diff options
Diffstat (limited to 'old/68537-0.txt')
| -rw-r--r-- | old/68537-0.txt | 8138 |
1 files changed, 0 insertions, 8138 deletions
diff --git a/old/68537-0.txt b/old/68537-0.txt deleted file mode 100644 index 4a71c5e..0000000 --- a/old/68537-0.txt +++ /dev/null @@ -1,8138 +0,0 @@ -The Project Gutenberg eBook of Egy régi udvarház utolsó gazdája; -Nők a tükör előtt; A vén szinész, by Pál Gyulai - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you -will have to check the laws of the country where you are located before -using this eBook. - -Title: Egy régi udvarház utolsó gazdája; Nők a tükör előtt; A - vén szinész - -Author: Pál Gyulai - -Illustrator: Dezső Bér - -Contributor: Aladár Schöpflin - -Release Date: July 16, 2022 [eBook #68537] - -Language: Hungarian - -Produced by: Albert László from page images generously made available - by the Internet Archive - -*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK EGY RÉGI UDVARHÁZ UTOLSÓ -GAZDÁJA; NŐK A TÜKÖR ELŐTT; A VÉN SZINÉSZ *** - - -MAGYAR REGÉNYIRÓK - -KÉPES KIADÁSA - -Szerkesztette és bevezetésekkel ellátta - -MIKSZÁTH KÁLMÁN - -32. KÖTET - -EGY RÉGI UDVARHÁZ UTOLSÓ GAZDÁJA - -NŐK A TÜKÖR ELŐTT * A VÉN SZINÉSZ - -Irta - -GYULAI PÁL - -BUDAPEST - -FRANKLIN-TÁRSULAT - -magyar irod. intézet és könyvnyomda - -1911 - -[Illustration] - -EGY RÉGI UDVARHÁZ UTOLSÓ GAZDÁJA - -NŐK A TÜKÖR ELŐTT * A VÉN SZINÉSZ - -IRTA - -GYULAI PÁL - -BÉR DEZSŐ RAJZAIVAL - -BUDAPEST - -FRANKLIN-TÁRSULAT - -magyar irod. intézet és könyvnyomda - -1911 - -_Minden jog fentartva._ - -Franklin-Társulat nyomdája. - - - - -GYULAI PÁL.[1] - -Gyulai Pál első novelláját, a _Három beteg_ czíműt 1850-ben írta, az -utolsót – _Egy anya_ – 1866-ban. Az e két évszám közé eső tizenhat -esztendőbe esik írói jellemének kifejlődése, egész belső alkatának -kialakulása és a forma, a kifejezés eszközei fölötti teljesen biztos -uralom megszerzése. Az első novella irásakor kezdő író volt, a ki még -keresi a maga útjait, idegen hatások alatt áll, még nem hatolt le az -emberi lélek és a saját lelke mélységeibe s inkább merít irodalmi -reminiszczencziákból, mint önmagába beolvasztott élményekből. Az utolsó -novella írásakor már kész ember volt, az a teljesen, egységesen -kialakult jellem, a melynél különbet pregnáns körülhatároltság és -energikus határozottság dolgában nem ismerünk egész irodalmunkban. Már -akkor túl volt élete munkája legnyomatékosabb részén: lirai -költeményeinek mintegy fele megvolt, korszakos jelentőségű harczát az -előtte való kor irodalmának értékelése körül megharczolta. Ezután már -csak új műveket alkotott, egyéniségéhez többé nem járult új vonás, -világnézete hozzáférhetetlen volt már minden módosulásnak, érzéseinek -köre is meg volt szabva s szíve nem nyilt meg többé új belső -átalakulásoknak. Az ő egyénisége harczok között alakult ki, de mikor -egyszer lehiggadt, akkor rá nézve minden lehetséges belső probléma meg -volt oldva, már csak folytatni tudta magát, egyenes úton. - -Ha lirájának jellemrajzában csak a hatvanas évek végéig írt verseit -vennők figyelembe, akkor is megkapnók még ezután negyven évre terjedő -egész lirájának képét. További élete már csak megénekelni való tárgyakat -adott neki. Már fiatalkori lirája is azt a képet mutatja, melyet mint -Gyulai lirai képét ismerünk: egy mélázásra hajló, gyöngéd, finom lelkű -ember, a kit heves szenvedélyek sohasem bántanak, a kiben könnyen -reflexióba olvad az érzés, érzésbe a reflexió, a kiből teljesen -hiányzanak a geniális nagy mozdulatok, de annál több benne a bensőség és -őszinteség. Néha még idegen hatások fátyolozzák el különben tiszta -hangját: egy-egy fordulatban Vörösmarty, másokban Petőfi, ismét másokban -Heine hangját véljük felismerni. A közélet iránti élénk érzék most még – -az abszolutizmus, a magyar közélet úgyszólván teljes szunnyadása korában -– leginkább a szabadságharcz lelkesítő és bánatos reminiszczencziáiban -mutatkozik; ebből fognak fakadni később politikai szatirái és epigrammái -s ezt a hangulatot fogja majd össze egy nála szokatlan nagy arányú, bár -töredék képben a _Romhányi_. A szerelem sem az egész valót felzaklató, -rejtelmes hatalom fölötte, hanem csöndes, könnyen búsongásra hajló, -érzéki tűztől csaknem teljesen mentes vágyakozás az egyéniségét -kiegészítő nő után. Gyulai fiatalkori szerelmi lirája – mindössze néhány -kis vers – tulajdonképen alig más, mint előhangja későbbi családi -lirájának. - -Gazdagnak egyáltalán nem mondható Gyulai lirája, mint a hogy egész -szelleme sem. Tárgyköre még a lira hagyományos tárgykörét sem öleli fel -teljesen: szerelem, haza, természet – egyébre alig van hangja. Olyan -érzelmi életet élt, a mely semmivel sem haladja túl bármely átlagos -ember érzelmi életét s művészi értéke nem is gazdagságában, mélységében, -vagy változatosságában van, hanem abban a művészi teljességben, a -kifejezésnek abban a kristályos tisztaságában, a melylyel magát -kialakítja. A hang tiszta csengése adja meg a művészi hatást. Mindig -érezzük, hogy minden hatásra számított kiszinezés, minden nagyzolás -nélkül azt mondja el a költő, a mit érez és teljesen úgy mondja el, a -hogy érzi: önmagát adja, olyannak, a milyen. A mi az affektálás nélküli, -becsületes őszinteséget illeti, abban alig van párja irodalmunkban. -(Mint kritikus, másokban is az affektálást gyűlölte legjobban.) Ebben is -lényének uralkodó vonása érvényesül: igazságérzése, a mely egyaránt -kiterjedt az erkölcsi igazságra és a művészi igazságra. Rendkívül biztos -stil-érzéke sem egyéb, mint igazságérzetének a stilus szempontjából való -nyilvánulása, mert a stilszerűség s általában minden stil-művészet nem -egyéb, mint a mondanivalónak a maga természete szerint való, vagyis -belső igazsággal teljes kifejezése. - -Ez a tartalomban és formában egyaránt nyilvánuló igazság jellemzi -Gyulait, a prózaírót is. Kritikai és irodalomtörténeti munkásságának -eredményei általánosan ismeretesek: tőle származnak s általa mentek át a -köztudatba irodalmunk multjának csaknem összes fontosabb -érték-megállapításai; azt a nagy irodalomtörténeti anyagot, melyet Toldy -Ferencz összegyüjtött, javarészében ő dolgozta fel az értékelő kritika -szempontjából, ő állította Petőfit és Aranyt végérvényesen irodalmi -fejlődésünk csúcspontjába s ő adta az első, máig is majdnem magában álló -két igazán művészi életrajzi monografiát a magyar irodalomnak. A hogy -lirája nem tartalmi gazdagságával és változatosságával válik ki, -kritikáját sem a szempontok sokasága és sokfélesége jellemzi. -Egyéniségének zárt, önmagában kifejezett és körülhatárolt volta nem -engedte, hogy a nagyon fogékony és nagyon sok szempontú kritikusok -módjára úgyszólván hozzáalakuljon a költőhöz, a kit tárgyal: rá csak -azok a költők s a költészetnek csak azok a szépségei hatottak, a -melyekhez hozzá volt hangolva, mint a hogy a hangvilla csak azokat a -hangokat adja vissza, a melyekre hangolva van. Ép ezért a kép, melyet -egy-egy költőről rajzol, csupa belső igazság, de nem mondható teljesnek. -Vörösmarty egyéniségét és költészetét pl. senki sem rajzolhatja több -igazsággal és igazabb megértéssel, de mindenki találhat Vörösmartyban -fölös számmal olyan szépségeket és olyan tulajdonságokat, a melyek -mellett Gyulai elhaladt a nélkül, hogy észrevette volna őket. Nála, a ki -semmitől sem állott távolabb, mint az affektáló kritikai lirizálástól, -abban nyilvánul a kritika elmaradhatatlan lirai eleme, hogy csak azt -tudja értékelni egy költőben, a miben bizonyos mértékig ő maga is -tükröződik. Nem is tudományos, elméleti megfontolásokon alapult az ő -kritikai itélete és módszere, hanem saját művészi ösztönén és az -irodalom remekmüveiből – leginkább Shakespeareből – s a saját írói -gyakorlatából leszűrt tapasztalatán. Ezért itélete mindig szubjektiv s -hogy mégis a legtöbb esetben, a mikor a multról s kortársairól szól, -igazságnak érezzük mindannyian, annak az a magyarázata, hogy az ő -szubjektivitása nem pillanatnyi, változó hangulat, hanem az igazság -iránti rendkívül élénk érzékben gyökerezik, mely lényének gyökere. Az ő -egyénisége számára nincs szubjektiv igazság és objektiv igazság, hanem -csak egy, egységes igazság van. De viszont: a mi az irodalomban lényétől -idegen volt, a mihez nem talált magában rokon húrokat, attól teljesen -elfordult s azt sem tudta benne értékelni, a mi valóban érték. Innen -van, hogy kortársai némelyikét, pl. Vajda Jánost, egyéniségének az -övével teljesen ellentétes volta miatt, sohasem tudta megérteni. Ebből -érthető elutasító magatartása irodalmunk újabb jelenségeivel szemben, a -melyek új, az ő koráétól teljesen elütő kor, az övétől teljesen elütő -körülmények között nevelkedett és fejlődött nemzedékek, az övétől -gyökeresen különböző ízlések termékei. Ez az elutasító magatartása -kiélezettebben jutott kifejezésre, mint a milyen volt, kritikáinak -polemikus hangja miatt, a minthogy az ő kritikája rendszerint polemikus: -vitatkozás a kritizált mű szerzőjével. S a polémia természete, stilusa -hozza magával, hogy a vitázó jobban kiélezi azt, a mit támad, mint a mit -helyesel. Gyulai az irodalomban s az életben egyaránt szenvedélyes -vitatkozó volt; nyilván meggyőződésének erőteljes volta, a melylyel -velejár a mások meggyőzésére való vágy is, hajtotta vitára, de szerette -a vitát önmagáért, a vitatkozásban nyilvánuló szellemi tornáért, az -érvek és ellenérvek csattogó-pattogó játékáért is s mindig örült, ha -valaki az ő érveit talpraesett ellenérvekkel tudta kivédeni. - -Riedl Frigyes mutatott rá Gyulairól szóló tanulmányában arra a belső -kapcsolatra, mely Gyulai életrajzi művei és novellái között van. -Vörösmarty s Katona életrajza egy egy költő egyéniségének, pályájának, -munkásságának lélektanilag kimélyített, inkább intuitiv művészettel, -mint tudományos módszerességgel való, csaknem novellisztikus -megelevenítése. Ugyanilyen eszközökkel készültek novellái is, melyek -tulajdonképen képzelt emberek lélektani életrajzai. Gyulai egyetlen -novellájában sem rajzol cselekvényt, a mely több különböző egyéniség -súrlódásából keletkezik. Minden novellája egyetlen alaknak jellemrajza, -a többi alakoknak csak annyiban van létjoguk, a mennyiben életük -kapcsolatba jut a főalakkal s csak azokkal a vonásaikkal kerülnek elénk, -a melyek által ez a kapcsolat létrejön. Nincs önálló életük, csak -annyiban vannak, a mennyiben a főalak sorsára hatnak s néha szinte csak -ürügyek arra, hogy a főalakot jobban megvilágíthassa az író. - -Gyulai minden novellájának alkata ez: egy bizonyos meghatározott -jellemvonásokkal rajzolt ember bizonyos meghatározott helyzetbe kerül. -Az ember jelleme és helyzete között összeütközés támad s ebből az -összeütközésből fejlik ki az ember sorsa. Más szóval: minden -novellájának tárgya egy embernek a maga milieujével való szembekerülése. -Az emberek tehát teljesen kialakult jellemmel, mint zárt egyéniségek -jutnak bele a történetbe, jellemük nem előttünk alakul és fejlődik, -hanem – hogy úgy mondjam – csak legombolyodik előttünk, vonásról -vonásra. Nagyon jellemző ez Gyulaira; csak olyan embereket tudott -rajzolni, a kik abból a tipusból valók, mint ő maga: átalakulásra, -alkalmazkodásra képtelen, minden dimenziójukban kifejlett és -meghatározott jellemeket. (Hasonlítsuk össze Gyulai alakjait Jókai -alakjainak úgyszólván korlátlan alkalmazkodó képességével s megkapjuk a -két író jellemének egész ellentétességét.) Legnagyobb és legkitünőbb -novellájában, az _Egy régi udvarház utolsó gazdájá_-ban az új -viszonyokhoz alkalmazkodni nem tudó, asszimilálódásra képtelen régi módi -magyar ember tipusát állítja elénk. Radnóthy Eleknek a megváltozott -viszonyok között ugyanazok a tulajdonságai okozzák pusztulását, a -melyeken azelőtt jólléte alapúlt. Egy más világban nevelkedve és -fejlődve azzá, a mi, úgy csöppen bele a Bach-korszak viszonyaiba, mintha -egy idegen világrészbe jutott volna. Mássá fejlődni, az új helyzethez -hozzá hasonúlni már nem tud, egész szük világával ellentétbe kerül, -minden mozdulatával nekimegy valami áttörhetetlen falnak. Minden -szándéka visszájára fordul, hazafisága lázadás, tudománya tudatlanság, -úri büszkesége oktalan gőg, erélye erőszakoskodás számba megy ebben az -új világban, a mely nem érti őt s a melyet ő sem ért. Úgy kell -elpusztulnia, lassan, úgyszólván ízenkint. Gyulainak még az az alakja -is, a ki látszólag teljesen átalakúl, egészen más emberré: -_Glück-Szerencse úr_ is csak külsőleg vedlik át: a jóravaló kecskeméti -magyar csak elrejtőzik az asszonyi zsarnokság kényszere alatt a berlini -német polgár plundrája alá; a mint ezt a külső kérget leolvasztja róla a -magyar szó és magyar bor, mindjárt kifelé fordúl igazi valója. - -Az olyan ábrázolási módnak, mint a Gyulaié, a tipus felel meg s Gyulai -novellái valójában tipusrajzok is. A rajz műformájának, mely később, a -nyolczvanas években Mikszáthtal uralkodó szerepre jutott irodalmunkban, -Gyulai az első nyomatékos képviselője. Minden novellája többé-kevésbbé -kiszélesedő rajz: egy tipikus alaknak apró vonások tömegéből kibontakozó -ábrázolása. A lényeg benne mindig a lélektani rajz megelevenítő -biztossága és a kompoziczió szigoruan zárt egysége. Ebben – mint -különben mindenben – Gyulainál gyakorlat és elmélet összeesik. A -kritikában is, főleg Jókaival szemben, mindig a lélektani rajzra és a -kompoziczióra vetette a fősúlyt. - -De az ábrázolás módjából folyik az ábrázolás stilusa s a mű hangulata -is. Az embernek környezetével való összeütközéséből humoros hangulat -keletkezik s a tipusos ábrázolás is a humor irányába hajt. Gyulai -novelláinak hangulata mindig humoros, talán csak első, fiatalkori -novelláját, a _Három beteg_-ét véve ki, a mely még csaknem teljesen -irodalmi hatások terméke. (Bizvást beleillenék Jókai híres -gyüjteményébe, a _Csataképek_-be). Már _A vén színész_-ben határozottan -kimutathatók a humoros felfogás nyomai. Még jobban előtérbe jut a -humoros hangulat a még sok vonásában konvenczionális _A fösvény -halálá_-ban, a komikus vonások tulsúlyával tünik fel _Az első magyar -kómikus_ban és még inkább _Glück-Szerencse úr_-ban s a maga egész -mélységében érvényesül az _Egy régi udvarház utolsó gazdájá_-ban. - -Gyulai elbeszélő művészete kétségkívül ez utóbbi novellában emelkedik -legmagasabbra. Ennek alaphangulata az a mély, nemes melancholiájú humor, -melynek párját irodalmunkban csak Arany néhány alakjában -(legjellemzőbben az öreg Toldiban) találjuk. A központjában levő alak, -Radnóthy, teljes elevenséggel áll előttünk: látjuk lényének rejtett -gyökérszálait, ezer apró vonásból egységesen, teljes plaszticzitással -bontakozik ki előttünk s egyéniségéből és a körülményekből, melyekbe -jutott, végzetes szükségszerűséggel alakul ki sorsa. Az egész -perspektiva, a központban álló egyetlen alakkal s mögötte az egész -nemzet sorsának képéig kiszélesedő háttérrel, csodálatraméltóan biztos -művészettel van megalkotva; a főalak és háttere szervesen össze van -forrva s az egész kép egy önmagában teljes egység benyomását adja. A -hangulat elejétől végig zavartalan egységéből kél ez a benyomás, minden -részletet összefoglal az író mély megindultsága a pusztulásnak azon a -képén, a melyet elénkbe tár. Ez a lirai momentum azonban sohasem zavarja -meg a rajz biztonságát, bele van rejtve a rajz vonalaiba, az árnyékolás -finomságaiba, felszívódik a képben, levegőjévé válik. - -Gyulai elbeszélő stilje is ebben a novellában jut művészete -tetőpontjára. Teljesen átitatja a történet hangulata, kristálytiszta -szabatosságával mindent kifejez, a mi kifejezni való és mindent éreztet, -a mi érezni való, nemcsak a képeket adja meg, hanem a képek hangulatát -is. Nincs egyetlen fölösleges, vagy nem a maga helyén álló szó, a mely -megbontaná a hangulat egységét. S csodálatos frisseségben maradt meg ez -a próza. Gyulai többi novelláin legalább itt-ott megérezzük, hogy -irodalmunk egy meghaladott fejlődési fokának termékei, az _Egy régi -udvarház_ azt a benyomást teszi, hogy ma sem lehetne máskép megírni. -Csak azt a különös ízt kapta az időtől, a mely a nagyon finom régi borok -legdrágább sajátsága. - - - - -EGY RÉGI UDVARHÁZ UTOLSÓ GAZDÁJA - - -I. - -A Radnóthy Elek udvarháza híres volt a Kis-Küküllő mentén. Tulajdonkép -nem is volt udvarház, a hogy’ Erdélyben a kisebb birtokú nemesek falusi -lakait nevezik, még kevésbbé várkastély, a mely névvel csak a mágnások -várakból átalakított vagy nagyobbszerűen épített kastélyait szokás -megtisztelni. A Radnóthyé e kettő közt foglalt helyet, hasonlóan -családjához, mely se a mágnásokhoz, se a tekintetesekhez nem tartozott, -hanem méltóságos volt, így, erdélyi divat szerint, kisebb a nagyságosnál -s több a tekintetesnél. - -Az udvarház magas dombon emelkedett. Onnan uralkodott az alatta elterülő -falun, s vetett hosszú árnyakat, ha napfényes alkonyon vagy holdas éjjel -a folyam tükrében nézegette magát. Nagy négyszög, földszintes épület -volt, belső udvar nélkül, de ha ennyiben különbözött is a -várkastélyoktól, annyiban épen nem hasonlított a közönséges -udvarházakhoz, a mennyiben négy úgynevezett tornyos bástyával -büszkélkedett, magas emelete majdnem kettősnek látszott, széles -zsindelyfödele pazar szeszélylyel nyújtózott a magasba, homlokzatán -óriás s már megfeketült kőczímer gúnyolta a házőrző kőrisfák százados -fiatalságát s kinyúló tornáczából oly fennhéjázó kilátás nyilt, hogy a -birtokos udvarházához tartozóknak képzelhette a völgy hosszában elszórt -falucskákat. - -Udvara kénye-kedvére nyúlt el. A felső udvar a domb síksága volt, a -melyet kert övezett, egész a folyam kanyarodtáig. A ház mellett, mintegy -hozzáragadva, a konyhaépület húzta meg magát, mindig füstölgő -kéménynyel, eczetes üvegekkel megrakott tornáczczal s léczes ajtóval, a -mely előtt az úgynevezett gazdasszony vagy más néven kulcsárné, a -szakács ellenőrzője, segédje s ha kell, helyettesítője, mindegyre -megjelent, hol sápítva, hol nyelvelve, mint a kin az egész ház terhe -nyugszik. - -Itt hasalt vagy kapkodott csontok után a nagy komondor, a melyet, hogy -meg ne dühödjék, folyóvíz nevére, Marosnak keresztelt a babonás béres. -Itt függött egy faalkotmányocskán holmi kis harangnak is beillő -csöngetyű, a mely napjában háromszor pontosan megszólalt: tizenkettőkor -a külső cselédeknek, egykor a belsőknek, kettőkor az uraknak. Rendesen a -kis sánta Mányi csengetett, egy nyomorék árva leány, a ki a majorságot, -főleg a ludakat őrizte; nagyon gyönyörködött a csöngetyű hangjában s -félóráig is elhúzta volna, ha a mérges gazdasszony ki nem kiált: – Nem -hallgatsz már, te kis béka! – Itt jelent meg reggelenként a méltóságos -asszony széttekinteni, pirongatózni, munkát adni a jobbágyasszonyoknak s -alamizsnát osztogatni a szegényeknek. Itt gyűlt össze esténként -beszélgetni a cselédség szine: a szobaleány, az inasok, a huszár, a -hintós kocsis, s a kertész, a ki nyalka, rátartó volt, s nagyon is a -gazdasszony kegyében állott. - -A kertész nem ok nélkül tartotta rá magát. A keze alá bízott kert egy -egész kis tartomány volt; se a régi franczia kerthez, se az új angol -parkhoz nem hasonlított, eredeti magyar kert volt, a mely dúsan megáldva -a természettől, magában foglalt mindent: virágos, veteményes, -gyümölcsös, méhes kertet, aszalót, pálinkafőzőt, malmot, egy pár rétet, -jó darab erdőt s a családi sírboltot a falusi temető felé. E rend a -rendetlenségben, e számítás a pazarlás közepett, e gond a hanyagság -kiséretében, sok bizarr bájt, vadon szépséget ruházott reá. A kertész -mindig jobbágy családból telt ki, s a fiú örökölte atyja hivatalát. -Mindenik öregbítette tudományát és gondolt ki valami újat. A mostaninak -atyja volt köztök a legnyughatatlanabb; járt és tapasztalt, nagy -tervekkel jött haza, a melyeket soha sem tudott végrehajtani. Azonban az -a hársfasor a kert legkiesb pontján, a mely középütt tágas körré alakúl, -az ő műve. Egy kékesfehérre festett kis filegorja díszeleg itt, -elevenzöld gyepkarikák váltakoznak szanaszét, cserepekbe ültetett -virágok nyílnak köröskörűl, s roppant kő Neptun ontja orrán-száján egy -kis patak vizét. A falusiak minden vasárnap eljöttek ide bámulni, a -gyerekek órákig elállingáltak a kő Neptun előtt, be is dugdosták orrát -fűvvel vagy szöszszel. Nem egyszer hangzott innen nagy lárma! a kertész -ütlege s a gyerekek visítása. - -Az alsó udvarban elszórt gazdasági épületek emelkedtek. Az egész tért -porcsfű vonta be, kopott szőnyegként, egymást átvágó ösvények -czirádáival. Egyik egyenesen sietett a gazdatiszti lakba s onnan a -csűrnek fordult; a másik az istállóba futott s a csikós kertben veszett -el; a harmadik meg-megbujva kigyózott az ólakhoz és ketreczekhez; a -negyedik sokfelé ágazva rohant a pajtákba. Mindeniknek volt mellékága a -gémes kúthoz, majd mindeniket átvágta a porondos kocsiút, a mely büszkén -huzódott a galambbúgos kaputól fel a dombra, az udvarházig. - -– Csak annyi forintom volna, a hány kocsi jár itt naphosszat – sóhajtá -sokszor a féleszű bivalos, a berobogó kocsikra bámúlva. - -Radnóthy nem is szűkölködött vendégek nélkül; azért sok év óta első -alispán, azért lakik oly közel az országúthoz, azért van annyi -vendégszobája. – Hiven megőrizte a ház becsületét. – A félszer ritkán -volt idegen hintó vagy kocsi nélkül. A kapufélfánál vagy beljebb is -szünetlen egy-egy paripa ficzánkolt, valamelyik kurta nemesé, a ki -tisztelkedni vagy értekezni jött. A gyalogosok sem hiányoztak. Alatt és -fenn nyüzsgött az udvar a sok ügyes-bajos jobbágyembertől, a kik levett -kalappal csapatonként sorjáztak fel a méltóságos alispán úrhoz. - -Hát még mikor név- vagy születésnapra gyűlt össze a szomszéd nemesség -vagy tisztújításkor kortescsapatok vonultak át. Pattogott az ostor, -nyihogott a ló, szűkölt a kutya. Az érkező vendégek egymást kergették, a -félénk asszonyok sikoltoztak, a sürgő cselédek egymásba ütköztek. A -kurjantás riadó zenébe veszett s a táncz mámora a boréval egyesült. Fenn -a teremben, kinn a ház előtt, alatt az udvaron, mindenütt dobogott a -föld, csengett a levegő, csapongott a szív, s a vénülő ház kivilágított -ablakaival mintegy megifjodva tekintett ki az éjbe, messze hirdetve a -környéknek, hogy gazdája mulat. - -Mindez csak volt és oda van. Az udvarház pusztulását és szegénységét -gyászolja. Alig ismerhetni reá. Maga a hazatérő Radnóthy is ámulva nézi, -mintha nem volna az övé, pedig csak másfél év óta nem látta. De ez a -másfél év több volt egy századnál s egy udvarháznál régibb és nagyobb -dolgokat is megviselt vagy elpusztított. Radnóthy 1848 ősze óta nem volt -otthon, mert Kolozsvárott megbetegedve, majdnem egy esztendeig nyomta az -ágyat, s még azután is sokáig gyöngélkedett. Azalatt egy nagy forradalom -viharzott el, s Erdély iszonyú csaták- és pusztításoknak volt szinhelye. -Nem csoda, ha 1850 kora tavaszán alig ismer udvarházára. Bizony a ház is -alig ismerhet reá. Ő sem a régi többé; nagyon megfogyott és megőszült. -Komor, beesett arczán vonásai régi kifejezésének csak romjaira -találhatni. Apró fekete szeme villog ugyan, de némi haragos -búskomorságban. Bajusza sincs kipödörve, a helyett hosszú szakálat -eresztett, a mi még mogorvábbá teszi. Öltözete is hanyagabb, mondhatni -kopott. Rókamálos mentéje pecsétfoltos s a zsinórzat rajta foszlásnak -indúlt. Vidrafövegét kiette a moly, s hol jobbra, hol balra csapja, a -mint rossz kedve hozza magával. Minden, a mi jobb napjaira emlékeztet, -csak félfödelű díszes kocsija, a melyet az utolsó tisztújításra -csináltatott, öreg István huszárja, a ki régi fontosságával ül a bakon, -s a három almás-szürke ló, a melyek oly vígan ügetnek, mintha most is a -megyeházától hoznák haza. - -Hajdan nemcsak a lovak ügettek vígan, maga a bennülő gazda is derült -volt. Majd mindig csendes megelégedéssel közeledett ősi birtokához, a -hol minden mintegy várta és üdvözölte. A tornyocskák közt kanyargó -füstgomoly már messziről intett feléje, a malomgát moraja mind -hangosabban és barátságosabban köszöntötte; a kert fái virágosabb -lombbal vagy érettebb gyümölcscsel fogadták; szeme nem egyszer pihent -meg egy-egy újabb boglyán vagy asztagon; a hazatérő nyáj kolompja, mint -szives «jó estét» csendült fülébe; a hunyó nap csak érte, csak azért -látszék késni, hogy még egyszer rávilágíthasson a táj szebb pontjaira s -a tornáczon ülő nejére, a ki már megismerte a jól ismert kocsit és -kendőt lobogtat. Akkor mindezzel keveset gondolt, most a legapróbb -részlet is eszébe jut, eszébe juttatják az udvarház düledező kéményei, -rongált tornyocskái, roskatag födele, betört ablakai, penésztől -sárgás-zöld fala, a pusztuló udvar, a romok, az elhagyottság s az -egyetlen még régi állapotjában levő épület, a családi sírbolt, a melyet -úgy kiemel az alkonyfény, mintha mondani akarná, hogy odanézzen, most -várja neje. - -De bármily erős volt a felindulás, a mely Radnóthy szívét emésztette, -arcza egykedvűen komor maradt. Nem akarta, hogy szánakozzanak rajta -cselédei, kivált István huszár, a ki a bakról mindegyre betekintett és -szólani szeretett volna, hanem folyvást a volnánál maradt szegény, mert -a mióta ura kedvetlen és beteges, ritkán tudja és meri eltalálni, mi -esik neki jól s mi nem. Az is baj, ha szól, az is, ha hallgat. Bárcsak -aztán haragunnék reá Isten igazában s ütné nyakon, mint régen, a mi -szintúgy jól esett, mert megérdemelte. Most is elszenvedne akármit, csak -szólani engednék; hiszen neki is az fáj, a mi urának, ő is itt -növekedett, itt élte világát, itt vénült meg. Így évődött a hű cseléd s -elvégre is erősebb volt érzése, mint akaratja. - -– Hejh méltóságos uram, beh pusztulásnak indult itt minden! – tört ki -belőle keservesen a szó s épen rosszkor, mert a kocsi egy gübbenőbe -zökkent. - -– Mit fecseg kend, mi köze hozzá? Még feldülünk, fényes nappal, saját -udvarházam előtt! – kiáltá indulatosan Radnóthy s neki is épen oly jól -esett a szó, mint cselédjének. - -Azalatt István huszár leszállott, tartotta balfelől a kocsit, noha akár -ne is tartotta volna, mert ura nem annyira reá bosszankodott, mint -inkább a rossz útra, a mely hajdan síma volt, mint a palló, a kinn -ácsorgó volt jobbágyokra, a kik egykor messziről levették előtte a -kalapot s most alig billentik meg. - -Benn az udvaron sem várt reá öröm. Romjait is alig láthatta annak, a mi -hajdan gyönyörködtette. Nem sürögtek a cselédek, nem lepték el a vályút -lejármolt ökrök; nem fejték a teheneket vidor szolgálók, nem ülték körül -dolgosok a malomkő asztalt a tiszttartó háza előtt, maga a tiszttartó -sem sietett elébe, e hű ember, a ki harmincz év óta szolgálja, s ha -otthon van, mindig kiszalad kocsijához elmondani a távolléte alatt -történteket. Hát a kedves gyermekek, Géza és Erzsi, az ősi birtok és jó -név e nagyreményű örökösei, hol maradtak? Hányszor futottak elébe -hazajöttekor, hogy hozott-e a városból valamit. Most senkisem fogadja. -Az udvaron csak a féleszű bivalos lézeng, a ki, úgy látszik, béresi -méltóságra emelkedett. Négy sovány ökröt fog ki a járomból egy gyerkőcz -segítségével, s úgy bámészkodik reá, mintha idegen volna. Az ösvényeket -benőtte a fű, a kocsiút porondját elmosták a záporok s a kétfelől -ültetett akácz- és eczetfákat disznók turkálták fel. A pajták és -istállók bedőlve vagy üresen ásítoznak egymásra, a csűrős kert is -puszta, a kerítés meg’ mindenütt megbomlott s a szolgáló tüzelőnek -hordja, nem is szégyelve magát, épen a szeme előtt. Még a komondor sem -akar reá ismerni, előbb megugatja, csak azután, a mikor mély parancsoló -hangon hallja kimondatni nevét, hunyászkodik meg és lapul lábához. - -A kutyaugatásra végre megjelent a tiszttartó, egy köpczös kis ember, egy -ingben, rongyos kalappal és hosszúszárú pipával. Radnóthy most látta -először tiszttartóját, a kit a mult évben küldött ide egyik jó barátja, -mert régi tiszttartóját még a forradalom elején megölte volt a föllázadt -oláhság. De bár soh’se látta volna; nem tetszett neki az egész ember, -talán mert sajnálta a régit, talán mert sértette az a szégyenítő lárma, -a melyet ez ütni kezdett, ide-oda futkosva, szüntelen kiabálva, hogy -megérkezett a méltóságos úr, felesége csináljon jó vacsorát, a szomszéd -faluból kerítsenek valami jó bort, a zsidótól hozzanak két szál -gyertyát, a kocsisnak és lovaknak is adjanak, a mi telik. Sokkal -örömestebb szemlélte a kis sánta Mányit, a ki egész örömmel futott hozzá -és zokogva csókolta kezét. - -E nyomorék árvát boldogult neje vette volt a házhoz, s ime most csak ő -az egész család képviselője, belőle áll a viszontlátás egész öröme. - -Így mélázva haladt fölfelé, itt-ott megállva, kérdezősködve s nem várva -be a feleletet. - -A tiszttartó kérdés nélkül is felelt, össze-vissza beszélt mindent. -Áldotta az isteni gondviselést, hogy ide jöhetett és rendbeszedhette a -jószágot. Azt nem is képzelheti ember fia, hogyan feldúlt, kirablott itt -mindent a fellázadt oláhság; ő éjet-napot összetett, futott-fáradott, -orrával túrta a földet, hogy a régi lábra állítsa vissza a méltóságos úr -jószágát, de van is ám láttatja. Az udvarház egy része már lakható, a -méltóságos úr szobája egész paradicsom. Az elrablott bútorokból is sokat -visszaszerzett, hol a harmadik, hol a negyedik faluból, még a -konyhaépület csengettyűjét is megkerítette, fizetett is értök elég -borravalót, s ezt a méltóságos úr bizonyosan megtéríti neki. A gazdaság -is foly valahogy, de nincs semmi jövedelem, mert a beruházásra kell -fordítani mindent; az is nagy baj, hogy a volt jobbágyok elfoglaltak -néhány darab földet; a többit majd mind felébe adta ki, mert drága a -napszám, a curialisták nem akarnak se dolgozni, se fizetni, kivált az -oláhok; marha sincs elég, aztán az adó, szállásolás, pörlekedés -fölemészt minden jövedelmet; tulajdon pénzéből is fordított már valamit -a jószágra, csekély összeget ugyan, mert neki is kevés van, de épen -jókor, mert valóságos szégyentől menté meg a méltóságos udvart. - -[Illustration: A tiszttartó kérdés nélkül is felelt, össze-vissza -beszélt mindent.] - -Radnóthy mind csak hallgatta, mint a molnár malma zúgását. Egészen -egyébre gondolt. - -Vizsgálta a házőrző kőrisfákat, a melyek némi történeti nevezetességgel -dicsekedtek, a mennyiben Apaffi, erdélyi fejedelem kétszer ozsonnált -árnyaik alatt, a mikor meglátogatta egyik ősét, a ki igen kedves embere -volt. Nézte a homlokzat kőczímerét, a mely úgy illett a tisztes -épülethez, s egyik fődíszéül szolgált, azaz csak romjaikat, mert a -kőczímer összetörve hevert a földön, a fák pedig beégett derékkal -sindevésztek. - -Lesütötte fejét; úgy tetszett neki, mintha összetört czímere családja -pusztulását és gyalázatát jósolná. Néma gondolatjaira, elfojtott -érzéseire oly kellemetlenül hatott a tiszttartó zajos fecsegése. Egy -párszor szeme közé nézett és hallgatást akart neki parancsolni, de a -helyett, maga sem tudta miért, talán szórakozottságból, talán -kiváncsiságból, figyelni kezdett reája. - -A tiszttartónak sem kelle több, még részletesebben, még hangosabban -erősítette, hogy tenger a költség és nics jövedelem. - -– Hát tiszttartó uram azt hiszi, hogy én pénzt hozok, zacskóval hozom az -aranyat, vékával a tallért – vágott közbe Radnóthy, bosszusan emelkedve -föl egy beomlott gyeppadról, a hová még jól le sem telepedett. - -– Hinni, csak elhinném, méltóságos uram! de látni? Megelégedném én -bankóval is – nevetett a tiszttartó, tréfának vélve a dolgot. - -– Mit röhög? Azt hiszi, hogy engem meglophat, belőlem csúfot űzhet? – -folytatta Radnóthy, egész testében reszketve a méregtől. – Hogy mer egy -ingben állani elémbe? Vegye le fejéről a kalapot – hallgasson! - -E kitörés tulajdonkép nem is tiszttartót illette, hanem azokat, a kik -összetörték a kőczímert, beégették a kőrisfákat, földúlták jószágát. -Csordultig telt keserűségének pohara, ki kellett ömölnie és arra, a ki -legelőször érinti. Épen azért a tiszttartó jól teszi, ha hallgat s nem -zavarja ura búskomorságát, a ki már talán el is feledte, a mit mondott s -a kinek épen az fáj, hogy nem lehet kétkednie, s a rom, pusztulás igenis -kézzelfogható. De neki természete volt mindenkit kezéhez szoktatni, most -pedig épen szükségesnek látta meg nem engedni, hogy a csak gondolomra -mondott, de igen alapos gyanú gyökeret verjen. - -– Dehogy hallgatok, ha tűzre tesznek, sem hallgatok – kezdé nagy -szörnyűködéssel – vétenék méltóságod úri személye ellen, elámítanám, -megcsalnám, megérdemleném, hogy elcsapjon. Én tolvaj?… Én Istenem, mire -jutottam! Hát ugyan honnan lopjak? Bizony Isten, ha akarnám sem -tehetném. Isten úgyse’ még a magaméból adnék, a mint hogy adtam is -néhány forintot. Dejszen nem csodálkozom; méltóságod most érkezik, nem -ismerheti jószága állapotját, nem értheti, mily bajos most gazdálkodni. - -– Még feleselni mer? Takarodjék szemem elől! Nem ismerem jószágomat… -szemtelen! Nem értek a gazdasághoz… szamár! Kegyelemből élek… gazember! -Elpusztuljon udvaromból még ma, ebben a pillanatban. - -– Ugyan úgy-e? – pattogott a tiszttartó ijedtében, csodájában, mérgében, -felcsapva imént levett kalapját. – Ez-e a köszönet? Ez-e a hála? Úgy -bánni velem, mint egy kutyával. Így jár az ember, ha ilyen koldus -uraságot szolgál. Bár soha se tettem volna be lábamat ebbe a jószágba! -Bolond voltam, hogy annyit fáradtam, guzslódtam, csak azért, hogy -méltatlanságot szenvedjek, kárt valljak, mert tudom én, mit akar -méltóságod: megkárosítani, pénzt csikarni rajtam, aztán elcsapni. Nem -oda Buda! Más időben élünk, nincs többé vármegye, a szegény embernek is -pártját fogják, méltóságod sem alispán már, – hála Istennek – nem ám… - -Még többet is beszélt volna, azonban István, a ki a podgyászt hordta -fel, meghallván a zajt, ott termett s olyat lódított rajta a domb -menedékén, hogy repült belé a kis ember s az alsó udvarig meg sem -állhatva, orrára bukott. Radnóthy elfordult s meg sem dicsérte a hű -cselédet, tekintélyének e vitéz védelméért. Ott állott bódultan, mintha -valaki arczul ütötte volna. Még mind fülébe csengett a tiszttartó -gorombasága, még mind azon tünődött: vajon csakugyan mert-e a pimasz -neki olyasmit mondani. E néhány szó ezer fulánkot ütött belé s életében -először érezte magát megalázva. Aztán elfásult, nem érzett, nem gondolt -semmit, s arczára néma, buta érzéketlenség ült ki. Az esti homályba -merülő táj visszamosolygott utoljára; mind nézte-nézte s nem látott -semmit; csípős tavaszi szél fútt; nem érezte, nem húzta összébb -mentéjét; az éledni kezdő falusi korcsmából vidor zene hallatszott ki; -nem hallotta, arra sem fordult; csak midőn vacsorára szólalt meg a -csengetyű, kezdett ébredezni – a kis Mányi húzta s egész erejéből, -örömében, hogy már valahára húzhatja és sokáig, mert nem volt -gazdasszony, a ki reá ijeszszen, – ezt hallgatta, mind hallgatta, mint a -gyermek a csengő játékszert – oh az ismerős régi hangok – és szemébe -könnyek facsarodtak. - - -II. - -Így szállott meg ősi fészkébe az öreg táblabiró, s az első órától nem -sokat különbözött a többi nap, hét, hónap. Sehogy sem tudta magát -feltalálni otthon. Hasonlított Ripp Van Winkléhez, egy éjszak-amerikai -népmonda hőséhez, a ki húsz évig aludt a Kaatskill-hegy barlangjában s -hazatérve nem ismert falujára, nem talált házához, a korcsmához sem, a -mely egészen szállodává alakult, s czímere többé nem III. György király -volt, hanem Washington tábornok; víg czimborái felől is hiába -kérdezősködött, az iskolamester a congresussba utazott, mint képviselő, -a másik valamelyik csatában esett el, a harmadiknak már sírköve is -elpusztult a temetőben, s így tovább, úgy hogy szegény kétségbeesve -kiáltott fel: «Hát senkisem ismeri itt Ripp Van Winklét!»… Radnóthy nem -aludott, csak betegen feküdt, azt is csak másfél évig, kétségbeesve sem -kiáltott fel, de százszorta szerencsétlenebb volt Ripp Van Winklénél. - -Nehezen szokott mindenhez és semmit sem szokhatott meg. Hánykódott a -mult és jelen között; nem tudott feledni, mert minden a multra -emlékeztette és örömest feledte a jelent, ha a multon mélázhatott. -Mintha egy gonosz tündér ütött volna tanyát szobáiban, a ki ringatja, -költi, ide-oda csalja, szeme közé nevet s ott hagyja keserűségének. -Reggelenként nem egyszer kapott az éjjeli asztalhoz ezüst csengetyűje -után, a melyet már rég összeolvaszthatott az ötvös; sokszor kérte elő -Istvántól egyik vagy másik ruháját, a melyet ki tudja hol szaggatnak; -többször kerestette tajtékpipáit, a melyek már bizonyosan negyedik kézen -járnak; még házi sipkáját is kérte, neje utolsó himzetét, a melyet, jól -emlékszik reá – az asztalfiókban hagyott volt. Ilyenkor aztán rendesen -elkedvetlenedett, szitokra fakadt, noha nem volt szokása, s majd mindig -azon vette észre magát, hogy kávéja meghűlt, elfeledte megczukrozni, -kereste a szelenczét, sehol sem találta és lármát ütött, István -háromszor is elmondta, hogy egyetlen szelencze sincs a háznál, ott a -czukor a pirított kenyér mellett. Ura is háromszor ismételte, ritkán -bosszusan, a legtöbbször erőtlen fájdalommal: – Jól van, jól, hallottam -már, kend egészen tele kiabálja az ember fejét. - -Hát még a szobák, a hol oly kényelmesen lakott, a régi bútorok, a melyek -mindenikéhez annyi drága emlék tapadt. Talán azok csak azért állanak -még, ezekből csak azért maradt meg némi töredék, hogy kínozzák a -hazatért gazdát s ne engedjék nyugodni. A néhol felszakított avagy újra -csak tél-túl bedeszkázott padolaton mindjárt-mindjárt meg kelle botlania -s ha leült, kedves, de megsántúlt zsölyeszéke ide-oda biczczent. A -falakra sem nézhetett felindulás nélkül, drága fegyverei nem ragyogtak -többé ott, az ősi képek elhasgatva vagy elcsúfitva néztek alá; -nagyanyjának tisztes arczára épent bajúszt festett valaki szénnel, -nagyatyja szájába pedig makrapipát. Semmi sem volt ép, semmi sem állott -a maga helyén. Ez a felpattogzott asztal hajdan egyik vendégszobában -foglalt helyet; azt az otromba ruhaszekrényt a tiszttartó szobájából -keríthették ide; a pamlag bőr helyett házi szövettel volt bevonva, s -annyi s oly sokféle szék állott mindenütt láb alatt, mint a zsibárus -raktárában. Hiába fogott a rendezéshez; nem tudta visszavarázsolni a -régi kényelmet, csint és nyugalmat. Félbehagyta, megint elkezdte, hamar -belefáradt, oda ült pihenni iróasztalához s nézte, hogy hol állott -hajdan a nagy kalamáris, a nagy rézporzó s az a sok irat, itt a -hivatalosak, ott a magánügybeliek, galanddal összekötözve, márványkővel -lenyomtatva. - -Eszébe jutott minden, még az is, hogy egyszer bizonyos bonyolult ügy -miatt késő éjig virrasztott itt jurátusával; neje többször benyitott -hozzá, kérte, hogy feküdjék le, ne rontsa egészségét, holnap is nap; -szóból szó kerekedett, összezördültek, magok sem tudták hogy’ s aztán -egész éjjel se aludni, se dolgozni nem tudott. - -– Szegény feleségem! – sóhajtá s mind komorabban húzogatta ki a záros, s -most feltört fiókokat, a hol féltőbb iratait szokta tartani; a családi -okleveleket, szerződéseket és kötelezvényeket. Összeszaggatott -darabjokra sem talált, mégis mind kereste, s midőn abbanhagyta, -önkénytelen hátradűlt a széken, gondolkozott és számlálgatta ujján a -kötelezvények összegeit – mindenre jól emlékezett, mintha most olvasná – -aztán öklével az asztalra ütött, s oly erős hangon kiáltá: – Negyvenezer -pengő forint! – hogy az ablak alatt elmenő kis Mányi elsikoltá magát s -ijedtében szaladt lefelé. - -A többi szoba még szánandóbb állapotban volt. Mindeniket bejárta -napjában kétszer-háromszor, mint valami kóbor lélek, a ki sehol sem tud -nyugodni. A nagy, de üres ebédlő kongott; tisztán kivehette léptei -visszhangját, a mit addig sohasem tapasztalt. Megütődött e természetes -jelenségen, hátratekintett, nem látott ugyan senkit, de azért volt mit -nézzen és nézte az árvaságra jutott pohárszéket, kifordult sarkú -ajtóival, az összetört csillár lecsüngő vasát, a kapcsos szegek helyét, -a hova az óra volt akasztva, e régi és derék szerzemény, a mely mindig -pontosan járt s ütése az egész házban meghallatszott. - -A nappali, a hálóterem, a fiúk, leányok és vendégek szobái sokkal több -és szánandóbb látványt nyújtottak. Itt minden összetörve és széthányva -hevert egymáson, itt mindent elváltoztatott a por, penész és senyvedés. -Ő mégis mindent megismert és sokáig elsajnálkozott rajtok. Hogy’ is ne? -Falun, különösen régi szabású nemeseinknél, minden bútornak megvan a -maga jelentősége, története, mondhatni szentsége. Az apa nagyatyjától -örökölte, a fiú ragaszkodik hozzájok szokásból, kegyeletből; ritkán -vásárol egy-egy új darabot, legfeljebb valamely ünnepélyes alkalomra, ha -házasodik vagy nagyobb hivatalt nyer, a mi szintén nagy esemény és -szentesítő erejű. Így a büszkeség, kegyelet s gyöngédség ez emlékei -annál drágábbak lesznek, mennél inkább vénűl a birtokos. Radnóthy -elérzékenyűlve vizsgálta kedves bútorainak maradványait, megszemlélt -minden zeg-zugot, fölemelt minden darabot s oly kimélettel tett helyre, -mintha még hasznukat venné. - -Szomorú foglalkozása azonban némi gyér örömben is részesítette. Néhány -kedves könyvét találta meg a lomok között, jogi könyveit, a melyekből -juratus korában censurára készűlt s a családi bibliát, a melyet a buzgó -I. Rákóczi György fejedelem ajándékozott volt egyik ősének, saját -kezével írva be nevét, a mint azt most is láthatni némely protestáns -egyház ily ajándékbibliáján. Leült és forgatta a bibliát, a mely azon -módon ép volt, csak ezüstkapcsait törték le; kedvencz helyein magától -megnyilt mint régen, a czímlap előtti tiszta papir is megvolt, a hova a -családfő híven bejegyezte a gyermekek születésének s halálának, -házasodásának vagy férjhezmenetelének napját. Ott volt saját kézirata -is; olvasta, mikor házasodott meg, mikor születtek gyermekei, három -meghalt, kettő él – Isten őrizze meg őket a sors csapásaitól, jobban, -mint apjokat – csak neje halálának napja nincs még beírva, hogy’ is -írhatta volna be, hiszen azóta nem volt otthon, hanem be fogja irni – oh -ez el nem mulasztható kötelesség. - -És írt, nehezen írt – mily rossz a toll, a tinta meg fehér, valóságos -szégyen, semmi sincs a háznál – de azért írt és sokat szenvedett. Neje -halálának emléke egészen felújult benne, elképzelte, hogy a szegény -asszony, a ki az immár az egész környékben kiütött oláh fölkelés elől -egy éjjel futott el innét a közel városkába, mennyi ijedtséget állhatott -ki; ő akkor nem volt otthon, jött, futott, repült volna, de lehetetlen -volt; Kolozsvárott megbetegedett – Istenem minő napok voltak ezek – de -hiába sietett volna hozzá, halva találta volna; el sem temethették -illendően, ideiglenesen a városi templom sírboltjába tették le -holttetemeit s csak később szállították ki a családiba, nem is tudja -mikor, ő akkor már nagyon beteg volt, halálos beteg, most is az, talán -sohasem gyógyul meg egészen. - -E folytonos felindulás és évődés fölemésztették lelki ereje -maradványait. Az egykor tevékeny férfiú méla, álmodozó és ingerlékeny -különcz lett. Se munkára, se mulatságra nem tudta magát összeszedni; -mindkettőt megkisérlé ugyan, de mindannyiszor visszasülyedt bosszúságába -és merengésébe, a mi aztán egész elemévé vált. - -Hol is keresett volna szórakozást? Régi jó szomszédai nem igen -látogathatták; egyik a csatatéren maradt, másik fogságban szenvedett, -harmadik bujdosott, s ha mégis valaki jőni talált, restelte, -bosszankodott, mert meg sem vendégelhette becsületesen. Akaratlan és -szüntelen csak a forradalomra és az oláh pusztításra fordúlt a beszéd; -Radnóthy is panaszolt, vendége is. Emlegették a régi jó időket, a -vármegye, az ország dolgait és szivökből elkeseredtek. Radnóthy nem -olvasott hirlapot, gyűlölettel fordúlt el mindentől, a mi az új korszak -szüleménye volt, lett legyen az eszme, ember, vagy nyomtatvány; -egyik-másik vendégétől tudta meg, hogy mi újabb történik a két magyar -hazában, mily rendeleteket ad ki Bach miniszter, ki lett Erdély -kormányzója, hány kerületté olvasztották össze a magyar megyéket, -székely és szász székeket, hogy idegen tisztviselők lepik el Erdélyt, -német lábra állítanak mindent, még a faluk magyar nevét sem igen tűrik. -Az ily s ezekhez hasonló ujságokat bár hányszor ismételték előtte, -mindig szörnyű méregbe jött, a mely a beszéd folytán mély bánattá -szelidűlt, s a végén keservesen elsiratta a magyar alkotmányt, nemzetet -és királyt. - -A vendégek szórakoztatás és enyhítés helyett még ingerlékenyebbé és -búskomorabbá tették. Csak akkor derült fel, ha egy-egy gúnyos adomát -hallott az idegen, leginkább Galicziából Erdélybe rendelt -tisztviselőkről, az úgynevezett bezirkerekről, különösen arról, a ki a -megyében az ő helyét foglalta el. Ilyenkor nevetett, aztán nagyot -sóhajtott s el-elmormolta fogai közt: - - Galicziát kisöpörték, - A szemetet kiöntötték, - A szemétből gomba termett, - A gombából bezirker lett. - -Ez volt az egyetlen nóta, a melyet néha elfütyölt vagy elmormolt, az -egyetlen új dolog, a mi tetszését megnyerte. Mindig elmosolyodott, ha -ajkára jött, aztán sóhajtott s megint elkomorult. - -Legrosszabban töltötte ünnep- és vasárnapjait. A templomban sem -találhatta föl a vigaszt és nyugalmat. Mit ér, hogy ülőhelye bántatlanúl -áll a szószék közelében, a kántor híven kikeresi számára az éneklendő -zsoltárt, ha nem láthatja kedves tiszteletesét, a kivel együtt vénült -meg. Néhány hónap óta egy fiatal lelkész szolgál, a kit sehogy sem tud -megszokni, ki nem állhatja bajúszos és szakállas arczát, rövid -imádságait, a melyeket áhítatosan reszkető hang nélkül mond el, világias -prédikáczióit, a melyek valóságos hirlapi czikkek, s kivált azt a sok új -szót, a mi épen botrány. De hagyján, csak kegyúri kötelességeit -teljesíthetné. Meg kellene fedetni a templom rozzant födelét, javítni -valamivel a lelkész leolvadt fizetését és nincs pénze. Ez több volt -bosszúságnál, fájdalom volt, s még inkább elrontotta vasárnapjait, a már -csak emlékezetben élő jó vasárnapokat. - -Szégyelni kezdette szegénységét, mint valami bűnt, s koronként -hozzáfogott gazdasága rendezéséhez, nagy hévvel, kevés kitartással, -ide-oda kapkodva, nem tudván magát feltalálni a változott körülmények -között. Először is elcsapott tiszttartójával gyűlt meg a baja, a ki -ugyan másnap kitakarodott az udvarból, de roppant hosszú számadást -hagyott hátra s nem épen szerény követelésekkel állott elő, s pörrel -fenyegette hajdani gazdáját, ha ki nem elégíti. Radnóthy egy zugba lökte -számadását, levelét, azzal a megjegyzéssel, hogy nem lehet oly -törvényszék, a mely tiszttartójának igazat adjon, a ki a zavaros időt és -távollétét felhasználva, csalta-lopta s mindezt még meg is akarja -fizettetni vele. Az egész ügyre többé nem is gondolt s új tiszttartó -keresésével töltötte idejét. Hirtelen nem talált kedve-szerintit, s -minthogy most különben nem is adhatott nagyobb fizetést s leginkább maga -akart gazdálkodni, ideiglenesen egy írástudó közszékely gazdát vett föl, -a kit csak számtartónak nevezett, mert a csekélyebb fizetéshez -csekélyebb czím illik. Hanem azért oly fenhéjázó parancsolatokat adott -ki, mint gazdasága virágzó idején. E mellett igyekezett mindent a régi -lábra állítani vissza. Mindenütt kerestette régi szakácsát, egyik -jobbágya fiát, a kit ő taníttatott volt ki a főispán udvarában, mert -neki csak az tud főzni; de minthogy e híres szakács a forradalomban egy -tábornok konyhájához szegődött, s azóta senkisem hallotta hírét, -kénytelen volt szakácsnőt fogadni. Fogadott is Kolozsvárról egy -meglehetős drágát, a ki gazdasszony czíme alatt el is foglalta a -konyhaépületet, de nem volt miből gazdasszonykodnia. A háromszori -csengetés újra divatba jött. A bivalost letette törvénytelen béresi -méltóságáról, noha a bivalok száma csak egyetlenegyre apadt. -Hozzákezdett udvarháza javításához is, de csak annál maradt, hogy új -kőczímert csináltatott. A pajtákat és istállókat egészen újra akarta -építtetni, pedig nem volt többje annál a három lónál, a melyekkel -hazajött, néhány ökörnél és tehénnél, a melyeket otthon talált. - -– Majd lesz, – mondá sokszor – rendet csinál, fölmondja a bérbe adott -földeket, maga fog míveltetni mindent, fenyegette a curialistákat, hogy -adják vissza elfoglalt földjeit, mert törvényszék elébe állíttatja őket, -katonákat hozat reájok, de másnap már mindenről megfeledkezett, új -bosszúság törülte el a régit, most az adó miatt pörölt a jegyzővel, majd -a közmunkát sürgető falusi birót kergette ki szobájából vagy pedig -búskomoly mélájába sülyedt s napokig nem lépte át küszöbét. - -Ilyenkor a legtöbbször olvasott. Előszedte megmaradt könyveit, még -egyszer áttanulta a magyar törvénytárt és történelmet, s politikai -elmélkedésekbe merült. Szorosan véve nem tartozott azon két politikai -nagy párt egyikéhez sem, a melyek egy századnegyed óta oly -szenvedélyesen küzdöttek egymással a megye- és országgyűléseken. Nem -volt kormánypárti, de teljesen ellenzéki sem, természeténél fogva -hajlott a conservatismushoz, de fogékonysága s a közhangulat a reformok -felé ragadták. Becsületes táblabiró, derék magyar nemes volt, a ki -büszkébb őseire, mint kiváltságaira, s a kiben a régi és új eszmék -sajátságos vegyületben olvadtak össze. A nemesi tekintélyre sokat -tartott, de atyai indulattal viseltetett jobbágyai iránt s az úrbéri -ügyekben mindig a szabadelvűekkel szavazott. Látköre korlátolt volt, a -vármegyeháza ablakából szemlélte a világot, de ösztönszerüleg -visszariadt a kihívó, koczkáztató politikától. Nem sokat olvasott, -kevesett beszélt, de annál tevékenyebb tisztviselő volt, általában -áldozatra kész hazafi, a ki egész optimismussal csüngött nemzete -jövőjén. Most pessimista vált belőle. Bár a forradalmat betegágyban élte -át, s csak egy pár hét óta van otthon, politikai érzülete egészen -megváltozott. Az ellenzékiség a legmélyebb gyűlöletig fejlődött ki -benne, de egyszermind megutált minden reformot. Vádolta önmagát, hogy ő -is elősegítette az ősi alkotmány alapjának megrendítését. A nép iránti -jóindulata elenyészett, hiszen saját oláh jobbágyai dúlták fel -udvarházát, a kikkel annyi jót tett, mint magánember s a kiknek -érdekéért küzdött a közpályán. A köz- és magánjogi reformok -rögtönzéséről és erőszakoltságáról elmélkedett, s minél többször olvasta -a régi magyar törvényeket, annál inkább bámulta a régi alkotmányt s az -ősök bölcseségét. Most seholsem látott hiányt; kegyelettel olvasott át -minden elavult törvényt, megsiratott minden összeomlott intézményt s az -állambölcseség kövét vélte feltalálni a megyei rendszerben. A hajdan -tevékeny férfiú, a ki elméletekkel nem bajlódott, tétlenségében -szemlélődővé vált. Visszaélte magát a multba s mindarról álmodozott, -hogy mi módon kellett volna a magyar nemzetnek kifejlődnie. Rögeszméjévé -lőn, hogy a democratiai eszmék tették semmivé a magyart; elfordult a -jelentől s gyönyörrel olvasta a mult lapjain a magyar nemzet, azaz a -nemesség örök dicsőségét. - -– A nemesség szerzette e hazát, – mondogatta magában – nyolcz századon -át, a legnehezebb körülmények között is, jól-rosszul meg tudta tartani, -sohasem vesztette el egészen, egyszer került a democratia kezébe s ím -örökre elveszett. - -Ez elmélkedő álmodozások között elfeledte, hogy gazdálkodni kellene s -már egy pár nap óta nem tette meg szokott gazdasági körútját. -Ki-kiindult hát a komondor kiséretében, hogy mint hajdan, saját szemével -lásson dolgai után. Benézett az istállóba, beszélt a kocsissal, de nem -meglevő lovairól, hanem a hajdaniakról; dicsekedett velök, sajnálkozott -rajtok, s elballagott meg sem mondva, hogy tulajdonkép miért jött. A -csűrben mindazokat a régi nagy asztagokat és boglyákat emlegette, a -melyek seholsem voltak s nem figyelt a számtartóra, a ki a leendőkről -okoskodott. Némely cselédjét a helyett, hogy munkára ösztönözte volna, -restségre szoktatta, mert sokáig elbeszélt velök udvarháza -földulatásáról és ismételve megkérdett minden apró részletet. A -napszámosokat rendesen szidalmazta, hogy oly drágáért dolgoznak, holott -hajdan mint jobbágyoknak ingyen kellett dolgozniok. A kertben legtöbbet -a beomlott kő Neptunnal vesződött, így is fölállíttatta, amúgy is, s -midőn teljességgel nem akart jönni orrán-száján a kis patak vize, -fenyegette a kertészt, a ki nem volt már szolgálatjában, hogy megtanítja -becsületre. Aztán sétált egyet, s eltévedt a gyomfölverte ösvényeken, s -csak nagy bajjal ért el malmához, gazdasága egyik fő -jövedelem-forrásához; nézte a malomkerekek forgását, hallgatta a víz -moraját s nagyfáradtan tért haza ebédelni, szentül hivén, hogy -egyet-mást valahára rendbe hozott. - -Ebéd alatt rendesen elkomorult, egyes-egyedül ülvén a nagy kongó -ebédlőben és sokáig várakozva az ételekre. Ritkán ízlett valami; az új -gazdasszony nem tudta jól készíteni kedvencz ételeit, a miért sokat -zsémbelt Istvánra, István meg a gazdasszonyra. De valóságos étvágya alig -volt ezeriben egyszer. Néha csak megkóstolta az ételeket, aztán merőn -nézett a levegőbe. Látni vélte családját, vendégeit, a kik hajdan -körülülték e hosszú asztalt. Az asztalfőn neje foglalt helyet, itt egyik -jó barátja, túl a tiszteletes, a ki mindennapos volt a háznál, jobbról -fia, a kit, Isten tudja, mikor lát, balról leánya, a ki Bécsben van, s -így tovább. Oly élénken látta mindeniket, mintha valósággal ott ülnének, -hallani képzelte őket, a mint susognak, nevetnek, tréfálkoznak. A -látomás eltünt, megjelent, újra eltünt, és nem látott senkit, csak az -asztal végén ülő juratusát, aztán azt sem látta, de mintha hirtelen -megnépesülne a terem, több volna a vendég, poharak csendülnének, -felköszöntések hangzanának és zene riadozna, mint annyiszor nevenapján. -Valóban nem álmodott, kinn a tornáczon czigányok húzták, a régi jó -szokás szerint. Ő nem is tudta, hogy ma nevenapja van, bámész arczczal -hallgatta a jól ismert nótákat, de csakhamar e kiáltással szakította -félbe: - -– Elég már, elég! – és szíve eltelt keserűséggel. - -Délutánjait nagyrészt a tornáczon töltötte. Unta magát és sokáig -elnézett mindent, udvarháza árnyát a folyóvíz-tükrében, az eszterhaj -fecske-fészkeit, egy-egy légben úszó karvalyt, a vándor felhőket, a nap -lementét s a szürkületben nyugtalanul repdeső denevéreket. A mint -sötétült s megkondult az esteli harangszó, mind elhagyottabbnak érezte -magát; némi gyűlölséggel nézett le a falura, a hol világosodtak az -ablakok, összecsoportosult a család, vígan fogott vacsorához, hamar -kioltotta a gyertyát s édes álomba merült. Ritkán vacsorált, sokáig kinn -ült, mert kerülte az álom, de ha elálmosodott is, nem könnyen aludt el, -nem engedték kisérteties látomásai s fel-felköltötte a zaj. - -A puszta vagy romlásnak indult épületekben mindig hallhatni bizonyos -rejtélyes hangot, a mely félelmet, baljóslatot kelt a lélekben, nem -hagyja aludni a nyugodni vágyót s megbabonázza az álmokat. Szüntelen fú -bennök a szél, nem tudni honnan. Eleinte alig hallható zokogással kezdi, -aztán nagyot sóhajt, mintha azt mondaná: jaj! s valami lehull, vakolat -vagy tégladarab; majd dörömbölni kezd s kinyit egy ablakot vagy ajtót, a -melynek megrozsdásodott sarka csikordulva ríjja: fáj, fáj! Máskor -egyhangú kip-kop dobogások hallszanak, a melyeket egy-egy mély húh -üvöltés szaggat meg; hirtelen csend áll be, de nem sokáig tart, halk -nyöszörgés reszkedez, a kis gyermek sirásához hasonló, a mely lassanként -tompa zúgássá erősödik s heregni kezd az egész épület, mintha vihart -érzene s összeomlani vágynék. Radnóthy órákig elhallgatta e hangokat -ébren s félálomban. Úgy rémlett neki, mintha szellemek látogatnák, a kik -nem nyughatnak a sírban, a multakról suttognak, gyönyörködve tépik föl -sebeit, s reá akarják dönteni a házat koporsóúl. Hánykódásai közben -eszébe jutott minden, a mi szívének valaha fájt. Ifjúkori vágyai és -szenvedései; a megyei pártharczok és ellenségeinek cselszövényei, -rágalmai; a férji és szülői gondok; három gyermekének halála és haldokló -neje; honvéd-huszár fiának harczi küzdelme, új meg új alakban: most egy -ágyugolyó zúzza szét karját, majd egy kozák lándzsája szúrja agyon s -trombitahang és ágyudörej tölti be a levegőt. Gyakran kiugrott ágyából s -félrehúzta a függönyöket. De minden csendes volt; a hold épen a templom -irányában szállott lefelé, a rejtélyes hangok is elnémultak, s ő nehéz, -mély álomba merült, a mely jobban kifárasztotta az ébrenlétnél. - - -III. - -Az ily éjszakákra virradó reggelek voltak legkomorabb órái. -Meg-megszállotta a halál gondolata s még inkább az, hogy megszakad benne -a régi hírneves család. Egyetlenegy fiáról, a ki a magyar hadseregben -szolgált, a háború bevégezte óta semmit sem hallott; számtalanszor -megsiratta, mint beteget, mint foglyot, mint elesettet. Egyetlenegy -leánya Bécsben volt felesége testvérénél, egy nyugalmazott ezredes -özvegyénél, a ki még ezelőtt két évvel, látogatása alkalmakor, vitte -volt el magával, hogy lásson egy kis világot s gyakorolja magát a német -nyelvben. A leányka egész ott mulatását nehány hónapra szabta, de a -háborús idők odarekesztették, azóta nem tud felőle semmit. Írt ide, írt -oda, hol fia, hol leánya után, most az ezredesnének, majd barátjainak, -kétszer küldött el hetenként a postára, mind hiába. István mindig üres -kézzel jött vissza, hogy búsítsa urát és szidalmat nyerjen fáradsága -jutalmául, holott egész évi fizetését örömest odaadta volna a -postamesternek, ha szánakozik rajta, s abból a nagy halom levélből -odadob neki legalább egyet. - -Ilyenkor aztán egész nap a gyermekekről folyt a beszéd; eldícsérték, -elsajnálták a kis Gézát s a kis Erzsit, kik ugyan elég nagyok voltak -már, egyik tizenkilencz éves, a másik tizenhét, de ők jobb’ szerették -így nevezni. A jó cseléd még akkor szokott volt erre, midőn ölben -hordozta őket, az apa pedig gyöngéd pillanataiban mindig így szólott -hozzájok, s most folyvást e pillanatok varázsa alatt áll. A kis Gézából -más körülmények között könnyen válhatnék alispán vagy épen főispán; -István tábornoknak szánta, hiszen mikor a méltóságos úr beteg volt, ő -látta mint hadnagyocskát s legszebben lovagolt az egész ezredben. A kis -Erzsi a Küküllő mentén legszebb leánynyá nőhetett fel – folytatta az apa -– a régi jó időben mily jó szerencsét tehetett volna; István hozzátette, -hogy egész Erdélyben nincs olyan leány, akármely gróf szerencséjének -tarthatja, ha hozzámegy; dejszen látta ő az utolsó tisztújítás -alkalmával, hogy’ nézett a főispán fia a még csak tizenötéves leánykára, -pedig az meg tudja itélni a leányokat, a legelső gavallér Kolozsvárott. - -Soha még a világon nem volt két ily derék és okos gyermek, ismételték -untalan, és mélyen sóhajtottak reá. Ily beszélgetés alatt aztán szépen -összebékéltek; az úr elfeledte, hogy a cseléd ma sem hozott levelet, a -cseléd örült ura csendesedésének és vigasztalni bátorkodott. Sokszor meg -is vigasztalta. Paraszt egyszerűségében annyi bensőséggel beszélt, oly -mély hittel mondogatta: az Isten nem hagyja el, a ki benne bízik, az -Isten akkor is jóra szokta fordítani az emberek dolgát, mikor nem vélik, -hogy Radnóthy úgy hallgatott reá, mint a papra. Remélni kezdett. -Meg-megveregette a hű cseléd vállát s enyhülve mondá: – Hallgassa meg az -Úristen kendet s adjon nekünk még egy jó napot. - -Egy ily, legalább jónak látszó nap csakugyan el is érkezett. Egy reggel -nagy örömmel rohant be hozzá István, folyvást kiáltva: – Levelet hoztam, -két levelet hoztam. Radnóthy mohón kapta ki kezéből a leveleket, de nem -merte mindjárt fölbontani, sokáig nézegette s a remény és aggodalom -fölindulásai közt is feltünt neki, hogy többé nem czímezik alispánnak s -a praedicatumot is kifeledték. Több hónap óta ez az első levél; hajdan -minden nap kapott kettőt-hármat, illően czímezve; mindig a papirvágó -ollóval vágta fel a pecsétet s odaírta: vettem _die mensis_ ekkor s -ekkor. Most is az olló után nyult, haragudott, hogy ezt is elrabolták, s -rossz kedvébe ismét visszaesve, törte föl a leveleket. Egyik levél az -ezredesnétől jött s össze-vissza, hol magyarul, hol németül volt írva, -annyit mégis kivehetett belőle, hogy egy évig rendületlenül vagy épen -nem járt posta Bécsből Erdélybe, az ember hiába írt; sógora újabb -leveleit csak a mult héten vette, számszerint tízet, eltévedtek a rossz -czímzés miatt, mert ők nem laktak folyvást Bécsben, hanem hol Gratzban, -hol Salzburgban; szegény testvére halálát nagyon sajnálja, bizonyosan -rosszul ápolták, hibásan gyógyították, hiszen egész Erdélyben alig van -valamirevaló orvos, a nyáron lerándul Erzsivel s ott tölti az őszt -október végéig. - -Erzsi is mellékelt a levélhez egy kis czédulát, a mely így hangzott: -«Kedves papa! Sokat búsultam szegény mama halálán – papát sokszor -emlegetjük – küldjön nekem egy kis pénzt – a télen sok báli ruhát -csináltattam, – aztán tavaszira és nyárira is kell – máskor többet írok -– most nem érkezem – megyek egy soirée dansante-ba – ott lesz -Kahlenberger kapitány is – igen mulatságos ember. Csókolja Erzsi. Papa -el ne feledkezzék a pénzküldésről.» - -A másik levél Milanóban kelt s úgy látszik, fiának egyik barátja írta, a -kivel együtt sorozták be. Az egész rövid tudósítás oda ment ki, hogy -Géza már régóta beteg, még most is kórházban fekszik, ezért nem írhat, -de – hála Istennek – túl van már a veszedelmen s több tekintetből jó -volna neki egy kis pénzt küldeni. - -Bármennyire örült, hogy gyermekeiről bizonyost tudhat, mégis e levelek -leverően hatottak reá. Egy kis vigasztalást, a szeretetnek egy kis -melegét várta vagy legalább körülményes tudósítást – és száraz jelentést -kapott. Többször elolvasta mind a két levelet, meg-megütögette, hogy -kirázódjék a rézpor, de akkor is csak annyit olvashatott ki belőle, mint -azelőtt. Jól esett volna szívének elérzékenyülni, kibúsulnia magát s -haragudnia kellett. A milanói levélre még elmondogatta: – Szegény jó -fiam, édes kis Gézácskám, mennyit szenvedhettél! de midőn sógorasszonya -és leánya levelére jött a sor, kitört belőle a méltatlankodás: – Ez az -Erzsi egészen más leány lett. Tánczol, vígad, holott az anyja meghalt, -bátyja betegen fekszik, atyja koldusbotra jutott. Négy sort írni is alig -van ideje, mert bálba kellett menni, hogy ihogjon-vihogjon valami -Eggerbergerrel. – Még azt sem írja, hogy csókolja kezét engedelmes -leánya, csak azt veti oda: csókolja Erzsi. Ugyan úgy-e? Hogy’ fölvitte -Isten a dolgát. Fölfordult minden, megváltozott minden, még a gyermeki -szív is. Sógorasszonyom rontotta el szegényt bizonyosan. De miért is -engedtem, hogy magával vigye? Hiába… Ugy kell nekem!… Azt kivántam, hogy -lásson világot, tanuljon meg jobban németül, művelődjék. Hiába!… A -magyar nemes embernek mindig Bécs volt a paradicsoma, a magyar úri -asszonynak jobban kell tudni németül, mint magyarul, csak úgy művelt. -Úgy kell nekem!… Szegény Erzsit hogy’ elbolondíthatja nagynénje, az a -cziczomás teremtés, a ki vénségére is nagy bolond vuklikat visel. S -mennyi ostobaságot ír össze. Hogy nincs Erdélyben valamirevaló orvos. -Neki semmi sem tetszik, a mi nem bécsi, pedig ő szegény senkinek sem -tetszik Bécsben; soh’ sem volt se szép, se eszes, az ezredes is -alkalmasint pénzéért vette el. Mennyire elütött boldogult feleségemtől, -ha ő élne – Istenem, ha élne: – beh nem aggódnám ezért a rossz leányért. - -Mindamellett mindent elkövetett, hogy pénzt szerezzen össze, nemcsak -beteg fiának, hanem bálozó leánya számára is. A jövedelem alig födözte a -folyó költségeket, a jószág ujonnan beruházása pedig csak a kegyes -óhajtások közé tartozott. Természetesen vagy kölcsönhöz kellett -folyamodni vagy eladni valamit. A kölcsönt mindjárt hazajövetele után -megpróbálta, de nagy kamatra is alig tudott egy pár száz forintot -összeszerezni, mert a kipusztított, elszegényedett, s még folyvást -gazdasági és kereskedelmi zavarban szenvedő Erdély Európa -legpénztelenebb országa volt. Most nagy bajjal újra összeszerzett egy -pár száz forintot fia és leánya számára, de ez kezdetnek sem volt elég, -e mellett a gazdaság folytatása és saját magánszükségei is pénzt -igényeltek. Hajdani adósai, a kiknek kötelezvényei udvarháza -földúlásakor elégtek, részint kivándoroltak vagy elpusztultak, részint -nem akarnak adósságaikról tudni; ügyvéde be is pöröltette őket, de az új -törvényszékeket még csak most rendezik, a pör hosszasan folyhat, s az -eredmény akkor is kétséges. El kellett tehát adni valamit, mit adjon el, -csak ez lehetett a kérdés. A számtartó váltig javasolta, hogy az új -félfödelű hintóért s a három almásszürke lóért szép pénzt adnának, úgy -sincs szükség reájok; a hintó használatlanul romlik a rossz -kocsiszínben, a majorság költ benne, a lovak meg ok nélkül eszik a sok -drága zabot és szénát. - -– Hát én mivel utazom aztán, számtartó uram? – csattant föl Radnóthy. – -Azt akarja, hogy bivalokat fogassak hintómba? A számtartó uraméból -eszi-e az a három ló a zabot és szénát, hogy úgy sajnálja? Ki az oka, -hogy a hintó romlik? Tüstént csináltassa meg a kocsiszínt, a kis sánta -Mányi kergesse el a majorságot. Ezt még nem is tudtam. Miért nem -mondotta előbb? Udvaromban én tudok meg mindent legutoljára. Ez -valóságos szekatura! - -A számtartó nem merte megjegyezni, hogy a méltóságos úr, mióta hazajött, -még egyszer sem fogatott be, sehova sem utazott, ha pedig épen ki akarna -kocsikázni, ott a gazdasági fogat, a melyet nemrég vétetett, azok is -csak lovak, s ilyen nyomorúságos időben senkinék sem válnék szégyenére. -E helyett egy nagy darab határszéli föld eladását indítványozta, a -melyre a szomszédbirtokos, a mint tisztje mondja, rég áhítozik és jó -pénzt megadna érette. - -– Ősi birtokomból adjak el valamit – folytatta Radnóthy még hevesebben – -azt a szép darab földet? Soha. A nemesi birtok, számtartó uram, nem -városi ház, a melyet adni-venni, cserélni-berélni lehet. Azt karddal -szerezték, az szent dolog, az a családé, nem egy emberé. Úgy adom át -fiamnak, a mint atyámtól örököltem. Annak a grófnak adjam el, a ki -mindig ellenségem volt, alispánná választatásomat is ellenezte? Soha. -Inkább éhen halok meg. Bezzeg szeretné az én szép földemmel kikerekíteni -az ő dib-dáb földjeit – semmi sem lesz belőle – számtartó uram pedig ne -czimboráljon az én ellenségem embereivel. - -A számtartó most is hallgatott, nem merte megjegyezni, hogy az a szép -darab föld az idén is vetetlen maradt, mert az elcsapott tiszttartó nem -bírta megmíveltetni, sőt még azt is elmulasztá, hogy felébe adja ki; új -indítványnyal állott elő, tanácsolta, hogy állíttassa helyre -pálinkafőzőjét, árultassa saját pálinkáját a falu korcsmáján, mert -bizony most a mástól vett pálinka árultatása keveset jövedelmez. - -– Mit, én pálinkát főzessek, a finánczokkal vesződjem, törvénytelen adót -szaporítsak? Számtartó uram ilyeneket ne merjen nekem beszélni. A pipát -is azért hagyom el, hogy ne szaglálódjanak utánam a finánczok. Én -pálinkát főzessek? Hogy’ jut eszébe ilyesmi? Teremtette, nem tanácsolná -azt is, hogy álljak be bezirkernek, mert akkor több jövedelmem lesz. - -A számtartó nem mert egy darabig szólani. Radnóthy hevesen járt fel s -alá, s folyvást a törvénytelen adó ellen dühöngött. Később, midőn -csendesülni kezdett, a számtartó újra bátorságot vett, s az erdő -eladását hozta szóba. - -– Azt a szép erdőt – kiáltá újra Radnóthy – az valóságos prédálás lenne. -Nem tudja, számtartó uram, hogy ezelőtt egy hónappal is el akartunk adni -belőle egy darabot, vagy ötven szekér fát, s mily keveset igért a -vásárhelyi pálinkafőző. Most sem ad többet. A jó gazdának mindent a maga -idejében kell eladni, a mikor ára van s nem elprédálni, csakhogy pénzt -lásson. Mindig úgy tettem és soh’ sem bántam meg. - -Valóban igazat mondott; hajdan jó gazda volt, s talán még most is az, ha -nem éri annyi politikai és családi csapás és jószága régi állapotjában -van, de ez az örökös összetévesztése a múltnak és jelennek, hol -büszkeségből, hol bánatból, hol bosszúságból, ez az örökös tervezés, -tétlen álmodozás, zavarba hozták minden dolgát és szakadatlan -keserítették. Most is alig egyezett belé az erdő eladásába, már -megbánta, más tervet dolgozott ki, s midőn mégis el kellett adnia, -vigasztalhatatlan lőn. Azt hitte, hogy az egész megye csak róla beszél, -hogyan pazarolja erdejét, mily rossz gazda, mily koldus méltóságos úr, -mily ütött-kopott alispán, a ki meggyalázza egész multját. - -[Illustration: – Azt a szép erdőt – kiáltá újra Radnóthy – valóságos -prédálás lenne.] - -E pillanat óta fejébe vette, hogy el kell szegényednie, lassan-lassan -kénytelen lesz eladni birtoka nagy részét, s az ősi jószág nem szállhat -épen fiára. E gond egészen elnyomta azt az örömöt, a melyet gyermekei -feltalálása keltett szívében. Eddig gyermekeiért búsult, most meg mind -azon tépelődött, hogy miből fogja őket rangjokhoz méltóan eltartani. -Mennyi költsége lesz ezután: leánya már eladó, fia egész ember, -sógorasszonya meglátogatja e nyáron, a kit illően kell fogadni; minderre -pénz kell s a mindennapi költségeket is alig képes fedezni. Kettőzött -hévvel fogott gazdasága rendezéséhez és kettőzött hévvel rontotta el -mindazt, a mit a jó számtartó valahogy rendbehozott. Kivált elfoglalt -földjeinek visszaszerzése vált rögeszméjévé. Ha ezek most kezén vannak, -ha curialistái teljesítik tartozásukat, talán erdejét sem kénytelen -eladni, sóhajtott gyakran, az a gondolat pedig, hogy ősi birtokát idegen -bitorolja, egészen föllázította. - -– Miért menjek panaszra, miért pöröljek? – mondogatta számtartójának – -még azt fogják gondolni ezek a bezirkerek, hogy nincs igazam. A mi az -enyém, visszafoglalom; kiverem belőle azokat a gazembereket, -panaszoljanak, pöröljenek ők extra dominium, nekik nincs igazok. -Ügyvédem mind csak halogatja a dolgot, még pört sem mer kezdeni, azt -mondja várjunk, a míg enyhül egy kicsit ez a fölfordult világ. Mire -várni annyit, azzal csak az ő malmukra hajtjuk a vizet, kurtán kell őket -fogni, hogy féljenek, rájok kell ijeszteni, letörni szarvukat, -fenntartani az auctoritást. Számtartó uram ahhoz nem ért, azért -paczkáznak velünk. Megmutatom én nekik, hogy most is az vagyok, a ki -voltam. Induljon tüstént, admoneálja curialistáimat, a maga módja -szerint, egész ünnepélyességgel, hogy három nap alatt vagy -kitakarodjanak birtokomból, vagy fizessék meg az eddigi tartozást, és -szerződjenek újra: különben erőszakkal vettetem ki őket az utczára, a -milyen igaz, hogy Radnóthy Eleknek hívnak s maig is törvényes alispánja -vagyok a vármegyének. - -Ki az erdélyi viszonyokat nem ismeri, alig értheti Radnóthy -földfoglalási ügybaját. Az erdélyi nemeseknek rendes jobbágyaikon kívül -még számos oly szolgálattevő emberök volt, kik némikép hasonlítottak -ugyan a jobbágyokhoz, de tulajdonkép nem voltak azok. A dolgozó kéz -száma tevén a legtöbb jószág becsét, majd minden gazdagabb nemes -betelepítette nélkülözhetőbb curialis földjeit. E lakosok között -különböző fokozat volt, s a vidék és viszonyok szerint hol -curialistáknak, hol hurubásoknak neveztettek. Csak fejöktől fizettek -adót, de nem egyszersmind telköktől, a mely nemesi volt. Napszámban -dolgoztak a földesúrnak, vagy rendes cselédi szolgálatot tettek, vagy -épen haszonbért fizettek. Midőn a jobbágyok fölszabadultak, a -curialisták viszonya a földesúrhoz természetesen a régi maradt. A -legtöbb curialistának nem férvén fejébe, hogy miért nem szabadult föl ő -is, holott sorsa hasonló volt a jobbágyéhoz, kezdte megtagadni eddigi -tartozását, a forradalom folyama alatt pedig épen oly sajátjának tartott -minden kezénlevőt, mint a jobbágy, sőt még foglalt is hozzá valamit. -Kivált az oláh curialisták voltak erőszakosak s foglalásaikhoz még akkor -is ragaszkodtak, midőn másnemű kihágásokkal már föl kelle hagyniok. Ez -állapot 1850-ben még teljes virágzásban állott; Bach kormánya épen nem -sietett a bajt orvosolni; az új tisztviselők, a kik ellenszenvvel -viseltettek a magyar nemesség iránt, inkább a curialisták érdekeit -pártolták, s a közigazgatási eljárástól a törvényszékire utasították a -földesurakat. Csak később kezdett rendes kerékvágásba zökkenni e kérdés, -de még ezután is nem egy pörre adott alkalmat s folyvást táplálta a -magyar és oláh elem közti surlódást. - -Radnóthynak számos ily curialistája volt, különösen az oláhok közt, a -kik a falu lakosságának felét tették. Közéjök tartozott hajdani kertésze -is, a kinek alig négy éve, hogy új házat építtetett, s eddigi illetékét -egy jó darab kukoriczafölddel toldá meg. Erre haragudott leginkább, -nemcsak azért, mert legtöbbet bitorolt, hanem azért is, hogy a régi -gazdasszonyt elcsábította a háztól és nőül vette. E mellett gyanúja volt -reá, hogy udvarháza kipusztításakor egy kézre játszott a dúló -népcsoporttal, s a gazdasszonynyal együtt sokat eltakarított -fölkelhetőiből. E leghálátlanabb és leghatalmasb ember megbüntetésével -akart példát adni a többieknek, azért a három nap eltelte után, először -is ehhez küldé Istvánt, hogy nézze meg, vajon kiköltözött-e már lakából. - -István nagy kedvvel teljesíté e parancsolatot ő is haragudott a -kertészre, mert elszerette előle a gazdasszonyt, a kire hajdan ő is -kacsintgatott volt, kiszemelve végnapjai gyámolául, s midőn visszatért, -egész kárörömmel jelenté urának, hogy – engedelemmel legyen mondva – a -kertész azt kérdezte tőle: megbolondult-e Radnóthy Elek uram, hogy ily -ostobaságot izen neki; a ház, a föld az övé, adót is ő fizet tőle, az az -ő udvarháza, most már ő is úr, nincs különbség köztök, száz kicsapott -alispán is jöhet reá, mind kiveri őket. - -– Majd meglássuk, holnap olyan példát teszek rajta, hogy az egész falu -elhül belé, – mondá Radnóthy, a kit ez esemény egészen fölpezsdített – -kend meg ne szóljon senkinek, megtudhatnák a falusiak, besúghatnák a -kertésznek; hajnalban minden cseléd itt a tornáczon legyen, adjon nekik -bőven pálinkát, a számtartó is itt legyen, kend aludjék egész délután s -ne feküdjék le az éjjel, hogy engem minél korábban fölkelthessen. - -Hajnalban az udvarház tornácza egész hadiszállássá változott. Radnóthy -fölfegyverezte cselédeit, kard és puska hiányában, kit a mivel lehetett. -István rézfokost villogtatott, a béresek vasvillával hadonáztak, a -bivalos petrenczés rudat emelt, a kocsis ásót élesített, a darabont egy -kaszát egyenesített ki. Maga Radnóthy kardot kötött, egy nem rég a -padláson megtalált régi kardot, a melylyel hajdan a megyegyűlésekre -járt. Mint a jó hadvezér bátorítgatta csapatját, töltötte nekik a -pálinkás poharakat és pirongatta a számtartót, a ki folyvást le akarta -beszélni ez erőszakos lépésről. Egész elemében volt, megyei brachium -vezetőjének képzelte magát, mely minőségben – mert Erdélyben az -alispánok vezették a brachiumot – hajdan annyiszor hajtá végre a -törvényt. - -E kellemes izgatottság mozgékonynyá s még tréfássá is tette: szóval -hazajötte óta ez volt első vidám napja; mintha vesztét érezte volna, oly -jól esett neki e bizarr szeszély s általa mintegy enyhűlni látszott. - -Hosszas készülődés és tervelgetés után végre kiindultak. Elől ment a -komondor, mint valami előörs, utána István, a ki hadnagyként vezette a -többit, hátúl ballagtak a vezérek: Radnóthy és a számtartó, ez utóbbi -nagy kénytelenséggel emelvén egy dorongot. A konyhaépületnél -tartalékcsapatúl hozzájok csatlakozott a gazdasszony és a kis sánta -Mányi, a kik nem voltak ugyan fölfegyverkezve, de annál többet -fecsegtek, sápítoztak. Minél közelebb érkezett a csapat az ostromlandó -házhoz, annál inkább csillapúlt vérszomja. A bivalos arra emlékezett, -hogy a kertésznek puskája van; a béres pisztolyairól is tudott valamit, -a mi a darabontot nagy félelembe ejté. Maga István is gondolkozóba -esett, különösen arról gondolkozott, hogy mily jó lenne, ha a kertésznek -nem volna puskája, de még pisztolya sem. – Azonban késő volt minden -habozás. A komondor megkezdte már a támadást, összetűzvén a kertész -kutyájával, mire aztán István jelt adott a rohamra, szívére kötvén a -csapatnak, hogy a puskától ne féljenek, azzal csak egyszer lehet lőni s -ha akkor az ember a földre dobban, kutya baja sem lesz, s egy ugrással -semmivé teheti az ellenséget. - -Csakugyan az történt meg, a mitől féltek. Az álmából fölvert kertész -puskával állott ki a küszöbre, csúnyán fenyegetőzött, hogy a ki közel -jő, lelövi, mint a kutyát, s czélozgatni kezde. Legelőször a darabont -ijedt meg s követvén István utasítását, ledobbant a földre, mi által -jobb és balszárny egyaránt zavarba jött, mert a többiek s maga István -is, megfeledkezvén a hadi cselről, futásnak eredtek, s mind -keresztülbuktak rajta. Csak a vezérek állottak még az egész csapatból, -de ezek támadás helyett egymással küzdöttek; ugyanis Radnóthy kihúzván -kardját, egymaga akart rárohanni a kertészre, a mit a számtartó jónak -látott meg nem engedni s félre húzta-vonta urát. Szóval az egész -hadjárat dugába dűl, ha a véletlen nem segít. - -– Az Istenért, mit csinálsz, itt emberhalál lesz, tedd le azt a puskát – -sikoltá a kertész felesége s elkezdett sírni. - -[Illustration: Radnóthy kihúzván kardját, egymaga akart rárohanni a -kertészre.] - -– Menj be innét, ez nem asszonynak való dolog – csitítá és tolta be -feleségét a kertész. - -– Egy tapodtat sem megyek, inkább engem lőjj meg; add ide azt a puskát. -Gyilkos akarsz lenni? Gyilkos… gyilkos… gyilkos! – rikoltott az asszony, -megragadva a puskát, hogy férje kezéből kitekerje. - -– Ejnye teringette, ereszd el azt a puskát, hiszen nincsen megtöltve, -nem is az enyém, a jegyzőé, a minap hagyta itt, hogy vigyem be a városba -igazítás végett – nyugtatá feleségét a jó férj. - -E nyilatkozatra kezdé magát összeszedni a csapat. Először István vőn -újra bátorságot, szörnyen szégyelvén megfutamodását. A többi követte s a -kertészt, a ki még mindig feleségével küzdött, csakhamar körülvették. -Ekkor minden ponton megkezdődött a támadás, s valóságos hadi lárma -keletkezett. István elől birkózott a kertészszel, a béres hátúl ütötte -ugyancsak a kertészt. A kertészné sírva, nyelvelve, átkozódva seprűzte a -kocsist. A bivalos rettenetesen forgatta a petrenczés rudat, nem ütött -ugyan senkit, de hangjával majdnem egy ostromágyút helyettesített. A -gazdasszony szidalmazta a kertésznét, a hajdani gazdasszonyt, a kis -Mányi mind azt visította: – Jaj csak a méltóságos urat meg ne ütnék! – A -szomszédból odagyűlt kutyák versenyt ugattak az udvari komondorral s a -kertész kutyájával; a számtartó pedig, a ki tétlenűl állott s csak -Radnóthyt igyekezett védelmezni, koronként föl-fölsóhajtott: - -– Uram Isten, mi lesz ebből? - -– Az lesz, számtartó uram – felelt Radnóthy kardjával suhintva – hogy -visszafoglaljuk telkünket s elrettentő példát adunk a többieknek. – No -csak szaporán munkára! Vessétek ki a gazembert feleségestül, bútorostul, -gyermekestül – folytatá a küzdőkhöz fordúlva – az utczára vessétek ki, a -világ csúfjára. A ki legelőször kiveti, az lesz helyette curialistám. - -– Dejszen megkeserűli ezt méltóságod – dühöngött a földre nyomott s -eldöngetett kertész, hirtelen fölugorva s Radnóthy elé állva – olyan -pörbe keverem, hogy oda fizeti mindenét, utolsó fillérig s a tömlöczben -rothad. - -– Mit? Még az orrom alatt mersz hadonázni, te rabló, te tolvaj! – kiáltá -Radnóthy hirtelen haragra gyúlva s hozzá vágott kardjával. - -– Jaj gyilkos, kiontotta a véremet, megbénított, szerencsétlenné tett -egész életemre. Segítség, segítség! – ordítá a kertész, a hogy’ száján -kifért, örülve a karjára kapott nem mély, de jókora sebnek. Rohant a -faluba, fellármázni az embereket, panaszra szaladt a jegyzőhöz, a ki -tüstént kocsira ültette, s azon véresen küldé a kerületi biztoshoz, maga -pedig sietett lecsendesíteni a falusiakat, a kik már vasvillára kaptak, -az oláhok a kertész, s némelyek a magyarok közűl Radnóthy segítségére -sietve. - -– Megmondtam, hogy ez lesz belőle – mondá a számtartó – dorongjával -döfölve a kerítést. Nem hitt nekem a méltóságos úr, s ime, mekkora baj -gyűl fejünkre. - -– Mit mondott meg, számtartó uram? Nem mondott meg semmit, ostobát -mondott mindig. Mi lesz belőle? Hát abból mi lett, midőn ezelőtt húsz -évvel elszántott földemet fölfegyverzett jobbágyaimmal szereztem vissza, -csúfosan elvervén szomszédom embereit? Pedig az sokkal csekélyebb dolog -volt. Tudom én a törvényt, azért tettem censurát Maros-Vásárhelytt a -királyi táblán, azért szolgáltam sokáig a vármegyét. A nemes ember -curiáját vérig oltalmazhatja, azért van kardja, még a megyei brachiumot -is visszaverheti, ha tetszik. Hát cselédjét ne verhetné ki saját -földjéről? - -– Rég volt az, méltóságos uram! – jegyzé meg félénken a számtartó. - -– Rég volt, rég volt! de csak annyira föl nem fordúlt a világ, hogy -curiámat is elvitassák tőlem. Elvették jobbágyaimat, ám legyen, adót -fizetek, Isten neki, de szeretném én látni azt a prókátort, a ki -curiámat elpörli. Majd megmutatom én, mi az igazság, egy törvénytudó -emberrel nem lehet oly könnyen elbánni. - -Ezalatt a kertész kiköltöztetése derekasan folyt. A kertészné kezét -tördelve átkozta magát; ő az oka mindennek, ha férjét lőni engedi, -szegényt nem aprítják össze, ő nem özvegy, gyereke nem árva, s -kétségbeesve borúlt Istvánra, a ki hajdani gyöngédségének némi -maradványával vezette ki gyermekével együtt. A többiek a bútorok -kihányásával foglalatoskodtak. A kis Mányi megismert egyet-mást, a mi az -udvarházból raboltatott el s a gazdasszony segitségével diadalmasan -gyűjtötte egy rakásba. Néhány pillanat alatt a kertésznek mindene az -utczán hevert, a falusiak bámulatára, a kik vasvillásan lepték el a -tért, de a jegyző intésére minden erőszakosságtól tartózkodtak. Egyik -előre nyújtotta nyakát és tátott szájjal hallgatózott; a másik -megjegyzé, hogy ő méltóságát estig hűvösre téteti a kerületi biztos; a -harmadiknak tetszett, hogy emberére talált a dölyfös kertész; a negyedik -esküvel erősíté, hogy egymaga össze tudná verni az összes udvari -cselédséget. Az asszonyok a kertésznét vígasztalták, elbeszéltették vele -az egész véres históriát, s összecsapták kezöket. Egyik házát ajánlotta -menedékűl, a másik a bútorokat akarta behordani, a harmadik fennen -nyelvelt, hogy maradjon minden úgy a mint van, míg eljő a kerületi -biztos és igazságot tesz. Szóval mozgásban volt az egész falu: minden -sövénynél ugatott egy pár kutya s minden házajtóban sírt legalább -két-három gyermek. - -Radnóthy keveset hallott e megjegyzésekből, tetszett neki, hogy a -lakosság mintegy elismeri felsőségét és csendesen viseli magát. Beszédet -tartott nekik, megmagyarázta a tulajdon szentségét, a curialis földek -természetét, kijelentve egyszersmind, hogy mindenik curialistájával így -fog bánni, s miután egyik béresét ünnepélyesen beigtatta a visszafoglalt -telekbe, diadalmasan tért vissza udvarházába reggelizni. - - -IV. - -Néhány óra múlva számos csendőr érkezett a faluba. A jegyző parancsot -kapott, hogy a házából kiűzött kertészt rögtön helyezze vissza s -oltalmazza eddigi jogaiban, míg a közte és hajdani földesura közt -fenforgó viszályt az illető hatóság eldönti; továbbá utasítsa, segélje a -csendőrtisztet az erőszakoskodók, közcsendháborítók elfogásában s a -rejtett fegyverek kutatásában. A csendőrök nemsokára körülvették az -udvarházat, letartóztatták a cselédeket s kutatni kezdék a szobákat. - -Radnóthy iszonyú dühbe jött, midőn a berohanó Istvántól megtudta, hogy -mi történik. Bár az új kormányrendszer súlyát eddig is érezte, de ez -első közvetlen érintkezés képviselőivel, újjá szűlt, fölfokozott benne -minden fájdalmat és gyűlöletet. Magánkívül járt föl s alá szobájában, -kardját kereste, hogy megölje, a ki először belép, azonban István -elkapta előle a kardot s abban a pillanatban már ellepték a csendőrök a -szobát. Radnóthy némán és mozdulatlan állott, mintha kővé vált volna. -Nem hitt szemének, oly lehetetlennek tartotta, a mi történik, hogy dühe -bámulatba veszett. Némikép magához térvén, megvetéssel vegyes -büszkeséggel szemlélte, hogy’ veszik ki István kezéből ősi kardját, -hányják föl ágyát, szekrényeit s adják tudtára, hogy fogoly és -készüljön. - -– Értem, hallom és protestálok minden erőszakoskodás ellen – kiáltá -Radnóthy, fölemelve kezét, mintha egy vármegyei executio előtt állana – -protestálok a törvénytelen itélet ellen. Hallották, távozzanak -curiámból. - -A csendőrtiszt egy szót sem értett magyarúl s csak nézett és bámúlt. - -– Még sem távoznak? – folytatá Radnóthy még nagyobb hévvel, a -csendőrtiszt habozását beszéde hatásának vélve. Nem tudják, hogy a nemes -ember curiája szent, oda beeshetik az eső, szabadon járhat a szél, -beleüthet a villám, de ember fia be nem mehet soha, még a király sem, -csak mint vendég, a kit mindig szívesen látok, megvendégelek, s ha kell, -védelmében kiontom érte véremet. Tudják meg, ha nem tudják, távozzanak. - -A bámuló csendőrtiszt magyarázatot kért a jegyzőtől, a ki csak -mosolygott az egész jeleneten, aztán megmagyarázta, hogy a méltóságos -alispán úr két év óta aluszik, még most sem ébredt föl s álmában beszél. - -– Még egyszer mondom, távozzanak – ismételte Radnóthy mind hevesebben – -nemes embert nem szabad elfogni, csak ha tetten kapatott, ezt mondják -törvényeink s e törvényeket semmi világi hatalom el nem törűlheti. Nem -követtem el bűnt, csak vagyonomat védtem, a melyet a kormány nem akart -vagy nem tudott megvédeni, majd kiviláglik a maga törvényes helyén; -idézzenek a maga módja szerint rendes törvényszékre, meg fogok jelenni, -ismer az egész vármegye, nem szököm el, van annyi vagyonom, hogy száz -esztendeig is elpörölhetnek velem. Még egyszer ünnepélyesen protestálok -az egész eljárás ellen, adják tudtára az illetőknek. Értették, -távozzanak. - -A számtartó mindent elkövetett, hogy urát lecsöndesítse, de ez senkit -sem engedett szóhoz jutni. Végre is az csöndesítette le, hogy -kibeszélhette magát, s csak akkor engedett, midőn formából a -csendőrtiszt rátevén kezét, elmondhatta tiltakozását e tettleges erőszak -ellen is, felelőssé tehette érte s fölhívhatta a jelenlevőket, hogy -udvarháza és személye megsértése mellett a maga idejében tanúskodjanak. -Ezután nem szólott semmit, némán ült fel a kocsiba, úri méltósággal -mutatta ki a csendőrtisztnek maga mellett az ülést, mintha ez az ő -kegyéből foglalna helyet; de midőn látta, hogy kárörvendő curialistái -újjal mutatnak kocsijára, a kertészné szeme előtt költözik vissza a -kertészi lakba, a kis sánta Mányi jajgatva, s el-elbukva fut kocsija -után a falu végéig, s háza, a pusztulásban is drága udvarház, mindinkább -eltűnik szeme elől, elkezdett köhögni, talán mert valósággal náthája -volt, talán mert leplezni s elnyomni akarta fájdalmas felindulását. - -Ez esemény sokáig foglalkoztatta az otthon maradtakat. A számtartó -tízszer is elmondotta napjában a gazdasszonynak: előre megmondottam, -hogy ez lesz belőle, most már fogadjon az ember új cselédeket, ha van -miből, dolgoztasson, ha van kivel, ő bizony nem lesz oka, ha az egész -gazdaság még jobban pusztulásnak indúl. A gazdasszony csipőjére tette -kezét és kérdezte, hogy ő már kinek főzzön, bár csak a kocsist ne fogták -volna el, azt az áldott embert és sírva forgatott újján egy réz -karikagyűrűt, a melyet a kocsis vett volt neki a múlt vásárkor. A kis -Mányi ilyenkor mindig elkezdett pisszegni, s egy párszor azzal az -indítványnyal állott elő, hogy biz’ ő lúdjai közűl behajt kettőt a -városba, ott megsütteti a méltóságos úr számára, a kinek a tömlöczben -nagyon, de nagyon rossz kosztja lehet. A gazdasszony majd kővé vált -csodájában – legalább ő azt mondotta – hogy ez a kis béka mindenbe -beleszól. - -– Mit tudsz te ahhoz – pirongatta szegényt – azt hiszed, hogy a -méltóságos urat lyukba teszik, mint Marczi czigányt, száraz kenyeret és -vizet adnak neki; úgy él ő ott is, mint itt; te ostoba, takarodjál -innét, őrizd a ludakat, ez a te dolgod. - -A faluban szintén sokat beszéltek ez eseményről. A megkezdődött vallatás -végett számosan idéztettek a városba. Mindenik nagyon fontos képpel jött -vissza s rendesen a falu házánál állott meg, a hol őket a falu szájai -még egyszer, s a kerületi biztosnál és csendőrtisztnél is jobban -kivallatták. Egyik azt mondta, hogy a kertész derekasan viseli magát, -nem úgy, mint a méltóságos úr, a ki sokat veszekedik a biztossal és a -csendőrtiszttel; alighanem örökös tömlöczre ítélik. A másik mint -szemtanú beszélte, hogy a méltóságos úr megbetegedett, ő látta mikor -orvost vittek hozzá, talán eddig meg is halt. A harmadik szomorúan adta -elő, hogy a curialis földek dolga nem egészen tiszta dolog, egy darabig -függőben marad, se a kerületi biztos, se a csendőrtiszt nem meri -eldönteni, a császárhoz terjesztik föl, de bárhogy’ dűljön el a dolog – -tette hozzá kiderűlve – a méltóságos úrnak mégis baja lesz, mert nem -volt fegyverengedélye, kardot rejtegetett, erőszakot követett el, -megháborította a falu békéjét. A negyedik mind arról mesélt, hogy -mennyit vallatják ott az embert, mennyit írnak, már összeírtak egy -szekér papirt, bizony Radnóthy uram oda fizeti jószága nagy részét. Az -ötödik azzal a nagy újsággal lepte meg a falut, hogy Radnóthy -kiszabadúl, nemsokára haza jő, hijába nincs többé vármegye, az úr mégis -csak úr marad s a szegény embernek soha sincs igazsága. E hír nem igen -talált hitelre. Mindnyájan kétkedve csóválták fejöket, a jegyző pedig -azt mondta, hogy mindent, de mindent elhiszen a világon, csak ezt nem. - -Pedig e hír csakugyan igaz volt. Radnóthy két havi vallatás és fogság -után kezességre szabadon bocsáttatott s cselédjeivel együtt hazatért. -Azonban pöre még nem végződött be. Tulajdonkép nem is pöre, hanem pörei -voltak. A curiális földek kérdése elválasztatott a többiektől s az -úrbéri törvényszékhez utasíttatott. A csendháborítás, erőszak, s a -kertészen elkövetett véres bántalom, mint külön bűnvádi pör indúlt -folyamatba, de még nem volt bizonyos, vajon a polgári vagy katonai -hatóság fog-e ítélni benne, mert ostromállapot levén, kétes volt -hovatartozása s épen azért az illetőség eldöntése végett följelentetett -a tartományi kormánynak. A rejtett fegyver ügyét a csendőrség nyomozta, -de megakadt benne, mert nem tudta tisztába hozni: vajon a kardot -csakugyan Radnóthy rejtegette vagy a kis sánta Mányi dugta volt el a -dúlás idejében, s minthogy gyanakodott, hogy Radnóthy egy Kolozsvárott -rejtve tartott kardját hozta falura s így bűnösebb, Kolozsvárott is -nyomozást rendelt meg. Ide járúlt még egy negyedik pör is. Az elcsapott -tiszttartó hallván, hogy Radnóthy elfogatott, alkalmasnak látta az időt -saját sérelmével is előállani; számadása alól fölmentést és kárpótlást -követelt s egyszersmind elégtételt a méltatlan bánásmódért. Szóval -Radnóthy nyakig úszott a pörben s helyzetét nagyon megnehezíté a -vallatás alatti magaviselete. Tiltakozott minden ellen s nem ismerte el -a hatóságok törvényességét, a mi aztán mint újabb bűn jegyzőkönyvre -vétetett. Szerencsére leverte a betegség, így bűneit nem tetézhette -újabbakkal, s alkalmas ürügyet szolgáltatott arra nézve, hogy kezességre -kibocsátását több nyomatékkal sürgethessék. Ügyvéde mindent elkövetett -kiszabadítására, de mind hijába; Radnóthy jó emberei, régi ismerősei -közűl senki sem tudott segíteni. Elvégre is sógornője, az ezredesné, -segített rajta, ki az ügyvéd fölhívására levélben egy Erdélyben -állomásozó tábornokhoz, férje régi barátjához, folyamodott s fölkérte -Kahlenberger kapitányt, Erzsi udvarlóját, hogy szintén írjon -nagybátyjának, az erdélyi új kormányszék egyik legbefolyásosabb -tanácsosának. A pártfogás s a betegség nagy bajjal megnyitották a -lábbadozó Radnóthy börtönét. Ő egészen egyébnek tulajdonította e kedvező -fordulatot. Azt hitte, hogy mind a polgári, mind a katonai hatóság -megszeppent, s most ez enyhébb, udvariasb eljárással akarják őt -kiengesztelni s elsimítani az egész ügyet. - -– Nem lesz belőle semmi – mondá ügyvédének – majd megmutatom én, kivel -van bajok, majd megtanítom én ezeket a pápaszemes bezirkereket, hogy mi -a curialista, mi a tulajdon szentsége. Látszik rajtok, hogy soha sem -volt birtokuk. A mi az enyém, nem másé, és ezt semmiféle ostromállapot -meg nem változtathatja. A rablót szabad megölnünk, a tolvajtól szabad -elvennünk, a mit tőlünk ellopott. S tettem-e egyebet kertészemmel? -Erőszak, csendháborítás-e ez? Ők az erőszakosak, ők a csendháborítók, a -kik fölforgatták a vármegyét, a királyi táblát, a guberniumot – mindent. -S abból a kardból is mily nagy dolgot csinálnak. Képzelhetni-e kard -nélkül nemes embert, s ha a király magához hivatna ad audiendum verbum -regium, így kard nélkül lépjek-e szobájába? S még tiszttartómat is -pártfogás alá veszik. Dejszen majd megmutatom én nekik, kivel van bajok. -Majd otthon mindent úgy megírok, hogy tudom nem teszik ablakukba. Ha ez -sem segít, írok Szebenbe a kormányzóhoz, Bécsbe a miniszterekhez, -fölmegyek a királyhoz, egész az udvarig viszem a pört, ha mindenemet rá -költöm is. Úgy bánni velem, mint egy paraszttal, mint egy jött-ment -emberrel, mint egy országos impostorral. Égbe kiáltó igazságtalanság, -hallatlan gyalázat! - -Az ügyvéd hijába magyarázta neki a változott viszonyokat, hijába kérte, -hogy hagyja reá pöreit s ne elegyedjék semmibe, nem tudta -lecsöndesíteni. Radnóthynak betegség- és szenvedés-fokozta -ingerlékenysége nem ismert határt. Szemére vetette az ügyvédnek, hogy ő -is az új rendszer híve, mert az ügyvéd, csak hasznot lásson, minden -időhöz alkalmazza magát. Az ügyvéd tűzbe jött s elmondá neki, a mit -eddig titkolt, hogy kezességre kibocsátását egyedül az ezredesnének -köszöni. Ez felbőszítette Radnóthyt; kiszabadulását nem tulajdonította -ugyan az ezredesné befolyásának, de haragudott, hogy az ügyvéd az -ezredesnének írt s kéréssel és könyörgéssel alázták meg a Radnóthy -nevet. - -– Nekem nem kell kegyelem – folytatta mind hevesebben – kérjen, -könyörögjön az úr magának. Ha annyira kedveli ezt az új rendszert, -álljon be bezirkernek, ha úgy dicséri az ezredesnét, vegye feleségül. Ez -az úr dolga, nem az enyém. Nekem nem kell semmiféle kegyelem, semmi -ügyvédi furfang, nem kívánok mást, csak az igazság bátor védelmét. Érti -az úr? - -Az ügyvéd látván, hogy semmire sem mehet vele, boszúsan vált el tőle. -Radnóthy nélküle utazott vissza jószágára és lázas tevékenységgel fogott -ügyei védelméhez. Ezenkívül alig érdekelte valami. Égette a gyalázat, s -magansérelme mintegy nemzeti sérelemmé alakult át elkeseredett lelkében. -Személyét és földjét védve, hazáját és nemzetét hitte védeni, s mint -olyan, a ki a forradalomban nem vett részt, erre mintegy hivatva érezte -magát. A mit a vallatás alatt csak rendetlenül és töredékesen mondott -el, rendszeresen és bőven akarta kifejteni. Valóságos emlékiratokon -dolgozott. Folyvást szobájában ült és írt. A számtartó hijába jött be -hozzá rendeletet kérni a gazdasági ügyekre nézve, azt felelte neki: - -– Üsse a mennykő a kaszálást, aratást, első dolog visszapörölni a -curialis földeket s megtorolni a személyemen elkövetett gyalázatot. - -Ekkor aztán tűzbe jött s elmonda mindent, a mit ír s a mit még írni fog. -Ha István a postáról levelet hozott fiától, a ki már gyógyulófélben -volt, vagy az ezredesnétől és Erzsitől, a kik Erdélybe indulásuk napját -is megírták, hirtelen átfutotta s csak azt mondá: – Oh ezek a gyermekek -nem is tudják, mennyit kinlódom értök! – Ha vendég vetődött hozzá, -bocsánatot kért tőle és szobájába vonult, mert sok dolga van, nagy pörei -vannak, maga igazítja, nincs bizalma az ügyvédekben. Búskomor méláját, -elfojtott évődését örökös és kitartó harag váltotta föl. Járt alá és föl -szobájában. Forgatta a régi törvénykönyveket, országgyülési -jegyzőkönyveket, beszélt magában s nekiült írni. Egész fájdalmát, mérgét -papirra öntötte s midőn bepecsételte, czímezte s a postára küldötte, -enyhülten s büszke önelégültséggel kiáltott föl: – No meglássuk, mit -tudnak mondani erre! - -Egy pár hét mulva azzal a hátirattal kapta vissza küldeményét, hogy -írjon a hivatalos német nyelven, valamely ügyvéd signálása alatt; -egyszersmind pedig bélyegtelen iratairól fölvétetett a Befund, s -meghagyatott, hogy a 8/12 krajczárig pontosan kiszámított birságot -executió terhe alatt fizesse be, a mint ezt az újabb törvények rendelik. - -– Miféle újabb törvények? Szeretném tudni, melyik diætán hozták, melyik -közgyűlésen hirdették ki azokat az újabb törvényeket – kiáltott öklével -a válaszra csapva s mivel az nem felelhetett, megfelelt ő magának, -folyvást tiltakozva ez újabb sérelem ellen. Később visszaküldött iratai -olvasásába merült, s valahányszor kedvencz helyeit olvasta, fölriadva -mormolta: - -– Jól, nagyon jól megírtam. Bezzeg szeretnének elnémítani. Jól tudják, -hogy nem tudok írni nyelvökön, mégis épen azt kívánják. Jól tudják, hogy -ügyvéd nem ír alá ilyesmit s épen erre akarnak szorítani. Ho hó! Nem -addig van az! Nem is elegyedem velök szóba, hadd pöröljön velök -ügyvédem, úgy is kedveli őket, azokhoz folyamodom, a kik nekik -parancsolnak, a kormányzóhoz, a miniszterekhez, a királyhoz. Még jobban -és bővebben kifejtek mindent, s hogy tisztábban megérthessék, a szomszéd -szász pappal lefordíttatom németre. Hadd tudják meg valahára az ország -valódi állapotját. - -Újra nekiült írni, újonnan dolgozta ügyei védelmét. Az ívek szaporodtak -s még felét sem írta le annak, a mit akart. Mindent oda írt a mi szívén -feküdt és sok olyant, a mi szorosan nem tartozott a dologra, de szíve -legmélyéből buzgott föl. Megmagyarázta a régi úrbért, a curialisták -viszonyait, de legtöbbet beszélt az oláh pusztításról, udvarháza -földúlatásáról. Fölfejtette a kormányrendszer törvénytelenségét, -veszélyeit; lerajzolta a tisztviselők tudatlanságát és önkényét. Íveket -írt össze arról, hogy mikép kell rendezni az ország ügyeit, s -visszaállítani a régi rendet. Elpanaszolta a személyén ejtett sérelmet, -s bebizonyítni törekedett, hogy a nemesség tekintélye egyik legerősebb -támasza a királyság tekintélyének. Lefoglalt kardjának is egy pár ívet -áldozott, előszámlálta a főbb háborúkat, kivált a poroszt és francziát, -a melyekben azt ősei villogtatták. - -Sokszor emlegette, hogy harmincz évig szolgálta a megyét s alispánsága -alatt jobban folyt minden, mint most s felényibe sem kerűlt. Védte a -megyei rendszert s visszakérte, követelte az alkotmányt. Idézte a -_Corpus Juris_t, Verbőczyt, az _Approbata és Compilata Constitutió_t, a -_Pragmatica Sanctió_t, az 1791-iki törvényeket s Anonymustól kezdve -rendre a történetírókat. Többször átolvasott és kijavított minden ívet, -meghányta-vetette az erősb kifejezéseket, de csak arra ügyelt, hogy -olyasmi ne legyen bennök, a miért a magyar törvények szerint -megpörölhetnék. Oly erős szenvedélylyel csüngött a multon, hogy föl nem -foghatta a jelent. Egész álomvilágban élt, a melyben csak az volt való, -hogy szenved, haragszik, fárad és vénül. - -Ez idő alatt még inkább elhagyta magát: külön ben is kopott ruhája úgy -állott rajta, mintha vasvillával hányták volna reá; hosszú borzas haja -és szakála még mogorvábbá tették. Mióta pörölt, folyamodványokon -dolgozott, se gazdasági, se házi ügyekbe nem avatkozott. Reggel nem -adott rendeletet számtartójának, délben nem zsémbelt gazdasszonyára, s -Istvánt is csak reggel fölkelésekor, estve lefekvésekor szidta meg néha. -Egészen irataiba merűlt; egy szép nyári délután még azt sem vette észre, -hogy udvarháza előtt kocsi áll meg s a Bécsből megérkezett ezredesné és -leánya szobájába lépnek. - -– Ejnye csúf ember, hát így kell fogadni a vendégeket? – sipított az -ezredesné, egy idős száraz asszony, a kinek hosszú vendégfürtei igen jól -összehangzottak kissé festett arczával; aztán föltette szemüvegét s oly -bámulattal kezdette vizsgálni sógorát, mint valami csodaállatot. - -Radnóthy megfordult és föltekintett, de nem sógorasszonyára; leányát -nézte, hoszszasan nézte és nem tudta megismerni, mert az megnőtt és -elváltozott. Erzsi úgy állott előtte, mint báb a fodrász kirakatában, -érzéketlen arczczal s útias pongyolájában is czifrán és tetszelgőn. -Sehogy sem találta föl benne a régi egyszerű Erzsikét, az ő kedves -lyányát, a ki hajdan mindig oly vidoran ugrott nyakába, s tele csevegte -fejét. Úgy tetszett neki, mintha már nem is hasonlítana anyjához: a -vonások ugyanazok, de a kifejezés egészen más. A leány sem tudott -atyjára ismerni; a kopott öltözet, beesett arcz, hosszú ősz haj és -szakál oly kellemetlenül hatottak reá, hogy hirtelenében nem tudott mit -csinálni. Atyjának merőn rászegzett, éles, átható szeme egészen -megzavarta, s a helyett, hogy hozzá szóljon, nagynénjét szólitotta meg, -hol németül, hol francziául kérdezve tőle: Vajon mi lelte szegény papát? - -Az apa előtt még idegenebbé tette a lyányt ez idegen nyelvű csevegés. -Erős fölindulása egy könnybe olvadt, ellágyult s azt sem tudta mit tesz, -ölébe vonta lyányát s elkezdte simogatni. - -– Erzsike, hát nem ismered szegény apádat, már nem is tudsz vele -beszélni? Mennyit aggódtam érted és Gézáért? Lásd miattatok vénültem -meg, lásd ezt a sok írást, értetek dolgoztam éjjel-nappal… Erzsike, -kedves leányom, tedd le ezt a kalapot, egészen kiveszen a formádból, -olyan vagy benne, mint egy komédiásnő. Nézz reám! Hát ismerj meg már! - -– Ugyan ki ismerhetné meg, édes Elek sógor? – mondá az ezredesné – olyan -mint egy fáról szakadt. Miért hanyagolja el ennyire magát. Ez nem illik -egy jónevű és előkelő nemes emberhez. Um Gottes Willen, miért nem -vágatja le azt a nagy szakált? Legalább borotváltassa be az állánál, a -hogy’ most viseli minden úri ember. - -– Nem hosszabb az a szakál, mint a sógorasszony nagy bolond vuklija, azt -sem ártana levágni – csattant föl Radnóthy, mintegy örülve, hogy -kiöntheti reá mérgét. - -– Soha életemben ily parasztságot! Műveletlen, barbár ember! Ide jövök, -megteszem a nagy útat Bécsből – így fogadni! Minden követ megmozdítok -kiszabadításáért, öt hosszú levelet irok – így fogadni, hálátlan – -fakadt ki sírva az ezredesné s félájultan rogyott a karszékbe, mikor -aztán, hogy jobban kifejezhesse magát, németre s francziára fordítá a -beszédet. Ebből ugyan Radnóthy alig értett valamit, de elég volt szegény -fejének a hang is. - -– Hallgasson édes papa, hallgasson, ne boszantsa a jó nagynénit. Nem -látja, hogy elájult? Szegény nagynéni, kedves nagynéni! – szólott közbe -Erzsi, szemrehányón tekintve atyjára s kifejtőzve karjai közül, hogy az -ezredesné ápolására siessen. - -– Hát a gyermek leczkézi az apát? Hát ezt tanultad te Bécsben, erre -tanított a te jó nagynénéd? Ezért küldöttem én neked azt a sok pénzt? -Ezért jöttél haza? Te, te, te!… – kiáltá Radnóthy fölugorva székéről s -még tovább is beszél, ha vigyázatlanságból az ezredesné kis fekete -kutyájára nem lép, a mely oly csunyán kezdett ugatni reá, hogy kénytelen -volt egész erejét az új ellenség ellen fordítani. - -– Jaj, gyilkos, megöli az én kedves Figarómat – sikoltá az ezredesné. - -– Papa, az Istenért, ne rugdalja szegény Figarót! – esengett Erzsi -sírva. - -– Ember, mit csinálsz? – ismétlé nagy páthoszszal az ezredesné. - -– Megbolondulok! – fuldoklott Radnóthy. - -A kis haszontalan kutya még élesebben ugatott, még jobban harapdálta -Radnóthy lábát, a ki egész dühbe jött. Az ezredesné három nyelven -sikoltozott, németül a kutyához, francziául Erzsihez, magyarul -Radnóthyhoz. Erzsi folyvást pattogott és sírt. István és az ezredesné -cselédei ijedve rohantak be s velök együtt Maros, a házi komondor, a -mely pártul fogta gazdáját s majdnem szétszaggatta Figarót. Valóságos -pokoli lárma keletkezett, a melyben senki sem tudott szóhoz jutni s -mindenik kapott legalább egy oldaldöfést. - - -V. - -E jelenet csak kezdete volt a többinek. Az udvarház csendes szobái -örökös viszály színhelyeivé váltak. Radnóthy most már idegenebb lőn -otthon, mint volt csak azelőtt is. Többször jutott eszébe neje, midőn az -ezredesné ült az asztalfőn, többször búsult leánya után, mióta -Elisabethet – a hogy’ az ezredesné nevezte Erzsit – komédiásnő ruhákban -látta maga előtt, többször boszankodott a világ fölfordulásán, a mióta -sógorasszonya a régi rend maradványait is föl akarta forgatni házában. -Most már nemcsak a kertészszel, jegyzővel, tisztviselőkkel kelle -pörölnie, hanem két nővel s egy kis kutyával is. - -Az első találkozás keserűsége oly erős benyomást tett mindhármukra, hogy -nem tudtak menekülni tőle. Folyvást ingerelték egymást önkénytelen, -akaratjok ellenére is. Az ezredesné azért utazott Erdélybe, hogy rávegye -Radnóthyt Erzsi férjhez adására Kahlenberger kapitányhoz, a ki ugyan még -forma szerint nem kérte meg, de elég érthetőleg nyilatkozott, s csak a -cautió letétele okoz egy kis nehézséget, a melyet Radnóthynak kellene -lefizetni. S im utazása czélját sehogy sem képes előhozni, mert bármiről -beszél Radnóthynak, veszekedés a vége, a mi igen rossz bevezetés ily -kényes természetű ügyhöz. Nénje utasítása szerint Erzsi is föltette -magában, hogy kedvében jár atyjának, de ha csak rá tekintett is haragos -arczára, már elhagyta bátorsága, arra az áldozatra pedig épen nem tudta -elszánni magát, hogy máskép öltözködjék, fölhagyjon a német csevegéssel -s ne fogja nénje pártját. Maga Radnóthy is szeretett volna kibékülni -velök, de mihelyt körükbe lépett, már kész volt a boszúság. Az ezredesné -mindent fitymált, kivált a szobákat, bútorokat, ételeket, pedig a házi -gazda költségbe verte magát, hogy sógornője és leánya kényelmesebben -lakhassanak, a gazdasszony pedig ugyancsak kitett magáért. Az -ezredesnének senki sem tudott főzni, mosni; untalan Bécset emlegette, -lenézte Erdélyt, sógora tömérdek kárán nem szánakozott illő -megindulással, az ország állapotján épen nem búsult s az asztal fölött -legtöbbet arról beszélt, mi ujság Bécsben s mindent elmondott, mit -kedves lapja, a _Fremdenblatt_, legújabb számában olvasott. Erzsi sokáig -öltözködött, el-elkésett a reggeli- vagy ebédtől, kevés kedvet mutatott -a ház gondjaiban való részvételre, a helyett érzékeny német regények -olvasásával töltötte az időt vagy Saphir _Wilde Rosen_jei mellett -ábrándozott Kahlenberger kapitányról. Radnóthynak hát elég oka volt reá, -hogy ellenséges lábon álljon sógornőjével és lyányával, de az épen -fölbőszítette, ha az ezredesné haragjában hánytorgatni kezdé, hogy a -börtönből kiszabadulását neki köszönheti, ha Erzsi nénje pártját fogta, -s elkezdtek egymással németül csevegni. Ez utóbbi, minthogy minden nap -megtörtént, már majdnem tűrhetetlenné vált. Radnóthy ifjabb korában -tudott valamit németül, tisztelője volt a német műveltségnek, de most -már keveset ért belőle, s mióta német lett a hivatalos nyelv, ha tudna -németül, sem akarna tudni. Már maga a hang fölingerelte, aztán azt -hitte, hogy róla beszélnek, a mikor nem is beszéltek róla, azért néha -szörnyen rájok mordult, mire az ezredesné kis kutyája ugatni kezdett, s -kész volt a botrány. Az uraság versengése a cselédekre is kihatott. -István egy párszor jól oldalba döfte az ezredesné hórihorgas legényét, -mert csúfolkodni mert hegyes bajuszával, a gazdasszony sok mindennek -összemondta az Erzsi bécsi szobaleányát, mert becsmérli az ételeket s -egész grófnőt játszik. Mindennap történt valami olyas, a mire az -ezredesné közel volt az ájuláshoz, Erzsi sírt és Radnóthy szitokra -fakadt. - -E miatt folyamodványain, ügyei védelmén sem dolgozhatott a régi -erélylyel. A költségek is mindennap növekedtek, annyira, hogy kénytelen -volt egy új darab erdőt eladni. Ha panaszolt az ezredesnének, ha kikelt -az új rendszer ellen, ha elmondotta, hogy így pusztul ki lassanként -minden erdélyi nemes ember, tüstént vita, szitok és sikoltozás támadt -belőle. Az ezredesné mindent a lármás megyei és országgyűléseknek -tulajdonított, kofaságnak nevezte a sok czifra szónoklatot és -fölterjesztést, betyároknak a kardos juratusokat, vén bolondoknak a -tisztes táblabirákat; hogy ez lesz belőle, azt neki előre megjövendölte -az ő boldogult férje, még ezelőtt tíz esztendővel. Radnóthynak sem kelle -több; bár a forradalmat magában sok tekintetben hibáztatta, az ezredesné -ellenében védett mindent. Megtámadta az ezredest, a ki már tíz év óta -nyugszik a grazi temetőben, az ezredesnét, a ki saját udvarházában mer -ilyeket beszélni, leányát, a ki elég istentelen nénjének fogni pártját. -Kihozta iratait, fölolvasott nekik belőle mindent s midőn még sem -szűntek meg vitatkozni, fenyegette őket, hogy kitekeri nyakokat s -földhöz vágta az Erzsi _Wilde Rosen_jeit, az ezredesné -_Fremdenblatt_ját, mert alkalmasint ezekből tanulják azt a sok -istentelenséget; ő nem olvas mostani ujságot, se németet, se magyart, -mind hazugságot és ostobaságot írnak s ha ide kapna vagy egy -szerkesztőt, bár soha sem volt kegyetlen ember, Isten úgyse’ lehúzatná s -huszonötöt veretne rá István huszárral. Erre a nagy kegyetlenségre az -ezredesné természetesen elsikoltotta magát s még aznap el akart utazni, -– de azért ott maradt harmad napra is. - -Erzsiért is sokat versengtek. Radnóthy vádolta az ezredesnét, hogy egész -bécsi leányt nevelt belőle s kivetkőztette jó szokásaiból; hiszen már -anyanyelvét is feledni kezdi, a gazdasszonykodáshoz semmit sem ért s -otthon sehogy sem tudja feltalálni magát. Az ezredesné hálátlannak -nevezte sógorát, Erzsi nagy műveltségével kérkedett, a kit akármely -tábornok is nőül vehet; nem is nevelte ő holmi betyár erdélyi úrfi -számára, sem azért, hogy Kolozsvárott vagy Maros-Vásárhelytt temesse el -magát, s ekkor hevében kikottyantotta, hogy félig-meddig már akadt is -szerencséje; Kahlenberger kapitány udvarol neki, soha ily derék embert, -soha ily deli, vitéz, művelt és nagy befolyású férfiút, a sógor úr -kiszabadulását is egyrészt neki lehet köszönni. Radnóthy öklével az -asztalra csapott, hogy neki azt az embert többé senki se említse, -megesküdt, hogy leányát csak magyarországi vagy erdélyi törzsökös -hazafihoz adja nőül. Megtiltotta Erzsinek a franczia és német csevegést, -különben kitépi nyelvét; fenyegette, hogy lehasítja komédiásnő ruháit, -megparancsolta, hogy lásson a házi dolgok után s úgy elfelejtse -Kahlenbergert, mintha soha sem is született volna, különben kitekeri a -nyakát. Ebből aztán nagy perpatvar támadt, az ezredesné görcsöket és -migraine-t kapott, Erzsi beteggé sírta magát s Radnóthy fölrúgta a -ráugató Figarót. - -Így telt el néhány nap. Az ezredesné halálra unta magát; attól az -egyetlen mulatságától is elesett, hogy sógorával versengjen, mert -Radnóthy szobájába vonult, mélyebben merült előbbi búskomorságába s csak -irataival foglalkozott. A két nő elhatározta hát, hogy szórakozás, -mulatság kedvéért látogatást tesz a környéken, a közel városkában. -Azonban innen is, onnan is hamar és kedvetlenül tértek haza. Erdélyben -akkor mind politikai, mind társadalmi tekintetben holt idény uralkodott. -Mindenkinek volt valami sebe, ha testén nem, lelkén, vagy legalább is -vagyonán. Majd minden család magába vonult és sebeit kötözgette. - -A régi vendégszeretet, víg élet eltűnt, mintha a régi alkotmánynyal -temette volna el az idő. Rom, bú és szegénység üdvözölték mindenütt a -két mulatni vágyó nőt. Ide járult még, hogy, bár gyöngédebb változatban, -mindenütt hallottak valami ahhoz hasonlót, a mit Radnóthy beszélt, -vitatkoztak is egy keveset s némely helyt az elváláskor épen hidegséget -tapasztaltak. Találkozott oly táblabiró is, a ki az ezredesnét nagyon -gyanús szemmel nézte s holmi politikai szerepet tulajdonított neki; egy -másik épen kémnek hitte, a ki azért látogatja a nemességet, hogy a vidék -érzületéről tudósítsa a hatóságokat. Egy helyt elszörnyedt az egész -társaság, a midőn az ezredesné azt beszélte, hogy Bach miniszter mily -szép, okos és derék ember, s egy estélyen mily jól mulatott vele. - -Erzsit hajdani játszótársai nem győzték eléggé nézni, s divatos, drága -ruháit talán irigyelték is, de gúnyolódtak vele, hogy kiejtése kissé -idegenszerű s Bécsben nagyon elbüszkült, de hogy’ is ne, midőn egy -kapitány az udvarlója. Egyszóval nagyon rosszul ütött ki a mulatság. Az -ezredesné és Erzsi a két legszerencsétlenebb nő volt a szerencsétlen -Erdélyországban. Nem volt egyebet mit tenniök, mint gyönyörködni a -természet szépségében, a melyet nem sokra becsültek, tűrni Radnóthy -búskomor szeszélyeit, a melyeket napról-napra tűrhetetlenebbeknek -tapasztaltak, kérődzni a bécsi szép napokon, olvasni Saphir _Wilde -Rosen_jeit és sóhajtani Kahlenberger után. - -– Ah – sóhajtotta Erzsi nem egyszer – én sokkal boldogtalanabb vagyok, -mint édes néném! A néni visszamehet Bécsbe, engem nem ereszt atyám, -nénit szerette volt boldogult férje, engem nem szeret Kahlenberger. Azt -igérte, hogy meglátogat, s még mindig késik, csak egyetlenegyszer írt a -néninek, akkor is azt írta, hogy szabadságot kér, jő – és még sem jő… -Ah, jól mondja Saphir: - - Nicht beglückter Lieb’ ist eigen, - Schweigend lieben, liebend schweigen? - -– Ach! meine Elisabeth, mit beszélsz? Kahlenberger épen úgy szeret -téged, mint engemet boldogult férjem. Épen abban az ezredben szolgál. -Mein theurer Carl! Ach, mennyit szenvedtem én leánykoromban, hányszor -voltam úgy, hogy - - Der unbeglückten Lieb’ - Nichts als die Träne blieb! - -s Carl mégis az oltárhoz vezetett. Elhagytam érte hazámat és utána -mentem. Hogy’ dobogott szívem, mind azt dobogta: - - Doch hab’ ich noch ein Vaterland, - Ein zweites, theures gefunden, - Sein Herz ist jetzt mein Vaterland, - Woran ich wurzelnd bin gebunden. - -Ach ez a Saphir mily szépen tudja kifejezni a szív érzéseit. Nincs nála -jobb költő a világon. Egészen megifjulok, ha olvasom. Én is épen úgy -szenvedtem, mint te, s épen oly boldog voltam, mint te lészsz. - -[Illustration: Ah – sóhajtotta Erzsi nem egyszer – én sokkal -boldogtalanabb vagyok, mint édes néném!] - -Ilyenkor aztán eldicsérték Saphirt, ábrándoztak a boldogságról, -boldogtalanságról. Az ezredesné vígasztalta Erzsit, elmondotta, hogy ő -csak Kahlenberger megérkezését várja, ekkor atyjától megkéri -ünnepélyesen Erzsi kezét, ha beleegyezik jó, ha nem, akkor magával viszi -Erzsit Bécsbe, s majd talál módot rá, hogy összekeljenek, s ha atyja -akkor sem egyezik belé, nem lesz nagy baj, mert kipörlik tőle az anyai -részt. A megvígasztalt Erzsi nyakába borult a jó néninek, összecsókolta, -fölvidult, de minthogy nagyon bele jött már a boldogtalanságba, azért -mégis egész nap sóhajtozott és szavalta Saphir kétségbeesett verseit. -Szerencsére nagy boldogtalanságában épen nem hervadt, folyvást jó -egészségnek örvendett s oly kevéssé törte meg szívét a boldogtalan -szerelem, mint kedvencz költőjeét. - -A mit annyira óhajtottak, nemsokára teljesült. Kahlenberger megérkezett. -Nem kellett szabadságot kérnie; ezrede Erdélybe, egyik közel városkába -rendeltetvén, mindennap látogatója lehetett Erzsinek. Az ezredesné magán -kívül volt örömében, különösen midőn Kahlenberger férjének egy pár régi -barátját is elhozta magával. E régi barátok később elhozták nejeiket és -leányaikat is, a kiknek kedvéért aztán néhány fiatal tiszt és hivatalnok -is bemutattatá magát az ezredesnénél. - -Ez idő óta az udvarház ritkán volt vendég nélkül. Az ezredesné -rendezett, csinosított s bocsánatot kért a vendégektől, hogy nem -varázsolhatja ide bécsi szalonját. Erzsi új ruhákat csináltatott s -panaszolt a kolozsvári szabókra, a kik elrontják pompás kelméit. A -vendégek mosolyogtak, s dicsérték a romladozó udvarház regényességét, -Kahlenberger pedig épen _Siebenbürgens Perle_nek nevezte Erzsit, mire az -ezredesné megjegyezte, hogy Kahlenberger úr valóságos _Schöngeist_. Most -nagy ebéd volt, majd nagy ozsonna, egy párszor estélyt is adtak. -Kahlenberger kihozott az ezred zenekarából egy pár zenészt és tánczoltak -reggelig. A pusztuló udvarházban újra visszhangzottak a régi napok -örömei, de a kivilágított ablakok fénye csak szomorúabbakká tette a -rongált tornyocskákat, düledező kéményeket, roskatag fedelet s a zaj -siketen hangzott végig a csendes udvaron. - -Radnóthy e víg élet folyama alatt nem volt otthon. Megszaporodott házi -kiadásai és a pörköltségek miatt kénytelen volt eladni egy más megyében -fekvő zálogos jószágocskáját, melyet maga szerzett volt s rendesen -haszonbérbe adott ki. Ide utazott hát, hogy örmény haszonbérlőjével -alkuba bocsátkozzék, a ki eddig is kölcsönözgetett neki. A lelkiismeret -minden fordulása nélkül hitte megköthetni az alkut, mert a birtok csak -vett jószág s így a fiára szállandó ősi örökséget nem csonkítja meg. -Csak Erzsi szenved kárt, de annak ő maga az oka, mert miatta szaporodtak -meg kiadásai s a leány része különben is mindig pótolható készpénzben. - -E terv közben eszébe jutott, hogy még nem tett végrendeletet. -Elhatározta, hogy mihelyt végrehajtja a vásárt, megírja végrendeletét, -gondoskodni fog leánya pénzbeli kárpótlásáról, ha beleegyezésével megy -férjhez s átok alatt meghagyja fiának az ősi jószág hű megőrzését, hadd -szálljon az firól fira, unokáról unokára. - -Útja több időt emésztett föl, mint a hogy számította, s mint minden, a -mihez haza jötte óta fogott, nem eshetett meg kisebb és nagyobb -keserűség nélkül. A múlt embere itt is összeütközésbe jött a jelennel. -Régi szokás szerint indult útra s nem vitt magával útlevelet, a miért -aztán letartóztatták s négy napot kellett elveszítenie, a mennyi idő -alatt igazolhatta magát. Kocsisa is majdnem pörbe bonyolította; ez -ugyanis hozzá szokott volt a régi időkben, kivéve a főispánt, senki elől -nem térni ki s ráhajtott egy főhivatalnok kocsijára. A kocsi eltört, a -kocsist pedig elfogták a csendőrök. Ebbe is bele telt egynéhány nap. -Majdnem két hét múlva érkezett meg a haszonbérlőhöz, a kivel hosszasan -alkudozott. Végre megkötötte az alkut, a jószágok akkori értékéhez -képest meglehetős árban. Kipihenvén magát, kissé fölvidulva készült -haza, azonban egy Milanóból érkezett levél, a melyet az ezredesné utána -küldött, nagy szomorúságba ejté. - -Arról vett tudósítást, hogy fia újra visszaesett régi betegségébe s bár -az orvosok biztatása nem hiányzik, a veszély nagy, s megmaradása -kétséges. Mindjárt fogatott és sietett haza. Hazulról egyenesen Milanóba -akart indulni s magával vinni leányát beteg fia ápolására. Aztán eszébe -jutott, hogy ő kezességre kibocsátott rab, a ki nem lépheti át az ország -határát; neki otthon kell ülni és várni, míg egy fekete pecsétes levél -érkezik, fiát idegenek temetik el, a régi család kihal s az ősi jószág -idegen kézre jut. Búval és haraggal telt el. Leányára gondolt és -Kahlenberger kapitányra, a kit az oly sokat emleget s a kit bizonyosan -férjül választ, ha ő kidül, a mi oly könnyen megtörténhetik. - -Ekkor az ezredesné ellen fordult haragja. Elhatározta, hogy minél -hamarább visszaküldi Bécsbe; leánya kikerülvén befolyása alól, újra -hozzá édesedik, elfelejti Bécset, Kahlenbergert s mindent, a mivel őt -annyira búsítja. Haldokló és gyógyuló fia, megváltozott és újjá -születendő leánya alakjai között lebegett lelke, egyiktől a másikhoz, s -nem tudott megnyugodni. - -Így ért haza s meglátván kivilágított udvarházát, a honnan zene hangzott -ki, összerázkódott, mintha valaki megütötte volna. Fia temetése és -leánya menyegzője egy bősz képpé olvadtak össze lelkén, a halotti ének -és tánczzene őrült hangzavarként zúgtak fülébe. Megtörülte homlokát, a -mely hideg verítéket izzadt, s lassanként magához jött. - -– A beteg még nem hal meg – nyugtatta magát – én is mily hosszas beteg -voltam… a hosszas beteg még kevésbbé. Reméljen az ember, a meddig lehet, -sőt azontúl is. Bizzunk az Istenben!… Miért is haragszom szegény Erzsire -oly nagyon? Elrontották egy kissé, majd megjavul. Igen keményen bántam -vele, elvadítottam magamtól. Hibás vagyok. Majd jóvá teszem. Hadd -mulasson. Miért ne mulatna? Hiszen nem tudja, hogy bátyja beteg. Fiatal, -szép; miért ne tánczolna? Meg sem mondom neki holnapig a rossz hírt. -Bizonyosan egy-két régi jó barátom látogatott meg fiastul, leányostul s -Erzsi egy kis mulatságot rendezett számukra. Jól tette. Hadd mulassanak. -Bár szeretne belé valamelyik barátom fia. Istenem, ha együtt tarthatnám -meg fiam és leányom lakodalmát! Örömest meghalnék. - -A kocsi megállott s Radnóthy összeszedve minden lelki erejét, hogy a -rossz hírt eltitkolhassa, benyitotta az ajtót. - - -VI. - -Az ezredesné épen legfényesb estélyét adta. Számos vendég gyűlt össze, -több, mint máskor. Természetesen Kahlenberger játszta a főszerepet, az -ezred Don Juanja, a kit társai _famoser Kerl_nek neveztek, s nem ok -nélkül. Neki zsoldjából mindenre telt, nagy vadász volt, híres -opportirozó kutyával dicsekedett, elméssége soha sem fogyott ki, Weber -_Demokritos_át majdnem könyv nélkül tudta, beszélt valamit francziáúl, -sőt e nyelven talán a Paul de Kock regényeit is elolvasgatja, ha el nem -foglalják az asszonyok, a kik minden városban bele bolondúltak. Aztán -hogyan tánczolt! A française-t más is tudta úgy, mint ő, de a walzerben -és polkában keresni kellett párját. Most is bámúlta az egész társaság. -Erzsi boldog volt, ha karjain lebeghetett, s úgy nevetett, hogy -könnyezett belé, ha tréfáit hallgathatta. - -Egy öreg őrnagy, a ki a kipirúlt ezredesnét mulattatta, megjegyezte, -hogy e szép párt csak össze kell esketni, ő szívesen lesz násznagy s -kezet is adott reá. Egy hadnagy a cautióról beszélt, a mely a leány -vagyonából oly könnyen kitelik s utána vetette: bagatelle! Egy kerületi -hivatalnok neje tréfásan jó szívvel látta magát a mához egy évre -megtörténendő lakodalomra, mire az ezredesné azt mondá: – Es versteht -sich. Egy mérnök suttogva figyelmezteté Kahlenbergert, hogy a rozzant -ház helyébe mindenesetre egy pompás mezei lakot kell építtetni s ő -holnap a legczélszerűbb tervrajzzal ajándékozza meg, a mit Kahlenberger -nagy hahotával fogadott s a miről teljességgel nem akart szólani a -kérdezősködő Erzsinek, a ki aztán úgy tett, mintha haragunnék. Szóval -mindenki vőlegénynek nézte Kahlenbergert s a tréfa és vígság általános -volt. - -Az atyára senki sem gondolt, s beléptét sem vették észre. Legelőször is -az ezredesné látta meg, azután Erzsi. Mindketten majdnem felsikoltottak, -mert féltek, hogy valami botrány lesz. Azonban az ezredesné hirtelen -föltalálta magát, elhallgattatta a zenét, karon fogta vendégeit s -egyenként bemutatta Radnóthynak, a ki tisztelve a vendégi jogot, a -lehető nyájasan üdvözölte őket. A vendégek alig tudtak szóhoz jutni s -elkezdték bámúlni a házi gazda bozontos ősz haját, szakálát, különös úti -öltözetét s magok közt nem egy csipős megjegyzést suttogtak. -Legelfogulatlanabb volt köztök Kahlenberger, a ki tüstént elmés beszédbe -kezdett, a melyet egy egész óráig is folytat vala, ha Radnóthy részint -tört németséggel, részint kézjellel nem adja tudtára, hogy keveset ért -németűl, nagyon fáradt s le akar fekünni. Kahlenberger panaszolta -barátjainak, hogy ezután neki meg kell tanulni a pantomimiát, különben -lehetetlen lesz beszélnie leendő ipával. Az őrnagy elszörnyedt Radnóthy -műveletlenségén, a ki még németűl sem tud s mégis alispán volt. A -hadnagy egy _curios_ fölkiáltással fejezte ki csodálkozását. A kerületi -hivatalnok mind azt emlegette, hogy bizony csak nagyon hátra van a -culturában Erdélyország. A mérnök föltette magában, hogy mihelyt haza -megy, lerajzolja az öreg urat, mint a kiveszendő régi magyar nemesek -példányát s fölküldi az _Illustrierte Zeitung_ba. Mindezt ugyan csak -magok közt beszélték a vendégek, de némi gyöngédebb változatban -becsúszott az a köztársalgásba is. Az ezredesné és Erzsi pirúltak, -nagyon szégyelték a szegény sógort és szegény papát, mentegették is a -társaság előtt, de szívökben nem nyomhatták el titkos örömüket, hogy a -kis intermezzo nem adott botrányra alkalmat s az öreg úr mérsékelte -magát. Csak szánták, de nem haragudtak reá, s egész vígan fogtak a -megszakított estély folytatásához. - -Radnóthy szobájában virasztott, nyugodtabban, mint valaha, de soha ily -mélyen leverve. Elhagyta a bú, a harag, a remény és vígasz; valami -érzéketlen bódulat, fásultság fogta el. Először is levelet írt és pénzt -küldött haldokló fiának, aztán végrendelete megírásához fogott. Egy-egy -könnye hullott a papírra. A bevezetésben hazája és családja romlását -siratta. Aztán elmondotta, hogy az ősiség eltöröltetvén, teljes -szabadsággal rendelkezik vagyonáról minden esetre, még arra is, ha fia -halálával magva szakadna, mert a koronára nem szállhat többé semminemű -nemesi birtok. Elsajnálta az ősiségi intézményt, a mely fenntartotta a -magyar nemességet s vele együtt a nemzetet; átok alatt meghagyta fiának, -hogy semmit el ne adjon ősi birtokából, mert megfordúlna sírjában, ha az -idegen kézre kerűlne. Előszámlálta, hogy mije volt és mije van, -fölemlítette, hogy csak szerzeményét adta el, az ősi örökség -csonkítatlan megvan, ha csak a bezirkerek önkénye meg nem csonkítja. -Elmondta, hogy az anyai rész, a mely drágaságban, pénzben és -kötelezvényben mintegy negyvenezer forintot tett, udvarháza -földúlatásakor elraboltatott vagy megsemmisűlt, anyja után tehát se a -fiút, se a leányt semmi sem illetheti. Megírta pontokba foglalva, hogy -minden fekvő és fölkelhető vagyonát fiának hagyja, azonban ez tartozik -Erzsi testvérét illően kiházasítani s férjhez menetelétől számítva, tíz -év alatt, a jószág értéke harmadának megfelelő összeget fizetni ki neki -vagy maradékainak, az illető kamatokat addig is pontosan -kiszolgáltatván, de csak azon esetre, ha Erzsi lemond Kahlenbergerről s -erdélyi vagy magyarországi hazafihoz megy férjhez, ellenkező esetben -mindenéből kitagadja, még akkor is, ha fia elébb találna meghalni, -mintsem a végrendelet teljesedésbe mehetne. E gyászos esetben a -protestantismus és magyar nemzetiség egyik főtámaszát, a Bethlen Gábor -fejedelem alapította nagy-enyedi főiskolát teszi örökösévé, a melyben -kiképeztetését nyerte s a mely annyi kárt szenvedett a forradalom alatt, -az oláh pusztítás idejében. A végrendelet hosszú volt, idő telt abba is, -míg a fölhívatott lelkész és számtartó megérkeztek, hogy mint tanúk -aláírják. Midőn minden rendben volt, lehajtotta fejét a karszékre s -hallgatta a szobájáig hangzó zenét, föl-fölsohajtott s a régi napokra -gondolt; el-elszúnyadt néhány pillanatra, majd hirtelen fölriadt, -fölugrott s a leégő gyertyára bámúlt. Épen akkor oszlottak a vendégek; -az utolsó kocsi is elrobogott. Kezébe vette a végrendeletet és gyertyát -s az ezredesné hálószobájába indúlt. - -Az ezredesné még nem vetkőzött le s vígan beszélt Erzsivel a nagy nap -eseményeivel. Radnóthy beléptére fölkeltek mindketten s vidoran siettek -elébe. Az ezredésné sajnálta, hogy sógora nem vett részt a mulatságban, -a mely non plus ultra volt. Erzsi nyakába borúlt és sokat beszélt -Kahlenbergerről, a ki a papának fegyverengedélyt fog eszközölni s minden -héten kijő ide vadászni. E szíves magaviselettel nagy önmérsékletét -köszönték meg, s az elmenetele óta halomra szaporodott árjegyzékek -keserűségét akarták megédesíteni. - -Radnóthy hallgatott; elővette a Milanóból kapott levelet s átnyújtotta -nekik. - -– Csak nagyítás az egész – mondá az ezredesné – hogy minél több pénzt -küldjön a sógor. Gézának annyi baja sincs, mint nekem, a ki ezekben a -rossz szobákban minden nap háromszor kapok rheumát. - -– Kahlenberger majd írni fog Milanóba – szóla közbe Erzsi – őt mindenütt -ismerik s Gézára nagy ügyelettel lesznek. - -Radnóthy nem felelt, a helyett kihúzta tárczáját s két darab ezeres -bankót kivevén, az ezredesné elébe tette. - -– Itt van, a mivel Erzsiért tartozom: koszt, ruha, szállás és nevelés. -Koronként küldöttem is valamit, tudom, hogy így sem sok, a nevelés -pedig, oh az épen megfizethetetlen. De kevés pénzem van. - -Aztán leűlt, elővette a végrendeletet s egész terjedelmében fölolvasta. - -– Tyrann! – sikoltá az ezredesné, s elkezdett átkozódni németűl, -francziáúl, versben, prózában. Majd magyarra fogva a beszédet, -eldühöngte, hogy törik-szakad, Erzsi a Kahlenberger neje lesz, ha saját -vagyonából kell is érte letennie a cautiót. E nagylelkűségen aztán maga -is elérzékenyűlt s féligmeddig elájúlt. - -– Ach! – sohajtá Erzsi: több nem jutott eszébe a _Wilde Rosen_ekből, -hanem azért mégis hangosan sírt. - -Radnóthy hátat fordított az ezredesnének és hallgatott. Leányát nézte, -kinek sírása őt meghatni látszék. Ellenállhatlan erővel vonzódott -feléje, mintha utoljára beszélne vele. Megfogta kezét, ölébe vonta, -megcsókolta homlokát s gyöngéden kérdé tőle: - -– Emlékszel-e Erzsike, most három éve, egy kis bált adott volt szegény -megboldogúlt anyád? Hogy ne emlékeznél, hiszen új ruhát is csináltattunk -neked, szép rózsaszín ruhát? Kis lyány létedre is magadra vontad az -ifjúság figyelmét. Sokan megtánczoltattak. Istenem, mily szépen jártad a -csárdást a főispán fiával! Szegény édes anyád sírt örömében, hogy oly -módosan viseled magadat. Úgy-e, emlékszel a főispán fiára? Ő nagyon jó -fiú; gróf, de nem büszke, nem nézi le a nemes embert, a kinek ősei -régiebbek az övéinél; tudja, hogy törvény szerint Erdélyben nincs -különbség a mágnás és nemes közt. Maholnap bizonyosan meglátogat -bennünket. Az öreg Radnóthyt lassanként újra fölkeresik régi barátai. -Adunk egyszer-egyszer bált is. Újra tánczolhatsz vele. Hát ha megkérne, -édes Erzsikém? Én nem fogok ellenkezni, ha te is beleegyezel. - -– Megbolondúlt a sógor, hiszen a főispán fia a tavaszszal jegyzett el -egy bárónőt; lejöttünkkor hallottuk Kolozsvárot – kiáltá az ezredesné, a -kit szörnyen bántott, hogy sógora hátat fordít neki, nem is szól hozzá. -Kezével indulatosan kezdett hadarni, s ez erőlködése közben vendégfürtei -a földre estek. - -Radnóthy megvető tekintetet vetett reá, s némi gúnyos udvariassággal, a -melyet különösen az tett sértővé, hogy nem volt kiszámítva, lehajolt, -fölvette a vendégfürtöt s elébe tette az asztalra. - -– Hát arra a magas, szőke fiatal emberre emékszel-e – folytatá újra -megcsókolva leányát – a kit mindig kis feleségének hívott? Mondhatom, -derék fiatal ember. Rég nem hallottam felőle semmit. Mondják, hogy -atyja, az én kedves barátom, meghalt, ő pedig Magyarországra bújdosott. -Ha visszajő, tüstént meglátogatja Radnóthy bácsit, megkérdi, mit csinál -az ő kis felesége. Mit feleljek neki, szólj édes Erzsikém? - -– Egy bújdosó, egy földönfutó felesége legyen? Abból semmi sem lesz. Én -Kahlenbergernek igértem, az ő felesége lesz, az övé, az övé, csak azért -is… dühöngött az ezredesné, oly keményen csapva az asztalra, hogy a -_Fremdenblatt_ egy-két száma a légbe röpűlt. - -Radnóthy összehúzta szemöldökét, fölvette a leesett _Fremdenblatt_ot, -mintha mondani akarná az ezredesnének, hogy olvassa kedves lapját és -hallgasson, s nem ügyelve sűrű és hangos átkozódásaira, folytatta -leányával a beszélgetést. - -– Hát arra a halvány, szemérmes kis fiúra emlékszel-e, tudod arra, a ki -neked annyi képes könyvet hozott, s oly szép verset írt anyád -nevenapjára, aranyosszélű velinen, tulipánok és nefelejtsek között? Jó -tanuló volt mindig, és többre vitte volna, mint atyja, a ki teljes -életében szolgabíró sem lehetett. Most szegény fiú nem használhatja -tudományát, de azért folyvást bújja otthon könyveit. Atyjának van -valamije, kis birtokú nemes ember, de jó gazda. Tudod, én soha sem adtam -sokat a vagyonra. Hála Istennek, van annyim, a miből elélhetek. -Megépíttetem nektek ez udvarházat. Eltépem a végrendeletet, ha akarod -mindjárt, szemed láttára. Itt fogtok lakni boldogan, mint én édes -anyáddal. Négy lovat veszek, s új hintót csináltatok menyegződ napjára. -Nem lesz az egész megyében csinosabb menyecske, mint az én kis Erzsikém. - -– Du Unmensch! Egy betyárnak adni őt, az én Elisabethemet, a kit -Kahlenberger szeret – kezdé újra támadását az ezredesné, oly nagy -zajjal, hogy most a kis fekete kutya is megbátorodott, s vele együtt -ugatta és harapdálta Radnóthyt. - -Radnóthy dühvel ugrott föl, azonban nem fordúlt az ezredesné felé, a -helyett olyat rúgott a kis kutyán, hogy az egy élest ordítva elnémúlt és -sántítva kullogott ki a szobából. Az ezredesné nagyot sikoltott, a kis -kutya után akart szaladni, de midőn látta, hogy Radnóthy újra leányához -fordúl, szenvedélyesen átöleli, megállott az ajtóban, visszatartóztatva -a kiváncsiságtól. - -– Nagynénéd holnap el fog útazni Bécsbe vagy a hova akarja, és többé nem -fog ide jőni soha – mondá Radnóthy csöndesen. – Te itt maradsz velem. - -– Scandal! Infamie! – sivított az ezredesné egy székhez huzódva, hogy -legyen hová ájulnia. – Kiűzni a házból engem, hátat fordítni nekem, nem -szólani hozzám, vuklimmal csúfolódni, a kis kutyám lábát eltörni! Ach, -élne csak szegény férjem, tudom, duellumra hívná e sértésért, megszúrná, -levágná, összeaprítaná, így ni, – s ekkor fölugorva, mintegy mutatni -látszott kezével, hogy mikép szúrnák meg, vágnák le, s aprítanák össze -Radnóthyt. - -– Te itt maradsz velem! – folytatá az atya elsimítva leánya homlokáról -kibomlott fürteit. – Nem szükség, hogy oly hamar férjhez menj. Válogass -leányom, hiszen ifjú vagy még. Miért sietnél? Annál több időd marad, -hogy szegény apádat ápold, vigasztald. Jól fogunk mi itt élni ketten. Te -gazdasszonykodol, én gazdáskodom, újra rendbe hozunk mindent. Majd -látogatást teszünk a szomszédságban; megint víg élet lesz itt, mint -hajdan. Nem leszek én mindig oly komor, most sem vagyok az, csak sok a -gondom, csak pöreimet végezhetném be, csak bátyád jöhetne vissza. Pedig -visszajő, ha te itt maradsz, az Isten meghallgatja a jó leány imádságát. -Úgy-e Erzsike, te jó leány vagy, szereted atyádat, nem hagyod el -vénségére, nem haragítod meg többé, olyan lészsz, mint édes anyád volt, -ez az áldott asszony, a kihez úgy hasonlítasz? Csak most veszem észre, -hogy szakasztott mása vagy anyádnak. Mikor sírt, épen ilyen volt; -mennyit sírt, hol értem, hol értetek, csak magáért nem, soha… soha… - -Erzsike nem szólott semmit, s midőn atyja, fölindulásában kifáradva, egy -székre hanyatlott, kifejtőzött karjai közűl. Ott állott az atya és -nagynéne között, nem tudva, hogy tulajdonkép melyikhez tartozik. Hol -egyikre, hol másikra nézett, és föl-fölsohajtott: – Welch’ ein hartes -Schicksal! - -– Elisabeth, komm zu mir! – kiáltá az ezredesné. - -– Erzsikém jer velem, jer a szobámba – suttogta gyöngéden az atya, -fölemelkedve a székről, kézbe véve gyertyáját s a végrendeletet. - -Az ezredesné újra ismétlé hívását. Az atya hallgatott, s egy fájó édes -pillantást vetve leányára, még egyszer megállott a küszöbön. - -– Hah Triumph! Triumph der Liebe und der Tugend – szavalta az ezredesné, -megölelve a karja közé szaladó Erzsit; aztán mindketten sikoltva -borúltak a pamlagra, mert egy iszonyú csattanás hangzott, az ajtó -csattanása, a melyet a szobájába tántorgó atya erősen becsapott. - -Már dél felé járt az idő, midőn Radnóthy másnap fölkelt. Sokáig aludt a -terhes út és izgalmas éj után, s fáradtabbnak érezte magát, mint -lefekvése előtt. Rossz álmai voltak s alig bírt felöltözni. Egyedűl -öltözött föl, mert István jókor reggel a postára ment. Oly csodálatosnak -tetszett neki a mély csend, a mely udvarházában uralkodott. Nem hallotta -se az ezredesné lármáját, se a kis kutya csaholásait, se a szobalyány -sürgését. Az ebédlőben sem volt senki, csak a tornácz küszöbén talált -valakit, a kis sánta Mányit, piszegve s egy levelet tartva kezében. - -Némán vette át a levelet. Az ezredesné levele volt, kék tintával írva, -aranyos porral meghintve s megtömve mindazzal, a mit már tegnap is -elmondott. Mindennemű istentelenséggel vádolta sógorát; megparancsolta -neki, hogy a végrendeletet tüstént tépje szét, s aláhúzta e szavakat: -Erzsi csak azért is Kahlenberger felesége lesz, s én nekik hagyom -mindenemet, nem szorúltunk a maga rongyos házára, sem pörös földjeire. A -panaszok és fenyegetések hosszadalmassága miatt e levél tulajdonképeni -tartalma az utóiratba szorúlt; itt röviden tudtára adta Radnóthynak, -hogy se ő, se Erzsi nem állhatják ki tovább kegyetlenségeit, ma reggel -elútaztak Bécsbe, s mindaddig még levelet sem írnak neki, míg meg nem -kérleli őket. - -Zsebébe gyűrte a levelet s leűlt karszékébe. Maga sem tudta, mit csinál, -czél nélkűl nézett ide-oda; nézte az eszterhaj fecskefészkeit, a hol a -kis fecskék vígan csevegik körűl anyjokat, és sohajtott; nézte a vídám -galambokat, a melyek enyelegve repűlnek szét a dúczos kapuról, és -mormolt valamit foga közt; nézte a nagy komondort, a mely hízelegve -csúszott lábához, és fölkiáltott a mint megsímogatta: «Becsületes -Maros!» – végre megakadt szeme a kis sánta Mányin, a ki még mind ott -állott és folyvást piszegett. - -– Mi bajod? – kérdé tőle durván. - -A kis lyány úgy megijedt, hogy még jobban kezdett piszegni s csak annyit -volt képes mondani: – Erzsi kisasszony!… - -– Mi bajod neked is Erzsi kisasszonynyal? – kérdé még durvábban. - -– Mikor előállott a kocsi, átadta nekem ezt a levelet – szepegte -lelkendezve a kis lyány – én futni kezdettem. «Miért futsz?» azt -kérdezte. «Hát föl akarom költeni a méltóságos urat», azt feleltem. -«Miért akarod fölkelteni?» «Hát hogy búcsúzzék el a kisasszony, messze -mennek, úgy illik», azt feleltem és futottam. A kisasszony utánam kapott -és pofon ütött. Az nem baj, de elhasította ezt a szép piros kendőt; a -méltóságos asszony vette volt nekem, most harmadfél esztendeje, ni, hogy -elhasította… - -– Ne sírj, veszek én neked majd szebb piros kendőt – mondá Radnóthy -magához szorítva az árvát, mintha Erzsit ölelgetné, s egy mosoly lebbent -el ajkán. Aztán elkomorúlt, elfordúlt, lehajtotta fejét és gondolataiba -mélyedt. – Hajh Erzsike… a kígyó, a kígyó… – kiáltá hirtelen s ellökte -magától a kis Mányit, a ki ijedten szaladt lefelé, vissza-visszanézve, -vajjon nem fut-e utána a szegény méltóságos úr. - -Radnóthy ott ült, nem is tudva, vajjon ellökte-e magától a kis lyányt, -vagy nem. Öntudatlanúl vette ki zsebéből az ezredesné levelét, újra -elolvasta és széttépte. - -– Bár csak egy sort írt volna! Nem. Azt is nagynénjére bízza. Bár csak -egy kissé búsúlt volna, hogy elhagy! Nem. Örvend, tegnap is nem értem -sírt, hanem szeretőjeért. Bár csak reggel jött volna be hozzám, hogy -megcsókoljon, mikor alszom. Nem. Pofon üti a szegény árvát, ki -kötelességére emlékezteti. A kígyó!… többé nem akarok reá gondolni. Van -nekem még egy gyermekem. A fiúk mindig inkább szeretik apjokat. Nekem -fiam van. Lehetetlen, hogy meghaljon… lehetetlen… lehetetlen – és -összefogván kezét imádkozott, buzgón, hosszan; nem vette észre -számtartóját, a ki már egy negyed óra óta áll előtte s beszélni akar -vele. - -A számtartó végre megszólalt, s benyújtván egy nyaláb árjegyzéket, pénzt -kért. - -– Kérjen a sógornőmtől, küldje a sógornőm után. Én nem fizetek egy -krajczárt sem. Nekem kell a pénz, nekem beteg fiam van, nekem nincs -leányom, nincs… nincs… nincs! - -A számtartó vállat vont s az adóról kezdett beszélni, a melyet, ha egy -pár nap múlva be nem fizeti, exequálni fognak. - -– Hadd exequálják. Adják vissza curialis földeimet, akkor fizetek, addig -egy krajczárt sem. Csak rajta, jőjjön az executio, üssék meg a dobot, -licitáljanak tetszésök szerint. Számtartó uram legtöbbet fog igérni, -kész pénzzel fizet ki mindent, erre adok pénzt – s ekkor tárczájából egy -ezeres bankot vett ki – itt van, aztán számoljon róla. Nem vagyok én oly -szegény, de megmutatom, hogy velem nem lehet oly könnyen paczkázni. Ez -is protestatio, ez a vis inertiæ. Tudja mi az? Nem tudja, nem is -szükség, tegye, a mit parancsolok. - -A számtartó a gazdasági ügyekre vitte át a beszédet, de Radnóthy nem -hallgatta, visszaesett mélájába s ebédig mozdulatlanul ült karszékében. -Délben néhány kanál levest evett, s egész délután mind csak azt -kérdezte: haza jött-e István a postáról, s midőn azt mondották, hogy még -nem jött haza, azt felelte: – De haza jő, jó hírt hoz. - -Megint ott ült karszékében, pipára töltött s panaszkodott, hogy a régi -jó dohányt még csak egy pár hétig szíhatja az ember, kardja után pipáját -veszik el a magyarnak. – Kinézett az útra, várta a jó hirt, ki-kiesett a -pipa szájából s elaludt. - -Alkonyat felé István csakugyan haza jött s egy levelet hozott. Gyöngéden -költötte föl urát, a ki mohón kapott a levélhez és lassan bontotta föl. -Olvasta, mind olvasta, kétszer, háromszor, négyszer, aztán fölnézett -Istvánra és hallgatott. István nem merte megkérdezni tőle, hogy mi van a -levélben; nem félelemből, hiszen urának arcza nem hogy haragos lett -volna, még bánatos sem volt, de az a buta érzéketlenség, azok a meredt, -fénytelen szemek egészen megborzasztották. Radnóthy hátra hanyatlott -karszékén, megint elolvasta a levelet, s épen oly csodálatosan nézett a -tornáczhoz közeledő lelkészre, mint Istvánra. - -A lelkész a városból jött s két levelet hozott az ügyvédtől; az egyik -Radnóthynak szólott, a másik az ezredesnének. Radnóthy mintegy -ösztönszerűen visszahökkent, kezével eltolta magától a levelet, majd -hirtelen elkapta, feltörte s oda adta a lelkésznek, hogy olvassa föl. A -lelkész elébb az ezredesnének szóló levelet olvasta fel: az ügyvéd -figyelmezteté az ezredesnét, hogy a Radnóthy carialistáit illető pör -néhány hét alatt Szebenben tárgyalás alá kerülvén, jó volna, ha mind ő, -mind Kahlenberger kapitány istápolnák a dolgot befolyásukkal, ugyanezt -kérte Radnóthy többi pörére nézve is, melyeket ő, a mennyire lehet, -húz-halaszt, a míg enyhűl a kormányrendszer, de fél a kerületi biztos s -a csendőrtiszt ellenséges indulatától, a kiket Radnóthy maga ellen -bőszített. Lehet, hogy ezek siettetni fogják az ügy bevégzését, lehet, -hogy Radnóthyt még egyszer kikérdezik, a mi nagyon ártana a dolognak, -mert talán nem mérsékelné magát, azért jó lesz, ha sehová sem megy s -tovább is betegnek marad, ha mindjárt a legegészségesebb is. – A -Radnóthynak szóló levél rövidebb volt. A jó ügyvéd egy kis pénzt, egy -kis perköltséget kért tőle s ismerve gyöngéjét, így is, amúgy is -rábeszélni igyekezett, hogy legyen beteg további tudósításáig. - -Radnóthy intett fejével és nem szólott semmit. A lelkész csodálkozva -távozott el. Radnóthy hosszan nézett utána, aztán ismét Istvánra vetette -szemét és hallgatott. Így telt el majdnem egy negyed óra s már -besötétült. Ekkor Radnóthy fölemelkedett székéről, s mintha most akarna -válaszolni a lelkésznek, fölkiáltott: - -– Beteg vagyok, beteg leszek. Nem kell tettetnem… Nem bánom, vegyék el -mindenemet. Nincs kire hagyjam. Én vagyok az utolsó Radnóthy. - -– Hát meghalt Géza úrfi? – kérdé István urához rohanva. - -– Meg! – felelt Radnóthy az általa hozott s Milanóból érkezett levélre -mutatva s ajka nyitva maradt. - -A hű cseléd elkezdett hangosan sírni, mire Radnóthynak is megeredtek -könnyei; zokogott, ráborúlt Istvánra, földúlt családja s az elsülyedt -múlt ez egyetlen maradványára. - - -VII. - -Teltek a napok, beállott az ősz. A hanyatló természet és a pusztuló -udvarház oly jól illettek egymáshoz. A szél nemcsak a fák száraz -leveleit szórta szét, hanem egy-egy zsindelyt is lekapott a roskatag -födélről, az eső rútul megviselte a bolthajtást s itt-ott nagy foltokban -ütötte ki magát a falakon; a köd megszerette tornyocskáit, kéményeit, -örömest szállott reájok, s midőn tünedezett, az álmos nap le-lehajolt, -mintegy megbizonyosodni, áll-e még a régi épület, mintegy kérdve: él-e -még öreg gazdája. - -Még élt. Néhány napi gyöngélkedés után, a mely betegségnek is beillett, -fölkelt, s dél felé újra elfoglalta karszékét a tornáczon. Azóta évekkel -vénült s egészen meggörbedt belé. Restellett járni, nem szeretett -beszélni, s fájt, hogy egyedül maradt gondolataival. Megbámúlta a -templom tornyát, hallgatta a vízmorajt s a szél süvöltését, nézte a -vörösödő eczetfákat és a kőrisfák hulló leveleit, azután ha mindezt -megúnta, játszott a komondorral, a mely untalan közelében volt, vagy -elővette pipáját s dohányt kért Istvántól, ha volna még abból a régi jó -dohányból. István mindig tartogatott vagy szerzett ura számára néhány -kötés szűz dohányt s nagy öröme telt benne, ha szolgálhat neki. Radnóthy -kiverte pípáját, megtöltötte, néha oly erősen, hogy nem szelelt. A -szárban kereste a hibát, szalmaszálakat vett elő, áthúzogatta rajta, -elvesződött vele és mulatta magát. Gyermek volt, a ki önmagával -tehetetlen, öreg, a ki elfáradt már élni. - -Nem akart látni senkit, s csak Istvánt tűrte maga körül. Más senkije sem -volt a világon; csak ez egyetlen személy tartozott a múlthoz, a melytől -annyi fájdalom választotta el, de a melyben folyvást benne élt. Mióta -reá borúlt és megölelte, megszakadt a régi viszony. István többé nem -cselédje volt, hanem barátja, rokona, dajkája. A szeretet és fájdalom -csatolta őket össze, s megható gyöngédség fejlett ki köztök. Nem titkolt -előtte semmit, keblébe öntötte panaszát, általa közlekedett az -ügyvéddel, a számtartóval, a lelkészszel, az egész külvilággal. Vele -ballagott le alkonyatkor a templomba, hogy alamizsnát oszszon ki a -szegények között, s imádkozzék fiáért. Nem haragudott reá, ha -fölriasztva ájtatos elmerüléséből, emlékeztette, hogy illik már haza -menni, a népség eloszlott s az egyházfi ajtót zár. Engedelmeskedett -neki; esténként sokszor ültette ágya mellé, hallgatta beszédét s -el-elmosolyodott, ha a régi jó időből egy-egy tréfa jött szóba, de a -mosoly csak ajkán játszott, szeme szomorúan merűlt a gyertyavilágba, -gondolatai másfelé jártak s István csak azon vette magát észre, hogy -gazdája elaludt. - -Nagyon ritkán jött tűzbe, s Istvánt csak egyszer dorgálta meg a régi -haraggal, midőn ez erőnek-erejével új ruhát akart reá adni s nagy garral -magyarázgatta, hogy valóságos szégyen ezt a régi rongyot viselnie. Nagy -méregbe jött, az új ruhát ellökte, szitkozódott, s ütésre emelte öklét, -de midőn István fölhagyott nógatásával, szépen elcsöndesedett, hálásan -nézett rá, mintha köszönni akarná, hogy nem háborgatja. A legtöbbször -csak gyöngéden feddőzött, tréfásan zsémbelt, a mi mindkettőjöknek jól -esett, bár sok szomorúság vegyült belé. - -– Ugyan István – mondá egy reggel az ősi bibliát forgatva kezében – te -egészen elfeledkeztél rólam. Eszembe sem juttattad, hogy fiam halálát -még nem írtam be ide. Kimélni akartál úgy-e? Hát a halál megkimélte-e -szegényt? - -Tovább nem szólhatott, elérzékenyült, egész délig írta azt a néhány sort -s napokig csak fiáról beszélt, azaz kérdezősködött és engedte beszélni -Istvánt, a ki ezer apró történetet regélt el róla. Hallgatta, oly mohón, -oly figyelemmel hallgatta, mint hajdan kis Géza, midőn a hű cseléd -esténként meséket mondott neki, hogy hamarább elaludjék. Az apa nem -aludt el, álmodozott s reggel panaszolt, hogy rosszúl érzi magát. - -– Azt sem juttattad eszembe – mondá máskor – hogy egy szép sírkövet -csináltassak Gézának. Ott nyugszik szegény idegen földön s még fejfa sem -őrzi emlékét. Kímélni akartál a költségtől úgy-e? Igaz, nincs pénz. A -mit az eladott jószágból kaptam, azzal adósságaimat fizettem ki, aztán a -számtartónak adtam belőle a gazdaságra s az ügyvédnek perköltségre, a -többit még nem fizette ki az örmény, majd tavaszszal fizeti. De van még -egy pár ezer forintom, tartogatom, kuporgatom. Temetésemre is kell -valami, nem szeretném, ha czudarúl temetnének el. Élni – arra nincs -gondom. Nekünk már kevés kell, István, s ha megszorúlunk, eladjuk az -erdőt, a földet; nincs kire maradjon. - -Hivatta a lelkészt és a számtartót, amazt azért, hogy írjon Milanóba -Géza barátjának a síremlék ügyében, a számtartót azért, hogy van-e -jövedelem a jószágból, mert pénzre van szüksége. A számtartó, a ki most -soha sem ellenkezett urával, egy kis időhaladékot kért, panaszolta, hogy -nincs jövedelem, sok kell a jószág beruházására, s a pör is fölös -költséget emészt föl, mert az ügyvéd kenegetni szeretné az igazság -kerekét. - -– A pör – sóhajtá Radnóthy elgondolkozva, mint a ki valami újat hall s -kissé fölélénkült arcza – úgy van, a pör. Nem engedik, hogy én -folytassam, régen a maga személyében is pörölhetett az ember, most -ügyvéd kell hozzá. Félnek a pennámtól. De azért befűtöttem nekik; -mindent megírtam tisztán, kereken a kormányzónak, a minisztereknek, a -királynak… Megfizette-e számtartó uram a szász papnak a sok német -fordítás árát? Fizesse meg jól. A szász fösvény, nem csinál semmit -barátságból. Ügyvédemnek mondja meg, hogy szeretném már tudni, hogy’ -állnak pöreim. Jőjjön ki újra hozzám. A múltkor keveset beszélhettünk. -Most már egészséges vagyok. Hanem azt csak neki mondja meg, más ne -hallja, mert elfognak. Másnak nagyon beteg vagyok… érti! Vigyázzon! - -Ekkor a síremlékről a pörre fordult figyelme. Hosszan elbeszélte -Istvánnak a pör folyamát, s örült, midőn ez helyeselni látszott minden -lépését. Napokig csak erről folyt a beszéd, aztán áttért az ügyvédre és -a számtartóra, a kikre gyanakodni kezdett. Fejébe vevé, hogy Erzsi -mindkettőt megvesztegette; a számtartó azért nem akar adni neki pénzt, -mert Erzsi számára szándékszik megtakarítni minden nélkülözhető -jövedelmet; az ügyvéd pedig, midőn itt járt, azért kérdezősködött a -végrendelet felől, mert Erzsi javára akarja fordítani. Ilyenkor -nevetett; fölnyitott egy záros fiókot, melynek kulcsát mindig magánál -hordá, kivette a végrendeletet, fölolvasta Istvánnak, s midőn ez -megértvén, hogy neki is egy kis nyugdíjat hagyott, megcsókolta kezét, -úgy örült a hálának, szeretetnek, mintha ilyesmit életében most -tapasztalna először. Elfeledte a pört, a végrendeletet, s csak cselédje -örömében gyönyörködött. Így törölte ki emlékéből egyik tárgy a másikat, -s nyújtott lelkének szűntelen foglalkozást. Még mindenből érdekelte -valami, de csak félig; még fellángoltak szenvedélyei, de csak mint az -emlékezet világa; még élt, de csak álmodozott, mindennap haldokolva. - -A téli napokon folyvást tűzrakással bajlódott. Félt, hogy megfagy, s -panaszolt a muszkákra, a kik Sziberia hidegét hozták magokkal Erdélybe. -Egész nap hordatta a fát, új meg új hasábot vetett a hamvadó üszkökre, s -gyönyörködött a nehezen síró sustorgásban, a vígan föllobogó lángokban, -s a vaskanállal meg-megütögette az égő-vörös szenet. Már akkor este lőn, -midőn szerinte bemelegedett a szoba. Még egy pár hasábot vetett a tűzre, -mert vörösen ment le a nap, erős fagy lesz holnap, csikorog a templom -kakasa, száraz szelek fognak fújni az éjjel. – Hadd fújjanak, nem fázunk -meg – mondá ilyenkor, hátra dűlt karszékén, megvidult és beszédessé -vált. - -– Emlékszel-e István, épen ma négy esztendeje, hogy utolszor -választottak alispánná? Ellenfelem csak huszonöt szavazatot nyert, a -többi mind az enyém lett. Hogy’ fölemeltek, hogy’ éljeneztek, hogy’ -énekelték azt a nótát – hogy’ is van csak?… - - Egy életem egy halálom, - Radnóthy lesz alispánom; - -felelt István dudorászva. - -– Úgy úgy; te jobban emlékszel reá. - -– Hogy’ ne emlékezném, méltóságos uram? Hiszen akkor csináltatta volt -nekem azt a szép új dolmányt, a melyet csak solemnis alkalmakra volt -szabad fölvennem. A szabó kétszer is megigazította, hogy feszesebben -álljon. Hát rajta a csillogó, fényes gombok! Most is megvan, de nem -használjuk többé. - -– Nem használjuk többé – viszhangzá Radnóthy szomorúan, aztán hosszú -szünet után hozzá tevé: – Hátha mégis, nem… nem… én nem vállalok többé -hivatalt; de ha Isten még egy közgyűlést ad, tudom elpanaszolok mindent. - -Örömest emlegette dicsősége e napjait, s Istvánban résztvevő hallgatóra -talált. Mindketten a tisztújítási napokban éltek. Egyik sem tudta -feledni ezt az időt. Radnóthy hallani vélte a hódoló nemesség zaját, -István megemlékezett a nagy ebédre, a melyre ő hívta meg a vendégeket; -Radnóthy kocsijában képzelte magát, a mint ovatiókkal fogadják a -kortes-csapatok, István pedig a kocsi bakján, honnan oly büszkén nézett -le, mintha érte történnék minden. - -Úgy eltelt az idő ily beszélgetések közt, feledték a korán elhúnyt jó -fiút, a hálátlan leányt, a terhes pört, a fölfordult világot, s -Radnóthynak néha még tréfálni is kedve kerekedett. - -– István tudod-e, hogy három hét múlva karácson lesz? Mindig ilyenkor -tartottuk az év utolsó közgyűlését. Holnap fogass be korán reggel, -keresd ki atilámat, kardomat s a sastollas fövegemet. Közgyűlésre -megyünk. Biz’ úgy. Épen most olvastam a körlevelet – mondá egy reggel -Istvánnak, a ki megütődve nézett reá, mert azt hitte, hogy ura -megzavarodott elméjében. - -– Hát nem szeretnéd, öreg? Nem vennéd-e föl még egyszer azt a szép -dolmányt? Bizony még elhiszi… Ha! ha! ha! Nagy bolond vagy te István, -hogy az Isten akárhova tegye dolgodat – s lelkéből nevetett, hogy -mennyire rászedhette a jó öreget. - -– Ej uram, tréfaság! – dörmögte István. - -– De az nem volt tréfaság – folytatá Radnóthy tüzbe jöve – midőn ezelőtt -husz évvel egy ily közgyűlésen megtámadtuk a csak helyettesített és nem -országgyűlésen választott guberniumot. Milyen beszédet tartottam akkor! -Az «éljen»-nek nem volt vége-hossza. Tudod ki állott föl, hogy engem -megczáfoljon? Az a kis fekete báró, a kit czigány herczegnek csúfoltak. -Mennyi badarságot beszélt össze. Aztán újra én állottam föl s így -kezdtem beszédemet: «Tekintetes Karok és Rendek! Meddig él még vissza -türelmünkkel ez az ember?» A czigány herczeg ekkor beszédembe vágott s -kikérte magának a sértegetést. Én erre azt feleltem: «Igaza van -nagyságos báró úr, bocsásson meg, hogy elég gondatlan voltam embernek -nevezni.» Mily nevetés és éljen harsogott a teremben. Hejh István, szép -idők voltak azok! Emlékszel-e? - -– Hogy’ ne emlékezném! Mintha most is látnám a méltóságos urat abban az -ezüst gombos atillában, azzal a derék ősi karddal, a melyet a tavaszon -elvittek a csendőrök. - -– Elvitték, nem adják vissza. Nincs kardunk; elpusztulunk István – -sohajtá Radnóthy lehangolva. Csend állott be, a melyet István nem mert -megzavarni. Csak az óra ketyegése hallatszott. A két öreg magába -mélyedt. Azalatt kialudt a tűz, Radnóthy fázni kezdett, s ebédig mind a -muszkákra panaszolt és átkozta Szibériát. - -Minél beljebb haladt a tél, annál jobban rakta a tüzet, minél hosszabbak -lőnek az esték, annál beszédesebbé vált. Ismételte, a mit tegnap -mondott, s a mit talán elfeledett, kiegészíté István. Néha István sem -emlékezett valamire, ekkor találgatással mulatták magokat. Mindkettőnek -épen nyelve alatt volt, a mit mondani akart, s ha hosszas főtörés után -sem tudtak boldogulni, abban egyeztek meg, hogy így jár az ember, ha -megvénül, s ma hidegebb van, mint tegnap. - -Kifogyván a dicsőség és boldogság emlékeiből, ifjúkori bohóságaikra -tértek. Radnóthy diák és juratus kalandjait emlegette, s megsiratta a -földúlt nagy-enyedi főiskolát, a melynek növendéke volt, az elvesztett -királyi táblát gyászoló Maros-Vásárhelyt, a hol juratuskodott. Istvánnak -is kedvencze volt e két város; ő is járt a nagy-enyedi főiskolába, -végzett két osztályt négy esztendő alatt, mert, a mint mondá, a classis -præceptorok ellenségei voltak, ráfogták, hogy nem fog az esze, ezért -elkeseredett, kibújdosott; ekkor kerűlt először Maros-Vásárhelyre, a hol -sok ifjú urat szolgált, míg végre Radnóthy úrfihoz szegődött, a kitől -csak az ásó-kapa választja el. - -Radnóthy arcza kiderűlt; megmozdultak szívében az ifjúság édes emlékei, -s lágyan ringatták, mint a bölcső a gyermeket. Annyit beszéltek, hogy -nem tudták kibeszélni magokat. Néha belezavarodtak az évszámokba és -nevekbe, vitatkoztak, meg is haragudtak egymásra, aztán kibékültek, s -azt határozták, hogy már késő az éjtszaka, ideje volna lefekünni, majd -megálmodják holnapra, a mire ma nem emlékeznek. - -– Istenem, hogy eltelik az idő! – szólalt meg Radnóthy Sylvester -estéjén. Tudod-e István, ma épen negyven esztendeje, hogy szolgálatomba -fogadtalak. Milyen karcsú piros legény voltál akkor. - -– Rég volt uram, talán nem is igaz – felelt kedvetlenűl István, mintha -titkolni akarna valamit ura előtt. - -– Tudod, mennyit járt hozzánk az én Jankó barátom. Mintha most is -előttem állana; a legkorhelyebb diák volt Nagy-Enyeden, a legkihágóbb -juratus Maros-Vásárhelyt. Diák korában egyszer elaludt a leczkén, épen -revocatió volt, én hirtelen megdöftem, hogy keljen föl, üljön ki, mert -felelni szólítja a professor. Fölkelt és kiűlt. A professor csak nézte. -«Én nem szólítottam, mondá neki, de ha kiűlt, domine, hát feleljen». Ha! -ha! ha! Jankó nem tudott egy szót is felelni. Bekergették, -lepirongatták. Ha! ha! ha! Egész életében nem tudta nekem megbocsátani -ezt a tréfát – az Isten nyugtassa meg szegényt. Hát jurátus korában -mennyi bohóságot űztünk vele. Ejnye no! Nem jut eszembe. Segíts István, -te jobban tudod. - -– Ideje már lefekünni uram, rég elütötte a tízet. - -– Hogy’ is ne? Hiszen ma Sylvester éjtszakája van. Ki látta ily jókor -lefekünni. Hajdan éjfélig mulattunk ilyenkor, s mikor ütötte a -tizenkettőt, boldog új esztendőt kívántunk egymásnak. Ha te lefekszel, -ki fog nekem új esztendőt kívánni? - -István szomorúan nézett urára; beteg volt, alig állott a lábán, azonban -habozott bevallani, mert félt, hogy nyugtalanságot okoz, s elrontja ura -éjtszakáját. - -– Engedelmet kérek, rosszúl aludtam a múlt éjjel, nyugalomra van -szükségem – hebegte István, aztán eszébe jutván, hogy talán utolszor -beszél urával, kitört belőle a fájdalom, sírni kezdett csókolta ura -kezét, köszönte jótéteményeit s Isten áldását kérte reá. - -– Hát te is el akarsz hagyni már? – kiáltá Radnóthy ijedten. - -– Oh dehogy édes jó uram, hanem meggondoltam, hogy az ilyen vén ember, a -milyen én vagyok, jó, ha minden este elbucsúzik, mert ki tudja, nem -hal-e meg holnap reggelre. - -– Meghal… holnap reggel! Hát én egyedűl haljak meg? – kérdé Radnóthy -elmélázva. - -– Oh az én édes jó uram még sokáig fog élni, mert fiatalabb, erősebb -nálamnál. Aztán ha én kidűlnék is, nem marad egyedűl, lesz a ki ápolja. -Erzsi kisasszony bizonyosan eljő, eddig megbánta hibáját, s csak egy jó -szóra vár. Alkalmasint fél szegény levelet írni. Bátorítsa föl a -méltóságos úr! Az öreg István kéri, a ki soha sem csalta, a ki mindig -javát akarta. - -A jó cseléd gyöngéden akarta előkészíteni urát betegségére s gondoskodni -kívánt róla halála esetére is. Szegény nem tudta, mit csinál. Radnóthy -meghallva leánya nevét, nagy haragra gerjedt, de nem levén elég ereje -hozzá, csak elfordúlt búsan s e szavakat rebegte: – Te is az ő pártját -fogod, te is háládatlan vagy. Takarodjál! - -István nem mert többet szólani, talán nem is tudott volna. Érezte, hogy -gondatlanságot követett el, jóvá akarta tenni, de alig volt jártányi -ereje, s csak a falhoz támaszkodva tudott kitipegni a szobából. Radnóthy -megfordúlt a neszre, nézte a becsukódott ajtót s várta visszatérő -cselédjét. - -Azonban elütötte a tizenegyet, tizenkettőt, eltelt az ó év és nem jött -senki, a ki új évet köszöntsön. Oly egyedűl érezte magát és félni -kezdett; a szoba kihűlt, úgy fázott, oly fáradt volt, úgy szeretett -volna alunni s nem bírt lefekünni. Hiányzott körűle valami, a gondos -kéz, a mely lefektesse, a negyven év óta megszokott arcz, a melynek -durva vonásain mindig csak ragaszkodást olvasott, a dörmögő hang, az -elmúlt idők egyetlen visszhangja. - -Maga is érezte ezt, a nélkűl, hogy tudná, s egy párszor elkiáltotta -István nevét – hasztalnnúl. - -– Nem jő, haragszik reám – mondá magában elszomorodva – igaza van, -nagyon keményen bántam vele. Megkérlelem. Miért ne? Öreg emberek -vagyunk, ki tudja, melyikünk hal meg holnap reggelig. Búcsuzatlanúl -váljunk-e el? Jól mondotta szegény István. Miért is haragudtam én rá? -Hát Erzsikeért. Az a kigyó is még most mardossa szívemet. Pedig István -csak azt akarta mondani, hogy a jó leány ápolni tartoznék atyját öreg -napjaiban. Jól mondotta szegény István. Félre értettem. Hijába! Nem igen -tudja jól kimagyarázni magát, csak két osztályt járt Nagy-Enyeden, -ellenségei voltak a classis præceptorok, ráfogták, hogy nem fog az esze, -aztán nem tanult, elkeseredett, kibújdosott. Szegény István! -Megkérlelem, aztán lefekszünk, s reggelre vídáman ébredünk. - -Vette a gyertyát s István szobájába indúlt, azonban nagy megdöbbenésére -a szoba ajtója félig nyitva volt s belőlről az István nyögése s a kis -Mányi sírása hallatszottak ki. - -– Úgy… úgy kis Mányikám – folytatta a haldokló István hagyakozásait – -neked hagyom mindenemet, csak viseld gondját a méltóságos úrnak. Reggel -ne költsd föl jókor, ügyelj, hogy legyen mindig tiszta inge, varrd föl -reá a hiányzó gombot, mert különben nagyon megharagszik. Soha se -erőltess reá új ruhát, de mindig takarítsd ki a régit s varrd meg, a hol -elszakadt. Ebédnél köss eléje asztalkendőt, mert elfeledkezik róla és -leönti ruháját. Jó melegen add föl az ételt s töltsd meg poharát. Mikor -vecsernyére harangoznak, vezesd le a templomba, este soha se feküdjél le -addig, míg ő le nem fekszik. Ha beteg talál lenni, mindjárt fogass be, s -azt az öreg orvost hivasd, mást a világért se, különben nem veszi be az -orvosságot. Vigyázz egy kis kulcsra, a melyet nappal mindig zsebében -őriz s éjjel párnája alá tesz. Ez kulcsa iró-asztala fiókjának, a -melyben a végrendelet van. Ha Isten magához venné szegény urunkat, nyisd -föl a fiókot, vedd ki belőle a legnagyobb darab papirost, fekete -galanddal van összekötve, dugd el jól, vidd be Vásárhelyre s add át a -főtisztelendő református püspöknek, a ki most oda szorúlt Enyedről. Ő -bizonyosan híven végrehajtja urunk végakaratát s eltemetteti mint illik. - -– Ne bolondozzék István bácsi! Úgy-e csak tréfál? Hogy’ megrémíti az -embert – kiáltá az ágyra boruló kis Mányi, folyvást zokogva. - -– Nem tréfálok gyermekem! – viszonzá István szünet után, a mely alatt a -beszéd okozta lankadtsága egy kissé enyhűlt – meghalok az éjjel, nem -élek reggelig. Életemben most vagyok először beteg, bizonyára utolszor -is. Apám is igy halt meg; ez a familiánk természete. - -– Ne hozzak egy pohár borsos meleg bort? Csak a hideg borzogatja István -bácsit! Hátha megkenné a gazdasszony? Talán megcsömörlött István bácsi – -dadogta a kis Mányi, betakarva a beteget s megigazítva a párnát feje -alatt. - -– Ne gondoskodjál te rólam – kezdé újra a haldokló – gondoskodjál a -méltóságos úrról. Vigyázz, hogy jó legyen reggel a kávéja, meg ne -kozmásodjék a tej; ezt ki nem állhatja. Légy mindig körűlte, soha se -ellenkezzél vele, beszélj, ha szól, de sokat, nagyon sokat, hanem ne -emlegesd Géza úrfit, mert akkor sír, se Erzsi kisasszonyt, mert azért -nagyon megharagszik. Az áldott lélek reám is azért haragudott meg. Oh, -hogy a sírba kell vinnem haragját! Kérj tőle bocsánatot nevemben. Mondd -meg neki, hogy csak ezen bánkódtam utolsó órámban. Oh én bolond fejem, -miért is haragítottam meg az én jó uramat. - -– Nem haragszom, nem haragszom István! – nyögé Radnóthy belépve; -gyertyáját elejtette, oda lépett az ágyhoz, de annyira lesújtott és -tehetetlen volt, hogy a haldoklónak kellett fölemelkedni az utolsó -kézcsókra s a már-már elnémuló ajkaknak megnyílni a végbúcsura. - -Mily könnyűvé tette halálát a kézcsók s néhány búcsuszó. Betelt utolsó -vágya és fájdalom nélkűl halhatott meg. Torzuló vonásain erőt vett egy -édes mosoly s a homályosuló szemekből még fölcsilloghatott a szeretet és -hála utolsó szikrája. - - -VIII. - -István halála oly váratlan, megfoghatatlan volt Radnóthy előtt, hogy meg -sem sirathatta. Némán nézte a halottat az ágyon, a terítőn, megindulás -nélkűl hallgatta a koporsó beszegzését, a lelkész imáját, a halotti -éneket. Még mindig vele volt István; együtt mentek ki a temetőbe is, az -semmi, hogy István a koporsóban feküdt, ő a koporsó után tipegett – még -mindig együtt voltak: de a mikor a temetésről haza tért s üresen látta a -széket, a melyet alkonyat felé a hű szolga mindig elfoglalt; a mikor -leszállott a hosszú téli est, ködével és unalmával s nem volt senki, a -ki megszakítsa az irtóztató csöndet; a mikor gondolkozni, emlékezni, -beszélni akart s nem volt, a ki segítse és meghallgassa; a mikor István -helyett a kis Mányi lépett be, hogy őt levetkőztesse, a ragaszkodó, de -vele bánni nem tudó árva, a ki alig ért derekáig s csak a majorság -őrzéséhez értett, megeredtek könnyei és soha sem száradtak föl. - -Talán ez örökös könnyben úszó szemek gyöngülésből is származhattak, de -legmélyebb forrásuk a fájdalom volt. Istvánban utolsó támasza dűlt ki és -semmi sem maradt, a mi többé az élethez kösse. Ez volt legmélyebb sebe, -mert az idő a helyett, hogy hegesztené, folyvást mérgesítette. Nem volt -az időnek oly pontja, a szobának oly zuga, a mely ne emlékeztette volna -Istvánra. A kis sánta Mányi nem tudta úgy szolgálni, mint István s -akaratlanúl is elhanyagolta. A számtartó, a ki mióta urát sír szélén -látta s Istvántól nem tarthatott, megromlott becsületességében, s csak -arra volt gondja, hogy minél többet takaríthasson meg a maga számára a -gazdátlan jószágból. A gazdasszony követte a jó példát. Radnóthy -mindenben szükséget szenvedett. Az ebédek rosszabbak lettek fölbomlott a -rend, sokáig kellett várni az ételre. A kis sánta Mányi követve István -utasítását, nemcsak jó melegen, hanem valóságos forrón adta föl az ételt -s néha el is ejtette a forró tálat. Radnóthy itt is érezte István -hiányát, a ki oly jóízűen szokta kínálgatni, s ha igen sokat akart enni, -lebeszélte róla. Mányi ehhez nem tudott, aztán ügyetlenűl töltögette -poharát s nem egyszer földöntötte. Radnóthy vagy igen keveset vagy igen -sokat evett, el-elvesztette étvágyát s napról-napra fogyott. Mányi -hijába varrta föl a hiányzó inggombot, Radnóthy ritkán vett tisztát, -mert mindig fázott; megszokott foglalatosságával, a tűzrakással is -fölhagyott, mert néha füstölt a kemencze, a miért aztán tejes kávéját is -sokszor kozmásnak érezte, még akkor is, midőn nem volt az. Sokat -zúgolódott, hogy a kis Mányi oly nagy parasztfoltokat vet ruhájára s -emlegette Istvánt, a ki úgy tudott varrni, mint egy szabó. A reggeli -fölöltöztetést sem engedte át neki, maga öltözött föl nagy kínnal és -rendetlenűl; felemáson húzta föl csizmáját, visszásan öltötte magára a -mellényt. Jó volt úgy is, nem vette észre, s midőn a kis Mányi sírni -kezdett, hogy semmit sem tehet kedvére, ő is elbúsulta magát és sajnálta -Istvánt. - -A számtartó és lelkész, a kik néha benéztek hozzá, kérték, hogy fogadjon -új legényt. Mind hijába. Radnóthy senkit sem szeretett, senkit sem tűrt -maga körűl, csak a kis Mányit. István végakarata s felesége emléke -kötötték hozzá. Nem is beszélt Mányival egyébről, mint feleségéről és -Istvánról. De mit tudott beszélni vele e kis együgyű lyányka? Emlegette -a boldogúlt méltóságos asszonyt, hogy mily jó volt, mily szép ruhában -járt, mily jó gazdasszony volt, mindig számba kérte a tojást, s hogy’ -haragudott, mikor a gyöngytyúkokat ellopták, István ki is fürkészte, ki -volt a tolvaj s több ehhez hasonlót. Radnóthy mind hallgatta, sohajtott, -siratta feleségét, siratta Istvánt s elaludt. Mányi folyvást beszélt, -mindennap ugyanazt ismételte s ha nem tudott tovább beszélni, ő is -sohajtott és sírt, mint gazdája. - -– Te István, ugyan hány esztendős vagy? – kérdé egy estve a sötétben -Istvánnak gondolva a belépő Mányit. - -Mányi nem mert szólani és gyertyát gyújtott. - -– Vagy úgy! István meghalt. Szegény épen hatvan esztendős volt, két hét -múlva én is épen annyi leszek, akkor én is meghalok. Nem hallod – -folytatá fölemelkedve székéről – hogyan vonít a komondor? Ez halálomat -jelenti. - -[Illustration: Mányi nem mert szólani és gyertyát gyújtott.] - -– Jézus Mária! – kiáltá ijedten Mányi, gazdája lábához borúlva. - -– Szegény kis Mányi, sajnálsz! – szólalt meg Radnóthy megsímogatva a hű -leánykát – pedig még nem is vettem neked piros kendőt. Tudod, feleségem -vett volt neked, de Erzsike elszakította. Ne búsulj Mányi, ha meghalok -is, a piros kendő el nem marad. - -A következő hét egyik estéjén rendkívül erős szelek fúttak. Rengett belé -a vén ház, s egyik elhagyott szélső szoba bolthajtása beszakadt. - -– Ez is halálomat jelenti – sohajtá Radnóthy – egy hét múlva az egész -ház összeomlik, akkor én már nem leszek, idézhetnek a bezirkerek, -kereshetnek a csendőrök, a mennyországba nem bocsátják be őket… - -A kis Mányi letérdelt, egész éjjel imádkozott, kérte az Istent, hogy ne -engedje összeomlani az udvarházat és tartsa meg sokáig gazdájával -együtt. Radnóthy is imádkozott és másnap fölvette az úr vacsoráját. Oly -mélyen hitte egy hét múlva bekövetkezendő halálát, hogy a hét végén -csakugyan rosszúl lett, lefeküdt és halni készűlt. - -A kis Mányi megijedt s ki akart futni a szobából, midőn urát lefekünni -látta. - -– Megállj! hová futsz? - -– Orvost hívok, méltsás uram! - -– Azt a vén orvost hívasd; nincs szükségem ugyan reá, de úgy rendelte -István. - -– Úgy, méltsás uram! - -– Megállj, még egyebet is mondott István. - -– A kulcsot. - -– Nesze, nyisd ki íróasztalom fiókját, vedd ki belőle a legnagyobb darab -papiroscsomót, dugd el jól, ne lássa senki, menj be Vásárhelyre s add át -a főtisztelendő püspök úrnak. Megállj, ne fuss, nesze egy arany, több -nincs, a többi a temetésre kell, ezt számodra tartogattam, végy rajta -piros kendőt, tudod a helyett, a melyet boldogúlt feleségem vett s Erzsi -elszakított. - -Ezzel befordúlt, elaludt s többé föl sem ébredt. A vén orvos s a -főtisztelendő püspök csak hűlt tetemeit találták. A temetés ez utóbbi -rendelése következtében az elhúnyt végakaratja szerint ment véghez. -Temetési költségre két ezer forintot hagyott készpénzben, a mely összeg -a végrendelethez volt mellékelve. Díszes magyar ruhába öltöztetve -nyújtóztatták ki diófakoporsóban, a melyet magas ravatalra helyeztek. -Három pap jött el szolgálni: egyik a háznál fog könyörögni, a másik a -templomban tart beszédet, a harmadik a sírboltnál búcsuztatja el a -világtól. A marosvásárhelyi diákság reggeltől estig készült a nagy -harmoniára. Az ebédlőt fekete posztóval vonták be s festett czímereket -szögeztek a koporsó födelére. A kis Mányi a tavasz legszebb virágaival -hintette be a koporsót s egész nap legyezte a halottat. - -Végre eljött a temetés napja. Szép tavaszi délután volt, fényesen sütött -a nap és pacsirták énekeltek a levegőben. Három óra felé megszólalt a -harang, gyűlt a népség, megzendűlt az ének, sírtak a vén asszonyok, -susogtak a férfiak s az elhúnyt érdemeit emlegették. Egyszer egy -elfojtott zokogás erős kitörése hallatszott. Mindenki oda tekintett. A -kis Mányi sírt, miért meg is pirongatta a gazdasszony, fülébe kiáltva: -«Te kis béka, még zavart csinálsz!» Történt is zavar, de nem a kis Mányi -okozta. Midőn épen a koporsó beszögezéséhez fogtak, beszaladt a féleszű -bivalos és jelentette, hogy csendőrök vették körűl a házat, a kik el -akarják fogni a méltóságos urat. Ugy is volt. Radnóthy pöre eldűlt s -mint olyan, a ki fegyvert rejtegetett, közcsendet háborított s a -felsőséget több izben a legvakmerőbben megsértette, egy pár évi börtönre -itéltetett. Az ügyvéd sikerrel tudta huzni-halasztani a pört s -fölhasználni az ezredesné és Kahlenberger befolyását; az egésznek -veszélyesebb oldala már-már mintegy múlóban volt, azonban Radnóthy -mindent elrontott. Szebenbe a kormányzóhoz, Bécsbe a miniszterekhez -küldött íratai mindent fölforgattak, a mit az idő, befolyás és ügyvédi -furfang építettek. E terjedelmes íratok egy darabig olvasatlan hevertek -az illető irodákban, de végre sor kerűlt rájok is. Innen is, onnan is -kemény parancsolat ment a kerületi biztoshoz, hogy tüstént fogassa el s -fenyítse meg e vakmerő embert. Radnóthy ez újabb bűne fölújította régi -bűneit, s pöre sietve eldöntetett. Ügyvéde többé nem tudta akadályozni -elfogatását, kétkedtek betegségében s kiküldöttek érte. Ha az elhúnyt -él, ez itélet ellen bizonyosan tiltakozik, azonban jobb volt így, -legalább nem vihették még egyszer fegyver közt végig a falun, hajdani -jobbágyai szeme láttára. - -A temetési menet megindúlt a templom felé. A kis Mányi, a kinek sánta -lábát rútul megviselték a múlt napok fáradalmai, el-elmaradozott a -koporsótól, s hogy lépést tartson a többivel, belekapaszkodott a -gazdasszony ruhájába, a miért ez újra megpirongatta. «Te kis béka, itt -is zavart csinálsz!» Történt is zavar, de ennek sem Mányi volt az oka. - -Megint a féleszű bivalos botránkoztatta meg a népséget, nagyot -kurjantván örömében, hogy a curialistákat exequálják. Valóban úgy is -volt. Radnóthynak a curialisták elleni pöre is eldűlt és pedig -kedvezően. Itt nem árthattak vakmerő iratai, s az örökség reményében az -ezredesné és Kahlenberger is megfeszítették erejöket. Az úrbéri -törvényszék visszaítélte minden elfoglalt telkét és földjét, a csendőrök -épen az ítéletet hajtották végre, kiűzték a curialistákat lakjaikból és -elfogták az ellenszegülőket. A kertész most legkevésbbé mert ellenkezni, -de annál jobban átkozta Radnóthyt, a min a féleszű bivalos szörnyen -fölbőszűlt, s elhatározta magában, hogy holnap jól megveri a kertészt. -Kár, hogy szándékát soha sem merte végrehajtani. A kertész még többet is -érdemelt volna, mert nem csak átkozódott, hanem boszúból azon éjjel az -udvarházat is fölgyújtotta. E tett ugyan a nyomozásban nem bizonyosodott -reá, de azért az udvarház tökéletes rom lőn, a melyet többé senki sem -látogatott, kivéve a komondort, a mely híven leheveredett a tornácz -romjaira, várta gazdáját és keservesen vonított. - -Igy pusztúlt el a régi udvarház, nem örökölhette senki. Ki fogja -örökölni a jószágot? E kérdés még eldöntésre várt. A végrendelet újabb -pört támasztott. Radnóthy, a mint tudjuk, kitagadta leányát s fia halála -esetére mindenét a nagyenyedi főiskolának hagyta. Szegény nem is -sejtette, hogy végrendelete könnyen semmissé válhatik. Egész 1848-ig jól -ismerte a köz- és magánjogot, a mi ezután történt, abból semmit sem -tudott, de nem is akart. Jól tudta, hogy az 1848-ki törvények csak -elvben törülték el az ősiséget, s a nemesi örökösödés szabályozását a -következő országgyűlésre halasztották. De nem kételkedett, hogy hogy az -országgyűlés helyett, mint annyi mindent, ezt is rég szabályozta Bach -kormánya. Aztán vallatása alatt annyiszor hallotta a nemesi és nem -nemesi birtok és személy egyenlőségét, hogy lehetetlennek tartotta, hogy -a fiscus jogot formálhasson valamely magvaszakadt nemes birtokához. -Azonban 1851-ben még nem adattak ki az új örökösödési rendet szabályozó -rendeletek. Szegény Radnóthy egyszer alkalmazta magát az új korszak -szelleméhez, akkor is törvénytelenséget követett el. A fiscus rátette -kezét jószágára, a nagy-enyedi iskola pedig pört indított. Ekkor -előállott a harmadik követelő is Kahlenberger, az egyetlen Radnóthy -leány férje, követelte neje anyai részét s egyszersmind kérte, hogy -kegyelmes adományozás útján ruháztassék nejére az egész ősi jószág. -Érvénytelen levén a végrendelet, mind követelését, mind kérését -megnyerte s hogy a nagy-enyedi főiskolának is jusson valami, jószántából -alapítványt tett két oly tanuló jutalmazására, a kik a német nyelvben és -irodalomban legnagyobb előmenetelt tesznek. Aztán felhagyott a katonai -pályával és átvette a jószágot. Nem soká híre-hamva sem maradt, a mi a -régi gazdára emlékeztette volna az embert. A cselédek elszéledtek, a kis -Mányi Erzsi miatt nem is merte magát mutatni és elbújdosott; a komondort -agyon lőtték, mert a híres apportirozó uszkárt megharapta. - -Az új gazda nagy terveket forgatott fejében: reformálni akarta a -jószágot és civilisálni a falut. A curialis telkekre néhány würtembergi -családot telepített, a melyek többe kerűltek, mint a mennyi hasznot -hajtottak. Szemüveges jószágigazgatójával mindent reformált, civilisált. -A reform és a civilisatio miatt egy pár év alatt alkalmasint csőd alá -kerűl, ha az ezredesné meg nem hal s így új örökséget nem nyer. Most már -nem félt a csődtől s tovább folytatta a reformot és civilisatiót. -Egyébiránt, a françaiset más is járja úgy, mint ő, de a polkában és a -walzerben keresni kell párját; társai, kik sokszor látogatják, most is -_famoser kerl_-nek nevezik; az asszonyok most is mulatságosnak találják, -kivéve a feleségét, a ki gyakran sír s a legérzékenyebb verseket -szavalja a _Wilde Rosen_ekből. - - - - -NŐK A TÜKÖR ELŐTT. - -Párisba jőni, hogy lássa, hallja, élvezze az ember e világváros bájait s -egy pár napi széttekintés után betegen fekünni valamelyik hôtel rideg -szobácskájában, ha nem több, legalább is gyöngédtelenség a sorstól. Úgy -van, gyöngédtelenség – sóhajtám lábbadozó állapottal, mint sóhajtotta -volt egyik pesti ismerősöm a dragonyosok után, a kik majd letapodták a -Hatvani-utcza szögletén: – Ej, uraim, mily gyöngédtelenség! Mintha most -is előttem állana e gyöngéd jó ismerős, mintha most is látnám, hogyan -szedi föl magát az utcza sarából, mi szomorúan tekint széttört -esernyőjére, mi kétkedően vizsgálja sáros kalapját: vajjon föltegye-e -vagy ne, s a vargainasok kaczaja közt hogyan sóhajt föl még egyszer és -utoljára: – Valóban gyöngédtelenség! - -Ismerősöm és a Hatvani-utcza eszembe juttatá a Kerepesi-útat, a -Kerepesi-út a Nemzeti Szinházat, a szinház a Régi Fűvészkertet, a -fűvészkert a Nemzeti Múzeumot, a Múzeum a Szénatért, a Szénatér a -Dunasort, a Dunasor Budát, Buda a Gellérthegyet. Mi nagyszerű panoráma -tárult ki előttem! Ime a kettős kereszt, hármas hegy és négy folyam -országa kikapcsolt részeivel egyetemben, egész szépségében, egész -búskomolyságával. A természet mennyi szépsége, a történelem mennyi -gyásza, a büszkeség és nyomor, a remény és lemondás, a diadal és -kétségbeesés mennyi szent emléke a téreken, a romok és sírok közt, a -szívben és az arczon. Hazám! Hazám! Meglepett a honvágy és a hazafi -fájdalom. - -Oh ha csak egy óráig tapodhatnám e szent földet, ha szíhatnám üdítő -levegőjét, ha nyughatnám folyói partján! Mi jól esnék, ha a pásztor -reggeli kürtje ébresztene álmomból s az esti furulyaszó mellett -aludhatnám el. Egy hajnal a hegyek között, egy este a pusztán, egy -vasárnap délután falun! Epedek utánatok, vizek zúgása, ki bölcsőmet -ringatád, távol hegyek hótakarta csúcsai, te régi város egyik legrégibb -háza, bolthajtásos szoba, ónozott üvegtáblák, s te óriás kályha, ki -meleg kebleddel egész második anyám valál! Epedek utánatok omladozó -kőfalak, hegyes kövezetü utczák, torony csillogó gombja, s te mély hangú -öreg harang, ki annyi részvéttel kísérted sírba édes atyám és anyámat! -Epedek utánatok, ifjúságom szép emlékei, sáros utczájú és szép lyányos -kis város, pletykáló nénék, borozó urambátyámok, kik eddig már rég a -sírban nyugosztok, s ti kedves víg pajtások, kiket rég elszórt és -komorakká tehetett az élet! Epedek utánatok, falusi rozzant lak, -elhagyott vadon kert, vén körtefa, kik jól ismerétek, szántátok, -szégyenlétek ifjú álmaim, szenvedésim és ostobaságaimat. Epedek utánad -Pest, hazám szíve, ki engem is befogadál kamrádba, hogy élénkebben -érezzem lázunk és aléltságunk, örömünk és fájdalmunk minden dobbanását! -Mi örömest nyelném porodat, innám rossz vizedet; mi szivesen nézném -végig és dicsérném meg nemzeti szinházadban a legrosszabb tragédiát; mi -hazafias elszántságnak tartanám köpenyforgatóid Széchenyieskedését; mi -lelkesülve éljeneznék akadémiádban a magyar őskérdésről írt legfurcsább -értekezésnek; mi gyönyörködve hallgatnám lóversenyre jövő mágnásaid -lerchenfeldi dialectusát; hogy bámulnám az _Arany sas_ban táblabirád -politikai jóslatait; mi mélyen meghatnának divatlapjaidban a -bálkirálynők és előfizetés-gyűjtő honleányok dagályos dicsőítései; mi -kéjjel színám be fiatal íróid kávéházi vitáit és török pipafüstjét! Mi -örömest tűrnék ennél sokkal többet s lennék jámbor polgár, a ki semmi -ellen nem zúgolódik, hálát ad Istennek, hogy élhet, e szép országban -élhet, s ha egy pár óra mulva válnom kellene is, hagyján, legalább -tapodhatnám még egyszer azt a küszöböt, melyet mindig félve léptem át, -örülhetnék az ő vidám arcza mosolyának, erőt meríthetnék mély tüzű szeme -részvétéből s még egyszer megszoríthatnám búcsúra nyujtott kezét, e -drága kezet, mely, érzem, sorsom jövőjét szövi. - -Istenem, milyen az emberi szív! Mi örömest hagytam oda hazámat, mi jól -esett, hogy egy pár évre lerázhatok magamról mindennemű lánczot s egész -szabadon élhetek mindannak, a mi külföldön csak szivünk- és lelkünkhöz -szól. S ime, hogyan vágyom haza s épen innen Párisból, melyet jól még -meg sem tekinthettem. Valóban szivünk soha sem elégszik meg azzal, a -mire vágyott, a mit bír, mindig azt óhajtja, a mit már elvesztett vagy -még meg nem nyert, a múlton csügg vagy a jövőtől vár, jelenjébe mindig -vegyűl valami keserű vagy nyomasztó. Mi sokszor elmondták már ezt -szebbnél-szebben a költők, egész közhelylyé vált, s csodálatos, mégis -igaz. De eh! mit a szív, mit a lélek, az egész egy kis gyomorbaj, -epekiömlés, láz, ideggyöngeség, s egyéb semmi, mondja némely modern -természettudós, ki csak abban különbözik a homonculussal bajlódó -középkoritól, hogy míg ez lelket akart teremteni, ő épen a lelket -szeretné elvitatni az embertől. No, tőlem nem vitatja el! Érzem -lelkemet, érzem, hogy most is nem annyira testem beteg, mint lelkem; -érzem, hogy ha a hôtel fehér nyakkendős orvosa helyett jó lelkű -háziasszonyom lépne be hozzám s megkínálna mindent meggyógyító -theájával, jobban lennék; érzem, ha barátaim ülnék körül ágyamat, másnap -helyre állanék, egy látogatás nála egészségessé tenne! - -Oh miért nem vagyok otthon!? Hiú, vágy, gondatlan gondolat! Hiszen -otthon nem örülhetnék egészségemnek. Tüstént levelet kapnék valamelyik -szerkesztőtől, a ki igéretem- vagy kötelezettségemre emlékeztetne. Egy -pár nap mulva már kopogtatna ajtómon a nyomdainas, ez az átkozott -ördögfiú, a kit sehogy sem rázhat le az ember nyakáról, a ki kopogtat, -dörömböl, beront, kiabál, reggel, este, délben, délután, s vigyorgó -arczczal, vihogó hangon kéziratot követel, habár nincs gondolatod, ha -üres vagy, mint a tört fazék s buta, mint a fejsze foka. Oh én lassan, -nehezen, kínnal írok! Aligha írónak születtem, nem vagyok lángelme, nagy -tehetségű ember. Igaz, ezek sem írnak épen oly fáradság nélkül, mint a -hogy az emberek hiszik vagy magok állítják. A munka mindig munka s csak -az a különbség, hogy egyik könnyebben és jobban dolgozik, mint a másik, -de bizonyára mindenik fáradsággal. A legerősb favágó is megizzad, a -legjobb kőmüves is elfárad, a legnemesb lóról is szakad a tajték. De én -épen kínlódom, s mikor aztán kinaim között néhány jó gondolatom -születik, s érzem, hogy ebből lehetne valami, ha még néhány napig -dolgozhatnám rajta, már jókor reggel kopogtat ajtómon a nyomdainas, -dörömböl, beront, kiabál, hijában kergetem, nem tágít; neki azt -mondották, hogy kézirat nélkül ne jőjön vissza, mert megverik, várja -meg, várjon egész estig, ha mindjárt csak egy lapot kap is. Oda kell -adnom félig megírt dolgozatomat. Fele már a nyomdában, fele még a toll -alatt, a fejben vagy még ott sem. S hijába szalad az ember délután a -szedőhöz, hogy legalább csak egy lapot írjon újra, már kiszedték, s épen -azt a részt, holnapután már megjelen nyomtatásban. Jaj! nem merem -elolvasni, sőt borzadok reá pillantani is s ha egy mosolygó arczczal -találkozom az utczán, azt hiszem, rajtam nevet, az én idétlen munkámat -neveti. Oh mégis jobb itt, mint otthon! Mi kín írni, mi kéj olvasni – a -más munkáját. - -A magunké mindig valami kellemetlen érzést ébreszt föl lelkünkben, -legtöbbször azt a legkellemetlenebbet, hogy munkánk keveset ér. Mi -valódi nyájas olvasó vagyok én, ha nem kell írnom! Beh kár, hogy orvosom -eltiltotta az olvasást s legfeljebb csak egy pár órára engedi meg! Ma -már leolvastam a két órát. Unom magam, szörnyen unom, egyedül, Párisban -és betegen. Ez a szoba is kihűlt, fázom, beteg lelkem és testem. - -Ily gondolatok közt keltem föl székemről s vetettem egypár hasáb fát a -kandalló tüzére, mert 1856 ápril elején még meglehetős hideg és nedves -idő járt Párisban is. Néztem a kandalló tüzét, a kandalló fölötti -tükröt, a jobbra elnyuló kárpitos ágyat, melyek a franczia vendéglők -legrosszabb szobájában sem hiányzanak; néztem a pamlagot, az asztalt, a -székeket, a festett fal s a padlat szőnyege czirádáit, melyeket már -százszor megvizsgáltam. Oly bajos megszokni a vendéglői szobát, kivált a -betegnek. Idegen a bútor, a fal, az ablak, a kilátás. Unatkozó -pillanatunk nem akad meg a rokonszenv vagy emlék egyetlen jelén sem. Bár -csak az asztalon azt a tört szobrocskát láthatnók, a melyet valamelyik -jó barátunk ejtett le a minap, vagy azt a tintafoltos kalamárist, a -melyet nagybátyánk vett karácsonyi ajándékba ezelőtt régen, vagy -legalább hallhatnók falióránk ketyegését, a melyet már annyira -megszoktunk, mint molnár a malomzúgást. Mindebből semmi, minden oly -barátságtalan, mogorva, legfeljebb kiváncsiságunkat ébreszti föl egy-egy -eltépett levéldarab, árjegyzék, vagy a tükör rámáján feledett névjegy. -Találgatjuk: vajon ki volt itt szállva előttünk, az övé volt-e a névjegy -vagy látogató barátjáé, ki írta hozzá a levelet, férfi-e vagy nő? - -[Illustration: Néztem a kandalló tüzét, a kandalló fölötti tükröt…] - -Nem elegyedtem ily találgatásba, jobb mulatságom akadt. Hallgattam a -table d’hôteról feljövő vendégtársaim kopogását, mert már hat óra rég -elmúlt és beesteledett. Tap-tub, tap-tub! Ez az öreg angol lépése, ki -sokat eszik és iszik, s mindig hallgat. Tipsis-top, tipsis-top! Ez a -porosz junker, ki kényesen szokott lépdelni s az asztalnál senkivel sem -társalog, ha csak nem báró. Kipi-kap-kap, kipi-kapkap! Ez a bécsi -kereskedő nejével együtt, a kik azt vitatják, hogy Bécs szebb Párisnál, -csak valamivel kisebb. Tapcsirr, tap-csirr! Ez a franczia lovas kapitány -sarkantyúja, a ki valahányszor az étterembe lép, fölfordított -pyramisalakú vörös nadrágával mindig nagy érdeklődést szokott ébreszteni -bennünk, idegenekben. Szomszédaim szobájokba nyitnak, még egy pár -kopogás, aztán minden elcsöndesedik. Már most mit csinálok? Nincs mivel -foglalkoznom. De mi ez? Új kopogás, ezt nem ismerem, épen szobám felé -tart. Vajon ki lehet? - -Az ajtó megnyilt s belépett egy emigrans ismerősöm, a kit a minap -meglátogattam volt, s a ki most jött visszaadni látogatásomat. Az -emigrans szó ne ébreszsze föl se olvasóm, se a rendőrség kiváncsiságát. -Nem beszéltünk politikáról. Ő ugyan összehadart valamit a _Jardin des -Plantes_ egyik sasának tolláról, melylyel ma aláírták a keleti háború -békéjét, s azon szép arab lóról, melyen tegnap, a katonai szemlén, a -franczia császár lovagolt, de ezek úgy hiszem eléggé ártatlan dolgok. -Aztán ismerősöm tulajdonkép nem is volt politikus, hanem gavallér, vagy, -ha úgy tetszik, gavallér politikus. Gavallérságból lett ellenzéki, -sodródott be a forradalomba és bujdosott ki. Nem tett ugyan semmit, -itthon senki sem bántotta volna, de kibujdosott s ezért sokan fontos -politikai egyéniségnek tartották, sőt ezt végre még maga is elhitte. Így -rekedt künn, hol szintén gavallérkodott; pénz dolgában soh’se szorult -meg, anyja annyit küldött, a mennyire szüksége volt, s mint száműzött -sokkal érdekesb volt a nők előtt Párisban, mint lett volna Pesten. - -Nagyon megörültem látogatásának, mert szeretetre méltó ember volt és -kellemes társalgó. Megmentett a hosszú este unalmától. Sok mindenről -beszélgettünk. Nagyon jól eltöltöttük az időt, csak szerelmi históriái -és panaszai untattak egy kissé. Sok nőnek udvarolt már életében, több -vagy kevesebb szerencsével. Könnyen feledte az egyiket s még könnyebben -bolondúlt a másikba, de azért oly világfájdalmas hangulatban panaszolta -a nők hűtlenségét, mint Heine, kinek szivét, egyik verscyclusa szerint, -a sok Agatha, Beatrice, Czeczilia, egy szóval az a-b-c valamennyi -betűjének hűtlensége egészen megtörte, tönkre silányította. Azonban, úgy -látszott, e viszonya komolyabb az eddigieknél. Egy fiatal franczia -özvegybe szerelmes, már egy egész hónap óta. Magasztalta szépségét, -eszét s bosszankodott, hogy e nő egész talány előtte, mert most sem -ismeri jobban, mint ezelőtt egy hónappal. A kaczérság és szendeség, a -hiúság és önmegtagadás, az áradó kedély és hideg értelem, az önzés és -feláldozás a legkülönösb vegyületben olvadnak össze benne. Vonzódik -hozzá és fél tőle, kerülni óhajtja és szenvedélyesen szereti. Oka van -hinni, hogy viszonoztatni fog szerelme s mégis még remélni sem mer. -Kétségek között hánykódik s boldogtalanabb, mintha kedvese már -megvetette vagy megcsalta volna. Mindezt elég hosszasan és körülményesen -beszélte el. Volt előadásában valami bensőség, hangjában valami -rokonszenvet ébresztő, a mi hatással volt reám. De, talán épen azért, -nem tudtam se vigasztalni, se egy pár olcsó tanácscsal szolgálni neki. -Nem is volt reá szükség. Beszélt ő helyettem is. Vigasztalta magát s -tanácsolt eszének szive és szivének esze ellen. Néha, mintha szégyenelte -volna felindulását, tréfára fordította a beszédet, majd szenvedélyesen -tört ki s egész tűzbe jött. - -– Oh barátom! – kiáltott föl, mindinkább izgatva magát – ha ismerhetnők -a nőket, ha ismerhetném e nőt. S nincs mód benne. Hijába nézem arczát, -tekintek szemébe, figyelek minden szavára, lesem lépteit, kutatom -múltját, jelenét, vizsgálom hajlamait, izlését, barátnőit, udvarlóit. -Csak ott vagyok, a hol azelőtt. Tükre előtt szeretném látni, midőn haját -rendezi, ékszereit teszi föl s még egyszer megszemléli kész öltözékét; -midőn mélázva ül karszékén, meglátja magát az átellenben álló nagy -tükörben és elmereng saját alakján, vagy midőn bálból, szinházból, -estélyből jő haza, fáradtan ül tükre elébe, hogy letegye fejékét, -kibontsa haját s arcza az egész nap élményeinek őszinte, hű kinyomata. -Csak tükre előtt lehet igazán megismernünk a nőt. Mennyi igaz, mély -értelmű könnyet és mosolyt csalt ki a nők szeméből a tükör, mennyi -titkukat árulták el egy arczfintorral, egy sóhajjal, egy felkiáltással e -hideg üvegnek, a melyeket gondosan rejtegettek még anyjok, férjök és -kedvesök karjai közt is. Valóban, ha látnók a nőket a tükör előtt, midőn -magokra vannak, bizonyára jobban vagy kevésbé szeretnők, inkább szánnók -vagy boszankodnánk reájok. Mosolyogsz állításomon. Tapasztalatból -beszélek, nem könyvekből, épen azért igazam van. Oh ha kedvesem tükre -varázstükör volna, s egy bűvös szóra mind felmutatná nekem a reá rajzolt -képeket: fele, harmada, hatoda, százada is elég volna. Évi jövedelmem -felét adnám egy pár ily képért, pedig az egészszel is ritkán jövök ki… -De a mennykőbe, egészen elfecsegem az időt. - -Mindjárt kilencz óra. Sietek az olasz operába, legalább egy félórára; ma -úgy is rossz kedvem van; ott látni fogom őt és felvidulok… Isten veled!… -Jó éjtszakát!… A viszontlátásig!… Gyógyulást!… - -Ismét egyedül maradtam, s ismét unatkozni kezdettem. Teljességgel nem -voltam álmos; fölkeltem, hogy új hasábot vessek a kandallóba. Ezek a -kandallók nem fűtik be a szobát, csak magok előtt terjesztenek egy kis -meleget, de egészen fölöslegessé teszik a gyertyát, ha az ember nem ír -vagy nem olvas. Eloltottam a gyertyát, aztán leültem s öntudatlanul -fölsóhajtottam: - -– Oh ha ismerhetnők a nőket, ha ismerhetném e nőt! - -Barátom félérzelmes, félbizarr eszméi mintegy örökségűl maradtak reám, -hogy foglalkozzam valamivel. Ismerni a nőket, férfiakat, magunkat, -másokat nem könnyű dolog. Az emberismeret nehéz és szomorú tudomány s -rendesen csak akkor jutunk birtokába, midőn kevés hasznát vehetjük, -midőn illusióink már elpárologtak, szenvedélyeink kitombolták magokat s -nincs erőnk lelkesülni, szeretni és küzdeni. Nem a tapasztalat, a -valóság a drága, hanem az illusió, ha ugyan annak lehet nevezni lelkünk -legféltőbb kincseit: a hitet, szeretetet és reményt. A mi a tükröt -illeti, arczunk, beszédünk, iratunk, tetteink mind tükrök, lelkünk -tükrei, csak legyen jó szem, mely beléjök képes nézni. De abban lehet -valami igaz, hogy a tükör sok igaz és mély értelmű könnyet és mosolyt -csal ki a nők szeméből, s ha tükreik előtt láthatnók őket, midőn magokra -vannak, jobban vagy kevésbbé szeretnők, inkább szánnók vagy -bosszankodnánk reájok. - -Elgondolkoztam. Eszembe jutottak mind azok a nők, a kiket valaha -közelebbről ismertem. Rég feledett vagy rég nem látott arczok tüntek fel -előttem. Ismét otthon voltam. Jól esett a képzelődés e játéka s az -elmélkedés és ábránd csöndes gyönyörét élveztem. Köszönöm neked szép -franczia nő, hogy rejtély vagy udvarlóid előtt; köszönöm neked szegény -barátom, hogy a nőkről beszéltél nekem. Ime megnépesült rideg magányom, -emlékek újulnak meg szivemben, képek vonúlnak el szemem előtt, -felindulva és enyhülve érzem magamat. Óh szép és nem szép leányok, -boldog és boldogtalan nők, mindig figyelemmel, részvéttel kisértem én -sorsotokat, ha nem voltam is udvarlótok, híven emlékezem reátok, ha ti -elfeledtetek is. Látlak benneteket a tánczvigalom zajában: ti ritkán -vettetek észre, sohasem voltam tánczostok; látlak díszszobátokban, vidám -társaság beszélgetései közt, gyertyák fényénél: nem épen örömest -szóltatok hozzám, mindig akadt érdekesb csevegőtök; látlak a sétányon, a -kerti gyeppadon, a berek fái közt: elég ügyetlen voltam sokszor, ha -zsebkendőtöket kellett fölvennem, ha a tüskébe akadt ruhátokat bontottam -ki, vagy épen bokrétát kötöttem számotokra. Látlak benneteket -menyasszonyi és özvegyi ruhában, férjeitek karján, gyermekeitek közt, a -hiúság vásárán és udvarlóitok kiséretében, szépségtek egész virágában és -hervadozva, hullatva a szerelem, öröm és büszkeség egy-egy levelét, mint -a dérütötte lomb. Sokat tiszteltem, bámultam, féltem közületek, talán -egy párt gyűlöltem is, de csak egyet szerettem, a ki mást szeretett hogy -boldogtalan legyen, a ki rég sírban nyugszik, s magával temette első -ifjúságom örömét. Ifjú álmok, régi idők és sebek enyhüljenek meg egy -könnyben, de nektek, ti többi szép és nem szép lyányok, boldog és -boldogtalan nők, köszönöm jóságtokat, hálás vagyok részvéttökért, -megbocsátom szeszélyeiteket, boszútokat, felejtem gúny és pletykáitokat -s örömest merengek alakjaitokon. - -De miért jelentek meg előttem tükreitek előtt? Eléggé ismerlek; -erénytek, jóságtok, hiúságtok, tévedéstek jobban bizonyít mellettetek és -ellenetek, mint a tükör. Miért bámuljalak, szeresselek, miért -szánakozzam rajtatok vagy bosszankodjam reátok jobban? Nincs szükségem -rá, hogy a szeretetreméltóság és önfeláldozás, a hiúság és nyomor -egy-egy élénkebb pillanatában lássalak tükreitek előtt. Hagyjatok el!… - -Csak te maradj mellettem, vidám arczú szelíd alak, kit tisztelve -szeretek, szeretve bámulok, ki talán nem is sejted szerelmemet! Oh -megvallom, szivemnek nem első gerjedelme ez, de érzem, hogy utolsó. - -Egy még meg-megfájduló emlékből és egy az öröm repedései közt felvillanó -reménysugárból áll minden gazdagságom, szivem egész kincstára. Téged -illet ez emlék, szerencsétlen leány, a ki sírba vitted tört szivedet, -tőled jő e reménysugár, te vidám arczú szelíd alak, a ki oly részvéttel -tekintettél reám mély tüzű szemeddel, ki oly megindulva nyújtád -jobbodat, midőn hazámból távozva búcsúzni mentem hozzád! Oh nézz reám -folyvást, nyújtsd még egyszer jobbodat, őrködjél felettem, bátoríts, -vigasztalj, áldj meg. - -De miért jelensz meg te is tükröd előtt? Ne pillants belé! Nem vagy -előttem rejtély. Vidám arczod, mély tüzű szemed, mind jó lelked és -ártatlan szived tükre. Én ismerlek, hiszek benned, szeretlek. – Hát te -fogsz-e valaha ismerni, hinni bennem és szeretni!… - -E mélázás közben éreztem, hogy nehezűlnek szempilláim. Nem aludtam még, -de nem is voltam egészen ébren. Az álom és ébrenlét, az ábránd és -kimerűltség állapotában lehettem. Láttam a kandalló kialvó tüzét, föl -akartam kelni, hogy új hasábot vessek reá, de nem volt erőm hozzá, -szerettem volna ágyamba fekünni, de nem tudtam akarni. - -A valóság és álom képei, hangjai összefolytak, a bútorok árnyaiból női -arczok homályos körrajzai emelkedtek ki, a kandalló világa sugarán -megelevenültek s ott lebegtek a tükör előtt, aztán ismét a homályba -vesztek. Mintha hajok lebbenését, köntösük suhogását, sóhajukat -hallanám. Aztán minden elcsöndesült, nem láttam, nem hallottam semmit – -elaludtam. - - -I. - -Midőn reggel fölébredtem, bágyadtan éreztem magamat s gyönge láz -borzongatott. Kár volt a karszéken elaludnom, le kellett volna fekünnöm. -Mit mond rá majd az orvos? Bizonyosan rosszabbúl leszek. Fölállottam, -hogy megpróbáljam erőmet. De mi ez? Hiszen ez nem az én szobám. Hogy -jöhettem ide? Lázálom játszik-e velem vagy álomjáró vagyok, az éjjel -fölkelve más szobájába tévedtem s ott aludtam el? Akármi történt, ez nem -az én szobám. Ez női szoba. Minő csín, választékosság, fényűzés! Mintha -ismerném e szobát, mintha valaha láttam volna egy pillanatra. Nincs -senki benne. Jó, legalább észrevétlen távozhatom… Furcsa egy kaland! -Indulni akarok, de lábam nem mozdul; jobbra megnyílik egy ajtó s egy nő -lép be. Ah! Hisz ez a főváros egyik híres szépsége: Irma grófné. -Ismerem. Mikor érkezett Párisba, mikor szállott e hôtelbe? Tudnom -kellene, hisz a vendégek névsorát minden nap átfutom. Mit fogok mondani -neki, mivel mentsem magam?… Mi ez? Nem vesz észre, öltöző asztala elébe -ül és csenget. Köhögni akartam, hogy észrevétessem magamat. – Egyetlen -hang sem jött torkomra. Az elfogultság és zavar tehetetlenné tett: csak -ott állottam, mint egy szobor, némán, mozdulatlan, s mintha bűvölet -alatt állanék, nem tudtam levenni szememet e szép, de már hervadó -arczról. - -A becsengetett komorna szintén nem vőn észre, pedig tőlem csak egy pár -lépésnyire keresgélt valamit. Meghaltam-e, kóbor lélek vagyok-e, kit -nappal senki sem láthat, vagy e nő komornájával együtt gyönge szemű és -gondokba merült? Azonban tünődéseim között is folyvást néztem a szép -nőt, ki komoran nézett tükrébe, s intett komornájának, hogy siessen. - -Hogy megváltozott e híres szépség, két év alatt, mióta nem láttam! A -vénülés lassan, észrevétlenül, elburkolva, magát folyvást ifjúságnak -hazudva, közeledik felénk, mint a szép őszi napok, melyek még -másod-virágokat csalnak ki, azonban egy pár hét, egy pár nap, egyszerre -csak dérütött mezőt, sárguló lombot, s hulló levelet látunk minden felé. -Vajon tudja-e e nő, hogy vénül, vajon vannak-e még udvarlói? Jól -emlékszem, ezelőtt tizenöt évvel elvált férjétől; fiát a férj vitte -magával, lányát a nénje vette magához Bécsbe. Keveset gondolt fiával, a -kiről azt hitte, hogy atyja gyűlölségben növeli anyja iránt, lyányát -szerette, de nem állhatott ellent boszús nénje unszolásainak; végre maga -is átlátta, hogy így lyánya gondosabban fog neveltetni s jövőjére nézve -is kivánatosb, ha, a mint ő mondotta, a világ előitéletei miatt nem -szenved anyja oldala mellett. Eleinte minden évben egy pár hónapot -töltött Bécsben, hogy lyánya közelében lehessen. Később ritkultak -látogatásai. Oka volt kerülni nénjét és lyányát. Nem sokat búsult rajta. -Legalább nem volt senkije, a kiért korlátozza magát, legalább serdülő -lyánya nem emlékeztette se őt, se udvarlóit, hogy már nem épen ifjú. -Nagy részt külföldön és falun élt és rendesen csak egy-egy pár hétre -rándult be Pestre. Eszes és alapjában jó szívű nő volt. Szellemessége, -ízlése némi varázszsal övezte könnyelműségét s tévedéseit; -jótékonyságáért, adakozásaiért áldották a szegények és szerencsétlenek, -a közintézetek és hazafias vállalatok, a mi népszerűvé tette még azok -előtt is, a kik különben nem igen becsülték. Udvarlói körében, a nagy -világ, művészet és utazás szórakozásai között szeszélyei és szenvedélyei -rohamainak élt. Áldották és mellőzték, szerették és gyűlölték, -rágalmazták és dicsőítették. Ő semmivel sem gondolt, rohant az élet -útján, feledve a multat, nem gondolva a jövővel. Ezelőtt egy évvel a -fiatal, alig huszonnégy éves Arthur gróf szeretett belé, s talán nőül is -veszi, ha az egyházi törvények megengedik. Vajon tart-e még e viszony? -Azóta semmit sem hallottam felőlök. - -A míg így multjára gondoltam, azalatt a komorna bontogatni kezdé úrnője -haját, azonban alig telt el néhány percz, már félbe hagyta és ijedten -sikoltott fel: – Jaj méltóságos asszonyom! - -– Mi bajod, te ügyetlen teremtés – kiálta az úrnő, egészen idegesen -fordulva hátra. - -– Bizony Isten tegnapelőtt csak egy pár ősz hajszála volt még a -grófnénak, az is csak szerencse-hajszál, most néhol tíz is van nem -messze egymástól. Egy éjtszaka ennyi ősz hajszál! - -– Ügyetlen, ne rángasd a hajamat. Takarodjál, majd később öltözöm, most -olvasni akarok. Mit bámulsz? Eredj! - -A komorna távoztával mohón hajlott tükréhez, a bámulat és düh -tekintetével vizsgálta ősz hajszálait; keze rángott, öntudatlan próbálta -kitépni, nem egyenként, hanem összesen, egyszerre, de az ez által -okozott testi fájdalom öntudatra ébreszté, éles sikoltás tört ki ajakán, -keze lehanyatlott és sírt. - -– Oh Arthur, te el fogod hagyni vénülő kedvesed! - -Maga elébe nézett, komor mélába merült. Arczszinén, mely finom -barnás-halvány volt, mindeddig nem igen látszhatott még az idő nyoma; -szeme most is élénk tűzben égett, de arcza elvesztette kerekdedségét, -frisseségét; homlokán baljóslatú árny borongott s vonásaiban a démoni, -mely eddig az angyalias bájaiba vegyült, kezdett mind határozottabban, -ridegebben kiemelkedni. S mintha e pillanat felindulása még jobban -vénítené. Haja, mely zilálva omlott vállára, könnyes szeme, feldúlt -arcza, melyek a sebzett hiúság s az önmagába kétkedő szerelem erős -fájdalmát fejezték ki, félelmes, megdöbbentő alakká változtatták. Minek -illenék be ez asszony? Anyának nem, ölelésre siető gyermekeit kétségbe -ejtené; nőnek sem, a legkönnyelműbb férj is félne tőle; kedvesnek sem, -csak gondokat szerezne udvarlójának, örömek nélkül; a szalonok -királynőjének sem, többé már nem volna képes magához bilincselni -környezetét; a világtól visszavonult bűnbánónak sem, nem tudna lemondani -és imádkozni. Csak a költőre és képíróra nézve volt még érdekes, hogy -multja és jövője hátterével egy kitünő vagy kontár mű mintájául -szolgáljon. - -Az első roham eltűnt s valamennyire enyhülni látszott; fölkelt székéről, -kinyitotta szekrényét s belőle egy kis csomagot vett ki. - -– Soha sem festettem magam, mindig gúnyoltam, utáltam az oly nőket, a -kik ezt teszik. E festőszert is ezelőtt egy évvel párisi illatszerárúsom -dugta oda szappanaim és szagosvizű üvegeim közé, erővel, tudromon kívül. -Vajon tudta volna-e, hogy egy év múlva őszülni fogok? Már akkor észre -vették volna vénülésemet? Csak én nem sejtettem semmit. Oh jaj! De mit -is gondoltam volna reá? Hiszen Arthur szeretett… Csak szeretett? Ő -szeret, most is szeret, szeretni fog mindig… Nem, nem, soha nem fogom -magam festeni, nem alázom magam oda, bármi történjék, soha, soha, soha!… - -Föl s alá járt a szobában, de a csomagot még mind kezében tartotta, -bontogatta, játszott vele s midőn ismét tükre elébe ért, keze -ösztönszerűleg belenyult s hirtelen, gyorsan, mintha nem akarna magának -időt adni gondolkozásra, befestette ősz hajszálait. - -– Olyan fekete mint a többi – kiáltá diadallal – nincs semmi különbség -köztök. Hiszen nem is vagyok én még vén; némely asszony hamarább vénül, -mint más. Az ősz hajszál még nem vénség. Arczom majd semmit sem -változott. Csak rosszul aludtam az éjjel, csak nem öltöztem föl. Ennyi -az egész. - -Könnyelműen hajlott újra tükréhez s öntetszőleg nézett belé. Félre -simítá haját s mosolygott. Azonban egyszerre csak elkomorúlt, közelebb -vonta magához a tükröt s hosszasan nézte magát. Arczát eltorzítá -indulatjának rohama s a fájdalom csengő hangján kiáltá: «A redők, a -redők!» - -Egy darabig nem mert a tükörbe nézni, mozdulatlan ült, egészen -megalázva, lesujtva, semmivé téve. De a mint fölpillantott, mintha -vonzotta volna magához a tükör, megint bele nézett s valamennyire -nyugodtabban kezdé vizsgálni arczát. - -– Csak halvány, finom, alig látszó redők. Mindegy. Ha én látom, más is -látja s egy év mulva élesen fognak kiemelkedni. Egy pár év alatt kész -vén asszony vagyok. Oh Arthur, nincs a természetnek és mesterségnek oly -szere, mely visszaadja ifjúságomat, szerelmedet! - -Fölkelt, hogy ne láthassa magát a tükörben. A mint megindult, szeme fia -arczképén akadt meg, ki nagyon hasonlított atyjához. Megállott. Mintha -vádat érezne multjáért, mintha egy eddig ismeretlen érzés szállaná meg, -mintha férje gúnyját, kárörömét olvasná fia arczképéről. Bosszúsan -fordult el tőle s lyánya arczképére nézett, mely szintén ott állott az -asztalon. - -– Szegény leányom, beh rég nem láttalak! De miért sajnálnálak, te nem -vagy szegény, mert ifjú, szép vagy. Te mondhatnád inkább: szegény anyám! -Csak te tudnál megvigasztalni, ha mellettem volnál, ha benned élném -vissza még ifjúságomat, feledném, hogy vénülök. Egy jó anyához, ki -férjhez adó leányát vezeti a bálba, jól illik az ősz haj. Oh ennek -örökre vége! Istenem, hogy el vagyok hagyatva. Ma karácson este, a -családok ünnepe. Egyedül kell töltenem. Arthur tegnapelőttre igérte, -hogy visszajő, s még ma sem érkezett meg. Oh máskor mindig előbb jött -egy nappal, mint a hogy igérte. Vénülök, ő jól tudja, hogy vénülök. - -E végszót többször ismételte, aztán egész szenvedélylyel tört ki: - -– El akarják tőlem szakítani, testvére, rokonai barátjai, az egész -világ. Ő titkolja előttem és szeret. Jó Arthurom, te hű vagy hozzám. De -hű maradsz-e akkor is, midőn azt fogják mondani: vén asszony kedvese -vagy, ki anyád lehetne, egy elhagyott teremtésnek udvarolsz, ki már -senkit sem érdekel? Ezt nem fogod elbírni, szegény gyermek, te nem -érted, hogy érzésünk fest minden bájt szeretteink arczára; még nagyon -ifjú vagy, hogy mélyen szerethess. Pedig Arthur, senki sem fog úgy -szeretni ez életben, mint én. Senkit sem szerettem kívüled igazán, most -érzem, mi a szerelem; hiúság, vetélykedés, szeszély, ábránd, kaczérság, -tévedés voltak eddigi hajlamaim, csak most szeretek először. Oh, mint -utálom a világot, mint óhajtanék veled magányba vonulni s boldog lenni, -elfeledtetve, fény és zaj nélkül. - -Újra leánya arczképére esett szeme, kezébe vette és nézte. - -– Szép leány, hasonlít hozzám. Ilyen voltam én ifjú koromban. Még sem -ilyen, ez a vonás itt atyjáé, megrontja a többit. Ha férfi volnék, még -most is érdekesebbnek találnám anyját… Eh, minő gondolat! Hála Istennek, -édes leányom, te nem ismered Arthurt, mi nem lehetünk vetélytársak. Oh, -tőled nem féltem, másoktól féltem, kik oly sokan vannak. De miért -féltsem és féljek? Hány korombeli nő uralkodott a férfiakon, vetett -igája alá hősöket, királyokat! Esküszöm, tőlem senki el nem rabolja -Arthurt. Ki tud közületek úgy öltözködni, mint én? Ki ismeri úgy a -férfiak gyöngeségét? Éveim ellenére is, egyetlen tekintetemben, -mosolyomban, szavamban több báj van, mint a ti bárgyú képeteken, mely -csak ifjúságával dicsekedhetik. Oh, nem félek tőletek, ártatlan -báránykáim, tőletek sem, agyarkodó farkasok, Arthur rokonai, barátjai. -Hát oly kevés eszem volna, hogy ne tudnám veletek összevesztetni -Arthurt? Elsötétítem körüle a világot, hogy gyűlöljön, megvessen -mindenkit, csak engem szeressen s egyedül legyek menedéke, vigasza, -öröme. Hah! egészen megifjúltam… Érzem a diadal előérzetét. Ifjú vagyok, -még sem vénül oly hamar az ember. - -Büszkén sietett tükréhez, mintha daczolni vágynék vele, mintha ki akarná -csikarni tőle, mit az elébb megtagadott. Hiába! A mint odaért és -beletekintett, elvesztette bátorságát, székére hanyatlott és zokogva -sírt. - -Szegény asszony, szánjalak-e vagy bosszankodjam reád? Oh, most még te -nem vagy szánalomra méltó! Holnap felszáradnak könnyeid, mosolyogni -fogsz s még egy pár fényes diadalt vívsz ki. Eltiprod ellenségeidet, -magadhoz bilincseled Arthurt. Ki állhatna ellent egy vénülő asszony -cselszövényes erélyének, rajongó erőszakának, ki utolsó udvarlójáért -küzd életre-halálra, kétségbeesve? - -E küzdelemhez semmit sem hasonlíthatni, oly bátor, szenvedélyes, -elkeseredett. Lehetetlen, hogy pillanatokra ne vívjon ki sikert. Még -élvezni fogod pillanatokra a hiúság, gyűlölet és szerelem diadalait, még -boldog lehetsz pillanatokra, bár folyvást aggódva, remegve, de annál -rettentőbb lesz, midőn végkép hanyatlani kezdesz, midőn ellened fordul -minden, Arthur meggyűlöl, elhagy, egyedül maradsz a világ gúnyjai közt, -egyetlen emléked sem lesz, mely megnyugtathatna, midőn ama szent érzések -bosszúját fogod érezni, melyekkel eddig játszottál, midőn le kell -mondanod mindenről és nem vagy rá képes s még gyermekeid sem lesznek -körüled, hogy vigasztaljanak. Vajha a szegények és szerencsétlenek -fohásza, kikkel annyi jót tettél, megmentene az öngyilkosságtól, -enyhíthetné halálra sebzett lelkedet! Szegény asszony, sajnállak, de -megnyugszom sorsodon. Mi volna az élet, ha az emberi dolgokban nem -látnók mindenütt az erkölcsi kényszerűség nyomait, ha mindjárt a nemesis -alakjában, ellenünk fordulva is? - - -II. - -Ezzel lábujjhegyen odahagytam a szobát s egy kisebben át a folyosóra -jutottam. Ez a vendéglő folyosója, még pedig földszint. Tehát csakugyan -Párisban vagyok, tehát csakugyan eltévesztettem szobámat! De hogy nem -vettek észre? Aztán az a szegény nő karácsony estét emlegetett, pedig -áprilisban vagyunk. Megfoghatatlan! Im itt a vendéglős lakosztálya. -Beszólok hozzá, talán az orvost is ott találom. Benyitottam; az -előszobában nem volt senki. A másik szobába is benyitottam. Ez nem a -vendéglős szobája, az a nő sem a vendéglős neje, ki ott ruhákat -rakosgat. Hisz ez Katalin, az árva. Ő is Párisban? Hát minden ismerősöm -Párisba jött-e már s e vendéglőbe száll? - -Újra tünődtem, de nem volt elég időm reá, mert Katalin, a ki, mióta nem -láttam, igen szép hajadonná fejlődött, egészen elfoglalt. Mindig -rokonszenvvel viseltettem e szegény árva iránt. Szülői a forradalomban -gyilkoltattak meg, egy kis város feldúlásakor. Őt szerencsére egyik -rokonuk vitte volt magával ünnepelni s így életben maradt. Atyja elég -híres és keresett ügyvéd lévén, kényelemben éltek. Fekvő birtokuk nem -volt, csak egy ház, egy kert, inkább pénzben és kötelezvényekben állott -minden vagyonuk. Házukat lerombolták, pénzük elveszett, a kötelezvények -odaégtek, Katalin árván és szegényen maradt, azonban a rokon, a kinél -ünnepelt s ki jó birtokú ember volt, magához vette. Neki is volt egy pár -lyánya valamivel idősebbek, hadd növekedjenek együtt. A tiz-tizenkét -éves gyermek eleinte nem igen érezte sorsa változását, de lassan-lassan -kezdé tapasztalni, hogy többé nem vendég, hanem a ház komornája, -szakácsnője, mindenese. A jó néni nem úgy járatta ugyan, mint saját -leányait, de megosztotta vele a ház egész gondját, a jó bácsi pedig -felszámította, hogy valóságos nyereségük van az árvában. A jó néni -váltig dicsekedett vele, hogy mily jól neveli a kis rokont. Hála -Istennek, elég módunk van benne – szokta mondani – hogy úgy neveltessük -Katalint, mint egy kisasszonyt, de ugyan mire, szegénynek semmije sincs, -legfeljebb annyija, a mivel kiházasíthatjuk, jobb, ha korán dologhoz -szokik, nem lát nagyra s bele tanulja magát jövendőbeli állapotjába, -mert bizony nem veszi el rangbeli ember. A vendégek nagyon dicsérték a -jó néni nevelési elveit, Katalin pedig tűrt mindent, hála Istennek, elég -jó kedélye és sok ideje volt, hogy hozzászokjék. Csak unokanénjei -szeszélyeit tűrte nehezebben, a kik mind parancsolóbbak, gorombábbak -kezdtek lenni irányában, kivált mióta megtudták, hogy a városban egy pár -fiatalember azt beszélte volna, hogy Katalin sokkal szebb, mint ők. De -ezt is eltűrte, még sem vált rúttá, sőt arczát a koraérettség s a -szomorúság némi gyöngéd árnya szebbé, vonzóbbá tette. - -Mily csöndes a ház! A szomszéd szobákból nem hallatszanak se a jó néni -zsémbelései, se a jó bácsi kopogása, se a lyányok vihogó zaja. -Alkalmasint a bácsi falura rándult, a néni pedig lyányaival látogatóba -ment. Senki sincs otthon a háznál, azért van csend és szegény Katalinnak -ünnepe. Vajjon miért rakosgat szekrényében? Úgy látszik, új ruhát varrt -nénjeinek, legalább azt mutatja az a két selyemruha, melyek ott az ágyon -vannak kiterítve. Úgy látszik, most magának akar dolgozni, régi ruháiból -valami otthonkát szándékszik összeütni s rongyai közt keresgél -egyet-mást. - -Azt a szép rózsaszín ruhát, melyet épen összefog, még anyja vehette volt -neki valamely gyermekbálra, az a pompás kis mantilla atyja ajándéka -lehet, azt a kis karpereczet keresztszülői küldhették. Beh kár, hogy -abból a szép rózsaszín ruhából rég kinőtt, a mantilla elrongyollott, a -karperecz nem éri be már gömbölyű karját. Volt neki akkor még több szép -ruhája, de minden házuk romjai közé égett szép kis étagerjével együtt, -melyen annyi tarka-barka dolog állott, bronz emberkék, porczellán -állatkák, szines kagylók, egy svájczi cottage, viaszgyümölcsök, két -ezüst kosárka s annyi minden. Egy könnyet törült ki szeméből. Megsiratta -a mit elpusztítottak, megsiratta a mi megmaradt s tovább nézegette -későbbi ruháinak maradványát, melyek éles ellentétben voltak a -gyermekkoriakkal. E rakosgatás sok elfojtott érzelmet, keserű emléket, -behegedt sebet téphetett föl, mert arcza mind szomorúbb lett s lassan -mélázva folytatta rakosgatását. - -Egyszer a mint felpillantott, önkénytelen a tükörbe nézett. Elijedt -magától, pongyolája mi izléstelen, haja mi rosszul fésült, keze hogy -elbarnult s arczán mennyire meglátszik a munka, fáradság és virrasztás. -Nézte magát a tükörben, igazított valamit ruháján, lesimította kibontott -haját s kaczérkodni akart alakjával. Ártatlan és szomorú kaczérkodás -volt, könnyekbe került. Megkönyezte rózsaszín ruháját, melyből rég -kinőtt és sok más ruhát, melyekből nem nőtt ki s melyeket még a szabó -sem csinált meg. Megkönnyezte rosszul fésült haját, eldurvult kezét, -halvány arczát. Szeretett volna már egyszer szépen felöltözni, vígan -szökelni a tükör előtt s örülni az életnek. Sanyarú, megalázott, -hervadni készülő ifjúságának egész fájdalma fölébredt benne. - -– Oh, Kálmán – sóhajtá – hogy szerethetnél te engemet, szegény, -míveletlen, elhagyott leányt. Te is szegény vagy ugyan, de nagy reményű -ifjú, a ki sokra mehetsz az életben. Én itt vénülök, mint a ház -komornája, gazdasszonya. Alig van időm, hogy valamit olvassak, a -zongorát, a nyelveket, mindent elfeledtem, mire gyermekkoromban -tanítottak. Te szives vagy hozzám, bizonyosan szánsz. Oh, talán szeretni -fognál, ha lehetne egy szabad napom, ha felöltözhetném egyszer nem -pompás, nem drága, de szép s egészen új ruhába s így tölthetnék veled -egy délutánt. Istenem, ha élnének szülőim! - -[Illustration: Megkönnyezte rosszul fésült haját, eldurvult kezét, -halvány arczát.] - -Valóban, e szép szőke fürtöket mint megilletné egy kitanult komornakéz, -e karcsú termetet mint emelné egy legújabb divatú váll és selyemruha, e -fehér telt karokat mi előkelőkké tenné egy gyémántos karperecz, ez okos -és érzelmes szemekre, ez élénk, szelíd arczra mi tündérfényt, mi érdekes -sápadtságot vetne a viaszgyertyák fénye. Mi szép alaknak illenék be, -nemcsak a megyei székhely, hanem az ország fővárosa szalonjaiban is. -Hány kiégett szív hitetné el magával, hogy szerelmes belé, míg itt a -szegény Kálmán is csak szives hozzá, legfeljebb szánja. Mi czifra bókok -közt neveznék ki divatlapjaink bálkirálynőnek, míg itt csak a -szomszédság pletykái emtegetik s a jó néni zsémbel reá. Szegény Katalin! - -Ha nem is ily fenhéjázó, de velök valamennyire rokongondolatok -támadhattak Katalin lelkében. Soha sem volt boldogtalanabb életében, -mint most. Mi boldoggá tette volna a gondviselés egy kalmár vagy szabó -alakjában. Szegény, mennyire igyekezett elfeledni, hogy valaha -kisasszony volt s most mi fájdalmasan jut eszébe. Mennyire óhajtott -valakit, a kihez ragaszkodjék s most, midőn feltalálta, hogyan fél tőle, -mert az ifjúság első izgalmai ébredeznek szivében s valami olyat érez, a -mit az egész világ szerelemre magyarázna. Pedig minő szégyen fiatal -leánynak szeretni, midőn nincs udvarlója, viszonzás nélkül szeretni, -általában Istennek oly teremtését szeretni, a kit férfinak neveznek. A -jó néni kérlelhetlenül elitélné, unokatestvérei gúnyolnák, a szomszédság -rágalmazná. Ő meghalna szégyenében… Titkos, önmagának is csak most -bevallott szerelme majdnem együgyűvé tette; a mély kedélyű és ártatlan -leányt a szerelem sohasem is teszi eszessé, csak igen félénkké vagy -bátorrá, csak igen boldoggá vagy boldogtalanná. - -Odahagyta a tükröt, mintha félne tőle, varrni indult, de maga sem tudta, -hogy unokatestvérei ruháit kezdé vizsgálgatni. - -– Beh szép ruha! Ha nekem ilyen volna… Csak egy… Ha talán nem volna is -ily szép, csak új lenne, egészen új divat szerint. Eszti épen olyan -termetű, mint én. Az ő ruhája épen jó nekem. Felpróbálom. Miért ne? De -ha az ember szépen felöltözik, úgy illik, hogy haját is hozzá -alkalmazza. Persze!… Ugyan milyen lennék e szép ruhában?… - -Máskép rendezte haját, felöltözött Eszti ruhájába, fejéket, csipkés -ujjakat és gallért tett föl, melyek szintén az Esztiéi lehettek, mert -csinosak és úriasak voltak. Mindez néhány pillanat műve volt. Úgy -látszott, hogy a házi körülmények miatt egész második természetévé vált -a hirtelen öltözködés s e szokásáról most sem mondott le, midőn szépen -és kényelmesen akart felöltözni, mint egy kisasszony, a ki bálba készül. - -Úgy örült, midőn az új ruhában egy egészen más, egy csinos, vidám, -valódi kisasszonyi alakot láthatott tükrében. Sokat igazított ruháján, -hogy jobban álljon, mihez jól értett, mert unokatestvéreit rendesen ő -szokta felöltöztetni. Itt egy redőt simított el, ott épen redőbe szedte -az egy kissé engedni nem akaró kelmét, emitt egy megtüremlett részt -hozott rendbe, amott karján szépen hihúzogatta és késztette, hogy -bugyokat vessen. Mi szép ruha volt, mi jól állott rajta! Az a szép fejék -is egészen más alakot adott neki. Hogy mosolygott, örvendett; sokkal -boldogabb volt, mintha az övé lett volna a ruha. Mi sok ily szép ruhája -volt Esztinek, mégis mi haragosan szokott öltözködni! Ha neki csak -egyetlen ily ruhája volna! - -– Istenem! ha Kálmán most látna, tudom, hogy még szivesebb volna hozzám. -Most igazán szép vagyok. Épen illik hozzám e kék szín. Ha így bálba -mehetnék, hogy tánczolnék! Oly rég nem tánczoltam már, oly rég… Utoljára -a bácsi nevenapján tánczoltam ezelőtt egy évvel. A vacsora után egy kis -tánczot rendezett a fiatalság, de már csak a végére mehettem be. Nekem -kellett ügyelni mindenre, mennyi bajom, mennyi dolgom volt. Istenem, -mihelyt bementem, Kálmán mindjárt fölkért… kétszer tánczolt velem. Oly -barátságos, oly nyájas volt. Azt mondotta, hogy nagyon jól, nagyon -szépen tánczolok. Olyan könnyű vagyok, mint a pehely. Hogy röpített a -polkába, hogy megforgatott a csárdásban. Kár, hogy csak rövid ideig -tartott mindkét táncz. A vendégek már oszolni kezdettek, a zene -elhallgatott, Kálmán is búcsút vett tőlem. Oly kedvesen mosolygott reám, -még egyszer ismételte, hogy milyen jól, milyen szépen tánczolok, olyan -könnyű vagyok, mint a pehely… Most, ha látna, talán azt mondaná: szép is -vagyok. Igazán, most oly szép vagyok. - -Gyönyörködve nézegette magát, gyönyörrel néztem én is ott a szögletben, -egy székhez támaszkodva. De az ő gyönyöre nem tartott oly soká, mint az -enyém. Mélázni kezdett és lassanként elkomorodott. Egyszerre, mintha -égetné testét a ruha, csipkés ujj és gallér, letépett magáról mindent. - -– Oh, mi irigy, hálátlan, rossz teremtés vagyok én! – kiáltá zokogva. A -más ruháját veszem magamra, irigykedem unokatestvéreimre, mert nekik -szebb ruhájuk van. Az igaz, rosszak hozzám, az Isten bocsássa meg nekik, -a néni is zsémbes, a bácsi is egy kissé durva, sokat is kell dolgoznom, -de mégis hálátlan vagyok. Mi lett volna belőlem nélkülök, a szegény -árvából, kinek senkije sem volt a világon. Oh, Kálmán, ne szeress engem; -irigy, hálátlan, nagyravágyó vagyok. Mindenedet elpazarlanám, ruhára -költeném, hiába szereznél, nem lenne láttatja, mindig szebbeket -kivánnék, mindig a másét irigyleném, koldusbotra juttatnálak. Jaj -Istenem, ments meg a kísértettől! - -Sírva ült le varróasztala mellé és varrni kezdett gyorsan, -szenvedélylyel, mintha erőszakos munkával igyekeznék elnyomni föllázadt -érzelmeit. Majd félénken az új ruha felé pillantott, melyet összegyűrve -lökött az ágyra, ijedten szökött fel, odament és szépen összefogta, -kiterítette. Újra varrni akart, de mintha valami eszébe jutott volna, -hirtelen fejéhez kapott, levette a fejéket, helyére tette s a tükör elől -szekrényébe rakott mindent, a mit öltözésekor előszedett. A szoba -egészen olyan volt, mint azelőtt, csak Katalin nem. Újra varrt, de most -már nem oly gyorsan, sőt néhány pillanatra félbe is hagyta és -elgondolkozott. Egy-egy tiszta fényes csepp lopózott szemébe, hiába -törülte le, megint egy új csillámlott föl. – Oh, Istenem, mennyi könnybe -került egy pár vidám mosoly a tükör előtt. - -Jó Katalin, ne búsulj! Csak így tévedj mindig csak ennyi bűnöd legyen az -életben. Ha Kálmán látna, most szeretne igazán beléd. Ne hidd, hogy a -férfiak mind oly hiúk és léhák. Bizonyosan Kálmán becsül, szeret és nőül -vesz. Szép és jó vagy, mi kell több egy valódi férfiúnak, oh, még -kevesebbel is megelégszik. - -Örvendj, hogy sokkal szebb arczod van, mint ruhád; hány nő cserélne -veled, kinek szép ruhája van, de rút arcza! Örvendj, hogy megtanultál -tűrni, szenvedni, annál több örömed lesz. - -Ne tartsd magad míveletlennek. Ne búsulj, hogy nem tudod kínozni a -zongorát, elegen teszik, igen is sokan, legalább minden ember panaszol, -a kinek egy kis hallása van. Ne bánd, hogy nem beszélsz annyiféle -nyelven. Elég magyar nő van, ki sok nyelvet tanult, de tulajdonkép egyet -sem tud s legkevésbbé a magyart. Aztán mi hasznát vennéd? Dicsérnéd, -mint a többiek, Shakespearet és Miltont, Molièret és Racinet, Schillert -és Goethet, kiket unnál, nem értenél és rontanád magad Dumasval, Paul de -Kockkal és Suevel. Írnál franczia leveleket tele hibával, fecsegnél -németül, folyvást csak németül, bécsiesen s azt hinnéd, hogy mívelt -hölgy vagy. - -Oh, maradj annak, a mi vagy és légy boldog, szivemből kivánom! - - -III. - -Szerettem volna mindezt fenhangon mondani, de nem tettem, megzavartam -volna szegényt. De vajjon tehettem volna? Hiszen ha nem látott, hallani -sem fogott volna. Nem lát, nem hall engem senki. Mi vagyok, élő lény -vagy kísértet? Midőn kiléptem a szobából, éreztem a kilincs vasának -hidegét, a konyha küszöbén épen megbotlottam, tehát élek, de a kapu közt -hiába kértem egy kis vizet a kútról jövő szolgálótól, hogy oltsam -szomjamat, nem hogy felelt volna, még meg sem állott, pedig épen -mellettem ment sl. Párisban vagyok-e vagy egy magyar kis városban, hol -Katalin lakik? Hiszen ez Pest! Valóban Pest egyik utczáján lépdeltem. -Nem értem, nem segíthetek rajta, nincs más mód, mint megnyugudnom benne, -végre csak kifejlik belőle valami. - -Az utczán emberek jöttek-mentek, de egy ismerős arczot sem találtam -köztük. Csak a házak voltak a régiek. Aha, ez épen egyik barátom lakása! -Odafordultam és fölsiettem a lépcsőkön. - -Az emeletre érve, úgy tetszett, mintha nem jó helyen járnék. Sokkal -csinosabb itt minden, mint azelőtt. Ez az előszoba legalább is nagyságos -úri, pedig az én barátom csak tekintetes úr, sőt még neje sem engedi -magát nagyságoltatni, pedig irodalmunkban már rég eldöntött kérdés, hogy -minden valamire való nő nagyságos, mint az erdélyi fejedelemasszonyok. -Furcsa egy divat biz’ ez, de még furcsább az, hogy én nem tudom, hol -járok. A házat nem véthettem el, azonban a háznak két udvara van; lehet, -hogy az alkony szürkületében a jobbfelőlibe léptem be s nem a balba, hol -barátom lakik, lehet, hogy barátom azóta nagyságos úr lett s neje is -eltűri a fejedelemasszonyi czímet. Lehet… hisz’ velem ma minden -lehetséges, csak az lehetetlen, hogy ébren legyek. Valóban, nekem -álmodnom kell. Már este felé jár az idő, ma még egy falatot sem ettem, -még sem vagyok éhes. Mindig máshova nyitok be, mint a hova akarnék, -mintha láthatatlan kéz vezetne s játszanék velem, mint valami bábbal. -Egy pár óra alatt megjárom Párist és Pestet, még a vidékre is jut időm -kirándulni, pedig tengerlépő bocskorral nem ajándékozott meg a mesebeli -tündér. Mindig nőkkel kell találkoznom, látnom, hallanom őket a tükör -előtt, mintha botrányvadászó ember volnék, pedig Isten látja lelkemet, -annyi nyilvános botrányt láttam akaratlanul is, hogy nincs kedvem -vadászni a titkosakra. Ez nem lehet más, mint álom játéka, ily -képtelenség még a magyar beszélyekben sem fordul elő. Legalább én nem -olvastam. Úgy van, álomnak kell lenni. De hiszen nyitva a szemem, látok, -hallok, érzek, minden arra mutat, hogy ébren kellene lennem. Mi lehet ez -az én állapotom? Jaj, csak erről ne! Ha gondolkozom felőle, úgy megfájul -a fejem, oly zavarba vesz minden gondolatom, mintha épen a szép fogalmát -akarnám meghatározni. - -A szobából, a kissé nyitva hagyott ajtón, élénk beszélgetés hangzott ki. -Mind női hang, egyik vastagabb, a másik vékonyabb, de mindenik hadar. -Jól esett, hogy valami elvonta figyelmemet. Az embernek máskor sem jó -sokat foglalkozni magával, hát még az én állapotomban. E közben mind -előbbre léptem s egyszer csak a szobában találtam magamat. Minden fesz -nélkül néztem körül, mert már megszoktam, hogy Isten vagy ördög -kegyelméből, nem tudom, mindent láthatok s hallhatok s engem senki. - -Egyik nő a komorna lehetett, abból ismertem reá, mert viseltes, de -czifra és drága ruha pompázott rajta, melyet hihetőleg úrnőjétől kapott -ajándékba. Aztán érezte rangját, komolyabb s méltóságosabb volt, mint a -másik, kiben már szelességénél fogva is szobaleányt fedezett föl -világismeretem. - -– Még egyszer mondom, ez a czipő egy kissé bő; jó itthon, de estélyben! -Menj, siess, hozz egy mást – mondá a harmadik, az úrnő. - -– De nagyságos asszonyom, hiszen a mult hónapban ilyenben ment volt… - -– Mit fecsegsz, az Isten áldjon meg, csak ezt hagynád el. Ti mindent -jobban akartok tudni, mint én, persze én nem tudom, milyen lábam van, ti -jobban tudjátok. Csak ne fecsegnétek, az embert egész beteggé teszi ez a -sok beszéd, még elkésem miattatok az estélyből. Csak ne fecsegnétek… - -– Jól mondja a nagyságos asszony – vágott közbe a szobalány – nem is -tudom, ez a Klári okosabb akar lenni az egész világnál. - -A komorna egy megvető pillantást vetett a szobalányra. - -– Küldjön engem nagysád – folytatá a szobalány – hozok én épen olyan -piczit, mint a nagysád lába, eszem azokat a piczi lábakat. - -– Te keztyűért mégy – mondá az úrnő, bókjáért egy jóakaró pillantást -vetve a kis szobalányra – hozz egy új tuczettet, valamivel kisebb -legyen, mint ez. - -– Hiszen ez mind a nagysád száma, eddig mind ilyen keztyűket viselt – -szólt közbe a komorna. - -– A nagysád száma, hogy is ne? Nem csak a számról van itt szó, hanem -finomabb kell, aztán valamivel kisebb is. Neked jól esik, ha az embert -bosszantod. Klári, ne bosszants, mert olyat teszek, hogy magam is -megbánom. No hát mit álltok itt? Takarodjatok! De megállj, Klári, -megállj az Istenért, mit sietsz: Hát a fejék? Már elfeledted? Ha az -ember nem mond meg mindent, semmi sem jut eszetekbe. Hiszen megmondtam -már. Bizony még nem mehetek ma estélybe… Nem, nem, nem… onnan nem lehet -elmaradnom. Mondd meg a divatárusnőnek, hogy nem ilyet rendeltem. Csak -most az előbb vettem észre, hogy nem egészen olyan, a milyent Turkevyné -visel. Hiszen megmondottam neked már az előbb is. Siess hát az Istenért! -Igérj kettős árt, hogy legszebb legyen az olyanformájúak közt. Talán ezt -is kijavíthatja, talán kész is van olyan. Ha nincs kész, csináljanak -újat, másfél óra alatt megcsinálhatják. Még nincs hét óra. Hogy is nem -néztem meg jobban, midőn tegnap reggel elhozták. Hiába, annyi a dolgom, -a fejem is fáj bele! Siessetek, siessetek lelkeim, kérlek szépen: -igazítsatok el mindent, nagy jót tesztek velem, megjutalmazlak -benneteket. Siessetek. Megállj, Julcsa! Mondd meg az inasnak, hogy -tüstént jelentse, ha a nagyságos úr haza jő. Kilencz felé be legyen -fogva. Mit álltok itt? Siessetek, hamar, hamar… - -A komorna és szobalány kisiettek. A már nagyjában felöltözött úrnő -kimerülve ült le egy karszékre, mindamellett ügyelve arra, hogy pompás -báli ruhája össze ne gyűrődjék. Kezébe hajtotta fejét, pihent, -gondolkozott, álmadozott és búsult. Arczán zavar, szemében tétovázó -tekintet s ajkai körül az izgatottság reszketegsége. Egy báli öltözék -adna-e neki ennyi gondot? Igaz, nemcsak czipő, keztyű, hanem egy -megtüremlett szalagocska is szerencsétlenné tehet némely nőt, de ez -arczon több van a hiúság bosszús felindulásánál. Ő szenved szegény és -szenvedése nem ma este kezdődik. - -Már beléptemkor megismertem benne Matildot, a gazdag örököst, a nem -szép, de kedves és ritka jó szívű, a nem nagyon eszes, de művelt -hölgyet. Ezelőtt egy pár évvel ment férjhez, esküvőjén is ott voltam. Mi -boldog volt az oltár előtt, talán kevély is lesz vala, ha tudja, mi a -kevélység. Bezzeg anyja szomorú volt. Bár gyöngélkedett, mégis eljött a -templomba. Oly buzgón imádkozott szegény, sejtette, érezte, tudta, hogy -e deli vőlegény, a ki díszmagyar ruhájában a lovag eszményképének tünik -föl, nem fogja boldogítani lányát, de remélte, hinni akarta, hogy Isten -elfordítja e csapást, megakadályozza a dolgok természetes folyamát. -Matild atyja előkelő nemes és gazdag földbirtokos volt, a ki rég -meghalt, midőn ő még alig volt hat éves. Özvegy anyja azóta mindig falun -lakott; nagy gonddal neveltette egyetlen lányát, egy gouvernante s -három-négy mester foglalkozott a kis Matild kiképzésével s a magányba -vonult anyának minden öröme abban telt, hogy egy perczre sem válik el -lányától s egészen neki él. Midőn lánya betöltötte tizenhetedik évét, -Pestre költözött, vontatva, kénytelen, aggódva. Búsult, hogy meg kell -válni magányától s nemsokára talán lányától is. Oh, ha egy derék, jó -ember venné el lányát! Ő maga elbetegesedvén, egyik rokonára bízta -Matild bevezetését a társaságba, a ki igyekezett minél boldogabbá tenni -a falun növekedett egyszerű leányt s hurczolta bálról bálra, estélyről -estélyre. Mi boldog és boldogtalan volt Matild. Mennyire élvezte a -fővárosi élet örömeit s mennyire fájlalta, hogy ő nem kitünő szép, kissé -ügyetlen is s talán inkább vagyonáért udvarolnak neki, mint szépségéért -vagy eszéért. Azonban e szenvedéseknek még emléke is kitörlődött -szívéből, midőn Ödön lépett föl udvarlójaként, egy deli ifjú férfiú, -kinek anyja grófi hölgy, ki jobban énekel, mint a szinház első tenora, -tánczol, vív, mint akármelyik táncz- vagy vívómester, a lovaglásban -fölülmulja a circus angol lovarait, utazott Afrikában, Amerikában s még -Isten tudja hol, a férfitársaság lelke, a nők kedvencze, a főváros első -gavallérja s e mellett épen oly vagyonos, mint ő. Valóban, kivéve az -utolsó pontot, mindez igaz volt Ödönről. Jószágaiból ugyan még keveset -adott el, de folyvást nagy adósságokkal terhelte, kivált a legközelebbi -években s épen ezért nézett gazdag menyasszony után. A tőkepénzeseken és -uzsorásokon kívül a világ ugyan minderről keveset tudott, de ha tudja -vala, sem tartja azért még szegénynek Ödönt, mert egy öreg és gazdag -nagybátyja volt, a kiről szép örökség nézett rá. Csak Ödön tudta, hogy e -vagyont nem fogja örökölni, mert nagybátyja engesztelhetlen haragszik -reá s egy másik öccsének hagyja mindenét. Azért, mielőtt csőd alá jutna, -sietett megkérni Matild kezét. Az anya nem volt hajlandó beleegyezni, -egyszerűbb férjet óhajtott volna lányának, de Matild halálosan -beleszeretett a deli férfiúba. Az anyának engedni kellett, végre -belenyugodott. Szegény, azután, hogy lánya férjhez ment, nem sokáig élt. -Míg az ifjú pár Olaszországban töltötte a telet, addig ő falun, az ősi -kastély egyik szegletszobájában, hol annyiszor virrasztott Matild -mellett, szép csöndesen elszunyadt, a nélkül, hogy még utolszor -megcsókolta, megáldhatta volna szeretett lányát. Ez nagyon fájt -szivének; de mégis jobb, hogy nem láthatta őt, mintha így elbúsulva -látta volna, mint a hogy most ül karszékén. - -Matild hirtelen fölkelt s becsöngette az inast s tudakolta, hogy férje -haza jött-e már; megtudva, hogy nem, ingerülten járt föl s alá a -szobában. - -– Ödön most nem tartja meg úgy szavát, mint vőlegény korában, mint -Olaszországban, Párisban. Ott Olaszországban… Istenem, milyen szép élet -volt az. Oh! ha még egyszer menyasszony lehetnék!… Hát ha nem is jő haza -ma este, hát ha egyedül kell mennem az estélybe? Ez csunyaság, hazugság, -hűtlenség volna, az, az, az… - -Az óra hetet ütött. - -– Hiszen csak hét óra! – folytatá megkönnyebbedve – milyen gonosz, -zsémbes, féltékeny asszony lettem. Szégyen! megérdemelném, hogy Ödön ne -szeressen. Csak hét óra, bizony nem csoda, hogy még nem jött haza. Jobb -is, ha később jő, mikor egészen fel vagyok öltözve. De ha nem jőne is -haza, ha egyedül mennék az estélybe s ő majd később jőne is oda, az sem -lenne valami nagy dolog. Nem, nem, az még sem illik. A férj járjon -nejével, mert különben megitélik, rágalmazzák. Egyébiránt én nem -csodálkoznám, ha ma elkésnék. Szegénynek annyi dolga van. Más férfinak a -világért sincs félannyi is. Mennyi ismerőse, barátja! Most a kaszinóba -kell menni, hogy egy fontos politikai ügyet közöljön egyik barátjával, -ki hajdan miniszter volt, majd a lóversenyre kell készülni, vadászni -menni, gyűlésekbe járni, mennyiféle gyűlés van, Isten tudja szerit -számát. Neki sehonnan sem szabad kimaradni; azt mondanák, hogy a -felesége nem engedi, otthon tartja. Isten mentsen! A peres ügyekkel, -jószágainkkal is mennyi a vesződsége, hol ide, hol oda utazik; csaknem -azt kivánom, hogy bár szegényebbek volnánk. Szegény Ödönre az atyja sok -adóságot hagyott, aztán Ödönt is megcsalta egy pár barátja Párisban; -érettök váltókat írt alá, nagy mennyiség pénzről. Most neki kell -megfizetni. El kellett adni jószágai nagy részét, hogy adósság nélkül -lehessünk. Azt nagyon jól tette. Az egészen más, hogy az én jószágaimra -sok pénzt vettünk fel, azt Ödön a gazdaság berendezésére fordítja. Azt -mondja, kétannyi jövedelmünk lesz. Szegény anyám, mennyire örülne, ha -látná, hogy Ödön mily jó gazda. Mégis mennyit rágalmazta előttem a minap -az az Emma. Mind azt mondotta nekem, hogy ügyeljetek Ödönre, mert -vesztegető, könnyelmű. Csak a rossz szivű és csúf szájú barátnőktől -őrizkedjünk. Elhisz a szegény asszony nekik mindent, azután búsul és -sír, a míg jó és okos férje fel nem világosítja. Hányszor hoztak ezek -már engemet síróba. Flóra is Párisban mindazt beszélte nekem, hogy Ödön -azt a szép énekesnőt szereti, pedig Ödön csak tisztelte művészi -lelkesedésből. Természetes, mert Ödön szépen énekel, érti az operákat, -nem úgy mint az ő férje, az a medve. Flóra irigyli tőlem Ödönt, neje -óhajtott volna lenni, szerette leánykorában, de Ödön engem szeretett, -engem vett el. Ezért irigykedik reám, rágalmazza férjemet, ezért -mondotta nekem a mult héten is, hogy Ödön Turkevynét szereti. Mindent -rosszra magyaráz az a rossz Flóra. Gyűlölöm, utálom. Hát hiszen tehet-e -róla szegény Ödön, hogy olyan eszes, mulatságos ember s örömest beszél -vele Turkevyné?… Oh, én akár senkivel se beszéljek Ödönön kívül… Lehet-e -azért hibáztatni, hogyha fölkérik énekelni, Turkevyné oly szivesen -énekel vele?… Oh, ha ha én tudnék énekelni, mennyit énekelnénk együtt!… -Oka-e Ödön annak, hogy ha a Városligetbe lovagol s történetesen -találkozik Turkevynével, udvariasságból haza kell kísérnie? Oh, én is -megtanulok lovagolni, Ödön megtanít, megigérte, a jövő tavaszszal együtt -fogunk lovagolni. Akkor aztán még Flóra sem rágalmazhatja Ödönt. Azt -hiszem, tökéletesen hiszem, hogy Turkevyné szereti Ödönt s el akarja -tőlem csábítani. Ki ne szeretné Ödönt? Oly deli, jó, okos, gyöngéd. Oh, -én igazán csodálkozom, hogy ily férfiú engem szeret, engem, ki nem -vagyok szép… - -Épen a tükörnél ment el, egy pillanatra megállott, bele nézett, mintha -óhajtott volna szebbnek látszani, azonban úgy tetszett neki, hogy -életében talán most találja magát legkevésbé szépnek. Elszomorodva -fordult el tükrétől és gyorsan tovább sietett. - -– Jaj, Turkevyné szép asszony, sokkal szebb, mint én. Oh, ha Flórának -igaza volna, ha megcsalna Ödön… Jaj, megölném magamat, megölném abban a -perczben! - -Oly erős, megrázó volt ez átvillanó gondolatról felköltött indulatroham, -hogy tántorogva rogyott karszékébe s eszébe sem jutott kímélni ruháját. -Kétségbeesve kulcsolta össze kezét s nyomta fejéhez, mintegy elnyomni -akarva gondolatait. Majd keze alá hullott mereven, mint egy darab fa, de -arcza égett, keble hullámzott! Idő telt belé, míg kisírta magát, míg -enyhült. Mátkagyűrűjét forgatta ujján s oly jól esett, hogy a mult édes -emlékeihez menekülhet. - -– Nem, nem lehet! Ez arcz, e szem, ez ajak nem csalhatnak. Akkor -semminek, senkinek nem lehetni hinni a világon. Oh, mikor Ödön -megvallotta nekem szerelmét, e gyűrűt ujjamra húzta, örök hűséget -esküdött az oltárnál – Istenem! mennyi érzés rezgett hangjában, égett -szemében! Most is, ha néha jobb kedvében reám tekint!… Nem, nem lehet. Ő -nem csalhat meg engemet. Igazán, vétettem ellene, hogy ilyesmit -gondolok. Egész féltékeny lettem. Megbántottam Ödönt, nagyon -megbántottam. Hogy örülne most Flóra, ha látna! Elbeszélné az egész -világnak. Csak azért sem hiszem, csak azért sem, pedig nem csodálnám, ha -Ödön egy kissé reám unna. Hibás vagyok. Elhanyagolom a világot, magamat, -mindig otthon ülök, mindig vele szeretnék lenni. Jól mondotta Ödön, hogy -leljek több örömöt a világban, járjak szinházba, bálba, fogadjak -vendégeket, költsek többet. Az ő jó szive nem akarja, hogy pénzbeli -szerencsétlenségeiért én szenvedjek, pedig épen azért akartam -takarékoskodni. Ő szeretné, hogy én legyek a világ legboldogabb -asszonya. Oh, kell-e annál nagyobb boldogság, hogy nőd vagyok? De igazad -van, kedvesem. Tudom, mi a vágyad, bár nem mondod. Óhajtod, hogy én is -ragyogjak a társaságokban, mint te, hogy ne csak szerethess, hanem -büszke is lehess reám. Jól értelek, tudom, mily öröm látni téged -mindenkitől szeretve, bámulva. Úgy fogok tenni. Meglásd, feleséged nem -lesz utolsó asszony, leánykorában sem volt az. Most már nem vagyok oly -félénk is, mi régen kissé ügyetlenné tett. Még egy pár udvarlóm is akad. -Unni fogom őket, de érted szivesen eltűröm. Az lenne furcsa, ha félteni -kezdenél tőlük, mint én most téged Turkevynétől. Nem bánnám, de mihelyt -észrevenném, többé soha se szólanék hozzájuk. Oh, a mai estélyen meg -fogsz elégedni velem, szép, vidor, beszédes és még egy kissé kaczér is -leszek, tánczolni, vigadni fogok… - -A tükörhöz szökelt, vidáman, mosolyogva, mintha nem is ő volna, ki az -elébb kétségbeesve rogyott össze. Most szebbnek találta magát, mint -valaha. Illegette ruháját, hajlongott, nézte magát a mint előre, hátra -lép, mint egy szinésznő, a ki szerepét próbálja. - -– Ez a ruha csakugyan illik nekem. Szegény anyám mindig azt mondotta, -hogy kerüljem a kiáltóbb szineket s a nagy pompát, mert az nekem nem jól -áll, hozzám csak az egyszerű illik, ez tesz kedvessé, széppé. Egészen az -ő izlése szerint öltözködtem még asszonykoromban is. Ezután felhagyok -vele. Oly férfiú nejének, mint Ödöné, illő, hogy divatban és pompában -versenyezzen Turkevynével, kinek bizony félannyija sincs, mint nekem. Ez -a ruha valóban jól áll. Ebben méltóságosb, valódi asszony vagyok, -hajdani ruháimban csak olyan leánynak nézhettek. - -Azonban öröme nem tartott soká, valami megzavarta. Úgy látszott, hogy -nem tartotta magát elég karcsúnak; két kezét csípőjére téve, szorította -derekát, a hogy csak tudta. - -– Ah, az a Klára nem fűzött be elég szorosan. Majd ha visszajő, segítünk -rajta. De bizony arczom is halvány, nem illik ehhez a ruhához. Miért ne -lehetne azon is segíteni? miért ne pirosítanám ki magamat egy kissé? -Épen itt van egy kis pirosító, ez a bolond Julcsa hozta a minap, azt -gondolta, hogy olyan vagyok, mint az ő grófnéja, a hol tavaly szolgált. -Én nem hiúságból, tetszelgésből akarom használni, csak férjem kedvéért, -csak ma. Mi van abban vétek? Hányszor vagyunk képmutatók szóval, -arczczal, hányszor mosolygunk a szalonokban, midőn sírnunk kellene, -hányszor rebegjük a szeretet szavait, midőn gyűlölünk, hányszor tagadjuk -el az igazat érdekből, udvariasságból, rosszakaratból. Oh, mindez -nagyobb bűn, mintha arczunknak vissza kivánjuk adni azt a pirosságot, -melyet lehervasztott róla a bánat. - -Matild így megnyugtatva lelkiismeretét, kipirosítá arczát, sőt -szemöldjét is megfeketítette egy kissé. Látszott, hogy nem tanulta be -még a mesterséget, oly durván festette ki magát, hogy a gyakorlatlan -szemet sem lett volna képes megcsalni. Úgy örült arczának, úgy élvezte -magát, mint babáját a gyermek. Épen azon perczben hitte magát -legszebbnek, midőn kivetkőzött majd minden bájából. Anyjának igaza volt; -nem illettek hozzá a kiáltó szinű és pompás ruhák. Kaczérrá tették a -kaczérság bája nélkül s elrabolták tőle a kedvességet. Így felpiperézve, -kifestve egészen elvesztette egyéniségét. Nem volt több, mint egy -rosszul kifestett viaszbáb s oh! szép szeme, mely mosolyogni akarva is -bánatos volt, oly visszataszítón hazudtolta meg arczának képmutatását. - -[Illustration: Matild így megnyugtatva lelkiismeretét, kipirosítá -arczát.] - -Azalatt megérkezett a komorna, szobalány; mindent hoztak, a mi kellett s -hozzáfogtak az öltöztetés befejezéséhez. Föltették fejékét, fölrakták -ékszereit s mindent elkövettek, hogy asszonyuk különös szeszélyének -eleget tegyenek. Matild szép, legszebb akart lenni a mai estélyen s -egész erővel dolgozott azon, hogy ne lehessen az. Aggodalma, -féltékenysége, fájdalma megzavarták józan eszét, izlését. Másokat akart -utánozni, mások szíve, mestersége és szépsége nélkül. - -A komorna mindent tűrt, nehogy a szobaleányt új diadalra juttassa, de -midőn asszonya felpróbálta az ujonnan hozott czipőt, nem tehette, hogy -ismét ellent ne mondjon. - -– Igen szűk ez, nagyságos asszonyom, szorítani fogja lábát, nem -tánczolhat. - -– Épen jó, épen ilyet kívántam – erősíté Matild, próbakép egy lépést -téve hol előre, hol hátra. - -– Ez a Klára a maga lábáról itél meg minden lábat – jegyzé meg a -szobalány, kapva az alkalmon, hogy a büszke komornát ismét -bosszanthassa. - -Klára most sem szólt többet, de midőn azt parancsolta asszonya, hogy -jobban fűzze be, megint ellentmondott e kívánságnak. - -– No jó, hát hadd el, jer Julcsa, fűzz be te. - -Julcsa egész diadallal fogott a fűzéshez s már azt hitte, hogy holnaptól -fogva ő lesz a komorna. Nagy bosszúságára nem kedvezett neki a sors; nem -értette még eléggé ezt a különben nem bajos mesterséget, csak kínozta -szegény asszonya derekát, mire aztán Klára meglehetős durván félrelökte -s művészi kezével néhány percz alatt végrehajtotta az egész műtétet. - -– Oh, nekem, nagyságos asszonyom, mindegy, de azt hiszem, nem fogja -kiállani sokáig; ilyenkor könnyen el is ájulhat az ember, kivált, ha -táncz közben felhevül. - -– Ej, dehogy!… Ah, most már jó minden – mondá Matild, egész diadallal -tekintve tükrébe s még egyszer szemlét tartva öltözéke felett. Elégült -volt; piczi lába és karcsu dereka nagyon hasonlított a Turkevynéjéhez. - -Semmi sem hiányzott, csak a férj; már a kilenczet is elütötte s még sem -jött haza. Ez nagyon nyugtalanította Matildot. Keresésére küldötte a -cselédeket: a legényt a kaszinóba, a komornát egyik, a szobalányt másik -barátjához. - -– Oh, ha nem jő el, ha nem tartja meg szavát! – kiáltá az aggodalom és -szűk czipő, a féltékenység és a nagyon befűzött derék szorongatásai -között. Egyedül kell mennem. Tudom, mindjárt kérdeni fogja Flóra, hol -mulat Ödön. De ha az estélybe sem fog eljönni, ha Turkevyné sem lesz -ott? Akkor tudni fogom, hogy megcsalt, hogy együtt vannak. Jaj!… - -Megeredtek könnyei, sírt, zokogott, majd egy negyed óráig. Végre léptek -hallatszottak. - -– Ez ő, ismerem lépteit. Édes Ödönöm! – sikoltá kitörő örömmel és -sietett tükréhez, hogy még egyszer megnézze magát, igazítson valamit -öltözékén s egész díszben fogadhassa férjét. De oh! mit kelle látnia -tükrében! Könnyei felolvasztották arczfestékét, szemöldje feketéjét -csipkeujjával homlokára törülte. Alig ismert magára, rút volt, mint egy -kísértet. A szégyen és félelem elnémították s a testi és lelki fájdalmak -kimerültségében áiulva rogyott tükre elébe. - -Miért kellett látnom még egyszer e nőt? Maradt volna lelkemben az a kép, -melyet esküvőjén láttam. Vajjon ha még egyszer látandom, bálban fogom-e -látni, pompás ruhában vagy a templomban, szegényes öltözetben, -megvénülve még ifjan s imádkozva minden remény nélkül. Férje még sokáig -fogja hitetni mézes-mázos beszédével, egész addig, míg vagyonát mind -elpazarolja; barátnői még sokáig fogják ingerelni férje ellen, egész -addig, míg férje el nem hagyja Ő ma barátnőinek hiszen, holnap férjének -s örülve, szenvedve, ámítni fogja magát minden nap új reménynyel, új -tervvel mindaddig, míg férje el nem szökik valamelyik szeretőjével. Ő -még sokáig fogja játszani a gazdag és divatos nő szerepét, hogy a -szánalom és nevetség tárgya legyen, egész addig, a míg egy reggel arra -ébred föl, hogy semmije sincs, még az a párna sem az övé, melyen -gondterhes feje nyugszik. Jó Matild, drágán fizetted meg, hogy a főváros -legdelibb férfiának lehettél neje. Szegény anyádnak igaza volt. De ő is -hibás, nagyon hibás, miért nem vitt magával a sírba. - - -IV. - -Mindezt nem Matild szobájában gondoltam; midőn elájult, siettem ki a -szobából s nem voltam kíváncsi: vajjon férjét lesujtja-e a bánat vagy -örvendeni fog, hogy megszabadult egy pár napra nejétől. Mentem gyorsan, -gondolataimba mélyedve, nem tudva hová s egyszer csak egy sötét -lépcsőzeten találtam magamat. Mintha az első vagy második emeleten -járnék valamely nem díszes utcza dísztelen házában. Miféle háziúr lehet -ez, a ki ily sötét este sem gyujtat mécset? Lemenjek-e vagy fel? -Kevesebb veszélylyel jár, ha fölfelé megyek, lefelé könnyebben -eleshetem. Talán találok valakit. Tapogatózva kapaszkodtam mind -feljebb-feljebb. Egy ajtóhoz érve, benyitottam, konyha volt, az asztalon -mécs égett, a szolgáló aludt. Benyitottam a másik szobába is; ott is -gyertya égett az asztalon, de senki sem volt a szobában. Mindegy. Ott az -a kényelmes karszék, beleülök, úgy is elfáradtam azon az átkozott -lépcsőn. Leültem s unalmamban vizsgáltam a szobát. - -Megvallva az igazat, nem igen volt mit vizsgálnom. Egyszerű, de -tisztességes szoba volt egy benyilóval, egyéb semmi. Azt hiszem, nincs -szükség leírnom a bútorokat, mindenki képzelheti, a ki látott oly -pamlagot, széket, asztalt, ruhaszekrényt, melyeket olcsó áron vehetni a -harmadrendű bútorraktárakban. Az egész szobában leginkább magára vonta a -figyelmet egy nagy, szép és tiszta tükör, mely a pamlag fölött trónolt s -az a tömérdek kép, melyekkel a fal sűrűn be volt aggatva. Vajjon kit, -mit ábrázolnak e képek? tudakolta kíváncsiságom. Fölkeltem s rendre -megnéztem. Mind Napoleon-kép volt: a tűzértiszt, a tábornok, a consul, a -császár, a fogoly a halott; a reichstadti herczeg gyermek és ifjú -korában; aztán az unokaöcs, mint elnök, mint dictátor, mint császár, -lóháton, gyalog, ülve, polgári és egyenruhában, régibb és újabb kő-, -réz- s aczélmetszetben. - -Mindjárt tudtam, hol vagyok. Ez az öreg franczia nyelvmester szállása a -Józsefvárosban, ki gyakorlatilag nagyon békés, jámbor ember, de -elméletben nagy forradalmár, katona s mindenkivel összevesz, ki nem -tiszteli a Napoleonokat. Neje, egy alföldi magyar asszony, számba sem -veszi férje forradalmi és háborús szenvedélyét, hanem azért nagyon -haragszik reá, hogy mindjárt-mindjárt egy-egy Napoleon- vagy csataképet -vásárol, pedig már is olyan a szobájuk, mint egy képárús bolt. Még más -dolog miatt is összekoczczannak néha, kivált a hónapok elején. Az öreg -úr szeret kávéházba járni, franczia hírlapot olvasni, sakkozni, költ is, -veszt is, ha nem is épen sokat. E kiadások fedezése végett aztán a hónap -elején, mikor leczkéinek díját átadja feleségének, mindig kénytelen -lehúzni belőle néhány forintot, sőt, a mint egy párszor kisült, egy-két -leczkét még el is tagad. Egyszer magam is tanúja voltam egy ily -összekoczczanásnak. Heves egy összekocczanás volt, de az eset is -rendkívüli vala. Valóságos coup d’état-t követtek el az öreg úron, ő -pedig ezt csak a Napoleonoknak engedi meg és senki másnak a világon. -Tudniillik felesége arra a gondolatra vetemedett, hogy fortélyt -fortélylyal kell visszatorolni s egy este, a míg ő aludt, kimotozta -zsebét s kivett belőle minden eltitkolt jövedelmet. Nagy veszekedés -támadt köztük franczia és magyar nyelven; mert az öreg úr, bár harmincz -év óta lakik Pesten s oly nagy tisztelője a magyarnak, hogy keleti -francziának nevezi, nagyon keveset beszél magyarul, neje pedig -francziául nem tud, noha ő is meg van győződve, hogy a magyar után -mindjárt a franczia a legderekabb nemzet. Elég az hozzá, hogy -dúltak-fúltak, egyik francziául, a másik magyarul, minek aztán minden -furcsasága mellett megvolt az a jó oldala, hogy nem érthetvén és nem -ingerelhetvén eléggé egymást, hamar kibékültek s az öreg úr visszakapta -pénzének felét. Különben jól éltek, szerették s becsülték egymást. Volt -is miért. Az öreg franczia becsületes, víg ember volt teljes életében, -az öreg francziáné pedig egy zsémbes áldott asszony. Így nevezte és -ismerte őket az egész Józsefváros, sőt azon túl is mindenki, a ki -leczkét vett az öreg úrtól vagy sakkozni járt hozzá, a kik közé -tartoztam egykor magam is. - -Csodálatos, senki sincs itthon. Azt értem, hogy az öreg úr még nem -tudott megválni kávéházától s még jobban sakkozik vagy magasztalja -Napoleont, de a felesége, az öreg francziáné, hol van? Csak nem ment -szinházba vagy bálba? Hiszen ő nem kap a világ bolondságain s meg vagyok -győződve, hogy húsz év óta mindig otthon találta a kilencz óra, csakhogy -ne fizessen a kapusnak, mikor férje úgy is eleget fizet. Hátha meghalt? -Lehet, sőt már bizonyos. Ha ő élne, az ablakközben nem pompáznának -virágok, hanem befőttes üvegek, az eczetes üveg a kályháról nem -vándorolt volna ki a konyhába, e tiszta, fényes tükör helyett, most is a -homályos, foltokkal tarkázott trónolna a pamlag fölött, a régiek helyét -nem foglalták volna el az ugyan olcsó, de mégis új vagy legalább újságot -mutató bútorok. Úgy van, ő meghalt. Most leánya uralkodik e szobában, ki -nem csak a tisztaságot szereti, mint anyja, hanem a csínt is s talán egy -kis pompára is vágyakozik. Charlotte tehát, a virgoncz kis állat, a mint -anyja nevezte, korlátlan úr a háznál. Csodálhatni, hogy azt a sok -Napoleon-képet egy kissé meg nem dézsmálta. Bizonyosan erélyesen -megvédte őket az öreg úr. Vajjon meg fogja-e őrizni, védeni Charlotteot -is, e szebb képet minden Napoleon-képnél? Bizony félek, hogy az öreg -francziánét nem pótolja ki az öreg franczia s hiába bámulja III. -Nápoleon mély belátását, ravasz politikáját, neki bajosan lesz annyi -belátása és ravaszsága, hogy észrevegye a leányát környező veszélyeket. - -Tovább nem elmélkedhettem, mert belépett Charlotte, maga előtt nógatva -az álmos szolgálót. A mint szavából kivehettem, csak a velök egy -emeleten lakó nőszabónál volt valami szabásmintáért. Pirongatta a -szolgálót, hogy addig is elalszik, nem szégyenli; megvettette vele a -másik szobában atyja ágyát, aztán feküdni küldte, maga pedig leült -varrogatni. - -Nézésébe merültem, hanem megérdemelte a bámulatot is. Charlotte szép -leány volt, legszebb ismerőseim között. Kár, hogy egy pár nyugodtabb -pillantást sem vethettem reá, mert kopogtattak az ajtón s felköltötték. -Újra a Napoleon-képeket kellett néznem. Azonban csakhamar visszatért, a -házmestertől kisérve, ki egy levelet s egy csomagot hozott neki, -engedelmet kérve, hogy csak most hozza föl, bizony sok dolga volt, nem -ért rá. - -Charlotte hirtelen átfutotta a levelet, alig rejthető felindulással -kérdezvén, hogy ugyan ki hozhatta. A házmester egy olyan inasforma -emberről beszélt, kiről nem tudott semmi egyéb jellemzőt megjegyezni, -mint azt, hogy dadog. Úgy látszott, hogy ez Charlottenak elég volt. -Köszönte a házmester szívességét s megnyugtatta, hogy mindent át fog -adni atyjának, mert e levél ugyan neki szól, de a csomag atyját illeti. - -– Béla írta! – kiáltá kitörő örömmel a házmester távozása után – az a -dadogó inas az ő inasa, ismerem, sokszor izen tőle atyámnak, mikor -dolgai akadályozzák a társalgó leczke megtartásában. Ő írta. Hogy -elváltoztatta írását, bizony erről soha sem ismertem volna reá. De mit -is írt csak? – s itt újra el kezdé olvasni a levelet: «Fogadja a -kisasszony születésnapján emlékül ez ékszereket atyja egyik régi -barátjától, a ki ismeretlen akar maradni…» - -Hangja lassan-lassan suttogásba halt, míg egészen elnémult. A heves -örömön némi lehangoltság vett erőt; zavarba jött s csak kíváncsisága -volt még élénk s öntudatlan-hevesen bontotta föl a bepecsételt csomagot -s nyitotta ki a jól bepakolt szekrénykét, melyből drága nyakláncz, -fülbevaló, karperecz s melltű csillogtak ki. Mohón, de sápadozva s -reszketve nézegetett meg mindent. Szemrehányás, lelki vád kínozhatták. -Egymással küzdő érzések közt hánykódott. Mintha szeretné felpróbálni -legalább a nyaklánczot s nem volt hozzá ereje. Könnyekre fakadt, durván -lökte félre a szekrényt s durczásan vetette magát a karszékbe. - -– Ez szemtelenség! Miért küld nekem ékszert. Küldött volna egy bokrétát, -írt volna melléje egy kis levelet s írta volna alá nevét, a mint illik. -Visszaküldöm neki, levelet írok, összeszidom, megmondom atyámnak, hogy -ne adjon neki több társalgó leczkét, tiltsa ki házából. Hadd szenvedjen -vakmerőségeért, hadd boruljon sírva lábamhoz. Majd meglátom, -megbocsáthatok-e neki. - -Büszkén vetette hátra fejét, mintha Béla már lábához borult volna s neki -gondolkodni kellene, hogy mit válaszoljon. Nem soká azonban úgy -látszott, hogy valamennyire lágyul iránta. Arcza szelidebb kifejezést -váltott, mélább, álmadozóbb lőn. - -– Az igaz, hogy szeretem, jó, szép, csinos fiú. Nem tudom, azokban az -úrfiakban van valami, a mi nincs meg más ember fiában. Azt meg kell -adni, hogy még a csúf is csinos köztük. Szebben kötik nyakkendőjüket, -jobban áll rajtuk a ruha, jobban tudnak járni, ülni, beszélni, ha -mindjárt ostobaságot beszélnek is. Béla kitünő köztük, különösen azt -szeretem benne, hogy oly finom s oly nagy tisztelettel viseltetik -irántam, mintha én is úri hölgy volnék. Olyan szépen köszön, mikor belép -a szobába, kalapját, mikor leül is, mindig kezében tartja, nem mint ezek -a magunkfélék, kik mindjárt lecsapják oda az asztalra. S mennyi mindent -s mily kedvesen tud összebeszélni. Ezek a többi fiatalemberek, kik néha -hozzám járnak, ha egy kissé szemérmesek, csak az időről, a -Császárfürdőről s a Városligetről tudnak beszélni, a kik pedig -bátrabbak, még ingerkedni akarnak, sületlen vicczeket mondanak – a -pimaszok!… Láttam egy párszor lovagolni is, itt ablakunk alatt. -Kinéztem. Mi módosan köszönt, egészen levette kalapját, más csak alig -billenti meg, pedig nem is báró, mint az én Bélám. S mi gyöngéd édes -atyámhoz is; atyámnak kellene hozzá járni, hogy nála vagy az utczán -sétálva, egy pár órát francziául társalogjanak, a helyett a legtöbbször -ő maga jő el, sőt egy félórácskával előbb, talán, hogy el ne késsék, -talán, hogy velem fecseghessen. Azt mondja, hogy tőlem többet tanul -francziául, mint atyámtól. Bámulja, mi szépen beszélek, könyveket hoz -olvasni, pompás kötésű szép könyveket. Ő gazdag, fényes születésű s még -sem büszke. Dicséri Francziaországot, hol egyenlőség uralkodik, -magasztalja atyámmal együtt Napoleont, ki tüzértisztből lett császár, -elkergette a régi urakat s érdemes polgárokat tett herczegekké, -grófokká, bárókká… Bezzeg anyja nem olyan, mint ő. Büszke, nagyon -büszke. Nem is tudom, ezek az úri asszonyok azt hiszik, hogy nincs a -világon más asszony, csak ők, a többi mind komorna, szobalány, szolgáló; -pedig bizony rendesen rútak, csak a drága ruha és ékszer a mi rajtok -szép. Ki nem állhatom őket!… A minap is, mikor atyámmal a Városligetben -sétáltunk s találkoztunk a Béla anyjával, mily büszkén nyujtotta nekem -kezét csókra. Csak atyámért csókoltam meg, oly nagy leánynak, mint én, -már nem kellene kezet csókolnom; az lett volna az illendőség, hogy -megöleljen, aztán nem bántam volna, ha meg kellett volna is csókolnom -ránczos arczát. Ilyen hideg, büszke nő hogy lehet a Béla anyja? Nem -hiszem, hogy szeressék egymást. Fogadni mernék, hogy Béla engem százszor -jobban szeret. De hát ha szeret, miért ostobáskodik, miért küld nekem -ékszert? Hogy fogadjak el tőle ily drága ajándékot? Nem… nem… nem lehet! -Visszaküldöm még holnap, jókor reggel, a házmestertől, levelet is írok, -illemre tanítom. De hátha visszaküldi s azt mondja, hogy ő nem küldötte, -hogy tévedek, atyámnak sok tanítványa van, valaki más küldhette, neki -eszébe sem jutott. Erre nem gondoltam… - -Elkedvetlenedve kelt föl helyéről. Nagyon rosszul esett neki az a -gondolat, hogy Béla nem fog lábához borulva bocsánatért esedezni, sőt -talán megbosszulja magát s kigúnyolja az ő begyeskedését. Már most mit -csináljon az ékszerrel? Így is, úgy is baj. Méregbe jött s oly heves -kézmozdulattal nyúlt az ékszerhez, mintha ki akarná dobni az ablakon. De -megsajnálta s nem ok nélkül, mert valóban Béla nem rossz izlésű ember, -oly ékszert választott, mely épen illik neki, finomat és egyszerűt, nem -feltünőt, de olyat, mely emelni fogja bájait. Nézegette, vizsgálgatta -egyenkint s nem tudott betelni nézésükkel. Különösen tetszett neki az a -szép zöld smaragd, mely hol kisebb, hol nagyobb alakban oly kedvessé és -drágává tett minden darabot. Sohasem látott ily közelről smaragdot, -sohasem volt kezében ennyi kincs, soha életében nem volt módja így -fölékíteni magát. - -– Igazán keményen itéltem meg szegény Bélát – suttogta, játszva hol a -karpereczczel, hol a nyaklánczczal. Neki sincs semmi rossz szándéka. Ő -csak egy kis örömöt akart okozni nekem. Tudja, hogy bálba készülök, a -jogászbálba, hiszen ő küldette a meghívójegyet, ő negyedéves jogász, -elnöke a bálrendező-bizottságnak, ő mindenütt első. Szeretné, ha nem -csak csinosan felöltözve, hanem valóságos díszben jelennék meg, hogy -minél szebb legyek, hogy büszke lehessen reám, hogy bámuljanak az -emberek, midőn tánczolni látnak vele. Tudja azt is, hogy szegények -vagyunk. Ajándékot nyiltan nem adhatott, nem akart megsérteni, ő finom -ember, gondolta, hogy ha így titkon küldi, mint atyámnak régi barátja, -nem érezhetem magam sértve, senki sem tudja meg. Valóban magam sem -sejthettem volna, ha szolgája történetből nem dadog. De miért küldi -szolgájától? Maga, szegény, csak nem hozhatta, idegenre pedig nem -bízhatni ennyi kincset… De mi ez? – kiáltott, hirtelen a gyertyához -emelve a karpereczet – ide valami van írva, talán a nevem. Nem az… «Aime -celui qui t’aime, et sois heureuse en lui»… Szép, nagyon szép. Ezt abból -a könyvből írta ki, melyből a minap egy verset olvasott föl nekem. Mily -lelkesen olvasta, hogy kiemelte e sort! Mintha most is hallanám, látnám -s hajának rózsaillata lengene körül. Oh, édes Bélám, te sohasem -czéloztál szerelmedre, csak most vallod be s mi gyöngéden. S én mégis -vádollak. Bocsáss meg! Ime, karomra húzom karpereczedet. Mi jól áll… Hát -e fülbevalókat miért nem próbálnám föl? Ah, be fölséges, mi szép leszek -a jogászbálban? - -E végszavakat már tükre előtt mondta, a fényes, tiszta, nagy tükör -előtt, mely gyönge világítás mellett is teljes szépségében sugározta -vissza alakját. Megkönnyebbülve, szabadulva az önvádtól, egészen átadta -magát a szerelem, hiúság és kiváncsiság felindulásának. Nem gondolt -semmi egyébre, csak arra, hogy szép, hogy Béla szereti s csak azzal -törődött: vajjon nem volna-e jó báli ruhájában próbálni fel az -ékszereket. Legalább azt sejtettem minden mozdulatából. A fiókból fésüt -és kefét, a szekrényből ruhát vett elő. Újonnan fésülte magát, egészen -máskép rendezte fürteit s egyszerre csak szebb, ünnepélyesb, úribb -alakot váltott, inkább kiemelkedtek halántékának körvonalai s fehér, -kerek nyakának szépsége. A báli s otthoni ruha közt csakugyan nagy -különbség van. Alig lehetett Charlottera ismerni ebben a virágkoszorús -fehér ruhában, mely most van először rajta. Erre már illik az ékszer! -Bátran letekinthet karjára, oly fehér, gömbölyű s oly szépen simul reá a -smaragdos aranykarperecz; bátran hajlonghat, a nyakláncz sárgazöldes -fénye most élénkíti, majd enyhíti nyaka és válla szikrázó fehérségét s -valami tündéri bájt kölcsönöz körvonalainak; azok a fülbevalók mi -kedvesen rezegnek, mint harmatcsöppes zöld levélkék, mintha édes -titkokat susognának neki s a melltű alatt mi örömben dobog a szív, -mintha az a melltű nem is volna egyéb, mint egy szívéből nőtt virág. - -Bohó ábrándjából és öröméből a folyosón hallszó léptek verték föl. Azt -hitte, atyja; hirtelen lecsatolta a karpereczet, a nyaklánczot is le -akarta vetni. De abban hagyta, a léptek elhangzottak. Nem atyja volt, -hanem valamelyik lakó. - -– S ha atyám így találna is?… Azt mondanám, ruhámat próbálom, az ékszert -cserébe kaptam az aranyművestől anyám ékszereiért, persze pótolnom -kellett sokkal, de gazdálkodtam, egy év alatt sokat meg lehet takarítani -a konyhapénzből, meg sok másból. Atyám elhinné, de hazudnék. Ártatlan -hazugság. Nem hazudtam-e még máskor is neki, mert levertem egyik -legkedvesebb képét s azt mondottam, hogy magától esett le; mikor a minap -nagyon fájt a fejem, nem mondtam-e, hogy nincs semmi bajom, ne hívjon -orvost; s nem hazudott neki édes anyám is halálos ágyán, mikor azt -mondotta, hogy jobban van, pedig szegény már haldoklott? Az ilyen -hazugság szabad. - -Így megnyugtatva magát, újra fölcsatolta a karpereczet, újra a tükörbe -nézett és mosolygott a tükörnek, arczának, mosolyának boldogságának. -Teljesen meg volt elégedve magával s kétszer-háromszor ismételte -suttogva: – Aime celus qui t’aime, et sois heureuse en lui. - -– Bizony senki sem lesz nálamnál szebb a jogászbálban. Hogy fogok illeni -Bélához! Annát, azt a büszke leányt itt a szomszédban, enni fogja majd a -méreg. Elbúhatik majd silány ékszereivel; mindig fitogtatja, magára -rakja, még ha csak a Városligetbe megy is, pedig az ékszer csak bálra, -estélyre, nagy társaságba való. Mit tudja ő, csak füszerárús leány, csak -commis-k udvarolnak neki. Nem is tudom, vajjon meghívják-e a -jogászbálba. De ha nem jönne is el, lesz ott nekem elég ismerősöm, -asszony, leány, férfi. Bámulni fogják, hogy a midőn belépek, Béla elémbe -jő, üdvözöl, tánczra kér. Nem is tudom, tánczolok-e mással! Bámulni, -irigyelni fognak, szent igaz, de rágalmazni is. Nem illik, hogy oly -szegény lánynak báró úrfi udvaroljon, azt az ékszert is bizonyosan ő -adta neki ajándékba s így tovább. Jaj, a gonosz nyelvűek!… De van benne -valami igaz, van… van… Oh, ha szegény jogász volna, mint más, de azért -épen oly szép, csinos, úri, mint most. Oh, ha jövendőben, mikor végez, -nem jószágait venné át, hanem valami hivatalba lépne, oly hivatalba, -melyből tisztességes úri módon meg lehet élni. Akkor nem rágalmaznának, -tudnák, hogy nőül vesz. Nem a bárót szeretem benne, nem akarok báróné -lenni. De vajjon lehetnék-e?… - -[Illustration: Újra fölcsatolta a karpereczet, újra a tükörbe nézett.] - -Eltünt arczáról a mosoly, elfordult tükrétől, a karszékbe vetette magát. -Bosszankodva, szenvedve gondolt arra, mi Bélának alkalmasint nem jutott -eszébe, pedig negyedéves jogász, hallgatott polgári és egyházi jogot, -philosophiát, morált. De kinek jut eszébe ilyesmi, mikor egy szép női -arczra tekint? - -Mi szükség az észre, midőn a szív lángol? Melyik költő dicsőítette -valaha az észt, mikor a szív vágyairól énekelt s egy huszonkét éves -úrfitól lehet-e rossz néven venni, hogy belé szeret mestere leányába és -szerelmén kívül nem gondol egyébre? Jó izlését senki sem tagadhatja, -legkevésbbé az atya. Becsületében senki sem kételkedhetik, az egyetemen -legjobban vív és lő, már kétszer volt párbaja. Semmi rossz szándéka -nincs, legalább ő úgy hiszi s ha nem állhat ellen szenvedélyének, melyet -nem tanult korlátozni, az vessen követ reá, ki sohasem tévedett. S ha -baj történnék is, nincs-e ott okos és jó anyja, ki tanácsoljon neki, -elfordítsa fejéről a vészt, nincs-e nemes szíve, sok pénze, melylyel még -azt is kárpótolhatni, a mi kárpótolhatatlan. És Charlotte miért legyen -okosabb nála? Ő sohasem hallgatott juris és philosophiæ professorokat, ő -csak szeretni tanult. Mikor nem volt ez szabad? – Nincs törvénykönyv, -mely eltiltaná. - -E nyomorúságos gondolatok nekem jutottak eszembe és nem Charlottenak. Ő -nem volt tréfás kedvében, sőt nagyon is gondolkozott, oly komolyan, hogy -csak egy párszor pillantott föl a karszékével szemben levő tükörbe. De -mi haszna a gondolkozásnak, ha csak arra használjuk, hogy tulajdonkép ne -gondolkozzunk? Mi szükség az észre, ha mint egy béres journalista, csak -a szív tévedéseit igazolja? S miért az önvád szigora, ha oly könnyen -megengesztelhetni, mint egy haragos gyermeket? - -– Miért ne lehetnék báróné – mondá először halkan, aztán mind -hangosabban. – Miért ne? Nem tudok-e jobban francziául, mint akármelyik -báróné? Nem szeret-e Béla s mi lehetetlen a szerelemnek? Csoda volna-e? -Két-három esetet tudok egy pár év alatt; miért ne lehetne az enyém a -negyedik? Az igaz, itt Pesten nem kelhetünk össze. Béla anyja, az a -dölyfös asszony, megakadályozná, atyámat felingerelnék, az egész világot -fellármáznák. Mindennek titokban kell történni. Szó sincs róla, hogy -Pesten tarthassuk esküvőnket, pedig kár. Mi szép volna együtt a sok -kocsi a templom előtt, a sok nép a templomban. Hogy várnának, néznének -bennünket, érkezünk-e már, díszmagyar ruhába öltözve. De mit tehet az -ember róla? Majd külföldön fogunk összekelni. Az esti gyorsvonaton -elutazunk, senki sem fogja tudni az egész városban, még atyám sem; -másnap Bécsben vagyunk, nemsokára Párisban. Bécsből írok atyámnak, -megnyugtatom. Az a dölyfös báróné dúlni-fúlni fog haragjában. Mit bánom… -Nem hiszem, hogy Béla is szeresse, könnyen elbánik vele… Nem fogunk -együtt lakni, a világért meg nem engedném. Jó, hogy Bélának nincs atyja, -attól, megvallom, félnék… Egy év vagy legleljebb másfél év mulva!… -hosszú idő… Ej! a napok röpülnek, ha boldogok vagyunk. - -Mintegy kifáradva hajtotta fejét a karszék oldalára. Álmodozott ébren, -elmélkedett álmában. Folyvást a tükrön csüngött szeme, nem magában -gyönyörködött többé, máshol jártak gondolatjai, de jól esett szemének a -smaragd és arany fénye a gyertya és tükör fényébe olvadva. Mennyi fény -ragyog körüle, de semmi sem oly fényes, mint lelkében a jövendő. Nem -ügyelt semmire, csak gondolatjaival foglalkozott. Nem hallotta, hogy a -fali óra már tizenegyet ütött, nem aggódott, hogy atyja oly hosszasan -késik, még azt sem vette észre, hogy a gyertyából már alig ég egy -darabocska. Be-behunyta szemét, elszunyadt, de foly ást álmodozott, ha -felpillantott is. Mit érdekelte őt e kétforintos órácska, e három -krajczáros gyertya, sőt mindennél drágább öreg atyja is, mikor ő -Párisban van, az oltár előtt örök hűséget esküszik Bélának: mikor az -olasz operában szemcsövezi a császári udvart, a Champs Elysées-n -kocsizik s a Trois Frères Provençeauxnál ebédel; midőn az ostendei -fürdőn van, Svájczban utazik s mindenki így szólítja meg: madame la -baronne. - -Gonosz álom, miért csábítod te is! Hiszen eléggé csábítja tükre, ékszere -s a csinos báró úrfi, ki oly kedvesen köti nyakkendöjét, ki leülve is -kezében tartja kalapját s nem csapja mindjárt az asztalra. Inkább -mutatnál neki iszonyú képeket a nyomor, gyalázat s kétségbeesés képeit, -öreg atyját tépett hajával, könnyeit törülve, őt magát halványon, -elhagyatva s átkozva azt a fiatal piperkőczöt, ki egyszer azt képzelte -volt, hogy beléje szerelmes. Sokért nem adnám, ha élne az öreg -francziáné, ha most betoppanva, letépné róla az ékszereket, ha -összeszidná, a hogy csak tudja, pedig jól értett hozzá, sőt még azt sem -bánnám – bocsássa meg az Isten bátorságomat, ha felkapná azt a lineát… -Tudom megtenné – keze épen oly gyorsan járt, mint nyelve – s talán elég -sem volna. Hadd sírnál most szégyenedben s ne később, hadd haragudnál -durva anyádra, a ki szeret s ne kellene megátkoznod finom kedvesedet, a -ki megcsal. Ne álmodozzál, ébredj Charlotte! Féltelek, nagyon féltelek!… - - -V. - -A gyertya véglobbot készült vetni, siettem ki a szobából. Az átkozott -lépcsőzet természetesen most még sötétebb volt, mint mikor feljöttem. -Két lépcsőn szerencsésen lehatoltam. De jó lesz megkeresnem a karfát. -Keresni kezdém, de félre lépve elestem, s csaknem eszméletlenül gurultam -a felső lépcsőzet aljáig. - -Nem tudtam fölkelni, mindössze is csak annyi erőm volt, hogy kezemmel a -fejemen kapott ütést megtapogathattam. Vér-e vagy izzadság? Talán mind a -kettő. Pokoli sötét volt, de pillanatokra mégis úgy tetszett, mintha egy -kis fény világítaná meg a falat, az utczai lámpa fénye, mintha szobámban -fekünném s a kandalló fölötti tükör egy darabocska tört fényét látnám. -Némi utczai zajt is hallék. Segítségért kiáltottam. Újra pokoli sötét és -mély csend lőn, csak koronként hangzott fel a távolból: Allons enfants -de la patrie! Párisban vagyok-e újra, az utczáról hangzik-e a dal valami -későn hazatérő franczia ifjú ajkáról, vagy az én öreg francziám jő -felfelé a lépcsőzeten kedves dalát dúdolva? Nem tudtam elhatározni, mert -éles fájdalom nyilalott át agyamon, fejem kábúlva hanyatlott hátra s -egészen elvesztém eszméletemet. - -Midőn ájulásomból vagy kimerűltségem szúnyadásából magamhoz tértem, -fényes nappal volt. Se szobámban nem voltam, se a lépcsőzet alján, hanem -egy csinosan bebútorozott szobában, kényelmes pamlagon feküve. Tükröt is -láttam, de nem az enyémet, nem is szemben, hanem oldalvást, egy nagy -álló tükröt, az énektöredék helyett pedig toll perczegett, a könyvekkel -elhalmozott íróasztalnál egy nő írt, hol az asztal fölötti kisded -tükörbe tekintve, hol a félig beírt papirra; suttogott, mormolt, -kiáltott, majd elnémult s amolyan átszellemült féle arczczal fordult -újra tükréhez, mintha ott keresné, mit le akar írni. - -Ez Árpádina, a híres írónő, az újabb magyar lyra múzsája, a mint -elnevezte őt egyik divatlapunk, mit annyival inkább elhihetni, mert e -lap, saját szavai szerint, a legjobb íróktól közöl műveket s a közönség -osztatlan tetszésével dicsekszik. Tehát Árpádina itt lakik a József- s -nem a Lipótvárosban? Tehát ő könyörült rajtam, ő hozatott fel a -lépcsőzet aljáról, vett ápoló gondjai alá, szóval neki köszönhetem, hogy -újra élek s jól érzem magamat? Nem, ez hihetetlen! Az igaz, nagyon -érzékeny szívű asszony, legalább verseiben annyi az érzés, a mennyi -hatnak is elég volna, de engem mégis bajosan szánna meg. Kiestem -kegyéből; egyszer azt találtam volt mondani róla egyik barátnőjének, úgy -titkon, egymásközt szólva, hogy bizony nem bánnám, ha Árpádina még -kétszer rosszabb verseket írna is, csak tartaná egy kissé jobb rendben -házát. Persze a jó barátnő besúgta neki. Megsértettem benne az író és nő -hiúságát, e két hiúság pedig a legsebezhetőbb s legbosszúállóbb e -földön. Épen azért nem hiszem, hogy Árpádina hozatott volna föl -szobájába. Ha valaki csakugyan jót tett velem, ha nem látatlan kéznek -köszönöm e kényelmes pamlagot, akkor bizonyosan a férje szánt meg. -Egyébiránt kölcsönbe esett volna. Én is sokszor megszántam e derék -becsületes embert, a ki legjobb gazda volt megyéjében, mindent jól -megfontolva cselekedett és csak akkor volt életében meggondolatlan, -midőn Árpádinát nőűl vette. - -Valóban nem illettek össze. Árpádina, mihelyt férjhez ment, azon -kezdette a dolgot, hogy férjéből híres embert akart faragni. Tüzelte, -hogy tartson a megye gyűlésén beszédeket, választassa meg magát -képviselőnek, írjon vezérczikkeket. A férjnek semmi kedve sem volt -ilyesmire, azt mondotta: éljen minden ember a maga módja és tehetsége -szerint; a nélkül is tudja teljesíteni polgári kötelességét. Árpádina -szerencsétlen volt. Panaszkodott, hogy férje nem érti, ő áldozat, s ily -szellemtelen emberrel bajos kihúzni az életet. Szeretett volna híres -ember neje lenni, s minthogy ez sehogy sem sikerült, ő maga lett híres -nő. Először a társadalmi téren lépett fel, minden rossz könyvre -előfizetőt gyűjtött a vidéken, miért a divatlapok nagy honleánynak -kiáltották ki; a közel eső kis városban műkedvelői előadást rendezett, -mindig maga játszta a főszerepet, s igen lelkes levél kiséretében -küldötte fel Pestre a tiszta jövedelmet valamelyik lap szerkesztőjéhez; -jótékony czélú egyletet alakított, mely ugyan kevés jót tett, de a -felhivás reá nagyon szépen volt írva, még Pesten is oly hatást tett, -hogy Árpádina elhatározta az írói pályára lépést. Először egy pár verset -küldött föl, a szerkesztő megcsillagozta, megdícsérte, égig magasztalta. -Nemsokára három-négy felhivást kapott más szerkesztőktől is. Majd minden -lapban lehetett olvasni nevét, épen azért minden lap dícsérte s így -híres költő lett. Ez oknál fogva nem maradhatott falun, a fővárosba -kellett mennie, hogy élvezze dicsőségét, megismerkedjék a szép -szellemekkel s új lelkesülést merítsen a nagyobbszerű élet mozgalmaiból. -Férje százszor is ellenmondott, de mind hiába. Legalább télre -beköltöztek Pestre; meglátogatták először a nős írókat, a nőtlenek és -fiatalabbak eljöttek magok, a szerkesztők, tudniillik a -divatlapszerkesztők, egymásnak adták az ajtót, sőt egy öreg költő és -kritikus is meglátogatta, ki egy félszázad óta mindig a fiatal -irodalommal tart s nincs egyetlen újabb tehetség, a kit ne ő szentelt -volna fel csókjával vagy ölelésével. Árpádinát is homlokon csókolta szép -verseiért és tegezni kezdte. Ennyit nem remélt Árpádina, boldog volt, -még aznap este egy szép verset írt az öreg úrhoz, két hét múlva pedig -Pesten a legszebb házi sipkát vette meg s vitte el neki, mint saját keze -kötötte emléket. Az öreg úr mosolygott, tudta, hogy az írónők nem igen -szoktak kötni és hímezni, de azért mégegyszer megölelte és megcsókolta. -Árpádina most már valóban fölkent lovagja volt a magyar költészetnek. -Írt és olvasott, mintha robotból dolgoznék, sőt mulatságait is valami -művészi vagy tudományos mázzal vonta be. Legtöbbször színházba járt, -mert maga is meg akarta kisérleni erejét e téren, a bálokat leginkább -azért látogatta, hogy tanulja a nagy világot s leírhassa műveiben. Nem -tánczolt, ott állott hidegen, büszkén, George Sand-féle fekete ruhában s -mintegy lenézte a férfiakat és nőket, kik elég szellemtelenek örülni az -életnek. Egyébiránt ő maga is adott estélyt, két hétben egyszer. Hanem -ez egészen más volt. Ide nem jöttek piperkőczök, kaczér nők, csak tudós, -író és művész jelent meg, s egy pár írónő. Táncz és vigasság helyett -volt szavalás, felolvasás, vita, melyek nagyon unalmassá tették az -estét. Legalább a férj így gondolkozott, ki jobb szeretett volna otthon -vadászni, kevesebbet költeni s a jó szomszédokkal Isten igazában -mulatni. Az is rosszul esett neki, hogy Zsuzsika, mióta Árpádina írói -nevet vett fel, őt s gyermekeit egészen elhanyagolja s majd mindig oly -tintás az ujja, mint valami diáknak. Azonban mindezt nagynehezen csak -eltűrte, hinni kezdte, hogy neje csakugyan nagy szellem, kit ő nem -érthet; néha hizelgett neki az a nagy tisztelet, melyben nejét a -divatlapok részesítik, félteni pedig épen nem féltette, hiszen az volt a -baj, hogy Árpádina csupa szellem. Mindamellett négy dolgot sehogy sem -tudott megemészteni: először azt, hogy Árpádina rövid hajat kezd -viselni, mely egész férfivá teszi; másodszor, hogy rendetlen fölkelési- -és lefekvésével egészen megrontja a házirendet; harmadszor, hogy sok a -könyvárusi és nyomdai számla; s végre, hogy szeretett felesége -költeményeiben mindig szerencsétlennek és boldogtalannak mondja magát, -mintha bizony ő rossz férj volna. Ezért sokszor összeszólalkoztak, -kivált ez utóbbiért, a mi leginkább zokon esett a szegény férjnek, és -sehogy sem tudta megérteni neje magyarázatát, hogy tudniillik a költőnek -mindig epedni kell valami elérhetlenért, eszményképért, szenvednie akkor -is, ha boldog, különben nem írhat. Nem értvén a költészet ez elméletét, -azt hitte, hogy épen azért valami mély igazság; tűrt, nem panaszolt -senkinek, de azt hiszem, hogy úgy titkon, mikor nem félt, hogy -feleségének valamelyik tudós vendége kiolvashatja arczáról, mégis csak -megvallotta magának, hogy egy írónő oly drága kincs, a kire oly egyszerű -falusi gazda, mint ő, teljesen méltatlan; kár is volt tőle megfosztani -más méltóbb embert, de már megvan, nem lehet segítni a dolgon, mert több -a becsület, mint a boldogság. - -A szomszédszobából kihangzó gyermeksírás megzavarta mind az én -elmélkedésemet, mind Árpádina írását. - -– Miért sír az a gyermek? – kiáltott be bosszúsan Árpádina a -szomszédszobába, melynek ajtaját hirtelen felnyitotta. - -– Talán egy kis baja van, a gyomra fáj; elmúlik, tegnap is úgy volt, ne -búsuljon a nagyságos asszony, – felelt a szárazdajka, ölébe kapva a -gyermeket. - -– Jó, jó, de ne háborgassátok az embert, vigyétek a harmadik szobába, a -sok sirástól nem csinálhatok semmit – pirongatódzott Árpádina, aztán -becsapta az ajtót, ismét íróasztalához telepedve, fölvette dolgozatát s -nagy páthoszszal olvasni kezdte: - - Nem tudjátok, mi az anyaérzés, - Örökös gond, aggodalom, féltés, - Mégis a legnagyobb gyönyör a világon, - Gyermekemben mennyországom’ látom. - -– Valóban ez szép költemény, kivált ez a versszak igazi gyöngy, -mondhatom ilyet még sohasem írtam, ez a legjobb munkám, felülmultam -magamat; ezt nem adom se a _Szivárvány_nak, se a _Csillag_nak, se -_Hölgyek lapjá_nak, az _Ibolyá_nak adom, szerkesztője leglelkesebben -méltányol a szerkesztők közt. Neki adom, megérdemli. A rímek is jók, a -caesura is megvan, pedig azt ritkán találom el, egyébiránt az nem is -olyan fontos. A vers lelke a szív, az érzés, a melegség, a gyöngédség… -Ebben mind megvan. Az _Ibolya_ szerkesztője, tudom, nem hagyja csillag -nélkül, remek műnek fogja nevezni, vasárnapra adja ki, hogy két napig -olvashassák… - -Kétszer-háromszor felolvasta még e versszakot, aztán a tükörbe nézett s -belé veszett tekintete. Talán gyönyörködött lelkesült arczán, vagy pedig -új versszakon gondolkozott, nem tudtam elhatározni, de úgy látszott, -hogy az íróasztal fölötti tükör fontos szerepet játszik Árpádina költői -munkásságában. A költők igen különczök dolgozás közben. Az egyik csak -sétálva tud írni, a másik szivar nélkül nem is gondolkozik, a harmadik a -fekete kávétól veszi lelkesülését, a negyedik tollat rág, az ötödik -botot fog kezébe, a hatodik a karszékben hintázza magát, a hetedik -kiabál mint egy őrült, s így tovább: kiki úgy ír, a hogy szoktatta -magát. Árpádina a tükörhöz szokott. Lehet-e ezt rossz néven venni egy -nőtől? Bizonyára nem; s abban, hogy az ember magát lelkesűlve, -elragadtatva, egészen átszelleműlve látja, lehet valami, a mi fokozza a -lelkesülést. - -Elég az hozzá, Árpádina költött és nézte magát a tükörben. Természetes, -hogy folyvást nem törhette fejét a rímeken s egy-egy nyugperczben, -változatosság kedvéért, megigazította nyakszalagját, kellemes balrendbe -hozta fürteit, sőt futólag fogait is megvizsgálta: vajon nem romlanak-e? -Mindezt nem gyanusító szándékból mondom. Árpádina nem volt hiú, mint a -többi nő, sőt épen abban állott büszkesége, hogy megvetette a czifra -ruhát, a divat változandóságát, s a szellem örök szépségében keresett -gyönyört, de mint költőnőnek, természetesen öltözékén is föl kellett -tüntetnie bizonyos æsthetikai irányt. Gondolatot akart kifejezni benne, -mit nem találhatni meg a stereotyp divatképeken. A bánatot, a világ -megvetését, a női emancipatiót, a fenköltséget, a szellemességet -igyekezett megérzékíteni magán és oly módon, hogy mindez emelje -természetes bájait. Minthogy pedig reggelenként nem sok időt áldozhatott -az öltözködésre, öltözékének legfeljebb csak alaprajzát vázolta le s a -költői munkásság idejére hagyta az árnyalást és befejezést, mit szintén -oly kevéssé lehet rossz néven venni tőle, mint Byrontól, hogy sötét -kedélye mellett is nagy gondot fordított nyakkendője rendetlen -megkötésére s igen őrizkedett a meghízástól. - -– Nagyságos asszonyom, – szólalt meg a belépő inas – a piktor ide izent, -hogy várja nagyságodat tizenkettőtől háromig. - -– Jól van. Mondd meg, hogy elmegyek. Ejnye, – folytatá az inas távozta -után – nem is gondoltam, hogy az _Ibolya_ annyira siet arczképem -kiadásával. A szerkesztőnek igaza van, a feledség örvényébe kell -sülyesztenünk azt a tavalyi rossz képet, mely a _Szivárvány_ban jött ki. -Oly rossz képet soha életemben nem láttam. Semmi, de semmi kifejezés -rajta; olyan vagyok épen mint egy vénülő gouvernante. Természetes, mert -egy rossz photograph-képről rajzolták. Ez újabbnak jól keli sikerülni… -De még nem is gondolkoztam róla, hogy mily ruhában és állásban vétessem -le magamat. - -Most már nem az íróasztal fölötti kisded tükörhöz fordult Árpádina, -hanem a nagy állóhoz. - -Elébe állott, nézegette magát, némi színpadi állást vett s késztette -kezét, arczát, szemét, hogy valami gondolatot fejezzenek ki. - -– Nem, ebben a franczia ruhában nem fogom levétetni magam. A multkor is -nagy hiba volt, hogy nem magyarban rajzoltak le. Jól jegyezte meg a -_Csillag_ szerkesztője, hogy oly honleányt, ki szóval és tettel, dallal -és könynyel oly szívéből áldozott nemzetének, nemzeti ruhában -óhajtottunk volna látni. Ez nagyon szépen volt mondva… De melyik magyar -ruhámat válaszszam? Az egyszerűbbet természetesen, a múzsákhoz nem illik -a csillogás s jól mondja egyik költőtársam, hogy a csalogány kopott fakó -ruhát hord. Az a csinos kis dolmányka nyakig begombolva, vékony vörös -zsinórra, apró ezüst gombokkal épen illeni fog nekem. Nem tudom, -kalpagocskát tegyek-e fejemre? Az némi hősies, némi amazon színezetet -adna alakomnak, mi épen nem árt; fejkötőt semmiesetre sem teszek, az oly -prózai, aztán nem is illik a rövid hajhoz. Karomra jó lesz a rablánczos -karperecz. Arczom búskomoly, szemem fájdalmas mélába merűl, mintha sírni -akarna, vagy már sírt volna, ajkam körül és homlokomon, büszkeség és -dacz vonulnak el… Nagyon jó lesz! Hazafi fájdalmat fogok kifejezni s a -kezemben levő egyik könyv lapjára vagy az asztalon előttem fekvő papirra -épen jól találnak egyik versemnek e sorai: - - Oh Istenem, oh Istenem! miért, - Hogy a nőszív nem adhat drága vért, - Csak könnyeket, hazám, szerelmedért?! - -Megörült a gondolatnak és sietett azt jobban kidolgozni. Egy kis -asztalkát tett a tükörhöz, melléje állott, s reá támaszkodva próbálgatta -az arcz búskomolyságát, a szemek fájdalmas méláját, az alak és homlok -büszkeségét. Nem volt megelégedve magával, széket hozott s ülő -helyzetben törekedett nemzeti fájdalomra. Azonban nem hajthatta végre, -mert a belépő szobaleány figyelmeztetni merte, hogy a szakácsnő kéri a -nagyságos asszonyt, méltóztassék kijőni s kiadni holmit az éléskamrából -a mai ebédre. - -– Mindig háborgattok! – kiáltá Árpádina felugorva, s mélyen érzett -boszúsággal, minőt csak a jogtalanság szülhet, odadobta az éléskamara -kulcsát, aztán föl s alá járt a szobában, mintegy várva, míg a nyomorúlt -világi bajok miatti felindulása lecsendesül s eszméit rendbe szedheti. - -– Még sem lesz jó – folytatá, lehangoltságában némi bírálati ösztön -ébredvén fel benne. Így a rendőrség lefoglalhatja arczképemet, senkit -sem üldöznek annyira, mint engemet. Verseim közül is a legjobbaknak kell -fiókom börtönében szenvedni. S ezek a kritikusok még támogatják a -hatóságot, beszélnek üres hazafi phrasisokról, szememre vetik, hogy -nőietlen dolgokat írok, költészetemnek nincs földje, nagy -szenvedélyekkel birkózom s dagályba fakadok ki. Épen ezen szavakkal. A -rosszakaratú, irigy és goromba emberek! Csak az vigasztal, hogy mindezt -csak egyetlen lap teszi, egy unalmas, pedans lap, melynek szerencsére -nincsenek előfizetői. Ah, mily tövises az írói pálya, mennyi mindennek -ki van téve egy szegény nő! De vajon George Sandot nem támadták-e meg? -Bátorság Árpádina, talpad alá szeged e vipera-fajzatot. - -Erős, szilárd léptekkel folytatta szobai sétáját, mintha mind kritikus -fejeket tapodna. Épen íróasztala mellett ment el s ráesett szeme az -imént bevégzett költeményre. - -– Vajjon ez a szép versszak nem jobban illenék-e arczképemhez? Persze, -akkor egészen mást kellene kifejezni alakomnak: az anyai érzést. Kert -lehetne a kép háttere, őszi lombok, hervadó virágok, melyek mintegy -jelképeznék letarolt belvilágomat. Hiszen ki nem látja rajtam, hogy nem -vagyok boldog? Becsülöm férjemet, hű vagyok hozzá, de szerethetek-e oly -embert, ki engem nem képes felfogni? Ki tehet erőszakot a szíven? Ki oly -elvetemedett, hogy a nőt szerelemre kényszerítse? S valóban nem -szeretném, ha a világ azt hinné, hogy boldog vagyok, hogy magas röptű -szellememet kielégítheti e prózai ember. Igen, körűlem sárguló lombok, -hervadó virágok, arczomon bánatos resignatió, de a melyet valamennyire -földerít az anyai érzés. Angyalias mosolylyal tekintenék le gyermekemre, -ki lábamnál játszik, kezemben könyv s benne e versszak: «Nem tudjátok mi -az anyaérzés!» Ez ellen még a kritikusok sem szólhatnak, nem mondhatják, -hogy nőietlen, a rendőrség sem foglalhatja le. Épen jó lesz. - -Ment a nagy tükörhöz s elpróbálta az anyai érzést, de reám nézve kevés -hatással, alkalmasint azért, mert a háttérben se sárguló lombokat, se -hervadó virágokat nem láttam s a kis gyermek sem játszott a fűben. - -Maga a költőnő is elégedetlen volt compositiójával s lehangolva fordult -el tükrétől. - -– Ez sem jó, – kiáltá ingerülten – sem kő-, sem aczélmetszeten nem -fejezhetni ki jól a sárguló lombot, a hervadó virágokat, e mellett kis -fiamnak is épen oly prózai arcza van, mint atyjának. Ez megrontaná a -hatást. Aztán igen családias, nem közönség elébe való. Csak a -kritikusoknak tetszenék, azt hiszem, egyik sem venné észre benne azt a -hibát, a mely nekem mindjárt eszembe jutott. Mind igaz, de hát ugyan -hogy rajzoltassam le magamat? Nemsokára mennem kell. Hogy nem -gondolkoztam róla elébb? Újra el fogják rontani képemet. Szörnyűség! - -A nagy tükörtől íróasztalához sietett, vagy jobban mondva a kis -tükörhöz, azonban most az egyszer csakugyan nem kis tükréből akart -merítni lelkesülést. Néhány albumot hányt föl s egy záros kis könyvben -tisztába írt verseit lapozgatta, szóval kereste az asztalon arczképe -eszméjét. - -– Megvan! Ez épen jó lesz. Fölséges vers, mély értelmű és magas -szárnyalású: - - Oh nem ért meg ez a világ, - Meg nem érthet engemet! - Megvetettem a mi földi, - Szállok a felhők felett. - Az eszmények menyországa - Szenvedő lelkem világa. - -Ez a vers igazán kifejez mindent, költészetem, életem, arczom egész -szellemét. Mily jól fog ehhez illeni a bánatos arcz, ég felé emelt -szemekkel, a mint egy tört oszlophoz dülök, kezemben könyv s a könyvben -e vers. Ez még a legjobb gondolat. Így fogom lerajzoltatni magam. - -S ezzel szaladt, mintha csakugyan felhők felett szállana, hogy a kis -tükörnél született gondolatját a nagy tükörben megtestesítse, de nem -végezhette be, mert újra belépett a szobaleány s jelentette, hogy itt a -varrónő, hazahozta a gyermekek ruháját, itt van a mosónő is és ki kell -fizetni. - -– Mégis csak szemtelenség, nem hagytok az embernek egy percznyi nyugtot -sem, – csattant föl Árpádina épen nem eszményi arczczal és hangon – itt -ez a tízforintos, fizesd ki mindkettőt. Takarodjál! Ah! – folytatta a -szobaleány távozta után, – csodálkozom, hogy a sok házi gond, törődés és -háborgatás közt ki nem aludt bennem a költészet égi szikrája. - -Újra a nagy tükörhöz sietett és ismét hozzáfogott az eszmény után -sóvárgó szenvedő lélek megteremtéséhez, de megint nem végezhette be, -mert a szobaleány újra bejött és kérte tőle a mosóczédulát. Árpádina oly -ideges lett, hogy ha a szobaleány mellette van, aligha meg nem legyinti -eszményi kezecskéjével. De a szobaleány, úgy látszik, eddigi -tapasztalásán okulva, ily magasztos perczekben nem igen mert közeledni -úrnőjéhez s csak az ajtóban maradt. Azért Árpádinának nem volt egyebet -mit tenni, mint dühvel rohanni a nagy tükörtől a kis tükörhöz, az -íróasztalon keresni s meg nem találni a mosóczédulát. - -– Talán abban a záros könyvben lesz, nagyságos asszonyom – jegyzé meg a -mind beljebb lépő szobaleány. - -– Ostoba! Én ott épen afféle haszontalanságot tartok. Takarodjál, -vegyétek számba a fehérneműt, a hogy lehet. Nektek tudni kellene, -mennyit vitt el a mosónő. Ez a ti dolgotok, mindennel csak engem akartok -terhelni. - -Végre eltávozott a szobaleány, végre megteremtette Árpádina az _Ibolya_ -közönsége számára arczképét. Az asztalka tört szoborként szerepelt, a -könyv ott volt kezében in natura, épen az idézett helyre nyitva, s a -kékre festett szoba boltozata elég illusióval helyettesítette az eget. -Mindamellett Árpádina mégsem volt megelégedve, nem annyira a -gondolattal, mint a kidolgozással. Közelebb hajlott a tükörhöz s egész -kritikusi szemmel vizsgálgatta hol arczát, hol termetét. - -– Nem tudom, hogy és mikor, de meghíztam, arczom sokkal teltebb, mintsem -illjék e költeményhez; elég karcsú sem vagyok; mindez pedig nagyon -megrontja az illusiót. Emlékszem, egy igen gyöngéd költő iránt kialudt -minden rokonszenvem, midőn láttam arczképén, hogy oly vastag, mint egy -mészáros. Ah így teljességgel nem lehet lerajzoltatnom magam! Aztán -ehhez a gondolathoz egy egészen más ruhát kell kigondolnom, eszményi -jelentőségűt, némi magyaros színezettel. Azzal nem lehet oly hamar -elkészülni. Szó sincs róla, hogy a jövő hónapban kijöhessen arczképem. -De az _Ibolya_ új évi első száma mellett akarja szétküldeni. Már -életrajzom kész, a minap maga a szerkesztő olvasta föl nekem. Eh mit -bánom! Csúffá csak nem tehetem magam másodszor is. Egy hónap nem sok, -addig a ruhát is kigondolom, soványabb és karcsúbb is leszek. Hadd -várjon az _Ibolya_, úgy is az egész arczkép az én költségemen fog -megjelenni. De a szerkesztő előfizetőket vár tőle; szegény ember, -mennyit fut-fárad, a nemzetiség, az irodalom, a művészet, a haza -érdekében. Inkább előfizetek száz példányra, de magamat csúffá nem -tehetem, hiú nem vagyok, megvetem a kaczér asszonyokat, de egy költőnő -arczképe csak nem lehet költőietlen; költészete szellemét kell -kifejeznie. Nem, ma a világért sem rajzoltatom le magam… - -Becsengette az inast, elküldötte a képíróhoz tudtára adni, hogy ma nem -fog ülni neki, csak a jövő hónapban, majd megizeni mikor; aztán az -íróasztala előtti karszékbe vetette magát hanyagon, elfáradva s -elmélázott. - -– Jaj, hogy elfáradtam! – sóhajtá egy pár pillantást vetve a kis tükörbe -– a sok írás, házi gond s ez a sietős arczkép!… Oh, ha ilyenkor egy -enyhe kéz simítaná meg forró homlokom, s egy gyöngéd hang susogná: -«Barátnőm, te szenvedsz!» Hiú vágy. Elkapott levél vagyok, melyet -szélvész hajt sivatagokon át, bujdosó csillag, mely társára nem talál, -szerencsétlen asszony, kinek szenvedéseiről kell dalolnia, míg szíve meg -nem reped. Oh ha föltalálhatnám eszményképemet, egy férfiút, ki szellemi -vágyakkal szeret, titkon, szenvedve, önfeláldozón, ki kisér látatlanúl, -mint védangyalom s egyetlen fájdalma könnyem, egyetlen boldogsága -mosolyom: oh akkor mily örömest tűrném a súlyos házigondokat, zsarnok -férjemet, költői pályám keserűségeit, mily boldog volnék, tudnám, hogy -dobog egy szív, mely engem megért! - - Ah nem ért meg ez a világ, - Meg nem érthet engemet! - -Még sokáig beszélt boldogtalanságáról, melyhez nincs fogható, a -társadalom zsarnokságáról, mely megigázta a nőt, a férfiak -nyomorúltságáról, kik nem tudnak szeretni, a tömegről, mely tapsaival -üldözi, a dicsőség hideg fényéről, mely nem melegíti a szívet s több -ezekhez hasonló költői themákról, melyeket, azt hiszem, rímbe is fog -szedni. De bizony szóról-szóra nagyon bajos volna elmondanom, mert mint -az elfáradt vadász a mormoló patak mellett, lassan-lassan csöndes -szúnyadásba merültem. - - -VI. - -Mintegy másfél óráig szúnyadhattam s épen azért csodálatosnak tetszett -előttem, hogy ébredtemkor is tükre előtt állt Árpádina. Mi ez? Talán -csak nem ment el az esze, hogy menyasszonynak öltözve rajzoltassa le -magát! Ki lehet az, a ki öltözteti? Nem szobaleány, nagyon is úri -asszony, mintha ismerném hangjáról. Mindkettő háttal levén felém -fordulva, egyik arczát sem láthattam, azért fölkelve a pamlagról, -lábujjhegyen feléjök közeledtem. - -Ah ez a tükör nem az íróasztal, hanem az öltözőasztal fölött sugárzik, -ez a szoba is egészen más! Többé nem Árpádinánál vagyok. A menyasszony -Etelka, a ki pedig öltözteti, anyja, a híres orvosné, ki leányát -báróknak, grófoknak, herczegeknek szánta. Beh kár, hogy a derék -orvostudor még akkor meghalt, midőn Etelka alig volt tizenkét éves; beh -kár, hogy annyi vagyont hagyott hátra, a mennyiből Pesten öt-hat évig -valóságos nagyúri életet lehet élni; beh kár, hogy mint híres orvosnak -annyi úri ismeretsége volt, hogy az orvosné azt hitte, félig-meddig ő is -az aristocratiához tartozik. Férje halála után mindent elkövetett, hogy -egészen is oda tartozzék. Nagy házat tartott, bőven költött, utánozta az -aristocratiát. Leányát úgy neveltette, hogy beilljék akár herczegnőnek -is. S valóban Etelka, ha születésére nem is, de öltözékére, -műveltségére, szokásaira, szépségére, modorára nézve egész herczegi nő -volt. Hogy többet ne említsek, oly szépen és jól lovagolt, a hogy -polgári hölgy még soha Magyarországon. A fiatal urak bele bolondultak. -Hogy is ne? Egy szép hölgy és egy szép ló, a fiatal urak e két eszménye -egészen egyesültek Etelkában, midőn a Városligetben tüzes paripája hátán -tova lebegett a fasorok közt. Járt is a házhoz majd minden fiatal úr, ki -a jó társaságban némi szerepet játszott. A bálokban, lóversenyen, -szinházban mindenütt megkülönböztették Etelkát. A nők irígykedtek, a -férfiak bosszankodtak, az orvos régi barátjai pedig épen szemrehányást -tettek az anyának. Szóval a város majd minden körében csak ez ujdonsült -grófnőkről folyt a pletyka. Az orvosné keveset hajtott reá, boldog volt, -s boldogsága teljességéből csak az hiányzott, hogy őket a nagyúri -estélyekbe és bálokba is meghívják. Fájdalom, ez nem történt meg. Egész -nagyszerű pályájok alatt nem vihették többre, minthogy egy öreg gróf, -kinek az orvos megmentette volt életét, hálából mindig szívesen látta -őket kisebb, úgyszólva, csak az atyafiság tagjaiból álló estélyein s egy -párszor jószágaira is meghítta látogatóba. De azért az orvosné nem -hagyott föl a reménynyel, idővel többre vihetni szerencséjét, azt pedig -szentül hitte, hogy valamelyik ifjú báró, gróf, vagy főnemes, kik -házukhoz járnak s már onnan kitoltak mindennemű canaille-t, el fogja -venni leányát; épen azért kíváncsi voltam: betölt-e vágyok s Etelka -bárónak, grófnak vagy épen herczegnek menyasszonya-e? A gazdag ruházat -arra mutatott, de a kedvetlen arcz mást sejtetett. - -– Miért vagy oly kedvetlen, édes leányom, hiszen az elébb még elég jó -kedved volt? – kérdé az anya, mintegy gondolatomat tolmácsolva, aztán -föltette rá az utolsó darab ékszert is. - -– Oh anyám, még talán visszaküldhetnők a gyűrűt – sóhajtá Etelka -önkénytelenül, mintegy bánva, hogy szól, mintha maga sem hinné -lehetőségét annak, a mit mondott. - -– Ugyan, édes leányom, mit gondolsz? - -– Nem tudom, de minél inkább közeledik a percz, annál jobban gyűlölöm -Izidort s az a gondolat, hogy egy pár óra múlva neje leszek, beteggé -tesz, megöl. - -– Hiszen tudod, magam sem kedvelem, – mondá az anya szintén -elkedvetlenedve – nincs születése, csak kocsigyártó fia, az igaz, hogy -most igen gazdag bankár, de mégsem úriember, nem is ifjú, aztán nagyon -unalmas, atyafisága pedig épen kiállhatatlan. Senkisem sajnál úgy, édes -leányom, mint én, jobban is gyűlölöm őt náladnál. Istenem, ha -meggondolom, hogy te, a ki olyan szép, úri, királyi vagy, egy bankár -neje lészsz – jaj elfut a méreg és szeretném letörni Izidor karját, -melylyel az oltárhoz vezet; de mit csináljak, édes leányom, ha lelkemet -teszem is ki, ha megölöm is magamat, mit csináljak? Egy pár hét alatt -csőd alá jutunk, nem lesz semmink. Isten látja lelkemet, magamra nem -költöttem semmit, rád költöttem, édes lyányom, apád egész vagyonát, hogy -szerencsés, boldog lehess. Tehetek-e róla, hogy azok a gyáva mágnások, -kik halálosan szerelmesek beléd, apjok, anyjok, vagy nagybátyjok miatt -nem mernek szakítani a családi előitélettel? De nem is foghatom meg, -miért ne illenél te hozzájok születésre nézve is? Atyád régi nemes -családból való, régibből, mint a minő az övék, hiszen szegény boldogult -nagybátyám mondotta volt, hogy Albert báró őse csak ügyvéd volt, csak a -Mária Terézia idejében kapott elébb nemességet, aztán báróságot, Jenő -gróf őse pedig közkatonából lett tábornok és gróf a burkus háború -idejében. No bizony van miért büszkélkedni. De mit tehetek róla, édes -leányom, tönkre jutottunk, csak nem mehetünk koldulni. Tudod-e mit -teszen: nem lesz mit ennünk. - -Ezzel az anya sírni kezdett, s leányára borúlt. Etelka nem tett -ellenvetést, hallgatott, s megcsókolta anyját, mit ez csöndesülésnek, -sőt belenyugvásnak vevén, félig felderülve, fölemelkedett és szörnyen -sajnálkodott, hogy reáborulásával kissé rendetlenségbe hozta leánya -öltözékét. - -– Mindjárt helyrehozom, így ni… most már semmi sem hiányzik, csak a -menyasszonyi koszorú, fél óra mulva az is itt lesz. Jaj beh jól fog -állani! Nem hiszem, hogy valaha szebb menyasszony lett volna Pesten. Így -ni, ne búsulj édes leányom, légy vidám. Ha jól meggondoljuk, nem is -olyan nagy szerencsétlenség egész férjhez meneteled. A legjobb és -legokosabb, a mit tehetünk. Izidor gazdag, bizony nem ifjú már, talán -nem is él sokáig; szép, fiatal és gazdag özvegy lehetsz, édes leányom. -Aztán, ha nem élhetnél vele, ha el kellene válnotok is, van annak okos -módja, majd eligazítom én, csak bízd reám… Ejnye be illik neked ez az -ékszer!… Azt meg kell adni Izidornak, jó ízlése van, magam sem -válogathattam volna ki számodra szebb és drágább ékszert. Bútorzata, -kocsija mind drága, választékos. Csak magatartásán, beszédén, -környezetén vehetni észre, hogy nem úriember, nem jó társaságban -növekedett. Azt is szeretem benne, hogy nem kímél semmi költséget, csak -hogy kielégíthesse igényeidet. Valóságos jó férj lesz belőle. Ha majd a -mágnások látni fogják fényes háztartástokat, hogy fognak bosszankodni; -bizony némelyiknek felényi jövedelme sincs, mint Izidornak. Hanem, édes -leányom, most már mennem kell, nagyon sok dolgom van, soha sem volt -annyi. Mindjárt jönnek a vendégek. Menyasszonyi koszorúdat tüstént -behozom, mihelyt megérkezik. Én teszem föl fejedre, én akarom először -látni, mily szép vagy menyasszonynak. Isten veled, édes leányom! Légy -vidám. - -Etelka most is hallgatott, csak egy pillantást vetett távozó anyja után, -de ebben aztán eddig elnyomott felindulása egész erővel tört ki. Volt e -pillantásban vád, megvetés és harag, de mindenik fájdalomba veszve. -Mintha most érezné először igazán és mélyen, hogy anyja tette -szerencsétlenné, mintha fájna, hogy anyját nem becsülheti, vádolnia kell -azt az egyetlen lényt, a ki egyedül szerette a világon, ha nem okosan -is. - -Oly kellemetlen hatott reám e jelenet. Gyermeket szülővel, szülőt -gyermekkel, testvért testvérrel, mint ellenfélt, látni szemben, -gyűlölet, harag vagy megvetés felindulásai közt, már természetlenségénél -fogva is föllázasztja érzelmeinket. S még is Etelka iránt, e kellemetlen -benyomások között, ébredt szívemben valami olyas, a mit részvétnek -nevezhetek. Eddig csak a kíváncsiság részvétével viseltettem iránta, -szemcsöveztem a szinházban hideg, büszke arczát, bámultam öltözékét, -szép termetét, lovaglását, s ha néha valamelyik társaságban hozzám -leereszkedni méltóztatott, feleltem oly közönyösen, mintha nem is a -főváros egyik leghíresebb szépségével beszélnék. Most szántam, s azt -hiszem, hogy velem együtt szánta volna az a sok nő is, kik úgy -irigyelték sorsát, melyben nem volt semmi irígylésreméltó, kik most is -irígylik tőle a gazdag vőlegényt, ki annyira szerencsétlenné teszi. A -szerencsétlenségben mindig van valami, a mi engesztel, nemcsak azért, -mert a szenvedés mindig rokonszenvet kelt, még ha megérdemelt is, hanem -mert a szenvedőben majd mindig fölkelt egy-egy szúnyadó nemesb érzelmet. -Etelka talán most volt legjobb egész életében. A csapások alatt -meglágyúlt kemény szíve mélyebben kezdett érezni. Nem tisztelte többé -anyját, sőt megvetette s mégis volt benne iránta annyi kegyelet, hogy -mindezt ki ne mutassa; mélyen meg volt sebezve hiúsága, de e fájdalomnál -egy sokkal élesebbet érzett, érezte azt, hogy alig van nyomorúbb lény, -mint egy nő, ki szerelem nélkül megy férjhez, legfeljebb csak az a férfi -nyomorúbb, ki ezt tudja vagy sejti s mégis nőül veszi. - -De nem csak én szántam Etelkát, hanem tükre is; ez pedig mindig -hízelgett hiúságának, táplálta reményeit s most nevetnie kellene -szerencsétlenségén, mint a hogy a hízelgők és csábítók szoktak. Azonban -a jó tükör épen nem nevetett, sőt a mint úrnője öltözőasztalánál ülve -maradt és elgondolkozott, igyekezett együtt érezni vele s minél -fájdalmasabban adni vissza arczát, mint a jó képíró, ki nem csak másol, -hanem eszményítve, lelkéből is tesz hozzá valamit. Annyi sajnálattal -rajzolta le szép szemét, a mely sírni szeretne, s ma mégis oly sokat -kell mosolyognia, finom és bájos arczát, a mely akkor -legkétségbeesettebb, méltóságos termetét, karcsú derekát, a melyet ma -egy gyűlölt férfi fog átölelni, pompás, gazdag ruháját, a mely fényes -gyászpompaként övedzi halálra sebzett szivét, szóvat mindazt, a mi rajta -bús és szép volt, hogy Etelka ijedten fordult el tőle, a karosszék -hátára hajtotta fejét s a földre nézett. De a tükör ott is folyvást -rajzolgatta. Most mélábban emelte ki vonásait, kevesebb fájdalommal, de -több bánattal s némi alig észrevehető gúnynyal ajkai körül. Tudta, hogy -úrnője a multakra emlékszik, s ki ismerte ezt jobban nálánál. - -Hány estélyre, bálra készült előtte, mennyit fecsegett anyjával, néha -össze is zördült, hogy melyik ruhát válassza. Akár előszámlálja is -legszebb ruháit, hiszen mindeniket ő tanácsolta, hagyta helyben, sőt -arra a páratlan lovagló öltönyre is ő biztatta s vele együtt mosolygott, -midőn ebben legbájosb volt minden ruhái közt. S nem csak öltözéke -történetét tudta ő, hanem szívének titkait is; jól emlékezett, hogy -midőn Etelka egyszer haza jött a lovaglásból, mely kipirult arczczal -állott meg előtte, mennyivel hosszabban nézte magát benne, mint máskor s -mily boldogan sóhajtotta: Jenő! E nevet most is elsóhajtja, de minő -különbség akkor és most! Ő, a tükör, azt legjobban tudja, érzi, épen -azért mélyen elkomorult s egész búskomolyságát elöntötte az újonnan -lerajzolt képen. - -– Oh Jenő! – kiálta Etelka, mintha nem birhatná már némán gondolatai -súlyát – még csak egy órám van hátra, ha te meg nem mentesz, örökre -elvesztem. Mindenből azt kelle hinnem, hogy szeretsz. Vártalak sokáig, -te késtél, négy hónapja már, hogy nem láttalak. Oh ne vess meg! Lehet, -hogy először a grófot szerettem benned, hiú, léha nő voltam, de most -szerencsétlen vagyok, lehet hogy nem voltam érdemes szerelmedre, de -Isten a bizonyságom, hogy szeretlek, jobban, mint a hogy te volnál -képes. Dobd el czímedet, vagyonodat, jőj magad, ragadj ki innen, ments -meg. Mi örömest elfeledném érted és veled a nagy világ minden hiú -örömét, mi boldog lennék karjaid között, elfeledve, a tömeg közé -vegyülve, az élet ezer apró bajával küzdve, mint akármelyik utolsó -polgárnő. Oh Jenő, csak érted, másért senkiért! - -E kitörés megenyhítette s arcza szelídebb kifejezést vőn. A jó tükör -örvendett rajta, hogy némi méla örömtől áthatottan sugározhatja vissza -arczát. Mintha Etelka e sötét órában néhány perczre egy idylli jelenetet -álmodnék át, távol a nagy világ zajától, lemondva mindenről, de boldogan -Jenő karjai között, ki többé nem gróf, hanem egyszerű polgár, ki egész -nap családjáért dolgozik s egész lelkéből szereti nejét. S vajon ki -tudja, nem vonult-e át lelkén e kép? A halálra itélt nem reméli-e egész -végperczéig, hogy kegyelmet nyer? S ha egyszer már kétségbeestünk, -semmiben sem hiszünk, nem természetes-e, hogy pillanatokra jól esik -hinnünk a lehetetlenben? - -Azonban ez ábrándkép hamar szétfoszolhatott, s Jenő polgári alakját -hamar háttérbe tolta a deli aristocrata, legalább Etelka, mintha előtte -állana, egész szenvedélylyel szórta ellene vádjait. - -– Szégyen, gyalázat! Oh Jenő, mily lovagiatlan voltál, kitüntettél -mindenütt, kisértél lovaglásomban, udvaroltál nekem s örömest tűrted, ha -a világ azt beszélte, hogy szeretsz és szeretlek. Mindennapos voltál -házunknál, nélkülem nem volt egy jó órád, bókkal, gyöngédséggel -halmoztál el s jogos reményeket ébresztettél bennem. Igaz, nem omlottál -lábamhoz szerelmedet megvallani, nem igérted, hogy nőül vészsz, de -minden szónál, igéretnél többet beszélt arczod, szemed, tetted s a -felőlünk való hír, melyet nem igyekeztél még jókori visszavonulásoddal -megczáfolni. S neked mindez szórakozás, mulatság volt. Untad magad és -szükséged volt valamivel szellemibb felindulásra, mint a minő a -lóverseny és vadászat. Mert divatban voltam, szükséged volt szerelmemre, -mint a legutolsó divat szerinti ruhára. Nem becsültél többre, mint -gyémántos tűdet; ékszered voltam, oh hisz elég szép voltam ahhoz! -Gyalázat! Oh Jenő, te sokkal bűnösebb vagy mint én. Én csak asszony -vagyok, te férfiú, én csak magamat tettem szerencsétlenné s nem mást is, -én csak nagyravágyó, hiú, fényűző voltam, de te nyomorult vagy. Oh -Istenem, ha szeretni tudnám Izidort, ha mondhatnám, hogy megvetlek Jenő, -mert megutáltalak, mert egy becsületes férfiúhoz megyek nőül, kit -szeretni tanultam; oh ha mint nőt meglátogatva lábamhoz borulnál, ha a -büszke gróf az egyszerű bankárt megtisztelné házi-barátságával, hogy -elcsábítsa nejét: mily megvető gúnynyal tipornálak össze, hogy kaczagnék -ostoba arczkifejezéseden, a mint csodálkozol, hogy a ki egykor annyira -szerelmes volt beléd, most nem akar szeretőddé válni. Oh Isten! add hogy -szeressem Izidort, engedd élveznem a boszúnak csak egyetlen pillanatát s -vedd el életemet. - -A tükör egy pár pillanatra megelevenedett Etelka villámló szemétől, -kihivó arczától, fölmagasodó termetétől. De mindez nem tartott soká, a -tükörnek ismét szomorú arczot, megtört alakot kellett rajzolnia, a mint -visszahanyatlik székére. - -– S én akarnék büszke, boldog lenni, én mernék bosszút állani? – Én? oh -Istenem! a legtehetetlenebb, legnyomorultabb lény a világon, ki hogy a -koldulás elől meneküljön, eladja szívét a többet igérőnek. Akármelyik -koldusasszony megszégyenít, mert az legalább nem rabszolganő, csak -szenvedő szerencsétlen, ki más alamizsnájából él ugyan, de nem alázza le -magát a hazugság- és képmutatásig. Méltán gyűlöl a világ, méltán vetsz -meg Jenő; te ha megcsaltál is, becsületesebb vagy, soha sem adtad el -magadat. Ime Etelka szerelmét megvásárolja a bankár, mint a börzepapirt; -ime Etelka ma hazudni fog az oltárnál; ime Etelka arra számít, hogy -férje már nem ifjú, nem sokára meghal, s így ő hamar gazdag özvegy -lehet, a ki majd kénye kedvére fog élni; ime Etelkának nincs annyi -lelkiereje és becsületérzése, mint az utolsó konyhaszolgálónak, a kit ha -nagyon megsért a szakácsnő, odahagyja a házat, világgá bujdosik s nem -fél, hogy meghal éhen. De hát én miért féljek az éhhaláltól, nincs-e két -kezem, nem tudok-e dolgozni? Inkább varróleány, szolgáló leszek, mint -Izidor neje. Úgy… úgy… Etelka nem adja el magát, nem fog hazudni az -oltárnál, nem lesi férje halálát s megszégyeníti rágalmazóit. Oh -Istenem! erősíts meg jó szándékomban, eltűrök mindent, csak ments meg -Izidortól. Nem… nem… soha sem leszek neje. El veletek csalfa -ragyogványok, letéplek gyémántos ékszer, – oh e szabad lehelet, mely -most keblemet emeli, ez éltető tűz, mely ereimben forr, ez édes -megelégedés, mely lelkemen elárad, minden örömnél többet ér, melyet csak -valaha nyujtottál nekem hívságos világ! - -Az öltöző-asztalra dobta ékszereit s úgy örült a jó tükörrel együtt -kiderült arczának. Valóban Etelka most volt legszebb egész életében. -Szemében most sem hiányzott a büszkeség, de ez egészen másnemű büszkeség -volt, mint a melylyel lovaglási és báli diadalairól hajdan haza szokott -volt térni. Némi erkölcsi fönség egészen megnemesítette. Vidámságában is -a gondolatlan pajzán kifejezést a bánat és öröm vegyületének ama csendes -derültsége váltotta fel, melyet csak az erős küzdelem utáni önérző -nyugalom kölcsönözhet. Azonban ma se Etelkának, se tükrének nem volt meg -az a szerencséje, hogy sokáig örülhessenek egy-egy derültebb -felindulásnak. Alig határozta el Etelka, hogy nem lesz Izidor neje, már -megijedt e nagy lépés következményeitől. Kétségek kínozták és sivár -gondolatokba mélyedve könyökölt öltözőasztalára. - -Vajon miről gondolkozhatott? Arról, miről igen sokan gondolkoznak az -életben s rendesen oly sikerrel, mint talán Etelka fog. Ki ne ismert -volna közülünk büszke fiatal embert, ki nagy tehetséggel, politikai erős -meggyőződéssel lépett a világba, de szerette a fényűzést, élveket, nem -tudott lemondani rólok, adósságba merült s midőn tolláért vagy -szónoklatáért drága bért igértek, nagy felindulások között határozta el, -hogy visszautasítja, bármi történjék, oly jól érezte magát, egy -szabadságdalt dúdolva feküdt le, mégis aztán egy pár nap mulva félve -gondolt a nyomorra, és elgondolkozott, mint Etelka. Miért mondjak több -példát? Mindnyájan ismerjük a viszonyok kényszerűségét, a melyeket ha -egyszer elfogadtunk, ragadtatunk általok vagy ha ellenök akarunk állani, -ki akarjuk vas karjaikból szakítni magunkat, több kell hozzá, mint egy -izgatott pillanat felbuzdulása, oly erkölcsi erő, melyet nem egy nap -alatt szerezhetni meg s nem egy pár olcsó sóhaj és könny árán. - -Etelka is talán a varróleányra gondolt, ki néha nálok is dolgozott, ki -jó reggeltől késő estig varrt, mégis alig tudott annyit szerezni, hogy -vak anyjával együtt eltengődjék s utoljára is a kórházban halt meg. -Eszébe juthatott a szolgáló is, a kinek oly kevés bére van s a kit a -kapu között a kocsis, ha lehet, mindig megölel, midőn a kútról vizet -hoz, pedig szegény leány eleget szabadkozik, sőt néha nyakon is önti -kelletlen udvarlóját. Oh, hogy álhatná ki ezt Etelka! Nem is hiszem, -hogy komolyan gondolkozzék róla. Más egyébről gondolkozhatott, hozzá -illőbb életmódról, de a mint arczáról látszik, nem sok vígasztaló volt -gondolataiban. Talán leczkét adhatna zongorából, rajzból, franczia -nyelvből növendék leányoknak. Csak az a baj, hogy egész Pest ismeri őt, -mint úrhölgyet. Hogyan léphetné át mint tanítónő a polgárnők küszöbét, a -kiket eddig lenézett; hogyan forduljon az aristocratia hölgyeihez, a -kikkel eddig vetélkedett? Nem… nem… Pestet itt kell hagynia és örökre. -Talán külföldön szerezhetné meg kenyerét. De hogy vigye oda anyját, a ki -Pesten kívül nem tudna megélni? S vajon akár itthon, akár külföldön -szerezhetne-e annyit, a melyből ketten tisztességesen megéljenek? Ő még -megélne, de anyját hogyan foszsza meg megszokott kényelmétől? Sok -lehetőséget elképzelhetett, de mindenütt a szükség, szegénység, nyomor -képei inthettek feléje, hogy leforrázzák lelkesülését, kihűtsék szivét. -S mint olyan, ki mindig bőségben élt, kétszeresen iszonyúbbnak gondolta -azt, a mit nem ismert. Gyönge idegeit szörnyű látományok izgathatták. -Látta a terhes munkát, melyhez nem szokott, a megaláztatást, a melyet -nem tűrhet, a szennyet, a melytől undorodik. S anyja alakja is ott -állhatott, láthatta a mint elájul, mert nem utczai és szegényes szobába -költöztek, a mint átkozódik, mert nem járhat kocsin, a mint éhezik, mert -oly ételekhez kell ülnie, melyeket egy rongyos szolgáló főzött. - -– Oh! vége… vége mindennek, ments meg Izidor a nyomortól, tied vagyok! – -kiáltá zokogva s oda borult tükre aljára s keserves könnyekkel áldozott -hiúsága oltárán, a mely sok ideig csak mosolyainak és diadalainak volt -tanuja. - -Az ajtó felől léptek hallatszottak. – Etelka hirtelen felugrott, bezárta -az ajtót, hogy senki se lephesse meg könnyei közt. - -– Édes leányom! – hangzott kívülről – megérkezett mennyasszonyi -koszorúd. Izidor is már várakozik reád a szalonban, sok vendégünk van. -De miért zártad be? Nyisd ki! Talán rosszul vagy. - -– Nem, csak a ruhámmal történt egy kis baj, le kellett vetnem, mindjárt -kész vagyok. - -Ezzel felkapta az asztalról ékszereit, magára rakta, egy kis finom -kendővel letörölte könnyeit, rendbe hozta öltözékét s igyekezett mosolyt -hazudni arczára. A szegény jó tükör úgy megijedt úrnőjétől, ilyen -mosolyt soha sem látott rajta, s épen azért igyekezett szebben -visszaadni. S csakugyan egy kis megerőltetés után az ő segitségével -sikerült is Etelkának visszakapni régi arczát. Szemében újra büszkeség -égett, arcza gondatlan vidám lőn, csak az ajkai körüli rángás mutatta, -hogy szenved. - -– Mosolyogni, nevetni, kaczagni fogok, senkisem fog gyönyörködni -kínaimon! susogta, bevégezvén terhes szerepének próbáját. - -– Édes leányom, nyisd ki már! Itt van Róza barátnőd, látni kiván. - -Etelka kinyitotta az ajtót s anyjával mintegy öt darab Róza lépett be -üdvözölni a mennyasszonyt. Föltették fejére a koszorút: az anya -elmondta, hogy soha sem volt Pesten olyan menyasszony, mint leánya, mit -helyeseltek ugyan a jó barátnők, de arczok oly fintorgatásával, mintha -azt akarnák mondani: Wie abgeschmackt! Etelka élénk beszélgetésbe -ereszkedett barátnőivel, egy hang, egy mozdulat sem árulta el -szenvedését; egész erejét összeszedte, hogy senki kárörömének ne -szolgáltasson táplálékot. Valóban nagy lelki erőt fejtett ki! Oh ha ez -erővel csak felényire is tudta volna fékezni nagyravágyását, hiúságát, -fényűzését, nem kell vala átkoznia Jenő grófot, készülnie varróleánynak -s végre férjhez mennie Izidorhoz. - -De ki az az Izidor? Kiváncsi vagyok reá. A távozó nők után kell sietnem -a szalónba. Hadd lássam, csakugyan oly vén-e Izidor, oly hamar -özvegyasszony lehet-e Etelka? - - -VII. - -Kinyitottam az ajtót s egy más kisebb szobába léptem, melyről azt -hittem, hogy a szalonba vezet. Benyitottam ide is, s nagy -csodálkozásomra már senki sem volt benne. Oly hamar elmentek volna-e -templomba? Ily egyszerű volna-e Etelka szalónja? Nem lehet. Ez más -szoba. Oh Istenem, hisz jól ismerem e szobát, ez az ő nappali szobája, a -Marié, kit kedvesemnek neveznék, ha rá feljogosítva érzeném magamat csak -azért, mert szeretem őt, bár nem tudom, viszonozza-e szerelmemet. -Mindegy. Itt nem hallja senki, nem tünhetek föl dicsekvőnek, nem -sérthetem meg őt, különben is magamban mindig kedvesemnek neveztem, már -akkor is, midőn először láttam s annak fogom, ha többé nem láthatom, ha -örökre elvesztem is. Hiszen halottaink is csak névben élnek, mégis -magunkéinak nevezzük s mikor mondott le a száműzött hazájáról, habár az -hálátlan is hozzá? - -Hadd maradj, hadd nevezzelek kedvesemnek s bocsásd meg, ha nem tudlak -úgy dicsőíteni, a mint egy igazi szerelmeshez illik. Oh nem te vagy az -asszonyok legdicsőbbike, sokan vannak, kiket náladnál szebbnek, -szellemesebbnek, derekabbnak tart a világ. Termeted nem oly sugár, mint -a nádszál, nyakad nem a hattyúé, hajad nem ébenfekete s kibontva nem -omolhatnék bársony-palástként sarkadig. Arczszíned nem hótetőn piruló -hajnal s idomaid és vonásaid sem oly szabályosak, hogy a képírók és -szobrászok eszményének beillhetnél. De szép vagy, nekem legszebb a -világon. Mély tüzű szemedből annyi érzés és jóság sugárzik, vidám, nemes -arczodon annyi derű mosolyog, a mennyi egész életemre elég volna vigasz- -és áldásnak. - -Az öltözködésben nem tünsz ki. Azt a két selyemruhát, melyet már évek -óta viselsz, nem az első szabó csinálta s annyit alkalmazod az újabb -divathoz, hogy már látszani kezd rajtok némi erőltetés, mint a vénülő -nőkön, a kik erőnek erejével ifjak akarnak lenni. De egyszerű rózsaszín -vagy zöldes viselő ruhádban oly csinos, oly kedves vagy, hogy nem tudok -betelni nézéseddel s mindig előttem állsz, bár hová megyek. Látlak -mindenütt, magányos szobámban, az utczai tömeg között, álmomban, ébren, -s mindig fürteid között képzelem azt a kis kék virágot, melyet egy -párszor oda tűztél, mi annyira megtetszett nekem, hogy hangos dicséretre -fakadtam s életemben az első bókot intéztem hozzád. - -A szellemességben is sokan felülmulnak. Oh Magyarországon annyi a -szellemes nő, hogy fele is elég volna. Te nem használod Jósika új -szavait, nem tanultad meg Jókai regényeiből a phantastikus -érzelmességet, nem halásztad ki Eötvös Karthausijából a -gondolat-gyöngyöket. Te nem tudsz politizálni s magadra aggatni -vezérczikkeink és szónokaink sallangjait. Szegény fejed, kevés -szolgálatot tudna tenni a politikai, irodalmi és művészeti pártoknak; -oly kevéssé szeretsz vitatkozni, mint valami elmést mondani s annyira -nem ragyogtatod elméd, hogy egyetlen szónok, író és művész sem vadászná -tetszésedet. Ugyan mi okosat és szépet tudhatnál te nekik mondani, mikor -nem vagy képes jól-rosszul ismételni, kellemesen összezavarni mindazt, a -mit ők magokról vagy mások rólok már elmondottak? Hogyan nevezhetne -valaki szellemesnek, midőn a leghaszontalanabb regény-, szín- vagy -dalműről sem mered kimondani itéletedet, mert félsz, hogy talán nem -mondasz helyest? Nincs bátorságod, e nélkül pedig semmire sem mehetni, -ez az első lépcső, a többit a gyakorlat adja meg. - -Valóban nagyon is hallgatag vagy a zajos társaságok közepett, hol annyi -alkalmad volna fényleni, feltárni olvasottságodat, kaczérkodni -gondolatiddal. Fogadni mernék, naplót sem viszesz, nem jegyezd ki a -könyvekből a szebb phrasisokat, melyeket oly jól lehet alkalmazni -levélben és társalgásban egyaránt. Ezért talán némelyek együgyűnek -gondolnak, pedig Istenemre, otthon, midőn ketten vagy hárman vagyunk, -oly szépen és okosan tudsz beszélni, hogy akár reggelig elhallgassalak. -Megvallom gyöngeségemet, örömestebb hallgatlak, mint olvasok sok híres -magyar könyvet, sőt némely klasszikust is irodalmunk arany korából. -Mindenesetre jobban és szebben beszélsz magyarul; csevegésed fölér egy -tuczat sonettet, tréfád egy kötet epigrammát, mosolyod egy egész csoport -lyrikust. - -Ha már ennyiben van, ne is légy szellemes, maradj okos- és szeretetre -méltónak. Én csak szeretlek s nem akarok büszkélkedni veled a világ -előtt. Éppen azért azt sem bánom, hogy nem váltál híres zongorajátszóvá -s tartózkodol még a kevésbbé műértők előtt is kimutatni, hogy mit tudsz. -Bizonyosan megtapsolna a társaság, megdicsérnének udvariasságból még a -művészek is, de szivökben talán unnák magukat a mig végig küzdöd -Beethoven valamelyik nehéz sonatáját. - -Játszszál te csak nekem s azt az egyszerű méla dallamot, a mely annyira -szívemre hatott. Emlékszel-e, most egy éve? Késő este volt, a gyertyák -már csaknem leégtek, atyád elszunnyadt karszékében, én itt ültem, a hol -most, te ott játsztál s hangjegy sem volt előtted. Mintha emlékeimből -játszottál, szivemből vetted volna a hangot. Mennyi minden eszembe -jutott, gyermekségem és ifjúságom napjai, a remények és csalódások -hosszú sora, a szerelem emléke, melynek csak kínjait ismertem, s midőn -ezek is elviharzottak, egy rideg, sivár közönyt, minden kínnál -kínosabbat. Oly boldogtalannak éreztem magam, úgy szerettem volna egy -pillanatra boldog lenni, aztán meghalni. Ellágyulva lábadhoz akartam -borulni, hogy megköszönjem ezt az enyhítő, régóta első könnyet, mely -szemembe tolult, de nem volt hozzá erőm, a helyett ráborultam a szék -karjára s elmerülésemben nem vettem észre, hogy már nem játszol, hanem -felém tekintesz, s engem is elszunyadtnak hivén, nevetsz rajta, hogy -zongorád mindnyájunkat oly szépen elaltatott. Jó, hogy atyád is -fölébredt s tréfára fordult a beszéd. Talán könnyezve vallottam volna -meg szerelmemet, mi igen regényes, igen szinpadias lesz vala s -legfeljebb csak azt nyertem volna vele, hogy többé nem léphetem át -küszöbödet s nem lesz helyem a világon, a hol megpihenhessek. Jól -teszed, hogy nem tartod magad nagy zongoraművésznőnek. Ily nagy hatást -zongorád csak reám tehetett, ki nem sokat értek a zenéhez, de annál -mélyebben szeretlek. - -Nincs kétség benne, hogy sok nő szebben zongoráz mint te, sőt sok másban -is túltesz rajtad. Nem hiszem, hogy a gazdasszonyoknak eszményképe légy. -Alkalmasint nem tudnál nagyobbszerű háztartást kormányozni s fényes -estélyeket s bálokat adni, mert nem szereted a zajos társaságot. A -cselédekkel sem tudsz pörleni s nem vonsz meg tőlök egyetmást, hogy -egyébre inkább teljék. Azt sem vettem észre, hogy sokkal olcsóbban -vettnek tudnád hirdetni mindazt, a mit épen oly drágán vettél, mint -akárki más. A bő költéshez sem igen volt módod hozzászokni, pedig a -híres gazdasszonyság, akárhogy csűrjük-csavarjuk, sok pénzbe, kerül. -Például, van-e híres gazdasszony, a kinek nincs sok és jó befőttje? S -nem kerül-e ez sokba ha csak a czukrot számítjuk is? Ki látott híres -gazdasszonyt, kinek asztaláról hiányzik a mi jó? S vajon csak a -készítéstől függ-e a valódi jó étel s nem egyszersmind valami olyantól -is, mi drága pénzbe kerül? Mennyi mindent kell bevásárolni egy híres -gazdasszonynak s annál többet, minél hiresebb. S vajjon azt a sok -mindent ingyen adjék-e? Oh a hires gazdasszonyság sok pénzbe kerül. Te -kedvesem nem fogsz híres gazdasszony lenni. Nem lesz nagy háztartásunk, -nem fogunk adni estélyeket, ebédeket, s épen nem szokhatod meg a bő -költést, ha mindjárt vágynál is reá, mert nem lesz miből. Egyébiránt nem -baj, ha asztalunkon kevés is lesz a sok jóból; a vendéglőben sem szoktam -összeveszni a pinczérrel, hogy nem adja előmbe a legjobb ételt. Miért -vesznék össze veled? Legfeljebb csak sajnálkozni fogok, hogy nem vagy -híres gazdasszony, s a Nemzet gazdasszonyai czímű egyesület bajosan vesz -be bizottsági tagjai közé. - -De hova tévedtem? Úgy beszélek róla, mintha vőlegénye volnék, csak az -esküvőt várnám, sőt mintha már nőül vettem volna s háztartásunkat -rendeznők. Hova jut az ember, ha a szavakkal játszik, nem csak a -politikában, hanem a szerelemben is. Megengedtem magamnak, hogy -kedvesemnek nevezzem s im már menyasszonyommá, nőmmé változott. -Csunyaság! Hiszen azt sem tudom, vajon szeret-e, csak annyit tudok, hogy -jó indulatú irántam, örömest tűr körében és szeret elbeszélgetni velem. -Igaz, midőn elbucsúztam tőle, oly részvéttől sugárzó tekintetet vetett -reám, oly megindulva nyújtotta jobbját! Miért ezt mindjárt szerelemre -magyarázná? Hiú, dicsekvő, léha vagyok. Ott suttogó függönyök, csevegő -madárka ott a kalitkában, s ti nyiló virágok asztalán, ne hogy -megsugjátok neki badar beszédemet, megsértve érezhetné magát, rossz órát -okoznék neki és soha sem bocsátanám meg magamnak. Legyetek okosabbak, -mint én s inkább az ő titkát súgjátok meg nekem. Mondjátok el: nem -volt-e beteg, mióta elhagytam, jó kedve volt-e mindig, emlegetett-e -néha? Ha csak egy párszor is mondotta volna: beh kár, hogy nincs itt, mi -jól elbeszélgetnénk, szegény, ki tudja, hol jár most; ha elsóhajtva -nevemet, mélán tekintett volna a távolba: oh akkor megáldanálak -benneteket, azt kivánnám neked jó függöny, sokáig, nagyon sokáig élj s -érezd kezének lágy nyomát; neked madárka, hogy mindig kezéből nyerj -czukrot, s nektek nyíló virágok, hogy fürtei között hervadjatok el. -Kívánhatok-e ennél többet, nagyobb áldást? De akár emlegetett, akár nem, -csak hogy itt vagyok, csak hogy e szobába vezetett angyal vagy ördög, -nem… nem… angyal, hisz hozzá vezetett, hisz csak azért tárta föl előttem -nehány boldogtalan nő titkát, hogy inkább örülhessek jó szívének, -ártatlan lelkének, s kétszerte jobban szerethessem. Varázs vagy álom, -angyal vagy ördög, bár ki légy, csak hogy visszaadtad nekem e szobát, e -pamlag előtti karosszéket! Vajha jóságodat még azzal tetéznéd, hogy ide -a pamlagra varázsolnád őt magát is, hadd beszélgetnénk el egy órácskát, -aztán nem bánom, vigy vissza Párisba, fektess beteg-ágyamra, itass meg -velem újra egy rakás keserű orvosságot. Ez óra öröméből erőt fogok -meríteni egy egész évre. - -Mi ez? Mintha a másik szobából a Mari hangját hallanám. Természetesen. -Hiszen reggel van, eddig hálószobájában felöltözködött s mindjárt ide -fog jönni. Valóban, nem sokára belépett egyszerű zöldes ruhájában, -pirosan, derülten mosolyogva. Hogy örvendettem, hogy nem látott meg s -hogy szerettem volna mégis, ha a viszontlátás örömében elsikoltja magát -s karjaim közé omlik. Megint elbíztam magamat, azért igazán -megérdemeltem, hogy nem ült zongorájához azt a méla dallamot játszani, -se azt a kis kék virágot nem szakította le s tűzte fürtei közé, hanem -szörnyűködve a különben épen nem poros butorokon, hirtelen törlő rongyot -fogott s egész prózailag elkezdett törülgetni. Jó, hogy útjába esett a -madárkalitka, legalább egy kissé megpihent madárkájával csevegni; jó, -hogy virágait sem mellőzhette, s félbehagyva a törlést, gondosan -megöntözte őket. De aztán ismét fölvette azt a csúnya törlőrongyot, -letörülte a zongorát, a pamlag és székek karfáját, a tükrös asztalkát s -magát a tükröt. A tükör hálából mosolygott reá s oly szépen sugározta -vissza alakját, hogy nem könnyen válhatott meg tőle. Letette a -törlőrongyot, úgy sem volt már mit törülnie, megállott a tükör előtt s -nézte magát benne. - -– Ez a ruha igazán jól áll – szólalt meg néha enyelgéssel – épen az a -szín, az a szövet, a mi a régié. Az új selyem ruhámat akartam fölvenni, -melyet atyám a minap csináltatott nevem napjára; bizony ideje is volt, -mert az a régi eleget szolgált. De mégis ezt vettem föl, abban az új -selyemruhámban oly méltóságosan nézek ki, mint egy kompolti kisasszony, -soha sem volt oly nehéz selyemruhám, nem tudom mi jutott eszébe -atyámnak, hogy ilyennel lepett meg. Ez sokkal jobban áll nekem, tudom, -neki is inkább fogok tetszeni benne. De honnan tudom?… soha sem mondta. -Csak úgy gondolom, rejtem, mert ismerem őt… Alig várom, hogy lássam… Az -este kellett megérkeznie, legalább azt írta egyik barátjának. Ha -délelőtt bizonyosan meglátogat, bár jőne, ebéd felé, atyám talán itt -marasztalná, ebéd után is egy pár óráig itt maradna, talán egész estig, -elkísérne a színházba, ma úgy is új darab van, s ő már egy egész év óta -nem látott magyar előadást… - -Rólam van-e itt szó vagy másról? Ki az az ő, ki az este megérkezett? -Azonban tünődésemet nem fűzhettem odább, mert néhány percznyi szünet -után újra megszólalt. - -– Így ni, – folytatá, még egy kissé csinosítva magát, mintegy utána -pótolva, mit öltözőasztalánál elfeledett – mindjárt kész vagyok, most -már jöhet. Oh, ha még ma délelőtt eljőne! De vajon eljő-e, emlékszik-e -reám, jutottam-e néha eszébe? Ha egy kis emléket hozott volna nekem -Párisból, valami semmiséget, mi alig ér egy pár fillért, beh híven -megőrizném! De mi jogom van mindehhez?… Mily hiszékeny és önhitt vagyok. -Azt hiszem róla, hogy udvarlóm, szerelmes belém, csak azért, mert szíves -néha meglátogatni, örömest beszélget velem, egy pár könyvet hoz, vagy -ajánl olvasni, s mindig köszön, még messziről is, midőn alig veszem -észre. S mindezt én már szerelemre magyarázom, mintegy követelem, hogy -engem látogasson meg először, emléket hozzon nekem Párisból, egész -napját nálam töltse. Ez rút, nagyon rút. Ugyan micsoda orczával -fogadhatnék el tőle emléket? jó, hogy nem tudhatja meg, a mit gondolok, -alkalmasint megvetne, többé nem jönne hozzánk… De meg nem foghatom, -eddig is miért járt ide, olyan okos ember nem jobban elmulathatna-e -másutt, mint nálam szegény együgyű leánynál?… Jól mondom, igazán együgyű -vagyok, kivált ma; van egy hónapja, hogy ennyi bohóságot nem gondoltam -össze… - -[Illustration: Ez a ruha igazán jól áll, – szólalt meg néha -enyelgéssel.] - -Vajon én volnék-e az a nagyon okos ember? Igaz, hogy én mindig örömest -látogattam s beszélgettem vele, könyveket is vittem neki, messziről is -köszöntem mindig, s Párisból csakugyan vissza kell térnem valaha. De -vajon nem lehet más is ily ember, magamra vegyem-e mindezt? Oh kedvesem, -mondd ki nevemet, aztán némulj el s enged lábadhoz borulnom! De ő nem -értette meg néma vágyamat, folyvást hallgatott, elkedvetlenedve fordult -el a tükörtől s az ablak felé lépett. Virágaihoz érve egy kissé -felvidult. Ki is ne vidulna fel azokra a kis virágokra tekintve, melyen -a zöld lombok közt fehér pettyes kék szemeikkel oly vidáman mosolyognak, -mintha lelkök volna? Gyönyörködve nézte őket, velök mosolygott, aztán -leszakított egy párt belőlök, a tükörhöz szaladt és fürtei közé tűzte. - -– Nagyon illik nekem, így! E virágot tűzve hajamba, valóban szép vagyok, -legalább ő így tart szépnek. Ezt nem csak sejtem, hanem tudom. Ő -mondotta, nem is mondott több bókot soha, épen azért nem szabad -elfelednem s e kedvencz kék virágával kell fogadnom; délutánig csak nem -hervad el, s ha elhervadna, mást szakítok, mert az lehetetlen, hogy el -ne jőjön; ha délben nem jön, eljön délután, ha délután sem, eljön este. -El kell jönnie, örülni fog, ha meglátja hajamban a kék virágot s megint -azt mondja – oh Istenem, arra nem is gondoltam – mást is mondhat, azt -mondhatja magában, hogy kaczérkodom vele. Ez nem illenék hozzá, mert nem -volna igaz; de igaz, hiszen semmi által nem adta jelét, hogy szeret. Hát -én adtam-e, s mégis szeretem őt? Ő legalább azt mondotta, illik hajamba -a kék virág s így vagyok legszebb. Miért mondotta? Csak azért, hogy -aztán megitéljen, ha követem izlését; ha megitél: nem szeret s akkor – -nem, nem – kitépem hajamból a virágot, pedig kár érte, szegény virágok -hasztalan hervadnak el. Csak legalább le nem szakítottam volna… Én -bizony feltűzöm, bármi történjék. Isten látja lelkemet, nem vagyok -kaczér, csak szeretek, csak szeretem őt. - -Újra feltűzte a már egyszer levett kék virágot, aztán ismét levette, -megint föltette s kétszer-háromszor elsuttogta: én bizony feltűzöm. -Aztán mintha véget akarna vetni minden okoskodásnak, mintha félne a -további küzdelemtől, a feltűzött virággal fürtei közt elszaladt a -tükörtől, zongorájához ült s játszani kezdte azt az egyszerű méla -dallamot, a mely engemet egykor annyira meghatott volt. - -Oh most nem éreztem magam boldogtalannak, nem kivántam boldog lenni, -boldog voltam, s lábához borulva ölébe hajtám fejem. - -– Szeretlek! – rebegtem, hozzá emelve karjaim: könnybe borult szemeink -egy átható pillantásában összeolvadt lelkünk, s im egyszerre elsötétült -előttem minden, karja lágy ölelése helyett két markos kéz durva rázását -éreztem, édes suttogása helyett valami éles, mérges hangot – -fölébredtem, most az egyszer és utoljára igazán, többé nem álmomban, -hanem valósággal. - -Ott feküdtem újra a kandalló előtti karszéken, szemembe a reggeli -napfény sütött, előttem a hôtel fehér nyakkendős orvosa állott, ki csak -az elébb szabadíthatta ki magát lázasan ölelő karjaim közül. No hiszen -volt drága dolgom. Az orvos szörnyem megdorgált, tüstént lefektetett. -Azt mondotta, hogy ismét visszaestem lázamba; hogy, ha nem -engedelmeskedem parancsainak, nem áll jót értem, soha sem gyógyulok meg. -Három üveg orvosságot rendelt, de azt hiszem, nem attól a sok fekete, -sárga és piros zagyvaléktól gyógyultam meg. Meg vagyok győződve, hogy -lázálmam gyógyította meg lázamat egész homœopathice. - -Még az nap csendes, nyugodt és derült lettem. Egy pár nap mulva már -kimehettem a szobából. Oly jó kedvem volt, oly szépnek tűnt fel előttem -minden: mindenütt ott láttam őt, egyszerű zöldes ruhájában, kék virággal -fürtei közt, mindegyre fülembe csengett az a méla dallam s mintha -hallanám az ő édes suttogását is: «Csak szeretek, csak szeretem őt!» - -Oh édes Marim! - - - - -A VÉN SZINÉSZ - - -I. - -A szinpad!… a szinpad!… - -Ti nem tudjátok, mi az. Csak én tudom, én, a ki éltem, örültem, -szenvedtem rajta. - -Hogy is tudnátok! Hisz kik vagytok ti? - -Te kicsapott diák, a ki sohasem forgattad Sophoklest. Te sírásó, a ki -csak a katastroph után jelensz meg, midőn a lehulló függöny már elfödte -a tragédiát. Te asztalos, a ki a szinpad deszkáit gyalulva távolról sem -sejted, hogy kínpadot készítesz – s minő kínpadot! – Nevetnie kell a -sírónak és sirnia, a kinek szíve örömében majd kipattan; s a sirás és -nevetés e torzvonásain, mint gladiator-tusán, szemtelen tomboló közönség -mulatja magát. Te csaplárleány, ki ugyan fested magad s könnyen cseréled -szeretőidet, mint bármely jeles szinésznő, de nem hiszed el, ha mondom, -hogy ez arczczal a szende, ártatlan Juliát is eljátszhatni. Te -korcsmáros, a ki megvigasztalod az embereket, bort teszesz eléjök, jó -szót adsz hozzá, s biztatod, hogy ürítsék ki utolsó cseppig, a mi még -öröm lehet a világon, s vágják földhöz a kiivott pohárral együtt az élet -bolond fájdalmát, az eszmélet éber nyomorúságát; de még nem is álmodod, -hogy van egy más bor is, melynek poharát ha ajkainkkal érintjük, -varázsos mámor száll meg, ragyogó istenálmakkal. - -Korhely diák, mogorva sírásó, szurtos asztalos, kimázolt csaplárleány, -elhízott korcsmáros… No ugyan szép társaságba jutottam. És e rongyos -csárda? Félrevágott kalapjával majd eldűl, mint a részeg ember, s oly -nagyokat lélekzik, hogy gyertyánkat is ki-kioltja. - -Ha! ha! ha! Én, a ki után annyi úri nő bolondúlt, annyi szép leány -epedett. Én, a ki koszorúk párnáján aludtam, szerelmes levelek illatát -szívtam, s uralkodtam az embereken, mint egy király, hogy omlottak -könnyeik. Hajh! rég volt az már, s talán nem is igaz! Sokszor magam is -azt hiszem, hogy csak álmodtam, álmomban megőrültem, s most nem tudom, -melyek őrjöngő, melyek világos perczeim. Nem csoda. A vén Dávidot -elfeledte a világ, mikép a vén Dávid megfeledkezett a világról. Pedig -nekünk egymásra emlékeznünk kellene. De a szinész végzete nem a -szőlővesszőé, melynek nedve maradékról maradékra száll, hogy élvezzék és -lelkesítsen, hanem a virágé, mely egy rövid tavasz után elhervad s -illatát sem éli túl. - -Igaz, én még élek; de minő élet ez? Van-e élet a szinpadon kívül? Oh, -mit nem rejtenek e vászonfüggönyök! Minő tündérvilágot varázsol elő a -csengetyű egyszerű hangja! Mily öröm átélni az életet a legnagyobb -költők gondolataiban! Engem elűzött róla a sors, szerepeimet másoknak -osztá, nekem csak egyet hagyott – a szegény Tamásét. Hideg van, fázik -szegény Tamás! - -Hanem jobb így, elfeledve, eltemetve. Én gyűlölöm a világot. Átok a -közönségre, mely nem érti Shakspere-t s csak a szép szinésznőkért jár -szinházba: átok a közönségre, mely dicsőséget adott s elrablá -boldogságomat; átok a közönségre, mely gyilkosnak kiált, mert megöltem -Desdemonát, mint egy becsületes Othellóhoz illik. - -Ti elég vagytok nekem. Szeretitek a vén Dávidot; oltalmazzátok, mikor az -utczagyermekek sárral dobálják; kenyeret adtok, ha éhezik, s viharos -időben ajtót nyittok, tűzhöz ültetitek, hogy megmelegedjék, igyék és -beszéljen a tarka-barka életről. - -Temetésemre nem fog majd eljőni a nép, mely tapsolt és magasztalt; -síromon nem emelkedik márványoszlop; fejemhez, hogy minden tavaszszal -megújuló, koszorú övezze, nem ültetnek virágot a nők, kik velem -ábrándoztak. Jobb is. A zaj boszantana, a márványoszlop nyomná a -szívemet; a virágok tavaszról, szerelemről, dicsőségről susognának, én -pedig aludni akarok, mélyen, álom nélkül, örökre. - -Itt vagytok ti. Te asztalos, koporsót készítesz; te leány, szemfedőt -varrsz; ti ketten kivesztek, eltakartok és emlékezni fogtok mindnyájan -reám. Ha az utczagyermekeknek nem lesz többé kivel mulatni; ha, midőn -kinn szél zúg, nem kopogtat senki; ha a hosszas téli estéken nem -hallgathatjátok többé szomorú dalaimat, furcsa regéimet, – fel fogtok -sóhajtani: a vén Dávid aluszik, – Isten nyugtassa meg! - -Ide azt a kancsót. Töltsétek meg, hadd igyam, hadd sirjak, hadd -beszéljek. - -Éljen a barátság! - -De ama másik testvért, a szerelmet, ne emlegessétek. Indulatba jövök, s -haragban, kínban reszketek. Shakspere őrjöngésben írta _Romeo és -Juliát_: Petrarca nyomorúlt ábrándozó, s én – egy bolond, vén komédiás. - -Nevettek? Jobb is. Inkább szeretem, mint ha könnyeznétek. A víg ember -őszintébb, mint a szomorú, s legigazabb, midőn ittas. De én nem leszek -se víg, se ittas, – maradok szomorúnak; mert az én vígságom szomorúbb a -búbánatnál, vadabb a haragnál, ijesztőbb a kétségbeesésnél. Aztán ma -ünnep is van, a vén Dávid nagypéntek napja. Ezelőtt mintegy huszonöt -évvel, e napon tapodtam utolszor a szinpadot. Ezóta bujdoklom, – ekkor -keresztelt meg a vihar vén komédiásnak, bolond Dávidnak. - -Tudni akarjátok életemet? Ám legyen. Emlékeztek-e, hogy mennyit -firkálgattam azon az asztalon, mikor beteges voltam? Életemből jegyeztem -egyet-mást. Olvasok nektek belőle valamit. - -Ünnepem van; hadd tartsak egy ríkató prédikácziót! De el ne mondjátok -másnak. Egy kóbor költő meghallhatja, rímekbe szedi, s még sírni fog -rajt’ a közönség, mint sír, midőn a szinpadon koldust lát – s otthon -elűzi ajtaja elől. Hah, e krokodil-könnyek! Hogy félek tőlök. - -Az én életem rövid, szomorú és elmés, mint egy sírkő epigrammja. – Minő -badarságot beszélek? – Az én életem egy összeférczelt tragédia, melynek -kontár szerzője meglopta Shakspere-t; mert én szerettem, mint Romeo; -szenvedtem, mint Othello; bolyongok mint Lear; s nyomomban mindenütt az -emlékezet, e hű, e gúnyos, e kegyetlen bohócz! - - -II. - -A vén Dávid élénk, vidám gyermek volt, s anyjának egyetlen öröme, – -anyjának, mondom, mert atyám még két éves koromban meghalt. - -A ki elment házunk előtt, ama szük és sáros utczában, melyet csúfságból -_Boszorkány-sor_nak neveztek, s látta anyámat egy nyomorult ház majdnem -földig süppedt ablakában jó reggeltől késő estig varrni és látott -engemet rongyos ruhában elkényszeredve csatangolni fel s alá: -szánakozhatott vagy nevethetett kedve szerint, mert a nyomorban komikum -is van, épen mint a gazdagságban tragikum. - -Pedig mi nem voltunk boldogtalanok. Az Isten, az árvák és özvegyek -atyja, megvigasztal, ád munkát és hozzá türelmet; ád jó kedvet s mellé -reményt. Volt mindig kenyerünk s nem koldultunk soha, sőt sátoros -ünnepeken, néha még vasárnap is, anyám töltött káposztát főzhetett s -egy-egy új ruhát aggathatott reám, melyet ugyan még aznap letéptek rólam -pajtásaim; de szegénynek megvolt az az öröme, hogy fiát legalább reggel -az úrfiakhoz hasonlíthatta, a kiknek ruháján soha sincs folt, de a kiket -én sohasem irigylettem, mert betegesek, halványok s oly gyöngék, hogy -közülök félkezemmel akár tizet is földhöz vágtam. - -Ördöngös gyermek voltam én. Nélkülem semmi tréfa, semmi csiny nem -eshetett meg. Ha! ha! ha! a midőn reájok emlékszem, úgy kaczagok, hogy -szinte könnyezem belé. Ki az ördög gondolta volna, hogy később a sors -oly szomorú arczczal tesz csúffá, mint a minőket azokon a borzasztó -historiákat ábrázoló vásznakon láthatni, melyeket vásárkor pénzért -mutogatnak és magyaráznak. Hanem Gombos András uram – ha! ha! ha! a vén -iskolamester, ugyan megjárta. Mintha most is látnám. Nagy hasa volt s -kurta lába, vörös orrot s hosszú sárga kabátot viselt. Délután majd -mindig ittasan jött be, s könyv nélkül, pedig se délelőtt, se délután -nem tudott tanítani. Ha szép idő volt s játszani akartunk, valami -szolgálat ürügye alatt belopóztam szobájába, asztaláról elloptam egész -tudományát, minek aztán az lett a vége, hogy az nap nem taníthatott. Mi -diadallal rohantunk a rétre s a nap hőse én voltam. Különben Gombos -András uramtól az olvasáson kívül még sok szépet tanultam. Például, a -földrajzból: csak két nevezetes ország van: Magyarország és mennyország; -a vallásból: tisztelni kell az Istent s mest’ uramnak pontosan -megfizetni, a mivel tartozunk; a historiából: Adám és Éva magyar emberek -voltak, valamint Nabugodonozor is, mely annyit tesz: ne bolondozzon az -úr. - -Tizenkét éves koromban az úgynevezett collegiumba küldött anyám, s -tudtomra adta, hogy pappá kell lennem. Ez neki mint kálvinista pap -leányának, kedvencz eszméje volt. Esténként mindig erről beszélt. -Elmondta, hogy akkor majd ide hagyjuk ezt a sáros és szűk utczát, falura -megyünk, s ott házunk egy kis dombocskán fog emelkedni sugár jegenyékkel -környezve, nem messze templomtól. - -Az istállóban lovak, tehenek lesznek, az udvaron asztagok és majorság, a -pinczében bor. - -Minden vasárnap töltött káposztát eszünk, s túrós lepényt. Fényes fekete -posztóból csináltatja ruhámat és selyem kalapot vesz. A falu népe nagy -tisztelettel fog viseltetni irántunk; az öregek levett kalappal -üdvözölnek bennünket, az ifjak kezet csókolnak neki, valamint nekem is, -s a jobb gazdák, ünnepeken ajándékkal becsülik meg házunkat. Én -áhitattal hallgattam, aztán kérve kértem, hogy akkor a töltött -káposztába tegyen több húst, a lepénybe több túrót. - -– Minden meglesz, kedves gyermekem – mondá anyám, megölelvén – még -fánkot, kürtös kalácsot is sütök, csak tanulj jól; most pedig imádkozzál -s aludjál el, hogy jókor fölkelhess. Gyertyánk ugyan elfogyott, de -csizmadia szomszédunk már négy órakor fölkel; ő jó keresztyén s -megszenved műhelyében. - -Az Isten meghallgatta anyám kivánságát. Pappá lettem, csak hogy -Shakspere lőn bibliám, boldogság helyett dicsőséget adott, s áldásul egy -féktelen szenvedély átkát. - -S mindezt egy hegedű okozta, egy vén muzsikus hegedűje, ki velünk egy -házban lakott. Nem hijába sirt az a hegedű oly szomorúan, nem hijába -sirtam én is vele együtt, mikor a vén muzsikus jó kedvében a legbúsabb -nótákat húzta. Ketten sirattuk a jövendőt. Eddig rég néma, összetörte az -idő, mint a vén Dávidot, a ki nem soká utána megy. Hajh, felettök senki -sem fog sírni a multért! - -A vén muzsikus víg, tréfás ember volt, s engem nagyon szeretett. Midőn -lakodalomból vagy bálból jött haza, mindig hozott számomra valami -csemegét. Ilyenkor ingerkedni szeretett. Szokása volt kitaláltatni -velem: melyik zsebében van a nekem szánt valami. Én mindjárt tudtam, -hogy a balban: mert a jobból rendesen egy-egy lúd- vagy csirkeczomb -kandikált ki, melyet a maga számára tett el a jó öreg. - -Egy reggel vigan toppant be anyám szobájába. Én mindjárt sejtettem, hogy -most valami készül. - -– No, Kató asszony, ma fiának egy kis mulatságot szerzek. Komédiások -érkeztek városunkba s az orchesteren én is muzsikálni fogok. Ha Dávid -elhozza hegedűmet, végig nézheti az egész előadást. Te kópé, tudom, el -fogod tátni a szádat, csak el ne aludjál, mert bajuszt festek az orrod -alá. He! he! he! - -Anyám elbocsátott s én este felé egész büszkeséggel czepeltem a vén -muzsikus hegedűjét. Előbb ki akartak vetni, de a vén muzsikus megvédett, -– hatalmas ember volt ő ott, – a szinpadtól alig két lépésnyire, egy -nagy gordontok mellé helyezett el. Schiller _Haramjái_t adták. Mintha -csak tegnap történt volna, oly jól emlékszem rá. Moor Károly vöröses -öltözetben jelent meg. Ferencz feketében, az öreg lepedőbe burkolódzott. -Még most is fülembe csengenek a tüzesebb magán- és párbeszédek, s a -fordítás kifacsart nyakú magyarsága, a melyet szintén megbámultam. -Valamelyik szinházi szolga rám nyomta a gordontokot, de én nem éreztem -fájdalmat, magamon kívül voltam. Önkénytelen, a nélkül, hogy értettem -volna a drámát, Károlylyal szenvedtem, Ferenczczel ármánykodtam s -atyjokkal átkozódtam. Ösztönszerű, rejtélyes sejtelem nyilott lelkemben, -s kedvem lett volna a szinpadra ugrani, beszélni, mint ezek a bemázolt -emberek, de nagyobb tűzzel, merészebb mozdulattal, hogy a közönség -sírjon, nevessen, tapsoljon, mint egy eszeveszett. - -Otthon elbeszéltem anyámnak a darab meséjét. A vén muzsikus nevetett s -megcsipkedte orczámat, anyám pedig örült, hogy oly eszes gyermek vagyok. -A collegiumban sem tudtam egyebet beszélni; majd félre hívtam jobb -barátaimat s eljátszottam nekik az egész darabot: Károlyt, Ferenczet, -Amáliát, a haramjákat egy személyben. Ezóta komédiás Dávid lett a nevem, -melyhez tanítóim később a korhely nevet ragasztották, mert többé nem a -latin nyelvtant tanultam, hanem a szerepeket és stylgyakorlat helyett -szinműveket másoltam. Ácsorogtam az utczákon, futkostam a szinészek és -szinésznők után, a kik előttem félistenek voltak; szívszakadva vártam az -estét, s csak akkor vettem észre, hogy tanítómra kellene figyelnem, -midőn nyakon ütött. - -Anyám eltiltott a szinháztól, én elszöktem; anyám fenyegetett, én -daczoltam vele; anyám megvert, kemény bottal ütött, s velem együtt sírt, -de nekem nem a bot fájt, hanem könnyei s hogy inkább szeretem a -szinpadot, mint őt. Olyan voltam, mint a szerelmes ifjoncz, a ki először -csókol leányt; elveszti nyugalmát, mind sovárabb, emésztőbb vágyak -kelnek szívében, míg csak az undor nem nyujtjá mérges gyógyszerét. Rám -nézve az idő sokáig késett e gyógyszerrel, s még most sem érzem erejét. -Nem élveztem eleget. Adjátok vissza a szinpadot. Ide, Romeo köpenyét, -Othello tőrét, Coriolan kardját! Még egyszer ifjú, boldog akarok lenni! -Hadd ragyogjak, hadd uralkodjam, hadd haljak meg a közönség tapsai és -szitkai közt. - -Anyámat mindinkább emésztette a bánat. Sokszor félbe kellett hagynia a -varrást, mert a könynyek elhomályosíták szemüvegét. Keze között megázott -a gyolcs, s e sóhajtással szárította: szemfedőmet fehérítem. Én sötéten, -elmerülve állottam mellette s nem mertem vigasztalni. Többé nem valék -vidám gyermek. Arczomon egy különös sötét vonás, Kain-bélyeg kezdett -feltünni. Nézzetek arczomra, most ez a vonás uralkodik rajta, megölte -többi testvéreit, az Ábeleket, daczolt Istennel, gyermekeket nemzet: a -fájdalmat és bűnt. - -Anyám, édes anyám! - -Oh, midőn e szomorú, jámbor arcz felém fordúlt, hasadozni éreztem -szívemet! Oh, midőn megeredtek könnyei, s elcsuklott szava, megátkoztam -a szinpadot! Oh, midőn a bánat ágyba szögezte s imáimmal és könnyeimmel -nem tudtam visszatartani már-már elszálló lelkét: megesküdtem, hogy soha -sem lépek többé szinházba, s ájultan rogytam ágya elébe. - -Évek töltek el. - -Anyám vidáman varrt az alacsony ablakban, bár napról-napra vénült és -betegeskedett, én szomorúan tapodtam a collegium küszöbét, bár erős, s a -mint mondani szokták, csinos fiatal emberré fejlődtem. Beköszöntött -hozzám is a remények és vágyak, a barátság és szerelem kora. Én messze -kerültem a leányokat. Kopott egyszerű ruhámban minő társaságban is -jelenhettem volna meg? Gyermekkori barátaim, a város ünnepelt ifjai, a -kik halálra tánczolták magokat, órákig öltözködtek, víg poharazás között -zeneszó mellett virradtak meg, nem érthettek engem. A bort pénzért -mérik, csak a forrás nyujtja ingyen italát; a zene ezüst viszhangot -követel, csak a madár nem fizetteti meg énekét; a társadalom nem nap, a -mely a legkopárabb bérczekre is elküldi melegét, fényét, mosolyát, s én -szegény, nagyon szegény voltam s e mellett élhetetlen, ábrándozó. De -azért voltak örömeim. Nyitva állott előttem Shakspere és a természet; -itt föltaláltam mindent: reményt, barátságot, szerelmet, boldogságot. -Halhatatlan művei mellett aludtam el, szerepeket tanúlva, s a hajnallal -ébredtem. Ismert a völgy, tudott rólam az erdő, túlkiáltottam a vízesés -harsogását, beszéltem a virágokkal, dalaimmal felköltöttem az alvó -viszhangot, kergettem pillangókat, pihentem hegyi folyamok partján, -elaludtam a fáradt madarakkal. Gyakran az alkony óráiban, midőn az -elboruló homály, s a már rég lehanyatlott nap még földerengő visszfénye -sötétkék lepelbe burkolja a völgyeket, az égen alig mutatkozik néhány -félénk csillag, a lombokon elhal a lég bolygó hangja, s a természet -csöndes merengésbe látszik merülni: kifejezhetetlen érzések, különös -látványok leptek meg. Megjelentek előttem a vérző Julius Cæsar, a -halvány Cassius, a sötét Macbeth, az ősz haját tépő Lear, az epedő -Romeo, a dühös Othello, a kétkedő Hamlet. Árnyaik rajzolódtak a -levegőbe, hangjok suttogott a meg-megingó lombokon. Majd elmosódtak a -feljövő holdfényen, de hangjok még mindig suttogott, de én még mind -sírtam, s a kiderült csillagok hidegen mosolyogtak reám. Ha ilyenkor -kimerült testtel, de költészettől ittas lélekkel elaludtam, fényes, -ragyogó szinpadon találtam magamat. Felöltöttem az árnyak alakját; én -voltam Romeo, Othello, Hamlet; küzdöttem, átszenvedtem életöket, míg -végre egy tapsviharból alakúlt fölleg, a függönynyé vált koszorú mindent -elfödött szemem elől. Midőn ébredtem, harsogott a patak, zúgott a völgy, -mint egy ingerült közönség; fejemnél virágok koszorúi nyiltak; a nap, -mint lángoló dicsőség, vakítóan sütött szemembe; de a vén sziklák -szeszélyes arczaikkal gúnyolni látszottak, s mögülök a visszhang -baljóslón kiáltá: miért késel?! – Bódult voltam, azt sem tudtam, hogy e -szókat én kiáltottam el. - -Szinész leszek! El, el! a szinpadra! - -Ez elhatározás mind mélyebb-mélyebb gyökeret vert bennem. Kezdettem -tisztába jőni magammal, s nyugodtabb lettem. Éreztem, hogy a művészet -egész lelket kíván, minden szenvedélyével, egész életet, minden -boldogságával; sejtém, hogy közelg a pillanat, a mely tettre hív, s a -melyet egy örökkévalóság sem ad vissza; tudtam, hogy egy szerető szívet -török össze, – de már rögeszmémmé kezdett válni, hogy nekem nincs anyám, -én a múzsák gyermeke vagyok. - -Összeszedve minden erőm, megkeményítettem magamat, s beléptem anyámhoz. - -– Már három napja, hogy nem láttalak fiam! - -– Krisztus hetekig készült, mielőtt pályájára lépett volna. - -– Isten nevét hiába föl ne vedd, fiam. Te nem vagy istenfélő. Oh, -gyermek! mennyi bút hoztál fejemre! - -Megcsókoltam kezét. - -– No még sem vagy oly rosz. Hát mit csináltál azóta? Tanultál, úgy-é? -Hiszen te már nem soká végezni fogod tanulásodat. Falura megyünk. Minő -derék pap lesz belőled. Majd keresek számodra egy jó, kedves feleséget. -Hanem faluról veszünk. Lásd, engem is onnan hozott apád. - -Én nem tudtam szólani. - -– Miért vagy oly szomorú? talán kevés a kereseted? Az elég rosz, fiam. -Én nem sokat dolgozhatom már, mert gyengülök minden nap. Hanem mégis -csak megélünk valahogy. Ki enni ád az ég madarainak, felöltözteti a -mezők liliomát, gondot visel reánk is. - -– Anyám, én holnap indulok. - -– Hová, gyermekem? Talán valami állomásod akadt? Nevelőség vagy -káplánság? Oh be jó, oh be szép! majd szerzesz egy kis pénzecskét, -beleverjük valamibe, az enyémet is hozzá teszem, s neki kezdünk az -életnek. - -– Szinész leszek anyám! – kiáltám, eltökélt lelkem egész erejéből. - -– Komédiás! komédiás! – sikoltott felugorva anyám – kivájom szemedet, -kitépem nyelved, elpusztítlak! Ezért ápoltalak, ezért növeltelek, mint -egy úrfit, hogy csavargó, naplopó, kötéltánczos, Istentől elrugaszkodott -szemfényvesztő légy? Apád anyai részről nemes ember volt, én pap leánya. -Komédiás, komédiás! Én Istenem, ne vigy kisértetbe. Kitagadlak -mindenemből. - -– Egy pár év alatt híres ember leszek, dicsőséget, vagyont teszek -lábaihoz, édes anyám! - -– Elment az eszed? Szép dicsőség: bemázolni az embernek magát s -ugrándozni, hogy röhögjenek a vásott diákok. Szép gazdagság: koplalni, -rongyosan járni, mint egy ágról szakadt. Komédiás, komédiás! oh, hogy -nem fojtottalak meg, midőn még kicsiny voltál! - -– Anyám, édes anyám! – kiáltám elkeseredve s egy perczig mély gyűlöletet -éreztem iránta. - -Ekkor anyám – talán fájdalmamtól meghatva – reám borúlt, megölelt, -megcsókolt, könnyeivel áztatott. - -– Oh, fiam, kedves fiam! Úgy-e, neked is fáj, nagyon fáj? Te jó fiú -vagy, te el nem hagyhatod anyádat. Úgy-e, szeretsz engem? - -– Igen, édes anyám – mondám, heves öleléseit megegyezésnek véve – minden -második hónapban meglátogatom, aztán elviszem magammal, s többé nem -válunk el. Hanem egy kérésem van – folytatám fölbátorodva – adjon nekem -abból az ötszáz forintból, a melyet nem rég bátyjától örökölt, -kétszázat. Így sikeresebben kezdhetnék pályámhoz. Egy év alatt, ha -mindjárt koldulom is, visszafizetem. Úgy-e, nem tagadja meg, édes anyám? - -Anyám a végszavakig nem tudta mit beszélek, csak szám mozgását nézte, -csak hangomban gyönyörködött; hanem akkor fölrezzent és szekrényéhez -rohant. - -– Tolvaj! – kiáltott, szekrényében kutatva; – de még sem, mind megvan. -Egy fillért sem adok, takarodjál szemem elől. - -– Adjon százat. - -– Elmész! - -– Adjon ötvenet. - -– Ha éhen vesznél sem adok. - -– Adjon hát tizet, ötöt, vagy csak egyet erre a hosszú útra, egyetlen -fiának. - -– Nekem nincs gyermekem. - -– Legalább áldását! - -– Átkomat! – kiáltá, fölemelve kezét s mint egy kőszobor, meredten állva -meg. Kitántorogtam, mentem egyenesen a collegiumba. - -Nem kellett sokáig készülődnöm. Egy-két könyv, kevés irat, néhány, -zsibvásárról került ruha: ennyiből állott mindenem. Midőn rendben valék, -még egyszer hátratekintettem: nem hagyok-e ott valamit. Hát botom még -ott állott a szögletben Kezembe véve, felsóhajtottam: jó lesz -koldusbotnak. Társaim nevettek, elménczkedtek, hogy tán valamely -szerepből tartok próbát. - -Megindulás nélkül hagytam oda a szobát, léptem át a kapu küszöbét, sőt -úgy éreztem magam, mint a rab, midőn fölnyitják börtönajtaját. Hanem -mikor az utczaszögletnél be kellett fordulnom, nem állhattam meg, hogy a -collegium felé még egyszer visszafordulva, föl ne kiáltsak: tehát nem -fogom többé hallgatni e nagy férfiakat, kik oly fontosan tanítják, mit -magok sem igen tudnak; tehát már senki sem lesz, a ki őrködjék erkölcsöm -felett. Oh, tudós és erényes férfiak! Oh, ostoba és istentelen Dávid. - -A város végén is megállottam, de más érzelmek között. Sokáig őgyelegtem -ott, mintha nem tudnék megválni szülőföldemtől. Oh szülőföldem, édes -szülőföldem! Mennyi emlék, mennyi érzés támadt föl lelkemben! Hiszen e -fát, a mely alatt épen állok, egykor madárfészekért másztam meg; e -völgyben pillangókat kergettem; e kis patakra gátot, malmot építgeték. -Hát a városban amott az a bádogos torony, melyet az elhunyó nap -megaranyoz, – ott kanyarodnak be abba az utczába, hol anyám lakik. -Elgondolkoztam: mit csinálhat ő most? Sir szegény, s nincs ki letörölje -könnyeit; várja fiát, sokan mennek el ablaka alatt, de Dávid nincs -köztök; Dávid rosz fiú. Talán épen most sóhajtja: soha sem fogom látni -fiamat. Sir egész éjjel, s csak hajnal felé alszik el ruhájában. E -gondolat folyvást kisért, lassította lépteimet, megállított. Már jó -messze haladtam, rég a hegyek mögé tüntek a város tornyai, de még mind -előttem lebegett anyám halvány, könnyes arcza. - -Vissza, vissza, ha este van is! Még egyszer látnom kell őt. Átok helyett -áldása kisérjen. - -Visszatértem. Ismert a házőrző eb, átugrottam a kerítésen, tudtam a -járást, s hogy mint kell fölemelni a kilincstelen ajtót. Lábujjhegyen -léptem be anyám szobájába, ágya elé feküdtem, s nem soká elaludtam. -Hajnalban, midőn fölébredtem, még minden csöndes volt, pedig anyám e -tájban szokott fölkelni. Ágyára tekintek; mozdulatlan fekszik; -ráborulok: hideg, élettelen; édes szavakkal ébresztem, könnyeimmel -öntözöm: néma, halott. - -Lássátok, azért tapsolt meg engem a közönség zajosabban, mint máskor, ha -a szinpadon halottra borultam. Anyám s a fájdalom tanították be első -szerepemet. De az átok alól senki sem oldozott föl. - -Mi az ördög! Hát az a sírásó elaludt? Hejh, kelj föl, áss sírt! Anyámat -temetem. - - -III. - -Néhány napig sirtam és vezeklettem; lesújtott a bánat, furdalt a -lelkiismeret. De a fiatal szív sokat megbír, s hamar megenyhül. Végre -megnyugodtam sorsomban és nyakamba vettem a világot. Most nem állottam -meg a város végén; a temető felé sem tekintettem, a hol anyám nyugszik: -a bádogos torony felé sem, melynek árnyában bölcsőm ringott. Csak -mentem, gyorsan mentem, mintha féltem volna, hogy valami láthatatlan -kezek visszahúznak. - -Szemem ragyogott, de nem a könnytől; mellem dagadt, de nem a sóhajtól. -Szökeltem, daloltam, mint a fölöttem lebegő pacsirta. Minden bánat, -minden bús emlék a városban maradt; előttem csak öröm, remény nyílott, -mint úti társam a vidor patak mentében, a virág. - -Szabad vagyok! – E gondolat szárnyakat adott lelkemnek és szállott velem -a jövendő végtelenjén, – elfáradt a taps zajában, s megnyugodt a -dicsőség koszorúján. Akkor láttátok volna a vén Dávidot! ha életunt -találkozik velem, még egyszer megkivánja az életet, – a kétségbeesett -eldobja öngyilkos fegyverét, – a szerencsétlen mosolyog és remél. -Félisten voltam, ifjú, szép, ragyogó, bátor. - -Másnap elértem azt a kis várost, hová szándékoztam. Itt egy vándor -szinésztársaság működött, s én köztök akartam megkisérteni szerencsémet; -igen, mert az állandó társaságok ezek jeleseiből szoktak ujonczozni. -Különben az állandó társasáságok csak annyiban voltak állandók, a -mennyiben egy évben csak kétszer szedték föl a sátorfát, s talán -többször jóllaktak mint mi. - -Közel a piaczhoz egy vendéglőt pillantottam meg, mely egyszersmind -kávéház is volt. A midőn közelébe értem, egy férfiu lépett ki ajtaján. E -férfiu különös férfiu volt. Hasonlított azokhoz a pánczélos vitézekhez, -a kiket némely czifrább korcsmák falaira szokás festeni. Aztán volt -valami benne tanáraimból, sőt szemöldét ép úgy szedte ránczba, mint -Gombos András uram. De bezzeg máskép mozdult: úgy hányta, vetette -tagjait, mintha nem is hozzá tartoznának, – nyakát pedig alkalmasint -valami gipsz macskától kérte kölcsön. Egyébiránt vörösgallérú fehér -köpeny volt nyakába vetve, mely egészen elfödvén, csak sárga csizmáit -láttatá, e figyelemre méltó sárga csizmákat, melyek ha nem Mátyás -király, akkor alkalmasint Rákóczi Ferencz idejében lehettek divatban. - -Elébb rábámultam, aztán megszólítám. - -– Nem szíveskednék-e megmondani, merre van a városi tánczterem? - -– Talán az úrnak a Thalia szent temploma felé tetszik irányozni lépteit? - -– Oda. - -– Nekem is. Mily különös – s ha szabad magamat így kifejezni – -csodálatos összetalálkozás! - -Én elbámultam e nagy páthoszszal mondott szavakon, s csodámban hirtelen -azt találtam mondani: - -– Abban bizony nincs semmi csodálatos. - -– Már nekem, hallja az úr, mindegy, akár találja csodálatosnak, akár -nem. És annak találom, s azzal vége. - -Mindezt oly emelt hangon és méltóságos arczjátékkal ejté ki, hogy -megijedtem, s hibámat mintegy jóvátevőleg mondám: - -– Kihez legyen szerencsém? - -– Még azt kérdi az úr? Alkalmasint – de nem! bizonyosan csak most került -ki az iskolából, s nem járt még az élet, az emberi társaság, a nagy -világ kígyódzó labyrinthjain s nem emelkedett azon magasztos -principiumokra, melyek ariadnei fonalként vezethessék. Szerencsétlen -fiatal ember! Az úr nem tanult physionomikát, s annál kevésbbé -psychologiát. Hogy kihez legyen szerencséje? Meghiszem. Nem látja-e -arczomon azt a kiválóan különös kifejezést, szememben azt a megdöbbentő -fénysugárt, a melyről a nagy római lantos, az én kedves Flaccusom, így -zengedez: quem semel Melpomene nascentem… - -Föltekinték, de két sebhelyen s néhány kék folton kívül alig láttam -egyebet. - -– Nem veszi-e észre e termeten, e magatartáson, e mozdulatokon, egy -bizonyos nemét a méltóságosnak, nagyszerűnek, bájolónak? Nem jut-e -önkénytelen eszébe: e férfiu Caesarok, Romeók, Hamletek, Don Carlosok, -Mortimerek, Ferdinándok, Abellinók, Rollák ábrázolására alkottatott? - -Újra föltekinték, de a taglejtés közben kinyilt köpeny nyilásánál csak -egy potrohos hasat, s holmi bizonytalan színű ruhadarabokat láttam. - -– Nem hallja-e, hogy nem oly culinaris stilusban beszélek, mint a -közönséges emberek, kikhez alkalmasint az úr is tartozik? Fölfogja-e -azon különös akcentust, hanghordozást, mely könnyekre fakaszt, mint a -panaszosan suttogó szellő, – mosolyt csal ki, mint a tavaszszal zendülő -madár; ijeszt, rémít, mint a vihar dörgedelmes hangja, hanem azért, mert -mindig meghatja, elragadja az embert, mert úgy van teremtve, mert úgy -akarom. - -S csakugyan igaza volt; mert ily hangokat még soha sem hallottam. - -– Én Thalia helybeli templomának főpapja vagyok, vámospircsi Bodáki Pál -úr. Első actor, egyszersmind director, kinek több nemes megyétől, sőt -magától a fönséges nádortól is oklevelei vannak; ki társalgott -főispánokkal, nem egyszer ebédelt alispánokkal s egyszersmind hált úri -palotákban; kihez nemzeti kulturánk előmozdítója, tekintetes Döbrentei -Gábor úr külföldi szinjátékait egy sajátkezűleg írt levél kiséretében -küldé meg; kihez egy másik, amaz ossiani lantos, így irt: halad a kor s -te még állasz tölgyfaként a szinpadon; ki egyébiránt maga is auctor, s -egy szomorujátékot írt ily czím alatt: _Hunyadi László lefejeztetése, -vagy vérpad és trón_, mely több helytt osztatlan tetszéssel adatott s -Kassán nem soká meg is fog jelenni tekintetes Burián Pál költségén, -Werfer Károly úr nyomdájában. - -Itt elhallgatott; én pedig nem tudtam szólani. Hisz ez a director, a kit -én keresek. Reszkettem előtte, mint hajdan Gombos uram előtt, s -kezdettem hinni, hogy különcz, de genialis, szurtos, de nagy férfiú, s -én ostoba diák, ki nem emelkedett magasztos principiumokra, nem tanult -physonomikát, s annál kevésbbé psychologiát. - -– Ezer bocsánat! Nem volt szándékom sérteni. Oh, de hogy is lett volna, -tisztelt director úr! Lássa, én szinész akarok lenni s épen -társaságában. Ezer bocsánat! - -– Mit, szinész? – kiáltá még méltóságosabb állásba helyezve magát. – Hát -olvasta-e Aristotelest, Quintiliant, Blair Hugót, Lessinget? Tudja-e, ki -volt a nagy Roscius, az isteni Garrick, a halhatatlan Talma? Hallott-e -valamit Shakespeareről, Schillerről, Kotzebueról, Iflandról, -Kisfaludyról, s másokról, kiket most nincs időm elősorolni. Tudja, mi a -mimika, gestus, declamatió? - -Mondani akartam valamit, de nem engedett szóhoz jutnom. - -– Nem olyan könnyű dolog az, mint sokan s respective az úr hiszi. Oh, -sok kell oda, sok, sőt azt mondom, még a soknál is több, s a mit én -mondok, az igaz. Igen, úgy van, valóban igaz. Elég patriota-e, hogy -elszánja magát a honi kultura e sivatag mezején heroicus elszántsággal -vívni? De ha elég is, érez-e magában talentumot, geniét, vénát? Tudja-e, -mi a talentum, genie, véna? Hallott-e valamit a psychologiáról, igen még -egyszer mondom, a psychologiáról? Lássa, én egész életemben ezt -tanultam. A világ, a profanum vulgus, korhelynek nevez, hah, a nyomorú -Zoilusok! pedig én csak művész vagyok. Korcsmába járok, kártyázom, -dorbézolok, verekedem is néha, mert tanulnom kell az életet. Így tett -Kean is, ama britt szinész, s így tesz vámospircsi Bodáki Pál úr is; -mert tudja meg az úr, hogy én nemes ember is vagyok, minő Kean nem volt. -Jusson csak eszébe találkozásunk első pillanata. Én mindjárt megmondám, -hogy különös, csodálatos összetalálkozás. Az úr tagadni merte, pedig nem -úgy van-e? Az úr szinész akar lenni, s én director vagyok. És minő -director? Épen éji studiumomat végzem, s azon szomorú elmélyedés lep -meg: vajon ki fogja helyemet pótolni, ha az öregség fölteszi fejemre a -halál hálósipkáját? Kihúzzam-e a következményt? ért-e engem az úr, -veszi-e észre, fölfogott-e? - -– Föl, tisztelt director úr! - -– Igen helyes. Az úrból, lelkes vezetés mellett, még lehet valami. Majd -meglássuk. Most követhet. - -Menetközben egy szót sem szólott, s én nem mertem megzavarni. Nem soká -elértük a városi táncztermet, s megtelepedtünk Terpsichore és Thalia -közös templomában, a mint Bodáki úr kifejezte magát. - -A toronyban kilenczet ütött az óra, s Bodáki úr lármázni kezdett. - -– Kilencz óra már elmult, itt a próba ideje, s a korhely gazemberek még -sem jőnek. No, jól van, s mikor én azt mondom: jól van, az azt teszi: -rosszul van, azaz rájok nézve, – lehúzom fizetésöket. - -Ezzel leült egy aranyos papirral beragasztott karosszékbe, a mely -különben trón helyett szolgált. Engem nem ültetett le. Ott állottam -előtte, mint egy eklezsiakövető, s feleltem kérdéseire, a melyek -kifogyhatatlanok voltak, s bámultam a diszítményeket, a melyek a dísz -tulajdonságával épen nem dicsekedhettek. - -Kitudakolta körülményeimet, aztán így szólt: - -– Tehát az úr e pillanattól fogva társaságom tagja. Először próbahónapot -tölt, azután szerződünk. A próbahónap alatt nem kap fizetést, csak -ajándékot, azaz sonkát, sajtot, kenyeret, szóval élelmiszert, a szerint, -a mint maecenásaink küldeni kegyeskednek. Ha jól játszik, -egyszer-másszor egy-egy huszast sem fogok sajnálni. Még pedig a -legfényesebbiket kapja, mi a kasszába bejön. Hanem kötelességét pontosan -teljesítse. Érti-e, mit tesz az, fiatal ember? Játszani fog minden -szerepet, ír szinczédulát, s midőn nem játszik, szed bilétet, az úribb -házakhoz az előadás napján requisitumokért megy. Társaságomnál ez mindig -a legfiatalabb szinész kötelessége. Holnap a _Haramják_at adjuk, te -Károlyt fogod játszani, – igen te, mert én ifjabb szinészeimet tegezni -szoktam. Első szerelmesemet adóssága és gorombasága miatt épen tegnap -csukták be, – én inkább az éltesebb hősöket játszom már, aztán most -kedvem sincs; azért Károlyt fogod játszani. Tudod-e a szerepet? - -– Tudom. - -– Ezt már szeretem. A genialis embernek mindent kell tudni. - -Alig mondá ki e szavakat, midőn három férfiú lépett be. A három -különböző alak, de annyiban mindegyik egyező, hogy hajuk ki volt -fodorítva, s különben megviselt ruházatjokon megakadt egy-egy kevésbbé -megviselt is, azaz, a kinek jó volt a csizmája, annak a kabátja -gyöngélkedett. - -Bodáki úr szidalommal üdvözlé őket, még pedig szavalva. - -A három férfiú hidegen állott meg előtte s mindegyik, bár különbözően, -elhúzta száját és szemével boszantóan hunyorított. - -– Hát bolond az úr? – suttogta az egyik. - -– Hát részeg az úr? – mormogta a másik. - -– Hát megveszett az úr? – orditotta a harmadik. - -Bodáki úr dühbe jött, még jobban szitkozódott, még emeltebb hangon -szavalt. A három férfiú épen nem maradt adós se szitok-, se szavalatban. -Ebből roppant zaj, perpatvar támadt, mert az igazgató, alkalmasint -miattam, inkább fenn akarta tartani tekintélyét, mint talán máskor. -Valószínűen ütlegre kerül a dolog, ha egy tollas kalapú asszonyság be -nem lép. - -– Minő czigányvásár ez? – szólt méltósággal. – Bodáki, te nem kiméled -magadat; Bodáki, téged megemészt a méreg; az urak pedig legalább engem -kimélhetnének. - -– De kincsem – felelt a director valamennyire szelidülve – az iszonyú, -rettenetes, borzasztó, a mit ezek az emberek mívelnek. A próbának -órájára nem jelennek meg pontosan, a studiumnak éjeit elkorhelykedik. -Kártyáznak, isznak – hah – kártyáznak, isznak. Nézd, most is mámorosak. -Fogadni mernék, tegnap kiadott fizetésöket már elkártyázták, a nélkül, -hogy adósságaikat megfizették volna s még gorombáskodnak. Majd be fogják -őket csukni, mint különben derék és tehetséges Romeónkat, s aztán én -egyedül veled, édes Elizám – folytatá érzékenyen, megfogva neje kezét – -te számkivetett angyal, te bolyongó csillag hazai művészetünk egén, te -pályalombja küzdelmeimnek, te egyetlen virág életem szomorúan sivatag -térein. Aztán játszthatunk-e ketten? Írt-e költő kétszemélyű drámát, -avagy megcsonkíthatni-e az öt személyűt is ennyire? Az Isten -szerelméért, feleljenek, szóljanak, beszéljenek! - -– Hát a director úr nem kártyázott-e egész éjjel? – kiáltott fel egyik -szinész. – Én is fogadni mernék, az egész tegnapi jövedelmet -elvesztette, s a hónap elején majd azzal áll elő: nincs jövedelem. Pedig -tegnap is zsufolva volt a szinház. - -– Hallgasson az úr! – riadt rá a director. - -– Hallgasson az úr! – ordított mind a három. - -– De hallgassanak az urak! – mondá Eliza – nem látják, hogy idegen van -köztünk. Kompromittálják a társaságot. - -Itt felém fordulva, azt kérdé férjétől, hogy ki vagyok. - -– Ez egy becsületes fiatal ember, a kiből különb szinészt fogok nevelni, -mint minők e korhely gazemberek. Holnap a _Haramják_at fogjuk adni, ő -Károlyt játsza, s te Amáliát. - -– Mit! hát az úr megbolondult? – csattant föl Eliza, ki férjét, ha -haragudott rá, urazni szokta. – Egy kezdővel játszszam? Majd ha fagy. -Abból az úr nem eszik. Hisz legjobb jelenetemet elrontaná. Én nem fogok -játszani. - -– De édes Elizám! - -– Nem fogok játszani. Hát nem értett az úr, siket az úr? - -– Angyali Elizám! - -Eliza nem szólott, hanem felém fordult, a ki majdnem könnyekre fakadtam, -s oly fürkésző pillantással méregetett tetőtől-talpig, hogy vérem -arczomba szökkent. - -– No – mondá kaczéran szemembe tekintve – mégis tán meggondolkozom. -Nagyon fiatal, lehet belőle valami. Meglássuk. – Ezzel kezét nyujtá, -melyet nekem férje intésére meg kelle csókolnom. - -Ezalatt lassan-lassan gyülekeztek a társaság többi tagjai. Megjelent két -nő is, kiknek egyike Elize tensasszony körül némi szobaleányi -kötelességet teljesített, s egyszersmind a szinpadon is e szerepeket -játszta. Néhány szinész velök enyelgett, többen reggeliztek. Egy nagy fa -árnyában Jago iddogált itczés pálinkás üvegéből, egy várromon Brutus -szürcsölte tejét, egy hajó orrán Wallenstein küzködött egy nagy darab -szalonnával. Mások szerepet tanultak. Bodáki úr a decoratorral vitázott, -mi különben veszekedésnek is beillett, neje pedig velem váltogatott -néhány kegyes szót. - -Ekkor belép a sugó, egy czigány külsejű kis ember, ki miatt el nem -kezdődhetett a próba. - -– Hát az úr mikor állott be grófnak? – kérdé mérgesen a director – -csoda, hogy nem tíz óra után kel föl! Hanem mennydörgős mennykő! csak -most jut eszembe, hogy tegnap az úr borzasztó czudarul viselte magát. -Száz frank helyett száz frakkot sugott. Legjobb jelenetemet elrontotta. - -– Engem is csúffá tett a minap! kiáltá felugorva Jago a fa árnyából – a -hogy szerepemet, épen oly hangon sugja e szavakat is: leesett a bajusza. -Én utána mondom, a közönség kaczagni kezd s rám kiált: le biz’ a, vegye -föl. A kihivástól fosztott meg. - -– És nekem – zúgá Brutus a romokról – Eliza tensassony szerepét sugta, s -így ezt kelle mondanom a tensaszonynak: «oh férjem!» Meg akarja buktatni -a társaságot. Le vele! - -A kis sugó mind ezt türelemmel hallgatta végig, aztán komoly arczczal és -sugva, mert mint régi sugó, elvesztette beszédhangját, megszólalt: - -– Ha oly emberek lennének az urak, mint a milyeknek hiszik magokat, -bizony derék emberek volnának. - -– Még gúnyolódik az úr? - -– Ha még csak ennyi volna! de nem is sugok, míg az úr ki nem fizet. Egy -huszasom még hátra van, s már két hete, hogy biztat. - -– Becsukatom. - -– Még sem sugok, - -– Ez botrány! – kiálták többen. - -– El kell csapni! – sikoltá egyik nőszemély. - -– Még sem sugok! – állítá a rettenthetetlen sugó. - -– No jól van – mondá szomorúan a director, mely, a mint tudjuk, nála -annyit tett, mint rosszul van, s ez egyszer épen nem másra nézve, – im, -itt van nyomorult huszasa. Látszik, hogy nem isteni szikrától lángoló -művész, hanem csak hitvány, pimasz sugó. Nem hazafiságból, dicsőségért -áldozik Thalia oltárán, hanem néhány nyomorú krajczárért. Hah, szégyelje -magát. - -– Most már súgok – mondá ez, rá sem hallgatva, s beült teknőszerű s -talán épen teknőből rögtönzött rekeszébe. - -A próba elkezdődött, azaz legelébb is újra meghúzogatták a már eléggé -meghúzott darabot, s egy óranegyedig veszekedtek egy pár szerepcsere -miatt. - -Én el sem játszhattam első jelenetemet, midőn Bodáki úr fontos képpel -félbeszakította a próbát. - -– Fiatal ember, az úr szerencsétlen, az úr nem tud semmit, úgy játszik, -úgy beszél, mint a hogy rendesen minden ember szokott. Ez nem ér semmit, -ez nem művészet. Idealizálni kell. Tudja-e, mi az idealizálás? Megvetni -a rút életet, a vad természetet, és szállani a képzelet szárnyán az -ábrándok honába, s ott egy új világot, egy szebb természetet alkotni. -Mert a közönség nem azért jár szinházba, hogy olyat lásson, a mit otthon -is lát, hanem azért, hogy olyat lásson, a mit sehol sem láthat. Ez az -idealizálás. Károly dühöngjön, mint ember nem dühöng, Amália szeressen, -mint nő nem szerethet. Ez a nagy titok. Ért-e engem, fölfogott-e? -Kiáltson egész erejéből: ez a pathos; a szók közepét és végét itt-ott -kapja fel, s nyújtsa el érzékenyen; ez a sentimentalismus; szegezze -földre szemét s dobbantson lábával, hogy szakadjon be a szinpad, vagy -emelje égre szemét s kinyújtott reszkető kézzel tántorogjon vissza; ez a -tragikai momentum. Így ni!… - -És szavalt és játszott. Én igyekeztem úgy tenni, mint ő. Új hibákon -kapott, megjavítottam; ekkor mások támadtak meg, én engedtem mindenben, -sőt alázatosan meg is köszöntem. Még a sugó is elkezdett egyet-mást -javasolni, azt is elfogadtam, s talán a szinházi szolgáéit is követtem -volna. Nem voltam eszemen, egész őrjöngő voltam. Azt sem tudtam már: -Moor Károly vagyok-e vagy Dávid. Amáliát lázasan szorítám magamhoz, mi -különben nagyon is ínyére volt; Spiegelberget meg akartam fojtani, s -majdnem kivertem az egész személyzetet, miért aztán nehány ütleget is -kaptam. - -– Bravo, bravissimo! kiálta próba végével a director – csak ne pazarold -el előre erődet. A legerősebb hangot gazdálkodd meg mindig az utolsó -nagy jelenetre. Tanuld meg, hogy az első és az utolsó jelenet szokta -eldönteni a sikert. Az első jelenetnek nyugodtnak kell lenni, az -utolsónak erősnek, szörnyűnek, hangosnak, s te már be is rekedtél. - -– E csókkal művészszé avatlak, – mondá Eliza, ki heves öleléseim óta -fölötte nyájas lett irántam és most egész hévvel megcsókolt. - -Szinésztársaim gúnyosan nevettek, de alkalmasint nem dühöngésemen, mert -ők még jobban dühöngöttek, hanem egyeben. Eliza tensasszony -gyöngédségén, a melyet még akkor nem tudtam megérteni. A világ -legnevetségesebb embere lehettem, de boldog voltam. Mit bántam, mi -történik körülem, hogy mint kiáltok, mint hányom-vetem tagjaimat, csak -hogy kiönthettem egyszer lelkemet. E söpredék nép gyalázata, e kontárok -lármája, e nevetséges-szomorú helyzet nem hathattak lelkemre. Vágyaim -révében voltam, tapodtam a szinpadot, s keblemben a genius mozdulatát -érezve, kimondhatatlan gyönyörben úsztam. - -Oh, szép napok! oh, drágalátos tudatlanság! oh lelkem ifjúsága! szivem -szűziessége! Nincs könnyem, hogy megsirassalak benneteket, csak átkaim -vannak azok ellen, kik tőlem mindezt elrabolták, egy útszéli koldus alig -hallható átkai, melyeket az alamizsnát nyujtó tömeg áldásnak vél. - - -IV. - -Eljött az est. Oh, hogy vártam, oh, hogy féltem tőle! A félelem és -remény ez idegrázó küzdelme, a gyermekies félénkség és vakmerő önbizalom -közt hullámzó hevületek, a lelkesülés és a hiúság e nagyszerű pillanatai -majdnem ájulásba ejtettek. - -Mily szép lehet ilyenkor a halál, s minő álmok a sírban! Meghalni a -pálya küszöbén, melyről még minden szépet hiszünk, elaludni a lelkesülés -szent perczeiben csalódás és kiábrándulás, gyűlölet és cynismus nélkül. -Nem hordani egy tévesztett élet keserű emlékét; nem érezni, hogy az ég -áldása korlátoltságunk miatt átokká fajult; nem kérdeni: miért élünk, -midőn már úgy is meghaltunk. Oh, mert ritka az a művész, a ki az életet -a művészettel összhangba olvasztva, épen oly nagy művész tud lenni, mint -boldog ember. Rendesen feláldozzuk az egyiket a másiknak. - -Ki tudná elbeszélni érzéseimet, midőn nevem először pillantám meg az -utczaszögletek szinlapjain? Ki mondja meg, mi zsibongott agyam -idegszálain, hallva a gyülekező közönség zúgását? Mi voltam én akkor, -midőn megzendült az első csöngetyűhang? - -Ott állottam a szinfalak között mozdulatlanul, merőn, de égve, lobogva, -mint egy lángoszlop. - -A közönség tapsokkal fogadott, – hiszen csinos ifjú voltam és frissebb -erővel dühöngöttem, mint Bodáki, – hiszen hánytam-vetettem magam mint -kötéltánczos – hiszen az elragadtatás, a műértőkön kívül, kit nem ragad -megával! Mit bántam én, hogy ez együgyű kisvárosi közönség egy karcsú, -jól nőtt termetet, csinos öltözetben, többre becsül bármily művészi -mozdulatnál és egy nagy pathosszal elszavalt üres phrasis kedvesebb -előtte, mint a jól felfogott s ábrázolt jellem. Elég volt, hogy tapsot -hallhattam s éreztem démoni erejét, mint Faust, midőn a bűnös, de égő és -ifjú szenvedélyek angyalával alkura lép. - -Ti nem tudjátok, mi a szinésznek a taps. Az, a mi a kártyásnak a mámoros -izgatottság, ingerlő hevület, rettentő felindulás, a mely a játék -gyászos asztalához lánczolja; a mi a hadvezérnek a csata, a haldoklók -jajai, s az élők tomboló diadaléneke; a mi a bor, zene, és élvsóvár nők -nevető hangja annak, a ki élni, élvezni akar, nehány napban egy egész -életet. Istene, álma, ördöge, kedvese, költészete. A pályabér, a melyért -küzd, a melyet megnyerve megvet, s elvesztve nem kiván élni; a varázsos -balzsamcsepp, a mely egész fájdalomtengert megédesít; egyetlen és egész -dicsősége, mert nem költő, szobrász vagy képíró, hogy a jelen hálátlan -gúnyait feledtessék a jövendő koszorúi – legalább a síron. Ő nehány -évhez, egy városhoz, egy házhoz van kötve. Azontúl senki sem emlékszik -reá, azon kívül alig tudják, hogy él. A közönségnek, melyet majd imádnia -kell, majd megvetnie, királya, egyszersmind rabszolgája. Ritkán emelheti -magához, többször hajlik lába alá. Oh, hányszor kell lemondani -eszméiről, meggyalázni lángeszét, hogy el ne veszítse ez ingatag kegyet, -e szeszélyes jutalmat, hogy érezhesse azt a felindulást, mámort, mely -élteti, fenntartja, bódítja, megemészti. - -A második felvonásban még inkább tombolt a sokaság, s egy virágbokréta -repült lábamhoz. Furcsa, bolond történet ez, de reám száz kritikus -dicséreténél lelkesítőbben hatott. A szinpadtól alig tíz lépésnyi -távolságra egy szende, ártatlan leányka ült. Egész előadás alatt a -legnagyobb figyelemmel csüngött a szinpadon. Némely félelmes perczeimben -könnyei adták vissza bátorságomat, tapsai lelkesítettek. Ő volt az is, -ki művészetem, vagy Moor Károly szenvedéseitől meghatva, virágbokrétáját -majdnem öntudatlan a szinpadra dobta. E bokrétát most is szívemen -hordom, mint őt magát szivemben. Szegény szende, ártatlan leányka. Csak -szárnyai hiányzottak, hogy égbe repüljön. Angyal volt ő, de Byron égből -földre szállt angyalai közül. Homlokán mennyei fénykör, a melyet -Istentől nyert, szivében bűn, a melyet a Kainok maradékaitól tanult. -Hah, a szép asszony, a csalfa asszony! Miért szerettem én úgy? Mért -félek most tőle? Éjfélenként eljön hozzám, fejér éji ruhában, zilált -hajjal, s kezét összekulcsolva sír: ölj meg holnap, hagyj még ma élni. -Ilyenkor megmozdul szivemen a bokréta, szúr, mint a tövis, fojt, mint a -mérges növények illata… Vegyétek el a gyertya hamvát. A szellemek -sötétet szeretnek, futnak a világosságtól. Így van megírva, valamelyik -szerepemben… Adjatok bort, mert elfáradtam, mert félek, mert reszketek. - -Hol is hagytam csak el? Úgy… Ebből nagy história, roppant zaj -kerekedett. Az anyák reá s anyjára támadtak, hogy elhárítsák azt a -gyanut, mintha a bokrétát leányaik hajították volna. Ki volt az? Nem -szégyelli! Egész közönség szeme láttára! Én Istenem, mily romlott a -mostani világ! hangzott mindenfelől. Az anyák sápítoztak, a leányok -sugdostak, a férfiak nevettek, – szóval: a közönség játszott, s mi nézők -lettünk. - -Alig áll helyre a csend, alig hevülök újra szerepembe, s ime, újabb -intermezzo! Legkedveltebb jelenetemet játszom, s a düh legmagasb pontján -kiáltva: «Bosszú, bosszú, bosszú, oh meggyalázott, megszentségtelenített -öreg, így tépem szét örökre a testvéri köteléket!» egyszersmind a -vállamra szélesen kihajló galléromhoz kapok, hogy utasításom szerint -széttépjem. Ekkor az igazgató a szinfalak mögül reám kiált: – Nehogy -elszaggassa! a nótáriusné tensasszonytól kértük kölcsön, nehogy -elszaggassa, megfizeti. – Én elvesztém lélekjelenlétem, merőn, szótlan -nézek körül, – a közönség zúgni kezd s már-már a bukás pontján állok, -midőn a szende, ártatlan leánykára esik szemem. Nem tudom, mosolygott-e, -sírt-e, intett-e, – csak azt tudom, hogy Amáliának képzeltem, ki -megérdemli, hogy folytassam az átkozódást és széttépjem a nótáriusné -gallérját. A közönség tapsolni kezd, győzelmem kétségtelen. Többi -jeleneteim még jobban sikerülnek. Számtalanszor megtapsolnak, kihívnak. -Társaim irigy szemmel néznek; Eliza egy második csókkal szentel -művészszé; Bodáki pedig, kinek különben nem egészen tetszett e roppant -dicsőség, méltósággal így nyilatkozik: – Hat év mulva remélheted, hogy -talán még engem is meg fogsz közelítni. - -Nem soká hires ember lettem! Ismert az egész város, beszélt rólam a -vármegye. Igaz, azon túl azt sem tudta a világ, hogy élek-e; de hát én -tudtam-e róla? Miért is tudtam volna? A nélkül is nagy férfiú lehettem, -hisz erre úgy sem kell egyéb, mint sokat hinni magunkról, mert mindig -találkoznak emberek, kik ezt épen úgy elhiszik, sőt még jobban. Büszke -is voltam ám! Az hittem, hogy az utczán minden ember engem néz, a -társaságokban csak rólam beszélnek. Volt is okom rá. Hívtak ide, hívtak -oda, most ebédre, majd bálba. Mennyi bók, mennyi szerelmes pillantás! -Húsz szeretőm is lehetett volna! Hát még mennyi ajándékot kaptam ismert -és ismeretlen kézből. Félre vágtam a kalapom, s vígan énekeltem: Az ég -alatt a föld szinén, nincs oly derék legény, mint én. Mind e mellett a -nők iránt érzéketlen maradtam. Hadd epedjenek, majd inkább tapsolnak; -hadd maradjak távol tőlök, annál több idejök marad koszorúkat fűzni. -Szép, fényes élet volt ez, mint a szivárvány, mint a páva farka. Kár, -igen kár, hogy oly kevés ideig tartott. Jól mondják, hogy az ember élete -hasonlít a vadász álmához, ki verőfényes napon alszik el és zivatarban -ébred! Miért is szeretem én jobban a művészetet, mint egy becsületes -komédiáshoz illik? - -Elfáradtam a dicsőségtől, meguntam a zajt. Modorom szerényebb, lelkem -büszkébb lőn. Később a büszkeség is fájdalomba veszett; elégedetlen -voltam magammal. Ez idő óta többször fölkerestem a magányt, a -természetet. Az alkony óráiban újra meglepett az álmodozás, eljöttek -látományaim, épen oly ingerlően, épen oly bodítón, mint hajdan. De az -ébredés kínosabb volt. A könnyek most nem enyhítettek, hanem égettek, a -fejemnél nyíló koszorú megalázott, a patakzúgás bosszantott, a vén -sziklák gúnyosabban nézlek le rám, s mögülök ördögien hangzott: vajjon -oly nagy művész vagy-e te Dávid, mint magad hiszed? - -Nem volt többé nyugalmam; oh a szinpad kínpaddá vált. Utáltam magamat, -mert kontár vagyok, gyűlöltem a közönséget, mert ostoba. A legzajosb -tapsviharban is éreztem, hogy ha a költő jelen volna, lekorbácsolna a -szinpadról, a műértő pedig ezt kiáltaná: menj szántani, fiam szántani -menj! Egyik leghiresb magyar szinész játéka épen kétségbe ejtett. Ez -átutazóban egy pár vendégszerepben lépett föl társaságunknál. Szép -alakja, mozgékony arcza, s nagy terjedelmű hangja volt, de én leginkább -azt bámultam benne, hogy minden magyar szinész között leginkább tudta -játékában egyesíteni úgy a fönségest, mint a nevetségest, az egyéniesen -jellemzővel. Vizsgálni kezdettem magamat őszintén, kérlelhetetlenül, s -minden nap újabb gyötrelmeket termett. Ha ittas szerepet játszottam, -valamelyik tagom mindig józan volt: mint Romeo, csak hangommal voltam -szerelmes; Brutus helyett Petur bánt személyesítettem; ó- vagy jelen-kor -mindegy volt nekem, épen úgy, mint a szalmás kunyhó, vagy szalon. -Mindegyikben szavaltam, dühöngtem, a mint Bodáki megtanított. Ezek után -mihamar észre kellett vennem, hogy egyetlen egyént sem tudok ábrázolni. -Minden szerelmest, hőst, ármánykodót egykép játszom. E modort még -szörnyebbé teszi a nagy pathos, mely nélkül lélekzeni sem tudok, a soha -sem nyugvó arczjáték, melyet megtapsol a karzat, az édeskésen szerelmes -és mesterkélten hősies mozdulatok, a melyekben a nőknek kedve telik. - -Sirtam, kétségbeestem, majd reméltem s az akadályok új erőt öntöttek -belém. Figyeltem az emberekre, vizsgáltam az életet, tanulmányoztam -Shakspere-t. Oh mi mást olvastam ki most soraiból, mint hajdan, mikor -nehány merész kép, vagy szenvedélyes kitörés, egy-két hatásos jelenet -volt minden, a mi megkapott. Megnyilatkozott előttem a szenvedély -változatos természetessége, a jellemrajz mesteri ereje s a tragikai és -komikai küzdelem nagyszerű költészete; kezdettem sejteni, mi a drámai -művészet Behatoltam a különböző jellemek titkaiba, felfogtam a typus és -egyén lényegét, s mindkettőben az alapvázlat főbb pontjait, a vegyület -alkatrészeit, a fejlődés fokozatait, a melyekbe a hang, arczjáték és -taglejtés ezer árnyalatával kell elevenséget, életet lehelni a -szinésznek, s mintegy újra teremtenie a költő gondolatát. Azonban -eszméimnek nem tudtam alakot adni. Olyan voltam, mint a rejtezött, ki -lát, hall, eszmél s tagjait nem mozdíthatja. Ki old fel ez átok alól? -kiáltoztam sokszor elkeseredve; összetörtem tükrömet, mely előtt napokig -próbálgattam valamely jellemet, s benne mégis mindig csak magamat -láttam. Csupán az a gondolat vigasztalt: sokat tudok már, mert nem tudok -semmit; nem soká mindent fogok tudni, mert feledni kezdem, a mit ezelőtt -tudtam. - -Így telt el egy év; ez alatt társaságunk bebarangolt egy pár vármegyét, -s télre újra visszatért abba a kis városba, a melyben először fölléptem. -De nem csak a magány termett kínokat, a közönség is megtette a magáét, -pályatársaim sem voltak fösvények. Mert több mérséklettel és -müvésziebben játszottam, ritkán fogadtak tapssal. Hiába kerestem -szememmel a szende, ártatlan leánykát is. Szokott helye már hetek óta -üres. Sehol egyetlen résztvevő arcz, egyetlen könny, egyetlen sóhaj! -Ezer gúny, ezer baj, ezer ármány mindenütt. Bodáki úr, mióta a közönség -kegyében hátra toltam, ellenségemmé lőn, s tán elcsap, ha jó remény -fejében már azelőtt el nem adósít. Így még néhány hónapot kellett -lejátszanom. Örökségem, anyám ötszáz forintja, rég elfogyott; részint -elpazaltam, részint elcsalták tőlem. Elszökhettem volna ugyan, de buta -eszemhez soha sem férhetett az az elv, hogy a mi más embernél bűn, -művésznél genialitás. Eliza tensasszony, a kinek szerelmét nem -viszonozhattam, a rég kiszabadult Romeóval fáradatlanul üldöz. Az egész -személyzet, le az utolsó szinházi szolgáig, bosszantásomra esküszik. -Csak a kis súgó fogja pártomat, ki társaságunkban rendesen az ellenzéket -alkotta. A becsületes, a jó ember! Neki sem szenvedélye, sem hiúsága. -Néhány pohár borban s egy-két jó barát körében leli minden örömét. -Szinésznek pályatársai közül különben is csak a súgó lehet barátja. -Nekem ő jó barátom – áldja meg az Isten! – jó barátom volt! Szerepeimen -kívül még azt is híven megsúgta, hogy jó lesz összébb húzni magamat, nem -reggeliznem, nem vacsorálnom, mert csak így fizethetem ki egy pár hónap -alatt adósságomat s mehetek vele együtt egy nagyobb társasághoz, hova -meghítták, s hol nekem is helyet szerez. Megfogadtam tanácsát. Böjtöltem -és tanultam, s ezt jó minden kezdő szinésznek megtanulni. - -Szállásban egy tudákos csizmadiánál voltam, ki először mint atyamester, -másodszor, mint egyházfi nem a közönséges csizmadiák közé tartozott; -gyakran járt szinházba, nagy pártfogója volt társaságunknak. Engem -különösen szeretett: s ha vitéz, derék, becsületes embert személyesíték, -másnap meghívott ebédre és a tisztelet minden nemével elhalmozott. -Egyszer valami rossz német drámát adtunk, s nekem egy szörnyű gazember -szerepét kelle játszanom. Jó szeszélyben voltam, s a közönségnek egy kis -mulatságot kívántam szerezni. Borzasztó rút arczczal s öltözetben -jelentem meg. Túloztam, a mint csak lehetett. A közönség egész -magánkívül volt. A karzat szidott, a földszint átkozott, a nők nem -mertek reám nézni. Ha! ha! ha! – Az istentelen! A gonosz! Ki hinné róla, -hisz szelid embernek látszott! sóhajtá a lágyszívű közönség. Tapsról -persze szó sem volt, mert az ily szerepeket játszó köszönje meg, ha meg -nem hajigálják; de a nagyszerű hatás, a művészet varázshatalma, – mint -mondaná Bodáki; de az én fölséges mulatságom és ez az együgyű kisvárosi -közönség! - -Másnap az én csizmadiám fontos képpel beáll hozzám és így szól: - -– Uram! - -– Állok szolgálatjára. - -– Álljon az ördögnek, minthogy úgy is van. - -Elbámulok, ő folytatja: - -– Én istenfélő, virtusszerető, belső ember vagyok. - -– Egyszersmind csizmadia. - -– Hát Böhm Jakab, ama vallásalapító, nem volt-e csizmadia? hát – hogy -városunkból se menjek ki – papunk nem csizmadia fia? Bizony mondom, nem -is komédiásokból telnek ki a belső emberek. - -Itt elhallgatott s a többi fontos okokat arczával fejezte ki. - -– Ámbátor én eddig az urat becsültem, mindazonáltal igen rosszul tettem. -Ki a gazembereket úgy játszsza, mint az úr, az otthon sem lehet -becsületes ember. Ennélfogva, mivelhogy én istenfélő, virtusszerető, -belső ember vagyok; tehátlan házamban sem lakhatik olyan, a ki nem az: -azért keressen az úr más szállást. - -– Jól van, jól – mondám nevetve – egyébiránt: ne sutor ultra crepidam. - -Elindultam szállást keresni. Csakhamar egy ház kapuján e feliratot -olvastam: itt szállás van kiadó. Valami iskolás gyermek alája firkálta -volt: ki kiveszi, nagy bohó. A gyermeknek igaza van. Bolond valék. Talán -nem is a gyermek írta azt oda, hanem a sors titkos keze. – Mindegy! -elég, hogy bolond valék. Mindjárt meglátjátok, miért. Különösen te -csaplárleány, figyelj, téged érdekel leginkább: szerelemhistória. - -A ház, hol szállást fogadtam, egy özvegyasszonyé volt, a ki valaha szép -lehetett, s modoráról itélve, még most is szépnek tartja magát. Nem -sokat törődtem se ezzel, se egyéb körülményeivel. Beköltöztem szobámba s -tovább bőjtöltem, tovább tanultam. Egy szép tavaszi reggel korábban -felköltött a madarak éneke, mint máskor. Fölnyitottam az ablakot, hogy -jőjjön be a friss lég, s kikönyökölvén, elmerengtem a hajnal sugarán, -mely a szomorúfűz lombjain oly résztvevő, oly szelid fénynyel remegett, -mintha bánatát akarná enyhíteni. Enyhe fényt, résztvevő sugárt szomjuz -az én lelkem is. Oh! a midőn kétségtől kínzatva, küzdelmeimben -kimerülve, összerogyok tükröm előtt; oh, a midőn állapotom gyalázatán -sirva, önszenvedélyemtől gúnyolva, a közönség zajában alfáradva, hideg -nyoszolyámra hajtom fejemet: hol a kéz, mely letörölje szememről a bánat -könnyét, homlokomról az utczák sarát, lelkemről a hő izgalmak -nyugtalanságát? Űrt érzek szívemben, s fáj, hogy a művészet cultusa nem -tudja betölteni. Határzatlan vágy, édesbús sejtelem nyugtalanít. -Egyedül, elhagyatva érzem magamat. Ifjúságom rideg napjait egyetlen -örömsugár sem deríti fel, egyetlen édes emlék sem koszorúzza. Némely -szerepemből képeket sző az ábránd, s az álmatlan éjeken könnyező szemem -elébe tartja. Esengek, mint a szomjú föld, hervadok, mint a hévütött -virág. Vajjon ama felhő, mely láthatáromon képződik, mit rejt? -Szélvészes záport, vagy szellős permeteget, sujtó villámot, vagy -mosolygó szivárványt? – Szerelem! szerelem! susogtam öntudatlan. - -Ablakom csinos kertre nyílott. Csak most veszem észre, hogy tőlem alig -nehány lépésnyire egy leány virágokat öntöz. Nem a házi asszony, mert ő -nem ily karcsú, nem ily fiatal. Mily bájosan hajlong! Bár arczát -láthatnám! Ekkor a leány, mintha gondolatomat sejtette volna, felém -fordul, majd hirtelen, távolabb virágágyakhoz szalad, s eltűnik a kert -fái közt. Én is, mint szemérmes gyerek, elkapom magam az ablaktól. - -Ő az, az ártatlan, szende leányka, a ki bokrétát hajított nekem! Hogy -tudhattam ennyire elfeledni? Nem csoda, épen nem csoda, hisz hetek óta -nem látom már a szinházban! Mégis, hogy tudtam feledni? Ily szende -arczot, ily tündéri termetet, ily ártatlan szemeket lehet-e feledni? Én -ostoba! De ki ő?… Később, kérdezősködéseim után megtudtam, hogy -háziasszonyom leánya, s hosszas betegeskedéséből nem rég üdült föl. - -Ez esemény fölvert fásultságomból s életemnek új színt kölcsönzött. Még -nem voltam szerelmes, csak az érzést szerettem, a mely gyönyörrel -töltött el; a felindulást, a melyre rég sovárgok, magát a a szerelmet, a -melyről annyit álmadoztam; szobám remetéje, s a kert őre lettem. E -kertben termett az a koszorú, mely a művészt jutalmazta; itt virul az a -másik is, mely az ifjút fogja boldogítni. Lebocsátott függönyömön -nyílást vágtam, s azon át, tőle látatlanul, figyeltem jövetelére, -ellestem minden mozdulatát. Tudtam, melyik virágágyat öntözi előbb, minő -virágokból köt bokrétát, melyik fa alatt pihen, mikor áll meg a kerten -átfolyó patak partján, hogy nézze magát tükrében s felfúván orczáját, -nevessen visszatükröződő torzképén, s tapsoljon kis kezével. Fehér -ruhájában mint vadgalamb rebbent föl a parti virágok s magas fűszálak -közül; majd a házeresz alatt megállva, mint együgyű pásztorleány, -játékos hangon hivta a galambokat buzaszemeire; majd versenyt csattogott -a madarakkal, hogy csengett belé a lég; majd kis gyermekként bejövő -anyja elébe futott, s enyelgő tréfákkal csevegte körül. - -E napok voltak életem legszebb napjai, teliek örömmel, titokkal, -költészettel. Újjá születtem. Miként szivembe életkedv, úgy szállott -művészetembe, mi eddig hiányzott, élet, elevenség, egyszerűség, -emelkedettség. Megnyílt az érzések kristálytiszta forrása, lehullottak -az eszmék koporsófödelei. Tavasz szívemben, tavasz lelkemben, élet -szobámban, élet a szinpadon. Boldog ember voltam. Szobám függönyei -mellől a szinpad függönyei közé léptem, s mindenütt – a kertben, a -földszinten – őt láttam. Ott lebegő fehér ruha, vidám dal, mosolygó -arcz, itt tapsoló kis fehér keztyű, a tetszés jelei közt megingó -kalaptoll, a felindulás drága könnyei; s ha fárasztó szerepeim után néha -későn ébredtem, ablakomban virágbokréta, hasonló ahhoz, a mely első -föllépésemkor lábamhoz hullott. Vajjon a művészt illeti-e, vagy a hő -szívű ifjat? Tán épen mindkettőt. Vajjon érti-e a virágnyelvet? Hisz e -bokrétában babérlevél és rózsa van együtt. - -_Romeo és Juliát_ adtuk. Életemben most voltam először elégült magammal. -Mily szép a világos és mély művészi önérzet. Nyugodt boldogság, -megtisztult lelkesültség, szűzies öndicsőülés. Mennyivel többet ér, mint -a taps és koszorúk zajos, szennyes mámora. Oh, ha inkább szeretnők a -művészetet, mint a közönséget, ha kevésbbé volnánk hiúk, s több lenne -büszkeségünk! Csöndes, tiszta gyönyörben lépdeltem haza a kihalt -utczákon. Világos volt az éj, fénylett a hold, ragyogtak a csillagok. -Eszembe jutott a mai darab második felvonásának második jelenete. -Szerepem néhány sora lebbent el ajkamról, s öntudatlan a kertben -találtam magamat, hova eddig soha sem mertem belépni. Valami vonzott -mint beljebb, beljebb ahhoz a fához, hol a szende, ártatlan leányka -szokott megpihenni. Egyszer csak föltekintek s im előttem áll. Ha ekkor -mint Julia, azt kérdi: ki vezetett ide? tán Romeóval felelek… a -szerelem. De ő ijedten fölsikoltott. - -– Bocsánat… nem akartam… megijesztém. - -– Inkább ön bocsásson meg, hogy minden ok nélkül úgy megijedtem. - -Mondani akartam valamit, de nem juthattam szóhoz. Más szinész eddig -szerelmes szerepeinek legszebb helyeit szavalta volna el. Én -elfogultságomban csak Romeo szavaira emlékeztem: igen merész vagyok, ő -nem szólhat velem. - -– Szép idő van – mondám később. - -– Nagyon szép. - -– A csillagok oly fényesen ragyognak. - -– Én épen választék közülök. Nézze ön, azt a fényest, mely most épen -fejünk fölött ragyog. - -– Az esthajnal-csillag. Én a mellette levőt választanám, ha -választhatnék. Mindig eszembe juttatná e szép éjet, e szép órát. - -A leány nem felelt. Én megijedve bátorságomon, kettőt hátra léptem. - -– Nemde, szép virágaim vannak? - -– Oh, szépek, kivált a liliomok. - -– Az a tiszta szív jelképe. Nekem a rózsák is tetszenek. - -– Az a szerelmet, s ha babérlevél is van mellette: szerelmet és -dicsőséget jelent. - -A leány elpirult, jól láttam a holdfénynél. Én újra megijedtem, s -indulni akartam. Ő marasztott. Helyet foglaltam tehát egy gyeppadon, de -tőle távol egy pár lépésnyire. - -Oly tiszta idő volt, hogy az Istent lehetett látni az égben; oly -csöndesség, hogy az angyalok éneke lehallatszott. Az égbe néztünk, -hallgattunk, s éreztünk annyit, oly mélyen, hogy nem tudtunk szólani. - -Oh boldog, boldog éj! Csak attól félek, hogy mivel éj van, álom az -egész, hizelgőbb, édesb, mintsem való lehetne. - -Majd a lány megszólalt. Beszélt a szinházról, a mai darabról, rólam, -önmagáról, virágairól, madarairól s mit tudom én még, miről. Én keveset -szólottam. Az ámulat varázskört vont körülem, honnan nem szállhatott ki -lelkem, se szó, se sóhaj szárnyain. Egy gyöngygyé nem alakulható, egy -megtört könnyben olvadt föl mindkettő. Oh, ha egy virrasztó angyal -fölfogva a könnyet, mennybe viszi, talán Isten, örömében, hogy boldog -embert láthat, megszán s álomba szenderít, mély álomba, melyet a -balgatag ember halálnak nevez. - -Az éj már messze haladt. – A lenyugodni akaró anya leányát kiáltozta. A -leány felszökik s jó éjt kíván. Én nem mozdultam, vártam, hogy visszajő, -mint Julia s még egyszer jó éjt kíván. Később szobámba léptem s -lenyugodtam, de nem tudtam elaludni. Nem szenvedély, nem lángoló vágy -tartott ébren, hanem egy nyugodt, néma boldogság Majd lassú álom kezdett -szememre szállani. A függönyön átszűrődő holdfény gyöngén arczomra -világít, – egy közel bokron a csalogány föl-fölcsattog szakadozva, -álmadón. A holdfény és csalogánydal álmaimhoz vegyül. Az lelkemre -képeket rajzol, ez szívem legtitkosabb húrjain átrezg. Mintha æolhárfa -zendülne, mintha tündérország kapuja nyílnék. - -Elaludtam. - - -V. - -Bodáki keressen magának más szinészt, a közönség más bolondot, -háziasszonyom más leányt. Kocsis hajts sebesebben, hadd vaduljanak meg a -lovak, szikrázzék a patkó, dobogjon a föld, repüljön a kocsi. Hanem te -szelid galamb, ne félj, borulj keblemre s aludjál. Az égen mindjárt -kiderülnek választott csillagaink, a földön két barát őrködik fölöttünk: -a fekete súgó és a fekete éj. Átkozhatsz megrabolt anya! nem félek az -átoktól, megszoktam már, s akár milliók átkát hordozom e millióktól -irigyelhető áldásért. - -A szende, ártatlan leánykát elszöktettem. - -Oh, ő hamar felfogta s még hamarább megtanulta a szerelmes Julia -szerepét s Lorenzo áldása nélkül is karjaim közé hanyatlott, szendén, -ártatlanul, mint áldozatra szánt bárány, mosolyogva, reszketve, mint Io, -midőn a felhő csókját érzé. Mit nevetsz oly kétértelműen, te -csaplárleány! Ne hidd, hogy én is oly ember voltam, mint a te első -kedvesed, ki meglehet, szeretett, de nem becsült. Én szerettem, -tiszteltem s még gondolatban sem vétkeztem ellene: imádtam őt. Hah, én -őrült! Bálványt alkottam belőle s sanyargattam magamat dicsőítésére. Már -öreg vagyok, idő előtt megvénített a bú, kihűtötte szívem a csalódás, -megfagyasztotta vérem a nyomor; de ha most még egyszer elém lebegne -hullámos kebelével, mely, hogy megtörjék, nyugtalanul mintegy partot -keres – reám emelné könnyes szemét, melyben szemérem és vágy küzdenek, – -kebelemre temetné arczát, mely pirul és csókért sóvárog, – körülfogna -reszkető karjaival, melyeknek már csak ölelni van erejök: oh, érzem, még -egyszer megifjulnék, és többé – nem kimélném. Szilajon, dobzódó hévvel -szorítnám magamhoz, letépném homloka liliomát, kiszívnám ajkimmal édes -ifjú lelkét, s midőn egy hosszú óra alatt megutáltam, eldobnám magamtól, -mint egy kifacsart czitromot, s ha utánam rohanván, kiáltaná: add vissza -ártatlanságom, nyugalmam, fiatalságom kincseit, vagy vedd le rólam a -gyalázatot, a lélekvádat, a világ gúnyjait: hangos hahotával kaczagnék -föl, hogy csődüljön össze az utczanép és szégyenítse meg hazugságaiban. - -A harmadik éjjel már közeledtünk Kassához, hová szándékoztunk. Kornélia -– igen, Kornélia, nem nevezem többé szende, ártatlan leánynak, – átok -rá, hogy valaha annak hittem! – tehát Kornélia keblemre hajtva fejét, -csöndesen aludt. Karjaim közé tartottam, köpenyemmel takartam, -lehelletemmel melengettem. A kocsis egy szomorú népdalt énekelt; a -fekete súgó pipázott, nézte a holdat, s elmélkedett. Én alvó kedvesem -arczvonásain merengtem, s jövőnkről álmadoztam. Majd hirtelen egy -gondolattól megkapatva, rákiáltok a fekete súgóra: - -– Súgó, te bölcs ember vagy: súgd meg: hihetni-e a szerelemben? Te rég -ismered már a szinpadot, súgd meg: lehet-e a szinésznő hű és jó feleség? - -– A szinésznő csak szeretőnek való. Hű és jó feleség, – minő gondolat! -Dávid, ezt mások előtt ne mondd, mert kikaczagnak. Egyébiránt, mi -bölcsességemet illeti, az Jago szerepében van megirva s körülbelől ide -megy ki: nincs oly ostoba és rút nő, ki épen úgy ki ne rugjon, mint a -szép és okos. - -– Ostoba vagy. - -– S te szerelmes. - -E szóváltás közben Kornélia fölébredvén, csevegni és enyelegni kezdett. -Én komoly maradtam a min ő csodálkozott, s elbúsulta magát. Ekkor -elmondám neki, hogy már nem messze a város, s közelg az elhatározó -percz. Kérdém: elszánta-e magát valósággal a szinésznői pályára, s -pillanatnyi lobbanat, vagy erős szenvedély költötte-e föl benne e -gondolatot? Gondolja meg jól. Még van idő. Ha átlépte a küszöböt, többé -vissza nem léphet. A közvélemény, a nagy világ bosszús cherubként űzi -vissza a szinpadra, s a szinpad megízlelt varázsa, mint az első embert a -bűn, örökre megrészegíti, elbűvöli. Aztán lefestettem a szinpad -nyomorát, mely nagy, örvényeit, melyek szédítők, nehézségeit, melyek -számtalanok. Elmondám, hogy szinésznőre nézve mindez kétszerte nagyobb, -szédítőbb, számtalanabb – kivált Magyarországon. A szinésznő előtt zárva -majd minden jobb társaság, s mégis az egész világé. Minden, ki megfizeti -a belépti díjt, számot tart nem csak művészetére, hanem szívére is. Ő -többé nem önmagáé már, hanem a közönségé, a szeszélyes, a gyáva, a -kegyetlen közönségé. Ma a nőnek tapsol, holnap a szinésznőt fütyüli ki; -most a nő kegyéért eseng, majd a szinésznőn bosszulja meg magát. Előbb -megkoszorúzza, mint a régiek az áldozatot, aztán megöli boldogságát, -becsületét. Elrabolja ifjúsága tavaszát s az élet telén kidobja a -zivataros éjbe. És ez mind nem elég! A szinésznő – fájdalom! – kivételes -lény, s gyalázat – külön szempont alá esik. Hozzá mindenki más modorral, -gondolattal, igénynyel közeledik, mint rendszerint becsületes férfiú -becsületes nőhöz. Sebeit koszorúval hiszik elfödözhetni, boldogság -helyett dicsőséggel fizetik ki. S minő keserű gúny! Merészeljen erényes -lenni, rágalmazzák, gyűlölik; legyen kaczér, könnyelmű, kigúnyolják, -megvetik. Ha még e mellett a tehetséget a vágygyal, a művészet szerelmét -a hiúsággal téveszti össze s egy eltépett élet árán még dicsőséget sem -vehet, mihamar össze kell rogynia a csalódások súlya alatt. Előtte -gúnyos közönség, mögötte fájó emlékek; csak egyetlen rövid szerepe -marad, melynek végén e zárjel közti utasítás áll: megőrül vagy -meggyilkolja magát. – Kértem, ne legyen szinésznő, maradjon nőm. Hadd -szenvedjek, küzdjek egyedül, vigasztalódjunk, enyhüljünk ketten. Tegyen -boldoggá, úgy is életemnek csak fele enyém, másikat a közönségnek adtam -el. A terhet, a mely reám nehezül, ketten elbírhatjuk, de kettőnkének -hol a harmadik váll. Maradj keblemen – esengék átölelve, – ne dobd magad -a közönség, a szeszélyes, a gyáva, a kegyetlen közönség karjaiba. - -Kornélia sirni kezdett, aztán rám emelvén könnyes szemét, így szólott: - -– Látom, te nem szeretsz már, meguntál. Egykor magad bátorítál s most -lebeszélsz. Így fogod meghazudtolni szerelmi vallomásod is, mert e kettő -elválhatatlan. Emlékezzél csak az eltünt szép napokra. Én benned a -művészetet s a művészetben téged szerettelek. Kettőtökért hagytam el -anyámat, meg virágaimat, meg mindent. Te nem szeretsz már, bizonyosan -tudom. Kétségbe vonod tehetségemet is. Igen, én ostoba liba vagyok, s -tán rútabb Eliza tensasszonynál. Erényemben is kételkedel. Igen, én -kaczér vagyok, elszöktem veled. Ez minden bűnöm. De mindent tűrnék, csak -ne untál volna meg. Te nem szeretsz már, bizonyosan tudom. - -Itt elcsuklott szava. Én mély fájdalomba merülve néztem magam elébe, míg -a súgó gúnyosan tekintett felém, a mi lelkem fenekéig hatott. Ekkor -Kornélia mellém csúszott, átölelt, letörölte könnyeimet s azon az édes -hangon, melylyel első szerelmi vallomásomra felelt, suttogni, enyelegni -kezdett. Mit tudom én, mit? E sátánnő megbűvölt, elvette eszemet. -Nyomorult valék, mint egy rabszolga, szánandó, mint egy tébolyodott. - -Az igazgató – egy mosolygó képű csinos ember, kihez ajánlva voltunk, -nagy örömmel fogadott. Hamar szerződtünk. Én megköszöntem jóindulatát és -nejét egyszersmind megkértem, hogy Kornéliát vegye magához szállásba. -Elmondám neki egész titkomat, hogy szeretem, hogy nőül veszem, mihelyt a -szükséges iratok kezemben lesznek; addig véde, őre, tanítója, testvére, -atyja akarok lenni. Az igazgatóné beleegyezett, min aztán férje jobban -örült nálam. A derék ember, gondolám. - -A társaság, melynek tagjává lettünk, az állandó társaságok legjelesbike -volt. Igaz, itt sem volt még ekkor a szinésznő nagysád, a férfiak közül -is csak a nemes embert hítták tensúrnak; igaz, finomabb alakban itt is -föltaláltam mindazt, mit Bodáki társaságában tapasztaltam, – mégis -elégült voltam. E nagyobb város, mívelt közönség, némi jóllét – -jótékonyan hatottak reám. Új lelkesüléssel tanultam s nagy sikerrel -kezdém meg szereplésemet. A hír csillaga fényt vetett reám, -vetélytársaim elsápadtak. A közönség tapsolt, a műértő kezet szorított -velem, önérzetem emelkedett s tehetségem gyors fejlésnek indult. De -Kornéliát sem feledém. Szenvedélylyel szerettem, s fáradatlanul -tanítottam. A leány hamar tanult, s a művészetnek látszott szentelni -életét. Örvendettem csalódásomon, s midőn első föllépése után a -rendkívüli tetszés, melyet előidézett, mit sem változtatott rajta, -örömem határtalan lőn. Ti hiú, irigy, könnyelmű nők, ti Thalia -bachansai, nem soká megmutatom nektek, mi egy szinésznő. E névről -letöröltétek a szent fényt, melylyel istenek övezték! Nem soká újra -ragyogni fog Kornélia homlokáról: szűz papné, az égi művészet -menyasszonya. - -Az egész közönség Kornéliába bolondult. A diákoktól kezdve föl a -szalonokig minden szív mozgásba jött. Mennyi látogatás, mennyi levél! A -látogatásokat nem fogadta el, de azt nem állhatta meg, hogy a leveleket -el ne olvassa. Kért, bocsássam meg gyermekies kandiságát. E levelek meg -is érdemelték. Ha! ha! e levelek! A diák, zsebkönyvekből kiirt verseket -küldött, vagy regényekből lopott szerelmi vallomásokat. A kereskedő -borzasztó ortographiával s alázatos kéréssel állott elő: ne vegye -megbántásnak, ha legszebb kelméjével kedveskedik. A vidéki nemes otromba -alakú, de tartalmára nézve annál czifrább levelében egész -leereszkedéssel önti ki szívét, s mindig oda irja neve alá: több nemes -vármegyék táblabirája. A gavallér – oh, levele illatos, sima, aranyozott -fehér – választékos bókot mond, gyöngéd czélzást sző közbe s udvarolni -kíván a nagy művésznőnek, vagy karpereczet, nyaklánczot küld -ismeretlenül, de legényének megengedi, hogy nevét – ha kérdik – titokban -megmondhassa. Órákig elnevettünk rajtok. Aztán az enyéimet vettük elő, -mert én is kaptam néhány levelet ismeretlen kéztől, mert belém is sokan -bolondultak, kivált a nők közül. Szerették jámborságom, félénk -modoromat, épen ezt, a mit a leányok kevésre becsülnek. De én Kornéliát -szerettem. Kis szobájában, s a szinpadon egykép kedvesem volt ő. Nem -kellett szinlelnünk, s a szinpadon csak a kis szoba jelenéseit -folytattuk. Oh szerelem, oh művészet! oh ifjú bohó napok! - -Egy idő óta Kornélia nagyon megváltozott. Én ezt mámoromban későn vettem -észre. Előbb hinni sem akartam, aztán még többet is hittem, mint mennyi -a dologban volt. Ő unatkozott. Ha az asszony unatkozik, már bűnös, s a -szerető, vagy férj homlokán nőnek a szarvak, – bár nem láthatni – de -nőnek. Sokszor alig figyelt szavamra. Mindjárt-mindjárt az ablakhoz -ugrott, hogy gyönyörködjék az utczanépen. Majd kért, hogy vigyem -társaságba. Én bezárom őt, féltékeny vagyok, pedig ő oly nagyon szeret. -Igaza volt, de csak azóta voltam féltékeny, mióta a szívemet szúró -sejtelemnek nevet adott. Ekkor megijedt arczom elvadult kifejezésén, s -nyakamba borult. Én oly erővel szorítám magamhoz, hogy sírni kezdett. – -Te meg akarsz fojtani, te gyanakodol, pedig jobban szeretlek, mint -valaha. Tovább zokogott. Látván könyneit, első pillanatra Othello szava -visszhangzott lelkemen: ha asszonykönnytől teherbe esnék a föld, minden -cseppből egy-egy krokodil születnék; de a másodikban már lábához -borultam és szerepem legszebb helyeit szavaltam el, a hol csak -engesztelődés, hűség, szerelem fordul elő. Tépjétek le az ablakokról a -függönyöket, hogy nézzen be a kíváncsi nép, mi dicső komédiát, tragédiát -játszunk. Szégyelje meg magát Shakespeare és Moliére, piruljon Garrick -és Rachel asszony. - -Többször kért, hogy csináltassak neki szebb ruhákat. Bár anyja nem volt -épen gazdag s többet költött magára, mint reá, mégis máskép öltözködött. -Most olyan, mint egy apácza. Ez a nyakig érő fekete ruha elfödi teste -minden szépségét. Ő még ifjú, neki más illik. Akkor én is inkább -szeretném, ő is többet örülne. Én minden megtakarított pénzemet rá -költöttem. De e ruhák sem tetszettek neki, szebbekre vágyott. Egy reggel -fényes új ruhában lépett előmbe. Dühösen rohantam felé s kérdém: honnan -e ruha? Ő félénken, reszketve, mintha atyja előtt állana, megvallotta, -hogy az igazgató előtt nemrég ilyesmit emlegetett s ma e ruhát találta -szobájában. Én széttéptem a ruhát, mire majdnem ájulásba esett. Hanem -mikor megmondám, hogy e sima igazgató el akarja adósítani, hogy magához -kötve, vele, mint rabnővel, kereskedjék, elborzadva borult karjaimba: -bocsáss meg, te testvérem, atyám vagy. Semmi kétség, ő szeretett engem. -Midőn esténként szinház után megkoszorúzva és fáradtan hajtottam ölébe -fejemet; midőn olykor bejártuk a várost s az emberek utánunk susogták: -mily szép pár; midőn néha a felindulás gyöngéd óráit töltöttem lábainál: -büszke szerelemmel, mély ragaszkodással látszott rajtam csüngeni. De én -már elvesztém nyugalmam. A féltékeny szó fülembe csengett. Ezt más -gondolatnak kellett benne felkölteni. Ő fél tőlem, oka van reá, -bizonyosan oka van. Miket gondol ő, midőn egyedül van, mikről álmodik? E -gondolatokat, ez álmokat nekem Mindenható s vedd életem felét. Mégis! -Hisz arcza oly ártatlan, oly angyali. De ki ismerte valaha az asszonyt? -Van-e kebel, hova tiszta érzések közé álruhában be ne lopódzék a bűnös -is? Az ördögöt csak a hitrege festi rút, borzasztó alakkal. Szép bájos -az, mint Kornélia. Tépjétek le az álarczot, látni akarom. Fejem kábul, -alkalmatlan vagyok mindenre. Bizonyságot nekem, bizonyságot, hogy öljem -meg, aztán szeressek s legyek nyugodt. Oh, Isten veled szinpad, ihletés -szent órái, szabadság, nyugalom, dicsőség! Dávid többé nem szűz muzsát -imád, hanem egy földi csába teremtményt. Dávid örökre meghalt a -művészetnek s kicsinyes szenvedélyeknek él. E homlokon a dicsőség -koszorúja helyett – hah, átok!… átok!… - -Kornélia első fellépése óta keveset haladt, sőt napról-napra gyengült. -Neki szép tehetsége volt, de nem szerette a művészetet. Hiúság vonzotta -a szinpadhoz, könnyelműség tartotta fenn, szeszélyek lelkesítették. -Szépségben, csinos ruhában s némi nyomorúságos modorban állott minden -művészete. E modor tehetsége meglepő nyilatkozataival a kontárság -nevetséges ferdeségét egyesítette. Ez ujdonságával néha bódítón hatott a -közönségre, a mi aztán őt hetyke és bizarr fogásokra ragadta. Való érzés -helyett erőltetett láz, egész ritkán, csak eldarabolt részek, nyugodt -önbizalom soha, könnyelmű vakmerészség mindig. Örvény szélén állott. Még -egy lépés s többé soha sem lehet lelkesült művésznő, csak egy erőszakos -komédiásné, ki kinlódva hatás után kapkod. Hiába kértem, könyörögtem: -koszorúival felelt és csókokkal nyugtatott meg. Hinni kezdém, hogy -csalódom. Talán a szinpadi közelség csal. Talán játéka, mint a durván -festett függöny, távolból máskép tűnik fel. Egy este a közönség közé -vegyültem, hogy meggyőződjem a valóságról. Egész nyomorultságában állott -előttem e kontár és kaczér művésznő. Úgy öltözött, szavalt, játszott, -mintha mint nő akarná magához csábítani a közönséget. Alig fordult a -szereplőkhöz. Most a földszint ifjaira kacsintott, majd a páholyok -szemcsöves hőseihez intézte szerepe szenvedélyesebb helyeit. Talán azt -sem tudta, mit játszik, talán nem is szerepét játszotta. Egy naiv leányt -kellett volna játszania, s egy kaczér, csábító nőt ábrázolt. Talán -önmagát játszotta. Hah, gyalázat! e botrány miatt némelyek pisszegni -kezdettek, de a számosabb rész roppant tetszészajjal némítá el, s ő -büszkén tovább fűzte hiú esztelenségeit. - -Egyenesen lakába mentem azzal a szándékkal, hogy bevárom. Szobájában -ledültem egy pamlagra. Oh kis fehér szoba, aranyzott könyvek, nyíló -virágok, susogó függöny, szemérmes ágy: mondjátok meg Kornélia titkát, -élményeit, álmait! sóhajtám és szememmel körüljártam a szobát. Mindenütt -lágy kezenyoma, ártatlan szemérme intett felém, az öltöző-asztal -patyolatterítőjétől a keskeny ágy fehér párnájáig. E néma, gúnyos vád -ingerelt. Hazugság! kiáltám mérgemben, s fölhánytam szekrényét, ruháit, -könyveit. Sehol semmi. A legkisebb szalagot, a legcsekélyebb -papirdarabot is ismertem. Haragtól, szégyentől könnyekre fakadva, dültem -le újra a pamlagra. - -A szobában mély csend volt. Csak a függönyök öblei türemlettek, rojtjai -ingtak s gyertya lobogott hol jobbra, hol balra. Könnyes szememre a -kitombolt fájdalom enyhe éber álma, fáradt lelkemre a női szoba szűz -titkainak egész költészete szállott. A hiú, kaczér szinésznő alakja -elmosódott. A szende, ártatlan leányka ruhájának suhogásait véltem -hallani. Úgy tetszett, mintha vőlegény volnék, a ki menyasszonyára vár. -Homlokomra bomladozó hajfürtök borultak, arczomon fűszer-lehellet égett, -keblemhez dobogó mell ért. Lelkem vágyó sóhajokban halt meg, -örömkönnyekben támadt föl. - -Midőn felnyitám szememet Kornélia kezét éreztem fürteim közt, csókját -homlokomon. Oh mért szólaltál meg, mért mutattad föl koszorúidat? Mért -nem maradtál szende, ártatlan leánykának, mért juttattad eszembe, hogy -szinésznő vagy, ki ma az egész közönséget elbolondítád? Miért nem -öleltél szótlanul magadhoz, hogy egy rövid éjen át még hihessek benned? - -Ingerülten ugrottam föl s koszorúit lábbal tapostam. - -– Te kaczér asszony, kontár szinésznő vagy. Te a taps-zajt szereted, nem -a művészetet; te nem tudod, mi a szerelem, csak gyönyört szomjazol. Oh -gyönge asszony, kegyetlen asszony, elveszted magad, elvesztesz engem. - -Kornélia sírni kezdett. Én tovább beszéltem a szerelemről, a -művészetről. Elmondtam mindent, a mire az ihletés és fájdalom tanított. -Szemére hánytam mindent, a mit a szenvedély rég elhitetett velem, de a -gyöngeség mind eddig visszatartott. Nem válogattam a szavakat, enyhülnöm -kellett. Kornélia nem sírt többé, megbátorodott. A gyöngédség korlátai -már szétrombolva köztünk, s a kiszabadult féktelen szenvedélyeké a tér. -Alig juthattam szóhoz. Ki szakítja félbe az ingerült asszony beszéde -folyamát, – ki mulja fölül fájdalomszülte ékesszólásában, – ki maradhat -nyugodt könnyelmű ötleteinek sebző gúnyaitól? Kornélia szinésznő volt, s -a szinésznő kétszer asszony. Nem emlékszem a részletekre. Ő magánkívül -volt, s földig alázott, én őrjöngve kezet emeltem reá, hogy arczul -üssem, s mit tudom én, talán érintém is. - -Ekkor az előszoba ajtaját megnyilni hallottuk. Talán az igazgató jön, -kinek e zaj feltünt. Józan nyugodt lettem újra. Hiszen szinész vagyok, -ez mesterségem. - -– E botrányról senkinek sem szabad tudni. Az igazgató most be nem -léphet. Holnap eljövök. - -– Ajtóm és szívem örökre zárva ön előtt – mond Kornélia, bezárván az -ajtót. - -– Kornélia lefeküdt s nyugodni kiván. Jó éjtszakát igazgató úr. - -Az igazgató mosolygott, én sirva bolyongtam az utczákon, s a hajnal -Kornélia ablaka alatt talált. Néhány napig a szerep szavain kívül egy -szót sem szólottunk egymáshoz, s csak a szinpadon találkoztunk. De azért -gondosan kisértem minden léptét, mert inkább szerettem mint valaha. -Magára hagyatva, védelem nélkül, nem tudta föltalálni magát. Megijedt -szabadságától, rabja lőn félelmének. Idő kellett, hogy tájékozhassa -magát. Látogatásokat sem mert elfogadni, a sétányon sem jelent meg. -Szenvedni látszott. Az igazgató vezette föl a szinházhoz és kisérte -haza. Mindig zavarba jött, ha ilyerkor rátekintettem. Volt pillanat, -melyben engesztelőn, kérőn emelte hozzám szemét. Nem állhattam többé -ellent s a hatodik nap, midőn az _Ármány és Szerelem_ czímű drámát -adtuk, szenvedélylyel szorítottam magamhoz, ő hőbben viszonozta, mintsem -a szerep kivánta, s míg a közönség zajos tapsai miatt nem juthatott -szóhoz, Luiza beszéde helyett, ezt sugta fülembe: védj meg, az igazgató -szerelmével üldöz. Feledtem a közönséget, sokáig tartottam átölelve. -Szerencse, hogy a fekete sugó rám kiáltott: Dávid, újra csendesség van, -szavald szerepedet. Tovább játszám, s mondják életemben legjobban. A -szerelem egy pillanatig nagy szinészszé tőn. Nyomorúság! Nyugalom, -magány, szabadság kellett volna nekem. Egy sziklacsúcs az élet tengerén, -hová ne érjenek a szenvedélyek hullámai, hol megpihenhessen a fáradt -genius, hogy érezzem csókját, hallhassam szent sugallatait. - -Másnap elhatároztuk, hogy a várost oda hagyjuk. Egy szinész-társulat -meglehet sokban hasonlít a köztársasághoz, de azért egy igazgató mindig -török basa. Kornélia nem lesz háremhölgy, sem Dávid nyomorult rabszolga. -Előttünk nyitva a nagy világ: Magyarország ötvenkét vármegyéje. Mindegy! -Akármely faluban összeszegezhetni néhány deszkát szinpadnak; mindenütt -terem búzakalász, mely szájunkba élelmet és fejünk alá szalmát ád; -követni fog a víg kedély, nem hagy el a művészet, megvéd a szerelem. -Úgy-e, szép Kornéliám, ki, bár nem érdemlem, mégis szeretsz. -Szépségednél csak hűséged nagyobb. Nem sokára enyém lészsz! Oh kedves -hitvesem! - -Épen jövőnk terveiről beszélgettünk, midőn a szobaleány egy grófot -jelentett be. - -– Kornélia nem fogad el látogatásokat. Ki sem mondhatám jól e szavakat, -s már a gróf előttünk állott. - -– Ezer bocsánat! tudtam, hogy a kisasszony nem fogad el látogatást, de -nekem beszélnem kell vele. - -– Méltóztassék helyet foglalni. - -A gróf megütődött, látván, hogy én a házigazda szerepét játszom, aztán -folytatá: – Én nagyra becsülöm a színművészetet s igen örvendek, hogy -már a magyar szinpad is oly művésznővel dicsekedhetik, mint Kornélia -kisasszony. - -– Valóban! Nagyon örvendünk! - -– Különben látogatásom oka nem csupán a hódolat. Én erdélyi vagyok. A -kolozsvári szinpad most legjelesb a két országban. Igen örvendenék, ha -szinpadunknak megnyerhetném a kisasszonyt. Az igazgatóságnál némi -befolyásom van. - -– Kornélia magára nem szerződhetik, csak velem. Én vőlegénye vagyok – -mondám beszédébe vágva. - -– Az mit sem tesz, sőt annál jobb – viszonzá a gróf minden zavar nélkül -– én holnap elutazom s két hét alatt önök megkapják a meghivást, s ha -kell – a szerződést is. - -Kaptunk az alkalmon, elfogadtuk a meghivást s a harmadik héten már -föllépésünket ünneplé a kolozsvári közönség. - - -VI. - -Nem sokáig tart már, mindjárt vége lesz az egész históriának. Hanem épen -most jő a java, melynek a karzat tombolni szokott. Lesz zaj, átok, -gyilkolás. Én Istenem! milyen jó, hogy az emberek néha öldökölni szokták -egymást. Különben mily szomorú sorsa lenne a költőnek és szinésznek. -Irhatni-e, játszhatni-e máskép hatásos darabokat? De mi szüksége van a -világnak költőre és szinészre! Menjenek kapálni, úgyis kapakerülőknek -nevezik őket Magyarországon. Belőlem is mily derék, istenfélő földmíves -vált volna. Most otthon ülnék a kályha mellett, kis gyermekek -ugrándoznának körülem, anyjuk kedves zsémbeléseit hallgatnám, -ki-kinéznék a jószág után, aztán tovább morzsolnám a kukoriczát, vagy -poharat koczczintanék a jó szomszédokkal. Így megtanultam szerepeimből a -szenvedélyt és bűnt, annyit játszottam a mások jellemét, hogy a magamét -elvesztettem; mert átka a szinésznek, hogy lehozza a szinpadról a -szerepek szenvedélyeit, s az életben is komédiázik. Hajh, hanem az még -nem ártott volna, hogy herczegeket, grófokat játszva, büszke, fényüző, -szeszélyes lettem: hogy Hamlet szerepe után két hétig voltam komor; hogy -mint Romeo mindig Juliát véltem ölelni, csak Othello szerepét ne -játsztam volna soha. De miért ne? Hát ő Desdemona volt-e? Én tudom, -bizonyosan tudom, hogy a grófhoz adta magát. Igen, a gróf, a derék -Mæcenas… ott hagytam el. - -Gróf és komédiás! Hogy volna itt a választás nehéz? Itt rongy, ott -bibor; itt festék-ette sápadt arcz, aranyfüstös papir, álgyöngyök; ott -arany és gyémánttól ragyogó deli alak; itt szilaj szenvedély, ott -hizelgő édelgés; itt rövid puszta név, melyet ugyan az utcza gyermek is -ismer, de senki tisztelettel nem említ; ott hosszú fényes czím, mely -előtt mindenki leveszi kalapját s még a király termei is megnyílnak. Én -csak mélyen érző szivet adhaték s prózai házasságot; a gróf drága -kövekkel diszíthette föl, regényes kalandokat szőhetett vele, s divatba -hozhatta a nagy világban. Mily szép az ifjú éveket szabad kalandos -szerelemben átélni, számtalan diadalíveken át jutni a kiábrándulás -kapujához, hol mégis egy út csendes boldog élethez vezethet; mert mindig -vannak ábrándos fiatal emberek, kik egy agguló szinésznőbe inkább -belebolondulnak, mint bármely fiatal leányba, s a tévedést és csalódást, -mint folyondár a romokat, hűséggel és ifjúsággal koszorúzzák. Kornélia -az utolsót választotta! Csak legfölebb én s néhány dohogó moralista -mondhatjuk, hogy rosszul tette. - -A gróf nagy úr volt, e mellett kritikus és Mæcenas. Abban az időben nem -igen voltak hirlapok, a tárczát pedig pugillárisnak hítták s csak pénzt -tettek bele. Egy-egy gavallér adott a közönségnek irányt: emelt és -buktatott. Egyébiránt ezek sem sokban különböztek a tárczaíróktól. -Keveset értettek a dologhoz, sokat beszéltek, mindig volt választott és -üldözendő személyök, szerepet játsztak a szinházi ármányokban s béröket -hívebben kivették, mint bármely napszámos. Hanem a gróf nem járt -ingyenjegygyel. Páholyt tartott, jutalomjátékok alkalmával ajándékokat -küldözött, s nem egyszer nyitott aláirási ívet a társaság biztosítására. -Ő sokat áldozott a hazai művészet oltárán. Éljen a nagylelkű hazai -Mæcenas! Ezen fölül mily gőg nélküli, nyájas, leereszkedő. A -szinésznőkkel örömest társalog, a szinészektől sem sajnál egy-két jó -szót. Engem egyszer épen karonfogott, persze nem az utczán, de azért -mégis karon fogott. Máskor meg fölszólított, hogy látogassam meg, kivált -a reggeli órákon, midőn egyedül van. Nem volt szükség reá, eljött ő -maga, sokszor, igen sokszor, s elkisért Kornéliához, a ki itt is az -igazgató családjánál volt szállásban. Elbeszélgettünk a művészetről, -külföldi szinpadokról és sok másról; mert a gróf nem csak Mæcenas volt, -hanem mint mondám, műértő is, szóval: igen derék ember. Kornélia némi -idegenkedéssel viseltetett iránta, mi nekem rosszul esett. Megkértem, -hogy ne tegye azt. A gróf pártfogónk, barátunk. Menyegzőmre is őt hivom -meg násznagynak, úgy sincs már messze; mert a szükséges iratok kezemben -vannak. Kornélia mindent igért, de a menyegzőre nézve úgy nyilatkozott, -hogy jó lesz halasztani, míg egy kis pénzt gyüjtünk, mit most könnyen -tehetnénk, mert kegyenczei vagyunk a közönségnek. Aztán talán anyja is -nem soká kibékül velünk. Akkor vigabb menyegzőt ülhetünk s biztosabban -kezdhetünk az élethez. - -Kis bohó, mire nem gondolsz te? Hogy hithettelek én téged valaha -könnyelműnek? Hisz gondosabb, előrelátóbb vagy, mint én. Mégis az én jó -barátom, a fekete sugó, most is hiú és kaczér asszonynak tart. Minap -előttem a gróffal is gyanusított. A cynikus, az embergyűlölő! Pedig te -hőbben, hivebben szeretsz. Szerelmünk első perczeit bűvölöd vissza. -Talán a menyegzőt is azért halasztod, hogy tovább maradhass szeretőm; -mert példaszó: a házasság a szerelem sírja. Kedves Kornéliám! - -A sugó beszéde mégis nyugtalanít. Nem hiába, hogy oly Mephisto-képe van. -De ő jó barátom, javamat akarja. Szégyeld magad, Dávid! Hát megint -féltékeny akarsz lenni, hogy szenvedj és nevessenek! Mégis valaminek -történni kellett. Minden ember gúnyosan, szánakozóan néz felém. Mit -nevetnek rajtam? Miért szánnak engem! Ördög és pokol! arczul vágom a -szemteleneket. Hát ez a közönség megveszett-e, hogy oly hidegen fogad? -Hát már irigylenem kell társaim dicsőségét is? A nemtelen vetélkedés, az -ármányos irigység bánt-e, mely a művészt, mielőtt megemészti, -lealacsonyítja? Ennyire sülyedtem? Még az a híja, hogy béres tapsolókat -fogadjak. Föl, föl legjobb szerepeimmel, hogy varázsoljam őrjöngő -elragadtatásba a közönséget, hogy dobjam aztán tapsai közt szeme közé -nyomorult koszorúját. Mi ez? Nem adnak nagy szerepet, a rendezőségtől -fölmentve, csekélyebb fizetésre szorítnak s az igazgató szemembe meri -mondani: ha elégedetlen, elmehet. Ostoba! hisz Kornélia velem jő, mi -tartjuk társaságodban a lelket. Minő felelet: a kisasszonynak nem lehet -ellenem panasza, a kisasszony fizetését nem rég javítám meg, a -kisasszony nem lesz irányomban háládatlan. - -Rohantam Kornéliához. Elmondtam neki mindent s tudtára adtam, hogy -holnap elhagyjuk a társaságot. Ő csodálkozott és csöndesíteni kivánt. -Aztán megigérte, hogy beszélni fog az igazgatóval, de ha óhajtását nem -valósíthatná, maradjak azért vele, vagy menjek vendégszerepekre, míg -szerződése kitelik; így mindketten sok pénzt gyüjthetünk. Hát megőrült-e -a világ, vagy én vagyok tébolyodott? Hát már a földön egyetlen -becsületes ember sincs? Mindenki félrebeszél, gúnyol, csalni akar. -Kornélia vagy-e te, vagy valamely irigy boszorkány vette föl képedet, -hogy engem kisértsen? Szólj, beszélj, tudni akarok mindent, de mindent. -Tehát menjek vendégszerepekre, s te maradj itt – kincset gyüjteni. -Gyüjts, gyüjts, hogy csapjunk zajos menyegzőt, így talán imádóid -gúnyhahotája nem hathat hálószobánkhoz. Gyüjts, gyüjts, hogy nevelhessük -gyermekeinket, de jegyezd meg jól: kitekerem nyakokat, ha nem fognak -hozzám hasonlítani… Melyik vendégszerepekre, te maradj itt… Úgy!… úgy!… -oh szende, ártatlan leányka. - -Kornélia nem ijedt meg, angyali nyugalommal simítá el homlokom redőit. - -– Dávid, te beteg vagy. - -– Gyógyíts meg hát, vigasztalj. - -Kornélia csöngetett, s a bejövő szobaleánynak megparancsolá, hogy -holnapig rakjon össze mindent, mert elutazunk. - -– A legelső városban oltárhoz lépünk s megesküszünk. - -– Esküdni, hazudni, káromolni egyre megy. Asszony, te hazudsz, én nem -hiszek neked. De mit mások rólad mondanak, mind elhiszem; mert az irigy -gyűlölség, bár nagyít, igazat mond, s a rágalomnak mindig van alapja. Én -nekem csak egy körömfeketényi bizonyság kell. Inkább süssenek bitót -homlokomra, mintsem szarvat viseljek; inkább vakuljak meg, mint csak -álmaimban is olvashassam valamely gúnyos arczról: szegény Dávid, te ott -örülsz, hol más már unatkozik! Értesz-e engem, asszony! Imádkozzál. De -az Isten sem fog megoltalmazni. - -Az utczán a fekete sugóval találkoztam. - -– Jó, hogy talállak, Dávid. Itt mai szereped: Othello. Mégis valahára -egy nagy szerep. - -– Othello!… Jól van, igen jól! Játszani fogjuk. Tanultam, tudom. Nem -lesz szükség, hogy sugj. Minden szavára emlékszem, arra vagyunk -kárhoztatva, hogy szarvakat viseljünk. De vérbe fog kerülni… Darabokra -tépem. Szarvakat rakni homlokomra – nekem… oh! - -– Még egyebet is akarok mondani. - -– Talán te is megőrültél! te is gazember vagy. Tudom, látom, nem újság -már. - -– Mit hadarsz össze-vissza mindent. Én Kornéliáról akarok… - -– Kornélia itt marad, én vendégszerepekre megyek, – pénzt gyüjtünk, -lakodalmat csapunk. - -– Tudod-e, miért csekélyebb fizetésed, miért nem adnak nagy szerepet, -miért nem tapsol a közönség? Én mindent megtudtam. - -– Megtudtad? szólj! kit szeret Kornélia? Bizonyságot nekem! - -– A gróf és az igazgató ármánykodnak ellened, s a közönség is egyetért -velök, mert a közönség – a fiatal emberek, kik tapsolni, tombolni -szoktak, nem szeretik, ha szép szinésznőnek szinész szeretője van. El -akarnak választani tőle. - -– A gróf… a közönség… - -– Dávid, én rég megmondottam, hogy hagyj föl e viszonynyal. Szánlak, -Dávid. - -– Szánsz… úgy… szép… - -– A gróf, mint mondják, gyakran jár kedvesedhez, még akkor is, midőn te -nem vagy ott, sőt közelebbről azért játszhattál oly ritkán Kornéliával -egy darabban, hogy míg te komédiázol, ő háborítlanul élvezze társaságát. - -– Ember, megfojtalak! Bizonyságot nekem. Nem akarok gyilkos lenni. Ne -ölj! arra tanított anyám. Bizonyságot nekem! - -– Ne rángass úgy. Isten úgy segéljen, még ruhámat is letéped… Ott van -la! leszakadt két gomb… Vigyen el az ördög! sem te, se Kornélia nem -csináltattok nekem új kabátot. - -– Bizonyságot nekem! - -– Ne kiálts úgy! Én csak azt tudom, mit minden ember, az egész város -beszél. - -– Minden ember… az egész város. Jól van! Ma Othello szerepét játszom. Új -Othellót teremtek. Shakspere rosszul írta. A fekete sugó nem Jago. -Kornélia nem Desdemona, a gróf szerencsésebb, mint Roderigo. De azért -Othello ölni fog. El a grófhoz. Épen reggel van, ilyenkor bebocsátják a -komédiást is. - -– Jó reggelt, Dávid! Minek köszönjem e szerencsét. - -– Méltóságos gróf úr! - -– Hadd a czímeket. Ülj le, csevegjünk kissé. Ápropos! Panaszom van -ellened. Azt hallom, mint rendező megtiltád, hogy mi laicusok, az -előadás alatt a szinpadra mehessünk. - -– Kötelességem parancsolta. Méltóságtok annyira elfoglalják nőinket a -szinfalak közt, hogy elkésnek, zavart okoznak! pedig a közönség közt -vannak olyanok is, kik a szinésznő hibáit szépségeért meg nem bocsátják. -Különben mától fogva nem vagyok rendező. - -– Nagyon is szigorú vagy, kár volt ily intézkedést tenned. Lásd azt -beszélik, hogy félted Kornéliát. A menykőben! az a leány téged bolondul -szeret. Aztán báránynál ártatlanabb és szigorubb, mint egy apácza. Ily -nőt félteni. Nevetség. Ha! ha! ha! - -– Ha! ha! ha! – nevettem én is, annyira hangosan és lelkemből, hogy a -gróf elkomolyult s pillanatnyi csend állott be. - -– Nem reggelizel velem? - -– Köszönöm alázatosan. Én tanácsot kérni jöttem méltóságodhoz. - -– Ah! - -– Én szeretek egy leányt… - -– S a leány viszont téged. Nem soká lakadalmat csapunk, násznagyod -leszek, vigan leszünk. - -– Türelem… türelem! ne gyönyörködhessék kínaimon, mondám magamban, aztán -folytattam: Egy ember, egy nagy úr, egy gróf hírbe hozta a leányt. Az -emberek sokat beszélnek, én nem hiszek semmit, mert nincsenek -bizonyságaim. De ez embert gyűlölöm. Kettőnknek szűk a világ. Elmentem -hozzá. Épen így ültem vele szemben, mint most méltóságoddal, épen így -néztem szeme közé, mint most méltóságodnak, és nyomorult alávalónak -neveztem. Mit gondol méltóságod, megvívott-e velem? - -– Bizonyára nem. Mindenki csak magához hasonlóval vívhat meg. A -társadalmi állások lehetnek különbözők, de legalább lenni kell egy -pontnak, a mely kihivót és kihivottat egyenlő rangra emeli. Egy -szinészszel nem vívhat meg egy gróf, oly kevéssé, mint egy szinész nem -vívhat meg cselédjével. Ez lehet előitélet, esztelenség, de maga a -párbaj nem az-e? Nem mi vagyunk arra hivatva, hogy a világot jobbá és -okosabbá tegyük. Épen azért nyugodjál meg Dávid, a szinpad szenvedélyeit -ne ültesd át az életbe. - -– Épen így felelt ő is, s most nem tudom mit míveljek. - -– Vesd meg a leányt, nevesd ki azt a nagy urat, ki oly nőt szeret, a kit -te már meguntál. Hisz a menykőben! akár száznál találsz kárpótlást. -Annyi nő szerelmes beléd, hogy szeretnék bőrödben lenni. - -– Nem… nem, méltóságos úr! Én azt mondom ez embernek: ha kedvesemre -mersz tekinteni, ha két lépést közeledel hozzá, megöllek. - -– A szinpadi kard nem vág, nem szúr. Aztán Dávid, az életben nem úgy -foly a játék, mint a szinpadon. Senkinek nincs utasításba adva: elesik, -meghal. Te gyönge is vagy. Shakspere mellett sokat virrasztottál, a -szinpadkor sokat kínoztad magadat. De beszéljünk egyébről. Mit adtok ma? - -– _Othelló_t. - -– Tapsolni fogunk – mondá a gróf, s a szobában föl s alá kezdett -sétálni; majd hirtelen megállt előttem s így szólt: Dávid, én jóakaród -vagyok. Fogadd meg tanácsomat. A nőt sem elhanyagolni nem kell, se pedig -félteni. Mindkét esetben túlbecsüli magát, s férjét vagy kedvesét -érdemetlennek hiszi szerelmére. Dávid, légy okos. - -– Kristálytiszta igazság, aranybeszéd. - -– Nekem úgy tetszik, hogy azt a nagy urat, a kit te emlegetsz, jól -ismerem, – folytatá a gróf, mindinkább sötétülő arczczal – ő büszke s -téged eltaposni sem tart érdemesnek, de sértést nem tűr s ha csakugyan -veszni akarsz, eltapod mint egy férget. - -Ezzel gyorsan belső szobáiba vonult s engem a belépő szolga társaságában -hagyott. - -Délután a sugó jött hozzám. - -– Bizonyságot nekem! Ő ártatlan lehet még s én boldog. Hát ha az egész -az igazgató, e nyomorult kerítő ármánya. A gróf eleinte nem értett -engem, tréfált; – ördög és pokol! ha e tréfa gúny volna? később komoly -lett; e komolyság meglehet fenyegetés, de azért Kornélia még nem bűnös. -Tréfa és való. A gróf… az igazgató… Kornélia… Bizonyságot nekem! - -– Én nem leskelődöm a szinésznők kalandjai után – felelt a sugó – a -szinházi szolgák szokták hordozni leveleiket. Bár legalább egyet -keríthetnék kézre. Ideje, hogy kigyógyulj már s visszaadd magadat a -szinpadnak. Jer, olvassuk szereped. - -– Én Desdemonát ártatlannak tartom, Othello bűnös… Olvasd. Ma -nagyszerűen akarok játszani, hogy ijedjenek meg a féltékenyek, -rendüljenek meg a csábítók. Olvasd. - -A sugó olvasni kezdett, s én szavaltam és játsztam. Felfogtam egész -mélységében a szerepet. Minden szónak megtaláltam hangját, -arczkifejezését, mozdulatát. Saját életemet éltem át az Othellóéban s -Othellóét az enyémben. Érzém, minő fájdalom a megcsalt, kijátszott -szerelemmé. Érzém, mily kéj lehet halva látni Kornéliát, hogy többé -senkit ne szeressen, hogy többé senki ne szeresse, csak én. - -Eljött az est. Átfutottam még egyszer szerepemet s felöltözve, Kornélia -öltöző szobájába siettem. Zárva volt. - -– Nyisd ki. Valaki van nálad? - -– Mily lármát ütsz. - -– Nincs senki? Jó, ártatlan lehetsz. Tudod-e szerepedet? Desdemona -vagy-e? - -– Szinte félek fekete arczodtól s fehérben forgó szemedtől. - -– Othello vagyok – mondám, fáradtan leülve – talán a miért fekete vagyok -s mint édeskés piperkőcz nem tudok enyelegni, nem szeretsz? - -– Szerepedet szavalod. Beteg vagy, Dávid. Jobb lesz, ha ma nem játszol. - -– Nem hallod-e, mint nyugtalankodik, zúg a közönség? várja Othellót. A -városban minden virágot koszorúnak fontak számomra. Ma koszorúk párnáján -aluszunk. Kornélia, az éjet nálad töltöm. - -– Nem tréfálsz? - -– Szinház után haza kisérlek, ne hogy nélkülem menj el. Többé nem is -válok el tőled. Karjaimba szorítva mint fogom nevetni a nyomorultakat, a -kik el akarnak rabolni tólem. - -– Igazán eljösz, Dávid? - -– Talán nem akarod, tán légyottot adtál másnak? Hah, csalfa asszony! - -– Ne kínozz engem s magad. Jer, ölelj meg inkább. - -– Nem… nem! elég hosszú az éj. Most öltözködjél! Halld, csöngetnek. Zúg -a közönség. Menjünk; de Desdemona légy, Othello féltékeny. - -Elkezdődött a színmű. A két első felvonásban szerelmem boldog napjait -álmodtam vissza. Csak a páholyban ülő gróf képe ingerelt olykor. -Többször kaptam kardomhoz, hogy bele hajítsam. A harmadikban éreztem a -jól ismert kínokat, melyeket már egy év óta érzek. Minden költőnek van -költeménye, melyre egész lelkét ráleheli; minden szinésznek szerepe, -melyben önmagát játszodja s önmagát mulja fölül. Az enyém Othello volt. -Nem hiába félt tőlem Kornélia már a harmadik felvonásban is. Nyomorultan -játszott. De játszhatott-e máskép? Hah, ő nem Desdemona! mégis -koszorúkat, bokrétákat dobnak neki, s engem a negyedik felvonás végén -éles fütty jutalmaz. Fütyüljetek, dobáljatok, csak ő maradjon Desdemona; -fütyöljetek, dobáljatok, csak a gróf legyen Roderigo, fütyöljetek, -dobáljatok, csak én ne legyek Othello! Különben még hátra egy felvonás. -Megmutatom én nektek, mi a művészet hatalma. Vagy én vagyok kontár, vagy -a ti szivetek van kőből. Sirni, jajgatni fogtok s én nevetni -együgyűségteken. - -Az ötödik felvonás előtt sietve jött hozzám a sugó. - -– Itt a bizonyság. Fogd e levelet. Épen most vettem el a szinházi -szolgától. Sietnem kell, kezdődik az ötödik felvonás. - -A levél a grófnak szólott. Kornéliától volt aláírva, s körülbelül ide -ment ki: - -«Kedvesem! Ma ne jőjj el! Dávid szinház után hozzám akar jönni. Ő sejt -valamit és ingerült. Meg kell nyugtatnom… Holnap nem fogok vele -elutazni. Megakadályozom. Beteg leszek s találni fogok módot, hogy újra -tudósítsalak. El kell válni a dolognak. Ments meg ez embertől. Én -követlek akár jószágaidra is… Csak messze menjünk. Oh, ha még ma -elmehettünk volna! Nehezen várhatom a holnapot. Lovaid minden -pillanatban készen álljanak. Hátha valami váratlan esemény jő közbe? Én -reszketek, de reád gondolok s erős leszek. Köszönöm a bokrétát, keblemen -fog alunni, rólad álmodom.» - -– Az ötödik felvonás második jelenete – kiált a rendező hátam mögött – -Othello föllép. Siessen ön. - -Mennydörgő taps üdvözöl, mintegy kárpótlásul az előbbi füttyért. Én a -zajban az egész világ gúnyhahotáját hallom s a gróf mosolygó arcza a -páholyban őrjöngésbe hoz. Hátra tekintek, hah! ott aluszik Kornélia. - -– Van rá okod, van rá okod, szívem! sugja a sugó. - -Játszani kezdek. - -– Van rá okod, van rá okod, szívem, s ne hagyjátok azt kimondani, -szemérmes csillagok! Van rá okod. De nem, vérét nem ontom s nem sértem -bőrét, a hónál fehérebbet, az oly símát, minő az alabástrom a sírokon. -De meg kell halnia, hogy mást meg ne csaljon. Kioltom a világot, aztán – -kioltom e világot. Ha eloltalak, te szolgaláng, megbánva azt, -visszaadhatom előbbi fényedet; de a tiedet eloltván, oh remeke a teremtő -természetnek, nem tudom hol van az a prometheusi láng, mely meggyujtson -megint. Ha rózsáidat leszakasztom, soha nem adhatok neki többé -életszínt. El kell hervadniok. Hadd szívjam illatod még ágadon… -Balzsamos lehellet, majd rábeszéled az igazságot, hogy eltörje kardját… -Még egyszer, még egyszer! Oh légy ilyen, ha halva vagy: megöllek – és -szeretlek. Még egyszer, utoljára! Ily édes sohasem volt, ily halálos! -Sirnom kell. Kérlelhetetlen könynyek! Búm olyan, mint Isten haragja. -Sújt, midőn szeret. Hah! ő fölébred! - -– Ki van itt? Othello? - -– Én vagyok. - -– Le akarsz feküdni? - -– Imádkoztál éjtszakára, Kornélia? - -– Imádkoztam. - -– Ha vétek van sziveden, melyért az Istent még nem engesztelhetted meg, -úgy imádkozzál. - -– Férjem mit akarsz? - -– Egymás után!… Én félre vonulok: lelked ne szálljon el készületlenül. -Nem! Ég óvjon, hogy lelkedet megöljem! - -– Megölni mondod? - -– Azt. - -– Úgy Isten irgalmazz nekem? - -– Ámen rá, szívemből. - -– Ha így beszélsz, te nem fogsz megölni. - -– Hm! - -– De mégis félek tőled, iszonyú vagy, ha szemed így forog. Félelmem okát -nem ismerem, mert vétket nem tudok, de félek, azt érzem. - -– Gondolj bűnödre. - -– Szerelmem irántad, más semmi sem. - -– Úgy azért halsz meg! - -– Természetelleni, – szerelemért megölni valakit. Mért harapdosod úgy -ajkidat? Bősz szenvedély dúl szivedben! Gonosz jel ez, de remélem, nem -illet engemet. - -– Halgass, szót se szólj. - -– Jó, hallgatok; szólj hát te, mit kivánsz? - -– Levelet írtál hozzá, gyalázatos szerelmes levelet. - -– Nem, lelkemre, nem, küldj érte s kérdezd meg. - -– Óvd magad kedvesem, a hamis eskütől, halálos ágyban fekszel! - -– Oh talán még nem oly hamar. - -– Tüstént! Azért valld meg őszintén bűnödet, mert bárha mindent esküvel -tagadj, ki nem irtod gyanúm, meg nem ingatod szándékomat. Meg kell -halnod! - -– Hát az Isten legyen irgalmas nekem! - -– Ámen. - -– Légy te is irgalmas. Az életben soha sem vétkeztem ellened, soha sem -szerettem Cassiót, csak mint Isten és világ előtt szeretni lehet. Soha -sem adtam neki szerelmi zálogot. - -– Nem Cassio, nem a kendő; a gróf… a levél. Oh hitszegő, kővé edzed -szivem s gyilkolni kényszerítesz, a midőn áldozni készülék. Én olvastam -a levelet. - -– Nem igaz. Hivasd ide, hogy vallja ki az igazat. - -– Megvallotta már. - -– Mit? - -– Hogy veled élt. - -– Hogyan? törvénytelen? - -– Úgy! - -– Azt nem mondhatja. - -– Néma lesz. - -– Istenem, meghalt tehát? - -– Ha minden szál haján egy élet volna, elnyelné bosszúm. - -– Elárulák őt s én elvesztem. - -– Hah, szajha, még előttem siratod?! - -– Oh férjem, űzz el, oh csak meg ne ölj! - -– Meg kell halnod, gyalázatos! - -– Ölj meg holnap, az éjjel hagyj még élni. - -– Hah, vonakodol? - -– Csak félóráig. - -– Vége, habozni nincs idő! - -– Csak míg imádkozom. - -– Már késő. - -Oda rohantam s megfojtám. Sikoltott, vonaglott, meghalt… igazán. A -közönség eszeveszetten tapsol… koszorúk hullanak lábainkhoz! - -– Ma koszorúk párnáján aluszunk. Nálad töltöm az éjt Kornélia!… Meghalt… -Irgalmas Isten, mit míveltem? Hah, a gróf ott a páholyban!… Volt rá -okom! Többé nem csal meg… Oh kegyetlen könnyek! Volt rá okom!… - -– Dávid, te gyilkos vagy! – kiált elszörnyedve a sugó. - -– Gyilkos! – viszhangozza a közönség. - -– Gyilkos! – hangzik alant, fenn, égen, földön, levegőben. Megijedtem, -rohantam a szinfalak közé, onnan a hátsó ajtón ki, aztán föl a hegyekre. -Sokáig, két évnél tovább bujdostam, majd elfogtak, börtönbe vetettek, -elitéltek mint gyilkost, később szabadon bocsátottak mint őrjöngőt. Újra -bujdostam, a vihar megkeresztelt vén komédiásnak, bolond Dávidnak. - -* - -Hát már mindnyájan elaludtatok? Kiáltsam-e mint a római szinész: -plaudite? Derék, műértő közönség! derék, ájtatos hallgatóság! Csak a -falaknak beszélek, csak az erdő vadainak játszhatom. Pedig nagy kedvem -van még egy szerepet az egész világ előtt eljátszani, azt, a mely annyi -szinműben előfordul, mikor a boszúálló szerető kedvese csábítóját -megöli. - -A grófot nem átkozta meg anyja. Talán most boldog családapa, magas rangú -tisztviselő, talán épen biró, a ki itél a gyilkosok fölött. Mindegy! -Nekünk valaha találkoznunk kell. Ha eddig nem tudtam föltalálni, -föltalálom ezután. Nem vagyok én vén, csupán a hajam ősz. Még nincs vége -a drámának, – még egy jelenet hátra van. Lesz tapsoló közönség, koszorú -is – a síron. - -A szinpad… a szinpad!… - -Ti nem tudjátok, mi az? Csak én tudom, én, ki éltem, örültem, szenvedtem -rajta. Ott haljak meg. Desdemona ágya legyen koporsóm, a taps halotti -dalom, a lehulló függöny szemfedőm. De ne sirasson senki, csak a fekete -sugó. Csupán ő szeretett a nagy világon. Csöngessetek, vége a -tragédiának!… - -Mégis alusztok? Nem látjátok, hogy hajnalodik már? Napsugár süt be az -ablakon; ébredjetek! Föl élni: sírni, nevetni, szenvedni, elfáradni, -alunni… Oh, ha egy óráig alhatnám, mint a gyermek, mint a halott! De -hijába húnyom be szememet, a lelkiismeret mindig ébren tart, még -álmomban is. Akarnunk kell, csak akarnunk! Hanem hiú komédiás vagyok, ki -erőnek erejével Hamlet szerepét játszsza; gyáva ember, ki irtózik a -vértől. Ne öljünk mást, de magunknak szabad meghalni… Meghalni, -elalunni… talán álmodni is… itt a bökkenő: itt itt. Mert minő álmok -lehetnek a sírban!… Oh az a nem ismert tartomány, melyből nem tért meg -utazó… Oh jaj! Csöngessetek! vége a tragédiának! - - - - -Lábjegyzetek. - -[Footnote 1: Mikszáth Kálmánnak, e vállalat szerkesztőjének elhúnyta -folytán ezt a bevezetést Schöpflin Aladár irta.] - - - - -TARTALOM. - - Gyulai Pál. Irta Schöpflin Aladár V - Egy régi udvarház utolsó gazdája 1 - Nők a tükör előtt 117 - A vén szinész 231 - - - - -KÉPJEGYZÉK. - - 1. Gyulai Pál arczképe II - 2. A tiszttartó kérdés nélkül is felelt, össze-vissza beszélt - mindent 9 - 3. Azt a szép erdőt – kiáltá újra Radnóthy – valóságos prédálás 36 - 4. Radnóthy kihúzván kardját, egymaga akart rárohanni a kertészre 42 - 5. Ah – sóhajtotta Erzsi nem egyszer – én sokkal boldogtalanabb - vagyok, mint édes néném 68 - 6. Mányi nem mert szólni és gyertyát gyujtott 107 - 7. Néztem a kandalló tüzét, a kandalló fölötti tükröt 122 - 8. Megkönnyezte rosszul fésült haját, eldurvult kezét, halvány - arczát 143 - 9. Matild így megnyugtatva lelkiismeretét, kipirosítá arczát 162 - 10. Újra fölcsatolta a karpereczet, újra a tükörbe nézett 178 - 11. Ez a ruha igazán jól áll, – szólalt meg néha enyelgéssel 224 - - -[Transcriber's Note: - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - -43 |assszonynak |asszonynak - -59 |fogadní |fogadni - -83 |mennnyit |mennyit - -92 |fosgatva |forgatva - -95 |sustorgásbant a |sustorgásban, a - -132 |évve! |évvel - -137 |feiedném |feledném - -156 |kedvencze-a… pon, ot |kedvencze, a… pontot - -162 |babá át |babáját - -172 |mélábbb |mélább - -176 |fülbevrlókat |fülbevalókat - -176 |szekrenyből |szekrényből - -211 |Etelks, hogy |Etelka, hogy - -236 |pajtasaim |pajtásaim - -256 |máik |másik - -258 |tenassszony |tensasszony - -298 |hngy dobjam |hogy dobjam] - - -*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK EGY RÉGI UDVARHÁZ UTOLSÓ -GAZDÁJA; NŐK A TÜKÖR ELŐTT; A VÉN SZINÉSZ *** - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the -United States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you will have to check the laws of the country where - you are located before using this eBook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that: - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation's website -and official page at www.gutenberg.org/contact - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without -widespread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our website which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This website includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. |