mint ön nekem. Olyan életre kényszerítettem és oly hazugságokat
-követeltem öntől, amik nem valók a mi életünkbe. Megokosodtam, ennyi az
-egész, ami történt. És ugy-e bár, nagyon jó, ha az embernek okos
-felesége van?
-
-Deméndy nem tudta mire vélni ezt a beszédet. Ránézett és nem ismert
-benne többé a feleségére. Igazán csak valami feltűnő hasonlatosság volt
-az előtte ülő beteg és a kicsi édes között, aki tegnapelőtt még a
-fészekben várta. A gyerekszáj körül kemény vonások rajzolódtak, a
-kifürkészhetetlen mélységű szem, melyből hol rajongó érzelmet, hol meg
-bohón komolykodó gondolkodást látott, most hideg értelmességgel,
-öregesen és józanul tekintett rá és oly átható közömbösséggel, hogy alig
-birta állani. Nem értette, de mégis azt gondolta magában, hogy nincs az
-a desperatus drámai jelenet, melyet szívesebben nem fogadott volna, mint
-ezt a vérdermesztő előzékenységet, mely mögött érezte, hogy valami
-rettentő veszedelem lappang.
-
-Kömleyné is majd kővé meredt meglepetésében. Mégis ő találta föl magát
-hamarább és gőgösen fölemelve fejét, közbeszólt:
-
-– Remélem uram, hogy ez a beszéd nem vezeti önt félre a történtek igazi
-következményei tekintetében.
-
-– Engedje meg, mama – szólt Deméndyné metszően – de a kettőnk dolgát
-igazán csak mi ketten fogjuk elvégezni. Nem veszi rossz néven, ugy-e
-bár?
-
-Ezt a kérdést úgy hangsúlyozta, hogy Kömleynének meg kellett értenie.
-Ezen a hangon szokta ő alkalmatlan férfilátogatóit kitessékelni.
-
-– Különben is – folytatta Olga – kettőnk között már csak az a kérdés vár
-tisztázásra, hogy hová utazunk. Mert az egész história nem jelent
-egyebet, mint változást az úti programmban. Tegnapelőtt még éretlen
-gyerek voltam, és holmi kegyeletes terveket szőttem, ezekről persze le
-kell tenni. Mit gondol barátom, ne menjünk Tátra-Füredre? Ott igen
-kellemes társaságot találunk mind a ketten. Nemde? Hiszen a minisztere
-is ott tartózkodik, s a klubja is elég szépen van képviselve.
-
-– Gúnyolódik! – gondolta Deméndy elképedve – mire véljem?
-
-– Ön, mama, – folytatta változatlanul egykedvű hangon Olga – gondolom,
-nem akarna velünk jönni. Azt hiszem, nem érezné magát oly fesztelenül a
-mi társaságunkban, mint eddig, amióta tudom, hogy az uram önnek
-udvarlója volt. Vagy egyebe is? – fordult hirtelen Kömleynéhez, oly
-egyszerűséggel, mintha egy gombostű után kérdezősködött volna.
-
-Kömleyné fölpattant.
-
-– Hogy merészelsz? – kiáltotta reszkető ajakkal.
-
-– Bocsánat, mama – szólt Olga teljes nyugodtan – én csak kérdezek. Amit
-eddig mondott, sem én csaltam ki önből. Azt hittem, ön szeret ezekről a
-dolgokról beszélni.
-
-Kifáradt és hátrahanyatlott.
-
-– Beteg vagy – szólt Kömleyné hidegen – alkalmasint lázad is van.
-
-Olga mosolygott és behunyta szemét.
-
-– Tartok tőle – szólt gyengén, – hogy ezentúl mindig lázam lesz. Nem
-értem, hogy amikor olyan vagyok én is, mint a többi okos asszony, miért
-tartanak betegnek.
-
-A beszélgetés erre megszakadt. Olga úgy feküdt, mintha aludna. Kömleyné
-izgatottan járt fel-alá a szobában, Deméndy pedig elfogultan ült a
-felesége ágyán és az érzéketlen fehér arc vonásaiból magyarázatot akart
-olvasni e különös viselkedéshez. Olykor tekintete rátévedt anyósára, ki
-még most is gőgös és hideg tudott lenni, noha járása-kelése és a
-gyilkos, megvető tekintet, melyet olykor vejére vetett, óriási
-izgatottságra vallott. Végre is nem állhatta tovább.
-
-– Azt hittem – szólt – ön is idétlennek fogja találni ezt a mi
-együttlétünket, és véget vet neki. Tévedtem, ennélfogva leányomnak le
-kell mondania ápolásomról.
-
-Deméndy némán meghajtotta magát, ezzel vette tudomásul anyósa távozását,
-aki köszönés nélkül becsapta maga után az ajtót, hogy Olga felriadt.
-
-– Elment? – szólt fejét fölemelve.
-
-– A mi rossz szellemünk – mondja Deméndy mély keserűséggel. – Olga,
-édes, ugy-e, csak a mama miatt beszéltél oly rettentő hidegen és most
-ismét olyan leszel, mint voltál, az én édes egyetlen, kicsi édesem,
-akinek sohasem lesz többé oka panaszkodni az urára.
-
-Olga fejét rázta. Egy pillanatra szeme rajta függött az urán valami bús,
-sirató szeretettel, aztán ismét hideg és okos volt, mint azelőtt.
-
-– Nem, Miklós, amit mondtam, nem volt komédia. Hiszen ha volt okom
-valamit meggyűlölni, úgy a komédia az. Igazán és őszintén mondom, amit
-igazán és őszintén gondolok. Megnyilt a szemem és tisztán látok.
-Gondoljon Don Quijote-ra, aki kijózanodik hóbortjából és már tudja, hogy
-nincs többé lovagkor, de nem hal meg. Ilyen vagyok most én. Nem
-haragszom magára, ön nem vétett nekem semmit. Sőt jó volt hozzám és
-iparkodott legalább látszatban megszerezni nekem azt a lovagi szép
-világot, melyben én képzelődtem. A fészek! – kiáltott föl és kacagott. –
-Szegény barátom, képzelem, mennyit kellett szenvednie amiatt a fészek
-miatt. Még ma széthordatom.
-
-– Ezt nem fogod tenni – kiált Deméndy – nem, nem engedem, lesz még idő,
-édes, amikor boldogok leszünk a fészekben, addig hadd várjon reánk.
-
-Olga komolyan nézett az urára.
-
-– Ne gyerekeskedjék, Miklós, csak nem kezd most ön hinni Don Quijote-ba?
-Önnek eddig nem volt igazi felesége, mert éretlen gyerek voltam és
-ostobaságokra kényszerítettem. Ezentúl igazi felesége lesz, olyan
-leszek, mint a többi és ön is olyan lehet akkor, amilyen, sőt azt
-akarnám, hogy még szabadabban élhessen hajlamainak, mint a többi férfi,
-mert megszolgált érte. Azért azt is gondoltam, hogyha végleg még nem
-szakított vele, oda vihetné azt az Évát is.
-
-Deméndy ajkába harapott.
-
-– Nem teszi helyesen, ha gunyolódik velem – szólt halkan.
-
-– Bocsásson meg, nem akartam bántani. Tehát jó, ne hozza magával, akkor
-kettős igyekezettel rajta leszek, hogy pótoljam őt.
-
-Deméndy alig türtőztethette magát.
-
-– Olga – szólt összeráncolt homlokkal – magán nagy sérelem esett,
-rettentő szenvedést okoztam önnek, joga van szeget-szeggel viszonozni.
-De remélem, egy idő mulva be fog telni az elégtétellel, mert nincs az a
-sérelem, melyet örök időn át kellene expiálni.
-
-– Ön nagyon érzékeny, uram és ezt fölötte sajnálom. Értsen meg végre.
-Nem az a célom, hogy önt boldogítsam, hanem hogy teljesítsem azt a
-kötelességet, melyet a józan világ a feleségre hárított. Nem szabad
-követelőnek lennem, nem szabad szentimentálisnak lennem és nem szabad
-betegnek és gyengének lennem. Mindezt meg fogom tenni, a többihez semmi
-közöm.
-
-– Higyje el, Olga, én igazán, mélyen és forrón szeretem!
-
-– Ez is hozzátartozik a házassághoz? – kérdi egész komolyan – akkor azt
-is elvállalom, hogy szeretem. Ámbár azt hiszem, az egy kissé
-tökéletlenné teszi a házasságot. És most, barátom, engedje meg, hogy a
-beteg jogával éljek: hagyjon magamra, fáradt vagyok, a viszontlátásra
-holnap!
-
-Kezet nyújtott Deméndynek, aki az ajkához emelte. Aztán mély
-megindulással föléje hajolt. Deméndyné nem ellenkezett. Nyitott szemmel
-nézett az urára, amíg az forró csókot nyomott az ajkára.
-
-– Nem lesz mindig így – rebegte a férfi s az ajtóból ismét visszafordult
-és újból megcsókolta – meg fogod látni, hogy visszatérnek fészkünkbe a
-régi istenek, akikről azt hiszed, hogy meg kell őket tagadnod.
-
-Deméndyné csak intett a fejével, nagyon fáradt volt.
-
-Másnap az államtitkár, elvégezvén a miniszteriumban szabadsága ügyét,
-délben visszatért s meglepetve hallotta, hogy felesége fölkelt és
-kikocsizott. Egy pillanatig aggódott: hátha ebben is baj van, de
-csakhamar megnyugodott. A hálószobában ugyanis ismét föl volt állítva a
-másik ágy. Valamit gondolt és lopva átsietett a fészekbe. A fészekből ki
-voltak hordva a pálmák.
-
-Az államtitkár csóválta a fejét. Mi lesz még ebből? Az élet, ha ilyen
-lesz, amilyennek a felesége most vele érezteti, egyszerűen
-elviselhetetlen. Nem értette magát. Hiszen valamikor a szó szoros
-értelmében ez volt az ideálja. Sőt ezt várta is a házasságtól. Egy
-feleség, aki nem követelő. Egy viszony, mely szentesített voltánál fogva
-leköti a szenvedélyt és nyugodalmat biztosít. Hát ez most mind megvan.
-Igen, de valami szörnyű malicia rejlik mögötte, s valami iszonyú
-szenvedés. Mert abban egy pillanatra sem tudott hinni, hogy Olga
-csakugyan a mivoltában, a lelkében, az érzésében olyan lehetne,
-amilyennek szavaiban és tetteiben magát mutatja.
-
-– Hiszen ha valóban olyan volna – gondolta – akkor elbánnék a
-maliciáival, s magamhoz tudnám kényszeríteni a szívét is. De szenved,
-szegényke szenved, nem értem, micsoda rettentő hatalmat ad ennek az
-asszonynak fölöttem a szenvedése!
-
-Már három órára járt az idő, mikor a kocsi berobogott. Tele volt rakva
-csomagokkal, skatulyákkal.
-
-– Megbocsát – szólt mosolyogva – hogy késtem, amint látja, bevásároltam
-és ez megmagyaráz mindent. Nincs asszony a világon, aki el ne késnék,
-amikor bevásárol.
-
-Egy kicsit ki is pirosodott a nagy bevásárlásban, melyet most végzett
-először anyja nélkül. Deméndy ránézett és csodálta. Bizonyos bájos
-rugalmasság volt egész mivoltán, a kicsisége is mintha erővé változott
-volna. Apró kacér kalapkája alatt arca az operette soubrettekére is
-emlékeztette. Semmi gyerekesség, semmi ügyefogyottság, ez az asszony
-igazi asszonnyá változott!
-
-Ebéd alatt pedig csak bevásárlásairól beszélt, meg arról, hogy mennyi
-dolga lesz azután. Hogy kimélje magát? – kacagott. Soha életében oly
-erősnek és oly jól nem érezte magát. De alig van ruhája, az sem az ő
-ízlése szerint való. Délutánra berendelte a varrónőjét, lesz dolog a
-válogatással, a kombinálással, eltart ez vagy három napig is. Aztán a
-sok próba, meg mi, de azért nem baj, asszonynak élvezet, ha ruházatával
-bajlódik, de aztán majd meglátja, hogy milyen szép is lesz minden. Még
-divatot is csinál Tátrafüreden.
-
-– A tanácsára is szükségem volna – szólt azután, – hiszen önnek akarok
-öltözködni és még nem ismerem az ízlését. Nem mutathatná meg Évát?
-Szeretném látni, hogyan öltözködik.
-
-Deméndy lecsapta a kést és ránézett az asszonyra, aki egészen
-elfogulatlanul állta tekintetét.
-
-– Olga! – szólt csöndesen, szinte könyörögve és legyűrte ingerültségét.
-
-– Nem akar megérteni – folytatja csökönyösen az asszony – mondtam már,
-hogy viszonyát egészen természetesnek találom s mivel tudom, hogy ez a
-hölgy le tudta magát kötni, meg akarom szerezni az eszközöket, hogy én
-is leköthessem. Én tetszeni akarok önnek, Miklós, s önt ez sérti.
-
-– Ne akarjon nekem tetszeni, önnek erre semmi szüksége.
-
-– Aztán meg kiváncsi is vagyok – folytatja Deméndyné – igazán kiváncsi
-vagyok, hogy milyen az a leány. Mondja, hasonlít rám?
-
-– Nem – nyögi Deméndy a fogai között.
-
-– Vagy a mamára? – kérdi, jó étvággyal falatozva.
-
-– Ne kínozzon már.
-
-– Hiszen csak kiváncsi vagyok. Aztán ugy-e nem került annyiba, mint én?
-
-Deméndy nem bírta tovább. A vér elborította agyát.
-
-– Kedves Olga – szólt fojtott hangon – ön számot tarthat mindenre, amit
-egy megbántott asszony elégtételül megkíván, de én, bármennyire akarnám
-is, nem vagyok képes arra a szerepre, melyet velem játszatni akar. Ha
-semmiképen sem akar megbocsátani, akkor történjék meg inkább a
-legrosszabb, ami rám csak képzelhető, váljunk el. Ne féljen, ez sem
-enyhébb bosszú, mint az öné, de legalább illőbb önhöz is, én hozzám is.
-
-Deméndyné lehajtotta fejét, merengő szomorúságában ismét megnyilatkozott
-a régi édes, de aztán csak rázta fejét és vége volt.
-
-– Erről szó sincsen – mondotta – nekem jogom van ahhoz, hogy igazi
-asszony legyek, mint a többi. Odaadó leszek, hű leszek, szerető is
-leszek, de azt egy férfi sem kívánja a feleségétől, hogy törődjék az ő
-érzékenységével.
-
-– Akkor, kedvesem, én teszem meg a kellő lépéseket.
-
-– Ezt nem fogja tenni, mert gyávaság volna. Tessék megzabolázni engem,
-ha férfi, idomítson, parancsoljon, védekezzék, vagy büntessen. Ha
-tetszik, veszekedjék, legyen kíméletlen és aztán kárpótolja magát a
-házon kívül, de megszökni nem engedem. Végre is nem én vagyok
-házasságtörő, hanem ön. Mi oka volna önnek válni?
-
-– Úgy beszél – szól keserűen Deméndy, – mintha az édes anyja oktatta
-volna ki. Ez a kegyetlenség becsületére válnék ő méltóságának is.
-
-– Egy okkal több, hogy tovább is ilyen maradjak. Hiszen önnek, mint
-tudom, faibleje volt ez a kegyetlenség.
-
-Farkasszemet néztek egymással. Deméndyben forrt a vér, de csak
-türtőztette magát. Olga fölkelt és kezet nyújtott neki.
-
-– Egészségére.
-
-Deméndy ajkához vitte. Olga közel hajolt hozzá.
-
-– Nem akar megcsókolni?
-
-– De igen.
-
-Hidegen, formálisan homlokon csókolta. Aztán az egyik jobbra, a másik
-balra ment.
-
-– Ezt nem fogom elviselni – mondotta magában Deméndy, de azért csak
-elviselte.
-
-Felesége csakugyan egész délután a varrónőjével volt elfoglalva. Deméndy
-járt az elintézendő dolgai után, este a klubba is betért. Mikor hazaért,
-Olga már ágyban volt. Nincs semmi baja, csak egy kicsit fáradt, egy
-kicsit lusta. Vacsorálni is fog, ha nincs kifogása ellene, majd az ágya
-mellett fog teríttetni.
-
-Aztán magyarázgatta, milyen ruhákban állapodott meg. Egyet maga is
-komponált. Extravagáns, de nagyon szép, határozottan tetszeni fog. Egy
-angol derék, francia dísszel és betyárujjakkal. Majd meglátja, milyen
-pikáns lesz benne.
-
-– Igaz is – szólt azután, – már délben akartam kérdezni, fölkereste már
-Évát? A levelében még egy találkozást követelt.
-
-– Nem! – förmedt föl Deméndy durván.
-
-– Rosszul tette – mondja Olga – s igazán kérem, ne érzékenykedjék, mikor
-erről beszélek, de a magam érdekéről van szó, azért teszem. Önnek
-teljesítenie kell e hölgy kívánságát, hogy botrányt ne csináljon. Ez
-fölötte kellemetlen volna, mert ha nyilvánosan is tudomásomra jut az
-eset, akkor a társaság kedvéért nekem is scénákat kellene csinálnom.
-Úgy-e?
-
-– Sohse törődjék vele, majd elintézem a magam dolgát.
-
-– Akkor jól van, hiszen egyebet sem akarok, mint hogy elintézze.
-
-Így végződött a vacsora.
-
-– Nem akar elmenni? Az est igen kellemes. Sajnálom, hogy olyan fáradt
-vagyok, de talán holnap vele mehetek.
-
-– Köszönöm, itthon maradok.
-
-– Vigyázni kell az egészségére – folytatja Deméndyné – a többi urak,
-akik még itt vannak, nem ülnek otthon, s bizonyára az egészségük kívánja
-meg, hogy házon kívül szórakozzanak.
-
-– Ön virtuózságra vitte a csipkedést – fakad ki Deméndy vonagló ajkkal –
-de jól van, tűrni fogom, amíg önnek csak jól esik.
-
-– Jó mesterem volt – suttogja Olga és lehanyatlik a feje. Deméndy fölébe
-hajol és két könnycsepp szivárog szemébe.
-
-– Édes, édes! suttogja az asszony fülébe.
-
-Ez a kezével egy párszor végig simítja a férfi haját, aztán ellöki
-magától és csukott szemmel int neki: menjen.
-
-Aztán hirtelen, mintha most jutott volna eszébe, fölkiáltott:
-
-– Azaz hova is gondolok? Hiszen este van s ez a szoba az öné is. Tehát
-tetszése szerint, Miklós. Ha éppen szüksége van rám, ne tekintse, hogy
-fáradt vagyok, ezt csak úgy mondtam.
-
-Deméndy ezt is lenyelte. Az ajtóból visszafordult, felesége meredt
-szemmel bámult utána, de teljesen érzéketlenül.
-
-– Megtébolyodott – gondolta elhülő vérrel – nagy isten, mi lesz ebből?
-
-Az éjszakát dolgozószobájában töltötte. Másnap egész nap nem találkozott
-feleségével. Időt akart neki engedni és ki akart térni a gyilkos
-előzékenység elől, mellyel szegény Olga vele szembe tüntetett.
-Vendéglőben ebédelt, aztán a minisztériumban belevájta magát a munkába s
-öreg este volt, mire elszorult lélekkel hazafelé tartott, ahol otthont
-többé nem talált.
-
-Olga szalonjában várta, divatképeket tanulmányozva. Egy szóval sem
-kérdezte, hol volt napközben, ellenben a legaprólékosabban beszámolt a
-maga dolgaival. A bútorokat már bevonatta, a ládákat lehozatta, két nap
-alatt teljesen rendben lesz, utazhatnak. Aztán hozzátette:
-
-– Sajnálom, hogy intézkedésemmel megfosztottam éjjeli kényelmétől. Már
-jóvátettem hibámat, melyet nem is kellett volna elkövetnem ha egy kicsit
-gondolkodom. Az a rend, hogy külön szobája legyen, hát miért
-kényszeríteném a régi parasztsághoz? Berendeztettem önnek öltözőmet,
-szomszédok vagyunk, de nem zavarom. Bizony, nagyon okos rendszer ez, nem
-hiába olyan általános.
-
-– Mit gondol Olga, – kérdi Deméndy szeliden – mi lesz ennek a vége?
-
-Az asszony rideg arca erre a kérdésre felengedett, merengve sütötte le
-szempilláit, úgy mondta, suttogó hangon:
-
-– Meg fogunk öregedni és akkor vége lesz mindennek. Nem hiszek már a
-halálban.
-
-– Így nem akarok megöregedni – válaszol Deméndy vonagló ajkkal – inkább
-főbelövöm magamat.
-
-– Nem, nem! – sikolt Olga és rémülten tárja karjait ura elé. Ez boldogan
-szökik melléje, a melléhez szorítja és forró csókokkal borítja el arcát.
-
-– Tehát szeretsz, úgy-e szeretsz még? Ó édes, tudtam, hogy csak meg
-akarsz büntetni, de a szíved örökre az enyém.
-
-Az asszony karja lehanyatlik, arca, melyet a férfi elvakult csókokkal
-borít el, irtózatot és szörnyű fájdalmat tükröztet vissza. Fel is
-szisszen és összeszorítja fogát – ha Deméndynek csak egy csöpp józansága
-van, láthatta, hogy felesége az ő karjaiban most tízszeresen érzi azt a
-kínt, melyet a fészekben a kelletlen szeretkezések közepette ő
-szenvedett annyiszor végig.
-
-– Szeretsz? – súgja Deméndy egészen boldogan.
-
-– Igen – mondja Olga kurtán.
-
-– Milyen hidegen mondod.
-
-– Szeretlek, – ismétli Olga – most már elég meleg?
-
-Deméndy elereszti feleségét, kijózanodott. Szomorúan néz rajta végig és
-nehéz sóhajjal mondja:
-
-– Tehát mindennek vége! Így is jó.
-
-Olga újból megijed.
-
-– Kis uram, – kiáltja – nem igaz, én… én… igazán szeretlek.
-
-– Nem – szól Deméndy a fejét rázva – azért mondja, hogy meg ne öljem
-magamat. Én pedig azt mondom magának, amit a fészekben annyiszor
-hallottam, hogy szerelmet nem lehet hazudni, megérzi azt az ember, ha
-igazán szeretik, azt is, ha csak mutatják.
-
-Olga magához intette az urát. Megfogta fejét és a füléhez hajolt:
-
-– Nem érzed? – súgta.
-
-– Édes – kiáltott boldogan Deméndy, ez ismét a régi felesége volt – most
-már érzem és esküszöm neked, hogy soha, de soha…
-
-– Ne esküdj, – súgja az asszony és szájára teszi kezét – hagyjuk a jövőt
-és hagyjuk a multat. De úgy-e, már nem gondolsz arra, hogy meghalj?
-
-– Nem, érzem, hogy igazán megbocsátasz.
-
-– Meg fogom próbálni, Miklós, ne haragudj, de csak ennyit mondhatok.
-Szeretlek és amíg kínoztalak, akkor is szerettelek. De még undorodom
-magamtól, azt hittem, bele fogok halni és mégis élek. Meg fogom
-próbálni, hogy újból megszokjam az életet.
-
-– Édes, – áradozik Deméndy – a csapás nagy és váratlan volt, értem, hogy
-hamarosan nem teheted magad rajta túl. De el fogod felejteni és meg
-fogod szokni a te bűnös uradat, aki azért nem volt sohasem rossz. Bízzál
-bennem, édes, idővel minden jó lesz.
-
-– Jó lesz, – ismétli Olga – igen, idővel.
-
-És három napot töltöttek még Budapesten, valami ősziesen bús
-boldogságban. Olga gyöngéd és érzelmes volt. Az ura ölelését nagy
-szeretettel fogadta, viszonozta is, bizonyos anyás odaadással, de jókedv
-nélkül és mindig csak úgy, hogy az urának engedett. Aztán elutaztak, a
-társaságba vegyültek és Deméndy a zajos életben kezdett feléledni és
-kevésbbé figyelte feleségét. Látta, hogy nem olyan, mint volt, de
-boldogan mondogatta magában: olyan most ez az asszony, amilyennek lennie
-kell. Olykor arra is gondolt, hogy megéri ezt az eredményt a krizis,
-melyen keresztülmentek, neki is, aki felszabadult a kényszerromantika
-alól, Olgának is, aki most igazán bízhatik benne – ilyen feleség mellett
-semmi oka többé a csapodárságra.
-
-
-3.
-
-Július vége felé járt már az idő, mikor a reggeli után a póstáról
-érkezett leveleket bontogatták. A sok hivatalos és nem fontos irka-firka
-között az államtitkár egy keskeny hajtású levélre bukkant, melynek
-láttára a vér szívébe tolult. Ránézett a feleségére, hátha nem vette
-észre, de ez is halványan megkövülve ült a széken és rémülten meredt az
-ura arcára, melyről világosan leolvashatta a pillanatnyi ösztönszerű
-gondolatot: Jó volna elrejteni a levelet. Hátrahanyatlott székén,
-Deméndy gyors és bosszus mozdulattal feltépte a levelet, belenézett és
-odadobta az asztalra.
-
-Míg izgatottan járkált fel-alá a kis szobában, egyre folyt közöttük a
-néma tusa. Az ember reménykedett: nem fogja megnézni a levelet. Az
-asszony habozott: hozzányuljon-e, vagy várja be, míg az ura odaadja? Ó,
-a hajtásáról is megismerte, miféle levél az. S amíg előtte az asztalon
-feküdt s csak messziről elmosódva látta azokat a rettentő kézvonásokat,
-a szíve megdermedt. Mind a kettőben egyszerre feltámadt annak a
-jelenetnek az emléke, mikor Olga szemébe vágta urának a szeretője
-levelét. Egyszerre csak ugyanott tartottak, mint akkor s tudták
-egymásról, mire gondolnak. Olga üvegesedő szemmel bámult az urára s
-lassankint újból elfogta az akkori remegés, mind jobban rázogatva kicsi
-testét. Deméndy odaugrott hozzá és karjaiban felfogta. Az asszony
-rettentő erőfeszítéssel iparkodott erőt venni a rohamon s egyszerre csak
-mohón, elvakultan kapott a levél után s elolvasta. Rövid volt, metsző és
-fenyegető. Még mindig várja az értesítést, de már nem soká. Ha három nap
-alatt választ nem kap, személyesen fogja felkeresni. Nem pénzről van
-szó, hanem elégtételről. Őt nem lehet ily durván ellökni, sem pedig
-lekenyerezni. Elégtételt követel, mely ha nem kielégítő, ő nem tudja,
-mit csinál majd.
-
-A levélre nézett, aztán az urára.
-
-– Vasra veretem, – csikorogta ez a foga között – ha ide mer jönni.
-
-– A szeretőd! – sikoltja Olga és hanyatt esik. Vége volt az erejének.
-Még próbált magán uralkodni, de teljes mértékben kitört rajta az
-idegláz. Sírt és reszketett és hangosan felkiáltott, valahányszor az ura
-hozzá akart nyúlni.
-
-Vége volt a komédiának, a kicsi asszony nem bírta tovább. Deméndy csak
-most látta, hogy kevés együttlétük alatt Olga csak magára erőszakolta a
-nyugalmat és szerelmet s most, hogy ez az átkozott levél újból
-emlékeztette nagy csalódására, nem bírta tovább. A csillapodás óráiban
-még próbált a régi lenni, nem tudott. Olykor még közömbösen szóba
-ejtette a levelet s biztatta Deméndyt, hogy válaszoljon, nehogy az a
-leány csakugyan botrányt csináljon. Sőt egyszer maga is bele fogott egy
-levél írásába, amelyben arról akarta azt a hölgyet értesíteni, hogy ide
-ugyan hiába fárad, mert ő tud az ura apró kalandjairól, ő róla is és
-épen nem sikerül a bosszúállása, ha azt hiszi, hogy családi
-boldogságukat feldúlhatná. Papirosra vetett néhány betűt, aztán
-megirtózott tőle és visszaesett. Deméndy kétségbeesve nyugtatgatta;
-ebből is láthatja, mennyire őszinte a megtérése, hogy abszolute nem is
-gondolt már azzal a leánnyal, hogy felejtse el az egész dolgot és bízzék
-benne.
-
-Olga igent bólintott, de csak nem sikerült megnyugodnia. Néhány nap
-mulva fellábadt ugyan, ki is kocsizhattak, de az árny, mely a hűtlenség
-felfedezése óta közéjök férkőzött, most már nem akart eloszlani.
-
-Ötödnapra egy kocsi állt meg a szálló előtt. Az erkélyen ültek, Olga
-kendőbe burkolva, mert hűvös volt, Deméndy mellette ült és a kendő alatt
-a magáéban szorongatta felesége kezét. Ahogy a kocsi alattuk megállt,
-Olga ültéből felugrott és a rémülettől elszorult torokkal kiáltani
-akart, de nem tudott. Egy szempár csüggött rajta, oly áthatóan lobogva,
-hogy rögtön megismerte: ő az, idejött!
-
-– Mi lelt? – riad fel Deméndy. Olga még mindig némán a rémülettől a
-kocsira mutat, Deméndy odanéz, épen csak a gyászruhás magas alakot
-láthatja, amint a kapu alatt eltünik, de ennyi is elég volt.
-Ösztönszerűen magához kapta feleségét, aki mint a megriadt madár búvik a
-kebléhez és görcsösen a nyakába kapaszkodik.
-
-– Ne félj, édes, – súgja a férfi és a szobába vonja Olgát – ha ide jött
-is, elébed nem fog jutni és én sem fogok vele szóba állani.
-
-De Olgának nem ez kellett. Tagadólag rázta fejét s most már iparkodott
-erőhöz jutni.
-
-– El kell intézned – rebegte iszonyú erőfeszítéssel. – Ne kímélj, erős
-leszek.
-
-– De semmi joga, hogy így tolakodik – véli Deméndy és szívdobogva lesi,
-mikor lép már ajtajukhoz az a leány, akit most félelmetes kísértetnek
-nézett.
-
-– Meg kell tudnia, hogy nincs semmi keresni valója, – mondja Olga –
-akarom, hogy megtudja, különben azt hiszi, hogy én… még mindig…
-
-Deméndy elértette és megrendült. Tehát ezt is. Mélyen lesújtva, a szíve
-mélyében siratta a kis édest, akinek még ezt a martiromságot is el kell
-miatta viselni. Elborult arccal gondolkozott és Olga még hizelgett és
-könyörgött neki, hogy egyezzék bele, hogy állítsa szembe a volt
-szeretőjével.
-
-Egymáshoz tapadva hallgatództak kifelé és lesték a csengő hangját. A
-percek multak; nem jött. Deméndy hol a felesége kezét szorította, hol a
-haját simogatta bátorítólag. Közben mind a kettő egyet gondolt: ide
-szállt meg, csakugyan, láda is volt a kocsiján s most már öltözködik.
-
-Keserves húsz perc mult el így, végre határozott, szinte dörömbölő
-kopogást hallottak. Férj és feleség összerezzent, Olga görcsösen az
-urába kapaszkodott, aztán egy hirtelen szökéssel a tükör előtt termett s
-lázasan kezdett a haján igazítani. A szobaleány jött be és névjegyet
-adott át. Egy hölgy, aki ide szállt, küldte és választ vár.
-
-– Várjuk – kiáltott Olga erős, szinte vidám hangon, melytől Deméndy
-megijedt – öt perc mulva jöhet.
-
-Aztán dudolva besurrant a hálószobába, magára zárta az ajtót s mind
-hangosabban hallatszott ki az éneke. –
-
-– Mit csinálsz, édes? – kérdi Deméndy. Az ének épenséggel nem volt
-jókedvű, lelketlenül, üresen szóltak a hangok.
-
-– Mindjárt! – kiált vissza Olga – majd meglátod.
-
-És az öt perc le sem telt, mire Olga kilépett, az ajtóban megállt és egy
-rózsát igazított még el hajában.
-
-– Szép vagyok? – kérdi és remegő mosollyal néz az urára.
-
-Szegényke kiöltözködött. Azt az extravagáns ruhát öltötte magára, melyet
-ő komponált össze. Különös volt, talán ízléstelen is, de meghatóan
-illett erre a gyenge kis testre és összevisszaságában rávallott a kis
-test tépett lelkére is. Deméndy összefacsarodott szívvel fonta karjaiba,
-úgy csókolta a fülébe:
-
-– Édes, drága édes, ha tudnád, mennyire szeretlek.
-
-Odavonta urát a pamlaghoz és maga mellé ültette. A keze egyre remegett
-és szeme csillogva szegződött az ajtónak. Még néhány pillanat és
-jelentik:
-
-– A hölgy itt van.
-
-– Bejöhet – kiált Olga és felugrik.
-
-Nyomban nyilt az ajtó és belépett Éva. Elegánsan, igézően szép és
-halvány volt, gyászruhája még magasabbnak mutatta. Tartásában dac,
-gőgösen felvetett fejében erő. Amint a két nő egymást meglátta, mind a
-kettő összerezzent. Néhány másodpercig nézték egymást, aztán Olga
-reszketni kezdett és mind közelebb húzódott urához, aki felfogta
-karjaiban.
-
-– Bocsánat – szólt Éva száraz hangon – azt hittem, egyedül találom az
-államtitkár urat.
-
-Ez indulatosan fel akar kelni, de Olga már összeszedte magát és
-visszaszorítja helyére.
-
-– Tévedett, – mondja biztos hangon – az én uramnak nincs semmi titka
-előttem s én kérettem magát, mert magam akarom elintézni a dolgát. Tehát
-csak bátran, mi tetszik?
-
-Éva nem volt erre elkészülve. Hamarosan alig tudott szóhoz jutni. Olga
-érezte győzelmét és asszonyi kegyetlenséggel kihasználta. Ahogy az ura
-mellett állt, a térdére ült le, átkarolta nyakát, úgy mondta végtelen
-szívességgel:
-
-– Üljön le ön is, kisasszony.
-
-Évában felforrt a vér. Nagyon is értette a gyilkos gúnyt. Fülig
-elpirult, aztán félig elfordítva fejét, metsző hangon mondta:
-
-– Nem szégyelli magát?
-
-Jobban hatott, mint gondolhatta. Olga lepattant az ura térdéről, mintha
-kígyó marta volna meg. Deméndy pedig félkarjával átfogta derekát s
-lángoló szemmel rontott Évának.
-
-– Megtiltom, hogy a feleségemet bántsa – kiáltotta – és vegye tudomásul,
-kisasszony, hogy jogom volna önt zsarolásáért azonnal letartóztatni.
-
-Éva már feltalálta magát. Megvetően nézett végig az emberen, meg a
-feleségén s nyugodtan, lassan mondta:
-
-– Kitelik öntől, noha nem pénzért jöttem. Hála az ön becsületességének,
-megtanultam a módját, mint kell pénzre szert tenni. Nincs is már semmi
-keresni valóm itt, mert célom a bosszú volt, a méltóságos asszonynak
-akartam bemutatni az urát. Tehát tud róla és nem bánja? Akkor az én
-boszúm kútba esett. Azok után, méltóságos asszonyom, amiket az ura nekem
-önről mondott, fel kellett tennem, hogy megjelenésem lesújtja. Tehát
-önről is hazudott.
-
-– Elég – kiált rá Deméndy.
-
-– Ne hetvenkedjék, – szól kicsinylően Éva – az államtitkár úrral már
-semmi dolgom. De a méltóságos asszonynak meg kell magyaráznom, hogy
-nincs joga én reám, mint valami nyomorult teremtésre lenézni. Én se
-vagyok rosszabb önnél, méltóságos asszonyom, csak leszek. Kérdezze meg
-tőle, az urától, akihez oly kérkedve dörgölődzik, tud-e rólam rosszat
-mondani? Nem voltam-e tiszta és becsületes, mint ön, amíg az ő kezébe
-nem kerültem? S hogy az övé lettem, mézes-mázas szótól és hazug
-gyöngédségtől elkábítva, a szegénységtől lenyügözve, nem tartottam-e
-neki igaz hűséget – neki? nem, magamnak – mind a mai napig? Csak
-kérdezze meg tőle, nem lett volna-e százszorta boldogabb ő, ha engem
-hívnának Kömley baronesse-nek? De nekem nem jutott a törvényes
-becsületből, mert szegény vagyok, eladott teremtés, mert kell a pénz,
-melyet ön épúgy kap, mint én, csak épen nem szorult rá. Ennyi az egész
-különbség.
-
-– Ne hallgass rá, édes – szól Deméndy nyugtalanul, de Olga int neki,
-hogy hallgasson és előre hajtja fejét s figyelmes nagy szemével mondja
-Évának: folytassa.
-
-– Látja rajtam ezt a fekete ruhát? – folytatja ez fájdalmas keserűséggel
-– az öcsémért viselem. Ártatlan, aranylelkű fiú volt, miattam halt meg,
-azaz önért, államtitkár úr. A vízbe ugrott, mert nem akart tovább élni,
-miután megtudta, hogy nincs becsületem. Ez az én becsületem, – teszi
-hozzá büszkén – mely halálba kergette az öcsémet. Romlott világban nem
-halnak meg becstelenség miatt.
-
-– A Jani! – szólt elképedve Deméndy.
-
-– A Jani! – kacag gúnyosan Éva – az ön szobájából, az ön szavát hallva,
-egyenesen nekiment a Dunának. És ön még most is azt hiszi, hogy csak
-szükséges kalandja voltam fiatalember korában és fölösleges mulatsága
-azután. Az önök mulatságait a szegények az életükkel fizetik meg.
-Gazdagok, előkelők s hogy a gazdag, meg az előkelő leányok
-tisztességesek maradhassanak, rávetik magukat a szegényekre, akiket nem
-kell elvenni. És még merik fönnhordani a fejüket és ön, méltóságos
-asszonyom, még mer kérkedve lenézni rám? Gyilkosok maguk, gyilkosok,
-gyilkosok mind. Ó, hogy megvetem magukat!
-
-– Így van ez? – kiált fel Olga iszonyodva.
-
-– Menjen az utcára, méltóságos asszonyom, ezrivel látja ott a leányokat,
-romlottak, romlottabbak, mint én. Azért, hogy maguk gazdagok,
-tisztességesek lehessenek. Az urak, akik önöknek síma udvariassággal és
-válogatott finomsággal bókolnak, a szegények között valóságos durva
-kocsisok. A pénzükkel kísértésbe viszik a szegényeket, a tekintélyükkel
-zsarolják, az előkelőségükkel erőszakolnak. Mit? Nagyra tartják a
-becsületet és jobban örülnek egy gyönge szegény leánynak, mint tíz
-becsületesnek. A férfiaknak szükségük van ránk, azért kell pusztulnunk.
-És pusztulunk is, maholnap nem is lesz már szegény asszony, aki szegény
-gyermeket szülne.
-
-– Rettentő! – rebegi Olga és eltakarja az arcát.
-
-– Ezt akartam mondani – folytatja Éva és most, méltóságos asszonyom,
-átengedem önnek az urát. Ha még egyszer megcsalja, tudja meg, hogy nem
-én vagyok az oka. Egynéhány romlatlan teremtés még van köztünk, az
-államtitkár úr majd csak rájuk akad. Magamat ajánlom.
-
-Nyomasztó csendben maradtak magukra. Multak a percek, Deméndy aggódva
-nézte feleségét, aki térdére támasztott karján nyugtatta a fejét és
-megerőltetve gondolkodott. Fel akarta belőle rázni, de Olga intett neki,
-hogy hallgasson. Egy kocsi állt meg a kapu előtt, majd megindult. Olga
-összerezzent, tudta, hogy az a leány távozott rajta. De mégis maga előtt
-látta és újból hallotta minden szavát. Egyszerre csak megragadta Deméndy
-karját.
-
-– El akarod venni? – kérdi hevesen.
-
-– De édes!
-
-– Joga van hozzá, – folytatja Olga – több joga, mint nekem, mert ő volt
-az első, mert sokkal különb nálamnál, mert jobban is szereted.
-
-– Sohasem szerettem, esküszöm.
-
-– Milyen szép, milyen erős, – szól Olga keseregve – mi vagyok én hozzá
-képest?
-
-– Elég volt, – szólt most Deméndy – nem engedem meg tovább, hogy reá
-gondolj és hogy összehasonlítsd magadat ő vele. Amiket mondott, tiszta
-valótlanság. Hiszen nincs az a tolvaj, aki ne keresne és ne találna
-mentséget abban, hogy muszáj volt lopnia. Ezren és millión vannak a
-szegény, becsületes leányok; aki elbukik, az arra való, és én nyugodt
-lélekkel válhattam el tőle, mert nem tartozom neki semmivel és tudom,
-hogy ha én nem, akkor más…
-
-Megakadt. Ránézett a feleségére és nyomban lesütötte szemét. Szégyelte
-magát, megvetette magát. Összeszorította fogát és az ablakhoz lépett.
-Olga meg utána nézett, bús mosollyal az ajkán és rázta fejét. Ahogy így
-némán, a férfi háttal az asszonynak, kínos negyedórákat töltöttek
-együtt, talán először együttlétük óta értették meg egymást teljesen.
-Megértették, hogy a mivoltuk, a gondolkodásuk, az erkölcsük teljesen
-idegen s e szakadásokon keresztül hiába dobog egymás felé a szívük. És
-Deméndy, mintha csak hályog esett volna le szeméről, most érezte csak,
-hogy a felesége gondolkodása nemcsak gyerekes, hanem nemes is és az ő
-felfogása nemcsak köznapi, hanem nyomorúságos is. Az a különös, figyelő,
-félig anyás, félig megvető tekintet, mellyel Olga őt hallgatta, minden
-szavára megfelelt: lehet valakit szerelemmel a szívére zárni és azután
-így beszélni róla? Lehet valakiről így beszélni és meg nem undorodni a
-szerelmes multtól, mely hozzáfűzött? S ha lehet, érdemes akkor súlyt
-értéket tulajdonítani a becsületnek, a tisztességnek, az érzésnek, a
-szentségnek?
-
-Olga mély sóhajtással felkelt és az urához lépett.
-
-– Menjünk innen, – mondta csöndesen,
-
-Deméndy ránézett és szíve megsajgott.
-
-– Úgy-e, nagyon megvetsz? – kérdi fájdalmasan.
-
-Olga a fejét rázza.
-
-– Nem, Miklós, – szólt szeliden – a dolog el van intézve és ez nagyon
-jó. Most már élhetünk úgy, ahogy neked tetszik. Csak itt, ebben a
-szobában ne maradjunk.
-
-– Hova menjünk, édes?
-
-– Ismételjük meg most nászutazásunkat – szól Olga szomorú mosollyal –
-nem emlékül, hanem búcsúzóul. Úgy érzem, mintha csak most volna jogom
-erre az útra. Az első egy rossz fogalmazásnak a kezdete volt, azt szét
-kell tépni, mint minden rossz fogalmazást és belekezdeni egy újba. Ez
-helyesebb lesz – teszi hozzá – és rövidebb.
-
-– Olga! – kiált Deméndy – nem hiszed, hogy boldogok lehetnénk?
-
-– De igen – felelt különös mosollyal – majd ha búcsúzunk az ideáloktól
-és elfelejtjük, amit nem lehet feledni.
-
-Deméndy nem merte folytatni. Csomagoltattak és a legközelebbi vonattal
-elutaztak.
-
-A szerelmesek zarándokútján mindenütt szikrázott a nyári verőfény.
-Csobogó vizek és rengő erdőkoronák váltakoztak, a vasút, melyen ültek,
-vitt más szerelmes, boldog új házaspárokat. Ugyanabban a szállóban
-laktak, ugyanazokat a kirándulásokat tették meg, ugyanazokon a székeken
-ültek, ugyanazokban az ágyakban háltak. Olgának kitünő emlékezete volt:
-minden helyen, minden pillanatban emlékezett rá, hogy mi volt akkor. De
-már nem ismételték az akkoriakat, csak emlékeztek rá.
-
-– Emlékszel? – szólt Olga – itt bizonyítottam neked, hogy a halál csak
-előítélet. Hogy az emberek csak azért halnak meg, mert nem ismerik a
-szerelmet. De mi feltaláltuk a szerelmet és halhatatlanok vagyunk. Mi
-ketten, én és te. És sajnáltam a szegény mamát, meg a papát, hogy el
-kell majd tőlük válnunk, mert ők is halandók. Micsoda ostobaság volt,
-nemde, Miklós?
-
-Helyről-helyre, napról-napra, így tagadta meg multját. Mikor az utolsó
-kis határszéli falut elhagyták, Olga a nyitott kocsiban felállott,
-visszanézett rá és kezével intett.
-
-– Isten veletek, most már minden rendben van.
-
-Úgy helyezkedett be a világba, mint valami hivatalba. A házukat teljesen
-átalakította. Nem maradt meg egyetlen bútordarab sem a régiből s
-megszüntetett minden lányos vonást és minden gyerekes elrendezést.
-Nehéz, méltóságos és hideg lett a házuk, mint a Kömley-palota.
-Reprezentált, látogatóba ment, páholyt bérelt és eljárt a parkklubba. Az
-ismerősök összecsapták kezüket: hogy megváltozott! És elismerően
-bólogattak a fejükkel: végre észre tért, ez az Olga most már talpig
-derék asszony; hiába, az ura mégis csak tudott vele bánni.
-
-Annál feltünőbb volt, hogy ez az előnyös változás mennyire elkomorította
-Deméndyt. Az államtitkár zárkózott és ideges lett, kerülte az embereket
-és a politikával is csak úgy foglalkozott, mint a szivarjával. Egyikről
-a másikra gyujtott és nem élvezte. Pedig ha magukra voltak, gyöngéden,
-szeretettel simultak egymáshoz. Épen csak a hit az egymás boldogságában
-hiányzott házaséletükből.
-
-Idővel azonban ez is bekövetkezett. Tavasz elején Olga anyának érezte
-magát. Ettől a pillanattól fogva visszavonult minden társaságtól és
-naphosszat ült az ablaknál, magába mosolyogva és figyelve a rejtelmes
-pihegésre, melyet szíve alatt érzett. Deméndy végtelen gyöngédséggel és
-szeretettel csüggött rajta. Mikor egy nap haza jött, végigjárta a szobák
-sorát, keresve a feleségét. Nem volt sehol. Már kérdezni akarta, hogy
-kikocsizott-e, mikor szeme a kárpitajtóra esett. A szíve nagyot dobbant,
-nem merte remélni. És mégis fellebbentette az ajtót és ott állt a régi
-fészekben és Olga ott ült a régi helyén, a nyitott ablaknál és dudolva
-nézett ki a ragyogó tavaszi tájra. Deméndy elébe borult és
-elsanyargatott szívéből kitört a boldog zokogás.
-
-– Édes, édes, – rebegte – úgy-e, fölébredtünk a rossz álomból?
-
-Olga gyöngéden simogatta az ura haját és könnyes szemmel mosolygott:
-
-– Egy kis időre, – szólt csendesen – szeretném _neki_ megmutatni, hogy
-így is éltünk valaha.
-
-Mennél közelebb értek a kritikus naphoz, Olga annál boldogabb volt.
-Készítgette, rakosgatta a kis holmikat és egyenkint könnyeivel áztatta.
-Deméndy nem tudott hova lenni az izgatottságtól. A felesége mind
-gyöngébb és vértelenebb lett. Az utolsó héten már nem is tudott
-felkelni. Iszonyú fájdalmai voltak, de szeme ragyogott és ajka
-mosolygott.
-
-Egy októberi napon aztán a régi, gyerekes titokzatossággal magához vonta
-Deméndy fejét, úgy súgta a fülébe:
-
-– Úgy-e, nem adsz neki mostohát?
-
-– Miket beszélsz! – riad fel Deméndy – de édes, miket beszélsz!
-
-Olga csak simogatta a fejét.
-
-– Tudod, hogy ostoba vagyok. Hát csak azért, igérd meg, hogy nem adsz
-neki mostohát.
-
-Meg kellett igérnie. És azt hitte, biztatnia kell a kicsi asszonyt, hogy
-ne féljen. Az orvost is kitanította rá és magyaráztatta vele, hogy a
-gyönge asszonyok sokkal könnyebben esnek túl a szülésen, mint az erősek.
-Olga mind boldogabb lett és azt hitték, hogy fogott rajta a biztatás.
-
-Aztán megszületett a gyerek, kis leány volt, egészen könnyen, minden baj
-nélkül. A beteg asszony bámulva nézte a csöpp teremtést, akit melléje
-fektettek. Kicsike kis beteg gyerek volt, alig két kiló. Az orvos
-csóválta a fejét és előkészítette az államtitkár urat, hogy legyen
-elkészülve a gyerek pusztulására. Végül meg kellett mondani Olgának is.
-A gyerek sárgaságot kapott, nem lehetett táplálni sem. És ekkor Olga
-magához ölelte a kis teremtést és boldogan súgta:
-
-– De jó, hogy magammal vihetlek.
-
-És két hét multán Olga, a kis édes, egészen váratlanul, minden látható
-betegség nélkül elszenderült és csak odaát ébredt fel, ahova való volt.
-Az ura karjaiban halt meg és utolsó szava ez volt:
-
-– Mégsem voltam rossz, mert belehalok.
-
-
-
-
-KILENCEDIK FEJEZET.  S A TÖBBI.
-
-És aztán? – Nyájas olvasó, ne kívánd tőlem, hogy mint az asztalos, dolga
-végeztével, összeszedjem a gyaluforgácsokat. Kérdezték tőlem, mi lett
-Sárikával s nekem nincs kedvem megmondani, mi lett Sárikával. Ahhoz
-sincs kedvem, hogy elmondjam, mi lett Évából s szívemnek ellenére mondom
-csak el. Lelkem tele van csüggedéssel, hogy papirosomnak utolsó lapjához
-értem. Alakjaimmal végeztem. Ha a búzaszem belekerül a malomba, kár
-részletesen beszélni arról, mi lesz vele. Ezek az alakok, akiknek
-életével húsz árkuson keresztül foglalkoztam – magyar írónak csak tíz
-árkus dukál – benne vannak az élet malmában. Megőrli őket, ennyi elég.
-De te is, jóhiszemű olvasóm, aki e sorokig követted írásomat, érzed
-majd, ami engem csüggeszt, hogy mondani valómnak épen csak a legelejére
-értem. Ön is, nagyságos műbíráló úr, rám sütheti, hogy el kellene égetni
-ezt a gyönyörű városunkat, ha élete, mivolta ebben a képben merülne ki.
-Ne higyje, én sem hiszem. Ez csak egyik képe ennek a városnak, nem az
-egész-képe. Folytatom-e majd, nem tudom, noha akarom. A mélységbe
-világítottam be, amelyen Budapest épül.
-
-Megírhatom-e majd a második, a harmadik, a negyedik regényt is
-Budapestről? Tele vagyok sötétlátással és a bátortalanság uralkodik
-lelkemen. Arról a szomorú, sivár Budapestről, melyről most szóltam,
-nincs kedvem többet is mesélni. Sietek a végével, ne vegyék rossz néven,
-ha meglátszik e sietség nyoma. Úgy érzem magam, mint aki későn veszi
-észre, hogy kelleténél tovább időzött s a nyakra-főre való búcsúzás
-közben ügyetlenkedik. Az elsietett búcsú mindig félszeg, de mindig
-helyén való. S a többi… és így tovább… művészietlen dolog biz ez, de
-bocsássanak meg, csak a papirosom fogyott el, nem a mondanivalóm.
-
-Cél és öntudat nélkül töltötte Éva napjait. Ott ült hosszú délutánokon
-keresztül az ablak mellett és olvasott. Vagy feküdt a divánon és behúnyt
-szemmel gondolkodott. A nagy gyász nem hozta közelebb az anyát és
-leányt, sőt még jobban elválasztotta őket. Dermákné olcsó fekete
-kendővel a fején himezgetett a másik ablaknál és napokon át nem beszélt
-leányával. Éva minden este szó nélkül egy kis pénzt tett az asztalra,
-melyet Dermákné szó nélkül vett magához.
-
-Jött az ősz, beköszöntött a saison. Éva minden este mindhosszabban nézte
-a pénztárcáját és összeráncolt homlokkal olvasgatta, mennyi van még
-benne. Bizony már alig volt. A Bernstockné kontójára már nem tudott
-fizetni. Pedig a divat nagyot ugrott, az egészen szűk ruhákból egészen
-bő ruhák lettek, átalakításra gondolni sem lehet.
-
-Egy este, amikor hazatért, rá sem nézve édes anyjára, megszólalt:
-
-– Ki fogunk hurcolkodni.
-
-– Miért?
-
-– Ez a lakás már nagyon ronda.
-
-– Mehetsz, – felelt Dermákné – semmi közöm hozzád.
-
-Éva mintha nem is hallotta volna.
-
-– Beiratkoztam a színésziskolába, – folytatta – sok ember fog hozzánk
-járni, tisztességesen kell őket fogadni, ha valamire vinni akarom.
-
-– Úgy, – mondja Dermákné – ideje, hogy valami tisztességes foglalkozás
-után láss. Miből telik majd a rendezkedésre?
-
-– Az az én gondom.
-
-– Hisz már egy krajcárod sincs, egy rongyra sem telik.
-
-– Nem fogok tőled kérni.
-
-És Éva ismét nyakába vette a várost. Órákon keresztül bolyongott a
-kirakatok között. Fejedelmi alakja mindenkinek feltűnt, de gyászruhája a
-legvakmerőbb aszfaltbetyárokat is elriasztotta. A Bernstocknéval való
-tárgyalások pedig sehogy sem vezettek eredményre.
-
-Végre elszánta magát.
-
-Belépett a nagy nőidivatárú boltba és körültekintett. A segédek elébe
-ugrottak, de ő vidám hangon elutasította őket:
-
-– Nincs itt Blum úr?
-
-– De igen, itt van. – Az elegáns segéd azonban igen formálisan és igen
-hidegen hajtja meg magát, és észre sem veszi a kezet, melyet Éva feléje
-tart.
-
-– Parancsol nagyságos kisasszony?
-
-– Láthatja, mire van szükségem, gyászban vagyok.
-
-– Rögtön szolgálok, kisasszony.
-
-– Mondja csak, Blum úr, – szólt Éva halkan és szemével rávillan a
-jégbehűtött pultszeladonra – miért olyan ostoba maga?
-
-Blum úr elpirul és sértődötten felel:
-
-– Bocsánat, nagyságos kisasszony, ha ostoba vagyok, akad itt nálamnál
-okosabb segéd is, aki kiszolgálja.
-
-– Jól tudja, hogy hogyan értem, – felel Éva – s ha meggondolja, hogy
-innen-onnan félesztendeje, hogy a kis magazinban már sejthetett valamit
-és ma még csak a kis magazinban sem vagyunk, akkor nem veheti rossz
-néven, ha ostobának tartom.
-
-Blum úr még mindig erősíti magában, hogy nem ül fel az álnok szépségnek,
-aki bizonyára megint megszorult, de azért érzi, mint hevül a vére és
-alig tudja rejtegetni a keze reszketését.
-
-– Ön akkor rászedett, – rebegi – levelet igért, máig is várhatnám, ha
-ugyan várnám.
-
-– Épen ez a türelme az oka, hogy meg nem kapta. Mit akar? azt hitte,
-hogy csak úgy firkálok magának és esdek öntől egy kis rendezvoust? Végre
-is maga a férfi, nem én.
-
-– Éva kisasszony, – szól most majdnem sírva az ember – én nem bánom
-akármilyen ostobának tart is, ha most még egyszer felülök magának, de
-azért nem bánom. Úgy-e, ön ma hitelbe akar vásárolni?
-
-– Paraszt, – mondja Éva és durcásan elfordul – végeztünk egymással.
-
-– Éva kisasszony, – folytatja Blum úr – lássa, ön már felültetett engem,
-nem veheti rossz néven, ha bizalmatlankodom. Adjon valami biztosítékot
-arra, hogy most nem játszik velem úgy, mint eddig és én… én mindenre
-kész vagyok.
-
-– Jó, – mondja Éva – nem érdemli ugyan meg, de megteszem. Ma este vigyen
-az orfeumba, a szövetet pedig csak holnap küldje el. Elég ennyi?
-
-– Angyal! – lelkesül Blum úr és mint a bakkecske ugrál a létrákon
-föl-le, halomba rakva Éva előtt a szebbnél-szebb kelméket. Majd eszébe
-jut valami és rákacsint a leányra.
-
-– Most jut eszembe – a kis magazinban sokkal szebbek vannak.
-
-– Menjünk a kis magazinba – bólogat Éva, az ajkába harapva
-
-Blum úr tántorogva megy előre s mikor a kis magazinba érnek, karjába
-kapja a leányt és eszeveszettül csókolgatja.
-
-– Meg van most elégedve? – kérdi Éva az arcát törülve.
-
-– Még nem – kacag felhevülten Blum úr – majd csak este, és hogy fogunk
-mulatni! Pezsgőzni is fogunk.
-
-– Remélem is!
-
-És Blum úr ezúttal nem csalatkozott.
-
-Ha szövet van, Bernstockné is kulansabb. Egy hét leforgása alatt Éva
-vadonatúj, kábítóan divatos toilette birtokában volt. Csak erre volt
-szüksége. És telt mindenre: új lakásra, új bútorral, tandíjra a
-színésziskolában. Dermákné végképen szakított a kenyérkeresettel, ő is
-belebujt a selyemruhába és gardirozta leányát. A lakásuk minden nap
-megtelt udvarlókkal, bokrétákkal, egyre hozták az ajándékokat, meg az
-ékszereket. Blum úr, a szerencsés kópé, mikor egy vasárnap szintén
-tiszteletét akarta tenni, fagyos visszautasításra talált. Levelet írt,
-választ nem kapott. Ő most már nem kell.
-
-Csak egy esztendőt töltött a színésziskolában és akkor elszerződött a
-népszínházhoz, a karba. Nem tudott semmit, de a szép Dermák Évát mint
-kóristanőt is külön megemlítették az ujságok. Nemsokára apró
-szólószerepeket is kapott és ekkor már művésznő volt.
-
-Dermáknénak is felvirradt a napja. Nagyságos asszony lett belőle.
-Elegánsan öltözködött s mindenüvé elkísérte leányát, már ahová csak
-lehetett. A derék asszonyság úgy érezte, hogy ha sok csapás érte is,
-sokat kellett is nyomorognia, mégsem élt hiába. Lám a legkedvesebb
-leánya ünnepelt művésznő. Mert Dermákné ezekkel hitette el magának, hogy
-ezt a nagy jólétet a művészet szerzi meg. Mint minden igazi színházi
-mama, ő is értett a kritikához, meg a kulisszaintrikákhoz és ő is tudta,
-hogy a publikumot egyénenkint kell meghódítani bájos mosolyokkal és még
-bájosabb koncessziókkal. Ennyi az egész. Azt a sok ajándékot, pénzt,
-amit urak nálunk hagynak, az mind a hódolat jele csak s bizony ez is jól
-esik addig, amíg a nagyurak közül valamelyik meg nem bolondul és nőül
-nem veszi Évát.
-
-Éva pedig csak élte új világát, mosollyal az ajkán, szenvedélyesen
-hajszolva a pompát és a kényelmet, de belül a lelke mindvégig fásult
-volt. Aki az ilyen bukott és ünnepelt leánynak a belsejébe néz, alig
-hinné, mennyi utálat és megdermedt jóérzés lakozik benne. Az ő elméje
-még most is az elmultak körül kóválygott és az öccse sírján borongott. A
-Jani! A jó Jani!
-
-Egy őszi délután, talpig gyászban kihajtatott a temetőbe, óriási
-koszorúval a karján. Itt kinn nem kell komédiázni. Halvány arca megnyult
-a borongó gondolatoktól, lassan, elgondolkodva lépkedett messzire,
-messzire, be a temető szegény végébe, ahol a Jani sírja roskadozott.
-Letérdelt előtte és imádkozott volna. De csak a mult képei éltek
-lelkében keservesen vádolva és felkavarva benne mindazt az undort,
-amelyet magában hordott.
-
-– Vége – gondolta, amikor nagysokára fölemelkedett és visszafelé indult.
-Amint előbbre jutott, egyszerre csak egy fényes sírbolt ötlött a
-szemébe. Rajta arany betükkel a Deméndy név. Megrendült, megállt előtte.
-Az a másik nyugszik alatta. Ő, meg a kis gyerek, aki élt három hetet.
-Nem tudta miért, de mély fájdalom szorongott terkában.
-
-– Ő is – gondolta magában – az én áldozatom, – vagy az övé.
-
-Ennyi volt. Este a legjobb kedvvel táncolt a népszínház első négyesében
-és viharos tapsokat aratott. Másnap pedig elegáns gummikerekü kocsin
-kihajtatott a lóversenyre, ahol kacagva veszítette a tizeseket.
-Egyszerre csak meghökken, egy magas úriember áll háttal feléje, egy
-kacér kis hölggyel olvasgatva a totalizatőrön nyert pénzeket. A
-hölgyecske egy darabig csak nézi, lesi, egyszerre belekap a férfi kezébe
-és kikapja onnan az egész bankjegycsomót.
-
-– Így sokkal egyszerűbb, – mondja hangosan kacagva és a férfi vele
-kacag. Aztán a hölgy barátságosan biccent Éva felé és a kezével is
-integet. A férfi erre megfordul, s egy pillanatra farkasszemet néz
-Évával. Aztán könnyen ő is kalapjához nyul és folytatja hölgyével a
-veszekedést.
-
-– Hát így, – gondolta Éva – persze, hogy így. A felesége a sírban, ahova
-ő vitte, de élni csak muszáj.
-
-– Úgy, mint nekem – gondolta utána.
-
-
-
-
-TARTALOM.
-
-  _Első fejezet:_ A Koronaherceg-utca  3
-  _Második fejezet:_ Éva  15
-  _Harmadik fejezet:_ Az államtitkár  76
-  _Negyedik fejezet:_ Találkozás  128
-  _Ötödik fejezet:_ Sárika  160
-  _Hatodik fejezet:_ Kömleyné  214
-  _Hetedik fejezet:_ Jani  256
-  _Nyolcadik fejezet:_ Olga  296
-  _Kilencedik fejezet:_ S a többi  334
-
-
-[Transcriber's Note:
-
-Javítások.
-
-Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
-
-A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
-
-31 |Wocasek bácsi |Wočasek bácsi
-
-103 |szerelmre |szerelemre
-
-112 |fétfiakon |férfiakon
-
-147 |koronaharceg-utcában |koronaherceg-utcában
-
-215 |ütötték volnai |ütötték volna
-
-251 |szob |szoba
-
-316 |fömedt |förmedt]
-
-
-*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK BUDAPEST ***
-
-Updated editions will replace the previous one--the old editions will
-be renamed.
-
-Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
-law means that no one owns a United States copyright in these works,
-so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the
-United States without permission and without paying copyright
-royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
-of this license, apply to copying and distributing Project
-Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm
-concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
-and may not be used if you charge for an eBook, except by following
-the terms of the trademark license, including paying royalties for use
-of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
-copies of this eBook, complying with the trademark license is very
-easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
-of derivative works, reports, performances and research. Project
-Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may
-do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
-by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
-license, especially commercial redistribution.
-
-START: FULL LICENSE
-
-THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
-PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK
-
-To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free
-distribution of electronic works, by using or distributing this work
-(or any other work associated in any way with the phrase "Project
-Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full
-Project Gutenberg-tm License available with this file or online at
-www.gutenberg.org/license.
-
-Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project
-Gutenberg-tm electronic works
-
-1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm
-electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
-and accept all the terms of this license and intellectual property
-(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
-the terms of this agreement, you must cease using and return or
-destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your
-possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
-Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound
-by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the
-person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph
-1.E.8.
-
-1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be
-used on or associated in any way with an electronic work by people who
-agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
-things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works
-even without complying with the full terms of this agreement. See
-paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
-Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this
-agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm
-electronic works. See paragraph 1.E below.
-
-1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the
-Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
-of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual
-works in the collection are in the public domain in the United
-States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
-United States and you are located in the United States, we do not
-claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
-displaying or creating derivative works based on the work as long as
-all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
-that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting
-free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm
-works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
-Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily
-comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
-same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when
-you share it without charge with others.
-
-1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
-what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
-in a constant state of change. If you are outside the United States,
-check the laws of your country in addition to the terms of this
-agreement before downloading, copying, displaying, performing,
-distributing or creating derivative works based on this work or any
-other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no
-representations concerning the copyright status of any work in any
-country other than the United States.
-
-1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:
-
-1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
-immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear
-prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work
-on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the
-phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed,
-performed, viewed, copied or distributed:
-
-  This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
-  most other parts of the world at no cost and with almost no
-  restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it
-  under the terms of the Project Gutenberg License included with this
-  eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the
-  United States, you will have to check the laws of the country where
-  you are located before using this eBook.
-
-1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is
-derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
-contain a notice indicating that it is posted with permission of the
-copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
-the United States without paying any fees or charges. If you are
-redistributing or providing access to a work with the phrase "Project
-Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply
-either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
-obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm
-trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.
-
-1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted
-with the permission of the copyright holder, your use and distribution
-must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
-additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
-will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works
-posted with the permission of the copyright holder found at the
-beginning of this work.
-
-1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm
-License terms from this work, or any files containing a part of this
-work or any other work associated with Project Gutenberg-tm.
-
-1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
-electronic work, or any part of this electronic work, without
-prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
-active links or immediate access to the full terms of the Project
-Gutenberg-tm License.
-
-1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
-compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
-any word processing or hypertext form. However, if you provide access
-to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format
-other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official
-version posted on the official Project Gutenberg-tm website
-(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
-to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
-of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain
-Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the
-full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1.
-
-1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
-performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works
-unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.
-
-1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
-access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works
-provided that:
-
-* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
-  the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method
-  you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
-  to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has
-  agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
-  Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
-  within 60 days following each date on which you prepare (or are
-  legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
-  payments should be clearly marked as such and sent to the Project
-  Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
-  Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg
-  Literary Archive Foundation."
-
-* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
-  you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
-  does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm
-  License. You must require such a user to return or destroy all
-  copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
-  all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm
-  works.
-
-* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
-  any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
-  electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
-  receipt of the work.
-
-* You comply with all other terms of this agreement for free
-  distribution of Project Gutenberg-tm works.
-
-1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
-Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than
-are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
-from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
-the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set
-forth in Section 3 below.
-
-1.F.
-
-1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
-effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
-works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
-Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm
-electronic works, and the medium on which they may be stored, may
-contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
-or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
-intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
-other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
-cannot be read by your equipment.
-
-1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right
-of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project
-Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
-Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project
-Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all
-liability to you for damages, costs and expenses, including legal
-fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
-LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
-PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
-TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
-LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
-INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
-DAMAGE.
-
-1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
-defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
-receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
-written explanation to the person you received the work from. If you
-received the work on a physical medium, you must return the medium
-with your written explanation. The person or entity that provided you
-with the defective work may elect to provide a replacement copy in
-lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
-or entity providing it to you may choose to give you a second
-opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
-the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
-without further opportunities to fix the problem.
-
-1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
-in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO
-OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
-LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.
-
-1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
-warranties or the exclusion or limitation of certain types of
-damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
-violates the law of the state applicable to this agreement, the
-agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
-limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
-unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
-remaining provisions.
-
-1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
-trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
-providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in
-accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
-production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm
-electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
-including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
-the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
-or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or
-additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any
-Defect you cause.
-
-Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm
-
-Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of
-electronic works in formats readable by the widest variety of
-computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
-exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
-from people in all walks of life.
-
-Volunteers and financial support to provide volunteers with the
-assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's
-goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will
-remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
-Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
-and permanent future for Project Gutenberg-tm and future
-generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
-Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
-Sections 3 and 4 and the Foundation information page at
-www.gutenberg.org
-
-Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary
-Archive Foundation
-
-The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
-501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
-state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
-Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification
-number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
-Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
-U.S. federal laws and your state's laws.
-
-The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West,
-Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
-to date contact information can be found at the Foundation's website
-and official page at www.gutenberg.org/contact
-
-Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
-Literary Archive Foundation
-
-Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without
-widespread public support and donations to carry out its mission of
-increasing the number of public domain and licensed works that can be
-freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
-array of equipment including outdated equipment. Many small donations
-($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
-status with the IRS.
-
-The Foundation is committed to complying with the laws regulating
-charities and charitable donations in all 50 states of the United
-States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
-considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
-with these requirements. We do not solicit donations in locations
-where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
-DONATIONS or determine the status of compliance for any particular
-state visit www.gutenberg.org/donate
-
-While we cannot and do not solicit contributions from states where we
-have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
-against accepting unsolicited donations from donors in such states who
-approach us with offers to donate.
-
-International donations are gratefully accepted, but we cannot make
-any statements concerning tax treatment of donations received from
-outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.
-
-Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
-methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
-ways including checks, online payments and credit card donations. To
-donate, please visit: www.gutenberg.org/donate
-
-Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works
-
-Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
-Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be
-freely shared with anyone. For forty years, he produced and
-distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of
-volunteer support.
-
-Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed
-editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
-the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
-necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
-edition.
-
-Most people start at our website which has the main PG search
-facility: www.gutenberg.org
-
-This website includes information about Project Gutenberg-tm,
-including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
-Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
-subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.