diff options
Diffstat (limited to 'old/68227-0.txt')
| -rw-r--r-- | old/68227-0.txt | 5875 |
1 files changed, 0 insertions, 5875 deletions
diff --git a/old/68227-0.txt b/old/68227-0.txt deleted file mode 100644 index 8499042..0000000 --- a/old/68227-0.txt +++ /dev/null @@ -1,5875 +0,0 @@ -The Project Gutenberg eBook of A szultána árnyéka és egyéb -elbeszélések, by Gyula Pekár - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you -will have to check the laws of the country where you are located before -using this eBook. - -Title: A szultána árnyéka és egyéb elbeszélések - -Author: Gyula Pekár - -Release Date: June 3, 2022 [eBook #68227] - -Language: Hungarian - -Produced by: Albert László from page images generously made available - by the Google Books Library Project - -*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A SZULTÁNA ÁRNYÉKA ÉS -EGYÉB ELBESZÉLÉSEK *** - - -A SZULTÁNA ÁRNYÉKA - -ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK. - -IRTA - -PEKÁR GYULA. - -BUDAPEST. - -FRANKLIN-TÁRSULAT - -MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA. - -1905. - -FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA. - - - - -A SZULTÁNA ÁRNYÉKA. - -(Mese) - - -I. - -Egyszer volt, hol nem volt… messze az andaluziai paradicsomban élt -hajdan egy szerelmes mór király, Kordova szultánja, a mindenható -Abderrahman. Öreg volt már és nem boldog többé; a nagy hódítót végre a -szerelem győzte le, – az a szultána, kinek lábaihoz minden dicsőségét -letevé, a világszép Azzahra nem szerette őt. Olyan hideg, olyan -érzéketlen maradt karjai közt, mint az a szinarany szobor, melyet -szerelmük szentélyében neki emelt!… - -A hogy alkazar-ja trónjáról kinézett birodalmára, felleg ült az -Abderrahman homlokán, s könyek peregtek végig hófehér szakállán. Ott -lent Kordova alatt, a Sierra Morena lejtőjén, látszott _Medina-Azzaha_, -az az édeni palotavároska, melyet kedvese egy szavára csak azért -parancsolt oda, hogy kincses márványba foglalja véghetetlen fájdalmát. -Aranyserleg volt az, fenekén a szeretetlenség mérgével… - -Udvarnokai félve lesték a nagy úr bánatát, s nem merték vigasztalni őt. -Mindenki tudta a titkot, de kicsoda bátorkodott volna azt hangosan -kimondani? Pedig mégis fel kellett vidítani valahogy a szomorú szultánt, -– de hogyan? Hol az a fülemüleszavú dalnok, kinek lantja végre derüt -varázsoljon az öreg király arczára? Ekkor történt, hogy a tudós Al-Gebr -tanácsára elhozatták Makhanatból (mely földet a hitetlen keresztények -Szicziliának neveznek) – a leghiresebb szaraczén-költőt: Ibn-Zaffirt. - -Ibn-Zaffir fiatal és szép volt és hangja olyan mézédesen zengett, mint a -Dsebreil angyal szava (kit a balga hitetlenek Gábrielnek, s a magukénak -neveznek). Ha tengerre szállt, a kék habok delfinjei játszadozva -követték lantját, s még az Aetna titánjainak haragja is csillapodott, -mikor ő kérlelte őket. Hallott ő már sokat Azzahra szultánáról és szíve -dobbant, mikor Kordovába lépett. - -Azon az estén ünnepélyes rendben állták körül az udvarnokok a szomorú -Abderrahman trónját. - -– Király, – kezdette Almanzor, az első vezér, – Allah kegyeltje vagy te, -Khalifa, s széles e földön Ghalebnek, a győztesnek neveznek mindenek! A -világ négy sarkára tüzted ki a próféta zöld zászlaját. Délen leigáztad a -fekete szerecseneket, éjszakon a fehér keresztényeket, keleten a damasi -khalifát, itt nyugaton minden szultánt: a granadai, sevillai és badajozi -mór királyokat. A bizánczi császár örül, ha kedvedre tehet… Tied a -hatalom, egyebet mit kivánsz? - -Az öreg király csak búsan intett. - -– Király, – szólalt meg a tudós Al-Gebr, – Allah kegyeltje vagy te, -khalifa, s széles e földön dicsőségesnek neveznek mindenek. A Kelet -szent Mekkáját ide napnyugatra tevéd át Kordovába, s mecseted a hit -pálma-erdeje, melyben ezer jáspistörzs tartja aranygallyaival az Allah -boltját és tízezer ezüst-mécses hív imádságra! Birodalmad Boldogabb -Arábia a réginél, Kordovád fényesebb Bagdadnál, – Asszur-bani-pal -Babylonját győzted le pompában! Tudomány és művészet virulnak -udvarodban, – tied a dicsőség, egyebet mit kivánsz? - -De Abdarrahman csak még keserűbben takarta el arczát. - -Ekkor végre előlépett Ibn-Zaffir. Elsápadt annak a gondolatára, a mit -mondani akart, de ifjú volt, vagyis merész, és költő, vagyis Allahtól -ihletett szókimondó. Lantjának hurjaiba csapott: - -– Király, Allah kegyeltje vagy te, khalifa és széles e földön… boldognak -neveznek mindenek – – - -Az udvarnokok összerezzentek, s a mindenható Abderrahman zordan vetette -fel a fejét. De a költő csak rendületlenül folytatá: - -– Igen, a legboldogabb vagy te, mert ellenid után erőt vettél te még a -természet rendjén is: benned a vénség győzni mert még a szent ifjúságon -is! Szakállad fehér, s mégis tied a legszebb nő, – hisz tied Azzahra -szultána, egyebet mit kivánhatsz? - -Az öreg király dühösen kelt fel, s a kardjához kapott. Az udvarnokok -rémülten hátráltak. - -– Ki vagy te vakmerő, ki gunyolódó ajkadra mered venni a szultán -bánatát? Hazudsz, nyomorult!… Kényszerítesz, kimondom hát: szívem és -minden dicsőségem Azzahra szultánáé, de ő nem az enyém! Királyotok -szegényebb Kordova utolsó koldusánál… De azért most jaj neked, – -fogjátok meg, börtönbe veled, rabszolga! - -A sarmata testőrök megragadták Ibn-Zaffirt és lánczra verték azonnal. De -a költő nem érezte a lánczok súlyát. Azzahrára gondolt, s édes volt neki -érette szenvedni. - -Attól fogva azonban még jobban elkomorodott Abderrahman. Többet halandó -szólni nem mert közelében, – néma lőn a féltékeny, öreg szultán udvara. - - -II. - -Ezalatt a szép szultána tovább töprengett a kincses édenében, -Medina-Azzahrában. Olyan bübájos hely volt az, hogy Dsebreil angyal -elszállván Kordova felett, ezt jelenté Allahnak a mennyekben: - -– «Uram, imhol nézzed: a te prófétád paradicsomának egy sarkát lopta le -a földre Abderrahman!…» - -A többi angyaloknak pedig ezt sugta a fülébe: - -– «De még idefent, a Mohamed édenében sincs houri olyan szép, mint -Azzahra királyné! Nézzétek jelenését: fekete szeme a szenvedély -éjszakája, vakító mosolya a csókok nappala, – a gránátalma nyilik -orczáin, hollószárny libben fürteiben és ajkai közt gyöngyfüzérben -ragyognak fogai. Nézzétek: termetében a paradicsomi kígyó hajlik -csábításra, – teste puha, mint a Béthel levelének érintése, és keblei -felborított ambrózia-serlegek a Mohamed asztaláról… Lábaiban életrekel a -márvány és a hogy tovalibben, olyan édes myrrha árad elő egész lényéből, -hogy mint illatos virág után szállanak utána a mézrevágyó méhek…» - -És ennyi bübájosság mellett Azzahra még sem volt boldog. Ezer -odaliszk-leány, ezer rabszolga leste parancsait, s ő azért csak fáradtan -ődöngött palotája termeiben. Aranylánczon fogott szelid, kis tigrisei -őrködve kisérték… Mindegyre keresett valamit, a mit sehogyse talált meg -e csarnokok ezüstös azur falai közt. Puha fekhely kellett? Ott voltak a -toledoi zsidók adta selyemkerevetek… Illatos üdülés tetszett? Ott volt a -drágakövekkel kirakott alabástrom-medence, melybe tizenkét arany -állatfejből ömlöttek balzsamos vizek… Könyökig duskálhatott a szafirban, -smaragdban! De ő már gyülölte mindezt. Olykor szenvedélyesen ölelte át a -márvány-oszlopokat, melyekbe gyöngygyel és rubinttal voltak kirakva -köröskörül a Korán versei, – de ah, hideg volt e pompa érintése: az ő -karjai melegebb és élőbb valami után epedtek. Megállt aranyszobra előtt -és keserűen sóhajtott fel: - -– Szobrom, te boldogabb vagy nálam, mert nem érzesz, nem gyötör a vágy!… - -Asszonyai hiába szórakoztatták; egyre ezt kérdezte tőlük: - -– Keresek valamit, mondjátok meg, mit? - -– Hisz megvan mindened, – felelték a rabnők, – s a szultán csak a -parancsaidat várja… - -Ilyenkor azonban csak könyek szöktek az Azzahra szemébe. Hiába, rab volt -ő, kincses édenének a rabja és nagyon boldogtalan! - -… Egy este, mikor lefeküdt nyoszolyájára, melynek mennyezetét -hegyi-jegeczoszlopok tartották, – ismét türelmetlenül faggatta dajkáját: - -– Hisz megvan mindenem, mondd, miért gyötör akkor mégis a vágy? Keresek -valamit, – oh, felelj hát: mit? Kiérzem én azt a tavaszi szellőből, a -virág illatából, a szálló galambok bugásából… mi lehet az? - -Büvös éjszaka volt odakint. És a holdas csendben – mintegy feleletképp – -dallamos férfihang szólalt meg a távolból. Zengett édes csókról, -boldogságról, – egy szultánáról, ki a szerelmet keresi és a kit egy ifjú -messziről, ösmeretlen imád. Zengett szívbolygató szépen. - -Azzahra félrehajtá ablaka függönyét és visszatartott lélegzettel úgy -hallgatta. És azontúl nem kérdezte többet a dajkáját. Szive ezerszeresen -visszhangozta azt a belopódzó édes dallamot. Mikor pedig végre elaludt, -azt álmodta, hogy megtalálta azt, a mit keresett. - -Ki énekelt ott a holdas éjszakában? Ibn-Zaffir volt, a rab költő, kit -börtönőrei munkába állítottak éjszakára. Ásóval kezében ott dolgozott a -Medina-Azzahra tündérkertjeiben. - - -III. - -Ébredés volt az az álom: álmában ébredt Azzahra a szerelem boldog -tudatára. Egész nap merengve hevert vánkosai közt és parancsát leső -asszonyai nem hallották a szavát. Estefelé végre felkelt és – a merről a -dalt hallotta – kiméne sétálni palotája függőkertjeibe. - -A szultána sétálni ment, – és a mindenható Abderrahman illő távolból, -félénken kisérte őt udvarnokaival. Az öreg király szívdobogva nézte: nem -fordul-e meg? – aggódva leste: nincsen-e valami óhaja, a mit rögtön -teljesítsen? Hisz a csillagot is lehozta volna neki az égről… - -– Minden Allahtól van, – sugta a tudós Al-Gebrnek, – de birodalmam felét -odaadnám, ha szive visszafordulna hozzám! Ah, bölcs Al-Gebr, te, ki a -számfejtés mestere vagy, – fejtsd meg nekem az Azzahra szivét… - -Azzahra pedig ezalatt csak csendesen haladt egyedül tovább. Vajjon -csakugyan ebből az irányból jött-e az a dallamos énekhang?… Tétován ment -feljebb a függőkertek emeleteire, s végül az egyik felső terraszon -álmodozva megállt. Úgy érezte, innen kellett felhangzania annak a -szerelmes szónak… Ha megfordul, tán észre is veszi azt a fiatal -rabmunkást, ki a szultán kiséretének láttára olyan ijedten bujt a -terrasz hátsó falának a bokrai mögé. De Azzahra nem fordult meg, s a -függőkert párkányáról merengve nézett le a völgybe. - -Az esthajnali hüsben épp akkor ébredt körülötte új életre a tikkadt -virány. Ezer illat áradt feléje a virágok kelyheiből, s a bucsúzó nap a -Hesperidák kertje felől aranyos sugarakkal árasztotta el lenge formáját. -A hogy oldalt állt, alakjának, s arczélének árnyéka egy szobor -tökélyével rajzolódott ki a függőkert hátsó márványfalára. - -Az öreg király udvarnokaival csendesen jött fel a fügefabokrok közt a -terrasz lépcsőin. Abderrahman majd elnyelte szemével a szép szultánát: -gyöngédség és féltékenység vad hullámokkal váltakoztak szivében. - -– Hisz hacsak tudnám, – sugta a tudós Al-Gebrnek, – hogy szeret-e mást, -vagy őt meri-e szeretni más!?… - -Azzahra még mindig elgondolkozva állt ott a párkányon. De e perczben -szive annyira túláradt, hogy maga se tudta miért, pár habozó lépést tett -előre. Árnyéka vele ment a falon, – ment a felé a bokor felé, mely -mögött a remegő rabköltő, Ibn-Zaffir állt. - -Dobogott az ifju szive úgy, hogy majd megszakadt. A bokron át láthatta -az élő szultánát, de Istenem, olyan messzire állt tőle… árnyéka pedig -itt a falon olyan közel volt hozzá! Nézte gyönyörű arczélét, hosszú -szempillái játékát, remegő ajkát – és nem birt többé magával. -Megfeledkezett a közelgő királyról, előlépett a bokor mögül és a falhoz -tántorodva, egy forró, szerelmes csókot nyomott az árnyék-szultána -ajkára. - -Költő csókja volt az, – olyan ihletett és olyan szenvedélyes, hogy az -élő Azzahrának is meg kellett azt éreznie… S csakugyan, az ifjú csókja -alatt az árnyékfő édesen hanyatlott hátra a falon, s ugyanabban a -perczben boldog sóhaj… gyönge sikoly hagyta el az Azzahra ajkait. - -De a szultána megijedt a saját sikolyától és hirtelen felriadt -álmodozásából. Ibn-Zaffir is önkénytelen felkiáltott: úgy érezte, az -árnyékkirályné elkapja az arczát tőle, – pedig hisz épp azzal a -mozdulattal fordult meg Azzahra, akkor látta meg költőjét igazán -először!… Meglátták egymást, de csak egy pillantást válthattak. Az öreg -király észrevette a csókot s tajtékzó dühvel rontott előre udvarával. -Száz kar nyult egyszerre a költő felé s dörgött a fenyegető szó: - -– Halál a vakmerőre! – megcsókolta a szultána árnyékát!… - - -IV. - -Súlyos lánczokban ott állt Ibn-Zaffir a vértörvényszék előtt. Trónján -ült a király, mellette Azzahra, – mert hisz Abderrahman azt akarta, hogy -maga a szultána itéljen az elvetemült bűnös felett, ki csókkal merte -bemocskolni felséges árnyékát. Hadd itéljen, – az asszonyok ugyis -kegyetlenebbek tudnak lenni a férfiaknál… - -Tüzesített kínzóeszközök, a halál legrémesebb látományai vették körül a -költőt, – az ő arcza azonban derüs maradt s mikor durván rákiáltottak: -védje magát!… csak lantját kérte vissza s annak hurjaiba csapott. -Zengett dalt édes csókról, boldogságról, – egy szép asszonyról, ki a -szerelmet keresi és a kit egy ifjú messziről, ismeretlenül imád. Zengett -szívbolygató szépen… Azzahra hallgatta, de nem árulta el magát. - -Akkor aztán előlépett a jogtudó bölcs, Rabbinus Charizi és körmönfontan -adta elő vádját. - -– Bűnös e vakmerő, – végezte – hetvenhétszer bűnös! Mert az árnyék -sohase szakadhat el a testtől, egy azzal, – ha tehát Ibn-Zaffir a -szultána árnyékát csókolta meg, voltaképp őt magát, felséges személyét -csókolta meg. Halál a fejére, – bárd a nyakára! - -Az öreg király lángoló szemmel pillantott a költőre, aztán a szultánához -fordult és reszketve kérdezte: - -– Itéleted parancs, – megelégszel-e, ha csak egyszer hal meg? - -– Megelégszem, – szólt Azzahra és felkelt. Szive dobbant, de mosolya még -diadalmasabb lőn, a hogy hozzátevé: – Tehát bárd a nyakára… - -A hóhérok már megragadták a költőt, hogy a tőke elé vigyék, – már -villant a bárd, mikor a szultána hirtelen közbekiáltott: - -– Megálljatok! - -Mindannyian álmélkodva pillantottak rá. - -– Igen, bárd a nyakára, – mondotta Azzahra – de a mennyiben ő csak az én -árnyékomat csókolta meg, annak a bárdnak is csak az árnyéka érje az ő -nyakát… - -* - -Mesémnek hát itt vége volna… De a kordovai narancsligetek, melyeknek -sürű lombozata alatt «zöld az éjszaka s aranyalmák a sárga csillagok» – -még mást is megsugtak nekem. Azt, hogy Ibn-Zaffir az itélet után még -viszontlátta a szép Azzahra szultánát, – de nem akkor, mikor az irígy -nap sütött, hanem abban a szerelmes homályban, mely elaltatja az áruló -árnyakat… - - - - -ÖRVÉNY. - -(Naplótöredékek.) - -_Január._ - -… Egyedűl ülök műtermemben, s folyton az óra mutatóját lesem. Alig tudom -az ecsetet tartani, – hogyne, hisz az Ő megkezdett képe áll előttem, -hisz Őt várom! Inkább czeruzát veszek a kezembe, írni próbálok, – de hát -hiába, nem vagyok író, s mikor szívemet akarnám kiönteni, csak ezt az -egy szót tudom papirra vetni: _boldogság, boldogság!_… Oh, te áldott -szó, hogy ujjong minden betűd, ezerszer leírnálak, – világgá szeretném -kiáltani azt a mindenható örömöt, a mit te nekem jelentesz! Emberek, -nézzétek bennem a csodát: megtértem! hiszek, szeretek! De csitt… -Tudjátok-e, mikor szeret a megtérő világfi igazán? Magamon látom; mikor -még annak a legjobb barátnak sem árulja el szíve titkát, a kinek eddig -mindent elmondott, – mikor végre megtanul hallgatni. Sose voltam -fecsegő, de bevalljam-e? Hízelgett hiúságomnak, ha sikereimről -suttogtak. Most csak azt látom, hogy az első dolog, a mit a nagy -szerelem megöl, a hiúság. Alázatos lettem, nem fitogtatom, hanem féltve, -titkolódzva őrzöm kincsemet. A második, a mit a nagy szerelem megöl: a -barátság. Elbámulok magamon, – mint a bűnt kerülöm azt a benső hívemet, -kinek gyónással tartoznám. A pajtások csodálkozva néznek rám az utczán: -«mi lelte Iharossy Zoltánt? Úgy megváltozott…» - -Őt várom. Előttem megkezdett arczképe, s két kezem önkéntelen imára -kulcsolódik, a hogy rajongva rápillantok. Kék szemei olyan megadóan, -olyan búsan néznek rám szőke haja arany keretéből… És én még mindig nem -tudok magamhoz térni ámulatomból, még mindig nem tudom elhinni -boldogságomat: hát csakugyan te vagy az, te magamnak jobbik fele, kihez -öröktől fogva tartozom, s kire csak így elkésve találtam rá? Hát így -nézesz ki, hát így hívnak?… Csodálkozva ismétlem nevedet: Ilona… Ki -hitte volna, hogy ez lesz az a név, mely eldönti éltemet? Pár héttel -ezelőtt még nem is ismertük egymást, fogalmunk se volt egymás létéről, – -lehetséges-e? Oh, azok az elvesztett évek!… De azért még se voltunk mi -idegenek, – nem kellett nekünk megismerkednünk: egymásra ismertünk mi -azonnal! Voltak közös emlékeink, – vágyaink ugyanazokra a dolgokra -emlékeztek vissza a multban… Én harmincz éves vagyok, te huszonhat, -csalódtunk, szenvedtünk mindketten eleget, – mint hajótöröttek -hánykolódtunk, szinte menekültünk egymáshoz, emlékszel-e? Multamra -gondolok, sok léha kalandomra, oh, ha visszalophatnám azt a sok -eltékozolt csókot! Megtisztulni, – hogy méltó legyek nagy szerelmemhez… - -Kopogtatnak, s ő belép. Édes vihar az az ölelés… - -– Bűnös asszony vagyok, – suttogja remegve, – mi lesz velünk? - -Mámorosan csókolom le az aggodalmat ajkairól: - -– Ne törődj semmivel! Nincsen se jövő, se jelen, se mult, – -örökkévalóság a szerelem! Egyedül vagyunk a mindenségben… - -_Február._ - -Csak ennyit: szeretek, szeretek… Egyre azt kérdem magamtól: szeretett-e -már valaki én előttem? Úgy érzem, én fedeztem fel a boldogságot… Hogyan -alakulhat át így valaki egy hónap alatt? Én, a kétkedő ember, ki eddig -agyonelemeztem minden érzésemet, most ujjongva tombolok: dolgozik a -démon olykor bennem, de analizise nem fog többé a boldogságomon… - -És az az irigy világ körülöttünk! Milyen kajánul leskelődik titkos -szerelmünkre! Rettegünk tőle, – mámorunkban még megfeledkezünk, s -eláruljuk magunkat. Gyülölök már mindenkit, – ha az utczán -megszólítanak, előre félek a kérdésektől és menekülök. Türelmetlenül -szakítok barátaimmal, ismerőseimmel. Csakhogy nem olyan könnyű ám -egyszerre elvágni azt az ezer szálat, mely bennünket a társasághoz fűz! -Főleg az asszonyi szálakat… Művész embernek mindig van egynéhány olyan -viszonya, a melyet nem lehet csak úgy máról holnapra felbontani. Az -elhagyott szeretők boszúállók, kifürkésznek mindent, – vigyázni kell! -Pirulok, ha arra gondolok, hogy már Ilonát szeretve, még ölelnem kellett -egyik-másik régi kedvesemet… De nem tehettem másként, épp mert szakítani -akartam velük. Olyan undor fogott el… - -– Hanem milyen furcsák a nők! Határozottan megérzik ők az emberen, ha -szerelmes, – s a férfi lekötöttségének a sejtése csak annál jobban -kihivja a kaczérságukat. És szívesen beállnak szerelemtolvajnak, ha -arról van szó, hogy meglopják egy kollégájuk boldogságát… «De maga -milyen érdekesen sápadt!» – hallom jobbról-balról, – «kétszer akkorák a -szemei és milyen fényesek!…» Soha annyi kalandra alkalmam nem volt, mint -a mennyi most lehetne. És mentől visszatartóbb az ember, annál -merészebbek ők. Mosolyognom kell… De azért a multkor még egyszer utolsót -lobbant bennem a hiúság. Levelet kaptam Mariettától. Hogyan, az a -ragyogó bálvány, Marietta ír nekem, ki eddig, minden erőlködésem -daczára, mindig csak kinevetett? Tán az egyedüli nő, a kiről egészen -biztos voltam, hogy soha meg nem adja magát nekem… Alig hittem a -szememnek: írt zavarodottan, érzelgően és sorai közt ott szégyenkezett a -vallomás. Három hónap óta nem voltam nála, keressem fel azonnal. Olyas -aggodalom vett erőt rajtam, mint a gimnazistán érettségi előtt. A -szinházban kerestem fel a nagy művésznőt, öltözőjében. A tükör előtt ült -s a hogy meglátott, egy sikolylyal ejtette ki az ecsetet a kezéből. -Láttam, elpirult a festék alatt, – sietve tette be az ajtót. Fecsegtünk, -én ügyetlenül és kitérőleg feleltem. Olyan elragadó volt pongyolájában… -legjobban szerettem volna felugrani és megszökni. Ő is zavarban volt. -Végre egy hosszabb szünet után hirtelen rám nézett és így szólt: - -– Ej, milyen félénk lett maga! Úgy látszik, nekem kell beszélnem, – hát -tudja mit, Iharossy, ne vesztegessük az időt. Meggondoltam magamat… - -Idegesen nevetett: - -– Jöjjön el hozzám holnap délután… Zoltán, itt vagyok!… - -Felkelt, én is felszöktem székemről, de hátraléptem előle. Megdöbbent. - -– Zoltán, mi lelte magát? - -– Semmi… - -Fürkészőleg nézett rám s aztán egyszerre kitört: - -– Micsoda, – maga visszautasít engem?! - -Mosolyogni próbáltam: - -– De kérem… ha parancsolja… - -– Maga szerelmes! És tudom is, hogy kibe… igen, igen! - -Kimondta a nevét… - -– Nem akarod velem megcsalni, – takarodjál!… Oh átkozott élet, nem fogom -tudni a szerepemet! – – - -… Ahogy kiértem az utczára, sajátságos büszkeséggel egyenesedtem ki s -pillantottam fel a havas éjszakába. Ilonára gondoltam… kiálltam hát a -nagy vizsgát, ellenálltam, visszautasítottam egy gyönyörű asszonyt. Úgy -éreztem: most lettem igazán férfivá! Hű vagyok, – micsoda erő! Van-e -nagyobb erő a hűségnél?… - -_Márczius._ - -Szeretem őt és hű vagyok hozzá… És életemben most érzem át először, hogy -micsoda végtelen boldogság az, hűnek lenni ahhoz, a kit igazán -szeretünk! Gyermekes örömmel hajtom a végletekbe ezt az állhatatosságot: -már azért is szemrehányást tennék magamnak, ha az utczán egy csinos nő -után megfordulnék… Neki, vagy az ő gondolatának szentelem minden -perczemet. Minek is veszem a kezembe ezt a naplót, miért olvasom át -olyan szorongva első lapjait? Aggódva kérdem magamtól: változott-e azóta -valamit a mi boldogságunk? Oh, úgy féltem a mi szép szerelmünket! Hát -nem, – nem változott semmi, boldogok vagyunk, csak én… alig merem -bevallani magamnak: én szenvedek. Tisztázni szeretném gondolataimat! -Félek, a dolgok rendes folyamata ez – nekem szükségképen szenvednem -kell, éppen mert hű vagyok, és mert a mióta hű lettem, egészen más -szemekkel látom a világot. Óriási egy fordulat! Az eddigi szerelmes -költeményből egy egész életre szóló szerelmes valóság lett. Megtettem -azt a nagy lépést, a mi a szeretőt a férjtől elválasztja, – életem -súlypontját az imádott nőbe helyeztem át. Ábrándjaimban mily boldogan -neveztem őt feleségemnek… de hisz ez hazugság! Ő már másnak a felesége! -Milyen galádul bukom a fenségesből a nevetségesbe: én férfi létemre hű -vagyok hozzá és ő?… Vannak dolgok, a melyekre gondolni se merek. Titok -van közöttünk, – egyikünk se meri említeni. Sajnálom őt és gyűlölöm -egyszerre… Az első időben mámorom káprázatától mit se láttam, ha láttam -is, költői magaslatomról nem törődtem vele. Most, hogy a hűségem oly -lázadóan követelődzik bennem, most látok sokat és minden nap többet. -Nézem a férjét, azt a feketeszakállas, hallgatag embert, nézem aranyhajú -kis leánykáját… Beszélgetek azzal a komoly úrral s valami ádáz -figyelemmel lesem minden mozdulatát: ezekkel a karokkal ölelte át, -ezekkel az ajkakkal csókolta meg először imádottamat esküvő után. Ő -eltudna mondani nekem mindent… Ha a felesége nevét kimondja, -összerázkódom, ha nevén szólítja ökölbe szorúl a kezem. Szeretném a -fülébe harsogni: nekem van ahhoz jogom!… Olykor feltámad bennem a -becsületérzet: mit tolakodom én ide ebbe a békés családi életbe? -Nyomorult gazember vagyok. Van még más nő is a világon, szabadulni -fogok. Oh, hiszen ha megcsalhatnám, de nem tudom, – már késő. Szeretem, -szeretem… És aljasul megadom magam megint. Micsoda szatira! Azt mondják, -a szerető neveti ki a férjet, – hazugság! Ha tudná, neki kellene -nevetnie rajtam, hisz én többet szenvedek, mint a mennyit ő szenvedne. -Neki van felesége, családja, gyermeke, övé volt az én imádottam legszebb -ifjúsága… végeredményében én maradok hoppon! Hiszen ha közönséges lelkű -ember volnék és megalkudnám! De nem tudok, és csak szenvedek… - -A férje? Csak egyre vigyázok: valahogy meg ne barátkozzam vele… - -_Április._ - -… Ilona látja szenvedésemet és csak megadóan hajtja le a fejét. - -– Hát én, – suttogja – azt hiszed, én nem szenvedek még százszor -annyit?… - -Szemeink már értik egymást, de ajkaink még nem tudnak, nem mernek -nyiltan szólni. Csak annál észvesztőbb csókokba fojtjuk keserüségünket. -Ő összekulcsolja kezeit és könyörög: - -– Oh, hisz csak boldoggá tehetnélek téged! Mondd, mit tegyek? - -Elszorul a torkom, de aztán így felelek: - -– Legalább a jövőd legyen az enyém, – az tiszta… Igérd meg, hogy az -enyém lesz. Úgy érzem, akkor megnyugszom… - -S a hogy karjaim közt van, a műterem félhomályában, suttogva boldog -ábrándokba merülünk. Menekülünk ebből a gyűlöletes világból, el az -álmok, tündérmesék országába. Hiszünk a lélekvándorlásban, hiszszük, -hogy még egyszer e világra jövünk, – megesküszünk, hogy akkor majd -hamarabb egymásra találunk, és boldogok leszünk… De aztán félve -légvárakat építünk e mostani életünk jövőjére is. Még boldogok lehetünk, -ugy-e? Könnyes csókokkal biztatjuk egymást. De mikor, – hogyan?… Nem -tudunk, nem merünk rá felelni. Ilona szorongva lesi arczomat: - -– Tied a jövőm, mienk az, – ugy-e, megnyugszol?… - -_Május._ - -Azt hittem, megnyugszom, de hát nyilván beteg vagyok: a féltékenység -kórja tovább harapódzik bennem. A jövő? Micsoda hóbort, micsoda agyrém! -A jelen éget engem, – némelykor már azt hiszem, hogy megőrülök. A -rögeszme nem hagy el: egyre férje karjaiban látom őt. Ordítanék -kínomban. A minap férje két heti távollét után hazatért, – éppen édesen -beszélgettünk, mikor belépett. Szokatlan szenvedélyességgel ölelte meg -előttem a védekező asszonyt. Milyen könyörögve nézett rám Ilona, mikor -gunyos mosolylyal bucsúztam! Azt hittem, az eszem vesztem el azon az -éjszakán. Másnap, mikor műtermembe jött, nem birtam többé magammal s -kitörtem: - -– Nem birom tovább! Téged, a ki nekem szentebb minden szenteknél, téged -szennyez be csókjaival az az ember… - -– De hát mit tegyek? – zokogott Ilona. – Tudtad, hogy férjes asszony -vagyok, mikor megismertél!… - -– De nem tudtam, hogy ennyire foglak szeretni! - -– Meg kell alkudnod… - -– Nem tudok megalkudni! - -Durván ragadtam meg a kezét. Oh, mily kegyetlen szavakkal illettem! - -– Nem tehetem – fuldokolt végre Ilona – értsd meg, hisz ez lenne éppen a -vesztünk! Gyanakodni kezdene… Oh, hát azt hiszed, nem többet szenvedek -nálad? – hisz nem neked, hanem nekem kell szenvednem ölelését… - -– Hazudsz, őt szereted!… - -Nem, nem tudom tovább írni ezt a kegyetlen párbeszédet. Szegény -angyalom, úgy megbántottam őt! Mikor magához tért karjaimban, gyöngén -csak ennyit suttogott: - -– Megteszem a lehetetlent… - -– Esküdj meg rá! - -– Esküszöm… Csak te igérd meg, hogy megnyugszol. - -– Megnyugszom! – mondottam reszkető örömmel. - -_Junius._ - -Nem tudom még az eset részleteit. Csak azt hallottam, hogy a jelenet -után a férje külföldre utazott. Ilona vidékre költözik a rokonokhoz. -Nincs többé becsületérzés bennem: csak ujongni tudok! Most -végre-valahára egészen az enyém lesz. Alig várom, hogy utána utazhassam… - -_Julius._ - -… És még most sem az enyém egészen. Egek ura, mi lesz velem? Beteg -vagyok, megmérgezett a sok szenvedés. Jelen és jövő után féltékenységem -tovább harapódzik arra, a mit többé megváltoztatni nem lehet: a múltra. -Féltékeny vagyok az Ilona múltjára, és ember, te, ki ezt valaha olvasod, -tudd meg, hogy érző léleknek ez a legnagyobb gyötrelem a földön! -Harapná, marczangolná az ember azt a multat és beletörik a foga a -megkövesedett tényekbe! Nézem a nyavalyámat, mint a rákbeteg a fenéje -terjedését, – és nem tudok segíteni magamon!… - -Itt vagyok Ilonánál vidéken, nagynénje őrzi titkunkat, – szabadon -szerethetnénk egymást és csókjainkat megmérgezi ez a féltékenység. -Könyörtelenül hajszol a démon, kaján örömmel tépem fel a sebemet, melyet -gyöngédsége behegeszt. Vallatom őt és feljegyzek mindent. - -– De hisz akkor még nem ismertelek, – esdekelt Ilona – könyörülj rajtam! -Férjhez kellet mennem valakihez… - -– Szeretted a férjedet? – kérdem mohón. - -Ő kínos aggodalommal néz rám. - -– Mondd meg az igazat! - -– Szerettem… – felel ő végre, lesütve a szemét. - -Ördöngösen kaczagok fel: - -– Őt szereted még ma is! Én?… én persze csak az a folt vagyok, a mivel -megfoltoztad ezt az első és nagy szerelmedet… Erre való vagyok én. - -Ilona sírva védekezik. Másnap, a mint a park fái alatt sétálunk, félve -fogja meg a kezemet: - -– Nem mondtam igazat, Zoltán… nem szerettem őt… - -Én mohón kapok a válaszon: - -– Nem szeretted őt? Akkor hát eladtad magadat neki… Ez még borzasztóbb! - -A legravaszabb szofizmákba dolgozom bele magamat. Felállítom szabálynak -azt, hogy minden férfinak joga van az életben egy érintetlen nőre s -számon kérem majd tőle azt az ártatlanságot, a melyet másra tékozolt s a -melylyel nékem tartoznék. Felolvasom neki azokat a franczia írókat, a -kik azt vitatják, hogy az első férfi érintése fatális bélyeget nyom a nő -egész életére, mely alól nem menekedhet. Aztán vallatom, mint egy -vizsgálóbiró: - -– Mondd el nászutatokat… mondj el mindent részletesen… - -Ő vívódik, könyörög, de én nem kegyelmezek. El kell mondania mindent s -én kaján örömmel jegyzem a csókokat: hisz úgy fáj minden szava. Csak -olykor tör ki belőlem: - -– Oh, hisz ezer esztendeig kellene mosdatnom téged, hogy lemossam rólad -azt a sok csókot, a mivel az az ember beszennyezett… - -Egek ura, mi lesz velem? Gyűlölöm már azt a szegény kis gyermeket is. -Nem tudok ránézni, – mindig azt az ölelést juttatja eszembe, mely lételt -adott neki… - -_Szeptember._ - -Itt vagyok Velenczében, a rögeszme kergetett ide. Itt volt Ilona -nászúton. Fölkeresem mindazokat a helyeket, a hol ő akkor boldog volt. -Kikerestettem neveiket a vendégfogadó könyvéből s megnéztem még azt a -szobát is, a hol laktak. Elutazásom előtt kicsikartam tőle pár levelet -menyasszonykorából, – esténkint kiülök a partra és mialatt a távolból -mandolinszó hallatszik, ezeket olvasom. És sirok… - -_Október._ - -… Összekulcsolta kezeit. - -– Megteszek hát mindent, – szólj, mit tegyek? - -– Tagadj meg mindent, – lihegtem – multadat, férjedet, gyermekedet, úgy -jer el hozzám, egyedül, – akkor tán egészen az enyém léssz!… - -_November._ - -Eljött hozzám, – eljött egyedül. Aléltan támaszkodott a műterem -ajtajához. - -– Itt vagyok, Zoltán, – szólt gyöngén – úgy, a hogy parancsoltad. -Megtagadtam mindent, multamat, férjemet, – még gyermekemet is… Teérted, -mert szeretlek… - -Reszkető örömmel, már rohantam feléje, mikor egyszerre, mintha villám -ért volna, megálltam. A végzetemet hurczoló démon megfordult bennem s a -szemembe kaczagott. Megdöbbenve bámultam Ilonára. Megborzadtam tőle. - -– Zoltán, érted tettem… - -– És velem is így fogsz tenni, – kiáltám elképedve – megtagadtad a -férjedet? Igy fogsz megtagadni engem is, – el tudtad hagyni a -gyermekedet? Igy fogod elhagyni az én gyermekemet is… Ilona, iszonyodom -tőled! Se veled, se nélküled – – – - -Csak azt láttam még, hogy összerogyik, – a következő perczben már -rohantam ki az utczára. Most itt ülök a zakatoló olasz vonatban: világgá -futok, menekülök. Lesz-e erőm vissza nem térni? A holdfénynél látom a -kék tengert, hallom csobogni habjait. Édesen ringatnak el, fáradt -vagyok, jó volna pihenni alattuk… - -* - -_Idegen kéz jegyzete alul:_ Két napra rá öngyilkos lett Sorrentóban. - - - - -GYÓGYULÁS. - -… Akkoriban, farsang végén, sokat beszéltek a sajnálatos esetről a -társaságban. Általában azt mondták: a szép, fiatal özvegy a Dombrádyék -legutolsó bálján hült meg és pedig – a pletyka nyelvek szerint – akkor, -mikor a táncztól kihevülten Ostfy Kázmér után kiosont az erkélyre, hogy -a neheztelő gavallért kiengesztelje. Forró szavakat válthattak odakint a -hidegben, mert mikor ragyogó arczczal, karonfogva visszajöttek a -terembe, a vetélytársak mindannyian érezték, hogy a méltó ellenfelek -szerelmes békét kötöttek, s az ő szerepüknek vége. A szegény Csejthey -Béla, ki mindenesetre a legreménytelenebb imádó volt, bámészan ejtette -ki kezéből a féltékenyen őrzött báli belépőt… - -Emberére talált volna hát Gorszky Marianne? Meglepetve találgatták, -melyikőjük a voltaképpeni legyőzött?… Mindenkit érdekelt a dolog, hisz -(a hogy Rádern Gida mondogatta) a szép özvegy valósággal «bérbevette az -egész saisont» és deczember óta csak ő róla beszéltek az úri- és -hölgy-kaszinóban. Királynői termetű szőke asszony volt, ki épp oly -kevéssé ismerte a kaczérság kicsinyes eszközeit, mint az antik -szoboristennők, – de míg a női báj csak tetszelegve kéri, vagy -legfeljebb kihivja a férfi vonzalmát, addig az ő nagy, fekete szeme -fölénynyel teljesen parancsolta a hódolást… - -Tüneményszerű volt a lengyel kapitány özvegyének a diadala, – a Pestre -farsangolni jövő gentry-családok csakhamar unottan tértek haza vidékre, -mert a leányok egészen kimentek a divatból azon a télen. Körülötte meg -egyre nőtt az udvarlók serege, pedig január végén már tisztában volt -vele mindenki, hogy Gorszky Marianne a daliás Ostfy Kázmért választotta -«ellenfelül». És hát nagyszerű volt ez a párbaj, – két büszke lénynek a -mérkőzése, kik a szerelemben a küzdelmet látták és daczukban csak -szenvedtetni akarták egymást. Kázmér veszedelmes, sőt kiméletlen játékos -volt ezen a téren, de erőtvevő féltékenységében már kezdte veszíteni a -fejét, midőn Marianne azon a báli éjen egyszerre váratlanul feladta a -játszmát. Tán nem merte tovább próbára tenni azt a férfit, a kit mint -asszony mégis szeretett volna erősebbnek látni magánál… - -Azt mondják, sohse volt szebb, mint azon a hajnalon, midőn nem törődve -többet a kaján szemekkel, önfeledt boldogan járta a füzértánczot -választottjával. Arcza kipirult, – vajjon a szerelmes hév volt-e ez, -vagy már a jelentkező kór láza? Másnap nem jött el a kaszinói teára, -harmadnap pedig már mindenki azt suttogta, hogy tüdőgyuladásban fekszik -nagynénje lakásán. - - -I. - -A társaságban részvétteljes megdöbbenéssel fogadták a hírt, s az első -napokban csakugyan tömegesen látogattak el az érdeklődők hozzá. Hordták -a virágot az udvarlók, sőt szorgalmasan eljártak az ú. n. «barátnők» is. -Ki igaz részvétből, ki valami kegyetlen kiváncsiságból… Persze, az -aggódók közt legelső helyen állt maga Ostfy Kázmér, hisz tán épp az ő -daczos viselete volt a közvetlen oka a Marianne meghülésének. Bántotta a -lelkiismeret, – meg hát szerette az asszonyt, már tudniillik a maga -módja szerint. A férfiak ritkán jó betegápolók, a nagy nőhódítók meg -egyáltalában képtelenek ilyes önfeláldozó szerepre: nekik a szenvedély -csatáira kész egészséges asszony kell. Tovább mennek az elesettek felett -újabb csatákra… Kázmér a veszedelem napjaiban való kétségbeeséssel ült a -szomszéd szobában órák hosszat, de mire a betegség fordulópontja -elérkezett, s az orvosok megmentettnek nyilvánították Mariannet: akkorra -belőle is kiapadtak a könyörületességi ösztönök. Megkönnyebbülten -sóhajtott fel, de nem birta ki tovább a betegházban. A feledékeny világ -már rég napirendre tért a szép özvegy felett, a többi jukker-asszony -annál vigabban mulatott tovább, csak ő neki ne lenne szabad «társadalmi -kötelességeit teljesíteni?» Titokban elment egy bálra, aztán egy második -bőjti mulatságra… Lassankint mind kevesebbet járt fel Gorszkyékhoz, – -annyival inkább, mert maga is szégyenlette a viseletét. Marianne a -betegségből kimerülten tért magához és a következő időben szomorúan -kellett meggyőződnie arról, hogy mennyire mulandó e földön minden. - -A tüdőgyuladás hát elmult volna, de az orvosok azért csak csóválták a -fejüket. A szervezet alapjában meg volt támadva: sorvasztó mellbajra -volt kilátás. Nagynénjének sokáig sikerült megakadályozni, de végre is -tükröt kellett adnia a követelődző beteg kezébe. Azt mondják, elájult, a -mikor belepillantott… A többiek már régóta tudták, de ő csak most vette -észre, micsoda szomorú rom lett az egykori királynői alakból! Naphosszat -sírt keservesen, sehogyse tudta magát az alázatosságnak megadni. A -városban már híre ment, hogy Gorszky Marianne él ugyan, de az aszkóros -szegény betegben senki se ismerne többet rá a farsang diadalmas -asszonyára. Ostfy Kázmér rosszkedvűen hallgatta e híreket, – -kimondhatatlanul sajnálta Mariannet, de rettegve gondolt a -viszontlátásra. Végre egy napon beeresztették… A szegény asszony merően -nézett rá és a maga kérlelhetetlenségében olvasta le a férfi arczáról az -itéletet. Élt még a királynő benne, volt annyi ereje és büszkesége, hogy -visszautasítson minden alamizsnaszerelmet. - -– Értem magát, – mormogta búsan – nem kivánhatom, hogy továbbra is -szeressen… Nem az vagyok többé, a kinek ismert és a kit szeretett. -Menjen… - -Kázmér nem tudott egy árva szót se szólni… - -– Menjen! – suttogta Marianne – koldusa vagyok a szerelemnek, de inkább -meghalnék, semmint hogy a maga alamizsnájából éljek. Felmentem – vissza -se jöjjön többet… - -A jelenet kegyetlenül megrázta a beteget, napokig alig tért magához. -Mikor végre felvetette a szemét, keservesen fakadt ki: - -– Mivé lettem!… Mindenki elhagyott… - -Nagynénje biztatóan ragadta meg a kezét. - -– Dehogy is hagyott el mindenki! A jók megmaradtak s a leghívebb most is -itt van. Nézd csak, itt van Csejthey… - -– Csejthey?… - -– Igen, ő, – a mióta beteg vagy, mindig itt őrködik a szomszéd szobában. -Annyit aggódott érted, – szólj egy jó szót hozzá! - -Marianne elgondolkodott, – emlékezett erre az ő legalázatosabb -imádójára, de most mégis némi megerőltetésébe került, hogy képét -felidézze magában. Valaki mondhatatlan gyöngéden csókolta meg a kezét. - -– Köszönöm, édes Csejthey… - -– Oh, nagyságos asszonyom, én köszönöm, hogy oldala mellett lehetek! És -csak arra kérem, hogy továbbra is itt maradhassak, és… ápolhassam. - -Marianne hálásan nézett az igénytelen szőke emberre. Valaki hát mégis -szerette, igazán szerette! Valaki, a kinek szemeiben semmiféle nyavalya -el nem hervaszthatja a bálvány ragyogó képét, a ki akkor is tud -szeretni, sőt még mélyebben, mikor a legnagyobb ellenség, a sajnálat, -erejét veszi a szenvedélynek. Vannak szenvedésre kárhoztatott, alázatos -szívek, melyek nem a szerelem napfényében, hanem csak annak árnyékában -nyílhatnak ki… Remélhette volna Csejthey Béla valaha, hogy egyszer még -ennyire a közelébe juthat bálványának? Ha nem rettegett volna annyira a -Marianne életeért, tán még áldania kell vala azt a betegséget, a mely -végre észrevétette királynőjével az ő igénytelen lényét… - -Attól fogva szabad bemenetele volt a beteghez. Nem zaklatta őt félénk -vallomásaival, csak leste minden gondolatát s ápolta önfeláldozó -szerénységgel. Marianne olykor mosolyogva nyújtotta neki csókra a kezét -és sajnálkozva suttogta: - -– Szegény Csejthey… - -Április közepére a világ már régesrég elfeledte a farsang diadalmas -asszonyát. Marianne olykor szívdobogva hallotta, hogy Ostfy Kázmér kinek -udvarol, de már rég megadta magát sorsának s csak néha törült ki egy-egy -könyet a szeméből. Csejthey ilyenkor búsan hajtotta le fejét… Az orvosok -cseppet se voltak megelégedve betegükkel: erei egyre apadtak, egyre -soványkodott s április végére már siralmas váz lett belőle. Azon voltak, -hogy mihamarább délvidékre küldhessék. De alig merték a hosszú utat vele -megkoczkáztatni. Végre azonban mégis tenni kellett valamit: Lussinba -küldték. - -– Ki jön még velünk? – kérdezte a beteg gyöngén. - -– Könyörgök, – mormogta Csejthey – én hadd menjek le önökkel!… - -– Köszönöm, köszönöm… - - -II. - -A tengeri út tette-e, vagy már a betegség természetében rejlett, de -Lussinban nagyon rosszra fordultak a dolgok. Mire a délszaki pompában -illatozó úton Piccolóból Grandéba szállították, mint élőhalottat emelték -ki a kocsiból. Nem vihették a beteget a víg társasággal teli -Rudy-Pensióba, hát a Madonna-templom közelében vettek ki egy Ausztrália -felé vitorlázó hajóskapitány házát. Nehéz napok, nehéz hetek következtek -el. Csejthey Béla félőrültként futkosott hol az orvoshoz, hol Piccolóba -gyógyszerekért. Se éjjele, se nappala nem volt. A jámbor lussiniak -lábujjhegyen jártak a ház előtt s már a Piazza bárkásai is azt -beszélték, hogy ma végre megszabadul szenvedéseitől a _povera Signora -ungherese_… - -De hát vannak csodák a világon. A Marianne szervezete kiállotta ezt az -újabb veszedelmes próbát is. Élt és juniusban az orvos azt mondta, hogy -ha vigyáz magára, élni is fog. - -… Egy verőfényes juniusvégi délutánon történt, – Marianne végre -támolyogva indult ki első sétájára a Csejthey Béla karján. A jó Béla -kaczagott, örült, mint a gyermek, s ezernyi szeretetteljes -gondoskodással támogatta másodszorra is megmentett királynőjét. -Királynő!… oh Istenem, be sorvadt, be aszott volt Marianne az oldalán! -Szint’úgy nézett ki, mint egy vézna, kis leány… Ő, a ki fejedelmi -termetében azelőtt jóval magasabb volt Csejtheynél, most szinte -kisebbnek látszott nála. Csöndesen ballagtak fel a parti templom mellett -a Cap Leva felé. A sétány mirtusai kábító illatot leheltek arczukba s -mindegyre tündériesebben bontakozott ki eléjük a tenger képe. A bucsúzó -nap opálos aranyfénynyel hintette be az elnyugvó habokat. Az est -leereszkedő fátyolán át mint az Operencziák bástyái huzódtak a kék -messzeségben a dalmácziai havas Velebitek; alattuk álomképekként -halaványultak el gyermekeik, a fehér szigetek: Arbe, Pago, szélről -Cherso, az aranygyapjú mesés városával, a Jason Osserójával… A bús olasz -temető mellett aztán jobbra kanyarodtak a hegyoldalban Rovensca felé. -Ott a keleti távolban a siető éj szárnyai alatt már elsötétedett a zöld -Oriole-sziget… Marianne boldog kimerültséggel dőlt le a sétány egy -lóczájára. Behunyta a szemét és feje önkéntelenül a Csejthey vállára -hanyatlott. - -– Maga jó, Béla, maga mentett meg engem az életnek… oh, hogyan háláljam -meg! Még a köszönethez sincs erőm, olyan gyönge vagyok… - -– Édes királynőm! – Béla megfogta a kezét. - -– Királynő!… Marianne szomorúan mosolyodott el – ne nevezzen annak! Ne -is juttassa eszembe azt a hivalkodó farsangot! Nézze, mily rútul -elhagytak alattvalóim… Imádtak, a míg egészséges voltam, de menekültek -tőlem, mihelyt beteg lettem. S a ki legjobban szeretett, az az Ostfy -Kázmér!… - -Béla búsan hajtotta le a fejét. - -– Szereti még mindig? – kérdezte végre félénken. - -Egymásra néztek. - -– Hogy kérdezhet ilyet? – súgta végre Marianne – hát nem volt nekem elég -a csalódásból? S azt hiszi, új életemben ilyen szívtelen, hiú bábok még -érdekelni tudnának? No, legyen okos… - -Béla szemébe könyek szöktek. - -– És én mégis szeretnék olyan hatalmas, daliás ember lenni, mint Kázmér, -– szólt végre keserűen. - -– Ne akarjon olyan lenni, mint ő. - -– Vigasztalni akar… - -– Miért vigasztalnám? – felelt Marianne és mintegy, hogy önmagát is -meggyőzze, kedvtelve nézett végig Csejtheyn. Szinte boldog alázattal -húzta össze magát még kisebbre az oldalán. – Lássa, folytatta halkan, – -én olyan kicsiny s gyönge vagyok, s maga oly erős mellettem! Olyan jól -esik tudnom, hogy biztos karja támogat engem. Mit csinálnék most itt -maga nélkül?… - -Ismét egymásra néztek. - -– Marianne, hát tudna… tudna engem szeretni, csak egy kicsit?… - -Marianne pillanatra mintha habozott volna, de aztán magával ragadta őt a -szivéből előtörő hálaérzet. Feje a Béla vállára hanyatlott, s Csejthey -örömittasan ölelte magához. Ajkaik egy hosszú csókban forrtak össze. - -– Hihetek e boldogságomnak? - -– Higyjünk benne, – suttogta Marianne szorongva, – szeretem, szeretni -akarom magát… - -Csejthey szinte eszét vesztette boldog mámorában. Halkan beszélgettek, -hosszasan, és légvárakat építettek a jövőre. Ide vonulnak el a világ -irigy szemei elől, megveszik a zöld Oriole szigetet, s ottan fognak -élni, mint a mesebeli pásztorok… Hazamenet beosontak a parti templomba, -s ott a velenczei Madonna márványszobra előtt kezet kézben tartva -imádkoztak boldogságukért. - - -III. - -A viszonzott szerelem édes napjai, édes hetei következtek el Csejtheyre. -Mintegy álomban telt el a julius hónap… Marianne lábbadozása soká -tartott, s igazában csak augusztus folyamán kezdte kissé összeszedni -magát. Ekkor aztán rohamosan szerezte vissza erejét. Béla szerelmes -örömmel gyönyörködött egészsége gyarapodásában, – még szebbre festette -maga előtt a jövőt, s már esküvőről beszélt. Elvakultságában észre se -vette, hogy egészsége helyreálltával Marianne mindegyre búsabbá és -csendesebbé válik. Gyakran már szórakozottan hallgatta a Béla fellengős -terveit és sürgető könyörgéseire alig felelt. - -– Mondja hát, hogy szeret! - -– Nem jó azt túlsokat ismételni, – mondotta végre egy napon Marianne -sajátos mosolylyal. - -Béla meghökkent. - -– Miért? - -A szép özvegy – mert lassankint ismét azzá lett – vállat vont. Voltak -aztán napok, mikor mintha szemrehányásokat tett volna magának szeszélyes -viselkedéseért… Ilyenkor gyöngéd igyekezett lenni megint. De az eféle -indulathullámokra aztán csak annál rosszabb lett a visszahatás. Napokig -kerülte Bélát, s végre ilyes szavakkal mentegette magát: - -– Ne haragudjék rám, nem tehetek róla… Kergessen el magától, bánjék -velem rosszul, akkor tán jobb leszek… - -Szegény Csejthey mindezt nem értette. Ő továbbra is a rajongó maradt, ki -hitt a jövőben… Délutánonkint rendszerint kijártak a rovenscai útra -sétálni, s Béla nagy örömét lelte abban, hogy karonfogva vezethette -Mariannet. Olyan beczéző gondoskodással bánt vele most is, mint akkor, -mikor még súlyos beteg volt. Egy napon végre a szép asszony -türelmetlenül húzta ki karját a Csejtheyéből. - -– Kényelmetlenül megyünk így. - -– Miért? – kérdezte Béla csodálkozva. - -– Miért?… Mert maga, izé, – tulságosan alacsony hozzám és nagyon le kell -hajolnom… És tudja, nincs is rá szükség többé, egészséges vagyok már… - -Szegény Csejthey álmélkodva nézett a mellette kiegyenesedő fejedelmi -alakra. Csakugyan jóval magasabb volt nála… Abban a pillanatban a régi -királynővé lett előtte Marianne. - -– Az Istenért, – tört ki végre, – mi történt? Nem szeret többet, látom… - -A szép asszony küzdött magával, felelni akart volna, de nem tudott. -Vállat vont, s aztán sarkon fordulva, sebes léptekkel hagyta el őt. - - -IV. - -Jött a viharos szeptember, s ennek fergetegeivel végkép elborult az ég a -Csejthey szerelme felett is. Megújuló szépségében Marianne szebb volt, -mint valaha, de visszanyerte parancsoló lényét is. Béla mind kevésbbé -tudott eligazodni szeszélyes kedvén és viselete egyre érthetetlenebbé -vált előtte. Csak azt érezte, hogy kezd a sziget szűk lenni a -királynőnek. Már alig sétáltak, alig beszélgettek együtt, – elszakadt a -fonál közöttük… Szegény ember sokat szenvedett, de azért még mindig -remélt. Faggatta a nagynénit, hogy mit csinál Marianne szobája -magányában? Aztán megleste: tényleg leveleket írt… Maga járt el a -postára a válaszokért. Egy felhős reggelen útját állotta a parton, s -kétségbeesésében a kezében tartott levél után nyúlt. - -– Csak azt mondja meg legalább, kivel levelez?… - -Marianne lesújtóan nézett a vakmerőre és tovább ment. Béla úgy érezte, -hogy elveszett minden. Támolyogva ment le a partra, s odaszólt az öreg -bárkáshoz, Fortunatóhoz: - -– Menjünk… - -– Vihar lesz, signor… - -– Menjünk ki a viharba… - - -V. - -Hát Fortunatónak igaza volt: vihar lett ott istenigazában, s a bóra -démonai tarajosra szántották az elfeketült tengert. Hulltak a menykövek, -s a sivító szélvész szalmaszálként hányta-vetette a bárkát a torzsalkodó -hullámokon. «Csak előre, előre!» – fakadt ki Csejthey minduntalan, -mintegy azt kivánva, hogy az orkán túlharsogja a lelkében dúló vihart. -És sodorta a szél őket a Palazzuole-szigetek felé, onnan a Dolfin-szirt -iránt, össze-vissza a dalmát tengerszorosban… Késő délután lett, mire -tört vitorlával visszavetődtek Lussingrande elé. - -Béla a rovenscai útra nézett, s egyszerre reszketni kezdett egész -testében. Az ég sebesen kergetőző fellegfoszlányai alatt egy -világosruhás, magas női alak állott az úton, épp annak a lóczának a -közelében, a hol először ültek együtt. Az a női alak Marianne, – de ki -az a hatalmas termetű férfi mellette? Nyilván őt nézik, őt várják… -Csejthey tehetetlenül kiáltott bele a szélbe: Kázmér az, Ostfy Kázmér!… -Most, hogy ő, a hű szerelmes egészségessé ápolta Mariannet, most -visszajött!… - -– Fortunato, – kiabált – menjünk a parthoz, oda ni, ott kössünk ki!… - -Fortunato megragadta az evezőket, lapátot vett a kezébe Csejthey is. -Kétségbeesetten küzdöttek a tornyosodó habokkal, de mindhiába, – a part -felől sivító szél egy lépéssel sem engedte őket közelebb. Béla csak -bámult a rovenscai úton álló két alakra s abban a perczben azt érezte, -hogy nem is a tenger vihara, hanem a saját balsorsának a legyőzhetetlen -árja ellen küzd. Ott a boldogság partja, de nem szabad neki e parton -kikötni soha… Végre kimerülten hanyatlottak le karjai, az evező -kisiklott kezéből. S a szélvész démonai csak annál gúnyosabb sivítással -vetették vissza bárkáját a tengerre. Egyre jobban távolodott a part… A -két alak még mindig ott áll. Mi az ott a Marianne kezében? Fehér -zsebkendőt lobogtat, – igen, bucsút int! Most csöndesen elindulnak a Cap -Leva felé. Csejthey szemmel tartja őket, – még egy pillanat s eltünnek a -kápolna mögött… - -* - -Késő éjjel lett, a hold már magasan járt a felleges égen, mikor a -hányt-vetett bárka végre bejuthatott a rovenscai kikötőbe. Béla -eszétvesztve szaladt átal a hegyen s lihegve állt meg a Gorszkyék háza -előtt. Az ablakok sötétek voltak… Dörömbölésére kijött az öreg Giovanna. - -– Hát bizony elutaztak, – mondotta szomorúan – ezt a levelet hagyták -itt. - -Csejthey feltépte a borítékot s a hold fényénél ezeket olvasta: - -«Isten áldja, édes jó Béla, – bocsásson meg! A míg beteg voltam, azt -hittem, magát fogom szeretni mindig, de most, hogy meggyógyultam, nem -tehetek róla! – Kázmért kell követnem. Értem jött, megbocsátottam neki… -Ne átkozzon, nem én vagyok a kegyetlen, a szerelem az…» - - - - -A JÓ KIRÁLYNÉ. - -(Kivonat Mme du Haussetnek, Pompadour marquise komornájának kiadatlan -emlékirataiból.) - -_Versailles_, 1757. január 7. - -Alig értem, hogy volt erőnk átélni ezt az utolsó két napot… Tegnapelőtt -óta, mintha felfordult volna a világ, – eleinte senki se merte volna -hinni, de immár bizonyos: a merénylő Damiens tőre mégis elérte a -királyt, sebe elég mély, a kés tán mérgezett volt s az orvosok, kik csak -ilyen alkalmakkor tudják hatalmukat éreztetni, veszekedve titkolóznak a -XV. Lajos ágya körül. Reszket egész Francziaország, de azt hiszem, -legjobban reszketünk benne mégis mi ketten, úrnőm és én. Mi lesz velünk, -ha a király meg talál halni? Sajnálom szegény asszonyomat -kimondhatatlanúl. Főleg az első éjszaka volt rettenetes. A marquise -félőrültként futkosott a palotában, be akart volna hatolni a királyhoz, -de d’Argenson miniszter ridegen űzte vissza lakosztályába s az -udvarnokok, kik az imént még olyan mélyen hajlongtak úrnőm előtt, ilyen -szavakat hallattak: «hát ez is itt mer lenni?… hisz ez az oka -mindennek!…» Megdöbbenve hátráltunk s ablakunk mellé kuporodva, onnan -figyeltük tovább az éjszaka eseményeit. Az udvaron át láthattuk, hogy a -szemben levő palota szárnyablakai mint nyilnak ki, – a termeken s -folyosókon átrohanó inasok vittek nagy ezüstgyertyatartókat s nyomukban -siettek: _Monseigneur_, a Dauphin, Richelieu marsallal s egész -pártjukkal, aztán a királyné a Rohan-ok, Sully-k és pedáns Luynes-k -egész seregével… A marquisera néztem, láttam, halálsápadtra válik. - -– Nézd csak, – suttogta – hogy vonulnak fel halálos ellenségeim egymás -után! Nézd azt a sok tábornokot és minisztert, a kiket mind én -neveztettem ki, s a kik mind engem tiltanak el a király szobájától!… -Minden ellenségemnek szabad bemenni hozzá, csak nekem nem. Itt a -rettenetes percz, végre diadalmaskodhatnak a Dauphin úr s főleg a -királyné!… - -Hiába vigasztaltam őt, igaza volt, – ezektől az ellenségektől nem -várhatott kegyelmet. A király a marquise iránti vonzalmában túl sokszor -megszégyenítette őket. Mikor – épp most tizenkét éve – úrnőm az udvarhoz -jött s elfoglalta az előbbi hivatalos szerető, Madame de Mailly, -lakosztályát a palotában, a nagy bemutatásnál a gyermek Dauphin -kiöltötte rá a nyelvét… A király ekkor haragjában Meudonba száműzte a -fiát, – ezt a Dauphin úr sohse fogja megbocsátani asszonyomnak! Hát -Richelieu? Őt is kegyetlenül letorkolta a király cselszövényeiért és -azért, mert Mme de Forcalquier-t akarta kijátszani úrnőm ellen, – csak -ezt kérdezte tőle: «Édes Richelieu, hányszor volt ön már becsukva a -Bastilleba?» – «Háromszor, felség», felelt a marsall pirulva; nos, ezt a -kilátásba helyezett negyedik becsukatást ő lehetőleg a marquisenak fogja -fentartani. Hát a vérbeliek, – az a Conti herczeg, a kit asszonyom egy -látogatása alkalmával nem kinált meg székkel? Igaz, hogy a herczeg maga -vett elégtételt magának, mert leült szék helyett az ágyra s azt mondta: -«beh jó lehet itt feküdni…» És végre a királyné? Őt sujtotta a király -legjobban. Úrnőmet nemcsak palotahölgyévé nevezte ki, hanem arra is -kényszerítette, hogy ünnepélyesen, sőt mi több: _szívesen_ fogadja őt! -Mikor tavaly a király herczegnői czímet adott a marquisenak, ismét -fogadnia kellett őt és pedig némikép mint rokont, mint «_cousine_»-t!… A -királyné mindezt megtette, de önuralma minő gyűlöletet takarhatott! -Úrnőmet szinte boszantotta ez az önuralom; mindig azon volt, hogy -valamikép kihozza őt a sodrából. Tudva, hogy a királyné milyen vallásos, -azért ajánlkozott egyszer, hogy a templomban az Úrvacsoránál ő vihesse -az egyik aranytálat… Ezt végre meg kellett tagadnia. No, most jön a -számadás napja! – – - -– Oh leányom, – zokogott a marquise – bárcsak vége volna már mindennek! -A férfiak félnek és gyűlölnek, az asszonyok megvetnek, vagy irigyelnek, -– te tudod legjobban, milyen rettenetes ez az élet, a mit tizenkét év -óta folytatok! Tönkrementem belé, nincs erőm hozzá, nem bírok többet a -király unalmával küzdeni! Európa összes hadai együttvéve nem tennének ki -olyan legyőzhetetlen ellenséget, mint a király unalma. Te tudod, mily -aggodalmasan kellett törnöm a fejemet napról-napra, hogy mulattassam ezt -a szegény, ingadozó lelket, a ki félénkségében hallgatag, zavarában -gúnyos és gyöngeségében olyan kiméletlen tud lenni… A szerelem? Azt is -te tudod legjobban, milyen hideg természetem van, cseppet se való ilyen -szerepre… Leányom, hát öröm ez az élet? Oh, hogy mind e keresűség ép e -perczben tör ki belőlem! - -Igyekeztem megnyugtatni őt. De ő csak tovább töprengett, vádolta és -védte önmagát. - -– És mégis hányan irigyelnek, hány pályázó akad az állásomra! Rohan és -Robecq herczegnőtől kezdve Marck grófnőig hány vetélytárssal kellett -viaskodnom… Leányom, hidd meg, a királynak szüksége van rám. Az én -állásom már első állami tisztség, hisz mindent én csinálok. Szememre -vetik, hogy egy millióba kerül évente a kis háztartásom, – biztosítlak, -minden más szerető többe kerülne a királynak… - -Ilyen beszélgetések közepette töltöttük azt a rettenetes éjszakát. Lent -az udvaron pedig egyre nőtt az aranyruhás sokaság. Fáklyafénynél -készenlétben álltak a gárdisták lovaik mellett s egyre a végzetes -gyertyát nézték a király ablakában: ha azt a gyertyát kioltják, vége -lesz mindennek; megharsannak a trombiták s XV. Lajos halálával egy -lehelletben fogják éltetni XVI. Lajost – – – - -* - -A király túl van a veszélyen, fel fog gyógyulni! Lebel komornyik, a -_Parc-aux-Cerfs_ igazgatója hozza meg a jóhírt. Úrnőm arcza felragyog, -de aztán, mentől tovább pletykál Lebel, lassankint annál jobban -elkomorodik. - -– A király hát nem fog meghalni, – de meglátod, leányom, nekem lesz -végem… - -Aggódva követem gondolatait: a király hát kibékült a királynéval s -betegsége tartamára a Dauphint bízta meg az országlással. Ők az urak a -beteg ágyánál… - -A marquise elfelejti előbbi gyöngeségét; indulatosan tör ki belőle a -hatalomvágy: - -– Kisiklik a kezeim közül! Ellenségeim vannak körülötte, ráveszik -mindenre… - -Lebel bevallja, hogy a papok már erősen munkába vették a királyt, s a -pokollal fenyegetve intik, térjen az erkölcs útjára. Ő felsége -tudvalevőleg nagyon vallásos ember… - -– Tudom, – jegyzi meg a marquise keserű gúnynyal, – nagyon fél a -haláltól! Hisz csókközben még a Parc-aux-Cerfs leányait is örökké -imádkoztatja… - -Hát a király már teljesen hatalmában van új környezetének. Ki se meri -ejteni a Pompadour-nevet s ha valaki említi, elfordul. - -– Akkor már ki van mondva az itélet, – kiált föl úrnőm, ökölbe szorítva -kezét, – száműzni fognak! Győz végre a királyné gyűlölete… Lesczinska -Mária miért haragszol úgy rám? Mert elvettem a férjedet tőled? Tehetek -én róla, hogy a király csak legyeket tud fogni nálad? Hisz erkölcsös -unalmadban magad is úgy unatkozol, hogy el kell rontanod a gyomrodat, ha -kissé változatossá akarod tenni életedet! Hisz tulajdon atyád, -Lesczinsky Szaniszló mondta rólad és anyádról, hogy ti vagytok a világ -legunalmasabb királynői… Meglátod leányom, – fordul aztán hozzám a -marquise, – bizton olyan minisztert fognak ideküldeni a parancscsal, a -kit én neveztem ki… - -* - -Igaza volt. Machault pecsétőr már félórája van bent úrnőmnél. Néhány -régi barát és én visszatartott lélegzettel várunk idekint. Végre a -marquisné felsikolt és kirohan. - -– Barátom, – kiáltja megragadva a Bernis abbé kezét, – el kell mennem, a -király parancsolja! - -Szegény abbé, ő, ki egykor a marquise szerelmes leveleit fogalmazta a -királyhoz, most nem talál rímet erre a borzasztó szóra! A jó doktor, -Quesnay támogatja úrnőmet, – ijesztően néz ki; hisz szépsége teljében, -ezelőtt tíz évvel is alig volt száz font, – mennyit nyomhat most ez a -váz, kinek arczán már pirosító az élet, kiben már csak nagy szemei -élnek! Pedig én tudom, hogy még nincs egészen harminczhat esztendős. - -A jó barátok ezer tanácsot adnak neki, de odakint a rémült cselédek már -hebehurgyán pakolnak. Lárma van az ablakok alatt, – betoppan úrnőm -testvére Marigny marquis; a tömeg, mely már tudja a számüzetést, -ráismert Versailles utczáin s a palotáig űzte. Fölhallatszik az üvöltés, -– Marignyt, kit testvérhuga először vandiéres-i őrgrófnak neveztetett ki -a királylyal, még mindig a régi nevén gúnyolja a tömeg: «_Marquis de -Vandiéres!_» – kiabálnak, – «_Marquis d’avanthier!_»… «_Tegnapelőtti -marquis!_»… - -Úrnőm ereje az egyszer igazán megtörik. Látom, elveszíti a fejét. Hiába -csitítja a kis Mirepoix marsallné: - -– Barátnőm, ne menjen el! Legalább a málháit ne vitesse el a palotából, -legalább az maradjon itt. Még nem veszítette el egészen a játszmát… - -De Marigny, kit szégyene sarkal, szökésre biztatja. És csakugyan, a -hátulsó lépcsőn futunk le a kocsihoz, úgy menekülünk. Vágtatunk Páris -felé, – a nép nem ismer ránk, de a merre csak megyünk, mindenütt halált -ordít a kegyvesztett Pompadourra. – – - -* - -Napok óta rejtőzünk már ebben a szűk utczában. A nép dühe halálra keres -bennünket. Úrnőmnek első gondolata az volt, hogy férjéhez menekül a -_d’Etoiles_-palotába, lábaihoz borul, s úgy kéri, vegye vissza… aztán -Marignyhoz akartunk menni, de neki magának is szöknie kellett. Itt ebben -a zugban tán kiálljuk a vihart. Ablakunk alatt gyalázatos dalokat énekel -a csőcselék Pompadourra… A marquise idegei felmondták a szolgálatot. -Alig ismerek rá: a szédítő bukás után lelkében ő még egyre tovább bukik, -feneketlen mélyre hanyatlik a kishitűség, a rettegés ingoványába… -Összetörve ül egy sarokban, rezzen minden neszre, s azok a finom kezek, -melyek még pár napja a leghatalmasabb országot kormányozták, tehetetlen -tördelik egymást. Az első napokban még remélt, de most már feladott -mindent. Eleinte hírt várt herczeg barátaitól, aztán alázatos -minisztereitől, a hű Bernis-től… végre már boldog lett volna, ha utolsó -inasa felkeresi. De hát hogy is mertek volna régi híveink velünk -törődni? Én vigasztaltam őt képtelen beszédekkel: - -– Az istenért, asszonyom, ne essék kétségbe! Majd ha felgyógyul a -király, meglássa, visszaveszi… - -– Magad se hiszed, a mit mondasz, – zokogott a marquise, – hisz -leszámoltam én már mindennel, csak a világ hálátlansága bánt! Nem hogy a -nagyok, a kiket én nem tettem nagyokká, feledkeznek meg rólam, de nem -jutok eszükbe még barátaimnak, cselédeimnek – még koldusaimnak sem! - -* - -Még most is dobog a szívem… Ma igazán azt hittem, elvesztünk! Kopognak, -én nyitom az ajtót, egy köpenybe burkolt, aranysujtásos ember áll -előttem, – biztosra vettem, a mitől a marquise tart, teljesedik, t. i. a -királyné elfogat és börtönbe hurczoltat bennünket. Egy sikolylyal már be -akartam csapni az orra előtt az ajtót, mikor egyszerre észrevettem, hogy -az ismeretlen se nem katona, se nem rendőr, hanem versaillesi -lovász-öltönyt visel. Mosolygott… Mire magamhoz tértem, már úrnőm is ott -állt mellettem. Úgy örült, hogy végre versaillesi egyenruhát lát megint! - -– Kicsoda vagy?… Tán bizony egyszer valamikor nálam is szolgáltál? - -– Nem, asszonyom… engem ide küldöttek – - -– Kicsoda? - -– Asszonyomnak egy igaz barátja… - -– De kicsoda? - -– Azt nem tudom, nem mondták. Csak azt mondták: az az igaz barát kéreti -Pompadour marquiset, jöjjön el az Eremitage kertjébe egy bizalmas szóra. -Én majd elkisérjem, – a kocsi ott vár a túlsó sarkon… - -– Kelepcze, – tőrbe akarnak ejteni! – kiáltott fel a marquise. - -– Az Istenért, ne menjen el! – toldottam meg én. - -– Azt is üzenteti a jóbarát, ne féljen asszonyom semmitől. - -– De hát ki az, – férfi vagy nő? - -– Nem tudom… - -Soká töprengtünk a dolog felett. Végre úrnőm mégis elhatározta magát. -Kiosontunk a házból, – az aranyozatlan versaillesi kocsi csakugyan ott -várt a sarkon. A lovász köpenyébe burkolódzott s felült a bakra, – -tovavágtattunk. Egész úton lázasan törtük a fejünket: ki lehet az a -rejtélyes barát? A herczegek és marsallok közül senki se merne ilyesmit -koczkáztatni… még leginkább valami alantas közeg lehet a jó barát, tán -ép Lebel, vagy valami más komornyik. Hisz Lebel ép az Eremitage -főfelügyelője, – persze, hogy ő az a rejtélyes jóakaró! Neki van valami -fontos közleni valója… Ez a feltevés cseppet sem kedvetlenítette el -úrnőmet, boldog volt, hogy bármi áron is visszajuthat, ha csak egy -perczre is, Versaillesba… - -Kerülő utakon végre megérkeztünk. A park kis hátsó kapuja nyitva volt, – -nekem feltünt, hogy a mint beosontunk rajta, az ott álló gárdista az -inkognito jeléül «hátra arczot» csinált, s úgy tisztelgett fegyverével… -Lovász barátunk előre futott, mi a nyomában siettünk tova a nyirott -bokrok alatt, melyeknek árva galyait már nyelte a ködös, téli alkonyat. -Végre a naplemente vörös csíkjai közt megpillantottuk az Eremitage -kecses falait. Oh, a boldog idők, mikor még úrnőm pásztornőnek öltözve -itt várta friss tejjel királyi kedvesét!… Lihegve értünk a lépcsőhöz, – -persze, hogy Lebel a rejtélyes jó barát! Hisz ott áll, vár reánk… - -* - -– Lebel, – suttogja a marquise – hát magának mégis eszébe jutottam? -Köszönöm… - -De a komornyik még csak nem is mosolyog, csak mereven int, menjünk -befelé. Bemegyünk: Luynes herczeg és felesége állnak ott, ép oly -mereven, mint Lebel. - -– Herczegem… herczegné… - -Némán intenek: csak menjünk beljebb. A marquise előre fut, én egy -szalonnal hátrább maradok s ép utol akarom érni, mikor az ajtón át -látom, hogy úrnőm a másik teremben zokogva borul térdre valaki előtt és -felsikolt: - -– Felség!… - -Ki az, – a király? Nem, – szívdobogva láttam: a gyertya halvány fénye -mellett egy szenvedő, szelid arczú nő kel fel a _bergère_-ről és nyújtja -kezét a térdelőnek. A királyné volt, a jó királyné!… - -Én, mintha gyökeret vert volna a lábam, mozdulni se mertem. Tán azért -hallottam meg egyet-mást beszédjükből. - -– Marquise, – szólt a felséges asszony halkan – ön nem a királyt, hanem -a férjemet vette el tőlem. És lássa, most… bukásában… én mégis gondolok -önre! - -– Oh, hisz jó felséged az egyedüli… - -– Azt hittem, kajánul fogok örülni e fordulatnak, de nem tehetek róla: -jobban tudok én megbocsátani, mint gyűlölni. Lássa, most csak sajnálni -tudom önt… - -– Királyné!… - -– Önt elhagyta a király… most tán meg fogja érteni, hogy mit szenvedtem -én, mikor engem hagyott el a férjem önért. Úgy éreztem, szenvedésünk -valami titkos kapcsot teremt közöttünk, hát azért hivattam önt. Egy -embert szerettünk, egy embert siratunk… Beszéljen! - -Soká beszélgettek halkan, – aztán, mintha együtt sírtak volna tovább. A -végén a királyné ezzel búcsuztatta el úrnőmet: - -– Ne féljen a fiam boszújától. Én mindent megteszek önért… - -… Ma már harmadszor voltunk ott titokban a felséges asszonynál. Ezúttal -keveset hallhattam meg a beszédjükből, csak annyit vettem ki, hogy a -királyné vallásos életre igyekszik téríteni úrnőmet. - -– Szegény bűnösök vagyunk mindannyian. Én boldog leszek, ha egy lelket -megmenthettem az örök üdvösségnek. Menjen kolostorba, édes barátnőm, – -én ott sem fogom elhagyni önt, majd fölkeresem… Reám mindig számíthat… - -– Köszönet, felség, – ismételgeté úrnőm. S csókokkal halmozta el a jó -királyné kezét. - -– Megteszi, úgy-e? - -– Megteszem, igérem… - -* - -_Versailles_, 1757. február. - -Olyan hirtelen jött ez a nagy fordulat, hogy alig tudok számot adni -magamnak a mai nap titokzatos eseményeiről. Mi ez, – varázslat? -Versaillesben vagyunk ismét… Úrnőm nem mehetett el ma délután a -királynéhoz az Eremitageba. Nagyon elkésve én futottam oda egyedül. A -felséges asszony reszkető hangon kérdezte: - -– Mi történt, hol a marquise? A király tán börtönre vettette… - -– Nem, – feleltem lesütött szemmel, – visszavette… - - - - -AZ ELMULASZTOTT PILLANAT. - -(Székfoglaló a Kisfaludy-Társaságban.) - -Hűvösre vált a délután s a kastély alatti parkon vigasztalanul borongott -át a késő őszi szomorúság. Károgó varjuk szálltak el a táj felett s -lassú szárnycsapásaikkal meg-megszaggatták a gyűlekező köd hosszan -húzódó fátyolait. Az elárvult lombozat már csak tüzes színében őrizte a -forró nyár emlékeit s most, hogy a naplementi szellő átsóhajtott rajta, -vergődve szakadtak el galyaiktól az utolsó levelek. Tévetegen -szállingóztak alá az út avarába lábainkhoz… Halkan beszélgetve jó ideje -sétálgattunk már együtt: a ház asszonya, meg én. Régi jó barátnőm volt s -most, hogy a tájékra vetődtem, önkénytelen a kastély szomorú vendége -felől kérdezősködtem. Mikor a mellékösvényről a park fősétányához -értünk, az öreg dáma megfogta a karomat. - -– Nézze,… ott jön! - -Fellegekbe fulva ép akkor nyugodott le a nap s a füstös, vörös csíkok -fénye még egyszer megvilágította a kastély barokfedelét. Végignéztem a -ködbe-vesző, hosszú sétányon. A sorakozó bükkfák csupasz gallyai, mint -ezer meredt kar, feketén rajzolódtak ki s ivük alatt egy nyúlánk, magas -női alak állott a sárga avarban. Talpig feketében volt, – egy hirtelen -mozdulattal ép akkor állhatott meg. Mintha aggodalmasan figyelt vagy -hallgatózott volna, mutatóujját sebesen a halántékához kapta s ijedten -hajolt előre. Öreg barátnőm felsóhajtott: – «igy megy ez már évek óta…» - -Nem tudom, meglátott-e bennünket, vagy sem, de lehajtott fővel egyszerre -sietve indult meg felénk. Jött azzal a nyugtalanító elevenséggel, -melylyel a rögeszme kergeti a beteg lelkeket, jött utóbb már fulva, -lihegve. Egyszerre aztán ott állt előttünk, mint egy szomorú jelenés. -Megdöbbentem. Még mindig szép, sőt tán fiatal is volt az a keskeny, -finom arcz, de valami örökös, halálos ijedtségtől sápadt. Megragadta a -karomat s jobb keze mutatóujjával ismét a halántékához kapott. - -– Hallotta? – kérdezte. - -A hogy hallgatózott, elkezdett egész testében reszketni. - -– Hallotta a lövést? Most!… most… Oh egek – – - -Aztán a szivéhez kapott és behunyta a szemét. Öreg barátnőm ekkorra már -gyöngéden átfogta a derekát és csitítva vezette tovább. Mentek csöndesen -előre a bükkfasétányban a naplemente vérvörös csíkjai felé. - -Leültem a korhadó lóczára s hosszan elgondolkoztam a felett a -pisztolylövés felett, melyet ez a szegény asszony egyre hallani vél. -Hiába, – szerelemben ép azok a legtragikusabb helyzetek, a hol voltakép -senkise hibás, és a hol mégis bűnné válik minden, még a lemondás is. - - -I. - -Ösmertem én, ha csak futólagosan is, mind a hármójukat, – ösmertem a -szelid és tudós német professzort, Belinszky Henriket, a feleségét, a -szép és komoly Orbán Ilonát, sőt találkoztam Szobránczy Ákossal is. De ő -akkor még nem szerepelt az asszony életében… Emlékszem a kaszinóból erre -a mélázó szemű, tán kissé ideges és zárkózott idealistára, ki senkivel -se beszélt és karosszékében ülve csak gondteli arczczal bámult maga elé -órákhosszat. - -Én, nem tudom már micsoda alkalomból, párszor meglátogattam a tudós -Belinszky tanárt. Ott laktak ők kint Budán egy elvadult kert közepén, -egy elfelejtett régi házban. Könyvtár volt ebben a furcsa lakásban -minden szoba, s valóságos könyvbarlang volt magának a mesternek a -dolgozószobája. Lehetett akkor vagy ötvenkétéves, de sokkal idősebbnek -látszott. Ez a szemüveges német óriás azok közé a galamblelkü filozófok -közé tartozott, a kik tán sohasem is voltak fiatalok, hanem naiv -lelkesedésükben örökké gyermekek maradtak. Torzonborz szakállas arczából -annyi örömteli jósággal tudott az emberre nézni! Alig volt nyelvünk -eredetének alaposabb ismerője nála s bizony azért még mindig csak törve -beszélt magyarul, – hát sziléziai német volt ő, ki a diákévek alatt -szemüvegen át, könyvből olyan lelkesen megszerette Magyarországot, hogy -elhatározta: nyelvkutatásunknak fogja életét szentelni. Hozzánk -költözött, aztán bejárta a Don, Krim s az Ural tájait s kereste az avar -és kozár nyomokat nyelvünkben. Végül pedig meg is házasodott. - -A tudós tanár megható gyöngédséggel tudta elbeszélni élete ez egyetlen -idylljét. Ép Erdélyből tért haza, hol az ó-székely irást akarta -kibetűzni, mikor egy félreeső völgy düledező udvarházában tanúja volt -egy régi magyar uri család végső pusztulásának. A világtól elfeledve a -legnagyobb nyomorban akkor halt meg Orbán Ábris, a híres gavallér, ki -miután mindenét elkártyázta, itt a vadonban húzta meg magát -gyermekleányával. A kis Ilona ép tizenötéves lett, – rokon és barát -nélkül ott állt a világban egyedül, koldus árván… - -– Tudja, úgy megsajnáltam szegénykét! – mondta a jó professzor. – -Felhoztam Pestre és taníttattam, betettem a tanítóképezdébe. Apja, anyja -voltam egyszerre… Csak a negyedik évben, akkor keveset lehettem vele; -hosszú hónapokig Németországban kellett időznöm. És mire visszajöttem, -nem ismertem rá többet a tizenkilenczéves szép hajadonra… - -Belinszky tanár zavarba jött és szinte szégyenkezve sütötte le -becsületes szemét. - -– Negyvenhatéves voltam már, de hát mit tehettem róla? – beleszerettem. -Soká nem mertem bevallani neki, míg végre egy napon… Ilona! – tette -hozzá aztán hangosabban. - -Megigazította szemüvegét és boldog mosolylyal tárta fel a szomszéd szoba -ajtaját. Női szoba volt ez, de szintén könyvekkel telve s az iróasztal -mellől most kissé fáradtan kelt fel a fiatal asszony. Sötétszőke haja -keretében sajátságosan finom és tartózkodó arcz volt ez, melynek -komolyságát csak emelték az elül összenőtt, dús szemöldökök. Nyugodt, de -mélytekintetü szeme erős belső életet árult el. - -– Íme, itt az én kis munkatársam! – mondotta a professzor vigan, – -nyelvgyökök és ragok közt élünk, ezer mértföldre a jelentől, de azért -boldogok vagyunk, úgy-e? - -– Igen, nagyon boldogok, – felelte az asszony merengve. - -– Bizony, már hat esztendeje, úgy-e? - -Most is emlékszem: Belinszkyné valami végtelen hálás gyöngédséggel -nézett a férjére. - - -II. - -Hat esztendeje volt már férjnél, – nos nem sokkal ezután történt, hogy -találkozott Szobránczy Ákossal. Találkoztak egy kongresszusi ünnepélyen, -hová a híres professzornak el kellett mennie, – véletlenül egymás mellé -kerültek a vacsoránál. És nem volt ez a fiatalos szerelem villámcsapása: -két ilyen magában élő, bizalmatlan léleknél az a villámcsapás nem -hathatott keresztül a tartózkodás és a kételyek vértjén. Mindketten -szenvedtek ők már az életben eleget arra, hogy védve legyenek minden -ellen, – még a hirtelen boldogság ellen is. De hát van mégis egy dolog, -a mi össze tudja kötni a mélyen érző lelkeket: a szomorúság s ők valami -rokonszenves meleget éreztek egymás melankóliájában. - -A beszélgetés folyamán önkénytelen elcsudálkoztak, hogy olyan egyformán -gondolkoznak. - -– Valóban sohse hittem volna… mondotta Szobránczy Ákos, – az ember a -legjobb barátaival, úgy látszik sohse ismerkedik meg! Hogy eddig nem -találkoztunk!… - -– Mi sehova se járunk, – felelt Belinszkyné elgondolkodva, – és nem is a -férjem, hanem én nem vágyódom a világba. Tudja, én sokat szenvedtem -gyermek- és leánykoromban, annyit, hogy még mindig örülök az egyhangú -békének… - -– Igaza van. Különben én se járok már sokat társaságba. - -A fiatal asszony félénken kérdezte: - -– Bizonyára… csalódott? - -– Hisz ha legalább csalódtam volna! nevetett Ákos keserűen. - -– Akkor… ráunt? - -– Azt sem, – de tudja, az ember belefárad a keresésbe. Nem jó az, annyi -szép álmot szőni s annyi idealizmussal menni neki a világnak! Könnyű a -józan embereknek, de lássa, én ma harminczhárom éves vagyok és még -mindig várom, hiába várom a boldogságot! Azt a nagy szerelmet, a mit -megérdemelnék! Fáradt vagyok és ideges. - -Belinszkyné kiváncsian nézett a kissé sápadt, szőke fiatal emberre. -Mintha igazában csak most látta volna meg először. Maguk se tudták, -miért, de beszélgetésük mindegyre bizalmasabbá vált. - -– Lássa én szerencsésebb vagyok önnél, – mondotta az asszony, – én sohse -érek rá szép álmokat szőni. Boldogság, szerelem? Mikor a férjem megkért, -elcsodálkoztam… de aztán belenyugodtam, mert Henrik bácsinak – akkor még -így hívtam – mindig igaza volt. És igaza is volt, mert boldog vagyok. -Olyan áldott, jó ember, neki köszönhetek mindent… - -Mikor felkeltek az asztaltól, álmélkodva néztek egymásra. - -– Valóban, mintha már nagyon régóta ismerném… mondotta Ákos melegen. – -Mint régi barátok ismerkedtünk meg… - -Aztán elváltak. De ennek az estének az emléke nem hagyott mélyebb nyomot -az Ilona lelkében. Örült annak a felfedezésnek, hogy az embernek a -távolban is lehetnek ösmeretlen barátai s egyenes lelke naiv örömével -mondta el benyomásait a professzornak. Előbbi életébe visszamélyedve -bizonyára nem nélkülözte volna a Szobránczy ösmeretségét. Ákos még -másnap töprengve gondolt a beszélgetésre, de aztán megadóan vont vállat -és ment fel hivatalába, a minisztériumba. Ösmerte ő a hirtelen -rokonszenv e muló fellegeit és czéltalannak tartotta az egészet. Jobb -szerette magányát és bizonynyal nem ment volna el Belinszkyékhez, ha egy -legközelebbi véletlen találkozásnál maga a professzor meg nem hívja. -Márczius folyamán aztán többször ellátogatott a budai remetelakba. A -tudós tanár méltányolta széleskörű műveltségét, az asszony pedig -mindjobban szerette dallamos hangját hallani. Ilona nagyon boldognak -érezte magát s mégis valahogy jól esett neki az a boldogtalanság, a mi -ebből a hangból reááradt. Érdekelni kezdte az Ákos keserűsége, és mert -őszintén segíteni szeretett volna rajta, minduntalan az ő szerelemtelen -életébe helyezkedett bele. Véget nem érő beszélgetésekbe, költői -ábrándokba mélyedtek, melyekből hovatovább mind álmélkodóbban ébredtek -fel. Utóbb már nem is kellett beszélgetniök többé, csak együtt -hallgattak s ez mindennél kellemesebb volt. Ákos aztán néha a zongorához -ült és játszott. - -Egy kora áprilisi estén Szobránczy már alig szólt egy szót, csak órák -hosszat mesterien játszotta Chopint. Mikor az utolsó, töprengő mazurka -is elhangzott és felállt, beszélni akartak volna, de nem tudtak, – nem -merték a bűvös hangulatot megszakítani. Ákos búcsúszó nélkül ment el és -Ilona sóhajtva kelt fel karosszékéből. Leült iróasztalához, hogy -folytassa férje munkáját, de agya zsibbadt volt és a toll kiesett ujjai -közül. Úgy érezte megful. Kinyitotta az ablakot s a holdfénynyel a -tavasz első meleg szellője balzsamosan áradt az arczába. Sajátságos láz -járta át tagjait. - -– A tavasz! – mormogta meglepődve és összerezzent. Sohse vette még eddig -észre… - -Másnap maga se tudta miért, elégedetlen volt magával és panaszkodott a -férjének, hogy nem tud dolgozni. A professzor csitította, de ő csak -leült iróasztalához és szinte kedvetlenül gondolt arra, hogy Szobránczy -majd eljön és megzavarja. Valahogy haragudott rá, hibákat keresett -benne… De Ákos nem jött el és mikor nagy sokára eljött, egyáltalán nem -találták meg többé az előbbi költői hangulatot. Mindketten tartózkodókká -lettek, – Ilona szinte ellenségesen hallgatott. Szobránczy pedig -keserűvé és gúnyossá vált. Így telt el a tavasz és nem is békéltek meg -csak a nyár elején, mikor Belinszkyék hosszabb útra készültek -Dél-Oroszországba. Ekkor valahogy megdöbbentek, – zavarodottan siettek -kibeszélni magukat, de minduntalan elakadt a szavuk. Ilona volt a -nyugodtabb: ő még mindig nem ébredt fel… de Ákos a válás pillanatában -azt érezte, hogy ezredrészét se mondta el annak, a mit el akart mondani. -Megigérték, hogy írnak egymásnak. - - -III. - -Nos, ezalatt a három hónap alatt nőtt nagyra a Szobránczy Ákos -szenvedélye. Míg az egyszerűbb, vagy indulatosabb sziveknek egymás -közelsége kell a megnyilatkozhatásra, – addig e benső életü, mélyérzésü -lelkeknek ép a távollét kellett, hogy kiküzdhessék magukban szerelmüket: -Ilonának, hogy felébredjen, Ákosnak meg, hogy nagyon is éber és -bizalmatlan szivét elaltassa. Mikor magában volt, jobban el tudott bánni -kételyeivel. Ezerszer átgondolta azt a tavaszt, szive dobogott a -megszakadásig, – és még se tudta, még se merte elhinni, hogy itt az -igazi! Mikor annyira fáradt volt már a szerelmi kisérletezésektől!… -Csakis akkor vesztette el a fejét, mikor burkolt czélzásaira Ilona nem -felelt s egyre kevesebbet írt neki. Akkor ő csak annál több levelet -küldött utána s egészen kétségbeesett. Szeptemberben már mindennap -kifutott Budára nézni, megjöttek-e? Mit akart voltakép? Megijedt ettől a -kérdéstől, aztán rimánkodott tisztességesebb énjéhez: csak egyszer -akarna még vele beszélni, megvallani neki… Hisz akkor tán úgy is válniok -kell – – Végre egy napon nyitva találta a házat. Hallotta az Ilona -lépteit… Vajjon lát-e majd reményt a szemeiben? De csak rémület volt a -kijövő fiatal asszony arczán. - -– Az Istenért! Henrik beteg… nagybeteg! - -Mintha forgószél kapta volna meg őt, egyszerre feledte a kettőjük -dolgát, – feledte hosszú időkre. A szerelmes ember mindent szeret abban, -a kit szeret még a másért való aggodalmát is és Ákos gyöngéd szive egész -hevével látott neki a betegápolásnak. Borzasztó időket éltek át, – -heteken keresztül kínos aggodalomban virrasztottak a szegény professzor -felett. Mintha minden elmosódott volna közöttük, ott ültek egymás -mellett idegenekként és csak susogva váltottak egy-két szót az orvos -rendeleteiről. Mikor Ilonát elnyomta az álom, Ákos egy párszor félve -rápillantott más szemekkel, de a beteg egy nyögésére menten szégyenkezve -fordította félre a tekintetét… Nem tudta, nem sejtette egyikőjük sem, -hogy e közös aggodalmuk mögött ép ez alatt nőtt legnagyobbat -szenvedélyük. Az orvos még mindig nem tudott megnyugtatót mondani. -Szobránczy azt hitte, az asszony eszét veszti annak az utolsó krizisnek -az éjszakáján, ott állt kint az ebédlőben a borongós hajnalban, mikor -végre Ilona halkan belépett. - -– Meg van mentve!… az orvos mondja, élni fog… oh, köszönöm édes jó – - -Arcza csakúgy ragyogott, alakja szinte felszabadult, megnőtt. Tárt -karokkal sietett a hű barát felé. Keze már-már a férfi vállát érintette, -mikor egyszerre torkán akadt a szó, lába gyökeret vert. - -Karjai lehanyatlottak. Alig hallhatóan suttogta: - -– Köszönöm… - -Ákos reszketett egész testében: «Ilona!»… De az asszony még sápadtabban -hátrált előle. A hogy fölvetette tekintetét, szemeik találkoztak. És -elmondtak, bevallottak egymásnak mindent… Ilona felébredt. - - -IV. - -Felébredt, – de nem tavaszi boldog hajnalra, hanem vigasztalanul komor -őszi naplementére, melynek egén perczről-perczre enyésztek a remény tűnő -fényei. Bármerre próbált is menekülni, nem látott többé a sötétben… Az a -nyugvó, mélyen érző lélek végre hát mozgalomba jött, de az öröm, mely -hullámzásba hozta, nyomban pusztító viharrá lett felette. – Mialatt a -lábbadozó beteg a szomszédban szunnyadt, Ilona ott gyötrődött magában és -törte a kezeit. Már nem sírt többet, csak merően bámult a levegőbe. -Olykor riadtan vetette fel a fejét és hitetlenkedve nézett körűl az -olyan ismerős könyvtárszobában. - -– Bűnös asszony vagyok! – suttogta, a halántékához kapva és megijedt a -maga hangjától, – de nem, még nem. És nem is leszek az soha! Az -érzésemről nem tehetek… de annak az áldott jó embernek rosszat tenni nem -fogok. Őt elhagyni… soha! - -– Hát akkor mit tegyek? – Segély után nézett körül. Megrázta a fejét. -«Rajta, fel, – felkelni!» mondotta határozottan. - -Többszöri sikertelen próbálkozás után végre talpra állt és -kiegyenesedett. - -– Igen, le akarom, le fogom küzdeni, ha belehalok is… – Lassan elindult -a betegszoba felé. Feje kábult volt, – az elmult napok emlékei zavartan -folytak össze agyában. Azóta Ákos már többször volt náluk és be akart -hatolni, «csak egy szóra», de ő sohse fogadta. - -– Leküzdöm… már le is küzdöttem, – mormogta és letérdelt az ágy mellé. -Megragadta s megcsókolta a férje kezét. - -A beteg fölébredt: - -– Te vagy az, édes gyermekem? Miért sírsz… hiszen már jobban vagyok! - -– Oh hál’ Istennek! – zokogott Ilona. - -Odakint csöngettek. - -– Bizonyosan Szobránczy, – mondta a tanár gyönge hangon, – hadd öleljem -meg… - -Felesége ijedten kelt fel. - -– Ne, – ne ereszszük be! Pihenned kell… - - -V. - -Teltek a napok. A beteg állapota rohamosan javult, nappal már a -kereveten nyugodott, sőt járni is próbált. Ilona még mindig nem beszélt -Ákossal, – Szobránczy mint eddig, úgy ezután is kijárt Budára, sőt most -párszor sikerült is behatolnia a betegszobába. De Ilona nem mozdult a -férje párnája mellől, görcsösen fogta a kezét és mialatt a professzor -beszélt, csak esdeklően nézett vendégükre. Küzdött kétségbeesetten és -hitte, remélte, hogy legyőzi érzelmeit… - -Egy napon végre az orvos előadta a terveit. Nincs többé veszély, de a -betegnek okvetetlen hosszabb időre délvidékre kell költöznie. - -– Jobb ma, mint holnap, – mondotta, – a tanár úrnak semmi esetre se -szabad itt maradnia ebben a nedves-hideg világban. - -A professzor persze kötelességeire hivatkozott. Az alkudozások alatt -lépett be Szobránczy. - -– Igen, – erősködött az orvos, – legalább egy évre el kell mennie innen. -Mikor indulhatnak? - -A szegény tudós végre is megijedt: - -– Oh, hát a napokban, úgy-e Ilona? - -Ilona elsápadt, Szobránczy is összerezzent. - -– Egy évre!… suttogták mind a ketten úgy szólván egy lehelletben. És az -asszony most már nem kerülte az Ákos tekintetét, hanem nézett a szemeibe -reménytelenül. - -– Hát bizony bucsuznunk kell! – mondotta a professzor megadóan, – nem -akarom önt többet kifárasztani, édes jó Szobránczy barátom Isten áldja -meg… És aztán hosszan megköszönte a hű ápolását. - -Ákos felkelt és búcsúra nyújtotta a kezét Ilonának. A szivük szakadt -meg… érezték, hogy nekik valahogy másként kellene búcsúzniok és mégis -nem tehettek mást, hidegen, udvariasan kezet fogtak. - -– Ilona úgy érezte, nem birja tovább. Mikor látta Szobránczyt eltűnni az -ajtóban, futott a lakás legutolsó szobájába és a fejéhez kapott: - -Ezután a búcsú után ne lássam egy évig?… Megőrülök! Hisz arra csak van -jogom, hogy egyszer utóljára beszélhessek vele s megmondjam neki, hogy… -hogy nem szerethetem – – - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Eltelt másnap, harmadnap: Szobránczytól semmi hír nem érkezett. Ilona -azt hitte, eszét veszti. Hogyan, Ákos elhagyta volna őt?… Hisz pár nap -mulva már utazniok kell! - -Végre a következő nap délelőttjén megkapta azt a levelet. Szobránczy -Ákos írt, hogy beteg és kérte, látogassa meg őt. - - -VI. - -Komor, késő őszi délután volt. Három óra lehetett már s Ilona kimenőre -készen ott állt az ablaknál. Bámult ki a dermedő világba, szeretett -volna feleszmélni, de nem tudott: a gondolatok eszeveszett hajszával -kergették egymást agyában s ő egyiket se tudta megfogni. Tán már -huszadszor tette le kalapját. - -– Őrültség, én egy tisztességes asszony, hogy mehetnék egy legényember -lakására? – De aztán eszébe jutott, hogy Ákos beteg s hogy milyen -odaadással ápolta volt az ő betegét. - -– Beteg… – folytatta ijedten, – ki tudja, mi baja van!… Bűn az, ha azt -mondom neki, hogy válnunk kell?… Megyek, megyek! - -Már ott volt az ajtónál s még egyre visszafordult. Maga is megdöbbent, -hogy így szinte búcsúzott a lakásban mindentől… Úgy érezte, valami -láthatatlan nagy súly nehezedik a vállaira, a mi alatt össze fog -roskadni. Háromszor is bepillantott a betegszobába, férje nyugodtan -aludt s az ujonnan érkezett német rokon őrködött mellette. Kirohant és -egy nagyot lélegzett. Mintha az egész ház és egész multja beláthatatlan -messzeségbe sodortattak volna tőle… - -Aztán kocsiba ült és végig robogott a városon. Megálltak a néptelen, -elegáns utczában. Majd kiégett a szeme, mikor megkérdezte: itt lakik -Szobránczy Ákos úr?… - -* - -Az ajtó becsukódott s ő szívdobogva támaszkodott oda a félrehúzott, -nehéz függönyhöz. Azt érezte: egész eddigi élete bezárult mögötte s ő -soha többet vissza nem mehet azon az ajtón a kint hagyott emlékekhez. A -délután fénye álmosan szűrődött be a szobába s első perczre alig látott -valamit a derengő homályban. Hátul égett a tűz a kandallóban s -fellobbanó lángja olykor megcsillant a műtárgyakon és megvilágította a -puha keleti szőnyegek virágait. Csend volt, – most egyszerre felkelt -valaki az ódon karosszékből. Csak az arczát láthatta a sötétben, ép mert -olyan sápadt volt… Jött feléje Ákos, küzdve magával, olykor -meg-megállva. Alig tudott megszóllalni: - -– Bocsásson meg… Nem vagyok talán olyan beteg, mint maga gondolta. De ne -féljen, – nem tőrbe akartam én csalni, – nem volna az méltó a mi -szerelmünkhöz… - -Ott állt előtte s félrehajtva fejét nézett rá végtelen gyöngéden. - -– Eljöttem, – suttogá Ilona az ajtófélfához kapaszkodva, eljöttem -megmondani magának, hogy… hogy… – Tovább nem tudta mondani. Viharszerű -szédület fogta el… Már csak az Ákos szemeit látta s ezek a szemek most -egyszerre mintha egész közelből néztek volna rá, úgy hogy ő behunyta az -övéit. Ajkai égni kezdtek és zsibbasztó forróság áradt egész valójába. - -Ott volt a karjai közt. Hosszú csók volt az, hosszú, mint egy édes -örökkévalóság, mely alatt két ember lelke kicserélődik. És nem érzéki -diadal, hanem rajongó tiszta hév: a tizennyolczéves leány első csókja, a -mit elkésve kap meg huszonhatéves korában… asszony korában. Ajkaik alig -tudtak elszakadni egymástól. Végre Ilona feje az Ákos vállára -hanyatlott, de szemét még mindig nem nyitotta ki. Kezeik keresték -egymást és a hogy görcsösen összefogódzkodtak, úgy érezték, immár semmi -se tudná őket többet elválasztani. - -Egyszerre Ilona felriadt és elképedve nézett Szobránczyra: - -– Végem van… most már bűnös asszony vagyok! megcsókoltam egy másik -embert… - -Ákos megadóan hajtotta le a fejét. - -– Ne mondja bűnnek azt, a mi nekem a legszentebb – az én szegény -szerelmem… - -Aztán szokatlan hévvel ragadta meg az asszony karját. Elszánt -komolysággal nézett a szemébe. - -– Ilona, értsen meg! nem akarok én bűnös szerelmet, – nem fér az meg az -én becsületes lelkemmel. Jőjjön, üljünk le. Azért kérettem ide, hogy -nyugodtan beszélhessek magával. Most kell határoznunk… Keressünk jövőt -szerelmünknek, – módot, menekvést ebből a rettenetes helyzetből. -Segítsen nekem, – én már megőrülök… - -Leültek egymás mellé s kezet kézben tartva lázas sietséggel kezdtek el -beszélni. Halkan suttogtak sokáig: keresték a kibúvó ajtót, melyen át -megmenthették volna boldogságukat. - -Törték a fejüket, meghányták-vetették az egész reménytelen helyzetet, -vitatkoztak, megpróbáltak mindent. Hiába… Ákos összecsapta a kezeit és -keserűen kiáltott fel: - -– Hisz én is ember vagyok! nekem is van jogom a boldogsághoz! Végre itt -a várva-várt eszmény… és nem lehet az enyém! Van igazság az égben? -Ilona, – menjünk világgá… - -Ilona eltakarta arczát. De aztán felkelt. - -– Nem, – azt a jó embert nem hagyhatom el soha! - -Ákos arcza elváltozott. - -– Hát akkor mit teszünk? – kérdezte sötéten. - -Egymásra néztek: megdöbbenve, azzal a sivár kétségbeeséssel, a mi már -nem ismer tanakodást, a mi már itélet. Agyukban a gondolatok veszedelmes -örvénye kezdett keringeni – homályosan érezték, hogy most már nem ők -rendelkeznek magukkal, hanem valami láthatatlan rémes hatalom sodorja -őket az ismeretlen felé. Olyan vigasztalan volt a világ odakint, olyan -kaján és ellenséges! Menekültek előle, egy forró ölelésben tapadtak -egymáshoz. - -– Ilona, angyalom. – fuldokolt Ákos, – se veled, se nélküled… Szeretlek -minden fájdalmammal… Szeretlek mindhalálig! – – - -– Mindhalálig… ismételte halkan Ilona, és erre a szóra, úgy érzé, valami -csudálatos fényesség gyúl ki a lelkében. Arcza lázban égett, – rajongva, -átszellemülten kiáltott fel. - -– Ákos, hallgass rám… meg tudnál halni értem? - -Szobránczy szilajon vetette fel a fejét. - -– Meg. – Aztán rekedten tette hozzá: és te, – meg tudnál halni velem? - -– Tied vagyok Ákos, – együtt halunk meg!… - -Borzongva keltek fel s léptek hátra. És a hogy egymásra néztek, érezték, -mint száll le kettőjük közé valami fagyos rém: a végzet, a halál. Lassan -közeledtek ismét és aztán szótalan fogtak kezet. Sokáig hallgattak, -végre Ilona törte meg a csöndet! - -– Ákos… mikor? - -Szobránczy arcza kemény kifejezést öltött. Nyugodtan odament egy -szekrényhez. Mikor visszajött, letette a kis forgópisztolyt az asztalra. - -– Bűn volna ez? – tépelődött komoran, – hisz meghalni, lemondani csak -szabad! - -– Ákos, suttogta Ilona a kebléhez kapva, – ide czélozz, a hol úgy fáj, a -szivembe. - -Szobránczy kínosan jajdult fel: - -– Én öljelek meg téged? Nem tudnám megtenni angyalom… soha, soha! Előbb -én halok meg. Aztán te jösz, – légy erős. Együtt halunk meg… - -– Együtt! - -Az a láthatatlan hatalom mind rémesebben sodorta őket magával. Búcsúztak -emlékeiktől. - -– Anyám… – susogta az asszony – atyám! Oh, hogy látom őt magam előtt… És -Henrik, a jó, az áldott… - -Aztán Ákoson volt a sor. Ilona segíteni akart neki, de ő csak -szenvedélyesen szorította magához. - -– Nincs nekem rajtad kívül senkim, a kitől búcsúzzam! - -És ettől fogva egyre kétségbeesettebben tapadtak egymáshoz. Nem mertek -«utolsó», csak «utolsóelőtti» csókokat adni, – nem merték egymás kezét -elereszteni. Sok idő telt el… Végre Ilona kiszakította magát. Mint a ki -nem birja tovább, eltakarta arczát és rohant a szoba közepére. - -Szobránczy Ákos felkapta a pisztolyt és sietve lépett utána. Átkarolta -hátulról és mialatt ajka a visszahanyatló arczot kereste, a maga -szivének irányozta a revolvert. - -– Még egy utolsóelőtti csókot, Ilona! – most egy – utolsót… - -Dördült a fegyver. S az asszony rémes sikolylyal fordult meg. - - -VII. - -Vérében ott vonaglott előtte a szőnyegen Szobránczy Ákos és a kandalló -fénye élesen világította meg eltorzult vonásait. Ilona jajveszékelve -borúlt rá s abban a perczben mindent feledve, csak arra gondolt, hogy az -a drága kedves, borzasztó kínokat szenved és neki segíteni kell rajta. - -– Egek… Ákos… mit tettél? - -Feltépte a ruháját. Csak úgy ömlött alóla a vér. - -– Jer… jer… hörögte a haldokló. - -De az asszony nem értette. Csak annál kétségbeesettebben borult rá, -ölelte és csókolta szederjes ajkait. - -– Hisz itt vagyok… itt vagyok… - -Élesztgette, ápolta eszelős gyöngédséggel. Fogta a fejét és zokogva -rimánkodott neki: - -– Ákos, – ne hagyj el. Felelj! - -De Szobránczy szemei már üvegesedni kezdtek. - -– Oh de fáj! – susogta kínosan, – borzasztó meghalni!… - -És Ilona nézte, az élet mint enyészik el előle és csak tehetetlenül -törte a kezeit. Ott térdelt Ákos felett, – ki tudná megmondani, mennyi -ideig? Teltek a nehéz perczek, félórák után órák… Még mindig szorongatta -a hűlő kezet, de zokogása már elfuló nyöszörgéssé vált. Utóbb csak üres -szemmel, néma fájdalommal meredt a drága kedvesre. - -Akkor egyszerre valami neszre felriadt. A kandallóban összeesett a -zsarátnok és sötét lett a szobában. Pillanat mulva a novemberi -sötétségen át halaványan szűrődött be az utczai világítás fénye és -kisértetiesen esett a halott elváltozott, torz arczára. Ilona iszonyodva -ugrott talpra. Rekedt kiáltás szakadt fel melléből s karjait meredten -tartotta védőleg maga elé: a rettenetes Halált látta meg az Élet. -Fogvaczogva hátrált, – borzalommal menekült előle. Valami, szinte állati -ösztönnel taszította ki az ajtót és futott világgá – – - -* - -A szegény jó professzort pár hónapra rá eltemették. Csak Ilona él még -mindig. Ő, a ki elmulasztotta azt a pillanatot, mikor meg kellett volna -halnia, – s a ki még egyre hallani véli azt az elmaradt, második -pisztolylövést… - - - - -A JAVASASSZONY. - -… A parti-vadászok legszebb flanellöltönyeikben álltak lent a -tennis-pályánál és vártak. Négy óra rég elmúlt már s a kastélybeliek -mégse jöttek. Az urak unatkozni kezdtek s racketjeiket lóbálva egyre -türelmetlenebbül járkáltak fel s alá a fűben. Ki-ki a maga féltékenyen -őrzött tervét forgatta fejében s csak olykor pillantott bizalmatlanul, -megvetően a másikra. Hja, a megye leggazdagabb leányára pályáztak, -Katholnay Muki bácsi egyetlen Mariskájára, – arra a csinos, szöszke -bakfisra, a ki örökké nevetett s a kit a többi szegény gentry-leány csak -úgy hívott, hogy a «pisze pénzeszsák»… Az ördögbe is mért nem jön már? -Az urak egyre hátrapillantgattak a szép régi kastély felé, melynek -jelzálogmentes, barok fedele vörösen rítt ki a májusi zöldből. De végre -is kifáradtak a dühödt járkálásban; megálltak s egymásra néztek mind az -öten. Okosabbat úgy se tudtak csinálni, hát elkezdtek beszélni lóról, -asszonyról, kaszinói thémákról s utoljára, mint igazi vendégek, a háziak -szapulásához láttak. - -– Valóban érthetetlen, hogy intelligens emberek ilyen babonásak -lehessenek! – mondotta Frech Aladár, az ösmert sportsman, a jövendőbeli -vő megvetésével. A jubilált párbaj és kártyahős kedvtelve csillogtatá -ujján grófi sógora czímeres gyűrűjét. - -– Hát hallatlan dolgokat beszélnek róluk, – felelt Wolansky kapitány, a -lengyel telekkönyvbúvár és úrlovas, kinek minden csontja kétszer is -össze volt törve. – Hallatlan dolgokat! Például Muki bácsival nem lehet -vadászatra menni, mert ha pappal találkozik, menten visszafordul. -Péntekenkint és minden hó 13-ikán ki se mer mozdulni a szobából s ha -véletlenül kuvikot hall, rögtön új végrendeletet csinál. És tudjátok-e, -hogy csak újholdkor mer pénzt betenni a takarékpénztárba? - -Dághy Viktor, a kamarás miniszteri fogalmazó gúnyosan vetette közbe: - -– Te bezzeg tennél mindennap ugy-e?… No urak, de ha Muki bácsi -csodabogár, Katholnay mama se az utolsó. Örökké kártyát vettet magának a -szakácsnéval! Ha két kakas kukorékol egyszerre, mindjárt imádkozik s ha -szőlővel vagy hajóval álmodik, gyónni megy. Bolond egy társaság, mi? Más -ember legfeljebb csak a péntektől fél, de ebben a familiában babonás a -hét minden napja. - -A vén Szoborházy gróf, egy kifent mumia éldelegve vigyorogtatta hamis -fogait. - -– Hehehe! – mormogta rozoga csábállásba helyezkedve, – ha így áll a -dolog, csak azt kellene kitalálni, hogy a szép Mariska a hét melyik -napján fogad szerelmi vallomást! A ki ezt kitalálja, azé a leány. Én már -sejtem, hehehe!… - -– Csak tartsd meg a titkot magadnak, – folytatta a kamarás, – hát az -bizonyos, hogy a leány is bolond és babonás. Nekem maga mondta, hogy -sose menne férjhez olyan emberhez, a kinek a neve tizenhárom betűből -áll… - -– Eh! – kiáltá közbe Frech Aladár, – mondok én nektek még nagyobbat, ha -akarjátok. Ez az apró babona még mind semmi, de nézzetek csak oda a falu -végére, arra a furcsa házikóra. Az a vén parasztasszony, a ki ott lakik, -már jó sok forintot bezsebelt Muki bácsiéktól! Ha valaki beteg, ezt a -kuruzsló banyát hívják az orvos meg a pap előtt. Ott volt minden gyermek -születésénél s horoszkopiumot állított fel. A mit ő mond, az szentírás… - -– No, – szakította félbe Wolanszky kapitány, egy kis bakatükörben -nézegetve magát – már az igaz, hogy én nem engednék meg ilyen dolgokat a -feleségemnek! - -– Bizony, – jegyezte meg önérzetesen a kamarás, – másként nézne ki ez az -egész ház, ha én volnék itt az úr! - -– Hehehe! – vigyorgott a múmia-gróf – hát még ha én?!… Igazi úr való -ide. - -Frech Aladár türelmetlenül lépett oda a versengők közé s hamarosan -letorkolta őket: - -– No hiszen majd meglátjátok, hogy milyen úr tudok én lenni! Tán -csináljak nektek kis meglepetést ma estére? - -Erre a nyilatkozatra boszúsan fordultak el a többiek. Pillanatra csend -lett, mindenkinek eszébe jutott, hogy épp ma van a házikisasszony -születésnapja és az esti bálon döntő mérkőzésre kell készülniök. Végre -Wolansky szólalt meg: - -– Az ördögbe, még se jönnek?… - -Az ötödik udvarló, ki mindeddig némán ült a fűben és bámészan hallgatta -az idősebb vetélytársak fejtegetéseit, e perczben talpra ugrott. A kis -Laborczy Andris volt, egy piros-pozsgás arczú, furfangos szemű -gentry-gyerek. Az apja őt is elküldte volt a Katholnay Mariska -meghódítására. A mire egyébiránt nagy szükség is volt, mert az uzsorások -csak a leány nagy hozománya fejében hagyták bent az öreget a kastélyban. - -– Na már igazán jöhetnének, – kiáltotta vígan, – majd én érettük megyek! - -S nyomban el is indult a kastély felé. Futott, nehogy a többiek elejébe -kerüljenek. - - -I. - -Laborczy Andrisnak ezúttal igazán nem volt semmi ravaszság az eszében. A -hogy lihegve felszaladt a kastély lépcsőjén, valóban egyedül annak -örült, hogy előbb fogja látni Mariskát, mint a többiek. Mégis csak -jobban megérdemli ő a leányt, mint azok a léha fráterek odalent! Ki is a -legveszedelmesebb közülök? A vén gróf, az az aszalt szilva? A kapitány, -az a lócsiszár? No már ezek csakugyan nem számítanak. Frech Aladár -szemtelen, mint a neve, a kamarás – no az hallgat, mint ősei sírja. Már -pedig Mariska ugyancsak szeret csacsogni és bizony senkivel sem tud -olyan jóízűket nevetni, mint ő vele. Voltakép nem is udvarolt ő a -leánynak tervszerűen soha, csak mikor egymásra néztek, önkéntelen mindig -jókedvük lett. Lehet, töprengett Andris, hogy Mariska nem veszi őt -komolyan, – pedig ha tudná, mennyivel jobb szíve van, mint azoknak a vén -parti-vadászoknak! E mellett persze nagylelkűen elfeledte, hogy ő is az, -a mi azonban csak azt bizonyítja, hogy igazán szerelmes volt, már a maga -módja szerint… - -Végigment a folyosón s benyitott a szalonba. Ép tovább akart menni, -mikor a szomszéd boudoirból a nevét hallotta említeni. Meglepetve állt -meg. A Mariska hangja volt, – izgatottan beszélt franczia -társalkodónéjával. Andris igazán nem akart hallgatózni, de most már csak -nem mehetett el, – sőt ellenkezőleg, önkénytelen egyre közelebb húzódott -a boudoir függönyéhez, Gummitalpas czipő volt rajta s így ő saját maga -sem hallhatta lépteit. Egyre jobban elámult azokon, a miket hallott; -letárgyalták ott az egész udvarló sereget! - -– Leocadie! – hangzott a Mariska kétségbeesett szava – nem, akármint -unszolsz is, nem tudok választani! - -– De hát annyit mégis csak tudsz, – felelt a társalkodónő türelmetlenül, -– hogy ki iránt viseltetsz rokonszenvvel? - -– Leocadie! – hogy tudjam én ezt, mikor valamennyit egyformán sajnálom! -Ha Frech Aladárt kikosarazom, ez a büszke férfi rögtön főbe lövi magát… - -– Ah, dehogy! - -– De igen, ő megesküdött nekem! És mit gondolsz Wolanskyról? Én -olvastam, hogy ezek a lengyelek milyen elszántak. Ő elmondta nekem, -hogyha valami kudarcz érné az életben, azonnal örökre visszavonulna -lengyelországi uradalmaira, melyek őseiről, a lengyel királyokról -szálltak rá. - -A társalkodónő nevetett. - -– Csak aztán rátaláljon azokra a királyi birtokokra! - -– Leocadie! Te csak nevetsz, pedig Wolansky igazi hős… De jó, vegyük -Dághyt, ő kamarás! Ő kijelentette nekem, hogy belőle bizton miniszter -lesz, – mit szólsz hozzá? - -A franczia kisasszony csengően felkaczagott: - -– A kamarás? Hisz sose szól egy szót se! - -– Az épp oly érdekes rajta! Olyan titokzatos… Igaz, a gróf többet -beszél. Csak ne volna olyan vén! Hány éves lehet? - -– Az mindegy, édesem, – mondotta Leocadie egyszerre felvillanyozódva – -azért mégis gróf. Az ilyen éltesebb ember az igazi férfi. - -– Igen, – csacsogott Mariska – hallottam, hogy az ilyen tapasztalt urak -tudnak legjobban bánni velünk tapasztalatlan leányokkal… - -– És még mennyire! – magyarázta a franczia kisasszony – higyj nekem, -csak őt válaszd édesem!… - -Andris odakint majd megpukkadt mérgében! - -– No megállj, te madárijesztő! Hát az a vén pávián vesztegetett meg -téged? - -– Hisz csak ne volna a gróf olyan komoly, – töprengett tovább Mariska – -mindegyre elalszik! Én pedig úgy szeretek ébren lenni és nevetni. - -– Édesem, az élet nemcsak nevetgélésből áll - -– Már én csak jobb szeretek Laborczy Andrissal kaczagni! – kiáltotta -Mariska csökönyösen. - -– Pfuj, az a zöld béka! - -– Hisz az igaz, hogy kicsit zöld, de azért mégis kedves fiú. Csak ne -volna vidéki, – én Pesten az Andrássy-úton akarok külön palotában lakni… - -Andrisnak csak a «zöld béka» volt a fejében, és már majd hogy be nem -ugrott a boudoirba, midőn a függöny előtt azért mégis megállott. A -függönyrésen beláthatott; kihevülten ott állt a szöszke Mariska és -kezeit tördelte. Mindegyre kisimította szeméből lelógó fürteit. Olyan -csinos, olyan kedves volt!… Andris megesküdött magának, hogy küzdeni fog -érte mindhalálig. - -– Hát ha már nem veszed a grófot, – kérdezte a franczia kisasszony, – -akkor mit akarsz? Valamire el kell határoznod magad! - -– Már el is határoztam, – kiáltotta Mariska daczosan. – Vedd a kalapod, -megyünk a javasasszonyhoz. - -– Ahhoz a banyához! - -– Igen, – nekem már mindegy! Azt teszem a mit ő mond. Mindig jó -tanácsokat adott a családunknak. Jer – – - -Andrisnak csak annyi ideje volt, hogy épp oly nesztelenül megugorjék, -mint a hogy bejött, Három szökésre lent volt a lépcsőn. A pitvarban a -homlokára ütött, – tudta ő már, mit kell csinálnia! Dehogy ment vissza a -tenniszpályára Ellenkező irányban futott át a park sűrűjén, átmászott a -falon és lelkendezve rohant tovább a falu vége felé, a javasasszony -házikója iránt. - - -II. - -Andris lihegve botorkált át a piszkos konyhán s benyitott az Örzse néni -szentélyébe. Olyan éjféli sötétség és rejtelmes büdösség volt ebben a -szobában, hogy tátott szájjal állt meg, sőt némi tisztelettel vette le -zöld kalapját. Aztán várt. Valami titokzatos neszszel mozdult meg a -sarokban s ő úgy érezte, tánczolva, vagy szökdécselve közeledik feléje. -Egyszerre hatalmas csípést érzett a lábikráján, a mire káromkodva -gyújtott gyufát. Egy vén holló állott előtte a földön s félrehajtott -fejjel szemrehányólag nézett rá… Köröskörül gáliczzöldre volt festve a -szoba s a rozoga szekrényeken befőttes és ugorkás üvegekkel vegyest -orvosságos üvegcsék álltak, melyek még a banya bábai prakszisából -maradtak ott. Egy asztalon valami rozsdás homokóra díszlett s mellette -két pakli piszkos kártya hevert… De félrehúzódott a túlsó kamra rikító -vörös függönye s két szál gyertyával kezében belépett a banya. -Terjedelmes parasztasszony volt, kinek szélesre hízott, lapos képe úgy -nézett ki a sok szennyes kendő közt, mint valami rosszul sült -cselédkenyér. De minden kenetteljessége daczára apró szúró szemeivel -azért ravaszul méregette a jövevény nagyságos urat. Ünnepélyesen ült le -a sarokba jósnői trónjára, amelyről Andris némi vizsgálat után látta, -hogy nem más, mint egy betegeknek való masina-szék. - -Andris szeretett volna beszélni, de nem tudta hol kezdje. A javasasszony -azonban nem váratott magára; fontoskodó hókusz-pókuszokkal mormogott -valamit a jövendőről s arról a «nagy titokról», a mi a nagyságos úrra -vár, aztán megcsókolta a piszkos kártyát, vállára hívta a hollót és -valami csodabalzsammal keresztet csinált vendége homlokára. Roppant -büdös volt ez a sárga zsír, de Andris még állta. Végül a banya egy -aranypapirral beragasztott varázsbotot vett elő s egy kört rajzolt a -dohos földre. - -– Álljon bele, nagyságos úr, ballábbal a skórpióra, jobblábbal a -halakra… - -– Skorpió… halak? – ismétlé Andris a türelmét vesztve – hallja néni, ne -komédiázzon tovább! Nem ezért jöttem én ide. - -A javasasszony érdeklődve nézett föl. - -– Hát mi tetszik? – kérdé egész természetes hangon. - -– Hát az tetszik, – kiáltotta Andris sebesen, egy csomó bankót húzva ki -a zsebéből – hogy mindjárt ebben a perczben itt lesz a nagyságos -kisasszony. Ismeri maga őt, úgy-e? - -– Hogy ismerem-e? – Ott voltam, mikor a világra jött… - -– Na hát, idejön megkérdezni, hogy ki az a bizonyos, a ki őt igazán -szereti. Érti? Fogja ezt a pénzt, – ha kiveti neki a kártyában, hogy én -vagyok az a bizonyos, még háromszor ennyit kap… - -A javasasszony gondosan megszámlálta a pénzt, aztán nehéz sóhajjal -felelt: - -– Hej, bajos dolog az, nagyságos úr… - -Andris még egy bankót nyomott a markába. Ez már aztán varázshatással -volt a vénasszonyra. Egyszerre felvette előbbi jósnői szerepét és -kenetteljesen terjeszté ki karjait. - -– Látok… Látok!… – kiáltá ünnepélyesen. - -– Ne kiabáljon úgy! Mit lát? - -– Látok a jövőbe! Mégis csak a nagyságos úr az igazi, – megmondtam volna -én azt e nélkül az apróság nélkül is… - -– No hát akkor nézzen meg jól néni, – mondá Andris hetykén a banya elé -állva – aztán a szerint beszéljen! - -– Szép barna férfi, – szavalá a javasasszony – középtermetű, piros arcz, -kék szem, – uram Jézus, a boldogság jegye a képén! - -– Ugyan, mi az ördög? - -– Négy piczi anyajegy keresztformában, – folytatá Örzse néni -meghatottan, – fehér ruha az ártatlanság képe, zöld kalap a remény -színe. - -… De e perczben léptek és úri beszéd hallatszottak onnan kívülről. - -– Itt vannak már! – suttogta Andris, – siessen néni. Hova bújjak? - -– Bújjon be a nagyságos úr ide a halottlátó kamarába. - -– Hová?… De a banya ekkor már a piros függöny mögé tuszkolta. Andris -azonban még egyre visszaszólt: - -– Néni, huszonöt esztendős vagyok… az apám alispán volt… Még háromszor -ennyit kap ha sikerül! - -– Jól van, csak bízza rám a nagyságos úr. - -– Andrisnak hívnak… De ekkor már beléptek Mariskáék a szobába. A fiatal -ember óvatosan lépdelt előre a dohos kamarában. Az ördög tudja, micsoda -állatok futkostak át a lábai közt. Végre az egyiknek a farkára hágott: -macska volt az istenadta és csúnyát sikított… Aztán csendes lett, békén -hallgatózhatott. - -Tisztán kivehette, hogy csakugyan Mariska az, a ki odabent olyan -izgatottan beszél! A javasasszony csitította; a franczia kisasszony is -szólt párszor, meglehetősen türelmetlenül. Egyszerre aztán egész -hangosan felkiáltott a szöszke leány: - -– Igen, azt mondja meg nekem Örzse néni, hogy ki az, a ki engem igazán -szeret!… - -Andris szívdobogva várt; valami rejtélyes állat megint csipkedte a -lábikráját, de ő azért meg se moczczant. Odabent csend lett; a -javasasszony nyilván a kártyát vetette. Végre megszólalt a kenetteljes -hang: - -– Öröm, – esküvő, – boldogság! Látom… látom azt a bizonyost. Szép barna -ember, középtermetű, piros arcz, kék szem – orczáján anyajegyből -kereszt, – az állhatatosság jegye. Fehér ruha az ártatlanság képe, zöld -kalap a remény színe. Szeret nevetni… - -– Ő az! – kiáltotta örömrepesve Mariska. - -– Nem gróf? – kérdezte a társalkodónő sebesen. - -– Azt nem tudom, – felelt Örzse néni kenetteljesen – de fiatal. Huszonöt -éves. A-val kezdődik a neve… - -– Andris! – sikoltotta a leány rajongva – mégis csak ő szeret engem -igazán és én is őt szeretem, Leocadie! – az övé leszek… - -Andris egy akkorát ugrott örömében, hogy megint ráhágott egy macskára a -sötétben. A hölgyek sietve távoztak… - - -III. - -Estére megvolt a nagy bál a Katholnay-kastélyban. Lejöttek erre a -mulatságra a leghíresebb pesti piknik-rendezők és tánczosok. Maga a -keringő-király, a kit csak úgy hívtak, hogy «Boston» Nándi, volt a -főrendező, – ő meg akarta mutatni ezeknek a falusiaknak, hogy kell -bostont tánczolni. Tehetségeket keresett a jövő pesti farsangra… Azonban -hiába lejtett leghivatalosabb arczával a terem közepén, senki se -méltányolta művészetét. Mindenki ámulva a házikisasszonyt nézte. -Mariska, ki rendesen annyira szeretett nevetni, most sápadt és komoly -volt. Alig tudta felvetni a szemét, alig tudott felelni a kérdésekre. -Tánczolt mindenkivel, de mintegy álomban… A parti-vadászok eleinte -örültek a dolognak, mert látták, hogy a leány szerelmes, – persze -mindegyik meg volt győződve róla, hogy ő bele. De utóbb Frech Aladárnak -aggodalmai támadtak: hátha ez a megilletődés inkább vagyoni eredetű, -hátha az öreg vesztett a börzén?… Nos, nagy ünnepélyességgel adták át -Mariskának a meglepetéseket; feltűnt a gróf gyönyörű virágpárnája, mely -elég jelentősen egy kilenczágú koronát viselt nárczisokból. Andris csak -nevette a vetélytársak erőlködéseit. Ő ugyan nem vett ajándékot -Mariskának, nem tánczolt vele, sőt feléje se nézett egész este. Csak -titkos örömmel szemlélte, a leány szemei lopva hogy keresik őt -minduntalan… Eltánczolták már az első négyest, jött utána megint boston -és mazurka, – végre Nándi ünnepélyesen adatta meg a jelt a második -négyesre. A parti-vadászok ekkor mintegy búcsújáróba mentek az -aranyhalacskához, hogy a szerelmi tánczra felkérjék. De a világ növekvő -ámulatára mindannyian hosszú orral kullogtak vissza. A többi párok már -felálltak, ekkor Nándi elkiáltotta magát: «Urak, a házikisasszonynak -nincsen párja!»… - -– De van! – dörgé ekkor váratlanul Laborczy Andris. A bámuló sokaság -közepette mintegy diadalban ment oda a lesütött szemmel várakozó -leányhoz. Nem is kérte fel, csak annyit mondott neki: «Jöjjön Mariska -nagysám, álljunk fel…» És a leány felkelt és boldogan tette karját az -övébe. Mintha kicserélték volna, ismét a régi lett: nevetett, kaczagott -kitörő örömmel. Nem törődött senkivel, semmivel, csak Andrist nézte… - -Elhülve szemlélték ezt a parti-vadászok, de még mindig tréfának vették. -Csak mikor annak a hires II. négyesnek a hatodik figurájában Mariska -állt ki a párnatánczra és a szívalakú piros párnát mindenki mellőzésével -mégis csak Andrisnak adta, – akkor tisztában volt az egész bál a -helyzettel. A négyes után egyáltalában nem akart a leány többet -tánczolni… Ekkor történt, hogy Frech Aladár kiment az előszobába s elég -hangosan mondá az inasnak: «Pakoljon!» - -Nos, a névnapi mulatság sokkal előbb végződött be, semmint a megyebeli -ifjúság várta volna. Másnap aztán megtudta a világ, hogy Laborczy Andris -még azon az estén eljegyezte volt magának Katholnay Mariskát. - -* - -Pár év telt el, – a fiatal pár a legboldogabban élt és a Laborczy Andris -gazdag háza volt elismerten a legvendégszeretőbb az egész vármegyében. -Úgy hívták őket: a nevető pár, mert szerettek kaczagni, de sohasem -egyedül, hanem benső szeretettel mindig együtt. Igaz, hogy mintegy -varázsszóra minden kivánságuk beteljesedett. - -Egy fiút óhajtottak és ime Muki bácsinak csakhamar meglett az a -legnagyobb öröme, hogy egy piros-pozsgás unokát tartson az ölében. Ahogy -így együtt ültek hárman, naphosszat eljátszott a gyerekkel. - -– No gyermekeim, – mondotta egyszer meghatottan, – ime láthatjátok, -igaza volt szegény boldogult feleségemnek: a boldog házasságokat mégis -csak az égben kötik! - -No erre a nagy mondásra már mégse tudott nyugodni Laborczy Andris! -Furfangos esze már úgyis régóta gyötörte: mért ne tudják meg a többiek -is, hogy milyen ravasz és okos tud ő lenni, ha szükség van rá? Most itt -volt a percz. - -– Dehogy is kötik az égben, Muki papa! – kaczagott vígan – te Marcsa, -tudod-e, ki volt minálunk a mennyei gondviselés? - -– Ugyan ki? – kérdezte a fiatal anya meglepetten. - -– No hát én! – hahotázott Andris, – emlékszel-e a javasasszonyra? Ugy-e -ő mondta neked, hogy csak velem lészsz boldog? Hát boldogok is vagyunk -ugy-e? Pedig lásd, én vesztegettem meg azt a vén banyát! - -Mariska letette a kis gyereket és szinte ijedten kelt fel. Kissé sápadt -volt. - -– Andris, ne mondj ilyet! Micsoda bolond viccz ez megint? - -– Dehogy is bolond viccz, – kaczagott a férj, – való igaz! Okos urad -van, mi? - -Egymásra néztek és még mindig nevettek. Akkor aztán egyszerre -elkomolyodtak. - -– No mi az, angyalom? - -– Semmi kedvesem, – felelt az asszony merengve – csak most egyszerre sok -minden eszembe jut… Hát nem te vagy az igazi?! No látod, mennyiszer -gondoltam én erre és sose mertem hinni, hogy csak… ilyen az igazi -szerelem – – – - - - - -IN ARTICULO MORTIS. - - -I. - -Bizalmas baráti körben késő éjjelig együtt maradtunk. Vacsora után egy -darabig még tréfásan beszélgettünk a napi eseményekről, de aztán, -észrevétlen elvontabb és bizarrabb thémákba mélyedtünk bele. Lassankint -elhagytuk a közönyös jelent s gondolatunk, mint a nyugvópontjából -kibillentett inga, a messze multba lendült, de csak azért, hogy egy -bizonyos ponton tul félénken álljon meg az ösmeretlen előtt s -visszalengjen onnan, – átsuhanjon még egyszer a jelenen s a másik még -rettenetesebb ösmeretlen felé: a jövőbe tévedjen… Az éj növekvő -csendjében egyre halkabban beszélgettünk a tudomány csodás új -vívmányairól. Vajjon meg fogja-e tudni oldani Dubois-Reymond a hét -világrejtelmet? Meg fogja-e magyarázni valaha a gondolatképződés vegyi -folyamatát, – az élet s mindenek felett az _Én_ titkát?… Eszményi -vágyaink egyre hiúbb ábrándokba foszlottak szét. - -Már felkeltünk s menni készültünk, midőn sajátságos véletlen folytán épp -a bucsuzás pillanatnyi csöndje alatt kezdett el az óra éjfélt ütni. -Máskor fel se tünt volna nekünk ez, de most olyan bolond hangulatban -voltunk! A régi babona önkénytelen ünnepélyességével hallgattuk végig az -öreg óra zengő tizenkettes szavát. Mintha bele akart volna szólni előbbi -vitatkozásunkba, vagy tán tartóztatni akart?… Összenéztünk. A nők -leültek, mi is követtük példájukat. - -S aztán halkabban, de annál hevesebben indult meg a társalgás és egészen -új mederben. A szemek lázasan gyultak ki. Hja, bizonyos dolgokról -egészen másként beszélnek az emberek éjfél előtt, mint éjfél után! Éjfél -után színt vallanak az emberek… Kimondottuk a nagy szót: _halál_, s -társaságunk egyszerre arra a bizonyos két táborra szakadt, a tuléletben -hivők s a tuléletet tagadók táborára. Elkeseredetten vitatkozott a két -párt s «szuggesztió», «hipnózis», «telepáthia», «jelenések»: a nagy -rejtelmet kisérő e kisebb rejtelmek nagyra nőttek meg a vita hevében. -Mindenki tudott a maga vagy a mások életéből megmagyarázhatlan -jelenségeket felsorolni… A halál! Szokatlanul megkapott, szívünkbe -markolt most ez a fekete rém. Hogy is élheti az a balga ember a -boldogság illuziójával életét, mikor ugyis tudja, hogy _bizton_ el kell -következnie s _bármikor_ elkövetkezhetik az a rettenetes percz?! - -– S a mi legborzasztóbb, mondottam, az az, hogy nincs _más_ mód ebből az -életből kiszökni! Akármily őrülten futkosunk is a ketreczben: a halál -marad az a fekete rés mindörökké, a melyiken át kijutunk a szabadba… De -hová jutunk? Tán a semmibe… - -És itt lett a két párt vitája a leghevesebb. A pozitivisták a halál -utáni teljes megsemmisülésben pihenést, boldogságot láttak, a többiek -azonban rémülten tiltakoztak a megsemmisülés gondolata ellen. Lehetséges -volna az, hogy Isten egy Goethe lelkét, mely egy óriási mindenség, -pillanat alatt nyomtalanul elveszítsen? Nem veszhet az el, – csak -eltűnik, – de hová? Oh, ha tudnánk valamit, tán másképp élnénk s -mindenek felett másképp készülnénk elő a végre… Vajjon meg fogja-e -valaha végérvényesen oldani a tudomány ezt a rejtelmet? Mért nem figyeli -meg jobban a halál pillanatát, – mért nem fogja fel lombikba a haldokló -utolsó sohaját: az egész halottas szoba levegőjét? Ott kell a titkot -meglesni, mint annyi egyéb tüneményen, mért nem kisérleteznek a -halálon?… - -Iván, a filozóf festő szólalt meg. - -– Kisérletezni a halálon?… mormogá töprengve. Hát én tudok egy embert, a -ki egyszer egy nagyon sajátságos ilyen kisérletet tett. Hogy hogy ütött -ki, – azt majd meglátják. Akár pozitivista az ember, akár más, -elhihetik, mindenképp veszedelmes az ilyen kisérlet… Előre bocsátom, – -én ma sem értem a dolgot és nincs véleményem felőle. Puszta laikus -vagyok: elmondom az esetet, úgy a hogy láttam és tudom… - -* - -… Jól ismertem őt és sokat voltam vele a mi kis párisi kolóniánkban. -Furcsa kolónia volt ez, önök tán hallottak felőle… Úgy hívtak bennünket: -_Les Treize Bizarres_, mert ha mindannyian összejöttünk a «Lilas», vagy -valami más félreeső kávéház hátsó sarkában, hát tényleg tizenhárman -voltunk. És nem volt jó hírünk még a latin negyedben sem, daczára annak, -hogy különczködés dolgában ott elég elnézőek az emberek… Pedig igazán -nem akartunk mi különczök lenni, sőt egyáltalában semmit se törődtünk a -világgal. Sok rosszat elmondhattak a mi minden világrészekből és minden -nemzetekből összeverődött társaságunkról, mondhatták, hogy festőink és -iróink impresszionista bolondok, ultra-Wagnerista zenészeink egyenesen -őrültek, – mondhatták, hogy politikusaink anarkisták s -természetbuváraink veszedelmes mágusok: de egy dologban mégis felette -álltunk a többieknek. Őrültek voltunk, de a nagy ideálok őrültjei! Ki -akartunk törni az emberi tehetetlenség sorompóiból, – a végtelen felé -akartunk szárnyalni… Nem volt ott úgynevezett «köznapi» ember. A -gondolatvilág kozmopolitái voltunk, a szó nemes értelmében vett -_Emberek_, kik már felülemelkedtek a fajbeli különbségeken s abban az -eszményi köztársaságban élnek, melyről a régi görögök álmodtak s melyben -az ideálokért való rajongás az egyedüli kötelesség. Az ausztráliai festő -Ruppert idealizmusától a Petroff nihilizmusáig a lélek spektrumának -minden színe képviselve volt ott. Önökre bizom, hogy minő színben lássák -a borongós Everard Dismal-t, a mi magyar «Diogenesünket», engemet vagy -azt a szomorú végü Ikaros-Olivért, ki végtelen utáni vágyának esett -áldozatául… - -Nos és Alaric Dismal… Különös ember volt ő. Ha úgy vissza gondolok, -hajlandó vagyok azt hinni, hogy «Treize Bizarres» társaságunk voltaképp -neki köszönheti démoni hírnevét. Épp az egyéniségeknek színekben való -látásáról volt szó: nevessenek ki ezért a rögeszmémért, de én festő -vagyok és csak színekben tudok gondolkozni, – épp úgy mint zenész -barátunk, Cordelass, ki csak hangjegyekkel tudott jellemezni a -társalgásban… Én ezt az embert mindig nagyon sötét _ultraviolett_-ben -láttam. Értik-e, mit akarok ezzel mondani? A nyugtalanitó rejtelemnek a -színe ez… Nos, és bevallom alig láttam még egy másik olyan nyugtalanító -és rejtelmes jelenséget, mint a minő Alaric barátunk volt. - -Amerikából származott ő is, csakúgy mint közeli rokona Everard Dismal. -Csak a legujabb és legellentétesebb fajkeveredések tudnak ilyen -sajátságos tipusokat előidézni. A család maga tiszta normann eredetü, de -anyai részről úgy szólván minden nemzet vére belé lett ojtva. Anyja -norvég volt, nagyanyja kreol… Tudom, merő theoria az ilyen okoskodás, de -én gyakran kérdeztem magamtól: – vajjon komor miszticizmusa nem -skandináv elem-e benne? s vajjon kegyetlenségi ösztöne nem a spanyol -vérre vezethető-e vissza?… De hagyjuk az eféléket. - -Szeretném önöknek az arczképét megfesteni, úgy ahogy a legnagyobb -arczképfestő, Whistler, esetleg megfestené. Mondom, ultraviolettben -látom ezt a képet egészen… A háttérből, mintegy árnyékban, bontakozik ki -az alak. Angolosan nyulánk alak ez, melyben még megvan valami abból az -aczélos szikárságból, mely annak az athléta fajnak a legcsenevészebb -tipusaiban is feltalálható. Hanyagul elegáns, kissé különczködő öltöny, -a harminczas évekből való magas gallér és feltünően széles, fekete -atlasz-nyakkendő, melyből merész hajlással nő ki a nemes fej. Sűrű és -meglehetős hosszú sötét haj kereteli be a borotvált, keskeny arczot. Van -ennek az arcznak a színében valami megdöbbentő: szinte megkövesít -merevségével az az egyöntetü fakó szín… A vonások finomak és élesek, tán -csinosak is volnának, ha a keskeny ajak nem lenne olyan nyugtalanítóan -különös. Mi az benne? Közöny, gúny, kegyetlenség? Borzasztóan tud -hallgatni ez az ajak: a titok jelképe az a száj… A homlok, mintegy -ellentétül eszményien szabad és nyílt. És a szeme… Nos, itt baj van! Nem -hiszem, hogy maga Whistler vissza tudná adni e szürke szemnek a fényét s -azt a hatalmat, a mi belőle árad. Az ember sohase tudja eldönteni, hogy -mi ez a pillantás: egyszer láthatatlan bonczkés az, a mi fájóan metsz, -máskor maró sav, a mi megbomlasztja a lelket, az akaratot, máskor meg -altató szer, a mi zsibbaszt, legtöbbször azonban valami kimondhatatlan -mázsás súly e tekintet, mely alatt moczczanni se lehet… Lidérczfény volt -az Alaric Dismal szemében. – Bocsássanak meg, ha festői hajlamom egy -pillanatra elragadott s szóval rajzoltam meg ama kép vázlatát, a melyet -a valóságban, fájdalom, sohsem fejezhettem be. Szükségesnek tartottam az -Alaric szemének a jellemzését mert fontos szerepet játszott az nemcsak -orvosi életében, hanem különösen annál a bizonyos kisérletnél. - -Ne türelmetlenkedjenek, – pár dolgot még el kell mondanom róla. - -Orvos volt, – legalább mialatt én ösmertem, egy párisi kórházban -működött. Gyakran igyekeztem rengeteg tudásának az eredetét kutatni, de -szerfölött zárkózott természete mellett bajos volt ez. Annyi bizonyos, -hogy átfogó elméjével harmincz éves koráig annyit tanult ő, a mennyit -más ember négyszer annyi idő alatt se tanult volna meg. Foglalkozott a -természettudományok minden ágával s tiszta képe volt az összes -bölcsészeti rendszerekről. Maga mondta, hogy puszta véletlen, hogy most -orvos: nem akart ő speczialista lenni semmiben! A speczialista mindig -napszámos, bányamunkás, ki bányája fenekéről nem látja át többet az -egészet. Ő pedig át akarta látni a teremtést. A mint látják, -természettől átfogó és összegező, vagyis bölcselkedő elme volt. -Gondolt-e valami bölcseleti rendszer alapítására? Nem hiszem: belátta ő, -hogy még a legtárgyilagosabb rendszerek is többnyire a nagyon egyéni -véralkat puszta játékai… Épp mert úgy átlátta az emberi erő határait, -miután _túlkorán_ jutott el erre a magaslatra, – miután fiatal volt arra -még, hogy _lemondjon_, hát kétségbeesett. Hiszem, hogy kétségbeesésében -vesztette el lelke egyensúlyát s fordult olyan tehetetlen daczczal a hét -világrejtelem felé, hogy közülök a legnagyobbat, a halál problémáját -ostromolja meg. - -Nincs naivabb valami annál a tudósnál, a ki egyszer elszámította magát -és úgy számol tovább. Nem mondom, hogy Alaric elszámította magát, de egy -rögeszmébe mélyedt bele. Hitt abban, hogy megoldja a halál problémáját… -Évek óta folytatta már tanulmányait s bizonyos logikus rendszerrel. -Átgondolta mindazt, a mit az emberek előtte a halálról gondoltak, -megfigyelte a hideg józanság s a rajongó babona váltakozó hullámait a -századokon át s most, hogy korunkban a két áramlat, mintegy döntő -csatára készülve, együvé került: a maga nemében tökéletes -tárgyilagossággal tanulmányozta mind a két fél érveit. Azok közé a ritka -orvosok közé tartozott, a kik nem vetik el a priori a spiritizmust, a -kik nem akarják minden áron, hogy «igazuk legyen…» Ő tudni akart s -mindegy volt neki, akármelyik párt által ér czélt… Megtette azt a -látszólag lehetetlen dolgot, hogy egyszerre tanulmányozta a -laboratoriumban az élettan legujabb vívmányait s a spiritiszta üléseken -a levitáczió, az automata írás, a fénytünemények s a materializáczió -megdöbbentő jelenségeit. Egyiket a másikkal ellenőrizte: egyszerre volt -a Ribot s a Crookes tanítványa… Ilyen körülmények mellett lázasan -váltakoztak benne a félmeggyőződések. Volt egy idő, midőn már remegve -hitte, hogy czélt ér. Meggyőzve érezte magát a tudományosan ellenőrzött -spiritizmus által s épp előkészületeket tett arra, hogy megfigyelje az -astrális testnek a halál pillanatában való kiválását, – mikor pár -álmédium leálczázása visszavetette őt kételyeibe. Ekkor ismét -visszavonult a klinikára, az idegbetegek s elmebajosok osztályára. Ott, -a hol a lélek olykor meghal a még élő testben, ott tán megleshette a -nagy titkot… Különösen érdekelte az, hogy a suggesztió és a hipnózis -mint képesek megcsonkítani, vagy megsokszorozni az egyéniséget: mint -válhatik egy test léleknélküli bábbá, vagy többlelkü szörnynyé – – Nos, -ott lett ő a hipnózis ama híres vagy tán hirhedt mesterévé, a kiről egy -időben egész Páris beszélt. Pár furcsa esetét nemcsak a sajtó, de a -rendőrség is tárgyalta. Hiszem, hogy kegyetlen kisérleteiben jóhiszemü -volt ő. De az emberek már féltek tőle a Quartier utczáin s a leányok -ijedten szöktek előle, mikor a kávéházba beléptünk. Megdöbbentő hatása -volt a nőkre… Ha Alaric Dismal nem a halál keresőjének, hanem Don -Juannak születik, minden asszony az övé. Így is mesés «kisérletei» -lehettek… Mert ne feledjük el, hogy a halál e komor keresője egy -mindössze harmincz éves fiatal ember volt, ki mint az agybelileg -túlfejlett fiatalok általán, teljesen külön tudta választani a testet a -lélektől… - -Én csak egy szerelmét láttam… Sohse felejtem el azt az éjszakát abban a -földalatti _chantequi-veut_ kávéházban. Egy ijedt arczú, sáppadt, -mellbeteg lány állt a pódiumon a szivarfüst és az abszinthgőz közepette. -Valami szegény varrólány… Nem volt szép – és mégis, higyjék meg, volt -valami benne, a mi bűbájossá tette ezt a szegény teremtést. Az látszott -rajta, hogy a sorvadó testben mint szabadul fel, mint nő meg a lélek… -Énekelt és én bevallom, hogy soha tán dal mélyebben meg nem hatott, mint -az ő dala. Tavaszról, szerelemről énekelt ez a mellbeteg leány – s a -halál árnyéka volt rajta… Pillanatra egészen elfelejtettem, hogy barátom -mellettem ül. Csak a leány arczáról, annak az átváltozásáról vettem -észre, hogy Alaric Dismal ránéz. A sáppadt teremtés még nem nézett -vissza rá, még nem tudta, honnan árad rá hatalom. Csak zavarba jött s -párszor úgy tett a kezével, mintha legyet akart volna elűzni az arcza -elől. Akadozni kezdett, – egyszer aztán megtalálta a pillantása az -Alaric tekintetét. És ekkor végképp elakadt a szava. Még egy darabig ott -állt, párszor hanyatt vetette a fejét, de mind hiába; szemei fogva -voltak már. Visszanézett, – vissza kellett néznie Dismalra. A közönség -tapsolt, zajongott… A szomszéd asztaltól felkelt egy diák, a leány -kedvese s erőszakkal levonszolta őt az éljenző társasághoz. Ekkor intett -Alaric, hogy keljünk fel. Dulakodás támadt oda át, – a leány -kiszakította magát s szintén felkelt. Ott állt s mint egy szobor nézett -démoni barátunkra. A hogy egyet léptünk kifelé, ő is előre lépett… - -Kint voltunk a nedves éjszakában. A leány, mint egy alvajáró jött -utánunk s aztán remegve állt még Alaric előtt. - -– Mit akarsz? - -– Nem tudom… - -– Hogy hívnak? - -– Jeanne… - -– Jer! – – - -Ennyi volt az egész. Beültünk egy kis kocsiba. Én nem értettem s csak -ámulva kérdeztem magamtól: mit akar Dismal ezzel a mellbeteg leánynyal?… - -* - -Ez volt Jeanne, az ő leghiresebb médiuma, kinek neve több fontos és -érdekes tanulmányában előfordul. A leány attól az estétől fogva nála -lakott, a mi nekünk bő alkalmat nyujtott arra, hogy rossz élczeket -faragjunk a «megtért és szerelmes» Alaricra. Ő csak különösen mosolygott -és hallgatott. A mit e szerelemről tudok, nem is tőle tudom, hanem a -leánytól. - -Szegény Jeanne! Mennyit sétálgattam vele a Luxembourgban! Oda szökött ki -fogságából hozzám sírni. Előttem kiöntötte a szivét. Nagyon boldogtalan -volt. Nem tudta ő voltaképp, mi van vele… Sokszor kérdeztem tőle: -szereti-e Alaricot? - -– Több az a szerelemnél, mormogta egyszer ijedten, – félek tőle, -rettegek! Nem merném nem szeretni őt – – - -Mennyiszer volt a száján valami, hogy elmondja és sohse merte. -Legtöbbször hirtelen hagyott el, mint egy parancsszóra. Megérezte ő, ha -Dismal csak rágondolt és kereste s akkor mennie, futnia kellett… Nem -tudom, mind igaz-e, a mit mondanak, de Alaric hallatlan kisérleteket -tett ezzel a leánynyal, mondják, szuggesztiója hatása alatt a leány -lopott sőt hipnotikus parancsára – megcsalta őt, Dismalt! Ez esett a -boldogtalan szerelmes leánynak a legnehezebben, de végre is győzött -zsarnoka ereje. Megcsalta s utána rettenetes volt a bánata… Ekkor teljes -volt az Alaric hatalma felette: csak rá kellett néznie s automata bábbá -vált azonnal. Mikor utoljára láttam, pár nappal az előtt, hogy a -kórházba került, akaratnélküli élőhalott volt már Jeanne. - -Mert félév mulva csakugyan kórházba került a leány. Igaz, hogy -mellbetegsége tán e kisérletek nélkül is oda vitte volna őt… Sokszor -meglátogattam ott. Megdöbbenttő gyorsan, szinte szemlátomást sorvadt el. -És mentől jobban hanyatlott, annál eszelősebben szerette kedvesét. -Esdekelt egy csókjáért, egy öleléseért, – lopva, félve megcsókolta a -ruhája szegélyét… - -– Oh de sokat kínoztál, sohajtotta egyszer elalélva a Dismal karjai -közt, és én mégis szeretlek. És szeretni foglak még halálomon túl is. - -* - -Egész éjjel az erődítések körül bolyongtam Alarickal. És megborzadtam -tőle. Akkor láttam, hogy a tudás legnemesebb idealizmusa mint válhatik -kegyetlenséggé. - -Akkor láttam, hogy ha valaki egy eszmét emberfelettien szeret, megszűnik -ember lenni. - -– De hát egy cseppet se szereted Jeannet? - -– Ostobaság! Miért nem kérded, hogy szeretem-e a hipnózist? Értsd meg, -megtaláltam: a szerelem nem más, mint hipnozis. Soha két ember egyformán -nem szeret, épp mert az egyik mindig médium, a másik mindig hipnotizáló. -Az a médium, a ki jobban szeret, az a hipnotizáló, a ki kevésbé… - -– Tehát a tudományért, mindenre képes volnál, – még embert is ölnél? - -– Még embert is ölnék, – még téged is megölnélek, ha tudnám, hogy -eszményi czélom elérhetem s az emberiséget egy óriási gondolattal -gazdagíthatom! Jusson eszedbe az a két skót orvos, a kik gyilkoltak, -hogy hullájuk legyen boncztani tanulmányaikhoz… - -– Szörnyeteg vagy! - -– Az vagyok, de elérem czélom! A halál, a halál! Az az utolsó legnagyobb -vizsga, a mely azért olyan rettenetes, mert senkit se buktatnak meg -rajta. Nos, most majd megbuktatom én azt a fekete professzort! A rém -nyakán van a kezem! - -– Épp annyit tudsz, mint én! - -Arcza diadalmasan torzult el. - -– Majd meglátjuk! Most majd biztosan megtudok valamit. Azt, hogy van-e -másvilág. Ha van, most szint kell vallania. Fogadjunk, hogy az eredmény -negativ lesz, de ez a negativ eredmény eldönti a kérdést, várd be a -kisérletemet. - -* - -Nem emlékszem már, hány napra rá történhetett. Egy novemberi estén -sürgős üzenetet kaptam Alarictól: fussak azonnal, Jeanne haldoklik. -Lihegve toppantam be a kórház külön betegszobájába. - -Csak egy vázlat: fehérre meszelt szoba, fehér függönyök, fehér ágy, -rajta egy viaszszerü fuldokló váz. Az éjjeli szekrény orvosságos üvegei -közül két gyertya hint gyér fényt erre az iszonyú fehérségre. - -– Hol a pap? – suttogtam, Jeanne papot kért… - -Alaric tagadólag intett. Valami torz mosoly vonaglott az arczán… Fagyos -figyelemmel leste a haldoklót tovább. - -Szegény Jeannera nem ösmertem rá többet. Hogy kínlódott, hogy -nyújtózott, – oh de nehéz vizsga az a halál mégis! Lélegzete már -ki-kimaradt, de fuldokolva tovább suttogott azért. - -– Jer… jer… még csak egyszer… ah, hogy szeretlek… Hol vagy hát?… - -– Még nem… mormogta Alaric mintegy magának. Nem is hallotta, mit mond a -leány. Kivette az óráját. Nem tudtam, mit akar, de sejtettem, hogy a vég -pillanatát akarja kiszámítani. - -Jeannenak már be volt hunyva a szeme. Arczára rémesen ült rá a Facies -Hippocratica. Kifáradt már egészen; a lélegzetek elhalóan rövidekké -váltak. - -– Alaric! – mit csinálsz? - -Oda dőlt az ágyra s két kezébe fogta a leány fejét. Felemelte s két -mutató ujjával felnyította a szemeit. - -– Jeanne! – kiáltotta ijesztő hangosan, parancsolóan. - -A leány, mint egy villanyáramra rezzent össze. Visszatért a tudat -szemeibe. Ah Istenem, mosolygott… Ránézett Alaricra. Olyan volt a szava, -mint a lehellet: - -– Szerelmem… - -Most összehúzta a nyakát Dismal s a szemébe nézett legerősebb, -legkegyetlenebb tekintetével. Jeanne ijedten rázta meg a fejét s -kitátotta a száját. Aztán azt a sajátságos elváltozott kifejezést -öltötte fel az arcza, a mit akkor láttam rajta, mikor Alaric -hipnotizálni szokta volt őt. Nekem úgy tetszett, ez a hipnózis valami -megmagyarázhatatlan új életet önt belé… - -– Jeanne, hallod? - -– Igen. - -– Jeanne, te most meghalsz – – - -– Igen. - -– De halld parancsomat, – folytatta Dismal metsző hangon, – te meghalsz, -de nem hagysz el engem soha. Vissza fogsz jönni egy hét mulva a halálból -s elmondasz nekem mindent, értetted? - -– Igen… vissza… fogok… jönni… elmondok… mindent – – – - -Emberfeletti erővel küzdött, de kimondotta az utolsó szót. Azt hiszem, -akkor lélegzett utolszor. Mialatt Alaric holtfáradtan dőlt a -karosszékbe, én meg hosszan elnéztem a szegény Jeanne arczát. Igen, – -mintha az az arcz nem engedett volna fel: mintha csakugyan hipnotikus -álomban halt volna meg. - - -II. - -A háziasszony, felkelt, mert a lámpa kialvófélben volt már. Iván -elhallgatott egy pillanatra. - -– Önök értik a helyzetemet – mondotta azután töprengve – vigyáznom kell -minden szavamra. Nincsen érdekemben, hogy akár önöket, akár magamat -megcsaljam. Ismétlem, nekem nincs véleményem a dologról s önöket sem -akarom befolyásolni. Igyekezni fogok az esetet a legegyszerübben és -legtárgyilagosabban előadni… - -* - -Igen, – hát harmadnap eltemettük szegény Jeannet. Ah, micsoda szomoru -egy kórházi temetés volt az!… Ott volt Alaric Dismal is, de őszintén -megvallva, nem gondolom, hogy kegyeletből jött volna el. Mielőtt -lezárták a koporsót, látni akarta még egyszer az arczot; majd azt -hinném, hipnózisa nyomát kereste akkor is a feloszló vonásokban… Ketten -kisértük ki a szegényes menetet. Mikor a novemberi ködben a fekete föld -ráhullott a koporsóra, mintha valami ellágyulást vettem volna észre a -Dismal merev, fakó arczán. - -– Igazán sajnálnád? - -– Sajnálom… – mondotta, mialatt sajátságos kiábrándultsággal nézett -széjjel a szürke világban. – Sajnálom az egészet, annyival is inkább, -mert tudom, hiábavaló komédia volt. Szégyenlem magamat, de voltaképp tán -inkább bosszant az eset. Nem is tudom, minek csináltam. Ostobaság!… - -Görnyedten állt meg a temető kapujában. Aztán azonban megint merészen -vetette fel a fejét és nézett a füstös Párisra, mely felett kigyult az -esti fény. - -– Gyerekség! Nem itt, a hátam mögött, hanem ott az igazság, – ott a -laboratóriumban! Sohse lett volna szabad onnan kimozdulnom! Gép az ember -s a lélek e gép összműködése, – mikor aztán megáll a masina, akkor vége -mindennek – _good night!_… - -– De hátha mégis visszajön? - -Czinikusan kaczagott fel. - -– Hisz bárcsak jönne! De tudom, úgy se jön. Eh, – elég volt: requiescat -in pace. Feledjük el az egészet… - -* - -És Alaric Dismal el is feledte a szegény leányt. Elfeledte, mint a hogy -az ember elfelejti a tovatünő hullámot. Pár nap mulva már nem is -említette többé… Igaz, hogy akkor rendkivül fontos élettani -kisérletekkel volt elfoglalva. Úgy fordult a dolog, hogy én nem is -mertem neki többet felhozni Jeannet, mert féltem, hogy nevetségessé -teszem magamat. Csak egyszer kérdeztem: - -– Mikorra mondtad neki, hogy visszajöjjön? - -– Eh, mit tudom én? Hagyj már békét vele! Én törtem a fejemet… Különös -zavaromban tényleg nem tudtam többé. Csak akkor jutott eszembe, hogy -Dismal egy heti határidőt tűzött ki Jeannenak, mikor nyolczadnap reggel -igen sürgősen magához kéretett. - -* - -Diákos, de érdekes bohém lakást tartott a Quartier egyik legrégibb és -legszűkebb utczájában. Dolgozószobája valóságos muzeuma volt a régi -festményeknek, gobelineknek és butoroknak. Tán épp azok a fantasztikus -stilü nagy fekete szekrények tették, hogy örökké sötét volt ebben a -szobában, csak itt-ott csillant meg a homályban a szanaszét heverő -orvosi műszerek aczélja. – A kandalló mellett ült egy nagy, ódon -karosszékben s két tövig leégett gyertya lángolt mellette a párkányon. -Ezen a ködös téli reggelen sötétebb volt a szobában, mint valaha. -Belebotlottam egy felborított székbe… - -Látszott rajta, hogy csakúgy hevenyészve öltözködött fel. Arcza kimerült -és sápadt volt és szemeiből mintha kialudt volna a nagy erő. Zavartan -mosolygott. - -– Bocsáss meg, – csak valamit akartam… Mondd csak gyakran álmodol? - -– Vele álmodtál?… - -– Eh ördög!… Mikorra is mondtam neki? - -– Hogy egy hét mulva… A mult éjjelre!… - -– Hm… Furcsa. Pedig én igazán nem gondoltam rá… - -– Hát akkor mégis vele álmodtál? - -– No igen, igen… - -Alaric fázósan húzta össze a nyakán kabátja felhajtott gallérját. Egy -pillanatra komoran bámult maga elé, aztán halkan nevetni kezdett. - -– Látod, milyen jó, ha az embernek erős elvei vannak! Ezek hiján most -felforgatva látnám egész pozitivista rendszeremet s az ördög tudja, mire -gondolnék – – - -– Rossz szinben vagy, Alaric. - -– Igen, fáj a fejem. Fáradt vagyok… - -Láttam, restelli a dolgot. Sokáig kertelt, de aztán mégis elmondta az -álmát. - -– Hát hogy is mondjam?… Még átnéztem élettani jegyzeteimet tegnap este s -aztán úgy éjfél előtt lefeküdtem. Semmi alkohol, semmi rendellenesség… -Sajátságos észrevétlenséggel mehettem át az álomvilágba. Utolsó éber -gondolatom az volt, hogy a laboratoriumban vagyok, aztán egyszerre itt -voltam a szobámban. Ösmered azokat a különös álmokat, melyek tán azért -olyan nyugtalanítóak, mert mintegy a valósággal versenyeznek? Ösmered -azt, mikor az ember azt álmodja, hogy _ugyanabban_ a szobában, -_ugyanabban_ az ágyban fekszik, a hol tényleg van? Teljesen úgy láttam -ezt a szobát, mintha ébren lettem volna, csak… Felvetettem álmomban -fejemet a párnáról. Nyilt az ajtó… Megjegyzem, a külső kulcs mindig -mellettem szokott lenni a szekrényemen, de különben is, most jut -eszembe, hogy nem a rendes bejárat felől láttam őt bejönni. - -Látod ezt az óriási fekete szekrényt, vaspántos ajtaját? Olyan -fortélyos, hármas zára van, hogy még sohse találtam lakatost, aki ki -tudta volna nyitni. Értsd meg: tudom, hogy üres és nincs benne semmi… -Nos, valahogy ez az ajtó nyilt most ki s erre lépett be Jeanne. Öltönye -kissé világosabbnak tetszett a rendesnél, de különben annyira a szokott -mivoltában jelent meg, – annyira azzal az ösmerős tétovasággal járt, -hogy én csak bosszankodtam s unottan vártam a bekövetkezendő panaszos -jelenetet. - -Odasuhant az ágyam lábához és szokása szerint kimerülten dült le a -székre. Arcza tényleg sápadtabb volt a szokottnál s a szeme mintha be -lett volna hunyva, de én az igazat megvallva, csak akkor kezdtem -figyelmesebben szemügyre venni őt, mikor jobb karjával a szék támlányára -felkönyökölt. Akkor meghökkentem; hisz tudod, hogy sovány volt Jeanne -mindig, de most, – most keresztül láttam a vállán, láttam a mögötte levő -ágyoszlopot. Akkor aztán tudatára jöttem annak, hogy voltaképp csak az -arczát veszem ki tisztán. Olyan furcsa szürke-fényes volt. Balkeze -mintha nem is lett volna s haja és szoknyája alja valahogy ködbe, -fellegbe oszlott szét… Fájdalmasan emelte felém az arczát, de nem -nyitotta ki a szemét. Hangja panaszosan halk volt, de azért egészen úgy -beszélt, mint régen: mintha csak egy az imént félbehagyott társalgást -folytatott volna – – - -– Miért nem hagytál egészen meghalni? Oh istenem… - -Szemrehányás volt a szavában. Én felültem az ágyban s végigsimítottam a -homlokomat. – Jeanne! te vagy? – Beszélj, – van-e másvilág? - -Szeme be volt hunyva: fájdalmasan mosolyodott el. - -– Hisz látod… itt vagyok… - -Bevallom neked, – volt valami rémes ennek a fehér lárvának a mosolyában. -Én nem hittem neki, – a hogy két kezemet törtem, körmöm belemélyedt a -husomba. Most is megvan a helye… - -– Jeanne? Ez lehetetlen… - -– Dehogy!… Látod, itt vagyok. Eljöttem. Te parancsoltad… - -Valami rettegő vadság fogott el. Fel akartam ugrani, hogy megfogjam. De -különös volt az, – nyilván az álom tette: meg se tudtam moczczanni. -Mintha csak hirtelen megbénultam volna… Mikor magamhoz tértem, egy sereg -fontos kérdés jutott az eszembe. - -– Jeanne, – mondd csak hát… Nehéz volt meghalni? - -A fehér arcz kinosan torzult el. - -– Oh, fájt nagyon!… Jobban fájt még, mint az élet! Kinos ez az új -születés nagyon – – Mért nem hagytál legalább egészen meghalni?… - -– Jeanne… ha van hát igazán másvilág, mondd el nékem, milyen az? - -Úgy gyötrődött, olyan halványra vált egész lenge jelenésében, hogy azt -hittem: menten elenyészik… alig halhattam susogó hangját. - -– Igen, tudom… azt parancsoltad, jőjjek vissza s mondjam el… De ne -kérdezd… nem tudom, nincs arra emberi szó!… Úgy se értenéd… Nincs arra -még érzéketek, vakok vagytok… Ti csak formákban gondolkoztok, -tapogatóztok, – itt egyszerüen kinyílik az új szem és mi látunk… Látjuk -a valóságot… Hogy magyarázzuk nektek, vakoknak, a szineket?… - -– Jeanne! beszélj, magyarázd valahogy, meg kell tudnom… - -Alaric hirtelen elhallgatott. - -– Igen, – mondotta Dismal, merőn a szemembe nézve. Fakó arcza ijesztően -dult volt, a hogy a kandalló párkányán levő füzetre tette a kezét. – -Igen megtudtam sokat, s fel is irtam mindent ebbe a füzetbe. -Szuggesztióm erejével, mely által egy már elköltözött lelket még mindig -hatalmamban tartok itt _ezen_ a világon, megtudtam rettenetes és érdekes -dolgokat. Olyanokat, a milyeneket senki se tud, mert hisz általam jött -vissza az első ember a másvilágról! – – Bocsásd meg lázas zavaromat és -össze nem függő beszédemet! Értheted, hogy ez a mai éjszaka feldulta -egész gondolatvilágomat… Most e perczben még nem tudok semmit… Mi ez? -Álomkép, – halluczináczió?… De ha van másvilág, – tette hozzá elképedve, -– és én nekem mindegy, hogy a spiritizmus vagy pozitivizmus által -oldottam e meg a halál problemáját: akkor bámulni fognak az emberek! Itt -az új evangéliom, itt a világ legnagyobb felfedezése. – – - -Zavartan hallgatott el, mintha bánta volna, hogy ennyit is elmondott. - -– És Jeanne? kérdeztem. - -– Képzelheted, hogy a hallottak meghatottak. Hálás rokonszenvvel néztem -rá s mondám neki: - -– Köszönöm, te jó Jeanne. Látom még mindig szeretsz… - -A behunyt szemü fehér arcz sajátságosan merevre vált. - -– Mi már nem szeretünk és nem gyűlölünk senkit… - -– De hogyan? - -– A testtel elvész minden, a mi földi… Te megfogtad költöző lelkemet, -parancsoltad, hát azért jöttem vissza. Oh mért nem hagytál egészen -meghalni! Testem nincs többé: lelkem tovább akarna haladni az új -világban s te visszatartod… Borzasztó az így a halálküszöbe körül, két -világ közt lengeni!… - -– Jeanne! kiáltottam diadalmasan, hát nem hagysz el, – segíteni fogsz -nekem problemámnál – vissza fogsz még jönni?! - -– Igen, te parancsoltad… Én nem hagylak el. Mindig vissza fogok jönni – -– - -… Soká hallgattunk ott kettesében az Alaric Dismal sötét szobájában. A -nagy fekete szekrényre néztem s arra gondoltam, hogy ez az ember nem -mond el nekem mindent. - -– Alaric, – szóltam gyanakvóan, – te azt mondod, _most_ ébredtél fel. -_Most_ irtad volna le a Jeanne vallomását, – ezt a husz oldalt? - -– Eh dehogy… - -– Hát akkor _mikor?_ Álmodban? - -Megragadtam a karját. - -– Barátom – mondotta végre megadóan – még sem volt az álom – – – - -* - -Várjanak csak – igen, ötödnapra ezután láttam ismét viszont Dismalt. -Vidékre kellett mennem s visszajövet épp hozzákészültem, midőn a Rue -Medicisben találkoztam vele. - -Távollétem alatt sokat gondoltam a jelenésre s érdeklődéssel szólítottam -meg Alaricot. Felkaczagott, valóságos hahotában tört ki. - -– Hát csakugyan elhitted? – mondotta a vállamra ütve. – No, téged ugyan -könnyü volt rászedni! _Good bye!_… - -Én nem értettem és ostobán bámultam tovasiető alakja után. Úgy -elszégyeltem magam, hogy sokáig nem mertem feléje se nézni. Kicsit -bosszantott is furcsa viselkedése… Végre aztán tiz-tizenkét nap mulva -mégis felmentem hozzá a laboratóriumba. Nagy csodálkozásomra nem -találtam ott; kollégája azt mondta, hogy már nem látták két hete. Irtam -neki, de nem kaptam választ… Többször kerestem: ajtaja mindig zárva -volt. - -Egy éjjel a festőkkel mulattunk a Quartierben. Nem hittem a szememnek, -mikor egy rossz hirü kávéház hátsó szobájában boulevard-leányok és -diákok orgiája közepette akadtunk rá Alaric Dismalra. Kiütött az angol -mértéktelenség rajta: visszataszítóan mámoros és ledér volt. -Megöregedett és dult arczára alig lehetett rá ösmerni. Gúnyosan -vigyorgott rám a whiskeys és brandys üvegek közül. - -– Alaric! – mit csinálsz itt? És Jeanne?… - -– Jeanne?! – kaczagott Dismal, – hát pesze hogy jár hozzám! Másvilági -hölgyekkel szerelmeskedem! Jertek, igyunk az egészségükre – – – - -Azt hiszem ötöd, – legkésőbb hetednapra az éjjeli találkozás után kaptam -meg az Alaric második levelét. - -* - -Ködös deczemberi este volt. Lehetett vagy fél nyolcz tájban, mikor -felrohantam hozzá. Ott ült egy szál pislogó gyertya mellett a sötét -szobában. Hanem ezuttal igazán nem ösmertem volna rá. Két keze -baba-szerű merevséggel pihent a szék karfáján s feje erőtlenül dült -hanyatt a támlányra. Oly ijesztően mozdulatlan maradt még akkor is, -mikor megszólalt, hogy nekem úgy tetszett: ez az ember oda van kötözve a -székéhez… - -– Bocsáss meg… mormogta tompán, – csunyán viselkedtem… De nem tehetek -róla… Nem bírom tovább – – - -– Beteg vagy? - -– Nem! – Sohse fogott józanabbúl eszem. S ép azért tudom, hogy -elvesztem. Azért kérettelek ide, mert talán – még – – - -– De hát mért ülsz olyan mereven, mozdulatlanul? - -Reszketni kezdett. Rám nézett kialudt szemeivel. - -– Iván, – suttogta rémesen, – fogd meg a kezemet és huzz – – vigy el -engem innen! Iván, hallgass rám, – ha magad nem bírnál velem, hivass fel -még tíz, még húsz embert… Esdeklek: vigyetek el innen, – ki – ki a -szabadba! – – - -– Alaric, mi lelt? - -Mozdulatlan maradt most is, csak a szemei forogtak gödreikben és -pillantottak lopva szét a szobában. - -– Hát azt hiszed, hogy mi csak ketten vagyunk ebben a szobában? Nem -érzed, hogy rajtunk kívül _más_ is van itt? - -Körülnéztem és sajátságos borzongás fogott el… Ez az ember megőrült… - -Megragadtam az Alaric kezét s átfogtam a derekát. Sohse láttam még -valakit ily rövid idő alatt ennyire lesoványodni. Váz volt már csupán… - -* - -Lent voltunk a frissen hullott hóban. - -Dismal kimerülten támaszkodott oda egy gázlámpához. Nagyot lélegzett s -megkönnyebbülten pillantott fel a sötét, téli égre. - -– Nyugodjál meg, aztán beszélj – mondottam csitítóan. - -– Oh Iván, borzasztó az… A halál után, a mint tudod, nyolczad napra jött -el először. – azután hét, hat, öt, négy, három napi időközökkel -rendszeresen mindig felkeresett. Az első látogatásoknál még bizonyos -diadalmas örömmel fogadtam s beszéltettem. És ő beszélt, mondott -megdöbbentő dolgokat. Mindent felírtam, – itt a füzetem… De aztán, -egyszerre gyáván csökkenni kezdett bennem a tudományos kiváncsiság, – -félni kezdtem. Éreztem, hogy érthetetlen módon gyengülök, fogyok… -Barátom, ki nem mondhatom ezt azt iszonyatos érzést. De hisz ez mind -semmi, – értsd meg: most már minden éjjel nálam van! – – Tegnap éjjel -fellázadtam. Mondtam neki, – megtiltottam, hogy többet eljöjjön. A -behúnyt szemű lárva szavaimra egész előmbe suhant s ajkai körül egy _új_ -démoni mosoly jelent meg: - -– Te parancsoltad, hogy visszajöjjek. Visszajöttem s véled maradok – – - -– Örökre? - -– Igen. Itt légy holnap este!… - -Oh ha tudnád, milyenek voltak azok az esték! Mindig megéreztem előre, -mikor jön s ekkor valmi ólomsúly nehezedett tagjaimra. Nem tudtam -mozdulni… Tűrtem, a meddig lehetett, de ma este már nem bírtam tovább. -Rettegés fogott el s írtam neked… Köszönöm, köszönöm… - -Elgondolkoztam. Hová vigyem Alaricot erre az éjszakára? Az én szűk -szobámban nem volt hely… Végre egy közeli, ösmerős szállóba mentünk fel. -Megnyugvással nézett körül a szegényes fogadói szobában. - -– Itt jó lesz, – mormogta – itt nincs emlékem tőle… Mert azt hiszem, az -én lakásomon az ő emlékei táplálják jelenését… - -Olyan halott-fáradt volt, hogy mint valami gyermeket én vetkeztettem le. - -– Nézd, mivé lettem, – mondotta kinosan – váz vagyok már csupán!… És -tudod-e, hogy mi a borzasztó? - -– Nos?… - -– Az, hogy a milyen mértékben fogyok, sorvadok én: a jelenés ugyanolyan -mértékben nő, erősödik és válik fényesebbre. Belőlem él, rajtam él az! -Mi lesz ennek a vége? El fog emészteni… Maga mondta, hogy lelke, melyet -én istentelenül visszatartottam ebben a világban, test híján természetes -ösztönnel testet keres. Élni akar és élni fog az én testemmel, én pedig -meghalok – – Oh, Iván, borzasztó dolgot tettem, mikor ezt a leányt -halála pillanatában hipnotizáltam! - -A mennyire csak tőlem tellett, nyugtattam Alaricot. Csak éjfél után -mentem el tőle. Úgy látszik, félt, mert még akkor is tartóztatott… - -* - -Reggel hat órakor őrültként rohant be hozzám Dismal. Mint a kit -üldöznek, eszeveszetten csapta be maga után az ajtót, nekitámaszkodott s -rá fordította a kulcsot. Aztán a sarokba menekült s egy karosszékbe -rogyott le. - -– Végem van, – hörögte – hiába minden! Iván, te ott voltál, láttad azt a -szobát… Nos, a mint végre el mertem oltani a gyertyát, egyszerre -rámszállott az az ólomsúly, a mi akkor szokott meglepni, mikor a jöttét -érzem… - -S akkor egyszerre megindult az örvény. Az utczáról feláradó gyér fénynél -láttam, hogy megmozdul a szobában minden… A bútorok félretolódtak s úgy -helyezkedtek el, mint az én kisérteties szobámban… Felordítottam, de -hiába. Az én szobámban voltam megint… Nyilt a nagy fekete szekrény -ajtaja és a jelenés lépett be. Merev, fehér arczával jött felém, egészen -közel jött hozzám. És tudod, mit mondott? Ezt… - -– Hát meg akartál szökni? Hiába menekülsz! Utólérlek itt is. Te -visszaparancsoltál a másvilágról, – jó, én eljöttem. De jegyezd meg: -érted jöttem s tőlem meg nem szabadulsz… - -És ekkor barátom, végre felnyitotta a jelenés a szemét és rám nézett. -Iszonyú volt az. Démoni tűz áradt belőle és alattomos mosolyra torzultak -ajkai. Iván, – nem a szelid Jeanne ez a jelenés többé! Valami sátáni -lárva. Honnan vette ezt a sátáni voltát? Tán testemmel együtt én -belőlem? És most a saját hatalmammal engem nyügöz le?… Tudod-e, hogy már -olyan élő, mint egy eleven ember?… Már kinyujtotta felém, nyakam felé -rettenetes fehér kezét; – mint rémes karmok olyanok voltak az ujjai – – - -Alig tudtam megnyugtatni Alaricot. Végre azonban mégis magához tért -kissé. Mint egy álomból ébredve rekedten szólalt meg. - -– Mi ez? Őrült volnék?… De hisz agyam kétségbeejtő logikával működik. -Hát ha ez még is csak álom vagy hallucináció?! Iván, egy perczig se -maradok többé Párisban. El, – el innen; rémek vannak ennek a bűnös -városnak a levegőjében… Hátha a légváltoztatás segítene rajtam s elűzné -iszonyatomat – – - -* - -Még aznap délután Rouenban voltunk egy kis fogadónak a szobájában. -Utasítottam a személyzetet… Tervem kész volt: még az este visszautazom -Párisba s másnap a legjobb professzorokat hozom el szerencsétlen -barátomhoz. - -Alaric nem akart elereszteni. A gyertya lángjánál olyan volt az arcza, -mint egy rémes és szomorú halálfej. - -– Iván, ne hagyj el – suttogta – az ólomsúly már megint rámnehezedik, -érzem, hogy ide is utánam jön – – Sejtem, hogy ez után már nem csak -éjjel, de nappal is látni fogom. Mindig velem van… Szívja életerőmet, -Iván! Nem jelenés ez többé, hanem egy élő ember, a ki már erősebb nálam -s az én erőmmel fog megfojtani engem – – - -Láttam, hogy állapota perczről-perczre súlyosodik. Nem halaszthattam -párisi utamat. Búcsuztam és siettem a vasútra. Bárcsak ott maradtam -volna nála – – – - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Ez volt az Alaric Dismal utolsó éjszakája. Mikor másnap reggel a híres -professzorokkal Rouenbe értem, már vége volt mindennek. - -A mit most önöknek elmondok, azt a fogadó törvény előtt megesketett -személyzetétől tudom. Legfontosabb a szobaasszony vallomása. Ő így adja -elő a dolgot: éjfél után egy óra tájban kiáltást hallott a második -emeletről. Felszaladt a lépcsőn. Maga mondja, hogy ekkor még eléggé -álmos volt, de különben igaz hitére állítja, hogy való igaz, a mit -látott. Dismal szobájából egy világos ruhás nőalak suhant ki s ment -végig a sötét folyosón. Ott eltűnt, – de hová? Rejtelem ez a -házbelieknek, mert ott nincs semmiféle lépcső. Viszont a portás azt -vallja, hogy semmiféle világos ruhás nőt akkor éjjel ki nem eresztett a -kapun. Mikor megérkeztem, a vendéglős rögtön azt kérdezte tőlem, hogy -mit tudok a «Monsier Dismal barátnőjéről?» Őt tartotta a gyilkosnak… - -Nem emlékezem már, mit feleltem neki… Felrohantam a szobába. Ott feküdt -az ágyon Alaric Dismal holtan. Szederjes arcza rémületbe volt -beledermedve, szája tátva maradt és szemei mintha még mindig valami -iszonyatos látományra bámultak volna. A hogy görcsbe meredt kezét -leemeltem álla alól, akkor láttam a fojtogatás kétségbevonhatatlan -jeleit a nyakán… - -* - -Iván elhallgatott. Végignézett rajtunk s vállat vont. - -– Nos, mit szólnak hozzá? Nekem, a mint mondottam, nincs véleményem az -esetről. Ha spiritiszták vagyunk, elhihetjük, hogy egy lélek visszajött -a másvilágról, de mint pozitivisták mit gondoljunk? Azt, hogy mindenkép -veszedelmes a halállal való kisérletezés. Legveszedelmesebb pedig talán -az, a mit Alaric Dismal csinált, ki az élet legrejtelmesebb -pillanatában, _in articulo mortis_ hipnotizált embert. Az ő kegyetlen -szuggesztiója visszapattant a halál fekete ajtajáról, s őt magát ölte -meg: annak a keresőjét, a mi kell, hogy örök rejtelem maradjon. - - - - -EGY PÁRBAJ. - - -I. - -A kaszinóban és társaságokban így adták elő a dolgot. - -A kegyelmes úr nagy estélyén, melyet a kongresszus külföldi -előkelőségeinek a tiszteletére adott, éjfél tájban vagy négy-öt úr ült -együtt az egyik hátsó pipázóban. Afféle elsavanyodott gavallérok voltak, -kiket a pezsgő már csak gunyoros rosszkedvre tudott hangolni s kik abban -lelték a furcsa kedvüket, hogy havannáik füstje mellől kényelmesen sorra -szapulták a bent vigadó szép asszonyokat. A törökös rézasztalkán előttük -állt a Cherry-Brandy, hát csak annál jobban belemelegedtek, úgy, hogy -mire Balsay Gusztinéra került a sor, tán kissé… meg is feledkeztek -magukról. Férfiak közt, kivált ha nincs valami józanabb úr, a ki -visszatartsa a többit, bor közben egészen oktalanúl sok bolond -megjegyzés eshetik… Denique előbb a hebehurgya, selypítő Gusztit -tárgyalták le, aztán a legczinikusabb megjegyzésekkel az elkényeztetett -Lili asszonyt kezdték ki, a kit a külföldiek hódolata valóságos -királynővé avatott azon az estélyen. Nos, a hetyke beszélgetés közepette -az urak észre se vették, hogy egyszerre csak egy idegen fiatal ember -lépett be a szobába. Egy egészséges képű, vidéki gentry-gyerek, a kiről -senkise tudta, hogy Dombrády Gyurinak hívják s a ki tán épp azért volt -olyan legénykedő rosszkedvében, mert senkit sem ismert azon az estélyen. -Czigarettát vagy mit keresett a sarokban, de a furcsa élczek hallatára -önkénytelenül megállt. A kopasz Rádern Oszkár (a Gida unokabátyja), ki -az egész rossznyelvű társaság lelke volt, épp akkor kaczagott legjobban: - -– Bizony az az ostoba Balsay Guszti is az ökrei szarvai helyett inkább a -maga szarvaival törődhetnék! - -– Ha még nincs, hát majd lesz! – kiáltotta a kártyás Törökváry Stefi a -monoklijával lapdázva – erre iszunk, mi? - -Már koczczintani készültek, mikor Dombrády Gyuri hátratett kezekkel -egyszerre csak odaállt a poharak közé. - -– Pardon – Dombrády vagyok – mond azzal a merev közönynyel, mikor az -ember már a maga kimondott nevét is olyan sértésnek szánja, akár a -«gazember»-szót. - -Oszkár meg az öreg Stefi még nevettek és hanyagúl nyújtottak kezet: - -– Rádern… - -– Törökváry… - -De Dombrády Gyuri csak még merevebben tartotta hátra a maga két kezét. - -– Ha jól hallom, az urak egy jelenlévő hölgyről – nem jól értettem a -nevét: Balsaynéról beszélnek? - -Rádern Oszkár letette a poharát, egy darabig hülyén bámult az idegenre, -aztán prüszkölve nevetett a szemébe. - -– Csak azt akartam megjegyezni – folytatá Gyuri – hogy tisztességtelen -dolognak tartom egy uri háznál jelenlévő tisztességes nőről így -nyilatkozni… - -– Ej ha – vágott közbe Törökváry Stefi – ez erős! Pro domo beszél a -gyerek – nem megmondtam? Itt is egy imádó! - -Dombrády Gyuri elvörösödött. - -– Hát én szavamra mondom – tört ki – hogy én nem is ismerem Balsaynét, -azt se tudom biztosan, hogy melyik itt a hölgyek közt… de igenis ismerem -a háziurat, a ki távolról rokonom és nem tételezem fel róla, hogy olyan -nőket hívjon a házához, a kikről ilyen modorban lehetne beszélni! Ezért, -ismétlem, tisztességtelen eljárásnak tartom – - -– Hohó – pattant fel Rádern Oszkár – és ez az ember még szavát adja, -hogy nem ismeri Balsikát – hahaha! - -– Sok a vére! – tódította Stefi – eret kell vágni rajtad, fiacskám! - -– Fiacskám az öregapád! – felelt Gyuri parlagias nyiltsággal – majd -vágok én eret tirajtatok! - -És hát vágott is eret rajtuk alaposan, mind a két czinikus gavalléron. -Voltaképp a segédek rontották el a dolgot: a helyett, hogy simítottak -volna az ügyön, csak annál jobban kiélesítették az ellentéteket. Súlyos -feltételek mellett egy délelőtt állott ki Dombrády Gyuri mindkét urral; -előbb Rádern Oszkárt kaszabolta össze lovassági karddal, aztán a kártyás -Stefinek küldött egy csonttörő golyót a karjába. De a második párbajnál -ő is megsebesült: a Stefi lövése is talált, még pedig válla alatt érte. -E sebesüléséről azonban akkor még alig vett tudomást a világ, egyelőre -mindenki csak azt magasztalta, hogy a gavallér vidéki fiú milyen szépen -móresre tanított két czinikus urat, kik gyáván élczelődve nem átallották -tisztességes asszonyok becsületébe gázolni. Mert a két párbaj igaz oka, -hogy, hogy nem, de kitudódott, (többen voltak jelen az esetnél!) – s -harmadnapra már az egész városban egyébről se beszéltek az uri -társaságban. Lent a Hölgy-kaszinóban valóságos forradalom támadt az -emeleti urak ellen… - -Balsay Gusztit, ki semmiről sem tudott, a déli korzón fogták el a -jóbarátok a hírrel. Guszti épp szokott naiv kedélységével rótta az -aszfaltot, mintha azt akarta volna mondani a járó-kelőknek: «nekem van a -legszebb feleségem, nem pedig nektek! És ahhoz érdem kell ám, úgy -bizony!»… - -– Te, Guszti, hallottad! Megverekedtek a feleségedért… - -– Mi? - -– Egy idegen úr, azaz hogy nem idegen, mert Dombrádynak hívják, de hát -vidéki fiatal ember és nem ismeri senki. Megverekedett és pedig nem is -egy, hanem mindjárt két úrral, Törökváry Stefivel, meg – - -– Oszkár bátyámmal! – kaczagott a gonosz Rádern Gida – tudod, -beszélgettek a tegnapelőtti estélyen és rossz viczczeket mondtak a -hölgyekre… - -Elmondták neki a részleteket. Guszti majd sóbálványnyá változott. - -– Megverekedett?… – makogta – de hát hogy jut hozzá, hogy az én -feleségemért megverekedjék? Ki ez a Dombrády Gyuri? - -– Ismételten kijelentette, hogy nem is ismeri a feleségedet. - -– Gavallérságból tette – nevetett Gida – hinni kell a keresztes -lovagnak!… - -– No, köszönöm! – tört ki Guszti selypítve – ez igazán szamár egy eset!… -A feleségeért csak a férjnek van joga megverekedni – mit tegyek? Mivel -tartozom ennek az embernek,… izé… micsoda kötelezettségbe kerülök én egy -olyan úrral, a ki a feleségemért mindjárt két párbajt vív? - -– Köszönd meg neki szépen! – kaczagott még hangosabban Rádern Gida. - -Balsay Guszti nem felelt, csak elsápadt. A legellentétesebb érzések -dulakodása közben felszállt benne a gyanakvás ördöge. - -– Megyek haza – mondta határozottan – majd tudom én, mit kell tennem! – -A barátok szolgálatkészen kísérték el. - - -II. - -Akkorra már a jukker-asszonyok teljes pletykatanácsban ülték körül a -Guszti feleségét. Lili asszony nem is jutott szóhoz tőlük – kanapéja -száz párnájába temetkezve, pongyolában ott pihent közöttük, mint egy -áldozatra szánt bárányka, vagy helyesebben, mint egy kényeztetett -angoramacska, melynek lusta ösztöneit kellemesen czirógatja az a tudat, -hogy mindenki vele foglalkozik. Divatos életpályája kezdetén eddig két -erény védte meg Lili asszonyt a szerelmes flirt-ek ellen: hiusága és -lustasága; még mindig gyermekesen örült a szép ruháknak önmagukért, s -jólesően kerülte az ábrándokba való mélyedést, mert attól félt, hogy a -töprengés árt az arczszínének. Kerülte a szerelmet, mert mindenekfelett -kényelmetlennek tartotta… A túlhamar jövő sikerek, s a küzdelem nélküli -hódolatok bizonyos fokig blazirttá is tették, únta a vallomásokat, sőt -annyira elbizakodottá lett, hogy már olykor szépsége dicséretét is unta. -Mikor meghallotta, hogy egy merőben idegen fiatal ember megverekedett -érte, pillanatra gyöngén elmosolyodott, s leánykori regényes érzések -támadtak fel benne. De a fontoskodó jukker-asszonyoknak gondjuk volt rá, -hogy kiábrándítsák ebből a regényességből: tegnapelőtt a «külföld» -szemeláttára lefőzte valamennyiőjüket ez az ujoncz menyecske, ma még ez -a siker hozzá, sok volt ez egyszerre, nem lehetett ezt szó nélkül -hagyni. - -– De hát ki ez a Dombrády Gyuri? – kérdezte Lili asszony naiv -mosolylyal, még kényelmesebben belefeküdve párnáiba. - -– Még kérded, kedvesem? – felelt csipősen a vöröshajú, férfigalléros -Sztalevszkyné – csak nem akarod elhitetni velünk, hogy nem ismered? - -– De ha mondom, hogy nem ismerem! - -– Ugyan, Lili – folytatá Benczédyné – nekünk a jóbarátnőknek mondhatsz -ilyet, de idegeneknek, az Istenért, ne említsd! - -– De mondom, sose láttam életemben! - -– Ez már igazán nevetséges! – sziszegte a babaarczú Dághy Bercziné – -mondd legalább, hogy gyermekkorod óta nem láttad! - -Erre már feltápászkodott párnái közűl Lili asszony. - -– De hisz a Dombrádyak a hetedik vármegyében laknak tőlünk! Mondom, se -gyerekkoromban, se azelőtt, se azóta sose láttam – no!… - -Mérges lett, könyek szöktek a szemébe. A jukker asszonyok csak ezt -akarták: ne essék a diadal olyan könnyen az elkényeztetett babának! -Odaültek mellé, czirógatták, s addig vigasztalták, míg végre keservesen -elsírta magát. Akkor aztán méltatlankodva kezdték el nyilatkozataikat. - -– No, ha igazán nem ismered – mondotta Sztalevszkyné – akkor a -legnagyobb szemtelenség ilyen tüntető módon hívni fel egy asszony -figyelmét. Valósággal kompromitál, édesem! Hát jó, szerelmes beléd, -elismerem, de az ilyen imádókat ne vedd lajstromba… - -– Dehogy veszem! – siránkozott Lili asszony. - -– Ez nem uriember – folytatta Benczédyné – valami modortalan ripők! - -– Persze hogy az… - -– Ez nem siker, hanem inkább szégyen – fejezte be az elmefuttatást -Dághyné. - -– Jó, jó – csak hagyjatok már békét vele! Látjátok, hogy unom… Lili -asszony befogta a fülét és türelmetlenül nézett szét. A jóbarátnők a -legérzékenyebb pontján érintették: teljességgel kizavarták a -kényelméből. Ebben a válságos pillanatban rontott be a boudoirba a férj. -Gusztáv úr, alkalomadtán igen pathetikus, sőt szinpadias tudott lenni, a -megfélemlítés rhetorikájával akart vallomást csikarni a feleségéből. - -– Asszony – kiáltotta tragikusan selypítve – számadást nekem erről a -szemtelen fráterről… - -– No, most meg ez jön – méltatlankodott Lili asszony felkelve -(valósággal felkelve!) a kanapéról. – Ünnepélyesen kijelentem, hogy nem -ismerem Dombrády Gyurit – no! - -– Hah, hisz kimondtad a nevét! - -– Igen, mert a barátnőim már egy óra óta nyaggatnak vele. - -– Vallj meg mindent – szereted! - -– Ugyan, hagyj már békét… - -– Vérére szomjazom! – selypített tovább Balsay Guszti. - -– Megőrültél? - -– Hah – véded? Felelj – én nem vagyok olyan mint a többi férj, én nem -azért házasodtam, hogy engem a feleségem megcsaljon! Én azért -házasodtam, hogy… hogy… - -Szegény Guszti egyszerre kiesett a rhetorikájából. Ott állt és csak -bámult az asszonyokra, a kik helyeslő mosolylyal viszont bámultak rá. A -barátok, kik elkisérték volt, a szomszéd szobában várakoztak, csak -Rádern Gida dugta be a fejét az ajtón. Lili asszony, ki a sarokban állva -sírt, daczosan épp akkor vetette oda a férjének: - -– Mit tehetek én róla? Te csak szavalni tudsz, de sohse vagy ott, mikor -a feleségedet bántják. - -– Engedjen meg, nagyságos asszonyom – szólt közbe Gida – de hisz a -férjeket csak nem hívják oda az ilyen ostoba viczczelődésekhez! - -– Engem még sohse hívtak – jelentette ki Guszti meggyőződéssel. – Hisz -csak ott lettem volna!… - -Rádern Gida mérsékletre intette a kedélyeket, s a hölgyek segélyével -aztán csakugyan ki is békítette a házasfeleket. Guszti bocsánatot kért a -feleségétől, s hivatalosan elfogadták mindannyian tárgyalási alapul, -hogy Lili asszony csakugyan nem ismeri azt az idegen urat, a ki érette -megverekedett. Behívták a gyűlésre a szomszédban várakozó két barátot -is. Lili asszony unottan űlt vissza párnái közé, s szívemélyén a poklok -legfenekére kivánta azt az ismeretlen Rittert, a ki ilyen kellemetlenül -megvédte a becsületét. A szabóhoz kellett volna mennie, jaj, már csak -vége volna ennek az ostoba gyűlésnek! - -– Abban, azt hiszem, mind megegyezünk – kezdte Gida – hogy itt tenni -kell valamit. - -– Meg, meg! – erősítették valamennyien. - -– De mit? Mit tegyünk ezzel a Dombrády Gyurival? Erre nézve már el -fognak térni a vélemények. - -– Emberileg véve a dolgot – mondotta az egyik barát, egy mérsékelt -filozóf – az ügy tiszta: egy ismeretlen, lovagias férfi a férj háta -mögött, mikor annak nincs módjában föllépni – helyt áll a felesége -becsületéért. Szavára kijelenti, hogy nem is ismeri azt a hölgyet… itt -hát nincs alap a gyanusításra. Nos, egy gentlemannal szemben, ki ilyen -gavallérosan jár el, a férjnek csak egy kötelessége lehet: menjen el -hozzá és köszönje meg neki! Emberileg véve egyedül ez helyes… - -– Hohó! – tiltakoztak többen – de a gentleman még se járt el egészen -korrektül! Neki azt kellett volna mondania az érdeklődő uraknak, hogy: -«majd tudomására hozom a férjnek!» - -– Igen – jegyezte meg Guszti – ez lett volna helyes! - -– De – vágott közbe a filozóf barát – addig, míg ezt megtehette volna, -már személyesen úgy összeveszett azokkal az urakkal, hogy szükségképpen -neki kellett vállalnia mindent. - -Zajos vita lett. Gida gonoszúl csóválta a fejét. - -– Bolond egy eset! Itt vagy meg kell köszönni a szivességet, vagy pofon -kell vágni érte a gentlemant… - -Végre Sztalevszkyné kért szót: - -– Akárhogy veszszük az esetet «emberileg», egy dolog tény: egy idegen -fiatal ember, a ki a férj helyett megverekszik a feleségért, súlyosan -kompromittálja az asszonyt! Esküdözhetnek a világnak, hogy sohse -ismerték egymást, senkise fogja elhinni nekik! A férj még hegyében meg -is köszönje a szívességet?… no ez kicsit sok, ez nyilt bevallása annak, -hogy maga gyönge arra, hogy a feleségeért helyt álljon! Igen, menjen el -ahhoz a gentlemanhoz, vagy helyesebben, küldjön el hozzá s vonja -felelősségre azért a merényletért, hogy meg mert verekedni a -feleségeért!… - -A vita egyre hevesebbé fejlődött. A vége az lett, hogy utoljára is az -asszonyok harcziasabb felfogása kerekedett felül. Guszti fölkelt s -ünnepélyesen kijelentette, hogy tudja, mi a kötelessége. Köszönet -helyett segédeket fog küldeni Dombrády Gyurihoz: ezek majd -felvilágosítást, aztán elégtételt kérnek tőle. Megkérdezte a feleségét -is. - -Lili asszony duzzogva ült párnái közt. Nem bocsátja meg soha sem a -férjének, sem annak a gyalázatos Dombrády Gyurinak, hogy miattuk a -szabóját elmulasztotta. - -– Bánom is én – mondotta mérgesen – csináljatok vele, a mit akartok! -Csak én nekem nem említsétek többet még a nevét se… - - -III. - -A segédek csakugyan eljártak az ügyben, voltak Dombrády Gyurinál, de -némileg megszégyenülve, hosszú orral jöttek vissza. Voltaképp csak most -sült ki, hogy a gavallérgyerek is megsebesült, sőt, hogy váll-lövése -aggasztó lázakkal fenyegetett. Gyurit nem is láthatták, helyette -nagynénje fogadta őket, özv. Zenthy Istvánné, kinél szállva volt… - -– Özv. Zenthy Istvánné? – kiáltott Guszti meglepetve – hisz Máli nénit -mi jól ismerjük! Mit szólt? - -Hát – folytaták a segédek – nagyon szivesen fogadta őket, de mindjárt az -ötödik szavuknál tisztában volt a szándékukkal. Boszankodva komolyodott -el, feltette pápaszemét, leült az íróasztalhoz és levelet írt. Itt az -irás… - -Balsay Guszti sietve tépte fel a borítékot: - -«Kedves Balsay! Én magát sohse tartottam nagy hősnek, de hogy maga egy -seblázban fekvő emberhez, ki – nem a maga feleségeért – hanem, -hangsúlyozom, a női becsületért két párbajt vivott, segédeket küldjön: -az mégis kicsit túlsok a hősieskedésből! Különben hisz igaza van – kár -manapság gavallérnak lenni, a mai asszonyok cseppet sem érdemlik meg. -Nos tehát – én beteg unokaöcsém helyett elfogadom az ön kihivását és -biztosíthatom magát, hogy mihelyt meg tud állni a lábán, minden -elégtételt meg fog adni, a mit maga, a helyett, hogy lovagiasságát -megköszönte volna, botorul kivánt tőle. Üdvözli - -_Zenthy István_ ezredes özvegye.» - -– De hát én nem is tudtam, hogy ez a Dombrády Gyuri megsebesült! – -tanakodott Balsay Guszti – mintha bolondot tettünk volna! Ennek a Máli -néniek igaza van: botorság volt egy seblázban szenvedő emberhez -segédeket küldeni, kivált, ha az az ember ismeretlenül a mi -feleségünkért verekedett meg – kétszer! Mit tegyünk most? - -Guszti gyűlésezni akart volna megint, de aztán mégis a józanabb -meggyőződésére hallgatott. Alig várta, hogy a felesége hazaérkezzék a -szabótól. Előadta neki az egész kihivási kudarczot s felolvasta a -Zenthyné levelét. - -– Édesem – fejezte be – hogy Dombrády Gyurival mi lesz, az egyelőre -mellékes; hogy azonban ezek után Máli nénihez el kell mennünk -látogatóba, az előttem világos. El kell hozzá menni, nekem is, neked is… - -– Már megint ez a Dombrády Gyuri? – kiáltotta Lili asszony őszinte -haraggal – hát micsoda férfi vagy te, hogy még most se tudtad ezt az -affairet befejezni? Bolondot csináltál s most megint engem rántasz elő? -Én menjek el egy Máli nénihez vizitbe, azért, mert a párbajozó -unokaöcscse szerelmes belém!… - -– Honnan gondolod? - -– Hát bizonyosan szerelmes belém – hisz már oly unalmas, hogy minden -ember utánam bolondul! Nincs más asszony a világon? - -– De édesem, belátod, illenék elmenni… - -– Eh, a nyakamba vegyek megint egy sóhajtozó imádót? Neked könnyű, neked -nem vallanak szerelmet, nekem magamnak kell mindazt a szóáradatot -elviselnem. Oh, hogy unom már az efféléket!… - -Guszti látta, hogy a felesége haragszik, hát nem mert szólni. De -titokban napokon át tudakozódott a sebesült állapotáról. Végre egy -napon, mikor a felesége meg volt elégedve az új ruhájával, szóba hozta, -hogy tán most mehetnének. - -– Jó hát menjünk – mondotta Lili asszony – nem bánom!… Essünk túl a -dolgon mentől hamarább. Csak aztán, ha azt a beteg hőst látjuk, ne hagyj -magamra véle, mert még ott nyomban szerelmet talál vallani nekem… - - -IV. - -Máli tant lábbujjhegyen jött be az ósdi szalonba, szigorúnak látszott, -de mikor végig hallgatta a Guszti hebegő mondókáját, lassankint -földerült az arcza. Kezet adott a szónoknak s vontatottan Lili -asszonynak is. A régi világból való módis öreg asszony volt, ki nem -engedett a negyvennyolczból. - -– No jó, jó – a többit aztán csináld ki Gyurival, hej, mások voltak a -férfiak az én időmben, de az asszonyok is! – tette hozzá kicsit mérgesen -pillantva Lili asszonyra. Köszönöm a kérdésteket, most már jobban van az -öcsém. Már bizony attól féltünk, a tüdejét érte a lövés és nagy baj -lesz, de hát megsegít az Isten, ha ti modern emberek nem is hisztek -benne!… Hm, hm… no, jertek be, bejöhettek Gyurihoz… - -Lili asszony muffjába fojtotta ásítását, de azért szófogadóan kelt fel. -Átmentek néhány ósdi szobán s aztán benyitottak egy kissé melegebb, de -derüs nappali helyiségbe. Angol plaidbe burkoltan egy erőteljes, szép -fiatal ember pihent ott a középső karosszékben; bal válla be volt kötve, -borogatás volt a homlokán is, de a lázokozta sápadtság azért mitsem vett -el tekintetének a határozottságából. A hogy a nevet hallotta, -legénykedve akart föltápászkodni, de Máli néni gyöngéden letartotta. - -– Eh, katona-dolog! – mondotta – köszönöm, hogy meglátogatsz, kedves -barátom. Hallom, ki akarsz hívni, – szívesen, öregem, mihelyt birom a -karomat! Ha az ember egy ismeretlen hölgyért két úrral megvív, csak -annál korrektebb, ha utána a férjjel is megverekszik. - -– De kérlek… – mormogta Guszti. Nevettek. - -– Különben – folytatta Gyuri, udvarias nyugalommal nézve végig Lili -asszonyon – nagyon örülök, hogy nagyságos asszonyom is megtisztelt -látogatásával legalább megláthatom azt a szép hölgyet, a kiért a nagy -csata folyt… Valóban, be kell vallanom… - -Közönyös bókot mondott, egykedvű, még inkább tán gunyoros hangon. Lili -asszony kissé elcsodálkozott. Tetteti magát ez az ember? A tant és -Guszti felkeltek, hogy a szomszéd szobában Alt-Wien csészéket nézzenek -meg s ők magukra maradtak. Lili asszony már nem félt a vallomástól, -ellenkezőleg ő hajolt érdeklődően előre. - -– Hát maga igazán sohse látott engem azelőtt? – kérdezte – én nem -ismertem magát, az természetes, de azt hittem… - -Gyuri felkaczagott. - -– Nem én, most látom nagyságos asszonyomat először… Nincs az én -eljárásomban semmi érdem, nem tartozik maga nekem semmivel. Akármelyik -gavallér ember megtette volna… Nem is nagyságos asszonyomért történt, -hanem egyáltalában… a női becsületért… - -– Ah!… Én azt hittem… - -– Azt hitte, hogy szerelmes vagyok magába? – kaczagott Gyuri – ah, -dehogy… - -Lili asszony elhallgatott. Egyszerre nagyot fordult valami az ő -hivalkodó és lusta lelkében – s egyre szorgalmasabb ámulattal nézett -arra a hideg mosolylyal tekintő fiatal emberre. Olyan furcsa -nyughatatlanság fogta el, a milyet eddig még nem ismert. - -Csengettek. Pillanat múlva selymes suhogás hallatszott, s lábujjhegyen -egy szép fiatal leány suhant be a szobába. Mintha észre se vette volna -Lili asszonyt, kedveskedőleg hajolt a beteg fölé s gyöngéden a Gyuri -fejére tette keztyűs kezét. - -– Jobban van, édes Gyuri? - -– A huga?… – kérdé Balsayné zavartan. - -– Nem, a menyasszonyom – felelt a beteg, megcsókolva a keztyüs kezecskét -– az én hű kis ápolónőm… Ilonka, hadd mutassam be magát. - -– Hát magának menyasszonya is van? – kérdezte Lili asszony egészen -elhűlve. - -– Van bizony! – felelt Ilonka örömmel – és most még kétszerte jobban -szeretem Gyurit, a miért olyan vitézűl megvédte az asszonyi becsületet!… - -* - -Mikor lejöttek a lépcsőn, Guszti félénken szólalt meg: - -– Nagyon derék, kedves ember!… Bocsáss meg, édesem, de meg kellett -hivnom őket magunkhoz ebédre. Haragszol rá még? - -– Persze, hogy haragszom! – felelt Lili asszony – most még jobban! Nem -értem, egy vőlegény minek verekszik meg a más feleségéért… - -– Mit mondasz? - -– Oh, semmit… Csak jőjjön el hozzánk! Megmondom én neki szemébe az -igazat. Ha te nem tudtál vele leszámolni, majd leszámolok vele én!… - - - - -IKAROS. - -… Ismét itt ülök ebben a gazdátlan műteremben s csak bámulok ki az őszi -délután sorvadó világába. Egy év óta, a mióta festő barátom eltűnt, -magam se tudom, mért, ide szoktam. Ez a műterem lett magányos -elmélkedésem tanyájává; hogy nálam maradtak a kulcsok, mindegyre -gyakrabban ide bujtam el, ha a hétköznapi élet elől menekülve, a művészi -khimairák világába vágyódtam… Esteledik, odakint álomra hunyja a szemét -November. A halott kert fái fekete gallykarjaikkal szinte könyörgőleg -nyúlnak fel a naplemente sötétvörös csíkjába; mintha csak kérlelni -akarnának valakit, hogy ne hagyja őket még elpusztulni. Az elapadó -fényben azonban rejtelmessé válik ez a műterem. Ilyenkor szeretek én itt -lenni, ilyenkor lassankint elvesztem az idő és a tér fogalmát s a hogy -álmaim szárnyra kelve szállnak tova mesés Ultima Thulék felé, úgy -tetszik nekem, hogy ennek a műteremnek a falai egész a Végtelen -küszöbéig tágulnak. A kis bohém zúg az elérhetetlen ideálok -világegyetemévé válik… Csak mi tudjuk, micsoda gyönyör az a Képzelet -szárnyai alatt egyszerre élni minden elmult és jövendő századokban s -egyszerre ott lenni a Tér minden sarkában… Csak mi tudjuk azt, hogy mi -az, midőn a vergődő gondolat olykor túl merészkedik a Véges határán is s -aztán lankadt szárnyakkal áll meg a Végtelen oszlopainál… De viszont -csak mi tudjuk azt is, hogy micsoda kín e szédületből ismét felocsudni… - -Körülnézek: minden a régiben van e csudálatos műteremben. Az elapadó -fényben még látszanak a keleties pompájú persa és indus díszletek, a fal -mellett sorakozó gipsz Vénuszok, Parthenon-domborművek és -renaissance-madonnák, a kirivó párisi impresszionista képek s végül -szegény barátom temérdek olajtanulmánya, melyeket ahhoz a nagy képéhez -csinált. Az a végzetes kép! Azóta megnyerte a világtárlat nagy díját, -vajjon legalább tudja-e ő ezt?… S ha él valahol, hol lehet, mit csinál? -Élhet-e az, a kit a végtelen utáni vágy lesújtott, a kit az Ideál -kikaczagott?… A sarokba nézek: valami eltévedt visszfény ép arra a bájos -antik domborműre esik, melyen Daidalos szárnyakat csinál boldogtalan -fiának, Ikarosnak, ki a mithosz szerint a felhős magasból a samosi -tengerbe bukott le s ott lelte halálát, a mért viaszszerkezetű -szárnyaival túlságosan magasra merészkedett, fel egész az Apolló -napszekeréig. Szomorúan gondolom el: az én barátom ez az Ikaros… - - -I. - -Nem is tudom már, hol találkoztam Olivérral először. De azt hiszem, egy -régibb spanyol utam alkalmával a madridi Prado múzeumban ösmerkedtem meg -vele. Igen, emlékszem, egy napon a Velasquez-féle vörös szoknyájú -infánsnő előtt egy sápadt, magas, szőke fiatal embert pillantottam meg. -Meglepett az egész lénye: a hogy azt az infánsnőt nézte, finom rajzolatú -arczában s mindenekfelett csodálkozó nagy kék szemeiben annyi mélységes -rajongás volt, hogy figyelmem a képről lassankint egészen reá -terelődött. Egymásra néztünk. Hanyag bársonykabátjáról, óriási -Boul-Miche nyakkendőjéről s szinte még pelyhedző kis művész-szakálláról -sejtettem, hogy festő. Amerikainak néztem, ő meg a hogy első pár szava -után kivettem, orosznak tartott engem. Ő francziául beszélt, én angolul -feleltem neki, így aztán csakhamar tisztába jöttünk, hogy mind a ketten -magyarok vagyunk… Kisült, hogy jól ismerem magyarországi rokonait és -ösmerőseit, a Dombrádyakat, Szentinczeyket, Pándyakat, Domokosokat. - -Sohse felejtem el azt a napot, melyet a madridi Buen Retiro magnoliái -alatt sétálva együtt töltöttünk. Csupa eszeveszett rajongás volt az -egész ember, egy délibábos poéta, kinek csak egy gondolata volt a -földön: a művészet. Elmondta, hogy már pár év óta él külföldön, -Münchenben végezte az akadémiát s Párisban Julient, most huszonnégy éves -s ha arra gondol, hogy végre hát szabadon megfestheti gondolatait, -szinte beleszédül boldogságába. Túláradó, egymást kergető gondolataitól -szinte alig tudta mondatait befejezni. Óriási tervei voltak… Olykor -szinte vallásosan ejtett ki egy szót, alig hallhatóan: a Nő… Csodálkozva -néztem rá, s hogy pillanatra megrögzitsem tovaszáguldó gondolatait, -szinte brutálisan kérdém tőle: - -– Szereti-e az asszonyokat? - -Zavartan, csalódottan, utóbb szinte szemrehányólag nézett rám. Láttam -rajta, hogy e pillanatban megvet, talán gyűlöl is engemet… De szemei -csakhamar ismét felvették rajongó kifejezésüket. Aztán szinte -szégyenkezve vallotta be, hogy nem úgy szereti ő a nőket, a hogy én -gondolom. Sohse tudna ő élő, eleven asszonyhoz hozzányúlni… A ki a Nőt, -a teremtésnek ezt a legszebb géniuszát, az Ideált szereti, hogy -nyúlhatna az élő nőhöz? - -– Szentségtörés volna az… – szólt, – olyan, mint a bibliai eredendő -bűnbe esés… Hát nem érti ön, hogy a valóság érintése örökre beszennyezné -az eszményt? - -Álmélkodva néztem rá. De ő lelkesedetten folytatta: - -– A Nő! A Nő!… Nem szabad az igaz művésznek az «amor profanot» ismerni, -csak az «amor divino»-t! Az isteni szerelem a művészetben az eszmény -szeretete. A ki földi, egyéni szerelemben adja ki lelkesedését, a ki -_egy_ nőt tud szeretni, hogy tudná az a nőt, az összességnek a jelképét, -az eszmét átérezni, azt az összideált, a mely felette áll az egyéni -asszonynak? Hisz az csak egy miriádnyi megnyilatkozása, alkatrésze annak -az egésznek, hogy lehetne annál megállapodni annak, a ki az Egész felé -törekszik?… - -– De nem gondolja, hogy esetleg igazuk van azoknak, a kik azt tartják, -hogy nagy szerelemmel épp egy egyéni nőben lehet feltalálni az egészet, -a Nőt? - -– Nem, ezerszer nem! – válaszolt ő hevesen, – ha egy millió emberélet -alatt minden létezett és létező nőt végig lehetne szeretni, akkor -esetleg igen, de a mi emberi véges életünkben: nem! A szerelem eddigi -nagy héroszai, a Rómeok, Wertherek, Petrarcak csak részletösmerői voltak -annak az erőnek, a mely nemcsak csókra vonzza ajkainkat, hanem a -csillagok járását, az egész világegyetemet is igazgatja. Elárulom most -önnek az én eszelős tervemet. Ön nem olyan bolond, mint én, hát ne -nevessen ki… Lássa, az eddigi összes művészek mind csak az _egyéni_ -nőnek a mását tudták megteremteni, az egyéni Aphroditét, az egyéni -Madonnát, az egyéni Magdolnát: én azt a Nőt akarom megfesteni, a kiben -minden faj, minden temperamentum, minden egyéni nő benne van… Ez az én -életem czélja… - -– Értem… ön azt mondja, hogy idáig csak a prizma egyes szineit vették -külön-külön. Ön összegezni akarja ezeket a szineket. De tudja-e, micsoda -szin jön ki akkor belőle? Az, a minek nincsen többé szine, a fehér, a -fehér napfény… - -– Jó, – felelt ő rajongva, – hát olyan vakító glóriában akarom én -megálmodni a Nőt, mint a milyen a nap orczája, azt akarom, hogy olyan -fényes legyen az, hogy elkáprázzék tőle az alacsony földi emberek -tekintete… - -Sajnos, nem tudtuk a vitánkat befejezni. Ő, ki, a mint mondta, csak -azért rándult le Madridba, hogy a Velasquez szineitől «megrészegedjék», -másnap visszautazott Párisba, én meg tovább hatoltam lefelé Andaluziába -s Afrikába. Azonban barátságot fogadva, megigértük egymásnak, hogy -Párisban tovább folytatjuk az eszmecserét. - -Pár hónap mulva aztán csakugyan ismét találkoztunk Párisban és pedig -abban a bizarr művész-kompániában, melynek éjjeli összejöveteleit és -lelkes vitatkozásait sohasem fogom elfelejteni. Mesés kis csapat volt -az: igazi rajongó művészek, a kiknek első és utolsó gondolatuk a Szép -volt… Tán bolondok, őrültek voltunk, de fiatalok s szent a fiatalság -őrülete. A jövendő művészetének a formuláját akartuk megtalálni… Nem -volt nemzetiségi vagy művészeti ágbeli különbség közöttünk. Ép úgy -voltak magyarok, amerikaiak és francziák közöttünk, mint festők, -szobrászok és írók: hisz az Ember és a Szép úgy is Egy és ép úgy, a mint -az örök emberi tulajdonokat illetőleg gyermekes kishitűség nemzetiségi -különbségeket tenni az emberek közt, akként kicsinyes dolog -válaszfalakat akarni emelni az egyes művészeti ágak közé, melyek csak -egyugyanazon eszmének a külön-külön kisugárzásai. A természet az -előrehaladó emberi elme előtt egyre egyszerűbb tényezőkre vezetődik -vissza… S a mi egyik fő vitatárgyunk az volt, hogy hogymint lehetne a -négy fő művészeti ágat, a költészetet, festészetet, zenét és -szobrászatot egy közös megnyilatkozási formára egyszerűsíteni. Az lesz a -huszadik század formulája, ha nem a huszadiké, hát a harminczadiké!… - -És csodálatos guerillacsapat voltunk mi, mikor éjente kivonultunk a -Montmartre művészi lebujaiba, «Chat-Noir»-jaiba és «Ane-rouge»-jaiba, -melyekben a művészet olyan különösen ölelkezik a ledér félvilággal, a -zseni a maquereau-val s a pierreuse-el… Lelkesen hallgattuk, a -«sör-Napoleon», Salis, XVI-dik századbeli nyelvezetű prológjait, a -troubadour Montoya halkan elsuttogott költői dalait s a botticelli-hajú -sápadt leányok bús románczait a tiszta, nagy szerelemről, ép arról, a -mit itt hiába keresett az ember. Érdekes profilok voltak ott. -Mindenekelőtt a mi szelíd magyar védnökünk, «az öreg Diogenes», az az -őszbecsavarodott szakállú filozofus, kinek koldus egyszerűségű ruházata -alatt korunk egyik legnagyobb tájképfestője rejtezett. Ott volt Bunny, a -festő, az az ausztráliai angol baronet, a kinek derűs, gyöngéd -zsenijében olyan harmónikusan tudott egyesülni az antik mithologikus -világ a shakespearei költészettel. Ott volt a franczia szimbolista Riom, -kinek érdekes bohém fejét olyan hosszú haj övezte, mint a milyet a -merovingi királyok viseltek, mellette ült a mi magyar Ivánunk, kinek -«Szirén» és «Nyomok a hóban» czímű képeit olyan drágán vették meg -Amerikában. Odább a híres Harrison és a mi saját külön orosz szobrászunk -közt huzta meg magát a krisztusfejű, bizarr Everard Dismal. Az a -csodálatos amerikai festő volt ő, ki miután volt prerafaelista, -Baudelaire-illusztrátor, «szerelemcziklus»-festő, miután mint megtért -buzgó katholikus szentképeket s egy csodatevővé vált «Beata Virgo»-t -festett, harmadszorra is renegáttá vált, hogy kétségbeesésében -«halál-cziklusát» tegye vászonra. Hogy azután mi lett vele s az emberi -gondolatok nagy vargabetűje után mint tért meg ismét – tán utolszor – a -szerelem által, azt egy fiatal magyar író barátunk irta meg… - -Ott volt végül e csodálatos társaságban az én madridi ösmerősöm is. -Sokat beszélgettem vele az utóbbi időben. Everard Dismalnál lakott a -neuillyi góthikus ház egyik szobájában s a téli estéken, mialatt a -«menazseria» a szomszédos nagy műteremben tombolt, csakugyan folytattam -vele a kettőnk közt abbanmaradt művészi vitát. - -Hát elcsodálkoztam: sem Páris illuzio-hervasztó lehellete, sem a -bohémvilág gunyoros léhasága nem tudta elkoptatni az ő lelkesedő -természetét. Az a rajongó maradt, a ki volt. Észrevettem, hogy ha mind -együtt voltunk, ritkán elegyedett bele a nagy vitákba, az elméleti, -tisztán filozófiai thézisek megvitatásába. Egy darabig szelíd mosolylyal -hallgatta a heves fejtegetéseket, de aztán a szemein láttam, hogy -visszamerül ábrándjaiba s tovább álmodja művészi álmait. Nevetett ő a -theóriákon… érezte, hogy mankók azok, melyeken csak olyanok járnak, a -kik nem tudnak az eszmény után a fellegekbe szállni. Ő odafent volt -mindig képzelmének kiterjesztett szárnyaival ott lebegett az eszmények -azurjában s nem értette meg azokat a földön vitatkozó embereket, a kik -logikából és analizisból akarnak létrát csinálni az égbe. - -– Hát még mindig az az ideálista, a ki volt? – kérdeztem mosolyogva. – -Még mindig csak az eszményt, a Nőt szereti s nem a földi szép -asszonyokat? - -– Az vagyok, a ki voltam, az is maradok. Tűz az bennem, – ki ne -nevessen: oltártűz, s nem lehet azt a gúnynak a hideg zuhanyaival -eloltani. Lássa, hogy még Párisnak a czinizmusa se fog ki rajtam… Csak -hadd nevessenek a fiúk, a balgák! Tudom én mit csinálok. - -Közelébb hajolt hozzám. - -– Lássa, mindent megpróbáltak már velem. Elvittek könnyelmű nők közé, -rám uszították őket, hogy elveszítsenek, de minden kisérletük hiába való -maradt. Megbocsátok nekik, bár csunya volt tőlük. Egy évek óta igazán -tiszta, nemes ihlettel épített eszményt akartak bennem lerombolni… Ön -nem hiszi, hogy a földi nő érintése örökre elhervasztaná bennem az -ideált?… Hát nem érti ön meg, – nézze végig kérem a nagy emberek, a nagy -művészek életét, – nem az egyéni földi nő beleavatkozása tette azokat -tönkre, vonta el őket az ideáltól, a munkától s rántotta le géniuszukat -a köznapi boldogtalanság, vagy – boldogság… sarába? A ki az eszménynek -akar élni, az először is függetlenítse magát a földi dolgoktól, mert -azok az ideálhoz képest mindig piszkosak, mindig… S a földi nőtől való -függetlenség az első feltétele annak, hogy az ember az eszmény felé -elindulhasson. Lássa, az élet rövid, oh istenem túlságosan rövid, s az a -szent kor, melyben a képzelem még elég ruganyos arra, hogy magasra -szálljon: az ifjúság, az szinte lehelletnyi rövid… Kérdezze meg a -keresztyén misztikusokat, minden korok és vallások aszkéta rajongóit, -szóval azokat, a kik nem múló földi érdekek, hanem örök ideálok felé -törekedtek, hogy nem óva intenek-e a földi asszonyoktól, az «amor -profano»-tól? Nem vagyok én nőgyűlölő, hogy is volnék? Hisz a nő -esszencziáját tartom a legmagasabbnak a teremtésben, csak nem akarom -annak egyéni, tehát tökéletlen megnyilatkozása miatt az egészet -elveszíteni. Tán félek tőle… jó, de nem bánom. Független vagyok, -megszabadultam már tőle, – tette hozzá büszkén. - -– De hát ha minden ember úgy gondolkodnék mint ön, mi lenne a világból? - -Mosolygott. - -– Ne féltse a világot! Arra, a mit én elmulasztok, mindig fog akadni -elég ember. De azok aztán nincsenek az eszmény keresésére hivatva… - -Tetszettek nekem ezek a bizarr elméletek s megvallom, mulattam kissé -rajtuk. Sok minden badar tréfát megpróbáltak Olivérral, de bizony csak -nem lehetett kifogni rajta. Mondják, különös volt, hogy milyen -rajongással festette női modelljeit, leste testük körvonalainak a titkát -és hogy irtózott tőlük, mihelyt a műterem emelvényéről leszálltak… -Denique az az ember, a ki annyira ösmerte a női szépséget, a kinek a Nő -volt élete czélja, az földi nővel életében úgyszólván még csak sohasem -is beszélt… - -– Nos és terve, az a nagy kép, mely a Nő esszencziáját lesz hivatva -ábrázolni, mi van azzal? - -Szeme felcsillant. - -– Meglesz, de nem olyan hamar, mint ön gondolná. Évek munkája lesz az. -Egész lelkemet akarom én abba beletenni, ifjúságom főmunkája lesz az. -Most egyelőre csak tanulmányokat csinálok, átveszem az összes földi -fajok női tipusait… Még egyideig itt maradok Párisban, itt végzem el -előtanulmányaim alapvető részét, aztán hazamegyek Magyarországba. Ott -nagy visszavonultságban akarom megálmodni azt az eszményi Arczot, a mely -egyesíteni fogja minden tipusnak, minden temperamentumnak az -egyéniségét. Az lesz a Nő, az Ösmeretlen, a Világideál, az, a kit még -nem ismerek s a kit én fogok megteremteni… Ah, az az arcz! Bárcsak -látnám már… Nem látom még, de vonásai mint valami aranyos ködben, olykor -már felderengenek előttem… - -Ajkai körül szinte túlvilági boldog mosoly játszadozott. Sajnáltam és -irigyeltem rajongó, tiszta hiteért. - - -II. - -Aztán hosszú ideig nem láttam viszont Olivért. Én sokat utaztam a -külföldön, ő is és a sors sohasem hozott bennünket össze. Mikor -legközelebb ismét találkoztunk, az Pesten volt, itt ebben a műteremben. -Hej, sok rajongó, boldog órát töltöttünk mi itt együtt! Nagyon -megbarátkoztunk… Szerfölött pozitivista hazánkban, múló divatok s -praktikusabb ideálok után járó művészkoloniánk közepette nem volt -rajtunk kívül más ilyen bolond rajongó, hát igazán szomjas lélekkel -menekültünk egymáshoz. - -Olivér azalatt a másfél év alatt keveset változott. Csak még kevesebbet -beszélt. Mint benső, lelki életet élő barátok közt gyakran megesik, -utóbb már naphosszat el voltunk egymás mellett, a nélkül, hogy -beszélgettünk volna: nem volt többet szükségünk a szóra, egymáshoz és -együvé szokott gondolataink már párhuzamosan fejlődtek tova, úgy, hogy -csak «eredményeinket» közöltük egymással. S azok többnyire megegyeztek… - -Azt mondtam, keveset változott Olivér azalatt a másfél év alatt. Nem -egész helyes ez: arczban határozottan megöregedett, a soká fiatalon -maradt arczok hirtelen hervadása látszott meg rajta. Kissé -pergamentszerűvé vált ábrázatját pár csodálatos szenvedő, szinte -fájdalmas vonás élesítette ki: a mint azelőtt fiatalabbnak tetszett a -koránál, akként most idősebbnek tartotta volna az ember, mint a milyen -valósággal volt. Csak szemei lettek nagyobbak s ha lehet, lázasabbak. -Néha még felcsillant bennük a régi gyermekes, csodálkozó kifejezés, de -különben rendesen inkább szórakozott és álmatag volt a pillantása. -Teljesen belső álomvilágába húzódott vissza. Már arra se volt többé -szüksége, hogy túláradó rajongását időről-időre szavakban ontsa ki más -előtt: sok visszafojtott indulata még csak megkettőztette a néma benső -életet benne. S az a rajongás, a mely nem talál természetes szelepet a -«megnyilatkozásban», az természetesen csak annál veszedelmesebben -erősödik meg a magába zárkózott lélekben. Nem mondom, hogy rögeszmévé, -de mégis bizonyos fokú fanatizmussá válik… - -Mikor először meglátogattam, elcsodálkoztam a műtermén. Valóságos múzeum -volt az, egy a maga nemében egyetlen múzeuma a női szépségnek. Szobor- -és domborművekben, fényképekben s metszetekben megvoltak ott az antik -világ, a byzantin kultura, az olasz és spanyol renaissance és a kölni -iskola minden női szépségei. Bizarr fenséggel sorakoztak ott egymás -mellett a teremtés női princzipiumának a képviselői: a démoni mosolyú -ninivei Lilithek, a rejtelmes, mintegy túlvilági kéjbe belemerevedett -babyloni Astarté-k, aztán ennek az Astarténak a bűbájosan megtisztult -leányai, a görög Aphroditék és római Vénuszok. Ott volt mindenek -királynője, a szinte madonnaarczú, szeplőtelen milói istennő, a -méltóságos capitoliumi Vénusz, a játszian, földien kéjes medici -Aphrodite, az Anadyomene, a legszebb testű Samothracei Victoria s a -kaczér Kallipyge… Metszetekben és fényképekben kisérték ezeket azok a -festmények, a melyeken a cinque-cento olasz mesterei álmodták meg -ugyanezt az istennőt. Ott lustálkodtak a Tizián és Veronese Vénuszai… -Odább egy új, kevésbbé földies formában jelent meg a női ideál: a -Madonnák óriás cziklusa foglalta el a műterem egyik egész oldalát. A -Rafael túlvilági szelíd királynője, a sixtini Szűz, s «zöldben» pihenő -Madonnája mellett sorakoztak: a Murillo «holdas» és «egyiptomi» -Boldogasszonyai, a Memling merevségükben annyira bájos «Jungfrau»-i s a -mennyei gyöngédség nagymestereinek, Botticelli-nek, Luini-nek, -Solari-nak s Beato Angelico-nak a bűbájos képei. - -Külön galériája volt a szőke, bűnbánó Magdolnáknak, kik közűl -csodálatosan magaslott ki a Ribera spanyolosan barna megtérő bűnöse. Egy -sarokban helyezkedtek el a Moreau modern «Saloméja» mellett a vérengző -renaissance-Judithok másai… Meglepő múzeum volt ez! Büszke Athénék, -lenge Dianák, busongó Ariadnék, ledér Phrynék s ezek mellett a -Michael-Angelo megdöbbentő sixtini sybillái, az egész XVI. század szent -asszonyai, a Rafael Louvre-beli aragoniai herczegnője, a Veronese kéjes -Veneziája, a Tizián élveteg Danaéja, a Corregio szerelmes álomhoz -hasonlítható Io-ja s a Velasquez infansnői! Hogy a nőiesség skálája -teljes legyen, megvoltak ott még a vatikáni Hermaphrodite, az ephesusi -Diana s a paphlagoniai amazon királynők is: a fiusan merész Penthesileák -s férfias Hyppoliták… Egész külön álltak: a capuai Psyche, a Donatello -Szent Czecziliája, s egy üres sarokban a Lionardo Giocondája… A szomszéd -teremben a modern mesterek kevésbbé érdekes női galériája állott, míg a -harmadik szobában a föld összes számbavehető fajainak a szépségtipusai -voltak felhalmozva. A negyedik szoba a világ legbájosabb, legkecsesebb -és legbűnösebb asszonyainak: a párisi és japáni nőknek volt szentelve… -Mikor beléptem, ép a fényképező készülék előtt találtam Olivért. Nagy -munkában volt: u. n. kompozit-fényképeket csinált huszonöt különböző -fajbeli szépségtipusból, vagyis egymásra fényképezte le a huszonöt -arczot, hogy a közös vonásokat kikapja belőlük. - -– Látod-e már? - -– Látom, – szólt halkan s ajakára ismét a régi rajongó mosoly ült, – -látom olykor, de csak mintegy hirtelen tovatünő álomban s -lehelletszerűen halványan… Oh, barátom, csodálatos egy nő az! Soká, -nagyon soká fog az még tartani, míg magamhoz édesgethetem s végre a -szeme közé nézhetek. Akkor aztán csak le kell másolnom… Mindez a -tudományos kisérletezés, tipus-összevetés, csak mellékes, csak arra -való, hogy a képzelmemet megtermékenyítse s meggátoljon abban, hogy -valamelyik tipus végletébe beléessem. Legtöbb hatással van rám a capuai -Psyche, ebben az antik töredékszoborban van a legtisztább -lélekkifejezés, s a Gioconda, ez viszont a legkomplikáltabb női arcz, a -mit valaha vászonra tettek. Az utókor tizennyolcz jelzőt talált ki -szfinxszerű mosolyára… Lionardo nyomán kell haladnom, egy ezerszeresen -tökéletesített Giocondát kell festenem… belé kell tennem az ő Mona -Lisájába mind azt, a mi onnan hiányzik… Az az eszményi nő, a kit én -látok, az egyesíti az antik méltóságot a párisi szédítő bájjal, a -büszkeséget a kecsességgel, a hozzáférhetetlen, madonnaszerű szentséget -az odaadó élvetegséggel. Látod én is azt hittem, hogy lehetetlen e -látszólag összeférhetetlen dolgokat egy arczban egyesíteni, pedig lehet, -mind megvannak e tulajdonok annak a nőnek az arczában, a ki álmaimon -átsuhan… - -Egy ideig hallgattunk mind a ketten. Odakint a fák mögött lassan -elmosódott a véres csík a napnyugati égen s a szegletekben gyülekező -árnyak kiváncsian lopództak körénk. Olivér mély gondolatokba merülten, -kezeibe temetett arczczal ült mellettem, midőn egyszerre hirtelen -felkelt. Csak fehér arczát és égő szemeit láttam. - -– Hallgass reám, – kezdte, – rég nem láttuk egymást, sok -gondolatútvesztőn mentem azóta át, új titkokat kell neked elárulnom. Nem -tudod te mit akarok én ezzel a képemmel! Nagy dolgot akarok én. És immár -rögeszmémmé vált az… - -– Nos? - -– Nos hát tudod-e, hogy most végre rájöttem, hogy Goncourt-éknak s -Everard Dismalnak igazuk van! Tudod-e, hogy ki nekünk művészeknek a -legnagyobb ellenségünk? - -– Nos? - -– A természet, a természet nem tud igaz Szépet teremteni! - -– Hogyan? Hisz ellenkezőleg a művész tanul tőle, a művész él a -természeten… - -– Ismétlem: a természet nem tud igaz szépet teremteni! Képes egy -bizonyos alacsonyabb rangú szépre, de az a művészet magasabb fejlettségi -fokán álló embert többé nem elégíti ki. Igazi szépet csak az Ember, a -magasabb rendű művész tud teremteni. S tudod-e mi ennélfogva a magasabb -rendű művész igazi feladata? - -– Micsoda? - -– Hát az, hogy a természet művét kijavítsa. Olyat teremtsen, a milyenre -a természet nem képes. S midőn én a Nő eszményképét megfestem, tudod-e, -hogy mi a való czélom? Az, hogy legyőzzem a természetet, fessek egy -olyan nőt, a milyet a természet nem tud teremteni – – - -Lihegve hallgatott el egy perczre. - -– S ha ez a képem sikerült, ha legyőztem a természetet, ezt a gyűlölt -ellenségét a művésznek, akkor olyanná leszek, mint egy új Isten, a ki -ezen a nyomorult földön, egy tökéletesebb világra méltó remeket hoz -létre – – - - -III. - -Hónapok teltek el. Sokat voltunk együtt nagyon. Olivér erősen dolgozott, -szorgalmasan festegette tipusokat összegező előtanulmányait. Én -mérsékelt, józanabb kritikámmal állandóan ellenőriztem őt. Hallgatott -rám, csak eszthétikai rögeszméiben maradt hajthatatlan. És a fanatizmus -ragályos, lassankint kezdtem beleélni magamat eszméibe; rajongásának -heve magával sodort engemet is. - -Egy napon levelet kaptam tőle. Csak ennyi volt benne: «Hagyj magamra -nehány hónapig. Álmaim tisztulnak, érzem, hogy jön, megfogom látni azt, -a kire várok… Ha nem csalódom, pár nap mulva már festéshez láthatok. -Majd irok neked s akkor jer el hozzám…» - -Elutaztam. - - -IV. - -Szeptemberben Olaszországban voltam, midőn Bellagioban sürgönyt kaptam -Olivértől. Egy derűs őszi napon, annyi idő után, végre hát ismét -betoppantam a műterembe. - -Nem ismertem rá Olivérre. Mintegy megigézve állt az atelier közepén az -óriás aranyráma előtt s mikor meglátott, ujjongó örömmel borult a -nyakamba. De szinte megijedtem a formájától; összeesett testén csak úgy -lógott a ruha. Nagyon megviselhette az erős munka. - -– Nézd, barátom, nézd! – kiáltott a kép felé tárva ki karjait, – nézd, -aztán beszélj!… - -A hatalmas festmény elé léptem. - -Ott állt előttem egész káprázatos fenségében az a világhíressé vált -«Eszmény», mely a mult tavaszi Szalonban olyan óriási feltünést keltett -s a nagy díjat elnyerte. Ezer ujság hozta azóta a mását, nem is akarom -én leirni részletekben, csak annyit említek fel, hogy első látásra -magamat is csak olyan megdöbbentő, gyönyörteljes ámulatba ejtett, mint -egyáltalában mindenkit. A mit a lapok annyiszor irtak volt: én is -visszahőköltem a káprázatától s pillanatig elvakultan kerestem annak a -géniusznak az arczát, a ki aranyos ködéből kibontakozva, mint egy női -testet vett napsugár halad átal a világegyetemen. Hát ilyet és így -csakugyan nem festettek még idáig. Szemfényvesztő technikája mindvégig -rejtély maradt a kritikusoknak; annyi bizonyos, hogy opálos szineinek -lenge fátyola alatt az az alak mozogni, élni látszott és szájának még a -Giocondáénál is rejtélyesebb mosolya a legkülönbözőbb és -legellentétesebb kifejezések szimfoniáit játszta el. Lehet, hogy -elfogult voltam s befolyásoltak barátom előbbi fejtegetései, de nekem, a -hogy megláttam, úgy tetszett: ez csakugyan a Nő esszencziája, minden nő -benne van ebben a géniuszban s mégis olyan új, olyan különös az arcza, -mintha egy más planétáról szállt volna át hozzánk. (Meg kell azonban -jegyeznem, hogy a nagy tárlaton egészen félreértették barátom -alapgondolatát, senki se látta benne a Nő esszencziáját, azt az -össztipust, a kit Olivér keresett, hanem hol Astarténak, hol Évának, hol -más egyéni istennőnek tekintették; szóval a kép egészen más czímén kapta -meg a nagy díjat, mint Olivér gondolta.) - -– Nos, – szólt Olivér, – tud-e ilyet a Természet ő felsége teremteni? - -Lelkesedése abban a perczben egészen magával ragadott. - -– Nem, ilyet igazán nem tud! Ilyen asszony nincs ezen a földön… Hol -láttad meg őt? - -Olivér behunyta a szemeit. - -– Ah, régóta láttam én már őt, a hogy álmaim hátterén átsuhant. De -fátyol volt az arczán és olykor már majd megőrültem arra a gondolatra, -hogy sose fogom hát vonásait megpillantani! Játszott velem isteni vagy -ördöngős játékot… Egy napon végre megfogtam, átöleltem s letéptem a -fátyolt az arczáról. Mikor megláttam, csak annyit mondhatok, hogy -ráismertem arra az ideálra, a kit kerestem… Nézd a homlokát, a capuai -Psyche és a sixtini madonna homloka az, orra hajlásában benne van az -egész antik világ, álla hajlásában a Vénuszok szerelmeinek rejtelmei, de -most nézd meg a száját… Látod azt a mosolyt? A Gioconda mosolya az, a -párisi és japáni nők idegzsibbasztó kéjével vegyest… S a szemei! -Belemersz-e a szemeibe pillantani?… A madonnák szent ihlete ég bennük a -Phrynék pokoli lángjával… Ilyen asszonyt teremtsen a természet! Látod, -ha ez a nő leszállna a képről, én, a ki soha földi nőhöz nem nyúltam, -földi szerelemmel tudnék a lábaihoz borulni… De nem száll le és a gőgös -Természet nem tudja a mását megteremteni! Íme, most hát végre legyőztem -azt a gőgös természetet!… Olyanná lettem, mint az Isten, ez alacsony, -fekete földön egy nemesebb világra méltó géniuszt hoztam a világra… - -Kimerülten dőlt a kerevetére s csakhamar mély álomba merült. Mikor -estefelé felébredt, így szóltam hozzá: - -– Nos, Olivér, azt hiszem nem fog ártani neked, ha pár hétre falura -megyünk pihenni. - -– Hogyan? Itt hagyjam őt? Nem lehet az… - -– De bolond vagy!… - -– Tudod-e, – suttogta, – hogy szerelmes vagyok a géniuszomba? Nem fogom -én ezt a képet eladni soha… - - -V. - -Nagynehezen sikerült rábeszélnem őt. Elutaztunk. - -Heteken át kóboroltunk ösmeretlen tájakon a hegyek közt. Nem utaztunk mi -vasuton, mind a ketten gyűlöltük a czivilizácziónak ezt az igen hasznos, -de poézis-ölő szerszámát. Mint kóborló diákok gyalog eredtünk neki a -világnak. Kimondhatatlan boldogok voltunk mind a ketten. Olivér egészen -gyerekké lett s öröm volt látni, hogy a megerőltető munka után mint -szedi össze magát lassankint ismét. - -Azon az örökké emlékezetes szeptemberi délutánon gyönyörű vadregényes -tájon gyalogoltunk átal. Vígan voltunk és suhanczok módjára minden -lépten-nyomon leheveredtünk az erdei tisztások szélén az illatos avarba. -Csak mikor a nap már a nyugati ég felé közeledett s a rengetegből -felszálló balzsamos hűvösség figyelmeztetett hogy nemsokára beáll az -est, akkor kaptunk észbe. Hol fogunk meghálni? Nyomát se láttuk falunak -sehol. Egy arrajáró kerülőhöz folyamodtunk. - -– Nincsen kérem erre se falu, se korcsma. De az urasági kastély csak -negyedórányira van ide, tessék oda bemenni. Szivesen látja a nagyságos -úr az urakat, – tette hozzá rajzkönyveinkre pillantva. - -Negyedóra mulva a völgytorok egy hirtelen fordulójánál csakugyan mintegy -kinyíló tenyér nyilt meg előttünk a tájék. Békés kis síkságot -pillantottunk meg, melyen pár száz méternyire tőlünk egy hatalmas úri -park látszott a hegygerincz alatt. Vígan vágtunk neki az illatos réten -át. – A nyugati ég arany káprázatban úszott s a lebukó nap fellegeken -átszűrődő vízszintes sugarai épp hosszú, keskeny kévékben bucsúztak a -földszintes kastély vasrácsos ablakaitól. Olyan nap volt ez, a melyen -valami megmagyarázhatatlan béke és harmónia költözik az ember lelkébe… -Emlékszem, derűsen beszélgettünk a mi örökké visszatérő thémánkról, az -Olivér képéről. Majd elküldjük a tárlatra… - -– De nem adom el soha, – erősködött Olivér, – nem tudnék a nélkül a Nő -nélkül élni, hiszed? Szerelmes vagyok belé, most, hogy távol vagyok -tőle, érzem csak igazán… Mért is nem megyünk már haza? Emlékszel-e az -arczára? Micsoda arcz!… - -– Hogy emlékszem-e? mondottam. Mintha csak itt állana előttem… - -Mikor a park kapujában voltunk, még megállt Olivér. Kiterjesztette -karjait a festői szép táj felé, melyet akkor öntött el valami igazán -mennyei glóriával a lenyugvó nap s diadalmas mosolylyal így szólt: - -– Látod, mindezt, a mi itt van körülöttünk, legyőztem… Az a Természet, a -mely ezt a tájat ilyen szépre felruházta, nem tudta azt a csodaszép nőt, -a Nőt megteremteni, a kinek én a képemen életet adtam… - -Bementünk. A veranda előtti kis eszplanádon szökőkút locsogott, de a -háznépnek nyoma se volt a térségen. A nagy czirbolya-fenyők mögül -tennisz-lapdák suhogása s nagyobb társaság víg kaczaja hallatszott át. -Oda menjünk? Nem tudtuk… Végre habozásunk közepette beléptünk a -vadszőllővel befuttatott verandán át a házba. Egy nagy szalonban -voltunk, melyben a széjjeltolt bútorok, nyitott zongora s a hamutartókon -heverő félbehagyott czigaretták azt mutatták, hogy a társaság nem régen -hagyhatta el a termet. Találomra jobbra mentünk… Egy boltíves nagy -ebédlő. Ismét senki. A gazdagon megterített asztalon uzsonnamaradékok… -Tovább mentünk. Egy meglehetős homályos, ódonbútorzatú sarokszobába -léptünk be; valami boudoir-féle lehetett. Egyetlen rácsos ablakán át -dúsan özönlött be a bucsúzó nap egy sugárkévéje. Éreztük, hogy valaki ül -ott a bolthajtásos ablakmélyedésben… Ha most fürkészőleg visszagondolok, -úgy rémlik nekem, mintha még azt is éreztem volna, hogy az a valaki -abban a perczben felkelt a vékonylábú aranyozott asztal mellől. Ez volt -utolsó józan gondolatom, mert a következő pillanatban egyszerre -elszakadt a jelen tudatának a fonala bennem. A hogy ott megálltunk a -beözönlő sugárkéve káprázatában a szoba közepén, s az ablak felé -néztünk, egyszerre nem tudtam többé, hol vagyok – – vagyis, dehogy is -nem tudtam! Olivérnak egy szenvedélyes mozdulata erősített meg abban a -tudatomban, hogy a műteremben, az ő műtermében vagyunk. Az ő műtermében, -az ő képe előtt, az előtt a festmény előtt, a melyről állandóan mindig -beszélgettünk s a melyről még akkor is beszélgettünk volt, mikor ebbe a -sarokszobába beléptünk… Még hallám Olivérnak az utolsó szavát, -gondolatainak az örökös refrénjét: - -– Emlékszel-e, látod-e, nézd azt a csodás nőt!… - -A hogy akkor az ablakra pillantottunk, mintegy előbbi gondolatát -folytatva, szinte szórakozottan mormogta: - -– Nézd a homlokát, a capuai Psyche és a sixtini madonna homloka az, orra -hajlásában benne van az egész antik világ, álla gömbölyödésében a -Vénuszok szerelmeinek rejtelmei, de most nézd meg a száját! A Gioconda -mosolya az, a párisi és a japáni nők emésztő bájával vegyest… S a -szemei? Bele mersz-e a szemeibe pillantani?… Ilyen asszonyt teremtsen a -természet – – - -Hirtelen elakadt a szava. Végig simította a homlokát, mintha magához -akart volna térni. Kezét ellenzőnek a szeme elé tartva előre lépett. Én -nekem valami megmozdult a lelkem fenekén, olyas furcsa érzés fogott el, -mintha attól féltem volna, hogy most mindjárt valami az eszembe fog -jutni, – valami különös iszonyatos dolog. – – Csak néztem, csak néztem -az ablak felé. - -Hova lett a kép aranyrámája? Mintha levették volna… De így ráma nélkül -is az a csudálatos kép, az a világhíressé vált «Eszmény» állott ott -előttem egész káprázatos fenségében. A mit a lapok azóta annyiszor -leirtak volt: visszahőköltem káprázatától s pillanatig elvakultan -kerestem annak a géniusznak az arczát, a ki aranyos ködéből kibontakozva -mint egy női testet vett napsugár leng átal a világegyetemen… S milyen -élő eleven! Most láttam csak: voltakép egy élő nő, egy lenge fiatal nő -fehérben, kinek fejét arany aureolába borította a mögüle beáradó -napfény. Milyen nagy a művészet ereje! a hogy Olivér felsorolta, híven -követtem a gondolatát: homloka, orra, álla, szeme, mily tökéletes!… - -Most egyszerre megmozdult az előttünk káprázó képen a nőalak. -Megragadtam az Olivér karját. - -– Te, te, – tört ki Olivér, körülnézve a szobában, – hogy kerül ide a -képem? Nem értem… – Mosolyogni próbált. – Bolond vagyok, vagy részeg… -Nézd, a géniuszom megszökik a képemről. Megéledt – – - -Indulatosan lépett előre, hogy megfogja a tovaszálló «Eszményt»… Csak -annyi időm volt még, hogy vállon ragadhassam. Magamhoz tértem én is… -Ismét a való életben voltam, abban a falusi kastélyban, abban a -félhomályos sarokszobában, melynek ablakán át aranyglóriában ömlött be -az esti napvilág. A lenge fiatal leány tétován jött előre felénk… - -– Olivér, megőrültél? Nem tudod, hol vagyunk? Nem a műteremben vagyunk, -nem a te képed ez… - -Olivér körülnézett, aztán a fejéhez kapott. - -– Nem az én képem?! – mormogta. – Nem! Nem! Él! Él! De ő az, nézd! Nézd -a homlokát! Az enyémnek a homloka az! Nézd a száját, szemét, az én -géniuszom az… - -Szerencsére abban a pillanatban lépett be a társaság; fess vidéki -asszonyok, jukker leányok, kaczagó huszárok. Meglehetősen zavartan -mutatkoztam be s toltam Olivért a háziasszony elébe. Szivesen, nagyon -szivesen fogadtak… Az ablakmélyedésbe néztem. Csakugyan megdöbbentő volt -ez a hasonlatosság! – – A vendégsereg háta mögött kirohantam a kertbe -Olivér után. - -A czirbolyáknál értem utól. Ott állt egy fatörzshöz támaszkodva. Sápadt -volt, mint a halál. - -– Olivér! - -– Láttad? – ismételgette ő. - -– Láttam. - -– Ő az… hogy kerül ide?… leszállt a képemről s utánam szökött?… Őrület… - -– Olivér! - -Végig simította a homlokát s rám nézett. Kétségbeesése tetőfokán szeme -pillanatra kitisztult, pillantása nyugodt, hideg, szinte metsző volt. - -– Értem… értem, vége mindennek, – szólt s aztán egyszerre kimondhatatlan -kínban emelte fel karjait az égnek. – Oh, én őrült, a ki azt hittem, -hogy le tudlak győzni! Én őrült, a ki azt hittem, különbet tudok -teremteni nálad! Én őrült, a ki évek munkájával kínlódtam azon, hogy a -világ minden asszonyából s a saját képzelmemből testet adjak az -eszménynek, megteremtsem a Nőt, úgy a hogy őt a Természet nem tudja -megteremteni – – Én őrült, megteremtettem ideálomat… s most itt találom -ugyanazt a lényt nem gyarló vásznon, hanem élő elevenen! Él, él, mozog, -látod? Megteremtette a Természet előttem, előlem… Oh, te ég, te ég, -lesujtottál, s kék mennyboltod most kinevet engem szegény -szerencsétlent! - -Térdre rogyott a harmatos fűbe. - -– Szegény ember, – dörmögtem, – azt hitted az eszményt ölelted át, pedig -csak egy földi leány arczképét festetted meg, mielőtt ösmerted volna… - - -VI. - -Nem tudom, hogy telt el a vacsora… Alig mertem a felé a távolabb ülő -fehér leány felé nézni, kinek egy fiatal huszárhadnagy udvarolt. Csak -egyszer pillantottam fel lopva. Igen, ő volt az egészen, még most is, -annak a banális társaságnak a kellő közepette. Egyike vala ez azoknak a -megdöbbentő hasonlatosságoknak, melyek villámcsapáskép lepik meg az -embert. Ki volt hát ez a nő, a ki mintha csak az Olivér képéről szállt -volna? Egy lenge, nagyon szép, nagyon nyugodt, tán kissé excentrikus -falusi kisasszony. Ott az ablakmélyedésben, a nap aranypompájában -egészen olyannak tetszett, mintha csak az Olivér képén lett volna, most, -hogy a káprázat eltűnt s a vacsoraasztal mellett földi élő leánynyá -változott át, nem volt többet olyan géniuszszerű, de ugyanaz volt azért -egészen… - -Egész éjjel együtt ültünk egy szál gyertya mellett. Olivér kezeibe -temetett fejjel hallgatta vigasztaló szavaimat. Egyszerre aztán hajnal -felé megszólalt. Hangja rekedt volt: - -– Tudod, mit akarok? - -– Mit? - -– Meg akarom ölni… - -– Megőrültél?! - -– Meg akarom ölni, hogy senki meg ne tudja bukásomat, szégyenemet… De én -istenem, hisz hiába való az, elég az nekem, ha én tudom, hogy le vagyok -győzve, hogy erre a fekete földre sujtottak le az eszmény magaslatáról! - -– Nyugodjál meg, fogsz te még szép dolgokat festeni. - -Rám nézett. - -– Én? festeni? Megőrültél?… Értsd meg, hogy e mai napon meghaltam mint -művész… Haha! Azt hiszed, egy olyan bukás után, mely minden csontodat -összetörte, lehet még ecsetet kézbe venni? - -Tovább beszélgettünk. - -Reggel végre felkelt az asztaltól. Homloka ránczba szökött. - -– Jó, mint művész hát le vagyok győzve. De ember is vagyok, férfi is -vagyok… Enyém lesz az a leány… szeretni fog, oh, hisz oly gyönyör lesz -halálra kínozni, gyönyör lesz csókolni és csókjaimmal véresre harapni -ajkait… - -Csodálkozva néztem rá. Egész lénye átalakult. Mintha a művész kimaradt -volna egyéniségéből; s mintha egyszerűen csak az ember, a boszúálló -ember maradt volna meg benne! Szegény fiú! Voltakép csak az életösztön -működött benne. Most, hogy már a művész kihalt belőle, csonkán maradt -egyéniségében az egyszerű ember akart tovább élni… - -– Olivér, még ma elutazunk innen… - -– Nem! – szólt nyersen, – maradunk! Enyém lesz az a leány. - -– Olivér, vigyázz magadra. Magad mondtad, hogy szerelmes vagy a képedbe, -félek, ennek a révén még belé szeretsz ebbe a leányba. - -– Én? – kaczagott gúnyosan, – gyűlölöm s csak azt akarom, hogy ő -szeressen belém… - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Mit mondjak még azokról a kínos napokról, melyek alatt helyzetünk abban -a vidéki kastélyban utóbb már tarthatatlanná vált? Mit mondjak arról a -sápadt őrültről, a ki soha azelőtt női társaságban nem volt s most a -legszánalmasabb ügyetlenséggel próbált egy divatos kisasszonyt -meghódítani? Mindig a nyomában kellett lennem, nehogy valami bolondságot -elkövessen… Nem tudom a háziak mit gondoltak rólunk, de én pirultam -mindkettőnkért. Eleinte mulattak azon, hogy a «kóczos piktor» egyre, -mint egy árnyék lopódzik a szép leány után, mulattak azon, hogyha a -leány hátraszólt, hát akkor ő szégyenkezve bújt előle, de utóbb megunták -a dolgot s görbe szemmel kezdtek nézni ránk. - -Egy este Olivér tehetetlenül rogyott a szobánk kanapéjára. - -– Igazad volt!… de most már késő… azt akartam, ő szeressen belém, de -indulatom visszaszállt róla magamra. Szeretem… szeretem, nem tudom, mi -történik velem. A végemet érzem. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Aztán csak azt a borzasztó jelenetet látom és hallom, ott a park -végében, mikor a szép leány gavallérja, az az üresfejű huszártiszt -kihivóan szól vissza Olivérhoz: - -– Végre is mit akar, kérem? Mit keres itt? Nem látja, hogy társasága -fölösleges a kisasszonynak? - -– Hogy mit akarok? – fuldoklott Olivér – és ön… ön mit akar? Hisz ha -közöttünk kell választani… Nagysád, kérem, itéljen közöttünk… Nekem -jogom van önhöz! - -A két ember közé vetettem magamat. - -– De uram, – erősködött a huszártiszt, – én tegnap óta ennek a hölgynek -a vőlegénye vagyok! az ön barátja félrebeszél, őrült… - -S akkor hallom a szép leány csengő, gúnyos kaczaját. Hallom és látom -hozzá az Olivér elváltozott arczát: abban a kaczajban egyszerre kaczagta -ki őt a művészet s a szerelem, az a kaczaj ölte meg benne a művészszel a -férfit. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -– Olivér! Olivér! – kiáltottam a sötétben tova rohanó fekete alak után -futva. De belebuktam egy árokba s mire feltápászkodtam, nem láttam többé -szerencsétlen barátomat. Azóta sem láttam többé, sem más nem látta. -Eltűnt… - -* - -Sötét van már a műteremben körülöttem egészen. Kívülről a bús novemberi -ködön át most szűrődik be a kelő hold egy eltévedt sugara. Sápadt világa -arra az antik domborműre esik, melyen a krétai Daidalos szárnyakat -csinál Ikaros fiának, ki a felleges magasból lebukván, a mithosz szerint -olyan végzetesen lelte halálát a samosi tengerben. Az én barátom az az -Ikaros: örök jelképe a bukott álmodozók, végtelent keresők, a messze -vágyó igaz művészek végzetének. - - - - -A BŰN. - - -I. - -A tavaszi délután árnyai már kezdettek leszállani a műteremben, – az -esthajnali fény álmatagon szűrődött át a czigarettafüstön és -meg-megcsillant olykor a falak gazdag keleti díszein. Régóta -beszélgetett már együtt a két jóbarát – beszélgettek halkan, bizalmasan. -Végre felkelt a fiatal mester és szórakozottan tette le a palettát. -Megsodorta selymes szőke szakállát és töprengve így szólt: - -– Nevezd, a hogy akarod: művészházasságnak vagy esztétikai szerelemnek… -Én már így szeretem a feleségemet! - -A jó barát kedvetlenül tépdeste bohém-kalapja szegélyét. A hogy háttal -álló pajtására pillantott, arcza mind szomorúbb, utóbb szinte boszússá -vált. - -– Igen, hát ez az igazi művészszerelem, – mormogta. – Nagyon költői -dolog! Feleséged a modelled s kétségkívül a legszebb, legeszményibb -modell a világon, de… nem feleség. - -– Ne mond! Hát ugyan mi? – A fiatal mester kicsinylő mosolylyal nézett -végig pajtásán. - -– Bábu, barátom, – esztétikai játékszer a kezeid közt! És te tetted -azzá! Igazi művész vagy, – nem tudsz szeretni… - -– Félre beszélsz öregem. Hisz oltárt emelek neki minden képemen, – -imádom… - -– Épp ez a baj! Nem imádat kell az asszonyoknak, hanem szeretet. Nem -hideg esztétika, hanem forró csók. Szóval természetes szerelem. A tied -pedig nem az. - -– Hát ugyan mi? - -– Valami természetellenes… művészi őrület, barátom! Hát természetes -dolog az, hogy te alig mered megcsókolni a feleségedet?… hogy gyermeket -se mersz kivánni neki, nehogy az anyaság valamiképp tönkretegye a -testét?… Igaz-e? - -– Igaz. - -– És te azt hiszed, az asszonyoknak tetszik az, ha ennyire kimélik őket? -Hisz ők is csak emberek… - -– Én, barátom, nem másoknak, nem gyermekeimnek akarom a feleségemet, -hanem magamnak. Egészen magamnak! - -– Mindenekfelett pedig a művészetednek. - -– Hát igen, a művészetemnek! Ez a legszebb a világon. – Szemei ragyogó -tűzzel gyúltak ki. - -– De nem szerelem. Mindig összetéveszted a kettőt. - -– Bánom is én! Az én feleségem ne banális anya legyen, hanem múzsa! És -az is! Ő az én modellem, jó géniuszom, minden idealizmusom. Mondok neked -valamit: ha elveszteném, érzem, vége volna egész művészetemnek. Ő tesz -nagygyá engem!… - -– Kétségkívül. Mindannyian elismerünk, mint a fiatal gárda óriását. Te -vagy az «idealizmus festője…» De nem erről van szó. - -– Arról van szó, – kiáltotta az ifjú maestro, a nagy rajongók -fékezhetetlen önzésével, – hogy most ezen a készülő képemen halhatatlan -emléket állítok múzsámnak, feleségemnek. Nézz oda, – de hisz te láttad a -képét… Mit szólsz hozzá? Világraszóló dolgot akarok teremteni! Tudod-e, -mi az a nőalak? Az _Eszmény_, – a Szépnek, a Jónak, az Igaznak olyan -allegóriája, a milyet még soha senki se álmodott meg. Benne lesz abban a -görög istennők szoborfensége, a Rafael Madonnáinak a bája, a Shakspeare -gyöngédsége, a Beethoven mélysége… minden, a mi diadalmas eszmény a -földön. Az eszmények eszménye… az ő teste vonalaiban. Benne láttam meg -ezt a tökélyt. Mond, mit csinálnék nélküle?… Ember, értesz-e már engem? - -A jó barát felkelt és sötéten bámúlt maga elé. - -– Értelek, de te nem akarsz megérteni engem. Én csak ismétlem: az -asszonyoknak nem hideg imádat, hanem forró szerelem kell. Bármilyen -múzsa is a nő, a míg a földön jár, nem tud meglenni enélkül… Ne vedd -rossz néven öregem, de – - -– Az ördögbe is, hát mit akarsz voltaképp? - -– Csak azt, barátom, hogy attól félek, modelled egyszer rá talál unni a -te hideg kultuszodra… Ha így folytatod, te magad kergeted bele… - -– Mibe? - -A jó barát kedvetlenül fordult el. - -– A hűtlenségbe, – mormogta halkan s vállat vont. - -A fiatal mester összerázkódott, de aztán hirtelen dühvel ragadta vállon -pajtását. - -– Miket beszélsz össze? Megőrültél? - -Barátja védekezve hátrált a fal felé. - -– Hát már ennyire megy az apró kollegák irígysége, – folytatta -indulatosan, – hogy már a feleségem, – a művészetem becsületébe mertek -gázolni? - -– Ne sértegess bennünket, Sándor! A javadat akarom, – régi barátod -vagyok. - -– Az ilyen barát gazember! – ordította Sándor. - -A másiknak arczába szökött a vér. Nem tudta tűrtőztetni magát. - -– Hát te… te mi vagy? Egy szánalomra méltó… megcsalt férj! - -– Mit mondasz? Mondd mégegyszer? - -– Előbb te mondd meg: tudod-e, hol van a feleséged ebben a perczben? - -– Hol van?… – Sándor meglepetten szedte össze gondolatait. – Elment -egész napra, ki… falura. A nagynénjénél van. - -– Igen? A világ azt mondja: – a szeretőjénél. - -– Kinél?! - -– Annál, – feleselt a kolléga gúnyosan, – a ki hideg esztétika helyett -forró csókkal csillapítja, – a ki nem kímélve imádja, hanem kiméletlenül -szereti. Nesze, ha épp tudni akarod! - -– Hazudsz, hazudsz! - -– Hát eredj és nézd meg, ha nem hiszed! Most – tulajdon ebben a perczben -öleli az az ember a feleségedet… sokkal közelebb, semmint te gondolnád! -Eredj, eredj, nézd meg!… - -Sándor torkon ragadta barátját. Pillanatig halálos gyűlölettel néztek -egymásra. Egyszerre azonban arczához kapott s lerogyott a kanapéra. - -– Mondd, hogy hazudsz! - -– Igaz, a mit mondok, igaz! - -Egy perczre csend lett. Ekkor aztán a jó barát is homlokához kapott, s -őszinte fájdalommal kiáltott föl: - -– Bocsáss meg… jaj, mit tettem, mit tettem! - - -II. - -A műteremben mind sötétebb lett s a fiatal mester összetörve még mindig -ott ült a kanapén… Gondolni már jó ideje nem gondolt semmit, csak a vére -lüktetését hallgatta. Az a lüktető vér olykor felsodorta agyába a múlt -boldogság foszlányait s a jövő rémeit, de nem értett ő már ebből a -szédítő keveredésből semmit se. Homályosan csak annyit érzett, hogy -valami inog a lelkében: inog művészetének és szerelmének az a nagy -épülete, melyet olyan eszményi szépre emelt magának. Támogatta volna -minden oldalról düledező reményeit, de kezdte elhagyni az ereje. -Mindjárt romba dől… s maga alá temeti… Vadul pillantott fel s nézett -körül. Magában volt. Hol a jó barát? Még fülében csengtek zavaros, -bocsánatkérő szavai… Mikor ment el ez az ember? Felugrott s az ajtóhoz -rohant. Lihegve bámult ki az üres, sötét folyosóra. - -– A szeretőjénél van a feleségem… a szeretőjénél! – ismételte a rémes -szavakat. Felordított, – tombolt benne a féltékeny indulat. De hát hol -érje utól azt a pajtást, a ki útba igazítsa, hogy rajtakaphatná a bűnös -asszonyt? Keze ökölbe szorúlt, – futott volna neki a falnak… Aztán -érezte, hogy elhomályosul a szeme világa és tehetetlenül támaszkodott -oda az ajtófélfához. - -Mikor magához tért, üresen bámult bele a levegőbe és csak reszketett -egész testében. Hiába, – művész és modern művész volt tetőtől talpig: -akarni szeretett volna és csak töprengeni, gyötrődni tudott… Gyáván -áltatta magában a fel-feltápászkodó férfiharagot. - -– Nem, – nem igaz, hazugság! - -Hitegette magát, alkudozott a féltékenységével: - -– Majd beszélek a feleségemmel… ő megnyugtat engemet. – De hátha igaz?… - -És mint az az ember, ki valami, – bármilyen, de biztos – támpontot keres -a kietlen világban, kétségbeesetten nézett körül a műteremben. Az -elbúcsúzott napnak valami eltévedt visszfénye épp az ablakhoz támaszkodó -festő-állványra esett. Azon volt a képe, készülő remeke, melybe -művészete, szerelme: egész élete minden idealizmusát beletette. A rajta -álló nőalak szemei tűzzel égtek az aranyosan tánczoló visszfényben – -néztek rá a szemek, biztatták. - -Csudálatos kiáltás hagyta el ajkait: a megkönnyebbülésnek, a vigasznak -szinte örömbe csukló «jaj»-szava. Odafutott az ablakhoz, a festő-állvány -elé, lerogyott az alacsony székre s kezeibe temette fejét. Nézett fel az -«_Eszményre_» hosszan, fájdalmas gyönyörűséggel és lassan -könybelábbadtak a szemei. - -– Nem igaz, hazugság! ismételte előbbi szavait. – De hátha igaz? Akkor -mind ennek örökre vége van… - -Olyan szép, olyan költőien fenséges volt az a nőalak a képen! Egy -Lionardo-szerűen bizonytalan és rejtélyes háttér előtt tünő géniuszként -suhant el az «Eszmény», és valóban soha művész a női gyöngeségbe ekkora -földöntúli erőt beletenni még nem tudott. Lengén szállt el az Ideál a -föld felett és szűzies teste köré csavarodó fátyola ébresztően érintette -az alant nyüzsgő, fáradt emberiséget… Megdöbbentően nagy, kék szemeiben -az örök czélok tiszta lángja égett: komoly volt ez a szent tűz, mint a -csillagok fénye és tán nem is követtük volna, ha a száj szerelmes -mosolya földi igéretekkel nem biztatott volna a földöntúli felé… Az -igazi remekművek titokzatos: tökéletes egyszerűsége jellemezte ezt a -festményt, – meglepett, de nem adta magyarázatát e meglepetésnek. -Egészen egyéni arcz volt az «Eszmény» és mégis örök emberi, sőt annál is -több: isteni… – Nézte a fiatal mester a szüzies test bűbájos vonalait, -de mint igazi művész nem a feleségét látta már benne, hanem a maga -rajongó gondolatát. És most kétségbeesésében csak annál fájdalmasabban -részegedett meg újra eszméjétől. - -– Oh, be kár érte!… suttogta keserűen, – remekművet akartam teremteni… -És most csakugyan vége volna életem legszebb álmának? Ha igaz, – akkor -nincs feleségem, nincs modellem, nincs Eszményem többé! Nem fejezhetem -be a képet… - -Feje még mélyebbre sülyedt a vállai közé. - -– Be kell fejeznem ezt a képet, mert megőrülök… - -Teste csakugy vonaglott kínos kétségében. Bújt, szökött volna saját maga -elől, – iszonyodva takarta el arczát. Az a benne lakozó két ember, a -férfi meg a művész viaskodott lelkében s ő lihegve hallgatta -feleselgetésüket. - -– Te nyomorult! – kiáltotta a férfi, – feleségedre gyanakszol s tétlen -ülsz e kép előtt? Eredj, fuss, rohanj, tudd meg a valót! - -– Nem merem! – védekezett a Művész, – nem akarom megtudni!… - -– Miért? - -– Mert esetleg igaz a vád, és… és akkor elvesztem a feleségemet, -Eszményemet, modellemet. - -– Hát inkább élsz ebben a becstelen bizonytalanságban? - -– Inkább… Be kell fejeznem a képemet… - -– Gyáva! - -– Csak művész vagyok… és rettegek a művészetemért. Kegyelem! – adj -haladékot… - -– Meddig?… - -* - -A fiatal mester vadul nézett szét az immár teljesen sötét műteremben. - -– Gyáva, nyomorult vagyok, – mormogta, – de nem, nem akarok megtudni -semmit, – semmi bizonyosat… Majd ha megfestettem az «Eszményt», akkor -férfi lehetek ismét. Akkor szembeszállok a valóval… - - -III. - -Telt az idő, hetek múltak s veszedelmesen közeledett már a képek -benyujtásának határnapja. A fiatal mester reggeltől estig ott volt a -műtermében és dolgozott szótalan, komoran. Azok a régi barátok és -bámulók, kiket olyan érthetetlen dühvel utasított ki az előszobából, azt -találták, hogy nagyon megváltozott az utóbbi időben. Arcza dúlt és fakó -lett, – mintha legalább is tíz esztendővel öregedett volna meg a múlt -hónap óta. Egy orvos-ismerőse határozottan félteni kezdte az idegeit… - -De mit törődött ő mind ezzel? Görnyedten csak ült a festőállvány előtt -és valami ördöngös alattomosság volt a szemében, a hogy a vászon mögül -modelljére felpillantott. Olykor hirtelen metszően felkaczagott s aztán, -mint a ki valami fontos felfedezést tett, újra belejavított a képbe. - -– Sándor, mi lelt? Ne nézz rám úgy… Félek tőled, – ettől a nevetésedtől… - -Ott állt a szép feleség s szoborteste igazán antik tökélylyel emelkedett -ki az állvány fantasztikus díszletei közül. - -Mintaszerűen lenge teremtés volt, – olyan finom és könnyed, hogy a mikor -lépett, szállani látszott… Azok közé a csodálkozó szemű szőkék közé -tartozott, a kik leányok maradnak örökké, a kiknek ártatlan tekintete a -legbűvösebb veszedelem, mert hiszen nem tehetnek róla: naivak maradnak -még a bűnben is… - -– Sándor, mi lelt? – kérdezte az asszony szorongva és megmozdúlt. - -– Meg ne mozdúlj, – maradj úgy! – kiáltotta a férje türelmetlenül. – -Megőrülök, ha arra gondolok, hogy milyen hibásan festettem eddig a -képet! Hisz ez nem az Eszmény, ez nem te vagy!… - -– Újra átfested megint? - -– Igen, – mormogta Iván rendületlenül. – Hisz most látom csak, hogy a -szemed nem is annyira ég-kék, mint inkább olyan különösen zöld, s hajad -nem is annyira szőke, mint inkább vörös-barna… És a szemöldököd íve is -egészen más! Mosolyogj csak! – hisz ajkaid körül is egészen új vonalakat -látok… Én nyomorult kontár, hogy én ezt mindeddig nem láttam! Hamar, – -ennek a képnek remekműnek kell lenne… - -És dolgozott, javított a megőrülésig. Ő, a ki folytonosan látta, már nem -vette többet észre, hogy az «Eszmény» milyen sajátságosan alakult át a -keze alatt az utóbbi időben. Nem vette észre, hogy a haj szinébe milyen -buja sötét pompát tesz bele, hogy a szemöldökök széleit mind magasabbra -kunkorítja fel s hogy a száj szögleteibe napról-napra több démoni vonást -tesz bele. Legjobb barátja, ki minden tilalom daczára mégis bejutott -hozzá a műterembe, megdöbbenve nézte az átalakulást, de nem mert szólni… -És az emésztő munka közepette nőttön-nőtt a mester veszedelmes -izgatottsága. Felesége rettegett; menekült volna már tőle. Néha -délutánonként lopva a fali-órára pillantott s aztán fáradtan suttogta: - -– Nem birom tovább, Sándor… engedj el! - -– Hová akarsz menni, – hová?! - -Az asszony ilyenkor megdöbbent a férje vérbenforgó szemétől. Csak -zavartan tudott dadogni, – párszor még el is pirult… - -– A szabónéhoz kell mennem… - -– Ne mondd tovább – kiáltotta Iván befogva a fülét, – nem akarom tudni, -nem akarok tudni semmit. – – - -* - -Néha azonban úgy érezte: nem birja tovább! Heteken át nézni, festeni azt -a bűbájos testet, a melyet _talán_ egy más valaki is ölelget, – több -volt ez, mint a mennyit emberi idegzet elbir. Kereste azokon a szüzies -vonalakon annak a _másiknak_ a szennyes csókjait és ilyenkor tomboló, -vad indulat fogta el. Felszökött az állványra, megragadta a feleségét és -kegyetlen boszúálló szerelemmel szorította magához. Törte a testét, -fullasztotta csókjaival és mikor a lenge teremtés lihegve csuklott össze -karjai közt, akkor csodálatosan elzsibbadt a kétség benne, pillanatra -ismét megnyugodott, bizott benne… Ő, a ki eddig illetni is alig merte a -feleségét, most gyakran a legmohóbb érzéki szenvedély mámorába menekült -kétségbeesése elől. Mikor e csókokból felocsudott s ecsetjéhez nyult, -úgy érezte: a régi, tiszta lelkesedés hevíti. Pedig meg volt már -mérgezve az ihlet benne. Ő, a ki olyan tomboló érzékiséggel szennyezte -be felesége, Eszménye testét, ezt a szennyet most már belekeverte a -színeibe is… - -– Most látom csak, – kiáltotta az utolsóelőtti napon, – most fedezem fel -csak, hogy a tested milyen észvesztően szép! Óh én vak kontár… Hamar, -még nem késő, – ennek az «_Eszménynek_» remekműnek kell lennie. - -És azon a két utolsó napon átfestette még egyszer és utolszor a képet. -Komor őrülete még egyszer szárnyaló ihletté vált, midőn kétségbeesését -festette bele «Eszményébe». Kéjtől reszkető kézzel bűbájos szirént -csinált a feleségéből és zöld szemeibe, csábító ajkaiba a démoni -érzékiség mérgét tette bele. És ahogy letette az ecsetet, egy pillanatra -boldog volt, hogy megteremtette a világraszóló remekművet, a Szépnek, a -Jónak, az Igaznak a legszebb allegoriáját: az Eszményt… - - -IV. - -Utolsó délután kezeibe temetett fővel ott ült a képe előtt magában, és -csak nézte. De nem látta többé, – valahogy mindegy volt már neki, mi -lesz ezzel a festménynyel. Halálosan fáradtnak érezte magát, – s a jövő -sötét távlata most nyilt meg csak előtte minden rettenetes voltában. -Most befejezte a képet, – most férfinak kell lennie! Meg kell tudnia a -valót… - -– Nincs erőm hozzá, – suttogta, – gyáva vagyok ahoz, hogy elveszítsem a -feleségemet. És még gyávább ahoz, hogy elveszitsem a művészetemet… -Megigértem magamnak, – azt hittem, ha majd befejezem az «Eszményt», meg -tudom tenni. És most látom csak, – most rettegek csak igazán attól a -valótól… Ő nélküle vége a művészetemnek és én nem tudnám túl élni azt a -perczet, hogy a művészet élőhalottjává legyek… - -Körülnézett a műteremben. Olyan sötét volt a világ körülötte. - -– És így, a hogy most vagyok, ebben a kétségben tovább nem tudok élni! - -Felkelt és két tenyerébe fogta a halántékát. Eszébe jutottak az utolsó -hetek emésztő kínjai s szilajon rázta meg a fejét. Eddig ki birta e -kínokat, mert képe befejezése erőt adott neki hozzá, de most? - -– Nem birom tovább – mormogta – nem birom! Mit tegyek? - -Fáradtan indult el a műteremben s mint a ki valamit elvesztett, – csak -keresgélt, eszelősen keresgélt a holmija közt. Végre kezébe akadt a -revolver. Hosszasan nézegette… Egyszerre riadtan fordúlt meg s -pillantott az ajtó felé. Onnan kívülről hangokat hallott. Ráismert a -hangokra: a művész-bizottság tagjai jöttek el hozzá az utolsó -pillanatban a képeért. Hogyne, hisz az ő titokban tartott, rejtélyes -képére volt kiváncsi mindenki, – annak szánták a főhelyet a tárlaton!… - -– A dicsőség!… – kaczagott a festő keserűen s épp abban a pillanatban, -midőn nyílt az ajtó, maga felé fordította a pisztolyt. - - -V. - -Másnap reggel az egész művészsereg ott tolongott a tárlaton a főhelyen -levő «Eszmény» körül. Gyászfátyol vonta be a hatalmas aranykeretet. - -– Igazán öngyilkos lett? – Miért? – Hallatlan… Lehetetlen! – suttogták -mindannyian. De a sajnálkozás moraja csakhamar elnémúlt a kép -megdöbbentően nagyszerű hatása előtt. A renaissance-mesterek őserejével -hatott az a csudálatos nőalak, és mindenki érezte, hogy az ő zöld szemei -őrzik a fiatal művész tragikus halálának a titkát. - -– Hát ez tökéletes remekmű, – mormogta végre egy önzetlen öreg mester -egyszerűen. És szavait lelkesen követte a többi kolléga elismerése is. - -– De urak, – mondotta egyszerre a titkár, – valamire kell kérnem a -bizottságot. Szegény barátunk meghalt a nélkül, hogy nevet adott volna a -képnek. Már a katalógus szempontjából is nevet kell adnunk neki… - -– Azt hiszem, – kiáltotta az öreg festő, – csak egy találó név van erre -a képre. Nos urak? - -– «A bün», «a bűn»! – dörögték egy lélegzetre mindannyian. - -És «_A Bűn_» elemi erővel hatott nemcsak a művészekre, hanem a -közönségre is, az egész világra… Gyönyörködtek a rejtélyes képben, -szinte féltek tőle az emberek s kiváncsian találgatták az alatta -lappangó tragédia titkát. - -– «A nagy művészek képzelme meglepetésekkel van telve», – írta egy -szakavatott kritikus. A gyászos véget ért ifjú mester az «idealizmus -festője» volt egész életében, és ki hitte volna róla, hogy ő, kitől -«_Eszményt_» várt a világ, halála után mégis a «_A Bűn_» mindeneknél -szebb jelképét hagyja ránk?!!…» - - - - -A HÍDON. - -… Odakünn az alvó nagy város végén bolondul kergetődzött az orkán az -elhagyatottságban. Csak a széles nagy folyam folyt át rendületlen -méltósággal az éjszakán; az ódon híd ívei sötéten bámultak le fekete -vizére. A szélvész, mely minden lámpát eloltott a környéken, -visszhangozva bömbölt át e mohós ivek alatt, a melyek alatt az ár is -ragadóbban sietett tova. Lent a vizen a habokat, fent az égen a -fellegeket mintha korbácscsal kergette volna a vihar, valami eszelős -versenyben rohantak bele az éjszakába. - -Nem volt ember a tájon… Csak ott az elhagyatott híd közepén, a hol a -széles főoszlop mint egy bástya élesen rugott előre az ár ellen, állott -egy óriás kőszobor: a Krisztus szobra. Előre lépő lába ott nyugodott az -ódon talapzat legszélén a víz felett, mely zúgva hömpölygött el alatta. -A vihar kioltotta még a lába mellé akasztott kis szentelt mécsest is. -Ott állott az óriás szobor az éjszakában s lepillantó irgalmas arczát és -áldásra emelt kezét csak olykor világította meg a futó villám fénye. - -Egy asszony lépett a hídra s pillanatra lihegve állott meg. A hogy az -élet elől menekült, a mely egyre futott még utána s görcsösen -kapaszkodott beléje: remegő testén csatakosra tépte selyem szoknyáját az -orkán, megbomlott szőke hajából pedig ostort font a szélvész. Két kezébe -szorította forró fejét s körmeit görcsösen mélyeszté halántékába, de -mind hiába. Fejében csak egyre égett az az egy rögeszme; úgy érezte, ott -a homloka mögött, gondolatai közepette, ott forrong az a veszedelmes -valami, a mi robbanni készül mint egy bomba, a melynek most… rögtön -tövig perzselődik a kanócza. - -Nagyon, nagyon fáradt volt, de biztatta magát, hogy már nem kell -messzire mennie. Hiába, nem birta tovább… Arczába süvöltött az orkán s -fagyos ujjával kitépte az utolsó könycseppet a szeméből, a mely azontúl -száraz maradt… Nem tudott többé sírni. Még visszanézett egyszer az alvó -nagy városra, melynek ezer világa akár csak valami hamvadó óriás -tűzvész, messzeségesen izzott az éjszakában. Aztán sietett előre a hídon -s közben félénken pillantott át a szélső kőpárkányon. - -* - -Akkor lépett a hídra s pillanatra lihegve állott meg a sápadt, -boldogtalan ember. Odatámasztotta halántékát a hídfő kőbástyájához s -kimerűlten nézett le a fekete vízre. Nagyon, nagyon fáradt volt, de -biztatta magát, hogy nem messzire kell már mennie. Olyan jó hűvös volt -az a kő, s mennyivel hidegebb lesz a fagyos víz… Majd megszakadt a feje. -S a hogy gondolatai mint egy forró lávafolyam perzselték agyát, egyre -kinosabban hunyta be a szemét. Érezte, hogy egy gonosz kéz mindig egy -ugyanazt a képet tolja arcza elé. És nem tudott ettől a képtől -szabadulni, egyre látta, úgy mint akkor mikor a szobába betoppant s a -feleségét annak a _másiknak_ a karjaiban látta… Megfogta a híd széles -kőpárkányát s körülnézett. - -Járt ő már erre régen, mikor még boldog volt… még tegnapelőtt is. Milyen -vigan, kaczagva kocsiztak ki _együtt_ a zöldbe! De azóta úgy -megváltozott minden! Nem ismert rá többet a tájra. Nem ismer rá a -boldogtalan szem többet arra, a mit a boldog szem látott… Tegnap óta -sötétedett rája az az éjszaka, a melyből érezte, hogy nem lehetett többé -virradás. Azóta nem volt otthon… Csak úgy őgyelgett, mint a részeg -ember, nem tudta merre. És a hogy a külváros utczáin ődöngött, nem -hirtelen valamelyik sarkon, hanem lassan, szinte irgalmasan szegődött -hozzá, mint valami árnyék, az a Jó Barát, a ki sose feledkezik meg -rólunk, a ki megvigasztal nagy bánatunkban. Olyan jóságos volt a -beszédje, a mint nyugalmat, gyógyulást igért neki. «Megyek már, megyek», -mormogta s megindult a viharban előre a hídon. S a hogy előre haladt, -úgy érezte, minden lépésével egy-egy darabja szakad el tőle az életnek. - -* - -Ott állt a híd közepén az óriás szobor alatt. És mivel olyan fáradt volt -már, hogy majd összerogyott, pillanatra odatámaszkodott a Krisztus -kőpalástjához, hogy megpihenjen, mielőtt meghalna. Látta, egyre látta -azt a képet, de már nem is védekezett többé ellene. Aztán lassankint -szédítő örvényben kezdtek keringeni agyában a gondolatok. «Megyek már, -megyek», mormogta annak a Jó Barátnak, a ki ott állt mögötte s nógatva -tolta előre. Pillanatra meglátta még egyszer a feleségét, úgy a mint -régen ismerte. Ezzel a kedves, hazug képpel akart megválni az élettől… -Hogy felhághasson a kőpárkányra, helyet keresett a kezének. Tapogatózott -egy darabig s végre megragadta a felette tornyosodó szobor lábát. Oh de -fekete volt oda lent az ár! Fagyos lehellete nedvesen csapódott fel -hozzája. Behunyta a szemét. - -És megelőzvén pár másodperczczel a történendőket, valami megnyugtató -boldogsággal érezte, mint sülyed már egyre mélyebbre a fekete vízben. Oh -be jó forró fejének az a fagyos borogatás! Hanyatt fekszik és pihen, – -oh be jó pihenni! Leszakadt a mázsás súly agyáról, olyan könnyen érzi -magát! Csoda szép tájakat pillant meg… Megmenekűlt, odaát van már… És -elcsodálkozik azon, hogy mily egyszerű és boldog valami a halál! - -Abban a pillanatban egy tapogatódzó finom női kéz, mely a szobor tulsó -oldaláról szintén helyet keresett magának a párkányon, megragadta a -szobor lábát s rátámaszkodott az ő hideg kezére. - -* - -És a férfi összerázkódott, – felriadt annak az emberi kéznek az -érintésére. Egyszerre megszakadt zsibbadt érzékeiben a halál csábos -varázslata s lelkében kétségbeesetten torlódott fel az élet árja. És ő, -ki pillanatra már odaát volt az ösmeretlenben, valami állati ösztönnel -csak azt érezte, hogy fuldoklik s görcsösen kapott a kéz után, mely -visszarántotta őt a fekete árból. Hátra tántorodott a Krisztus -mozdulatlan szobortestéhez s két kezével ragadta meg azt a reszkető női -kezet, mely egy sikoly után szintén görcsösen kapaszkodott az övébe. - -* - -Aztán lassan hajoltak előre mind a ketten s a hogy görcsösen fogták -egymás kezét, a pillanatra kibuvó hold sápadt fényénél egymás szemébe -néztek. Azt nem látták, hogy idegenek, csak azt, hogy emberek mind a -ketten, hogy nagyon boldogtalanok voltak, hogy meg akartak halni s hogy -megmentették egymást a halálból… És mivel szó nem jött az ajkukra, csak -szemeik beszélték… - -– Boldogtalan voltam… - -– Én is… - -– Mert nem szeretett… - -– Mert elhagyott… - -– Meg akartam halni… - -– Én is… - -– És te megmentettél… - -– Te megmentettél… - -Aztán a hogy egyre eszeveszettebben szorították egymás kezét, -iszonyattal pillantottak le a fekete folyamba. És megrémültek a haláltól -és élni akartak, – élni, élni minden áron… - -A férfi jobb karjával átkarolta a Megváltó kőformáját s a talapzat -mögött ragadta meg az asszony oda nyujtott balkezét. Mert ez inséges -perczben nem mertek volna még egy pillanatig sem elszakadni egymástól… -Mikor aztán így biztosságban voltak az irgalmas szobor mögött, valami -kitörő szenvedélyességgel ragadták meg ismét egymás két kezét, s mint -két a halálból megmenekült ember, reszketve simultak össze. A nő odabujt -a férfi köpenye alá, s szemük rettegve beszélt tovább – - -– Meneküljünk… - -– Meneküljünk… - -Kezet kézben tartva, szakadozott léptekkel lopództak végig a halál -hídján, a melyen magára maradt a sötétben a Krisztus irgalmas szobra. -Menekültek ki az anyaföldre. Lihegve álltak meg a hídfőnél s kezeik -egyszerre ijedten szakadtak el. Megdöbbenve néztek egymásra, mintha -idegenek volnának. - -És a férfi akkor vette csak észre, hogy az, a ki előtte áll, a ki őt -megmentette: nő, egy kisírt arczu, törékeny, fiatal asszony, a kinek -támasz kell a viharban. A nő pedig, a ki pillanatra megdöbbenve rántotta -ki ujjait az erős kézből, csodálkozva látta, hogy a ki őt megmentette: -férfi, egy sápadt ember, a kinek lelke beteg, a kit ápolni kell. - -És akkor némán nyujtottak kezet egymásnak ismét és mivel új életükben -nem volt többé senkijük sem e világon, lehajtott fővel, szótalan -indultak neki az élet viharos, sötét éjszakájának. - -… Mikor aztán véres csikkal megnyilt a fellegek alatt a keleti ég, a -hajnal fénye félénken esett a vihar után a Krisztus irgalmas arczára s -áldásra emelt kezére, ő reá, a ki, bár az orkán elolthatta mellőle a -hitnek a szentelt mécsesét, azért a sötétben, a kétségbeesetteknek e -sötét éjszakájában is őrködött mindenek felett… - - - - -PANDORA SZELENCZÉJE. - -… Balzsamos firenzei éjszaka volt, – a járó-kelők, sőt a turisták is már -rég eltakarodtak a Signoria-térről s mi még mindig ott ültünk a Loggia -de’Lanzi lépcsőjén: a nőgyülölő, hallgatag esztétikus meg én. Mintha a -florenzi Piros Liliom e holdas éjszakán még egyszer kinyilt volna -álmában s hódítóan árasztott volna el bennünket a Renaissance-dicsőség, -a multak illatával… A Luna sápadt fénye, mely eddig középkori -sötétségben tartotta a Palazzo Vecchio daczos testét, most megkerülte a -bástyafalat és valami álmatag életre költötte fel a Loggia szoborlakóit. -Fénye diadalmasan árasztotta el, valósággal ezüstbe öntötte ujra a hires -«Perseust». A Gorgo-fővel kezében daliásan állott ott felettünk… Épp -Benvenuto Celliniről beszélgettünk. Lelkes szavaimra franczia barátom -keserüen mosolyodott el és megsodorta őszbecsavarodó szakállát. - -– Boldog ifjuság! – mormogta némi gúnynyal – lássa én is azt hittem -egykor, hogy az esztétikusok élete a legszebb e földön. Én az -asszonytól, a szerelemtől menekültem az Örökszép formái közé… És ime -huszonöt évi munka után megint csak egy asszony állja el az utamat… - -– Hogyan, – kicsoda? - -– Egy elmult század szép asszonya, poéta barátom! – felelt az esztétikus -szomoruan nézve fel a holdba. I. Ferencz franczia király egyik kedvese… - -– Kicsoda?!… önkénytelen is elnevettem magamat. - -– Ön nevet, pedig a dolog nagyon is komoly. Nézzen rám, – husz év óta -foglalkozom kizárólag Benvenuto Cellinivel; nincsen ma esztétikus, a ki -jobban ismerné őt, mint én. Lássa, most éjfél után is itt ülök a -«Perseus» alatt… pedig bizony már hiába! Miért? Megmondom önnek… Szó -sincs róla, szereztem én magamnak sok érdemet, – de legfőbb -törekvésemben, melylyel halhatatlanná lehettem volna a műtörténelemben, -mégis megakadályozott az az asszony. Uram, – a Cellini mindenekfelett -álló remekéről, a _Pandora szelenczéjéről_ van szó! Ugy-e, ön nem is -hallott róla? Legyen meggyőződve, hogy esztétikus vetélytársaim is -kevéssé ismerik. Pedig Ippolito d’Este bibornok említi e titkos szerelmi -zálogot leveleiben. E levelek alapján kezdtem el kutatásaimat. Én voltam -az, ki az oxfordi könyvtár ama rejtélyes rajzában ráismertem «Pandora -szelenczéjére». A Cellini sajátkezü rajza az… Már most így okoskodtam: -vandálok elpusztíthatták, összeolvaszthattak egy ilyen milliót érő -aranykincset, de a XVI. század óta, a mi czivilizált világunkban -nyomtalanul el nem tünhetett az. Eldugva vagy elásva, de sértetlenül -kell annak léteznie valahol. Hol? Évek hosszu során át kutattam, ásattam -franczia kastélyokban, olasz várakban. A felfedezett új dokumentumok -alapján biztos voltam már, hogy nyomára _kell_ jutnom… És ime mi lett az -eredmény? Egy napon végre – - -– Rátalált? - -– Dehogy is… találtam a szelencze helyett egy levelet. Egy női levelet -1545-ből… - -Itt engedjék meg, hogy átvegyem a szót esztétikus barátomtól. Egy -csudaszép asszonyról van szó. Hadd tegyem én elbeszéléséhez hozzá azt, a -mit ő elkeseredett nőgyülöletében abból a levélből kiolvasni nem tudott. - -* - -Rövid ez a történet, mint a hogy rövidek voltak a szerelmei annak a szép -királynak, ki aranyos zekéjében olyan gavallérosan áll a régi franczia -mesterek képein. Kedvesen ledér, de mindenképp veszedelmes hódító volt -I. Ferencz, – gunyoros ajkai körül olyan kalandos, ravasz mosoly -játszik, mintha annak örülne már előre, hogy fogja az egyik asszonyt -megcsalni a másikkal. Vajjon sajnálnunk kell-e kedveseit? Ha szenvedtek -is szeszélyeitől, legalább pompában éltek, mert a mennyire kedvelte a -király a kincses fényt a maga személyére nézve, annyira szerette -drágakövekbe foglalni szerelmeit is: azokat a szép asszonyokat, a kikben -ismét csak a maga gavalléros önzését ékesítette fel. Persze a vonzalmak -hamar multak… s a bőkezü I. Ferencz mikor ráunt a régi kedvesére, bizony -csak arra gondolt, hogy ennek a pompája jobban illetné az új szeretőt. -Furcsa vonás volt ez a jellemében, – de ennek köszönhetjük ezt a -sajnálatos történetet. - -Bátran hihetjük, hogy a király még mindig vonzódott D’Estampes -herczegnőhöz, mikor hősnőnkkel megismerkedett. Ki volt ez a rejtélyes -hölgy? Ippolito d’Este titokzatosan említi neve kezdőbetűit, az oxfordi -kéziraton pedig teljesen áll a név: «_Danae_» – viszont a mellette levő -czímerből azt kell következtetnünk, hogy a _Montmorency_-családhoz -tartozott. Műtörténész barátom nem tudta kikutatni, hol találkoztak -először, – a szép Danae aranykeztyüben, sólyommal karján, már mint a -király kedvese jelenik meg a felséges vadászatokon. Csudás szőke hajával -feltünő szépség lehetett, mert I. Ferencznek csakhamar el kellett -rejtenie őt az udvar szeme elől. Elrejtette egy bretagnei kastélyba s -változó szerencséjü hadakozásai közepette odaszökött vissza hozzá -mindig, hol vigasztalódni, hol jutalmat nyerni, de mindenkor egy édes -csókra. Költői szerelem volt az, a daliás lovagkor szép virága, melynek -illatában élt még a troubadour-világ ifju ihlete… A gavallér király -nagyon szerethette a büszke Montmorency-leányt, – sőt bátran -állíthatjuk: a legjobban minden kedvese közt, mert hiszen tényleg az -egész Renaissance legszebb ajándékával lepte meg őt. Halhatatlannak -hitte szerelmét, s ha nem is volt az szenvedélye, a neki állított emlék -igazán halhatatlan. - -Az olasz aranykor legnagyobb mestereivel együtt akkor jött el a párisi -udvarba Benvenuto Cellini is. A király nagyon megszerette és sokat volt -vele műtermében, mialatt a híres «fontainebleaui nimfán» dolgozott. De -még se ezért adta neki ajándékba a «Peti Nesle» kastélyt, hanem egy még -remekebb műért: a «Pandora szelenczéjeért». Hogy jutott voltaképp I. -Ferencz arra a gondolatra, hogy épp ezt adja szerelmi zálogul -kedvesének? Szegény epedő Danae! Könyek közt kellett megtanulnia neki -is, hogy ha dicsőséges is, voltaképp azért hálátlan dolog királyt -szeretni… - -A ködös Bretagne várának magányában féltékeny volt ő nagyon és sose -tudott hinni távollevő kedvese esküinek. Oka is volt rá, mert hiszen -minduntalan hirül hozták neki a király hütlenségeit. I. Ferencz, ha -seregétől megszökött s mint egy csapodár Lancelot hozzá vágtatott, -mindig zokogva találta. Megsajnálta s midőn szenvedélyesen magához -ölelte őt, mindannyiszor hévvel ismételte neki fogadalmait: «esküszöm, -hogy mostantól fogva hű leszek!… - -De a szép Montmorency-leány ilyenkor csak búsan vergődött karjai között -és reménytelenül csóválta a fejét. - -– Hogyan? nem hiszesz többé nekem? – kérdezte egy alkalommal a király. - -– Nem hihetek többé, – felelt ekkor Danae, – de még mindig remélek. Az -én szerelmem már ugyis csak – koldus remény… - -– _Ma Mye_; – kiáltotta a király lelkesen – nos, ezt a reményt én neked -aranyba foglalom! - -S megrendelte Cellininél a «Pandora szelenczéjét». Azt a szelenczét, -melyben a szép görög monda szerint az istenek csak a reményt tartották -vissza a csalódott emberiség számára… - -Ippolito d’Este leirja egyik levelében a bájos jelenetet. Épp az épülő -fontainebleaui kastély környékén vadászott a király s egy napon tündéri -ünnepélyt rendezett az arkádiai berekben kedvese tiszteletére. -Gondolájuk, melynek aranykárpitja utánuk huzódott a vizben, ott ringott -a tavon s orrában antik királyleányként feküdt a szép Montmorency -herczegnő. A Danae-mondához hiven aranypénzek közt, biborkereveten -pihent s úgy fogadta koronás kedvesének a hódolatát. Igazi -Renaissance-pompával aranyvértben térdelt előtte I. Ferencz s két kézre -fogva úgy adta át neki a «Pandora szelenczéjének» sulyos aranykincsét. - -Az oxfordi rajz szerint a cinquecento fiatalos, pogány ihletének -tökéletes remekműve volt ez a szekrényke; a Cellini tomboló képzelmének -legszebb virágai ékesítették azt. Négy sarkán négy pajkos Ámor tartotta -a fedelet, a közöttük levő oldalokon pedig finom arany domborművekben -voltak feltüntetve a Zeusz szerelmei. Az első reliefen mint felleg -ölelte a gyöngéd Io-t, a másodikon mint aranyeső kápráztatta el Danae-t, -a harmadikon bika alakjában vitte Európát, végül a negyediken szerelmes -villámként sujtott le az önfeledt Aeginára. A szelencze fedelén pazarul -mintázott, tömör aranydiszek közt feküdt a Pandora elefántcsont alakja. -E szobrocska volt a művészi koronája az egésznek. Leomló haja aranyból -volt s arczában, mely élethiven a király kedvesének vonásait tüntette -fel, szafirból valának a kék szemek s rubinból a piros ajkak. - -– Mignonne, – mondotta a gavallér fejedelem, – ime, itt a Pandora -szelenczéje, mely a te reményedet aranyba foglalja s vele együtt az én -szerelmemet őrzi. Hogy pedig soha senki e szelenczét ki ne nyithassa, -ime nézd, – a tóba vetem kulcsát… - -Szólt és csakugyan a fontainebleaui tóba vetette a Cellini kezétől -csiszolt diszes aranykulcsot. Tán igazán hitte a király akkor azt, a mit -mondott… de én Istenem, hisz épp azok a legveszedelmesebb gonosztevők, a -kik hisznek a bűnükben! Boldog volt Montmorency Danae, – vajjon -mosolygott e, vagy tán inkább sirt gyönyörében? Ippolito d’Este nem -mondja, csak azt, hogy ez aranykincs káprázata volt az utolsó fénye az -I. Ferencz szerelmes napjának. Le kellett annak nyugodnia s mikor ismét -felkelt, – más asszonyé lett az a holnap. A ravasz mosolyu, gavallér -király szerette mondogatni: - - Souvent femme varie - Bien fol, qui s’y fie… - -de tán inkább ő rá illett e csapodár versike. Áprilisi szellő járt az ő -változékony szivében s egy napon úgy elfeledte a szép Danaet, mintha -sohse látta volna. Csak egyetlen egyszer jutott még eszébe, – türelem, -mindjárt megmondom, mikor. - -Műtörténész barátom említi a madridi Prado-muzeum egy «ismeretlen -hölgyet» ábrázoló névtelen képét, mely eldugottan függ a tárlat egy -sarkában s minden valószinüség szerint Montmorency Danaet ábrázolja. A -hölgy finom ujjai között levő aranyszelenczéről következteti ezt, mely -teljesen a mása az oxfordi rajzon feltüntetett szekrénykének. Az -ábrándos szőke asszony gyöngyökkel ékített brokátruhában ül egy vár -gótikus ablakában s mint valami fogoly, búsan néz ki a tengerre. Előtte -a csavartlábu asztalon áll a szelencze s gyürüs keze mint utolsó -reményéhez tapad ehez a szerelmes emlékhez. Keskeny arcza szenvedő -kifejezéssel van telve és merengő kék szemében a szárnyaszegett vágy -vergődik… - -Szegény elhagyatott Danae. Várva, még mindig remélve csapodár királya -jöttét, – így ülhetett ő ablakánál, mikor egy napon csakugyan levelet -kapott felséges kedvesétől. Bussy d’Amboise kapitány hozta, de nem -szerelmes levél volt az; nem a szeretőtől, hanem a királytól jött. És -nagyot dobbanhatott a büszke Montmorency-leány szive, mikor vallomás -helyett parancsot olvasott: - -«_Ma Mye!_ Nem szeretőd, hanem balsorstól üldözött királyod szól most -hozzád. Az ország szegény, a kincstár üres. Szerelmünk emlékére kérlek: -azt a Pandora-szelenczét, a mit kedvesed adott neked, add vissza -királyodnak, a haza oltárára. Ezt kérem tőled, én - -_Ton Roy_.» - -A szép Danae a szivéhez kapott. Csak annyi ereje volt, hogy intsen Bussy -kapitánynak, ki elértette a dolgot és szégyenkezve vonult vissza. - -– Hazugság, hazugság! – gondolta a felháborodott asszony és a szégyen -pirja szökött arczába. Nem a haza oltárára kellett neki az -aranyszelencze, – kémei által tudta, sejtette ő kinek: az új szeretőnek, -annak a spanyol herczegnőnek kellett… De mit tegyen? Ez a levél királyi -parancs. Pillanatra kétségbeesett gyöngédséggel, egy utolsó szerelmi -fellobbanással borult a szelenczére, mintha daczosan akarta volna védeni -az édes emléket, de aztán sápadtan ocsudott fel. Most már tudta, hogy -vissza kell adnia, – de azt is tudta, hogy nem lesz az az új szeretőé -soha. Még elnézte egy muló perczig, aztán utolsó könnycseppjével együtt -egy utolsó csókot nyomott drága kincsére. Hivatta a várnagyot és véle -együtt a vár pinczéjében dolgozó olasz alchymistát. - -– Fogd e szelenczét, – mondotta neki, és vidd le a műhelyedbe. Én -követlek. - -Az olasz mester szeme káprázott a műremek láttára. Szája tátva maradt; -nem mert hozzányulni. - -– Nem hallod? Parancsolom… - -Csak lassan tudtak lehatolni a bástya meredek csigalépcsőjén. Végre lent -voltak és nyilt a sulyos vasajtó. Ott a homályban hatalmas lánggal égett -a boszorkánykonyha tüze. - -– Hevítsd azt a tüzet, hevítsd!… - -Pár percz mulva már pokoli lánggal emelkedett fel a tűzoszlop. - -– Most állítsd bele a közepébe az aranyszelenczét… - -– Madonna! – esdekelt az olasz mester és térdreborult úrnője előtt. – -Istenkáromlás ezt tenni… - -– Parancsolom… - -Ott állt a Benvenuto Cellini remeke, a Pandora szelenczéje a lángoszlop -közepette. Még egyszer utoljára felragyogott a Renaissance legszebb -kincse teljes szépségében. Sokáig hiába nyaldosták formáját az alattomos -lángok, – végre aztán sajátságos kinba torzultak rajta az Amorettek s -gyötrelmes vonaglássá váltak a domborműveken a Zeusz szerelmei. -Egyszerre felpattant a tűz hevében a rejtélyes fedél… Montmorency Danae -összerázkódott, de aztán szinte megkönnyebbülve sóhajtott fel. Ott a -viharzó lángokban akkor szállt ki a Pandora szelenczéjéből az istenek -utolsó ajándoka, a remény: az ő szerelmének a reménye… Vége volt -mindennek! Ott a hogy abba a pokoli tűzbe belepillantott, érezte, -lassan, mint fagy meg a szive. Olvadni kezdtek már az Amorettek, -tehetetlen rogytak össze. Pár pillanat mulva már csak egy alaktalan -aranytömeg feküdt a kialvó boszorkánykonyha zsarátnokában. - -A szegény epedő Danae a régi büszke Montmorency-leánynyá vált. - -– Hozd fel ezt a darab aranyat, – parancsolta. - -Odafent aztán hivatta Bussy d’Amboise kapitányt. - -– Itt az, a mit a királyod kér, – és melléje ez a levél… - -Finom pargamentet vett elő és piros tintával irta reá ezt a levelet: - -* - -Műtörténész barátom egy darab papirost vett elő tárczájából és ideadta -nekem. - -– Itt a levél másolata… - -A hold már tova vonult Firenze felett és ismét árnyékba borította a -Loggiát. Egy gyufát gyujtottam meg. - -– «Sire – olvastam, – parancsához képest visszaküldöm felségednek a -Pandora szelenczéjét, hogy új szeretőjének adhassa. Azt, a mi belőle az -enyém, a mit kedvesemtől kaptam: a szerelmünk által élő _formát_ -megtartom magamnak, – a többit, azt, a mi felségedet illeti, visszaadom -a királynak a puszta aranyat…» - -Gyufám kialudt, mellettem a sötétben búsan sóhajtott fel az esztétikus: - -– Hol marad itt Benvenuto Cellini, – ugyan hol? - -Elgondolkodtam. - -– Vigasztalódjék, mondottam végre, – csak a szerelemnek van joga -elpusztítani azt, a mit a szerelem teremtett… - - - - -TARTALOM. - - A szultána árnyéka 3 - Örvény 15 - Gyógyulás 30 - A jó királyné 47 - Az elmulasztott pillanat 61 - A javasasszony 85 - In articulo mortis 103 - Egy párbaj 139 - Ikaros 158 - A bűn 194 - A hídon 211 - Pandora szelenczéje 219 - - -[Transcriber's Note: - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - -3 |szeretette |szerette - -6 |koldusánal |koldusánál - -133 |mertékben nő |mértékben nő] - - -*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A SZULTÁNA ÁRNYÉKA ÉS -EGYÉB ELBESZÉLÉSEK *** - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the -United States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you will have to check the laws of the country where - you are located before using this eBook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that: - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation's website -and official page at www.gutenberg.org/contact - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without -widespread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our website which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This website includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. |