diff options
Diffstat (limited to 'old/68188-0.txt')
| -rw-r--r-- | old/68188-0.txt | 16751 |
1 files changed, 0 insertions, 16751 deletions
diff --git a/old/68188-0.txt b/old/68188-0.txt deleted file mode 100644 index 7daaf5f..0000000 --- a/old/68188-0.txt +++ /dev/null @@ -1,16751 +0,0 @@ -The Project Gutenberg eBook of Nagy idők, nagy emberek, by Gereben -Vas - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you -will have to check the laws of the country where you are located before -using this eBook. - -Title: Nagy idők, nagy emberek - Regény - -Author: Gereben Vas - -Illustrator: Arthur Heyer - -Contributor: Kálmán Mikszáth - -Release Date: May 27, 2022 [eBook #68188] - -Language: Hungarian - -Produced by: Albert László from page images generously made available - by the Internet Archive - -*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK NAGY IDŐK, NAGY -EMBEREK *** - - -MAGYAR REGÉNYIRÓK - -KÉPES KIADÁSA - -Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja - -MIKSZÁTH KÁLMÁN - -28. KÖTET - -NAGY IDŐK, NAGY EMBEREK - -Irta - -VAS GEREBEN - -BUDAPEST - -FRANKLIN-TÁRSULAT - -magyar irod. intézet és könyvnyomda - -1906 - -[Illustration] - -NAGY IDŐK, NAGY EMBEREK - -REGÉNY - -IRTA - -VAS GEREBEN - -HEYER ARTHUR RAJZAIVAL - -BUDAPEST - -FRANKLIN-TÁRSULAT - -magyar irod. intézet és könyvnyomda - -1906 - -_Minden jog fentartva._ - -Franklin-Társulat nyomdája. - - - - -VAS GEREBEN. - -1823–1868. - -Ezt a különös nevet tette népszerűvé Radákovits József, ki az ötvenes -évek elbeszélő írói közül Jókai mellett a legszilárdabban tartja helyét. -Nem állt soha magasan, de nem is szállt alá egy csöppet sem. - -Jó helyen született, túl a Dunán, a hol legszínesebb a magyar szó, a -fürgedi pusztán, egy kis ispáni lakban, csikósok, bojtárok, öregbéresek -és urasági hajdúk közt, és jó időben, 1823-ban, mikor még a régi világ -meg volt a maga pipázó táblabíráival és még a só is sósabb volt talán -mint most. - -Minthogy igen egészséges, erős gyerek volt és minthogy az ispán fia -volt, egymásután verte földhöz a béresgyerekeket s messze földön úgy -volt ösmeretes, mint a legvásottabb kölyök, a ki mindenkinek túl jár az -eszén. - -Kilencz éves korában beadja apja iskolába Veszprémbe, a hol sok pap, sok -kanonok, következéskép sok anekdota van: Ispán Jóska szereti ezeket – az -anekdotákat, jobban mint a papokat. Tizenkét éves korában Pécsre kerül, -a hol szintén sok pap van, sok anekdota és sok bor. Itt a bort szereti -meg Ispán Jóska, korhelykedik, kicsapják az iskolából. - -Az uradalomban gazdasági irnoknak ragasztják meg, de fránya csínyeket -visz végbe, gúnyolja a tiszttartót, amiért nemsokára elbocsátják a -szolgálatból, sőt atyját is miatta nyugdíjazzák. - -Ez a csapás mély hatással van rá s komoly elhatározást érlel meg benne, -hogy pályát tör magának. Ügyvéd akarna lenne, de bizonyítványai nem -elegendők, hogy a jogakadémiára fölvegyék. - -Ravasz furfanggal eszeli ki a módját. Van egy rokona, Radákovits Bódog, -a kit éppen akkor neveztek ki hivatalba. Tudja, hogy ennek az iskolai -bizonyítványa a sárvári uradalom irodájában hever, kikéri rokona -nevében, annak tudta nélkül, s a Bódog név mellé odaírja a József nevet, -és most már Radákovits Bódog József néven fölveszik a győri -jogakadémiára. - -Győrben is sok pap van és sok anekdota s itt már a papokat szereti -jobban, mint az anekdotákat, mert jó asztalt visznek s ennél a víg, -anekdotázó jurista szívesen látott vendég. - -Radákovits Bódog Józsefnek a győri élete a legverőfényesebb. Testi -ereje, ötletessége, sok természetes esze, vídámsága és az irodalmakban -való jártassága az ifjuság vezérévé avatja. Annyira népszerű a jobbára -még német városban, hogy _Kétgarasos Tár_ czímen lapot alapít és itt -használja először a Vas Gereben nevet, melyet csípős élczeiért sóztak rá -gúnyelnevezésül a társai. Nyilvános felolvasásokat tart, melyeknek -humoros fordulatossága, zamatos nyelve elbájolja az ott lakó -nagytekintélyű író-doktort: Kovács Pált. Általában mindenki azt jósolja, -hogy Radákovitsból nagy ember lesz, ha majd kiforrja magát. - -De Radákovits legalább mint ember sohasem forrta ki magát. Bohém maradt -egész élete végéig, könnyelmű és nem válogatós az eszközökben. Mint -írónak azonban gyorsan növekszik népszerűsége. Vahot a _Pesti Divatlap_ -munkatársának hívja meg, minden lap dolgozatokat kér tőle. A közönség -kapva kap rajtok. - -A siker elszédíti; elbízza magát s nem kimél semmit és senkit csípős -megjegyzéseivel. Éles nyelve, melylyel, az ő szertelen hasonlataiból -használva egyet, «meg lehetett volna egy húsz holdas rétet kaszálni», -sok kellemetlenségbe sodorja. Mindamellett fényesen megy ügyvédi -irodája, első prókátora Győrnek, ki a bikára is rádisputálja, hogy -borjút ellett, az ő paraszti stilusával szólva. Megházasodik, családot -alapít s legboldogabb napjait éli, mikor az 1848-ki mozgalmak kiütnek. - -Eötvös kultuszminiszter egy néplap megindítását veszi tervbe, s miután -Arany János nem vállalja a szerkesztését, Vas Gerebent szólítja fel, a -ki aztán meg is indítja a _Népbarát_-ot, a legelső magyar néplapot, -melynek tőrülmetszett, de egy kicsit körmönfont nyelve, magyaros -zamatja, képektől duzzadó előadása nagy feltűnést kelt, ezer és ezer -példányban fogy, s még a nagy urak is úgy becsülik, mint valami -csodálatos csemegét. - -Erős hangon ír, szinte durván a korona ellen s ugyancsak sok van a -rovásán, midőn a szabadságharcz letiprása után gonosztettekre váltak a -hazafiúi erények. Az ő osztályrésze is bújdosás lesz, de nem bírja -sokáig, Pestre megy, följelenti magát s börtönbe kerül. Elveszett -embernek tartják, de szerencsésen megmenekül és azután nyomorog és e -nyomorúságában vígasztalja nemzetét. De hiszen csak a kort kell -említeni. A többi aztán egyszerű chablon. A Párkák _egyenruhát_ szőnek a -magyar írók sorsául. - -Vas Gerebentől a hatalom elkobozza az ügyvédi diplomát (úgy is csak -félig volt az övé), de tollát el nem vehette, és a mint kábultságából -föleszmélt a nemzet, ő maga, ki nejét és kenyérkeresetét vesztette, -munkához lát és megkezdi írni regényeit, melyek a régi világ után -sóhajtanak vissza – a melybe a közönség is szeret belemerülni. - -A magyar parasztnak az első igaz barátja ő. Összes íróink közül talán ő -az egyetlen, a ki a legigazabb pontra irányítja a jobbak, a gondolkozók -figyelmét e vigasztalanságban, aki az erő forrásához, a paraszthoz -vezet, mintha rámutatna: «Innen kell feltámadnod». Ezt a bikamellű, -vörös szakállú embert mindjobban igazolják az idők. A magyar nemzeti -politikának előbb-utóbb a paraszt érdekeire kell helyezkednie, hogy -igazi vágányába jusson. - -Vas Gerebennek alig volt fantáziája, kompoziczióban sok kivánni valót -hagy fenn, mesét csinálni nem tud, de élczének, ötletének se szeri, se -száma, valóságosan összetorlódnak nála a képek, magvas mondások és -hasonlatok. Regényei inkább korrajzok, részint olyan dolgokról, melyeket -átélt. Mindössze egyetlen kort ír meg, a negyvennyolcz előtti időket, -annak eszméit, a jobbágyság eltörlését s az azzal kapcsolatos -törekvéseket. Nagy előszeretettel hömpölygeti lelke azt az időt és -állapotot, mikor a felszabadult paraszt is, kinek eddig semmivel se volt -oka törődni, szívébe veszi a magyar haza képét, mint eddig a nemes -ember. - -Összes munkáit úgyszólván egy közös czím alatt lehetne közölni: «A -multak emlékei». Jelentékeny írói tulajdonai voltak és eredeti -talentuma, minden írásán rajta van a föld szaga s a jó íz. Tud bánni a -gúnynyal, van satirája, imitt-amott a humor arany ere csillan meg, -millió és millió anekdota rajzik a fejében, amellett eszes ember, -világos fejű, éles tekintetű és bátor szavú, felismeri a jellemzőt és -maga is tud jellemezni. Köntös Mihály uram, az enyingi bíró, vagy a -«Vendégríkató» kocsmárosának alakja egy-egy kis jou-jou; van sok -mondanivalója s le tudja rajzolni híven, a mit látott, de nem poéta – -nem tud szárnyalni és gyöngéd lenni. – Oda, a hol a sasok himbálóznak a -magasban, nem ért fel, – ő csak túzok volt. - -Azért is hatása nem lehetett általános; az írók nem olvasták Vas -Gerebent, se a magasabb költészet kedvelői, hanem a csibukozó táblabírói -világ és a multakon lelkesülő fiatalság sok gyönyörüséggel és haszonnal -forgathatta műveit. Képei, hasonlatai, kiszólásai jobbadán elavultak -azóta, mert oly szertelenségeket ma már nem lehet feltálalni, mint -Bernáth Gazsi korában, de egy irányban emelkedett értékük, a -tőrülmetszett, hatalmas nyelvezet által, mely megtisztíttatlanul van itt -összehozva, mint a földből nyersen kihúzgált répa, de éppen ez teszi -alkalmassá Vas Gerebent, hogy azok, akik nyelvünket könyvekből tanulták, -utolsó iskolának olvassák az ő munkáit. - -De ha hasznos azoknak Vas Gerebent forgatni, kik a nyelvet könyvekből -tanulták, még hasznosabb azoknak, kik a nyelvet könyvekben tanítják; az -íróknak, a nyelv művészeinek is gazdag bánya Vas Gereben. Különösen -most, a nyelvérzék hanyatlásának szinte félni lehet, hogy végzetes -korszakában. - -Első regénye _A régi jó idők_ 1855-ben jelent meg és feltűnést keltett. -Azontúl sűrűn jelennek meg a könyvpiaczon: _Nagy idők nagy emberek_, a -_Nemzet napszámosai_, a _Pörös atyafiak_, az _Egy alispán_ (a Józsa -Gyuri kalandjai). - -Lázasan ír, néha több regényt egyszerre, a compositióra, kerekdedségre -nincs ideje, mindig siet, mindig el van késve a kézirattal s dehogy -törülne abból, ha előnyére is volna a műnek, hiszen a kézirat egy-egy -lapja is pénz (nem elég gazdag ő, úgymond, arra, hogy jó regényt írjon), -sok közbevetett mondanivalóval minden barázdán ki-kitér a nyomból s alig -bírja magát abba visszaerőszakolni. - -Regényei folyton rosszabbak, az anyagi viszonyai hasonlóan. Van benne -valami megmagyarázhatatlan. Vállalatai akkor buknak meg, mikor legjobban -mennek, regényeit jól fizetik, de pénze soha sincsen. Barátjai segélyére -szorul s barátjait untalan változtatja. - -1867-ben jelent meg utolsó regénye: _II. József császár és kora_, -unalmas, gyenge munka, még nyelve se olyan, mint a többié. 1868 elején -személyesen ment fel Bécsbe, hogy lapját az első delegátióról tudósítsa. -Január 26-án szívgörcsöket érzett s az udvari gyógyszertárba sietett, -hogy rendes orvosságát bevegye. Még el se készült az orvosság, -eszméletlenül összerogyott és egy-két percz alatt meghalt. - -A német írók udvarias pompával temettették el a legmagyarabb írót, kinek -nem adatott meg, hogy magyar szavak zengjenek a koporsója fölött. -Tizenhét évig feküdt jeltelenül idegen földben, a bécs-währingi -temetőben, míg végre 1885-ben eszébe jutott a magyaroknak, hogy -föld-anyánk ezt az egy fiát minden körülmények közt visszavárja. - -_Mikszáth Kálmán._ - - - - -MONDANIVALÓ. - -Egy magyar könyvvel megint több; – hanem azért kérek mindenkit, hogy -puszta hazafiságból meg ne vegye, hogy fölvágatlanul a sarokba lökje; – -hanem ha már megveszi, legalább olvassa el, aztán mondjon itéletet róla, -legyen az az íróra kedvező vagy kedvezőtlen, s vagy ösztönt kap jobbat -is írni, vagy lemarad a térről, hova ma már annyian tódulnak. - -Fájdalom, dicsekedni szoktak, hogy megveszik a könyvet, mert magyarul -van írva; hanem azért elolvasni egyet sem akarnak. - -Édes jó barátom, tedd vissza pénzedet, – elhiheted, nincsen isten áldása -az ilyen filléren, – tengődtet ez, de nem táplál; és inkább öljük meg az -irodalmat, mint tengődésben hagyjuk; mert inkább nézem a parlagot, -melynek televényében reményem van, mint a sivár földet, melynek -egynéhány satnya szála oda mutat, hogy az alap nem ád életerőt. - -Ma már nem filléráldozatot követelünk, az irgalom koldusfalat, s én nem -vágyom a koldus czímre, még akkor sem, ha olyan osztály lenne is, melyet -a nemzet koldusainak neveznek; hanem itt az ideje, hogy a közvélemény -saját ösztönéből határozzon íróinak érdeme fölött, – és a mit -érdemesíteni akar, azt karolja föl, – a silányt pedig felejtse ott, a -hol senki meg nem leli. - -Minden ember vállalkozzék saját szerepére; én sajátomul azt vallom, hogy -a multnak képeit elmosódni nem engedem, – megmentem azt, mit a czím -megmenthet, s a regényalakban mindenütt a valót helyezem el, hogy -olvasóm a multnak rajzában ne csupán mulatságot leljen; hanem tudatot, -mire elég szükségünk van. - -A régi jó időkben megmondám, hogy az irodalom sokkal adós a nemzetnek, -melynek nagy része ma is ájulásban van még, és nem birja elgondolni, -hogy a végzet jónak látta megállítani egy időre az utat, hogy hátra -nézzünk, hol oszlopok maradtak el, melyekre történetünk van írva, – s -ezen oszlopok egyes elhunyt jeleseink, kiknek tetteit úgy kell -ismételnünk, mint a gyermeknek a leczkét, hogy a jövendőért el ne -feledhesse. - -Ne feledjük el őseinket, nehogy egykor minket is elfeledjen az utánunk -jövő kor. - -Kelt Pesten, április 9-én, 1856. - -_Vas Gereben._ - - - - -ELSŐ RÉSZ. - - -I. (Két csoda Bécsben.) - -Minthogy igaz történet, hát csak elmondom. - -Urunknak 1793-dik esztendejében, Bécsben az úri utczai 58-dik számú -házból kiindult egy alak egymaga, s mire visszajött, hozott magával vagy -háromszáz embert, felét aprót, felét öreget, kik el nem tudták képzelni, -micsoda állat lehet az, kinek nem elég meleg a hosszú szőrű bunda, hanem -még egy báránybőrt is akaszt a nyakába, honnét a bőr körmöstül lóg le, s -lépésközben a fagyott bundát nótára veri ki; ha kezét kinyujtja, előbb -fél rőf vászon lóg ki, s aztán következik a keze; fején valami -másfélaraszos jószág van, mellette egy hosszúszárú kis pipa, orra alatt -pedig olyan bajusz, hogy a mint a dermesztő hideg fagya rájegesedett, -mint valami vastag jégcsap állt ki két oldalra. - -Utczáról utczára jártában mindég fölfelé tekintgetett, és nem igen vette -észre az utána bolondult népet, csak akkor nézett körül, midőn a másik -utczából hasonló csoporttal jött egy másik ember, kinek nyaka körül -olyan vastagon lőn egymásra csavarva egy meleg gyapjúkendő, hogy csak a -szeme látszott ki; alól tengeri kutyabőrből készült felöltőt viselt, -lábán pedig olyan vastag talpú csizma volt, mintha felfogadta volna, -hogy egész Európát gyalog utazza be, s addig le nem veti, míg haza nem -ér; tehát jó előre gondoskodott, hogy megtalpaltatni ne kelljen az úton. - -A mint a két csapat az Úri-utcza felé ért, ugyanabba be is csavarodott; -mert jobbról a nagy bajuszú, balról pedig a vastag talpú ember ment -befelé, még pedig elég lassan, mint a kit sietős dolog nem kerget. - -A nagy bajuszú mindig csak a háztetők felé bámult, míg a másik -megelégedett annyi nézegetéssel, hogy szemközt ne szaladjon vele valaki, -s ekkép egykedvűen ballagott odább, esze ágában sem levén hátranézni, -hogy vagy saját bámulóitól ijedjen meg, vagy annak nevessen, hogy a nagy -bajuszút szintén csak annyian kisérik. - -A tömegből hátrább két fiatal ember tűnik szembe; egészen egymás mellett -mennek, s egyik azt mondja magyarul: - -– Lásd, barátom, ez a néhány száz ember tökéletesen medvének hiszi ezt a -subás atyafit, kit a sors idetévesztett! - -– Legalább nincs maga, barátom – vigasztalja a másik – nem látod, hogy -azt az angolt a másik oldalon csak úgy medvének nézik, mint ezt, pedig -ha nem csalódom Bowring úr, az angol követségnek egyik jelentékenyebb -tagja, s ha bolondjában rendelkezhetnék róla valamely állatmutató, éppen -úgy a kalitkába zárná, mint azt a jó atyafit, ki most a háztetőre tekint -föl, s utána vagy háromszáz; csak az a bajuk, hogy nem tudják tőle -megkérdezni, mit néz? - -– Bizonyosan az otthoni tornyot méri a házak tetejéhez. - -– Nem lehetetlen. - -– Vagy elgondolja, milyen nagy úr lehet az, ki ott fenn az ötödik -emeleten lakik. - -– Azt már nehezen hiszi, barátom; mert van annyi esze, hogy otthon a -magtárba is csak a zabot hordják a legfelsőbb osztályba, mert -legkönnyebb vele felsétálni; valamint azt is tudja, hogy előbb akad a -faluban a templomba gyertyagyujtogató dékány, mint harangozó, ha a -harangok után a toronyba kell mászni. - -A nagy bajuszú még mindig kinéz a házak közől, az angol pedig lomhán -húzta maga után a vastag csizmatalpakat, melyeknek lépésről-lépésre több -bámulója akadt; csak a két magyar látszott kivételnek a sok ember közől, -mintha lelküket egyéb gondolat szállta volna meg, mint a sok bolonddal -azt keresni, hogy náluknál van-e még jóval bolondabb is? - -– Mit gondolsz, barátom – véli az előbbeniek közől az egyik – ha mi -hangosabban beszélünk magyarul, nem állítjuk meg ezt a bámész népet? - -– Nem mondom, hogy úgy nem járunk – felel a másik – de ez hagyján; hanem -ha ma-holnap otthon is megcsudálnak, akkor barátom egy ilyen bundás -atyafit csakugyan szólítsunk meg, hogy vezessen vissza bennünket -Ázsiába, talán ott még találunk néhány jámbor juhpásztorra, ki ezt az -árva nyelvet hírmondónak nem felejtette el. - -Ekkor értek a Jasper-féle könyvkereskedéshez, mely abban az időben már -nagy hírben volt, s egyik emberünk oldalt bepillantva, mondja: - -– Pajtás! mikor lesz annyi magyar könyv, hogy egy bolt megtelnék vele? - -– Még azt megérhetjük. - -– Ne beszélj hangosan – inti őt a másik – attól félek, hogy bolondjában -magyar is van körülöttünk, bizony megröstelném, ha ennyi ember közt az -is elnevetné magát. - -– De miért ne lehetne? - -– Miért? – viszont kérdi amaz – hát ilyen szenvedélyes könyvolvasó, mint -te, ki még az álmoskönyvet is megveszed, ha magyarul van, mondd meg, -hány eredeti magyar könyvvel birsz már? - -– Bizony, barátom… van nekem már… körülbelül… vagy… huszonöt! - -– Könnyen elvihetjük vissza Ázsiába, édes barátom, s hogy embert ne -kelljen fogadnunk, felét majd elviszem én, felét vidd el te; s a mennyi -a huszonötön felül imádságos könyv, azt majd öreg anyáink hónuk alatt -elviszik. - -– Hát a mi szaporodik évről-évre? - -– Hohó, barátom, részes aratót meg nyomtató embert találsz, de az írót -nem teremted elő konvencziós cselédből! Apropos… barátom, láttál-e már -valaha olyan embert, a ki könyvet ír? - -– Láttam, barátom, egyet, Kazinczy Ferenczet láttam ezelőtt három -esztendővel. - -– Ejnye! – bámul a másik – te! aztán olyan ember az az író, mint mi? - -– Tökéletesen!… nem is gondolnád, hogy az az; megesküdnél, hogy tollat -sem tud faragni. - -– Lehetetlen! – mondja az első – de hát a járása, kelése?… úgy-e -megsüvegelik az emberek? - -– Azt sem vettem észre, pedig utána mentem vagy négy utczán keresztül. - -– A képét láttad-e? - -– Hogy ne láttam volna?… ilyen embert már akkor is megnéztem volna, ha -pénzembe került volna, s minthogy az utczán láttam, úgy intéztem, hogy -oldalt is, szemközt is lássam. - -– No hát, úgy-e, hogy láttál rajta valamit? - -– Csak olyan volt az, édes barátom, mint akárki más; egyszerű, mint -bármely közönséges ember az utczán. - -– Nem jól nézted meg őt,… lehetetlen, hogy ábrázatán ne volna valami -más, vagy szeme, vagy valami. - -– No hidd meg, hogy semmi föltünőt sem láttam, hanem mikor mellette -elmentem, az igaz, hogy én is kalaplevéve köszöntöttem. - -– S elfogadta? - -– A legnyájasabban; – mondja rá a kérdett. - -– No lásd!… aztán te mégis azt mondod, hogy csak olyan, mint más -közönséges ember! Nem olyan az, lehetetlen, hogy olyan legyen, mint mi; -tudom én, hogy nem lehet az olyan bomlott, mint sok ember;… hej, csak én -láthatnék egyet,… hej, ha beszélgethetnék vele,… képzelem, milyen okosan -beszél, én felelni sem mernék. - -A fiatalok élénken e képbe merültek, s míg egymásra figyeltek, együtt -mentek a csoporttal, melynek még mindig megfoghatatlan lőn, hogy a -nagybajuszú még mindig fölfelé nézeget, pedig a bolti kirakványok több -látnivalóval kinálkoztak; tehát lehetetlen, hogy az valamit ne látna a -háztetőkön, vagy tán éppen még az égen, pedig világos nappal van. - -– Te pajtás! – szólal meg az előbbeniek közől a kiváncsibb – olvastál -már sokat? - -– Minden könyvemet végig olvastam, pedig van néhány száz – felelt reá; -de viszont kérdé – hát te? - -– No, tudod barátom,… a mi azt illeti,… bizony én is kiolvastam már -vagy… hatot! - -– Valóban megerőltetted magadat. - -– Nojsz az igaz, hogy nem fájdult bele a derekam; de lásd, bátyám, az -öreg Baltay kemény ember, s ha otthon vagyok, meg nem szenvedi, hogy -munka nélkül lásson. Végig hajszol gazdaságain, számon kéri béreseit, -lovait sorba kell nyargalnom; s ha otthon maradhatok, pipára gyujtok… -Tudod, az öreg nagy magyar, nincs olyan pipagyüjtemény hat vármegyében, -mint az övé. Elmondja aztán ilyenkor, hogy a «Csákó» tinó hányadfű, a -«Ráró» csikó Viczay-ménesbeli vagy Eszterházy, s ezt nekem mint a -leczkét úgy adja föl, mert estig vagy más napig okvetetlen kikérdez, -mert azt mondja, fiatal embernek tanulni kell! Henyélni nem hágy, s ha -könyv mellett kapna, barátom, elátkozna, mint a kiben megtúrósodott a -vér; tudod, az öreg olyan keserű magyar, nem enged el egy nyomnyit a -régi jó erkölcsből s előtte kész pogány, kit fiatal korában napközben -nyujtózkodni lát; hanem egyik lóról a másikra, hogy meg ne alugyék a -vér, mert azt mondja: eleink nem hanyattfekve szerezték az országot. S -így, édes barátom, nekem könyvet olvasni való időm nem igen marad, meg -ha marad is, hát miért keserítsem a jó öreget? ki már az egész környéket -ujjain számítgatja, hogy ez is kipusztul a magyarságból, meg a másik is -vedlik a jó szokásokból; mert ki a «jó napot» szégyenli mondani, ki a -«fogadj istent», hanem «alázszolgáját» mond; pedig azt mondja az öreg: -szolgákká lenni mindig ráérünk, s a meddig urak maradhatunk, maradjunk -urak! - -Az angol még mindig egykedvűen koppantja le azt a vastagtalpú csizmát, -de a bajuszos az 58-dik számú ház előtt megáll, s megfordultában -körülnézett, egyet nagyot dörmögvén, igen-igen megcsóválta a fejét s a -kapun bement, azaz, előbb az angol ment be, minthogy észrevette a bámész -népet, s nem akart tovább is látványos néppel járni, a bajuszos pedig a -herczeg Batthyányi-féle palota kapusával állt szóba, minthogy ez azt -mondá neki: - -– Ferencz! ez a bámész nép kend után csődült ám. - -– Nem lódultok? – riadt vissza a bajuszos magyar – majd haza kisérlek -benneteket! – mondja, fagytól megkérgesedett bundáját megrázván, mire a -legelől álló fattyúk rémülve bújtak a vénebbek mögé; s midőn valamivel, -azaz hogy jóval hátrább mentek, még egyszer körülnézett a házak teteje -fölé és nagy fejcsóválással ment be a palota belsejébe, hol éppen most -lépett a kapu alá herczeg Batthyányi Lajos, ki midőn Bowring urat -meglátá, csodálkozva kérdi: - -[Illustration: Előbb az angol ment be.] - -– Mi szerencse hordozza itt? - -– Ide menekültem – mondja Bowring úr angolul – mert szerencsés valék -herczegséged jobbágyainak egyikével az utczán sétálni, hol úgy látszik, -engem is elég ember nézett meg tengerikutya-kabátomban, valamint őt is; -azon eredménynyel, hogy az én bámulóim száma mindinkább fogyott, a mint -az az eredeti ember (megvallom – mondja a vastag-csizmatalpas angol – -igen eredeti), eredetibb sokkal, mint én a vastag kutyabőr-kabátban; -pedig magam lőttem az egész kabátot, s még két jeges medvét (viselem -azokat is bundának), tehát, mondám, elvesztém bámulóimat: mert ez az -eredeti ficzkó nem látott egy utczán is valami meglátni valót, hanem -szüntelen a házak fölé nézett, s nézzen ki a herczeg, néhány száz ember -még mindig azt lesi, hogy végre ők is meglátják azt, a mit ez az eredeti -ember nézett. - -– No hát kérdezzük meg magától, – indítványozá a herczeg. - -– Ah… az derék lesz,… hallom, a herczeg szintén tud magyarul. - -– Éppen úgy, mint Bowring barátom angolul! - -– No ez nálunk Angliában szokás – mondja Bowring – önöknél pedig amaz -nem szokás. - -– Elég ostoba szokás! – dörmögé a herczeg magyarul, mire Bowring úr -kiváncsi lőn. - -– Ön most magyarul beszél? - -– Igen, kedves Bowring barátom, néha szoktam egymagam is magyarul -beszélni. - -– Furcsa szokás, valóban furcsa! - -– Na, tudja ön, ez gyöngeség; hanem már szokás, kivált mikor hazámfiai -jutnak eszembe. Persze, azok, a kik nem szoktak magyarul beszélni. -Azokat aztán magyarul szoktam dicsérni. - -– Szépen hangzik az magyarul, midőn valakit dicsérnek? - -– A hogy szavalja az ember, – mondá a herczeg némi komolysággal, – az én -szavalatom egy kissé mély bariton, a mi az ilyen dicséreteknek -dallamszerűségét igen szabálytalanná teszi. - -– Kérem a herczeget, – mondja Bowring – beszéljen csak ezzel az eredeti -emberrel. - -– Ferencz! – szólítja meg az illetőt a herczeg – megnézte kend a -belvárost? - -– Feléből, harmadából, kegyelmes uram! - -– (Ahá! szól az angol nagyon figyelve, s egy rajzónt, valamint papirost -keresve elő, – ez már magyar beszéd.) - -– Látta kend ezeket a nagy házakat? - -– Bizony fölegyenesedtek egy állóhelyből! - -– Hát mit csudált kelmed a nagy házakon? - -– (Mondja már? mondja már? – kérdi az angol.) - -– Éppen most mondja,… jegyezze csak, – mondja a herczeg amahhoz fordulva -és várva a feleletet, midőn ismétlé a kérdést, hogy: mit nézett? - -– Biz én csak bámultam, kegyelmes uram! - -– De mit? – kérdi a herczeg újra, intve az angolnak, hogy írjon. - -– Hogy miképen élhet meg ennyi ember a nélkül, hogy azt meglássa, mikor -az isten napja fölkél, meg mikor lenyugszik! - -A herczeg elégedett szívvel nézi a kikérdezett embert, és megmagyarázá -az angolnak, hogy az egyszerű ember annyi utczán keresztül min -csudálkozott. - -Az angol kéré a herczeget, írná föl neki a papirra tisztán a mondott -szavakat, mit az készséggel teljesített; aztán az angol utána ment -Ferencznek, kezet szorított vele, – elment, s daczára annak, hogy eddig -majdnem mindennapi vendége volt a herczegnek, fél esztendeig feléje sem -jött; de máshova se ment, hanem a szobát bújta egész nap, cselédei -senkit nem eresztének be hozzá, – s már majdnem híre futamodott, hogy -megbolondult; mert naponkint délelőtt, délután egy pörge-bajuszos ember -jő hozzá, s mikor az elmegy, Bowring úr tág torokkal beszél mindenfélét, -de egyik cselédje sem érti, mit beszél; s a cselédek már nehányszor rajt -akartak törni abban a gondolatban, hogy megőrült; de midőn az ajtó -kinyilik, Bowring úr ábrázatján a bolondulásnak semmi jele sem látszik, -– kivéve, hogy bajusza nőtt, sőt hat hónap mulva elhagyja a lakást és -egyenesen az úri-utczai 58-dik számú házig megy, hol a herczegnél -bejelenteti magát, mint egy magyarországi, s a herczeg nagyot néz, midőn -Bowring úr tiszta magyarsággal azt mondja: - -– Ha a herczeg akarja, kész vagyok elmenni oda, hol az emberek még most -is napot imádnak, s nem tudják elgondolni, miképen élhet meg ennyi ember -a nagy házakban a nélkül, hogy meglássa, mikor az isten napja fölkel, -meg mikor lenyugszik. - -Ez a csoda történt meg Bécsben 1793-ban. Elmondtam szóról-szóra, nem -vettem el belőle semmit, de nem is tettem hozzá. - - -II. (Mindenütt jó, de legjobb otthon.) - -Az 58. számú ház termeiben egy kis társaság volt a herczegnél, s ő maga -egy nagyhomlokú, borzas hajú emberrel sétált. - -– Na, György! – mondja a herczeg a másiknak, – vettem egy egész -törzsöknyájat Spanyolországban, harmadnapja megérkeztek, s csak annyit -pihennek, hogy jó barátim megláthassák, aztán megindíttatom a kocsikat -Enyingre, hol az én jobbágyaim nagyot néznek, mikor meglátják, hogy -kocsin hozzák a birkát juhászkutya nélkül és még azonkívül mindeniknek -egy pár fölöltő ruhája van. - -– Én meg földialmát[1] szereztem, – mondja a másik, – körülbelül vagy -ezer darabot, – azt hallom, Amerikában gazdag táplálékot nyújt, s nálunk -is elterjed lassankint, – majd a ki legelőször termeszt, annak adok -annyi földet ingyen tíz esztendőre, a mennyit akar. - -– Jól van, György, – én is azt teszem, – bár mind azt megtehetném, a mit -akarok; de már megettem ám több mint felét a megenni való kenyeremnek. - -– Ne aggódjunk azon, – mondja a másik, – a ki elkezdi, annak is nehéz; -meg a ki bevégzi, annak sem könnyű, csakhogy tegyünk már valamit! – -mondja a nagy homlokú, karon fogván őt a herczeg, s bemutatván azoknak, -kik eddig nem ismerték: gróf Festetics Györgyöt. - -Akkor még nem ismerték igen a nevet, melynek később meglőn az a sorsa, a -mi a kártyában az «à-tout»-nak, hogy valamennyi körül középen álljon, s -jóval felül becsültessék értékében, mint a többi. - -A társaságban látjuk azt a két fiatal embert is, kikkel első -fejezetünkben találkozánk, az egyik az ifjú Baltay, kitől egy kis rövid -rajzot hallánk saját bátyjáról, ki abban az időben a leggazdagabb nemes -ember volt az országban, s kiben a magyar embernek minden jó és rossz -tulajdonsága együtt megvolt, s midőn a sok furcsa mindenféle -elhelyezkedék két mérő-serpenyőben, hogy egyik a másikat lenyomja, még -megmaradt a véghetetlen nagy hazaszeretet, s a gyengeségek ellenében a -jobb résznek mérlegét fenékig lehúzta. - -Nem sokára lesz alkalmunk személyes találkozásra. Addig elégedjünk meg, -hogy fiatal öcscsével ismerkedünk meg, s elválhatatlan barátjával, gróf -Dunayval, kinek Baltay bácsival anyagi tekintetben a legellenkezőbb -tulajdonsága volt, azaz, hogy széles Magyarországon a legszegényebb gróf -volt. - -A lelkes arczú fiatal gróf egy német hirlapot olvasott, mely úgy -látszék, néhány redőt húzott homlokára, utóbb a papirt a kandalló felé -vitte, hogy ott a tűzbe lökje. - -– Sohase vesződjék fiatal barátom, – mondja Bowring, – úgy látszik önök -még nem szokták meg a kigúnyolásokat, mint mi angolok. Lássa ön, én -szenvedélyes vadász vagyok, s ezért egy angol képes ujság engem -lerajzolt, mint tökéletes jegesmedvét, midőn a jéghegyek közt mászkálok, -így bolondítva el a közel jövő állatot. Lássa ön, mi átkozott hidegvérű -emberek vagyunk, s kénytelenek vagyunk irtóztató bolondságokat -elkövetni, hogy valamely hazánkfiát megnevettessük, – mondá Bowring, és -még utána tevé: – Ezt nevetni kell. - -– Mi az? – kérdé a herczeg, Festeticscsel a beszélgetők közelébe jutván. - -– Olvassa herczeg! – mondja Bowring, egyik kézzel átnyújtván a lapot, -másikkal pedig a kandallóban piszkálván. - -A herczeg olvasni kezdé, némileg hangosan, s az olvasmánynak értelme -következő: - -– Ujdonság! ujdonság! ismét egy magyarországi találékonyság! Eszébe -jutott valami gazdag nábobnak kocsin sétáltatni birkákat, melyek föl -vannak öltöztetve, mint valamely kényes gyermek; s megérdemlik, hogy a -magyarországi jobbágyok megirigyeljék boldog sorsukat, s mi hajlandók -vagyunk azt mondani, inkább volnánk Magyarországban birkák, mint -jobbágy. - -Az ifjú gróf fájdalommal nézé a herczeget, féltvén, hogy e goromba -czélzás kellemetlenül fogja érinteni; de mielőtt a herczeg véleményét -nyilvánítaná, megszólamlik Bowring úr: - -– Ez ostobaság, hanem tessék ezt megnézni! – mondja, egy régi hírlapot -húzván ki, melyben fél évvel ezelőtti sétája az Úri-utczán volt megírva. - -KÉT BOLOND EGY PÁR. - -Utczai komédia, történethely: Bécsben a belváros. - -_Személyek._ - - -Egy vastagtalpú csizmás, ki angolt produkál. - -Egy juhászbundás kamasz, ki gyermekijesztőnek megyen ki. - -E két «gimpli» végig sétált az utczákon, az egyik senkit nem lát, -irtóztatóan kopog, – nyakán ágyterítővel jár, félig medve: szerencse, -hogy nem verekedik. E kamasz nem röstel az utczán csavarogni, s -látványul szolgálni a közönségnek, mintha valami nagy érdem volna abban, -hogy egy bolondot százan nézzenek. Az ilyen csavargót be kell zárni s -dolgot adni neki. Ilyen erős medvét kár meg nem tanítani, hogy a komédia -menageriába való. - -(Ez én vagyok! mondja az angol; – ha tetszik, mindjárt felöltöm a -tengeri kutyabőr-kabátot, s kész a bizonyítvány.) - -A másik egy elszabadult vad a pusztáról; végig bámul minden utczát, s -megállít maga körül néhány száz embert, minthogy a háztetőket nézi, hol -mindenfélét, még tüzet is gyanítanak, és néhány utczán végig vezeti -őket, szüntelen háztetőket nézvén. – Mint később megtudtuk, a jámbor a -nagy házakat templomnak nézte, s feltünőnek találta, hogy mindeniknek -kéménye van: de egyiknek sincs tornya. - -(Ez meg a herczeg csősze volt, ki a birkákért jött.) - -– Na lássák uraim, – mondja Bowring, – ezt a dolgot nem kell komolyan -venni, engem szántszándékos bolondnak tartanak, ha -tengerikutya-kabátomat felöltöm; s azt a másik egyszerű embert -elszabadult vadnak. Uraim, kinek kurtafarkú kutyája van, ereszsze ki, -egy hét alatt nevezetes kutyája lesz, hírlapokban híresztelik, s én -megadok érte száz forintot. - -A körülállók megelégedetten mentek szét, hanem a herczeg Festeticset még -egyszer félrehúzza. - -– György! valamit okvetlenül kell tennünk, hogy ma-holnap az -állatseregletbe ne küldjön bennünket az európai közvélemény. - -– Azt véled? - -– Nemcsak vélem, hanem érzem! – mondja a herczeg. - -– No, hát min kezdjük? - -– Könnyű ott dolgot találni, hol hétszáz esztendeig nem történt semmi. - -– De tért mégis kell választanunk. - -– Én mindenekelőtt megmutatom, hogy a magyar földesúr jobbágyainak -szigorú, de mégis – édes apja! - -– Jó; én pedig egy gazdasági intézetet állítok Keszthelyen. - -– Mindenekelőtt pedig, édes Györgyöm, ezen kell kezdenem! – mondja a -herczeg a csengetyűt keményen megrázva, mire a komornyik ijedten rohant -be. - -– Még ma este indulunk Körmendre, onnét pedig Enyingre megyünk. - -– És vissza? – kérdi a komornyik, az úti fölszerelendőkre gondolva. - -– Majd azt egy pár esztendő mulva mondom meg. - -– S el akarod hagyni Bécset? – kérdi Festetics a herczeget. - -– Még ma! hanem itt van! – mondja a komornyiknak egy hirtelen megírt -levélkét s egy ezres bankjegyet nyújtva, – vidd ezt el az ujságírónak, s -mondd meg neki, a hány magyar mágnást érdem szerint lepirít így, mint -engem érdemetlenül: mindannyiszor kap ennyit. - -– Tréfa ez? – kérdi Festetics. - -– A legkomolyabb való; mert lásd, barátom, engem is el tud kergetni, kit -nem szorít a csizma; hát még azt, kinek tyúkszeme van. - -– Menjünk tehát! – mondja Festetics egész lelkesülten. - -– Hohó! ne szaladjanak az urak, – kiált Bowring – én is önökkel megyek. - -– El tudná ön magát szánni, hogy egy vad országba jőjjön? - -– Ha önöket föl nem falta a farkas, az én tengerikutya-kabátom elől -mérföldnyire pusztul. - -– Induljunk tehát! – mondja gróf Festetics – befejezésül pedig -hozzáteszi a herczeg: - -– Mindenütt jó, de legjobb otthon. - - -III. (Egy magyar földesúr 1794-ben.) - -Én már csak édesapám emlékezetével érek el ezen időig, midőn a dunántúli -mezőföldön néhány száz ház csak egymásnak oldalt, szemközt és hátat -fordítva egészíté ki azt a falut, melyet most Enying mezővárosának ismer -az utazó, megbámulván azt a gyönyörű gazdaságot, mely körülövezi; s a jó -módnak olyan fészkévé lőn, mintha az isten-áldásnak itt volna meg édes -szülőfölde, s innét terülne el azon síkon, mely egész a Dunáig s a -baranyai hegyekig nyújtózkodik. - -De minthogy a számvetés is az egyszeregynél kezdődik, menjünk valamivel -hátrább, keressük meg a legelső nyomot, mely ezt a sok rendetlen viskót -rendbeállította, és ha már meghúzódtunk árnyékában a terjedt ágú fának, -háladatosságképen áldjuk meg emlékét annak, ki az ágat vékony korában -érettünk dugta le. - -1794-dik esztendőben egész Enyingen nem volt két jobbágyház, mely úgy -egymás mellé fért volna, hogy az egyik kijebb, vagy a másik belebb ne -kivánkoznék, s a ki tán rendbe akarná valamennyit állítani, legokosabbat -tenne, ha elővenné tűzszerszámát, a taplóba ütne, ezt egy marok szalmába -dugná, s addig csóválná, míg lángot nem kapna, aztán úgy szélmentében -dugná a szélső ház nád-eresze alá, hogy pörköljön le mindent, s mikor -fenékig égne a sövényház, hozná elő a zsineget, s úgy mérné ki a helyet -minden háznak; vagy várjon húsz, harmincz esztendőt, mialatt tán -megjönne az esze annak is, a kinek eddig nem volt. - -Nézzétek, éppen az utczán megy egy úrféle magyarnadrágos ember, kurta -mentében, mely oly keményen be van gombolva, mintha éjszakára sem vetnék -le, – aztán fején asztrakán kalpag van, hóna alatt pedig vízirányosan -fekszik egy aranygombos nádpálcza, kék selyem és aranynyal vegyes -baklójú zsinórzat lógván le, megintegetvén minden lépését az öreg úrnak, -ki minden lépést oly keményen megtesz, mintha külön megvigyázná, hogy el -ne feledjen egyet. - -Utána tisztes távolságra egy másik úr megyen, ruhájának szabása hasonló -volt, hanem a posztó és prémezet sokat engedett az árából az előbbinek, -botja sem volt olyan drága, mert az arany itt ezüstből volt, s míg egyik -kezében a botnak elég dolga volt a falusi kutyákat ellegyezni, addig a -másik kéz hosszú papiros-csomót szorongatott össze, füle mögött pedig -egy hegyesre faragott rajzón foglalt helyet, mintha minden lépten-nyomon -rákerülne a sor. - -Megállt az első úr egy dült tetejű parasztház előtt, melyet a gazda most -akart egyenesebbre rakni, parasztszokásként toldván is egyet a házon; a -mint a raj belől annyira megszaporodott, hogy már a házfalat majdnem -kifelé tolta; de nagyon meglátszott, hogy a szomszédházat még vagy húsz -esztendeig nem éri el, minthogy az két öllel most is közelebb van az -utczához, mint emez. - -– Mit dolgozunk édes fiam, Kajári Pál? – kezdi az első úr, kihúzván hóna -alól a nádpálczát, mit csak akkor szokott tenni, ha mutogatni akart -vele. - -– Kegyelmes herczeg! – felel a paraszt, levett kalappal állván herczeg -Batthyányi Lajos előtt. – Ezt a házat akarnám megnyújtani, hogy -megférhessünk benne, – mert bizony kilencz cseléddel áldott meg az -isten. - -– Még többel is megáldhat édes fiam, Kajári Pál, – mondja a herczeg, -azért két öllel most egyúttal kiebb vihetnéd ezt a házat, s így aztán a -szomszédéval egy sorban állhatna. - -– Jó volna biz az, kegyelmes uram! - -– No lásd édes fiam, Kajári Pál! – mondja a herczeg a nádpálczát -kinyujtóztatván, részint, hogy vagy három egészséges, de maszatos képű -parasztgyereket a kézcsókolástól eltereljen; részint pedig, hogy a -háznak helyét kirajzolja egész az utczaszélig, – ime, mondja nagyot -lépvén, – egy-kettő, egy-kettő, azaz kétszer kettő: – tehát négy -lépésből leszen két öl, a kis szobából nagy szoba, a görbe utcza pedig -egyenesebb. - -– Biz az nincs különben, kegyelmes uram, – véli a paraszt is; – hanem ha -én két ölet odább megyek a házzal, az erszényemnek könnyen elérem a -hosszát; mert most is már a fenekén vájkálok. - -– Aztán olyan sok kellene hozzá? - -– Kellene bizony vagy négy szál hosszú fenyő, tizenöt szál leszegezni -való vékony fa, egy pár száz kéve nád, aztán még a szeget sem adják -ingyen, meg a padlásra való deszkát. - -A herczeg már előbb intett a számtartónak, ki a mondottakat mind -papirosra tette, a nélkül, hogy Kajári Pál azt észrevette volna. - -– Mondd el csak fiam még egyszer! – biztatja Kajárit a herczeg, mire -amaz szóról-szóra elsorolá az előbbeni jegyzéket. - -– Mind itt van? – kérdé a herczeg. - -– Szóval itt van, kegyelmes uram, hanem az ára nincs itt – szabódék -Kajári; mert a herczeg képén olyan bizonyosfélét látott, mintha az -építés megparancsolva volna, pedig már másodszor is mondja, hogy nem -telik. - -– Az árának is meg kell lenni, édes fiam, Kajári Pál. - -Kajári Pál annyira megértette a szót, hogy még annyi mentséggel sem élt, -mennyivel az ember élni szokott, mikor még egyszer megkérdi egy -«tessék»-kel azt, mit nem szeret megtenni. - -– Már kegyelmes uram, ha meg kell lenni, vagy ökröm, vagy lovam utána -rí. - -– Egyik sem, Kajári Pál, – mondja a herczeg, még mindig a porban -huzkodván a nádpálczát, melylyel a falnak vastagságát és az ajtó helyét -rajzolá ki, hány fiad van? - -– Egyik fiam a fürgedi pusztán béres, – volt rá a felelet – azonkívül -van még öt. - -– Napszámos tehát nem kell, édes fiam, Kajári Pál, a többit pedig már -fölírta a számtartó, s mikor szükséged lesz rá, tőle megkaphatod. - -– Hát az ára, kegyelmes uram? - -– Az ára?! – lőn a viszontkérdés – az árát is megmondom, Kajári Pál – -mondja a herczeg, egészen elváltozván arczában, melyre valami -kérlelhetetlen katonai szigor helyezkedék – a mit mondtál, mindent -megkapsz; hanem ha elfelednéd megépíteni, vagy nem úgy építenéd, a hogy -én megparancsoltam: akkor – a számtartó írja föl Kajári Pál neve mellé -az ötven botot. - -– Értem! – mondja Kajári Pál. - -– Annál jobb, – úgy nem lesz az ötven botra szükség; hanem még egyet. - -– Tessék parancsolni! - -– Ha ezt, édes fiam, Kajári Pál, valakinek elbeszélnéd, s azt én -meghallom: azért is jár szintén ötven bot! Ezt is írja föl a számtartó -Kajári Pál neve mellé. - -Mire Kajári Pál eszére tért volna az ámulásból, a herczeg már az utczán -volt és a nádpálczát a szeme előtt a szomszéd házhoz mérvén, utóbb -magában azt mondja: «Egyszer csak mégis egyenes lesz ez az utcza.» - -Így ment végig a herczeg az utczán egész a tiszttartói lakig, hol a -panaszosok serege várta már a herczeget, ki az igazságot igaz rőffel -mérte. - -– Hogy hívnak? – szólít meg egy város-hidvégi szabadost, ki szintén -panaszszal jött a herczeghez. - -– Az igaz nevemet tetszik kérdezni, kegyelmes uram? - -– Hány neved van hát, édes fiam? – kérdi a herczeg. - -– Az apám után Varga volnék, hanem már engem csak úgy hívnak Hídvégen, -hogy Jámbor András. - -– Hát neked hány neved van? – kérdi a herczeg a másikat. - -– Azt tartom, nekem is kettő van, vajmi! – mondja egy kemény képű legény -– az apámról Sántának hívnak, de már csak úgy ismernek, hogy Meddig -Józsi. - -A herczeg bement az irodába, hol a tisztek katonarendben állva várták, s -a hídvégi ispán előtt megállván, előbb megvizsgálá, hogy mentéje be -van-e rendesen gombolva, minthogy ő az ellenkezőt nem tűrte meg s midőn -mindent rendben talált, ekkép szólítja meg: - -– Ispán uram! két hídvégi embert láttam ott kinn, mindkettőnek két neve -van. - -– Ezek éppen olyanok, kegyelmes uram, – felel az ispán katonásan -meghangoztatva minden szót, – hanem azért van olyan is, kinek három neve -van, a negyediket pedig most kapja. - -– Ezt nem értem! - -– Kegyelmes herczeg, ez paraszt szokás, ki milyen ember a -magaviseletében, olyan nevet kap, aztán az rajtszárad néha még az -unokáján is. - -– Hát ez a Jámbor András meg Meddig Józsi hol kapta nevét? - -– Az első a légynek sem árt; hanem annál inkább csalja más, el is -nevezték érte Jámbor Andrásnak; míg a másiknak bevett szokása, hogy -addig verekedik, míg maga marad a csárdában s a földje határát is addig -tolja odább, meddig észre nem veszik; el is nevezték Meddig Józsinak. - -– Be kell hívni őket! – parancsolja a herczeg, egyszersmind inte a -tiszteknek, foglalják el helyeiket a nagy asztalnál s midőn mindenki -helyén állt, a herczeg jobb kezével megérinté kalpagját s ezen jelre a -tisztek is, midőn aztán egy mozdulatra valamennyi az asztalra helyezé: - -– Kezdődik a tiszti szék! – mondja a herczeg s az ünnepélyes csendet az -iroda szárnyas ajtajának megnyilása törte meg s az előbbeni két paraszt -belépett az irodába egészen a sorompóig, mely a termet mintegy ketté -választotta. - -A két paraszt után egy sárga-mentés hajdú jött be, erősen kikefélve, s -keményen kikent bajuszszal úgy egy helyre állva, mintha napszámban ásták -volna le. Ez volt a hídvégi hajdú, kinek kötelessége volt minden -kérdéses alkalommal kéznél lenni, hogy egyes eseteknél -fölvilágosíthasson. - -– Melyiknek mi a panasza? – kérdezé az elnöklő herczeg. - -– A panaszos én volnék, – mondja Jámbor András, az urakra is, meg Meddig -Józsefre is nézvén, mintegy mutatni akarván, kivel gyült meg az ő baja, -s ki ellen kiván igazságot. - -– Mi baj van, Jámbor András, hadd halljuk, miért jöttél? - -– Megtisztelem átossággal a kegyelmes herczeget, nem egyébért jöttem, -csak azért, hogy nekem van egy darab rétem, meg Meddig Józsiéknak is van -egy, ugyan az apja birja, hanem az olyan magával jótehetetlen ember, hát -ez a Meddig Józsi a mindenes; aztán a rétjén egy töltést csinál, az -pedig a vizet úgy fölfogja, hogy az én rétemet mind elönti. - -– Igaz-e ez, Meddig Józsi? – kérdi a herczeg a kérdéses személyt, ki -elég daczosan vállat vont, s ennyit adott feleletül a kérdésre. - -Minthogy Meddig József hallgatott, a herczeg az ispántól kért -fölvilágosítást, mi a következőből állt: - -– Kegyelmes uram, már előttem is megfordult ez a panasz, meg is mondtam -Meddig Józsefnek szép szóval, hogy nem jól cselekszik és kértem, -szabadítaná el a vizet, hogy embertársának kárt ne csináljon; de lám, -megint itt van a panasz, tehát nem használt a szép szó. - -– Értem! – szól bele a herczeg, – hanem talán rosszul hallotta Meddig -József a szép szót; azért majd én érthetőbben megmondom: Meddig József! -… – szólítja a herczeg, – tudsz-e magyarul? - -– Igenis tudok. - -– Ösmersz-e engem, fiam Meddig József? - -– Igenis, ösmerem kegyelmes uramat. - -– Hát azt a sárga-mentés hajdút ösmered-e fiam, Meddig József? - -– Igenis ösmerem, ez a hídvégi József hajdú. - -– Hát kend, hídvégi József hajdú, ösmeri-e Meddig Józsefet? - -– Igenis ösmerem! – mondja a hajdú, katonás állásából csak annyit -változtatván, hogy szemét oldalt mozdítá Meddig József felé, egyéb -mozdulatot még messzelátó csővel sem vett volna észre senki. - -– Minthogy tehát mind ösmerjük egymást, Meddig József, édes fiam, azt -mondom, hogy engemet még jobban megismerj, hát még ma elvágod a töltést, -és szent a békesség; ha pedig el nem vágnád, holnap reggel korán -elmégysz Hídvégen ehhez a József hajdúhoz, – s ha még aludnék, költsd -fel, – ennél lesz számodra ötven pálczaütés, kérd el tőle, s ha -megkaptad, elmégysz a jegyzőhöz, és írást adsz magadról, hogy megkaptad. -József hajdú pedig nekem ezt az írást megküldi. Elmehettek. - -Az egész dolog oly értelmesen lőn megmondva, hogy sem Meddig József, sem -pedig József hajdú nem mondhatta, hogy mi a parancsolat; hanem ment -ki-ki dolgára és csak annyi mondani valónk van, hogy másnap reggel -József hajdút az ötven botért senki sem keltette fel. - -Midőn több ily panasz hasonló igazsággal végezteték el, Bowring úr -levette jobb lábát bal térdéről, hol már néhány órája tartogatta, s az -irodából kimenő herczeget karon fogta. - -– Látja ön, – mondja a herczeg – ezek az emberek egy csöppet sem -kételkednek, hogy én csak az igazságot mondom ki; – hanem egyúttal -megértetem velük, hogy az igazság nem csak akkor igazság, mikor nekik -hasznos: hanem annak más is hasznát akarja venni. - -– De mit mondanak az ötven botnak? - -– Még nem igen volt rá eset, hogy valaki megkapta volna, – ez csak -olyan, mint a mennykőhárító, mely nem azért van a házon, mert okvetlenül -beüt, hanem hogy – beüthet. - -– Nem rossz eljárás, ámbár szigorú! – véli Bowring. - -– Barátom, – mondja a herczeg, – senki sem bánja, hogy fölülről jő a -villám; az igazság is onnét száll a földre! - - -IV. (A fürgedi béres.) - -A Sió mentében mindinkább megegyenesül a dunántúli vidék és -mérföldnyiről meglátszik az ember, sőt néha még a kuvasz is, midőn -megkeríti a nyájt, mintha maga körül megingatná a légkört, s nagyobbá -rajzolódnék a futamodás által, mint a szikra, melyet a gyerek -megcsóválván, egész tűzkarikát képez a szem előtt. - -A mint a Siónak mezőkomáromi kanyarodásán alul utólszor emelkedik a -föld, mintegy kezdete van annak a nagy rónaságnak, melynek vége a -baranyai hegyek alá buvik és az a nagy térség a fürgedi pusztán kezdődik -oly kövéren, hogy néhanapján a buzakalászt majdnem úgy kell -megtámasztani, mint a szilvafát. - -A pusztaszélről belát az utas a nagy síkságra, melyből valami egyenesen -fölnyuló ütődik szemébe, mint valamely elhagyott kútágas, melyről a -gémet levették, nem messze tőle pedig néhány jármos ökör kérődzik, -elhasalván a mezőn. - -Négyfogatú könnyű kocsi eredt meg a síkon, s a két bennülő közül az -egyik, Bowring úr, rég mondogatja, hogy lát egy elhagyott kútágast; de a -herczeg váltig mondja, hogy az lehetetlen, hisz az egész pusztát ismeri, -s azon egyetlen egy elhagyott kutat nem tud, s végre arra a gondolatra -jő, hogy az ember. - -– Lehetetlen! – mondja az angol, – nem képzelek mást, mint angolt, ki -annyi ideig mozdulatlanul megálljon egy helyen. - -– Sajnálom, mondja a herczeg, hogy egyik kisbéresem megbirkózik az -érdemes angol nemzettel; mert az csakugyan ember. - -– Hisz van az a tárgy harmadfél rőf! – felesel az angol – hol fognánk -ekkora embert? - -– És az mégis ember! - -– De hol van a keze, s minő messze esik a váll a fej magasságától! – -mondom, hogy az valamely leásott fa. - -– Hogy keze nem látszik, annak egyedül oka az a sípujjú ing, mely -leeresztve térdig ér; s így a távolban összefut az alakkal, fején pedig -másfél araszt hosszúságú süveg van, – ezért esik a váll oly messze a -fejtől. - -– Áhá!… már látom, hogy csalódik a herczeg, hisz most látok egy kis -vékony ágat kinyulni legfölül, rajt lóg egy kis levél, s így mégis nekem -van igazam, hogy elhagyott fa. - -– Téved ön, – az a kis ág a pipaszár, a levél a pipa, mely a süveg mellé -van dugva. - -– Már nincs más mód, mint oda hajtatnunk, – véli az angol, s a kocsis az -ugaron keresztül rövid időn beérte az alakot, mely még tíz lépésnyiről -is mozdulatlan, s az angol háromszor-négyszer is újabb tagadásba akart -kapni, midőn a kocsizörejre csakugyan megfordul egy pölyhös képű legény, -leemelvén fejéről a süveget, melyen egymásba foly e három betű: H. B. -L., – a tulajdonos herczegnek neve, – s a kisbéres szemközt állva várta -be a kocsit, jobb kezét hosszú botjára nyugasztalván, a mint előbb oly -sokáig egy helyben bámult a mozgó délibábra. - -– Hogy hívnak? – kezdé a herczeg. - -– Kajári Pistának, – felel a béres. - -– Enyingen van apád? - -– Igenis, kegyelmes uram. - -– Mióta vagy itt? - -– Már vagy három esztendeje eszem a herczeg kenyerét. - -– Van-e valami bajod? - -– Azt tartom, nem látszik meg rajtam, kegyelmes uram. - -– Kijár a béred? - -– Mindig helyembe hozza a számtartó úr, még utána sem kell mennem. - -– Nem keveselled? - -– El tudom költeni, kegyelmes uram; hanem azért a koldusnak is kerül még -belőle. - -– No, hát isten velünk! - -– Hasonlóképen kivánom, mondja a béres. - -– Még egyet! – szól a herczeg némi mosolylyal, – talán néked is két -neved van? - -– Nem tagadom, kegyelmes uram, engem itt a pusztán Holvagy Pistának -neveznek. - -A herczeg mosolyogva fogadta el a végköszöntést, s a kocsist utasítá, -hogy a bérestanyáig menjen, mert a mint észrevettük, kiváncsivá lőn -megtudni magyarázatát az új névnek. - -A mint elfordulának, az angol ekkép szólítja meg a herczeget: - -– Én nem igen tudom a német nyelvet, midőn már némileg kedvet kaptam -volna, jó társaságom volt, beutazni egész Németországot, hanem az én -német nyelvtudományom végképen megbukott, mert megzavart a beszédmód, a -dialektusok különbsége, mely egyes tájakon s országokban létezik. Így én -a jónapot «Gut Morgen»-nak tanultam, s Berlinben «Jut Morjen»-t -hallottam, odább «Gaud Morj»-jal köszöntöttek, valamivel tovább pedig -éppen «Kujd Moring» lett belőle. Megtanultam a magyar nyelvet könyvből, -hanem most már kérem a herczeget, vigyen el engem olyan helyre, hol nem -úgy beszélnek, mint a hogy én könyvből tanultam. - -– Barátom! – mondja a herczeg, – hát nem hallotta ön, midőn ezzel a -béressel beszéltem? - -– Tudom, mit mond a herczeg, hisz ez nem csoda, a herczegnek minden -falujában és minden pusztáján van iskola, tehát a gyermek korán -megszokja a jobb nyelvet. - -– És mégis úgy van, barátom, nálunk a legutolsó csikósbojtár is azt a -nyelvet beszéli, mit a legelső tudós: nekünk nincsen kétféle nyelvünk, -hogy egyikét az úr, másikát a paraszt beszélné, – ez a nyelv oly -atyafiságos birtok, melyen valamennyi magyar egyformán osztozott meg. - -– Szép, szép! – mondja az angol, értem ezt a kis cselt, a herczeg -parasztgatyába bujtatott egy pár iródiákot, kik a különcz angolt minden -lépten-nyomon beszéddel tartsák. Kocsis! – szólítja meg az angol a -kocsist; – forduljon vissza ahhoz a béres úrhoz, ki engem kétszer akar -elbolondítani egy nap, – először megáll, mint egy pálmafa, s aztán pedig -az én kedvemért kisbérest produkál zsiros ingben és hosszú süvegben s -ráadásul oly okosan beszél, mint a lordmayor Londonban. - -A kocsi visszafordult s az angol izmos ökleit mutatván a herczegnek, -mondja: - -– Majd kezet szorítok a herczeg iródiákjával; majd meglátjuk, nem -fakad-e ríva egy kemény angolos kézfogástól? - -– A mint ön akarja! nevet a herczeg egész a kisbéresig, ki némileg -megdöbbent, midőn látta, hogy egyenesen hozzá tartanak, s némileg -megbánta, hogy második nevét megmondta, mintha tán az urak annak -jelentését kitalálták volna. - -A kocsi megállt, a kisbéres lesüvegelte magát. - -– Fiam! – mondja a herczeg – ez az úr kezet akar veled szorítani, azért -úgy vigyázz, hogy meg ne ríkasson; tehát megfogod te is, a hogy az isten -tudnod adta. - -Bowring úr leszállt és jól megnézte a fiatal embert, kinek keleti -vonásai csak úgy lehettek iródiáké, mint bármely nagyságos úré; azért a -meggyőződésért a kéz után nyult, mely a sípujjú ingnek bő száján nem -birt akkorra kiférni, mikor az angol már megfogta, összegyűjtvén minden -erőt a marokban. - -– Na, fiam, – mondja a herczeg, csak bátran, semmit se félj. - -– Nem félek én, kegyelmes uram, – mondá a béres, – hanem tessék -megmondani ennek az úrnak, ha nem tud magyarul, hogy fogja meg a -kezemet. - -– Fogom már! – mondja Bowring magyarul, – csak fogd meg te is. - -– Nem tudom, hogy tiszteljem az urat, – véli a béres, – hanem jobb lesz -majd visszajövet, addig megmondja a nemzetes ispán úr, hogy miért hívnak -engem Holvagy Pistának? mondá a béres, némileg visszatürvén ingujját, -melyen az izmok perczegve feszülének ki és eléggé meggyőzték idáig is az -angolt, hogy ilyen kezű iródiák sem a szárazföldön, sem az angol -szigeten nincsen. - -Visszahelyezkedék Bowring a kocsiba. - -– Nos, mit mond az én iródiákomhoz? - -– Ez a ficzkó megfojt egy bikát, véli Bowring, – én, ki egy pár -öklözőnek kezéből kiszorítottam a vért, mint egy hitvány czitromból a -levet, s im, ez a béres a legerősebb szorításnál azt kérdi: fogom-e már -a kezét? - -– Tehát hiszi már ön, hogy ezt nem mondva állítottam ide? - -– Vigyen el engem az ördög, ha ezt a dolgot értem, ha csak nem vallja a -herczeg, hogy e pusztán embereket vet, hogy az országot tiszta fajjal -ültesse be. - -– Szavamat adom, hogy nem; egyébiránt erről ön ezerszer meggyőződhetik. - -– Herczeg! – mondja az angol, szemközt fordulván a herczegnek, – hát ha -minden magyar ember ily tisztán beszél és józan eszű, mint e béres, – -mit akarnak rajta czivilizálni? - -– Hagyjuk a feleletet, ez egy olyan fogalom, midőn a csillagászok azt -állították, hogy a nap forog és a föld áll; ezt aztán mindenki hitte, és -a legelsőt, ki ezt tagadta, sőt az ellenkezőt állította, holta után nem -hagyták eltemetni. - -– Szégyen, gyalázat! - -– Na, na; vigyázzon, ne hirdessen új tant, hagyja meg a nagyvilágot -boldog hitében, hogy itt vad nép lakik, különben a próféták sorsára jut; -jobb lesz, tegyen úgy, mint egy jó barátom, ki egy egészen új vallást -csinált, meg is irta hozzá a bibliát, és mindenütt keres hozzá egy -Krisztust, ki az új vallásért meg hagyja magát feszíteni, mert magának -nincsen hozzá kedve. - -– Ösmer egy embert, ki könyveket tudna írni? - -– Igen! - -– Adjon nekem alkalmat a herczeg, hogy beszélhessek vele. - -– Okvetetlenül találkozunk egygyel. - -A könnyű fogat beért a birtok közepébe, hol egy négyszögben képződék ki -a lakház, a magtár és istállók, középen a gazdasági szekerek és ekék -foglalák el a kijelölt tért, s a hosszú lakház szárnyán a tiszti lak -volt, előtte pedig a kiváncsi pusztaiak állták el a helyet, hogy a -herczeget láthassák. - -A sok közül néhány menyecskefő tünik szembe, még pedig oly szép, hogy -mitsem csodálkoznánk, ha Bowring úr előbbi hitéhez visszatérne, s addig -kínzaná a herczeget, míg kivallaná, hogy minden falujából összehordatá a -legszebb nőket, hogy alkalmas kiállítással lepje meg Bowring urat, mint -egykor Katalin czárnőt a festett falvakkal; de mielőtt Bowring úr -kétségét kifejezhetné, a herczeg végig vezeté a soron, hogy lássa külön -is a csinos nőket, aztán a tiszti lakban mondja Bowringnak. - -– Látott ön valaha ennyi szép nőt ily kevés ember között? - -– Mára én el vagyok bűvölve, azért magyarázatot sem kérek. - -– Na, ispán úr! – mondja a herczeg a tisztnek, – én kimegyek a juhokat -megnézni, maga addig tartson magyarázatot Bowring úrnak. - -A herczeg elment, az ispán tiszteletteljesen várta a kérdést, mire -felelnie kelljen. - -– Ispán úr! – kérdi Bowring, – hol szedi össze e gyönyörű népet? - -– Nagyságos uram! – kezdi az ispán, – e pusztán kívülem, a tanítón, -hajdukon és kovácson kívül csak béresek laknak, – e puszta hétezer hold -egy darabban, tehát a roboterő nem elég, hanem béresekkel magunk -míveltetjük. Minthogy pedig a kévehányás, zsákemelés nem könnyű munka; -kegyelmes herczegünk jó bért rendelt, miért aztán annyi ember vágyik -ide, hogy a javából is eleget válogathatunk, azaz, hogy meg is -válogathatjuk; – s minthogy férfiainknál a jó arcz nem hiányos, és -majdnem azt mondhatjuk, hogy az erő a szépséggel itt páros, – béreseink -mind erősek, és majdnem valamennyi szép is. - -– Ezt már értem, ispán uram, – jegyzi meg az angol, – hanem már az -asszonyokat csak nem ispán úr válogatja a béresek mellé? mondja tovább -az ispánnéra nézvén, ki a kedélyes tréfát mosolygással viszonozta. - -– Nagyságos uram, az ilyen dolgokba nem avatkozunk; hanem, hogy -asszonyaink igen szépek, az még természetesebb, mint a másik. - -– Szinte vágyom az okot tudni. - -– Minthogy a béresnek hetenkint csak egy szabad napja van, s akkor is -csak engedelem mellett hagyhatja el a pusztát, – a nőtelen legény röstel -a pusztából messzire gyalogolni olyan után, ki szegénysége mellett rút -is; hanem mivel rajtuk sincs mi kivetni való, – nagyságos uram, biz’ -ezek csak a szépét válogatják, s ilyenképen népesedünk meg isten jó -voltából, – s ha végig nézünk a menyecskesoron, nem azt nézzük, melyik -csunyább, hanem melyik szebb? - -– Bizony most mindjárt beállok kisbéresnek. - -– Legalább lenne párja a mi Pistánknak! nevetett az ispán. - -– Jó, hogy mondja, ispán uram, – egy kisbérest találtunk az út mellett, -miért hívják azt Holvagy Pistának? - -– Éppen arról beszéltem, – szól az ispán, – s ha tetszik, megmondom, hol -kapja ő ezt a nevet. Fenyíték alatt él itt uram ez a nép, mely minden -nap növeli erejét, de önkéntelenül érzi, hogy ez erő bármennyit -szaporodjék, kévét hányni és zsákot emelni fog egyedül. Minden -lépten-nyomon vagy a munka, vagy a hajdú áll utána, egymásközt -czivakodni nem mer; hanem esztendőn egyszer-kétszer elkéredzik -valamelyik szomszédba vagy búcsúra, vagy vásárra, hogy kedvére -kiverekedje magát. - -(Bowring úr egybefont karral és mohó élvezettel hallá a beszédet.) - -Ez a verekedés nem valami véletlen dolog; rákészül, mint az ünnepre -magára s esztendeig vezeti a vágy azon napra, hol az ütlegekben lesz -annyi bőség, hogy az egyik fél jóval többet kapjon, mint a másik, és ezt -a fölösleget ugyan egy álló esztendeig megemlegethesse. - -(Bowring úr öklei önkéntelenül összehúzódnak; hiába, az oroszlán -körmeivel születik, és jól esik, ha hirét hallja az eleven húsnak.) - -– A mi embereink nem öklelődznek össze jámbor falusiakkal, nem -emlékszem, hogy valaha olyant bántottak volna, kit egyedül a véletlen -hozott útba kapúsarkon vagy ajtónyiláson, megválasztják az ellent, mint -vőlegény a menyasszonyt, hanem egész esztendőnek folytán izengetik, hogy -ezt vagy amazt megverik, – sőt intik, hogy oda ne jőjjön, hová ők -mennek; de ha mégis eljő, megverik csupa erőpróbálásból, melynek nem -annyira harag a vége, mint a becsületes számvetése két kereskedőnek egy -évi adás-vevésről, melyből egyforma szám ritkán jön ki, hanem a -fölösleget elviszi valaki, s egyéb mondanivalója nincsen, mint az, hogy -ő kapott többet. - -(Bowring úr ezt mindinkább nagyobb élvezettel hallgatja, s elképzel egy -becsületes boxot, hol a szabályok megvannak, s ha aztán az egyik szemét -kiütik, az a kérdés: szabályosan volt-e kiütve?) - -– Becsületesen van! hagyá helybe Bowring úr, hanem hadd halljuk, kit -szokás megverni? - -– Nagyságos uram, – folytatá az ispán, – a mint Enyingről Mezőkomáromon -át idejön az utas, Hidvéget éri, hol nem jobbágyok laknak, hanem -szabadosok, kik háborús időben katonasorba állnak föl kegyelmes -herczegünk zsoldján; békében pedig az egész környéknek megszokott rémei; -mert a hidvégi ember, ha lehet, meg nem marad egy kocsmában mással; -azért vagy ő dob ki mást, vagy magát dobatja ki. - -(Bowring alig győzi hallgatni, véghetetlenül érdekli, hogy most mindjárt -megvernek valakit.) - -– Annyira vitték ők már ezt a dolgot, hogy nem köt ki velök senki, tehát -kénytelenek odább menni, hogy hírüket, nevüket föntarthassák, – s ezen -czélra néhány év óta legalkalmasabbak nekik a fürgedi béresek. Most még -azt kell megmondanom, hogy az egész hidvégi népet, valamint a fürgedi -béreseket is egyedül egy képviseli, – ha ez a kettő azt izeni egymásnak, -hogy itt vagy ott megveri, annyit tesz, hogy az egész hidvégi falu és -minden fürgedi béres, a ki csak nőtelen, ott leszen. - -– Talán el is unta már nagyságos uram, inkább elhagyom. - -– Meg ne álljon, az istenért, inkább nem eszem, vagy még éjszakára is -itt maradok. - -– Ha addig van, hát elmondom a többit is. Malom nem lévén a pusztán, a -mezőkomáromi malomban szoktunk őröltetni, s e czélból majdnem minden -héten megyen föl egy béres-szekér őrleni valóval, s egy béressel tíz -asszony is megyen a malomba. Midőn a hidvégi hidnál átmennének, a hid -alatt okvetetlenül ácsorog öt-hat hidvégi szabados, köztök pedig -legtöbbször valami csúfnéven Meddig Józsi nevezetű ember. - -– Ezt már ösmerem! szól bele az angol. - -– Megállj! szólítja meg Meddig Józsi a bérest, s aztán a szekéren -üldögélő asszonyok közül egyiket megkérdi: - -– Van-e még Fürgeden eleven ember? - -– Hogy ne volna – felel valamelyik élesnyelvű béresasszony, – a ki -haldoklik is, megeszik tíz gombóczot, – azért őrletjük ezt a tenger sok -buzát. - -– Hát egy kis pecsenye kerül-e melléje? kérdi gúnynyal a hidvégi. - -– Pár számra vágják nálunk az ökröt, – de van is ám erő, – három kévét -kap föl egy villára a mi emberünk, pedig két kéve tesz annyit, mint egy -hidvégi ember, – nyelvel az asszony – fél ember pedig a ráadás. - -– Ki mondja azt? kérdi foghegyen a hidvégi. - -– Mind azt mondja – lőn a válasz, – hanem Holvagy Pista még a -negyedikkel is megszerzi. - -Ennyi aztán már untig elég, a hidvégi halfogó már nem állhatja; hanem -azt mondja: - -– No hát, néném asszony, megmondja annak a Holvagy Pistának, hogy ott -leszek az ozorai szent istváni búcsún; hanem be ne jöjjön, vagy -megmondja az ispánnak jó előre, hogy a hatökrös szekér a kocsma előtt -álljon, hogy legyen min haza vitetni magát. - -– Megmondjuk, öcsém uram, ne búsuljon, majd az izenetet meg a másik -fordulóval hozzuk meg. - -Ezzel elválnak, az asszonyok megőrletnek, hazamennek, az izenetet -elmondják, s midőn megint a malomba mennek, már megvan az izenet. - -– No, mit izent Fürgedről Holvagy Pista? kérdi a hidvégi. - -– Csak azt izente, mondja a multkori asszony, hogy köszöni kelmednek jó -akaratját, – hasonlóképen minden jó kivánsággal van, azért izeni is, -hogy a hidvégi felcsert, meg a vizes lepedőt elvigyék az ozorai búcsúra, -– arról aztán ne búsuljanak, hogy hiába vigyék, mert majd mindenikbe -raknak egy embert a fürgediek. Ezt izente Holvagy Pista. Minden jót! - -– Így megyen az izengetés álló esztendeig összevissza, néha aztán -útközben meg is szaporítják; no de nem veszi senki számba, a hány szó, -annyi ütleg bizonyosan kerül; ki páros, ki páratlan, csak ember legyen, -ki ezt kiállhatja. - -– Mikor van ez a búcsú? kérdi Bowring. - -– Éppen holnap lesz, nagyságos uram, felel az ispán az ajtó felé nézvén, -minthogy a herczeg már visszajött, s bejövet azt mondja az ispánnak: - -– Holnap szent István-nap, ispán úr, el ne mulaszsza bemenni Ozorára, -hogy a búcsún valami rendetlenség ne történjék. - -– Ott leszek, kegyelmes uram. - -– Még én is! mondja Bowring. - -– Nem unja el ön magát ilyen falusi ünnepélyen? - -– Gondoskodtam élvezetről – mondja a kérdett – el nem maradnék ezért a -pusztáért. - -A herczeg nem kételkedék, hogy az angol valami szokatlant akar látni, -tehát nem akadékoskodék, hanem kivánsága szerint a pusztán hagyá. - -Egész estig beszélteté magának a különböző kalandokat, későn este tért -csak nyugalomra, s mint a gyermek, egész örömmel ébred föl a másik -napra, mely Hidvégen és Fürgeden ezen szóval üdvözölteték: - -Ma van az ozorai búcsú! - -Reggel korán fölkelt az angol, s még ekkor látta, mily ünnepi szín van a -pusztán, midőn a kisbéresek fehér patyolatingben és gatyában, feszesen -testhez szoruló, apró gombos mellényben járták át a nagy udvart, -miközben egy sárgavörös tarkájú kendő a mellény gombján megerősítve s -oldalt a zsebbe tűzve lobogott a lépések után. - -A nagyszájú ing fehér felhőként lebbent meg, s a nagy tisztaság -szokatlan méltóságot kölcsönzött a választott magas alaknak, mely után -az öreg asszony is elgondolkodott egyet, hát még a fiatalabb! - -A sok készülődés után a nőtelen legények vagy huszan összegyülekeztek, -mit a hajdú már bejelentett az ispánnak, ki a legénységet ezzel a szóval -ereszté el: - -– Legények! a szent misén minden ember jelen legyen, s meg ne próbálja -valamelyik, hogy izgágát csináljon; mert akkor én is ott leszek ám. - -– Nem lesz panasz! mondja egy a többiért, s a nyalka csapat megoszlék, -hogy ki-ki akkor menjen, mikor kedve tartja. - -Készen álltak a megnyergelt paripák, Bowring úr az ispánnal lóháton ment -be, hogy így tetszésük szerint követhesse a pusztaiakat, kik különvált -csoportokban tarkázták meg a nagy országutat, mely a pusztán keresztül a -faluba vezetett. - -Egy férfi ment elől, utána egy asszony, míg utánuk jóval hátrább egy -legény s egy leány, hanem olyanképen, hogy az útnak egyik szélén a -legény, másik szélén pedig a leány ment oly következetesen, mintha -kimérték volna nekik az utat. - -– Az elsők – mondja az ispán Bowring úrnak – házaspár, a férj elől -megyen, utána pedig a nő, férjének dolmányát vetvén vállára, s a széles -országúton nem lép férje mellé, hanem szüntelenül utána megyen, s a mit -a férj elől beszél, ő azt a második sorból hallgatja, s onnét felel -vissza. Ez itt megmásíthatlan szokás – folytatja az ispán, – míg jóval -hátrább egy nőtelen legényt látunk az út szélén, s vele átellenben egy -leányt, nem mintha gyűlölnék egymást, sőt tán éppen az ellenkező az -igaz; de jaj volna a lány becsületének, ki a nagy országutat közbe nem -ejtené, mint hogy a nagy pusztán oly messziről meglátszik az ember, s -ezen szokás által védettebb az erény, mintha az anya szeme -nyomról-nyomra kisérné a leányt. Szent szokás ez uram, s egy -megsikamlott erkölcsöt példának okáért nem tudnék elmondani évtizedek -óta, s éppen ezért nem aggódik az apa, hogy lányát magától elereszsze; -mert mint a nyitott könyvnek legelső betűje, oly tisztán kilátszik az -ember a távol rónaságból. - -Az angol nyugodtan hallgatta a beszédet, s egyet körülnézett a nagy -pusztán, hol még akkora magasság sem látszik, melyre egy emléket tehetne -le e tiszta gondolatnak, ha csakugyan elvetődnék erre még olyan, ki itt -vad szokást keres, holott oly tiszta az erkölcs, hogy a nagy világ -czivilizálója nem méltó rá, hogy mezetlen lábbal és födetlen fővel -lépjen e térre, hol még a kereskedés tanyát nem vert, de az erkölcsöt -sem tette portékává senki. - -A síkságból mintegy visszafelé mentek és néhány ritka szálfa között -leereszkedék az eddig nem látott erdőnek mélyébe, melyből egy erős -kanyarúlat nagy mélyedéseken át Ozorára vezette a két búcsúi vendéget, -kik a vendégszerető pap udvarán szálltak le a lóról. Összesereglett a -vidéki népség, megkondult a harmadik harangszó, s a hivők áhitattal -léptek át a szent küszöbön, tisztelni a legelső magyar királyt, kit a -vallás megszentelt, s a buzgó nép közelebb hiszi magát az éghez, mikor -édes magáét maga fölött látja. - -Az imaházból kihallik a buzgó ének, és szinte fölnéz az ember az égre, -hova fölfelé tör a buzgalom, s elgondolja a magyar ember: Igazságos az -isten, – s nagy áldást készíthet ez nekünk, hogy oly sokáig kell érte -könyörögnünk! - -Mise után szétment a búcsú-nép, vendéglátó házakban ülvén meg az -ünnepet, – s egy-egy banda lepte meg az úri házat, egy-két órára -helyrerángatván a kedvét a búsuló magyarnak. - -A tisztelendő úr asztalát sűrűn körülülte a vendégsereg, csak egy hely -maradt üresen legfelül, Bowring úré, ki a kocsmában ül egy nyári -kabátban, lovaglósapkában, s készebb elkoplalni három nap, mint hogy az -ozorai verekedést elszalaszsza. - -A kocsmáros egy kis ajándékért a bormérőbe eresztette, hogy minden -alkalmatlanság nélkül élvezhesse a látványt, mire nem igen sokáig kelle -várakoznia; mert valamint a rémek órája, lassankint ez is elkövetkezett. - -Délutáni egy óra felé felhőként tódult be egy fiatal csapat, élükön -Meddig Józsi lépett a kocsmába, s a legkényelmesb helyet kiválasztá -magának, hogy embereit, mint vezér a hadsereget, végig lássa, -egyszersmind elől legyen, s hogy a czigányhoz közel legyen, mert hiába, -ő a vezér, őt illeti meg a tisztesség, hogy ő mulassa magát a -czigánynyal. - -A kocsma tágas volt, legalább elég tágas arra, hogy észre ne vegyen -senki egy alakot, mely az ellenkező zugban a padon végig feküdt be a -falnak, a nélkül, hogy akár a mulatók zaja, akár a zene megfordíthatná a -padon, hol már jó ideje lehet, de senki sem kivánkozott az általa -elfoglalt helyre, s magának, úgy látszik, kevés kedve van azt elhagyni. - -Megindult a jó kedv. Egyéb nem hiányzék, csak az, hogy a búcsú Bowring -úr várakozásának megfeleljen, azaz: hogy a légyott el ne maradjon; de -nem is maradt el. - -A nyitott ajtón meghajolva lép be egy hosszú süvegű béres, utána vagy -öt. Az első, kit nem szándékunk máskor szerepeltetni, nyers hangon kiván -jó napot a kocsmárosnak, s olyanformán néz körül, mintha senki sem volna -a kocsmában, pedig Meddig Józsi olyan lármát vert egymaga, hogy az ablak -is megnyilott bele; de a béres mégis azt mondja: - -– Kocsmáros uram, adjon bort, legalább ne unja el magát az ember a -kocsmában, ha maga van. - -– Debz’ van itt más is! – szól a kocsmáros, a kikészített meszelyt a -hidvégi vezér mellé helyezvén, – nem látja kend, hogy a hidvégiek is itt -vannak? - -A béres előbb ivott a borból, pajtásait is megkinálta, s még azután -mondja: - -– Nem is vettem őket észre! - -Bowring úr nagyobb élvezettel nézte ezt az előjátékot, mint a szatmári -ember a komédiát, midőn a medvét várta, s a bormérő nyilásán -kidülleszkedve, mint egy elsőemeleti páholyból nézte a drámát, melyben -két hős küzdelme kezdődik. - -– Öcsém, tán hályog van a szemeden, – gúnyolódik a hidvégi – itt van ám -a hidvégi felcser (ez czélzás), nem lenne jó, ha szemedet a tenyeredbe -adná? - -– Már én majd csak így is hazatalálok az éjjel – mondja rá a béres -egykedvűen, leülvén az asztal mellé, jó közel, majdnem szomszédnak -Meddig Józsi mellé. - -– Azt gondoltam, öcsém, hogy szekéren mentek haza, gúnyolódik amaz. - -– Már ha tudtuk volna, hogy itt lesztek, tán csak eljött volna utánunk a -szekér. - -– Pedig eljöttünk! mondja hegyesen a hidvégi szabados. - -– Nojsz, mi sem maradtunk otthon! – felel a béres. - -– De látlak. - -– Én is! – lőn ismét a kurta válasz – midőn a kocsmáros megint bort tett -a vendégek elé, Bowring pedig azt kérdi a kocsmárostól, ki a bormérőbe -visszament: - -– Úgy látom, hogy ez egyik sem mer a másikba kapni. - -– Dehogy nem, uram, – dehogy nem, – lesz itt mindjárt olyan verekedés, -hogy darabokra szedik egymást: csakhogy, uram, ennek is megvan a maga -módja, még pedig az, hogy ezeknek idáig nem volt még igazi okuk a -verekedésre az izengetésen kívül, – tehát most csak ürügyet keresnek, -hogy egymásba kaphassanak, most idáig csak kötődnek; végzi be a -kocsmáros, lemenvén a pinczébe, s magára hagyván az angolt, ki megint a -párbeszédre figyelt. - -– Hát azt mondod, hogy látsz? kérdi a szabados a bérest. - -– Persze, hogy látlak! - -– Azért kérdem, – mondja amaz – hogyha hályog van a szemeden, inkább -közelebb jövök hozzád, – folytatja a szabados, közelebb csusztatván -könyökét az asztalon s minthogy a béres is már könyökre támaszkodék, a -két kéz olyan közel volt, hogy egyik a másik szemét könnyen kiüthetné. - -– Talán megférnél egy helyben, öcsém? – kérdé a béres, könyökét jól -felfeszítvén, mert ládd, én odább nem megyek. - -– Hátha odább mész? – véli a szabados. - -– Nem hinném! – mondja a béres egy helyből, mire a másik már oly közel -csúszott, hogy könyöke megérinté a bérest. - -– Hozzám ne értesd többször a könyöködet, mert aztán előkérheted a vizes -lepedőket! – mondja a béres, mire a hidvégit egyike saját pajtásainak -egy kissé meglöki s ekkép a béres könyökét eltaszítja az útból, mire -aztán vége a diplomácziai tárgyalásnak, és elsül az első ágyú, azaz, a -béres úgy löki mellbe Meddig Józsit, hogy az rögtön a falhoz csapódik, -ha éppen a másik hidvéginek feje közbe nem keverednék, mely aztán olyant -ütött a falon, hogy a fal is egészen megveresedett, – csakhogy a -természettudósok már akkor is haladtak annyira, hogy ez a csudatétel -csak annyiból tulajdonítható a hidvéginek, a mennyiből a vér nem a -falból, hanem az ő fejéből ázott ki. - -Fölegyenesedett erre a hidvégi vezér, s mielőtt az ütleg következnék, -harsány hangon mondja: - -– Na te, konvencziós cseléd, puhára verlek ma, azt elhiheted, azért -hagyok még egy «Miatyánk»-ra való időt, hogy szó nélkül ne menj a -másvilágra! Fenyegetődzék a hidvégi, egy nagy ólmos gyűrüt keresvén elő -mellénye zsebéből, mi abban az időben tiltott viselet volt, s míg azt -kis újjára húzta, mintegy időt hagyott amannak, mintha azt csakugyan -nagylelkűségből tenné; de a béres sem hagyta használat nélkül az időt, -sípujjú ingét fölszedte s karja körül gyűrte, az egyik ujj alól -egyszersmind egy kurta furkós botot szabadított ki, melylyel, kis körben -megcsóválva, elegendő kemény ütéseket osztogathat az ember. - -– No hát; a ki herkópáterod van, – lármázott a szabados egész dühvel, – -hadd veszlek kézre benneteket, – mondja kitörve többedmagával; de -mielőtt a többi oldalt kerülhetne a béresnek, az hátulsó lábára veté -testének terhét, aztán az egyik oldalasnak feje felé czélozván, mire -amaz fejét védené karjával, addig a béres a kurta bottal olyant vágott a -lábszárra, hogy az oldalt levő a földre rogyott. - -– Ez szabályos ütés volt! – kiált Bowring, kit észre nem vevének a nagy -lármában, hanem azért ő nem szűnt meg tudományos szempontból is -megrostálni a dolgot, az illetők pedig egymásután szolgáltatták az -anyagot, nagy erővel vagdalván egymást a földhöz, mintha az egésznek jó -részét fekve kellene elvégezni, nehogy oly hamar kifáradjanak. - -– Csak a fejét, ott nem sántul meg – hallék a kiáltás. - -– Ne sajnáld, nem apád! – mondja a másik, csakhogy a fölkapaszkodók -helyére megint új embert vernek földhöz, a kocsma ablakain pedig -meggyűlik a bámészok serege, az ajtón állók pedig csak annyit segélnek a -dolgon, hogy egyik vagy másik fejbe vert embert kiviszik a kúthoz, hol -addig mosogatják, míg újra bemehet, folytatni a munkát. - -A béresek mise után megszéledtek a vásárban, s ez a négy-öt bármily -hosszan tartja a helyet, lassankint kifárad, csak az birja még őket -lábon tartani, hogy parasztszokás szerint az eddigi vezér elkiáltja: - -[Illustration: A béres sem hagyta használat nélkül az időt.] - -– Vesd nekem a hátadat! mire a többi hirtelen él az óvatossággal s új -erőt gyűjt a védelemnek e módjából, mely Bowring úr méltánylását -tökéletesen megnyeri, szabályosnak ösmervén az egész verekedést, -legkisebbet sem törődvén azzal, hogy fáj-e az ütleg, vagy nem? - -Egy-egy béres rohan be a verekedés hallatára, de a többes szám még -mindig nevezetes előnyben van, s a kocsmáros félvén a rosszabb -következménytől, megsúgja Bowring úrnak, hogy bemegyen a paphoz, hogy a -fürgedi ispánnak a dolgot megjelentse. - -Elment, visszajött a kocsmáros, de nem jött véle az ispán, és Bowring úr -is már szivesen hajlott a béresek mellett kelni részvétre. - -– Nos, kocsmáros, – kérdi Bowring – benn volt az ispánnál? - -– Igenis, megjelentém, hogy a béreseknek most mindjárt végük lesz. - -– És mit felelt az ispán? - -– Azt mondá, uram, hogy úgy kell nekik, miért hagyják magukat. - -A verekedés már végső végét, a legrútabbat érte meg, ekkor ordítja el -magát az egyik a béresek közől: - -– Hol vagy Pista? - -– Itt vagyok, – mondja a fal melletti padon nyújtózkodó alak, fölgyűrt -ingujjal rugván föl magát egyenesre, s egy kurta hidvégi legényt derékon -kapván, a csoporton át az ajtón kivetette, mondván: - -– Félre az útból, kölyök, – mert majd lábadra lépnek, aztán ríva -fakadsz. - -Pedig a fiú alig lesz már húsz esztendős, daczára, hogy nem birt tovább -kapaszkodni ki a csizmájából, mint öt láb. - -Bowring úr megismerte most a tegnapi kis bérest, valamint egyszerre -megmagyarázá önmagának, hogy őt csak végső veszedelemben hívják elő, s -azért nevezék el: Holvagy Pistának, csak az a kérdés, hogyan végződik el -a dolog. - -A hidvégiek megálltak egyet a czivakodásban, s addig maradt annyi -szünet, hogy a béres fönhangon mondhatá: - -– No, Józsi… kiált a hidvégi vezérre, – már most én is itt vagyok, most -már nem te mondod meddig, hanem majd megmondom én! – szólt harsányan a -béres, megfogván két hidvégit egyszerre, s nagyot kiáltván egyik -pajtására: Tedd be az ajtót, hogy ki ne mehessenek, majd kiadogatom őket -az ablakon, van-e ott kinn vizes lepedő? - -A czigányok rémültek el legjobban, de már nem mehettek ki, s a -boldogtalanok egy sarokban huzódtak össze, egyiránt féltvén a nemes -hegedűt, és azt, ki azon hegedülni szokott. - -Megváltozott a harcznak egész alakja, most kezdődött még az igazi -kévehányás, mert már néhányat löktek ki az ablakon, míg bent elszánt -birkózás kezdődék, hogy ölbe lehessen kapni a legényt, és így az ablakra -kerülhessenek vele. - -Meddig József, mielőtt a nagy gyűrűt halántékához mérné Pistának, ez -elkapta az esésben levő kezet, s egyet csavarván rajta, térdre zuhant a -dühös szabados, s tarkón ütvén őt a béres, elfeküdt a földön, de a béres -láb alá vette, hogy megérezze, ha föl akarna kelni, mig ő egyúttal -segíti az ablakon kirázni a többit. - -A megvert szabados eszén volt még, s érezvén a megveretést, földön -fektében bicskáját szedte elő, hogy egyet kerítsen vele a béres -czombján. - -Észrevette ezt a remegő czigányok közől a primás, minthogy közelében -hevert a szabados, kinél a muzsika ára a mai napra már úgy is elveszett, -hirtelen lehajolt, s a szabados kezébe kapaszkodott, s tág torokkal -bőgte a béresnek, hogy kapja el a lábát. - -Bowring úr elrémült, – látta, hogy a szabály már megbukik, s hogy a -felbőszült embert a béres most már nem fogja kimélni, hirtelen kirohant -a bormérőből, és lélekszakadva rohant a paplakba, hol az ispán úr éppen -most fogta el a pap pagátját. - -– Ispán úr, – ispán úr!… kiáltja Bowring – jöjjön hamar, a fürgedi -béresek most mindjárt agyonverik a hidvégieket. - -– De az már nem lehetetlen! – mondja az ispán ijedten, azonkívül pedig -földhöz vágta a kártyát, s kalap nélkül rohant előre, utána pedig az -angol s a bormérőben sikerült beérnie, hol az ispán messziről kiáltja, -éppen midőn a béres ölbe kapta Meddig Józsit, hogy úgy vágja a falhoz, -hogy holnapig ott ragadjon. - -– Nem volt még elég? mondja az ispán. - -– De már elég volt! mondja Pista oly nyugalommal, mintha kévét hányt -volna, s a szabadost mint egy ölbeli gyereket eresztvén le a földre, -honnét még azután is alig birt a kegyetlen ölelés miatt egyenest -megállni. - -Az ispán nem szólt többet, a béresek egész egyszerűen mondák: - -– Csöndes jó éjszakát kivánunk mind közönségesen! S ezen szóval -eltávozának, csak Holvagy Pista mondá a czigánynak: - -– Megküldöm az árát a muzsikának, – s talán az emberséget is meg tudom -még egyszer hálálni! - -* - -A béresek után Bowring is elment az ispánnal, kit ekkép szólított meg: - -– Uram, furcsa nép ez a magyar! - -– Higyje meg, nagyságos uram, szeret ez a magyar engedelmeskedni, ha -tudja, hogy olyan ember parancsol neki, aki tudja: mikor kell -parancsolni. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Mikor Bowring úr az ispánnal azon részére ment a falunak, hol a fürgedi -út a hidvégitől oldalt válik, látták a két csoportot eltávozni, – a -béresek szótlanul, a hidvégiek közől azonban hallatszék Meddig Józsinak -éles hangja: - -– Lesz még ozorai búcsú! - -– Itt leszek! kiáltja vissza Holvagy Pista, kinek nevét ime -megmagyaráztuk ma. - -Mielőtt azonban az ozorai búcsúnak napja elkövetkeznék, beleszólt az idő -a történetbe, s embereinkkel máshol találkozunk. - - -V. (Vőlegény áll a házhoz.) - -A Siónak másik oldalán van egy becsületes komposszesszorátus, azaz hogy -van több is, hanem az egyikben élt ebben az időben nagyságos Baltayné -asszonyság leányostól, ki anyjának özvegy napjaiban egyedüli boldogsága -lőn, ha tudniillik maradt még annyi idő, hogy véle néhány szót -válthatott; mert a nagyságos asszony korán özvegyen maradván, úgy -beleszokott a gazdaság vitelébe, hogy hétköznap még a csizmát is -fölhúzta, és a Sió melletti kaszásait még a csádéban is fölkereste, ha -valamikép azt gyanítá, hogy az árnyékban hüselnek. - -– Ettél-e már, fiam? kérdi a meglepett napszámost. - -– Igen is, ettem, nagyságos asszonyom! feleli a meglepett ember. - -– Jó volt az étel? - -– Hála istennek, biz az jó volt. - -– Hány gombóczot ettél meg, édes fiam? - -– Azt tartom ötnél kevesebb nem volt, a mi egyre jutott. - -– Egészségedre váljék, édes fiam! – szól a nagyságos asszony, – hanem ha -a vendégség tetszésedre volt, hát jó lesz megfogni a kaszát, mert máskor -imádkozva sem eresztlek földemre. - -Nagyot vörösödött a napszámos, és szégyenkedve nyult a kaszavágás után, -egy fogás helyett kettőt is vágván, hogy a nagyságos asszony egyebet ne -mondjon. - -Hazament a nagyságos asszony, megnézte a ház környékét, mely mindenütt -oly tiszta volt, mintha husvétnapra söpörték volna össze, nem lévén -senkinek megengedve, hogy ott engedelem nélkül való dolgot cselekedjék, -kivévén egy bakszarvast, mely néha órahosszat összenyargalászta a majort -és a kastélyudvart, megállván közben az erkély előtt, honnét nyalánk -alamizsna hullott alá a torkos állatnak, – csakhogy úgy elszemtelenkedte -magát néha, hogy addig meg nem izlelt semmit, míg a fiatal úrhölgy le -nem jött, s át nem ölelé sudar nyakát, s így nem kinálá saját tenyeréből -a büszke állatot. - -Minden nap tiszta piros szalagot kötött a szarvas nyakára, honnét -lepirosodván, messziről megláttatá, hogy a kegyencz nem valami kóbor -erdei vad, hanem emberek között élő, elkényeztetett állat, mely a -kényelmet, s az emberek látását annyira megszoká, hogy valaki elől -megfutamodni nem igen szokott; pedig szivesen kiugrott a kapun s néhány -óráig is elkószált a határban, hol őt már minden ember ismeré. - -Midőn az úrnő lejött, órákig elkisérte őt a nagy angol kertben, – néha -meg-meglódult, és átnyargalá a körüleső tért, vagy aztán megjuhászkodva, -mint valami kezes bárány, járdalt az ifju hölgy után. - -Mielőtt az ifju hölgygyel találkoznánk, maradjunk a nagyságos -asszonynál, ki ma minden egyéb dolgot láttatlanban hagyott, hogy a várt -vendéget fogadja, ki ugyan éppen egy kőfalköznyi távolságra lakott, de -mégis oly távol estek egymástól, mintha előbb a világot kellene -megkerülni s akkor is egyszer legalább eltévesztenék az utat. - -A Baltay-családnak volt egy öröksége, mely fiúról-fiúra szállt, – egy -elátkozott pör, mely minden Baltaynak életéből kész tíz esztendőt pörölt -ki, – hanem ennyi haszontalanul elvásott esztendő nem volt elég arra, -hogy valamelyik Baltay megérte volna végét. - -E pör okvetetlenül a kisebbik ágnak tönkrejutásával végződött volna, -hanem midőn a végsőre kerülne a dolog, egy vagy más közbejött érdek -megállította a feleket, kik aztán tíz esztendeig ismét megnyugodtak, míg -tudniillik ismét megbolondult valamelyik, vagy lócserénél, vagy -kölyökkutyán, s kitört a háború újra s addig czitáltatták egymást, hogy -a megyei esküdt két lovat tartott csupán a megidézésekre, megintésekre, -míg ismét valahol összebékéltek valamely jófajta csikón. - -Ezen tusakodások közt azonban a pör annyira megérett, hogy jelen -nemzedékünknek már kevés tenni valója volt, az ifjabb ág keményen lőn -ostromolva s megérzé, hogy lába alatt inog a föld, ha az öregebb ágnak -most már egészen végső ivadéka haszontalannak nem vélné a munkát. - -Tíz év óta hallgat az öregebb Baltay, – az ifjabb ágon levő egyetlen -öcscsének meghalálozása keményen szivéhez ütődött, s a prókátorok -bármennyire nyaggatták, nem akart a pörbe elegyedni. - -Végre nagyot gondolt, saját testvérének fia egyedüli örököse lévén -roppant vagyonának az öregebb ágon, tíz évi hallgatás alatt, addig-addig -nézett a szomszéd udvarra, melynek minden tyúkját megismerte, hogy -Baltay nagyságos úr ekképen gondolkodott: - -– Nekem öcsém van, a sógorasszonyomnak lánya, ez a mennydörgő mennykő -nagy pör egyszerre végét éri, ha ezt a két fiatal cselédet egymás mellé -állítom! mondja magában, s kikiált a hajdúnak, hogy a nagyságos -asszonyságot tiszteli, ha terhére nem lesz, ebéd után három órakor -tiszteletét teszi. - -Megjött az izenet, hogy a nagyságos asszony mindenkor igen szivesen -látja, s a mondott időben elvárja a nagyságos urat. - -– Az aranyos mentémet! – mondja a nagyságos úr. - -– Tessék parancsolni! – kérdé a hajdu a szokatlan dolgot. - -– Az aranyos mentémet! - -– Kiporoltam igenis! – mondja a hajdú – útját akarván állni a különös -készülődésnek. - -– Hát még harmadszor is mondjam, hogy adja kend ide az aranyos -mentémet?! - -– Nincs ám ma vasárnap! – okoskodik a goromba hajdú. - -– Hát kend, nagy fülű – riad föl az úr – hova megyek én most? - -– Nagyságos Baltayné asszonysághoz; – csakhogy úgy is tudom, hogy a -nagyságos asszony kineveti a nagyságos urat, mikor egyszer aranyos -ruhában megy oda, máskor pedig annyi papirost szegeztet a kapujára, -mintha sárkányon akarná fölereszteni. - -– Nem érti kend a dolgot, – véli a nagyságos úr, – adja ide mentémet. - -A hajdú nagy későn előadogatott mindent, s urát addig rángatta, míg a -mente ráfért, hanem midőn ezt is elvégezte, azt mondja: - -– Ne mondja a nagyságos úr, hogy ezt is meg nem tettem, hanem már most -fölmondom a szolgálatot. - -– Elment a kend esze? - -– Még nem ment el, – véli a hajdú, kulimászos bajuszát megegyengetve, – -hanem attól félek, hogy elmegy! - -– András! kend vagy sokat ivott ma, vagy keveset. Mi lelte kendet? - -– Csöndességben akarok élni vénségemre, – mondja a hajdú – s minthogy a -nagyságos úr a szomszédba megy, azt tartom, hogy onnét pör nélkül nem -jön haza, – akkor aztán András fusson kend ide, – András fusson kend -oda! zsörtölődik a hajdú, s magát végig nézvén, mondja: már pedig uram, -ötven esztendeje szolgál engem ez a két láb, aztán ha nagyon -megszalasztom őket, attól félek, előbb kifutnak velem a világból, mint -akarnám. - -– Na, legyen kendnek esze! – nem veszekedni megyek, hanem, ha lehet, -megcsinálom az örök békességet, – egy házasságot gondoltam ki! - -– Mit gondolt ki a nagyságos úr? - -– Egy házasságot! – mondja bizalmasan amaz – még pedig oly boldogsággal, -mintha esküvőre menne. - -– No hát akkor ne is menjünk odább, nagyságos uram, hanem itt a kréta: -egy esztendőre ötven forint meg a ruha, – ezt éppen a mai napon -megszolgáltam, az új még rajtam sem volt, hát nem vásott, – a pénzből -adott nagyságod a simontornyai vásárkor öt forintot, a komáromi bucsúban -tizet, – a kiliti bucsún huszat, ez annyi, mint harminczöt, – tegnap -tizet, ez éppen negyvenöt forint – marad még öt forint, ha adja, jó, ha -nem, hát abban sem halok meg, hát jó egészséget kivánok!… legyen boldog -a nagyságos úr!… – mondja a hajdú elnehezülten – … ha a nagyságos úr -ilyen nagyot akar botlani, hát jó, én leveszem róla a kezemet… de én meg -nem maradok olyan házban, hol az asszony is olyanképen akar úr lenni, -mint a férfi, vagy még tán több is; ezt én nem szoktam meg, de nem is -szokom! - -Mindezt oly hamarjában elmondá a hajdú, hogy Baltay úr nem birta -megállítani, hanem midőn aztán a hajdú lelke elnehezedett, akkor mondta: - -– No András, legyen kendnek esze, – hisz nem én akarok megházasodni, -hanem az öcsém! - -– Hát mért nem szólt a nagyságos úr elébb? – véli a hajdú, a krétát -letörölvén az asztalról. - -– Lehet is kend miatt szóhoz jutni! – lármázik a nagyságos úr. – Illik -is itt hagyni az embert, mikor már harmincz esztendeig van kend a -háznál. - -– Jól van hát no! – csitítgatá a hajdú – hanem ha nekem még egyszer -előkéri a nagyságos úr a proczeszszust, akkor aztán meg nem marasztanak -ám a háznál. - -Nem adott feleletet a nagyságos úr, hanem midőn a hajdú addig -húzta-vonta rajt a ruhát, hogy már nem volt mit igazítani, akkor mondá: - -– Na most már elmehet! - -Baltay úr erőteljes ember lévén, a nádpálczát csak kézbevalónak vitte, s -büszke tartással ment végig az egyik udvarból a másikba, hol minden -ember megsüvegelé már messziről, s a kit megilletett, megpróbálta -megcsókolni a kezét. - -Fölment a tágas lépcsőzeten, hol mindenféle bolondul faragott állat -bámészkodott a lépcsőzet mellett s Baltay úr lassan lépegetett, mintha a -rég nem látott alakok számon kérnék tőle ezt a látogatást; azonban -sokkal derültebb hangulatban volt, mintsem, hogy szemrehányásokra -gondolni akarna, tehát fölment, megczirogatá az állatokat, hogy ily rég -nem látogatta meg őket, aztán pedig az előszobába nyitott. - -A nagyságos asszony cselédje ajtót nyitott, s a nagyságos úr -megvakarintá csizmája hegyével a padozatot, fejét nagy tisztelettel -meghajtá, s a házi asszonyhoz közeledett, ki sötét selyembe öltözötten -néhány lépésre eléje jött. - -– Hol is hagytuk el a szót? – kérdi Baltay kedélyesen akarván elütni a -tíz esztendei haragot. - -– Már nem emlékszem rá. – Mondja a házi asszony bizalmas arczczal. - -– No hát ha elfelejtettük, sohase jusson eszünkbe. - -– Adja isten! – kivánja az úrnő, mintha nem egészen hinné, hogy -elfelejtett mindent. - -– Kezet rá, hugomasszony, – ha aztán kezet adott, megmondom, miért jövék -ide? - -– Itt a kezem, kedves urambátyám!… – mondja az asszony, oda nyujtván -kezét, – nem olyan puha most, mint akkor, midőn istenben boldogult uram, -Baltay Sándornak az oltár előtt nyújtám; mert azóta én vagyok ennél a -háznál utolsó cseléd; mert a többi tudja, meddig szegődött, – nekem -pedig addig van maradásom, míg a prókátorok ki nem pörölnek. - -– Ne is hozzuk elő hugomasszony; mert aztán mégis eszünkbe jut, a mi tíz -esztendő előtt utolsó szó volt, – pedig az is tiszta kár, hogy eddig -össze nem békéltünk. - -– Hát mi jót hozott urambátyám, az én özvegyi hajlékomba? - -– Áldást, békességet, – mondja amaz – látja hugomasszony, hogy parádéban -jöttem. - -– De prókátort nem hozott, urambátyám? – kérdi a nő – különben azt -hinném, hogy én leszek a vendég, s nem urambátyám. - -– Prókátort nem hoztam, hugomasszony, hanem ha kell, hát a papért -mindjárt elküldök. - -– Nem értem, – mit mond urambátyám! - -– Nem várakoztatom kedves hugomat; mert még azon gondolatra jöhetne, -hogy vénségemre jött meg a bolondom, hanem ha tetszik, vágjuk ketté a -pört egy házassággal. - -– Ezt sem értem! – mondja a nő. - -– A hugomasszony kis Etelkája, meg az én öcsém, ha összekerülnének, -minden prókátort kitörülnének a pörből, aztán vége lenne a hosszú -komédiának. - -– Kedves urambátyám! megkérdezte öcscsét? - -– De majd az orrára kötöm a lánczhordtának, – pattant fel az öreg – -tudok én annyit hegedülni, hogy az úrfit az én nótámra tánczoltathassam -meg. - -– Akkor nem az elejéről kezdtük a dolgot, urambátyám, s ha a gyermekek -nem szeretik egymást, az lesz ám még a czifra pör, mikor a prókátorok -helyett is a férj és feleség czivakodik az egész élet folytán. - -– Majd összetörődnek! – véli Baltay. - -– Hát urambátyám mért nem próbálkozott meg egy asszonynyal? - -– Sok én rajtam az igazítani való, kedves húgomasszony – aztán olyan -vagyok én, mint a vas, nagyon rá kell ütni, hogy más formája legyen. - -– Lám, lám! – urambátyám is csak Baltay – a szűk csizmáját mással akarja -elviseltetni, aztán nem is kérdi, hogy a másik elviselheti-e? - -– De hátha szereti a leányt? - -– De hátha nem szereti, urambátyám – erre is meg kell ám felelni, – -utóbb pedig még az a legfőbb kérdés, hogy egymást szeretik-e? - -– Jaj, de sokat kérdez, hugomasszony! – mondja Baltay, a mentéjéből egy -gombot kiszabadítván, mert érzé, hogy rég nem beszélt olyan emberrel, ki -nem konvenczióért engedelmeskedik. - -– Ennyit, kedves urambátyám, egy zsák búza mellett is elkérdeznék, hát -még egy házasságnál! - -– Jól van, de ha szeretik egymást? - -– Egymásé lesznek!… – mondja a nő – hanem ha nem szeretik egymást? - -– Jaj, még nem is tudjuk az egyiket, aztán már is a másikat kérdi -húgomasszony. - -– Én vagyok az anyja leányomnak, s ha én is a földhöz verem a -boldogságát, akkor kitől várjon jobbat? - -– Csak már engedne el valamit, édes lelkem hugomasszony, hogy hamarább -megalkudhassunk, – én az öcsémnek parancsolok, hugomasszony meg a -lányának, aztán… - -– Kedves bátyám! ha a Baltayak egymás boldogtalanságáért annyi -esztendeig pörölgetnek, – legalább a boldogságukért hagyjanak egy kis -időt, s ha nem szereti a fiú… - -– De majd helyre… - -– Pszt… édes bátyám… – mondja az asszony, elfogván közepét a szónak… – -ezt vigyázva kell tennünk; mert nagyon egyenes földön lakunk, a hír -könnyen megfutná a harmadik határt is: pedig ha már az isten ezt a -leányt adta, nem igen akarnám másnak a nyakába kötözni, ha tán háztól -kérve is elkelhet. - -– Félek, hogy hugomasszony többet is tud, mint én, – mondja Baltay – -vagy hogy már későn jövök; de azért itt a kezem, becsületemre mondom, -szent a béke egy föltétel alatt. - -– Mondott szóból ért az ember, kedves urambátyám. - -– Ha már az öcsémé nem lehetne Etelka, igérje meg, édes hugomasszony, -hogy csak olyan embernek adja, kiről tudja, hogy talpig magyar ember! - -– De ezt már bátran megigérem, – mondá kezét nyujtva az asszony. - -– No akkor a lakodalom napján eljövök a kalácssütésre, s azt a pört -kalács alá rakhatja, kedves hugomasszony. - -– Én szavamnak állok! - -– Meg én is – mondja ünnepélyesen Baltay – hanem ebből nem engedek ám -el, hugomasszony, mert még a haló földemben is megfordulnék, ha igaz -szerzeményünket olyan ember turkálná majd, ki a magyar hitből -kikeresztelkedett. - -– Amen! – hagyá helyben az asszonyság, lekisérvén Baltayt az utolsó -lépcsőig, hol a fölmelegült ember hallatlan dologra vetemedett, s egy -asszonynak, tudniillik a háziasszonynak kezét megcsókolta. - -Ha ezt akkor megtudták volna a jóbarátok, szenes vizet itattak volna -vele, mint olyannal, kit a boszorkányok bűvöltek meg, s igézet alatt -áll. - - -VI. (Egyszer volt egy özvegy asszony, annak volt egy lánya.) - -Hazafelé tartott a szarvas, de mielőtt az úrnő kiérne a kertnek utolsó -kanyarodásából, a nagyságos asszony lánya elé ment, a jó asszony oly -boldoggá kivánta tenni gyermekét, hogy a jó szándéktól nem tudta igazán, -mit kellene leginkább meghatároznia. - -Az öreg úr látogatása nem maradt nyom nélkül, s a nőnek el kelle magát -határoznia a legkényesebb dologra, lánya szívét kikémlelni, pedig jól -tudta, hogy ő sem fogja megkérdezhetni, de a lány sem fogja megmondani; -de mégis meg kell tudni. A legközelebb eső lugas elég alkalmas hely lőn -arra, hogy az anya éppen odáig elfáradjon, s ott megnyugodjék, s a lány -kényelmesen helyet foglaljon az édes anya mellett. - -Jaj, de nehéz olyan titkot megtudni, mit nem fognak megmondani. - -Az anyának első gondja volt a szarvast elrezzenteni, mert a szemtelen -jószág néha a csipkés fejkötőt is meglegelte, pedig ez órának -komolyságához átkozottul rosszul állna, hogy fejkötőjét akkor rántsa -félre a szarvas, midőn a komoly arcznak kellene kipótolni a ki nem -mondható szót. - -– Már csak leülök, édes leányom, – kezdi az anya – ki tudja, meddig -ülhetek még melletted? - -Ennyi volt a kezdet, mi egyre is jó volt, meg másra is; mert hiába -tagadjuk, magyar szokás szerint a beszédet néha úgy szabják ki, hogy -arra is ráillik, kire nem akasztják. - -– Megint búsulni akar, édes anyám? – kérdi szeretettel a lány. - -– Rám férne, kedves lányom, – hanem ha valami megörvendeztetne, azt -tartom, most éppen ráérnék örülni. - -– Olvassak valami történetet? - -– Jaj, lányom, elég történet nekem ez az élet, (hogy már nekem is bele -kellett történnem,) sopánkodék az anya, csak már a te történetedet is -tudhatnám! - -– Rövid történet az egész! – felel a lány: – édes anyám özvegy asszony, -én meg vagyok az özvegy aszony lánya: s aztán vége! - -– Dehogy a vége, kedves gyermekem, az csak a kezdete, mint a -parasztmesének: Egyszer volt egy özvegy asszony, s annak volt egy lánya… -De hát a többi? kedves lányom, hol van még a szomszéd ember, meg a -szomszéd embernek a fia, s ez a négy ember kerekít egy keserves -históriát, kivált ha még az ötödik is belekeveredik valami ifjú legény -formában, – nojsz lesz aztán dolga a szegény özvegyasszonynak. - -– Kettőnek csak nem adhatja egyszerre, tehát vagy az egyik, vagy a -másik. - -– Igen, ha tudná az ember, melyiket volna jobb választani, – a szomszéd -ember igen gazdag, tehát a fia is gazdag lesz, – míg a másiknak az apja -oly szegényen halt meg, hogy a nevét is csak alig felejtették nála. - -– No csak hogy legalább az megmaradt, s ha kiáltják, előkereshetik vele. - -– Látom már, édes leányom, hogy azt a szegény fiút nagyon megszántad. - -– Oh, édes anyám, a szánalmat a gazdag pénzért meg nem veszi; de nem is -boltban árulgatják, hanem a szivben tanyázik. - -– Az a szív, az a szív! – fohászkodik az anya – a szerelmesek -minduntalan elvesztik, aztán mégis azt fájdítják, aztán lesz belőle -siralmas történet, megint egy özvegy asszony, meg annak a lánya… Bizony, -bizony, édes lányom, az is baj, ha kérnek benneteket, meg az is, ha nem -kérnek. - -– Ne búsuljon, édes anyám, ha nem kérnek, itthon maradok anyámnál. - -– Én nálam bizony ne maradj!… durrant föl az asszony – az én anyámnak -hat volt, mégis elfogytunk, párosával is vitték volna – azért, azt -hiszem, hogy melléd is csak kerül egy, ha dobra nem ütlek is. - -– Majd valaki csak megsajnál!… ugy-e anyám?… mondja a lány bizalmasan -anyjára nézvén, mintha önkéntelenül mutatná azt a gyönyörű főt, mely az -egész környéket már összezavarta. - -– Már hisz, édes leányom, polturás malacznak nem mindig kerül garasos -kötél; hanem azért tán nem bánja meg senki az özvegy asszony leányát. - -– Valami szegény fiú csak erre botlik, ha nevén szólítják. - -– Akár a szomszéd fia is még, galambom, mondja az anya, a gömbölyű képet -tenyerével megütögetve, s nem gyanítva, hogy a lány is észrevette, hogy -az öreg az aranyos mentében jött át az udvarra. - -– Kedves anyám, egészen el akarná rontani a mesét – hisz azért van a -mese, hogy a szegénynek legalább a meséből jusson egy kis jó szerencse, -ha már máskép nem jut. - -– Hát a szomszéd fia? az igen gazdag! - -– Azt nem kérdezik a mese végén, édes anyám, hanem megelégszik mindenki, -ha a másik kettő boldog! - -– Mese, mese, mess kenyeret!… mondja az anya, hanem édes leányom, én -anyád vagyok, és nemcsak meséből él az ember; hanem… - -Itt egy nagyot lélekzett, mintha készen volna a gondolattal, csak ki -kellene mondani – midőn a szarvas messziről dobogva állt meg a lugas -árnyiban, fölkapva fejét s nyakszalagján egy zöld zsinórt láttatott, -mely a szalagra kötötten hintázá baklóit, jeléül, hogy ismerős kötötte -fel. - -Az anya meglepetten állt meg, valamint a lány is, kit e meglepetés anyja -szívére kergetett. - -– Úgy! – mondja az anya – a szarvas kimaradt a meséből – s e kis kötelék -a gazdag szomszéd fia! - -– Nem, anyám!… szól a lány alig hallhatólag – ez a szegény fiú. - -– Kinek csak a neve maradt? s tán még azt is megosztaná mással? mondja -az anya, látván a lány szörnyű pirulását. - -Felelet helyett a lány anyjára nézett, mint az irgalmat kérő az égbe, -honnét az istenáldást némán imádkozva kéri. - -Az anya teljes boldogsággal nézett gyermekére – mert hisz az anya szívét -is megcsiklandja, ha tudja, hogy a lányát mások is szeretik. - -– Hiszed-e, hogy boldog leszel, lányom? - -– Nem kétkedem anyám. - -– Jó – idáig elvezettelek, édes leányom – ezentúl vezéreljen a jó isten -és kisérjen el az én anyai áldásom. - -– S abból ne jusson nekem is? kérdi gróf Dunay, a lugasból előlépvén a -boldogokhoz. - -– Fele mindig a tied legyen, édes fiam! – mondja az anya, a grófot is -magához ölelvén, adja isten, hogy az életben ne érezzétek meg, hogy ezt -az áldást özvegy kezek adták. - -Így végződik el a mese, melynek az a czíme: Egyszer volt egy özvegy -asszony, annak volt egy lánya! - - -VII. (A förgeteg eleje.) - -Hazament az öreg Baltay, s bár a menyekzőre ezúttal nem lőn hivatalos, -becsületes lelkében jókora megnyugvást hozott, hogy a leány pogánykézbe -nem kerül, tehát nyugalommal várta, míg András a mentéből kigombolja. - -– András! – mondja a hajdúnak – mi a kötelessége kendnek? - -– Elmondom uram – feleli a hajdú – azt tartom most már harminczadszor -mondom el. - -– Ha még el nem feledte volna kend. - -– Azt tartom, még egyszer sem szidattam meg magamat – felesel a hajdú – -minden esztendőben ezen a napon elmondom kötelességemet, mint azt a -legelső napon föladta nekem a nagyságos úr. - -– Hát hadd halljuk, mi volt a kötelessége kendnek ezelőtt harmincz -esztendővel? - -– Elmondom, nagyságos uram: - -1-ször is a kapu nyitva marad, hogy minden becsületes ember éjjel, -nappal bejöhessen; a kelletlen vendég könnyen kimehessen; a várt -vendégnek meg úgy is hiába marad nyitva, mert a mint el akar menni, -akkorra már a kocsikerekeket a pajtába zárjuk. - -– Ez megmarad jövő esztendőre is! – mondja a nagyságos úr. - -2-szor. Magyar koldusnak adunk annyit, mennyi belefér; a nem magyarnak -zsákját is megrakjuk, legalább nem mondja, hogy nálunk felejtett -valamit. - -– Ez is megmarad a jövő esztendőre is, hanem ezután még zsákot is adjon -kend neki. - -3-szor. Nagyságos uram parancsol mindenkinek a háznál; hanem a vendég -még nagyságos uramnak is parancsol. - -– Ez is megmarad a jövő esztendőre is. - -4-szer. Minden házbajárónak van egy rovása – a ki mit olyant cselekszik, -a mi jóravaló magyar emberhez nem illik, rovásra kerül. – A rovás a -harmadik vonásnál megtelik – azt a házból kimarasztaljuk. - -– No ez meg még inkább megmarad jövő esztendőre: mert látom, hogy a -stibli, meg a bugyogó nagyon szaporodik – s a fiatal ember az asszonyi -állatok bolondjáért fülig vedlik; de az ilyen népet kipusztítom a -háztól. - -Mielőtt tovább folytathatná az öreg a firtatást, megérkezének a -vendégek, kedves öcscsével, az ifjú Baltayval gróf Dunay, kivel előbb -találkozánk a kertben. - -Az ifjak a kertnél találkozának – az ifjú Baltay a gróffal együtt -lovagolt a legközelebbi állomásról s minthogy a szarvast a réten lelték, -megközelíték a jámbor állatot s Dunay egy kürtzsinórt olda le s ugyanazt -a szarvasra csatolá, mire az sebesen a falu felé rohant. - -Dunay lehetőleg utána nyargalt, de a kötekedő állat bármennyiszer -megállt, mégis előbb ért a kertbe, melynek sűrűjében elveszett az üldöző -elől. - -Dunay a téli szakban a megye székhelyén ösmerkedék meg Etelkával s az -anya szívesen gondolt azon jövendőre, mely leányát a gróf karjaiba -vezeti; s mint látták, az elhatározó perczben semmi sem gátolá az -egyesülést, még a bácsinak adott igéret sem, hisz hogy lenne a gróf -olyan, ki a bácsi kivánatának meg nem felelne, lévén tetőtől-talpig -olyan becsületes magyar ember, mint a bácsi maga. - -Az öreg Baltay szivesen fogadá vendégét, kinek podgyásza reggel -megérkezett – s az öreg úr annál inkább megörült, minthogy a gróf még -más két vendéget is jelentett: Herczeg Batthyányi Lajost és gróf -Festetics Györgyöt. - -– András!… kiált ki a hajdunak – hozza kend be a rovásokat. - -– Az újakat, vagy a régieket? - -– Csak a régieket. - -András engedelmeskedett s elhozta a régi rovásokat, kioldá a csomót, -várván, mit parancsol az úr. - -– Mi következik? – kérdi – kedves vendégeim jönnek, ilyenkor hadd -szabaduljon ki egy-kettő a purgatóriumból. - -– Ez az első itt Kovács István uramé, három rovása van; egyiket azért -róttam föl neki, nagyságos uram parancsolatjából, mert a kocsmáját -zsidónak adta árendába; a másikat pedig azért, hogy sört hágy neki -mérni; harmadikat pedig azért, mert maga is megiszsza. - -– Ott marad a rováson – hallja kend; – hanem annyit elengedek neki, hogy -szent Mihály napra, ha a sörtől eláll – az egyik hiba lemegy. Ha ez sem -használ neki, nem tudom, mikor lesz ilyen jó kedvem, akkor aztán rajt -felejtem halálos holtáig. Mi következik odább? - -– Balázs Imre uram következnék – mondja a hajdu – ennek is három rovása -van. Az elsőt azért róttuk föl neki, mert a bucsun úgy jelent meg, hogy -a felesége ült jobbról, ő kelme pedig balról. A másodikat azért, mert -szajkót fogott, aztán beszélni tanítja. A harmadikat azért: mert a -házunk előtt elment, aztán nem jött be. - -– Rováson marad, hallja kend, András! – mondja az öreg. Ez már nem is -purgatóriumba, hanem pokolra való. – 1-ször, mert jobb kezét a felesége -bal keze nélkül nem mozdíthatja; 2-szor, a szajkót emberré akarja tenni -– tehát az ilyen utóbb elhiszi, hogy az embert még szajkóvá teheti; -3-szor, elkerüli az én házamat, pedig ugyancsak az út mellé építettem; -hát mikor várhatnám én őt akkor, ha a falun kivül laknám? Ott marad a -rováson és még akkor sem adja kend elő, ha kérem. Mi következik még -odább? - -– Kulcsár Gáspár úrnak rovása van kezemben, fogom a három vonást. - -– Hadd halljuk egymásután mind a hármat. - -– Az elsőt akkor kapta, mikor a simontornyai barátoknak a vajat pénzért -adta. A másodikat meg, hogy a pusztáján csinált hidat lelakatoltatta, a -harmadikat pedig, hogy a házánál zsemlét eszik. - -– Na, ennek elengedem a hidat, ha felnyittatja; meg az elsőt is, ha a -vaj árát kétszeresen visszaküldi – pápista ember – mit kereskedik a maga -papján; hanem a zsemle fönmarad, mert ha a feleségét úgy elkényeztette, -hogy a kenyerét már nem eheti, – maradjon fönn más embernek rettentő -példájára, – aztán majd más az asszonyságot jó előre fekete kenyérre -fogja. - -Bejött azonban az öcs, s így Andrásnak nem maradt ideje a többit -leszámolni, hanem ment dolgára, miben nem lesz szűken, ha még újabb -vendégek is jönnek. - -– Mi ujság, domine frater? – kérdi az öreg, megölelve a fiút, kit az -öreg nagyon is szeretett. - -– Előbb urambátyám mondjon valamit. - -– Mondok biz én, öcsém – felel az öreg, nagy, bodor füstöt eresztvén ki -az öblös tajtpipából – hanem hanyatt ne vágd magadat. - -– Kapaszkodom már, kedves bátyám, mondja a fiú, bátyja karjába fűződve. - -– Tegnap meglátogattam a sógorasszonyt! - -– Hála légyen a jó istennek! – kiált föl a fiú. – Kibékél urambátyám? - -– Egy föltétellel, öcsém!… ha tudniillik az én ajánlatom nem sikerül. - -– Mi volt az ajánlat, kedves urambátyám? - -– Öcsém!… mond az öreg egy nagy megnyugodás után… tudod, hogy Éva -asszonynak nagyon beszámítottam a paradicsomot – azért nem is házasodtam -meg – a mit elég bolondul cselekedtem; mert látod, most vénségemre -veszem észre, hogy a Zsuzsi szolgáló mégis csak jobban meg tudja nyomni -a hátamat, mint ez a vén bolond András; mert ez ott is nyomja, a hol nem -fáj; tehát csak átlátom, hogy az isten mégis csak jobban tudja, mint én, -hogy az asszonyt miért teremtette. - -– Bizony még megházasodik urambátyám! - -– De hátba ütlek!… mondja tréfával az öreg… Na, ne akaszsz meg a szó -közepén, hanem hát azt mondom, hogy ha már volt is egy Baltay, ki után -hirmondónak egy pár mentén kivül csak a sarkantyús csizmája maradt, most -már azt akarom, hogy egy Baltay helyett maradjon tíz – oda, pedig édes -öcsém, feleség is kell; tehát azt akarom, hogy megházasodjál. - -– Hát aztán? - -– Azt sem akartam, hogy az az istenverte pör örökkön-örökké lopja az -ember életét, tehát biz én nem bántam volna, azaz most se bánnám, ha -Etelkát elvennéd. - -– Nem vehetem el – urambátyám. - -– Nem a manót? – durran föl az öreg – hát én vegyem el? - -– Bátyám sem! – mondja a fiú – mert majd helyettünk elveszi más! - -– No ugyan ki? – kérdi az öreg. - -– Gróf Dunay! – mondja amaz – éppen most értesített erről a -végelhatározásról. - -– Nekem is van oda beleszólóm, öcsém! – mondja az öreg – azaz, hogy -szólok is, de mindjárt! teszi hozzá s egyszersmind hangosan kiáltja: -András. - -– Hallom! – kiáltja kívülről a hajdú, mintha azt akarná mondani, hogy -nem jő be. - -– András! – kiált a nagyságos úr még keményebben. - -– Nem mondtam már, hogy hallom! - -– Ha hallja kend, hát jőjjön – vagy hogy én szolgáljam kendet? - -– Mi lelte már megint a nagyságos urat? – mondja a hajdú az ajtót -benyitva s ugyanannak küszöbén megállva: ha dolgom nem volna, nem -maradnék ott kinn. - -– Hát nem most mondta el kend a kötelességét? – pöröl az öreg – hát ki -parancsol a háznál? - -– Ha elmondtam a kötelességemet, hát nem mondta meg a nagyságos úr, hogy -jövő esztendőre is csak nagyságos uram parancsol. - -– Azt mondtam, meg most is azt mondom! - -– De meg azt is mondta, hogy a vendég még nagyságos uramnak is -parancsol: hát hadd lássak a dolgom után, mikor vendég van, majd rákerül -a sor a nagyságos urra is! mondja a hajdú, s maga után betette az ajtót. - -Nem volt mit tenni, hanem Baltay uram ő nagysága kiment az erkélyre, -hogy kedves vendégeit várja – azonban az öcscsétől hallott hír nagyon -gondolkodóba ejtette. - -Itt már aztán magunk is bele merünk szólani a dologba és Baltay ő -nagyságának jellemvonásához a dolog könnyebb megértése végett egyetmást -megemlítenünk, hogy Baltay urat valami táltosnak ne vélje valaki, -különösen a mai világban, midőn közönségünk fölöttebb érzékeny s minden -gyönge oldaluk megérintését hazaárulásnak tartja. - -Lesz alkalma nyájas olvasóinknak alább meggyőződni, hogy Baltayt olyan -kegyelettel visszük végig, mintha csak tulajdon ősapánk volna, kinek -gyöngéjét papiroson megírni bizonyosan nem mernénk; hanem czélunk -elérésének tekintetéből az életből vett alakot meghagyók azon -állapotban, mint az életben volt, mint mondók, a magyar embernek minden -jó és rossz tulajdonságával – nehogy ellenkezőképen cselekedvén, úgy -járjunk alakunkkal, mint Plátó, mikor az embert kétlábú tollatlannak -mondá s erre gúnyból az ablakon bevetettek neki egy megkoppasztott -csibét, ezen szóval: «Ime, itt van a Plátó embere.» - -Tehát előre is tiltakozván minden gyanusítás ellen arra nézve, hogy -Baltayban valami táblabíróságot akarnánk kigúnyolni, mégis meg merjük -mondani, hogy ha éppen hibát is rovogatnánk is okkal-móddal, azt annyi -szabadsággal tennők önmagunk irányában, a mennyit minden ember megtesz, -hogy körmeit nem hagyja kinőni, mint valami ragadozó állat, hanem a maga -idejében meg-megnyesegeti. - -De térjünk vissza a dologra, mert András eddig elvégezte dolgát a vendég -körül és így ne várakoztassuk az öreg urat, ha valami sürgetős dolga -van, hadd végezzen vele. - -Mielőtt azonban e találkozás megtörténnék, nézzünk az öreg úr lelkébe. - -Volt az öreg úrban minden derültsége mellett egy titkosan rágódó bú, mi -a mult század végén valóságos magyar nyavalya lőn, midőn az ősi -szokásoktól el-elmaradt egy-egy ember, s valami új bolondon kapott, a mi -az eddigi állapothoz úgy nem illett, mintha fülemile a varjú után -kezdene károgni. - -Kopni kezdett az a jó patriarkhális élet, s az emberek újjal kezdének -egymásra mutatni, – egyik az ujat káromkodta meg, míg a másik a régit -nevette. - -Mintha csak ősi épület köveit lopnák meg, oly szentségtelenné kezde -válni minden újítás – és a mint egyik vagy másik kiszökött a sorból az -újítások után, azonképen keseredének el a többiek, kik most már -elkeseredéssel kezdték védeni a régit s készebb volt némelyik egy -pocsolyát óráig kerülgetni, mint azon egy hidat átverni a rövidebb -utért, ha véletlenül megtudta valaki, hogy azt még az édesapjának az -apja réczeusztatónak hagyta. - -Midőn a csigát megérintik, visszavonul csontházába, s addig elő nem jő, -míg a gyermek nyájas szóval elő nem csalogatja, így lőn akkor egypár -száz öreg magyar féltékeny saját mentéjére, hogy készebb volt foltot -folt hátára varratni, mint hogy arról egy kis sujtást le hagyjon -fejteni. - -Baltay, az öreg, készebb lett volna visszamenni Ázsiába azon az úton, -melyen eleink bejöttek, s mit a mi tudósaink mai napig ki nem találtak, -mintsem elhagyjon ősi szokásaiból egyet; vagy készebb elátkozni legjobb -barátját, mintsem elnézzen valamely gyöngeséget, melynek útján kikopjék -a nemzeti hüvelyből, s ezen a példán más is. - -Elengedhetlen vétek volt előtte minden, mi az eredeti kemény, edzett és -szilárd életen tágított, s ennek maga körül való meggátlására tartotta ő -a «rovást», hogy legalább az ő környezete maradjon – tiszta. - -– Itt vagyok! – mondja András, beállítván a nagyságos úr elé – mit -tetszik parancsolni? - -– Van-e új rovás faragva? - -– Mindig van készen, nagyságos uram – felel a hajdú – bár ne kellene; de -azt tartom, hogy maholnap csak ketten leszünk nagyságos urammal, kik -rovásra nem kerülünk. - -– Tartson kend egy rovást készen, ezt az új vendéget veszem én szem alá, -ennek aztán annyi engedelem sem lesz, mint a mennyit egy szunyog elbir. - -– Értem, nagyságos uram, majd a mentém alá dugok egyet, s ha aztán elő -kell vennem, csak bólintson egyet a fejével, nagyságos uram, olyant -rovok, hogy el nem síkálódik még gyalúval sem. - -– Elmehet kend! – mondja az öreg úr, minthogy éppen hallá, hogy a várt -vendégek is megérkeztek, tehát kisietett, hogy a nagy embereket illőn -fogadhassa. - -A fogadás oly ritka volt, mint akkor lehet, mikor három becsületes ember -összetalálkozik, s egyenkint érzi mindenik magáról úgy, mint a másikról, -hogy midőn ilyen három ember összekerül, az üstökös csillag bátran -megindulhat az ég boltozatján, mit az emberek ugyan nem tudnak -elgondolni, miért? mert hisz ha a becsületes ember oly ritka nem volna, -csodájára miért indulna meg az üstökös csillag. - -Helyre vergődének a vendégek, az egyik teremben alkalmas beszélő helyre -találtak mind az öten, András pedig egy fordulóra bejött, ha tán valamit -parancsolnának akár a vendégek, akár a nagyságos úr. - -– András! pipákat ide! – mondja az öreg úr, mire András kezdé a pipákat -osztogatni, s még gróf Festetics György is elfogadott egyet, pedig nem -volt dohányos; hanem tudta az öreg úr szokását, és hogy rovásra ne -kerüljön, inkább ő is megadta a módját, s ámbár el hagyta aludni a -pipát, de még megszivogatta, mintha még úgy adná a füstjét, és Baltay úr -ezt a kis cselt örömest elnézte, megelégedvén, hogy legalább ha nem tud -is, de akar! - -– Köszönöm!… nem kell!… – mondja gróf Dunay, a megkinált pipát Andrásnak -visszaadván, mire az még inkább kinálta. - -– De csak tessék – mondja az – van gyönge dohányunk is – akármi -kisasszonynak is könnyű! - -– Mindegy, barátom, nem élek vele! – mondja az ifjú gróf. - -Észrevette az öreg a szóváltást, de mintha nem jól értette volna, maga -is mondja: - -– Kedves öcsém, mi már csak ilyen tejjel tartjuk a fiatal embert. - -– Nem akarom megszokni! – mondja a gróf minden komolyabb értelem nélkül. - -– Micsoda magyar ember lennél, öcsém – mondja Baltay, – ha még egy kis -dohányfüstöt sem tudnál megszokni? hisz öcsém, még a hús is tovább -eltart a füstön, pedig nekünk erre aligha szükségünk nem lesz. - -– Mégis megköszönöm! - -– Talán az orvos tiltja? – véli Baltay némi tudvágygyal. - -– Az nem, hanem már ezt a gyengeséget nem akarom magamban táplálni! - -Az öreg arczában egy villám látszék, mit Festetics után leghamarább -András vett észre, minthogy még a szolgálattal nem volt készen, s a -párbeszéd végén urára nézett, ki egy elcsöndesedés után intett -Andrásnak, ki némileg hátrább vonult, s aztán az ódon épület -ablakmélyedésében előhúzta a rovást és az első vonást jó mélyen bevágta. - -Festetics valamit kezdett gyanítani, azért hirtelen másra vitte a -beszédet s mondja az öregnek: - -– Na, barátom, lesz Enyingen gyönyörű juhászat, Lajos barátunk hozott -törzsöknyájat. - -– Olcsóbb lesz a birkahús egy pár esztendő mulva! – mondja Baltay némi -egykedvüséggel, – de mégis úgy, mintha ezzel a juhászatot végkép -elitélné. - -[Illustration: – Köszönöm!… nem kell!… mondja gróf Dunay.] - -– De nem megenni hozta ám, hanem gyapjutenyésztésre. - -– Hüm!… – dünnyögött az öreg… – ezt a mentét már tizedik esztendeje -viselem, az igaz, hogy jóravaló privigyei kék posztó; de még eltart -néhány esztendeig, addig kedves Lajos barátunk gyapjújába még a moly is -beleeshetik, míg én selymes gyapjújából posztót veszek; mert remélem, -hogy a hajdúknak valamivel gorombább is jó lesz. - -– Mennél finomabb, annál szivesebben elviseli az is! – mondja a herczeg. - -– Ha fele árért adjátok, majd én is veszek belőle! – mondja Baltay – -hanem majd meglátod, Lajos, az a birka utóbb is csak a szénát eszi el a -gulyamarha elől, s ha aztán minden földesúr birkákat tart, utóbb majd -szűrös ember nem is marad, hanem még a gulyás is posztóköpönyegben őrzi -a marhát. - -– Így a juhokat nem szereted, öreg? – mondja a herczeg. - -– A húsát biz én szeretem, kivált őszszel, ha jó hizott ürüt kapok; de -az én legelőmre ugyan egy sem jön, hogy a szénámat megegye, gyapja meg a -nyakamon veszszen. - -– Na, majd meglássuk; – mondja a herczeg; – hanem a földialmát csak -megkisérted te is? - -– De akkor inkább csak birkát tartok, legalább húsa van s nem kell -nagyon megéhezni, hogy az ember rákapjon; hanem zabkenyeret, meg -földialmát csakugyan nem eszem, míg földemen megterem a búza. - -– No, mi csak megkisértjük! – mondja Festetics. - -– Jól van, jól! – nevet Baltay – ha majd kipusztul a búzakenyér a -házból; mert a földialma gyökeret ver, mint a tüskebokor, hát eljöhettek -hozzám búzakenyérre, aztán majd akkor valljátok meg, hogy a kalácstól, -ha már okosabb nem is lesz az ember, mint a burgonyától, de nem is -bolondul meg tőle. - -– Valakinek csak meg kell próbálni! – véli a herczeg. - -– Persze, hogy meg kell! – mondja Baltay – nem is mondom, hogy ne -tegyétek,… hanem én majd csak nézlek benneteket, Festeticset, mikor a -földialmán soványodik le, a herczeget pedig, mikor a birkahúson hizik -meg. - -– Kész a vacsora! – jelenti András, – egyszersmind megnyitván a szárnyas -ajtót, mely az étterembe vezetett, s a jó barátok elkötekedtek a -burgonyán és juhon, mely két tárgy abban az időben olyan ujdonság volt, -hogy az egész ország beszélt róla, s mint a medvejárást, úgy emlegette -meg a finom juhot és azt a napot, melyen meglátta azt és a legelső -burgonyaszemet. - -Istenem! a szegény ember mai napon, ha ezt hallaná, majdnem azt mondaná: - -– Ugyan mivel éltek akkor az emberek, hogy nem haltak meg éhen? - -A vacsora alatt megemlítendőnek véljük a mindenesetre jó bort és a jó -vizet; az előbbieket a házigazda szivesen kinálta másnak is, de maga is -megitta; míg az utóbbit az ifjú gróf nem győzte dicsérni; mert a mint -mondja, még Olaszországban sem ivott jobbat. - -Az öreg nem igen vigyázott a szóra a beszéd elején s váltig azt -gondolta, hogy a gróf a borait dicséri, mi egy kissé megengesztelé a -pipa miatt, hanem bezzeg nagyot nézett a következendő párbeszéd után. - -– Jobb ez ugy-e, mint a Lacrymæ Christi?! - -– Nekem legalább jobb! – felel a gróf. - -– Ugyan mondja meg, kedves gróf öcsém, hát csakugyan jó az a Lacrymæ -Christi? - -– Sohasem ittam, kedves urambátyám! - -– Mi a manó, hisz ott jártál Olaszországban, s ott már csak a legjavából -kaphat az ember. - -– Alkalmam elég volt hozzá – magyarázá a gróf – de minthogy bort sohasem -iszom… - -– Bort nem iszol? – mondja az öreg – hisz most dicsérted a boromat. - -– A vizet, kedves urambátyám – felelt a gróf – és most is mondom, hogy -ennél kitünőbbet régen ittam! - -– Béka terem abban, öcsém!… – jegyzé meg az öreg, – s aztán Andrásnak -szól: András, szóljon kend a grófnak, még az kellene, hogy vízzel -tartsuk, mint a hidat. - -– Bocsánat, nem iszom! – mentegetődzék a gróf. - -– Az én egészségemre! – unszolá az öreg némi erőltetéssel, mintha maga -ellenében is védelmezni akarná a grófot, ki őt ily hamar kétszer, de -kellemetlenül érinti. - -– Bocsánat!… – mentegetődzék a gróf – a mit egyszer nem, máskor sem. - -– Dehogy nem!… – mondja Baltay némi szégyennel, – ha az enyémre nem, -legalább kedves vendégeimért üssük össze a poharat! - -– Ezzel a vízzel, ha megengedi urambátyám! – mondja a gróf éppen nem -engedve. - -– Hüm, hüm! – mondja most már kétszeresen is Baltay, az öreg – hát te -öcsém éppenséggel nem akarod megszokni, a mi a magyar embereknek csak -olyan természete, mint a mécsnek, hogy olajat iszik… No, töltsd meg a -poharat! - -– Szokásomtól nem térek el semmi áron! – mondja a gróf szörnyű -következetességgel. - -– Azt már én sem teszem! – mondja az öreg vontatott hangon, egyszersmind -intve Andrásnak, ki megint elvonult egy ablakmélyedésbe, s a rovásra a -második vonást lenyeste egy éles késsel, mely a kemény nyomásnak -szivesen engedelmeskedett. - -Vége lőn a vacsorának, a fiatalok hátrább maradtak, míg az öregek együtt -mentek elől, s minthogy a fiatalok még az étteremben maradának, Baltay -azt mondja két vendégének: - -– Na, barátom, ha földialmával élünk, finom selymes gyapjúból készült -posztóban járunk, nem dohányzunk, bort nem iszunk, attól félek, -nemsokára olyan könnyű legényekké válunk mindannyian, hogy egy jókora -forgószél fölkap bennünket és Ázsiában tesz le. - -Nemsokára elhuzódtak a nyugvóhelyre, a fiatal gróf olvasáshoz fogott, az -ifjú Baltay lefekvés előtt megtudván még bátyjától, hogy a házasságba -miképen egyezett, elgondolá, hogy ha ez a házasság az öreg akarata -ellenére is megtörténnék, akkor a pört irgalom nélkül megkezdi, mi az -elkeseredésnek minden átkát szétereszti, s a közös barátságnak vége. - -Hosszú gondolkodás után elhatározá magát valamire; majd megmondjuk -legközelebb, hogy mire; addig előbb nézzük meg az öreg Baltayt, kit még -most sem tud az álom végképen lefogni; – vajjon mi tartja őt ébren? - -Nagyokat kettyentett egy falióra, melynek zörgésére minden más ember -ijedten ugranék ki az ágyból, csak Baltay nem, minthogy ezt a lármát rég -megszokta s az ősi maradványt bántatlanul hagyá a falon, emlékeül annak, -hogy már néhány évtizede ketyegett a Baltay-családnak. - -Baltayt egy mély fájdalom tartá ébren, minthogy az ifjú grófot az ő -mértéke szerint nagyon könnyűnek találta, s az öreg nem annyira a lehető -atyafiságból, mint egyéni meggyőződésből a grófot a legszigorúbb -mértékre vette, s mentségére nagyon keveset talált. - -A hatalmas úr anyagi kényelmének forrásain végig tekintvén, nagyon -élénken kezdé tapasztalni, hogy végtére is ha egy sorban állunk, a házas -zsellér is csak annyi helyet foglal el, mint akármely tízezer holdas, és -hogy a nemzet összegét végtére is az emberszám pótolja ki. - -– Hát egygyel megint kevesebben leszünk? – mondja fájdalommal, s annál -gyötrelmesebben, minthogy a gróf hirhedt ember volt, s a jó Baltay nehéz -szívvel gondolt azon körülményre, hogy a láncz nem is végén, hanem -derekán szakadozik, és ezt a hézagot nehéz összekötni. - -Baltayt nem hagyá nyugodni a tünődés, és ablakából az épület egyik -szárnyára látván, éppen oda, hol az ifjú gróf szállásolt, éjfél után -majdnem két óráig gyertyavilágot látott. - -E körülmény szinte különösnek tetszék, de mielőtt okát gyaníthatná, a -fáradság erőt vett a tünődő emberen és szemeire nehezült az álom. - -Néhány napig meglakták házát a vendégek, a nappali órák derülten -folyának, de éjszakánkint a háziurat rendesen ébren tartá a világosság, -mely az ifjú gróf szállásáról hozzá verődött, s utóbb nem állhatá, hanem -megrántá a csöngetyűhúzót, s nemsokára belépett András a szörnyű -csengetésre. - -– Olcsóbbért is bejövök ám! – mondja a fölrezzentett hajdú, megsokalván -a csengetyűrángatást. - -– András! – szól a nagyságos úr, egészen saját gondolattárgyával -vesződvén – nézze meg kend a grófot, bizonyosan égve feledte a gyertyát, -bizony még felpörköli magát. - -– Hát én nem látom úgy-e? – mondja a hajdú. - -– No, ha látta kend, hát miért nem figyelmeztette, hogy égve marad a -gyertya, maga pedig elalszik. - -– Ha aludnék! – mondja András – de nem alszik ám. - -– Mi ördögöt csinál hát? – csodálkozék a nagyságos úr – talán csak nem -akar gyertyánál zabot hegyezni? - -– Nem bizony, hanem mikor megérkezett, hozott magával egy sereg -könyvet!… - -– Látta kend? - -– Hogyne láttam volna?… egyenkint szedegettem elő neki, sorba néztem -valamennyit, de biz én egy szót sem ösmertem belőle, – nem t’om miféle -betüvel volt írva, – talán nem is az elejéről kell olvasni, hanem -visszájáról. - -– Mi a mennykőnek az a sok könyv? - -– Én is azt kérdeztem tőle, nagyságos uram, aztán azt felelte, hogy -holtig tanul a jó pap! - -– Nohát mért nem lett barát?… – pattant föl az öreg… - -– Fele kenyere annak az a könyv, nagyságos uram, – tegnap bementem -hozzá, – mert magam is azt véltem, hogy baja miatt gyertyázik talán, de -akkor is a könyvet bújta – még mondtam is neki, hogy addig nézi a -gyertyánál a sok apró betüt, hogy utóbb nappal sem látja meg; hanem arra -meg azt mondta: a ki nem tanul, annak végtére az esze is begyöpösödik. - -– András!… – mondá az úr, fölegyenesedni akarván az ágyban, hogy a szót -jobban értse, – talán úgy álmodta kend ezt? - -– Álmodtam?… – mondja nehezteléssel a hajdu – no, ha álmodtam, hát nem -szólok egy szót sem, hanem menjen be hozzá a nagyságos úr maga; hanem -jól megszorítsa a nadrágszíjat, mert ha valamelyik könyvből kikérdezi, – -én nem felelek ám a nagyságos úr helyett! – végzi be a hajdú a szót, -egész nehezteléssel tévén be maga után az ajtót. - -Reggel a két öregebb vendég eltávozott korán, vendégűl híván a két -ifjabbat is, hogy együtt aztán a tamási nagy vadaskert meghajtásán részt -vegyenek, de a fiatalok valamivel későbben mentek el, s az öregebb -Baltay lenn állt a kocsinál, hogy a lovakat szemlélje, s ezúttal a -fölrakodásnak is szemtanúja lőn. - -– Hát ebben mi van? – kérdé a grófot egy faládára mutatva. - -– Könyvek, urambátyám! - -– Mi a patvar, öcsém, hát nem silabizáltattak veled eleget az iskolában, -hogy még maradt mostanra is valami leczkézni való? - -– Oh, urambátyám, – véli a gróf – sokat meg lehetne még arról írni, a -mit mi magyarok nem tudunk. - -– Bizony még megérem, öcsém, hogy elcserélnéd apád kardját egy láda -könyvért? - -– Ha máskép meg nem vehetném, még azt az árt sem sajnálnám érte. - -– Isten úgy segéljen, jól beszélsz öcsém, még tán ráfogod, hogy valami -könyvcsináló különb ember, mint más. - -– Valamivel, édes urambátyám! – mondja a gróf, fölvevén utiköntösét, -hogy a kocsiba üljön. - -– Nojsz, Árpád könyvvel dobálta meg ellenségeinket, s úgy olvasta ki -innét őket, – aztán mi is majd könyvből védelmezzük meg! - -– Aligha nem! – legalább én azon meggyőződésben vagyok, – jegyzi meg a -gróf. - -– S a ki ezt nem hiszi, tán azt ellenségednek tartod? - -– Olyan ellenségnek, urambátyám, kit okvetlenül le fognak győzni! - -– Na, öcsém, én ekképen csak ellenség maradok! – mondja az öreg -elhalaványodva nézvén a kocsi elindulását és a szavakat úgy ejtvén, hogy -az illető megértse. - -* - -A két ember elvált, mindkettő elmondá még mintegy befejezésül ezt a kis -magánbeszédet: - -– Még ez az ember olvasni fog! – mondja a gróf. - -– Ez az ember nem magyar ember! – dörmögé az öreg elég hallhatólag, úgy, -hogy András előhúzta a rovást, hogy a harmadik vonást fölrója, mit az -öreg úr is észrevett; midőn a hajdú készen lőn a harmadik vonással, azt -mondja: - -– Hallja kend, megtellett a rovás! - -* - -Boldogságos isten, – mind a kettő a legjobb hazafi, hanem rajtuk van még -idáig is a nagy átok: az egyik a másikat nem érti. - -A két fiatal ember nagyon is megérté az öreg úr szavait s az ifjú Baltay -még inkább több okot lelt föltett szándékának kivitelére, s alig várta, -hogy a herczegnél legyenek, hogy lelkéről leoldja a terhet, mely okává -válhatnék egy család szerencsétlenségének s azért, midőn az enyingi -kastély kapuja alatt leszálltak, az ülésből egy nagy iratcsomagot emelt -ki s hóna alá fogván, sebesen szaladt föl a lépcsőzeten, hogy gondjaitól -minél hamarabb megszabadulhasson. - -Bowring úr a herczegnek az ozorai búcsút beszélte el, s becsületére -fogadta, hogy az angol öklözgetés egy pennyvel sem ér többet, mert a -dühös boxoló, ha lökésben van, még akkor is kiüti ellenfele szemét, ha a -konstabler botja közibök nyújtózkodik; de a béres a puszta szóra -elereszti ellenfelét, épen midőn agyon kellene ütni, s mint valami békés -sörházi vendég, csöndes jó éjszakát kiván, s elmegyen aludni. Ha ő ezt -saját szemeivel nem látja, hanem könyvből olvassa, képes elmenni a -könyvíróhoz a földgolyó ellenkező oldalára gyalog, hogy az illetőnek azt -mondja: Az úr ezt álmodta, – s még álmában is hazudott, vakarja ki a -könyvből, – ha nincs pénze az úrnak, megveszek minden példányt; javítva -újra kinyomatom, s a hazudságért készen a bocsánat. - -A herczeg csöndes gyönyörrel élvezé az angolnak elbeszélését, azután -pedig tudtára adá, hogy a magyarországi leghíresebb szarvasvadászatra -indulnak a tamási erdőbe, hol háromszáz vadász lesz jelen. - -– És leszen huszonöt szarvas, – mondja nevetve az angol. - -– Egy csapatban igen is, leszen annyi, – de leszen olyan is, melyben -hatvan darabot számlálhat meg az ember, ha nem röstel vesződni vele. - -– Láttam a törzsnyájat, a juhok ritka szépek, – mondja az angol, minden -összefüggés nélkül a beszéd folyamára. - -– Bowring barátom, ön a juhokról beszél. - -– Igen, a juhokról, azt hittem, hogy a herczeg a juhokra gondolt, hogy -hatvanával beszél. - -– Én a tamási szarvasokat gondolám! – igazítja helyre a herczeg. - -– De hatvan egy csapatban? - -– No hát hetven! – mondja a herczeg, – s ha ön szereti a tréfát, még a -vadászat előtti napon egy kis mulatságot szerzek önnek, ha nem röstel -szénás szekéren egy magyar mérföldet utazni keresztül a vadaskert egyik -részén és szerencséje leszen önnek, ha a szarvasok ki nem eszik alóla a -szénát. - -– Herczeg, – mondja az angol – minket a világ különczöknek tart, de ha -már az angol maga nem sajnálja a pénzt saját bolondjaiért, kár volna -egyetlenegy állatszelidítőt tartani azért, hogy minket ilyen -mutatványokkal lepjen meg. - -– Egy fillért sem költ erre az én szomszédom, herczeg Eszterházy, ha ön -nem hiszi, meggyőződhetik s ha kivánja az utazást megtenni, a fogat -rendelkezésére áll és a fürgedi ispán egy négyökrös szénásszekeret is -rendel az ön élvezetére. - -– Megyek! – mondja az angol, hóna alá csapván egy bolond alakú -fejtakarót, melyben utazott, sétált, úszott, vánkos helyett ráfeküdt, s -a melyben ezerszer kiröhögték, mivel csak ő nem törődött, hanem -gyönyörködött abban, hogy az emberiség minő szánandó, midőn egy vékony -embert azért röhög, mert vékony s egy harmadfél mázsásat azért, mert -vastag. - -A herczeg nem késett a rendelkezést megtenni, s Bowring úr kalandjára -nagy örömmel nyitott ki az oldalajtón, míg a másikon az ifjú Baltay -lépett be. - -– Tehát kiváncsi vagyok hallani a nagy titkot! – mondja a herczeg, -barátságosan nyújtva ki kezét az ifjú felé, minthogy az már néhány -nappal előbb egy közlemény elfogadására kéré meg a herczeget igen -bizalmasan. - -– Herczegem! – mondja az ifjú – a körmendi levéltár befogadhatna-e úgy -harmincz font irományt azon föltétel alatt, hogy azt kívülem senki se -vehesse ki? - -– Ugyanannyi mázsát, ha ön kivánja! – lőn rá a felelet. - -– Egy nehezékkel sem többet ennél, – mondja a másik, – ennyi, azt -hiszem, kicsiny helyre elfér. - -– Kivánja ön személyesen Körmendre vinni? - -– Nem, ha a herczeg sziveskedik azt átvétetni itt helyben. - -– Igen könnyen megtörténhetik – mondja a herczeg, – Csapó, a körmendi -levéltárnok itt van, ő azonnal átveheti. - -– Nem kétlem, ő a herczeg megbízott embere. - -– Egy megvesztegethetetlen ember, ki készebb egy ív papirost lenyelni, -ha máskép meg nem védhetné a titkot. - -– Tökéletesen nyugodt vagyok! – mondja a fiatal ember, némileg -hátrafordulván, mert az ajtó megnyilt s azon át egy lelkes arczú úr -lépett be, minden bejelentés nélkül, mint olyan bizalmas ember, kinek e -kiváltsága rég meg volt. - -– Épen jókor, – épen jókor, kedves Csapó úr – mondja a herczeg teljes -megbecsüléssel, az őszülni kezdő embert bemutatva, – ön ez iratcsomót -átveszi s a körmendi levéltárban mindaddig őrizni fogja, míg ez az úr -vissza nem kéri, vagy arra tőle meghatalmazást nem hoz valaki. - -– Egyéb semmi? – kérdi Csapó. - -– Annyi legfölebb – mondja a herczeg utasítólag – hogy egy külön fiókot -tartson neki a levéltár soros szekrény-osztályaiban. - -– Igen természetesen, – magyarázá Csapó – a szentséges hely megleszen, s -kívül rajta leszen az útmutató czím a levéltári számmal! – végzi be a -szót, átvevén a nyalábot, melynek külső soraiból elég szembetünő -betükkel volt e néhány szó olvasható: _Baltay contra Baltay_. - -– Jókora csomag, úgy-e? – kérdi az ifjú Baltay. - -– Elég czivakodás elfér benne; minthogy látom, ez pör, – azt tartom, a -szekrény föliratául legalkalmasabb lesz: Baltay contra Baltay. - -– Méltóztassék intézkedni saját belátása szerint. - -Az öreg meghajtá magát, az irományokat hóna alá vette, eltávozott és -néhány nap mulva a körmendi levéltár egyik fiókját kibélelte a poczakos -pör s a szekrény külsején a czímbetük jó vastag és olvasható alakban -mutaták a helyet, hová a Baltay-családnak annyi évi czivakodása -szállásra behurczolkodott. - -– Most már nyugodt vagyok! – mondja az ifjú magában – én megtettem -kötelességemet, s ha bátyámat valaki csakugyan pörre ingerelné, mielőtt -érdemetlen keserűséget okozhatna, addig ismét magába száll, míg ez -irományokat keresi, azaz, hogy meg nem találhatja; de ha nagylelküségét -megnyerhetem, visszaadom neki, hogy maga vesse tűzre. - -Ezután kirándulának megnézni a juhnyájat, mely alapjává lőn a híres -enyingi juhászatnak, valamint megtekinték a legelső rendes falut -Magyarországban, Lajos-Komáromot, mely Enyingtől jó egy órányira -fekszik, a herczegtől vevén nevét, minthogy saját eszméje és útmutatása -után maga telepítette, hol már ezelőtt húsz évvel a leggazdagabb magyar -jobbágyok laktak és tanuságot tőnek azon nagy emberről, ki a magyar -földesurak becsületét fényesen megváltotta,[2] mit még életében hálásan -megösmerének a szomszéd jobbágyok is, mai napig megmaradván e mondat: -Inkább vagyok Enyingen tömlöczben, mint máshol jobbágy. - - -VIII. (Az üldözött vad.) - -Meddig Józsit rég nem láttuk, keressük föl azért őt is. Épen kora -hajnalban megyen ki Hidvégről, egy hosszú csövű puskával, vele két erős -vadászkutya lépdel, melyeket madzagon tart és letart azon helység határa -felé, melyen a Baltay-család roppant birtoka kezdődik, másfél órányira a -tamási erdőtől. - -Lesre megyen a dologtalan szabados, ki a kévehányást nagyon megunta a -meleg nyárban s már ötödnapja kujtorog a Sión túli nádasokon, hogy -valahára elkapja azt a jámbor szarvast, melyet Baltayéknál fölebb is -megemlítettünk. - -Néhány nap óta kószább lőn a szarvas, a tamási vadászkerten alól néhány -órányira már egy hét óta fölebb rezzegetik a vadat, hogy a nagy vendégek -kényük-kedvük szerint pusztíthassák őket s így a lassankint megriasztott -vadból nehány darab a vadaskert mellett csapván el, a Tamásin felül eső -vidéket is bekalandozza, s a mi szarvasunk sétái közben néhány atyafival -nagyon összebarátkozott. - -Meddig Józsi hasztalan lesett a vadabbak után, megriasztva lévén, hamar -elszaladtak a kutyák elől, tehát elhatározá, hogy a szelidet megkeríti, -bármennyi ideig kelljen hasalnia a tengeri földek szélén. - -Néhány napi lesés után úgy okoskodta leshelyét, hogy a szarvast -elvághassa a falutól s úgy szorítsa be a nádasnak, hogy a Sió mentében -jobban Tamási felé hajthassa, s így tán legkönnyebben sikerül elkapni a -szarvast, mely a reggeli órákban nagyon szívesen künn kujtorog az új -ismerősök után. - -Mielőtt az első napsugár végig szaladt volna a síkon, szilaj -nyargalásban jött a szarvas, néha-néha megállapodván, s emelt fővel -tekintgetvén a megszakadozott tengeriültetvények közé, mintha neszt -várna, vagy hogy éppen meglátná a határnak új vendégeit, melyek a jó -pajtásságért is szívesen tanyáztak a helység közelében. - -A vér nem vált vízzé, s az elkényeztetett állatnak természeti ösztöne -vívódni kezdett azon megszokással, hogy a kastély udvarát lakja még, s -baromfiak között nyargalászsza át az udvart. Mohón szaladta meg az -egyenes tért, hogy meglássa azon szarvasokat, melyekkel összeölelkezni -nagyobb kéj, mint az udvaron az ökrök feje közé lökni, s a fölébredt -állat nagy szemeit merőre dagasztá, hogy lekötvén magát abban a széles -környék, keresetteire leljen. - -Mintha szabadságának óráit úgy kellene lopnia, megdöbbent az állat; – de -azért ellenállhatatlanúl rohant odább, meg-megjártatván szemét az előtte -terülő vidéken, melynek mindig nagyobb darabját ejté maga után, s utóbb -szokatlanúl érzé megvadulni magában a vért, mely már nem ösztönzi -visszafelé, mintha megbódulna a légtől, melyet sebes futásában átvág, – -míg lábaiban az inak mindinkább tágulnak s kellemesen húzódnak ki, midőn -az állat az akadályokat többé nem veszi oly korán észre, mint eddig az -udvaron, hol egy vagy más háziállat feküdt el előtte, – most pedig néha -árok akadván lábai alá, egy-egy ugrás könnyen átméreté vele a hézagot, s -mindinkább ingerlé a bóduló állatot. - -Megint megállapodott, hogy tájékozza magát, s midőn visszanézett a falu -felé, még állati eszében is valami visszásság jelentkezék, hogy ily -messze távozott a nélkül, hogy az ösztön visszaindítaná. Nem bírt -elválni a falu nézésétől; – neki is megvalának emlékezetei, s némi -reszketegség fogá el azon gondolatnál, hogy a kedves úrnő hihetőleg -eddig már a kert árnyaiban kiáltja a nevét, s e gondolat néhány lépést -tétetett vele a falu felé; de oly lassan, hogy nem annyira az akarat, -mint valami hála indítá meg; azonban mielőtt az ösztön előre vagy hátra -győzelmes lenne, a hidvégi szabados elbocsátá a két erős kopót, melyek -hangos ugatással riaszták meg a szarvast, mely eddigi bátorságát -elveszté s a faluval ellenkező irányban rohant le a Sió nádasai mellett. - -A szabados egyenes úton az erdőségek felé tartott, azon véleményben, -hogy az állat minden kanyarulás után végmenedékét úgy is arra keresi, s -éppen azért a kutyákat visszakürtölé, látván, merre tévedez a szarvas, ő -pedig minél távolabb akart maradni a falutól és annak határától, hogy -ismerős ember ne akadjon útba, midőn lövésre kerül a vad, s így a -büntetést elkerülje, tudván, hogy a kedvencz állatot mindenki ösmeri. - -A szarvas még mindig birt annyi bátorsággal, hogy az embertől meg nem -riadt és csak ebek támadása birta megkergetni, azért a vadász előtt -mindenütt lefelé tartott, vissza nem mervén fordulni az ebek miatt, -melyek a szabados mellett pórázon ballagtak. - -Néhány órája már, hogy a szarvas vezeti a szabadost, ki végre megunta a -gyalogolást, valamint a helyiség is inyére volt; azért újra leszabaditá -a kutyákat, melyek az állatot kétszeres erővel kezdték megzaklatni. - -A tamási határban megfordult a vad, hogy visszafelé törjön; de midőn egy -határárkot magasról átugranék, a golyó farába csapódott, mi az állatot -újra az erdőnek hajtá. - -A vér meghagyá nyomait, s a lihegő vadász ingere lecsillapíthatatlan -lőn, szüntelen nyomon kergetvén a vadat. Csakhogy az erdőszél felé az -ebek előtt egy másik szarvas rezzen föl, s az ebek azután egészen más -irányban tévedtek el tőle. - -Kevéssé ismeri a vadászszenvedélyt, a ki azt hiszi, hogy egy tilalomfa -meg bir állitani egy vadüldözőt, ki néhány száz lépésnyiről mindig látja -a vadat s csak közelléte birja odább rezzegetni. - -A szabados újra megtölté a puskát, hogy ha közelében lövésre kaphatná; -de a mint a vadaskertnek egy mértföldet átövező falát látá, egyenesen -neki tartott, mintha házat vélne, hol menedéket remélt. - -A vadaskert fala mellett rézsutosan vannak némely helyütt feltöltések, -hogy a külső vad tavaszszal megérezvén a hímet, fölmehessen – s onnét -állati ösztöne után beugorjék a kertbe, honnét többé nincsen -visszamenekülés; a szarvas fölszaladt az egyik töltésre, s onnét a nagy -vérvesztés után is a vadaskertbe ugrott. - -Mindegy, a szabados követte a lihegő vadat, s midőn a vadaskertbe érne, -– akkor kezdődik meg egy órányiról a hajtás, s az első zajra megrezzent -szarvasok lassankint kezdének a vadászállomások felé törni s a -puskaropogás sűrűen váltogatá egymást. - -A szabados még inkább neki bátorodott, s a megsebzett vadat, óvatosan -bár, de nyomról-nyomra befelé kergette. - -Nemsokára nagyobb lőn a vérnyom, s nem kételkedék, hogy a szarvas -legföljebb háromszáz lépésnyire okvetetlen megáll. - -Ne kisérjük odább, – nekünk még máshol is van dolgunk. - - -IX. (A tamási erdő.) - -Bowring urat a hajnal már az erdő szélén érte, hol éppen most csavarodik -az erdőnek széles útjába a hatökrös béres szekér, hatalmasan megrakva -szénával, melynek elején Holvagy Pista nyújtóztat ki egy hosszú -ostornyelet, s olyant durrantott a hangzatos erdőben, hogy Bowring úr -minden egykedvűsége daczára fölriadt álmából, mely a puha szénán -meglepé, – s tökéletesen azt hitte, hogy ágyút sütöttek el. - -– Ránk lőttek? – mondja az angol. - -– Az ökröknek durrantottam, – mondja a béres, letévén az ostort, mit -aztán az angol szinte megpróbált, hanem úgy odacsavarta a maga nyakára, -hogy a béres alig birta leoldani onnét. - -Bowring úr nem fogna sajnálni egy százfontost, ha ezt a mesterséget úgy -véghez tudná vinni, mint a béres és mernénk fogadni, hogy annak idejében -hajlandó volna egész Londont földurrogatni valami ködös éjszakán; most -azonban hamar egyéb tárgyat lelt megbámulni valót. - -Még alig voltak ötven ölnyire az erdőben, a sötét erdőnek mélyéből -ballagott ki egy vén szarvas, – szarván tizenhat ágat lehete megolvasni -s a büszke állat kiállt az erdőszélre, ránézvén a szekérre a nélkül, -hogy szemét megmozditaná, s míg a béres feléje sem fordult, Bowring úr -rábámult a közelségben, hisz alig volt tőle harmincz lépésnyire, s az -állat, mint egy tökéletes rajzpéldány, nyugodtan láttatá kevély -szarvait, karcsú lábait, megtermett testét és azon szemeket, melyekből -egy elbűvölt hatalmasnak lelke nézett rája. - -Kész prédának állt ki az állat, Bowringnak csak egy mozdulatot kellene -tennie a szénán heverő csőért, hogy ledurrantsa, s útjába álljon azon -kis ágnak, mely tizenhetediknek akarna nemsokára kibújni, de az állatnak -nincsen annyi félelme, hogy egy lépést távoznék el a közelségből, hanem -elhaladtatja maga előtt a nagy szénásszekeret, mintha üdvözleteül -vonulna el hat darab járomba fogott marha s a szabad állatnak igénye -volna lenézni a megjuhászodott erőt. - -Bowring úr érezé, hogy valami hatalom lefogá karjait, s ámbár már a -fegyveren nyugvék a kéz, a lövésnek ingere elhagyá, mintha gyilkosságnak -tartaná e közelségből megrohanni e gyönyörű szarvast, mely szabadságának -és fönségének érzetében mintegy a többinek választott példányaként állt -volna elébe a távol hon gyermekének, odaállván a legalkalmasabb helyre, -hol az árnyéklat, háttér, világítás és állás, minden oly szerencsésen -van eltalálva, mintha művészt várna, kinek ecsete alá kinálkoznék -kényelmes mozdulatlanságban. - -A lőfegyvert elereszté Bowring, s messzire ment már a szekér, mikor még -mindig a szarvast szemlélé, mely nagy későn ismét a fák közé vonult el, -– s Bowring úrnak ideje lőn más oldalra nézni, mely fiatalabb erdő -lévén, a csalitok között egy barnás körrajzot látott megmozdulni, mit -inkább eleven képzelődésének hitt, mint valónak – azért előbbre -nyújtózkodék – s a legelső bokorcsoportozat mellől vagy nyolczvan darab -dámvad szökött fel a szekér közeledtével. - -Feléjük csapott az ostorral a béres s mint egy hullám indult meg néhány -lépést a sajátszerű társaság, megállván, mintha jogát akarná -visszakövetelni a csalitnak kedves árnyékából, honnét most a legnagyobb -kényelem közől durrogatják föl őket. - -Bowring úr elfeledé, hogy csövei keményre töltvék, – nem érzé többé azt -a gyulasztó ingert, mely megöl minden irgalmat az állatok iránt és hogy -úgy mondjam, csiklandó vágyat érez az eleven húst legyilkolni, mely -mozgásában oly buján szép és élni késztet… Hol marad el az a szomj, mely -a legjózanabb embert bolonddá teszi s minden veszélyen átkergeti egy -durranásért, mely az öldöklést oly boldogsággá teszi? - -Nincs meg!… az ember szomjának nagy a tenger s a látás hatalma, a -szörnyű tömegnek közelsége több mint félig eloltá a szomjat, a -szenvedélynek akadályra, küzdelemre van szüksége, s egyetlenegy ellenre, -hogy kar vagy ész hatalmával érjen czélt, – s ime, hol a tömegből a -szebbet választhatná czélnak, – nem bír ránézni a tömegből egyre, hogy -azt készebb legyen elemészteni, mint egy másikat… Ott áll valamennyi, a -megfutamodásnak egyszerű védelmét sem használják s még a menekülés által -sem ingerlik az elszunyadt szenvedélyt. - -Megadóztatá az embert a szokatlan látvány, – bámulásnak csodás érzelme -foglalá el a kedélyt s érzi, hogy nem a czirkusz páholyában ül, honnét -pénzért nézi a megszelidített állatot, melynek szökéseit csak úgy -megtapsolja, mint Coriolánt, – s ime megalázkodik az ember az -állatország előtt s e véletlenben oly szépet talál, hogy az órának -emléke le nem marad többé emlékezetéről. - -Odább, odább megyen a szekér s mielőtt húsz ölnyire érnének, négy fiatal -szarvas oly közel megyen át előttük az úton, hogy az első két ökröt -majdnem megállítja, s a béres az ökrökön át ereszti rájok az ostort, -hogy az útból odább terelje őket. - -Bowring úr alig fért meg már a szekéren s bizonyosan leugrik, ha a béres -nem figyelmezteti, hogy a szarvasok eszik hátul a szénát. - -Lassan hátracsúszik az angol és látja, hogy öt darab szarvas kullog -utánuk, falánkan czibálva a szénát, s bármennyit legyezi feléjök az -ostort, annál inkább döfödik egymást a helyért s a mint Bowring úr -lenyúlt egyik kézzel, a szarvasok egyikének a szarvát könnyen -megrázhatta. - -Lehetetlen többé szekéren maradni, Bowring lekéredzett s minthogy nem -tudta a tájékozást, egy másik kisbéresre bizták a szekeret s Bowring úr -Pistával a vadászkör felé vezettette magát. - -A látvány érdekessége nem maradt el tőlük, a szarvascsoportok szüntelen -váltogatták egymást és Bowring úr rég font gondolatainak végre nyelvet -adott, s magának is hangosan mondá: - -– Ez országnak mindene van, hanem rá kell találni; mert nincsen egy-egy -árva könyv, mely e tündérkertet kitárná előttünk! - - -X. (Egygyel több lövés, mint kéne.) - -Alig mentek egy negyedórányira, – előtaláltak egy urasági vadászt, ki -Bowring urat keresé, s el akará vezetni kitüzött állomásáig, hogy a -vadászatban részt vehessen, mert már felálltak a vadászok, s ilyenkor az -állomást elhagyni sem nem szabad, de nem is tanácsos, a folytonos -puskázás alatt; mert minden állomáson három-négy fegyver szolgált a -vadász kényelmére, oly temérdek vala a vad. - -– Ma nem birnék egyet is lelőni, – mondja Bowring – kimondhatatlanul -szánom ezt a vadat. - -– Akkor ajánlanám, – mondja a körvadász – maradjon belül a körvonalon, -hol bizonyosan nagyszerü látvány lesz, a mint az üldözött vad -összekeveredik. - -– No, hát én itt maradok, – mondja Bowring, utasítást kérve, hogy -körülbelül mennyire mehet be! – de mégis, hogy maga ne legyen, Pistát -kisérőnek magánál tartotta. - -A lőfegyverek szakadatlanul durrogának, s a lövéshang irányából könnyen -tájékozhatá magát az angol, s minthogy már szerteszét szaladgáltak a -vadak, sőt csoportosulni kezdének, utasitása szerint egy vastag fánál -állt meg Bowring úr, hogy valamikép föl ne bökje valami megriasztott -szarvas. - -Bowring inte Pistának, hogy keressen magának valamely alkalmas helyet, -valamely makkfa mellett, mely jóval vastagabb, mint a többi, hogy minden -oldalról elfödje az állatok elől s így tova ne riaszszák őket. Pista -tehát engedelmeskedék s néhány száz lépéssel tovább ment s itt egy fa -mellé áll, de ekkor vette észre, hogy a legrosszabb helyre állt, mert a -vadászállomások idáig hajolván ki, a szélső tanyáktól alig volt ötven -lépésnyire; hanem már késő visszamennie! mert éppen ezen pillanatban -roppant el kétszer is a fegyver, tehát érdekében állt nem mozdulni, -különben is elegendőképen födözve lévén a hátulról jöhető lövések ellen. - -Pistát itt hagyjuk a fánál, s magunk kimegyünk a vonalra, mely az -erdőnyilások hosszán volt elosztva, s a Pistához legközelebb eső részen -a két fiatal jó barátot látjuk, Pistához közelebb az ifjú Baltayt, s a -legközelebbi állomáson Dunay barátját, ki a jó pajtástól nem akart -elválni. - -A vadak nem hagyának magukra váratni, s ez oldalon élénk puskaropogás -lőn, s minthogy a vadaskert falazata nem igen volt távol, az üldözött -vadnak itt vissza kellett fordulnia, ha menekülni vágyott. - -Mint egy kis csorda csomósult össze a vad, s a vezető nyomán oly -következetesen ment az egész csapat, hogy egy vonásnyira ki nem tért az -utból még akkor sem, ha valamelyik sebjében összerogyott; hanem akkor -valamennyi föltartott fejjel gázolt át a párátlan testen. - -Bowring úr feszesen megállt egy helyben és becsületére válik angol -hidegvérűségének, hogy el nem dült ijedtében, midőn az előbbeni tizenhat -ágas mellette oly közel ment a fánál, hogy kezét hátán húzhatta volna -végig. - -Föltartott fejjel ment elől a kevély vad, s utána oly közel a másik, -hogy szügyével az elsőnek farához ért, – és hasonló helyzetben követé a -másodikat a harmadik, ezt a negyedik, – s így egymásután az ötveneseket -a hatvanasok, azokat pedig a többi, egész a százig, a mint Bowring úr -megszámlálá: de sőt már a vége felé mindeniket megérinté kézzel, kivált -a sebzetteket, melyek erősen vérző sebeik daczára nyugodtan, bár -reszketegen követték a csapást, – és Bowring urat sajátszerű érzelmek -közt részelteték e vadon is gyönyörű látványban, melyből még csak egy -hiányzék, a legutolsó szarvas, mely már nem bir odább hatolni, fejét -lankadtan veti még föl néha, s nyakán egy tenyérnyi piros szalagnak -csokra most bomlik ki, s a mint fejét mozdítani igyekszik, a szellő -Bowring úr arczához lebbenti, s az angol végtére is kidűl szerepéből, s -mielőtt tájékozná magát… - -De nem mondjuk el még a végét. - -A szabados utána bolondult az állatnak, mely már alig birt menni, csak -egy nagy csapatnak érkezése verte föl benne a végerőt elkisérni a -többit, a meddig elbirja még vérevesztett lába. - -A szabados egy fa mellé huzódott, midőn a csapatnak elvonulását látta, s -míg így szemlélődnék a bokrokból, lassankint elvonult a csapat, velük a -vörös-szalagos, és helyette tisztán a béresnek alakját látja meg, a mint -az féloldalt fordulva áll mereven egy helyben, s oly nyugodtan, mintha -készen várná, hogy czélba lőjenek rá. - -Megint néhány szarvas akar a vonalon átvágni, az állomásokon -szakadatlanul szól a puska, egy lövéssel több vagy tán kevesebb, – a -szabados a sűrűben oly kényelmes helyen áll, lehetetlen, hogy vad lelke, -mely a boszúra oly szomjas, hogy hatszor is rálőne jó alkalommal, semmit -sem késik, hanem nekifogja a fegyvert és a béresre durrantja. - -A béres mozdulatlanul áll, – egy lövéssel több, vagy kevesebb, akár -jobbról, akár balról; meg sem gondolja, hogy az utóbbi reá czéloztatott, -csak a szabados látja, hogy sértetlenül áll, míg a vadászállomáson egy -jaj-szóval az ifjú Baltay élettelenül rogyott össze. - -A szabados a sűrüben észrevétlenül tünt el; Pistát a lövés nem zavará, -csak gróf Dunay rémült el, midőn barátját halva összerogyni látta, s a -két szomszéd ijedten rohant a késő segítségre, látván, hogy barátja -agyon van lőve, a két vadász önkéntelenül kérdé egymást: - -[Illustration: A két szomszéd ijedten rohant a késő segitségre.] - -– Lőtt ön? - -– Igen! – mondja a másik – és ön? - -– Szintén lőttem! mondja amaz is éppen úgy öntudatlanul, mint a másik, -mintha e körülményben keresné a véletlen nagy szerencsétlenségnek okát. - -Minthogy a seb némileg azon oldalon volt, melyről Dunay állt, még a gróf -maga is megdöbbent azon gondolatnál, hátha csakugyan ő lőtte agyon! - -Míg a szerencsétlen barát barátjának hulláját emelé karjaiba, addig az -angol mellett a szarvas rogyott össze, s a hidegvérű ember megindultan -emelé térdére a szalagos állatot, melynek végvonaglásában is jól esett, -hogy egy ember ápolgatja, ki aztán a szalagot úrnőjének -visszaszolgáltatja. - -Midőn a lelődözötteket összeszámlálnák, azt mondja az angol a hullára -nézve: - -– Egygyel több lövés, mint kéne! - - -XI. (Két szomszéd, két gyász.) - -Föltették a szarvast a szekérre, hogy úrnőjéhez szállítsák, míg a másik -hullát a jó barátok kisérték el hazáig. Leették a szarvasok a szénát a -szekérről s a kis béres a szekér elején állva, megereszté a nagy ostort, -mely akkorát szólt, hogy a hat ökör szebben megindult, mint azon jámbor -keresztények, kik az isten házában a legelső padot ülik el, s -mindamellett, hogy a szent ige legközelebb ér el hozzájuk, mégsem ragad -meg náluk; mert ők is úgy tesznek, mint a paraszt, midőn a szekérről -föladja a kévét a másiknak, hogy az is adja megint tovább. - -Oly lomhán mászott a hat ökör, hogy az elsőn levő kolomp egyik oldalától -a másikig alig tudott ellóbálódzani, s az egyenes út elvezetvén őket -terelés nélkül is, a béres kiült a szekér oldalára, leszedte süvege -mellől a sörjenyelű pipát, oldalszíjáról leoldá a zacskót, rágyujtott, s -miután a zacskót újra megcsavarván, tenyerén ismét keményre verte, s -illőn elhelyezé, eregetni kezdé a füstöt és gondolatban megkérődzé -mindazt, mit a vadászaton látott. - -Míg a fának oldalában vesztegelnie kellett, s a golyók mellette -röpködének, megszülemlék egyszerű lelkében az a gondolat, hogy hátha oda -is elmenne, hol rézből van a puska, s bőgve megy ki belőle a golyó, -mintha nem érne rá külön megsiratni azt a sok embert, kiket utjában -megöl, maga sem tudván, hogy miért? - -Az erdő mélyében számtalanszor megütődő puskazaj elvezette őt -gondolatban a csatamezőre, hol danolva megyen az ember meghalni és -nincsen egyetlenegy siránkozó fehércseléd, kinek özvegysége vagy -árvasága belekapaszkodnék a haldoklóba, hogy erre a világra -visszarimánkodja. - -Látta a zöld mezőt, melyre nincs letakarva a halotti lepel, mely -messziről már rémületté válik; – itt lehanyatlik az ember, mintha -elfáradt volna, kipatakzik belőle a vér, mint a gyümölcsnek leve, mitől -meg nem undorodik senki; s annyi ember fölé egyetlen óriási domb -kerekedik, mit az uton mérföldnyiről meglát, s a nélkül el nem kerüli, -hogy a vitézek előtt le ne venné süvegét, pedig jól tudja, hogy vissza -nem köszöntenek neki. - -Addig-addig járta meg lelkével a csatamezőt, hogy a kolompnak tompa -hangját ágyúzásnak vélte s nem birt hazakerülni a messzeségből, hova már -elment azon a jó lovon, mely ha jó nem volna, huszár alá nem nyergelték -volna. Oly vitézül ölte és vágta már az ellenséget, hogy ha most az édes -anyja sírva hívná, még akkor sem jönne talán vissza. - -A pipa buzgón égett, a kolomp egy nótára verte ki a szokott hangot, -semmi sem zavará meg az ébren álmodozó embert, ki most éppen azon -nyugodott meg, hogy milyen szépen kigondolta az uristen, hogy ellenség -is legyen, hogy a huszároknak legyen majd mit vágni! - -Nem jutott eszébe, hogy a halál az ő kezével végzené a véres munkát, -annak még örvendeni is tudna; de már akképen győződött meg magában, hogy -a jó uristen maga tudja azt legjobban, miért rendelte el a háborút – és -toldalékul hozzágondolta még azt is, – ha kinek nem tetszik, miért lett -ellenséggé. - -Megszólamlék benne az erő és mint a levelek közől a bimbó, kifelé -kéredzkedék, s a széles, erős mell alatt nem birt megférni valami, hanem -arra ösztönzé, hogy messze-messze kell még innét menni. - -Összekeveredett a két első ökör, s a kolompnak hangja úgy meglódult, -hogy az elandalodott bérest fölébreszté, mire az végig nézvén a hat -ökrön, s a nagynyelű ostoron, nem mert többé visszagondolni az elmult -kedves tárgyra, s helyette most ezt a dicsőségtelen ballagást látván, az -ostornyélért s a hat ökörért elszégyenlé magát. - -Mintha maga előtt is megröstelné a dolgot, fölkapta a nagy ostort, s -egymásután vagy hatszor durrantá ki a legerősebb hangot, s tán tovább is -folytatná, ha meg nem szólítná egy vastag bajuszú huszár, ki után vagy -harmincz legény párosával jött még az uton lassú léptetésben. - -– Öcsém!… tán valamelyik ökröd nagyot hall? – mondja az őrmester a -béreshez érvén. - -– Már ezekkel csak így lehet beszélni! – mondja rá a béres. - -– Apád ökrei ezek, öcsém? - -– Apámé!… véli a béres, – csakhogy ez az apám másnak is apja ám. - -– Csak nincsen ötven fia ennek az apádnak? - -– Ötven nincsen,… katona uram, hanem vagy ötezer mégis van, s mindnek -édes apja. - -– Látom, öcsém, jól tart benneteket – mondja még a huszár, – vagy tán te -vagy a legkisebb fia, hogy ilyen pirosra kihizlalt? - -– Még én utánam meg lehet kotorni a tálat – katona uram – mert én -herczeg Batthyányi Lajos kenyerét eszem – áldja meg érette az isten! – -magyarázá Pista. - -– Most értelek, öcsém!… mosolyog rá az őrmester, egyszersmind új dologba -kapva, mondja: öcsém, sokat kell az ilyen hat ökör mellett gyalogolni, -úgy-e? - -– Könnyebben elvégzem, mintha hat felé kellene mennem. - -– Nem rúgós valamelyik? – tréfálkodék a huszár odább is. - -– Nincsen patkó rajtuk! – viszonzá a béres. - -– De nyereg sincs ám rajtuk, öcsém – folytatá még odább is amaz; – aztán -látod, van ám nekünk egy heverő paripánk, s ha fölülsz rá, nem kell ám -olyan hosszú nyelű ostor, mint a mekkora most van a kezedben, mert -elmegy ám az a magas mennyországig durrogatás nélkül. - -– Hátha nem eladó? - -– Minden hitvány embernek nem, az igaz – lőn rá a felelet – hanem már -veled csak megalkuszunk öcsém, ha tudnánk, hogy nem ijedsz meg a magad -árnyékától. - -– Azt tartom, nem! katona uram, – mondja rá Pista. - -– Nohát próbáljuk meg – mondja az őrmester, – állj ki, tartsd szét az -ujjaidat, aztán én megforgatom egypárszor a kardot, s a két első ujjad -között úgy elvágok, hogy a szellőn kívül nem éri más a kezedet. - -Erre a béres megállítja a hat ökröt, ujjait kiterjeszti hogy az őrmester -megtegye a vágást. - -– De hátha levágom valamelyik ujjadat, öcsém! - -– Én azt nem kérdezem, katona uram, az a maga kötelessége, hogy jól -tudjon vágni, én csak azt vállalom magamra, hogy kiállok… hát itt van! - -– Ember vagy öcsém! – mondja a huszár – annyi, mintha én vágtam, te meg -kiálltad volna, hol hálsz az éjjel? - -– A fürgedi pusztán, katona uram, ha tudja merre van! - -– Oda tartunk öcsém, ott maradunk egy egész nap, ott meglátjuk egymást! -– mondja a huszár, – fejét csóválva hagyván el ügetést a szekeret, hogy -idején érjék be a pusztát. - -Pista lassan ballagtában nagyokat fohászkodott a katonák után, s -minthogy leghátul egy gazdátlan ló nyergelten ment vezetéken, -gondolatjában fölült a gazdátlan lóra, s velük ment, míg csak látta -őket, – azontúl pedig magára maradván ökreivel, mintha a jámbor -állatoknak szarva mindig az ő boldogságát öklelné meg, – rettenetesképen -megutálta őket. - -Minthogy előbb már leszállt a szekérről, nagy ostorát összecsavargatá a -szörnyű szélen, s úgy helyezé a szekérbe, mint a melyet többé nem akarna -kézbe venni, s hogy az ökröket ne láthassa, előttük ballagott; de előbb -a kolompot levette, hogy még az se lármázzék utána, midőn a huszárokra, -meg a gazdátlan lóra gondolt, mert most már az is megsajnálná, ha így -szállítanák le a lóról, pedig még rajt sem volt, hacsak ezután nem lesz. - -A szarvas néhány galylyal lefödötten nyugvék a szekéren, s már nem -messze valának a falutól, honnét vesztére szaladt ki ma reggel, s ime -már a pára nem megy vele vissza, – jámborsága most már csak életlenség s -egyetlen jele annak, hogy emberek között járt, az a vérvörös szalag, -mely fölbomlott csokrával még most is nyakában lóg. - -Sorsát nem birta elbeszélni a szabadoson kívül senki, s minthogy az -magától erre úgysem igen volna hajlandó, kövessük inkább a bérest, kit -amaz boszúból hasonlókép ki akart küldeni ebből a világból, csakhogy az -másképen lőn megírva a végzések könyvében, hol már előre meg van írva az -is, hogy jövőre hol találkoznak még. - -Hasztalan siet úgy előre a béres, gondolata mindinkább hátra, utána -marad el azon irányban, merre a huszárok a fürgedi pusztára tértek el, – -s ő most, ha lehetne, egy helyett kettőt lépne, hogy az út kurtább -legyen előtte, csakhogy nem tudta elfeledni, hogy az ökrök is utána -ballagnak, még pedig igen-igen lassan. - -Maga sem tudá, hogy e napon a halál ballagott el mellette, s mintha a -sors őt magát fordította volna oldalt, meg kell indulnia azon úton, hol -a halál ágyúszóval fordul neki szemközt, és jó szerencséje lesz, ha -szemközt nem találkozik vele az a golyó, melyre az ő neve lesz irva, ha -tudniillik valamelyikre csakugyan ráírták. - -De nagy határt megkerült az ő esze ebben a kis útban, látott mindent, -még a dicsőséget is, mit nemcsak a vezér lát, hanem meglát az utolsó -közvitéz, midőn karját ellenségre emelheti, s a maga neve mellé amazét -is osztja. - -Ment, mendegéle s a gyönyörű álmot a faluból kirohanó kutyák ugatták -csak széjjel, tehát megkérdezte a legelső embert, hogy nagyságos -Baltayné asszonyság kastélya merre van közelebb. - -Az útmutatás után könnyen meglelheté, azért az utczán olyan fordulást -tett, hogy a hat ökör kanyarulása a küszöbön meg ne zökkentse a -szekeret, s midőn a kapun minden baj nélkül bemehetett, egyenesen az -erkély alatt állt meg. - -A nagyságos asszony éppen akkor lépett ki a kisasszonynyal, s mindkettő -csodálkozva nézé a szokatlan vendéget. Mielőtt azonban megkérdezték, mi -járatban volna, a körülálló cselédeket kérdé sorba a nagyságos asszony: - -– Tehát senki sem látta? - -– Én nem láttam, pedig a felső határt végig jártam! – mondja az egyik. - -– Hát te? – kérdik a másikat. - -– Biz én sem láttam – nagyságos asszony – mondja a másik, – pedig még a -nádast is majdnem szálonkint összeválogattam: de sem nyomát, sem magát -nem láttam. - -– Tehát egyik sem látta? kérdi bánatos arczczal a kisasszony. - -– Senki! – lőn az egyhangú válasz, mire a háziasszony az idegen -cselédhez fordult, mintegy előbb kérdvén, mint azt, hogy mi jó -szerencsében fáradt el idáig. - -– Fiam!… nem láttál egy szarvast? – kérdi az asszonyság. - -– De mennyit; nagyságos asszonyom! – hisz éppen most jövök a tamási -szarvasvadászatról, volt ott annyi, hogy a szénát is leették erről a -szekérről. - -– Nem látott egy vörös szalagosat? – kérdi a kisasszony. - -– Azt keresik? – kérdi a béres. - -– Minden emberünk az után indul ma – mondja a hölgy – de senki sem leli. - -– Azt tartom, nagyságos kisasszony, hogy nem jön az vissza elevenen. - -– Dehogy nem jő, – mondja ismét bizalommal a hölgy, hisz a legjámborabb -állat a világon. - -– Az a baja, kérem átossággal, – különben nem hoztam volna haza ezen a -szekéren, – ime! – mondja, leszedvén a galyat, mely alól a szalag elég -hamar ismerőssé tette. - -Mély megilletődés fogta el a körülállókat, kik a boldogtalant leemelték, -s a kisasszony a kedvencz állatot zokogva siratta. - -Az anya vigasztalni kezdé, anyai eszével átlátván, hogy ennél nagyobb -baj is akad a világon, de a leány csak nem akart megbékélni, s utóbb már -a cselédek is mondtak neki egy-két vigasztalót, s végre Pista is -megszólamlik: - -– Soha se búsúljon, nagyságos kisasszony, szebb halállal úgy sem -halhatott meg! - -– Szegény kis szarvasom! mondja az úrhölgy. - -– Háborúba halt meg biz ez, mint akármi katona, jegyzi meg a béres. - -– Annak is jobb volna, hogy ha otthon halhatna meg! - -– Ki tudja, nagyságos kisasszony – fohászkodik a béres, – csak az a szép -halál, künn az ágyúk között, mikor tudja az ember, hogy nem az -orvosságtól hal meg. - -* - -Midőn a béres kiért az udvarból, a jó barátok, köztök a herczeg és -Bowring úr gróf Dunayval, megérkeztek a szomszéd házhoz, s az öreget -álltában támogatták a Baltay-család utolsó sarjadékának hullája mellett, -annyit mondván el, mennyit a dologból mondani tudhattak. - -Utóbb a barátok szétoszlának, – Baltay egyedül maradt Andrással, ki a -halavány urét néhány lépésnyiről szótalanul nézte, mintha valamiért itt -marasztották volna. - -Baltay százfélekép rakván össze a lehetőségeket, az ingerültség némi -élével kérdi a hűséges hajdút, kivel már vagy tizedszer gondolták ki, -vajjon hogyan történhetett e szomorú eset. - -– Megmondjam, ki lőtte agyon? – szólamlik meg az öreg lelke gyanújával. - -– Nagyságos uram!… mondja a hajdú megindultan, – ne mondja ki e szót, – -hadd nyugodjék békével a halott; elég szűk lesz neki az a kis hely, hova -leteszszük, inti még odább is – ne temessük el melléje másnak -becsületét! - -– Hát kendnek se mondjam meg? - -– Nekem se!… szól erős hangon amaz, – mert attól félek, hogy ha -nagyságos uram egyszer botlik, nem lesz mellette mindig a vén András, -hogy fölemelje, s akad olyan ember, ki az ilyen koros embert megneveti, -hogy azt is elbeszéli, a mit tán úgy álmodott. - -– Miért ne higyjem azt, a mit más is hisz? – békételenkedik az öreg. - -– No ha azt is el akarja hinni, a mit más hisz – véli András, – azt se -higyje nagyságos uram, a mit én nem hiszek. - -– Nem hiszi kend? – kérdé Baltay, nyugalommal nézvén a hajdúra. - -– De nem ám! – mondja amaz – fölkapván a megszokott feleselési hangot. - -– Nem kend faragta meg a rovást? - -– De én faragtam meg, az igaz, – nem is mondom, hogy valami sokat -alkudoznám, ha jobb magyar emberért elcserélhetném; de nagyságos uram, a -ki nem dohányzik, bort sem iszik, mindig könyvet olvas, mitől -bolonduljon meg úgy, hogy az embert szarvasnak nézhesse? Ennyivel -megkötötte a csomót a hajdú s dolga után ment el. - -– Nohát, nem mondom, hogy agyonlőtte!… dörmögé az öreg, aztán mintegy -magának is némi igazat akarván adni, toldalékképen hozzáteszi: – de azt -sem mondom, hogy nem lőtte! - -Hej! nem volna oly ritka madár az igazság, ha keresni nem kéne. - - -XII. (Egy este a pusztán.) - -Kiült a sok fényes csillag az ég boltozatjára, midőn a herczeg és -Bowring úr csöndes lépést ereszték a kantárt, hogy a langyos estét a -szabadban élvezzék, nem igen messze lévén a puszta, hova éjszakára -szándékoztak a katonák miatt, kiket a herczeg átmenőben nem akart egy -kis megvendégelés nélkül elereszteni, minthogy úgy is a legközelebbi -faluban kellett volna kitölteni a huszonnégy órai pihenési időt. - -Oly csöndes volt az egész környék, hogy egy kis csengetyűvel -mérföldnyiről össze lehetne harangozni minden embert. Az angol szívesen -elkószált volna egyik pásztortűztől a másikig, szokatlan levén előtte az -éjjeli fény, ez a szokás, hogy a fáradt ember a nap hosszát még tűzzel -is megtoldja. - -Néha-néha elveszett az egyik fény, s megint újra előbukkant, a mint a -körüllevők elülték vagy elhasalták, vagy a pásztorember rávetett egy -ölnyi szalmát, hogy a tartóból ki ne alugyék a mécs s meglássák egymást -a beszélgetés mellett, mert már a magyar ember a képét is szereti -megnézni annak, kivel beszél, minthogy a régi igazságkép a hazugság -mindig elránt egy-egy vonást a hazug ember képén, – s a másik aztán -könnyebben hozzáveti, mennyit kell elengedni abból, mit a másik néha -nagyon is ingyen beszél. - -Bowring úrnak jól esett ez a szörnyű hallgatagság, mintha csak még most -tudná legelőször életében, minő lehet a nyugalmas éjszaka, minőt a nagy -városon fogadásképen lármáznak el egymástól az emberek; s itt, hol a -nyájőrző kuvaszokon kívül egyéb éjjeli őr nincsen, oly mély a csend, -mintha bekerítették volna fallal, s a falon kívül ezer ágyúval -ijesztenének el minden kis nyikkanást. - -Belebb, belebb mentek egyenesen, s mielőtt szemükbe ütköznék a major, -elért hozzájuk egy csöndes harmónia, melynek vékonya-vastaga szabályosan -megvolt, s a vékony a vastag mellé, a vastag a vékony mellé oly szépen -odafért, hogy a vékony nem akart kiebb látszani a vastag mellől, a -vastag pedig engedte a vékonyabbat, mint a módosabb a szegényt, hogy az -is megélhessen. - -Mint a hullám, elringatta magát a dal a légben, csalta maga után az -embert, s Bowring úr könnyedén huzá meg a kantárszárat, hogy a hang után -vitesse el magát, s elérje a dalt, azon helyet, hol az elkezdődött, s -ekkép lépésről-lépésre hangzatosabb lőn az összemért ének. - -Meg-megszakadt az ének, s a hézagokban megszólamlik egy másik, -sajátszerű bánatos valami, melyben a hang úgy elszomorodott, hogy az -ember letörölni vágyik azt az égő könyűt, mely a panasz mellett folyt -le. Nem bír a hang fölvergődni, mintha még oly magasra nyúlt volna az -ég, honnét lerimánkodhatná saját orvosságát, s a mint ez a fájdalom -magamagát mondja, oly furcsán lepi meg a hallgatót is, hogy szinte még a -búsulást is megkivánja bele. - -Bowring úr előrehajlék a lovon, a furulyahang jobban elért hozzá, s az -egykedvű angolt megvesztegette e szokatlan hang, nem bírt tovább a lovon -maradni, átadá a kantárt a lovásznak, de a herczeg is leszállt, s a -kövér mezőn csöndesen közelíték meg az ébren levő népet. - -– Csuda ez, vagy madárnak a hangja? – kérdé Bowring a herczeget. - -– Egy ártatlan furulya – mondja a herczeg – valamelyik béres altatja el -magát. - -– Nem folytathaták tovább a párbeszédet, alig ötven lépésnyire értek már -a csoporttól, melyben öregek és ifjak, katonák, béresek és lányok -rákezdék a nótát: - - Magasan röpül a daru, szépen szól, - Haragszik rám a galambom, mert nem szól. - Ne haragudj édes rózsám sokáig, - Tied leszek, tied leszek koporsóm bezártáig. - -Az egyszerű ösztön vezérlé e kart, mely vagy ötven emberből állt, s az -egészséges hangok ércze harangként kondult meg az angol füleiben, hol a -szárazföldnek minden operája egymás hátán ül már s midőn az inger -kifogyott belőle, helyet kér ez ösmeretlen zene, melyről hirtelenében -nem tudja megmondani, imádság-e vagy dal? hanem megtiszteli mint egy -remekművet, s megállt ünnepélyes érzelemmel, hisz még a vadállatot is -megállítá már a zene. - -– Herczeg!… köszönöm e ritka meglepetést! – mondja Bowring. - -– Talán azt hiszi kegyed, hogy ezeket hintóban hozattam ide egy éji -zenére? - -– Legalább is hintón! – mondja az angol. - -– Azt tartom, egy szálig béresfajta valamennyi, s azért jöttek valamivel -kiebb a majortól, hogy a hajdút aludni hagyják; mert ha meghallaná, -hihetőleg szétugrasztotta volna az egész hangversenyt. - -– Páholyokat ide, herczeg, ilyen zenét aranyokkal szokás megfizetni. - -– Tegye el ön az aranyat; mert ha meghallják, reggelig itt maradnak -énekelni, s a legjava búzámat kinn felejtik, pedig én az esőtől tartok. - -– Miért nem küldi őket a herczeg utazni? - -– Csakhogy Ázsiából ide értek, kedves jó barátom, nem hogy még egész -Európát megutazzák. - -– Igen, de ritka kar, minőt a milanói Scala egész Olaszországban nem -fogdos össze. - -– Kár volna vesződni a kereséssel, indítsa meg barátom a legelső falut, -csak oly jót talál ott, mint ime a pusztán. - -– Na, uram, ezt a népet láttam verekedni, hallám énekelni, országuk tele -van szokatlan dolgokkal, most már egyidőre eleget tapasztalék, -visszamegyek Bécsbe, s addig el nem jövök, míg nekem olyan könyvet nem -küld a herczeg, melyet magyar ember írt meg, s a mi kedves Baltay -bácsink elejétől végig elolvasott. - -– Csodát akar ön minden áron látni? - -– Igen! – mondja Bowring – itt csak csodát lehet látni, s a mely napon -az a könyv készen lesz, higyjen nekem a herczeg, Magyarország még -egyszer újra megszületik és sohasem hal meg! - -* - -Néhány lépéssel odább menvén a két alak, a hold is fölkapaszkodott a -láthatárra, s a gyalogló urak egy szénaboglya mellett álltak, ez által -födve lévén, mégis hallhatták a beszédet, vígan enyelegvén a vendég -huszárok a pusztai néppel. - -Holvagy Pista most ért még csak a vigadozók közé, s az őrmester jószívű -tréfával fogadta a legényt. - -– Elaltattad, öcsém, azt a hat cselédet? - -– Eleget elfáradtak, nem igen várták, hogy ringassam is őket. - -– Hát alkudjunk meg arra a gazdátlan paripára – mondja az őrmester – -fölültetünk reá! - -– Föl ne ülj rá, Pista! – mondja egy öreg asszony – mert az ütközetig -meg nem áll ám veled. - -– Ellenségre mennek, katona uram? – kérdi Pista. - -– Éppenséggel oda sietünk most – felel az őrmester – csak torony iránt -megyünk, hogy jókor odaérjünk, mert már a határon belül az ellenség. - -– Hátha el is fogyasztják akkorra, mire odaérnek? – kérdi kétkedve a -béres. - -– Már a mi részünket csak meghagyják nekünk! – véli az őrmester, a -fiúnak keze után nyúlván, mit az önkénytelenül odaengedett az öreg -huszárnak. - -– Nem jó lennék én oda, katonauram – mondja a béres – sokáig tudnám én -megszokni azt a vagdalkozást, engem csak úgy szélről kellene állítani, -aztán úgy adogatnám föl őket, kettőt, hármat egyszerre, már a hogyan -kerülne a sora; azt már jobban tudnám. - -– Vesződség az, öcsém – megint csak le kellene tenni a földre, hanem -vágja az ember, a hol eléri. - -– Aztán nem sajnálja szegény párát, édes öcsémuram? – kérdi a vén -asszony. - -– Elvétve egyiket megsajnálom én is – mondja rá az őrmester – éppen most -két hónapja egy francziát úgy vágtam ketté, hogy a mint az egyik fele -erre, a másik meg amarra esett, ijedtében mindenik felén a kéz utána -kapott a másik felének, aztán a balkéz megfogta a jobbat, s olyan szépen -következtek el egymástól, mintha nénémasszonynak egyik fia a másiktól -bucsuznék. - -– Uram s én Istenem! – fohászkodik az öreg asszony, az utolsó ízig -hitelt adván a nagy hazugságnak. Pista pedig alig várta, hogy a -hívogatás több legyen, mint a mennyit ő kinálgatá magát; mert hiába, még -a lakodalom is azért esik olyan jóízűen, mert a vendéghivó utána megy -egész a falu hosszán. - -– No, öcsém! – kezdi újra az őrmester – jer velünk, üss egyet a markomba -– mondja a huszár, kinyujtván karját, hogy a fiú a kinyitott tenyérbe -üthessen. - -– Ha beleütök, katonává leszek? - -– Öcsém – mondja az őrmester – ezzel a tenyérrel úgy adom én a -dicsőséget, mint a szentséges római pápa a maga kezével az áldást. - -– Ne menj, édes cselédem – mondja megint az öreg asszony, – hát azért -dajkált volna édes szülőd, hogy harangszó nélkül halj meg háborúban? - -– Ha csak az a baj, nénémasszony – véli az őrmester – nem kell oda -öregharang, a hol száz ágyú szól. - -– De olyan fiatalon meghalni, kedves öcsém! – sopánkodik az öreg -asszony. - -– Csak nem hagyhatjuk üresen a mennyországot, édes nénémasszony. - -– Látom már, hogy elcsábítja katonauram ezt a szép gyereket. - -– Arra való a virág, nénémasszony, hogy bokrétába kössék! – mondja az -őrmester. – Na fiú, csapj a tenyerembe! - -– Egy baj van, katonauram – mondja a fiú – cselédember vagyok. - -– Hisz öcsém, nem az urad ökrét akarjuk elvinni, hanem téged. - -– Tudom, uram, hanem nem azért tartottak itt engem a télen, hogy a nyári -dolog elől odább álljak; azért várjuk meg, míg kitelik az időm - -– Addig majd az ellenség is elfogy, öcsém! - -– Gondolja, katonauram? - -– Hát azt gondolod, öcsém, hogy az ellenséget is elvetjük, mint a magot, -aztán megvárjuk, míg kikel és megérik?… Öcsém! nem addig van az, hanem -meg kell annak halni. - -– Hátha majd lesz addig más ellenség? – véli a béres. - -– Dehogy lesz, öcsém, dehogy lesz, hiszen már azon búsulok magam is, -hogy mit csinálunk aztán, ha ezzel elbánunk? Lásd öcsém, azért bajos ám -huszárnak lenni, hogy mióta azt azt ágyút kitalálták, mindjárt -elneszezik a huszár elől az ellenséget, aztán nem marad mit vágni. - -– Csak már az ispán úr eleresztene! – sóhajta a béres. - -– Eleresztlek én, kedves fiam – mondja a herczeg. - -– Az isten is megáldja kegyelmes uramat. - -Erre a fiú az őrmester markába vágott, s a víg pajtások körülfogták a -gyönyörű újonczot, hogy magukkal elvigyék. - -– Nincs valami rendelkezni valód, kedves fiam? – kérdi a herczeg, -visszatolván a fiúnak süvegét, mit az levett. - -– Talán nincsen! – véli a fiú. - -– Gondolkozzál fiam, ha valami jutna az eszedbe, – mondja az őrmester -biztatva a fiút, – talán van apád, vagy anyád? - -– Mind a kettő él még, őrmester uram, – mondja a fiú. - -– Azokról ne aggódjál, – véli a herczeg – jobbágyaim nekem édes -gyermekeim. - -– Vedd le a süvegedet öcsém, – mondja az őrmester, – mert ezután már -olyan csákót teszünk a fejedre, melyet még az oltár előtt sem szabad -levenni; különben ezért a szóért magam is levenném. - -Mire megvirradt, elment Pista a csapattal, Bowring úr pedig még egyszer -kezet szoríta szíves házi gazdájával, s azután indult meg a bécsi irány -felé, búcsuzóul mondván: - -– Herczeg, ha angol nem volnék, csak magyar kivánnék lenni. - - -XIII. (Haragos atyafiak.) - -Megülték a gyászt illő szertartással, és hogy a fájdalom mennyi nyomot -hagyott, magunk tudjuk legjobban; mert hiába, igazán búsulni csak a -magyar ember tud még. (Nojsz volt is oka reá mindig.) - -Ez idő alatt Baltay uram ő nagysága sűrűbben látogatá meg a szomszéd -udvart, s ha a nagyságos asszony távol volt, még a lusta cseléd után is -méltóztatott egyet kiáltani: mit ácsorog? nem talál dolgot az udvaron? -sőt még a nádpálcza is megmozdult kezében, pedig a bot abban az időben -is megtartotta verekedő természetét, s az ütés abban az időben sem volt -ajándék, ha mindjárt nádpálczával osztogatták is. - -András hajdú fejcsóválva nézte ezt a dolgot, neki is megvolt azon jó -tulajdonsága, mint a háziállatoknak, hogy az esőt és zivatart is -megérzi, a mi nem is volt valami nehéz mesterség; mert András gazda jól -tudta, hogy Dunay gróf úr nem vár névnapot vagy sátoros ünnepet, hanem -hétköznap is megkerül egy pejparipán a szomszédban, melyet még az utolsó -cseléd is szivesebben megvakar, mint magát megfésülje, s a vén András -nem volt bolond ember, mikor azt mondá magában: Értem ezt a dolgot. - -Mikor már annyi idő eltelt, hogy a megboldogultat elegendőképen -megbúsulták, egyik napon Baltay úr épen a nagyságos asszonyhoz indult; -hanem mivel a ház előtti akáczok alatt levő padon lelte, tehát mindjárt -helyet foglalt mellette, s midőn már a «jó időt» meg a «fagyos -lábujjáról vett csalhatatlan időjövendölést» elvégezte, mintegy újabb -bevezetésül mondja: - -– Bizony, kedves hugomasszony, eljár az idő. - -– Érzem, urambátyám, ezelőtt néhány esztendővel még az árkon is -átugrottam, most pedig már a kapavágás helyét is megkerülöm, hogy bele -ne botoljak. - -– Jól van, jól, hugomasszony, maga csak eltréfál, hanem én!… én már nem -szeretem, hogy olyan nagyon gondomat viselem, – véli Baltay. – Eddig, ha -valami bolondot tettem, mindig más vette előbb észre, s úgy mondták meg -nekem, de most már minden lépten-nyomon korholom magamat, minden hibát -észreveszek magamon; pedig elhigyje, hugomasszony, nem szeretem én azt, -mikor az ember ilyen nagyon megokosodik. - -– Ez mind megilleti azt a kort, melyben urambátyám most van. - -– Persze, hogy megilleti, – hagyá helyben a másik, – de már csak azt -látom, hogy nagyon sok bolondság van ezen a világon, s egy kis bódultság -okvetetlenül kell hozzá, hogy az ember ne lássa a millió akadályt, aztán -neki merjen menni; pedig a fontolgató ember addig számít, addig nézi a -sok akadályt, hogy nem mer neki menni. - -– Talán házasodni akar, urambátyám? - -– De már ehhez épen nagyon okos ember vagyok, hugomasszony, – kaczaga -föl Baltay, – hanem mivel idáig értünk, etessünk meg, hugomasszony, -aztán beszélgessünk egyet. - -– Jó lesz biz az! – véli az asszonyság, nem tudván, hogy az urambácsi -hol akarja a szót elkezdeni. - -– Hugomasszony, én most épen ötven esztendős vagyok… - -– Az isten éltesse kedves urambátyámat továbbra is, – mondja a nő, – -megmondjam én is, hány esztendős vagyok? mert én sem csinálok belőle -titkot. - -– Nem azért mondtam hugomasszony, – mentegetőzék amaz, – hanem azt -gondoltam, hogy a jó úristen tán még megáld vagy huszonöt esztendővel, -hisz mi az a hetvenöt esztendő?… teremtettét, apám, öregapám túlélte a -nyolczvanat, hisz tán még hallotta is hugomasszony apámnak hirét, -nyolczvan esztendős korában lóháton járt el a jóbarátokhoz, s ha a guta… - -– Az a guta, az a Baltay-nyavalya! – mondja bánattal az asszony, – az a -hirtelen harag! néha egy polturás malaczért olyan dühbe jönnek; pedig ha -valaki alkuba állna velük, hogy haragudjanak meg ezer forintért, tán azt -mondanák: ennyiért nem érdemes. - -– De mikor megharagítják az embert! - -– Haragudjanak meg, édes urambátyám, – okoskodik az asszony, – én is -megharagszom; néha csak egy réczetojásért, csakhogy ilyenkor nem engem -üt meg a guta, hanem én pofozok föl egyet a sok közől; – ennek aztán nem -kell orvos; egy csibéből nem csinálok országos dolgot, mint, fájdalom, -valamennyi Baltay agár- és lócserén haragudott össze s lettek halálos -ellenségekké. - -– Mond valamit, édes hugomasszony, – dünnyög Baltay, – de már én sem -veszek valakibe olcsóért, annyit mondhatok, édes hugomasszony, inkább -majd csak szép szóval győzöm. - -– Megigéri ezt, kedves urambátyám? - -– Becsületemre megigérem, ha hogy valaki apróságban megboszant, eleinte -megmondom neki szép szóval: édes jó barátom, látod, én nem érek rá veled -czivakodni,… hanem most az egyszer megmondom… hogy máskor is eszedbe -jusson,… ha tudniillik megint ezt cselekednéd,… – mondja növekedő -indulattal – … jól vigyázz magadra, különben úgy váglak… Akarám mondani, -édes hugomasszony, hogy – no. - -– Értem, édes urambátyám, így már jó lesz! – mondja az asszony, -megmosolyogva az öreget, kit a vér majd megint elragadt. - -– No lássa, milyen engedelmessé tesz hugomasszony, hanem már most az -árát is megkérem ennek az engedelmességnek, – igérjen meg nekem egyet. - -– Ha lehet! - -– Persze, hogy lehet,… ha nem lehetne, csak nem kérném!… mondja Baltay, -– hanem ha az ég huszonöt esztendővel megáldana, még megérhetnék egy -véghetetlen nagy örömet… - -– Ugyan mit, kedves urambátyám? - -– Hogy hugomasszonynak unokáját én nevelhetném föl,… abból aztán -fogadom, hogy ember válnék! - -– Példának okáért? - -– Már a példával adós maradok, hugomasszony, – hanem kezdjük elejéről a -dolgot, – ez a kis Etelka már eladó lány ám! - -– Csak nem kinálgathatom a kapu előtt, édes urambátyám! - -– Ezt jól tudom, hanem édes hugomasszony, nem feledte el, mit igért -nekem egyszer. - -– Nem feledtem el, – felelé az asszony, – vőm csak olyan ember lesz, ki -tetőtől-talpig igaz magyar ember!… nemde ezt igértem… - -– Szóról-szóra. - -– Ezt meg is tartom, urambátyám, arról bizonyossá teszem. - -– Idáig minden jól van,… – mondja Baltay némi nyugtalansággal, – de -megmondja nekem is, hugomasszony, kit akar vőül fogadni, még pedig a -menyegzőnél előbb? - -– Ha épen úgy akarja, urambátyám, – titkot nem fogok csinálni belőle. - -– De hátha nekem kifogásom lenne ellene? - -– Ettől nem tartok, urambátyám, – mondja az asszony önérzettel, – lányom -legdrágább kincsem, azért nem fogom úgy elszórni, hogy akárki is -meglelhesse. - -Egyet nyelt az öreg, hanem mivel agyában a tervek nem mindennapiak -valának, inkább tűrt, csakhogy valami módon czélhoz jusson, és a birtok -egykor jó kezekbe menjen. - -Az előbbeni czélzások némileg lefogták a könnyen gyulladó vért, azért -nem mert föllobbanni, hanem tűrte a dolgot, mintha András gazda a -kerítés tulsó oldala mellől merne átkiáltani, s azt mondaná, hogy ő -nagysága valahára csakugyan higgadt emberré válik; – hanem csak fülelt a -beszédre, mintha mégis kitöréstől félne. - -– Okosan mondja, hugomasszony, – szólal meg egy kis erőlködés után -Baltay,… – hanem már bocsásson meg az ilyen vasfejű embernek, ha mondom, -hogy több szem többet lát, aztán az asszonyok nem mindig látnak odáig, -hova a férfi. - -– Meglehet, ámbár vagy tizenegy esztendeje már, hogy eltemettem az -uramat, hanem ha ma csodát tenne vele az isten és föltámasztaná: nem -tudom, nem találna-e mindent jobban helyén, mint volt egykor; – pedig az -is Baltay-vér volt; aztán annak sem igen tetszett az, a mit nem ő -csinált. - -Megint nagyot nyelt az öreg, – sőt András már át is hajolt a -kőkerítésen; mert már nem hitte, hogy a gazda ki ne repedjen a mentéből, -mikor ily egyenesen beszélnek vele. - -– Egy szóval sem mernék ellenkezőt mondani, hugomasszony, – okoskodék -Baltay, – hanem higyje meg nekem, galambom húgomasszony, hogy nagy -próbára kell tenni mai világban az embert, mert isten úgyse úgy vedlik -már ez a mai népünk, mint tavaszszal a lúd; aztán nem szeretem én azt, -hogy idegen tollat ereszt, mint a szajkó, mikor a pávák közé -kivánkozott. - -Az elmondott szavak azon idők szerint mély igazságot tartalmazván, a nő -szintén elgondolkozott rajtuk, s ekképen Baltay mintegy alkalmat lelt -újabb faggatásra. - -– Hugomasszony, – megfogadtam, hogy nem durranok fel minden szíre-szóra, -– meg is tartom szavamat, pedig elhigyje, hogy ezen erővel két embert -földhöz vágnék, – ha rá gondolok, hogy az apáim és én tulajdon -szerzeményemet, mit azok és én sarkantyús csizmában kerestünk, valami -könnyű legény ott szórja el, a hol nem hogy nem értik a magyar szót, de -még nem is hallják. - -– Urambátyám, – mondja az asszony, letevén varrását a kőasztalra, – nem -kínzom tovább, megmondom, hogy én már választottam, s ez ellen, remélem -nem lesz kifogása. - -– Várjon még egy kissé!… – mondja Baltay, mintegy időt vevén a -készülődésre, nehogy a gutának adjon egy alkalmat megütni őt huszonöt -esztendővel előbb, mint a hogy maga is akarná. - -András már a kőfalon hasalt; – mert nem hitte, hogy a nagyságos úr olyat -halljon, a mi neki tetszeni fog, annál inkább, mert a kerítés -magasságáról épen a túlsó kertben sétáló Dunayra ösmert, ki Etelkával -karonfogva járkálta meg a kanyargó utakat. - -Midőn Baltay eléggé elkészíté magát, azaz mentéjét végig kigombolá, azt -mondja: - -– Na, édes hugomasszony, – most már szóljon bátran, hát kit választott? - -– Dunay grófot! – mondja az asszony. - -András ijedten csúszott le a kerítésről, – mert azt hitte, hogy a -nagyságos urat csakugyan megüti a guta. - -– Hála istennek! – mondja Baltay elhalványodva, – tehát mégis nekem van -igazam! - -– Miben? édes urambátyám, - -– Azt kivánja tudni, hugomasszony? – mondja emelt hangon Baltay, – -megmondom, hogy ez az ember… - -– Mit akar mondani a nagyságos úr? – szól a hajdú, ismét a kerítésre -mászván. - -– Hát kend mit hallgatódzik? - -– Najsz kell is hallgatódzni, – véli a hajdú, – mikor már megint olyan -fönhangon beszél, hogy akár megszalaszsza az embert! - -– No hát nem kiáltok… hanem édes hugomasszony, ez az ember nálam rováson -van. - -– Az nem tartozik hozzám! – szól határozottan az asszony. - -– Még akkor sem, ha azt mondom, hogy nem lehet neki megbocsátanom? - -– Talán bocsánandó vétke? - -– Édes testvéremnek sem! - -– Akkor sajnálom, – de anyai kötelességem az első, s az ellen véteni nem -fogok. - -– Hugomasszony!… én Baltay vagyok, – s az a lány Baltay-leány. - -– És az én leányom – mondja a nő, fölemelvén ujját, mintha fenyegetni -akarna. - -– Hugomasszony!… – rimánkodék Baltay – még most sem haragszom, - -– Bátyám!… meggondolám, mit tevék, mikor szavamat adám, – s én ezt -megtartom. Isten engem úgy segéljen! - -– No hát engem is úgy segéljen meg az isten, hogy pörleni fogok. - -– Tessék! – mondja a nő fölemelkedve ülőhelyéből, s egy fejbólintás után -az udvaron át a lakóházba ment föl, míg Baltay elkeseredetten ment haza. - -András a kapuban várta. - -– Hallja kend!… – mondja neki, – keresse kend elő azt a nagy pört. - -– Mondtam úgy-e, hogy ez lesz a vége!… zsörtölődik a hajdú,… de azt is -mondtam, hogy én elmegyek akkor ettől a háztól. - -– Háládatlan ember!… mondja megilletődve az úr, – aztán el tudna kend -hagyni? - -– No hát nem megyek el, – legalább én majd megkapaszkodom abban a -pörben. - -– Talán nincs igazam? – lőn reá a kérdés. - -– Mondtam már, hogy nincsen!… dünnyög a hajdú. - -– Nem arról szólok, a mire kend gondol, – mentegetődzék az úr,… ha -meghalt szegény öcsém, nyugosztalja meg az isten, – nem keresem, ki ölte -meg? - -– De keresem én! – mondja megilletődve a hajdú, – hogy ártatlant ne -átkozzon érte a nagyságos úr! - -– Elég annak a rovás! - -– Azt is bánom, hogy én faragtam, – megérem még, hogy a nagyságos úr -maga vakartatja le! - -– Akkor én vetem tűzbe a pört! - -– Ne mondja,… ne mondja, – okoskodik a hajdú – dehogy mondja! - -– De mondom! - -– Tudom, mit mond, akkor is azt mondja, hogy én vessem a tűzbe; hanem -bele is vetem! - -A két szomszédos ház ezer mértföldnyire vált el egymástól, mert az -engesztelhetlen ember mindenére inkább megalkudott, csak magyarságára -nem. - -Napról-napra mogorvább lőn Baltay, s midőn a szomszédban menyegzőre -készülének, ő Pestről elhozatta tabuláris prókátorát, egy csontig -száradt embert, hogy pénzért veszekedjék Baltay helyett, és mutassa meg -a szomszédéknak, hogy nem hogy abból nem kapnak, a mi holta után marad; -hanem még azt is elveszi, a mit most birnak. – Azonkívül pedig három -hónapi kutatás után mégis talált egy emberre, kit Baltaynak hívnak, s -nevét csakugyan ypsilonnal irja ki, s azon jó tulajdonsága volt, hogy -egy ép, egészséges fiún, és egy eladósodott kúrián kívül egyebe nem -volt; tehát ezt a jó embert fiával fölrakatta egy kocsira, s elhozta -magával, hogy a fiából embert nevelhessen kénye és kedve szerint. – Ez -annál könnyebben megtörtént, hogy az apa néhány nappal előbb csakugyan -meghalt, s így a fiúnak az isten után nem maradt egyéb gyámola, mint -Baltay úr ő nagysága, – ez a kettő pedig, azt hiszem, untig elegendő. - -– Tudja-e, miért hozattam el? – kérdi Baltay a vendéget. - -– Me Hercle! semmi speczifikumra nem gondoltam. - -– Tehát mindjárt megmondom. - -– Kuriózus vagyok. - -– Megint fölveszszük a pört. - -– Leváljuk?… mondja az ügyvéd feleletül és kiigazításul egyszersmind, – -hogy megint szisztáljuk. - -– Azt ne cselekedjük addig, míg meg nem leszen a végitélet. - -– Valde bene! – véli az ügyvéd, – tehát szentenczia legyen? - -– Sohase szentencziázzunk, barátom! – mondja az öreg, – itélet is jó -lesz. - -– Ecce, – tehát már magnifice domine is neologus? - -– Sohase vagyok én, – hanem ha diákul akarunk beszélni, beszéljünk -diákul – ha pedig magyarul kezdtük, hát beszéljünk magyarul. - -– Eminenter, – magnifice domine – hanem előre is deprecálom, – mert én -még sohasem hallottam magyarul ezen szavakat: documentum, fragmentum, -augmentum, supplementum, – és vagy ötszáz tummal végződő szót, – -valamint confirmatio, citatio, visitatio, vacatio, jurisdictio, -convictio, intabulatio, extabulatio, ratificatio, exhibitio és szinte -még ötszázféle tio-val kimenő szót, – hát még a sok rector, cantor, -præceptor, director, executor, assessor, compossessor, jurassor – és a -Jézus tudja, hány tor- és sor-ban végződő nevet, tehát olyankor majd -csak köhintsek, magnifice domine? - -– Jól van, hát beszéljen, domine, úgy, a hogy tud, – hagyja helybe -Baltay, hátradőlvén a karosszékben, mert valami fájdalmat érzett, s azt -állva nem birta el; egyszersmind Andrásnak parancsolja, hozza be a nagy -pört. - -– Præstanter! – kiált az ügyvéd, – denique a jó argumentum mindig győz, -– de gondolja meg csak magnifice domine, – az országgyűlésen vagyok -octava mensis huius, – és per amorem dei, miről perorálnak a statusok? - -– Ugyan miről? - -– A nyelvről!… magnifice domine… a nyelvről. - -– Csak nem tiltották meg, hogy magyarul beszéljünk? – ugrik föl Baltay -egészen lángra gyulva. - -– Nihil horum!… felel az ügyvéd, – hanem hivatalos nyelvvé akarják tenni -a magyart. - -– Nos aztán? - -– Quid aliud, – minthogy a senior pars kontradikál; hisz ha ez -megtörténnék, per Deos immortales, a kocsisom miatt sem beszélgethetnék -az úton, mert ezek a gazemberek mindig fülelnek; így legalább egy kis -distinctio van, és minden csavargó nem kottyan országos dologba. - -– Bizony domine – maga mégis okos ember, – mondja Baltay egy kis -gúnynyal, – maga legjobban bebizonyítja, milyen nagy szerencse, ha nem -értjük egymást. - -– Oppugnálni akar, magnifice?… mosolyog az ügyvéd, – tehát én leszek -pro, – magnifice domine pedig contra, – aztán majd meglássuk, ki lesz a -győztes? - -– De, domine, nem azért hivattam én, hogy mink veszszünk össze, – mert -ebben a pörben a biró is csak magam akarok lenni. - -– Hoc non pergit! – nevet az ügyvéd, mert akkor én fizetném a -perköltséget. - -– No hát, jobb lesz, adja meg magát. - -– Deus avertat, – hogy én azt cselekedjem, – magnifice domine, – én csak -megmaradok az emplastrum mellett, és nem mondok helyette ir-t, mint a -neologusok; – valamint az apothecát sem vertálom magyarul -gyógyszertár-nak. - -– Bizony pedig az elférne a maga fejében is, – véli Baltay, – mert az -nagyon okosan van kigondolva, föl is irom mindjárt. - -– Rogo, ne tessék inkommodálódni, nem sokára többet is irhat melléje. - -– Minél több, annál jobb, – én mind megtanulom. - -– Non faciat, rogo, – bizony úgy tesz magnifice domine, mint az a -herczeg Batthyányi Lajos, – annyira inkarnátus ellensége minden diák és -más idegen szónak, hogy – a mint mondják – inkább circumskribál valamit, -csak ki ne kelljen mondania;[3] így a documentumot palam és publice így -kerülte ki: olyan irott levél, melynek erejével valamely dologról -tanuságot lehet tenni. - -– Hát ezt nem érti meg, domine? - -– Hogyne érteném; – de hát nem rövidebb ez a szó: documentum? - -– Majd lesz annak is neve, – csak ne essünk kétségbe. - -– Talán még azt is hiszi, magnifice, hogy nekünk olyan poétánk lesz, -mint Ovidius? - -– Annak is csak asszony volt az édes anyja, – véli Baltay. - -– Oh, Jupiter tonans, – ha az az Ovidius fölkelne, – mit mondana hozzá! - -– Sohasem törődöm én azzal, hogy Ovidius ha fölkelne, mit mondana a mi -poétáinkra, – mondja a nagyságos úr, – hanem, domine, ha Árpád apánk -föltámadna, – magát okvetlen végig verné, azt bizonyosan tudom; pedig az -nem tudott ám úgy diákul, mint egy pesti tabularis procurator. - -– Jaj, – az az Árpád;… requiescat in pace, – bizony régen meghalt, talán -testamentumot sem csinált. - -– Az igaz, domine, – hanem maradt azután akkora szukczessziónk, hogy -nyolczszáz esztendeje éldegélünk belőle, s még a prókátoroknak ma is -elég jut belőle; pedig ha ő nincs, hát nem volna min pörpatvarkodni, -amice – aztán még maradt utána egy kis konstituczió is; foltos ugyan, -hanem csak ád egy kis meleget, aztán ha jó nem lett volna, nem tartott -volna el – nyolczszáz esztendeig, tehát legyen bennünk annyi becsület, -domine spectabilis, hogy ha már nem köszönjük meg, legalább tartsuk -emlékül azt a nyelvet, melyet Árpád beszélt! - -Ennyi aztán prédikácziónak is beillett, s a nagyságos úr megelégedett -szónoklatával, mire a prókátor sem pro, sem contra nem tudott felelni, -hanem megülte a széket, mintha odaragadt volna. - -Azalatt kopogának az ajtón, melyen belépett a herczeg, ki a szomszéd -menyegzőre tanúnak volt hivatalos, és tudva a két ház közti -egyenetlenséget, nem hozakodék elő a viszonyról, – most barátját jött -látogatni. - -Az ügyvéd szobájába ment, s együtt maradt a két jó barát. - -– Honnét? – kérdi Baltay a herczeget. - -– Az országgyűlésről. - -– Mi jó hírt hoztál? - -– A jó reménységet, édes barátom, – hogy ha isten segítségével tán -1796-dik évben elvégezzük az országgyűlést, az 1796-dik esztendő a -magyar törvényhozásban a legnevezetesebb esztendők egyike lesz. - -– Én már igen kedvetlen vagyok. - -– S vajjon miért? - -– Öreg legény vagyok én ahhoz, hogy jobb időket érjek. - -– Egy napocskával sem idősebb mint én, – és lásd, én mily vidám vagyok. - -– Barátom!… mondja Baltay, bánatosan fogván meg a herczeg kezeit, -vigasztalj meg engem is; mert már kifáradok. - -– Jer hát, – mondja a herczeg, – leülvén a megszomorodott mellé, s egy -kivett papirról olvasni kezdé: - -_A magyarokhoz._ - - _«Romlásnak indult hajdan erős magyar!_ - _Nem látod, Árpád vére miként fajul?_ - _Nem látod a boszús egeknek_ - _Ostorait nyomorult hazádon?»_ - -– Látom, nagyon is látom! – kiált föl Baltay. - -– Menjünk odább! – véli a herczeg. - - _Nem ronthatott el tégedet egykoron, stb._ - -A Berzsenyi-féle dal könnyekre fakasztá Baltayt, s midőn a herczeg -eltávozék, még mindig kezében tartá a papirt. Mélyen érzé az igazságot, -és midőn ablakából a menyegzőre menő népet látá, melynek tarka seregében -olyanokat is észrevőn, kik nála rováson valának, – újra meg újra tovább -rágta magát a hazafiúi bánat. - -– Nem!… kiált föl egyedüliségében, – rothadni készülő nép, én meg nem -aranyozom azt az utat, melyen megindultatok!… s eszébe jutván a pör, -harsányan kiált: András! - -A kiáltásra előbb az ügyvéd jött, azután a hajdú. - -– Mért nem hozza kend azt a pört? - -– Mert sehol sincsen! - -– Ember!… kiált az úr… ne mondja kend azt kétszer. - -– Nohát háromszor mondom, hogy nincs meg, – és megint nincs meg, – -felesel a hajdú, és ha nincs meg: honnét vegyem elő? - -– Hiszi-e kend, hogy ellopták? - -– Nem! - -– Akkor valahol elhagyta az öcsém, – prókátor barátom, mennyit ér az én -pesti házam? - -– Félurodalmat. - -– Ha azt a pört megleli, a pesti házat magának adom. - -– Tessék irásban adni. - -– Itt van! – mondja Baltay, megirván az igéretet, és a prókátor -mosolyogva ment el. - - -XIV. (Házi nevelés.) - -Baltay úr sohasem volt professzor; de meg is látszik rajta. - -András gazda már a negyedik vármegyét is megjárta, hogy egy kis török -lovat vegyen az úrfi alá, kit Baltay ünnepélyesen fiának fogadott, s -mindjárt a nevelését is magára vállalta, még pedig olyan formán, mint a -süldőt, hogy legelőször csontra nevelik, – hogy legyen mire ráhizlalni -majd a sok zsirt. - -A fiú ép vér volt, s a jótartáson hamar kiette magát, mert a két pofája -olyan volt, mintha két oldalról egy-egy megrágatlan gombóczot tartana -még, – a csúszás-mászásban pedig úgyszólván leégett róla a ruha; mert a -szabó egyik ruhát meg sem varrta jól, már a másikra vette a mértéket. - -András már rég font neki kenderből négyes szerszámot, egy hosszú nyelű -ostort pedig a kocsis adott, s a sok paraszt fiú napestig elácsorgott a -kapufélen, hogy egy kis fehér kenyérért rudas vagy gyeplős lónak -beállhasson; hanem az volt boldogabb, ki ostorhegyre került, mert az -ostorhegy alig ért a töretlen vászongatyához, – máris olyant ordított a -kölyök, mintha belesántult volna, s addig el nem csöndesedett, míg az -úrfi kalácscsal és almával egész a szuszogásig tele nem tömte a száját. - -Baltay úr valamelyik ablakból legeltette szemét, kivált ha az úrfi -összekapaszkodott valamelyik gyeplős lópajtással, s azt a gyöpre -teremtette, honnét persze az úrfi is hozott mindig valami foltozni -valót; mert hiába, az ilyen parasztkölyök nem egy könnyen ereszti el, a -miben megfogódzott, s a mi gyönge, az csak gyönge, – a posztó pedig -nincsen vasból, – tehát vagy a posztós imádkozott jól, vagy a szabó, -elég az hozzá, hogy vagy folttal, vagy új ruhával kelle győzni. - -A lónak szintén akadt dolga, mert ámbár a czukrot tele zsebbel hordta le -neki, de azt meg is kelle szolgálnia; és hihetőleg a czukorból is -elengedett volna, ha a nyargalásból el-elmarad valami; mert gyakran a -parasztfiúk is fölkéredzkedtek, csakhogy az okos állat nagyon hamar -megtanulta, mit kell mívelnie, mert alig kapaszkodott föl a gyerek, a -kis dög leszegte nyakát, hátulsó lábával pedig fölugrott, – a mit -eleinte csak akkor tett, ha az úrfi hátulról rácsapott, s a parasztfiú -szépen hasra esett, hogy akár a kis paripa is bizvást ráülhetett volna. - -Ilyen foglalkozás mellett megszokott a fiú a háznál, s úgy elfelejtett -mindent azelőtt való életéből, hogy midőn egyszer véletlenül a falubeli -tanítóhoz egy ital vízre bevetődött, szinte megcsodálta az abéczés -táblát, mely a falon lógott, előtte pedig hét-nyolcz apró fiú, kik közől -némelyik a mutatott betűt egész egy ütemmel később mondta, mint a ki -legelőször eltalálta, a miért aztán őt meg a tanító találta el, s így a -kis fiúnak igen korán tiszta fogalma lőn a tudományokról és azoknak -nehéz voltáról. - -Az úrfi megbámulta a betűket, s a tanuló vakmerősködött megkérdezni az -_á_-t. - -Még mindig hű volt az emlékezet az _á_-hoz, s az úrfi a fiúk közé állt s -megnevezé a betűt. - -A parasztfiúk bámészkodva maradtak meg közelében, és örvendettek a kis -szünetnek, mert a tanító úr ezen a napon kiválólag sűrűn osztogatta a -poflevet, – miért a kis fiúk egy szemmel mindig a tanító kezére lestek -és ámbár elméletben nem tudták volna meghatározni az eszmét, de a -gyakorlatban már meglehetősen tudtak – parirozgatni. - -Minthogy az _á_ szerencsésen sikerült, a tanító nekibátorodott, és egész -a _b_ betűn túl a _c_ betűig vakmerősködött, s már megcsiklandozta -szivét a remény, hogy a nagyságos úrtól minden betűért kap félhold feles -kukoriczaföldet, s éppen ezen reményben annyira megszilajodott, hogy -mutatópálczájával hirtelen egy jó távol eső betűre mutatott, az _n_-re, -mit az úrfi _h_ betűnek mondott, – s a mint a tanító hirtelen az úrfira -fordítá a szemét, a közelálló parasztgyerek önkéntelenül elkapta fejét, -mint akkor szokott, midőn valamelyik édes pajtásuk a szamárságért -meglakol, s ilyenkor néha annak is jut, kinek nem szánták, éppen úgy, -mint a vadréczecsapat, melyből a vadász rendesen nem azt lövi meg, a -melyre czélzott, hanem a mellette valót. - -A tanító nyájasan megigazítá a hibát, s minthogy az úrfinak kedve nem -fogyott ki, egy kis negyed óra alatt az úrfi megint összebarátkozék régi -ösmerőseivel, s a tanítónak megigérte, hogy máskor is eljön, mit mi -részben a fiú jobb tulajdonságának, részben pedig azon czifra -tökfajtának tulajdonítunk, melynek vagy húsz példánya a gerendán ült és -belőlök egyet az úrfi kapott meg. - -Így növekedett a fiú anya nélkül, – ámbár apja aztán kettő is volt, -Baltay ő nagysága és András, ki legelőször jött arra a gondolatra, hogy -annyi jó falatért már az istenre is rá lehetne gondolni egyszer -napjában. - -Míg a nagyságos úr elment valahova látogatóba, András behivta magához a -fiút, és a tulipános ládára fölültetvén, elkezdte neki magyarázni az -istent, hogy már arról is tudjon valamit, – és ezt azon tudattal tette, -hogy okvetetlenül megértelmezi neki. – Hej, de sok ember van a mai -világban, kit András bácsi mellé a ládára kivánnék ültetni, hogy ha már -nem hitték eddig az istent, legalább kérdezősködjenek róla. - -A fiú nagy kiváncsisággal hallgatta a dolgot, és szépen megfogta az -értelmezést, míg arról volt szó, hogy az isten minden embernek -parancsol. - -– András bácsinak is? – kérdi a fiú. - -– Csak úgy, mint másnak! – mondja a theologiæ professor a -láda-katedráról. - -– Hát bátyámnak? – kérdi újra a gyerek. - -– Annak is parancsol. - -– Aztán fél tőle a bácsi, meg András bácsi? - -– Félünk bizony; mert az ember nem tudja, mikor tesz rosszat. - -– Aztán András bácsit megveri az isten egy bottal? - -– Na, tudja úrfi, – az úristen nem olyan goromba, hogy bottal -verekedjék, mondja András, mire a gyermek egészen vörös lett, és némi -félénkséggel kérdi: - -– Hát gorombaság az, ha valakit megütnek? - -– Csak a barmot kell megütni: mert annak nincsen esze, hogy a szót -megértse, – ha megértené, arra menne, merre mondanák, és nem várná, hogy -megüssék. - -Megint elvörösödött a gyermek és egészen a hajdú ölébe húzódván, -megpödri annak bajuszát, s azt mondja neki alig hallhatólag: - -– András bácsi, ezután nem ütök meg senkit. - -Andrásban volt annyi tapintat, hogy a fiút megczirógatta érte, minek a -gyerek épen úgy megörült, mint a tanítótól kapott tarka töknek, – és -minthogy Andrást további beszélgetésre unszolta, András még tovább ment -a theologiai leczkében, és kezdé magyarázni, hogy minden a világon az -isten adománya, és ha akarja, megint visszaveszi, – mert az övé. - -Ez már aztán nagyon odadüleszkedett a gyermek eszéhez, és igen -megingatta. - -Elkérdezte a gyermek, hogy az András bácsi mentéje, annak a zsinórja, -gombja, meg András bácsi sarkantyus csizmája, tulipános ládája, -tajtpipája, dohányzacskója mind az istené? - -– Egy szálig! – mondja András, kifáradhatlanul neki szánván magát a -magasabb tanulmánynak. - -– Az én bácsim mentéje is azé? - -– Minden legkisebb portékája azé, úrfi. - -– Hát a bajuszpödrője? – mondja a fiú. - -– Mondtam már, úrfi, hogy minden azé, egy szálig. - -– Hát az én fogam, a mit tegnap kihúztunk? - -– Az nem kell neki! – mondja András leszállván a ládáról, nehogy az úrfi -még bolondabbat kérdezzen, s András bácsi, valamint a tanítás tárgya -iránt kellő tisztelettel, úgy a maga tekintélye iránt is meglehetős -előszeretettel levén, semmit sem akart koczkára tenni. - -– Már elmegy, András bácsi? – kérdi a gyerek, belekapaszkodván a -tanítóba. - -– Dolgom van úrfi, azt kell elvégeznem. - -– Beszéljen még valamit, édes, kedves, jó András bácsi, én elhallgatom -akármeddig, – rimánkodik a fiú. - -– Mondtam már, – hogy nem érek rá – felel vissza amaz – majd ha ráérek, -bejöhet az úrfi megint. - -– Csak egyet mondjon még meg, András bácsi. - -– No aztán valami okosat kérdezzen ám, hogy máskor is kapjon feleletet – -jegyzi meg az óvatos hajdú. - -– Azt mondja meg András bácsi, hogy miért adott az isten egy embernek -keveset, a másiknak sokat? - -– Hüm! – dünnyögött a hajdú a furcsa kérdésnél, mit tán ezer meg ezer -ember, köztük tán ő is többször kérdezett, végre a feleletet a gyermek -eszéhez akarván mérni, mondja: Az istennek sok dolga van; azért ád egyik -embernek többet, hogy az más szegénynek adjon, mikor az nagyon rászorul. - -A fiú elcsöndesedett, hanem már most alig várta, hogy a bácsi -hazajőjjön: mert hiába, csak nem akarta ő azt elhinni, hogy a bácsinak -mindene, még a mentegombja is az istené, és nem a bácsié! azért midőn a -bácsi hazajött, alig várta, hogy alkalma essék a dolgot jó módjával -próbára tenni. - -Végre megjött Baltay, a fiút megkérdezte, nincsen-e baja? kapott-e -mindent? merre játszott? de a leczkéről hallgatott a fiú, hanem midőn a -bácsi utóbb pipára gyújtott, és a nagy székben elgondolkodott, a fiú -egymagában nyughatatlankodván a szobában, minden tárgyat megérintve, -kezdé mondogatni: - -– Ez sem a bácsié, ez a szék sem a bácsié, ez a kép sem a bácsié, ez az -ablak sem a bácsié! - -Baltay végre föleszmélt és figyelni kezdett a gyermek beszédére, -minthogy az még tovább folytatá, s éppen Baltaynak csizmatalpára bökvén, -mondja: - -– Ez a csizmatalp sem a bácsié, ez a csizmaszár sem a bácsié, ez a -galambkosár a csizmán az sem a bácsié, meg ez a dolmány sem azé, meg a -nyakravaló sem azé, semmi sem a bácsié. - -– Ejnye, te rossz kölyök, de kivetkőztettél mindenből – mondja némi -fájdalommal Baltay. - -– Hisz ez mind az istené! – mondja rá a gyerek. - -– Úgy!… az már más!.,. – veti utána amaz – hát kitől hallottad? - -– András bácsi mondta, hogy minden az istené, még a bajuszpödrő is. - -– Jól mondta, édes fiam, hanem most menj vacsorálni, mert meghül a kása! -– utasítá Baltay a fiút, s midőn magára maradt, gondolkozni kezdett -arról, hogy aligha a legjobb úton indult a gyermekkel; mert a természeti -ösztön a tudás vágyát kergeti föl a gyerekben, és végre is ki kell -ereszteni kéz alól a gyereket, tehát mire ez az idő bekövetkeznék, jól -lesz addig valamely kis tanulsághoz dörgölni, hogy ha nem is lesz belőle -czitrom, legalább legyen meg a szaga. - -András hivatlanul jött be, körülnézett egy kis tennivaló után, s -minthogy hamar helyrerakott mindent, utóbb már kétszer is kézbe vett -ugyanegy dolgot, hogy oka legyen benn maradni; mert véleménye volt a -hajdúnak és nagyon kereste az alkalmat, habár össze kellene is zörrenni, -de mégis elmondhassa. - -– András!… – szólamlik meg az uraság egy nagy füstöt fujván ki. - -– Tessék parancsolni! – mondja némi szokatlan készséggel a hajdú, mert -az ő szívén ma megoldódzott valami kötelék, s a fiú sorsáról nem tudott -megfeledkezni. - -– Látom, tanítja kend ezt a gyereket. - -– Enni már tud, nagyságos uram – véli a hajdú – aztán azt gondoltam, -hogy ha gombóczba adunk is be neki egy pár istenes dolgot, csak -eregessük bele. - -– Nem lesz még korán? - -– Már hogy gondolja a nagyságos úr, mikor maga szemeivel látta, hogyan -veri földhöz a paraszt gyerekeket, aztán ha ezt elbirta, a betű sem -vágja földhöz. - -– Hallja kend, nem akarom ám, hogy a tanítók idő előtt agyonöljék a sok -tudománynyal. - -– Csak nem kivánhatja nagyságos uram, hogy úgy tegyenek vele, mint a -mártott gyertyával, egyszer-kétszer megbuktassák a lében, és rajtmarad, -a mi rajtmarad. - -– Lesz neki, miből megéljen. - -– Jó, hogy ideértünk, nagyságos uram – mondja András – mert a gyermeknek -az esze szanaszét jár, aztán ma már azt is kérdezte: miért adott az -isten egyik embernek többet mint a másiknak? - -– Ne mondja kend! - -– Most már nem mondom, mert megmondtam. - -– Nohát mit felelt kend! - -– A mit tudtam nagyságos uram – mondja némi ellágyultsággal – hogy az -istennek sok dolga van, azért ád egyik embernek többet, hogy mikor a -másik megszorul, adjon a szegénynek. - -– Úgy isten ugyse, maholnap mindent elosztogat. - -– Ha nem lesz elegendő esze hozzá, biz az nyakára hág; – jegyzi meg a -hajdú – hanem azért taníttassa meg a nagyságos úr, hogy a sok vagyonhoz -elegendő esze legyen. - -– Hallja kend! – mondja az öreg úr – kend talán meg sem gondolta, mennyi -vagyon marad erre a fiúra, és három gróf is összekapaszkodhatik, míg az -én birtokomat átéri. - -– Akkor meg már idáig is kár volt a gyöpön futtatni; mert nagyságos -uram, ha ez a fiú a bolondságot megszokja, majd aztán hamar megunja az -itthon valót, aztán kiebb kivánkozik, pedig azt hallottam, hogy azok a -külországi bolondságok nagyon drágák, s ezt a robotban keservesen -keresett pénzt kár lesz a bolondok közé szórni; itthon talán olyan -bolond is akadna, ki legalább felében szedné föl. - -– Ejnye, András, de megtanulta kend a leczkéjét. - -– Régen tanulom én már ezt, mióta ez a sok mindenféle uraság, meg a -cselédje ide jár, aztán egyikről-másikról csak vedlik le valami, aztán -reám ragad. - -– No csak mondja kend odább, mert látom, hogy akármi kínnal is elmondja -kend a többit is. - -– Nem lesz sok, nagyságos uram. - -– Mindegy, most ráérek meghallgatni, azért csak nyögje ki kend magát. - -– Bizony régen nyögöm, hogy az olyan úr, mint ihol az az enyingi -herczeg, hogy az úristen áldja meg a porát, valamint azét a keszthelyi -grófét is, milyen derék nagy urak azok, hogy nemcsak ijedtében veszi le -előttük az ember a kalapot, hanem mivel utánuk, előttük megyen a -becsület meg a jó hir; aztán ha ész kell nekik, nem futnak el a -fiskáriusok után, hanem megoldják a maguk eszét, abból is telik. - -András ezt olyan becsületes képpel mondá el, és olyan tűzzel, hogy bajos -lett volna szavába vágni; azalatt pedig Baltay úrban is taszigálódott -valami; a mi aztán nagyon is szívéig ért, és végre azt mondja: - -– András! rendelje be kend a tanítót, tegyen a gyerekkel próbát, vajjon -megférne-e már a gyerekben egy kis ábéczé. - -– Már benn is van – mondja András, megsimítván bajuszának hosszát. - -– Mi a mennykő? - -– Végig tudja már, nagyságos uram – mondja a hajdú – a tanító egy kis -tarka tököt ajándékozott neki, aztán lássa nagyságos uram, azért a -hitvány jószágért milyen hirtelen megtanult huszonnégy betűt. - -– Na András!… ha ilyen olcsóért tanul, az én jószágomért is megtanulhat -valamit. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Hány büszke nagy úr van, ki magyarul sem tud; pedig ma nem ülne a -kastélyban, ha öregapja neve a magyar történetben nem volna megirva. - - -XV. (A tizennyolczadik századnak utólja.) - -Emberhússal kivánt jóllakni a halni készülő tizennyolczadik század, s a -franczia határokról átcsapott a láng, mely az osztrák határokon keresé -áldozatait. - -Összegyülendő volt a hiressé vált 1796-ki országgyűlés, mely rövid idő -mulva oszlott el, de nem nyomtalanul; s nekünk e nyomot föl kell -keresnünk, hisz oly édes a megemlékezés, és hány kézzel szorítunk kezet -azon időből, mikor egyik vagy másik ezek közül azon időnek munkabiró -tagja volt? – Budán vagyunk. Az est homályában nem annyira a fényes -világítás, mint a minden ötödik, hatodik házból kitóduló zenehang vezeti -el az embert egyik utczától a másikig, ha tudniillik el bir menni az -ablak alatt, hogy a megkezdett nótát végig ne várja, mert oly keservesen -szól a lassú magyar, hogy ha már megrikatta magát az ember, megvárja a -nótának frissét, tán a megzaklatott lelket a rákapott nóta -helyrerángathatja. - -A király vendégképen lakta meg az ős várat, s összetódult mindenfelől a -nép, hogy a vendéglátás csodája ünnepeltebb legyen. - -Mindenki megérzé a nagy idők súlyát, és minden ünnepélyesség mellett -szárnyaszegett volt a kedv, és rávárt, hogy vagy a szomszéd, vagy a jó -barát vidítsa föl, s a czigányok a nagy levertség mellett annyiból jó -keresetre tettek szert; mert már nálunk az a szokás, hogy hegedűszó -mellett is el tudunk búsulni. - -Hagyjuk az országgyűlést, mely a nehéz napokban nem csüggedt, hanem -menjünk a nádori palota felé, honnét négy alak jött ki az udvarból, és a -sötétes utczákon keresztül végig járták Budának minden zugát, mintha -fogadásból tennék ezt a munkát. - -– Mit gondol ön – kérdi a két utolsó közül az egyik – mire számolhatunk? - -– Mindenre, fönséges úr… - -– Csitt! – mondja a megszólított – könnyen megismerhetnének bennünket; -hagyjunk el minden czimezést, különben éppen ez árul el – mondja, -közelebb húzván magához szomszédját, s azután a beszéd tárgyára térve: – -Tehát sokat remél ön? - -– Mindent! – ismétli a másik – az én szabadosaim már fegyverben állanak, -s holnap reggel szemlére vezethetem őket. - -– Ez hatalmas kezdet – véli a másik – és példának okáért elég az -országnak? - -– Remélem, hogy nem magam leszek. - -– Adja isten! adja isten! – ismétli a másik – hogy a király örömmel -távozhassék! - -Ezalatt a két első megállt az utczán, nem messze egy háztól, melyben -úrivendégek sereglének össze, s a legjobb bandák egyike hallatá magát. - -Az utóbbiak néhány lépésnyiről szintén megállapodának, nehogy az elsőket -közellétökkel zavarják, s minthogy különben az utcza végképen csöndes -volt, a zene oly tisztán kihallék az utczára, mintha idehegedülnének. - -– Ah, ez a panaszos hang! – mondja az első – ide vagy nagyon jókor -jöttem, vagy igen rosszkor. - -– Szabad értelmezésért esedeznem? – mondja a másik, kitünő figyelemmel. - -– Szivesen! – mondja a másik – ha itt búsulnak, úgy ezektől nincs mit -remélnünk, és ne sokat számítsunk, ha csalódni nem akarunk; tehát -menjünk! - -– Még csak egy perczet,… uram! – eseng a másik, az uram szót akképen -hangoztatván, mintha előtte valami hiányzanék! - -– Legyen! – mondja némi kedvetlenséggel a másik – azonban az egy percz -nem volt szükséges, mert a lassút oly eleven nóta követé, hogy az -átmenetet nem birá magának megmagyarázni az egyik, hanem a kedves hangok -magyarázatául kérdi: mi ez? - -– Ily közel a bánathoz a mi örömünk,… fels… Uram! – igazítja helyre a -szót a másik, egyszersmind bevárták a nóta végét, valamint az utána -következő indulót, mely buzdító hangjával megindítá a beszélgetőket, -hanem a két elsőt kétségtelenül meglepte a zenében kifejezett mérték, s -mintha nem birna elszakadni a hangoktól, oly aprókat lépett, hogy az -utolsó hang sem veszett el a távolban, de éppen e miatt a két hátulsó -már igen közel érte őket. - -– Kérem önöket – mondja az elmerült – meg tudják emlékükben tartani ezt -a zenedarabot? - -– Oh igen! – felele mind a három. - -– Tán ismerik? – lőn az újabb kérdés, mire aztán a hátulsók közül az -felelt, ki a czímet visszautalá, de kit tán önök is fölismertek, -tudniillik a nádort, míg a vele menő személy Batthyányi Lajos herczeg -volt. - -– Ez a Rákóczy-nóta volt. - -– Szeretem, hogy hallottam – mondja a fejedelem – most már tudom mit -kell tennem, mondja derülten, és majdnem kitörő kedvvel. - -A körülállók nem tudták megérteni e szokatlan fölgerjedést. - -– Igen, igen! – szólt a fejedelem – gróf Dunay engem jókor vezetett erre -– most már tudom, mi a magyarnak a zene, és ha nem akarna máskép segélyt -adni – lemegyünk Rákosra, elhegedültetjük a Rákóczy-nótát, s velem indul -meg az egész ország. - -– Amen! – mondja a herczeg, mintha az ország helyett mondaná e szót, s a -kis társaság visszafelé fordult, még pedig ugyanazon ház irányában, hol -a zenét előbb meghallgatták. - -Az ég csillagai szolgáltak mécsül az utczán, az ősz Gellért, mint az -elmult idők oszlopa, eltagadhatlan jeléül állt helyén, s minthogy az idő -méhében már jelentkezének a vajudó kinok, nem volt ember, kit az -összetartás vágya nem szólongatott volna, s e kis körben annyi bizalom -uralgott, hogy mindenik boldogan érzé magát. - -Hányszor hagyja el az embert a közös gond nyüge, a hivatali tisztnek -merev kapcsaiból kikivánkozik, hogy néhány pillanatra közönséges ember -legyen, s az ünnepélyes merev arczok helyett olyant lásson, melyen -őszinteség, szeretet, becsület, ragaszkodás és önzéstelenség mutatkozik. - -Mily boldogság megszabadulni egynehány perczre országos gondoktól és -lenni ember a földön, körülnézni a csillagos eget, mely nem készült -ünnepiebb lenni, hanem megmutatja a szelid eget boldognak, -boldogtalannak, és nem kéri meg árát annak, hogy az alatta elmenő fölött -néhány pillanatig ragyog. - -A zene hatalma kivívta birodalmát, a négy hallgató zavartalan élvezé az -utolsó hangig, s a sétálók megindulának kettesen a vár felé akképen, -hogy az uralkodóval Dunay gróf ment, a nádorral pedig a herczeg. - -– Mit gondol ön?… – kérdi a nádor a herczeget, kinek karjába fonódék – -az ujonczokat meg fogják-e ajánlani az országgyűlésen? - -– Azon nem kételkedem. - -– Herczeg!… 1795-ben élünk, a világ vagy végződni, vagy kezdődni akar a -század utolján, s a kedélynek éppen úgy megvan az ő hullámzása, mint a -tengernek. - -– Ismerkedjünk meg a tengerrel, s akkor nem lesz csoda, hogy Mózes -száraz lábbal átment rajta egész seregével. - -– Igen! ez jól van mondva – mondja a nádor – de én ujoncz vagyok ez -országban. - -– Annál régebben ismerem én, s az én tapasztalásom rendelkezésre áll. - -– Jó!… tehát kérdem, mi lesz első teendőnk? - -– Lelkesülést gerjeszteni! - -– Uram, lelkesíteni, tán azzal, hogy katonát és pénzt kérünk? - -– Én már birom a talizmánt – szól a herczeg – most már kérhetnek -mindent. - -– Nem értem önt – véli a nádor – s én bár külömben fiatal, de a -csodahivéshez igen vén ember vagyok. - -– Meghiszem – mondja a herczeg – hanem olyan földön állunk, melyen még -lehet csodát látni, s ime, fejedelmünk már megmondá, hogy tudja mit kell -tenni. - -– Mit? – kérdi a nádor a nagyon komoly részben elmerülve. - -– Ha nem akarnak máskép segélyt adni, lemegyünk a Rákosra – -elhegedültetjük a Rákóczy-nótát – s velünk indul meg az egész ország. - -– S önnek is hasonló hite van? - -– Le sem kell menni a Rákosra – egyetlen egy hegedűvonóra sincsen -szükség – elég, ha elmondom, mit a fejedelem mondott. - -– Adja isten! – mondja a nádor, – de ha az áldozat árát is megkérik? – -mondja már a nádori laknál. - -– Fönség! mi nem vagyunk kalmárnép, s ha a vérünket kérik, annak árt nem -szabunk soha! - -Végre összekerült a kis csoport, a fejedelem a kelő hold felé fordult, -mely arczán a nyugalom és méltóságot világítá meg, azután Dunaynak -mondá: - -– Tehát mi lesz az indítvány? - -– A nyelv ügye, fölség! - -– Mikor teszik önök azt oly dicsővé, minő a magyar zene? - -– Majd a nagy békében fölség! - -– Szivem megnyilt a szónak – mondja I. Ferencz – csak egyet tanácslok, – -ha építenek, ne szaggassanak le egyszerre mindent – a romok igen szép -látványul szolgálnak a szemnek, de a vigyázatlant könnyen eltemetik. - -A társaság megoszlott, a palota ajtaján a fönségeket fogadák, a herczeg -pedig Dunayval ment el, hogy minél korábban találkozhassanak másnap, -midőn a herczeg szabadosai már a budai dísztéren álltak. - -Néhány huszár álldogált a herczegi ház előtt, a legnyalkább volt Holvagy -Pista, kit az ujonczok tanítására rendelének. - -A legelső nyolcz embert már kiszakaszták a sorból és Meddig Józsi -elhalványult, midőn Pista a vállára csapott. - -– Józsi! mi csak nem tudjuk elkerülni egymást. - -– Köszönd – mondja a szabados – hogy háborúba megyünk. - -– Te! – mondja Pista – most már kardod is van, bugylit ne végy a -kezedbe, mert ha akkor megfoglak, nem eresztelek el egy könnyen! - - -XVI. (Váratlan dolgok.) - -Keszthelynek a Badacsony felőli oldalán volt egy mélyedéses útja, mit -abban a világban «Lóhalál»-nak hivtak; mert ha az égből hullott áldás -minden emberi szivet úgy meglágyítana, mint egy kis zápor ezt az útat, -úgy könnyebben boldogulnánk, mint az a két ló, mely egy vásott hintót -most akar átczipelni a sáron; pedig már egy párszor hátra is néztek a -bennülő urakra, mintha talán azok nem eresztenék előre a kocsit. - -– Tekintetes uram! – szól hátra a kocsis, – bemenjünk ma Keszthelyre? - -– Bizony nem is halunk ám itt a sárban! – véli a kocsiban ülők közől az -öregebb. - -– Pedig itt hálunk – mondja a kocsis – ha csak ki nem toljuk magunk a -kocsit; mert ez a két ló már nem mozdít. - -Erre kiszálltak az urak a kocsiból s a mint kilépnek, látjuk, hogy az -egyik fiatal katonatiszt, míg a másik a nagy hasonlat után itélve, a -tisztnek apja s éppen alkalmas helyet keresett, hogy a kocsit hátulról -mozdítani tudja, azonképen cselekedvén a fiú is, hogy az apának -segítsen. - -– Hát ezeket a lovakat ki biztatja majd? – kérdi a kocsis nagy dörmögve -a lovak elé állván, hogy húzza is, meg vezesse is őket, minthogy azokból -kifogyott minden jó indulat azonkívül, hogy egy helyben álljanak meg, -mert rájok nézve ez volt a legkényelmesebb állapot. - -A partoson fönt állt gróf Festetics György, fölvett szokásaként -járkálván ide s tova a határban, hogy nyughatatlan lelkének tápot -keressen, meglévén azon különös szokása, hogy minden embert megszólított -s órákig elbeszélgetett vele, a nélkül, hogy az ismeretlennek alkalmat -engedett volna arra, hogy az nevét is megkérdezhesse, ha tán nem ismerte -volna. - -[Illustration: A partoson fönt állt gróf Festetics György.] - -Már rég nézi a mozdulni nem tudó kocsit s minthogy a kocsis beszédét jól -hallotta, lekerült a mélyedésbe s mielőtt az utasok észrevennék, már a -kocsi oldalánál termett, a kocsis ülésében levő ostort egyik kezével a -lovak felé durrogatva, balkézzel meg a kocsit is segélte kimozdítani. - -– Ne tessék fáradni! – mondja az öregebb utas olyanformán, mintha -mentegetődznék; hanem azért csakugyan nem bánta, hogy az ismeretlen jó -úr nem röstelt a mély sárban segítségre jőni, annálinkább, hogy a -segítséget a lovak is megérezték s egy kis nógatás után a mélyedésből -kivitték a kocsit. - -– Köszönjük úri grácziáját! – mondja az öregebb utazó, igyekezvén -letörleni a sarat a grófnak mentéjéről, egyszersmind parancsot adván a -kocsisnak, hogy menjen csak előre, majd ők gyalog mennek be. - -– Hová kössek be! – kérdi a kocsis. - -– A «Griff»-hez menj csak fiam – mondja az úr – ott aztán takaríts -mindent a szobába, a kocsmáros gondot visel addig, míg mi odaérünk. - -– Engedelmet kérek – mondja a gróf, – de ott alig kapnak helyet, mert -országos vásár van; hanem, ha szegény hajlékomat nem vetik meg az urak, -egy éjszakára megférünk benne. - -– Itt méltóztatik lakni? – kérdi az öreg a grófot. - -– Most itt lakom Keszthelyen vagy két esztendő óta – mondja a gróf, a -mint igaza is volt, mert csak néhány évvel előbb jött meg a -katonáskodásból – aztán pedig eltéríteni kivánván a beszédfonalat, -mondja: – Rettentő rossz az út. - -– Az bizony nem jó – mondja a másik – hanem a rossz ló aztán a jó úton -is lépést megy, példának okáért az enyémek; de mi tagadás benne, nincsen -ám nekem akkora tábla zabom, mint a keszthelyi grófnak; – folytatja még -odább – aztán a buzaföldem is kisebb, mint azé, s ha egy kenyeret -megszegünk, nyolcz gyerek között hamar elszeletelik. - -– Nyolcz gyerek! – csodálkozik a gróf, egyszersmind az öregre nézvén, -mondja: – Bizony boldog ember a tekintetes úr. - -– Nojsz nem mondom, hogy boldog nem vagyok – véli a másik – hanem az -isten akárhová tegyen, ha mondom, négyre-négyre még elvennék egy -ezerholdas pusztát. - -– Aztán mind egészséges? – kérdi a gróf. - -– Legalább mindig esznek, aztán elunja ám hallgatni az ember, ha -ugyanazt az egy szót egyszerre nyolcz embertől hallja s utóbb még magam -is jobb áppetitust kapok s a többivel együtt eszem. - -– Ez sem halálos nyavalya! – mondja a gróf. - -– Deb’zon tessék elhinni, hogy maholnap ráolvas az ember a falatjára, – -már is olyan drágaság van, holott a háború jóformán el sem kezdődött – -éppen azért sietek be a vásárra, hogy paripát vegyek a fiamnak, ha még -megbirjuk az árát. - -– Majd segítek választani – szól a gróf – valamelyest én is értek a -lóvásárláshoz. - -– Lovakat is tetszik tartani? – lőn a kérdés. - -– Néhány darabot, saját szükségemre! - -– Úgy tetszik a szénát venni? – kérdezkedik a másik. - -– Az már nagy szégyen volna! – véli a gróf, egyszersmind kiegészíté: – -Saját rétemen termesztem. - -– Keszthelyen? – mondja bámulva a másik, már egészen a nagy utczán, sőt -éppen a kastély előtt állván meg, de mielőtt választ kapna, nagy -bámulására látja, hogy hintaját egy hajdú kiséri be az urasági kapun. - -– Megállj, te boldogtalan! – kiált saját kocsisára – hát ez a Griff -vendégfogadó? - -– Jól tudom, hogy nem ez! – lőn a felelet. - -– Hát hová pokolba akarsz menni? - -– Tudom is én – felel a kocsis – kérdezze meg a tekintetes úr a hajdút, -az kisért ide. - -– Mit cselekedett ez a boldogtalan? – kérdi az öreg úr a hajdút. - -– Semmit, tekintetes uram! – mondja a hajdú – hanem nekem parancsolatom -van, a kocsmából minden jóravaló vendéget a méltóságos úrhoz berendelni. - -– Ejnye! biz ezt már hallottam is. Vakaródzik az öreg. – Nojsz szép -parádéval rukkolunk be ő méltóságához – töprenkedék még odább – -szerencse, hogy nem látja, külömben szégyenemben a föld alá bujnék. Na, -– mondja mentegetődzőleg – ha neki is nyolcz gyermeke volna, ő rajta is -meglátszanék a viselt ruha, tehát isten neki, fiam Sándor, most már -előszedd ám a bécsi emberséget! - -– Csak mint itthon! – mondja a gróf még mindig ismeretlenül – itt soha -sem kell valami nagy feneket keríteni, a gróf maga sem szereti a nagy -hűhót. - -– Erre tessék besétálni! – mondja az előbbeni hajdú, kinek a gróf jóval -előbb hallgatást intett. - -– Induljunk hát! – mondja az öreg, egyszersmind a gróf felé fordulva – -most már engedelmet kérek, hogy szives meghivását nem fogadhatom el; -mert a mint tetszik látni, engem vendégnek fogtak – mondja, kezét -nyujtván szives köszönetül és toldalékul hozzáteszi: - -– Magunkat rekommendáljuk! Mire a gróf magára hagyá a két vendéget, kik -aztán a hajdú után mentek s a számukra rendelt szobát elfoglalták s a -különös vendéglátás miatt el is feledtek az előbbeni úr után -kérdezősködni. Hanem midőn a helyreigazodással készen voltak, midőn a -gróf nem volt otthon, elmentek a ménes-istállóba, hogy időtöltésül -meglássák a hiresedni kezdő keszthelyi ménesnek első példányait. - -Alig léptek az istállóba, az előbbeni urat megint ott lelék s most már -semmit sem kételkedtek, hogy az illető valamely urasági tiszt lesz; de -minthogy eddig sem leltek illő módot megtudni, ki légyen, most már -egészen helyen kivülinek vélték a kérdezgetést; azért folytatták a -szemlét s a mint egyik, vagy másik lovat látták, a tetszés -nyilvánításával nem voltak szűkmarkuak s míg az apa egy pár kocsis lovat -válogatott össze, addig a tiszt megelégedett egy tüzes szemű kis -pejparipával, mely büszkén állt meg a szemlélők előtt. - -– Sándor fiam! – mondja az apa – ezek aztán nem felejtenék az embert a -sárban. - -– Nem is Sümegen ettek ám abrak helyett rázottat – neveté a tiszt. - -– Jól mondod, fiam, ezeket aztán ne is vegyük meg; mert ha az árukat -megmondják, kiesik az ember a dolmányából. - -– Aztán annyira megtetszett ez a két ló? – kérdi őket a gróf. - -– Biz ezek szépek – véli az öreg – ha valaha az udvaromban felejtenék, -nem ostoroznám ki őket! – végzi be az öreg a szót, mert a hajdu utánuk -jött, méltóztatnának a kastélyba menni, mert már készen a vacsora. - -– Magunkat rekommendáljuk! – mondja az öreg a még mindig nem ösmert -grófhoz, bucsuzni akarván tőle, minthogy ők most a kastélyba mennek. - -– Én is a kastély felé megyek! – mondja a gróf, elkisérvén őket, -folytatván a beszédet a lovakról, mi az öregnek kedvencz tárgya lőn, de -éppen befejezék, midőn a kapuhoz értek, s az öreg ismét barátságosan -nyult a gróf keze után, minthogy itt már úgyis válniok kell: - -– Tehát magunkat rekommendáljuk! – mondja ismét, mire a gróf megint nem -vált el, hanem erősíté, hogy fölkiséri őket a nagy teremig. - -– Jó lesz biz az – hagyá helybe az öreg – egyszersmind, rogo humillime, -ugyan mondja meg nekem, ösmeri ezt a Festetics Györgyöt? - -– Úgy mint magamat! - -– Hozzá lehet az eszéhez férni? - -– Miképen tetszik azt érteni? - -– Csak úgy, méltóztatik tudni, hogy az ilyen nagy urak nem szorultak az -észre, pénzük van elég, aztán magunkféle szegény embert jóformán be sem -vesznek emberszámba, hanem megbámultatják magukat, mintha Ádámon kívül -más embert is teremtett volna az Isten. - -– Tessék megnyugodni – mondja a gróf – ez is bolondos egy kissé, hanem -kötél nem kell neki. - -– Bizony, rogo humillime, ideje is volna, hogy egy ilyen grófnak korán -megjönne az esze, aztán állna elejbénk, milyen szivesen követné az -apróbb nemes az olyan embert, kinek a vagyona szélesebb jóval mint a -mienk, aztán az esze után is egy fejjel magasabb volna, mint mi! Úgy -elmennénk a nyomán, mint a karikacsapás. - -– Gondolja ön? - -– Hogyne gondolnám, uram – vitatá a másik – lám a gróf asztalánál két -esztendeje, hogy földi almát esznek, most már más is megeszi a gróf -után, pedig ha én kezdem az ilyen dolgot, rám fogták volna, hogy bolond -vagyok, és világ csúfjává leszek. - -– Tehát ízlik a földi alma? - -– Meghiszem, hogy ízlik, maholnap a paraszt is rákap; de még a birkára -is, uram fia, mikor ezelőtt a birkától úgy félt az ember, mint a tüztől, -pedig most hallom, hogy az enyingi herczeg olyan csomó pénzt kapott -gyapjuért, hogy nem győzték megszámlálni. - -– Úgy kell neki! – mondja a gróf. - -– De nekünk is úgy kell, hogy csak maga kárával tanul az ember nagy -későn, uram; de már mit tehetünk róla, hogy hozzászoktunk a vezetőhöz? s -az lenne a szerencse, ha valaki megindítana bennünket, aztán utána -mehetnénk. - -Festetics kezeit dörgölé, mit rendesen akkor tőn, ha kedves dolgot -hallott, s a nagy ember szivesen hallá, hogy a jó szándék követőkre -talál. - -Néhány lépésnyire volt már a nagy terem ajtaja, s a gróf némileg -előreereszté az öreget, ki midőn az ajtóhoz ért, ismét megfordult a -kisérőhöz, ki ennyire fárad ő miatta, s nagy tisztelettel mondja: - -– De már most magunkat rekommendáljuk! - -– Még nem mondunk jó éjszakát – viszonzá a gróf – én itt rendes vendég -vagyok. - -– Ugyan úgy-e? – szól az öreg – tán uraságod valami közelállója ő -méltóságának? - -– Én legközelebb állok hozzá – véli a gróf – itt is lakom a kastélyban. - -– Becses nevét kérem alássan? - -– Én… én… Tolnai vagyok! – mondja a gróf, nevének prædikatumát -használván – s nekem kihez legyen szerencsém? - -– Én… én Kisfaludy Mihály vagyok Sümegről, részemről a szerencse – -mondja kiváló emberséggel – ez itt pedig fiam, Sándor, gárdista, nemrég -jött haza szabadságra Bécsből. - -– Nagyon örülök! – mondja Tolnai úr, megnyitván a nagyszárnyú ajtót, -hogy a vendégeket beereszsze, aztán pedig úgy helyezkedének el az -asztalnál, hogy a legfelső hely üres volt, mintha a háziúré lenne, aztán -az öreg Kisfaludy szemközt ült Tolnainak, Kisfaludy Sándor pedig apja -mellé, s így költék el az estebédet hárman, hiába várván a vendégek a -grófot, minthogy az, állítólag, megbetegedett. - -Nem győzték sajnálni a vendégek ezt a bajt, ámbár Tolnai mindent -elkövetett, hogy őket beszéddel tartsa, de az öreg Kisfaludy mindig a -hajdút zaklatta, hogy mi baja a grófnak, s a mint az főfájást, meghűlést -emlegetett, össze-visszakommendált mindent, a mivel a grófot néhány óra -alatt meggyógyítja; végre, midőn a vacsorának vége lőn, lementek a -vendégszobák felé, hogy az út fáradalmait kinyugodják. - -– Magunkat rekommendáljuk, szerencsés jó éjszakát kivánunk! – mondja az -öreg. - -– Hasonlóképen kivánom! – mondja a gróf is, és betevé az ajtót, hogy -szobáiba vonuljon; de alig teszi be az ajtót, kocsirobogást hall, és -egész kiváncsisággal megy a bejárat alá, s egy négylovas hintóból most -száll ki gróf Dunay, igazabban a házigazda nyakába esvén, minthogy ez -kiterjesztett karokkal egészen a hágcsók elé állt, s a kiszállónak -okvetlenül az ölelésbe kellett lépnie. - -A zörejre előugrott a kapus, hajdúk és mindenféle cseléd, a grófok pedig -egymás karjába fűződve mentek föl a lépcsőzeten. - -– Honnét? – kérdi a házigazda. - -– Egyenesen Bécsből – feleli Dunay – s egy kis kerülőt tettem Keszthely -felé. - -– Ez nagy kitüntetés – véli Festetics – midőn egy fiatal házas másfél -napi járó földet kerül, nem hiszem, fiatal barátom, hogy ezt ok nélkül -tetted volna; mert hej! az a szép menyecske nagyon messziről haza tudja -hívni az embert. - -– Feleségem meg nem bocsátaná – viszonzá Dunay – ha hazamenet Keszthelyt -elkerültem volna, s ha teremtő körödből nem hoznám magammal egy újabb -nagy műved örvendetes hirét. De én is hoztam neked egy kedves újdonságot -– folytatá Dunay – mi kincset leltünk, barátom, s én magamra vállaltam, -hogy veled közölni fogom. - -A két gróf fölsietett a lépcsőn, s míg a podgyászokat elhelyezék a -termek egyikében, az őszülő idő miatt fölszított kandallónál foglaltak -helyet. - -A gróf feszesre begombolt mentében helyezkedék el egy karosszékben, -lábait a kandalló melege felé nyujtóztatva, s egész nyugalommal várva az -ifju vendéget, mit akarna vele közleni olyat, mit ő kincsnek fogna -tartani. - -Erre Dunay gróf oldalzsebéből egy iratcsomót vett ki, leveleit föltárá s -úgy helyezkedék, hogy inkább a kandallótól vevé a szükséges -világosságot, aztán lelkesült hangon mondja: - -– Barátom, e kis munkát akarom elolvasni, s ha elolvastam, megmondom, -miként került hozzám és miért közlöm veled. - -– Kiváncsi vagyok! – felel a házigazda, arczának minden izma elárulván -azt a reszketegséget, mely hasonló véralkatú embereknél nem bír addig -megnyugodni, míg a lélek táplálékot nem nyer. - -Gróf Dunay kitárá már a papirt és szavalói nyugalommal olvassa le a -czímet: _Csobáncz!_ - -Festetics hirtelen egyenesre ül, a nélkül, hogy közbeszólna; de -Csobáncz, az árpádvérű Gyulafiak, most az Eszterházy herczegek romokban -is dicső ősi vára, azon kihült évezredes vulkánok egyike, melyek mint -Szigliget és Badacsony, Haláp, Somlyó, Sümegh előörseikkel: Rezivel és -Tátikával (a keszthelyi Festeticsek örökével; nemes boraikban árulván el -a méhükben rejtett régi tüzet), titánok gyanánt őrzik és szegik be a -regényes vidéket, melyet a karöltve egymás mellett elnyuló Bakony és -Balaton, Veszprém, Pápa és Keszthely között képez, mintegy félkoszorú, -melynek másik fele a Balaton túlsó partján fekszik, csomóba kötve -Festetics György magasztos hazafiui szellemétől s közhasznú intézeteitől -akkor még fénylő Keszthely által. Azért is Festeticset, ki a -Balaton-parton s szigetjén sétálva, naponta bámulta az órai távolságból -elébe kékelő Csobáncz nagyszerűségét, a legelső szónál oly közel érinté -valami, hogy nem bírt többé nyugalomban maradni, hanem előrehajolván, -szinte meg akará rövidíteni az időt, mialatt a hang hozzája érne, s nagy -szemeivel az olvasóra bámult, mintha előbb fogná így meglátni azt, mit -különben hallani fog. - - Ülj mellém a kandallóhoz, - Föl van szítva melege; - Csobánczvárról, édes kedves, - Im! halljad, egy agg rege. - Mult szüretkor Badacsonyon - Ezt Muzsámtól vettem én - Egykor, midőn magam bolygék - A hegy szirtes tetején. - - Sok történt ott, a mióta - E pompás hegy földjébe - Szőlő s gyümölcs ültetődvén - A vadonnak helyébe, - Esztendőnkint sok uri nép - Gyűle oda szüretre: - László s Rózsa szerelme is - Ott kelt e bus esetre. - -Az ifjúnak édes hangjában lángfolyammá lőn az elmondott néhány versszak, -s a háziúr szent áhitattal hallgatá, előrehajoltában kinyitván -mentéjének legalsó gombját, mintha nem férne meg benne, arcza fehérebb -lőn mint máskor, szemeiben pedig a lélek kezdett kisugárzani, mintha -ihletettségében a malasztot várná. - -A történet megkezdődék, egymásból folyt az eddig nem ösmert eszmebőség, -s a hallgató nem mert belecsodálkozni, mintha úgy álmodná e szokatlan -dolgot, s nem merné elrezzenteni a gondolatot, melyet ezen a nyelven így -megszólamlani még senkisem hallott. - - Ha az isten szerencsét ad, - Visszahozom szivemet, - S borostyánnal koszoruzva - Viszlek haza hölgyemet. - Szigligetben fogunk élni - Szerelmünkben boldogok, - Hol fészkünkből kiröpülni - Egy könnyen majd nem fogok. - -A hullám ragadni kezdé már az elbűvölt lelket, a bűvölet ereje minden -ízben megragadá az oly könnyen lelkesülő férfit, egyenesre húzódott -testén a fej méltóságosan emelkedik, egyszersmind megadja magát a fönség -érzetének, s minthogy dagadó lelke már-már megszorul, mentéjének még egy -gombját oldja ki, hogy megférjen a ruhában, melynek kényelme ellen idáig -sohasem panaszkodék. - -Lassankint nem bírt már önmagával, kezével haját kezdé fésülgetni, vagy -ismét a mentét még inkább kigombolni, hogy mire az olvasmány feléhez -érne el gróf Dunay, Festetics már egészen borzas volt, és mentéjén nem -volt már mit kigombolni, s már feszesen kötött nyakkendőjéhez -nyuladozott, hogy a ruha megtáguljon rajta. - -Haját úgy összekuszálta már, hogy erdővé meredt, s merőre dagadt szemei -a körüllevő tárgyakat hasztalan rajzolák le; mert az olvasmány képei -megnépesedének előtte, s a csodatárgyak elevensége fölugrasztá a néma -hallgatót, mintha meg kellene állapodnia az élvben, hogyha álom, ne -tegye őrültté, s ha való, ne fogyjon le oly hamar a ritka élv. - -Gróf Dunay csöndesen visszatolá székébe a nyughatatlan hallgatót, ki -gyermekként engedelmeskedék, a nélkül, hogy tudná mi történik vele, s -midőn a rövid történet leírása elvégződvén, s Dunay leeresztvén a -papirt, elhallgatott, Festetics fölugrott, s kezeit az ifjú vendég -vállára téve, mondá: - -– Fiú! álmodjuk ezt, vagy való? - -– Itt a papir, újra leolvashatjuk, ha parancsolod. - -– Ne bántsd, nem birnám másodszor meghallgatni; hallom, érzem és mégis -kételkedem benne. - -– Tehát hárman vagyunk egy véleményen! – mondja az ifjú gróf. - -– Én és te? – számolgatja Festetics, – ki a harmadik? - -– Herczeg Eszterházy Miklós, a gárdának ezredese, ki ma egy hete nyujtá -át nekem az egész kis iratcsomót, hogy biráljam meg, egyszersmind veled -is közöljem, ha rám is azon lelkesítő hatást csinálná, mint magára a -herczegre, ki az egészhez oly véletlenül jutott. - -A grófok újra leülének beszélgetés végett. - -– De honnét került hozzá ez irat? - -– Elmondom, barátom, – mondja Dunay elhelyezkedve a karos székben, a -dolog nem igen sokból áll, és a következő: Lord Spencer és Granville -rendkívüli követek a londoni udvartól, Bécsnek minden nevezetességét -megszemlélék, s minthogy Bowring barátunk Magyarországról oly csodás -dolgokat beszélt össze, meg akarnák nézni a magyar gárdát, s ez okból -fölkeresték herczeg Eszterházy Miklóst, a gárda ezredesét, ki nem késett -nekik az egész intézetet végig mutatni, s minthogy ők mindent kivántak -látni, az egyes szobákba is benyitottak, s a legelsőben mindjárt egy -félig felöltözött gárdistát leltek iróasztalnál nyitott könyv mellett, -melyből éppen fordított, s a leereszkedő vendégek a meglepett fiatal -ember pongyoláját és irgalmatlan pipafüstjét megmosolyogva, a munkát -megnézték, s ime Torquato Tasso fordításában lelék az ifjút. - -Ez becsület volt ránk nézve, s a herczeg másnap addig faggatá a fiút, -míg eredeti dolgozataiból egyet átengedett, melynek másolata ime -kezemben van, s a herczeg kegyes levén itéletemre bízni a dolgot, azt -remeknek találván, utasításából közlöm veled, hogy innét aztán Enyingre -vigyem. - -– Hát ez eredeti munka? - -– Ebben magyar a szó, a tárgy, az emberek, az észjárás és minden, minek -párját nem hallottam eddig, s én kimondhatlan boldognak érzem magamat, -hogy első valék, ki véleményemet kimondhatom, hogy ennek írója meglelte -a kulcsot e nemzet szívéhez. – Ez tündér tükör, melyben az alakok oly -hűk, hogy sem jobbak, sem rosszabbak, mint a mint voltaképen vannak, – -egyszersmind húsa, vére és lelke van mindeniknek, bánata nem jajgatás, -öröme nem kicsiklandozott vigyorgás, – egy szóval magyar ember, – nem -kigondoltan, hanem élve. - -– De tudod ki írta? - -– Mondám, hogy egy gárdista Bécsben, zalamegyei, sümegi születés. - -– A neve? riadt föl a gróf egészen fölegyenesedve. - -– Kisfaludy Sándor, mondja az elbeszélő. - -Nagyot hátrált Festetics, utóbb szörnyű lépésekkel körüljárván a szobát, -egyszersmind ujjaival agyon kaparászván felborzolt haját, az ifjú gróf -elébe állva mondja: - -– Láttad azt az embert? - -– Sajnálom, de nem lelém Bécsben! - -– Nohát, – édes barátom, mondja Festetics nagy lélekzettel, – ez az -ember itt van a házamban az apjával. - -– Lehetetlen! - -– De tökéletesen lehetséges! – mondja amaz nagy léptekkel menvén a -csöngetyűhúzó felé, s egyik cselédét becsöngeté. - -– Mikor láthatjuk meg? - -– Holnap reggel, barátom, – mondja Festetics, – hanem addig csinálok egy -kis tréfát! Erre leült az íróasztalhoz, rövid levelet írt, azt a bejövő -cselédnek adá, és csendesen parancsolván neki valamit, meghagyá, hogy az -még ez éjjel teljesítve legyen. - -Ezalatt a vendéget vacsorára hívták, s a két lelkes barát tele jó -érzelemmel töltött át még néhány órát az éjben. - -Másnap tekintetes Kisfaludy Mihály úr korán fölébredt, hanem nálánál még -korábban a háziúr, ki már az udvaron sétált, hogy Kisfaludy úr köréből -el ne távozhassék, s együtt ment vele a lóvásárra, hol mindössze is alig -volt öt-hat paripa, s valamennyit olyan drágává tette néhány -paripakereső, kik hárman, négyen is alkudoztak egyre, hogy Kisfaludy -Mihály uram nem mert megalkudni. - -– Már ilyen drágáért feleséget is kapsz, édes fiam, – mondja az apa a -fiának, – nem csak lovat; azért induljunk haza; mert megesteledik, mire -haza érünk. - -Szomorúan mentek el a vásárból, hol a ló ára oly hirtelenül fölment, és -Tolnai úr bármennyit is marasztalta őket, nem maradtak, – s egyéb venni -valójuk nem lévén, a megrendelt kocsis készen várta őket. - -Míg hazaértek, hozzájuk csatlakozék gróf Dunay, mintha ő is csak -egyszerű vásári vendégképen akadt volna össze Tolnaival, – s így elég -alkalma akadt szóba keveredni az ifjú Kisfaludyval, – ki már szivesen -maradt volna, ha apja nem sürgeti a hazamenetelt. - -Végre a kastélyba értek, melynek bejárása alatt a tegnapi fogat -kiheverten álldogált, s minthogy minden a kocsin volt, az öreg úr egy -kis borravalót csusztatván a hajdú markába, elbúcsúzott Tolnaitól, -megfogadtatván vele, hogy ha Sümegre jő, el nem kerüli a házát, melynek -fekvését erre-arra, jobbra-balra, görbén, egyenesen megmagyarázván, -záradékul azt mondja, mikor már a kocsi megindult: - -– Magunkat rekommendáljuk! - -Az elmult éjszakán át egy kis szellő fohászkodván ki a hegyek közől, a -felesleges sarat felszítta s kivévén a nagyon tócsás helyeket, a lovak -könnyebben mentek, azonban mégis öreg este lőn, midőn a sümegi -váromladékok úgy elsötétedtek az utasok előtt, hogy ha fölárkolt út nem -vezet el Sümegig, szépen elballaghattak volna a meredek hegy mellett. - -Elkezdett a két ló is csetleni-botlani s minthogy a kocsis szólongását -is elunták hallgatni, megszólamlik az öreg úr is. - -– Jancsi! ne beszélgess annyit azzal a lóval, látod hogy nem hisz a -szónak; – hanem vágj rá az ostorral. - -– Hiában ütöm én már ezeket, uram, – nem találok rajtuk olyan helyet, -hol az ostor nem lett volna, ha ütöm is ezeknek már mindegy. - -– Mért nem cseréltél egy párt a keszthelyi ménesből, – tréfála az öreg, -– hátha a kocsisok a sok között összetévesztették volna? - -Bizony jó lett volna uram, kivált az a két kocsis ló, meg az a paripa, -mi a teins uraknak tegnap este megtetszett, csak hogy azokat még az -éjjel elvezették az istállóból nem tudom, hogy hová. - -– No, ne félj – mondja az úr – nem vezették Sümegre – ennek a két -gebének a helyét legalább nem foglalták el, azért csak ballagjunk. - -Lassankint megközelítik Sümeget s a szélső házak faláról lefehéredett a -mész a sötétben is és néhány szólongatás után a nyitott kapun megállt a -Kisfaludyak legjobbik hintója, nem mintha a jóságban másik is -versenyzett volna vele, de ennél ha jobb nem, rosszabb sem volt a -háznál. - -A zörejre kijött egy tehenes az istállóból, lámpással világítván a -megérkezettek elé. - -– Megvetetted a lovak alját? – kérdé a kocsis a tehenest. - -– Meg ám – alusznak is rajt a lovak. - -– Micsoda lovak? – kérdi az öreg úr. - -– Nem tudom én, miféle lovak, – mondja a tehenes, – ma délben vezették -ide őket, egy levelet hagytak odabenn a teins úrnak, aztán meg sem -nyugodtak a vezetők, hanem elmentek. - -A lámpavilágnál szemlét tartának s a mint két oldalról is megnézik őket, -azt mondja Sándor az apjának: - -– Édes apám! ezek semmivel sem rosszabbak, mint a keszthelyi gróf lovai. - -– Magam is azt akartam mondani; de kinek a lovai? - -– Mondtam már, hogy ott benn a levél? – mondja a tehenes, – és az urak -bementek a szobába, hol már égett a gyertya s az asztal közepén nyugvék -a levél: - -_Az úrnak._ - -_Tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Kisfaludi Kisfaludy Mihály úrnak -megkülönböztetett nagy tisztelettel adassék_ - -Sümegben saját úri házában. - -Tekintetes uram! - -Azt méltóztatott mondani, hogy ha valaki az udvarán feledné e lovakat, -nem fogná kiostorozni őket. Én szavánál fogom tekintetes uraságodat. - -_Magamat rekommendálom,_ - -alázatos szolgája Tolnai gróf Festetics György. - -– Te Sándor! – mondja az öreg, fiához fordulva, – tudod-e, kivel -beszéltünk mi Keszthelyen? - -– Nem én, kedves apám. - -– Itt van ne, addig rekommendáltuk magunkat annak a Tolnainak, ime -kisül, hogy ő a gróf s még azon kívül, hogy úri módon ellátott -bennünket, még három lovat is küld ajándékba. - -– Ezt jó kedvében találtuk, – mondja Sándor. - -– Na, ha elküldte, vissza nem küldöm, – mondja az apa, – hanem hallod-e, -Sándor, – ez a gróf mégis bolond ember! - -Igy ért az ember az igazságcsináláshoz! - - -XVII. (A zalamegyei gyűlés 1796-ban.) - -Talán abban az időben Magyarországban egy ujságíró sem volt, hanem azért -mégis kiütött a háború és csak azt szeretném már most tudni, hogy akkor -kinek a nyakába öltötték azt a sok bolond beszédet, mit a mai világban -mind az ujságíróra fognak, mintha bizony minden komposszesszorátusból ki -nem kerülne mai nap is egy hirlap, melyben aztán legérdekesebb volna, -mikor Debreczennél kikötne az angol flotta. - -Hanem, hogy abban az időben leginkább mindent elhittek, az igaz, – míg -ma már azt sem hiszik, a mi csakugyan igaz, mert hiában, urambátyámnak -mindig több esze volt mint másnak, ő pedig azt állítja körömszakadtáig, -hogy az a hunczut ujságíró pénzért hazudik, – s azt írja, a mit -parancsolnak neki. - -Oh, édes hazámfia, tedd szivedre a kezedet s ha már százados nyavalyád, -hogy fizetni nem szeretsz, legalább ne fogd másra, hogy az helyetted is -fizet. - -Na, de menjünk vissza, – a Zala-Egerszegre vezető országutakon egymást -kerüli el a sok kocsi: de akárhánynyal találkozunk, a bennülő oly -savanyú képet csinál, mintha eczetágynak valót vinne a szájában. - -Kár is volna sokáig csürni-csavarni a dolgot, mert már nem lehet -tagadni, hogy a franczia sereg Stájerországba tört és minden ember a -maga fejével kezdett búsulni egész Zalamegyében, hogy hátha betör az -ellenség, kinek ugyan nincsen kutyafeje, mint egykor a tatárnak, de -némely ember azt mondja, bár az volna, – legalább némely hugomasszony -jobban félne tőle, ha – ugatna is egyet. Hanem bezzeg az – ágyú! - -Istenem, ha B… János hazánkfia abban az időben él vala, megvigasztalhatá -őket mint az egyszerieket (tetszik tudni?), hogy mit félnek az ágyútól? -hisz az ágyú nem egyéb, mint egy – nagy puska! Ezt nem tudták ám az -emberek, csak azt hallották, hogy nagyot szól s a hangja a -szomszédországból is áthatott, mire aztán Zalamegyében kihirdették a -nemesi fölkelést, – már minden ember talpon volt, csakhogy az ellenség -elé menni kevésnek volt kedve. - -A szomszédországi lakosság karavánonkint pusztult be Magyarországnak, s -a kanizsai és zalaegerszegi kocsmákban egymás hátán hevertek a -menekülők, kik irtóztató dolgokat beszéltek a franczia ármádiáról, -melynek a két végét nem látta senki. - -Ezt aztán elhitte mindenki a beszélőknek, kik ezt jó lélekkel -mondhatták, annyiból, hogy ők csakugyan egyik végét sem látták, hanem -azt nagyon is fejükbe vették, hogy a francziák mindenfelé hirdették, -miszerint jaj annak, kit a nép közül fegyverben találnak; annak nincs -irgalom e földön. - -Ilyen hirdetményt tömegesen hoztak át a menekülők, elterjesztvén azt az -egész vármegyében, hol éppen most hirdették ki a nemesi fölkelést, mire -a rémülés még nagyobb lőn; mert pőregatyában kevés embernek volt kedve -háborúba menni, hogy így csipjék el s irgalom nélkül fejbe lőjék, -mielőtt Budáról utána küldenék a magyar nadrágot és dolmányt, hogy az -embert parasztformájából kivegyék s a franczia fővezér katonának tartsa. - -Bizony Zalamegye éppen olyan furcsán érezte magát 1796-ban, mint a -kajári arató, kit egy éjszakán az aratók közt fektében éppen legszélről -ért a fölszél, – de aztán úgy segített magán, hogy legalul került. -Zalamegye azonban nem mehetett el Erdélyország szélére, hanem várni -kellett az ellenséget, ha már úgy van megírva a kegyetlen sorstól. - -Éppen mire Budára érhetne a küldöttség, mely a ruhákért elmenne, a -francziák már a határon lesznek s ha a zalamegyei nemességnek nagy kedve -lesz fölkelni, akkor ne is kérdezzék, hova fektetik őket a francziák? -hanem kivánjanak egymásnak csöndes jó éjszakát, – és ha nem volt még -inség, majd lesz. - -Mikor leginkább kellene, rendesen akkor leginkább hiányzik a jó tanács, -azért a megyei alispán összehívta a megyei közönséget, hogy az aggasztó -körülmények közt intézkedni tudjon, – mert ámbár ő a főispán -távollétében a megye feje, – ő azt hasztalan vakarja egymaga, ha a többi -nem segít hozzája. - -A veszedelem összekergeté minden irányból a nemességet s a tekintetes -alispán úr könnyen készen volt a dikczióval, nem is kellett mondani, -hogy baj van, mert minden ember úgy is azon sopánkodik, hogy bár csak ne -volna baj! - -Mielőtt a rendes tárgyalást elkezdhetnék, a tekintetes alispán úr rendre -adogatá a leveleket a fő-, az meg a vicze és még viczébb notáriusoknak, -hogy olvassák el fönnszóval, levén az irgalomért és felebaráti -szeretetért való esedezés, hogy a mindenfelől menekülő nép szállást és -enni valót kapjon; mert némelyik már a jó szót is szívesen rágta volna, -nemcsak a falatot. - -Mindjárt akadt elég jó lelkű ember, ki a szükölködőknek segedelmet -ajánlt s legelőször is gr. Festetics György ajánlá, hogy muraközi -jószágán, mely a határszélhez legközelebb esik, rögtön intézkedik -segedelemről s az ő példáján indult meg száz más, – tehát az első órában -az éhezőkről lőn gondoskodva, hanem még csak most jött a keservesebb -dolog, fölkeljen-e a nemesség, vagy nem? - -Szép csendesség lőn a teremben s ha éppen leghátulról tartotta volna föl -valaki az ujját, hogy szólni akar, mindjárt előre eresztették volna, de -bizony a sok lesütött fej nem akart mozdulni s a kezét sem emlegette -senki, hanem dugta az asztal alá, nehogy bolondjában az asztalon -hagyván, feledtében valami légy után kapjon vele s kiszólítsák a többi -közől, mintha beszélni akarna. - -Mielőtt megszólamlanék valaki a közönségből, egy irat ment kézről-kézre -a viczeispánig, ki aztán elolvasta, hanem az olvasás alatt fehérebb -lett, mint az a papir, melyre ez a dolog leírva van s annyira kihozá -sodrából az elnöklő viczeispánt, hogy még a tekintetes karok és rendeket -is elfeledte kimondani, hanem mintegy barátságos beszélgetésben jó -hangosan mondja a körülállóknak, hogy egy franczia proklamáczió, melyben -azt mondják: jaj a föld népének, ha fegyvert fog. - -Minden ember körülnézett, – a dolgot mindenki jól hallotta, s -önkéntelenül érzé, hogy itt valakinek szólni kell, de bár soká várták, -annyi száz közűl senki sem akart valakivé lenni. - -Éppen gróf Festetics kezében volt a levél, azt végig olvasá, s visszaadá -a viczeispán úrnak, ki véletlenségből-e vagy szántszándékkal szólítja a -grófot jó hangosan: - -– Mit szól hozzá, méltóságos uram? - -– Halljuk! halljuk! – kiáltja minden torok, s ez unszoló fölhivásnak -engedvén a gróf, üléséből fölegyenesedett, s ámbár arczán a küzdelemnek -minden kínja meglátszék, elszánta magát annyi száz helyett kikaparni a -gesztenyét a tűzből. - -– Tekintetes karok és rendek! - -– Halljuk! - -– Nem jó kedvemből beszélek, hanem mivel a tekintetes alispán úr éppen -engem szólított meg, hogy mit szólok a franczia fenyegetéshez, – -kénytelen vagyok azt mondani, a mit érzek, hogy ez nem tréfa, s mint -katonaviselt ember egykori mesterségemnél fogva tudom, hogy az -ellenséget nem azért nevezték el ellenségnek, mert barátunk, – hanem -mivel nem az. - -– De nem ám! – kiált ki egy vad hang a sarokból. - -– Mi itt az ország szélen voltaképen az ellenség torkában vagyunk, s ha -a nemesi fölkelést megkezdjük, ezt a franczia népfölkelésnek tartja, s -én emberi kötelességet teljesítek, ha kimondom, hogy a nép sorsát az -ellenség vak dühének kitenni nem merném. - -Az alispán megrántotta a gróf mentéjét az asztal alatt: félvén, hogy a -gróf veszélyezteti magát; s a gróf e rángatás alatt meglehetős furcsa -zavarba jött, mit az egész megyei közönség észrevett, és a gróf nem -akarván e meglepetésnek más értelmet adni, jó hangosan mondja: - -– Már mindegy, a szót kimondhatom, – bizonyítá a gróf – s a mit mondtam, -megmondtam, a nemesi fölkelést Zalamegyében veszedelmesnek tartom. - -A szó elröpült, s ámbár valamennyi ezen véleményben volt, mindenki -megrémült a kimondott szótól, s az volt a legszerencsésebb, ki a gróf -mellől elpusztulhatott, s mire a gyűlés után kocsijához ment, az egykori -csúszó-mászókból az utolsó is elmaradt, s minden ember kiváncsi volt -tudni, hogy a grófot mi éri? - -* - -Hátrahanyatlott a kocsiban a gróf, átgondolá, hogy mit mondott, s -megdöbbent, hogy ezt félremagyaráznák, s akarata ellenére szavainak oly -értelmet adnak, melyért több leszen a felelősség, mint véli. - -A nyugtalanság mindinkább nőtt, midőn észrevette néhány nap mulva, hogy -házát kerülik, s a hír megtoldá mondott szavait, melyeket többé -visszahúznia nem lehetett, és bár iparkodék magát megnyugtatni, az -sehogysem sikerült. - -Nem győzött barátainak kérdezkedéseire felelni, – mert lángként terjedt -el, hogy a fölkelést ellenzé, s mielőtt barátainak eszébe jutott volna a -dolgot illő helyén igaz világításba állítani, már a székvárosból útnak -indult az, a mit nem várt, de mitől mégis igen tartott. - -Nyugtalan éjszakáit megrövidíté az elkeseredés, mi okból reggel korán -már fölkelt, hogy szórakozást keressen egyben és másban, s éppen egyik -napon igen korán benyit hozzá a huszárja. - -– Nem hívtalak! – mondja boszúsan a gróf. - -– Nem is a hívásra jöttem be, méltóságos uram, hanem a küldésre. - -– No hát ha nem hívtalak, hát úgy küldelek ki, – volt ismét a boszús -utasítás. - -– Engedelmet kérek, méltóságos uram, – két úr küldött be, ottkinn -várakoznak. - -– Hadd várakozzanak. - -Erre kiment a cseléd, hanem a boszús gróf jóformán körül sem járta a -szobát, midőn a cseléd megint bejött, s jó hangosan mondá: - -– Méltóságos uram, az a két úr nem akar várni, – hanem azt mondják, -hogyha még föl nem öltözött a gróf, hát öltözzék föl tüstént! - -– Ejnye, fiam! – jegyzi meg a gróf, – nagy urak lehetnek azok! - -– Magam is azt vélem, méltóságos uram, – azt mondják, hogy Bécsből -jöttek. - -– Akkor rögtön ereszd be őket!… – kiált a gróf. - -Erre megnyilt az ajtó, s két fényes öltözetű úr lépett a gróf elé, -röviden megmondták nevüket és rangjukat, aztán az egyik tisztán -érthetőleg mondja: - -– A kamarás kulcsért jöttünk. - -– Tessék, itt van! – mondja a gróf egy szekrényből átnyújtván, s mire -eszébe jutott volna neki a szó, mit kimondani akarna, a két úr kimért -hivatali fontossággal eltávozék, utánok sietvén a hajdú, hogy a -lépcsőkön lekisérje. - -A gróf lekövülten állt egy helyben még akkor is, mikor a hajdú -visszajött, vele egyszersmind a grófnak főbb tisztei, kik még az éj -folytán értesültek az illetők megérkezéséről. - -Nagy részvéttel közelíték meg a grófot, kinek a keserűség egész -idegrendszerét elfogá, s majdnem kimondá, hogy ezt nem érdemlette! - -Azonban a gróf érzé, hogy eljött a pillanat, midőn a szavaknak -megválogatása igenis tanácsos; tehát egy rövid gondolkodás után -megfogadá, hogy a legszükségesebb igazságot is ezután oly sajátszerű -formába önti, hogy se él, se keserűség ne maradjon benne. - -* - -A nagy embernek elkövetkeztek keserű napjai, jó barátjai nem merék -fölkeresni, – s hogy napjai vigasz nélkül ne legyenek, megalapítá a -keszthelyi – Georgikont. - - - - -MÁSODIK RÉSZ. - - -I. (Több szem többet lát.) - -Ha egy ezelőtt hatvan esztendővel meghalt somogyi ember feltámadna, -saját vármegyéjét még Baranya vármegyében is keresné, úgy elváltozott -hatvan esztendőnek leforgása alatt. - -Hatvan esztendő!… - -Még akkor tele volt a vármegye sommal, körtével, almával és -disznólapuval, a Sió torkolatánál a homok buczka hegyalakká nőtt s a -Balaton a somogyi erdőlábakig lehúzódott, s a mi kis tudomány még abban -az időben, a «Kis tükör» engedelméből megmaradt, csodálatos -egyetértésben leszamarazta volna azt, ki állítani merte volna, hogy -hatvan év mulva Somogyban a legmíveltebb gazdaságok lesznek; – pedig -lettek. (Kis tükör bukti.) - -Bizony csak megtörtént félszázad alatt, azonban még sem mernék fogadni, -hogy a Balatont ugyanannyi idő alatt lecsapolják, mert hiába, az emberek -nem igen iszszák; mert ha innák, a köröshegyi zsidó korcsmáros felét -elmérte volna már egymaga. - -Az erdőnyilásokban itt-ott egy kanászbojtárt vagy egy teknőfaragó oláh -czigányt látott az ember, a hintóban utazó fölvont csővel figyelt minden -neszre; a zsidó pedig mindenütt az erdőszélen csúszott, mászott; mert -jaj volt annak, kit a kanászok ott benn kaptak; mert hiába ordított -segítségért, legfölebb is olyan jött volna segítségre, ki a -zsidókínzásban a kanászt csak segítette volna. - -Az út olyan volt, minő nálunk általában szokott lenni járatlan helyeken; -szegény ember csak akkor mert kiindulni, ha porzott; a négy lónak pedig -akkor is nagy volt a becsülete. - -Hogy pedig többet ne mondjak, a dunántuli vidéknek ezen részén úri ember -kocsisfogadáskor azt kérdezte először is: Keresztül tudsz-e menni -Somogymegyén kérdés nélkül? Ha igen-t mondott, legalább is öt forinttal -több volt a fizetése. - -Ráadásul még azt mondom, hogy Zalamegye akár kezdete, akár folytatása -volt Somogymegyének, de annyit állíthatunk minden tétovázás nélkül, hogy -egy hajszállal sem volt külömb; vegyük aztán azt a hajszálat széltében -vagy hosszában, az mindegy, – ez ha a Balaton közbe nem fekszik, -elcsavaroghatott volna az úton, hogy három napig mindig egy helységet -kerülgetett volna. - -Milyen szerencse, hogy az a Keszthely a vízparton feküdt és a tavon is -keresztül látszik, különben jaj lett volna annak, ki azt vezető nélkül -megtalálni el mert volna indulni hazulról. - -Ebben az időben határozta el gróf Festetics György, hogy gazdasági -intézetet állít, s ezen gondolatáért tizenkét esztendeig három -vármegyének többsége azt kiáltá, hogy bolond; és ha valaki itt igazságot -akar szolgáltatni, utaljuk az istenben boldogult Sükei barátunk -logikájára, ki egykor ujdonságképen beszélé, hogy Londonból New-Yorkig a -tenger alatt alagútat fúrnak, s a ki már most hiszi, hogy a nép szava -isten szava: az ezt is okvetetlenül el fogja hinni; mert a nép mondja. - -Egyetlenegy és igen nagy szerencse volt a dologban, hogy a jólelkű gróf -nem voksoltatta meg a három vármegyét, különben a kész intézetből -csináltatott volna kocsmát: «Az utolsó garashoz», és csupa emberségből -ingyen mérette volna a bort, azt aztán kivánták volna egészségére, és ha -ily jó kivánság daczára mégis meghalt volna, nevét most Józsa Gyurié -mellett említenék; ki ugyan nem állított föl egyetlenegy útmutató fát -is, hanem azért mégis hírre vergődött, azon különbséggel, hogy -Festeticset fiatal korában is már «György»-nek, Józsát pedig késő -vénségében is «Gyuri»-nak hívták. - -A hol most a nevezetes keszthelyi híd van, ott egy foltozott komp -csavargott, sok pénzért, sok könyörgésért; mert a ki czivakodott, -napestig hagyták a parton ácsorogni a goromba révészek, kik valamit -hallhattak a Sybilla-könyvek híres árveréséről; mert néha egy emberen -húzták meg az egész napi bért. - -Persze, hogy oda jó lett volna már akkor is egy híd, ha két vármegyének -nem lett volna beleszólója; de Somogy vármegye azt gondolta, hogy a -zalai csináljon hidat, ha Somogyba akar jönni; – Zalamegye ismét egy más -szempontból okoskodott, tudniillik, ha a somogyi ember Zalába akar -menni, tessék neki hidat csináltatni. - -Ebben az időben élt gróf Festetics György elhagyatva mindazoktól, kik az -embert akkor látják csak meg, ha a nap rásüt, – kivévén a herczeget, -Dunayt és Baltayt, csakhogy az utóbbiak mindig tudták, mikor kell jönni, -hogy egymásra ne találjanak. - -A herczeget most a nemesi fölkelés nehéz gondjai foglalák el, – tehát -találkozzunk Baltayval, ki egyik gyámola volt a nagy ember elhagyatott -napjainak, s ámbár a kompra rá nem ülne egy országért, bármily nagy -kerülő volt is a tónak alsó részén egész Balaton-Hidvégig csavarulni, -mindegy, nem ő húzza a kocsit, hanem a négy ló, még pedig az is váltva, -tehát «kocsis, hajts», azért estére mégis Keszthelyre értek. - -– Na, öreg, – mondja a gróf, hosszú beszélgetés folytán, – hogy ütött ki -az idei jövedelem? - -– Jó termés volt, hála istennek! – mondja Baltay. - -– Igen, de mennyi volt a tiszta jövedelem? - -– Barátom, – mondja Baltay, – ennünk volt és van is, – eladó buzánk is -van, – aztán addig van. - -– Hát a gulya, meg a ménes? - -– Mind a kettő megvan, – borjum, csikóm elég van. - -– Igen, de melyik ág jövedelmezőbb? - -– Mind egy zsebbe megyen a haszna, édes barátom, a tehenekre nyerget úgy -sem tehetnék, a lovat meg nem akarnám megfejni, – tehát a mire hasznukat -vehetem, az a haszon. - -– Tehát nem érdekel tudni, melyikből mi a haszon? nincsen számadó -tiszted? - -– Vagy harmincz lesz, – maholnap nem győzöm őket rovásnak való fával. - -– Rovás?… – mondja csudálkozva a gróf, – hisz így maholnap tönkre -jutunk. - -– De amice… – kezdi Baltay is hangosabban, – engem meg nem csal egy is; -mert azért a sarkában vagyok. - -– Tehát számvevőd van? - -– Van bizony, – még pedig körmös legény, azaz hogy én vagyok magam, -aztán a kit észreveszek, hogy nagyon tüled jár, hátához verem a rovást, -aztán ott hagyjuk el az esztendőt, a hol érjük. - -– Barátom, – nekünk mívelt gazdákra van szükségünk. - -– Hajsz, az enyémek sem éppen bolondok. - -– Nem azt gondoltam, – véli a gróf, – hanem magunkhoz kell őket -emelnünk. - -– Barátom, minden vasárnap nálam eszik valamennyi, a ki eljön, – hát mit -akarsz többet? csak nem kivánhatja egyik is, hogy az asztalon ringassam! - -– Nem úgy! barátom, hanem ha valamivel többet tudnak, mi veszszük -hasznát; lásd, én láttam külföldön mívelt gazdaságokat. - -– Elhiszem, hol nincsen annyi föld mint nálunk, – hol virágcserépbe -ültetik a búzamagot, aztán úgy öntözik, mint mi a salátát. - -– Aztán trágyáznak! - -– Kell is ám azt a sok sziklát szalonnázni; mert ha valamivel oda nem -ragasztják azt a földet, mit kosárban hordanak föl; a legelső zápor oda -mosogatja le, honnét fölczipelték. - -– Tehát mit mondasz leendő intézetemhez? - -– Meg van már építve? - -– Az épületanyagok össze vannak hordva, csak meg kell kezdenünk a -munkát. - -– Azt gondoltam, hogy csak tréfálsz. - -– Tehát haszontalannak tartod? - -– Nem mondtam, barátom, semmit. - -– De azt akarnám, hogy mondj valamit. - -– Mit mondhatnék? – mindössze is egy ember szavára kár volna hallgatnod? -– hanem ha éppen kiváncsi vagy tudni, hogy az emberek mit beszélnek, -menj a kő- és téglahalmazhoz, fogadom, nem telik bele félóra, többet -hallasz, mint a mit én mondanék; s ha aztán meghallgattad, mit -beszélnek, építsd kisebbre, vagy nagyobbra, az a te dolgod; – de azt -hiszem, hogy fele akkora is elég lesz, mint a mekkorára kezdted. - -– Okvetlenül kimegyek, – te pedig nézd meg addig a füvészkertet, – -mondja a gróf, egy csomó közönséges mezei növényt vevén föl a sarokból. - -– Hát az micsoda? - -– Kutyatej. - -– Mire való lesz? - -– A füvészkertben elültetjük. - -– Ejnye, barátom, én meg nem győzöm pusztítani, a legelő tele van vele, -– ugyan nem indítanád az intézetet először is én hozzám «kutyatejet» -gyomlálni? – neveté Baltay. - -– Majd oda is elérünk, barátom, – hanem most követem tanácsodat, s -minthogy éppen heti vásár van, megyek hallgatni a közvéleményt. - -– Előre mondhatom, hogy nagyra szabtad a helyet. - -– Én meg az ellenkezőtől félek. - -– Majd meglássuk! – mondja Baltay a gróf után, ki csakugyan hallgatózni -ment ki. - -Keszthely környékén az ács és kőműves legényeknek, asztalosoknak, -lakatosoknak, üvegeseknek, fuvarosoknak, napszámosoknak és -dologkeresőknek tudtul adaték, hogy lesz elegendő munka és jó bér, -jőjjenek Keszthelyre a tiszttartó udvarába, hol tüstént munkába -állhatnak; a kinek tehát kedve van, jelentse magát. - -Mire a mindenféle sok napszámos megjött, már nagy mennyiségű -épületanyag-szállítmányok érkezének Keszthelyre, s a hetivásárra -összetóduló népség szájtátva bámulta meg az anyaghalmazt, és addig -adták-vették a szót, míg az egyik aztán abban állapodott meg, hogy: - -– Hallják kendtek, – látom én már, hogy az egész várost körülkerítteti a -gróf. - -– Nem tudnám miért? – véli a másik. - -– Talán földi-almára akarja fogni az egész várost. - -– De majd hizlalja ezt a sok embert! – okoskodik amaz, – nem állna -kelmed is a fal mellé, hogy a városba szorítsák? - -– No hát akkor vár lesz belőle, hallja kend! - -– Minek a vár ide? - -– Talán majd vágják a rabokat! - -– De bolondot beszél kend, hisz nem hogy tömlöczre adna pénzt ez a gróf; -de a mult héten a mogyorófást is kiirtatta. - -– Hallottam, – mondja egy harmadik, – láttam is, mikor kivágták itt a -város alatt, mert kell a hely, valami tizenhat holdat szántottak föl, -abba most mindenféle füvet vetnek, a gróf maga kóstolgatja mind rendre, -aztán a melyik jobban ízlik, azt tenyésztik, – azt mondják. - -– Ez már igaz lesz, – szól egy negyedik, – nálunk is összekerestek -laput, cziczfarkot, bojtorjánt, – mind elültetik, – hallja kend, – már -mire való lehet ez mind? - -– Majd a mi orrunkra kötik, – véli a legelső. - -– Tudom én már, mi lesz, – fontoskodik a harmadik, – van esze annak a -grófnak, a szigligeti meg a csobánczi várban sok kincs van; de a -zárnyitó fű nélkül nem lehet hozzáférni, – tehát majd most mindenféle -fűvel próbát tesz, aztán a melyikkel kinyilik a lakat, majd tudják annak -hasznát venni. - -– De már nem hallgatom kelmeteket, – mondja az egyetlen egy ellenfél, – -ha valami okosat hallottam volna, szerettem volna, hogy rám is ragadjon -belőle valami; de már bolondabb lenni csakugyan nem akarok. - -Ezzel ott hagyá a találgatókat, kik észre sem vették, hogy az -összehalmozott kövek közt járkál egy meszes ruhájú úri forma ember, ki -később egy téglahalomra könyökölve hallgatja őket, s midőn az előbbeni -után elmentek, az építőmester felé sietett. Az építőmester ekkép szóla: - -– Már az alapokat kiástuk, méltóságos uram. - -– Még valamivel nagyobb helyet kérek. - -– Kifeledtem valamit? – kérdi az építőmester a grófot. - -– Engedelmet kérek, igenis, – mondja a gróf – én voltam feledékeny, -igenis, – egy iskolával többet kell építenünk, igenis. - -– Mit felejtett volna el méltóságod? - -– A legnagyobbat, igenis, – mondja a gróf – egypár millió jobbágy -embert, igenis, – pedig az egész gondolkodást azokra bíztuk, igenis, – -aztán koldusok maradtunk, igenis! – mondja a gróf némi izgatottsággal, – -mert hiában, a szenvedélyes vér még nem adta meg magát, s ámbár egy -ujonnan fölvett modorral annyira-mennyire útját állta annak, hogy a szó -a legelső indulatkitörésnek engedelmeskedjék, – még mindig nem tudott -végképen uralkodni magán. - -Az építőmester nem akadékoskodék, hanem hirtelen rajz alá vette a -tervet, – a helyet lábbal kiméré, s a gróf meg lőn nyugtatva az iránt, -hogy a paraszt fiúk, vagy mint később elnevezék: «algazdak» számára a -legalkalmasabb hely kijelölteték, – s a gróf nyugodtan ment odább. - -Keszthely környéke még abban az időben egy nagy legelő volt és mocsár, -ez utóbbiban békák, pióczák, hosszú nyakú gólyák és kárókatonák -tanyáztak, s mindenki megelégedett, ha egy pár száz réczét puffanthatott -le a sás között, míg a legelőket pár helyütt megkezdett út jelöli, mert -az utazónak kényére és kedvére hagyaték, arra menni, merre nekik -tetszik; s ha egy kissé nyirkos idő volt, olyan nyomot hagy, hogy két -hónap mulva is rátalálhatott édes maga csapására; mert itt szóról-szóra -beteljesedett, hogy kiki a maga útján ment. - -A gróf ösztönszerűleg hagyá el a leendő gazdasági intézet helyét, és a -legjártabb úton kiballagott Petend felé, hogy láthassa a posványt, -egyszersmind tovább füzhesse terveit, midőn a piócza-fészek búzafölddé -válik. - -Ez időben szüntelen az építvények körül csúszván-mászván, – ruháján a -mész- és ragaszfoltok, valamint a téglapor sokat elváltoztatott, és nem -igen lehetne mai napon is rossz néven venni, ha valaki gróf helyett -kőmíveslegénynek nézné, – mert a kezében levő mogyorófapálczát is a -kivágott sűrűből ő maga húzkodta ki, – de azért Keszthelyen mégis -mindenki tudta, hogy ő a keszthelyi gróf, és ha valaki levette előtte a -süveget, nem a ruhájának adta a becsületet, hanem a személynek. - -Már majdnem Petend alá ért, midőn a falubeli kutyák visszafordították, s -a gróf meg is fordult, hogy a nagy sétából meg nagyobb ne legyen, s -Keszthely felé indult. - -A petendi alsó faluvégen a hegyről lenyújtózkodik a zalavölgyi országút, -mely itt nagyon horgos lévén, egy átvergődő kocsinak egész tölteléke, -három fiatalember gyalog jött az úton, s minthogy a leszaladást -mulatságosnak találták, már egészen az országúton voltak, midőn a kocsis -még a hegyoldalban tartogatta a gyeplőt. - -Elérte a három ifjú a grófot, s minthogy hirtelen egyéb tárgy nem -kinálkozék, a grófot kőmívesnek nézvén, szóba eredtek: - -– Meddig, atyafi? - -– Keszthelyig, kérem alázatosan, – mondja a gróf. - -– Mikor lesz már készen az intézet? – kérdi az egyik. - -– Még az idén oskolázni akarnak benne? - -– Hát fogtak-e már belevaló embert? - -– Talán akad majd olyan is, ki talál itt valami megtanulni valót. - -– Például mit? – mondja egy másik fiatal ember. - -– Szántani, vetni! - -– Azt az apám bérese is tud! – mondja az első, – ha nem tudna, -bizonyosan elkergették volna. - -– Építészetet is tanítanak majd. - -– Hát a kőmívesmajszter mire való? - -– No, még az nem nagy kár, ha tudja az ember, igenis, – véli a gróf, – -aztán állatorvoslatot is lehet tanulni, igenis. - -– Hát a lódoktor felakaszsza magát? – szólamlik meg a másik. - -– Ha tudja a mesterségét, csak éljen friss egészségben, igenis, – -csakhogy az ifiúrnak édes papája sem küld mindig a lódoktorért. - -– Többet tud az én apám, mint hat lódoktor. - -– Na lássa az úrfi, milyen szerencsés az édes papája, hogy hat -lódoktornál is többet tanult, hát az ifiúr mért nem tanulhatna meg -annyit; igenis, a mennyit egy lódoktor tud? igenis!… - -– Ne féljen, bácsi, majd a praxis megtanítja az embert. - -– Juj, de sok sánta ökre s lova lesz akkor az édes papának, igenis! – -vagdalódzék a gróf. - -– Marad még ép is. - -– Ha marad, ifiúr, aztán olyan ember is van, kinek alig van két-három -barma. - -– Azért meg nem érdemes tanulni, bácsi! – mondja nevetve a harmadik. - -– Ejnye, ejnye, – hát csak nem szándékoskodnak a keszthelyi intézetbe -jönni? - -– Nehezen, édes bácsi, mi miattunk akár meg se építsék. - -– No de hát miért nem? - -– Megmondom miért, válaszolt a fiú, – ennek a pajtásunknak úgyis elég -jószága van, azért nem; nekem meg semmim sincs, tehát azért nem. - -– Egyéb baj nincs? - -– Ha az én bajomat gondolja édes bácsi, – annál egyéb nincs, minthogy -semmim sincs, arra pedig nem kell sem ispán, sem tiszttartó. - -– Hát legyen az ifiúr másnak a tiszttartója. - -– Tanuljam ki a két esztendőt úgy-e, – aztán vándoroljak, hogy kinek -kellek? - -– Megfogadom én… – mondja a gróf elfeledkezve. - -– Maga fogad meg? – nevet az ifjú. - -– Azaz, hogy megfogadnám én, – ha volna mire, – igazítá helyre a gróf, – -de majd megfogadja más szivesen. - -– Ez mind jó volna, – hanem két esztendeig ki tart el? - -– Hát ha kitartaná valaki, eljönne Keszthelyre? - -– Úgy már pajtást is tudnék hozni, – mondja az ifjú, fölkapaszkodván a -kocsira, s midőn elhelyezkedék, búcsút vettek a gróftól, ki gyalog -maradt az úton, s így míg haza ért, ráért gondolkozni azon, hogy nem -elég az intézet, kénytelen lesz pénzen fogadni embert, ki az első -leczkéket meghallgassa; azért, midőn a kőhalomhoz ért, azt mondja az -építőmesternek: - -– Barátom, az épületek mind emeletesek legyenek. - -– Szabad tudnom mi czélra? - -– Legalább huszonnégy tanuló számára legyen lakószoba, ezeket saját -költségemen tartom. - -Az építőmester bámulva állt meg, mintha nem értené a dolgot; utóbb -mintegy elmondván magának még egyszer azt, a mit a gróftól hallott, -nagyobb bizonyosságért kérdi: - -– Olyan ifjak számára, kik fizetni fognak? - -– Én fogom fizetni őket, – mondja a gróf, meghangoztatván a szót, azután -pedig elment a fűvészkertbe, a «kutyatejet» elültetni, meg sem -gondolván, hogy az építőmester még mindig egy helyben áll, s utána néz, -mintha nem tudna odább menni addig, míg meg nem határozza, mit tartson a -gróf. - -A gróf beérvén a fűvészkertbe, Baltayval találkozott, kinek legelső -kérdése volt: - -– Na, úgy-e, nagyra kezdted? - -– Kicsinyre, édes barátom. - -– Ugyan kérlek, – mondja Baltay, – de ki fog idejönni? - -– A kit fizetek! - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Majd elfeledők, hogy az építőmester még mindig egy helyben áll, s midőn -Baltay kiváncsiságból a kőhalmaz közé ment, akkor ébredt föl, s minthogy -az öreg úr nagyon rostálgatá a dolgot, utóbb az építőmester is vérszemet -kapott, s azt mondja: - -– De már látom, csakugyan elmegy ennek a grófnak az esze! – mire Baltay -ráadásul mondja: - -– Hallja az úr, a számból vette ki a szót! - - -II. (A kurrens.) - -Minden falusi biró megesküszik, hogy a «kurrens» magyar szó; tehát ne -küzdjünk az auktoritások ellen. Persze, hogy abban az időben sem ujság -nem volt, sem előfizetés; (bár lett volna, legalább ma már nem irnák ki -ökölnyi betükkel azok nevét, kik előfizetnek, hanem azokét, kik nem -fizetnek). S minthogy ujság nem volt, a hivatalos hirdetések csak -«kurrens»-ben sétálták meg az országot. - -Bizony furcsa dolog az az irott betű, milyen nagyot csudálkozott az az -ember, ki a legelső levelet elvitte a szomszédba, s midőn átadta, nagy -rémülésére hallja, hogy ő hazulról egész beszélgetést hozott el a -tarisznyájában egy kis papirosba takarva, s a mint neki szóval is -elmondá a levélküldő, a nélkül, hogy ő maga a «jó nap»-on kívül egyebet -mondana, – szóról-szóra elmondják neki arról a papirosról, mely a -tarisznyájában semmit sem mozgolódott, pedig tán a levélben káromkodás -is volt. - -Biz abban az időben csak némely helységekben tanították az írást és -olvasást, ha tudniillik a borjuk és libák mellől eleresztették a -gyereket, s némelyik csak akkor látott egy-egy irott betűt, mikor -felnőtt kamasz korában kurrenst adtak a markába, hogy szaladjon vele a -szomszéd faluig, s adja be a biró uram ő kegyelmének, vagy a -cselédjének, ha magát otthon nem éri. - -Míg Baltay úr Keszthelyen volt, addig történt a következő dolog, azaz, -hogy a gyalogposta lóhalálában hozott egy kurrenst, melynek a háta már -tele volt «kapta» és «küldte»-féle irással;[4] s a posta ment egyenesen -a biró uram udvarába. - -A biró átvette a kurrenst s ment vele a tanítóhoz, hogy a «kapta» és -«küldte» rajt legyen, de a tanító úr az ifjúsággal a káposztáskertben -gyomláltatott, tehát bement a nagyságos asszonyhoz, hogy azzal irassa -rá, – mint egyébkor is tette. - -– Hát ne olvassuk el? – mondja a nagyságosasszony. - -– Soha se vesződjék vele, nagyságos asszonyom, – egyéb nincs benne, jól -tudom, mint lopott ló, – tőlünk pedig egy sem veszett el, hát mit -olvasgassuk. Ha valamit akarna a tekintetes főbiró úr, teszem már -porcziót, azért majd küldenek pandurokat, aztán akkor is elég jókor -leszen. - -– Mégis hagyja itt biró gazda, én majd elolvasgatom, estére aztán jőjjön -érte. - -– A mint tetszik parancsolni! – hagyá helybe a biró s elment; a -nagyságos asszony pedig egész nyugalommal helyezkedék el, de néhány -percz mulva annál egyenesebbre ült, midőn a következő tudosítást -olvasta: - -– Adatik tudtára mindenkinek, hogy az öregebb és ifjabb Baltay linea -közt fönforgott pör ösmeretlen módon eltévedvén, tizezer forintnyi -jutalom adatik annak, ki azt megleli vagy nyomára vezet. A becsületes -megtaláló vagy útbaigazító jelentse magát Pesten, tekintetes Galiba Pál -táblai prokurátor úrnál az uri-utczában 10. számú házban. - -A nagyságos asszony elkomorodott; mert látta, hogy a fenyegetés -valósulni kezd, s még az sem nyugtatá meg, hogy a pört nem lelik, mert -nem az utolsó dolog, mit elvesztettek, s nem lenne ez az első eset, hogy -valaki megtalálja. - -Fölkelt, az ablakhoz lépett, honnét lelátott a kertbe, hol Dunay kedves -nejével ült a lugasban, s nem messze tőlük a gyöpön egy kis leány -játszott a fűben, nagyokat rikogatván, mikor az apa és anya feléje -integettek és a kis ártatlan szülőit mosolyogni látta. - -A jó asszony nehezült lélekkel nézte szeretteit s minthogy Dunay még -akkorig nem tudta, hogy az öreg Baltay épp ő miatta pöröl, elhatározta, -hogy a körülményekről még ma tudósítani fogja. - -Azonban mielőtt még gondolatait rendbe szedné, egy jámbor szamár kezdé -megoldani a gordiusi csomót. - -Baltay, a mint mondók, Keszthelyen volt, részint látogatóban, részint, -hogy fiának egy alkalmas tanítót keressen, nem éppen tudományos kiképzés -végett, hanem hogy segélje kiválogatni a legvékonyabb könyvet, hogy a -fiú meg ne rémüljön tőle. - -Imre úrfi jól tudta, hogy a szomszéd ház neki tiltott paradicsom; nem is -ment volna ő oda, ha saját nyerges szamara oda nem viszi sebes -nyargalvást, a mint a falusi kutyák megriaszták, s a türelmes állat most -az egyszer foga közé harapta a zablát, s a legelső kapun, tudniillik a -nagyságos asszonyén becsavarodott, s minthogy az udvarbeli kutyák a -hivatlan vendéget még gorombábban fogadták, beugrott a kertbe, s -önvédelemből az utána rohanó kutyák után rúgván, szegény Imre úrfit -leejtette a gyöpre, honnét aztán föl sem kelt a fiú saját emberségéből, -hanem Dunayék szaladtak segítségére, s azok látták, hogy a fiúnak egyik -lába ki van ficzamodva. - -Dunay ölbe vette a szerencsétlen gyermeket s fölvitte saját szobáiba, -hol a leggondosabb ápolás alá vették addig is, míg az orvos megérkeznék, -és hogy a gyermeknek környezetéhez több bizalma legyen, a nagyságos -asszony átküldött Andrásért, ki a harag ideje alatt mindig megtartá -függetlenségét, s a nagyságos asszonynak mindig megadta az illő -tiszteletet, de sőt a kezét is megcsókolta mindig, még akkor is, ha -Baltay úr látta. - -Midőn a gyermeket meglátta, megcsóválta fejét, mire a gyermek egész -balhiedelemmel mondja: - -– Meghalok, András bácsi? - -– Dehogy hal meg, kedves úrfi, – vigasztalá András – csak nem hagyjuk -kimenni a lelkét! - -[Illustration: Szegény Imre urfit leejtette a gyöpre.] - -– András bácsi, – kezdi újra a gyerek, – hol megy ki az embernek a -lelke? - -– Azt tartom, a száján, – magyarázza a hajdú azt, a miről a tudósok is -csak annyit tudnak, mint ő; s az egészben annyit mervén állítani, hogy -tán az embernek száján mégis legkönnyebben megyen ki a lélek, ha már -éppen valami tágasabb kijáró helyet keres. - -– A lábamon nem megy ki? – kérdi a gyermek, mintegy meg akarván -nyugtatni önmagát. - -– Semmitse féljen úrfi, – biztatja András – aztán majd itt leszek én -strázsának! – mondja odább, mire a gyermek fájdalmai daczára nyugodtabb -lőn, sőt az orvosi bánásmódot is állhatatosabban tűrte, következésképen -az ágyat is elhagynia szorosan meg volt tiltva s így Andrásnak is itt -kellett maradni. - -Andrásnak meggyűlt a baja a gyermekkel, minthogy már minden meséből -kifogyott s a gyermek rettenetesen unta magát az ágyban, hacsak nem -tartották szóval. - -Dunay és neje szokott türelemmel és osztatlan szeretettel ápolták a -gyermeket s midőn András egy ízben eltávozott, hogy hazatekintsen, a -gyermek Dunayt kérdé: - -– Bácsi, tud maga mesélni? - -– Nem tudok, kedves fiam! – mondja mentegetőzve a gróf. - -– Hát miért nem tud, bácsi? – nyögi a gyermek, – úgy szeretném, ha -mondana valamit. - -– No majd olvasok egy könyvet, kis fiam, aztán azt hallgasd! – válaszolt -a gróf, elővévén Gvadányinak «Peleskei nótárius»-át, mit a gyermek -rendkivüli örömmel hallgatott. - -Midőn egy hosszú szakasz után a gróf elhagyja az olvasást, megigérvén -egyszersmind, hogy majd később folytatja, a gyermek kezébe vette a -könyvet és kérdé: - -– Sok van még benne, bácsi? - -– Nagyon sok, édes fiam – eltart egész estig. - -– Aztán van még több ilyen könyve is? - -– Van fiam, csak győzzük átolvasni. - -– Hol kapta bácsi azokat a könyveket? - -– Vettem őket s egy nagy szekrényben tartom. - -– Ejnye bácsi, ha én nagy leszek, nekem lesz ám nagy szekrényem, mind -tele lesz könyvvel! – mondja a fiú kitüzesült képpel, éppen midőn András -belépett, de azért csak folytatá: – aztán akkor reggeltől estig olvasom -azokat a könyveket. - -– Urfi! – szólamlik meg András, – ezt meg ne mondja a bácsinak, ha -hazajő; mert ha megmondja, jobb lett volna ám, hogy ha lelke kiment -volna a lábán. - -– Miért? – kérdi a gróf a szomszéd szobából, hova aztán András is -belépett, előbb a méltóságos grófnénak kezét csókolván meg, és hogy a -«respektus» egészen meglegyen, még a lábát is megvizsgálta a padlón. - -– Persze, hogy miért? azt kérdi méltóságos uram, – tünődék András s -utóbb azt mondja: – talán nem is illik, hogy ilyen magamféle -cseléd-ember így beszédbe álljon a méltóságos úrral. - -– Sohase húzódozzék András, mindketten magyar emberek vagyunk… - -– Megálljon méltóságos uram, – kapott a szóba András, – nagy szó, mit -méltóságos uram most kimondott, hadd nyugszom meg egy kicsit. - -– Talán csak nem hiszi András? – kerdi a gróf megindulva, látván, hogy a -becsületes hajdú oly nagy lélekzetet vőn. - -– Az volna a legkisebb baj, méltóságos uram, ha én nem hinném, legfölebb -is egy ember volnék egymagam. - -– De nem akarom, hogy egyetlen ember is mást higyjen. - -– No pedig van egy, a ki mást hisz, bocsásson meg neki a jó isten, az -pedig a mi nagyságos urunk. - -– Mondta ezt, András? - -– Bár ne mondta volna! – fohászkodék egyet András – nagyon is mondta. - -– Tán rosszul hallotta, András? - -– Csak én hallottam jól, hisz úgy tudom, mintha ma állna az udvaron, -mikor méltóságos uram, a mi szerencsétlen ifjú urunkkal… (Itt megállt -egy kissé az öreg s mikor már kinyugodott, mi alatt a gróf szive is -megfájdult, aztán mondja:) – Mikor a mi öreg nagyságos urunkkal a sok -könyv miatt úgy adták-vették egymás közt a szót… - -– Emlékszem, igen emlékszem! – szól közbe a gróf. - -– … Nohát akkor volt az méltóságos uram, hogy én az urak háta mögött -álltam, már mint az a cselédhez illik, hát akkor, hogy az öreg úr úgy -fölvette a szót, hangosan mondá, még pedig ugyancsak hangosan: Ez az -ember nem magyar ember! - -– Azt mondá? – kérdi a gróf elhalaványodva. - -– Szóról-szóra; de még azt is mondá már egészen hozzám fordulva: Hallja -kend! megtelt a rovás! és én, méltóságos uram, fölróttam a harmadik -rovást. - -– A harmadikat? - -– Persze, hogy a harmadikat, – mondja András, – de hisz miért nem vette -a szájába azt a pipát, csak egy kicsit is, meg mért nem ivott egy-két -csöppöt az urak egészségére abból a borból, méltóságos uram, mikor -látta, hogy a mi urunk úgy erőlteti? - -– A mit egyszer nem teszek, máskor sem teszem, édes András, – mondja a -gróf. - -– Hiszen méltóságos uram, tudom én, hogy a jóravaló magyar ember így -tesz; de ha már az öregnek ilyen a bogara! – aztán, aztán, méltóságos -uram, az ördögnek is kell gyertyát gyújtani, – úgy-e, hogy ez is -magyarúl van mondva? - -– Mindenesetre! – hagyá helybe a gróf. - -– Nohát lássa a méltóságos, hogy olykor a gödrös útat közletni kell.[5] -Aztán az a mi jó urunk nem enged el semmit, kivált az ifjabb uraknak; -mert mondja, hogy nagyon kivedlenek a magyar szokásból, ezért kapott -méltóságos uram három rovást, és ezért mondja ő, hogy nem magyar ember! - -– Becsületes ember! – mondja lelkesülten a gróf, mire András csodálkozni -kezdett és mindjárt mondja is: - -– Méltóságos uram, engedelmet kérek, még odább is tart ám a dolog. - -– Nos? - -– Az a baja a dolognak, megtisztelem méltóságodat, hogy mikor az úrfi -még élt, szerette volna az öreg úr, hogy ehen e, a méltóságos grófnét -vette volna el; de ha már az nem lehetne, legalább megigértette a -nagyságos asszonynyal, a nagy pörnek fejében, hogy a kisasszonyt csak -kipróbált magyar embernek adja, vagy agyonpörli. - -– Lehetetlen! – mondja a gróf megindulva. - -– Én megmondtam mindent! – mondja András. - -– Még nem, András, azt mondja meg, a mit először kérdeztem, hogy e -gyermeknek miért nem szabad könyvet említeni? - -– A miért méltóságos uram a harmadik rovást kapta. - -– S engem elkárhoztatott, miattam pedig napamat és nőmet! - -A végszónál megnyilt az ajtó, az öreg asszony hozta a «kurrenst» és -átadta a grófnak elolvasás végett, mit az rögtön el is olvasott. - -– Kedves fiam! – kezdi a nagyságos asszony, – ennek eleje is van. - -– Mindent tudok már, kedves anyám, – mondja a gróf, magához ölelvén az -asszonyt. - -– Tehát mi lesz az elveszett pörből? - -– Ha meglelik, pörölni fognak, kedves anyám, hanem nekem egyéb teendőm -van, mint a pör. - -– S az nem nyugtalanítja édes fiamat? - -– A világért sem, kedves jó anyám, én tudok szegény is lenni, hanem -ennek a becsületes jó öregnek, kinek még a gyöngesége is erkölcscsé -válik, meg kell mutatnom, hogy én is vagyok olyan igaz magyar ember, -mint ő. - -– Méltóságos uram! – mondja András neki derülve – csak most hallaná a mi -nagyságos urunk úgy kulcslyukon által. - -– Nos, mit csinálna akkor? - -– Nem az csinálna, méltóságos gróf, hanem én, tűzbe vetném a rovást. - -– De mit mondana az öreg? - -– Csak azt, hogy: hallja kend, András, azt a pört is vesse kend utána -tűzbe. - -– Bár mondaná! – sóhajt fel az asszony. - -– De mondja ám! – erősíté András, – hogy ne mondaná, hisz az a -nyavalyája, hogy hirtelen haragszik, s attól gyógyul meg, ha megint -megbékélhet. - -A gyermek ezalatt békétlenkedni kezdett s a gróf leült az ágy mellé, -hogy megint felolvasson neki, mit az esenkedve várt már, de Andrásnak -még volt valami mondanivalója: - -– Méltóságos uram! – súgja az öreg. – A mi urunk ebből a fiúból maga -akar ám valamit faragni, hanem attól félek, hogy nagyon szegletesre -hagyja. - -– Attól nem félek – véli a gróf – hanem vagy kitagadja, vagy vele együtt -olvas. - -Nem folytathatták tovább a beszédet, mert a biró bekopogtatott a -szomszéd szobában, hol a nagyságos asszony neki nyújtá a kurrenst. - -– Rajta van az írás? könyörgöm átossággal. - -– Magam írtam rá – válaszol az asszonyság – nézze biró úr, itt van a -«kapta», itt meg a «küldte.» - - -III. (Jó az öreg a háznál.) - -A kutyák nem ugattak, mikor Baltaynak udvarára befordult egy négylovas -hintó: tehát András még a szomszéd udvaron kitalálta, hogy a nagyságos -úr jött meg. - -A gyermeket éppen ma akarták haza hozni, de már késő: mert az öreg most -oldozkodik a sok mindenféle ruhából, körülnéz, egy gubanczos ebet, mely -lába alá heveredett, oldalba rúg, mire az kinosan vonítva ment el a -kazalok közé; egy borzas szolgálónak megigérte, hogy megfésüli, ha a -csibék váluját a kapuban felejti; a lármás főzőnőt figyelmezteti, hogy a -szapora beszédben elharapja a nyelvét; a mindenes pedig nagy -csodálkozásában a száját is nyitva feledte, meg az ólat is és a kis -malaczok szétfutottak, a miért rákiált Baltay, hogy az ólajtót is csukja -be, meg a száját is, mert még soká lesz, míg a malaczpecsenyére kerül a -sor! - -Ilyen apró kis zsörtölődés után megindult a kastély emeletébe, de -visszásan tetszék neki, hogy sem Andrást, sem a fiút nem látta, a többi -pedig oly bámész, mintha mind eczetes lencsét evett volna, mióta ő -Keszthelyen volt. - -Midőn a szobaajtóhoz ért, az őt követő cselédhez mintegy hátraszólva -mondja: - -– Hát András hol van? - -– Itt vagyok – mondja András már fölérve és köszöntve a nagyságos urat, -elmondván a «hála istent», meg a «friss egészséget», meg hogy ha «isten -ő nagyságát az árnyékvilágból kiszólítaná»… - -– Szólítsa ki kendet! – dörmögé az öreg, semmi kedve sem lévén azon -«mennyei koronára», mit neki András a köszöntés végén még kivánni akart. - -András legkevésbbé sem botránkozott meg a nagyságos úr közbeszólásán, -hanem elmondá az egész köszöntést s midőn a mennyei koronát kivánná, az -öreg úr záradékul mondja: - -– Legyen a kendé: – egyszersmind folytatá – hát a kis gyerek hol van? - -– Valahol… nem tudom… kinn van! – mondja András, nem akarván a dologgal -kapustól berohanni, egyszersmind végignézé azt a fiatal embert, ki -Baltayval jött, hanem eddig egy szót sem szólt, miből András mindjárt -gyanítá, hogy ez nem vendégnek jött, tehát nem ez lesz a legnagyobb úr a -háznál. - -– Na, András – mondja az öreg – itt hozom a tanító urat Imre mellé, már -mondtam neki, hogy a gyerek még gyenge… - -– Najsz, a bikát még nem üti földhöz, hanem azért a negyedik gombócznál -még meglátja az ötödiket. - -– Jól van, jól – ellenkezik az öreg – hisz nem száraz dajkának hoztam a -tanító urat, hogy a gyereket etesse, hanem hogy olykor-olykor fogja -betüre, hanem meg ne unassa vele. - -– Attól ne féljen a tanító úr, hogy megunja, csak győzzön neki felelni; -mert az a fiú még azt is megkérdi ám, hogy a szerdát mért tették elébe -csütörtöknek. - -Baltay nem akarta tovább folytatni a beszédet, hanem utasítá, hogy a -tanító úrnak melyik szobában adjon helyet, hova mindjárt el is vezette, -maga pedig kiment az erkélyre, hogy a gyereket valahol meglássa. -Hasztalan várta Baltay a fiut s midőn Andrást meglátta, békétlenkedve -kérdi: - -– Hol lehet az a gyerek, András? - -– Csak nem halt meg! – dörmögi András mintegy megnyugtatásul. - -– Mernék fogadni, hogy kend megint a tanítóhoz küldte azt a gyereket. - -– Bár ott volna! – véli András. - -– Hányszor nyergeltette meg kend neki azt a szamarat, mi? - -– Egyszer! - -– Ejnye, András, bizony fránya ember kend, aztán mégis megengedte kend -egyszer? - -– Azt tartom, elég volt neki egyszer is, – nem t’om mikor kéredzkedik rá -másodszor. - -– Tudtam mindjárt, hogy ezt mondja kend. - -– Ha olyan jól tud a nagyságos úr mindent, hát most mondja el a többit -is. - -– Leesett a szamárról? - -– Biz az úgy volt. - -– Kificzamodott a gyereknek a lába? - -– Persze, hogy nem a szamáré ficzamodott ki. - -– Most hát fekszik a gyerek? - -– Nojsz, még azért nem hal ám meg, de sánta nem lesz, – veté oda András -nagyobb megnyugtatás végett, egyszersmind szemközt nézvén az úrral, hogy -arczán a nyugalmat láttassa. - -– Persze kendnek nem elég ennyi baj? - -– Ha csak az ő baja volna a baj, akár elő sem hoztam volna. - -– Hát ha baja nincs, mi lehetne nagyobb baj? - -– Az, hogy nem itthon esett le, hát nem is fekszik itthon. - -– Ez az a nagy baj? – mondja nyugalommal az úr – adja kend ide a -nádpálczámat. - -– Minek? – kérdi egy állóhelyből a hajdu. - -– Minek?… hát megnézem azt a gyereket, a hol van, – menjen kend -szaporán. - -– Azért akár meg se mozduljak, úgy is tudom, hogy nem megy oda. - -– Talán a szomszédban van? – kérdé kínos gyanítással. - -– Eltalálta, nagyságos úr, mert a szamarat megriaszták a kutyák, aztán -beszaladt a szomszéd udvarra, onnét a kertbe, ott leejtette az úrfit, az -a lábát ficzamította ki, a gróf úr meg a méltóságos asszony maguk -fölvitték, orvost hivattak, lábát helyretették, most már semmi baja – -mondja András, jó hirtelen elmondván mindent, hogy az úr szóba ne -kaphasson, aztán befejezvén a beszédet, azt mondja: eddig van! - -Az úr hihetőleg megértett mindent, mert nem ismételteté a dolgot, András -nem talált több mondanivalót; tehát maradt egy nagy hézag a -beszélgetésben. András hátratette kezeit s úgy billegtette, s olyanforma -várakozásban volt, mint az inas, mikor eltörött kezében a lábas és nem -tudja, hogy összeszidják-e csak, vagy egyéb is következik? - -– Hát ezt is megadta érnem az isten! – sóhajt föl Baltay egész -fájdalommal. András pedig állást változtatott; mert látta, hogy felhős -ugyan az ég, de még sem üt le. - -– Most már mi lesz abból a szegény gyerekből? – kérdi nagy bánattal az -úr Andrást. - -– Az lesz, hogy még ma meghozzuk, harmad- vagy negyednapra fölkél, két -hét alatt pedig fölülhet a szamárra, ha nagyságos úr azt akarja, hogy -máskor meg majd a nyakát törje ki. - -– Nem elég volt, hogy egy öcsémet már elemésztették? – szólt indulattal -az úr. - -– Nagyságos uram, ha már valamit gondol, legalább ne mondja nekem, az -isten áldja meg; mert tudja, hogy én néha neki bolondulok, aztán a magam -esze után megyek, akkor pedig nem tudom, mikor jövök vissza. - -– Nohát nem szólok – mondja Baltay – hanem bocsásson meg az isten, ha -mondom, hogy ez az egyik lemaradhatott volna rólam. - -– Bizony még megrikatja magát, nagyságos uram – tréfálódzék András egész -szokatlanul – a fiúnak semmi baja s a mi kis hús levedlett róla, majd -fölszedi, ha fölkelhet. - -– Hát gondját viselte kend? - -– Volt annak jobb dajkája, mint én, – az öreg nagyságos asszony, meg a -grófné, meg a gróf úr ő méltósága, – pedig volt ám vele vesződség; mert -míg a lábát helyrerántották, nem állta ám meg ordítás nélkül, pedig -ilyenkor a maga gyerekét is szívesen kilökné az ember, hát még a másét! - -– Látta kend? - -– Mind a két szememmel, nagyságos uram, – mondja András neki tüzesedve, -egyszersmind kifelé menvén azon szándékkal, hogy átmegy a gyerekért, – -hanem még volt valami mondanivalója, mit el is mondott: Elhiheti a -nagyságos úr, hogy egy párszor félre kellett mennem, hogy ne lássák meg, -midőn a könyűt kitörlöm szememből; aztán – mondja némi szemrehányással – -ilyenkor eszembe jutott ám, hogy ennek az embernek én faragtam meg a -rovást. - -András kiment, Baltayt nagyon meghatá a néhány szó és gondolkozóba -esett. Most már nem a fiúnak sorsán aggódott, hanem a multakat -össze-vissza hányván, ámbár szerencsétlen öcscsének megmagyarázatlan -kimulása szüntelen gondolatai közé tolakodék, valamint arra is kínosan -gondolt, hogy akárkinek egyetlen vétket elengedjen abból, hogy a jó -régit levetkőzze a mostani puhaságért – mégis kezdi belátni, hogy nem -közönséges ember lehet az, ki gyöngéden birja ápolni ugyanazt, ki neki -okvetlenül rövidséget okozott. - -– Na, nem bánom – mondja magában – egy bolondját elengedem! – s ezzel -elment azon szobába, hol András a rovásokat tartja és hosszú keresgélés -után megtalálván, a legelső vonást megnézte. - -– Tudom, – beszéli önmagának – ezt a pipáért kapta! Na Festetics sem -dohányzik, azért mégis ember a talpán, bár sok vadat csinál, de jó -szándékból; legyen meg, ennek ezt elengedem; – mondja tovább, lefaragván -az egyik vonást, – hanem kettő még fönmarad; azért, hogy még olyan nagy -emberek egészségére sem iszik egy csöpp bort, mint Batthyányi meg -Festetics, aztán egy könyvért még az apja kardját is elcseréli. - -Mire készen volt a lefaragással, hallotta, hogy a fiút hozzák, tehát -ölelésére sietett, s látván, hogy a fiú vidám, fájdalma nincs, – Baltay -a gyermek ágyához ült és késő estig enyelgett vele s elképzelé azt a -boldogságot, hogy e fiú méltó lesz azon örökségre, mit ő hagyand neki. - -Míg Baltay a gyermekkel enyelgett, András addig a tanító urat hordozta -meg a házban és hamarjában megösmertette a házi körülményekkel, hogy -tudja magát mihez alkalmazni, mit annál szívesebben cselekedett András, -mert látta, hogy az ifjú nem tartja fönn az orrát, hanem megtalálja azt -a szót, mit minden ember legkönnyebben megért. - -– Ifijuram! – mondja beszéd közben András, – tudja-e azt, mekkora lehet -egy dominium? - -– Azt tudom, hogy sok falu belefér. - -– Úgy-e?… hát még kettőbe? - -– Abba még több fér, András. - -– Kivált ha akkora, mint a mi urunké!… azért ifiúr, a lelkére adom ám, -hogy ne maradjon a korpa a gyerek fejében, hanem rázza tele -tudománynyal, ne kimélje a szót. - -– De mikor úgy félti a nagyságos úr! - -– Mit tud ahhoz a nagyságos úr, ő gazdag, azt gondolja, kevesebb is -elég, hanem uram, a nagyságos úr a toronyból nézi a világot, onnét -persze az egész világ kicsiny, egy-egy ember akkora, mint egy macska, -hanem, ifjú uram, alulról fölfelé jobban meglátszik, milyen nagy már -csak a torony is. Erre tanítsa az úrfit, hogy ő is legalulról kezdi. - -– Emberré tesszük András, lelkemre fogadom! - -András odanyújtá kemény tenyerét, és a tanító markába csapott egyet, -mintha a legnagyobb dolgon alkudtak volna meg, s egy darabig némán a -szemébe nézett, mintha a képén keresné a jóváhagyást, s midőn így is -meggyőződött, egy isten áldásával magára hagyta a tanító urat s elment -néhány szobán keresztül a maga szobája felé. - -Mielőtt oda érne, egyik szobában megállt, gondolkozott, mintha e nagy -háznak gondja örökségképen maradt volna reá, minthogy ő azt oly híven -teljesíté, de volt ebben a megcsontosodott hűségben egy oly érzelem, -mely vérvegyületében az igazságtalanságot nem tűrte meg s minthogy ő -maga érdemetlenűl egyetlen falatot nem tett a szájába, a hasonlót mástól -is megvárta. - -Némileg megnyugtatá magát a ma történtekre nézve s odább indult, hogy -kis szobájában megtalálja még a mai napra való dolgot s még csak egy -szobán kelle átmenni, azon tudniillik, melyben a rovások álltak. - -Már az ő szeme megszokta a körülnézést és rögtön észrevette, hogy a -padlón valami forgácsféle hulladék van, fölvette, aztán gyanítólag a -rovások között keresgélt és csakugyan megtalálta a rovást, melyről az -öreg előbb egy rovást lefaragott. Az öreg az ablak világosságához tartá -a jól ösmert rovást s azt mondja: - -– Egyet már lefaragott, megmondtam én ezt neki előre, megérem, hogy még -a többit is maga faragja le. - - -IV. (A lajtai tábor.) - -Nehéz időket mért Isten e nemzetre; de ha rá nem mérte volna, mai napig -sem tudnánk, mennyit birhatunk el. - -Az ingatag nád fölött elröpül a vihar, minden erejével akar megbirkózni -az erős tölgyerdővel, mit vesződjék a náddal, hisz a hitvány jószág alig -egy év alatt magától lerothad, mig a büszke tölgy század óta áll már, s -élő tanúja önmagának, hogy annyi küzdelem után lett oly erős, hogy -erősebb mint egy századdal előbb. - -Megkivánta az elemek csatáját az ember, – odahagyá a családi tűzhelyt, -hogy fölkeressen egy másik embert, ki szintén csak azt keresi, hogy vagy -őt üsse agyon valaki, vagy ő üssön agyon mást. - -Égnek a tábortüzek a Lajta partján, a lovak nyergelten falják a zabot, -mit a gazda köpönyegszárban vetett eléjük, s a virgoncz legények pipaszó -mellett verik azt az ellenséget, mit a szójárás unalomnak nevez. - -A fölkelő sereget megállította a Lajta, idáig szól el az ország -törvénye, s a viznek túlpartján ha meghallják is, de meg nem értik, és -nem is engedelmeskednének neki, ott már nem laknak magyarok. - -Tehát mit akar e sereg? – kérdezték százezren, – mit lesik az -országszélen azt az ellenséget, ki már száz mérfölddel előbb ellenségnek -mondja magát? S miért bevárni a sáskát saját földünkön, mikor azt már -jóval előbb másén is agyoncsapkodhatnánk? - -A franczia sasok sebesen repültek, a stájer hegyeken már rég -átszárnyaltak, a diplomácziának sima szavait elnyelé az ágyúk torka, s e -rohamteljes árnak olyan gátat kelle vetni, mely ha kell, előbbre megy s -ha kell, mozdulatlan fallá válik, ezt az eleven kerítést pedig -emberekből szokták összealakítani. - -Mielőtt a franczia sereg megérintené a magyar határokat, a lajtai -táborban fegyverben állt a magyar nemesség; de a Lajtánál -áthághatatlanabb lőn az országos törvény, mely szerint a nemesség csak -az ország védelmére állott föl; s a parancsnokokban elfogyott a -lélekzet, mert senki sem kivánt vállalkozni elsőnek arra, hogy a Lajtát -áthágván, maga útján a megszegett törvényen hagyjon nyomot. - -Míg a főbb tisztek a ponyvasátorokban tanácskoztak, addig a legénység -gondtalanul kötődött egymással az őrtüzek előtt, melyek egyikénél a -legvilágosabb lángnál, éppen a legfeketébb arczot látjuk meg. - -A fölkelő seregnek jó része fogadottakból szaporodván föl, a többi közé -egy keserves czigány is vetődött, éppen az, kit az ozorai kocsmában -láttunk, ki az otthoni nyomorúságot háromszáz forintért hagyta el, -szegődségképen fölfogadván, hogy ő is elmegyen a lajtai táborig. - -– Na, czigány, hogy adtad el a bőrödet? kérdi Holvagy Pista, kit azért -adtak a sok ujoncz közé, hogy a mint lehet, legrövidebb idő előtt egymás -mellé taszigáljon lovat és embert s ki egyszersmind azt is -megmagyarázta, hogy az ágyúgolyó, a kit egyszer elér, annak sohasem lesz -derékfájása. - -Addig-addig beszélt Pista mindenféle háború-darabot, hogy a czigány már -egy szálig mindent elhitt, még azt is, mit az nem is mondott: hanem úgy -megutálta a háborút, hogy a mint ő háromszáz forintot kapott azért, hogy -ide jött, azonképen adna ő most hatszáz forintot és csak annyiban mult, -hogy nem adott, hogy midőn dolmányt és csákót összekeresett, még a -háromszáz forintból sem volt már több öt bankó garasnál, már pedig ehhez -még igen messzire esik a hatszáz forint. - -– No, czigány, hogy adtad el a bőrödet? – kérdi tőle Pista. - -– Bár eladtam volna! – feleli a czigány, – most majd csak magam is -könnyebben meghúzódnám benne! - -– Ne búsulj, czigány, – vigasztalja a másik – a hol szűk lesz, majd -bővít rajta valami éles kardú saséros (chausseur). - -A czigány végtől-végig megborsózott, minek aztán éppen az a kellemetlen -következése lőn, hogy még szűkebb lőn a bőr; mert a mi kis üres hely -maradt, talán egy-két jó falatnak, hogy az kipótolja zsiradékkal azt, mi -eddig a fekete kenyértől mindig megvedlett, – mondom azon üres helyet -beülte a félelem, s a czigányt oly nemeslelküség szállta meg, hogy ha jó -módjával megtehetné, még a bőréből is szivesen kiugranék, ha éppen -valaki belekivánkoznék. - -[Illustration: – No, czigány, hogy adtad el a bőrödet?] - -Míg a czigány így kínlódott, a Lajtának túlpartján eső faluban éppen -szemközt nyolcz ágyú helyezkedék el, még pedig oly furcsán, hogy -valamennyinek torka átnézett a lajtai táborra s az egyiknek nyilása úgy -a czigánynak irányába esett, mintha csak madzaggal mérte volna ki -valaki. - -– Minek azs azs ágyú? – szólal meg a megrémült czigány. - -– Majd meghallod, ha megszólítják, – mondja neki Pista. - -– Ezs a mi ágyúnk? – véli ismét a czigány, – azst is mivelünk állítják -semközt? - -– De már azt csak a hátad mögé állítják – jegyzi meg amaz – hogy hátra -ne fuss. - -– Na, úgy se baj, – mondja a czigány – ha a túlsó ágyúk hátunk mögött -akarnak maradni, úgy hazsafelé majd csak elmenyünk golyóbics nélkül is. - -– Nem addig van az, mert nem hogy hazamennénk, hanem átmegyünk a Lajtán, -s ha nem mész, czigány, hát majd utánad küldenek egy pár golyót -vendéghívónak. - -– Mit is mondott kend? – kérdi a czigány foghegyről. - -– Azt, hogy átmegyünk a Lajtán. - -– Ott van azs ellenség? - -– Majd csak ráakadunk, ha itt nem, hát máshol. - -– Dejs azs irgalmát – kiált fel a czigány – nem addig van azs, – ha azs -azs ellensig a mi ellensigünk akar lenni, hát ne kerestesse magát, hanem -gyijjen maga; ín ugyan nem megyek utána. - -– Majd csak oda mész te is czigány, a hova a többi! - -– Ha a tebbi elmegy is, én itt maradok, őrzsöm a hazsának határát, én -ezsírt segődtem be. - -– Nem kérdezik azt tőled, czigány! - -– Azst elhisem, – kiált föl a czigány, – de én megkérdezstem ám, mikor a -foglalót adták, hogy meddig megyünk? s engem csak a Lajtáig fogadtak; -azsírt ha azs ellensíg gyinni akar, hát gyijjen ide; de ín egy lépést -sem megyek odább! - -A párbeszédet trombitaszó szakasztá meg; s mi tegyünk egy fordulót a -legközelebbi sátorig, melyben herczeg Batthyányi Lajos, a fölkelő sereg -ezredese tanyázik, s a sátorban két főrangú bécsi úr tanácskozásra -jelent meg nála. - -A ponyvasátor belseje csak annyi kényelmet adott, hogy a tanyázók szemei -elől némileg elvonulhatának, s a két bécsi úr kényelmesen tanácskozhaték -a herczeggel. - -Nem kell mondanunk, hogy a birodalomba betört ellenség ellenében többé -nem használt egyéb, mint egy új hadsereg, mely a hátrálót megtámasztani -birja; s e hadsereget majdnem úgy kelle a földből előteremteni. - -Azonban mielőtt e végső eszközhöz nyulnának, azt is meg kelle tudni, -hogy volna-e még a föld hátán is ember és volna-e kedve háborúba menni? - -Ezen kisérletnek eredménye lőn az 1796-iki fölkelés az ország védelmére, -de – mint jól tudjuk – a franczia sereg irányában az ország határa éppen -a Lajtánál végződik, s ha mi az országot csak ott akarjuk megvédeni, a -franczia sereget a Lajtáig kellene ereszteni. - -– Herczeg! – mondja az egyik bécsi a herczegnek – a franczia sereg előtt -magyar katonák is állnak, kérdem önt, a franczia akkor leszen-e csak -ellensége a hazának, melynek földjén most állunk, vagy mindenütt, a hol -magyaroknak vérét ontják? - -– Mindenütt ellenség! – mondja a herczeg némileg fölemelvén jobbját, -mintha a lelkesülés mondatná vele a szót. - -– Annál jobb!… kiált a másik – mi akadályozza a fölkelő sereget, hogy a -Lajtát azonnal átlépje? - -– A törvény! – válaszol a herczeg. - -– És e törvény megmenti a hazát, herczeg? - -– Nem!… volt az újabb válasz, s aztán folytatá – de midőn alkottuk, azon -hitben voltunk. - -– Jó, édes herczegem, az ön belátása elég, ön egyike a felsőház -legtekintélyesebb tagjainak, uradalmaknak ura, a fölkelő sereg ezredese, -példáját mindenki követi, vezesse ön át a sereget, hogy hazájával a -birodalmat is megmenteni segélje. - -– Parancsuk van önöknek? – kérdi kemény hangon a herczeg. - -– Küldetésünk czélja nem parancs, hanem értekezés. - -– Jó, – válaszol a herczeg – úgy a vád egyedül rám esik, magyarok -csinálták a törvényt, ha kell, inkább szegje meg a magyar maga, mintsem -mást kelljen vádolnia ezért; tehát holnap hajnalban a fölkelő sereget -átviszem a Lajtán; isten önökkel. - -A két küldött néhány másodperczig meghatottan állt a herczeg előtt, -érezék, hogy nagyszerű pillanatot élnek, mely pillanatnak föl kell -jegyezve lenni a sors könyvében, hogy midőn a kölcsönös számvetésben -elhibáznák a számot, tudja meg mindenik, hol kell azt újra kezdeni. - -Mind a három némán állt meg egy helyben, mintha eleven szobrai volnának -egy olyan vállalkozásnak, mely csak azért oly drága, mert ára nincsen, s -ha e példa nem volna, mindegyiknek sajnálnia kellene. - -Egyedül maradt a herczeg. Ekkor az oldalfüggöny szétvált, s egy férfit -látunk kilépni sötét öltönyben és holt halaványan. - -– György! – szólítja meg a herczeg gróf Festetics Györgyöt, kit -szivfájdalma nem birt otthon tartani keszthelyi magányában, s a -legnagyobb óvatossággal bár, de mindenütt a herczeg kiséretében volt s -éppen így tanúja lőn az egész beszélgetésnek. - -– György! – ismétli a herczeg – nem tudom, miként itélsz -cselekedetemről; de inkább magam töröm meg a legszentebb törvényt, -melynek engedelmességgel tartoznám, mint hogy olyan óra jőjjön, melyben -azt más, akadálynak tartván, magától ellökje. Így nem irtózom bevallani, -hogy én törvényszegő vagyok; de azért a törvény mégis szent marad és ha -kell, hoznak helyette mást. - -– Helyedben milliószor is azt tenném! – feleli Festetics. - -– Barátom, Krisztus Isten fia volt, s anyja mégis megsiratta, mikor -dicsősége helyén, a keresztfán látta. - -– Azt hiszed, áldozat leszek? - -– Lehetsz, barátom, de én szivesen lennék, mert könnyebben viselném azt -a terhet, mi az áldozaté, mint azt, melyet annak kell elviselnie, ki -nagy lelkednek tanuja lőn, de bizonysága be nem számoltatik. - -– Nyugodjunk meg, barátom, veszély ideje van, hol áldozatok kivántatnak, -hol azonban az áldozatot mind a két fél megsajnálja, mert tudja, hogy ez -áldozat tudta, hogy egy szerencsétlen pillanatban áldozattá válhatik – -és higyj nekem, erre a czélra egy Batthyányi csak olyan jó, mint akárki -más. - -– Igazad van, – mondja a gróf – csak azt a gyanusítást viselhesd el, mit -egy pár gyarló hazánkfia utánad talál szórni. - -– Mindegy, ezt is el fogom tűrni. Egyébiránt, – veti közbe a herczeg, -önérzettel egyenesedvén föl – családom története nyolczszáz éves, tehát -egyidős a magyar történettel, az én nevem herczeg Batthyányi Lajos, ám -hirdessék, hogy én áruló vagyok! - -– Nagy ember! – mondja a gróf, átkarolván a herczeget, – hadd állok -melléd, hogy árnyékoldalad én legyek. - -A hadosztály minden alsóbb parancsnokával tudatá a herczeg a dolgot, s -egytől-egyig megnyugvának a parancsolatban, mely a herczeg szájából a -katonai szigor kérlelhetlen hangján mondaték ki és mindenkiben azt a -tudatot ébreszté föl, hogy e parancsolatnak csak engedelmeskedni kell. - -A Lajtának túloldalán volt egy német falu, melynek a vízre dülő partján -levő dombon emelkedék a postaház, előtte pedig egy üteg ágyú volt -lemozdonyozva, mellette égő kanóczczal állván a tüzérek, kik semmiről -sem értesültek, csak gyaníták, hogy hiában nem gyujtatták meg velük a -kanóczokat. - -Ugyanazon éjen még minden ember előtt felolvastaték a napi parancs, mely -következőképen szólott: - -«A mely ezred harmadik parancsszó után sem mozdulna meg az átmenetre, a -postaház előtt levő ütegnek parancsa van az ezredre lőni.» - -Mire megvirradt, a legénység készülten várá a parancsszót; de a -hadtestparancsnok nem hagyá el a sátort, melynek belsejét nyughatatlanul -járta összevissza, pedig egész éjen át nem aludt. - -Az izgalom átjárta idegzetét, megérzé a rendkívüli vállalkozás súlyát, s -néhány órára volt szüksége, míg a test, úgyszólván megadja magát a -lélekerőnek, hogy elérje azt a nyugalmat, a mi a munkához okvetlenül -szükséges. - -Még néhányszor körüljárta a sátornak belsejét; multját számolá el -magának, mintha végórájára menne és vallomást kellene tennie -cselekedeteiről. - -Megállt… Fiai jutának eszébe. - -Nem! nem! a fának oly sok ága van, mely törzséből hajlik ki, s oly sok -az a gyökér, melyeken helyéhez kapaszkodik, s mindtől elszakadni nagy -erőszakba kerül. - -A szív dobbanása hangosabb lőn, mintha a lélek ott szólamlanék meg a -lüktetésben és az ember emlékezetéhez kérdést tenne, hogy a válság -órájában a koczkán fiai sorsát nem lökte-e el! Szíve melegéből -szétterült a vér két orczáján, s önkéntelenül szívéhez kapott, mintha -féltené, hogy e kötelék tán mégis megtágulhatna. - -Nem! – riadt föl saját lelkének nyomása alól – a fiúknak mindig elég -szerencséjük, ha apjuknak tetteit láthatják, s tudják, mit kell maguknak -tenniök, hogy kevéssé gyarlóbbak és sokkal nagyobbak legyenek, mint -apjuk! - -Ezen megnyugodván, jobbágyaira gondolt, mintha tán azok is fiai -volnának, s a végső órának megszámolt perczeiből osztályrészöket kikérni -nekik is joguk volna. - -Gyarló élet, melynek végpercze csak oly közönséges, mint az a fogadó, -melybe pihenés végett szálltunk, s mielőtt távozni engednének a nyitott -kapun, számlájával áll elő a fogadós: ime, meddig kisér el a földi -kötelék és annak hány szála húzódik meg, hogy visszatartson bennünket a -földre. - -Végig haladt emlékezetével azon a néhány ezer arczon, melyről a bánatot -annyiszor letörlé, s kiknek emlékezetében maig is szeretetben maradt meg -azon időből, mikor a magyar mágnástól csak koldulni lehetett. - -Még ez érzelemmel is meg kelle küzdenie, s a küzdelem eredménye meghozá -azon vigasztalást, mit az élet igazolt: «Mit aggódom, hisz itt van fiam, -Fülöp!» – mondja sebesen kilépve a sátorból, s néhány percz alatt -nyergében ült, oly szigorral arczán, mintha az irgalmat sohasem ismerte -volna. - -Egy pillanatra áttekintett az ágyútelepre, de nem áll már a földön, -melyen oly gyakran botlik az ember: alatta érzé a büszke mént, mely -megússza vele a léget, s a szabad folyam megdagasztja a kebelt, hogy a -csatavágy élve után kéredzkedik az ösztön, míg a hideg észnek egy -ösztöne jelentkezik, a vasszigorúság. - -Röpült a ló, – a sorokban átvillan a megható jelenet, s minden ló -büszkébb lesz, mintha tudná, hogy a legelső lépésben a dicsőség útjára -lép ki, s midőn a legelső szó elhangzék a megindulásra, minden ló, -úgyszólván magától indult meg, csakhogy nem is tartóztatták vissza a -kantárt. - -Bódulat volt-e ez, vagy öntudat, mely a tegnap és azelőtt makacskodó -népet a legelső szóra megindítá? – nem kérdezzük. A herczeg a hídfőhöz -nyargalt, elléptetendő saját ezredét. - -Az első sorban látjuk a czigányt, kinek arcza most nem azért feltünőbb, -mert tán szokás szerint legfeketébb, hanem mivel szokatlanul – -legfehérebb volt; s minthogy őt most már figyelemmel kisérjük, lássuk, -mi történik vele? - -Egy éjszaka nem elég arra, hogy egy czigány úgy megvedlett légyen, mint -az a lúd, melyről a tollat lemellesztették; – benne az igazságérzet -csapott lármát, s ha már mondók, hogy maga is megadná a hatszázat, ha -visszamehetne, akkor könnyen elhihetjük, hogy háromszázért csakugyan nem -akar tovább menni, mint a meddig a fogadott munkát elvállalta. - -Ne kérdezzük, mit csinálna akkor, ha csakugyan itt volna az alkalom, -hogy akadna elég franczia, kik közül a maga részét ő is kivághatná; most -csak azt nézzük meg, miként áll meg a híd szélén, s éppen a a herczeggel -szemközt megvállva mondja: - -– Itt a Lajta! - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Igen természetes, hogy a czigányért egymagáért nem fognak elsütni nyolcz -ágyút, de mielőtt az óvást megtehetné, az utána tódulók átnyomták a -hídon, ott pedig rögtön zár alá tették, jobban mint azt a lovat, mit a -hetvenhetedik öreg apja legelőször elcsipett. - -Gondolt is ám valami olyat, a boldogtalan, hogy ha most lóvá változnék, -és a réten künn legelne, aztán valamelyik a nemzetségből elugratna vele; -de mit használ, ha a jó kivánság nem teljesedik mindig, s az ember -valamint maga magát nem teheti, úgy mások sem akarják lóvá tenni. - -Rögtön megülték fölötte a törvényt, s minthogy idegen földön voltak és -ellenség előtt, elővették azt a katonaorvoságot, mi arról is használ, ha -valaki valamit tesz, de arról is, a mit valaki nem tesz. - -Hasztalan tagadnók a dolgot, a boldogtalan czigány háromszázat kapott -azért, hogy a Lajtáig elment, s ime, hogy a Lajtán átmenni nem akart, -kerek számmal olyan kemény százat fog kapni, hogy maga sem adná -háromszázért, de másnak sem kéne. - -Tévedés elkerülése végett megkérjük olvasóinkat, hogy az első háromszáz -és utóbbi száz között méltóztassanak külömbséget tenni, hogy az aprópénz -nálunk pénzzel is adatik, meg mogyorófa pálczával is; és a czigány éppen -az utóbbival lenne kifizetendő, a nélkül, hogy nyugtatványt kérjenek -tőle. - -Az itélet kimondaték, s utolsó orvosságképpen csak annyi van hátra, hogy -katonaszabály szerint két pajtás az ezredeshez könyörögni menjen. - -Holvagy Pistára esett a választás, – nem is késett, hogy illő módon -megjelenjen az ezredes előtt. - -– Pajtásunkért jöttünk könyörögni, ezredes uram! - -– Mi a büntetés? - -– Száz bot, ezredes urunk! – mondja mind a kettő. - -– Mi a mentség? - -– Hogy a boldogtalan más helyett állt be, s a mint pajtásaink is tudják, -csak a Lajtáig fogadták meg, s már most azt hitte, hogy neki van -igazsága. - -– Ellenséget verni jöttünk, nem játszani! – mondja a herczeg. – Itt nem -lehet kiállni a sorból, s a mely hézagon egy kifér, utána megyen a -többi; tehát álljon ki a példa. - -– Ezredes urunk, – szólának a pajtások, – a mint egyet ráütnek arra a -czigányra, azonnal meghal, ezredes uram,… hát még száz bot alatt! - -– Sokaljátok? - -– Igen! - -– Álljátok ki helyette, ha sokaljátok! – mondja a herczeg, ki akarván -térni a dologból. - -– Jelentem alásan, – mondja Holvagy Pista kemény hangon, – egy magam -kiállom! - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -A herczeg megdöbbent a szónál, s nem akart utjába állni egy nemes -érzületnek, hanem a kegyelem szavával ereszté el őket. - -Boldog isten, hol van az a mérték, melylyel a nagy emberek nagyságát -megmérik? - - -V. (Két ember a gáton.) - -Milyen szerencse, hogy a teremtő kigondolta a halált, az emberek -különben nem tudnák egymást agyon verni. - -* - -Ment a lajtai tábor, s maga után a folyammal együtt a nevet is elhagyá, -s részben beolvadt azon tömegbe, mely a franczia sereggel szemközt állt. - -Nem czélunk a hadjárat megírása, – legfölebb azon néhány emberrel van -dolgunk, kiket a sors idáig vezetett; tehát kisérjük őket -nyomról-nyomra, hogy a fonál el ne szakadjon kezeink között. - -A szabadosok kis csapata rég küzd már az ellenség ellen, s bár mennyit -fogyott számban, két emberünk még él, az egyik Holvagy Pista, a másik -pedig Meddig Józsi, ki még a sorban is szomszédosa volt régi -ellenségének, s a két ember még a legveszettebb ágyuzásban is ráért arra -ügyelni, hogy valamivel hátrább ne maradjon, mint a másik; s éppen azért -mindig készen volt a legnyaktörőbb vállalkozásra. - -A hadiszerencse babérait a franczia táborra hullatta, s az osztrák -seregnek balszárnya roppant földterületen volt kénytelen elhuzódni a -nagy test felé, hogy biztos állásban fogadhassa el a csatát; de míg e -pontot elérnék, kemény kisérletek vártak az utóseregre. - -A hadtestparancsnok megállapodék egy hegylánczolat oldalában, s midőn az -elővigyázati szabályok biztosságáról meggyőződék, a tiszteket -tanácskozásra gyűjté össze, hogy a lankadó seregbe némi lelket öntsön. - -Elveszté alakját a tanács és bizalmas beszélgetéssé vált; hisz a -lezsarolt nép még önvédelemért is csak egykedvüen tőn valamit, – és a -hadtest közeledett azon ponthoz, midőn a katona nem azért nem -engedelmeskedik, mert nem akar, hanem mivel nem tud. - -Egy meghajszolt tömeg volt ez, mely hátrált gyávaság és megállt vitézség -nélkül, – azaz végképpen elfáradt, s a hadtestparancsnok keserűen kikelt -ez elfásultság ellen, mely megáll, nem azért, hogy szuronyt ragadjon, -hanem, hogy agyonveresse magát. - -A tisztek kínos szégyennel hallák a panaszt s a tömeg szótlanul állt. - -– Legtöbb panaszom van a magyar ezredekre; – szólt utóbb harsányan a -parancsnok, – őket kiméltem legjobban, midőn a hátráló seregben elől -eresztém őket. - -– Kár volt! – mondja egy nagy homlokú fiatal tiszt elég hallhatólag. - -– Mi az? – kérdé a parancsnok, meghallván az észrevételt. - -– Kár volt őket elől ereszteni – mondja ismét a tiszt. - -– Miért? – kérdi amaz kemény hangon, mintha nem volna elkészülve e -közbeszólásra. - -– Azt hiszik, ha már őket is dologtalan hagyják, nincs mit védelmezni. - -– És ha hátul hagynám őket, hadnagy uram? – kérdi a vezér. - -– Szivesebben menne visszafelé, ha verekedhetnék, legalább azt vélné, -hogy az ellenséget ingyen nem ereszti maga után. - -– Ön a Vallis-ezredből való? - -– Igen! – válaszol katonai rövidséggel a tiszt. - -– Szolgált ön magyar ezredben? - -– Hisz magyar vagyok. - -– Hogy hivják önt? - -– Kisfaludy Sándor! – válaszol a kérdett, s a fővezér megelégedék -ennyivel; reggel pedig egy magyar gyalogezred s két század huszár -rendelteték az utócsapathoz, hogy az utánnyomuló ellenséget -föltartóztassa. - -Midőn az elcserélés megtörténék, a hadtest parancsnoka maga mellé -rendelé Kisfaludyt, hogy a sorokat megszemlélje, s nagy meglepetéssel -látá, hogy az ezred lelkesült «éljen»-ekkel fogadja őt. - -– Miért kiabálnak? – kérdé Kisfaludyt, ki az ezred szárnyára léptet, s a -legelső embert kérdi: - -– Atyafi! de jó kedve van! - -– Legalább, uram, ha szaladni kell, hátra is üthet az ember. - -A parancsnok megelégedék a válaszszal, s az utolsó csapathoz közeledék, -megállván, egy századparancsnok előtt, ki a nagy bajuszú huszárokat -éppen rendbeállította. - -– Kapitány úr!… szólítja meg a szabadosok parancsnokát, – két emberre -volna szükségem. - -– Várom a parancsot. – Mondja a tiszt katonai engedelmességgel. - -– De mindkettő bátor legyen. - -– Valamennyi! – mondja a tiszt. - -– Tudom, – mondja a vezér elismeréssel, – de nekem a bátorságnál is több -kell, vakmerő embereket akarok. - -– Olyan is akad! - -– Állítsa ki őket kapitány úr, hadd látom őket, – mondja a vezér némi -megindulással, mint midőn félig tudja az ember, hogy két embert olyan -helyre fognak állítani, hol hihetőleg agyon fogják lőni, s ez a fél -bizonyság még a legvitézebb katonában is szánalmat gerjeszt. - -Kiállott a két ember s mi ösmerőseinkkel szemközt állunk, mert a két -vakmerő ember nem más mint Holvagy Pista és Meddig Józsi, kik illő módon -állnak meg a vezér előtt. - -– Kapitány úr, – mondja a vezér, – e két ember hihetőleg meg fog halni. - -– Akkor meg fognak halni. - -– Mit gondol ön, megállnak-e addig, míg rájok kartácsolhat az ellenség? - -– Fejemmel állok jót; – mondja a kapitány. - -– Kapitány úr, ezt nem kivántam; és két emberért igen bajos jót állni! - -– Én pedig éppen csak együtt a kettőért állok jót. - -– Nem értem. - -– E két ember már régi ellenség, és nagyobb szégyene nem volna egyiknek, -mintha a másik többre vállalkoznék; azért míg az egyik él, a másik el -nem fut, azért a fejemmel állok jót. - -– Jól van, – mondja a parancsnok, s egyszersmind megbízá Kisfaludyt, -hogy a két embert levezesse az országútra, mely egy erdőszárnyon -huzódott keresztül s éppen az ellenség zömének ellenében állt. - -Az utat az erdőnyilás torkánál egy lovas magasságnyi tüskével zárták el, -előtte két ágyút huztak ki, s a két huszárnak két oldalról kelle őrizni -az elhagyott gépeket, melyek már ölni sem tudnak, - -Kisfaludy nagy megilletődéssel nézé a két embert s minthogy Meddig -Józsinak vad képe kevesebb részvétre gerjeszté, Holvagy Pistával kezde -bárbeszédet. - -– Földi, – mondja Pistának… a kapitány kendtekért fejével állott jót. - -– Miattunk nem is fájdul meg! – mondja Pista. - -– Gyilkos jószág ám az a kartács! - -– Azt is ösmerjük, uram, a közt is csak elkeveredtünk még eddig. - -– De hátha ma közelebb jő, mint máskor? - -– Már hisz ha éppen meg kell lenni, uram, attól sem hal meg az ember -kétszer, hanem csak egyszer! - -– Isten velük, földi – mondja Kisfaludy, – ha nem látnók többször -egymást. - -– Dehogy nem uram! - -– Azt véli? - -– Azt gondolnám, hogy vagy ezen, vagy a másvilágon egymásra találunk, -aztán akkor szólitson meg hadnagy uram. - -– Okvetlenül!… mondja a tiszt, félretévén a katonai rangkülömbséget, – -és kezet szorítván Pistával, mondja: – Atyafi, tudja-e, hogy mit -védelmeznek most? - -– A magunk becsületét, uram. - -– Meg egész Magyarországét! – Mondja Kisfaludy. - -– No tiszt úr, azt izenem a kapitányomnak, hogy olybá tartsa, mintha a -feje az édes anyja ölében heverne. - -Erre Kisfaludy megfordult, s a távozó csapatok után ment, melyeket az -erdőség nyelt el, s melynek átjárásait éppen most vagdalák el az -utászok. - -Kisfaludy még egyszer a fiuk után nézett s aztán végkép eltünt, a két -lovas pedig a tüskehalom melletti szűk nyiláson kiment, s az ágyuk -mellett állt meg, nem kérdezvén, miért állíták őket ide: hanem mindenik -ismételgeté magában, mi volt a parancsolat? Egyszersmind kinézett a -tágasabb vidékre, honnét az ellenség zöme sajátszerű hullámzásban -mozgott és közeledett, a széles országuton átcsapván hosszú -lánczolatban. - -– Meddig is maradunk itt? – kérdé Meddig Józsi, ki elég furfangos volt -belátni veszélyes helyzetét, hanem most is azon törte fejét, hogy bár a -másik megfutna az ágyúlövés előtt. - -– Majd ha kartácsolnak! – válaszolt Pista meglehetős dörmögéssel, azt -gondolván, hogy a szabados bizonyosan nem bánná, ha előbb elfutnának, de -csak maradjon itt ő kigyelme, minthogy Ozorára bucsura úgy sem mehetnek -most. - -Vigyázva jött a franczia sereg, még pedig félhold formában, úgy, hogy a -középtest érintse meg az erdőségeket, itt-ott már lovas czirkáló jött -lőkörbe s minthogy az utfőnél két ágyú csillámlott ki a reggeli napnál, -hirtelen visszahuzódának, észrevevén előbb a két lovast is, melynek -körvonalai a merev állásban nagy nehezen kidomborodának s így nem -kételkedtek, hogy a többi is ott van. - -A csatárlánczok összehuzódtak, az ágyúk előre mozdulának az útirányban, -hogy állást vegyenek, s az egész vonalnak hossza megállapodni látszék. - -Végre a kifejlődések megtétettek s néhány ágyúlövés üdvözlé a két -lovast, messze fölöttük vervén el a golyók, s így minden megháborodás -nélkül maradtak egy helyben. - -– Agyj egy pipa dohányt! – mondja Meddig Józsi. - -– Egy kis pálinkát ne adjak? – kérdi Holvagy Pista. - -– Magad is meginnád egy kis melegért! – gúnyolódék amaz. - -– Ha talán fázol, – inkább tüzet rakok, – mondja Pista, leszállván s egy -rakás fát, mely tábori tüzelőre volt összehalmozva, meggyujtván, aztán -ismét felűlt a lóra, mely a fához kötve hallgatta az ágyúzást. - -– Meddig Józsi látta, hogy a fiu nem akar megfutni s alig várta, hogy a -kartácsozásra kerüljön a sor, hogy a pajtásnak a vére meghidegüljön, s -előbb megszaladjon. - -Egy pillanatra megszünt a golyózás, az előttök álló üteg fölmozdonyozott -és a kemény országuton merészen vágtatott előre, hogy az erdőből -kihajtsa az ellent és erőszakolja az átmenetelt. - -Oly nagyszerű látvány, hogy megérdemlené, ha ötvenezer ember állna ki -megbámulásra, s ime csak kettőnek jutott e nagy látványt -megcsodálhatnia, s e kettő is sokkal egykedvűbb, mintsem a mozdulatra -figyeljen, hanem még most is azon tünődik, mikép lehetne csuffá egyszer -a másik. - -– Na béres, – meghalsz most! – kiáltá Meddig Józsi. - -– De nem mernél eltemetni senkit itt az árokban; – mondja Pista. - -– Te tán eltemetnél engem? - -– De még el is énekelnélek, hogy az anyád is ríva fakadna, ha -meghallgatná. - -Az ágyuszó itt-ott belekapott a beszédbe. Meddig Józsi mindamellett -hiában várta, hogy a béres megszaladjon, hanem midőn Pista közelében -vágott el egy golyó s a ló megágaskodott alatta, gunyolódva mondja: - -– Vigyázz béres, ló van ám alattad, nem ökör. - -– Talán az a fejős tehén jámborabb? – kérdi viszont Pista, amannak -szürke lovára czélozva; de ugyanezen pillanatban fordult meg előttük az -üteg oly közelgésre, hogy a kartácsolás ideje csakugyan itt van már. - -– Ahol a! – mondja Meddig Józsi, meghuzván lova kantárát – már lenn -vannak az ágyúk! - -– Ne félj, lenn leszel te is mindjárt! – mondja Pista, megsarkantyuzván -lovát, mely az izgalomban bódulni kezdett, s mire megállt, egy irtóztató -roppanás vágott át a légen s a fák ágai recsegve szakadoztak le, a két -ló pedig nagyot ágaskodva fordult vissza, minthogy előre nem ereszték, s -a két ember tudta nélkül tevé e mozdulatot, de annyi nyugalommal, hogy a -kantárszárát nem tagítá, és mint a dísztéren, apró lépésekkel menének el -a kanyarodáson, hol több lövéstől már nem kelle tartaniok. - -– Nem futnál Józsi? – gunyolódik Pista. - -– Jobb lesz, nézz arra a lóra, nem látod, hogy foly a vére. - -– Hogy a bűne verje meg, bizony eltalálta mégis – mondja Pista, a lovat -körülnézvén, s midőn már egészen veszélyen kívül voltak, akkor kezdi -saját magát összetapogatni és látja, hogy czombja vérzik, de a másik is -hasonlóképen lábát kötözgeti. - -Midőn a kanyarodásokon keresztül a hegyesebb vidékre értek, akkor -látták, hogy a franczia sereg még mindig mozdulatlanul áll s az előbbeni -üteg dühödten veri le az erdő elejét, hol az ágyúk némán állnak, de még -mindig annyi tekintélylyel, mintha valami magasabb szándékból -hallgatnának és a megközelítés veszedelmes lenne. - -Sürün patakzott a vér a két lóból; de a két ember is lassankint több -sebet talált magán s midőn a legközelebb eső faluba értek el, a két ló -lerogyófélben, a két ember pedig igen ellankadt volt s így lehetetlen -volt a sereget követniök, hanem a faluban hártamaradt orvos úgy a hogy -bekötözvén őket, néhány könnyebb beteggel a seregtől oldalt vágó -irányban Magyarország felé, a pécsi nagy kórházba utasítá őket. - - -VI. (Egy elevennek temetése.) - -A pécsi nagy kórház nem győzé befogni a sebesülteket, de Pistának s a -hidvégi szabadosnak jutott még hely, melyről éppen most rakták föl a -halottakat egy nagy szekérre, mely alkonyat után otromba zörgéssel -döczögött ki a temetőre, hol már készen várt egy nagy gödör, mely -huszával nyelte magába az embert, s fölül rájuk a meszet. - -A hidvégi nagyokat ordított, midőn a nehéz sebek felé fordult, s még -annyira sem szünt meg az ordításban, hogy a kérdezőnek nevét megmondaná. - -– Most mindjárt meghalok! – mondja jajgatva a hidvégi. - -– Mit bőgsz? – mondja a béres – ha úgy föltátod a szádat, még a pára is -könnyebben kimegyen belőled. - -Pista azonban a felügyelőhöz fordult, ki sebeit vizsgálta s midőn -czombjában a nagy sebet látta, nagyon megcsóválta fejét. - -– Van-e, öcsém, valami atyádfia? – kérdi a fölügyelő. - -– Miért kérdi az úr? – jegyzé meg a béres. - -– Ha valami izenni valód lesz neki, jó lesz, ha előre megmondod; mert -nem tudom, hogy állod ki, mig a lábadat elvágják. - -– Soha se vesződjenek az urak vele – mondja Pista – ha már eddig -elhordozott, majd a sirba is csak elmegyek rajta, odáig tán még elvisz. - -– Hátha megélsz, fiam? - -– De már uram, ha eddig nem voltam koldus, ezután már csak nem kivánok -azzá lenni. - -– Nohát szerencsés utat a másvilágra. - -– Nem izen az úr valamit? – mondja még a fiú bolondjában, mire a -felügyelő nevetve, de mégis fejcsóválva ment a másikhoz, ki az iszonyú -ordításban csak addig állt meg, míg lélegzetet vett; hanem mikor a -korházi orvos a felügyelőnek azt sugá, hogy az, a mennyire ordít, ki nem -birja már a vágást, tehát hagyni kell, míg a lélek megválik belőle: erre -olyan káromkodást vitt végbe, hogy még az orvos is ki akart szaladni. - -– Főorvos úr! – mondja a béres – adjon nekem valami altatót, hogy ne -halljam ezt a gubanczost; mert még utóbb ellármázza tőlem a halált. - -– Adok fiam, szivesen adok! – mondja a főorvos, a felügyelő beszéde után -tudván meg, hogy Pista a lábvágásról hallani sem akar, tehát egy adag -mákonyt kivánt rendelni, hogy az alatt majd hirtelen végződik a műtét. - -– Hát nekem mit ád az úr? – veszekedik a szabados. - -– Neked is küldök valamit! – mondja az orvos, megirván a rendelvényt, -melyet egy szolga levitt a gyógyszertárba s a hidvégit egyszersmind -inté, hogy készüljön a végórára, mert a fájdalom úgyis nemsokára megöli. - -– Tehát nincs mentség? – kérdi a szabados egyet nagyot ordítva. - -– Én nem tudok – mondja az orvos – ha csak az isten csudát nem tesz -veled. - -– No hát, uram!… – nyögi a boldogtalan – ha eddig elhordoztam, tovább -nem czipelem, valami nyomja a lelkemet! - -– Papért küldjek, fiam! – mondja az orvos, eltávozván a teremből. - -– Nem várom én azt, hanem, hallod-e te béres? – szól a szomszédba, hol -Pista fejére huzta a pokróczot, hogy messzebb essék a zajtól – hallod-e, -te, béres? - -– Bár csak ne hallanám – mondja amaz – de látom, ide egy pokrócz nem -elég. - -– Hallod-e már? ha mondom! - -– Mit akarsz mondani? – kérdi a szabadost. - -– Embert öltem! – mondja a kérdett, - -– Katonadolog; – mondja Pista – hát mért mentél háborúba? azt gondolod, -hogy valamelyik franczia meggyónja azt, hogy most itt miatta bőgsz? - -– Téged akartalak egyszer megölni! – ordít nagy kinnal a szabados, hanem -helyetted az úrfit lőttem agyon, midőn a kisasszony szarvasa után a -vadászok közé botlottam. - -– Ejnye, ejnye! de nagy kár, hogy előbb meg nem mondtad valakinek – szól -Pista – idáig már régen fölkötöttek volna, aztán kevesebb bajjal -szabadultál volna ki a világból. - -– Megbocsát-e nekem ezért az isten? – kérdi a szabados. - -– Nem tudom megmondani, öcsém! – szól amaz – csakhogy már azt vélem az -én kurta eszemmel, ha én isten volnék, hiában gyónnád meg most már -azért, hogy utolsó órán a pap nyakába vesd; hanem adnék az ördögnek -dolgot. - -– Hát magadért megbocsátasz-e? - -– Én könnyen megbocsátok; mert nem engem találtál; hanem majd ott vár az -ajtón, a másik világon az, a kit idő előtt oda küldtél. - -– Mondd hát, mit csináljak? – hogy lelkem mégis kárba ne veszszen. - -– Ha megteszed, mondok egyet! – szól amaz a főorvos papirosát és -irószerét igénybe vévén. - -– Mindent megteszek! – mondja kétségbeesetten amaz. - -– Itt van ez a papiros, ird rá, a mit mondtál, én meg bizonyság leszek, -s ha az orvos jő, azzal is irasd alá. - -A szabados erőt vőn, a vallomást lekarmolá, a béres szintén tanuskodott, -s midőn az orvos bejött, megkéré, hogy e papirt, melyre végakaratát irá, -tanúkép erősítse meg. - -Az orvos aláirá nevét, mint megkért tanú, s ekkép kész levén a levél, a -béres inge alá tette, megbizván az orvost, hogy ha meghalna ő is, vegye -gondja alá, az irás elég érthető leend, akkor olvassa el bátran. - -Az orvos meghozá az álomitalt Pistának, s a csendesítőt a másiknak, s -ezzel kiment, meghagyván a teendőket két al-orvosnak, kik a szakmában -egész mereven jártak el, s elkészíté a csontfürészelőt a mellékteremben. - -A hidvégit inkább a kocsi rázta meg, s az utófájdalom kínjai miatt -ordítozott; de minthogy az orvos oly könnyen kimondá rá az itéletet, nem -akart fájdalommal meghalni, azért rimánkodva mondja Pistának: - -– Pista, ne tagadd meg kérésemet a végórában, az isten is megáld érte. - -– Ha nem bőgsz, úgy megteszek valamit, mert én is halódni akarok, de -csöndesen! - -– Add nekem az álomitalt, hadd szünjék meg utolsó órám fájdalma. - -– Ha egyéb nem kell, hát ne, idd meg! – mondja a béres, a csillapítóért -elcserélvén az álomitalt, mit a hidvégi mohón megivott, s nehány percz -mulva kegyetlenül aludt, míg a csillapító Pistának is jókora enyhülést -okozott s ekkép kevesebb alkalmatlansággal vélé bevárni az elváló -perczet. - -Míg így elmélkedik, jő néhány markos legény s a két alorvos lábujjhegyen -lépegetve megyen az ágyak közé, s már néhány ölnyiről látják az -erőszakos álom jelét a hidvégin, mellette a mákonyos üvegcsét, azért, -nem késnek, hanem lefogják és megkezdik a műtétet. - -Keserves bőgéssel ébredt föl a szerencsétlen, de már nem volt irgalom, -hanem elvágták a lábát, s a bekötözés utáni kinokban félőrülten hagyák a -szabadost, míg Pistát egy kellemes zsibbadás fogá el, s a felügyelő -végig nézvén ágyait, az utána kullogó hullahordóknak azt mondja: - -– Mindjárt vége lesz, nem kell várni mert a nyakunkra marad egész éjen -át, ez se külömb, mint a többi: csak kocsira vele! - -Ez akkor igen közömbös dolog volt, tehát a válság órájában erősen -elgyengült embert kocsira veték s a többi hullával vitte a kocsi a -temető felé. - -Az erős zökkenés addig hányta össze-vissza a legfölül fekvő embert, hogy -néhányszor a kocsioldalhoz ütődék, mire a gazdag természeti erő -zsibbadásából új működésre ingereltették s a fiú észrevette, hogy minő -hosszú útra czipelték. - -Nem volt előtte új dolog, katonáék közt mondaként ezer hasonló dolog -forog, s nem volt kétsége, hogy e megfásult halotthordók igen olcsóért -fejbe is ütik, s így még nagyobb teherrel megyen el a másvilágra; azért -némileg fölegyenesedék, s a mint a kocsi egy félig bedőlt árokba hajolt -meg hátulsó kerekével, összeszedte erejét s a kocsiról az árokba -csúszott le, még pedig minden ütődés nélkül, minthogy a városiak a -szemetet évek óta ide czipelték ki. - -Mielőtt a halotthordók visszaérnének, egy négylovas parasztkocsi vigan -gördült az országúton, hanem a lovak már messziről horkolni kezdének, -mert éles látásuk az árokban fekvő embert jókor észrevette. - -A két első ló bokrosodni kezdett, s utóbb a másik kettő sem akart -kimozdulni, tehát meg kelle állni s a kocsi hátuljában heverő ember -kiszállt, hogy a lovakat elvezesse, s ezen munka közben az árkot is jól -szemügyre vette. - -– Tudtam – mondja az, a ki leszállt – hogy valami részeg ember! - -– Nojsz az orvosságtól részegszik meg az ember! – szól vissza Pista, -némileg fölkapaszkodván, mire aztán a másik is jámborabb lett, és -lehajolt az árokpartra, hogy onnét kisegélje. - -– Atyafi! nem tudott jobb helyre feküdni? – kérdi a paraszt. - -– Már csak azt gondoltam – jegyzi meg Pista – hogy itt könnyebben -elfekszem, mint amott, hol a lámpásokat látják kelmetek, hol a katonákat -temetik, egy-egy gödörbe húszat, aztán azt gondoltam, hogy elég lesz oda -tizenkilencz is a halottjából, minek temessenek engem oda elevenen. - -– Talán magát is vitték már? - -– Vittek bizony! – mondja Pista, a kocsiba kapaszkodva, a ki folyvást -kérdé. - -– Aztán katona uram nem halt meg? - -– Nem értem rá meghalni, úgy siettek ezek a gazemberek – beszéli Pista – -hanem most már nem is vesződöm ám vele; ha valami jó tanyára elvinnének -kelmetek. - -[Illustration: A két első ló bokrosodni kezdett.] - -– Szivesen! – mondja mindkettő, fölsegélvén a hosszú kocsira, mert tele -volt jó szénával, s benne oly puha ágyat vetettek, hogy sok rossz ágynál -többet ért. - -Midőn aztán elhelyezék, takaróval is ellátták, s így vitték el magukkal -a Mecseken keresztül, hol a legelső faluban egy nagy hírű javasasszony -újra bekötözte. - -Másnap az asszony orvossággal, jóféle kenőcsökkel és isten áldásával -eleresztvén Pistát, a becsületes két emberrel elment Keszthelyre, hol az -egyik aztán a házánál tartotta. - -Vetett ágyba tették a beteget, és használni kezdett néki az a paraszt -orvosság, minek nem szokás az árát megkérni; de még köszönetet sem -kivánnak érette, oly szivesen adják a hasznáért, hozzá az a jó bánás, mi -a betegnek fele orvossága. - -A gazda a külső dolog után látott, az anyjuk konyhában és egyebütt -talált elég dolgot, a beteg tehát a leány gondjára jutott, ki már éppen -elég okos volt arra, hogy az inni valót enni való helyett ne adja: mert -már tizenhat éves volt, s olyan szép, hogy gyertyavilágnál az -ablaküveget már kétszer benyomták az idén a bámuló legények. - -Ettől-e vagy mitől; de Pista napról-napra jobban szedte föl az erőt, és -a sebek hegedni kezdének; de támadt helyette más seb, minek az -orvosságát az öreg asszonyok mai napig sem tudják még. - -Tizenhat esztendő, de nagy orvosság vagy, de nagy betegség vagy! - -Két hónap mulva mindinkább lábra kapott a legény, és némi kis -támaszkodással a szoba hosszát megjárhatta, s a becsületes gazda -egyszerű lelkében végtelen boldogságot érzett, mintha lelket talált -volna, melyre a testet ráadásképen adta meg az isten. - -– Bizony, édes cselédem – szólamlék meg a gazda – üsse meg a kő azt a -háborút, ha ilyen ártalmadra volt neked. - -– Hát azt gondolja bátyám, hogy én csak úgy egy helyben álltam meg, hogy -hozzám férhessenek? - -– Jaj! – szólamlik meg az asszony – kedves öcsém, csak nem öltél meg -valakit? - -– Azt nem cselekedtem, nénémasszony – mondja a katona – hanem a hány -sebem van, hát annyit elküldtem magam előtt, hogy ha el kellett volna -mennem a másvilágra, járt úton mehessek. - -– Aztán azok meghaltak? - -– Elestek, nénémasszony! – magyarázá a legény – a háborúban nem hal meg -senki; hanem csak elesik, aztán nem kel fel többet. - -– Jaj, az a háború! az a háború – mondja az öreg asszony – csakhogy te -nem estél el, édes fiam, tartson meg továbbra is a jó úristen. - -– Talán csak megtart most már! – mondja Pista – mert sokáig lesz még én -reám szükség. - -– Aztán háborúba kivánkozol még most is? – kérdi az asszony. - -– Most már ez a mesterségem, nénémasszony, sok az a franczia, -fogyasztani kell azt. - -– Hátha te is elesel? - -– Ha eltalálnak, nénémasszony, akkor már mindegy, akár puhán fekszem, -akár keményen. - -– Hát hiába ápolgattunk volna, édes fiam – könyezik az öreg asszony, -megint oda ereszszünk, hol a sántaság terem? - -– Ha kötelesség, ki tehet róla, ha nem megyek, úgy is agyondurrantanak. - -Mire ezt megmagyarázta volna Pista, akkorra már nénémasszony kötényét -addig nyomkodta két szeméhez, hogy már telestele volt sirva, s mint egy -megáztatott vásznat szárogatni tette ki a napra. Hanem ez még hagyján, -mert a leány a kamarába ment ki sirni, maga után huzván az ajtót, hogy -zokogását ne hallja meg senki. - -Lassankint megcsöndesedett a megeredt fájdalom, hanem a mint most már -hirtelen fölépült a fiú, azonképen hanyatlott el a kis leánynak kedve, -minthogy most már maga sem tudta, mi volna jobb: hogy végképen fölépülne -a legény, vagy hogy tán még tovább is egy-egy kicsit betegen maradna. - -Az erő megtört, a szin kiderült a fiúnak arczán, s minthogy most már nem -volt fájdalom, miről kérdezkedni vagy felelni lehetne, megérezték a szó -szükét a fiatalok, s most már mindkettő csak azon tünődött, mit kellene -megkérdezni? ha valamelyik megkérdeni merné. - -Néhány hét alatt a természet bevégezte művét, s a fiú oly épen állt, -mintha ott sem lett volna, hol az életet úgy oltogatják, hogy kinek -kezén, kinek lábán, kinek fején esik egy kis lyuk, s azon aztán kiballag -a lélek. - -A kis leány régóta nem mer már szemközt nézni a fiúval, addig hallgatta -a sok háborús dolgot, hogy szinte megijedt, midőn szemközt nézett vele, -s elgondolá, hogy milyen nagyon félhet az ellenség, ha egy ilyen katona -ránéz, mikor ő is úgy remeg, pedig ő csakugyan nem ellensége neki. - -– Ne menjen el, édes István bácsi! – rimánkodék a leány, mikor a fiú -megmondá, hogy már jelentenie kell magát. - -– Szégyenhalálra marasztasz, édes hugom, tudod hogy mennem kell. - -– No hát nem marasztom! – mondja a lány, kötényébe takarván el a többit, -mit tán mondani tudna még a nagy zokogástól. - -– Kedves húgom, nagyon értem, hogy adósság fejében ide vagyok kötve. - -– Hej! csak le ne oldhatná innét senki. - -– A katonaregula old el innét, édes húgom, aztán ágyúszóval hínak el -mellőled. - -– Csak az a háború ne volna! – mondja remegve a leány. - -– Annak is meg kell lenni, hugám, vagy minket sokalt meg az isten, vagy -a francziákat, ne avatkozzunk az isten munkájába, hadd fogyjon, kinek -meg van írva a sorsa! - -– Egyet igérjen meg, édes Pista bácsi! - -– Mi legyen az, galambom Örzsikém? neked csak megigérem és meg is -tartom. - -– Ne ölje meg azt az ellenséget, ha csak elkerülheti. - -– Ne azt mond, édes rózsám, hanem kérd az istent, hogy az ellenséget ne -adja az én kezembe, aztán akkor majd én sem bántom; ennyit megigérek. - -– Hát azt megigéri-e, hogy ha ráér, egyéb dolga nem lesz, mikor már úgy -sem tud mit csinálni, akkor én is eszébe jutok? - -– Attól félek, rossz katonája leszek a vezérnek, mert annyit gondolok -rád, hogy elfeledek vágni. - -– Kedves Pista bácsi, elmegyek én könyörögni ahhoz a vezérhez! - -– Csak oda ne menj, édes rózsám, szép és fiatal vagy te ahhoz. - -– Hátha édes anyám menne? - -– Az meg igen öreg már ahhoz. - -– Nem marad hát egyéb, mint a jó úristenben bízni. - -– Ha nem használ, hát nem is árt; csakhogy édes húgom, egyfélekép úgyis -gondomat viselte, aztán elég a szerencse néha egy fordulóval, kettőt -módjával kell kérni! - -– Édes apám elmegy, talán-talán meghozza még kedves Pista bácsit. - -– És ha meghoznának, nagyon előlről kellene kezdenem a dolgot. - -– Rossz ember Pista bácsi, nem tudja hányan imádkozunk érte. - -– Nem kivánok neked olyan rosszat, hogy én velem áldjon meg az isten! - -– Tudom, nem is kérte. - -– Kértem bizony, édes lelkem; de én látom, oly magas az az ég, hogy -sokáig kell várnom! - -Megjöttek az öregek, s minthogy Pista végkép fölgyógyulván, -bekivánkozott oda, honnét eljött; a gazda nem birt egyszerre megválni -tőle, hanem maga vitte be Pécsre. - -Nem mondom el, milyen volt az elválás; hisz alig van olyan ember, ki azt -nem mondaná, mit a mi kedves Deák Ferenczünk mondani szokott: Csak azt -az elválást ki ne találta volna az isten! - -Pista legelőször is a kórházba ment el, hol megtudá, hogy a hidvégi nem -halt meg, hanem néhány héttel előbb mankón hagyta el a kórházat, s nem -tud róla senki. - -Ideje, hogy megemlékezzünk a hidvégiről, kit a kórházban hagyánk. - -A mint a fájdalmak megszünének, hamar észrevette, hogy Pistát elvitték a -hullahordók, s minthogy az orvos a goromba cserét mindeddig nem vette -észre, könnyen meggyőződött, hogy az ő irománya Pistával örökre sírba -szállt. - -Mindamellett elhatározott szándéka lőn szülőföldére nem menni, minthogy -ilyen magával jótehetetlen állapotban csak a régi ellenségek -szaporodnának föl, jó barátja pedig nem maradt egy is otthon; azért -elment Zala vármegyébe. - -Az orvos legkisebbet sem tudván a személycseréről, annyi ember közt -ismerkedésre idő sem lévén, a végrendeletet sem kéré elő, minthogy élő -magával úgy is elvitte, s ő csak halál esetére volt meghatalmazva. - -Az orvos hivatalszobájában hosszában lépegetett, midőn a mi Pistánk -bekopogtatott hozzá. - -– Mi kell? – kérdi Pistát, ki parasztruhában is megtartá a katonai -állást. - -– Főorvos uram! jelentem alázatosan, berukkoltam! - -– Hogy hívnak? - -– Kajári Pistának! - -Végig nézi könyveit a főorvos, végre megleli a nevet, és csodálkozva -mondja, midőn a nevet a halottak sorába jegyezve látja: - -– Honnét a pokolból jő kend? - -– Zalamegyéből, Keszthelyről! - -– Itt nincs több Kajári István mint egy, ki ekkor és ekkor meghalt. - -– Az én vagyok, tisztelt főorvos úr! - -– Hát hogy mert kend föltámadni? - -– Mert még meg sem haltam, engedelemmel legyen mondva! - -– Ahhoz kend nem ért! – riadt föl az orvos – kend meghalt és -eltemettetett. - -– Hogy el akartak temetni, azt tudom, uram, hanem lemásztam a szekérről. - -– Hogy mert kend lemászni? - -– Mert nem akartam, hogy elevenen temessenek el. - -– Szerencséje kendnek, hogy meghalt, különben ezen engedetlenségért -ötvenet kapna kend! - -– Hát már most hova menjek, uram? - -– Elmehet kend a pokolba, vagy purgatóriumba, a hova jobban tetszik, -halottakkal semmi közünk, rechts um! - -– Elmennék uram, szívesen, de akárhova megyek, most már a pokolban is -írást kérnek az embertől, azért esedezem, ha egy-két rend írást adni -méltóztatnék. - -Ekkor jött be egyik alorvos, kinek aztán németül mondá el a főorvos a -dolgot, s mindketten pogány zavarban voltak a dolog miatt, minthogy az -ezrednél már jelentést tettek, s ilyen furcsa tréfa kemény büntetést -vonna maga után. - -Eleget tanácskoztak, mitevők legyenek, végre az alorvos sem tudott -jobbat gondolni, minthogy mégis valami irománya legyen, tehát megírták -neki a halotti bizonyítványát. - -– Mehetek uram? - -– Föl is az út, alá is! - -Pista megnézte az írást, nevét látta az irásban, melyben egy kis -nyomtatás is volt, aztán a nagy pöcsét sem hiányzott, mi magyar embernél -a legfőbb megkivántatóság: tehát nyugodt lélekkel ült föl ismét a -kocsira. - -– De már most azt mondja meg bátyám, hogy meddig visz el: mert most már -gyalogolni is tudok. - -– Elviszlek házamig, édes fiam! - -– Nem jó lesz, kedves bátyám, mert onnét majd küldve sem tudnék elmenni. - -– Nem is azért viszlek oda, fiam – szól az öreg – hogy odább -ereszszelek; mert lásd, édes szolgám, talált jószágom vagy nekem, s ha a -fölséges gazdádnak nem kellesz, majd kellesz nekem. - -– Kedves bátyám, mi haszna az ilyen talált portékának? - -– Már én a lányomnak szántalak, édes fiam, annak találtalak, azért hát -csak ülj föl. - -– De hát az otthon valók? - -– Se baj, édes fiam, legalább mindeniknek meg leszen a párja, az anyjuk -az enyém marad, a Trézsi meg neked; még az én tanyámon ennyien -megférünk, s az istenáldásnak is marad elég helye, tehát menjünk. - -– Tudja-e kend, hogy a szemétdombon talált? - -– Tudom, tudom, fiam, legalább elmondhatom magamról, hogy a vak is talál -egyszer garast. - - -VII. (A jó barátok.) - -Elfeledtünk egyet, tehát mondjuk el most. - -Midőn a hadtest szerencsésen állásba vergődött, a segédcsapatokkal magas -vendégek érkezének, velük együtt a nádor főherczeg és herczeg Batthyányi -Lajos. - -A fővezér nem mulasztá elmondani a mult napnak eseményeit s minthogy a -két huszár nem tért többé vissza a táborba, a főherczeg legalább -Kisfaludyt kivánta látni. - -– Hová való hadnagy úr? – kérdi a nádor hosszabb beszélgetés után. - -– Sümegre, Zalamegyébe. - -– Sok derék ember lakik ott. – Mondja a főherczeg. - -– Köszönet fönséges uram, egész megyém nevében. - -– Ösmeri ön az egész vármegyét? - -– Mint ezt a tábort, fönséges uram. - -– Nevezze meg ön, kit tart ott legérdemesebb embernek? - -– Fönséges úr, engedelmet kell előbb kérnem, hogy bárkit megnevezhessek! - -– Föltétlenül. - -– Fönség! – kapott szóba herczeg Batthyányi, – e fiatal ember sokkal -boldogabb e pillanatban, mint meggondolná, hogy lehet oly név, melyet -fönséged előtt kimondani mindenesetre vigyázatlanság lenne! - -– Ma sokat meg lehet engedni egy magyar embernek – jegyzi meg a nádor – -én kiváncsi vagyok tudni e fiatal tisztnek véleményét! – Mosolyog a -főherczeg, egy nyájas tekintettel fordulván Kisfaludy felé – nos, ki -volna ön szerént a legérdemesebb ember Zalában? - -– Gróf Festetics György! – mondja Kisfaludy némi reszketegséggel, hol a -nádorra, hol pedig herczeg Batthyányira nézvén, ki ragyogó képpel -tanuskodék e jelenetnél. - -– Tudja, hadnagy úr, hogy ő kamarás kulcsát veszté el? - -– Tudom, fönséges uram. - -– A vétket is ismeri, hadnagy úr? - -– Jelen valék, fönséges uram, a nevezett gyűlésen. - -– S mit tart ön ama vétekről? - -– Magam is elkövettem volna, fönséges uram! – mondja Kisfaludy -határozottan. - -– Ön, ki a hadsereget követé? - -– Hadsereget, fönséges uram, és nem népfölkelést, mit az ellenség -gyilkolással boszulna meg. - -– Jót áll ön, hogy Festetics ezt gondolta? - -– Fönség… az én jótállásom… - -– Ha a fővezér hitt az ön szavának, elegendő arra, hogy én se -kételkedjem. - -– Nem vagyok méltó, hogy Festeticsnek saruját megoldjam. - -– Hol van ő most? – kérdi a főherczeg. - -– A Lajtáig kisért bennünket, fönség! – mondja Batthyányi – kiséretemben -volt ismeretlenül. - -– Tehát ennyi összeesküvő? – mosolyog a főherczeg. - -– Kegyelemért esedezünk, – mondja Batthyányi a főherczeg előtt megállva. - -A főherczeg néhány pillanatig szótlanul állt, aztán főudvarmesteréhez, -gróf Szapáryhoz fordulva mondja: - -– Ön is egy véleményen van ez urakkal? - -– Nem tagadhatom, fönség. - -– Fogjon tollat, – mondja a főherczeg a grófnak, – s írja: - -– Készen vagyok, – felel Szapáry hivatali buzgalommal. - -– Irja meg gróf Festetics Györgynek, hogy visszamenet Keszthelyre -megyek. - -– Fönség!… mondják elbámulva a körülállók. - -– Kénytelen vagyok feloldozni őt, ha önöket nem akarom összeesküvőknek -tartani. - -– Szapáry még mindig elbámulva tartja a tollat, a nélkül, hogy írna. - -– Nos!… kegyelmet kértek önök,… miért e bámulás? – vagy túlszigorú -vagyok? - -– Nem találunk szavakat! – szólal meg Batthyányi. - -– Semmit se mondjon herczeg! – mondja derülten a nádor – látom, önöket -nagyon sokáig hagyták búsulni, – s ime, most már örvendeni is csak nagy -nehezen tudnak. - -– Talán majd azt is megszokjuk! - -– Jót állok érette, – szól lelkesülten a főherczeg – hiszik önök? - -– Hinnünk kell, midőn fönséged mondja. - -– Így van jól, – herczeg! – szól befejezésül – én Budán lakom, – nagy -hegy; de járt út lesz odáig. - -– Búcsut járunk oda! – mondja Batthyányi. - -– Ezt cselekedjék önök! – legalább a magyarok meggyőződnek, hogy Budán -nem csak volt igazság, hanem van is! - - -VIII. (Keszthelyi napok.) - -Néhány éve már, hogy a keszthelyi intézet fennáll, s a harmadik évben -már 70 fiatal ember járt a gazdasági leczkékre, kisebb-nagyobb -szorgalmúak, – no, de csakhogy jártak, előljáróban ennyi is elég volt; -mert akkor is meg volt az a régi jó közmondás, hogy a ki a malomba jár, -könnyen ellisztesedik; tehát ragadt rájuk valami a jóból. - -A gróf, napkelte után már a veteményesek között szaladgált, s minthogy -saját huszonnégy emberéből még egyet sem látott a szabadban, elment a -lakásáig, melynek ajtaján egyik tanár boszúsan zörgetett, míg végre a -kapus csakugyan beereszté. - -– Mi baj? – kérdi a gróf a tanárt. - -– Méltóságos uram, ezekre az ifjú urakra akarok rezzenteni, felét ma zár -alá teszem. - -– A világért sem! – mondja a gróf, a tanár előtt belépvén a folyosóra, – -még utóbb szétfut valamennyi. - -– De már csak nem csókolunk nekik kezet, méltóságos uram! - -– Még azt is, csak tanuljanak valamit, igenis; – mert tetszik tudni, -igenis, kéremássan, – a jó lovat simogatni kell, igenis – hogy az -abrakot megegye, igenis. - -A tanár tehát hasztalan beszélt, mert a gróf fölsietett a lépcsőn s a -hálóterem ajtaját nagy vigyázattal benyitotta és a hortyogó fiatalságot -kényelmesen megvizsgálhatta, ott fekszik valamennyi darabszám -huszonnégy, egyetlenegy sem hiányzik, – egyetlenegy sem különb, vagy -alábbvaló mint a másik, javában alszik mind a huszonnégy. - -Már a sort végigjárta a legnagyobb csöndességben, hanem midőn -visszajőne, a teremnek kellő közepén álló asztalt nem tudta elkerülni, -egy jókora lökés nélkül, mire a legéberebb gyakornokokból egyik mégis -fölébredt s midőn a grófot meglátta, elordítja magát: - -– Jaj, a gróf úr itt van! – mire a népség mozogni kezdett, hanem a gróf -lefogta a fiatal embert a dunna közé, hogy a feje is alig látszott. - -– Kérem alázatosan! – esedezék a gróf, – föl ne keljen az ifiur, igenis, -mert meghűtené magát, igenis; – beszéli még odább, szüntelen -gyömöszölvén az ifiurat a dunna alá, – ezerszer engedelmet kérek, -igenis, hogy ilyen korán itt alkalmatlankodom, igenis; mert tetszik -tudni, igenis, az ilyen vén bolond, mint én, igenis, már ilyenkor rég -nem tud aludni, igenis, aztán itt háborgatom az ifiurakat, igenis, még -egyszer engedelmet kérek, igenis. - -De hiába védelmezte magát a gróf, mert a sok gyakornok ész nélkül -kapkodta fel a ruhát – és volt annyi sütni valójuk, hogy értették a -dolog velejét, hogy a gróf nem azért kelt föl, mert aludni nem tud, -hanem mivel nem akar és készebb magára ölteni a hibát, hogy az ifju urak -nyújtózkodása megszégyenítőbb legyen. - -Elment a gróf ezer engedelemkérés mellett s a huszonnégy fiatal ember -félöltözötten, borzas fejjel állt össze, megosztozván hiven a nagy -szégyenen; végre küldöttséget választottak, mely a grófnál bocsánatot -kérjen, jövendőre becsületszóra igérvén, hogy hasonló panasz nem lesz. - -Már most méltóztassék megitélni, melyik volt jobb orvosság: a grófé, -vagy a professzor uré? ki első dühében összekorhelyezte volna az egész -bandát, aztán nehány órára bezáratta volna őket, s végre a huszonnégyből -az első napon megszökik tizenkettő, másnapon pedig ott hagyta volna az -intézetet a másik tizenkettő. (Összesen: huszonnégy.) - -Szent lőn a béke, hanem alig egy hónap mulva sűrűn jön a panasz, hogy az -egyik tanár irgalmatlanul bánik a tanitványokkal, kik már megunták a -pokróczkodást és az intézetet odahagyással fenyegették. - -A főkormányzó bement a grófhoz, s minthogy a panaszt ez ügyben többször -megtette, mai jelentését azzal végezte, hogy a tanár urat irgalmatlanúl -el kell csapni. - -– Hivassa el hozzám ebédre! – mondja gróf. - -– Ebédre? – csudálkozik az igazgató. - -– Igenis ebédre! - -– Talán nem értette méltóságod, mikor mondám, hogy az embert el kell -csapni, mert ez be nem látja, hogy minő goromba fráter, – megmondani -pedig senki sem fogja neki. - -– Csak hivassa el ebédre, igenis! – folytatá a gróf, s az igazgató -boszúsan távozott a teremből, hogy a gróf kivánsága szerint -rendelkezzék, s midőn delet harangoztak, a tanár úr már a grófnál volt. - -Vigan folyt az ebéd, a tanár úr a grófnak tőszomszédja volt, s -egyszersmind igen élénk párbeszédet folytatának, a gróf úgy alkalmazván -a beszédet, hogy a tanár úrnak ritka tudománya nagyon is kitűnt; mire a -gróf azt mondja a mellette ülő jószágigazgatónak oly hangosan, hogy a -tanár is bizonyosan megértette. - -– Denique a professzor úr ritka tudományú ember, igenis, – mint minden -kálomista ember, igenis! - -Megint más tárgyra mentek át, s ezuttal a szó az asztalnak a másik -oldaláról jött, hol az egyik vidéki vendég azt vitatá, hogy az ország -nem érti még igazán a «Georgicon» hasznát, s éppen ezért az ilyen ország -nem érdemes rá, – mire azt mondja a gróf. - -– Nos, – mit mondana kegyed, ha én lebontatnám? - -– Hogy jól tette! – válaszol a kérdett. - -– Hát önök, uraim! – mit mondanak? – kérdi a gróf a többit, – kik -azonban felelet nélkül hagyták a kérdést, mintha a gróf nézetéhez -akarnának csatlakozni. - -– Senkisem felel? – kérdi ujra a gróf, s éppen a a szomszéd tanárhoz -fordul – nos, ön sem mond semmit? - -– De mondok, ha meg nem haragszik a gróf. - -– Tehát jól tenném? - -– Bolondul tenne, méltóságos uram, – engedelmet kérek! teszi hozzá -később a tanár, gyengítni akarván a hirtelen szót. - -– No lássa igazgató úr, igenis, – mondja a gróf a másik szomszédnak, – -hogy a professzor úr mily őszinte és becsületes ember, igenis, mint -minden kálomista ember, igenis. - -– Meg tán egy kissé goromba is! – mondja maga a tanár előbbi -hirtelenkedését mentegetve. - -– Na, – nevet a gróf, – mint minden kálomista ember, igenis. - -Ezen naptól fogva a tanár sokkal vigyázóbb lőn, tanítványaival -kiméletesebben bánt; de azok is meghallván a dolgot, elnézőbbek lőnek -oly ember iránt, kinek jó tulajdonai egy kis gyöngeségnek elnézését -okvetlenül megérdemlik. - -Így törte meg egy nagy ember az előfordult nehézségeket, – szíve gyakran -vérzett, a vér nála sebesebben járt, mint másnál; de lánczra verte a -szenvedélyt, s a tréfának könnyű fegyverével győzött önmaga és mások -ellenében, s az intézet üdvös hatása gyökeret vert, s mint a vízcsöpp, -mely a papiron odább ázik, – mentek szét a jó példák, és a somogyi -rengeteg erdők fejsze alatt ritkultak meg, s a makkoltató helyeken -néhány év alatt buzakalász rengett. - -Míg a házi dolgok igy folyának, szellemének röptét gátolá az a súly, -mely a kegyvesztésből nehezedik reá. - -A nagy világ elmaradt a háztól, csak a legbizalmasabb barátok mertek -egy-egy látogatást koczkáztatni, s így a keszthelyi szellem lefogva volt -a kis városban, melyet a dúsgazdag magyarok helyzetüknél fogva messze -elkerültek. - -Egy reggel belépett a cseléd, s egy levelet hozott, mely a tengeri -város, Velenczének postaczimét viselé, s a levélnek czímén fölül a -nádori irodának fölirata látszék. - -A gróf izgatott lőn, midőn a levél külsejét megnézé, s midőn a cseléd -kiment, az asztalra helyezé a levelet, melynek tartalmát még gyanítani -sem lehetett. - -Néhány óráig tartott e kínos gyötrelem, s még nem bontá fel a levelet, -melynek tartalmából akármit inkább várt, csak jót nem, még pedig annál -inkább, minthogy itt-ott sugdosni kezdték, hogy a lajtai táborban valaki -megismerte, s e vakmerőség okvetlenül szigorú rendszabályokat von maga -után. - -Míg így tűnődik, az előteremben szörnyű kemény kopogást hall, milyet még -parasztcsizmával sem igen fogna valaki végbevinni; s minthogy az illető -már vagy öt percz óta szakadatlanul kopog a padlón, a gróf nem birván -különben is izgatottságától szabadulni, kinyitja az ajtót, s egy idegent -lát, ki háttal feléje, rettenetesen vastag csizmatalpakkal járkál föl -alá, s még az ajtónyilás sem veszi ki sodrából, tehát megvárja a gróf, -míg megfordul, – s ime az új vendég nem egyéb, mint Bowring. - -– Maga, vagy a lelke? – kérdé felderülten a gróf. - -– Hány óra, kedves barátom? – kérdi az angol. - -– Most mindjárt tizenkettő lesz. - -– Éppen a lelkek órája, kedves grófom, – hanem remélem, ebédet főzetett, -s akkor aztán nemcsak lelkestül, hanem testestül jöttem meg, – miből -csakugyan jó darab maradt meg, – ámbár a magyarországi utak kevés -dicséretére mondva, – kicsinyben mult, hogy ezen tisztes példánya az -angol szívósságnak ketté nem törött. - -– Csakhogy szerencsésen ide ért ön – s ha parancsolja rögtön tálaltatok. - -– A világért sem – én ma őzpecsenyét akarok enni. - -– Úgy késő estig kell várnunk, míg a vadászok lelőnek egyet. - -– Azt nem várjuk, mert remélem, hogy egy óra alatt utitársaim hoznak -vagy kettőt. - -– Uti társak? - -– Csak nem képzeli a gróf, hogy ily hosszú útra magam induljak el? - -– S honnét? - -– Igen természetes, hogy Bécsből, honnét tizenketted magammal indultam -meg, s én most csak szállásrendezőnek jöttem előre, hogy herczegeimnek -és grófjaimnak alkalmas tanyát rendeljek. - -A gróf nem érti a dolgot, s az asztalon még mindig fölbontatlanul a -levél. - -– Bowring barátom – mondja a gróf némi komolysággal – meggondolták önök, -mit cselekesznek? - -– Ej, ej! gróf úr – tréfál az angol – én azt véltem, hogy sokkal -szivesebben fogadják az olyan vendégeket, kik mint mi, még – őzpecsenyét -is hoznak. - -– Jó – én nem bánom, ha önök Keszthelyen meg merik sütni. - -– De meg is merjük enni, – nevet az angol. - -– Kenyeret persze nem hoztak önök magukkal. - -– De azt már csak kapunk itt, remélem? – tréfálkodék Bowring. - -– Úgy ebéd előtt nem bontom fel ezt a levelet, – mondja a gróf, inkább -magának mint a vendégnek. - -Az angol a levélre nézett, s látva, hogy az Szapáry levele, megfogja a -gróf kezét. - -– Nem kétlem, hogy a keszthelyi pinczékből kerül jó bor is. - -– Még ez a kulcs megmaradt nálam, mondja a gróf. - -– Ne búsuljon, gróf, – a kamarás-kulcs is itt lesz nemsokára. - -– Nem hiszem, hogy önök meghozták volna. - -– Nem, – hagyja helybe Bowring – majd meghozza a nádor. - -– Keszthelyre? - -– Hát miért nem olvasta el ön e levelet, melyben Szapáry tudtul adja, -hogy a nádor személyesen akar Keszthelyre jönni, – én -tizenkettedmagammal az előcsapatot képezem. - -A gróf karjai reszketének, s a levelet alig birta feltörni, melynek -tartalmát is már nem maga, hanem Bowring olvasta föl, közelébe hajolván, -mintegy maga akarván nagyobb igazságért fölmondani a levélnek szavait. - -A gróf oly meghatott volt, hogy még akkor is egy helyben állt, midőn -Bowring szobájába ment. – aztán jóval később egy tok-fiókú asztalból egy -bankjegycsomót markolván ki, elment a «Georgicon» felé, s a hány -gyakornokot talált elő, mindenkinek adott valamit, – s mikor már nem -talált embert, kit megajándékozhatott volna – elment a füvészkertbe, s -azon szobában, hol a fűmagok álltak, egy alapítványlevelet készített, -melynek értelménél fogva negyvenezer pengő forintot ajánl, melynek -kamatján három magyar nemes ifjú neveltessék a katonai intézetekben, – s -midőn ez éppen készen volt, meglátott valakit az ablak alatt elmenni, – -kirohant, egy pár bankjegyet nyomott a markába, – s minthogy a -melegágyak közt is meglátott egy embert, azután már messziről kiabált, -hogy el ne szalaszsza. - -Midőn így minden pénzét elosztogatta, befordult a a kastély udvara felé, -s a mint a kertajtónak kilincse után nyulna, egy kis parasztfiú sietve -nyitotta ki az ajtót. - -– Ki vagy te, édes fiam? – kérdi a gróf, zsebében kotorászva, hol még -némi aprópénz volt, és keresett egy huszast. - -– Én, méltóságos uram, kis majoros vagyok.[6] - -(Ennek nem elég egy huszas!) – mondja magában a gróf; aztán pedig -hangosabban kérdi: – És mi vagy a kis majorosok között? - -– Botos[7] vagyok, – méltóságos úr. - -– Jaj, hát tetőled fél a többi. - -– Remegnek, ha látnak! – mosolyog a fiú, megszokván, hogy a gróffal -egész bátorsággal lehet beszélni. - -Ennek már nem adhatok három huszasnál kevesebbet! mondja a gróf, -zsebjében markolászván, s a mint kihúzta pénzét, látja, hogy nincsen -több nála huszonöt garasnál, – azt odaadja a fiúnak ezen szóval: - -– Ne, édes fiam, itt van huszonöt garas – most nincsen több pénzem, -hanem adósod maradok öt forinttal! Aztán a kastélyba sietett. - -* - -A politika nehéz tudomány, mégis sokan megtanulták; hátha egyszer azt is -megtanulnák, hogy egy jó szóért az ingünket is odaadjuk. - - -IX. (Egyik csomó helyett másik.) - -Míg a bécsi vendégek a kastélyban mulattak, Baltaynak kocsija a szent -Ferencz-rendiek zárdája előtt állt meg, s a nagy hintóból először a kis -fiú, utána a tanító, végre Baltay úr mászott ki, az utánuk érkezett -kocsiról András szállt le, megtapogatván mindent, nem törött-e el -valami, a mit az urfinak, meg a szent atyáknak felkötöztek, hogy az -úrfit könyv mellé szoktassák; mert a gyerek otthon nagyon a deákszó után -éhezett, s az öreg úr Keszthelyre szánta. - -Baltayt nagyon megviselte az út, de egyszersmind jó barátokat lelvén a -kastélyban, úgy intézkedett, hogy egy álló hétig Keszthelyen marad, -egyszersmind azt is gondolta, hogy majd itt könnyebben megszoktatja a -gyereket, ki már a harmadik napon Keszthelynek minden zegezugát ismerte, -s lejárt a rétre lapdázni a jó pajtások között. - -Hamar akadt pajtása a fiúnak, kinek valamennyi diák közől legszebb vörös -nadrágja, és legaranyosabb zöld mentéje volt, melyen annyi volt a -sujtás, mintha egy tál mácsikot döntöttek volna rá, – s így a pajtások -szivesen szegődtek hozzá, kivált mikor a füszeres boltból egy nagy -koszorú fügét hozott ki, s a fiúk között mind elosztogatta. - -Repült a lapda, a fiuk nem kimélték egymást, és Imre úrfi vörös nadrágja -a réten elnedvesedett lapdától olyan almafoltokat kapott, hogy akármi -szürkének sincsenek különb foltjai, csakhogy a mi szürke, csak lovon áll -jól, nem mindig kapós a vörös nadrágon. - -Na, de ez még hagyján. - -A mint a rétnek egyik árkán átjártak a diákok, egy vékony deszka volt -minden átjáró, de annak nem hagyott békét a sok diákgyerek: mert a mint -észrevették, hogy a padló hintálódzik, egyik sem ment át a nélkül, hogy -egy kissé meg ne hintáltassa magát, s a mit egy diák elkezdett, utánna -tette a többi. - -Imre úrfi nem nézhette sokáig ezt a mulatságot, hanem addig -nyugtalankodott, míg oda eresztették s a fiú nagy kedvét találá benne, -mikor a deszka fel és alá dobálta. - -Néhány kópé már rég mulatta magát azon, hogy a vörös nadrágon milyen -szép almás foltok vannak, hanem ez még nekik nem volt elég, szerették -volna látni, mikor a gyerek alatt a deszka és a vörös nadrág az iszapba -pottyanna, vajjon milyen lenne akkor? - -Imre mindig nagyobbat ugrott fölfelé; hanem aztán nagyobbakat is esett -lefelé, mikor a deszka csakugyan ketté durrant, s a gyerek éppen olyan -mélyen sülyedt, hogy csak az nem látszott rajta, a mi vörös. - -A sok élhetetlen diák szétfutott, s a réten sarjút teregető emberek -közől csak egynek volt annyi esze, hogy elgondolta, hogy e sok diák -valamitől megijedt, tehát elment az átjáróig, hol Imre az iszapból -kimászni semmikép sem tudott. - -A mi emberünk nem volt más, mint Holvagy Pista, ki nem sokat okoskodott, -hanem a partról lenyujtá hosszú sipújjú ingét, miben a megrémült gyermek -egész erővel megkapaszkodott, és nagy nehezen kivált az iszapból azon -veszteséggel, hogy egy pár sarkantyús csizmája benragadt a sárban. - -Pista ölbe vette a gyereket, s a legközelebbi utczán a városba menvén, -saját házukhoz bevitte. - -Midőn a gyermek a rémülettől lassankint észre tért, arra kérte Pistát, -hogy csak András bácsiért küldjön el; mert tudta a gyerek, hogy az ugyan -a legjobban megszidja, de legkönnyebben is segél rajta. - -Pista maga ment el a kastélyba, hol Andrást a kapuban pipázgatni lelte, -s midőn félrehíva tudtára adá, miért jött, elhagyta alunni a pipáját, -zsebébe dugta és kettős lépésben ment el Pistáékig. - -Midőn a vörös nadrágot meglátta, a mint a napon szárogatták, András nem -tudta nevetés nélkül megállni, hanem bemenet mégis fölkapta előbbeni -formáját, s ezt mondá: - -– Máskor legalább vesse le az úrfi a vörös nadrágot, ha a pocsétában -akar mászkálni, mert lássa az ilyen vörös posztó drága, s egy vak koldus -eléldegélne esztendeig az árán. - -A gyermeknek két öreg könycsepp folyt le két orczáján, mert érezte, hogy -Andrásnak ugyan igaza van, s midőn András kezét elkaphatta, égő arczához -érinté, mire aztán András is elhallgatott a korholással; hanem hagyta a -gyereket, kit inkább az ijedtség fogott el, mint egyéb baj; azért -hagyták nyugodni, s minthogy Pistának felesége meg az öreg asszony úgyis -az ágy szélét ülték, Pista azt mondja Andrásnak: - -– Kedves jó barátom, – kerüljön ide előre, – gyújtsunk pipára, – mondja -még odább, – aztán egy pohár bor is kerül; elbeszélgethetünk, míg a -gyerek nyugszik. - -– Köszönöm az emberséget, – viszonzá András a szivességet, az asztalhoz -menvén – volt ma már részem benne, akár megfürödhettem volna. - -– Csak jó ember ez a mi grófunk – mondja Pista – ez aztán az ember, meg -az az enyingi herczeg. - -– Jó barátom, talán járt azon a mi vidékünkön? - -– Enyingre való vagyok, hát hogy ne jártam volna arra? - -– Úgy az én uramat is ösmeri talán, az öreg Baltayt? - -– Ösmerem hát, biz ösmerem ám, – még az öcscsét is ösmertem, az isten -adjon neki nyugodalmat a másvilágon, biz az szegény tovább is élhetett -volna. - -– Hát hallotta, barátom, miképpen halt meg? - -– Nem hallottam, hanem láttam, hisz ott voltam, mikor halva feküdt a -gyöpön. - -– Ejnye, édes jó barátom, de jó, hogy találkoztunk, ugyan mondja meg hát -nekem, melyik állt hozzá közelebb, az a gróf Dunay, vagy a másik? - -– Egyik sem volt közelebb, mint a másik, bátyám, – beszéli Pista; – mert -ott a hely ki volt mérve. - -– Ugyan már most mit gondol, kedves jó barátom, melyik lőtte agyon? - -– Azt gondolom, bátyám – hogy egyik sem. - -– Hej öcsém!… mondja András fölegyenesedve… de szeretném, ha én -gondolhatnám ezt, aztán másnak nem volna oly nehéz hinni, mint nekem. - -– Nagyon akarja tudni, bátyám? - -– Öcsém, ha te azt tudnád, a mit én tudok! - -– Még sem lenne az annyi, édes bátyám, mintha maga azt tudná, a mit én -tudok. - -– Ugyan mivel oldozhatnám meg a nyelvedet öcsém? - -– Pápista ember kend, bátyám? - -– Az vagyok, öcsém! - -– No hát mit csinálna kend, ha valaki a haló ágyán pap helyett meggyónna -valamit, s mikor már aztán meggyónna egy nagy vétket, még sem halna meg -az az ember. - -– Furcsa dolog, öcsém, azt tartom, ha a pap megállja szó nélkül, én sem -adnám a dolgot odább. - -– No hát én sem adom odább, bátyám. - -– De tudod, ki ölte meg? - -– A mint az isten fejünk fölött van, és az isten napja besüt ránk az -ablakon, úgy tudom, ki ölte meg és egykor a bizonyítványt is kezükbe -adom. - -– Hát mikor lakol meg az igazi bűnös? - -– Ne avatkozzunk az úristen dolgába, bátyám, azt tartom, keményebben -lakolt, mint az én eszem gondolja. - -– Öcsém… én magyar ember vagyok… - -– Meg én is… mondja fölkelve Pista a padról, honnét az öreget idáig csak -ülve hallgatta. - -– Annál jobb, kedves öcsém – azért csak annyit mondok – akár meghaljak -annyi titokkal is, mennyit most mondtál nekem; de ha csak annyit -mondhatnál az én uramnak, hogy nem Dunay lőtte meg az ifjú urat, hanem -hogy földerül egykor általad a titok… megáld érte a magyarok istene… ne -kérdezd… én tudom, hogy miért. - -– Bátran megmondhatom, bátyám, – de most többet fogóval sem húznak ki -belőlem. - -– Eddig van? - -– Nincsen több! hagyá helybe Pista, s Andrást haza ereszté, megigérvén, -hogy a fiúnak reggelig is jól gondját viseli, reggel pedig úgy is haza -mehet, csak ruhákat küldjenek utána. - -András kétszer is a pipa után nyúlt, hogy a félbehagyott dohányt majd -kiszívja, de annyira megszállta fejét a gond a hallottak után, hogy mire -kivette a tűzszerszámot, elfeledkezvén a pipáról, megint visszatette. - -András mindenféleképen hányta-vetette, hogy az öreg úrnak így meg úgy -mondja meg, de csak nem esett ki egy is úgy, a hogy ő szerette volna; -azért abbahagyta a fejtörést; hanem neki vágott a kastélynak, abban -pedig egyenesen a nagyságos úr szobájának tartott. - -Röviden elmondta a történetet a gyerekkel, de csak olyanformán, hogy ne -a gyereket sajnálja beszéd közben, hanem a szép vörös nadrágot. - -– Bizony, kár azért a gyönyörű vörös posztóért. - -Üsse meg a kő a kend drága posztóját, mintha még nem kerülne egy nadrág -ára, – hanem fogjon kend Baltayt, ha ezt a kölyket is elemésztik. - -– Ejnye, de hamar meglódul a nagyságos úr, – csak nem halódik mindjárt, -ha egy kis diákkópéságba esik. - -– Nojsz, a másiknál is mindjárt ott kezdték, hogy meghalt. - -– Jó, hogy eléhozta a nagyságos úr. - -– Talán jó kedve van kendnek András, hogy ott tapogatja kend, a hol -legjobban fáj? - -– Ne busuljon a nagyságos úr, – előre is mondom, nem tudja, mit akarok -mondani. - -– Hallott kend valamit? – kérdi Baltay megszelidülve, egyszersmind -helyet foglalva egy nagy székben. - -– Nagyságos uram!… megmondtam régen, hogy nem nyugszom addig, míg az -ifjú grófot tisztára nem mosom nagyságos uram előtt. - -– Jól van, András, jó, – kend igen jó ember, – ha kenden állna, még a -feketét is fehérre mosná. - -– Ha lehet, megcselekszem, nagyságos uram, – hanem ezt a munkát magamra -vállaltam, remélem, meg is lesz! - -– Nagy fába akarja kend belevágni a fejszét. - -– Már fogom a nyelét, bizonykodék András olyan hangon, melyre a -nagyságos úr érdemesnek tartotta fölnézni, András pedig bizton tudta, -hogy a nagyságos úr nagyobb figyelemre méltatta, tehát a rövides -beszédet nem folytatá, míg meg nem kérdezték. - -Ennyi fogást okvetlenül meg lehet engedni az olyan embernek is, mint -András, ki maga a megtestesült hűség és megcsontosult becsületesség; -hanem neki is jól esik, ha egy pillanatban egy ártatlan fogást használ -arra, hogy ura több figyelmet adjon neki, mint a mennyit egy cselédnek -odavetni szoktak. - -– Nem bánom András – szólal meg Baltay, – hogy kend így utána lát ennek -a szomorú dolognak; de lássa kend, a hol eddig nem tapogatott ki senki -semmit, ezután hasztalan keresgél kend ott már. - -– Nagyságos uram, nem is utczaszélen járok ám utána, hanem azt mondom, -hogy nyomon vagyok. - -– Vak nyom lesz az! – tamáskodék Baltay mintegy ingerkedve Andrással. - -– No hát… Isten úgyse nem Dunay lőtte meg az úrfit. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -De már ezt olyan kemény hangon mondá András, hogy Baltay nem tudta ülve -megállni, hanem kikelt a székből, s Andrástól a folytatását kérte. - -András híven elbeszélte, a mit hallott, az elbeszélés után pedig -Pistáért küldött el – Baltay pedig némán lépegetett végig a nagy -szobában, ki-kitekintgetvén az utczára, ha már jön-e az ember? - -András gyertyákat gyújtott, hogy a setétséget kiszorítsa a szobából, s -midőn a meggyújtott gyertyákat az asztalra tette, Bowring úr kopogott be -az ajtón. - -– Éppen jókor, mondja Baltay! s elmondá néki az előbbeni jelenetet, s az -angol szivesen maradt, hogy a beszélgetésnek tanuja lehessen. - -Pista megérkezett. - -Az angol rögtön fölismerte Pistát, hanem úgy állt a kandalló mellett, -hogy az rá ne ismerhessen és hagyta beszélgetni őket minden közbeszólás -nélkül. - -– Fiam – mondja Baltay, – én szivesen hinném, a mit mondasz. - -– Én pedig nem erőltetem nagyságos urat. - -– Be tudnád ezt bizonyítani? - -– Mikor itt lesz ideje, nagyságos uram! - -– Láttad azt is, mikor meglőtték! - -– Azt nem láttam, uram – pedig közel voltam. - -– Közel voltál?… kérdi Baltay gyanakodva. - -– Én is ott voltam akkor! – szólt közbe Bowring – s ez a fiú velem volt! -– teszi hozzá Bowring, hogy az öreg úrat útbaigazítja. - -– Ám védjétek, édes fiam, az élőt, – mondja Baltay indulat nélkül, – én -– őt soha sem vádolom. - -– Nagyságos uram!… szól Pista,… nagy magyarnak tartják a nagyságos urat, -legyen biró nagyságos uram maga, – nálam van papiroson a dolog – én nem -értek sokat az ilyen dologhoz, – egy szóra odaadom a kész igazságot, – -hanem ha az én két orczámat szégyen éri azért, hogy elvádoltam valakit, -kérem átossággal, – megérdemlem-e én? - -– Megállj, fiam! inkább halj meg, – mondja Baltay. - -– Ilyenformán gondoltam én is legjobbnak, okoskodik Pista, – de tán -megérjük az időt, hogy a napja megkerül a szónak, – addig is isten -velünk. - -András Pistát kisérte ki; Baltay pedig Bowringgal fogott kezet, s a -nyakas magyarnak nagyon jól esett, mikor az az angol keményen megszorítá -kezét. - - -X. (Békeremények.) - -Midőn maga maradt az öreg, végig gondolá mindazt, mi öcscsének halála -óta történt. – Etelkének férjhezmenetelét, Imrének fölfogadását, és -Galiba Pál tabuláris prokurátor úrnak tett igéretét. E három tárgy untig -elegendő volt arra, a mit épen most csinál, hogy saját fejét vakarja; -mert ezt már csakugyan nem lehetett volna Andrásra bízni, ki a dolgot -hihetőleg sokkal gorombábban vitte volna véghez. - -Mentséget ugyan talált, mert Imréből embert fog nevelni, – s a -Baltay-családnak legalább is leszen annyi jó tulajdonsága, mint egy -divatlapi novellának, hogy folytatása következik, hát ezt nem bánta meg; -de hogy gyanút gerjesztett magában Dunay iránt, s ime az elhamarkodásnak -bizonyul; ez olyan öreg hiba, a miért más embernek aligha engedné el a -rovást. - -Sok volt egyszerre a tünődés, elő kelle hát venni azt a jó házi -orvosságot, az alvást; és hogy még magyarabban essék ki az egész dolog, -– azt gondolja, jobb lesz erről máskor gondolkodni. - -Andrást rég várja már, hogy leszedjen róla egyetmást, de az még valahol -lenn van, azt véli Baltay, esze ágában sincs, hogy a gazda már -lefeküdjék; tehát maga teszi meg a kemény szolgálatot, s leveti a -mentét, mi annyiból nagyon egészségére vált, hogy míg kihuzakodott -belőle, vagy hármat roppant a háta, s alig tette le fejét, rögtön el is -aludt. - -András azonban nem ólálkodott a cselédek között, hanem először is gróf -Dunay inasához ment, kit épen a kapu alatt fogott el, s azt kérdi tőle: - -– Öcsém! ki van otthon? - -– No hát lódulj föl, öcsém, aztán mondd meg, az öreg András esedezik -alázatosan, ha egy pár szóra meghallgatni kegyeskednének… eredj… fuss. - -András végignézett magán, hogy nem marad-e valami igazítni való? s mikor -minden rendén volt, szép kényelmesen fölsétált a lépcsőkön, az alatt -pedig a másik cseléd megvitte a hírt, és izenetet is hozott, még pedig -olyant, hogy «tessék besétálni!» - -A mint a belső szobákba ért, a grófnő kis lányát tartá ölben, egy kis -beszélni kezdő lányt; az öreg nagyságos asszony pedig át meg átsétálta a -szobát, s András mindjárt az ajtóküszöbnél hozzáfért a kézcsókoláshoz, -mit el is végzett egész emberséggel, nem állhatván meg szó nélkül is: - -– Jaj, be régen volt szerencsém a nagyságos asszonyság ezen kegyelméhez! -– mondja András, ki különben nagyon hamar megalkudott volna az -asszonyfélén, s ha százát öt garasával kérték volna, nem veszett volna -össze négy garasért, hanem azért vajmi jól esett neki, hogyha ő -nagyságának kezet csókolhatott, mert mióta az édesanyja tejéről -lemaradt, nem igen vesztegette a csókot; hanem ez a kis munka nem esett -terhére a vén embernek, azért jövet-menet, egyaránt véghez vitte, -bármennyit szabódott is a nagyságos asszony. - -– De ritka vendég, András! – szól kedélyesen a grófnő. - -– Lánczon vagyok ám én otthon, – ma sem tudom, hogy hogyan szabadultam -le. – Beszéli András, az ifjú grófnőnek is kezet csókolván, mi alatt a -kis lány bajuszába kapott, s a kis kövér ujjak közől egyenkint kelle -kiszedni a deres szálakat, melyeket András csak saját öt ujjával szokott -összefésülni. - -– Nem szabad, kis baba, – mondja az anya, – az öreg Andrást így -megkínozni. - -– Dejsz engem meg nem ríkat egy könnyen, tréfálódzék András, hagyván -magát mint valami kezes állat; a kis lány össze-vissza tépte volna -Andrást, ha a grófné ki nem szabadítja. - -– Lássa András, – mondja a grófné, már milyen nagy lányom van, ma holnap -férjhez kell adni, úgy-e milyen nagy gond? - -– Soha se búsuljon azon méltóságos grófné, megjön az, kit az Isten neki -rendelt. - -– Ki tudja, megérem-e én azt? – mondja a grófnő. - -– De még én is meg akarom érni, méltóságos asszonyom!… szólal fel András -neki tüzesedve. - -– Messze van az még András! – véli a grófnő. - -– Elérek én még az eszemmel odáig méltóságos asszonyom, – vitázott -András… Aztán van itt egy olyan csomó, megtisztelem átossággal, hogy így -cselédészszel bele merek szólni, azt pedig el kell ám oldozni, pedig -nekem is lesz azzal dolgom. Végzi be András olyan sajátszerű -meggyőződéssel, melyre ellentmondani fölösleges munka volna, mert az idő -fogja bebizonyítani. - -Az öreg asszonyság föl s alá járt, s minthogy Andrást rég ismerte, hisz -valaha, midőn megboldogult férje meghozta, még a hintólépcsőt is András -eresztette le neki – valamint azt is tudta, hogy az öreg úrnak -leghűségesebb embere, ki mindemellett az igazságot is szolgálja, – tehát -azívesen eltűrte, hogy az öreg bellebb menjen a szóval, mint azt -bárkinek különben engedhette volna. - -Az öreg asszony sokáig szótalan maradt, míg leánya Andrással -beszélgetett, utóbb a dajka eltávozván a kis gyermekkel, az öreg asszony -András felé fordult. - -– András… nem panaszolom föl a jó istennek, hogy annyi gondot felejtett -rajtam, – mert legalább nem értem rá a széken vesztegelni, hol néha -jobban megöregszik az ember, mintha mindig gyalogol, hanem ez a harag -emészt, – s látom, hogy vőm többet gondol szerencsétlen öcsém halálára, -mint kellene, és nyugalmat nem talál… - -András szólni akart, de az öreg asszonyság ritkán talált alkalmat -bizalmas emberrel beszélni a dolog felől s most egy hosszában akarta -elmondani egész mondókáját. - -– Ne feledje szavát, András – folytatja az úrhölgy… öcsém meghalt, – -nekem is öcsém volt, – megsirattam; de vőmet fiamként szeretem, s én nem -bánom, pöröljön az öreg, – ám vigye a Baltay-részt, melynek hiányát -keservesen megérezzük, – de a gyanút engedje el, – ezt jogom van kérni. - -– Elengedi! nagyságos asszonyom. - -Az asszony megállt, nem várta e szót, mely András szájában nem lehet -hazugság. Annyit küzködött magában, hogy Baltayval még e dolog miatt -egyszer szemközt áll, – s most, midőn a feleletet hallja, nem meri -elhinni. - -– Mit mondott András? – kérdi az asszony. - -– Többé nem gyanakszik. - -– András, mindenre kérem, ezt az öreg úrtól hallotta? - -– Éppen egy órával előbb, nagyságos asszonyom, – többé nem -gyanakodhatik, még ha tán akarna is! – Bizonyítgatja András, észre sem -véve a hangos szóváltásban, hogy a gróf háta mögött áll, s az egész -beszédfonalat érti. - -– Úgy tudva van már, ki ölte meg. - -– Egyetlen egy ember tudja, méltóságos gróf, – mondja tovább András, – -elbeszélvén a délután történt dolgokat, – s az egész család meghatottan -hallgatá a dolgot. - -– Becsületes ember! – kiált fel a gróf, Pistára gondolva, egyszersmind -folytatja: – Mit gondol András, honnét jövök én most? - -– Nem tudom eltalálni, méltóságos uram, – csak azt láttam -alkonyattájban, hogy lóháton tetszett kimenni a kapun. - -– Éppen e becsületes ember hajlékából jövök, hová valóban furcsán -vezetett a sors. - -– Látta a gróf úr a gyereket? – kérdi András részvéttel. - -– Mondom, onnét jövök, mert a mint a ház előtt elmentem, egy vörös -nadrágot látok a ruhaszárogatón lógni, tehát oda lovaglék, hogy -megtudjam a vörös nadrág történetét, minthogy ily ünnepnapon kell -szárogatni s ime, kijön egy fiatal szép menyecske, elmondja a fiúnak -kalandját, s én rögtön leszálltam a lóról, bementem s ekkorig a fiúnál -maradtam, most pedig visszajövet a gazdát rendelém ide, hogy némi kis -füvet küldjek a fiúnak, hogy izzadásba jöjjön. - -Belép egy cseléd, s jelenti, hogy egy ember a füvekre várakozik. - -– Bossásd be! – parancsolá a gróf, – s a megnyilt ajtón Pista köszöntött -be, némi katonai egyenességgel állván meg nem messze az ajtótól. - -– Barátom, – szólal meg a gróf, – jöjjön, hadd szorítom meg a kezét! – s -utána nyulván a kéznek, mely ugyan engedelmesen adá magát oda, hanem -Pista megelégedett az odaengedéssel, s a szives kézszorítást viszonozni -sehogyan sem merte, csak hagyta, s a gróf kezében kiegyenesedve feküdt a -kéz, de a gróf nem elégelte meg, s így szólt: - -– Bátran szorítsa meg, jó barátom, – méltó rá az a kéz, mely rólam oly -irtóztató gyanut vett le. - -– Sajnálom, méltóságos uram, hogy többet nem tehettem. - -– Csak azt mondja meg, barátom, él-e még az az ember? - -– Nagyon hiszem, hogy él; de ez az élet nagy teher lesz neki. - -– Bocsásson meg neki az isten, én is megbocsátok! – mondja rá Dunay. - -– Ennek hasznát veszi méltóságos uram, – jegyzi meg Pista, – engem akart -meglőni a boldogtalan, s az ifjú nagyságos urat találta, hanem megkérem -a méltóságos grófnét, hogy az is bocsásson meg neki… - -– Szivemből megbocsátok! – mondja jósággal az ifjú nő. - -– Még nem tudja, méltóságos asszonyom, miért bocsásson meg neki. - -– Tehát ellenem mást is vétett volna? - -– Nagyot, méltóságos asszonyom, – mondja Pista, közelebb lépve, – talán -majd jobban eszébe jut méltóságos asszonyom, ha megismer engem is -közelebbről; mert egyszer látott ám engem közelebbről, még pedig azon -napon, mikor az ifjú úr testét hazavitték. - -Mig az ifjú grófné emlékezni akart, az öreg asszonyság már kitalálta, -hogy a kis szalagos szarvast Pista hozta haza. - -– Szegény kis szarvasom! – sóhajt fel a grófné. - -– Én vittem haza szegény párát, – mondja Pista. - -– Most emlékszem rá! - -– Aztán nem kérdi méltóságos asszonyom, hogy azt a jámbor állatot ki -emésztette el? - -– Talán ugyanaz az ember? - -– Éppen az, – mondja Pista, – azért ha meg akar neki bocsátani, -méltóságos asszonyom, – elhigyje, jót tesz a boldogtalannal. - -– Látni fogja őt? - -– Azt remélem, méltóságos asszonyom, s ha már egyszer meggyónta vétkét, -– hiszem, hogy meg is bánta, mert maradt ideje rá. - -– Jó barátom, – szól közbe a gróf is, – én nem keresem őt. - -– Keresem én, gróf úr, mindenfelé tudakolom s én rá fogok találni, – -mert akarom tudni, hogy jobb emberré vált-e? - -Meghatottan álltak egymás körül, a dajka azonban megint bejött, s a kis -gyermek nem akarván a dajka ölébe ülni, minthogy már járni tudott, némi -kis körültekintés után Andráshoz ment, ki némileg a körön kívül állt, s -az egész beszélgetésnek inkább tanuja volt. - -András fölvette a gyermeket és merőn a szemébe nézett, mit a gyermek -nevetve viszonzott és hangosan kaczagott. - -A beszélgetők közül az öreg asszony vette észre, s Andráshoz közeledve -mondja: - -– Lássa, András, ez a gyermek nem érte még meg, hogy a Baltayak közt -békesség volna! - -– Nagyságos asszonyom, még ez a gyermek megéri. - -– Gondolja, András? - -– Egyebet is gondoltam, nagyságos asszonyom, – talán a mit mi véghez nem -tudunk vinni, véghez viszi ez a gyermek? - -– Akkor nyugodtan halok meg. - -– Akkor kár volna mindjárt meghalni! - -– És miért? - -– Majd akkor megmondom, nagyságos asszonyom, ha az isten addig éltet. - -András aztán jó éjszakát kivánt, s míg Pista a füveket szedte össze, az -öreg megnézte, hogy ura mit csinál? - -Aludt már Baltay, mire András előbbi gondolatát fonogatván, mit egykor -megtörténendőnek hitt, azt mondá – alugyunk, de meg ne haljunk addig. - - -XI. (A nádor Keszthelyen.) - -Anno ezernyolczszázegyben a magyar földes úr széles uradalmában csak kis -király volt, egyéb semmi. - -Hej de sok ember szeretné ezt a századot előlről kezdeni. - -Midőn Festetics a legelső hírt vette a nádor eljöveteléről, láttuk, hogy -egy maroknyi bankót osztogatott el, s végre a kis majorosnak még adósa -is maradt öt forinttal, – most pedig, mikor már eljövetelének napjáról -is tudósítva lőn, minden fiókból kiürítette a pénzt, csakhogy meglegyen -mind az a becsület, mi egy magyar nemesnek házától kitelik; tehát nem -kiméltek semmit. - -Megnyergelték a Balatont, és századok emlékezete óta most ment a legelső -nagy hajó a lomha vizre, mely három vármegyének földjét fekszi el, alig -adván egyebet egy kevés fogasnál, mit gyakran életveszedelemmel fognak -meg, s néha napján oly temérdek gardát,[8] hogy a halász sem eladni, sem -megenni nem birja mind, tehát mégis koldus marad a nagy szerencse -mellett. - -Még tizenöt esztendővel ezelőtt magam is láttam erős bordáit annak a -nagy hajónak, melyet a gróf temérdek költséggel építtetett föl, s ezen -hordozá meg a nádori vendéget a zajos hullámu vizen egész azon pontig, -hol a badacsonyi nyugoti oldalból kiválnak azok a hegyek, melyeknek -romfészkeiben a multak emléke tanyázik. - -A Bakonynak legizmosabb fáit döntögeték el, hogy a hajótest -megalakuljon; Bécsből az első kárpitost hozták le, hogy fölrakja a hajó -belsejére mind azt, mit bársonyból, selyemből szépet kigondoltak, az -aranyat pedig se hosszában, se vastagában ne kimélje, legalább legyen -olyan, hogy midőn elkészíti, maga bámulja meg legjobban, s ne higyje el, -hogy ezt ő maga csinálta. - -A gyönyörű hatos fogatot messze földön szedték össze, – a hintót a -birodalmi fővárosból hozták, s a kocsi főfelügyelő mindig keztyűt -húzott, mikor a kocsihoz nyult, olyan fényes volt, s midőn minden készen -volt, hogy a nagy vendéget elfogadják, remegve várták a közeledő napot. - -Végre Szapáry levele megérkezett; a nap, az óra meg lőn határozva, de -egyszersmind az is, hogy a főherczeg nádor a környékben levő elbocsátott -és rokkant katonákat látni akarja, e czélból tehát a megyei alispán -rögtön rendelkezett, hogy minden ilyen ember a megye költségén jelenjék -meg, és hacsak nem fél holt, el ne maradjon. - -A gróf gondoskodék, hogy ezek is mindennel elláttassanak, azért a -városnak minden bejárásánál őrök álltak, hogy őket útba igazítsák. - -A megérkezés előtti napon néhány száz ember vergődött össze és a -városnak sajátszerű látványul szolgáltak, levén egyik béna, a másik -sánta, a harmadik megint másféle, a mint a kard, puska, vagy ágyú vétett -neki, mert akkor az ép ember katona maradt halálos holtig, és csak a -hibásat eresztették haza. - -Már alkonyat volt, midőn a kocsik egyikéről egy falábas ember szállt le, -s egy közönséges furkós bot segítségével élvén, a kapott utasítás nyomán -ment el a kirendelt szállásra egy vezetővel, minthogy Keszthelyen, mint -mondja, sohasem volt életében, következésképen nem tudja, melyik utcza -merre van és hihetőleg nem ösmer egy lelket sem. - -Az ilyent gyakran gondolja az ember, aztán mégis csak talál egy -ösmerőst, néha éppen olyant, a kit nem is akar talán megismerni; de -kénytelen vele. - -Még nem rég nyugodott le a nap, az alkonynak maradt annyi világa, hogy a -falábas embert megismerhessük, ki nem egyéb, mind Meddig Józsi, kinek az -orvosságivás egyik lábába került, s most már éli az obsitos mesterséget, -s majd holmi apró munkáért kenyeret vetnek neki, majd egy kis -hazugsággal néhány garast szerez. - -Valóban kínos élet, kivált olyan embernek, mint ő, ki annyi embert vert -a pad alá, s most már minden poczkot kénytelen elnyelni és egy messzely -borért fél napig elhazudozni valamely kurta csárdazugban. - -Hadd menjen szállására, holnap találkozunk vele ugyis; ennyiből pedig -elgondolhatjuk, hogy nagyon kevés ember van, a ki cserélni kivánna vele, -– egyszersmind tanulja meg minden panaszkodó ember, hogy sorsát és annak -terhét mindig mérje más bajához, s akkor felével legalább is -megkönnyebbül; aztán nemcsak annyi a baj néha, hogy a pohár csordultig -telik már; hanem még melléje is folyhat. - -Megelevenedett a kis város, néhány vármegyének minden dúsgazdagja -odatódult vendégnek, s a ki valaha látott egy főispáni beiktatást, -könnyen elképzelheti, mennyi aranyos mentét lehetne összeszedni -Keszthelyen, ha az ünnepély után egy rakásba tennék. - -A leirásból sokat meggazdálkodunk és csak a legérdekesebbet említjük -meg, majdnem azon száraz szavakkal, minőt kútforrásunk nyomán -mondhatunk, azt tudniillik, hogy a főherczeg ezen kellemes meglepetések -emlékét öregbíteni akarván, az egész társasággal megnézé előbb a -gazdasági intézetnek minden hozzátartozandóságát, kiment a legközelebbi -szántóföldek egyikére, hol aztán saját kezeivel igazgatott egy ekét, -melynek nemzeti szinre festett szerkezete a keszthelyi könyvtárban mai -napig is megvan. - -Szóról-szóra megtörtént dolgot mondunk, szavainkért levéltári oklevéllel -állhatunk jót, tehát nem erőlködünk a kiszinezéssel, menjünk ki a -szántóföldre, – s ha valaki olyan is eltévedne, ki a csiszolt padlón -kívül egyébre nem lép, ne irtózzék meg a gyöptől, hisz a legnemesebb -vérnek első csöppje azért nemesedett meg, hogy a földön patakzott el, s -ha már tartózkodik valaki a földre lépni, vessen legalább magára -keresztet, hátha valamely ősapjának elporlott csontjára lépne. - -Megmondom utóbb, hogy nem a czímeket akarom fölmérni, hanem midőn a -magyar nemzet nádort választott magának, kit jobban meg nem -tisztelhettek, mint hogy nagyobb úrnak ösmerik el önmaguknál, szivesen -elösmerem, hogy magas hely, hová őt emelték. - -S im leszáll az ünnepelt helyéről, megfogja az ekét, hová idáig csak -jobbágy tette a kezét, – egy ország boldogsága nyugszik kezében, s -hantot fordít vele, míg az egyik zászlós, Szapáry József az ostort -tartja, Festetics gróf pedig maga a két ökröt vezeti. – Hasztalan -tagadnám, nem birom hidegen nézni, pedig csak lelki szemeim érnek el -idáig, – s ha ezt közönyösen nem birom nézni, ne engem okozzatok, – hisz -én csak büszke vagyok arra, hogy ti voltatok a hatalmas magyarok, s ezt -az embert nádornak ti választottátok. - -[Illustration: Megfogja az ekét, hová idáig csak jobbágy tette a kezét.] - -Korrajzot irtam; költeményt irhatok, ha tudok; de némely megtörtént -dolgot eltagadni vagy hazudni, az előttem ez esetben mindegy. - -A szokatlan látvány megható volt – nehány ezer jobbágy levett kalappal -nézte a kenyérkereső szerszámot olyan kézben, melynek tulajdonosáról -boldog együgyűségében talán azt hitte, kenyér helyett mindig kalácscsal -él. - -Higyjék meg, tisztelt olvasóim, nagyon szép erkölcs, midőn a férfi -nyugalommal hal meg, vagy a szenvedések alatt panasztalan áll meg; de -mikor annyi ember zokogás nélkül könyezik, midőn sem rémület, sem -félelem nem csikarja ki a könyűt, és mégis egy szempillantás alatt annyi -nedves szemet látunk, ne tagadjuk meg ezt a kis igazságot, – nagyon -szánandó volna máskép tenni, mint annyi ezer, – s ha ott vagyunk, -egyúttal bizonyosan magunk is csak könyezgettünk volna. - -Büszke népe a tündérpalotáknak! Im Szapáry az ostort viszi, Festetics -két ökröt vezet, – állj melléje, mérd össze vele magadat, vajjon a két -ember náladnál mennyivel lesz kisebb? - -De miért e feleselés, az ég is megkönyezé e jelenetet, s néhány gyér -esőcsöpp húll alá, s a nádor fehér köpönyegben lépdel azon a barázdán, -melyet az eke keze alatt hasított föl, míg a barázdán végig ér, a -«Georgicon» növendékei zengenek egy hatalmas kart, mely a szép ünnepélyt -még buzgóbbá tette. - -Visszafordult a menet, – a nép mohón vitt emléket az új barázdából, s a -lelkes gróf jutalmazottnak látta magát, egyszersmind az ekét ereklyekép -a muzeumába helyezte. - -Következett a szemle a rokkantak fölött, hanem mielőtt a nádor odaérne, -mi tartsuk meg először is a szemlét. - -Katonai rendezésről ugyan nem volt szó; hanem az egykor megszokott -ösztön mégis rendbe sorakoztatá őket, s minthogy Holvagy Pista csak úgy -kiállt, mint a többi, megint hamar megismerte a falábasok között Meddig -Józsit, az meg viszont Pistát. - -Mindenik tudta, hol a helye s ha a csatákban szomszédok valának, igen -természetes, hogy most is egymás mellé állnak. - -– Visszaeresztettek a más világról, Pista, – kérdi megdöbbenve a -szabados. - -– Elevenen, pajtás, – mondja Pista, – hanem látom, a te egyik lábadat -mégis ott csipte a pokol ajtaja. - -– Azt tartom, egy is elég oda. - -– Hát a másik lábad nem kivánkozik a pajtása mellé? - -– Pista – mondja a hidvégi végig borsózva azon gondolatnál, hogy Pista -azt is tudja, a miért az ő nevét a pokolban már az ajtóra irták, – ez az -én falábam a te öcséd ám, úgy nézd. - -– Nem értem! - -– Pedig érthetnéd; mert alólad vettem el; – okoskodik paraszt módra a -sánta, – hogy ha meg nem iszom az orvosságodat, mai napon jóformán te -sétálnál rajta. - -– Nem nekem szánta az úristen, kedves pajtásom, azért csak viseld -békével, talán jobb útra visz, mint az a másik, mi az édes apád után -maradt rád; csakhogy aztán az ép lábad félre ne terelje ezt is. - -– Pista! – mondja megint a szabados, – azt tudod, hogy egy haláltól nem -félek, mikor már melletted egypár százszor láttam a nélkül, hogy -kellettem volna neki; de ha már annyiszor itt feledte rongyos testemet a -földön, öcsém Pista, hagyj nekem annyi időt, hogy szakadozott lelkemet -annyira összefoltozhassam, hogy a más világra valamikép egy darabban -vihessem el. - -– Miattam meg nem halsz, – mondja Pista, – élj a meddig tudsz, miattam -nem jöttél a világra, miattam ne is halj meg. - -– Elhiszem, te mondád! – nyugvék meg a szabados – hanem egyet kérek. - -– Ha elbirom, kettőt is megteszek. - -– A Bakonyban van egy csárda a keresztútnál, oda húzódtam el az emberek -elől, oda csak az szorul be, kit a zivatar elfog, s kit az éjjeli -villágosság is elhagy; ha véletlenül elhalnék, legalább temess el: talán -most már megérdemlem! - -Annyi bűnbánat volt a nyers szabadosnak e néhány szavában, hogy a másik -önkéntelenül keze után kapott, s úgy megszorítá, hogy amaz alig bírta -már elállni. - -A szabadosnak jól esett ez a kézszorítás, maga sem tudta, mi ebben az, a -mi jó; de elég annyi, hogy fölzaklatott lelke elcsöndesedett, s mire jel -adaték a rendbeállásra, falábát a másik mellé helyeztette, mintha tudja -mikor, azt is rászoktatták volna. - -Végig ment a soron a nádor, s majdnem minden másodiknak irományát végig -nézte, s így került a sor Pistára, kitől a furcsa oklevelet éppen most -veszi át a nádor. - -– Halotti bizonyítvány! – mondja magában a nádor, s nagy meglepetéssel -kérdi: – mikor kapta kend? - -Pista szóról-szóra megmondá az évnek, hónapnak és napnak számát. - -– De hol kapta kend ezt? - -– A nagy kórházban Pécsett. - -– Voltak kendnek sebei? - -– Nagyok, fönséges uram, – az orvos urak kétségbe is estek miattuk, sőt -már temetni is vittek. - -– És…? - -– Biz én lemásztam, fönséges uram, hanem mikor fölgyógyultam, megint -berukkoltam. - -– Most már értem! – mondja aztán utána a nádor, – rögtön följegyeztetvén -a nevét Szapáryval, egyszersmind a főorvost is, ki a halotti -bizonyítványt kiadta, s midőn a jegyzék készen volt, a főherczeg magához -vette. - -– Semmi kétség – gondolá a nádor – ez ember egyike azoknak, kik a -kórházi lelkiismeretlenség daczára életben maradtak, s minthogy életben -maradt az ágyúknak és orvosoknak daczára, illő, hogy jutalmat vegyen. - -A szemle végét érte, s a nagy vendég részt vőn egy megvendégelésben, -melyben a vidéknek szine-java is részesült, s emlékeül e napoknak, a -jelenlevők beírák nevüket a vendégkönyvbe, mely máig a könyvtár asztalán -hever. - -E névsor a későbbi évek egyikében megint tetemesen szaporodott, a többi -közt ott van Estei Ferdinand főherczegnek neve e magyar írással: «Itten -láttam egy igazi magyarnak bölcs munkálkodását.» - -Szétment aztán a bámuló nép, Pista megigérte a szabadosnak, hogy gyakran -megkeresi, a mint be is váltotta szavát, még pedig igen híven, mint -alább meglátjuk. - -Addig is néhány évet pihen történetünk, s a közbe eső évszakok -történetéből egész 1806-ig a legközelebbi fejezetet mondjuk el, ránk -nézve elég érdekkel bir az is. - - -XII. (Az öreglakat.) - -A körmendi levéltárnak vas ablakain, vas ajtaján kívül három nagy -lakatja volt, hanem a legerősebb lakat mindenesetre az öreg Csapó volt, -ki az uradalmi tiszteket sem eresztette tovább, mint a folyosóra nyiló -ajtóig, s inkább elácsorgott az ajtó előtt beszélgetés végett, mint azt -megengedje, hogy valaki az ajtón belül tegye lábát. - -Minthogy éppen idáig jöttünk, elgondolják önök, hogy hiába nem jöttünk, -tehát adjunk számot róla. - -Tekintetes Csapó uram már korán reggel körüljárta a híres körmendi -kertet, melynek derekán áll az ódon kastély, s az ifjú lelkű öreg olyan -nyugalommal járdalt, mintha a kert éppen úgy az övé volna, mint a -herczegé, minthogy a herczegi háznak még a legutolsó iródiákja is -mintegy családtagul tekintetik, s ezen viszonyból magyarázható az a -ragaszkodás, melylyel minden tiszt viseltetik herczegi ura iránt. - -Csapó úr megfordult; mert zsebében rugódzni kezdett egy félökölnyi óra s -ütni kezdé a reggeli hat órát, mi őt a levéltárba hivta; hanem midőn -megfordulna, észreveszi a vasmegyei első alispánt, ki az öreg úr után -ballagott a kertbe. - -A találkozási szokott mondókát elengedvén, a beszélgetés fonalát ott -veszszük föl, hol az történetünkre vezet, úgy hiszszük, mindjárt -odaérünk. - -– Alszik még a herczeg – mondja az alispán – tehát nem akartam ilyen -korán alkalmatlankodni. - -– Hat óra! – felel Csapó – eddig már bizonyosan ébren van. - -– Ilyen korán fölkél? - -– Mióta Bécset odahagyta, igen korán kel föl, s éppen tegnap mondá, hogy -aludni majd holta után is ráér. - -– Nem unja el magát a herczeg? - -– Hogyan unná el, mikor minden után maga is elmegy, s a legutolsó -káposztás kertet is ismeri. - -– De nincsen jó dolga, hogy azt a sok tisztet tartja! - -– Hát ki tartsa, ha ő nem? – mondja Csapó némi boszúsággal. – A herczeg -maga beszélte nekem, hogy már más is mondott ilyesmit; mire ő azzal -válaszolt, hogy őt is megfogadja, s ha egyéb dolga nem akad, egész nap -tartsa ki az ablakon az ujját. - -Az alispán nem tudott felelni, és éppen szerencsére meglátta, midőn a -komornyik az ablakokat nyitogatta, mi valóságos jele volt annak, hogy a -herczeg csakugyan ébren van. - -Csapó úr szokott lépésben tartott a kastélynak, vele az alispán -lépdegélt, közönyös tárgyakról beszélvén s minthogy Csapó már a levéltár -ajtaját is kinyitotta, az alispán a tisztítóvashoz dörgölvén csizmáját, -szintén be akart menni. - -– Bocsánatot kérek, – mondja Csapó – ide már nem ereszthetek be senkit. - -– Még a viczeispánt sem? – kérdi amaz némi nehezteléssel. - -– Még a nádorispánt sem! – mondja hivatalos kérlelhetetlenséggel – -kivévén, ha kegyelmes herczegemtől engedelmet nem hoz. - -– No hát majd megkérem a herczeget! – véli az alispán annyi daczczal, -mennyi szükséges annak megértésére, hogy egy alispán elegendő -nagyhatalom arra, hogy bemenetelt eszközöljön. - -Csapó föl sem vette a duzzogást, hanem egy légyverővel a legyeket kezdé -meghajszolni, minthogy a szemtelen állatok nem elég, hogy ajtónyitáskor -beszöktek oda, hova alispánt rimánkodva sem eresztenek be, sőt ezenkívül -még Csapó úr pápaszemére is ráültek, hová még csak utánuk sem üthetett -méltó haragjában. - -Az alispán azalatt fölért az emeletre, s az előszobában lévő huszártól -kérdi: - -– Fönn van a herczeg? - -– Már fönn vagyok! – kiált ki a herczeg, a félig kinyitott ajtón -kinézve, és fejbólintással üdvözölvén az alispánt, – negyedórai türelmet -kérek, míg felöltözködöm. - -– Szabad engedelmet kérnem, addig a levéltárt megnézegetni? - -– Oda lenn van Csapó úr? – kérdi a herczeg, megbecsülve említvén egyik -tisztjének a nevét. - -– Éppen azért kérem az engedelmet herczegségedtől, mert ő éppenséggel -nem akar bebocsátani. - -– Azt elhiszem! – mondja rá a herczeg mosolyogva – hanem tessék -megmondani, hogy én megengedtem. - -Az alispán lesietett a lépcsőn, jól esett hiúságának, hogy a -hivatalnoknak makacssága némi megtorlásban részesül; azért neki készült -tekintélylyel lépegetett a levéltár ajtaja felé, honnét Csapó úr éppen -kitekintett és bevárta az alispánt. - -– A herczeg megengedte!… – mondja a vendég egész biztonsággal lépve a -küszöbre, hogy a levéltárba lépjen. - -– Ezerszer kérek engedelmet, – mondja Csapó. - -– Talán most sem akar beereszteni Csapó barátom? – kap a szóba amaz. - -– Még most sem tehetem azt. - -– Tehát nem hiszi, Csapó barátom, hogy a herczeg nekem engedelmet adott? - -– Szóról-szóra hiszem; hanem engedelmet kérek, – mondja odább a szigorú -lakat – engem Csapónak hívnak, mikor otthon vagyok, hanem itt már -levéltárnok is vagyok, s annak semmi köze ahhoz, hogy Csapó ő kigyelme -elhisz-e valamit, vagy sem; hanem ha alispán úr nem sajnálná a -fáradtságot, fölsétálni ő herczegségéhez és csak akkora papiron is mint -a tenyerem, hozna egy kis irott engedelmet, akkor bizton beeresztem. - -– Nem tréfál, Csapó barátom? - -– Nem én, uram; mert tetszik látni ezeket a kemény vasajtókat és iszonyú -lakatokat, ha azt akarná a herczeg, hogy mindenki keresztül-kasul -járhasson, akkor ezek nem volnának szükségesek, főleg pedig én lennék -itt a legszükségtelenebb ember. - -– No hát majd hozok irást! – mondja boszusan az alispán, újra -fölkullogván a lépcsőzeten, míg Csapó úr fehér haját egy görbe fésüvel -rendbe hozta, mentéjét helyrerángatta, mintha saját szilárdságát -méltányolni akarná, hogy hivatali esküjének eleget tett; mert hisz -eszébe jutott a kemény eskü, mit hivatalba léptekor letett, és úgy -eliszonyodott bele, hogy mikor már az esküt elmondá, a három ujját mégis -fönfeledte. - -Az előszoba ajtaja kinyilván, a herczeg is kinézett. - -– Nos, – mondja a herczeg jó ízüt nevetve, – nincsen ott Csapó úr? - -– Dehogy nincsen, főméltóságú herczeg, de akármit csinálok is, be nem -ereszt, míg herczegséged erre irásban engedelmet nem ad. - -– Legyen meg! – véli a herczeg, rajzonnal egy kis szakadék-papirra írván -az engedelmet, mit az alispán nagy megelégedetten vitt le a levéltárig, -s a becsukott ajtón kopogtatni kezdett. - -– Mindjárt nyitom az ajtót! – szól Csapó az erős kulcsot megfordítván -belülről. - -– Hozom az engedelmet, – mondja az alispán. - -Csapó helyreigazítá a homlokára föltolt szemüveget, s midőn az utolsó -betűt is már harmadszor megnézte, kitárta az ajtót, és nagy figyelemmel -utat engedett az alispán úrnak, hogy a terembe mehessen. - -Míg az alispán úr körültekintett a teremben, hova oly nagy kínnal -juthatott be, Csapó úr egy létrát mászott meg, s a herczeg által adott -engedelmet egy gombostűvel, mint valami ritka pillét, vagy bogarat a -fiókok egyikére tűzte. - -– Azt gondoltam, kedves barátom Csapó, hogy azt eldobja. - -– A világért sem! – mondja a levéltárnok – ez a bizonyítványa annak, -hogy kívülem más is volt itt benn. - -– A patvarba, barátom, Csapó – csak nem viszek el valamit. - -– Ezt Csapó uram szóról-szóra elhiszi! – mondja az öreg, s az alispán -megnyugvék, nem jutván eszébe, hogy Csapó nagyon megkülönböztette azt, a -mit ő maga, mint Csapó hisz, attól, mit a levéltárnok elhinni köteles. - -Az alispán hátra tett kézzel járt körül s a nagy iratszekrények fiókjain -lévő föliratokat figyelemmel olvasta, észre sem vévén, hogy Csapó úr -mindig szemmel tartja, s oldalt nem nézne a világ minden kincseért sem; -mert a sok kinn heverő iratok közt sok olyan van, mely nem minden -embernek való. - -Az alispán úr kiváncsian vizsgálódik szerteszét s midőn már majdnem -minden fiók föliratát egyenkint megszemlélé, a legutolsónál tovább -maradt, mert a fiók kihúzva, alatta pedig egy nagy pörcsomó feküdt, -mindkettőn ugyanazon egy czím lévén feltünően vastag betűkkel: Baltay -contra Baltay. - -– Ezt a pört jól ismerem, – mondja az alispán. - -– Nem lehetetlen! – hagyja helybe Csapó némileg meglepetve, nem mintha a -pörnek fontos tárgyát ismerné, hanem mivel az iratcsomó hív megőrzésül -adatott át. - -– Annyira nem lehetetlen, hogy dolgoztam is egykor a pörben, s -mondhatom, hogy az ifjabb Baltay-ág minden vagyonából kipusztulna, ha -egyszer befejeztetnék; mert… - -– Bocsánatot kérek, – nekem most nincsen időm. Jegyzi meg az öreg -bosszusan, egyszersmind türhetetlenségének jeléül füle mellett -vakaródzva, mit aztán alispán úr is észrevett, és még egy körülpillantás -után megcsinálta a lábvakarintást, és elkövetkezett Csapó uramtól, ki -ugyan rég szerette volna kilökni, hanem ez a gondolat csak gondolat -maradt. - -Dél felé lehetett az idő, Csapó már elvégzé a dolgát, a Baltay-pört -fiókjába tevé, s egyszersmind ráadásul az alispánnak bemeneti jegyét -előbbi helyéről a Baltay-fiókra tűzte. - -– Beereszt Csapó úr? – kérdi a herczeg, kopogtatván az ajtón, mit emez -rögtön kinyitott, s a herczeg a levéltárba lépett. - -– Engem is kegyelmes herczegséged eresztett be, még pedig erős eskü -mellett, – panaszkodik Csapó – de látom, hogy mától fogva olcsóbbért is -be lehet jönni. - -– Na, ne haragudjék, édes Csapóm – az alispán mindössze is csak egy -ember. - -– Csak aztán meg ne bánjuk, hogy e szigorúan őrzött helyen csakugyan egy -emberrel több volt, mint kellett volna. - -– Majd elfeledi azt, kedves Csapóm. - -– Nem hinném, kegyelmes uram – és megengedi herczegséged, ha mondom, -hogy az ilyen ajtót nem jó nyitva feledni. - -A herczeg valóban bánni kezdé a dolgot – s midőn a levéltárból kiment, -bizonyossá tette Csapó urat, hogy e helyre többé senkit sem ereszt. - -Csapó úr bezárta az ajtót, midőn a herczeggel együtt elment, hanem van -az ilyen szörnyű pontos embereknek valami előérzetük, mely nekik az -engedékenységet megtiltja – és ellenükben ismét megvan az a -szerencsétlenségük, hogy az engedékenységnek okvetetlenül rossz -következése lesz, mikor aztán a másik fél előáll igazságával, s -megmondják: itt van, ezt megjövendöltem. - - -XIII. (Himfy.) - -Ezernyolczszázhatodik esztendőben minden jóravaló tanító így adta elő -Zalamegye földleirását: Zalamegyében legnevezetesebb helyek 1-ször: -Keszthely… - -S ha már a diákgyerekek is így mondák, sőt ha nem mondák, abban az -időben még jól föl is fenekelték, kár volna háborgatnunk az olyan -embert, ki 1806-ban tanulta Magyarország földleirását, azért vállaljuk -el, hogy Zalamegyében akkor csakugyan Keszthely volt a legnevezetesebb -hely, tehát nem kételkedhetünk, hogy a gróf vendégszeretete temérdek -embert vont a kis fészekbe, s így nehány ismerősünkkel megint csak ott -találkozunk. - -Azon időtájban történt az a nevezetes csoda, hogy «Kártigám kisasszonyt» -minden háznál az éléskamrába szórták, «Pokolkői Vendelt» eltépték, -«Vassziklai Fridolint» pedig tűzbe lökték; mert valami verses könyvnek -szaladt híre, melyről először beszélgettek, utóbb néhány verse -szájról-szájra ment, azután szerelmes ifiurak aranyos szélű papirosra -egyes helyeket szépen megírva adogattak belőle a kisasszonyoknak, végre -elvetődött egy-egy példány minden vidékre, hol aztán egy sajátszerű és -csak Magyarországban ismeretes «olvasótársaság» kezébe kerekedett. - -Engedelmet kérek egy kis kitérésért, de ezt az olvasótársaságot meg kell -magyaráznom már a jelenkor miatt is; mert hála legyen érette az egeknek, -«olvasótársaságaink» maig sincsenek; hanem azért nem következik, hogy -ezelőtt ötven esztendővel épen úgy nem olvastunk volna, mint ma; mert – -egész őszinteséggel legyen mondva, akkor is csak úgy lopták el egymástól -a könyvet, mint ma. - -Ez a legolcsóbb részvény, melylyel valaki tagja lehet olvasótársaságnak. - -Minthogy a tisztelt közönségnek legnagyobb része annyi idő óta egész -máig nem veszi, hanem csak lopja a könyveket, hadd lopjak én is egyszer, -nem mástól, hanem magamtól. - -Valahol, – jó lélekkel nem tudnám megmondani hol? – elég az hozzá, -valahol megemlékeztem én arról, miképen szokás nálunk könyveket olvasni, -– s ezen olvasási módban a könyvön két igen furcsa jel marad, 1-ör a -szamárfül (szóról-szóra így nevezik), 2-or a bekörmölés. - -Valóban gyönyörű sors vár egy könyvre, midőn úgy kézről-kézre adják, s -minden háznál újabb és újabb szamárfüleket kap, a mi mindenesetre nagy -megtiszteltetés az iróra nézve; mert minél többen olvasták, és minél -többször olvasták végig, annál inkább szaporodik a fül. - -Ez az ősrégi méltánylása a munkának nagy veszedelemben forog, – most már -itt-ott akadnak kisasszonykák, kik himzett jelzőt tartanak, azzal -jegyzik meg, hol hagyták abba az olvasást. – Így tehát a szamarak fülét -nem veszik oly gyakran igénybe, de annál biztosabb jövendője van még a -bekörmölésnek. - -Méltóztassék kézbe venni egy viselt külsejű könyvet, tessék megszámlálni -a bekörmöléseket, és ha megengedik önök, okoskodjunk egy kissé. - -Ime, a legelső bekörmölés a mondatnak kellő közepére esik: ebből bátran -következtethetjük, hogy ez szobalány, kit asszonya kiált, az asszony -pedig zsarnok, hisz a kis cziczusnak alig marad annyi ideje, hogy vékony -körmével a mondat közepén egy jelet rántson. - -Odább mehetünk, a körmölés ritkábban fordul elő, akkor is a mondat, vagy -éppen a fejezet végén, az értelem, a párbeszéd, eszmemenet tökéletesen -befejezve – ez az öreg mámi, őt már nem igen zavarják – egész nap -ruhákat foltoz, konyhára nem megyen – rendesen megkérdik, lehet-e -tálalni? következésképen tőle függ kiszámítani, mikor fog a fejezet -végére érni. - -Menjünk odább, a körmölések valamivel sűrűbbek – s ha figyelmesek -vagyunk, észrevehetjük, hogy mindenik az elválasztó pillanat előtt – a -találkozás, a csók, ölelés még ezután következik; azt a néhány sort -ugyan még rá lehetett volna olvasni; de nem – ezt a menyecske olvassa – -kimegy, gondolkozik – véli, hogy mi következik – bejő – a könyvbe -tekint, elpirul, mosolyog, fönhangon mondja: «tudtam!…» (Persze, hogy -tudta.) - -Odább, odább – a körmölések folytatvák, csakhogy mindenütt találkozás, a -csók az ölelés után… Semmi kétség, ez a fiatal leány – nincsen annyi -türelme, hogy még azt ne tudja, mi következik? Nagyobb igazság okáért -egy helyütt két szamár fül, hogy a kedvencz helyet máskor is fölkeresse -s vagy tízszer elolvashassa. - -Furcsa, ez a lap még viseltesebb is, mint a többi?… Hogyne? hisz ez az -ismétlés, aztán hány lánybarátnak olvasta ezt föl, és ki tehet róla, -hogy a rózsaujjak is megviselik a könyvet, egyébiránt is, kivált most -már, oly átkozott vékony papirosra nyomják. - -Még levelezhetünk, – néhány zsírcsöppet találunk – oh, ez már valami -négy lábú állat, diák a gimnáziumból, szalonnát eszik a süldő, s -minthogy eszik is és olvas is, egy falat szalonna a könyvre pottyant. - -Valamivel odább rettentő sok karmolás, ez megint a diák, oskolába vitte -magával a könyvet a gaz kölyök, a szerencsétlen tanár óraszámra -pusztítja mellét – szigorún ügyel szerteszét, – s a diák lopva olvasván -a könyvet, minduntalan bekörmöli, hogy a folytatást el ne téveszsze. - -Jaj azon könyvnek, melyet be nem füleznek, és be nem vakarnak, mert ha -aztán legalább a táblán nincsen egy-két «saját kezével» jel; kedves -irótársam vedd meg a kötelet, vagy vágd el a nyakad. - -Azonban ekkora kitérés után, kegyes engedelmükkel, menjünk vissza, s -mondjuk el, hogy 1806-ik esztendőben valami nemes könyv járt -kézről-kézre (nem akartam mondani, hogy lopták, ámbár akkor is -kézről-kézre ment volna), a könyvnek czíme volt: Himfy Szerelmei. - -Rettentő figyelmet gerjesztett – az öreg urak mindjárt a Himfy szónál -kezdék, bonczolták, aztán lett belőle him és fej; de ezt a magyarázatot -az y – betü rettentően megzavarta; – fi csak ivel lehet irva; tehát nem -him–fi, hanem ez név: Himfy; meglehet falunak a neve, és predikátum, s -minthogy ypszilonnal van irva: nemes ember. Azonban az már mégis szégyen -gyalázat, hogy Himfynek szerelmei is vannak, s így palam et publice -nyomtatásban árulja. Dictum, factum, deliberatum, ez már hallatlan -dolog, – higyjék amici, ha ez így megy, elsülyed a világ. Pokolba a -könyvvel. - -A mamák ezt hallják – náluk több a kiváncsiság, vajjon mitől sülyed el a -világ, kezdik olvasni a könyvet – a kesergő szerelemnek néhány szakaszán -végig mennek, fölsóhajtanak, hogy mért nem élt korábban a Herr von Himfy -(mert azon időben rettentően járta a Herr von), bizony nem hagyták volna -ennyit siránkozni. - -A kisasszonyok csordultig sírták a zsebkendőt és selyemkötényt, és ha -Himfy úr abban az időben kurrentáltatta volna magát valamely ujságban, -hogy ilyen meg olyan termetű, idejű és szépségű kisasszonyt kiván -magának házastársul, egy pár ezer jelentette volna magát. - -Az urfiaknak malmára jó viz volt a «kesergő szerelem», betanulták néhány -fejezetét, – s midőn már a vizbeugrás, főbelövés nem használt (katonává -nem akart lenni senki ijesztésből – mert úgyis azzal ijesztettek -mindenkit, hogy elviszik), tehát elnyögött néhány verset és a kedves -majdnem az ablakból esett le az úrfi karjai közé. - -Minden ember megzavarodott, csak néhány ember vette észre azt is, hogy -«Kártigám kisasszonyt» a kamarába szórták, «Pokolkői Vendelt» -széttépték, «Vassziklai Fridolint» pedig épenséggel megégették, s midőn -az a néhány ember ezt észrevette, hálát adott a magyarok istenének, hogy -elhozta a napot, midőn egy ideig nem hallott nevű magyar ember olyan -könyvet írt, hogy az ő nevét jobban ismerik, mintha már a hetvenhetedik -apja Árpád idejében bennült volna azon szilvásban, melynek szilvafái -közül mai napon alig van meg több hét darabnál s ha éppen nagyon fújja a -füstöt a pipájából, a hét fa közől a füst minden oldalról kiért a -szomszédok tanyájáig. - -Az ország minden zugából visszahangozék a név, s az emberek itt-ott -gondolkozni kezdének, hogy hát lehetséges volna az, hogy egy embert -egyetlenegy könyvért országszerte megemlegessenek? – s ime azon ország, -melyben poétának csak Ovidiust hitték, mert hiszen az akkor is versben -beszélt, mikor az apja versirásért megcsépelte, és megfogadtatá vele, -hogy verset soha sem ír; – s ime, Magyarországon egy ember egy egész -könyv verset tud komponálni; – ez már isten csodája! - -A keszthelyi kertben járkál az a kopasz homlokú fiatal ember. Tekintetes -Kisfaludi Kisfaludy Mihály uram, nyolcz élő gyermeke közül az egyik -gárdista volt, katona volt, országot, világot látott, hanem azért -megelégedett azzal a kis porczióval Sümegen, megírt egy kötet verset, de -nevét nem meri ráirni – mert önkéntelenül érzi, hogy Magyarországban -lakik, és ha a dolog rosszúl üt ki, halálos holtig a falu vagy város -csúfja marad – tehát isten veled dicsőség, – hadd menjenek a szegény -dalok árván – kénytelen az apa megtagadni őket, hogy apagyilkosokká ne -váljanak. - -Találj ki akármit, lódulj el vele a földnek másik oldalára, meg ne mondd -itthon, hogy okosabb akarsz lenni az öreg birónál; – vigyázz magadra, -kalodába tesznek, vagy bolond nevedet költik és elvesztél, ha az ég -csodája meg nem ment. - -Nézd, az első siker nem birja még fölbátorítani az ifjut – egy csomó -papirt czipel a hóna alatt, éppen most ül le egy fapadon, hogy még -egyszer helyrerángassa gyermekein a pongyolának látszó ruhát, itt egy -szó, amott kettő – itt az eleje, amott a hátulja… megint odább – -beszélget a saját érzékével, elragadja végre egy hely, mely magától -kinálkozik olvasás alá: - - A boldogult két öreget - Hogy szivük még dobogott, - És az arany billikomban - Ó somlai csillogott, - - Összeülvén s összehordván - Harczaik egy rakásra, - Könygördülve agg szemökből, - Így köszöntek egymásra: - - Adja Isten, hogy a magyart - A fél világ uralja - S vérrel szerzett szabadsága - Soha kárát ne vallja. - -Ah, az apaszeretet győz, nem birja tovább a szigorúságot, összecsapja az -iratcsomót, a czímet rajzónnal írja a külső lapra, már e szót is oda -jegyzé: irta… - -Még sem lehet, – hisz ha egyszer kiröppen ajkán a név, többé vissza nem -tagadhatja, s akkor egy bekövetkezhető sikertelenség esetében az ország -csak oly szűk leszen neki, mint Sümeg. - -Hánykolódik az érzelem, az ifjú odább-odább megyen a keszthelyi kertben, -hol ő mai napig is csak mint az egykori katona van vendégkép – és idáig -üldözé a határozatlanság, sőt tovább, mert már a kerten kívül csavarog -valahol. - -Dunay gróf jő Bowring úrral, a regék egyikét olvassa az angolnak, ki -dagadó képpel hallgatja, s éppen az elhagyott pad előtt állnak meg, s -minthogy a hosszú séta után épen jókor kinálkozik üléssel, mindketten -helyet foglalának. - -– Uram, – mondja Bowring – olvasta ön Himfyt? - -– Igen természetesen. - -– Ezt a két munkát egy ember írta. - -– Magam is azt vélem, – felel Dunay. - -– Ez a Himfy név bizonyosan álnév? – okoskodik Bowring úr. - -– Szja, barátom – nálunk könyvet írni félig szégyen, félig vakmerőség – -nálunk oly kevés író van, hogy megcsodálják, mint a jeges medvét – -valóban nem igen szeretnők hinni, hogy csak úgy megeszi a kenyeret, mint -más közönséges ember. - -– Barátom!… – mondja az angol némi gondolkodás után – ez a nemzetnek -önbizalmatlansága. - -– Fájdalom, az! – hagyá helybe Dunay. - -– Nem lehetne rábírni Kisfaludyt, hogy megnevezze magát? - -– Talán. – Mondja Dunay a padon feledt iratcsomót meglelve, egyszersmind -megösmerve, hogy a munka a szerző kézirása s éppen kiadás alá van -készítve. - -– Nézze barátom – itt van a munka, egészen kész, csak a név hiányzik -reá. - -– Adja ide, kérem, – mondja Bowring, s oldalzsebéből egy rajzont húzott -elő, aztán pedig az üres helyre kitünő betükkel fölírá: Kisfaludy -Sándor. - -Kisfaludy már éppen visszatérőben volt, és messziről látá, hogy kézirata -Bowring kezében van, s a lángvörössé sült arczra kiült a szín, hisz egy -művelt idegen kezében pehelykönnyüvé válik a papircsomag. - -– Valamit itt feledett ön? – kérdi Bowring, - -– Egy iratcsomót! – mondja Kisfaludy. - -– Ez az? – kérdi Bowring fölmutatva a czímet a névvel. - -– Ugyanezt! – felel amaz lecsöndesültebben. - -– Ezzel a névvel? – kérdi a másik. - -– Talán! - -– Hagyja ön e nevet e papiron – megérdemli ez a név, hogy minden magyar -tudja – önök irodalmának kezdete e névtől indul ki. Isten önnel, s most -már lesz Magyarország! - -1807-ben látta a magyar olvasóközönség e nevet: Kisfaludy Sándor. - - -XIV. (Such’s verloren.) - -Volt valaha egy uraság, kinek tót jobbágyai mindenre megesküdtek volna, -hogy az ördög minden éjjel megjő a faluba, s a mi több, látták, hogy – -hajdu képében jár. - -Én ugyan nem akarok megesküdni arra, a mit egy tót ember hisz; de annyi -mindenesetre gyanus, hogy miért nézik a hajdut is ördögnek? s ha tán -önök éppen ebből bővebb magyarázatot tudnak kihozni, úgy igen könnyü -bebizonyítani, hogy az ördög csakugyan sürűn meglátogatja ezt a -nyomoruságos földet, s ha már kénytelenek vagyunk éppen e korrajzban -ördögöt czitálni, – úgy a tót jobbágyak némi példájára mondjuk, hogy e -korrajzban az ördög prókátor képében jár, igaz nevén pedig Galiba Pál -teins urnak hivják. - -Minthogy pedig az ördögöt feketének mondják, kisértsük meg a rajzot, és -minél feketébbre lehet, annál feketébbre fessük. - -Különböző nemű, rendű és rangú olvasóink kedveért a befeketítésnek is -különbözőnek kell lenni, s e tekintetben nem maradhatunk -általánosságoknál, ámbár istenben boldogult kedves anyám szerint a -prókátorok egy szálig mind pokolba mennek. - -[Illustration: – Ez az? – kérdi Bowring.] - -Az édes mamák kedveért csak annyit mondunk, hogy Galiba Pál teins urnak -daczára azon ötvenöt esztendőnek, mely ő felette, ő meg annak alatta -elsétált, nem volt felesége; pedig roppant vagyont összepörölt, s egy -feleséget és tizenkét gyermeket minden gond nélkül eltarthatott volna. -Ilyen fontos oknál fogva nem is kételkedem azon, hogy a szavazati -többség szerint Galiba Pál – «Pokol pozdorjája.» - -Az édes papák véleményeinek megnyerésére döntő befolyással leend az édes -mamáké; ámbár a papák kedves kisasszonyaiknak nagy számánál fogva néha -különösen fölszólalásokat tesznek, s magam valék egyszer szem- és -fültanu, mikor egy nyolcz leánynyal megáldott (valóban áldásnak is igen -bőséges áldás) édes apa nem birván egyet is férjhez adni, végre e -szavakra fakadt: – nem bánnám, ha az ördög jőne, még annak is adnék -egyet. - -A ki valaha felperes volt, és eszébe jut, hány tojás, hány sonka, hány -font irósvaj fér egy tabuláris prókátor gyomrába, valamint az is, hogy -hány tallért kell asztala sarkán feledni (átkozott feledékenység) és -mégis mennyi perköltséggel liquidál, az hamar készen lesz -szavazójegyével. Mit is kételkedtünk? ezeret teszünk egyre, a -szavazójegyre ez lesz irva: a prókátor még az ördögnél is rosszabb. - -Az alpereseket kár is megkérdezni, – mert ha a prókátort az nem küldi -pokolra, kit exekválhat, – akkor bátran állítom, hogy az exekuczió a -legszebb diákszó, még a porczió és kontribucziónál is milliomszorta -szebb. - -Saját meggyőződésünknél fogva Galiba Pál úr annyiból ördög, hogy pénzért -mindent megtesz, értsd a mi nem jó; – nála igazság, méltányosság, -keresztényszeretet, felebaráti érzelem még annyit sem nyom, mint a -mészárszékben a tüdő, máj, lép és dagadó, mit a mészáros nyomtatéknak -vet a szakácsné kosarába, s ha már éppen az ember nem eszi is meg -szivesen, de tart néha varjut, szarkát, vércsét, vagy mátyás-madarat és -szarkagábort, annak aztán jó izü eledel. - -Galiba Pál úr egy pesti nagy házért mindazt megteszi, mit hamis -tanukkal, kézirat-utánzással, veszekedéssel, rágalommal és -megvesztegetéssel megtenni lehet, s minthogy az igéretet irásban birja, -rendkívül ösztönzi valami, hogy az igéret ne maradjon irott malaszt, -hanem az ige váljék testté. - -A kurrens megjárta az országot nagy hiában, azonban Galiba Pál úr korán -sem esett kétségbe; mert a kurrenst részeg kántorok, ostoba falusi birák -olvasták, – tehát csak annyi a való, hogy ezek hirét sem hallották, s -így nem veszett le a kocsiról, különben valamelyik helységnek házánál -okvetetlenül beadták volna, mint haszonvehetetlen portékát; – mert ha -sonka lett volna, bizonyosan megeszi az, a ki megtalálja. - -Fölebb kellett tehát kereskedni, ügyvédek, fizetéses táblabirák, -főjegyzők és alispánok körül; hol a nevezetesebb pörökben hol egyiknek, -hol másiknak okvetetlenül akad valami dolga, tehát itt-ott könnyen akad -ember, ki az eltévedt juhot csavarogni látta. - -Galiba Pál úr megvette a legszebb hintót, mit akkor Pesten árultak, -elébe a legszebb négy lovat fogatta, mintha leánynézőbe menne, ámbár nem -oda ment, de mégsem csekélyebb fontosságú ügyben; s minthogy Galiba Pál -úr jártas-keltes ember az ilyen dologban, jól tudja, hol mit kell tenni -és adni; és ha már emberére akad, nem tehet úgy, mint a batanyai ember, -ki sokat hallott arról, hogy a birót meg szokták kenni, tehát egy csomó -hájat vitt magával, és a tekintetes szolgabiró uram markát egy darab -hájjal, a szónak szoros értelmében, kenegetni kezdé. - -Az előkészületeket megtette, hogy a legközelebbi törvényszünet alatt -elmehessen, – egyébre nem volt szükség; mert a néma falak legfölebb egy -jó meszelő után áhitoztak, mert a mi füstöt Galiba Pál kifujt egy nagy -fejü pipából, valóban még a füstfaragónak is adott volna dolgot. - -Egy nőtlen embernek szobája mindig megérdemli, hogy egy pillanatra -betekintsenek, látni azt a rendetlenséget, melyen minden meglátszik, -csak az nem, hogy valaki rendbe akarta volna hozni. - -A nőtlen embernek senki sem mondja: «Menjen ki az úr, csizmáján az -utczai sár, vakarja le ott kinn; mert nem érünk rá minden nap ujra -sikálni!» S minthogy ezt nem mondják, nagyon meglátszik, hogy csak -minden harmadik hónapban sikálják; de csak úgy, hogy a tintafoltok -megmaradnak, mint az eredendő bűn, – s a nőtlen ember változatosság -kedvéért más helyet keres, hova kiföccsentse a tintát. - -Egy leütött vállu kályhán pipahamu rakások közől emelkedik ki egy -gipsz-alak, – még tán jurátuskori maradvány, fején egy elviselt házi -sapka, – valamely kezdett, de nem folytatott viszonynak szomorú emléke. - -A szobának sarkai, mint leghasznavehetőbb részei a háznak, rendkívül -igénybe vannak véve; ah, hisz mi lett volna a czigányokból, ha az isten -a falu végét nem teremtette volna. A pipaszárak, botok, esernyők, -ruhaporzók, a szobának azon sarkában vannak, mely legszembetünőbb, egyéb -holmi, rossz papir, egy csizma darab, elvagdalt toll a leghomályosabb -sarkokba huzódik, oda söprik, oda vetik, oda rakják, és semminemü néven -nevezendő cseléd nem meri érinteni; mert ha valamit rendbehoznak, s a -nőtelen ember hirtelen azt a kabátot akarja magára venni, mely már úgyis -rajta van, a szórakozott ember dühbe jön, és esküdözik, hogy megint -hozzányúltak az ő portékájához, s ime már a kabátját sem leli, pedig már -a sarkokat mind összekereste. - -A cseléd eleinte saját magáért, utóbb gazdájáért szégyenli el magát; de -végre megadja magát ura rendetlenségének, melyből ura néha bámulandó -ügyességgel kapar ki valamit és bebizonyítja, hogy a rendetlenség rend, -tehát ne nyuljon senki a sarokba, mert utóbb még a teinsuruk nagy -farkasbundáját sem lelik, pedig az már akkora objectum, hogy még a -legkisebb molyféreg is meglátja, – hanem le is rágja ám úgy, hogy -két-három szűcs össze nem toldozza többé. - -Az ablaknak egyik gombján lóg egy kézi tükör, melybe emberemlékezet óta -ugyan egy borzas fej néz, tekintetes Galiba Pál úr és elvétve az inas, -ki urának kabátjairól mind lekefélte azt, a mit le lehet kefélni – -többet nem lehet kivánni tőle, így is alig marad meg a zsinór az attilán -és nagy szerencse lesz, ha a legközelebbi keféléskor a zsinórt és az -attilát külön nem hozza be a tekintetes úr elé. - -De minthogy a naptárnak is megvannak az ő vörös betüs napjai, s minden -negyedik esztendő egyet ugrik, mert egy egész nappal meghosszabbodik a -lába; Galiba Pál úrnál is megtörténik a csoda, s bejő egy polgári -szabómester, ki ugyan járkált már a váczi-utczában, de ott még sohasem -lakott, sőt hogy valaha oda kerüljön, még esze ágában sincs, – mondom ez -a tisztelt Galiba Pál urat a szoba közepére állítja, ott tetőtől-talpig -megméri, s ezen műtét után egy nagy posztótömeget csap hóna alá és -megesküszik, hogy a legközelebbi törvényszünet kezdetén mindennel készen -lesz. - -Az utasítás tartott félóráig, hogy szűk ne legyen, bő ne legyen, meg -lehessen fordítani, a zsebek erősek legyenek, a posztót szálával fölfelé -ne fordítsa; mert Galiba Pál úr olyan embert választott, kinek még ezt -is meg kellett mondani; hisz a jámbor nem rég jött Kecskemétről, ott -pedig épen akkoriban találkozott egy olyan rnhaművész, ki egy «Bon-jour» -– féle kurta kabátnak öt rőf posztót kért, mert a mint mondá, előbb -hosszú kabátot kell belőle varrni, s aztán annak a hosszából annyit vág -le az ember, a mennyi a tulajdonosnak tetszik. - -Galiba Pál úr, mikor valami okosat akar gondolni, rendesen a homlokát -vakarja; ha pedig valamely gazságon töri a fejét, akkor füle mellé -vakar, – épen most is azt cselekszi; mert a sok költséget bolondjában -nem akarná megtenni; de minthogy meglehetős nagy mértékben fölizgatta a -pesti ház, tehát még nem akar a végsőre gondolni, azaz nem osztja föl -kliensei közt a veszteséget, hisz arra majd legutoljára is ráér. - -Végre eljő a várt törvényszünet, az utazásra minden készen van, az új -hintóra felrakják a szükséges úti készletet, Galiba Pál úr irományait -egy vasas ládába zárja, körülnéz, valamit nem feledt-e el? minthogy egy -pár légyen kívül semminemű élő állat nincsen a szobában, hogy őt -figyelmeztesse, – nincsen egy pára, mely sírna, vagy nyöszörögne, mikor -távozik – a gipszalak félrecsapott házi sapkájával minden megindulás -nélkül néz a távozóra – Galiba Pál pedig maga is szintén oly egykedvű, -mintha ő maga is részben gipszalak volna; s midőn a szobaajtót bezárja, -belakatolja, utoljára mosónéját és inasát csupa elővigyázatból -összeszidja, s ezekben elfojtja a legtermészetibb ösztönt, hogy legalább -szokásból kivánjanak neki «szerencsés utat» – hanem veszekedve ül a -kocsiba, s midőn a négy táltos már az utczán van, még akkor is beszéli -cselédjeinek a mérget és boszúságot, a miből a cselédek szerencsére vagy -szerencsétlenségre egyetlen szót sem értenek. - -«Vigye el az ördög!» – mondja a goromba inas – ki most legalább azt a -véleményt nyilvánítá, a mit leginkább érez; de minthogy neki ez emberre -szüksége van, megemlékszik róla, kivált midőn a fizetésnek ideje is -eljő, – s akkor újra eszébe jut gazdája, kinek legutóbbi szidalmai most -is fülében hangzanak. Tehát a hazavárás méltó lesz az elbúcsuzáshoz, -mert épen most mondja: - -«Bár csak már egyszer haza hozná az ördög!» - -Ennyi becsülete van Galiba Pál úrnak, ki nyakába vette az országnak azon -részét, mely dunántúli kerületnek neveztetik, hogy terjedelmes -ösmeretségénél fogva nyomába juthasson a Baltay-pörnek. - - -XV. (Hogyan fog némely ember csizmadiát.) - -A pécsi nagy kórház felügyelője megdöbbent, midőn Budáról a vizsgálat -elrendelteték; azonban ily roppant intézetben oly tömeg ember és annyi -segéd közt a hiba addig ment kézről-kézre, hogy végre elmosódék. - -A felügyelő egy pillanatra sem tagadá a kiadott bizonyítványt, mely az -elkövetett hibának igen természetes következménye lőn, azonban mielőtt -bevárná az elbocsátást, megsúgták neki, hogy állomásáról mondjon le, s -menjen minél messzebb, hogy további vizsgálódásoknak tárgyává ne legyen. - -Sehogy sem birt a szerencsétlen ember tisztán visszaemlékezni, azt ugyan -nem feledte el, hogy valami végakaratot írt alá, melyet azonban nem -kapott kézbe, mert a végrendelkező és tanu közül az egyik, nem tudta -melyik, életben maradt. - -De végre is hasztalan tünődik már a dolgon, azért összeszedvén -ingóságait, elment, hogy minél előbb kiérjen az országból, hol többé -megmaradni nem akart ilyen szerencsétlenség miatt, mely akár mikor méltó -szemrehányásra adna okot, ámbár ő magát bűnösnek érezni sehogy sem -tudta. - -Már Vasmegyét is elérte, s az akkori viszonyok miatt az alispánnál kelle -magát jelentenie, hogy a megyén át a szomszéd országba mehessen. - -Épen azon időben az alispán mindenfelé fogdostatta az orvosokat, -minthogy a hadjáratok, kivált az országszéli megyék orvosait szerfelett -igénybe vették, tehát az alispán minden áron lebeszélni törekedett az -orvost az elmenésről, hogy a környéknek megtarthassa. - -Szép szó, igéret és rábeszélés nem akartak eredményre vezetni; utóbb az -alispán azt mondja: - -– Nem eresztem el az urat. - -– Én legjobban szeretném, ha maradhatnék – mondja az orvos. - -– Akkor meg hát épen nem eresztem el az urat. - -– És ha mégis el akarok menni? – okoskodik az orvos. - -– Akkor vasra veretem az urat, még pedig mindaddig, míg ide nem szokik. - -– Adja ezt írásban az alispán úr! - -– Egy példányban akarja az úr, vagy százban? - -– Egyben is elegendő lesz – végzi be az orvos megnyugodva, s midőn így -erőnek erejével elhelyezteték, erősen föltette magában, hogy hivatásának -szentelendi magát egész buzgalommal s ha már egy hiba követteték el az ő -rováásra, de az ő tudta nélkül, legalább másodikra nem ad okot. - -Az orvos nem sok idő mulva nagy tekintélyre vergődött, s az alispánnal -egy helyütt lakván, nemsokára az alispánnak testi-lelki barátja s -egyszersmind asztali rendes vendége lőn. - -Már az orvos tökéletesen megnyerte mind a környékbelieknek, mind az -alispánnak becsülését, midőn egy napon jóval alkonyat előtt négy táltos -állított be az udvarra s a csinos hintóból Galiba Pál uram lépett ki az -alispánnak nagy csodálkozására, minthogy Galiba Pálnak egykor jurátus -barátja volt és az egykori pajtás ily váratlanul s ily gyönyörű fogaton -hajtat be. - -A szokásos ölelkezések után a vendéget megjártatták a gazdaság körül, s -az alispán megmutogatván mindenét, nem győzte mutogatás közben is -dicsérni a gyönyörű fogatot s mindjárt ajánlkozott akár cserére, akár -pedig vevőnek, ha Galiba Pál az alkut nem utalja vissza. - -Az orvos épen otthon volt s tanuja volt az elfogadásnak, valamint az -egész beszélgetésnek, s minthogy az alispán nagy kedvet mutatott a -megvételhez, az orvos is mindent elkövetett, hogy Galiba urat eladásra -birja. - -Midőn az alispán egy pillanatra bement, hogy vendégének ellátásáról -gondoskodhassék, az orvos még mindig a lovakról beszélt és utóbb azt -mondja: - -– Saját kedvéért válogatta össze őket a tekintetes úr? - -– A világért sem – felel Galiba – nekem mindegy, ló vagy ló, csak magam -ne legyek kénytelen a kocsit húzni. - -– És mégis oly makacsul ragaszkodik hozzájuk? - -– Ajándéknak szántam őket. - -– Az már más! – mondja az orvos – így nem unszolom önt többé – fejezi be -a beszédét, minthogy épen jött már az alispán is, ki aztán egészen más -tárgyra tért át. - -– Rég eljöttél Pestről, barátom? – kérdé az alispán. - -– Még a törvényszünet idején. - -– S mikor mégy vissza? - -– Minél előbb, hogy a törvényszünet végére megint otthon legyek; mert -tudod barátom – mondja a prókátor – hogy mi szegény prókátorok mások -bolondjai vagyunk, mások összevesznek, aztán nekünk kell helyettük is -czivakodnunk. - -– Nos, ki helyett kell legtöbbet czivakodnod? - -– Száz, meg száz helyett, barátom; képzelj magadnak néhány száz -ypszilonnal végződő nevet, melynek ismét annyi száz ypszilonnal végződő -nevű ellensége van, aztán keverd őket össze úgy, hogy egyik ypszilon -alul, a másik fölül légyen s készen van az egész perpatvar, legföljebb -még ha az volna, hogy a-b-czé rendben mondjam el a sok ypszilont, -például Almásy, Agárdy, Aggfalvy, Bakay, Baltay… - -– Megálj barátom, – mondja az alispán – Baltayt mondád? - -– Igen, Baltayt, értem a senior Baltay-ágat, én vagyok az öregnek -tabuláris prókátora. - -– A Baltay-család valami rokonságban van a Batthyányiakkal? - -– Legföljebb Ádámról – mondja Galiba – minthogy Noéig vissza tudom vinni -a Baltay-család genealogiáját. - -– Furcsa – mondja az alispán – s a Baltay contra Baltay-pör mégis a -körmendi levéltárban van! - -– Ha ott van! – mondja Galiba egész hidegvérűséggel, mintha csak egy -legyet akarna megfogni. - -– Saját szemeimmel láttam! – bizonykodja amaz – egy külön fiók előtt -láttam heverni az egész nagy pörcsomót, még beszéltem is róla Csapóval, -a levéltárnokkal. - -Ennyi elég volt Galibának s minthogy visszamenőben épen az istállók -előtt mentek el, Galiba azt mondja az alispánnak: - -– Barátom, csakugyan annyira megszeretted azt a négy lovat? - -– Ha eladó szándékod van, én könnyen megalkuszom, tehát mi az áruk? - -– Tied a négy ló! – mondja Galiba, kezet nyújtván az alispánnak. - -– Ha megalkuszunk, barátom! – mondja az alispán. - -– Megalkudtunk, ki is vagyok fizetve – vigyorog amaz – még a hintót is -itt hagyom. - -– Nem addig van az, – véli a másik – ilyen négy lovat nem adnak ingyen. - -– Te nem is gondolod, barátom, hogy előbb nekem minő fontos dolgot -mondtál. - -– Azt mondám, hogy a Baltay-pör a körmendi levéltárban van. - -– Nekem ez a hír, édes barátom, épen egy pesti házat ér, s így átlátod, -hogy e tudósításért igen könnyen adhatok négy lovat és egy hintót. - -Épen jött a megyei huszár, hogy vacsorára hívja az urakat, kik a -meghívásra a belső osztályokba mentek, hanem az alispán végtelenül -elkedvetlenedett, mert érezte, hogy meggondolatlan beszédével a prókátor -kezébe bizonyosan igen drága fegyvert adott akárki ellen és akárki -mellett, egyszersmind visszaélt azon szívességgel, hogy a levéltárba -bocsátotta a herczeg. - -Az orvos tanuja levén a beszélgetésnek, hirtelen észrevette, hogy az -alispán elkedvetlenedett, s épen ennek elpalástolása miatt az orvos -végtelen bőbeszédű lőn, s az ügyvéddel hosszú vitába keveredett, hogy az -alispán kedvetlensége a vendéglátást meg ne zavarja. - -Galiba szenvedélyes veszekedő lévén, kapott az alkalmon, minthogy épen -saját mesterségét kelle védelmeznie, egyszersmind megtámadta az orvosi -tudományt, melybe minden vénasszony belekottyan. - -– Az nem bizonyít semmit – mondja az orvos – mert a vénasszonyok -veszekedni is tudnak, épen úgy, mint valamely kitanult prókátor. - -Ez jó belyen talált, Galiba kénytelen volt más kerülőt csinálni, hogy -tüzelése sikeresebb legyen; mert úgy látszik, az orvos elszánta magát a -veszekedésre, még ha gorombaságra kerülne is a dolog – pedig Galiba nem -igen szerette volna, hogy egy falusi orvosság-kotyvasztó kifogjon egy -híres pesti prókátoron, azért tovább folytatta az ostromot. - -– Nos, amice, mit akar adni az orvos? - -– Életet! – viszonzá a másik. - -– Haszontalan munka – felesel a prókátor – végtére is minden ember -meghal előbb vagy utóbb, kevés a különbség, hanem az igazság, drága -barátom, az igazság, azt keressük mi. - -– Pörrel és pedig minden pörben ketten keresik – beszél amaz – egyik -fölül keresi, a másik alul, aztán jaj neked, szegény igazság; mire -meglelnek, csakugyan letépnek rólad minden ruhát a prókátorok. - -– Végre mégis megtaláljuk! - -– Meztelenre vetkőztetve – nevet az orvos. - -– Ó domine! levegőből nem élhet a prókátor – véli az ügyvéd, megértve a -czélzást – a pap az oltárról él. - -– De csak azzal, mit áldozatul hoznak, s az áldozatnak torkára nem -teszen kést. - -Galiba Pál uram nagyon megszorult az orvos körmei közt és nagyon -megörült, hogy a vacsorának vége lett, különben az orvos irgalmatlanul -megmelleszti; hanem a beszélgetés a vacsora végén befejezteték s midőn a -mellékterembe értek, az alispán karonfogá Galibát, mire az orvos -elmaradt. - -– Barátom! – szólal meg az alispán – én elég meggondolatlan valék -kimondani olyan dolgot, minek tudomásához véletlen juték és csak most -tudom, hogy annak nagy behatása leend, mint saját szavaidból gyanítom. -Édes barátom!… mondja az alispán – szavamat visszahúzni nem áll -hatalmamban; de egyet kérek tőled. - -– Mi lenne az? – kérdé Galiba. - -– Beteges ember vagyok – nem hiszem, hogy nagyon sokáig vigyem; míg -élek, ne keressétek e pört – nem akarnám, hogy a herczeg -szemrehányásokat tegyen önmagának énmiattam. - -Galiba nem tehetett egyebet, kezet adott és megfogadta becsületszavára. - -Az orvos bejött, s minthogy előbb úgyis tanu volt, az alispán ismétlé a -dolgot az orvos előtt, hogy némileg e bizonyság által lekötve legyen -Galiba, ki előbbeni igéretét az orvos előtt ismétlé. - -Galiba könnyen beláthatta, hogy ő most már kellemetlen vendég a háznál, -másnap menni akart, csak annyit várt, hogy az alispántól elbúcsúzhassék; -de nagyon sokáig kelle várnia, mert az alispán nem hagyhatá el ágyát, -hova a tegnapi fölindulás fektette, s így Galiba csupa kénytelenségből -is várakozott. - -A kis udvari kertben járkált szórakozás kedveért, hova később az orvos -is leérkezett. - -– Nos, hogy van az alispán? – kérdé Galiba. - -– Elég rosszul! – felel az orvos. - -– Orvos úr! – mondja a prókátor – beláthatja, hogy én átkozott bolond -igéretet tettem! - -– Jó, tehát ne tartsa meg. - -– Azt mondja ön? - -– Én ezt nem preskribálom – mondja az orvos – hanem tehet ön, a mi -tetszik, ha a becsületszónak korlátja nem akadályozza. - -– Barátom – mondja Galiba – én prókátor vagyok… - -– Én meg orvos… – szól közbe a másik. - -– Tehát ön nem is tudja megitélni, hogy én principálisomtól nem arra -vagyok megbizva, hogy ügye ellen tegyek, hanem ügye mellett kövessek el -mindent. - -– Ezt értem! - -– Annál jobb, úgy megitélheti ön a dolgot, hogy én principálisom ellen -tettem; épen azért, mielőtt határozottan tehetnék valamit, kérdem orvos -urat… meddig élhet ez az ember? - -– Én orvos vagyok, uram, és nem kártyavető. - -– Vigye patvar a tréfáját, orvos úr… nem akarom én, hogy kártyából -beszéljen nekem, hanem a mint tegnap mondám, én e puszta tudósításért -egy pesti házat kapok. - -– Tehát önnek érdekében van, azt mielőbb megkapni? - -– Természetesen! - -– Ugyan miért nem mondta ezt mindjárt? – mondja fölkaczagva az orvos. - -– Ah, orvos úr az én emberem. - -– Tessék velem parancsolni! – szól az orvos, egészen neki engedvén magát -a derültségnek. - -– Orvos barátom – mondja Galiba – ön okos ember. - -– És mivel tudnám azt leginkább bebizonyítani? - -– Ha megmondaná, mennyi ideig kellene nekem várnom! - -– Vagy tizenöt esztendeig! – mondja az orvos elég érthetőleg, mire -Galiba majd hanyatt vágta magát, hanem az orvos hozzáteszi még, – -kivévén, ha… - -– Mit ha? – kap a szóba egész mohósággal a prókátor, egyszersmind -folytatja: orvos barátom bizonyosan valami okosat gondolt? - -– Tehát én tőlem várja ön azt a szót, mely a pesti házba fogja önt -beültetni? - -– Barátom, – mondja Galiba, karon fogva az orvost – aa alispán végtére -is nagy úr, s nekem sok alkalmatlanságot csinálhat, ha akarata ellenére -nyúlnék a dologhoz… - -– Az igen hihető – véli az orvos. - -– Épen azért kérem, mi volna a kivétel? - -– Ha előbb meghalna. - -– Orvos barátom nagyon szereti a tréfát, pedig én igen komolyan -beszélek. - -– Hasonlókép azt cselekszem! - -– Annál jobb – mondja az ügyvéd – én most elmegyek. Esztendeig várok, ha -addig meg nem hal… nem őrzöm a titkot. - -– Bizony nagy szivességet tenne önnel az alispán, ha addig meghalna, -mire ön haza ér. - -– Biz én nem haragudnám érte – mondja Galiba – mert azt csak át -méltóztatik látni, hogy engem ilyen bolond föltétel nagyon megkárosít? - -– Na, ha meghal egy évnél előbb, megirom önnek. - -– Ezer darab aranyat kap ön azért a levélért – értette, orvos barátom? - -– Szóról-szóra! – mondja az orvos, elnyomván indulatát, bekisérvén a -prókátort, ki, minthogy az alispán aludt, kocsira ült, de a legközelebbi -városból visszaküldte a négylovas fogatot az alispánnak. - -Az orvos elbeszélé az alispánnak, min töri Galiba uram a fejét, -egyszersmind felháborodván azon, hogy neki ajándékul hagyta lovait, újra -lázrohamba esett, de mielőtt ez állapot válsága következnék, megbizá az -orvost, hogy Baltayt körülményesen tudósítsa, hogy ha már Galiba tudja -is a titkot, legalább az árát ne élvezhesse és Baltay ne Galibától tudja -meg. - -Egyszersmind elküldi a négy lovat tekintetes Galiba úrnak Pestre, -legalább ha nem nyer semmit, ne is fizessen rá. - -Az orvos kitünő gonddal ápolá betegét, s midőn a rohamok némileg -megszűntek, s a beteg csendes álomba merült, az orvos egy kurta levélben -tudatá Baltayval, hogy a pör a körmendi levéltárban fekszik. - -Nem lévén egyéb magyarázat a levélben, Baltay el nem tudta gondolni, -hogy mi körülmények nyomán jut ő a pörnek fölfedezéséhez, azért semmi -sem tartóztatá vissza, hogy egy biztos emberét Körmendre küldje átvenni -az irományokat. Galibának pedig a következő levéllel kedveskedett: - -Ügyvéd úr! Ma kaptam tudósítást, hogy a Baltay contra Baltay-pör a -körmendi levéltárban fekszik – tehát most már ne vesződjék a kereséssel, -hanem küldje vissza az iratomat, mely szerint a pör fölkutatásáért pesti -házamat odaigértem. A mi eddigi költségeit illeti, azokra nézve adjon -hiteles kimutatást, egy fillérig megtérítem. Maradtam jóakarója Baltay -m. k. - -Midőn a levél Pestre érkezett, Galiba már otthon volt, még pedig a -legnagyobb örömben; mert az ovros épen most írta, hogy az alispán -meghalt s így a titoktartás többé nem kötelezi – de még a lovakat is -visszaküldi, valamint az orvos sem számol az ezer aranyra; mert neki -hasonló ajándékra semmi szüksége sincs. - -– Annál jobb! – mondja Galiba, körültekintvén a házban, hol eddig -konvenczióból, ezután pedig már tulajdoni jogánál fogva lakik, s épen -levélírásra szánta magát, midőn a levélhordó betoppan egy másik -levéllel, mely Baltaytól jött. - -A két különböző levél elolvasása közt csak annyi idő telt el, mennyi -épen elég arra, hogy az ember a padlásról a pinczébe érjen – hanem mire -a levélolvasásnak vége lett, Galiba épen olyan furcsán érezte magát, -mintha csakugyan a padlásról a pinczébe esett volna; és már várta, hogy -most mindjárt megüti a guta. - -A várt vendég azonban elmaradt, s bár egyelőre elveszté étvágyát, mert -egész huszonnégy óráig semmit sem evett, utóbb azonban addig harangozták -a delet, hogy Galiba úrnak is eszébe jutott az evés és mint tudjuk, -elvitázhatlanul javulás útján van az olyan beteg, ki egy rendes ebédet -étvágygyal tud megenni gyomorfájás nélkül. - - -XVI. (Két szomorú ember.) - -Baltaynak embere Körmendre ért és átadta a levelet Csapó úrnak, a ki -először saját szemeinek sem akart hinni, hanem szóval is kérdé a -megbizottat: - -– Hát miért is jött, édes jó barátom? - -– A Baltay-pörért jöttem! – mondja a megbizott elég világosan, mire -aztán megint elolvasta Csapó a levelet s midőn tökéletesen meggyőződött, -hogy jól látott, jól hallott, s fölül reá nem is álmodik, tehát mint -afféle tapasztalt ember tudta, hogy itt hasztalanul kötekedik, ha csak -az egyik bajból többet nem akar csinálni – minthogy a jószágkormányzó, -az öreg Hegedüs is jelen volt szobájában, rövid tanácskozás után -nyugtatvány mellett és tanuk előtt a pört átadták Baltay megbizottjának. - -A fiók üresen maradt. Csapó a rátűzött engedélyt levette és a fiókba -helyezé, hogy egykori utódjának intőpéldául szolgáljon arra, hogy -valakit, még a legjobb barátját is óvakodva ereszsze be arra a helyre, -melynek erős zárai nemcsak őrei, hanem bizonyságai annak, hogy féltett -tárgyakat őriznek. - -A megbizott hazaért, Baltay végig nézé az irományokat, s meggyőződék, -hogy valóban meg van az egész pör, s rendelkezést tett, hogy tovább -folytattassék és Galibának írt Pestre, hogy az átvételre jelenjen meg. - -András Keszthelyen volt, egy nagy kocsi teherrel ment az ifiúr után, ki -néhány esztendő mulva már megnőtt és szedte magába a tudományokat, még -pedig oly nagy szorgalommal, hogy osztályában legelső volt; nemcsak -azért, mert a tanítók az öreg úrnak kedvezni akartak, de mert a -szorgalomnak meg kellett adni megérdemlett bérét. - -Midőn András hazajött, alig várta, hogy a kocsiról leszállhasson és a -nagyságos úrnak elmondhasson minden jót az ifjú úrról, kit a tisztelendő -urak nem győztek eléggé dicsérni. - -– Megjött kend András? - -– Hála Istennek, itthon vagyok! – hagyja rá András – látom, a nagyságos -urat is friss egészségben találom. - -– Látta kend a gyereket? - -– Hát nem azért küldött a nagyságos úr, hogy megnézzem? - -– Tudom, sovány szegény gyerek. - -– Ejnye, nagyságos uram, hát hizlalni küldte Keszthelyre? - -– Adott kend neki a kalácsból? - -– Én csak meg nem ettem előle, – dünnyög András. - -– Persze meglátszik rajta a városi levegő! - -– Hiába kérdezkedik a nagyságos úr, azt nem mondom, hogy megárt neki a -tanulás, pedig ugyancsak legelső ember ám valamennyi között. - -– Tudtam!… mondja Baltay duzzogva – hogy azok a… barátok kenyér helyett -betüvel tartják. - -– Olyan egészséges, mint a makk, – kövér, mint a duda; ezt láttam; hanem -hogy megméressem, azt nem parancsolta a nagyságos úr – mondja András -kiterítve az oskolai sorozatot és vastag ujjával odabökött, hol az -úrfinak neve osztályában legelől áll. - -– Mi ez? - -– Itt az úrfinak neve legelől, hanem nem is tették ám oda hiába. - -– Hátrább is jó lett volna. - -– De nem lett volna, – mondja András – kérdeztem én azokat a tisztelendő -urakat, hogy már mi lesz olyanokból, kik itt hátrább vannak – mutatja -András a sorozatnak derekán levő neveket – de biz elhiheti nagyságos -uram, azok a tisztelendő urak nem igen beszéltek fölebb a vargaságnál, -hacsak az apa készre nem akarja hazavinni. - -– No hát mit tud az a gyerek? - -– Mindjárt megmondom, nagyságos uram, először is kivetette nekem -krétával, hogy mióta élek, mennyi napot, hány minutumot éltem. - -– Ezt piros kukoriczán maga is kiböködhette volna kend. - -– Igen, ha nagyságos uram el nem téveszteti velem egy nap ötvenszer; -hanem az úrfi alig tett egy-két rántást, mindjárt kivetette. - -– Hát még? - -– Azt is megmagyarázta nekem, hogy a föld forog a nap körül. - -– Tudhatta volna kend a bibliából, hisz ott van, hogy Józsue -megállította a napot, az pedig nincsen ott, hogy megint odább indította -volna. - -– Nojsz kiabálhat most Józsue uram, a mennyit akar – véli András – -tudom, nem indulna meg a nap itéletnapig sem; mert hisz, nagyságos uram, -megmagyarázta nekem az úrfi szépen, – példának okáért elmondá, -mennyiszer csal meg a szem, hisz holdvilágos éjjelen néha egyik felhő a -másikat kergeti a hold alatt, s majdnem megesküdnék az ember, hogy nem a -felhő szalad, hanem a hold. - -– Bizony meglódította kend alatt a földet. - -– El is vitt az úrfi egy gömbölyű jószágon a világ másik oldalára is. - -– Ott is volt kend? - -– Bárcsak lettem volna, nem adnám, Isten tudja miért. - -– De most már csak nem indul meg kend? - -– Nojsz itthon maradok, ne féljen a nagyságos úr – vigasztalá András – -nem nekem való már az olyan mesterség, hanem ha mostani eszemmel olyan -fiatal lehetnék, mint az ifiúr… - -– Hohó! – vág közbe Baltay – talán az a gyerek mondott valamit? - -– De még mennyit! – válaszolt András – még azt is mondta, hogy oda is -szeretne elmenni, a hol a fehér medvék vannak. - -– No, csak azt lesse, – mondja az öreg, – hogy én medvék után ereszszem, -bolond ember az, ki az után mászkál, a mit helyébe hoznak, hisz én -ezelőtt tíz esztendővel Pesten egy huszasért néztem meg. - -– Talán festett volt. - -– Üsse meg a kő, legalább a fösték árába én is fizettem valamit, és -imigyen nem néztem, hanem azért az ifiúr is megelégedhetik vele, ha -festett medvét lát is. - -– Dejsz az majd megnézi, hogy mit mutatnak neki. - -– Gondolja kend? - -– Nemcsak gondolom, hanem tudom; mert elhiheti, nagyságos uram, jobb -lesz, ha tisztelendő úr sem kérdezget tőle annyit, mint eddig szokott, -mikor az ifiúr haza jött; mert a tisztelendő úr is csak azt kérdezi, a -mit maga tud; hanem már azt is mondja ám az urfi, hogy majd ezután ő -kérdezi ám a tisztelendő urat. - -– A manót? – mondja nevetve Baltay, ki nem igen bánta volna, hogy a pap -belesüljön; mert nagyon szeretett kérdezősködni, aztán ilyenkor Baltay -úr is adós maradt a felelettel; – de utóbb mégis meggondolta, hogy a fiu -egy lyukkal odább megy, s aztán urabátyját is kérdőre veszi. Épen e -miatt némileg elgondolkodván, később azt mondja: - -– András! - -– Tessék parancsolni! - -– Hisz nem bánom, hogy az a gyerek nem lesz valami tökkel ütött fejű, – -hanem én a hordómba sem töltetek többet, mint a mi belefér, azaz: hogy -melléje nem folyatok; hanem azok a barátok agyontömik azt a gyereket, -mit gondol kend? - -– Sohase féljen, nagyságos uram, azoknak is csak olyan nagy a kanaluk, -mint a mienk, az sem nagyobb, mint mekkora befér az ember szájába. - -– Én a könyveket értem, hallja kend, nem a gombóczot. - -– Nem is a gombóczért vittük oda; mert gombócz itthon is van, hanem a -könyvekért. - -– A kellene még, hogy a csibe tanítsa a kotlóst. – Aggódék Baltay. - -– Már nagyságos uram, pedig az úgy lesz, hanem azért se baj, mert én -láttam elég tyúkot, midőn a réczefiakat vezette, eleinte féltette a -tyúk, hogy a vízbe fulnak, és röstelte, hogy utánuk nem mehetett; de -utóbb volt annyi esze, úgy tette magát, mintha maga is utánuk mehetne, -ha akarna; de nem megy. - -Baltay elhallgatott, a szó értelmesen lőn mondva, s addig gondolkozott -rajta, hogy András nem kapván feleletet, körülnézett, s meglátta a pört. - -– Hát ez mi, nagyságos uram? - -– Jó, hogy szól kend, tegye zár alá, hogy megint el ne tévedjen. - -András hirtelenében nem tudott szólni, hanem fölnyalábolta a pört, s -elvitte a szomszéd terembe, de érezte, hogy szivén nehezebb a fájdalom, -mint a mennyit a pör nyom, pedig azon is van mit megemelinteni. - -Ugyanez órában és e perczben lépett be a herczeghez Csapó, arczán mély -bánat ült, érezte, hogy nem a legkellemesebb hirt hozza, de eltitkolni -úgy sem lehetett már. - - -XVII. (Béke hamvaira.) - -Nagyon fáradt a természet, hogy visszakivánta az erőt az élőtől, és -kiéhezte magát, midőn olyan ember hullájával kivánt táplálkozni, mint -herczeg Batthyányi Lajos. - -Nem bir ágyától menekülni a nagy ember, kinek szivében annyi szeretet -fért el, és most már csak bizalmasan kereshetik meg a kórágynál, hogy -bucsuzatlanul ne menjen el a más világra. - -Rég vár az ajtó mellett egy ősz ember, az öreg Csapó, ki fontos -mondanivaló nélkül bizonyosan nem vásítná a küszöböt; de türelmesen -várja, míg a beteg előinté, mi nem sokára be is következett. - -– Öreg barátom, – mondja a herczeg, – bucsuzni jött ön? - -– Kegyelmes uram, miért bucsuznék? – válaszol Csapó, – én már csak -arravaló vagyok a földön, hogy izenetet vigyek el a más világra az után, -a ki nemrég előttem ment oda. - -Megszorítá a herczeg a becsületes szolgának kezét, – jól esett neki a -hűség, mely még holta után is szolgálni akar, mintha mondani akarná, – -ne félj, nem sokára hirt viszek utánad azon szeretteidről, kiket a -földön hagyál. - -– Valamit akar mondani Csapó barátom? - -– Kegyelmes uram, kár volt a levéltárba ereszteni az alispánt. - -– Nem remélem, hogy valami eltévedt volna utána? - -– Csak a szemével ártott, kegyelmes uram! - -– Bizony még a boszorkányokat hiszi, kedves öregem. – Mosolyga a beteg. - -– Kegyelmes uram, én a boszárkányoknak söprűnyelet fogok, hanem mikor az -ördög viczeispán képében hoz be valakit, annak a szemeit nem foghatom -be. - -– Nos, mit látott meg a viczispán? – kiváncsiskodék a herczeg. - -– A mit legkevésbbé kivántam volna, mert emberségemre volt bizva: Baltay -contra Baltay. - -– Nos? - -– Ez kegyelmes uram, egy elátkozott pör, melynek ha maholnap vége lesz, -úgy az ország legderekabb fiainak egyikét fogja tönkre verni. - -– Gróf Dunayt? – kérdé a herczeg, remegve támaszkodván föl a vánkosra. - -– Nincs különben! – hagyá helyben Csapó. - -– Hibáztam, nagyon hibáztam,… – mondja a herczeg keserűen,… – sem -megőrizni nem tudtam e szerencsétlen pört, sem megakadályozni Baltayt, -midőn azt tán tehettem volna. - -– Mondtam én azt, kegyelmes uram, hogy az olyan ajtót nem kell nyitva -feledni. - -– Barátom, ön mindent megtett; hanem most segélje megtenni az utolsót. - -– Mindent kegyelmes uram! - -– Adjon tollat és papirt, – mondja a herczeg összeszedve a végerőt, – -talán ez elfáradt kéz még nem tagadja meg a végső szolgálatot. - -– Csapó mindent elkészített egy levélnek megirásához, – az ágy szélére -ült olyképen, hogy a beteget föntartani birja, ki is ezen segedelemmel -nagy lassúsággal a következő sorokat írta: - -Kedves Baltaym! - -Érzem, hogy az utolsó tollvonásokat teszem azon az ágyon, melyről -felkelni többé nem fogok. Szerencsétlen öcséd hagyta nálam megőrzés -végett a Baltay-pört, melynek tartalma előttem maig ösmeretlen volt, -különben tudtam volna kötelességemet. - -Barátom, egy fáradt utasnak még marad annyi ideje, hogy ha rászorult, -valami okosat gondoljon; én azonban nem egy rövid útban, hanem az élet -hosszában fáradtam el, s nem tudom, a legjobbat gondoltam-e, midőn -alábbi kérésem teljesítéseért esedezem. - -Az emberek legszivesebben megcselekszik, azt a mit tőlök legelőször -kérnek; – barátom, én legelső kérésemet legutolsó óráim egyikében -intézem hozzád, s így még attól sem kell tartanod, hogy valaha második -kéréssel alkalmatlankodjam, tehát hallgass meg… . . . . . . . . . . . . -. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . -. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . - -Igaz barátod a sirig és ezentúl - -Herczeg Batthyányi Lajos m. k. - -A levél czímezve lőn, és Csapó úr szentül megfogadá, hogy kézbesíteni -fogja, miről kételkednünk épen nem is lehet. - -A levélnek kipontozva hagyott részét annak idejében közlendjük, tehát -türelemért esedezünk, – és maradjunk a herczegnél, kinek néhány nap -mulva megnyilt a boldogok hazája. - -Minő könnyen szakad el a fonál, s az erős lélek, mely megtörhetlen volt -a földi harczban, elvégződik, mint egy fuvolahang, melyre csak a -körüllevők emlékeznek vissza. - -A ravatalon fekszik az elfogyott lélek hüvelye, ki folytatása volt egy -család nyolczszáz éves történetének, életében hatalom és most hulla, -mely némán fekszi halálos álmát, és csak egy hideg kövön áll majd a név, -melyet emlékezetessé tőn. - -Álljunk meg egy kissé, nézzünk körül, tán lesz annyi vigasztalódásunk -önmagunkért, hogy az utolsó lehellettel csakugyan végképen meghalunk-e, -vagy marad annyi nyom, mely becsületes embernek ad annyi vigasztalást, -hogy tetteit holta után megemlegetik. - -Én, kit születésem órájában nem várt megaranyozott bölcső, s kit -mindössze is az a szellő üdvözölt, mely szülőföldemen, a fürgedi pusztán -gazdátlan lóként szaladgál, és keresztanyám öle védett meg tőle, míg -bekisért bennünket Ozorára, hogy egy kis szentelt Sió-vízben -megkereszteljenek, – mondom én, ki megéheztem szeretetre, barátságra, de -czímre soha, melyért egy ütetnyi taplót se adnék, még akkor sem, ha -tudniillik csakugyan rászántam volna magamat arra, hogy naphosszat egy -hosszú botot rágjak, melynek végén holmi cserép, vagy sajtfazékban sütik -a dohányt, – mondom én, ki az emberben az embert szeretem legjobban, -előkerestem két regényemben a legméltóságosabb nevű embereket és -elolthatatlan szenvedélylyel emlékezem rólok. - -Megálljatok, – számot adok róla. - -Volt idő, midőn egy vigyázatlan szóért könnyen rákiálthatták volna az -emberre: üsd agyon! én a legnyugodtabb kedélylyel mondám az egész ország -minden szűrös polgárjának, hogy az igazság nemcsak akkor igazság, mikor -a szűrnek, – hanem akkor is, mikor a kaputnak kell; mert az igazság nem -olyan, mint a süveg, hogy a nagy helyett kicsiny, a kicsiny helyett -pedig nagyot választ az ember, – de nem is olyan, mint a nóta, hogy -magának minden ember azt hegedülteti, a melyik neki legjobban tetszik. - -Nem azért vettem a tollat a kezembe, hogy a méltóságos uraknak czímeit -rőföljöm össze; – én a mult időknek embereit kerestem föl, s ha egyiknek -vagy másiknak emlékénél levett kalappal állok, kegyeletből teszem, s -azon vágygyal, bárha végig járhatnám az országot, s benne annyi jelest -találnék, hogy födetlen fővel mehetnék végig rajta. - -Megvan a nemzeteknek is a saját hét kövér és hét sovány esztendejük, – -mit siránkozunk vissza a nem kövér esztendőkre! Ráérünk, szellőztessük a -multat, fél század elég arra, hogy a nagy érdemeket nagyoknak ösmerjük, -tegyünk valamit egy kis megösmerésért, mert ha késünk a megösmeréssel, a -hálásabb utódok száz esztendő mulva – szentekké avatják őket. - -Nem akarok tovább időzni e gondolatnál, – megyek alakjaim után s -legelőször is Baltayt keresem föl, ki épen most olvassa el a levelet, s -még nem tudja, hogy a herczeg éppen azon órában halt meg, melyben a -levelet olvassa, azaz 1806 junius 6-ikán, s az öreg urat a levél éppen a -legkellemetlenebb hínárból huzza ki; mert az öreg régóta tünődik azon -keserves helyzeten, melybe félig meggondolatlan, félig pedig a -körülmények által indokolt gyanuja Dunay irányában besodrá; de azóta -olyan dolog történt, mit megváltoztatnia nem lehet, nem tud és nem is -akar; – pedig érzi, hogy e helyzetből valami okos módon mégis menekülnie -kell, mert mióta Holvagy Pistával találkozott, Dunaynak csak annyi vétke -van ő irányában, hogy két rovása van, s az öreg annyira András uralma -alatt áll, hogy maga is tökéletesen hiszi, hogy a másik két vonást le -fogja vakarni, de hogy ingyen nem fogja azt tenni, arról is jót merünk -állni. - -A levélnek előttünk ösmeretlen sorai irányt adának gondolkozásának, s -mint minden magyar ember, úgy Baltay is rettenetes módon szeret – -megbékélni, csak módja akadjon hozzá; s minthogy a herczeg levele irányt -adott, a jó lelkű ember még könyüre fakadt bánatában, hogy egy jó -barátjának csak utolsó kivánságát teljesítheti; örömében pedig azért, -hogy egyszer mégis a szomszédokkal jó napokat tölthet. - -Néhány nap mulva délelőtt megszólamlanak a toronybeli harangok, s Baltay -úr kérdez egy a kapu előtt elmenő parasztot: - -– Atyafi!… ki halt meg a faluban? - -– Senki, nagyságos uram! – mondja a paraszt, levevén nagy szélű -kalapját. - -– Csak nincsen tűz, – véli az úr – hisz akkor félrevernék? - -– Azt tartom, nagyságos uram, nekünk annyi, mintha tűz volna, – bizony -tán félre is verhetnénk. - -– Beszéljen kend okosabban, – mert ennyi szó közől úgy sem válogathatnám -ki, hogy kend mit akar? - -– Annyi az egész nagyságos uram – mondja szomorúan a paraszt, – hogy az -enyingi herczeg meghalt. - -– Nos aztán? – kérdi Baltay még odább, minthogy ő maga úgyis reggel óta -tudta, csakhogy azt nem érti, miért harangoznak itt is? - -– Nagyságos uram – felel – urunk volt az nekünk, – ott is dolgoztunk mi -sokszor nagyságos uram, aztán annyi jó voltával éltünk, hogy bizony -nagyon olcsóért köszönjük meg, ha a harangot meghúzzuk utána. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Baltay némán marad egy darab ideig, s midőn a paraszt ember látta, hogy -a nagyságos úr nem szól többet, még egyszer meglebbenté nagy szélű -kalapját e szóval: - -– Az isten jóvoltába ajánlom a nagyságos urat. - -– Jó szerencsével járjon kend; – feleli utána Baltay, fölébredvén a -köszöntésre, azután pedig rendelést tett, hogy a másnapon Enyingen -tartandó gyászmisén minden mozdulható ember jelen legyen, csak annyi -ember maradván otthon, mennyi a házőrzésre okvetlenül megkivántatik. - -Másnap Baltaynak négy lova Enyingig kénytelen volt lépésben menni, mert -a kocsis már nem győzte kerülgetni a sok kocsit és gyaloglót, tehát -mentek, a hogy mehettek! de még egészen jókor a gyászünnepélyre, mely -népesebb lőn, mint bármely országos vásár, és kétségtelen bizonyítványa -volt annak, hogy Magyarországon a földesurat legtöbbször a jobbágy -siratta meg. - -Abban az időben Enyingen éppen azon a helyen, hol most a ritka szép -katholikus imaház egy gyönyörű kertnek facsoportozatai között áll, volt -a temető egészen a helység közepén, ugyanott pedig egy kis kápolnaféle -imaház, mi az akkorban ott lévő katholikus híveknek nagy szűken elég -volt, bucsukor tehát, és egyéb ünnepély alkalmával a hívek -meggyülekezvén, a tisztelendő úr a szószéket kitétette s úgy beszélt a -népnek. - -Látván a roppant tömeget, a szószéket ma is kitetette, és a hallgatóknak -szivéig beszélvén, tán nem volt egyetlenegy ember, kinek könyei ki ne -csordultak volna, s a református tiszteletes úr legjobban törölgette a -szemét. - -– Nézze kend, – súgja egyik paraszt a másiknak, – még a kálomista -emberek is sírnak, pedig a mi papunk prédikál. - -– Mert igazat beszél! – mondja Bocsor gazda, a mostani pápai tanárnak -édesapja, kihúzván kendőjét, hogy lefolyó könyeit föláztathassa, mert -érezte a becsületes ember, hogy egykönnyen el nem állíthatja. - -Vége lőn a szent beszédnek, s imát kezdének a hívek a megboldogultnak -lelki üdvösségeért, s midőn már mindenik keresztül levelezte saját -imádságos könyvét, önkéntelenül nézett a szomszédéba, ha ott tán még egy -másik imádságot lelne. - -Kajári Pál, Holvagy Pistának édes apja, éppen most végezte el az -utolsót, mit saját könyvében talált, tehát áttekint egy református -atyánkfiának könyvébe s abból akar imádkozni. - -– Hisz kend pápista! – mondja a másik. - -– Az vagyok, édes jó barátom – felelé Kajári. - -– Éppen azért mondom – jegyzi meg a szomszéd – mert én meg református -vagyok. - -– Nem tesz az semmit – nyugtatja meg őt az öreg Kajári, – hátha a kelmed -könyvében is találkoznék valami szép imádság, azt gondoltam, sokkal -tartozom én ennek a herczegnek, s ha már meg nem fizethetem neki máskép, -legalább imádkozom érte, – aztán nagyon nem szeretném, ha valami szép -imádságot – elmondatlan hagynék. - -* - -Sorsom azon boldog körülmények közé vezetett, hogy gyermekkorom legelső -emlékei e nagy név említésével vannak kapcsolatban, – meglehet mások -elfeledik a multat, – én legboldogabb vagyok, midőn azt megemlegethetem, -és elmondhatom: - -A kit holta után így siratnak meg, az nem halt meg! - - -XVIII. (Az újabb nemzedék.) - -A tizenkilenczedik századnak eleje csak olyan zajos volt, mint a -tizennyolczadiknak vége, s míg az ostoba varjuk hirbe keveredtek, hogy -egyik varju a másik varjunak szemét nem vájja ki, addig az emberi faj -egészen más munkába fogott, s az volt a legderekabb ember, a ki -legtöbbet vert agyon. - -Lehetetlen kikerülnünk azon időket, mert embereink e korban éltek, hanem -azért kerültünk a legegyenesebb útra, hogy történetünk folyamát -szétágazóvá ne tegyük, s éppen azért írjunk ide néhány sort abból a -vastag könyvből, melyben Kisfaludy Sándor életleirása leghitelesebben -meg van. - -«Midőn Himfy szerelmeinek első kötete: «A kesergő szerelem» megjelent, -soha, sem előbb, sem utóbb nem okozott Magyarországon könyv oly -sensatiót (a mint ott van), mint ez. A Himfy név hirtelen elterjedt az -egész hazában, s a nagy ösmeretlen közfigyelem tárgya vala.» - -A második kiadásban nevezi meg magát Kisfaludy, s attól fogva nincsen -egyetlen egy kabátos ember, ki ezt a nevet ne ismerné, s a zalai hegyek -csak oly ismeretesek, mint «Pusztaszer», hol eleink Árpádot pajzsra -emelték. - -A csatazajnak kellő közepéről nem hozott senki zöldebb babért, mint a -melyet egy ország nyujta Kisfaludynak legelső műveiért, s ebben az -országban nem volt még a «Miatyánkon» kívül imádság is, melyet könyv -nélkül annyian tudtak volna, mint a regéket, melyek hirtelen járták be -nagy Magyarországot. - -Mint a várt vendéget kapták mindenfelé a regéket, és egy csoportban -harmincz ember is hallgatta, midőn a harminczegyedik fölolvasta nekik. - -Baltay házánál ki- s bejárt a sok vendég, még a cselédek közt is -közszájon forgott a hires történet s midőn Imre úrfi hazajött -Keszthelyről, hol addig tanult, hogy már az iskolából is kifogyott, -András maga maradván az úrfival, addig kérte, hogy a fiú Kisfaludyt neki -könyv nélkül elmondá. - -András az öreg úr aranyos mentéjének gombjaival vesződött, Imre pedig -egyre-másra mondá a sok verset, és csak annyi időt vett, míg az öreg -egy-egy könyüt eldörgölt a képén, vagy a lelkes ifjúnak arczát nézé, s -az öreg cseléd gyönyörködött benne, hisz a jó mag nem szóródott ki az -útra, hanem a jó földben szépen megeredvén, erős hajtásokat kezdett -ereszteni. - -– Nincsen több? – kérdi András, midőn a fiú megnyugvás végett megállt. - -– Még felét sem mondám el. - -– Hej, kedves úrfi, már hol fér el a fejében az a tenger sok -tanulság?[9] - -– Ott, a hol a többi, András bácsi, – válaszol a fiú, – ne mondjak már -többet? - -– Majd lemegyünk a kertbe, – kedves úrfi, – mikor az öreg úr a délutáni -álmot aluszsza, ott majd nem háborgat senki, – ott aztán elhallgatom -estig! – mondja András, az aranyos mentét a szomszédterembe czipelvén, -hanem midőn ő az egyik ajtón bement, mintha a másik éppen akkor záródott -volna, – már majdnem azt gondolta András, hogy az öreg úr hallgatózott; -de aztán azt hitte András, hogy a nagyságos úr nem állta volna meg szó -nélkül a dolgot: mert még mindig jobb szerette, ha a fiú a fára mászott, -mint ha könyvet látott a kezében. - -András nem sokáig tünődött, mert hisz az is meglehet, hogy nyitva volt -az ajtó, s mikor ő az egyiket kinyitotta, akkor a másik becsapódott, -tehát nincs miért tovább firtatni a dolgot; hanem mivel mi bizonyosan -tudjuk, hogy az öreg Baltay csakugyan a szobában volt, azt is -megmondhatjuk, hogy az öreg régóta hallgatózott, s ámbár néhányszor már -megsokalta a szavalást, és be akart nyitni a szobába, mégis -mindannyiszor valami hátrahúzta, s utóbb maga sem bánta, hogy a gyermek -nem fárad ki, sőt jól esett neki, hogy András a gyereket bámulja, – -tehát nem zavarta őket, hanem midőn hallotta, hogy légyottra rendelte -András a fiút, ő is eltávozott. - -Pipára gyujtott az öreg, föl s alá járkált a szobában, a fiúnak -jövendőjéről gondolkozott, s ez volt a legelső eset, hogy a fiunak eszét -sem feledte ki s nagy megelégedésére szolgált, hogy András megbámulja a -gyermeket, tehát föltette magában, hogy a délutáni alvást elengedi s ő -maga is elsompolyog utánuk a kertbe. - -Mielőtt oda mennénk, álljunk meg egy szóra. - -Sokféle alakban jött már le a földre a nyomoruság, de ha visszagondolunk -a jelenből az elmult tíz esztendőre, bátran azt mondhatjuk, hogy a -«nagyságos és tekintetes» nyavalyában sinylődött a nemzet. - -Elátkozott ember volt, ki a tekintetes uraságig föl nem vergődhetett, – -és boldogtalan volt a leány, ki egy tekintetes urat nem foghatott, pedig -végtére már annyi volt az ügyvéd, orvos, mérnök, hogy a hol a verebeket -akarták kővel dobálni, ott is a tekintetes ügyvéd urat találta el a kő. - -Még a falusi kutya is úgy elfajzott, hogy nem a koldust vagy a zsidót -ugatta meg, hanem azt a boldogtalant, ki a tekintetes czímig föl nem -vergődhetett s még a legélhetetlenebb czigány is azt mondogatta, ha -megharagudott: nem is tekintetes, hanem nemzsetes. - -A gyöngeség végtére nyavalyává fajult, s jaj volt a cselédnek, ha a -tekintetes czímet meg nem szokta, – végtére cselédfogadáskor valóságos -leczkét adtak a cselédnek csupa titulusból. - -A kenyér megfogyhatott a háznál, – kértek a szomszédból, vagy néha -koplalással győztek, csak a tekintetességből nem engedtek alább, s még a -házaló zsidóval is könnyebben megalkudtak, ha egy czimmel fölebb -beszélt, ámbár eközben a rőföt mindig kurtábban ereszté. - -Fölment az ifjú úr a tanodába, nem azért, hogy ott fölszedjen a -tudományból, de hogy elkószálja az esztendőt; mert az édes mama rég -megsugta neki, hogy akár tanul, akár nem, azért itthon mégis tekintetes -úr lesz. - -Midőn a tanár tüdőfáradtig lármázott, addig hortyogott az úrfi; pedig ha -nem alszik, még akaratlanul is ragadt volna rá valami, s jó hasznát -veheté, mikorra csakugyan már belenőtt a tekintetes czímbe; de a vagyon -otthon rettentően megfogyott, mert a tíz esztendő alatt az ujjnyi széles -szalag tenyérnyire nőtt meg s ez a kis külömbség először a rétet, azután -a buzaföldet ette meg, s ámbár a sok mosott szalag és tekintetes czím -mind megvan, de a rétet és buzaföldet a szomszédéhoz mérték, és az úrfi -hiába vakarja a fejét, mert biz abban sincsen, pedig ugyan jó volna a jó -tanács, mert a tekintetes titulust nem lehet betálalni, s a mellett -fölkopik az álla. - -Persze, most már az ifjú úr is belátja, hogy jobb lett volna valamit -tanulni; de már késő és szégyen tanuláshoz fogni; tehát megkisérti a -tekintetes czímet, mi hasznát lehetne még venni. – Házról-házra kujtorog -most, atyafiságba keveredik az egész világgal, és minden ismerőstől -kölcsön kér, a mennyit adnak. Korhely pajtások közt hűséges jó barát, jó -pénzért bolondnak is beáll – ennyi maradt meg a régi vagyonból: – -tekintetes úr most. - -Szomorú kép, – sokkal rongyosabb, mint mutogatni kivánná az ember, és -jaj annak, kit az apai és anyai gőg idáig vitt; pedig számosan vannak -még a józanabbaknak szomorú például. - -Baltay féltette a fiút, de midőn az eleven eszű gyermeknek előmenetelét -látta, végig gondolt terjedt birtokain s neve becsülete mellé, azt -gondolá, nem rosszul illenék, ha a fiút okos embernek mondaná mindenki. - -Ebéd alatt engedékenyebb volt, mint máskor, és eltűrte, hogy a gyermek a -maga eszéből beszéljen valamit, s föltette, hogy délután nem alszik, ha -kínjára esik is, hanem lemegy a kertbe. - -Az álom oda nehezkedett a szempillákra, Baltay mindenkép erőlködött, -hogy elverje a megszokott vendéget, de az végtére is erősebb volt, s az -öreg úr a zsölleszékben uzsonnáig aludt. - -András az alatt a lugasban üldögélt, s a fiú egyre-másra mondta a sok -történetet, s már az uzsonna-idő is elérkezett, mikor az öreg úr -kidörgölvén szemeiből az álmot, a kövér fűben oldalt került a lugasnak, -s már messziről hallgatta, mikor a fiú javában mondta a verset: - - A magyarnak már szokása, - Hogy a jussát nem hagyja; - De ha vele bánni tudnak, - Az ingét is odadja. - -András két könyökére dülve hallgatta a fiút, az öreg úr pedig mindinkább -közelgetett, s édes örömmel telt meg, hogy a fiú már is mennyit -összetanult. - -Baltay szerette volna a fiút összeölelgetni, de ezt szégyenlette András -előtt; hanem elment a kertnek csavargó utain, szüntelen a verseket -mondogatván, melyek emlékéből többé ki nem mosódának. - -Szivén találta az egyszerű kis versszak, s ő nem kérdezvén igaz urát, -megtanulta, és szinte vágyott az alkalomra, hogy illő módon elmondhassa, -s e buzgóságban annyira ment, hogy valóban megéhezte az alkalmat, hogy -az ingét is odaadhassa; csak már jőne valaki és kérje. - -Nem kellett sokáig várakozni, az 1809-diki fölkelést kezdték mindenfelől -sürgölni, s a büszke magyarnak jól esett, hogy a megyei alispán díszes -környezettel őt is megkereste, hogy a vagyonához képest részt vegyen a -haza védelmében. - -A szomszédos megyék vegyes küldöttségben egyesültek az erőt felkölteni, -s a többi közt őrnagyi ruhában látjuk Kisfaludyt, kinek neve éppen ezen -időben szaladta meg az országot. - -Baltay előtt bemutattaték a küldöttség, hanem ez a bemutatás oly futólag -történt, hogy a nevek közül a Kisfaludy név Baltayt éppen nem érinté, -annál inkább, mert az alispán nem annyira az írót, mint az őrnagyot -mutatá be, ki éppen most vette a parancsot, hogy a nádor mellett -segédtisztképen foglalkozzék. - -Az alispán a háborúra vitte a beszédet. - -– Megint közelít a franczia; – kezdi az alispán. - -– De hegedűszóval csak nem fogadjuk őket! – mondja Baltay. - -– Attól függ, – okoskodik az alispán, – hogy a nemzet milyen erőt fejt -ki. - -– A ki eleven, az az ellenség elé megy! - -– A megye reméli, hogy nagysád hazafiúi áldozatát nem vonja meg, – itt -van a nádori levél, melynek szavai szerint ő fensége érettünk jót állt, -tehát megvárja, hogy szavát ő is beválthassa. - -– Beváltjuk, alispán úr, – mondja lelkesülten az öreg, – háromszáz lovam -van, – mindenikre ülhet egy ember, – írja fel alispán uram… - -Az alispán írta. - -– Ezeknek persze enni való is kell, – tehát enni valóval is én látom el -őket, – írja fel alispán úr ezt is. - -Az alispán írta. - -A mennyi készpénz a pénztárban van, megszámláljuk, – azt is odaadom, – -írja föl alispán uram a többi után. - -Az alispán már sokallani kezdé a dolgot. - -– Zabom is termett bőven, hála istennek, – hagyunk vetni valót, a többit -el lehet vinni a katonák után, ezt is írja fel a tekintetes alispán úr. - -– Isten ugyse, sok lesz, – mondja az alispán, – ennyit nem kívánunk. - -– Alispán úr! – mondja Baltay, – ki van rám vetve, hogy mennyit adjak? - -– Nincsen olyan törvény, mely e tekintetben kényszeríthetné nagysádat. - -– Én is azt gondoltam, – teszi hozzá Baltay – mivel nem parancsolták, -hát annyit adok, a mennyi tőlem kitelhetik. - -– Ennyi mégis sok lesz, nagyságos uram! - -– Én meg azt mondom, hogy nem sok, – szép szóért többet megteszen az -ember, mint erőszakért, mert: - - A magyarnak már szokása, - Hogy a jussát nem hagyja; - De ha vele bánni tudnak, - Az ingét is odadja. - -Meghatotta a környezetet a háziúrnak lelkesedése, s egymás kezét -szorongaták a küldöttség tagjai, Kisfaludy pedig egy ablakmélyedésbe -húzódva kinézett a szabadba, lelkét beárnyékozta egy édes érzelem, hisz -élő tanuja most, hogy lelkes gondolatai mint terjednek szét, s a -lelkesülés órájában a szorongó honfi kebel az ő szavainak segedelméhez -menekül. - -Andrásnak éppen akkor dolga volt a teremben s midőn Baltay az alispánnak -rendre számolá az adományt, szerette volna a nagyságos úrnak kezét -megcsókolni s a mint az úr egyik ajánlatát a másik után tette, azonképen -gondolá ő is, hogy most a jobb kezét, most meg a balt csókolná meg, s -mikor az úr az adományokból még sem fogyott ki, azt gondolja András, -hogy még a lábát is megcsókolná, végre midőn a versekhez ért az öreg, -nem talált egyéb megcsókolni valót, mint azt a nyomot, a hova az öreg úr -letenné a lábát. - -Becsületet hozott a szakácsné a házra, mert a vendégeket illendően -ellátta, s midőn a vendégek elbúcsúzának, András az udvaron csinált -rendet az előljáró kocsik közt, s hol az őrnagynak szürke köpönyegét -látta, kiváló gondoskodással nézett meg mindent, hogy az utazónak -kényelméből mi se hiányozzék. - -Imre még ekkor nem vett részt a nagyobbak társaságában, mert a régi -házaknál a gyereknek nem engednek szót az öregebbek között, hanem András -úgy intézte a dolgot, hogy Imre kéznél legyen, midőn a vendégek kocsikra -ülnek. - -– Csak itt maradjon az úrfi, – mondja András Imrének, – jól vigyázzon, -messziről is megismerheti, kopasz feje van, egyik sem hasonlít hozzá, -nem is tudom, mitől kopaszkodott volna meg a többi!… okoskodik András,… -ahun a!… most már jőnek. - -– Csak közelről megláthassam! – sóvárog a remegő fiú. - -– Mindjárt meglátjuk, úrfi! – biztatja András az érkezők felé nézve, kik -közül éppen Kisfaludy vált ki legelőször, s rögtön a kocsi felé tartott. - -András annyira meglepeték, hogy hirtelenében nem tudott szólni, hanem a -karjába kapaszkodó fiút könyökével érinté, s midőn Kisfaludy a kocsihoz -ért, s a hágcsón fölkapaszkodék, András oldalt súgja a meglepett fiúhoz: - -– Most nyuljon a ruhájához! - -– Már érintettem! – felelt a fiú kegyelettel, ifjú lelkesedésében -érezvén a boldogságot, mi az ilyen nagy embernek közelségéből kiárad. - -Kisfaludy leült, de a mint hirtelen elhelyezkedék, meglátta a lelkes -arczú fiút, ki egészen rábámult, s e tekintetet nem tudta kérdés nélkül -kiállni. - -– Kié ez a szép fiú? - -– Én Baltay Imre vagyok! – felel a gyermek elpirulva. - -– Kedves fiam, – kövesse bátyja nyomdokait, – mondja Kisfaludy a még -gyermek ifjúnak kezet nyujtva, ki azért egész félénkséggel nyult. - -– Csókolja meg! – mondja hirtelen az öreg András, úgy hogy Kisfaludy is -megértette. Kisfaludy későn akarta visszahúzni kezét; de már akkor az -ifjúnak ajkai érinték, éppen midőn azt mondja Kisfaludy egészen -tréfálva: - -– Kedves fiam, – talán püspöknek nézett? - -– Kisfaludy Sándornak csókoltam kezet! – magyarázza a gyermek kisugárzó -arczczal, – mi a költőre sem téveszté el a hatást, s e sajátszerű -tiszteletadót beszámolá a kegyeletnek, a mi olyan jutalom, hogy -aranynyal fölmérni még eddig nem tudták. - -A költő fölvoná a fiút a hágcsóra, homlokát megcsókolá, s egy pillantást -váltva még vele, a többi után indult, de még a távolból is néhányszor -visszaintegetett. - -A mint a vendégek elmentek, Imre a kertbe ment el, Baltay pedig -Andrással maradt a nagy udvaron, hol növendék fák bokrosíták meg a -térséget, s az uraság szívesen elbabrált az új hajtású fák közt, -melyeknek nagy részét maga ültetgette. - -– No, András, elfáradt kend? kérdi az uraság. - -– Ilyen embereknek szívesen szolgál az ember, akár meddig volnának itt. - -– Szeretem, hogy nem kerülték el a házat, – jegyzi meg az úr, – nagy -örömöm telt bennük; hanem az a katona, az az őrnagy nagyon szótalan -ember. - -– Pedig annak legtöbb elbeszélni valója volna, ha megszólamlanék. - -– Tapasztalt ember lehet, – hagyá helybe Baltay, nem gondolván az igazi -okra, hanem az elválási körülményekre czélozva mondja, – láttam, Imrét -megcsókolta. - -– Szép becsület az ifiúrnak, hanem meg is érdemlette, – bizonykolá -András, – legalább olyant mond, a mit nem úgy súgnak neki. - -– Hallja kend András, – most az a fiú már tanítja kendet? – tréfála az -öreg. - -– Nojsz az még nem nagy csoda, nagyságos uram, – én rólam könnyen -lemosta egy zápor az iskolaport, hanem azt tartom, más is tanult már -attól valamit. – Az öreg elvörösödött, hanem megint összeszedte magát, -hisz legbizalmasabb embere előtt nincs mit eltagadni, tehát azt mondja: - -– Észrevette kend, mikor a lugasnál a gyereket hallgattam? - -– Már messziről láttam, – s a mit akkor hallott nagyságos uram, tudom, -nem feledte el. - -– Azt is hallotta kend? - -– Jobban megörültem neki, mintha lakodalomba hívnának. - -– Biz az, hallja kend, olyan mondás, hogy megtanulhatja az ember, akárki -csinálta. - -– Én megmondom, ki csinálta. - -– No ugyan ki? - -– Az az őrnagy, ki az úrfit megcsókolta, – Kisfaludy Sándor a neve. - -– De bánom, hogy ezt előbb nem tudtam! – kiált föl Baltay, fejét -megcsóválva, – már mégis szerettem volna megkérdezni, hogy ehhez a -vershez van-e még több? - -– No még mennyi! nagyságos uram, – Imre úrfi mindjárt elmondja könyv -nélkül. - -– Mit gondol kend, András, – én kérdezzek ilyent a gyerektől? - -– Jobb lesz most elkezdeni, nagyságos uram, mert ha ez a gyerek úgy -elhalad, a hogy most megindult, – véli András – attól félek, majd messze -maradunk el tőle. - -* - -Baltay addig gondolkodott, hogy Andrást még sem tudta letorkolni; hanem -rászánta magát, hogy ha nem tanul is a fiatalabbtól, de legalább -meghallgatja, mit tud? - - - - -HARMADIK RÉSZ. - - -I. (1809.) - -Ne kerüljük el az évszámot; ha azt akarjuk, hogy a jó vérű paripa ne -féljen az ároktól, úgy az árokhoz kell vinni! - -Betört országunkba a franczia, kiáltványait minden ház előtt elszórta, -de a nép ösztönszerűleg tépte szét, mert annyi volt az igéret, hogy -igéretnek is sok volt. - -A francziák megeléglék a keresztülvonulást, utánuk őrizet nem maradt, s -éppen ezért utánuk egy másik kéz nyúlt, mely az elszórt kiáltványokat -mindenütt összeszedte, s éppen ezért most már, a ki eddig el nem olvasta -többször, mint egyszer: elolvasta négyszer. - -Ezért kár volt összeszedni. - -Terhes szekerek érkeztek Tatába, hol a nádor szállást tartott, és a -kisérő hivatalnok rohant a nádorhoz, hogy jelentést tegyen a dologról, -egyszersmind eldicsekedhessék, mennyit szedett össze. - -– Mind itt van, a mit ön összeszedett? - -– Három társzekérrel hoztam, fönséges uram, – mondja a buzgó hivatalnok, -– hanem remélem, hogy még ennyit összeszedetek. - -– Ments isten! – szól közbe Kisfaludy, a nádornak közelébe jutván, – ki -észrevevén Kisfaludynak aggodalmát, az ablakmélyedésig jött, hogy a -beszédet csak egymaga hallhassa. - -– Mit mond ön? – kérdi figyelemmel a nádor Kisfaludyhoz hajolva. - -– Azt, fönséges uram, – hogy ha már magunk nem akarjuk millió számra -szétosztani, legalább mi ne szedessük össze, – mert csak akkor leszen a -papirnak hatalma, ha mi hatalomnak hiszszük. - -– S ez a temérdek igéret? - -– Nem magyar ember gondolta ki, fönséges uram, – véli amaz, – különben -tudta volna, hogy magyar ember ily nagy igéretnek nem hisz. - -A nádor eleget hallott, visszafordult a hivatalnokhoz s hirtelen -tájékozván magát, semmit sem kételkedett Kisfaludy szavain, azért kérdi -a hivatalnokot: - -– Honnét kapta ön a megbizást? - -– Egyenesen Bécsből, – felelt a kérdett, – onnét indultam ki s követem -azon irányt, melyben a francziák elvonultak s a mit értem, kötelességem -szerént szekérre rakattam. - -– Fölmentem önt ezen veszélyes foglalkozástól, – tudatja a nádor, – ha -kipihente magát, rögtön visszamehet. E szavak után pedig a mellékterem -felé indult. - -– De… fönséges uram, én Bécs… - -– A nádor ő fensége parancsolatjának engedelmeskedjék ön! – mondja a -szóba kapva Kisfaludy egész katonai szigorral, mire a jámbor ember -elnyelte a többit, hanem megfogadta, hogy ezt megbizójának okvetetlenül -elmondja. - -A nádor egész nap nyugtalankodék, zavarta őt az, hogy hatáskörébe más -intézőnek keze is elér s midőn ügyességgel kellene elütni egynémely -dolgot, – az értetlen túlbuzgóság az ellenség kezére játszik. - -A sok tünődés után asztalhoz ült a nádor, s illető helyre gondos -részletezéssel megírta, hogy a nemzetet egészséges fölfogásában meg ne -zavarják, s ne szedjék föl az utczáról féltett dologként azt, mit azok -szemétnek szórtak ki. Hagyják e kisértést, – legfölebb annyit tegyenek -meg, hogy nyomassák újra azon kiáltványokat, melyekkel azelőtt -Olaszországot bolondíták, – s a kit egy hazugság meg nem térít, -megtéríti kettő. - -Nem mondhatom el e helyütt, hogy a nádor levelére mit mondtak, – elég az -hozzá, hogy Károly főherczegnek kelle védelmére kelni, – s éppen azért -meg nem akadályozhatá azt, mit nélküle végeztek el a magyarok ellen -éppen úgy, mint a birodalom ellen. - -A tanácskozmány számos egyénből állt, – hanem itt is beteljesedett, hogy -jaj annak a levesnek, a mit sok szakács főz, mindenki megsózza, aztán -ember legyen, a ki azt megeszi. - -Megettük jó részét mi, hanem azoknak is maradt még belőle, a kik -megcsinálták. - -A napoleoni kiáltványt nem tudták utolsó példányig beszedni, tehát a mit -a franczia császár egyenes úton nem tudott elérni, tudniillik, hogy az -osztrák sereget végképen szétszórja, s a békét önmaga írja meg, – azt -megszerezte neki a haditanács, mely következőkép okoskodott: - -– Itt árverés van, – szól az egyik szavazó, – itt igérnünk kell, a -mennyit lehet! - -– Elhibázott okoskodás, – mondja a másik szavazó, – szét kell az -inszurrekcziót verni s ha egyszer megfutott a franczia elől, bizonyosan -inkább haza szalad, mint a franczia táborba, honnét a golyókat szórják. - -Ez lőn határozat s nem gondolá meg senki, hogy egy tábort szalasztanak -szét, melynek üres helyén oly térképet csinálnak, hogy kevesebb könyek -csordulnak ki láttára, mintha a megfutamított sereget egy lábig -levágatták volna. - -Két alakot látunk oldalt, alig áll néhány emberből a kiséret, s a nádor -fehér köpenyegében áll a Ménfőig nyúló táborhoz közel, s Kisfaludyt nézi -néha, minthogy az mély elkeseredéssel nézte a tábort, melynek -rendeltetését már tudta. - -Kevés prófétaiság kellett annak belátásához, hogy itt megalázás készül, -melyre szükség nincsen, s minek eredményét ma még ki nem számolja senki, -de hogy az drága lesz, oka volt elhinni. - -– Kisfaludy! – mondja a nádor, közelebb mozdítván a lovat, – ön mindent -tud! - -– Szeretném, ha csak úgy álmodtam volna. - -– A csata elején nem tudja az ember, hogy megéri-e végét, – magyarázá a -nádor, – ön megigéri nekem, hogy e napról egykor tanúságot teend, hogy a -nemzeten e goromba kisérletet megakadályozni akartam, – de nekem az nem -sikerült! - -– Az ég legyen tanúm! – fönséges uram. - -– Nem a franczia itten az ellenség, hanem hogy e népet kevesen ismerjük -– szól megint a nádor. - -– Pedig ha látták volna, fönséges uram, – mikor egyik-másik szíve -melegültében még az ingét is lehúzta volna, hogy a sereg után küldje. - -– Meg nem akadályozhatunk semmit, – fejezi be a nádor azon keserűséggel, -mely neki osztalékul jutott az egészből, s midőn aztán a csapás -elérkezett, megint azt mondja. - -– Kisfaludy! – Magyarország nem itt végződik el, – hanem itt kezdődik; -teremteni fogjuk! - -Midőn az osztrák sereg a Rábán átlépett, hogy a győri oldalra támaszsza -magát, a sorezredek tisztei a fölkelő sereget lassankint gúnyolgatni -kezdék, s előjelei látszának annak, a mi következendő volt. - -A surlódás fokonként élesebb lőn, tehát siettetni kelle a menetet, hogy -a kiszabott helyre érjen a hadsereg, hol a sorerzredek föláldozása -nélkül oldathassék meg a csomó, de azért a két elemű nép sehogysem birt -egymással megférni, s az elkeseredés kitörő félben volt. - -A fölkelő seregben volt akkor egy elhirhedt bátorságú ember, kivel ugyan -találkozánk egy pillanatra, a nélkül, hogy megneveztük volna, ez a -szabadosok kapitánya, most pedig már őrnagy, Püspöky vala. - -Zalamegyei születésű és Kisfaludyval rég ösmerős lévén, midőn a nádor a -táboron keresztül léptetett, Püspöky nem állhatta meg, hogy Kisfaludyt -meg ne állítsa egy szóra. - -– Sándor! – mondja a kemény katona, – én csak verekedni tudok, nem értem -a politikát, – mondd meg nekem, miért megyünk mi olyan nyakra-főre -vissza? hisz már annyian vagyunk, hogy bátran szemközt fordulhatnánk. - -– Barátom! – szól nehéz szívvel a kérdett – nem bíznak bennünk. - -– Hát ereszszék haza a fölkelő sereget, – aztán vége. - -– Még útravalót is adnak, Püspöky barátom, egy kis gyalázatot, hogy -otthon ne jusson eszébe senkinek háborúba menni. - -– Barátom, – engem meg nem szalasztanak, – ezért jót állok, – Isten -veled! – mondja Püspöky félbeszakítván a beszélgetést, minthogy a -fővezér közelgett, s mindenkinek saját helyére kellett sietnie, hanem a -mogorva katona alig várta az alkalmat, hogy valami alkalmas emberbe -belekaphasson, a mi nem sokáig hagyott magára váratni. - -Elindulás előtt más hadosztályba helyezték Püspökyt embereivel együtt, s -midőn az elhelyezés megtörtént, a ménfői szőlőhegyen levő pinczék -egyikéhez vágtatott az őrnagy, hogy a dandárparancsnoknál bemutassa -magát. A parancsnok nem volt a szálláson, hanem egy táborkari tiszt -fogadá Püspökyt, ki az elfogadással tökéletesen megelégedett, mert a -tiszt oly pokrócz goromba volt, mint azt Püspöky kivánta. - -– Kinek a hajduja? – kérdi a táborkari tiszt, minden tartózkodás nélkül -gúnyolódván s végig nézvén a rendes ezredektől eltérő sujtásos ruhát, -minő az őrnagyon volt. - -– Jobban nézzen meg az úr, – veti vissza Püspöky, – őrnagy vagyok az -önkénteseknél. - -– Kinek a hajdúja volt előbb? – mondja újabb gúnynyal amaz. - -Erre Püspöky felkapott egy fazékszedő botot, mire a táborkari tiszt -kardot rántott, hanem Püspöky nagy hirtelen olyant vágott a markolatot -fogó kézre, hogy a kardot amaz rögtön elejtette. Midőn a meglepett tiszt -a feldühödt embertől kész halálát várta, – akkor Püspöky leereszti a -botot s egész nyugalommal mondja: - -– Most megmutattam az úrnak, hogy egy jóravaló hajdú mindig többet ér, -mint egy hitvány tiszt; – vesse le az egyenruhát, vagy összevagdalom. - -A hadosztályparancsnok lépett a szobába s a felforrt vérű őrnagy katonás -rövidséggel beszélte a dolgot, mire a parancsnok átlátta, hogy nagyobb -botrányt nem lehet a dologból csinálni, a táborkari tisztnek egy jó -tanácsot adott, hogy tisztuljon a hadseregtől, Püspökynek pedig azt -mondja: - -– Holnap megkapja ön a parancsot! - -Püspöky elment, tökéletesen megelégedve s alig várta, hogy Kisfaludynak -elmondja a dolgot. Az osztályparancsnok pedig jelentést tett a -fővezérnek, ki nem látott alkalmasabb módot, mint hogy Püspökyt -legelőször kell másnap megfuttatni s minthogy a franczia vasasok a -balszárny felé törnek, e rémítő csapatnak látása rettentő példának -legalkalmasabb lesz. - -Alig pihent a tábor, a legelső szürkületkor megszólamlának a franczia -ágyúk, s a felső vonal már a várost lövöldözte. A várparancsnok utasítva -lőn a legkétségbeesettebb védelemre, hogy a leendő zavarban a sorezredek -födözve legyenek, míg a kis Dunán átvergődnek, – s éppen ezért a fővezér -a polgárságot is fegyverre szólítá, s a ki fegyvert tudott fogni, adtak -neki dolgot. - -[Illustration: – Vesse le az egyenruhát, vagy összevagdalom.] - -A csata reggelén még a papok is fegyverben álltak a vár szélein s egy -jámbor barát remegve mondja szomszédjában álló főnökének: - -– Lehetetlen embert ölnöm, reverendissime. - -– Hátha minket lőnek agyon, domine fráter? – vigasztalá a főnök, -egymásután sütögetve a puskát. - -– Az az ő lelkükön szárad, – nekem reverendissime ahhoz semmi közöm, – -de én mit csináljak? - -– Lőni fog, amice! – mondja megadva magát a másik, látván, hogy az -ellenség a várárokhoz nyomul a futamodók nyomában, s erre már a -félénkebb ember is elhatározóbb lett. - -– Ha már ennyire vagyunk, nem tehetünk róla, – mondja bánattal a barát -és a francziák felé fordítván a puskát, midőn elpukkant a fegyver, fejét -hátra kapta, hogy ne lássa kit ölt meg, aztán áhítattal mondja: -«requiescat in pace.» - -A szakaszok sebesen húzódának vissza, s a menekülésre uszított nép -rémülten szórta el a fegyvert, melylyel dolgot nem engedtek neki: hanem -mielőtt végkép megfutamodnék a sereg, tekintsünk másfelé, ha még -Püspökyt meglelnők a harczolók között. - -– Látja ön a franczia vasasokat? – kérdi az osztályparancsnok Püspökyt. - -– Alig vannak hatszáz lépésnyire innét. - -– A francziák közt ezek a legbátrabbak, hadd lássam, hogy ön mit tud? – -mondja a parancsnok egész dühösséggel, nem is kételkedvén, hogy a -vértezett sereg szeletre vagdalja valamennyit, mert nem volt rá eset, -hogy e lovasságon két hadjáratban egyetlen egyszer is kifoghattak volna. - -Püspöky jól ismerte, kikkel van most dolga, s hogy a könnyű kard a -legügyesebbnek kezében is csak mestervágásra való, mely legfölebb az -arczot érve, árthatna valamit: de azért nem esett kétségbe az őrnagy, -hanem hogy ez emlékezetes napot a francziák se feledhessék el, végig -nyargalt a soron, s a parancsszóra elővette a legénység a csákányt s -kard helyett így rohant a nehéz vasasokra. - -A hullámzó tömeget nem várta be a franczia lovasság, hanem büszkén -vonult ki a kevély lovasság, hogy megalázza a rohanó tömeget, mely -önveszedelmére jött el. - -Fénylett a franczia sisak, melyre kemény ütéssel szállt le a könnyű -nyelű csákány, s a győzhetlen vasasok eszeveszetten fordultak vissza az -ismeretlen fegyver előtt, mely csak a vértet keresé, hogy annak -horpadása ölje meg az embert. - -Megállt a francziák balszárnya, midőn a legbátrabb lovasságot -megfutamodva látta, s a franczia parancsnok nem merte üldözőbe venni a -sereget, melynek egyik szárnyáról ily kemény csapást kelle kiállnia. - -A vérteseket nem lehet többé tűzbe szorítani, mert a ki sebet kapott, -okvetetlenül meghalt, mire a behorpadt sisakot fejéről leszedték, -legtöbbet ez a munka biztosabban megölt, mint maga az ütés. - -Az osztályparancsnok bámulva állt meg előbbeni helyén, s ha csak annyi -embert állíthat föl a támadó lovasság után, mennyi elég arra, hogy a -sorokat mutassa, a kudarcz helyett fényes győzelemről írhatnánk most, és -nem lett volna szükség azon békére, mely harmadfél millió alattvalót és -egy nagy darab földet szelt le a térképről egy kis bizalmatlanságért. - -Már minden késő, a megriasztott nép nem jő vissza többé, s még nézője is -alig akad Püspökynek, ki szétszórta a vasasokat, s minden ember külön -vállalkozik egyre, hogy azt agyoncsákányozza, mi a rémületnek még -csodásabb képet adott. - -Püspöky minden irányban űzette a hátráló népet, s egy vasas nem tudván -egyenesen menekülni, addig forgolódott, míg az osztrák tábor felé -rohant, de egy fekete képű ember minden nyomon űzte, s nem messze az -osztályparancsnoktól leverte a lóról. - -Rég láttuk ezt a sötét képű embert, kiért Holvagy Pista száz botot -vállalt föl magára, a mit azért szántak neki, hogy a Lajtán átmenni nem -akart – hanem azóta megőrzé az a régi közmondás, hogy a czigány nem hal -a vízbe, – de sőt még az ágyú sem fogta meg, pedig sohasem maradt -leghátul, nehogy kárát vallja. - -Lehullott a vasas a lóról, s a fáradt czigány körülnézett, hogy merre -van a többi? hanem mielőtt tájékozná magát, a szaladókat látta és a -tábori kart: - -– Nem szaladsz gazember? – riad rá egy tiszt az osztályparancsnok -környezetéből. - -– Akad nekem még itt dolgom – okoskodik a czigány – minek szaladjak el? - -– Száz botot kapsz gazember, ha nem futsz! – mondja megint a tiszt, mire -aztán a czigány is megereszté a kantárt, hanem futás közben is ráért -gondolkozni, utóbb a nagy godolatok kifértek belőle, és elég hangosan -mondja: - -– Jaj, be nagy bolond ez a világ, egyszer azért igértek száz botot, mert -el akartam futni; most meg azért igérnek százat, mert nem akartam futni! - -* - -A nap leáldozott, de mielőtt végső sugarát elvetné, észrevették a hibát -a vezérek; hanem már oly nagy volt a hézag, hogy tartományokkal kelle -betapasztani; azon kívül pedig meg volt törve a bizalom, s ennek foltját -nem találta senki. - -A kis Dunán Csallóköznek takarodott a rendes katonaság, melynek -utócsapatát Püspöky képezte, a mi untig elég volt arra, hogy a franczia -lovasság ne háborgassa őket: mert lángként futott végig a hír a franczia -sorokon, hogy a magyar lovasság új fegyverrel küzd most. - -A franczia vezér nézvén a rút sebeket, azt mondja környezetének, mely a -franczia kiáltványok eredményére várt: - -– Uraim, itt van a felelet Napoleon császár kiáltványára! - -– Ez az egyetlen nép, mely az igéretnek nem hisz! – mondja rá valaki. - -* - -– Ne szomorkodjunk, régi történet ez, vigasztalásul azt is mondhatnánk -még, hogy tán nem is igaz! - - -II. (A kezdetnek eleje.) - -A keszthelyi utczák megnépesedének, az ország különböző részeiből -érkezett egy-egy fiatal ember, hogy az intézetbe járjon, azonkívül még a -kiváncsiak közül is akadt ember, ki már mégis meg akarta látni, hogy a -kapát eresztik-e itt a földbe, vagy csak a nyelével böködik a hantot? -hogy azt már könyvből kell tanulni, s a nagy embernek híre nem hiába -futotta meg az egész országot. - -A fáradhatatlan gróf nem röstel a tiszti széken ülni s órákig mázsálja -és fontolja a széna és szalmacsomókat, bizony már annyira -szőrszálhasogató, hogy már azt is akarja tudni, hogy egy esztendős borjú -mennyit eszik naponkint, s uram fia, még azt is kiveti a számvető -táblán, hogy mennyi trágya marad, s mennyi hasznát veszik. - -A régiek ezt mind nem tették, meghízott az agyaras, jól esett neki a -kukoricza, s mikor már éppenséggel nem akart enni, meghítták a jó -ismerősöket, megölték az agyarast, de nem kutatta senki, mennyi -kukoriczát evett? elég az hozzá, hogy volt kolbász, volt hurka – váljék -egészségére a tisztes vendégeknek, máskor is legyen szerencsénk, ha -megint ölünk egyet, hisz termett elég kukoricza, ez éppen sörtéseknek -való. - -Egy nagy könyv feküdt a gróf előtt, ki éppen most nézi végig, vajjon -teljesítették-e mindazt, mit a mult héten megrendeltek? mi a nagy -könyvnek egyik oldalán akkép volt beirva, hogy a megfelelő oldalon be -lehessen írni, teljesíttetett-e, vagy hogy miért halasztották el? - -Egyetlen egy tételt nem téveszt el a gróf, s közben hagyja a tiszteket -beszélni, a mint az igazgató sorban kikérdezi őket, s a gróf a tételekre -vigyáz, hogy a mint az igazgató minden tételt külön kikérdez, ne csak -azt lássa, hogy be van írva, de azt bővebben is tudja. - -Újabb tétel következik, ugyanazt a múlt tiszti széken a gróf maga -véleményezte; de most világosan látja, hogy az igazgató valami vastag -orrú tollal kitörölte s a tentavonalak alól alig lehetett kiismerni -egyetlen szót, hanem a gróf azért jól tudta, hogy az ő rendelete -nyugszik eltemetve a vastag tollrántások alatt. - -Az igazgató észrevette, midőn a gróf e tételhez ért, s odasúgta a -grófnak, hogy ő húzta ki a rendeletet ez és ez okból. - -Más ember talán az igazgatónak fejéhez vágta volna a könyvet, hogy saját -urának rendeletét elfirkálja, Festetics azonban egész nyugalommal -mondja: - -– Igenis, kérem alázatosan, tudom én, hogy én vén szamár vagyok, igen -is, az ilyen okos embereknek csak akadályuk vagyok, igenis, kérem -alázatosan, hanem kár volt mégis ilyen vastagon kihúzni, igenis, talán -vékonyabb húzásokkal is jó lett volna, igenis! - -Az igazgató észrevette az ügyetlenséget, azonban a gróf is mindjárt más -tárgyat választott, hogy az igazgatónak zavarát észre ne vegye senki, -minthogy e kis szóváltás sokkal csöndesebb hangon ment végbe, mint azt a -tisztek észrevették volna; így aztán szent lett a béke, tiszti szék után -pedig addig el nem szabadult tőle az igazgató, míg valami lekötelező -szóval a kis vágásnak mérgét el nem oszlathatá. - -Levelet adtak a grófnak kezébe, de alig tudta elolvasni a nagy -izgatottság miatt. Miután elolvasta, rendelést ad, hogy egy könnyű kocsi -már éjfél után két órakor készen legyen, s másnap ugyanazon órában már -föl is ült, s Keszthelytől tovább eső gazdaságainak egyikére hajtatott, -hogy az elolvasott levélnek tartalma szerint egy elárult tisztnek -hanyagságáról meggyőződhessék. - -A szürkületen áttört már az első világosság; lecsapott rétek, egyenes -csatornák, árnyékos utak váltogaták egymást, s a nagy ember pillanatra -feledé, miért kelt föl ily korán, s elégülten nézte a nyomokat, melyek -holta után sokáig megmaradnak, s vagy ösztönző például szolgálnak az -utódoknak, vagy bizonyságúl, hogy nagy emberek is voltak már, csak -követőjük legyen. - -Az alatt a fogat azon határba ért, hova éppen szándékozott; tehát azt -parancsolá a kocsisnak, hogy térjen le az országútról, menjen a dülők -közé, honnét belátott az egész gazdaságba. - -Sűrű kepesorok közé fordult utóbb a kocsi, s midőn a legelső napsugár -végig szaladt a láthatáron, egy vidám kis paripán ugratott elő a -kerületi ispán, ki meg sem álmodta, hogy a grófot ily korán itt lelje. - -A gróf maga mellé ültette az ispánt, végignézte vele a gazdaságot, -útközben pedig kérdi: - -– Szokott ispán úr dohányozni? - -– Gazda embernek megszokott dolga, méltóságos uram! – feleli az ispán. - -– Itt van a pipája? - -– Nálam van, méltóságos uram! – felel újra a kérdett, nem tudván mire -vélni a dolgot. - -– Ha nála a pipa, ne tartózkodjék; hanem gyújtson rá – unszolá a gróf az -ispánt, ki aztán elővette tűzszerszámát, s nehány percz múlva eregette a -füstöt. - -A gróf aligha meg nem bánta az engedelmet, mert a lengedező szél mindig -ráverte a füstöt, s néha már oly kinosan nyeldekelt, mintha a légből is -kifogyott volna; hanem azért csak tűrte a kellemetlen szagot. A kocsi -azonban könnyen ment a dülőkön végig, s az ispán szerencsésen kiszívta a -pipát, minek a gróf legjobban megörült, de midőn meglátta, hogy az ispán -megint rá akar gyújtani, nem tudta szó nélkül megállni. - -– Mit gondol, ispán úr, termeszszünk-e dohányt? - -– Megkisérthetnénk, méltóságos uram, talán megadnák az árát. - -– Nem bánom, ispán úr, termeszszünk néhány holdat, ha nem használ, nem -árt. - -– A mint parancsolja, méltóságos uram – mondja az ispán – majd -gondoskodom magról. - -– Én meg választóvizet hozok – mondja gróf. - -– Minek választóvíz, méltóságos uram? – kérdi csudálkozva az ispán. - -– A dohánymagot megöntözni, ispán úr, mert ha ilyen dohány teremne rajt, -mint a milyent most szítt, ispán úr, úgy jobb lesz, ha a magot -választóvízben mossuk meg. - -Az ispán rögtön eltette a pipát, hanem a gróf képén látta, hogy tréfál, -tehát nem volt mit röstelni a dolgon, hanem némi mentegetés okáért -mondá: - -– Méltóságos uram, olyant szívok, a milyen az erszényemből telik. - -– Igaza van, ispán úr – mondja a gróf, mentéjének oldalzsebéből kihúzván -egy százas bankót, mit azon levélbe takart, melyben az ispánt föladták, -hogy délig szokott az ágyban heverészni, mit azonban a gróf nem hitt; s -éppen azért némi vigasztalásul az ispánnak odanyújtván, azt mondja: -«Addig is ispán úr, míg jobb dohányunk terem, itt van néhány forint, -vegyen rajt jobb dohányt; aztán akkor dohányozhatik, ha majd mellettem -ül.» - -Az ispán csak akkor bontá ki a levelet, mikor a gróf az országútra -fordult és bámulva látta a százast, de még inkább a levelet, melyben -ártatlanul vádolta valaki és ha nem Festetics György lenne az, -bizonyosan kérdés nélkül hánynák ki az útra. - -A gróf tökéletesen nyugodt volt, hogy a százas bankjegy nem elveszett -pénz, hisz egy becsületes tisztnek ébersége egyetlen egy napon -visszapótolhatja; azért derülten ment haza, hol már vendégektől -népesedett meg a kastély. - -* - -A mint az intézetből a kastélykertbe vezetett egy kapu, annak sarkánál -ült egy megvásott czigány, majdnem kidülve a ruhájából, ölében egy fakó -czimbalom hevert, s a czigány nagy búsan kereste elő belőle azt a -szomorú nótát, melyet azért tartogatott, ha talán mégis akadna egy -ember, ki az ilyen szomorúságért pénzt ejtene a kalapjába, mely lábainál -hevert. - -A kertnek belsejéből Baltay jött a kapú felé, a zenét közelebbről is -kivánván hallani, s midőn a czigány észrevette, hogy hallgatóra tett -szert, nem röstelte a fáradságot, olyan keserves nótát vert, hogy már -magának is nehezére esett. - -Baltay nem röstelte a dolgot, megdüleszkedett egy vastag fához és -jóizűen nézte, midőn a czigány keze föl s alá járt a czimbalmon, mely -alig birta már a keserűséget, s talán elrepedne fájdalmában, ha a -czigányt meg nem állítja Baltay egy lázsiás tallérral, mely oly kevélyen -hullott a kalapba, hogy a benne levő krajczárok ijedten ugráltak ki a -kalapból a porba. - -[Illustration: Baltay megdüleszkedett egy vastag fához.] - -Midőn Baltay odább ment, a czigány a tallért még egyszer megnézvén, -rákapott egyet a frisséből, s midőn a «csipd meg bogár az ingét!» -harmadszor verné el, Baltay megint visszafordult: - -– Hová való vagy, czigány? - -– Ne kérdezze méltóságos uram, magam sem bánnám, ha elfeledném. - -– Mi a patvar, csak nem úgy lopott az apád? - -– Akkor inkább egy egy süldő malaczot lopott volna, méltóságos uram. - -– No hát mondd meg hamar, hova való vagy? - -– Jaj, méltóságos uram, nem mondhatom meg. - -– Ha megmondod, megint kapsz egy tallért. - -– Akármennyiért sem mondhatom meg, drága méltóságos uram. - -– Örökös kenyeret adok, ha megmondod – kötekedék Baltay a czigánynyal. - -– Én is attól félek, nagyságos uram, hogy örökös kenyeret kapok, hanem -attól félek, hogy azt nem hagynák megérnem, hogy egyem is belőle. - -Mielőtt a czigány kivallaná, hova való, a kert belsejéből Püspöky jött -ki, s minthogy Baltayt meglátta, a kapuig hozzáment. - -– Oda vagyok! – ordit a czigány, meglátva az őrnagyot, kit a győri -ütközet óta nem látott a boldogtalan, s most már szentül hitte, hogy -nyársba húzzák. - -– Hát te czigány, élsz még? – kérdi az őrnagy megismerve egykori -közlegényét. - -– Akasztasson föl a nagyságos őrnagy úr – de mindjárt. - -– Bolond ember, mért kötnélek föl? - -– Azért, hogy nem mentem megint vissza a győri ütközet után. - -– Megsebesültél? – volt az újabb kérdés, mire a czigány csak az igazat -felelte. - -– Egy zöld tollas tiszt rám parancsolt, hogy fussak; különben száz botot -veret rám! - -A czigány szavain Püspöky kételkedett legkevésbbé, ezért Baltaynak azt -mondta Püspöky: - -– Nos, kételkedhetik-e valaki, hogy a győri ütközetet számításból -vesztették el velünk? - -Baltay éppen egy órával előbb hallgatta végig Püspökyt és Kisfaludyt, ki -éppen adatokat gyűjtött össze, hogy ez ügyet az utókornak hitelesen -fölvilágosíthassa. Püspöky tehát kapott az alkalmon, hogy a czigányt -Kisfaludynak élő bizonysággal előmutathassa. - -– Nem akasztanak föl, őrnagy uram? – kérdi a czigány, saját bőre mellett -nem sajnálván a szót, mire megnyugtatásul mondja Püspöky: - -– Még obsitot is adunk czigány, csak jer velünk a kertbe! - -Hátára vette a czimbalmot a czigány, s illő távolságra ballagott az urak -után egész ama szobáig, melyben Kisfaludy dolgozott, s el nem tudta -gondolni, mi lelte az urakat, hogy egy czimbalmossal kisértetik magukat -idáig, s már rá készült, hogy a jó tréfát komoly képpel el ne -rezzegesse. - -– Itt egy bizonyítvány – mondja Kisfaludynak a bejövő Püspöky – saját -embereim közől való, jótállok érte, hogy nem hazudik, mert száz botnál -alább el nem jött volna, mert ugyanannyit már azért is igértek neki, ha -elmegy! - -– Ma is emlékszem rá, vitéz őrnagy uram, szegény Pista, nem tudom hol -nyugszik a csontja, ha az nincs, végigverik rajtam a száz botot. - -– Meghalt? – kérdi Kisfaludy. - -– Bizonyosan meghalt – mondja Püspöky – hisz emlékezhetel még, ugyanaz, -kit az erdőszélre állítottál ki ágyúfödözetre. - -– Tudtam, hogy meg fog halni mind a kettő és én háládatlan még a nevüket -sem kérdeztem meg tőlük, pedig az egyik megigértette velem, hogy ha még -meglátnám az életben, megszólítsam, s ime még a nevüket sem tudom. - -– Biz én már magam is elfeledtem – mondja Püspöky – csak azt tudom, hogy -csúfnéven az egyiket Meddig Józsinak, a másikat Holvagy Pistának hítta -minden ember. - -– Az egyikre már én sem emlékszem – mondja a czigány – hanem Holvagy -Pistát az édes apjáról Kajárinak hívták. - -Kisfaludy rögtön följegyezte, hogy el ne felejtse többször e nevet, -ámbár egészen megnyugtatá magát, hogy ezen az árnyékvilágon nem fogja -meglátni; de a nádor is tudván a dologról, annak akarta a két nevet -megmondani. - -* - -Míg a jó barátok a multakkal vesződtek, a gróf megérkezett. Rendre -ölelte vendégeit s minthogy a katonákat rég nem látta, végig vezette -őket a gazdasági intézeten, hol most már tizenkét évnek szorgalma -gyülekezett össze. - -Az egész világ küzdött, az ágyúk ölték el az emberek szorgalmát s midőn -mostanában mindenfelé csak pusztulásról hallott beszélni az ember, jól -esett a szemnek megnyugodni egy ember szorgalmán, mit ugyan ötven ágyú -hamar összerombolhatna egy pár óra alatt, de semmiből előteremteni csak -egy nagy embernek kitartó szorgalma tudhatta. - -A vendégek néhány óra óta járják már az intézetet – kivévén Baltayt, ő -már nem birta meg azt a sok csavargást, hanem elment a könyvtárba, mert -az egész házban az a leghűsebb hely, s minthogy a könyvtár asztalán -hevertek a Kisfaludy-regék, előbb csak egy újjal lebbentette föl a -könyvet, s a széken olyanképen ült, mintha esze ágában sem volna az -asztalhoz fordulni, már csak azért is, mert a lábát az asztallábak miatt -nem hintálhatná úgy, mint a hogy most teszi – hanem látom, megint fordít -egy lapot s fordítás közben leveszi az egyik lábát a másikról, s a -széket valamivel közelebb húzta az asztalhoz. - -Kinálta magát a betű, az öreg elővette pápaszemét, hogy jobban lássa a -betűt – mert éppen most gondolja magában, hogy de csak nem jó ez az -olvasás a szemnek, mikor annyira öli a szemet az apróbb betű, – hanem a -kéz addig meglelte a pápaszemet, a betűk hirtelen meghíztak s előbb bár -messziről, lassankint közelebbről hajolt a könyv mellé. - -Már egészen az asztalnál ül, már könyökére támaszkodik, s ámbár rég -elharangozták a delet, nem bír megválni a könyvtől, s minél inkább -közeledett a tálalás ideje, annál inkább fészkelődött, mert az -olvasástól nem tudott megválni. - -András és a fönnjáró cselédek mindenütt keresték az öreg urat, sehol sem -találták; csak a könyvtárban nem kereste senki. - -Harangoztak a szakácsok. - -– Bújjék beléd az ördög! – kivánja Baltay úr a harangozónak, ki a -kötelet sokáig nem eresztette el, s Baltay önkéntelenül letette a -szemüveget, hogy a házi rendet meg ne csonkítsa; de azt gondolta, míg a -sok vendég az étterembe megyen, a levest széthordják, addig is elmúlik -vagy tíz percz; tehát a szemüveget megint föligazítá, s a megizlelt -olvasmányt tovább is folytatta. - -Festetics aggódva keresi maga is az öreg urat, s a mint az emeleten -minden szobába benyitott, a könyvtárra szolgáló emeleti karzatra is -betekintett, hogy még ott is keresse, a hol készakarva nem kereste -senki, s ime az öreg úr két könyöke közé helyezvén el fejét, úgy olvassa -azt a könyvet, mintha éppen abból adták volna föl neki a leczkét, s neki -még azt leves előtt szóról-szóra elmondania kellene valamennyi előtt. - -A gróf igen jól ösmerte ez embert és semmit sem kételkedett, hogy a -szokatlan élvezet megrészegítette, nagyobb bizonyságért pedig ott maradt -néhány perczig, inkább várakoztatván ötven vendéget, csak láthassa ezt a -makacs embert, mikor a könyvtári molyoknál is mohóbban kapja már a -könyvet. - -Várhatott volna a gróf akár vacsoráig, mert Baltay már azt is elfeledte, -hogy ő ebédet nem evett; hanem utóbb a gróf unta meg a várakozást és egy -szédelgő inasnak súgta meg, hogy a nagyságos urat hívja enni a -könyvtárból, ő pedig még mindig leste a karzatról. - -Az inas bement az első ajtón, s Baltayt ebédre szólítá. - -Ha az inas ott nem marad a nyakán, bizonyosan még most is ott ülne a -széken; de már nem szabadulhat meg az ebédtől, meg kell enni, hisz -vendég – tehát hol is hagytuk el az olvasást? be kell gyűrni a könyvnek -sarkát, hogy a befülezett oldalon ebéd után tovább olvashasson. - -Megindult, már három lépést tett is, miközben a pápaszemet tartójába -dugta; de hisz ebéd után úgyis olvasni fog, visszamegy, a pápaszemtartót -a fülezett lapok közé teszi, s úgy megy ebédelni. - -Lassan! Lassan! a Szent Gellérthegy olyan magas, azt mondja a czigány, -hogy egyszerre nem is látja meg az ember a végét, hanem kétszer kell -fölnézni. - -Festetics indulni látván az öreget, midőn az a könyvtárnak ajtaját maga -után húzta, sietett a vendégekhez, megkérvén őket, hogy ne kérdezze -senki az öreget, hogy hol volt; mert ő folytatásra vágyott. - -Ebéd után a játszóterembe mentek a vendégek, s egy tisztes társaság -várta az öreget, hogy az «ultimót» kergessék; de az öreg addig -mentegette magát, hogy végtére még a fejfájáshoz folyamodott, csakhogy -kimeneküljön a többi közől, s lecsavarodott a nagy lépcsőn egyenesen a -könyvtárba, meg sem gondolván, hogy a háziúr a karzaton lesi már, sőt -midőn a teremből kiment, azt mondá magában: - -– Minden jól van, kész inkább hazudni, de mégis olvas – örvend a gróf – -ezen az úton többen is beférnek! – mondja, benyitván a könyvtár -karzatára, s alig hogy belépett, már az öreg is czammogott, s délelőtti -helyén folytatta a regék olvasását. - -Szép csöndesen kiment a gróf a nélkül, hogy az öreg észrevette volna; -vendégeit mulattatva szüntelen azon tünődött, hogy válik meg az öreg a -könyvtől? minthogy másnap reggelre már rendeletet adott a tovább -utazásra. - -Baltay estelig készen volt az olvasással, apróra megolvasott minden -szót, – midőn már gyertyagyújtás ideje volt és szemeinek erőltetése -nélkül a sötétülő könyvtárban nem maradhatott meg tovább, sokáig -tünődött magában, mikép lehetne a könyvet elvinni az útra? - -A keszthelyi könyvtár csinos gyűjtemény volt, Baltay végig nézvén a -sorokat, elgondolta, hogy Festetics rég kiolvashatta már ezt a könyvet, -s ha éppen úgy elunta magát, annyi ezer könyv közől könnyen válogathat, -tehát egy könyvvel több vagy kevesebb. - -– Elkéri tán? – vélik olvasóim. - -Az még nagyon korán volna, hogy ő könyvet kérne attól, kit ő könyveivel -annyiszor kigúnyolt – és miért tennénk kivételt Baltay kedvéért? ki -roppant gazdagsága mellett is éppen olyan ember volt mint mások, kik -különben a legbecsületesebb emberek a földön és mégis a könyvet nem -veszik meg, hanem a hol elérhetik, szépen zsebre teszik, magyarul: -ellopják. - -Vacsoránál együtt volt a vendégsereg, csak Kisfaludy hiányzék, hanem -mire észrevették, már ő is bejött s mielőtt az asztalhoz ülnének, a -házigazdának derült arczczal mondja: - -– Már nincsenek ott a könyvek! - -– Nem adom száz lóért – mondja a gróf – a ki a könyvet ellopja, nem -lehet egészen rossz ember, az legalább bizonyosan elolvassa s ez még – -vigyázzunk rá – még pénzen is megveszi. - -* - -Bizalmasabb körben később azt mondja Festetics: - -– Nem bánom, barátim – Keszthelyt én a nemzet dicsőségére emeltem föl – -nem bánom, ha ellopják is mindenemet, csak hasznát tudják venni! - - -III. (A szomszédház.) - -Borunk is volt, buzánk is volt, békesség is volt s ráadásul még urak is -voltunk – jaj de régen volt az. - -Az országúton messziről látszik vagy tizenkét ember, némelyikről a -köpenyeget akarja lekapni a szél, de jól meg van kötve a nyakán, s ámbár -félölnyire maradozik a gazda után, még a vörös bélés is kifordul, de -csak követi az urat, ki lustán szédeleg a többi után. Dolguk nincsen, s -a gyöpös úton rendetlenül mennek, mint a varjak; csak egyetlen egy alak -tartja meg rendes helyét leghátul, s alig tudja az ember kitalálni, hogy -mi lehet az a csodaalak, mely vadászpuska helyett, messziről éppen úgy -látszik, mintha valóságos ágyút vinne, pedig dehogy ágyú, dehogy ágyú; -hanem egy egész bőgő, mely egymaga ád olyan vastag hangot, hogy a többi -szerszám alig tud kiadni mellőle egy irgalmas nótát. - -Századok óta meg van velünk e nép, mely ha nem védelmezte a hazát, de -nem is árulta el; hanem segített búsúlni. Meglakott folyvást a falu -végén, sem földet, sem konstitucziót nem kért; ha nagyon megéhült, -téglavetésre és lopásra is elvetemedett, ennél alább nem ment; ha pedig -a vonó árát jól megfizették, egy pár ezüst gombbal és egy veres -nadrággal úgy megelégedett, hogy óraszámra is elállt a vízparton, hogy -édes magát meglássa a vízben, melynél nagyobb tükröt a grófnak sem -csinálnak. - -Firól fira maradt a hegedülés, s a dádét soha meg nem búsítja, hogy -tizenkét magzatját itt kell feledni a földön – neki az csak annyi gond, -mintha mindenik helyett egy varjú maradna itt, mely vagy csibét fog vagy -verébfiút, s ott az orra, ott a körme, mint bármely ragadozó állatnak, -kopozza meg vele. - -Tizenketten csavarognak az országúton, a legközelebbi faluba -szándékoznak, hanem be kellene még várni a nap lementét, hogy éppen -alkonyat után álljanak meg az ablak alatt, mert az özvegy nagyságos -asszony még mindig eltűrte a czigányköszöntőt s egy-két nótáért éppen -úgy megfizetett a czigányoknak, mint hajdanában, mikor Baltay uram maga -is élt, s ezen a napon még annak is megbocsátott, ki azt merte hazudni, -hogy az ő négy lovát gyalog is elkerüli. - -Azóta csöndesebben végződött el a mulatság, a czigányok megálltak a ház -végében, néhány nótát elhúztak, köztök a «Cserebogár, sárga -cserebogár»-t, melyet istenben boldogult Baltay uram maga szokott -hegedükisérettel elénekelni – s a jó asszony édesen megkönyezte most a -keserves nótát; pedig mikor kedves férje még életben volt, s a -czigányokat maga állította rendbe, hogy a kedves nótát kedvére -elmondhassa minden vendégének gyönyörűségére, hej, akkor a nagyságos -asszony de sokszor meglökte a gazdát, hogy már nem röstel annyi ember -szemeláttára hegedüszó mellett danolni? s ime most oly jóizűen -elsiránkozik rajta, mintha ő volna Baltay, aztán a nótát neki -hegedülnék. - -A czigányokat lassankint elkerülte egy úri fogat, s a czigányok -gyanítani kezdék, hogy az özvegy-háznál több dolog leszen ma, mint -máskor; azért fölkerekedtek, s az eddigi szédelgés helyett kiválaszták a -legegyenesebb utat a dülők közti átjárókon és torony iránt egyenesen a -falunak tartottak, nehogy valamikép őket is egy más czigánycsapat -zeneszóval fogadja; mert hiába, a czigánynak is csak az a nóta tetszik -legjobban, melyet maga húz. - -Előzzük meg a vendégeket, s mielőtt a vendégnép telezajonganá a házat, -nézzünk be az öreg nagyságos asszony szobájába, hol az ódon butorok -rendkívül tisztára vannak csiszolva, maga egy nádfonásos székben ül, meg -akarván kimélni a bélelt üléseket, hova többnyire csak -asszony-vendégeket eresztett, a férfiaknak pedig rendesen a nádüléses -székeket mutatta ki; nehogy a nyugtalan vérű nép a bélést egészen -félrenyomja, mi az öreg asszony szemét rendkívül bántotta. - -Midőn megszokottabb vendég jött a házhoz, azaz olyan, kit a nagyságos -asszony csak emberségből tűrt meg, már mikor az ablakból meglátta, -türelmetlenkedni kezdett. - -– Már megint hozza az ördög, – beszéli magában – minden székemet -agyonüli – csak már a kanapémon maradna veszteg, míg valaki leszorítaná. - -Így töprenkedik a nagyságos asszony, de mire az ajtó kinyilt, olyan -barátságos képet csinált, mintha az édes anyját ölelgetné, s alig -találta helyét a vendégnek. - -– Ide üljön… ide mellém, édes lelkem – áradozik a háziasszony – jaj de -ritka vendég, édes galambom, bizony százszor meghalhatna miatta az -ember… tegye le már azt a nagy kendőt!… biztatja még odább – csak nem -akar már megint menni? isten úgy segéljen, úgy megharagszom, hogy soha -sem békít meg… maradjon ma nálam, hadd beszélgesse ki magát az ember. - -Ez mind egy huzamban, s oly áradozó szeretettel, hogy már azt várná az -ember, hogy legszebb selyemruháját is a lába elé teszi a kedves galambom -vendégnek, pedig mikor elmegy, megint morog és egy álló óráig rángatja -helyre az ülőhelynek félrenyomott bélését, közben pedig mindig azt -beszéli: - -– No, csakhogy elment a nyakamról, ki nem állhatom, mikor valaki annyit -darál – mondja fönszóval – aztán hogyan ül azon a kanapén? hogy -elfészkelődte ezt a párnát! csodálom, hogy még a matériát is le nem -mászta, alig győzöm az ülést helyre rángatni. - -Kérem a tisztelt olvasót, kivált ha férfi-ember, meg ne itélje őt, -tekintse úgy, mintha saját édesanyja volna, kit szeretni és tisztelni -kell, s ezt a kis jelenetet számítsa be az asszonytermészetnek, mely -egyetlen szunyogra elsüti minden ágyúját; hanem azért senki sem hal meg, -sőt mire a füst eloszlik, még azt a szunyogot is meglátjuk, melyre az -ágyúkat kisütötték. Ez már asszonyi gyöngeség. - -– Te Trézsi! – mondja a kulcsárnénak – nyitva legyen a szemed, megláss -mindent, melegágyakra idején dobd a gyéként, zabot adj ki a vendég-lovak -számára, a padlásajtót bezárd, hogy valami bolond föl ne tévedjen, aztán -meg ne lássam, hogy a majorság a másik udvarról átszökjék, látod azt a -kanpulykát az udvaron, mindjárt kergesd át; a teheneseknek pedig -megmondd, hogy a sót a borjuknak adtam, nem ő nekik!… Most elmehetsz! – -mondja tovább – de el ne felejtsd, hogy hálóvendég is lesz elég, minden -ágybeli újra legyen felhúzva, a felső ablakokat pedig bezárasd, hogy a -levegő ne csapjon, mert én sem szeretem a csúzt, meg más sem! Na… miért -nem mégysz már? – kérdi a fülelő cselédet… nincsen dolgod? mit -álldogálsz itt? Teremtettét, mikor én ilyen fiatal voltam, mint te, -tizet fordultam addig, míg te egyet! – mondja ki nem fáradtan – jaj, mi -lesz már ebből a világból, ha ez így megy? - -De a kulcsárné már ekkor csakugyan eszeveszetten szaladt; nekünk -elegendő okunk van hinni, hogy a nagyságos asszony csak egy lépéssel sem -ment volna hamarább, mint a kulcsárné; de már hiába, a nagyságos asszony -azt gondolja, hogy az a cseléd lárma nélkül nem hiszi, mit parancsoltak -neki. - -Alig nyugodott egy negyed óráig, a kulcsárné hatszor is összenyargalta -az udvart, s éppen megint új fordulót tett az emeleten is, midőn a -nagyságos asszonynak szeme elé kerül a nagy folyosón, s igen -természetes, hogy megint kézre kerül, mint a mosott vászon. - -– Hova szaladsz? – van-e a melegágyakon gyékény? - -– Az volt a legelső dolgom, nagyságos asszonyom, – felel a cseléd, – -magam raktam minden fiókra. - -– Hát a vendéglovaknak kiadtad-e a zabot? – tudom, elfeledted? - -– Dehogy feledtem el, nagyságos asszonyom, – most vitte ki a mindenes az -utolsó zsákot. - -– De a kanpulykát én kergessem át a másik udvarra, úgy-e? – kérdi -harmadszor is, hogy már valami ürügy legyen egy-két szóra, hogy a vászon -mosatlan ne menjen ki a kézből. - -– Az is helyén van már, majdnem szemközt ugrott, midőn erővel -kikergettem. - -– Jobb lett volna, míg azt a pulykát kergetted, húztad volna fel az -ágyruhákat. - -– Mikor nagyságos asszonyom parancsolta, már akkor régen megvolt. - -– Úgy, de a felső ablakok mégis nyitva vannak, – mondja a hibakereső, -meglátván, hogy az ablakok még nincsenek betéve, – pedig mondtam, úgy-e, -hogy tedd be? - -– Éppen oda akartam menni, – mentegetődzik a derék cseléd, – hanem a -nagyságos asszonyom megállított. - -– Szja persze, hogy az ilyen kisasszonyoknak mostanában semmi sem -tetszik, ha csak egy szóval mondják is; hanem az asszony tegyen meg -mindent! Patvarkodik a nagyságos asszony egymagában, minthogy a cseléd -az ablakhoz szaladt, s azt már nem hallotta, mikor a nagyságos asszony a -megszokott toldalékot elmondá, hogy t. i. mikor leány volt, így volt, -úgy volt, meg amúgy volt; mire némely olvasóm már kész volna ezt a -könyvet is földhöz verni; mert azt mondja, hogy ily veszekedő teremtést -sohasem látott még. - -Lassan, lassan! nem kell mindent szóról-szóra venni, nézze meg akárki -azt a jó húsban levő tisztes matronát, hát hol látszik meg rajta a bú és -a bánat, ha csakugyan komolyan venné mindazt, mit hirtelenében elmond? -Egyetlen egy szó nem jött onnét, hol az epe lakik; ez a kis -fegyvergyakorlat ő nála csak annyi, mint az énekesnél a skála, melyet -napközben néhányszor eldúdol, néhány ácsorgó meghallgatja, s ha nagyon -föl vagy nagyon lemegy, megbámulja, de ária gyanánt nem veszi senki, -hanem hamar megunván, dolgára megy. - -Hej! ha ez a derék asszony a tüdejét kimélgeti férjének hirtelen halála -után, nemsokára fejére dül a kastély, s nem volna tele minden búzatartó -verem; mert a miben az egyik cseléd megbomlott volna, azt a másik odább -rúgná, s nem akadna egy is, a ki maga jó szántából fölvévén, igazi -helyére tenné; hanem a nagyságos asszony ezt nem várta, hanem a ki miben -megbotlott, annak azt mondá, hogy: szamár vagy, s a ki odább rúgta, azt -meg fölpofozta, mielőtt mérgében az epéje fölforrhatna; így vigyázott ő -az egészségére. - -Természetes, hogy végtére megszokta a dorgáló szót, neki nem esett -nehezére, ha elmondta, s annyi esztendei tapasztalás után meggyőződött, -hogy ez nem árt, s valamint más ember rászokik egy vagy más szóra, -például egyik azt mondja minden hatodik szó után, hogy izé; ő meg úgy -tett, mint a diák, kitől midőn azt kérdi a tanító, hogy hatszor hat -mennyi? nem tudja hirtelen rámondani, hogy harminczhat; hanem az egész -egyszeregyet legelőlről kezdi s a többit is addig mondja, míg az igazira -talál. - -Ez egy kissé hosszadalmas, de biztos út, és a sikerért sok -kényelmetlenségre kell vállalkoznunk s minden embernek megvan saját házi -egyszeregye, mely szerint az ösmeretlen számot kitalálja, s nagyobb -igazság kedvéért azt a példát hozzuk fel, mikor az egyszeri falusi -tanító harmincz tanítványa közül nem tudván, hogy a falra melyik -rajzolta a szamarat, és az alá az ő nevét ki irta? tehát mind a -harminczat végig vágta, mert így bizonyos volt, hogy az igazi is -megkapta részét. - -Aztán ez már halavány árnyéka csak a réginek, midőn a megrémült asszony -elfogott egy jó részt az éjszakából s hozzátoldá a nappalhoz, hogy -gyermekének, jobban mondva unokájának meghagyja azt a kényelmet, mit -egykor az öreg anyja megszokott, s midőn már a zsák tellett, valamint -alább hagyott a nagy zajból, s ma már csak olyan, mint az óra ingája, -mely meglódulván, egyszerre megállani nem tud; hanem enged annak a -súlyerőnek, mely útra indította. - -Egyetlen perczre sem ereszté ki kezéből a kormányt s a vásott cseléd -akármily messziről megérezte a féket, melyet a kérlelhetetlen asszony -keményen tartott, – s ezen nyomás alól Dunayt és nejét kivévén, még az -unoka sem lőn kivéve, s a gyermek úgy állt öreg anyja előtt, mintha -itélő birája tekintene rá. - -– Itt legyen az eszed, látod, ez a kalács, ez a lisztnek a java, a -feketéjét a cseléd eszi meg, pedig nem búsulna, ha ebből is megkínálnák, -– okoskodik az öreg anya – látod, ez az egyik porhanyóbb, mint a másik, -mert az a lusta pára állt mellette, az az Ágnes, – hanem ördög sem lesz -belőle, ha valami bolond beleakad valaha (mert piros a pofája, aztán a -falattal nem marad adós a belének) – de tudom, hogy az a valaki végig -veri, ha ilyen dagasztatlan kenyeret szeg eléje, – aztán nem tudom, -meddig állja ki! – (folytatja az asszony a magyarázatot, még pedig olyan -tűzzel, mintha most mindjárt meg akarna valakit pofozni). – Uram s én -istenem, mi lesz már ebből a világból? ha az asszony még a maga -falatjáért is röstel meghajolni, – teremtettét, mikor én az édes anyám -keze alatt voltam, még az aratóknak is dagasztattak velem, hanem nem is -tesz ám engem bolonddá senki. - -Ez megint egy szuszszal volt elmondva, s a növekedő lény önkénytelenül -megbámulta az öreganyját, ki mindjárt készen volt egy «mondással», ha -valamelyik cselédet szemközt kapta, s a mit ilyenkor mondott, azt bajos -lett volna eltagadni, mert hangosan volt mondva s dologhoz illő volt. - -Néha a leány akkor volt az öreg asszony szobájában, mikor a tiszt egy -csomó pénzt hozott: a gyermek elbámult a «kincsen», s minthogy végtére -is nem volt cseléd, kinek azt mondhatta volna: «Szamár, mit tátod a -szádat?» valamint azt is érezte, hogy a gyermek ügyetlenül méri föl a -kincset, rögtön talált valami mondani valót. - -– Csak ennyi? - -– A mi volt, elhoztam, nagyságos asszonyom! – felel a tiszt, nem tudva, -hogy nagyságos asszony miért ilyen zörgölődő, pedig jó kedvet akart -csinálni. - -– Minek is hozta, kasznár úr, – mondja a nagyságos asszony a tisztnek, -de úgy, hogy az közbe ne szólhasson, – fele nem lesz elég -cselédfizetésre, ökröket is kell venni, hát a kőmiveseknek, meg a -téglavetőknek, hisz maholnap ránk dül a tető, az isten áldja meg a -kasznár urat, csak gazdálkodjunk, mert bizony húsra való sem marad! – -mondja nehéz szívvel, s mintha csakugyan könnyeit érezné, – eredj, édes -gyermekem, a harmadik szobában hagytam a kendőmet, hozd el lányom! – s -mialatt a leány csakugyan elmegy, és a harmadik szobában keresi azt, a -mi éppen ott nincsen, mert köténye zsebében van, addig a nagyságos -asszony megveregeti a kasznárnak vállát, s a bankjegyhalmazból néhány -darabot a kasznár kezébe csúsztatván, a pénztömeget hirtelen egy -ládafiókba söpré, s mire a leány a nagy keresésből visszatér, már az -öregasszony maga van a szobában, s a tünődő leányt megvigasztalja, hogy -a kendő már megvan, mire az egész részvéttel nézi az arczon az -aggodalmat, mintha osztakozni kivánna a gondban, mely öreganyját nyomja. - -– Látod, édes leányom, – mondja némi bánattal, – neked is szerettem -volna egy új ruhát venni, de már hiába, csak nem kerül: hanem azért ne -búsulj, addig kaparok, míg neked is kerül, hisz én eljárok akármi -ringy-rongyban, ilyen vén asszonynak az is jó, én már ezt megszoktam; -hanem mégis gondoltam valamit, édes leányom, – mondja enyhébben, – majd -vadászok én ki neked valamit, – vigasztalja a leányt, egy nagy -szekrényhez vezetvén, melyből hamarjában két darab ruhát is vett ki. - -Az egyik ruha nehéz világos selyem, a másik pedig még annál is nehezebb -és értékesebb, aranyfonalakkal vegyesen szövött, nagy meggyszin -virágokkal átvert rokolya volt, mit a leány még idáig sohasem látott, -csak hallomásból tudta, hogy a gazdag magyar leányok menyegzőn viseltek -hasonló szövetet, s egyike volt az ilyen azon ruháknak, melyek divatból -soha ki nem mentek, s midőn már hatodszor szabták is el, mégis maradt -annyi értéke az apró szeleteknek, hogy mostanában három új ruhát -megvegyenek rajta. - -– Ebből komponáljunk ki valamit, édes leányom, – szól az öreganya, szem -elé rakva a ruhákat, s elmondva, hogy: Ez az aranyos édesanyámnak a -menyasszonyruhája volt, azért, ha most eldarabolom érted, édes leányom, -azért teszem, mert helyette mást nem tudok venni; tehát megbecsüld, mert -ha ránézek, minden eszembe jut, hogy most sem tudom a sírást megállni, – -folytatja tovább, szétnyomkodván lecsorduló könnyeit, – úgy tekintsd, -édes leányom, mintha a mennyei jussodból kapnál előre valamit. - -Erre aztán a kedves gyermek öreganyjába kapaszkodik, ki most kegyesen -megengedte, hogy a leány addig csüngjön rajta, a meddig akar, s a -megríkatott gyermek nem meri könyeit letörölni azon gondolatban, hogy ez -nem vette még észre. - -Végre megvigasztalódott, de alig mert a ruhákhoz nyúlni, s mikor már -édesanyja, a szép leánynak még szebb anyja is megnyugtatá, még csak -akkor kezdte nagy áhítattal köszöngetni, s a legnagyobb kegyelettel -nézte az ősi drágaságot, melyet mostan ő reá szabnak föl. - -– Majd az én nevem napján vedd föl, édes leányom! – mondja az öregebb -hölgy némi követeléssel, s a kis leány temérdek csók után ment el saját -szobájába. - -Eljött a névnap, az aranyos rokolyából egy gyönyörű magyar derék lőn, a -másik ruhából kiszabott rokolya fölött, s a gyermekhajadon egészen -fölmagasult a büszkeségtől, hogy ilyen nagy ereklyét vehetett magára. - -Az ág, törzsére hajolt, a gyermek öreganyja büszkesége lőn, s midőn a -gyönyörű gyermeket köszöntésével elfogadá, az egykor és tán mindenkor -lármás öreg, gyermekként sírva, némán állt, könyűi sűrűn folytak le -barna selyem ruhájára, egyetlen szó sem állt rendelkezésére, csak az -arcz tükre mutatá meg a lelket, mely izgalmaitól és napi küzdelmeitől -megszabadult, s nem tudta szóval sem eltagadni, sem megvallani, hogy -boldog. - -Addig lármázott minden apróságért, hogy midőn az öregeért kellene -mondani valamit, egyetlen egy árva szócska sem jut az eszébe. - -Megérkezett a legelső vendég, – szétvált a néma csoport, hogy az érkezőt -fogadhassa, ki után most már egymást érte a többi s ha a sok jó -kivánságnak egy harmada haszonba menne, Baltayné elélhetne kétszáz -esztendeig. - -Megszólamlott ez alatt a hegedű, s egy keserves bekezdés után következék -a «Cserebogár, sárga cserebogár», – mire az öreg asszony olyan zökögőre -sírta magát, mintha ma volna a menyegző napja, midőn Baltay uram az -oltár előtt melléje állt, meg sem gondolván az akkori észszel, hogy -kedves életepárja a nagy gondokat oly hamar egymagán feledje. A -vendégcsoport zajában Baltayné egy ablakból kihajolva hallgatta a zenét, -mely az ablak alatti fák közül hangzik ki, s a jó asszony úgy megkívánta -a sírást, hogy reggelig elzokogna, ha megint eszébe nem jutna, hogy a -háznép után is kell nézni, nehogy bolondjában összezavarodjék. - -– Hát én mi jót kívánjak? – kérdi háta mögött egy hang, mire a hölgy -hátrafordult, s egyszerre kiderült, midőn látta, hogy kedves unokája -Kisfaludy Sándort vezeti, ki a nagy tömegen keresztül alig tudott idáig -vergődni, s éppen ezért vezetteti magát Etelkével. - -– De majd kívánok én, – mondja az öreg asszony egészen fölvidulva, – jó, -hogy elhozta a fejét, majd a hajába kapaszkodom. - -– Talán megnőtt a hajam útközben? – kérdi Kisfaludy, nevetve kapván -kopasz fejére. - -– Már meg mit csinált, uramöcsém, – nem fél ettől a temérdek asszonytól, -a ki itt van? - -– Bocsánatot kérek, kedves asszonynéném – mondja a költő, beszédközben -kezét csókolván, – nem tudom, hogy valamit vétettem volna az asszonyok -ellen, hisz én is feleséges ember vagyok, aztán egyszerre csak nem -vehetek el kettőt is. - -– Oh maga csúnya ember, – volt az újabb szemrehányás, – már megint -hogyan megríkatott bennünket. - -– Nem értem kedves asszonynénémet! - -– Hát mit vétett az a szegény szentmihályhegyi remete, hogy neki is meg -kellett halni, meg Lillának is? - -– Szja, én nem tehetek róla, – mondja Kisfaludy, ha a hölgynek apja oly -kérlelhetetlen volt. - -– A vén bolond, uram bocsá’, – mondja Baltayné egész boszúsággal, – hát -mi boldogsága volt, mikor mind a kettő meghalt? - -– Az lőn éppen az ő büntetése, hogy vénségének aztán nem volt öröme! – -véli a szerző. - -– Azt a vén embert kellett volna meghalatni, úgy kellett volna neki, – -vitatja a nő, – egy körömnyit sem sajnáltam volna, hanem maga is már -irigy ember, édes uramöcsém, nem nézheti másnak boldogságát, – pedig -úgy-e jól esett «Himfy» uramnak, mikor az én kedves hugomasszony -megkönyörült a sok sóhajtáson? Úgy-e tetszik most a szép menyecske? – -hátha Szegedy uram[10] is megkötötte volna magát! - -– Már minden késő, drága asszonynéném, – engedelmet kérek, – hanem -máskor nem cselekszem. - -– Hát lesz megint valami történet? - -– Elkezdtem már egyet megint, talán egy hónap alatt készen leszek vele. - -– Mi a neve annak a történetnek? - -– A somlói vérszüret! – feleli Kisfaludy, kit már egy nagy hölgycsoport -vett körül, s a párbeszédet egész figyelemmel hallgatta; hanem midőn a -czímet hallák, valamennyi elszomorodék. - -– Tudom már mi lesz! már megint meghalnak! – mondja Baltayné. - -– Szent, hogy meghalnak; – mondja egyik a közel állók közül. - -– Édes Kisfaludy bácsi, – mondja Etelka egészen a költőhöz szorulva, s -esdő tekintetét reá vetve, – ne hagyja őket meghalni; mert lássa, majd -öreganyám két hónapig is elsiránkozik rajta. - -– No hát, nem halnak meg, kis hugom, – igéri a költő, átkarolván a kérő -gyermeket. - -– Ennyivel nem elégszünk meg, – kapott ujra szóba a háziasszony, – a -leánynak férjhez kell menni, még pedig ahhoz, a kit szeret, – értette -uramöcsém, vagy megtépjük. - -– De kérem alássan, makacs kis lány ám az, – okoskodik Kisfaludy a sok -asszony között. - -– Bizony ki is kérem, hogy valami málészájú ne legyen, – protestál -Baltayné, – nehogy úgy járjon, mint az a szegény Lóra, kit Elek minden -szó nélkül ölt meg, – folytatja a beszélő, – dejsz lettem volna én ott, -majd találtam volna én egy rokkafát, mivel védelmeztem volna magamat. - -Látva Kisfaludy, hogy az asszonyok így föltámadtak, bármennyire más volt -is szándéka, kénytelen volt megváltoztatni a tervet, mi nem történhetett -máskép, mint hogy az eredeti tervet megtoldja egy másikkal, miről aztán -előre tudósítá az ostromlókat. - -– Hölgyeim, kegyelmezzenek árva fejemnek, meglesz a lakodalom, de ennek -más czíme lesz. - -– Látjátok, – mondja az öreg asszony, – már megint meg akarta ezt is -halatni, hanem már most nem meri; inkább csinál egy darabból kettőt. - -– De férjhez adom, édes asszonynéném, a lányt. - -– Szép ember lesz az ura? – mondja a nő egész kiváncsisággal, mintha -csakugyan lakodalomra vágynék. - -– Majd csak kerül neki valamilyen. - -– De szép legyen, azt is megmondom, – hallik a parancsszó, – ugyis rossz -ez a férfi mind, mint az ördög, aztán még csúnya is legyen, azt meg nem -engedjük. - -– A mint parancsolják! – engedelmeskedék Kisfaludy, egyszersmind utat -nyitott a háziasszonynak, hogy vendégeit körülnézze, s így a költő -lassankint átvergődött az épületnek abba a részébe, hol a férfitársaság -mulatott; – különböző csapatokra oszolván, s mindenik megkeresvén azt a -kört, mely lelkével rokon vala. - -A ház elég tágas, és Dunayék birták a nagyobb részt, s a kis lánynak -szobája mintegy arra a pontra esett, hogy mind a két szárnyat -összehozta. Így a gyermek hol anyjánál, hol öreganyjánál lehetett, mikor -tudniillik ez eltűrte, hogy a gyermek «láb alatt ne legyen». - -Ennek a szónak mai napon bizonyosan valami nagyon közönséges értelme -van, hanem akkor és a felhozott esetben annyit tett, hogy a gyermek igen -messze következett az apa és anya után, s közben egy nagy hézag maradt, -melyen átért ugyan a forró szeretet, – jobban mint most; – de e közön az -engedelmesség és fegyelem hidján kellett keresztüljárni. - -Az apa és anya családi körében ki nem ment gyermekei közül, de minthogy -gyermekeinek az apa apja, az anya anyja volt és nem pajtása, mint ma; – -igen természetes, hogy az apa úgy beszélt feleségével, hogy a gyermek -nem kottyant a szóba, míg nem kérdezték. - -Ma ez másként van, – midőn az úri gyermek üvegházi gyümölcsként -neveltetik, s éppen mert üvegházi gyümölcs, nincsen meg a legnagyobb -részben az az őserő, tartósság, önbizalom, szívósság és benső melegség, -mely tűrni, küzdeni tud és akar, kivált mikor cselekedni nemcsak -hasznos, hanem kell is! - -Azonban maradjunk a réginél, a jelenkorra is elérünk egyszer, s a mi -elmondani valót lelünk, bizonyosan nem fogjuk eltagadni. Kár volna tehát -előre elkapni a szót, nézzük meg az öregeket, kik abban az időben a -legelső sorban álltak, s ha ma föltámadnának, bizony-bizony most is alig -lelnének náluknál különb embert; pedig a járt úton mi már könnyen -elmehettünk volna. - -Míg a nők könnyű dolgokon bibelődtek, a férfiak a nehezebbet vették elő, -s régi magyar szokás szerént, azt mondták, hogy deb’zon jobb volt régen, -– vagy hogy majd csak jobb lesz ezután; – de végre valamennyien -megegyeztek abban, hogy a jelenben mégis ebül vagyunk. - -A csoportok megoszlának, mindeniknek más tárgya volt, s egyik sem -törődött azzal, hogy a másik csoport miről beszél, s mindenik azt hitte, -hogy ő beszéli a legfontosabbat. – Mi azonban nem akarván biró lenni a -sok között, csak annyit mondunk el, mennyi rajzunkhoz éppen elegendő. - -– Hány fia van, kedves jó barátom? – kérdi az egyik csoportban valaki. - -– Négy van, hogy az isten akárhova tegye őket, – felel amaz, – pedig -innen-onnan valamennyi rám nő, aztán már nem győzöm hallgatni a -feleségemet, mindig azt hajszolja, hogy mi lesz belőlük? - -– Éppen úgy tesz, mint az enyém, az sem hágy békét, – mondja a másik, -nagy bodor füstöt fujván ki a körből, – már tegnap nem állhattam; hanem -a sok kölyköt rendbeállítottam, az első nagyon neszes, aztán mindjárt -bolonddá teszi a többit, ezt prókátornak szántam. A másodiknak úgy nem -kell a könyv, mint a kutyának a bot, mit csináljak vele? ha itthon -fogom, még kárt tesz; katonának adom. A harmadik a jámbor, olyan tedd -ide, tedd oda, még ha megnyúznák, sem mozdúlna talán, – azt tartom: jó -lesz papnak, ha egy bibliát elejbe tesznek, megél az az igével is, – -éppen odavaló: pap lesz. - -– Okosan beszél, édes barátom-uram, – hagyá helyben a másik, – azt -tartom, majd csak magam is úgy teszek, hogy rendbeállítom őket, csakhogy -nálam négyen vannak, s a negyedikkel nem tudom mit csináljak? Esze -hiszen van a kölyöknek, aztán tanulni is szeretne; hanem éppen az a baj, -hogy mindig a könyvet bújja. Aztán egész nap órakerekeket farag, utóbb -is beáll ácsmesternek. Most már alig birunk vele, kivált az asszony; -mert fejes a kölyök, nem enged a világért, s addig okoskodik, míg neki -van igaza. Én nem tudom, mitevők leszünk vele? Már azt is mondák, hogy -adjam katonának, majd ott eszére hozzák. Már egyszer be is vittem, hanem -még be sem állíthaták, már is kérdezett a tiszttől, mondaná meg neki az -okát, hogy ezt vagy amazt miért teszik? a hadnagy pedig azt felelte, -hogy a katonának nem felelnek arra, hogy miért? hanem: muszáj! Lássa -barátom, ez az én bajom, – mi lesz ebből a gyermekből, – mesterségre -csak nem ereszthetem! - -Ennyi elég lesz ezen körből; már látjuk, hogy a gyermekekről miként -gondolkoznak, hallgassunk meg mást is. - -– Tehát megosztoztak a testvérek? – kérdi a másik csoportból valaki. - -– Meg bisony, a nagyobbik kapta a pusztákat, persze, hogy a rövidebbet -húzta; míg a kisebbiknek estek a faluk, s míg a bátyja kulloghat a -béresek után, addig ő majd szedi a készet, a robotot és dézsmát. Az lesz -aztán az úr, a bátyja meg valóságos hajdú. - -Ne zavarjuk őket, az idő megmutatja nekik, hogy a pusztából is megélhet -az ember valahogy, s hogy ez az úr szívesen beállna még olyan hajdúnak, -mint a bátyja. - -Tekintsünk másfelé, bizonyosan olyan dologról beszélnek, mely -meghallgatható. - -– Szegény Napoleon! – mondja valaki, – tudom, elunja magát Heléna -szigeten. - -– Úgy kell néki, – kiáltja egy másik, – most mutassa meg, mit tud; aztán -akkor elhiszem, hogy nagy ember. - -– Pedig mégis volt ám annak egy kis esze is, rogo humillime, – védi az -első. - -– Hagyja el, amice, – vitatkozik amaz, – nem ész volt az, hanem -szerencse; ha nekem négy disznóm van kézben, elütök én akkor mindent. - -– De az azt is tudta ám, hogy disznó nélkül is mikor lehet ütni? -urambátyám, mert annak mindig kevesebb katonája volt, mint nekünk, mégis -mennyiszer győzött. - -– Persze, hogy győzött, mert szerencséje volt, – nézze meg csak öcsém, -mikor czapáriznak négyen, egy adutt hetessel három ember kártyáját is -elütheti sokszor, mert az övé az adutt. - -Ezeket bizvást itt hagyhatjuk, ezek reggelig le nem győzik egymást, mert -az egyik azért nem enged, mert sok esze van; a másik pedig éppen azért, -mert esze nincs. A legközelebbi körben egy fiatal kapitány van, három -érdemjel is van a mellén, s ime nagy csodálkozásunkra éppen azt mondja: - -– Meguntam már a katonaéletet, haza megyek szántani-vetni. - -– De hisz ön még generális is lehet, hisz ön még jóformán csak gyerek? – -kérdi egy ismerőse. - -– Elég volt ebből ennyi, nekem ugyan nem parancsol senki! – mondja a -tiszt, – megmutattam, ha akarom, ember tudok lenni a gáton, – most már -hazajövök, én sem parancsolok otthon senkinek, de nekem sem parancsol -senki. - -Ne hallgassuk tovább, az egyszeri zsidó nem vette meg a lovat, midőn a -gazda úgy dicsérte, hogy nyolcz mérföldig meg sem áll; mert hisz ő csak -három mérföldnyire lakik, s nem akarja, hogy öt mérfölddel tovább vigye! -hanem ha már ezt meg nem vette, hogyan venné meg azt, mely a hosszú -útnak első felében ugyan sebesen vágtat, de aztán nemcsak hogy előre nem -megy, hanem visszafordul. - -Lássák önök, ezt kínos hallgatni, menjünk odább. - -Ott meg diákul beszélnek, de azért ne kerüljük el őket; majd inkább -magyarra fordítjuk. - -– Domine spectabilis, hallotta, hogy a gyűlésen már magyarul is -beszéltek? - -– Horrendum dictu, – most hallom először. - -– Ez még semmi, hanem gondolja csak, ezután a jegyzőkönyv is -szóról-szóra magyarúl lesz. - -– Amice,… ha ez igaz,… úgy ez skandalum publicum; per amorem Dei, hisz -azért fárad az ember annyi ideig a latin nyelv tanulásával, hogy ne -kényteleníttessék azt a nyelvet beszélni, a mit minden ostoba paraszt -tud. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Kérem, ne tessék zavarba jönni, ez nem ma történt, hanem körülbelül -harmincznyolcz évvel ezelőtt, s ez a két ember már régen nyugszik is az -úrban. - -Odább mehetünk, ha tetszik, éppen egy kályha mellé húzódott néhány -ember, s igen halkkal beszélnek, álljunk hát közelebb, hogy a szót el ne -szalaszszuk. - -– Bizony pedig került már Keszthelyről néhány ügyes gazda. – Állítja az -első. - -– Az csak theoria mind, édes úri barátom, – ha eső nincs, azért annak a -rétjén sem kaszálnak szénát, – veti ellen a másik, és gúnyolódva -folytatja: praxis kell oda úri barátom, meg száz esztendős kalendárium, -– arra vigyázzon a gazda: szélben ne vessünk, esőben ne arassunk; s ha ő -kelme zabot vet, azért azután bizonyosan nem fog búzát aratni; hanem -csak zabot. Nyolczszáz esztendeje laknak itt apáink, talán bizony -azoknál is okosabb akar lenni a keszthelyi gróf? - -– De a világos haszon mégis mellette szól. - -– Számlálta barátom-uram, a keszthelyi gróf pénzét? - -– Sohasem beszéltem én vele. - -– Én sem beszéltem, – válaszol amaz, – hanem szeretném én látni az -erszényét, hogy mióta a sok tudóst barázdaszám termeszti Keszthelyen, -hány ezer forintjával van kevesebb? - -Milyen kár, hogy hangosabban nem beszél ez a jó úr, talán a gróf is -meghallaná, mert a szomszédteremben van, és igen hihető, hogy a kérdésre -szívesen felelne, daczára annak, hogy sokkal fontosabbon töri fejét, -hogy minden ügyetlen kérdésre válaszokat adjon. - -– Barátom! – mondja Dunay Festeticsnek, – nagy áldozat tőled a -keszthelyi intézet. - -– Csitt, – felel rá Festetics, – nem akarom, hogy meghallja más, -különben még azt mondanák, hogy nyerészkedem a hazafiság kontójára; -hanem neked csak megmondom, hogy nekem tetemes hasznot hoz; mert az -intézet növendékeiből a javát magamnak válogatom, s gazdáim kitünők. - -– De meg is érdemled, hogy te vedd legelőször hasznát. - -– Vehetné más is, ha méltóztatnának engemet Keszthelyen megkeresni; de -hiába, félre esik, s így személyes barátaimon kívül alig vetődik oda -valaki, hanem gondoltam valamit. - -– A vásárokat akarod szaporítani? - -– Nem egészen azt, de mégis olyan, hogy a közönségnek elegendő oka -legyen Keszthelyre jönni, hogy ott néhány napig el ne unja magát, s -közben aztán csak meglát egy-mást, minek hasznát veszi. - -– Szabad nekem is tudnom? - -– Ünnepélyeket rendezünk,… az írók költeményeiket fogják felolvasni, -növendékeim pályakérdésekre fognak versenyezni, – ének, színdarab, zene -minden lesz, és hogy még emlékezetesebb legyen, minden évben két -berkenyeágat ültetünk el valamelyik ünnepelt írónknak emlékezetére. - -– Csak kettőt? – kérdi Dunay. - -– Semmi esetre sem többet; mert lásd, még kevés írónk van, hamar -kifogynánk; pedig még én élek, minden évben megtartom ez ünnepélyt, s -nem akarok nevek miatt szükséget szenvedni. - -– S ez már elhatározott szándékod? - -– Sőt nevet is gondoltam ki: Keszthelyi Heliconnak[11] fogjuk elnevezni, -s így nem kételkedem, hogy néhány esztendő mulva Keszthelynek termérdek -vendége lesz, s így, barátom, a ki malomba jár, végtére mégis csak -ellisztesedik; mit mondasz hozzá? - -A feleletet elgondolhatják önök, s nekem csak az a hozzátenni valóm van, -hogy ez eszme előrajza volt a későbbi nagy gondolatnak, midőn az -irodalmi ünnepélyek átmentek a tudós társaságba, a pályadíjak a nemzeti -szinházhoz, a gazdasági mozgalmak a «Köztelekre», az eszmesurlódások a -pesti nemzeti kaszinóba; alkalmat pedig erre később nem a Keszthelyi -Helikon, hanem a pesti vásárok és lóversenyek adtak, s a mit egyik nagy -ember gyanítani kezdett, azt egy uj próféta teljesedésbe hozta. - -Azt tartom, önök sem kivánják, hogy e kellemes benyomást egy újabb -körnek bemutatásával elrontsam, a többit sem azért mutattam be, hogy -kétségbe essenek rajtuk, hisz ma már a gyermeket nem mustrálják előre, -mint a juhnyájat, hanem az eszéhez férünk, hogy idővel ember válhassék -belőle. A puszta ma már nem szerencsétlenség, hanem aranybánya, kivált -ha józan eszű ember a gazdája, majd tudja, mennyivel jobb, mint a falu. -Napoleont, ma már nagynak mondjuk mindannyian s a szerencsét az észtől -nagyon megkülönböztetjük, – katonáskodásunkról ez úttal nem szólok -arról, hogy a százesztendős kalendáriumból ma is tudunk annyit, mennyit -hajdan és még mindig nagyon hiszszük, hogy gyertyaszentelőkor csakugyan -kinéz a medve a lyukból s ha napfényt lát, visszabuvik, mert még negyven -napig fagy lesz. Azzal is mulatjuk magunkat, hogy újholdkor -megcsörgetjük erszényünkben a pénzt, hogy sok pénzünk legyen, hanem -ennél többet is tudunk, a nélkül, hogy az álmoskönyvnek fontos érdemeit -kérdésbe vennők, minthogy ma is csak olyan igaz, mint ezelőtt negyven -esztendővel, hogy lúdhús, ha van: jó! - -Míg az öregek így tünődtek, addig a fiatalok más dolgot találtak, járta -a vánkostáncz, s a mely kis leány előtt letették a vánkost, a térdelő -legényt egy kis vonakodással bár, de mégis megcsókolta, neki sem esett -fájdalmára, meg az úrfi is azt mondta, hogy: deb’zon jó volt, az anyák -pedig mindent láttak, nem volt mitől megijedni. Hej, ma már kiment a -módiból a vánkostáncz, csak a csók van; hanem az a baj, hogy az édes -anyák nem láthatják, aztán későn bánják meg, mikor már e csókról könyvet -írnak, sőt a komédiában, mint szomorú históriát, pénzért el is játszák. - -A mulatság világos virradtig eltartott, minden legénynek akadt -tánczosnéja, s azzal mulatgatott; mert akkor még a makkfilkót, meg a -piros dámát nem vették annyiszor kézbe, mint most, hogy némely ember -egész éjjel nézegeti, még a gyertyát is közelebb húzza magához, hogy -jobban megláthassa. - -– No, az öreg urak, persze, hogy nem fértek meg az asszonyok között, s -hogy el ne aludjanak, kellett valamit a kezükbe adni – s egy pár rossz -krajczárért elütögették az asztalt. Ennyi volt az egész kár, legalább -tudta az ilyen ember, hogy minő könnyű volna itt elveszteni, a mit -otthon nehezen keresett. - -Virradóra vége lett a mulatságnak. - -Elbúcsuztak a vendégek, az öregek az öregekkel össze is ölelkeztek, a -fiatalok a nézéssel érték be, s mentek százfelé, a mennyien voltak. - -Sokáig eszükbe jutott a barátságos est, de főleg egyet nem feledtek el -az apák, anyák, kivált a kiknek házasulandó fiuk volt, hogy: - -Baltayéknál eladó leány van. - - -IV. (A régi jövendölés.) - -Befogták a négy lovat, s senior Baltay maga mellé ültetvén junior -Baltayt, kifordultak a pesti országútnak, hogy Imrét emberek közé vigye -Pestre; mert az öreg magyarázgatni kezdé, hogy idáig okos embereket -látott csak; hanem jó lesz megösmerni a bolondokat is, mert hiába, a -fakó lónak fakósága még jobban meglátszik, ha pej mellé állítják. Erre a -czélra pedig Pest akkor is alkalmas hely volt. - -Mielőtt elindultak, az öreg egy nagy bankjegycsomót adott át a fiúnak, -derűlt képpel mondván: - -– Ezt mind elköltheted, öcsém, s megmondom, hogy haza ne hozd, mert -megharagszom. - -– Majd megpróbálom, urambátyám, talán el tudom költeni. - -– Ne zsidóskodjál, azt megmondom, – úr vagy, hadd lássa meg más is, a -szegény a gazdagabb után él. - -– Meg lesz velem elégedve, kedves urambátyám – mondja Imre, eltevén a -tárczát, s elbúcsuzván Andrástól egy kis időre, helyet foglalt az öreg -úr mellett, ki egész úton tele akarta tömni jó tanácscsal, mint alább -mindjárt meglátjuk; mert hiába, az öreg még mindig azt hitte, hogy úgy -volt legjobb minden, mint ő tett ifjabb korában, s ezen korból sok -dolgot elbeszélt, hogy fogjon a fiún, kit szeretett volna egy kissé a -tömegbe keverni, mert bármily becsületes embernek hitte is magát, mégis -szivesen hallgatta, ha még valaki visszaemlékezett, hogy mennyi fura -dolgot vitt ő végbe, mit már azért is szivesen elbeszélt, hogy -megmutassa, mégis mi vált ki belőle. - -– Édes apám engem is így vitt valaha Pestre, mint most én tégedet, édes -öcsém, aztán két álló esztendeig felém sem nézett, úgy, hogy mikor -meglátott, alig ösmert rám. Elég az hozzá, hogy két esztendő elteltével -feljött, s minthogy előre megírta, mikor jő, nagyokat izzadtam, hogy az -utánam küldött harminczezer forint két esztendő alatt hová lett? mert -azt könnyen megmondhattam, hogy nincs meg; de hogy mire kelt el, azt -nehéz volt papirosra tenni. De akármint húztam-halasztottam, mielőtt -megérkezett, éppen az utolsó órában tudtam csak elkészülni, s akkor is -kétezer forintnak sehol sem akadt helye, már tudniilik csak papiroson, -mert hisz amúgy jó helyen volt az már, korhely pajtások között; s én nem -tudtam másként segélni, mint nagyhamar újra írtam az egész számadást, -aztán úgy középtájon beleírtam: subiczkra kétezer forint. - -Megjött édes apám, a számadást elébe tettem, s az öreg úr kivette -zsebéből az ácsmértéket (Zollstock), mit mindig magával hordozott, s a -sorokra elfektette, hogy minden tételnél egyszerre rátaláljon a -megfelelő számra, s én rémülve láttam, hogy az ácsmérték egy hajszálig -elvezeti a szemét, s édes apám már a közepén van a kétezer forintnál. - -Végre látom, hogy csakugyan a kérdéses tételt nézi, de midőn az -átellenben fekvő kétezer forintot meglátja, pápaszemét jobban az orrára -ereszti, s az írást úgy az orráról nézi, s minthogy a kétezer forint -csakugyan ott áll, nagyobb bizonyosság okáért kiveszi a rajzónt, s az -ácsmértéket vonalzónak használva, aláhúzza a tételt egész hosszán, s -kisül mindenképen, hogy a kétezer forint csakugyan subiczkot tesz. - -Én már remegni kezdék, kivált mikor édesapám csízmáimra nézett, -melyekben én alig birtam megállni, úgy remegtem. - -– De fényesek a csizmáid, édes fiam – mondá édesapám, minden indulat -nélkül. - -– Sokalja, édesapám, a mit rá költöttem? - -– Nem én, kedves fiam, – mondja megint – s inkább elnézném, hogy még -kétezer forint legyen ott, mint azt mondják, hogy valamelyik Baltay – -piszkos ember volt. - -Elhallgatott az öreg, mintha időt hagyna a fiúnak, hogy gondolkodjék -helyzetéről, s tudja meg, mivel tartozik azon körnek, melyben -nevelteték, s mit várhat tőle a világ, mely az oktalan pazarlást is -megrója, de a túlzott takarékosságot szégyennel bélyegzi. - -Pesti vásár ideje lévén, a vidéki urak seregesen mentek Pestre, s a jó -ismerősök mindenfelől összetalálkoztak az úton; így történt, hogy az -egyik megállapodásnál Festeticscsel is találkoztak, az meg még előbb -Dunayval, kivel abban egyeztek meg, hogy Martonvásárott a vendéglőben -ebédelnek, hol úgy is még többen is fognak találkozni. - -Dunayék a télre Pestre szándékoztak lányuk miatt, kit a nagy világnak is -be kellett mutatni, s e czélból Dunay korábban indult el, hogy -körülnézzen Pesten alkalmas szállás után, s a vásári alkalmat egy pár jó -barátjáért örömest használta. - -Imrét addig hintálta a kényelmes kocsi, hogy elaludt, az öreg pedig -megunván már a pipát, oldalzsebébe nyult, s előhúzta felekenyerét, -Kisfaludy regéit, s újra meg újra végigolvasta, s ilyenkor elandalodott -a multon, melynek sok gyarlósága lehetett ugyan, de hogy a magyar akkor -elpuhult lett volna, azt már tréfából sem hinné. - -Nem olvasott többet ennél az egy könyvnél, de azt aztán úgy tudta, hogy -akár a közepén elkezdje, s visszájáról is elmondja, s éppen azért -olvasta el újra meg újra, hogy el ne feledhesse. - -A martonvásári lejtőhöz értek, Imrét fölébreszté, hogy kiverje szeméből -az álmot, mire a vendéglőbe érnek, hol egy előre küldött cselédje -Festeticsnek a legnagyobb szobát étteremnek lefoglalta, hol majdnem -huszonnégyre föl is terítettek. - -Behelyezkedtek, s ámbár Dunay is ott volt, Baltay talált alkalmat a -gróffal is beszélni, vagy akárkivel, a nélkül, hogy egymással -érintkezniök kellett volna, mert mindenik elég büszke volt arra, hogy a -másikat bármi áron vagy ürügy alatt megközelíthesse. - -Midőn az asztalhoz leültek, a vidékbeli legrosszabb czigánybandák egyike -állta el az ajtó elejét, s kezdett elhúzni egy gazdátlan nótát, mely -összevissza vakaródzva a hangszeren, mintha talán össze sem beszéltek -volna, hogy voltaképen mit akarnak húzni, mire aztán a korcsmáros kutyái -is úgy ordítottak, hogy megszánta őket az ember. - -Baltay legközelebb esett az ajtóhoz, tehát kivett egy jókora bankót, -mely elég volt arra, hogy a czigányoktól megvegye a hallást; de a többi -is sietett az adóval, s a czigányoknak maradt elég idejök elmenni a -másik korcsmába, hogy ott szintén szerencsét próbáljanak, nem annyira -azért, hogy hegedüljenek, hanem hogy ne hegedüljenek. - -A czigányok elpusztultak, s a társalgás lassankint megkezdődött, mikor -tudniillik a leves már elkölt, s az étvágynak jutott annyi, hogy a -második ételig most már türelmesebb, ha nem hozzák is valami rendkívüli -gyorsasággal, mint az a martonvásári korcsmárostól nem is telik; mert -ámbár a pinczérnek maga is segít, de az keveset használ, mert csak egyik -kezével hoz valamit, a másikkal pedig a pipát fogja egész az ajtóig, s -ott teszi le egy nagy szippantás után, hogy visszamenet égve találhassa. - -Az ebéd folytán élénkebb lőn a társalgás; mert a kocsikról leszedett -pinczetokok tartalma is fogyni kezdett, s ilyenkor aztán mindkevésbbé -fért meg a hang a szűk teremben, hol ennyi ember bizony csak barátságból -fért meg. - -A pohárkocczintás a nagy világért el nem maradt volna, s ekkor már -egy-két vers a kedvencz emberektől közszájon forgott, néhol ugyan -kitörött lábbal, ferde nyakkal, hanem az mindegy, csakhogy mégis -rákaptak, jó volt az úgy is, akkor még az akarat is jó volt. - -Baltay távolabb esett Festeticstől, ki Dunay mellett ült, s minthogy -most már zajosabb lőn a társalgás, nem igen váltott szót, hanem füleit -hegyezé, midőn egy fiatalabb úriember a másik asztalvégen a regéket -sorra mondogatta, elhagyván néha három, négy szakaszt is, mire Baltay, -mintha csak magának mondaná, átható hangját azonban könnyű volt -meghallani, kivált mikor már többször ismétlé, kivált mikor a fiatal -ember akadozott: - -– Nem úgy van! - -Egy darabig nem tűnt föl senkinek ez észrevétel, kivévén Imrét, ki -bátyjának arczán látta a kínt, mintha haját húznák, mikor így -megfejelik, megtalpalják Kisfaludyt, mit ő most is magánál hord és -szörnyű módon szeretné az ifjú úr fejéhez vágni, ha illendő volna, hogy -a bibliát ilyenre is használja az ember. - -– Nem úgy van! - -Néha megesik az minden társaságban, hogy egy-egy pillanatra a legzajlóbb -körben is elcsendesednek, s aztán egyiknek vagy másiknak szóló hangját -szörnyen meghallják. Éppen így volt, midőn a szavaló egy tételt -elfordítva mondott, mire Baltay megint szólt, de már éppen a csöndbe -vágott, mikor mondá: - -– Nem úgy van! - -– Mi az? – kérdi a szavaló megállapodva a nagy tűzben. - -– Nem úgy van! – ismétli Baltay hátra sem fordulva, mit bizonyosan nem -megvetésből tett, hanem megszokásból, hogy az öregebb a fiatalért nem -mindig fordul meg, ha hangosan megmondja, mit akar, aztán a fiatalabb -értse. - -– De úgy van, tessék elhinni! – erőlködik a fiatal ember, még egyszer -elmondván a tételt, miben valami föltünő hiba ugyan nem látszék, hanem -azért Baltay nem engedte el, mert nem úgy volt a könyvben. - -– És most is azt mondom, hogy nem úgy van! – mondja az öreg. - -– Ejnye, már ezt urambátyám jobban tudná, mint én? – duzzog a fiatal -ember, s hogy szégyenbe ne maradjon, még hozzá teszi: mibe tetszik -fogadni? - -– Akármibe, édes öcsém – mondja Baltay még mindig háttal. - -– No hát, fogadjunk egy… - -– Ne fogadjon, fiatal barátom – mondja egy kopaszfejű úr – bizony -elveszti. - -– Mit tud bele az úr? – mondja már neki tüzesedve az ifjú, nem ismervén -azt, ki őt visszatartóztatni szándékozott. - -– Már pedig nekem legjobban kell tudnom, mert én vagyok Kisfaludy -Sándor. - -– Engedelmet kérek – szól lehangoltabban a fiú – de ön is elfeledhette, -aztán mégis úgy van, mint én mondám. - -– Csak már volna nálam egy példány – mondja Kisfaludy mosolyogva. - -– Van nálam! – mondja Baltay, a megviselt példányt kihúzva zsebéből, s -az asztalra téve, egyszersmind nagy hirtelen rámutatva az idézett -helyre, hol csakugyan nem úgy volt, mint a fiatal ember mondá. - -– Mondtam én, hogy nem úgy van, – ismétli Baltay egész egykedvűséggel, a -könyvet pedig visszadugta oldalzsebébe, a hol azt rendesen tartani -szokta. - -A furcsa megoldást némi csend követé, de valamennyi közt Festetics -bámult leginkább, míg Dunay magában azt mondá: - -– Szavam beteljesedett, megmondám, hogy ez ember még olvasni fog! - -* - -Imre legjobban megörült az öreg úr diadalának – mi az öregnek annál -inkább jól esett, mert tőle jött, kinek képzettségét családi hiúságból -szerette inkább, mint személyes indulatból, mert hiába, a tekintélyek -kora még meg volt, s az öreg nem igen szerette volna, hogy ez a hatalom -kurtább legyen. - -Az egész társaság különösen egészségére kivánta Baltay ő nagyságának az -ebédet, mi bizonyosan ma nagyon jóizűn esett neki, nem mintha a -visszakivánásban nagy bókokat csinált volna, mert a mint észrevette, -hogy ilyen nagy becsületet tesznek neki, mindjárt hátrább szegte a -nyakát, hanem mivel Festetics és Kisfaludy mindkét kezét elokkupálták -(engedelmet kérek e diákszóért, rettenetes kedvem volt használni ezt a -szót azért, hogy valakit boszantsak vele), s így észrevehetőleg tudatták -vele nagyrabecsülésüket; ettől pedig, ha nem hízott is éppen egy -arasznyira, de nem is soványkodott ám meg vele. - -Baltay már előbb fogatott, s még nem is került rá alkalom, hogy a -dologról újra előhozakodjanak, már ő kocsiba helyezkedék, hogy -eltávozzék. Ebben nem mondom, hogy nem volt egy kis kiszámítás, mert az -öregekben meg volt az a sajátszerű tapintat, hogy nem merítették a vizet -sárosáig, hanem tudták, mikor kell eltávozni, hogy az ott maradók csak -jót mondhassanak rólok. - -Behajtatott Pestre, hogy kedves öcscsét N… szeptemvirnél, egykori kedves -jó barátjánál elhelyezze, hogy a törvényes dolgokban is jártassággal -birjon. - -Majd meglássuk, mi dolga akad ottan? - - -V. (A második rovás.) - -Mi volt akkor még Pest? - -A mostani «Angol király»-nőn fölül, hol most a harminczad áll, nádas -volt; a legnevezetesehb vendéglő volt a hét választó; a legnagyobb úr -elment a Kemniczer-kávéházba, a belváros egy kőfalhoz támaszkodott a -mostani széna-tér felül, s ha valaki nagyon elunta magát Pesten, elment -«kuglizni» a Beleznay-kertbe; ilyen volt akkor Pest. - -Egy rongyos fiú, kit öreganyja, a vén Buda, nem tudott úgy eltakarni, -hogy mosdatlan képét más is meg ne lássa; hanem azért édes kedves és -nagyreményű gyermeke volt az országnak, s habár szégyenlette is, midőn -éppen kiállt a Dunapartra, hogy a fiatal óriás képe a lefolyó vízben -csak oly kuszáltnak látszik, mintha a legjobb tükörbe nézne; de mindegy, -közel a víz, egyszer majd csak tisztára mosdatjuk. - -– Idehaza van a méltóságos úr? – kérdi Baltay a czifra ruhás huszárt, ki -N… úrnak, akkori híres szeptemvirnek előszobájában volt. - -– Igenis, nagyságos uram, – nincs itthon; hanem egy órakor megjön. - -– Már csak itthon találtam volna!… töprenkedék az öreg, s újra kérdé: – -Vajjon hol lehet most? - -– A lábát fájdítja, nagyságos uram – lőn rá a felelet – lement a Dunára, -a doktorok az kommendálták neki, ha éppen nem restel utána menni a -nagyságos úr, ott találja a hidon felül. - -Baltay megvigyázta a szót és utasítás szerint kiment a Kemniczer-kávéház -felé, s ott a hidon fölül kereste a méltóságos urat a Dunaparton. - -– Tehát ott volt akkor a Dunafürdő? – kérdezi valamely fiatalabb olvasó, -ki Pestnek akkori külsejéről nem sokat tud; s éppen azért megsugjuk, -hogy akkor sehol sem volt, hanem azért a Duna vize akkor is használt -sokról: és semmit se essünk kétségbe, a szeptemvir urat megleljük a -Dunaparton, s a mint éppen találni fogjuk, azonképen fogjuk bemutatni. - -No már nem messzire vagyunk, a Dunának partján látunk egy öreg urat, -mentéje csak úgy nyakba van vetve, bőszájú inge hátralökve, s egy pár -ezüst sarkantyús csizma a szárazra kitéve ő méltósága mellé, ki egy -tarka vászonkendőt egy ott felejtett kőre terített, s ezen ülőhelyről -lógatta a Dunába fájós lábait, melyeknek a víz csakugyan jót tett. - -Persze, ezt ma már az utolsó csizmadia sem tenné meg, hanem az öreg N… -megtette, s ha éppen valaki figyelmeztette, hogy: «Mit gondol?» igen -kurtán ezt felelte: «Én csizmában is szeptemvir vagyok, meg csizma -nélkül is!» - -Az öreg úr ülőhelyében bizony ráért körülnézegetni, tehát ezzel ölte az -időt, s midőn egyszer a Kemniczer-kávéház mellől látta kijönni Baltayt, -már messziről integetett neki, hogy jöjjön le hozzá a partra. - -– No hiszen, éppenséggel úgy is téged kereslek itt. - -– Lábaimat szívatom a vízzel – mondja a szeptemvir, elfogadván a -vendéget, ki szintén egy kőre ült le, s minthogy a nap nagyon melegen -sütött, ő is levetette a mentét, s vállára vetve, beszédbe eredt régi jó -barátjával, kit tizenkét év óta nem látott. - -– Az öcsémet hoztam föl! – kezdi meg a beszédet Baltay azon gondolatban, -hogy a másik majd mond rá valamit. - -[Illustration: Már messziről integetett neki.] - -– Remélem, csak nem bizod másra, mint rám? - -– Várj már egy kicsit, hadd könyörögjek is legalább! - -– Nem tudom, mi a patvart könyörögnél, hisz talán csak nem szoptatni -hoztad föl? - -– De barátom – mondja Baltay – tudom én, mi az emberség; aztán te meg -most már szeptemvir vagy! - -– Meg egyúttal hatvanhat esztendős vén ember, ki a szeptemvirségből is -engedne, ha a hatvanhatból is elengednének vagy huszonötöt, talán nem -kellene akkor a Dunába lógatni fáradt lábaimat! - -– Tyhű!… huszonöt esztendővel ezelőtt! – sóhajt föl Baltay. - -– Akkor otthon első aljegyző voltam, tudod, mikor a nagygyűlés napján -főtt kukoriczát vettünk az utczán, s aztán kardosan mentünk s úgy ettük; -no hiszen volt is ám beszéd! - -– Azt mondták, hogy elment az eszünk! - -– Pedig dehogy ment – mondja N… meglubiczkolván lábával a vizet – te egy -derék fiút neveltél föl, mint hallom; engem meg szeptemvirré tettek; -tehát a kukoriczától, ha meg nem híztunk, bizonyosan nem is soványodtunk -meg. - -– De hát igazán magadhoz veszed öcsémet? - -– Mégis könyörögsz!… neheztel a szeptemvir – most mindjárt megbánom, -hogy főtt kukoriczát ettem veled. - -– Bizony bolondos ember vagy te most is! – mondja Baltay, kitörvén -belőle a régi bizalmasság. - -– No, csak hogy igaz nyelveden beszélsz már egyszer! – nevet amaz, -felhúzván csizmáját, s megindulván a város felé, s minthogy a nap -melegen sütött, mentéjét még mindig lógva hagyta a vállán, mire aztán a -másik ember sem akart külömb lenni, hanem hagyta lógni ő is a mentét, s -így keresztül a mostani nagyhíd és váczi utczán szépen elballagtak, s -azért mégis alig győzték a sok süvegelést, mert minden nyomon került egy -tisztelet. - -Útközben szemközt jött Imre, kit a bácsi azonnal bemutatott kedves -barátjának. - -– Van-e már szeretőd, öcsém? – kérdi a szeptemvir első szóra a fiút, ki -vörös lett, mint a rák, azt gondolván, hogy egy szeptemvir legalább is -országos kérdést teszen hozzá. - -– No csak az kellene! – mondja Baltay szörnyű komoly képpel, mintegy -figyelmeztetni akarván barátját, kitől fiatalabb korában nagyon sok -furcsaság kikerült. - -– Nem tőled kérdeztem, – vág közbe a szeptemvir – mi már rég kivástunk, -most már ezeken a sor. - -– Ráér még! - -– Most mindjárt kivetem az esztendő számról – okoskodik amaz,… mikor K… -ban együtt voltunk – tudod – hány esztendős is lehettél, mikor az a kis -sző… - -Megint köszöntött valaki, s így félbenmaradt a szó, különben a -szeptemvir előlről elmondta volna Baltay uramnak egykori dolgait, pedig -az öreg úr maga is szivesen elmondta minden kalandját, csak az -asszonyokról nem akart beszélni, mert ő az asszonyokról csak úgy -félvállról beszélt – s nem szerette volna, hogy olyat mondjanak róla is, -mint a mesebeli rókáról, hogy savanyú volt neki a szőlő, mikor el nem -érte. - -Nem akarom most már a további beszédet folytatni, – elég annyit -fölemlíteni, hogy az öreg elment haza, Imre pedig itt maradt Pesten, a -szeptemvir gondja alatt, hol bizonyosan nem a legrosszabb helyen volt. - -Dunayék a szeptemvirékkel nagyon összejártak, s itt már lehetetlen volt -egymást kikerülni, mit igazán megvallva, egyik sem akart; hanem engedte -magát a sorsnak, hogyan és merre vezetgeti őket? - -Hanem akárminek inkább kell vezető, mint egy szép leánynak, s egy igen -csinos fiúnak, kivált ha olyan viszonyban vannak, mint Etelka és Imre, -mikor egyiknek az öreganyja, másiknak pedig a bátyja minduntalan azt -mondja: neked azt nem szabad meglátnod. - -Ezen tilalomfélének legeslegelső hatása az volt, hogy a két gyermek már -azért is kiváncsi volt egymást megösmerni, hogy legalább tudja, kit kell -kerülnie? s midőn ez a kis alkalom szeptemviréknél a kezükre játszott, – -a tilalomnak az lőn a következménye, mi minden tilalomé: hogy azt meg -kellene szegni! - -Kótaforgatás, zsebkendőelejtés, székadás, vízhordás, köpenyegfeladás -mind igen alkalmas szükségben segítőszer, kivált mikor egyik sem kiván -egyebet, mint hogy a másikat közelebbről lássa. - -Akkor nem lehetett máskép, az embereket ölte az unalom, tehát egymás -nyakára jártak, a barátságos összejövetelek egymást érték, s a két -fiatal már mégis találkozott annyi szóra, hogy ők semmi esetre sem -haragusznak egymásra, s ők ezt egymásnak nagyon is elhitték. - -– Édes apjukom! – mond a szeptemvirné egy ebéd után, mikor az öregek még -az asztalnál maradtak, s a fiatalok eltávoztak – mondok valamit. - -Ez a hang ösmeretes volt az öreg úr előtt, – tudta, hogy az asszonyság -nem tudja megállni a szót, s már az is kínjára volt, hogy egész ebéd -alatt hallgatnia kellett: – mert hisz, engedelmet kérek, van-e a nőnek -nagyobb élvezete, mint azt megmutatni, hogy ő olyant mondhat, a mit még -más nem tud? - -– Mit akarsz, édes anyjukom? – felel a szeptemvir, ki erkölcsében sehogy -sem birt megváltozni, s a mai napon csak olyan egyszerű tettében, -szólásában, mint mikor a főtt kukoriczát az utcza hosszán ette. - -– Tudod, mit akarok mondani? - -– Tudom! – mondja kötekedve az öreg, nem birván leszoktatni az asszonyt -arról, hogy azt kérdezzék tőle, mit bizonyosan nem tud. - -– Tudod a ludvérczét! – kottyant bele az asszony – hisz magam is most -tudom még. - -– No hát nem tudom. – Engesztelé ki a nőt, ki csakugyan megint a -csapdába jő. - -– Ez az Imre, meglásd, beleszeret Dunay leányába. - -– Nem hinném! – mondja a férj, mintha csakugyan azon meggyőződésben -volna, hogy nem hiszi. - -– De már szereti is! – mondja az asszony egy hanggal fölebb, nem -tűrhetvén, hogy a férj kételkedni akar. - -– Dehogy szereti! – beszéli megint az öreg, éppen azt akarván, hogy az -asszony hamarabb mondja el a dolgot, különben olyan nagy feneket kerít a -dolognak, hogy majd a vacsorával is ott érik őket az asztalnál; tehát -tagadni kellett. - -– Ugyan már hogy tudsz ellentmondani, – zörög a nő, – mikor én azt -jobban tudom, mint te. - -– Csak gondolod, hogy tudod, édes anyjukom, aztán azt gondolod, hogy az -igaz. - -– No hát tudd meg, ha másként nem hiszed, – türelmetlenkedik az asszony, -– hogy a fiú tegnap este vallotta ki nekem. - -– Ez még csak a fele! – volt reá az ellenvetés, a mi megint egy új -töltés volt, hogy az aknát egészen föllobbantsa a legrövidebb idő alatt, -minthogy az asszony bizonyosan többet is tud még, különben már eddig azt -mondta volna: aztán hitted volna ezt édes apjukom? - -S minthogy a méltóságos asszony ezen mondásig még nem ért, kétségtelen, -hogy még többet is tud. - -– A másik fele pedig az, hogy a leány is szereti, ma vallotta meg nekem, -mikor reggel velem a szentegyházba jött. - -– Ejnye! ejnye! – csodálkozék a szeptemvir majdnem hosszú öt perczig, -mikor aztán azt mondja az asszonyság egész fontossággal: - -– Aztán hitted volna ezt, édes apjukom? - -– Eszem ágában sem volt! inkább hittem volna, hogy rám dül a ház. (Ennek -aztán volt hatása, az asszony tökéletesen ki volt elégítve, s a -szeptemvir fölkelhetett az asztaltól, hogy írószobájába menjen.) - -Midőn már künn volt a szeptemvir, elmosolyodott s megelégedetten -gyujtott pipára, mintha egy ütközetet nyert volna meg szoros kombináczió -után, hol gyalogság, lovasság és tüzérség jól kiszámított mozdulattal -egyszerre meglepi az ellent. - -Hanem midőn később eszébe jutott, hogy a Baltay-pör nemsokára -végitéletre kerül, nagyon elszomorodott, mintha félne, hogy e viszonyt a -pörnek kimenetele agyon fogná verni. - -Minthogy a méltóságos asszony így elárulta a dolgot, s a méltóságos úr -sem kételkedik benne, adjuk meg magunkat, fogadjuk el kész dolognak az -egészet, s várjuk el, hogy Imre miben töri a fejét, minthogy ő is nagyon -jól tudta, hogy olyan viszonyba került, hol egy kéznek sok megoldani -valója akad. - -Imre bizonyosan azon korban élt, mely legalkalmasabb arra, hogy a fiatal -ember a csörgedező patak mellett egy kunyhóval, s egy sült burgonyával -megelégedjék, csakhogy ő sokkal többet tanult, mint hogy azt is ne -tudná, hogy a második szakaszban már a burgonya mellé más is kell, a -kunyhó pedig nagyon szellős lakás lesz; de hát mit csináljon? - -Galiba úr meglátogatta az urfit, s bejelenté, hogy a pörnek kivonatát -elkészítteti, s e végett az illető kir. táblai ülnök kiadójával már -értekezett is. - -– Mennyi függ attól a dologtól? – kérdi Imre Galiba urat. - -– Minden! – válaszol reá Galiba. - -– Úgy hagyja rám a dolgot! – mondja Imre – magam fogom a kivonatot -megcsinálni, s mikorra szükségünk lesz reá, itt lesz. - -Galiba megnyugodott, hisz jobb kézben nem lehet a dolog, tehát engedett -a fiatal jogtudós kedvének, annál inkább, minthogy néhány nap óta -tövéről hegyére kikérdezett mindent, s a vén prókátor bámulta a türelmet -és avatottságot, mit ily fiatal embertől nem várt; de végre azzal -nyugtatá meg magát, hogy itt nagy összegről lesz szó, s a fáradtságot -nagyon megérdemli. - -Imre magához kéreté a fiatal embert, kire a kivonatkészítés bízva volt, -s kiadván neki a megszabott díjt, magára vállalta a munkát, mely rá -nézve oly nagy kérdés, – mire a fiatal kiadó nem győzött köszöngetni, -Imre pedig a munkához fogott. - -A ki ezt a mesterséget nem érti, talán érti a vegytant, s látott már egy -gyógyszerészt, ki egy pár itcze ásványos vizet főző fazékába tesz, s egy -pár óra mulva külön edényekben kitálal sziksót, haméleget, szikéleget, -mészéleget, keseréleget, agyagot, kovacsot, szénsavat és az ég tudja -mit, hanem már most tessék belőle kitalálni hamarjában, hogy az együtt -valóságos budai keserű-víz volt, milyent üvegszámra tíz krajczárért -minden pesti füszeresnél kaphat. - -Tessék ebből némi hasonlat útján megérteni, hogy egy pár száz ívre -fölhizott pört, midőn három ívre lesoványkodtatnak, s a felpörös a -legnagyobb szorgalommal kifeled belőle minden bizonyítékot, míg az -alpörösét mind fölhordja, valóban nehéz lesz kitalálni, hogy a felpörös -miért czivakodott ennyi ideig? és senki sem csudálkozik rajt, ha -okvetetlenül elbukik. - -Midőn a kivonat készen lőn, Imre egy példányt átadott a szeptemvirnek, -ki azt ismét Dunaynak adta, hogy ügyének állását tudhassa, – s a -nemeslelkű férfiú közölvén a dolgot, könnyen átlátta, hogy itt Imrének -keze működik, tehát figyelmeztette Galibát, hogy új kivonatot -készíttessen, nehogy e hiányos értesítés neki, a grófnak és Galibának -számíttassék be. - -Galiba szerencséjére nyakig be volt gombolva egy vastagon zsinórozott -attilába, különben kiesik belőle a kuria előtt, hol ezt a levelet az -alperes-prókátor neki kézbesítette. Nem elég, hogy a pesti házból -kimaradt, hanem még a pört is elveszítse, ez már két olyan csapás lenne, -minőt el nem viselhet egy olyan ember, kinek az egész vastag corpus -juris a legkisebb ujjában van, s daczára annak, a legzsirosabb pörét -elveszítené, nem egyszer, hanem kétszer. - -A szerencsétlen kiadót majd agyonverte a csonka munkáért; hanem az -kivallotta, hogy Imre úrfi dolgozott a pörben, s így Galiba valamelyest -lecsendesedett; hanem most már Imre urfi után szaglászott, s nem sokára -kisütötte, hogy itt olyan kérdések fordulnak elő, hova nem prókátor -szükséges, hanem pap. - -Meg kell ezt írni a nagyságos úrnak. - -Az illő czím után valóságos prókátori pontossággal az egyes vessző alá -mellékelte Dunay levelét, a kettős vessző alá a pörnek Imre által -készített kivonatát, fölül reá pedig elmondá, hogy a rossz nyelvek -szerint Imre úrfi nem vevén tekintetbe a család közt fenforgó pörös -viszonyokat, Dunay gróf leányának legelső tisztelői közé tartozik. - -Galiba most már tökéletesen hitte, hogy az öreg úr e fontos -közleményeket aranyhalmazzal méri vissza, azonban nézzük meg, hogy az -öreg úr mit csinált. - -– Nagyságos uram – mondja András – levél érkezett Pestről. - -– Csak hamar ide! – mondja örvendve az öreg, azon jó hitben, hogy -Imrétől jő; – hanem midőn meglátta, hogy Galiba irása, valamint a külső -alak is mutatta, hogy mily vastag a tartalom, az asztalra lökte. - -– Hát el sem olvassa a nagyságos úr? - -– Majd én fél mázsás levelet olvasgatok, hallja kend. - -– Ha dolga nem volna, hát nem írna, véli András, mire aztán mégis -engedett, s feltörte a levelet, melynek tartalma nagyon is meglepte. - -Mindenesetre három fontos ujdonságot írt Galiba úr, csakhogy aligha -gyanította azt a hatást, melyet okozni fog, mert az öreg úr az illető -tanulevelek mellé kivett egy harmadikat, mit igen régen zsebében hordoz, -s melyet oly vidám képpel teszen ismét vissza, mintha e három darab -papirból kerülne ki az a boldogság, a mit ő leginkább óhajt. - -Dunay levelét elolvasván, látta, hogy itt nem közönséges emberrel van -dolga, tehát az öreg úr sem szégyenlé hibáját megvallani, azért elment a -másik szobába, hogy előkeresse a régi rovásokat. - -Andrást nem vette észre a nagy buzgóságban, pedig az ódon épület -ablakmélyedésében volt, s kinézegetett a kertbe, midőn a nagyságos úr -bejött, s egyenesen a rovásokhoz ment. András egy szót sem szólt, várta, -mit csinál az uraság, ki már előkereste a mit akart, s midőn meglelte a -rovást, a kis asztalon heverő kertészkést vette föl, hogy a második -rovást is lefaraghassa. - -Mielőtt hozzáfogna, még egyszer megnézi, vajjon ugyanaz-e, melyet ő -keres, és éppen az ablak felé fordult, hogy a régi irást elolvassa; de e -figyelemben úgy elmerült, hogy a rováson feledvén szemét, Andrást nem -vehette észre. András még mindig nem szólt, megösmerte a rovást, azonban -a nagyságos úr is megszólamlott, mintha maga magát kérdezné: - -– Vajjon ez-e az a rovás? - -– Persze hogy az, csak faragjon le egyet a nagyságos úr! – mondja -András, – mintha őt kérdezték volna. - -– Ki hívta kendet ide, úgy-e? – szólamlik meg az öreg a váratlan -feleletre. - -– Én előbb is itt benn voltam, nagyságos uram. - -– Úgy… az már más! – teszi hozzá egész ügyetlenséggel, – egyszersmind -leeresztvén a rovást. - -– Soha se röstelje a fáradságot, kedves nagyságos uram, – kéri András -szokatlan nyájassággal, – csak faragjon le megint egyet; majd a -harmadiknak is elkövetkezik a napja. - -– Tudja is kend, hogy mit akarok?… csak azt akartam megnézni, hogy -megvan-e? - -– Hát a kertészkés, minek a nagyságos úr kezében? - -– No hát itt van!… mondja Baltay, lefaragván egy rovást, aztán pedig a -fát oldalzsebébe tette, s most már mindig magánál hordozta. - -Ezen naptól fogva mindig vidámabb lőn az öreg. Galibának megirta, hogy a -pört ő rá bizta, nem pedig Imrére, ki az ilyen dolgokban járatlan, azt -meg pedig, hogy Imre mit csinál, ne firtassa, fiatal emberek ráérnek -bolondot csinálni, s ezzel az egygyel több vagy kevesebb. - -Ebből átláthatják olvasóim, hogy az öreg nem azért kapaszkodott a régi -haragba, mert csakugyan haragudott; hanem már vén legény volt ahhoz, -hogy ő kérlelgessen mást, hanem azt ő mástól várta, bár már igen régen -várja. - -Hány magyar család veszett így össze, és hány békélt volna meg -réges-régen, ha meg nem volna bennünk az a furcsa szokás, hogy a jó szót -nagyon is megvárjuk? - -Jó barátaim, fogadjuk meg, hogy minden ostobaságért nem haragszunk -össze, mert bizony, bizony mindkettőnknek egyfélekép ártalmunk a harag. - - -VI. (Füred.) - -Fogyni kezdett a somogyi oldalon az erdőség, és annál inkább szaporodott -a jólét, melynek külső bizonyítványai valának azok a rendezett fasorok, -melyek a terményfiókokat körülszegélyezék. - -A jó lassan haladt, de haladt; s a műértő szem ma már biztosan megleli a -nyomot, mely Keszthelyről Somogy- s Veszprémmegyén keresztül még -Fehérmegyén is átért a Dunáig, s megtermé gyümölcsét az a fa, melyet -György grófnak mélyen érző lelke a Balaton legalsó végén ültetett le a -földbe. - -Füred akkor még csak tengődő fészek volt, hova unalmában vetődött el -néhány zalamegyei család, a veszprémiek meg is fürödtek ott, s egy pár -üveget megtöltögettek; mert ezt ingyen kapták, míg a rohicsit pénzért. – -Somogyból azonban már csak úgy akadt vendég, ha a füredi háztulajdonos -Szent-Györgyi Horváth Zsigmond vörös nadrágos és zöld mentés czigányait -lerendelte, s a lányok bizonyosan tudták, hogy lesz nagy mulatság, csak -ne resteljenek átjőni a szántódi réven. - -Keszthely már nem volt elég, egész Füredig kiért a vágy, hogy -csoportokba gyülhessenek s a négyes fogatok egy pár hétre megszaporodtak -a savanyú forrásnál, melyből olykor már a beteget is kezdték kinálgatni. - -A sétány sarkánál volt egy nagyon kicsiny imaház, melyből még a -ministráló gyermek lába is kiért, ha térdepelt, a mostani szinház helyén -trágyadomb volt, s minden oly szegényes állapotban, hogy bizony nagy -becsület volt a fürdőnek, ha annyi úri vendég meglátogatta két hétre, -akkor is a legnagyobb rész rászánta magát, hogy szénán vagy szalmán -fekszik, csak tető alá jusson, s a kinek ott nem jutott hely, még a fák -alatt is megfeküdt az angol kert hűsében, tudniillik, ha nem esett az -eső. - -Hanem azért nem unták el magukat, volt akkor is már kártya, -megválasztották azt közös akarattal birónak, az aztán elitélte, hogy a -nagyságos úr ezer forintja azé a lókupeczé, ki előbb levett sapkával -alkudozott egy pár rossz gebén a szomszéd faluban, most pedig a -kártyaasztal mellett szedi a nyereséget, hisz mindegy, akár a kártyán -nyer, akár egy sánta lovon, csak nyerjen. - -A nádort várták Füredre, hova mindenfelől tódul a vendég, s időtöltésül -a kártyát választották. - -– Imre, velünk tartasz? – kérdi egy jó pajtás az ifjú Baltayt. - -– Nem tudok kártyázni, – lőn rá az érthető válasz. - -– Egy pár forinttal több vagy kevesebb, az mindegy! – mondja -rábeszélőleg az első. - -– A többet nem kivánom, a kevesebbet pedig sajnálnám, – felel Imre – nem -megyek. - -– Te! – szólítja meg őt a pajtás egész bizalommal félre hiva, – én jó -barátod vagyok, s figyelmeztetlek, hogy ilyenekből óvatosan húzd ki -magadat; mert azt mondják – - -Nem folytathatá a beszédet a fiatal ember; mert a fehérvári égettek -számára kéregettek, minthogy három utcza égett le, s a szerencsétlen -népnek nyomora irtóztató vala. - -A hír már szétfutott, s a kiküldött segélyszedők Füredre is elértek, hol -a gazdag urak közt bő segedelmet vártak, mit részben kaptak is, ámbár -elég savanyú arcz akadt a többi között, kivált mikor azon asztalhoz -értek, hol a kártyázni akarók ültek. - -– Jaj, – megint koldusok, – mondja az előbbi verbunkos fiatal ember, -nagy kínnal nyulván zsebébe, s kivett belőle egy huszast ezen szóval: -itt van minden pénzem! - -– Itt van az enyém is mind, – teszi hozzá Imre kivévén tárczáját, -melynek egész tartalmát a kéregetők kalapjába üríté, s aztán hirtelen -karonfogva a pajtást, az angolkertben tűnt el. - -– Hát mit is akartál mondani, barátom? – kérdi a fiatal barátot, ki úgy -is fülig vörösödött. - -– Már elfeledém, barátom! – mondja még mindig pirulva a másik, s egész -alkonyatig sétált Imrével a nélkül, hogy a kártyát elő merte volna -hozni, s midőn estefelé a társasághoz visszamentek, annyira megtért, -hogy ezt a történetet bizalmasan minden embernek elbeszélte, s így ment -szájról-szájra, úgy, hogy végtére az öreg Baltay is megtudta. - -De várjunk még egy kicsinyt, majd találkozunk velük később, most -kisérjük el Kisfaludyt, ki egymaga járta körül kora reggelen a -fürdőhelyet, elábrándozék a nyugodt tükrű vizen, hol akkor csak néhány -halász-sajka járt, s a gőzhajónak eszméje még mesében sem volt meg, -annál kevésbbé a Balatonon, hol most az ő nevével jár szét. - -Fölkerült a sétánynak éjszaki oldalára, hol trágyadombok álltak, s -addig-addig nézett és tünődött, míg kigondolta, hogy egy szinház mily jó -volna ide, csak volna rávaló pénz, hanem egy pár séta után azt is -kigondolta, hogy majd lesz. - -Sokat, igen sokat gondolkozott, hisz az ő agyában egész multunk megvolt, -s hordta elő a példákat, hogy jobbá és lelkesültebbé tegye kortársait, -kiknek a füredi szinház eszméjét még nem merte megmondani, s birt annyi -türelemmel, hogy tíz évnél tovább érlelgesse titkon, míg azt egykor -csakugyan kivitte. - -Lassankint összecsődültek a vendégek, hogy a nádort fogadhassák, a -gyönyörű fogatok megindultak Felső-Örs felé, honnét már kiindult a nagy -vendég, mint azt néhány taraczklövés éppen jelentette, tehát ki-ki -elfoglalta helyét. - -Megjött a vendég, körülnézte a látni valókat, gyönyörködött a kies tájék -szépségein, aztán pedig elfoglalta a szállást, mely kényelmére szolgált, -s a röviden tartó ünnepiesség után Kisfaludyt fogadá, ki már rég nem -találkozott a nádorral. - -– Segítsen papirjaimat kikeresni, Kisfaludy, – kezdi a szót a nádor, – -egy nevet kell megtalálnom, melyről én igen régen elfeledkezém. - -– Miről ösmerhetnénk a névre? – kérdé tisztelettel a költő. - -– Önnek ösmernie kellett az embert, kinek nevét keresem, önre -legemlékezetesebb lehet, hisz ön állitá őt ki az erdő szélére, midőn a -nagy visszavonulás volt. - -– Fönséges uram, – a halottak nem támadnak föl itéletnap előtt. - -– Igaza van önnek, hanem ez az ember megmenekült s én saját szemeimmel -láttam, mikor Keszthelyen valék, hol egy hosszú sora volt a vitézeknek. - -Sokáig keresgélék együtt a bizalmas jegyzeteket, midőn csakugyan -meglelték Szapárynak jegyzékei között e nevet: Kajáry István. - -Ekkor a nádor röviden közlé Kisfaludyval, mi körülmények közt -találkozott ez emberrel, s hogy okvetetlenül Zalamegyében kell -tartózkodnia, tehát az alispáni hivatal útján tudakozódjék utána, s a -mint nyomába jön, rögtön tudósítsa a nádort, ki az előbbeni zajos -időkben e dolgokról megfeledkezett. - -A kis fürdőt ellepte a sok vendég s mint mindig, úgy most is a feltünő -dolog szájról-szájra járt, s az öreg Baltayt minden ember karra vette, -hogy megdicsérje Imrét, ki a kártya helyett a kárvallottak ügyével -foglalkozik s ekkép mindenik elmondá a fönnebbi történetet. - -Ha nyakig gombolva nem lenne rajta a mellény, most mindjárt nagyot -hiznék az öreg, azért alig várta, hogy a fiúval egyedül maradjon; mert a -jó öreg annyira gyarló lőn saját boldogságában, hogy tökéletesen hitte, -miszerint a fiú maga fog dicsekedni a furcsa történettel. - -A fiú azonban épenséggel nem kivánt találkozni; mert már rég észrevette, -hogy az öreg nem elégszik meg az örömmel; hanem most szemben is -megdicséri, sőt másoknak is szivesen eldicsekszik: ez pedig a fiúnak -kellemetlen vala. - -Andrást eleget lóttatta, futtatta az öreg, hogy ha valahol meglátja, -hivja haza Imrét, – csakhogy András most már nagyon meggazdálkodta a -lépést, Imre pedig gyanítván a dolgot, mindenütt kerülte Andrást, ki -csak későn este találta meg, s minthogy tovább elmaradnia nem igen -lehetett, haza ment az öreg úrhoz, ki már estebédre várta. - -Megkivánta Imre a «jó estét», az öreg szivesen elfogadta, s alig várta, -hogy a fiú beszélni kezdjen, egy csipetnyit sem kételkedett, hogy majd -maga beszéli el; de hisz hasztalan várta az öreg a szót, Imre beszélt -már mindenről, még arról is, hogy mit álmodott; de csak arról nem, mit -az öreg úr várt. - -– Együnk már no! – türhetetlenkedék az öreg András felé, – ki még mindig -nem jelenti az estelit. - -– Eddig már el is fogyott volna, ha szól a nagyságos úr! – lőn a -felelet. - -– Miért nem szólt kend? - -– Mert nem akartam a beszédbe kiáltani! – fejezi be András a beszédet, – -egyszersmind kimenvén, hogy a szakácsné adja be az ételt, mert a -nagyságos úr már nem várhatja. - -Az esteli is elfogyott; hanem a két ember még mindig az asztalnál ül, -Imre nem tudott elszabadulni jó módjával, az öreg pedig látszék még -valamire várni, mintha nem lakott volna jól; mert minden sürgölése -mellett is keveset evett. - -– Nincs több? – kérdi szórakozottan az öreg a bejövő Andrást, ki már azt -várta, mikor szedheti le az asztalt. - -– Egy tálat sem vittem ki üresen, – behozhatom megint? - -– Egye kend meg maga! - -– Hozzak sajtot? - -– Hát egy kis heringet nem hozna kend? – zsörtölődik az úr, eltolván az -abroszt, mi megszokott jele volt annak, hogy a terítéket el lehet vinni, -s azért ő még az asztalnál maradt. - -A terítéket is hamar elszedték, a két ember az asztalnál maradt, s az -öreg most már látta, hogy az nem fog dicsekedni; tehát nincs más mód, -mint oldalról kerülni, – talán majd mégis eloldózik a nyelve. - -– De sok gyenge legény van e fiúk közt! – mondja az öreg, rákezdvén a -szót. - -– Legalább a java könnyebben kilátszik a sok közül. - -– Könnyű volna a javát kiválogatni, – azt tartom, a legtöbb a kártya -mellett virraszt. – Elakadt itt a szó; mert Imre nem akart odáig menni, -hova az öreg úr tuszkolta, hanem hagyta felelet nélkül a szót annál -inkább, minthogy nem volt kérdéskép téve. - -Az öreg itt is bensült, tehát hosszan elgondolkozott, miképen tudhatná -meg legalább azt, hogy mennyit adott; tehát egy másik kerülőt csinált, s -azon oldalról legbiztosabbnak hitte a támadást s így fogott hozzá: - -– Imre öcsém, holnap én haza megyek, azért ha maradni akarsz, mint -mondád, most szólj, kell-e még pénz? vagy hogy van-e még? - -– Egy fillérem sincs, kedves bátyám, – rosszul gazdálkodtam. - -– No ugyan, hogyan gazdálkodtál volna rosszul, – számítsd össze, aztán -meglátod, mire mennyit adtál? - -– Könnyen összeszámlálhatom, – felel Imre, – kihúzván tárczáját, s a -jegyzékpapirokból kihuzván egy oldalt, néhány perczig foglalkozott az -összeszámítással, míg a bácsi pipára gyújtott s föl-alá járta a szoba -hosszát s itt-ott mosolygott magában, hogy denique, az öregnek is van -esze s a mit a fiú eddig egyenesen meg nem mondott, majd kimondatja vele -máskép. - -Szegény öreg, bizony rosszul számította ki ezt, a mint tüstént meg is -látja. - -Imre készen lőn a számadással, az öreg úr elé tette az egész jegyzéket, -melyben pontosan meg volt írva hány ezer forintot kapott a legközelebbi -félévre? mennyit költött el és mire? - -– Itt van, kedves bátyám, – terjeszti elő Imre a számlát, – ezekre -költöttem el. - -– Na, – gondolja magában az öreg, – tehát írva könnyebb lesz megvallani. - -– Tessék! – mondja Imre egészen az öreghez nyujtva az írást, mit az -pápaszemmel néz meg, - -Pontról-pontra nézi a számadást, de hiába keresi a kivánt -fölvilágosítást, azonban se baj, mert a sorozat elég hosszú, majd -rákerül a sor, s a mint az egyes pontoknak megfelelő összegeket nézi, -könnyen láthatja, hogy a legnagyobb összeg még hátra van, azért ujjával -minden soron végig megy és csak az hiányzik, hogy úgy tegyen öcscsével, -mint egykor vele is tettek, hogy vonalzóval mérje ki, melyik szónak -micsoda összeg felel meg. - -Végre már a legutolsóhoz ér, hol tisztán olvashatólag ezen szó áll: -«Subiczkra 2000 frt.» - -Az öreg most már átlátta, hogy a fiú tettével nem akar semmikép -dicsekedni; tehát nem nyaggatja tovább és csak az esett most már -nehezére az öregnek, hogy már most nem illik dicsekednie azzal, hogy az -öcscse nem dicsekszik. - -– Sokalja urambátyám? – kérdi Imre a tünődő bácsit, ki még most is az -utolsó pontot nézi. - -– Nem én, öcsém, – hisz elég piszkos ember van még. - - -VII. (Keszthelyi Helicon.) - -Elhiszem, hogy hajdanában jobb volt, még azt is elhiszem, hogy jobb lesz -jövendőben; hanem ha már én ennyit elhiszek, legalább más meg annyit -higyjen el, hogy csakugyan elől vagyunk most. - -* - -Ha becsületes élő emberek nem mondanák, alig hinné az ember, hogy -harminczhat vagy negyven esztendővel ezelőtt volt Magyarországon egy -város, abban egy gróf, ki azon törte a fejét, hogy vendéget hívjon -mindazon eleven és megholt embereknek tiszteletére, kik egyebet nem -cselekedtek, hanem míg a többi elment a franczia háborúba zabbal -kereskedni, vagy rakatott magának egy kastélyt az országút mellé, hogy -lássa hányat lép a szegény ember gyalog, míg a hintó kereke huszonnégyet -fordul és unalmában ráfeküdt őseinek dicsőségére és elhitte, hogy csak -az az ember, kinek hetvenhét öregapja volt, míg más szegény ember -rettentően megszégyenlené, ha azt mondanák neki, hogy több apja volt -egynél, – mondom, azon emberek nem tettek egyebet, hanem írtak olyanféle -dolgokat, hogy közös örökségünk ez a nyelv, – eladóra nem tehetjük; mert -ez olyan, mint a szabott ruha, más ember meg sem viselheti. - -Halódni akart a nemzet s ez egyszerű emberek mondták azt, hogy annyi -millióra szaporodtunk, hogy az irgalmas szomszédok egyenkint eltemetni -is alig birnának. - -Ők mondták: ne hagyjuk e nyelvet, melyet megőrzeni szent kötelességünk, -hisz ha szomszédból kértük volna kölcsön ezt a nyelvet, még akkor is az -volna a rendje, hogy az ember adná vissza becsülettel. - -Hát ennyi emberben annyi életrevalóság sem volna, hogy mindegyik -vágyakoznék legalább a legutolsó lenni, s ha a mohácsi vész után ennyi -millió árva van, pityergés helyett vigyen mindenik egy darab követ egy -rakásra, s meglátják, hogy annyi anyagból egy új nemzetet lehet megint -építeni. - -Annyi bánatot és örömet mondtak el e nyelven és ha mi ezt elvesztenők, -lenne mit hallani a másvilágon, ha minden elhunyt magyar pirongatásképen -csak egy szót szólna is. - -Mit siránkozunk annyi századon keresztül? ha összedült az egyik fészek: -míg ott ordítozunk, addig ugyanazt a hangyák réges-régen újra építenék. - -Egykor az ősök oly kevesen voltak, hogy a legyőzött szomszédok azért nem -akarták megszámlálni őket, mert e marok néptől legyőzetni százszoros -gyalázat! Százszorosan kellett hát győznie, hogy a világ nemzetnek -ösmerje e csodanyelvű népet – és most annyian vagyunk, hogy ha nem -teszünk is egyebet, csak a nyelvet beszéljük, – meg vagyunk mentve! - -Miért esnénk kétségbe a multért? hisz oly dicső volt apáinknak multja, -hogy ha tudnánk, hogy úgy járunk, mint egyszer Lothnak felesége, hogy a -mint hátranézett sóbálványnyá meredt, még akkor is vissza kellene -néznünk. - -S most akarunk temetkezni, mikor annyiak vagyunk már, hogy a szomszéd -irgalomból sem vesződik ennyi haldoklóval s végre is fogna rajtunk az a -régi átok, hogy egyik magyar a másiknak ásná meg vermét. - -Volt egykor olyan pusztulás az ország hosszán, hogy tán számra több volt -már a farkas, mint az élő magyar és ez is félve nyitá meg az ajtót, -nehogy a bátor ellenség helyett egy kiéhezett vadat leljen a küszöbön. - -Ilyen idők voltak, s meghalni még sem tudtunk, most pedig a mennyien -vagyunk, ha egy intésre mindannyian megszólamlanánk – életjelnek -elegendő volna. - -Ha már nemzetnek vallottuk magunkat, birjunk el valamit, hogy saját -erőnket megpróbáljuk; és ha megosztjuk az idők terhét, ne feledjük, hogy -annyi millió még temérdeket elbir. - -Ezt írta ez a néhány ember, s egy pár jólelkű hazafi elhúzódott félre a -Balaton sarkához, megelégedtek, hogy egy kis szűk hely befogadta őket, s -ha nem adhatott egyebet a lelkesült csoportnak, legalább – becsülést azt -adott. - -A dunántúli kerületnek közelebb eső részeiből jöttek az egyszerű -fogatok, a kocsik oldalain nem volt odapingálva sem a törökfej, sem a -zöld mező – hisz most már nem járunk el a törököket verni, s a zöld mező -ma már csak annyit jelent, hogy a juhok legelnek ott; inas sem volt a -bakon, kinek kabátjára elől-hátul föl lehet varrni a híres czímert – -hogy a ki előlről észre nem vette, legalább hátul megláthassa a család -dicsőségét; hisz ezek egyszerű írók – minden czímerük egy árva lúdtoll, -melynek a pecsenyéjét bizonyosan más ette meg, legalább a kit megdicsőit -e toll, az irigység sem foghatja rá, hogy a libapecsenyéért tette. - -A keszthelyi szőlőkben, nem messze az országúttól, volt egy pincze, s -annak irányában két úr száll le egy csinos fogatról, s egyenesen a -pinczének tartanak, melynek belsejében az öt-hat ember üli körül a -tüzet, szalonnát pirítván az izzó tűznél, a gazda pedig sorba kinál egy -úgynevezett vándorkorsót, mit már harmadszor töltött. - -Vigan pattogott a szikra, s midőn a keszthelyi vendégek egyenkint -érkezének, a jelül elsütött mozsárnak hangja a szőlőkben is -visszhangozék, s a borozók egyike mondja: - -– De nagyot szól az az ágyú! - -– Ez csak mozsár – mondja Holvagy Pista – sorra eresztvén egy újabb -korsót, mit most hozott ki a pinczéből – aztán párbeszédbe keveredve -folytatja – hát ha még az igazi ágyút hallanád, öcsém! - -– Ugyan, Pista bácsi – mondja a fiatalabb legény – kelmed már látott -közelről ágyút? - -– Meg is lőttek vele a francziák. - -– Pedig azt mondták, hogy a franczia nem akarja bántani a szegény -embert, csak az urat meg a papot. - -– Már hisz nem tudom akkor, hogy grófnak néztek-e engem vagy püspöknek? -de majd láb nélkül jöttem haza. - -[Illustration: Vigan pattogott a szikra.] - -– Pedig azt mondták ám minálunk, hogy a franczia azért jött be, hogy -minden ember egyenlő legyen! - -– Persze, hogy azért – hagyá helyben Pista – valamennyinkről lehúzták -volna a magyar nadrágot, aztán adtak volna ránk egy nagyszájú bugyogót, -hogy valamennyien egyenlők legyünk. - -– Ejnye, hogy a bűne verje meg – mondja amaz – hiszen akkor az a -franczia csakugyan ellenség! - -– Bolond ember vagy – tréfálódzék Pista – hisz mit ér a te ruhád? más -volna, ha a gróf jajgatna majd az aranyos mentéért. - -– Aztán arról is lehúznák? - -– Hát hogyan lennénk egyenlők, ha arról le nem húznák? - -– De hát a ki nem hagyná? - -– Dehogy nem hagyná – okoskodik amaz – te a grófét hagynád, a gróf meg a -tiedet. - -– Hátha összefognánk, Pista bácsi? mi lenne akkor? - -– Akkor kivernők a francziát, öcsém – mondja Pista – hanem megint úgy -maradnánk, mint voltunk – egyik lenne paraszt, a másik pedig aranyos -mentéjű gróf. - -– De nem kellene bugyogóba bújni? - -– A hasznáért megtehetnéd, öcsém – okoskodik amaz – aztán milyent nézne -anyád, ha fecskefarkú ruhában mennél el a ház előtt, aztán eltagadnád, -hogy magyarul is tudtál? - -– Tudom megátkozna, szegény édesanyám. - -– Ki hallaná meg azt az átkot? - -– Meghallaná azt valaki, István bácsi, él még a magyarok istene! - -A fiú nem tudott aztán fölvidulni, mert észrevette, hogy a gazda nem ok -nélkül gúnyolódott, tehát szivesen hallgatott, hogy több szó ne érje, s -midőn az ajtón Dunay és Festetics grófokat látta belépni, azon -gondolatban, hogy azok ott künn mindent meghallottak, rettentően -megszégyenlé magát. - -Levett kalappal állt valamennyi a váratlan vendégek előtt s Dunay -megismervén a házi gazdát, barátsággal kéri, hogy néhány szép fiatal -berkenyefát láttak meg az országútról, jó pénzért szivesen megveszik. - -– Akár valamennyit! méltóságos uram. - -– Csak néhány szálat! – felel rá Festetics, ismét kimenvén a szabadba, s -a fák felé tartott, hogy a szükséges szálakat kiválogathassa. - -Pista hátraintett, hogy az ásókkal jőjjenek utána, hogy a mely ágat -kiválasztanak, majd rögtön kivehessék, maga azonban ment a szőlőtőkék -között egyenesen a berkenyefáig. Festetics nagyon előre sietett, tehát -Pista megszólítja Dunay grófot, kivel régóta bizalmasabb viszonyban -állott már. - -– Ő méltósága nagyon megkivánta talán a berkenyét? - -– Ez egészen más okból lesz használva – felel a gróf, mindig lassabban -menve, s éppen e miatt a hátulsók is elérték őket és a beszédet egy -szóig érthették, midőn a gróf folytatta – holnap ez ágakat mi a nagy -kertben fogjuk elültetni, minden ágnak adunk majd egy nevet. - -– Valami nagy uraságnak a neve lesz az? – kérdi Pista. - -– Nem édes barátom, hanem vannak és voltak hajdanában lelkes hazafiak, -kik olyan magasan állnak, hogy bizonyosan magasabbak nálunknál egy -fejjel az ő érdemeik után – tehát minden esztendőben másért dugunk le -egy ág berkenyét, hogy az élőfa legyen bizonysága, hogy az ő neve nem -halt ki közülünk! - -– Vedd le a süvegedet! – löki meg egyik paraszt a másikat, nem tudván -hirtelenében más tiszteletet adni a beszédnek, s a gróf hamar -észrevette, hogy az egyszerű emberek szavainak adnak ily becsületet. - -– Mivel tartozunk az ágakért? – mondja Festetics, három szálat -kiválasztván kiásás végett, de Pista közelebb lépvén a grófhoz, -tisztelettel mondja: - -– Nem pénzért adom, méltóságos uram! - -– De ingyen nem fogadhatunk el senkitől is olyant, minek értéke van. - -– No hát ne mondjuk meg, hogy mennyit ér ez a három szál fa, méltóságos -uram – mondja Pista – legalább mikor leássák, ha nem tudok hozzáadni a -tisztelethez, méltóságos uram, legalább nem mondhatja senki, hogy -elvettem belőle! - -Festetics elgondolta, hogy gróf Dunaytól megtudták, mi okból kéri ő a -berkenyefát, tehát nem unszolta tovább az árt, hanem hogy cserében ő is -adjon még valamit, azt mondja: - -– Jó – elfogadom a szép ajándékot, hanem a mely fa megtetszik az én -kertemben, szivesen odaadom. - -– Ne igérjen semmit, méltóságos uram – én egyebet kérek. - -– Hadd hallom, mit tehetek én is? - -– Engedjék meg méltóságos urak, hogy én áshassam le az ágakat a földbe. - -– Ezer örömmel! – válaszol Festetics – és ha még akar valakit magával -hozni, azt is megengedem. - -Pista hátranézett, látta, hogy az előbbeni beszélgető még mindig -halavány, rámutatott Pista a fiúra, s aztán a grófhoz fordulva mondja: - -– Ezt viszem el, méltóságos uram engedelmével. A gróf nem firtatta a -dolgot, hanem megmondván a napot és az órát, mikor okvetetlenül ott kell -lenni, nyájassággal vőn búcsút a körülállóktól, s aztán Keszthelyre -hajtatott, hol a vendégek nagy csoportja várta. - -Pista elkiséré a vendégeket egész a kocsiig, aztán pedig visszament a -berkenyeágakhoz, melyeket már szorgalmasan ástak ki a földből, kivált a -beszédes fiú, ki legbuzgóbb volt valamennyi között. - -– Na fiú – mondja Pista, – cserélnél-e most egy hatökrös gazdával? - -– Még a gróffal sem, hallja, Pista bácsi! – mondja szörnyen örvendezve. - -– No lásd, édes öcsém, hogyan leszünk legkönnyebben egyenlőkké – nézd ez -a két gróf milyen derék magyar ember – aztán magadat is annak tartod! - -Vigan folyt a munka, a fának gyökerét jól körülásták és a kirendelt -időre a kastélyban voltak, ünnepi ruhában és Pista nem is merte volna -hinni, hogy a mai napon kivel találkozik. - -Mielőtt azonban idáig érnénk, nézzünk körül, kit látunk az érkezett -vendégek közt, nem értvén a szájtátókat, vagy a világlátókat, hanem azt -a kis csoportot, mely az akkori irodalom embereiből került ki és a -vendéglátó «Keszthelyi gróf» körül összesereglének. - -Ruszek apát vezeté karonfogva Kis Jánost, a későbbi szuperintendenst, -szemközt pedig Dukai Takács Judit jött, s a két férfi nyájasan üdvözli a -hölgyet. - -– Épen Kist keresem – modja Takács Judit – valami közlendőm lenne. - -– Titok? – kérdi Ruszek, hogy alkalmatlan ne legyen. - -– Éppen nem, sőt kérem az apát urat, kisérjen bennünket egyik terembe! - -Mindhárman elváltak a nagyobb társaságtól, hogy a bizalmas közlést -meghallhassák, s a mint a harmadik ajtót megnyitják, egy ősz földmívelő -áll a három vendég előtt. - -– Édes apám! – mondja Kis, meglepetve lépvén apjához, ki örömkönyűk közt -karolá át fiát, ki, midőn apja karjaiból kibontakozék, a két kisérőnek -mondja: - -– Ez az öreg férfiú az én édes apám. - -– Gondolta-e édes öregem – mondja a hölgy – hogy ma fiát fogja itt -meglátni? - -– Álmomban sem hittem volna, nagyasszonyom (így ám), hanem mivel -berendelt az én méltóságos uraságom, kinek én is egyik jobbágya vagyok… - -– Mától fogva nem – mondja a hölgy – fogadja ez írást, kedves öreg… -földjét öröktulajdonban birja, s most maga az első jobbágy, kinek -földesura nincsen! - -Az öreg remegő kézzel nyúlt az írás után, mit a nemeslelkű gróf ily -gyöngéd kezek által nyújtott neki, s a négy ember sokáig szótlanúl állt, -e nem várt tettet megbámulván, míg utóbb az ajtó lassan megnyilt és a -gróf is közöttük állt. - -Kis még most sem tudott a meglepetéstől magán uralkodni, s ámbár -erőlködött, hogy valami hálát mondjon, utóbb a nagy küzdelemben végtére -is ennyit mondott: - -– Méltóságos uram, maga az oka, hogy én most azt mondom, hogy semmit sem -tudok mondani! – Bármennyire szivesen időzném e képnél, mégis inkább -kedves olvasóimra hagyom elképzelni ezt az öt embert, kik a nagy -boldogságban oly ügyetlenül álltak, hogy azt le nem merem írni, csak -annyit mondok, hogy mégis mind az ötnek vajmi nagyon jól állt ez a kis -ügyetlenség, s akár mit mondtak volna, vagy igen nagy dicsekedés, vagy -igen alázatos köszöngetés volna. Hagyjuk tehát őket, majd valahogy csak -szétválnak, mi meg menjünk odább. - -Egy igénytelen külsejű, rövid homlokú, meglehetős komor képű úr válik ki -a többi közől, s mindenütt elmaradozik, mintha ki akarna szökni, azonban -csak azt veszi észre, hogy valamennyi szemközt fordul neki, s a merre ő -előbb visszahúzódott, most minden ember arra tart, s némelyik alig -várja, hogy az a kis barna ember mondjon már valamit, mert hiába, -akármennyire húzódozik a sok ösmeretlen között, mégis sokan ösmerik, mit -ő maga legkevésbé látszik tudni, mert annyira hátrál, hogy már az -ajtóhoz ér, hol éppen Kisfaludy Sándor lép be, hanem a hátráló ember -egész csizmasarokkal rálép a lábára. - -Egy nagy kiáltás hallik, csakhogy nem az kiáltott, kinek tyúkszemére -léptek, hanem a hátráló kiált engedelemért, azt gondolván, hogy hátha -valami nagyságos úrnak lábát tiporta le. - -– Ne búsuljon Berzsenyi uram, én vagyok! – mondja Kisfaludy meg sem -hunyorodván, s ekkép megnyugodott, s minthogy Kisfaludy őt kereste, -elment vele a szomszéd szobába, de a mit valaha becsülettudásképen -belévertek, az ma mind fölengedett benne, mert akármennyire tuszkolta is -Kisfaludy, hogy ő menjen elől, sehogysem bírt vele. - -A szobába érkezvén, egy papirt mutatott Berzsenyinek, s leolvasák róla -azon adományokat, melyek a heliconi ünnepély napján elosztandók voltak. - -1-ször. Kétezer forintot szántam a megcsonkult magyar vitézeknek, hogyan -keressenek szegények, hisz ha utána kellene menni, nem vinné a lábuk, -mert nincsen, s ha találnak valahol egy fillért, egy kézzel könnyen -fölvehetik. - -2-or. Házi szegényeimnek szintén kétezer forintot adok, én eltartom a -magam szegényeit, meghagyom a többit másnak, hogy legyen nekik kivel jót -cselekedni. - -3-or. A keszthelyi diákoknak adok ötszáz forintot, – azok legalább nem -rakják a láda fenekére, aztán a mit nekik adok, az leghamarább szétmegy -a világon, annyi, mintha azoknak is adnám. - -4-er. A hazai íróknak kétezer forintot bátorkodom ajánlani; – ők -legalább tudják, hogy ez nem ajándék; valamint azt is tudják, hogy -mennyivel tartozik egy ember édes hazájának. - -Berzsenyit úgy meglepte a dolog, hogy egy pillanatra azt is megbánta, -hogy a «Romlásnak indult» kezdetű verset írta s minthogy most már a -nyomtatásból ki nem lehetett vakarni, legalább azt gondolta, hogy ez az -ember mindenesetre kivétel, csak a többi a nem jó. - -Midőn eléggé elteltek a nagy hazafinak sokoldalú figyelmével, saját -körülményeiről kezdett beszélni a két jeles ember és Kisfaludy nagy -örömét nyilvánítá, hogy Berzsenyit is valahára el lehetett csalni -Keszthelyre, hol ő ugyan máskor is megfordult, de sehogysem tudták a -grófhoz fölczipelni. - -A gróf ezt jól tudta, mert a vendéglősök szerződés szerént tartoztak -minden úri vendéget a kastélyba küldeni, mit annál inkább szivesen -megtettek, mert a vendégért azért ők is megkapták a tartáspénzt, ha nem -evett is a korcsmában; de Berzsenyi annyira tartózkodó volt, hogy inkább -nem evett, de még sem ment el a kastélyba. - -A vendéglős mindig fölrovogatta Berzsenyiért a tartáspénzt, s utóbb a -gróf végignézvén a vendéglős számadását, csodálkozva látja, hogy -Berzsenyinek neve háromszor is előfordul, de ő nála egyetlenegyszer sem -volt, tehát mi dolog ez? - -Elhivatták a korcsmárost. - -– Hallja az úr, – mondja a gróf – nem panaszolkodott Berzsenyi úr a -kastélybeli szakácsra? - -– Egy szót sem hallottam tőle, méltóságos uram – mondja a korcsmáros -egész becsülettel. - -– De mindig evett valamit, mikor ismét visszament? - -– Egy falatot sem, méltóságos uram, – állítja a korcsmáros – hiába is -kért volna; mert nem adtam volna neki, mint az megparancsolva van. - -– Pedig lássa az úr, – mondja a gróf – én nálam egyszer sem volt -Berzsenyi úr sem ebéden, sem vacsorán, akár voltam itthon, akár nem. - -– Akkor éhesen is ment haza, vagy abból evett, méltóságos uram, a mit -magával hozott. - -A gróf nem vallatta tovább a korcsmárost, hanem nagyon érzékenyen vette, -hogy a köztiszteletű férfi ennyire kerüli, tehát nincs más mód, mint -hogy ő menjen Niklára, s kiadta a parancsot, hogy minden késedelem -nélkül álljon elő a fogat. Még jól fönn volt a nap, mikor a gróf Niklára -ért, illetőleg a határba s a tehénpásztor éppen az út mellett -legeltetvén, megkérdi a tehenestől, hogy Berzsenyi úr körülbelül melyik -házban lakik. - -– Éppen ott megy az úton – mondja a tehenes – alig van ide kétszáz -lépésnyire, ő maga legkönnyebben elvezet házáig. - -Megköszönte a gróf az emberséget, azután pedig leszállván a kocsiról s -az országút szélén haladva, a faluvégén már jól megközelíté Berzsenyit, -s mindenütt vagy három ölnyire követé; midőn Berzsenyi a kapuig ért, -megállt a kapu előtt, hanem úgy, hogy még mindig nem látta a grófot, ki -most éppen egy magyar mentés úrral beszélt. - -– Ugy-e, ebben a házban lakik Berzsenyi Dániel úr? - -– Igen is! – válaszol a megszólított, egyenesen a grófra nézvén, ki elég -hangosan beszélt, hogy Berzsenyi is meghallhassa. - -– Én, kérem alázatosan, gróf Festetics György vagyok – mondja a gróf -sietve, hogy a másiknak ne maradjon ideje hálálkodni – nagyon szépen -kérem uraságodat, mondja meg tekintetes Berzsenyi Dániel úrnak, hogy -ugyan jól tudom, hol lakik; hanem ha ő elkerülte az én házamat, én sem -merek ő hozzá bemenni! - -Berzsenyi az utolsó szóig hallott mindent, visszafordult, s odasietett a -grófhoz, hogy valami mentséget mondjon, azaz, hogy ne az igazi okot -mondja meg, mi nem egyéb volt, mint hogy nem igen vágyakozott nagy -urakkal egy tálból cseresznyét enni. A becsületes ember odament; hanem -már az arczáról meglátta Festetics azt a gyötrelmet, hogy akar ugyan -hazudni kénytelenségből; de bármennyire erőlködik is, nem tud. - -– Ne is törje az eszét, Berzsenyi úr, csak mondja ki, hogy nem akart -bejönni hozzám. - -– Nagyon nagy nekem az a kastély, méltóságos uram! - -– Én inkább azt hinném, hogy Berzsenyinek igen kicsiny, – igazítá ki a -gróf. - -– Nézze a gróf, – mutatja Berzsenyi a niklai kis tanyát – mily kicsiny -helyen elférek. - -– Azért is bemegyek, – mondja nevetve – higye meg, Berzsenyi, tudom, -hogy kicsiny helyt megférek; tehát menjünk! – kezdi a gróf. - -– Mivel érdemlem meg ezt a megtiszteltetést, méltóságos uram? - -– Kettővel, édes Berzsenyi. Először, ha nem hí engem méltóságos úrnak, -mert akkor én még egygyel fölebb kezdem, másodszor pedig, ha Keszthelyre -is eljő! - -– Nem kerülöm el többé!… (Itt egy nagyot nyögött Berzsenyi; mert már nem -merte megméltóságosozni; hanem valahányszor hasonló helyre került, a -czímezés helyett egy darabb időig rendesen kitartá a nagy pauzát, s -aztán ment még odább.) - -Így tudták Berzsenyit elhozni Keszthelyre, hol az ünnepélyen kitünő -vendég vala, s mi azon ünnepélyek leírását negyven esztendőnek elmúlta -után részben neki köszönhetjük. - -Az akkori dunántúli írók nagy részben jelen voltak, valamint az -irodalombarátok is, kik közől első helyen gróf Dunayt említhetjük, ki ez -ünnepélyre serdülő lányát is elhozta, kinek ez ünnepélyen az a -foglalatosság jutott, hogy a költőknek és szavalóknak koszorúkat -nyujtson. - -Mindenki készült az ünnepélyre, az öreg Baltay legaranyosabb mentéjét -öltötte magára, s a mi legföltünőbb, daczára annak, hogy Dunayék is itt -valának, nem maradt el a nagy ünnepélyről. - -András felöltöztette a nagyságos urat, mi természetesen szó nélkül nem -esett meg, tehát halljuk ezt a két öreget, összeférnek-e már? - -Egészen felöltözött az öreg, csak az aprólék hiányzott, hogy azt is -elrakja valahol a mentezsebekben. - -– Hol a dohányzacskóm? hadd teszem el. - -– Éppen bizony, – dörmög András – még utóbb is az én szégyenemre azt -mondanák, hogy én milyen vén szamár vagyok, s az uraságomat úgy -kibéllelem, mintha a kaszások után akarnám ereszteni. - -Baltay csakugyan észvette, hogy Andrásnak igaza van; reggel óta igen -szórakozott, kiállt az ajtóba, Dunaynak leányát látta előtte elmenni, s -a kemény ember nem birt elfordulni tőle, s midőn a gyönyörű hölgy -elmenvén előtte, s egy szép jóreggelt kivánt, úgy elbámészkodott, hogy -majd a leány nyakába dült. Aztán pedig kihúzott oldalzsebéből egy rég -megviselt levelet, eltette, elolvasta, megint elolvasta, megint eltette, -s tán tovább is ismételné ezt a munkát, ha András meg nem csudálja a -dolgot és azt nem mondja szokatlan tréfával: - -– Már látom, hogy a nagyságos úr is mond egy verset, nagyon sokáig -tanulja! - -– Tudom, szeretné kend hallani ezt a verset! - -– Ha én tarthatnám azt a papirost, aztán látnám, hogy szóról-szóra el -tudja mondani. - -– Ha azt megérem még, András, a mi ebben van megírva. - -– Csak ne búsuljon megint a nagyságos úr, mert aztán én is együtt -jajgatok ám! - -Baltay eltette az írást, melynek egyik részét mi is jól ismerjük, ez a -herczeg levele, melyből Baltay újra meg újra olvassa, a mit még nem -tudunk. - -– Benn van minden a zsebemben? – kérdi újra a szórakozott ember. - -– Ott van minden! – felel András, hogy megnyugtassa, pedig felét sem -tette oda a megszokottnak, hanem az öreg körültapogatódzott, nem -hiányzik-e valami? - -– Hát a Kisfaludym itt van-e? (Értsd a könyvet.) - -– De már az ott van, – annyit mondhatok! – mondja András itt-ott -igazítván el az öreg úron, s aztán elkisérte a nagy teremig, hol a -vendégek helyet foglaltak már. - -A későn jövőnek oda kell ülni, a hol helye marad, s az a furcsa -véletlenség a kis Dunay Jolán mellett hagyott egy üres helyet, s az öreg -a sor elején végigmenvén, kénytelen volt leülni, s a fölolvasásokat a -kis leány mellett hallgatni; hanem az öreg úr most már engedelmesebb -volt maga iránt, s a kedves gyermeket szüntelenül nézte. - -Az intézeti növendékek kardala nyitá meg az ünnepélyt, aztán pedig a -pályajutalmazottak nevei olvastatának föl. - -Kisfaludy Sándor ült az itélőszéken, s a következő sorokat olvasá, míg -Jolán előtt a jutalmak álltak, hogy a nyerteseknek oszsza: - -«Mi volt őseink kötelessége a haza iránt a multban, s mi a mienk a -jelenben?» szól az első kérdés, melynek megfejtője ezüstkoszorút kap -gróf Dunay Jolán ajándékából – olvassa a biró – megfejtőjének jeligéje: -Kard és könyv! - -A mondott jeligéjű levél a hölgy előtt feküdt, s a gyengéd gyermek -halványan ült a kis emelvény előtt, melyről a levelet fölvette és midőn -fölbontá a levelet, a benne levő nevet nem merte kimondani. - -Baltay közelebb hajolt, s a lány elébe tartá a levélkét, hogy könnyebben -olvashassa: de Baltay maga is néma maradt, mi a körülülőket, valamint az -egész hallgatóságot nagyon meglepte; de még inkább az, hogy András -leghátulról szólamlott meg, s azt mondja: - -– Az biz az úrfinak a neve, csak mondja ki nagyságos uram! – mondja a -kínlódó szolga, ki alig várta, hogy ifjú uraságának dicsőségét lássa. - -A derültség általános lőn, s a biró a meglepett ifjút a jutalomért -vezeté; a fiú nem mert bátyjára nézni, valamint a leány is reszketve -nyúlt a koszorú után. - -A grófné és az öreg asszony már készen valának, hogy a reszkető lányt az -összerogyástól megóvják, de az öreg még többet is tett, s öcscsének -egyik kezét, s a lánynak nyújtva a másikat, mind a kettőt annyira -bátorítá, hogy a leány a koszorút átnyújthatta, s a fiú Jolánra mert -nézni. - -– Én Baltay Imre vagyok! – mutatja be magát Imre a jutalomosztó -hölgynél. - -– S én e nevet megkoszorúzom – mondja Jolán, odanyújtva a jutalmat. - -– Tehát elvihetem? – kérdi bizalmasabban Imre. - -– Ejnye, öcsém – szól bele az öreg úr – talán ráadást is akarsz? - -– Jutalomnak csekély! – mondja Jolán, átengedvén a csinos művet, melyet -Imre remegő kézzel vőn át. - -– Kicsiny érdemnek óriás jutalom! – Béke velünk! – mondja czélzatosan -Imre, egész erejét összeszedvén, hogy a leány arczán a búcsúszónak -hatását is meglássa, ki neki a legjobbat mondá. - -A jutalomosztások után következének a szavallatok, azután pedig az egész -társaság kiment a kastély melletti kertbe, hogy a berkenyeültetésnek -tanúja lehessen. - -Az irodalom emberei kiosztott rendben, utánuk a vendégek menének a -kertbe, hova nagy tömeg ember kéredzett, s a virágállványokat mászták -meg, hogy a leültetést megláthassák, a kinek pedig szék jutott, azon -foglalt helyet. - -András addig csinálta a helyet másnak, hogy saját úrfiához közel jutott -s a jó öreg ember legelőször életében most süvegelte le magát a fiatal -ember előtt, ki szárnyai alatt nőtt fel. A fiú hirtelenében azt -gondolta, hogy András valakinek másnak teszen ily nagy tiszteletet, -hanem midőn látta, hogy András a karjára fűzött koszorú előtt úgy áll -meg, mintha oltárképet látna, mindenkép akarta, hogy András ne álljon -előtte ilyen födetlen fővel. - -– Tegye fel édes jó öregem! - -– Nem én, nagyságos úrfi, hadd gyönyörködjék bennem az úristen, midőn én -azt köszönöm meg, hogy az úrfiban megadta érnem, a mit csak reméltem. - -– Megelégszik velem, András bácsi? - -– Meg, édes úrfi – mondja az öreg jókedvvel – már most elkisértem idáig, -nem kell vezetőnek az öreg András, már most azt mondja a nagyságos úr, -hogy nem töri el egykönnyen a csontját, én pedig azt látom, hogy a -padlásra felhordjuk a legjava szemet, – isten áldja meg az úrfit. - -Nem lehet őszintébb az édes anyának öröme, mint ezé az egyszerű emberé, -ki a tarka vendégek közt is meg mert szólalni, midőn tudta, hogy azt éri -kitüntetés, kit ő gyermekkorától nagyranőni látott. - -Siettek a vendégek, csak az öreg asszonyság ment lassan, hogy a -tolongást elkerülje, s ha már éppen nem látja is a további ünnepélyt, -majd elbeszéli azt neki a kis unokaleány. - -– Csókolom kegyes kezét a nagyságos asszonynak – mondja András, -kitörölvén szeméből egy nagy könyűt, mit némileg szégyenlett volna -kemény hajdú létére annyi ember előtt elcsöppenteni, hanem addig -erőlködött, hogy egy tarka kendőbe nyomhatta szét, s mikor megint -kinyitá a szemét, a nagyságos asszony mellett állt már. - -– Öreg, öreg! – kezdi az asszonyság, – még csak mindig nem akar -megvénülni? - -– De bizony már nagyon megpuhulok, nagyságos asszonyom, – felel András -kulimászos bajszát jobban oldalra húzva, – hanem azért még nincs -mindennek vége. - -– Mi jót remél, András gazda? – mondja meg nekem is! - -– Nagyságos asszonyom, ezek a gyerekek ma megríkattak, de a mint az ízét -éreztem annak a könycseppnek, mintha nem volna olyan keserű, mint -véltem. - -A két öreg elbeszélgetett még, addig pedig a kertbe ért már az egész -társaság, hogy a berkenyefát a halhatatlanok emlékére leássák a földbe, -s a megkeresztelésnek tanúja legyen az egész népség. - -Rövid beszéd után Kis János elvette a Pistától a berkenyeágak egyikét, s -a nyitott gödörbe helyezte, mindaddig tartván, míg a fát a körülrakott -földtömeg saját gyökerén megtartotta, ekkor azt mondja Kis: - -«Gyöngyösy Istvánnak emléke legyen köztünk áldott!» - -A zene megszólalt, s egy kis hézagul szolgált, míg a fa helyén állt már, -aztán pedig Kisfaludy Sándor ment a körbe, s a fiatalabbaktól átvette az -ágát, hogy a gödörbe ereszsze. Már behelyezé az ágat, s Holvagy Pista -rakni kezdé a földet, néhányszor azonban fölnézett munka közben, hogy a -fának egyenességét a szomszéd fáéhoz mérje, s midőn így felnézett, -Kisfaludy tisztán meglátja az arczot, melyet ugyan sohasem feledt el, de -hogy egykor megláthassa, még azután is kételkedett, midőn a nádortól -megtudta, hogy még életben van. - -– Jó barátom, – mondja Kisfaludy, – soha sem láttuk mi egymást? - -– Egyszer, nagyon régen! – mondja Pista, megismervén Kisfaludyt. - -– Akkor megigértem, hogyha találkozunk, megszólítom, – úgy-e, hogy így -mondám? - -– Minden szóra emlékszem, uram! – mondja Pista, egészen megtömvén a fa -mellékét, s időt engedett Kisfaludynak, hogy a fát jobb kézzel fogván, -az ünnepélyt folytassa. - -– Kisnek, a nagynak! – szól ünnepélyes hangon a lelkes férfiú, oldalt -fordulván, hol Festetics és Dunay közt állt Kis, nem is gyanítva, hogy -az egyik fát az ő tiszteletére szánták, s midőn nevét hallá a tegnapi -meglepetés által megzaklatott ember, alig tudott támaszkodás nélkül -megállni, s Dunay karjára fogván mutatá a vendégseregnek, mely harsogó -éljenekkel üdvözlé az ünnepelt költőt. - -Visszament az ünnepi sereg a grófi lakba, s míg a menet beért, -Kisfaludynak elég alkalma volt elmaradni a többitől, hogy Pistával -beszéljen. - -– Legelőször is azt mondja meg barátom, hol lakik? - -– Keszthelyen, uram, az alsó városon. - -– Nem szenved szükséget valamiben? - -– Vitéz őrnagy uram, ilyen erős ember, mint én, csak délig koplal. - -– De tán mégis volna valami kérni valója, lássa barátom, én sokban -segíthetek. - -– Magamért soha sem kérek, őrnagy uram, koldus pedig nincs a környéken, -mert a méltóságos gróf minden szegénynek juttat valamit. - -– Az érdemet nem lehet jutalmazatlanul hagyni – mondja Kisfaludy. - -– Nem tudok én annak mértéket venni, őrnagy uram, meg az árát sem tudom. - -– Majd tudja más! – viszonzá Kisfaludy, a kapuig kisérteté magát, hol -aztán azt is megmagyaráztatá, hogy Pista merre lakik, adandó alkalommal -föl akarván keresni Pistát, midőn Kisfaludy majd Budáról megfordul. - -Imre bátyjával van, jól esett az öregnek az a tudat, hogy mellőle -hajtott ki az ág; de azért egy szót sem szólt néki, hanem csak lógósnak -ereszté, hogy a gyerek ne tudja a bácsi büszkeségét, mikor az a sok -ember között olyanképen vezeti a kitüntetett fiút, mintha mutatóba -vinné. - -Még mindenki ünnepi köntösben van, s az egyik teremben látunk egy zömök -embert keményen kisodrott bajuszszal, nagy szakállal, széles karddal, s -az egész ember oly készen áll az ütközetre, mintha már azt várná, hogy -mondják neki, hova kell bevágni. - -Az elmenők nagy figyelemmel köszöntik, környezete sohasem fogy, hanem -inkább szaporodik, s ő nem hagyja unatkozni a körülállókat. - -Éppen most bámulja valamennyi, mert azt állította, hogy a magyarnak van -csak egyedül istene a keresztény faj között, mert a többi már mind -megtagadta. - -– Hát az angolnak nincsen? – kérdi valaki. - -– Nincs bizony, – mondja oly komoly képpel, mintha meg akarna rá -esküdni. - -– Hát a francziának sincs? – kérdi megint egy másik. - -– Annak sincs, és még rosszabb, mint az angol, mert csak félig tagadta -meg, nem úgy, mint az angol vagy olasz. - -– De hát miből bizonyítja meg ezt, édes Ádám bácsi? – kérdi egy harmadik -fiatal ember, ki a vitatkozóval bizalmasabb lábon áll. - -– Az legkönnyebb, – mondja a kérdett egy nagy olajfestményhez fordulva, -mely éppen az atya istent ábrázolá, szokott helyzetben ülvén mennyei -székében. - -– Hasonlít ez a kép valami francziához, angolhoz vagy olaszhoz? – kérdi -a körülállókat. - -– Hisz a francziának csak bajusza van; de szakála nincs! – szól az -egyik. - -– Az olasznak pedig csak szakála van; de bajusza nincs! – mondja egy -másik. - -– Az angolnak sem bajusza sem szakála! – jegyzi meg egy harmadik. - -– Nekünk pedig szakálunk is van, meg bajuszunk is! – mondja diadallal -Ádám bácsi, magára hagyván a bámuló tömeget, melyből valaki kérdi: - -– Ki ez az ember? - -– Horváth Ádám – nevezi őt meg a kérdett, s egyszersmind elmondá a -sajátságokkal megrakott embernek akkor közszájon forgott furcsaságait, -minthogy mindig azon törte a fejét, hogy vigyen föl bennünket Adámig, -mit aztán névrokona Horváth István meg is cselekedett. - -Még többet is mondott Horváth Ádám a heliconi ünnepélyen, melyeket -azonban egyenkint fölhordani körünkön kívül esik, hanem mégis -említetlenül nem hagyhatánk őt; mert a heliconi ünnepélyeknek mindenkor -feltünő tagja volt, s ezen alkalomra mindig tartogatott valami -furcsaságot, mit előkerült alkalommal közreadott, s ha bár különczsége -nem is volt szentírás, de mindig megbocsátható egy nemzetnek, ha egyes -emberei ez előszeretetben akár a legszélső vonalig mennek is el. - -Néhány óranegyedig Horváth Ádámmal foglalkozott az egész társaság, s -legalább annyi jutalma volt, hogy mindenki vágyott őt meglátni, s ennyi -jutalom neki untig elegendő volt elolthatlan buzgalmáért; s ha már e -nagy hitnek nem térített is meg sokat, de hallgatni mindenki szerette. - -A nagy ebéd elég nagy volt, ennek leírásához nem is fogok; mert először -nem értek hozzá, másodszor pedig azt gondolom, hogy ha jó volt, azoknak -volt legjobb, kik részt vehettek benne, kiknek annál jobb ízűen -eshetett, mert a vendégszeretet olyan embertől jött, ki tetteit nem -méltóságos czímével, hazafiúságával mérte föl. - -Midőn a vendégsereg nyugodni ment, Dunay még sokáig beszélgetett -nejével, s a házastársak boldog reménységgel beszélgettek gyermekük -jövendője fölött, s minthogy az öreg asszony már előbb mondott -némelyeket, bevallák egymásnak, hogy a mit láttak, elegendő arra, hogy -tudomásul vegyék. - -Néhány nap múlva szétment a vendégsereg, csak a meghittebb barátok -maradtak hátra, hogy a jövőről beszélgessenek, s ugyanekkor -megállapíták, hogy a heliconi ünnepélyt minden évben megtartják. - -– Sokra jó ez ünnepély! – mondja Dunay. - -– Még leánynézőnek is! – nevet a házigazda, megsimogatván a piruló kis -leányt, ki utiköntösben állt s az elindulást várta. - -* - -Ha való dolog nem lett volna ez ünnepély, melynek még élő tanúi is -vannak, ma már könnyen azt hinnék széles nagy Magyarországon, hogy az -egész dolog mese: a heliconi ünnepély csak képzelet s Festetics György -nem élt. - -Élt… még pedig úgy élt, hogy halhatatlanná lett. - - -VIII. (Felnőtt gyermekek.) - - A virágnak megtiltani nem lehet, - Hogy ne nyiljék, mikor jő a kikelet. - -Félre azokkal a nagyon okos emberekkel. Előttük hiú boldogság a -szerelem: pedig ők tudhatnák legjobban, hogy a mely fának virága nincs, -gyümölcsöt sem terem. Ki átkozná meg a tavaszt azért, hogy sokat igér, – -míg az ősz az érett gyümölcsöt hullatja le? – és hány okos ember -kivánkozott vissza érett korának bölcseségéből oda, hol a gondtalan -fiatal ember ostobaságait űzi? Ne bántsátok tehát azt a világrendet, -mely úgy akarta, hogy egy kis búzakalásznak oly hosszú szalma-szála -legyen, mely üres ugyan, de a kalász onnét szedett erőt. - -Hisz, ha olyan emberek vagytok, kisértsétek meg, tömjetek meg egy -gyermekfőt minden tudománynyal, s ti lesztek legelsők, kik ez elaggott -bölcs gyermeket megszánjátok éppen úgy, mint azt a vén embert, kinek -eszébe jutna ősz fejjel belekeveredni azon tolongásba, hol a hevesebb -vér bolondjait járja. - -De ti bölcsek vagytok, véretek meghiggadt, s míg az ifjú szíve verésében -érzelmeket ápol, ti előveszitek a bonczkést, szétvagdaljátok azt s -megmutatjátok a világnak, hogy nem hús, nem porczogó, nem csont, – -tudjátok, hol tolul bele és hol omlik ki belőle a vér, – két kamrája -van, és szerintetek csak véredény, mely ha szétreped, tudománytok össze -nem eszkábálja többé. - -Mi érezünk ezzel, örömeink, fájdalmaink tanyájának tartjuk, és -megelégszünk annak tudásával, hogy a mint annak verése megszünik, vége -az életnek, testünk elkéredzik a földről, hol annyi bolondság közt ti -tudósok hordjátok körül a lámpát, s ezredek óta mondjátok, hogy minden -múlandó és hiú bolondság a világon, daróczba öltöztök és szánjátok -azokat az ostobákat, kik az almafáról a gyümölcsöt leszedik, megeszik és -azt mondják, hogy jó – s igen nagy meggyőződéssel mondják, hogy az -ananász még jobb. - -Ti ennek nem tudtok örülni, nektek a virág megszárogatva kell, s nagyobb -becse van előttetek azon szénának, melytől egy csontos ökör tizenhat -mázsányira hízik, s így elhiszem, nem leltek gyönyört a furulyahangban, -mely holdvilágos éjszakán oly panaszos hangon szólal meg, mintha -csakugyan szívünkben járna már az a bonczkés, mely sem csontot, sem -porczogót nem talál, s a tudós odaüt magának, hova a mészáros (szinte -boncztudós) az ökörnek méri a taglót, s aztán diadallal mondja: megvan -az eszme; a szív egy véredény. - -Mily szívesen összeméregeti a csillagász a csillagok járását, s egész -éjszakán át az égen csavarog, míg a földön alant, néhány ölnyire tőle, -egy pár szerelmes cseléd nyugodtan hagyja sétálni a holdat, nekik két -csillagukkal több van, ha egymás szemébe néznek. A csillagász -összefirkált számainak örül, – a szerelmes pár pedig a mondott szónak, s -ezeket éppen úgy boldogítja a hit, mint a csillagászt a tudat. - -Menjünk, menjünk vissza, keressük meg azt a két gyermeket, kiket a -heliconi ünnepélyen összehoztunk, lássuk, mit mívelnek? - -* - -A fiú levedlette már a gyermekarczot, bátyja öneszére kezdé ereszteni, s -órákig elhallgatta, midőn egy tárgyat részletezni kezdett, mikor pedig -egy-egy vendég megbámulta a fiúnak eszét, tudományát, szívesen -hallgatta, ha bizalmasan megsúgták neki, hogy ebből ugyan derék embert -nevelt. - -Ne nyúljunk az öreg úrnak öröméhez, – jól tudta ő maga is, hogy nem -sokat rakott ő az egészhez! de nagy erőszakot tett ő magán, midőn el nem -vett belőle; hanem elszenvedte, mikor látta, hogy az idő belekapaszkodik -az emberbe s magával viszi az embert. - -Midőn Baltay észrevette, hogy mennél többször kivánják az emberek, hogy -az isten minél tovább éltesse, annál tovább nyújtózkodik az árnyék, – -számtalanszor gondolt már valamit, hogy a fiúnak megmondja – de az öreg -nagyon megröstelte volna, ha a fiúnak ellenkező véleménye lenne. - -– András! – szólítja be ezt a régi jó barátot – mondjon kend valamit. - -– Jó idő van, hála istennek – felelt amaz – esőnk volt elegendő, ma meg -napos idő van; azt tartom, alig győzünk majd helyet adni a temérdek -gabonának. - -– Ezt már hallottam, András; hanem most már mondjon kend mást is. - -– A kis borjuk is!… - -– Sántuljon meg valamennyi! – pattant föl Baltay – kérdeztem én azokat? - -– Hát mit mondjak a nagyságos úrnak, ha ez nem tetszik? - -– Máskor annyit beszél kend, hogy elúnom hallgatni: most beszéljen kend -hát! – zörgölődik amaz. - -– Beszélnék ám, ha mindjárt torkon nem fogná nagyságos uram az embert. - -– Egy szót sem szólok, csak kezdjen kend el akármit; mert már megúntam -az életet! - -– Hát mért nem örül a nagyságos úr? – kérdi András – most már itthon -lakik az ifjú uraság is, biz azt pedig elhallgathatja a nagyságos úr. - -Baltay nyugodtabb lőn, András jó helyen tapogat, nem is zavarta, hogy -hadd menjen az öreg lépést, talán majd csak hozzá dülleszkedik ő is más -eszéhez; mert a mit gondolt, nem meri magától elsütni. Zsebében ma ismét -sokat kotorászott, s a herczeg levele mellett egy kis vékony fadarab -van, azt pedig ok nélkül nem tette oda. - -András jól ismerte az öreget, észrevette, hogy valamit akar, de már az -öreg úr olyan volt, mint a nedves fa, sokáig kellett szárogatni, nehogy -ha előbb a tűzhelyre rakják, kirúgja a szakácsné szemét; azért hagyta -magára, nem kérdezkedett, s íme, már maga szólal meg: - -– Bizony, András, hallja kend, több esze van a fiúnak, mint az egész -vármegyének! - -– Meghiszem azt! – mondja András olyan jóízűen, mintha egy falat -pörkölthúst nyelt volna le – aztán pedig hozzáteszi: de ezt más okos -ember is mondta ám. - -Nem merte megkérdezni az uraság, hogy András kit gondolt, mert tudta, -hogy András átjár néha a szomszédba, a mit ugyan nem bánt, de ő legalább -nem küldte. - -– Nem dobtuk ki hiába a pénzt, András – okoskodik az úr – hanem már most -azt szeretném, ha annak a sok észnek hasznát is venné. - -– Majd veszi. - -– De nem akarom ám, hogy úgy tegyen, mint én, vagy kend, hogy -fölmagzottunk, mint a saláta, aztán sem magunknak nem tetszünk, sem -másnak. - -– Ne búsuljon a nagyságos úr, majd tetszik az ifjú nagyságos úr jobban -mint mink. - -– Szólt már valamit? - -– Majd nekem beszélgeti el az ilyen dolgot! – véli András, az ablakon -kinézvén az épületnek azon szárnyára, mely a szomszédház felé -sarkallott, s András észrevette, hogy a fiú az ablakredőny mellé -húzódott s a külső kertbe néz le. - -Nagyhamar meggyőződött, hogy az úrfi nem hiában feledte el a kezében -levő könyvet, s minthogy az öreg úrnak nem akart fájdalmat csinálni, a -mint Baltay ő nagysága föl s alá járt, az ablakot mindig úgy állta el, -hogy az öreg meg ne lássa azt, a mit ő lát. - -András már maga is megsokalta, hogy az ablaknál álldogáljon, utóbb -ugyanott dolgot keresett, az üvegeken talált valami ledörgölni valót, -vagy az ablakkereteken, de utóbb ez is elfogyott. Imre pedig még mindig -ott méláz; mert Jolán a virágágyak közelében ült, s így Baltay is -megúnta a sétát s változatosság okáért az ablakhoz akart lépni. - -– Hová menne a nagyságos úr, – mondja András, az öregnek útját állva – -már meg hol porosodott el? – kérdi a mentét tisztogatva, pedig egy -porszemet sem látott, hanem az öreg úr báránymódra állta ezt a dolgot -egy darabig, de bármennyiszer mondja is az öreg úr, hogy «jó lesz már -no», csak nem tágít, nehogy észrevegye a titkot. - -Végre addig huzakodott, hogy mégis kiszabadult, az ablakhoz állt, de -András szokása ellenére az öreg úr mellett maradt, abban a jó hitben, -hogy az ő fejétől majd mégsem lát oda, ürügyül pedig minden meglátott -dologra mondott valamit, csakhogy elfoglalja a figyelmét. - -– Ott van ni! – egy csibe már megint a kertben sétál. - -– Hadd szaladjon szegény pára, úgy is nemsokára nyársba húzzák – mondja -Baltay. - -– Azután azon a szilvafán is mennyi a hernyó! – beszél tovább András az -ablakban, kivált midőn észrevette, hogy a nagyságos úr másfelé akar -nézni; de valahányszor jobbra akart nézni, ő is arra kapta fejét, s -mikor balra tekintett, András feje mindig útban volt. - -Akármennyit igyekezett is András, Baltay nagyon hamar észrevette Imrét s -éppen oda akart nézni, de András még mindig útjában állt. - -– Addig kapkodja kend a fejét, András, hogy az ablakfához üti, aztán -küldhetek javasasszonyért. - -– Én majd csak kiállom nyögés nélkül – felel András – hanem ha majd a -nagyságos urat itt az ablaknál megcsípi a dér, aztán melegíthetünk -korpát, zabot – teszi még hozzá – miért is áll ide a nagyságos úr, mikor -úgy is tudja, hogy nem jó? Erre egy nyomást adott a nagyságos úrnak, ki -most az egyszer rászedette magát Andrással, maga tette be az ablakot, de -sőt még füllentésre is rávetette a fejét, s azt mondá, hogy lenyugszik, -úgy tudta Andrást elkomendérozni. - -Kiment András, hanem hallgatódzott, hogy csakugyan elcsöndesedett-e? mit -a másik is bizton tudott, azért lehúzódott a nyugágyra s csak akkor kelt -föl, mikor a külső ajtó nagy későn behúzódott, kétségtelen jeléül, hogy -András máshol talált dolgot. - -Fölkelt és óvatosan az ablakhoz ment, honnét hosszú időig kémlelte, hogy -Imre véletlenségből feledkezett-e el az ablaknál, vagy a szomszédházban -van a meglátni való? s ezen szokatlan munkában igen sokáig -gyönyörködött, mert Jolánt is meglátta, midőn egy-egy kerülő után azon -oldalon jött, melyről Imrét ő is megláthatta. - -– Tehát Galiba mégis jó helyen tapogatott – szóla magában s midőn eleget -látott, ő is elment, ott hagyván Imrét az ablaknál, honnét valamivel -később András szólította el. - -– Én vagyok, nagyságos úrfi – szólt be András minden kopogtatás nélkül – -csak azt akarom mondani, hogy a nagyságos úr majd ide lát. - -Imre megdöbbent. - -– De még nem látott meg? – kérdi némi izgatottsággal. - -– Alig tudtam eltenni láb alól, nagyságos úrfi, mért nem is vigyáz -jobban? - -– Hát mire vigyázzak, édes András bácsi? – kérdi Imre, összeszedve -magát, mintha helyre akarná hozni legelső zavarát; mert András előtt is -titkolódzni akart. - -– Ejnye már, hogy engem is el akar bolondítani az úrfi; hát én ma látom -az úrfit legelőször az ablaknál? bizony még rám fogja, hogy nem vagyok -ébren. - -– Bárcsak én álmodnám ezt inkább, András – mondja Imre bizalommal – -legalább reggel tudnám, hogy álom volt, s azzal vége lenne mindennek. - -– Hallja az úrfi, engem meg ne ríkasson ilyen keserves képpel, hanem -hadd örüljek, mondja meg igazán, szereti a kisasszonyt? - -– Mi tagadás benne, András? – régóta szeretem. - -– Ezt hát már tudom, azaz, hogy tudtam én előbb is, hanem hát azt is -mondja meg kedves úrfi, hogy a kisasszony szivelheti-e az úrfit? - -– Na… ha már azt is nekem kell megmondanom, az is jó szemmel néz rám. - -– Talán már kérdezte is az úrfi? - -– Felelt ís rá, András bácsi. - -– Ugyan mit felelt, galambom, nagyságos úrfi? - -– Jól tudja azt, András bácsi, mit szoktak a leányok felelni, magáról -tudhatja. - -– Nagy filkó voltam én ahhoz a mesterséghez, úrfi – mondja András némi -búval – azt gondoltam, hogy majd a leányok könyörögnek, pedig biz azok a -faképnél hagytak maig, s minthogy később bánni kezdém a dolgot, magamnak -maradtam; mert később a szépnek én nem kellettem, a csúnya meg nekem. - -Míg Imre Andrással beszélgetett, az öreg úr addig magában tünődött, mert -már nem birta végigvárni a hosszú haragot, melyből sem ő nem akart -kimozdulni, sem pedig a szomszédok, s ime most már kétségtelenűl látja, -hogy Imrének olyan viszonya van, melyet eltagadni alig lehetne már. - -Kínjában mindenütt kereste Andrást, ki csakugyan meghallotta a külső -neszt, s kiment az öreghez. - -– Tessék parancsolni! – mondja András, lépésről-lépésre kisérvén az -öreget; de az még mindig némán járkál, s nem birja lefogni a nagy -indulatot, mely lelkében csatát vív, mert az jutott eszébe az öregnek, -hogy ha már Imre szereti is a lányt, ezt nem bánná; de hogy a lány -kikosarazza a fiút, ezt már nem birná túlélni. - -Már a szobában volt, s András még mindig hiába várja a feleletet, s -bámulva látja, hogy Imre megint az ablaknál van, Jolán pedig most lép ki -a virágágyak közül s egy rózsabimbót eresztett le a patakra, mely a -szomszédkertből az innenső részbe kanyarodott. - -Imre rögtön elment az ablakból s néhány gondolat alatt már a kertnek -azon szárnyán állt, hol a víz újra visszakanyarodik s meghozta a küldött -rózsát, mit Imre kivesz s mellére tűz fel. - -A lány várni látszik s midőn Imrét a rózsával meglátta, nyugodtan -távozék, a nélkül, hogy gyaníthatá, miként az öreg is végig szemlélte a -jelenetet, s midőn előbbi nyugtalansága egy csöndes boldogságba ment át, -utóbb egész jó kedélylyel mondja fönhangon: «Ezeket aztán jól -megőriztük.» Persze, az öreg úr még messze volt azon időtől, mikor a -költő megírta: - - A virágnak megtiltani nem lehet, - Hogy ne nyíljék, mikor jő a kikelet. - - -IX. (Amica.) - -A szeptemvir úr gyűlésre készült s éppen most eresztette el Galibát, -kinek még volt némi mondanivalója, hogy a pört okvetlenül megnyerje, -minthogy azt ma végkép befejezik s nincs már egyéb hátra, mint a -végitélet. - -– Csak menjen, Galiba uram, mindent tudok már! – mondja a szeptemvir, -mentéje után nyúlván, de midőn az egyik ujjába már bedugá a kezét, az -oldalajtón jő be a méltóságos asszony s az öreg úrról lehúzza a mentét, -mi annyit tett, hogy az asszonyság beszélni akar. - -– Nem érek ám rá! – szabadkozék a szeptemvir, megkapaszkodván a -mentében, melynek egyik ujját az asszony fogta. - -– De rá kell érni – mondja az asszony egész hangon – mit akart ez a -Galiba? - -– Egyebet semmit! – mondja mosolyogva az öreg, szeliden húzván a -lefoglalt mentét. - -– Édes gazdám, – esenkedik az asszony – szóltam-e én valaha a te -dolgaidba? - -– Hát engem láttál-e fazekaid, lábasaid között? - -– Majd elvárnálak – mondja az asszony, jogainak védelmére kelvén – -illenék is a cselédek között bujkálni? - -– Ez a szoba pedig az én konyhám, édes feleségem, – vitatkozik a férj, – -nekem sem kell kukta. - -– No hiszen kimegyek mindjárt, édes öregem, – szól az asszony -engeszteltebb hangon, – hanem édes öregem, mi már ma-holnap itt hagyjuk -ezt az árnyékvilágot. - -– De én bizony még nem kivánkozom ki belőle, anyjuk, – azért csak hadd -el a búcsúztatót, azt más is elvégzi. - -– Te szívtelen ember vagy. - -– Ejnye, de nagy feneket kerítesz, anyjuk, – talán módi-fejkötőt -kivántál meg nagyon, hogy úgy apróra válogatsz? - -– Mintha én azt tőled kérdezném, – szól az asszony egész felsőbbséggel, -– másról van itt a szó. - -– Mondtam már, hogy nem érek rá, – pattog az úr, – ma jön itélet alá a -Baltay-pör s nekem ott kell lennem. - -– Láttam, hogy az az istentelen Galiba itt volt, tudom már, mi lesz a -vége. - -– Majd megmondom holnap. - -– Elveszti az özvegy a pört, úgy-e? - -– Bizony, nem venném meg öt garasért az egész jussát, annyit mondhatok. - -– Aztán te is annak a keményfejű Baltaynak fogod pártját? - -– A kinek igaza van! - -– Nem az igazságról van itten szó, hanem ha ez a pör el lesz itélve, -annyi, mintha ezt a két gyermeket ölnétek meg, erre persze nem gondoltak -a méltóságos urak? - -– De hát mit csináljunk? - -– Nem lehetne még húzni a pört vagy tíz esztendeig? - -– Két óráig sem, anyjukom, mert két óra alatt meg lesz az itélet. - -– Hát mondják, hogy egyiknek sincsen igaza, vagy hogy mindkettőnek igaza -van. - -– Anyjuk, Verbőczyt ilyenképen még nem magyarázta senki. - -– Hát nincsen valami módja annak, hogy a pört egyik se nyerje meg? - -– Volna egy, de mit használ az az egy mód, példáúl, ha egyezségre -utasítjuk őket, – ha valamelyik meg nem egyez, mégis csak itéletet kell -hozni. - -– Kedves öregem, – kiált föl az asszony, megcsókolván a szeptemvirnek -piros képét, mit már tíz esztendeje nem cselekedett, – hát minek is -mondjátok azt diákul? - -– Amicá-nak mondjuk. - -– Na, ez legalább nem hasonlít az executióhoz, – azért, kedves öregem, -most az egyszer tegyen meg nekem is annyit, mennyit egy pörvesztőnek -megtesz. - -– Ennyit könnyen megtehetek! – mondja a szeptemvir, az eleresztett -mentét felöltve, s miután irományait egy nagy szíjjal összecsatolá, -megindul a kuria felé, hogy még ülés előtt megcsinálja a többséget, mely -az öreg úrnak úgyis szívesen engedelmeskedett, kivált ez ügyben, hol sem -egyik, sem másik felet nem akarta egyik is megkeseríteni. - -Galiba már ismét útra készült, hogy a nagyságos úrnak megvigye a jó -hírt, s előlegesen annyit megírt már neki, hogy huszonnégy óra mulva a -levél vétele után személyesen ott lesz. - -Baltay megkapván a levelet, jobban megijedt, mint a diák, kit a -csúszkálásért akarnak lehúzni; de most már minden késő, hisz lehetetlen -megakadályozni az itéletet, melyet inkább ijesztgetőnek tartott, mint -igazságkeresőnek, s éppen azért már kétszer is megindult, hogy maga -béküljön ki velük. - -Andrásnak nem mert szólni, félt azon embertől, ki e tettét úgyis oly -gyakran korholta, s e gyámoltalanságában az önérzet is fölserkent benne -s nem akarta mutatni, mintha az utolsó órában tán a kétséges -kimeneteltől való félelem indítná útnak, valamint azt is elgondolta, -hogy ő a legöregebb s egy-két jó szót azok is adhatnának neki. - -Meggyúlt körülötte a föld, s mindinkább kisebb körbe szorult, honnét a -menekülés lehetetlen, csak az órákat számíthatja még, tudniillik a -mennyi idő alatt Galiba megérkezik azon itélettel, melynek végét -voltaképen sohasem kivánta, s ha megnyeri, újabb zavar, s ha meg nem -nyeri, még nagyobb szégyen. - -Imrére gondolt, tán jó volna a fiú eszének hasznát venni: de nem azon -világ volt még akkor, hogy az öregebb a fiatalabbtól kérjen tanácsot; -tehát ha meggyúlt a ház, égjen le. - -Volt az öreg úrnak ökölnyi órája, mely minden nyomásra megszólalt; azzal -beszélget most, mert a huszonnégy órából mindig fogy és még könnyebben -esik neki, ha tudja, hány óra még az élet, de annál kevesebb reménye -van, hogy a szomszédházból békélni jőjjenek. - -Most már minduntalan kinéz, mert ha kocsizörejt hallott, mindannyiszor -azt várta, hogy Galiba lép be. - -Be is lépett, és az öreg úr az ablakfalhoz támaszkodék, hogy ha dűl, hát -jó helyre dűljön. Ilyen helyzetben találta Galiba Baltay ő nagyságát. - -– Hic sum, magnifice, – egy secundum minutummal sem késtem. - -– Miattam elkéshetett volna egy álló esztendővel. - -– Talán már tud mindent, magnifice domine? - -– Ha mindent tudnék, nem tartanék még Pesten is prókátort. - -– Magnifice, tudja-e, mi az a fátum? - -– Egy ostoba diák szó, Galiba uram, a mit csakugyan nem érdemes magyarra -fordítani. - -– De azt nem tudja magnifice, hogy ez engem continue persequál. - -– Jaj, csak utólérné, domine, bizony magam is tolnám hátulról. - -– Magnifice domine, én egy szerencsétlen flótás vagyok, – panaszkodik -Galiba, – miseratur mei, üssön agyon, mert látom, hogy nem érdemlek -egyebet. - -– Elvesztettük a pört? – mondja az öreg olyan arczczal, mintha tán ennek -mégis jobban örülne, mint a megnyerésnek. - -– El nem vesztettük, instálom alássan, de nem is nyertük még meg, – -mondja Galiba félájultan, – kérem, magnifice domine, csak fogjon nekem -egy puskát. - -– Beszéljen, okosan, Galiba uram, – sietteti Baltay, ki nem okoskodván e -zagyvalékból, – talán a hóna alól vesztette el a pört? - -– Nihil horum, magnifice domine, hanem gondolja csak per amorem Dei… - -– Semmit sem gondolok, hanem vegyen lélekzetet, mert látom, hogy -megfullad, s ha kinyugodta magát, a lehető legrövidebben mondjon el -mindent magyarán. - -– Egyetlenegy szó, magnifice, hanem salva venia, az az egyetlenegy is -diák szó. - -– Várjon egy kissé… mondja Baltay, sülve és főlve, s miután nagy -lélekzetet vett, intett a fejével a remegő embernek, – no hát mondja ki -azt a diák szót… - -– Amicára eresztették a dolgot. - -– András!… kiáltott egy nagyot az öreg úr, mire Galiba térdei -megreszkettek s már a keze után nyúlt a nagyságos úrnak, mert -tökéletesen hitte, hogy Baltay szonika kidobatja nemcsak a házból, hanem -a faluból is. - -– Itt vagyok! – felel András, a lármára benyitva a másik szobából. - -– A tekintetes úr szobáját készítsék el kendtek szaporán, – mondja -Baltay Andrásnak, aztán pedig Galibához szól: – evett-e már spektábilis? -mit parancsol? hideget, meleget? - -– Volt már részem benne, – höbög Galiba, még mindig remegve és valóban -igazat mondott, hogy volt benne része, mert a keze reszket, a fejéről -pedig csak úgy csörgedezik le a veríték. - -– Süssenek, főzzenek szaporán, – mondja Baltay, – el kell hívni -vacsorára a papot is, mikor ilyen érdemes úri vendégünk van, – menjen -kend szaporán, András, ne várakoztassa a tekintetes urat. Üljön le a -tekintetes úr, – szól Galibához, – bizony még itt álldogál, mint valami -diákgyerek, – foglaljon helyet, a hol jobban tetszik, széken, nyugágyon, -vagy a hol jobb lesz! - -– Ad animam, azt hittem, hogy rossz hírt hoztam, – véli Galiba. - -– A lehető legjobbat, – eszem ágában sem volt ilyent várni, – hát hogy -van, fiskális úr? - -– Mediocriter! – válaszol a másik megszokott módon, hogy a kliensek -valahogy azt ne gyanítsák, hogy a honoráriumra nincsen szüksége. - -– Gyújtson pipára, addig a tisztelendő úr is megjön, aztán beszélhetnek -diákul, a mennyit tetszik, bizvást, ma még azt is megszenvedem. - -– Quid dicit magnifice? - -– Azt, hogy ma még diákul is beszélhet; ha elmegy, úgy is kifüstöltetem -a házat. - -A nagyságos úr lement a kertbe, Galiba pedig el nem tudta gondolni, mit -gyanítson az egészből, hanem azért, ha már így is jó, – ő örül neki -legjobban. - -– András!… mondja Baltay lemenet… ne hagyja kend koplalni azt a pesti -urat; a mit kér, csak adjon kend neki, legalább emlegesse meg, hogy itt -volt. - -– De jó kedve van a nagyságos úrnak! – csudálkozik András; – czigányokat -ne hozzak? - -– Két bandát, András, – nevet az úr, – az egyik banda jobbról -hegedüljön, a másik pedig balról. - -– Jó lesz, jó! – teszi hozzá András, egy tányérhalmazzal odább menve; – -de úgy elszomorodott, hogy már nagy kedvet érzett volna a tányérhalmazt -földre csöppenteni. - -András nem gondolhatott egyebet, mint hogy Galiba a pört megnyerte; -azért van ily nagy kelete a nagyságos úr előtt; hanem mivel az öreg nem -szólt magától, András elhatározta, hogy Galibát kérdi meg. - -– Tekintetes uram, ugyan jó kedvet csinált az öreg uraságnak. - -– Én ugyan nem tudom mivel, – mondja a prókátor, – sőt még most is azt -hiszem, hogy ki akar dobatni. - -– Elvesztettük a nagy pört? – kérdi némi gyanítással András. - -– Nem vesztettük biz azt; hanem nem is nyertük meg. - -– Ilyen pört sem hallottam, tekintetes uram, hol kell ennek örülni. - -– Én legalább nem örülök neki, András, hanem ha ki nem egyeznek… - -– Hát egyezkedni kell nekik? – kérdi András egész kiváncsisággal, mit -Galiba megint nem értett. - -– A kuria megrendelte, hogy az egyezséget próbálják meg. - -– Nem éhes a tekintetes úr? – kiáltja András, az ajtó felé fordulva, -hogy ételért rohanjon; mert most már mégis értette a nagyságos urat, ki -a kibékülhetés miatt lett olyan jókedvű, valamint András is, ki annyira -beléjött az emberségbe, hogy Galibának még a csizmáját is lehúzta -lefekvéskor minden parancsolás nélkül, s annyira sürgött-forgott, hogy a -nagy szívességből kicsinyben mult, hogy magát is, mint a kocsija -kerekét, meg nem hájaztatta. - -Galibát jó ajándékkal eresztette el a nagyságos úr, és csak azt kivánta, -hogy a pört küldje le, az egyezséget pedig megkisérti, mikor maga ráér -vagy a szomszédok kérik. - -Az öreg úr mindig halasztotta a dolgot, mert nem tudta, mi volna a -legjobb módja, hogy a végét békével megérjék, valamint a helyet sem -tudta meghatározni, minthogy ő sem akart máshoz menni, meg mást sem -magához hívni, valamint Keszthelyen sem akart alkalmatlankodni, tehát -mivel a pör Körmenden került meg, végre oda kivánt menni az öreg úr. - -Jó messze esett Körmend, a tél is erős volt; de már mindegy, Körmend -elég messze esik Pesttől, hol Galiba a nyakában lett volna, tehát -megegyeztek, hogy egy bizonyos napon valamennyien ott lesznek, s az öreg -úr értette mások által, hogy ő senkinek nem kivánja a kárát. - -Ilyen körülmények közt egy héttel előbb megindult mind a két fél, még -pedig Keszthelynek, hol a gróf mind a két félnek tudott egy-két szót -mondani, nem is gyanítván, hogy az isten ezt a dolgot másképen akarja -elintézni, tehát menjünk egymás után. - -Ezen útban megleljük ösmerőseinket, azért olvasóinkat még egy kis -türelemre kérjük: sétáljanak velünk. - - -X. (A «kenyeretlen» csárda.) - -Jaj nektek farkasok, ha a «Kenyeretlen» csárdára rohantok, oly éhes ott -a gazda, hogy még a farkast is megeszi! Régen ott feledte valaki a -csárdát, még a tetőfát is ott hagyta, hisz miért szedegesse le a korhadt -fát, mikor egy jó szóért a legegyenesebb fát döntheti le a Bakonyban. -Ott maradt tehát farkasordítónak, hová csak kínjában huzódott be egy -elkésett utas, akkor is megelégedett, ha tető alá kapott, fizetésképen -pedig egy szalonnadarabot vagy fél kenyeret hagyott a kenyeretlen -gazdának, ki sokat járkálhatott a nagy világban, mielőtt ideért; mert -ide már csak egy lábát hozta. - -Az egykori ivószobában most már csak az ivott, ki csutorát hozott -magával, s a gazdát is megkinálta, a többi pedig kiment a sürüig, s -kalapjával vagy a vödörrel merített vagy neki hasalt a forrásnak, s -ivott, a meddig csak tetszett, mert ebben a csárdában az itcze-számot -nem tartotta számon senki. - -Az ablaknak még volt egy pár fiókja, melyen nappal befért egy kis -világosság; de a kinek nem volt elég ennyi, kirántotta a bundadarabot, -melylyel a gazda a hézagot benyomta, és eresztett be annyi friss -levegőt, mennyit elállhatott, – s ha már egyéb kényelmet keresett, végig -nyújtózkodhatott a padon, asztalon vagy földön, ha véletlenül valaki az -asztalról vagy a padról le nem lökte, vagy a földön a képére nem lépett. - -Az egyik sarokban egész helyet foglalt el a kályha, melynek a gazda -adott annyi eledelt, a mennyi belefért, hisz a Bakony erdejében -faszükséget nem hallott még senki, – s a gazda naphosszat üldögélt kívül -a konyhán a kályha szájánál, s a favágáson kívül megelégedett annyi -dologgal, – hogy a parazsat piszkálta. - -Egy istálló is volt a ház végében, hol a beterelt baromnak tűrhető -menhelye akadt, hanem a padláson nem volt annyi abrak, hogy egy torkos -egér ünnepre valót csíphetne belőle, mert összedült a tető s a gazda -maga is csak akkor ment föl, mikor a bomladozó kéményt támasztotta meg, -hogy valamikor agyon ne verje a padlást. - -A czégérnek nyele most is kinyujtózkodik még, de a káposztafej és a -tüskecsomó rég leszakadt, s a mint a tetőn levő rothadt nádat föltúrta a -vihar, messziről úgy látszik, mintha valaki egy póznával állna a -háztetőnek sarkán, s a vendéget akarná elijesztgetni. - -A tetőt megnyomta a vénség, itt-ott egy szarufának a vége dugja ki -sovány könyökét, és a varjú messzire röpül ijedtében, mert a kunyhó -füstje közé legfölebb az a dohányszag keveredik, mit a gazda a ház -végében termeszt, s mitől az udvaron is megbolondul a légy, s ki tudja -mikor volt az a nap, mikor itt rántásszag dült ki a konyhából? - -Az udvarnak közepén állt a félszer, tán a legjobb épület a csárdánál, -mert a bevonulók előrelátásból nem hagyták kidülni, s a tetejére raktak -annyi tüskét, hogy az esőnek erejét elfogja a letéglázott tetőtől, s ha -a szekér alatta állt, nem érte a vihar. - -Itt állapodott meg Meddig Józsi. A mogorva szabados elfoglalta a -gazdátlan helyet, s ha már egyetlenegy élő pára nem volt, a ki -engedelmeskedett volna neki, – legalább élvezte azt a gondolatot, hogy -neki sem parancsol senki. - -A «Kenyeretlen» csárdának megszorult vendégei hálaképen tarták el a -szabadost, ki egy kenyérrel, egy kis szalonnával és elviselt ruhával -fizettette magát; és a rengeteg erdőnek megvolt az a jó tulajdonsága, -mint az útmutatófának, hogy néha legalább árnyékot nyújtott az elfáradt -utasnak. - -Pista koronkint megnézte a roskadozó embert, ki kényelemre, zajos -örömökre nem vágyott, és félelem nélkül várta végóráját: hisz annyiszor -nézett szemközt a halállal! – Ha sorsa a csaták zajába nem löki, lett -volna belőle garázda, folyton veszekedő, tán még útonálló is, ha egy -elhibázott ütés kikergeti az emberek közül; de midőn a katonasorban -állt, s megrémülni látott ezer meg ezer embert, akkor a szilaj vérű -ember büszkén megereszté a kantárt, az ellenre vágott, s büszkén nézett -vissza az elmaradókra s az ő lelkében is megszólamlék egy gondolat: -nézd, ezer meg ezer vitéznél vitézebb vagy! - -Nem jutott eszébe többé a korcsma, megutálta a dicsőségtelen marakodást, -s míg egykor izmainak erejét részeg pajtásokon próbálta, s dicsősége -befért abba a csárdazugba, honnét néha páronkint szórta ki az embert; -megcsömörlött attól az élettől, midőn megrémült emberek voltak ellenei, -s kiket félerővel lehetett kilökni, hisz félig önmaguktól rohantak -kifelé, hogy öklétől menekülhessenek. - -Az ágyúmoraj volt az a harangszó, mely előtte megnyitá a vitézség -templomát, hol erő erő ellenében áll ki, hol az egyik azért meri megölni -a másikat, mert maga is meg mer halni; – mondom, a legelső ágyúszónál -lehullott róla a korhelység, vére megérzé a dicsőség ösztönét, s a -korhely most már nem erősebb, de bátrabb akart lenni, – hisz ilyen -küzdelemben meghalni nem gyalázat, sőt a legszebb érdem. - -Mellette állt a béres, – egy nyommal sem maradt hátrább, – s az ágyúk -tüzében elfeledte az egykori kudarczot, tettétől megundorodott, orozva -tett lövését megszégyenlé, s ámbár ezereknél kitünőbb volt, egyetlenegy -gondolatra törekedett, hogy még vitézebb legyen mint a béres. - -Őt is megkereste a golyó, a pécsi kórházban temették el egyik lábát; s a -megsebzett vad kínosan nézett elfolyott vérére, – hisz nem versenyezhet -többé, – s midőn Pistával találkozék, kínosan gondolt arra, hogy -elvádoltatván, kit a golyók nem birtak megölni, gyalázattal hal meg. - -Pista megint győztes maradt, – nem tudja őt elárulni; pedig tán még a -gyalázatos halált is eltűrné, ha a végórában azt mondhatná neki: -elárultál? nézd nyugodtan halok meg! - -Midőn Pistától elvált, utolsó harczát küzdötte végig, arczát megmelegíté -a nagylelkűség, – legyőzte gőgjét, megismerte, hogy ámbár Pista sem -bátrabb, de szive nemesebb, – s ezen pillanattól nem kivánt az emberek -közt élni, hogy közönséges gyarlóságot lásson, s e dibdáb népnek -lábainál annyi legyen, mint a forgács, mit vagy megtipornak, vagy odább -löknek. - -Kiment az erdőnek mélyébe, s néha födetlen fővel állt meg a viharban, -jól esett neki, mikor a szél összekóczolá, s ilyenkor felnézett a -százados tölgyre, melynek gyengébb ágait tépi meg a vihar, maga pedig -rendületlenül áll. - -Télben a kályha szájánál ült, fütötte a kályhát, s az izzó parázsok közé -tekintve, agyában lerajzolá magát a harczos élet zaja, a pattogó fának -egyhangú zörejében a puskaropogás s olykor egy hatalmas csattanásban -kiegészítve lőn az ágyú, s még így gondolatban is jól esett neki, hogy -annyiszor röpült ő Pistával legelől, s minő hátra marad el tőle a többi! - -Történetünk idejében még a vad is szivesen húzódott volna el valami -sürűbe, ha az éhség ki nem veri szegény párát eledel után, miért a -rengetegeket igen gyakran messzire kellett összeszaladgálni; mert tél és -kegyetlen hideg volt, s a hótömeg ölnyire feküdt a föld rétege fölött. - -Alig törték meg az utat, már ismét behordta a szél, s a «Kenyeretlen» -csárda előtt hamarabb megállt a kocsi, mint máskor, s a mi kis szénát -összekotort nyáron a gazda, a beszorult emberek mind elrimánkodták, hogy -megkínzott barmaik valamikép éhen ne veszszenek. - -Pista volt a legutolsó vendég és látván, hogy a csárdában a -tüzelő-szalma is kifogyott, megigérte a szabadosnak, hogy másnap estig -legfölebb, megjön egy forduló szalmával, s azonkívül a megfogyott -élelmet megint kipótolja. - -Néhány órával később az éjszaki szél ujabb vihart hozott, s nem maradt -embernyom az úton, csak a széles erdőnyilás vezette az embert, ha ezen -órában még az úton maradt volna, melyen a vadak is eszeveszetten -rohantak, mert vagy a vihar, vagy az éhség kergethette őket. - -A szabados hanyatlani érzé az erőt, sebeit elevenné tette a kemény idő, -melynek mérgétől nem kimélte magát, s néha órákig elácsorgott a csárda -előtt, vagy még messzebb is, ha tán valamely megszorult utast a viharok -künn szorítottak volna, – és Pista nagyon észrevette, hogy a szabados -önmagával birkózik, midőn szenvedéseit tagadja, tehát föltette magában, -hogy másnap visszajön, nehogy inségben feledje az erdőn. - -Fáradtan húzkodott be a konyhára néhány darab fát, mit előbb vagdalt -össze, – nehogy tűz nélkül maradjon, mert az utolsó szál szalmát -Pistának lovai ették meg, s míg az Keszthelyről megfordul, ilyen -zivatarban akár meg is fagyhat. - -Alig veté le az utolsó fadarabot, s alig helyezkedék el egy bundán, -kegyetlen fájások rohanták meg, s majdnem elfásultan hevert ott néhány -óráig; – midőn pedig megszünvén a fájdalom, az álom is lefogta szemét, a -kályhában a parázs lassankint elhamvadt, s mire fölébredt, már a hamu is -megfázott. - -Van-e valaki eleven ember ebben a házban? – szól egy ember, kinek -bajusza, szakálla jégcsappá dermedt, s mint egy csoda nézett be a -konyhaajtón. - -– Itt vagyok! – mondja a szabados, fölkapaszkodván nagy kínnal, hogy a -betévedt embernek segéljen, ha tán segítségre lenne szükség. - -Az ajtó nyilásán át látta a gazda, hogy egy szánra rakott hintó áll a -félszer alatt, – előtte négy ló gőzölögve várja az enyhelyet, a hintóból -pedig két úrhölgyet segít ki egy úr és karjára fogva vezeti őket az -egykori borivóba. - -– Irgalmas Isten, csakhogy megmenekülhettünk; – mondja az idősebb hölgy, -kiről a szépség virágai nem szálltak el, ámbár az ifjabb hölgy gyermeke, -de a két hölgy között alig van több különbség, mint egy ágnak két virága -közt, melyek közől az egyik a nyilott virág egész pompájában, a másik -pedig a most fakadó bimbó. - -Utasaink gróf Dunay nejével és leányával, kik az egyezségre indulának s -a zivatar az útban kapta őket s ha a csárdához nem érnek, a fáradt lovak -már az úton összerogynak. - -– Anyám, – édes szép anyám! – mondja a gyermeteg hölgy, anyját átölelve, -– már azt hittem, hogy az út közepén fagyunk meg valamennyien. - -A szabados megdöbbent a szóra és sietve botorkált a konyhába, hogy a -kályhában éleszsze a tüzet, de midőn kemény ujjaival a hamuba markolt, -egészen hidegnek találta. - -Tűzszerszáma után kotorászott, egyetlen kénpapir darabnál többet nem -talált, de tudta azt, hogy egy szál szalma sincsen a csárdában, mi -lángot ereszszen a fa alá, hogy tüzet fogjon, aggódva kérdé a bejövő -kocsistól: - -– Jó barátom, nincs széna a bakon? - -– Csakhogy magunk ide értünk, hisz utóbb már a kocsiládákat is -lecsavartam és a hóba hánytam, mert a lovak alig birták el a terhet, -hanem fél zsákra való abrakom van. - -– Adja a lovaknak barátom! – mondja a szabados és egy törzsökre -hanyatlott, mert megriadt a gondolattól, hogy ennyi embert az isten -hidege vegyen meg, s az istálló sokkal tágasabb volt, minthogy azt a -négy darab ló megmelegíteni birja. - -Dunay kijött a szobából, hihetőleg megérezte a melegnek fogytát, s azt -mondja a gazdának: - -– Van-e fája, édes jó barátom? - -– Az erdőnek legmélyében vagyunk uram, hisz a fára látok ki az ajtón. - -– Szokták füteni a kályhát? - -– Ma reggel még ökröt is megsüthettem volna benne, de lenyomott a -fájdalom, – beszéli a szabados, – s míg később elszunnyadtam, az alatt -elhamvadt az utolsó szikra is. - -– Rakunk újra tüzet – mondja a gróf. - -– Nem vártam volna a parancsolást uram; de nincs mit elgyújtani. - -– Hisz akkor megfagyunk! – véli a gróf rémülten. - -– Nekem jótétemény lenne uram; de szánom ott benn azt a két ártatlan -cselédet. - -– Barátom!… mondja a gróf megriadva… ez igazság vagy tréfa? - -– Uram, már mondám, hogy azokat sajnálom ott benn; mert hisz mi férfiak -nem ijedünk meg a haláltól, akár ma érjen el, akár holnap – fejezi be a -szabados, a kénpapir-szeletet forgatván kezében. - -– Barátom, – mondja a gróf, – egy könnyű kendő meggyúl még ettől! - -– Nem hiszem, – okoskodik amaz, – alig akkora a papir, hogy a ként -rámázolhatták, – azonban próbáljuk meg, ha meg nem gyúl, – megfagyni -akkor is ráérünk. - -A gróf beszaladt, de a téli ruhák között nem akadt egy darab, mely -használhatott volna, azért mielőtt a nőknek szólna, újra kiment a -konyhára, hogy finom ingét próbálja meg letépni, tán az megfogja majd a -lángot. - -A szabados kiment a csárda elejére, hogyha tán elszóródott valahol -néhány szalmaszál, azonban a hó már a házoldalon kezdett -összegyülekezni, hanem midőn az erdőnyiláson végig nézne, három-négy -puskalövésnyire lát egy elakadt hintót, s valamivel idább négy ember -törtetett egyik fától a másikig. - -– Nem hittem, hogy ennyien lesznek a temetésemen! – dörmögi a szabados, -ki után a gróf kisietett, s minthogy a jövőket meglátta, a pihentebb -lovakat elővezetteté, ha még megtennék a szolgálatot, és a hóban -bukdácsolókat egyenkint elhoznák. - -A kocsis az első; a gróf a hátulsó lovak egyikére kapott, s az alsó útra -gázolának szél után, s ámbár elég kínnal, de mégis elég jókor elérték a -négy gyalogoló embert. - -Az ösmerkedés nem sokáig tartott, – az inség előtt a lenyujtott kéz a -legnemesebb emberbarát keze, s midőn az ember halódni készül, utolsónak -vélt órájában önként nyúl leghalálosabb ellenének keze után s a végső -végórában felebarátjait látja. - -Baltayt fölsegíté a gróf a lóra, s mind a négyet átengedték a lihegő -utasoknak, a gróf pedig kocsisával a törésen ballagott, s mire a két nő -akart a gróf után tekinteni, hatan nyitottak be. - -Baltay és Imre, valamint András és a kocsis volt az ujon érkezett -vendég, kik bámulva néztek egymásra a szoba közepén, de itt is András -törte meg a csöndet, levetvén hóna alól egy nagy csomót, aztán pedig a -nagyságos urat kezdé kiszedni a fagyból. - -– Most már itt vagyunk valamennyien, – dörmögi András, – csak a -prókátorok hiányzanak ebben a farkasordítóban, hanem találunk majd -helyettük farkasokat. - -Mindenki hallgatott, egyik sem tudta folytatni a beszédet, s minthogy -sokáig tartott a hallgatás, Dunay gróf kihívta Andrást a konyhába. - -– András! – mondja a gróf, – mi itt abban a veszedelemben vagyunk, hogy -az erdőben a fa között fagyunk meg; mert nincsen mivel alágyujtsuk a -fát. - -– Itt van minden gyújtószerünk, – mondja a szabados a kis kénpapirt -előmutatva, – pedig ezzel a nyers fát tudom meg nem gyújtjuk. - -– Hála légyen a jó úristenek, – mondja András, – csakhogy itt vagyunk. - -– De megkivánta kend a halódást, atyafi, – boszankodik a szabados, – -hogy így megörült kend neki. - -– De még nem kivánkozom kihordozóskodni ebből a világból, hallja, jó -barátom, – mondja András, – majd csinálok én tüzet, ha még olyan nedves -is a kelmed fája. - -– Az angyalok szólnak belőle, édes öregem, – véli a gróf, – hanem ne -késsék vele, fogjon rögtön hozzá, mert már a nők nagyon érzik a hideget. - -– Csak fél órát várjunk méltóságos uram, – hadd adjam meg a módját, – -azért menjen csak be, majd én az én uraimat hívom ki. - -A gróf Andrásra hagyta a dolgot, – bement a nőkhöz, kik a kályha mellett -foglaltak helyet, az öreg úr pedig Imrét akarta kiküldeni, hogy nézzen -körül a házánál, hogy meg ne fagyjanak. - -András kihívta a férfiakat, kik a hívásnak engedtek, s az öreg úr -Andrástól kérdezte: - -– Mi a baj, András? - -– Az, hogy itt fogunk megfagyni! – mondja András egész komolysággal -nézve szemközt, s elmondván, hogy nincs mit meggyújtani. - -– Ne kiáltson kend olyan hangosan! – mondja Baltay, – hisz én is -megijedtem, hát még azok a szerencsétlen asszonyok! - -– No hát elhiszi a nagyságos úr, a mit mondtam? – kérdezkedék András. - -– El hát, – mondja kínosan, – csak azt sajnálom, hogy ezek a szegény nők -itt vannak. - -– Magát sajnálja a nagyságos úr, jobb lesz! - -– Legyen kendnek esze a pokolban, engem már elevenen kinyújtóztathat -kend! - -András nem birta könyű nélkül megállni az öreg úrnak lemondását, kivált -mikor egy hosszú hallgatás után Baltay Imrére nézett, s annak kezét -részvéttel fogta meg. - -– Imre, – mondja az öreg, – remélem emberré neveltelek, hanem ha, mint -remélem, tovább kibirod, mint mi, ezt a kis lányt megőrzöd, a mig lehet. - -– Bátyám, – nem tagadom, – érette szivesen meghalok. - -– Szereted? - -– Nem mertem eddig megmondani! – vallja be a fiú. - -– Régen vártam erre, s én nem mertelek rákényszeríteni; – mondja az öreg -is megkönnyezve a végszót, s midőn kendőjeért nyúlna, hogy könyűjét -letörülje, oldalzsebében nem lelé, hanem a helyett Kisfaludy munkáit -húzta ki, mit a kilépő gróf is meglátott már. - -– Nagyságos uram, – mondja András, – még van egy szál kéngyertyánk. - -– Hát aztán! - -– Nem bánná meg, ha az úrfi a kisasszonyt elvenné? - -– Ne támaszsza föl kend az embert, – András! – szól reménykedve az öreg. - -– Ha azt a Kisfaludyt meggyújtom ezzel a kéngyertyával, mindjárt lesz -tüzünk. - -– Nem ezt akarta kend mondani, András? – véli az öreg, – tudja kend, -hogy ez legkedvesebb jószágom. - -Dunay meghatottan állt az öreg háta mögött, – s láthatta, hogy remegnek -az öregnek kezei, melyekben a könyveket tartja. - -– Hát nem adja oda, nagyságos uram? - -– Meggyújtaná kend az imádságos könyvét? – kérdi átható hangon Baltay. - -– Nem tudom, nagyságos uram! – mondja meglepetve a hajdú. - -– Nekem ez imádságos könyvem! – bizonykolja az öreg, mire Dunay elébe -lép és először annyi idő után megszólítja az öreget. - -– Most meg én faragok róvást! – mondja Dunay a multakra czélozva, mire -Baltay a gróf kezét megfogván, mondja: - -– Nem fogja azt tenni, – egyszersmind Andrásnak azt mondja: – láttam, -hogy elhozta kend azt a nagy pört, – gyújtsa meg kend azt, – de -Kisfaludyt el nem pörköli kend. - -– Inkább a pört, mint a könyvet? – kérdi Dunay boldogságtól csillogó -arczczal. - -– Megadom magamat! – vallja be az öreg, helyet adván Andrásnak, ki a -nagy csomó papirt a kályha szájához vitte, hol az aprófa készen volt, -azután egy ütet taplóval föllobbanták a kéngyertyát, s a kis szelet -papirról a láng a pörhalmaznak egyes csomóiba kapott, s mire egy része -elégett, a nedves fát is megjárta a láng, durrogva égvén a kályhában, -melyhez a didergő vendégek egy nagy körbe ültek. - -Midőn András a tűzbe lökte a pörnek utolsó levelét, azt mondja: - -– Mondtam ugy-e, nagyságos uram, hogy én vetem ezt tűzbe! - -– No, hogy jobban égjen, – teszi hozzá az öreg, – itt még a rovás is, – -mondja, kihúzván oldalzsebéből a rovást, mit oly régóta hordozgat -magával, – szent a béke köztünk. - -Mire bemelegedett a kályha, Baltay megösmerkedett a kis lánynyal, kit ma -ölelt meg legelőször s kezét Imréébe adván, azt mondja: - -– Édes kis hugocskám, rég neked szántam én már ezt a fiút. - -– Azt gondolja a nagyságos úr, – kiált közbe András, – hogy én azt már -régen nem tudtam? - -– De nem tudta kend. - -– Dehogy nem tudtam, – csak hogy nem akartam mondani a nagyságos úrnak, -hogy szivesen megbékülne, – csak valaki szép módjával elkezdeni tudná. - -– Semmit sem tud kend! – mondja Baltay, nagy diadallal szedvén elő -tárczájából egy rég meggyűrt levelet, s odaadá Dunaynak, ki rögtön -megismerte a boldogult herczeg írását, melynek hiányzó sorai következők -valának: - -«– – – – – – – – – – - -A végóra nagy későn mondja meg, édes jó barátom, hogy rövid életünkben -is temérdek jót tehettünk volna, s higyj nekem, nagy nyugalom tudni, -hogy sokan szerettek bennünket igazán, s elfeledni akarva sem tudnak. - -Öcséd, mint Dunaytól tudom, szép lelkü gyermek – Dunaynak leánygyermeke -van, ne engedd, hogy hajlékodból idegenek tanyája legyen, a míg lehet; – -vezesd össze a két gyermeket, hogy szeretteid úgy sirassanak meg, mint -az enyéim most engemet. – Ez első és utolsó kérelme annak, ki hű barátod -a sírig Herczeg Batthyányi Lajos m. k.» - -A sorokat Dunay hangosan olvasá, a két gyermek összefogózkodék, s a -nyomorult viskóban ölelkezék össze a rég küzködő család, mely nem lelt -elég helyet a széles birtokon egy istenáldott szóra, míg a közös -veszedelem egy csárda falai közt hozta őket össze. - -András három lépésről nézte őket, mint a fáradt művész nézte ezt a -munkát, mely nélküle nem tudott megkészülni, s melyből neki csak az az -osztaléka volt, a mi becsületes embernek mindenütt jut, s miért a -gazember fáradni nem akar; – az egyiknek kevés, a másiknak pedig az -öntudat végtelen jutalom. - -– András! – kiált örömében Baltay, – ha haza megyünk, minden rovást -égessen kend össze. - -– Senkire sem haragszik meg ezután nagyságos úr? - -– Nem én, még kendre sem! – Tréfálódzék az öreg. - -– Azt hiszi nagyságos uram, hogy nem lesz még olyan magyar ember, kinek -rováson a helye? - -– Azt már ezután nem mi rójuk meg, hallja kend; de a közvélemény. - - -XI. (Egyezség prókátorok nélkül.) - -Pista csak esteledésig maradt otthon, aztán megrakodván élelemmel és -szalmával, visszaindult, de az erdőbe nem mert behatolni, hanem a szélső -faluk egyikében meghált. - -Reggelre megszünt már az orkán, de a hótömeg oly nagy volt, hogy egyes -mélyedéseken lehetetlen volt átmenni, de a becsületes falubeliek nagy -csoportban indultak meg az erdőségnek, hogy a «Kenyeretlen» csárdást -éhen veszni ne hagyják, – s ámbár a sok mélyedés adott elég dolgot, -déltájban szerencsésen megnyítottak minden gátot, és a hű barát a -csárdához ért; de nagyot csudálkozott, midőn azt egészen megnépesedve -találta. - -Megösmerték egymást, mindenik örvendett a viszontlátásnak, s midőn az -első kérdezkedéseken átestek, a szabados félre hívta Pistát. - -– Pajtás! megvan még az írás, mit a kórházban átadtam? - -– Megtartottam eddig. - -– Barátom! – szólal meg újra a szabados, – nagyon elfáradtam már e -földön – s míg ez a bűn rajtam fekszik, nem tudok elvergődni a más -világra, – azért, ha hazatérsz, az öreg Baltaynak mutasd meg az írást. - -– Korán lesz még, Józsi! - -– Láttál már engemet szaladni? – kérdé büszkén a szabados. - -– Sem én, sem más! – nyugtatja meg őt a másik, megfogván bajtársának -kezét. - -– Lásd, Pista, szebb úgy meghalni, ha a halálnak magam megyek szemközt. - -– Tehát mit cselekedjem? - -– Add át az öregnek az írást, most már talán ő is közelebb áll oda, hova -haragos képpel belépni nem engednek senkit, mondd, hogy bocsásson meg! - -– Hisz itt van a csárdában. - -– Nem bántom, – mondja a szabados, – tudom, régen örült ennyit; minek -rikassam meg? - -– A mint te akarod, pajtás, – nyugtatja meg amaz, – tehát hazamenet. - -Pista kocsiját a fiatalabb urak foglalák el és az öreg András, a másikon -pedig a nők és Baltay foglalának helyet, hogy estére még Keszthelyre -érjenek. - -Az elválás előtt beszólíták a szabadost s a gróf kérdi tőle: - -– Édes jó barátom, adósok nem akarunk maradni! – mondja, egy erszényt -húzva ki, melyben aranyok valának, – de a szabados hunyászkodás vagy -kevélység nélkül mondja: - -– Méltóságos uram, én sem fizetek senkinek, nekem sem fizet senki. - -– De tőlünk mégis elveszen valamit. - -– Semmit sem, méltóságos uram! Mi haszonra is adná, elkölteni úgy sem -tudnám, maradékom nincsen, veszendőnek pedig kár volna itt hagyni. - -– Barátom, – unszolá a grófné, – gyermekem boldogságát e helyen értem -meg. - -– Adós voltam vele; – mondja hirtelen a szabados, látván, hogy az öreg -Baltay kiment, – mit Pista is észrevett, s a grófnak sietve mondja. - -– Hiába kinál ennek valamit, – méltóságos uram, – ez már ilyen ember. - -A gróf sajátszerűnek, de egyszersmind megmagyarázhatlannak találván a -dolgot, – nem unszolá tovább, hanem kezet szoríta vele, mire aztán azt -mondja a szabados: - -– Egy kérésem volna méltóságos uram, ha szószólómmá lenne. - -– Édes örömest – felel rögtön a gróf, – hadd hallom, mit kiván? - -– A méltóságos asszonyságok kezeit szeretném megcsókolni, ha tán -megengednék. - -A két hölgy örömmel nyújtá oda a kezét, s midőn mindkettőt megcsókolá, a -grófné érzé, hogy egy könycsepp csordult ki a rideg ember szemeiből, mit -a grófné nem tudott megérteni, azért megilletődve kérdi: - -– Barátom, könnyezik? - -– Jól esik ez nekem, méltóságos asszonyom; mert akkor sem tudtam sirni, -mikor apámat temették. - -Minden oly megfoghatatlan, hogy a család maradni szeretne, – de bejött -az öreg, s unszolja őket a menésre, minek az a sikere lőn, hogy egy -bucsúköszöntés után a nők és a gróf kimenének. Baltay pedig azt mondja a -szabadosnak: - -– Nem feledkeztem el, becsületes ember; – hanem addig is isten velünk, -hadd szorítom meg a kezét. - -– Nem lehet, nagyságos uram, nem érdemlettem meg. - -– A patvarba, – kinek szoríthatnám meg a kezét szivesebben, mint a -kendét? - -– Nagyságos uram, – várjuk meg a holnapi napot. - -– De én most menni akarok s holnapig nem várok. - -– Nem tartóztatom a nagyságos urat, – huzakodék a szabados, – hanem -holnap ilyenkor gondoljon rám, és ha akkor azt gondolja, a mit most, -nékem annyi, mintha kezet szorítana velem. - -– Holnap is csak azt gondolom, a mit ma! - -– Megtudom én azt is, – hanem éppen azért várjuk el a holnapi napot. - -– Na, legyen! – mondja Baltay; – agyafurt ember kend, – hanem azért -derék ember, ezt én mondom, Baltay. - -– Bárcsak holnap is azt mondaná, nagyságos uram. - -– Jó éjszakát! – búcsúzik Baltay; – tehát holnap ilyenkor egymásra -gondolunk. - -– Azért jót állok, hogy nem feledjük el egymást, – végzi be a szót a -szabados, aztán pedig kiállt a csárda elejére s a távozó kocsik után -nézett mindaddig, míg az erdőnyilásból ki nem tértek, aztán pedig a -kályha szája elé ült le, folytatta a munkát: nézte a kályhában a tüzet s -mintha összeszámolt volna a világgal, könnyebbült kebellel piszkálta az -izzó szenet, s újra lerajzolódának emlékében az egykori csaták, melyeket -látni alig lesz már többé alkalma: de a régiekből valamit feledni nem -tud és nem akar. - -Tán én is találtam volna egy bitófát, hová ezt az embert kiköthetném s -hű maradtam volna a nagy világ büntető törvényéhez, mely addig nem talál -megnyugvást, míg a bűnöst agyon nem veri. - -Oh, mily érdekes olvasmány, látni egy embert, kinek lelkét az író -végighúzkodja a sáron, aztán pedig kilöki a szemétre, hogy még több -undokság ragadjon rá s mikor már egészen bizonyos, hogy minden jó gyomrú -ember megundorodik tőle, a szellemdús író készen van elmondani azt, mi a -varjúknak dobatik, – hisz mi köze hozzá az írónak, hogy a tolvajt fel -szokták kötni, – ő megtette a magáét, földhöz verte a lelket, a testet -miért kimélnék? – a közönség érdekes olvasmányt akar, – ime, nyársba van -már húzva egy ember, tisztelt olvasó közönség, tessék ordítani! - -A húsz esztendős gyermek egy bolond órájában elvét egy lépést, nincsen -ember, ki utána nyúljon, hogy negyven-ötven esztendőnek megmentse. Minek -is! megbotlott vagy szántszándékkal esett el, mindegy: kötözd meg. Ha ló -lenne, s a lovat megcsipné egy légy és kínjában kirugván, a kocsist is -eléri, összeszamarazzák a kocsist, s a ló – abrakot kap megint. – A -pénzdarab leesik, felveszik a porból, lefujják róla a port, zsebre -teszik megint, – senki sem emlegeti többé, hogy elesett; – csak az -embert lökik vissza a sárba; – egygyel több vagy kevesebb – az mindegy! - -Utálom e lelketlen eljárást, s ha már a többség ilyen bolond, tegyünk -kivételt is, bizony-bizony ráértünk már egyszer. - -Mire beesteledett volna végképen, Keszthelyre értek a vendégek. - -Festetics a kocsizörejre lesietett s a nagy lépcsőhöz érve bámult el, -midőn a haragos atyafiakat együtt jönni látta, – azonban nem sokáig -késtek a megmagyarázással, s általános öröm lőn a keszthelyi kastélyban. - -Másnap reggel együtt reggelizett a család. András az előteremben -beszélgetett Pistával, kit a gróf felkéretett, mert hitte, hogy a -«Kenyeretlen» csárdának lakójáról többet tud mondani, – különösen pedig -azt akarta tudni, miért volna adósa nejének még boldogságával is? - -A reggelizés után Baltay kezét a grófnak nyujtván, átment saját -szobájába, hová András Pistát vezette be. - -– Mi jót hozott, édes barátom? – kérdi nagy szivességgel az öreg. - -– Ezt a kis papirdarabot hoztam el, nagyságos uram, – mondja Pista, – -most már nincs mit titkolódznom, tessék elolvasni. - -Baltay elhalaványult, valamint a gróf is, és az öreg remegő kézzel nyult -a papiros után, mely jól megöregedett, mióta Pista tartogatta; hanem -azért a belseje tisztán olvasható s az öreg úr elolvasta a vallomást. - -– Ki írta alá mint tanú? – kérdi az öreg. - -– Én és a kórházi felügyelő, – felel Pista, – hisz ott van az én nevem -mellett a főorvosé, tisztán ki van írva. - -– Semmi kétség! – mondja az öreg, – a főorvos kezeírását ösmerem, ő -általa tudtam meg, hogy a pör a körmendi levéltárban van letéve. - -– A másik tanú pedig én vagyok. - -– S a ki megölte? - -– Ott a neve, nagyságos uraim, – a boldogtalan nekem szánta a golyót és -az úrfit találta el! - -– Bocsásson meg neki a jó isten, én nem átkozhatom el. - -– Nagyságos uram! – mondja Pista, – én még más szót is várok. - -– Mit mondjak még, édes jó barátom? - -– Hogy nemcsak nem átkozza el, de meg is bocsát neki. - -– Tehát megbocsátok neki! - -– Tüstént megyek, nagyságos uram, megviszem neki ezt a vigasztalást. - -– És még élne ez az ember? - -– Tegnap valamennyien vendégei voltunk a csárdában, nagyságos uram! - -– Az a sánta ember? - -– Kit úgy vert meg a sors, hogy az enyém helyett az ő lábát vágta el az -orvos, – mondja Pista, egyszersmind elbeszélvén az egész dolgot, mint a -hogy az Pécsett megtörtént velük. - -– Úgy ez az az ember, kivel a hadjáratban az erdőnyilásban álltak? kérdi -a gróf. - -– Ott kaptuk a sebeket s az ágyúzás után kerültünk kórházba. - -– Nem avatkozom az isten dolgába, – mondja az öreg, – látom, büntető -keze hamarabb elérte, mint én tudtam volna; ha az ég megelégelé e -szenvedést, én meg is sokallom és megbocsátok neki. - -– Isten velünk! – mondja Pista s egy negyed mulva már megint az erdő -felé tartott. Baltay nem birt megválni a gondolattól, mely néhány óráig -nyomta, de midőn újra visszaélte a multat s elért a jelenig, mely -boldogságot kinált öreg napjainak, lassankint lemaradozott a bánat s a -két fiatalnak boldogsága félretolta az utolsó ködöt is. - -Alkonyatkor utólszor emlékezék a dologról s midőn elérte azt a pontot, -mely a tegnapi órának ideje volt, a mogorva szabados arczát maga előtt -látta, – megérté, hogy e vad vonásokon az erő duzzadt ki egykoron s bár -nagyot hibázott egyszer a kéz, elszenvedte azt százszor és megrettenés -nélkül vádolja el magát. - -– Derék ember! – mondja hangosan az öreg, bemenvén kedvenczeihez, kik a -háborítatlan látás boldog örömeit érzék, – míg a szabados étlen-szomjan -várta Pistát a csárda előtt, mert megigérte Pista, hogy hírmondónak -bármi későn megjön. - -Az időnek rideg képe lassankint elhomályosodott, hanem még tisztán látta -az úton a fekete pontot, mely fához mérve mindinkább közeleg s néhány -óranegyed mulva megérkezett a nagy kínnal várt vendég. - -– Megbocsátott! – mondja Pista a szabadosnak, ki egy szót nem tudott -felelni, hanem állva maradt egy helyben, míg Pista gőzölgő lovait a -nyughelyre vezette s a nagy istállóban tüzet rakott, hogy szegény -párákat meg ne ölje majd a hideg. - -Magunk is érezzük, hogy e pillanatban lehető legkevesebbet kell -mondanunk s magunk is habozunk, nem tudván megosztani e fejezetet, -melybe két különvált képet kell illesztenünk, – az egyik a mogorva -szabados, kit a bocsánat fogott le, a másik a boldog család, melyből -most már az öreg anya sem hiányzik, hanem szerettei között ül, nem -gondolván a multnak szenvedéseire, ajkára nem fért egyetlen -szemrehányás, hanem áhítatos buzgalommal bámulta a gondviselés művét, -mely a szétszakadt szálakat ily nem várt módon illesztette össze. - -Alakjainkkal nem fogunk többé találkozni, sorsuk most már nem érdekel -bennünket, – küzdelmük közben megérett az az eszme, melyért tollat -fogánk: az irodalom nem árva többé, hanem egy harczos, mely eszméivel -hódít. - -Baltay hű maradt Kisfaludyjához; András megelégedett önmagával, hisz ő -azon emberek közé tartozott, kik nem várnak dicséretet, – mert az -igazságot gorombán is megmondja, ha máskép meg nem hallgatják, – s midőn -egyedül maradt, egyet ránt dolmánya szárán, mi nála körülbelül annyit -tesz, mintha valami nálánál is külömb ember megveregetné a vállát. - -Festetics végighallgatván a történetet, midőn Baltayval megint -végignézék a keszthelyi intézetet, elégülten mondja: - -– Barátom! – a mi szerepünk eddig tart; a többi a fiatalok dolga. - -* - -Midőn a Bakony erdején oly sűrű lőn a falevél, hogy a madárfészek -elrejtőzködhetett, Pista megint az erdő felé megyen; de lovait most már -nem ereszté meg oly sebesen, mint máskor, hisz nincsen, ki vendégképen -várja, meghalt a kifáradt ember s ma már a nyughely várakozik reá. - -Pista néhány csonka vitézt rakott föl kocsira s ezekkel adta meg a -legutolsó tiszteletet, a hidegült tetemet visszaadván a földnek. - -A csárdától nem messze, a forráshoz is közel kikereste a legárnyékosabb -helyet s elkészíté az öröktanyát, míg az ébredésnek órája el nem jön. - -Nem volt ének, nem volt búcsúztató; nem volt osztozkodó nép, hogy a -temetésről visszajövén, elosztozzék a maradékon és még össze is -marakodjanak az aprólékon, hol a gombostűt is megválogatják, nehogy -egygyel többet vagy jobbat hordjon el a másik. - -A legszebb hantokat válogatták s nyirfának ágából illesztettek össze egy -keresztet s a mező virágaiból még koszorú is került. - -Ledült a fa, árnyéka sincs többé, elrothadt porát fogja majd csak egykor -széthordani a szél, messze, mindenfelé; ki szedi megint azt össze? - -A hitetlennek nagyobb kínja nem lehet végórájában, mint hogy a léleknek -halhatatlanságát nem meri elhinni, pedig de szívesen elhinné! - -Higyjetek és üdvözülni fogtok! - - -XII. (Fele enyém, fele meg tied.) - -Olvasóm lámpája elalvófélben van, tán nem is látja meg a vékony fonalat, -melynek vége mindjárt kezembe jő, pedig még egy csomót kell eloldanom, s -még egyszer meghurczolom azt a türelmet, mely e fonaleregetést három -köteten keresztül végigvárni tudta. - -Még egyszer keressük föl az egykori bérest, kitől láttatlanban magam sem -tudnék elbúcsúzni, ki tán mai napig is csak olyan erős, mint az ozorai -búcsún, csakhogy a ki izengetne neki, a föld alatt nyugszik már. - -Sümeg felől jön a grófi fogat, a négy táltos tajtékot ver az úton, s -Holvagy Pistának lakása előtt száll ki a kocsiból Kisfaludy Sándor, s a -gazdát az udvaron találja. - -– Megint látjuk egymást! – mondja Kisfaludy, megszorítván a megkeresett -jobbot. - -– Hála legyen érte a felséges úristennek, – válaszol rá Pista. - -– Gondolja-e, miért jöttem ily sebes vágtatást? - -– Ellenséget nem láttam erre jönni, – véli Pista, – különben azt hinném, -hogy vitéz őrnagy uram talán ellenséget hajtott. - -– Budáról jövök, még pedig egyenesen a nádor ő fönségétől. - -– Bizony odáig is hosszú az út, hát még onnét vissza! – üres kocsinak is -elég. - -– Én pedig nem jöttem üresen! mondja Kisfaludy. - -– Okos embernek a fejében is elég hordani valója van. - -– Emlékszik-e barátom azon napra, midőn az erdőszélen legelőször láttuk -egymást? - -– Egy kicsit emlékszem még az ágyúszóról, – mondja a másik, – egy pár -ágyút elsütöttek ránk emlékezet okáért. - -– No hát, hogy még bizonyosabban megemlékezzék, kedves jó barátom, – -mondja Kisfaludy, oldalzsebébe nyúlva, – ime ez arany érdempénz, ezt a -nádor küldi. - -Kisfaludy a bámuló embernek mellére tűzte az érdempénzt, s az egyszerű -embert oly remegés fogta el, mintha éppen most állítanák szemközt azon -ágyúkkal, melyeket egykor az erdőszélen rájok sütögettek, s mintha a -mellére azért tennének olyan fényes aranykarikát, hogy az ágyúsütögetők -odalőhessenek. - -Míg Kisfaludy a feltűzéssel vesződött, a ház népe összeszaladt, előbb a -kapu mellől bámulták a dolgot, később megközelíték őket, utóbb a férfiak -levett kalappal álltak meg, utoljára pedig egyik sem tudta megállni a -sirást, hanem megeresztette a könyűt, mely törületlenül folydogált le, s -midőn még közelebb mertek jőni, Pista kinyujtá kezét, melyet sorban -szorongattak, és ránéztek a tündöklő pénzre, melyért az ágyúk közé kell -napszámba menni, s mit nem szokás apróbbra váltani, mert ilyen mellett -éhen is szivesen meghalhat az ember. - -Tudta az egyszerű nép, hogy azt a csillogó aranyat azért tették a -mellére, hogy az nem a költőpénz közé való s milyen szépen odaillik a -széles mellre, legalább mikor a gazda nagy ünnepen második harangszóra -szentegyházba indul, jobbról-balról kitér a sok ember, és még a -szentegyházban is a legelső padig eresztik, hogy minden ember lássa -példának okáért! - -Mire föltűzte Kisfaludy az érdempénzt, a hátulsók közül kiszalad egy -surjány legény az utczára s minden arra menőt becsődített, hogy a nagy -becsületnek több nézője legyen. Pista pedig még mindig egy helyben állt, -mint a gyermek, kit husvétnapra öltöztet az anyja. - -– Ez az érdemnek jutalma! mondja Kisfaludy hangosan, egyszersmind kezet -szorított vele a nézők láttára. – Pista pedig azt mondja Kisfaludynak: - -– Uram, okosabb ember jobban tudja, miért osztogatják az ilyen -becsületet, hanem vitéz őrnagy uram, – hát csak magam álltam én ott az -erdőnél? - -– Ketten, édes jó barátom, de hisz elég isten csudája, ha az egyik -megszabadult. - -– Megszabadultunk mi mind a ketten, uram. - -– És a másik is élne még? - -– Él még, de a más világon, – uram, mondja Pista födetlen fővel, – -tegnap temettem el. - -– Hol fekszik? – kérdé élénken a másik. - -– Körülbelül három órányira ide, a Bakony egyik elhagyottabb részén. - -– Megnézhetem én azt a sírt? - -– A mikor parancsolni méltóztatik, mindenkor oda kisérhetem; akár éjjel, -akár nappal megtalálom szegény pajtásomat. - -– Holnap, ha jöhet barátom. - -– Elmegyek, uram, korán reggel, mire megvirrad, előre ott leszek; a -helyet pedig megmondom, hogy odataláljanak. - -– Együtt megyünk, egy kocsin elférünk! – mondja Kisfaludy. - -– Engedelmeskedném, uram, hanem dolgom is lesz ott még előbb, hadd -végzem azt úgy, a hogy illendő, s a hogy nekem szent kötelességem. - -– Isten velünk, – mondja Kisfaludy, a vett utasítást följegyezve, és -szentül megigérve, hogy a kitűzött időre jelen leend, s magára nem -várat. - -Pistát sorban ölelgette össze a becsődült nép, midőn pedig az ujságlátók -torkig laktak a bámulásban s elszéledtek a háztól, Pista levette -melléről az érdempénzt, kendőbe takarta, s elment vele a városba, nem -eresztvén magával senkit, hogy tanúja legyen annak, a mit most -véghezvinni akar. - -Azonban meg kell még mondanunk, hogy a hír már végigszaladt az utczán, s -midőn egy aranyműves boltjába lépne, száz kérdésre kellett felelnie. - -Midőn ezek is jól laktak, Pista kibontja a kendőt, az aranypénzt -kiveszi, s az aranyművesnek nyugalommal mondja: - -– Hallja az úr, vágja ezt kétfelé! - -Erre az aranyműves azt hitte, hogy ő maga esik kétfelé, s midőn egy -kissé eszére tért a nagy csudálkozásból, szerette volna azt kérdezni, -hogy tán megbolondult? - -– Azt mondtam uram, – ismétlé Pista, – hogy ezt vágja el kétfelé. - -– Barátom, – mondja az aranyműves, én már ettem gombát, de még azért nem -bolondultam meg. - -– Nem is azért jöttem ide az úrhoz, mert bolondnak tartom, – -magyarázkodik amaz, – hanem azt gondoltam, hogy mégis szebben esik ki az -úr keze alatt a munka, mintha én vágnám fejszével kétfelé. - -– Éppen bizony!… mintha fejsze nélkül nem tudnám megmondani, hogy ez -tiszta, valóságos arany, még pedig a legjava. - -– Mind elhiszem én azt uram, hanem azért csak vágja ketté. - -– Ha éppen azt akarja kedves jó barátom, megcselekedhetem; – okoskodék a -becsületes művész, – hanem mondja meg legalább, hogy miért kell ezt -kétfelé vágni? - -– Sietős dolga van az úrnak? – kérdi Pista. - -– Biz édes jó barátom a számtól esik el a falat, ha munka után nem -látok, mert biz még a fejemet sem érek rá megvakarni, ha viszket. - -– Ha ráért volna az úr, akkor elmondtam volna igen szivesen; de így nem -tartóztatom az urat, hanem vágja hamar ketté. - -– Mi a manó, egy negyed órával több vagy kevesebb, – annál tovább csak -nem tart? - -– Eltartana az estélig is uram, azért bele sem kapok. - -– Furcsa egy ember lehet kelmed az igaz, – tűrhetetlenkedék az -aranyműves, átvevén a pénzt, hogy ha már máskép nem lehet, a kivánság -szerint elvágja. – Talán elbolondították kelmedet, aztán azt mondták, -hogy így két darabban valamiről használ. - -– Én egy szót sem szólok uram, mert éppen nem használ, hanem vágja vagy -nem vágja? - -– Itt van hát, elvágtam! – mondja a boszus ember, két darabban adván át -a pénzt. - -– Most már egy lyukat is fúrjon rá, hogy a szalagot bele tudjam húzni. - -Ezt is megtette a másik, folyvást dörmögvén magában s midőn Pista -elment, azt mondja legényének, ki szintén nem érté a dolgot: - -– Ez a bolond paraszt bizonyosan azért vágatta kétfelé, hogy -jobbról-balról felköthesse, ha már kettőt nem küldtek neki Budáról. - -Ez a magyarázat megnyugtatá a mestert is, legényt is, s minthogy a -munkának ára megvolt, nem töprenkedtek tovább a dolgon, mi pedig menjünk -Pista után, ki éjfél után nemsokára fölkantározta lovait, s mire -megvirradt, már a Bakonyban fogott ki a csárda mellett, mely most már -gazdátlanul álldogált az út mellett, s beszállt a ki beszállt, ha az eső -vagy az éjszaka beverte. - -Kisfaludy szintén jó korán felébredt, s a négy ló készen várta, hogy -találkozóra menjen, s az idő sem hátráltatván, a tegnapi utasítás nyomán -a hegyeknek tartottak. - -A zalai hegyek nem puszta kőhalmazok többé, megelevenedett rajtuk a -multnak emléke, s a mellettük elmenő vándor önkéntelen fölnéz, mintha -lekiáltaná rá a mult idő, hogy vesse le a sarút, mert szent helyen jár, -– s a magyarnak búcsúra kell ide vándorolni. - -Csobáncz, Tátika, Somló, Szigliget és a többi, egymásra néznek, mintha -jól esnék nekik az az új élet, mire a költő tolla föltámasztá őket, s -nevük puszta megemlítésére most már őseire tekint vissza az ifjuló -nemzet. A négy ló büszkén hordja fejét, mintha diadallal menne el az -őshegyek alatt; a költő pedig áhítattal néz önmagába, mintha saját -lánglelkében élne a multnak tükre s oly jól esik meglátnia ősapáink -arczát. - -– Megállj,… itt vagyunk! – mondja Kisfaludy mélázásából fölébredve, -midőn a csárdához értek s a kipányvázott lovak mellett Pistát -megismerte. - -– Rég várakozik reám? - -– Mondám, uram, hogy napkeletkor itt leszek! – válaszol Pista, -lesegítvén vendégét a kocsiról, egyszersmind utasítást adván a -kocsisnak, hogy valamivel odább könnyebben megfordulhat, mint a csárda -előtt. - -– Tehát nézzük meg a sírt! – mondja Kisfaludy megindulván Pistával, ki a -csárdától nem messze lévő sűrűbe vezette, melynek indái között egy kis -kanyargón át az újon hantozott sírhoz értek el. - -Egy nyirfakereszt fehérlett a sírnál, a keresztnél új szedett virágból -volt egy koszorúja, s egy piros szalagon lógott az érdempénznek a fele. - -Kisfaludy hamar észrevette azt, s Pistához fordulva mondja: - -– Ez az ön érdempénzének fele? - -– Uram, felét ő érdemlette meg! - -* - -A fonal vége itt van, most már elveszthetem. - -Jó szándékkal mentem vissza a multhoz, hasztalan, sokan vagyunk, kik nem -birunk egyetmást feledni. - -Minden embernek megvan a maga nótája, s azt százszor is elhegedülheti, -mégis újra reávágyik. - -Én hiszek a jelenben, remélem a jövőt, és szeretem a multat, melyben -nagy idők, nagy emberek voltak. - -[Illustration: Egy nyirfa kereszt fehérlett a sirnál…] - - - - -EGY KIS RÁADÁS. - -Szavamat beváltám, a legközelebbi félszázad első részéből néhány alakot -mutattam föl, s megkisértém lerajzolni azon állapotokat, melyek az újabb -kornak ébredését megelőzték. - -Ha megint akad olyan olvasóm, ki azt mondja: Jó volna, ha igaz volna! -mondom, ha megint akadna olyan olvasóm: kérem, ne röstelje fáradságát, -kérdezzen meg, s azt hiszem, feleletem kielégítő lesz. - -Számos ember van még, ki Festeticset ismerte, s azok bizonyságaim -lesznek annál inkább, minthogy a közlött dolgok nagy részét közlésük -után tudtam. Herczeg Batthyányi Lajos kisebb körben élt, de becsült -hazafi volt, s a ki Horváth Mihálynak «Magyarország történetét» olvasta, -még inkább megtudja, hogy miért becsülték? - -Egykor egyik írótársam azt mondá irataimról, hogy azoknak ugyanazon egy -bűne, s ugyanazon egy erénye van, hogy alakjaim sem szebbek, sem -csunyábbak, mint az életben vannak! Köszönöm ez ismertetést, s én -alakjaimnak ez erényét vagy bűnét mai napig változatlanul hagyom, még -pedig azon okból, hogy igen sok ember van, kinek önmagunk iránti hitét -kell megerősítenünk, s ha a valót látja, könnyebben kibékül önmagával. - -Ha tehát a pirosítót elengedtem, igen természetes, hogy legalább rútabbá -nem kivántam tenni saját embereinket, s így én lelkiismeretesen kimentem -azt a bűnt, mi az élethűség vádjából rám háramolhatik. - -Míg a munka szakadozottan jelent meg a «Magyar Sajtó»-ban, a tisztelt -szerkesztőség jónak látta egyik párbeszédet megvezérczikkezni, mit én -nem hagyhatok szó nélkül; mert én azon párbeszédet nem hézagpótlóul -irtam, vagy túlságos hazafiúi buzgóságból; hanem meggyőződésből. - -És mivel meggyőződésemet mondám ki, felelek a vezérczikkre, talán -bővebben magyarázom ki a dolgot, s megérthetjük egymást. - -A vezérczikk a következő: - -A TERMÉSZETES ÉSZ ÉS A CZIVILIZÁCZIÓ. - -Alig képzelhetnénk nagyobb csapást hazánkra nézve, mint ha valaki és -pedig olyan ember, kinek népszerűsége és befolyása van, azzal hitegetné -a népet, hogy az ő természetes esze minden czivilizácziót kipótol. - -Pedig ily hamis és veszélyes doktrina van ama párbeszédben, mely a «Nagy -idők, nagy emberek» czímű jeles korrajz mai számában olvasható. - -Szerző oly itéletet és véleményt ad a nagy míveltségű angol szájába, -mely Bowring minden enthuziazmusa daczára képzelhetetlen. - -Az angol bámulhatta a magyar béresnek tiszta eszét s értelmes -feleleteit, de egy angol 1794-ből szükségkép érezte a különbséget az -angol czivilizáczió s magyarországi nomád állapotok között – s -bizonyosan nem fakadt a fürgedi puszta közepén azon felkiáltásra: «Mit -akarnak itt czivilizálni?» - -Szerzőt a nemzeti önszeretet elragadá, s korrajzoló helyett költővé -tette. - -Igenis, a természetes tiszta ész, az isteni gondviselés kegyelméből a -magyar fajnak öröksége, – és sok más nemzethez képest mondhatni, tán -kiváltsága. - -Valószinűleg a magyar nyelv szelleme, világossága és szerkezete -gyakorolja a kisded kortól kezdve a magyar ember velejére azon rejtélyes -hatást, melynél fogva a legvadabb csikósnak is az esze oly tiszta, s -itéletei oly helyesek és alaposak, hogy bámulatot gerjeszt. - -Ebből az első tanulság az, hogy míg a nép a magyar nyelvet megőrzi, s -míg azt az anyatejjel szívja be, – addig ritka természetes eszét is -megtartja. - -De azt nem szabad hinnie, hogy ez már magában elég, s hogy az a -czivilizácziót feleslegessé teszi. - -Ma már tán maga a fürgedi béres is kimondja, éppen természetes eszénél -és józan belátásánál fogva, hogy az ész tudomány, a lélek miveltség és -pallérozottság nélküli elásott tőkék, parlag mezők. - -S mindenesetre a legrejtélyesebb, a legnehezebben megfejthető dolgok -közé tartozik, megmagyarázni azt, mikép maradhatott egy ország, mint -hazánk, mely egészben véve számosabb művelt középosztálylyal birt, mint -bármely más tartomány, melynek magas arisztokrácziája s egyháznagyjai -angol pairekkel vetélkedtek, s hol az államélet s a polgári szabadság -már oly magas mértékben ki voltak fejlődve, – daczára a sok természetes -észnek, oly messze hátra az európai kultura mögött? - -Csupán a hűbéri viszonyokat okolni nem lehet, mert hiszen azok legalább -a nemességet nem gátolhatták életmódjukban, környezetökben, majorjaikban -minden állapotra a kultura bélyegét nyomni; sőt a hűbériség még a -parasztot sem akadályoztatta udvarán gaz, bojtorján és bodzafa helyett -gyümölcsfát és zöldséget tenyészteni, rendesen megmosdani, -megfésülködni, s azt a pénzt, mit a csapszékekben elkölt, háztartása s -gazdasága rendezésére fordítani. - -Nekünk, úgy látszik, Magyarország hátramaradása főleg élelmi bőségből, s -kiadásai csekélységéből származott. - -Könnyen megszerezvén mindennapi élelmét, kenyerét, – nem ismervén azon -életszükségeket, a melyeket kultura fejlése, polgári kényelem és izlés -nemesedése s az erkölcsök szelidülése magával hoz, nem érezte nyers -egyszerűségének hiányait, s azon a nagy és meghálálhatlan kincs, -melylyel természetes eszében a nemzetet a gondviselés megajándékozá, – -századokon keresztül nyom és eredmény nélkül maradt. - -A jelen nemzedéknek jutott a sors, egy új magyar aerát, a czivilizáczió -korszakát vállaira venni. - -E korszak nagy fájdalmak és vonaglások közt született, s kevésbe mult, s -csakis istennek köszönhető, hogy maga a gyermek bele nem veszett. - -A bálványimádók vállain feltolakodott bábák mellőzvén az egyetlen jó -vezért, a legnagyobb életveszélybe hozták a nemzetet. - -A magyarnak abba a természetes józan eszébe vetjük bizalmunkat, sőt -attól követeljük, hogy a jelen átalakulás nehéz fázisában bölcs -mérsékletet és tapintatot fog tanusítani, s a korszak, a czivilizáczió -igényeit áldozatkészséggel és erőmegfeszítéssel karolandja fel. - -Ama természetes, világos ész helyes és erélyes használata, s a -tudománynyal és értelmes munkával szövetkezése a legbiztosabb, -leghathatósabb eszköz, hogy a magyar az európai kultura terén az -elmulasztott századokat évtizedek alatt helyrehozza, – s a most még -parlagkülsejű Magyarország művelt, virágzó édenné legyen. - -* - -Erre a vezérczikkre következő mondanivalóm van. - -Semmi esetre sem vagyok olyan gyermek, ki azt hinné, hogy egy krajczáron -az egész bábossátort megveheti; de még olyan sem, ki azt képzelné, hogy -a magyar köznépnek természetes esze minden czivilizácziót kipótoljon, – -hanem még egyszer kérdem most már, hogy mit akarnak ezzel a szóval: -czivilizáczió? - -Sokat megértünk már az igaz, még azt is, hogy az ökröt Párisba viszik, -hogy aztán az összehasonlítás nyomán megmondják, melyik faj mennyit ér? -Bár azt is megérnénk, hogy az emberi faj közt lelkiismeretes párhuzamot -tehetnénk, talán akkor jobban meggondolnák, hogy a czivilizáczió szó nem -olyan szó, mint az izé, – hogy mindent ki lehet vele mondani, ha a szó -megakad a gége belsejében. - -Nem rég történt, éppen 1855-ben, hogy egy párisi ügyvéd Magyarországba -kivánván jőni, Bécsben salva gvardiáért tett lépést, hogy itt a -zsiványoknál biztosítsa magát. Emlékezhetnek önök angol parlamenti -tagok, franczia és német írók műveire, melyekben rólunk képtelen -dolgokat beszélnek komoly képpel, hogy valóságos botrány; míg mi -czivilizálatlan magyar kaputosok legkevesebb három nyelvet beszélünk -jól, s nem ritkán, azaz minden városban akad husz-harmincz ember, ki a -negyediket és az ötödiket is érti, ez persze nagy bárdolatlanság, az meg -még nagyobb, hogy nálunk világtörténetet, földrajzot, statisztikát nem -tudni nagy szégyen volt, s ha magyar ember Francziaországba salva -gvardiát akarna váltani zsiványok ellen, – világ csúfjává lenne. - -Oh, mi tehát még igen czivilizálatlan emberek vagyunk; pedig kaputban -járunk, és annyi nyelvet beszélünk! hát még a népünk milyen vad faj -lehet? - -De kár, hogy emberkiállítást nem rendeznek, látnák azt a vadmagyart, ki -búzakenyéren és szalonnán, füstölt húson élődik! Minő vadság, hogy még -szurrogátkávét nem iszik, mint a cseh földmívelő, vagy rossz teát nem -szörpöl, mint az angol és irlandi, ki ünnepnapokon lakik jól csak -burgonyával, hanem ez mindegy, ez azért czivilizált ember, hiszen angol; -ámbár annyira van már czivilizálva, hogy nem nyom egy felnőtt ember száz -fontot, azaz egy mázsát, s alig várja, hogy megszökhessék valami vadonba -Amerikába, hol valahára olyan állapotra vergődhetik, minőt otthon az -angol gőbölyöktől és egyéb igavonó marhától megirigylett, daczára minden -czivilizácziójának. - -Ne zavarjuk tehát össze az eszméket, – és ha már a nagyvilág azt hiszi, -hogy nálunk gazdátlan föld is van és hogy Magyarországban a medve és -farkas nem kevesebb, mint a zsivány, – legalább mi értsünk szót, s midőn -néhány gyarló ember azt hiszi, hogy nálunk az emberek még «Struvel -Péter»-ek, kik olyan hosszú körmöket viselnek, hogy egy egész napig csak -az egyik kezükről lehet lefürészelni, mint azt egy német könyvben -lepingálva, gyermekijesztőnek magam is láttam, legalább mi magunk ne -hitessük el magunkkal, hogy a czivilizácziónak azon értelmében kell -közibénk jőni, hogy erkölcseinket szelídítse. - -Az igaz, hogy vendégszeretetünk, nagylelkűségünk, barátságunk egész -odáig terjed, hogy egy jó szóért az ingünket is odaadjuk; de hisz ez -vadság, – ide tehát az oltóággal, tegyünk bele egy kis angol -hidegvérűséget, ültessünk teát, hogy czivilizálódjunk! - -Pusztítsuk ki ezen rossz tulajdonságokat, a czivilizáczióval ezek össze -nem férnek, minálunk még nincsenek börzei kupeczek, ügyes zsebmetszők, -világhíres csalók, – csak ide azzal a finom czivilizáczióval, majd lesz. - -Tehát extra Hungariam non est vita? kérdi valaki, kinek én azt -válaszolom, kegyes engedelemmel, hogy nálunk temérdek fogyatkozás van, -min azonban nem czivilizáczióval segítünk, s az erre legalkalmatlanabb -württembergi éhenhalókkal; hanem ha már éppen diákszóval kell -kimondanunk, majd keresünk egyet. - -– Furcsa, minden kornak megvan a maga divatkórsága s valamint egykor -mindent homeopaticze, aztán hidropaticze, még később magneticze akartak -gyógyítani, most meg nekünk estek a czivilizáczióval és öt-hat év óta -birkatürelemmel hallgatjuk, milyen vadmarháknak kürtölnek bennünket, kik -még nomád állapotban és marhaőrzésből élünk, napot imádunk és jóformán -még beszélni sem tudunk. - -Tehát czivilizálni kell! - -Ezt mondja minden ember és nem győzzük irgalomfillérrel azon prófétákat, -kik karavánonkint jönnek ide bennünket megtéríteni a czivilizácziónak, -melynek értelméről, úgy látszik, alig vannak mindenütt egy véleményen. - -Igaz, hogy mi nem tudunk egy arasznyi földön ötven fej salátát -termeszteni; de nem is szorultunk rá. Hanem ezzel ismét nem azt akarjuk -mondani, hogy a szorgalom nem szép dolog; hanem ha már éppen valaminek -hiányát érezzük, az bizonyosan nem a czivilizáczió; hanem egy másik szó, -minek magyarul ugyan szorgalom a neve; de ha önök itt benn és ott kinn -jobban szeretik a diák szót, ám legyen: indusztria. - -Soha, de soha nem fogja nekem bebizonyítani senki, hogy ép és egészséges -észjárásban akármely nemzet kifogjon rajtunk, – ösmerem Auerbach -Dorfgeschichte-it, Boz, Thakeraynak regényeit, számos utazási leírást, s -én, ámbár bámultam az indusztriának óriási fejlettségét, de a népéletet -seholsem irigylem és csak szánni tudom azon balgákat, kik önmagukat -elámítják, s azt hiszik, hogy a czivilizácziót egy tarisznyában, éhes -gyomorral és fáradt testtel hozzánk ültetik be. - -Emlékszem én jól azon időre, midőn Magyarországban a jobbágyok sorsa -fölött vitáztak, – hány nagy úr mondá, hogy ha mi ösmernénk a népnek -állapotát idegen országokban is, azt mondanánk, hogy a mi jobbágyunk úr, -ki húst, pecsenyét, tésztákat eszik, jó bort iszik; ettől pedig, -engedelemmel mondva, meg sem bolondul az ember, de meg nem is aljasul -el. - -Ma talán többet kiván tőlünk a világ? meghiszem, – kivánjon szorgalmat, -– ezt értem, hanem czivilizáczióra már mégis nem szorultunk és ha nem -hiszik önök, rendezzünk emberkiállítást, elkezdve az első -arisztokratától egész a csikósbojtárig, s ha még alább tetszik, egész a -koldusig, mert nálunk még a koldus sem nyomorult, mint máshol, mert még -a koldus is visszaadja sok helyütt a kenyeret; mert elég van neki, hanem -kér krajczárt. - -Meglehet, hogy egy kissé zajosabb mulatságaink voltak és vannak, mint -máshol; de ez a természetes kifolyása az erőnek, azonban inkább ez, mint -azon sápadt és bágyadt halhatatlanság, minek tanyája nem Magyarország. A -mely lóra azért kell vigyázni, mert megrúg, – annak még lehet hasznát -venni; hanem jaj annak, melyet azért kell elkerülni, hogy az elmenőre rá -ne düljön nyomorúságában. - -Nem csodálkozom, hogy minden ember most nekünk akar tanácsot adni, -bennünket valóságos indiánoknak néznek, s azt hiszik, hogy egy darab -üvegért adunk ötven hold földet cserében, s majd megtanítanak bennünket -mindenre; mert mi még csak ujjunkkal mutogatjuk, hogy enni akarunk. -Hanem sajnálni lehet ezeket a jó embereket, kik még annyit sem tanultak -meg otthon a nagy czivilizáczióban, hogy az éghajlat is könnyen megöli -az embert, azért, a ki czitromon nevelkedett, ne jőjjön ide, ha a -czitromot nagyon szereti; valamint a ki kávéra szokott, tudja meg, hogy -az alföldön hétszámra is a tanyán kell maradni, s kávé helyett -szalonnával élni; végre pedig az isten szabad ege alatt lesz az éjjeli -szállás és ha aztán a hideg kileli, vége akkor a szerencsétlennek, ki -meleg kávéhoz és vetett ágyhoz szokott. - -Persze, hogy a czivilizált nem tartja megtanulásra érdemesnek azt, a mit -egy magunkféle ember tud, azért neki indul Magyarországnak, itt van -esztendeig; s ekkor már szeretne visszamenni, de lefogta a láz, a -szokatlan lég és életmód, ide jött meghalni. - -Szja, uraim, az egér sem akkor búsúl, mikor a csapdába bemegyen; hanem -mikor vissza akar jönni, miből aztán az az üdvösséges tanulság, hogy ha -még annyit tudnak is a tisztelt urak, tanulják meg legalább azt a -kicsit, a mit mi is tudunk, – talán majd nekünk is engednek valamit. - -Saját hazánkfiainak gyöngeségét senki sem verte újabb időben annyit, -mint én; de a mi igaz, az igaz: bárdolatlansággal soha sem merném a -nemzetemet vádolni. - -Biztassuk, ösztönözzük egymást szorgalomra, takarékosságra, – ez a szó -még sokszor méltán lesz kimondva; de végignézvén a vén Európának minden -népét, czivilizáczióját fölcserélni semmi kedvem nincsen. - -* - -Ezen kitérés után korrajzomra vonatkozólag van még néhány szóm. - -Kisfaludynak kétségtelenül óriási érdeme volt a nemzeti öntudat -ébresztésében, s ámbár irótársai a regéknek irodalmi becsét tagadták, -sőt azoknak érdemét még Kazinczy sem értette meg, mint az Kishez írt -leveleiből is kitetszik, – mégis mindenki tudja most már, hogy az -olvasóközönséget a magyar irodalomnak főleg Kisfaludy Sándor és utána -testvére Károly nyerte meg. - -E történeti igazság kimondásától ma már nem vonakodhatunk és én -részemről tettem annyit, hogy korrajzomnak egyik czéljaként az irodalom -terjedésének első szakaszait mutatám föl, – a legközelebbi regényemben -pedig egyéb hasonló dolgokra terjeszkedem. - -Nagy szerencsétlenségnek tartanám, ha kivülem senki, vagy éppen igen -kevesen foglalkoznának a legközelebb multtal, melynek óriási -anyagtömegéből számtalan történt dolog vár hálás kézre, mely a -feledségtől megmentse. Ne riaszszon el senkit a munkától az, hogy az -élőknek ez nem ujdonság; de az lesz az utódoknak, kik csak ezek nyomán -emlékezhetnek meg rólunk. - -Isten velünk! - - - - -Lábjegyzetek. - -[Footnote 1: Ne feledjük, hogy Vas Gereben korrajzot ír, tehát a kornak -megfelelő kifejezéseket adja személyeinek szájába. E történet idejében -még nem volt a burgonyának magyar neve.] - -[Footnote 2: Lajos-Komárom telepítvény, és minden kétség nélkül -mintapéldánya a faluknak, egyenes és tágas, szabályosan fölosztott -utczákkal és minden keresztülutazónak feltünő, hogy ilyent -Magyarországon is láthat. - -V. G.] - -[Footnote 3: A herczegnek ez a szokása igen ismert dolog volt, és az -1796-diki törvényeknek a nyelvre vonatkozó része nagyrészben az ő -törekvéseinek is köszönhető. - -_V. G._] - -[Footnote 4: Bevett szokás, hogy a biró ráirja, mikor kapta és mikor -küldte tovább.] - -[Footnote 5: Dunántúl annyit tesz, mint a kocsiútnak egyes mélyedéseit -úgy kikerülni, hogy a mélység a két kerék közé essék.] - -[Footnote 6: E nevezet alatt apró fiukat neveltek, kik az apró majorsági -dolgokat tanulták és a jobb növendékek bizonyos hivatalban voltak.] - -[Footnote 7: Ez volt az első hivatal.] - -[Footnote 8: A garda száraz husu, nagyon tüskés, de igen jó izű hal a -Balatonban, mely csoportosan jár, mint a héring.] - -[Footnote 9: Megszokott kifejezés tudomány helyett. V. G.] - -[Footnote 10: Kisfaludy Sándor ipa.] - -[Footnote 11: Ez lőn neve a később oly hiressé vált keszthelyi irodalmi -ünnepélynek.] - - - - -TARTALOM. - - VAS GEREBEN. Irta: _Mikszáth Kálmán_ V - NAGY IDŐK, NAGY EMBEREK. - Mondanivaló 1 - ELSŐ RÉSZ. - I. Két csoda Bécsben 3 - II. Mindenütt jó, de legjobb otthon 11 - III. Egy magyar földesúr 1794-ben 16 - IV. A fürgedi béres 24 - V. Vőlegény áll a házhoz 44 - VI. Egyszer volt egy özvegy asszony, annak volt egy lánya 52 - VII. A förgeteg eleje 56 - VIII. Az üldözött vad 77 - IX. A tamási erdő 80 - X. Egygyel több lövés, mint kéne 84 - XI. Két szomszéd, két gyász 87 - XII. Egy este a pusztán 95 - XIII. Haragos atyafiak 102 - XIV. Házi nevelés 115 - XV. A tizennyolczadik századnak utólja 123 - XVI. Váratlan dolgok 129 - XVII. A zalamegyei gyűlés 1796-ban 144 - MÁSODIK RÉSZ. - I. Több szem többet lát 151 - II. A kurrens 162 - III. Jó az öreg a háznál 170 - IV. A lajtai tábor 176 - V. Két ember a gáton 187 - VI. Egy elevennek temetése 194 - VII. A jó barátok 206 - VIII. Keszthelyi napok 209 - IX. Egyik csomó helyett másik 216 - X. Békeremények 224 - XI. A nádor Keszthelyen 230 - XII. Az öreglakat 238 - XIII. Himfy 244 - XIV. Such’s verloren 251 - XV. Hogyan fog némely ember csizmadiát 257 - XVI. Két szomorú ember 266 - XVII. Béke hamvaira 271 - XVIII. Az újabb nemzedék 278 - HARMADIK RÉSZ. - I. 1809 289 - II. A kezdetnek eleje 298 - III. A szomszédház 309 - IV. A régi jövendölés 330 - V. A második rovás 337 - VI. Füred 347 - VII. Keszthelyi Helikon 354 - VIII. Felnőtt gyermekek 375 - IX. Amica 383 - X. A «kenyeretlen» csárda 390 - XI. Egyezség prókátorok nélkül 402 - XII. Fele enyém, fele meg tied 410 - EGY KIS RÁADÁS 417 - - - - -KÉPJEGYZÉK. - - 1. Vas Gereben arczképe II - 2. Előbb az angol ment be 8 - 3. A béres sem hagyta használat nélkül az időt 40 - 4. – Köszönöm!… nem kell!… mondja gróf Dunay 65 - 5. A két szomszéd ijedten rohant a késő segítségre 86 - 6. A partoson fönt állt gróf Festetics György 129 - 7. Szegény Imre úrfit leejtette a gyöpre 164 - 8. – No, czigány, hogy adtad el a bőrödet? – kérdi Pista 178 - 9. A két első ló bokrosodni kezdett 199 - 10. Megfogja az ekét, hová idáig csak jobbágy tette a kezét 233 - 11. – Ez az? – kérdi Bowring 251 - 12. – Vesse le az egyenruhát, vagy összevagdalom 294 - 13. Baltay megdüleszkedett egy vastag fához 302 - 14. Már messziről integetett neki 338 - 15. Vigan pattogott a szikra 357 - 16. Egy nyirfakereszt fehérlett a sírnál 416 - - -[Transcriber's Note: - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - -111 |beszélgelhetnék |beszélgethetnék - -114 |sth. |stb. - -169 |»küldte.» |«küldte.» - -244 |»Kártigám kisasszonyt» |«Kártigám kisasszonyt» - -285 |mindent, bogy |mindent, hogy - -310 |assszony még |asszony még - -363 |másnak, bogy |másnak, hogy - -406 |írónak, kogy |írónak, hogy] - - -*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK NAGY IDŐK, NAGY EMBEREK *** - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the -United States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you will have to check the laws of the country where - you are located before using this eBook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that: - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation's website -and official page at www.gutenberg.org/contact - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without -widespread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our website which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This website includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. |